CLAIRE KENNETH. Éjszaka Kairóban

CLAIRE KENNETH

Éjszaka Kairóban

Claire Kenneth Magyar nyelven megjelent könyvei: Éjszaka Kairóban Randevú Rómában Neonfény a Nílus felett Május Manhattanben Holdfény Hawaiiban Egon naplója Forgó táncparkett Hermelines hölgy Szerelemről szó sem volt Különös kaland Minden tavasz véget ér Felhők felett Halálos háromszög

Claire Kenneth Éjszaka Kairóban Regény Claire Kenneth Night in Cairo Copyright by Claire Kenneth 1946, 1958, 1975, 1967 Cover by Thomas I. Nonn ISBN 963 00 70170

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy más módon – közölni a kiadó engedélye nélkül.

© Papp-Ker Kft. Felelős kiadó: Papp József ügyvezető 1213 Budapest, Szent István út 165. A könyv megrendelhető: Tel/Fax: 06 1 278-0965

I.

Az asszony fent állt az erkélyen és a fürdőzőket nézte. A keramitkockás úszómedencében sikongva, lubickolva hancúrozott a tömeg, hangjuk egybeolvadt a túl hangos dzsesszel. Az asszony unta ezt. Néhány lépésnyire innen, kéken és végtelenül, ott hullámzott a tenger. Az asszony vágyódva nézte. Kiúszni messzire és nem látni senkit, nem gondolni semmire… De nem lehetett, az úgynevezett társaság idejárt a kaszinóba, ahol néger dzsessz játszott, valódi angol whiskyt szolgáltak fel és ha valaki csuromvizesen, tapadó trikóban meglátott és megkívánt egy női testet, néhány perc múlva már tánc ürügye alatt, nyugodtan ölelgethette. Lent, a datolyapálmák közé zsúfolt asztalok között, kis négyszögön, néhány pár táncolt. A fullasztó melegben két hatalmas ventilátor próbálta felvenni a versenyt az afrikai nap perzselő sugaraival. Két arab pincér szakadatlanul hordta az óriás jégdarabokat. Nagy üvegtálcájukat fejük felett tartva, minduntalan felbukkant fehér burnuszos alakjuk az asztalok között. Anna is szomjas volt, de nem volt kedve lemenni. Itt fent, az erkélyen úgy érezte magát, mintha páholyból nézné ezt a színes forgatagot. Nekitámaszkodott a korlátnak és közben egy-egy ösztönös mozdulattal megrázta kibontott, még nedves haját. Félóra alatt megszárad és akkor hazamegy, határozta el. – Hét órára légy itthon – mondta Arne, a szokott, ellentmondást nem tűrő hangján. Otthon… Ez az otthon, két egymásba nyíló szállodai szoba volt, a Garden Hotelben, rengeteg félig kicsomagolt hajóbőrönddel, amelyekben minden ruhát átforgattak a kikötő buzgó hivatalnokai. Mert hívhattak valakit Arne Jörgsennek, lehetett a svéd gyapottröszt vezére, aki első osztályú luxuskabinban érkezik meg Alexandriába, itt mégis csak idegen, akit ugyanúgy átvizsgálnak, mint a fedélközi utast, akinek csak egy batyuja van. Mert Alexandria szinte mágnesszerűen vonzotta a világ kalandorait, mintha Afrika kapuja lenne, amelyen mindenáron be akartak jutni az arany, a pénz, a korlátlan lehetőségek világába… Nehéz volt őket megkülönböztetni a valódi milliomosoktól, akik tényleg csak azért jöttek, hogy életük változatos képeskönyvéből ne hagyják ki Egyiptomot, hogy lefényképeztessék magukat teveháton a sivatagban, háttérben a szfinx-szel és piramisokkal. De kémek is érkeztek, nemzetközi ügynökök, mert ezen a tavaszon, 1939-ben már háborús hírek szállingóztak Európa felől, bár még nem történt semmi… A Stanley Bay-i kaszinóban még a legnagyobb egyetértésben lubickoltak a kék úszómedencében az angolok, a németek és a görögök. A parketten még összesimulva tangózott az öreg amerikai milliomosnő a szép olasz gigolo-jával. Anna önkéntelenül elmosolyodott, olyan groteszk látvány volt a múmiaszerűen kifestett matróna és ifjú táncosa. A mosoly még az arcán csillogott, mikor pillantása hirtelen egy férfi tekintetével találkozott. A férfi már régen nézte Annát. – Nézd, mosolyog – mondta barátjának, akivel a legszélső asztalnál ültek. – Na látod – mondta a másik –, mikor az előbb szóltam neked, meg sem akartál fordulni, most meg bámulod, ahelyett, hogy felmennél és megismerkednél vele! – Ha ismerkedni akarna, itt ülne valamelyik asztalnál és nem vonulna félre az erkélyre – válaszolt George. – De rád mosolygott – biztatta tovább Harry – és gyönyörű nő, az elvitathatatlan!

3

– Gyönyörű – mondta George és nézte az asszonyt, aki még mindig ott állt az erkélyen, karcsún és szőkén, égszínkék fürdőruhában, de most már nem mosolygott. Megérezte, hogy azok ketten róla beszélnek. – Ha festő lennék, mint te, okvetlenül lefesteném. Valami olyat mondanék neki, hogy ÉszakSkóciától Kelet-Afrikáig még nem találkoztam szebb alakú nővel! – Hát jó, le fogom festeni – mondta George. Néhány piasztert dobott az asztalra. – Két ginem volt, fizesd ki. – Holnap találkozunk McCornick ezredeséknél – szólt még utána Harry, de George már nem hallotta, megindult az erkély lépcsői felé. Anna látta, hogy a férfi felkelt az asztaltól és biztos volt benne, hogy idejön. Félreértette a mosolyt, biztatásnak vette és most jön… Anna így még senkivel sem ismerkedett meg soha. Tudta, hogy a férfiak, akik utána jönnek, valami könnyű siker reményében teszik ezt. A férfiak mindig és mindenütt csak a kalandot keresik és szinte megijednek, ha szerelem lesz belőle. A nők viszont mindig a szerelmet hajszolják, az igazi nagy szerelemmel akarnak végre találkozni és csak kalandokat kapnak cserébe… Anna arra gondolt, hogy elmegy és mire a férfi megkerüli a teraszt és felér, ő már nem lesz itt. De valami fogva tartotta és nem mozdult. Vannak pillanatok az életben, mikor csak pár lépést kellene tenni és az ember elkerülhetné a végzetét… De Anna elmulasztotta ezt a pár lépést és ottmaradt. A férfi fehér ruhás alakja már feltűnt a lépcsőfeljárónál, magas volt és karcsú, barnára sült arcából vidámkéken csillogtak a szemei. Annán átvillant, hogy úgy tesz, mintha már ismerné, mintha összetévesztené valakivel… – Hello! Dr. Burns – nevetett felé –, kedves, hogy végre megismer! George azonnal kapcsolt. A nő megjátssza, hogy összetéveszti valakivel, hogy formát adjon az ismerkedésüknek. Tehát olyan nő, aki súlyt helyez a társasági formákra. Bár az is lehet, hogy tényleg összetéveszti. – Láttam, hogy egyedül unatkozik idefent, gondoltam, elszórakoztatom. – Nem unatkoztam – válaszolt Anna kifogástalan angol kiejtéssel –, csak nézegettem ezt a különös forgatagot… – Én meg magát néztem! – Ne akarjon udvarolni, dr. Burns, két nappal ezelőtt a hajón fel sem kért táncolni – folytatta Anna a játszmát és észrevette, hogy a férfi zavarba jön. – Csak tudnám, milyen hajón – gondolta George és most már kezdte elhinni, hogy a nő tényleg összetéveszti valakivel, így közelebbről még sokkal jobban tetszett neki és örült, hogy rászánta magát a kalandra. Még néhány percig dr. Burns leszek, határozta el és vigyázott minden szavára. Annát mulattatta a játék és kíváncsian várta, hogy a férfi mikor árulja el magát. Nem kellett sokáig várni. Mikor megkérdezte, hogy Mrs. Burns miért nincs itt, hiszen a hajón mindig az uszodában volt látható, George nevetve jegyezte meg, hogy valószínűleg a vízbe fúlt… Anna tágra nyitott szemekkel nézett fel rá. – Ugyanis – folytatta George –, ha tudni akarja, én nem vagyok Burns, csak szerencsém van és maga összetévesztett vele. George Dowery vagyok. – Micsoda hasonlatosság! De hát nem értem, egyáltalán hogy jutott eszébe feljönni hozzám? – Az embernek eszébe jutnak néha ilyen rendkívüli dolgok. Meglát valakit… Valakit, akihez még csak hasonlót sem látott soha és nem akarja elmulasztani az alkalmat, hogy megismerhesse…

4

Néhány zavart perc következett, Anna még megjátszotta a csodálkozását a meglepő hasonlatosság felett, aztán dr. Burns nemlétező alakja egy és mindenkorra eltűnt a láthatárról. Most George szeretett volna kérdezősködni, egyszerre minden érdekelte, hirtelen mindent tudni akart az asszonyról, mint mikor valaki benéz egy érdekes könyvbe, és percek alatt szeretné kiolvasni, annyira érdekli a tartalma. – A kiejtése után ítélve nem angol. Eltaláltam? – Magyar vagyok! – Magyar? És két napja érkezett! Ezzel mást is elárult magáról… – Mit? – Az Alhambrában tegnap óta az új műsorban 12 magyar lány táncol. Nagyon csinosak, piros csizmát viselnek és… – Igen! Eltalálta! George le volt hűtve. Erre nem számított, egy kis olcsó éjszakai táncosnő, ilyenek sohasem érdekelték. – És maga? – Festő vagyok. Megláttam és elhatároztam, hogy megfestem az aktját. Remek alakja van, kár hogy nem meztelenül lép fel az Alhambrában. Minden este tapsolnék magának… Anna most már látta, hogy rossz vágányon halad a beszélgetésük. A férfi a következő percben már közölte vele, hogy este benéz a mulatóba, együtt vacsorázhatnak, esetleg… – Sajnos, nem! Már megígértem egy idős úrnak, hogy vele vacsorázom – mondta Anna és várta a hatást. – Ügyes – mondta gúnyosan George –, csak két napja van itt és máris sikerült egy idős urat felcsípni! – Oh – nevetett Anna –, már öt éve sikerült! – Nem értem… – Az idős úr a férjem, üzleti ügyben jött Egyiptomba és engem is magával hozott. Különben azt sem tudom, hol az Alhambra és még sosem volt piros csizmám. George nem tudta, miért örül ennek. Végeredményben mindegy volt neki, hogy ez a szőke asszony kis táncosnő-e vagy társaságbeli hölgy. Jó hallgatni a hangját, közelről nézni az arcát, beszélni hozzá, itt ülni mellette… Szinte repült az idő, észre sem vették, már hét óra volt. – Sietnem kell – mondotta Anna és megindult az öltöző felé. Egy nagy falitükör előtt megálltak. – Milyen jól összeillünk – mondta George, és abban a pillanatban Anna fejében is ugyanaz a gondolat villant át. Magasak és karcsúak voltak mind a ketten és George-nak nem kellett volna lehajolnia, ha meg akarta volna csókolni Anna száját… Talán meg is tehette volna, hiszen az erkélyen nem volt senki, csak távolabb üldögélt az egyik oszlop mögött egy néger kabinosné, de Anna tekintetében volt valami, egy néma kérés, ne rontson el valamit, ne siessen el semmit, ne akarjon gyors, futó kalandot… George tudta, hogy egy elsietett gesztussal elronthat mindent és úgy érezte, kár lenne… Cigarettára gyújtott, de még el sem szívta, amikor az asszony már felöltözve jött ki az öltözőből. Tarka kis nyári ruha volt rajta és széles karimájú szalmakalap. El akart búcsúzni, de George nem engedte. – Elviszem a szállodáig, az úton megbeszéljük, hogy mikor találkozunk legközelebb! – Mi értelme van a találkozásnak? – kérdezte Anna, de érezte, hogy ő is sajnálná, ha nem látná többé a férfit. A fölény lassan szertefoszlott róla és bár azt akarta mondani, hogy holnap a férjével együtt látogatóba mennek, egész nap el lesz foglalva, mégis azt mondta, hogy reggel telefonáljon és majd megbeszélnek valamit… 5

– Elvinném holnap Sidi-Bishre-ba, egy gyönyörű tengerparti strandra. Nem ilyen kis kalitka, mint a kaszinó. Sziklák veszik körül, egészen regényes hely, csend van és hallgathatnám a hangját, anélkül, hogy folyton belerikoltana a dzsessz. Beültek a kétüléses, ezüstszürke sportkocsiba. – Ha önző lennék, most lassított filmfelvételként vezetném a kocsit, hogy tovább tartson az út… – Kérem, siessen, a férjem nagyon haragszik a pontatlanságért! – Magára haragudni is lehet? El sem tudom képzelni. Én biztosan nem tudnék – mondta George, és a válla, talán véletlenül, az asszony vállához ért. Egy érintés elég, ha két villamosdrót összeér, a szikra már kipattan. Talán ez volt az a pillanat. – Érdekes, én sem tudnék magára haragudni – válaszolt Anna egészen ösztönszerűen és nem is sejthette, hogy mennyire igazat mondott. – Hát szeretni tudna? – kérdezte a férfi félig tréfásan, félig komolyan. – Szeretni? Még sohasem szerettem senkit – mondta az asszony és elfordította a fejét. Pár percig egyikük sem szólt. Gyors iramban robogott a kocsi, távolból már feltűnt a Grand Hotel Cecile óriási épülete. Itt már nagy volt a forgalom, ezen a környéken épült az összes luxusszálloda és ilyenkor este, az Achmed Pasa Street szinte hemzsegett az autók százaitól. Valamivel előbb álltak meg, nem a szálloda bejárata előtt. – Viszontlátásra, holnap – mondta George és majdnem nekiment egy autóbusznak, amint nézte az asszony karcsú alakját, amíg csak el nem nyelte a Grand Hotel forgóajtaja. Arne-t semmivel sem lehetett jobban felbőszíteni, mint a pontatlansággal. Ha valaki késett, akkor percről percre jobban belelovalta magát a felháborodásba, szinte szította a saját dühét. Ha egy fontos üzletfél volt az illető, akkor a mérgét kénytelen volt lenyelni, de ha történetesen egy tőle függő valaki volt, akkor a gorombaságok áradatára számíthatott. Anna hét óra helyett fél nyolckor érkezett haza. Arne rárivallt, nem zavartatva magát a szobában tartózkodó pincértől és szabótól sem, akit egy vasalás miatt rendelt magához. – Bocsáss meg – kérlelte Anna –, kicsit elkéstem… – Kicsit? – ordította nekivörösödve Arne. – Máskor nem engedlek sehová! Megértetted? Egészen közel hajolt az asszonyhoz és beleordította az arcába: – Holnap bezárlak a szobádba! Megértetted? A néger pincér most elvigyorodott. A szabó zavartan köhécselt és a kezében lévő öltönyt nézegette. Anna megalázva ment át a másik szobába. Szörnyű volt ez, állandóan idegenek, cselédek, pincérek, sofőrök előtt, ez a durva megszégyenítés. Még jó, hogy nem ütötte meg, mert néha azt is megtette. – Most pedig öltözz át, húsz perc alatt légy kész. Estélyi ruhát végy fel, a követtel vacsorázunk. A parancsoló hangnak nem lehetett ellentmondani, Anna tehát nekikezdett az öltözködésnek. Tudta, hogy Arne mellett csak az a szerepe, hogy szépen felcicomázott báb, akinek drága bundái és mutatós ékszerei Arne üzleti hitelét növelik. Hogy aztán ez a báb, társaságban szellemesen beszélgessen és a kedvességével meghódítson mindenkit, ellensúlyozva Arne nyers modorát, ez volt a legfárasztóbb kötelessége. Mikor hazatértek az ilyen társaságokból, a ragyogóan szellemesnek tartott Anna, ismét érzéketlen fabábbá változott, ami Arne-t a házasságuk elején még bosszantotta, de most már nem törődött vele… Negyvennyolc éves volt és a szerelem hálószobai vonatkozásainál sokkal többre becsült egy remek vacsorát, kitűnő italokkal és végül egy különleges szivart utána. Előfordult, hogy itt-ott felkeltette az érdeklődését egy nő, titkárja révén egyszerűen megvette magának, és ha a nő nem érte meg a kiadott összeget, egyszerűen mint rossz üzletet könyvelte el magában.

6

Néha az volt az érzése, hogy a házassága volt a legrosszabb üzlet az életében. Öt évvel ezelőtt Budapesten járt. Az utazási irodában megpillantott egy szőke lányt, Tárnoky Annát… A lány nagyon szép volt és huszonkét éves. Hol a szigeten, hol Budán vacsoráztak, cigányzenés kis vendéglőkben. A lány, ha akart, tudott végtelenül édes és kedves lenni. Arne-t hatalmába kerítette a pesti nyár varázsa, Annára a külföldi rendszámú, óriás túrakocsi hatott és a gazdagságnak az a légköre, amely körüllengte Arne elegáns alakját. Minden reggel orchidea-csokor ébresztette fel, más ajándékot nem fogadott el és a Ritzbe, Arne szobájába sem ment fel vacsorázni. Nem történt közöttük semmi. Arne visszautazott Stockholmba, de néhány hónap múlva visszatért és mégis megvette magának Tárnoky Annát. De ezt az üzletet az első kerületi anyakönyvvezető előtt kellett megkötnie. Arne sosem tudta meg, hogy mennyi rábeszélés és könyörgés kellett ahhoz, amíg Annát családja belehajszolta ebbe a házasságba. Az ismeretség elején szívesen járt vacsorázni a „gazdag svéddel”, ahogy otthon nevezték. Hízelgett hiúságának, ha beléptek a legdivatosabb nyári vendéglőkbe, mindenki őket bámulta, a fejedelmi borravalók, amiket Arne szétosztott, földig hajoló rabszolgákká varázsolták a pincérhadat. A cigány csak nekik játszott és Annának mindenesetre jobban ízlett a vacsora a Lúdláb vendéglőben, mint otthon a spenótfoltos abroszon a felmelegített déli főzelék, amelyet a mérges és lompos cseléd hozott be. – A méltóságos asszony nincs itthon – mormogta és Anna egyedül ülhetett a nagy ebédlőasztalnál. A mama sosem volt otthon. Bridzspartikra járt, jótékonysági gyűlésekre, mert társadalmi ambíciói voltak, de persze ezekhez sohasem volt elég a pénze. Papa két évvel ezelőtt meghalt és a nyugdíj kevés volt. Mama ragaszkodott a négyszobás lakáshoz, mert hetenként egyszer bridzsteát adott, szendvicsekkel, francia likőrökkel és fehér bóbitás, kölcsönkért szobalánnyal. Ezzel szemben a fűszeres már nem köszönt vissza a méltóságos asszonynak, olyan rég tartozott neki a számlával. A kifizetetlen számlák lavinája szinte elnyeléssel fenyegette őket. Anna az egész fizetését odaadta a mamának. Reggeltől estig dolgozott az utazási irodában. A színes prospektusok felgyújtották fantáziáját. – Utazni…! – ez volt minden vágya. Egyetlen egyszer látni a Földközi-tengert, vagy odafent északon a hóborította fjordokat… Volt egy prospektus, erre jól emlékezett: LÁTOGASSA MEG EGYIPTOMOT, A CSODÁK ORSZÁGÁT! Nos, Anna most itt volt. A vágyak teljesülnek néha az életben, de nem úgy, ahogy elképzelte az ember. Anna itt állt estélyi ruhában, karján a kis hermelinköpennyel és néhány perc múlva lent vacsorázik egy teraszon, amely a Földközi-tengerre nyílik… Most Arne lépett be, távirattal a kezében. – Azonnal utaznom kell Kairóba, most jött a sürgöny. Remélem, elérem az esti expresszt. – És én? – Itt maradsz! Két nap múlva visszajövök, addig véget érnek a tárgyalásaim. – És a mai vacsora a követtel?

7

– Már lemondtam! Intézkedtem, hogy neked felhozzák a szobádba a vacsorát, én meg az étkezőkocsiban eszem… Néhány perc és Arne bedobálta kis kézibőröndjébe, amire szüksége volt, hatalmas aktatáskáját hóna alá kapva, már indult is. Még futólag megcsókolta Anna arcát, az előbbi haragját teljesen elfelejtette, csak a kairói üzlet izgatta már, a gyapotkonszern ülése, amelyen okvetlenül részt akart venni. Az ajtó becsapódott és Anna egyedül maradt… Lassan az ablakhoz ment. Odakint most bukott le a nap és vérvörösre festette a tenger kék vizét. A bíborfényben autók suhantak a parton, a nappali forróság már elmúlt, hűvös, nyirkos pára szállt a víz felől, ilyenkor kezdtek itt élni az emberek. Neonfények gyúltak ki és az autók tülkölésébe távoli zenekarok egy-egy akkordja vegyült. – Ha ő jönne most erre – gondolta Anna. Néha feltűnt egy hasonló ezüstszürke kis sportkocsi, de nem George Dowery ült benne. – Holnap telefonál… – gondolta Anna, de ma este kellene találkozni. Ez a mai este olyan alkalom, ami soha többé nem tér vissza! Arne-val robog valahol a sivatagi expressz, és ő egyedül van, teljesen egyedül, egy afrikai városban. George Dowery… – Talán van telefonja – villant át Annán – fel kellene hívni! De valószínűbb, hogy nincs, szállodában lakik, vagy műtermet bérel valahol egy villában, és azoknak a nevén van a telefon. Mégis felhívta a telefonközpontot. – Kérem, nézze meg, George Dowery nevén van-e telefon és ha igen, kapcsolja! Néhány másodperc telt el, de végtelenül hosszú időnek tűnt. Egy kis ér furcsán lüktetett Anna halántékában, ezt az izgalmat még nem érezte soha. – Kapcsolom –, hallatszott a telefonosnő hangja és Anna fejében majdnem megpattant az a megvadult kis ér. Most, most rögtön hallom a hangját és ez a mai este, ez az egyetlen szabad este nem vész el… Három csengetés után végre, végre! Felveszik a kagylót. Férfihang, de nem ő! – Hello, itt Dowery kapitány úr inasa… – Kapitány…? Tévedés tehát, gondolja, és majdnem sírva fakad. – Én George Doweryt kerestem – mondja. – Igenis, szolgálatára, itt George Dowery gárdakapitány lakása, de a kapitány úr elment még délután Stanley Bay-be… – Stanley Bay… tehát mégis ő –, ujjong fel Anna. – De hát miért mondta, hogy festő, hogyha gárdatiszt, ez érthetetlen… Leteszi a kagylót. Éppen jókor, a pincér már kopogtat és hozza a megrendelt vacsorát. Anna leül egyedül, estélyi ruhában, de nem tud most enni. Az egyetlen este, gondolja, holnapra már visszajön Arne… – Ó, ha csoda történne és megszólalna a telefon és ő jelentkezne! Szinte könyörgően néz a kis fehér készülékre, szólalj meg, szólalj meg!!! És vannak csodák! Ha két ember nagyon egymásra gondol, nem kell telefondrót, a láthatatlan antennák kapcsolnak a megérzés hullámhosszain… A telefon megszólalt. Anna holtbiztosán tudta, hogy George. – Hellooo! – mondja egy nagyon halk férfihang. Ő volt. – Hello, éreztem, hogy felhív! – ujjongott bele az asszony a telefonba. – Nem zavarom, nincs ott a férje…? – Elutazott! Egyedül vagyok és ha akarja, együtt töltjük az estét… – Csakis ezt akarom. Ezért hívtam fel – mondta George –, rettenetes volt, hogy olyan sokára lesz csak holnap! 8

– Most hol van? – A klubban, de tíz perc múlva a hotel előtt várom!

II.

Anna már bánta, hogy a telefonbeszélgetés alkalmával annyira kimutatta az örömét. Nagyon fölényes lesz egész este, határozta el magában. Pontosan abban a pillanatban lépett ki a hotel kapuján, amikor George kiugrott a kocsiból. Fehér szmokingot viselt és vidáman köszöntötte Annát. – Sejtettem, hogy estélyi ruhában van –, mondotta, miközben gyönyörködve nézte az asszonyt. A hotel-bejáró vakító neonfényében, földig érő ruhában, hermelinnel a vállán, olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő. – Milyen gyönyörű…! – Nem szeretem, ha bókolnak nekem – kezdte a fölényeskedést Anna –, van tükröm és tudom, hogy milyen vagyok… – De én a festő szemével nézem. – Festő? Anna elmosolyodott; beszálltak a kocsiba. – Nos, hová megyünk, kapitány úr? – Hát ezt honnét tudta meg? – csodálkozott George. – Ha az ember kíváncsi valakire, mindent megtud róla. De miért mondta, hogy festő? – Nem hazudtam, festegetek, ez a szenvedélyem… – De mégis, mikor bemutatkozott, miért nem mondta meg? – Mert összetévesztett azzal a Burns-szal, vagy hogy hívták azt a doktort. Furcsa lett volna, ha ott az erkélyen rögtön bemondom, hogy gárdakapitány vagyok, őfelsége, az angol király szolgálatában… – És hogy kerül ide, Egyiptomba? – A gárdaezred egy része itt állomásozik, a másik fele Szíriában van. Aznap, ha kitör a háború… – Vigyázzon – szólt közbe Anna –, ilyen hadititkokat ne áruljon el! Hátha kémnő vagyok, nem fél tőlem? – De egy kicsit már kezdek félni magától… Egészen megzavart… Ma este a klubban képtelen voltam a pókerre figyelni, a vacsorámat félig se ettem meg és rohantam telefonálni. Valahogy megéreztem, hogy éppen egyedül van… – De milyen egyedül! Egész Alexandriában egy lelket se ismerek. – És a férje itt merte hagyni? Nem félt, hogy elrabolja valaki? – Csak azt lehet elrabolni, aki hagyja magát. Én most örülök, hogy elrabolt. De hová visz? – Rögtön odaérünk. New Castle, egy kis bár a tengerparton, nincs dzsessz, csak egy kis angol zenekar. Táncolhatunk… – Szeret táncolni? – A tánc remek találmány. Már alig várom, hogy a csodálatosan karcsú derekát átöleljem, de ehhez egy csomó ember kell, aki nézi, egy zenekar és néhány színes villanykörte, amely ránk világít, és ezt úgy hívják, hogy tánc! Anna elnevette magát. – Látja, milyen igazuk van a férjeknek, akik nem engedik, hogy a feleségük mással táncoljon! – A férjeknek sokban van igazuk, csak egyben tévedtek mind. – Éspedig? – Hogy egyáltalán megnősültek… 9

– Hogy lehet valaki ilyen cinikus? Maga talán sosem fog megnősülni? – Nem tudom… Magát például elvenném, így, ahogy most mellettem ül, ebben a fehér hermelinben, mint valami, menyasszony. Egyenesen egy templomba vinném és képes volnék örök hűséget hazudni… No, de már itt is vagyunk! Nem a templom, hanem a New Castle bár előtt. Néger portás ugrott eléjük és mély meghajlással üdvözölte őket. Néhány lépcsőn kellett felmenni, a helyiség függőkertszerűen a tengerpartra nyílt. Pálmák és vadszínű, óriási trópusi virágok közt kis asztalok és a közepén neonfényes üvegparkett. A tarka lampionfüzérek imbolygó fényét csillogva vetítette vissza a tenger. – Nos, hogy tetszik itt? – Gyönyörű hely, olyan, mint egy színpadi díszlet… – Igaza van, tökéletes díszlet, például egy kezdődő szerelemhez… – Hát olyan csoda is van a világon? – Azt hiszem, van. Egyáltalán nem hiszek a csodákban. Például, ha két embernek találkoznia kell, akkor mindegy, hogy az egyik Skóciában született, a másik valahol Magyarországon, egy nap mégis összetalálkoznak egy afrikai városban… – És örül, hogy ezek találkoztak? – kérdezte Anna csillogó tekintettel. – Ezt éreznie kell! Mikor Stanley Bay-ben megláttam, első percben csak arra gondoltam, le kellene festeni… – Szóval, csak mint festőt érdekeltem, nem mint férfit! – Igazi női logika. Csak maguk szokták különválasztani az embert és kiemelik belőle azt, ami vonzó. Ha észreveszem, hogy egy nőre az hat, hogy gárdatiszt vagyok, legszívesebben elküldeném neki az uniformisomat és én magam otthon maradnék. Anna mosolygott. – Rám nem hat az uniformis. Képzelje, hogy jártam Athénben. A férjemmel teáztam egy cukrászdában, mikor belépett remek, aranysujtásos egyenruhában egy görög tiszt és elkezdett engem bámulni. A férjemet szörnyen bosszantja, ha tudomást veszek arról, ha férfiak néznek. Én azért is figyelmeztettem: nézd, hogy bámul az a fiatal repülőtiszt! Ő odanéz és elneveti magát. Abban a percben nyomtak a „tisztem” kezébe egy tálcát, megrakva habos kávéval; ugyanis a jegyszedő volt a szemközti moziból… George nevetett. – Ha az ember külföldön van, érik ilyen meglepetések. Egy festőbarátom, mikor ideérkezett, a kikötőben meglátott egy ilyen fehér burnuszos néger pincért. Azt hitte, valami egzotikus főpap, és engedélyt kért, hogy lefesthesse. A pincér azt mondta, boldogan, ha óránként húsz piasztert fizet! Képzelheti a barátom csodálkozását, mikor bement az étterembe és csupa ilyen burnuszos főpap szolgált fel az asztaloknál. – És maga miket fest? Milyen témák vonzzák leginkább? – Legszívesebben a tengert festem, változó csodás színeit szeretem és azt, hogy majdnem olyan szeszélyes, mint egy asszony… Azzal a különbséggel, hogy a végén mégsem kell visszaadnom neki a képet… – Miért? Az asszonyok, akiket lefestett, visszakérték a képüket? – Mind. A szakítás perceiben a tulajdon testüket még utoljára odaajándékoznák, de a festett aktjukat letépik a falról és viszik magukkal… – Ezek szerint nem sok képe lehet. És a legutóbbi? – Egy Salome-kompozíciót festettem. Életnagyságú kép, vörös fáklyafényben egy meztelen Salome, éppen a napokban fejeztem be… – És Salome úrhölgy még nem tépte le a falról a képét? – kérdezte egy kis hűvös gúnnyal a hangjában. – Dehogy tépte! Még nem szakítottunk. Valószínűleg most is ott ül a lakásomban és várja, hogy hazamenjek. Kis egyiptomi lány, nagyon kedves kis teremtés…

10

Anna elhűlve nézett rá. Ez még nem fordult vele elő. Egy férfi, aki, amikor udvarolni kezd, nem azt mondja, hogy jelenleg nincs senkije, éppen vége van egy nagy ügynek, vagy valami hasonlót, hanem nyíltan megmondja, hogy igenis, van valakije. Sőt, ez a valaki most is otthon várja… – Kedves, hogy ilyen őszinte – mondta jéghideg hangon. Éppúgy mondhatta volna, hogy senkije sincs, nem érdekli senki… – Miért hazudnék? Tegnap ilyenkor még nem is sejthettem, hogy maga meg fog jelenni az életemben… – … mint váratlan esti program – fejezte be Anna a mondatot. Ebben a percben a pincér lépett az asztalukhoz a megrendelt italokkal. Betöltött a poharakba, majd hangtalan lépteivel ismét eltűnt. Anna magasra emelte a pezsgőspoharat. – Ezt Salome kisasszony egészségére iszom! – Nem engedem! Ezt a mi találkozásunkra isszuk, Salome nincs, eltűnt, talán nem is létezett, maga az egyetlen asszony ezen a világon! – Kedvesen tud hazudni – mosolygott Anna és megitta a pezsgőt. – Mindig igazat szoktam hazudni – válaszolt George. – Az igazság olyan relatív. Tudja mit, ezentúl elhiszek mindent, amit mond. Bár a rutinja kissé zavar. Valahogy olyan, mint egy zongoraművész, aki remek technikával játszik, de kevés igazi érzéssel… – Érzéssel…? Ha most azt mondom, hogy máris szerelmes vagyok magába, akkor nem hiszi el, ugye? – Szerelem; olyan nagy szó és maga még alig ismer engem… – Az ismerésnek semmi köze a szerelemhez. Nemcsak a filléres regényekben, de az életben is előfordul, hogy meglát és beleszeret az ember valakibe. Sőt, csakis ez fordul elő! Mert nem tudom elképzelni, hogy hónapok óta ismerjek egy nőt és lassacskán jöjjek rá, milyen szépen zongorázik, formás lába is van és jó hazafi, nos, beleszeretek… Még egy pohár pezsgőt ittak. Anna felélénkült, a szeme csillogott, a fejét kissé hátrahajtotta és így nézett a férfi arcába. – Így fogom lefesteni! Így, ahogy most néz – mondta hirtelen elragadtatással George. – És mi lesz a kép címe? Valami „Salome”-szerű egzotikus nőalak? – Nem, nem. Az lesz a címe: „Az igazi”… – Ezt mint festő képzeli el? – Nem, ezt mint férfi érzem… Megéreztem az első pillanatban! Ebben a percben megszólalt a zene. A „J’attendrai”-t kezdték játszani és az egyik angol zenész halkan, sok érzéssel, de szörnyű kiejtéssel kezdte énekelni: – J’attendrai toujour… – Táncolunk? – kérdezte George és már segítette is le a hermelint az asszonyról. A keze véletlenül hozzáért az asszony meztelen vállához és ez az érintés is elég volt, hogy valami forróság fusson keresztül mindkettőjükön… Aztán kimentek az üvegparkettre. George átölelte az asszony valószínűtlenül karcsú derekát és táncolni kezdtek. Körülöttük lassan eltűnt minden, a többi táncoló pár, az asztaloknál ülők, a néger pincér, csak ketten voltak, az egész világ mintha elsüllyedt, megszűnt volna… Táncoltak. Az arcuk néha összeért és ez több volt, mint a legforróbb simogatás. – J’attendrai toujour… – búgta a forró, édes melódiát a zenekar. Anna szívében mintha kigyulladt volna valami kis furcsa fény. Lehet az, hogy boldogság táncolni valakivel, belesimulni a karjaiba és félni a pillanattól, mikor abbahagyja a zene és

11

megszűnik a varázslat. Mert varázslat volt ez, igen, mindketten érezték, hogy valami történik, valami kezdődik bennük… Mikor visszamentek az asztalhoz, már nem volt fontos, hogy miről beszélnek. A szavaknak úgysem az volt az értelmük, amit kifejeztek… Mert bármiről volt szó, a hangjuk muzsikája, a szemük csillogása csak azt mondta: Szeretlek… Kívánlak… Örülök neked… George érezte, hogy egy egészen nagy érzés keríti hatalmába. Eddig mindig csak őt szerették és szinte irigyelte azokat, akik lobogó lánggal tudnak szeretni… Eddig mindig csak megjátszotta a szerelmet, ha valaki tetszett neki, ha kedve támadt egy nőhöz. Addig hazudta neki a szerelmet, amíg az elhitte, sőt végül ő maga is elhitte a saját hazugságát. Mindez nagyon hasonlított a szerelemhez, de mégsem volt az… Most ez a szőke magyar asszony egyetlen mosolyával jobban felkavarta, mint eddig bárki a világon. – Lehet, hogy csak hangulat és holnapra elmúlik. Holnap… Nem akart a holnapra gondolni, hátha elutazik, elmegy, a férje elviszi és nem látja többé… Szinte meglepődött, hogy ez a gondolat mennyire lesújtja. – Meddig maradnak Egyiptomban? – kérdezte hirtelen. – Nem tudom. Néhány hétig talán… – válaszolta Anna bizonytalan hangon. És arra gondolt ő is, hogy ez a mai este milyen álomszerűén szép. Tegnap még nem is tudta, hogy George a világon van, ma pedig semmi más nem érdekli, csak ő… És holnap, ki tudja, látja-e még…? Mikor ismét a táncparkettre léptek, úgy simult bele a férfi karjaiba, mint aki eltévedt és most hirtelen hazatalált. George megérezte ezt a mozdulatot és egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ráhajoljon az asszony szájára és elkezdje csókolni és ne törődjön senkivel, elfelejtse, hogy mások is vannak körülöttük. De tudott uralkodni magán és csak alig észrevehetően csókolt bele az asszony puha, szőke hajába. Nem is csók volt ez, inkább csak egy lehelet, amit nem vett észre senki. – Szeretem magát, szeretem… Anna lehunyta a szemét. Nem, nem szabad most felébredni ebből az álomból, mert mindez olyan szép, hogy csak álom lehet. A zenészek már rakosgatták hangszereiket, mikor ők jóval éjfél után utolsónak hagyták el a New Castle bárt. – Hová menjünk? – kérdi George, mikor beszállnak a kocsiba. – Haza megyek, hiszen késő van… – mondja Anna, pedig úgy érzi, akárhová, a világ végére is elmenne most George-dzsal. Lassan suhan a kocsi a tengerparton. Fölöttük, mint egy puha, sötétkék bársonytakaró, a csillagos, langyos afrikai éjszaka. George megállítja a kocsit. Most már egyedül vannak. Se kíváncsian bámuló táncolók, se udvariasan zavaró pincérek, csak az ég és a tenger és ők ketten… George gyöngéden felemeli az asszony arcát és belenéz a szemébe. Most már nem is kell semmit se szólni. Szájuk lassan összetapad, forrón, szomjasan és ezzel a csókkal felgyullad bennük minden… A lelkük és a testük szinte lobogva ég, soha George nem kívánt ilyen őrülten egy asszonyt és soha Anna még nem érezte ezt a perzselő forróságot… – Ugye fogsz szeretni? – kérdi George. Anna nem válaszol. A szemében mintha két könnycsepp csillanna meg. George most megcsókolja az asszony lehunyt szemét és olyan végtelen, túláradó gyöngédséget érez, mint eddig még soha… Azután újra összetapad a szájuk és belezuhannak egy örvénylő csókba, amelyben már benne ég az ígérete egy közelgő csodás boldogságnak, de valami előérzete a fájó búcsúnak is…

12

III.

George lakásában, a zongora felett, az egész falat betöltötte a hatalmas Salome festmény. A széles, faragott arany keretben pompásan hatott a vörös fáklyafényben, átlátszó fátyolban táncoló női alak. Ahogy Mirjam belépett a szobába, szinte felsikoltott örömében. Kész a kép! Végre a falon, berámázva láthatja. – Mikor hozták haza a rámát? – kérdezte az inast, aki még ott állt szolgálatkészen az ajtóban. – Ma délben. A kapitány úr rögtön nekilátott és személyesen tette fel a falra. – Most hol van a kapitány úr? – Nem tudom. Délután Stanley Bay-be ment, aztán, úgy hiszem, a klubban vacsorázott, már jön haza biztosan… Az inas kiment. Mirjam most belekuporodott a nagy hintaszékbe, de úgy fordította, hogy láthassa a képet. Olyan jó volt így nézni, készen, berámázva a falon. – Milyen gyönyörű lett – gondolta – és ez én vagyok… én… Ha George belép a szobájába, az első, amit meglát, az én leszek… És mindig, ha nem is vagyok nála, akkor is lát, folyton maga előtt lát majd, itt a falon, életnagyságban… És nem kell többé modellt állni! Szörnyű fárasztó volt, Mirjam néha úgy érezte, egyszerűen nem bírja tovább, eltörik a dereka, vagy a karja, ahogy a nagy ezüsttálcát tartotta, az elképzelt Szent János-fejjel. De aztán George-nak egyetlen kedves szava elűzte a fáradtságot és szoborrá merevedve állt tovább a nehéz pózban. – Ha kész lesz a kép, azt megünnepeljük – ígérte sokszor George, tehát ma kellene az ünneplésnek lenni… – Talán elvisz valahová – reménykedett Mirjam. – Valamelyik tengerparti tánchelyiségbe. Olyan gyönyörű helyek vannak, milyen jó lenne, egyszer elmenni… De tudta, hogy úgysem mennek. George sohasem mondta, hogy miért, de nyilvános helyre nem ment vele… Persze, a Gold Stream Gárda kapitánya és egy félvér lány, nem jelenhetnek meg együtt. Mirjam félvér volt. Az apja angol, az anyja egyiptomi arab nő volt. Néhány évvel ezelőtt a nagy kolerajárvány vitte el őket, és Mirjam a nagyanyjához került. Az öregasszony kint lakott Carmousban, a bennszülött negyedben. Az igazhitű asszonyok szigorú rítusa szerint, lefátyolozatlan arccal nem lépett az utcára és betartotta a Korán szent törvényeit. Mirjam nyakában viszont arany kereszt csillogott és vasárnapokon misére járt az európaiak templomába és úgy érezte, hogy közéjük tartozik… Pedig nem fogadták be maguk közé, lenézték és megvetették. Az igazhitűek pedig, ott a bennszülött-negyedben, kiközösítették, sőt kicsúfolták. Ha este hazament, keresztjét becsúsztatta ruhája kivágásába, hogy ne lássa a gúnyos vigyorgást a fekete arcokon. – Én is ilyen vagyok vajon? – gondolta kétkedve és órákig nézte magát a tükörben. Hiába volt angol az apja, a sokezer éves arab faj diadalmaskodott. Mirjam bőre kreol volt, világos aranybarna színű. A haja kékesfekete, nagy sötét szemei ugyanolyan mély tüzűen csillogtak, mint akármelyik igazhitű asszonyé, aki még fátyollal födte az arcát és csak a szemei parázslottak az idegenre. Mirjam szép volt, de nem olyan, amilyennek álmaiban elképzelte magát. Szőke és kék szemű szeretett volna lenni és hófehér bőrű, mint azok a hölgyek, akiket követségi autókból látott kiszállni vagy betérni a luxusszállodákba. Gyűlölte és irigyelte őket, mint ahogy minden gyűlölet az irigységből fakad. Vad, visszafojtott gyűlöletek égtek Mirjamban még az iskolaévekből, mikor a gimnáziumban mindig csak megaláztatások érték társnői részéről, de egy kedves szót sosem kapott tőlük.

13

Két éve már, hogy nem járt iskolába, hanem egy fotóüzletben dolgozott. Itt jól bántak vele, Vassziliádesz úr, a görög tulajdonos és elhízott, jóindulatú felesége hamar megszerették. Az üzlet az európai negyed legforgalmasabb pontján, a Place Mohamed Alin volt, ahol sűrűn jöttek-mentek a vevők. Mirjam udvarias mosollyal szolgálta ki őket, rakta be a gépekbe a Kodak- és Agfa-filmeket. A kópiákról és nagyítási munkákról sorszámot adott és este, ha a laboratóriumból eljött a kifutó, átvette tőle a kész képeket. Ezzel véget is ért a nap és Mirjam hazamehetett. Az elegáns „Foto Service” csőbútoros, modern miliője után, ahol egész nap csak a közeli nagyszállók előkelő európai vendégei fordultak meg, hazamenni Carmousba, a sivár, piszkos és bűzös bennszülött-negyedbe. Félóra volt az út. Félóra választotta csak el a vakító párizsi és londoni kirakatokkal vetélkedő áruházakat, a hatemeletes bérpalotákat, a Place Mohamed Alin parkírozó áramvonalas autó csodákat a külváros szűk sikátoraitok. Itt az ablakokban száradó rongyos ruhák lógtak, piszkos levük az utcára csepegett, a földön meztelen gyerekek játszadoztak, csúsztak, másztak a porban. A bazárokból fülsiketítő lárma és veszekedés hangja hallatszott, mely összekeveredett a néger koldusok óbégatásával, akik undort keltő sebeiket mutogatva könyörögtek baksisért a járókelőkhöz. Legtöbbjük vak is volt, a szörnyű egyiptomi szembaj, a trachoma szemük helyén csak véres üreget hagyott. Ha egy tevehajcsár arra hajtotta állatát, nyugodtan keresztültiport rajtuk, ilyenkor állati hörgés és átkozódás verte fel az utcát. A bűz pedig elviselhetetlen volt. Mirjam kis légycsapó pálcát vitt a kezében, mint az európaiak, hogy a hozzáérő és ruhájába kapaszkodó szennyes kezekre ráüssön. Idegenül ment közöttük, térdig érő európai ruhában, selyemharisnyásan, napszemüveggel a szemén. Mikor befordult a nagyanyja házába, meg sem hallotta a kapualjban tereferélő muzulmán asszonyok megjegyzéseit. Az első emeleten laktak, Mirjam szobája egy kertszerű kis udvarra nyílt. Ide legalább nem hallatszott az utca borzalmas lármája, és Mirjam nyugodtan olvashatott. Szerette a szép, szentimentális angol regényeket, néhány piaszterért tíz-tizenkét kötetet is vásárolt magának. Ez volt minden szórakozása. Vagy moziba ment néha. Szobájának falán az összes amerikai filmsztárok képei ki voltak függesztve. És egy gárdatiszt felnagyított képe, az a tiszt George Dowery volt… Már akkor ott lógott ez a kép, mikor még nem is ismerte. Véletlen volt csak, vagy valami ösztönös megérzés, egyszer, amikor a fényképnagyításokat átvette, megragadta figyelmét ez a kép. Egy ezredvacsora tisztjeiről készült nagyítások voltak, Mirjam megszámozta és borítékba tette őket. George képét újra meg újra elővette és nézegette. Ez a gárdatiszt díszegyenruhájában szebb volt bármelyik filmsztár fényképénél és Mirjam elhatározta, hogy hazaviszi. Még egy nagyítást rendelt róla a laboratóriumban és este boldogan vitte haza az új szerzeményt kis szobájába. Ezentúl ha valamelyik angol regényben egy tiszt szerepelt – és melyikben nem? – Mirjam csak felnézett a falon függő képre és annak a hasonmása élt, szeretett vagy szomorkodott a könyv lapjain… Ha az utcán ment és tisztek robogtak el mellette az autójukon, mindig megfordult utánuk, hátha ő az, ő, az ismeretlen… És egyszer, akárcsak az Ezeregyéjszaka meséiben, melyekből éneklő arab nyelven valamikor anyja olvasott fel neki – mint egy megelevenedett csoda, belépett Ő, a gárdatiszt, a Foto Servicebe… A laktanyából jött, egyenruhában, lakkcsizmásan. Kiugrott a kocsijából és besietett filmeket venni és nagyításokat rendelni. Bent a fotóüzletben egy ragyogó, óriási fekete szempár bámult rá, mintha csodát látna. Mirjam alig tudott magához térni és egy szót sem értett abból, amit a kapitány beszélt. Nagyítások, kópiák, filmek – csak a hangját hallotta és remegő kézzel írta fel a rendelést.

14

Mikor az ajtó becsapódott George után, Mirjam még akkor is szívdobogva, szinte megkövülten állt a pult mögött. Két nap múlva egy tisztiszolga jött el a rendelésért. Mirjam hiába remélte, hogy ő jön ismét. Vagy mégsem remélt hiába, mert félóra múlva megszólalt a telefon, ő volt, a kapitány. Udvarias hangon közölte, de érezhetően, hogy nagyon bosszankodik azon, hogy a képek mind, egytőlegyig tévesen lettek elkészítve. – A lovas képekből nagyítást kértem, a másikból csak kópiát, a díszszemléről pedig egészen nagy képet. Nem értette a kisasszony? – Igen, majd újra megcsináltatom – lehelte Mirjam a telefonba. – De mikor lesznek készen? Mára kellett volna, mert holnap az ezredes úr elutazik! – Tessék beküldeni a filmeket, estére kész lesz! Soron kívül! Haza is küldöm önnek – mondta Mirjam –, belátom, az én hibám volt… – Köszönöm – fejezte be George hűvösen a beszélgetést, és letette a kagylót. … Ugyanaznap este, hóna alatt egy nagy borítékban a kész képekkel, Mirjam ott állt George lakása előtt és nem mert becsöngetni. A kifutófiú már elment, és ő maga hozta el a képeket. Átázva álldogált az ajtó előtt, odakint zuhogott az eső, úgy látszik, megkezdődött az esős évszak. Karácsony előtti este volt. Mirjam végül becsengetett. Véletlenül George maga nyitott ajtót. Meglepve pillantotta meg a kis fekete, lányt. – Hát ez nagyon kedves, nagyon köszönöm –, mondta és átvette a képeket. Mind jók voltak és pontosan olyanok, ahogy rendelte. – Nagyon megázhatott, kisasszony – mondta sajnálkozva, és a lány vékony esőköpenyére nézett, amelyről szinte csepegett a víz. Mirjam zavartan mosolygott. George beinvitálta a szobába és lesegítette róla az átázott köpenyt. Mirjam most boldog volt, hogy az új ruhája volt rajta, és ha átázva is, de legszebb cipője. George likőröket vett elő a bárszekrényből és megkínálta a lányt. Örült ennek a véletlennek. Éppen unatkozott, az esős évszak nyomasztólag hatott a kedélyére. Délután festegetni próbált, egy Salome-kompozíció járt már rég az eszében, azt kellene megcsinálni! Néhány vázlatot készített, színeket dobott egy papírra, de nem ment sehogy sem. Egy jó modell kellene hozzá és íme… Betoppan ide ez a szép fekete lány, ahogy levette az esőköpenyt, George rögtön megállapította a fiatal test pompás formáit a vékony selyemruhán keresztül. – És milyen kedves kis teremtés… Nagy, égő fekete szemével, hogy néz… George pár napja nem találkozott Barbarával és most pontosan úgy érezte magát, mint egy éhes ember, aki elé egy tál különleges ételt tesznek, amilyet még nem kóstolt soha… George-nak még sosem volt dolga afrikai nővel, ez a fekete lány hirtelen felgyújtotta az érzékeit… Beszélgetni kezdtek. – Sok udvarlója van? – kérdezte a lánytól, aki egymásután itta a likőröket és hosszú, árnyékos szempillái alól forrón nézett fel rá valószínűtlenül fekete szemével. – Nincs senkim… – válaszolt Mirjam. És később, mikor a lány remegő kis barna teste a karjaiban feküdt, George is rájött, hogy eddig tényleg még senkije sem volt soha… George megdöbbent. Erre igazán nem gondolt. Hogy a Place Mohamed Aliról zuhogó esőben idejön a fényképész kisasszony, hogy elhozza neki a másolatokat és az ártatlanságát… Forró szánalom fogta el és simogatta, csókolgatta a lányt. – Szeretlek – hazudta neki ajándékul –, szeretlek… – Én már régen szeretlek – válaszolta Mirjam és felnyitotta könnytől homályos szemeit. – Már régen őrzöm a képedet, ott lóg az ágyam felett… Te vagy a mesebeli királyfi, aki mégis eljött értem –, suttogta és belesimult George karjaiba.

15

– Sokat ivott –, gondolta a férfi és nem tudta, mitévő legyen. Tartsa itt, vagy elengedje haza, éjnek idején? Azt sem tudta, kicsoda és hol lakik… – Carmousban lakom – mondta később a lány –, oda nem kísérhetsz el. Egyedül megyek… Felvette az esőköpenyét és elindult. Odakint már alábbhagyott az eső, csak csendesen szemerkélt. – Holnap karácsony – mondta a lány az ajtóban –, ilyenkor nálunk mindig esik az eső. – Nálunk, Angliában pedig havazik, gyönyörű hótakaró borít mindent. – Még sohasem láttam havat – mondta Mirjam –, szép lehet! Karácsonyfám sem volt még, pedig keresztény vagyok… – Nos, holnap lesz karácsonyod, itt nálam. Eljössz és együtt feldíszítünk egy szép, csillogó karácsonyfát. Akarod? És milyen szép volt ez a karácsony! Az első karácsony és az első szerelem Mirjam szegény kis életében. Azóta néhány hónap telt el. Elmúlt az esős évszak, tavasz lett… A Foto Service-ben ismét több volt a munka és Mirjamnak kevesebb lett a szabadideje. Mikor a Salome-képet kezdték, minden délután eljöhetett, ötkor bezárt az üzlet. Akkor rohant, repült George-hoz. Odakint egyhangúan zuhogott a szürke trópusi eső, de a szobában meleg fények égtek és Mirjam órákig állt modellt – egy átlátszó fátyolban. Volt úgy, hogy George-nak napokig nem volt kedve festeni, ilyenkor volt Mirjam a legboldogabb. Forró, önfeledt délutánok voltak ezek, csupa csók, csupa ölelés… A rádión távoli országok zenéjét hallgatták, de leginkább angol dalokat. Este, ha George-nak társaságba kellett mennie – pedig majdnem minden estére volt egy meghívása –, akkor a lány nem engedte, hogy az inas készítse ki a frakkot vagy szmokingot. Boldog volt, ha ő szolgálhatta ki a férfit, akit imádott. – Úgy szeretnék a kis cseléded lenni, a rabszolganőd, mindig itt lenni, itt lakni nálad! – mondta gyakran. – Tudod, hogy nem lehet – mondta George és néha úgy érezte, unja már a lányt. Máskor meg meghatotta a lány ragaszkodása és megveregette a kis barna arcát. – Most úgy teszel velem, mint egy kis kutyával – mosolygott Mirjam. – Egy kis fekete kutyával a gazdája… Mert te vagy a gazdám. Ha kidobnál vagy elrúgnál magadtól, én akkor is visszasomfordálnék hozzád és megcsókolnám a lábadat, amivel belém rúgtál… – Ne beszélj ilyen gyerekségeket, mert megharagszom – mondta George ilyenkor. Ha George nem volt otthon, olyankor Mirjam órákig várta. Belekuporodott kedvenc helyébe, a nagy, fonott hintaszékbe és várt. Olyan végtelen türelemmel tudott várni, amire európai nő képtelen. Az olvas, vagy csinál közben valamit, ha nagyon türelmetlen, akkor idegesen végigtelefonálja mindazokat a helyeket, ahol feltételezi, hogy megtalálja a férfit és hazahívja. De a keleti nő, akinek a vérében van, hogy évszázadokon át mást sem tett, mint ült a háremben és várta az ő urát, nos, az most is órákig tudott várni. Mirjam is ilyen volt. Hiába hordott térdig érő santung-kosztümöt, hiába volt önálló, dolgozó lány, lelkében, érzéseiben kis rabszolganő volt csupán, aki várja az imádott férfit. … Ezen a tavaszi estén is órák teltek el, George még mindig nem jött haza. Máskor is megtörtént ez, de ma Mirjam valahogy megérezte, azzal az ősi ösztönnel, ami végtelenül ki volt fejlődve benne, hogy valami baj lehet… Hogy mi ez a baj, azt nem is sejthette. Hogy George a New Castle bárban egy szőke asszonnyal táncol, hogy ez az asszony, mialatt ő itt ül és vár, elveszi tőle George-ot – nem, ezt igazán nem sejthette… – Talán autóbaleset történt, defektet kapott a kocsi… de hogy valami baj van, azt biztosan érezte.

16

Végre, jóval éjfél után mégiscsak megérkezett George. Mirjam lelkéből azonnal elszállt minden bajsejtelem, itt van, hazajött, nincs semmi baj! – Drágám, már úgy vártalak… – Rosszul tetted, szépen hazamehettél volna – mondta George kedvetlenül. Néhány perce búcsúzott el a hotel előtt Annától. Még minden idegszálában érezte az asszonyt, az a csók a tengerparton… és az egész este a bárban… nem, nem bírja most Mirjamot. – Menj haza, Mirikém! – mondta szelíden és megsimogatta a lány arcát. Mirjam felnézett rá és majdnem felsikoltott. George szája körül halvány rúzsfoltok voltak elkenődve. – Te csókolóztál valakivel! Megcsaltál! Már elő is kapta kis fehér csipkezsebkendőjét és egy hirtelen mozdulattal belekapott a férfi arcába. A fehér csipke egész piros lett. – Tagadd le, tagadd le! – kiabálta most már. – Szép kis ünneplés! Ezt ígérted nekem? Mással mentél ünnepelni az én képemet, csókolóztál, megcsaltál! – Menj haza! – mondta csendesen George. – Szóval, nem tagadod, csak azt mondod, menjek haza! Miért menjek? Nem szeretsz? Mondd meg, nem szeretsz már…? – Kérlek, menj haza, azonnal menj haza!… – ismételte makacsul George, mert félt, hogy elveszti türelmét és valami olyat mond a lánynak, amivel megbántaná. Úgy érezte ebben a pillanatban, hogy nem szereti, hogy többé semmi köze sincs hozzá. – Jól van, elmegyek – mondta hirtelen a lány. – Már kész a kép, úgy látszik, csak arra kellettem neked… – Mirikém, kicsi, édes Mirikém – akarta mondani George –, nem bánom, maradj itt, aludj itt… Azt a forró lobogást, amit ez az új szerelem gyújtott fel benne ezen az éjszakán, Mirjam odaadó ölelésével is elolthatná. De mégsem mondta. Tekintete hirtelen megakadt a telefonon. Fel kellene most hívni Annát, most azonnal! Biztosan fekszik már és rá gondol… Milyen jó lenne még hallani a hangját, ha csak egy pillanatra is! Csak jó éjszakát kívánni neki… Megmondani még egyszer, hogy szereti… Hirtelen égő türelmetlenség fogta el, máris, azonnal akarta hallani az asszony hangját. Az íróasztalhoz lépett és fellapozta a telefonkönyvet. Grand Hotel Cecile… Megvan! Nyúlt a telefon után, de Mirjam még mindig ott állt. – Nos, nem mégy? – kérdezte most már türelmetlenül. – Szóval, kidobsz? – kérdezte remegő hangon a lány és szemében vad gyűlölet lobbant fel. Arca egészen eltorzult a visszafojtott sírástól, orrcimpái remegtek, nagy, fekete szemei összeszűkültek, csúnya volt így, olyan mint egy kis fekete, megsebzett vadállat. George ránézett és felvillant előtte Anna hófehér, szikrázó szőke szépsége… – Utálatos kis fekete dög – gondolta. – Menj már! Mert tényleg kidoblak! – kiáltott rá. Aztán felvette a telefonkagylót. A központ azonnal jelentkezett, már kapcsolták is a Grand Hotelt. Abban a pillanatban, mikor Anna hangját végre meghallotta, odakint becsapódott az előszobaajtó. Mirjam elment…

IV.

… Hajnalodott már. A tenger felett rózsaszínű ködpára szállt fel, és mögötte, mint egy vérvörös korong, felbukkant a nap. A félig lehúzott redőnyökön át kis piros fénycsíkok törtek be a szobába és ide-oda cikáztak a kék selyempaplanon. 17

Anna és George még mindig beszélgettek. A fehér telefonkagyló már egészen belevágott Anna húsába, ahogy odaszorította a nyaka és a párna közé. Féloldalt feküdt, lehunyt szemmel és olyan halkan beszélt, mintha a férfi ott volna mellette… George még mindig ott ült az íróasztalnál fehér szmokingban, amióta éjjel felhívta Annát. Végtelenül sok mondanivalójuk volt most egyszerre… Légvonalban néhány kilométer volt köztük a távolság, mégis úgy érezték, egész közel vannak egymáshoz. Anna hangja olyan puha, olyan lágy volt, ahogy csak sötét szobában fekve tudnak az asszonyok éjszakákon át beszélni ahhoz, akit szeretnek. – Őrültség – mondta néha George –, így eltölteni ezt az éjszakát. Ha ott lehetnék most magánál… Képzeletében látta az asszonyt, kibontott, szőke hajával a kék selyem vánkosokon… – Ha mindazt megmondanám, amit gondolok, meggyulladna ez a telefonvezeték… Anna puhán nevetett. – Isten őrizz! Akkor nem tudnánk tovább beszélgetni. Ha már gyújtogatni akar, inkább egy cigarettát ajánlok! George rágyújtott és tovább beszéltek… A hotel telefonközpontjában egy álmos, öreg kisasszony csodálkozva nézett a kapcsolótáblára. – Egek, hát ezek még mindig beszélnek, bámulatos! Unalmában felvette a kagylót, hogy lehallgasson valamit ebből a vég nélküli társalgásból. Most éppen a férfihangot hallotta. … néhány tökéletes, boldog hónap többet ér, mint akárhány unalmas, szürke év… És akármilyen árat kell is fizetni a boldogságért, ha igazi boldogság, akkor megéri! Mert ez csak egyetlen egyszer jön el az életben, mint valami nagy ajándék, amire nem is számít az ember… Anna, édes, drága, ugye nem haragszik, de rettenetesen szerelmes lettem magába… Hogy mit válaszol a női hang, azt már nem hallhatta, mert kapcsolni kellett. – Milyen jó lehet, ha valakibe ilyen szerelmesek – gondolta. – Biztosan nagyon szép lehet az első emelet 23-as. Mikor újra felvette a hallgatót, már éppen búcsúztak. – Anna, édes, most aludjék szépen, sajnos, nem beszélhetünk tovább, át kell öltöznöm… – Pizsamába? Nagyon álmos? – Nem, egyenruhába! Öt óra és indulnom kell a laktanyába. – Óh, hát le sem fekhet már? Miért nem mondta? Hiszen így egy percet sem aludhatott ma éjjel! – Úgysem tudtam volna, az biztos… – Nos, jó éjszakát, vagy inkább jó reggelt! – búcsúzott Anna és letette a kagylót. Ahogy kattant a kis fehér készülék, úgy érezte, hogy most hirtelen egyedül maradt. Eddig itt volt vele George, itt volt az ágyában a hangja, de most hirtelen elvágták tőle, elszakították… Egy végtelenül gyöngéd mozdulattal megsimogatta a telefonkagylót, mintha a férfi arca lenne… Aztán elmosolyodott saját magán. És ezzel a mosolygással az arcán aludt el, mint a gyerek, aki valami nagy ajándékot kapott és még álmában is örül neki…

Harry Moore az az ember volt, akinek az élete olyan eseménytelen, hogy kénytelen a mások életének eseményeinél asszisztálni. Naphosszat az Angol Bank egyik szobájában a világ legunalmasabb munkáját végezte, igaz, hogy remek fizetésért, így aztán módjában volt esténként szórakozni és társaságba járni. George Doweryt még Angliából ismerte és nagyon sokra becsülte.

18

– Remek fickó! Ha nem lenne katona, híres festő lehetne – mondogatta gyakran. A jelentéktelen emberek rajongásával tudta dicsérni barátját, s a nők! … Szinte élvezte azt a hatást, amit George már megjelenésével is aratott a nők között. Tegnap is, Stanley Bay-ben… A szőke nő, akire tulajdonképpen ő uszította rá George-ot, milyen örömmel fogadta a közeledését. Vajon ki lehetett?… Azt még látta, hogy beszélgetésbe merültek, de aztán el kellett mennie a kaszinóból. Elhatározta, hogy felhívja George-ot a laktanyában. Szerencséje volt, éppen abban a percben érkezett be a gyakorlótérről. – Mi újság? Mi volt tegnap a szőkével, akit én ajánlottam neked? – Megismerkedtem vele, hiszen láttad… – És? Ki a nő? – Asszony, a férje svéd. – Este együtt voltatok? Nem láttalak a klubban… – Igen, a New Castle bárban, ugyanis a férj elutazott. – Remek! Na és aztán? Eljött hozzád, vagy Te mentél hozzá? – De, kérlek, Harry, a laktanyai telefon nem erre való! – Jó, jó… Este úgyis találkozunk McCornickék koktélpartiján… – Ma van? Jó, hogy szólsz, hamar lemondom a meghívást… – Lemondod, de miért? Csak nem az új szőke miatt? – De igen! – Hát ilyet nem tehetsz! Barbara halálosan megsértődik! – Nem baj, nem érdekel! Senki sem érdekel. – De hát mit történt veled? – Kapaszkodj meg, Harry, az történt, hogy szerelmes lettem! Végre igazán szerelmes! – És Barbara? – kezdte ismét Harry a mondókáját, de George már letette a kagylót.

Barbara McCornick volt a legelegánsabb asszony Alexandriában. Vörös hajszínét párizsi fodrász tervezte és ruháiról napokig beszéltek, ha valahol megjelent. És Barbara megjelent mindenütt, nagyobb társadalmi esemény szinte elképzelhetetlen volt nélküle. Egyébként nagy sportlady volt, első díjakat nyert a lovas concours-okon és a teniszversenyeken is megállta a helyét. A szerelmet szintén sportnak tekintette, azzal a különbséggel, hogy míg a teniszpartnerei már két éve ugyanazok voltak, a szerelmi partnereit sokkal gyakrabban váltogatta… Kivétel csak George Dowery volt. Ez az ügy már oly soká tartott, hogy szinte rekordnak számított… Nem mintha szerette volna George-ot, óh nem! Barbara képtelen volt bármilyen érzésre, minden tettét, minden gondolatát, mint egy láthatatlan, belső motor, a hiúság hajtotta. A szép gárdatiszt remek, dekoratív háttér volt, ha megjelent vele társaságban. De a sportnál is jó partner volt és mint férfi –, nos, mint férfit is kár lett volna kihagyni. Barbara az a nő volt, aki semmit és senkit sem akart kihagyni az életéből. Harmincöt éves volt. Néha megdöbbent arra gondolatra, hogy mindez nem tarthat soká… Ilyen hangulatokban még jobban hajszolta az életet, a szórakozást és rendelte nyakra-főre a drága ruhákat. Rengeteg pénze volt és ezért a férje, McCornick ezredes mindent elnézett neki. Az asszony pénze nélkül nem futtathatott volna a derbin és nem dobhatott volna a kártyaasztalra olyan téteket, amelyek jóval meghaladták az ezredesi fizetést. Barbarának viszont szüksége volt az ezredes nevére. Így ünnepelt sztárja lehetett a társaságnak és bármit csinált, mégis McCornick ezredesné volt. Odahaza, a Szigetországban a konzervatív 19

londoni társaság talán be sem fogadta volna, hiszen nem volt közülük való. Egy meggazdagodott amerikai cipőkrém király lánya volt, de itt, a Közel-Keleten ezt nem vették olyan szigorúan. A divatos folyóiratokban minden héten megjelentek a képei, hol lóháton, hol pazar estélyi ruhában, esetleg sortban, vagy új sportkocsijának volánja mellett. Róla beszéltek legtöbbet, őt utánozták és őt irigyelték, ő volt a központja az itteni angol társaságnak. Barbara mérhetetlen hiúsága tökéletesen jóllakhatott volna ennyi sikerrel, de volt egy fájó pontja, a sors éppen a hiúságán át sebezte meg és ez a fájó pont a kis Rosemary volt… Barbara, aki soha életében nem szeretett senkit, nem ragaszkodott senkihez, csak kislányát, egyetlen gyermekét nem tudta volna szeretni valami anyai ösztönnel, ami veleszületik a leghidegebb, legléhább teremtéssel is. De a kis Rosemary csúnya volt, vigasztalhatatlanul csúnya. Sovány kis arcában apjának csontos, nagy sasorra görbült, de apró, szürke szemei értelmesen csillogtak. Tízéves volt, jó és okos gyermek. Barbara drága ruhákba öltöztette, szalagokat kötött a hajába, de aztán végignézett a kislányon és mégsem merte magával vinni. Így felcicomázva még jobban kirítt a gyerek visszataszító csúnyasága, mint egyszerű kis ruháiban, amelyekben otthon, a villájuk kertjében játszadozott. Barbara borzalmas igazságtalanságnak, Isten büntetésének érezte ezt, hogy neki, pont neki, a gyermeke ilyen! Semmit sem irigyelt más asszonyoktól, pénzt, ruhákat, rangot vagy szeretőket, mindez neki is megadatott, de ha látott szép, murillo-angyalszerű gyermekeket, babaarcú, aranyfürtös kislányokat, sikoltozni tudott volna keserűségében. A kis Rosemary olyan okos volt, hogy megérezte ezt. Csendes, szelíd kislány volt és nagyon jól tanult. De mindez nem kárpótolta Barbarát, lett volna a legbutább, a legvásottabb kölyök, csak szép lett volna, legalábbis csinos! Annak idején, tíz évvel ezelőtt is voltak kalandjai és sokat számolgatott magában, dátumokat próbált összeegyeztetni, amíg elhatározta, hogy a gyermeket világra meri hozni… Szörnyű volt az a néhány hónap, az örökös kétkedéssel, bizonytalansággal, de végül megszületett a gyermek és az első pillanatban, mikor megmutatták neki, boldogan lélegzett fel: szakasztott az apja, tiszta McCornick-arc! Bár ne lett volna az! Pedig McCornick nem volt csúnya férfi, hiszen akkor Barbara a rengeteg pénzével nem őt választotta volna. Szikár, elég magas ember volt, markáns arcában erős sasorral, amely jól hat egy ezredes profiljában, de nem egy tízéves kislány sovány arcocskájában. A kis Rosemary imádta az ő szép mamáját, pedig az sosem foglalkozott vele. Esténként, mikor már feküdt rácsos ágyacskájában, akkor egy pillanatra belibbent hozzá a gyerekszobába. Estélyre vagy vacsorára készült, szép ruhában, illatfelhőben csak fölé hajolt és megsimogatta, megcsókolni nem lehetett, hiszen már ki volt készítve az arca és talán elkenődött volna a rúzs. Mikor kiment, a parfümje még jó ideig betöltötte a gyerekszobát és Miss Brown, a nevelőnő kitárta utána az ablakokat. Utálta úrnőjét és hacsak tehette, beárulta az ezredesnek. – Ma ez telefonált, tegnapelőtt emez volt látogatóban, most meg virágcsokrot kapott! De McCornickot mindez nem tudta kihozni a sodrából. Körülbelül tudta, kikkel volt viszonya Barbarának és ha körülnézett a társaságban, azt is sejtette, kik fognak sorra kerülni. Ismerte a felesége ízlését. Tudta, hogy végtelenül hiú. A világhírű operaénekes, vagy az arisztokrata úrlovas champion, valószínűleg csak hiúságának kellettek… No és George Dowery, az Gold Stream gárdakapitánya! – Ennek az ügynek talán már vége is van – gondolta, de nem volt biztos benne. Alapjában véve szimpatizált Dowery-vel és ha nem tudta volna, hogy viszonya volt a feleségével, még meg is szerette volna. Mindenesetre, ha társaságban találkoztak, úgy tett, mintha fogalma sem volna a dologról… Megjátszotta azt a férjet, aki a feleségét kissé kacér asszonynak tartja ugyan, de azért száz százalékig bízik a hűségében. Így volt ez a legkényelmesebb. 20

Azt viszont nem bánta, sőt örült neki, hogy az emberek tudták, hogy Lili Lane a barátnője. Lili Lane dizőz volt az Alhambrában. Rekedtes alt hangján forró dalokat énekelt tavaszi mámorokról, tüzes csókokról és hasonlókról, amik megfeleltek a páholyokban összebújó párok éjfél utáni, bepezsgőzött hangulatának. Nagy sikere volt és hónapok óta minden műsorban szerepelt. Lili Lane-nak egy istene volt, a pénz. Csak a pénz! És McCornick ezredes, ha lovai jól futottak be, vagy egy kártyacsata az ő javára dőlt el, tudott gavallér lenni. A dizőz takarékbetétje az Angol Bankban ilyenkor nagyot nőtt, de hiszen ezért jött ide Európából. Hogy honnan jött, nem tudta senki, ő azt állította, hogy francia, de lehetett lengyel vagy német is. Az útlevelét nem nagyon mutogatta, mert kiderült volna, hogy nem 24 éves, hanem 32. Sőt, esetleg még más is… Barbara is tudott Lili Lane-ről, de nem törődött vele. Annyira elfoglalták a saját dolgai, hogy igazán nem ért rá figyelgetni, hogy férjének ki a barátnője és mennyit költ rá. Barbarának egész napja, jóformán minden perce foglalt volt. Közelgett a lovas concours napja, arra kellett trenírozni a lovardában, a teniszpályán is várta a társaság, közben pedig készülődni kellett a nagy gardenpartyra, melyet őfelsége Faruk király születésnapján rendeznek Montanában, a nyári palotában. Barbara természetesen a legragyogóbb akart lenni és rengeteg megbeszélnivalója volt divatszalonokkal és ruhatervezőkkel. Meggyszínű piros sportkocsija hol itt, hol ott tűnt fel a város különböző pontjain. George-dzsal is kevesebbet ért rá találkozni, mint azelőtt. De különben is, mintha George már nem lenne a régi… Mikor karácsony előtt elbúcsúztak, mert Barbara Európába utazott, George-ban még több volt a forróság, a szenvedély… De ez a szenvedély sem volt elég ahhoz, hogy itt tartsa Barbarát. Utálta az esős évszakot és minden télen két hónapra átrándult Európába. Svájc valamelyik divatos téli sporthelyére utazott, ahol a síelésen kívül mondhatni nemzetközi élet zajlott. Új kalandok, flörtök, itt még szabadabban élhetett, mint Alexandriában, ott mégis mindenki ismerte és tekintettel kellett lenni az ezredes társadalmi helyzetére. De itt St. Moritz hóborította földi paradicsomában csak egy szép, vörös hajú asszony volt, aki gazdag és független és azt tesz, amit akar. Minden nap más színű sídresszben kelt feltűnést és este más-más férfival táncol a bárban. Hogy a bárból az első emeleti szobájáig az utat hányan tették meg, az sem tartozott itt senkire… Volt úgy, hogy hirtelen megunta az egészet és Párizsba utazott. Megnézte a divatos színdarabokat, de főleg ruhákat vásárolt magának. Előre élvezte, hogy Alexandriában milyen feltűnést és irigységet fog kelteni velük. Néha írt egy-egy lapot George-nak. „Jól mulatok, de sokat gondolok Rád, nagyon hiányzol…” És tényleg George hiányzott, sokszor elfogta a vágy a férfi után, mégiscsak többet ért, mint a St. Moritz-i kalandok… Mikor visszajött, egy szóval sem kérdezte, hogy George-nak kije volt ezalatt a két hónap alatt. Természetes, hogy voltak ezalatt nők, de azt is természetesnek tartotta, hogy abban a pillanatban, amint ő ismét itt van, ezek eltűnjenek! Arra nem is gondolt, hogy tőle, a körülrajongott, észbontó Barbara McCornicktól valaki elvehessen egy férfit. Ez már hiúsági kérdés volt nála. Ha ő megunt valakit, egyszerűen kidobta. Volt rá eset, hogy valakinek, aki még előző nap a karjaiban tartotta, másnap már vissza se köszönt, csak keresztülnézett rajta jéghideg, szürke pillantásával. De George más volt. Talán mert két hónapig nem látta a férfit, jött rá, hogy mit jelent számára… George egy Salome-képet festett, óriási kompozíciót. Barbara egyszer-kétszer kiment hozzá, hogy megnézze a készülő festményt. Különben nem járt George-hoz, hanem a belvárosban, Harry Moore lakásán találkoztak. Ez nagyszerű megoldás volt, mert az asszony meggypiros 21

sportkocsija nem állhatott George lakása előtt, a villanegyedben, viszont gyalog kisétálni nem futotta idejéből. Harry lakása a Serif Pasa Streeten volt, egy hatemeletes, modern bérpalotában, ahol akadt kozmetikai intézet, előkelő fogorvos, fehérneműszalon, szóval csupa olyan hely, ahol Barbara nyugodtan időzhetett volna és a kocsija feltűnés nélkül állhatott órákig a ház előtt. De ilyen soká sosem tartottak a randevúk, mert Barbara örökösen sietett valahová. Még ki sem bontakozott George karjaiból, már arról beszélt, hogy most elkésett a lóversenyről, vagy egy koktélpartiról. – Milyen más volt Mirjam…! – George-ot néha Barbara karjaiban fogta el a vágy a lány alázatos, odaadó szerelme után… Barbara persze nem is sejtett semmit, ez a megoldás, hogy Harry Moore lakásán találkoztak, tökéletes volt. Mikor kijött megnézni a készülő képet, Mirjamot nem találta ott, erről George idejében gondoskodott. – Ki ez a modell? – kérdezte kíváncsian. – Szerettem volna látni… – Kis félvér lány. Carmousból jár be… Az asszony figyelmesen nézte a képet. Az akt aranybarna bőre, karcsú és formás fiatal teste nagyon szép volt. – Hány éves? I – Azt hiszem, tizenkilenc. Barbarában egy pillanatra valami irigység lobbant fel. Tizenkilenc éves… milyen jó neki, milyen rettenetesen fiatal… Hirtelen átvillant rajta a gyanú, hogy George megcsalja őt ezzel a lánnyal. Már az ajkán volt a kérdés: – Mondd, itt kettesben ezzel a lánnyal nem történik más, mindig csak modellt áll? De aztán uralkodott magán. Nem, nem vesztheti el a fölényét annyira, hogy ilyet kérdezzen! George még azt képzelné, hogy féltékeny! Ő, Barbara, egy ilyen kis félvér modellre. Lehetetlenség, nyugtatta meg magát, egy férfi, aki őt ölelheti, csak nem fogja megcsalni a bennszülött-negyed kis piszkos szemetével… – És mit fizetsz neki a modellállásért? – kérdezte, hogy éppen csak mondjon valamit. – Néhány piasztert óránként… – És persze csak arabul beszél az ilyen kis félvér vacak? – Persze… George-ot egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy azt válaszolja: – Menj be a Place Mohamed Alin a Foto Service-be és ha ott látsz egy fiatal lányt, aki tökéletesen beszél angolul és ugyanannyi gimnáziumot végzett mint te, akkor nézd meg jól, mert ő az a kis félvér vacak… De nem mondta. Egy gúnyos mosolyt fojtott el magában és arra gondolt, mit szólna viszont Mirjam Barbarához… Két különböző világ volt a két nő, épp ezért remekül kiegészítették egymást. Amit nem talált meg az egyikben, azzal bőségesen kárpótolta a másik… – Tulajdonképpen egyiket sem csalom meg – jelentette ki többször, ha Harry Moore-ral beszélgetett. – Furcsa hűség… – jegyezte meg gúnyosan Harry, aki örült, hogy barátjának szívességet tehet ezzel a lakáskölcsönzéssel. Délután úgysem volt soha otthon és ha este hazakerült, élvezettel szívta be McCornickné kábító parfümjének ottmaradt illatfoszlányait… Egy kicsit talán szerelmes is volt az asszonyba, mint egy elérhetetlen, csodálatos lénybe és ha nem is hozzá… És most George egyszerűen le akarja neki mondani a mai koktélpartit, amiatt a szőke nő miatt. Erre igazán nem gondolt Harry, mikor felbiztatta, hogy menjen fel az erkélyre és ismerkedjék meg vele! Valami futó kalandra gondolt, egy új modellre, hiszen a Salome-kép már úgyis kész, és ez a szőke éppen az ellentéte a kis Mirjamnak. Nem szívelte Mirjamot. Ahányszor kiment George-hoz, a lány mindig ott kuporgott a hintaszékben és ha igyekezett is udvarias lenni, látszott rajta, hogy pokolba kívánja őt, amiért megzavarta a kettesben töltött estéjüket… 22

Harry sohasem maradt sokáig, vette a kalapját és ment. Ilyenkor boldog mosoly villant fel a lány fekete szemében. – Most aztán vége lesz a boldog mosolynak – gondolta –, hiszen George beleszeretett a szőke nőbe… George Dowery és a szerelem – szinte hihetetlen…

V.

Anna délfelé ébredt. Kis karóráját elfelejtette este felhúzni és fogalma sem volt, hány óra lehet. Csöngetett. Barátságos arcú, európai szobalány jött be. – Féltizenkettő van – mondotta. Felhúzta a redőnyöket. Az ablakon át vakító fényzuhatag ömlött a szobába. Anna kiugrott az ágyból és az ablakhoz lépett. Odakint átlátszóan ragyogott a kék ég és csillogón, mint egy csodálatos tükör, fénylett a tenger. – Szép az élet! – gondolta és káprázó szemmel nézett bele a kékségbe, a fénybe. George… Minden gondolata most csak ő volt. A férfi szavai szinte zsongtak benne, mintha valahol a lelkében egy érzékeny viaszlemez lenne, amely felvette és lerögzítette a férfi minden szavát. Néhány hónap forró boldogság, most… ma, azonnal… Már felébredni is olyan jó, hiszen tudja, hogy találkozni fognak és ezáltal van értelme a napnak, van értelme az életnek… Igen, az életnek most kezd értelme lenni! Anna boldogan nyújtózkodott a beáradó napsütésben, valószínűtlenül karcsú teste csupa megfeszült várakozás volt… Még három órája van, amíg George érte jön, vagy telefonál. Rettenetesen hosszú idő… Furcsa, huszonhét évig egészen jól kibírta George nélkül, de most ez a három óra elviselhetetlenül hosszúnak látszott. Fürdőt és reggelit rendelt. Valahogy csak eltelik az idő. Kicsit még kinéz az ablakon, végtelenül jó volt így nézni a tengert. A távoli kikötő zaja nem hallatszott idáig, néhány kis jacht horgonyzott csak a vízen. A partot hófehér kőkorlát szegte, egy arab árus ült a korláton és képes levelezőlapokat árult. Éneklő hangja felhallatszott idáig. Lapokat kellene venni és írni haza, jutott eszébe Annának. Úgy telve volt friss boldogsággal, hogy adni akart belőle mindenkinek. Hogy örülnek majd az otthoniak, ha ír… Otthoniak… ez Budapestre vonatkozott. Furcsa, már ötödik éve élt Arne-val Stockholmban, pompás lakásuk volt a Kungsgatan felhőkarcolójában, a Krüger-palotában, de lelkében az otthon mégis a budai lakás maradt, a régimódi bútorokkal és a Krisztina-téri templom tornyával. Mintha hozzátartozott volna a lakásukhoz. Ha kinézett az ablakon, láthatta a torony óráját, a régies, aranybetűkkel, és valamikor kisgyermekkorában azon mutatták neki, hogy melyik a nagymutató és mit jelez a kicsi. A Krisztina-téri templomba vitték bérmálni, hófehér fátyollal és mirtusszal, mint egy kis miniatűr menyasszonyt. Szőke haját csigákba sütötték, fényképészhez is elvitte Apa és ez a képe még évekig ki volt téve a budai fényképész kirakatában. Ha igazi nagy menyasszony lesz, akkor is a Krisztina-téri templomban fog esküdni, koszorúslányokkal, orgonabúgással, úgy képzelte mindig. De nem így lett, Arne-val csak az elöljáróságra mentek, úti kosztümben és utána a két tanúval – az egyik a svéd követ volt – ebédeltek a Ritzben. Nem, Arne-nak ő sohasem esküdött örök hűséget… És mégis, ezalatt az öt év alatt mindig hű volt hozzá. Miért…? Hiszen nem szerette, nem, soha egy pillanatig sem… Ha apa élt volna, nem kényszerítették volna erre az érdekházasságra. De apa csendesen pihent a Farkasréti temetőben és nem akadályozhatta meg, hogy Annácska boldogtalan legyen. Apának ő volt a szeme fénye. Vasárnaponként sétálni vitte a Bástyasétányra és utána cukrászdába 23

mentek. Mama, az inkább a pesti korzóra vágyott, de ők ketten Apával jobban érezték magukat Budán. Furcsa, hiszen az autóbusz három perc alatt átrobogott az Alagúton és Lánchídon, mégis bemenni Pestre, olyan kirándulásféle volt. Anna már nagylány volt, udvaroltak is neki, remek vasárnapi programokat terveltek ki, de ő nem ment, a vasárnap mindig Apáé volt. Akkor is, mikor Apa már kiköltözött a Farkasrétre, Anna minden vasárnap ott volt nála. Nagy csokor virágot vitt mindig és egész délelőtt rendezgette a sírt. Olyan hihetetlen volt, hogy Apa nincs többé. Az előszobában még ott lógott a felöltője és keménykalapja. Mikor Anna hazajött és egy pillantást vetett a fogasra, azt kérdezte, Apa már itthon van és ő most elkésett az ebédről! De ez csak egy másodpercig tartott, aztán átvillant rajta: – de hiszen Apa meghalt… Még előfordult, hogy szólt a telefon és Tárnoky miniszteri tanácsos urat keresték. – Meghalt – mondta be a telefonba és ilyenkor tompának és idegennek érezte saját hangját. A halál mindig olyan érthetetlen volt számára. És ha úgyis meg kell egyszer halni, akkor miért ne lehetne előbb boldog az ember…? – Akármilyen árat kell fizetni a boldogságért, ha igazi boldogság, megéri… – így mondta George. Maga előtt látta a férfi arcát, csillogó kék szemét. Olyan színű a szeme, mint napsütésben a tenger… Szeretem, szeretem… Milyen gyönyörű lenne az élet, ha akkor, azon az öt évvel ezelőtti tavaszon nem Arne Jörgsent küldi az útjába a sors, hanem George Dowery jött volna Angliából, hiszen olyan rengeteg angol jött Pestre. Mondjuk, nem lett volna gárdatiszt, hanem valami angol kereskedő. Vele boldogság lett volna elmenni akárhová, egy vadonba, vagy távoli gyarmatra is… Arne-val egy pillanatig se volt boldog a stockholmi felhőkarcolóban, a pazar lakásban, de George-dzsal egy bambuszkunyhóban is gyönyörű lenne élni… És, ha egyáltalán nem is lenne angol, hanem magyar fiú, nem George, hanem egyszerűen György és magyarul mondhatná neki: szeretlek… És Budapesten élhetnének, otthon. George hivatalba járna, valamelyik minisztériumba, vagy esetleg katonatiszt lenne, mondjuk főhadnagy… De akkor folyton máshová helyeznék, de az se lenne baj, a legkisebb határszéli garnizonban is élete végéig boldog lenne vele. De így csak pár hét lesz talán… Hirtelen eszébe jutott, hogy megnézze az útlevelét, mennyi időre szól az egyiptomi tartózkodási engedély. – Három hónap… Ebből a három hónapból három nap már le is telt. Nézegette az útlevelet: tehát a boldogsághoz is engedély kell. Három hónap boldogságot engedélyez nekem az élet, gondolta. – Arne Jörgsenné szül. Tárnoky Anna, 27 éves, testalkata magas, haja szőke, szeme kék, fogai épek… ez vagyok én. – Az útlevélképen komolyan, kissé szomorúan mosolyog. Akkor még nem is sejtette, hogy a boldogság felé utazik. Kopogtattak. A reggelit hozták óriási tálcán. Anna jó étvággyal látott neki, hideg csokoládét ivott, egy szelet sonkát és utána még egy narancsot is. Akik azt mondják, hogy a szerelmesek nem tudnak enni, tévednek. Aki szerelmes, az telve van vadonatúj energiákkal és minden sokkal jobban ízlik neki. A fürdő kész volt. Anna bement a fürdőszobába, ledobta magáról a rózsaszínű selyeminget. A földig érő tükör előtt egy pillanatra meztelenül megállt. Tökéletesen szép teste volt. Dereka olyan hihetetlenül vékony, mintha egy fényképész retusálta volna ilyen karcsúra. A csípője telt volt és mellei olyanok voltak, mint tizenhat éves korában, amikor még a budai gimnázium blúza alatt feszült rajtuk. Olyan nyúlánk volt, mint egy fiatal lány, azzal különbséggel, hogy fiatal lányoknál még nem lehet tudni, milyenné fejlődnek, de Anna teste már kész, befejezett remekmű volt.

