CHRISTINE FEEHAN Sötét herceg A Kárpátok vámpírjai ULPIUS- HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010
A szerzőtől előkészületben: Sötét vágyak
Copyright © Christine Feehan 1999 All rights reserved Hungarian translation © Gogolák Rita, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010
Anyámnak, Nancy Kingnek ajánlom e könyvet, aki mindig méltányolta élénk fantáziámat. Szeretett férjemnek, Richardnak - ő az én igaz lelki társam most és mindörökké, e világban és a következőben is. Valamint barátnőmnek, Kathi Firzlaffnak, aki szereti a történeteimet, és buzdított, hogy osszam meg Önökkel is.
Első Fe jezet Tovább már nem áltathatta magát. Mikhail Durbinsky lassan, határtalan fáradtsággal becsukta a bőrkötésű könyvet. Bevégeztetett. Tovább már nem képes elviselni. Az imádott könyvek már nem tudják elhessegetni létezésének tökéletes, komisz magányát. A dolgozószoba három falát a padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították. Minden egyes könyvet elolvasott már, a legnagyszerűbbeket kívülről megtanulta az évszázadok során. Már nem tudtak vigaszt nyújtani. A könyvek táplálták a szellemét, de megtörték a szívét. A hajnal sem hozza meg az álmot számára, legalábbis nem a megújulást adó, gyógyító álmot; ő az örök nyugalmat keresi már, istentől vár irga lmat lelkének. Fajtája megfogyatkozott, szétszóródott, üldözötté vált, és lassan eltűnik. Mindent megpróbált már, bevetette összes fizikai és szellemi képességét, minden új technológiát. Mikhail művészettel és filozófiával, munkával és tudománnyal töltötte ki életét. Ismerte a gyógynövényeket és a mérgező gyökereket. Tudta, mik a férfiak fegyverei, és önmaga is fegyverré vált. Egyedül maradt. Egy kihaló faj az övé, és kudarcot vallott. Mint vezetőjüknek neki kellett volna megtalálnia a módját, hogyan mentse meg őket, akikről gondoskodnia kellett. De a férfiak közül sokan, feladván lelküket, élőhalott vámpírokká váltak kilátástalanságukban. Nem voltak asszonyaik, hogy fenntartsák a fajt, hogy visszahozzák őket a sötétségből, amelybe taszíttattak. Nem volt reményük a túlélésre. A férfiak alapvetően ragadozók voltak, a sötétség egyre nőtt és terjedt bennük, amíg már nem voltak érzelmeik, semmi, csak a sötét, gyászos, hideg világ. Mindegyiküknek szüksége lett volna rá, hogy megtalálja a hiányzó felét, az életpárját, aki majd kihozza örökre a fénybe. Emésztő bánat borította el. Felemelte a fejét, és kiüvöltötte magából a vadállati fájdalmat, a megsebzett állatét, aki volt. Nem tudta tovább elviselni az egyedüllétet. A baj nem is igazán az egyedüllét, hanem a magány. Tömegben is lehetünk magányosak, nem gondolja? Mikhail megfékezte indulatait, csak lélektelen szeme mozgott vadul, ahogy a ragadozó veszélyt szimatolt. Mélyeket lélegzett, bezárta a lelkét azonnal, miközben érzékeit kiélesítette, hogy megtalálja a behato lót. Egyedül volt. Nem tévedhetett. Ő volt a legöregebb, legerősebb és legravaszabb. Senki sem tudott áthatolni a védelmi rendszerén. Senki sem
közelíthette meg a tudta nélkül. Kíváncsian válaszolt a szavakra, és figyelte a hangot. Nő, fiatal, intelligens. Könnyedén újra megnyitotta elméjét, figyelve az ösvényt, ahol a szellemi lábnyomokat megtalálhatja. Én is úgy találom, helyeselt. Érezte, hogy visszatartja a lélegzetét, várta a kapcsolat folytatását. Egy emberi lény. Ki bánja? Érdekelte a nő. Néha kimegyek a hegyekbe, ott maradok egyedül napokig, és nem vagyok magányos, míg egy zsúfolt partin, emberek sokaságában, olyan magányos vagyok, mint még soha. Mikhail érezte zsigereiben a forróságot. A hang, ami kitöltötte a lelkét, lágy, muzikális és ártatlanul szexi volt. Nem érzett ilyesmit évszá zadok óta, a teste nem kívánt meg nőt az elmúlt századok alatt. Most hallva ezt a hangot, egy emberi lény hangját, megdöbbent azon a tűzön, ami az ereiben száguldozott. Hogyan tud beszélni velem? Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam. Mikhail rögtön megérezte, hogy komolyan gondolja a bocsánatkérést. A fájdalma olyan erős, olyan borzalmas volt, hogy nem tudtam kitörölni a fejemből. Azt gondoltam, hátha lenne kedve beszélgetni velem. A halál nem válasz a boldogtalanságra. Úgy gondolom, ezt ön is tudja. Mindenesetre abbahagyom, ha úgy kívánja. Ne! Az ellenkezés parancs volt, zsarnoki utasítás egy olyantól, aki hozzászokott az azonnali engedelmességhez. Hamarabb érezte meg a lány nevetését, mint ahogy a hangja eljutott hozzá. A nevetés lágy volt, gondtalan, hívogató. Mindenkit utasítgat maga körül? Természetesen. Nem tudta, hova tegye a kacagását. A lány incselkedett vele. Érzelmek, indulatok. Úgy felhalmozódtak benne, hogy szinte kiáradtak. Európai, ugye? Gazdag és nagyon, nagyon öntelt. Mikhail elmosolyodott a kötekedés hatására. Sose mosolygott. Hatszáz vagy még annál is több éve. És még minden egyéb. Várta a lány nevetését, olyan sürgetően, mint ahogy a drogos érezheti a vágyat a következő adag előtt. Majd megérkezett, mély volt és üdítő, olyan, mintha a bőrét gyengéd ujjak cirógatnák. Én amerikai vagyok. Tűz és víz, nem gondolja? Rögzítette az irányt, felerősítette a kontaktust, ez a lány nem szökhet el tőle. Az amerikai nőket is meg lehet tanítani a helyes viselkedésre. Szándékosan vontatottan beszélt, várta a lány reakcióját.
Maga tényleg nagyon arrogáns. Mikhailnak tetszett dallamos nevetése, ízlelgette, testébe zárta. Érezte, hogy a lány álmos, hogy ásít. Annál jobb. Egy könnyed mentális nyomást küldött, nagyon finomat, arra a késztetvén őt, hogy elaludjon, s így szabadabban szemügyre vehesse. Hagyja abba! A lány reakciója a gyors visszavonulás volt, megsértődött, és gyanakodni kezdett. Visszakozott, olyan sebesen zárta be lelke kapuját, hogy Mikhail megdöbbent, miként lehet ilyen erős annak ellenére, hogy ily fiatal és emberi lény. Márpedig emberi lény, ebben biztos volt. Anélkül hogy megnézte volna, pontosan tudta, még öt órája van napkeltéig. Sem a korai, sem a déli napfényt nem bírta elviselni. Nehogy megijessze a lányt, óvatosan megvizsgálta bezárt elmé jét. Egy gyenge mosoly legyintette meg szépen metszett száját. A nő erős, de korántsem elég erős. A férfi teste, acélos izmai és emberfeletti ereje vibrálón feloldódott, és halvány kristályköd formájában átszivárgott az ajtó alatt, kifolyt az éjszakai levegőbe. A cseppecskék gyöngyözve összegyűltek, egymásba kapcsolódtak, és hatalmas szárnyú madarat formáztak. A madár lejjebb szállt, körözött, majd keresztülsuhant a sötét égen, csöndes- halálos gyönyörűn. Mikhail kedvét lelte a repülés erejében, a szél átrohant a testén, az éjszakai levegő beszélt hozzá, titkokat suttogott neki, játék illatát hordozta, egy férfi játékáét. Csalhatatlanul követte a gyenge fizikai nyomot. Mindez olyan egyszerű volt. Forrón sürgette a vére. Egy emberi lény, fiatal, tele élettel és nevetéssel, egy ember, aki telepatikus kapcsolatba került vele. Egy ember, aki telve van szánalommal, intelligenciával és erővel. A halál és a kárhozat egy másik napra maradhat, amíg kielégíti kíváncsiságát. Az erdőszéli fogadó kicsi volt, ott állt, ahol a hegy és a telepített fák szegélye találkozott. A belseje már sötét, csak néhány lámpa izzott egy vagy két szobában és talán a folyosón, az emberek már nyugovóra tértek. Leszállt a lány második emeleti szobájának erkélyére, ott megpihent, az éjszaka részévé vált. A lány hálószobája volt az egyik, amely hirdette, hogy lakója nem tud aludni. A férfi sötét, égő szeme rátalált a tiszta üvegen keresztül, megtalálta és megkívánta. Finom csontozatú volt, telt idomokkal és karcsú derékkal, rengeteg hollófekete haja a hátára hullva figyelemfelkeltően rajzolta ki kerek fenekét. A látványtól Mikhailnak elszorult a torka. Tökéletes gyönyörűség: a bőre, mint a szatén, a szeme hihetetlenül nagy és eleven kék, hosszú, dús szempillákkal keretezve. Egyetlen kis részlet sem kerülte el a férfi
figyelmét. A fehér csipke hálóing rásimult a lány bőrére, telt, büszke tartású mellére, csupaszon hagyva nyaka ívét és elefántcsontszín vállát. A lába kicsi volt, akárcsak a keze. Micsoda erő, egészen kis csomagolásban. A lány az ablaknál állva a haját fésülte, de nem nézett sehova. Az arcán a távolba révedő kifejezés; feszültség húzódott telt, érzéki ajka körül. Mikhail érezte a benne levő fájdalmat, a kialvatlanságot; mégsem jött álom a lány szemére. Azon vette észre magát, hogy követi a hajkefe útját. A mozdulat ártatlan volt, mégis érzéki. Bebörtönözve a madár alakjába, Mikhail teste felhorgadt. Áhítatos köszönetet küldött a mennynek. Tombolt benne az önfeledt öröm az évszázadok óta tartó érzelmi űr után. A lány melle a hajkefe minden mozdulatánál hívogatóan felemelkedett, hangsúlyozva keskeny mellkasát és vékony derekát. Ahogy a csipke bőrére simult, látni engedve a sötét szorost a lába találkozásánál. Karmok vájtak mélyen a korlátba, hosszú karcolás maradt a puha fában. Mikhail merőn nézte. A lány bájos volt és csábító. A férfi azon vette észre magát, hogy a torkát bámulja, a pulzáló eret, ahogy átüt a bőrén. Az övé. Hirtelen félbeszakította az ábrándozást, és megrázta a fejét. Kék szempár. Kék. A szeme kék volt. Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy színeket lát. Élénk, ragyogó színeket. Teljesen megdermedt. Ez lehetetlen. A férfiak elveszítették a színlátó képességüket, ugyanakkor, amikor az érzelmek is kialudtak bennük, egyedül a szürkésbarna árnyalat maradt nekik. Ez lehetetlen. Csak egy életpár tudja visszahozni a színeket és az érzéseket egy férfi életébe. A Kárpátok asszonyai voltak a fény a férfiak sötétségében. Az ő másik fele. Nélküle a vadállat lassan felfalja a férfit, amíg csak a teljes sötétség marad. Nem voltak már fajtánkbéli asszonyok, hogy életpárt szüljenek nekik. Az a néhány, aki megmaradt, úgy tűnt, csak férfiakat képes világra hozni. Látszólag reménytelen helyzet. Az emberek asszonyait nem tudták a maguk fajtájára alakítani anélkül, hogy előbb vagy utóbb bele ne őrültek volna. Kipróbálták már. Ez az asszony így nem lehet az ő élete párja. Mikhail figyelte, ahogy leoltotta a lámpát és lefeküdt. Elméje megérezte a feszültséget, ahogy a lány a kapcsolódást keresi vele. Ébren van? A kérdés csak bátortalan próbálkozás volt részéről. Először úgy gondolta, nem válaszol, nem örült a vágynak, amit benne keltett. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse az önkontrollját, nem merészeli megtenni. Senkinek sem lehet ereje fölötte, különösen nem egy kis amerikai csitrinek, meglepően sok erővel, de kevesebb józan ésszel.
Tudom, hogy hall engem. Sajnálom, hogy ráerőszakoltam magam önre. Ez meggondolatlanság volt tőlem, nem fog újra előfordulni. De emiatt ne próbálja ki rajtam újra az izmait. Mikhail örült, hogy így, állat formájában nem tud mosolyogni. A lány nem tudhatja, micsoda izmokról beszél. Nem volt tolakodó. Biztatása lágyan továbbítódott. Válaszolnia kellett, szinte kényszert érzett, hogy megtegye. Szüksége volt rá, hogy hallgathassa hangjának dallamát, a lágy suttogást, mely olyan volt, mint cirógatás a bőrén. A lány elfordult az ágyon. Elrendezte a párnáját, megdörzsölte a halántékát, mintha fájna. A keze odasimult a vékony lepedőhöz. Mikhail meg akarta érinteni azt a kezet, érezni a meleg, lágy bőrt az övé alatt. Miért akart irányítani engem? Ezt a lány nem csak egy vitathatatlanul értelmes kérdésnek szánta. A férfi megérezte benne a sértettségét is, azt, hogy valamiképpen csalódást keltett a lányban. Most nyugtalanul megmozdult az ágyban, úgy, mintha a szerelmét várná. A nő egy másik férfival - ez a gondolat hihetetlenül felbőszítette Mikhailt. Indulatok évszázadok után. Éles, tiszta, körvonalazott érzések. Valódi érzelmek. Az a természetem, hogy irányítsak. Mikhail felderült és örömteli volt, bár teljesen tudatában annak, hogy ebben az állapotában veszélyesebb, mint valaha. Az erőt kordában kell tartani. Minél kevesebb benne az érzelem, annál könnyebben fogja vissza magát. Márpedig velem ezt ne tegye. Volt valami a lány hangjában, amit inkább csak érzett, mintsem megnevezni tudott volna, mintha a lány tisztában lett volna vele, hogy a férfi veszélyt jelent számára. Mikhail tudta, hogy valóban így van. Hogyan befolyásolhatná egyik lény a másik természetét, kicsikém? A válaszmosoly kitöltötte Mikhailban az ürességet, megérintette a szívét, a tüdejét, felkorbácsolta a vérét. Miért gondolja, hogy kicsi vagyok? Akkora vagyok, mintegy ház. És ezt el is higgyem? A nevetése, hangja elmosódó volt, a lány gondolatai, vére lelassultak. Fáradt vagyok, és újra bocsánatot kérek. Élveztem önnel a beszélgetést. De... sürgette lágyan. Viszlát. Vége, a kapcsolat megszakadt. Mikhail elrepült, szárnyalt magasan az erdő fölött. Ez nem lehet a búcsú. Nem hagyhatja. Képtelen elengedni a lányt. A túlélése múlik rajta. Valami, valaki, felébresztette az
érdeklődését, az élni akarását. Emlékeztette, hogy létezik nevetés, hogy az élet több puszta vegetálásnál. Ahogy szárnyalt az erdő fölött, most, évszázadok eltelte után rácsodálkozott a látványra. Alatta integető faágak kupolája, a holdsugár átsütött a lombokon, s megfürdött a patak ezüstjében. Mindez olyan gyönyörű volt. Felbecsülhetetlen ajándékot kapott. Egy emberasszonynak valahogy sikerült ezt tennie vele. És emberasszony volt. Mikhailnak azonnal tudnia kellett volna, hogy a lányban van valami az ő fajtájából. Vajon képes lett volna ilyesmit elérni más férfival is, aki, mint ő, elkeseredettsége legszélére sodródott? Otthona védelmében elhelyezkedett, a benne felgyűlt energia lassan elernyedt. Újra felötlött benne a lány lágy bőrének emléke, hogy milyen lenne a tenyere alatt, milyen lenne érezni. Bársonyos hajtömegének képe felforrósította a testét, ahogy torkának sebezhető íve feltárul neki, felizgatta. A teste váratlanul megfeszült. Nem enyhe fizikai vágyat érzett, hisz nem tejfölösszájú már, hanem vad, követelőző, nyugtalan fájdalmat. A sokkolóan erotikus gondolatok már- már üldözték, de Mikhail rideg önfegyelemmel elfojtotta. Nem engedhet meg magának ily szenvedélyességet. Sokkolta, hogy halálos mértékű birtoklási vágyat érez a lány iránt, végtelen védelmező kényszert. Ezt a mohó szenvedélyt nem oszthatja meg emberi lénnyel - túlságosan veszélyes lenne. Ez a nő egy szabad asszony, erős mindhalálig, s minden erejével harcolna önnön természete megőrzéséért. Mikhail nem emberi lény volt. Ő és fajtársai olyan állati ösztönökkel bírtak, melyek már születésük előtt beléjük programozódtak. Legjobb lesz, ha megfelelő távolságot tart, és kíváncsiságát kizárólag intellektuális szinten elégíti ki. Pedánsan bezárt minden ajtót és ablakot, minden belépési pontnál élesítette a védelmi rendszert, átjárhatatlanná téve bűbájjal, mielőtt leereszkedett a hálófülkéjébe. A szoba védett volt minden fenyegetéstől. Ha majd feladja létezését, az az ő döntése lesz. Lefeküdt az ágyra. Nem volt szüksége a talaj gyógyító erejére a föld mélyében. Tökéletes kényelemben volt. Becsukta a szemét, és lelassította a lélegzését. A teste visszautasította az engedelmességet. Az elméje tele volt a lány képével, erotikus, öngúnyoló jelenetekkel. Látta az ágyban feküdni, meztelen testét a fehér csipke alatt, a karja kitárul szerelmét üdvözölve. Halkan káromkodott. Önmaga helyett a lány karjaiban egy másik férfi feküdt. Egy emberi lény. Nyers, halálos őrület rázta meg.
Bőire, mint a szatén, haja, mint a selyem. A keze megmozdult. Gyötrő pontossággal felépítette a képet, és megcélozta vele az elméjét. Minden részletre ügyelt, még a buta lakkra is a lábkörmén. Erős ujjai vékony bokáján köröztek, érezte bőrének struktúráját. Elszorult a torka, a teste megfeszült már előre. A tenyerét felsiklatta a lábikráján, masszírozta, tantaluszi kínokat okozva, majd még a térdénél is feljebb csúszott, a szoroshoz. Mikhail pontosan érzékelte, amikor a lány felébredt, és a teste tűzben égett. Vészjelzései, félelme belevájtak a férfiba. Szándékosan, mutatva neki, hogy mivel foglalkozott eddig, a tenyere rátalált a szoros belsejére, végigsimította, cirógatta. Hagyja abba! A lány teste fájt miatta, az érintését, a birtoklását követelte. Hallotta, ahogy a szíve kétségbeesetten ver, érezte mentális erejét, amivel küzdött a férfi ellen. Érintett már meg férfi így téged?, suttogta a szavakat a lelkébe a férfi sötét, halálos érzékiséggel. Átkozott, elég legyen! A könnyek gyöngyökként ültek meg a szempilláján és a lelkében. Én csak segíteni akartam önnek. Már mondtam, hogy sajnálom. A férfi keze feljebb siklott, rátalált a selymes pihékre, amelyek a kincset védték. A tenyere birtoklón lefedte a háromszöget, belenyomódott a nedves forróságba. Válaszolni fogsz nekem, kicsim. Itt az ideje, hogy elmenjek hozzád és rád tegyem a jelemet, a sajátomnak kiáltalak ki, figyelmeztette selymesen. Válaszolj! Miért csinálja ezt velem? Ne tagadd meg tőlem. A hangja rekedt és vad volt a vágytól. Az ujjai mozogtak, megtalálni akarván a legérzékenyebb pontot. Kivételesen gyengéd leszek veled. Már tudnia kell, hogy a válaszom, nem, suttogta megadóan a lány. Mikhail becsukta a szemét, hogy képes legyen csillapítani az őrjöngő démont a testében, ami nem kevés fájdalmat okozott neki. Aludj, kicsim, senki sem fog háborgatni már ma éjjel. Megszakította a kapcsolatot közöttük, teste kemény volt, és izzadságban fürdött. Most már késő volt, hogy megállítsa a belőle szabadon kitörni akaró vadállatot. Égette, marta az éhség, kalapácsok verték a koponyáját, bőrén lángoltak az idegvégződések. Több volt, mint gyengéd. A lány véletlenül felébresztette a szörnyet. A férfi remélte, lesz olyan erős, mint ahogy felmérte.
Mikhail becsukta a szemét az önutálattól. Már megtanulta az évszázadok alatt, hogy van egy pont, és ez alkalommal nem akart harcolni ellene. Ez nem pusztán erős szexuális vonzalom volt most - több annál. Ez eleve elrendeltetett. Bensejének mélyén valami előhívott valami ősit a lányban is. Talán sóvárog az ő vadsága után, ahogy a férfi kívánja a nevetését hallani és az irgalmát elnyerni. Mit számított? Nem volt menekülés, egyikőjüknek sem. Gyengéden megérintette a lány lelkét, mielőtt lezárta a sze mét, és engedte, hogy légzése megszűnjön. A lány csendesen sírt, a teste tűzben égett a férfi gondolati érintésének hatására. Sértettség, zavarodottság volt benne, és fájt a feje. Gondolat és cél nélkül erős karjaiba burkolta, lesimította selymes haját, és melegséget, enyhülést küldött neki. Sajnálom, hogy megijesztettelek, kicsim, nem lett volna szabad ezt tennem. Aludj, most biztonságban vagy. Szavakat mormolt a halántéka előtt, a szája a homlokát súrolta, elsimította lelke redőit mélységes gyöngédséggel. Érezte a különös megnyílási képességet a lány elméjében, mintha mentális erejét arra használná, hogy betegek és eltévelyedettek ösvényét kövesse. Mintha friss, tátongó sebek lennének a lelkén, amelyek gyógyításra várnak. Túlságosan kifárasztotta magát az előző lelki csatában a férfival szemben. Mikhail vele és érte lélegzett, lelassította, sőt összekapcsolta a szívverésüket, amíg a lány is lecsillapodott, álmossá és ernyedtté vált. Álmot küldött neki suttogó parancsban, és végül szempillái lecsukódtak. Együtt zuhantak álomba, de külön helyen, a lány a fogadóbeli szobájában, a férfi otthona hálófülkéjében. Az ütés áthatolt az ajtón, és felhasította az álomréteget. Raven Whitney harcolt a vastag köddel, amely a szemét zárva tartotta és elnehezítette testét. Olyan volt, mintha drog hatása alatt állna. A figyelmeztető jel szétszóródott benne. Pillantása megakadt az ágy melletti asztalkán álló ébresztőórán. Este hét volt. Átaludta az egész napot. Lassan felült, úgy érezte, mintha homokágyba süppedt volna. A dübörgés az ajtón megismétlődött. A hang visszhangzott a fejében, mennydörgött a homlokában. - Mi az? - Próbált nyugodt hangon szólni, bár a szíve akkorákat vert, hogy kiütött a mellkasán. Bajban van. Azonnal össze kell pakolnia és elmenekülni. Tudta magáról, milyen könnyelmű. Hisz nem ő az, aki négy sorozatgyilkost fedezett fel gondolataik nyomon követésével? És ez a
tegnapi férfi ezerszer erősebb, mint ő. Igazság szerint izgatta, hogy valaki másnak is van az övéhez hasonló pszichikai képessége. Azelőtt sosem találkozott ilyennel. Maradni akart volna, hogy tanuljon tőle, de túlságosan ijesztő volt, milyen természetességgel használta a férfi az erejét. Távolságot kell tartania tőle, talán egy óceánnyi elég lesz. - Raven, jól van? - Férfihang szólt, tele aggodalommal. Jacob. Múlt éjjel ismerkedett meg Jacobbal és a nővérével, Shellyvel az ebédlőben, amikor először itt étkeztek a vonatról leszállva. Egy nyolcfős amerikai csoporttal utaztak ide. Raven tegnap túl fáradt volt, így a beszélgetésükről csak homályos emléke maradt. Azért jött ide, a Kárpátokba, hogy egyedül legyen és összeszedje magát az előző megpróbáltatások után, amikor egy megrögzött, velejéig romlott sorozatgyilkost üldözött. Nem kívánta a csoport társaságát, de Jacob és Shelly rábukkantak. Nagyon hamar ki tudná törölni az emléküket a gondolataiból. - Jól vagyok, Jacob, csak elkapott egy kis influenza, gondolom biztosította a férfit, bár közel sem érezte úgy, hogy jól van. Reszkető kézzel igazította meg a haját. Csak fáradt vagyok, pihenni jöttem ide. - Nem vacsorázik velünk? - kérdezett vissza a férfi panaszosan, ami felbosszantotta a lányt. Nem akarta fárasztani magát, és az utolsó dolog, amihez kedve lett volna, hogy egy zsúfolt ebédlőben rengeteg emberrel körülvéve legyen. - Sajnálom. Egy más alkalommal, esetleg. - Nem akart udvariaskodni. Hogyan követhetett el olyan hibát, mint a múlt éjjel! Mindig olyan óvatos volt, kerülte a kontaktust, sosem érintett meg más embereket, nem került közel senkihez. Csak azért történt, mert a tegnapi idegen annyi fájdalmat és olyan erős magányosságot sugárzott felé. Ösztönösen tudta, hogy a férfi is bír telepatikus erővel, hogy elszigeteltsége hatalmasabb az övénél, hogy a fájdalma óriási, és arra az elhatározásra jutott, hogy befejezi az életét. A lány tudta, milyen az elszigeteltség. Milyen a többiektől való különbözőség érzése. Képtelen volt visszafogni magát. Meg kellett próbálnia, hogy segítsen, ha képes rá. Raven megdörzsölte a homlokát, hogy csökkentse a fájdalomlökéseket a fejében. Mindig ez történt, ha a telepatikus erejét használta. Felnyomta magát az ágyból, lassan bement a fürdőszobába. A férfi figyelni tudta őt, személyes kontaktus nélkül. A gondolat elborzasztotta. Senkinek sem lenne szabad ilyen képességet birtokolni. Teljesen elcsavarta a tust, hogy az erős vízsugárral letisztítsa a pókhálókat.
Pihenni jött ide, hogy kiszellőztesse az ördög bűzét a lelkéből, hogy újra tisztának és épnek érezze magát. Pszichés adottsága kiszipolyozta, ha használta, fizikailag is kimerült volt. Felemelte az állát. Nem kellene, hogy az új ellenfél elijessze. Van önkontrollja és önfegyelme. És időben el tud menni. Itt nem kockáztat ártatlan életeket. Dacból kifakult farmert és horgolt kardigánt vett fel. Érezte, hogy a férfi a régi világból való, és helytelenítené az amerikai öltözetet. Gyorsan pakolt, vaktában, csak behajította a ruhákat és tisztálkodó szereket az ütött-kopott bőröndbe. Rémülten meredt a vonatmenetrendre. Két napig nem volt semmilyen járat. Báját kihasználva képes lenne szerezni fuvart valakitől, de az azt jelentené, hogy egy autó kis légterébe zárva kellene hosszú időt eltöltenie. Mégis ez lenne két rossz közül a kisebbik. Férfias nevetést hallott, mély volt és gúnyos, és a tulajdonosa jól szórakozott. Megpróbálnál elfutni előlem, kicsim? Raven belesüppedt az ágyba, a szíve hevesen vert. A férfi hangja fekete bársony volt, önmagában is fegyver. Ne áltassa magát, nagymenő. Turista vagyok, jövök-megyek. Erősítette a lelkét, hogy nyugodt maradjon, még akkor is, ha közben a férfi ujjainak simogatását érzi az arcá n. Hogyan csinálja? Csak egy leheletnyi cirógatás, de még a lábujjaiban is hat. És merre veszed az irányt? Mikhail lustán nyújtózkodott, a teste felüdült az alvástól, a lelke még élőbb érzésekkel töltődött. Élvezte a szócsatát a lánnyal. Messze öntől és a bizarr játékaitól. Talán Magyarországra. Mindig is el akartam látogatni Budapestre. Kis hazudós. Úgy gondoltad, hogy hazarohansz az Államokba. Sakkozol? Raven pislogott a különös kérdésen. Sakk?, ismételte. Az, hogy a férfi mulatott rajta, egyre jobban bosszantotta. Sakk. Igen. Tudsz? Persze. Játssz velem! Most? A lány nekiállt befonni rengeteg haját. Volt valami megnyerő a férfi hangjában, s az megigézte. Felgyorsította a szívverését, és megijesztette. Előbb táplálkoznom kell. És te is éhes vagy. Érzem, hogy fáj a fejed. Menj le vacsorázni, és találkozunk tizenegy órakor. Semmiképpen. Nem fogok randevúzni önnel.
Félsz. A mondat merő gúny volt. A lány felnevetett, és a hang elborította vággyal a férfi testét. Lehet, hogy időnként buta dolgokat csinálok, de nem vagyok ostoba. Mondd meg a neved! Ez parancs volt. Raven érezte is a kényszert, hogy engedelmeskedjen. Próbálta a gondolatait kiüresíteni és olyan tisztává tenni, mint egy letörölt tábla. Az erőlködés fájt, szúró nyilakat lőtt a fejébe, és összeszorította a gyomrát. Nem fogja elvenni, amit nem akar odaadni magától. Miért harcolsz ellenem, ha tudod, hogy én vagyok az erősebb? Csak kínzod és kifárasztod magad, a végén pedig mégis én fogok győzni. Tudom, hogy megfizeted az árát, hogy képes legyél így kommunikálni. Nekem pedig túl nagy hatalmam van ahhoz, hogy kikényszerítsem az engedelmességedet. Miért kell kényszeríteni, hisz magamtól is megtenném, ha egyszerűen kérne rá. A lány megérezte a férfi zavarodottságát. Sajnálom, kicsim. Hozzá vagyok szokva, hogy ilyen úton jutok hozzá a legkisebb erőfeszítéssel. Még az udvariasság árán is? Néha alkalmasabb így. A lány belebokszolt a párnába. Mellőzhetné az arroganciáját. Egyszerűen csak azért, mert ilyen erőt birtokol, még nem kellene fitogtatnia. Elfelejted, hogy a legtöbb emberi lény észre sem veszi, hogy én késztettem valamire. Ez nem mentség arra, hogy figyelmen kívül hagyja a szabad akaratot. És nemcsak nyomást gyakorol, de megköveteli a feltétlen szolgálatkészséget. Ez még rosszabb, bárányokká alacsonyítja a többieket. Nem ez áll közelebb az igazsághoz? Rendre utasítasz. Éle volt a mondatnak, mintha minden férfi gúnya sűrűsödött volna benne. Engem ne próbáljon meg kényszeríteni semmire. Ezúttal fenyegetés, csöndes versengés lappangott a férfi hangjában. Én nem próbálni fogom, kicsim. Biztosíthatlak, ki tudom erőszakolni az engedelmességedet. A tónusa lágy, de könyörtelen. Olyan, mint egy elkényeztetett gyerek, aki követeli a játékát. A lány felállt, háborgó gyomrához ölelte a párnát. Lemegyek vacsorázni, elkezdett hasogatni a fejem. Áztassa a fejét vödörbe, és hűtse le magát. Nem hazudott, a férfi elleni harc közben kifejtett erőfeszítés túl sok volt neki, és
megbetegítette. Óvatosan megcélozta az ajtót, mintha attól tartana, hogy a férfi megállítja. Úgy érezte, biztonságosabb lenne emberek között lennie. A neved, kérlek, kicsim. A kérés ünnepélyes udvariassággal hangzott. Raven minden eddigi ellenére elmosolyodott. Raven Whitney. Szóval, Raven Whitney, egyél és pihenj. Tizenegy órakor jövök a sakkpartink miatt. A kapcsolat hirtelen megszakadt. Raven lassan kiengedte a lélegzetét, tudatában volt, hogy megkönnyebbülést kéne éreznie, és nem megfosztottságot. Csábító vonzerő volt a hipnotikus hangban, a férfias nevetésben, a beszélgetésükben. Ugyanannak a magánynak a fájdalmát érezte, mint a férfi. Nem engedte meg magának, hogy a testére gondoljon, milyen élővé vált ujjainak érintésétől. Égett. Akarta. Vágyott rá. Pedig csak a gondolatai által érintette. Ez több volt, mint fizikai vágy, ez valami mély, elemi erő volt, amit nem tudott pontosan megnevezni. A férfi a lelke belsejét érintette. A vágyával, a sötétségével. Rettenetes vadászó magányával. Ő is vágyott rá. Valaki, aki megérti, milyen egyedül lenni, félni, megérinteni egy másik lényt, félni túl közel kerülni hozzá. Kedvelte a hangját, a régi világot idéző eleganciáját, buta férfiönteltségét. Akarta a tudását, a képességét. A keze reszketett, ahogy kinyitotta az ajtót, belélegezve a folyosó levegőjét. A teste újra az övé volt, könnyen, kecsesen mozgott, engedelmeskedett neki. Lefutott a lépcsőn, és belépett az ebédlőbe. Jó néhány asztal foglalt volt, bizonyosan több, mint előző este. Raven általában kerülte a zsúfolt helyeket, amennyire tehette; szerette, ha nem kellett azon aggódnia, hogyan védje meg magát a váratlan érzelmi hullámoktól. Most mély lélegzetet vett, és besétált. Jacob üdvözlő mosollyal felnézett, felállt, arra várva, hogy csatlakozik az asztaltársaságukhoz. Raven kényszerítette magát, hogy visszamosolyogjon, mintha nem tudná, hogy néz ki: ártatlan, szexi, elérhetetlen. Átszelte a szobát, üdvözölte Shellyt, és bemutatkozott Margaret és Harry Summers-nek. Amerikaiak. Próbálta nem mutatni az ijedelmét. Tudta, hogy a fényképe mindenféle újságokban megjelent, sőt még a tévében is a legutóbbi gyilkossági nyomozás során. Nem akarta, hogy felismerjék, nem akarta újra átélni a borzalmas rémálmokat, amiket a romlott és eltévelyedett lelkű gyilkos okozott benne. Ez a rémületes dolog nem is lenne vacsorához illő téma. - Foglaljon helyet, Raven. - Jacob előzékenyen kihúzta neki a magas támlájú széket.
Óvatosan elkerülve, hogy a bőrük összeérjen, Raven leereszkedett a székre. Maga a pokol volt számára a közelség ilyen sok emberrel. Mint egy védtelen gyereket, elborították a tobzódó érzelmek. Régebben szinte megőrült ettől, majd megtanult védekezni, és pajzsot vont maga köré. Néha ez is kevés volt, ha a fájdalom, a bánat túl koncentrált volt, vagy ha valaki fizikailag is megérintette. Vagy ha nagyon beteg, gonosz ember jelenlétében volt. Most a körülötte folyó beszélgetésben, amikor mindenki láthatóan jól érezte magát, Raven mégis túlterheltséget érzett. Mintha üvegdarabok hasogatnák a koponyáját, a gyomra ellenkezve forgott. Nem volt képes egy falatot sem enni. Mikhail belélegezte az éjszakai levegőt. Lassan mozgott, át a kisvároson, kereste, amire szüksége volt. Asszony nem lehet. Nem tudná megérinteni egy másik asszony testét. Veszélyes lett volna most, ilyen félelmetes szexuális felfűtöttségben, közel az átváltozás veszélyéhez. Elveszthetné az önuralmát. Így férfinak kell lennie. Könnyedén mozgott az emberek között. Visszaköszönt annak, aki ismerte. Köztiszteletben állt, felnéztek rá. Egy fiatal férfi mögé kúszott, aki jó fizikai állapotban volt. A szaga egészségről beszélt, erei duzzadtak az életerőtől. Egy rövid, könnyed beszélgetés után Mikhail lágyan kimondta a parancsot, barátságosan a fiú vállára tette a karját, és a sötét árnyékban lehajtotta rá sötét fejét, és alaposan belakmározott. Óvatos volt, és érze lmeit szigorúan uralma alatt tartotta. Kedvelte ezt a fiatal fiút, ismerte a családját is. Nem követhet el hibát. Ahogy felemelte a fejét, elérték a gyötrelem hullámai. Raven. Öntudatlanul kereste a kapcsolatot vele, gyengéden megérintette a lelkét, biztosítva magát, hogy a lány is érzi vele a kapcsolatot. Sietve befejezte a dolgát, kiengedte a fiatal férfit a kábulatból, újra beszélgetésbe elegyedtek, barátságosan nevetgéltek, nyugodtan kezet rázva elváltak, kicsit megtámasztva a fiút egy enyhe szédülés miatt. Mikhail kinyitotta a lelkét Raven felé, felfűzte a kettejük közötti fonalat, és követte, hogy megtalálja a lányt. Évekkel ezelőtt - érzékei most rozsdásak voltak - csinált ilyet, hogy képes volt „látni” is, amit akart. Raven két pár társaságában egy asztalnál ült. Kívülről nézve gyönyörű volt és komoly. De ő jobban ismerte. Érezte zavarodottságát, szüntelen
fejfájását, vágyát, hogy felugorjon és elrohanjon mindenkitől. Ragyogó zafírszeme riadt, sápadt arcán árnyékok. Feszültség. Lenyűgözte, hogy milyen erős. És akkor a mellette ülő férfi Raven felé hajolt, mélyen a szemébe nézett, arcán nyers mohóság, a szemében vágyakozás. - Jöjjön, sétáljon velem egyet, Raven - javasolta, és a keze az asztalról a lányra kúszott, és a térde fölött megpihent. Hatására Raven fejfájása nyomban felerősödött, összeszorult a gyomra, a szemébe mintha beleszúrtak volna. Elrántotta a lábát Jacob kezétől. A démonok feltámadtak, kitörtek, szabadon. Mikhail soha nem tapasztalt még ilyen őrjöngő dühöt. Elborította, részévé vált. Hogy bárki megérintheti a lányt így, ilyen oktalan módon, anélkül hogy tudná, mit okoz ezzel! Hozzáérhet, pedig olyan védtelen és sebezhető. Az az ember túl messzire ment azzal, hogy rátette a kezét. Átszáguldott az égen, a hideg levegő megsokszorozta őrjöngését. Raven érezte a férfi hatalmának erejét. A szoba levegője megsűrűsödött, kint szél kerekedett, vadul csapkodott. Ágakat vert a falhoz, csörömpöltek az ablakok. Néhány pincér összeütközött, ijedelemmel figyelve a kinti feketeséget, a hirtelen csillagtalanná vált éjszakát. A szoba váratlanul, furcsán csendes lett, mintha mindenki, együttesen visszatartotta volna a lélegzetét. Jacob nehezen lélegzett, mindkét kezét a torkához emelte, mintha erős, fojtogató ujjakkal küszködne. Az arca vörösre vált, majd márványos lett, a szeme kidülledt. Shelly sikított. Egy fiatal pincér futott segíteni a fuldoklónak. Az emberek felálltak, nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák, mi történik. Raven nyugalmat erőltetett karcsú testére. Túlfűtött érzelmek rohanták meg ahhoz, hogy közben tétlen maradjon. Engedje el! Csönd volt a válasz. A pincér Jacob mögött reménytelenül küzdött a megmentési manőverben. Jacob a térdére esett, ajka elkékült, szeme kifordult a helyéből. Kérem, könyörgöm önnek, kérem. Engedje el. Az én kedvemért. Jacob hirtelen belélegzett, kínlódva és élesen, borzasztó hörgő hang kíséretében. Nővére és Margaret Summers lekuporodott hozzá, könnyekkel a szemükben. Ösztönösen Raven is felé mozdult. Meg ne érintsd! A parancs határozott volt, bármilyen mentális erősítés nélkül is ijesztőbb, mint amikor engedelmességet követelt. Raven viaskodott az érzelmekkel, mindenkiét érezte a teremben. Jacob félelmét és rémületét. Shelly aggodalmát, a vendéglős rettegését, minden
amerikai döbbent reakcióját. Elárasztották, rontva egyébként is oly törékeny állapotát. De itt volt ő mindent felemésztő őrjöngésével, az érzés tűkkel szurkálta a lány fejét. A gyomra felemelkedett, összeszorult, Raven csaknem kétrét görnyedt, és kétségbeesetten nézett a toalett felé. Ha bárki megérinti, hogy megpróbáljon segíteni neki, lehet, hogy beleőrül. - Raven. - A hang meleg, érzéki, dédelgető volt. A nyugalom szigete a tomboló viharban. Fekete bársony. Gyönyörű. Csillapító. Kíváncsi csend töltötte meg az ebédlőt, amint Mikhail lendületesen megjelent. Könyörtelen önteltsége a totális uralom levegőjét árasztotta. Magas volt, sötét, acélos izomzatú, és különösen a szeme, energiától égő szeme a sötétségével és az ezer titkával volt az, ami azonnal magára vonta a figyelmet. Ezek a szemek megigéztek, hipnotizáltak, miként az erő is a hangjában. Célirányosan mozgott, sietősen hessegette el a pincéreket az útjából. - Mikhail, micsoda öröm, hogy csatlakozik hozzánk - hápogott a fogadósné meglepetten. Az asszonyt egy pillantásra sem méltatta, szeme átfutott pirospozsgás személyén. - Ravenért jöttem. Randevúnk van ma este - jelentette ki lágyan, zsarnokian, és senki sem merészelt vitába szállni vele. - Kihívott egy sakkpartira. A fogadósnő bólintott, miközben elmosolyodott. - Érezzék jól magukat. Raven megbillent, a gyomrára szorította a kezét. Zafírszín szeme hatalmas volt, ahogy a közeledő felé fordította arcát. A férfi odaért mellé, mielőtt megmozdulhatott volna, és kinyújtotta érte a kezét. - Ne! - A lány becsukta a szemét, megrémülve az érintésétől. Már így is túlterhelt volt, nem lenne képes elviselni a férfiból áradó túlfűtött érzelmeket. Mikhail nem tétovázott, megfogta a lányt és a mellkasához szorította. Az arca gránitkemény volt, amint magával ragadta és kivitte a szobából. Mögötte sustorgás támadt. Raven feszülten várta a támadást az érzékei ellen, de a férfi bezárta lelkét, és csupán karjának hatalmas erejét érezte. Vitte őt az éjszakában, könnyedén, nesztelenül mozgott, mintha nem is érezné a súlyát. - Lélegezz, kicsikém, az segít. - Öröm csendült hangja melegében. Raven úgy tett, ahogy javasolta, túl kimerült volt ahhoz, hogy harcoljon. Azért jött erre a vadregényes, elhagyatott helyre, hogy kipihenje magát,
ehelyett még jobban kimerült. Óvatosan kinyitotta a szemét, felnézett a férfira hosszú szempillái alól. A haja a kávé sötétbarna árnyalatát idézte, szinte fekete volt, a tarkóján összefogva. Az arca egyszerre volt angyali és ördögi, erő és szilárdság jellemezte: érzéki, egyben kegyetlenséget is sejtető száj, gengszterszeme vulkáni kő, fekete jég, színtiszta fekete mágia. Raven nem tudott olvasni benne, nem érezte érzelmeit sem, és nem hallotta a gondolatait. Ilyen sosem történt vele azelőtt. - Tegyen le. Bután érzem magam, ahogy hurcol, mint egy kalóz. - A férfi hosszú léptekkel az erdő mélye felé vitte. Ágak hintáztak, bozót zörrent. A lány szíve félrevert. Teste megfeszült, a férfi vállának nyomódott, harcolt ellene, kilátástalanul. A férfi szeme birtoklón tapadt az arcára, a lépte nem változott, és nem válaszolt. Lealacsonyító volt, olyannyira nem akarta észrevenni a küzdelmét. Raven egy sóhajjal megadóan visszaejtette fejét a vállára. - Most elrabol vagy megment? Erős fehér fogak villantak rá, egy ragadozó mosolya; a férfi jól szórakozott. - Talán mindkettő. - Hova visz? - A lány odanyomta a kezét homlokához, nem akart csatázni, sem mentálisan, sem fizikailag. - Az otthonomba. Randevúnk van. A nevem Mikhail Dubrinsky. Raven megdörzsölte a halántékát. - A ma este nem igazán megfelelő. Úgy érzem... - Elhallgatott, amint megpillantott egy mozgó árnyékot, ami az útjukat keresztezte. A szíve majd' megállt. Körülnézett, sóhajtott egy rövidet, majd még egyet. Megragadta a férfi vállát. - Tegyen le, Dubrinsky! - Mikhail - javította ki a férfi, de nem lassított. Mosoly jelent meg a szája sarkában. - Látja a farkasokat? A lány érezte a közömbös rándulást széles vállán. - Csak nyugalom, kicsikém. Nem bántanak minket. Ez az ő otthonuk, ahogy az enyém is. Megértjük egymást, és békében élünk egymás mellett. Valahogy a lány hitt neki. - És ön bántani fog? - A kérdés megadó volt, tudnia kellett. A sötét szempár újra megpihent az arcán, elgondolkodón, ezer titkot rejtve, félreérthetetlen birtoklással.
- Nem az a férfi vagyok, aki bántana egy asszonyt, úgy, ahogyan te képzeled. De abban biztos vagyok, hogy a kapcsolatunk nem lesz mindig felhőtlen. Te szeretsz ellenkezni velem - válaszolt olyan őszintén, ahogy tellett tőle. A nézésétől a lánynak az az érzése támadt, mintha valóban hozzá tartozna, minta jogot formálhatna rá. - Jacobot csúnyán elintézte, ugye, tudja. Csaknem megölte. - Ne védelmezd, kicsim. Élni hagytam a te kérésedre, de az sem lett volna baj, ha befejezem, amit elkezdtem. Élvezetes lett volna. Egyetlen férfinak sincs joga rátenni a kezét Mikhail asszonyára és bántani őt, ahogy az az emberi lény tette. A férfi képtelen volt tehetetlenül nézni, hogy bárki fájdalmat okoz Ravennek. Nem hajlandó felmenteni a bűnéért. - Ne mondja ezt. Jacob ártalmatlan. Vonzódik hozzám - próbálta mentegetni kedvesen a lány. - A nevét se ejtsd ki előttem. Megérintett, rád tette a kezét - szakította félbe hirtelen a férfi. Épp az erdő közepén jártak, amely vad volt és szelídítetlen, mint a farkasok körülöttük. A férfinak még csak a lélegzésén sem érződött, hogy mérföldek óta cipeli a karjában. Fekete szeme könyörtelen volt, ahogy az övébe nézett. - Fájdalmat okozott neked. A lánynak elszorult a torka, amikor a férfifej az övéhez közelített. A szája centiméterekre volt csak, érezte meleg lélegzetét a bőrén. - Ne ellenkezz velem, Raven. Az az ember megérintett téged, és megbántott, nem látok okot létezésének jogosságára. A lány szeme a kemény, kérlelhetetlen arcvonásokra szegeződött. - Ugye, nem gondolja komolyan? - Nem akarta érezni a szavai miatt benne szétáramló melegséget. Jacob megsértette őt, az okozott fájdalom szinte az őrületbe kergette, elakasztotta a lélegzetét, és ezt Mikhailon kívül senki sem vette észre. - Halálos komolyan. Folytatta útjukat hosszú, mérföldes lépteivel. Raven csendes volt, próbálta összerakni a kirakós játékot. Ismerte az ördögöt, átitatódott vele, üldözte is, az obszcén, züllött elméjű sorozatgyilkosokat. Ez az ember hétköznapi módon beszélt a gyilkolásról, mégsem érezte benne az ördögöt. De érezte, hogy veszélyben van, halálos veszélyben Mikhail Dubrinsky miatt. Egy férfi határtalan hatalommal, eltelve erejével, egy férfi, aki úgy hitte, hogy jogot formálhat rá. - Mikhail? - Vékony alakja reszketni kezdett. - Vissza akarok menni.
A sötét szempár az arcára vándorolt újra, észrevéve az árnyékokat, a félelem habozását a kék pillantásban. A lány szíve dörömbölt, karcsú teste reszketett a karjaiban. - Visszamenni, de hova? A halálba, az elszigeteltségbe? Semmi közös nincs benned azokkal az emberekkel, csak velem. Visszamenni nem megoldás. Előbb vagy utóbb már nem leszel képes megfelelni az elvárásaiknak. Folyamatosan kitépnek egy darabot a lelkedből. Sokkal nagyobb biztonságban vagy, ha én gondoskodom rólad. A lány mellkasa összeszorult, csapdában érezte magát bőre forróságában. A férfi erősebben szorította, a szeme egyszerre sugárzott meleget és hideget. - Nem tudsz harcolni ellenem, kicsim. - Vissza akarok menni, Mikhail. - Igyekezett, hogy a hangja nyugodtan csengjen. Nem volt benne biztos, hogy igazat mond. A férfi ismerte őt. Ismerte az érzéseit, hogy megfizette az árát különös képességének. A vonzalom közöttük túl erős volt, alig tudott világosan gondolkodni. A ház felderengett - sötét, ijesztő, nagydarab sziklák összedobálva. A lány ujjai idegesen kaparásztak a bőrén. Mikhail érzékelte, hogy ez a mozdulat öntudatlan; árulkodó gesztus volt számára. - Biztonságban vagy velem, Raven. Senkinek és semminek nem hagyom, hogy ártson neked. A lány idegesen nyelt egyet, amikor Mikhail kinyitotta a nehéz vasajtót, és nekivágott a lépcsőnek. - Legfeljebb önmagának. Mikhail megborzolta állával a selymes hajat, érezve a lökést a teste közepében. - Üdvözöllek otthonomban - mondta lágyan, szavai beburkolták a lányt, mint a tűz fénye vagy a nap sugara. Nagyon lassan, kelletlenül hagyta, hogy a lány lába a küszöböt érintse. Mikhail utolérte, hogy kinyissa neki az ajtót, majd visszalépett. - Szabad akaratodból lépsz be a házamba? - kérdezte ünnepélyesen, a szeme égette a lány arcát, majd megpihent lágy ajkán, mielőtt visszatért hatalmas kék szeméhez. A lány ijedt volt, ezt könnyen leolvasta arcáról, egy rabul ejtett, vad állatka volt, aki bízni akarna benne, de képtelen rá, a szabadba akarna menekülni, mert sarokba szorították, harcolni akarna az utolsó lélegzetig. Olyannyira kívánta a férfi a nőt, mint a nő a férfit. Megérintette az ajtófélfát.
- Ha nemet mondok, visszavisz a fogadóba? - Miért is akar vele lenni, holott tudja jól, hogy veszélyes? Nem erőszakoskodott vele, elég tehetséges volt maga is, hogy ezt tudja. A férfi magányos, büszke, ám a szeme az iránta érzett vágytól égett. Nem válaszolt a lánynak, nem próbálta meggyőzni, csak csendben állt és várt. Raven lágyan sóhajtott, tudta, hogy legyőzetett. Azelőtt sosem ismert egyetlen emberi lényt sem, akivel akár csak leülni és beszélgetni akart volna, nemhogy megérinteni, anélkül, hogy annak gondolatai és érzelmei le ne taglóznák. Most, itt, ennek már önmagában megvolt a vonzereje. Átlépett a küszöbön. Mikhail megérintette a karját. - Szabad akaratodból, mondd ki. - Szabad akaratomból - mondta a lány, és belépett a házba. Szempillái megrebbentek. Raven nem vette észre a szilaj örömöt, ami a férfi sötét, finom metszésű arcán felvillant. Második Fe jezet A nehéz ajtó véglegesen, tompa döndüléssel csapódott be Raven mögött. A lány reszketett, idegesen dörzsölte a karját. Mikhail meleg köpenybe burkolta, érezhette benne erdőre emlékeztető, férfias illatát. A férfi keresztülvágott a márványfolyosón, hogy kinyissa a könyvtár ajtaját. Pár perc múlva már ropogott a tűz. A kandalló közelébe helyezett egy széket, antik, meglepően jó állapotú, magas háttámlájú, puha párnás darabot. Raven tiszteletteljesen nézett körül. A hatalmas szobát gyönyörű, mozaikos faparketta borította. Három falát a padlótól a mennyezetig könyvespolc fedte, telezsúfoltan könyvekkel, a legtöbb bőrkötésű és sok meglehetősen régi volt. A kényelmes székek között kicsi asztalka állt, szintén antik darab, tökéletes állapotban, rajta márvány sakktábla kézzel faragott figurákkal. - Idd ezt meg! A lány majdnem kiugrott a bőréből, amikor Mikhail hirtelen feltűnt a háta mögött a kristálypohárral. - Nem iszom alkoholt. A férfi mosolyától a szíve gyorsabban kezdett verni. Mikhail érzékeny szaglószerve ezt már rég kiderítette a lányról.
- Ez nem alkohol, hanem gyógynövénykeverék a fejfájásod ellen. Figyelmeztető jelzés futott át a lányon. Őrültség itt lennie. Olyan, mintha egy vad tigrissel közös ketrecbe zárva próbálna pihenni. A férfi bármit megtehetne vele, és senki sem jönne, hogy segítsen. Ha elkábítaná... Elutasítóan megrázta a fejét. - Köszönöm, nem kérem. - Raven - a férfi hangja mély volt, gondoskodó, hipnotikus. Engedelmeskedj. A lány meglepetten érezte, hogy ujjai a pohárra kulcsolódnak. Küzdött a parancs ellen, s ettől a fejében azonnal lüktetni kezdett a fájdalom, annyira, hogy felkiáltott. Mikhail mellette termett, fölé magasodott, és ujjait az övé köré zárta a pohár fölött. - Miért harcolsz ellenem egy ilyen apróság miatt? A lánynak könnyek égették a torkát. - Miért kényszerít? A férfi felemelte az állát. - Mert fájdalmaid vannak, és segíteni szeretnék. A lány szeme elkerekedett a döbbenettől. Ez ilyen egyszerű lenne? Fáj valamije, és a férfi segíteni tudna rajta? Valóban ilyen védelmező volna vele, vagy csak élvezi, hogy kérkedhet az erejével? - Én akarom eldönteni. Így kívánja meg a szabad akarat. - Látom a fájdalmat a szemedben, érzem a testedben. Tudva, hogy képes vagyok segíteni rajtad, szerinted engednem kéne, hogy tovább kínozd magad csak azért, hogy valamit bebizonyíthass? - Őszinte zavarodottság volt a férfi hangjában. - Raven, ha bántani akarnálak, nem kellene drogokhoz fordulnom. Engedd meg, hogy segítsek. - Hüvelykujja pehelykönnyűn cirógatta a bőrét, érzékien kirajzolva a pulzáló eret a nyakán, állkapcsának finom vonalát, telt alsó ajkát. A lány lezárta szemét, hagyta, hogy a férfi a szájához e melje a poharat és leöntse torkán keserédes tartalmát. Úgy érezte, mintha az életét tette volna a kezébe. Túlságosan sok birtoklási vágy volt az érintésében. - Nyugodj meg, kicsim - suttogta a férfi lágyan. - Mesélj valamit magadról. Hogy van az, hogy képes vagy hallani a gondolataimat? - Erős ujjai ritmusosan masszírozni kezdték a lány halántékát. - Mindig is képes voltam rá. Amikor kicsi voltam, úgy képzeltem, ezzel mindenki így van. Pedig rettenetes volt megtudni mások érzéseit, a titkaikat. A nap minden percében hallottam és érzékeltem ezeket.
Raven korábban sosem beszélt az életéről, gyerekkoráról senkinek, különösen nem egy idegennek. De Mikhailt nem is érezte idegennek. Önmaga részének tűnt. Lelke hiányzó felének. Fontos volt, hogy ezeket elmondja neki. - Apám úgy gondolta, hogy torzszülött démoni gyermek vagyok, és még az anyám is tartott tőlem egy kicsit. Megtanultam, hogy sose érintsek meg senkit, még ha tömegben vagyok sem. Hogy legjobb nekem egyedül, egy magányos helyen. Így tudtam megőrizni az épelméjűségemet. Ragyogó fogak villantak a feje fölött, a ragadozó fenyegetése. A férfi szeretett volna egyedül maradni pár percig a lány apjával, és megmutatni neki, milyen egy igazi démon. Érdekesnek találta, és meg is ijesztette, hogy a lány szavai ennyire ki tudják hozni a sodrából. Felbőszítette a gondolat, hogy Raven ilyen hosszú ideig egyedül volt, szenvedett a magányosságtól és a fájdalomtól, pedig ő is a világon volt. Miért is nem kereste már korábban? És miért nem szerette és dédelgette őt az apja, ahogyan tennie kellett volna? A férfi keze csodát tett vele, ujjai erősek, hipnotikusak voltak, halántékáról lecsúsztak a nyakszirtjére. - Néhány évvel ezelőtt egy férfi családokat, kisgyerekeket ölt meg. Én éppen egy a főiskolán megismert barátomnál laktam, és amikor ha zaértem a munkából, mindannyiukat halva találtam. Amikor bementem a házba, éreztem a gonoszt, ismertem a gondolatait. Megbetegített, ahogy a szörnyű dolgok újra és újra felidéződtek a fejemben, de képes voltam a gyilkos nyomára jutni és végül elvezetni hozzá a rendőrséget. A férfi keze lecsúszott a vastag, hosszú fonaton, kivette belőle a csatot, és belefúrva ujjait a szoros copfba, kibontotta a selymes hajtömeget, amely még nedves volt az órákkal ezelőtti zuhanyozástól. - Hányszor csináltál ilyet? Tudta, hogy a lány kihagyott dolgokat. A borzalom és a fájdalom részleteit, azoknak az arcát, akiknek segített, ahogy figyelték, amit tett, sokkoltan, elbűvölten, vagy visszautasítón. A férfi látta ezeket a részleteket, belelátott a lelkébe, olvasott az emlékeiben, egyre jobban megismerve az igazi természetét. - Négyszer. Négy gyilkost követtem. A legutóbbi alkalommal szétestem tőle. Annyira beteges, annyira gonosz volt. Tisztátalannak éreztem magam, mintha sosem tudnám kiirtani a gondolataimból. Abban a reményben jöttem ide, hogy békét találok. Eldöntöttem, hogy soha többé nem végzek ilyen munkát.
Mikhail egy pillanatra lehajtotta a fejét és becsukta a szemét, hogy lecsillapodjon. Belenézett a lány szívébe, lelkébe, hogy megismerje a titkait és megláthassa, milyen szelíd, könyörületes, bátor és gyengéd. Azoknak a dolgoknak, amelyeket fiatal korában átélt, soha nem kellett volna megtörténnie. Várt addig, amíg már nyugodtan tudott megszólalni. - És ez a fejfájás mindig elővesz, amikor használod a telepatikus képességedet? - A lány komoly fejbólintására folytatta. - Mégis, amikor meghallottál engem védtelenül, egyedül a fájdalmammal, összekapcsolódtál velem, tudván, hogy ilyen árat fogsz érte fizetni? Hogyan magyarázhatná el ezt? A férfi olyan volt, mint egy megsebzett állat, annyira erős fájdalmat sugárzott, hogy a könny patakokban folyt az arcán. A férfi magányossága az övé volt. Az elszigeteltsége szintén. És megérezte: arra az elhatározásra jutott, hogy véget vet az életének. Ezt nem hagyhatta, nem számított, milyen ára lesz. Mikhail lassan engedte ki a lélegzetét, megdöbbentette, sokkolta a lány személyisége, az adni tudása. A lány habozott, hogyan öntse szavakba, miért próbált akkor segíteni, de a férfi tudta, hogy adni másoknak, ez az ő igazi természete. Sőt azt is tudta, hogy a hívása azért volt olyan erős a lány számára, mert valami mély hiányérzet őbenne a lányért kiáltott. Mikhail beszívta az illatát, a testébe zárta, élvezte a látványát, a jelenlétét az otthonában, selymes hajának érintését, lágy bőrét az ujjai alatt. A tűz lángja kékre festette a lány fekete haját. Vágy csapott a testébe, erős, sürgető és fájdalmas, s a férfi felderült a tényen, hogy képes így érezni. Mikhail átült a kisasztal másik oldalára, a szeme lustán és birtoklón vándorolt a lány csábító, telt idomain. - Miért öltözöl férfiruhába? - kérdezte. A lány lágyan, dallamosan felkacagott, szeme csibészesen csillant. - Mert tudtam, hogy bosszantani fogja. A férfi hátradöntötte a fejét és felnevetett. Igazi, őszinte, önfeledt nevetéssel. Boldogságot érzett, szenvedély kavargott benne. Nem tudott visszaemlékezni hasonlóra, de az érzései erősek és körvonalazottak voltak, édes fájdalmat keltettek a testében. - Muszáj bosszantani engem? A lány felvonta szemöldökét, észrevéve, hogy a fejfájása teljesen elmúlt. - Inkább csak olyan könnyű - incselkedett Raven. A férfi közelebb hajolt. - Tiszteletlen asszony. Olyan veszélyes, akarod mondani.
- Hm, talán az is, persze. - Kezét a hajára csúsztatta, és hátrasimította az arcából. Az önkéntelen mozdulat hihetetlenül szexi volt, odavonzotta a tekintetet tökéletes arcára, telt keblére, nyaka lágy ívére. - Szóval, milyen jó sakkjátékos is ön? - utalt szemtelenül a lány a megígért játszmára. Egy órával később Mikhail hátradőlt a székén, és figyelte a lány arcát, amint a táblát tanulmányozza. Tökéletesen koncentrált volt, rosszallóan nézett, próbálta megfejteni a számára ismeretlen stratégiát. Attól tartott, hogy a férfi csapdába csalta, de nem találta meg a trükkjét. Raven nyugodtan a tenyerére hajtotta az állát, nem sietett. Türelmes volt és alapos, eddig már kétszer is sikerült meglepnie a férfit, pusztán azért, mert az túl magabiztos volt. Szeme hirtelen elkerekedett, s óvatos mosoly jelent meg lágy ajkán. - Maga egy ravasz ördög, ugye, Mikhail? De úgy látom, meglehet, sikerült túljárnia a saját eszén. Mikhail félig lecsukott szemmel figyelte. Fogai megcsillantak a tűz fényében. - Említettem talán, Miss Whitney, mi történt azzal, aki legutóbb elég pimasz volt és legyőzött sakkban? A várbörtönbe vetették, ahol harminc évig kínozták. - Úgy hiszem, ezt már legalább kétszer elkövethette - ugratta a lány, miközben a szeme egy pillanatra sem szakadt el a sakktáblától. A férfi élesen szívta be a levegőt. Nagyon jól érezte magát a lány társaságában, a tökéletes elfogadottságot érezte. Raven nyilvánvalóan halandónak gondolja, hatalmas telepatikus erővel megáldva. Mikhail az asztal fölött lustán átnyúlva megtette a következő lépését, és nézte, ahogy derengeni kezd a lány szemében az elkerülhetetlen vég. - Úgy hiszem, hogy ez egy sakk- matt - mondta nyájasan. - Tudnom kellett volna, hogy aki az erdőben farkasokkal körülvéve sétálgat, annak nagyon csavaros észjárása van - mosolygott fel rá a lány. Nagyszerű játszma volt, Mikhail. Igazán élveztem. Raven visszasüppedt a párnás székbe. - Tud beszélni az állatokkal? - kérdezte kíváncsian. A férfi szerette itt látni az otthonában, ahogy a tűz kék színűre festi a haját, ahogy az árnyékok ragaszkodón csüngnek az arcán. Minden porcikáját emlékezetébe véste, elő tudta idézni, ha becsukta a szemét, a kép ott volt előtte élesen: a magasan ülő, finom arccsont, a kis orr és a buja száj.
- Igen - válaszolta az igazsághoz hűen; nem akarta, hogy hazugság állhasson közéjük. - Meg tudta volna ölni Jacobot? Gyönyörű a szempillája, figyelemfelkeltő, gondolta a férfi. - Csak óvatosan azzal, hogy mit kérdezel, kicsim - intette a lányt. Raven maga alá húzta a lábát, és ő is figyelmeztetően szólt vissza. - Tudja, Mikhail, olyan megszokottan használja az erejét, hogy már át sem gondolja, helyes-e megtennie valamit, vagy sem. - Nem volt joga, hogy megérintsen. Fájdalmat okozott neked. - De nem tudott róla. És önnek sem volt joga rá, hogy megérintsen, mégis megtette - mutatott rá a lány ésszerűen. A férfi szeme hidegen szikrázott. - Minden jogom megvolt rá. Hozzám tartozol - mondta nyugodtan és lágyan, némi neheztelő hangsúllyal. - És ennél még fontosabb, Raven, hogy én nem okoztam vele fájdalmat. Ravennek valami kaparta a torkát. Finoman megnedvesítette az ajkát. - Mikhail - a hangja tétova volt, óvatosan választotta meg a szavait -, én egyedül önmagamhoz tartozom. Önálló személy vagyok, senkinek sem a tulajdona. Egyébként pedig az Egyesült Államokban élek. Hamarosan visszatérek oda, a következő vonattal pedig Budapestre szándékozom utazni. A férfi arcán a vadász mosolya ült. A ragadozóé. Egy pillanatra a tűz vörösen megvillant, így a szeme úgy izzott, mint farkasé az éjszakában. Nem válaszolt, csak pislogás nélkül figyelte. A lány keze védekezőn a torkára simult. - Túl késő van, mennem kéne. - Hallotta önnön szívverését. Mit akar ettől a férfitól? Maga sem tudta, csak annyit, hogy újra látnia kell, és hogy ez volt a legteljesebb, legizgalmasabb éjszaka az életében. A férfi most tökéletesen mozdulatlan volt, fenyegető ebben a halálos nyugalomban. A lány lélegezet-visszafojtva várt. Félelme már fájdalmat okozott, karcsú alakja reszketett. A rettegés nem engedte sem elmenni, de maradni sem. Hirtelen mélyet lélegzett. - Mikhail, nem tudom, hogy mit akar tőlem. - A lány valójában azt sem tudta, ő maga mit szeretne. Ekkor a férfi felállt, erő és kecsesség volt a mozdulataiban. Az árnyéka hamarabb érte el a lányt, mint ő maga. Ereje hatalmas volt, de a keze gyengéd, ahogyan a lányt a lábára állította. Keze a karjára csúszott, könnyedén megpihent a vállán, hüvelykujja a pulzáló eret érte a nyakán.
