Claire Kenneth
MÁJUS MANHATTANBEN
CLAIRE KENNETH
Május Manhattanben Regény
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Árkádia Budapest, 1990 Korrektor: Békyné Kiss Adrien Borító: Rimanóczy Andrea
Ezen mű szereplői képzelt személyek.
ELSŐ RÉSZ
I. A vendégek elmentek. Mrs. Helene Hunter, mint ahogy egy kedves háziasszonyhoz illik, lekísérte őket a kertajtóig. Még egyszer megköszönte, hogy a születésnapjára eljöttek, gyönyörű virágcsokrokat is hoztak. Mikor az autókba szálltak, igyekezett vidáman, mosolyogva integetni utánuk. De a mosolya nem sikerült, mert nemrég varratta fel az arcát egy harmadrangú párizsi sebésszel. Ahogy az autók eltűntek a Monte Carlo felé vezető úton, Mrs. Hunter arcáról eltűnt a sikerületlen mosoly. Bosszankodott. Megbánta ezt a vendégséget, túl sokba került. Hihetetlen, hogy mennyi drága italt voltak képesek elfogyasztani! Amibe ez került, abból már átmehetett volna a kaszinóba szerencsét próbálni… Ha legalább valami tisztességes ajándékot hoztak volna és nem ezeket az ízléstelen csokrokat! Neki, éppen neki, akinek a kertjében harminc Marechal Niel rózsatő van. Rosszkedvűen ment vissza a házba. Egy vendég még itt maradt, William Wood, de ő már nem is számított vendégnek, olyan gyakran jött és olyan otthonosan érezte magát. Most is kényelmesen ült egy kerti székben, és a születésnapi torta maradványát eszegette. – Szerencse, hogy maga már nem tesz gyertyákat a tortára – mondta –, mert utálom, ha az olvadt viasz íze összekeveredik a szájamban a diókrémmel. Mrs. Hunter ügyet sem vetett erre a megjegyzésre. Nem szerette, ha a korára céloztak. Öreg hölgy volt, egy angol ezredes özvegye. Sok éve élt már a francia Riviérán, eleinte abban a hiszemben, hogy majd talál egy megfelelő férjet. Később már egy nem megfelelő is megfelelt volna. Aztán lassan belenyugodott, hogy egyedül maradt. Szerette a vendégeket maga körül, csak az zavarta, hogy azok esznek is és főleg isznak. William Wood még mindig a nők koráról morfondírozott. – Ahhoz, hogy egy nő nyíltan megmondja, hogy harmincéves, az kell, hogy öntudatos legyen! Ahhoz viszont, hogy őszintén megmondja, hogy negyven, az kell, hogy ötven legyen! 5
– Ezt a szellemességet már olvastam valahol… Azt hiszem, a maga tavalyelőtti regényében. – Bocsánat! Néha megengedem magamnak azt az illetlenséget, hogy ugyanazt mondom a magánéletben, amit már megírtam valahol… – Mégpedig szép tiszteletdíjért – tette hozzá Mrs. Hunter. – Nem panaszkodhat, hogy keveset keres a könyveivel! Sokszor gondolom, igazán a legjobb dolog lehet írónak lenni! Maga például mindent megkapott az élettől! – Ez igaz, mindent… Csak az a baj, hogy későn. A fiatalságom az rettenetes volt. Nyomorogtam, semmi sem sikerült. A kiadók visszadobták a kézirataimat, a nők visszautasították a közeledésemet. Olyan szegény voltam, hogy ha napra és vízre vágytam, órákig ácsorogtam az ingyen uszoda előtt, hogy bejussak… – Annál jobban élvezheti, hogy most a Földközi-tenger legszebb strandja van a villája előtt. Szép, fiatal lányok pedig autogramért ostromolják! – Késő. Az orvosom már eltiltott a napozástól is. A szép nők pedig? Már tényleg csak autogramot kaphatnak tőlem… Ezt tréfásan mondta, de bizonyára rosszulesett volna, ha az öreg hölgy nevet rajta. Mrs. Hunter nem nevetett. Tudta jól, hogy az író milyen magányosan él, tulajdonképpen nincs is senkije. A pénzt és hírnevet későn szerezte meg, de még mindig nem volna túl késő ahhoz, hogy élvezze az életet. Itt él a villájában begubózva egy mogorva vén inas és egy tolvaj szakácsnő társaságában. – Magának meg kellene nősülni! – jelentette ki hirtelenül, mint valami felfedezést. – Ez teljesen megváltoztatná az életét! – Ugyan? De remélem, nem magát kellene elvennem, Mrs. Hunter? – Nem! Ennyi önkritikám van, megnyugtathatom… Egy fiatal, csinos nőt. Mit gondol, ilyen híres írónak nem lenne bárki szívesen a felesége? – Vagy még inkább az özvegye… Milyen kellemes lenne figyelnem, hogy a feleségem azt figyeli, mikor rendelheti meg végre a divatos gyászkalapot, amelyben lefényképeztetheti magát a sajtó számára. Végül is udvariatlanságnak érezném, hogy még élek… Ha pedig nem volnék elég kedves azokhoz a fiatalemberekhez, akik a feleségemet szórakoztatják a táncparketten és az ágyban… – Miért gondolja, hogy minden nő erkölcstelen? Vannak rendes, komoly nők is. Akiknek nem minden a tánc meg az udvarlók! Például Catherine! Mi a véleménye Catherine-ről? 6