24

Hosszú haját feltűzte a feje tetejére és belépett a mély, süllyesztett fürdőmedencébe. Jó volt elnyújtózni a langyos, jó szagú vízben… Félóra múlva frissen és vidáman lépett ki a hotel kapuján, Kicsit sétál, vesz néhány képeslapot, hogy hamarabb teljen az idő. Az arab már nem ült a kőpárkányon, de kis néger gyerek futott elé és szintén lapokat árult. A gyerek gyapjas haja kanárisárgára volt festve. Ilyet még nem látott Anna. Még egy gyerek került elő, ez nem árult semmit, csak egyszerűen baksist kért, ennek a feje búbján is sárga haj virított. – Ezt le kellene fényképezni – gondolta Anna –, egészen különleges divat, úgy látszik, néger koldusgyerek-körökben a megszőkített haj az elegáns. Elhatározta, hogy filmet vesz és néhány felvételt készít. Befordult a tengerparti útról, itt nem voltak üzletek, a Rue de la Reine Nazli egyik oldalán csak szállodák épültek, a széles autóút másik oldalát hófehér perem szegélyezte, mögötte a végtelen tenger. Beljebb az utcák telve voltak ragyogó kirakatokkal. Anna furcsának találta, hogy ahány üzlet, annyiféle cégtábla. Az angol cég angolul írta ki: „Shoes for gentlemen”, a francia kalapszalon franciául: „Les chapeaux parisiennes”, német üvegkereskedés, török szőnyegbolt, olasz cukrászüzlet, görög ékszerész. Végre látott egy „Foto Service” cégtáblát, bement filmet venni. Egy kisírt arcú kisasszony szolgálta ki – Mirjam… Az átzokogott éjszaka után sápadtan és megtörve jött be reggel az üzletbe. Oh, ha tudta volna, hogy ez a magas, szőke hölgy, akinek udvarias mosollyal csomagolja be a filmtekercseket, hogy ez az, aki elvette tőle a férfit, azt a férfit, akit vadul és őrülten szeretett… Anna sem sejthette, hogy ez a kisírt szemű fiatal lány Salome, akinek az egészségére akarta kiüríteni az első pohár pezsgőt a New Castle bárban. Vannak ilyen véletlen találkozások, az életben. Ketten összetalálkoznak és nem sejtik, hogy már keresztezték egymás útját. Az életük egy napon mint két hamis vágányra tévedt vonat, egymásba rohan halálos száguldással… és Mirjam kezében, mellyel most a filmeket nyújtja át, egy napon kés villan meg… De a jövőbe nem láthat senki… Anna vidáman lépett ki a „Foto Service” ajtaján. Délután is fog fényképezni, határozta el. Ha George-dzsal kimennek arra a strandra, Sidi Bichrébe. Úgy örült a délutánnak, szerette volna siettetni az időt, azt kívánta, bár az az egy-két óra, ami még hátra van, csak pár percből állna, azok az órák pedig amit együtt töltenek, ne csak hatvan percesek, lennének… Úgyis csak ez a mai napjuk van, holnap biztosan .megérkezik Arne. Csak ma este még ne jöjjön, borzasztó lenne, ha nem találná otthon a szállodában. Hirtelen szorongás fogta el, félt Arne-tól. Igen, a félelem volt az egyetlen érzése vele kapcsolatban. Arne durva volt és brutális. Csontos öklével képes volt belevágni az asszony szelíd kis arcába. Anna emlékezett még, milyen dermedt meglepetést érzett, mikor férje először ütötte meg. Vitatkoztak valamin, ő még nem sejtette akkor, hogy Arne-val nem lehet vitatkozni, mert mindig csak neki, egyedül neki lehet igaza. Nos, Anna ellentmondott, lelkesen védte saját álláspontját, ezzel forrpontig hevítve Arne dühét, egészen az ökölcsapásig… Akkor, abban a pillanatban jött rá, mennyire gyűlöli ezt az embert. Visszaütni, erre nem is gondolt. De megalázni, jéghideg szavakkal, azt igen! Sajgott az arca az ütéstől, mégis azt mondta: – Nem fáj, hogy megütöttél, csak üss meg, ezt inkább kibírom, mint az ölelésedet… Mert tudd meg, utállak! Irtózom tőled!… Anna nem akart most visszagondolni ezekre a jelenetekre, egyáltalán Arne-ra se, vidám akart lenni és boldog. Már nem volt türelme sétálgatni, visszasietett a szállodába. A portás azzal fogadta, hogy egy úr már kétszer kereste telefonon, nevét nem mondta be, de újra fog jelentkezni. George telefonált… Anna kétségbe volt esve, hogy miért ment el. Azt a szerencsétlen filmet a boy-jal is meghozathatta volna. 25

Anna még nem tudta, hogy a szerelmes asszonyoknak a legszörnyűbb zsarnoka a telefon. Ez a kis ártatlan készülék fogva tartja őket, el kellene menni otthonról, ezer fontos dolgot elintézni, de nem mernek kimozdulni, csak ülnek és várják, hogy a bűvös szerkezet megszólaljon, Ő telefonáljon… És ha félórára elszaladnak valahová, szinte tűkön ülnek, hátha azalatt telefonál… Mennyivel egyszerűbb lenne felhívni a férfit, megbeszélni vele a találkozást és aztán nyugodtan elmenni hazulról. De nem. Minden nő azt akarja, hogy a férfi hívja őt! Ez valami fanatikus női hiúság. – Nem én telefonálgatok neki, hanem ő hív fel naponta hatszor! Sokszor hallani, mikor barátnők mesélik egymásnak: – Képzeld, úgy imád, mindennap tízszer is felhív! És tényleg, ha a szerelem betegség, akkor a lázgörbéjét pontosan megállapíthatjuk a telefonszámla emelkedéséből. Anna számára a telefon eddig csak egy zavaró, szükséges rossz volt. Stockholmi lakásukban örökösen csengett, Arne-t keresték folyton az üzletfelei, ha nem találták az irodájában. Most a Grand Hotel Cecil telefonja volt az első ilyen bűvös szerkezet, amely a szerelem hangját közvetítette… Anna leült a hallban és várt. Hátha George egyenesen érte jön, nem akart egy percet sem veszíteni, rögtön, ahogy belép az ajtón látni akarta. George ezalatt Barbarával vitatkozott. A legkülönbözőbb helyeken hívta fel, végül a fodrásznál sikerült megtalálnia. – Igenis, Mrs. McCornick itt van, rögtön jön a telefonhoz! Ez a rögtön persze elég soká tartott, mert Barbara egy nagy villamos szárító búra alatt ült, ahonnan kijönni nem volt olyan egyszerű. Amúgy is ideges volt és bosszantotta, hogy még a fodrásznál is zavarják. – Kérdezze meg, hogy ki keres! – kiáltott rá a kisasszonyra. – Dowery kapitány úr – jött vissza a lány a válasszal. A fodrász szalon zsúfolva volt, mindenki hallhatta, a nők összenéztek és mosolyogtak. Nem volt titok McCornickné és a gárdatiszt flörtje. Barbara kiugrott a búra alól, George telefonál, az más! Már két napja nem látta a férfit és úgyis akart vele beszélni. Ma este a koktélpartira jöjjön egy órával előbb, mint a többi vendég. George türelmetlen volt, szeretett volna már túllenni ezen a kínos beszélgetésen, tudta, hogy nem lesz egyszerű dolog Barbarának lemondani az estélyt. Még ha azt a kifogást mondhatná, hogy szolgálatban van; de nem lehet. Barbara a következő percben betelefonál a laktanyába és megtudja, hogy nem igaz. – Hello George! Kedves, hogy jelentkezel. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Már összetelefonáltam a fél várost, ugyanis le kell mondanom, sajnos a mai… – Lemondani? Mi jut eszedbe? El kell jönnöd! – Nem jöhetek, igazán sajnálom… – De hát miért? Máshová hívtak? Azt mondd le, velem nem tehetsz ilyet! – Sajnos, olyan fontos ügy… – Mi lehet fontosabb neked, mint az én koktélpartim? – Ne faggass, kérlek! – Nem faggatlak, csak nem értem, miért nem akarsz eljönni, mi okod lehet rá? – Nézd, Barbara, van okom, nyugodj bele… – Nem nyugszom, el kell jönnöd! Ne bosszants fel, úgyis megőrülök ma az idegességtől. Jacket reggel felpofoztam, mert szemérmetlenül lopja a szivarokat, erre szó nélkül itthagyott! Most itt állok komornyik nélkül és te is cserbenhagysz… – Kedves tőled, hogy a komornyikoddal egy kalap alá veszel… – Dehogy veszlek! De azt nem tűrhetem, hogy egyszerűen, minden ok nélkül lemondj nekem!

26

– Nos, rendbe van, eljövök… – mondta George végül. Látta, hogy Barbarával úgysem tud zöldágra vergődni. Komoly érvet az elmaradásra úgyse tudott felhozni, legegyszerűbb, ha nem megy el és kész. Már alig várta, hogy lássa Annát. Kétszer kereste, de azt a választ kapta, hogy nincs a szállodában. Elhatározta, hogy egyenesen érte megy, át sem öltözik, mert az is egy jó órát vonna el az idejéből. Egész délelőtt a laktanyában, meg kint a gyakorlótéren képtelen volt bármire figyelni, annyira lekötötte minden gondolatát az asszony… Teljesen hatalmába kerítette ez az új érzés, melyhez hasonlót még nem érzett soha… – Őrültség volt – gondolta –, egészen hajnalig a telefonnál ülni és úgy beszélgetni. Mikor megálltak az autóval, odalent a tengerparton és megcsókolta Annát, úgy érezte, az asszony egészen az övé, elvihetne magával, hazavihetné és ez lett volna a legszebb, legforróbb éjszaka… De nem tehette, mert sejtette, hogy Mirjam ott lesz és várni fog rá. Nos, ma este már nem lesz ott Mirjam… Ma éjjel semmiképpen sem fog a telefon mellett üldögélni és szerelmes, forró szavait egy telefonkagylóba sóhajtani… Ahogy belépett a Grand Hotel halijába, rögtön megpillantotta az asszonyt, szemben ült a bejárattal, úgy látszik nagyon várta őt. – George! Meglepve pillantott a férfira, olyan más volt így, khaki színű egyenruhában, lakkcsizmában, mint tegnap. Egy másodpercig szinte idegenül hatott, de mikor megszólalt, ez az idegenség egyszerre elmúlt. Megbeszélték, hogy együtt ebédelnek, aztán kimennek Sidi Bichrébe, a tengerparti strandra. Itt mégis ismerik és ha Arne megjön, valaki megmondhatja neki. Már ez is merészség, hogy itt ülnek George-dzsal a hallban. Az emberek jönnek, mennek és megbámulják őket, az angol gárdaezred egyenruhája meglehetős feltűnést kelt. – Legjobb lesz, ha kint eszünk a strandon, ott is van vendéglő. – Nagyszerű! – egyezett bele Anna. – Én most felszaladok a fürdőruhámért és a fényképezőgépemért. Nem ment a lifthez, hiszen a szobája úgyis az első emeleten volt, hanem szökellő, könnyű léptekkel szaladt fel a széles szőnyeggel borított lépcsőn. George utána nézett és hirtelen egy gondolat villant át rajta. A következő pillanatban megindult az asszony után. Fent a folyosón érte utol. Anna éppen beillesztette a kulcsot a nagy, szárnyas, fehér ajtó zárába. Meglepetve nézett a férfira. – Miért jött fel? – Nagyon fontos… – Mi lehet az? Közben benyitott az ajtón és beléptek. A szobában sötét volt, a redőnyök leeresztve, nehogy besüssön a nap. – Nos, mi az a fontos? – kérdezte ismét Anna. – Meg akarom csókolni – mondta George és már át is ölelte az asszonyt és forró, szomjas szájjal kereste az ajkát. Ez más volt, mint a tegnapi csók, már nem két idegen száj találkozott, már ismerték egymás csókjának az ízét és annál szomjasabban vágytak rá. Percekig szinte beleszédülve, lángba borítva álltak a homályos szobában… Aztán George hirtelen a karjaiba emelte az asszony könnyű testét és a heverőre tette. Egy bódult pillanat volt csupán. Anna lehunyt szemekkel feküdt a széles heverőn, a férfi keze remegve simított végig selyemruhás testén… Anna magához tért a kábulatból, felugrott és az ablakhoz lépett. – Őrültek vagyunk! A férjem minden percben megérkezhet!

27

Felhúzta a redőnyt. A hirtelen világosságban zavartan néztek egymásra. Anna a szekrényhez ment, kivette a fürdőruhát és a fényképezőgépet. – Indulhatunk! – mondta erőltetetten vidám hangon. – Szóval csak játszott velem – szólalt meg George. – Nem… De én se akarok könnyű játékszer lenni… Könnyű játékszer… George döbbenten nézett az asszonyra. Hát lehetséges lenne, hogy ne érezze, ne vegye észre, hogy ez szerelem? Képtelen volt most bármit szólni. Némán mentek le a lépcsőn. Anna még beszólt valamit a portásnak, aztán mosolyogva jött utána a kocsihoz. De mosolya most kissé merev volt, mintha álarc lenne és George nem tudta, mi rejlik alatta… Nem is beszéltek az úton, százas tempóval robogtak, George-nak kellett most ez a száguldás, úgy érezte, megpattannak az idegei. A tengerről jövő szellő szinte vágta az arcukat, Anna haja kibomlott és úgy lobogott, mint egy szikrázó, arany zászló. Néha egy-egy elszabadult fürt meglegyintette George arcát, olyan volt ez, mint valami békéltető cirógatás… Hamar odaértek Sidi Bichrébe. Gyönyörű volt a strand, ha egy képeslapon lát ilyen színeket az ember, azt hiszi, giccs, ez a valószínűtlenül kék tenger, ez a mézszínű sárga homok és a piros csíkos, nagy strandernyők, mint óriás gombák tarkállottak. – Jaj, de szép itt! – mondta Anna elragadtatással. – Ez is megfelelő díszlet, ugye? Egy játékhoz, ami magát szórakoztatja, de engem megőrjít – jegyezte meg George. – Miért mond ilyeneket? Ne akarja elrontani ezt a délutánt! El sem képzeli, mennyire örültem ennek a mai délutánnak… – Én meg magának örültem. Látja, ez a különbség köztünk. Ami magának csak egy szórakoztató program, nekem… – Ne folytassa! Béküljünk ki, jó? – kérlelte Anna. Szelíd, lágy volt a hangja és tekintete mintha hirtelen elfátyolosodott volna. – Te édes, hiszen imádlak! – akarta mondani George, de ebben a percben lépett hozzájuk a kabinos. Nagy szál, szudáni néger, mind a harminckét fogával rájuk vigyorgott, miközben megkérdezte, hogy egy kabin kell-e vagy kettő. – Kettő – mondta George túl hirtelenül és egy oldalpillantást vetett Annára. A néger kinyitott két egymás melletti kabint, aztán zsebre vágva a borravalót, fütyörészve távozott. Anna mintha zavarban lett volna. – Sietek a vetkőzessél, alig várom, hogy a tengerben úszhassak… A kabinajtó becsapódott. Anna gyorsan kibújt könnyű kis nyári ruhájából és felvette trikóját. – Készen vagyok – kiáltotta át George-nak. – Könnyű magának, nincs egyenruhában, csizmában… – Majd legközelebb úgy jövök – nevetett Anna. – Piros csizmában, mint a magyar lányok az Alhambrában. De nem várok tovább, jöjjön utánam! Leszaladt a vízhez. Remek érzés volt lépkedni a puha fövényen, a tenger majdnem langyos volt, a tűző nap átvilágította, mintha átlátszó kék üveg lenne. Minden kavicsot, kis kagylót pontosan lehetett látni. Anna néha lehajolt egy-egy szebb kagylóért, de aztán visszadobta őket. Régi balatoni nyarak jutottak eszébe, amikor még kislány volt és kagylókat szedett. Látta magát két röpdöső, szőke copfjával, ahogy szalad, mindig mélyebbre a vízbe. Milyen messzinek tűnik most a gyerekkor és milyen messze van innen a Balaton is… Egy pillanatra valami honvágyfélét érzett, de aztán megpillantotta George-ot és egyszerre nem létezett semmi más a világon, csak ő… A férfi éppen kilépett a kabinból, körülnézett, aztán megindult a víz felé. Így, levetkőzve látszott csak, hogy karcsú teste mennyire izmos, hogy széles vállait nem az ügyes szabójának

28

köszönheti. Bőre már bronzszínűre sült a trópusi naptól, nyúlánk dereka, arányosan hosszú combjai és olyan keskeny csípője volt, mint az ifjú görög isteneknek az athéni panteonban. Anna valami forró elragadtatást érzett és ő, aki még soha nem ismerte a testi vágyat, most arra gondolt, milyen jó lenne meztelen karjaiba belesimulni, hozzátapadni… Hirtelen saját maga előtt is elszégyellte magát és gyors tempókkal úszni kezdett befelé. George csakhamar utolérte. Itt már mély volt a víz, a közelben egy kis sziklazátony állt ki a tengerből, éppen akkora, hogy ketten elférhettek rajta. Anna is odatartott. Felmásztak a kis sziklára, George ahogy felsegítette Annát és csak hozzáért az asszony selymes, meztelen bőréhez, úgy érezte, lángba borul, mint fent a Grand Hotelben, a sötét szobában. Anna kényelmesen elhelyezkedett, fürdősapkáját levette és megrázta vállig érő haját, mely úgy: fénylett a napsütésben, mint egy aranyzuhatag. – Milyen szép maga! Nem is merek magára nézni! – A tengert nézze és az eget! Olyan ez itt, mintha egy piciny, lakatlan szigeten lennénk, ugye? Nem látunk mást, csak csupa kékséget körös-körül… – Egy lakatlan kis szigeten magával, Anna, talán megbolondulnék a boldogságtól… – Én most is boldog vagyok, valahogy olyan végtelenül könnyűnek és vidámnak érzem magam. Szeretnék nevetni és belekiáltani ebbe a napsütésbe, fénybe, hogy boldog vagyok! Tegnap este pedig az autóban majdnem sírva fakadtam a boldogságtól… Néha ugyanaz az érzés milyen különböző hatást vált ki az emberből… – Érzés? A könnyű játékszernek vannak érzései is? – kérdezte most George egy kis enyhe gúnnyal a hangjában. – Mit szól hozzá, vannak! Mégpedig először az életben! – Először? – Igen. Úgy látszik, el kellett jönnöm Egyiptomba, a csodák országába, hogy velem is megtörténjen a csoda, szerelmes legyek… – Szerelmes? – Szeretem… Szinte odakínálta az ajkát és George szomjasan és szédülten kezdte csókolni. Karjaival lehúzta magához és olyan szorosan ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Mint egy örvénybe, úgy zuhantak ebbe a csókba, végtelen percekig tartott, utána George szinte megsemmisülten, lehunyt szemekkel feküdt a sziklán. – Magának tulajdonképpen aludni kellene – szólalt meg hirtelen Anna. – Hiszen az éjjel egyáltalán le sem feküdt. George-ot kissé magához térítette az asszony hangja. – Nem is ebédeltünk még – jutott eszébe most. – Látja, milyen a szerelem: az ember elfelejt enni, aludni, minden mellékes lesz… – Hát menjünk ebédelni, hagyjuk itt kis lakatlan szigetünket! Anna felvette kis fürdősapkáját és belegyömöszölte a haját, aztán nagy lendülettel fejest ugrott a tengerbe. – Halló, versenyt úszunk! – kiabálta vissza a vízből. George ólmosan nehéznek érezte minden tagját, mintha megbénult volna. Ahogy beugrott a tengerbe, a hideg víz kissé magához térítette. Erős tempókkal úszott Anna után, de alig tudta utolérni. A strandvendéglőben rajtuk kívül alig volt vendég. Késő délután volt már. Egy öreg, süket pincér szolgálta ki őket, angolul se sokat értett, sült csirke helyett halmajonézt hozott, tortaszelet helyett banánkompótot. De olyan mindegy volt, hogy mit esznek. Minden ízlett most, boldogok voltak és vidámak. A szomszéd asztalnál egy kövér úr hirtelen krákogni és fuldokolni kezdett, halszálkát nyelt. Már egészen lila volt az arca, a szálka megakadt a torkán. Anna hirtelen elhatározással odaszaladt hozzá és egy ügyes mozdulattal – szinte maga is megijedt a saját merészségétől – benyúlt az öregúr szájába és kivette a szálkát. Az utolsó pillanat volt, majdnem megfulladt szegény. Ahogy magához tért, véget nem érő hálálkodásba kezdett. 29

– Ön megmentette az életemet. Hogyan hálálhatom ezt meg önnek, asszonyom? Családos ember vagyok, négy gyermekem van. Ön a lélekjelenlétével és az ügyességével négy gyermeket mentett meg az árvaságtól. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Jonnson rendőrtanácsos vagyok. George pokolba kívánta az öreget, aki most odaült hozzájuk és miközben ismételten biztosította Annát örök hálájáról, hosszas előadásba kezdett a nyelőcső, a keresztben álló halszálka és a légzőcső bonyodalmáról. – Aki nem tud vigyázni, ne egyen halat – jegyezte meg hűvösen George és sietve hívatta a fizetőpincért. Semmi kedve sem volt az öregúrral hármasban tölteni az időt. Jonnson tanácsos most a halszálkák foszfortartalmáról kezdett tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni, de ezeket már csak a süket pincér hallgathatta, már amennyire hallott szegény, mert Anna és George megszöktek előle. Egy óriási piros strandernyő alá feküdtek, két egymás mellé tett nyugszékbe. Jó messzire a vendéglőtől, egészen a vízparton, nehogy az öregúr megtalálhassa őket. – Látja, egy halszálkától is meg lehet halni – nevetett Anna. – Micsoda életveszélyben forogtunk míg a halmajonézt ettük! – Pedig pont ma semmi kedvem sem lenne meghalni, este még szeretnék táncolni magával… – A New Castle bárban, ahol tegnap? – J’attendrai… Összenéztek. Most a lelkük találkozott egy pillanatra, ugyanúgy, ahogy az előbb ott a sziklán a testük. Egy csók tulajdonképpen semmi és mégis mindennél többet fejezhet ki. George a lelkével ugyanúgy kívánta az asszonyt, mint forrpontig felgyújtott vágyaival. Anna halkan dúdolta a „J’attendrai”-t és kezét a két összeérő nyugszék támláján rátette a férfi kezére. Ez a szelíd érintés is végtelen boldogságot sugárzott szét bennük. – Milyen jó így csendesen feküdni – szólalt meg George. – A beszéd szinte felesleges néha… – Az éjjel mégis mennyit beszélgettünk, nem tudtuk abbahagyni, ugye? – Olyan jó volt hallani a hangját, Anna, éreztem, hogy minden, amit mond, olyan őszinte és olyan mélyről jön… – Ma éjjel nem beszélgetünk, a bárból egyenesen hazaküldöm aludni… – Így tervezi a mai éjszakát? – kérdezte George és felült a nyugszékben, hogy az asszony arcába nézhessen. De Anna lehunyt szemekkel feküdt, lehet, hogy a piros strandernyő visszfénye festette oly pirosra az arcát, de az is lehet, hogy elpirult. – Ne tervezgessünk, az sohase jó! Látja, a tegnapi estét mintha ajándékba kaptuk volna, olyan szép volt, pedig igazán nem számítottunk rá… George nézte az asszony szép, lehunyt szemű arcát. Megint felködlött benne egy pillanatra, hogy talán csak játszik vele… De nem szólt semmit. Rágyújtott egy cigarettára és nézte a tengert. Megnyugtató volt nézni a nagy, végtelen vizet, a távolba vesző, kék horizontot. Anna törte meg a csendet. – Azt hiszem, nemsokára mehetünk, meg kellene néznem a szállodában, nem jött-e értesítés a férjemtől. Maga is hazamehetne aludni egy kicsit, hátha ma éjszaka megint hajnalig beszélgetünk… – De nem telefonon – mondta George és áthajolt az asszony fölé. Anna most felnyitotta a szemét. Mást akart mondani, de ahogy belenézett a férfi csillogó tekintetébe, csak annyit tudott szólni: – Milyen kék a maga szeme… – Mit lát benne? – Saját magamat… Ebben a pillanatban mást is megláttak, Jonnson urat, a szálkanyelő rendőrtanácsost. – Már tűvé tettem önök után az egész strandot – kiáltotta lelkendezve. Egy strandszéket húzott oda és letelepedett hozzájuk. Mikor meghallotta, hogy már menni készülnek, egészen 30

elkedvetlenedett. Még sietve megmutatta Annának fürdőköpenye zsebéből előhalászva a gyermekei arcképét. – Asszonyom, ezek önnek köszönhetik, hogy nem árvák a mai naptól. Hosszas hálálkodásba kezdett ismét és elkísérte őket a kabinig. Most jutott eszébe Annának, hogy elfelejtett fényképezni. Hamar kihozta gépét és megkérte az öregurat, csináljon róluk egy felvételt. Megálltak egy pálmafa előtt és belemosolyogtak a lencsébe. A következő felvételnél már a néger kabinos is odaállt mögéjük, szerényen vigyorogva, George el akarta zavarni, de Anna szinte gyerekesen örült neki. – Ez az első afrikai képem, stílszerű, hogy egy néger is legyen rajta! – De hát nem dzsungelben vagyunk, hanem egy modern városban – mondta George. – De mégiscsak Afrikában… Most George csinált néhány képet Annáról. Tapadó fehér trikójában, ahogy a pálmafához támaszkodott, kibontott szőke haja, mosolya csupa ragyogás volt. George előre örült, hogy ezt a képet az íróasztalára teheti majd és mindig maga előtt fogja látni. – Most én csinálok magáról – kérlelte Anna –, még négy film van benne és holnap be akarom vinni a „Foto Service”-be. – Hová? – Ahol vettem, a Place Mohamed Alin. Nagyon rendes hely. Ismeri? – Ismerem… – mondta döbbenten George. Micsoda ostoba véletlen, hogy Anna pont Mirjamhoz akarja vinni a képet. Most felvillant előtte a lány gyűlölködő, fekete pillantása… – Ne vigye oda a felvételeket, esetleg elrontják, adja ide nekem, majd megcsináltatom. A rendőrtanácsos rögtön ajánlott egy megbízható fényképészt, gyerekei képét ismét elővette, bizonyságul, hogy milyen szépen dolgozik, végre aztán elbúcsúzott és magukra hagyta őket. Rég a kocsiban ültek és robogtak a város felé, de George-ot még mindig foglalkoztatta a gondolat, hogy mi lett volna, ha Anna gyanútlanul Mirjamhoz viszi ezeket a felvételeket. Vajon mit érzett volna a lány, ha őt megpillantja a képen, így, összesimulva egy másik nővel… És az a másik nő ott állna vele szemtől-szembe a Foto Service-ben. Fatális helyzet. George érezte, tudta, hogy a Mirjam-ügy még nincs elintézve. Talán ma is odajön, okvetlenül szól az inasnak, hogy ma ne engedje be. – Mire gondol most? – kérdezte Anna, mert feltűnt neki a férfi szótlansága. – Semmire… – Biztos? Nem Salome kisasszonyra? – Maga gondolatolvasó; tényleg rá gondoltam… Annát ez szíven ütötte. Hát ez is lehet? – Velem van és rá gondol? – Anna édes, ne értsen félre! Szeretem magát, tudja, ugye? Salomével már szakítottam, vége az egésznek… – Akkor miért gondol rá? Megbánta, hogy szakított? – Dehogyis. Valami eszembe jutott vele kapcsolatban, amit még el kell intéznem. Látja, nem szabad őszintének lenni, mondhattam volna, hogy pont az ezredesemre gondoltam… – Ez nagyon valószínűtlen lett volna! – Miért? Éppen ma este nagy koktélparti van náluk! – Odamegy? – Már délelőtt lemondtam. Ugyanis, ha nem tudná, közlöm, hogy szerelmes lettem egy gyönyörű magyar asszonyba és vele akarom tölteni az estét… Közben a szállodához értek. Anna beszaladt a portáshoz hogy megkérdezze, nem jött-e valami értesítés, vagy sürgöny Kairóból. Vagy Isten ments, Arne nem érkezett-e meg. Nem jött semmi és a legközelebbi vonat csak reggel 6-kor jön Kairóból, jelentette a portás. Anna felszabadultan sietett ki George-hoz, aki még ott állt a szálloda előtt. 31

– Nincs semmi baj, a mai este a mienk! Örül? – Boldog vagyok. Negyed kilenckor itt fogom várni, a szálloda előtt. – Estélyi ruhát vegyek fel? – kérdezte Anna. – Olyan mindegy! Ha újságpapírt tűzködne magára néhány gombostűvel, akkor is maga lenne a legszebb! – Jó, hát akkor újságpapírban jövök, de maga csak vegye fel a szmokingját!

VI.

Két órával később George percnyi pontossággal ott állt a Grand Hotel Cecil előtt. Nem ment be a hallba, így beszélték meg, hogy elkerüljék a legkisebb feltűnést is. George vakítóan fehér szmokingjában, frissen borotváltan, csupa boldog várakozás volt. Egy órát sikerült aludnia is és most teljesen kipihentnek érezte magát. Ahogy hazaért, jelentette az inas, hogy McCornickné és Mirjam kisasszony is kereste telefonon, estefelé majd újra fogják hívni. – Rendben van, akkor kapcsold ki azonnal a telefont! – parancsolta a hüledező inasnak. Kiszámította, hogy hatvan perc alvásra, az öltözködésre és borotválkozásra már csak húsz perce marad. Arról se feledkezett meg, hogy a vázákba friss virágokat hozasson az inassal. Égő vörös rózsákat, ezeknek a színe illett legjobban a szoba tónusához. A padlót beborító nagy keleti szőnyeg is vörös volt, a hatalmas sarokrekamié bársonyhuzatát is vörös árnyalatú egyiptomi minták tarkították. – Vajon hogy fog tetszeni Annának ez a lakás? Mert hogy még ma eljön, azt biztosra vette már… Vagy Anna is képes lenne, csak azért, hogy pontosan betartsa a nemzetközi flörtszabályokat, napokig vagy hetekig ostromoltatni magát…? Nem, hiszen az ő találkozásuk nem hasonlítható egy flörthöz. Forró, nagy érzés, aminek mindent elsöprő hatalma van! Tegnap ilyenkor szintén várakozva állt kocsijával a Grand Hotel előtt. Akkor még nem tudta, hogy akit vár, nemcsak egy könnyű, szép kaland. Most már tudja, hogy ez az asszony a nagy szerelmet jelenti, hogy egyetlen mosolya többet ér, mint száz más asszony ölelése… Türelmetlenül nézte a kivilágított bejáratot, ahányszor fordult a hatalmas üvegajtó, azt remélte, hogy végre az asszony hermelinköpenyes alakját pillanthatja meg. A neonfényben emberek jöttek, mentek, csak ő nem jött még mindig. George kezdett türelmetlen lenni, már a második cigarettájára gyújtott, éppen elhatározta, hogy mégis bemegy a hallba és felüzen a portással, mikor végre kilépett Anna. Szürke úti kosztümben volt, pici lakkbőrönddel a kezében. Két hotelszolga jött mögötte, útibőröndökkel megrakodva. George első pillanatban azt hitte, rosszul lát… Anna most odasietett hozzá. – George, képzelje, el kell utaznom! Siessünk, mert elkésem a vonatomat… – De hát mit jelentsen ez? – A férjem felhívott interurbán, utaznom kell! Ezer kifogást találtam ki, de nem lehetett! Vele nem lehet ellenkezni… – De hát ez borzasztó… – Telefonálni akartam, legalább ötször hívtam fel, de nem felelt. Arra is gondoltam, hogy taxin odarohanok, de nem telt az időmből. Csomagoltam, kifizettem a szállodát, két nagy hajóbőröndöt már az állomásra küldtem… – Hát ez lett a mai esténkből? – Látja, George, azt mondtuk, hogy a tegnapi estét ajándékba kaptuk. Ma a sors visszaveszi tőlünk az ajándékot, talán nem érdemeltük meg… – Nem tudna valahogy mégis itt maradni? 32

– Nem lehet! Vigyen ki az állomásra… – Természetes, hogy elkísérem! – Sietnem kell, mert még elkésem a vonatomat… – Az volna a legjobb megoldás! – Nem, nem! Ha tudná, Arne mire képes, nem is ajánlana ilyet. Amint tudok, visszajövök Alexandriába, valamit majd csak kitalálok… Gyors tempóban robogtak az állomásra. Még jókor érkeztek, a nagy fehér vonat ott állt a pályatesten. Alacsony, fehérre festett alumíniumvagonok voltak, Európában ilyeneket nem látott Anna. Az egyik vagonon arab felírás: „Hárem”. – Hárem is van a vonaton? – csodálkozott Anna. – Természetes. Az igazhitű asszonyok csakis ide szállnak be, ha utaznak valahová. Férfi nem léphet be hozzájuk. – És európai nő? Például, ha én beülnék közéjük? – Hamarosan kinéznék magát. Inkább ide szálljunk, egy teljesen üres kupé. Beszálltak a vonatba. A hordárok feladták Anna bőröndjeit, most egyedül maradtak az első osztályú szakaszban. Ez tehát a búcsú pillanata. A mozdony sípolt, indulás. Anna még odanyújtotta ajkát egy búcsúcsókra. George hosszan és forrón csókolta, közben Anna érezte, hogy a vonat lassan megmozdul, megindul. Kibontakozott az ölelésből. – Siessen, szálljon le! Fent marad! – Persze, hogy maradok. Hiszen mondtam, hogy elkísérem! – Hogy-hogy elkísér? – Elkísérem Kairóba… – George! Édes! Ilyen őrültségre képes a kedvemért? – Mindenre képes vagyok magáért… – De hát holnap nem kell a laktanyába mennie? – Dehogynem. Reggel fél hétkor ott is leszek. – Hogyan? – Egész egyszerű. Éjfélkor megérkezünk Kairóba, magát a férje várja, én viszont beülök a vasúti étterembe, iszom néhány konyakot a maga egészségére, fél háromkor azután felülök az ellenvonatra és visszautazom. Reggel hatkor már ismét Alexandriában vagyok, még lesz időm a szmokingot felcserélni az egyenruhával. – De hát ez őrület, második éjjel le sem fekszik miattam! Megéri magának? – Hogy kérdezhet ilyet? Magával lehetek és az mindent megér! – Hát szebb lett volna a New Castle bárban… – Táncolni magával, Anna! – Akar táncolni? – kérdezte mosolyogva Anna. – Akkor vegye le azt a kis piros koffert, az egy táskagramofon. Lemezek is vannak benne. – Remek! – örvendett George. Leemelte a kis koffert és nézegette a lemezeket. – A „J’attendrai” nincs meg? – Nincs. Tegnap hallottam először… Anna most levette kosztümkabátját. Fehér ingblúz volt rajta, kis arany gombokkal. A könnyű selymen feszesen kirajzolódtak szép mellének izgató formái. George ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kigombolja azt a pár arany gombot és égő arcát az asszony édes melleihez szorítsa és csókolja a végtelenségig… – A kupé ajtaját be lehetne zárni – villant át rajra, csak szólni kellene a kalauznak. A kalauz életének legnagyobb borravalóját kapná, George pedig életének legforróbban kívánt perceit… Kilépett a folyosóra, az előbb még itt látta a kalauzt. Anna ezalatt feltett egy lemezt. Valami könnyű, vidám foxtrott volt, ritmusa furcsán olvadt bele a vonat zakatoló ritmusába. 33

– Ah, Dowery kapitány! – szólalt meg egy női hang George háta mögött. A szomszéd fülkéből idősebb hölgy lépett ki zöld úti kosztümben, parfümfelhőt árasztva. – Üdvözlöm, hercegnő! – köszöntötte George és átkozta a pillanatot, mikor kilépett a folyosóra. Petrowna hercegnő ellenben nagyon megörült a váratlan találkozásnak. – Micsoda pompás véletlen! Már éppen úgy éreztem, megfulladok a szivarfüsttől, olyan két lehetetlen úr az útitársam. Nincsenek reám tekintettel! A szomszéd fülkében meg egy pólyás gyereket visznek, annak sem a hangját, sem a szagát nem bírom! Maga melyik kupéban van? – kérdezte hirtelenül. George kényszeredett arcot vágott. – Nem vagyok egyedül, sajnos… – Nem tesz semmit, kedves kapitány – mosolygott a hercegnő, és már belépett hozzájuk a fülkébe. A foxtrott lejárt és Anna éppen új lemezt akart a gramofonra tenni. Mikor a zöld kosztümös öreg hölgyet George-dzsal látta belépni, majdnem kiejtette kezéből a lemezeket. A hercegnő lornyonján át szemügyre vette és mézédes hangon mondotta: – Bájos útitársnője van, kapitány! Szívesen kártyáznék magával, mert nyilván a szerelemben van szerencséje és nem a játékban. Bizonyára elnyerném a pénzét. Nos, nincs kedve egy partira? – Nincs… – válaszolta George, akinek ebben a pillanatban csak egyhez volt kedve, kidobni a hercegnőt a robogó vonatból. De sajnos, nem tehette. Bemutatta a hölgyeket egymásnak. – Mrs. Anna Jörgsen. – Petrowna hercegnő. Anna a hercegnő szóra túlzott tisztelettel hajolt meg. George szerette volna mielőbb tudomására hozni, hogy ez nem afféle megközelíthetetlen fenség, hanem emigráns orosz hercegnő, akinek divatszalonja van Alexandriában… Petrowna hercegnőhöz a legelőkelőbb hölgyek jártak, sőt őfensége Nazli egyiptomi királyné is gyakran nála rendelte toalettjeit. Ezáltal bejáratos volt az udvarhoz és mindenki igyekezett vele jóban lenni. Minden estélyre, minden koktélpartira meghívták és a hercegnő mindenütt meg is jelent. Néhány évvel ezelőtt még elég kínos volt, ahogy a fiatalabb férfiakra vadászott, de egy ideje ezt a társasjátékot abbahagyta. Titkárt szerződtetett magának, egy francia fiatalembert. A csinos Pierre-t ritkán lehetett a divatszalonban látni, nyilván a hercegnő hálószobájában teljesített szolgálatot. Nos – ezért aztán nem irigyelte senki. Petrowna ötvenéves lehetett és ha a lárvaszerű festékréteget lemosták volna a arcáról és a tollas kalapmodell helyett kendőt kötnek a fejére, pontosan olyan lett volna, mint egy elhízott szláv szakácsnő. Amellett végtelenül rosszindulatú volt, de ezt igyekezett mézes-mázos kedvességével elködösíteni. – Most látom, kapitány, hogy szmokingban van! Meglepő úti öltözék! – Már nem értem rá átöltözni – mondotta kissé zavartan George. – Hirtelen kellett utaznom, igen fontos ügyben… – Aha, gondolom – mosolygott a hercegnő és egy oldalpillantást vetett Annára, aki szótlanul ült az ablak mellett. – Nyilván katonai ügy, ugye? – Olyasmi… – Én meg üzleti ügyben megyek, rengeteg a dolgom. Néhány nap múlva lesz a gardenparty a nyári palotában, őfelsége születésnapján. Rengeteg ruhakreációt szállítok… Most végre itt volt az alkalom, hogy George megmondhassa Annának: – A hercegnőnek ugyanis szalonja van, majd keresse fel egyszer, tudom, magát is érdeklik a szép ruhák! – Ja úgy – gondolta Anna. Ilyen emigráns hercegnőkkel már sokszor találkozott. Stockholmban volt belőlük vagy fél tucat, egyiknek kozmetikája volt, másiknak cukrászdája, vagy kézimunka-boltja. 34

– Annyi ruhám van, el sem férnek a bőröndömben. Most voltam Párizsban és rengeteget vásároltam… – Óh, a kis fölényes – gondolta a hercegnő és lassan, hogy minél jobban élvezhesse a hatást, kezdte a mondókáját: – Én csak holnap akartam utazni, hogy ma még részt vehessek McCornickék koktélpartiján, de hát remélem, nem fogok túlságosan hiányozni. Maga, kedves kapitány, bizonyára jobban hiányzik! A szép Barbara nehezen nélkülözi Önt, nemde? – Nem valószínű, hiszen annyi vendég van náluk… – No de Ön, az más… – mondta jelentőségteljesen hunyorítva a lornyonja mögül. Anna most felfigyelt. Ki lehet az a Barbara? George említette, hogy ma még meg van híva az ezredesékhez. Ez a Barbara volna tán a félvér lány, akiről a Salome-képet festette…? Nem bírta ki, hogy meg nem kérdezze: – Ki ez a Barbara? – Ah, lehetséges volna, hogy ne ismerje McCornick ezredesnét? Ő a legragyogóbb asszony Alexandriában! Sokfelé jártam a világban, de hozzá hasonló nagystílű nővel még sehol sem találkoztam. Illő volt, hogy a hercegnő dicsérje Barbarát azért a töméntelen sok pénzért, amit szalonjában hagyott. Még ha púpos lett volna, akkor is nyugodtan mondta volna, hogy a legszebb asszony, aki valaha látott. – Kíváncsi rá? – kérdezte mézédes mosollyal, mert észrevette, hogy a nyíl talált. – Az egyik folyóiratban benne van a képe. Nyúlt a retikülje után, a hatalmas krokodilbőr táska tömve volt divatlapokkal. – Sok olvasnivalót hoztam, nem sejtettem, hogy ilyen kellemes társaságban utazom majd… – Mi sem sejtettük – gondolta George és Anna is, miközben egy pillanatra összevillant a tekintetük. A hercegnő átlapozta az egyik lapot, végre megtalálta, amit keresett. Barbara fél oldalt betöltő fényképét, estélyi ruhában. Odanyújtotta Annának. – Nos, hogy tetszik? – Csinos. – mondta vontatottan Anna és elolvasta a feliratot is. „Barbara McCornick új tavaszi estélyi ruhájában, Petrowna hercegnő szalonjának modellje.” – És mit szól a ruhához? – Csinos! Arra mondtam, a nő nem tetszik, öreg. – Barbara legfeljebb harminc éves és egy asszonyi szépség csak akkor kezd pompázni, addig éretlen és jelentéktelen… George nem szólt a beszélgetésbe. – Nincs kedve kijönni a folyosóra? – kérdezte Annát. – Azon az oldalon nemsokára láthatjuk Nílust. – A Nílust? Anna felugrott a helyéről. Most látta csak a hercegnő, hogy Anna milyen magas és nyúlánk. – Ó, de remek alakja van, kedvesem, tökéletes manöken lehetne! – Nincsenek ilyen ambícióim – válaszolta Anna hűvösen. Kint a folyosón még mindig ezen a hűvös hangon kérdezte George-ot: – Kije magának az a Barbara? Egyáltalán hány nő szerepel maga körül? – Csak egy és az maga… – És ezt a hercegnőt miért hozta be? – Dehogy hoztam! Pokolba kívánom a vén boszorkányt. – De hát ő is sejtheti, hogy zavar minket… – Éppen azért marad. Szörnyen rosszindulatú teremtés. – Azt veszem észre…

35

– Ez semmi! Egyszer társaságban azt mondta egy fiatal hölgynek: – Ah, drágám, olyan ebben a ruhában, mintha egyenesen a Vogue-ból vágták volna ki! Tényleg…? – mosolygott boldogan a hölgy. – Tényleg, kivágták volna, mert nem illett bele… Anna nevetett: – Hát mielőtt nekem is mondana ilyesmit, szökjünk meg előle! Menjünk az étkezőkocsiba! – Én is ezt terveztem… Néhány vagonon kellett végigsétálniuk, míg az étkezőkocsiba értek. George fehér szmokingját mindenki megbámulta, mégiscsak szokatlan úti öltözék volt. De őt nem zavarták a csodálkozó pillantások, csak az asszony érdekelte, semmi más. A legszélső asztalt választották, itt kissé elkülönítve lehettek a többiektől. George vacsorát rendelt és ugyanazt a francia pezsgőt, amit tegnap a New Castle bárban. Az expressz hihetetlen gyorsasággal robogott. Mindketten arra gondoltak, hogy minden kilométerrel közelebb röpíti őket a búcsú pillanatához. Az egyik kanyarodónál már feltűnik a Nílus. A holdas, trópusi estében feketén és titokzatosan csillogott a hatalmas folyó. – A Nílus… – gondolta Anna és olyan végtelenül valószerűtlennek érezte most, hogy robog vele az áramvonalas vonat a bibliai Nílus partján. Abban is volt valami különös, hogy itt az étkezőkocsiban a legmodernebb nemzetközi társaság ül az asztaloknál, az amerikai nők selyemharisnyás lábai combig kilátszanak, két vagonnal arrébb pedig hárem van a vonaton, ahol mélyen lefátyolozott mohamedán nők ülnek. Két világ ez, az ősi, misztikus Nílus és a modern, áramvonalas expressz világa… – És hogy kerülök én ide… Tárnoky Anna Budáról, a Krisztinából? Robog velem a sivatagi expressz és az asztalomnál angol gárdatiszt ül, aki szeret. Szeret! – Szeret? – kérdezte hirtelen a férfit. – Találja ki… – Hát egy kicsit. – mosolygott az asszony. – Most már elhiszem. Második éjszaka le sem fekszik miattam… George felemelte a pezsgőspoharat. – Ezt arra az éjszakára igyuk, amit nem egy telefonnál és nem is a vonaton fogunk együtt tölteni… – Hanem? – Akárhol, Anna, de az én ölelő karjaimban fog felébredni… – Szóval álom lesz? Az élet is álom, miért ne álmodjunk a boldogságról…? Megitták a pezsgőt. Szemük még jobban csillogott, valami láz gyulladt ki bennük, térdük egyegy zökkenőnél összeütközött, a kezük az abroszon néha összekulcsolódott, forróság áradt a legkisebb érintésükből és villanyáramként futott szét bennük… Minden szavuk olyan volt, mint egy simogatás, és minden simogatás amivel George az asszony kezét becézte, többet jelentett egy-egy vallomásnál. Néha nem is szóltak, csak nézték a tovatűnő tájat, a kanyargó Nílust, az óriás pálmafákat, néhol egy felbukkanó tevekaravánt. Már a harmadik üveg pezsgőnél tartottak, amikor megjelent a hercegnő. Az arcán merész színfoltok jelezték, hogy kiszépítette magát erre az alkalomra, hogy belibegjen az étkezőkocsiba. Mézédes mosollyal lépett hozzájuk. Látszott, hogy nagyon meg van sértve, de nem mutatta. – Maguk aztán szépen megszöktek előlem! – De hercegnő! – udvariaskodott George –, azt gondoltuk, zavarjuk, esetleg le akar pihenni, fárasztja az utazás… – Ugyan! Ez a három és fél óra igazán semmi! Valamikor Oroszországban, atyám birtokának egyik részéből a másikba, két napig utaztunk. Anna és George egymásra néztek. A meghitt hangulatnak vége volt. A hercegnő megjelenése olybá tűnt, mint egy váratlan csapás…

36

Az öreg hölgy észrevette, hogy nem látják szívesen és ez módfelett bosszantotta. Ahelyett, hogy meglennének tisztelve, hogy egy Petrowna hercegnő leül az asztalukhoz, egy ilyen fiatal gárdatisztecske, meg ez a teljesen ismeretlen szőke nő… Vajon ki lehet egyáltalán? … – Kedvesem, maga nem angol, ugye? A kiejtése oly különös. – Magyar vagyok – válaszolta Anna felcsillanó szemmel. – Magyar? A hercegnő lekicsinylő mosolyra biggyesztette ajkát. Ez a mosoly is elég lett volna, hogy vérig sértse Annát. Öt éve már, hogy svéd állampolgár volt, de az a szó, hogy magyar, szent volt előtte. Magyarnak lenni olyan szívdobogtató, büszke érzés volt, ezt nem érthette meg más, még George sem, akárhogy is szerette. Angol volt, egy világbirodalom fia. Mit tudhatta ő, mi az: egy kis, hős nemzetből fakadni… – Volt egy magyar szakácsnőm – folytatta bántó éllel a hercegnő. – Nagyon buta volt szegény, de jól főzött! Főleg a paprikáscht, a gulascht… – Igen, nálunk a szakácsnők jól főznek, a szabónők nem hercegnők és a hercegnők nem viselkednek úgy, mint a szakácsnők… Ez talált. A hercegnő elsápadt a festéklárva alatt. Mézédes mosolya eltűnt. Szinte fenyegető hangon szólt oda George-nak: – Még találkozunk, kapitány! Annának nem is köszönt, méltóságteljes léptekkel kivonult az étkezőkocsiból. – Ezt jól elintézte – nevetett George. – Igaz, hogy szerzett egy halálos ellenséget magának. – Nem baj. Fő, hogy megszabadultunk tőle. – Ezt a sértést, a hercegnő élete végéig nem heveri ki. Ilyet még senki sem mert mondani neki. – Hát én mertem. Remélem, magának semmi bajt nem okoztam ezzel. – Dehogy okozott. Őfelsége, az angol király szolgálatában állok, mit árthat nekem a hercegnő…? Lassanként visszatért az előbbi hangulatuk. Most már végig az étkezőkocsiban maradtak. Csak Kairó előtt néhány perccel mentek vissza a kupéba. A hercegnő már nem ült bent, de nemrég távozhatott, mert émelyítően erős parfümje még betöltötte az egész szakaszt. Anna felvette a kabátját, aztán seregszemlét tartott a bőröndjei felett. Valamivel kellett most foglalkoznia, hogy ne fájjon a búcsú. A folyosón már nagy sürgés-forgás volt, meg sem csókolhatták egymást. George átment egy másik fülkébe, nehogy Arne megpillantsa. Gyanús lett volna egy fehér szmokingos útitárs… A vonat befutott a kairói pályaudvarra, George még visszaszólt az ajtóból: – J’attendrai… Anna a kupé nyitott ablakából nézte a peronon nyüzsgő tömeget, a sok piros fez és trópusi sisak között hamar megpillantotta Arne őszes-szőke, fedetlen fejét. Arne, ahogy meglátta a feleségét az első osztályú kocsi ablakában, rögtön fürkésző tekintettel nézett körül, vajon kik az útitársai. De nem látott senkit, ez megnyugtatta. Akármilyen okos üzletember volt, mégis csak férj volt és nem jött rá a legegyszerűbbre, hogy az útitárs a megérkezés pillanatában úgyis eltűnik… – Nem ismerkedtél meg az úton senkivel? – kérdezte szigorúan Annát, mialatt karonfogva kivezette a peronon tolongó tömegből. – De igen, egy orosz hercegnővel… – Lehetett kalandornő is! – Nem, nagy szalonja van Alexandriában. Rémes öreg hölgy! – Nem szeretem, ha ismerkedsz. Lehet ez egy kerítőnő is, túl fiatal vagy még, nem is sejted, mi van itt Keleten… Túl fiatal vagy – ez volt az érve Arne-nak, bármiről volt szó. Akármiről akart Anna véleményt mondani, ezzel intette le: túl fiatal vagy még…

37

Anna kétszer is hátrafordult, hogy legalább még egy pillanatra láthassa George-ot, de a nagy tömegben elvesztette szem elől. Autóba szálltak. – A Mena House-ban lakom. A világ legszebb szállodája, majd meglátod. Miért ellenkeztél, mikor telefonáltam, miért akartál csak holnap jönni? Más örülne a helyedben, hogy Kairót láthatja, a piramisokat és a múzeumot! – Alexandria is szép… – Szép, szép, de ott nincs semmi. – Semmi… – gondolta Anna. Csak az egyetlen szerelem, csak George, csak a boldogság, amitől most elszakították… – Miért nem beszélsz? – kérdezte Arne. Megvolt az a rossz szokása, ha a felesége szótlan volt, az idegesítette, ha viszont beszélt, a beszéde zavarta. – Nézem a várost… – mondta Anna, de nem látott semmit. Az autó kivilágított körutakon robogott, egy hídon is áthaladtak a Nílus fölött, az utcákat hatalmas márványpaloták szegélyezték, de Anna csak George arcát látta most maga előtt, ahogy a szakasz ajtajából visszaszólt: – „J’attendrai…” Megérkeztek a Mena House-ba. Közvetlenül a sivatag szélén épült a szálloda, ókeleti stílusban, kupoláinak sziluettje sötéten rajzolódott a holdfényes égre. Olyan volt, mint az Ezeregyéjszaka valamelyik meseillusztrációja. A hatalmas hall is meseszerű keleti pompát árasztott az ablakokon, ajtókon cizellált, aranyozott rácsok, mint az ősrégi háremekben. Anna a rácsokra nézett – én is rab vagyok –, gondolta elszoruló szívvel és beszállt a liftbe a férje után.

VII.

Arne megkívánta, hogy felesége együtt reggelizzen vele. Anna még aludt volna egy kicsit, de nem akarta a napot ellenkezéssel kezdeni. Lent reggeliztek, a Mena House félemeleti márványteraszán. A földszinten kéken csillogott a nagy vízmedence, a szálló lakói számára készült az uszoda. A parkban teniszpálya is lehetett, mert több reggelizőasztalhoz rakettel érkeztek teniszruhás fiatalok. Sok volt itt a fiatalság. Némelyik párról lerítt, hogy nászutasok. Amerikai milliomosok elkényeztetett csemetéi, akik nászútjukon a megszokott luxuson kívül még valami keleti misztikumot is kívántak körítésül, idejöttek a Mena House-ba, amelynek teraszairól egyenesen a piramisokra és a sokezer éves titokzatos csodára, a Szfinxre lehetett látni. A szomszéd asztalnál fiatal pár ült, végtelenül boldognak látszottak. Olyan összebújva ültek, mintha nem egy reggelizőasztalnál, hanem éjjel, egy tangó világítású bárban, eldugott páholyban ülnének. A férfi profilban kicsit emlékeztetett George-ra, a nő pedig ugyanolyan szőke volt, mint Anna. – Milyen jó ezeknek… szeretik egymást, együtt lehetnek. Fájdalmasan nyilallt át rajta, hogy ki tudja, mikor láthatja viszont George-ot… Milyen gyönyörű lenne, ha George-dzsal lehetne itt… Ők is ilyen boldog pár lennének, mint ezek itt a szomszéd asztalnál… De Arne-val… Bizonyára, aki látja őket, azt hiszi, apa és lánya. Arne olyan öregnek látszott most. Ahogy olvasta az újságot, kissé előrehajolva… milyen tokája van, a homloka ezer ránc, a szája sarkában egy szigorú, mély redő. Őszes-szőke haja gondosan átfésülve a félkör alakú kopaszodáson. És a kezei is milyen öregek. Ez még sohasem tűnt fel Annának, milyen eres, csontos öreg kezei vannak. Most George szép, sima, férfias keze

38

jutott eszébe, amelynek egyetlen simogató mozdulata végtelen boldogságot árasztott szét benne… Arne befejezte az újságolvasást. – Most legjobb lenne, ha megnéznéd a piramisokat, ilyenkor reggel még nincs olyan meleg. Délfelé már elviselhetetlen a sivatag… – Egyedül menjek? – Persze! Nekem nincs időm, bemegyek a városba. Délután elmehetsz a múzeumba. Van még pénz nálad? – Van. – Vehetsz magadnak egyiptomi karkötőket, ott a múzeumnál árulják. – Jó. – Mi az, hogy jó? Talán megköszönnéd, ha figyelmes vagyok… – Köszönöm – mondta megadóan Anna. – Este pedig társaságban vacsorázunk, tehát a mai programod teljes! Nem mondhatod, hogy unatkozol Kairóban… Arne elment. Anna egy ideig még üldögélt a teraszon, aztán lement a hallba. Kis üvegkalitkaszerű bazárban trópusi sisakokat árultak. Anna felpróbált egyet és megállapította, hogy nagyon jól áll, hát megvette. Így felszerelve a sivatagi kiránduláshoz, nekiindult, hogy megnézze a piramisokat. A szálloda parkját széles kőkerítés szegélyezte, ahogy kilépett innen, rögtön megállapította a tevehajcsárok népes csoportját. Állataik gyönyörűen feldíszítve várták a kirándulókat. A tevék két púpja között bársonynyereg, hímzett takarók borították az állatokat. Szamarak is voltak, ezeken is pompás nyergek díszelegtek. A hajcsárok legtöbbje burnuszos arab volt, de akadt köztük néhány néger is. Nem messze innen volt az autóbusz-végállomás, a nagy, hófehér, áramvonalas autóbuszok ontották a turistákat, akik itt egyszerűen átszálltak egy tevére vagy szamárra, hogy kiránduljanak a sivatagba. Most, korán reggel még nem voltak annyian, Anna válogathatott a tevék között. Először arra gondolt, hogy csacsi hátán teszi meg az utat, de aztán nem tudott ellenállni a tevehajcsárok ostromának, mindegyik saját állatát dicsérte, magasztalta. Arabul, franciául és angolul kiabáltak neki, hatvan piasztert kért az egyik, mire a másik ötven piaszterért volt hajlandó elvinni. Anna végül egy olyan teve mellett döntött, amelyiknek bordó plüss takarója kísértetiesen hasonlított budai lakásuk ebédlőfüggönyéhez. Rögtön kifizette az ötven piasztert, nem sejthette, hogy ennek több mint a felét le szokták alkudni. Ha egy arab valamiért ötven piasztert kér, akkor huszonötöt remélt, de tizenöttel is meg van elégedve. Anna felszállt a nyeregbe. Ez nem volt olyan egyszerű, a hatalmas állat előbb hosszas nógatásra lefeküdt a földre, így lehetett csak beülni a két púpja között ringatózó ülésbe. Újabb hosszú nógatásra Fatimé felállt – így hívták a tevét. Az arab hajcsár megfogta a kantárt és megindultak a sivatag felé… Furcsa, himbálódzó járása volt ennek a Fatimének, mintha egy hintaszékben, vagy egy ringó csónakban ülne az ember. Lassan haladtak, az arab mezítláb volt, úgy ment az égetően meleg, magas homokban. Néhány perc múlva odaértek a piramisokhoz. Anna már sokszor látta fényképeken, de most mégis meglepték a hatalmas gúlák. – Ez a Cheops, a másik a Kephren piramis – magyarázta az arab. Hatalmas terméskövekből épült, emberi ésszel szinte fel sem fogható, hogyan tudták ezeket az egyforma köveket így összehordani. Hány évtizedre volt szükség és hány ezer véresre korbácsolt rabszolgára, amíg felépültek a mindenható fáraók síremlékei! Bent a piramisban egy őr kalauzolta Annát. Hosszú, sötét folyosón haladtak, jobbra-balra kis kamrák nyíltak, ezek voltak a tulajdonképpeni kripták. 39

– Hol vannak a múmiák? – kérdezte kíváncsian az őrt, mert a kriptákban nem volt semmi látványosság. – A múmiák a múzeumban láthatók, innen természetesen elvitték őket. Szegény fáraók, hiába építettek maguknak ilyen csodálatos síremléket, mégsem nyugodhattak benne békében, hanem a múzeum üvegszekrényeiben bámulhatja őket bárki, aki befizet nyolc piasztert. Anna kijött a piramisból és ismét felszállt a tevére, hogy most már a Szfinx felé baktassanak. Az sem volt nagyon messze és Anna gyönyörködve bámulta a világ legtitokzatosabb szobrát. Óriási volt a Szfinx, a fényképek után valahogy kisebbnek képzelte. Talapzatánál munkások dolgoztak, hogy jobban kiássák a homoktengerből. Gerendák és állványok voltak a titokzatos Szfinx kebleihez támasztva, ez rontott valamit az összhatáson, amit a csodálatos szobor az első pillanatban mindenkire gyakorolt. Sok külföldi álldogált itt, legtöbben fényképeztek. Anna bánta, hogy nincs nála a gépe, hogy megörökíthesse az ókor csodáját. Örömmel pillantott meg egy kis emberkét, akinek trópusi sisakján piros betűs „Foto” felirat díszelgett. A kis francia fényképész, miközben udvariasan megjegyezte, hogy ilyen szép hölgyről igazán élvezet lesz felvételeket csinálni, máris a legsablonosabb pózokba állította Annát. Teveháton, háttérben a piramis. Gyalogosan, háttérben a teve, elől a Szfinx. – Holnapra készen is lesznek – ígérte és Anna előre örült, hogy a legjobbakat elküldi Georgenak. Visszafelé menet, nagyon meleg kezdett lenni. A teve néha megcsökönyösödött és minden ok nélkül lefeküdt a homokba. – Fatimé! Fatimé! – könyörgött neki a hajcsár, majd ostorával rávágott párszor. – Szomjas lett – magyarázta –, pedig reggel soká voltam vele a Nílusnál, de akkor nem ivott eleget. Végül is Fatimé hajlandó volt felkelni és visszamenni a Mena House-hoz. Anna nem csodálkozott a tevén. Ő maga is szörnyen szomjas lett, egészen kiszáradt a torka. A sivatagban valami furcsa, száraz, szinte fojtó meleg uralkodott. A szállodába érve fagylaltot rendelt, de utána még szomjasabb lett. Most jutott eszébe, hogy lemegy az uszodába. Remek volt a hideg, kristálytiszta vízbe ugrani és úszkálni egy kicsit. A medence nem volt nagy és elég sokan fürödtek benne. Ha valaki komolyan úszott, minduntalan beleütközött valakibe. Annát hamar felfedezték. Tökéletes alakja néhány fiatalembert vonzott oda, akik megpróbálták az ismerkedésnek minden trükkjét. De hiába. Nem érdekelte őt most senki, minden gondolata George körül mozgott, csak untatta és fárasztotta, hogy egyáltalán más férfiak is vannak a világon. Csak nő tud ilyen hű lenni valakihez, akihez még tulajdonképpen nincs is köze. Egy férfi, akármilyen szerelmes, ha egyedül van valahol és szép nőket lát, bizony megfordul utánuk. Sőt, még ha a nagy szerelmével is van és belép egy feltűnő kinézésű nő, képes megbámulni, sőt elismerően megjegyezni, hogy: ejnye, de szép lába van! Ennél jobban megbántani nem is lehetne egy nőt a hiúságában. Aki nem elég rutinos, az duzzog ilyenkor. – Mit bámulsz másokat, ha velem vagy? De aki fölényes, az észre sem veszi a megjegyzést, ellenben pár perc múlva visszaadja a kölcsönt. A férfi beszédére nem figyel és egyszerre zavartan jegyzi meg: – Ne haragudj, nem figyeltem, azt a férfit néztem ott a sarokasztalnál. Különös profil, ugye? Tiszta Don Juan-típus. Mikor Anna ismét felment a szobájába, már ott volt a napi posta. Arne sok üzleti levele közül kirítt egy hosszúkás, lila boríték, rajta a dombornyomású Tárnoky-címer. Mama írt Pestről. Anna megörült a levelének, bár körülbelül úgyis tudta, mi lehet a tartalma. Mama minden levele sablonszerűen egyforma volt. Az első oldal leginkább egy meteorológiai jelentéshez hasonlított. „Itt Pesten borzalmas a kánikula, szinte kibírhatatlan! Milyen jó Nektek ott Svédországban, az Északi-tenger hűvös szellőjét élvezhetitek.” 40

Most persze fordítva írt. „Itt állandóan esik az eső, csak nem akar az idén kitavaszodni! Milyen jó Nektek ott az afrikai parton, az örökös napfényben sütkérezni. Hálás lehetsz a derék Arne-nak, hogy elvitt erre a szép utazásra.” Most következett a második oldal, itt mindig valami panasz szerepelt, a harmadik oldalon viszont egy bizonyos összeg, amivel a bajokon segíteni lehetne… A télen az volt a panasz, hogy rettenetesen rosszak a kályhák, a lakás hideg, huzatos, de új kályhák egy vagyonba kerülnének. Igaz, hogy svéd koronára átszámítva ez csekély összeg lenne és Arne úgyis annyit keres… Ez volt mindig a mottó. Anna persze elküldte akkor a pénzt, de anélkül, hogy Arne-nak szólt volna. Mindig összegyűjtött annyit, hogy anyjának, ha kér, küldhessen. A mostani levélben is szerepelt a szokásos panasz. A mama beteg, reumája van és fájnak az ízületei, azt mondta az orvos, le kellene menni négy hétre Balatonfüredre. Anna rögtön megnyugodott, ha a mamának tényleg fájnának az ízületei, akkor eljárna valamelyik pesti fürdőbe iszappakolásra. De ha Füredre vágyik, annak más oka lehet. A harmadik oldalon megfejtődött a rejtély. „Lujza néni is éppen lent van Füreden, a szanatóriumban lakik és azt írja, igen kellemes társaság van most együtt.” Ezért akar tehát a mama odautazni! Lujza néni a nővére volt, a család legelőkelőbb tagja, kegyelmes asszony. Tán húsz éve már, hogy a férje néhány hétig miniszter volt, röviddel utána meg is halt, de Lujza néni mégis miniszternének érezte magát egész életében. Előkelősége kihatott az egész családra és a mamának sohasem volt más vágya, mint lépést tartani nővérével, a „Kegyelmes asszonnyal”. Persze, a szanatórium nagyon drága és mama csak akkor kéri Annát, hogy küldje ezt a nagy összeget, ha fontos neki anyjának egészsége. A szokásos frázist még hozzátette: – „Tudom, hogy jó gyermek vagy, Annuska és érzed, hogy mivel tartozol az édesanyádnak! Ha én annak idején nem beszéllek rá, hogy a derék Arne-hoz hozzámenj, talán még mindig gürcölnöd kellene az utazási irodában vagy esetleg valami egészen gyenge partit csináltál volna, mint a legtöbb barátnőd. Kis két-szoba-hallos lakásban élnél, házivarrónő varrná a ruháidat, így mindened megvan, párizsi modellruhákban jársz, földközi-tengeri luxushajón utazol, ne feledkezz meg tehát az édesanyádról, akinek részben mindezt köszönheted! Emlékezz csak, mennyire ellenkeztél, minden erőmet latba vetve kellett rábeszélnem Téged…” Annát, ha ezt a jól ismert szólamot olvasta mindig szinte sírás környékezte. Tönkretette az életemet és még felhánytorgatja… De most más volt az eset. Most tényleg hálás volt mamának, mert ha nem megy Arne-hoz, akkor soha az életben nem ismerhette volna meg George-ot. Ha tényleg egy olyan kétszobahallos partit csinál, soha nem került volna Egyiptomba és a Stanley Bay-i kaszinóba… Elhatározta, hogy nagyobb összeget küld mamának. Arne-tól majd kér karkötőre, de semmi esetre sem mondja meg, hogy a mamának akar küldeni. Arne képes lenne mindennap a szemére vetni, hogy eltartom az anyádat is… Délben az ebédnél Arne még a szokottnál is ingerültebb volt. – Elviselhetetlen ez a hőség és délután megint be kell mennem a városba! Tulajdonképpen semmi értelme, hogy itt lakunk a Mena House-ban. Minden erőmet elveszi az autózás. Át fogunk költözni a Semiramis hotelbe. Anna ismerte ezt. Arne-nak sehol sem volt nyugta. Ha Annának tetszett valahol, alig hogy kicsomagoltak, elrendezkedtek, Arne vagy összeveszett a hoteligazgatóval vagy nem ízlett neki a koszt, vagy egyszerűen rábeszélte valaki és átmentek egy másik hotelbe. Anna ezúttal még örült, hogy nem csomagolt ki. – Mikor megyünk át? – Estefelé. Különben is ma a Semiramis hotelben vacsoráznánk a társasággal. 41

– De hát meddig leszünk egyáltalán Kairóban? Nem megyünk már vissza Alexandriába? Közönyös hangon mondta, de úgy érezte, a torkában dobog a szíve. Minden ettől függött… – Persze, hogy visszamegyünk. Mikor a gyapotszállítmányokat behajózzák, okvetlenül ott kell lennem. Anna már meg sem merte kérdezni, hogy mikor mennek félt, hogy a hangjával elárulja magát. Szótlanul ebédeltek. Utána Arne felajánlotta, hogy beviszi a városba, ha van kedve a múzeumba menni. Neki is arra van dolga, a tőzsdére kell mennie. – Akkor légy szíves, adj pénz, mert ami nálam van kevés egy karkötőre. – Majd együtt bemegyünk egy ékszerészhez – ajánlotta Arne és Anna törhette a fejét, mire kérjen pénzt, hogy a mamának küldhessen. Az ékszerésznél remek karkötők voltak. Színarany, vastag pántok, az egyiken a Szfinx volt kidomborítva, a másikon zöld színű drágakövekből kirakva szent Skarabeus-bogárkák, a harmadik gyönyörű cizellált munka, csupa múmiát ábrázolt. Anna nem tudott dönteni. Két karkötő volt, amelyek egyformán megnyerték tetszését. – Nem tudom, melyiket válasszam. – Majd a kedves papa megveszi mind a kettőt! – mondta diplomatikusan az ékszerész. Arne arca elsötétedett. Ez fájt neki. – Na, vedd az egyiket, aztán gyerünk! – szólt durván és odalökte a pultra a pénzt. Mikor kiléptek a boltból, rámordult Annára: – Ennek te vagy az oka! Térdig érő ruhát hordasz, a hajad a válladra lóg, mint egy iskolás lánynak! Öltözz asszonyosan, akkor majd feleségnek néznek és nem hiszik, hogy az apád vagyok! Annát tényleg mindenütt lánynak nézték. Semmi asszonyos nem volt a lényében. Hiszen tulajdonképpen nem is volt igazán asszony… Arne karjaiban, azokban a kényszerű percekben, egy érzéketlen fabáb maradt, akiben jéggé dermedt minden asszonyiság… Arne, aki megszokta fizetett kalandjainál a pénzért megjátszott vonaglásokat, haragudott Annára és arra gondolt, hogy az ilyen nők jobban teszik, ha apácának mennek és nem feleségnek. – Ma este valami komolyabb ruhát végy fel, akikkel vacsorázunk, csupa idősebb házaspár. Majd csodálkoznak, hogy nekem ilyen kölyök a feleségem. – Kimondott komoly ruhám nincs. De vehetnék egyet, elmennék egy szalonba… – Nem bánom. Itt van húsz font. Anna örömmel tette el a pénzt, ezt rögtön elküldi a mamának, hadd örüljön, hadd menjen Füredre. Az egyik bőröndből majd kihalássza azt a sötétkék ruhát, amit sohasem hord és ráfogja, hogy most vette. A múzeum előtt elbúcsúzott Arne-tól. Előbb ide megy, aztán a postára, feladni a pénzt. A múzeumban megtalálta a múmiákat, melyeket hiába keresett a gizhei piramisban. Legalább 600 múmia volt elhelyezve a hatalmas teremben. Némelyik színarany szarkofágban feküdt, volt amelyik olyannak tűnt, mint egy pólyás gyerek, akinek merev fémpólyájára kívül rácizellálták arcának és testének pontos formáit. Volt olyan múmia, amelynek a legbelsőbb burka látszott, ezek egészen kicsik és töpörödöttek voltak, az arcukat azonban nem lehetett látni. Volt lómúmia is, mert egyes fáraók a kedvenc lovuktól még a halálban sem akartak megválni. A lovakhoz bebalzsamozott abrakot is temettek és az a rengeteg óegyiptomi edény, amely bebalzsamozott ételeket tartalmazhatott, arról a babonáról regélt, hogy a halottaknak remek étvágyuk van. A női múmiák pompás ékszerekkel voltak körülrakva. Fel sem tételezték egy fáraó hitveséről, hogy a túlvilágon ékszerek és drága kösöntyűk nélkül hajlandó megjelenni. Olyan karkötőt, mint amilyet Anna az imént kapott, tucatjával látott most az üvegvitrinekben. Anna egy ideig még nézelődött, de aztán rájött, hogy egy délután úgysem elég ennyi látványosság megnézésére. Okvetlenül eljön még egyszer, határozta el magában. A múzeum előtt taxiba szállt és elvitette magát a postára. 42

Mamának feladta a húsz fontot. Miközben kitöltötte a feladóvevényt, tekintete egy táblára vetődött: Sürgönyfeladás itt! Erre hirtelen ötlettel sürgönyt, küldött George-nak. Csak annyit: „Nagyon szeretlek!” Hazamenet a Mena House-ba egész úton másra sem tudott gondolni, folyton csak azt számítgatta, mikor kapja meg George a sürgönyt… Vajon pont otthon van-e? Mit fog érezni, mikor megkapja és olvassa…? Jó ideig fent volt már a szobájában, mikor eszébe jutott a ruha. Persze, a nagyobbik hajóbőröndben volt, annak is a legalsó rekeszében. Annyira meggyűrődött az úton, hogy inkább rongynak látszott, mint most vásárolt modellruhának. Anna becsöngette a szobalányt és kérte, hogy sürgősen vasalja ki. Ezalatt leszaladt a hallba, mert úgy emlékezett, hogy a kis üvegkalitkában, ahol a trópusi sisakot vette, szép műanyag virágokat árulnak. Egy halvány rózsaszín bársony orchideát választott ki, ez remekül fogja emelni a ruhát! Most azon izgult, hogy a szobalány még mielőtt Arne megjön, legyen kész a vasalással. Perceken múlt az egész. A lány nagyon gyorsan megjött a ruhával. Anna rátűzte a rózsaszínű nagy virágot és maga is meglepődött, hogy a vasalás és a virágdísz ennyire újjávarázsolta a ruhát. Arne belépett. – Nos, remélem, kész vagy a csomagolással? Megyünk máris a Semiramis hotelbe! – Még el sem kezdtem, most jöttem csak haza… – Vettél ruhát? – Igen. Nézd, ez az… Ugye szép? Arne ránézett a ruhára. Az a férfi volt, aki sohasem figyelte a nők öltözetét és képtelen lett volna elmondani, hogy egy hölgy, akivel órákig együtt volt milyen színű ruhát viselt. Anna ruháinak sem szentelt sok figyelmet. De pont erre az egyre, erre a sötétkékre jól emlékezett. Stockholmban vették, egy divatrevün. A szalon a Normannstorgon volt. Arne még a manökenre is emlékezett, akin meglátták ezt a modellt. Ingridnek hívták és Arne-nak később futó kalandja volt vele. – Nagyon szép! Hol vetted? – A Rue Fuad beyn, közel a múzeumhoz… – Biztos? Nem tévedsz…? Nem Stockholmban vetted, velem együtt a Normannstorgon? Anna zavarba jött. Erre nem számított. – Nos, hazudj tovább! – szólt rá Arne valami vihar előtti nagy nyugalommal. – Úgy látszik hülyének tartasz. Egy régi ruhát iderakni, hogy ezt vetted! Hol a húsz font? Mire kellett? Válaszolj! – Bocsáss meg! – suttogta Anna. – Belátom, hibáztam… – De mire kellett a húsz font? Arne most megpillantotta a retikült az asztalon. Dühös mozdulattal feltépte a cipzárt és az első, amit észrevett, a zöld színű postautalvány volt. – Szóval, az anyádnak kell pénz! Az előkelő anyádnak, mi? És képes vagy meglopni a férjedet… – Nem loptam, ilyet ne mondj! Lemondtam egy új ruháról, hogy a beteg anyámnak elküldjem az árát. – Ez ócska trükk! Orvosra van neki pénze! Csak jólesik nektek, ha megzsaroltok engem! Ha kihasználtok! Nem elég, hogy ma is egy drága karkötőt vettem neked? – Miért vetted, nem kértem! Nem is kell! – kiáltotta most Anna és odavágta az asztalra az ékszert. – Látod, máris a szememre veted! Ha az anyám számára kértem volna a húsz fontot, mindennap hallanám! – Persze, hogy hallanád! Mi közöm van nekem a te balkáni pereputtyodhoz? Talán én tartsam el őket? 43

Arne mindinkább nekivörösödve ordított. – Balkáni? Magyarország nincs a Balkánon, ezt már tudhatnád! – Ne oktass engem! Ahhoz túl fiatal vagy! – Hozzád vagyok túl fiatal! Tudd meg, mindenki azt hiszi, hogy az apám vagy! – Ki az a mindenki…? Hazudsz megint! Bosszantani akarsz, ehhez értesz! Olyan vagy, mint egy fizetett ellenség! Te… te… Valami nagyon megvető szót akart mondani, de a düh szinte elnémította, nem tudott már uralkodni magán és teljes erővel arcul ütötte a feleségét. A szoba ajtajában a szobalány nagyot sikoltott. Nem is látták, hogy itt van, a ruha kivasalt övét hozta még be. Megint ez a megalázás… Pofon ütötte egy cseléd előtt. Az arcán égett a csontos, nagy kéz mind az öt ujjának nyoma. – Máskor majd nem mersz hazudni nekem – kiabálta Arne, aztán a szobalányra rivallt: – Mars ki innen, néger dög! Annából kitört a zokogás. Ráborult az ágyára és szinte fuldokolva sírt. – Nem bírom! Nem bírom! Arne mögött hatalmas csapódással dörrent az ajtó. Végre kiment. Most besurrant a kis néger szobalány, odalépett az ágyhoz és félénken megsimogatta Anna karját. Suviszkfekete arcában szelíd, vigasztaló mosoly volt. – Ne sírjon, asszonyom, kár sírni, hiszen ön olyan szép! Szinte ájtatosan ejtette ki ezt a szót: szép! Ez a szőke, fehér úrnő földöntúli szép volt a szemében. És a kegyetlen, öreg fehér nagyúr mégis megütötte… Annának végtelenül jól esett most a vigasztaló szó. Ha csak egy néger cselédlánytól is jött, aki látta az ő szörnyű megaláztatását. Hirtelen ötlettel fogta a sötétkék ruhát és odaadta neki. – Magának ajándékozom… A szobalány először nem akart hinni a szemének. Azt hitte tréfálnak vele. Úgy örült a ruhának, hogy szinte szavakat sem talált a köszönetre. Valamit motyogott, hogy: – Allah majd megfizet jóságáért és megszabadítja a gonosz nagyúrtól! Mert Allah igazságos, megjutalmazza a jókat és lesújt a bűnösökre… A nagy veszekedési jelenet után másfél órával már a Semiramis hotelben voltak. Az autóban persze nem szóltak egymáshoz. Anna kénytelen volt fátyolos kalapot feltenni, hogy az arcán az öt ujj nyoma ne tűnjék fel. Arne már bánta az egészet, de csak azért, mert estére két házaspárt hívott a hotel vacsorázóteraszára. Fontos üzletfelei voltak. Hogy Anna ezek után milyen hangulatban lesz, arra el volt készülve. De arra, hogy egyáltalán nem lesz hajlandó lejönni, nem számított. – Nos, mi lesz – szólt be hozzá –, még nem is öltözöl? – Nem… – Tíz percet adok neked, hogy felöltözz! – Nem megyek le! – Nem? Ajánlom, ne ellenkezz velem, mert baj lesz! – Mi baj lehet? Üss meg, verj agyon, akkor sem megyek! – Nem ütlek! Tévedsz… Nem bosszankodom többé. Ellenben holnap felpakollak és visszaküldelek Európába! Semmi szükségem sincs rád! Ez hatott. Sokkal jobban, mint Arne képzelte volna. – Visszamenni és soha többé nem látni George-ot? Nem, nem! Inkább kínozzon, üssön, verjen, alázzon meg mindennap tíz cseléd előtt, csak itt maradhassak, George közelében…

44

VIII.