Az érintés forróságot sugárzott a lány zsigereibe. Olyan kicsi volt mellette, olyan törékeny és sebezhető. - Ne próbálj elmenni tőlem, kicsikém. Szükségünk van egymásra. Sötét fejét lehajtotta, a szája megsimogatta a lány szemhéját, akinek ettől kis tűznyilak nyaldosták a bőrét. - Arra emlékeztetsz, hogy milyen élni - suttogta a férfi igézően. A szája elérte a lány szája sarkát, elektromos kisülés sistergett kettejük közt. Raven felnyúlt és megérintette a férfi állán az árnyékos vonalat, majd kezét mellkasa kemény izmaira helyezte, megkísérelve, hogy egy kis távolságot tartson kettejük között. - Hallgasson rám, Mikhail. - A hangja rekedt volt. - Mindketten ismerjük a magányosságot, az elszigeteltséget. Ez túl van minden képzelőtehetségemen, hogy ilyen közel kerülhetek önhöz, fizikailag megérinthetem, és mégsem borít el váratlan érzelmi örvény. De ezt mégsem szabad tennünk. Vidámság lopódzott a férfi sötét szemébe, az ellágyulás jele. Ujjai a lány tarkóját simogatták. - Ó, talán mégis. - Hangja fekete bársonya merő csábítás volt, mosolya nyíltan érzéki. Raven még a lábujjaiban is érezte vonzerejét. A teste csonttalanná, folyékonnyá vált, fájt a vágyakozástól. Olyan közel volt a férfihoz, hogy szinte beléolvadt, körülvette őt, beburkolta. - Nem fogok együtt aludni valakivel csak azért, mert magányos vagyok. A férfi mélyen, lágyan, vidáman felnevetett. - Ezt gondolod? Hogy azért aludnál velem, mert magányos vagy? Keze a nyakán volt újra, cirógatta, felforrósította a vérét. - Ez az, amiért szeretkezni fogsz velem. Ez! - Szája szorosan az övére tapadt. Fehér forróság. Kék lángok. A föld megmozdult és körbeforgott. Mikhail megragadta a lány karcsú testét és a magáéhoz szorította, teste követelőző volt, szája parancsoló, az érzékek birodalmába repítette. Raven csak kapaszkodni tudott belé, biztonságos kikötő volt a féktelen érzelmek viharában. Mély nyögés szakadt ki a férfi torkából, állati, vad, egy felébresztett farkas hangja. Szája lejjebb mozdult a lágy, sebezhető vonalra a lány nyakán, a szaténbőr alatt pulzáló éren nyugtatta őrjítően. Mikhail karja szorosabban fogta, birtoklón odaszegezte magához, a kettejük közötti kötés megtörhetetlen volt. Raven tűzben égett, vágy, forró selymesség a karjában, teste hajlékony, folyékony tűz. Nyugtalanul
elmozdult a férfitól, melle fájt, mellbimbója erotikusan nekifeszült a vékony kardigánnak. A férfi hüvelykujja megsimította a mellbimbóját a horgolt csipkén keresztül, forró hullámokat bocsátva a testébe, amely elgyengítette a térdét, úgy, hogy csak a férfi erős karja tartotta meg egyenesen. Mikhail szája megmozdult újra, nyelve, mint a láng nyaldosta a verőeret. Aztán a fehér-forró tűzben égető fájdalom csapott a lányra, a vágyban összecsavarodva álltak, égette a láz, sóvárgott a férfiért. A férfi szája a nyakán egyszerre szerzett örömet és okozott fájdalmat, olyan intenzív erővel, hogy nem tudta elkülöníteni az érzéseket. A férfi hüvelykujja hátrabillentette a fejét, teljesen előtárva a nyakát, szája lecsapott rá, torka úgy mozgott, mintha felfalná, táplálkozna, inna belőle. Az érzés égetett, mégis mintha önnön sóvárgását növelte volna. Mikhail suttogott valamit az anyanyelvén, és némileg megemelte a fejét, megtörte a kontaktust. Raven meleg, folyékony valamit érzett leszaladni a torkából a mellébe. Mikhail nyelve követte az útját, átsuhant mellének selymes domborulatán. Átkarolta vékony derekát, hirtelen tudatára ébredve annak, hogy a teste milyen őrült módon vár az enyhülésre. Élete párjának kell nyilvánítania ezt a lányt. A teste követeli, elhamvad érte. Raven elkapta a férfi ingét esés közben. A férfi halkan, ékesszólóan káromkodott, egyszerre az anyanyelvén és angolul, dühösen önmagára, miközben védelmezőn ringatta a lányt a karjában. - Sajnálom, Mikhail. - Raven meghökkent, megijedt a saját gyengeségétől. A szoba forgott körülötte, nehéz volt megtartania az egyensúlyát. A nyaka lüktetett és égett. A férfi lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta. - Nem, kicsim. Én voltam túl gyors. - A benne élő vadállat és az évszázados öregember egyszerre őrült meg érte, el akarta venni, ami kellett neki, de úgy, hogy a lány önként adja magát. - Olyan furcsán érzem magam, kicsit szédülök - suttogta Raven. A férfi tudta, hogy az előbb elveszítette az önuralmát, a benne levő vadállat rátette a jegyét a lányra, édes ízére éhesen. Teste tűzben égett, követelte a megkönnyebbülést. Most önfegyelem és önuralom harcolt az ösztönei ellen, és végül győztek. Mélyeket lélegze tt, odavitte a lányt a tűz mellett álló székhez. Megérdemelte az udvarlást, megérdemelte, hogy megismerje őt valójában, hogy tisztába jöjjön azzal, hogy amit érez, az vajon csak szenvedély-e, vagy szerelem, mielőtt hozzákötné magát a
férfihoz. Egy ember. Egy halandó. Ez rossz és veszélyes. Ahogy gyengéden a párnára tette, megérezte a lány kezdődő zavarodottságát. Hirtelen megfordult, jóképű arca sötét és fenyegető lett. Teste elveszítette védelmező pózát, egyszerre ijesztővé és erőteljessé vált. - Maradj - rendelkezett lágyan. Olyan gyorsan mozgott, hogy alakja elmosódott. Becsukta a könyvtár ajtaját, és a bejárati ajtó felé fordult. Egy csendes hívást küldött az őreinek. Kívül előbb egy farkas üvöltött fel, egy második válaszolt, majd a harmadik is, míg végül egész kórus hallatszott. Amikor a zaj elült, tovább várt, az arca kérlelhetetlen, kemény, mint a gránit. Köd emelkedett fel az erdő fölé, ködgomolyag. Összegyűlt, mozgott, összeállt az otthona előtt. Mikhail felemelte a karját, erre a bejárati ajtó kinyílt. A köd és pára beszivárgott, majd tócsává gyűlt, amíg az előcsarnok megtelt vele. Lassan a köd összeállt, testek pislákoltak fel belőle, majd megszilárdultak. - Miért zavartok ma éjjel? - szólította meg őket kegyesen, sötét szeme veszélyesen villogott. Egy férfi lépett előre, ujjai felesége kezébe kapaszkodtak. Az asszony sápadt volt és kimerült, előrehaladott terhes. - Tanácsodért jöttünk, és híreket hoztunk. Bent a könyvtárteremben Ravenbe félelem csapott, érzelmek hatoltak a fejébe, elárasztották, kiűzték belőle elnehezedettségét. Valaki tele volt aggodalommal, sírt, majd érezte éles fájdalmát, mint egy késszúrást. Feltápászkodott, belekapaszkodva a szék támlájába. Képek nyomultak belé. Egy fiatal nő sápadt, fehér bőrrel, hatalmas karó áll ki a mellkasából, vére patakokban ömlik, a fejét elválasztották a testétől, és valami visszataszító dolgot tettek a szájába. Rituális gyilkosság, szimbolikus, figyelmeztetés a többieknek. Egy sorozatgyilkos, itt, a béke szigetén. Raven el akarta némítani, ami belényomult, mindkét kezét a fülére szorította, mintha ezzel meg tudná akadályozni, hogy a képek bejussanak a fejébe. Egy pillanatig nem tudott lélegezni, nem is akart levegőt venni, azt akarta csak, hogy vége legyen. Vadul körülnézett, meglátott egy ajtót a jobbján, az ellenkező irányban, mint ahonnan a túláradó érzelmek jöttek. Vakon, botladozva, szédülve kibotorkált a könyvtárból, friss levegő után vágyva. Távol lenni, el a halál részleteitől és a rettenettől, ami olyan eleven a hírhozók lelkében. A félelmük és bosszúvágyuk lüktető volt. Mint a megsebzett állatok, készek arra, hogy széttépjék, széthasítsák megtorlásképpen. Miért ilyen rosszak az emberek? Ilyen erőszakosak? Nem volt válasza, nem is akarta
tudni. Néhány lépést tett a hosszú hall irányába, amikor e gy alak derengett fel előtte. Egy férfi, kicsit fiatalabb, mint Mikhail, vékonyabb, csillogó szemű, gesztenyebarna hullámos hajjal. Mosolya gúnyos és fenyegető volt, amint kinyúlt érte. A férfit hirtelen egy láthatatlan erő egyenesen mellbe vágta, hátralökte, egészen a falhoz nyomta. Mikhail felderengett, mint egy sötét, kárörvendő árnyék. Raven fölé magasodott, védelmezőn tolta maga mögé. Torokhangú morgás tört ki belőle, a szembeszegülő vadállat üvöltése. Raven érezte Mikhail rettenetes dühét, mérge bánattal keveredett, érzelmei olyan erősek voltak, hogy meg lehetett fogni a levegőben. Megérintette a férfi karját, az ujjai rákulcsolódtak vastag csuklójára, ezzel az apró érintéssel próbálta visszatartani a benne örvénylő erőszakot. A lány érezte a férfiban felgyülemlett feszültség tombolását. Mindannyian hallhatóan ziháltak. Raven észrevette, ő áll a csoport figyelmének középpontjában. Egy asszony és négy férfi. Minden szem Mikhail csuklóját fogó ujjaira irányult, mintha valami borzasztó, bűnös dolgot követett volna el. A férfi hatalmas teste megmozdult, hogy teljesen elfedje őt a vizsgálódásuk elől. Kísérletet sem tett rá, hogy lerázza magáról a lány kezét. Védelmezőn mozdult, még hátrébb nyomulva a falhoz, testük teljesen összepréselődött, elfedte a lány elől a látványt. - Védelmem alatt áll - hangzott a kinyilatkoztatás. Egy felhívás. Egy gyors, állati megtorlás ígérete. - Ahogy mi is mindannyian - szólalt meg lágyan, csillapítón a csoportbeli asszony. Raven megbillent, csak a fal tartotta meg. Düh és bánat vibrálása cikázott benne oly erősen, hogy már sikítania kellett. Panaszos, ellenkezést kifejező hangot hallatott. Mikhail azonnal hozzáfordult, karját köréfonta, beleburkolta. - Rejtsétek el a gondolataitokat és érzéseiteket - sziszegte a többieknek. - Nagyon érzékeny. Visszakísérem a fogadóba, és amikor visszatérek, megbeszéljük a nyugtalanító híreket. Ravennek nem volt igazán esélye megnézni a többieket, miközben a férfi vele együtt ellépett előttük, és egy várakozó kis autóhoz vitte a garázsba. A lány fáradtan mosolygott, a feje újra a férfi vállán nyugodott. - Nem olyannak tűnik nekem, mint akihez autó tartozik, Mikhail. Az asszonyokról való véleménye olyan ódivatú, hogy előző életében bizonyára ön lehetett „a kastély ura”.
A férfi ránézett. Látta arca sápadtságát, elidőzött a nyakán levő jelen, ami átsejlett a hosszú hajtömegen. Az igazat megvallva nem gondolta, hogy jelet hagy, de most már ott volt, a tulajdonosi bélyege. - Segíteni fogok, hogy elaludj ma este - jelentette ki. - Kik voltak azok az emberek? - kérdezte a lány, bár tudta, hogy a férfi nem akarja, hogy megkérdezze. Annyira fáradt volt, szédült is. Megdörzsölte a fejét, azt kívánva, hogy életében ez egyszer normális lenne. A férfi valószínűleg azt gondolja, hogy ájuldozós típus. Rövid csend volt. A férfi nehezet sóhajtott. - A családom. A lány tudta, hogy igazat mond, még ha nem is a teljes igazságot. - Miért követ el valaki ilyen szörnyűséget? - fordította felé az arcát. Azt várják öntől, hogy nyomába ered a gyilkosnak, hogy megállítsa? Éles fájdalom volt a hangjában, szenvedés, aggodalom. A férfi szomorúsága fájdalmas volt benne, érezte, hogy bűntudat kínozza, és vágy, hogy bosszút álljon. Mikhail átgondolta a lány kérdését magában. Ezek szerint tudja, hogy egyet az övéi közül meggyilkoltak. Valószínűleg összeszedte a részleteket valamelyikük gondolataiból. Aggódott és szenvedett a férfi miatt, de mégsem kárhoztatta. Csak egyszerűen aggódott érte. Mikhail ettől feszültségének enyhülését érezte, melegség áramlott a gyomrába. - Megpróbállak távol tartani ettől a dologtól, amennyire lehetséges, kicsim. - Senki sem aggódott még érte, a lelkiállapotáért, az egészségéért. Senki sem érzett még együtt vele. Valami mintha meglágyult, megolvadt volna benne. A lány beléivódott mélyen, szüksége volt rá. - Talán nem kellene találkoznunk néhány napig. Még soha életemben nem voltam ilyen fáradt. - A lány lehetőséget próbált neki adni a meghátrálásra. Lenézett a kezére. Valójában magának is. Sosem érezte magát még ilyen közel senkihez, mintha örökké ismerte volna, mégis meg volt ijedve attól, hogy a férfi asszonyaként felvállalja. - És nem hiszem, hogy a családja örült, hogy egy amerikai nővel látják. Mi túlságosan... robbanékonyak vagyunk együtt - fejezte be bánatosan. - Ne próbálj elhagyni. - Az autó éppen megállt a fogadó előtt. Ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, és nem tévedek, te az enyém vagy. Ez figyelmeztetés és kérelem volt egyben. Nincs ideje lágy szavakra. Szerette volna, ha igen - isten a megmondhatója, mennyire megérdemelte
volna a lány -, de a többiek várják, és felelőssége súlya egyre jobban ránehezedett. A lány felemelte a kezét, hogy megérintse a metszést az állán - finoman megcirógatta. - Ön annyira hozzászokott, hogy a maga módján intézze a dolgokat. Mosoly volt a hangjában, ahogy mondta. - El tudok aludni egyedül, Mikhail. Évek óta ezt teszem. - Ma éjjel zavartalanul, háborítatlanul és mélyen kell aludnod. Amit „láttál” az imént, kísérteni fog, ha nem segítenek neked. - Hüvelykujja megsimította a lány alsó ajkát. - Ki tudom törölni ezeket a képeket, ha kívánod. Raven érezte, hogy szeretné megtenni, feltételezve, hogy a legjobbat teszi vele. Tudta, nehéz volt számára, hogy a beleegyezését kérje. - Nem, köszönöm, Mikhail - válaszolt higgadtan. - Úgy gondolom, meg akarom tartani az összes emlékemet, jókat és rosszakat egyaránt. Megcsókolta a férfi állát, átsiklott az autó ülésén az ajtóhoz. - Tudja, nem vagyok porcelánbaba. Nem fogok összetörni attól, hogy láttam valamit, amit nem kellett volna. Korábban sorozatgyilkosokat kutattam fel - mosolygott a férfira szomorú szemmel. A férfi keményen megmarkolta a csuklóját. - Tönkre is tett téged. De most nem fog. A lány leeresztette a pilláját, elrejtve arckifejezését. - Ez nem az ön döntése. - Ha a többiek meggyőzték a férfit, hogy használja az adottságát őrült, ördögi gyilkosok üldözésére, nem fogja egyedül hagyni ebben. Hogy is tehetné? - Közel sem félsz annyira tőlem, mint ahogyan kellene - morogta a férfi. A lány egy újabb mosolyt villantott rá, megrántva a csuklóját, hogy emlékeztesse a férfit, engedje el. - Úgy gondolom, hogy tudja, ami közöttünk van, értéktelen semmivé válik, ha az ön akaratának engedelmeskedve kell tennem mindent. A férfi egy szívdobbanásnál tovább tartotta a keze fogságában, sötét, veszélyes szeme birtoklón mozdult a törékeny arcra. A lány olyan erős akaratú, félt, de mégis a szemébe nézve állta a tekintetét. Megbetegítette, az őrület szélére vitte, de üldözte az ördögöt, és megtette újra és újra. Most a férfi is egy nyomasztó árnyék a lelkének. Mikhail olvasta a gondolataiban, hogy elhatározta, segíteni fog neki, érezte az aggodalmát érte és a hihetetlen erejéért, és hogy nem tudja magára hagyni, nem akarja, hogy egyedül kelljen szembenéznie a rettenetes gyilkossal. A férfi viszont
inkább biztonságban akarta volna őt tartani az otthonában. Szinte tiszteletteljesen simította meg az arcát. - Menj, még mielőtt meggondolom magam - rendelkezett, hirtelen elbocsátva a lányt. Raven lassan sétált el tőle, próbált úrrá lenni a szédülésén. Óvatosan haladt előre, nem akarván, hogy a férfi tudja, ólomnehéznek érzi a testét, és minden mozdulat nehézséget jelent. Feltartott fejjel ment, és próbálta kiradírozni a gondolatokat a fejéből. Mikhail figyelte, amint belép a fogadóba. Látta, ahogy megdörzsöli a homlokát és a tarkóját. Még mindig szédült az általa elvett vér hiányától. Nagyon önző dolog volt részéről, méltóságán aluli, mégsem tudott megálljt parancsolni magának. Most pedig a lány megfizet érte. Fáj a feje a rá záporozó érzésektől. Az övét is beleértve. Minden emberének óvatosabbnak kell lennie, el kell rejteniük a gondolataikat. Mikhail hatalmas teste kiszállt az autóból, az árnyékok felé mozdult, érzékei felerősödtek, hogy közvetítsék neki, egyedül van-e. Permetező pára formáját öltötte magára. A sűrű ködben észrevehetetlenné vált, így könnyen tudott a lány védtelen ablaka alá szivárogni. Figyelte, ahogy belesüpped az ágyba. Arca sápadt, pillantása zavaros. Hátrasöpörte a haját, megérintve a jelét, mintha fájna. Néhány percbe beletelt, míg lerúgta a cipőt magáról, mintha túl nagy feladat lett volna számára. Mikhail várt, amíg arcra vetette magát az ágyon, teljesen felöltözve. Aludni fogsz, adta ki a parancsot, a lány engedelmességére számítva. Mikhail. A neve visszhangzott a férfi fejében, a selymes, álmos hang, csipetnyi derültséggel. Valahogyan tudtam, hogy majd a saját módján fogja intézni. A lány nem ellenkezett, saját akaratából elfogadta a segítséget, kis mosoly jelent meg lágy ajkán. Mikhail levetkőztette, karcsú testét becsúsztatta a paplan alá. Védelmet helyezett az ajtóra, erőteljes varázslattal biztosította, hogy emberei közül a legerősebb se juthasson be, és különösen ne egy szánni való halandó orgyilkos. Ugyanígy járt el az ablakokkal és minden ponttal, ahol be lehetett hatolni a szobába. Mielőtt távozott, ajkával gyengéden megsimította a lány homlokát, majd megérintette a jegyet, amit a lány nyakán ejtett. A többiek csendben várták, mikor hazaérkezett, Celeste óvatosan elmosolyodott, miközben védelmezőn nagy hasára tette a kezét. - Jól van a lány, Mikhail?
Bólintott, udvariasan fogadva az érdeklődést. Senki sem mert többet kérdezni, még ha viselkedése teljesen szokatlan volt is korábbi önmagához képest. Rátért a lényegre. - Hogyan találhatták védtelenül Noelle-t az orgyilkosok? A többiek egymásra néztek. Mikhail a szájukba rágta, hogy sose felejtsék el a legnagyobb gondossággal védeni a biztonságukat, de az évek alatt olyan könnyű volt erről megfelejtkezni. - Noelle-nek még csak két hónapos volt a kicsije. Olyan fáradt volt mindig - próbálta Celeste menteni a vétket. - És Rand? Hol volt? Miért hagyta kimerült feleségét védtelenül, míg aludt? - kérdezte Mikhail halkan, vészjóslón. Byron, az a férfi, aki hasonló bajba került korábban, kényelmetlenül megmozdult. - Ismered Randot. Állandóan a nők után fut. Elvitte a gyereket Celestehez, aztán kiment vadászni. - És elfelejtett Noelle-nek megfelelő módon védelmet nyújtani. Mikhail nem is palástolta utálatát. - Hol van most? Celeste életpárja, Eric zordan válaszolt. - Szinte megőrült, Mikhail. Alig tudtuk megfékezni, de most alszik. A gyerek is vele van, mélyen a földben. Annak gyógyító ereje segíteni fog rajtuk. - Nem kellett volna hagyni, hogy elveszítsük Noelle-t. - Mikhail elnyomta a szomorúságát; erre most nincs idő. - Eric elbírsz Randdel? - Úgy gondolom, beszélned kellene vele - válaszolta Eric őszintén. Megőrjíti a bűntudat. Majdnem nekünk támadt. - Vlad, Eleanor hol van? Ő is veszélyben lehet előrehaladott állapotában. Meg kell védenünk őt is és Celeste-et is - jelentette ki Mikhail. - Nem veszíthetjük el egyik asszonyunkat sem, és különösen nem a gyermekeket. - Már olyan közel a szülés, nem mertem engedni, hogy utazzon sóhajtott Vlad. - Biztonságban és védve van minden percben, de attól tartok, hogy ez a háború csak most kezdődik. Mikhail a sakktábla mellett dobolt ujjával. - Talán jelentőségteljes, hogy asszonyaink közül három is gyermeket vár, először ebben az évtizedben. Van néhány gyermekünk is. Ha ellenségeink valahogyan megneszelik asszonyaink állapotát, tartani fognak tőle, hogy szaporodunk és újra erősek leszünk. Mikhail ránézett a legizmosabb férfira.
- Jacques, neked nem kell gondoskodnod életpárról. - Hangja érzelmeket tükrözött, ragaszkodást, amit korábban nem érzett, nem mutatott ki, és lehetséges, hogy senki más sem volt tudatában ennek. Jacques a testvére volt. - És Byronnak sem. Ti ketten fogtok a többieknek jelezni. Pihenjetek a mélyben, táplálkozzatok a legnagyobb titokban, aludjatok a föld mélyében, és mindig a legerősebb védővarázslatot használjátok. Figyelnünk kell az asszonyainkra és biztonságban tartanunk őket, különösen azokat, akiknek gyerekük van. Ne hívjátok fel a figyelmet magatokra semmilyen módon. - Meddig, Mikhail? - Celeste szeme karikás volt, arca könnyáztatott. Meddig kell így élnünk? - Amíg megtalálom az orgyilkosokat és igazságot szolgáltatok válaszolta vadul. - Mindannyiótoknak észrevehetetlenné kell válnotok, vegyüljetek el a halandók között. Elfeledkeztetek a képességetekről, ami segíthet megmenteni az életeteket - emlékeztette őket nyersen. - Az asszonyom halandó, mégis hamarabb tudott a jelenlétetekről, mint ahogyan ti az övéről. Megérezte az el nem rejtett érzéseiteket, tud az orgyilkosokról a gondolataitokon keresztül. Erre nincs bocsánat. - Ez hogyan lehetséges? - kockáztatta meg Eric a kérdést. Halandóknak nincs ilyen képességük. - Telepatikus ereje van, és nagyon tehetségesen használja a képességét. Gyakran lesz itt nálam. Meg kell védenünk, ahogy minden asszonyunkat. A többiek zavarodott, értetlen arccal néztek. A legenda szerint csak közülük a legerősebbeknek volt ereje arra, hogy átformáljon egy halandót. Nem volt egyszerű megtenni, és nagy kockázattal járt. Évszázadokkal ezelőtt kipróbálták, amikor asszonyaik nagyon megfogyatkoztak, és más reményük nem maradt. De senki sem merészelte újra megtenni. A legtöbben úgy hitték, ez csak legenda, hogy pótolni tudják a nőket, és így távol tudják tartani a férfiakat lelkük elvesztésétől. Mikhail engesztelhetetlen, kiismerhetetlen volt, ítéleteit senki sem kérdőjelezte meg az évszázadok alatt. Elrendezte a vitákat és megvédte őket. Vadászott azokra, akik azt választották, hogy vámpírokká változnak, veszélyessé válva a halandókra és rájuk egyaránt. Erre most ez történik. Egy halandó asszonyt választ. A hír sokkoló volt, és ezt ki is mutatták. Mikhail arra kötelezte őket, hogy saját életüket háttérbe szorítsák az asszonya védelme érdekében. Ha Mikhail azt mondta, hogy a védelme alatt áll a nő, ez egyértelmű volt. Sosem mondott olyasmit,
amit nem gondolt át. Ha az asszonynak baja esik, a büntetésük halál lesz. Mikhail vad, könyörtelen és kérlelhetetlen ellenfél volt. Mikhail érezte felelősségének súlyát Noelle halálában. Ismerte Rand gyengeségét az asszonyokkal szemben. Ellenezte ugyan az együttélésüket, de nem tiltotta meg, pedig azt kellett volna tennie. Rand nem volt Noelle igazi életpárja. Ha az lett volna, akkor nem tudta volna megcsalni. Noelle, az ő gyönyörű, fiatal és vibráló testvére, örökre elveszett. Mindig is makacs volt, Randot akarta, csak mert olyan jóképű volt, s nem azért, mert megszólította a lelkét. Hazudtak egymásnak, pedig Mikhail tudta, hogy hazudnak. Végtére is az ő felelőssége, hogy Rand folytatta korábbi életét, és más asszonyoknál keresett szenvedélyt, míg Noelle veszélyesen keserű asszonnyá vált. Valószínűleg azonnal meghalt, különben Mikhailnak még mély álmában is éreznie kellett volna. Randnak nem lett volna szabad egyetlen asszonyról sem gondoskodnia. Mikhail úgy gondolta, hogy mindketten idejében megtalálják majd az igazi életpárjukat, de Noelle csak veszélyesebbé vált, és Rand csapodár viselkedése is csak rosszabbodott. Rand nem érezhetett semmit az asszonyok iránt, akikkel lefeküdt, de folytatta korábbi életét, még ha ez volt is a büntetése Noelle-ért. Mikhail lezárta a szemét egy pillanatra, engedve, hogy Noelle érzéketlen gyilkosának realitását átérezze. A veszteség elviselhetetlen volt, vad bánata jeges dühvel és halálos elszántsággal párosult. Lehajtotta a fejét. Három vérpiros könnycsepp jelent meg az arcán kendőzetlenül. A húga, a legfiatalabb az asszonyok között. Az ő hibája. Mikhail megérezte a rezgést a fejében, meleg, kellemes, mintha egy kar kulcsolódna köré. Mikhail, szüksége van rám? Raven aggódó hangja rekedt volt és álmos. Megdöbbent. Parancsa erős volt, sokkal erősebb, mint bármelyik eddigi, amit emberi lénynél használt, mégis mély bánata felébresztette a lányt. Körülnézett, figyelte a többiek arcát. Egyikük sem vette észre a mentális kapcsolatot kettejük között. Ez azt jelenti, hogy Raven mé g ilyen kótyagosan is képes volt összpontosítva, körbecsatornázva kizárólag neki küldeni a jelet, anélkül, hogy más is észrevenné. Ezt a képességet néhány embere terhesnek érezte tökéletesíteni, hiszen abban az önelégült hitben voltak, hogy emberi lények nem képesek hasonlóra. Mikhail? Raven hangja most már erősebb, figyelmeztetőbb volt. Máris jövök. Aludj csak, kicsikém. Jól vagyok, biztosította, közben megerősítette az alvás parancsát.
Legyen jó, Mikhail, suttogta a lány lágyan, engedelmeskedve az erejének. Mikhail figyelmét a várakozókra fordítva kiadta utasításait. - Küldjétek Randet holnap hozzám. A gyermek nem maradhat vele. Diedre elveszítette az övét néhány évtizeddel ezelőtt. Még most is gyászolja. A gyerek kerüljön hozzá. Tienn majd megóvja őket. Senki se lépjen mentális kapcsolatba a másikkal, amíg nem tudjuk, hogy a támadóinak nincsen-e az asszonyoméhoz hasonló képessége. Teljes volt a döbbenet az arcokon. Egyikőjük sem feltételezte, hogy egy emberi lénynek ilyen képessége és ereje legyen. - Mikhail, bizonyos vagy abban, hogy nem közülük való? Veszélyes lehet ránk. - Eric vállalkozott rá, hogy óvatosan felvesse a kérdést, bár Celeste ujja figyelmeztetően mélyedt a karjába. Mikhail sötét szeme hirtelen összeszűkült. - Valóban azt hiszed, hogy tunya lettem és felfuvalkodott erőmtől eltelten? Tán kezdőnek vélsz, s nem vizsgáltam meg a nő lelkét, gondolatait, hogy kiismerjem? Figyelmeztetlek, hogy átadhatom másnak a vezetést, de hogy őt megvédjem, attól nem tágítok. Ha bárki bántani merészeli, tudnia kell, hogy velem találja szembe magát. Azt kívánjátok, hogy átadjam a vezetést másnak? Belefáradtam a kötelességekbe és a felelősségbe. - Mikhail! - ellenkezett élesen Byron. A többiek is azonnal ijedten tiltakoztak, akár a megrettent gyerekek. Jacques volt az egyetlen, ki csendesen állt, csípőjét a falnak támasztva, Mikhailt figyelte titokzatos, gúnyos félmosollyal. Mikhail nem törődött vele. - Mindjárt napfelkelte. Menjetek a föld alá. Használjatok minden lehetséges védekezést. Amikor felébredtek, ellenőrizzétek a varázslataitokat, figyeljétek, ha valaki be akar hatolni. A legapróbb jelekre is ügyeljetek. Maradjunk szoros közelségben, és vigyázzunk egymásra. - Mikhail, az első év roppant kritikus, gyerekeink közül oly sokan nem élik meg. - Celeste ujjai idegesen csavarodtak a férje kezére. - Nem vagyok biztos benne, hogy Diedre képes elviselni még egy veszteséget. Mikhail nyájasan mosolygott. - Úgy fog vigyázni arra a gyerekre, mint senki más, és Tienn is kétszer olyan óvatos lesz, mint bárki. Igyekezett, hogy Diedre újra teherbe essen, de az asszony nem akarta. Legalább ily módon enyhül benne az üresség érzése.
- És vágyakozni fog egy másik gyerekre - mérgelődött Celeste. - Hogy a fajunk fennmaradjon, gyerekek kellenek. Ami tőlem telik, mindent megteszek, de csak az asszonyok képesek erre a csodára. - Összetöri a szívet ennyi veszteség - mutatott rá Celeste. - Mindannyian így vagyunk vele, Celeste - mondta ki a végszót Mikhail, és senki sem mert ellentmondani. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, dühe és szomorúsága határtalan. Nem csak Rand hibázott Noelle védelmezésében. Egy fiatal, gyönyörű, vibráló asszony életét vesztette, mivel Rand és Noelle valami szadista játékot játszottak egymással. Tudta, hogy éppúgy felelős Noelle sorsának alakulásáért, mint Rand. Rand iránti utálata önmaga ellen is irányult.
Harmadik Feje zet Raven lassan ébredt, mintha sűrű köd egymásra rakódó rétegei nyomnák le. Valahogyan tudta, hogy még nem kellene felébrednie, de sosem volt még kevésbé parancsoló, hogy engedelmeskedjen. Kényszerítette a szemét, hogy kinyíljon, és az ablak felé fordult. Napfény özönlött be. Felült, a takaró lecsúszott, felfedve csupasz bőrét. - Mikhail - suttogta maga elé -, túl sokat enged meg magának. Automatikusan kereste a kapcsolódást kettejük között, szüksége volt rá. Érzékelve, hogy a férfi alszik, visszakozott. Ennyi elég is volt. Tudta, hogy biztonságban van. Raven most jobban érezte magát, szinte boldog volt. Tud beszélni valakivel, megérintheti, még akkor is, ha ez veszélyes, akárcsak egy éhes tigrissel lenne összezárva. Örült a szabadságnak, hogy nyugodtan lehet egy másik társaságában. Mikhailnak súlyos felelősség nyomja a vállát. Nem tudta pontosan, hogy kicsoda, csak azt, hogy fontos személyiség. Nyilvánvaló természetességgel élt együtt a tehetségével, nem úgy, mint Raven, aki mindig is torzszülöttnek érezte magát. Hasonlítani szeretett volna rá; Mikhail magabiztos, nem törődik vele, hogy mások mit gondolnak. Nagyon keveset tudott a románok életéről. A vidékiek szegények voltak és babonásak. De barátságosak és igazi művészek is. Mikhail egészen más volt. A lány korábban már hallott a Kárpátokban élő emberekről: nem cigányok, jól képzett emberek, tehetősek, és szabad akaratukból élnek az
erdőkben, a hegyek mélyén. Mikhail az ő vezetőjük lehet? Ezért olyan gőgös és zárkózott? A zuhany jólesett a testének, kimosta belőle szédülést. Körültekintően öltözködött, farmert, garbót és kardigánt vett fel. A napsütés ellenére hideg volt a hegyekben, ő pedig kirándulni szándékozott. A nyaka lüktetett, égett. Megvizsgálta a sebet. Különös jegy volt, mint egy tinédzser szerelmi harapása, csak erőteljesebb. Elpirult, visszaemlékezvén, mikor tehette ezt Mikhail. Mindennek a tetejébe a férfi ráadásul szexi is volt. És olyan sokat tanulhat tőle. Észrevette, hogy a férfi bármikor meg tudta védeni magát a rá záporozó érzelmektől. Ez maga lenne a csoda - csak úgy ülni egyszerűen egy zsúfolt szobában, és nem érezni semmit a saját érzelmein kívül. Raven felhúzta a túrabakancsát. Egy gyilkos ezen a helyen! Szentségtörés. A falusiak bizonyára rémültek. Ahogy átlépett a küszöbön, valami különöset érzett a levegőben. Olybá tűnt, mintha egy láthatatlan erőn kellett volna átküzdenie magát. Csak nem megint Mikhail? Megpróbálta bezárni? Nem. Ha a férfi képes lenne ilyesmire, a zárakon nem tudna átmenni. Valószínűbb, hogy őt megvédelmezendő, másokat zárt ki innen. Mikhail segített neki elaludni is. A gondolatra, hogy mennyi időt szánt az ő védelmére, úgy érezte, a férfi kényezteti. Délután három volt - az ebéd már jóval elmúlt, de még túl korán a vacsorához -, Raven pedig megéhezett. A konyhában a házvezetőnő előzékenyen készített neki hideg vacsorát. Az asszony nem említette a gyilkosságot. Valójában úgy tűnt, mintha nem is jutott volna el hozzá a szörnyű hír. Raven nem érzett késztetést, hogy szóba hozza. Ez különös, a fogadós olyan szívélyes és rokonszenves volt - sőt Mikhailról, akivel régóta álltak barátságban, a nagyrabecsülés hangján beszélt -, Raven mégsem tudott szót ejteni a gyilkosságról és arról, hogy mindez mit jelenthet Mikhailnak. Kint a vállára vette a hátizsákját. Nem érzékelte gyilkosság nyomát. Senki, sem a fogadóban, sem az utcán nem tűnt túlságosan letörtnek. Nem tévedhetett, a képek erősek voltak, a szomorúság vad és valóságos. Maga a gyilkosság képe nagyon részletes volt, és bármilyen fantáziaképpel ellentétben ezt világosan fel tudta idézni. - Miss Whitney! Ön Miss Whitney, ugye? - Egy asszony szólította meg néhány lépés távolságból.
Margaret Summers sietett felé, az arcán aggodalom. Hatvanas évei vége felé járt, gyönge testalkatú, ősz hajú hölgy, praktikusan, a helyzetnek megfelelően felöltözve. - Kedvesem, olyan sápadt. Tegnap annyira aggódtunk magáért. Az a fiatalember úgy hurcolta el, hogy az félelmetes volt. Raven lágyan nevetett. - Elég ijesztő, ugye? Egy régi barátom, és túlságosan aggódik az egészségemért. Higgye el nekem, Mrs. Summers, nagyon gyengéden bánt velem. Köztiszteletnek örvendő üzletember; kérdezzen meg bárkit a faluban. - Beteg, kedvesem? - kérdezett vissza Margaret féltő gondoskodással, közelebb lépve, ami megijesztette Ravent. - Lábadozóban - felelte szűkszavúan, remélve, hogy megfelel az igazságnak. - Én láttam magát korábban - kiáltott fel az idős hölgy hirtelen izgatottan. - Maga az a különös fiatal hölgy, aki segített a rendőrségnek elkapni azt a gyilkoló szörnyeteget San Diegóban pár hónappal ezelőtt. Mi a csudát csinál itt, ezen a helyen? Raven megdörzsölte a homlokát. - Ez a fajta tevékenység nagyon kiszipolyoz, Mrs. Summers. Néha megbetegít. Az utóbbi hosszú üldözés volt, és szükségem volt egy kis utazásra. Olyan helyre akartam menni, ami érintetlen, gyönyörű, ahol a történelem tetten érhető. Ahol az emberek nem ismernek fel és mutatnak rám, mint egy torzszülöttre. A Kárpátok gyönyörű. Lehet túrázni, csendben üldögélni, és hagyni, hogy a szél kifújja belőlem a rossz emlékeket, minden beteges gondolatot. - Ó, kedvesem - fogta meg a kezét Margaret együtt érzőn. Raven gyorsan oldalra lépett. - Bocsásson meg, nem esik jól, ha megérintenek, miután egy zavarodott elméjűt követtem. Kérem, értse meg. Margaret bólintott. - Természetesen, bár észrevettem, hogy a fiatalember érintése semmi problémát nem okozott önnek. Raven mosolygott. - Ő basáskodó, és hajlamos a drámai jelenetekre, de igazán jó hozzám. Régóta ismerjük egymást. Mikhail elég sokat utazik. - A hazugság könnyen jött a nyelvére. Utálta érte magát. - Nem szeretném, hogy tudjanak rólam, Mrs. Summers. Nem kedvelem a nyilvánosságot, és magányra van most szükségem. Kérem, ne mondja el senkinek, ki vagyok. - Természetesen, kedvesem, de úgy gondolja, hogy biztonságos csak így egyedül kószálnia? Vadállatok vannak a környéken.
- Mikhaillal teszünk egy kis kirándulást, és bizonyára nem maradok kinn éjszakára a vadonban. - Ó - nézett Margaret megenyhülten. - Mikhail Dubrinsky? Mindenki róla beszél. - Említettem önnek, hogy túlságosan védelmező. Valójában kedveli a fogadósnő főztjét - közölte Raven bizalmasan, meglendítve a piknikkosarat. - Jobban is teszem, ha megyek, különben elkésem. Margaret arrébb lépett. - Csak vigyázzon magára, kedvesem. Raven barátságosan integetett, és sietség nélkül elsétált az úton, ami a fák között a hegyek felé vezető gyalogösvényhez vitte. Miért érzett kényszert a hazugságra? Szerette a magányt, sosem érezte szükségét annak, hogy megmagyarázza a tetteit. Valamilyen oknál fogva nem akarta Mikhail életét megvitatni másokkal, legalábbis nem Margaret Summersszel. Az asszony túlságosan érdeklődik a férfi iránt. Abban, amit mondott, ezt semmi sem jelezte, csak a hangja és a szeme árulta el. Érezte, ahogy Margaret Summers kíváncsian követi a tekintetével, amíg az út hirtelen el nem fordult, és a fák már eltakarták. Raven szomorúan rázta meg a fejét. Remetévé vált, aki nem akar közel kerülni senkihez, még egy ilyen, a biztonságáért aggódó kedves idős asszonyhoz sem. - Raven! Várjon! A lány próbált elillanni az újabb rányomuló elől, de Jacob utolérte. Sikerült az arcára erőltetnie egy mosolyt. - Jacob, örülök, hogy felépült abból a borzasztó félrenyelésből a múlt éjjel. Szerencse, hogy a pincér ismeri a Heimlich- manővert. Jacob összevonta a tekintetét. - Nem nyeltem félre semmit - mondta támadóan, mintha azzal vádolták volna, hogy nem tud rendesen viselkedni az asztalnál. - Mindenki így gondolja, de nem ez történt. - Valóban? Ahogy a pincér megragadta... - a lány hangja visszakozó volt. - Nos, nem csellengett elég sokat ott, hogy rájöjjön - vádolta duzzogva, szemöldökét összevonva a férfi. - Csak hagyta... hogy az a Neander-völgyi elhurcolja. - Jacob - felelte a lány lágyan -, maga nem ismer engem; nem tud semmit sem rólam, sem az életemről. Az a férfi akár még a férjem is lehet. Nagyon rosszul voltam tegnap éjjel. Sajnálom, hogy nem maradtam, de
láttam, hogy maga már jól van, és nem gondoltam, hogy megfelelő volna kihánynom mindent az étteremben. - Honnan ismeri azt az embert? - faggatózott Jacob féltékenyen. - A helyiek azt mondják, ő a legbefolyásosabb ember a környéken. Gazdag, az összes olajkitermelési jog az ő kezében van. Nagy hatalmú üzletember. Mi köze lehet egy ilyen emberhez? Közel nyomult a lányhoz, és Raven hirtelen ráébredt, hogy egyedül vannak egy ilyen félreeső helyen. A jóképű férfi elkényeztetett, ingerlékeny alkat, de a lány valami mást is érzékelt - egyfajta beteges izgalmat a bűnös gondolataiban. Tudta, hogy fontos szerepet játszik a férfi perverz fantáziáiban. Jacob gazdag fiú volt, abban a tudatban élt, hogy minden új játékot megkaphat, amit akar. Raven érezte a telepatikus kapcsolódást az agyában. Raven. Aggódsz a biztonságodért. Mikhail mély álmából ébredt, küzdött az álomrétegek ellen. Most kezdett el csak igazán aggódni. Mikhail egy kérdőjel volt számára. Nem tudta pontosan, mit tenne, csak azt tudta, hogy mindenképpen meg akarná védelmezni őt. Magáért, Mikhailért, Jacobért szüksége volt rá, hogy megértesse a fiúval, nem akar a társaságában lenni. Tudom kezelni, küldte megnyugtatásul a lány. - Jacob - szólt türelmesen -, úgy gondolom, el kellene válnunk, menjen vissza a fogadóba. Én nem az a fajta asszony vagyok, aki terrorizálható. Ez zaklatás, és nem lesz bűntudatom, ha panaszt teszek a helyi rendőrségnél, vagy hogy nevezik itt. - A lány visszatartotta a lélegzetét érzékelve, hogy Mikhail is várakozik. - Remek, Raven, adja magát a legmagasabb ajánlattevőnek. Próbáljon találni magának egy gazdag férjet. Majd az kihasználja és a szemétbe dobja, ez az, amit ezek a Dubrinsky- félék csinálnak - kiabált Jacob. Még odavetett néhány csúnya szót, és eldübörgött. Raven lassan, hálásan fellélegzett. Látja?, erőltette a nevetést a gondolataiban. Meg tudom oldani a problémákat a magam nőies módján. Szórakoztató, ugye? Ott, ahol a liget másik szélétől a lány nem láthatta, Jacob hirtelen felordított a rettenettől, majd a hang nyüszítéssé halkult. Egy hatalmas medve ordítása keveredett Jacob második sikolyával, és valami robaj hallatszott a bozótból.
Érezte Mikhail önfeledt, mély, nagyon férfias nevetését. Nagyon vicces, Mikhail. Jacob félelmet közvetített felé, de szerencsére fájdalmat nem. Bizarr a humorérzéke. Alvásra van szükségem. Kerüld a bajt, asszony. Ha nem maradna fenn egész éjjel, nem kellene átaludnia az egész napot, replikázott a lány. Hogyan végzi a munkáját? Számítógépen. A lány viccesnek találta a gondolatot, hogy Mikhailt számítógép mellett lássa. Nem illik hozzá az autó vagy a komputer. Menjen vissza aludni, nagy baba. Én finoman tudom kezelni az ilyen ügyeket, nagyon köszönöm, egy igazi macsó védelme nélkül is. Jobban szeretném, ha visszatérnél a fogadó biztonságába, mielőtt lemegy a nap. Érződött, hogy ez parancs. Igyekezett lágyítani viselkedését a lánnyal szemben, és az erőfeszítése megmosolyogtatta Ravent. Nem ez fog történni, próbálja megszokni. Az amerikai nők bonyolultak. A lány folytatta útját a hegyek felé, a férfi nevetése lágyan csengett vissza a fejében. Engedte, hogy a természet nyugalma beszivárogjon a lelkébe. A madarak lágyan énekeltek egymásnak, a szél suttogott a fák között. Színes virágok borították a rétet az ég felé tárt szirmaikkal. Raven magasabbra mászott, a magány békéjét kereste. Letelepedett egy nagy sziklára az erdő vastag fáitól övezett rét fölött. Megette az ebédjét, majd leheveredett, kedvét lelve a tájban. Mikhail felébredt, hagyta, hogy érzékei tudósítsák a környezetéről. A sekély földben feküdt, zavartalanul. Egyetlen ember sem jött a vacka közelébe. Alig egy óra volt még a napnyugtáig. Kitört a földből a hideg, nedves pincébe. Lezuhanyozott - tisztálkodás tekintetében átvette az emberek szokásait, habár nem volt szüksége rá. Lelke megkereste Ravent. A hegyekben szendergett, védtelenül a gyülekező sötétségben. A férfi összevonta a szemöldökét. Az asszonynak fogalma sincs a szükséges óvatosságról. Sürgetést érzett, hogy felrázza, sőt leginkább, hogy felnyalábolja és örökre a karjában tartsa, biztonságban. A gondolat gyorsaságával tette meg az utat a lemenő napban, megmászva a hegyet. A nap megérintette a bőrét, felmelegítette hidegségét, élővé tette. A speciálisan neki készített napszemüveg védte túlérzékeny szemét, mégis nyugtalanító szúrásokat érzett, mintha ezer tű
várna, hogy a szemébe döfjön. Ahogy feltűnt a szikla, ahol Raven aludt, megérezte egy másik férfi jelenlétét. Rand. Mikhail vicsorgott. A nap lesüllyedt a hegyek csúcsánál, sötét árnyékot öntve a környező dombokra, homályos titkokban fürösztve az erdőt. Mikhail kilépett a nyitott részre, karját széttárta, a teste erő és koordináció elegye volt. Színtiszta bosszúvágy, egy cse rkésző démon volt, nesztelen és halálos. Rand háttal volt felé, a sziklán fekvő asszonyhoz közeledett. Megérezve a levegőben az erőt, megfordult, jóképű arca bánatos és feldúlt. - Mikhail - szólította meg zavartan, szemét lesütve. - Tudom, hogy soha nem fogsz megbocsátani nekem. Tudod, hogy nem voltam igazi életpárja Noelle-nek. Nem engedett elmennem. Azzal fenyegetett, hogy megöli magát, ha elhagyom, és másik asszonyt keresek. Gyáva voltam, hát vele maradtam. - Miért hajolsz az asszonyom fölé? - vicsorgott Mikhail. Vér tolult a fejébe, a düh, mint valami élő dolog tekeredett benne. Rand bocsánatkérése hányingerrel töltötte el, tudta, a többieknek igazuk volt. Ha Noelle azzal fenyegetőzött, hogy kisétál a napra és megöli magát, azt neki kellett volna megtudnia leghamarabb. Mikhailnak elég hatalma lett volna, hogy megállíthassa Noelle-t az önpusztításban. Rand tudja jól, hogy Mikhail a hercegük, a vezetőjük, és noha nem osztották meg egymással a vérüket, Mikhail ismerte Rand perverz vágyait, Noelle-lel való beteges kapcsolatukat, uralkodását Noelle felett és a lány megszállottságát miatta. Mögöttük Raven ébredezett, felült, hátrasimította a haját, ahogy szokta. Álmosnak tűnt, szexi volt, mint egy szirén, aki a szerelmesét várja. Rand a lány felé fordította a fejét, volt valami sunyi és ravasz az arckifejezésében. A lány érezte Mikhail sürgető figyelmeztetését, hogy legyen csendben, Rand kendőzetlen bánatát és féltékenységét, Mikhail utálatát, a súlyos feszültséget a két férfi között. - Byron és Jacques mondták, hogy a védelmed alatt áll. Nem tudtam aludni, ő pedig itt volt védtelenül. Csinálnom kellett valamit, vagy azt választanom, hogy csatlakozom Noelle-hez. Védekezőn beszélt, remélte, hogy megértik, ha már megbocsátást nem nyerhet, ám Raven nem volt meggyőződve Rand őszinteségéről. Nem tudta, miért érez így, hiszen a férfi szomorúsága valóságos volt. Talán azért, mert kétségbeesetten vágyott Mikhail megértésére és tudta, hogy nem kaphatja meg.
- Akkor a lekötelezetted vagyok - válaszolt Mikhail előírásosan, igyekezve palástolni vonakodását ez iránt az ember iránt, aki védtelenül hagyta asszonyát, aki épp csak megszülte gyermeküket, és szándékosan kínt okozott neki azzal, hogy testén egy másik asszony illatával tért haza. Raven lecsúszott a szikláról - törékeny asszony, hatalmas kék szemében könyörület. - Őszinte részvétem - mormolta lágyan, elővigyázatosan távolságot tartva. E férfi felesége mégiscsak gyilkosság áldozatául esett. Bűntudata és szomorúsága tekervényesen keresztül kúszott a lány testén, ő ennek ellenére leginkább Mikhailért aggódott. Valami nem volt rendben Randdal. Fonákságot érzett benne. - Köszönöm - fogadta a férfi tömören. - A gyerekemet akarom, Mikhail. - Inkább gyógyulás kell neked a föld mélyében - vetette ellen Mikhail nyugodtan. Döntése kérlelhetetlen volt, elhatározása végleges. Meg sem fordult a fejében, hogy egy drága, gyámoltalan gyereket odaadjon egy ilyen állapotban levő férfinak. Raven gyomra görcsbe rándult, forgott, és a szavak kegyetlenségének hatására fájdalom sugárzott fel a szívébe. Csak részlegesen értette, mit jelenthet Mikhail rendelkezése. A férfi gyászolja meggyilkolt feleségét, megfosztva gyermekétől, mégis feltétel nélkül, törvényként fogadta el Mikhail szavát. Érezte Rand mély fájdalmát, mintha a sajátja lenne, mégsem tudott neki segíteni, egyetértvén Mikhail döntésével. - Kérlek, Mikhail. Szerettem Noelle-t. Raven ösztönösen tudta, hogy Rand nem a gyermekéért esedezik. A düh elsötétítette Mikhail arcvonásait, kegyetlen vonal jelent meg a száján, vörös villanás a szemében. - Ne beszélj nekem szerelemről, Rand. Menj a földbe gyógyulni. Meg fogom találni az orgyilkost, és megbosszulom a húgomat. Tovább már nem uralkodhatnak rajtam az érzelmek. Ha nem engedtem volna a könyörgésének, még ma is élne. - Nem tudok aludni, jogom van a vadászatra. - Rand hangja dacos volt, durcás, mint egy gyereké, aki tiszteletet és egyenlőséget akart, bár tudja, hogy nem kaphat. Türelmetlenség és fenyegetés villant Mikhail tépelődő arcvonásain. - Akkor segítek neked, hogy megpihenhessen a tested és lelked, mert erre van szükséged. - A hangja lágy volt és közömbös, mint általában. Ha nem ég düh a fekete szemében, Raven azt gondolta volna, hogy szívélyes és gondoskodó ezzel a férfival.
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk, Rand. Mikhail hangja bársonyossá, csábítóvá lágyult. - Aludni fogsz. Erichez mégy, ő majd a földbe helyez és megvédelmez. Addig maradsz ott, amíg már nem jelentesz veszélyt sem magadra, sem másra. Raven megdöbbent és megriadt attól az abszolút erőtől, ami a hangjából áradt, a hatalmától, aminek érvényt szerzett, ha a kötelesség úgy hozta. Mikhail hangja önmagában előidézte a hipnotikus transzállapotot. Senki sem kérdőjelezte meg a tekintélyét, még egy ilyen súlyos döntés esetén sem, hogy kinél maradjon egy gyermek. Ajkába harapott, összezavarodtak az érzései. A férfinak joga volt a gyermekéhez. Érezte, hogy valami baj van Randdel, mégis, hogy egy felnőtt férfinak engedelmeskednie kell és meg kell tennie, amit Mikhail követel - ez megijesztette. Senkinek nem lenne szabad ilyen hanggal, ilyen adottsággal bírnia. Ezzel vissza is élhet, ilyesfajta hatalom könnyen elronthat bárkit. Miután Rand távozott, csak álltak ott egymást nézve a sűrűsödő sötétségben. Raven érzékelte Mikhail nemtetszését, és ez aggasztotta. Kihívóan szegte fel az állát. A férfi közelebb mozdult, hihetetlenül gyorsan suhant, az ujjai megragadták a torkát, mintha meg akarná fojtani. - Soha többet ne kövess el ilyen vakmerőséget. A lány felpislogott rá. - Ne próbáljon megfélemlíteni, Mikhail, nem fog menni. Senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit te hetek, vagy hova mehetek. A férfi ujjai a mellkasára csúsztak, azzal fenyegetve, hogy összeroppantják a törékeny a csontokat. - Nem engedem, hogy ostobaságot tégy, és az életedet kockáztasd. Már elvesztettük az egyik asszonyunkat. Téged nem fogunk. A húga, mondta a férfi. Részvét háborúzott benne önvédelemmel. A legtöbb összeütközésük amiatt volt, hogy a férfi annyira féltette. - Mikhail, nem zárhat dobozba, hogy a polcon tartson. - Olyan kedvesen beszélt, ahogy csak telt tőle. - Nem fogok vitát nyitni a biztonságod fölött. Az előbb egyedül voltál egy férfival, akinek erőszakos gondolatai támadtak veled kapcsolatban. Vadállatok támadhattak volna meg, és én nem tudtalak volna megvédeni, most pedig Rand árthatott volna neked. - De egyik sem történt meg, Mikhail - érintette meg a férfi állkapcsát finom, engesztelő ujjakkal, gyengéd figyelmességgel. - Van elég aggódnivalója, elég felelősség nyomja a vállát nélkülem is. Tudnék segíteni. Tudja, hogy képes vagyok rá.
A férfi magához vonta, olyan szorosan, hogy elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett a kemény izmoknak. - Megőrjítesz, Raven. - Karját felemelve magához szegezte a lány karcsú alakját. Hangja lassú cirógatás volt, hipnotikus erejű, színtiszta fekete mágia. - Te vagy az egyetlen személy, akinek a megvédéséhez ragaszkodom, és pont te nem akarsz engedelmeskedni. Őrzöd a függetlenségedet. A többiek támaszkodnak az erőmre, te pedig segíteni akarsz nekem, átvállalni a terheimet. - Szája a lányéra tapadt. A föld furcsán felemelkedett Raven lába alatt, és elektromos kisülés sercent a levegőben körülöttük. Lángnyelvek forrósították fel a bőrét. Színek örvénylettek és táncoltak a fejében. A férfi szája az övét követelte, agresszívan, minden ellenállását elsöpörve. A lány kinyitotta a száját a férfiénak, utat adva kutató felfedezésének, édes, forró ostromának. Karja a férfi széles vállát kereste, körülölelte a nyakát. Teste hajlékony, cso nttalan volt, mint a forró selyem. Mikhail a puha földre akarta nyomni, letépni a zavaró ruhákat a testéről, visszavonhatatlanul a magáévá tenni. Túlságosan sok ártatlanság volt az ízében. Eddig senki sem kérdezte, hogy akarná-e megosztani vele megszámlálhatatlan terhét. Csak ez a karcsú kis halandó gondolt arra az árra, amit ő folyamatosan fizet. Egy emberi lény. Volt bátorsága szembeszállni vele, és ő nem tudott mást tenni, mint tisztelni érte. A lány szeme csukva volt, ízlelgette az érzést, amit a férfi teste keltett benne, a tényt, hogy ilyen erősen vágyik rá. Szorosan tartotta, akarta őt, vágyott rá, égett érte, nem is értve, micsoda tűzvihar tudja emészteni. A férfi kelletlenül felemelte a fejét, a teste őrjöngve kívánta. - Menjünk az otthonomba, Raven. - A hangja merő csábítás volt. Tétova mosoly jelent meg a lány ajkán. - Nem hiszem, hogy biztonságos lenne. Ön az a fajta férfi, akitől a mamám óvna engem. A férfi birtoklón ölelte körül a vállát, magához béklyózta. Mikhailnak nem állt szándékában elengedni a lányt, sem otthagyni. A teste sürgette arrafelé, amerre menni akart. Barátságos csendben sétáltak együtt. - Jacob nem akart bántani - tiltakozott a lány hirtelen. - Megéreztem volna. - Csak azért nem, mert nem érintett meg, kicsim, és ez volt a szerencséje.