– Azt a szőke, londoni asszonyt gondolja? – Igen, aki a Bellevue-ben lakik… – Mi véleményem lehet róla, sokat mondok, ha háromszor beszéltem vele. Itt magánál. A kaszinóban nem láttam egyszer sem. – Nem is láthatta, nem jár oda. Egyáltalán, sehova sem jár. Egyedül szokott sétálni a tengerparton, sokat olvas, néha templomba megy. Látogatókat nem fogad, két év óta, mióta itt lakik a Bellevue-ben, egyetlen vendége sem volt. Sőt leveleket sem kap sehonnan… – Honnan tudja mindezt ilyen pontosan? – A Bellevue tulajdonosnőjétől. Azt mondja, ilyen lakó még nem volt a penziójában. Egy ilyen szép nő, és így él… Szerinte valami nagy tragédián eshetett át. – Lehet. A nagy tragédiákat mindig túlélik az emberek, csak a kis kellemetlenségeket képtelenek elviselni. – Ehhez aztán jó adag cinizmus kell, ilyet állítani! – Miért? Csak gondolkozzon! A mi generációnk két világháborút élt át, nem beszélve a kisebb háborúkról. Spanyol polgárháború, Korea… Soroljam fel? Aztán itt volt Mr. Hitler a koncentrációs táboraival, gázkamráival. A békeszerető Szovjetunió a tömeggyilkoló szisztémáival, deportált és halálbányákba hurcolt milliókkal… Képtelenség lenne még hozzávetőleg is kiszámítani, hány ember pusztult el. Nem végelgyengülésben, nem betegségben, házior vossal és pappal az ágya mellett, hanem fiatalon és tragikusan. A sok millió embernek sok millió hozzátartozója maradt, aki túlélte. Soha nem tudhatták meg, hol az a tömegsír, ahová eltakarították azt, aki legközelebb állt hozzá. Túlélte… Jelentéktelen semmiséget viszont, hogy a hivatalban intrikál egy kolléga, vagy hogy a házmester pletykázik, az új televízió nem működik, egyszerűen képtelenek elviselni. A maga szép barátnője, ez a Catherine, túlesett azon a bizonyos tragédián, de ha a Bellevue-ben becsapnák a számlával, vagy avas vajat szervíroznának a reggelijéhez, biztosan nem tűrné el nyugodtan. – Itt jön! Éppen jön! – kiáltott fel örömmel Mrs. Hunter. – Nagyszerű. Rögtön közölhetem vele, hogy maga azt ajánlotta, vegyem el feleségül… – Kérem, ne tréfáljon! Catherine nem az a nő, akinek ilyesmiket mondani lehet! – Majd igyekszem megnémulni, és kellő tisztelettel bámulni a hölgyet! Így messziről tényleg egészen jól néz ki… Catherine közben befordult a terasz felé vezető útra. Könnyed járása volt, amilyen csak a nagyon karcsú nőknek szokott lenni. Drapp 7
selyemkosztümjében, szőke hajával, melyen nem viselt kalapot, nagyon szép jelenség volt. Az, hogy már nem fiatal, nem hatott zavarólag. Szép volt, azzal a fáradt kis vonással a finom vonalú szája körül, ha pedig mosolygott, ez a vonása eltűnt. A szeme kék volt, szinte valószínűtlenül kék – ha egy portréfestő ilyet festene, azt mondanák rá, eltúlozta, ilyen szín nincs is. „Gyönyörű lehetett pár év előtt” – gondolta William Wood, és felkászálódott a nyugszékből, hogy Mrs. Hunterrel együtt elébe menjen. Catherine gratulálni jött, ajándékot is hozott, egy kis csomagot, amit szerényen letett a terasz párkányára. – Milyen kár, hogy nem délután jött, kedvesem, annyi vendégem volt, remek társaság volt együtt! – Nem vágyom társaságra… Éppen ezért jöttem későbben. Mrs. Huntert már izgatta, mi lehet a csomagban, azonnal ki is bontotta a papírburkot. Fekete selyemstóla volt benne, pazarul hímezve arannyal, valami egzotikus keleti minta. – Ó, de remek! Csodálatos! Ilyet még nem is láttam! – Nem is láthatott, Helene, azt hiszem, Európában nem készítenek ilyeneket. – Gyönyörű! De hát honnan való? – Bagdadból. Ott vettem pár évvel ezelőtt. Mrs. Hunter rögtön a vállára borította, és elragadtatva simította végig a gazdagon hímzett omló anyagot. Aztán besietett a hallba, hogy a tükörben is megnézze magát. – Mit csinált Bagdadban? – érdeklődött Wood. Catherine ránézett. Egy pillanatig mintha gondolkodott volna a válaszon. – Bagdadban boldog voltam… – mondta halkan. Ez furcsán hangzott. Legalábbis William Wood különösnek találta. Bagdadban boldog volt… Itt persze nem az. De hogy ott kivel, miért, meddig volt boldog, az természetesen nem tartozik senkire. Mrs. Hunter visszajött a tükörtől. A keleti stóla most a fején volt, onnan omlott a vállára. – Azt hiszem, mindenhez remekül illik, de főképp a fekete bársonyruhámhoz. Legközelebb, ha a kaszinóba megyek, felveszem. Mindenki meg fog bámulni! – Az biztos. Főleg, ha így a fejére teszi – jegyezte meg Wood. – Ezt ne tegye! 8