Lili Lane, az Alhambra dizőze Alexandria legszebb utcájában, a Rue de la Reine Nazlin lakott. Ablakai egyenesen a Földközi-tengerre nyíltak, a lakás pedig olyan volt a sok keleti csecsebecsével és az egzotikus selyemszőnyegekkel, mint egy puha kis fészek. Ezt a fészket McCornick ezredes fizette, természetesen más férfilátogató be sem tehette ide a lábát. Egyetlen kivétel volt csupán az énektanár, de ez is csak ritkán kereste fel a dizőzt. Kis kopasz ember volt a „tanár úr”, koponyája úgy fénylett, mint egy biliárdgolyó. Ráncos arcán állandóan gúnyos, szinte csúfondáros mosoly ült. Jól szabott, de enyhén piszkos vászonöltönyt viselt, a hóna alatt pedig elmaradhatatlan kottatáskáját szorongatta. Ha valaki benézett volna a kották közé, ott furcsa és különös feljegyzéseket fedezett volna fel. A zongora előtt ültek. A tanár úr a szokott gúnyos mosolyával kérdezte: – Szóval egyáltalán nincs semmi? – Most nincs. De hát mit akarnak, nemrég volt a laktanya-építési terv… – Ugyan, Lili! Annak pár hete már, azóta maga nem csinál semmit. A legutóbbi jelentéstételemnél már mondták is, hogy az „U14”-es már nem a régi! – Ezt merték mondani? – kérdezte Lili ingerülten. – Ezt? Hát tudja meg, hogy „U14” unja az egészet. Unom! Érti? – Ugyan, Lili, ezt nem gondolhatja komolyan. – De komolyan gondolom! Ha nem lennék lekötve, sokkal több pénzem lehetne. Fognék magamnak egy-két gazdag színest, azok megőrülnek az európai nőkért, és elhalmozzák ékszerekkel és drágakövekkel. i – Azt elfelejti, hogy hány európai nő szaladgál itt, aki sokkal szebb és fiatalabb, mint maga, még sincs elhalmozva semmivel, sőt még rendes lakásuk sincs, a bennszülött-negyed piszkos odúiban laknak. – Szóval nem vagyok elég szép és fiatal, ezt akarja mondani…? – Dehogyis akarom! Most nem erről van szó. Bosszantó, hogy okos nő létére ilyen ostobaságokat fecseg. Rövidesen kitör a háború… – Gondolja? – Tudom. Ez holtbiztos. És van fogalma róla, hogy akkor micsoda pénzeket kereshetünk? Egyetlen fontos adatért ezreket kaphatunk… – Vagy egy golyót a fejünkbe – mondta Lili rosszkedvűen. – De Lili, ha így gondolkozik, miért nem ment el varrólánynak? – Vigyázzon! Énekeljünk! Az előszobában lépések hallatszottak és a tanár úr hamar leütött néhány akkordot a zongorán, Lili pedig skálázó hangokat próbált. De tévedtek. Nem az ezredes jött, csak a cseléd járkált az előszobában. – Ilyen korán szokott jönni? – kérdezte a tanár úr csodálkozva. – Kivételesen. Ugyanis koktélparti lesz náluk és ezért korábban megy haza. – Ezen a koktélpartin szívesen ott lennék. Milyen társaság lehet meghívva, képzelem… Diplomaták, tisztek! Micsoda elejtett szavakat lehetne ott felszedni! Sokan lesznek, nem tudja? – Ha az ezredesné meghívta az összes szeretőit, akkor nagy tömeg lesz, az biztos! – Ejnye, de rosszmájú! Nem hagyna ki egy alkalmat sem, hogy megjegyzést ne tegyen a riválisára… Lili bosszankodva nevetett. – Nekem nem riválisom McCornickné! Ő csak feleség, de én a barátnő vagyok! – És ez talán több? – kérdezte csúfondáros mosollyal a tanár. – Persze, hogy több! Neki nehéz pénzekbe kerül, hogy McCornick a férje, viszont McCornicknak nehéz pénzekbe kerül, hogy én a barátnője vagyok… 45

– Nyakatekert egy logikája van, az biztos! Hiába, Lili, maga okos nő. Most csak imádkozzék, hogy ez a háború mielőbb kitörjön! Az az érzésem, hogy a Földközi-tenger is hadszíntérré válik. McCornick ezredes valószínűleg főparancsnok lesz, akkor aztán „U14” kitehet magáért és megmutathatja, mit tud… – Jó, jó… De most már menjen, mégis jobb szeretem, hanem találkoznak. A tanár úr tehát elment. Lili Lane most a bárszekrényhez lépett és átnézte az italokat. Vajon megvan-e minden, amit az ezredes szeret? Ginből, sherryből és konyakból szokott koktélt keverni neki. Skót whiskyje is volt, ebből most felhajtott néhány kortyot, csak úgy, szóda nélkül. Az ital mindig megnyugtatta, ha úgy érezte, idegei felmondják a szolgálatot. Mostanában pedig nagyon ideges volt. Az volt az érzése, hogy figyelik. A múltkor az Alhambra egyik páholyában két férfit látott, akik merően bámulták, annyira, hogy majdnem torkára fagyott az ének. Meg mert volna esküdni rá, hogy az „Intelligence Service” két embere volt. De lehet, hogy tévedett… Voltak pillanatai, amikor elhatározta, hogy abbahagy mindent, kilép a kémhálózatból, de ez még veszélyesebbnek látszott. Azt hinnék, átpártolt a túloldalra. Áruló lett. Minden lépését figyelnék. – Nincs kiút… – gondolta kétségbeesetten és ilyenkor csak egy segített, az ital. Rögtön biztatóbb színekben látott mindent: háború lesz, nagy pénzeket lehet keresni… Amit a tanár úr mond, arra mindig lehet adni. Az előszoba zárjában kulcs csörrent meg. Az ezredes jött. – Drágám, már úgy vártalak! – sietett eléje Lili és megcsókolta. – De hiszen ma sokkal korábban jöttem, mint máskor – mondta McCornick, de azért jólesett neki ez a meleg fogadtatás. Jó érzés volt, hogy ennyire várják és így örülnek neki. Itt, Lili Lane lakásán sokkal otthonosabbnak érezte magát, mint a saját otthonában. Lili máris keverte a kedvenc koktélját. – Sápadt vagy, drágám – mondta a férfinak valami aggódó gyöngédséggel. – Biztosan sokat dolgoztál megint! Féltékeny leszek arra az új laktanyára, mert azokkal a tervekkel több időt töltesz, mint velem… – Édes vagy – mondta az ezredes. – Tényleg tegnap éjfélig dolgoztam a laktanyában, bent volt az a két építész is, a tervek meg lettek változtatva… – Úgy, ahogy te ajánlottad? A lőszerraktár a lovarda mögött lesz, nem? – Nem. Az a gyakorlótér túloldalán épülne. De téged érdekel az ilyesmi? – Persze, minden, ami veled kapcsolatos. Nemcsak a kedvesed akarok lenni, hanem a legjobb barátod is – mondta Lili behízelgő mosollyal, miközben a kész koktélt nyújtotta feléje. McCornicknak ízlett az ital és jólesett Lili érdeklődése. Milyen más, mint Barbara! Azt bezzeg nem érdeklik az ő dolgai, csak a saját szórakozása, sportja és főleg a ruhái. Próbálna csak Barbarával beszélni az új laktanyáról… – Ne untass kérlek – mondaná hűvösen, és faképnél hagyná. De Lilit minden érdekli. Még a kislánya felől is kérdezősködik mindennap, hogy van, jól tanul-e? Lili Lane egyszer látta a kis Rosemaryt az utcán és akkor megállapította, hogy milyen ronda kis gyerek. De ez nem zavarta abban, hogy ne mondja a férfinak: – Milyen édes a kislányod! Okos szeme van, olyan, mint neked! Ha felnő, nagyon szép lesz, meglátod. Nem az a babaarc, érdekes nő lesz! Az ilyen gyermekek úgy kinövik magukat, az ember el sem hinné. Én is ilyen sápadt, jelentéktelen gyerek voltam és most… Nos, milyen lettem? – Aranyos vagy – mondta McCornick, mert végtelenül jól esett neki, amit Lili mondott. Nagyon szerette a kicsi Rosemaryt és bizony fájt neki, hogy nem szép a gyerek. Persze, az apa szemén át nem látta olyan vigasztalanul csúnyának, mint mások. Ettől kezdve mindennap beszélt a gyerekről Lilinek és ez még közelebb hozta őket. 46

– Most kapott a gyerek egy rózsaszínű új ruhát és ebben fog bejönni, köszönni a vendégeknek. Ez az első eset, hogy be szabad jönnie, néhány percre a felnőttek közé… – Kiket hívtatok meg? – Rengeteg embert… McCornick egy csomó előkelő nevet sorolt fel, Lili figyelmesen hallgatta. – A német követ nem lesz ott? – Nem… Valami kis feszültség van most a levegőben. Olyan a hangulat, hogy bármely percben kitörhet a háború. A háború… Lili Lane felcsillanó szemmel figyelt az ezredes szavaira. Hosszan beszélgettek. McCornick nem volt olyan mohó és főleg nem volt már fiatal, hogy minden látogatását szerelmi programmal fejezze be. Szeretett beszélgetni Lilivel, jól érezte magát a hangulatos fészekben, ahol kedvenc italait ihatta és néha, ha kedve volt, hallgathatta a lány énekét. Búgó mély hangján, amellyel extázisba hozza az Alhambra közönségét, ilyenkor csak neki énekelt. – Ma nem maradhatok soká, hét órakor kezdődik nálunk az estély és még át kell öltöznöm. – A feleséged milyen ruhában lesz? – kérdezte Lili egy kis irigy kíváncsisággal. – Fogalmam sincs róla. Gondolhatod, hogy nem is érdekel… – A múltkor láttam egy pepita selyemkosztümben, a kocsiját vezette. Rengeteget költ ruhákra, ugye? – Teheti. A saját pénzét költi. – Mondd, az, amit tőled kapok, az is az ő pénzéből van? – De Lilikém, hogy kérdezhetsz ilyen tapintatlanságot. Sajnos, minden az ő pénzéből van, eléggé bánt ez engem. Engem nem bánt, gondolta Lili Lane. Pénz, az pénz, akárki adja. McCornickné pénze ugyanolyan jól jön, mint amit a szervezet utal át „U14”-nek…

McCornick idejében ért haza. Egyetlen vendég sem volt még, nyugodtan átöltözhetett. Jack, a komornyik, meggondolta magát és visszajött. Rájött, hogy Barbara pofonja nincs arányban azokkal a nagy lopási lehetőségekkel, amikre ebben a házban alkalma van. Szertartásos arccal dirigálta a három kisegítő pincért, még arra is volt ideje, hogy gazdájának segítsen az öltözködésnél és ügyes ujjaival megkösse a frakk nyakkendőjét. McCornick mint vérbeli katona, ehhez nem sokat értett. – Hol van a feleségem? – kérdezte a komornyikot. – A gyerekszobába ment. Barbara bement a kislányhoz, meg akarta nézni, hogy fest a szép, új rózsaszínű ruhácskában. Haját hosszú csigákba süttette, külön elhívatta a saját fodrászát. Kétfelől két kis rózsaszínű masnit is kötött a gyerek hajába, de ezeket hamar levette róla. Még soha ilyen csúnyának nem látta a kis Rosemaryt, mint most, arcocskája egészen szürkés sápadt volt, Hirtelen ötlettel elővette a rúzsát és kifestette a gyerek ványadt arcát. – Asszonyom, ezt mégsem szabadna – jegyezte meg elszörnyülködve a nevelőnő. – Ne törődjön vele – intette le Barbara, de aztán rájött, hogy a nevelőnőnek volt igaza. A kislány így még természetellenesebben hatott. Olyan volt, mint egy kis bagoly, amelyet átfestettek papagájnak. Barbara nézte a gyereket. Nem, nem engedi be mégsem a vendégek közé. Nem akarta, hogy sajnálják, hogy megjegyzéseket tegyenek rá a háta mögött. Egyetlen gúnyos mosolyért, amit a kislányra vetettek volna, képes lett volna ölni, ezt érezte.

47

– Szívecském, jobb lesz, ha nem jössz be. Neked ez úgysem mulatság. Majd a jövő héten rendezek neked gyerekzsúrt. Meghívhatod a kis iskolatársaidat, majd kapnak habos tortát és csokoládét. Jó? – Jó… – mondta a kislány lesújtva. Aztán könnyes szemmel felnézett az anyjára. – Ugye, azért nem mehetek be, mert szégyellsz engem? Hát tényleg olyan csúf vagyok? – Kicsikém, drága kicsikém, dehogy vagy te csúf! Ki meri azt mondani neked? – Nem kell, hogy mondják, úgyis tudom… Barbara úgy érezte, megszakad a szíve. Ha nem uralkodik magán, hát sírva fakad tehetetlen elkeseredésében. De ezt nem tehette, vigyáznia kellett, mert a szempilláin már sötétkéken csillogott a festék és a vendégek bármely pillanatban itt lehetnek. – Rosemary, kicsikém, idehallgass! Ha nagyobb leszel, az orrocskádat megoperáltatjuk a leghíresebb professzorral. A hajadat olyan színűre festjük, hogy senkinek se lesz olyan szép haja… És senkinek se lesznek olyan szép ruhái, mert senki sem olyan gazdag, mint te, kicsikém! És akkor majd szép leszel, nagyon-nagyon szép!… Jövő héten pedig gyerekzsúr lesz, jó? Azt a kis pónilovat az állatkertből megveszem neked és a kis kocsit is hozzá. Szép piros szerszámot veszünk a pónilónak, jó? – Igazán megveszed? – ujjongott a gyerek és már el is felejtette a vendégeket, csak a póniló érdekelte. Jack, a komornyik most bedugta a fejét a gyerekszobába. – Asszonyom, vendégek érkeztek! Barbara hamar a tükörhöz lépett, kissé megigazította a haját, aztán átsietett a szalonba. Az elkeseredés, amit a gyerek miatt érzett, teljesen tönkretette a hangulatát. De tudott uralkodni magán. Ahogy a vendégek közé vegyült, rögtön elemében érezte magát. Társaság, hiszen ez volt mindene. Körülrajongták, bókoltak neki, ő volt a középpont. Egyébként remek háziasszony volt. Mindenkihez volt néhány kedves szava, minden férfira egy biztató, sokat ígérő pillantása, úgyhogy körülötte állandóan udvar képződött a régi és újabb hódolókból. Volt köztük agg diplomata, de akadt fiatal hadnagyocska is. A nők nyelvén is értett. Miután annyira fölényben érezte magát, hogy senkire sem volt féltékeny semmilyen tekintetben, nyugodtan kedveskedhetett mindegyiknek. – Olyan a ruhája, Madame, mint egy tavaszi költemény – mondta egy francia diplomata hervatag feleségének, aki még mosolyogni sem mert, nehogy öregítsék a sűrű szarkalábak a szeme körül. Egy sznobságáról nevezetes hölggyel közölte, hogy meghívót szerzett neki őfelsége gardenparty-jára. Egy másiknak, aki szerelmi bánatban szenvedett, mert férje és udvarlója egyszerre hagyták faképnél, hamar bemutatott egy csinos kis attasét, akinek nem lévén pénze, éppen valami ingyen kalandra vadászott és ezért beérte egy csúnyácska társaságbeli hölggyel is. A kis szalonban háromtagú dzsessz játszott. Néhány fiatal lány, akiket magas rangú apjukra való tekintettel meg kellett hívni, itt táncolgatott a tisztikar ifjabb tagjaival. Hogy mégse legyen unalmas az estjük, közben kiszökdöstek a kertbe csókolózni. A dohányzóban néhány idősebb úr üldögélt, köztük a követ és két tábornok is. Itt már komolyabb témákról folyt a beszélgetés, de mikor Barbara belibegett közéjük, igéző, kacér mosolyával, a legöregebb tábornok is szeretett volna legalább félórára a kedvéért kadétté változni. Már minden vendég itt volt, csak George hiányzott. Barbarát ez elviselhetetlenül bosszantotta. Miért késik, mi oka lehet rá? Örömmel pillantotta meg Harry Moore-t a büféasztalnál. Harry elszántan tömte a fejét, az egyik kezében kaviáros szendvics, a másikban pezsgőspohár. A nők csalfák, udvarolni nem érdemes, táncolni még kevésbé, az embernek csak letiporják a lábát, de enni, inni, méghozzá ilyen jókat, az mindenkor élvezet… – Hello, Harry, hol a barátja, Dowery kapitány? 48

Ezt olyan hangon kérdezte Barbara, mintha nem is Harry lakásán randevúzgatna George-dzsal és nem is az ő rekamiéján felejtené sokszor a hajcsatjait, vagy illatos zsebkendőjét… – Bizonyára rögtön itt lesz! – válaszolt bizonytalan hangon Harry. – Ha nem mondta le, akkor nyilván mégis eljön – gondolta. – Képzelje, le akarta mondani a meghívást – folytatta Barbara –, mondja, mi oka lehetett erre, nem is sejti? – Nem is sejtem… – Tegnap együtt voltak? – Igen… Azaz nem… De persze, hogy igen! – hápogta Harry. – Hol? – Stanley Bay-ben uzsonnáztunk – nyögte ki végre. – És este? – A klubban voltunk, illetve… Barbarának gyanús volt Harry. Ez a hülye alak titkol valamit. Tovább mégsem foglalkozhatott vele, hát tovább vonult kíséretével, mint egy királynő. A kis szalonban éppen rumba járta. A jól nevelt fiatal lánykák olyan szakszerűen vonaglottak, hogy az Alhambra bármelyik görlje elbújhatott volna mellettük. Egy fiatal attasé olyan részeg volt, hogy makacsul csak azt ismételgette az egyik tábornok lányának, hogy vesse le a blúzát. A hangulat tetőfokára hágott. Mindenki remekül érezte magát. A kisegítő pincérek szakadatlanul hordták a jeges italokat, a dzsessz egyre vadabbul játszott, a kis szalonban már rég eloltották a csillárt és kis hangulatlámpák fényénél táncoltak. Mindenki megtalálta a maga párját, csak pont Barbara, a tüneményes, a ragyogó háziasszony nélkülözte lovagját. – Hol van Dowery kapitány? – érdeklődtek többen. – Tényleg, hát hol maradt George…? Mi lehet fontosabb neki nálam? – töprengett Barbara és a sértett hiúság szinte tombolt benne. Fel kellene hívni, de nem lehet, pont az úri szobában, ahol a készülék áll, van a legtöbb vendég. Hirtelen átvillant rajta a legjobb megoldás. Észrevétlenül eltűnik, beül a kocsijába és elmegy George lakására. Vagy otthon találja és akkor magával hozza, vagy legalábbis megtudja, hová ment és akkor onnan telefonál utána. Hamar lerázta magáról lovagjait és a hátsó kijáraton kiszökött a kertbe. Ott volt a garázs, csak ki kellett hozni a sportkocsit. Pillanatok múlva már robogott George lakására. Olyan tempóval száguldott, hogy legalább öt rendőr próbálta megállítani, de mindez nem volt fontos, csak az, hol lehet George? Talán van nála valaki… Először életében érzett féltékenységet, nem azt, amit egy szerelmes érez, azt a fojtó, remegő féltést, hanem amit a megsértett hiúság okoz, azt a féltékeny dühöt. A villa előtt kiugrott a kocsiból és becsengetett. Almos képű inas nyitott ajtót. Nem is kérdezett tőle semmit, csak berontott a lakásba. George nem volt otthon. – Hol a kapitány úr? – Nem tudom, kérem… – Mikor ment el? – Pont nyolckor! – Kivel? Hová? Hogyan? – Egyedül, kérem. Fehér szmokingot vett fel. Barbarát ez megnyugtatta. A szobában sem volt semmi gyanús. Legfeljebb az a sok vörös rózsa a vázákban. Talán várt valakit… De nem, hiszen szmokingban ment el. Lehet, hogy valahol dolga volt és most már ott van náluk. Most fél tíz. Biztosan ott van, őrültség volt idejönni.

49

Barbara beugrott kocsijába és ha lehet, még gyorsabb tempóban száguldott haza. Nem vette észre, hogy a ház kapuja előtt egy fiatal lány sétál. Fehér santung-kosztümben, egy félvér leány, aki könnyes szemekkel néz az ő meggyszínű kocsija után. Mirjam volt… Már egy órája, hogy itt ácsorgott az utcán, George lakása előtt. Délután felhívta, de csak az inassal beszélt. Estefelé meg egyáltalán nem is felelt a telefon. Mikor bezárt a „Foto Service”, hazament, átöltözött és elhatározta, hogy elmegy George-hoz. Beszélni akar vele! Az a tegnapi jelenet, olyan érthetetlen volt, olyan borzasztó! Lehet, hogy nem szereti már…? Ez az érzés szinte fojtogatta, sírni szeretett volna, folyton csak sírni… Hát lehet, hogy valaki, aki kedves és gyengéd volt mindig, egyszerre ilyen durván rákiáltson: takarodj… Hát miért? Miért? Valakibe beleszeretett, valakivel megismerkedett, más oka nem lehet! Persze, hiszen annyit járt társaságba és estélyekre, nem is csoda! Mirjam mindig érezte, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni. És minden nap, amit még együtt töltöttek, úgy tűnt fel neki, mint egy adomány, ma még az enyém George, még nem vették el tőlem. Most aztán elvették… Vagy talán egy rossz hangulat volt az a tegnapi… Mirjam ott ácsorgott a ház előtt, látta, hogy sötétek az ablakok, George nincs otthon. Az óráját a nagy izgalomban otthon felejtette és így fogalma sem volt, mióta vár. Az idő kétségbeejtően hosszúnak tűnt fel. Egyszerre piros sportkocsi állt meg a kapu előtt és estélyi ruhás hölgy ugrott ki belőle, egyenesen George lakásához rohant és becsengetett. Egyedül volt, George nem volt vele. Mirjam úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog. Ez a nő az, aki elvette tőle George-ot… Kusza gondolatok kergetőztek a fejében: nekiugrani, megölni, megfojtani…! Lélegzet fojtva vár, mikor jön George. De néhány perc és az estélyi ruhás nő visszajött, ismét beugrott az autójába és elrobogott. Mirjamnak már alig volt ideje leolvasni a kocsi rendszámát, ET 639. Gépiesen mondogatta magában a számot, nehogy elfelejtse. Okvetlenül meg kell tudnia, ki ez a nő… Autója van, milyen előkelő lehet! Persze az ilyen illik George-hoz, nem ő, a kis félvér, akivel szégyellne elmenni, egy tánchelyre is… Ezzel elment, tegnap is ezzel lehetett együtt, ennek a rúzsa kenődött az arcára… Ezt csókolta, jaj! Mirjamnak peregtek a könnyei, ott állt az utcán és várt. A villa, amelyben George a lakást bérelte, földszintes volt és csak két lakás volt benne. A másikban egy öreg házaspár lakott, ezeknek az ablakai a túloldalra nyíltak, a kertre. Az utcáról mindent kitűnően lehetett megfigyelni. Most az inas szobájában kialudt a villany, tehát az inas is lefekszik, nem vár tovább. De Mirjam várt. Éjfél is jóval elmúlt már, ezt onnan tudta, hogy a közeli katolikus templom harangja megszólalt. Mirjam keresztet vetett. – Úrjézus, segíts, hogy bosszút állhassak azon, aki elvette tőlem!

IX.

Délelőtt tizenegy óra volt, de Barbara még az ágyában feküdt. Mint mindenben, a felkelésben is szeszélyes volt, néha hajnalban kelt és kilovagolt, vagy a teniszpályára sietett, máskor meg délig heverészett. Ma nem volt kedve semmihez. Ideges volt és kimerült. Az estély késő éjszakáig tartott, a vendégek olyan jól mulattak, hogy sehogy sem akartak elszéledni, pedig Barbara már a pokolba kívánta őket. Mikor visszajött George lakásáról, az ajtóban férjébe ütközött. Úgy látszik, többen is észrevették, hogy egy időre eltűnt. – A házunk tele van vendégekkel és te autózni mész! Különös passzióid vannak! – Ne törődj vele! Én sem törődöm a te passzióiddal, pedig elég pénzembe kerülnek…! 50

McCornick kénytelen volt lenyelni ezt a választ. De később visszaadta a kölcsönt. Feltűnt neki is, hogy Dowery kapitány nincs itt. Most már sejtette az összefüggést Barbara eltűnése és a kapitány távolléte között. Amint lehetett, odament a feleségéhez és megkérdezte: – Barbara, drágám, miért nem hívta meg Dowery kapitányt? Remek táncos és csinos fiú, nem találja…? – De találom – mondta Barbara vitriolízű mosollyal. A hangulata most már teljesen el volt rontva. Mikor végre elmentek a vendégek, éjjel kettő után, arra gondolt, felhívja George-ot. De mégsem tette. A büszkesége erősebb volt, nem, nem, a fölényét nem fogja elveszíteni… Majd jelentkezik George, majd bocsánatot kér… Most délelőtt tizenegy van és George még mindig nem jelentkezik. Furcsa… Épp fel akarta hívni a laktanyát, a szobalánnyal az ágyához hozatta a telefont,; mikor az hirtelen megszólalt, mégpedig jellegzetes interurbán csengetéssel. Kairó kereste. – Ki lehet az? – gondolta Barbara és nagyon meglepődött, amikor meghallotta Petrowna hercegnő hangját. – Hello Barbara! Kénytelen voltam felhívni magát, mert itt Kairóban sincs olyan halványzöld csipke, most mit csináljunk? – Csináljuk tüllel, a modellrajzon is úgy volt… – Igaza van drága Barbara, talán tüllel tényleg szebb lesz. Azt akarom, hogy maga legyen a legszebb Őfelsége gardenparty-ján… – Maga nagyon kedves hercegnő! Igazán sajnáltuk tegnap, hogy nélkülöztük az estélyen. Az utazását egy nappal elhalaszthatta volna… – Akkor nem akadt volna olyan érdekes útitársam! – Ki volt az? – kérdezte unott udvariassággal Barbara. – Dowery kapitány! – Ki? George…? – Igen! Véletlenül ugyanabba a fülkébe szálltam… – Hát ez hihetetlen! George Kairóba utazott! – Igen, a 9 órai expresszel. – Megáll az eszem. Ezért nem jött az estélyre…? De hát mi dolga lehet hirtelenül Kairóban…? – Én is csodálkozom, főleg azon, hogy szmokingban utazott! – Őrület! És egyedül volt? – Drága Barbara, nem akarom magát felizgatni, de nem volt egyedül… – Hanem? – Egy szőke nő volt vele… Barbara tudott uralkodni magán, nem sikoltott és nem ájult el, aránylag egész nyugodtan kérdezte ki a hercegnőt, hogy milyen volt az a nő. – Szebb, mint én? – Ugyan! Össze sem hasonlítható magával. Egy jelentéktelen szőke nő, magasnak magas és nyúlánk, de semmi különös… – Fiatal? – Igen, de a modora kibírhatatlan. Ott is hagytam őket az étkezőkocsiban, ki tudja miféle nő, mégsem ereszkedhetem le hozzá. A hercegnőnek még fájt a sértés, a „szakácsnő” jelzéssel és még hozzáfűzte: – Valami kalandornőféle lehet, csodálom Dowery kapitányt! A központ többször beleszólt, végül befejezték a beszélgetést. Barbara megköszönte a hercegnőnek, hogy ezt megtelefonálta neki. – Most legalább tisztán látok – gondolta. – Tehát így állunk George-dzsal… – Elhatározta, hogy többé szóba sem áll vele. Csak menjen az új szőke nőjéhez. De ki lehet az vajon, ki? És mióta ismerheti? 51

Hirtelen ötlettel felhívta Harry Moore-t. Az a legjobb barátja, az csak tud valamit. – Hello, Harry! Itt Barbara beszél! Mondja tudott róla, hogy George Kairóba utazik? – Kairóba? Honnan gondolja? – Tudom. A tegnapi esti expresszel egy szőke nővel Kairóba ment! – Hát ez megbolondult! – tört ki az őszinteség Harryből. – Ki ez a nő? – Nem tudom… – Azonnal mondja meg! – Hát… Azt hiszem tegnapelőtt ismerkedett meg vele Stanley Bay-ben és első látásra beleszeretett… Ezt mégsem kellett volna mondani. Ez fájt… Barbara lecsapta a kagylót. – Beleszeretett… Hát én csak ennyit érek, hogy én mellettem valaki másba bele lehet szeretni… Barbara nem is George-ban csalódott, hanem saját magában, a saját mindenható szexepiljében. Eddig azt hitte, ha egy férfi őhozzá tartozhat, akkor az immunissá válik, a világ összes női iránt. Akkor jöhet a milói Vénusz, vagy Greta Garbo, annak a férfinak minden vágya csak ő… Ő, Barbara McCornick! Tehát tegnapelőtt ismerte meg. Ebből legalább annyit megállapíthat, hogy eddig még nem csalta meg vele! Nem, azt aztán nem tudná elviselni, hogy az a férfi, akinek ő odaadja magát, ugyanakkor mással, esetleg ugyanaznap más nőt is öleljen… Kopogtak az ajtón. A kis Rosemary jött be. – Anyukám, mikor vesszük meg a pónilovacskát? Barbara összecsókolta a gyereket. Hirtelen valami melegséget érzett, az anyai szeretet forró hulláma csapott át rajta. Fütyülök George-ra, most majd egy kicsit a gyerekemmel fogok törődni… – Most rögtön megvesszük, kicsikém – mondta és kiugrott az ágyból. Félóra múlva a kislánnyal együtt az állatkert felé robogtak. Megvették a pónilovat és a legszebb kiskocsit hozzá. Még elmentek a szíjgyártóhoz is, szép, ezüstveretes piros bőrszerszámot rendelni. Barbara nagy örömet akart a gyermeknek szerezni. Nem is sejtette, hogy a sors milyen kiszámíthatatlan… Mikor valaki nagyon jót akar cselekedni, akkor idézi fel a legrosszabbat. De hát Barbara nem érezhette meg előre, hogy ennek a kis pónifogatnak milyen végzetes szerepet szánt a sors kegyetlen szeszélye…

Mirjam késő éjszakáig várt hiába George-ra. Már derengeni kezdett az ég, mikor mégis hazaindult. Gépiesen ismételgette a piros autó rendszámát, ET 639. Útja a rendőrség egyik épület előtt vezetett el. Ide bement. Az ügyeletes hivatalnokot megkérdezte, hol tudhatná meg egy autó tulajdonosának kilétét és címét. – Ilyen sürgős? – kérdezte a hivatalnok. – Reggel nem is érne rá megtudni, kisasszony? – Sürgős, nagyon sürgős – válaszolta könnyes szemmel. Néhány perc múlva megkapta a választ. „McCornick ezredesné, lakik Chargaret el Door 13.” Mirjam a csodálkozástól alig jutott szóhoz, alig tudta megköszönni a felvilágosítást. – Barbara McCornick! Oh, hát ő az… Mint minden szegény lány, ő is bújta a divatos folyóiratokat, magazinokat és természetesen ismerte névről, a társaság ünnepelt nagy sztárját, rengeteg fényképet is látott már róla. Ha az utcán nem lett volna olyan sötét, vagy ha közelebbről látja, fel is ismerte volna. Tehát ő az… 52

Barbara McCornick! Hát ez borzasztó, mit lehet itt tenni… Hogy vehesse ő fel a versenyt, kis szegény félvér elárusítólány, a hatalmas és gazdag ezredesnével! Egész éjszaka sírt, képtelen volt aludni. A leglehetetlenebb tervek kóvályogtak felzaklatott agyában… Ha elmenne hozzá és térden állva kérné: – Asszonyom, könyörgök Önnek, adja vissza őt nekem! Magának annyi más hódolója, annyi rajongója van, de nekem George minden, számomra csak ő létezik… Ha van szíve annak az asszonynak, akkor megkönyörül rajta… Igen, ilyesmit olvasott egyszer egy angol regényben, hátha az életben is beválik! De hátha kidobja az ezredesné, vagy egyszerűen be sem engedi. Akkor… Nos, akkor bosszút áll. Kegyetlen bosszút! Elmegy az ezredeshez és megmondja neki, hogy a felesége megcsalja. Igenis megcsalja! Tegnap éjfél előtt George lakására ment, igaz, hogy George nem volt otthon, de hát ez lehetett véletlen is… Hirtelen vad bosszúvágy fogta el. Nem könyörög annak az asszonynak, nem! Egyenesen az ezredeshez fog menni! Reggelre kissé lecsillapodott és mégis az első tervénél maradt. Délután elkéredzkedett a „Foto Service”-ből és a fodrászhoz ment. Valami furcsa ösztön ez minden nőben, hogy tetszeni akar a riválisának. Ismerje el legalább, hogy szép vagyok! A fodrásznál egy csomó folyóiratban felfedezte Barbara McCornick képét. Az egyik lóháton ábrázolta, valami verseny után, a másikon estélyi ruhát viselt és a francia nagykövettel beszélgetett. – Istenem – gondolta Mirjam –, ha most azt mondanám itt a fodrásznál, hogy ezzel az előkelő hölggyel közös szerelmünk van, azt hinnék, megbolondultam… Mikor elkészült a frizurája, megelégedetten nézett a tükörbe. Hófehér santung-kosztümje kifogástalan volt, széles karimájú szalmakalapja is igen jól állt fekete hajához, senki sem mondhatja rá, hogy nincs úgy öltözve, mint bármelyik fiatal európai úrilány. Felszállt egy villamosra, hogy kimenjen Chargaret el Doorba, ahol az ezredesek laknak. Az úton ismét átgondolta, mit fog mondani az ezredesnének. Letérdel előtte és úgy könyörög neki… De hátha be sem engedik? Vagy nincs otthon? Az ilyen előkelő hölgy mindig megy valahová. Esetleg éppen George-dzsal van randevúja… Erre a gondolatra megint vad, maró fájdalmat érzett, meg kellene ölni ezt az asszonyt és nem könyörögni neki… Mikor a villához ért és megnyomta a kertajtó csengőjét, még átvillant rajta, hogy visszafordul. Zavarban volt és félt. Mégiscsak vakmerőség volt, hogy el mert ide jönni… Egy szigorú arcú angol komornyik nyitott ajtót. Kissé lenéző udvariassággal – persze, mert látta rajta, hogy félvér – kérdezte meg: – Kit keres a kisasszony? – McCornick ezredesnét. – Kit jelenthetek be, kérem? – A ruhaszalonból jöttem egy üzenettel… Ez a trükk bevált. Nyilván az ezredesnének nincsenek félvér látogatói, de ha egy ruhaszalonból, mint alkalmazott keresi, az elfogadhatóbban hangzik. A komornyik most már aránylag barátságosabban vezette a kerten át, a villa halljába. Egy nagyon csúnya kis gyerek játszott a teraszon, vajon ki lehetett, talán az ezredesek kislánya? A hallban egy ideig várt. Nem mert leülni, rettenetesen zavarban volt. Végre megjelent az ezredesné. Magas volt és vörös hajú, Mirjam rögtön felismerte, pont olyan, mint a képeken. – Honnan jött, kedvesem – kérdezte barátságosan. – Bocsásson meg asszonyom, de egy magánügyben kerestem fel… – Magánügy? – kérdezte csodálkozva Barbara és csak nézte a fiatal lányt, akinek kreol arca olyan ismerősnek tűnt fel.

53

Mikor aztán kiejtette a George Dowery nevet, rögtön rájött, honnan ismeri. Ez tehát a Salomekép modellje! Persze, ebben a magas nyakú santung-kosztümben másképpen hat a lány, mint meztelenül a festményen… Tehát ez az! A kis koszos félvér, aki a bennszülött-negyedből jár be modellt állni, néhány piaszterért. Ez az ápolt, jólöltözött lány, a szépen ondolált hajával, a vakítófehér glaszékesztyűs kezével és ezzel a tökéletes angol kiejtésével. És erre nem volt féltékeny! Erre! Még mielőtt Mirjam bármit mondott volna, tisztában volt mindennel. Első gondolata az volt, hogy kidobja, azonnal kidobja, hogy merészelt ez idejönni… De aztán uralkodott magán, mint mindig és meghallgatta a lányt. – Asszonyom, bocsásson meg, hogy ide mertem jönni, belátom, hogy merészség volt. De szeretem George Doweryt! Imádom, ő az életem! Olyan boldogok voltunk eddig és… – De kedves kisasszony, ez nem tartozik rám! – De igen! Ön az oka, hogy szakított velem. Tegnapelőtt! Kidobott a lakásából, ahol eddig mindennap… – Mindennap? – kérdezte fojtott izgalommal Barbara és úgy érezte megfullad hirtelenül. Tehát George mindennap megcsalta ezzel a félvér lánnyal. Az ő karjaiból egyenesen ahhoz sietett, vagy megfordítva… – Igen asszonyom, minden nap ott voltam nála, végtelenül boldogok voltunk! Tudom, nem csalt meg soha… – Biztos benne? – kérdezte Barbara és szerette volna a lánynak odavágni az igazságot. A Harry lakásán töltött forró délutánokat… De fölénye nem hagyta cserben. – Kedvesem, hogy jutott eszébe hozzám jönni ezzel a szigorúan magánüggyel? – Mert ön vette el tőlem őt – zokogta most már Mirjam és térdre vetette magát Barbara előtt. – Irgalmazzon! Jézusra könyörgöm, irgalmazzon, adja őt vissza nekem! Önért rajong száz másik férfi, de nekem csak ő, csak George az egyetlen…! Barbarát most már idegesítette a lány. – Honnan veszi, hogy én vettem el magától? Téved kisasszony… – Nem tévedek – robbant ki Mirjamból –, nem! Tegnap láttam Önt éjfélkor odamenni George lakására! Barbara gúnyosan mosolygott. – Úgy van kedvesem, ott voltam, mert el akartam hívni az estélyünkre. De hiába voltam, mert George elutazott! – Elutazott? – Igen. Kairóba ment az új szerelmével, egy szőke nővel. Hozzám tehát rossz helyre jött, attól könyörögje vissza a kapitányt! Nekem semmi közöm sincs hozzá és ezzel, azt hiszem, be is fejezhetjük a beszélgetést… A lány szemében most vad láng lobbant fel. – Bosszút állok rajta, szörnyű bosszút! – Ez ismét csak a magánügye, kisasszony! Ezzel talán ne untasson engem… – Igaza van! Bocsássa meg, asszonyom – mondta remegő hangon a lány. Barbara még egyszer jól megnézte. Ezalatt a santung-kosztüm alatt van tehát az a szép, kreol test, amit a Salome-képen látott… És George hogy tagadta, csak festenek, semmi más… Mirjam még egyszer bocsánatot kért, majd furcsán puha léptekkel, ahogy a bennszülöttek járnak, kiment és eltűnt a kertben, ahol a komornyik várta, hogy kikísérje. Ez a mai nap kissé sok meglepetést hozott Barbarának. Tehát George megcsalta! Állandóan megcsalta ezzel a kis félvérrel… A festés csak ürügy volt és ő milyen bolond volt, hogy hitt neki! Nemcsak, hogy hitt, de ezt szerette George-ban legjobban, ezt a hűséget! Furcsa hűség… – Miért nem szakított velem, ha ezt a lányt szerette? … Ha pedig engem szeretett mégis, akkor miért kellett az a lány is…?

54

Barbara most végiggondolta az utóbbi néhány hónapot. George sohasem mondott le egyetlen randevút sem. – Ma találkozunk ötkor Harrynál – mondta neki reggel a szokásos telefonbeszélgetésüknél – és George mindig pontosan ott volt. Nemcsak pontosan, de szerelmesen, szenvedélyesen… Utána pedig ugyanolyan szerelmesen és talán még szenvedélyesebben ment a félvér lányhoz Salomeképet festeni… Persze azért kellett Harry lakásán találkozni, nem őnála. Őrület, őrület! Vérig megalázottnak érezte magát. És most mi van George-dzsal? Ki lehet az az új szőke nő, akivel hanyatt homlok elutazott Kairóba, akinek a kedvéért szakított a félvér lánnyal… Nagyon szeretheti! Az én kedvemért nem rúgta ki a lányt, de az új nőhöz, úgy látszik, hű akar lenni… Barbara minden gyűlölete az új, ismeretlen nő felé irányult. Bosszút állni rajta! Most felvillant előtte a félvér lány vad, fekete pillantása, az is azt mondta: bosszút áll! Agyában a legvadabb elképzelések keringtek, ezt a lányt kellene eszköznek felhasználni, az ilyen félvérek szenvedélyesek és meggondolatlanok. Barbara bevett egy idegcsillapítót. Most már higgadtabban kellene bosszút állni… De hogyan? El kellene helyeztetni innen, ez volna a legjobb megoldás. Egy városban élni vele és látni jönnimenni azzal az új nővel, az kibírhatatlan lenne. Mindenki látná, a háta mögött nevetnének, esetleg gúnyolódnának… Nem, csak ezt nem! A hiúsága volt a legfontosabb és most azon ütöttek mély sebet. George-nak el kell tűnni Alexandriából. De hogyan? A gárdaezred áthelyezéseit az anyaországból intézik. Barbara képes lett volna fél vagyonát feláldozni, vagy ha másképp nem megy, tíz tábornoknak is, akármilyen öregek vagy visszataszítók lennének, odaadni magát, csakhogy elérje náluk George áthelyezését. – Hát ennyire szeretem – csodálkozott önmagán és először életében sírva fakadt egy férfi miatt… Egy aljas, hűtlen, édes férfi miatt…

X.

Harry Moore-nak volt egy nagyon rossz tulajdonsága: a kíváncsiság. Minden érdekelte, mindent szeretett volna azonnal tudni, főleg olyasmit, ami nem tartozott rá. Alighogy Barbara lecsapta a kagylót, felhívta a laktanyát. Ha George Kairóba utazott, nyilván szabadságot kért és Harry kíváncsi volt: mennyit? Csak nem vette ki a nyári szabadságot, hiszen azt úgy tervezték, együtt töltik majd. A laktanyában azt a meglepő választ kapta, hogy itt van a kapitány úr, de a telefonhoz nem hívhatják, mert lement a gyakorlótérre. Itt van, hát ez hihetetlen! Éjfélkor még a kairói expresszen látták. Ez aztán rejtély! Harry kicsit törte a fejét, de aztán rájött a rejtély nyitjára. George a hajnali ellenvonattal visszajött. Nyilván csak elkísérte a szőke nőt Kairóba. Ekkora őrültséget csinálni, ez mégis túlzás! Alig várta, hogy beszélhessen George-dzsal és megkérdezze, mi történt tulajdonképpen? Kicsit felelősnek érezte magát ebben az ügyben, mert ha ő nem mutatja Stanley Bay-ben az erkélyen unatkozó nőt, akkor mindez nem történik, nincs semmi bonyodalom és George tegnap eljött volna az estélyre. Délután öt óra tájban kiment George lakására. Az inas azzal fogadta: – A kapitány úr alszik, nem szabad zavarni! – Egyedül van? – kérdezte Harry huncutkás mosollyal. – Igen. – Akkor csak nem képzeli, hogy visszafordulok, ha már kijöttem ide, a város végére, ebben a kutya melegben… George úgyis felébredt a csengetésre. – Hát téged mi szél hozott erre? – kérdezte álmos hangon. 55

– Kíváncsi voltam, hogy még szabadon jársz-e és nem csuktak-e be a bolondok házába. – Még nem – nevetett George és felugrott a heverőről. – Igyál valamit, ha már idejöttél és nem hagysz aludni. – Mondd, George, te este tényleg Kairóba utaztál az expresszel? – Igen. De honnét tudod? – Barbarától, képzelheted, mennyire oda van! – Bravó! Petrowna hercegnő hírszolgálata igazán gyors és megbízható! – Hát neki mi köze az egészhez? – Együtt utaztunk. Hármasban. – Az borzasztó lehetett! Ezek szerint a vonaton nem is volt semmi… Na, de Kairóban, remélem, igen! – Idehallgass, Harry! Ha még egyszer ilyesmit kérdezel, annak ellenére, hogy jó barátod vagyok, többé nem látsz! Szóba sem állok veled. Megértetted? – Megértettem. Ez azt jelenti, hogy Kairóban mégis volt valami… – Volt. Tudod mi? Két óra unalom a vasúti vendéglőben, addig vártam ugyanis az ellenvonatra, őt pedig elvitte a férje a Mena House-ba… – Ezek szerint bolond vagy – jegyezte meg Harry és újabb gint töltött magának. – Egész éjjel oda-vissza utazgatni minden cél nélkül, erre csak egy őrült képes… – Vagy egy szerelmes… Értsd meg, szeretem Annát! – Anna. Legalább tudom a nevét. Na és Anna is szeret? Ebben a percben csengettek. Sürgönyt hoztak. George felbontotta és elolvasta a két szót, aztán odanyújtotta Hánynak. „Nagyon szeretlek, Anna” csak ennyi állt a sürgönyben. – Íme a válasz a kérdésedre – mosolygott George boldogan. – Ez nagyon szép – jegyezte meg Harry –, de ő Kairóban van, te meg itt, most sürgönyileg fogjátok szeretni egymást? Egy forró csókra például sürgős drótválaszt kérni… – Te csak viccelni tudsz! Értsd meg, az első találkozásnál egymásba szerettünk… – Igen, ezt mondtam Barbarának is. Első látásra beleszerettél. – Megmondtad neki? És mit szólt? – Semmit. Lecsapta a kagylót. Nagyon haragszik. Az estélyen folyton téged keresett, faggatott engem is, azt sem tudtam, mit mondjak neki… – Egyébként milyen volt a hangulat? – Kellemes. Akadt egy remek kalandom is. Képzeld, kimegyek a kertbe kicsit levegőzni, mert megfájdult a fejem a sok italtól, hát egyszerre valaki a sötétben vadul szájon csókol. Nem jöttem zavarba és néhány percig vígan csókolóztunk, mikor kiderült, hogy tévedés volt. A kis hölgy összetévesztett a sötétben Wanke hadnaggyal… – Finom kis lány lehetett – jegyezte meg George. – Na, legalább olyan finom volt, mint a te félvér Mirjamod… Azzal mi van? Úgy látom, kész a festmény… Felkelt és szemügyre vette a képet. A festéshez nem sokat értett, tehát csak annyit jegyzett meg: – Szép melle van, ez vitathatatlan… Most nem festesz róla egy új képet? – Nem. Szakítottam vele… – Na végre, ezt jól tetted, bár modellnek jó lett volna. – Nem. Ezt te nem érted. Ahhoz, hogy valakit jól meg tudjak festeni, ahhoz ihlet kell. Ha egy festő nem kívánja azt a női testet, amit lefest, akkor nem is tudja tökéletesen lefesteni. Nem érzi a vonalait, a formáit. Most annyira csak Annára gondolok, képtelen volnék mást lefesteni… Úgy bennem van, úgy látom a mozdulatait, ha most nekiállnék, emlékezetből meg tudnám festeni. – Hát ki tart vissza? – kérdezte Harry. – Én nem zavarlak. Nemsokára úgyis megyek.

56

George most elővette vázlatkönyvét és néhány vonallal felvázolta Annát úgy, ahogy a Sidi Bichre-i sziklán ült. Előszedte a festéket és megkísérelte visszaadni azokat a ragyogó, élénk színeket, azt a szőkeséget, a szemek sugárzó kékjét, melyek emlékezetében megmaradtak. Harry elragadtatva nézte. – Olyan vagy, mint egy bűvész! Előveszel egy fehér lapot és percek alatt odavarázsolsz rá egy nőt. És, istenuccse, hasonlít hozzá! – Á, nem jó – mondta George és eltépte. – Még néhányszor fel kell vázolnom, amíg lesz belőle valami… – Nem zavarlak tovább, még el találom rontani az ihletedet – mondta Harry, és rövidesen elment. George megpróbált festeni. Anna arcának és testének vonalai annyira éltek benne, szinte látta maga előtt az asszonyt, ahogy gyönyörű, karcsú testét kinyújtóztatva fekszik a nyugágyon és a piros strandernyő valami élénk rózsaszínű fényt vet az arcára. Vagy mégis, ott a sziklán, azt jobb volna megfesteni… Az egyik karját felemeli, mert a szemébe sütne a nap, a haja kibontva omlik a vállára, mint egy aranyzuhatag. George képzeletében kész a kompozíció. A sziklán álomszép, nyújtózó nőalak, a háttérben csupa kékség, az ég, a víz, az elvesző horizont. Lázasan dolgozni kezdett…

George a tehetségét apjától örökölte. Az öreg Dowery pompás tájképeket festett. „Őszi erdő”je aranyérmet nyert egy londoni tárlaton. Egész életében nem is foglalkozott mással, visszavonultan élt a birtokán Kirksudbright grófságban és csak festési szenvedélyének hódolt. George jól emlékezett, bár egészen kisfiú volt még, mikor apja maga mellé ültette a kis, egylovas kocsiba és elvitte az erdőbe, ahol festeni szokott. Itt kiszálltak a kocsiból, kirakták a festőállványt. George, mint valami kis inas segédkezett, a tubusokat adogatta, ecsetet mosott vagy órákig csendben ült és nézte, hogy kél életre a fehér vásznon az erdő ezer színe, a sárguló lombok, a fák koronáján átszűrődő napsugár… Még mint gyermek határozta el, hogy ő is festő lesz, de nem mert szólni. Amikor már rajzait apja is megdicsérte, akkor állt elő a tervvel. – Apám, festő szeretnék lenni! De erről szó sem lehetett. Apja erélyesen és végérvényesen lezárta a vitát azzal, hogy beíratta a kadétiskolába. A Dowery-családban tradíció volt, hogy az egyik fiú őfelsége szolgálatába álljon. George egyetlen fiú volt, két lánytestvére volt csak. A birtok nem volt nagy és Thomas Dowery nem sokat törődött vele, a földeket bérbe adta, csak a kastélyt és egy jókora vadászterületet tartott meg. Évente kétszer nagy parforce-vadászatot rendeztek, ilyenkor a kastély tömve volt vendégekkel. De vendég mindig akadt, a hatalmas ebédlőben a faragott tölgyfaasztalnál a családon kívül még számosan foglaltak helyet. Az asztalfőn a nagymama ült, még nyolcvan éves korában is egyenes derékkal, büszke fejtartással. Ruhái szigorúan igazodtak a Viktória királynő korabeli divathoz és nem volt hajlandó észrevenni az idő múlását. Egyáltalán a Dowery-kastélyban egy kicsit mintha megállt volna az idő. Aki itt lakott, itt élt ebben a légkörben, annak alkalmazkodnia kellett. Néhány vendég festőművész mindig akadt, ezek egy kis frissességet, élénkséget hoztak magukkal a zajos külvilágból a kastély ósdi légkörébe. Thomas Dowery szerette, ha festőművészek vannak körülötte, ő maga sohasem adott el képet. – Nem pénzért festek, hanem a magam élvezetére – mondogatta. Ha valakinek nagyon megtetszett egy képe, akkor szívesen odaajándékozta. Állítólag az ilyen odaajándékozott Dowery-képeknek igen magas árfolyamuk volt a londoni műkereskedőknél.

57

Attól kezdve, hogy George a kadétiskolába került, ő is csak vendég lehetett a Dowerykastélyban. Néhány hétre látogathatott haza, a vakáció nagyon rövid volt. De ezek a hetek olyan szépnek tűntek az intézet szigorú fegyelme után. És George festhetett, apja most már nem ellenezte, hiszen George szabályosan végezte a kadétiskolát, nem bánta, ha mellékesen fest is. Sőt, örül, hogy a fiú milyen fogékony, milyen remek meglátásai vannak, milyen színhatásokat tud elérni, szóval van tehetsége, ez tagadhatatlan… Maga tanítgatta George-ot, sőt az örökösen jelenlevő festő növendékeket is megkérte, foglalkozzanak a fiúval. Az intézetben is elismerték tehetségét, összes tanárát lerajzolta, életnagyságú festményen örökítette meg az iskolaparancsnok dús keblű feleségét. Közben múltak az évek. George ahányszor hazament, fájó szívvel állapította meg, hogy anya szelíd kék szemei körül a pókhálóvékony ráncok egyre mélyülnek. Apa sem a régi, haját mintha hó lepte volna be, úgy megfehéredett. Nagymama sem járkál már a kis ezüstfogantyús botjára támaszkodva, hanem tolókocsiban ül és feje furcsán reszket, ha beszél. George volt a kedvence, ha megpillantotta egyenruhás, szálas alakját, örömében könnybe borult a szeme. Szegényke, nem élhette meg azt a nyarat, mikor George mint a Gold Stream Gárda tisztje tért haza. Pedig milyen büszke lett volna az unokájára. Igazi Dowery! – Dédnagyapád is gárdatiszt volt Viktória királynő udvarában – mondogatta sokszor. George apja örült az előléptetésnek, ezt azzal fejezte ki, hogy apanázsát évi 150 fontról duplájára emelte. Ez is a családi hagyományhoz tartozott, akárcsak az, hogy huszonnégy éves korában megkapta a címeres családi gyűrűt, huszonnyolc éves korára pedig megkapja a Wellington-lányt… De erről inkább lemondott. Pedig ezt a házassági tervet apja régebben szövögette magában, hiszen ideális lett volna, a Wellington-birtok éppen szomszédos volt velük és Mary egyetlen lány, a szülei is szívesen adták volna George-hoz. De neki nem kellett Mary Wellington. Nagycsontú, fiús teremtés volt, pont az ellenkezője mindannak, amit George egy nőben keresett. Nem szerette a fiús nőket, a nő legyen nőies, százszázalékos asszony. Mint férfit és mint festőt is egyaránt a szelíd női formák vonzották, nem a szögletes csontok, a férfias mozdulatok. Ha Mary-vel volt, még véletlenül sem jutott eszébe, hogy Mary tulajdonképpen nő… Pedig nem volt csúnya, ezt nem lehetett ráfogni. Vidám, kissé szeplős arca volt, George úgy bánt vele, mintha pajtása lenne. A legholdasabb nyári estén, ha ketten maradtak valahol a kastély parkjában sem jutott eszébe, hogy megcsókolhatná a lányt… És ezt szánták neki feleségnek… Hiába a szomszédos birtok, hiába remek csengésű a Wellington név, hiába kedves és jó lány Mary, nem kellett neki és ezt kereken meg is mondta az apjának. Persze, ez nem volt olyan egyszerű! A két család között olyan szoros volt a kapcsolat, hogy természetesnek vették a fiatalok egybekelését. George az édesanyját hívta segítségül az apja szándékai elleni küzdelembe. De anya, a jóságos, szelíd anya, olyan végtelenül passzív volt mindig, az ő szava úgysem számított soha. Csendes halk szavú egyéniségét mindig a férje akarata irányította. Most sem tehetett semmit. Csak szelíden kérlelte férjét: – De ha nem szereti Mary-t, ha nem akarja elvenni és csak boldogtalan lenne vele! De az öregurat nem lehetett meggyőzni. Félt, hogy fiát behálózzák a londoni társaságban, esetleg egy olyan lány, aki sem vagyonilag, sem származásilag nem illik a Dowery-családba. Sőt talán még valami külföldi nőt is képes egy napon hazahozni, hogy íme, a menyasszonyjelöltem… Nem, Thomas Dowery ragaszkodott ehhez a tervhez, amit hosszú évek alatt olyan szépen kiszínezett magában, és amely minden tekintetben tökéletes lett volna. George vegye el a Wellington-lányt! George unta a vitát és a harcot az apjával, ezért a következő nyáron nem töltötte otthon szabadságát. Ősszel pedig elhelyezték a Gold Stream Gárdát Egyiptomba…

58

George egy éve volt már Alexandriában, apja úgy látszik lassan megbékült és a hosszú levelekre, amiket anya írt, mindig ráírta jellegzetes írásával, zöld tintás töltőtollával: „ölel, apád”. Az apanázst is pontosan küldték, sőt néha valamivel meg is toldották, ezt biztosan anya tette hozzá. De kellett is a pénz. Itt Egyiptomban sokkal költségesebb volt az élet, mint Londonban, vagy bármelyik angliai garnizonban. A társas életből senki sem vonhatta ki magát, mindenkit magával sodort az az iram, amelyet az itteni angol társaság néhány dúsgazdag tagja diktált. A Gold Stream Gárda, amely itt állomásozott, természetesen vezető szerepet játszott, ebben az örökös karneválban. George, mint a gárda egyik kapitánya, semmiképpen sem vonhatta ki magát a folytonos meghívások alól, mindenütt ott kellett lennie. A lakás is nagyon sokba került. A villa, ahol a kétszobás lakást bérelte, az európai negyed egyik csendes kis utcájában volt. De minden pénzt megért, hogy nem kellett a laktanyában bent laknia. Mikor idehelyezték és még nem ismerte a helyzetet, néhány hétig bent lakott az egyik tiszti lakásban. Eleinte kedélyesnek találta, de aztán rájött, hogy itt nem lehet senkinek magánélete. A tisztek éjjel-nappal ki-bejártak egymáshoz. Ha valamelyiknél elfogyott az ital, vagy cigaretta, akár éjfélkor is átvonult az egész kompánia egy másikhoz, az sem zavarta őket, ha az illető mélyen aludt. Volt valami intézetre emlékeztető ebben az életben, a sok férfi egymás között. Ha valamelyikhez hölgylátogató jött, az volt az íratlan szabály, hogy aki a folyosón szemközt találkozik a hölggyel, diszkréten elfordítja a fejét. Ez meg is történt mindannyiszor, ha hölgyek érkeztek, mégis másnap az egész laktanya tudta, hogy X főhadnagyhoz délután ötkor szőke hölgy jött, zöld pettyes selyemkosztümben és fél kilencig volt nála. A legmulatságosabb mégis az volt, mikor néhány hét múlva ugyanaz a zöld pettyes hölgy Y hadnagy urat kezdte látogatásaival kitüntetni. Itt bizony semmi sem maradhatott titokban. Ha George itt festeni kezdett volna, pláne aktokat, biztosan állandóan öten-hatan asszisztáltak volna körülötte, hogy irányítsák. – A combját vékonyabbra, a derekát vastagabbra, a mellét nagyobbra fesd! – Vagy fordítva. Mikor George-nak sikerült ezt a lakást megszerezni, szinte fellélegzett. Végre azt csinálhat, amit akar. A villában rajta kívül csak a tulajdonos lakott, egy öreg angol a feleségével. Jóformán sohasem látta őket. Minden elsején az inasával átküldte a bért, ez volt minden érintkezés közöttük. Az öregeknek az ablakai a kertre nyíltak, George-é viszont egy nagyon csendes kis utcára. Sem villamos, sem autóbusz nem járt erre, sőt az erre haladó autóknak sem volt szabad tülkölniük, mert a túloldalon, néhány házzal arrébb, kórház volt. A sok kis villa közül kirítt a hatalmas vöröstéglás épület, a „Szent Nepomuk-kórház”. Két utcával feljebb, jó messzire innen volt az autóbusz-megálló. Ha Mirjam kijött, elég sokat kellett gyalogolnia. George sokszor kérte, jöjjön taxin, megfizeti. De Mirjam vadul tiltakozott. Soha nem akart elfogadni semmit, legkevésbé pénzt. Egyszer George ezüst púdertartót vett neki, ennek nagyon megörült, de csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy akkor ő is vesz George-nak valamit. Másnap egy cizellált óegyiptomi tőrt hozott papírvágó késnek az íróasztalra. Sokkal értékesebb volt, mint az ezüst púderdoboz. George szívesen vett volna a lánynak egy-egy ruhát vagy kalapot, de Mirjam könnyekkel a szemében tiltakozott még a gondolat ellen is. – Miért akarsz ilyesmivel megalázni? – kérdezte makacsul, aztán hirtelenül lehajolt és megcsókolta a férfi kezét. – Bolond kis teremtés volt, gondolta most George valami furcsa, szánakozó gyöngédséggel. Már bánta, hogy olyan durván utasította ki, ezt mégsem lett volna szabad! Szegény kicsi Mirjam elvégre nem tehetett arról, hogy ő találkozott Annával, hogy egyszerre csak Anna a fontos, senki más a világon.

59

Most ismét minden idegszálában csak az Anna utáni vágyakozás égett és minden érzést, ami benne volt, a készülő vázlatba szeretett volna belevinni. Halvány körvonalakban már kibontakozott a kép. A szerelmes férfi érzései és a tehetséges festő ecsetvonásai kellettek ahhoz, hogy a vásznon lassan megszülessen egy álomkép, az elérhetetlen, édes, egyetlen asszony…

XI.

Másnap reggel George a gyakorlótér közelében meglepetéssel pillantotta meg Barbara meggyszínű sportkocsiját. Idejött a közelbe lovagolni, pedig ezt csak ritkán tette. – Nyilván beszélni akar velem – gondolta George, nem éppen kellemesen érintve. Bár tudta, hogy jelenetektől nem kell tartania, hiszen az asszony mindig végtelenül fölényes, de azért mégis szívesen elengedte volna ezt a találkozást. Elhatározta, hogy visszamegy a laktanyába, de már késő volt, Barbara meglátta őt. Szürke, concours-nyertes lován ült, egy fiatal, elég csinos, de egyébként jelentéktelen főhadnagy kísérte. Ahogy a közelébe értek, Barbara odakiáltott: – Hello, Dowery kapitány! Szeretnék beszélni magával! – Parancsára, asszonyom… – mondta kifogástalan udvariassággal George. Megszokták, hogy mások előtt teljesen etikettszerűen viselkednek. A szép ezredesné és a kapitány olyan hangnemet használt, hogy senki sem sejthette belőle viszonyukat. Igaz viszont, hogy mégis tudta az egész város. Barbara leugrott a lóról. – Megbocsát, Jimmy – szólt oda a fiatal főhadnagynak és még búcsúzóul egy sokat ígérő pillantást vetett rá. – Beszélnem kell Dowery kapitánnyal, de néhány perc és ismét a magáé vagyok! George is leszállt a lováról és odalökte a kantárszárat az egyik katonának. A közelben egy pad volt, oda ültek. Barbara keresztbe rakta szürke pantallós lábait és levette fejéről a kis zsokésapkát. – Mikor jöttél vissza Kairóból? – kérdezte kissé gúnyos hangon és rágyújtott egy cigarettára. – Nézd, Barbara, mielőtt bármit mondasz, én bocsánatot kérek tőled, amiért nem mentem el az estélyedre. De felhívtalak és le akartam mondani neked… – Szóval a szőke nő volt a fontos ügy! Gondolhatod, hogy Petrowna hercegnő sürgősen közölte velem. Hogy mit mondott a nőről, azt nem ismételem… – Felesleges is! Nézd, Barbara, nincs értelme, hogy veszekedjünk, ezt a szerelmet, ami köztünk volt, ne fejezzük így be! – Szerelmet, George? Lehet, hogy te szerelmes voltál belém, de én…? Nekem megvan az a rossz szokásom, hogy sosem vagyok szerelmes a szeretőimbe! – Már nem érdekelnek a szokásaid, Barbara, azt hiszem, útjaink szétválnak… – Természetesen – folytatta az asszony jéghideg, fölényes hangon –, de előbb még elmondom neked, milyen előkelő látogatóm akadt tegnap… – Nem vagyok rá túlságosan kíváncsi! – Pedig lehetnél! A modelled jött el hozzám, a félvér lány… – Mirjam? – Igen. Nem dobtam ki, mert érdekelt, hogy mit akar… Nos, téged akart visszakapni! Térdre borulva könyörgött, nagyon szenvedélyes teremtés lehet! Ágyban is valószínűleg nagyon szórakoztató! Azért siettél hozzá mindennap, egyenesen az én karjaimból… – De Barbara! Hogy beszélhetsz így… Szégyelld magad! – Én szégyelljem magam, én? Megcsaltál egy rongy félvérrel engem. Engem?

60

George erre nem számított. Mirjam képes volt ilyesmire. Odament Barbarához… Egyáltalán honnét tudta meg a nevét, a címét…? Barbara jéghideg, gúnyos hangon folytatta: – Persze, nekem azt hazudtad, hogy csak fested a lányt, csak modelled! És én, fel sem tételeztem rólad ilyen aljasságot! Hogy egy félvérrel megcsalj, egy nővel, aki a bennszülöttnegyedből jön, ahol ki tudja hány néger ment rajta keresztül… – Ne beszélj így! Annál a lánynál én voltam az első, de nálad ki tudja, talán az ötvenedik… Barbara elsápadt. Ez fájt, de fölényét mégsem vesztette el. – Nem szoktam számolni a kalandjaimat, úgy élek, ahogy nekem tetszik! Ezt a kalandot, veled, mindenesetre szégyellem. Lehet, hogy rá fogsz fizetni, George! A félvér szeretőd bosszút áll! Csak láttad volna, milyen vadul csillogott a szeme! Az ilyen arab ivadék olyan, mint a vadállat…! Én kacagok rajta, de a szőke nőd, az nem fog kacagni. Ugyanis közöltem a modelleddel, hogy attól könyörögjön vissza téged! Barbara jéghideg mosolya most furcsa, gúnyos kacagásba fordult. George úgy utálta ebben a pillanatban, hogy legszívesebben a torkára forrasztotta volna ezt a gúnyos, aljas kacajt. Felugrott a padról és otthagyta az asszonyt. Később még látta, ahogy vidáman beszélgetve lovagol a fiatal főhadnagy oldalán. – Szegény fiú – gondolta –, ez lesz a következő áldozata… Lassan lecsillapodott a bosszúsága, most ismét Mirjamra gondolt. Hát erre képes ez a lány, nem, ezt mégse hitte volna. Volt mersze elmenni McCornickékhoz? Ha Anna visszajön Alexandriába, nem lesz egy nyugodt, zavartalan pillanatuk se. Nem elég, hogy a férjétől kell tartani, még Mirjam leskelődésére is számítani kell… George elhatározta, hogy azonnal beszél a lánnyal. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha pénzt adhatna neki, igazán minden összeget megérne, ha tudná, hogy békésen lezárul ez az ügy… De hát Mirjam sohasem fogadott el semmit. Csak szavakkal hathat rá, mégpedig gyöngéden és szeretettel kell beszélni vele, mintha egy beteggel beszélne. Délben, ahogy végzett a laktanyában, kocsiba ült és bement a városba. A „Foto Service” előtt megállt. Egy pillanatra még átvillant rajta, hogy mégsem megy be, inkább telefonál a lánynak, de aztán mégis úgy döntött, hogy személyesen intézi el. Az üzlet tömve volt. Mirjam ott állt a pult mögött, amikor meglátta őt, a boldogságtól majdnem felsikoltott. George látta, hogy itt úgysem beszélhet vele, annyi ember előtt képtelenség. Erre nem számított, hogy ennyien lesznek itt. A forma kedvéért, hogy elkerülje a feltűnést, néhány tekercs filmet vásárolt, közben odasúgta Mirjamnak: – Szerettem volna beszélni veled, de úgy látom, most nem lehet! – Majd délután kijövök hozzád – mondta Mirjam –, ötkor, jó? – Jó! Gyere ki, de sok időm nem lesz, csak röviden beszéljük meg, amiről szó van… – Igen – mondta a lány engedelmesen és közben becsomagolta a filmtekercset.

Öt óra sem volt még, mikor Mirjam becsengetett George-hoz. A szokásos három csengetésre George nyitott ajtót. Mirjam nem tudta, hogy viselkedjék, ugorjék egyszerűen a férfi nyakába, mint máskor, vagy viselkedjék úgy, mint egy szabályos látogató, hiszen csak megbeszélésre jött. George már úgyis mást szeret… De hátha nem? Az, hogy ma elhívta, talán azt jelenti, hogy nincs semmi baj, kibékülnek és a boldogság tovább folytatódik…

61

Mirjam érezte, hogy ma, most, ezen a délutánon fog eldőlni minden. Ahogy belépett a szobába, valami furcsa szorongás fogta el. Lehet, hogy most van itt utoljára, ebben a szobában, ahol olyan boldog volt, ahol életnagyságú képe ott lóg a falon. Ennek hirtelen megörült. Ha George szakítani akarna, akkor a Salome-képet is eltávolította volna. – Azt hittem, Kairóban vagy – szólalt meg csendesen. – Mikor jöttél vissza? – Még aznap. Csak elkísértem valakit… – Nagyon szereted? – kérdezte bátortalanul Mirjam. – És engem már egyáltalán nem…? – Mirikém, ide figyelj! – mondta gyöngéden a férfi. – Arról nem tehet az ember, ha egy érzés támad fel benne. Ez ellen hiába küzd… Te úgy érzed, hogy szeretsz engem, ugye? Ha most azt mondaná neked valaki, hogy ne szeress, hiába mondaná, ugye? Az érzéseknek nem lehet parancsolni… – Szóval szereted? Szóval mégis igaza volt az ezredesnének? – Mirikém, hogy tehettél ilyet, elmenni egy idegen házba, egy ismeretlen asszonyhoz? – Azt hittem, ő vett el tőlem… – Egy férfit nem lehet elvenni, micsoda ostobaságot beszélsz! – Persze, én csak ostoba vagyok, mert szeretlek és te vagy a mindenem! Az életemnél több vagy! George, ne dobj el magadtól, könyörgök! Térdre borult a férfi előtt. – Hagyjuk ezt a cirkuszt, ez most új divat nálad! Az ezredesné előtt is letérdeltél, képzelem, hogy mulatott rajtad! Térj észhez! Légy józan! – Nem tudok! Szeretlek, értsd meg, szeretlek! És nem lehet, hogy te egyáltalán ne szeress már… Nem lehet, hogy úgy nézz rám, mint egy idegenre… – Mirikém, természetes, hogy soha nem lehetsz idegen nekem… Csak legfeljebb arról van szó, hogy egy ideig nem találkozunk, két-három hónap… Aztán megint eljössz hozzám, jó barátok maradunk azért… Mirjam belekapaszkodott ebbe a szóba. – Rendben van, legyünk csak jó barátok. De miért kell arra három hónapig várni? Az az illető úgyis Kairóba ment… Most egyedül vagy, miért ne jöhetnék néha el…? Nem foglak zavarni, csak ha hívsz. Nem festhetnénk egy új képet? Ha akarod, csak a modelled leszek, semmi más, csak itt lehessek a közeledben… George-ot meghatotta ez a ragaszkodás. Egy pillanatra ellágyult és Mirjam úgy érezte, nyert ügye van. – Azt mondtad, ha kész a Salome, festesz rólam egy fekvő aktot. Emlékszem, az ágyon feküdtem és te felkiáltottál: maradj így, ez gyönyörű! Tökéletes szép mozdulat és az lenne a címe: A vágy… Csináljuk meg! – mondta és könyörgő, könnyes tekintettel nézett George-ra. Aztán hirtelen, szinte pillanatok alatt ledobta magáról a kis könnyű, nyári ruhát és meztelenül végigfeküdt a rekamién. Vágyakozva nyújtotta ki a karjait, bronzbarna, fiatal teste megfeszült és így kérdezte: – Ez volt az a mozdulat…? – Ez… – mondta rekedten George. A lány itt feküdt előtte a heverőn, vágyakozva és szerelmesen, a lány, akit olyan sokszor ölelt már, akinek minden mozdulatát, testének minden rezdülését ismerte, hiszen olyan sok önfeledt, forró éjszakát töltöttek egymás karjaiban. – Szeress…! – suttogta most Mirjam és a hangja csupa könyörgő vágy volt. George férfi volt és az Annával töltött órák olyan tüzet gyújtottak meg benne, hogy most elvesztette a fejét. Ezt a tüzet most Mirjam fogja eloltani barna testének szenvedélyes ölelésével… Odalépett a lányhoz. Mirjam szinte felsikoltott örömében. – Győztem… – gondolta.

62

Ha George nem is szereti már, de a karja közt, azokban az önfeledt percekben mégis az övé… Ugyanúgy, mintha még szeretné… Ebben a fülledt pillanatban belehasított a csendbe a telefon éles csengése. Interurbán. George odalépett az íróasztalhoz, tudta, hogy ez Kairó lesz, Anna! – Menj ki! – szólt oda a lánynak. – Kérlek, menj ki! De Mirjam nem mozdult. George már nem törődött vele, végre hallhatta Anna hangját: – Hello, George! Én vagyok! Csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretem… – Anna, édes! Én még jobban… – Gondolt rám? – Folyton! Mikor láthatom, mikor jön vissza? – Nem tudom még. A férjem elutazott két napra Port Saidba… – Nagyszerű! És ezt csak így mellékesen mondja…? – Most utazott el, félórája sincs. – Anna édes, akkor ma este együtt vacsorázunk… – Hogyan? Megint valami őrültséget csinál? – Kétnapi szabadságot kérek, estére Kairóban leszek. Autóval jövök, az új sivatagi műúton, három óra csak… – George, szeret? – Imádom! Érti? Imádom… Mirjam végighallgatta ezt a beszélgetést. George boldogságában, hogy végre beszélhet Annával, egész megfeledkezett a lányról, aki meztelenül feküdt a kereveten. Mikor azt mondta: – Imádlak… Mirjam nem bírta tovább, odaugrott és lecsapta a készüléket. George félrelökte a lányt, de már késő volt, szétkapcsolták a vonalat. – Mit tettél? Hogy merted? Mirjam sírva fakadt. Megalázva és összetörve ráborult a díványra. Most már tudta, hogy elvesztette a játszmát. Pont most kellett annak az átkozott telefonnak megszólalni, mikor már azt hitte, minden rendben van és George-ot, ha mással nem is, de meztelen, szép testével vissza tudja szerezni… – Öltözz fel – szólt rá George –, nincs időm most veled bosszankodni. Még sok dolga volt, a laktanyába kellett mennie, hogy szabadságot kérjen, becsomagolni egy kis bőröndbe, alig várta, hogy Mirjam elmenjen. De a lány csak feküdt, arcát a selyemvánkosba fúrta és meztelen testét meg-megrázta a zokogás. Egyszerre megfordult. Ijesztő, vad tűz lobogott fekete szemeiben. – Bosszút állok azon a nőn! Meg fogom ölni! Nekem már úgysincs vesztenivalóm… Te voltál mindenem és téged elvesztettelek! – Nem vesztettél el, Mirjam – mondta most George, akit megdöbbentett a lány elszántsága. Szelíden szólt hozzá, mintha egy beteghez beszélne: – Egy napon visszatérek hozzád, hiszen ő elmegy, elutazik Európába… Három hónap az egész! Légy türelemmel. Gondold azt, hogy három hónapra elhelyeztek valahová, de visszajövök okvetlenül… – Visszajössz? – kérdezte a lány. – De hiszen ha szeretnél, akkor el sem mennél… – Mirikém, ezt te nem érted! Ne is akard megérteni… Én csak arra kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot, ne gondolj bosszúra és ne lovald bele magad ilyen őrültségekbe! Légy türelemmel… Három hónap, aztán megint minden úgy lesz, mint volt… Mirjamban ez az ígéret valami reményfélét ébresztett. Tehát nincs teljesen vége… Tudta, hogy végtelenül megalázó ez az egész, a lelkében még a bosszútervek izzottak, de már kissé megnyugodott. – Mirikém, ígérd meg nekem, hogy semmi meggondolatlanságot nem fogsz elkövetni…

63

– Ígérem… – mondta a lány és minden erejével visszatartotta felcsukló sírását. Lassan felvette a ruháját, aztán felöltözve megállt a férfi előtt. – Szóval most menjek el? – kérdezte csendesen, valami furcsa alázattal hangjában. – Menj, Mirikém! És ne felejtsd el, amit ígértél nekem. Egy napon pedig majd visszahívlak… – Visszahívsz… – ismételte magában a lányi – Hát akkor viszontlátásra George! Ha olyan boldog leszel, amilyen boldogtalan én, akkor… Hirtelen sírva fakadt és kiszaladt az ajtón. George látta az ablakból, hogy az utcán is fut, szinte menekül. – Szegény kicsi Mirjam – gondolta, de aztán megint elfogta a bosszúság –, hogy merészelte lecsapni a telefont, most kénytelen felhívni Annát, hogy befejezzék a beszélgetést. Ki tudja meddig kell várni, amíg kapcsolják Kairót… Most fél hat, ha nem siet a laktanyába, már nem találja meg Garrett ezredest, a laktanyaparancsnokot. Engedély nélkül pedig nem hagyhatja el még két napra sem Alexandriát. Végeredményben nem is fontos a telefon, úgyis mindent megbeszéltek, együtt vacsoráznak, tehát Anna vacsoraidőben várja. Nagyon kell sietnie… Beült a kocsiba és kirobogott a laktanyába. Nem volt szerencséje, Garrett ezredes már nem volt bent. Talán a lakásán megtalálom – gondolta. Az ezredirodában kért egy szabadságolási blankettát és ezzel beállított az ezredes lakására, amely a laktanya egyik melléképületében volt. De ide is hiába jött. Az inas közölte vele, hogy az ezredes úr autókirándulásra ment és csak holnap tér vissza. Holnap reggel! Holnap reggel George már Kairóban akart felébredni, egy olyan éjszaka után, amelyet végre Annával töltött… Ma este még okvetlenül Kairóban kell lennie! Mint végső megoldás eszébe jutott McCornick ezredes, ő is adhat szabadságot, hiszen újabban a laktanyaparancsnok teljhatalmú helyettese. Ez nagyon kínos volt, de Annáért, ezért a mai estéért, mindenre képes volt. Beült a kocsiba és Chargaret el Door felé robogott. Csak Barbara ne legyen otthon! Kellemetlen lenne vele találkozni, a délelőtti jelenet után… De délután 6-kor valószínűleg már elment valamerre. Esetleg az új főhadnagyot boldogítja, hiszen a délutánnak ezt a részét szokta a randevúk lebonyolítására felhasználni. Jack, a komornyik, mély meghajlással vezette be a fogadószobába. – Az ezredes urat keresem, szolgálati ügyben! A komornyik fa arcán mintha valami csodálkozás látszott volna, hogy nem Barbarát keresi. Mint hű inas, természetesen tudott úrnője hűtlenségeiről… – Azonnal jelentem a kapitány urat! George-nak nem kellett sokáig várakozni, már jött is McCornick. Az ezredes udvariasan leültette és cigarettával kínálta. George bocsánatot kért, hogy lakásán zavarja, de mivel Garrett ezredes urat nem találta, arra kéri, engedélyezzen neki két nap eltávozást Alexandriából. – Nagyon szívesen – mondta az ezredes és aláírta a blankettát. – És hová készül? – Kairóba, egy fontos családi ügyben… Ebben a percben Barbara lépett be a szalonba. Annyira meglepte George jelenléte, hogy szinte elvesztette önuralmát és felkiáltott: – Hát maga, hogy kerül ide? – Szolgálati ügyben zavarom az ezredes urat – válaszolta a legkisebb zavar nélkül George. – Kairóba utazik a kapitány úr! Nem nősülési terv lesz az a családi ügy? – Nem. Szó sincs róla! – sietett válaszolni George, mert látta, hogy az ezredes most Barbarát szeretné ugratni.

64

– Pedig a házasság remek dolog – folytatta az ezredes, majd gúnyosan a feleségére nézett. – Csak egy hű feleség kell hozzá! – Akinek annyi pénze van, hogy egy dizőzre is telik belőle – vágott vissza Barbara megvető fölénnyel. De McCornick sem hagyta magát. – Hát igen, egy férjnek is kell valami szórakozás, ahol az asszonynak az egész tisztikarra van szüksége… George-nak ez végtelenül kínos volt. Alig várta, hogy eltűnhessen és itt hagyja a házaspárt, akik előtte ilyen leplezetlenül sértegetik egymást. Hamar megköszönte az ezredesnek az engedélyt, Barbarának kezet csókolt. Az asszony a kézfogásnál vérvörösre festett éles körmeit szinte belevájta a tenyerébe, de közben mosolygó fölénnyel mondta: – Jó mulatást Kairóban!

XII.

A modern Egyiptom egyik büszkesége az új sivatagi műút. Alexandriát, a legnagyobb kikötővárost remekül kiépített makadámút köti össze Kairóval, a fővárossal. Valamikor napokig tartott, amíg a karavánok átvergődtek a sivatagnak ezen a részén – most két óra alatt teszi meg az utat bármelyik autó. George olyan iramban robogott, hogy még két óra sem telt bele és megérkezett Kairóba. Egyenesen Gizeh felé tartott, tudta, hogy Anna a Mena House-ban lakik. George is itt akart megszállni, hogy minél közelebb legyen hozzá. Ennek a két napnak minden percét együtt kell tölteni… Fél kilenc volt, mikor kocsijával a Mena House előtt megállt. Sokan sétáltak a hotel parkjában, néhányan pedig a nádfonatú székekben heverészve élvezték a csendes, langyos estét. George körülnézett, valahogy úgy képzelte, hogy Anna már itt várja. Ha ő is olyan türelmetlenül vágyott erre a viszontlátásra, akkor itt kellene lennie… De az asszony nem volt sehol. A hotelszolga bevitte a bőröndöt, de George még mindig tanácstalanul állt a bejáratnál, hátha valamelyik ablakból vagy teraszról meghallja Anna hangját. Végül mégis rászánta magát és bement a szállodába. A portástól egy szóval sem érdeklődött, nehogy feltűnést keltsen, hiszen a férj két nap múlva visszajön, jobb, ha vigyáznak… Szobát vett ki a második emeleten. Felment, hogy gyorsan átöltözzék. Anna valószínűleg a vacsorázó teraszon várja, úgy beszélték meg, hogy együtt vacsoráznak. – Jobb is így. Ha ott állt volna a hotel előtt, mindenki tudta volna, hogy rá vár. De hogy a teraszon kivel vacsorázik, ahhoz senkinek sincs köze. Így mentegette magában Annát, de belül mégiscsak fájt, hogy az asszony nem várja, nem jött elé… Hamar lemosta magáról az út porát, azt a sárga, szemcsés sivatagi homokot, amely szinte rétegesen rakódott az arcára, aztán percek alatt átöltözött és lement az étterembe. A félkör alakú terasz már tömve volt. Nemcsak a Mena House lakói, de a kairói mondern társaságból is rengetegen jártak ide vacsorázni. Halk szalonzenét játszottak, az úszómedencét színes villanykörtékkel világították ki, ilyenkor már nem fürdött senki, kizárólag díszül szolgált, ugyanolyan dekoratív háttér volt, mint a távolból idelátszó piramisok sziluettje. Mindez csak keret volt a világ leggazdagabb embereinek vacsorázó hangulatához. George körülnézett, majd lassan megindult az asztalok között. Az a férfi volt, akire ösztönszerűen felfigyelnek a nők. Most is érdeklődő pillantások kísérték, de George-ot nem érdekelte senki és semmi, csak Anna. 65

Hol van Anna…? Már másodszor ment végig a teraszon, de nem látta, pedig ha itt lenne, okvetlenül észrevette volna. Bosszantotta, hogy nem telefonált mégis, ahogy Mirjam elment… Ez mégsem volt komoly megbeszélés, hogy: együtt vacsorázunk! Ki tudja, Anna mit mondott még a telefonba, mert nem vette észre, hogy szétkapcsolták. George most már nem törődött a feltűnéssel, se a portás esetleges véleményével, ha már itt van Kairóban, akkor látni akarja Annát, mégpedig azonnal! Lesietett a portáshoz és megkérdezte tőle, hogy Mrs. Anna Jörgsen a szobájában van-e, ha igen, azonnal telefonáljon fel, hogy egy úr várja… A portás először nem értette jól a nevet, azután egy nagy könyvben kezdett lapozni. Udvarias, szemüveges ember volt, George mégis legszívesebben fejbe vágta volna, mikor szelíden megszólalt: – Jörgsenék nem laknak itt. Tegnap elmentek! – Elmentek? Az nem lehet! – De igen. A lakosztályukat már kiadtuk, kérem. Egy amerikai házaspárnak. – Hová mentek? – Nem tudom, kérem – mosolygott udvariasan a szemüveges. – Nem tudja? – Nem, kérem. Akkor nem én voltam szolgálatban. De az irodában meg tetszik tudni. – Hol az iroda? – nézett körül George. – Már zárva van, kérem. Reggel méltóztassék! – Reggel… George szerette volna bezúzni ezt az üvegkalitkát és megrázni ezt a szemüveges barmot. Reggel…! Igaz, ez nem tudhatja, hogy ő százhúszas tempóval robogott, hogy már ma este együtt lehessen azzal az asszonnyal, akit imád! És mindennek ez az ostoba Mirjam az oka, ha nem csapja le a kagylót, részletesen megbeszélnek mindent. – Nézze kérem, nekem most, azonnal meg kell tudnom, hová költöztek innen Jörgsenék! Perceken belül tudnom kell! – De kérem, méltóztassék reggelig türelemmel lenni! – Idefigyeljen! Hívja fel nekem az összes kairói szállodát és kérdezze meg… – De kérem, hátha visszautaztak Európába… – Nem. Itt vannak Kairóban! Délután beszéltem interurbán a hölggyel. De hát mit magyarázzak, tegye, amit mondtam! A nyomaték kedvéért két fontot nyomott a portás kezébe. Ez hatott. – Uram, perceken belül végigtelefonálom az összes szállodát! George türelmetlenségében óráknak érezte a perceket. Kicsit lecsillapodott, amikor azt látta, hogy csak negyed tíz van. De aztán újra elfogta a kétségbeesés, Anna valahol várja, bizonyára türelmetlen, talán azt hiszi, hogy nem is jön… A portás ezalatt telefonált. Már a hetedik szállodát hívta, mikor végre sikerült megtudni Jörgsenék hollétét. – Hotel Semiramis! – mondta diadalmasan. – Biztos? Ott laknak? A portás még tovább magyarázott a telefonba, az arca most elkomorodott, letette a kagylót. – Baj van, kérem! Jörgsen úr Port-Saidbe utazott, csak a felesége van itt! – Csak a felesége… – George most már legszívesebben megölelte volna ezt a buta, szemüveges embert. – Azonnal küldje át a bőröndömet a Semiramisba, nekem mennem kell, ott vacsorázom. Anna a Semiramis hotel teraszán, egy sarokasztalnál ült. Innét jól szemmel tarthatta a bejáratot. – Csak jönne már George… Akárhogy számítgatta magában, rég itt kellene lennie. Együtt vacsorázunk, mondotta. Nos, körös-körül a többi asztaloknál mindenki rég megvacsorázott, a 66

zene is táncszámokat kezd játszani, az alsó teraszon, a virággirlandokkal szegélyezett kis négyszögön már táncolnak… Fél tíz lesz rögtön és George még mindig nincs itt! Anna este nyolc óta ült az asztalnál és várt. Két pincért is megkérdezett, hogy mennyi ideig tart az út autóval Alexandriából ide, mindketten azt válaszolták, jó két óra… Az a kérdés, hánykor indult George…? Fel kellene hívni interurbán a lakását és megkérdezni az inast, hogy hánykor indult el. De bolondság volna, mert esetleg pont azalatt jön George, míg a telefonfülkében várakozik. Nem, Anna mégis úgy döntött, hogy a teraszon marad és nyugodtan vár. Nyugodtan…? Még soha életében ilyen nyugtalan nem volt. – Hátha George-ot autóbaleset érte, hiszen mindig olyan rettenetes iramban vezet. Most biztosan még gyorsabban hajtott, hogy minél előbb ideérhessen. Oh, Istenem! Én vagyok az oka, ha valami baja történt… Ha összezúzódott tagokkal fekszik valahol az országúton, talán már nem is él… Rettenetes! Anna igyekezett leküzdeni ezt a folyton visszatérő rémképet. Nem, nem! George-ot nem érhette baj, ha valakit ilyen nagyon várnak, akkor annak meg kell érkeznie… Hátha valami közbejött, valami váratlan akadály. De mi? George az a férfi, aki nem ismer akadályt. Ha azt mondta, jön, akkor tűzön-vízen át is jön… Talán nem kapott szabadságot. De akkor sürgönyözne, hogy nem jön, nem váratná hiába. Talán már itt van a sürgöny, vagy interurbán keresné… Nem, Annának már nem volt nyugta, lemegy a portáshoz és érdeklődik. Felkelt az asztaltól és a kijárat felé sietett. Az ajtóban szinte beleütközött George-ba. – George! Ez a boldog felkiáltás olyan szívből jövő volt, hogy a férfi szebb fogadtatást nem kívánhatott. Legszívesebben a karjaiba kapta volna az asszonyt túláradó örömében, hogy végre megtalálta. De körös-körül kíváncsi tekintetek szegeződtek rájuk és ahhoz, hogy megölelhesse, hogy boldogan magához szoríthassa, le kellett volna menniük a táncparkettre, ahol egy lassú blues dallamára ölelkeztek a párok. – Azt hittem, már nem jön – mondta Anna. – Én meg azt hittem, hogy már nem találom meg. A Mena House-ban kerestem… – A fő, hogy itt van, George! Már attól féltem, baleset érte az úton. Ígérje meg, nem vezet többé olyan lehetetlen sebességgel! – Ígérem. De csak, ha nem magához jövök, mert akkor a százhúszas tempó is lassú nekem! Anna, édes, ha tudná, mennyire vágyódtam maga után, milyen boldogság volt ma délután hallani végre a hangját… – Ahogy a férjem elutazott, rögtön felhívtam. De hogy idejön, erre nem gondoltam! Hogy szabadságot kér… – De Anna, hiszen szeretem! Alig vártam, hogy láthassam. Mikor tegnapelőtt este a vonatban elbúcsúztunk, meg sem csókolhattam… A pályaudvaron belekarolt a férjébe és eltűnt a szemem elől. Azt még láttam, hogy a bőröndjeit a Mena House hordárja emeli le, azért indultam ma egyenesen a Mena House-ba. – Tegnap este költöztünk ide. Nagyon szép hely, ez a terasz a Nílus felett… – Anna, édes, ahol maga van, az rögtön a világ legszebb helyévé válik. Még akkor is, ha nem volna ilyen lampionos terasza a Nílus felett, hiszen úgysem nézek mást, úgysem látok mást, csak magát. Még ha nincs mellettem, akkor is látom! Tegnap elkezdtem egy képet festeni magáról, csak úgy emlékezetből… – Emlékezetből? Az nagyon nehéz lehet. Próbált már ilyet máskor is? – Még nem. Ez az első eset életemben, hogy valakinek minden vonását pontosan látom, hogy minden mozdulata lerögződött bennem, szinte teleszívtam magam a szépségével… – Ezt most a festő mondja, ugye, nem a férfi?