- Bizonyára képes az erőszakra. Azt mindig nehéz elkerülni - villantotta fel csibészes mosolyát a lány. - Ez olyasmi, mint egy második bőr. A férfi megrántotta vastag copfját, visszavágásképpen a csúfolódásra. - Azt szeretném, ha nálam laknál. Legalább addig, amíg megtaláljuk és elintézzük az orgyilkosokat. Raven csöndben sétált néhány lépést. A férfi azt mondta, mi, mintha egy csapat lennének. Ez elégedetté tette. - Tudja, Mikhail, mi a legkülönösebb? Egyetlen ember, sem a fogadóban, sem a faluban nem látszott tudni a gyilkosságról. A férfi ujja megpöccintette a lány finom arccsontját. - És te nem mondtál semmit. A lány tartózkodó pillantást vetett rá hosszú szempillája alól. - Természetesen. A pletykálkodás nem az én műfajom. - Noelle kegyetlenül, értelmetlenül halt meg. Ő volt Rand életpárja... - Már használta ezt a kifejezést korábban. Mit jelent? - Olyasmi, mint férj és feleség - magyarázta a férfi. - Noelle két hónappal ezelőtt szült egy gyermeket. Ő az én felelősségem. Noelle nem pletykatéma. Meg fogjuk találni a gyilkosokat magunk. - Nem gondolja, ha egy sorozatgyilkos lapul egy ilyen kis faluban, a helyieknek joguk van tudni róla? Mikhail óvatosan választotta meg a szavait. - A románok nincsenek veszélyben. És ezt nem egyetlen személy tette. Az orgyilkosok ki akarják irtani a fajunkat. A Kárpátok igaz harcosai szinte kihaltak. Rosszindulatú ellenségeink vannak, akik mindannyiunkat halva szeretnének látni. - Miért? Mikhail vállat vont. - Mert különbözőek vagyunk, vannak különös adottságaink, tehetségünk. Az emberek tartanak attól, aki különbözik tőlük. Ezt te is tudod. - Talán van bennem kárpáti vér, hígított változatban - mondta Raven cseppnyi sóvárgással a hangjában. Jó volt arra gondolni, hogy volt egy őse hasonló adottságokkal. A férfi részvétet érzett iránta. A lány borzasztóan magányos lehetett. Mikhail be akarta burkolni, a karja biztonságába vonni, oltalmazni az élet kellemetlenségeitől. Ő önként vállalta az elszigeteltséget. A lánynak nem volt más választása. - Nyersolaj- és ásványianyag-kitermelési jogaink vannak az országban, ott, ahol a legtöbbeknek nagyon kevés adatott, ez okozhat
ellenérdekeltséget és féltékenységet. Én vagyok a törvény az embereink fölött. Én foglalkozom azzal, ha fenyegetést érzek a pozícióink és az életünk ellen. Az én elhibázott ítéletem sodorta Noelle-t veszélybe, az én kötelességem elkapni a gyilkosait és a bíróságunk elé állítani. - Miért nem fordul a helyi hatóságokhoz? - Raven képtelen volt megérteni, és ezt óvatosan éreztetni is próbálta. - Én vagyok az egyedüli hatóság az embereimnek. Én vagyok a törvény. - Egyedül? - Vannak mások is, akik vadásznak, valójában sokan, de az én parancsnokságom alatt. Egyedül az enyém a felelősség minden döntésben. - Bíró, esküdtszék, ítélet- végrehajtó? - hüledezett a lány, visszatartott lélegzettel várva a választ. Az érzékei nem hazudhattak. Érezte volna a gonoszra való hajlamot a férfiban, nem számít, milyen jól el tudja rejteni a gondolatait. Senki sem lehet olyan ügyes, hogy soha ne kövessen el baklövést. Észre sem vette, hogy megállt, amíg el nem kezdte dörzsölgetni, hogy felmelegítse reszkető testét. - Na, most félsz tőlem - mondta kimerülten, mintha a lány megbántotta volna. És tényleg megbántotta. A férfi akarta, hogy féljen tőle, szándékosan provokálta a félelmét, ám most, hogy elérte célját, rájött, mégsem ezt szerette volna. A férfi hangja legmélyebb érzéseit érintette. - Nem félek magától, Mikhail - ellenkezett kedvesen, és lábujjhegyre állt, hogy könnyebben tanulmányozhassa a férfi arcát a holdfényben. - Önt féltem. Ilyen nagy hatalom hibához vezethet. A túl nagy felelősség rombolást indíthat el. Ön élet és halál kérdésében dönt, amit csak Istennek volna szabad megtennie. A férfi megcirógatta selyemfinom bőrét, telt alsó ajkát. A lány szeme hatalmas volt kicsi arcában, érzései kendőzetlenül mutatkoztak a férfi hipnotizáló tekintete előtt. Gond, szánalom, a szerelem kezdete és egy adag édes ártatlanság, ami a velejéig megrázta a férfit. A lány aggódo tt érte. Aggódott. Mikhail felmordult, és elfordult tőle. A lánynak fogalma sincs, hogy mit kínál fel egy olyannak, mint ő. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon, és utálta magát önzéséért. - Mikhail - érintette meg a lány, lángnyelveket szórva a bőrére, felforrósítva a vérét. A férfi nem táplálkozott még, a szerelem és vágy az éhséggel együtt robbanékonnyá és hevessé tette, s most nagyon, nagyon veszélyes volt. Hogyan is ne lenne szerelmes belé, amikor olvasott a lány
lelkében, gondolataiban, ismerte bensejét? Ő volt a fény az éjszakában, az ő másik fele. Tiltott gyümölcs, a természet tévedése valószínűleg, de nem tudta nem szeretni. - Engedjen segíteni, ossza meg velem ezeket a borzasztó gondokat, ne taszítson el magától. - Már a kezének érintése, a törődés a szemében, a tisztaság és igazság a hangjában, ismeretlen gyöngeséget hoztak ki a férfiból. Megragadta a lányt, érzékelve a sürgető vágyat a testében. Lassú, állati morgással felemelte, lágy parancsot suttogott neki, és olyan gyorsan mozgott, ahogy csak telt tőle. Raven pislogott egyet, és ott találta magát a könyvtárszoba kellemes melegében, ahol a tűz árnyékokat rajzolt a falra, és bizonytalan volt abban, hogyan kerülhetett oda. Nem emlékezett az odaútra, mégis a férfi otthonának falai között voltak. Mikhail inge nyitva volt, feltárva mellkasának erős izmait. Fekete szeme higgadtan figyelte a lányt, éberen, egy ragadozóra emlékeztetve. - Még egy esélyt adok neked, kicsim - nyers, rekedt hangon beszélt, mintha fájna a torka. - Erős leszek, és elengedlek, ha azt választod. Most, azonnal. A szoba két végében voltak. A levegő is megállt. A lány, ha száz évig él is, ezt a pillanatot örökre az emlékezetébe vési. A férfi a döntésére várt, megosztja-e magát vele, vagy örök elszigeteltségre ítéli. Feje büszkén feltartva, teste vad és kemény, agresszívan férfias, a szemében éhség ég. Raven úgy érezte, a férfi minden józan gondolatot kiűzött a fejéből. Ha őt kárhozatra ítéli, nem azt teszi-e saját magával is? Valakinek szeretnie kell ezt a férfit, gondoskodnia kell róla egy kicsit. Hogyan is tudná egyedül folytatni? A férfi várt. Nem kényszerítette, nem csábította, csak a szeme, a vágya, az egész világtól való tökéletes elszigeteltsége hatottak a lányra. Mások bíznak az erejében, kihasználják az adottsága it, mégsem mutatnak együttérzést, nem köszönik meg szüntelen éberségét. Ő ki tudná elégíteni az éhségét, ahogyan senki más. Ezt ösztönösen tudta. Nincs számára másik asszony rajta kívül. Ő is rá várt. A férfinak szüksége van rá. Képtelen elmenni tőle. - Vedd le a kardigánodat - mondta neki lágyan a férfi. Nem volt már más út. Kiolvasta a lány szeméből, remegő szájáról a döntést. A lány visszalépett, kék szeme elkerekedett. Nagyon lassan, szinte kelletlenül vette le a kardigánját, minta valahol mélyen belül tudná, hogy
többet fog neki adni, mint pusztán az ártatlanságát. Tudta, hogy az életét adja át neki. - A felsőt. A lány megnedvesítette ajkát a nyelvével. A válasz egy lökés volt a férfi testében, vadul, primitíven. Amint a lány ledobta a garbót, a férfi a nadrágja gombját lazította. Az anyagot feszesnek érezte, sértette a bőrét. Elég óvatos volt, és emberi módon vetkőzött le, nehogy még jobban megijessze a lányt. Raven csupasz bőre megcsillant a tűzfényben. Árnyékok simogatták testének körvonalát. Bordái szűkek voltak, dereka keskeny, kihangsúlyozták gyönyörű keble teltségét. A férfi élesen szívta be a levegőt, majd' megőrült a vágytól; a vadállat pedig megkönnyebbülésért üvöltött benne. Mikhail ledobta az ingét a padlóra, tovább már nem tudta elviselni az anyag érintését rendkívül érzékennyé vált testén. Kiáltás tört fel a torkából, állati, vad, heves, barbár kinyilatkoztatás. Kint feltámadt a szél, sötét baljós felhők takarták el a holdat. Félrerúgta az emberi ruhadarabokat, kitárva meztelenségét, kidolgozott izmait, égető vágyát. Raven torka görcsösen összerándult, amint a csipkepántot kapcsolta ki a melltartóján, majd hagyta leesni a földre. Büszkén ágaskodó melle csábító volt, mellbimbója erotikusan kemény. A férfi egyetlen könnyed ugrással szelte át a szobát, nem törődve azzal, hogy esetleg később magyarázkodnia kell. Ősrégi ösztönök uralkodtak el rajta. Egyetlen rántással letépte a lányról a farmert, és félredobta. Raven felkiáltott, kék szeme bepárásodott a férfi erejétől való félelmében. Mikhail egy érintéssel megnyugtatta, végigcirógatva a testét, minden vonalat az eszébe vésett. - Ne félj az éhségemtől, kicsim - suttogta lágyan. - Sosem bántanálak. Nem tennék ilyet. - A lány csontjai kicsik és finomak voltak, forró bőre, mint a selyem. Hosszú varkocsa a férfi portyázó ujjaitól kibomlott, megsimítva kemény férfiasságát, az érzés tüzes nyilakat küldött az ágyékába. Teste megfeszült, őrjöngött. Istenem, annyira vágyott a lányra! Keze szorosan a lány tarkóját markolta, hüvelykujja hátrahajtotta a fejét, hogy feltárja torkát, megemelve ezzel a mellét. Keze lassan mozgott, körülrajzolva mellének halmát, megpihenve a nyakán levő jelen egy pillanatra, amely lüktetett és égett, majd visszatért, hogy tenyerével beborítsa a bársonyos, lágy domborulatot. Megrajzolta bordáinak vonalát, növelve a saját éhségét, és enyhítve a lány félelmét. Mikhail lassan húzta
végig ujjait lapos hasán és a medencecsont ormán, majd megállapodott öle lágy pihéinél. A lány már korábban is tapasztalta érintését, de a mostani ezerszer hatásosabb volt. A férfi keze reménytelen vágyat keltett benne, úgy érezte, megfullad az érzékek birodalmában. Mikhail mormogott valamit az anyanyelvén, és a padlóra fektette a tűz közelében. A teste olyan erőteljes volt, szinte belepréselte a fába, ettől a lánynak az a benyomása támadt, hogy egy vadállat készteti párját befogadó pozícióba. Mikhail eddig nem vette észre, milyen közel áll most valódi önmagához. Az érzések, a szenvedély, a gerjedelem együtt örvénylett benne, míg már maga is aggódott mindkettőjükért. A tűz fénye démonikussá tette az árnyékát. Hatalmas, legyőzhetetlen, veszélyes vadállatnak tűnt, ahogy lekuporodott hozzá. - Mikhail - ejtette ki a nevét lágyan Raven, kinyújtva kezét, hogy kisimítsa eltorzult vonásait, kérve, hogy lassítson. A férfi egyik kezével elkapta, és egymáshoz szegezte mindkét csuklóját a lány feje fölött. - Szükségem van rá, hogy megbízz bennem, kicsim. - Hangjában nyers parancs és bársonyos csoda elegyedett. - Add át magad nekem. Kérlek, add át. A lány ijedt volt, s olyan sebezhető volt így kinyújtva, mintha egy ősi istenségnek szóló pogány áldozati szertartáson lenne. A férfi szeme izzón átsöpört rajta, égetve a bőrét mindenhol, ahol pillantása elhaladt. Raven csendesen feküdt a férfi könyörtelen ereje alatt, érezve engesztelhetetlen elhatározását, tudatában annak, hogy a férfiban valami rettenetes küzdelem zajlik. A lány kék pillantása végigvándorolt a férfi erőteljes arcvonásain; a szája érzéki, kegyetlenségre is képes; a szeme vad, vágytól égő. Raven megmozdult, kipróbálva, hogy mennyire erős felette a férfi, vajon képes lenne-e megállítani. Félt az egyesülésüktől, mert nem bízott magában, nem tudta, mit várhat, de hitt a férfiban. A lány bőrének lágysága, kitárulkozott testének vonaglása alatta csak még inkább felgyújtotta a férfi tüzét. Mikhail a nevét nyögte, keze felcsúszott a lány szorosához, megtalálva tüzes belsejét. - Bízz bennem, Raven. Szükségem van a bizalmadra. - Az ujjai a bársonyosságot kutatták, keresték, követelték a bejutást, forróság tódult beléjük. Lehajolt, hogy megízlelje a lány bőrét, illatát. Raven édesen felkiáltott, amikor a forró száj a melléhez ért, és az ujjak még mélyebben kutatták bensőjét. Teste hullámzott a gyönyörűségtől. A
férfi mélyebbre hajolt, hogy nyelve követhesse az ujjai által kikutatott utat. Minden simításnál megfeszült a teste, szíve kinyílt, és a bebörtönözött vadállat egyre erősebbé vált. A párja. Az övé. Mélyen beszívta az illatát, behatolt testének tökéletes esszenciájába, a nyelve átsiklott a lányon lassan, hosszan, cirógatón. A lány bizonytalanul újra megmozdult, de visszasüppedt, amikor a férfi feje megemelkedett, és sötét, birtokló, égető pillantásával ránézett. Megfontoltan szétnyitotta a térdét, kitárva sebezhetőségét. A szeme figyelmeztetően fogva tartotta az övét, majd lehajolt és ivott. Valahol mélyen belül Mikhail felismerte, hogy a lány túl ártatlan ehhez a vad szeretkezéshez, de biztos volt abban, hogy képes lesz gyönyört és örömet lelni az egyesülésükben, amit ő ad, és nem hipnózis által történik. Túl sokáig várt már életpárra, végtelen évszázados éhség, sötétség és totális elszigeteltség után. Nem tudna gyengéd és előzékeny lenni, amikor egész lénye követelte, hogy a lány örökre és mindenestül hozzá tartozzon. Tudta, hogy a lány bizalma a mindenség; belé vetett hite lehet az ő megmenekülése. A lány görcsösen vonaglott, felkiáltott. Mikhail fölé húzta magát, sóvárgott, hogy érezze a bőrét, a lágyságát, kicsiségét. Minden apró részlet belevésődött a fejébe, a vad öröm részévé vált, amelynek átadta magát. Elengedte a csuklóját, lehajolt, hogy megcsókolja a száját, szemét. - Olyan gyönyörű vagy, Raven. Hozzám tartozol. Csak hozzám. - A lányéhoz nyomta testét, kötött izmai, a benne levő hihetetlen erő mindmind reszketett a vágytól. - Senki más nincs, Mikhail - felelte lágyan a lány, ujjait a férfi égő bőrén nyugtatta. Elsimította a mély, keserű ráncokat az arcán, örömét lelte abban, hogy tenyerével a haját borzolja. - Bízom benned, csakis benned. Mikhail átfogta kicsi medencéjét. - Olyan gyengéd leszek, amennyire csak telik tőlem, kicsim. Ne csukd be a szemed, maradj velem. A lány forró volt és lágy, kész arra, hogy befogadja, de ahogy kemény férfiasságával az utat kereste, érezte védekező ellenállását. A lánynak elakadt a lélegzete, felemelkedett. - Mikhail... - valódi riadalom volt a hangjában. - Csak egy pillanat, kicsim, és utána a mennyekbe repítelek. - A férfi a beleegyezésére várt, égő gyötrelemben.
A lány kék szeme ragyogott, csodálatos bizalommal nézett fel rá. Sem asszony, sem a saját fajtájából senki a hosszú évszázadok alatt, soha nem nézett rá ily módon, ahogy a lány most. Mikhail megrohamozta, beletemette magát szoros, tüzes hüvelyébe. A lány nyögdécselt, a férfi lehajolt, hogy megkeresse a száját, enyhítse a fájdalmát a nyelvével. Benntartotta magát, érezve, hogy a szívverésük összekapcsolódik, a vér énekelt az ereikben, a lány teste hozzáigazodott a férfiéhoz. A férfi gyengéden, szenvedélyesen megcsókolta, kinyitva lelkét annyira, amennyire merte, teljesen meg akarta osztani magát vele. A szerelme vad volt és birtokolni vágyó, védelmező, és bizonyára nem adta könnyen, de most tökéletesen átengedte magát neki. Lassan, óvatosan mozdult meg elsőre, figyelte a hatást a lány kifejező arcán. Mikhail teste követelni kezdte, hogy irányíthasson. Tűz nyaldosta a bőrét, zúgott a zsigereiben. Izmai összehúzódtak, megfeszültek, kis izzadságcseppek gyöngyöztek a bőrén. Közelebb húzta a lányt magához, követelte összetartozásukat, a teste égett, a sóvárgó éhség újra meg újra beteljesülésért esedezett. Raven keze a mellkasára mozdult, ott verdesett, mintha ellenállni akarna. A férfi figyelmeztetően morgott, lehajtotta sötét fejét egy pontra a bal melle fölött. Lágy, bársonyos bőr, tüzes, forró hüvely. A férfi égett, tovább döfködte, kereste a megkönnyebbülést az egyetlen módon, ahogya n tudta. Egyek voltak. A lány a másik fele. Raven újra megmozdult, felemelkedett, lázas, artikulálatlan kiáltás szakadt ki belőle, a hullámzó gyönyör iránti vágy éneke. A férfi újra morgott, a benne levő vadállat belemélyesztette fogát a lány vállgödrébe, odaszögezve a könyvtár padlójához. A tűz tűzvésszé vált, kontroll nélkül erősödött. Dörgés zúgott, megrázta a házat, mintha villámok csapkodnának a közvetlen közelben. A férfi felüvöltött az ég felé, mintha vinné a lányt magával a föld alá. Így folytatódott, fájdalom élesítette a gyönyört, egyre növelve a vágyat. A férfi magja kiömlött, falánk, érzéki éhséget előidézve, s a vadállat teljesen átvette az uralmat. Mikhail szája lecsúszott a lány válláról, a nyaka vonalát követve megtalálta a szív ütőerét a telt, csábító mell fölött. A nyelve megcirógatta a megkeményedő bimbót, visszatért a melle halmára egyszer, kétszer. A foga mélyen belemerült és táplálkozott, a teste elvette a lányból azt, ami kellett neki újra, forrón és gyorsan, kielégíthetetlen szexuális őrjöngésben. A lány
íze édes volt, tiszta és megunhatatlan. Sóvárgott egyre, erőből és szilárdságból épített teste űzte egyre keményebben és keményebben, mélyen a lányba temetkezve továbbvitte a lányt a mindent megrázó megkönnyebbüléshez. Raven harcolt önmagával, nem vette észre, hogy a Mikhailban levő vadállat kiszabadult, és tombol benne a tiszta érzékiség és farkasétvágy. A teste válaszolt a férfiéra, úgy tűnt neki, végeérhetetlen vágyat érez. A férfi szája égetett és kínozta a bőrét, végtelen spirális o rgazmust táplálva. Érezte, ahogy egyre gyengül, furcsa eufória öntötte el, bágyadt és érzéki. Ringatta a férfit, megadva magát a rettenetes éhségnek, amint a férfi teste újra és újra megrázkódott fölötte. A lány beletörődése hozta vissza férfit az őrületbő l. Ez az asszony nem transzban van, szabadon adta magát neki, mert megérezte őrjítő éhségét iránta, mert bízott benne, hogy meg tud állni, mielőtt megölné. Mikhail nyelve nyaldosta a mellét, bezárva a sebet. Felemelte a fejét, sötét szemében még a vadállat izzott, a lány íze az ajkán. Halkan, keserűen káromkodott, önutálata teljes volt. A lány a védelme alatt állt. Sosem utálta még magát vagy a fajtájukat ilyen módon. A lány önként adta magát neki, ő pedig önzőn kizsigerelte, a vadállat benne olyan erős volt, hogy az életpárjával való egyesülésük eksztázisában átadta az uralmat neki. Magához ölelte, a karjába zárta a lány erőtlen testét. - Nem fogsz meghalni, Raven. - Dühös volt magára. Szándékosan tette vajon? Agya valami sötét zugában azt akarta, hogy így történjen? Később fogja megkeresni a választ a kérdésre. A lánynak azonnal vérre van szüksége, gyorsan. - Ne hagyj el, kicsim. Csak miattad maradtam ezen a világon. Erősnek kell lenned mindkettőnkért. Hallasz engem, Raven? Ne hagyj el! Boldoggá teszlek. Tudom, hogy képes vagyok rá. Éles vágást ejtett a mellkasán. A lány száját odanyomta a vágásból sötétvörösen, szabadon kiömlő folyadékhoz. Inni fogsz, engedelmeskedj! Jobban tudta egy friss metszésből közvetlenül megitatni a lányt, de szüksége is volt rá, hogy tarthassa, hogy érezze lágy ajkát a bőrén, miközben vérét adja neki, szenvedő testének. A lány engedelmessége kényszeredett volt, a teste megijedt, vissza akarta utasítani a férfi életet adó nedvét. Ellenállt, próbálta elfordítani a fejét. Könyörtelenül szorította magához a férfi. Élni fogsz, kicsim. Idd meg mindet.
A lány akarata hihetetlenül erős volt. Még a saját emberei sem követeltek tőle ennyi erőfeszítést, hogy kierőszakolja az engedelmességüket. Természetesen az övéi bíztak benne, és engedelmeskedni akartak. Habár Raven nem volt tudatában, hogy mire akarja rávenni, valami mélyen gyökerező önvédelem küzdött a parancsa ellen. Nem számított. Az ő akarata legyőzhetetlen. Mikhail bevitte a lányt a hálókuckójába. Édes, gyógyító növényeket morzsolt el az ágy körül, befedve vele a lány kicsi testét. Mély álomba varázsolta. Egy óra múlva újra innia kell. Megállt mellette, lenézett rá, és sírnia kellett. Olyan gyönyörű volt; egy ritka, értékes kinccsel bánt ilyen kegyetlenül, amikor védelmeznie kellett volna a benne élő vadállattól. A Kárpátok harcosai nem emberek voltak. Szeretkezéseik hevesek és vadak. Raven fiatal, tapasztalatlan emberi lény. A férfi nem volt képes kordában tartani újonnan szerzett érzéseit a szenvedély viharában. Reszkető ujjakkal érintette meg a lány arcát, csak egy könnyű cirógatás volt, majd lehajolt, hogy megcsókolja puha ajkát. Elmormolt egy esküt, majd elhagyta a szobát. A legerősebb védővarázst használta, amire képes volt, beburkolva a lányt, s mindent és mindenkit elzárt tőle. Kint felerősödött a vihar, olyan heves és féktelen volt, mint a férfi lelke. Három futó lépés után az égbe emelkedett, és elszáguldott a falu irányába. A szél örvénylett és sivított körülötte. A ház, amit keresett, csak egy kunyhó volt. Megállt az ajtajában, az arca maga a kín. Edgar Hummer csendesen kinyitotta az ajtót, megállt mellette, hogy beengedje. - Mikhail - a hangja nyájas volt. Edgar Hummer nyolcvanhárom éves volt. Élete legnagyobb részét az Úr szolgálatában töltötte. Azon kevesek közé tartozott, akiket Mikhail a barátjának tartott. Mikhail betöltötte a szobát a jelenlétével, az erejével. Izgatot t volt, zaklatott. A vihar kint tovább erősödött, dühödten, hatalmasan tombolt. Edgar leült a karosszékébe, meggyújtotta a pipáját, és várt. Sosem látta azelőtt másképp Mikhailt, csak nyugodtnak, érzelemmentesnek. Ez most egy veszélyes ember volt, egy férfi, akit Edgar még sosem látott. Mikhail beleöklözött a sziklakandallóba, a kőben szétfutó vonalak mutatták az eredményt. - Majdnem megöltem egy asszonyt ma éjjel. - Vallomása nyers volt, a tekintete sebzett. - Azt mondta nekem, hogy isten céllal teremtett minket, hogy az ő teremtményei vagyunk. Én inkább vagyok vadállat, mint férfi, Edgar, és
nem tudom már becsapni magam. Az örök nyugalmat keresném, de még az is megtagad engem. Orvvadászok cserkészik be az embereimet. Nincs jogom cserbenhagyni őket, amíg tudom, hogy veszélyben vannak. Most még az asszonyom is veszélybe került, nemcsak miattam, de az ellenségeim miatt is. Edgar nyugodtan szívta a pipáját. - Azt mondtad, az asszonyod. Szereted azt az asszonyt? Mikhail elutasítóan intett. - Ő az enyém - jelentette ki, sőt kinyilatkoztatta. Hogyan mondhatná azt, hogy szereti? Ez egy üres kifejezés arra, amit érez. Ő volt a tisztaság. A jóság. A könyörület. Minden, ami ő nem. Edgar bólintott. - Szerelmes vagy belé. Mikhail haragos tekintettel nézett. - Vágyom rá. Éhezem rá. Akarom. Ő az életem - mondta kínban, mintha igazzá tudná tenni. - Akkor miért van benned ilyen fájdalom? Akartad őt; talán ő is téged. Feltételezem, hogy elvetted, amit akartál. Koplaltál. Felteszem, táplálkoztál. Miért kéne fájdalmat érezned? - Tudja jól, hogy egy olyan asszony vérét venni rossz dolog, aki iránt másféle vágyat is érzünk. - Azt mondtad nekem, hogy évszázadok óta nem éreztél szexuális vágyat. Hogy nem is tudsz ilyet érezni egyáltalán - emlékeztette Edgar kegyesen. - Iránta érzek - ismerte be Mikhail, és sötét szemében fájdalom égett. Akartam őt a nap minden percében. Vágytam rá. Isten tudja, hogy mennyire. Nemcsak a testére, de a vérére is. Rabja vagyok az ízének. Sóvárgok érte, mindenére, még ha ez tilos is. - De végül megtetted? - Majdnem megöltem. - De mégsem. Még él. Nem ő az első, akiből táplálkoztál. Okoztak a többiek is fájdalmat korábban? Mikhail elfordult. - Még mindig nem érti. A mód számít a történtekben, az, amit később tettem. Ettől félek az első pillanattól, amióta először meghallottam a hangját. - Ha ilyen nem történt korábban, akkor miért féltél tőle? Mikhail lecsüggesztette a fejét, ökölbe szorította a kezét.
- Mert akartam őt, s nem tudtam elviselni, hogy elengedjem. Azt akartam, hogy megismerjen, tudja a legrosszabbat is. Lásson olyannak, amilyen vagyok. Magamhoz akartam láncolni, hogy soha ne tudjon elmenni tőlem. - Emberi lény. - Igen. Vannak szokatlan képességei, mentális kapcsolatba került velem. Könyörületes. Maga a szépség. Azt mondtam magamnak, hogy nem fogom megtenni azt a dolgot, mert ez rossz, de tudtam, hogy megteszem. - És bár tudtad, hogy megteszel valamit, amiről úgy hiszed, hogy rossz, mégis megtetted. Biztosan megvan rá a jó okod. - Önzés. Nem hallotta, mit mondtam? Én, én, én. Minden rólam szól. Találtam egy okot, hogy tovább éljek, és elvettem, ami ne m az enyém volt, és még most is, ahogy önnel beszélek, tudom, hogy nem leszek képes abbahagyni. - Békélj meg a természeteddel, Mikhail. Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy. Mikhail keserűen nevetett. - Magának minden olyan könnyű. Azt mondja, hogy Isten gyermeke vagyok. Céllal születtem, el kellene fogadnom magamat. A természetem diktálja, hogy elvegyem azt, amiről azt gondolom, hogy az enyém, és megtartsam, megvédjem. Láncoljam magamhoz, ha szükséges. Nem tudom elengedni őt. Nem tudom. Olyan, mint a szél: szabad. Ha a szelet bezárnám, meghalna? - Akkor ne zárd be, Mikhail. Bízzál benne, hogy melletted marad. - Hogyan tudom megvédeni a szelet, Edgar? - Azt mondtad, nem tudod, Mikhail. Képtelen vagy elengedni. Nem azt mondod, hogy nem fogod, hanem azt, hogy nem vagy képes. Ez különbség. - Számomra. De mi van vele? Milyen választást adok neki? - Mindig is hittem benned, a jóságodban és az erődben. Nagyon valószínű, hogy a fiatal hölgy is vágyik rád. Hallottad a fajtáddal kapcsolatos legendát és a hazugságokat, elkezdhetnél hinni a lehetetlenben. Egy igaz vegetáriánusnak egy húsevő visszataszító lehet. A tigrisnek a szarvasra van szüksége a túléléshez. A növényeknek vízre. Mindannyiunknak szükségünk van valamire. Te csak elvetted, amire neked volt szükséged. Térdelj le, megkapod Isten áldását, és menj vissza az asszonyodhoz. Meg fogod találni a módját, hogy megvédjed a te szeledet.
Mikhail engedelmesen letérdelt, lehajtotta a fejét, hagyva, hogy az öregember békéje és szavai megnyugvást adjanak neki. Odakint a vad vihar hirtelen elült, mintha kiadta volna a mérgét, és utána megpihenne. - Köszönöm, atyám - suttogta Mikhail. - Tedd, amit tenned kell, Mikhail, védd meg a fajodat. Isten őket is a gyermekeinek tekinti.
Negyedik Fejezet Mikhail körülölelte Raven karcsú testét, szorosan magá hoz vonta, és védelmezőn ráfonódott. A lány mélyen aludt, teste könnyű, arca sápadt. Szeme alatt mély árnyékok. A férfi lágyan suttogott. - Nagyon sajnálom, kicsim, bocsánat, hogy ilyen állapotba kerültél miattam. A bennem levő vadállat, tudom, hogy újra megteszi majd. Nem fogsz meghalni; nem hagyhatom. Vágást ejtett a csuklóján levő vénán, megtöltötte az ágy melletti üveget a sötétvörös folyadékkal. Figyelj rám, Raven. Ezt muszáj meginnod. Engedelmeskedj nekem ez egyszer. A lány sápadt ajkához nyomta az üveget, töltött a szájába egy keveset a tartalmából. Raven fulladozott, émelygett, próbálta elfordítani a fejét, ahogy korábban is tette. Engedelmeskedj nekem ez egyszer. Az egészet meg fogod inni. Parancsa erősebb volt ezúttal. A lány utálta a tartalmát, teste küzdött a visszautasítás lehetőségéért, de a férfi akarata erősebb volt, ahogy mindig. Mikhail! A kétségbeesett kiáltás visszhangzott a fejében. Muszáj meginnod, Raven. Bízz bennem továbbra is! A lány megnyugodott, vonakodva engedelmeskedett, és visszasüppedt a mély álomba. Mikhail elkapta a fejében futó összezavarodott gondolatokat, riadt érzelmeinek örvénylését. A lány azt hitte, hogy rémálommal küszködik. Színe kezdett visszatérni. A férfi elégedetten feküdt le mellé. Ha emlékezne is a vércseréjükre, csak egy rémálom részének gondolja majd. Felkönyökölt, és a lány arcát tanulmányozta, hosszú, sűrű szempilláját, hibátlan bőrét, magas arccsontját. Nemcsak a szépsége, a személyisége, hanem a benne lakozó könyörületesség és a fény ejtette rabul az ő megszelídítetlen természetét.
Meghaladta a képzelőtehetségét, hogy ilyen csoda megtörténhet. Éppen, amikor már kész volt rá, hogy gondolkodás nélkül a napba sétáljon, egy angyalt küldtek neki. Halvány mosoly lágyította meg a száját. Az ő angyala visszautasított megtenni bármit, amit ő mondott neki. Ám ha kérte, inkább megtette. A férfi túlságosan megszokta az engedelmességet azoktól, akik a védelme alatt álltak. Emlékeznie kell rá, hogy a lány halandó, egy másik időben nevelkedett, más értékek mentén. A Kárpátok népének fiaiba belevésődött még a születésük előtt, hogy kötelességük az asszonyokat és a gyerekeket óvni. Most, hogy évszázadok óta kevés asszonyuk van, és azoknak is csak fiúgyermeke születik, alapvető volt, hogy minden asszonyt különösen védeni kell. Raven halandó volt, nem kárpáti harcosok sarja. Nem a férfi világához tartozott. Ha elhagyja, magával viszi a színeket és az érzelmeket. Még a levegőt is, amit belélegez. Bezárta a szemét az ijesztő gondolatok elől. Hol keresse magában az erőt, hogy hagyja elmenni a lányt. Annyi dolga van, amit meg kell tennie napkelte előtt. Maradni akart, karjába zárni őt és meggyőzni arról, hogy ne hagyja el, feltárni előtte a szívét, elmondani, hogy mit jelent neki, elmondani, hogy nem hagyhatja el, hogy nem lenne képes túlélni. Nem élné túl. Sóhajtott egy nagyot, felemelkedett újra. Szüksége volt rá, hogy feltöltekezzen, mielőtt dologra indul. Gyógyító növényeket morzsolt el ismét, majd még mélyebb álomba küldte a lányt. Precízen kialakította otthona tökéletes védelmét, még egy parancsot tett hozzá az erdő teremtményeinek címezve. Ha bárki az odúja közelébe jönne, bármi módon fenyegetve a lányt, azonnal tudni fog róla. Mikhail hívására Jacques és Byron találkoztak vele a Noelle és Rand otthonát övező fák alatt. Addigra a holttestet már felfedték, illően elégették, ahogy mindig is tették. - Semmi máshoz nem nyúltatok? - kérdezte Mikhail. - Csak a holttesthez. A ruháikat, személyes tárgyaikat mind ott hagytuk - biztosította Byron. - Rand nem tért vissza a házba. Tudod, bizonyára csapdát állítottak neked, a holttestet is csaléteknek hagyták ott. - Ó, biztos vagyok benne. Mindenféle modern technológiát használnak, gondolok itt kamerára, videóra. - Mikhail arca töprengő volt. - Különféle legendákban hisznek. Karók, foghagyma, lefejezés. Olyan kiszámíthatók és primitívek. - Acsarkodás volt a hangjában, megvetés a gyilkosok iránt. Annyi fáradságot sem vettek, hogy megismerjék a fajunkat, mielőtt halálra kárhoztattak minket.
Byron és Jacques aggódó pillantást váltott. Mikhail ebben a hangulatban halálos lehetet. Félig lehunyt szeme dühtől égett, tekintete föléjük sik lott. - Maradjatok és figyeljetek. Ha bajba kerülök, nektek kell kimentenetek. Ne mutatkozzatok. - Habozott kicsit. - Ha valami rosszul sül el, egy szívességet kérek. Mikhail átváltott ódivatú szertartásosságra. Byron és Jacques az életüket adnák érte. Ritka kitüntetés volt, ha valakitől a herceg szívességet kért. - Az asszonyom mélyen alszik. A házamban maradt. Sok és veszélyes védelmező varázst helyeztem el. Óvatosnak kell lennetek, és nagy elővigyázatossággal kell majd feloldanotok őket. A lány most gyógyul, tanítsátok meg, hogyan védje meg magát, ha azt választja, hogy rátok hagyatkozik. Közös vérvonalunk okán, Jacques, te fogod örökölni a vezetői palástot. Úgy gondolom, hogy Gregorira kellene bíznod addig, míg felkészülsz a vezetésre. Ha Gregori nem fogadja el - és elég valószínű, hogy így lesz -, a palástomnak rád kell szállnia, Jacques. Úgy fogod találni, hogy ez nem kedvedre való, felteszem, már most is így van. Ha ilyesmi előfordul, csak bízd magad Gregori lojalitására és az embereidére. Te fogod végezni a dolgokat helyettem. Byron, segítsd Jacques-ot, mint Gregori segített engem. Gregorinak tegyétek le eskütöket, ha elfogadja tőletek. Mindketten előírásosan válaszoltak, elmondva azokat a szavakat, amelyekre esküjük kötelezte őket. Byron megköszörülte a torkát. - Átváltoztattad, a lány már közülünk való? - kockáztatta meg a kérdést óvatosan. Mindannyian tudták, hogy a vámpírok megkísérelték átváltoztatni az emberek asszonyait. Korábban ők is megvitatták, hogy megpróbálják-e, mivel kilátástalan helyzetben voltak. A kockázatok messze meghaladták az előnyöket. Az átváltoztatott asszonyok rendre megőrültek, gyerekeket gyilkoltak, és lehetetlen volt megmenteni őket. A Kárpátok harcosai fejlett képességekkel születtek, és megtanulták az önfegyelmet. A néhány, aki sárba tiporta a törvényt, azonnal kegyetlen bánásmódban részesült. A fajuk tisztelte az élet minden formáját. Hatalmas erejük miatt ez csak így működhetett. Mikhail megrázta a fejét. - Tudom, hogy ő az igazi életpárom. A szertartás kemény volt számára. Nem volt más választásom, mint megtölteni a véremmel. - Válasza komor és tömör volt, figyelmeztetés, hogy ne merészeljék tovább faggatni, vagy ha megteszik, akkor csak a saját felelősségükre. - Nem kötöttem magamhoz, halandó, nagyon veszélyes lenne.
- Azt tesszük, amit óhajtasz - ismételte Byron, egy ijedt pillantást vetve Jacques-ra, aki inkább derültnek, mint aggódónak tűnt. Mikhail megerőltetés nélkül köddé vált, leomlott az erdei fenyő sűrű ágai között. A földön farkas formát öltött. A köd nem tudott szagolni, és neki szüksége volt a páratlan szőrmés szaglására. Így nyomokat találhat, amiket követhet. Mindenekelőtt ragadozó volt. Ravasz intellektusa csak szolgálta rendkívüli vadászösztönét. A farkas körözött, hogy felmérje a helyet, az orra közel a földhöz, megvizsgált minden egyes fát a ház közelében. A halál szagát érezte. Megtöltötte orrlyukát keserű, csípős szagával. Cikcakkban haladt, lefedve minden talpalatnyi helyet a kutatással, azonosította Rand szagát, Ericét és Jacques-ét. Megtalálta a helyet, ahol az orgyilkosok elérték a házat. Négy ember. Elidőzött minden egyes szagnál, amíg mélyen az emlékezetébe véste. Rászánta az időt, hogy kibogozza a hátborzongató, szörnyű történetet. Az emberek lopva, sőt csúszva- mászva közelítették meg a helyet. A farkas követte útjukat, elkóborolt erre és arra, keresve az elrejtett nyomokat. Az ajtónál kivárt, óvatosan körözött, hátrált. Hátsó lábát a sárba mélyesztette, és bevetődött az ablakon keresztül, összetörve az üveget, majd két méterre landolt a szobában. Mélyen a farkas testében Mikhail nevetett félelmetesen, humortalanul. A négy orgyilkos visszatért hátborzongató gyilkosságuk helyszínére kamerákat elhelyezni, hogy képeket készítsenek a fajukról. Ha az orgyilkosoknak lett volna vér a pucájukban, akkor maradnak és várnak addig, amíg a holttestet felfedezik. Ehelyett elkövették a brutális gyilkosságot és elfutottak, mint a gyávák, akik valójában voltak. Elöntötte az epe. A farkas megrázta a fejét, mélyet morgott. Hármójuk szaga ismeretlen volt számára, de a negyedik ismerős. Egy áruló. Hogyan tudta így cserbenhagyni Noelle-t. A farkas újra ugrott, kitörve a második ablakot is. A kamera csak egy hatalmas farkast látott, az összetört üveg és a köd elmosódó képét, majd a farkast újra. Csak Mikhail és néhányan a vadászai közül, Jacques és Gregori, Aidan és Julian voltak képesek ilyen sebességgel alakot változtatni. Követte az orgyilkosok nyomát. Egy szag elvált a többitől, és az erdő mélye felé kanyarodott, és a telepített erdő szélénél, Edgar Hummer kunyhója és dr. Westhemer rendelője közelében ért véget. A farkas a fák
között maradt, figyelve a kicsi házat a rendelő mögött, kegyetlen, vörös, kimeredt szemmel. Majd hirtelen megfordult, visszaügetett oda, ahol az orgyilkosok kettéváltak, és a másik három nyomát követte. Ez egyenesen a fogadóba vezetett, ahol Raven is lakott. Mikhail csatlakozott Jacques-hoz és Byronhoz a fa tetején. - Hárman közülük a fogadóban vannak. Fel fogom ismerni őket, ha közel érek hozzájuk. Holnap vissza fogom kísérni az asszonyomat a fogadóba, hogy összeszedje a holmiját. Amíg ott leszek, fel fogom ismerni a szagukat. Ez az egyetlen mód, hogy megtudjam, kik azok, akik ezt a tettet elkövették. Amíg kiderítjük, nagyon óvatosnak kell lennünk. Videokamerájuk van a házban, a kioldógomb az ajtóra erősítve. Mindenkinek kívül kell maradnia. - Mikhail pár pillanatig csendben volt. - Celeste dr. Westhemerhez jár? - kérdezte végül csendesen. - Úgy hiszem, Hans Romanov feleségéhez. Az orvossal dolgozik, és a legtöbb babát ő segíti a világra - felelte Jacques. - És Eleanor? - kérdezte Mikhail. Jacques kényelmetlenül megmoccant. - Úgy hiszem, szintén. - Az asszony segített Noelle-nek a szülésnél is? Byron megköszörülte a torkát. - Noelle otthon hozta világra a gyereket Heidi Romanov segítségével. Rand ott volt; én is átmentem a hívására. Miután a bába elment, Noelle elkezdett vérezni, Randnek vért kellett adnia neki. Noelle- lel maradtam, amíg Rand vadászott. És nem, Mrs. Romanov nem láthatott semmit. Senki sem volt a közelben. Tudtam volna róla. - Hans Romanov vezette a többieket Noelle-hez. Azt nem tudom, hogy a felesége is benne van-e, de valaki tudatta az orgyilkosokkal, hogy a Kárpátok harcosai megszaporodtak. - Mikhail monoton hangon adta át az információkat. A szeme égett, izzott, a testét d üh rázta; ökle szétnyílt és összezáródott, de a hangja tökéletesen nyugodt maradt. - Meg kell tudnunk, hogy az asszony is benne van-e. - Benne kell lennie - csattant fel Byron - Miért várunk még? - Mert nem vagyunk barbár állatok, ahogy ezek neveznek bennünket. Tudnunk kell, hogy a bába is áruló-e. És nem a te felelősséged ítéletet hozni, Byron. Nem könnyű úgy élni, hogy életeket veszel el. - Mikhail érezte minden egyes, az évszázadok során elvett életnek a súlyát, de ahogy ereje és felelőssége nőtt, egyre könnyebbnek tűnt a gyilkolás. Ahogy érzései elhalványultak, csak erős akaratereje, a jó és rossz elkülönítésének
képessége mentette meg attól, hogy elveszítse lelkét a sötétség alattomos suttogásának hatására, a hatalomért való küzdelemben. - Mit akarsz, mit tegyünk? - kérdezte Jacques. - Eleanornak és Celeste-nek nem biztonságos az otthonukban maradni. Ne legyen több látogatás a bábához. Vigyétek Celeste-et a tó fölötti házamba. Eric ott tanulmányozhatja az ókori művészetet, amit mostanában elhanyagolt. Az jól védhető hely. Eleanornak sem kell sokat utaznia. - Használhatják az én otthonomat is - ajánlotta fel Byron. - Akkor közel lesznek, ha segítségre lesz szükségük. - Eleanor a testvére volt, és mindig is szívből szerette. Annak ellenére, hogy már rég kivesztek belőle az érzések, emlékezett rá, hogy milyen is volt. - Ez kockázatos. Ha tudnak a testvéri kapcsolatotokról, és ő gyanúba keveredett az orgyilkosoknál, vagy téged láttak, ahogy Randnak segítkeztél... - Mikhail megrázta a fejét, nem tetszett neki az ötlet. - Inkább a házamba kellene őket vinni. - Ne! - tiltakoztak élesen mindketten. - Nem, Mikhail, nem engedhetjük meg, hogy téged kockáztassunk adott hangot Jacques rémületének. - Asszonyaink az elsők, Jacques - emlékeztette Mikhail nyájasan. Nélkülük fajunk kihal. Szexre jók az emberi lények, de gyermekeket nemzeni nem tudunk velük. Asszonyaink a legnagyobb kincseink. Mindannyiótoknak feltétlenül párt kell találnotok, és gyermeket nemzenetek. De biztosnak kell lennetek benne, hogy akit választottatok, igazi életpárotok. Mindannyian ismeritek a jeleket: színek, érzelmek, égő vágy. A kötés erős. Amikor egyikőjük meghal, a másik rendszerint szintén a halált választja. Halál, vagy a vámpírság. Mindannyian tudjuk ezt. - De Rand... - Byron visszafojtotta, amit mondani szeretett volna. - Rand nem volt elég türelmes várni. Noelle a megszállottja volt, de mégsem voltak egymás igazi életpárja. Azt gondolom, utálattal fejezték volna be az együttélést, kapcsolatuk teljesen megromlott volna. Rand túl fogja élni a távozását. - Mikhail próbálta nem mutatni ellenérzését. Az igazi életpárok nem tudtak egymás nélkül élni. Ez a tény és a magas gyerekhalandóság sok áldozatot követelt egyébként is apadó fajuktól. Mikhail nem volt benne biztos, hogy emberei túl fogják élni a következő századot. Nem számít, hogy milyen keményen próbálja, nem tud reményt ébreszteni, hogy visszatartsa a férfiakat a vámpírrá válástól.
- Mikhail - Jacques óvatosan választotta meg a szavait. - Csak te és Gregori tudjátok fajunk titkait. Tudod, ho gy Gregori a magányos létezést választotta. Csak te tudsz megtanítani minket, vezess bennünket, segíts nekünk felnőni. Hogy továbbéljünk és erősek legyünk újra, nélküled nem tudnánk véghezvinni. A te véred embereink életét jelenti. - Miért mondod ezt? - csattant fel Mikhail, nem akarván hallani az igazságot. Jacques és Byron hosszú, aggódó pillantást váltott. - Nyugtalankodunk a kezdődő visszavonulásod miatt. - A visszavonulásom elkerülhetetlen, és aligha a ti ügyetek. - Azt választottad, hogy teljesen egyedül maradsz, sőt távolodsz tőlünk is, akiket vérrokonaidnak nevezel - folytatta Jacques. - Mit akarsz ezzel mondani? - csattant fel ismét Mikhail türelmetlenül. Már régóta távol volt Raventől. Vágyott rá, hogy lássa, megérintse, összekapcsolódjon vele. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk. És ha te nem akarod folytatni az életedet, akkor nagyobb kockázatot fogsz vállalni, és óvatlanná válsz. Mikhail sötét, tűnődő szeme lassan felmelegedett, és mosoly jelent meg a szája sarkában, meglágyítva gyönyörű, finom metszésű arcát. - Te fiókördög. Hogyan sikerült kifigyelned a tudtom nélkül? - A farkaspár is félt téged - ismerte be Jacques. - Mint vérrokonodban és védelmed alatt állóban, megbíztak bennem és elmondták. Figyeltek téged, amikor magányosan sétálgattál, és amikor futottál az erdőn keresztül a fogadóból a csomaggal. Ők mondták, hogy nincs életöröm benned. Mikhail halkan nevetett. - Szükségem van egy jó farkasbőrre a télre. Bármit is érzek, Noelle a húgunk volt, egy az embereink közül. Addig nincs nyugalmam, amíg gyilkosait törvényünk elé nem hozom. Jacques megköszörülte a torkát, egy pimasz vigyor eloszlatta sötét arcvonásainak könyörtelenségét. - Feltételezhetem, hogy az asszony, akit otthon rejtegetsz, esetleg képes lesz növelni az életkedvede t a hirtelen kitörő vágy hatására? Mikhail csizmájának az orra majdnem lelökte Jacques-ot az ágról, megtorlásul vakmerőségéért. Byron kapta el szoros marokkal. - Vlad és Eleanor lakhatnak nálam. Ez kettős védelem lesz neki is és születendő gyermekének is.
Mikhail bólintott, habár nem értett teljesen egyet a döntéssel, látta, hogy folytatnák az ellenállást, ha ragaszkodna hozzá, hogy személyét kockáztassa. - Pár napig, amíg jobb megoldást találunk. - Légy óvatos, Mikhail - figyelmeztette Jacques. - Aludjatok mélyen holnap - felelte. - Vadásznak ránk. Byron megállt, majd hirtelen megriadt. - Hogyan fogsz a földbe menni, ha az emberasszony veled van? - Nem fogom egyedül hagyni. - Mikhail hangja kérlelhetetlen volt. - Minél mélyebben leszünk a földben, annál erősebben halljuk majd a hívásodat, ha bajban vagy - emlékeztette Jacques halkan. Mikhail sóhajtott. - Olyan nyugtalanok vagytok, mint két vénlány nagynéni. Bizonyosan képes vagyok megvédeni a hajlékomat. Teste csillámlott, meghajlott és sassá változott. Kiterjesztette hatalmas szárnyait, és az égbe emelkedett, hogy visszatérjen Ravenhez. Mélyeket lélegzett, megtöltötte magát a lány finom, tiszta illatával, hogy kitörölje az éjszaka felfedezettek csúnyaságát. Az illatát érezte a könyvtárban, keveredve a sajátjával. Mélyen leszívta a tüdejébe kettejük illatelegyét, lehajolt, hogy összeszedje szétszórt ruhadarabjaikat. Benne akart lenni mélyen, megérinteni, rászorítani a száját az övére, hogy vérük eggyé váljon, elmondja a rituális szöveget, hogy összekösse magukat az örökkévalóságra úgy, ahogyan ez elrendeltetett. A lány felajánlkozásának a gondolata olyan volt, mint egy ajándék, s hogy elfogadja az ő ajánlatát, olyannyira felkorbácsolta, hogy Mikhailnak meg kellett á llnia, amíg a sürgető vágy némileg csillapodott a testében. Alaposan lezuhanyozott, lemosva magáról a farkast, a koszt és port, az áruló szagát. A Kárpátok szülöttei nagy figyelmet fordítottak arra, hogy átvegyék a halandók szokásait. Étel a szekrényben, ruhák a gardróbban. Lámpák mindenhol a házban. Mindannyian zuhanyoztak, pedig valójában nem is volt rá szükségük, de a legtöbben élvezetesnek találták. Kávébarna haját kibontva hagyta, és Ravenhez ment. Először fordult elő, hogy büszke volt a testére, s ahogy megkeményedett, agresszíven előredöfött a lány látványára. Raven mélyen aludt, haja, mint egy selyemfüggöny terült szét a párnán. A takaró lecsúszott róla, és csupán hosszú haja takarta a mellét. A kép erotikus volt. Úgy feküdt, mintha őt várná, még álmában is vágyna rá. Finoman elmormolta a transzos álomból való feloldás parancsát.
Ragyogott a lány holdfényben fekvő teste, lágy bőre barackszínű volt. Mikhail felcsúsztatta a kezét a lány lábán. Az érzés megrázta a belsejét. Megsimogatta a medencéjét, keskeny mellkasát. Raven ébredezett, nyugtalanul felemelkedett, Mikhail elnyújtózott mellette, karja védelmébe vonta, álla a lány feje búbján nyugodott. Akarta a lányt, bármi módon kapja is meg, de tartozott neki némi őszinteséggel. Legalábbis annyival, amennyit meg mert osztani vele. A lány lassan emelkedett ki az álomrétegekből, beleásta magát a férfi kemény izmaiba, mintha így próbálna enyhülést találni egy rossz álomból. Hogyan lenne képes megérteni egy emberi lény egy kárpáti férfi igazi párválasztó szertartásának szenvedélyes szexuális szükségletét? A hosszú évek alatt félt már néhány dologtól, mégis, idáig semmi sem rettentette úgy, mint látni magát a lány ártatlan szemén keresztül. Tudta a lány lélegzéséből, hogy már teljesen tudatánál van, és a hirtele n feszültségből, amikor a lány felismerte, hogy hol van és kivel. Brutális módon vette el az ártatlanságát, majdnem az életét is. Hogyan tudna ilyesmit megbocsátani? Raven becsukta a szemét, elszántan próbálta elkülöníteni a tényeket a képzelettől, a valóságot a fantáziától. A teste fájt, különböző helyeken megsérült, amikről nem tudta, hogy megtörtént. Másnak érezte magát, érzékenyebbnek. Mikhail teste az övé mellett forró márványra hasonlított, rendíthetetlen és agresszív, elviselhetetlenül vonzó. Élesen hallotta a ház csikorgását és zörgését, az ágak libegését kívül az ablakon. Elnyomta magától Mikhail falszerű mellkasát, hogy valami távolság legyen testük között. Mikhail szorosan a karjába vette, arcát a hajába temette. - Ha megérinted a lelkemet, Raven, megtudod, hogy mit érzek irántad mondta rekedt, sebezhető hangon. Akarata ellenére Raven érezte, hogy a szíve felé fordul. - Nem akarom, hogy elhagyj, kicsim. Vedd a bátorságot és maradj velem. Talán szörnyeteg vagyok. Már nem tudom, igazán nem, csak azt, hogy szükségem van rá, hogy velem maradj. - Elfeledtettél velem mindent - mutatott rá a lány, inkább magának, mint a férfinak, inkább kérdezte, mint állította. A férfi vad volt, de azt nem mondhatná, hogy bántotta. Inkább a csillagokba vitte. - Gondoltam rá - ismerte be a férfi kényszeredetten -, de nem akartam, hogy ez közénk álljon. Sajnálom, hogy nem bántam óvatosabban veled, az ártatlannal.
A lány hallotta hangjában a fájdalmat, érezte a választ a testében. - Tudod jól, hogy örömet szereztél. - Eksztázis volt valójában. Tűzzel való keresztelés, lélekcsere. A férfi vad volt, és tűzviharként söpört át rajta. És a lány akarta őt újra, könyörgött az érintéséért, hogy a teste ereje elsodorja. De a férfi veszélyes is volt, roppant veszélyes. Most már tudta. Tudta, hogy más, mint ő, hogy valami lakik benne, ami inkább állat, mint ember. - Mikhail - Raven újra eltolta a szilárd falat képező mellkast. Szüksége volt levegőre, hogy forró bőrének és teste sürgető vágyának érzékelése nélkül képes legyen gondolkozni. - Ne tedd ezt! - A férfi hangja parancsként csattant. - Ne zárj ki! - Olyan elkötelezettségről beszélsz, ami kívül esik azon, amit el tudok képzelni... - Raven az ajkába harapott. - Az otthonom nagyon távol van innen. - Ott nincs semmi más, csak a szomorúság, Raven - hárította el az ellenvetést egyszerűen és mindkettejükre gondolva a férfi. - Tudod jól, hogy nem fogod túlélni egyedül, és habár most úgy gondolod, hogy megtagadod majd, de ha egy újabb rettenetes bűnüggyel keresnek meg, a szíved mélyén be kell ismerned, hogy nem leszel képes nemet mondani. Az nem te vagy, aki hagyod, hogy egy gyilkos szabadon tegye, amit akar, amikor meg tudnád menteni az ártatlanokat. - Kezébe fogta rengeteg selymes haját, mintha ezzel maga mellett tudná tartani. - Nem tudnak úgy vigyázni rád, ahogy én. - Mi van a különbözőségünkkel? Te másodosztályú, nem túl okos lényeknek gondolsz bennünket, asszonyokat. Sajnálatosan megvan az a képességed, hogy erőszakkal vidd véghez az akaratodat azoknál, akik ellenkeznek veled. Márpedig én azt tenném. Mindig. Önmagamnak kell maradnom, Mikhail. A férfi felemelte félresimította haját a tarkójáról, és pehelykönnyű csókot lehelt elérhetővé vált bőrére. - Tudod, hogy az asszonyokkal szembeni viselkedésem válasz arra az igényemre, hogy megvédjem őket, és nem azt jelenti, ho gy kevesebbnek gondolnám őket. Ellenkezz velem bármiben, kicsim, én imádok benned mindent. Hüvelykujja megcirógatta mellét, felforrósítva a vérét, reszkető izgalmat keltve a hátgerincében. Raven vadnak és szelídítetlennek akarta, akarta, hogy vágyjon rá. Uralkodott rajta, ám a lányt felizgatta a felismerés, hogy a férfi miatta képes elveszíteni a fejét.
Mikhail lehajolt a hívogatón megkeményedő mellbimbóra. A nyelve lágyan megérintette, megcsókolta a bársonyos tetőt, behúzta szája nedves, forró barlangjába, Raven sóhajtott, behunyta a szemét. A teste élővé vált, minden idegvégződése a férfi érintéséért sikoltott. Nem akarta ezt. Könnyek égették a szemét és torkát. Nem akarta ezt, mégis vágyott rá. - Ne bánts engem, Mikhail - sóhajtotta a kemény izmoknak a férfi mellkasán. Kérelem volt ez a jövőre nézve. Raven tudta, hogy a férfi sosem bántaná fizikailag, ám életük nagyon viharos lehet együtt. A férfi felemelte a fejét, és úgy helyezkedett, hogy a súlyával maga alá szegezte a lányt. Sötét szeme birtoklón járta körbe a kicsi, törékeny arcot. A kezébe vette, hüvelykujja megcirógatta az állát, telt alsó ajkát. - Ne félj tőlem, Raven. Nem érzed, hogy milyen erős, amit irántad érzek, a köteléket közöttünk? Az életemet adnám érted. - S mivel őszinte akart lenni vele, hozzátette az elkerülhetetlent. - Nem lesz könnyű, de ki fogjuk tudni alakítani magunknak a dolgokat. Megsimogatta lapos hasát, lejjebb mozdult, hogy odafészkelje magát a lány éjfekete pihéihez. A lány megállította a kezét. - Mi történt velem? - teljesen összezavarodott. Elájult korábban? Minden úgy összekuszálódott. Tudta, hogy bizonyára Mikhail erőltethette belé azt az undorító gyógyszerkeveréket. Azután elaludt. Később rémálmai voltak. Hozzászokott már a rémálmokhoz, de ez minden eddiginél szörnyűbb volt. Meztelen mellkashoz nyomták, a száját rettenetes sebhez szorították. Vér folyt le a torkán zuhatagként. Fuldoklott, küzdött, de abban a rémálomban nem tudta kiszabadítani magát. Kiáltani próbált Mikhailért. És akkor felpillantva látta, hogy ott van, lenéz rá sötét, misztikus szemével, az ő keze erőszakolja oda a fejét a mellkasán levő vágáshoz. Azért álmodta ezt, mert Drakula országának a szívében volt, és Mikhail a sötét, titokzatos hercegre emlékeztette? Raven nem tudott magán segíteni; finoman végigsimította a férfi szeplőtelen mellkasát. Valami történt vele, és tudta, hogy örökre megváltozott, hogy valamiként Mikhail részévé vált, ahogy a férfi az ő részére. Mikhail térde gyengéden szétválasztotta a lábát. Fölé kerekedett újra, kizárva mindent széles vállával. Súlya, ereje és szépsége elakasztotta a lány lélegzetét. Nagyon gyengéden, ahogy első alkalommal is kellett volna tennie, beléhatolt.
Raven zihált. Nem tudta túltenni magát azon, milyen módon volt képes kitölteni őt, kitágítani, ahogyan a testét folyékony tűzzé változtatta. Amilyen vad volt a férfi első alkalommal, most olyan gyengéd és kedves. Minden egyes mozdulata erős, sürgető sóvárgást ébresztett a még többért, s a lány keze a férfi kidolgozott hátizmait ölelte, a szája a nyakán, mellkasán vándorolt. Mikhail fegyelmezte magát, rendkívüli önuralmát hívta segítségül. A lány szája, ujjainak érintése szinte megőrjítette. Raven szoros volt, forró bársony burkolta körül, táplálta tüzét. Érezte, hogy a benne levő vadállat szabadulni akar, őrjöng éhségében, a teste keményebben, gyorsabban mozgott, beletemette magát a lányba, testük, szívük eggyé vált. A férfi lelke kinyílt, suttogott a lányénak. A lány vágya hajtotta a férfiét. Raven körme belemélyedt a férfi hátába, ahogy a megkönnyebbülés hullámai újra és újra átsöpörtek a testén. Mikhail megadta magát a tűznek, mielőtt a vadállat kitörhetett volna. A lányba ömlött, érezve, ahogy szorosan, forrón megragadja őt. Elégedett morgás tört fel belőle. Mikhail a lány karcsú testén feküdt, még összekapcsolódva vele, pillanatnyilag kielégülten. Megérezte könnyeit a mellkasán. Lassan emelte fel a fejét, lehajolt, hogy megízlelje. - Miért sírsz? - Hogyan leszek valaha is elég erős ahhoz, hogy elmenjek tőled? mormolta a lány csendesen, bánatosan. A férfi szeme veszélyesen elsötétült. Mikhail legurult róla, úgy érezte, hogy kényelmetlen a lány meztelen testét éreznie, ezért takarót vont köré. Raven felült, hátraseperte haját az arcából, azzal a különös ártatlan, szexi gesztussal, amit a férfi úgy imádott. Kék szeme őszintén aggódó. - Nem fogsz elmenni, Raven. - A férfi hangja nyersebb volt, mint szánta. Igyekezett kedvesebben beszélni. Hisz a lány oly fiatal és sebezhető; erre kellett emlékeztetnie magát mindenekelőtt. Elképzelése sincs arról, hogy micsoda ára lenne az elválásuknak mindkettejük számára. - Hogyan tudnál, részesülve abból, ami nekünk megadatott, csak úgy kisétálni? - Tudod, miért. Ne tettesd magad. Érzem a dolgokat, érzékelem. Mindez túl bizarr nekem. Nem ismerem ennek az országnak a törvényeit, de ha valakit megölnek, a törvény, a média felfedezi. Ez csak az egyik dolog, Mikhail; mi nem fogunk egy szintre kerülni. Mi mindenre vagy képes! Majdnem megfojtottad Jacobot, az isten szerelmére. Kívül vagy az én köreimen, és ezt mindketten tudjuk. - Feljebb húzta vállán a takarót. -
Akarlak téged, el sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem nélküled, de nem vagyok biztos benne, hogy értem, mi folyik itt. A férfi keze zavaró gyengédséggel simította meg hosszú haját, ujjai keresztülkúsztak a selymes kötegen, le a hátán, csupasz gerincén. Az érintése elolvasztotta a lányt, legyűrűzött a lábujjaiba. Raven lehunyta a szemét, fejét a térdére hajtotta. Nem volt méltó ellenfele a férfinak, semmiképpen. Mikhail a tarkójára emelte a kezét, masszírozta. - Mi már elköteleztük magunkat egymásnak. Nem érzed, Raven? suttogta érzékien a szavakat. Tudta, hogy harcolnia kell a lány ösztöneivel, veleszületett önvédelmi képességével. Óvatosan választotta meg a szavait. - Tudod, hogy ki vagyok, mi van bennem. Ha nagy távolság választana is el bennünket, akkor is éreznéd az érintésem hiányát, a számat a szádon, a testemet a testeden, a hiányzó részedet. Pusztán a szavai felmelegítették a vérét, táplálták az űrt a belsejében. Raven eltakarta az arcát, szégyenkezve, hogy egy idegen iránt ilyen erejű vágyat tud érezni. - Haza fogok menni, Mikhail. Túlságosan beléd merültem, olyan dolgokat csinálok, amiket sosem feltételeztem magamról. - Ezt nem csak a fizikai dolgokra értette. Nem akarta érezni a férfi magányosságát, nagyszerűségét, hihetetlen akaraterejét és azt, ami űzte, hogy biztonságban tartsa meg azokat, akiket vezetett. De érezte. Képes volt érzékelni a szívét, a lelkét, a gondolatait. Tudott vele beszélgetni, meg tudta osztani a gondolatait vele hangok nélkül is. Tudta, hogy a férfi benne él. Mikhail átölelte a vállát, összezavarodott lényét magához vonta. Megnyugtatni, visszatartani? Raven visszanyelte forró könnyeit. Mindenhonnan hangok folytak a fejébe, ropogás, nyikorgás. A kezét a fülére szorította, hogy kizárja őket. - Mi történik velem, Mikhail? Mit csináltunk, ami ennyire megváltoztatott? - Az életem vagy, a párom, a hiányzó felem. - Ismét határtalan gyengédséggel simogatta meg a lány haját. - Az én embereim egy életre keresik a párjukat. A Kárpátok harcosa vagyok. A földből való. Nekünk különleges adottságaink vannak. Raven ránézett hatalmas kék szemével. - Telepatikus képesség. A tiéd nagyon erős, sokkal erősebb, mint az enyém. És kifejlesztetted. Lenyűgöz, ahogyan használni tudod.
- Nagy ára van ezeknek az adottságoknak, kicsim. Arra vagyunk kárhoztatva, hogy megkeressük az életpárunkat, megosszuk vele a lelkünket. Ha megtörténik - és a rítus brutális lehet egy ártatlan asszonynak -, nem élhetünk elválasztva a párunktól. Csak kevés gyermekünk születik, és sokat elveszítünk az első éveikben, és az újszülöttek többsége fiú. Áldottak és kárhozottak is vagyunk egyszerre hosszú életünk miatt. Azoknak közülünk, akik boldogok, a hosszú élet áldás, annak, aki egyedül van és gyötrelem a része, átok. A sötét, sivár, csupasz létezés örökkévalósága. Mikhail tenyerébe fogta a lány állát, felemelte, s így nem tudott elmenekülni sötét, éhes tekintetétől. Mély lélegzetet vett. - Közöttünk nem csak szex volt, kicsim, nem csak szerelmeskedtünk. Ami történt, az egy kárpáti életpár szertartása volt, annyira valódi, amennyire csak lehetséges, minthogy te nem a mi vérünk vagy. Ha elhagysz... - hangja elhalkult, és megrázta a fejét. Szüksége volt arra, hogy visszavonhatatlanul magához kösse a lányt. A szavak a lelkében voltak, a szívében. A vadállat kész volt kimondani őket. A lány sosem tudna elmenekülni, mégsem tudná ezt tenni vele, kimondani a szavakat egy halandónak. El sem tudja képzelni, mi történhetne a lánnyal utána. A jegy a lány bal melle fölött fájt, lüktetett és égett. Raven lenézett rá, megérintette az ujjbegyével. Emlékezett az érzésre, amikor a férfi fogai a padlóhoz szögezték, az erejére, a torkából állatiasan feltörő figyelmeztető morgásra. Elvette a testét, mintha az övé lett volna, vadul, kicsit brutálisan, mégis őbenne valami válaszolt a vad éhségre és vágyra. Ugyanakkor a férfi gyengéd is volt, gondoskodott az ő öröméről is a magáé előtt, ügyelve a méretére és csontjainak törékenységére. A gyengédség és vadság egyvelege oly valószínűtlen volt, s Raven tudta, senki más nem lenne képes ilyen módon megérinteni őt. Csakis Mikhail. - Azt mondod, hogy te egy másik fajhoz tartozol, Mikhail? - próbálta összeilleszteni a darabkákat Raven. - Úgy hisszük, hogy mi egy másik faj vagyunk. Különbözőek. Jól palástoljuk - így kell tennünk -, de képesek vagyunk érzékelni, hallani olyan dolgokat, amiket az emberi lények nem. Tudunk beszélni az állatokkal, meg tudjuk osztani a gondolatainkat, ahogyan a testünket és szívünket is. Érthető, hogy ezek az információk, rossz kezekbe kerülve, halálra ítélnének mindannyiunkat. Az életem szó szerint a kezedben van. Több módon is.
A lány elkapta gondolatának visszhangját, mielőtt a férfi elrejtette volna. - Meg tudod állítani ezt, ha pánikba esem? A férfi szégyenkezve becsukta a szemét. - Szeretnék hazudni, de nem fogok. Megnyugtatnálak vele, biztosítandó, hogy képes légy elfogadni engem. - Kényszerítenél? - Nem! - ellenkezett hevesen. Sosem menne ilyen messzire. Ebben biztos volt. Teljes mértékben hitte, hogy meg tudja győzni a lányt: fogadja el őt. - Ezek adományok - dörzsölte az állát a térdéhez a lány. - Te fizikailag erősebb vagy minden embernél, akivel eddig találkoztam. És az az ugrás a könyvtárban - csodálatos párducra emlékeztettél -, ez is része az örökségeteknek? - Igen. - A férfi keze újra a hajában bóklászott, beletemette az arcát, belélegezte. A férfi illata keveredett a lányéval. Elégedettség csillant a férfi feneketlen szemében. - Belém haraptál. - A lány megérintette először a nyakát, majd a mellét. Fájdalom édes, forró emléke töltötte ki a férfi vadságáról, a testéről, amint őrjöng a vágytól, gondolatai a szüntelen kívánásról, a szája, amint mohón és éhesen dolgozik rajta. Mi a baj vele, hogy még többet akar? Hallott asszonyokról, akik a szex rabjává váltak, szinte mániákusok lettek. Ilyesmi történt vele is? Kézmozdulatával mintha elhárítani akarta volna a férfit. - Mikhail, ez túl gyors nekem. Nem eshetek szerelembe pár nap, nem dönthetek az életemről néhány perc alatt. Nem ismerlek, sőt egy kicsit félek is tőled - attól, ami vagy, a hatalomtól, amit gyakorolsz. - Azt mondtad, bízol bennem. - Igen. Ez az, ami megőrjít. Hát nem látod? Olyan különbözőek vagyunk. Őrültségeket csinálsz, mégis veled akarok lenni, hallani a nevetésedet, vitatkozni veled. Látni akarom a mosolyodat, azt, ahogyan a szemed felfénylik, az éhségedet és vágyat benned, ha rám nézel. El akarom távolítania szemedből azt a hidegséget, a távolságtartást, a messze révedő tekintetet, amikor a szád megkeményedik, és kegyetlennek, könyörtelennek látszol. Igen, bízom benned, de nincs rá semmi okom. - Nagyon sápadt vagy. Hogy érzed magad? - Azt akarta mondani, hogy késő van már, és hogy nagyon messzire mentek, de tudta, hogy ez csak növelné a lány ellenállását, és szükségtelenül megijesztené.
