Claire Kenneth
Randevú Rómában
CLAIRE KENNETH
Randevú Rómában Regény
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Claire Kenneth: Randevú Rómában Budapest, Árkádia, 1989 Korrektor: Hoppe Adrienn Borító: Rimanóczy Andrea
Ezen mű szereplői képzelt személyek. A szerző
ELSŐ RÉSZ
I. A kertben még nyíltak a magnóliák. Édes illatuk összekeveredett a kesernyés füstszaggal, amit a hulló pernyékkel együtt idesodort a szél. A lány a magnóliacserjék védelmező árnyékában egészen az ablakig osont. Kissé félrehúzta a függönyt, és benézett a szobába. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy azok odabent észrevegyék. Most látta őket először. Ott ültek a nagy ebédlőasztal körül, vidáman beszélgettek, az egyik éppen nagyot nevetett. Nem értette egy szavukat sem, angolul beszéltek. „Angolok! Ellenség…” – gondolta valami babonás rémülettel. Ma délután jöttek be a kis olasz faluba. Hajnalban még a németek voltak itt, a templom melletti nagy ház, amit felgyújtottak, még most is égett. Nem messze a háztól egy kilőtt harckocsi állt, mint valami megbénított óriási szörny. Lent, a Volturno-parton még ott hevertek a német katonák holttestei, mert nem volt, aki elföldelje őket. A faluból elvitték a férfiakat, csak a megrémült asszonyok és gyerekek maradtak itt, elrejtőzve a pincék mélyén. – Giovanna! Giovanna!… – suttogta most egy hang a kert sötétjéből. – Giovanna, hol vagy? A lány nem mert megszólalni, mert azonnal észrevették volna, csak állt némán az ablak alatt, és hagyta, hogy az anyja keresse. Azok, odabent, megint nevettek. Az egyik tiszt, éppen aki az ablakkal szemközt ült, egy nagy dobozból kekszet kínált. Nagy, négyszögletű csokoládés kekszet ettek. Ettek… A lány gyomrába fájón belemart az éhség. Hány napja nem ettek már rendesen! Tegnap még volt egy kis kenyér, de mára elfogyott minden, amit levittek a pincébe. Ki gondolhatta, hogy a harc ilyen sokáig tarthat? És ki gondolta, hogy a németek közben elvisznek mindent az éléskamrából, még az üres zsákokat is. Vajon ezek is rabolnak? Ölnek?… 5
Talán nem… Nem látszanak olyannak. Ez, aki a kekszet kínálta, milyen fiatal. Milyen szőke a haja, és a szeme szelíden kék. A másik is szőke, aki folyton úgy nevet. Nem lehetnek ezek olyan rosszak! Mi történne, ha bemenne, és kérne tőlük, akármit – csak ennivaló legyen! Ennivaló! Valami maradék, nem is magának. Beppónak vinné. Szegény fiú, ott fekszik a pincében a szörnyű sebével, sír a fájdalomtól, és olyan éhes. Ha egy ilyen csokoládés kekszet vihetne le neki, csak egyetlen darabot… Hirtelen elhatározással beszaladt a tornácra, de mielőtt bekopogott volna, a félhomályban megkereste tekintetével a falba vésett Madonnaképmást. – Madonna mia, segíts! Egy beidegzett mozdulattal keresztet vetett, aztán félénken bekopogott. Bentről hangos nevetés hallatszott, nem is vehették észre a halk kopogtatást. Ismét kopogott, most már erősebben, bár közben egy pillanatra az az érzése támadt, hogy elszalad, mégsem merészkedik be. – Come in!– hangzott most bentről. Négy szempár szegeződött a bizonytalanul nyíló ajtóra, ahol félszegen, rosszul palástolt félelemmel állt egy fiatal lány. Vállig érő, kékesfekete hajával, nagy, sötét szemének riadt pillantásával végtelenül bájos volt, szinte megható. Tizennyolc éves lehetett, talán még annyi sem. A tisztek közül Barcker kapitány beszélt legjobban olaszul. Ahogy megpillantotta a lányt, azonnal felugrott a helyéről, odasietett, és udvariasan az asztalhoz invitálta. Olyan hangnemben szólt hozzá, mintha legalábbis a londoni Mayfairben volnának, és nem egy most elfoglalt kis olasz faluban. A lánynak jólesett ez a barátságos fogadtatás. Mind a négy tiszt bemutatkozott, és az asztalfőre ültették. Barcker kapitány szorosan mellé ült, és rögtön heves udvarlásba kezdett. Többször is elismételte, hogy egész Olaszországban eddig nem látott ilyen szép kislányt, már csak ezért is érdemes volt megcsinálni a partraszállást. Micsoda kellemes meglepetés, igazán remek lesz, ha velük tölti az estét… Közben kínálgatta mindenfélével, szendviccsel, süteményekkel és itallal. Így közelről jól szemügyre véve megállapította, hogy tényleg nagyon csinos. Ma éjszakára mindenesetre megfelel… 6