67

– De, a szerelmes férfi, aki véletlenül festő. Ha költő lennék, életem legszebb verseit írnám magához… – Ha költő lenne, azt hiszem, már számtalan ilyen verset írt volna. – Téved, Anna! Téved, ha azt hiszi, hogy valaha életemben volt ehhez hasonló érzés bennem. Még soha… Azt, hogy létezik egy szerelem nevű halálos betegség, tudtam, de mindig csak mosolyogtam azokon, akik megkapták… Nos, most én kaptam meg és az állapotom egészen súlyos! Anna mosolygott. – Ragályos betegség. Én is megkaptam. Tegnap meg is sürgönyöztem magának… – Olyan boldog voltam, mikor a sürgönye megjött, Anna, édes, tényleg szeret egy kicsit? – Nálam nincsenek fokozatok, kicsit vagy nagyon… Szeretem! Maga az első, akit szeretek… – A férjét, azt nem szerette? – Ne beszéljünk most róla. Ma este szeretném magam szabadnak érezni. Ő elutazott és ez nekem olyan, mintha egy rab előtt kinyitják a börtönajtót. – Anna, édes, milyen boldogtalan lehet… – Kérem, ne beszéljünk erről. Ma este boldog vagyok, ma este minden olyan szép… Együtt lehetek magával, lehet, hogy ez az amire vártam… – J’attendrai… – mondta George halkan és ebben a pillanatban mintegy varázsütésre, a Nílusparti teraszon is ezt kezdte játszani a zenekar. J’attendrai… Összenéztek, aztán felkeltek az asztaltól és megindultak a tánchely felé. Néhány lépcsőfokot kellett lemenni az első teraszra. George végre átkarolhatta az asszonyt, magához szoríthatta. Nem beszéltek közben, most már olyan felesleges lett volna minden szó. A „J’attendrai” édes, forró melódiája körülzengte őket, mintha egyedül az érzéseiknek a kísérőzenéje lenne… Ez az érzés olyan volt, mint egy édes, boldogító zsongás, szinte megrészegedtek egymástól. Mintha álomban táncolnának, egy álomban, amely most kezdődik, itt, most, ezen a virággirlandos teraszon a Nílus felett… És fent folytatódik, George szobájában… A nyitott ablakon szelíd fénnyel világít be a hold mélykék afrikai égről. A földön valami ezüstösen megcsillan, Anna ledobott ezüstös cipője az. A szék karfáján estélyi ruha, George trópusi sisakja mellett. Hogy került oda, mikor vetette le…? Nem, nem emlékszik semmire… Lehet, hogy mindez csak álom… George perzselő csókjai végigcirógatják a testét, mint rengeteg apró kis láng és a jéghideg Anna átforrósodik, olyan, mint maga a tűz. És George karjaiban, mikor a felgyújtott vágyaik lángja egybeolvad és viszi, röpíti magával, eddig ismeretlen magasságokba… Még… Még messzebbre… Valami földöntúli magasságba, hogy aztán együtt zuhanjanak a végtelen, forró örvénylő megsemmisülésbe… Később, mikor kábultan felnyitja szemét, úgy érzi, hogy ő már nem a régi Anna. Az eltűnt, meghalt ebben az ölelésben. Az, aki most felnyitja a szemét, egészen új asszony… Igazi asszony… George megsimogatja az arcát és szelíden megcsókolja lehunyt szemeit. – Imádlak, Anna… Anna nem szólt semmit. Némán fekszik a férfi karjaiban. Fél, ha megszólal, hirtelen szétfoszlik az álom, megszűnik a varázslat… Halk zene szűrődött be a nyitott ablakon, odalent a Nílus-parti teraszon még szólt a muzsika. Éjfél lehetett. Egy közeli mecsetből idehallatszott a müezzin imára hívó hangja. Mindez oly távoli volt és oly valószínűtlen. Az idő, az órák és percek egybeolvadtak ezen az éjszakán a csókok és ölelések vég nélküli mámorában…

68

Hajnalodott, mikor elaludtak egymás karjaiban. George arcát beletemette Anna kibontott hajába, mint egy illatos selyemvánkosba, keze az asszony meztelen vállán nyugodott. Mintha még álmában is éreztetné, hogy ez az asszony most már az övé és ezt, hogy az övé volt, többé soha senki el nem veheti tőle…

A Níluson kis propellerek jártak, a sípoló jelzésük felhallatszott a szobába. Egy ilyen éles sípjel, felébresztette Annát. Késő délelőtt volt. George még mélyen aludt. Anna sokáig nézte a férfi arcát, szerelmesen, szinte meghatódva és aztán végtelenül gyöngéd mozdulattal, nehogy felébressze, kihúzta a karját a férfi feje alól. Hamar belebújt ezüst cipőjébe, felvette estélyi ruháját és nesztelenül, lábujjhegyen az ajtóhoz ment. Kinézett, hogy nem járnak-e a folyosón. De hamar visszakapta a fejét, olyan sürgés-forgás volt kint, két szobapincér is jött, tálcákkal megrakodva és egy nagy társaság, sportruhás idősebb urak. Ha most ezek között végigmenne estélyi ruhában, kibontott, zilált hajjal… Visszament a szobába. Ki kell várnia az alkalmas pillanatot, mikor üres a folyosó. George még mindig aludt. Ha felébred, nem fogja tudni, hogy ő hová lett… Anna felírta egy papírlapra a szájrúzsával, mert ceruzát nem talált: „A teraszon várlak, együtt reggelizünk.” Még valami nagyon fontos dolog jutott eszébe, óriási betűkkel odaírta: IMÁDLAK! A cédulát az éjjeliszekrényre tette, ha George felébred, azonnal meglássa. Most szerencsésen kinyitotta ismét az ajtót és kinézett. Szerencsés pillanat volt, egy lelket sem látott. Sietve suhant végig a folyosón, szobája felé. Már a kilincsre tette a kezét, mikor hirtelen átcikázott rajta a rémült. Mi lenne, ha Arne az éjjel visszajött volna Port-Saidból? Ha most itt van, bent ül és vár és tudja, hogy ő egész éjjel nem volt a szobájában… Akkor most, Úristen, most rögtön megöli… Anna benyitott. A szoba üres volt. Arne szobája is. Nincs semmi baj! Őrültség volt erre gondolni, hisz Arne-nak két napig van dolga PortSaidban. Anna bement a fürdőszobába és megeresztette a csapokat. Amíg megtelt a kád, a tükör elé lépett és figyelmesen nézte az arcát. Az első pillanatban szinte meglepte, hogy ugyanolyan az arca, mint azelőtt… Azt várta, hogy egy egészen új arc néz vissza rá a tükörből. Hiszen ő sem az, aki még tegnap volt… Kicsit mintha sápadt lett volna és szemében valami álmos fény bujkált. De a langyos fürdő és a hideg zuhany felfrissítette. Félóra múlva frissen és vidáman ment le a teraszra. Berakott fehér szoknyát vett fel és egészen kislányos blúzt. Most nem kell öregíteni magát, mint Arne-hoz. Most fiatal lehet, hiszen csak így illik George-hoz. Milyen jó fiatalnak lenni, boldognak! Milyen szép az élet… Leült az egyik asztalhoz, egészen a terasz szélén. Rettenetesen éhes volt, de mégsem rendelte meg a reggelit, megvárta George-ot. Nem kellett sokáig várnia. Néhány perc múlva mosolyogva, vidáman jött George. Mély meghajlással üdvözölte Annát. – Asszonyom, ön Kairóban van? Micsoda meglepetés! Megengedi, hogy ide üljek…? – Megengedem, kedves kapitány! – folytatta a tréfálkozást Anna. Közben a pincér felvette a rendelést. George kiadós reggelit rendelt, csokoládét, vajat, mézet, sonkát, tojást és grapefruit-t. – Úgy látom, nem kimondottan étvágytalan, kedves kapitány! – nevetett Anna.

69

– Bevallom, halálosan éhes vagyok, többnyire reggel hétkor szoktam reggelizni, most meg már tizenegy óra lesz… – Olyan mélyen aludt, mikor én elmentem… – kezdte mondani Anna, de hirtelen elpirult és nem tudta a mondatot folytatni. Ahogy itt ültek, a délelőtti napfényben, fehér sportruhában, a reggelizőasztalnál, szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy órával ezelőtt még összeölelkezve aludtak. George megérezte az asszony zavarát, egészen közel húzta hozzá a székét, karját rátette a fonott szék támlájára, mintha átölelné és így mondta: – Imádlak, ugye nem baj? – Nem baj – mosolygott Anna boldogan –, csak félek, túl sokan látják rajtunk. Így csak nagyon szerelmes nászutasoknak szabad ülni, még azoknak sem… Erről eszébe jutott a fiatal pár, akiket első nap a Mena House-ban látott reggelizni. Hogy irigyelte őket, pedig akkor még nem sejtette, mi a boldogság… Most elmesélte a jelenetet George-nak. – Képzeld, hogy fájt a szívem, mindig rád kellett gondolnom, mert a férfi kicsit hasonlított hozzád! És arra vágytam folyton, bár én is így ülhetnék veled. Akkor még nem remélhettem, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást… A Mena House-ban csupa szerelmes fiatal pár volt… – Mi is odamegyünk, jó? Anna, édes, ma kimehetünk a Mena House-ba ebédelni, hiszen én tulajdonképpen ott lakom… – A Mena House-ban? – Igen. Este kivettem egy szobát, az egyik kofferem ott is maradt, abban van a fürdőköpenyem. Ott fogunk ebédelni és úszkálhatunk is, ha van kedved… Annának mindenhez kedve volt. Olyat nem találhatott ki George, aminek ne örült volna. Minden perc vele, mellette, csak boldogság lehetett… Reggelizés után beültek a kis ezüstszürke sportkocsiba, hogy körülnézzenek a városban. – Még semmit sem láttam Kairóból – vallotta be Anna –, csak a múmiákat a múzeumban. Most, hogy George-dzsal volt, szinte az ő szemein keresztül látott mindent. A várost egyszerre nagyon szépnek találta, csodavárossá vált, a mecsetek, a karcsú minaretek, amelyeket eddig észre sem vett, most megragadták a figyelmét és gyönyörködött bennük. Az arab negyed sikátorait is végigjárták. Ez egészen új volt Annának, Alexandriában is csak az európai negyedet látta. Ez a zsibongó keleti vásár, a bazárok előtt hosszú vízipipát szívó öreg muzulmánok, a rengeteg lefátyolozott, hárembeli asszony, a mindenféle színű arab és néger népség, különböző burnuszokban, a sok turbános hindu, olyan volt, mintha egy szédítő jelmezbál forgatagába keveredtek volna. Némelyik bazárban gyönyörű dolgok voltak. Csodálatos perzsaszőnyegek, valódi kínai festett porcelánok. Egy japán kis csengettyűvel csilingelt, úgy vonta magára a járókelők figyelmét. Kis üzletében csodaszép kimonókat árult. Anna egy pillanatra megállt. Pompás fényű selyemből szőtt kimonók voltak, arannyal hímezték rájuk a felkelő nap országának jellegzetes képeit. – Tetszenek neked? – kérdezte George és behúzta magával a kis ketrec nagyságú bazárba. A japán most már abbahagyta a csilingelést, látta, hogy előkelő európai vevőkre akadt. Bent még szebb kimonókat mutatott, mint amilyenek a kirakatban lógtak. Féltő gonddal bontott ki egyet, a selyempapírosokból. – Ez a legszebb darabom, a büszkeségem! – mondta. Üvegzöld, fényes selyemből volt, aranyés ezüstszálakkal átszőve, kihímezve rajta a japán kertek dísze, a virágzó cseresznyefaág. – Ez a boldogság jelképe, uram – mondta alázatosan mosolyogva –, és önök nagyon boldogoknak látszanak! George látta, hogy Annának megtetszett és elképzelte az asszony karcsú testén ezt a puha, omlós selymet. Megvette. Anna úgy örül a kimonónak, mint egy gyerek. Mikor egy kis ékszerbazár elé értek, amelynek ajtajában egy turbános öreg szíriai állt, aki francia nyelven hívogatta be a tisztelt hölgyeket és

70

urakat, jutott hirtelen eszébe, hogy mit vehetne. Titokzatos arccal kérte, hogy maradjon kint és a világért se jöjjön be utána. George szót fogadott: várt. Rettenetes sokáig volt Anna az ékszerésznél, George a harmadik cigarettát szívta és közben egy kígyóbűvölőn mulatott, aki az utca járókelőket igyekezett elbűvölni néhány piaszter erejéig. George már szétosztogatta az összes aprópénzét a baksisért könyörgő kis bennszülött gyerekeknek, akik mint a lépes mézet a méh, úgy szálldostak körül a trópusi sisakos európai urat. Végre jött Anna. Most még titokzatosabb arcot vágott, olyan édes volt, így, mint egy gyerek, aki valami karácsonyi meglepetést tartogat. – Csukd be a szemed és állj egyenesen – mondta. George szót fogadott. Behunyta a szemét és érezte, hogy Anna most finom ujjaival a nyakához nyúlt. Nyitott gallérú sportinget viselt, ahogy meztelen nyakán érezte az asszony érintését, nem bírta ki, és hirtelen magához ölelte, nem törődve a néger gyerekek bámuló hadával. Anna kisiklott az ölelésből. George kinyitotta a szemét. A nyakába kis aranyláncot akasztott Anna, rajta szív alakú amulett, a szívbe apró betűkkel bevésve: J’attendrai! – A vésés tartott soká, azért kellett várni! – Te édes, köszönöm neked! Mindig a nyakamban fogom viselni és mindig várni foglak… Anna boldog volt, hogy George-nak tetszik az ajándéka, és nem neveti ki, nem tartja gyerekes ötletnek. George egészen meghatódott. Néha odakapott a nyakához, szokatlan érzés volt rajta a lánc. Utoljára egészen kisfiú korában viselt nyakláncot, még a nagymama ajándékát. Azt persze régen elvesztette. Beszálltak a kocsiba, hogy kimenjenek a Mena House-ba. Az idő későre járt, észre sem vették, hogy milyen sokáig barangoltak a városban. A teraszon már alig ebédeltek néhányan, de a nászutas pár, akikről Anna beszélt, még itt volt. Most, hogy jobban megnézte őket, látta, hogy a férfi nem is hasonlít George-ra, nem, George-ra senki a világon nem hasonlíthat… A nő se olyan szőke, mint Anna, festett haja van, mint a babáknak a fodrászkirakatokban. Most is hogy összebújnak, milyen jó nekik, nászutasok. Előttük egy egész élet áll, nem egy-két nap, lopott boldogság… George mintha megérezte volna Anna gondolatát… – Most játsszuk azt, hogy mi is nászutasok vagyunk, mint ezek. Itt lakunk a Mena House-ban és tegnap volt az esküvőnk… Szeretjük egymást és boldogok vagyunk, ugye? Anna boldogan nézett George-ra. Olyan jó volt ez, hogy mindig eltalálta a gondolatait. Igen, Anna boldog volt, nagyon boldog: eddig nem is sejtette, hogy létezik ilyen boldogság… Ebéd után lementek az uszodába. A nagy hőségben jól esett a hideg, átlátszóan tiszta vízben úszkálni. George bronzszínűre sült mellén ott csillogott a kis arany szív, Anna ajándéka. Mikor megunták a lubickolást és kijöttek a vízből, Anna napozni szeretett volna. – Úgy szégyellem, hogy ilyen fehér vagyok, pedig már egy hete vagyok Afrikában és semmi színem sincs. Körülnéztek, hogy hová telepedjenek. A fekvőszékek egytől egyig foglaltak voltak. Még véletlenül sem akadt egy üres hely. A felső terasz asztalai felett meg hatalmas vászontető feszült és árnyékban tartotta az egész területet, ott igazán nem lehetett volna lesülni. – Van egy ötletem – ajánlotta George –, felmegyünk a szobámba. Az erkélyre most tűz legerősebben a nap és kényelmes nyugszékek is vannak. Ha úszni akarunk, legfeljebb lejövünk. Annának is tetszett az ötlet. Egy boyt szalasztottak a kulcsért és néhány perc múlva fent voltak a szobában. George-nak igaza volt. Az erkélyen, amely a sivatag felé nyílt, tűzött a legforróbban a nap és a két nádfonatú, hatalmas nyugszék szinte várta őket. Annának eszébe jutott a japán kimonó. Még fel sem próbálta. – Menj ki az erkélyre, rögtön jövök én is.

71

Izgatottan bontotta ki a csomagot, ledobta a még nedves fürdőtrikót és belebújt a kimonóba. Simogatóan lágy volt a puha selyem érintése meztelen testén. Megállt az erkélyajtóban. – Hogy tetszik? – kérdezte a férfit. George megfordult, Anna ott áll a rázúduló napfényben és nem sejtette, hogy a japán selyem olyan átlátszó, mintha üveg lenne. Mintha teljesen meztelenül állna, a zöld selyem csak sejtelmesebbé tette karcsú testének szépségét. – Gyönyörű vagy – mondta George és Anna azt hitte, hogy a hímzett cseresznyevirágokban gyönyörködik, az aranylón csillogó szálakban, vagy a földig érő kimonóujjak bő szárnyaiban. – Gyönyörű vagy – mondta újra a férfi – , és imádlak, és rettenetesen régen csókoltalak meg… Felkelt a nyugszékből és hirtelen fellobbanó vággyal csókolni kezdte Annát, a száját, aztán a kimonóból kibukkanó hófehér mellét… Úgy bontotta ki az asszonyt a zöld selyemből, mint egy gyönyörű, fehér húsú gyümölcsöt a zöld burkaiból. A nap vakítóan sütött be a szobába. Ebben a fényben, ragyogásban valami egészen más érzés volt ölelni az asszonyt, mint az éjszaka fülledt sötétségében. A szőke szépségéhez szinte kellett ez az aranyló ragyogás. Imádattal csókolta a lehunyt szemeitől kezdve egészen a kis, pirosra lakkozott lábujjáig. Annán, mint a villám, cikázott át a legforróbb gyönyörűség… Odaadóan simult George ölelő karjaiba. – Halálosan szeretlek, George… – suttogta, de a szavai elvesztek, a végtelenbe hullottak… Mikor ismét kimentek az erkélyre, már alkonyodott. A nap vérvörösen bukott le a piramisok mögött. Egymást átkarolva álltak az erkélyen és sokáig nézték a naplementét. A sivatag felett vörösen izzott az ég, mintha lángba borult volna az egész világ. Lent a Mena House egyik teraszán két úr beszélgetett a közelgő háborúról. Az egyik nagyhatalom diplomatái voltak. – Ha Európa bármelyik pontján is gyújtják meg a kanócot, lángra lobban tőle az egész világ…

XIII.

A boldogság órái szinte repülnek, az órák csak perceknek tűnnek, a percek mámoros pillanatokká válnak és szinte hihetetlen, hogy már el is telt a két nap… Elérkezett a búcsúzás ideje. George-nak éjfélkor lejárt a szabadsága és még éjfél előtt Alexandriában kellett lennie. Ezen az estén korán vacsoráztak, de nem a Semiramis teraszán, mert bármely pillanatban Arne is megérkezhetett. Közel a hotelhez, a Nílus másik partján volt a „Kit-Kat”, oda mentek. Pálmás, oleanderes kerthelyiség volt ez, Kairó legdivatosabb vacsorázó helye. A változó színű neonfényben néger dzsesszt játszottak, de a legérdekesebb mégis a bejárata volt. Régi diadalív, amelyen elmosódott betűk hirdették, hogy: „ITT VÉGEZTE BE NAPÓLEON A PIRAMISOK CSATÁJÁT, ANNO DOMINI 1798.” Kilenc óra volt, mikor visszatértek a szállodába. George-nak még csomagolni kellett. Sietve dobálta be a holmiját a bőröndbe. Anna ott állt, nagy szalmakalapban, kesztyűvel a kezén, ahogy a Kit-Kat-ban voltak. – Segíthetek neked? – kérdezte, de közben csak állt mereven, az elválás gondolata szinte megbénította. – Köszönöm, kész vagyok! – George körülnézett. – Mindent becsomagoltam, nem maradt itt semmi… 72

A díványon ott hevert a zöld japán kimonó. – Ezt vidd magaddal – mondta halkan Anna. – Ha visszajövök Alexandriába és odajövök hozzád, ezt fogom felvenni. Úgy akarok hozzád menni, mintha hazamennék… – De mikor? Mikor Anna? Minden pillanat rettenetes lesz nélküled. Meddig kell várnom rád? Meddig…? – Nem tudom, George. Még nem tudok semmit… Csak azt, hogy szeretlek és jönni fogok… George belenézett az asszony könnyes, kék szemébe. – Várni foglak… Hiszen imádlak! Kint a folyosón most erős férfihang szólalt meg, közvetlenül az ajtó előtt. – Itt van a feleségem? Arne volt. Annában egy pillanatra elhűlt a vér. Úristen! Arne! De rögtön megnyugodott. Arne kérdése a lifteshez szólt, aki éneklő néger kiejtésével válaszolt: – Az úrnő nincs itt, nem láttam még feljönni! A léptek eltávolodtak a folyosón. De Anna még mindig rémülten állt. – A férjem!… Az ő hangja volt. Megérkezett! – Ennyire félsz tőle? – kérdezte meglepve George. – Félek… Ez az egyetlen érzés, amit vele szemben érzek. George megsimogatta az asszony remegő arcát. Most jött csak rá, mekkora merészség kellett ahhoz, amit Anna tett. Ez a két nap boldogság itt a Semiramis Hotelben, ahol mindenki látta őket jönni-menni, ez hősiesség volt Annától, ha ennyire fél a férjétől… Ez a durva északi paraszt képes megütni ezt az asszonyt. – Mennem kell – mondta Anna. Gyors csókot lehelt még a férfi arcára és sietve, mielőtt a könnyei előtörtek volna, kilépett az ajtón. Most még nyugtalanabbul ment végig a folyosón, mint tegnap reggel, mikor az első szerelmes éjszakájuk után tért vissza szobájába. Most tudja, hogy Arne itt van, ha benyit, ott találja a szobájában. Negyed tíz. Azt fogja mondani, moziból jön. De hirtelen egyik kairói mozinak sem tudná megmondani a nevét… Belépett a szobába. Milyen rossz hazudni, milyen nehéz dolog színészkedni… – Arne! Isten hozott! Mikor érkeztél? – Most pár perce! Nem mondta a liftes? – Nem szólt… Persze, erre nem gondolt Anna, hiszen a liftes szólt volna, ha tényleg most jött volna a lifttel. – Honnan jössz ilyen későn? – Moziban voltam. Ne haragudj! Ha tudtam volna, hogy megérkezel, itthon vártalak volna… Miért nem sürgönyöztél? – Azt csak olyan férjek teszik, akik nem akarják rajtakapni a feleségüket. Nálad, remélem, ilyesmitől nem kell tartanom… Nem ismerkedtél meg senkivel…? – Senkivel. – Na jól van. Most lemehetünk vacsorázni, a vonaton nem volt étkezőkocsi, úgy érzem, éhen halok! Anna látta, hogy a férje aránylag elég jó hangulatban van, nem kötekedik és nem kifogásol mindent. Még a moziért sem szól… – Remek üzleti eredményeket értem el Port-Saidban. Nagy csomó pénzt keresek ezeken a gazfickókon – mesélte vacsora közben. Anna rögtön gondolta, hogy csakis egy sikerült üzlet lehet a jó hangulat oka. Semmi más a világon nem tudott Arne-nak örömet szerezni. Mohón ette a vacsorát és nagy kortyokban itta a bort, pedig tudta, hogy a gyomra nem bírja. Sokszor dicsekedett vele, hogy fiatal korában kancsószám itta az erős, svéd puncsot. De ez régen 73

volt, most legfeljebb egy-két pohár whiskyt ihatott szódával hígítva. A sok evéstől pedig erősen elhízott az utóbbi időben. Magas, testes alakja a nagyon jól szabott öltönyökben is úgy hatott, mint egy ormótlan liszteszsák. Anna most képtelen volt enni. George-dzsal már vacsorázott és az az izgalom, amit fent a szobában érzett, mikor meghallotta Arne hangját, még most is benne remegett. Utána az a gyors, hirtelen búcsú… És most üljön itt nyugodtan és vacsorázzék. – Miért nem eszel? Egyél! – Nincs étvágyam… – Elég baj! Nem is nézel jól ki. Fáradtnak látszol! – Talán a melegtől, szörnyű meleg van itt Kairóban… – Még két napig ki fogod bírni! Akkor elutazunk… – Hová…? Anna megérezte, hogy az élete függ ettől a választól. – Visszamegyünk Alexandriába, ha az első szállítmány gyapotot behajózzák, ott kell lennem. Bosszant, hogy mi az ördögnek hozattalak ide erre a néhány napra. És a nagy bőröndöket is otthagyhattuk volna a Cecil Hotelben. – Alexandriába? – kérdezte szinte megszédülve a váratlan örömtől. – Ez biztos? – Persze, hogy biztos! Ennyire örülsz? Hát Kairó nem tetszik neked? A piramisok, meg a múzeum mégiscsak nagy élmény lehetett számodra. Kairót sohasem felejtheti el az ember! – Kairót soha… – ismételte halkan Anna. Mikor felmentek és a második emeleten kiléptek a liftből, a 9-es szoba előtt kellett elmenniük. A kilencesben lakott George. Anna majdnem sírva fakadt, mikor arra az ajtóra nézett. Abban a szobában élte át az első boldogságot… Még ma délután is milyen csodálatosan szép volt minden és most már talán másvalaki alszik odabent. George pedig valahol a sivatagon át robog Alexandria felé… Talán már meg is érkezett. Milyen jó lenne még most éjjel felhívni, csak egy pillanatra hallani a hangját, megnyugodni, hogy nem történt semmi baja az úton. És megmondani a nagy örömhírt: két nap múlva már találkoznak! Hamar levetkőzött és az ágyához vette a telefont. Egészen halkan, nehogy Arne szobájába áthallatsszon, kérte az interurbán-központot. Tudta, hogy őrültség, amit tesz… Még mielőtt a központ jelentkezett, nyílt az ajtó és Arne lépett be. Már levetkőzött, pizsamája felett házikabátot viselt. Anna hirtelen letette a kagylót. Szerencséje volt. Arne nem vett észre semmit. Odajött az ágyhoz. – Van egy meglepetésem a számodra, azt hiszem, örülni fogsz neki! – Micsoda? – A király születésnapján mi is ott leszünk a gardenpartyn. Alexandriában lesz, a nyári palotában… Holnap a követségen megkapom a meghívót! Nos, nem is örülsz? – Dehogynem, nagyon örülök! – Van valami szép ruhád erre az alkalomra? – Van. Amit Párizsban vettünk. – Akkor jó! Azt akarom, hogy szép legyél! Megveregette most az asszony arcát és Anna ijedten látta, hogy oda akar jönni hozzá az ágyba. Le is vette a házikabátot és kényelmesen lerúgta a papucsot. – Arne! Kérlek, hagyj aludni, menj vissza a szobádba… – Dehogy megyek! Azzal befeküdt hozzá, kövér, nehéz teste alatt nagyot nyekkent az ágy. Otthonosan nyúlt Anna után, de ő irtózattal lökte el magától: – Hagyjál! – sikította szinte eszelősen és kiugrott az ágyból. – Mi van veled – kérdezte megdöbbenve Arne –, megbolondultál?

74

Ez még nem fordult elő köztük. Ha Arne nagy ritkán bement a felesége hálószobájába, az mindig engedelmesen tűrte az ölelését. Nem ellenkezett soha, igaz, mint valami áldozati bárány, úgy viselkedett, de nem bolondult meg, mint most. Anna sápadtan állt az ablaknál. Kibontott szőke hajával, a hosszú, átlátszó csipkeingben olyan szép volt, mint még soha. Arne vágyát ez az ellenkezés még jobban szította. – Azonnal gyere vissza! A feleségem vagy, engedelmességgel tartozol nekem! – Könyörgöm, hagyj…! – Ne könyörögj! Azonnal gyere ide… – Nem, nem! – sikította Anna és egész testében reszketett. Arne most már dühbe gurult. Kiugrott az ágyból és az asszony felé tartott. – Te, vigyázz magadra…! – Kiugróm az ablakon! – kiáltotta Anna és fellépett az ablakpárkányra. – Ugorj! Nem lesz kár érted! Te! Te! Ahelyett, hogy örülnél, hogy még kellesz nekem! Hát miért tartalak, mi…? Azért a rengeteg pénzért, amit eddig rád költöttem, a világ legkülönb nőjét megkaphattam volna, nem egy ilyen kis senkit, mint te! No, megállj! Ezt még megkeserülöd! Kiment a szobából és becsapta az ajtót. Anna még sokáig állt az ablaknál. Irtózott visszafeküdni abba az ágyba, ahol Arne feküdt. Borzasztó ez, el kellene szökni, menekülni innen… Ő csak George-é, csak az övé… És bejön ide ez a kövér, öreg ember, a legborzasztóbb az, hogy joga van bejönni, hiszen a férje… Az ura… Úristen, ha most elgondolja, hogy tudta ezt öt évig kibírni… Öt év, milyen rettenetesen hosszú idő. Talán csak azért bírta, mert fogalma sem volt róla, milyen a boldogság… De most már tudja… George a boldogság, George a szerelem, ő az, akiért érdemes volt egyáltalán a világra jönni. Ez a két nap boldogság több volt, mint amit eddig összesen kapott az élettől. Kinézett az ablakon. Lent feketén hömpölygött a Nílus. Ha az előbb leugrott volna és meghal, Úristen, micsoda őrültség lett volna… Hiszen még annyi boldogság vár rájuk. Holnapután ismét találkoznak. George hogy meg lesz lepve, hogy fog örülni, erre nem számított… Aznap lesz a gardenparty. George-nak ott kell lennie, az biztos. Nem is értesíti, micsoda meglepetés lesz! George hogy fog nézni, ha egyszerre megpillantja őt a királyi palotában…

XIV.

Faruk király születésnapján egész Egyiptom zászlódíszt öltött. A városok legfényesebb palotáiban és a bennszülöttek legegyszerűbb viskóiban egyformán őszinte szívvel, bensőségesen ünnepelték az ifjú uralkodót. A királyi család Alexandriában tartózkodott, a Montazah nevű nyári palotában. De a fogadások és ünnepségek színhelye a régi nyári palota, a Raseltin volt. A hagyományos születésnapi gardenpartyt is itt rendezték minden évben. Ezen az ünnepélyen megjelent maga az uralkodó is, az egész udvartartás, a kormány tagjai, a diplomáciai kar, az itt időző előkelő külföldiek, akik követségeik révén szerezhettek meghívót és az itt állomásozó angol ezredek tisztikara. A gárdaezred tisztjei az angol királyt képviselték ezen az ünnepségen. Barbara, mint McCornick angol ezredesnek a felesége, ezeken a gardenpartykon a legelőkelőbb vendégek közé számított. Mint mindenütt, itt is ő keltette a legnagyobb feltűnést, ruhájáról mindig napokig beszéltek és a beszámolókban a nevét a királyi hercegnőké után írták. Azzal a különbséggel, hogy azokat csak rang szerint felsorolták, míg Barbaráról ódákat zengtek a divattudósítók.

75

Káprázatos, vörös hajú szépségéről, az ilyen vagy olyan színű ruhakölteményben, melyet többnyire Párizsból hozatott, ahol Schiaparelly külön az ő egyéniségéhez tervezte. A szoknya rafinált szabását egyenesen Barbara McCornick csodálatos csípővonalához komponálta. Ez kellett Barbarának. Hiúsága határtalan volt és boldogan áldozta pénzét nemcsak a ruhákra, de a divatrovatok vezetőire is, akik közül némelyik komoly összeget vágott zsebre ezekért a dicshimnuszokért. Érdekes véletlen volt, hogy Barbara születésnapja ugyanarra a napra esett, mint a királyé. Otthon nem rendezhetett estélyt, hiszen a gardenpartyn kellett részt vennie. – Ezt csinálják utánam – mondta sokszor –, a születésnapomat minden évben a királyi palotában ünneplem meg! Ma valahogy nem tudott örülni sem a gardenpartynak, sem a születésnapjának… Harmincöt éves lett ezen a napon. Harmincöt! Legszívesebben önmaga előtt is letagadta volna ezt a számot. – Szinte hihetetlen, öt év múlva negyven éves leszek – gondolta és sokáig nézte magát a földig érő, csiszolt tükrében. Arcán egyetlen ránc sem volt még, egyetlen áruló kis szarkaláb sem akadt a szeme sarkában, nem hiába kínoztatta magát annyit a kozmetikusnál. Alakja is kifogástalan volt, sehol semmi háj, csak csupa kisportolt izom. És mégis… Hiába, harminc évesnél kevesebbnek mégsem mondatná magát. Igaz, a kis Rosemary is tízéves már, ő tehát harminc… Valamikor hogy félt ettől a számtól, a harmadik X-től. Huszonhat éves volt legtovább, ezt a kort szerette legjobban, ez illett leginkább az egyéniségéhez. Ennél fiatalabb egy igazán nagystílű nő nem is lehet, viszont idősebb sem akart lenni. Jimmy, az új szeretője is huszonhat éves. Micsoda kölyök, nemrég lett főhadnagy. Csak néhány napja, hogy ez a dolog tart, de Barbara máris unja… Szép fiú, de semmi több! Tulajdonképpen nem is tudta, hogy miért választotta Jimmyt. Valószínűleg, mert pont ő volt akkor kéznél, amikor George-dzsal ezek az izgalmak voltak. Aznap, amikor a gyakorlótéren az a kínos jelenet lejátszódott és George képes volt arra a szemtelenségre is, hogy délután beállítson hozzájuk és a férjétől kérjen szabadságot. Nos, még akkor este dühében és tehetetlen bosszújában odaadta magát a főhadnagynak… De kin állt ezzel bosszút? Kin? George-nak bizonyára már mindegy, hogy ő mit csinál, nagyon oda lehet azért a szőke nőért, ha elutazott hozzá Kairóba. Két nap szabadságot kért. Tehát már visszajött. Ott lesz este a királyi palotában. Tavaly ilyenkor együtt voltak, George akkoriban kezdett udvarolni neki. Milyen remekül hatott mellette az aranysujtásos gárda-díszegyenruhájában. Ez a kis Jimmy csak lovastiszt. De a szőkesége jól fog hatni zöld ruhája mellett. Ez a vén Petrowna tényleg ügyes, a zöld ruha igazán gyönyörű lett! És a platinaróka-kabáttól mindenki el fog ájulni! New Yorkból hozatta a rókákat. Európában még nem ismerik ezeket a kitenyésztett állatokat, alig pár darab van belőlük az egész világon. 1939-ben ő az első nő, akinek ilyen kabátja van, még hozzá nyolc állatból. Kár, hogy ilyen meleg van ma. A hőmérő már reggel harmincnégy fokot mutat árnyékban, meg fog sülni azokban a rókákban. De ha belehal, akkor is felveszi, hadd irigykedjenek. Megint csak ő lesz a legszebb, az biztos. Istenem, ha az emberek tudnák, hogy már harmincöt éves. De nem tudja senki… Leült a tükör elé és nézte magát. Mi lesz, ha egyszer már nem lesz szép, ha nem látszik fiatalnak? Mi lesz akkor…? Semmi értelme nem lesz az életének, hiszen eddig kizárólag az volt, hogy a szépségét bámultatta, ünnepeltette! Borzasztó lehet öregnek lenni! Más nőnek voltak más céljai is az életben, aki szegény, az gazdag akart lenni, aki színésznő, jó szerepeket kívánt, a hivatalnoknő jó állást, a varrónő sok rendelést, a cseléd jó borravalót, mindenki akart valamit, csak ő nem akart soha semmi mást, csak

76

szépsége által feltűnni…! És ha ez egy napon már nem sikerülne, akkor üressé és céltalanná válna minden. Vajon mikor lesz ez? Öt év múlva negyven éves! Ó, ha ezt Jimmy sejtené… Milyen szerelmes belé ez a kölyök! Ezt egészen megbolondította! Kell az ilyesmi az ember életében, szinte furcsa lenne a napi program, ha a reggeli lovaglás, tenisz és esti koktélpartik között nem ugorhatna fel egy-két órára valami kis garzonlakásba, ahol egy ilyen szerelmes fiú várja, felgyújtva és megvadulva… Ezt a Jimmyt egy kicsit még tanítani kell, kevés a rutinja és túlságosan megvadul mindig. A legmulatságosabb az, hogy a legvadabb pillanatokban sem feledkezik meg a köteles tiszteletről, amivel ő, a kis főhadnagy tartozik az ezredes úr feleségének… Helyes kölyök ez a Jimmy. Érdekes, ez már legalább az ötödik Jimmy az életében. Ezek a Jimmyk mind szőkék és igen kedvesek voltak. Emlékszik egyre, pár évvel ezelőtt a Riviérán. Az teniszbajnok volt, szintén Jimmynek hívták. Egy másik, az parkett-táncos volt, St. Moritzban. Persze, ez csak utólag derült ki róla. Fent a hegyen ismerkedtek meg, remek sídressze volt a fiúnak, nagyon előkelőnek látszott. Mikor kiderült róla, hogy parkett-táncos, már késő volt… De mindegy, kedves kaland volt ez is és Barbara úgy könyvelte el magában, mint egy különleges sikert. Ha egy parkett-táncos szerelemből udvarol egy asszonynak, az majdnem olyan nagydolog, mintha egy kokott valakinek ingyen adja oda magát. Méghozzá olyan valakinek, aki gazdag. Volt egy Jimmy itt, Alexandriában is, még az első évben, mikor idekerültek. Az attasé volt a követségen. És rettenetesen régen, mikor kislány korában, Amerikában is volt egy Jimmy-je… Talán tizenhét éves volt akkor. Milyen rég volt. Így érzi az ember, hogy mégis csak öreg. Tizennyolc évvel ezelőtt már flörtölt, sőt… Mit is mondott George ott a lovardában olyan bántó, sértő hangon…? Hogy talán az ötvenedik volt nála… Lehetséges! Barbara nem tartotta számon, lehet, hogy még többen voltak. Tizennyolc év, hosszú idő! Egyszer unalmában össze akarta írni őket, de abbahagyta, úgysem jutottak volna mind eszébe… Naiv dolog az ilyen naplóírás. Kislány korában vezetett naplót, abból is baj lett, mert a mama megtalálta. Már a tánciskolában is nagyon udvaroltak neki és már akkor is tudott bánni a fiúkkal. Igaz, hogy nagyon szép kislány volt. Ha Rosemary olyan lenne…! Most megint belenyilallt a fájdalom, hogy a gyereke csúnya. Szegény kis Rosemary, sohasem tudja meg, milyen öröm, milyen boldogság, egy szép nőnek az élete! Most még gyerek, még vannak más örömei. Hogy tud örülni annak a kis pónilónak. A gyakorlótéren minden délután körbekocsikázik vele. Kopogtak. Rosemary jött gratulálni a születésnapjára. – Édes anyukám, az Istenke éltessen! – mondotta ünnepélyesen és átnyújtotta az ajándékát. Szép kis terítőt hímzett, a mintáját is egyedül tervezte és rajzolta. Barbara összecsókolta a gyermeket. – Drága kicsikém, milyen ügyes vagy! – mondta meghatódva. A briliáns gyűrűnek, férje ajándékának nem tudott így örülni. – Az én pénzemből vette – gondolta és unottan lökte be az ékszer kazettájába a többi közé.

XV.

Anna a délutáni vonattal érkezett Alexandriába. Egész úton elviselhetetlen volt a hőség. Arne egész úton aludt. 77

Ez volt a legrosszabb vonat, de nem volt más választásuk, ha ott akarnak lenni a mai gardenpartyn. Anna már tegnap szeretett volna jönni, de nem lehetett, Arne-nak még egy fontos üzleti tárgyalása volt Kairóban. Egyébként sem voltak beszélő viszonyban, Arne azért az éjszakai hálószoba-jelenetért nagyon haragudott. Anna olvasni próbált az úton, de képtelen volt a figyelmét bármire összpontosítani. Csak George-ra tudott gondolni. Még ma viszontlátja… Tegnap sürgönyözött neki, de nem írta meg, hogy mikor jön, hadd legyen tökéletes a meglepetés! „Előbb találkozunk, mint reméltük és ott, ahol nem is gondolnád!” Ez elég titokzatos volt. Anna szerette az ilyen gyerekes dolgokat. Vajon mit érez majd George, ha őt meglátja a királyi palotában…? Vajon felkéri-e táncolni? Egyáltalán lesz-e tánc? Fogalma sem volt róla, milyen lehet egy ilyen királyi születésnap… Ahogy megérkeztek a Grand Hotel Cecilbe, azonnal kicsomagolta a báli ruháját és odaadta a szobalánynak átvasalni. Aztán lesietett a szálloda fodrászszalonjába. Arne is nagyon készülődött. A frakkjára kitűzte két rendjelét is. Elég sok pénzbe kerültek, ilyen alkalmakkor szeretett kérkedni vele. Svédországban mindenki tudta, hogy bármelyik meggazdagodott fűszeres, ha bizonyos összeget áldoz, kaphat ilyen kitüntetést. Annát a fodrásznál elfogta a kísértés, hogy felhívja George-ot. De nem! Mégsem ronthatja el a meglepetést. Egy óra múlva kezdődik a gardenparty, akkor úgyis találkoznak… Néhány perccel hét óra előtt Anna teljesen készen állott a tükör előtt. Égszínkék, földig érő ruhát viselt, ugyanilyen színű, nagy szélű, átlátszó kalapot. Szőke haját csigákba süttette, olyan volt így, mint egy elsőbálos húszéves lány. Arne benyitott. Erre az alkalomra, úgy látszik felfüggesztette haragját. – Készen vagy? – kérdezte. – Igen – válaszolt az asszony engedelmesen és megfordult. – Ez az a gardenparty ruha, amit Párizsban vettünk, most vettem fel először… Arne némán nézte a feleségét. Még soha nem látta ilyen szépnek. Megdöbbent ettől a felfedezéstől, hogy ez a fiatalasszony, aki az ő tulajdona, ilyen feltűnően szép. Mintha nem is élőlény volna, hanem valami festmény, „fiatal lány égszínkékben”, vagy valami hasonló sablonos című elképzelés. – Mehetünk! – mondta kurtán és egy búcsúpillantást vetett a nagy állótükörbe. Kifogástalan frakk feszült rajta, gomblyukában csillogott a két rendje. Őszes haja szabályosan átfésülve a kopaszodáson – olyan volt, mint egy előkelő apa, aki bálozni viszi a lányát. A hotel előtt néhány percig vártak. A svéd követ megígérte, hogy az autóján értük jön. Arne-t régi barátság szálai fűzték a követhez és most örült, hogy felújíthatta vele a kapcsolatokat. A nagy diplomáciai kocsi megállt a bejárat előtt. A követ és a feleség barátságosan üdvözölték őket. A férfi nagyon magas és sovány, tipikus svéd volt, néhány évvel lehetett csak idősebb Arnenál. A felesége is közel volt az ötvenhez és kissé elhízott. Erősen fűzte magát, ami nagyon kényelmetlen lehetett ebben a hőségben. Annához nagyon kedves volt, megdicsérte a ruháját is és látszott, hogy őszintén el van ragadtatva tőle. Anna is megtalálta a kellő hangnemet, úgy beszélt vele, mint otthon a mama előkelő „kegyelmes asszony” barátnőivel. A követné elpanaszolta, hogy nem bírja ezt az állandó hőséget. Alig várja, hogy férje visszavonuljon és ismét Svédországban élhessenek. Néha kibírhatatlan honvágya van. Évek óta nem látott havat, Istenem, milyen gyönyörű pedig egy olyan északi tél… Itt ez az örökös, elviselhetetlen napsütés, a sok bosszúság a néger és arab cselédekkel. És a folytonos társadalmi élet, rettenetesen fárasztó. Ha az ember már nem fiatal, mindez csak tortúra számára. Most is ez a gardenparty, ebben a kínzó hőségben… A kegyelmes asszony a fűzőjébe préselve úgy szenvedett, mint az inkvizíció áldozata. Közben odaértek a nyári palota elé. Hosszú autósorok álltak már itt és jó ideig kellett várni, amíg felhajthattak a kapubejáró elé. Hajlongó, livrés lakájok vezették a vendégeket a számukra kijelölt asztalokhoz. 78

Anna bámulva nézett körül. Ilyen káprázatosan szépet, mint a királyi palota parkja még álmában sem tudott elképzelni. A trópusi növények színorgiája között, a legcsodálatosabb márványszobrok, csobogó szökőkutak. A pazar porcelánokkal és csiszolt kristályokkal terített asztalok körül a királyi lakájok hordták a frissítőkkel, jeges italokkal, rafinált parfékkal és tortákkal megrakott nehéz ezüst tálakat. Leültek a számukra fenntartott asztalhoz. Anna izgatottan nézett körül, hol láthatja meg végre George-ot. Rengeteg tisztet látott, de őt még nem sikerült felfedeznie. Arra nem gondolt, hogy itt ennyien lesznek, ilyen nyüzsgő, nagy embertömeg. A sok frakk, estélyi ruha egy nagy, színes forgataggá olvadt, itt megtalálni valakit, majdnem reménytelennek látszott. Legalább négy zenekart látott, ezek fognak felváltva játszani. – Tánc lesz? – kérdezte kíváncsian. – Persze – mondta a követ – ha Őfelsége a király már itt lesz. Most őt várják, ott, azon az emelvényen fog ülni. Anna odanézett és megpillantotta George-ot. Közvetlenül az emelvény mellett állt, két másik gárdatiszttel. Ebben az aranysujtásos díszegyenruhában még nem látta. Oh, Istenem! Hirtelen valami forró, remegő boldogság fogta el, ez a férfi ott, ez a gyönyörű gárdatiszt, ez engem szeret… Hozzám tartozik! Nem tudja senki, nem sejti senki, ez a mi titkunk… Anna tévedett. Ezt titkot éppen most tárgyalták ki gúnyosan az egyik asztalnál. Petrowna hercegnő, alighogy megpillantotta Annát, nem bírt magával. Bár egy másik társasággal ült, otthagyta őket, hogy Barbarával közölje ezt a szenzációt: – Itt van az a nő, akivel Dowery kapitány Kairóba utazott… Barbara egy hosszú asztalnál ült, körülrajongva a tisztikar tagjaitól. Balján kissé félszegen ült Jimmy, még új volt neki ez a szerepkör, mindenki tudta, hogy ő az új kegyenc. McCornick elég távol ült a feleségétől, nem sokat törődött vele. Garrett ezredessel, a laktanyaparancsnokkal beszélgetett. Mikor Petrowna hercegnő odajött, Barbara rögtön helyet szorított neki maga mellett. – Csak egy pillanatra, valamit szeretnék mondani – mosolygott mézédesen a hercegnő. Aztán Barbara füléhez hajolt és úgy súgta bele: – Akarja látni azt a nőt, akivel Dowery kapitány együtt utazott? Itt van, nézze, a svéd követ asztalánál ül… Ez az! Barbara odanézett. Egészen fiatal, nagyon szép szőke nőt látott. – Ez a fiatal lány? – Nem lány, asszony – mondta a hercegnő. – Nos, mint szól hozzá? De hogy kerül ez ide, a követ asztalához, az embernek megáll az esze! És Dowery kapitány miért nincs vele, úgy látszik vége a nagy szerelemnek, már szakítottak… Barbara nézte Annát és amit soha eddig nem érzett: irigyelte. – Szebb, mint én, gondolta keserűen, szebb! Fiatal! Milyen fiatal… George nincs vele, vajon miért…? Talán igaza van a hercegnőnek és tényleg vége az ügynek. Hirtelen átvillant rajta, hogy akkor vissza tudná szerezni George-ot…! Megbocsát neki mindent, a félvér lányt, a sértéseket, mindent, csak újra az övé lehessen… George távol tőle, az emelvénynél ült, két másik gárdatiszttel. Ide kellene hívni, gondolta Barbara, üljenek át ide, a mi asztalunkhoz… De már késő volt. Ebben a pillanatban megszólaltak a harsonák, mindenki felállt és éljenzésben tört ki, a díszemelvényen megjelent a királyi pár. Faruk, az ifjú uralkodó angol szabású frakkot viselt, fején piros fezt. Fiatal felesége, a babaarcú Faridah gyönyörű estélyi ruhában volt, de törékeny alakján már erősen meglátszott a közelgő anyaság. Hatalmas strucctoll legyezőjével takargatta magát. Kis fátyolos kalapot viselt, mely megfelelt a legújabb párizsi divatnak, de a fátyol kissé eltakarta az arcát és ezzel eleget tett a mohamedán vallás szabályainak is.

79

A miniszterek és a többi előkelő egyiptomi főurak feleségei is ezt a megoldást választották, mindegyiknek a kalapját fátyol díszítette, hogy mégse jelenjenek meg teljesen fedetlen arccal a nyilvánosság előtt. A férfiak, a pasák, beyek mind kifogástalan frakkot viseltek, de fejükön kivétel nélkül piros fez volt. A király most cerclét tartott, többeket kitüntetett megszólításával. A tisztek mind feszes vigyázzállásban álltak. Anna gyönyörködve nézte George-ot, ahogy karcsú derekát kihúzva, szálfaegyenesen, mereven állt, az uralkodó felé fordulva. Bár nézne ide! Csak már venné őt észre! De pont a legrosszabb helyen ülnek, az is lehet, hogy George egész este nem fogja meglátni. Istenem, milyen rossz ötlet volt, ez a „meglepetés”! Azonnal, ahogy megérkeztek, fel kellett volna hívni telefonon. – Megkezdődik a tánc! – mondta a követ. Csakugyan, a király most engedélyt adott, hogy a tulajdonképpeni mulatság elkezdődjék. Remek tánczene harsant fel, az egyik zenekar, fehér frakkos néger zenészek játszani kezdtek. Az asztaloktól, most a tánchelyre tódultak és megkezdődött a tánc. Anna kétségbeesve látta, hogy George továbbra is háttal ül, a tánchely felé fordítva a fejét, kizárt dolog, hogy észrevehesse őt. Ha lemehetne a tánchelyre, akkor rögtön észrevenné. De hát kivel menjen? Arne nem táncol, a követ pedig… Anna megpróbálkozott: – Nem táncol? – kérdezte kedves mosollyal. – Sajnos, ez már nem nekem való mulatság – mondta a követ. A követ felesége még megjegyezte: – Kár, hogy itt nem az a szokás, ami otthon, Svédországban. Ott egyszerűen bárki idejöhetne és felkérhetné táncolni. Amilyen szép teremtés, azt hiszem, sorba állnának a táncosok az asztalánál… Arne közbeszólt: – Nem azért jöttünk, hogy a feleségem táncoljon. Nem is engedem meg neki. – Nincs igaza, Jörgsen – mondta a követné –, hiszen olyan fiatal még, természetes, hogy táncolni vágyik! Anna most már végképp elkeseredett, itt van, néhány lépésnyire George-tól és az mégsem látja őt. És ha látná? Vajon idejönne-e felkérni…? Mit szólna Arne, hogy egy angol gárdatiszt egyenesen az asztalukhoz lép és felkéri őt? Gyanút fogna, az biztos. És egy táncért, akármilyen gyönyörű is volna ott lent a márványkockákon George-dzsal táncolni, mégsem volna érdemes Arne gyanúját felkelteni. Megelégedett azzal, hogy legalább ő látja George-ot. Még mindig ott ül az emelvénynél, pedig a király már nincs ott, kíséretével együtt visszavonult. Nem messze tőlük egy asztalnál kreol bőrű, turbános férfi ült. Ez a férfi olyan merően nézte Annát, olyan leplezetlen elragadtatással, hogy kényelmetlenné kezdett válni. A kegyelmes asszony is észrevette és odasúgta Annának: – Micsoda hódítást csinált, nézze ezt a hindu férfit, hogy bámulja magát. Nem is szól a másikhoz egy szót sem, csak némán bámul… Ketten ültek az asztalnál. Az, amelyik Annát nézte, fekete szemű, sovány férfi volt, kis vékony bajuszt viselt és ha nem lett volna turbán a fején, nyugodtan cigányprímásnak nézhette volna az ember. Persze, ha Pesten találkozik vele és nem az egyiptomi királyi palotában. Aki vele ült, sárgás bőrű, idősebb férfi, azon inkább meglátszott, hogy hindu. Szinte megkövültek a meglepetéstől, mikor ez a sárga képű odalépett az asztalukhoz, meghajolt és kifogástalan angolsággal így szólt: – Rahiddha Nukara, szárnysegéd vagyok. Fenséges uram, a nilgiri maharadzsa nevében, az ő számára táncra kérem a fiatal hölgyet. Az urak közül nem tudom, kiben tisztelhetem a kisasszony édesapját, kérem, ne utasítsa vissza a fenséges úr kérését…

80

Arne elvörösödött. Ha nem a királyi palotában volna és főleg nem a követ társaságában, bizonyára valami gorombaságot mond. De így, csak ezt mondta: – A hölgy a feleségem! De ha akar, elmehet táncolni! Meg volt győződve, hogy Anna úgysem megy. De tévedett, Anna, mint egy megmentőt üdvözölte a hindut, végre kimehet a tánchelyre, végre észre fogja venni George! Az ő kedvéért még magával az ördöggel is kiállt volna táncolni! Örökké hálás lesz ennek a cigányprímás képű maharadzsának, hogy táncra kérte… A követ is csodálkozott, mikor Anna elment a sárga képűvel, de a felesége védte: – Olyan fiatal még, miért ne táncolna, nincs abban semmi! No és a maharadzsával, hiszen ez csak megtisztelő! Anna közben odaért a maharadzsa asztalához. Az felállt közben és mély meghajlással üdvözölte. – Kisasszony, nagyon köszönöm, hogy nem utasított vissza! Szabad a karját? Anna belekarolt és a tánchely felé indult vele. Arne-ban forrt a düh, majd szétrepesztette. A frakking kemény gallérja hirtelen úgy szorította, mintha meg akarná fojtani. – Majd adok én neki maharadzsát, gondolta, úgy összeverem, hogy nem marad egyetlen ép csontja…! A maharadzsa jól táncolt. Valamivel alacsonyabb volt, mint Anna. Ez volt a szerencse, mert így a válla felett Anna kényelmesen elnézhetett és nézett is erősen az emelvény felé, hiszen ha most nem veszi észre George, akkor hiába jött ki ezzel táncolni, és hiába haragította meg Arne-t. Mert hogy Arne dühöng, azt tudta: Nem baj – csak George venné már észre! Végre! George ide nézett! Ide néz! Észrevette… Anna boldog és szerelmes mosollyal nézett rá a maharadzsa válla felett, de George hidegen nézett vissza. Úristen, mit jelentsen ez…? George ahelyett, hogy örülne a váratlan viszontlátásnak, szinte megdöbbenve nézi őt. Anna nem sejthette, mit érez George. Itt áll gyanútlanul és egyszerre megpillantja Annát egy idegen férfival táncolni. Egy hinduval… Mikor érkezett meg? Itt van Alexandriában és ahelyett, hogy hozzá sietne, itt táncol ezzel! Kije lehet neki ez a hindu…? Még soha életében nem érzett féltékenységet, de most úgy érezte, egy ökölcsapással agyon tudná ütni ezt a turbános férfit, aki a karjaiban tartja Annát. Ebben a percben Barbara táncolt el előtte. Kedvesen és hívogatóan mosolygott rá, mintha nem is lennének haragban. Kötelessége felkérni, azt tudta, ezzel tartozott az udvariasságnak, fél perc múlva úgyis lekérik, hiszen az egész tisztikarral táncol, és akkor túlesett az egészen. Odalépett és felkérte Barbarát. Az asszony diadalmasan simult a karjaiba. Azt már észrevette, hogy a szőke nő a maharadzsával táncol. Ismerte a maharadzsát, egyszer St. Moritz-ban látta. Tudta, hogy meseszerűen gazdag és ha egy nőt kiszemel magának, azt meg is szerzi. – Rosszkedvűnek látszol, George – mondta fölényes mosollyal –, csak nem az bánt, hogy a kis szőkédet megvette magának a nilgiri maharadzsa? – Az a hindu, az maharadzsa? – kérdezte meglepve George. – Igen – mosolygott gonoszul Barbara –, ismerem St. Moritz-ból. Mint minden színes, ez is szereti a szőke nőket! Ez már erős volt. George úgy érezte, felordít fájdalmában. Szerencsére egy tiszt közeledett és lekérte az asszonyt. George visszament az előbbi helyére és merően nézte Annát. Tehát egy maharadzsa… Persze, hiszen Annát csak a pénz izgatja! Ha nem így lenne, miért ment volna férjhez az öreg svédhez…? Anna most már nem nézett George felé. Mikor látta, hogy Barbarával táncol, majdnem sírva fakadt. Rögtön felismerte, hogy ez az, akinek a képét a hercegnő a vonatban mutatta, akire olyan célzásokat tett George-dzsal kapcsolatban. Ez a vörös hajú! Persze, ezért nem örül neki, ezért bólintott csak olyan fagyosan felé. Úristen, hát ez az a nagy szerelem? Az után a kairói két nap után ilyen hűvösen köszön…? 81

A maharadzsa beszédére alig tudott figyelni. Éppen véget ért a tánc is. A maharadzsa az asztalukig kísérte, ott kezet csókolt neki a társaság felé udvariasan bólintott és visszament a helyére. George látta ezt a jelenetet, hiszen szemmel kísérte Annát. Tehát nem a maharadzsával van itt, hanem a férjével! Most leül az asztalhoz. Ki van még velük? Most látta, hogy a svéd követ és a felesége. Szóval ezekkel van itt. Ez a maharadzsa nyilván csak felkérte táncolni… Édes kis Anna, és hogy meggyanúsította rögtön. Azonnal beszélni fog vele, odamegy és táncra kéri. Megindult az asztaluk felé, de mégis meggondolta magát. Őrültség volna, ezzel elronthat mindent. Egy barátját fogja odaküldeni és majd attól lekéri. Körülnézett. Barcker főhadnagyot kérte meg, akivel az imént egy asztalnál ült. Barcker jó fiú volt, de nem kimondottan lángész. – Odamész ahhoz a szőke hölgyhöz, látod, ott ül a svéd követtel, bemutatkozol neki és felkéred táncolni! – Boldogan – mondta Barcker főhadnagy. – De azt megmondom a társaságnak, hogy te küldesz… – Dehogy mondod! Isten őrizz! Azért küldelek téged, mert nem akarom, hogy az én nevemet ott egyáltalán meghallják. Aztán egy idő múlva majd lekérem tőled… – Ne kérd! Nekem nagyon tetszik az a szőke lány és szívesen táncolok vele egész este… – Azt elhiszem! De nem lány, asszony, az az őszes hajú, kövér a férje… – Ja, úgy! Már kezdem érteni a dolgot – nevetett Barcker és megindult Annáék felé. Anna elkeseredve ült az asztalnál. Arne epés megjegyzéseket tett a maharadzsára, de ezzel most nem törődött, azzal sem, hogy otthon bizonyára összeveri. Mindez oly mellékes volt… George hideg tekintete úgy fájt, oly érthetetlen volt. Hát ezt a vörös hajú nőt szereti mégis… Ő tehát csak kaland volt, kétnapos kairói kaland… A nagy szerelmet csak hazudta… Ebben a percben egy gárdatiszt lépett az asztalukhoz. – Barcker főhadnagy vagyok – hajolt meg udvariasan. – Bocsánatot kérek, ha zavarom önöket, de a fiatal hölgyet bátorkodom táncra kérni. Igen tisztelt férje, úgy látom, nem táncol – mondta és kérdően Arne-ra nézett. Arne-t ez meglepte. Végre valaki, aki nem nézi őt Anna apjának. – Kérem, ha a feleségemnek kedve van… Annának persze volt. Majd megmutatja ő George-nak, hogy más gárdatiszt is van a világon! Olyan, aki szívesen táncol vele! Mikor a tánchely felé mentek a főhadnagy rögtön bevallotta: – A barátom, Dowery kapitány küldött, szeretne önnel táncolni, de nem akart az asztalukhoz menni, bizonyára különös oka van rá… Ó, most egyszerre megváltozott az egész világ. Hát George mégis szereti…? Alig várta, hogy George odajöjjön és lekérje. Néhány perc múlva boldogan és szerelmesen simult a karjaiba. – George, drágám! Miért néztél úgy rám az előbb, azt hittem, megszakad a szívem. Hát nem örülsz, hogy itt vagyok…? – Most már örülök, de amikor megpillantottalak azzal a maharadzsával, azt hittem… – Mit hittél? Azért mentem el vele táncolni, hogy végre észrevegyél… Már attól féltem, egész este nem látsz meg, hiszen háttal ültél… – Anna, drágám, van fogalmad, mennyire imádlak…? – Akkor miért táncoltál azzal a vörös hajú nővel? – Te is féltékeny vagy? Az kötelező tánc volt, az ezredesem felesége. – De remélem, más nem kötelező vele? – kérdezte Anna. Jókedvű volt és boldog. George szereti és semmi más nem fontos ezen a világon… Hogy mi lesz otthon, ha hazamennek, az is mindegy volt. Ha Arne félholtra veri, az sem baj, fő, hogy itt van Alexandriában és mindennap együtt lehet George-dzsal. 82

– Milyen szép a ruhád – mondta George. – De jobban szeretnélek a japán kimonóban látni. Otthon, nálam… Mikor j ossz el hozzám? – Holnap… Holnap délután…

Barbarának az egész estéje el volt rontva. Attól a pillanattól kezdve, amikor meglátta, hogy George mégis táncol a szőke nővel, legszívesebben hazament volna. Tehát nincs vége, sőt! Hogy táncoltak… Barbara, ha máshoz nem, de ehhez értett, annak a megállapításához, ha ránézett egy táncoló párra, rögtön látta, hányadán vannak. Ezek úgy táncoltak, mint akik között most kezdődik a legforróbb korszak… A maharadzsa nem jelent semmit. Egyszerűen csak felkérte a nőt. Ez is csak egy jó pont a javára, olyan szép, hogy még ez a maharadzsa is odavan érte. És a tisztek! Mikor látták, hogy George-dzsal táncol, mintha megtört volna a jég. Mintha ez az idegen nő is a tiszti társasághoz tartozna, sorra felkérték. Szinte kézről-kézre repült, mind felkérték, kivétel nélkül. Mind. Csak Jimmy nem. Ki lehet hát ez a nő? Mégsem kalandornő, hiába mondja Petrowna, hiszen akkor nem ülhetne a svéd követtel… Barbara úgy érezte magát, mint aki vereséget szenvedett. Először életében. Méghozzá pont a születésnapján. A harmincötödik születésnapja, úgy látszik, egy döntő dátum. Most kezdődik az az idő, mikor már nem legyőzhetetlen. Jön egy ilyen ismeretlen senki és… Barbara tehetetlen dühében azt sem tudta, mit tegyen. Hirtelen ötlettel kacérkodni kezdett a nilgiri maharadzsával. Forró és sokat ígérő pillantásokat vetett rá, de az nem reagált. Merev arccal ült, tekintetével minduntalan Annát kereste a táncolók között. Barbarát ez bosszantotta. Egy ilyen hindu örüljön, ha ő ránéz, még akkor is, ha százszor maharadzsa… És ez nem örül, sőt észre sem veszi. Mit jelent ez? Öreg vagyok, állapította meg Barbara, öreg! A harmincötödik születésnapomon megváltozott minden, mától kezdve úgy látszik öreg vagyok. Olyan rossz kedve lett, hogy nem is akart tovább maradni. – Menjünk! – szólt oda a férjének. McCornick úgyis unta az ilyen mulatságokat. Örömmel indult. Kivonultak. Jimmy, a kegyenc, néhány tiszt, akik a szűkebb társaságukhoz tartoztak, velük mentek. Barbara McCornick, mint a legyőzött királynő vonult ki a nyári palotából.

XVI.

Két hét telt el a gardenparty óta. Ez a két hét telve volt boldogsággal, de izgalmakkal és rettegéssel is. Anna és George mindennap találkoztak, a szerelmük még olyan friss volt, hogy alig tudtak betelni egymással. Annának mindennap valami újabb haditervet kellett kieszelni, hogy elmehessen a szállodából anélkül, hogy Arne gyanút fogjon és esetleg utána menjen. Mivel még eddig sohasem csalta meg a férjét, fogalma sem volt azokról a sablonos trükkökről, amelyek minden házasságtörő asszonynak a kisujjában vannak. Igaz, hogy helyzete nem volt olyan egyszerű. Egy idegen városban éltek, itt nem mondhatta, hogy a beteg nagynénjét megy

83

meglátogatni, vagy találkozott az utcán egy iskolatársnőjével és beültek egy cukrászdába gyermekkori emlékekről beszélgetni… Egyáltalán nem mondhatott semmit, mert Arne tudta, hogy senkit sem ismer Alexandriában. És még valami. Stockholmban Arne minden délután négytől hétig az irodában volt, onnan egyenesen a klubba ment, ahonnan este kilenckor jött haza. De itt… Arne-nak nem volt rendszeres programja, egyáltalán nem lehetett tudni, mikor megy el a hotelből. Volt úgy, hogy már kora délután elment, üzleti tárgyalása volt valahol, de gyakran bent ült a szobájában és telefonon tárgyalt, ilyenkor Anna nem mehetett el. Arne-t gyakran hívták kártyapartikra, a svéd követ bemutatta néhány honfitársát, ezekkel szívesen pókerezett. De sohasem lehetett előre tudni, mikor fog elmenni. Anna szívszorongva leste a pillanatot, ahogy kilép az ajtón. Néhány perc múlva azután ő is indult, repült George-hoz. Pontos randevút sohasem beszéltek meg. George háromkor hazajött a laktanyából és kezdte várni Annát. Volt úgy, hogy Anna már négykor jött és ott lehetett nála egész délután. Máskor viszont este hét után jött, de csak egy órára, mert belehalt volna, ha egy nap nem láthatja és hiába váratja George-ot… De George szívesen várt akár órákig is, ha csak egy percig is láthatta Annát… Telefonon nem tudták megbeszélni a találkozást, ha George telefonált, majdnem mindig Arne vette fel a kagylót. Anna viszont nem merte George-ot a szállodából felhívni, mert a szobaszámlával együtt a telefonszámlát is benyújtották és azon ott szerepeltek a hívott számok is. Ha Arne meglát ott egy telefonszámot, amit a felesége naponta többször is felhív, egész egyszerűen megkérdezi, hogy ki az. Anna örökös rettegésben élt, hogy Arne egyszer csak meg tud valamit és utána jön. Taxin ment mindig, de nem egészen George lakásáig, egy utcával előbb mindig kiszállt. De mikor belépett George-hoz, elfelejtett minden félelmet, minden pillanat, amit együtt töltöttek, olyan boldogság volt, hogy Anna nem bánta volna, ha akármilyen árat kellene fizetnie ezért a boldogságért… George lakása lett az igazi otthona. A Grand Hotelben, ahol lakott, csak úgy érezte magát, mint egy vendég, egész nap csak lézengett, csak várakozás volt az egész napja, az élet csak abban a percben kezdődött, mikor belépett ide. Zöld japán kimonója itt lógott a szekrényben az egyenruhák között, Anna ahogy jött, rögtön felvette, egy pillanatig sem akart itt látogató lenni, otthon volt… A falon, George ágya felett ott lógtak a képei. A Sidi Bichre-i strandon készült fényképek hatalmasra felnagyítva, nyolc kép, egészen tele volt velük a szoba. A festmény, amit George elkezdett, még nem volt kész. Néha, ha nagyon sok idejük volt, dolgozott a képen. Anna felült a bársonyszékre, az volt a szikla, az egyik kínai lámpaernyőt leszerelték és hatalmas villanykörtét tettek bele, ez volt a napfény. De a festés sehogy sem ment. – Ki kellene mennünk egyszer Sidi Bichrébe – ajánlotta Anna, de egyelőre ez csak terv maradt. A New Castle bárba is szerettek volna egy este elmenni, megünnepelni megismerkedésük háromhetes „évfordulóját” és meghallgatni a J’attendrai-t… De nem mehettek, Annának nyolc órára már haza kellett mennie. – Itthon is táncolhatunk – mondta Anna és másnap hozta a lemezt, a J’attendrai-t. Feltették a gramofonra, de a táncolásból nem lett semmi. A második lépés is inkább ölelkezés volt már, mint tánc, aztán George a karjaiba kapta és úgy vitte a heverőhöz… A lemez rég lejárt, a gramofontű szisszenve forgott, de ők már nem hallották, szédülten zuhantak bele az ölelésbe… Olyan rossz volt ilyenkor elválni. Anna sietve öltözött fel, hiszen Arne már bizonyára várja. Pedig milyen jó lett volna együtt maradni, elmenni valami tengerparti teraszra, együtt vacsorázni. Úgy, mint Kairóban. Azután együtt hazamenni, egymás karjaiban elaludni és felébredni…; George folyton azon törte a fejét, hogyan lehetne megoldani, hogy együtt elutazzanak valahová. Legalább egy-két hétre. 84

Anna nem akarta elrontani a kedvét és megmondani, hogy ez teljesen reménytelen. Arne mostanában nem utazik sehová, de ha elutazna, akkor sem merné megtenni. Még az sem sikerült, hogy egyetlen estét töltsenek együtt. Vacsoraidőben Arne mindig programot csinált, szeretett az üzletfeleivel társadalmilag is érintkezni és többnyire meghívta őket a Grand Hotel Cecilbe vacsorázni. Egyik este az étteremben ülve unatkozva hallgatta a gyapotkereskedők üzleti tárgyalásait, egyszerre meglepve pillantotta meg George-ot. Egy közeli asztalnál foglalt helyet és csak a tekintetével üdvözölte Annát. Úgy helyezkedett el, hogy pont szemben ültek. Egész este némán nézték egymást. Furcsa és izgalmas játék volt. Ő itt ül férjével és kedvesen beszélget a két vendég úrral, úgy tesz, mintha érdekelné, amit mondanak, közben minden porcikájával oda vágyik, ahhoz a távolabbi asztalhoz, ahol egy magányos férfi ül. És nem sejti senki, hogy ő ma egész délután ennek az ölelő karjaiban volt… Fél nyolckor váltak el. George kocsiján majdnem a szállodáig hozta, Anna sietve szállt ki és rohant fel a szobájába. Arne már otthon volt, éppen átöltözött a vacsorához. – Hol voltál? – Sétáltam. Lementem a tengerpartra egy kicsit, fájt a fejem… – Csak most mentél le? – Félórája tán… – Hazudsz! – szólt Arne. – Hazudsz, hatkor felhívtalak telefonon és a portás azt mondta, hogy már régen elmentél. Tehát egész délután elvoltál… Szabad kérdeznem, hol? Most hiányzott a rutin. Ilyenkor Anna nem tudott mit szólni. Készületlenül érte a kérdés. Arra nem számított, hogy Arne közben hazatelefonál. – Nos, hol voltál? – Stanley Bay-ben… Ne haragudj, nem mertem megmondani. De már annyira vágytam úszni! – Semmi kifogásom ellene. De miért hazudtál előbb? Miért? Felőlem elmehetsz Stanley Baybe, sőt ha lesz időm, legközelebb veled megyek. Legközelebb tehát mást kell kitalálni, de mit… Fogorvoshoz fog járni, határozta el Anna. Esetleg átalakíttatja a ruháit és akkor divatszalont is mondhat. Most itt ülnek az asztalnál, halkan szól a zene és neki ezekkel kell beszélgetni, akikhez semmi köze és azután Arne-val kell felmenni, akihez szintén semmi köze… Az, akihez köze van, akihez tartozik, a lelkével, a testével, minden érzésével és gondolatával, azt csak messziről nézheti, egy-egy lopott pillantást vethet néha rá, nehogy Arne észrevegyen valamit. Másnap csodálkozva kérdezte meg George-ot: hogy jutott eszébe odajönni? Miért tette? – Anna drágám, úgy vágytalak látni… – De hiszen egész délután együtt voltunk! – Az nem volt elég! Mikor elbúcsúztunk, hirtelen olyan ürességet éreztem, borzasztó gondolat volt, hogy holnapig már nem láthatlak. Itt van még előttem egy hosszú este, megint nélküled… Miután valahol úgyis kell vacsorázni, hát beültem a Cecil Hotelbe… El sem képzeled, milyen boldogság volt számomra, hogy nézhettelek… Ahogy beszélgetsz, ahogy eszel. Néztelek, hogy milyen szép vagy és szinte meghatódtam a gyönyörűségtől, hogy az enyém vagy… Ezentúl minden este ott vacsorázom, ahol ti. – De George, ez unalmas lesz neked. Ha a klubban vacsorázol, vagy a tiszti kaszinóban a barátaiddal… – Anna, csak nem képzeled, ha téged láthatlak, akkor más valami jobban érdekel? – Tényleg, ennyire szeretsz? – kérdezte meglepve az asszony. – Imádlak – mondta a férfi –, hát eddig nem vetted észre? – De… – mosolygott boldogan Anna. 85

Azután hirtelen elszomorodott. – Ne szeress ilyen nagyon, George, mert akkor ha elmegyek, nagyon fog neked fájni… – Ne beszélj erről! Ne emlegesd! Olyan ez, mintha egy embernek, aki boldog, örül az életnek, folyton azt hajtogatják, hogy az élet mulandó, egy napon meg fog halni. – Mi pedig egy napon el fogunk válni… És ez a nap nincs is olyan messze, George. A vízumunk három hónapra szól. Ebből egy hónap letelt már… George most elkomolyodott. Tűnődve nézett maga elé, látszott, hogy mondani akar valamit. Aztán megsimogatta Anna arcát és így szólt: – Ha most azt mondhatnám neked, hogy nem engedlek el, válj el és légy a feleségem! Hiszen imádlak, te vagy számomra az egyetlen asszony a világon… De nem tehetem. Nem ránthatlak bele egy bizonytalanságba… A válás hónapokig tart, még ha legsimábban megy, akkor is félév. A háború kitörhet bármely pillanatban és akkor… Te magyar vagy, Anna, a ti országotok behódolt a fasiszta rögeszmének. Ti valószínűleg a németek oldalán lesztek ebben az elkövetkező háborúban. Ellenségek leszünk, érted ezt? Mit ketten, szeretjük egymást, akik megtaláltuk egymást, ellenségek! Nem vehetnétek el, akkor sem, ha kilépnék a hadseregből. De ki sem léphetnék, mert háború esetén nem fogadják el a lemondást. – A lemondást… – ismételte halkan Anna. – Én sem fogadnám el George a lemondásodat karrieredről, sokkal jobban szeretlek annál. Imádlak, – te ellenség… Könnyes szemekkel simult George karjaiba. Ezen a délutánon valami halálos szomorúság vegyült az ölelésükbe, a búcsúnak, amely kérlelhetetlenül eljön egy napon, minden fájdalma bennük égett már… Mikor Anna hazament, a hotel halljában ott látta a sárga képű szárnysegédet. Úgy látszik őt várta. Mert ahogy megpillantotta, egyenesen felé tartott. Mély meghajlással üdvözölte és így szólt: – Asszonyom, bocsásson meg, hogy zavarom. Fenséges uram, a nilgiri maharadzsa arra kéri Önt, adjon alkalmat a találkozásra. Anna bosszankodott. Mit akarnak ezek tőle…? Már el is felejtette, hogy ez a maharadzsa a világon van. És honnan tudták meg, hogy itt lakik a Cecilben. Anna nem sejtette, hogy a maharadzsa is itt lakik, az első emeleten, az úgynevezett „fejedelmi” lakosztályban. – Sajnos, nincs időm – mondta udvariasan a szárnysegédnek. – Most sietek, a férjem már valószínűleg vár… – Ha nem most, úgy jelöljön meg egy időpontot, asszonyom, mikor mégis volna néhány perce a fenséges úr számára. – Nézze kérem, én férjes asszony vagyok és nem rendelkezem szabadon az időm felett! – A fenséges urat ezek a családi körülmények nem befolyásolják. – De engem igen. Adja át üdvözletemet és mondja meg, nagyon sajnálom… Ezzel faképnél hagyta a szárnysegédet és felsietett a szobába. Ha George miatt késik el és Arne gorombáskodik vele, akkor nem bánja, az megéri… De emiatt a sárga képű miatt igazán nincs értelme. Arne-t váratni és felbosszantani. Ma szerencséje volt, a férje még nem jött haza és nem is hívta fel. Ezt a telefonközpontos kisasszonytól tudta meg, akit egy valódi párizsi selyemblúzzal kenyerezett le. Így nyugodtan mondhatta Arne-nak, hogy egész délután itthon volt. A fogorvost már beszervezte, de azt azokra a délutánokra hagyta, mikor Arne észreveszi, hogy nem volt itthon. Alig néhány perce tartózkodott a szobában, mikor megszólalt a telefon. Arne volt. Közölte, hogy csak egy óra múlva jön haza, ha éhes, menjen le az étterembe és vacsorázzék meg nélküle. Arne-tól ez nem udvariasság volt, csak azért telefonált, mert kíváncsi volt, hogy a felesége otthon van-e.

86

Anna nem volt éhes, de elhatározta, hogy lemegy, hamar befejezi a vacsorát és egyszer legalább korán lefekszik. Fáradt volt. A viharosan forró délutánok kissé kimerítették, mindez még új volt neki és szokatlan. A tükör elé lépett. Átpúderezte az arcát, hogy teljesen eltüntesse a délutáni könnyek nyomát. A haját átfésülte, a vállára hanyagul rádobta a hermelin kreppet és lement. Az első emelet fordulójában a maharadzsával találta magát szemközt. Már nem lehetett eltűnni, sem elkerülni a találkozást. A maharadzsa mély meghajlással üdvözölte és szemlátomást nagyon örült neki. – Asszonyom, boldog vagyok, hogy látom. Szárnysegédem mondta, hogy nem óhajt találkozni velem… Ez nagyon bántott! Anna zavarban volt. – Ezt nem mondtam. Csak hogy nincs időm… – Most ajándékozzon nekem néhány percet – kérlelte a maharadzsa –, okvetlenül beszélnem kell Önnel! – Mit akar ez? – gondolta Anna, azután rájött, hogy jobb, ha túlesik ezen a beszélgetésen. Különben képes telefonálgatni neki, vagy azzal a sárga képűvel üzengetni és ha Arne meglátja, még baj lehet belőle. Leértek a földszinti hallba, ahol nagy feltűnést keltettek. – Menjünk be a bárba – ajánlotta a maharadzsa –, ott ilyenkor nincs egy lélek sem, zavartalanul beszélgethetünk. – Jó, menjünk – egyezett bele Anna. A bárban tényleg nem volt rajtuk kívül senki. A mixer és a pincért fejedelmeket megillető, mély hódolattal üdvözölte őket. – Mit parancsol inni? – érdeklődött a maharadzsa. – Köszönöm, mindegy. Valami koktélt rendelt, és mikor a pincér elment, rajongva pillantott Annára. – Végre, hogy beszélhetek Önnel, asszonyom! – mondta. – Érdekel, hogy mi mondanivalója lehet számomra. – válaszolta Anna és kérdőleg tekintett rá. A maharadzsa most fehér szmokingot viselt és ha nem lett volna turbán a fején, olyan lett volna, mint bármelyik kissé lesült arcú európai fiatalember. Milyen lehet turbán nélkül? – gondolta Anna és hirtelen az a bizarr ötlete támadt, mi lenne, ha megkérné, tegye le a turbánját! Talán azt hinné, megbolondult. Vagy megsértődne és szó nélkül itt hagyná. Nos, az sem volna valami nagy szerencsétlenség. – Nem venné le egy pillanatra a turbánját? – szólalt meg Anna. – Készséggel – mosolygott a maharadzsa és egyetlen mozdulattal levette a turbánt. Kékesfekete haja volt, olyan simára fésülve, hogy bármelyik európai fodrász elfogadhatta volna reklámképnek. Ahogy vakítóan fehér fogaival rámosolygott az asszonyra, egész csinosnak látszott. – Nagyon misztikusnak találja a turbánt, ugye? Meg is értem, hiszen európai szemmel nézi. Én tanulmányaimat az oxfordi egyetemen végeztem és higgye el, ha akarok, tudok európai szemszögből is nézni… A turbánhoz nem vallási okokból ragaszkodom, hanem az országra való tekintettel, amelynek uralkodója vagyok… – Uralkodó – gondolta most Anna, hirtelen ráeszmélve, hogy ez a férfi, akivel itt ül a bárban, aki mindenáron találkozni akart vele, ez egy nép uralkodója, akárhol is az az ország. – Hol van Nilgiri? – kérdezte érdeklődéssel. – Dél-Indiában, a Malabár-parton. De majd meglátja, hiszen velem jön! Ezt akartam megmondani Önnek, asszonyom, kérem fogadja el a meghívásomat. Anna úgy nézett a maharadzsára, mint egy őrültre. Hát ez csakugyan megbolondult, egyszerűen meghívja Indiába. Fantasztikus!