- Furcsán, valami hányingerfélét érzek, mintha ennem kéne, de az ennivaló gondolatára is rosszul leszek. Valami gyógykotyvalékot adtál nekem, ugye? - Igyál vizet és gyümölcslét néhány napig, egy ke vés gyümölcsöt is ehetsz. De semmi húst. - Vegetáriánus vagyok. - A lány körülnézett. - Hol vannak a ruháim? A férfi váratlanul elvigyorodott, önelégült férfimosollyal. - Elvittem, mivel eltéptem a farmerodat. Csak maradj itt ma éjjel, és holnap új ruhákat adok neked. - Szinte már reggel van - mutatott rá a lány. Nem tudott csak úgy feküdni mellette anélkül, hogy ne sóvárogjon érte. - Zuhanyozni is szeretnék. - Mielőtt a férfi ellenkezhetett volna, kisiklott az ágyból, biztonságosan beburkolva magát az ódivatú paplanba. Mikhail elfojtotta a mosolyát. Hagyta, hogy Raven biztonságban érezze magát, semmibe sem került neki. Nem engedheti el, addig nem, míg az orgyilkosok a fogadóban vannak. Hogy elhessegesse a képet, amint a lány meztelen testére csurog a víz, inkább a lány érzéseire koncentrált, mikor elragadta a fogadó ebédlőjéből. Mi okozhatta neki azt az őrületes gyötrelmet aznap éjjel? Szó szerint beteg volt, a feje lüktetett. A lány azt gondolta, hogy a férfi dühére reagált így, de ő a lány gyötrelmén bőszült fel annyira. Már azelőtt érezte, hogy az a fajankó rátette volna istentelen kezét a lányra. Mikhail megérintette a lány lelkét, nem tehetett mást. Azt tapasztalta, amit várt: könnyeket és zavarodottságot. A lány teste változóban volt, ereiben a férfi vére keringett és ez megváltoztatta. A legenda szerint egy kárpáti férfinak háromszor kell vért cserélnie egy emberasszonnyal, hogy az átváltozzon. A vér, amit csészéből adott neki, nem számít, mivel Raven nem közvetlenül a férfi testéből vette magához. Nem volt szándékában átformálni a lányt, és kockáztatni, hogy esetleg veszélyes vámpírnővé változzon. Ha azt tenné, túl messzire menne. Annak az örökkévalóságig kellene tartania. Raven hallotta a szavait, minden szót igaznak tartott, de a férfi tudta, elképzelése sincs a valóságról, hogy milyenné változott. Hallani fogja a szobákból jövő suttogásokat a fogadóban, tudni fogja, amikor egy méh bejut lenn az ebédlőbe. A nap zavarni fogja a szemét, és könnyen leég majd. Az állatok felfedik előtte a titkaikat. A legtöbb ennivalótól hányingere lesz. De mindenekelőtt vágyni fog a közelségére, hogy érintkezésbe lépjenek, hogy érezze a férfi testét, együtt
égjenek. Már érezte ezt és harcolt ellene azon az egyetlen módon, ahogy tudott, a függetlenségéért harcolt vele szemb en, küzdött azért, hogy megértse, mi történt vele. Raven nekitámaszkodott az üveg zuhanyfülkének. Tudta, hogy nem rejtőzhet el a fürdőszobában, mint egy szökevény gyerek, hisz a férfi oly erőteljes, oly ellenállhatatlan volt. Szerette volna eltüntetni a fe szültség okozta árkokat a férfi szája körül, kötekedni vele, vitatkozni, hallani a nevetését. De még valóban gyenge volt és szédült. - Gyere, kicsim! - Mikhail hangja beburkolta bársonyos gyengédséggel. Benyúlt a zuhanyfülkébe és elzárta a csapot. A csuklójánál fogva kihúzta a hatalmas fülke biztonságából, és törülközőbe burkolta karcsú testét. Raven kifacsarta hosszú haját, és tetőtől talpig elpirult. Mikhail olyan természetesen, gond nélkül viselte meztelenségét. Volt valami szelídítetlen, nagyszerű a nyers erejében, oly magától értetődőnek tartotta. Megdörgölte a lány testét egy óriási fürdőlepedővel, amíg bőre meleg és rózsás lett. A törülköző megsimította érzékeny mellbimbóját, elidőzött kerek fenekén, öle barlangjában. Hiába az elhatározás, Raven teste élővé vált a férfi tüsténkedése hatására. Mikhail kezébe fogta az arcát, szájával végigsimította a száját, pillekönnyűn, csábítóan. - Gyere az ágyba! - suttogta, és az ágyhoz vezette. - Mikhail - ellenkezett a lány ernyedten. A férfi megrántotta a csuklóját, kibillentve az egyensúlyából, úgy, hogy nekiesett a férfi mellkasának. A lány teste beleolvadt a férfiéba, kerek melle a kemény izmoknak nyomódott, hasa ágaskodó férfiasságának. A férfi combja, két erős oszlop, összeolvadt a lányéval. - Egész éjjel szeretni tudnálak, Raven - mormolta csábítóan a torkának. A keze ott volt rajta mindenütt, a tüzet hagyva maga után. - Szeretni akarlak egész éjjel! - Nocsak? Hisz már hajnalodik - mondta a lány, miközben ujjbegyével körülrajzolta a férfi minden egyes jól kidolgozott izmát. - Akkor az egész napot fogjuk szeretkezéssel tölteni - suttogta a férfi a szájába, majd közelebb hajolt, hogy beleharaphasson az alsó ajkába. Szükségem van rá, hogy velem légy. Elűzöd az árnyékokat, és könnyűvé teszed a terheket, amik már-már összeroppantanak. A lány átsiklatta ujjait szája kemény vonalán.
- Ez birtoklás vagy szerelem? - Lehajtotta fejét, hogy száját a férfi szegycsontjának a vájatába szorítsa, és végigcsúsztatta nyelvét az érzékeny bőrön a szíve felett. Nem volt jegy, sem bélyeg, de nyelvének útja pontosan a korábbi vágás vonalát követte, ahol a férfi kényszerítette, hogy elfogadja a vérét. A lány egyesült vele, olvasott a gondolataiban, erotikus fantáziájában, és azt akarta, hogy valóra váljanak. A férfi zsigerei forrón összeszorultak, teste vad agresszióval válaszolt. Raven elmosolyodott, amint vaskos férfiassága égette a bőrét. Nem voltak benne gátlások, amikor lefeküdt vele, csak a vad kívánás, hogy együtt égjenek a vágyban. - Válaszolj, Mikhail, de az igazat mondd. - Megsimította a bársonyos csúcsot, ujjai körülölelték a vastagságát, ettől a férfiban vad, őrjöngő éhség támadt mindenütt. A lány a tűzzel játszott, de nem volt ereje hozzá, hogy megállítsa, nem akarta megállítani. A keze szorosan rákulcsolódott a lány nyirkos hajára. Mindketten ziháltak. Behunyta a szemét, amikor a lány szája felcsúszott lapos hasán, tűzösvényt hagyva maga mögött. Ahol csak szájával megérintette, forró nedvesség maradt a nyomában. A férfi sürgetőn közelebb vonta magához. A lány szája az őrületbe kergette. Mély, rosszat sejtető morgás tört ki belőle, a vadállat megremegett a boldogságtól, primitív kielégülést követelve. A lány körme erotikusan végigszántott a férfi kemény combján, tüzet hagyva maga után, összerándítva a zsigereit. A férfi gondolatai elhomályosodtak, egyre mélyebben egyesültek a lányéval, a vágy és a gerjedelem vörös köde, szerelem és éhség örvénylettek benne. Könyörögte az érintését, a kezét, selyemfinom ajkát, azt az élő, lélegző lángnyelvet. Mikhail magához rántotta a lányt, keze bilincsként szorította, habár elhatározta, hogy óvatos lesz az erejével. A szája rátapadt az övére, egyesült, táncolt a két mohó ajak, miközben testük összepréselődött. - Mondd, hogy akarsz engem. - Mikhail szája a lány torkához közelített fájó melle fölött. Minden erőteljes lökés tovább űzte őket. - Tudod, hogy igen - tapadt hozzá a lány, körülkulcsolva a lábával. Alig tudott lélegezni a vágytól, egyre közelebb fészkelődött a férfihoz, teste védelmébe bújt, a lelkébe furakodott, érezni akarta magában, a birtokoltja vágyott lenni, eleget téve a hímnek, érezni a száját a mellén, beleveszni egészen az ő világába.
- Mindenestül - mondta a férfi rekedten; ujjai elérték az apró pihék fészkét, simogatták, cirógatták. - Egyesülj velem, ahogy én akarom. A lány egyfajta gyötrelemben feszült a kezének. - Igen, Mikhail. Őrjöngött az elernyedésért, a megkönnyebbülésért. Ugyanaz a vörös homály epesztette el, képtelenség volt elválasztani a szerelmet a vágytól, az éhséget a szükséglettől. Tűzben égett, fájt a teste és az elméje, sőt a lelke is a kíntól, nem tudva, hogy hol végződnek a férfi vad és gátlásoktól mentes érzelmei és hol kezdődnek az övéi. Mikhail könnyedén felemelte, hihetetlen erejével lassan lecsúsztatta izmos hasához, majd hozzányomta férfiassága bársonyos csúcsához. A lány forrósága égette a férfit, jelzett neki. Raven karja a nyaka köré fonódott, lába a csípőjére - megnyílt neki. Lassan leeresztette a lány testét az övére, rávonva tüzesen ágaskodó férfiasságára, hogy foglyul ejtse a nedves, szoros hüvely. A férfi megremegett, túl a puszta örömön, egyfajta erotikus mennyországban vagy pokolban. A lány körmei a vállába mélyedtek. - Állj! Ehhez túl nagy vagy nekem - valódi riadalom ült az arcára. - Nyugodj meg kicsim. Összetartozunk, a testünk egymásnak termett. Beljebb csúszott, lassú, ritmusos mozgásba kezdett, a keze nyugtatón cirógatott. Felemelte a fejét, hogy láthassa a lány arcát, miközben a teste mély, birtokló lökésekkel űzte a lányét. Öntudatlanul ömlöttek belőlek a szavak, egyenest a lelkéből. - Életpáromnak nyilvánítalak. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életemet. Védelmezni foglak, a híved vagyok, szívem, lelkem és testem a tiéd. Ugyanezt várom tőled is. Az életed, boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám, és gondoskodom rólad, míg világ a világ. - E szavakkal köti magához a kárpáti férfi igazi életpárját egy örökkévalóságra. Ha egyszer kimondják, az asszony sosem menekülhet el párjától. Mikhail nem így akarta magához kötni Ravent, ám minden ösztöne, minden, mi lényege volt, valósággal kikényszerítette a szavakat a lelkéből, így szívük eggyé vált, közös akarattal. A lelkük véglegesen egyesült, akárcsak elméjük. Raven átadta magát e szavak birtokló erejének, teljes belenyugvással. Teste a férfiéba olvadt. Mikhail a lány mellére hajolt, keze birtokosként tapadt kicsiny fenekére. Raven hátravetette a fejét, haja körülöttük örvénylett, végigsöpörve vele csupasz bőrükön, húsuk szinte lángra kapott
tőle. Úgy érezte, ott van, ahova igazán tartozik. Vadnak és szabadnak érezte magát. A férfi a része volt, az ő másik fele. Nincs senki más, csak ez az éhes férfi, aki oly kétségbeesetten vágyik rá, aki ismeri a magányosságát. A férfi keményebben és mélyebben mozgott, félig keresztbe fektetve a lányt az ágy végén, egyre közelebb juttatva mindkettőjüket a csúcshoz. A lány megrázkódott, szorosan tartotta párját, magába vonva egyszer, kétszer. Felkiáltott a gyönyörtől, úgy érezte, mintha testük összeolvadt volna. Hullámokban zúdult rá a boldogság, azt hitte, többet már nem volna képes elviselni. A férfi lassan ráhajtotta sötét fejét, lehetőséget ad va, hogy megállítsa. Majd teste tovább ásta magát az asszonyi testbe, sötét szeme fogva tartotta a lány kék szemét. Igézően, könyörögve, vágyban égve. Raven ívbe hajtotta a hátát, előrelökve csábító mellét, felajánlva, hogy csillapítsa perzselő éhségét. Mikhail torkából lágy, elégedett sóhaj tört föl, megborzongott. A teste agresszívvé vált, felemelte a lány keskeny csípőjét, hogy jobban hozzáférjen. A lány érezte ajka simítását a melle fölött, a szívénél. A férfi nyelve izgatón, melegen siklott a bőrén, mígnem rátalált a jegyre. Teljesen kitöltötte a nőt, belemélyedt, miközben a foga a húsába vájt. Raven felkiáltott, amikor a fehér izzás elérte a mellét. Ringatta Mikhail fejét, miközben érezte, a férfi forgószélként tomboló hevét, mintha a benne lobogó láng egyre magasabbra csapna, mígnem elemészti mindkettőjüket. A férfi szája mintha felfalná, bekebelezné mindkettőjüket. Soha nem tapasztalt még ilyen izgató, égő érzést. Hallotta önmagát, amint vadul a férfi nevét sikoltja önkívületében, a körme a férfi hátába mélyedt. Primitív vágyat érzett, hogy a férfi kőkemény mellizmait ajkával érinthesse. Együtt suhantak a mennybe, a nap felé. Mikhail felemelte a fejét, rekedten felüvöltött, és még mélyebben mártózott meg a lányban. Ezúttal óvatos volt, csak annyit vett el, amennyi a cseréhez elegendő. A teste még mindig egy volt a lányéval. Nyelve utolsó csettintésével bezárta a sebet, begyógyítva a legkisebb tűszúrást is. A lány arcát tanulmányozta. Sápadt. Álmos. Kimondta a parancsot, mire teste megkeményedett és mohóvá vált, tudva, hogy mi fog történni. A lány teste hullámzott a simogatás hatására. Mikhail vágást ejtett önnön mellkasán, a lány puha ajkát odanyomta égő bőréhez. Eksztázis
volt, már-már fájdalmasan rángatózott tőle. A benne élő vadállat hátravetette fejét, örömittasan, elégedetten morgott, a rettenetes éhség egy pillanatra csillapult. Hatalmas kezével átfogta a lány fejét, simogatta a torkát, ízlelgette az érzést, ahogy a lány táplálkozott belőle. Merő erotika volt, pőre szépség. Lágyan, szinte kényszeredetten beszélt, amikor már bizonyos volt benne, hogy a lány eleget vett magához a vércseréhez, eleget ahhoz, hogy visszakapja azt, amit ő elvett. Hosszú haját simogatva, hagyta, hogy felébredjen a transzból. Raven felpillantott, a homlokát ráncolta. - Megint megtetted. - Fáradtan nyugtatta a fejét a paplanon. - Vagy pedig minden alkalommal, amikor elragadtatjuk magunkat, elájulok. Enyhe vasas ízt érzett a szájában. Mielőtt még rájöhetett volna, hogy mi lehet az, Mikhail megcsókolta, nyelve végigfutott a fogain, szájpadlásán, kutatva, felfedezőn, táncot járva a lányéval. Nagyon lassan eltávolodott tőle, keze lágyan simogatta a bőrét. - Nem tudok mozogni - vallotta be Raven mosolyogva. - Szundikálni fogunk, a világgal majd később nézünk szembe - javasolta Mikhail, és hangja maga volt a fekete mágia. Nagyon gyengéden felemelte a lányt, kényelmesen elhelyezte az ágyon, és betakarta. Hosszú szempillája fogva tartotta megbűvölt pillantását. Ujjbegyével megsimította a lány torkát, melle között a völgyet. Raven megremegett az érintésétől, és ez melegséggel töltötte el Mikhailt. - Ha igazán azt akarnám, hogy szeress, több nehézséget kellett volna állítanom eléd. - A lány mélyebben a párnába fúrta a fejét. - Szörnyen nézhet ki a hajam. Mikhail az ágy sarkára ült, és nekiállt gyengéden befonni hosszú, laza fonatba. - Ha még több kihívást állítasz elém, kicsim, azt a szívem nem bírná ki mondta derűsen. A lány ujjai csupasz combját simogatták, de nem emelte fel a tekintetét. Mikhail csak ült az ágy sarkában, és figyelte, ahogy elalszik. Oly kicsi volt, egy emberi lény, mégis egyik pillanatról a másikra megváltoztatta az életét. Ahogy ő is a lányét. Elvette a lány eddigi életét. Nem akarta kimondani a rituális szavakat, de hajtotta a kényszer, mint olyankor, amikor zsákmánya feltárta neki a torkát. Mondhatja a lány, hogy ő idegen, de egymás elméjében vannak, egyazon testen osztoznak, felajánlják egymásnak az életüket. Szeretkeztek,
és vért cseréltek - ez volt elkötelezettségük végső megerősítése. Szó szerint az életüket ajánlották egymásnak fel, esküt tettek, hogy életüket áldozzák a másik megoltalmazásáért. Gyönyörű, erotikus szertartás volt. Azonosulás elméjükben, szívükben, lelkükben, testükben... vérükben. A kárpátiak oltalmazzák lakhelyüket másoktól. Álmukban és szexuális szenvedélyüknek áldozva sebezhetők. A döntés, hogy életpárt vegyenek, nem tudatos cselekvés, hanem ösztönös éhség és vágy. Ezzel tisztában voltak. Felismerték a másik felüket. Mikhail felismerte Ravenben az övét. Küzdött a szertartás ellen, ám az ösztönállat felülkerekedett civilizált viselkedésén. Magával kellett rántania életpárját az ő világába, és egyedül ő volt a felelős a következményekért. Világosság szűrődött be fentről. Mikhail bevégezte feladatát, biztonságossá tette otthonát a behatolók ellen. A következő éjszaka hosszú lesz. Felhalmozódott a munkája, és vadásznia is kell. De ez a béke és megelégedés pillanata. Becsusszant Raven mellé az ágyba, magához vonta, érezni akarta minden porcikáját. A lány álmosan a nevét mormolta, egy gyermek ártatlan bizalmával fészkelődött hozzá. A férfi szíve cigánykereket hányt, különös melegség és megelégedettség töltötte el. Béke. Megérintette, mert megtehette. Tenyere beborította telt keblét, szája pehelykönnyűn végigsimította a mellbimbóját. Aztán egy csókot nyomott a sebezhető vonalra a torkán, majd mély álom parancsát küldte mindkettejükre, és lélegzését a lányéhoz igazította. Ötödik Fejezet Raven ragadós álomrétegekből ébredt, úgy érezte, mintha sűrű homok fojtogatná. Megint megtetted! Az erőszak ébresztette fel, gyorsan felült. Egyedül volt a hálószobában. A férfi hálószobájában. Erőltetett férfinevetés visszhangzott a fejében. Raven a falhoz vágta a párnát, közben azt kívánta, bárcsak a férfihoz vághatta volna. Egy újabb napot vesztett el. Mi lett belőle? Szexrabszolga? Van bennem nyitottság az ötletedre, elmélkedett a férfi. Tűnj el a fejemből!, csattant fel a lány méltatlankodva, majd lassan, lustán nyújtózkodott, egy macska kecsességével felpúposítva a hátát. A teste finoman sajgott, mindenhol érzékeny volt - emlékeztető a férfival
való meghitt együttlétre. Nem tudott mérges lenni rá, inkább megnevettette arrogáns viselkedésével. Hogyan bánhatná a történteket, amikor a teste ilyen élményeket élt át! Amikor zuhanyozni indult, az ágy végében észrevette a kikészített ruhákat. Mihail vásárolhatta neki korábban. Raven elmosolyodott, roppant elégedett volt, abszurdnak tűnt, hogy a férfi emlékezett ígéretére. Megtapogatta a szoknyát, a puha, éjkék színű anyagot, a hozzáillő blúzzal. Nem farmert vettél. Nem tudta kihagyni, hogy ugrassa. Asszonyokhoz nem illenek a férfiruhák, válaszolt Mikhail higgadtan. Raven belépett a zuhanyfülkébe, kibontotta vastag copfját, hogy megmossa a haját. Nem tetszem neked farmerben? A férfi nevetésében őszinte derültség csendült. Ez egy beugrató kérdés. Hol vagy? Raven észre sem vette, hogy perzselő invitálást közvetített felé. Könnyedén megérintette a jegyet a melle fölött. Az érintéstől teste felforrósodott, a bélyeg lüktetni kezdett. A testednek pihenésre van szüksége, kicsim. Nem vagyok a leggyengédebb szerető, ugye? Valódi öngúny volt a hangjában, bűntudat a lelkében. A lány lágyan felnevetett. Nincs túl sok ismeretem, hogy megítéljelek. Nem kérkedhetek férfiak sorával eddigi életemben. Nevetése azt az érzést keltette a férfiban, hogy a karjaiban tartja. Ha szeretnéd, kereshetek valakit az összehasonlítás kedvéért, incselkedett. Erős ujjakat érzett a nyaka körül, a törékeny gerincoszlopon. Hogyan csinálja? Hú, de megijedtem, te macsó. Valakinek muszáj átrángatnia téged ebbe az évszázadba. Az ujjak megsimították az arcát, megcirógatták az alsó ajkát. Olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Szerelem. A mosoly lehervadt a lány ajkáról, ahogy a szót hallotta. Nem akart szerelmes lenni a férfiba. Már így is túl nagy hatalma volt fölötte. Nem tudsz itt tartani, Mikhail. Szerelem helyett a birtoklás megfelelőbb szó lenne arra, ami köztünk van. Kicsi nyulam. Nincs lánc az ajtókon, és a telefon is működik. És igenis szerelmes vagy belém, ezen nem tudsz változtatni. Tökéletes vagyok számodra. Siess, enned kell. Szálka vagy a szememben. Miközben a haját dörzsölte, rádöbbent, milyen könnyedén beszélgetnek telepatikus úton. A gyakorlat miatt? A halántéka sem fáj az erőlködéstől. Előrebillentette a fejét egy pillanatra, a
ház hangjait fülelve. Mikhail folyadékot töltött egy pohárba, tisztán hallotta. Raven lassan, gondosan öltözködött fel. A telepatikus képessége erősödött; érzékei kiélesedtek. Ennek Mikhail társasága az oka, vagy a gyógykotyvalékban volt valami, amit a férfi leöntött a torkán? Olyan sok minden volt, amit meg akart tanulni tőle. Mikhail rendkívüli pszichés tehetséggel bírt. A szoknya szexi kis suhogással lengett a bokája körül, a blúz kiemelte telt idomait. Be kellett vallania, hogy ebben a szerelésben igazán nőiesnek érzi magát, ahogy a férfi választotta csipkés bugyiban és a hozzáillő melltartóban is. Ott fogsz ülni és ábrándozni rólam egész éjjel? Éjjel! Jobb lenne, ha nem éjszaka lenne újra, Mikhail. Valószínűleg vakonddá változhattam. És ne fényezd magad. Nem rólad ábrándoztam. Erőfeszítésébe került az égbekiáltó hazugság, és büszke volt magára. És azt hiszed, hogy beveszem ezt a képtelenséget? A férfi újra nevetett, de Raven nem találta olyan mulatságosnak. Megkereste az utat hozzá a házon keresztül, közben megcsodálva a művészeti alkotásokat, szobrokat. Kint a nap már eltűnt a hegyek mögött. Raven beletörődőn felsóhajtott. Mikhail egy antik asztalka mellett ült a konyha melletti hátsó kertben. Gyönyörűen faragott asztal volt. A férfi felé fordult, ahogy megjelent, mosolya felmelegítette a szemét, elűzve belőle az árnyakat. Forróság gyúlt a lány belsejében, végigfutott a testén. Mikhail felemelte a fejét, szája gyengéden megsimította az övét. - Jó estét. - Megérintette a lány haját, finoman végigcirógatta az arcát. Raven hagyta, hogy asztalhoz ültesse, bámulva gáláns viselkedését, ódivatú udvariasságát. Egy pohár gyümölcslét tett elé. - Mielőtt dolgozni megyek, gondoltam, összeszedhetnénk a holmidat a fogadóból. - Hosszú ujjaival egy áfonyás muffint választott ki, és egy porcelántányérra tette. Minden tökéletes volt, de Raven olyan sokkot érzett a férfi szavaitól, hogy csak meredten nézte egy pillanatig, kék szeme elkerekedett. - Hogy érted azt, hogy összeszedni a holmimat? - Nem fért a fejébe, hogy a férfi arra gondolhat, egy házban éljen ve le együtt. A férfi házában. Mikhail mosolya lassan tűnt fel, csintalan és szexi volt. - Tudnék még neked új dolgokkal szolgálni. Raven keze reszketett. Az ölébe rejtette, hogy ne látszódjon.
- Nem költözöm hozzád, Mikhail. - Ijesztő volt az ötlet. Hiszen ő önálló személyiség, szüksége van rá, hogy akár hosszú időt tölthessen egyed ül. A férfi ugyan a legellenállhatatlanabb személy, akivel valaha találkozott, de hogyan is lenne képes ilyen rövid idő alatt dönteni mellette? Mikhail felvonta a szemöldökét. - Nem? Elfogadtad az egyesülésünket, alávetettük magunkat a kívánt rituálénak. Az én szememben, az embereim szemében az életpárom vagy, az asszonyom. Az amerikai nők külön élnek a férjüktől? A férfi gúnyolódásától kedve támadt hozzávágni valamit. Az volt az érzése, hogy titkon kineveti, jól szórakozik az óvatosságán. - Nem vagyunk házasok - jelentette ki. Bár nehéz volt nem észrevennie, hogy a szíve meglódult e szavakra. Köd gomolygott az erdőben, körbefolyta a vastag törzseket, szétterült néhány láb magasan a föld felett. A hatás hátborzongatóan gyönyörű volt. - Pedig az embereim és isten szemében azok vagyunk. Engesztelhetetlenség, az „én szavam törvény" érződött a férfi hangjában, és a lány az ajkába harapott. - Mi van az én szempontjaimmal? Az én hitemmel? Semmit sem számítanak? - vágott vissza a lány. - Látom a választ a szemedben, érzem a testedben. Feleslegesen harcolsz, Raven. Tudod, hogy az én... A lány felpattant. - Nem tartozom senkihez, a legkevésbé hozzád, Mikhail. Nem rendelkezhetsz velem és az életemmel, és nem várhatod el, hogy illeszkedjek a terveidbe. - Raven lefutott az úton, ami az erdő felé kanyarodott. - Levegőre van szükségem. Megőrjítesz. Mikhail könnyedén felnevetett. - Ennyire megrémültél magadtól? - Menj az ördögbe, Mikhail. - Raven elindult az ösvényen, szaporán lépdelt, mielőtt a férfi sármja megint elgyengítené. Képes lenne rá, ezt tudta. Ez volt a szemében, a szája szegletében, a vigyorában, amit rávillantott, amikor provokálta. Sűrű köd volt, a levegő nedves és nehéz, minden egyes bokor zörrenését, minden egyes ág reccsenését hallotta, érezte a szél süvítését. Mikhail utolérte. - Talán ördög vagyok, kicsim. Bizonyára, ha megbántottalak. A lány ránézett a válla fölött.
- Ne kövess! - Nem volnék úriember, ha nem kísérném el a hölgyet. - Ne nevess! Ha még egyszer kinevetsz, esküszöm, hogy nem vállalom a felelősséget azért, ami történni fog. - Raven lopakodó alakokra lett figyelmes, égő tekintetük őt követte. A szíve kis híján megállt, aztán meglódult. - Remek! - Megpördült, és a férfira nézett. - Ez nagyszerű! Egyszerűen nagyszerű Mikhail. Hívd csak a farkasaidat, hogy élve faljanak fel. Ez annyira illik hozzád. Logikus lenne. A férfi rávicsorgott, mint egy éhes ragadozó, és incselkedőn felnevetett. - Nem a farkasokat fogod pompásnak találni. Raven felkapott egy ágat, és a férfi felé lendítette. - Ne nevess, te hiéna. Egyáltalán nem vicces. Az arroganciád elég már ahhoz, hogy ezt hozzád vágjam. - Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne nevesse el magát. A vadállat! Mégis oly elbűvölő tudott lenni, ha önmagáról volt szó. - Igen színes ez az amerikai társalgási hangnem, kicsim. A lány hozzávágta az ágat, amit egy kisebb kő is követett. - Végre valakinek egyszer az életben móresre kell tanítania. A lány gyönyörű méregzsák volt, szikra és láng. Mikhail lassan, óvatosan engedte ki a lélegzetét. Ez a lány az övé volt, tüzével és dühével, függetlenségével és bátorságával, minden kellemetlen szenvedélyességével. Beleolvadt a szívébe, belépett a lelkébe lágy nevetésével. Ott érezte az elméjében, bár a lány tartózkodott attó l, hogy kitárulkozzon. - És úgy véled, te vagy az egyetlen, aki ezt megteszi? - kötekedett vele tovább. Egy újabb kő repült a mellkasához. A férfi könnyedén kikerülte. - Azt hiszed, félek a farkasaidtól? - folytatta a lány. - Az egyetlen nagy rossz farkas a környéken te vagy. Hívd a farkasaidat! Rajta! - Úgy tett, mintha az erdő titkait, a sötét rengeteget vizslatná. - Gyerünk, kapjatok el. Mit mondott nektek? Mikhail könnyedén lefejtette a lány ujjait az ágról, amit bunkósbotként tartott, és hagyta leesni. Egyik karját a lány karcsú derekára fonta, kőkemény, testéhez vonva a törékeny alakot. - Azt mondtam nekik, hogy az ízed olyan, mint a meleg méz. - Mint a fekete bársony, olyan volt a suttogó hangjában lappangó bűbáj. Maga felé fordította a lányt, kezébe vette kicsi, gyönyörű arcát.
- Hol van mindaz a csodálat és tisztelet, amit egy hozzám hasonlóan erőteljes férfi megérdemel? Hüvelykujja érzékien cirógatta a lány telt alsó ajkát. Raven megadóan behunyta a szemét. Sírni akart. A férfi iránti érzései olyan erősek voltak, hogy fáj, és égett tőle a torka. Mikhail ajka megérintette a szemét, megízlelte a könnyeket, majd menedéket keresett a lány ajkán. - Miért sírsz miattam, Raven? - mormolta a torkának. - Még mindig el akarsz futni előlem? Olyan borzalmas vagyok? Sosem engedném semmilyen élőlénynek, sem embernek, sem állatnak, hogy bántson téged, nem, ha lesz elég erőm, hogy megvédjelek. Úgy gondolom, hogy szívünk és lelkünk együvé tartozik. Tévedek? Már nem akarsz engem? Szavai darabokra törték a lány szívét. - Ó, Mikhail, dehogynem! - tiltakozott sietve, félve, hogy megbántotta a férfit. - Meghiúsítod minden jó szándékomat. - Megcirógatta a férfi arcát, nagyrabecsülés volt az érintésében. - Te vagy a legelbűvölőbb férfi, akit valaha ismertem. Úgy érzem, mintha hozzád tartoznék, mintha tökéletesen ismernélek. Ha ez egyáltalán lehetséges, tekintve az együtt töltött rövid időt. Tudom, hogy egy időre el kellene távolodnom tőled, akkor világosabban gondolkodhatnék. Minden olyan gyorsan történt. Úgy érzem, mintha a megszállottad lennék. Nem akarok hibát elkövetni, ami később mindkettőnknek fájdalmat okozhat. A férfi kezébe fogta az arcát. - Az okozna rettenetes fájdalmat, ha elhagynál, most, miután megtaláltalak. - Én csak időt akarok, Mikhail, átgondolni a dolgokat. Ijesztő ez intenzitás, ahogy veled vagyok. Minden percben rád gondolok, meg akarlak érinteni, elég csak tudni, hogy megtehetném, érezni téged az ujjaim alatt. Mintha beköltöztél volna a fejembe, a szívembe, sőt a testembe, és nem tudnálak kirakni. - Mint egy vallomást, úgy mondta el ezeket a lány, szégyenkezve lehajtva a fejét. Mikhail kézen fogta, hogy együtt sétáljanak tovább. - Így éreznek az embereim is az életpárjukkal kapcsolatban. Nem mindig kényelmes, igaz? Szenvedélyes természetünk van, erős bennünk a szexuális és a birtoklási vágy. Én is pont úgy érzek, ahogy te. A lány ujjai szorosan körbefonták a férfiét, apró mosolyt küldött felé kísérletképpen. - Igazam van, ha azt gondolom, szándékosan tartasz itt? Mikhail megvonta széles vállát.
- Igen is és nem is. Semmiképpen sem szándékozom rád kényszeríteni az akaratomat, de azt szeretném, hogy itt maradj, mert hiszem, hogy mi életpárok vagyunk, a kötés közöttünk visszavonhatatlanabb, mintha esküt tettünk volna. Rettenetesen rosszul érezném magam nélküled, testileg és lelkileg is. Igazán nem tudom, hogyan reagálnék, ha más férfival kerülnél kapcsolatba, és hogy őszinte legyek, félek is tőle. - Mi valóban két nagyon különböző világból valók vagyunk, ugye? kérdezte a lány szomorúan. A férfi meleg szájához vonta a lány kezét. - Van kompromisszum is, kicsim. Mozoghatunk a két világ között, vagy megalkothatjuk a sajátunkat. A lány kék tekintete a férfira siklott, halvány mosoly jelent meg a száján. - Nagyon jól hangzik, Mikhail, itt, a huszadik században, de valahogy azt hiszem, valószínűbb, hogy én leszek az, aki kompromisszumot köt. Különös, ódivatú udvariassággal Mikhail feltartott egy ágat, amíg a lány áthaladt alatta. Az ösvény hatalmas oválisban visszavezetett a házához. - Talán igazad van - derült benne újra a hím -, de mindig is jellemző volt rám, hogy mindent ellenőrizzek és óvjak. Nincs kétségem afelől, hogy te több mint hozzám illő vagy. - Akkor miért térünk vissza a házadhoz, ahelyett hogy a fogadóba mennénk? - kérdezte a lány egyik kezét csípőre téve, szemében mosoly bujkált. - Mit csinálnál ott ilyen késő éjszaka? - A férfi hangja bársonyos volt, csábítóbb, mint valaha. - Nálam olvashatsz, amíg dolgozom, és megtaníthatlak arra is, hogyan tudsz pajzsot építeni magad köré, hogy védekezz a váratlan érzelmek ellen, amik körülötted örvénylenek. - Mi történt a hallásommal? A gyógyító kotyvalékod hihetetlen méretekben kitágította a hallásomat - vonta fel szemöldökét a lány. - Mi más fog még történni velem? A férfi foga a tarkóját horzsolta, az ujjai birtoklón simogatták a mellét. - Mindenféle elképzeléseim vannak, kicsim. - Fogadok, hogy meg is valósítod őket. Azt hiszem, szexmániás vagy, Mikhail. - Raven kisiklott a szorításából. - Feltételezem, hogy nekem is tettél valamit abba a kotyvalékba, hogy én is szexmániás legyek. - Leült az asztalhoz, nyugodtan felemelte a gyümölcslét, és állhatatosan nézett a férfira. - Tettél?
- Lassan igyad - utasította a férfi rendületlenül. - Honnan jött ez az ötleted? Olyan visszafogott voltam. Úgy érzed, hogy szexuális ajánlatot tettem? A lány kényszeredetten inni készült. - Mindig azt akarod, hogy aludjak. - Elővigyázatosan beleszippantott a dzsúzba. Tiszta alma, semmi egyéb. Nem evett és nem ivott az elmúlt huszonnégy órában, miért volt mégis olyan kelletlen? - Szükséged van az alvásra - válaszolt a férfi bűntudat nélkül. Tűnődőn, sasszemmel figyelte a lányt. - Valami baj van a gyümölcslével? - Nem, nem, természetesen nincs. - Raven a szájához emelte a poharat, érezte, ahogy a gyomra tiltakozóan fordul egyet. Visszatette az asztalra, a tartalma érintetlen volt. Mikhail lágyan felsóhajtott. - Tudod, hogy muszáj ételhez jutnod. Közel hajolt. - Milyen egyszerű lenne, ha engednéd, hogy segítsek, de azt mondtad, nem kéne ilyet tennem. Van ennek értelme? A lány pillantása elsiklott róla, ujjai idegesen kulcsolódtak a pohárra. - Talán csak influenza kerülget. Néhány napja furcsán érzem magam, szédülök, és gyenge vagyok. - Eltolta magától a poharat. Mikhail visszatolta. - Szükséged van rá, kicsim. - Megérintette vékony karját. - Már most is olyan kicsi vagy. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne tovább fogynod. Igyál egy kortyot. Raven hátrasimította a haját, inni készült, azt akarván, hogy a férfi örüljön, és persze tudván, hogy igaza is van. De a gyomra továbbra is ellenállt. - Azt hiszem, nem megy, Mikhail. - Kétségbeesett pillantással nézett a férfira. - Igazán nem akarok bonyodalmat okozni, de attól félek, hogy kihánynám. A férfi sötét, érzéki arcán a kérlelhetetlenség csírája jelent meg. A lány fölé emelkedett, ujjait a pohár köré kulcsolta. - Meg fogod inni. - A hangja mély lett és erőteljes, ellentmondást nem tűrő, lehetetlenség volt nem engedelmeskedni neki. - A gyümölcslé benned fog maradni, a tested befogadja. - Gyengéden, hangosan ejtette ki a szavakat, karja védelmezőn ölelte körül a vállát. Raven rápillantott, majd az üres pohárra az asztalon. Lassan megrázta a fejét.
- Nem tudom elhinni, hogy képes voltál megtenni. Nem is emlékszem rá, hogy megittam, és hányingerem sincs. - Elfordította fejét a férfitól, és a sötét erdő rejtelmeit kutatta. A köd visszatükrözte a hold fényét, csillogott, ragyogott. - Raven - a férfi megcirógatta a tarkóját. A lány nekidőlt. - Nem is tudod, mennyire különleges vagy, ugye? Amire képes vagy, minden fölött áll, amit valaha láttam. Igazán megijesztesz. Mikhail egy oszlopnak támaszkodott, arcán őszinte zavarodottság ült. - Kötelességem és jogom is, hogy megóvjalak. Ha az alvás gyógyító erejére van szükséged, akkor segítek elaludni. Ha a testednek folyadék kell, akkor miért ne segítenék? Miért kéne, hogy ez téged megijesszen? - Tényleg nem érted, ugye? - Raven egy különösen gyanús ködgomolyagra függesztette pillantását. - Te vagy itt a vezető. Nyilvánvalóan a képességeid sokkal fejlettebbek az enyémnél. Nem hiszem, hogy valaha is bele tudok illeszkedni az életedbe. Én magának való ember vagyok, nem pedig úrhölgy. - Nagy a felelősségem, valóban. Az embereim számítanak rá, hogy elsimítom a dolgaikat, elkapom azokat, akik gyilkolnak bennünket. Azt is elvárják, hogy találjam ki, miért halnak meg a gyermekeink közül oly sokan az első évükben. Nincs bennem semmi különleges, Raven, kivéve, hogy vasakaratom van, és kész vagyok vállamra venni ezt a terhet. De semmit sem teszek magamért, soha nem is tettem. Te adsz nekem okot arra, hogy folytassam. Te vagy a szívem, a lelkem, a levegő, amit belélegzek. Nélküled semmi lennék, csak sötétség és üresség. Csak mert hatalmam van, mert erős vagyok, nem jelenti azt, hogy nekem könnyebb egyedül lenni. Az egyedüllét hideg és borzasztó. Raven a gyomrára szorította a kezét. Mikhail oly magányosnak, oly zárkózottnak látszott. Utálta, ahogy csendesen állt, egyenesen és büszkén, arra várva, hogy megnyissa a szívét. Meg kellett vigasztalnia, és ezt a férfi is tudta. Olvasott a gondolataiban, tudta, hogy a lány nem képes elviselni azt a rettenetes magányosságot a szemében. Raven átszelte a kettejüket elválasztó távolságot. Nem mondott semmit. Mit mondhatott volna? Egyszerűen csak a férfi szívére fektette a fejét, és átölelte a derekát. Mikhail is köré vonta a karját. Elvette a lány életét, anélkül, hogy az tudott volna róla. A lány pedig vigasztalja, különösnek mondja, elismerés van a szemében, nem sejt semmit a bűnéről. A lány hozzá van kötve, úgy, hogy nem is mehetne el tőle hosszú időre. Nem tudta mindezt
elmagyarázni anélkül, hogy a fajukról veszélyesen sok információt ne adott volna. A lány úgy érzi, hogy nem ér fel az ő nagyszerűségéhez. Mindez szégyenkezésre késztette, és szerénységre intette. Átfogta az arcát, hüvelykujja megcirógatta állkapcsának finom vonalát. - Figyelj rám, Raven - nyomott egy csókot a lány selymes fejére. Tudom, hogy nem érdemellek meg téged. Azt gondolod, hogy kevesebb vagy nálam, annál, ami én vagyok, de az igazság az, hogy messze felettem állsz. Arra sincs jogom, hogy feléd nyúljak. Amikor a lány tiltakozón megmoccant, Mikhail még szorosabban fogta. - Nem, kicsim, tudom, hogy ez az igazság. Én tisztán látlak téged, míg te nem tudsz belenézni a gondolataimba, az emlékeimbe. Nem tudlak elengedni. Azt kívánom, bárcsak erősebb, jobb ember lennék, akkor meg tudnám tenni, de nem vagyok az. Csak annyit ígérhetek, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyelek, hogy mindent megadjak neked, amire csak képes vagyok. Időt kérek tőled, hogy megtanuljam a te világodat, és hogy hibázhassak. Ha a szerelem szavaira van szükséged szája lesiklott az arcán, hogy elérje a lányét -, azokat teljes őszinteséggel mondhatom neked. Sosem akartam magamnak asszonyt. Sosem akartam, hogy valakinek ilyen hatalma legyen felettem. Sosem osztoztam asszonnyal úgy, ahogyan veled megosztom magam. Csókja határtalanul szenvedélyes, égető volt, szerelem és rajongás lángolt benne. - Örökre a szívembe költöztél, Raven. Én jobban ismerem a kettőnk közötti távolságot, mint te. Csupán egy esélyt kérek. A lány a karjába vetette magát, ragaszkodón hozzásimult. - Tényleg úgy gondolod, hogy működhetne ez kettőnk között? Megtalálhatnánk az arany középutat? Valóban nem volt fogalma a kockázatról, ami rájuk várt. Ha vele él, a férfi sosem keresheti majd a föld biztonságát és menedékét többé. Nem hagyhatja egy napig sem a védelme nélkül. Attól a pillanattól, hogy hozzáköltözik, a férfira leselkedő veszély megtízszereződik, rá nemkülönben. Elítélnék azonnal. Egyéb bűnei tetejébe, a férfi még veszélybe is sodorja. A kezét a lány tarkójára tette. Olyan törékeny, olyan kicsi. - Sosem tudjuk meg, ha nem próbáljuk ki - zárta köré a karját, úgy tartva, mintha sosem akarná elengedni. Raven érezte, hogy feszültség ébred a férfiban. Vigyázón felemelte a fejét, mintha a szelet szagolná, figyelné az éjszaka neszeit. Azon vette
észre magát, hogy ő is ezt teszi, mélyeket szippantott, igyekezett hallani az erdő távoli hangjait. A távolban egy farkas üvöltött, jelezve a többieknek, hogy Mikhail hívta. Raven hátravetette a fejét. - Hozzád beszélnek. Honnan tudom ezt én is? Hogyan lehetséges hallanom ilyesmit? A férfi kedvesen, szeretetteljesen megborzolta a haját. - Rossz társaságba keveredtél. Megengedett magának egy könnyed nevetést. Másik irányba fordította a szívét, kinyílt és sebezhető lett. - Mi ez? - incselkedett a lány. - A főúr felcsípi a kilencvenes évek szlengjét? A férfi kisfiúsan, csibészesen vigyorgott. - Talán mégis én kerültem rossz társaságba. - És talán még van remény számodra - csókolta meg a lány a torkát, és az állán azt a makacs vonalat. - Mondtam már neked, milyen gyönyörű vagy ebben a szerelésben? Átölelte a lányt, és az asztal felé fordította. - Társaságunk lesz. - Sietség nélkül dzsússzal félig megtöltött egy talpas poharat maga mellett az asztalon, elmorzsolt egy süteményt az ujjai között, és szétszórta mindkettőjük tányérja körül. - Mikhail? - Raven hangja aggódó volt. - Óvatosan használd a telepatikus képességedet. Úgy vélem, rajtam kívül valaki más is képes így kommunikálni. - Minden emberem képes rá - válaszolt a férfi körültekintően. - Nem olyan, mint te, Mikhail. - A lány összevonta a szemöldökét, megdörzsölte a homlokát. - Olyan, mint én. - Miért nem említetted ezt eddig? - kérdezte a férfi, némi számonkérő éllel. - Tudod, hogy az embereimre vadásznak, egyik asszonyunkat meggyilkolták. Követtem három orgyilkos nyomát a fogadóig, ahol te is laksz. - Mert nem voltam benne biztos, Mikhail. Azelőtt sosem érintettem meg az embereket. Évek óta arra tanítom magam, hogy ne engedjek senkit a közelembe, ne hagyjam, hogy megérintsenek. - Átfésülte ujjaival a haját, és egy kis ránc jelent meg a homlokán. - Sajnálom, el kellett volna mondanom a gyanúmat, de nem voltam benne biztos.
Mikhail finoman elsimította homlokán a ráncot, és gyengéden megcsókolta. - Nem akarom átharapni a torkodat, kicsim. Meg kell ezt majd beszélnünk később, amikor alkalmunk lesz rá. Hallod? Raven az éjszakába fülelt. - Egy autó. - Körülbelül másfél kilométerre. - A férfi mélyen a tüdejébe szívta az éjszaka levegőjét. - Hummer atya és két idegen. Asszonyok. Be vannak parfümözve. Az egyik idősebb. - Csak nyolc éjszakai vendég van rajtam kívül a fogadóban. - Raven nehezen lélegzett. - Együtt jöttek a csoporttal. Egy idősebb házaspár az Államokból, Harry és Margaret Summers. Jacob és Shelly Evans, testvérek Belgiumból. Van még négy férfi, különböző helyekről a kontinensről. Nem beszéltem velük túl sokat. - Bármelyikük lehet orgyilkos - mondta a férfi ádáz hangon. Titokban elégedett volt, hogy a lánynak nem keltette fel az érdeklődését egyik férfi sem. Nem akarta, hogy más férfira nézzen, soha többé. - Úgy vélem, tudnom kellett volna, ugye? - kérdezte a lány. Gyilkosokkal foglalkoztam, többet, mint amennyit szeretnék bevallani. Csak egynek van közülük telepatikus képessége, és bizonyára nem erősebb, mint az enyém. Hallotta, hogy az autó megérkezik, de a sűrű ködtől nem látta. Mikhail két ujjával felemelte a lány állát. - A mi módink szerint mi már összekötöttük magunkat. Megesküszöl velem a ti szokásaitok szerint is? A lány kék szeme kitágult a döbbenettől, akkorára, hogy bele lehetett volna veszni. Akkorára, hogy egy férfi az örökkévalóságig képes lenne belefeledkezni. Apró, igazi hímmosoly jelent meg a férfi ajkán. Sikerült megdöbbentenie a lányt. - Mikhail, te most arra kérsz, hogy menjek hozzád feleségül? - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudom, hogyan kell csinálni. Le kéne térdelnem? - Nyíltan rávigyorgott a lányra. - Megkéred a kezem, amikor egy orgyilkosokkal teli autó közeledik? - Asszem, hogy orgyilkosok - mutatta be Mikhail az Államokból összeszedett szleng tudását szívfacsaró kis mosoly kíséretében. - Mondj igent. Úgysem tudsz ellenállni nekem. Mondj igent. - Azután, hogy megitattad velem azt az undorító almalét? Rám uszítottad a farkasaidat, Mikhail. Tudom, hogy hosszú a bűnlajstromod, s azt fel kellene sorolnom. - A lány szeme pajkosan ragyogott. A férfi a karjába vonta, kőkemény mellkasához.
- Látom már, hogy keményebb rábeszélésre van szükség. - Ajka végigsimította az arcát, majd száját a szájára szorította, megrengetve a földet. - Senkinek sem volna szabad tudni így csókolni - suttogta Raven. A férfi újra megcsókolta, édes kínt okozva, a nyelve érzékien siklott a lányéra, tiszta varázslattal, tele ígérettel. - Mondj igent, Raven. Érezd, hogy mennyire vágyom rád! Mikhail közelebb rántotta magához, így vágyának nyilvánvaló bizonyítéka a lány lapos hasához nyomódott. Kezébe véve a lány kezét, odahúzta és ráhelyezte a fájó kidudorodásra, odadörzsölte a tenyerét, le és fel, mindkettőjüket kínozva ezzel. A férfi kinyitotta a lelkét, hogy a lány érezze éhét, szenvedélyét, a szerelmét, ami beburkolta a lányt, és mindkettőjüket. Mondj igent, Raven, suttogta a férfi a fejében, hogy ugyanolyan akarással vágyjon rá, elfogadja teljesen, jót és rosszat benne egyaránt. Nem fair így kihasználni az előnyödet. A lány válasza derűt árasztott, mint a meleg méz, úgy vonta be szerelmüket. Az autó hangja átütötte a ködöt, amint megállt a fák alatt. Mikhail arrafelé fordult, védelmező teste ösztönösen Raven és a három látogató közé került. - Hummer atya, micsoda kellemes meglepetés - tárta ki a karját Mikhail üdvözlésképpen a papnak, de kemény él volt a hangjában. - Raven! - Shelly Evans udvariatlanul arrébb lökte a papot, és Ra ven felé nyomult, habár a szeme majd' felfalta Mikhailt. Mikhail látta Raven szemében a rémületet, és mielőtt Shelly elérte volna, szorosan átölelte. Shellynek fogalma sem volt róla, hogy Raven olvasni tudja irigy és Mikhail iránti szexuális érdeklődéssel teli gondolatait. A férfi érezte Raven természetes ellenérzését a fizikai érintéssel kapcsolatban, az ismeretlen nő fantáziálását iránta, így meglepetten látta, hogy Ravennek sikerült mosolyognia és viszonozni az ölelését. - Mi történt? Valami baj van? - kérdezte Raven kedvesen, és finoman elhúzódott a magasabb nőtől. - Nos, kedvesem - mondta Margaret Summers, miközben szigorú szemmel, mereven Mikhailra bámult, de Raven felé nyúlt -, ragaszkodtunk hozzá, hogy Hummer atya elhozzon minket, hogy megnézzük, jól van-e. Ebben a pillanatban egy vékony, ráncos kéz érintette meg Raven karját, és a lány felismerte a nyomást a fejében. Ugyanabban a pillanatban a
gyomra emelkedni kezdett, és kemény üvegdarabok vágtak a koponyájába, repesztették szét az elméjét. Egy pillanatra elállt a lélegzete. A halál érintette meg. Azonnal arrébb rándult, tenyerét a combjába törölve. Mikhail! A férfira szegezte a szemét. Rosszul vagyok. - Mrs. Galvenstein nem biztosította önöket arról, hogy Raven jó kezekben van? - Mikhail finoman, de határozottan lépett Raven és az idősebb asszony közé. Érzékelte az asszony ügyetlen kísérletét arra, hogy megérezze, amit Raven vele akart közölni. Kivillantotta fehér fogait. - Fáradjanak be, érezzék magukat otthon. Úgy érzem, egyre hidegebb van odakint. Margaret Summers beviharzott, és azonnal az asztalt vizslatta a két pohárral és tányérral, a tányérokon a süteménymorzsákat. Tekintete majd' átdöfte Ravent, mintha megpróbálna keresztülnézni a ruhája anyagán a nyakáig. Mikhail karját Raven vállára tette, teste gyógyító védelmébe vonva. Magában mosolygott Mrs. Summerst figyelve, amint visszatartja Shellyt, hogy Hummer atya beléphessen Mikhail házába. Olyan kiszámíthatóak voltak. Előrehajolt. Jól vagy? Éppen szétesem. Az almalé. Vádlón nézett a férfira. Engedd, hogy segítsek. Nem fogják észrevenni. Felé fordult, hatalmas testével eltakarva alakját. Halk parancsot mondott, és lágyan megcsókolta Ravent. Jobb? A lány megérintette az állát, az ujjai közvetítették, amit érzett. Köszi. Látogatóik felé fordultak. Margaret és Shelly tisztelettel nézett körül Mikhail otthonában. Gazdag volt, és a berendezés erről tanúskodott: márvány és keményfa; meleg, barátságos színek; műtárgyak és antik darabok. Margaret láthatóan megdöbbent, lenyűgözte a látvány. Hummer atya kényelmesen elhelyezkedett kedvenc karszékében. - Azt hiszem, valami fontosat szakítottunk félbe. - Arca derűs volt, elégedettséget tükrözött, és szeme minden alkalommal felragyogott, amikor találkozott Mikhail mélyfekete pillantásával. - Raven beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül - mondta Mikhail a lány ujjait ajkához vonva. - Még nem volt időm odaadni neki a gyűrűt. Épp akkor toppantak be, amikor az ujjára húztam volna. Margaret megérintette a kopott Bibliát az asztalon. - Milyen romantikus, Raven! Templomi esküvőt terveznek?
- Természetesem a gyerekeknek templomban kell megesküdniük. Mikhailnak erős a hite, nem elégedne meg kevesebbel - mondta kicsit rendreutasítóan Hummer atya. Raven és Mikhail kéz a kézben ültek le egymás mellé a szófára. Margaret fáradt szeme éles volt, mint a karom. - Miért rejtőzködik, kedvesem? - Pillantása odaszúrt mindenfelé, hátha kifürkészheti titkaikat. Mikhail lustán hátradőlt. - Aligha lehet rejtőzködésnek nevezni. Telefonáltunk a fogadósnőnek, Mrs. Galvensteinnek, és tudattuk, hogy Raven nálam marad. Bizonyára mondta is önöknek. - Utoljára akkor hallottam Raven felől, amikor erdei piknikre indult önnel - jelentette ki Margaret. - Tudtam, hogy nincs jól, és aggódtam érte, ezért megtudakoltam az ön nevét, és arra kértem az atyát, hogy kísérjen ide bennünket. - Éles pillantása megpihent egy antik ezüsttükrön. - Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, Mrs. Summers - mondta kedvesen Raven. - Rettenetes influenza kínzott. Ha tudom, hogy valaki így aggódik értem, telefonáltam volna - tette hozzá csípősen. - A saját szememmel akartam látni - szűrte a fogai között Margaret. Mindketten amerikaiak vagyunk, felelősséget érzek magáért. - Igazán hálás vagyok érte. Raven a fény az életemben - hajolt meg felé ragadozómosollyal Mikhail. - Mikhail Dubrinsky vagyok. Nem hiszem, hogy hivatalosan is bemutatkoztam volna korábban. Margaret habozott; aztán állát felvetve kezet nyújtott, és a nevét mormolta. Mikhail a jólét és a szerelem illatát párologtatta felé pajkosan. Shelly buzgón bemutatkozott. - Mr. Dubrinsky? - Kérem, szólítson Mikhailnak. - Olyan erős kisugárzása volt, hogy Shelly kis híján leesett a székről. Shelly izgett- mozgott, majd tüntetően keresztbe vetette a lábát. - Hát, akkor Mikhail - villantott rá egy kacér mosolyt. - Hummer atya azt mondta, hogy maga befolyásos személy, és jól ismeri a helyi folklórt és a környéket. Engem nagyon érdekelnek a népszokások. Különösen pedig az itteni legendák, hogy van-e igazságmagjuk. Mit tud a vámpírokról? Raven pislogott, próbálta elfojtani a nevetését. Shellyből áradt a buzgóság, képtelen volt ellenállni Mikhail bűverejének. Zavarba jönne, ha Raven elnevetné magát. Mikhail simogatására koncentrált, aki hüvelykujjával a csuklóját cirógatta. Ez segített, hogy tartsa magát.
- Vámpírok - ismételte meg tárgyilagosan. - Természetesen a vámpírok legismertebb lakhelye Erdély, de nekünk is megvannak a magunk történetei. Itt, a Kárpátokban is különös mesék élnek. Van egy túra, Jonathan Harker erdélyi útja nyomán. Biztos vagyok benne, hogy élvezetesnek találják majd. Margaret a férfihoz fordult. - Ön elhiszi, hogy ezek a történetek igazak? - Mrs. Summers! - kiáltott fel megütődve Raven. - Ön nem hisz bennük, ugye? Margaret dacosan összeszorította a száját. - Mindig is úgy hittem, hogy majd' minden történetnek van igazságmagja, amit évszázadokon keresztül mesélnek. Talán Mrs. Summers is hasonlóan gondolja - nyájaskodott Mikhail. Margaret bólintott, láthatóan megnyugodott, és jóindulatú mosollyal jutalmazta meg Mikhailt. - Olyan jó, hogy egyetértünk, Mr. Dubrinsky. Az ön pozíciójában az ember csak nyitottan gondolkodhat. Hogyan élhették volna túl a századokat ezek a legendák, ha nem lett volna bennük némi igazság? - Az élőhalottakra gondol? - szaladt fel Raven szemöldöke. - Nem sokat tudok a középkorról, de azt észrevenném, ha halott emberek járkálnának körbe, és gyerekeket rabolnának. - Ez igaz - értett egyet Mikhail. - Ahogy végiggondolom, nem történt nagyszámú megmagyarázatlan haláleset az utóbbi néhány évben. - De a helyiek közül néhányan igazán különös dolgokat mesélnek erősködött Shelly. - Valóban - vigyorgott Mikhail kedvesen. - Jót tesz az üzletnek. Néhány évvel ezelőtt... mikor is volt, atyám? Emlékszik, amikor Swaney turistákat akart toborozni, és kötőtűket szúrt a nyakába, és az újságokba is betetette a képeket? Fokhagymafüzért akasztott a nyakába, azzal sétált, aztán panaszkodott, hogy rosszul van tőle. - Honnan tudja, hogy nem volt igaz? - tudakolta Margaret. - A tűszúrások elfertőződtek. Kiderült, hogy allergiás a fokhagymára, és nem tehetett mást, mint mindent beismerni. - Mikhail csibészes mosollyal nézett a két nőre. - Hummer atya penitenciára ítélte. Swaney- nak harminchétszer kellett elmondania egymás után a rózsafüzért. Hummer atya hátravetette a fejét, és szívből felnevetett.
- Valóban sikerült mindenki figyelmét felkeltenie egy időre. Az újságírók mindenfelől özönlöttek. Igazi show volt. Mikhail fintorgott. - Emlékeim szerint rengeteg időt kellett távol töltenem az irodámtól, utána hetekig éjjel- nappal dolgoztam, hogy utolérjem magam. - Pedig neked jó a humorérzéked, hogy értékeld ezt a kis vállalkozó szellemet, Mikhail - tette hozzá Hummer atya. - Elég hosszú ideje élek már itt, hölgyeim, de még sosem futottam össze sétáló hullával. Raven egyikkezével a hajába túrt, hogy megdörzsölje lüktető fejét. Az üvegszilánkok könyörtelenek voltak. Az ilyen fájdalom mindig akkor jelentkezett, ha hosszasan beteg elméjű emberek társaságában volt. Mikhail gyengéden megmasszírozta a halántékát. - Elég késő van, és Raven még nem épült fel teljesen az influenzából. Talán folytathatnánk ezt a beszélgetést egy másik alkalommal? Hummer atya azonnal felállt. - Természetesen, Mikhail, és elnézést kérek, hogy ilyen alkalmatlan időpontban idetolakodtunk. A hölgyek nem hagytak békén, és ez volt a legegyszerűbb módja, hogy eloszlassam a félelmüket. - Raven visszajöhet velünk - ajánlotta az aggályos Margaret. Raven tudta, hogy nem élne túl egy autóutat ezzel az asszonnyal. Shelly buzgón bólogatott, Mikhailra villantva legszebb mosolyát. - Igazán mindent köszönök, Mikhail. Örülnék, ha később beszélgetnénk még e témáról, talán jegyzetelhetnék is. - Természetesen, Miss Evans. - Mikhail odanyújtott egy névjegyet. Elég sok a munkám mostanában, és Ravennel szeretnénk mihamarabb egybekelni, de mindent elkövetek, hogy időt szakítsak önre. - Az ajtóhoz kísérte a vendégeket, hatalmas, izmos testét és kellemes mosolyát használva pajzsként, nehogy Ravent bárki is megérinthesse. - Önnek meg, Mrs. Summers, köszönöm, hogy ilyen kedvesen gondoskodna Ravenről, de épp megzavartak bennünket, én pedig meg akarok bizonyosodni, hogy Raven nem megy el a mindennél fontosabb gyűrű nélkül. Amikor Raven meg akarta kerülni, egy kecses, finom mozdulattal elé vágott. Senki sem vette észre. Keze lecsúszott a lány karján, elkapva karcsú derekát. - Köszönöm, hogy eljöttek - szólt kedvesen a férfi mögül Raven, attól tartva, ha hangosabban beszél, szétrobban a feje.
Amikor a látogatók távoztak, Mikhail védelmezően a karjába ragadta, arca merő fenyegetés volt. - Sajnálom, kicsim, hogy ilyesmit kellett elszenvedned. - Bevitte a könyvtárba. Raven hallotta, hogy az anyanyelvén mormol valamit. Mikhail káromkodott, és ez megmosolyogtatta a lányt. - Nem ördög a hölgy, Mikhail, csak kissé torzult a fanatizmustól. Mintha egy lánglelkű keresztes vitéz elméjét érintettem volna meg. Úgy véli, helyes, amit tesz. Feje búbját a férfi kemény állához dörgölte. - Alávaló, undorító nőszemély - köpte a szavakat a férfi. Mikhail gyengéden kényelembe helyezte a lányt a karosszékében. - Idefurakodott, hogy szimatoljon, iderángatta az atyát az otthonomba, próbált túljárni az eszemen. A lelkembe akart férkőzni, de ügyetlen és ostoba módon. Ahhoz van tehetsége, hogy gyilkosság vádjával bélyegezzen meg másokat. Csak azt olvashatta ki belőlem, amit megengedtem neki. - Mikhail! Hisz a vámpírokban. Hogyan gondolhatja, hogy te egy sétáló hulla vagy? Különleges képességeid vannak, de én nem láttalak gyereket gyilkolni, hogy életben tartsd magad. Templomba jársz, keresztet viselsz. Ez az asszony bolond. - Raven ismét megdörzsölte lüktető homlokát, hogy enyhítse fájdalmát.
Hatodik Fejezet Mikhail alakja derengett Raven fölött - egyik kezében gyógyteafőzetet tartó sötét árnyék. - És mi van, ha mesebeli vámpír vagyok, aki fogva tart a barlangjában? A lány felmosolygott komoly arcába, fájdalmasan tűnődő szemébe. - Rád bíznám az életemet, Mikhail, akár vámpír vagy, akár nem. És a gyerekeimét is. Néha öntelt vagy és basáskodó, de ördögi sosem tudnál lenni. Ha te vámpír vagy, akkor a vámpírok nem olyanok, amilyeneknek a legendák bemutatják őket. A férfi elfordult, nem akarta, hogy a lány lássa, mit jelentenek neki a szavai. Teljes, feltétel nélküli elfogadást. Nem számít, hogy a lány nem volt tudatában, mit is mondott. Érezte, hogy igazán így gondolja. - A legtöbb embernek van sötét oldala, Raven, nekem több is, mint másoknak. Képes vagyok rettenetes erőszakra, sőt kegyetlenségre, de nem
vagyok vámpír. Ragadozó vagyok leginkább, de nem vámpír - mondta rekedt, fojtott hangon. Raven közelebb húzódott hozzá, hogy elsimítsa szája sarkában a mély ráncot. - Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Úgy hangzott, mintha hinnél ezeknek a szörnyű teremtményeknek a létezésében. Mikhail, még ha ez igaz lenne is, tudom, hogy te nem lehetsz közülük való. Túl szigorúan ítéled meg magadat. Én érzem benned a jóságot. - Valóban? - kérdezte a férfi elkeseredetten. - Idd meg ezt! - Jobb lenne, ha nem altatnál el. Vissza fogok menni a fogadóbeli ágyamba valamikor ma éjjel - mondta a lány határozottan, ahogy elvette a férfi kezéből a poharat. - Érzem a jóságodat Mikhail. Látszik mindenben, amit teszel. Mindenkit magad elé helyezel. A férfi fájdalmában lehunyta a szemét. - Ezt gondolod, Raven? A lány a pohár tartalmát tanulmányozva azon csodálkozott, hogy a szavai miért bántották meg a férfit. - Tudom. Én is megtettem, amit most tőled kérnek, de nekem nem kellett végigcsinálnom, és a gyilkost a törvény elé vinnem. Nyilván ez rág téged szüntelenül. - Túlságosan nagy bizalommal vagy irántam, kicsim, de köszönöm, hogy hiszel bennem. Átfogta a lány tarkóját. - Nem iszol, pedig enyhítené a fejfájásodat. - Varázslatos kezével masszírozni kezdte a lány homlokát. Hogyan is mehetnél vissza a fogadóba, amikor mindketten tudjuk, hogy az orgyilkosok ott ólálkodnak? Az az idős asszony vezette őket az embereinkhez. Most már rád is gyanakszik. - Lehetetlen, hogy vámpírnak gondoljon Mikhail. Miért lennék veszélyben? Még talán segíthetnék is neked. - Pajkos mosoly jelent meg az ajkán. - Mostanában sokkal jobban hallok. - A férfira emelve a poharát, felhajtotta a keveréket. - Nincs vita, ha a biztonságodat veszély fenyegeti. Nem engedem, hogy belekeveredj ebbe a csatába. - Mikhail fekete szeme most igazán ijedt volt. - Kompromisszumot kötöttünk. A te világod és az enyém. Meg kell őriznem a személyiségemet, Mikhail. Meg kell hoznom a saját döntéseimet. Tudom, soha nem engednéd, hogy egyedül kövessek egy gyilkost. De csak segíteni akarok, ott lenni veled. Ezt jelenti az együttműködés.