Barcker kapitány az a férfi volt, aki egyetlen kínálkozó alkalmat sem akart elmulasztani. Egy-egy kaland nem jelentett számára többet, mint a pohár whisky, amit szomjasan felhajt, aztán továbbmegy. – Ez a kislány vagy egészen naiv, vagy már teljesen romlott. Beállít ide, késő este, vadidegen férfiak szobájába… Barcker kapitány végigment már néhány kifosztott, kiéheztetett olasz városon. Látta a fiatal lányokat, akik egy doboz konzervért vagy egy tábla csokoládéért árulták magukat a megszálló katonaságnak. Ez is nagyon éhes. Akármilyen illedelmesen eszik. Látszik rajta, ki van éhezve. Szegényke! A szeme olyan ártatlan gyerekszem. Talán még szűz… Nem, ez nem valószínű, a németek sokáig voltak itt, erőszakoskodtak mindenkivel. Jó lesz vigyázni, nincs az a kaland, ami megérné, hogy rossz következményeivel bemenjen egy hadikórházba. Az a sok csinos doktornő mind mulatna rajta… Bunny, a kis szőke hadnagy is megkínálta a lányt a csokoládés kekszéből. Neki is nagyon tetszett. Az egészen északi típusú férfiak elragadtatásával bámulta a kreol bőrét, mélyfekete haját. De tudta, hogy számára csak a bámulás lehetősége marad. Barcker úgyis lefoglalja saját magának a lányt. Bunny még nagyon tapasztalatlan volt, a tisztek tréfáinak ez volt a kedvenc célpontja, a Bunny ártatlansága… Clarcke főhadnagy nem örült a váratlan vendégnek, már szeretett volna lefeküdni. Ma végre ágyban alusznak. Micsoda gyönyör! Ha maga a milói Vénusz hívná nászéjre, akkor is inkább egy kényelmes ágyat választana, ahol kedvére kialhatja magát. Ebben a házban négy ágyat is látott, már kinézte magának a másik szobában azt a nagy, bárkára emlékeztető alkotmányt, matracok is voltak benne. Csak az a nagy Szent Antal-kép ne függne felette, a vastag rámában, még ráesik éjjel. A fedezékből élve került ki, itt meg majd Szent Antal végez vele! Remélhetőleg Dowery őrnagy nem ezt a bárkát választotta, ő a rangidős, övé a választás joga. Dowery őrnagy némán ült, egyikük sem vette észre a megdöbbenést, amikor a lányt megpillantotta. Barnára sült arca hirtelen elsápadt, majdnem felkiáltott: Mirjam!… Hihetetlen volt ez a hasonlatosság. Mintha Mirjam lépett volna be, a nagy, égő fekete szemével… Varázslat játszik vele? Ugyanaz a riadt kis mosoly az arcán, amivel Mirjam lépett be hozzá, azon a téli estén, mikor megjelent az életében… 7
Az évek távlatából most felmerült a kis félvér lány, az egyiptomi szeretőjének képe. Ez, aki itt ül az asztalnál, mégis más. A bőre világosabb, a szája vékony. Mirjam szája olyan volt, mint senki másé. Mintha a perzselő forróságát, a vad, szenvedélyes szerelmét mint egy bélyeget viselné az ajkán. De a hangja ugyanaz. Halk, lágy, kicsit éneklős. Vagy csak ez a dallamos olasz nyelv teszi olyanná. Eddig még nem szólt a lányhoz, pedig tudott olaszul. Most felé fordult, és megkérdezte a nevét. Egy pillanat századrészéig úgy érezte, valami csoda folytán ezt is csak Mirjamnak hívhatják. De nem. – Giovanna a nevem – mosolygott a lány, és felnézett az őrnagyra, aki eddig olyan mereven hallgatott. A többiek mind beszéltek, a fiatal, szőke hadnagy még egy szótárt is elővett, abból állította össze a mondatait. A lány már levetette félszegségét, a gin, amit megitattak vele, megoldotta nyelvét. Elmondta, hogy apja itt, a faluban tanító, de elvitték, hogy hová, nem lehet tudni. Vőlegénye is van, mondta büszkén – repülő! Már három hónapja az sem írt, ki tudja, mi történt vele?… – Biztosan talált egy másik menyasszonyt magának! Látja, nem érdemes hűnek lenni – tréfálkozott Barcker kapitány. – Leghelyesebb, ha sürgősen visszacsalja! Illetve csaljuk, mert én boldogan vállalkozom erre a feladatra!… A lány egész gyengén elmosolyodott. Aztán gyerekes komolysággal hozzátette: – Filippo nem olyan! Mielőtt elment, megcsókolt, és ez a csók a jegyesemmé tette… Barcker kapitány majdnem elnevette magát. Ilyen ostoba kis teremtés! Talán még a gólyamesében is hisz. – És a jegyese legalább jól tud csókolni? – kérdezte gúnyosan. Giovanna elpirult. Sápadt, kreol bőre bíborszínt váltott. Nagyon szép volt ebben a pillanatban. Barckernek most még jobban tetszett, most már semmiképp sem akarta kihagyni. „Mégis szűz” – gondolta, és a sok mulatóbeli olcsó lány után, akik itt Olaszországban az útjába akadtak, ez igazán remek fogás lett volna… Micsoda szerencse, hogy éppen ebbe a házba szállásolták be magukat. Bunny ötlete volt. Úri háznak látszott, és eléggé tisztának. Ráadásul ez a szép lány… Szegény Bunny, most ismét lecsúszik, ha ez így megy, hát a háború végéig megőrizheti az ártatlanságát. De ez a kislány, ez kevésbé… – Hol alusznak?– kérdezte. 8