87

– Remélem, tréfált! – mondta mosolyogva – Hiszen tudja, hogy férjes asszony vagyok, de különben is, hiszen alig ismer… – Az ismeretség, ez csak olyan európai formaság! Minálunk a menyasszonyok, mikor Buddha templomába viszik őket az esküvőjükre, még nem látták a vőlegényüket. – De ne felejtse el, mi nem Buddha templomában vagyunk, hanem a Cecil Hotel bárjában – mondta Anna valami kis gúnyos fölénnyel. – Mindez mellékes, asszonyom. Az első pillanatban, amikor megpillantottam ott a nyári palotában, végzetes hatást gyakorolt rám. Mikor a szárnysegédemet odaküldtem, hogy táncra kérje számomra, az nem csak azt jelentette, hogy táncolni szeretnék önnel, hanem hogy kiválasztottam a magam számára. Anna most felkacagott. – Nem is tudom, nevessek-e, vagy megsértődjek az ajánlatán… – Gondolkozzon rajta – mondta rábeszélő hangon a maharadzsa és rajongó tekintettel nézte az asszonyt. Annyira tetszett neki, mint még soha senki. Kegyetlen csalódás lett volna számára, ha pont ezt a nőt, ezt a gyönyörű és finom teremtést nem kaphatta volna meg. Olyan hihetetlenül gazdag volt, hogy eddig mindent, amit az életben megkívánt, megkapott. Ugyanúgy megvehette magának az epsomi derbi favorit lovát, mint a londoni revüszínház legszebb görljét, vagy a Riviérán horgonyzó bármelyik luxusjachtot, minden eladó volt számára ezen a világon, csak pont ez a szőke nőt ne tudja a számlálhatatlan millióival megvásárolni…? Még hátra volt egy ütőkártya. Ez az asszony itt lakik a Grand Hotel Cecilben, ahol a világ leggazdagabb emberei laknak. A férje egy idősebb ember, tehát nyilván van pénze, különben nem ment volna hozzá. Ha pedig az asszonynak van pénze, még a hozzá képest csak koldus is, akkor ez a fegyver csődöt mond vele szemben. De még hátra van az utolsó tromf. – Asszonyom, nehogy félreértse a meghívásomat, én feleségül akarom venni! – Feleségül? – Természetesen. Ez a maharadzsa mégiscsak megbolondult, vagy rossz tréfát csinál vele, gondolta Anna. Most már bánta, hogy bejött a bárba. Még megissza a koktélt, azután itt hagyja. – Asszonyom, nem kívánom, hogy azonnal válaszoljon az ajánlatomra. Gondolja meg… Ön lehetne Nilgiri maharánija! Nem tagadom, már van három feleségem, ők indiai hercegnők, kettő közülük leánygyermekeket szült nekem, a harmadik meddő. Ők szívesen fogadnák, ebben biztos lehet, de ez különben is mellékes! Mi ketten szabályos európai házasságban élnénk, velük természetesen megszakítanám az együttélést. A forma kedvéért persze át kellene térnie a buddhista vallásra… Ez csak külsőség volna, egy-két ünnepélyes ceremónia. Tudom jól, az önök szemében a mi Buddhánk nem más, mint egy érdekes, misztikus szobor, amellyel szívesen díszítik a fogadószobáikat. Természetesen tovább is imádhatná a maga keresztre feszített Istenét és szentjeit. Kis házikápolnát építtetnék magának és Olaszország leghíresebb festőivel festetném meg azokat a keresztény szenteket. Az én szememben meg ők nem jelentenek többet, mint egyegy művészi freskó. A vallás tehát nem volna akadály és ha fiúval ajándékozna meg… Anna felugrott az asztaltól. – Kérem, ne folytassa! Már szédülök mindattól, amit mondott! Nincs semmi értelme, hogy folytassuk ezt a beszélgetést. A férjem már valószínűleg vár az étteremben. – Asszonyom, ne siessen! Mondtam, nem kívánom öntől, hogy azonnal válaszoljon. Mi titokzatos indiaiak – mondta valami furcsa gúnnyal –, mi végtelenül türelmesek vagyunk. Talán, mert olyan sokezer éves civilizáció van mögöttünk, ami önöknél, európaiaknál hiányzik… Holnap elutazom, öt hétig leszek Európában, akkor visszajövök a válaszáért! – Mulasson jól Európában! – Lehet, hogy jól mulatok majd, de önt, asszonyom, nem fogom elfelejteni, az biztos. És öt hét múlva eljövök a válaszáért…

88

Kezet csókolt és rajongó tekintetével még egyszer Anna szemeibe nézett, olyan mélyen, mintha szuggerálni akarná az asszonyt… Anna besietett az étterembe, éppen jókor, mert már jött Arne. Nagyon rosszkedvűnek látszott, az első, akin a mérgét kitöltötte, a pincér volt. Azután következett Anna. – Mit ülsz itt ilyen szótlanul, mi bajod van megint? Más asszony szórakoztatja a férjét, igyekszik felvidítani. Ha Anna beszélt volna, az lett volna a baj. – Fogd be a szád! – szólt rá gyakran egész durván, nem zavartatva magát attól sem, ha a kiszolgáló személyzet hallotta. – Hol voltál? – kérdezte most kedvesen Anna, hogy megkezdje a megrendelt szórakoztató beszélgetést. – Hol? Micsoda hülye kérdéseid vannak! Biztosan elmentem táncolni egy maharadzsával – mondta Arne, aki még mindig nem bocsátotta meg Annának a gardenpartyn történteket. Azt, hogy később az egész tisztikarral táncolt, nem bánta, de hogy elment azzal a maharadzsával, aki egyszerűen csak odaküldte a szárnysegédjét, aki tetejébe még azt hitte, hogy ő az apja Annának… – Ez volt az utolsó eset, hogy elvittelek valahová – jegyezte meg többször. – Fogalmad sincs, hogy kell viselkedni. – Miért vagy ilyen rosszkedvű? – kérdezte szelíden Anna. – Miért? Szép, hogy érdekel, de úgysem magyarázhatom meg neked, üzleti ügyeimhez nem sokat értesz. Annyit azonban te is tudsz, hogy nem élvezetből jöttem Egyiptomba, hanem azért, hogy nagy pénzeket keressek a gyapotszállításokkal. Most aztán benne fekszik a pénzem, de nemcsak az, hanem az egész svéd konszern pénze és megakadt az egész! Ez az átkozott háború az oka! A hajóstársaságok már a háborúra spekulálnak… – Háború – mondta halkan Anna – hát olyan biztos, hogy háború lesz? – Persze, hogy lesz! A levegőben lóg, de mit érdekel ez téged! – Igazad van, nem érdekel – válaszolta Anna és a férfi nem vette észre, hogy milyen határtalan keserűség van a hangjában. – Mit érdekel engem a háború, hiszen csak az életemen gázol keresztül… Csak George-ot választja el tőlem, őt, az egyetlent, az igazit, akit végre megtaláltam. Ha nem jönne a háború, George elvehetne. A felesége lehetnék… Eszébe jutott a maharadzsa. Ez megőrült. Feleségül kér… Kicsit sok egy napra ennyi meglepetés! Mi lenne, ha elmondaná a férjének egy pillanatnyi őszinteségi rohamában, hogy: idefigyelj, a nilgiri maharadzsa megkérte a kezemet! Micsoda buta játéka ez a sorsnak, most, mikor férjnél van, most egyetlen napon két házassági ajánlat… Mikor fiatal lány volt és csak arra várt, hogy valaki végre megkérje a kezét, hiszen erre nevelték, ezért báloztatták, akkor nem jött senki. Senki! Miért? Anna most az évek távlatából visszagondolt erre az időre. Tizenkilenc éves volt és bálkirálynő. Talán éppen ez volt a baj. Pesten egy miniszteri tanácsos, aki csak a fizetéséből él, nem engedheti meg magának, hogy a lánya bálkirálynő legyen. Mert azok a fiatalemberek, akik a bálkirálynők közelébe merészkednek valami komolyabb szándékkal, azok mind pár száz hold földre vagy egy szép, tehermentes bérházra is gondolnak. A bálkirálynő szép szemei és álomszerűen karcsú dereka különben csak arra jó, hogy délutáni randevúkra hívják a cukrászdák fülledt félhomályában és néhány csók után olyan irányú kérdésekkel próbálkozzanak, hogy a bálkirálynő hajlandó-e máshol is randevúzni…? Például feljönni egy csésze feketére, gramofon is van, legújabb Jack Hilton-lemezek… Nos, Annát sosem érdekelték ezek a lemezek és megmaradt a cukrászdái randevúknál, de azokat is kezdte unni. Mikor aztán papa meghalt és mama folyton panaszkodott, hogy milyen kevés a nyugdíj, akkor elhatározta, hogy dolgozni fog. Az utazási irodába szívesen felvették, mert jól beszélt németül és angolul. 89

Lám, mire volt jó, hogy olyan szorgalmasan tanult az öreg Miss Hopkinstól. Ha nem tudna ilyen tökéletesen angolul, hogyan beszélhetne George-dzsal… Mint mindig, úgy most is minden gondolata George indult ki és hozzá tért vissza. – Halálosan szeretem – állapította meg magában és este mikor az ágyban elsuttogta a Miatyánkot, még azt is hozzálel le – Én édes Istenem, akadályozd meg, hogy háború legyen! Hogy el kelljen szakadnom tőle, aki

XVII.

Mirjam mindennap kisírt szemekkel ment be a Foto Service-be. Vassiliades úrnak, a jólelkű görög tulajdonosnak is feltűnt a lány hallgatagsága és rosszkedve. A szemén tíz lépésről is meglátszott, hogy örökösen sír. – Mi van magával, kisasszony? – kérdezte résztvevőn és cukorkával kínálta meg. Az öreg folyton édességeket majszolt, óránként küldte át a kifutót a szomszédos cukrászdába. – Semmi – mondta Mirjam. A cukorkát is visszautasította, undorodott minden édességtől. Egyáltalán az utóbbi napokban képtelen volt enni. Az ebédjéhez hozzá sem nyúlt, néha viszont hirtelen szörnyű éhség fogta el, de akkor is csak egyes ételekre vágyott. Hideg halat aszpikban evett volna, de abban az olcsó étkezdében, ahonnan az ebédjét hozatta, ilyesmi nem volt. A Foto Service-ben rengeteg volt a munka, ez legalább lekötötte Mirjam gondolatait. A vevők jöttek, mentek, filmeket hoztak, képeket rendeltek, most volt a szezon. Az idegenforgalom ilyenkor volt a legnagyobb Alexandriában. Május vége volt. – Még két hónap – gondolta Mirjam –, még két teljes hónap… Addig kell várni, amíg visszakapja George-ot. Milyen borzasztó ez, milyen megalázó! Ha az a nő visszamegy Európába, akkor jöhet megint ő… Hát arra nem gondol George, hogyha csak egy kis önérzet van benne, akkor nem megy bele egy ilyen megoldásba? De, sajnos, nincs benne önérzet. Nincs… Csak szerelem van benne, alázatos, nagy szerelem és abban a pillanatban, ha George csak egyet füttyent neki, ő már rohanni fog hozzá… Nem is fog beszélni arról á nőről. Nem… Úgy fog tenni, mintha George tényleg három hónapig el lett volna helyezve, és azért nem találkozhattak volna. Aztán megint boldogok lesznek. Szép új aktot fog festeni róla George. Vajon erről a szőke nőről is fest képet? Aktot? Most vad, maró féltékenység fogta el, szinte fizikai fájdalmat érzett. Látta, elképzelte a legforróbb; pillanatokban, mint öleli George azt az ismeretlen, szőke asszonyt. Ott, abban a lakásban, ahol ő volt boldog, ahol őt várta mindennap, most egy másik bitorolja az ő helyét… Imádlak, mondta George annak a telefonba. Imádja, őt imádja, nem engem, zokogta keserves éjszakákon. Reggel, ha felkelt, szédült, az éjszakai sírás egészen kimerítette. A Foto Service-ben aztán rosszkedvűen végezte a dolgát. Hiába erőltette, nem tudott olyan barátságosan mosolyogni a vevőkre, mint eddig. Kisírt, sápadt arccal, szótlanul szolgálta ki őket. A királyi gardenpartyról rengeteg felvétel érkezett be. Figyelmesen átnézte a csoportképeket, hátha valamelyiken megpillantja George-ot… De nem látta. Pedig biztos, hogy ott volt, hiszen hivatalosan kellett ott megjelennie. Ahogy nézegette a felvételeket megakadt a tekintete Barbara McCornick képein. Több felvétel is volt róla. Az egyiken az autójából száll ki éppen, micsoda rókaprém van rajta! A másikon az asztalnál ül, körülötte tisztek, de mennyi! George nincs köztük! Micsoda ostobaság volt akkor ezt az asszonyt gyanúsítani és odamenni hozzá. Igaz, ha nem megy oda akkor, nem tudja meg az igazságot. Hiszen tőle tudta meg, az ezredesnétől.

90

Mi lenne, ha megint elmenne hozzá…? Szépen megnagyítaná a képeit és elvinné, közben csak úgy mellékesen megkérdezné, mi van George-dzsal? Hiszen egy társaságban élnek, valószínűleg tud róla mindent. De hátha kidobja…? Nem, ez nem valószínű! Több képet is talált róla a felvételek között, hamar átküldte a laboratóriumba, ezekkel fog beállítani holnap. Másnap elkészültek a nagyítások, remekül sikerültek. Barbara olyan volt rajtuk, mint egy hollywoodi filmsztár. – Biztos, hogy örülni fog a képeknek – gondolta Mirjam, mikor délután hét óra tájban becsöngetett a McCornick-villába. A komornyik nyitott ajtót és közölte, hegy a méltóságos asszony nincs idehaza. – Képeket hoztam a Foto Service-ből. – Tessék itt hagyni, a számlával együtt. – Inkább megvárom a méltóságos asszonyt. – Kérem. Tessék talán itt a kertben helyet foglalni… Egy kissé megalázó volt, hogy nem a hallban váratják, de mindegy. Leült egy piros kerti padra és várt. Egy közeli lugasban most meglátta a múltkori csúnya kislányt. Valami öreg nevelőnőfélével ült ott és úgy látszik őt figyelte. Tényleg. A kislány kíváncsian bámulta Mirjamot. – Nézze, Miss Brown, milyen szép lány! Olyan fekete a haja, mint az araboknak. – Félvér – mondta megvetően a nevelőnő. – Biztosan unatkozik. Anyukára vár és ki tudja, mikor jön Anyuka haza. Odamehetek hozzá egy kicsit? – Felőlem – mondta Miss Brown. Neki már minden mindegy volt, hiszen elsején úgyis elmegy. Felmondott. Nem bírta már Barbara szeszélyeit. Olyan kibírhatatlan volt az utóbbi időben, különösen az utóbbi napokban, hogy Miss Brown nem volt hajlandó tovább tűrni. – Ha valami baja van az udvarlóival, a dühét ne rajtam töltse ki, gondolta a nevelőnő és örült, hogy elsején elmehet ebből a bolondokházából. A kislány odaszaladt Mirjamhoz. Udvariasan köszöntötte és bemutatkozott neki. – Rosemary McCornick vagyok – mondta kedvesen. Mirjamnak jól esett a gyerek kedvessége. Rögtön elővette a nagy borítékot és sorjában megmutatta neki a képeket. A kis Rosemary elragadtatva nézte. – Anyuka fog ám örülni a képeknek! Anyuka szereti, ha a fényképei megjelennek az újságokban. Vajon ezek közül melyik fog megjelenni? Melyiken a legszebb? Nézegették a felvételeket és megállapították, hogy melyik a legjobb. Az, amelyiken éppen az autóból száll ki. – Itt olyan szép, mint egy királynő! – mondta elfogultan a gyerek. – Anyukája a legszebb asszony Alexandriában – mondta udvariasan Mirjam. – Sajnos, hogy én nem hasonlítok hozzá – mondta Rosemary hirtelen elszomorodva. – Ugye, nem is hinné az ember, hogy egy ilyen szép mamának, ilyen csúf kislánya lehet, mint én? – De hogyan mondhat ilyet… – Tudom én jól. Anyukám szégyell engem, sohasem visz magával. Sőt, ha vendégek vannak, akkor nem szabad mutatkoznom. Maga persze nem igazi vendég, hiszen csak egy félvér… Mirjam megdöbbenve nézett a kislányra. Milyen ártatlanul mondja, nem is sejti, mit mond. „Csak egy félvér”… Hát már az ilyen kis gyerekbe is belenevelik ezt a megvetést…? Most már nem volt kedve maradni, ki tudja meddig kellene még várakozni. És mit mondhatna neki az ezredesné George-ról? Semmit. A képeket itt hagyja és megy. Elbúcsúzott a kislánytól. A gyerek megérezte, hogy valamivel megbántotta, de fogalma sem volt, mivel. Szerette volna kiengesztelni. Visszaszaladt a lugasba és kis kosár datolyával tért vissza.

91

– Szereti a datolyát, kisasszony? – kérdezte kedvesen. – Kérem, egyék ebből egy kicsit, ezekről a fákról van… Mirjam nem akarta visszautasítani a gyereket és megízlelte a gyümölcsöt. Mikor az első datolyát lenyelte, hirtelen heves undor fogta el. Az egész gyomra émelyegni kezdett, képtelen lett volna még egy szemet lenyelni. Mikor kilépett McCornickék kapuján hirtelen heves rosszullét fogta el. Alig várta, hogy hazaérjen. Otthon majd lefekszik és holnapra biztosan elmúlik ez a rosszullét, úgy látszik, valamivel elrontotta a gyomrát. Felszállt a villamosra. Ilyenkor zsúfoltak voltak a kocsik, ülőhely nem volt. Izzadt munkások, főleg négerek utaztak, elviselhetetlen rossz szag terjengett a villamoson. Mirjam hirtelen szédülni kezdett és úgy érezte, nem bírja tovább, elájul… De összeszedte minden erejét és leszállt a következő megállónál. Az utcán leült egy padra. Nem értette, mi van vele, ilyen rosszul még sohasem érezte magát. A sok átzokogott éjszaka, a rengeteg sírás az oka talán… Majdnem három hete, hogy Georgedzsal a szakítás történt. Azóta nem volt egy nyugodt pillanata. Három hete volna? Most hirtelen eszébe jutott valami, amire eddig nem gondolt. Az utóbbi hetek, zaklatott hangulatában nem ért rá ilyesmire gondolni. Persze… Csak ez lehet a magyarázat. Csak ez, semmi más… Másállapotban van… Megdöbbent ettől a felfedezéstől. Borzasztó! Minden baj és szerencsétlenség együtt jön! Nem elég, hogy George elhagyta, hogy mást szeret, most még ez is… De hátha csak képzelődik, hátha csak rémkép? Megint számolgatta magában a heteket, napokat és rájött, hogy biztos, egészen biztos már! – Gyerekem lesz! Gyerekem… Valami furcsa melegség kezdte átjárni a szívét erre a gondolatra. Milyen különös az élet, George már mást szeret, már nem törődik vele, de a gyermeke, az itt van vele, itt van, benne a testében… Hiába szakított vele! Hiába! Ez a gyerek örökre összeköti őket! Ha George megcsalja most, az nem jelent semmit. Nők jöhetnek, mehetnek az életében, de gyereke mégis csak tőle van… Igen, a világra fogja hozni ezt a gyereket, George gyermekét. Ez lesz a célja és értelme az életének. És az összekötő kapocs, az örök összekötő kapocs ez lesz közöttük! Bement a városba. Úgy ment, mint egy alvajáró, álomvilágba ringatva magát. Már örült a gyereknek, szinte szerette volna, ha most, rögtön, azonnal megszületne… Egy kirakat előtt megállt. Kisbaba-kelengyék voltak kiállítva, rózsaszínű és égszínkék szalagos pólyák, csipkés, parányi ingecskék, fejkötők. Mirjam bement az üzletbe. Sokáig válogatott a csipkés babaholmik között, a torkát összeszorította valami furcsa érzés, valami remegő meghatottság. Nem is mert ránézni az elárusítónőre, nehogy meglássa, hogy könnybe borult szemekkel nézi ezeket az apró holmikat. Végül egy égszínkék, pici ingecskét vett, kifizette érte a húsz piasztert és sietve kiment az üzletből. – Ezt már neki vettem… Ez az első ajándékom neki… – gondolta és valami forró, ismeretlen boldogság áramlott rajta végig. Az anyai szeretet forró remegéssel ébredt fel benne, a kicsi, még alig létező gyermeke iránt. Kicsi George… Igen, így fogja hívni: George… Mert fiú lesz, egész biztosan fiú! Kék szeme lesz, mint George-nak, ragyogó kék szeme… De ha nem George-ra fog hasonlítani, hanem rá? Fekete szeme lesz és kreol bőre. A bőre… Talán egészen barna lesz, hiszen… Hiszen félvér lesz a gyermek. Hogy is mondta a kis McCornick-lány? – Csak egy félvér! – Igen, az ő gyereke, a kicsi George is csak egy félvér lesz. Megdöbbent erre a gondolatra, ez eddig nem jutott eszébe. Vajon George tudná-e szeretni ezt a gyereket, akiben arab vér is van, aki mégis csak a bennszülött-negyedből származik…? Hogy őt szerette George, az más! Hiszen épp ezt szerette benne, ez vonzott úgy, hogy egy másik világból való, a kreol bőrét, mikor a Salome-képet festette, hányszor mondta: – Olyan szép 92

a tested, mint egy bronzszobor! – Lehet, hogy csak a testét szerette… És ha egy napon elformátlanodva pillantaná meg, talán undorral lökné el magától… Két hónap múlva elmegy az a nő. Akkor vissza fogja hívni, miden úgy lesz, mint azelőtt. Egy új aktot kezdenek festeni, egy nagy kompozíciót. De hogyan fesse le, ha akkorra már nem lesz karcsú…? Mintha illusztrálni akarná a gondolatait, valami titokzatos hatalom, vagy a véletlen furcsa játéka volt csupán, terhes nő jött vele szemben. Elnehezült testét lomhán vonszolta, nagy hasát szinte tolta maga előtt. Az arca foltos volt és duzzadt. Mirjam borzadva nézett rá. Nem, nem! George soha nem láthatja így őt, soha! Már nem gondolt a kicsi George-ra, elrettentette a gondolat, hogy így eltorzulnak, így megcsúnyulna és akkor nem kellene többé George-nak. Mit kezdene vele? És a félvér gyereküket is talán undorral lökné el! A Gold Stream gárdakapitánya és egy kis félvér fattyú! Fattyú… Igen, hiszen törvénytelen is volna, nemcsak félvér… Még kiközösítettebb volna, mint ő, mert hiszen ő rendes, szabályos házasságból származik. Mégsem tartozik sehová… Csüggedten ment az utcán. Megint átvillant rajta, egészen halványan a remény, hogy talán csak képzelődik. Orvoshoz kellene menni. Az megállapítaná és megmondaná a bizonyosságot. Most azonnal orvoshoz megy, most rögtön akarja tudni… Az Achmed pasa Streeten járt. Aranybetűs, fekete üvegtáblákon orvosok, ügyvédek, különböző kereskedelmi irodák nevei álltak. Ez volt az európai negyed legforgalmasabb utcája. A következő kapun megpillantott egy olyan táblát, amilyet keresett: DR. GREEN NŐORVOS RENDEL: 5-7-IG Egy pillanatig habozott, aztán belépett a házba. Modem, hatemeletes bérpalota, a lépcsőházban szép piros szőnyeg. A liftesfiú szép kis szőke gyerek volt, talán tíz éves. – Hová tetszik? – kérdezte udvariasan. – Dr. Green… – Igenis. Harmadik emelet. A kis liftes megnyomta a gombot és megindult. Mirjam egy piasztert adott neki, mikor a fiú megköszönte és ránézet, akkor látta, hogy milyen kék szeme van. Megint összeszorult a szíve. – Istenem, talán neki is ilyen kék szeme lenne… Tíz év múlva egy ilyen fia lehetne! Hirtelen megsimogatta a gyerek szőke haját, gyorsan kinyitotta a retiküljét és még 5 piasztert adott neki, aztán kilépett a liftből. Becsengetett dr. Greenhez. Az ajtót fehér bóbitás szobalány nyitotta ki és udvariasan betessékelte egy várószobába. Mirjam zavartan nézett körül, aztán leült egy székre. Rajta kívül még két hölgy várakozott. Mindketten európaiak voltak és igen jól öltözöttek. Az egyik valami folyóiratban lapozgatott, az asztalon rengeteg képes folyóirat és magazin hevert. A másik unottan bámult maga elé. Futólag megnézte Mirjamot is, de aztán keresztülsiklott rajta is a tekintete. Mirjam a fogadószobát nézte. Gyönyörű képek a falon alig látszott a tapéta, csupa kép. Egyik akt se olyan szép, mint amit George festett róla, állapította meg elfogultan. Nagy, párnázott ajtó vezetett a rendelőbe. Most kinyílt az ajtó és egy hölgy lépett ki. Az orvost is látta egy pillanatra, szemüveges, teljesen kopasz ember, elég öreg már. Ennek megörült Mirjam, egy fiatal előtt nagyon szégyellte volna magát.

93

Az unatkozó nő ment be, már csak ketten várakoztak. A másik nyugodtan olvasta a magazint. Nyilván ennek nem függ az egész élete attól, amit néhány perc múlva a párnázott ajtó mögött mondanak neki. Néhány perc múlva kijött a nő. Az orvos most hosszabban állt az ajtóban és egy pillantást vetett Mirjamra. Ez a pillantás nem volt túlságosan barátságos, inkább csodálkozó. Mintha azt gondolná magában, hát ez ki? Sohasem látta még, ki ajánlhatta ide? Elég sokáig kellett várni, de végül mégis bemehetett. Mikor becsukódott mögötte a párnázott ajtó, hirtelen megijedt. – Mit is mondjon? Mit is kérdezzen…? Dr. Green kedves ember volt, így közelről látszott csak, hogy a szemüvege mögött barátságos, jóindulatú mosoly bujkál. Néhány rövid kérdést tett fel, mialatt megvizsgálta. Pár perc volt az egész. Aztán vidám mosollyal gratulált neki. – Gratulálok, asszonyom, áldott állapotban van. Hathetesre becsülöm a kis trónörököst… Ön fiatal és egészséges, pompás fiacskája lesz, az biztos! Vagy kislány, aki olyan szép, mint a mama! Csupa jóindulat volt az orvos. Még megkérdezte, hogy hol óhajt majd szülni, mert ajánlhat egy kitűnő szanatóriumot, nem drága és mégis tökéletes hely. Mirjam némán hallgatta az orvos szavait. Tehát igaz… Tehát mégis! Most hirtelen bátorságot vett magának és megkérdezte: – És ha… ha a családi körülményeim miatt nem akarnám… Szóval ha megkérném a doktor urat, hogy valami injekcióval, vagy valahogy… Szívesen fizetnék akármennyit… Dr. Green arcáról eltűnt a barátságos mosoly. – Én orvos vagyok, nem gyilkos – jegyezte meg hidegen. – Gyilkos… – Ez a szó még a fülében csengett akkor is, mikor már az utcán hazafelé tartott. Gyilkos… Ezen az éjszakán nem tudott elaludni. Hajnal volt már, mikor mély álomba zuhant. Furcsa álma volt. Gyerekkocsit tolt maga előtt, szép hófehér csipkefüggönyös kocsit. A gyermekét nem látta, pedig nagyon kíváncsi volt rá. Hirtelen széthúzta a függönyt és megpillantotta. Ó, borzalom! Nem gyerek feküdt benn, hanem a nagyapja, aki már régesrég meghalt. Fekete szakállú arab volt, majdnem olyan barna, mint egy néger. Rémülten sikoltott fel, aztán felébredt. A homlokán hideg veríték ütött ki. Borzalom! Milyen jó, hogy csak álom volt… Felkelt az ágyából, megevett egy narancsot. Visszafeküdt, újra elaludt. Megint furcsa álma volt. George háza előtt állt, de az inas nem engedte be az ajtón. Csak állt a kerti kapuban és nézett be. Egyszerre meglátta George-ot. De nem egyedül, gyerekek voltak körülötte, három-négy, vagy még több kicsi gyermek. Mind szőkék voltak, hosszú göndör, világosszőke hajjal. George játszott velük. Igen, ezek az ő gyerekei, gondolta álmában, ezek az igazi gyerekei. Nem félvérek! Csak ezeket szeretheti, csak ezek tartozhatnak hozzá… Álmában sírt. Mikor felébredt, még könnyes volt a szeme. Mirjam hitt az álmokban. Valami földöntúli útmutatást látott bennük. Most már el volt szánva… Délután elmegy Mezireh anyóhoz… Mezireh anyóról sokat hallott, volt egy szolgálólányuk, az beszélt róla. Csodafüvei vannak és varázsitalai, mindenhez ért! És ha valaki nem akar gyereket, azon is tud segíteni, ha jól megfizetik. Állítólag Mezireh anyónak ládaszám áll az aranya. És azt mind így szerezte magának… Délután Mirjam elkéredzkedett a Foto Service-ből és elment hozzá. A bennszülött-negyed legpiszkosabb utcájában lakott Mezireh anyó. Mirjam alig talált oda. Egy földszintes ház hátsó udvarában, sötét és bűzös folyosójáról nyílt egy ajtó, ez volt a lakása. Mirjam bekopogott. Már harmadszor kopogott, még mindig semmi választ nem kapott, megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. 94

– Talán nincs itthon – gondolta és vissza akart fordulni, mikor végre kulcscsörgést hallott és beengedték. Homályos konyhában találta magát, egy nagyon vén banya állt előtte. – Mezireh asszonyt keresem – mondta ijedten Mirjam. – Én vagyok – mosolygott a vénasszony fogatlan ínyével. – Én vagyok, kedvesem. Jöjjön csak be szépen és mondja el, mi járatban van. Mirjam bement. A konyhából egy elég rendes szobába vezette az öregasszony és leültette. Ő csak állt és merően nézte Mirjamot. Nem is őt, hanem a nyakát. A nyakán lévő keresztet. Mirjam elfelejtette becsúsztatni a blúzába, amit legtöbbször megtett, ha hazament a bennszülött-negyedbe. De már késő volt. Mezireh anyó észrevette. – Ha keresztény vagy, akkor miért jössz hozzám? Ebben a házban Allah szent nevét dicsérik. Ha hitehagyott vagy, akkor menj azokhoz… – Félvér vagyok. Kereszténynek születtem – mondta halkan Mirjam. – Az más… Mezireh anyó most barátságosabban nézett rá. – És miért jött hozzám, mi a baj? Mert az biztos, hogy valami baj van, ha idejött! – Gyermekem lesz… Az öregasszony most fürkészve nézett rá. Látszott, hogy mindent tud, anélkül, hogy bármit is kérdezne. Hogy nincs férje, leány még… Hogy a gyermektől meg akar szabadulni. És fizetni fog, akármennyit kér is tőle, szép ruhája van, sok pénze lehet… Nyomasztó volt most ez a hallgatás. A vénasszony átható pillantása szinte átjárta a csontjait. – Menekülni kellene innen – villant át rajta, menekülni… De csak ült, mintha a székhez szegezték volna, aztán hirtelen sírva fakadt. – Ne sírjon – mondta a vénasszony, de a hangjában nem volt semmi részvét. – Ne sírjon, azzal úgysem segít a dolgon. Allah kezében vagyunk mindannyian – tette még hozzá. – Remélem, a gyermek apja igazhitű? Mirjam némán megrázta a fejét. – Nem? Ó, hiszen ezt gondolhattam volna, akkor most esküvőre készülne és nem hozzám jött volna… Mert az igazhitű férfi nem hagyja el a bajban a nőt. Feleségül veszi még akkor is, ha már tíz asszony van a háremében. De hát maguk odaát azoknál keresik a boldogságot! Hát most megkapta, most örülhet neki…! Mirjam hangtalanul sírt. A vénasszony szavai fájtak, szinte égették. Talán igaza van, gondolta. – De hát maga keresztény – folytatta Mezireh asszony –, magát nyugodtan elveheti az a férfi. Vagy olyan nagyúr, hogy mégsem…? – Tiszt. Angol tiszt – mondta halkan Mirjam. A vénasszony szemében most kapzsi fény csillant meg. Tisztecske, hát az csak fizessen, gondolta. Azoknak van pénzük. – Arra kérem, Mezireh asszony, adjon nekem valami gyógyszert, valami erős füvekből készült italt, tudom, maga készít ilyeneket! Megfizetem, akármennyit kér, csak segítsen rajtam…! Mezireh asszony elnevette magát. Furcsa sipító hangon nevetett. Mirjam megborzadt ettől a nevetéstől. – Gyógyszert? Italt? Olyan nincs, ami magán segítene. Egyáltalán, mennyi idős ez a gyerek? – Hathetes, azt mondta az orvos. – Orvosnál is volt? – kérdezte megvető hangon a vénasszony. – Orvosnál? De az persze nem csinálja meg, mi…? – Nem… – mondta megadóan Mirjam. – Hát jól van, én megcsinálom. Segítek magán. Méghozzá ingyen! De három-négy napig nálam kell maradnia, majd ápolom. De az ápolás pénzbe kerül. Tizenkét font! – Tizenkét font? Az ezerkétszáz piaszter. – mondta Mirjam. – Ennyi a fizetésem egy egész hónapra… 95

– Fizessen a tisztecske! – vigyorgott a vénasszony ravaszul. – Maga még kereshet is rajta. Mondja neki, hogy húsz fontért csinálom. Ha majd idejönnek és húszat fizet, nyolcat leadok belőle magának. Mások is így csinálják. Ne féljen, a tisztecske fog fizetni. Mirjam undorral nézte a vénasszonyt. – Gyilkos, gondolta, gyilkos! És én még rosszabb vagyok, megöletem vele a gyermekemet, tizenkét fontért… – Az illető nem fog elkísérni – mondta –, egyedül jövök majd! – Annál jobb! De a pénzt hozza el, mert előre kell fizetni! – Igen – válaszolta Mirjam. – Holnap jövök és hozom a pénz is.

XVIII.

Az európai negyed egyik csendes kis utcájában volt a Szent Nepomuk-kórház. Kapuja az utcára nyílt, a kertje a hatalmas vöröstéglás épület mögött terült el. Itt csíkos ruhás betegek sétálgattak, vagy üldögéltek a hófehérre festett padokon. Mind európaiak voltak, színest nem vettek fel ide. Az orvosok között akadt angol, német és francia is. Az egyik alorvos magyar volt. Zilahy Zoltán. Ő bent lakott a kórházban, szobája a földszinten volt, rögtön a kisműtő mellett. Rajta kívül csak a kórházigazgató lakott bent, egy nagyon mogorva öreg angol és Gibbs doktorkisasszony, aki a laboratóriumot vezette. Az ő szobája a második emeleten volt, a laboratórium közelében. Ők ketten szinte ide voltak láncolva, mintha be volnának börtönözve a kórház fehér falai közé. A többi orvos kora délután elment, azoknak lehetett magánéletük, esti programjuk, legfeljebb ha betelefonáltak néha: – Mi van a tizenhetessel? A huszonhármasnak lement a láza? Még hány a különszobás vakbeles? Előfordult, hogy valamelyik különszobás kedvéért még bejöttek estefelé, de csak nagy ritkán. Hiszen úgyis ott van Zilahy doktor. Igen, ő mindig ott volt, egyszer egy héten volt csak szabadnapos. – A kórházban is van szórakozási lehetőség – mondta a főorvos –, ott van a teniszpálya. A kert végében szép teniszpálya volt, az orvosok részére készült. De sohasem játszott rajta senki. Délután lett volna idő a játékra, de a betegek ott sétálgattak a kertben és csoportosan bámulták volna, hogy szaladgálnak a doktor urak a labda után. Valahogy furcsán hatott volna, hogy az, akire az életüket bízzák, akinek a kése alá odafekszenek a műtőasztalra, itt ugrál előttük sortban egy labda után. Hajnalban kellett volna játszani, akkor még a nap sem tűzött olyan melegen és a betegek sem voltak kint a kertben, de akkor meg Zoltán inkább aludt. Éjjel mindig volt valami. Vagy új beteget hoztak, vagy valaki meghalt. Furcsa, hogy a legtöbb ember éjjel hal meg. Mintha az éjszaka valami titkos cinkosa lenne a halálnak, a legtöbb embert akkor viszi… Két év alatt, mióta itt volt a Szent Nepomukban, még nem volt egyetlen átaludt éjszakája. Már megszokta, hogy legmélyebb álmából is felébred a halk kopogásra. Valamelyik apáca az. Még félálomban hallja a „dicsértessék a Jézus Krisztus”-t, azután kapja a köpenyét és megy. – A tizenhármas eszméletlen. – Vagy: – Az új operált erősen vérzik. Mindig van valami. Zoltán ellátja a beteget, azután visszamegy a szobájába, de olyan nehéz ismét elaludni. Ha felmehetne Ellenhez… Talán ő sem alszik éppen… De nem lehet, a folyosókon ott ülnek az ügyeletes apácák, és mit gondolnának, ha ő éjnek idején bemenne Ellen Gibbs doktorkisasszonyhoz…?

96

Délután vagy estefelé egészen más, egyszerűen bemegy a laboratóriumba és onnan átmegy hozzá. Szerelem ez? – kérdezte önmagától sokszor, de ha nagyon objektív akart lenni, megállapította, hogy nem. Egyszerűen csak rá vannak utalva egymásra és egész biztos, ha nem ő lenne itt, hanem egy más fiatal orvos lakna bent, Ellen azzal is ugyanúgy, mint vele, már az első hónapokban viszonyt kezdett volna… Pedig Ellen nem kacér, nem léha, nem, ezt nem lehetne ráfogni. Nagyon is komoly és szorgalmas. Talán túlságosan is az. Soha nem tud kikapcsolódni, minden gondolata a szanatórium és a munka. Egyszer Zoltán a szabadnapján vacsorázni vitte egy tengerparti teraszra. Halk zene szólt, csillogott a holdfény és Ellen elragadóan csinos volt. A megszokott fehér orvosi köpeny helyett tarka virágos emprimé ruhát viselt, a csontkeretes szemüveg sem volt rajta és mintha ábrándos pillantással nézte volna a tengert. – Mire gondolsz most? – kérdezte tőle Zoltán. – Most? Ennek a harmincötösnek a lelete nem megy ki a fejemből. Mégis pozitív! A vérkép kimutatja a gennyet. Ez volt Ellen. Semmi másról nem lehetett vele beszélni, csak a górcsövi vizsgálatokról és a tudományos munkákról, amelyek újabb baktériumok felfedezéséről számoltak be. Sokszor úgy érezte, nem bírja Ellent. Fárasztó és unalmas vele együtt lenni. De mit tehetett volna? A szabadnapján kössön valami futó ismeretséget, azután az járkáljon be hozzá a kórházba? Nem, egy ilyen kalandért mégsem akarta elveszteni Ellent, az ő barátságát mégis többre becsülte. Igen becsülte a lányt, ez volt a leghelyesebb kifejezés a köztük lévő érzésre. Talán szerette is… Ez a két év a Szent Nepomukban összekötötte őket. Úgy éltek ketten a nagy, fehér falú épületben, az éterszagú folyosók, a műtők és kórtermek között, mint két rab, elzárva a külvilágtól. Arra sohasem gondolt Zoltán, hogy valamelyik beteget mint nőt is számításba vehetné. Pedig ha bement a női kórtermekbe, észre kellett vennie, hogy az ágyakból ábrándos pillantást vetnek felé, hogy szalagot kötnek a hajukba, némelyik betegnek a sápadt arcán rúzs virul. A délutáni vizitet mindig ő tartotta meg, látogatót sem várhattak ilyenkor, tehát az ő kedvéért szépítették magukat, neki akartak tetszeni. A kertbe ki sem mehetett, mert a fennjáró betegek rögtön körülfogták. – Drága alorvos úr, én mikor gyógyulok meg? – Kedves doktor úr, csak egy pillanatra… Sok ilyen pillanat volt és végül egyetlen nyugodt perce sem maradt volna tőlük. Délután mikor végzett a vizittel és végigjárta az összes kórtermeket, lement a szobájába. Szerencsére ez nem a kertre nyílt, hanem az utcára. Kikönyökölt a nyitott ablakon és cigarettázott. Megnyugtató volt nézni a csendes, néptelen utcát. Csak villák voltak erre, a kertjeikben hatalmas pálmafák zöldelltek, néhol narancsfák nyíltak. Most taxi állt meg a kórház előtt. Karcsú szőke nő szállt ki belőle, kifizette a sofőrt és… És nem jött be a kórházba, hanem tovább ment. Az utca túloldalán sietett tovább, közben kétszer is hátranézett, mintha üldözné valaki, mintha félne, hogy követik, jönnek utána… A sarkon megállt egy kis földszintes villa előtt, megint ijedten körülnézett, azután a retiküljéből kulcsot vett elő, kinyitotta a kertajtót és bement. Zoltán nem látta az arcát, de a járása, légies karcsúsága és szőkesége után ítélve nagyon szép nő lehetett. Itt lakik, ebben a közeli villában és eddig még nem látta, ez különös… Az is lehet, hogy csak most költözött ide. Mi oka lehetett, hogy a taxival nem a villáig vitette magát, hanem csak a kórházig? És az ijedt hátranézés, nyilván üldözi valaki…

97

Pár nap múlva Zoltán egészen megfeledkezett a titokzatos szőke nőről, éppen az ablaknál állt és cigarettázott, mikor ismét taxi állt meg a kórház előtt és kiszállt belőle a nő. Pontosan az ő ablaka előtt állt meg most a taxi, mert a főkapu előtt más kocsi várakozott. Most jól látta a nő arcát. Gyönyörű volt és ismerős… Igen, valahol mintha már látta volna ezt az arcot. De hol? Nem tudott rájönni… A nő most megint átsietett a túloldalra és ugyanúgy, mint a múltkor, riadtan tekingetett hátra a villa kapujában is, mielőtt bement, körülnézett, hogy nem követik-e. – Nagyon titokzatos eset – gondolta Zoltán és most már kíváncsi volt, ki lehet ez a szép szőke nő. Sehogy se tudott rájönni, hogy honnét oly ismerős az arca. Az is lehet, hogy csak hasonlít valakihez. De kihez…? Másnap délután már várta az ablakban. De hiába, a nő nem jött. A következő napon Zoltán kimenős volt, de csak estefelé szabadult a kórházból. Nyolc óra tájban indultak el, Ellennel együtt, hogy elmenjenek vacsorázni valami zenés, tengerparti helyre. Ahogy elhaladtak a villa előtt, éppen nyílt a kertajtó és a szőke nő lépett ki. Most nem volt egyedül. Magas, fiatal tiszt kísérte. Beültek egy ezüstszürke sportkocsiba és elrobogtak. Ellen észrevette, hogy Zoltán nézi őket, hogy a pillantása nem úgy siklik keresztül rajtuk, mint más ismeretlen járókelőkön. – Ismered őket? – kérdezte és ő is a tovarobogó sportkocsi után nézett. – Nem… – válaszolta Zoltán. Valami ösztönszerű érzés azt súgta neki, ne szolgáltassa ki a szőke nőt Ellennek, ne mondja el, hogy délutánonként szokta látni, mikor taxin jön és a kórház előtt száll ki. – Ez gárdatiszt volt, az angol Gold Stream gárda kapitánya – magyarázta Ellen. Angol nő volt, illett, hogy tudja. – Szép férfi – tette hozzá olyan hangon, mintha azt mondta volna: szép lelet, valami górcsövi vizsgálatra. A nőre nem tett megjegyzést, akármennyire is a laboratórium világában élt, volt annyi asszonyi ösztön benne, hogy ne dicsérjen egy másik nőt. Zoltán ezen az estén nem tudott gyönyörködni Ellen új ruhájában, se a jókedve nem tudott átragadni rá, az a nagy esemény sem érdekelte, hogy Ellen cikke megjelent egy orvosi szaklapban. Erről beszélt neki egész este, de lassan észrevette, hogy Zoltán nem figyel rá. Elmélázva hallgatta a zenét és képtelen másra gondolni, mint arra a szőke asszonyra… Tehát egy gárdatiszt felesége. Ettől kezdve minden nap, ahányszor csak egy szabad perce nyílt, sokszor két műtét között, mikor már lemosta a vért a kezéről, vagy ledobta a gumikesztyűt, hogy elszívhasson egy cigarettát, az ablakhoz lépett. De az asszonyt csak délután láthatta, máskor soha. Mindig taxin jött, néha már a szomszéd utcánál kiszállt és onnét sietett gyalog a villáig, máskor meg itt állt meg a kórház előtt. – Vajon honnét jár haza ilyenkor? – töprengett Zoltán, de képtelen volt rájönni. – Valami rejtély van e mögött, az biztos. De mit érdekel ez engem ennyire? – gondolta és elhatározta, hogy nem megy az ablakhoz többé. – Őrültség…! Beleszerettem a gárdatiszt feleségébe – vallotta be magának és tovább is órákig álldogált az ablakban. Egy napon, furcsa véletlen folytán kiderült a rejtély. Korán reggel volt, mikor egy inas vérző kézzel állított be a kórházba és elsősegélyt kért. Valami kristályvázát tört el takarítás közben és az üvegszilánkok alaposan megsebesítették. Éppen Zoltán volt az ambulancián, rögtön nekilátott és csipesszel kiszedte az üvegszilánkokat, azután összevarrta a sebszéleket. Közben a legény folyton azon jajgatott, hogy mit szól majd a kapitány úr, ha hazajön és megtudja, hogy ő eltörte ezt a szép vázát. – Hol szolgál? – figyelt fel most Zoltán a legényre. – Itt szemben, Dowery gárdakapitány úrnál. – Tehát náluk… – gondolta Zoltán. Itt az alkalom, megtudhat valamit a szőke nőről. – És a nagyságos asszony mit szólt, hogy eltörte? Tőle nem kapott ki? 98

– Nálunk nincs asszony – mondta az inas. – A kapitány úr nem nős. – Nem nős…? – Nem kérem… – Az a szőke hölgy nem a felesége? Az inas most diszkréten mosolygott. – Az csak olyan vendég. Csak el szokott jönni minden délután… Zoltán most már mindent megértett. Hogy lehetett ilyen vak, rögtön rájöhetett volna. A szőke nő a kedvese a kapitánynak. Azért jön olyan félve minden délután, biztosan férjes asszony, de az is lehet, hogy lány. Társaságbeli lány. Igen, egész biztosan a legjobb társasághoz tartozik, mindig elegánsan van öltözve. A sofőröknek nagy borravalókat adhat, mert azok mindig mélyen meghajolnak. Sok mindent megfigyelt és erre az egyszerű megoldásra csak most jött rá. Illetve dehogy jött, ha az inas nem vágja el a kezét, soha az életben nem jön rá, hogy ki ez a nő. Hát ki? Most sem tudja. A kapitány kedvese… Aznap délután még fokozottabb kíváncsisággal várta. Már félórája állt az ablakban mikor megjelent a taxi és kiszállt az asszony. Milyen szép! Zoltán megremegett. Most megy a szeretőjéhez… Saját magának sem vallotta be, de irigyelte ezt a gárdatisztet, mert minden délután várja ezt a gyönyörű szőke asszonyt. Nagy szerelem lehet, állapította meg, hiszen hosszú hetek óta tart… Zoltánnak megfájdult a szíve. – Miért nem kapok az élettől egyszer én is egy ilyen nagy szerelmet…? Mindig csak félmegoldásokat, olyan barátságba csomagolt langyos érzéseket, mint például Ellen… Nem szereti, unja. Csak azt nem tudta, miért… Őrültség lenne, ha csak azért, mert folyton, örökösen erre a szőke nőre kell gondolnia… Mert folyton az ablaknál áll és várja, hogy legalább a távolból láthassa, ahogy kiszáll a taxiból és kedveséhez siet…

XIX.

Mirjam elkínzottan feküdt az ágyban. Ismét itthon volt, a nagyanyja lakásán, hetek óta feküdt lázasan és legyengülve. Arra a borzalomra, ami ott történt vele Mezireh asszony házában, nem is akart emlékezni. Álmából mégis mindig felriadt, mert azt álmodta, hogy ott van, ott fekszik és Mezireh anyó közeledik felé, jaj, már egészen közel van, már hozzáér… – Segítség! Ne bántson! Ne nyúljon hozzám! – sikította. Nagyanyja ilyenkor bejött hozzá és igyekezett megnyugtatni. – Csak álmodtál, nyugodj meg, nincs semmi baj! Allah vigyáz reád! A keresztet titokban levette unokája nyakáról, mert szentül meg volt győződve, hogy az hoz rá minden bajt. Aki megtagadja Allahot, az szerencsétlenül jár! Mirjam két napot töltött Mezireh asszony házában. A kínok kínját szenvedte végig. Olyan fájdalmakat, mintha az egész testét darabokra tépnék. Üvöltő, állati sikolyait az öregasszony nem bírta hallani meg félt is, hogy meghallják az udvarban és egy ronggyal betömte a száját. Nem, ezeket az iszonyú perceket, vagy talán órák is voltak, nem felejtheti el soha. Azután két napig feküdt magas lázban. Úgy rázta a hideg, hogy rezgett vele együtt az a kis vaságy, amire az öregasszony lefektette. Azután jött a forróság, ilyenkor félrebeszélt, George-ot hívta. – George, mentsél meg! – George, gyere hamar, meg akarják ölni a gyermekünket, tizenkét fontért!

99

Negyvenfokos láza lehetett és Mezireh asszony megijedt. Talán vérmérgezést kapott ez a lány és még meghal itt az ő lakásán. El kell távolítani minél előbb! De hogyan? Lábra nem tud állni, hiszen már félholt… Becsavarta egy nagykendőbe, két embert hívott be az udvarról, két rendes igazhitűt, akik nem fogják elárulni és kocsit hozatott velük. Lovas kocsit. Este volt, koromsötét. A lányt betették a kocsiba és bemondták a lakáscímét. Mirjam éppen eszméleténél volt. – Hazamehetek, már meggyógyultam? – Még nem! De feküdj inkább otthon és akármi bajod van, ne hívj orvost! Érted? Orvost ne hívj! – mondta az öregasszony. – Úgyis meg fogsz gyógyulni, csak feküdj csendesen. És az én nevemet ki ne ejtsd senki előtt! Mert akkor megátkozlak és az én átkom, az fog… Mire Mirjammal hazadöcögött a kocsi, a bennszülött-negyed zegzugos, köves utcáin ismét elvesztette az eszméletét. A kocsis nem tudta, mit kezdjen vele. Jóindulatú ember volt, meg azután a nagyobb borravaló reményében is, karjában vittel fel a kendőbe bebugyolált lányt az első emeletre. Szinte meglepődött, hogy milyen könnyű, akárcsak egy gyereket vinne a karjában. Mirjam nagyanyja kétségbeesve fogadta eszméletlen unokáját. Ő úgy tudta, hogy Mirjam pár napos kirándulásra ment. Mire ágyba fektette, már mindent tudott. Gyűlölködő tekintettel pillantott a falon függő képre, amely George-ot ábrázolta. – Tönkretették – sírta magában –, ezek az átkozott kutyák! Legszívesebben letépte volna a falról a képet, hogy leköpje és összetörje, de nem tette. Ha Mirjam magához tér és nem látja a falon, az is baj! Régen sejtette, hogy unokája rossz útra tért, de mit tehetett volna ellene? Ő már öregasszony, úgysem hallgatna rá. Most odaadással ápolta. Éjjel-nappal hideg borogatást rakott a szegény megkínzott testére. Orvost nem hívott, az orvostól ő is félt. Az sem tud segíteni rajta, ha Allah akarja, úgyis meggyógyul, ha pedig nem, akkor minden hiába! Mindannyian Allah kezében vagyunk… És csodák csodája, Mirjam jobban lett. A láza lejjebb szállt, már tudott beszélni. Néha megivott egy-egy korty tejet is, aztán tükröt kért és megnézte magát. Sápadt volt és olyan sovány, hogy arcából csak a két nagy fekete szeme látszott. – Fésülj meg, nagyanyám – kérte és az boldogan fésülte a szép, fényes fekete hajat. Azután levélpapírt kért. – Szeretnék valakinek írni… Nagyanyja nem ellenkezett, levélpapírt hozott az ágyához és Mirjam most elkezdett írni: George, drága, egyetlen szerelmem! Gyere el hozzám, csak egy pár percre legalább, súlyos betegen fekszem. Borzalmas, mit szenvedtem eddig, de ha egyetlenegyszer még rám mosolyogsz, az megérte nekem ezt a szenvedést. Gyermekünk lett volna és én nem akartam, nem mertem volna a világra hozni. Most megbűnhődtem, érte, de ezt is csak érted tettem. Ennek a kisgyermekünknek az emlékére kérlek, gyere el hozzám! Ha meg kell halnom, akkor legalább úgy haljak meg, hogy érezzem az utolsó csókodat, még ha szánalomból adod is nekem. Várlak! Kicsi Mirid. Odaadta a levelet a nagyanyjának. – Azonnal add fel, nagyanyám, kérlek, azonnal! – Jó – mondta beleegyezőleg az öregasszony, feltette a fátylát és úgy tett, mintha a postára menne. Ahogy kilépett a szobából, feltépte a borítékot. Elolvasta.

100

Tehát igaz! Úgy van minden, ahogy ő sejtette. És Mirjam még ír ennek az átkozott kutyának, még idehívja, ide, az ő házába… Apró darabokra tépte a levelet és a tűzbe dobta. Mirjam, ha egyedül maradt a szobában, elővette a pici, kék ingecskét. Beletemette az arcát és forró könnyeivel borította. Kicsi George… kicsi, kékszemű fiam… Ez maradt csak belőled, ez… Úgy simogatta a parányi ingecskét, mintha egy kisgyerek testén lenne. Vad zokogás tört fel belőle: megölettem a gyermekemet, George gyermekét… Másnap egész délután várt. Szépen megfésültette magát, egy pici rúzst is tett sápadt arcára, áthúzatta az ágyát és felvette legszebb hálóingét. – Minek ez a nagy készülődés – mondta a nagyanyja –, hátha el sem jön, akit úgy vársz… – De biztosan el fog jönni – mondta Mirjam. – Egész biztos… Az öregasszony úgy tett-vett a szobában, mintha ő is azt hinné, hogy a vendég eljön. Még az ünneplőruháját is felvette Mirjam kívánságára. Most már nem volt biztos benne, hogy helyes volt-e tegnap eltépni azt a levelet. Mirjam annyira várja azt az embert… Hogy fog szegénykének fájni, hogy nem jön. De jobb így, legalább rájön, hogy az nem hozzá való. És ebbe a házba ne is tegye be a lábát…! Este lett. Most már Mirjam is rájött, hogy George nem jön. Ha elolvasta ezt a levelet és nem jött azonnal, akkor már nem jön… Nem jön el hozzá… Hozzá, aki olyan rettenetesen megszenvedett azért, mert szerette… Egy rongyos félórát sem szentel neki az idejéből, neki, aki egy életet akart szentelni arra, hogy a gyermekét felnevelje… Azt a szőkét szereti! Ha annak volna gyermeke tőle, azt biztosan nem kellene megöletni. Azt vállalná, azt szeretné… Lobogó, halálos gyűlöletet érzett az ismeretlen szőke nő iránt. Aztán zokogva borult a párnára, amely alatt volt elrejtve a gyűrött, pici kék ingecske. Néhány nap múlva megpróbált felkelni. Olyan gyenge volt, hogy képtelen volt a lábára állni. A térdei egyszerűen felmondták a szolgálatot. A nagyanyjába karolva tudott csak elvánszorogni az ablakig. Mintha most tanulna járni. Olyan sovány lett, hogy csak lógott rajta a ruha. Csak üldögélt az ablaknál és nézte az udvar nap égette pálmafáit. Később megpróbált járkálni is a szobában. Mikor úgy érezte, eléggé megerősödött, felöltözött és elindult George-hoz. A nagyanyjával kocsit hozatott és az hiába könyörgött neki, hiába siránkozott, hogy ne menjen el itthonról ilyen betegen, ilyen gyengén, nem azért ápolta hetekig, hogy most tönkretegye magát… Mirjam elindult. A nagyanyja könnyes szemmel, aggódó arccal nézett a tovagördülő bérkocsi után, amely elvitte az unokáját és soha többé nem hozta vissza…

XX.

Ezen a júniusi napon Anna vidáman és jókedvűen ébredt. Még benne volt a tegnap esti hangulat varázsa. A New Castle bárban voltak George-dzsal. Nagy merészség volt elmenni, de megérte. Gyönyörű este volt… Ott táncoltak egymással, ahol akkor, azon a legelső estén, mikor a szerelmük kezdődött… A zenekar megint a J’attendrai-t játszotta, mint amikor először simult George karjaiba. Felejthetetlenül szép két óra volt ez. És csak a véletlennek köszönhették.

101

Arne este hazatelefonált, hogy vacsorázzon meg nélküle, üzleti tárgyalásai valószínűleg éjfélig is eltartanak. Anna lement az étterembe. Egy közeli asztalnál megpillantotta George-ot, aki Harry Moore-ral vacsorázott. Anna ahelyett, hogy köszönés nélkül ment volna el az asztaluk mellett, mint máskor szokta – hogy a férje előtt ne keltsen gyanút –, most odalépett hozzájuk. – Uraim, ma este szabad vagyok és ha meghívnának a New Castle bárba… George boldog volt, rögtön fizetett és indultak. Szegény Harryt persze ottfelejtették a Cecil Hotel éttermében. Harry megsértődött. Ha már feláldozta magát és itt vacsorázik George-dzsal, ahol kétszer annyiba kerül a vacsora, csak azért mert annak az a mániája, hogy egész este messziről bámulja azt a nőt, akivel úgyis egész délután együtt volt, hát akkor legalább vigyék magukkal… Haragudott. Ennek a bolond nagy szerelemnek úgyse lehet jó vége, állapította meg már vagy századszor. – George túlzásba viszi. Minden idejét ennek a nőnek áldozza, az összes meghívásokat lemondja, már minden társaságban neheztelnek rá. És a legviccesebb, hogy ezt a nőt még meg sem csalja. George… Aki mindig azt magyarázta, hogy egy nőhöz csak akkor lehet sokáig hű az ember, ha közben gyakran megcsalja… Anna egész délelőtt vidáman dúdolta a tegnap esti dalokat, amelyekre a New Castle-ben táncoltak. Bár már délután lenne! Ma kimehetnének a Sidi Bichre-i strandra. Arne mostanában egész délután távol van, nagyon elfoglalják a megbeszélések, nyugodtan kirándulhatnak egyszer… És legfeljebb utólag megmondja, hogy igenis, strandon volt. Miért ne? Ilyen szörnyű melegben. Csak a délelőtt ne telne ilyen lassan. Anna nem bírta ki, leszaladt egy közeli telefonfülkébe és felhívta a laktanyát. Szerencséje volt, nem kellett várnia, George ott volt a telefon közelében. – Mi újság? – kérdezte. – Semmi, csak imádlak! – Én is! De nálam ez nem újság… Délután hányra jössz? – Ahogy tudok. Ma mehetünk Sidi Bichrébe! – Nagyszerű! Várni foglak… – Még csak tíz óra van, olyan hosszú az idő délutánig, még legalább 5-6 óra… – Meg ne csalj addig – tréfálkozott George –, ott a hotelben annyi léhűtő van, akik… – Én téged? Csak te ne csalj meg engem… – Kivel? Az őrmesterrel talán? – nevetett George. Mindketten jókedvűek voltak és boldogok. Szerelmük egén most semmiféle felhő nem mutatkozott, a távoli elválásról nem beszéltek többé, nem emlegették… Anna felment a szobájába. Mivel töltse el ezt a hosszú délelőttöt? Mamának fog írni, határozta el. A napokban kapott tőle lapot Balatonfüredről. Ott nyaral abból a húsz fontból, amit küldött neki. Anna nekiült és írt. Most jutott eszébe, hogy fényképeket is küld. A kairói képek nagyon jól sikerültek. Lujza néni is ott van Füreden, neki is küld belőlük néhányat. Ahol teveháton ül és a háttérben a piramisok látszanak. Elképzelte, ahogy Lujza néni az ő szokott előkelő hangsúlyával, lehetőleg nagy társaságban előveszi a képeket. – A kis húgom, akit egy svéd arisztokrata vett nőül, a tavaszt Egyiptomban tölti. Íme, a képei… És az öreg balatonfüredi előkelőségek bizonyára elismerő megjegyzéseket tesznek őrá is, a tevére is, esetleg megállapítják, hogy milyen csinos építmény az a piramis… Az, hogy Arne nem arisztokrata, hanem csak gyapotkereskedő, igazán részletkérdés. Anna éppen befejezte a hosszú levelet, a fényképek hátlapjára is ráírta: 102

„Lujza néninek szeretettel, Anna. 1939, Kairó” – mikor jött Arne. – Kinek írsz? – kérdezte rögtön. – Anyámnak. – Pénzt is küldesz? – Dehogy küldök, csak fényképeket. Arne jókedvű volt. Ebéd közben elmesélte, hogy végre sikerült nyélbe ütni az egész gyapottranzakciót. Egy görög hajóstársaság vállalta a szállítást, igaz, hogy háborús árakat számítanak, de hát mit lehet tenni, így legfeljebb pár ezer fonttal kevesebbet keres az üzleten. – Holnap este már Athénben leszünk – folytatta Arne. – Micsoda szerencsém volt! Képzeld, sikerült a holnap reggel induló athéni repülőgépre két helyet kapnom! Tudod, milyen nagydolog ez? Még a hajókra is hetekkel előbb kell előjegyezni. És két jegyet, óriási… mi? – Hát én is megyek veled? – kérdezte Anna. – Én is…? – Nem! Téged majd itt hagylak dísznek. Persze, hogy jössz. Egyiptommal végeztem, itt már semmi dolgom! – De hiszen a vízumunk három hónapra szól… – Na és? Azért üljek itt három hónapig? Úgyis elviselhetetlen meleg kezd lenni, már kibírhatatlan. Athénben sem maradunk soká, tíz nap alatt, remélem végzek és akkor hazamegyünk Stockholmba. Anna mereven nézett a levegőbe. Nem, ez nem lehet igaz! Holnap utaznak! Már holnap! Mindennek vége, nem láthatja többé George-ot… Nem talált szavakat. Mint mondjon, mit mondhat? Mintha kihirdették volna előtte a halálos ítéletét, amely ellen nincs fellebbezés! – Jó lesz, ha csomagolsz délután. A hajóbőröndök nem repülőgéppel, hanem az Athiky személygőzössel jönnek utánunk és már ma este le kell küldeni a kikötőbe. – Igen – mondta színtelen hangon Anna. – Igen. Felment a szobájába és csomagolni kezdett. Gépies mozdulatokkal rakta a ruhákat a bőröndbe, a szobalány bejött és segített neki. Mikor a szomszéd szobából egy ajtócsapás jelezte, hogy Arne elment, Anna is itt hagyott mindent, nyitott koffereket, félig becsomagolt ruhákat, az ámuldozó szobalányt és elrohant. A hotel előtt beült a taxiba. – Szent Nepomuk-kórház! – mondta be a megszokott címet. Tehát most megy utoljára George-hoz. Utoljára! Soha többé az életben nem láthatja… Holnap reggel indul a repülőgép és örökre elviszi tőle… Ez a mai délután lesz a búcsújuk… Jobb lenne tán, ha George-nak nem is mondaná meg, legyen ez a mai utolsó találkozásuk zavartalanul boldog… És ne fájjon George-nak is olyan kegyetlenül, hogy el kell szakadniuk! De hátha nem kell…? Hátha mégis akad valami megoldás…? Nem, nem titkolhatja el George előtt a valóságot… A kórház előtt kiszállt és kifizette a taxit. Majdnem futva ment a villáig, mert látta, hogy George is éppen most érkezik haza. A kapu előtt találkoztak össze. Együtt mentek be a házba. – Miért nem hoztál fürdőruhát? – kérdezte George. – Hát nem megyünk Sidi Bichrébe? Nincs kedved a kiránduláshoz? – Más kirándulásra készülök – mondta Anna. – Holnap reggel… George ránézett az asszony remegő, sápadt arcára és mindent tudott. – Csak nem…? – De… Visszamegyünk Európába. Végleg… George most magához ölelte. – Anna, drága szerelmem, nem engedlek! Itt maradsz… Imádlak! Nem szakíthatnak el tőlem… 103

Összeölelkezve álltak a búcsúnak ebben a rettenetes percében és nem vették észre, hogy valaki bejött a szobába. Mirjam. Most érkezett meg a kocsival a ház elé. Mikor be akart csengetni, látta, hogy nyitva van a kertajtó. Bement. A belső ajtót is elfelejtették becsukni. Most itt állt. Pár lépésnyire tőle, az íróasztal előtt álltak… Csókolóztak. De hogyan… Ilyen szenvedéllyel sohasem csókolta, sohasem ölelte őt. – Imádlak… – mondta ennek. Mirjam nem látta a nő arcát, háttal állt neki, összeborulva George-dzsal. Csak világos szőke haját és kék ruháját látta. Olyan égszínkék, mint a kicsi George ingecskéje… Őt is miatta kellett megölni! Mindennek az a nő az oka! Elvette George-ot! Nem engedte hozzá elmenni, mikor betegen könyörgött neki a levélben. Vad, tébolyult gyűlölet lobbant fel Mirjamban. – Ez az átkozott! És hogy csókolja, hogyan öleli! Elfordította a fejét, hogy ne lássa. Ezt ne… A szeme valami fényesen akadt meg. A papírvágó kés volt, ami ott feküdt az íróasztalon. Az egyiptomi tőr, amit ő hozott egyszer. Már nem tudta, hogy mit csinál, egy kusza, vad pillanat volt csupán, a gyűlölet és a bosszú mindent elsöprő, tébolyult pillanata… Valami állati artikulálatlan hang tört ki belőle, amikor megmarkolta a tőrt és beledöfte az égszínkék selyembe… – Vér… Vér… Folyjon az ő vére is! Anna borzalmas fájdalmat érzett a hátában. – Megszúrtak! – akarta kiáltani, de a száján hang helyett vér buggyant ki. Mindez szédületes gyorsasággal játszódott le, George később képtelen lett volna világosan elmondani, hogyan történt… George kihúzta a tőrt Anna hátából, karjaiba vette és átrohant vele a Szent Nepomuk kórházba. Végig az utcán vér jelezte az útjukat… Borzalmas percek voltak ezek. A karjában az imádott asszony, akinek a szájából vér buggyan ki, és a hátán szúrt sebből szintén szivárog a vér. A kórházban egyenesen a műtőbe vitték Annát. George kint maradt a folyosón. – Mi lesz Annával? Meg tudják-e menteni? Ha van Isten az égben, akkor nem halhat meg!!! Egy apáca lépett most hozzá és szelíden bevezette egy helyiségbe, ahol mosdó volt. Itt a tükörben látta, hogy ő is csupa vér. A ruhája, az arca. Anna drága vére, ami mind elfolyt. Az apáca egy vizes ruhával kezdte letörölni a vért róla. Apatikusan tűrte. Egy idő múlva kijött hozzá az orvos. – Doktor úr, mentsék meg, az Istenért! – Nincs semmi baj, kapitány úr! A szúrás nem hatolt nemesebb részbe. Csak a vérveszteség…! – Nem hal meg, ugye, nem hal meg…? – Nyugodjék meg, kapitány úr! Nem olyan komoly a baj! Most átvitetem egy különszobába és reméljük, két hét alatt felgyógyul! Annát már hozták a műtőből. Halottsápadtan, lehunyt szemekkel feküdt a hordágyon, állig betakarva valami fehér takaróval. George most már nem tudott uralkodni magán. Könnyek buggyantak ki a szemén. – Doktor úr, ez az asszony az életem! Zilahy Zoltán igyekezett megnyugtatni a kapitányt. Ő is rettenetes perceket élt át, de nem mutatta. Az az asszony, akibe hetek óta szerelmes, igen, most már bevallotta saját magának is, hogy szerelmes, idekerült a műtőasztalra. Méghozzá így… Éppen az ablaknál állt és várakozott. Látni akarta mikor a taxiból kiszáll. Ma korábban jöhetett. Mikor kinézett, azt hitte, rémképeket lát. A kapitány jött a kórház felé, a karjában hozta az asszonyt, akinek a blúzából csöpögött a vér. 104

A műtőben aztán látta, hogy mi történt. Az asszonyt leszúrta valaki. De ki? A kapitány nem, az biztos! Öngyilkos sem lett, hiszen a hátába hatolt a szúrás. Talán a férje? De ez már a rendőrségre tartozik. Szegény, kicsi asszony… Véres szenzáció hősnője lesz és örökre lehetetlenné lesz téve. Talán meg lehetne akadályozni ezt… A kapitánynak is ez az érdeke, hiszen azonnal elveszítené a rangját… Beszélni kell vele. – Kapitány úr, jöjjön a szobámba, beszélni szeretnék magával. George bement az alorvos szobájába. – Kapitány úr, remélem megérti, anélkül, hogy indiszkrét akarnék lenni, tudni szeretném, mi történt. Ki szúrta le a hölgyet és értesítették-e már a rendőrséget? – Én nem értesítettem, hacsak az inasom nem. – És ki követte el a merényletet? – Doktor úr, ez borzasztó! Most jövök rá, mi lesz, ha a férje megtudja… Mit mondhatunk neki? Ugyanis… – Csak őszintén beszéljen, én orvos vagyok. Velem szemben nem köti a diszkréció! És különben is szeretnék segíteni! – Doktor úr, én nem vagyok a férje, csak szeretjük egymást… Ő most közölte velem, hogy holnap elutaznak, a férje elviszi Európába. Búcsúztunk. Összeölelkezve álltunk, mikor belépett… – Ki…? – Egy nő, akivel nemrég szakítottam. Egy félvér lány. A papírvágó kést felkapta az íróasztalról és… – Borzasztó! Zoltán alig tudott uralkodni magán. Ezt a gyönyörű, édes asszonyt majdnem megölték. Rettenetes! Bement hozzá a különszobába. Anna némán feküdt, lehunyt szemmel. Egy apáca ült az ágy mellett. Zoltán kezébe vette az asszony keskeny, hófehér kezét. Megfogta a csuklóját. – A pulzus jó. Később kap egy injekciót – mondta az apácának. – Bejöhetek? – kérdezte George és az ajtóból nézte Annát. – Hagyjuk pihenni – mondta az orvos. – Majd később… Most beszéljük meg, hogy hogyan értesítjük a férjét. Én azt hiszem, leghelyesebb, ha azt mondjuk neki, hogy a nagyságos asszonyt autóbaleset érte. Két taxi összeütközött és erősen megsérült. Itt kell maradnia a kórházban. – Igen, doktor úr, mondja ezt. Hívja fel a Hotel Cecilt, ott laknak. Arne Jörgsennek hívják a férjét.

Félóra múlva Arne megjelent a Szent Nepomuk-kórházban. A bosszúság lerítt az arcáról. Micsoda ostoba dolog, pont az elutazás előtt kellett Annával ilyesminek történni… – Hol a feleségem? Mi történt vele? – kérdezte az orvost, aki úgy látszik várakozott rá. Zoltán csodálkozott, mikor Arne-t meglátta. Egy fiatal férfit várt, nem egy ilyen idős urat. Ez tehát a férje… Hát igen, meg kell hagyni, hogy a kedvese, a kapitány, az sokkal vonzóbb… – A nagyságos asszonyt autóbaleset érte, a hármas számú különszobába helyeztük el. – Felesleges volt! Jobb lett volna azonnal a hotelbe vitetni, mert holnap korán reggel utazunk! – Ez kizárt dolog, uram! A sérülése sokkal komolyabb… – De hát mi történt vele? Azonnal akarom látni! Zoltán bevezette a betegszobába. Arne megdöbbenve látta, hogy Anna sápadtan, lehunyt szemekkel fekszik és egy apáca ül az ágya mellett. – Alszik… – intett az apáca. 105

– Ne is zavarjuk – mondta Zoltán és kitessékelte a férjet. – De hát mi történt vele? Hol sérült meg? Ki okozta a karambolt? Kártérítést fogok követelni! Zoltán csodálkozva nézett a férjre. Hát ilyen ember is van? Első gondolata a kártérítés. Hogy ezzel a fiatal teremtéssel mi történt, nem lesz-e nyomorék egész életén át, az úgy látszik nem is érdekli annyira mint a kártérítés… Ezek után még ellenszenvesebb volt neki ez az ember. – Azt sem értem, doktor úr, hová ment a feleségem taxival? Hiszen otthon kellett volna csomagolnia, holnap visszamegyünk Európába! – Nyilván még vásárolni akart valamit a nagyságos asszony. Valami apróságot, egyiptomi emléktárgyat. – Lehet. Gyakran foglalkozik efféle ostobaságokkal. Most ennek köszönheti a bajt! Most mitévő legyek? Teljesen kizárt dolog, hogy a feleségem holnap a repülőgéppel Athénig utazzék? Ott aztán befektetném egy szanatóriumba… – Teljesen kizárt! A nagyságos asszonynak legalább két hétig itt kell maradni! – Hát ez abszurdum! Nekem pedig holnap, ha törik, ha szakad, Athénben kell lennem. Ha csak a saját üzleti vállalkozásomról volna szó, de ez az egész svéd gyapotkonszern ügye! – Ön elutazhat, uram! A nagyságos asszony pedig itt marad. Nyugodt lehet, hogy a leggondosabb ápolásban fogjuk részesíteni. Én a privát betegemnek tekintem. – Doktor úr, igazán hálás vagyok Önnek! Mondja meg, mivel tartozom, én a dupláját fogom fizetni annak, amit mond! És a kiszolgálószemélyzet is a legmagasabb borravalóra számíthat. Csak arra kérem, hogy a feleségem mindenben első osztályú kiszolgálást kapjon! Ha egy tanárra van szükség, azt is megfizetem. Pénz nem számít! – Kérem – mondta Zoltán visszautasítóan – majd utólag tetszik fizetni. – Nyolc-tíz nap múlva visszajövök, ez biztos! Ha gondolja, doktor úr, hogy akkor fizessek…? – Kérem uram, nem múlik minden a pénzen! Remélem, hogy a nagyságos asszony hamarosan felépül… – Hát én is remélem! Mert semmi kedvem itt tölteni az időmet Egyiptomban, mikor üzleti ügyeim már befejeződtek. Ilyen kellemetlenség! De ki gondolhat erre? Az ember beül egy taxiba és egy kórházban tér magához. Hogy üljön akkor az ember egy repülőgépre…? Erről jut eszembe, a feleségem poggyásza ott van a Cecil Hotelben. Az egyik bőröndjét átküldetem ide, ha kell neki hálóing vagy valami ruhanemű. Majd a szobalánnyal becsomagoltatom. – Ön a leggondosabb férj, akivel valaha találkoztam – mondta Zoltán udvarias mosollyal, de Arne úgy érezte, hogy gúny és megvetés van ennek a fiatal orvosnak a mosolya mögött. – Utaznom kell, akármit gondol is ez rólam… És végeredményben Anna jó helyen van… Még egyszer benézett a betegszobába. Anna még mindig aludt. Valami sajnálkozást érzett, valami szánalomfélét. – Mégsem hagyhatom itt, betegen – gondolta. De aztán erőt vett magán és elment…

XXI.

Éjfél volt már, de George még mindig ott ült az alorvos szobájában. Közben sűrűn benézett Annához, de látta, hogy alszik és az apáca intett, hogy ne zavarja a beteget. – Kapitány úr, legjobb lesz, ha most szépen hazamegy – ajánlotta Zoltán. – Reggel valószínűleg korán kell kelnie és bemenni a laktanyába. – Nem megyek be. Szabadságot kérek, hogy állandóan itt lehessek mellette! – Hát állandóan nem nagyon lehet! Éjjel a kórházi szabályok értelmében, a beteg mellett csak az ápolónő lehet. Én felajánlanám a szobámat, de amint látja, csak egy fekhelyem van…

106

– Doktor úr, ön nagyon kedves, nem is zavarom tovább! Bizonyára le akar feküdni. De értse meg, rettenetes nekem most elmenni és itt hagyni őt… – Ez a különbség ön és a férje között! Az nyugodtan itt hagyta és Európába utazott. – Hála Istennek! Így legalább zavartalanul jöhetek és nem kell őt kerülgetnem. Itt lehetek mellette… – De most nyugodtan hazamehet, kapitány úr! Hisz csak szemben lakik, ha a nagyságos asszony felébred és látni kívánja, átküldők önért, ezt megígérem! George hazament. Mikor belépett a lakásába, akkor jutott eszébe Mirjam. Mi történhetett vele? Az inas azzal fogadta, hogy a kisasszonyt elvitte a rendőr. Mikor ő besietett a sikoltásra, a kapitány úr már vitte a hölgyet a kórház felé. Borzasztó volt, hogy az utcán végigcsöpögött a vére! Akkor ő telefonált a rendőrségre. A kisasszonyt elvitték… Azóta már kétszer telefonáltak, valami baj lehet a kisasszonnyal! George felhívta a rendőrséget. Az ügyeletes tiszttel beszélt. Az közölte vele, hogy a leány teljesen beszámíthatatlan állapotban van. – A rendőrorvos vizsgálja. A legsúlyosabb idegösszeomlás jelei mutatkoznak rajta. Egyelőre letartóztatták. George maga sem tudta, mit érez, mikor ezt hallotta. Mindez úgy tűnt fel neki, mint valami szörnyű álom. A legfelhőtlenebb boldogságból viharos rémségbe sodródott. Még jó, hogy Arne elutazott és hogy ez az orvos ilyen jóakaratú és ilyen tapintatosan intézett el vele mindent. Az orvos ezalatt bent ült Anna ágya mellett. Most, hogy végre a kapitány elment, ő is bement hozzá, hogy mellette lehessen. Az egyik oldalon az apáca ült, a másikon ő. Nézte ezt a halálsápadt, szép arcot. Ismeri… Igen, egész biztosan ismeri valahonnan. Megfogta vékony csuklóját, mintha a pulzusát figyelné, nehogy az apácának feltűnjék. Az asszony most felnyitotta a szemét. – Istenem… – suttogta magyarul. Magyar! Zoltán majdnem felkiáltott a meglepetéstől! Most, ebben a pillanatban világosodott ki benne, hogy honnan ismeri. Hazulról, Budapestről… Az évek távlatából most élesen villant fel egy kép. Magas szőke lány sétál a bástyasétányon. Az apjával van. Tárnoky miniszteri tanácsos, meg a kislánya. Vasárnap van. A Krisztina-téri templomból jön ki a lány. Sötétkék gimnazista egyenruhát visel. Ő még medikus. Milyen sokszor nézte, utána is ment egyszer, valami zenedéig, de nem merte megszólítani… Hány éve lehet ennek? Talán tíz. Micsoda furcsa tréfái vannak a sorsnak. Mikor ott laktak mindketten a Krisztinában, nem tudtak összekerülni. És most… Itt, Egyiptomban találkoznak. És hogyan… A szelíd kis Tárnoky Annácskát leszúrták a szeretője lakásán. Szeretője van… De hogy adhatták hozzá ehhez az öreg svédhez? Milyen jó lenne, ha megint kinyitná a szemeit. – Annácska – mondta most halkan magyarul. – Annácska, nézzen rám… Az asszony kinyitotta a szemeit. Önkéntelenül ő is magyarul szólalt meg. – Hol vagyok? – Jó helyen van. Meg fog gyógyulni! Anna felnézett. Ismeretlen fiatal férfiarcot látott. Szelíd, barna szeme volt. Fehér köpeny volt rajta. Orvos! Most megpillantotta az apácát is. Persze, kórházban van. Ahogy kicsit megmozdult, éles fájdalom hasított át a lapockái között. Most már emlékezett. Megszúrták… De ki? Az a fekete lány…? Az! Salome. – Hol van George? George! – kiáltott most fel. Az erősebb hangra megint vér buggyant ki a száján. 107

Az apáca letörölte a vért. – Nem szabad beszélni – mondta az orvos. – A kapitány úr mostanáig itt volt, de hazaküldtem. Éjjel van már… Reggel majd megint eljön és itt lesz egész nap. – Reggel…? – suttogta Anna. – Akkor indul a repülőgép… – De maga nélkül, Annácska! A férje elmegy, de maga itt marad. – Itt maradhatok. – suttogta Anna boldogan. Látszott rajta, hogy így megsebesülve is boldog, hogy nem kell elválnia George-tól. – De többet nem szabad beszélnie, Annácska, mert baj lesz! Én nagyon régről ismerem magát… – Honnét? – Otthonról… Budáról. Mi is a Krisztinában laktunk. Vasárnaponként mindig láttam az édesapjával sétálni. – Ismerte apámat is…? – Persze. Most már bizonyára nyugdíjban van? – Meghalt. Rég. Anna szemén most kibuggyant egy könnycsepp és csendesen végigpergett az arcán. – Annácska, jó éjszakát! – mondta hirtelen Zoltán és kiment a szobából. Úgy fájt a szíve, mint még sohasem. Ez a szelíd szőke asszony, aki itt fekszik, az mindig, örökké csak a kis Tárnoky Annácska marad az ő szemében, akármi is lett belőle, akármerre sodorta az élet… Korán reggel, még takarították a kórház folyosóit, már megjelent George. Kopogott a betegszoba ajtaján, de nem kapott választ. Megijedt. – Úristen, mi történt? Anna talán már nincs itt. Elvitték… Ha most benyit, üres az ágy… Meghalt! Meghalt… Az apáca jött a folyosón, egy tálcán pohár tejet hozott. – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Jól aludt ám a betegünk – mosolygott –, most fog reggelizni. George bement az apácával együtt. Anna ébren volt. Sápadt arcában boldog fény gyúlt ki, ahogy meglátta George-ot. – Beszélni még nem szabad! – figyelmeztette az apáca és leült az ágy mellé. A másik oldalon leült George. Anna odanyújtotta a kezét, így maradtak sokáig. Beszélni felesleges lett volna. A szerelemnek van egy olyan foka, mikor felesleges minden beszéd, anélkül is tudják egymás gondolatát. – Igyon egy kis tejecskét! – kérlelte az apáca, de Anna csak nemet intett a fejével. Most George kérlelte. – Az én kedvemért, igyál egy kicsit! Anna most beleegyezőleg bólintott és megpróbált lenyelni néhány kortyot. De egyszerre heves köhögés fogta el és a száján vastagon buggyant elő a vér. George kétségbeesetten rohant ki, egyenesen az alorvos szobájába. – Doktor úr, jöjjön azonnal! – Valami baj van? – Borzasztó! A szájából dől a vér. Mindketten besiettek Annához. Az apáca közben letörölte a vért. Anna sápadtan, némán feküdt. Szemei nyitva voltak, ijedt, szinte bocsánatkérő pillantással nézett rájuk, mint akinek csak az fáj, hogy megint ilyen izgalmat okozott. Zoltán valami injekciót adott neki, aztán kiment. – Rögtön jön a főorvos úr – mondotta. Talán félóra telt el, mikorra bejött a főorvos. Kis sovány, ősz hajú ember, még véletlenül sem mosolygott volna senkire. George-ot kiküldték a szobából. Idegesen sétált fel alá a folyosón. Végtelenül hosszúnak tűntek most a percek. – Vajon mit csinál a főorvos Annával? 108

Végre kijött a főorvos. Mosolytalan arcáról semmi jót sem lehetett leolvasni. – Főorvos úr, kérem, mondja meg őszintén… – Kérem, én mindig őszinte vagyok. A vérveszteség igen nagy, kérdés, hogyan bírja a szív. A hölgy egész fiatal még. Hány éves? – Huszonhét. – Hát igen. Leghelyesebbnek tartanék egy transzfúziót, mégpedig azonnal! Vérátömlesztést… – Főorvos úr, a vérem az utolsó cseppig rendelkezésére áll! – Kérem, csak két-háromszáz grammra van szükség! Feltéve, ha megfelelő, ha azonos a vércsoport. Hívják le Gibbs doktornőt, csinálja meg a próbát! Izgalmas félóra következett. Egy fiatal, szemüveges doktorkisasszony jött le az emeletről és vért vett George-tól. – Vegye le a kabátját, kapitány úr! – kérte. George levette a kabátját, rövid ujjú inget viselt. A doktornő lekötötte a könyökhajlat felett valami gumicsővel és ügyes, gyors tűszúrással vért vett tőle. – Honnét tudja ez, hogy kapitány vagyok? Hiszen civilben vagyok. – gondolta. A doktornő most bement Annához és tőle is vett vért. A két ampulla vérrel aztán felsietett a laboratóriumba. George megint ott ülhetett egy ideig az ágy mellett. Anna halottsápadt volt, néha felnyitotta a szemét, de a máskor csillogó szempár most megtört volt és fénytelen. Talán félóra telt el, míg bejött ismét a doktornő. Kihívta George-ot a folyosóra. – Sajnos, kapitány úr, a vérét nem használhatjuk! Egészen más vércsoportba tartozik. Éppen jött a főorvos, a nyomában, mintha egy sleppet húzna maga után, egy sereg orvossal. – Nos? – kérdezte a doktornőt. – Sajnos, főorvos úr, a vércsoport más! – Az én vérem talán jó lesz – szólalt meg most Zoltán. Az orvosok meglepve néztek rá. Erre még nem volt példa. Egy orvos adja a vérét a transzfúzióhoz, egy ismeretlen betegnek! Hiszen végső esetben itt vannak a közös kórtermi ingyenbetegek, ezek közül bármelyik hajlandó, néhány piaszterért… George is csodálkozva nézte az alorvost. Mintha megérezte volna, hogy ez túlmegy azon, amit egy idegen orvos megtehet… – Honfitársak vagyunk – magyarázta kissé zavartan George-nak. – Én is magyar vagyok. Aztán sietve felment Ellennel a laboratóriumba, a többiek csodálkozó pillantásaitól kísérve. Ellen egy ideig nem szólt. A lépcsőn apácák jöttek szembe, a folyosókon járó betegek lézengtek. Mikor becsukódott mögöttük a laboratórium ajtaja, csak akkor szólalt meg: – Este vártalak, miért nem jöttél fel…? – Miért? Hát tudod, mi volt itt este? Akkor hozták be ezt az asszonyt… – És kid neked ez az asszony? – Kim?… Honfitársnőm… – Különös! Azt hiszem, még van néhány millió honfitársnőd, de egyiknek sem adtál vért, csak ennek… – Ne vitatkozzunk, Ellen! Azt akarod, hogy rossz véleménnyel legyek rólad? – Én nem akarok tőled semmit, Zoltán! Egy ideje úgyis észrevettem, hogy megváltoztál. Ne hidd, hogy féltékeny vagyok, ilyen ostoba érzésekre nem is volna időm… Nyugodtan beleszúrta Zoltánba az injekciós tűt. Aztán együtt csinálták meg a vizsgálatot. A vér tökéletesen egyezett, ugyanaz a vércsoport volt. Mikor lementek, a főorvos éppen az egyik kórteremből vonult ki a kíséretével. Mikor Zoltán közölte vele, hogy a vére megfelel a transzfúzióhoz, rögtön odafordult az orvosokhoz: – Íme uraim, a fajelmélet diadala! Egy nép, egy faj, ugyanaz a vércsoport! Bravó! És ha ez így van, gyerünk a műtőbe…!

109

XXII.