- Távol lenni tőled normális körülmények között is kín számomra. Hogyan tudnám elviselni, hogy egy házban vagy azokkal, akik meggyilkolták a húgomat? A lány ugratni próbálta, hogy a sötét árnyék eltűnjön a szeméből. - Kapd elő valamelyik altatási hókuszpókuszodat, vagy taníts meg rá, hogyan kell csinálni. Több mint boldog lennék, ha kicsit kikapcsolhatnálak. A férfi keze próbaképpen a nyaka köré tekeredett. - Fogadok, hogy megtennéd. Hogy van a fejed, kicsim. Jobb már? - Sokkal, köszönöm. Szóval, mondd el, amit idáig tudsz. Raven figyelte, amint energikusan járkált a keményfa padlón. - Csináltam már ilyet, Mikhail. Nem vagyok kezdő, és nem is vagyok ostoba. Mrs. Summers édes idős hölgynek tűnik, de nagyon beteg. Ha vámpíroknak kiált ki embereket, és fanatikus követői akadnak, akkor sokkal több ember kerülhet bajba. És ezek az emberek hisznek Mrs. Summersnek. Megölték azt az asszonyt... - Noelle-t - tette hozzá Mihail halkan. - Noelle volt a neve. A lány szeme megpihent a férfi arcán, és melegséget, enyhülést sugárzott felé. - Noelle-t - ismételte Raven érzéssel - egy vámpírszövegkönyv szerint gyilkolták meg. Karó, lefejezés, fokhagyma. Ez egy beteges csoport. Legalább van kiindulási pontunk. Azt hiszem, helyesen feltételezzük, hogy Mrs. Summers benne van. Sőt mindketten. - Az a buta Shelly lány vak. Arra használják, hogy segítse őket az ostoba kérdéseivel. Közvetlenül nem tud a dolgokról, nem bíznának benne, hogy képes tartani a száját. A bátyja ültette a fülébe a bogarat, hogy tanulmányozza a folklórt, és úgy hiszi, hogy most kutatómunkát végez itt. Könnyen irányítható a bátyja által. - Mikhail keze átfésülte a lány sűrű haját. Táplálékra van szüksége hamarosan. Hideg, sötét düh fogta el. Behálózta az egész testét, veszélyes volt és halálos. Jacob gátlástalan, láthatóan még a húgával is. És Ravent buján méregette. Raven felnézett, és látta, hogy Mikhail meredten nézi - vadász, sötét, feneketlen szemmel. Nyugtalanság futott végig a gerincén. Érezte, hogy remeg a keze, amint lesimítja a szoknyáját. - Mi az? - Néha Mikhail olyan volt számára, mint egy idegen, nem az a kedves ember, akinek ismerte a nevetését, gyengéd, forró pillantását, hanem számító és hideg, halálos valaki, ravaszabb mindenkinél. Automatikusan kapcsolódni próbált hozzá.
- Ne csináld! - A férfi durván bezárta előtte az elméjét. Raven visszapislogta a könnyeit. A visszautasítás fájdalmas volt és pokolian bántó. - Miért, Mikhail? Miért zársz ki magadból? Szükséged van rám. Tudom, hogy igen. Te kész vagy segíteni bárkinek, bármiben. Azt hittem, hogy partnerek vagyunk mindenben. Engedd, hogy segítsek. - Lassan, óvatosan újra megközelítette. - Nem tudod, hogy mi történhet, Raven. - A férfi hátralépett, el a kísértéstől, hogy magához engedje. Raven mosolygott. - Te mindig segítesz nekem, Mikhail. Gondoskodsz rólam. Kérlek, bízzál bennem, és engedd, hogy segítsek, ahol tudok. - A férfi hagyta, hogy az elméjét blokkoló zár kinyíljon. A lány érzékelte a dühöt és a szomorúságot Noelle értelmetlen halála miatt, s ez aggodalommal keveredett az ő biztonságáért. Emellett szerelmet, növekvő éhséget is, valamint nyers vágyat. Ennek a férfinak szeretetre és vigaszra van szüksége. - Arra van szükségem tőled, hogy azt tedd, amire kérlek - mondta a férfi kétségbeesetten, harcolva a benne lévő vadállattal, amely éhesen felemelte a fejét. A lány nevetése lágy és csábító volt. - Nem, nem az kell neked. Túl sokan gondolják, hogy a te szavad törvény. Szükséged van valakire, aki ellenkezik veled egy kicsit. Tudom, hogy nem fogsz bántani, Mikhail. Érzem benned a félelmet önmagadtól. Azt gondolod, valamit benned nem tudok szeretni, félsz, hogy szörnyetegnek látlak. Én tudom, hogy jobb vagy annál, mint amilyennek tartod magad. - Oly vakmerő és elővigyázatlan vagy! Nem érzékeled a veszélyt. - A férfi keményen megragadta a szék hátát, már-már összeroppantotta. Ujjai örökre nyomot hagytak a fában. - Veszély Mikhail? - A lány féloldalra billentette a fejét, haja zuhatagként omlott le a vállán. Majd a blúza felső gombjához nyúlt. Sosem lennék veszélyben tőled, még ha dühös lennél rám, akkor sem. Az egyetlen veszély most egyedül a ruhám. - Hátralépett, felnevetett újra, s nevetése a férfit is felmelegítette, lángra gyújtva belsejét. Forróság kavargott, felcsapott a vágy a férfiban, erős és sürgető. Az éhség vörös izzásként mart bele.
- Kicsim, a tűzzel játszol, én meg elveszítem az önuralmamat próbálkozott egy utolsó figyelmeztetéssel a férfi. Miért nem veszi észre az önzését a lány? Hogy átalakította az életét, és már soha sem fogja elereszteni? Ő maga volt a szörny, akit a lány nem láthatott. Talán a világ többi részével szemben csak a hideg logika és ítélkezés vezérelte, ám nem úgy Ravennel. Ravennel elsodorták a szokatlan érzelmek, amelyeket nem tudott megregulázni. Olyasmiket tett, amiktől lelkiismeret- furdalása volt. Hagyta, hogy meglássa benne az erőszakosságot, letépte magáról a ruháit, gondolkodás nélkül, és vadul rávetette magát. A lány meleg, szerelmes választ közvetített felé, az ő teste is mohó volt, elfogadta a férfi erőszakosságát. Bízott a férfi iránta érzett szerelmében és elkötelezettségében. Mikhail halkan káromkodott, letépve a ruháit, a lány fölé hajolt, hiúzként csapott le rá. - Mikhail, nagyon szeretem ezt a ruhát - suttogta a lány, és nevetett a lelke. Nevetés, öröm. Semmi félelem. - Bújj ki abból az átkozott hacukából - felelte a férfi rekedten, nem véve észre, hogy ezzel csak a lány belé vetett hitét erősítette meg. Raven incselkedve, lassan gombolta ki a blúzát, s a férfival kerestette meg a szoknya kapcsát. - Fogalmad sincs, mit művelsz velem - tiltakozott a férfi érdes hangon, miközben keze fejtette le a ruhákat, míg elérte a szatén finomságú bőrt. Mikhail a tarkójára kulcsolta a kezét. A lány olyan kicsi és törékeny volt, a bőre meleg. Asszonyi illata volt, mint a vadvirágból nyert mézé, olyan volt, mint egy friss fuvallat. A könyvespolchoz tolta a lányt, keze végigsiklott domborulatain, megsimította ruganyos mellét, kitöltötte az érzés, ahogy a bőre, a szövetei, a zsigerei érzékelik a testét. Lehajtotta a fejét, nyelve megkereste a lány mellének sötét csúcsát. A benne levő démon visszavonult az érintéstől, ahogy a lány elfogadta. Nem érdemelte meg ezt a nőt. Raven teste elgyöngült a férfiszáj első érintésétől, amint forrón és követelőzőn lecsapott a mellére. Csak a mögötte levő polc tartotta meg, nyomta csupasz fenekét. Izgalom futott át a testén, várakozás. A férfi szeme éhesen, szenvedélyesen szegeződött rá. És mérhetetlen gyengédséggel. Ez megolvasztotta a szívét, sírásra késztette ez a heves érzelemhullám. Mindenhol a pillantását érezte, égette a bőrét, sóvárgott a teste az érintéséért.
Felnyúlt, hogy a férfi hajába túrhasson, élvezetét lelte benne, ahogy kemény izmait simogatta. Érezte a remegést a cirógató ujjai alatt, a kitörni készülő vadságot. Ez a lányt is megvadította. A karjaiban akarta érezni a férfit, érezni akarta a remegését, kemény izmait, ahogy nekifeszülnek lágy idomainak. Továbbította a lelkében táncoló erotikus képeket a férfinak, miközben szája a bőrét cirógatta. Mikhail kezét érezte mindenütt, szája tüzet ontott, ahogyan az övé is. A férfi szíve hatalmasakat dobbant, a lányé csatlakozott az ütemhez. Vérük száguldott, mint az olvadt láva. A férfi ujjai nedvesen és nyitottan találták a bejáratot. Mikhail a padlóra rántotta a lányt, fe lemelve a csípőjét, hogy beléhatolhasson. A vér dübörgött a fülében, minden érzéke együtt örvénylett a vágy erőszakos viharában. Minél mélyebben és keményebben hatolt belé, annál lágyabban és befogadóbban várta a lány. A teste forró és szoros, magába fogadta a férfi viharát. Az éhség veszélyesen növekedett. Sóvárgott a lány édes íze után, a vércsere-szertartás eksztázisát akarta. Ha táplálkozna... Morgott a kísértéstől. Sosem hagyná abba anélkül, hogy a lányt is me gtöltse. Nem teheti meg. A lánynak tudatosan kell meghoznia a döntést, hogy akar-e mindenestül az ő világának része lenni. Túl nagy a kockázat. Ha nem éli túl, akkor követni fogja a lányt az ismeretlenbe. Jól tudta, mit mondtak az öregek arról, ha egy életpár egyik tagja meghal: a másik nem tud nélküle tovább élni. Nem akarta ezt a világot a lány nélkül. Mikhail nem létezne Raven nélkül. A teste, a vágya, kimerültsége felülkerekedtek és önuralma legszélére sodorták. Azelőtt nem ismerte az érzelmek ilyen mélységét, a teljes, mindent kitöltő szerelemet egy másik lény iránt. A lány volt a minden. A levegő. A lélegzete. A szíve. Mikhail kábító csókban forrt össze a lánnyal, majd szája elindult lefelé a torkán, a melléhez, megtalálva a bélyeget. Egy korty. Csak egy. Raven megmozdult a karjában, úgy fordítva a fejét, hogy jobban elérje, a keze a férfi hajába túrt. - Jobban teszem, Mikhail, ha hozzád megyek feleségül. Olyan elkeseredetten vágysz rám. A férfi felemelte a fejét, nézte a lány arcát, olyan gyönyörű volt így szeretkezés közben, amint befogadta őt és nyers vágyát. A lány szíve szerelemmel burkolta be, a lelke csillapította, táplálta az övét, és kínozta,
növelte is a vadságát. Átfogta a lány arcát, fekete szeme belemerült a lány ibolyakékjébe, elárasztotta érzelmeivel. Aztán elmosolyodott. - Mikhail - tiltakozott a lány, amikor nagyon gyengéden elengedte. A férfi visszafordult felé, megragadta a csípőjét és maga alá húzta. Amint beléhatolt, szorosan fogta keskeny derekát, közben ujjongást érzett. A lány sértetlen volt. Öröm suhant át rajta, és átadta magát teste puszta gyönyörűségének. Ahogy mozdult, úgy mozdult a lány is. Hihetetlenül szoros volt, veszettül forró, lágy és bársonyos. Maga volt a robbanóelegy. A farkasok azt mondták, hogy nincs öröm benne, de Raven visszahozta neki az örömöt. A teste énekel, ragyog. Kétszer érezte a lány testének pulzálását, aztán a férfi folytatta útját kettejük egyesüléséért - az örökkévalóságig. A sötét árnyak eltűntek a lelkéből. Ez a kicsi, gyönyörű asszony tette ezt lehetővé. A férfi meghatározta a ritmust, a lány teste követte. Mikhail érezte, ahogy a lány teste összeszorult, belémarkolt, hallotta egyre élesedő kiáltását, ami nyöszörgéssé szelídült, s ez a végsőkig repítette a férfit. A saját teste lángokban állt, szárnya ltak az égbe, s közben Raven a férfi nevét kiáltotta. Mikhail gyengéden segített a lánynak kényelmesen elfészkelődni. Simogatta selymes haját, lehajolt, hogy szeretettel megcsókolja. - Nem is tudod, hogy mit tettél értem ma éjjel. Köszönöm, Raven. A lány szeme csukva volt, szempillái, mint két sötét félkör keretezték finom bőrét. Mosolygott. - Valakinek meg kellett mutatnia neked, hogy mi a szerelem, Mikhail. Nem a birtoklás, hanem az igazi, feltétel nélküli szerelem. A keze felemelkedett, és bár a szeme csukva volt, ujjai csalhatatlanul megtalálták Mikhail szájának vonalát. - Emlékezned kell arra, hogy milyen játszani, nevetni. Meg kell tanulnod jobban szeretni magadat. A férfi kemény szája ellágyult, felgörbült. - Úgy beszélsz, mint egy pap. - Remélem, bevallod, hogy előnyödre válok - incselkedett a lány. Mikhailnak kapart a torka. Bűnösnek érezte magát. Kihasználta. Talán nem az első alkalommal, amikor a hosszú elszigeteltség után annyira magánkívül volt. A vércsere akkor szükséges volt, hogy megmentse a lány életét. De a második alkalom színtiszta önzés volt. Hajtotta a szexuális vágy, hogy a szertartás teljes legyen. És kimondta a rituális szavakat.
Össze voltak kötve. A férfi tudta, érezte ennek valóságát, érezte, hogy meggyógyítja a lelkét - ilyen hatást csak egy igazi életpár érhet el. - Mikhail? Csak incselkedtem veled. - A hosszú szempillák verdestek, felemelkedtek, így a lány szeme is meggyőződhetett arról, hogy az ujjai igazat mondtak: a férfi valóban összevonta a szemöldökét. A férfi beleharapott a lány ujjába, nyelvével cirógatta a bőrét. A szája forró, erotikus, a szeme égető volt. Válaszul izzás jelent meg a lány szemében is. Raven felnevetett. - Mindent tudsz, ugye? Sármos vagy, olyan szexi, hogy be kéne téged zárni, és a mosolyodat látva pedig a férfiak megölnének. Vagy az asszonyok, attól függ, hogy kire nézel. A férfi lehajolt, hogy megcsókolja, egyik keze birtoklón a lány mellére tapadt. - Meg kell említened, milyen nagyszerű szerető vagyok. Egy férfinak szüksége van rá, hogy ilyesmit halljon. - Igazán? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Nem törődöm vele. Már így is olyan öntelt vagy, hogy alig bírom elviselni. - Megőrülsz értem. Tudom, olvasok a gondolataidban - vigyorodott el a férfi hirtelen csibészesen, mint egy kisfiú. - Legközelebb, amikor szeretkezünk, mit gondolsz, esetleg követvén a szokásokat, megpróbálhatnánk ágyban is? Mikhail oltalmazón ölelte át. - Fáj valamid? Raven felnevetett. - Viccelsz? Habár egy forró fürdőt nem bánnék. A férfi megdörzsölte állával a lány feje búbját. - Azt hiszem, ez megoldható, kicsim. - Rá kellett volna jönnie, hogy a kemény fapadló nem a legkényelmesebb hely. - Kiűzöl minden józan gondolatot a fejemből. Ezzel a bocsánatkéréssel karjába emelte a lányt. Hosszú lépteivel felvitte a legnagyobb fürdőszobába. Raven szeme felmelegedett, elolvadt, a mosolya olyan ragaszkodó volt, hogy Mikhailnak elállt a lélegzete. - Kezdesz kicsit ősemberes lenni, Mikhail. A férfi rámordult, száját a lányéra tapasztotta. Csókjában gyengédség és éhség keveredett, felébresztette a lány sóvárgását. Mikhail nagyon finoman lábra állította, kicsi arcát kezébe vette. - Sosem fogok tudni eleget adni neked. De most jót fog tenni, ha ellazulsz a fürdőkádban, nekem pedig táplálkoznom kell.
- Enni. - A lány kinyitotta a csapot, forró, gőzölgő vízzel töltve meg a kádat. - Mi azt szoktuk mondani, hogy enni. Nem vagyok valami nagyszerű szakács, de össze tudnék ütni valami harapnivalót. A férfi fehér foga, mint egy ragadozóé villant, miközben gyertyákat gyújtott a lánynak. - Nem rabszolgámként vagy itt, kicsim. Legalábbis nem háziasszony értelemben. - Pislogás nélkül figyelte, ahogy a lány feltűzi a haját. Ez elbátortalanította Ravent, teste mégis bizsergett forró pillantásától. A férfi a karját tartotta, hogy a kádba segítse. Egy pillanatra erős ujjai a lányéra kulcsolódtak. Ravennek az a sajátos érzése támadt, hogy elfogták. Megköszörülte a torkát, aztán óvatosan a gőzölgő vízbe ereszkedett. - Szóval, te hiszel a hűségben? - Igyekezett hétköznapi hangon beszélni. Sötét árnyék keresztezte a férfi kemény vonásait. - Az igazi kárpáti faj nem holmi sekélyes, gyermeteg, erőtlen emberi szerelmet él meg. Ha te egy másik férfival lennél, tudnék róla, érzékelném a gondolataidat, érzéseidet. - Végigsimított a lány finom arccsontján. - Nem akarj szembesülni a bennem élő démonnal, kicsim. Borzalmas erőszakra vagyok képes. Nem fogok osztozni rajtad. - Sosem fogsz bántani, Mikhail, bármi legyen is az oka a dühödnek mondta Raven halkan, mély meggyőződéssel. - Mindig biztonságban leszel velem - értett egyet a férfi. - De nem mondhatnám ugyanezt bárkire, aki azzal fenyeget, hogy elvesz tőlem. Minden emberemnek van telepatikus képessége. Egy olyan erős érzelmet, mint, mondjuk, a szexuális szenvedély, lehetetlen elrejteni. - Úgy érted, hogy akivel összeházasodsz... - Életpárul veszem - javította ki a férfi. - Ők sosem csalják meg egymást? - kérdezte a lány kétkedve. - Egy igazi életpár nem. Vannak példák... - Mikhail ökle összeszorult. Szegény, édes Noelle, olyan birtoklóan akarta Randet. Az a néhány, aki hűtlenül elhagyja választott társát, nem érzi azt, amit éreznie kellene, máskülönben nem tudna ilyet tenni. Ezért is olyan fontos, hogy teljes mértékben ismerjük a másik gondolatait, szívét, lelkét és testét. Ahogy én ismerlek téged. - A szertartás szavai nem kötik össze azokat, akik nem voltak egyek egyébként is. Az életpár az egész két fele, de nem találta a megfelelő kifejezéseket, hogy a lány is megértse. - De Mikhail, én nem a te embereid közül való vagyok. - Most kezdte felismerni, hogy a szokásbeli különbségeiknek tudatában kell lennie, hogy figyelembe vehesse őket.
A férfi néhány gyógynövényt morzsolt el egy tálkában, majd beleöntötte a lány fürdővizébe. Segíteni fog a fájdalmain. - Te is tudnád, ha megérintenék egy másik nőt. - De te megtehetnéd, hogy elfelejtsem - elmélkedett hangosan a lány, homlokát ráncolva. A férfi érezte, hogy Raven szíve meglódult, hogy kétség fészkelődött az elméjébe. Leguggolt a kád mellé, és gyengéden kezébe vette az arcát. - Képtelen lennék megcsalni téged, Raven. Lehet, hogy erőltetni fogok valamit, a védelmed, a biztonságod érdekében, ami sérti az érzékenységedet, de sosem azért, hogy elszökjek és megcsaljalak. A lány megérintette nyelve hegyével telt alsó ajkát. - Ne erőltess rám semmit, hacsak nem kérdezel meg előbb, ahogyan akkor tetted, amikor rosszul voltam. Mikhail elrejtette a mosolyát. A lány mindig próbált keménynek hangzani; dinamit kis csomagolásban - több bátorság, mint józan ész. - Kicsim, csak a te boldogságodért élek, most mégis el kell mennem egy kis időre. - Nem eredhetsz egyedül a gyilkosok után. Úgy értem, túl veszélyes. Ha azt teszed... A férfi nevetve megcsókolta. - Üzleti ügy, Raven. Kényelmesen fürödj meg, nézz körül a házban, a könyveim között, bármit, amit kívánsz. - Kisfiúsán rávigyorgott. - Van egy adag munkám a számítógép mellett, ha megpróbálnál segíteni és átnéznéd az árajánlatokat helyettem... - Pontosan ilyesmivel terveztem tölteni a ma estét. - Egy utolsó dolog. - Mikhail már elmenőben volt, de mielőtt a lány egyet pislanthatott volna, visszatért, és kezébe vette a lány bal kezét. - A tieid, ezt egyértelmű jelnek fogják venni, hogy elkeltél. A lány elrejtette a mosolyát. Ez a férfi elfoglalja a területét, olyan, mint a vadállat, megjelöli a sajátját. Pont, mint a farkasok: szabadon kószálnak az erdejükben. Raven tiszteletteljesen érintette meg a gyűrűt. Antik, arany, tűzvörös rubin, gyémántokkal körülvéve. - Mikhail, ez gyönyörű! Hol találtál ilyet? - Ez már generációk óta a családomé. Ha másmilyet szeretnél inkább... valami modernet. - A gyűrű pontosan illett az ujjára. - Tökéletes, és ezt te is tudod - mondta Raven. - Imádom. Menj, és gyere vissza gyorsan. Minden titkodat felfedezem, mire hazaérsz.
Mikhail éhes volt, táplálkoznia kellett. Lehajolt, hogy szájával a lány homlokát érintse; fájt a szíve. - Csak egy napig, kicsim, szeretnék veled normálisan, felhőtlenül beszélgetni. Udvarolni, úgy, ahogy kell. A lány hátradőlt, hogy ránézzen, kék szeme sötét volt a benne örvénylő érzelmektől. - Az udvarlás, az jó lenne. Most menj, egyél, és hagyj engem. Mikhail még egyszer megérintette a haját, mielőtt elment. A városba indult, emberek közé, belélegezte az este illatát. A csillagok világosabbaknak tűntek, a hold ezüstszínben ragyogott. A színek élesek és tiszták voltak, különféle szagok sodródtak a szélben. Itt-ott köd gomolygott az utcákon. A férfinak énekelni támadt kedve. Hosszú idő után talált rá a lányra, és most megmozdult a föld, a vére felforrósodott. Raven visszahozta a nevetést az életébe, és megtanította neki, mi a szerelem. Esteledett, a párok már hazafelé tartottak. Mikhail három fiatalembert választott. Éhes volt, erőre volt szüksége. Az éjszaka lehet, hogy hosszú lesz. Meg akart győződni róla, hogy Mrs. Romanov bűnös-e az orgyilkosságban vagy sem. Az asszonyoknak szükségük volt bábára, és inkább egy jajveszékelő, mint az, aki elárulná őket az első alkalommal. Egy néma paranccsal magához vonzotta a hármast, újfent elcsodálkozva, milyen könnyű irányítania áldozatait. Csatlakozott a beszélgetésükhöz, nevetett, megosztott velük néhány friss üzleti lehetőséget. Mivel húszas éveik elején jártak, még többet gondoltak a nőkre, mint a pénzkeresésre. Mindig elálmélkodott azon, hogy az emberférfiak milyen tiszteletlenek az asszonyaikkal. Talán nem értették, milyen lenne az életük nélkülük. A sötétben álló fák közé vezette őket, és teleitta magát úgy, hogy biztos volt benne, egyikőjüktől sem vett el túl sokat. Befejezte a dolgát, ahogy mindig, óvatosan és tökéletesen. Emiatt volt a legtapasztaltabb és a legfélelmetesebb. Mindig ügyelt a legapróbb részletre is. Továbbsétált velük még néhány percig, hogy biztos legyen benne, mindhárman jól vannak, majd elköszönt tőlük a szokásos integetéssel, baráti hangulatban. Mikhail elfordult, mosoly jelent meg az ajkán. Az éjszaka elrejtette a vadászt, a sötét, borzasztó célt a szemében, érzéki ajkán a kegyetlen vonalat. Izmai nyers erőtől duzzadtak, feszültek és ellazultak. Befordult a sarkon és egyszerűen felszívódott. Gyorsasága hihetetlen volt, összehasonlíthatatlan bárki máséval.
Gondolatai kinyúltak Raven felé, sóvárogva a kapcsolat után. Mit csinálsz olyan egyedül abban az öreg kísértetházban? A lány lágy nevetése melegséggel töltötte el. Várom, hogy a nagy, rosszcsont farkas hazajöjjön. Van rajtad ruha? Ezúttal válaszként a lány ujjai érintését küldte a bőrére, bizalmas érintést, ami felforrósította a férfi testét. Melegség, nevetés, tisztaság. Utálta, hogy távol van tőle, utálta az őket elválasztó messzeséget. Természetesen fel vagyok öltözve. Hogyne, amikor látogatókat várok. Nem üdvözölhetem őket meztelenül, ugye? A lány incselkedett, de a gondolattól, hogy valaki megközelítheti az otthonát, amikor Raven ott van egyedül és védtelenül, jeges félelem futott át rajta. Számára ez ismeretlen, szinte azonosíthatatlan érzés volt. Mikhail? Jól vagy? Szükséged van rám? Máris jövök. Maradj csak. Figyeld a farkasokat. Ha üzennek, azonnal szólj. Habozást érzett a lányban, mintha bosszantotta volna, a tónus, ahogy szólt hozzá. Nem akarom, hogy aggódj miattam, Mikhail. Vannak elegen, akik igénybe vesznek. Lehet, hogy így van, kicsim, de te vagy az egyetlen, aki valóban számít. És igyál még egy pohár gyümölcslét. Megtalálod a hűtőben. A férfi megtörte a kapcsolatot, megmosolyogtatta ez a rövid párbeszéd. A lány minden bizonnyal vitatkozott volna vele, mert a zt rendelte, hogy egy kis tápanyagot vegyen magához, de nem akart erre időt hagyni. Olykor jólesett bosszantani a lányt. Szerette látni, ahogy kék szeme sötét zafírba vált, és hallani, ahogy élesedik egyébként oly fegyelmezett hangja. Mikhail? A lány szinte megijesztette, majd melegség töltötte el, ahogy felderült hangját hallotta. Próbálj meg legközelebb javasolni, vagy csak egyszerűen kérni. Menj és tedd a dolgod, addig keresek egy könyvet a könyvtáradban a jó modorról. A férfi szinte elfelejtette, hogy egy fán kuporog, csak néhány száz lépésre Hans és Heidi Romanov kunyhójától. Alig sikerült elfojtania a nevetését. Nem fogsz találni. Miért nem vagyok meglepve? Ezúttal Raven szakította meg a kapcsolatot. Egy pillanatra a férfi megengedte magának azt a luxust, hogy beleburkolózzon a lány által sugárzott melegségbe, szerelembe, a nevetésébe. Miért választotta Isten ezt az időt, épp amikor Mikhail a legsötétebb órájában volt, hogy elküldje neki ezt az ajándékot? Nem talált
rá magyarázatot. Amit tennie kellett, elkerülhetetlen volt, fajuk túlélése múlt rajta. A brutalitás visszatetszést keltett benne. Halállal a kezén fog visszatérni a lányhoz, több ember halálával. Nem sétálhat el a feladat elől, nem testálhatja másra. Nem a Noelle gyilkosai iránti sajnálat bántotta, hanem hogy Ravent arra kérje, éljen együtt a tettével. Számára nem ez az első eset, hogy elveszi valaki életét. Egy sóhajjal alakot váltott. A kis rágcsáló apró léptével könnyedén surrant a talajon a levelek között, átvágva a nyílt téren a kis házig. Szárnyak suhogását hallotta, megdermedt. Mikhail figyelmeztetően sziszegett, és a bagoly irányt változtatott. A rágcsáló visszanyerte biztonságát a falépcsőn, legyintett a farkával, és keresni kezdett egy lyukat, repedést a falon, ahol besurranhat. Mikhail már érezte a két ismerős illatot. Hansnak vendégei voltak. A rágcsáló keresztülnyomakodott két korhadt deszka között, így jutva be a hálószobába. Nesztelenül elsurrant a padlón a bejárati ajtóig. Mikhail hagyta, hogy rágcsáló képében feldolgozza a ház különféle szagát. Apránként haladt, amíg egy sötét sarokhoz nem ért. Heidi Romanov egy faszéken ült, közvetlenül vele szemben, halkan sírdogálva, kezében rózsafüzér. Hansszal szemben három férfi ült, közöttük az asztalon egy kiterített térkép. - Tévedsz, Hans. Nem volt igazad Noelle-lel kapcsolatban - zokogta Mrs. Romanov. - Megőrültél, hogy idehoztad ezeket a gyilkosokat. Istenem, megöltetek egy ártatlan lányt, egy kismamát. A lelketek elveszett. - Fogd be, vénasszony - kiáltott rá nyersen Hans; arcán fanatizmus lángolt. Lobogott, mint egy keresztes lovag a szent háborúban. - Láttam, amit láttam. - Keresztet vetett, a szeme jobbra és balra szökkent, mintha egy furcsa árnyék, egy szárnyas lény haladt volna át a kunyhón. Egy pillanatra mindenki elcsendesedett a szobában. Mikhail érezte a félelmüket, hallotta, hogy a szívük hirtelen nagyokat dobban. Hans már minden ajtó és ablak fölé fokhagymafüzért akasztott. Lassan felállt, a szája kiszáradt, megragadta a keresztet a nyakában és az ablak felé indult, hogy ellenőrizze, a füzérek a helyükön vannak. - Mi az? Mi árnyékolja be küldetésünket? Mind azt gondoljátok, hogy hibáztam, amiért ágyban volt, és nem a földben aludt? - Semmi sem volt, se kosz, se ellenállás - mondta kelletlenül egy sötét hajú. Mikhail felismerte, hogy egyike az orgyilkosoknak. Az egyik a fogadóból. A rágcsáló testében Mikhail kiengedte a karmát. Megölték Noelle-t, anélkül hogy megbizonyosodtak volna róla, ő az, akit keresnek.
- Tudom, hogy mit láttam, Eugene - jelentette ki Hans. - Miután Heidi elment, az asszony elkezdett vérezni. Heidi elé mentem, mert az erdő veszélyes éjszaka. Mondtam a férjének, hogy visszaviszem Heidit, hadd segítsen. A férfi nagyon zavart volt, és nem vette észre, hogy benéztem. A saját szememmel láttam. A nő annyit ivott belőle, hogy a férfi teljesen sápadt és gyenge lett. Azonnal eljöttem és szóltam nektek. Eugene bólintott. - Helyesen tetted. Jöttem azonnal, ahogy tudtam, és hoztam a többieket. Ha elkezdenek kölykedzeni, elárasztanak bennünket az ördögök. A legmagasabb közülük kényelmetlenül mocorgott. - Sosem hallottam, hogy a vámpírok utódokat nemzenek. Megölik az élőket, hogy növeljék az erejüket. Földben alszanak, és védelmezik a vackukat. Azelőtt cselekedtetek, hogy kivizsgáltuk volna az ügyet. - Kurt - ellenkezett Eugene -, megláttuk a lehetőséget, és éltünk vele. És hogyan tűnt el csak úgy a holttest? Miután végeztünk, elrohantunk. A férjét és a gyereket senki sem látta azóta. Tudjuk, hogy a nő meghalt, mert mi öltük meg, még sincs kiabálás, sírás a halála miatt. - Meg kell találnunk a férjét és a gyerekét - jelentette ki Hans. - És a többit is, ki kell irtanunk mindet. - Idegesen kibámult a megvetemedett ablakon az éjszakába. Hirtelen felkiáltott ijedtében. - Nézd, Eugene, egy farkas! Az az átkozott Dubrinsky védi őke t a földjén. Egyszer bejönnek a faluba, és elrabolják a gyerekeket. - Kinyúlt öreg puskájáért, amely ott függött a falon. Eugene felugrott. - Várj, Hans. Biztos vagy benne, hogy farkas? Egy igazi farkas miért jönne ki az erdőből, hogy a házadat figyelje? - Ki az a Dubrinsky, aki farkasokat tart? - kérdezte Kurt. - Az a férfi a templomból - sziszegte Heidi, elképedve az ötlettől. - Jó ember, minden vasárnap ott van a templomban. Hummer atya legközelibb barátja. Gyakran vacsoráznak és sakkoznak együtt. A saját szememmel láttam. Hans leintette. - Dubrinsky maga az ördög. Nézz ki, a farkas a bozótban ólálkodik, a házat figyelve? - Én mondom, hogy ez nem természetes - halkította le a hangját Eugene. - Az ott egy közülük. - Nem tudják, hogy mi voltunk - ellenkezett Hans, de remegő keze elárulta félelmét. Vállához emelte a puskát. - Egy lövéssel kell eltalálnod, Hans - figyelmeztette Eugene.
A rágcsáló keresztülrohant a hálószobán és át a kis repedésen. Mikhail kitört az egér testéből, gondolatai figyelmeztetőn kinyúltak az éjszakába, futás közben alakot váltott, és hatalmas fekete farkassá vált, szeme bosszúvágytól égett. Röptében ért földet, hogy eltakarja a kisebb farkas testét. Ahogy nehezebb teste nekiütközött a másiknak, érezte, hogy golyó csapódik bele. A kisebb farkas beosont a sűrűbe. Habár vér bugyogott hátsó fertályából, a hatalmas fekete farkas nem üvöltött, nem futott el. Ehelyett óriási fejét a ház felé fordította, és csak bámulta két szénfekete, égő szemével, benne az ígéret: bosszú. Megtorlás. A halál sötét ígérete. Mikhail! Raven éles hangja csendült az agyában. A fekete farkas nézett még egy hosszú pillanatig, erejével fogva tartva Hans Romanovot, aztán megfordult és eltűnt az éjszakában. Egyik férfi sem merészelte követni. A hatalmas farkas előbukkant a semmiből, és egy ugrással megvédte a kisebbet. A fekete farkas nem egy közönséges farkas volt, és egyiküknek sem akaródzott követni az erdőben. Mikhail a fák biztonságába ügetett, mielőtt a fájdalom és a vérveszteség miatt visszavette ember formáját. Tántorgott, elért egy vastag faágat, arra kimerülten leült. Mikhail! Kérlek ! Tudom, hogy megsérültél. Hol vagy? Érzem a fájdalmadat. Engedd meg, hogy hozzád menjek. Engedd, hogy segítsek! Mikhail mögött zörgött az avar. Nem törődött vele, tudta, hogy Byron az, szégyenkezve, zavartan, tele bűnbánattal. - Mikhail. Istenem, annyira sajnálom. Nagyon fáj? - Eléggé. - Mikhail a seb fölé tette a kezét, hogy elállítsa a vérzést. - Mit csináltál ott, Byron? Őrültség volt, vakmerőség. Mikhail. Raven félelme és könnyei töltötték be a lelkét. Nyugodj meg, kicsim. Egy karcolás, nem több. Engedd, hogy odamenjek, könyörgött a lány, és ez összetörte a szívét. Byron tépett az ingéből egy darabot, és szorosan Mikhail sebére kötötte. - Sajnálom. Hallgatnom kellett volna rád, tudhattam volna, hogy vadászol. Azt gondoltam... - Félbeszakította magát, kényelmetlenül nézett. - Mit gondoltál? - buzdította Mikhail fáradtan. A seb pokolian fájt. Rosszul érezte magát, szédült, és valahogyan meg kellett nyugtatnia Ravent. Igyekezett megkönnyíteni a férfi helyzetét, az ő szemén keresztül próbált látni. Hagyd abba, Raven. Tedd azt, amit mondtam. Nem vagyok egyedül. Egy az embereim közül velem van. Hamarosan odamegyek hozzád.
- Azt hittem, most annyira el vagy foglalva az asszonyoddal, hogy nincs időd a vadászatra. - Byron lehorgasztotta a fejét. - Olyan ostobának érzem magam, Mikhail. Szörnyen aggódom Eleanor miatt. - Sosem húzom ki magam a kötelezettségem alól. A mieink védelme mindig az első helyen áll. - Mikhail kezdte gyógyítani a sebet, amíg Raven a gondolataiban tartózkodott. - Tudom, tudom. - Byron beletúrt gesztenyebarna hajába. - Miután az történt Noelle- lel, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Eleanorral is megtörténhet. És ez volt az első alkalom, hogy figyelmeztettél minket, egy asszony miatt. Mikhail savanyúan mosolygott. - Ez a tapasztalat nekem is teljesen új. Ez még nagyon új nekem is, a legjobban teszem, ha olyan közel tartom a lányt magamhoz, amennyire lehetséges. Most éppen vitatkozik velem. Byron döbbenten nézett. - Vitatkozik veled? - Megvan a maga akarata. - Mikhail hagyta, hogy Byron felsegítse. - Túl gyenge vagy az alakváltoztatáshoz. Szükséged van vérre és gyógyító álomra is. - Byron hívást küldött Jacques-nak. - Nem merek lemenni a mélybe. Nem hagyhatom védtelenül Rave nt. Viseli a gyűrűmet és a bélyegemet. Egy rossz mozdulat és megölnék. - Szükségünk van rád teljes erődben. - Susogó levelek, mint kis tornádó jelezték Jacques érkezését. Jacques halkan káromkodott, amikor letérdelt Mikhail mellé. - Vérre van szükséged - jelentette ki, és azonnal gombolni kezdte az ingét. Mikhail megállította. Életunt, fájdalommal teli szeme körülvizslatta környezetüket. Byron és Jacques elcsendesedett, érzékeiket kiterjesztették, kutatták az erdőt. - Nincs itt senki - suttogta halkan Jacques. - De igen - javította ki Mikhail. Figyelmeztető morgás tört fel Jacques torkából, ahogy ösztönösen hercege elé helyezte a testét. Byron felvonta a szemöldökét, jóképű arca zavarodott volt. - Nem észlelek semmit, Mikhail. - Én sem, de figyelnek bennünket - állította határozottan, és egyik társa sem akart vitába szállni vele. Mikhail sosem tévedett. - Szóljatok Ericnek, és autóval jöjjön - rendelkezett Mikhail, majd lehajtott fejjel pihent. Jacques őrködött. Mikhail megbízott benne. Lehunyta a szemét, és azon morfondírozott, hol lehet Raven. Már nem
nyaggatta. Ahhoz, hogy kapcsolatot hozzon létre kettejük között, értékes energiát kellett volna felhasználnia, energiát, amit most nem pazarolhatott. Mégis aggódott a lány szokatlan hallgatása miatt.
Hetedik Feje zet Gyötrelmesen fájdalmas volt az autóban utazni. Mikhail teste sóvárgott az elvesztett vér pótlása után. Gyengesége percről percre nőtt, vonásai elmélyültek, a fájdalom árkokat vájt az arcába. Az ősi világból való volt, és az ilyenek intenzíven élték meg az érzelmeket és a fizikai sérüléseket. Normál esetben ilyenkor egyszerűen megállította a szívét és a tüdejét, így a vér megszűnt folyni. Azután pedig a gyógyító segítene rajta, a többiek pedig odaadnák, amire szüksége van. Raven mindent megváltoztatott. Raven és valami - vagy valaki - figyelte őket. Érezte a zavart vizsgálódást magukon. Érezte, hogy valaki más tanulmányozza őket a távolból, miközben mérföldes távolságból utaznak az otthona felé. - Mikhail - sziszegte Eric, amint otthona biztonságába segítette -, engedd, hogy segítsek. Raven az ajtóban állt, Mikhail sápadt vonásait fürkészte. Hirtelen sokkal öregebbnek tűnt az idáig feltételezett harminc événél. Fehér vonalak keretezték a száját, de higgadt volt, a légzése nyugodt. A lány hátralépett, hogy beengedje őket. Meg volt sértve, hogy Mikhail visszautasította a segítségét. Ha ezeknek az embereknek a társaságát részesíti előnyben, méltóságán alulinak érezte kimutatni, mennyire zavarja ez. Beleharapott az alsó ajkába; az ujjait csavargatta, a szeme ijedt volt. Saját szemével kellett látnia, hogy a férfi rendbe fog jönni. A férfiak levitték Mikhailt a hálótermébe, Raven követte őket. - Hívjak doktort? - kérdezte, bár tudta a választ. Érezte, hogy azt akarják, menjen ki, mert az útjukban van. Ösztönösen érezte, hogy Mikhail addig nem kaphatja meg a szükséges kezelést, amíg ki nem megy. - Ne, kicsim. - Mikhail kinyújtotta felé a kezét. A lány odament hozzá, belefűzte az ujjait az övébe. A férfi még ilyen sápadtan és kimerülten is erős volt. Raven közel állt a síráshoz. - Segítségre van szükséged, Mikhail. Mondd meg, mit tegyek.
A férfi fekete, hideg szeme azonnal felmelegedett, ahogy a lányra pillantott. - Tudják, hogy mit kell tenniük. Nem ez az első sebesülésem, nem is a legrosszabb. Halvány, örömtelen mosoly jelent meg a lány száján. - Ez volt az az üzleti ügy, amit ma este el kellett intézned? - Tudod, hogy vadászom a húgom gyilkosaira - mondta Mikhail kimerülten. Raven utálta, hogy vitatkozik vele, de valamit el kellett mondania. - Azt mondtad, hogy csak el kell menned, és nem veszélyes. Nem szükséges hazudnod, ha valamit tenni készülsz. Tudom, hogy nagymenő vagy errefelé, de én is ezt csináltam. Gyilkosok nyomát követtem. Azt hittem, partnerek vagyunk, Mikhail. Byron, Eric és Jacques meglepett pillantást váltottak. Byron a nagymenő szót motyogta. Senki sem merészelt mosolyo gni, még Jacques sem. Mikhail a homlokát ráncolta, tudta, hogy megbántotta a lányt. - Nem szándékosan mondtam igaztalan dolgot. Csupán egy kis vizsgálódásért mentem. Sajnos másképp alakult. Higgy nekem, nem akartalak megbántani. Véletlen baleset történt. - Hajlamos vagy rá, hogy bajba kerülj, ha nem vagyok veled. - Raven mosolygott, bár a szeme komoly maradt. - Milyen súlyos a sérülésed? - Egy horzsolás, semmi több, nem kell aggódnod. Raven elcsendesedett újra, kék szeme révedezőn, töprengőn, magába fordulva nézte a férfi arcát. Mikhail görcsöt érzett a zsigereiben. A lány úgy nézett, mint aki túl sokat gondolkodott. Ez lett volna az utolsó dolog, amit sebesült állapotában akart, amikor kénytelen a földbe menni. Nem akarta, hogy elvigyék mellőle a lányt, és volt valami Raven nyugalmában, ami aggasztotta. Raven sem tudta otthagyni. Bár az értelme mást mondott, nem akarta, hogy a lány otthagyja, sőt hogy még csak gondoljon is rá. - Mérges vagy rám - jelentette ki. Raven megrázta a fejét. - Nem, dehogy. Talán csalódott. - Szomorúan nézett rá. - Azt mondtad, hogy nem fogunk hazudni egymásnak, mégis az első adandó alkalommal hazudtál nekem. - Apró fogai mélyen beleharaptak telt alsó ajkába. Könny csillogott a szemében, de türelmetlenül visszapislogta. - Amikor a bizalmamat kérted tőlem, Mikhail, úgy tűnt, neked is szükséged van rá, hogy bízz bennem. Jobban kellene
tisztelned, vagy legalább a képességemet. Én is vadásztam a pszichés képességem segítségével. Nyomra jutottam valakinek a szemébe nézve. Néhányan az embereid közül hanyagok és önelégültek. Néhányan közülük nem is foglalkoznak azzal, hogy a gondolataikat elrejtsék. Olyan beképzeltek vagytok, nem is feltételezitek, hogy egy emberi lény, valaki a ti felsőbbrendű fajotokon kívül, képes bejutni az elmétekbe. Valaki odakint, emberi lény, mint én, és a tieidre mutat, a halálukat kívánva. Ha én be tudok jutni a gondolataitokba, akkor az az asszony is. Azt tanácsolom, legyetek sokkal elővigyázatosabbak. Érdemes lenne megfogadnotok. Raven ellépett Mikhail kinyújtott, marasztaló kezétől. - Csak megmenteni próbálom az életeteket, nem pedig gyűlölködni. Csupán a büszkesége mentette meg attól, hogy szétessen. Úgy érezte, elveszíti a férfit, egyedülálló kapcsolatukat. Valahogyan tudta, hogy soha többé nem lesz már másik férfi, más idő az életében, amikor így tud majd nevetni és beszélgetni, hogy ezt a teljes elfogadást és befogadást érezze. - Nem kell semmit sem mondanod, Mikhail. Láttam a te kis karcolásodat. Igazad volt, nem egyedül voltál ott - figyeltelek. Az őszintén, az én nyelvemen az igazat jelenti. Raven mély lélegzetet vett, lehúzta ujjáról a gyűrűt, és óvatosan, sajnálkozva letette a kis asztalkára az ágy mellett. - Sajnálom, Mikhail, igazán. Tudom, hogy cserbenhagylak, de nem illek a te világodba. Nem értem ezt a világot, a szabályait. Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy távol maradsz tőlem, és nem próbálsz kapcsolatba kerülni velem. Mindketten tudjuk, hogy nem igazán illek hozzád. Elutazom a következő vonattal. Megfordult és elindult az ajtó felé. Az hangosan becsapódott az orra előtt. A lány rámeredt, de nem fordult vissza. A levegő nehéz volt a feszültségtől, valami sötét érzéstől, amit Raven nem tudott megnevezni. - Úgy hiszem, nem érdemes ezt folytatnunk. Segítségre van szükséged, de azonnal. Nyilvánvalóan bármit szándékoznak tenni veled, az titkos dolog, nem való kívülálló szemének. Én az vagyok. Engedj hazamennem, Mikhail, oda ahova tartozom, és hagyd, hogy ők segítsenek neked. - Hagyjatok magunkra - rendelte Mikhail. A többiek kelletlenül engedelmeskedtek. - Raven, gyere ide, kérlek. Gyenge vagyok, és az összes erőm sem lenne elég ahhoz, hogy odamenjek hozzád. - Gyengédség volt a hangjában és őszinteség, amitől Ravennek összeszorult a szíve.
Behunyta a szemét, védekezésül a férfi hangjából áradó erő, a cirógató tónus ellen, ami fekete bársonyként simította végig a bőrét és a testébe hatolt, megragadva a szívét. - Ezúttal, nem Mikhail. Mi nemcsak két különböző világban élünk, de más az értékrendünk is. Megpróbáltuk - tudom, hogy akartad -, de nem sikerült. Lehet, hogy nekem sosem fog. Túl gyorsan történt, és nem ismerjük egymást igazán. - Raven. - Forróság fogta el a neve hallatán. - Gyere ide. A lány a homlokára nyomta az ujjait. - Nem lehet, Mikhail. Ha megint hagyom, hogy levégy a lábamról, elveszítem az önbecsülésemet. - Akkor nincs más választásom, nekem kell odamennem. - Mikhail feltápászkodott, a kezét használva sérült lába megsegítésére. - Ne! - A lány ijedten fordult meg. - Állj meg, Mikhail. Behívom a többieket. - Visszanyomta a férfit a párnák közé. Mikhail váratlan erővel fogta meg a tarkóját. - Te vagy az egyetlen okom arra, hogy éljek. Figyelmeztettelek, hogy hibázni fogok. Nem mondhatsz le rólam, kettőnkről. Ismersz engem, minden fontosról tudsz. Képes vagy belenézni a fejembe, és tudhatod, hogy szükségem van rád. Sosem bántanálak. - Már megbántottál. Ez bántás. Azok az emberek odakint a családod, a néped. Én egy másik országból származom, egy másik fajból. Ez itt ne m az otthonom, és sohasem lesz az. Hadd hívjam be őket, és csak hagyj elmennem. - Igazad van, Raven. Azt mondtam, hogy nem áll hazugság közénk, nekem mégis az a vágyam, hogy megvédjelek minden erőszaktól vagy ijesztő dologtól, mindentől, ami bánthat téged. - A férfi hüvelykujja megérintette a finom arccsontot, majd lejjebb csúszott, hogy megcirógassa a selymes szájat. - Ne hagyj el, Raven. Ne semmisíts meg. Megölne, ha elhagynál. - A férfi szeme sokatmondó volt, meggyőző, és Raven megrendült, hogy meg sem kísérelte elkendőzni a nyers igazságot, feltárta sebezhetőségét. - Mikhail - suttogta a lány kétségbeesetten. - Rád nézek, és valami mélyen bennem azt mondja, összetartozunk, hogy szükséged van rám, és hogy én sosem leszek egész nélküled. De tudom, hogy ez lehetetlen. Az életem legnagyobb részében egyedül voltam, és elég boldog voltam.
- Elszigetelt voltál, és fájdalomban éltél. Senki sem látott téged, senki sem tudta, ki is vagy igazában. Senki sem tudott értékelni, vagy gondoskodni a szükségleteidről úgy, mint én. Ne tedd ezt, Raven. Ne tedd. A férfi közelebb vonta a lányt. Hogyan is tudna ellenállni Mikhail kísértésének? Már késő, túl késő. A szája megtalálta a lányét. A férfi ajka hűvös volt, szeretetteljes, olyan gyengéd, hogy könnyeket csalt a lány szemébe. Raven nekinyomta homlokát a férfiénak. - Bántasz, Mikhail, igazán megbántasz. - Tudom, kicsim, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Halvány mosoly jelent meg a lány szája sarkában. - Ez valóban ilyen könnyű? A férfi hüvelykujjával elmorzsolt egy csillogó kö nnyet a lány arcán. - Nem, de ez minden, amit most adni tudok. - Segítségre van szükséged, és tudom, hogy nem én vagyok az, aki képes rá. Kimegyek. Amikor már alkalmasnak érzed, kapcsolatba tudsz lépni velem. ígérem, hogy nem megyek sehova, amíg nem vagy jobban. - Húzd vissza a gyűrűt az ujjadra, Raven - kérte halkan a férfi. A lány megrázta a fejét, és elhúzódott. - Nem, Mikhail. Hagyjuk egy kicsit a dolgokat a maguk útján. Engedd, hogy egy kicsit átgondoljam. A férfi megcirógatta a tarkóját, keze lecsúszott a lá ny vállán, a karján, majd átkulcsolta a csuklóját. - Szükségem van rá, hogy holnap aludjak. Mélyen. De meg akarlak védeni azoktól az emberektől. - Tudta, hogy a lány úgy értelmezi, a többiek el fogják altatni. Raven elsimította a férfi kávészínű haját a ho mlokából. - Jól elleszek magamban, ahogy évek óta. Olyan régóta gondoskodsz a világról, hogy el sem tudod képzelni, valaki képes önmagáról is gondoskodni. Megígérem, hogy nem megyek el, és ígérem, hogy óvatos leszek. Nem fogok elrejtőzni a szekrényükben va gy az ágyuk alatt. Mikhail határozottan megfogta Raven állát. - Azok az emberek veszélyesek, Raven, fanatikusok. Láttam ma éjjel. - Felismertek? - Egy pillanatig nem kapott levegőt. Megijedt, és majd' elfelejtette, hogy a férfi barátainak már a sebről kellene gondoskodniuk. - Dehogy. És nem is fognak. Megtudtam két nevet. Eugene, nagyon sötét, magyar akcentussal. - Az Eugene Slovensky lehet. A csoporttal együtt jött a vonaton.
- Valami Kurt nevű? - A férfi visszahanyatlott a párnára, már nem volt képes tovább blokkolni a fájdalmat a combjában, ami az idegvégződéseit rágta, mintha egy rozsdás fűrészes penge hasogatná a bőrét. - Kurt Von Halen. Ő is a csoporttal van. - Volt egy harmadik férfi is. Senki sem mondta a nevét. - A férfi hangja elhalkult a gyengeségtől. - Hetven körüli lehet, ősz haj, vékony ősz bajusz. - Az Harry Summers lesz. Margaret férje. - A fogadó az orgyilkosok fészke. A legrosszabb az, hogy a bába elmondta a férjének, mindegyiküknek, hogy Noelle nem élőhalott. Hogyan hihettek egy ilyen lehetetlenséget, amikor gyermeket szült? Istenem! Micsoda rettenetesen elpazarolt élet! - Szomorúság járta át az arcát újra, tetézve fájdalmát. Raven kalapácsütésként érzékelte a gyötrelmét. - Megyek már, hogy tudjanak neked segíteni, Mikhail. Percről percre gyengébb vagy. Lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát. - Érzem az aggódásukat. Mikhail elkapta a kezét. - Húzd vissza a gyűrűt az ujjadra. Megsimogatta a lány csuklójának belsejét. - Azt akarom, hogy viseld, ez nagyon fontos nekem. - Rendben, Mikhail, csak hogy megnyugodj. Elrendezzük majd, ha jobban érzed magad. Most hívd a barátaidat. Visszamegyek az autóddal a fogadóba. Megérintette a férfi bőrét. Hideg volt, nagyon hideg. Raven visszahúzta ujjára a gyűrűt. Mikhail megint elkapta a kezét. - Ne menj közel azokhoz az emberekhez. Maradj a szobádban. Át fogom aludni az egész napot. Pihenj, és este megyek érted. - Csak szeretnél! - Gyengéden elsöpört a homlokából egy engedetlen tincset. - Úgy vélem, ágyban leszel egy ideig. - A kárpátiak nagyon gyorsan gyógyulnak. Jacques biztonságban hazakísér. - Ez igazán nem szükséges - utasította vissza a lány, nem kívánva egy idegen jelenlétét. - Engem megnyugtatna - mondta halkan Mikhail, fekete szeme könyörgött, hogy egyezzen bele. Amikor Raven bólintott, megnyugodott. Mielőtt elindultok, kérlek, próbálj inni még egy pohár dzsúszt. Egy időre csillapítaná az aggodalmamat miattad. - Tudta, olvasva a lány gondolataiban, hogy a lány már korábban megpróbálta. De a gyomra ellenkezett, mielőtt az első korty elérte a száját. S zidta magát emiatt. Az ő
hibája, hogy a lány teste visszautasítja az emberi táplálékot. Raven már túl vékony. Nem engedhetett meg további súlyveszteséget. - A szaga hányingerkeltő - vallotta be a lány, hogy kicsit felvidítsa, bár tudta, hogy lehetetlen. - Azt hiszem, tényleg influenzás vagyok. Később megpróbálom, Mikhail. - Segítek benne - mormolta a férfi lágyan, sötét szeme felhős volt az aggodalomtól. - Muszáj, hogy megtegyem érted. Kérlek, kicsim, engedd megtennem ezt az egyszerű dolgot. Nyílt az ajtó, és a három barát belépett. Egyikük - aki Mikhail halványabb kiadása volt - várakozásteljesen megállt az ajtó mellett. - Maga Jacques lehet - szólt Raven, és megérintette Mikhail hideg kezét, mielőtt elhagyta a szobát. - Maga pedig Raven - nézett le a fiú a gyűrűre a lány kezén, meg sem próbálva palástolni vigyorgását. A lány felvonta a szemöldökét. - Nem akartam, hogy felizgassa magát. Ez tűnt a leggyorsabbnak ahhoz, hogy kijöhessek, és maguk segíthessenek rajta. - Képtelen volt felhasználni Jacques-ot arra, hogy az ő szemével „megnézze” Mikhailt. Az elméje túl erősen védett volt ahhoz, hogy belehatoljon. Byron könnyebb célpontnak tűnt. Amikor Raven az ajtó felé tartott, Jacques megrázta a fejét és megragadta a lányt. - Azt akarta, hogy igyon egy kis dzsúszt. - Jaj, hagyjon már, nem mondtam, hogy fogok is inni. - Állhatunk itt egész éjjel - vonta meg széles vállát a fiú, és féloldalas vigyort villantott Ravenre. - Én nem bánom. Mikhail háza kényelmes. Raven haragosan nézett rá, próbált ádáz lenni, amikor rájö tt, milyen komikus a helyzet. Ó, férfiak, azt hiszik roppant racionálisak. - Olyan, mint ő. Ezt ne vegye bóknak - tette hozzá Raven, mikor a férfi elégedett képet vágott. A fiú újra vigyorgott, azzal a féloldalas, szívszakasztó vigyorral, ami biztosan szíveket tört össze bárhol, ahol járt. - A rokona, ugye? - találgatta Raven, biztosan az igazában. Hogy is ne lenne az? Ugyanaz a sárm, ugyanaz a szem, ugyanaz a vonzó külső. - Amikor igényli. - Egy pohárba friss almalét töltött, és átadta a lánynak. - Nem fogja megtudni - próbálkozott Raven, mert úgy érezte, belehal, ha megissza.
- Tudni fogja. Mindent tud. Különösen, ha maga az érintett, még könnyebben ingerült lesz. Szóval igya meg. Raven beletörődőn sóhajtott, és kényszerítette magát, hogy lenyelje a löttyöt, anélkül hogy igénybe venné Mikhailt. Tudta, hogy Jacques-nak igaza van Mikhaillal kapcsolatban. Tudni fogja, ha nem issza meg, és ez úgy tűnt rettenetesen fontos neki. A lány gyomra forgott, tiltakozva háborgott. Raven fuldoklott, köhögött. - Hívja, Mikhailt - szólt Jacques. - Engedje, hogy segítsen. - Olyan gyenge, nincs szüksége még erre is. - Nem fog tudni elaludni, amíg magával nincs minden rendben erősködött Jacques. - Hívja őt, vagy sosem megyünk ki innen. - Sőt, úgy is beszél, mint ő - mormolta a lány. Mikhail. Sajnálom. Szükségem van a segítségedre. A férfi melegséget, szerelmet küldött neki. A néma parancs segített meginni és a gyomrában tartani a gyümölcslét. Raven a mosogatónál elöblítette a poharat, és fejjel lefelé fordította. - Igaza volt. Addig nem hagyta magát gyógyítani, amíg nem ittam. Rettentő makacs. - Az asszonyaink az elsők mindig. Ne aggódjon miatta, sosem engednénk meg, hogy valami történjen vele. - A fiú kivezette a házból a fák alatt elrejtve álló autóhoz. Raven megállt. - Hallgassa csak. A farkasok. Énekelnek neki, érte. Tudják, hogy megsérült. Jacques kinyitotta a lánynak az ajtót. Mikhailéhoz olyannyira hasonló, sötét szeme rásiklott. - Maga elég furcsa. - Mikhail is azt mondja. Ez olyan gyönyörű, hogy a farkasok bátorítják! Jacques beindította a motort. - Tudja, hogy nem beszélhet Mikhail sérüléséről senkinek. Veszélybe sodorná. - Ez kijelentés volt, nem kérdés, de a lány érzékelte, milyen mélyen fontos számára, hogy megvédje Mikhailt. Raven mindennél jobban kedvelte érte, közösséget érzett vele, de kissé felvonta a szemöldökét válaszul. - Maguk nagyon öntelt népség. Meg vannak győződve róla, hogy mivel az emberi lényeknek nincsenek olyan nagyszerű telepatikus képességeik, intellektuális adottságokban is hiányt szenvednek. Biztosíthatom, hogy van agyam, és magamtól is rájöttem.
A fiú ismét rávigyorgott. - Bizonyára az őrületbe kergeti Mikhailt. A nagymenő dolog remek volt. Kész lennék fogadni rá, ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallott. - Jót tesz neki. Ha több ember okozna neki gondot, sokkal inkább... kereste a megfelelő szót a lány, majd lágyan felnevetett. - Sokkal olyanabb lenne. Irányítható. - Irányítható. Ez az a kifejezés, amit mi sosem emlegetnénk Mikhaillal kapcsolatban. Sosem láttuk még ilyen boldognak. Köszönöm - tette hozzá halkan. Szándékosan az árnyékba kormányozta az autót. - Legyen nagyon óvatos ma éjjel és holnap. Ne hagyja el a szobáját, amíg Mikhail kapcsolatba nem lép önnel. Raven a szemét forgatta. - Rendben leszek. - Maga nem érti. Ha valami történik magával, elveszítjük. A lány habozott, keze a kilincsen. - Gondoskodni fognak róla, ugye? Nem akarta ezt mondani, de úgy érezte, mintha hiányozna egy része, egy nagy darab a lelkéből. Az elméje sírt a Mikhaillal való kontaktusért, csak egy érintésért. Bármi jó volt, ami biztosíthatta arról, hogy teljesen rendben van, és nemsokára együtt lesznek újra. - Tudják, hogy mit kell tenni. Hamar meg fog gyógyulni. Muszáj visszamennem. Gregori híján én vagyok a legerősebb, és a hozzá legközelebb álló. Szüksége van most rám. Mikhail gyenge volt, fájdalom emésztette, éhség gyötörte a bűntudata mellett. Megbántotta a lányt, kis híján el is vesztette. Hogy is követhetett el ennyi hibát, amikor a lány jelentett neki mindent! Nem lett volna szabad hazudnia, pláne egy ilyen kevéssé fontos dologban. Raven. Szüksége volt rá, hogy elérje, hogy a lelkük egyesüljön, hogy érezze őt, tudja, hogy ott van. A fájdalom, gyengeség és éhség ellenére a legrosszabb a lelkében való üresség volt. Értelmesen átgondolva tudta, hogy a szertartás összekötő ereje az, ami ezt a túlcsorduló vágyat okozza, de ez a tudás nem enyhíthette annak a szükségességét, hogy megérintse a lány lelkét. - Mikhail, igyál - jelent meg az ágyánál Jacques, megragadva a bátyját, dühös arccal. - Miért engedted segítség nélkül kimenni, Eric? - Csak az asszonyra gondol - védekezett Eric.
Jacques halkan káromkodott. - A lány biztonságban van a szobájában, Mikhail. Mindkettőtökért innod kell. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha nem éled ezt túl most, őt is halálra ítéled, vagy legjobb esetben is fél életre. Jacques lenyelte mérgét, és mély lélegzetet vett. - Vedd a véremet. Szabadon adom neked, fenntartás nélkül. Az életem a te életed, együtt vagyunk erősek. - Az előírásos szavakat használta, mindőjükre vonatkoztatva. Az életét adta volna a vezetőjükért. A többiek elkezdték a gyógyító szertartási éneket. Hipnotikus ritmusban beszéltek, az ősi, gyönyörű nyelven. Mikhail mögött Jacques hallotta mormoló hangjukat, beszívta a nyugtató, gyógyító növények édes aromáját. A havasi földet, ami oly gazdag gyógyító anyagban, kevertek össze gyógynövényekkel és nyállal, és azt helyezték a sebre. Jacques a karjában tartotta a bátyját, érezte, ahogy ereje, élete Mikhailba árad, és hálás volt Istennek, hogy képes segíteni neki. Mikhail jó ember volt, nagyszerű ember, és az övéi nem veszíthetik el. Mikhail érezte, ahogy erő áramlik belé, kimerült izmaiba, agyába, szívébe. Jacques erős teste remegett, és hirtelen leült az ágy sarkába, még mindig karjában ringatva Mikhailt, még mindig tartva a fejét, hogy megkönnyítse számára pótolni azt, amit elveszített. Mikhail ellenállt, meglepte, hogy milyen erős Jacques, és milyen gyenge ő még mindig, a vércsere dacára. Nem! Már téged veszélyeztetlek!, mondta élesen gondolatban, mert Jacques visszautasította, hogy elengedje. - Még nem volt elég, bátyám. Vedd el, amit szabadon felajánlok, ne gondolkodj, hanem gyógyulj. - Jacques énekelt addig, amíg képes volt, majd jelzett Ericnek, amikor már túl gyengévé vált, hogy folytathassa. Eric gondolkodás nélkül megvágta a csuklóját, meg sem rezzenve a tátongó, fájdalmas sebtől, és felajánlotta a csuklóját Jacques-nak, aki továbbra is ellátta Mikhailt az életet adó vérrel. Míg Eric és Byron szolgáltatták a szertartáshoz szükséges lágy, ritmikus szavakat továbbra is, Jacques magát és Mikhailt is feltöltötte. A szoba melegséggel és szeretettel volt teli, tiszta és friss illatú. A gyógyító szertartás egy új kezdetet jelentett. Eric jelezte a rövid pihenőt, amikor látta, hogy Mikhail színe visszatért, és hallani lehetett, hogy szíve biztosan ver, érzékelve, ahogy vére szabadon, elegendő mennyiségben kering az ereiben. Byron felsegítette Jacques-ot egy karosszékbe, szó nélkül átvette Eric helyét, hogy az életet adó folyadékot felkínálja helyette Jacques- nak.