Harry Moore percnyi pontossággal minden reggel nyolc órakor megjelent a bankban. Ez a pontosság nem is annyira a halaszthatatlan munkájának szólt, hanem a reggelinek, amit az altiszt ugyancsak percnyi pontossággal helyezett el az íróasztalán. A szemközti kávéházból hozta át, hatalmas tálcán a nem kevésbé hatalmas reggelit. Harry szerette a gyomrát. A tojással sütött angol szalonnától kezdve a narancsdzsemig minden akadt ezen a tálcán. Hogy a szellemi tápláléka is meglegyen, a frissen sült zsemlék mellett ott volt a friss reggeli újság is, az „Egyptien Gazette”. Harry kényelmesen nekiült a reggelinek. Míg apró kortyokban itta a teát, átlapozta az újságot. Először csak a címeket nézte, de mire a szalonnás rántottánál tartott, a legújabb politikai nyilatkozatokat olvasta. Lesz-e háború vagy nem? 1939 nyarán semmi más nem érdekelte az embereket, csak ez… Anglia és Németország ugrásra készen állott egymással szemben, de még mindig békéről, csakis békés megoldásokról beszéltek… Harry nagy békepárti volt. Kényelmes és jól táplált egyéniségével semmiképp sem tudta volna magát mint hőst valamilyen harci tevékenység közepette elképzelni. Neki az volt a legfontosabb, hogy zöld asztal mellett oldják meg azokat a problémákat. Mire valók a külügyminiszterek, a diplomaták? Csak írogassák alá a barátsági szerződéseket, az ember aztán beül a moziba és a híradókban látja ezeket az ünnepélyes aktusokat és lelkesen tapsol nekik. Harry kényelmesen hátradőlt a székében és nekilátott a reggelinek. Kinyitotta az újságot. Az első lapon hatalmas betűk kiabálták a nap szenzációját. „LEZUHANT AZ ATHÉNI REPÜLŐGÉP, 18 HALOTT!” Borzasztó! Harry hamar végigfutotta a cikket, nem volt-e ismerős a szerencsétlenül járt utasok között. Csupa idegen név volt, végül az utolsó előtti… Ó, hát ez rettenetes! Arne Jörgsen svéd állampolgár és felesége… Harry, majdnem kiejtette kezéből a teáscsészét. Még egyszer elolvasta a cikket. „Az Alexandria-Athén közötti menetrendszerű repülőjárat tegnap reggel hét óra 8 perckor induló utasszállító repülőgépe Pireus felett a levegőben ismeretlen okból kigyulladt és égve zuhant le. Az utasok, valamint a gép személyzete, összesen 18 ember, életét veszítette. Az alexandriai légiforgalmi iroda itt közli a szerencsétlenül járt utasok névsorát, ugyanis mind előre megváltották jegyeiket és így pontos adatok állnak rendelkezésre az áldozatok személyazonosságáról.” – Szegény George! Harry majdnem sírva fakadt arra a gondolatra, hogy barátja mit érezhet most, hogy szenvedhet… Mennyire szerette azt az asszonyt! Istenem! Két napja még milyen boldogan szöktek el abba a bárba. És ő akkor haragudott rájuk, megsértődött. Ki sejthette akkor, hogy az a szép fiatalasszony ilyen rettenetes véget fog érni! De hát hogy ilyen hirtelen elutaztak… A férje talán megtudott valamit és azért vitte el… Harry azonnal felhívta George-ot. Először a laktanyát hívta, de ott azt mondták, nincs bent, szabadságon van. Hogy erre nem gondolt! Ilyen állapotban csak természetes, hogy nem tud bemenni a laktanyába. 110

Felhívta a lakást, George jelentkezett. Harry nem tudta, hogy kezdje, hogy fejezze ki a részvétét. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy George már értesült a szerencsétlenségről. Hiszen tegnap reggel történt. – Drága barátom, fogadd őszinte részvétemet! Veled érzek. Anna halála… – Mit mondasz? George hangja olyan volt, mint akit a friss rémület dermeszt meg. Erre nem gondolt Harry. Tehát még nem tudta és ő az a szerencsétlen, aki közölte vele… Még akart valamit mondani, de George úgy látszik, lecsapta a kagylót. George már az előszobában volt, mikor a telefon megszólalt. Éppen át akart menni a kórházba. Mikor Harry ezt mondta, úgy érezte, hogy összedől a világ! Anna meghalt. Meghalt… Mint egy őrült rohant át a kórházba. Egyenesen Anna szobájába. Azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, mikor az asszonyt megpillantotta, aki mosolyogva nézett rá. Az apáca éppen fésülte és valami kék szalagot kötött a hajába. – Beszélni még nem szabad – mondta az apáca. – De már sokkal jobban van a betegünk, a tejecskét is szépen megitta. George ráborult az asszony kezére és csókjaival borította azt a drága, élő, meleg kis kezet. Annának már volt annyi ereje, hogy felemelje a kezét és megsimogassa a férfi fejét. Beszélni nem volt szabad, de a tekintete, a mosolya azt sugározta George felé: – Köszönöm, hogy szeretsz, hogy így féltesz… George-nak, amint megnyugodott, Harry jutott eszébe. Honnan vette ezt a rettenetes hírt? Egyáltalán honnan tudhatta meg, hogy Annával valami történt…? Fel fogja hívni és azonnal megkérdezni. Kiment a szobából. A portásfülkében volt a nyilvános telefon. Nagyon ritka eset volt, hogy ő hívta fel Harryt, nem is tudta kívülről a számát. Az asztalon ott feküdt a telefonkönyv. Mellette a mai újság. George egy önkéntelen pillantást vetett az újságra. A kiabáló hatalmas betűk rögtön megragadták a figyelmét: „Lezuhant az athéni repülőgép, 18 halott!” George hamar átfutotta a cikket. Most már értett mindent. Harry olvasta és… Persze, Anna nevére is meg volt váltva a jegy és még nem tudják, hogy ő nem volt az utasok között. Úristen, ha köztük lett volna…! Ha Mirjam nem jön közbe! Mirjam… Igen, Mirjam azzal a tőrszúrással, amivel meg akarta ölni, mentette meg Anna életét… Most mit tegyen? Először is felhívta Harryt. Megnyugtatta, hogy Anna él, csak a férje utazott az athéni géppel, de mivel az ő jegye is megvolt hát… – Ez az Isten csodája – mondta Harry egészen átszellemülten a telefonba. – Igen – mondta George – és még ha tudnád, miért nem utazott el… – Miért? – Kórházban van. Itt a Szent Nepomukban. Majd ha jobban lesz, gyere, látogasd meg, én állandóan mellette vagyok. – De hát mi baja van? – Telefonon nem lehet, majd elmondom legközelebb! Isten veled! Letette a kagylót, mert a folyosón az alorvost pillantotta meg, aki éppen Annához készült bemenni. – Doktor úr, olvasta a mai újságot? – Dehogy olvastam. Csak este érek rá ilyesmire. – Doktor úr, tudja mi történt? Lezuhant az a repülőgép, amellyel… – A férje? – Igen. Meghalt. 111

– Rettenetes! Remélem, még nem mondták meg neki… – Még nem. – Nem is szabad! Még túl gyönge ahhoz, hogy ilyen hírrel felizgassuk. Újság sem kerülhet be a szobájába, rögtön ki is adom az utasítást a kedves nővéreknek, nehogy véletlenül újságot hozzanak. – Ön jól ismerte Jörgsen urat? – kérdezte később. – Én? Nem, egyáltalán nem ismertem. De az tudom, hogy semmiképpen sem illett Annához… – Én is azt hiszem. Mikor bejött a kórházba és néhány percig alkalmam volt beszélni vele, megdöbbentem. Egyáltalán nem volt rokonszenvesnek nevezhető. Most mégis sajnálom… Mi, orvosok minden emberéletet drágának tartunk… – Ön nagyon jó ember, doktor úr! Azt, amit Annáért tett, hogy a vérét adta, nem fogom tudni meghálálni önnek. Egy teljesen idegen beteg… – Idegen? – mondta csodálkozva Zoltán. – Ne mondja ezt, kapitány úr! Mindketten magyarok vagyunk… – Tudja, doktor úr – mondta most elgondolkodva George –, mikor tegnap felmentek a műtőbe a vérátömlesztéshez, valami féltékenységhez hasonló érzés fogott el… Úgy éreztem, hogy megfosztanak valamitől, amihez csak nekem volna jogom… Hogy a véremet adjam, annak az asszonynak, akit szeretek, aki hozzám tartozik… Hogy az ön vére, doktor úr, aki nem is ismeri őt, megfelel és az enyém, az nem… Csak azért, mert talán egy távolabbi fajból származom és a vércsoportom is idegen ezáltal… Zoltán most elfordította a fejét. Cigarettát keresett az íróasztalon. Félt, ha a kapitány most ránéz, világosan meglátja az arcán, amit belülről érez… Hogy ő is szereti ezt az asszonyt… Szereti! Reménytelenül…

Egy hét múlva Anna felkelhetett. A seb teljesen begyógyult, a röntgenátvilágítás szerint a tüdő sérülése sem hagyott komolyabb nyomot. A főorvos egy félórai felkelést engedélyezett. A bőröndben, amelyet Arne akkor este átküldött, volt egy piros virágos pongyola, az apáca ezt ráadta Annára, így üldögélt az ablak melletti karosszékben. Mikor Gibbs doktorkisasszony belépett és meglátta ebben a piros virágos selyemben megdöbbent. – Ennek az asszonynak a férje meghalt és ő itt ül piros ruhában, ahelyett, hogy mély gyászban lenne! Ideje volna, hogy végre megmondják neki, hogy özvegy lett. Ellen semmi esetre sem vállalta ezt a szerepet. Azt még megtette, hogy George kérésére átment a Cecil Hotelbe és átnézte Anna ruháit, nincs-e köztük fekete. Még véletlenül sem akadt, csak világos és pasztellszínű nyári ruhái voltak. Ha valaki tavasszal Egyiptomba jön, természetes, hogy nem visz fekete ruhát magával. Anna még nem sejtett semmit. – Nem jött sürgöny vagy levél Arne-től? – kérdezte néha. – Semmi – mondta George. – Különös. Nem értem. Talán megtudott valamit…? – Nem. Azt mondták neki, hogy a taxid összeütközött. – De később talán megtudhatta valakitől… – Nem. Később már nem tudhatott meg semmit. Ez biztos… Mindennap elhatározták, hogy megmondják Annának, hogy a férje lezuhant és meghalt. De ki mondja meg? George nem akarta, Zoltán pedig jobbnak látta, ha Annát minél később izgatják fel a hírrel.

112

De a gyászruha kérdése is sürgető volt. Ellen azt ajánlotta, hogy azt az égszínkék ruhát, amiben behozták és úgyis csupa vér lett, el kell küldeni egy vegytisztítóba, fessék be feketére. Arra vállalkozott, hogy bemegy a városba és fekete harisnyát és gyászfátylat vásárol. Mostanában már nem volt féltékeny, bolondság lett volna! Ezt az asszonyt olyan nagy szerelem fűzi a kapitányhoz, ezek úgy összetartoznak, mit akarhatna tőle Zoltán…? Az utóbbi időben gyakran ment be a különszobába, főleg mikor tudta, hogy Zoltán is bent ül. Mégsem jó, ha kettesben vannak! Magyarul beszélgetnek ilyenkor. Igaz, ez sem jelent semmit. Hiszen a kapitány is mindig ott van velük. Milyen szerencséje van ennek az asszonynak, a férje meghalt, most aztán elveheti a kapitány. El is veszi… Érdekes, Zoltánnak eszébe sem jutna, hogy őt el lehetne venni. Ha egy napon valamelyiküknek lejár a szerződése a Szent Nepomukban, az egyúttal azt is jelenti majd, hogy útjaik szétválnak… Pedig, ha összeházasodnának, annak sok előnye volna, nyitnának egy szép laboratóriumot az Achmed Pasa Streeten. Képzeletében gyakran látta ezt a táblát: DR. ZOLTÁN ZILAHY ÉS DR. ELLEN GIBBS De ez csak ábránd marad. A férfiak furcsák! A komoly dolgozó nőtől elfogadják a szerelmet, de nem adnak érte semmit. Sokszor még szerelmet sem… A férjes asszony, az romantikusabb, az igen. Elvenni egy nőt a másik férfitől, ezt valami hőstettnek tartják! Pedig nem az… Ellennek nagyon rossz véleménye volt az ilyen férjes asszonyokról, ő soha nem tenne ilyet! Most szabad és független, dolgozik és eltartja magát, joga van azt tenni, amit akar… De ha férjhez megy, akkor más férfi nem létezik többé. Kissé megvetette Annát is, de igyekezett kedves lenni hozzá. Most is érdeklődött: hogy érzi magát, nincs-e valami kívánsága? – Köszönöm, semmi, mindenem van. Ellen körülnézett. A szoba tele volt virágokkal, az asztalon sütemények, bonbonok, az éjjeliszekrényen még felvágatlan könyvek. A legtetején egy magyar könyv. Ezt biztosan Zoltán hozta. Most kopogtattak az ajtón. Egy csomagot hoztak valamilyen kelmefestőtől. Az apáca kibontotta a csomagot, egy fekete selyemruha volt benne. – Tévedés lesz – mondta Anna –, ez nem az én ruhám. – De ide szól, kérem. Hármas számú különszoba, Jörgsen névre. A festést kifizették. Ellen most közbeszólt. – Igen, ez az ön ruhája, asszonyom. Az a kék, amibe behozták a kórházba. Elküldtük a tisztítóba, de a vér nem jön ki belőle, leghelyesebb volt befesteni. – De miért feketére? – csodálkozott Anna. – Jól fog állni a szőke hajához – mondta zavartan Ellen. – Nem szeretem a fekete ruhát. Mindig a gyászruháimra emlékeztetnek, arra az időre, amikor meghalt az apám… – Hát… Nem árt, ha az embernek van egy fekete ruhája, gyászeset akármikor történhet… Anna ránézett a doktorkisasszonyra. Ez tud valamit, ez eltitkol valamit… – Meghalt az anyám? – kérdezte. – Mondja meg kérem, doktornő kérem, azonnal mondja meg, ugye, az anyám?… – Nem, dehogyis. Az anyjának semmi baja sincs. – A férjem? 113

Ellen érezte, hogy elérkezett a perc, amikor nem halogathatja a választ. – Igen… – Mi történt vele? – Asszonyom, legyen erős! Próbálja nyugodtan fogadni ezt a tragikus hírt. A férje lezuhant és meghalt. – Meghalt… Anna szeméből lassan előtörtek a könnyek. Arne meghalt. Szegény, Arne! Ebben a pillanatban csak sajnálni tudta, rettenetesen sajnálni. Elfelejtette a sok megaláztatást, az ütéseket, a durvaságot, amivel öt éven át gyötörte. Öt év… Mégis öt évig a felesége volt… egy lakásban éltek, egy asztalnál ettek. Néha jó is volt hozzá. És ő… Ő megcsalta. Hazudott neki. Az utóbbi időben folyton hazudnia kellett valamit. És ezek a hazugságok már sohasem derülhetnek ki… Soha! Arne nincs többé… Sírt. Mély lelkiismeret-furdalással sírt. Ezek a mélyről feltörő könnyek, mintha megtisztulást hoztak volna…

XXIII.

Néhány nap múlva Anna elhagyhatta a kórházat. Mikor kilépett a kapun George karjára támaszkodva, valami furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Visszanézett. Szent Nepomuk-kórház… Hányszor mondta be ezt a címet a sofőrnek, mikor beugrott egy taxiba, hogy George-hoz menjen. Mikor kiszállt, milyen félve nézett mindig körül, hogy nem követi-e valaki. Nem figyelteti-e Arne, vagy esetleg ő maga nem jön-e utána… Szegény Arne! Többé nem kell félni tőle, soha, sehová sem jöhet már utána. Nyíltan mehet George-hoz, hiszen most már szabad, nem tartozik senkinek számadással. Mégis, mikor a villához értek, ösztönszerűen, egy beidegződött mozdulattal visszanézett… A kórház kapujában fehér köpenyes férfi állt, és utánuk nézett. Zilahy Zoltán. Ez a gyászruhás asszony, aki most elment, örökre elmegy az életéből. Megy egy új boldogság felé… Zoltán látta még, ahogy beléptek a villába, a kertajtó becsapódott mögöttük, egy pillanatig még látta az asszony fekete ruháját, aztán eltűnt a szeme elől. Eltűnt. Milyen jó volt, míg itt volt a kórházban. Bármikor bemehetett hozzá, napjában tízszer is, leülhetett az ágya mellé, megfoghatta keskeny kis kezét. – A pulzus jó… – mondta ilyenkor gépiesen az apácának, aki ott ült mindig az ágyánál. Mert hiszen neki semmi joga sem volt megfogni azt a kis kezet. Mikor aludt, akkor is bemehetett hozzá, nézhette szép, sápadt arcát és olyan különös érzés volt az a tudat, hogy az ő vére is ott lüktet az asszony ereiben. – Hogyan háláljam ezt meg magának, doktor úr? – kérdezte sokszor és nagy, kék szemével kérdően nézett rá. – Gyógyuljon meg gyorsan – válaszolta ilyenkor neki. – Miért? Olyan sok bajt okozok, amíg itt vagyok a kórházban? Mit mondhatott volna erre? Hogy azt szeretné, ha örökre itt maradhatna, mellette lehetne, hozzá tartozna… De ahhoz a másikhoz tartozik, azt szereti! Azzal lesz boldog… Most már a felesége lehet, nem kell titokban a randevúkra jönnie. George Dowery feleségül fogja venni. 114

Furcsa, de bárhogy akarja is, nem tud szívből örülni az Annácska boldogságának… Ellen most jött ki. – Mi az, felcsaptál portásnak? – kérdezte vidáman. – Már olyan rég állsz itt a kapuban. Bementek. Ellen tudta, hogy egyetlen szóval elronthat mindent. De azért mégsem bírta ki, hogy ne mondjon valamit. – Nagyon fáj, hogy elment…? Zoltán nem válaszolt. Lassan, körülményesen rágyújtott egy cigarettára és csak azután szólalt meg. – Miből következteted…? – Nem következtetek, hanem rég megállapítottam. Ha leletet készítenék rólad, az állna benne: egyoldalú szerelem. Kórokozója: a magyar asszony. Kórjóslat: körülbelül két-három hét. Azt hiszem, ennyi idő kell, amíg elfelejted… Zoltán némán szívta a cigarettáját. Furcsa teremtés ez az Ellen. Talán sokkal különb, mint eddig gondolta…

Mikor Anna belépett George-dzsal együtt a szobába, valami furcsa érzés kényszerítette, hogy azonnal odamenjen a Salome-képhez. Tehát ő volt… Hosszan nézte a festményt, az arcát, a szemét… – Most mi van vele? – kérdezte hirtelen. Eddig nem beszéltek róla egyetlen egyszer sem. Mintha a kórház falai között tilos lett volna még csak említést is tenni róla. – Letartóztatásban van. – George, ugye tudod, hogy ő mentette meg az életemet…? Ha nem teszi ezt, akkor már ott feküdnék én is a pireusi temetőben… – Ez igaz. De mégiscsak gyilkolni akart, és ha kicsit mélyebbre szúr a késsel… – Mindegy, hogy mit akart. Itt vagyok, élek! Meggyógyultam. Ki kell őt szabadítanunk, mégpedig azonnal! – Anna, te ilyen jó vagy? – Ez nem jóság. Ez természetes. Neki köszönhetjük a boldogságunkat… – Nagyon boldogok leszünk, Anna. Legszívesebben el sem engednélek innét. Itt maradnál nálam. Itt laknál. De sajnos, nem lehet. Ezek az ostoba előítéletek… Ha a Grand Hotel Cecilben laksz, az más! Arne Jörgsen özvegyét feleségül vehetem, de ha ideköltöznél, akkor azt mondanák: elvettem a barátnőmet, akivel együtt laktam… – A Cecilben nem akarok lakni – mondta Anna –, rettenetesen drága, különben sem való egy nőnek ott lakni egyedül… Inkább egy kis panzióba megyek. De most gyerünk, először is a rendőrségre, mindent meg kell tennünk, hogy ezt a Salomét… – Mirjam a neve. – Mirjam? Szóval Mirjamot ki kell hoznod a börtönből. Beültek a kocsiba. A rendőrség elég közel volt, néhány perc alatt odaértek. George bement a nagy, barátságtalan sárga épületbe. Anna kint maradt a kocsiban. Kíváncsi volt, mi lesz… Lehet, hogy George rögtön magával hozza a lányt. Akkor szemtől-szembe állana a gyilkosával… Mert mégiscsak meg akarta ölni! De nem, kizárt dolog, hogy rögtön vele jöhessen. Formaságok, jegyzőkönyvek, kihallgatások előznek meg egy ilyen szabadlábra-helyezést. Mindenképp eltarthat napokig is. George egyedül jött ki. – Már nincs itt, a rabkórházba vitték… 115

– Akkor menjünk oda – mondta Anna. Elindultak. A rabkórház a város végén volt, a kikötő raktárépületein is túl. A tengerparton robogtak. Friss szellő vágott az arcukba, mindketten arra gondoltak, milyen jó szabadnak lenni… Milyen rettenetes lehet a börtön! – Ugye, ha nagyon akarjuk, sikerül megmentenünk Mirjamot? És nem ítélik el…? – kérdezte Anna. – Talán… Megérkeztek a rabkórházhoz. Rettenetesen régi épület volt. Kopott, majdnem omladozó, piszkos színű falakkal, pici rácsos ablakokkal. A kapuban fegyveres őr állt. George egyenruhában volt, az őr nagyot tisztelgett, mikor bement. Anna megint kint maradt és várt. George belépett és körülnézett. Balfelől egy ajtón nagy tábla volt: ÉRDEKLŐDÉS: KEDDEN ÉS PÉNTEKEN 10-12-IG Bár szombat volt és 12 óra is elmúlt, George mégis belépett. Rideg berendezésű kis irodahelyiség volt, valami áporodott, fülledt szag terjengett. Az ablak most is csukva volt, egy ventilátor állt az íróasztalon és kavarta a szoba poros levegőjét. Az íróasztal mögött őszes hajú írnok ült. Csodálkozva tekintett George-ra, látszott rajta, hogy azt gondolja: mit keres itt egy angol gárdatiszt? Tisztelettel üdvözölte és hellyel kínálta. George nem ült le, szeretett volna már kint lenni, megkérdezte az írnokot, hogy Mirjamot mikor hozták ide. Az írnok most elővett valamilyen kartotékot és annak a lapjait nézte át nagy figyelemmel. – El tetszett késni, kapitány úr! Tegnap volt a temetése. – A temetése? Hát… meghalt? Az írnok a kartotékba nézett, onnét olvasta ki a pontos adatokat. – Igen, két nappal azután, hogy ideszállították. – De hát, miben halt meg? – Kérem, kapitány úr, méltóztassék a kórházparancsnok úrhoz befáradni. A boncolási adatok a jegyzőkönyvben nála esetleg megtekinthetők. – Nem… Nem… – mondta George és kisietett. Rettenetes volt, amit most érzett. Anna türelmetlenül várta. Ahogy George arcára nézett, leolvasta róla, hogy valami baj van. – Mi van vele? Ki fog szabadulni? – Már kiszabadult… Tegnap temették…

XXIV.

Anna elköltözött a Grand Hotel Cecilből. Mikor kifizette a számlát, meglepődött, ilyen nagy összegre nem számított. Eddig fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mennyit költhettek. Hogy mibe került egy nap, csak a szálloda. A retiküljében lévő néhány fonton kívül nem volt semmi pénze. A kórházat is George fizette ki, de azt mondja, jelentéktelen kis összeg volt, csak a különszobát számították fel. Az alorvos, Zilahy doktor, nem fogadott el semmit. Különös ember… Anna a legnagyobb titokban elment a Place Mohamed Alira és ott egy ékszerésznél eladta a briliáns gyűrűjét. Kétszáz egyiptomi fontot kapott érte. Az ötezer pengő. Nem sok, lehet, hogy az 116

ékszerész becsapta, de Annának nem volt kedve végigjárni az összes ékszerészt, hogy melyik ad többet. Majd jól beosztja a pénzt. Először kifizette a hotelszámlát a Cecilben, a többi meg elég lesz, hogy a panziót fizesse belőle néhány hétig. Anna tudta, hogy Stockholmban Arne vállalatától nagyobb összeg járna neki. Elvégre is, Arne özvegye. De nem utazhat Stockholmba. Nem. Az egyiptomi vízum csak egy beutazásra érvényes és ha Stockholmba kérne ismét vízumot, esetleg nem kapná meg. Akkor aztán nem jöhetne vissza George-hoz és… Nem, nincs annyi millió svéd korona a világon, ami megérné, hogy George-tól elszakítsák. Itt marad vele. De mi lesz, ha lejár a tartózkodási engedély? A svéd követnek csak egy szavába kerülne, de Anna biztos volt benne, hogy ezt a szót nem fogja kimondani. Mikor eljöttek hozzá a panzióba részvétlátogatást tenni még csupa együttérzés és barátság volt minden szavuk. Anna számíthat rájuk, bármire is volna szüksége… Néhány nap múlva meghívták, töltse a délutánt villájukban, jöjjön el teára. Anna nem szívesen ment. A délután George-é… Délelőtt úgyis a laktanyában van, egészen háromig. De ezt a meghívást nem lehetett lemondani. Elment hozzájuk. Most már volt egy új gyászruhája is, nem csak az, amit a doktorkisasszony befestetett a számára. Hosszú gyászfátyolával, szabályos fiatal özvegy volt. A követ Arne-ról beszélt. Ha valaki meghal, azonnal a legkülönb, a legzseniálisabb embernek tartják és mindenki csak áradozni tud a jelleméről, a tehetségéről. Talán azért van ez, mert egy halott úgysem csinálhat senkinek konkurenciát, már nyugodtan dicsérhetik. A követ az ifjúkori emlékeit idézte fel és Anna úgy érezte, hogy ezek a távoli emlékek teljesen idegenek és közömbösek neki. Később a követ elment és kettesben maradtak az asszonnyal. – Meddig marad még Egyiptomban? – kérdezte a kegyelmes asszony. – Még sokáig itt maradok – mondta tétovázva Anna, de látva az asszony csodálkozó tekintetét, már megbánta, hogy megmondta. – Sokáig? Hát meddig érvényes a vízum? – Az sajnos, lejár rövidesen, de remélem, meg fogják hosszabbítani. – Úgy szeret itt élni? – kérdezte az asszony. – Érdekes, én már alig várom a percet, mikor visszatérhetek Svédországba. – Szeretek itt lenni… Talán itt is maradok végleg… – Végleg? – A hang meglepődött volt, de barátságos, jóindulatú mosolya megtévesztette Annát. – Valami nagy oka lehet rá, kedvesem! Kérem, legyen őszinte hozzám, észrevehette, hogy az első perctől igazi rokonszenvvel viseltetek maga iránt. Mintha a leányom lenne, úgy fogadtam, hiszen emlékszik? A gardenpartyn is, mikor a megboldogult annyira ellenezte, hogy táncolni menjen, én a maga pártjára álltam… Igen. Anna emlékezett mindenre. És most, úgy érezte, őszinte lehet, hiszen tényleg, mintha anyai barátsággal lenne iránta. Könny buggyant ki a szeméből. – Ne ítéljen el, asszonyom. Én azért maradok itt Egyiptomban, mert… mert férjhez megyek valakihez, akit megszerettem és… – Férjhez megy? A követné arcáról mintha egy szivaccsal egyszerre letörölték volna a barátságos mosolyt. Jéghideg, megvető arca pontosan elárulta, hogy mit gondol. De a szavaival sem titkolta a véleményét. – Hát ezt gyorsan megcsinálta, kedvesem! A gyászfátyla még vadonatúj, de már a menyasszonyi díszbe gondol! Ezek szerint Önnek örömhír lehetett férjének tragikus halálhíre! Anna elsápadt. Ezek a szavak megalázóbbak voltak, mint egy arculütés. Nem tudott válaszolni, csak némán, könnyes szemekkel nézett az asszonyra. De az kegyetlenebbül folytatta: 117

– Ezt mégsem hittem volna magáról! Szegény, megboldogult Jörgsen, talán mégis több kegyeletet érdemelt volna. Nem firtatom, hogy honnan hozta magát, honnan emelte ki, mikor elvette feleségül, de ő valaki volt, az biztos… – Kegyelmes asszony, felesleges, hogy sértegessen! Arne sehonnan sem emelt ki engem, mert legalább olyan magas társadalmi polcon álltam, mint ő. És ha a származásom megfelel a vőlegényemnek, George Dowery kapitánynak, akkor Önnek sem lehet kifogása ellene. Bár ez már nem is érdekel engem! Köszönöm a szíves vendéglátást és a megértő, anyai jóindulatát… Mikor hazaért a panzióba, sírva borult az ágyára. Ilyen megaláztatást… De ő maga az oka, miért volt őszinte, miért szolgáltatta ki magát. Most elrontotta a követékkel a dolgát, elvesztette a jóindulatukat, pedig előadódhat olyan eset, hogy szüksége lehet rájuk. Mennyivel egyszerűbb lett volna valamit hazudni, hogy miért marad itt Egyiptomban. Hazudni! Nem, nem, Anna soha többé nem akart hazudni. Elég volt! Az élete ezentúl nyílegyenesen fog vezetni, nem lesznek mellékútjai, nem fog a hazugságok útvesztőjébe kerülni. Az élete George-é lesz…! Kopogtak. A szobalány volt. – A nagyságos asszonyt telefonhoz kérik! Anna kisietett a hallba. Ebben a kis panzióban nem volt telefon a szobájában, mint a Grand Hotelben. A hallban volt a telefon, ahol mindig üldögéltek néhányan a nagy bordó plüssfotelekben. Főleg idősebb hölgyek, ezek úgy látszik felváltva ügyeletes szolgálatot tartottak itt a hallban, hogy semmi ne kerülhesse el a figyelmüket. A telefonbeszélgetéseket nagy érdeklődéssel hallgatták végig. Anna csak olyasmit mondhatott George-nak, amit ezek is nyugodtan hallhattak. Csak rövid igennel és nemmel válaszolgatott. Most is George hívta. – Már nagyon várlak! Olyan rossz nélküled a délután! Mégsem kellett volna elmenned a követékhez! – Talán jobb lett volna, ha nem megyek… – Miért? – Majd elmondom. – Nagyon várlak! Siess! Imádlak… – Én is. Viszontlátásra! Anna letette a kagylót. A két bizonytalan korú hölgy a bordó plüssfotelekből elégedetlenül nézett össze. Szerették volna tovább élvezni ezt a telefonbeszélgetést. Ez a gyászruhás fiatal nő volt jelenleg a legérdekesebb lakója a kis panziónak. A többiekről már szám szerint mind a tizenhét vendégről mindenki mindent tudott. Csak ő volt még rejtély. A fiatal svéd özvegy. Mindennap újabb érdekességek derültek ki róla. Az öreg hölgyek nagy élvezettel tárgyaltak meg mindet, szinte mozaikszerűen rakták össze az újonnan befutott pletykákat. Azt, hogy a férje az athéni repülőgéppel lezuhant, azt már tudták. Azt is, hogy eddig a Grand Hotel Cecilben lakott. De ki az, aki folyton telefonálgat neki? Valaki kijelentette, hogy ez csakis a nilgiri maharadzsa lehet…! Ez a hír lázba hozta a hallban unatkozó hölgyeket. A nilgiri maharadzsa! Óriási…! Ezt a szenzációt Mme Darrieux hozta, egy múmiaszerű öreg hölgy, akinek ráncos arcában vakító fehér porcelán fogsor csillogott. A frizurája sok aranyszőke, hamis tincsből volt összeállítva. Ehhez az összeállításhoz fodrászra volt szüksége és éppen a fodrász szalonban hallotta ezt a dolgot a fiatal özvegyről és a maharadzsáról. Anna is ahhoz a fodrászhoz járt és valaki kijelentette ott, hogy ez az a hölgy, aki a nyári palotában a nilgiri maharadzsával táncolt. Alig heverték ki a panzió öreg hölgyei a maharadzsa-szenzációt, mikor újabb hír futott be Jörgsennéről. 118

Egy fiatalember, aki véletlenül vagy tévedésből lakott ebben a panzióban és önhibáján kívül kedvencévé vált a hallban tanyázó hölgykoszorúnak, hozta az új szenzációt. A fiatal özvegyet egy angol gárdatiszttel látta egy szürke sportkocsin robogni. – Az ember ki sem nézné belőle – jegyezte meg Mme Darrieux és egész porcelán fogsorával rámosolygott a szerencsétlen fiatalemberre. – Látja, ilyenek a mai fiatal nők! Azért helyesebb, ha valaki komolyabb, megállapodottabb korú nővel foglalkozik. A fiatalember a porcelánfogak mosolyának a hatása alatt elhatározta, ezúttal véglegesen, hogy elköltözik a panzióból. Anna jött ki a szobájából, gyászfátyolos kalapban, sietve ment át a hallon. Udvariasan odaköszönt a róla pletykáló hölgyeknek. – Pedig milyen szolidan néz ki, az ember nem is hinné… Anna beugrott egy taxiba, hogy minél előbb George-nál lehessen. Már nem mondta be a Szent Nepomuk-kórházat, egészen a villáig vitette magát. Mindig elhatározta, hogy nem megy taxin, hanem villamoson, hiszen spórolnia kellene! De aztán rájött, hogy az a pár piaszter mégsem éri meg, hogy negyedórával később érjen oda. Mindennap úgy ment George-hoz, olyan boldog, friss szerelemmel, mintha az első találkozásra menne. Vagy nem. Egy első találkozás sohasem jelenthet annyit, mint egy kiforrott, kipróbált szerelem… Ők már úgy összetartoztak, a lelkük és testük olyan harmóniában olvadt össze, hogy ennél többet nem kívánhattak, nem is képzelhettek volna soha… – Ma beadtam a nősülési kérvényemet – újságolta George –, Garrett ezredes biztat, hogy rövidesen el fog intéződni, nem valószínű, hogy nehézségeket csináljanak. Csak csatolni kell a te irataidat is, már nagyon szeretném ha megérkeznének! – Írtam az anyámnak, hogy azonnal küldje őket. – Mégis, mikor érkezhetnek meg? Addig Garrett ezredes nem továbbíthatja a kérvényemet. – Lehet, hogy már holnap! Anyámnak azt írtam, hogy lejár a vízumom és kellemetlenségeim lehetnek, azonnal küldje el az irataimat. Azt az első levelemben megírtam, hogy az itteniek abban az aktatáskában voltak, amiben Arne a fontos okmányokat tartotta és természetesen a szerencsétlenségnél szintén porrá égtek. – Még jó, hogy az útleveledet nem vitte el arra a végzetes útra. – Az nálam van mindig a retikülömben. Anna elővette. Nézegették az útlevelet. – Nemsokára eldobhatod – mondta George. – Már szeretném az új útleveledet látni, amin az áll: Mrs. George Dowery… – Az nem fog benne állni, hogy a világ legboldogabb asszonya? – kérdezte Anna és boldogan, szerelmesen simult George karjába. – Olyan jó, hogy velem vagy… – suttogta könnyes szemmel és sírva fakadt a boldogságtól…

XXV.

Barbara már szakított Jimmyvel és az olasz diplomácia kötelékéből választotta ki a megfelelő utánpótlást. Carlo, a villogóan fekete szemű követségi titkár pont az ellentéte volt a szőke északi típusú Jimmynek. Barbara pedig kedvelte a változatosságot. Amióta George-dzsal vége lett a dolognak, egyebet sem tett, mint keresett valakit, aki annyira le tudná kötni, annyira érdekelné, mint George. De hiába! Nem talált.

119

Ez a Carlo remek fiú, temperamentumos és úgy tud rajongani, mint senki, de mégis hol van George-tól…? George…! Rettenetesen bántotta ez a dolog. Hogy vele ezt meg lehetett csinálni! Vele…! A legborzasztóbb az, hogy most mindenütt együtt látni őket. Amíg annak a nőnek a férje élt, csak titokban bujkáltak, de most, hogy lezuhant, most nyíltan mutatkoznak mindenütt. Tegnap is látta őket kilépni egy üzletből az Ahmed Pasa Streeten. A nő abban a gyászruhában még feltűnőbb. Ebben az egyiptomi nyárban a sok fehér és színes nyári ruha közül élesen elüt a fekete ruhája. És milyen karcsú! Karcsúbb, mint én, állapította meg. Ebédnél ültek. Barbara unottan kanalazta a levest, félórája jött haza egy cukrászdából, ahol édességeket evett egy igen kedves amerikai fiú társaságában. Bill remek pofa volt, olyan jókat lehetett nevetni a mondásain. Nászúton volt itt a csúnya és gazdag feleségével. Persze nem vette komolyan ezt a házasságot, de egyszer ilyesmin is túl kell esni, mondogatta. Barbara valahol a kontinensen már találkozott vele. Hol is? St. Moritzban, vagy a Riviérán? Olyan mindegy, egy remek éjszakát töltöttek akkor együtt, másnap elváltak az útjaik és most micsoda véletlen, Alexandriában ismét összetalálkoztak… Barbarát mulattatta ez a véletlen és nem tétovázott volna, hogy megcsalja az új kegyencét, Carlót, ezzel a kedves Billel, de eddig nem volt alkalma rá. A csúnya feleség nagyon vigyázott Billre, akit olyan drága pénzen vásárolt meg magának. Délben, ha fodrászhoz vagy kozmetikushoz ment, ahol reménytelen harcot folytatott a csúnyasága ellen, akkor tudott csak Bill elszabadulni, hogy Barbarával valamelyik divatos cukrászdában találkozzon és felújítsák a régi emlékeket. Ezt a felújítást Bill nem egészen így képzelte el, de egyelőre más alkalmuk nem volt. Barbarát pedig mulattatta ez az ártatlan játék. Nagyokat nevetett Bill remek bemondásain, azon a léha, cinikus humoron, amit Amerikából hozott magával, a Park Avenue felhőkarcolói közül. Egész jó időbeosztás volt ez így. Délelőtt elszórakozott Bill-lel, délutánra meg ott volt Carlo, a délszaki szenvedélyességével… Jimmyvel nem szakított végleg, néha még találkozott vele. Hiszen kedves fiú volt, az tagadhatatlan és kinek árt vele, ha néha még neki ajándékoz egy-két órát a program nélkül maradt délutánjaiból? Igen, úgy látszik, George pótlására legalább három férfira van szüksége! Vagy talán még tíz sem tudná feledtetni… Az asztalnál jobbról a férje ült, balról Rosemary, szemközt az új nevelőnő. McCornick olyan hangon, mintha egy jelentéktelen társasági hírt közölne vele, szólalt meg: – Dowery kapitány megnősül! Most hallottam Garrett ezredestől. – Megnősül…? – Igen. Azt a fiatal özvegyet veszi el, akinek a férje lezuhant az athéni géppel. Szép nő. Meg kell hagyni, remekül összeillenek… Ezt is olyan ártatlan arccal mondta McCornick, hogy Barbara legszívesebben fejéhez vágta volna a leveses tálat. De tudott uralkodni magán, egy arcizma sem rándult. Közömbös hangon kérdezte: – És megkapta a nősülési engedélyt? – Még nem! Olyan gyorsan mégsem megy. Különben is, úgy hallottam, hogy a nőnek elégtek az iratai, mert azokat a férj magával vitte. Garrett még be sem tudta terjeszteni a kérvényt… Barbara nyugodtan ette az ebédjét. Nem, őrajta ne mulasson senki. Még a tulajdon férje sem… De mikor később bement a szobájába a visszafojtott düh kitört belőle. Törni-zúzni tudott volna, de ehelyett csak pofon vágta a szobalányt, mert az véletlenül kidöntött valami parfümöt. Ledobta magát a kerevetre és belevájta éles, vérvörös körmeit a selyemvánkosokba. George megnősül…!

120

Hát mégis… Régóta rettegett ettől a gondolattól, hogy George elveszi ezt a nőt. Mikor az újságokban olvasta, hogy a férje lezuhant, akkor már érezte, hogy ez be fog következni. Mikor a szerencsétlenség történt, az első híradásokban még az asszony is az áldozatok között szerepelt. Milyen gyönyörű volt olvasni, hogy elpusztult, porrá égett… Már elképzelte, hogy fogja vigasztalni George-ot, hogy fog ismét közel férkőzni hozzá. Erre másnap bent van az újságokban, hogy Jörgsenné nem is volt az utasok között, a jegyét az utolsó percben visszaadta, itt maradt Alexandriában. Itt maradt. Itt George-nál. A felesége lesz! Borzasztó! Az egész társaság rajta fog mulatni, most már nyilvánvaló lesz, hogy George szakított vele, azért, hogy megnősüljön. Eddig azt hitték, sőt biztosan azt hitték, hogy ő adta ki a kapitány útját és az most bánatában ezzel a szőke nővel vigasztalódik. De ha elveszi… Akkor ez a nő bekerül a tiszti társaságba. Hogy körülrajongják majd! Ott a nyári palotában is, hogy odavoltak érte a tisztek! Fiatal! Fiatalabb, mint én, gondolta elkeseredve Barbara. És jó ruhái vannak és… és… Nem! Ennek nem szabad megtörténni, ezt a házasságot meg kell akadályozni! De hogyan…? Ha megjönnek az iratok, Garrett ezredes, beterjeszti a kérvényt az anyaországi parancsnoksághoz és akkor megtartják az esküvőt. Sőt! Ezen az esküvőn neki is meg kell jelenni majd és gratulálni George-nak és ennek a nőnek… Nem, ezt a házasságot meg fogja akadályozni. Ha Garrett nem javasolná, akkor nem adják ki az engedélyt… Garrett… Idősebb férfi, de nem annyira öreg, hogy Barbara ne tudna hatni rá, ha akar. És akarni fog. Igen. Nem ilyen ostobaságokra fogja az idejét vesztegetni, mint Carlo, Jimmy és Bill… Garrett! Garrett-tel tölti majd az idejét, annak legalább lesz értelme, tőle függ a házassági engedély. Hogy ezt megakadályozza, ezért mindenre képes lett volna. Barbara az a nő, aki, ha másképpen nem tudott elérni valamit, a saját testét is csak eszköznek tekintette, egy cél elérésére. Ez a cél pedig fontos volt, a hiúsága, a társadalmi pozíciója forgott kockán. Az a nő semmiképp sem kerülhet ide a tiszti társaságba! Most átvillant rajta az az eshetőség, hogy George kilép a hadseregből. Ha annyira szereti azt a nőt, ilyesmire is képes érte. Van valami birtoka Skóciában, Kirkoudbright-grófságban, majd oda vonulnak vissza és boldogok lesznek. Boldogok… gondolta fogcsikorgatva. Vajon hogyan fogadják George szülei ezt a nőt? Annak idején George gyakran mesélt Barbarának az otthonáról, a régi kastélyról és arról a Wellington-lányról, akit el kellene vennie. Barbara elképzelte ezt a konzervatív családot, nem, ezek semmiképpen sem fogadják be ezt az idegen nőt. Tapasztalatból tudta, hiszen annak idején őt sem fogadták szívesen a McCornickcsaládba, hiába voltak mögötte a dollármilliók. Mi lenne, ha írna nekik…? Ha George anyjának ismeretlenül írna egy levelet. Elvégre ő George parancsnokának a felesége és majd olyan hangnemben ír, mintha anyai jóindulattal viseltetne George iránt. Elmosolyodott. Eszébe jutottak a délutánok Harry Moore garzonlakásában… Nem, az ő érzései George-dzsal kapcsolatban nem voltak kimondottan anyaiaknak nevezhetők. De honnét tudhatná ezt George anyja ott a Kirkoudbright-grófságban, mikor a levelet olvassa? Valószínűleg nem ilyen párduc karcsú, vörös hajú nőt képzel el, hanem egy tisztes, őszes hajú ezredesnél. Most a tükörhöz lépett. Hosszú, sötétkét nadrágot viselt és szivárványszínű selyempulóvert. Nem, George anyja, ha ezt a levelet olvassa, nem így képzeli őt el, az bizonyos. Elővette csontszínű levélpapírját, amelyen ott ékeskedett a McCornick-címer. Ez a pici dombornyomás rengeteg pénzébe került eddig. De ott díszelgett mindenütt. Retiküljének csatján 121

éppúgy, mint kis selyemzsebkendőinek a sarkában, amelyeket itt-ott elhagyogatott, különböző legénylakásokban… Most örült ennek a címernek. A Dowery-kastélyban, ahová ezt a levelet küldi, ott is egy ilyen nemesi címer árnyékában élnek és ennek a régi nemességnek a megtagadása lenne, ha George ezt az idegen jött-ment nőt venné el. Barbara sokáig gondolkozott, hogy mit is írjon. Vérig sértett hiúsága, gyűlölete és a bosszú diktálta a lila tintás sorokat. „Igen tisztelt Asszonyom! Bizonyára csodálkozik, hogy ismeretlenül felkeresem soraimmal. McCornick ezredesnek – Dowery kapitány parancsnokának – a felesége vagyok. Férjem nagyon kedveli az Ön fiát, őszinte barátsággal viseltetik iránta és gyakran hívja meg házunkba. Én magam is, szinte anyai szeretettel viseltetem Dowery kapitány iránt. Remek katona és társaságban is utolérhetetlenül kedves egyéniség. Ha nem volna ilyen, talán nem is sajnálnánk őt annyira és eszünkbe sem jutna megakadályozni, hogy a vesztébe rohanjon. Dowery kapitány ugyanis nősülni készül, mégpedig olyan házasságot tervez, mely egyszer s mindenkorra véget vetne katonai karrierjének. A nősülést kérvényt már be is nyújtotta, de tekintve a kiválasztott hölgy körülményeit, ezt semmiképp sem fogja megkapni és kénytelen lesz rangjáról lemondani, szépen ívelő katonai pályafutását e házasság kedvéért feladni. Asszonyom, én is anya vagyok és most csak úgy szólok Önhöz, mint egyik anya a másikhoz. Kísérelje Ön meg az anyai szeretet meggyőző erejével őt visszatartani ettől a végzetes lépéstől, amellyel be akarja szennyezni a Dowery-család makulátlan nevét. Ez a nő semmiképpen sem méltó arra, hogy Önök befogadják maguk közé. Először is nem angol, hanem valami balkáni származású, de jelenleg svéd állampolgár, mert a férje svéd volt, nemrégen vesztette életét egy repülőszerencsétlenség alkalmával. Bár jó ízlésem tiltja, hogy ilyesmiről említést tegyek, de erkölcsileg ez a nő a mélyponton van. Dowery kapitánnyal férje életében viszonya volt, kettesben Kairóba utazott vele, közben azonban a nilgiri maharadzsát is boldogította kegyeivel. Dowery kapitány, úgy látszik, elvesztette a józan ítélőképességét és teljesen ennek a züllött teremtésnek a befolyása alá került. Barátai és tiszttársai hiába beszélik le, hogy fejjel menjen neki a falnak, ő nem hallgat senkire, hiába akarják meggyőzni, hogy őrültség, amit tenni akar. Ez az oka annak, hogy én is – félretéve az általam nagyon szigorúan betartott társadalmi formákat –, levelet írok Önnek és arra kérem, próbálja megmenteni a fiát, nehogy mi, az alexandriai társaság kénytelenek legyünk elveszteni társaságunk legkedvesebb tagját, a Gold Stream Gárda pedig egyik legderekabb tisztjét. Soraimat azzal végzem, hogy arra kérem, Asszonyom, levelemről senkinek említést ne tegyen. Ismeretlenül is szívélyesen üdvözlöm. McCornick ezredesné.”

XXVI.

A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz, rajta és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni a bizonytalanságnak az a lehangoló tudata, amely ellen nincs orvosság.

122

Azt a bizonytalanságot, amelyben Anna most élt, még George bizakodó és bátorító szavai sem tudták eloszlatni. Útlevelében a vízum már néhány napja lejárt és Anna nem mert elmenni újabb tartózkodási engedélyt kérni, mert attól félt, esetleg nem kapja meg. Egyetlen irata sem volt. Többször sürgönyözött haza, de hiába, az iratok még nem érkeztek meg. Ezáltal a nősülési kérvényt sem tudták benyújtani, pedig ez lett volna a legsürgősebb. Minden nap számított, versenyfutás volt ez a kitörni készülő háborúval. Ha előbb célba érnek, ha megvan a nősülési engedély, akkor a háború sem választhatja el őket. Anna svéd állampolgár volt. A követ egyetlen szavával elintézhetné neki az itt tartózkodási engedélyt. Viszont az is csak egyetlen szavába kerülne, hogy Annának lejárt vízumával azonnal el kellene hagynia Egyiptomot. Igaz, hogy ehhez nem is kell követnek lenni, bármely rosszakarójának csak fel kell emelnie a telefonkagylót és bejelenteni, hogy Anna Jörgsen lejárt vízummal tartózkodik itt és… És a következő hajóval már mehetne is vissza Európába. A legkétségbeejtőbb pedig az, hogy ebben az idegen városban, ahol jóformán nem ismer senkit, csak rosszakarói és ellenségei vannak. Itt van ez a Petrowna hercegnő…! Mostanában gyakran találkozik vele az utcán, valószínűleg ő is itt lakik valahol a panzió közelében. Olyan gyűlölködő és megvető pillantásokkal méri végig, hogy Anna megborzong ettől a tekintettől. Aztán a követ. Egyik este bementek George-dzsal együtt a Grand Hotel Cecilbe, hogy megérdeklődjék a portásnál, nem érkeztek-e oda azok a várva-várt iratok. Ahogy beléptek a hallba, szembetalálták magukat a svéd követtel és feleségével. A követ hűvösen köszönt, de a felesége egészen feltűnően és bántóan elfordította a fejét. Végtelenül megalázó volt. Ezek után igazán nem remélhette, hogy a követ valamiben a segítségére lesz, sőt…! Aztán az a vörös hajú ezredesné, akivel George a nyári palotában táncolt. Ez is megfojtaná őt egy kanál vízben. Tegnap történt, hogy Anna a Place Mohamed Ali egyik üzletébe ment harisnyát venni. A pénze rohamosan fogyott, de hiába, a gyászruhához csak fekete harisnyát viselhetett és kénytelen volt venni. Ahogy szerényen válogatott a harisnyák között, egyszerre meggypiros sportkocsi áll meg az üzlet előtt és kiugrott belőle az ezredesné. Az üzletben olyan hajlongó alázattal fogadták, mint valami királynőt. Az is volt, divatkirálynő. Maga a tulajdonos ugrott, hogy kiszolgálja. – Abból az egész vékony amerikai harisnyából mutasson! – mondta leereszkedő kedvességgel. – Parancsára, Mylady! Ez igazán leheletvékony! – Nem baj! Úgyis csak egyszer húzok fel egy harisnyát, aztán a szobalányomnak adom… Egy oldalpillantást vetett Annára, de egyetlen arcizma sem rándult meg, keresztülnézett rajta. – Két tucatot becsomagolhat ezekből! Az üzlettel szemközt egy nagy mozi volt. Barbara, mintha éppen most jutott volna eszébe, megkérdezte: – Mit adnak odaát az Apollóban? – Az új Greta Garbo-filmet, a Ninocskát. – Azt hittem, a „Víg özvegy”-et – mondta most Barbara és egy gúnyos pillantást vetett Annára, aki ott állt gyászfátyolosan. Félreérthetetlen volt, hogy reá céloz. – Azt hallom, vidám, nagyon is könnyű darab, happy end-del végződik. Nem úgy, mint az életben, ahol rosszul is végződnek a dolgok! A tulajdonos megtisztelve érezte magát, hogy az ezredesné beszélgetésbe bocsátkozott vele. A két elárusítónő összenézett, az egyik majdnem elnevette magát. Anna elpirult és hamar kifizette a két pár harisnyát, hogy minél előbb kint lehessen. 123

– Milyen közönséges és ízléstelen viselkedés volt ez. Felháborító! Alig várta, hogy elmondja George-nak. De aztán meggondolta. Jobb, ha meg sem említi. Miért bosszankodjon George is, úgysem tehet semmit. Hiszen az ezredesének a felesége… Lehetséges, hogy George és e között a nő között volt valami? Egészen biztos, hiszen más oka nem lehet erre a különös viselkedésre. Furcsa nő! Szép de mégsem vonzó. Szürke szemeiből, félcentis, hosszú festett pillái alól valami éles, hideg fény árad. Ezt a nőt szerette volna George…? Ez volt Mirjam előtt, vagy később? Vagy talán egyszerre voltak mind a ketten? Néha megkérdezte George-ot, de az sohasem beszeli erről a dolgokról. – Ami elmúlt, az nincs többé – mondta. – Te vagy az egyetlen asszony a világon… – Ezt mondtad a legelső este is, ott a New Castle bárban… – Látod, akkor még csak hazudtam ezt, de az életben a valóság néha utoléri a hazugságot… – Akkor hazudd nekem, hamar, hogy boldogok lehetünk, hogy nem jöhet közbe semmi! – Anna, drágám, hidd el, semmi sem jöhet közbe. Csak az irataid itt lennének! Garrett ezredes megígérte nekem, hogy annak ellenére, hogy külföldi vagy, pártolólag terjeszti fel a kérvényemet. – Szóval tőle függ és nem McCornick ezredestől? – kérdezte Anna és eszébe jutott a délelőtti jelenet a harisnyaboltban. Nem, semmiképp sem mondja el George-nak. Nem rontja el a hangulatát. George ma még vidámabb, mint máskor. – Van egy ötletem, Anna. Utazzunk el. Kérek tíz nap szabadságot és elmegyünk valami kis tengerparti eldugott fészekbe, ahol nem ismer minket senki. Ott nem kell hordanod a gyászruhádat, amely folyton Arne-ra emlékeztet téged és engem is zavar. Vidám színű ruhákban akarlak látni, vidáman ebben az örökös napsütésben. A tengerparton bérelünk szobát, együtt, mintha már házasok lennénk… Ott nem kéri majd senki az útleveledet, ott nem foglalja le minden gondolatod a vízum, csak én… Csak egymásnak élünk, nem kell tekintettel lenned a panzió öreg hölgyeire, hogy vajon mit gondolnak rólad, ha későn érsz haza. Éjjel nem kell elválnunk. A karjaimban ébredsz fel reggelenként, mint Kairóban… Akarod? – Akarom, persze, hogy akarom! Olyat te nem mondhatsz, George, amit én ne akarnék! Tíz nap boldogság… Milyen gyönyörű lesz… Éjfél volt már, mikor George hazakísérte a panzióba. Mielőtt kiugrott a kocsiból, még egy gyors búcsúcsókot váltottak, a kapuból Anna még visszanézett, ezt a búcsúpillantást soha nem mulasztotta volna el. George is várt erre, addig el sem indította a kocsiját. Anna felszaladt a lépcsőn. Az első emeleten volt a panzió. A hallon át kellett bemenni a szobájába és a hallban mindig, akármilyen késő volt is, ültek néhányan. Többnyire bridzseztek, de a kártya nem köthette le őket túlságosan, mert ha Anna megjelent, minden pillantás feléje szegeződött. – Vajon honnan jár haza ilyen későn? Ebben a gyászruhában nyilván nem járhat szórakozóhelyekre. Kije lehet ennek a nőnek? j Ma aztán kiderült az igazi szenzáció! Mégiscsak Mme Darrieux-nak volt igaza, a nilgiri maharadzsával vannak neki kapcsolatai. Ma délután megjelent egy turbános hindu úr és Jörgsennét kereste. Nem volt itthon, hiszen minden délután három órakor elmegy. Hogy hová, az is rejtély… A hindu bemutatkozott a tulajdonosnőnek, Bahiddha Nukarának hívták, a nilgiri maharadzsa szárnysegédje volt. Bejelentette, hogy a maharadzsa holnap délben 12 órakor tiszteletét óhajtja tenni Jörgsen úrnőnél… Hát ilyen szenzáció még nem akadt a Kyriadis-panzióban. Egy maharadzsa jön ide, valódi indiai uralkodó! Az egész panzió lázban égett. Sambo, a hasított képű berber háziszolga a kilincset fényesítette, az egyik szobalány, a hallban díszelgő pálmák poros leveleit törülgette, Anna szobájába bevittek

124

egy értékes perzsaszőnyeget az ott levő kopottas szőnyeg helyett, csupa készülődés és izgalmas várakozás volt az egész panzió. Csak Anna nem tudott minderről. Mikor belépett a hallba, még akkor sem vett észre semmit. Megszokta a kíváncsi pillantásokat, amelyekkel mindig fogadták, ha hazajött és átment a hallon. Barátságosan odaköszönt a bridzselőknek és be akart menni a szobájába, de Mme Kyriadis utána szólt: – Asszonyom, egy pillanatra! – Tessék. – Egy úr kereste délután. Mégpedig a nilgiri maharadzsa szárnysegédje… A fenség holnapra bejelentette magát önhöz. Délben 12-kor fog jönni! Anna kellemetlenül érezte magát. Most már leplezetlen kíváncsisággal bámultak rá, hogy vajon milyen arccal fogadja ezt a hírt. Úgy néztek rá, mint akit lelepleztek, tudják a nagy titkát… Tehát, a nilgiri maharadzsa…! Másnap Anna megkérte a tulajdonosnőt, Mme Kyriadist, hogy a vendéget a zöld szalonban fogadhassa. – Belátja, asszonyom, hogy nem vezethetek be egy urat a hálószobámba… – Természetesen… – mondta Mme Kyriadis és alig várta, hogy a hallban kíváncsian várakozó hölgyeknek ezt elmondja, hogy milyen álszent ez a nő! A hálószobájába…! No hiszen! Mintha nem lenne már jó ideje a barátnője! Hamar átvitette Anna szobájából azt a bizonyos értékes szőnyeget a zöld szalonba. A Kyriadis-panzióban összesen csak ez az egy szalon volt és nem azért nevezték zöldnek, mintha ezenkívül lett volna még egy sárga, piros vagy kék szalon. Dehogy is volt. Néhány divatjamúlt zöld fotel, az ablakon egy napszívott zöld függöny és a zongorán a zöld selyemtakaró érdemelte ki a szegényes kis fogadószoba számára ezt az előkelő elnevezést. Anna leült és várt. Legszívesebben lemondta volna ezt a látogatást. Egyszerűen fel kellene hívni a Cecil Hotelt, nyilván ott szállt meg a maharadzsa és megmondani, hogy nagyon sajnálja, de nem fogadhatja. De miért ne fogadná…? Egyszer úgyis túl kell esni ezen a beszélgetésen, hát legyen ma, mindegy. Pontosan tizenkét órakor megjelent a maharadzsa. Egyedül volt, szárnysegédje nélkül. Világos drapp vászonöltönyt viselt, fején az elmaradhatatlan turbán. A hallban izgatottan várakoztak az idős hölgyek, akik már egy órája úgy helyezkedtek el a nagy fotelekben, mintha egy színházi zsöllyében ülnének és várnának az előadás megkezdésére. Egy élő, valóságos maharadzsát fognak látni, aki idejön, egyenesen ide a Kyriadis-panzióba. Sambo, a háziszolga ma ragyogóan tiszta fehér burnuszt viselt, nem azt az enyhén piszkosat, amit egyébként, ő vezette be mély meghajlások közepette a fenséget a zöld szalonba. Anna felkelt és elébe sietett. A sima fekete gyászruhájában talán nem volt olyan szép, mint azon a gardenpartyn, de még valószínűtlenebbül karcsúnak hatott és szikrázóbban, ragyogóbban szőkének. A maharadzsa elragadtatva nézett rá. Igen, ezért az asszonyért érdemes volt visszajönni…! Mély tisztelettel csókolta meg az asszony gyűrűtlen, fehér kezét. Az ajtóban ott állt Sambo, a tulajdonosnő utasítása szerint, hogy a zsúrasztalon felsorakozott italokból töltsön és egyúttal jól megjegyezzen minden szót, amit beszélnek. De Anna intett neki, hogy kimehet. Sambo a vágott arcán csalódott mosollyal somfordált ki. Jól tudta, mi vár rá. Mme Kyriadis rárivallt: – Hogy mertél kijönni? Mondtam, hogy maradj bent és figyelj, miről beszélnek! – Kiküldtek! Az úrnő intett, hogy távozzak. Hát ez felháborító! A hallban izgatott találgatások indultak meg, hogy vajon miért küldték ki a szolgát?

125

Mme Darrieux vonta le a legmesszebbmenő következtetéseket, de a többiek leintették. Ostobaság! Akkor a hálószobájában fogadta volna… Itt csak valami beszélgetésről lehet szó és ők most ebből egy szót sem tudhatnak meg. Ez a beszélgetés nem is volt olyan érdekes és meglepően rövid ideig tartott. A maharadzsa természetesen azzal kezdte, hogy részvétét fejezze ki Annának. – Asszonyom, a Cecil Hotelben értesültem férje tragikus elhunytáról, fogadja mély részvétemet. – Köszönöm… – Azt is hallottam, asszonyom, hogy az Ön jegye is meg volt váltva és csak az utolsó percben mondta le. – Igen. Istennek csodája, hogy megmenekültem! – Csodák nincsenek, asszonyom. Ez így volt elrendelve, ez egy felsőbb hatalom akarata volt, hogy Ön életben maradjon az én számomra… Most eljöttem és elviszem. A válasza csak igen lehet! Anna lehajtotta a fejét és nem szólt semmit. A maharadzsa most egyetlen pillantással felmérte az ízléstelen és sivár zöld szalont. – Ez a környezet nem méltó Önhöz, asszonyom! A drágakőnek is foglalat kell, hogy teljes fényében csillogjon. A maga szépségéhez csak egy márványpalota lehet méltó keret. Holnapután indul a hajónk Indiába… Holnapután… Holnapután akar George elutazni velem, gondolta Anna. – Eljön velem! A feleségem lesz… – folytatta a maharadzsa. – Nem… – mondta halkan, bizonytalan hangon Anna. Ebben a pillanatban megérezte, tudta, hogy az élete ezen a szón múlik. Most döntenie kell! A meseszerű nagy sansz itt van a kezében… Választhat. Maharáni lehet Nilgirben. Az uralkodó felesége. Vagy George! Tíz nap boldogság… – Nem leszek a felesége, fenség. Köszönöm a megtisztelő ajánlatát. Másképp döntöttem… A tíz nap boldogságot választotta.

XXVII.

Délután, mikor elment George-hoz, nem tudta, elmondja-e a maharadzsa látogatását. Talán úgy hangzana, mintha kérkedni akarna vele: látod, a maharadzsa feleségül venne, de én inkább téged választalak, mert többet jelent számomra tíz nap boldogság veled, mint ha egy életen át hercegnő lehetnék abban az indiai mesebirodalomban… Milyen kár, hogy nincs senkije, akinek ezt elmondhatná. Egyetlen barátja sincs ebben az idegen városban. Most eszébe jutott az alorvos, Zilahy Zoltán. Hogy megfeledkezett róla mostanában. Pedig igazán hálával tartozik neki, megmentette az életét, a saját vérét adta neki. Magyar! Milyen jó volt, olyan hosszú idő után végre magyarul beszélni valakivel. Most bemegy hozzá, határozta el. Meglátogatja. George talán még úgy sincs otthon, ezt a pár percet nem tőle veszi el. Megállította a taxit a Szent Nepomuk előtt, mint azelőtt, mikor még Arne élt és nem mert magát a villáig vitetni. Mikor kiszállt a taxiból, látta, hogy a doktor éppen az ablakban áll. Mikor megpillantotta őt, örömmel sietett elé. Igazán, előbb is meglátogathatta volna, gondolta Anna és szégyellte magát, hogy ilyen hálátlanul viselkedett életének megmentője iránt. Zilahy doktor bevezette a szobájába és leültette. – Boldog vagyok, hogy látom! És milyen jó színben van. Teljesen egészségesnek érzi már magát, ugye? 126

– Igen! És ezt magának köszönhetem, doktor úr! – Ugyan, Annácska. Inkább azt mondja meg, mikor lesz az esküvőjük. – Az esküvőnk…? Még sok akadálya van, az irataim nincsenek meg, sőt a tartózkodási engedélyem is lejárt, állandóan bizonytalanságban élek, amíg meg nem érkeznek az irataim. És itt a kórházban mi újság? – Itt semmi. A hármas különszobában most egy öreg bácsi fekszik, ahhoz nem megyek be olyan gyakran, mint magához mentem… – Olyan jó volt, mikor bejött hozzám – mondta Anna. – Akkor mindig biztosan éreztem, hogy meg fogok gyógyulni. És magyarul szólhattam magához. Most azért jöttem el, mert úgy érzem, hogy az egyetlen jó barátom, szeretnék elmondani valamit. – Beszéljen, Annácska, minden, ami magával kapcsolatos, érdekel! – Képzelje, ma délelőtt megkérte a kezemet a nilgiri maharadzsa. Feleségül akar venni. – Honnan ismerik egymást? – A nyári palotában, a gardenpartyn találkoztunk. A maharadzsa odaküldte szárnysegédjét, hogy táncolni szeretne velem. Másodszor a Cecil Hotelben beszéltünk, már akkor megkért, de gondolkozási időt adott, amíg Európában lesz… Most visszajött és felkeresett a panzióban, ahol lakom. Megismételte a házassági ajánlatát. – És maga? – Nemet mondtam. George többet ér nekem a világ összes maharadzsáinál. Zoltán meglepve nézett az asszonyra. Hát ennyire tud szeretni. Ennyire… – És a kapitány tud erről? Hogy miről mond le az ő kedvéért? – Ez nem lemondás! Őt szeretem és minden másról le tudnék mondani, csak róla nem… – És ha esetleg nem sikerül a házassági engedélyt megkapni? – Akkor… Akkor is itt maradok vele! Állást vállalok valahol, esetleg manöken leszek egy szalonban vagy akár elárusítónő egy áruházban. – Inkább, mint maharáni egy indiai országban? – Inkább! Nagyon szeretem George-ot. Tudja maga, doktor úr, mi az, szeretni valakit? – Tudom, Annácska… Sajnos, tudom… – Most elutazunk tíz napra – folytatta Anna – valami kis tengerparti fészekbe, ahol nem ismer minket senki. Ez a tíz nap boldogság is többet ér nekem bárminél! – Örülök a boldogságának – mondta Zoltán és meghatottan nézte az asszony kipirult, lelkes arcát. Most kopogtattak az ajtón, Gibbs doktornő lépett be. Mikor megpillantotta Annát, fagyos mosollyal üdvözölte. – Örülök, hogy látom, asszonyom, remélem, már teljesen egészséges. Látogatása nem az orvosnak, hanem a honfitársnak szól, ugye? Anna ebben a percben megérezte, hogy a doktornő is az ellenségei közé tartozik. De miért? Mit vétett neki? Csak nem féltékeny az alorvosra…? Hamar elbúcsúzott és ment. George már várta. Nemrég érkezett haza, még egyenruhában volt és csizmában. A hintaszékben ült és cigarettázott, mikor Anna belépett. Ugyanúgy fogadta, mint máskor, Anna mégis megérezte, hogy rosszkedvű, hogy valami baj van. George-nak az egész napja rosszul kezdődött. Reggel, ahogy bement a laktanyába, jelentkezett Garrett ezredesnél, kihallgatásra. Tíz nap szabadságot kért. Az ezredes megtagadta, azzal az indoklással, hogy ő utazik el két nap múlva és Dowery kapitány várja meg, ha ő visszatér a szabadságról, akkor menjen. Ez nagyon lesújtó volt. George már annyira beleélte magát az utazás gondolatába. Tíz nap Annával, tíz nap zavartalan boldogság… Mennyire örült Anna is! Biztosan készülődik az útra, talán már csomagol is.

127

Ahogy visszatért a gyakorlótérről tizenkettőkor, rögtön felhívta Annát. Megmondja neki, ne készülődjék, sajnos, elhalasztódott az utazásuk. A Kyriadis-panzió jelentkezett, egy nyávogó női hang. Nyilván egyike azoknak az öreg hölgyeknek, akikről Anna mesélt, hogy mindig ott tanyáznak a hallban és nincs egyéb szórakozásuk, mint hogy róla pletykáznak. – Kérem Jörgsenné úrhölgyet a telefonhoz! – Igen… Azaz, tessék talán később felhívni! Most éppen látogató van nála! A nilgiri maharadzsa. – Köszönöm. Jó napot kívánok. George letette a kagylót. Maga is csodálkozott, hogy milyen nyugodtan és udvarias hangon tudott köszönni annak a női hangnak. Mit gondoljon most? Annánál ott van a nilgiri maharadzsa. Hát ez őrület, ez lehetetlenség! Azon a gardenpartyn elment vele táncolni és kész. Legalább is ezt mondta, ezt beszélte be neki… Hát mégis folytatta vele az ismeretséget, titokban, úgy, hogy ő ne tudjon róla? Most ott van nála a panzióban. Mit jelenthet ez? Anna megcsalja… Nem, ezt mégsem! Hiszen minden szavából, minden mozdulatából a tekintetéből is a legforróbb szerelem árad felé, ezt ennyire nem tudná megjátszani egy asszony, ha a világ legnagyobb színésznője volna, még akkor sem… És mégis! Ha szereti is, mégis megcsalja ezzel a hinduval. Pénzért! Igen, egész biztosan, onnét van pénze. Többször kérdezte, nincs-e szüksége pénzre, hiszen úgyis összeházasodnak nemsokára, legyenek már most közösek a kiadások, de Anna mindig azt mondta, bőven van pénze. Ilyenkor zavarban volt, igen, most emlékezett George, egyszer azt mondta: a bankban van pénze, máskor meg, hogy Arne hagyott itt az egyik irattáskában egy csekket. Hazudott! A maharadzsától van a pénze. Délelőtt, míg ő a laktanyában van, azalatt találkozik vele. Borzasztó! Mi lesz most? Mi lesz… Anna nélkül nem tudta az életet elképzelni. De csak egy olyan Anna nélkül, amilyennek eddig ismerte, amilyennek eddig gondolta. Aki csak az övé, hozzá tartozik, az ő asszonya… Ez az Anna, aki a maharadzsa szeretője, ez nem kell már neki. De hátha nem az? Hátha ártatlan ebben a dologban, a maharadzsa csak meglátogatta és Anna maga fogja elmesélni neki, ahogy belép: – Képzeld, ki látogatott ma be a panzióba! A maharadzsa! George erre várt. Lélegzet visszafojtva várta, hogy Anna kimondja ezt a bűvös szót, amivel beigazolja, hogy mégis ártatlan. De Anna nem szólt egy szót sem a maharadzsáról. Már néhány perce itt volt, de nem említette. Tehát titkolja. Oka lehet rá. Tehát mégis igaz… – Mit csináltál délelőtt? – kérdezte hirtelen és fürkészőleg az asszony arcába nézett. – Délelőtt, semmit… Vártam, hogy már délután legyen és láthassalak. Felnézett George-ra, kék szemében őszinte szerelem csillogott. Hogy tud hazudni! Rettenetes. Nemcsak a szavaival, de a tekintetével, ezzel a tiszta kék szemével, ezzel a szelíd angyalarcával. Odakint csöngettek. Anna az ablakhoz lépett, hogy megnézze, ki az. A kertajtóban a postás állt, az inas éppen átvette tőle a postát. Minden délután ilyenkor érkezett a posta. George Annával együtt nézte át a leveleket. Többnyire meghívókat hozott, koktélpartikra, estélyekre. Néha akadtak számlák vagy reklámok, komoly levél csak otthonról jött, Skóciából. – Olvasd fel – kérte Annát ilyenkor, és Anna felolvasta George-nak az édesanyja levelét. Ma is jött levél. Anna megörült neki. – Anyádtól jött levél. Felolvasom, jó? – Jó. Olvasd.

128

Anna ösztönösen a papírvágó kés után nyúlt, hogy felvágja a borítékot, de azután átvillant rajta, hogy az a kés, már rég nincs itt. Egy hajtűvel feltépte a borítékot, olvasni kezdte: „Drága fiam! Olyan idegállapotban írom ezt a levelet, amilyenben még sohasem voltam. Teljesen lesújtott az az értesülés, amit rólad kerülő úton kaptunk. Apád annyira felizgatta magát, hogy epegörcsöket kapott, most is fekszik. Drága fiam! Borzasztó ez, hogy te, akire mindig büszkék voltunk, most olyat akarsz tenni, amivel szégyent hoznál a családodra, hogy olyan házasságot tervezel, ami nem méltó hozzád, sem a Gold Stream Gárdához, amelyből azonnal ki is kellene lépned. Fel akarod áldozni a karrieredet egy nőért? Hát érdemes? Nincs az angol világbirodalomban elég hozzád illő, kifogástalan úrilány, neked egy idegent kell elvenned, akiről senki sem tud semmit, csak azt, hogy egy maharadzsa barátnője? Miért kell ezt a nőt elvenned? Ha eddig a barátnőd volt, legyen továbbra is az, de miért akarod vele beszennyezni a Dowery nevet? Vagy megéri Neked, hogy szakíts a családoddal, megkeserítsd az öreg szüleid életét? Apád annyira haragszik, hogy azt üzeni Neked, ha képes vagy erre az őrültségre, és elveszed ezt a nőt, kitagad a vagyonból és a Te részedet is a nővéreidre íratja. Drága fiam, tudod jól, én voltam az, aki sohasem erőltettem a Wellington Maryvel való eljegyzésedet. De most már bánom és látom, hogy Apádnak volt igaza, ő mindig ettől félt, hogy egy napon majd valami lehetetlen házassági tervvel állsz elő. Hát ilyen lehetetlenre, még ő sem gondolt. Térj észhez, drága fiam és jól gondold meg, mit cselekszel! Gondolj öreg szüleidre és főleg rám, kisfiam, nekem mindig a szemem fénye voltál, és talán belehalnék a bánatba, hogy az egyetlen fiam így tönkreteszi magát. Válaszodat várom és csókollak, szerető nagyon is elszomorodott szívű Anyád.” Anna remegve olvasta végig a levelet. Némelyik szónál megcsuklott a hangja, de azért hősiesen végigolvasta mind a négy oldalt. Az utolsó szónál aztán kitört belőle a sírás. Odalépett George-hoz, az eltolta magától. – Ne komédiázz! – mondta jéghideg hangon. Anna ránézett. Mi ez, rossz álom talán? George eltolja magától, a tekintete hideg és kegyetlen… – George! Mi van veled? Hát nem szeretsz? Hát tehetek én arról, hogy valaki ilyen aljasságokat írt a szüleidnek? Ne vegyél feleségül, most már nem is akarnám…! De szeress! Hisz te vagy mindenem! – És a maharadzsa? – kérdezte hidegen George. – A maharadzsa? Úristen, hát te elhiszed az ilyen aljasságot? Rólam el tudod hinni? Rólam? – Igen, rólad. – De hát semmi közöm sincs a maharadzsához? – Ma délelőtt sem volt ott nálad? Anna már értett mindent. Ez a nyitja George különös viselkedésének. Csak nem képzeli, csak nem gondolja… – George, hallgass meg! – Hazudj valamit, találj ki valamit, ugyanúgy, mint ahogy a férjednek tudtál hazudni! – Csak a te kedvedért hazudtam neki! És most is csak a te kedvedért nem mondtam el, hogy ma délben felkeresett a maharadzsa és megkérte a kezemet. Tegnap érkezett vissza Európából, a Cecilben megtudta, hogy özvegy lettem. Elküldte a szárnysegédjét, még tegnap, mikor nem voltam otthon, és bejelentette magát ma délben tizenkét órára… A zöld szalonban fogadtam.

129

Először csak részvétét fejezte ki, mintha szabályos részvétlátogatást akart volna tenni, azután megkérte a kezemet. És én… – Anna, ez igaz? – Igen, kérdezd meg Zilahy doktort. Mielőtt idejöttem, bementem hozzá, hogy elmondjam neki. – És nekem, miért nem mondtad el? – Nem akartam, hogy azt hidd, áldozatot hozok. Nem akartam megemlíteni, hiszen nem is fontos! Csak te vagy fontos nekem a világon! Csak te… – Anna, drágám! És mondd, tényleg ma volt először nálad? Én már azt képzeltem, hogy minden délelőtt együtt vagy vele… – Minden délelőtt? Hiszen csak tegnap érkezett meg Európából. Nem hiszed? Hívd fel azonnal a Cecil Hotelt és kérdezd meg! George ellenkezett. Nem, nem hívja fel. Végül mégis felhívta: – Halló! Kérem, mikor érkezett meg a nilgiri maharadzsa? – Tegnap délután, kérem. Kapcsoljam a lakosztályát? A szárnysegédje itthon tartózkodik. – Köszönöm, nem. George letette a kagylót. Ránézett az asszonyra. Az könnyes, remegő arccal állt a telefon mellett. – Te azt hitted, hogy én…? Hogy megcsallak? George némán bólintott… – Feltételezted rólam? Hát nem tudod, hogy mennyire szeretlek? – Tudom, hogy szeretsz. De… Esetleg érdekből. Mondd, honnét van pénzed? Mondd meg az igazat, Anna… Anna zavarba jött. Igen, látszott rajta, hogy titkol valamit. – A bankban is van, Arne adott egy csekket is… – Melyik bankban? Anna most még nagyobb zavarba jött. – Miért érdekel? Nem mindegy, hogy melyik bankban? – Nem mindegy. Mondd meg! – Nem mondom. – Nem? Tehát mégis van valami titkod előttem. Anna most a szemébe nézett. Olyan tiszta volt a tekintete, mint egy átlátszóan kék tó. – Nem akartam, hogy tudd – mondta csendesen. – Eladtam a gyűrűmet, mert… Mert Arne nem hagyott itt nekem semmit, nem tudhatta, hogy nem tér vissza többé. Nézd, itt van a cédula róla. Kinyitotta a retiküljét és kivett belőle egy papírszeletet. „A mai napon megvettem Jörgsen úrnőtől egy két és fél karátos briliánsgyűrűt 200 fontért. Demetrios ékszerész. Rue de Pharaons 13.” George elolvasta a cédulát. Rettenetesen szégyellte magát. Ezt az asszonyt gyanúsította, ezt… Aki inkább eladta az egyetlen gyűrűt a kezéről, minthogy elmenjen a mesebeli gazdag maharadzsával a számlálatlan drágakövek és kincsek közé, csak azért, mert őt szereti… – Anna, meg tudsz nekem bocsátani? – Megbocsátani, azt nem tudok, mert nem is haragudtam rád. Sohasem tudnék haragudni rád, csak szeretni tudlak… Utolsó szavai már elvesztek a csókban, abban a boldog ölelésben, amellyel George a karjaiba kapta és magához szorította, mint mikor valaki elvesztett valamit és boldog, hogy újra megtalálta. – Bocsáss meg, bocsáss meg! – könyörgött sokszor egymásután. Anna könnyein át mosolygott rá. – Nincs mit megbocsátanom, hiszen nem történt semmi. Nézd az eget…! – mondta hirtelen és odahúzta George-ot az ablakhoz. 130

A kék afrikai égen a nap közelében pici bárányfelhő szállt tova. – Látod azt a kis felhőt? Egy pillanatra el tudta homályosítani a napot, de már tovaszállt és a nap változatlanul süt… Ez is csak ilyen felhő volt és most… Most még forróbban süt utána a nap.

XXVIII.

Ezen az éjszakán Anna ott aludt George-nál. Már nem bánta, akármit gondolnak is róla a panzióban. Olyan mindegy… Csak George a fontos, az, hogy szereti. Borzasztó volt, mikor azzal a fürkésző, hideg tekintettel nézett rá. Feltételezte róla, hogy megcsalja… És az a levél! Végigolvasni azokat a sorokat, amelyeknek minden betűje ellene szól. Vajon ki írhatott a szülőknek? Ki? George rögtön tudta, hogy csakis Barbara írhatott. Ilyen aljasságra csak nő lehet képes, egy hiúságában megsértett nő. Ez volt tehát a bosszúja. Mirjam sokkal egyszerűbben csinálta. Mint mindenben, a bosszújában is az ösztöneire hallgatott, primitív, ősi, vad gyűlöletében kést ragadott és gyilkolni akart… Barbara, a rafinált észlény csak a töltőtollat vette elő, nem kívánt vért látni, néhány csepp lila tintával is meg tudta mérgezni az ő boldogságukat… Anna kijelentette, hogy ezek után ne is beszéljenek a házasságról. Ilyen áldozatot nem fogad el George-tól, hogy a szüleivel szakítson, elveszítse az örökségét és esetleg tényleg ki kelljen lépnie a Gold Stream Gárdából. De George-ot nem lehetett meggyőzni. Ha megjönnek az iratok, azonnal beadja és egész biztosan megkapja a nősülési engedélyt. Akkor pedig a szüleinek sem lehet kifogása ellene. Ami pedig a „Jóakarót” illeti, akitől az értesüléseket szerezték, majd megírja őszintén, hogy ki az… A vörös hajú ezredesné, aki féltékenységében, sértett hiúságában minden aljasságra képes. A királyi palotában, egy gardenpartyn a maharadzsa nem őt, hanem George menyasszonyát kérte táncra és erre rögtön ráfogta, hogy a barátnője. Anna szép, szelíd és végtelenül finom, fiatal özvegy: akit egész biztosan azonnal meg fognak szeretni. Képet is küld majd róla, és ha a szülők meglátják ezt az édes arcot, ezt a sugárzóan tiszta kék szempárt, nem lehet, hogy valami rosszat elhiggyenek róla. Reggel, mikor Anna hazament a panzióba, a hallban Madame Darrieux fogadta. Barátságosan mosolygott rá porcelánfogsorával. – Aggódtunk önért, asszonyon, hogy nem töltötte itthon az éjszakát… Madame Kyriadis a rendőrségre akart telefonálni, félt, hogy valami baleset érte. De én rögtön mondtam, hogy ha valaki ilyen szép, azt nem kell félteni. Azzal legfeljebb az a baleset történhet, hogy beleszeretett egy dúsgazdag maharadzsa… Annát untatta és bosszantotta ez a tolakodó beszélgetés. Miért nem hagyják békében, mit törődnek folyton vele? Bement a szobájába. Itt olyan öröm várta, amire el sem volt készülve. Az asztalon vastag boríték, ajánlott levél Budapestről. Az iratok! Végre! Megvolt itt minden, keresztlevéltől kezdve állampolgársági bizonyítványig. Mama is mellékelt pársoros levelet. Ebben azt közölte, hogy az ilyen iratok megszerzése nem olyan egyszerű és napok óta minden délelőttjét feláldozta, hogy mielőbb együtt legyen minden. Hogy mennyi borravalót osztogatott szét különböző altiszteknek és mit költött okmánybélyegekre, azt nem is említi! Egyébként nagyon kíváncsi, hogy Annának most mik a tervei. Szegény jó Arne halála bizony rettenetes csapás! 131

„Mint jó anyóshoz illik, én is meggyászolom. Csináltattam egy fekete gyapjúzsorzsett kosztümöt, remekül áll, az a váci utcai szabónő csinálta, akit Lujza nénéd ajánlott. Igaz, hogy nagyon drága volt, azt sem tudom, hol áll a fejem a sok kiadástól. Ha lehet, küldj azonnal néhány fontot. Neked az semmi, engem pedig kisegítesz vele.” Mama tehát megint pénzkérdéssel fejezte be a levelét, mint mindig. Most valószínűleg azt hiszi, hogy Anna nagy vagyont örökölt és dúsgazdag özvegy. Anna éppen most szándékozott az egyik karkötőjét bevinni az ékszerészhez, hogy eladja. A gyűrűpénz rohamosan fogyott és George-tól addig, amíg nem a felesége, nem akart elfogadni semmit. Most, hogy végre itt vannak az iratok, megszűnik minden akadály! Hiszen Garrett ezredes megígérte. Garrett ezredes! Úristen, hiszen ez elutazik most három hétre! Talán már el is utazott… Anna kiszaladt a hallba, hogy azonnal felhívja George-ot. Megmondja az örömhírt, hogy megjöttek az iratok. George már nem volt bent a laktanyában, hanem kiment a gyakorlótérre. Anna megkérdezte a segédtisztet, hogy Garrett ezredes úr bent van-e. – Igenis. Tizenkettőig itt van. – Szóval még nem ment szabadságra? – kérdezte Anna és úgy érezte, kő esik le a szívéről. – Csak holnap megy az ezredes úr. Holnap! Tehát már holnap késő lenne… Most mit csináljon? George csak 12 óra után jön vissza a gyakorlótérről, viszont akkorra az ezredes elmegy. Anna nem sokáig töprengett. Csak egy megoldás van, ha ő maga viszi be ezt a két iratot, amire szükség van. Taxiba ült és kimegy a laktanyába. Nem sokat készülődött. A tükör előtt megigazította a haját és feltette gyászfátyolos kalapját. Az arca festetlen volt, csak gyöngéden átpúderezte és ment. A hallban ott ült Mme Darrieux a telefon mellett. Annának eszébe jutott, hogy George esetleg felhívja. – Asszonyom, megkérhetném egy szívességre? – Kérem. Örömmel. – Ha egy úr felhív, kérem, mondja meg neki, a laktanyába mentem az iratok ügyében. Ő már tudni fogja, hogy miről van szó… – Meg fogom mondani! – Nagyon köszönöm, igazán kedves. A ház előtt taxiba ült. A laktanya nagyon messze volt, csupa ismeretlen utcán robogtak végig. – Milyen furcsa –, gondolta Anna, négy hónapja élek ebben a városban és még milyen sok utcát nem is ismerek. Ebben a városban lesz az új otthonom, itt fogok élni! Itt vannak az iratok a táskájában, most már nem jöhet közbe semmi… Egy pillanatig valami honvágy ébredt fel benne. Istenem, milyen szép lenne, ha Magyarországon élhetnék! Otthon… Ha George magyar lenne! De hát, sajnos, az életben nincsen minden együtt! George angol és itt kell élniük. Olyan mindegy. Vele a világ akármelyik végében, egy bambusz kunyhóban is boldog lenne, hát még itt, ebben a gyönyörű tengerparti városban… Odaért a laktanyához. Hatalmas épület volt, a kapuban fegyveres őrség. Anna kifizette a taxit és siető lépteivel egyenesen a kapu felé tartott, azt hitte, csak egyszerűen minden további nélkül bemehet. Az egyik katona udvariasan tisztelgett és megkérdezte tőle, hová óhajt menni, kit keres. – Garrett ezredes úrhoz megyek. – Igenis. Azonnal tetszik kapni egy laktanya-belépési cédulát. Bekísérte a kapualj alá, ahol jobb kéz felől egy portásfülkeszerű helyiségben egy altiszt ült. 132

– Itt meg méltóztatik kapni a belépési cédulát. Szabad a nevét? – Anna Jörgsen. – Igenis. Garrett ezredes úrhoz, ugyebár? – Igen. – Milyen ügyben? Bocsánat, de ezt rá kell vezetni a belépési lapra. – Magánügyben – mondta tétován Anna. Már bánta, hogy egyedül jött ide. Mégis csak más lett volna, hogy George-dzsal együtt jön, vagy ha egyszerűen ő intézte volna az iratokat. De hát minden perc számít! Az ezredes holnap már szabadságon lesz, most meg csak délig van bent. Akármilyen kellemetlen, de mégis ez volt az egyetlen megoldás. Ha holnapig várnak, akkor az iratok McCornickhoz kerülnek, ő a parancsnok helyettese. A katona felkísérte Annát az első emeletre. Egy nagy szárnyas ajtón ki volt írva: LAKTANYAPARANCSNOKSÁG – Itt méltóztassék bemenni – mondta a katona, tisztelgett és otthagyta Annát. Anna bekopogott. Semmi választ nem kapott, hát belépett. Egy előszobában találta magát. Innen zöldposztós párnázott ajtók nyíltak, mindegyiken névjegy volt kifüggesztve. Mikor megpillantotta az egyiken Garrett ezredes nevét, bátorságot vett és bekopogott. – Istenem, ettől az embertől függ minden – gondolta elszoruló szívvel. – Szabad – hangzott belülről. Anna bement. A nagyszobában három íróasztalnál három fiatal tiszt ült. Mikor meglátták, egyszerre ugrottak fel. – Parancsol? – Hová méltóztatik? – Kit keres, asszonyom? Az egyik rögtön felismerte. Ez az a szép szőke nő, akivel táncolt a nyári palotában. – Garrett ezredes urat keresem. – Igen. Azonnal jelenteni fogom, tessék addig helyet foglalni. Nem itt, fáradjon át ide, kis ideig várni kell, mert McCornick ezredes úr van odabent. Az udvarias tisztecske átvezette a szomszéd szobába. Itt öblös bőrfotelek voltak, kényelmesen lehetett várakozni. – Méltóztassék helyet foglalni – udvariaskodott az ifjú segédtiszt. – Kit szabad bejelentenem? – Anna Jörgsen. – Azonnal jelentem. A tiszt kiment és Anna egyedül maradt. Nem ült le, képtelen lett volna most nyugodtan ülni. Egyhelyben állt, csak a tekintete járta körül a helyiséget. Ez is valami magas rangú tiszt szobája lehet, a padlón gyönyörű szőnyeg, az ablak mellett hatalmas, faragott íróasztal. Az íróasztalon rengeteg irat, térkép és… És egy női fénykép ezüst keretben. Érdekes! Közelebb lépett az íróasztalhoz, hogy jobban megnézze. Ő az! Barbara McCornick! Hát kinek az íróasztala ez? Persze, az ezredesé. A forma kedvéért itt tartja a felesége képét. Anna közel hajolt és úgy nézte. Milyen bájosan mosolyog ezen a képen, pedig milyen aljas, gonosz teremtés! Most nyílt az ajtó. Anna zavartan elugrott az íróasztaltól, McCornick ezredes jött ki. Nagyon udvariasan üdvözölte és közölte, hogy Garrett ezredes várja. Anna belépett a szomszéd szobába. Garrett udvariasan elébe sietett, hellyel kínálta és nagyon barátságos volt hozzá. Anna röviden előadta, hogy ma reggel megérkeztek az iratai és jónak látta azonnal elhozni. – Nagyon helyes volt – mosolygott az ezredes –, így legalább megismerhettem végre Dowery kapitány választottját. Csak gratulálhatok az ízléséhez… 133

Anna zavartan mosolygott. Boldog volt, hogy jó benyomást tett az ezredesre. Átadta az iratokat. Garrett belenézett a keresztlevélbe. – Svéd állampolgár, ugye, asszonyom? – Igen. – De ez a keresztlevél itt nem svéd, milyen nyelven van? – Magyarul. Budapesten születtem. Az ezredes mintha meglepődött volna. – Érdekes… – mondta vontatottan. – Ezt nem is említette Dowery kapitány. Ezek szerint ön magyar, csak az elhunyt volt svéd, ugyebár? – Igen. De hát ez nem mindegy? – Hát nem egészen… Én mindenesetre javasolni fogom a házassági engedély megadását, bár, hogy egészen őszinte legyek, magam is jobb szeretem, ha a tisztjeim angol nőket vesznek el. Anna szemében, akárhogy akart uralkodni magán, egy ijedt kis könnycsepp jelent meg. – Ezredes úr, nagyon kérem… – Asszonyom – mondta szelíden az ezredes –, amit egyszer megígértem, arra számíthat! Csak a háború ne törjön ki közben, mert akkor… Akkor le kell mondaniuk egymásról. Anna megköszönte az ezredes jóindulatát és már ment is. A külső szobában barátságosan rámosolygott McCornick ezredesre, aki az íróasztalánál ült és elmerülve dolgozott valamin. A harmadik szobában a tisztek közül az egyik udvariasan lekísérte a lépcsőn. Szemközt velük egy nagyon elegáns, kissé feltűnően kifestett nő jött. Bódító francia parfümje volt, amely körüllengte empire ruhás alakját. – Mi van itt ma, úgy látszik szépségverseny! – mondta nevetve az egyik segédtiszt. – Tudod, ki ez? – Ki? – Lili Lane, a dizőz az Alhambrából. Nem messze a laktanyától, egy kis vendéglő teraszán két férfi várakozott. Az egyik, kis kopasz emberke, enyhén piszkos vászonöltönyt viselt. A másik jóval magasabb volt, kifogástalan drapp öltönyéhez drága selyeminget és divatos nyakkendőt hordott. A szemén olyan nagy napszemüveg volt, amely majdnem eltakarta a fél arcát. Mindketten feszült figyelemmel néztek a laktanya kapuja felé, innen jól láthatták, hogy ki jön ki onnét. Akit vártak, az még mindig nem jött. – Idegesít, hogy ilyen soká van bent – szólalt meg a kis kopasz. – Ugyan, tanár úr, nem értem magát, elvégre percek alatt mégse lehet… – Mit gondol, fog neki sikerülni? – kérdezte ismét a kis kopasz. – Fog! Lili nagyon ügyes! Tegnapelőtt is azt mondták odabent, hogy „U14”-re egészen komoly feladatokat lehet bízni. Hát ez elég komoly! Mit gondol, tanár úr, mit fizetnek ki ezért? – Legalább ezer fontot. – Pontosan ennyit. De csak Port Saidban kapja kézhez. – És a lőszerraktárért? Azért mennyit kapott? – Nem tudom – válaszolta a napszemüveges. – De annak már két hete és még mindig nem csináltak semmit… – Csak ne türelmetlenkedjék, tanár úr! Majd csinálnak… Mindenesetre ajánlom, hogy mostanában ne nagyon sétálgasson arra, mert még madárnak érezné magát! – Madárnak? Hogy érti ezt? – Úgy, hogy repülne a levegőbe, a lőszerraktárral együtt! – Bravó! Ez komoly munka lesz! – Jön Lili! – szólalt meg a napszemüveges. Tényleg. A nő most lépett ki a laktanya kapuján. Libegő, kissé ringatózó járásával átjött a túloldalról.

134

A megbeszélés szerint nem jött be hozzájuk a vendéglőbe, csak elhaladt a terasz előtt. Egy diadalmas pillantást vetett rájuk, ez azt jelentette, hogy sikerült… – Megszerezte! – mondta szinte megilletődve a tanár úr. Lili Lane lassan, nyugodtan sétáló lépteivel ment tovább. A hóna alatt nagy, divatos retikült szorongatott. Abban már benne volt a zsákmány. Az angol csapatok behajózási terve…

XXIX.

McCornick ma sietve ebédelt. Máskor eltréfálkozott kisleányával, sőt, ha ebéd után átment a dohányzóba a feketéjét meginni, magával vitte a kis Rosemaryt és a térdeire ültette. Szeretett beszélgetni a gyerekkel, hallgatni vékony, kis hangját, ahogy beszámol iskolai feladatairól. Nagyon értelmes volt és gyorsan tanult. Ügyesen rajzolt, sőt verseket is írt. Ha ezeket felolvasta, szeme ragyogott a boldogságtól. McCornick jó apa volt. Nagyon szerette a kislányát, egyáltalán nem zavarta, hogy a gyermek nem szép. Nem is találta olyan csúnyának, örült, hogy a gyermek rá hasonlít, az ő vére, az ő fajtája. Ha Barbarára hasonlítana és olyan szép lenne, mint egy kirakati bábu, de anyja rossz természetét örökölte volna, akkor nem nőtt volna így a szívéhez. Nem tudta volna ennyire szeretni. Csak a kis Rosemary kedvéért nem vált még el Barbarától, akármennyire is szüksége volt az asszony pénzére. Kibírhatatlan teremtés volt, gondolta sokszor. Kibírhatatlan! Most eszébe jutott valami, amivel néhány kellemetlen percet okozhatna neki. Nem, ezt nem mulasztja el. Ma bent volt a laktanyában Dowery menyasszonya. Elhozta az iratait. Most már beadhatják a házassági kérvényt. – Te intézed? – Nem. Garrett. Garrett… Barbarának ökölbe szorult a keze. Rettenetes volt a kudarca Garrett-tel. Ez volt az első eset életében, hogy egy férfi egyszerűen nem vette őt tudomásul. Nem reagált rá, amikor a legsokatígérőbben közeledett felé. Néhány napja annak, hogy egy estélyen együtt voltak. Barbara úgy intézte, hogy Garrett mellé kerüljön. Kész haditerve volt. Megbolondítja az ezredest és amikor az teljesen a hatása alá került, az lesz a feltétele, hogy ne javasolja Dowery kapitány nősülési kérvényét. Az ezredes soha nem táncolt, de Barbara rábeszélte, hogy próbálkozzon meg, ha valaki évekkel ezelőtt tudott táncolni, akkor azt nem felejthette el. Garrett nem akart udvariatlan lenni és táncolt az asszonnyal. Valami tangó volt éppen és Barbara úgy belesimult Garrett karjaiba, hogy az egyenesen megdöbbentő volt. A lehelete a férfi nyakát érte és pillanatonként összeért az arcuk. Kint táncoltak a villa teraszán, ahol csak homályos lampionok világítottak. – Miért akart velem táncolni, mikor itt van a sok fiatal tiszt, a rajongói, akik mind kitűnő táncosok? – Unom őket! Kölykök! Vágytam egyszer már egy komoly, igazi érett férfi karjában lenni… Ez úgy hangzott, hogy másképpen is lehetett értelmezni. Nemcsak táncra… – Mondja, szép asszonyom és az én karjaimban jól érezné magát? – Talán… – mondta sejtelmes mosollyal Barbara és a félig lehunyt, festett szempillái alól kéjes pillantást vetett az ezredesre.

135

Ettől a pillantástól bárki elvesztette volna a fejét, a tisztikar bármely tagja. De csak ezredestől lefelé. Garrett látta, hogy az asszony komédiázik. Valamit akar tőle, de mit…? Sokkal komolyabb férfi volt, minthogy az ilyen átlátszó játék vonzotta volna. Különben is, ki nem állhatta ezt az asszonyt. Ha nem lenne McCornick ezredes felesége, még csak arra sem érdemesítené, hogy köszönjön neki. Ez a nő romlottabb, mint azok, akik éjjel a kikötőnegyed sikátoraiban sétálnak és néhány piaszterért kaphatók. Mit akar ez az asszony tőle…? Éles eszű ember volt, talpig katona, aki a vezérkari iskola tanítása szerint elsősorban az ellenfél hadicélját akarta megtudni. Ez hamar sikerült neki. Barbara ravasz célzásaiból hamar kiviláglott, hogy annak a forró délutánnak, amit a tisztikar fiatalabb tagjainak olyan bőkezűen osztogatott, mi lenne az ára… Nem, Garrett ezredes ilyesmire nem volt kapható. Nyíltan meg is mondta Barbarának. – Asszonyom, talán mégis jobban tenné, ha az estéket a fiatalabb tisztek társaságában töltené. Azok mégis jobban táncolnak, mint én. Igaz, hogy azoknak nincs módjukban megakadályozni egy nősülési kérvényt, de ez nekem sincs módomban… Én csak a szabályzat értelmében járok el és a legigézőbb pillantások sem tudnak eltántorítani. Én elsősorban katona vagyok! Barbara gúnyosan nézett rá. Ha már elvesztette a játszmát, legalább a fölényét nem akarta elveszíteni. – Azt tudtam, hogy katona. Csak abban tévedtem, hogy azt hittem, még férfi… Otthagyta Garrettet és néhány perc múlva egy ifjú hadnagy karján táncolt el előtte. Ez a kudarc mégis fájt neki. George házassága ellen már semmit sem tehet. Mikor a férje megmondta, hogy beadták a kérvényt, Barbara úgy érezte, hogy szétrobban tehetetlen dühében. Ellenséges pillantásokat vetett férjére, mintha az tehetne róla, hogy George megnősül. McCornick jóízűen ette a ramsteket. – Sietnem kell az evéssel, délután visszamegyek a laktanyába. Rengeteg dolgom van. McCornick azt sem tudta, hol kezdje. Délelőtt Lili bejött hozzá és feltartotta a munkában. Garrett szabadságra megy holnap reggel és most minden, az egész laktanyaparancsnokság az ő nyakába szakad. Aztán itt van a behajózási terv! Két napja, hogy megérkezett a hadügyminisztériumból. De még nem jutott hozzá, hogy részletesen áttanulmányozza. Abszolút nyugalomra van szükség az ilyen munkánál. Délelőtt, mikor nekikezdett, folyton zavarták valamivel. Garrett percenként áthívatta magához olyan lényegtelen ügyek miatt, amiket a segédtiszttel is megbeszélhetett volna. Aztán jött Lili. Legalább egy órát ott ült nála. Ez volt az első eset, hogy kijött hozzá a laktanyába. McCornick nem szerette az ilyen látogatást, csak felesleges feltűnést kelt. De nem akarta megbántani Lilit és egy szóval sem kifogásolta, hogy kijött. Olyan aranyos ez a lány, olyan ragaszkodó… Nem bírt búcsú nélkül elutazni. Pedig csak három napra megy vendégszerepelni Kairóba. Valami dizőzrevün lép fel. Ostobaság…! McCornick lebeszélte, ne menjen. Ha még elkísérhetné, az más lenne, de nem lehet, rengeteg dolga van, megjött a behajózási terv. – Legalább nyugodtan dolgozol, amíg nem leszek itt. És ha három nap múlva visszajövök, annál jobban fogsz örülni nekem… – Én mindig örülök neked – mondta Lilinek, és tényleg most is jól esett neki, hogy bejött hozzá a laktanyába. Ez a lány nem érdekből szereti őt, az biztos! Amilyen remek teremtés és ahogy rajong érte az Alhambra közönsége, annyi gazdag ismeretséget köthetne, ahányat csak akar. De Lili csak hozzá ragaszkodik, pedig jóformán semmit sem nyújthat neki. Hogy fizeti a lakását, itt-ott ruhaszámlákat, no és ha nyer lóversenyen vagy kártyán, azt odaadja neki. Egy negyvenöt éves férfi már meg tudja állapítani, hogy melyik az a nő, aki mellett érdemes megmaradni. 136

Lili az. Nemcsak szerető tud lenni, de jó barát is. Mindenről lehet vele beszélni, minden érdekli. Nem üres divatbáb, mint Barbara, hanem tartalmas művészlélek…! Ahogy robogott a laktanya felé, átvillant rajta, hogy kimehetne a pályaudvarra, még talán idejében odaérne és láthatná Lilit. Most indul a vonat. De aztán rájött, hogy nincs értelme. Délelőtt úgyis elbúcsúztak és a pályaudvaron még két másik énekesnő is van, meg az a tanár úr az örökösen piszkos vászonöltönyében, akit nem nagyon kedvel. Semmi értelme kimenni. Egyenesen a laktanyába ment. Fent a parancsnokság szobáiban most néma csend uralkodott, a délelőtti zaj és nyüzsgés hiányzott. Az egyik szobában az ügyeletes segédtiszt üldögélt és unalmában újságot olvasott. Ebben a csendben nyugodtan lehet majd dolgozni, gondolta McCornick és leült az íróasztalához. Néhány perc múlva magából kikelve, falfehér arccal rohant ki a segédtiszthez! – Eltűnt a behajózási terv! Az íróasztalomból tűnt el…! Ezen az estén Anna tizenegy óra tájban tért vissza a panzióba. A mai estjük csupa boldog tervezgetéssel telt el. Hol fognak lakni, hogy rendezik majd be az életüket. Minden elgondolásuk tökéletesen egyező volt. A tengerparton bérelnek majd lakást és visszavonultan fognak élni. Az egyik szobájuk műterem lesz, George komolyan és rendszeresen fog majd festeni. Nagy üvegablakai lesznek a műteremnek, amelyeken át mindig a tengert látják majd, a végtelen vizet, a napfény ragyogásában…! Az egész életük csupa ragyogás lesz, csupa boldogság…! Most már nem jöhet közbe semmi sem. Ha Garrett ezredes megígér valamit, azt megtartja. George is helyeselte, hogy Anna kiment a laktanyába és kivitte az iratokat. Holnap tényleg késő lett volna. McCornick ezredes lesz a helyettese és az bizony nem olyan jóindulatú. A felesége esetleg befolyásolná és az nem lenne hasznára annak a kérvénynek, az egyszer biztos. De erről most már szó sincs. – Kis okos feleségem van – mondta George –, remekül elintézte ezt a dolgot. A panzió kapuja előtt álltak és búcsúcsóknál jutott csak eszükbe, hogy holnap vasárnap. Anna vallásos volt és sohasem mulasztotta el a vasárnapi misét. – Tízre gyere értem, együtt megyünk a templomban. – Jöjjek fel a panzióba? – Nem, a világért sem! Itt várjál a kapuban. – Miért? Csak maharadzsákat fogadsz fent, abban a szép zöld szalonban…? Nevettek. Már annyira túltették magukat ezen a dolgon, hogy tréfálkoztak felette. Anna visszafordult a kapualjból, aztán felszaladt a lépcsőn. Ahogy belépett a panzió halijába, rögtön észrevette, hogy itt történt valami. Máskor egy-két asztalnál bridzseztek, de most… A lakók mind itt voltak a hallban, izgatottan tárgyaltak valamit, olyan lárma volt, mint még soha. Mikor Annát megpillantották, mintha elnémult volna a zaj, mindenki ránézett. Madame Kyriadis odasietett hozzá. – Két úr várja önt. Bent vannak a szobájában… – A szobámban? Hát hogy engedhetnek oda be valakit? – A rendőrség! – mondta vészjósló hangon Madame Kyriadis. A többiek is körülötte álltak már, kárörvendő arcok meredtek rá és élvezték zavarát. Az útlevél… A lejárt vízum… – gondolta Anna és elsápadt. De nyugalmat erőltetve magára a szobája felé sietett. Nem, a rendőrség emberei nem lehetnek olyan kellemetlenek, mint ezek itt, ezek a bántó, rosszindulatú idegenek. Mikor belépett, majdnem felkiáltott a meglepetéstől. Az egész szobája fel volt dúlva. A bőröndjei nyitva, a szekrénye kiforgatva, fiókok kiborítva, a könyvei szanaszéjjel hevertek. Mintha rablók jártak volna itt, vagy vandálok pusztítottak volna.

137

Két férfi volt a szobában. Az egyik éppen az ágyában, a szétdobált matracok között kutatott, a másik a levelei között turkált és cigarettázott. – Mit jelent ez, kérem? Mit csinálnak itt…? – Házkutatás, amint látja – mondta a cigarettázó férfi. – Jó, hogy végre hazajött! Már régen várjuk! A politikai rendőrségről vagyunk itt – tette hozzá a másik az udvariasságnak enyhe árnyalatával, mintha bemutatkoznék. A cigarettázó sokkal udvariatlanabb volt, szúrós szemű, rekedtes hangú férfi. – Hol az útlevele? – kérdezte. – Jó ideje keressük már, de nem találjuk sehol. – Nálam van. Tessék… A szúrós szemű belenézett. Figyelmesen nézte át a vízumokat, határátlépéseket. Lassan lapozott a kis könyvben. – Önnek nem tűnt fel – kérdezte gúnyosan –, hogy a tartózkodási engedélye rég lejárt? Anna lehajtotta a fejét és nem válaszolt. – Nos, asszonyom miért nem hosszabbította meg? – kérdezte most a másik, aki kényelmesen ült Anna ágyán a szétdobott vánkosok között. – Nem voltak itt az irataim… – Aha – mondta a szúrós szemű –, szóval nincsenek iratai! Nem tudja a személyazonosságát igazolni! – Kérem – mondta remegő hangon Anna –, George Dowery gárdakapitány majd igazol engem. – Kérem, kérem – mondta a szúrós szemű –, csak ne keverje bele angol tisztek nevét ebbe az ügybe! Nekik árt vele, magának pedig nem használ, sőt! – De én a menyasszonya vagyok! – Maguk mind menyasszonyok – nevetett durván a detektív. – Kérem, micsoda hang ez? Kikérem magamnak! Hívja fel azonnal Garrett ezredes urat, a laktanya parancsnokát! – Már beszéltünk vele, nyugodt lehet! Őt most egy dolog érdekli csak, hogy hová lettek a behajózási tervek. Hová lettek? Miért vitte el? Kinek dolgozik maga? – Én? Nem értem. Mit mond…? – Ne adja az ártatlant, annál rosszabb! Úgysem tagadhatja le, bizonyítékunk van. – De miről, az Istenért? Miről beszélnek maguk itt? A másik férfi felkelt az ágyról. – Nincs értelme a tagadásnak – mondta csendesen – McCornick ezredes úr a saját szemével látta, amikor elugrott az íróasztalától. Mit keresett ott? – Én? Én? – Maga, asszonyom! Mikor az az ostoba segédtiszt egyedül hagyta McCornick ezredes szobájában, rögtön az íróasztalához lépett… – Igen! Megnéztem ott egy fényképet. Az ezredesné arcképét. A rekedtes hangú most elnevette magát. – Mulatságos! Még ilyen ügyetlen védekezést nem is hallottam. Szóval a fényképet nézegette, miközben ellopta a behajózási tervet! – Én…? Egy tervet…? Minek? – Ne játsszunk, asszonyom! Itt a panzióban is megmondta az egyik hölgynek, azt már ki is hallgattuk, hogyha egy férfi keres telefonon, mondja meg neki, hogy a laktanyába ment, az már fogja tudni, hogy miről van szó… Ez a férfi tehát a cinkosa. Ki ez? – A cinkosom? George Dowery telefonját vártam… – Úgy látszik, asszonyom, ön ragaszkodik hozzá, hogy belekeverje a kapitány urat. – Nem akarom belekeverni, de mondják meg, miről van szó! Mit akarnak tőlem? – A behajózási tervet adja azonnal ide! Feltéve, hogy még magánál van, a szobájában nem találjuk, pedig szétforgattunk mindent. – De az Istenért, hát higgyék el, azt sem tudom, mi ez a terv, amiről beszélnek! 138

– Az lehet. De a megbízói tudják. – Esküszöm, tévednek! Más vihette el azokat a terveket… – Más nem vihette el, csakis ön – mondta a szúrós szemű. – De elég volt a beszélgetésből, majd a rendőrségen folytatjuk. – Csak nem akarnak elvinni a rendőrségre? – kérdezte egész testében most már remegve Anna. A csendes hangú szelíden mosolygott. – Asszonyom, higgye el, én sajnálom magát. Nem is értem, hogy ilyen csinos nő miért nem kevésbé veszélyes módon igyekszik pénzt szerezni. Az ilyen szőkéket itt nagyon kedvelik… – Kikérem magamnak – kiáltotta Anna. – Most azonnal telefonálok a vőlegényemnek és majd meglátják…! – Szegény kapitány – mondta a csendes hangú. – Addig beszél róla, amíg úgy belekeveri, hogy ő is kaphat egy golyót… Annából kitört a zokogás. A két detektív elvezette a hallon át. A panzió összes lakói látták, mint a felzaklatott méhboly, úgy zsibongtak, vitatkoztak. – Kalandornő! – Kémnő! – Főbe lövik vagy felakasztják? – Micsoda szégyen a panzióra… Ilyen hangfoszlányokat hallott, amíg végre az ajtóhoz értek. Ott a csendes hangú hirtelen belé karolt és mintha véletlenül történne, a kezével hozzáért a melléhez. – Ne nyúljon hozzám! – kiáltott Anna. – Hogy merészel? – Kérem, ez a szabály! De ha kívánja, másképp is mehetünk! Kézi bilincseket vett elő és rákapcsolta Anna csuklójára. – Ez jobban megfelel? – Igen – mondta dacosan Anna. Így megbilincselve beültették a lent várakozó rendőrségi autóba. Félóra sem telt bele és Anna mögött becsapódott egy sötét és szűk cella ajtaja. A kulcs megcsikordult a zárban, odakint egyenletes léptekkel járt fel-le a börtönőr. – Úristen, segíts nekem! Hát mit vétettem, hogy ez megtörténhetett velem? Börtönben vagyok! Börtönben – zokogta és félájultan a priccsre borult.

XXX.

Vasárnap reggel volt, George vidáman fütyörészve öltözködött, vasárnap mindig jókedvű volt, előre örült, hogy egész nap együtt lehetnek Annával. Templom után elmennek kirándulni, valahol a tengerparton megebédelnek, aztán ott van még az egész délután, az este… Olyan sok mondanivalójuk volt, sohasem unatkoztak, hagy együtt lehettek. Ha nem beszéltek semmit, akkor is olyan végtelen boldogság volt együtt lenni. Néha a csend is beszél, csak érteni kell a szavát. Esténként, mikor elváltak egymástól, mindig fájt a búcsú. Milyen jó lesz már, mikor nem kell többé elválni! Esténként, ha Annától elvált a panzió kapujában és hazament mindig olyan végtelenül üresnek találta a lakását. Olyan egyedül volt benne. Anna napsugaras szőkesége, hangjának muzsikája rettenetesen hiányzott. Most annyira sietett, hogy jóval tíz óra előtt odaért a panzió elé. Mégis felmegy, határozta el. Elvégre, most már tényleges vőlegénye Annának, senki sem tehet megjegyzést arra, hogy érte megy. És ha tesznek? Az sem fontos.

139

George kiugrott a kocsiból és felsietett a lépcsőn. Az első emelten volt a panzió. Nem kellett becsengetni, az ajtó nyitva volt. Belépett a hallba és körülnézett. Itt üldögélnek tehát azok a pletykázó öreg hölgyek. Tényleg. Legalább öten bámulták meg, mikor bejött. Nem akart ezektől érdeklődni Anna után, inkább elkapta a berber szolgát, aki most lépett ki egy ajtón, nagy tálcával a karján, amelyen egy reggeli maradványai voltak. Megkérdezte, hogy Jörgsen úrhölgyet hol találhatná meg, a szobájában van-e. A berber szolga vágott arcán ijedtség tükröződött. – Rendőrségtől tetszett jönni? – Dehogyis? Honnan veszi ezt? Hívja ki és mondja meg, Dowery kapitány várja. – Nem hívhatom az úrnőt… Már nincs itt! – Nincs…? Már lement? Mennyi ideje, hogy lement? – Kérem, az úrnő még éjjel elment. – Nem értem. Mikor? Hánykor? Az öreg hölgyek felfigyeltek erre a beszélgetésre. Egyetlen szó sem kerülte el a figyelmüket. Ez tehát a gárdakapitány…! – Milyen szép ember… – állapította meg az egyik hölgy. – Majd beszélek vele – vállalkozott Madame Darrieux. Odalépett George-hoz. – Kapitány úr, a szolga nem akar beszélni, de én közlöm önnel, mi történt. Jörgsennét elvitte a rendőrség! Kiderült róla, hogy kémnő…! – Elvitték? És ott töltötte az éjszakát a rendőrségen? – Minden bizonnyal… – Hát ez rettenetes! – George már nem hallotta, mit mond az öreg hölgy. Rohant le, beugrott a kocsijába, és a legvadabb iramban száguldott a rendőrségre.

A Mena House fehér márvánnyal kikövezett szobái vagy a Grand Hotel Cecil tengerre néző lakosztálya után nehéz volt elaludni a kis sötét rendőrségi cella szalmával tömött priccsén. Anna a sok sírástól kimerülve végre mégis elaludt. Mikor felriadt, ösztönösen a megszokott villanykapcsoló felé nyúlt, de aztán megállt a keze a levegőben. – Hol vagyok…? Hirtelen a félelem kábulatában nem tudta, mi történt. Álmodta ezt, hogy börtönben van, vagy tényleg itt van…? Ahogy megmozdult, megfeszült rajta a harisnyakötője és a csat élesen vágott bele a combjába. Ettől a kis, éles érintéstől hirtelen rájött, hogy teljesen felöltözve aludt, ruhában van, cipő is van a lábán, persze… Itt van a börtönben. A kezét végighúzta a fekhelyén, durva szövésű zsákvászon volt, priccs. Felkelt. Undorodott ettől a fekhelytől, inkább álldogált, egyszer csak reggel lesz… Reggel ki fogják hallgatni és kiderül, hogy ártatlan… Másvalaki vitte el azokat a terveket. De miért őt gyanúsítják? Hát minek neki az az irat, a behajózási terv? Azt hiszik, hogy valami kém! Úristen! Most emlékezett egy filmre, amit egyszer régen látott, abban egy kémnőt kivégeztek. Kivégzés… Tegnap azt mondta az a detektív, a kapitány is kaphat egy golyót! Golyót… Csak nem akarják őt is kivégezni? Nem! Az nem lehet, az igazságnak ki kell derülni, hogy neki semmi köze sincs ehhez az ügyhöz! George majd igazolja őt. George kiszabadítja! De hátha őt is letartóztatták, ő is gyanúba keveredett? Vagy nem akar belekeveredni és…

140

És esetleg elhiszi, hogy tényleg ő vitte el az iratot. Úristen, talán azt mondják George-nak, hogy ő kém, ne is próbálkozzék a megmentésével, mert bajba kerül! A kapitány is kaphat egy golyót… Ezt mondták! Ezt! Anna egész testében reszketni kezdett. A félelem, a rémület mintha fojtogatták volna. Sírni már nem tudott, csak állt a falhoz támaszkodva és nézte azt a kicsi négyszögletes nyílást az ajtón, amelyen halvány fény kezdett be derengeni a cella sűrű sötétségébe. Nemsokára reggel lesz, bátorította magát, akkor kihallgatják és kiderül minden. Szerette volna megnézni az óráját, odament az ajtóhoz, de az a halvány kis világosság nem volt elég ahhoz, hogy lássa a pici kis karóra számlapjának mutatóit. Most fel-le sétált a cellában, öt lépes hosszú és három lépés széles volt csak. A harmadik lépésnél beleütközött a priccsbe. A sarokban valami mosdó volt, innen áradt az az undorító kanálisszag. Anna végigtapogatta a priccset, hogy hol a retikülje, elő akarta venni a parfümös üvegét, hogy ne érezze ezt a kanálisszagot. A fekhelyen nem találta, nyilván leejtette, a földön kezdte keresni, de nem volt meg. Hirtelen eszébe jutott, hogy elvették tőle a detektívek. Mikor hozták ide, elvették a retiküljét, a bőrövét, ami a ruháján volt. Miért vették el az övét? Hogy ne tehessen kárt magában…? Hát nem mindegy, ezeknek ha valaki arra akasztja magát, vagy ők lövik főbe ártatlanul…? Eszébe jutott Salome… Nem is Salome volt szegény, hiszen Mirjamnak hívták. Meghalt a rabkórházban. Ki tudja, hogyan halt meg, ki tudja, mi történt vele… Furcsa volt ez és érthetetlen, de most könny szökött a szemébe, úgy sajnálta ezt az idegen, vad arab lányt, aki őt meg akarta ölni… – Bocsásd meg a mi vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – suttogta és letérdelt a cella hideg és durva kőpadlójára. Sokáig imádkozott. Hiszen ma vasárnap van és úgysem mehet George-dzsal a templomba. Tegnap este még nem hitte volna, hogy vasárnapi mise helyett a börtönben kell imádkoznia és kérni az Istent, hogy irgalmazzon, hogy szabadítsa ki innét. Rettenetesen lassan telt az idő. Anna nem tudta, hogy percek vagy órák múltak el azóta, hogy felébredt. A kis négyszögön még mindig nem jött be világosság, csak az a szürkés fény. Lehet, hogy még mindig éjjel van? Vagy talán egy pincében van ez a cella és nappal se jön ide több világosság? Nem emlékezett, mikor idehozták, lépcsőkön mentek fel is, le is, sötét folyosókon kísérték. Nem, fogalma sem volt, hol van egyáltalán. Végre lépteket hallott. Nehéz, döngő léptek voltak, bakancsos lábak járása. Az ajtóban kulcs fordult meg. Egy fegyőr nyitott be hozzá. – Tessék jönni, kihallgatás lesz! – Reggel van már? – kérdezte Anna. – Már fél tíz – mondta a fegyőr. – Fél tíz… Félóra múlva George odamegy a panzióhoz… Lent áll a kapu előtt és vár. Mikor már nagyon sokáig vár, akkor mégis fel fog menni és akkor! Megtudja, hogy mi történt. Azonnal ide fog jönni, és ki fogja szabadítani…! Most, hogy kilépett a cellájából, máris telve volt bizakodással és reménnyel. A fegyőr felvezette egy lépcsőn. Most látta, hogy eddig a pincében voltak, innen egy világosabb folyosóra értek, ahol az ablakon szélesen ömlött be a napsugár. Anna fellélegzett. Újabb lépcsőkön és folyosókon haladtak végig. – Hová visznek most? – Kihallgatásra. – És ki fog engem kihallgatni? – Jonnson tanácsos úr. Jonnson… Annának úgy rémlett, mintha már hallotta volna valahol ezt a nevet, de nem emlékezett, hogy hol…

141

Mikor belépett hozzá és megpillantotta az íróasztalnál ülve a kövér, öreg tanácsost, rögtön felismerte. Ez az, aki szálkát nyelt Sidi Bichrében. Akkor bemutatkozott. Jonnson rendőrtanácsos. Ez az Isten csodája! Ránézett a tanácsosra és nem tudott szólni, kitört belőle a zokogás. Jonnson rosszkedvűen nézte át a jegyzőkönyvet. Mindig dühös volt, ha valami miatt vasárnap is be kellett jönnie. De ez aztán olyan ügy volt, amit nem hagyhatott másra. Garrett ezredes bizalmasan utasította, hogy azonnal intézkedjék, hiszen az angol hadsereg behajózási tervéről van szó…! Majd ő kiszedi ebből a nőből az igazságot! Ránézett. A nő persze sírt. Mind így csinálják. Mind sír, mind ártatlan! Ránézett. Ki ez? Ezt a gyászruhás szőke nőt már látta valahol. – Tanácsos úr! Nem ismer meg? Sidi Bichrében én vettem ki a szálkát… – Ó, ön az? Jonnson felkelt az íróasztalától és odalépett hozzá… – Asszonyom! Üljön le és nyugodjék meg. Anna leült. Most érezte csak, milyen fáradt, a térdei reszketnek. Visszatartotta a sírást. – Tanácsos úr! Segítsen rajtam! Ártatlanul belekevertek valamibe, amiről sejtelmem sincs. Eltűnt egy irat és azt hiszik… Nem tudta folytatni, ismét sírva fakadt. – Igen, asszonyom, nagyon súlyos dolog, amivel gyanúsítják. Nekem jutott az a feladat, hogy kiderítsem az igazságot. – Az igazságot? Hát van igazság, ha engem ártatlanul itt tartottak egész éjjel? Tanácsos úr, esküszöm önnek, fogalmam nincs, miféle terv az, hát miért vittem volna el…? Azért mentem be a laktanyába, hogy bevigyem az irataimat Garrett ezredesnek. – Mindenről tudok asszonyom. De mit keresett McCornick ezredes íróasztalán? Ő azt állítja, hogy látta önt elugrani onnan, mikor belépett. – A fényképet néztem. Az ezredesné képét. Gyűlölöm azt az asszonyt. Úton-útfélen intrikál ellenem, még levelet is írt a vőlegényem szüleinek, nem tudom, nem az ő keze van-e ebben a dologban is… – Asszonyom, hogyan mondhat ilyet? Mi oka volna neki? – Az, hogy szereti Dowery kapitányt és fáj neki, hogy elvesz engem… – Ez nem tartozik ide, asszonyom, itt a tények beszélnek! – Tények? Hát hol az a terv? Ha megtalálták volna nálam, az más lenne, de hát mit akarnak tőlem? Tanácsos úr, az Istenre kérem, higgye el, ártatlan vagyok. Nyomozza ki az igazi tettest és engedjen szabadon. Nem tudnék még egy éjszakát eltölteni abban a cellában. Tanácsos úr! Emlékezzék, azt mondta akkor Sidi Bichrében, hogy megmentettem az életét, hogy örökké hálás lesz nekem… A gyermekei képét is megmutatta, nem emlékszik már? – De igen, emlékszem. Mindent meg is teszek önért, amit tehetek! Ha meg volnék győződve róla, hogy tényleg ártatlan, akkor… – Ártatlan vagyok – zokogta Anna. – Asszonyom, nyugodjék meg, ne sírjon. Hozatok önnek egy kis reggelit, az talán megnyugtatja az idegeit. Aztán behívatom az írnokot és megkezdjük a kihallgatást, mert hisz eddig csak beszélgettünk. Szeretnék magán segíteni, szeretném meghálálni, amit Sidi Bichrében tett, de sajnos, az a tény, hogy senki más nem járt akkor McCornick ezredesnél, az ön ellen szól, asszonyom! – Senki más…? Annának most eszébe jutott az a parfümfelhős nő, aki szembe jött bele. Az is odament, látta. – Tanácsos úr, ez nem igaz! Még egy nő jött oda, mikor én elmentem, találkoztam vele. Közvetlenül utánam jött… – Biztos ebben? – Persze, hiszen láttam. 142

Jonnson szeme felcsillant. Különös, hogy erről a nőről sem Garrett, sem McCornick nem tett említést. – Asszonyom, rögtön utánanézek ennek a nőnek. Egy kis telefon az egész. Kérem, nyugodjék meg és reggelizzék! Mit hozassak, teát, kávét? Anna a könnyein keresztül most elmosolyodott. Ez a Jonnson mégis jó ember és talán meg tudja őt menteni. – Mindegy, köszönöm. A tanácsos csengetett. Egy rendőr lépett be, azzal reggelit hozatott. Aztán leült az íróasztalhoz és telefonálni kezdett. Anna hallott minden szót. – A segédtiszt urat kérem! – Igen. Itt Jonnson rendőrtanácsos, a politikai osztályról. Abban a bizalmas ügyben nyomozok… – Ki volt az a nő, aki közvetlenül Anna Jörgsen után felkereste McCornick ezredes urat? – Igen. Kérem. Várok… – Halló! Egészen pontosan 11 óra 50-kor lépett be a laktanyába, igen? Tovább, mint egy órát? Lili Lane! Köszönöm. Igen. A tanácsos most felkelt az íróasztaltól és ismét odalépett Annához. – Asszonyom, bízik bennem? Elhiszi nekem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a maga ártatlansága, feltéve, hogy az, kiderüljön! – Köszönöm, tanácsos úr! Ebben a percben kopogtak az ajtón, George volt. Anna felugrott és a karjaiba vetette magát. – George! George! – zokogta és úgy simult a karjaiba, mintha ott már biztonságban lenne. Ott nem érhetné semmi bántódás…

XXXI.

Félóra sem telt bele és George útban volt a laktanya felé. Azonnal beszélni kell Garrett ezredessel! Ezt mégsem lehet, hogy Annát gyanúsítsák és ott tartsák a rendőrségen. Még különös szerencse, az Istenek valóságos csodája, hogy pont ehhez a Jonnson tanácsoshoz került. Ha Annát valamilyen nagy baj éri, mindig őrangyal vigyáz rá. Most ez a mentőangyal az öreg tanácsos képében jelent meg. Ez mindent meg fog tenni, hogy kinyomozza az igazi tettest. Anna kicsit megnyugodott, a reggelit is megitta. Ott marad a tanácsos szobájában, és ha estig sem sikerülne még tisztázni a dolgot, az éjszakát is ott tölti. George pedig ott lehet vele, mellette. Ez ugyan szabálytalanság, de az öreg Jonnson megígérte, úgy oldja meg, mintha George-ot is kihallgatná, ő is feláldozza az éjszakáját és bent marad a rendőrségen. Még vannak jó emberek és talán Garrett ezredes is az. Rideg szigora alatt vannak érzések is és képtelen lesz egy nőt ártatlanul tovább gyanúsítani. És miért Annát gyanúsítják, mikor az a másik nő is ott volt? Az a Lili Lane! Azt beszélik, hogy McCornick barátnője, ezért aztán szóba sem kerülhetett, úgy látszik, McCornick teljesen el akarta tusolni, hogy ez a nő is ott volt… Mikor a laktanyához ért, majdnem szétfeszítette a türelmetlenség, hogy minél előbb beszélhessen az ezredessel. Ma reggel kellett volna Garrettnek szabadságra utazni, de tekintettel a nagy horderejű eseményre, itt maradt. Vasárnap ellenére bent volt a parancsnokságon az irodájában. Az ügyeletes segédtiszt azzal fogadta, hogy több ízben telefonáltak a lakására, az ezredes úr okvetlenül beszélni akar vele. George belépett. Garrett ezredesen kívül McCornick és egy civil ruhás idősebb úr is volt a szobában, a kémelhárító osztály főnöke. 143

George feszesen tisztelgett és megállt az ajtóban. Erre nem volt felkészülve, azt hitte, egyedül találja Garrettet. Az ezredes hangja rideg volt, a tekintetét vészjóslóan szegezte George-ra. – Az a sajnálatos esemény, amelynek ön közvetlen okozója, sokkal súlyosabb horderejű, mint első pillanatban gondoltuk. Az angol csapatok behajózási terve tűnt el… Miután a házkutatás negatív volt, a terv már a megbízók kezében van. A hadügyminisztérium kénytelen lesz azonnal új behajózási terveket készíteni. Önök uraim tudják, hogy ez mit jelent. Ez a terv tökéletes volt! Ezen hetekig dolgozott a vezérkar. A háború kitörhet bármely percben és… Uraim, tudják önök, mi az, hogy itt állunk behajózási terv nélkül? Egy nő idejön és egyszerűen elviszi!… És ezt a nőt Dowery kapitány úrnak köszönhetjük! – Ezredes úr kérem, a menyasszonyom ártatlan! Nem vitte el a tervet, ártatlanul gyanúsítják. – Vigyázat, Dowery kapitány – vágott közbe az ezredes. – Ne nevezze menyasszonyának, ne azonosítsa magát vele, mert a rangjába kerülhet! Én igyekeztem önt a legnagyobb jóindulattal ebből az ügyből kimenteni. Ön néhány nappal ezelőtt szabadságot kért, most, ha akarja, megadom, hiszen én úgysem mehetek. Sőt, ajánlom önnek, utazzék sürgősen el, amíg ennek az ügynek a hullámai lecsitulnak… – Ezredes úr, csak nem feltételezi fel rólam, hogy cserbenhagyom a menyasszonyomat, mikor ártatlanul a rendőrségre hurcolták… – Figyelmeztetem, kapitány, hogy ez a nő nem a menyasszonya! A nősülési kérvénye még egyelőre az én íróasztalomban van, de visszakaphatja és a papírkosárba dobhatja… Mint ember sajnálom önt. De csak azt tanácsolhatom, heverje ki ezt a csalódást… – Én nem csalódtam, ezredes úr! Önök csalódnak, ha azt hiszik, hogy ő vitte el a terveket! – Hát ki vitte el, ön szerint? – kérdezte most gúnyosan a civil ruhás úr, aki eddig némán ült, csak átható pillantásaival nézegette George-ot. – Ki? Más nem járt a kérdéses időben McCornick ezredes úr szobájában. – De igen, járt! Lili Lane művésznő volt itt…! Garrett ezredes meglepődött arca, a civil csodálkozó tekintete elárulta, hogy erről mit sem tudtak eddig. McCornick pulykavörösen ugrott fel székéből. – Hogyan merészeli a művésznő nevét ilyesmibe belekeverni! Ezt kikérem magamnak! – Várjunk csak – szólt közbe csendesen a civil ruhás úr. – Tényleg itt volt a művésznő? – Itt volt. De neki semmi köze sem lehet ehhez a dologhoz! Most Garrett ezredes vágott közbe. – Erről nem tudtam eddig és ezt elég különösnek találom… Mikor jött a művésznő? George közbevágott. – 11 óra 50-kor és itt időzött egy órát… – Ehhez önnek semmi köze, kapitány – szólt rá McCornick. – Ez felháborító, ez majdnem úgy hangzik, mintha egyenesen őt merészelné gyanúsítani! – Bocsánat, ezredes úr! Nem gyanúsítottam, csak megjegyezni bátorkodom, hogy más is járt itt! – Mi az, hogy más! A művésznővel két éve van kapcsolatom, őérte felelek! A tiszti rangommal felelek érte uraim…! – Én pedig a menyasszonyomért felelek, a tiszti rangommal – kiáltott George. – Ne játsszunk a rangokkal, uraim! – jegyezte meg a civil ruhás gúnyosan. – A nők kiismerhetetlenek… A művésznőt egyébként láttam az Alhambrában. Szép hangja van, de ez még nem jelent politikai megbízhatóságot…! – De kérem – kelt ki magából McCornick –, most már ön is őt gyanúsítja talán? – Erről szó sincs! Csak érdekel, hogy mi oka volt bejönni önhöz, ezredes úr, a laktanyába, mikor úgyis megvan a helyük és módjuk a találkozásokra. Mert a másik hölgynél megvolt az ok, behozta az iratait. – A művésznő búcsúzni jött hozzám. Kairóba utazott vendégszerepelni. – És mikor tér vissza? – kérdezte a civil ruhás.

144

– Három nap múlva. – Az már késő – szólt közbe izgatottan George. – Azonnal hallgassák ki! Azonnal leplezzék le! – Hogy merészel! – ugrott fel ismét McCornick. – Ezért a hölgyért én felelek, értette? Semmi köze az egész ügyhöz! – De van! – kiáltotta George. – Csak ő vihette el az iratokat, csak ő! McCornick türtőztette magát, hogy ne ugorjék neki George-nak. Pulykavörösen a dühtől kiáltotta: – Ezt megkeserüli még! Ez a rangjába kerül, Dowery kapitány! – Vagy az önébe, ezredes úr – válaszolta George. Már nem bánt semmit, Annáért harcolt. – Uraim – szólt közbe Garrett ezredes –, így nem tárgyalhatunk. Őrizzék meg a nyugalmukat! Ön, Dowery kapitány, ne feledkezzen meg a köteles tiszteletről, amellyel az ezredes úrnak tartozik, aki a felettese! Megértette? – Megértettem. Bocsánatot kérek. McCornick rá sem hederített. Most Garretthez és a civil ruháshoz beszélt, egészen kivörösödve és magából kikelve. – Felháborító, hogy a barátnőmet, akivel két év óta nap-nap után együtt vagyok, akinek minden gondolatát ismerem, aki nyitott könyv előttem, azt meri megrágalmazni, csak azért, hogy ezt a jött-ment nőt mentse! – A menyasszonyom nem jött-ment nő, ezt kikérem magamnak, ezredes úr! De az ön barátnője egy éjszakai lokálnő, egy kitartott nő, aki… – Vigyázzon a szavaira, kapitány! – ordította McCornick. – Vigyázzon, mert ráfizet. – Így nem tárgyalok tovább – csapott az asztalra Garrett ezredes. – Befejeztük, uraim! Csak még azt kívánom megjegyezni, ha tudomásom lett volna arról, hogy más is járt itt, a nyomozást mindkét irányban egyformán megindítottam volna. Nagyon nagy hiba volt McCornick ezredes úrtól, hogy eltitkolta előttem azt, hogy Lane művésznő is itt volt. – Eltitkolni, erről nincs szó. Csak nem tartottam fontosnak megmondani, mert tudom, hogy semmi köze az egészhez! – Az majd tisztázódik – mondta a civil ruhás és nikotintól megsárgult ujjaival idegesen dobolt az asztalon. – Ezredes úr – szólalt meg most George –, tisztelettel kérem, engedélyezzen nekem öt perces magánkihallgatást. – Ez ellen tiltakozom! – szólt közbe McCornick. – Ismét valami rágalmat akar mondani a művésznőre! Mondja meg előttem, ha meri! Garrett ezredes felkelt az íróasztalától és elindult a másik szoba felé. – Jöjjön! – szólt rá George-ra. Az ajtó becsukódott mögöttük. – Nos, mit akar mondani? – Ezredes úr, ön látta őt, hiszen beszélt vele tegnap. Elképzeli róla? Feltételezi róla? Garrett előtt most felvillant a gyászruhás nő szelíd arca, a könnyes kék szemének pillantása. – Bízzon bennem, Dowery kapitány! – mondta hirtelen ellágyulva és megszorította George kezét.

Ezen a vasárnapon Barbara olyan boldognak érezte magát, mint még soha. Tökéletes volt az elégtétele, ennél többet, ennél nagyobbat nem is kívánhatott volna. Az a nő börtönbe került. Börtönbe! Közönséges kémnő… 145

Ezt megérdemelte George! És egy ilyenért szakított vele, ezt akarta feleségül venni. Már bánta azt a dolgot Garrett-tel, ami úgyis kudarccal végződött, a levél is felesleges volt, amit George anyjának írt, minden teljesen felesleges volt. A nő nem a tiszti társaságba került, hanem a börtönbe, nem fogják körülrajongni, hanem főbe lövik. Ó, ha elmehetnék erre a kivégzésre, ha végignézhetném valahonnan, gondolta Barbara és kéjesen végigborzongott. A kémeket többnyire főbe lövik, de talán a nőket nem. Ez pedig megérdemelné! Ellopta a behajózási terveket! Az ember ki sem nézte volna belőle, hogy ilyen nagystílű nő, gondolta elismeréssel. Az a svéd sem volt talán a férje, az is valami nemzetközi kalandor lehetett, azért utazgatott folyton. Érdekes, Petrowna az első látásra azt mondta rá, hogy kalandornő! Hogy eltalálta…! Felhívta Petrownát. Vasárnap volt, ilyenkor a hercegnő nem a szalonban, hanem a lakásán volt található. Ő maga vette fel a kagylót. Nagyon megörült, mikor Barbara hangját meghallotta. – Mi újság? – kérdezte mézédesen. – Nagy újság van! Képzelje. Jörgsennét letartóztatták, kiderült, hogy kémnő! – Óriási! De ilyet! És hogy derült ki? – Az most nem lehet így telefonon elmondani! Röviden, ellopott egy katonai okmányt a laktanyából. – Megdöbbentő! De mit mondtam rá az első pillanatban, hogy kalandornő! Én olyan emberismerő vagyok, engem nem téveszt meg azzal a szelíd szőkeségével. Ezek a legrosszabbak! És mi van a kapitánnyal? – Ő már nem érdekel! Jól mulatok most rajta – mondta kissé erőltetetten. – Látom még magukat együtt – mondta diplomatikusan a hercegnő, mert nem tudta megállapítani, hogy Barbara hányadán van a kapitánnyal. Tényleg nem érdekli már, vagy még mindig… – Nem hinném, drága hercegnő, George-nak nem bocsátanék meg többé, az biztos! – Igaza van, édes Barbara, magának annyi más rajongója van. A teniszversenyen láttam az olasz követségi titkárral, gyönyörű férfi! – Carlo? Igen, nagyon kedves pajtás… Egy ideig még elbeszélgettek, aztán Barbara unni kezdte a hercegnőt, elmondta, amit akart, hát befejezte a beszélgetést. Délután volt, pontosan négy óra. Ilyenkor szokott Carlo telefonálni. Tényleg. Alighogy letette a kagylót, csengett a telefon. Carlo volt. – Várlak! Megőrülök a vágytól… Három napja nem jöttél hozzám, folyton csak cipelsz teniszversenyekre, bárba, concours-ra. Ma el kell jönnöd, ma úgy foglak szeretni, mint még soha… – Csak szeress ugyanúgy, mint eddig, azzal nagyon meg voltam elégedve… – nevetett Barbara a kagylóba, de jólesett neki a férfi szenvedélyes, vágyódó hangja. – Egy óra múlva ott vagyok nálad – mondta és kéjesen nyújtózott végig a rekamién. Milyen unalmas lenne az életem, ha nem volnának ilyen remek szeretőim, gondolta. Kicsit még pihen, azután felöltözik és elmegy Carlóhoz. Délelőtt a lovardában Jimmyvel találkozott, neki is megígérte ezt a mai délutánt, de mégis Carlót választja. Jimmy kicsit unalmas, szentimentális. A mostani hangulatában Carlóra van szüksége… Kopogtak. A nevelőnő volt. – Méltóságos asszony kérem, melyik ruhába öltöztessem Rosemaryt? – Miért? Készülnek valahová? – A bábszínházba megy el a méltóságos asszonnyal, úgy tudom. – Ó, erről egészen megfeledkeztem, már más programot csináltam. Most a kislány szaladt be. – Anyukám, te még nem is öltözködsz? Elkésünk a bábszínházból! – Nem megyünk, kicsikém! Majd jövő vasárnap, akkor is lesz előadás. 146

– De én ma szerettem volna! És megígérted, anyukám… – Sajnálom, kicsikém, más dolgom van. – Úgy örültem egész héten ennek a bábszínháznak. Úgy vártam, hogy végre vasárnap legyen. Édes anyukám, kérlek…! – Ne idegesíts, Rosemary, azt mondtam, nem lehet, máshová kell mennem. Ma menj ki a pónival a gyakorlótérre és kocsikázz! Vagy már nem örülsz a szép kocsidnak? Egyik gyermeknek sincs, csak neked… – Igazad van, anyukám! Rossz kislány vagyok és hálátlan is, meg sem érdemlem… A gyermek csúnya kis arca elszontyolodott. Majdnem sírva fakadt. – Anyukám, mégis a bábszínházba szeretnék menni! – Ne nyafogj, azt nem bírom! Csak felbosszantasz vele. Most ne zavarj tovább, öltöznöm kell! A gyermek sírva ment ki. Barbara leült a tükre elé és nyugodtan festeni kezdte az arcát. Pontosan öt órakor ott volt Carlónál. A férfi kitörő örömmel fogadta. Még sohasem volt rá eset, hogy Barbara ilyen pontos lett volna. Mindig elkésve jött valahonnét és sietett valahová. De ma! Ez a vasárnap délután egészen Carlóé lesz… Estig itt marad. Carlo lakása olyan volt, hogy a legelkényeztetettebb szépasszony sem kívánhatott különb környezetet ahhoz a divatos társasjátékhoz, melyhez csak két szereplő kell és amelynek csak egy alapszabálya van, az hogy semmi köze sincs a szerelemhez. Egy hangulat hozza össze őket, és amíg ez a hangulat tart, addig műsoron vannak a legforróbb délutánok… Ez a mai délután is nagyon forrónak ígérkezett. Carlo rögtön a karjaiba kapta Barbarát és vad, szenvedélyes csókokkal fogadta. – Megőrültél – nevetett az asszony –, még le sem töröltem a rúzst! Most nézd meg, hogy nézünk ki mindketten! Egymásra nevettek. Az arcuk olyan lett, minta cirkuszi bohócoké, csupa kárminpiros folt. Barbara átment a hálószobába, a nagytükörhöz. Itt félhomály volt, az ablakredőnyök leeresztve, csak a nagy baldachinos kerevet mellett világított egy kis Buddha-szobor zöldes szeme. Az ilyen kis szobrokat úgy látszik divat volt venni. A Buddhában elhelyezett villanykörte valami misztikus keleti hangulatot árasztott. Barbara meg sem tudta volna számolni, hogy hány ilyen világító Buddha-szempár kíváncsi tekintete előtt vetkőzött le eddig… Most is kibújt a ruhájából, mert ez a Carlo ma olyan vad, hogy képes letépni róla. Egy pillanatig megelégedetten nézte magát a tükörben. Fekete, teljesen átlátszó csipkekombinéjában olyan volt, mint egy kép a „Sourir” címlapján. A másik szobából egy hawaii-i gitár buja melódiája hangzott fel. Carlo bekapcsolta a zenegépet. Közben a bárszekrény pultján italt töltött. Barbara közelebb lépett a nagytükörhöz, hogy letörölje arcáról a rúzst. Ebben a pillanatban a nagy állótükör megremegett, valami rettenetes, pokoli robaj hallatszott, egy óriási, szörnyű dörrenés. Az ablaktáblákat mintha egy láthatatlan kéz kívülről benyomta volna, ezer darabban, csörömpölve estek a szőnyegre. Barbara megdermedt a rémülettől. Carlo berohant, falfehér volt az ijedtségtől, a kezében szorongatta az üres koktél poharat. – Carlo! Mi volt ez? Még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, újabb borzalmas robbanás hallatszott, azután még egy-két kisebb dörrenés. – Carlo! Úgy félek. Mi lehetett ez? – Fogalmam sincs! – Mintha bombáznának! Talán a kikötőt? Vagy légitámadás? – De Barbara, nyugodj meg, hiszen még nincs is háború! – De így kezdődhet! Borzasztó, nézd az ablakokat… 147

– A légnyomás betörte, nincs kizárva, hogy tényleg valami robbanás…! Fő, hogy nem történt semmi baj! Most összesöpörtetem az üvegszilánkokat, mielőtt belelépnénk. – Várj, felveszem a ruhámat! – Ne vedd! Menj be addig a fürdőszobába, egy perc alatt kisöpri az inas. Barbara kiment. A fürdőszoba tükrében meglepve látta, hogy milyen sápadt. Persze, hiszen letörölte a rúzst. De mégis, ez az ijedtség az embert egészen kizökkenti a hangulatából. Már semmi kedve sem volt ehhez a délutánhoz. Majd megiszik néhány erős koktélt, akkor talán visszatér a hangulata és elfelejti ezt az ijedtséget. De mi lehetett ez? Mi? Mikor az inas befejezte a söprést és kiment, Barbara azt ajánlotta, hogy Carlo telefonáljon vagy valamiképpen tudja meg, hogy mi történt? – De, Barbara, gyönyörű asszony, egyszer végre itt van és akkor telefonálgatással töltsem az időt? Olyan sürgős megtudni, hogy mi történt? Nekem sokkal sürgősebb, hogy végre a karjaimban erezzelek… – Carlo, az a telefonálás egy perc! Próbálj érdeklődni! A férfi kényszeredetten odalépett a készülékhez. Barbara ezalatt töltött a koktélból. – Igyunk, jó? – Chirio! Felhajtották az italt. Carlo egyik kezében a pohár, a másikban a telefon. – Valami baj van ezzel a készülékkel, nem jelentkezik a központ. Lehet, hogy a hálózat is megrongálódott. – De hát mi történhetett? – Várj! Leküldöm az inasomat, ügyes fickó, perceken belül megtudja, mi volt. Barbara most mégis belebújt a ruhába, mert ő is akarta hallani, mint mond majd az inas. Kíváncsi volt és nyugtalan. Még két koktélt ittak meg, Carlo ismét bekapcsolta a zenegépet, egy remek, vérpezsdítő rumbát tett fel, de hiába, mindketten érezték, hogy a mai hangulatuk elromlott… Nemsokára visszatért az inas. Suvikszfekete arcán izgalom tükröződött. – Signore! Signore! Szörnyű dolog történt! Felrobbant a lőszerraktár! Sokan meg is haltak és rengeteg a sebesült! Barbara felugrott a fotelből. Az arca egészen elváltozott a rémülettől. – Melyik lőszerraktár? Csak nem az új? – Nem tudom, Signore! Az, amelyik a gyakorlótérnél van. – Úristen! Rosemary…! – tört ki belőle a kétségbeesett kiáltás. Ott van! Én küldtem oda! Én… Kirohant az ajtón, Carlót félrelökte, aki el akarta kísérni. – Veled megyek! – Nem kell! Eressz! Rohant le a lépcsőn és beugrott a kocsijába. Mint egy eszeveszett, úgy vezette a kocsit. Az út tele volt üvegszilánkokkal, mindenütt betörte a légnyomás az ablaktáblákat. Minél közelebb ért a gyakorlótérhez, annál nagyobb tömegek csoportosultak az utcákon. Közéjük hajtott, bal kezével görcsösen markolta a dudát. A vijjogó tülkölés mintha a saját vad sikolya lett volna. Errefelé furcsa, különös maró füst terjengett, erős fojtó szag, úgy csípte a szemét, hogy alig látott. A távolban hatalmas lilás füstoszlop gomolygott az ég felé. Az ott a lőszerraktár! A gyakorlótér közelében alig tudott a kocsijával átvergődni a tömegen. Az eszeveszett tülkölésre szétrobbantak az emberek. A gyakorlóteret katonai kordon zárta el. – Engedjenek át! – kiáltotta. – Nem lehet, ez a legszigorúbb parancs! – Pusztuljanak az utamból! McCornick ezredesné vagyok! A katonák most tisztelegtek és utat nyitottak neki. Barbara lépésben haladt kocsijával, a sűrű füstben alig látszott. Hol keresse Rosemaryt? Hol…?

148

Tűzoltóautókat látott, rengeteg katonát, mentőautókat… Csak azt a kis pónifogatot nem látta sehol. Most egy ismerős arc bukkant fel a füstben. Egy hadnagy volt, valamelyik táncosa. Barbara rákiáltott: – Nem látta a kislányomat? Itt kocsikázott a pónifogatán… Nem látta? A hadnagy rémült arccal meredt rá. – A vendéglőben! Menjen a vendéglőbe…! A gyakorlótér másik oldalán egy vendéglő volt. Barbara arra tartott. Hála Istennek, Rosemary ott van, nincs semmi baja! Már alig várta, hogy a gyereket a karjába zárja, magához szorítsa, érezze, hogy nincs semmi baja… Csak lépésben haladhatott. Óriási kőtörmelékek borították a földet, a szörnyű füstben alig látott. A vendéglő előtt mentőautók álltak, rengeteg katona és fehér ruhás ápolónők. Hát itt mi van? – döbbent át rajta a rémület. Kiugrott a kocsiból. A vendéglő bejáratánál elálltak az útját. – Senki sem léphet be! Barbara olyan erővel lökte félre a katonát, hogy az a falnak esett. Berohant. Most már látta, hogy mi van itt, a sebesülteket hozták ide. Amerre csak nézett, bekötözött embereket látott, hordágyakat vittek, borzalmas nyögéseket, halálhörgést hallott. A vendéglő nagytermének hosszú asztalain emberek feküdtek, jodoform-szag áradt, egy orvos jött szemben, könyökig feltűrt ingujjban, olyan véresen, mint egy mészáros. – Ki engedte önt be, ide nem jöhet be senki! – A kislányom! Hol a kislányom? – kiáltotta most Barbara. – Azt mondták, itt van! Rosemary! – kiáltotta szinte tébolyultan. – Rosemary, hol vagy…? – Ön McCornick ezredesné? / – Én vagyok! Doktor úr, hol a kislányom? Mi történt vele? Megsebesült…? – Méltóságos asszony, kérem, menjen ki innét! Ez nem női idegzetnek való látvány! – Hol a kislányom? – kérdezte remegve. – Doktor úr, gazdag vagyok, minden vagyonomat magának adom, mentse meg a gyermekemet…! – Csillapodjék kérem. A kislányt repeszdarabok… – Megsebesítették? Hol van? Hol? Az orvos kezével a másik szoba felé mutatott. Barbara odarohant. Az ajtóban földbe gyökerezett a lába. A kis szobában két egymáshoz tolt biliárdasztalon katonák feküdtek, arcuk újságpapírral volt letakarva… – Itt halottak vannak! – üvöltötte szinte tébolyultan. Egy ápolónő lépett mellé és szelíden belekarolt, hogy elvezesse. Félrelökte és bement a szobába. Most meglátta Rosemaryt. A fal mellett egy asztalon feküdt, igen, ez ő, a kis pepita ruhája! Az arca neki is letakarva újságpapírral…! Odarohant. A téboly pillanata volt ez! Az újságpapírt letépte és… Rosemarynak már nem volt arca. Véres húscafatok voltak a kis keskeny gyermekarc helyén. Barbara karjaiba kapta a halott gyermeket. – Kicsikém! Drága, kicsi szépségem, nem hallhatsz meg…! Ébredj fel…! Csókokkal borította a szétroncsolt, véres húst, mintha még egy arc lenne. – Szép vagy, Rosemary! A legszebb kislány a világon… Ébredj fel kicsikém! Ébredj! Most őrjöngés fogta el. Karjában a halott gyermekkel kirohant. A vendéglő teraszán tisztek álltak, a rendőri bizottság, ismerős és ismeretlen arcok. Barbara megállt közöttük. – Emberek, nézzenek rám! Én vagyok a legutolsó ringyó! – ordította. – Köpjenek le, emberek, rúgjanak belém! Én küldtem ide a gyermekemet, én! Nem mentem vele a bábszínházba, mert a szeretőmhöz mentem! A szeretőm fontosabb volt! Értitek ezt, emberek? Pedig száz szeretőm lehet, de gyerekem csak ez az egy volt!

149

– Rosemary, támadj fel…! Történjen csoda! Emberek, százezer fontot fizetek, minden pénzem a tietek… Jöjjön egy professzor! Jöjjön az égből a megváltó Krisztus! Támassza fel! Két ápolónő próbált Barbara közelébe férkőzni és lefogni, de ő a halott gyermekkel a karján vad, tébolyult zokogással borult a földre. Szinte ráfeküdt a kis halottra. – Nem vehetik el tőlem – üvöltött fel, mint egy megsebzett anyaállat. Csókjaival borította a véres kis roncsot. Ebben a percben érkezett meg McCornick. Falfehér arccal tört utat magának a terasz felé. – Hol a kislányom…? Most megpillantotta Barbarát, a földre borulva, a halott gyermek fölé. Egy vad, kétségbeesett kiáltás tört elő belőle: – Rosemary!!! A katonák elfordították a fejüket, rettenetes volt nézni, ahogy az ezredes úr sírt.

XXXII.

Anna a második éjszakát töltötte a rendőrségen. A sötét cellát nem bírta volna ki, de szerencsére Jonnson tanácsos szobájában maradhatott, egy kis bőrdíványon kuporgott egész éjjel agyongyűrődött gyászruhájában. Jonnson tanácsos az íróasztalnál ült és dolgozott. Ő is bent maradt egész éjjel, hogy az legyen a színezete a dolognak, mintha kihallgatná. Ezt az áldozatot csak egyszer hozza meg valaki, ha még holnap sem bocsátják szabadon, akkor a holnapi éjszakát a cellában töltheti. Mellette volt George. Ez az áldott jó Jonnson ezt is megengedte, így nem volt az az érzése, hogy le van tartóztatva. George itt van, fogja a kezét és bátorítja, biztatja. Ha nem is mond semmi fontosat, de az, hogy hallhatja a hangját, erőt ad és bátorságot. – Holnap kiengednek, az biztos! Az az érzésem, Garrett ezredes sem gyanúsít. Ha ezt a Lili Lane-t elcsípik Kairóban, meglátod, kiderül minden… – De ha nem csípik el, ha megszökött! – Te kis csacsi! Hát ez lenne a legnagyobb bizonyíték ellene. – És ha mégsem ő vitte el az iratokat? – Hát ki…? – Mit tudom én. Talán egy katona! Tisztek között is lehetnek árulók, nem? – Nem, Anna! A mi tisztjeink között nincsenek! Anna olyan fáradt volt, olyan kimerült, hogy néha George vállára hajtotta a fejét és így ülve elszundikált. Mintha vonatban ülnének. – Emlékszel az első együtt töltött éjszakára? – A kairói expresszen? – Igen. Mondd, akkor már szerettél? – Szerettelek. Már el sem tudom képzelni, hogy volt idő az életemben, mikor még nem szerettelek, nem is ismertelek… – Én is így érzem. Pedig tudod, George, hogy összesen négy hónap az egész… George megsimogatta az asszony haját. – Majd, ha nagyon öregek leszünk és azt fogod mondani nekem: még csak negyven év az egész…! – Akkor is fogsz szeretni George, ha már öreg leszek, ráncos, fogatlan nénike? – Te sohasem leszel öreg az én szememben. Akármilyen töpörödött anyóka leszel, az én szememben ilyen maradsz örökké, amilyen most vagy! Aranyhajú, tündérszép…!

150

Reggel hat órakor George elment. Hétre bent kellett lennie a laktanyában. Halkan, suttogva beszélhettek csak, hogy fel ne ébresszék a tanácsost. Az öregúr az íróasztalra hajtva a fejét, aludt. Még horkolt is. – Meg ne csalj vele! – mondta mosolyogva George, hogy az elválás percét könnyebbé tegye, mert látta Anna szemében a kitörni készülő könnyeket. – George, mikor látlak? Mikor szabadulok ki innét? Ha most elmész, akkor egész súlyával rám nehezedik ez a szörnyű tudat, hogy rab vagyok! És visszavisznek abba a cellába… – Anna, drágám, dehogyis visznek! Ma tisztázódni fog minden, meglátod! Bízzál bennem! Most rohanok Garretthez kihallgatásra, egész biztosan van már valami fordulat! – Akkor ő is tudna róla – mondta Anna kétkedve és rámutatott a horkoló tanácsosra. – Dehogy tudna! Ezt most a kémelhárító csinálja, fogalmad sincs, milyen szétágazó a defenzív osztály. Két külön vágányon halad a nyomozás, csak az eredménynél találkozik. – Már szeretném azt az eredményt látni…! – Anna, drágám, nyugodj meg! Nézz rám és mosolyogj! A mosolyodat akarom most magammal vinni, az erőt ad nekem… Anna a könnyein át rámosolygott. George elment. Ahogy kilépett a szobából, az ajtó előtt megpillantotta a fegyveres fogházőrt. Ez Annát őrzi. Most döbbent rá, hogy Anna fogoly. És ki tudja, meddig lesz az… Hazasietett. A kertajtóban ott állt az inasa és várta. – Jaj, kapitány úr, már azt hittem, valami baja esett! Tegnap reggel tetszett elmenni itthonról… – Ne félts engem, Josef! – Azt hittem, a robbanásnál megsebesült a kapitány úr! Itt is betört két ablak a légnyomástól, ahol tetszett lenni, ott nem? – Ott nem. George a robbanás pillanatában ott ült Jonnson tanácsos irodájában Anna mellett, a kis bőrdíványon. Éppen egyedül voltak, a tanácsos átment a másik szobába. Ki akarták használni az alkalmat és megcsókolták egymást. Jonnson előtt mégsem tartották illőnek az ilyen enyelgést. Abban a pillanatban, hogy összeért az ajkuk, pokoli robaj hallatszott. Anna felsikoltott, aztán egy ösztönszerű, menedéket kereső mozdulattal odabújt a férfi mellére. Csakis ott érezte magát biztonságban. Mikor Jonnson visszajött a szobába, még két vagy három robbanás hallatszott. Az ablakok nyitva voltak, úgyhogy nem történt semmi baj. – Mi volt ez, tanácsos úr? – Nem tudom. De néhány perc múlva be fog futni a jelentés. Látja, kapitány úr, mire jó, hogy itt tölti a vasárnap délutánját a rendőrségen, legalább első kézből tudja meg, mi történt. Nemsokára megszólalt a telefon. Azon túl percenként csengett és jöttek az újabb jelentések. Felrobbant a lőszerraktár, rengeteg a sebesült és a halott, akiket most ásnak ki a romok alól. – Egész biztosan szabotázs történt – mondta George. – És a behajózási terv ellopása és e között szoros összefüggést gyanítok. – Ezzel is engem fognak gyanúsítani? – kérdezte Anna. – Lehetséges… – mondta a tanácsos, de mintha mosoly bujkált volna a szemében. Már tudta, szentül meg volt győződve, hogy Anna Jörgsen ártatlan. George pontosan hét órakor bent volt a laktanyában. A hideg zuhany és az erős feketekávé nem sokat segített, álmos volt és kimerült, hiszen egész éjjel le sem hunyta a szemét. Pedig tudta, hogy ma szüksége lesz minden energiájára és beszélőképességére, hogy Annáért síkra szálljon. Tegnap nem volt helyes a viselkedése McCornickkal szemben, nem tudta megőrizni nyugalmát. De ma, most azonnal beszél Garrett-tel. Egyenesen a laktanyaparancsnokságra ment. Itt olyan sürgés-forgás, izgalom volt, mint még soha. Mind a három segédtiszt bent volt.

151

– Jelents be kihallgatásra Garrett ezredes úrnál! – kérte az egyik segédtisztet, egy fiatal századost. – Most nem lehet! Hárman is vannak nála. A kémelhárítótól… – tette hozzá titkolózva. – Ez jó jel – gondolta George, talán már befutott valami adat Kairóból Lili Lane-ről… A százados cigarettával kínálta. – Gyújts rá és ülj le! Én már legalább az ötvenediket szívom, egész éjjel bent voltam, majd szétpattan a fejem. Az ezredes úr berendelt, ő is egész éjjel dolgozott, permanenciában voltunk. A telefon folyton szólt, legtöbbször a titkos vonal. Interurbán is bejött valami ötször Port-Said… Jó neked, hogy nem ide vagy beosztva! A gyakorlótérre most nem mehetsz a századdal, még tele van romokkal…! – Hát mi történt tulajdonképpen a lőszerraktárral? Kivizsgálták már? – Most folyik a vizsgálat. Szabotázs volt, az biztos. Eddig 21 halott. – Borzasztó! A rendőrségen úgy tudták, hogy csak kilenc. – Igen, de éppen most jelentették a kórházból, hogy a sebesültek közül nyolcan meghaltak, négyet pedig most ástak ki a romok alól. Én a legjobban a gyermeket sajnálom, a többiek katonák voltak, ez pedig katonasors! – Gyermek is volt köztük? – Te még nem tudod? McCornick ezredes úr kislánya, aki a pónival kocsikázott mindig… – A kis Rosemary? – Igen. Egy repeszdarab ölte meg. George szíve összeszorult. Szegény kis Rosemary… Ismerte a kislányt, egyszer véletlenül találkozott vele, mikor Barbarához ment látogatóba. A gyerek a kertben játszott, ők a teraszon ültek és fagylaltoztak. Kettesben voltak, ez abban az időben volt, mikor a flörtjük kezdődött. Ő hévvel udvarolt Barbarának, mikor odalépett a gyerek. – Anyukám, én is kérek fagylaltot! Barbara idegesen küldte el a gyermeket. – Megtiltottam, hogy zavarj, ha vendégek vannak. Ha fagylaltot akarsz, ne itt kérj, hanem Miss Browntól, van a konyhában elég. A gyermek arca elszontyolodott. – Nem is a fagylalt miatt jöttem, anyukám, csak közelről meg akartam nézni ezt a szép bácsit. Azt mondja Miss Brown, hogy ő lesz most az új udvarló! George elnevette magát. – Okos kislány vagy te, ha nagyobb lennél, neked udvarolnék! – Nekem, bácsi? Hiszen én nagyon csúnya vagyok, tudom, azért nem szabad soha bejönnöm ha vendég van. Ugye, szégyellsz engem, anyukám…? Barbara idegesen elküldte a gyermeket. Tényleg így volt, szégyellte… George jól emlékezett erre a jelenetre. Maga előtt látta a kislány csúnya arcocskáját. Szegényke! Most már nem kell Barbarának szégyenkezni miatta. Az Isten visszavette tőle, hiszen úgysem tudott örülni neki. A hiúsága erősebb volt az anyai szereteténél is. Mégis sajnálta Barbarát. Akármilyen bestia volt, de mégis anya volt. És ezt a rettenetes büntetést mégsem érdemelte meg. Isten mindenért büntet. Egyszer mindenért felelni kell! Mirjam jutott eszébe. Igen, Mirjamért ő is felelős és egyszer felelni kell érte, az biztos… Mikor tegnap reggel a rendőrségre rohant Annához, eszébe jutott, hogy ha akkor Mirjamot megkísérli kiszabadítani, megmenthette volna. De nem törődött vele, hagyta a rabkórházban elpusztulni. Mirjam bűnös volt, ölni akart, erősítgette magában, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, de megint csak arra kell gondolnia, hogy ki miatt akart ölni… Ki miatt volt képes gyilkolni is…

152

Nem, George nem akart Mirjamra gondolni, mégis folyton az eszébe jutott. A Salome-képet levetette a falról, a másik szobába akasztották ki. Helyén, a zongora felett, most Anna képe volt. A barna testű vad Salome helyén a hófehér bőrű, szelíd szőkeség: Anna. Az igazi… A segédtiszt most visszajött. – Bemehetsz az ezredes úrhoz. Megint nem egyedül fogadta Garrett, a tegnapi civil ruhás és még ketten a kémelhárítótól voltak nála. Az íróasztalon szanaszét szivarhamu, az arca borotválatlan volt és kimerült, meglátszott rajta, hogy egész éjjel dolgozott és nehéz agymunkát végzett. – Kapitány úr, megvan az eredmény! És ezt önnek köszönhetjük! – Nekem? – Igen. Ha tegnap nem közli velünk, hogy az „U14” is járt a laktanyában, akkor most nem lenne meg a Port-Said-i defenzív osztály kezében a behajózási terv. – Megvan? Hála Istennek! De mit jelent az „U14”? – Az McCornick úr barátnőjét jelenti, Lili Lane-t, a művésznőt! – Szóval mégis az ezredes úr barátnője volt! – McCornick úr már nem ezredes! Hiszen a rangjával felelt a művésznőért! Mint embert mélyen sajnálom őt… Egyetlen napon elveszített mindent, amit az élettől eddig kapott. A tiszti rangját, az egyetlen gyermekét és végül a nőt, akit szeretett. A legborzalmasabb az, hogy a lőszerraktár robbanásáért is ő a felelős. „U14”-nek, ahogy a művésznőt nevezték, vétkes könnyelműséggel elmesélte, hogy ott helyezzük el az újonnan érkezett hadianyagot. Az a 21 halott és közöttük a tulajdon gyermeke is, az ő lelkén szárad… – Rettenetes… – mondta George. – Kapitány úr, most egy sürgős megbízást kap! – Parancsára, ezredes úr! – Azonnal elmegy a menyasszonyáért, már beszéltem Jonnson tanácsossal, a menyasszonya, most én nevezem így, már nagyon várja magát… George már rohant volna ki, de Garrett még visszatartotta egy percre. – Várjon csak! Mutatok valamit! – Parancsára, ezredes úr! Garrett kivette a fiókból a nősülési kérvényt. – Látja ezt…? Nagy, piros tintás betűkkel volt ráírva: Sürgős! Azonnal elintézendő! Én javaslom: Garrett ezredes.

XXXIII.

Anna nem ment vissza a panzióba. Nem, azokat az arcokat nem kívánta viszontlátni. Most már tudta, hogy a hízelgésük, a barátságos mosolyuk mögött mi rejlik, csupa irigység és rosszindulat. Mikor a detektívek elvitték, mind Mme Kyriadistól kezdve a leghízelkedőbb Mme Darrieux-ig a káröröm lázában égtek. És hiába tisztázódott az ügye, hiába derült ki, hogy ártatlan és ha mély bocsánatkérések között is engedték ki a rendőrségről, a Kyriadis-panzióban, azoknak a szemében ő mégis csak a titokzatos kalandornő, a kémnő maradna. – Nem, nem megyek oda vissza – mondotta George-nak, mikor a kocsijuk már befordult a Rue de Pharaonsra. – Hát hová vigyelek? – Vigyél magadhoz, George! Hozzád akarok menni, nálad akarok maradni…! 153

– Anna, drágám! Ugyanezt gondoltam én is. De nem mertem ajánlani… Garrett úgyis beadja a kérvényt, ha kiderül is, hogy együtt laktunk, az már nem változtatna a dolgon… Mikor odaértek George lakásához, Anna boldogan sietett be a szobába. – Itthon vagyok! Végre egészen itthon… Az inast azonnal elküldték a panzióba, hogy szállítsa ide a bőröndöket. A számla elsejéig előre volt kiegyenlítve, azt tartsák meg maguknak. Sambónak néhány piaszter borravalót küldött, ő volt az egyetlen, akinek barna vágott arca valami sajnálatot és részvétet árult el. George visszasietett a laktanyába. Kíváncsi volt az újonnan bekövetkezett eseményekre. Most, hogy Annát biztonságban tudta, nem akarta magát abból a lázas munkából kivonni, ami most a parancsnokságon folyt. Anna egyedül maradt a lakásban. Először megfürdött. A haját is megmosta, mert az volt az érzések, hogy annak a szörnyű cellának a szaga beleitta magát még a hajába is. George frottír fürdőköpenyébe bújt. Valahogy ez is olyan jó érzés volt. Az ő köpenye, ő hordja, még érezni rajta George keserű, angol levendulájának az illatát. A fürdőszobán meglátszott, hogy férfié. A nagy üvegpolc majdnem üres, csak a borotválkozószerek vannak katonás rendben kirakva, meg a fogkrém és a hajkefe. Az inas meghozta a holmiját és egy óra múlva már roskadozott a polc. Anna telerakta púderrel, parfümmel, ezer női aprósággal. Lázasan nekikezdett a kicsomagolásnak. A ruháit beakasztotta George szekrényébe. A tarka nyári ruhái ott lógtak az egyenruhák között. Kevés volt a fogas, a hermelin kreppjét egyszerűen ráborította George szmokingjára. A cipői ott sorakoztak George lakkcsizmái között, a magas sarkú pici szandálok kitűnően megfértek a lovaglócsizmák társaságában. Olyan boldogság volt ez a rendezkedés. Soha életében ezt még nem érezte. Sőt! Utálta a kicsomagolást. Ha Arne-val valahová megérkeztek, kétségbeesetten nézett körül az üres hotelszobában és legszívesebben az egész kirakodást a vadidegen szobalányokra bízta. De most! Olyan remek érzés volt a saját holmiját elvegyíteni az imádott férfi ruhadarabjai közé. Az egyik kabátjának az ujját, mintha átölelné, úgy hajtotta George felöltőjének a vállára. A kabátjaink is ölelkeznek. Elmosolyodott. Szinte hallotta, ahogy George majd azt mondja: Anna, Anna! Hogy te milyen gyerekes vagy! Az inas is akart segíteni, de rossz volt nézni, milyen ügyetlenül álltak a kezében a női ruhadarabok. Josef szudáni néger volt, pontosan úgy nézett ki, mint az a szerecsen szobor, amely otthon, a régi budai lakásukban díszítette, vagy inkább elcsúfította az úri szobát. Szegény apa, amíg élt, reménytelen küzdelmet folytatott a szobor kidobása, vagy legalább a cselédszobába való áthelyezése miatt. De mama hajthatatlan maradt, a szerecsen most is ott áll még a könyvszekrény tetején. Az öreg Mariska egy nagytakarításnál eltörte a szerecsen karjait, de egy Krisztina-téri üveges megcsinálta és a szerecsen tovább is rendületlenül ott áll az őrhelyén, az úri szobában. Ha valaki gyermekkorában – gondolta most Anna – azt mondta volna, hogy neki, Tárnoky Annácskának egy ilyen szerecsen lesz a háztartásában a megszokott Mariskák helyett, biztosan kinevette volna. Pedig így lesz. Úgy határoztak, hogy Josefet megtartják. Két bőrönd ki volt csomagolva, de hátra volt még a harmadik. Könyvek, ezer apróság. Anna felfedezett az íróasztalon egy teljesen üres fiókot. Ide fog berakodni, éppen beleférnek a dolgok. Josef kiemelte a fiókot, hogy gondosan áttörölje a portörlővel. Egy levelezőlap esett ki belőle. St. Moritz-i behavazott tájat ábrázolt. Ki küldhette George-nak? Megnézte. Szálkás, lila tintás betűk, aláírás: Barbara… Pár sor volt az egész. „Jól mulatok, de szörnyen hiányzol! Hideg van itt és jó lenne karjaid közt felmelegedni, meggyulladni… Alig várom, hogy viszontlássalak, remélem, ritkán csalsz meg! A csókjaimat majd személyesen adom át Barbara.”