Mikhail megmozdult, elfogadta sebesülése fájdalmát, mint a gyógyító eljárás részét, mint az élet velejáróját. Elfordította a fejét. Sötét p illantása megtalálta Jacques-ot, megpihent rajta, mint egy érintés. - Jól vagy? - Hangja még gyenge volt, de ugyanolyan parancsoló. Mikhail volt a hatalom, nem számítottak a körülmények. Jacques sápadtan, haloványan felnézett, grimaszt vágott, és kacsintott. - Jó sok időt töltöttem azzal, hogy kihúzzam a bajból a céltábládat, bátyám. Az ember azt gondolná, hogy egy nála kétszáz évvel idősebb férfinak van annyi sütnivalója, hogy ügyel a hátsójára. Mikhail fáradtan mosolygott. - Kezdesz pimasszá válni, amikor én a hátsómon fekszem. - Négy óránk van napkeltéig, Mikhail - szólt közbe komolyan Eric. Byronnak és nekem táplálkoznunk kell. Neked pedig a földbe kell menned. Hamarosan elkezd marni téged az elszakadás az asszonyodtól. Nem szabad fogyasztanod az energiádat azzal, hogy kapcsolatba lépsz vele. Muszáj a földbe menned most, amíg még el tudod elviselni. - Elhelyezem a varázslatokat, és fölötted alszom majd néhány lábbal, hogy biztosítsam a védelmedet - jelentette ki Jacques halkan. A húgát már elvesztette az orgyilkosok miatt, a bátyját nem fogja. Neki magának is szüksége volt a talaj gyógyítására. Bár Eric és Byron visszatöltötték őt, tudta, hogy még gyenge, és kell neki a gyógyító álom. Mikhail felvonta a szemöldökét. - Öt perc Raven társaságában, és máris kész vagy a lázadásra. - Gyenge, fáradt mosoly lágyította meg szája kemény vonalát. Fáradtan behunyta a szemét, bűntudat járta át. Raven lesz az, aki cipeli e nehéz éjszaka terhét. Ő, mélyen a földben, nem érzi majd a fájdalmat, az elszakadás tudatát, a bánatot és a fajtársak utálatát. Ravent pedig körülveszik majd az orgyilkosok, veszélyben lesz minden pillanatban. Mindenekfölött pedig el kell majd viselnie lelki kapcsoltuk hiányát. Kicsim. A szerelem teljes tárházát zsúfolta e szóba. Jobban vagy? Megkönnyebbülés. Hamarosan veled leszek. Ágyban vagy? Mindig ez az ágytéma. Hallottalak korábban, aggódtál Jacques-ért. Tudom, hogy Jacques volt. Ragaszkodás volt a gondolataidban vele kapcsolatban. Ő is jól van? Fáradt. Vért adott nekem. Kimerítő volt, hogy kapcsolatba kerüljenek, áthidalni a távolságot, de elengedhetetlenül szüksége volt rá, mindkettejük kedvéért.
Hallom a gyengeségedet. Aludj most. Ne aggódj miattam, utasította a lány gyengéden. Sóvárgott a férfi érintéséért, a látványáért. - Mikhail, vele beszélsz? - mennydörögte Eric. - Nem teheted. Jacques megengedően intett Ericnek. - Tudnod kellett volna, hogy meg fogja tenni. Mikhail, ha óhajtod, valaki közülünk álomba tudja küldeni. Kellemetlen lesz neked, nehéz lesz aludnod, enned. Arra vágysz majd, hogy velem legyél. A lelked keresni fogja az enyémet, de nem fogsz tudni elérni. Nincs erőm, hogy segítsek ma éjjel elaludnod. Megengeded, hogy Eric vagy Byron megtegye? Mikhailnak nem tetszett az ötlet. Raven elmosolyodott. A férfinak elképzelése sincs, mennyire tud olvasni a gondolataiban. Biztonságban akarta őt tudni, azt akarta, hogy aludjon, amíg ő is alszik, de nem tetszett neki az ötlet, hogy egy másik férfi ilyen intim dolgot tegyen vele, mint hogy aludni segítse. Rendben leszek, Mikhail. Az igazság az, hogy elég nehéz elfogadnom ilyesmit még tőled is. Sosem tudnám elfogadni valaki mástól. Rendben leszek, ígérem. Imádlak, kicsim. Ezek a te világod szavai, és a szívemből jönnek. Mikhail utolsó csepp erejét arra használta, hogy kérelmet küldjön annak az egyetlen emberi lénynek, akiben meg tudott bízni, hogy vigyázzon Ravenre. Raven lecsukta a szemét, tudva, hogy el kell engednie a férfit, mielőtt minden ereje elszáll. Aludj, Mikhail. A te embereid szavai szerint én vagyok a te életpárod. Hosszú ideig a mennyezetet nézte, miután a férfi kilépett a kontaktusból. Sosem érezte még ilyen magányosnak magát, ilyen elhagyatottnak és hidegnek. Beburkolózott a paplanba, ringatta magát a megnyugvásért. Egy fél életet töltött egyedül, megtanulta élvezni önmaga társaságát még gyerekként. Raven sóhajtott. Ez olyan buta dolog volt. Mikhail tökéletesen felépül. Most lehetősége lenne elolvasni egy könyvet, folytathatja Mikhail anyanyelvének a tanulmányozását. Mezítláb sétált körbe a szobában. Béke. Hidegnek érezte magát, dörzsölte a karját, ho gy felmelegedjen. Felkattintva a lámpát, Raven kihúzta a bőröndjéből a legújabb papírkötésű bestsellert, elhatározta, hogy belemerül a csalárdság és gyilkosság románccal fűszerezett bonyolult hálójába. Egy órát töltött vele, hogy ugyanazt a fejezetet elolvasta kétszer, háromszor. Elszántan
próbálkozott, végül rájött, hogy nem fogott fel egyetlen szót sem. Csalódottan a sarokba dobta a könyvet. Mit fog csinálni Mikhail nélkül? Nem volt családja az USA-ban, senki, aki aggódhatna, ha nem tér vissza. Bármi történt is eddig, Mikhaillal akart maradni, szüksége volt rá, hogy vele legyen. A józan ész azt diktálta, hogy elmenjen, mielőtt a dolgok tovább bonyolódnának. De nem volt benne hely a józan észnek, sem az elméjében, sem a szívében. Raven fáradtan beletúrt a hajába. Nem vágyott rá, hogy visszatérjen sorozatgyilkosokat kergető munkájához sem. Így mi legyen Mikhaillal? Nem tud neki nemet mondani. Tudta, hogy milyen a szerelem. Találkozott már néhány párral, akik őszinte, meghitt kapcsolatban éltek. De amit Mikhail iránt érzett, jóval e fölött az érzelem fölött volt. Több volt, mint szenvedély és hév, a megszállottságot súrolta. Mikhail benne volt valahogyan, benne folyt a vérében, megragadta a belsejét, a szíve körül. Valahogyan bejutott az elméjébe, ellopva lelké nek egy titkos részét. Nehéz volt elviselni, ahogy a teste sóvárgott utána, égett érte, ahogy a bőre alá kúszott a vágy. Olyan volt, mint egy drogfüggő, amikor a következő adagjára vár reménytelenül. Szerelem ez egyáltalán, vagy valami beteges megszállottság? Ezek szerint Mikhail is így érzett iránta. A férfi érzelmei olyan mélyek és intenzívek voltak. A férfi érzéseihez képest az övé csak sápadt utánzat volt. Kapcsolatuk megijesztette. Mikhail olyan uralkodó, olyan birtokló, olyan vad és zabolátlan volt. Veszélyes férfi, aki másokat irányít, és hozzászokott teljhatalmához. Bíró, esküdtszék, ítélet- végrehajtó. Olyan sok ember függött tőle. Raven az arcára szorította kezét. A férfinak szüksége volt rá. Senki más nem létezett számára. Igazán szüksége volt rá. Csak rá. Nem volt benne biztos, hogy honnan tudja ezt, de tudta. Kétsége sem volt felőle. Látta a férfi szemében. Ha nem rá nézett, a szeme hideg és érzéketlen volt. Ugyanez a szempár parázslott az olvasztó forróságban, amikor rá nézett. A szája kemény és kegyetlen tudott lenni, de azonnal meglágyult, ha a lánnyal nevetett, beszélt hozzá, vagy megcsókolta. Szüksége volt rá. A lány visszalépett egyet gondolatban. A férfi szokásai, ahogyan élt, olyan különböző az övétől. Megijedtél Raven, fenyítette meg magát. Az ablaknak nyomta a homlokát. Igazán megijeszt, hogy sosem leszel képes elhagyni. A férfi olyan nagy erő fölött gyakorolt hatalmat, és használta is gondolkodás nélkül. Ez több volt annál, ha szigorú akart lenni magához.
Neki is szüksége volt a férfira. A nevetésére, ahogyan gyengéden, szerelmesen megérintette. Ahogy érte égett, éhes, birtokló és perzselő pillantására, sürgető vágyára, ami olyan vaddá tette. A beszélgetéseikre, a férfi intellektusára, a humorérzékére, ami olyan közel állt az övéhez. Egymáshoz tartoztak. Egy egésznek a két fele. Raven a szoba sarkában állt, megdöbbenve saját gondolatain. Miért hiszi, hogy egymáshoz tartoznak? Elméje borzasztóan zavartnak, sőt kaotikusnak tűnt. Rendszerint Raven hűvös volt, racionálisan gondolta végig a dolgokat, mégis most úgy tűnt, hogy képtelen erre. Minden porcikája Mikhailért kiáltott, csak hogy a jelenlétét érezze, tudja, hogy a közelében van. Anélkül, hogy tudatosan átgondolta volna, megpróbálta elérni és meglelni a férfit, de helyette űrt talált. Vagy túl messze volt, vagy túl mélyen aludt, a nyugtató szerek hatására. Raven ettől reszketni kezdett, és magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Sőt megfosztottnak. Kétségbeesetten harapott bele az ujjába. Teste megmozdult, mert meg kellett mozdulnia. Fel-alá járkált a szobában, egészen addig, amíg teljesen kimerült. A súly a szívében, úgy tűnt, minden lépéssel nehezebb lett. Elveszítette a képességét, hogy értelmesen gondolkodjon, normálisan lélegezzen. Vaktában megpróbálta Mikhailt elérni újra, csak hogy tudja, biztonságban van valahol. Ám csak ürességet talált. Raven térdre esett, magához ragadta a párnát. Ott a sötétben ringatta magát előre- hátra, a szomorúság túlcsordult benne. Emésztette magát, minden, amire csak gondolni tudott, az Mikhail volt. A férfi elment. Elhagyta, és ő tökéletesen egyedül volt, félember, csak árnyék. Könnyek égették, legördültek az arcán, és az üresség a belsejét karmolászta. Egyszerűen nem tudott létezni a férfi nélkül. A távozás gondolata, az óvatossága, mindez már nem számított. Agya józanabbik fele azt suttogta, hogy lehetetlen ilyen módon érezni. Mikhail nem lehet az ő másik fele, éveken keresztül kiválóan megvolt nélküle. Nem akarhat leugorni az erkélyről egyszerűen azért, mert most nem tud kapcsolatot létesíteni vele. Raven azon kapta magát, hogy kényszeresen fel-alá járkál a szobában. Kitárta az erkélyajtót. Hideg, nedves levegő csapta meg. A köd beburkolta a hegyeket és az erdőt. Bármily gyönyörű volt, Raven képtelen volt élvezni a látványt. Nincs élet Mikhail nélkül. Belekapaszkodott a korlátba, ujjai két mély karcolást találtak a fában. Bánatában ezt a két vájatot simogatta némi cirógatás, az egyetlen valódi dolog ebben a végtelen ürességben.
- Miss Whitney? A hang kiragadt mély szomorúságából. Körülnézett, a kezét védekezőn a torkához kapta. - Bocsássa meg, ha megriasztottam - szólt Hummer atya gyengéden. Az erkély sarkában ücsörgött, de most felállt a székről. Pokrócba burkolta magát, de Raven látta, hogy reszket, mivel sokáig időzött a hideg éjszakai levegőn. - Nem biztonságos itt kint önnek, kedvesem. - Megfogta a lány karját, és mint egy gyereket, visszavezette a szobába, majd körültekintően bezárta az erkélyajtót. Ravennek visszatért a hangja. - Mi a csudát csinált ott kint? Hogy került oda? A pap elégedetten mosolygott. - Nem volt nehéz, Mrs. Galvenstein az egyházközség tagja. Tudja, hogy Mikhail és én közeli barátok vagyunk. Egyszerűen elmondtam neki, hogy Mikhail eljegyezte magát, nekem pedig egy üzenetet kell átadnom. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy a nagyapja lehessek, így azt gondolta, nem probléma, ha megengedi nekem, hogy a balkonon várjam, míg visszatér. Természetesen nem hagyná ki, ha valamit tehet Mikhailért. Mikhail felettébb nagylelkű, és keveset fogad el viszonzásképpen. Úgy hiszem, eredetileg ő vette meg a fogadót, és megengedte Mrs. Galvensteinnek, hogy szerény bérleti díjat fizessen neki. Raven képtelen volt visszafogni patakokban folyó könnyeit. - Sajnálom atyám, nem tudok most beszélni. Nem tudom, mi van velem. A pap kinyújtotta a kezét, benne egy zsebkendőt. - Mikhail aggódott, hogy ez az éjszaka... nehéz lesz önnek. És a holnap. Abban reménykedett, hogy velem fogja tölteni. - Olyan ijedt vagyok - vallotta be Raven -, és ez szörnyen buta dolog. Nincs semmi okom rá, hogy aggódjam. Nem tudom, miért viselkedem ilyen borzasztóan. - Mikhail jól van. Ő elpusztíthatatlan kedvesem, egy igazi hiúz, kilenc élettel. Évek óta ismerem. Semmi sem fogja Mikhailt a hatalmába keríteni. Szomorúság. A lány minden porcikáját átitatta, benyomult az elméjébe, nehéz súlyként nyomta a lelkét. Mikhail elveszett számára. Valahogy, valami módon, az eltelt órák alatt, míg elszakadtak egymástól, elillant. Raven megrázta a fejét, bánata olyan mély és heves volt, hogy megijedt tőle, még a lélegzete is akadozott.
- Raven, hagyja ezt abba. - Hummer atya elkapta kicsi, meghajlott alakját és az ágyhoz kormányozta. - Mikhail kért rá, hogy itt legyek. Azt mondta, hogy kora este eljön önért. - Nem tudom... - Miért keltett volna ki az ágyamból ilyen időben? Öreg vagyok, gyermekem. Szükségem van a pihenésre. Muszáj gondolkodnia, használja az eszét. - De olyan valódinak érzem a bajt, mintha meghalt volna, és elvesztettem volna örökre. - De tudja, hogy ez nincs így - vitatkozott vele ésszerűen a pap. Mikhail magának választotta önt. Amit megoszt vele, az az, amit az ő emberei megosztanak az életpárjukkal. Ők a fizikai és szellemi kötést természetesnek veszik. Ápolják ezt a kötést, és a hosszú évek alatt megfigyeltem, hogy ez olyan erős kötelék, hogy nagyon kevesen élik túl a másik elvesztését. Mikhail emberei a földhöz tartoznak, vadak és szabadok, akár az állatok, de fantasztikus képességeik és lelkiismeretük van. Megvizsgálta a lány könnyáztatta arcát, a szomorúságot a szemében. Még mindig akadozva lélegzett, de látta, hogy apadnak könnyei. - Figyelt rám, Raven? A lány bólintott, kétségbeesetten akarta, hogy tudatosuljanak benne a pap szavai, hogy visszanyerje józanságát. Ez az ember ismeri Mikhailt, ismeri évek óta. Érezte, hogy rokonszenvezik Mikhaillal, biztos a férfi erejében. - Valamilyen okból Isten megadta önnek azt a tehetséget, hogy képes legyen a mentális és a fizikai kapcsolatra is Mikhaillal. Ezzel félelmetes felelősség jár. Szó szerint a kezében tartja az életét. Muszáj legyőznie az elkeseredését, és használja az eszét. Tudja, hogy Mikhail nem halt meg. Megmondta, hogy visszatér magához. Engem azért küldött, mert attól tartott, esetleg kárt tesz magában. Gondolkodjon okosan. Maga ember, nem állat, hogy nyüszítsen a párjáért. Raven próbálta felfogni a pap szavait. Úgy érezte, mintha mély gödörben lenne, és nem tudna kimászni. Koncentrált minden egyes szóra, kényszerítette magát, hogy megértse. Mélyen beszívta a levegőt égő tüdejébe. Lehetséges ez? Az átkozott, hogy tehette, ha tudta, hogy ez lesz belőle? Igazán ilyen messzire jutott volna?
Raven letörölte a könnyeit, elhatározva, hogy összeszedi magát. Elnyomja a bánatát annyira, hogy némi ésszerű gondolat is beférjen az agyába. Érezte, hogy emészti a bánat, arra várva az öntudata peremén, hogy végképp a hatalmába kerítse. - És miért nem tudok enni, sem inni mást, mint vizet? A homlokát dörzsölte, így nem látta, hogy a pap ráncos arcán átfut a riadalom. Hummer atya megköszörülte a torkát - Mióta tart ez önnél, Miss Whitney? A rettenetes üresség meglapult a zsigereiben, az elméjében, sunyin várt, hogy belemélyeszthesse a fogát a lányba újra és újra. Raven próbálta megőrizni az önuralmát. Felszegte az állát. - Raven, kérem, szólítson Ravennek. Úgy tűnik, egyébként is tud rólam mindent. - A lány próbált úrrá lenni remegésén. Kinyújtotta a kezét és figyelte, ahogy reszket. - Hát nem butaság? - Jöjjön a házamba, gyermekem. Hamarosan hajnalodik. Eltölthetné velem a napot. Megtiszteltetésnek tekinteném. - Mikhail tudta, hogy ez fog történni velem, ugye? Ezért küldte hozzám. Attól tartott, hogy még kárt teszek magamban. Edgar Hummer lassan engedte ki a levegőt. - Igen, így van gyermekem. Ők nem olyanok, mint mi. - Ezt próbálta elmondani nekem. De én nem vagyok hozzájuk hasonló. Miért történik ez velem? - kérdezte Raven. Ennek nincs semmi értelme. Miért gondolta, hogy ez fog történni? - Végigcsinálta a szertartást vele. Ön az ő másik fele. A fény az ő sötétségében. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. Jöjjön velem, Raven, a házamba. Leülünk, és Mikhailról beszélgetünk, amíg magáért nem jön.
Nyolcadik Fe jezet Raven habozott. Az ötlet, hogy Mikhailról többet megtudjon, nagyon csábító volt. - Azt hiszem most, hogy tudom, mi történik velem, talán képes leszek megbirkózni vele egyedül. Nagyon késő, atyám, és már így is szégyellem magam, hogy ott kellett kint ülnie a hidegben és rám vigyázni. Hummer atya megveregette a karját.
- Ez butaság, kislány. Élvezem ezt a megbízatást. Az én koromban az ember alig várja, hogy valami szokatlan történjen. Legalább jöjjön le és töltsön velem egy kis időt. Mrs. Galvenstein folyamatosan ébren tartja a tüzet a nappaliban. Raven erőteljesen megrázta a fejét, ösztönösen védeni akarván Mikhailt, akinek a fogadó falain belül sok ellensége volt. Sosem tenné ki ilyen veszélynek. Nem számít, milyen nehéz időt kell most átvészelnie. Edgar Hummer halkan sóhajtott. - Nem hagyhatom itt, Raven. Szavamat adtam Mikhail- nak. Olyan sokat tett a gyülekezetemért, az emberekért a faluban, és olyan ritkán kér viszonzást. - A pap elgondolkozva dörzsölgette az állát. - Muszáj maradnom, gyermekem, arra az esetre, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Raven nyelt egy nagyot. Margaret Summers valahol az épületben aludt. Raven meg tudta védeni magát, még a legnagyobb bánat közepette is, de könnyen olvasott Hummer atya természetes aggodalmában. Ha ő képes rá, Margaret is. Raven meggondolta magát, felkapta a kabátját, letörölte a könnyeket az arcáról, és elindult lefele a lépcsőn, mielőtt megváltoztatná a véleményét. A legfontosabb dolog ebben a pillanatban, hogy Mikhailt megvédje. Elementáris vágy volt benne, a lelke része. Kinn Raven felhúzta a cipzárját az álláig. Amikor a szobájába érkezett, átöltözött kopott farmerébe és egyetemi felsőjébe. Sűrű köd volt mindenfelé, egylábnyira a földtől. És nagyon hideg. A lány a papra nézett. Az angolja egy kicsit nehézkes, de fáradt arcán és kifakult kék szemében intelligencia és becsületesség ragyogott. Lehűlt a hideg erkélyen töltött idő alatt. Túl öreg volt hozzá, hogy kiragadják kis háza me legéből és ilyen feladatot bízzanak rá az éjszaka közepén. Hátrasimította arcából az elkóborolt hajtincseket, miközben kényszerítette magát, hogy nyugodtan végigsétáljon az utcán, hurcolva azt a tudatot, hogy egy csoport fanatikus, embert ölt, mert azt hitték, hogy vámpír. Szíve nehéz volt, és fájt. Lelkének szüksége volt a megnyugtató összekapcsolódásra Mikhaillal. Rápillantott az öregemberre maga mellett. Járása fürge volt, viselkedése szelíd, megnyugtató. Ez az ember hosszú ideje él békében önmagával és a körülötte levőkkel. - Biztos benne, hogy él? - A kérdés kicsúszott a száján, még mielőtt megállíthatta volna, épp akkor, amikor már büszke volt magára, hogy normálisnak mutatkozik.
- Teljes mértékben, gyermekem. Azt az érzetet keltette, hogy ma eljön, mielőtt bealkonyodik. Olyantájt szokott megjelenni. - A lányra mosolygott, az összeesküvők mosolyával. - Én használom a csipogóját. Lenyűgöznek ezek a kütyük. Amikor meglátogatom, olyan gyakran játszom a számítógépén, amilyen gyakran csak tehetem. Egyszer lezártam az egész gépet, és jó idejét elvette, amíg kitalálta, hogy mit csinálhattam. - A pap hihetetlenül elégedett volt emiatt. - Természetesen elmondhattam volna, hogy mit műveltem, de az elvette volna a mulatságomat. Raven nevetett. - Végre valaki a szívemből beszél. Örömmel hallom, hogy más is szerez neki nehéz pillanatokat. Szüksége van rá, tudja. Az emberei mind csak hajlongnak és engedelmeskednek. Ez nem tesz jót neki. - A lánynak fázott a keze, így zsebre dugta. - Megteszem, ami tőlem telik - ismerte be a pap -, de nem kell elmondanunk neki ezeket. Néhány dolog jobb, ha köztünk marad. A lány rámosolygott, egy kicsit nyugodtabban. - Egyetértek. Mióta ismeri Mikhailt? - Ha nem tud kapcsolatba kerülni vele, megérinteni, akkor az üresség nyílt sebét betömhetné azzal, hogy beszél róla. Kezdett mérges lenni Mikhailra. Fel kellett volna készítenie erre. A pap az erdő felé nézett, Mikhail háza felé, aztán égnek emelte a szemét. Ifjú kora óta ismeri Mikhailt, amikor még kezdő pap volt, amikor a szülőföldjéről ide a semmi közepére küldték, ebbe az apró faluba. Természetesen több helyen szolgált, de nyugdíjasként már megengedték, hogy ott telepedjen le, ahol akar. - Nem akarom arra kényszeríteni, hogy hazudnia kelljen, atyám. Magam is kerültem már ilyen helyzetbe Mikhail miatt, és még csak abban sem vagyok biztos, miért. Isten tudja, nem is kért rá. - Szomorúság volt a lány hangjában, sajnálkozás, zavarodottság. - Nem fogok hazudni - felelte a pap. - Valaminek az elmulasztása az ugyanolyan, mint a hazugság, atyám? Raven szeme könnytől ragyogott. - Valami történik velem, valami, amit nem értek és rettegek tőle. - Szereti Mikhailt? A lány hallotta lépteik zaját a hajnal előtti órák csendjében. A szívük ütemes dobbanását, ahogy a vér szalad az ereikben. A hogy elhaladtak a házak mellett, hallotta nyikorgásukat, recsegésüket, egy szeretkező pár neszezését. Az ujja megkereste és megtalálta Mikhail gyűrűjét, mint egy talizmánt. Óvatosan tenyerébe vette, mintha magát Mikhailt tartaná ott.
Szereti? Mikhail elbűvölte. Bizonyosan erős volt közöttük a fizikai vonzalom, lángoló. De Mikhail rejtély volt, veszélyes ember, aki az árnyék világában élt, amit ő képtelen volt megérteni. - Hogyan tudja az ember szeretni azt, amit nem ért, és nem ismer? - Már amikor feltette a kérdést, látta maga előtt a férfi mosolyát, a gyengédséget a szemében. Hallotta nevetését, az órákon át tartó beszélgetésüket, és a csendeket, amik barátságosan nyújtózkodtak közöttük. - Ön ismeri Mikhailt. Maga egy különleges asszony. Van érzéke az ő jóságára és könyörületességére. - Jó adag féltékenység és birtoklási vágy van benne - mutatott rá Raven. Ismerte a férfit, igen, a rosszat és jót is benne, és elfogadta olyannak, amilyen. De most jött rá, hogy kinyitotta ugyan a lelkét neki, de csak egy szeletét mutatta meg. - Ne felejtse el a védelmező oldalát, a kötelességtudatát. - tette hozzá Hummer atya kis mosollyal. Raven vállat vont, megint könnyezett. Annyira megalázó volt, hogy képtelen uralkodni magán, amikor tudja, hogy a papnak igaza van. Mikhail nem halt meg, valahol gyógyszerek hatására mélyen alszik, és azonnal eljön hozzá, amint képes rá. - Az érzelmeim hevessége iránta, ez megijeszt, atyám. Nem normális. - Az életét adná magáért. Mikhail képtelen lenne bántani önt. Ha semmi mást nem tudok róla, azt tudom, hogy ha valaki kapcsolatba kerül vele, biztos lehet, sosem lesz hűtlen, sosem emelne kezet rá, és mindig az első helyre teszi mindenek előtt. - Edgar Hummer mély meggyőződéssel ejtette ki a szavakat. Olyan bizonyos volt ebben, mint abban, hogy Isten a mennyben lakik. A lány letörölte könnyeit a kézfejével. - Hiszem, hogy nem fog bántani, tudom, hogy nem. De mi van a többivel? Olyan sok különleges adottsága van, olyan hatalma. Csábító lehet visszaélni ilyen tehetséggel. Hummer atya benyomta házikója ajtaját, és betessékelte a lányt. - Valóban hiszi, hogy ezt tenné? Mikhail vér szerinti vezetője az övéinek. Vérvonala messze visszavezet a múltba. A hercegüknek hívják, habár ezt sosem vallaná be önnek. Vezetést és iránymutatást várnak tőle, éppúgy, ahogy a gyülekezetem hozzám fordul a bajban. Ravennek csinálnia kellett valamit, így tüzet rakott a kandallóban, mialatt a pap gyógyteát főzött.
- Valóban herceg? - Valamiért ez megrémisztette. Mindennek a tetejébe, ezek szerint a királyi család egy tagjával fontolgatja az elköteleződését? Ez sosem fog működni. - Attól tartok, igen - vallotta be Hummer atya bánatosan. - Mindenben ő mondja ki az utolsó szót. Talán emiatt tekint úgy mindenre és intézkedik a dolgokban, mint egy fontos ember. Sokféle felelőssége van, és amióta én ismerem, sosem mulasztotta el egyiket sem. A lány leült a padlóra és hátratolta rengeteg haját könnyáztatta arcából. - Néha, amikor együtt vagyunk, mintha egy egésznek a két fele lennénk. Olyan komoly, borongós és magányos tud lenni. Szeretem megnevettetni, életet vinni a szemébe. De amikor olyan dolgokat... - a lány hangja elcsuklott. Hummer atya letett mellé egy csésze teát, és elfoglalta megszokott helyét a foteljében. - Miféle dolgokat? - biztatta a lányt. A lány lassan, szakadozottan engedte ki lélegzetét. - Életem nagy részében egyedül éltem. Mindig azt tettem, amit csak akartam. Amikor akartam, összekaptam magam és költöztem. Elég sokat utaztam, és értékelem a szabadságomat. Sosem kellett elszámolnom senkinek. - És jobban szereti azt a fajta életet, mint azt, amit Mikha illal élhetne? A lány keze reszketett, amikor körülfonta kezét a csészén, vágyva a melegére. - Nehezet kérdez, atyám. Úgy gondolom, hogy Mikhail és én kompromisszumra tudnánk jutni. De minden olyan gyorsan történt, és most nem tudom, hogy az egész, amit érzek, az valóban én vagyok-e. Mindig velem van. Most, hogy ilyen hirtelen eltűnt, nem tudom elviselni. Nézzen rám, egy kuszaság vagyok, nem ismert engem korábban, de hozzá voltam szokva, hogy egyedül vagyok; tökéletesen független. Csinálhatott velem valamit, hogy ez történt velem? - Mikhail sosem kényszerítette, hogy szeresse. Biztos vagyok benne, hogy nem tenne ilyet. Raven kortyolt egyet a teából. - Tudom. De most mi van velem, miért nem tudok tőle elszakítva létezni? Szeretek egyedül lenni, értékelem a ma gányomat, mégis most, az érintése nélkül, darabokra esem szét. Van elképzelése arról, hogy milyen megalázó ez egy olyannak, mint én? Hummer atya letette a teáját, és Ravent szemlélte.
- Nincs szükség rá, hogy így érezzen, Raven. Biztosan tudom, mert Mikhail mondta, amikor egy hím az ő fajából találkozik az igazi életpárjával, a férfi elmondja a szertartásos szavakat a lánynak, és összekötik magukat, mert mindig is egymásnak voltak szánva. Ha a lány mégsem az igazi, meg sem érinti a dolog, de ha igen, akkor egyik sem tud meglenni a másik nélkül. Raven védekezőn nyúlt a torka felé. - Milyen szavakat? Elmondta önnek a tényleges szavakat? Hummer atya sajnálkozva rázta meg a fejét. - Csak annyit, hogy ha egyszer kimondják a megfelelő asszonynak, a férfihoz lesz kötve, és nem tud menekülni. A szavak hasonlítanak a mi házassági eskünkhöz. A kárpátiaknak más az értékrendjük, hogy mi a jó, mi a rossz. A válás nem létezik náluk, nincs benne a szótárukban. Az a két ember gyakorlatilag ugyanannak az egésznek a két fele. - Mi van, ha az egyik boldogtalan? - Az ujjait csavargatta izgalmában. Emlékezett rá, hogy hallotta Mikhailt valami szokatlant mondani. Az emlék homályos volt, mint egy álom. - Egy havasi férfi mindent megtesz, hogy biztosítsa élete párjának a boldogságot. Nem mondom, hogy értem, hogyan működik, de Mikhail mondta nekem, hogy a kötés olyan erős, hogy a férfi nem is tehet mást, de tudja is, hogyan teheti az asszonyát boldoggá. Raven megérintette a nyakát, a tenyere elidőzött a pulzusán. - Valamit tennie kellett, atyám, mivel én nem az a fajta vagyok, aki átveti magát az erkélyen, mert távol van az emberétől pár órára. - Reménykedjünk, hogy Mikhail jó ízléssel válogatja meg a gyógyszereit - mondta Hummer atya kis mosollyal. Raven szíve nagyokat dobbant, a teste sikoltozott az ösztönös ellenállástól. Annak a gondolata, hogy Mikhail bármi módon szenved, rettenetesen felkavaró volt számára. Próbált mosolyogva elővarázsolni egy választ. - Valahogyan azt gondolom, biztonságban van és sértetlen. A pap tanulmányozta árnyékos, bánat sújtotta arcát a csészéje fölött. - Úgy gondolom, Mikhail nagyon szerencsés, hogy magára talált. Maga is olyan erős, mint ő. - Akkor jól álcázom magam - törölte meg a szemét Raven az ujjával -, mert úgy érzem, épp most esem darabokra. És nem vagyok nagyon boldog Mikhaillal.
- Én sem gondolom, hogy annak kell lennie, mégis az első reakciója az volt, hogy megvédje. Elborzadt attól, hogy Mikhail is úgy szenvedhet, mint ön. - Nem szeretem látni senki fájdalmát. Van valami szomorú Mikhailban, mintha már túl hosszú ideje hordozná a világ súlyát a vállán. Néha az arcába nézek, és hatalmas bánatot látok rajta, nem pontosan a szemében, de az arcába vésve. - Raven sóhajtott. - Felteszem, nem értem jól a dolgokat, de szüksége van valakire, aki elűzi ezeket az árnyakat. - Ez érdekes felvetés, gyermekem, és azt kell mondanom, hogy értem, amit mond. Nagyon hasonló dolgot láttam magam is Mikhailban. Űzze el az árnyékait - ismételte meg tűnődőn. - Pontosan erről van szó. Raven bólintott. Hozzá hasonlóan ő is túl sok erőszakot, túl sok borzasztó dolgot látott, és azok egyre mélyebbre húzzák a sötétségbe. - Amikor közel vagyok hozzá, érzem ezeket. Ott áll, mint egy testőr, kaján kapu az ördög előtt, és a szörnyet a sarokba szorítja úgy, hogy mi, többiek leéljük az életünket anélkül, hogy egyáltalán megtudnánk, veszélyben voltunk. Hummer atyának valami kaparta a torkát. - Így látja? A kapu őrének? Raven bólintott. - Ez egy nagyon eleven kép az elmémben. Tudom, hogy valószínűleg kissé melodrámának hangzik. - Azt kívánom, bárcsak magam is elmondtam volna neki ezeket a szavakat - vallotta be halkan a pap. - Sokszor, amikor megkönnyebbülésért jött hozzám, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Imádkoztam Istenhez, hogy küldjön neki valamiféle választ, Raven, és lehet, hogy magát küldte. A lány remegett, egyfolytában azzal a gyötrelemmel küzdött, hogy kapcsolatba akart kerülni Mikhaillal, de nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a férfi talán elhagyta az e világot. Raven mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, hálás volt mindenért a papnak. - Nem gondolom, hogy Isten válasza lennék bármire. Épp most a legszívesebben összekuporodnék és sírnék. - Megteheti, Raven. De mélyen legbelül tudnia kell, hogy Mikhail él. Raven belekortyolt a teába. Forró volt és finom. Valami melegséget vitt a belsejébe, de arra semmi remény sem volt, hogy a borzasztó, jéghideg üresség, ami elnyelte a lelkét, eloszoljon. Lassan, apránként nőtt a fekete hidegség. A lány próbált másra koncentrálni, élvezni a beszélgetést a pappal, aki ismerte és tisztelte Mikhailt, sőt ragaszkodott is hozzá. Raven ivott még egy kis teát. Kétségbeesetten harcolt, hogy megőrizze józanságát.
- Mikhail nagyon különleges férfi - fűzte hozzá Hummer atya, remélve, hogy elvonja a lány figyelmét. - A legnyájasabb ember, akivel valaha találkoztam. A jó és rossz iránti érzéke felülmúlhatatlan. Vasakarata van. - Igen, valóban - ismerte el Raven. - Feltételeztem, hogy így gondolja. Mikhail olyan ember, akit nagyon kevesen szeretnének ellenségüknek. De egyben kitartó és gondoskodó. Láttam, amint szinte egymaga állította helyre ezt a kis falut egy katasztrófa után. Minden egyes ember fontos számára. Van benne valami nagyszerű. A lány letérdelt, és előre-hátra ringatta magát. Még a lélegzetvétel is nehéz, sőt gyötrelmes volt. Mikhail. Hol vagy, szakadt ki belőle a kiáltás. Annyira vágyott rá, csak egy pillanatra legalább, hogy válaszoljon, hogy megérintse. Csak egyszer. Fekete üresség tátongott csak válaszként. Elkeseredetten harapott az ajkába szándékosan keményen, várta a fájdalmat. Erős. Van esze. Bármi is eméssze, próbálva meggyőzni, hogy nem fogja tudni elviselni tovább Mikhail nélkül, nem adja meg magát neki. Ez nem a valóság. Hirtelen az atya felállt, és felhúzta a lányt is. - Elég, Raven. Menjünk ki, tegyünk valamit a kertben. Amikor megérzi a földet a kezén, a friss levegőt, sokkal jobban fogja érezni magát. - Ha ez sem segít, akkor nincs más választása, mint térdre hullva imádkozni. Raven elnevette magát a könnyein keresztül. - Amikor megérint, atyám, hallom a gondolatait. Ez rendjén levő egy paptól, hogy utál letérdelni? A pap úgy engedte el, mintha megégette volna, majd szintén nevetni kezdett. - Az én koromban, kedvesem, az én reumámmal, sokkal inkább káromkodni, mint imádkozni tudnék, amikor térdelek. Ezzel most felfedte a legnagyobb titkomat. Mindezek ellenére, így, nevetve mentek ki a reggeli napfénybe. Raven szeme könnyezett, így tiltakozva a számára túl erős fény ellen. Be kellett csuknia a szemét, mert a fájdalom a fejébe szúrt. Szeme elé kapta a kezét. - Olyan ragyogó a napsugár. Alig látok, sőt alig tudom egyáltalán nyitva tartani a szemem. Önt nem zavarja? - Mikhail hagyott itt egy napszemüveget. Rendszerint ezt csinálja, ha elveszíti a sakkpartit. A pap egy fiókban kotorászott, majd visszatért egy speciálisan Mikhailnak készített sötét napszemüveggel. A keret túl nagy volt a lánynak, de Hummer atya egy szalaggal ráerősítette. Raven lassan kinyitotta a szemét. A keret meglepően világos volt, tekintetbe véve, hogy a lencse milyen sötét. A szeme azonnal megkönnyebbült.
- Ez nagyszerű. Nem ismerem fel a márkát. - Mikhail egyik barátja készítette. A kert gyönyörű volt. Raven leült, és beletemette kezét a gazdag, sötét talajba. Ujjai között pergette a földet. Valami nehéz távozott a lelkéből, egy kicsit több levegőt engedve keményen dolgozó tüdejének. Sürgetést érzett, hogy feküdjön le teljes hosszában a termékeny ágyba, hunyja le a szemét, és szívja a bőrébe a földet. Hummer atya kertje segítette át a délelőtt hosszú óráin. A déli nap a kis házikó szentségébe kergette. Még a napszemüveg védelme alatt is égett, könnyezett, fájt a szeme a nap erejétől. Bőre is nagyon érzékeny volt, szinte sütött és kivörösödött, habár azelőtt még sosem égett le. Együtt vonultak vissza, és két sakkpartit játszottak le. Egyszer kellett megszakítani, amikor Raven a démonaival küzdött. A lány hálás volt Hummer atya jelenlétéért, nem volt benne biztos, hogy túl tudta volna élni Mikhail hiányát nélküle. Gyógyteát ivott, hogy ellensúlyozza az élelem hiánya miatti gyengeségét. A délután végtelennek tűnt. Ravennek sikerült a tátongó ürességét csak néhány sírásrohammal átvészelnie. Öt órára már teljesen kimerült, és elhatározta, hogy csak a büszkesége kedvéért is az utolsó pár órát már egyedül csinálja végig. Mikhail két, legfeljebb három órán belül hívni fogja, összeszedte maradék méltóságát, hogy az utolsó órákkal egyedül nézzen szembe. Jóllehet nap már sokkal alacsonyabban járt az égen, és felhők vonultak keresztül a horizonton, a fény a napszemüveg ellenére még mindig sértette a szemét. Nélküle nem tudott volna keresztülmenni a falun a fogadóig. Szerencsére a fogadó viszonylag kihalt vo lt, Mrs. Galvenstein és a személyzet a vacsorakészítéssel és terítéssel foglalatoskodott. Egyik vendég sem volt jelen, Raven észrevétlenül felmehetett a szobájába. Hosszú fürdőt vett, sokáig engedte testére a forró vizet, azt remélve, hogy kimossa belőle a Mikhail iránti rettenetes vágyát. Nedves kékesfekete haját hosszú copfba fonta, és csuromvizesen lefeküdt az ágyba. A hideg levegő legyezte a fürdéstől forró bőrét, átjárta, megnyugtatta. Becsukta a szemét. Halotta egy edény csendüléséért, amint az asztalt terítették. Akaratán kívül tovább figyelt. Jó megoldásnak tűnt távol tartani a boldogtalanságot és szomorúságot azzal, hogy megvizsgálja új képességét. Kis koncentrálással úgy vette észre, tudja a hangerőt lejjebb és feljebb
csavarni, képes hallani a rovarokat, ahogy szárnyukat összecsapják az éléskamrában, az egér surranását a falban és a tetőn. A szakács és a szobalány rövid vitáját a szobalány feladatairól. Mrs. Galvensteint dúdolva, miközben a konyhában dolgozott. Suttogás keltette fel Raven figyelmét, összeesküvők suttogása. - Az lehetetlen, hogy Mikhail Dubrinsky és Raven Whitney élőhalottak - mondta tüzesen Margaret Summers. - A férfi ismerheti őket, de nem vámpír. - Mennünk kell most. - Ez Hans volt. - Nem lesz még egy ilyen esélyünk. Nem várhatunk a többiekre. Nem áll szándékomban estig várni. - Már késő van - nyafogta Jacob. - Csak pár óra van naplementéig. Legalább egy óra, hogy odaérjünk. - Nem, ha sietünk. Csapdába esett a földben - ragaszkodott véleményéhez Hans. - Holnapra el fog menni. - Én mégis úgy gondolom, hogy várnunk kellene Eugene-re és a többiekre - panaszkodott Jacob. - Ők tapasztaltak. - Nem várhatunk - döntötte el Harry Summers. - Hans- nak igaza van. A vámpírok tudják, hogy a nyomukban vagyunk, és valószínűleg mindennap máshova viszik a koporsójukat. Nem hagyhatjuk ki ezt a lehetőséget. Szedjük össze gyorsan az eszközöket. - Én mégis azt gondolom, hogy az a Dubrinsky fickó is egy közülük. Raven teljesen a varázslata hatása alatt van. Shelly mondta, hogy eljegyezték egymást - ellenkezett Jacob. - Biztos vagyok benne, ahogy apám is az volt. Szilárdan hiszem, hogy fiatalember volt akkor, amikor apám született - mondta Hans ádázul. - Ez nem így van. - Margaret hangja gyémántkemény volt. - Furcsa, milyen nagy hatással van az asszonyokra, és mindent elkövetnek, hogy védeni próbálják - gyanakodott Hans, sikeresen elhallgattatva az idős asszonyt. Raven hallotta, hogy az orgyilkosok összeszedik halálos felszerelésüket. Hans és Jacob meggyőzték Harry Summerst, hogy öljék meg Mikhailt? Vagy Mikhail egyik emberét? Legurult az ágyról, és farmert vett magára. Ahogy vastag zoknit és túrabakancsot húzott, küldött egy hívást Mikhailnak. De újra csak fekete űrt talált. Néhány káromkodást motyogott, miközben magára rántott egy halványkék blúzt. Nem ismerte a helyi rendőrséget, nem tudta, hol találja őket. És ki hinne neki, hogy vámpírvadászok vannak itt? Nevetséges.
Hummer atya? Bizonyára nem lenne képes üldözni őket a hegyekben, az ő korában. - Beteszem az autóba ezeket - mondta Jacob. - Nem. Gyalog gyorsabb. Át tudunk vágni az erdőn. Tedd a hátizsákba rendelkezett Hans. - Siess, siess, nincs sok időnk. Mennünk kell, mielőtt felébrednek, és visszatér az erejük. Raven sietve körülnézett a szobában, fegyvert keresve. Semmi. Amikor az FBI-nak segített egy ügyben, az ügynökök lőfegyverrel kísérték. A lány mély lélegzetet vett, és figyelte a csoportot, amint elhagyták a fogadót. Valóban négyen voltak: Margaret, Harry, Jacob és Hans. Gyanakodnia kellett volna Jacobra. Aznap éjjel, amikor velük vacsorázott, olyan rosszul volt. Fel kellett volna ismernie, hogy ez teste természetes reakciója volt egy őrült gyilkos elméjére. De csak a túláradó érzelmek hatásának vélte, a sok minden miatt, ami az utóbbi időben történt. Jacob még meg is érintette. Nem vehetett részt Noelle meggyilkolásában, mert azt Raven tudta volna. Harry és Margaret győzhették meg arról, hogy vannak a környéken vámpírok. Fanatikus, veszélyes emberek lehetnek. Raven azt is tudta, hogy Shellyt nem vonták be. Az ágyában ült, és valamit írt az iskolájá nak. Talán arra lenne esély, hogy meggyőzze Jacobot, lássa be, milyen őrült dolog a vámpírvadászat. A napszemüvegét felkapva Raven kisiklott a szobájából, és zajtalanul keresztülment a hallon. Szükséges volt, hogy elrejtse gondolatait és érzelmeit Margaret közelében. Mióta Mikhailt megismerte és telepatikusan kommunikált vele, Raven egyre könnyebben tudott fókuszálni mentális tehetségével. Várt addig, amíg a csoport eltűnt az erdőbe vezető ösvényen. Szíve megugrott, majdnem megállt, aztán újra verni kezdett. A szája kiszáradt. Az ösvény Mikhail házához vezetett. Biztos volt benne, hogy az a gyalogút volt, amit a férfi első alkalommal használt, amikor az otthonába vitte. Mikhail segítség nélkül, sebesülten és gyógyszer hatása alatt aludt. Raven kocogni kezdett, óvatosan, úgy, hogy ne érje utol az orgyilkosokat, vagy ne érjen túl közel hozzájuk. Élete árán is képes lenne megvédeni Mikhailt, de nem volt túlságosan oda egy összeütközésért, ha elkerülhető. Sötét, baljóslatú felhők vonultak az égen. A szél feltámadt, jelezve a közeledő vihart. Az ösvényen levelek kavarogtak, a kisebb ágak meghajoltak és lesüllyedtek, ahogy elhaladt alattuk.
Raven reszketett a hidegebb levegőben, félelem fogta el. Mikhail! Hallj meg engem!, küldött Raven parancsoló hívást kétségbeesetten és imádkozva, hátha közelebb van már, és áttörheti a gyógyszerek hatását. Szakadozó lélegzetvételt hallott, majd megállt, visszairamodott egy széles fatörzs mögé. Harry Summers elesett a gyorsan mozgó csapat mögött, megállt, hogy visszanyerje normál lélegzetvételét. Raven figyelte, ahogy fújtat, szuszog, és zihál. A magasabb hegyek felé másztak. Raven kis sóhajjal vette tudomásul, hogy letértek, az ösvényről és most távolodtak Mikhail házától. Néma köszönőimát küldött az ég felé, és elhelyezkedett Harry mögött. Úgy lopakodott, mint Mikhail egyik farkasa, megdöbbenve, hogy képes rá. Sem egy törött ág, sem egy elguruló kő nem jelezte lába nyomát. Csak a farkasok ereje nem volt vele. Gyenge volt táplálék híján, és kimerült az alvás hiányától. Raven felemelte az állát. Ezek az emberek nem fognak elkövetni egy újabb értelmetlen gyilkosságot. Nem számított, hogy a tervezett áldozat nem Mikhail volt, meg kell próbálnia megelőzni, bármit akarnak is tenni. Harry lelassította, visszatartva néhány perccel. Megfontolta a lehetőséget, hogy a fák mögé bújva megelőzi, de így két tűz közé kerülhetne ellenségei között. Fél órával később Raven aggódva nézett fel az égre. Széles szabad területek voltak a facsoportok között, hosszan elnyúló rétek. Ez még jobban lelassította. Nem mert kilépni, nehogy elkaphassák a nyílt terepen. És most a szél is jobban feltámadt, hideg szilánkokkal szurkálva a testét. A sietségben elfelejtette felvenni a kabátját. A napnyugtáig még egy óra volt, de a gyülekező felhők elsötétítették az eget. Ezekben a hegyekben hirtelen csap le a vihar, és órákig képes dühöngeni. A következő hegygerinc fölött Raven hirtelen megállt. Egy rét terült el előtte, zöld fűvel, gyógynövényekkel és vadvirágokkal borítva. A ház buja bokrok alatt rejtőzött, fákkal körülvéve. Harry csatlakozott a többiekhez egy méterre a háztól, körözött, valamit keresett a földön. Kezében egy fa-karót tartott, Hans egy nehéz kalapácsot. Egyházi énekeket énekeltek, közben egy urnából vizet hintettek a földre. Jacob egy lapátot és egy csákányt fogott. Ravent megütötte az émelygés első hulláma, aztán egy sajátságos érzés, a háta alsó részében keletkezett fájdalom, szétterjedt a belső részeken, összeszorítva minden izmát. Nem a saját fájdalma volt. Valaki másé. Félelmet érzett az elméjében, a szájában. Kétségbeesést. Raven össze volt
zárva lélektől lélekig a másikkal. A nőnek a felszínre kell jönnie, hogy a baba megszülethessen. - Az ördög szajhája éppen szül - sikoltotta Margaret, az arca utálatot, gyűlöletet tükrözött. - Érzem a félelmét. Tudja, hogy itt vagyunk, és tehetetlen. Jacob mélyen belevágta a csákányt a lágy földbe. Hans őrjöngve ásni kezdett. A fém és a szikla rettenetes csendülésétől Raven rosszul lett. Háttérzenét adott fanatikus elméjük gonoszságának. Raven úgy képzelte, hogy képes hallani minden földsikolyt a fájdalomban és erőszakban. Küzdött azért, hogy nyugodtan lélegezzen. Tervre volt szüksége. Az asszonynak a földet keresztül-kasul behálózó bányaaknákban vagy valami föld alatti teremben kell lennie. Fájdalmai vannak, vajúdik, félti önmagát és meg nem született gyermekét. Raven elkapta a mentális lábnyomokat, követte, kizárt minden egyebet, és arra koncentrált, hogy elméje középpontjába az asszonyt helyezze. Várt, amíg egy összehúzódás enyhült, és gyengéden tett egy kísérletet. Az asszony az orgyilkosokkal hallja a gondolataidat, érzi a félelmedet és fájdalmadat. Védd magad és a beszélgetést közöttünk, vagy mindketten veszélybe kerülünk. Döbbenet - aztán semmi. Majd kísérletképpen az asszony válaszolt. Közülük való vagy? Nem. Csapdában vagy? Felássák a földet. Pánik, félelem, aztán az üresség, mialatt az asszony küzdött önuralma megőrzéséért. Nem akarom, hogy a kisbabám meghaljon. Tudsz segíteni nekem? Nekünk? Kérlek, segíts! Újabb összehúzódás következett, elragadta magával. - Valakivel próbál kapcsolatba kerülni - visította Margaret. - Siessenek! Mikhail! Szükségünk van rád! Raven reménytelenül küldött egy hívást. Mit fog most tenni? Túlságosan messze volt ahhoz, hogy segítséget kérjen a hatóságoktól vagy egy felmentő seregtől. Szüksége volt valakire, bárkire, aki segít kitalálni a módját, hogyan menthetik meg az asszony és születendő gyermekét. A felszínre kell jönnöm. Nem hagyhatom, hogy a babám meghaljon. Az életpárom meg fogja kísérelni, hogy harcoljon velük, amíg szülök . Megölnek mindannyiótokat. Próbáld visszatartani. Vissza tudnád tartani egy fél órát, órát? Kaphatnánk segítséget akkorra. Addigra elkapnak minket. Érzem, hogy fölöttem vannak, mozgatják a földet. Halál van a lelkükben.
Próbálok neked egy kis időt nyerni. Ki vagy te? Az asszony most nyugodtabb volt, elhatározta, hogy fegyelmezett marad most, hogy valaki kintről is érte dolgozik. Raven levegőt vett, kiengedte. Mi lenne a leginkább biztató válasz? Raven Whitney aligha hangzana meggyőzően. Mikhail asszonya vagyok. Az asszonyon megkönnyebbülés terült el, és Margaret újra sikolto tt, ostorozva az embereket, hogy gyorsabban ássanak. Raven kilépett a fák karéja alól, és lassan kiballagott, merészen átvágva a réten, dúdolgatva magában, mint egy sétáló. Harry vette észre elsőként. Raven hallotta átkozódását, ahogy a többieknek utasításokat suttog. Jacob és Hans abbahagyták a munkát. Hans kényelmetlenül bámult az égre. Raven odaintett a csoportnak, rájuk villantva egy ártatlan mosolyt. - Üdv, mindenkinek. Mit csinálnak? Ugye, milyen gyönyörű itt? Körbefordult, karját széttárta. - A virágok ragyogóak, ugye? - Folytatta az ömlengést, de jó nagy távolságot tartott tőlük. - Mérges vagyok, hogy nem hoztam a fényképezőgépet. A négy orgyilkos ideges, bűnös arccal összenézett. Margaret talált magára elsőnek, nyugodt mosollyal üdvözölte Ravent. - Milyen öröm látni magát, kedvesem. Jól eljött a fogadóból. - Azt gondoltam a hegymászás és a friss levegő jót tesz majd nekem. Szintén hegyet másznak? - Nem kellett tettetnie a reszketést, ahogy egymáshoz dörzsölte a kezét és a karjával próbálta melengetni magát. Úgy tűnik, újabb vihar közeledik. Éppen vissza akartam fordulni, amikor észrevettem magukat. - Az összevissza megépített ház felé fordult. - Imádnék itt lakni, messze fenn a hegyekben, a természettől körülvéve. - Közvetlenül Hansra nézett, és jámboran rámosolygott. - Az önök lakóhelye csodálatos. Biztosan imádnak itt élni. A többiek zavarodottan és bűntudattal néztek, mintha nem tudnák, hogy mit csináljanak. Jacob tért magához elsőnek. Megragadta a csákányt, és célirányosan a lány felé indult. Ravennek kapart a torka. Éppannyira tanácstalan volt, mint ők. Nem mert elfutni, ezzel elárulva magát, de azt sem akarta, hogy Jacob elérje. Raven hátralépett, és még egy mosolyt is megengedett magának. Megzavartam valamit? Abban a pillanatban a csapdába esett asszonyra a föld alatt egy újabb fájás jött rá. Keresztülhasított a testén, mint egy erős hullám, és fájdalma kisugárzott belőle. Margaret azonnal Ravenre nézett.
Egyetlen dolog volt, amit Raven tehetett, és meg is tette. Rémülettől zihálva rohant a csoport felé. - Ó, istenem! Valaki csapdába esett a bányaaknában, és éppen vajúdik. Margaret! Ez történik? Valaki elment már segítségért? Heves repülésében szándékosan azt az ösvényt választotta, ami Jacobtól távolabb esett, a rét fákhoz eső szélén. Botladozva megállt a kiásott hely peremén. A levegő sűrű volt, már- már nehéz volt belélegezni. Felismerte Mikhail egyik őrének sápadt verzióját. A terhes asszony életpárja nem tudta tovább lassítani a fanatikusok előrehaladását. - Minden rendben lesz - mondta Margaret nyugodtan, mintha egy gyerekhez beszélne. - Az a dolog ott lenn nem ember. Raven felemelte a fejét, kék szeme tágra nyílt a döbbenettől. - Nem érzi? Margaret, mondtam önnek, hogy van egy bizonyos képességem. Nem találnék ki ilyesmit. Egy asszony van ott lenn, csapdába esett, és éppen szül. Itt körben bányák vannak a területen. Valamelyikbe beleeshetett. Érzem a félelmét. - Nem emberi lény. - Margaret óvatosan a Raven felőli oldalhoz sétált. Én olyan vagyok, mint maga, Raven. Nővérek vagyunk. Tudom, hogy milyen fájdalmas lehetett sorozatgyilkosokra vadászni és törvény elé vinni, mivel én is ugyanezt tettem. Raven lenyelte a félelmét. Margaret olyan kedvesen és kifinomultan beszélt. De a fanatizmus savanyú bűzét párologtatta ki. Fáradt szeme ördögien lángolt tőle. Raven gyomra felkavarodott. Talán el tudná érni Jacques-ot. - Margaret, éreznie kell a fájdalmát, a félelmét. - Raven-nek kiszáradt a szája, a szíve hevesen vert. - Tudja, hogy ki vagyok, mire vagyok képes. Sosem tévedek ilyen esetben. Hans visszament ásni, figyelmeztetést motyogva a többieknek. A szél megragadta a ruhájukat, taszigálta őket. A felhők baljóslatúan sötétlettek, hömpölyögtek. Villám cikázott felhőből felhőbe, és mennydörgés morajlott figyelmeztetőn. - Ez egy élőhalott. Egy vámpírnő. Gyerekeink vérével táplálkozik. Margaret közelebb lopózott Ravenhez. Raven megrázta a fejét, kezét a gyomrára szorította. - Nem hihet ilyesmit, Margaret. A vámpírok csak puszta kitaláció. Ez egy csapdába esett valóságos asszony. A vámpíroknak nincs kisbabájuk. Gyerünk, Jacob! Nem hihet el egy ilyen képtelenséget.
- Az ott egy vámpírnő, és mi meg fogjuk ölni. - Jacob fejével a nyitott hátizsák felé intett, a kiélesített karókra utalva. A szeme a várható eseményektől csillogott. Buzgónak tűnt. A lány hátralépett. - Maguk mind őrültek. Kérem! Segítsen! Hívja őt! A kétségbeesett kiáltás a fájdalom és rettenet szakadékából jött. Raven azonnal cselekedett. Mikhail! Jacques! Segítsetek nekünk! - Az az ördög beszél hozzá - közvetített Margaret a többieknek. Kérem, hívja Mikhailt! Jönni fog magáért!, jajveszékelt az asszony. - Állítsák meg - sikoltotta Margaret. - A vámpírnő beszél hozzá, könyörög neki, hogy hívjon segítséget. Ne tegye, Raven. Becsapja magát. Ne hívja Dubrinskyt. Raven elfordult tőlük, rohanni kezdett, kétségbeesett hívást küldve Mikhailnak, bárkinek a viharos égbe. Sikerült megtennie, mielőtt Jacob elérte, és elgáncsolta, hogy a földre zuhant. Az eséstől elállt a lélegzete, egy pillanatig csak nyugodtan feküdt, arccal az avarban, azon csodálkozva, hogy mi történt. Jacob durván megfordította, szétterpesztette a lábát, kisfiús arcán buja vágy és fensőbbség váltakozott. A lány a beteges kokainisták szagát érezte kiáradni a pórusaiból. Mikhail! Mint egy imádságot küldte el a hívást, tudva, hogy mi van Jacob elméjében, tudva, hogy nem elég erős ahhoz, hogy megállítsa. A szél feltámadt. Messze farkas üvöltött, és egy másik válaszolt. Még távolabb egy medve morgott ingerülten. - Azt hiszed, hogy olyan átkozottul okos vagy, olyan ártatlan és érinthetetlen, eladva magad a legmagasabb ajánlattevőnek. - Jacob megragadta a felsőjét, vadul megrántotta, a lány karcsú derekáig végighasítva az anyagot. Telt melle kibuggyant, azonnal magára vonva a figyelmet. A férfi durván megragadta, felsértve a lágy húst. Sajnálom. A csapdába esett asszony hangja tele volt bűntudattal. Elmulasztotta, hogy védje a mentális üzenetét, s így megengedve Margaretnek, hogy meghallja hívását Raven felé. Mikhail! Kérlek ! Raven reménytelen kérést intézett újra. Muszáj meghallanod. Szükségem van rád. Istenem, kérlek, segíts. Segíts annak a szegény asszonynak. Jacob üvöltött, megütötte egyszer, majd másodszor is a lányt. - Rád tette a bélyegét. Istenem, te egy vagy közülük. - Kezét a torkára szorította, azzal fenyegetve, hogy elzárja a levegő útját. Megtermékenyített, mint a többieket. Tudom, hogy ő volt.
A lány fölé emelte a kezét, és Raven látta, ahogy a fém megcsillan. Jacob lesújtott, arca dühöt és utálatot tükrözött. Fájdalom hasított a lány hasába gonoszul, vér bugyogott melegen. Jacob kihúzta a csöpögő kést a húsból és újra felemelte.
Kilencedik Fejezet Morajlott és rázkódott a föld. Jacob kése másodszor is mélyen belevágott a lány testébe. A szél halálos erővel tombolt, leveleket, kisebbnagyobb ágakat sodort magával. A kés harmadszor is lesújtott. Villám sistergett egyszer, kétszer, háromszor, becsapódott a földbe, mennydörgés csattant, istentelen hanggal rázva meg a tájat. A kés lesújtott negyedik alkalommal is. Az ég megnyílt, ömlött az eső, mintha özönvíz lenne. Jacobot vér borította. Eltolta magától a lányt, fejét a hirtelen besötétedett ég felé fordította. Hallotta a többiek sikoltozását. - Te átkozott. - Dühödten lecsapott ötödik alkalommal is. Egy láthatatlan kéz elkapta a csuklóját, mielőtt a penge elérte a lányt, vasmarokként szorította. A kés hegye ezúttal Jacob torka felé irányult, és egy hosszú, örökké tartó pillanatig rettegve nézte, ahogy a véres penge lassan elér a húsáig. Majd hirtelen beleszúrt, a markolatig benyomódva. Farkasok törtek ki az erdőből, köröztek a réten, izzó szemek vizslatták a három embert, kikerülve a levegőben röpködő ágakat. Margaret sikítva elfutott. Harry vakon követte, de Hansot cserbenhagyta a lába, és térdre esett, amint a föld hullámzott alatta. - Raven. - Mikhail alakot öltött a lány mellett, a félelem a zsigeréig hatolt. Eltépte a farmert, hogy tisztán láthassa a sérüléseket. A föld újra megrendült, kettéhasította a rétet. Mikhail rászorította kezét a pulzáló lyukra, hogy megkísérelje elállítani a vérfolyamot. Jacques csillámlott elő, aztán Eric, Byron, Tienn érkezett, és Vlad. Legvégül Gregori robbant ki az égből a három orgyilkos felé tartó farkasokkal körülvéve. A rétre érve hatalmas, fekete farkas alakját öltötte, egy éhes farkasét, szemében a szörnyű megtorlás ígéretével. - Istenem. - Jacques Mikhail mellett térdelt, marokszám gyűjtötte a gazdag talajt. - Menj, Byron, gyógynövényekért. Siess!
Pár percen belül gyógyító borogatással eltömítették Raven sebét. Mikhail csak a lányra figyelt, ringatta, hatalmas testével védelmezőn takarta az ömlő eső támadásától. Mikhail egész belseje egyetlen dologra koncentrált. Nem fogsz elmenni, parancsolta. Nem foglak elengedni. Villám sistergett, cikázott az égen, és becsapott a földbe. A nyomában mennydörgés robajlott, megrázva a hegyeket. - Jacques! Eleanor szülni fog - kiáltotta Vlad kétségbeesetten. - Vidd a házba! Hívd Celeste-et és Dierdre-t. - Jacques megvetően lökte arrébb Jacob holttestét, és ő is védelmezőn Raven fölé hajolt. - Nem halt meg - sziszegte Mikhail, látva a részvétet öccse szemében. - Haldoklik, Mikhail. - Jacques szíve összeszorult a látványtól. Mikhail magához rántotta a lányt, lehajtotta a fejét, míg arca a lányéhoz ért. Tudom, hogy hallasz engem; innod kell, Raven. Belőlem. Érezte a rezzenést a lány elméjében. Melegséget, sajnálatot. Rengeteg fájdalmat. Engedj elmennem. Nem. Soha. Ne beszélj! Csak igyál. Értem, ha szeretsz, értem, az életemért, igyad, amit felajánlok. Mielőtt Jacques kitalálta volna a szándékát és megállíthatta volna, Mikhail mélyen a saját torkába döfött. Sötét vér lövellt ki. Mikhail odaszorította a lányt, minden erejét felhasználva, hogy engedelmességre bírja. A lány engedelmeskedett, de a teste olyan gyenge volt, hogy alig tudta követni. Azt lenyelte, ami beleömlött, ám magától nem tudta beszívni. Villámcsapás villámcsapást követett. Fák dőltek ki, szakadt az eső. A föld újra megrengett, mozgott, szétvált a repedésnél. Gregori emelkedett föléjük, a legsötétebb kárpáti harcos, fakó, jéghideg szeme az elkerülhetetlen halál ígéretét hordozta. - A farkasok elvégezték a munkát - közvetítette zordan Eric. - A villámlás és a földrengés megteszi a maradékot. Jacques nem figyelt rá, megragadta Mikhail vállát. - Elég, Mikhail. Túlságosan legyengülsz. A lány túl sok vért vesztett. Belső sérülései vannak. Őrjöngés kerítette hatalmába Mikhailt. Hátravetette a fejét, és tagadón üvöltött, a hang szétterült az erdőben és a hegyekben, mint a mennydörgés. A fák lángba borultak körülöttük, dinamitrudakként robbantak fel. - Mikhail! - Jacques nem hagyta lerázni keményen markoló kezét. Hagyd abba az itatását.
- Megkapta a véremet, ez meg fogja gyógyítani. Ha benne tudjuk tartani a vért, földbe helyezzük, és végigcsináljuk a gyógyító szertartást, akkor élni fog. - Elég, az istenért. - Jacques hangja rettenetes félelemtől remegett. Gregori finoman megérintette Mikhailt. - Ha te meghalsz, öreg barátom, nem lesz esélyünk megmenteni a lányt. Muszáj összedolgoznunk. Raven feje lehanyatlott, teste ernyedt volt, mint egy rongybabáé. Mikhail vére szabadon ömlött a mellkasára. Jacques a bátyjához hajolt, de Gregori megelőzte, és nyelve egyetlen csettintésével bezárta a tátongó sebet. Mikhail alig érzékelte, ami körülötte történt, egész lénye, minden ereje, tudása egyedül Ravenre irányult. A lány elernyedt, lassan, de biztosan kiszállt belőle az élet. Szíve akadozottan vert, egy dobbanás, egy kimaradt, egyetlen dobbanás. Azután pedig baljóslatú, hátborzongató csend. Mikhail káromkodva a hátára fektette, lélegeztette, kezével próbálta a szívét működésre bírni. A férfi kereste a lány elméjének a nyo mát, kicsi, pislákoló fényt talált, tompa volt, elhalványuló. A lány a fájdalom tengerén hánykolódott. Még az elképzeltnél is gyengébb volt. Befújás, masszázs, paranccsal való visszakényszerítése az életbe. Majd kezdte az egészet elölről. Vízözön zúdult le a sziklás kanyonon mögöttük. A föld újra megrázkódott. Két fa vad tűzvészként robbant, a sűrű eső dacára. - Engedj minket is segíteni - rendelkezett Gregori lágyan. Jacques a bátyja mellé lendült óvatosan, átve tte a masszázst, miközben Gregori lélegeztette Ravent. Be és ki, Gregori értékes levegővel töltötte meg a lány tüdejét. Jacques a szívét késztette működésre. Így Mikhailnak egyedül csak a mentális kérésre kellett koncentrálnia. Kis izgalmat érzett az elméjében, egy könnyed érintést, azonnal tudta, ho gy ez csak Raven lehet, így rákapcsolódott, és követte kérlelhetetlenül. Nem hagyhatsz el engem. A lány próbált elillanni onnan, ahol a túl erős fájdalmat érezte. Mikhail pánikban sikoltotta a nevét. Nem hagyhatsz el, Raven. Nem leszek képes tovább élni nélküled. Gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám, vagy követlek oda, ahova vezetsz. - Érzem a pulzusát - jelezte Jacques. - Gyenge, de van. Vércserére van szükségünk. Surranás volt érezhető a gyülekező éjszakában. Tienn tűnt fel mellettük.
- Eleanor megszült, és a gyerek él - jelentette be. - Kisfiú. Mikhail hosszan, lassan sziszegve engedte ki a levegőt. - Eleanor elárulta Ravent. Jacques figyelmeztetőn megrázta a fejét, amikor Eric beszélni akart volna, hogy védeni próbálja asszonyát. Mikhail gyilkos hangulatban volt. A legkisebb hiba is provokálhatja. Mikhail őrjöngése táplálta a féktelen időjárást, a félelmetes vihart, a földrengést. Mikhail visszasüppedt a maga gondolataiba, Ravent magához szorítva átvett tőle annyi fájdalmat, amennyit csak bírt. A haza vezető út homályos maradt számára, az eső olyan volt, mint a függöny, villámlás cikázott és sistergett. A falu elhagyatott volt és sötét, az elektromos vezetékek tönkrementek a féktelen viharban. A házakban az emberek összekuporodtak és imádkoztak, reménykedve, hogy túlélik az ádáz vihart, meg sem értették volna, hogy az életük egy kicsi asszony bátorságán és szívósságán múlik. Levették a lányról véráztatta ruháit, és Mikhail ágyára fektették, teste ernyedt, élettelen volt. Szétmorzsolták a gyógynövényeket, néhányat meggyújtottak. A különleges borogatást újra cserélték, erősebbre, próbálván megakadályozni a további vérveszteséget. Mikhail remegő ujjakkal megérintette a sötét horzsolást a lány arcán, és a sötét jegyet, ami figyelmeztetőn virított telt fehér keblén, ahol Jacob szándékosan megsebezte, féltékeny, drogos őrületében. Düh tombolt Mikhailban, és elmélyítette a vágást Jacob torkán. - Vérre van szüksége - jelentette ki hirtelen. - Ahogy neked is. - Jacques várt, míg Mikhail egy lepedővel betakarta Ravent, mielőtt felajánlotta a csuklóját. - Igyál közben. Gregori megérintette a vállát. - Bocsáss meg, Jacques, de az én vérem erősebb. Hatalmas ereje van. Engedd, hogy megtegyem ezt a kis dolgot a barátomért. - Jacques bólintására Gregori egy vágást ejtett a vénája fölött. Csend volt, amíg Mikhail Gregori gazdag vérét itta. Jacques halkan felsóhajtott. - Három alkalommal cserélt veled vért a lány? - Igyekezett közömbösen beszélni, nem akarván úgy tűnni, mintha megdorgálná a vezetőjüket, bátyját. Mikhail sötét szeme figyelmeztetőn villant.
- Igen, ha élni fog, valószínűleg közülünk valóvá válik. - Kimondatlanul maradt, hogy a lány élete pont azáltal rombolódik le, aki átformálta őt. - Nem tudunk emberi gyógyszeres kezelést találni neki. Ha a mi módunk nem működik, Mikhail, az ő orvosai is tehetetlenek lesznek figyelmeztetett Jacques. - A fene egye meg, azt hiszed, én nem tudom, hogy mit tettem? Azt hiszed, nem tudom, hogy cserbenhagytam, elmulasztottam megvédeni? Merő önzésből kockára tettem az életét? Mikhail letépte magáról a véres inget, összegyűrte, és a szoba legtávolabbi sarkába dobta. - Értelmetlen visszafelé nézni - jegyezte meg nyugodtan Gregori. Mikhail lerúgta a csizmáját, zokniját. Ledobta magát az ágyra Raven mellé. - Nem tud vért venni magához, ahogy mi szoktunk, túl gyenge hozzá. Nincs más választásunk, mint az ő primitív módszerüket alkalmazni, a transzfúziót. - Mikhail... - figyelmeztette Jacques. - Nincs más választásunk. Nem tud elvenni annyit, amennyire szüksége van, megközelítőleg se. Nem késlekedhetünk holmi viták miatt. Arra kérlek téged, mint öcsémet, és téged, Gregori, mint barátomat, hogy tegyétek ezt meg értünk. Mikhail az ölében ringatta Raven fejét, visszahanyatlott a párnák közé, fáradtan lehunyta a szemét, amíg a többiek elkezdték a primitív eljárást. Ha a férfi ezer évig él is, sem fogja elfelejteni az első zavart mocorgást az elméjében, amikor szinte halottként feküdt a föld alatt, és a lány a segítségét kérte. A felismerés szétrobbant az agyában, rettegés terjedt szét a szívében és gyűlölet a lelkében. Megérezte Raven felszakadó félelmét. Jacob kezét a lány drága testén; a brutális ütéseket; a késpenge tépésének érzetét, ahogy felvágta a bőrt és a lágy belső részeket. Annyi félelem és fájdalom volt a lányban. Bűntudat azért, mert nem tudta megvédeni Eleanort és meg nem született gyermekét. Raven gyenge érintést csúsztatott a férfi elméjéhez - csak suttogás és sajnálat a fájdalom pereméről. Sajnálom, Mikhail. Cserbenhagytalak. A lány utolsó összefüggő gondolata a férfiért szólt. Mikhail gyűlölte magát, gyűlölte Eleanort, hogy nem volt elég önfegyelme ahhoz, hogy megtanulja a fókuszált, célirányos mentális kommunikációt. A felismerés egyetlen másodperc alatt átfutott rajta, amikor tehetetlenül feküdt, bezárva a talajba, élete alapjai, mindaz, amiben hitt, összeomlott.
Amikor kiszabadult, Jacques felemelkedett vele, mentálisan elérte Jacobot, és a véráztatta kést a gyilkos torkába nyomta. A vihar lehetővé tette Vladnak, hogy Eleanorhoz jusson, és kiszabadítsa anélkül, hogy megvakulna a naptól, vagy hogy, a tökéletes tájékozatlanság pillanatában, az orgyilkosoknak elég idő jusson, hogy megöljék vajúdó feleségét. Mikhail megkereste Raven elméjét, beburkolta melegséggel, szerelemmel, és karjával védelmező pajzsként ölelte. A tű beleszúrt a karja belsejébe, és átfúrta a lányét. Mikhailnak nem volt kétsége afelől, hogy az öccse szigorúan figyeli a transzfúziót. Jacques a kezében tartotta Mikhail és rajta keresztül Raven életét is. Ha a lány meghal, Mikhail is követi. Jacques tudta a szíve mélyén, a fekete őrjöngés, ami Mikhailban szunnyad, veszélyeztetne bárkit, aki a közelében van, kárpátit és emberi lényt egyaránt. Csak remélni tudta, hogy Gregori képes lesz gyorsan és pontosan kiiktatni Mikhailt a törvényeik értelmében, ha Raven meghalna. Nem. Még öntudatlan állapotban is a lány a férfit próbálta megmenteni. Mikhail végtelen szeretettel cirógatta meg a haját. Aludj, kicsim. Szükséged van a gyógyító alvásra. Elméjét használva mindkettejükért lélegzett, be és ki, erőltetve az oxigént a lány tüdejébe, a magáéba. Együtt tartotta lélegzésük ritmusát. Azokat az életfunkciókat, amelyeket lehetett, átvette, hogy működtesse a lány helyett. Jacques tudta, hogy Mikhail elméje döntött. Ha ez az asszony kilép az életből, Mikhailt is elveszítik. Ebben a pillanatban Mikhail az erejét felhasználva tartja fenn a lányban a vérkeringést, a szívverését, a tüdeje működését. Ez kimerítő eljárás. Gregori pillantása találkozott Jacques-éval Mikhail feje fölött. Nem fogja hagyni, hogy ez a pár meghaljon. Egyértelmű volt, hogy a lányt meg kell gyógyítaniuk. Nem volt kérdéses. A levegő sistergett körülöttük, és Celeste jelent meg Erickel. - Azt választotta, hogy követi - mondta lágyan. - Annyira szereti. - Ez már köztudott? - kérdezte Jacques. - Ő visszavonult - felelte Eric. - Minden havasi érzi. Van esély rá, hogy megmentsük őket? Jacques felnézett, jóképű arca elgyötört, sötét, Mikhailé- hoz oly hasonlatos sötét szeme, bánatsújtott. - A lány harcol érte. Tudja, hogy Mikhail azt fogja választani, hogy követi majd.
- Elég - sziszegte Gregori, magára vonva a figyelmüket. - Nincs más választásunk, mint hogy megmentjük őket. Csak ez lehet a fejünkben. Celeste Ravenhez ment. - Engedjétek meg, hogy én tegyem meg érte, Jacques. Asszony vagyok, gyereket várok. Nem fogok hibázni. - Gregori a gyógyítónk, Celeste, te gyermeket vársz, és ez a munka nagyon bonyolult - ellenkezett Jacques kedvesen. - Mindketten vért adtatok nekik. Ti is hibázhattok. - Celeste elhúzta a lepedőt Raven hasáról. Zihálása hallható volt, rémülete hatalmas. Önkéntelenül hátralépett. - Istenem, Jacques. Nincs esély. Jacques dühösen ellökte onnan. Gregori lépett melléjük, fakó szeme Celeste-re villant, mint a higany, nyugalom, hideg fenyegetés, rendreutasítás csillogott benne. - Nem kérdés, hogy én vagyok az egyetlen, aki meggyógyíthatja. És a lány felépül. Amíg tevékenykedem, azt akarom, hogy csak az maradjon itt, aki tökéletesen hisz a sikerben. Menjetek ki most, ha nem tudtok támogatni. Csak mély meggyőződéssel a saját elmémben és a tiétekben is, fogok tudni dolgozni. A lány élni fog, mivel nincs más lehetőség. Gregori a sebek fölé helyezte kezét, becsukta szemét, hogy átkutassa saját testét és az ott fekvő sebesültét, aki már olyan nyugodt volt, mint a halál. Mikhail érezte Raven moccanását. Megrándult, próbált a rrébb mozdulni, eltűnni ettől az új, fájdalmas érzéstől, hogy ne érinthesse meg. Mikhail könnyedén körülölelte, nyugodtan tartotta, hogy Gregori végezhesse a sérült szervek helyreállításának komplikált műveletét. Nyugodj meg, kicsim. Itt vagyok veled. Nem bírom ki. Ezek nem is szavak voltak, csupán érzés. Maga a fájdalom. Tedd meg értünk, Raven. Ha elmennél, nem egyedül mennél el. - Ne! - ellenkezett Jacques élesen. - Tudom, mit művelsz, Mikhail. Igyál most, vagy nem folytatom a transzfúziót. Düh áradt, felrázta Mikhailt révületéből. Jacques szándékos nyugalommal állta sötét, dühös pillantását. - Túl gyenge vagy az elvesztett vértől, hogy szembeszállj velem. - Akkor engedj innom. - Hideg méreg, olyan fekete, mint az éjszaka, sütött Mikhail szavaiban. Színtiszta veszély, a halál fenyegetése. Jacques habozás nélkül feltárta a torkát, sikerült elfojtania egy nyögést a fájdalom miatt, amit Mikhail harapása okozott, ahogy éhesen, vadul, mint
egy fékevesztett állat, táplálkozott belőle. Jacques nem küzdött, nem ado tt hangot, csak felajánlotta életét a bátyjáért és Ravenért. Eric mellé állt, ám a térde megrogyott és nehézkesen leült, de Jacques elintette onnan. Mikhail hirtelen felemelte a fejét, arca mélyen barázdált, mérhetetlen fáradtság és bánat tükröződött rajta, hogy Jacques-nak megfájdult érte a szíve. - Bocsáss meg, Jacques. Nincs mentség arra, ahogy veled bántam. - Nincs mit megbocsátanom, amit tettem, önként tettem - suttogta Jacques szaggatottan. Eric azonnal mellé állt, hogy vérét kínálja neki. - Hogyan tehetett bárki is ilyet Ravennel? Hisz oly jó, oly bátor. Kockáztatta az életét, hogy megmentsen egy idegent. Hogyan akarhatta bárki is megsebezni? - kérdezgette Mikhail, szemét az ég felé emelve. Csak a csönd volt az egyetlen válasz. Mikhail pillantása találkozott Gregoriéval. Figyelte, barátját, ahogy dolgozik, a gyógyító szertartásra koncentrálva. A lágy ének megnyugtatta, némi megkönnyebbülést adott meggyötört lelkének. Érezte, hogy Gregori a lány testében dolgozik, a testhelyreállítás csodáját szövi, lelkiismeretesen, pontosan. - Elég a vér - suttogta Jacques rekedten, ahogy meggyújtotta az illatos gyertyát, és új éneket kezdett. Gregori felriadt, szeme csukva maradt, de bólintott. - A lány teste megkísérli az átalakulást. Vérünk átitatta a szerveit, és dolgozik a változáson, hogy meggyógyítsa a szöveteket. Időre lesz szüksége a folyamathoz. - Visszatért belülre, a mély metszett vágásokhoz, amiket egyenesbe hozott. A lány méhe is megsérült, és az volt a legfontosabb, hogy helyreállítására kísérletet tegyen. A lánynak tökéletesnek kell lennie. - A szíve túl lassú - mondta Jacques halkan, amint lecsúszott az ágyról a padlóra. Ijedtnek tűnt, hogy a földön találta magát. - A testének több időre lesz szüksége az átalakuláshoz és a gyógyuláshoz - tette hozzá Celeste, Gregori munkáját figyelve. Tudta, hogy csodának volt a tanúja. Sosem volt még ilyen közel a legendás kárpáti harcoshoz, akiről mindenki suttogott. Csak páran látták közelről Gregorit. Erő sugárzott minden pórusából. - Raven jól van - erősítette meg Mikhail. - Folytatni fogom a lélegeztetését és a szívmasszázst. Eric, gondoskodnod kell Jacques-ról.
- Nyugodj meg, Mikhail, az asszonyodra figyelj. Jacques rendbe jön. Tienn is itt van, ha probléma adódna. Gregori előtt még sok óra munka áll válaszolta Eric. - Ha szükséges, idehívhatjuk a többieket segíteni. Jacques megérintette Mikhail kezét. Mikhail megfogta. - Muszáj csillapítanod a dühödet, Mikhail. A vihar túl erős. Az egész hegység veled dühöng. - Jacques lecsukta a szemét, fejét az ágydeszkának támasztotta, keze még mindig a Mikhailét fogta. Raven úgy érezte, mintha a testében történő dolgoktól el lenne különítve. A többiek észlelése, jelenlétük, mozgásuk is Mikhailon keresztül jutott el hozzá. A férfi valahogy vele volt, a testében, lélegzett érte. És volt valaki más is, akit nem tudott felismerni, de valahogyan szintén benne volt, úgy dolgozott, mint egy sebész, helyreállította a számtalan kárt a testében, a belső szerveiben, különösen a női szervekben. Meg akarta állítani egy kicsit, hagyni, hogy a fájdalom elöntse, elvigye valami helyre, messze ezektől az érzésektől. Csak hagyni, hogy elmenjen. Fáradt volt, rettenetesen fáradt. Pedig milyen egyszerű lenne! Ez volt, amit akart, amiért majd' elepedt. Végül a lány visszautasította a hívogató helyet, harcolt az életéért, Mikhail életéért. Végig akarta húzni a férfi száján az ujját, a feszültség okozta vonalon, amelyről tudta, hogy ott van. Könnyíteni akart bűntudatán és dühén, biztosítani arról, hogy minden az ő saját választása volt. A férfi teljes, kompromisszum nélküli, feltétlen, végtelen szerelme, ami szinte több volt annál, amit el tudott viselni. Mindenekelőtt a testében lezajló különös változásra figyelt. Egyikük sem érintette meg, burkolta be olyan szorosan, védelmezőn, mint Mikhail szerelme. A férfi lélegzése az övé volt, a szívverése szintén. Aludj, kicsim. Figyelek mindkettőnkre. Jó néhány hosszú, kimerítő óra múlva Gregori felegyenesedett, haja ragadt az izzadságtól, arca kimerült, barázdált, teste fájt a fáradtságtól. - Megtettem, ami tőlem telt. Ha élni fog, gyereke is lehet majd. Mikhail vére és a föld befejezi majd a gyógyító eljárást. A változás gyorsan lezajlik. Nem fogja érteni, és nem harcol majd ellene. - A lány értékes vérétől ragacsos kezével beletúrt a hajába. - Csak Mikhail életéért fog küzdeni, csak az ő életére gondol, és arra, hogyan hatna rá a halála. Úgy hiszem, ez így jobb, hogy nem érti, valójában, mi történik vele. Nincs tisztában sérülésének súlyosságával. Túl nagy a fájdalma. Rettenetesen szenved, de nem egy meghátráló típus, igazán nem.
Jacques már el is készítette az új borogatást, hogy kicserélje a véráztatta előzőt. - Adhatunk neki még vért? Még többet fog veszíteni, mint gondoltam és így is olyan gyenge, félek, hogy nem éli túl az éjszakát. - Igen - válaszolt Gregori fáradtan, elgondolkodva. - De nem többet, mint egy vagy két litert. Lassan kell adagolnunk, különben megijesztjük. Amit feltétel nélkül elfogad Mikhailban, azt nem fogja elfogadni önmagában. Add neki az én véremet. Erős, mint Mikhailé, ő pedig elgyengült attól, hogy lélegeztetni próbálja és a szívét működteti. - Fáradt vagy - ellenkezett Jacques. - Vannak mások is. - De nem olyan vérrel, mint az enyém. Tedd, amit mondtam. - Gregori nyugodtan leült és figyelte, ahogy a tű behatol a vénájába. Senki sem vitatkozott Gregorival, ő volt a törvény önmaga fölött. Csak Mikhail nevezhette őt valóban a barátjának. Celeste mély levegőt vett, mondani akarván valamit Gregorinak az iránta érzett csodálatáról, de volt valami a szemében, ami megállította. Gregori a vihar közepében is nyugodt maradt, maga a halálos hűvösség. Jacques Gregori értékes vérét közvetlenül Raven vénájába engedte. Ez nem a legjobb vagy a leggyorsabb módja volt a gyógyulásnak, de Gregori figyelő szeme enyhített Jacques nyugtalanságát. Csak miután látta, hogy a vér könnyedén áramlik, engedte meg magának, hogy leüljön. Meg kellett szervezniük mindent, hogy bizonyosak lehessenek, minden részletről gondoskodtak. Mikhail hitt benne, hogy apróságokon életek múlhatnak. - Fel kell mérnünk az embereikben esett kárt. Minden orgyilkos meghalt, egy sem menekült el? - Hans, az amerikai pár és az az ember, aki megtámadta Ravent számolta össze Eric. - Csak ők voltak ott a helyszínen. Egyetlen halandó sem élhette túl azt a hatalmas vihart, az állatok gyilkos dühét. Ha lett volna egy általunk nem észlelt megfigyelő, Mikhail vagy a vadállatok tudták volna. Gregori fáradtan megmozdult, hatalmas ereje fogyatkozott a folyamatos erőfeszítéstől. - Nem volt ott más - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és senkinek nem jutott eszébe, hogy visszakérdezzen. Jacques halványan elvigyorodott, először az este folyamán. - Egy igazi nagytakarítást csináltatok, igaz Eric? - Teljes mértékben. A megégett holttesteket egy fa alá vittük, mintha odagyűltek volna és agyoncsapta volna őket a villám. Semmi jele rajtuk
egyéb sérülésnek - tudósított Eric. - Holnap egy mentőcsapatot indítanak majd az eltűnt turisták és Hans felkutatására. Byron, a te házad közel van, a többi orgyilkos rád fog gyanakodni. Ne menj közel a házadhoz. Vladnak el kell vinnie Eleanort és a gyermeket messze innen. - Hogyan fognak elutazni? - kérdezte Gregori. - Autóval. - Még éjszaka van. Van egy házam, amit csak a téli hónapokban használok, nem túl gyakran. Jól védett, nehéz megtalálni. - Gregori mosolya nem melegítette fel ezüstszínű szemét. - Kedvelem a magányt. Jelenleg a ház üres. Szívesen felajánlom a gyermeknek és anyjának védelmi helyül addig, amíg szükségük van rá. A ház több száz mérföldnyire van innen, én a világban kószálok, nem fog titeket zavarni senki sem. Mielőtt Vlad tiltakozhatott volna, Jacques megelőzte. - Kitűnő ötlet. Byronnak megvan a maga búvóhelye. Induljatok máris, Vlad. Őrizd jól Eleanort. Értékes nekünk, ahogy a gyermek is. - Beszélnem kell Mikhaillal. Eleanor nagyon megzavarodott, hogy kockára tette Raven életét. - Mikhail most nincs magánál. - Jacques kihúzta a tűt Raven beteg testéből és Gregori karjából. A lány lélegzete gyenge volt, csoda, hogy Mikhail hogyan képes életben tartani. - Majd megbeszélitek ezt a kérdést egy másik alkalommal. Mikhail most minden energiáját Raven túlélésére akarja használni. Az asszony nem képes maga lélegezni. Vlad összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett, amikor Gregori intett neki. Lehet, hogy maradt volna még vitatkozni Jacques-kal, hogy könnyítsen életpárja lelkiismeretén, de Gregorinak mindannyian engedelmeskedtek. Ő volt Mikhail jobbkeze, a legkönyörtelenebb vadász. Embereik között a legigazibb gyógyító, és Mikhailt védte, mint a kincset. - Egyik emberünk sem táplálkozott ma éjjel - mutatott rá Eric, felesége sápadt arcát tanulmányozva. - Egyetlen emberi lény sem lesz kint. - Nagy a kockázata annak, ha arra kényszerülünk, hogy belépjünk egy lakóházba - sóhajtotta Jacques, arra vágyva, hogy Mikhaillal megbeszélhesse a dolgot. - Ne zavard most - intette le Gregori. - A lánynak nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Ha meghal, Mikhailt is elveszítjük, és fajunknak már nem lesz valódi esélye a túlélésre. Noelle volt az utolsó asszony, aki életben maradt, és ez is több mint ötszáz évvel ezelőtt volt. Szükségünk van erre az
asszonyra, hogy fajunk fennmaradjon. Ezen kell lennünk minden erőnkkel. Még nincs befejezve. Mikhail megmozdult, kinyitotta fáradt, sötét szemét. - Még nincs befejezve. Legalább még két másik van, lehet, hogy négy. Eugene Slovensky, Kurt Von Halen. Nem tudom azonosítani a másik kettőt a csoportból, azt sem, hogy ők is benne voltak-e. A nevüket megtudhatjátok a fogadóban. Mrs. Galvenstein meg fogja mondani. - A hosszú szempillák lecsukódtak. Mikhail ujjai mély alagutat fúrtak Raven hajába, mintha így vissza tudná húzni a lányt a halál torkából. Jacques figyelte a szeretettel simogató ujjakat. - Betehetjük a lányt néhány órára a földbe, Gregori? - Gyorsítaná a gyógyulását. Eric és Jacques lementek előkészíteni a pincét, egyetlen paranccsal megnyitották a földet, elég helyet készítettek elő, hogy ketten egymás mellett fekhessenek. Óvatosan odavitték Ravent, és Mikhail szorosan mellé feküdt. Senki sem beszélt, mindannyian arra koncentráltak, hogy a lány szíve, tüdeje dolgozzon, megőrizzék a pislákoló fényt, ami élni akarásáról tanúskodott. Mikhail leereszkedett a föld gyomrába, érezve gyógyító erejét a gazdag talajnak, ahogy köré igazodott, mint egy hívogató ágy. Átvette a pehelykönnyű lányt a többiektől, és karja védő páncéljába vonta. Mikhail megmozdította a kezét, kis alagutat formált a fejüknek, és betakartatta magukat a földdel. A talaj kitöltötte a kis helyeket körülöttük, a férfi lába felett, a lányé felett, beborította a testüket, mélyebben a földbe nyomva mindkettőjüket. Raven szíve óriásit dobbant, majd csaknem kihagyta a következő ütemet, akadozott, a férfi kitartó szívverése ellenére. Élek még! Eltemetnek bennünket élve! Nyugodj meg, kicsim. A földben vagyunk. Gyógyítást kínál nekünk. Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled. Nem tudok lélegezni. Lélegzem mindkettőnk helyett. Nem tudom elviselni. Állítsd meg őket. A földnek építő ereje van. Hagyd őket dolgozni. Havasi vagyok, a földből való. Nem kell semmitől sem félned. Sem a szél, sem a föld, sem a víz nem árt nekünk. Egyek vagyunk. Én nem vagyok havasi. Pőre rettegés volt a lány elméjében. Egyek vagyunk. Semmi sem bánthat téged.
A lány ellökte magát tőle, őrült viaskodásba kezdett, ami az életébe kerülhetett volna. Mikhail felismerte, hogy hiábavaló vitatkoznia vele. A lány nem tudta elfogadni a föld közelségét önmagán, a feje fölött. Kiemelte mindkettőjüket a földből azonnal, körülölelte, kényszerítette a lány szívét, hogy lelassítson a normál ütemre. - Ettől féltem - mondta Jacques- nak, aki még a pincében volt. - A mi vérünk fut az ereiben, de elméjének megvannak az emberi korlátai. A betemetés halált jelent. Nem tudja elviselni a föld mélyét. - Akkor muszáj felhoznunk hozzá a talajt - felelte határozottan Jacques. - Túl gyenge - szorította magához Ravent Mikhail, és arcára kiült a bánat. - Nincs értelme. - Nem, ez nem így van Mikhail - ellenkezett Jacques. - Olyan önző voltam vele. És még mindig az vagyok. Hagynom kellett volna, hogy megtalálja a békéjét, de nem bírtam megtenni. Követnem kellett volna őt, Jacques, de nem tudom, vajon képes lennék-e csendesen elmenni ebből a világból, ahogy kellene. - És mi lesz velünk, itt maradottakkal? Ő a mi reményünk, egyetlen esélyünk. Remélnünk kell, Mikhail. Anélkül egyikünk sem tudja folytatni tovább. Hiszünk benned, hisszük, hogy megtalálod a választ nekünk is. Jacques megállt a pince ajtajánál. - Hozok egy matracot. Byron, Eric és én megtöltjük a leggazdagabb talajjal, amit csak találunk. - Táplálkoztatok? - Az éjszaka a miénk, még sok idő van. Készítettek a pincében egy gyógyító ágyat, gyógynövényeket és füstölőt használva, a matracot nyolc centi földdel borították. Raven és Mikhail ismét elhelyezkedtek, a lány feje a férfi mellkasán, a férfi karja szorosan körülötte. Jacques földet rakott a lány köré, testének körvonalát követve. Vékony takarót formáltak fölöttük, alá lepedőt tettek, így a lány a pamut kényelmes tapintását érezhette a nyakánál és az arcánál. - Tartsd nyugalomban, Mikhail - biztatta Jacques. - A sebeket beborogattuk, de még így is vért veszít. Nem sokat, és néhány óra múlva megint tudunk neki vért adni. Mikhail elnyugtatta a lány fejét a mellkasán, szeme csukva maradt. - Menj táplálkozni, Jacques, mielőtt összeesel - mormolta fáradtan a bátyja. - Majd akkor megyek, ha a többiek visszatértek. Nem hagyunk téged és az asszonyodat védtelenül.
Mikhail megmoccant, mintha ellenkezni akart volna, de aztán egy vigyor jelent meg a szája sarkában. - Emlékeztess majd rá, hogy egy kicsit visszavegyek belőled, és megtanítsalak egy vagy két leckére, ha majd a régi önmagam leszek újra. Fülében Jacques nevetésével aludt el, miközben szorosan ölelte Ravent. Kint az eső csendes szitálássá szelídült, a szél is elhalt, magával vitte a viharfelhőket. A föld is nyugodt volt a korábbi rengések után. Macskák, kutyák, minden állat visszatért normális viselkedéséhez. A vadállatok végül menedéket kerestek a vihar elől. Raven lassan, fájdalomban ébredt. Mielőtt kinyitotta a szemét, felmérte a helyzetet. Megsérült, valószínűleg meghalt. Mikhail karjában volt, mentális kötésük erősebb, mint valaha. A férfi visszahozta a halálból, aztán felajánlotta, hogy elengedi, ha ő is követheti a halálba. Hallotta a ház recsegő zajait a feje fölött, az eső lágy dobolását, ahogy a tetőt, az ablakokat veri. Valaki mozgott a házban. Ha rászánná magát, képes lenne azt is pontosan megtudni, ki az, és hol van éppen, de túlságosan sok fáradsággal járna. Lassan azt is engedte, hogy agya felidézze a rettenetet, ami vele történt. A bajba jutott vajúdó asszony, az ocsmány fanatizmus, ami a brutális gyilkosságba és őrületbe vezetett. Jacob arca, a hogy megverte, és eltépte a ruháját. Raven halk sírása felriasztotta Mikhailt, és még szorosabban fogta a karjába, álla odasimult a lány fejéhez. - Ne gondolj ezekre a dolgokra. Engedd, hogy visszavigyelek aludni. A lány átfogta a torkát ujjaival, hogy csillapítsa a pulzusát. - Nem, emlékezni akarok rá, hogy túl legyek rajta. A férfi azonnal nyugtalanná vált. Ez jobban zavarta a lányt, mint bármi más. - Gyenge vagy, Raven. Még több vérre és alvásra van szükséged. A sérülésed nagyon súlyos. A lány megmozdult, épp csak megemelte magát kissé. Fájdalom ragadta el. - Nem tudtalak elérni. Próbáltam, Mikhail, az asszony miatt. A férfi a szájához húzta a lány ujjait, majd rányomta. - Soha többet nem foglak cserbenhagyni, Raven. Nagyobb fájdalom volt a férfi szívében és elméjében, mint a lány testében.
- Én választottam, hogy követem őket, Mikhail. Én döntöttem úgy, hogy belekeveredek, és segítek annak az asszonynak. Pontosan tudtam, hogy azok az emberek mire képesek. Nem vakon sétáltam bele a helyzetbe. Nem hibáztatlak téged, kérlek, te se gondold, hogy cserbenhagytál. - A beszéd túl nagy erőfeszítés volt. A lány aludni kívánt, az áldott feledés zsibbadtságát kívánta testének, lelkének. - Engedd, hogy segítsek visszaaludnod - suttogta lágyan Mikhail, hangja cirógatás volt, szája megsimogatta a lány ujjait, csábítást adva hozzá. Raven lenyelte a jóváhagyását, nem lehet gyáva. Hogyan lehetséges, hogy még él? Hogy? Jól emlékezett arra a rettenetes pillanatra, amikor Jacob keze megmarkolta a mellét. Mocskos lett tőle. Bőre nyúlóssá vált az emléktől. Legszívesebben addig dörzsölte volna, amíg már nincs is bőre. A férfi arca, ördögi, őrjöngő, rosszindulatú volt. Minden dühödt szúrás halálos sérülés volt. A vihar, földrengés, villámlás, mennydörgés. Farkasok csapnak le Summerékre, Hansra. Hogyan tudhat ezekről, láthatja ilyen tisztán a fejében: Jacob arca feloldódik a félelemben, a szemében rettegés, egy kés ugrik a torkának. Miért, ő nem volt halott akkor? Honnan tudja ezeket? Mikhail dühe. Meghaladott minden elképzelhetőt, jó val egy test fizikai határai fölött. Semmi sem tartalmazhat ilyen féktelen őrjöngést. Kiömlött a férfiból, vihart keltett, amíg az egész föld rázkódott és rengett, villámvessző csapott a földbe, és ömlött az eső. Mindez valóság volt, vagy valami iszonyú ré málom? De tudta, hogy valóság volt, és hogy közel került valami rettentő igazsághoz. Olyan sok volt a fájdalom; és olyan fáradt volt, csak Mikhail tudott enyhülést adni. A lány azt akarta, hogy a férfi ragadja vissza a védelmébe, hogy megóvja és biztonságban tartsa, amíg erős lesz újra. Mikhail egyszerűen várt és hagyta, hogy a lány válasszon. Melegséget, szerelmet, a közelségét nyújtotta, de valamit magában tartott, elrejtve a lánytól. Raven lecsukta a szemét, koncentrált. Mikhail hirtelen mellette volt, félelem és fájdalom látszik sötét, hipnotikus szemében, a karja magához ragadja, ott tartja a padlóhoz szegezve, miközben a lány teste haldoklik. Az öccse ott van, és többen az emberei közül. Valami a hasán van, valami, ami dolgozni tűnik a maga módján a testében, valami meleg és élő. Lassú, nyugtató ének tölti be a szobát körülötte. Sokk és ijedelem árad Mikhail embereiből. Mikhail vére forró, édes, életet adó, az ő testébe töltik, a szerveibe, átformálja az izmait, szöveteit. Nem az ereibe folyik, hanem...
Raven megmerevedett, agya a sokktól elzsibbadt. Még a lélegzete is elakadt. Nem először. Más emlékképek jöttek elő: őrjöngő táplálkozás Mikhailból, a szája éhesen nyomódik a férfi szíve fölé. - Ó, Istenem - szakadt ki a lányból, mint az eddig elfojtott zokogása. Igaz volt, nem hallucináció. De emberi agya visszautasította az igazságot. Ez nem lehetséges. Nem lehet az. Valami rettenetes rémálom közepében lehet, és bármelyik pillanatban felébredhet. Így kell történnie. Mindent összekavart - az orgyilkosok fanatikus hitét a vámpírokban és Mikhail erejét. De növekvő érzékei mást mondtak neki, megmondták az igazat. Most valami föld alatti hálóteremben fekszik, talaj alatta és felette. Megpróbálták betemetni. Aludni. Gyógyulni. Mikhail továbbra is csak várt, megengedve a lány elméjének, hogy feldolgozza az információkat, semmit sem tartott vissza tőle, sőt élesítette a lány emlékképeit. Amikor a végső reakció kialakult, a férfit tökéletesen meglepte. Sikítozást, könnyeket, hisztériát várt. Helyette Raven összegubódzott a matracon, halkan zokogott, egy állat félelmének hangjaival. Odébb gurult mellőle, meggondolatlan következménnyel halálosan megsérült testének. A férfi élesen szólt, sokkal élesebben, mint szándékozott, a lány biztonsága miatti félelme hangsúlyosabb volt a szánalmánál. Parancsa megbénította a lány testét, tehetetlenül feküdt a padlón. Csak a szeme élt rettenetben, ahogy a férfi mellé kuporodott, kezét végigfuttatva a sebeken, felmérve a kár mértékét. - Nyugodj meg, kicsim. Tudom, hogy ez a felismerés sokkoló neked mormolta, felvonva a szemöldökét, ahogy az értékes vért látta szivárogni a négy seb közül háromból. Felemelte a lányt, karjába ölelte, közel a szíve menedékéhez. Engedj elmennem. A lány könyörgése az elméjébe hatolt, visszhangzott a szívében. - Soha. - Mikhail éles vonásai kérlelhetetlen kőarccá változtak. A férfi az ajtóra nézett a fejük fölött. Az ajtó engedelmeskedett, és kinyílt akarata érintésére. Raven becsukta a szemét. Mikhail, kérlek, könyörgök. Nem tudok az lenni, ami te vagy. - Elképzelésed sincs arról, hogy ki vagyok - felelte a férfi lágyan, fellebegve a következő szintre, így semmi sem lökhette meg a lány testét. Az emberi lények összekeverik az igazságot a fajunkról az élőhalottak történeteivel, elrabolt gyermekek, gyilkosságok, megkínzott áldozatok
meséivel. Nem tudtalak volna megmenteni, ha meghaltál volna. Mi az emberek egyik alfaja vagyunk, a földhöz, az éghez, a szélhez és a vízhez tartozunk. Hasonlóan, mint minden embernek, megvannak a magunk adottságai és korlátai. - Nem ment bele a részletekbe, hogy honnan jönnek a vámpírok. A lánynak meg kell tudnia az igazságot, de nem mindent egyszerre. Mikhail egy vendégszobába vitte, óvatosan lefektette az ágyra. - Nem vagyunk mi horrortörténetek vámpírjai, sem sétáló halottak, az isten szerelmére. Mi szeretünk, hiszünk Istenben, dolgozunk, szolgáljuk az országunkat. Gusztustalannak találjuk, ha egy emberférfi megüti az asszonyát vagy a gyerekét, ha egy anya elhagyja a gyermekét. Elutasítjuk, hogy az emberi faj állatok húsát fogyasztja. Számunkra a vér életet adó, szent. Sosem gyalázunk meg egy embert sérüléssel, gyilkolással. Tabu szeretkezni egy emberi lénnyel és azután inni a véréből. Tudom, hogy sosem lett volna szabad a véredet elvennem - hiba volt -, de csak azért, mert nem mondtam el neked, hogy mi lehet a következménye. Tudtam, hogy te vagy az igazi életpárom, és a létezésem nem folytatódhat nélküled. Több önfegyelemre lett volna szükségem. Ezért fizetni fogok egy örökkévalóságig, de már megtettem. Nem tudjuk meg nem történtté tenni már, ha megtörtént. Mikhail elkészítette az új borogatást, precízen a sebek fölé helyezte, ezzel elzárva a vér útját. A lány félelme, ellenérzése, hogy el karja hagyni, szíven ütötte, sírásra késztette, a lányért, mindkettőjükért. - Amit veled tettem, nem ugyanaz a dolog, mint amikor asszonyt használunk szexre. Mi nem szeretkeztünk; a testem felismerte benned az életpárt. Lehetőségem sem volt nem figyelembe venni a jeleket. A halált választhattam volna még. A szertartás vércserét kíván meg. Ez nem a z éhség miatti táplálkozás; ez egy tiszta érzéki vércsere, gyönyörű, erotikus megerősítése a szerelemnek és a bizalomnak. Az első alkalommal, amikor magamhoz vettem a véredet, véletlenül túl sokat ittam, mert olyan erős eksztázist éreztem. Elveszítettem az önuralmamat. Hibáztam, hogy magamhoz szorítottalak anélkül, hogy megértetted volna pontosan, ez mit fog jelenteni. De adtam neked választási lehetőséget. Nem tagadhatod. Raven a férfi arcába nézett, olvasta a bánatot sötét szemében, a félelmet miatta. Meg akarta érinteni, hogy elsimítsa azokat a feszült vonásokat, biztosítsa, hogy képes megbirkózni a helyzettel, de az agya nem tudja elfogadni, amit mond.
- A halált választottam volna, ha megengeded, hogy veled mehessek. Gyengéden, végtelen szeretettel elsimította a hajat a lány arcából. - Tudod, Raven, az egyetlen módja, hogy megmenthesselek, az volt, ha eggyé válunk. Az életet választottad. Nem tudtam, mit teszek. - Ha tudtad volna, a halált választod helyettem? A lány kék szeme zavarodottan, elhomályosodva kereste a férfi arcát. Engedj el, Mikhail. Nem szeretek itt tehetetlenül feküdni. Mikhail befedte a testét egy lepedővel. - A sérülésed nagyon súlyos; vérre van szükséged, gyógyulásra és alvásra. Nem mozoghatsz. A lány szeme fenyegető volt. Mikhail gyengéden megérintette az állát. Elengedte, de a szeme éber volt. - Válaszolj nekem, kicsim. Tudva, hogy mik vagyunk, az örök sötétségbe küldtél volna? A lány rettenetes erőfeszítést tett, hogy összeszedje magát. Önmaga egy része még mindig nem tudta elhinni, hogy ez megtörtént. Egy másik része küzdött azért, hogy megértse a dolgokat, és igazságos legyen. - Mondtam neked, hogy el tudlak fogadni, sőt szeretlek, bármi is vagy, Mikhail. És ezt így is gondoltam. És ez most is igaz. - A lány olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. - Tudom, hogy jó ember vagy, nincs benned semmi ördögi. Hummer atya mondta, hogy nem ítélhetlek meg a mi normáink szerint, és nem is foglak. Nem, az életet választottam volna érted. Szeretlek. Túl sok bánat volt a lány szemében ahhoz, hogy a férfi megkönnyebbülést érezhessen. - De? - biztatta halkan. - El tudom fogadni benned, Mikhail, de magamban nem. Sosem tudnék vért inni. A gondolattól is hányingerem van. - Nyelve megérintette száraz ajkát. - Vissza tudsz változtatni? Egy transzfúzióval talán? A férfi sajnálkozva megrázta a fejét. - Akkor engedj meghalni. Csak engem. Ha szeretsz, engedj elmennem. Mikhail szeme elsötétült, izzott. - Nem érted. Te vagy az életpárom. A szívem. Nem létezik Mikhail Raven nélkül. Ha te az örök sötétség után vágyakozol, nekem is mennem kell veled. Én korábban nem ismertem az embereink szerelmének fájdalmát és eksztázisát, míg meg nem találtalak. Te vagy a tiszta levegő, amit belélegzem, vér az ereimben, örömöm, könnyeim, a valódi érzéseim.
Én nem vágynám folytatni az üres, csupasz létezést. Lehetetlen lenne. A gyötrelem, amit az alatt a pár velem való kapcsolat nélküli óra alatt átéltél, össze sem lenne hasonlítható azzal, amire engem akarsz kárhoztatni. - Mikhail - suttogta a lány gyötrődve -, én nem vagyok a tieid közül való. - Az vagy, kicsim. Kérlek, adj időt magadnak a gyógyulásra, feldolgozni és elrendezni mindezt - győzködte a lányt. Raven lehunyta a szemét a kibuggyanó könnyek elől. - Aludni akarok. A lánynak vérre volt szüksége. A csere könnyebb lenne számára, ha nem tudná, hogy mi történik vele. A gyógyító alvás a földben talán enyhülést ad neki; mindenesetre gyorsítaná a testében lezajló folyamatot. Mikhail irgalmasan engedelmeskedett a kérésnek, és mély álomba küldte.
Tizedik Fe jezet Raven zokogva ébredt, keze Mikhail nyaka körül, hozzátapadt, forró könnyei a férfi mellkasára potyogtak. Mikhail védelmezőn magához ölelte, olyan szorosan tartva, amilyen szorosan csak merte, anélkül, hogy összenyomná. A lány olyan törékenynek, olyan könnyűnek tűnt, mintha képes lenne elrepülni mellőle. Hagyta, hadd sírjon, gyengéden simogatta a haját. Amikor a lány kezdett elcsendesedni, lágyan, szeretetteljesen mormogott neki a saját nyelvén, szavai biztatást, reményt adtak. Végül a lány csak feküdt kimerülten a férfi karjának menedékében. - Időbe fog kerülni, kicsim, de adj magunknak egy esélyt. Csodálatos dolgokat tehetünk meg. Ha erre koncentrálsz, élvezni fogod. Alakváltoztatás, repülni a madarakkal, szabadon nyargalni a farkasokkal. A lány kicsi öklével eltakarta a száját, hogy elfojtsa a kitörni készülő hangot, a félelem és hisztérikus nevetés hangját. Mikhail megborzolta a feje búbját az állával. - Sosem hagynám, hogy egyedül kelljen szembenézned ezekkel a dolgokkal. Bízd rám magad. A lány lehunyta a szemét az újabb hisztériaroham elől. - Még csak nem is érted annak a szörnyűségét, amit velem tettél. Elvetted az identitásomat. Ne, Mikhail. Érzem az ellenkezést a fejedben. Mi lenne, ha egy nap nem kárpáti harcosként ébrednél, hanem emberi
lényként. Nem lennél képes szabadon futni és repülni. Nem lenne különleges erőd, a gyógyító föld, a képesség, hogy hallod és megérted az állatokat. Minden, ami téged eddig jelentett, eltűnne. Túl kellene élned, hogy húst eszel. - Azonnal érezte a férfiban a visszautasítást. - Látod, ezek olyan dolgok, amiket minden havasi undorítónak talál. Félek. Belenézek a jövőbe, és annyira rettegek, hogy nem tudok gondolkodni. Hallok és érzek dolgokat, én... - Abbahagyta, mielőtt olyat mond, amit nem akar. - Nem érted, Mikhail, nem tudom megtenni, még érted sem. A férfi simogatta a haját, végighúzta selyem arcbőrén az ujjait. Megtudtad, ilyen hamar. Az álmod mély volt és zavartalan. - Azt nem tette hozzá, hogy közben kétszer adott neki vért, és a teste ezáltal keresztülment a kérlelhetetlen változáson, megszabadítva őt az összes emberi toxin- tól. A férfi érezte, hogy a lánynak lassan kell magába szívnia új életmódjuk bizonyos elemeit. - Azt kívánod, hogy elmerüljünk az örök nyugalomban? A lány öklével a mellkasába vágott. - Nem mi, csak én, Mikhail! - Nem létezik már a te és én. Csak a mi. A lány mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. - Azt sem tudom, hogy mi vagy ki vagyok egyáltalán. - Raven vagy, a leggyönyörűbb és legbátrabb asszony, akit valaha ismertem - mondta a férfi őszintén, hátrasimítva selymes haját. A lány teste feszült volt, szinte merev, a férfi nyugodt kijelentésének teljes tagadása. - Tudok létezni vér nélkül? Csak gyümölcslével és gabonával? A férfi megfogta a kezét, összekulcsolta ujjaikat. - Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem tehetem. Szükséged van vérre ahhoz, hogy életben maradj. A lány tiltakozott, elhúzódott a férfitól, önmagába merült. Ez túlságosan egyértelmű volt, ijesztő, nem tudta rögtön feldolgozni. Szerette volna hinni, hogy ez csak rémálom. Mikhail felült, hagyta, hogy a lány elhúzódjon, így lekerült karcsú testéről a lepedő. A lány bezárta az agyát minden magyarázat elől, visszautasítva minden információt, amit a férfi adott. Mikhail, elvonni akarván a figyelmét, lehajolt, hogy megvizsgálja a lány hasát, ujjai birtoklóan siklottak végig a bőrén, gyengéden megérintve minden egyes fehér heget. - A sebeid majdnem begyógyultak. A lány döbbenten felemelkedett. - Ez lehetetlen.
A férfi felemelte a kezét, hogy megmutassa a hosszú sebhelyeket. A lány szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől. Mikhail szeme elsötétedett, izzott, pillantása forrón végigsimított a lány csupasz mellén. Raven az alsó ajkába mélyesztette apró fogait, vörös folyam árasztotta el testét. Megragadta a lepedőt és magára rántotta. A férfi fogai kivillantak a ragadozómosolytól, kendőzetlen, kicsit gúnyos hímmosolyától. Lehajolt, így szája a lány fülét érte, ahogy beszélt. Meleg lehelete hívogató és csábító volt. - Megcsókoltam minden porcikádat. A lelked minden egyes titkát ismerem. - A foga súrolta a lány fülcimpáját, remegést továbbítva a hátgerincén. - Be kell vallanom, hogy a pirulás jól áll neked. Raven visszatartotta a lélegzetét, forróságot érzett valahol mélyen. A homlokát a férfi kemény izmainak nyomta, így az nem láthatta a válaszként szemében fellobbanó tüzet. - Mikhail - figyelmeztette -, azzal, hogy elcsábítasz, nem változtathatod meg, mit érzek. Tudom, hogy nem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. - Hallom a gondolataidat, kicsim, bezártad az elméd minden felmerülő lehetőség elől - suttogta a férfi csábítón. - Meg tudom adni neked, amire vágysz. Képtelen vagyok tovább elviselni a boldogtalanságodat. - A férfi keze a mellkasához indult, pontosan a lány álla alá, a saját szíve fölé. A lány gyomra emelkedni kezdett a férfi szándékának hirtelen felismerésétől. A forró vér édes illata vegyült a vad férfias illattal. Mielőtt megállíthatta volna, mielőtt tiltakozhatott volna ellene, a férfi vére szabadon folyni kezdett lefele a mellkasán. A lány ösztönösen odatette a kezét a seb fölé, rányomta. Raven őrjöngve kiáltott fel, szeme vad félelmet tükrözött. - Állítsd el, Mikhail. Én nem tudom. - Könnyek peregtek le az arcán. Kérlek, mondd meg, mit tegyek, hogy megmentselek - esedezett kétségbeesetten. - El tudod állítani. - Nem tudom, Mikhail. Állítsd el, halálra ijesztesz. - Erősen nyomta a sebet, de a vér csak folyt ki az ujjai között. - A nyelvedben van az erő, hogy begyógyítsa a sebet, és a nyáladban. A férfi hangja hipnotikus volt. Hátrahanyatlott, mintha fogyna az ereje. De nem tudod felülírni a döntésemet, ha te nem élsz tovább, visszautasítom a visszatérést a sötétség világába. A lány őrjöngve hajolt a mellkasához, csettintett egyet nyelvével a seben, ezzel eltüntetve, mintha nem is lett volna. Az agyában ott volt az
elutasítás, de a testében nem. Valami vad emelkedett fel benne, a szeme révedező, érzéki lett. Forróság örvénylett, terjedt szét benne. A teste éhes volt, sóvárgó. A késztetés túl erős. Még többet akart, vágyott az eksztázisra, amit csak a férfitól kaphatott meg. Mikhail keze már a hajában volt, megragadta, fejét magához húzta, feltárva a torkát. A szája izgatottan megindult a lágy bőrön az ütőér fölé. Biztos vagy benne, Raven? - suttogta olyan érzékien, hogy a lány teste válaszként forró lágysággá vált. - Azt akarom, hogy teljesen biztos legyél benne. Muszáj, hogy ez teljes mértékben a te döntésed legyen. A lány körülölelte a nyakát, karjában ringatta a fejét. - Igen. - A férfi szájának az emléke mindenhol ott volt a bőrén, a fehér forróság öröme egész lelkét betöltötte, izzó gömböt formált, ami lesüllyedt a hasába. Akarta, vágyott rá. - Szabadon adod magad nekem? - A férfi nyelve a bőrének szöveteit ízlelgette, vibrált az ütőere fölött, majd lesiklott melle völgyébe. - Mikhail - kérlelte a lány. Attól félve, hogy a férfi túl sokáig vár, és már nem lesz képes élni, lélegezni, kivárni, hogy tökéletesen egyesüljön vele. A férfi könnyedén felemelte, karjába vette. A nyelve egyszer, kétszer megnyalta a mellbimbóját. Raven zihált, még közelebb nyomult hozzá, testének illata tovább növelte a férfi vadságát, legyőzve még a lányét is. A lány mintha lebegne a levegőben, minden idegvégződése nyíltan éhes és vágyakozó. A vér édes illata hívta. Raven friss levegőt szippantott be, kinyitotta a szemét, felfedezve a kinti világot. Az éjszaka suttogott neki, ugyanazzal az érzéki erővel, mint Mikhail vérének apálya és dagálya. Fák hintáztak a fejük fölött, szél hűtötte a bőrüket, mégis szítva a lány vágyát. - Ez a mi világunk, kicsim. Érezd a szépségét, hallgasd a hívását. Az egész olyan volt, mint egy kápráztató álom, mintha lebegnének a ködpárával, magával az éjszakával. Magasan fölöttük a csillagok incselkedtek velük, elrejtőzve, majd kibújva a fák koronái közül. A hold illanó volt, vándorolt a lebegő felhők mögött. Raven mindenfelé az élet hangját hallotta. Ott volt a fák gyökereinél, a kis állatok neszezésében, a szárnyak csapkodásában, a visszhangban, egy éjszakai vadász vad kiáltásában, amikor elvétette zsákmányát. Mikhail felemelte a fejét, és felkiáltott az öröm zabolátlan hangján. A válasz azonnal megérkezett. Raven hallgatta a farkasok elragadtatott csatlakozását. Kitöltötte a szívét, és a vadság nőttön-nőtt benne.
A férfi keresztülvitte egy labirintusszerű ösvényen, mélyen be a hegyek közé, amíg egy lefelé futó barlangbejárathoz nem értek. - Hallgasd - rendelkezett a férfi, ahogy elérték a homályos árnyakat. Hallgasd, a föld énekel neked. Hihetetlen módon a lány látta a szűk vájat mindkét oldalán az ásványokban gazdag ereket, mintha a napfény világította volna meg a sötét alagutat. Hallotta, a csobogó víz visszhangját a föld alatti termekben. Denevérek hívták egymást, és a föld üdvözölte mindannyiukat. Mikhail biztos lábbal, habozás nélkül lépdelt keresztül az alagút útvesztőjében, minden egyes lépés egyre mélyebbre vitte őket, míg egy hatalmas patak által feltöltött csarnokba nem értek. Habzó vízesés futott le a falon, kis tavacskák sorát töltve ki. Kristályok ragyogtak, mint drágakövek, mindenütt körülöttük. Mikhail a vízeséstől legtávolabbi tóhoz vitte a lányt, amelyben bugyborékolt a víz, mint a szóda, meleg volt, és bizsergette a bőrüket. A férfi belemerült a vízbe, karjában ringatva Ravent, körülöttük pára emelkedett fel. A buborékok birizgálták érzékeny bőrüket, táncoltak és csipkedték, mint sok apró ujjacska, tajtékozva nyalogatták őket. Mikhail lusta, vontatott mozdulatokkal mosdatni kezdte Raven karcsú testét, kis lábát, vádliját, combját. Raven átadta magát a tiszta élvezetnek. Az új vér forrón áramlott az ereiben. Hegyvidékiekre jellemző vágyak és szükségletek harcoltak az agyában a földhözragadt emberi korlátokkal és tabukkal. A férfi keze gyengéd, szeretetteljes módon simította végig lapos hasát, különös figyelemmel minden egyes sebhelyre, letörölve az utolsó vérfoltokat is. Áhítatos figyelmet szentelt minden egyes bordacsontjának, a hátának és végül az arcának és hajának is. Mikhail olyan gyengéd volt, hogy sírásra késztette vele a lányt. Nem érintette meg egyetlen intim zónáját sem, mégis lassan tűz terjedt szét a vérében, elolvasztva a testét. Fájt a férfiért. Vágyott rá. Raven kinyitotta vágytól elsötétült kék szemét. Hátrahajtotta a fejét, hogy a férfira nézhessen, mozdult, hogy ő is átmossa Mikhail testét. Nem olyan lágyan, mint a férfi tette. Minden egyes érintése izgató volt, lángot szított. Ujjbegyei belemélyedtek a sötét, összekócolódott hajba, majd lekúsztak a férfi lapos hasára, édes kínt okozva a kemény mellizmoknak, leöblítve minden egyes vércseppet. Olyan sok volt. Ez aggodalommal töltötte el a lányt, amitől táplálni akarta a férfit, pótolni, amit elveszített.
Egy kis része Ravennek felismerte, hogy a gondolat ellen ágálnia kellene, mégis, a teste vágyott a férfira, olyan kétségbeesetten, hogy magára szorította a férfi száját, érezve saját éhségét is. Keze lejjebb vándorolt, keresztül a lapos hason, tovább a férfi csípő jéhez. Raven érezte, hogy a férfi sebesen veszi a levegőt, minden izma megfeszül. Mély morgás szakadt ki a torkából, tűz-nyilakat küldve a lány testébe is. A lány megkereste a férfi felébresztett vágyának ágaskodó bizonyítékát, incselkedett vele, csábította, ujjai ármánykodón táncoltak rajta, súlyát méregették. A férfi nyögött az erőfeszítéstől, hogy kontroll alatt tartsa magát. A lány már aktívan részt vett a szertartásban. Így nem vitatkozhat majd később, hogy nem tudta, mi fog történni. A férfi szétterpesztette a lábát, hogy megtámassza remegő testét, amikor a lány nyelvével megérintette a vállát, követve a gyöngyözve lefutó vízcseppeket a nyakától a mellkasáig. Raven teste összerándult, nehéz, fájó, égő érzésben. A nyelve lustán, érzékien a férfi szíve fölé csúszott. Vére sóvárgott és énekelt a férfiéval való egyesülésért. Keze folyamatosan cirógatott, incselkedett, ígérgetett. Hosszú haja selyemtömege simogatta a férfi testét, ahogy követte a vízcseppek útját, lejjebb, egyre lejjebb a férfin. A lány érezte, hogy a férfi megborzong, ahogy megízlelte, teste vágyott szájának érintésére. Érezte hihetetlen hatalmának erejét. A férfi beletúrt a lány hajába, mély, agresszív morgás tört ki a torka mélyéről. A lány a körmeivel könnyedén megkarcolta a combját, egyre vadabbá téve a férfit, azt akarván, hogy őrüljön meg érte, esztelen szenvedéllyel vágyjon rá. Mikhail megragadta a lányt, még közelebb vonta magához. Keze rátalált fenekének kemény izmaira, beborította, masszírozta. - Életpáromnak nyilvánítalak - suttogta a szavakat a fekete mágia évszázados varázslatával. A keze elindult felfelé a gerincén, körberajzolta a telt kebleket, majd lefutott a selyem bőrön az éjsötét pihékhez. Raven felkiáltott, amikor a férfi ujjai megtalálták a bugyogó víz alatt, megtalálták és lassú, tekervényes felfedezőútba kezdtek. A lány szája kinyílt a férfi mellkasánál, lélegzete rövidült, zihálni kezdett. Sóvárgása nőttön-nőtt, tűz égett benne, valami vad és szégyentelen a szabadulásáért küzdött. Hallotta, ahogy szívük egyszerre ver, hallotta vérük száguldását. Érezte, ahogy a szíve pulzál az élettől, a vágytól, egyfajta éhséggel, hogy a férfi töltse ki teljesen, egészítse ki őt. Vágyott a férfira az elméjében is, telhetetlen étvággyal, hihetetlen gerjedelemmel, hogy égjen, fájjon érte a
férfi. Szüksége volt rá, hogy birtokolja, magáévá tegye vadul, fenntartások nélkül. És vágyott a férfi... vérére. Mikhail átkarolta, és a víz széléhez indult vele. - Hozzád tartozom; felajánlom neked az életemet. Vedd el, amire szükséged van, amire vágysz - suttogta a férfi, kinyitva ezzel az ajtót a rettenetes sóvárgásnak. Ujjai támadón mozogtak, teste félig a földhöz préselte a lányét, a másik fele a vízben maradt. Raven érezte a lágy sarat maga alatt, a férfi kemény teste bebörtönözte. Volt egy könyörtelen vonás a férfi sötét arcán, egy kegyetlen vágás a száján, égő éhség a szeme mélyén. Amikor a lány megérintette az elméjét, vad, primitív felfokozottságot talált, egy űzött állatot, egy kárpáti hím könyörtelenségét, engesztelhetetlen elhatározását, hogy végigcsinálja a párrítust. Talált szerelmet is, olyan intenzívet, hogy alig tudta felfogni. Szerető gondoskodást. A hím imádatát az egyetlen iránt, akit valaha is magáénak akart. Mikhail szétválasztotta a térdét, azonnal meglátta a lány szemében, hogy kész a bebocsátásra. Forró volt, vágytól remegő, hívogató. Keményen, mélyen beléhatolt, égetve magát izzó belsejében. A lány fűszeres, női illata keveredett a hím illatával, vágyuk közös kifejezésévé vált. A férfi nyelve, foga odébb csúszott a lány torkán, le a melléhez. A keze mindenütt bejárta, izgatón, felfedezőn, birtoklón. Durva volt, foga belekapott a lágy bőrbe, de a nyelve enyhített minden fájdalmat. Olyan volt, mint akinek soha nem elég. A lány szorosan, forrón ölelte körül, égetőn megragadta, tovább szította vágyát. Mozgott a lány testében. Lassan, mélyen, tökéletesen kitöltve, súrlódva, aztán szándékosan csökkentve a ritmust. A lány nyöszörgött, teste könyörgött a megkönnyebbülésért, a bársonyos izmok forrón megragadták. Csalódottságában Raven követelőzőn a férfi felé mozdult, sürgetve, hogy még közelebb, gyorsabban, mélyebben, keményebben mozogjon. A lány vére olvadt lávaként folyt, ahogy vágya növekedett. Mindent akart. Éhezett a mélyebb összekapcsolódásra, éhezett a férfi táplálkozó szájára a testén, hogy égesse el, bélyegezze meg, forrjon vele össze az örökkévalóságig. - Mikhail! - könyörgött a lány. A férfi felemelte a fejét, sötét szeme éhségtől parázslott. - Hozzád tartozom, Raven. Vedd el, amire szükséged van belőlem, ahogy én elveszem tőled. - Mellkasához nyomta a lány fejét, zsigerei összerándultak forrón, amint a lány nyelve elsiklott izmai fölött. Volt egy meghitt,
szívmegállító pillanat, amikor érezte, hogy a lány foga kísérletezőn karcolja. Fehér- forró fájdalom, kék erotikus villámlás gyönyörűsége. A férfi még jobban megduzzadt, hatalmasra és keményre lobbanva, amikor a lány foga belemélyedt. Mikhail eksztázisban hátravágta a fejét, a gyönyör tiszta morgása szakadt ki belőle. Teste a földhöz szögezte a lányét, sürgetve, erőteljesen, mialatt a lány megragadva, köré csavarodva újra és újra orgazmust élt át. Mikhail uralkodott magán. A szertartásnak tökéletesnek kellett lennie, és a vércserének önkéntesnek. A lány haját megmarkolva, megismételte a szavakat, amik összekötötték őket. - Tiéd a védelmem, hűségem, elmém, szívem, testem és lelkem. És ugyanerre tartok számot tőled is. Életed, boldogságod és jóléted a magamé elé helyezem, és becsben tartom örökre. Te vagy az életpárom, hozzám kötve az örökkévalóságig, örökre az én gondomra bízva. Meghúzta a lány haját, kényszerítve, hogy eltávolodjon tőle, félig lehunyt szemével figyelte éhesen és éberen, ahogy bezárja a tűhegyek nyomát a nyelvével, hatására lángok táncoltak felforrósodott testén. Mikhail tökéletes, uralkodó hímként megcsókolta; ez annyira jellemző volt rá. Szája égette a torkát, megpihent az ütőéren. Keze szorosan rásimult a lány karcsú csípőjére. Teste elpihent a forró nőiesség misztériumában. Várt. A lány elfordította a fejét és felkínálta a torkát. - Vedd el, ami a tiéd, Mikhail. Vedd el, amit kívánsz - mormolta a szavakat lélegzetvesztve a lány, vágyban gyötrődve, és annak a tökéletes tudásával, hogy mi fog történni. Izgatott várakozással remegett, a hegyvidékiek erotikus éhségének sóvárgásával. Amint a férfi csípője erőteljesen nekilökődött, egyidejűleg a foga is belemélyedt. A lány felkiáltott, karjával körülölelte a férfit, teste hátrahajlott, ahogy beleivott és vadul belehatolt egyszerre, kinyilvánítva a jogát, a föld kötése alá helyezve őket. A lány teste szorosan, ragaszkodóan körbefonta. Mikhailt minden önkontrollja elhagyta, magáévá tette a lányt, ahogy vágya diktálta, addig űzte a csúcsra, hogy már őrületesen vad volt, forró, sírt a férfiért, amíg rajongó kis nyöszörgései, vérének illata a végső őrjöngésig elragadta őt magát is. A lányba ürítette magját, életében először érzett tökéletes kielégültséget, elégedettséget. Összefonódva feküdtek, szívük hatalmasakat dobbant, tüdejük nehezen működött, kis utórezgések rángatták meg őket. Odébb gurultak, így Mikhail egész hosszában párnává
vált a lány alatt. Rugalmas, meleg keble hozzányomódott, összegabalyodott haja a gyomrát érte. Feje a mellkasán nyugodott. Mikhail a haját simogatta, túláradó szerelme körülvette a lányt. A férfi érzékelte, milyen törékeny a pillanat, így nem akarta oda nem illő szavakkal megzavarni. Elméjét melegség, a szerelem érzésének biztonsága töltötte ki, szívesen megosztotta a lánnyal. Az intenzíven átélt gyönyör hosszú ideig kizárta a valóságot. Raven kedvét lelte teste erőteljes reakciójában. Minden egyes sejtje eleven volt és örömtől rikoltozott. Nem hitte, hogy ilyen elragadtatást tapasztalhat meg. Lassan elsimította a haját. A kis mozgástól izmai újra körülölelték a férfit. Mikhail. Ki ez a férfi, aki olyan könnyedén teszi magáévá a testét, és elveszi az életét? Raven felemelte a fejét, és tanulmányozni kezdte az arcát. Olyan jóképű. És sötét és titokzatos is. Szeme oly sok titkot rejt; szája oly érzéki, hogy eláll tőle a lélegzete. - Meséld el, mit tettem, Mikhail. A férfi szeme megfejthetetlen és éber lett. - A gondomra bíztad az életedet. Biztosíthatlak kicsim, jó kezekben vagy. A lány megérintette nyelve hegyével hirtelen kiszáradt száját. Szíve óriásiakat dobbant, megijesztette a döntés hatalmassága. Érezte a férfi ízét a szájában, az illatát a testén, a magja a lába között csordogál, még mindig össze vannak kapcsolódva, a teste érzékien, forrón körülfonja a férfit. - Milyen az ízem? - A kérdés súlyos és kényszerítő volt. Végigfutott a lány bőrén a suttogás, mint az ujjak simítása. A lány szorosan behunyta a szemét, mint egy gyerek, kizárni akarván a férfit a tudatából. Mikhail. A teste az erotikus kérdés hatására, a hangja hallatára újra a férfi köré fonódott. A férfi szorosan tartotta a lányt, úgy, hogy együtt visszacsúszhassanak a bugyborékoló tavacskába. - Mondd el, Raven. - Megcsókolta a lány torkát, apró kis csókokkal, mindegyik hatásos volt, mint a jó bor. A lány körülölelte a férfi nyakát, ujjai beletúrtak sűrű hajába. - Az ízed olyan, mint az erdő, vad és érintetlen, és olyan erotikus, hogy megőrjít. - A vallomás úgy tört ki a lányból, mint egy súlyos bűn beismerése. A buborékok pezsegtek és szétpukkantak érzékeny bőrükön, elérve a legintimebb részeket is. Mikhail hátrahajolt, átbillentve a súlyukat, s ezzel biztonságba helyezte a lányt az ölében. A lány kerek feneke gyengéden hozzáért, édes tüzet futtatva végig a vérükben.