154

Tehát igaz! Barbara… Annát nem lepte meg ez a lap, hiszen mindig sejtette, tudta, egészen biztos volt benne, hogy George és McCornickné között valami szerelem lehetett. De most ezt a lapot mégis olyan rossz volt elolvasni… A karjaid közt meggyulladni!!! Ezt fájt olvasni. Furcsa, hogy féltékeny volt George múltjára. Fájt, hogy előtte voltak más asszonyok, akiknek talán ugyanezeket a szavakat mondta, akiket ugyanúgy ölelt… Ha neki valaha az életben lett volna valakije, az más lenne! De neki George volt az első szerelem, az első beteljesedett boldogság… George múltja pedig tele volt emlékekkel, múló flörtökkel, izgalmas kalandokkal. – De ugye, úgy, mint engem, még nem szerettél senkit? – kérdezte sokszor és George már haragudott ezért a kérdéséért. – Amint látod, még eddig senkit sem vettem feleségül. Te vagy az első, igazi nagy szerelmem, ezt megmondtam neked a legelső estén. Három óra után néhány perccel jött haza George a laktanyából. Anna már fél háromkor elkezdte várni. Kikészítette magát, felvette egyik világos színű selyemruháját, hogy ezzel is örömet okozzon George-nak, tudta, nem szívesen látja gyászruhában. Úgysem készültek elmenni itthonról, Anna ebédet hozatott Joseffel egy közeli vendéglőből. Az asztalt szépen megterítette, még virággal is feldíszítette, hadd legyen ez az ebédjük egészen ünnepélyes. Ez az első ebédjük együtt itthon. Mintha már házasok lennének. Anna belekóstolt az ételekbe, szinte lámpaláza volt, mintha ő főzte volna. Aztán kikönyökölt az ablakba és várt. Olyan jó érzés volt hazavárni George-ot. Tudni, hogy jön, itt lesz, belép a szobába. És ezentúl mindig így lesz, mindig… Milyen boldogság egy szerelmi házasság, gondolta. Nemcsak a forró éjszakák, de a nappalok is. Ebédre hazavárni. Milyen más volt, mikor Arne-t várta. Szeretett minél hamarabb túlesni az ebéden, örült, ha veszekedés nélkül megúszta. Mindig volt valami baj. Arne az üzleti kellemetlenségeit, bosszúságait ebéd közben vezette le. A gyomrával is örökösen baj volt, sokszor az olyan ételekre, amikről Anna tudta, hogy nemrégen a vendéglőben meg akarta rendelni és patáliát csapott a pincérrel, mert nem volt, most kijelentette, hogy ezt neki nem szabad enni, megtiltotta az orvos. Előfordult, hogy kiment a konyhába és gorombáskodott a szakácsnővel is. Ez volt az oka, hogy minden negyedévben új szakácsnőt kellett fogadni, mert önérzetes svéd nő nem tűri, hogy gorombáskodjanak vele. Stockholmi lakásukban mindig más és már arcot kellett Annának megszoknia maga körül. A Kungsgatánon laktak, a Krüger-palotában. A pompás ötszobás lakásban Anna olyan idegenül érezte magát, mintha csak betévedt volna oda. A hálószobájában felakasztotta szegény apa képét, de hiába, ez a kép sem tudta otthonossá varázsolni a szobát. Idegen maradt ott, az idegenben. George lakásán az első perctől fogva otthon érezte magát. Mint ahogy a karjaiban is az volt az érzése, hogy most végre hazatalált… Mikor George kocsiját meglátta, hogy befordul a Szent Nepomuk előtt, elébe szalad a kertajtóba. – Milyen szép ma az én kis feleségem – mondta George, örömmel pillantva meg Annán a világos ruhát. – Itthon ebédelünk! George örült a virággal díszített asztalnak. Ő is valami ilyet tervezett magában, de nem tudta, Annának van-e kedve hozzá. Mint mindig, most is ugyanazt gondolták. George-nak ízlett az ebéd, megdicsért mindent. Jóízűen ettek. Tegnap ilyenkor is együtt ebédeltek, de nem ilyen jó hangulatban. Jonnson tanácsos szobájába hozattak fel valami ebédet és Annába úgy kellett minden falatot belekényszeríteni. Az izgalomtól alig tudott enni. A boldogság milyen hamar el tudja feledtetni a legszörnyűbb perceket is.

155

– Ebéd után lefekszel – mondta Anna –, aludnod kell! Egész éjjel azon a kényelmetlen bőrdíványon ültél és be sem hunyhattad a szemed. Miattam… – El kell mennem délután. Sajnos, az első napon kénytelen vagyok téged egyedül itthon hagyni! – Hová mész? – Temetésre. A kis McCornick-gyereket temetik. Az egész tisztikar ott lesz. – Szegény kis gyermek! Egyetlen volt? – Igen. De nekünk legalább három lesz. Szeretnéd…? – Szeretném… – suttogta Anna halkan. Most érezte először, milyen jó, hogy Arne-tól nincs gyermeke. Talán szeretni sem tudta volna, hiszen Arne-t sem szerette soha. És most itt lenne az a gyerek, mint egy élő intelem, hogy ő valamikor máshoz tartozott, egy másik férfié volt. – Mire gondolsz? – kérdezte George és megsimogatta az asszony arcát. – Csak nem haragszol, mert elmegyek a temetésre? Ha kívánod, nem megyek. – El kell menned, George! Ha nem akarnál menni, én magam küldenélek. – Unatkozni fogsz egész délután… – Dehogy fogok. El sem képzeled, milyen boldogság nekem, hogy nálad lehetek még akkor is, ha nem vagy itthon. Már az a tudat is örömet szerez, hogy a lakásodon vagyok… – A mi lakásunkban… – A mi lakásunkban? Van egy ötletem, George. Tudod, mit csinálok majd egész délután? Átnézem az újságban az összes kiadó lakás hirdetéseket és ha valamit találok, rögtön felhívom telefonon. – Nagyszerű! De négyszobásnál kisebbet nem veszünk. Hová tegyük akkor a három gyereket? Anna boldogan nevetett. – Te, George, mondd, igaz ez? Nem álom? Boldogok leszünk, megtarthatjuk az esküvőt, semmi felhő sem takarhatja el többé a boldogságunkat? – Semmi – mondta George. Az ablaknál álltak. A kert magasra nőtt datolyapálmái felett csodálatosan, kéken ragyogott az afrikai ég…

Anna egyedül volt a lakásban. Az inast elküldte egy címre, amit az újságban olvasott. Valami négyszobás villa a tengerparton. A telefonszám nem volt az újságban. Még három-négy jó hirdetés volt, ezeket végigtelefonálta. Ahogy bemondta, hogy Dowery gárdakapitánynak kell a lakás, rögtön előzékenyebbek lettek. Az egyik még azt is felajánlotta, hogy elküldi a házmesternével a szobák pontos tervrajzát, mert most építik át a házat és ha van valami észrevételük, vagy kívánságuk, azt is teljesítenék. Anna megörül ennek. Igen, az egyik szobába földig érő műteremablakot szeretnének, mert a kapitány úr festeget szabad idejében. Anna felírta az összes címet és kíváncsi volt, mit fog George szólni. Alig várta, hogy hazajöjjön a temetésről. Most, hogy befejezte a telefonálgatást, kicsit lefeküdt. A két éjszaka a rendőrségen kimerítette. Álmos volt, de képtelen lett volna elaludni, tele volt tervekkel és hiába hunyta le a szemét, mindig ezek a lakástervek kóvályogtak a fejében. Látta maga előtt új otthonukat. Világos, napfényes lakás, a kertben narancsfák. Vagy a másik, ott nincs kert, de a terasz a tengerpartra nyílik. Odakint csengettek. Josefet elküldte, egyedül volt, neki kell ajtót nyitni. De kijöhet ilyenkor? Talán Harry Moore, annak van az a jó szokása, hogy mindig a legrosszabbkor állít be. Kiment. Az ajtóban egy öregasszony állt. Mohamedán volt, lefátyolozott arccal.

156

A házmesterné, gondolta örömmel. – Dowery kapitány urat keresem – mondta angolul, de erősen arab hangsúllyal. – Csak tessék bejönni – mondta Anna barátságosan. – A kapitány úr nincs itthon, de úgyis én intézek mindent… – Kegyed kicsodája neki? – A menyasszonya. Néhány nap múlva lesz az esküvőnk… Az öregasszony furcsán nézett rá. Milyen barátságtalan ez a házmesterné. Elfátyolozott arcából csak a szeme látszik, mélyen ülő, fekete szempár. Beléptek a szobába. Most itt lógott a Salome-kép, ebben az első szobában. Az öregasszony hirtelen megtorpant a kép előtt. – Ez ő! – kiáltotta szinte magánkívül. – Allah segíts! Ilyen szégyen! Fedetlen testtel itt mutogatják! Nem elég, hogy megölték, most meg is csúfolják! Anna rémülten nézett az öregasszonyra. Hát ki ez…? És mit akar itt? Valami szörnyű gyanú villant át rajta, hogy ez nem is a házmesterné, hanem Mirjamnak valami hozzátartozója, és ő most beengedte ide… – Kérem, milyen ügyben keresi a kapitány urat? – A kapitány urat? Azt az aljas kutyát – rikoltotta most az öregasszony és Anna felé közeledett, úgy kiabálta az arcába. – Az az aljas kutya tönkretette az unokámat, az egyetlen édes véremet. Elcsábította, megrontotta, aztán elrúgta magától! Elrúgta, mert a gyermeke, az már nem kellett neki. Azt szégyellte volna a kapitány úr! Aztán börtönbe záratták, most már nem zavarja magukat, már Allah kertjében van…! Maga meg esküvőt tart vele, mi…? Az öregasszony egészen közelről kiabált az arcába, fekete, mélyen ülő szemeiből tébolyító gyűlölet szikrázott. Anna remegve nézett rá. A félelemtől hang sem jött ki a torkán. – Segítség! – szerette volna kiáltani, de nem tudott. Egész megnémult a rémülettől. Úristen! Ez most megöli! Ez is kést döf belé, vagy a két hadonászó, fekete kezével fojtja meg… Egyedül van vele… Csak itt volna Josef vagy George jönne már! – Esküvőjük lesz? Hát ne legyen! Soha ne lehessenek boldogok! Átok szálljon magukra, az én átkom! Allah büntető keze válassza szét magukat! És ne csúfolják meg a halottat! Szégyentelenek! Felkapott egy széket és teljes erejével a Salome-képnek vágta. A vászon beszakadt, most nekiment és két kezével tébolyultan kezdte tépni, marcangolni a vásznat. Anna moccanni sem mert a rémülettől. A kép, a gyönyörű festmény darabokra szaggatva lógott a rámából. Ebben a percben jött meg Josef. Mikor megpillantotta a dühöngő öregasszonyt, rögtön lefogta és kivonszolta az előszobába. A rikoltozó vad kiáltozása behallatszott. – Átkozott fekete kutya! Ezeket szolgálod, mi? Ezeket, akik belénk tipornak, akiknek szemében Allah senki? Átkozott légy a gazdáddal együtt!

Ezen az estén némán és lehangoltan vacsoráztak egy tengerparti kis vendéglő teraszán. Pedig milyen régen vártak egy ilyen estére, mikor együtt mehetnek haza, nem kell elválniuk egymástól… George nem tudott szabadulni azoktól az érzésektől, amelyek a temetőben hatalmukba kerítették. Hátul haladt a temetési menetben, elvegyülve a tisztikar népes csoportjában. Barbara roskadozó léptekkel, férjébe karolva haladt a koszorúkkal borított világoskék halottaskocsi után. Ez volt az első eset, hogy karonfogva látta őket. Úgy látszik, ennél a kis koporsónál találkozott össze először ez a két ember, a mérhetetlenül nagy, közös fájdalomban. Egy pillanatra látta Barbara arcát. Ennek az elkínzott, sápadt kísértetnek, nem, ennek már semmi köze a régi Barbarához. 157

George nagyon sajnálta. Pedig fogalma sem volt, nem is lehetett arról, mi megy végbe most ebben az asszonyban. Szörnyű volt ez a marcangoló önvád. Ő ölte meg, ő küldte el meghalni a gyakorlótérre. Ha elvitte volna bábszínházba, most is élne! Folyton hallotta a gyerek könyörgő, vékony kis hangját: – Anyukám, vigyél el mégis a bábszínházba!… Már eresztik le az aranyozott kis kék koporsót, ebben fekszik, ebben alszik ezentúl… A rácsos fehér ágy a gyermekszobában üresen áll majd… Kitépte magát a férje karjából, nagy fekete fátyla meglebbent, mint egy óriási fekete madár lehulló szárnya és beledobta magát a nyitott sírgödörbe… Nem, George nem bírta ezt nézni. Rettenetes volt. Visszafordult és egy mellékösvényen a temető kijárata felé igyekezett. Egy nagy fehér márványkereszten arany betűkkel díszelgett a név: MIRJAM George megállt. Régi sír volt, ez a Mirjam már tíz éve pihent alatta. Mégis mint egy mementó, eszébe juttatta Mirjamot. Vajon hol az ő sírja? Egy jeltelen fakereszt talán, a temető szélén… Vagy a rabokat nem ide temetik, hanem valahová a börtön közelébe? – Mirikém, kis Mirikém – gondolta most meghatódva. Meg kellene tudni, hol van a sírja és egyszer virágot vinni neki. Csak egyetlen egyszer… Karácsony napján kellene elmenni hozzá és egy kicsi karácsonyfát meggyújtani a sírján. Szegény Mirjam, hogy örült tavaly annak a csillogó karácsonyfának, milyen boldogan gyújtotta meg a sok apró gyertyát. Az volt az első és utolsó karácsonyeste az életében… Mikor George hazament, Annát sírva találta. És a Salome-képből a falon csak cafatokban lógó darabok maradtak… George nem tudott mit szólni. Nem tudta, mi fáj jobban. Mirjamot sajnálja, vagy ezt a festményt, amin hosszú hónapokig dolgozott, amelybe minden művészetét beleadta. Nem, soha az életben ilyen tökéleteset nem fog alkotni. Anna hangtalanul sírt. – Megátkozott minket az öregasszony, hogy soha ne lehessünk boldogok! – És mi mégis boldogok leszünk – mondta George. – Anna, drágám, csak nem törődsz egy ilyen vén boszorkány átkozódásaival? – Rossz érzés… Félek! Nem tudom, hogy mitől, de félek valamitől. – Majd elmúlik. Holnapra el fogod felejteni. Látod, milyen jó, hogy ma már itt maradsz nálam. A karjaimban fogsz aludni, és ha rosszat álmodsz, a csókjaimmal ébresztelek fel…

XXXIV.

Sidi Bichrében, a strandon két egymás mellé tolt nyugszékben feküdtek. Felettük kéken és átlátszóan ragyogott az ég, szikrázott a napsütés. A tengert könnyű kis szél borzolta, a hullámokon néhány vitorlás imbolygott. Vérvörös vitorlájuk megfeszült, ahogy szelték a vizet. Olyan szép volt ezt nézni, olyan megnyugtató és békés volt a csend, itt egészen lent, a víz partján. A kezük összekulcsolódott a nyugszék karfáján és ez az érintés elég volt, hogy valami csendes boldogság áradjon szét bennük. – Sohasem hittem, hogy ilyen boldogság boldognak lenni! – mondta Anna. George mosolygott. Voltak ilyen furcsa megállapításai Annának. Mintha valami csodálkozás maradt volna benne az első pillanattól kezdve, mintha nem is hinné el, hogy mindez nem álom, hanem valóság… Ez a három nap, amióta ott lakott George-nál, még jobban egybeforrasztotta őket. 158

Senkit sem tudnék ennyire szeretni, több boldogságot sem adhatna nekem senki más, gondolta George és nem akart, nem mert a holnapra gondolni. Anna nem sejtette, hogy George mennyire számolja a napokat, milyen türelmetlenül várja azt a nősülési kérvényt. A legjobb esetben is húsz nap, amíg megérkezik. Abban a pillanatban, ahogy megkapja megesküsznek. Akkor aztán Annától nem választhatja el többé semmi. Húsz nap! Csak ezt a húsz napot húzzák még ki, csak addig ne történjék semmi. Ilyen feszült még soha nem volt a légkör, a laktanyában másról sem beszélnek, mint az európai helyzetről… Danzig… A lengyel korridor. Chamberlain és Hitler bizalmas tárgyalásokat folytatnak… És ezektől a tárgyalásoktól függ a mi boldogságunk is, gondolta George, de Annának nem akart minderről szólni. Anna vidám volt, csupa mosolygó boldogság. Tele volt tervekkel. Tegnap elmentek megnézni azt a villát, ahol majd lakást bérelnek. Szép tágas szobák voltak, földig érő ablakok. A kertben narancsfák virágoztak és az egész villában rajtuk kívül nem lakott volna senki. Egy kis földi paradicsom lesz ott együtt élni…! Szeptember elsején kell aláírni a szerződést a tulajdonossal. Holnapután. De ki tudja, mit hoz a holnap…? Minden reggel félve nyitotta ki a rádiót, nem mondja-e be az ő boldogságuk halálos ítéletét… Megsimogatta az asszony karját. Ma még az enyém vagy, gondolta és szerette volna karjaiba kapni, kiragadni ebből a nyugszékből, elvinni, elmenekülni vele a világ végére, ahol semmi közük semmihez, senkihez, csak egymáshoz… Anna megérzett valamit ebből a simogatásból. Felült a nyugszéken, áthajolt George-hoz és hirtelen megcsókolta. Ennek a szelíd csóknak most semmi köze sem volt felgyújtott vágyaik lobogó, vad csókjaihoz, az éjszakáikhoz, mikor egymás karjaiban szinte megsemmisültek a beteljesedés pillanataiban… Nem, ebben a csókban Anna csak a lelkét adta, mintha halkan azt suttogta volna, imádlak… Utána hirtelen körülnézett, nem látta-e őket valaki, hiszen nincsenek egyedül a strandon. A távolból méregzöld fürdőtrikós alakot látott közeledni, Harry Moore-t. – Harry! Harry jön! Már messziről fel lehetett ismerni rikítóan zöld úszódresszéről. George szerint ez volt az egyetlen disszonáns színfolt a Sidi Bichre-i strand festői környezetében. Anna, mikor először találkoztak a strandon, megkérdezte tőle, miért visel pont ilyen méregzöld úszónadrágot. – Csodálom, hogy nem tetszik magának – mosolygott Harry. – Ez ugyanis a világ legdrágább fürdőruhája. Kereken 800 piaszterbe került! Anna kételkedve nézett rá. George elnevette magát. – Csodálkozol ezen? A kirakatokban 20 piaszterért különbek vannak kitéve, de a mi okos barátunk ezt tombolán nyerte! Most Harry vágott közbe: – Tavaly a vakok javára jótékony célú tombolát rendeztek. Kerti ünnepéllyel volt egybekötve. A főnyeremény egy hathengeres Lancia kocsi volt. Régen vágytam egy jó Lanciára!… Hátha megnyerem! Nyolcszáz tombolajegyet vásároltam, darabját egy piaszterért. El sem férnek a zsebemben a jegyek, egy aktatáskában cipeltem magammal. Az eredmény pedig? A hathengeres Lanciát egy néger liftes gyerek nyerte, akinek egy úr baksis helyett, mert nem volt aprópénze, egy tombolajegyet dobott oda. Én viszont a nyolcszáz jeggyel az egyik utolsó nyereményt, ezt a fürdőtrikót nyertem. De legalább adakoztam a vakok javára… – Azokkal kellene a strandra járnod, azokat nem bántaná ez a szörnyű zöld szín! – Hát mit csináljak? Ez volt az utolsó nyeremény. – De milyen utolsó! Kérlek, közkívánatra kérlek, ne viseld! De Harryt nem lehetett lebeszélni, rendületlenül hordta a zöld trikóját, ha már 800 piaszterében van, nem fogja eldobni. Harry mindig jókedvű volt, sokat lehetett nevetni rajta. Igaz, hogy mindig akkor jelent mg, ha kettesben szerettek volna lenni. 159

Olyan jó volt ez a csend, ez a nagy-nagy nyugalom. Harry jelenléte azonban véget vet ennek. Mintha egy álomvilágból visszarántanák őket a valóságba. Mindig tele van nyugtalanító hírekkel, új szenzációkkal. Ahogy odaért hozzájuk, még le sem ült, már elkezdte: – Nos, George, mit tudsz az angol válaszjegyzékről? Sir Neville Henderson ma nyújtotta át a német külügyminiszternek… – Semmit! Nem foglalkozom politikával, katona vagyok! – Igen ám, de most már a politikusok is átadják a katonáknak a szót. Háború lesz…! – Háború…? – kérdezte rémülten Anna. – Harry, ez biztos? – Engem kérdez? Itt van George, a Gold Stream Gárda kapitánya, neki csak jobban kell tudni! Én csak egy bankhivatalnok vagyok, de ő…! – Bolond vagy, Harry! Senki sem tudhat még semmit… – George, ne titkolózz előttem – kérte most Anna. – Háború lesz? Mondd meg az igazat! El kell szakadnunk egymástól…? A hangja remegett és a szemében megjelent egy könnycsepp. – Anna, drágám, nyugodj meg! Harry javíthatatlan az ő ostoba rémhíreivel. Éppen ma beszéltem Garrett ezredessel, neki is az a véleménye, hogy békésen fog megoldódni a helyzet. A laktanyában egész délelőtt hallgattuk az anyaországi rádió adásait. Chamberlain alsóházi beszéde határozott enyhülést hozott. Nem hinném, hogy a danzigi kérdés megérne egy háborút… Anna kissé megnyugodott. George szavai mindig bűvös hatással voltak rá. Az asszony felállt, bement a kabinba. A két férfi egyedül maradt. – Ne haragudj – mentegetőzött Harry –, nem tudtam, hogy Annát ennyire izgatja a háború… – Ostoba vagy! Tudhatnád, a háború kitörése azt jelentené, hogy el kell szakadnunk! Én kerülöm ezt a témát, örülök, hogy Anna vidám és boldog! Tudod jól, miken ment keresztül az utóbbi időben. Nemrég még kórházban feküdt súlyos sebesüléssel, most meg ez a kémkedési ügy… Végre boldogok vagyunk, nem akarok, nem merek a holnapra gondolni…! – Nincs igazad, George! Ez struccpolitika, amit csinálsz. Áltatod őt és saját magad is… Hallom, lakást is vettetek ki, Anna újságolta nekem nagy örömmel… – Még nem vettük ki, szeptember elsején írjuk alá a szerződést. – Elsején? Ki tudja, mi lesz akkor! Nézd George, most jövök a klubból, ott ebédeltem, mindenkinek az a véleménye, hogy a lengyel kormány nem fogadja el a német feltételeket. Népszavazást a korridorban? Kizárt dolog! És Danzigot sem adják, meglátod! – Danzig… – mondta elgondolkodva George. – Hát nem nevetséges, hogy a sorsunk, egy magyar asszony és egy angol tiszt sorsa egy lengyel várostól függjön… Danzigon áll vagy bukik a béke… – Anna jön – jegyezte meg Harry. Hirtelen másról kezdtek beszélni.

XXXV.

– Aludj, drágám, nagyon korán van még – mondta George és gyöngéden betakarta Annát a könnyű nyári takaróval. – Felkelek – mondta Anna és kiugrott az ágyból. – Úgy szeretnék veled együtt reggelizni! És különben is, ma rengeteg az elintéznivalóm, hiszen szeptember elseje van! – De reggel hatkor még úgysem intézhetsz semmit… – Nélkülem akarnál reggelizni? Nem jobb együtt…? – Te aranyos – mondta gyöngéden George –, ezért az öt percért, amíg kiiszom a teát, képes vagy hajnalban kiugrani az ágyból. 160

– Képes vagyok – mosolygott Anna. – Nem volna igazságos, hogy mikor te már a gyakorlótéren vagy, én még mindig az ágyban lustálkodjam. Kiszaladt, hogy segítsen Josefnek a reggeli elkészítésénél. Félóra múlva szemben ültek egymással a szépen megterített reggelizőasztalnál. Annán az aranyhímzéses japán kimonó volt, amit George vett neki azon a felejthetetlen kairói napon. Legszívesebben ezt hordta, pedig volt még vagy öt másik a bőröndjeiben, de tudta, hogy ebben tetszik legjobban George-nak. Azt a délutánt a Mena House-ban, mikor először vette fel ezt a kimonót… Nem, azt a délután soha nem fogják elfelejteni. Egyáltalán semmit, egyetlen percet sem felejthetnek el, hiszen minden perc, amit együtt töltenek, csupa mérhetetlen boldogság. Ha négy órakor kellene a laktanyába indulnia George-nak, akkor is felkelne, hogy azt a kis időt se mulassza el… Vajat kent a zsemléjére, cukrot tett a teájába, meghámozta a grapefruit-ját, aztán lekísérte a kertajtóig és ott állt, amíg csak be nem fordult a kocsija a Szent Nepomuk mögötti utcába. – Siess haza, délután megyünk a lakásszerződést aláírni! – Nem mohamedán az ügyvéd? – kérdezte George. – Azt hiszem, igen. De nem mindegy? – Mindegy, de akkor ma nem dolgozik. Péntek van, az a mohamedánok vasárnapja. – Péntek? Szerencsétlen nap – mondta Anna. – Ugye kinevetsz, hogy ilyen babonás vagyok…? – Drágám, le foglak szoktatni róla! Ez olyan gyerekes dolog! Fogadjunk, hogy a vén arab asszony átkaitól is félsz… – Félek… – mondta halkan Anna és lehajtotta a fejét. George hamar megcsókolta és beugrott a kocsijába. Anna még hosszan nézett utána, aztán visszament a házba. Josef szorgalmasan takarított. Most éppen a gramofon körül motozott a tollseprűjével. Egyszerre csörömpölés hallatszott. – Allah segíts! Eltört egy lemez! Anna odasietett, hogy megnézze, melyik. Elsápadt, mikor meglátta. A J’attendrai volt. Éppen a J’attendrai… Ha száz másik tört volna el, nem bánta volna, de pont a J’attendrai… Az ő daluk. Az ő szerelmük kísérőzenéje… Eltört. Ez valami rossz jel! Így kezdődik a péntek, a szerencsétlen nap! – Bocsásson meg az úrnő! – mondta megszeppenve Josef. – Vonják le a béremből! – Dehogy vonjuk! Nem az a pár piaszter bosszant! Egészen más… Elhatározta, hogy még délelőtt bemegy a városba és megveszi a lemezt. Nem is szól róla George-nak, hogy eltört… – J’attendrai… Mikor Kairóba érkeztek és kiszállt a vonatból, ezzel a szóval búcsúzott tőle George: – J’attendrai! És visszavárta. Nem hiába várta. A nyakában a kis aranyláncon is az a bűvös szó áll: J’attendrai… – Ez a kis arany szív a te szívecskéd, Anna – mondta egyszer George. – Itt van nálam, ugye örökre az enyém marad? – A tiéd! Vigyázz rá nagyon! A szerelmes, érted dobogó szívemet a kezedbe adom, George, ne ejtsd el, mert összetörne… És akkor, azon a napon, mikor már nem kell neked, ez a kis szív, akkor megszűnik dobogni. Meglátod… Tizenegy óra volt, mikor Anna elindult, hogy bemenjen a városba. Nem ült taxiba, volt ideje bőven. Lassú, sétáló léptekkel ment a belváros felé, Kis kerülőt is tett, elment abba az utcába, ahol a leendő otthonuk lesz.

161

A villában most nem lakott senki, csak a melléképületben egy öreg kertész. Ez barátságosan fogadta. Kicsi volt az egész villa, csak egyetlen lakás. Anna végigment az üres szobákon. Az ablakok nyitva voltak, az egyiken egy virágzó narancsfaág hajlott be a szobába. Édes, bódító virágillat töltötte be az egész helyiséget. Olyan boldogan fognak itt élni, mint egy tündérmesében – gondolta Anna. – Mikor tetszenek beköltözni? – kérdezte az öreg kertész. – Nemsokára, bácsi! Talán három hét múlva, akkor lesz az esküvőnk. – Allah hullassa magukra a boldogság virágait! – mondta az öreg. – Köszönöm, bácsi! Most eszébe jutott Mirjam nagyanyjának szörnyű átkozódása. Soha ne lehessenek boldogok, soha ne tarthassanak esküvőt! Furcsa, hogy nem tudja magát túltenni ezen. Folyton eszébe jut és ilyenkor fél… Ma éjjel is róla álmodott, nem emlékszik már, hogy mit. De látta álmában azt a lefátyolozott arcot, a vadul villogó fekete szempárt… – Ne átkozzon minket! – akarta kérni, de álmában is úgy járt, mint akkor, hogy a rémülettől nem jön ki hang a torkán. Hirtelen felébredt és boldogan érezte maga mellett George-ot. Csak mindig mellette lehetne, akkor sohasem félne semmitől és senkitől. Most még egyszer végigjárta a szobákat, aztán megkérdezte, hogy lehet-e ma az ügyvéd úrhoz menni a szerződés miatt. – Ma? – csodálkozott az öreg. – Hisz ma péntek van! Zárva van az iroda, Allah napját megszenteli az ügyvéd úr, akkor nem dolgozik. – Erről megfeledkeztem – mondta Anna és mielőtt elment, öt piaszter csúsztatott az öreg markába. Már megszokta, hogy mindenütt mindenért baksist várnak. Ahogy beért az Ahmed Pasa Streetre, meglepve látta, hogy a gramofonüzlet előtt nagy csoportosulás van. Olyan tömeg verődött össze, hogy két rendőr sem bírta szétoszlatni. Az európai negyednek ebben a ragyogó utcájában végig nyitva voltak az üzletek, ezek nem tartották a pénteket. A gramofonüzlet előtti tömeg nem tudta visszariasztani Annát, hogy bemenjen. Ahogy közelebb ért, vette csak észre, hogy a kirakatban egy rádió hangszórója bömböl, azt hallgatják az emberek ilyen izgalommal. Főleg európaiak voltak, jól öltözött nők, parafa sisakos férfiak, de úgy lökdösődtek, tolongtak, mint a bennszülöttek. A kirakati rádió a híreket mondta be. A tömeg mohón hallgatta az angol szpíker szavait: „Ma délelőtt fél tíz órakor német légi rajok megkezdték Varsó bombázását. A város nagy része lángokban áll. Német csapatok megindították a hadműveleteket Lengyelország ellen. Legújabb londoni jelentés következik: Őfelsége VI. György király kormánya ultimátumot intézett Németországhoz. Ha nem vonja vissza azonnal csapatait Lengyelországból, az angol kormány eleget tesz a szerződésben vállalt kötelezettségének.” Az emberek izgatottan hallgatták a rádió recsegő szavait. Az adás most megszűnt. A tömeg szétszéledt, idegenek vadul vitatkoztak egymással, angol, francia, sőt német szavakat is lehetett hallani. A német szavak olyan kavarodást okoztak, hogy pár perc múlva a két német fiatalember parázs verekedés középpontjában állt. Újabb rendőrök érkeztek, már szinte forrpontra jutott az izgalom. – Éljen a háború! Éljen a háború! Anna úgy érezte, hogy összedől a világ. Mindennek vége! Amitől félt, amitől rettegett, itt van! Bekövetkezett! A háború… Bement az üzletbe. A kereskedő rá sem hederített. Ingerülten vitatkozott egy rendőrrel, hogy neki igenis joga volt kitenni a kirakatba a rádiót, azért rádiókereskedő. Hogy az emberek összeverekedtek, az az ő bajuk, arról igazán nem tehet! Az üzletben is szólt egy rádió. Ennek a hangja nem hallatszott ki az utcára. Mintha Annát akarná vigasztalni, mondta be a hírt: „Őszentsége XIV. Pius pápa újból békés elintézésre hívta fel az érdekelt hatalmakat!”

162

Béke… Úristen, csak sikerülne! Csak meg tudnák menteni a békét…! Még két hétig legalább! Aztán dőljön össze ez az egész kegyetlen világ, csak George-ot ne szakítsák el tőle… – Mit óhajt, asszonyom? – kérdezte egy elárusítónő. – Egy gramofonlemezt szeretnék venni. A J’attendrai-t. – Igen, megvan – mondta az elárusítónő. Csodálkozó pillantása elárulta, hogy mit gondol magában. Ez a gyászruhás hölgy, nyilván bolond lehet! Ezekben az izgalmas percekben, mikor talán egy világháború robban ki, egy gramofonlemezt vásárol magának… A polcról leemelte a lemezt. – Megvan, kérem, 15 piasztert tetszik fizetni. Anna leszámolta a pultra a pénzt. Az elárusítónő becsomagolta a lemezt. A másik oldala is igen jó! Egy angol valcer: Búcsúzom tőled… Ezen a napon George még ebédelni sem jöhetett haza. Kétszer is telefonált, hogy Anna ne várjon rá, ebédeljen nélküle, ő csak este jöhet haza. Anna egyedül ült a virágokkal díszített asztalnál. Josef érintetlenül vitte ki a tálakat, képtelen lett volna egyetlen falatot lenyelni. Most mi lesz? Mi történhetik most? Hátha mégis visszavonják Lengyelországból a német csapatokat… És akkor nem lesz semmi! A pápa is békére hívta fel a hatalmakat… Ez volt minden reménye. Kinyitotta a rádiót, de újra elzárta. Nem bírta hallgatni. Gyűlölte most ezt az ismeretlen hangot, amely beleszól az életükbe és szétrombolja a boldogságukat. Csak már itt volna George! Így mint ma, még sohasem várta… Nyolc óra volt, mikor George megjött. Nagyon lehangolt volt és kimerültnek látszott. Beledobta magát a hintaszékbe. Ebben a mozdulatban annyi csüggedés és reménytelenség volt, hogy Anna semmit sem mert kérdezni. Odakuporodott a hintaszékhez egy kis párnára és fejét a férfi ölébe hajtotta. Remegő kezével gépiesen simogatta poros csizmáját. – Anna, drágám, ne ess kétségbe – mondta most hirtelen George. – Még nincs veszve minden. – Nincs? Gondolod, hogy nem lesz háború…? – De lesz! De volna egy másik megoldás a számunkra. Ha holnap reggel bejelentem, hogy kilépek a hadseregből, lemondok a rangomról és azonnal, diszpenzációval megesküszünk! – De George! Hiszen az irataid nincsenek itt! Azokat Garrett elküldte! – Rettenetes! Erre nem is gondoltam. Látod, már gondolkozni sem tudok. Ez a mai nap… Igazad volt, Anna, a péntek szerencsétlen nap. – George! Én úgysem engedném, hogy lemondj a rangodról. Ezt az áldozatot úgysem fogadnám el tőled! Nekem nem fontos, hogy feleségül vegyél… Nekem csak az a fontos, hogy melletted lehessek, hogy együtt maradhassunk… Nélküled nem tudnék már élni… Meghalok abban a percben, mikor elszakítanak tőled… George nem tudott uralkodni magán. Egy szóval sem árulta el, hogy az a perc talán már nagyon közel van. Ha a hadüzenet bekövetkezik, a Gold Stream Gárdának mennie kell…

XXXVI.

Másnap hajnalban még öt óra sem volt, mikor megszólalt George hálószobájában a telefon. Egymást átölelve, mélyen aludtak. Ezen a mai éjszakán kétségbeesetten ölelték egymást, a könnyek és csókok feloldódtak egy végtelen odaadásban… A telefon éles hangja egyszerre riasztotta fel őket. George kiugrott az ágyból és odasietett a készülékhez. – Halló, itt Dowery kapitány! – Itt a hadseregparancsnokság ügyeletes tisztje. Kérem azonnal bejönni a laktanyába! 163

– Miért? Mi történt? – Általános mozgósítás. George majdnem leejtette a kagylót. Mozgósítás…! Akkor mindennek vége. Már nem kérheti a kilépést. Elkésett vele… – Mi az? – kérdezte izgatottan Anna. – Történt valami? – Semmi! Csak azonnal be kell mennem a laktanyába. Aludj, drágám! Az ágy fölé hajolt és megcsókolta az asszony alvástól kipirult arcát. Ma nem reggeliztek együtt. George nem is gondolt reggelizésre, perceken belül rohant a laktanyába. Egyenesen fel a parancsnokságra. Itt gyülekeztek a tisztek, akiknek nem volt telefonjuk, azokért küldönc ment. Nemsokára mind összegyűltek. A segédtiszt közölte, hogy Garrett ezredes úr várja őket. Garrett az íróasztalánál ült. Megint bent dolgozott egész éjjel, a rengeteg szivarhamu az asztalon, borostás, kimerült arca erről tanúskodott. Ahogy a tisztek beléptek, felállt és valami szokatlan ünnepélyességgel a hangjában közölte velük: – Uraim! Őfelsége VI. György király kormánya elrendelte az általános mozgósítást! A hadüzenet még nem történt meg, de bármely pillanatban bekövetkezhet. Kérem önöket, tartózkodjanak minden eshetőségre készen a laktanyában! Uraim, végeztem…! A tisztek szétszéledtek. Fojtott izgalommal tárgyalták az előrelátható eseményeket. Nagy viták indultak meg, mindenkinek más és más volt az elgondolása. Most látszott csak, hogy a legifjabb kis hadnagy is, aki még egy szakaszt sem tudott rendesen fegyelmezni, most képesnek érezné magát hadseregek vezetésére. Mindenki részt vett a vitában, szinte örömmel fogadták a mozgósítás hírét. A napok óta vajúdó kérdés, a túlfeszített bizonytalanság végre kirobbant egy bizonyosságban. Háború lesz! George volt az egyetlen, aki nem szólt semmit. Letörten ment be az irodájába. Barcker főhadnaggyal voltak egy szobában. – Mi van veled, George? – kérdezte a főhadnagy. – Ennyire lesújt a mozgósítás? George nem válaszolt. Az íróasztalára könyökölt és szótlanul nézett maga elé. Aztán gépies mozdulattal egyet fordított az állónaptár lapján: 1939. SZEPTEMBER 2. A naptár mellett pici elefántcsont keretben Anna képe állt. Mosolygott a képen, nemcsak a szája, a szeme is csupa boldog ragyogás volt. Elszoruló szívvel nézte a képet. – Mondd – kérdezte hirtelen Barckert –, voltál te már szerelmes? Szerettél már valakit nagyon…? – De mennyire! Most is szerelmes vagyok, méghozzá egyszerre két nőbe. Az egyik itt van, a másik Angliában, azzal csak levelezek. Most majd fordítva lesz! Az angliait fogom boldogítani és az ittenivel levelezek… – Te könnyen tréfálsz! De én… Tudod, mit jelent nekem ő? Az volt a szándékom, hogy ma reggel jelentkezem Garrettnél és beadom a lemondásomat. Azonnal kilépek a hadseregből, hogy elvehessem! – Elkéstél, George! – Tudom… Ha nem jön közbe a mozgósítás… – Örülj, hogy közbejött! Megbántad volna, az biztos! Ilyen áldozatot egy nő sem ér meg. Sőt, ha igazán szeret, el sem fogadná ezt tőled! – Anna sem fogadná el… – Én nem hiszek a nőkben. Nézd, itt van McCornick intő példája. Vén szamár létére ez a dizőz azt csinálta vele, amit akart. Megáll az ember esze, ha elgondolja, hogy egy ezredes az ágyban

164

elmeséli neki a hadianyagok érkezését és beraktározását. Bár az is lehet, hogy mire ezredes leszek én is csak ilyesmivel tudom a barátnőimet szórakoztatni!… Jót nevetett a saját bemondásán. George nem figyelt rá. Most arra gondolt, fel kellene hívni Annát, Megnyugtatni. De mit mondjon neki? Mit mondhat…? Egy-két nap és mennie kell. Mi lesz akkor Annával? A hadihajón igazán nem viheti magával! Másképpen sem juthat Angliába, hiszen most már nem kapna vízumot. És mit csinálna Angliában? A Gold Stream Gárdát azonnal a frontra viszik… Annának haza kell mennie Magyarországra, ott van az anyja, a rokonai. Itt Egyiptomban semmiképpen sem maradhat… Mégis haza kellene telefonálni, valamit mondani neki. Hét óra van, biztosan nem alszik már, türelmetlenül várja ezt a hívást. George felvette a kagylót. A laktanya központja azonnal jelentkezett. – Halló, itt Dowery kapitány, kapcsolja a lakásomat! – Minden vonal foglalt. – Hát majd, ha lesz szabad vonal! – Bocsánat, kapitány úr, de a legszigorúbb parancs, hogy magánbeszélgetéseket ma nem kapcsolhatok. Két vonalon állandó interurbán összeköttetés van, Kairó és Port-Said. Az egyik vonalat lefoglalta a miniszterelnökség… George letette a kagylót. Nem beszélhet Annával, talán jobb is… Tíz óra volt, mikor Garrett ezredes ismét magához kérette a tisztikarát. Már nem volt olyan ünnepélyes, mint reggel, beleélte magát az eseményekbe. A hangja ugyanolyan száraz és rideg volt, mint máskor, ha a legjelentéktelenebb dolgokról volt szó. – Uraim! Tájékoztatni akarom önöket a legújabb eseményekről. Az egyiptomi kormány teljhatalmat adott Ali Maher pasa miniszterelnöknek és elrendelte az általános mozgósítást. Ma délelőtt 11 órától pedig egész Egyiptom területén ostromállapot lesz és életbe lép a rögtönbíráskodás. Uraim, végeztem, folytathatják a munkájukat!

Anna az ágyához vette a telefont, George ahogy megtud valamit, biztosan hazatelefonál. Igen nagy esemény lehet, amiért reggel ötkor behívták. De mi lehet az? Egy pillanatra átvillant rajta, hogy talán megérkezett soron kívül a nősülési engedély. Istenem! Ha ilyen csoda történne! De kizárt dolog, a kérvény még oda sem érkezhetett. Anna mindig nyugtalanabb lett, nem bírta tovább ezt a bizonytalanságot. Felhívja George-ot. Igaz, hogy ilyenkor nem szabadna zavarni. Ki tudja, milyen fontos tanácskozás van, tiszti gyűlés vagy hasonló. Már fél nyolc volt, Anna nem bírta tovább, felhívta a laktanyát. A központ nem kapcsolta. – Mással beszél! Így ment ez percekig, órákig. Anna majdnem sírva fakadt a telefon mellett. Mikor lényegtelen dolgok miatt hívta fel George-ot, hogy hánykor mennek strandra, vagy hogy ebédre halat hozasson-e, vagy csirkét, mit szeret jobban, akkor jelentkezett a laktanya, akkor mindig tudtak beszélni, de most, mikor életbe vágó dolgokról van szó, most nem. George képes volt kihallgatásra menni Garretthez és bejelenteni a kilépését. Őrület! Ezt nem szabad megtenni, hiszen úgyis hiába tenné. Az iratok nincsenek itt! Úton vannak a londoni hadügyminisztérium felé. És milyen reménytelen úton… George esetleg mégis megteszi, lemond a rangjáról. Igaza volt George anyjának abban a levélben, egy nőért feláldozza a karrierjét… Nem, ezt nem fogadhatja el! Annának egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy ő is feláldozta a nagy sanszot. A nilgiri maharadzsát…

165

Nem, Anna olyan mellékesnek érezte most saját magát, csak George fontos, csak ő! Ezt az őrültséget meg kell akadályozni!… Egy ideig még kísérletezett a telefonnal, de aztán látta, hogy úgyis hiábavaló. Legjobb, ha bemegy a laktanyába. Akármilyen nagy felfordulás van ott, egy percig biztosan beszélhet George-dzsal. Sietve felöltözött és Josefet elküldte taxiért. Csak el ne késsen, csak idejében odaérjen, mielőtt George-nak alkalma volt Garrett-tel beszélni, vagy aláírni a lemondást. Fogalma sem volt, hogy történik az ilyesmi. De akárhogyan is, nem szabad megtörténnie. Josef jó ideig elmaradt. Végül is azzal jött vissza, hogy taxi nincs! Sehol sem talált, most mit csináljon? – Ügyetlen vagy! – szólt rá Anna. Éppen most, mikor minden perc számíthat, most nem tud egy taxit felhajtani. Anna megindult gyalog. A Szent Nepomuk-kórház mögötti utcában mindig rengeteg taxi lebzselt. Most egy sem volt. A következő utcában sem látott egyetlenegyet sem. Nagy, útszéli pálmafa alatt egy rozzant lovas kocsi állt. A bakon öreg néger szundikált. Anna felriasztotta az öreget és jó baksist ígért neki, ha gyorsan elviszi a laktanyához. Az öreg elindult. Anna idegenkedve ült be a kétes tisztaságú, fehér csipketerítővel borított, foszladozó bőrülésre. A kocsi lassan baktatott a város felé. Anna megszokta már George sportkocsijának száguldó iramát, még a taxikat is végtelenül lassúnak találta, most ennek a rozzant egyfogatúnak a döcögése kibírhatatlannak tűnt. Így sohasem fognak odaérni. Az egyik keresztutcánál meg kellett állniuk. Rendőrkordon zárta el az utat. Kiabáló tömeg tolongott erre, egyáltalán az utcák képe mintha teljesen más, tarka csőcselék özönlötte el az európai negyed utcáit. – Mi van itt? – kérdezte a rendőrtől. – Miért zárják el az utat? – A német követséget őrizzük! Beverték az összes ablakát! Kénytelenek voltak visszafordulni és nagy kerülővel továbbmenni. Már a Cornich Roadhoz jutottak, mikor ismét meg kellett állni. Végtelen hosszú sorokban egyetemi hallgatók vonultak fel. Az egész alexandriai ifjúság lelkesen tüntetve vonult a Montazahi-palota felé. – Ahis el Melik! Ahis el Melik! – kiáltoztak, és az utca népe velük éljenzett, velük lelkesedett. – Ahis el Melik! Anna értett már ennyit arabul. Azt jelentette: éljen a király. Legalább tíz percig kellett várni, amíg végre továbbmehettek. A Place Mohamed Alinál az összes villamos állt. Itt is valami tüntetés volt. Néhány üzlet előtt rendőrök álltak, a betört kirakatok a tömeg harcias hangulatáról tanúskodtak. A házak falain hatalmas falragaszok előtt tülekedtek és olvasták az arab és angol nyelvű felhívásokat. Annát mindez nem érdekelte. Asszony volt, szerelmes asszony, akinek az egész világot csak az az egyetlen férfi jelenti. Ami ezenkívül a külvilágban történik, olyan mellékes, csak abban a pillanatban figyel fel az eseményekre, ha azok megzavarják a boldogságot. A háború most szinte berobbant, belegázolt az életébe… A laktanya előtt izgatottan ugrott ki a kocsiból. Dupla fegyveres őrség állt a laktanya kapuja előtt. – Dowery kapitány úrhoz akarok bemenni. – Ma senki sem léphet be, ez a parancs! – A hozzátartozója sem…? Akkor hívassa le a kapitány urat! Legyen szíves azonnal lehívatni! Anna türelmetlenül várt. Lehet, hogy ennek a katonának esze ágában sincs lehívatni Georgeot, egyszerűen azt mondja egy idő múlva, hogy nem találták, vagy nem ér rá most. Pedig beszélniük kell, most, azonnal… Várt. Az ilyen várakozásnál minden perc kibírhatatlanul hosszú idő. 166

Végre! George megjelent a kapuban. Az arcán meglepetés tükröződött, mintha nem örült volna, hogy ő most idejött. – Anna! Hogy jutott eszedbe most idejönni? – Csak egy pillanatra jöttem, George! Telefonálni akartam, de nem lehetett. – Nem kapcsol a laktanya, nem tudtalak én sem hívni… – Nyugtalan voltam, hogy mi van. Beszéltél Garrett-tel? Ne tedd, nem engedem! George, nem szabad kilépned! – Már úgysem lehet… Általános mozgósítás van! – Mozgósítás? – Igen! Menj haza, drágám, nem jó most az utcán tartózkodni. Zavargások vannak az egész városban. Tizenegy órától ostromállapot lesz. Azonnal menj haza! Én csak estefelé tudok hazamenni, akkor majd megbeszélünk mindent! Ne nyugtalankodj…! – George, most mi lesz? – Anna, drágám, nem tudok semmit! Csak azt, hogy imádlak! Féltelek! Menj azonnal haza! Megcsókolta az asszonyt, nem törődve az őrséggel, a bámuló katonákkal, senkivel. Anna beszállt a kocsiba. Mikor visszafordult, látta George-ot, még mindig ott állt a kapuban és nézett utána.

XXXVII.

Vasárnap volt, 1939. szeptember harmadika. Ezen a napon indul meg a hatalmas lavina, a vérzivatar áradata, hogy végigsöpörjön országokon, népeken és emberi sorsok millióin… Furcsa, hogy egy ilyen végzetes napon ugyanolyan kék az ég, ugyanúgy süt a nap, mint máskor. Alexandria márványpalotái, az ősrégi mecsetek minaretes kupolái szikrázták a napfényben. A smaragdzöld pálmaerdőkkel szegélyezett város, El-Iskenederia, a tenger királynője (ahogy a régi egyiptomiak nevezték) ma mégis olyan volt, mintha aludna. Valami mély, halálos csend borult a városra ezen a vasárnapon, mintha az átlátszóan kék afrikai eget láthatatlan viharfelhők borítanák. Ostromállapot volt. Senki sem hagyhatta el a házát, senki sem tartózkodhatott ok nélkül az utcákon. A kikötőben hatalmas hadihajók horgonyoztak. Dekheila, a pálmákkal szegélyezett repülőtér felett ezüstszárnyú gépmadarak keringtek. Vihar előtti fojtó, nagy csend és várakozás ülte meg a várost. A Rue de la Reine Nazli luxusszállodáinak halljaiban az itt üdülő amerikai milliomosok, akik saját jachtjukon érkeztek Egyiptomba, ugyanarról vitatkoznak most, mint a bennszülött-negyedek legpiszkosabb sikátoraiban, a mezítlábas arabok… Mindenki otthon tartózkodott, a lakásában. A nyilvános helyeket mind bezárták, a színházak és mulatók nem tarthattak előadást. Tegnap este már nem kérdezhette senki az Alhambrában, hogy miért nem lép fel Lili Lane…? A neonfénnyel kivilágított, hatalmas kirakat közepéből már eltávolították a fényképét. Ezüstflitteres ruhájában, sejtelmes mosolyában nem gyönyörködhettek többé a járókelők, akik megállnak, hogy megbámulják az Alhambra szépeinek kiállított képeit. Helyette más fényképet tettek ki, La bella Dolorest, a spanyol énekesnőt. Lili Lane nem énekel többé… Búgó alt hangját örökre elnémította az a sortűz, a Port-Said-i kaszárnya négyszögletes udvarán.

167

Ezen a vasárnap délelőttön 11 óra 15 perckor minden figyelem, a kirobbanásig felfokozódott izgalom a rádió felé fordult. Mindenki érezte, tudta, hogy a döntő szó most fog elhangzani… Chamberlain miniszterelnök a Downing Street-i dolgozószobájából szózatot intéz az angol világbirodalom népeihez. „A mai napon déli 11 órától Nagy-Britannia hadiállapotban lévőnek tekinti magát Németországgal!” George a nagy hintaszékben ült a rádió előtt. Anna az ölébe kuporodott, arcát a férfi nyakára hajtotta, George érezte bőrén a hosszú szempillák repdesését, mintha két kis remegő seprű lenne, majd két forró könnycseppet érzett… Hirtelen elzárta a rádiót. Szerelmük felett elhangzott a halálos ítélet! Nincs értelme végighallgatni az indoklását is. George tudta, érezte, hogy ez a mai vasárnap boldogságuk utolsó napja lesz… Anna talán még nem tudta, vagy úgy tett, mintha nem tudná. Talán még hitt valami csodában, a szerelmes asszonyok konok, kétségbeesett hitével, akik képtelenek elhinni, hogy egyszer vége szakadhat a boldogságuknak… Ma reggel nem mehetett a vasárnapi misére. A templomokat is bezárták, az ostromállapot gyülekezési tilalma mindenre kiterjedt. Anna otthon imádkozott. Sokáig térdelt egy kis Madonnaszobor előtt, az arcán lassan peregtek a könnyek, némán, hangtalanul imádkozott. Ezen a vasárnapon sok millió fohász szállt az ég felé, de a forgószél már feltartóztathatatlanul megindult, a fohászok reménytelenül hullottak vissza. Az ég mindinkább vérzivatarossá vált, hogy áldás helyett halált és pusztítást hullasson. A halált szóró gépmadarak megindultak… Nehézbombázók és vadászgépek rajairól befutott az első hadijelentés… Anna és George az ebédnél ült. Az asztalt jázminnal díszítette Anna, mindig volt valami virág az asztalon, de ma ez a virág olyan fájdalmasan hatott. Mintha egy esküvői asztal virágai lennének, egy olyan esküvőé, amely búcsúzássá változott át… Anna fehér ruhában volt, a hajába is tűzött egy rózsaszínű jázmint. Olyan szép volt, mint még soha… Mosolyogni is tudott, George bámulta, hogy milyen erő lakozik benne. Befejezték az ebédet, Josef feketekávét főzött a kis, sistergő üveglombikban, amikor megszólalt a telefon. Furcsa, hogy ugyanaz a telefoncsengetés milyen különbözőképpen tud hatni! Mikor Anna várta, hogy George hazatelefonáljon, csak azért, hogy egymás hangját hallhassák, akkor ez a berregés egy vidám, várva várt csilingelés volt. De most! Most vészjel volt, éles, riasztó hang, amely kíméletlenül vágott bele a szoba jázminillatos, meghitt csendjébe. A laktanyából telefonáltak, George-nak azonnal be kell mennie! Néhány perc alatt George átöltözött. Josef abbahagyta a kávéfőzést, hogy felsegítse a csizmáit. Anna most is lekísérte a kertajtóig. Mikor csókra nyújtotta a száját, George érezte, hogy az asszony remeg. Mintha tudná, hogy nincs messze már a búcsúcsókjuk pillanata sem… George biztos volt benne, hogy az indulási parancs várja a laktanyában. Tényleg. Még fel sem ért az irodájába, még át sem vette a parancsot, a lépcsőn már beleütközött Barcker főhadnagyba. – Holnap indulunk! Az „Admiral Nelson” csatahajón! Tehát már holnap… Felment és átvette a parancsot. Pontról pontra figyelmesen végigolvasta. „A GOLD STREAM GÁRDAEZRED AZ ANGOL HADITENGERÉSZET „ADMIRAL NELSON” NEVŰ, HÚSZEZER TONNÁS HADIHAJÓJÁN HOLNAP, 168

1939. SZEPTEMBER 4-ÉN DÉLUTÁN 2 ÓRAKOR ELHAGYJA ALEXANDRIAI ÁLLOMÁSHELYÉT. TOVÁBBI PARANCSOK GEORGE DOWERY KAPITÁNY SZÁZADPARANCSNOK SZÁMÁRA ………………………………………………………………………………………………….. George elolvasta a parancsot, de a betűk ugrálni, táncolni kezdtek a szemei előtt, káosszá váltak és ebből a káoszból lassan egy arc bontakozott ki, egy édes, imádott arc, egy könnyes kék szempár, Anna… Meg kellene kísérelni a lehetetlen, megkérni Garrettet! Hiszen egy szavától függ és változtatna a parancson… George egy ideig tétovázott, aztán hirtelen nekilendüléssel felkelt az íróasztalától és átment az ezredirodába. A segédtiszt idegesnek látszott, nem is csoda, olyan lázas munka folyt. – Kérlek, jelents be kihallgatásra az ezredes úrnál! – Remélem, nem magánügy! – kérdezte a segédtiszt. – Mert az ezredes úr a legszigorúbban meghagyta, hogy magánügyben senki sem kérhet most kihallgatást! Nem zavarhatja senki! – Kérlek, jelents be! A segédtiszt vállat vont és bement. George mereven állt, a várakozásnak ezek a percei szinte elviselhetetlenek voltak. Úgy érezte magát, mint egy elítélt, aki eljött kegyelmet kérni. Eljött, pedig tudja, hogy úgysincs számára kegyelem! Kifejezéstelenül nézett maga elé a levegőbe. Szemközt a falon hatalmas festmény, faragott arany keretben, Őfelsége a király. George szeme megakadt a kereten. Ugyanaz a faragás, ugyanaz a ráma, mint a Salome-képé… Egy pillanatra mintha káprázat játszana vele, a széles arany keretben most Salomét látta, a vörös fáklyafényben, ahogy diadalmasan táncol… Végigsimította forró homlokát. A halántékában úgy lüktetett egy ér, mintha szét akarna pattanni. Mirjam… Igen, Mirjamért még számadással tartozik. Talán ez az a perc, mikor Mirjamért fizetni kell…! Nincs kegyelem! A segédtiszt kijött. – Az ezredes úr vár! George azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá a kéréséhez. – Nos, kapitányúr, mi jelentenivalója van? – Ezredes úr, mély tisztelettel kérem, ha csak egy mód volna rá, menjen helyettem más az „Admiral Nelson”-nal. Életbe vágó számomra, hogy itt maradhassak Alexandriában. Az ezredes úrnak módjában állna… – Nem áll módomban! A parancs az parancs! Semmiféle egyéni érdek nem jöhet számításba! Mint ember, szívből sajnálom önt kapitány, de mégsem tehetek semmit. Nem hagyom magam befolyásolni még a saját szimpátiámtól sem. Ilyenkor minden mellékessé válik. Nagy-Britannia harcban áll és önt, Dowery kapitány, szólítja a kötelesség! Holnap indulni fog az „Admiral Nelson”-nal! Remélem, még büszke lehetek önre…! Kezet nyújtott George-nak és barátságosan megszorította. Ezzel véget ért a kihallgatás.

George ezen az estén úgy ment haza a laktanyából, hogy még fogalma sem volt miképpen mondja meg Annának ezt a rettenetes hírt.

169

Holnap elválnak! Mennie kell! Nagy szavak zsongtak benne: hív a haza, a kötelesség! Akármennyire imádlak, van egy felsőbb hatalom, amely most elválaszt minket és nem tehetünk ellene semmit… Anna a kertajtóban várta. Ahogy ránézett George-ra, leolvasta arcáról, még mielőtt az egyetlen szót is szólt volna, hogy válniuk kell… – Mikor…? – kérdezte halkan. Fájt kimondani a választ, de kellett, hiszen úgysem halogathatta volna a választ. – Holnap! – Sejtettem, George! Megéreztem… Bementek a házba. Különös volt, hogy Anna nem sírt. Csendes volt, néha még mintha mosolygott volna is. Segített Josefnek csomagolni, két nagy hajóbőröndbe rakták George holmiját. Késő volt, mire vacsorához ültek. A jázminok már elhervadtak a fehér abroszon. Josef pezsgőt töltött a karcsú, csiszolt poharakba. – Mire isszuk ezt, George? – A viszontlátásunkra… – mondta a férfi, de a hangja bizonytalan volt, maga is érezte és ez a bizonytalanul kimondott viszontlátás szó, most ott kísértett közöttük. Viszontlátás… Hol…? Mikor…? George egyenesen a frontra megy. Vajon visszatér-e onnét valaha? És ha igen, hol találhatja meg Annát? Magyarországon… Kérdés, meddig tart ez a háború. A lezárt határokon még a szerelem sem segíthet át senkit! A háború véres kordont von a népek és országok közé. Szétválasztja őket, ti idetartoztok, ti meg amoda! Ti ellenünk harcoltok, ti meg mellettünk! Ebben a gigászi küzdelemben, amely csak most indult meg, máris voltak legyőzöttek… Ők ketten… Hiába harcoltak egymásért, el kellett veszteniük a csatát…

XXXVIII.

Perzselő, szinte gyilkos tűzzel sütött a nap a kikötőre. Kibírhatatlan volt ez a rekkenő hőség. Még a legedzettebb rakodómunkások, a félmeztelenül dolgozó szudáni négerek fekete bőrén is széles csíkokban folyt a veríték. Anna ott állt az égő napsütésben, órák óta állt és a távolodó hajó után nézett… Már csak egy sötét pontot látott a végtelen vízen, a nagy kék horizont szélén egy elmosódó kontúr, az volt az „Admiral Nelson”. A jobb kezében még görcsösen szorongatta kis fehér csipkezsebkendőjét, az előbb még integetett vele… Az előbb volt, vagy órák teltek el azóta…? Az ajkán még érezte George búcsúcsókját. Ezt a forró, kétségbeesett utolsó csókot. – Anna, drágaságom, úgy érzem, ez csak egy rossz álom lehet, hogy nekünk el kell válnunk… – Nem, George! A boldogságunk volt az álom, és most fel kell ébrednünk belőle… – Te egyetlen, édes! Te! Köszönöm neked ezt a boldogságot… Még egyszer, utoljára megcsókolta, aztán siető léptekkel elindult a hajó felé. Ez volt az utolsó pillanat. A hidakat felvonták, a hatalmas hadihajó óriás szürke teste megmozdult. Nem sokáig látta George-ot. A hangját már nem hallhatta, a kikötő bábeli lármájában elveszett a kiáltása, a kétségbeesett sikolya: – Ne menj el, belehalok…! A kis fehér csipkezsebkendőt gépiesen lobogtatta. Még akkor is, mikor már nem látta őt… Vagy ő volt az az integető…? Már nem lehetett jól látni, a rengeteg khakiszínű egyenruha ott a fedélzeten egybeolvadt, nem lehetett megkülönböztetni az integető alakokat. 170

Aztán megfordult a hajó és kifutott a nyílt tengerre. Olyan hatalmas volt, mint egy nagy mesebeli vár, sok szürke tornyával, ágyúcsöveivel. Félelmetes volt, mint egy ismeretlen szörny, amely elragadta most őt, elvitte örökre… Már messze járt a hajó, olyan távol, hogy alig látszott nagyobbnak, mint egy játékhajó, amellyel a kisgyermekek játszanak a strandon. Kisgyermekek. – Nekünk legalább három lesz… – mondta egyszer George. Három… Milyen jó volt tervezgetni, álmodozni a jövőről. A jövő, a II. Ramses utcai villa, a narancsvirágos kert… Milyen messze van mindez. És milyen messze van az „Admiral Nelson”. Már csak egy pont látszik és nemsokára elnyeli a láthatár, a tenger… – Kisasszony! Napszúrást fog kapni! – szólalt meg mellette egy tengerész. Anna ránézett. Olyan furcsa volt, hogy valaki szólt hozzá. – Mi az? Mi van? – Napszúrást fog kapni – mondta az ember még egyszer, aztán vállat vont és továbbment. Anna újra a tenger felé fordult. Kereső tekintettel nézett a végtelen távolságba, de azt a kis pontot már elvesztette szem elől. Az „Admiral Nelson” eltűnt a láthatárról. A víz felett csak a nap óriás korongja ragyogott, arany szikrákat szórva szerteszét, mint valami szemfényvesztő bűvész, aki egyik pillanatról a másikra eltüntet mindent. Az „Admiral Nelson”-t… George-ot… Az életének az értelmét, mindent… Ez volt az a pillanat, mikor Anna rádöbbent, hogy mindennek vége. Lassú léptekkel elindult hazafelé. Gépiesen ment, nem érzett semmi fáradtságot. Egyáltalán semmit sem érzett… Csak ment, ment az ismerős utcákon és egyszerre, maga sem tudta hogyan, ott volt a II. Ramses utcában… Egy percre megállt a kis villa előtt. Arcát odaszorította a rácsos kerítéshez és beszívta a virágzó narancsfák bódító illatát. Az öreg kertészt is látta egy pillanatra. Alacsony kis széken ült és hosszú vízipipáját szívta. Valami békés, szinte meseszerű csend volt a kertben, mintha a boldogság elérhetetlen birodalma lenne… Ők ketten nem juthattak be ide… Szeretett volna odamenni a fehér szakállú öreghez és megmondani neki: – Hiába kívánta bácsi, Allah mégsem hullatja ránk a boldogság virágait… A nagy csendbe most fülsiketítő, vad zúgás vágott bele. Anna felnézett az égre. Egész alacsonyan légiraj zúgott el a város felett. Dekheila felől jöttek, angol harci gépek voltak. Egykedvűen nézett a tovaszállító gépmadarak után. Aztán elindult hazafelé. A kapuban ott állt Josef. Fekete arcán mély szomorúság tükröződött. – Elment a hajó? – El… – De kár, hogy a kapitány úr nem vihetett magával! Olyan szívesen szolgáltam őt, elmentem volna vele, akár a világ végére is! – Én is… – mondta halkan, inkább csak saját magának, Anna. Bementek a házba. Josef nesztelen lépteivel alázatosan jött mögötte, aztán némán, parancsra várva, megállt az ajtóban. – Auz-é? – Mit akarsz? – kérdezte tőle arabul. Josef zavarban volt. – Vigyázni akarok az úrnőre! A kapitány úr azt mondta, azzal szolgálom őt tovább, ha vigyázok az úrnőre… Én engedelmes szolgája akarok maradni! Most parancsol valamit az úrnő? – Köszönöm, Josef! Nem kell semmi. Pihenni szeretnék… Aludni… Csak akkor gyere be, ha csengetek neked! – Igenis! Josef kiment.

171

Most egyedül maradt a szobában. Körülnézett. Milyen furcsa, hogy ez a szoba is hirtelen milyen más lett. Egészen idegen… Pedig minden bútor a helyén áll, mint azelőtt. Csak George ágya felett hiányoznak a képek, Anna fényképei. Azokat magával vitte. – Magammal viszem a mosolyodat Anna, a képeid mindig az ágyam felett lesznek és ha nem lesz ágyam, mert egy bunkerben helyeznek el, akkor a bunker falán lesznek, de velem lesznek, az biztos! Különben azt hinném, hogy nem is voltál valóság, csak álmodtalak, Anna… Csak álom volt… Akkor, azon a kairói éjszakán kezdődött, ott a teraszon a Nílus felett. A J’attendrai-t játszották, az álommuzsikát… Mi lenne, ha most lejátszana a lemezt és csendesen tovább álmodna… Lefeküdne ide a széles kerevetre, ahol ma reggel még egymás karjaiban ébredtek fel, az utolsó éjszakájuk szerelmes mámorából… Holnap egyedül ébredne fel… Holnap nincs is értelme a felébredésnek. Minek? George elment, az álom véget ért… Nem, holnap már nem fog felébredni! Halál! Kegyetlen, buta szó… Nem, csak álom, szép, örökké tartó álom lesz, amiből nincs többé felébredés. Az íróasztal egyik fiókjában volt az a kis doboz, amit még Arne vett egyszer Stockholmban. Altató. Tegnap este, mikor megtudta, hogy George elmegy, hamar megnézte, ott van-e a kis rózsaszínű doboz. Ott volt. Alig volt nagyobb, mint egy gyufaskatulya, és mégis milyen nagy hatalma volt. Biztonságot adott, nyugodt lett tőle és már nem félt semmitől. Elővette a kis dobozt. Nyolc por volt benne, kettő már hiányzott, azokat Arne használhatta el. A bárszekrényből kivett egy csiszolt koktél poharat és beleöntötte mind a nyolc port. Jeges szódavíz mindig volt a bárszekrényben, teletöltötte a poharat és kavarni kezdte. A por hamar feloldódott, nemsokára olyan lett, mintha tej lenne, de úgy pezsgett, mint a pezsgő. – Ezt mire isszuk, George? Mire…? Látta maga előtt a férfi mosolygó arcát, felgyújtott tekintetét, mikor azt mondta: – A szerelmünkre! Az „Admiral Nelson” már messze jár a végtelen vizeken. Vajon George megérzi-e a távolból, hogy most ebben a pillanatban utoljára koccintott vele. Pezseg a hófehér koktél, a csiszolt pohárban… – Az örök szerelmünkre, George! Felemelte a poharat és hirtelen nagy kortyokban kiitta az egészet. Kicsit keserű volt, de jó hideg. Az utolsó kortynál a pohár széle odaütődött a fogához. Vagy remegett a keze…? Nem. Nyugodt volt, halálosan nyugodt. Most odalépett a gramofonhoz és feltette a J’attendrait. – J’attendrai toujour… Lefekszik és amíg csak el nem alszik, ezt a dalt fogja hallani. Ez lesz az altatódal… Édes zsongító melódiája elkíséri az álomba… Mit mondott George, az élet is álom, miért ne álmodjunk a boldogságról… Négy hónap volt a boldogság, az álom, a többi, a huszonhét év, nem számít. Most ezért az álomért odaadja cserébe a huszonhét évét. Valami furcsa zsibbadást érzett, lefeküdt a kerevetre. A szőnyegen valami megcsillant. Felemelte. A kis aranyszív volt. Leszakadhatott a láncról és George nem vette észre a nagy sietségben, amint átöltözött a tábori egyenruhába. Csak este fogja észrevenni, hogy Anna kis szerelmes szíve nincs többé, elszakították tőle és ezért megszűnt dobogni… De most még dobogott. Valami végtelen bágyadtságot érzett. Le kellene hunyni a szemét… Furcsa, hogy fülei úgy zúgnak, mintha a tenger morajlását hallaná.

172

A tenger… Milyen szép tudott lenni a tenger, akkor Sidi Bichrében, mikor először ültek azon a kis sziklazátonyon. A kis lakatlan szigetükön. Hogy zúg a tenger, már nem is hallani a J’attendrai-t… Csak a tenger zúgását. Itt vannak már a lakatlan kis szigetükön. De hogy megváltozott! Kis villa van itt, földig érő ablakokkal. És narancsfák nyílnak, illatos narancsfák. Hófehér virágjuk hullani kezd, a kék égből hull, mint hópehely, a sok narancsvirág. A fehér szakállas öreg kertész is itt van, persze, hiszen Allah hullatja rájuk a boldogság virágait… A távolban vörös vitorlások, hadihajó egy sincs! Nem, nem lesz háború! Garrett ezredes is itt van. Most jön… sietve jön, nagy boríték van a kezében. A nősülési engedély! Anna boldogan tépi fel a borítékot. Szeretné olvasni, de nem tudja… Titokzatos egyiptomi hieroglifák vannak a papíron, mint amilyeneket Kairóban látott, a múmiák ércburkolatába vésve. – Ezt nem értem – mondja Garrett ezredesnek és mosolyogva néz fel rá. Úristen! Hová lett Garrett ezredes? Egy lefátyolozott öregasszony áll a helyén, fekete szeméből vad gyűlölet szikrázik. – Soha ne tarthassatok esküvőt! Legyetek átkozottak! Az öregasszony hirtelen eltűnt, csak fantom volt talán, valami rémkép! Hogyan kerülne ide, a virágzó narancsfák közé a boldogság kertjébe? Itt csak ők vannak ketten, George és ő. Átölelve állnak és nézik a naplementét. Egy erkélyen állnak, nem, ez már nem a lakatlan kis sziget. Kairóban vannak, a piramisok mögött lángoló vörösen bukik le a nap… Most pedig egész sötét van. Éjszaka… Éjszaka Kairóban… Nem, nem meri kinyitni a szemeit, hiszen ez a csodálatos boldogság csak álom lehet… Egy távoli mecsetről most idehallatszik a müezzin imája. Éjfél van. Furcsa ez a mély, állandó zúgás. Hiszen itt nincs tenger, talán a Nílus vize zúg…? Vagy a vonat robogása ez. A sivatagi expressz. Az étkezőkocsi ablakából látszik a Nílus. Fekete, titokzatos víz, hömpölygő hullámok. – George! Félek, elsodornak a hömpölygő fekete hullámok… Visznek! A végtelen feketeség felé… George! Már messze vagyok, egészen messze… nem láthatlak többé soha…

XXXIX.

Annácska, nyissa fel a szemét! Hiszen ébren van! Térjen magához…! Zilahy Zoltán ült a széles kerevet szélén, mellette a földön az orvosi táska, az injekciós tű, a műszerek, amelyekkel egész éjjel harcolt Annáért. Végre eldőlt a harc. A pulzus rendes, a viasz sápadt arcba lassan visszatér az élet, a méreg nem szívódott fel… Josef mégis idejében jött. Josef, a hű fekete szolga mégiscsak vigyázott úrnőjére. Várt a csengetésre, egész este várt. Éjfél is elmúlt, mikor meggondolta magát és bement. A nagy tálcára szépen kikészítette a vacsorát és bevitte. A szobában sötét volt, de a holdfénynél látta, hogy az úrnő ruhástul fekszik a kereveten. Meggyújtotta az egyik kis állólámpát. Közelebb lépett. – Allah segíts! Az úrnő meghalt. Az arca viasz sápadt volt, a szája szélén fehér hab. 173

Josef úgy megijedt, hogy leejtette a tálcát. A hatalmas csörömpölésre, amit ez okozott, sem ébredt fel az úrnő. Josef odalépett hozzá és megrázta. Az egyik kezéből kis arany szív esett ki, ezt szorongatta olyan görcsösen. Josef ismerte ezt a kis szívet, ezt hordta a kapitány úr a nyakában, amióta visszajött Kairóból. – Allah segíts! Josef átrohant a Szent Nepomuk-kórházba. Egyenesen Zilahy doktort kereste. Éjfél már elmúlt. Zoltán aludt. A kopogásra azonnal felriadt és gépiesen vette fel a kikészített fehér köpenyt, hogy felmenjen valamelyik beteghez. Mikor az ügyeletes apáca helyett a néger szolga kétségbeesett arcát pillantotta meg, mikor meghallotta, hogy Annáról van szó, emberfeletti erőt érzett magában. Meg kell őt menteni…! Ez az éjszaka, ez a kétségbeejtő küzdelem a halállal, meggyőzte arról, hogy mégis a legfennköltebb hivatás orvosnak lenni! Odaát Európában dúl a háború, egyetlen éjszaka számtalan ember pusztul el a fegyverek gyilkos tüzétől, ő pedig egy életért küzd, egy asszonyért, akinek nem szabad meghalnia! Hajnalodott már, mikor úgy érezte, eldőlt a harc. Ő győzött. Annácska életben maradt. Mikor végre kinyitja a szemét, ezt a fátyolos kék szempárt, olyan a pillantása, mint aki nagyon távolról jött vissza. Odaátról… – Annácska, nincs semmi baj! Felébredt… Anna zúgó fejjel, egész távolról hallja ezt a hangot. Ezt az ismerős hangot, a magyar szót… A szelíd férfiarc fölé hajol most y igen, Zilahy Zoltán az. A doktor! – Nem akartam többé felébredni, miért nem hagytak…? – Annácska ne beszéljen így! Ébredjen fel egészen, józanodjék ki! Gondolja azt, hogy ez a szép álom elmúlt, most felébredt, most a valóság következik… – A valóság? Az nem kell, ez az álom volt az életem. Miért nem hagyott meghalni, doktor úr? Miért… – Annácska, emlékszik, egyszer a véremet adtam magának. Most a lelkemet is odaadnám, hogy megmentsem magát! Szeretném megfogni a kezét és elvezetni a helyes útra… – Gondolja, hogy eltévesztettem az utat? Én a boldogságot kerestem és meg is találtam. Most, hogy elvesztettem, az életnek nem maradt semmi értelme számomra… – Újra kell kezdeni mindent! Bátran kell nekimenni az életnek! Anna Jörgsen elveszítheti a boldogságot, de ő már nincs többé, csak Tárnoky Anna van, aki komolyan és józanul fog gondolkozni és aki egész biztosan megtalálja az életben számára kijelölt helyet… – Köszönöm, hogy vigasztal és erőt ad nekem… Maga olyan jó hozzám, doktor úr! Hálás tekintettel nézett fel Zoltánra, aki ebben a percben úgy érezte, nem bírja tovább. Megjátszani az orvost, a jó barátot, a személytelen jóakarót, neki… Az egyetlen asszonynak, akit szeret… Akit szerelemmel szeret, talán az első pillanattól fogva, mikor tíz évvel ezelőtt meglátta, kinőtt sötétkék matrózruhájában, a budai gimnázium előtt. Most, most azonnal el kell mennie, mert különben egy hang, vagy egy önfeledt pillantás elárulja. Összeszedte a műszereit, gondos lassúsággal pepecselt az injekciós tűkkel, hogy közben ne találkozzon a tekintete ezzel a halálosan szomorú kék szempárral. – Most mennem kell, Annácska, de dél felé benézek megint. Legszívesebben átvitetném a kórházba, a hármas különszobánk éppen üres. Akkor többet láthatnám, bármikor bemehetnék magához… – Inkább itt maradok, doktor úr! Josef majd vigyáz rám. Zoltán szívesen átküldött volna egy apácát, mégis csak jobban ápolná, mint ez a néger fiú. De Anna tiltakozott, nem, ne jöjjön senki, egyedül akar maradni… Josef ott állt az ajtóban. Ámuldozó tisztelettel nézett az orvos után, aki a halálból hozta vissza úrnőjét. Zoltán átment a kórházba. Rögtön a folyosón szembetalálkozott Ellennel. 174

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte a doktornő. – Az ügyeletes nővér mondta, hogy még az éjjel elhívtak. – Dowery kapitányéknál… – Mi történt megint…? – Anna megmérgezte magát, mert a kapitány elment. – És most mi van vele…? – Már jól van, még idejében sikerült közömbösíteni a mérget. – Meg akart halni, csak azért, mert elhagyta a kapitány…? – Nem hagyta el, hanem mennie kellett! Az „Admiral Nelson”-nal ment, tegnap délután. – Furcsa asszony ez! Ilyesmit nem tudok megérteni. Egy szakításba belehalni, mégiscsak túlzás! Erre én képtelen lennék… – Tudom, Ellen! Hiszen ismerlek… – Nem ismersz eléggé. Nem ismered a gondolataimat és a terveimet. Egyszer talán majd beszélek neked a terveimről, egyszer, ha elérkezik az ideje… – Itt az ideje, Ellen! Ha valamiben segítségedre lehetek, most szólj, amíg itt vagyok, mert nem sokáig leszek itt. Tizenötödikén lejár a szerződésem a kórházzal és úgy határoztam, hogy nem hosszabbítom meg. Hazamegyek Magyarországra… – Hazamennél? Így hirtelenül, egyszerre? De miért? – Háború van… Most még mehetek, de ki tudja, mit hoz a holnap. Semleges országok belekeveredhetnek, lezárják a határokat és én el lennék vágva a hazámtól… Ellen hidegen nézett rá és szinte unottan kérdezte: – És mikor indulsz? Melyik hajóval? – Még nem tudom… Talán az Esperiával, az két hét múlva indul. Olasz hajó, Nápolyig vinne… – És ő is megy? – Ő? Ki? – A magyar asszony. A honfitársnőd, aki miatt hirtelen rád jött a nagy honvágy! – Remélem, hogy jön… – Reméled? És ezt ilyen nyugodtan tudod mondani, nekem? Nekem… Látod, mégsem ismersz eléggé. Ez a két év nem volt elég ahhoz, hogy kiismerj. Én is ugyanolyan asszony vagyok, mint ő, ha nem is leszek öngyilkos azon a napon, mikor elmész, de fájni fog! Nagyon fog fájni… Nem az, hogy elmész, mert azt éreztem, tudtam, hogy terveim úgysem válnak valóra, soha! – Mik a terveid, Ellen? – Már nincsenek terveim… Most sietek, mert elkések a négyes kórteremből, egy vérsüllyedést kell felvinnem a laboratóriumba. Otthagyta Zoltánt és energikus, gyors lépteivel elindult a kórterem felé.

Dél lett, mikor az utolsó műtéttel is végzett és át tudott menni Annához. Letette az éterszagú fehér köpenyt és átöltözött. Most jutott eszébe, hogy Anna eddig még sohasem látta másképpen, mint orvosi köpenyben. Igaz, nem is lát benne mást, csak az orvost… Vajon eljön-e az az idő, mikor észreveszi, hogy ő is férfi, szerelmes férfi… Zoltán most már biztos volt a saját érzéseiben. Szereti Annát, szerelemmel szereti és türelemmel ki fogja várni azt az időt, mikor az asszony lelke is meggyógyul. Azt sokkal nehezebb lesz meggyógyítani, mint a testét. A halálos szerelem ellen még nem találták fel az ellenmérget. Annát most vezetni kell, szelíden és gyöngéden elvezetni innét, ennek a lázas nagy szerelemnek a színhelyéről… 175

Haza kell vezetni. Még ma, azonnal megmondja neki, hogy a leghelyesebb, ha visszatér Magyarországra. Együtt mennének az Esperián. Nápolyban szállnak partra és ott eltölthetnének néhány napot. Nápoly… Milyen szép lesz ott Annával. Elsétálnak majd Pompei romjai közé, a Vezúv szelíd lankás hegyoldalán mennek felfelé, hogy onnét fentről is lássák az álomszép várost. Kis halászkocsmákban vacsoráznak és hallgatják az olasz szerenádot, a nápolyi dalt… Még csak meg sem fogja csókolni, még az ujja hegyét sem. Nem… Ha az asszony hálából, vagy valamilyen hangulat hatása alatt esetleg hajlandó volna arra, hogy… De nem, nem… Tárnoky Anna nem való szeretőnek. Feleségnek való. Arról nem tehet, hogy az élete kisiklott. Rossz vonatra szállt. Tévedés volt. Rettenetes tévedés, hogy hozzáment Jörgsenhez. George Dowery pedig csak keresztezte az útját, az élete tovább halad, egészen más vágányokon… Milyen furcsa ez. Olyan tisztának látja ezt az asszonyt, aki mindennap a szeme előtt lopva, titokban suhant be a szeretőjéhez… Most is ott lakik még. Ott, abban a lakásban… Zoltán nem nagyon nézett körül az éjszaka. Szép két szoba volt, egyetlen fekhely, az a nagy, széles kerevet, amin Anna feküdt. Ezen aludtak tehát együtt… Most hirtelen valami vad, maró féltékenység cikázott rajta keresztül, valami keserű irigység. Dowery kapitány hányszor ölelhette a lázas, forró éjszakákon… És mikor még titokban jött, a délutáni randevúkra… Mikor átment és belépett a szobába, eloszlott benne ez az érzés… Anna sápadtan, csendesen feküdt, mikor megpillantotta őt, valami mosolyféle suhant át az arcán. – Már úgy vártam, doktor úr! – Nem tudtam előbb jönni, sok műtétem volt. Megfogta az asszony keskeny fehér csuklóját. A pulzus jó volt, nyolcvanat vert. Most megint orvos volt, semmi más. Pedig Anna észrevette, hogy most nincs rajta az örökös fehér köpeny. Világosszürke öltönyben karcsú, fiatal férfi lépett a szobába, az első pillanatban, hogy odanézett a félig lehunyt szemhéjai alól, meg sem ismerte, hogy a doktor. – Doktor úr, most látom magát először így… Zoltánnak jólesett, hogy az asszony ezt észrevette. – Ne szólítson mindig doktor úrnak, ez olyan idegenül hangzik, mondja azt, hogy Zoltán… Hiszen jó barátok vagyunk, nem? – Igen. Azt hiszem, maga az egyetlen igazi barátom a világon… – A világ nagyon nagy, Annácska! Nem jött még rá, hogy ezen a világon egyetlen hely van, ahová mindig visszavágyunk. A hazánk… Nincs honvágya néha? – Néha? Mindig, Zoltán! A honvágyat úgy hordom magamban, mint valami gyógyíthatatlan betegséget. Még akkor is, amikor nagyon boldog voltam vele és tervezgettük a jövőnket, akkor is fájt, hogy nem Magyarországon fogunk élni… Sokszor elábrándoztam magamban, milyen szép lenne, ha George magyar lenne, ha magyarul mondanám neki: szeretlek! – Annácska, az igazi boldogságot csak amellett találhatja meg az ember, akinek az anyanyelvén mondhatja ezt a szót: szeretem… Szeretem… – ismételte még egyszer, és az asszony arcába nézett. Aztán hirtelen másról kezdett beszélni. – Szeptember tizenötödikén lejár a szerződésem. Másnap már útban leszek hazafelé, egy olasz hajón, az Esperián. Akarja, hogy két jegyet váltsak…? – Hazamenni… – sóhajtotta Anna. Haza… Látta maga előtt a régi, budai házat, melynek ablakai a Krisztina-téri templomra nyílnak. Delet harangoznak, vasárnap van… Apával mennek a bástyasétányra… Apával…

176

Két éve már, hogy utoljára meglátogatta odakint a Farkasréten. Az első útja hozzá fog vezetni. Szeptember van. Ilyenkor őszirózsák nyílnak a sírján. – Váltson két jegyet, Zoltán… A férfi megfogta az asszony kezét. – Annácska, most már biztos vagyok benne, hogy meg fog gyógyulni. Szeptember vége lesz, mire hazaérünk. Sehol a világon nem olyan szép az ősz, mint Budán… A Margitszigeten aranyló sárgák a lombok, fent a bástyasétányon, ahol először láttam meg magát, hullanak a régi fákon a vadgesztenyék. Arra sétáltunk majd és… Abbahagyta a beszélgetést, mert észrevette, hogy Anna sír.

XL.

Szeptember tizenhetedikén délelőtt tíz órakor futott ki az Esperia olasz személyszállító gőzös az alexandriai kikötőből. Anna ott állt a fedélzeten, Zilahy Zoltán mellett. A bábeli zűrzavarban olasz, angol és francia szavak, búcsúkiáltások röpködtek. Zsebkendőket, kalapokat lobogtattak a parton állók felé. Fehér ünneplő humuszában Josef is szomorúan állt a parton és piros fezét lobogtatta távozó úrnője felé. Anna talán nem is neki integetett. A várostól búcsúzott, amely most a távolodó hajóról nézve olyan valószínűtlenül szépnek látszott. A nap szikrázott a mecsetek félholddal díszített kupoláin, a Montazah királyi palota márványoszlopain. El-Iskenderia, a tenger királynője, a búcsú perceiben még egyszer utoljára megragyogtatta tündöklő szépségeit. Annának most eszébe jutott a színes plakát, amelyet sok éve az utazási irodában látott: LÁTOGASSA MEG EGYIPTOMOT, A CSODÁK ORSZÁGÁT! Már látta a csodák országát, most búcsúzik tőle. Életének csodájától, a beteljesedett álmoktól is búcsúznia kellett. A káprázatos, forró álom véget ért… Zoltán megfogta a kezét és átvezette a fedélzet másik oldalára. Ide nem tűzött olyan forrón a nap, csend volt, majdnem egyedül voltak. A hajó kifutott a nyílt tengerre. Előttük kéken és tisztán tárult fel a végtelen horizont…

VÉGE…

(A történet folytatását elolvashatja a Randevú Rómában című kötetben.)

177