- A te ízed édes és tüzesen fűszeres, rabul ejtő és érzéki. - A férfi fogai megkarcolták a lány tarkóját, remegő izgalmat suhintva le a gerincén. Raven csendesen feküdt a férfi karjában, agya a körül forgott, amit tett. Ő sosem fog eleget kapni Mikhailból. Volt egy széles sáv közöttük, amit sosem lehet majd áthidalni. Raven képtelen volt összeilleszteni a darabkákat; az agya egyszerűen visszautasította annak elismerését, hogy mivé vált. Nem volt elképzelése sem arról, hogy a férfi mit ért azon, amikor azt mondja, hogy ők „táplálkoznak”. Volt valamilyen benyomása, de csak annyit tudott, amennyit Mikhail megosztott vele. A szex mindig hozzátartozik? Azt mondta nem, de nem tudta elképze lni, hogy vért vegyen el szándékosan. Szorosan lehunyta a szemét. Nem tudná ezt senki mással megtenni. Nem lenne képes vért venni egy emberi lénytől. Mikhail magához nyomta a lány fejét, elsimította a haját. Lágyan mormogott, a hangját elmélyítette. A lánynak időre volt szüksége ahhoz, hogy elfogadja új vérét, az intenzív érzéseket, a sürgető szükséget. A lány maga akart részt venni az életpár-szertartáson. A vércserét kényszerítés nélkül tette. Visszavonhatatlanul össze voltak kötve, és a lánynak nem volt oka rá, hogy szükségtelenül szenvedjen az emberi elutasítástól, és féljen a jövőtől. Engedte, hogy elméje lassan elfogadja új valóságát. Mikhail brutálisan őszinte volt önmagával. Miután több emberéletnyi időt várt erre az asszonyra, nem akart mást rajta k ívül. Sosem gondolt úgy a táplálkozásra, mint valami intim dologra, ez egyszerűen szükséglet volt eddig. De a gondolat, hogy Raven egy másik férfi nyakába harap, hogy a férfi életereje a lányba kerüljön, iszonyatos volt számára. Minden alkalommal, amikor a lány vérét vette, szexuális izgalmat érzett, túláradó védelmezést és gondoskodást. Nem volt ismerete arról, hogy más havasi férfi mit érez az életpárja iránt, de tudta, bármelyik férfi Raven közelébe kerülve rettenetes veszélyben lesz. Hasonlóképpen, ahogy a lány emberi elméje visszautasította, hogy az embereket zsákmánynak tekintse. Raven megmozdult a karjában, bágyadtan nyújtózkodott. Gondolkodtam valami felkavaró dolgon, te pedig folytattad, ugye? Mosoly volt a hangjában. A férfi elengedte, figyelve, ahogy belesüllyed a bugyborékoló vízbe, néhány lépéssel arrébb. A lány hatalmas szeme rásiklott, most már nevetett. - Tudod, Mikhail, kezdem úgy gondolni, hogy az első értékelésem a jellemedről teljesen találó volt. Öntelt vagy és basáskodó. A férfi felé úszott lusta, könnyű csapásokkal. - De szexi vagyok.
A lány hátrált, és vizet spriccelt a férfira. - Maradj tőlem távol. Minden alkalommal, amikor közel jössz, valami őrültség történik. - Most itt lehetne az ideje annak, hogy az életedet újra kockára tedd valamiért. Sosem kellett volna követned az orgyilkosokat a fogadótól. Tudtad, hogy nem vagyok képes meghallani a segítséget kérő hívásodat. A férfi könyörtelenül úszott felé tovább, olyan könyörtelenül, akár egy cápa. Raven a gyáva módját választotta a menekülésnek, és kigázolt a tavacskából, belevetve magát a következőbe. Itt a víz hideg volt felforrósodott bőrének. A férfira mutatott, szája felfelé görbült. - Mondtam, hogy megpróbálok segíteni neked. Mindenesetre, mielőtt megleckéztetni merészelnél, nincs más választásom, mint elmondani, hogy milyen etikátlan volt összekötni bennünket a hozzájárulásom nélkül. Mondd csak - ha nem követtem volna az orgyilkosokat, és Jacob nem támad meg, emberi lény maradtam volna, ugye? Mikhail kiemelkedett a kis tóból, a víz leszaladt a testén. Ravennek elállt a lélegzete. Olyan fantasztikusan férfias és erőteljes volt. Felugrott, és pontosan a mély tóba csapódott be. A lány szíve őrjöngve zakatolt, vére a férfiért énekelt. A lány mögött bukott fel, megragadta a derekát, magához rántotta, erős lábával a víz felett tartotta magukat. - Még emberi lény lennél - felelte, hangja sötét mágiával tele, amitől a hideg víz ellenére forróság öntötte el a lányt. - Ha emberi lény lennék, hogyan tudnál velem maradni, mint életpárom? - Kerek fenekét a férfi csípőbölcsőjének nyomta, élvezettel érzékelve a hirtelen válaszként felhorgadó, kemény férfiasságot. Fejét a férfi vállára hajtotta. - Azt választhattam volna, hogy megöregedem veled és meghalok, amikor eljön az időd - válaszolta rekedten, keze beburkolta a lány keblét. Hosszú haja, mint selyemfátyol simogatta testét, örömnyilakat küldve szerteszét. Raven hirtelen felemelte a fejét, hátrafordult, hogy az arcába nézhessen, kék szeme a férfi szemének titokzatos mélyét kutatta. - Azt mondod, Mikhail, hogy velem maradtál volna akkor is, amikor már megöregedtem? A férfi bólintott, gyengéden végigsimítva a lány állán. - Pont addig éltem volna, ameddig te, amikor a lélegzésed megszűnt, akkor megállt volna az enyém is.
A lány megrázta a fejét. - Hogyan tudnék ellenállni neked, amikor elraboltad a szívem? A férfi vigyorától a szíve szinte megállt, cigánykereket hányt. - Senki sem gondolja, hogy ellen tudnál állni nekem kicsim. Én vagyok a másik feled. - Keze a lány nyaka köré kulcsolódott, közelebb húzva magához, addig, amíg a szájuk egymásra talált, összeolvadt, és együtt süllyedtek a természetes kis tó hideg vizébe. Már a fél éjszaka eltelt, amikor Mikhail visszavitte az otthonukba. Raven sietve belebújt a férfi egyik ingébe. - Tudod, hogy nincs itt semmilyen ruhám? - A lány nem tudta pirulás nélkül állni a férfi sötét pillantását, ha megpihent a testén. Még érezte saját testén a másik emlékét, birtoklásának elsöprő erejét. - Muszáj visszamennem a fogadóba. Minden holmim ott van. A férfi felvonta szemöldökét. Nem most volt itt az ideje, hogy elmondja, nincs már szüksége ruhákra. Személyes holmijai megkönnyíthetnék számára az átmenetet. Könnyedén felöltözött ő is. - Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Galvenstein ide fogja szállítani a holmidat. Felhívom, és azonnal megteszi. Rövid időre el kell mennem, Raven. Van néhány elvégzetlen dolog, amit muszáj elrendeznem. Itt biztonságban leszel. A lány kihívóan felemelte az állát. - Pillanatok alatt összeszedem magam és jövök veled. Soha többet nem akarok még egy napot se eltölteni anélkül, hogy el tudjalak érni. Pokoli volt. Igazán az, Mikhail. A sötét szempár szeretetteljesen pihent meg rajta. - Sosem akartam, hogy ez történjen veled. Gregori gyógyító álmot bocsátott rám, kicsim, és nem tudtam felelni a hívásodra. Nem így terveztem a dolgokat. Azért küldtem hozzád Hummer atyát, arra gondolva, hogy aludni fogok, de ha nagy szükséged lesz rám, felszínre jövök, hogy megnyugtassalak. - De nem így történt. A férfi megrázta a fejét. - Nem, Raven. Gregori gyógyító álmot küldött rám. Senki sem tud feljönni belőle, ha Gregori úgy rendelkezett. Nem tudott rólad, és arról, hogy ilyen nagy szükséged lehet rám. Az én hibám, nem az övé, és bocsánatot kérek érte. - Tudom - fogadta el a lány. - De láthatod, miért nem maradhatok itt nélküled. Sajnálom, Mikhail, de tartok mindentől, féltem magamat, téged, hogy mit csinálnék itt.
- Most nem lehet, kicsim - mondta a férfi lágyan, azt kívánva, bár másként lenne. - Szükségszerű, hogy megtaláljuk a többi orgyilkost. Nem engedhetem meg, hogy bármi veszélybe kerülj. Itt biztonságban vagy. Most nem fogok aludni. Mentálisan összekapcsolva maradhatunk, és ha szükséged lesz rám, el fogsz tudni érni. Most nincs mitől félned. - Én nem vagyok az a maradj-otthon-biztonságban típus - replikázott a lány. A férfi megfordult, hatalmasan, erőteljesen, arca engesztelhetetlen. Fenyegető, legyőzhetetlen volt. Raven önkéntelenül hátralépett, kék szeme mély zafírrá sötétedett. Mikhail megragadta a kezét, és szája melegéhez húzta. - Ne nézz rám így. A halál majdnem elrabolt tőlem. Van elképzelésed arról, milyen érzés volt a kiáltásodra ébredni? Érezni a félelmedet, tudni, hogy az az undorító férfi megütött? Érezni, ahogy a penge beléd szúr újra és újra? Majdnem meghaltál a karjaimban. Lélegeztem helyetted, működtettem a szívedet. És döntést hoztam, amiről tudtam, lehet, hogy sosem fogod megbocsátani nekem. Nem vagyok képes még egyszer kockáztatni az életedet. Meg tudod érteni? A lány érezte, hogy a férfi teste remeg az erős érzelmek hatására. Átölelte, magához húzta a lányt. - Kérlek, Raven, engedd, hogy biztonságban tartsalak, legalább addig, amíg ez az emlék kicsit kopik bennem. - Ujjai beletúrtak az éjfekete hajzuhatagba. Hatalmas testével beborította a lány karcsú alakját, olyan közel húzva, mintha ezzel meg tudná védelmezni minden további bántódástól. Raven körülölelte a férfi nyakát. - Rendben van, Mikhail. Semmi sem fog történni velem. - Odafészkelte magát a férfihoz, megnyugtatni akarván vele és eloszlatni a félelmet benne is és önmagában is. - Úgy sejtem, mindkettőnknek vannak elintéznivalóink. A férfi csókja szeretetteljes és gyengéd volt. - Muszáj kímélned magad. Hat nap alvás és gyógyulás még nem volt elég. - Hat nap? Hihetetlen. Analizálták már a véredet? Mikhail kelletlenül felelt. - Egyikünk sem megy még a közelébe se emberi orvosi szolgálatnak. Elintézzük magunk között. Raven felkapott egy hajkefét, és hosszú simításokkal próbálta összegubancolódott haját rendbe tenni. - Ki volt az az asszony ott, csapdába esve a föld alatt?
A férfi arca bezárult, minden gyöngédség úgy tűnt el róla, mintha soha ott sem lett volna. - Eleanornak hívják. Kisfiút szült. - Hangja mentes volt minden érzelemtől. A lány keresztbe tett lábbal ült az ágyon, oldalra hajtva a fejét, ahogy kibontani próbálta hosszú haját. - Nem kedveled? - Veszélybe sodort téged. Megengedte, hogy az az ördögi asszony hallja a gondolatait, és majdnem elvesztettünk téged. - A férfi éppen az ingét gombolta, és hosszú, hajlékony ujjainak látványa e közben az egyszerű művelet közben fellelkesítette a lányt. - A védelmem alatt állsz, ami annyit jelent, hogy minden havasinak kötelessége a te biztonságodat a sajátja elé helyezni. A lány beleharapott az alsó ajkába. Érezte a férfi érzéketlen álarca alatt a könyörtelen, kérlelhetetlen dühöt az iránt az ismeretlen nő iránt. Mikhail érzelmei intenzívek voltak számára, de a férfinak is idegenek. Nemcsak Ravennek okozott nehézséget kezelni, de saját magának is. A lány óvatosan választotta meg a szavait. - Láttál már valaha is szülni egy asszonyt? Fájdalmas és ijesztő. Annak az asszonynak ahhoz, hogy fegyelmezett maradjon, biztonságos környezetre lett volna szüksége. Féltette a saját és meg nem született gyermeke életét. Kérlek, ne ítéld meg olyan keményen. Azok között a körülmények között én is hisztérikus lettem volna. A férfi hatalmas tenyerébe vette az arcát, hüvelykujja a lágy, selymes bőrt cirógatta. - Annyi könyörület van benned. Eleanor majdnem elvette az életedet. - Nem, Mikhail. Jacob vette el majdnem az életemet. Eleanor menekülni próbált, olyan erősen, ahogyan csak képes volt. Nem kell vádolnod egyikőnket sem, akiknek részt kellett vennie ebben a dologban. A férfi elfordult tőle. - Tudom, hogy magam mellett kellett volna tartanom téged. Nem kellett volna a föld gyógyító erejének menedékét keresnem. Túlságosan messze kerültem tőled. Gregori csak az én védelmemre gondolt. A tükörben Raven tisztán látta, hogy a férfi arcára fájdalom vésődik. Volt egy pillanat, kicsim, amikor a kiáltásodra ébredtem, bezárva a földben, és erőtlenül arra, hogy segítsek. Csak a dühöm táplálta a vihart. Ahogy próbáltam kikaparni magam a felszínre, és éreztem minden egyes pengeszúrást benned, tudtam, hogy elmulasztottam, hogy megvédjelek. Abban a pillanatban, Raven, valami rettenetessel néztem szembe magamban, olyan kegyetlennel és szörnyűvel, amit még azóta sem tudtam
megvizsgálni. Ha meggyilkoltak volna, senki sem lett volna biztonságban. Senki. - Vallomását feszes, fegyelmezett hangon mondta, merev háttal. Sem havasi sem, emberi lény. Csak azért imádkozom, hogy ilyen dolog soha többé ne fordulhasson elő, Gregori, remélem, azonnal megöl. Raven elé lépett, és kezébe vette az arcát. - Néha a bánat olyan dolgokat hoz elő belőlünk, ami jobb lett volna, ha rejtve marad. Senki sem tökéletes. Sem én, sem Eleanor, még te sem. Halvány öngúnyt kifejező mosoly jelent meg a férfi szépen metszett száján. - Évszázadokat átéltem, elviseltem a vámpírvadászatokat, háborúkat, árulásokat. Addig, amíg te nem léptél az életembe, sosem vesztettem el az önfegyelmemet. Sosem akartam semmit túlságosan, sosem volt semmim, amit elveszthettem volna. A lány magához húzta a fejét, apró gyógyító csókot nyomott a torkára, erős állára, szája kemény sarkára. - Te jó ember vagy, Mikhail. - Huncut grimaszt vágott, kék szeme incselkedő lett. - Túlságosan nagy hatalmad van, a saját hasznodra. De ne aggódj, ismerem ezt az amerikai lányt. Nagyon tiszteletlen, és lesöpri majd azt az arrogáns merevséget rólad. A férfi nevetése lassan tört ki, de a rettenetes feszültség oldódott. Beburkolta a lányt a karjával, elemelte a földtől, körbeforgott vele, szorosan magához nyomva. Mint mindig, a lány szíve vadul megugrott erre. A férfi szája rázáródott a lányéra, ahogy a szobán keresztül pörögve az ágyhoz értek. Raven lágyan, incselkedőn felnevetett. - Nem csinálhatjuk újra. - A férfi teste az övén volt, térdével kettéválasztotta a combját, hogy elérhesse a lány befogadó, lágy testét. - Azt hiszem, csak itt kellene maradnod meztelenül és várnod rám - nyögte a férfi, megcirógatva, hogy biztos legyen benne, kész a befogadására. A lány invitálón felemelte a csípőjét. - Nem vagyok benne biztos, hogy tudjuk, hogyan kell ágyban csinálni. - Az utolsó szavak már a gyönyörbe vesztek, ahogy testük egyesült. A férfi szája újra rátalált az övére, nevetés egyesült a szenvedély édes ízével. A férfi keze birtoklón forrt rá a lány mellére, túrt bele a hajába. A lány szíve és lelke dalolt. Mennyi könyörület és édesség! Az örökkévalóságot is ki tudná tölteni a nevetésével és életörömével. A férfi hangosan felnevetett a puszta élvezettől.
Tizenegyedik Fe jezet Mikhail két hosszú órája elment. Raven körbejárt a házban, ismerkedett a szobákkal. Kedvelte a magányt, és ez nagyszerű lehetőség volt, hogy logikusan elrendezze magában a dolgokat. Bármilyen keményen próbálta, nem tudta helyretenni, mivé is vált ő a valóságban. Csak Mikhail volt megfogható számára. Folyamatosan ott volt az elméjében, birtokolta az agyát, kinyomott minden józan gondolatot, amíg csak ő maradt ott egyedül. Az ő vére csorgott az ereiben, az illatát érezte a testén, a bélyege ott volt a torkán és a mellén. Birtoklásának az érzése ott volt minden lépésben, testének minden mozdulatában. Raven összébb húzta magán az ingét. Tudta, hogy a férfi él és jól van, gyakran megérintette az elméjét, és biztató melegséget küldött neki. Raven alig várta simogató érintését, sóvárgott érte, tudatában volt, hogy a férfi ugyanazt a mély szükségét érzi annak, hogy gyakran kapcsolódjanak össze gondolatban. A lány kis sóhajjal burkolta bele magát a férfi meleg, hosszú köpenyébe. Egyszerre a ház fojtogató lett, börtön inkább, mint otthon. Egy hosszú, körbekanyarodó tornác hívogatta, mintha az éjszaka szólította volna meg. Megfogta az ajtónyitó gombot, elfordította. Az éjszaka levegője azonnal megrohanta, és kitöltötte ármánykodó illatokkal. A lány kisétált a tornácra, megállt egy magas oszlop mellett, és mélyen tüdejébe szívta a levegőt. Érezte a hívogatást, hogy húzza az erdő. Gondolkodás nélkül lelépett a tornácról és elindult az ösvényen. Az éjszaka suttogott, énekelt neki, csalogatta a mély erdőbe. Egy bagoly suhant el felette az égen, három szarvas lépett óvatosan a hideg patakhoz, hogy belemártsák bársonyos pofájukat. Raven érezte örömüket, mindennapos küzdelmeiknek elfogadását. Hallotta, ahogy a fákban apad és árad az életnedv, mint apály és dagály. Csupasz lába lágynak érezte a talajt, könnyedén elkerülte az ágakat, tüskéket, szúrós köveket. A víz surranása, a szél hangja, a föld minden szívverése őt szólította. Raven Mikhail hosszú, fekete köpenyébe burkolózva céltalanul, elragadtatottan sétált, hosszú haja, mint éjfekete zuhatag hullott alá a csípőjére. Tündérinek tűnt, sápadt bőre szinte átlátszó a holdfényben, hatalmas szeme olyan sötétkék, hogy bíbornak látszott. A köpeny időnként szétvált, felfedve csupasz, formás lábának csábító látványát.
Valami megfogta az elméjét, megzavarva az éjszaka békés szépségét. Bánat. Könnyek. Raven megállt, pislogott, próbálta felmérni környezetét. Eddig úgy sétált, mintha egy gyönyörű álomban lenne. Most az erős érzelmek irányába fordult. Lába önkéntelenül abba az irányba vitte. Agya automatikusan értékelte az információkat. Emberi lény, férfi. A húszas évei elején. Őszinte, mély a bánata. Mérges volt az apjára, és megdöbbenést, bűntudatot érzett, amiért túl későn érkezett. Túláradó érzelmeiben valami mélyen megérintette Ravent. A fiú egy széles fa törzsénél kuporgott, lent, a telepített fák szélénél. Térdét felhúzta, arcát kezébe temette. Raven szándékosan zajt keltett, ahogy megközelítette. A fiú felemelte könnyáztatta arcát, szeme kitágult a döbbenettől, ahogy észrevette. Próbált feltápászkodni. - Kérem, maradjon - nyugtatta Raven, hangja olyan lágy, mint az éjszaka. - Nem akarom zavarni. Nem tudtam aludni, és kijöttem sétálni. Szeretné, ha itt hagynám? Rudy Romanov félelemmel vegyes csodálattal bámulta, ahogy a ködből egy álomalak megelevenedett. A nő semmi eddig látotthoz nem volt hasonlatos, olyan misztikus volt, mint az erdő maga. Kimondatlan szavak kaparták a torkát. Bánata idézte volna meg a nőt? Majdnem elhitte a nevetséges, babonás meséket, amiket az apja mesélt. A mesék vámpírokról és a sötétség asszonyairól szóltak, szirénekről, akik a végzetbe csábították a férfiakat. A férfi úgy nézett a lányra, mintha szellemet látna. Sajnálom, mormolta lágyan Raven, és elfordult, hogy ott hagyja a fiút. - Ne! Ne menjen el! - A fiú angol szavai erős akcentussal hangzottak. Egy pillanatra, ahogy előjött a ködből, alig tűnt valóságosnak. Felfigyelve rá, hogy milyen kicsi a hosszú köpeny alatt, Raven szorosabbra vonta magán. - Jól van? Hívjak ide valakit? A papot esetleg? A családját? - Senkim sincs, most már senkim. Rudy Romanov vagyok. Hallania kellett a hírt a szüleim felől. Egy szörnyű kép jelent meg a lány fejében. Látta a farkasokat kitörni az erdőből, vörös szemük vadul csillog, egy hatalmas fekete farkas vezeti a csapatot, egyenesen Hans Romanov felé tartanak. Az édesanyjáról szóló emlékképeket a fiatalember fejéből szedte össze, aki az ágyban feküdt, férje keze szorosan a torka körül. Egy szörnyű pillanatig nem tud lélegezni. Mit kell ennek a fiúnak elszenvednie!
Mindkét szülőjét elveszítette pár óra alatt. Fanatikus apja megölte az édesanyját. - Beteg voltam; ez az első nap, hogy kijöttem a házból. - A lány közelebb ment hozzá az összehajló faágak alatt. Nem mondhatta el neki az igazságot, hogy ő is benne volt ebben a borzasztó történetben. Rudynak angyalnak tűnt, akit vigasztalásképpen küldtek neki. Rudy odavolt érte, hogy megérinthesse a bőrét, hogy megnézze, valóban olyan lágy-e, mint amilyennek a holdfényben tűnt. A lány gyengéden suttogó hangja olyan szexi, simogató volt, elérte a lelkét, hogy megnyugtassa és gyógyítsa. Megköszörülte a torkát. - Az apám megölte az anyámat néhány nappal ezelőtt. Bárcsak hamarabb hazajöttem volna! Anyám hívott, valami lehetetlenséget mesélt egy meggyilkolt asszonyról. Apámnak az volt a kényszerképzete, hogy a faluban vámpírok embereket zsákmányolnak. Apám mindig is babonás volt, bár én sosem hittem, hogy tényleg beleőrül ebbe. Anyám mondta, hogy apám és egy csoport fanatikus vámpírokra vadásztak, és kijelöltek néhány jól ismert embert a közösségből, hogy őket is megölik. Azt hittem, hogy csak nagyokat mond, ahogy mindig is tette. - Lenézett a kezére. Hallgatnom kellett volna anyámra, de bevallotta, hogy vélhetően senki más nem tud a gyilkosságról. Azt feltételeztem, hogy apám csak hazudott az asszony meggyilkolásáról, hogy valójában nem is volt igaz. Az ördögbe, talán nem, és apám őrült volt. Meggyilkolta az anyámat. Meghalt a rózsafüzérével a kezében. Rudy remegő ujjaival megtörölte a szemét. Valahogyan, nem tudta hogyan, a misztikus hölgy benn volt a fejében, megértést és melegséget nyújtott neki. Az illúzió olyan valóságos volt, hogy teste felélénkült, és felfigyelt arra, milyen egyedül vannak kint az erdőben. Önkéntelenül felötlött benne a gondolat, hogy senki sem tudná, hogy a nő itt volt vele. A gondolat felkavaróan izgalmas volt, még bánatának ködén át is. - Egy nappal tovább maradtam az egyetemen, hogy megírjak egy tesztet, amiről azt gondoltam, hogy nagyon fontos. Nem igazán hittem, hogy apám megölt valakit, legkevésbé egy asszonyt. Anyám bába volt. Annyi életet segített a világra, annyi embernek segített. Mondtam neki, hogy hazafelé tartok és elrendezem a dolgokat. El akart menni a paphoz, de lebeszéltem. - Bárcsak ismertem volna - mondta Raven őszintén. - Kedvelte volna, mindenki szerette. Valószínűleg megpróbálta megállítani apámat. A vihar éjszakáján kiment a csoport idegennel. Akkor
ölte meg anyámat, azelőtt, hogy elhagyta a házat. Valószínűleg biztos akart lenni benne, hogy nem fogja elmondani senkinek, és nem próbálja megállítani valahogyan. Egy fa alatt találták meg, amibe villám csapott. Ő és a többiek a felismerhetetlenségig megégtek. - Milyen borzalmas lehet ez önnek - túrt a hajába Raven; ujjainak lassú mozdulatával hátratolta arcából a selyem hajtömeget. Szexi. Ártatlan. Hatásos kombináció. Köd áramlott keresztül az erdőn a sziklák alatt rejtőző házig. Átszivárgott a vaskapun, és beömlött az udvarra. A köd vastag, magas oszloppá állt össze, felcsillámlott, összegyűlt, amíg Mikhail szilárd testet öltve ott állt az ajtó előtt. Felemelte a kezét, halk parancsot mormolt, hatástalanítva a védelmezést, és belépett. Azonnal tudta, hogy a lány elment. Szeme fekete jégként sötétlett. Fehér foga kivillant. Mély, elfojtott morgás dörgött. Az első gondolata az volt, hogy valaki elvitte a lányt, hogy veszélyben van. Hívást küldött az őrszemeknek, a farkasoknak, segítségüket kérte, hogy megkeressék. Majd mély, csillapító lélegzetet vett, kinyitotta elméjét, hogy megkeresse, rátaláljon a helyre, ahol van. Nem volt nehéz követni a nyomát. A lány nem volt egyedül. Egy emberi lény. Egy férfi. Mikhailnak kaparta a torkát valami. A szíve szinte megállt. Keze ökölbe szorult. Mellette a lámpa felrobbant, darabokra tört. Kívül szél támadt, kis tornádóként örvénylett a fák közt. Mikhail kilépett és fellebegett az égbe, kiterjesztette hatalmas szárnyait és felsuhant a levegőbe. Messze alatta farkasok üvöltöttek egymásnak, futni kezdtek szoros közelségben. Mikhail csendesen egy Raven fölötti erős ágra suhant. A lány éppen eltolta a haját az arcából, azzal a különlegesen szexi, nagyon nőies mozdulattal. A férfi érezte benne a könyörületet, igényét a vigasztalásra. Azt is érezte, hogy milyen hideg és kimerült. Az emberi lény bánat sújtott volt kétségtelenül. De Mikhail szagolta izgalmát is, hallotta, ahogy a szíve nagyokat dobban, ahogy vére zubog. Könnyedén olvasta a fiú gondolatait is, és nem voltak ártatlanok egyáltalán. Dühösen, jobban, mint ahogyan a lány iránti aggodalom indokolta, Mikhail fellendítette magát a levegőbe, és pár méterrel távolabb tőlük, a látókörükön kívül leereszkedett. Majd megindult feléjük, a magas, erőteljes alak hirtelen tűnt fel az éjszakában, kibukkanva a fák közül. Felderengett
előttük, fenyegető, félelmetes, kemény angyal, arca szigorú és könyörtelen. Fekete szemében valami sötét és halálos csillogott. A holdfény visszatükrözte a hátborzongató vörös ragyogást, merev pillantását. Rudy négykézlábra állt, próbálta megragadni misztikus hölgyét, azzal a tétova ötlettel, hogy megvédelmezze. Habár Mikhail jó néhány lépéssel távolabb állt Raventől, mint Rudy, olyan sebességgel nyúlt ki a lány után, hogy alakja elmosódott, és ő volt az első, aki átfogta a törékeny derekat és maga mögé rántotta Ravent, elzárva a fiú elől. - Jó estét, Mr. Romanov - mondta nyájasan, hangszíne olyan mély és selymes, hogy Rudy és Raven mindketten reszkettek tőle. - Talán lenne olyan kedves és elmondaná nekem, hogy mit csinál ezen az éji órán itt, az erdőben egyedül az asszonyommal. - Ahogy az utolsó szavakat kiejtette, valahonnan a közelből egy farkas üvöltött fel hatalmasan, a hosszú, elnyújtott figyelmeztetés visszhangzott az éjszakai szellőben. Raven megmoccant, de Mikhail szorítása azzal fenyegette, hogy összeroppantja a csontjait. Maradj csendben, kicsim. Ha még látni szeretnéd ezt az emberi lényt, a csudába, engedelmeskedj. Ő Hans Romanov fia. Az van a fejében, amit az apja éveken keresztül beletáplált. A lány láthatóan elsápadt. Mikhail a szülei... Az önkontrollom egy hajszálon függ. Ne tegyél semmi váratlant. - Mr. Dubrinsky - ismerte fel Rudy a szülőfalujából ismerős erőteljes alakot; kérlelhetetlen ellenség, vagy értékes barát. Mikhail hangja nyugodtnak tűnt, sőt higgadtnak, mégis látszott, hogy gyilkolásra kész. - Nem terveztük előre. Azért jöttem ide... - hangja elcsuklott. Megesküdött volna, hogy a fák alatt settenkedő farkasokat lát, szemük ugyanazzal a vad tűzzel csillog, ahogy a vadászé előtte. Ahogy könyörtelen arccal ránézett, Rudy lemondott minden büszkeségéről. - Bánkódom. A hölgy kisétált és meghallott engem. A farkasok árnyéka közelebb suhant. Mikhail érzékelte mohóságukat, vér utáni sóvárgásukat. Ez átmosta őt is, és elkeveredett féltékenységével. A falka suttogott és őt hívta, a testvérüket. A vadállat felemelte benne a fejét, a szabadulásért üvöltött. Az ember férfi ártatlannak vallotta magát, de könnyű volt olvasnia testi vágyában, szexuális gerjedelme szagában. Könnyű volt Mikhailnak olvasni a fiúban a beteges gondolatokat, amit az apja ültetett el benne. Mikhail sötét szeme átsöpört Raven kicsi alakján. A lány képes volt megállítani a szívét, elvette a lélegzetét. Soha nem nézett még a felszín alá;
és edzette is magát, hogy ne is tegye. Mikhail olvasta benne a könyörületet, szomorúságot és valami egyebet is. A férfi megsértette. Ez volt ott hatalmas szeme mélyén. És az őszinte félelem is. A lány tudta, hogy a farkasok ott vannak, hallotta a hangjukat, a férfit sürgették, hogy védje meg a párját. Ez alattomos ütés volt számára, felismerni, hogy milyen gyanakvó és valójában primitív volt a logikájuk, látni, hogy mennyire hatalmas a férfiban levő állati vonás. A férfi karja azonnal körülötte volt, magához ragadta, közel a melegéhez. Néma parancsot küldött a farkasoknak, érezve az ellenkezésüket, kelletlen engedelmességüket. Érezték az ellentmondást a férfiban levő emberi és a vért követelő állati része között, a vágyat, hogy legyőzze az ellenséget, amely párjának a biztonságát fenyegeti. - Hallottam a veszteségéről - kényszerítette magát Mikhail, hogy kimondja a szavakat, közben karja védelmezőn Raven köré fonódott. - Az édesanyja nagyszerű asszony volt, halála hatalmas veszteség közösségünknek. Édesapja és énközöttem voltak nézeteltérések, de bárcsak szebb lett volna a halála. Raven reszketett a hidegtől, arra a felismerésre reagálva, hogy Mikhail ilyen intenzív gyűlöletet képes érezni bárki iránt. A lány volt a fény a sötétségében, és képtelen volt annak a megértésére, hogy a férfi elsősorban ragadozó volt. A férfi gyengéden simogatta a karját, megkönnyebbülést keresve neki. Mikhail megerősítette parancsát a farkasok felé. - Jobban teszi, ha hazamegy, Mr. Romanov. Muszáj aludnia, és ezek az erdők nem mindig biztonságosak. A vihar ingerültté teszi az állatokat. - Köszönöm a kedvességét - fordult Rudy Ravenhez, kelletlenül hagyva ott őt egy férfival, aki rendkívül erőszakosnak tűnt számára. Mikhail figyelte, ahogy visszavonul a kis városka biztonságába. - Lehűltél, kicsim - mondta nagyon gyengéden. Raven visszapislogta a könnyeit, kényszerítette remegő lábát a sétára, egyik lépést a másik után. Nem tudott a férfira nézni, nem mert. Ő csak egyszerűen élvezte az erdő szépségét. Aztán meghallotta Romanovot. Az volt a természete, hogy segít, ha képes rá. És most kirobbantott valami sötétet és halálosat Mikhailban, valamit, ami mélyen nyugtalanította. Mikhail mellette sétált, figyelte elforduló arcát. - Rossz irányba mégy, Raven. - Kezét kicsi hátára téve vezette. Raven megmerevedett, aztán elfordult a férfitól. - Talán nem akarok visszamenni, Mikhail. Igazán nem tudom, hogy ki is vagy te valójában.
Több sértettség, mint düh volt a lány hangjában. Mikhail nagyot sóhajtott, majd kinyúlt a lányért, fogása kemény, mint a vas. - Bemegyünk a házunk melegébe és kényelmébe, nem maradunk kint, ahol jéghidegre hűltél. - Anélkül, hogy a lány beleegyezésére várt volna, könnyedén felemelte, és a robbanás sebességével haladt vele. Raven belekapaszkodott, arcát vállába temette, karcsú teste rázkódott a hidegtől, és a kicsinél egy kicsit jobban a férfi miatti félelmétől, a jövőtől, attól, hogy ő maga is mivé változott. Mikhail közvetlenül a hálóterembe vitte, keze egy mozdulatával felélesztette a tüzet, és az ágyra tette a lányt. - Legalább cipőt kellett volna húznod. Raven szorosabbra vonta magán a köpenyt, és felnézett a férfira hosszú szempillája alól. - Miért? Nem beszéltünk cipőről. A férfi gyertyákat gyújtott, és elmorzsolt többféle gyógynövényt, hogy nyugtató, gyógyító illatuk betöltse a szobát. - Én egy havasi férfi vagyok. A föld vére folyik az ereimben. Évszázadokon át vártam az életpáromra. A Kárpátok harcosai nem kedvelik, ha más férfiak vannak asszonyaik közelében. Ismeretlen érzelmekkel harcolok, Raven. Nem könnyű őket kordában tartanom. Te nem úgy viselkedsz, ahogy egy kárpáti asszony tenné. - Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Mikhail lustán a falnak dőlt. - Nem azt vártam, hogy arra jövök haza, te elmentél. Veszélybe sodortad magad, Raven, ez olyan valami, amit a mi fajunk férfijai nem engednének meg. És aztán egy emberi lénnyel talállak. Egy férfival. - Nagyon szomorú volt - mondta csendesen a lány. Mikhail felbosszantva felelt. - Akart téged. A lány szempillája verdesett, kék szeme találkozott a férfiéval, megdöbbenve, elbizonytalanodva. - De... nem, Mikhail, bizonyára tévedsz. Csak meg akartam nyugtatni. Elveszítette a szüleit. - A lány közel volt a síráshoz. A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. - És te is vágytál a társaságára. Nem szexuálisan, de mégis, az emberi társaságra, ne tagadd. Éreztem a vágyat benned. A lány idegesen nyalta meg a száját. Nem tudta tagadni. Nem volt tudatos a részéről, de most, hogy a férfi kimondta, a lány tudta, hogy igaza van. Szükségét érezte az emberi társaságnak. Mikhail olyan erőteljes, az ő világa olyan ismeretlen a lány számára. Raven utálta, hogy megbántja vele a férfit, utálta, hogy ő az, aki miatt elveszíti az önfegyelmét.
- Sajnálom, nem szándékoztam tenni semmi egyebet, csak egy kicsit sétálni. Amikor meghallottam, azt éreztem, hogy muszáj megtudnom, jól van-e. Nem tudtam, Mikhail, hogy valamilyen emberi társaságot kerestem. - Nem kárhoztatlak, kicsim, sosem tenném. - A férfi hangja olyan gyengéd volt, hogy felé fordította a lány szívét. Könnyen tudok olvasni az emlékeidben. Ismerem a szándékaidat. És sosem kárhoztatnám a te könyörületes természetedet. - Mindkettőnknek vannak nehézségei, amikkel meg kell birkóznunk felelte a lány halkan. - Én nem tudok az lenni, amit szeretnél, hogy legyek, Mikhail. Úgy használod azt a szót, hogy emberi, mintha átok lenne, valami kevesebb, mint ami te vagy. Eszedbe jutott valaha, hogy előítéletes vagy az én fajommal szemben? A kárpáti harcosok vére folyik az ereimben, de a szívemben és az elmémben ember vagyok. Nem határoztam el semmi olyat, hogy eláruljalak. Kimentem sétálni. Ez minden. Sajnálom, Mikhail, de egész életemben szabad voltam. A vércsere nem jelenti azt, hogy az is megváltozott, ki vagyok. A férfi villámgyorsan átszelte a köztük levő távolságot, folyékony energia, tökéletes erő és koordináció. - Nem vagyok előítéletes - tagadta. - Természetesen az vagy. A fajomról alkotott képed tele van lenézéssel. Boldog lennél, ha táplálkoztam volna Romanov véréből. Az elfogadható lenne? Csak a véréért használni, de nem néhány barátságos szóra? - Nem tetszik az a kép, amit itt lefestesz, Raven. - Mikhail átszelte a szobát, hogy elvegye tőle a köpenyt. A hálószoba meleg volt, és természetes fa és rét illatozott benne. Raven kelletlenül csúsztatta le válláról a köpenyt. Mikhail felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy alatta csak az ő ropogós ingét viseli. Habár az eleje a térdét, a hátulja a fenekét takarta, mégis combjának egy jókora része szabadon maradt, egészen a csípőjéig. A hatás hihetetlenül szexi volt, a rengeteg hosszú hajával, ami az ágyig hullámzott, bekeretezve karcsú testét. Mikhail halkan káromkodott, néhány válogatott szóval az anyanyelvén, megköszönve, hogy eddig nem vette észre, hogy a lány az ingen kívül semmit sem viselt a köpeny alatt. Valószínűleg Romanov torkának esett volna. Annak a gondolata, hogy Raven feltűnik a fiatalember előtt, csábító szirénszemmel, rámosolyog, lehajtja fejét a torkához, hozzáér a szájával, a nyelvével, a fogával... Zsigere i teljes ellenkezéssel facsarodtak össze a felvázolt képre.
Beletúrt a hajába, felakasztotta a gardróbba a köpenyt, és egy régimódi kancsóval meleg vizet töltött a mosdótálba. Miután képzelgéseit szigorú kontroll alá helyezte, már képes volt a szokásos gye ngédséggel válaszolni. - Nem, kicsim, most, hogy mondod, nem hiszem, hogy boldog lettem volna, ha táplálkozol belőle. - Nem ez, amit vársz tőlem? Egy kárpáti asszony gyanútlan emberi lényeket zsákmányol. - A lány hangja kitörni készülő sírást sejtetett. Mikhail odavitte a vizet az ágyhoz, és letérdelt Raven előtt. - Próbálom megérteni az érzéseimet, Raven, de még nincs sok értelmük. - Nagyon gyengéden mosni kezdte a lány lábát. - Jobban, mint bármit, kívánom, hogy boldog légy. De annak a szükségét is érzem, hogy megvédjelek. - A keze gyengéd volt, érintése szeretetteljes, ahogy minden egyes földpiszkot lemosott róla. Raven lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát. - Tudom, Mikhail és azt is megértem, hogy ezt kell tenned. Csak az a baj, hogy én mindig ilyen leszek. Ösztönösen teszek dolgokat. Elhatározom, hogy repíteni akarok egy papírsárkányt, és a következő pillanatban már csinálom is. - Miért nem maradtál bent? Többször kértelek, mivel rettenetes aggodalom tölt el miattad. - A férfi hangja olyan hihetetlenül kedves volt, hogy könnyeket csalt a lány szemébe. Raven megérintette a férfi kávébarna haját, összeszorult a torka. - Ki akartam menni a tornácra friss levegőt szívni. Semmi más gondolatom nem volt, majd az éjszaka megszólított. Mikhail felnézett rá, sötét szeme az iránta érzett melegséggel tele. - Az én hibám volt, védelmezőket kellett volna elhelyeznem, hogy vigyázzanak rád. - Mikhail, én képes vagyok gondoskodni magamról. - A lány kék szeme egészen határozott volt, alátámasztandó szavait. A fé rfinak igazán nincs miért aggódnia. Mikhail mindent megtett, hogy elrejtse mosolygását. A lány túl jó volt, mindig mindenkiről a legjobbat feltételezte. Ujjai a vádliján köröztek. - Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, Raven. Nincs egyetlen zsugori csont a testedben, igaz? A lány méltatlankodva nézett. - Természetesen van. Ne mosolyogj így, Mikhail. Igazán van. Tudok annyira anyagias lenni, amennyire szükséges. De egyáltalán hogy jön ez ahhoz, amiről most beszélgetünk?
A férfi keze felsiklott a bordáihoz a vékony ing alatt. - Arról beszéltünk, hogy nekem szükségem van rá, hogy megvédjelek, mint az egyetlent, aki igazán számít nekem, aki csak a jót képes látni mindenkiben. - De ez nem igaz - ellenkezett a lány, megdöbbenve, hogy a férfi így gondolja. - Tudtam, hogy Margaret Summers fanatikus volt. A férfi keze lágy keble alá siklott, majd beborította a tenyerével. Szeme elfeketedett és elmélyült az érzésektől. - Védelmezted, ha jól emlékszem. Elakasztotta a lány lélegzetét, ahogy a keze szórakozottan, mintegy mellékesen felfedezőúton járt a testén. Több volt, mint testi érintés, érezte, hogy benne van, csodálja őt, még akkor is, ha kényszeríteni akarja, hogy elfogadja az akaratát. Érezte a férfit a testében, elméjét cirógatta, simogatta a szívét. Érzékelte, hogy az, amit iránta érez, egyre nő, amíg teljesen felfalja a férfit. Mikhail felsóhajtott. - Sosem fogok nyerni veled szemben, ugye? Mindig megtalálod a módját, hogy lefegyverezz. - Én vagyok az embereim vezetője, Raven. Nem engedhetem ezt meg. Nincs más választásom, mint rendelkezésekhez folyamodni. A lány szemöldöke felszaladt. - Rendelkezések? - Ismételte. - Úgy érted, hogy parancsolni fogsz nekem? - Teljes mértékben. Ez az egyetlen eszköz, ami megvéd attól, hogy nevetség tárgya legyek az embereim közt. Hacsak, természetesen, nincs jobb ötleted. - Nevetés bujkált a szeme mélyén. - Válás? - Sajnálom, kicsim - felelte a férfi nyájasan. - Nem értem ezt a szót. Az én nyelvemen, kérlek. - Nagyon is jól tudsz angolul, messze jobban, mint én a te nyelveden replikázott a lány. - Hogyan szakítanak egymással az életpárok? Különélés. Elválás. Nem folytatják tovább együtt. A humor csírája tökéletes derültséggé mélyült a férfi szemében. - Nem létezik ilyesmi, és ha lenne is, Raven - közel hajolt a lányhoz, lélegzete az arcát legyezte -, akkor sem engednélek el soha. Raven ártatlan, tágra nyílt szemmel nézte. A férfi keze a keblén, hüvelykujja a mellbimbóját simogatta, hogy alig tudott tőle levegőt venni. - Csak segíteni próbálok neked. A királyságban szűkösek a lehetőségek mostanában. Aggódnod kell, hogy mit gondol a köznép. Bízhatsz bennem, Mikhail, segíteni fogok töprengeni ezen a témán.
A férfi halkan, gúnyosan felnevetett. - Azt hiszem, hálásnak kellene lennem, hogy ilyen okos életpárom adatott. - Ujjai kinyitották a felső gombot az ingen. Csak egyet, hogy nagyobb rést biztosítson a lány melle felé a lusta felfedező-úthoz. Ravennek kaparta valami a torkát. A férfi nem tett semmit valójában, csak egyszerűen megérintette, érintése olyan gyengéd és rajongó, hogy elolvadt tőle. - Igazán próbálom megérteni a ti életeteket, Mikhail, de nem hiszem, hogy a szívem képes elfogadni. - Próbált őszinte lenni. - Nem tudok semmit a törvényeitekről, a szokásaitokról. Sőt azt sem tudom pontosan, hogy ki vagy, és én ki lettem. Emberi lényként gondolok magamra. Mi Isten és az emberek színe előtt még nem vagyunk házasok. Ekkor Mikhail hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. - Azt hiszed, hogy egy egyszerű emberi házasságkötés mélyebb, mint egy igaz havasi szertartás? Sokat kell még tanulnod rólunk. A lány beleharapott az alsó ajkába. - El tudod képzelni, hogy én esetleg nem érzem megkötöttnek a ti törvényetek és szertartásotok szerint? Egy kicsit tekintettel lehetnél arra, ami számomra fontos és szent. - Raven! - A férfi megdöbbent, és látszott is rajta. - Ezt gondolod? Nem vagyok tekintettel a hitedre? Ez nem így van. A lány előrehajtotta a fejét, így selyem haja eltakarta az arcát, elrejtve arckifejezését. - Olyan keveset tudunk egymásról. Szinte semmit sem tudok arról, hogy kivé váltam. Hogyan tudnám teljesíteni a vágyaidat, vagy te az enyémeket, ha még azt sem tudom, mi vagy, és én ki vagyok? A férfi elcsendesedett, sötét, feneketlen szeme csak nézte a lány szomorú arcát, a bánatot szemében. - Talán van valami igazság a szavaidban, kicsim. - Kezét végighúzta a lány kontúrján, a szűk bordákon, keskeny derekán, majd felfutott az arcára. - Rád nézek, és tudom, milyen csoda vagy. A bőröd lágy és csábító, mozgásod, ahogy a víz folyik. Rengeteg hajad, mint a selyem, tested, ahogy körülvesz engem, kiegészít, erőt ad, amire szükségem van, hogy folytatni tudjam a feladatot, ami reménytelennek tűnik, mégis végig kell vinni. Rád nézek, a szépségedet látom, a tested tökéletes, és az enyémnek készült. Raven nyugtalanul megmozdult, de a férfi keze bilincsként fogta, úgy billentve az állát, hogy nem volt más választása, mint belenézni fekete
szemébe. - De nemcsak a tested tartozik hozzám, Raven, nemcsak hibátlan bőröd és testünk tökéletes illeszkedése az, amiért mi találkoztunk. Amikor egyesültem veled, és láttam ki is vagy valójában, felismertem, milyen is az igazi csoda. Te vagy a könyörület. A gyengédség. Az asszony, aki olyan bátor, hogy kész kockára tenni az életét teljesen idegenek miatt. Az asszony, aki kész használni az adottságát, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz neki, azért, hogy másoknak segítsen vele. Nincs habozás benned, ha adni kell; ez vagy te. Fény van benned, ez ragyog át a szemeden, sugárzik át a bőrödön, hogy mindenki könnyedén láthassa a jóságodat. Raven csak tehetetlenül nézte, elveszett hipnotikus erejű szemében. Mikhail kezébe vette a kezét, és pontosan a tenyere közepére nyomott egy csókot, majd az inge alá nyúlt, és kitartóan dobogó szíve fölé helyezte. - Nézz a bőröm alá, Raven. Nézz a szívembe és a lelkembe. Egyesítsd gondolatodat az enyémmel; nézd meg, miért élek én. Tudd meg, hogy kiért vagyok. Mikhail csendesen várt. Egy szívdobbanás. Kettő. Látta a lány hirtelen elhatározását, hogy megtudja, kivel kötötte össze magát, megtudni, ki az, akivel szövetséget alkot. Először az összekapcsolódása kísérleti volt, érintése olyan könnyű és finom, mint egy pillangó szárnyának verdesése. A lány óvatos volt, úgy mozgott az emlékek között, mintha attól tartana, hogy felfedez valamit, amivel megsérti a férfit. Érezte, hogy kihagy a lélegzete, amikor látta a benne összegyűlt sötétséget. A szörnyet, aki benne élt. A szégyenfoltot a lelkén. Halált és csatákat, amikért felelős volt. Létezésének csúnyaságát, mielőtt a lány az életébe lépett. A magányosságot, ami megette, és fajtájuk minden férfi tagját fenyegette, az űrt, amelyben évszázadokon keresztül szenvedtek. Látta elhatározását, hogy sosem veszítheti el őt. Birtoklási vágyát, állati ösztöneit. Mindent, ami volt, ott feküdt előtte kiterítve. Semmit sem rejtett el előle - a gyilkosságokat sem, amiket elkövetett, vagy amiket elrendelt, sem tökéletes meggyőződését, hogy senki sem veheti el tőle a lányt úgy, hogy túlélje. Raven kilépett a férfi elméjéből, állhatatosan nézett a szemébe. Mikhail érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Nem volt elutasítás a lányban, csak szilárd nyugalom. - Szóval most láttad a vadállatot, akivel össze vagy kötve egy örökkévalóságra. Mi először is ragadozók vagyunk, kicsim, és a sötétséget csak asszonyaink fénye tudja ellensúlyozni. A lány karja a nyaka köré fonódott gyengéden, szeretettel.
- Milyen rettenetes, ahogy meg kell küzdenetek mindannyiótoknak, és neked még inkább, mint a többieknek. Olyan sokszor kell élet halál kérdésben döntened, pusztulásra ítélni barátokat, családtagokat nagy teher lehet a hiteden. Te erős vagy, Mikhail, és az embereidnek igazuk van, ha hisznek benned. A szörny, amivel naponta csatázol, a te részed szintén. Lehet, hogy épp az a rész, ami képessé tesz, hogy olyan erős és határozott legyél. Te ezt az oldaladat ördöginek látod, de valójában ez adja a hatalmadat, a képességet és erőt ahhoz, hogy megtedd, amit meg kell tenned az embereidért. Mikhail lehajtotta a fejét, nem akarván, hogy a lány láthassa arckifejezését, hogy szavai mennyit jelentenek neki. Gombóc volt a torkában és azzal fenyegette, hogy megfullad tőle. Nem érdemelte meg ezt a lányt és soha nem is fogja. Önzetlen vele, miközben ő mindent elvett tőle, bebörtönözte, és arra kényszeríti, hogy vele éljen, az ő törvényei szerint. - Mikhail. - A lány hangja lágy volt, szája lágyan megérintette a férfi állát. - Egyedül voltam, amíg te be nem léptél az életembe. - Ajka a férfi szája sarkát érintette. - Senki sem ismert, azt sem, hogy ki vagyok, ráadásul az emberek tartottak tőlem, mert tudtam a dolgaikat, és ők sosem ismertek meg engem. - Karjával körülfogta a férfit, megnyugtatva, mintha gyerek volna. - Valóban olyan rossz dolog volt, hogy akartál engem, tudva, hogy ettől vége lesz borzasztó magányosságodnak? Igazán azt hiszed, hogy kárhoztatnod kell magad? Szeretlek. Tudom, hogy mindenestül szeretlek, feltételek nélkül. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. A férfi beletúrt a hajába. - Nem tudom kontrollálni az érzéseimet mostanában, Raven. Nem veszíthetlek el. El sem tudod képzelni, milyen volt, fény, nevetés nélkül a tökéletes magányossá g évszázadaiban. Tudom, hogy egy szörny él bennem. Minél hosszabban, annál hatalmasabbá válik. Féltem Gregorit. Csak huszonöt évvel fiatalabb nálam, és évszázadok óta vadássza az élőhalottakat, és ennek a súlya rettenetesen nyomja. Elszigeteli magát még az övéitől is. Néha nem látjuk, nem hallunk felőle fél évszázadig. Ereje hatalmas és a sötétség egyre nő benne. Ez egy hideg, sivár létezés, rideg és könyörtelen, és a szörny belül mindig szabadulni próbál. Te a megmenekülés vagy számomra. Most még minden olyan új nekem, és az attól való félelem, hogy elveszíthetlek, még nagyon eleven. Nem tudom, mit tennék, ha bárki megpróbálna elvenni tőlem. A lány ujjai összekulcsolódtak az övével.
- Noelle-nek fia született. Eleanornak is. Nincsenek asszonyok, akik enyhíthetnék a férfiakban levő rettenetes fekete űrt. Gregori szenved a legjobban. Kóborol a világban, titkokat tanulva, és a közben nyert tapasztalatait egyikünk sem merészelné túl mélyen vizsgálgatni. Még senkinek sem mondtam ezt el, de több tudása és ereje va n, mint nekem. Eddig még nem volt okunk konfliktusra, mindig csak sürgős esetben, mint végső segítség érkezik, de félek az eltávolodásától. - Mikhail fáradtan dörzsölte meg a szemét. - Mit tegyek? Előbb utóbb meghozza a döntését. Akár így, akár úgy, elveszíthetjük őt. - Nem értem. - Rettenetes erő van abban, ha életét vesszük annak, akiből táplálkozunk, és olyan könnyű magunkhoz ragadni áldozatainkat. Senki sem tudja túlélni évezredeken keresztül a sötétséget és a kétségbeesést. Gregori a keresztes háborúk óta megélte azt, hogy ember sétál a Holdon, eközben végig a benne levő szörnnyel harcolt. Az egyetlen remény a megmenekülésre, ha életpárunk lesz. És ha Gregori nem találja meg az életpárját hamarosan, a hajnalt fogja keresni, vagy átváltozik. A legrosszabbtól tartok. - Mi az átváltozás? - A gyilkolás gyönyöre, az erő, vámpírrá válni, ahogy az emberek ezt a szót ismerik. Asszonyokat használni a táplálkozás előtt, rabszolgává kényszeríteni őket - válaszolt Mikhail kemény hangon. Ő és Gregori gyakran vadásztak a saját fajtájukra, és felfedezték, milyen reménytelen, ha egy kárpáti vámpírrá változott. - Meg tudnád állítani Gregorit? - A félelem, mint egy lángnyelv csapott fel a lányban. Kezdte megérteni Mikhail összetett életét. - Azt mondtad, erősebb, mint te. - Kétségtelenül. Mozgási szabadsága van és sokkal tapasztaltabb a vadászatban és az élőhalottak nyomkövetésében. Rengeteget tanult, sok minden megtapasztalt, mialatt a világban kószált. Hatalmas ereje csak nőtt a keserű elszigeteltségben. Gregori inkább testvérem, mint barátom. A kezdetek óta együtt vagyunk. Sem elveszíteni, sem vadászni rá, sem pedig megkísérelni, hogy összemérjem vele az erőmet, egyikre sem vágyom. Számtalan csatában harcolt értem, velem. Vérünket osztottuk meg egymással, gyógyítottuk egymást és védelmeztük, amikor szükség volt rá. - Mi van Jacques-kal? A lány vonzalmat érzett az iránt a férfi iránt, aki olyan hasonló volt Mikhailhoz.
Mikhail felállt, fáradtan kiöntötte a vizet. - Az öcsém kétszáz évvel fiatalabb nálam. Erős és bölcs, és nagyon veszélyes tud lenni adott körülmények között. A régiek erős vére áramlik az ereiben. Utazik, tanul, kész átvenni a felelősséget az embereink fölött, ha ez szükségessé válik. - Válladon hurcolod az embereid terhét. - A lány hangja nagyon lágyan szólt. Megsimította a kávébarna fürtöket. Mikhail óvatosan leült, fáradt, öreg szemmel nézett a lányra. - Mi egy kihaló faj vagyunk, kicsim. Attól félek, csupán lassítani tudom az elkerülhetetlent. Kettő az orgyilkosok közül elmenekült. Két másik gyanúsított, Anton Fabrezo és Dieter Hodkins, szintén a vonaton maradt. Szétkürtöltem a hegyekben a hírt, de eltűntek. Hallottam a szóbeszédet, hogy vadászok egy szervezett csoportja jelent meg mostanában. Ha ezek az emberek igazi tudósokat is bevonnak, még veszélyesebbek lehetnek. - Tudom, hogy ti a földből valók vagytok, és odamentek gyógyulni, és onnan kapjátok természetes erőtöket. De Mikhail, talán az emberi lények iránti előítéleted miatt elkerüli a figyelmedet, hogy ennek előnyei is vannak. - Ragaszkodsz ahhoz, hogy előítéleteim vannak. Nagyon sok emberi lényt kedvelek. - Mikhail azon kapta magát, hogy nem tudja elvonni a tekintetét a fehér ing alól kilátszó csupasz test látványától. Valahol mélyen benne, egy primitív vágy arra késztette, hogy odanézzen, bizonyítván, hogy megteheti bármikor, amikor csak akarja. A lány rámosolygott, hátrasöpörte a haját, azzal a különös szexi mozdulattal. Nagyobb lett a rés az ingen, így a lány csupasz bőre kivillant, telt keble csábítóan hívogatta, aztán eltűnt az ében selyemfelhőben, és a látványtól elállt a lélegzete. - Ide figyelj, szerelmem. Az, hogy van néhány barátod és vonzódsz bizonyos személyekhez a fajunkból, még nem törli az előítéletedet. Olyan régóta élsz együtt a képességeiddel, hogy természetesnek veszed. Mivel tudod kontrollálni az emberi lények gondolatait, és úgy használod őket, mint a marhákat... A férfi levegő után kapkodott, megdöbbent, hogy a lány ilyesmit gondol. Átfogta a bokáját. - Sosem bántam az emberekkel marhákként. Sokukat barátomnak tartom, habár Gregori és közülünk mások is őrültségnek tartják. Figyelem az emberek felnövekedését és azt kívánom, bárcsak érezhetném azt, amit ők éreznek. Nem, kicsim, nem hiszem, hogy marha módjára bánnék velük.
A lány felemelte az állát, hatalmas zafír szemével kitartóan nézett Mikhail szemébe. - Talán nem marha módján, de érzékelem, amit érzel Mikhail. Magad elől elrejtheted, de én tisztán látom. - Mosolygott, hogy enyhítsen a szavai élén. - Tudom, nem akarsz felsőbbrendűként gondolni ránk, de olyan könnyű neked uralni bennünket. A férfi felhorkant, így fejezvén ki ellenkezését. - Minden alkalommal alul maradtam, amikor téged akartalak irányítani. Elképzelésed sincs, hányszor akartalak engedelmességre kényszeríteni, amikor veszélybe sodortad magad. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, de nem, hagytam, hogy visszamenj a fogadóba. - Az irántam érzett szerelmed okozta, hogy meggondoltad magad. - A lány kinyúlt, hogy megérintse a férfi haját. - Nem így kellene történnie két ember között? Ha igazán szeretsz, olyannak, amilyen vagyok, és azt akarod, hogy boldog legyek, akkor tudod, hogy azt kell tennem, ami természetesen jön belőlem, amit helyesnek érzek. A férfi megsimította a lány torkát, majd a mély völgyet a két melle között, amitől hirtelen forróság remegett végig a lányon. - Ez igaz, kicsim, de ez vonatkozik az én szükségleteimre is. Neked is fontos, hogy boldoggá tégy engem. Az én boldogságom pedig tökéletesen attól függ, hogy biztonságban vagy-e vagy sem. Raven nem tudott nem mosolyogni. - Valahogyan azt hiszem, hogy a csavaros észjárásod mutatkozik meg ebben. Nagyon bízol a képességeidben, Mikhail, de emberként másként kell megoldanunk a dolgokat. Két világot hozunk össze. Ha mi eldöntjük, hogy gyereket akarunk... A férfi nyugtalanul megmoccant, sötét szeme felcsillant. A lány elértette a zsarnoki elrendelést, mielőtt a férfi letilthatta volna. Muszáj. - Ha mi úgy döntünk valamikor, hogy gyerekünk lesz - folytatta a lány, figyelmen kívül hagyva a férfi gondolatát -, és kisfiú lesz, két világban fog felnőni. És ha kislány lesz, akkor is szabad akarattal fog felnőni. Így gondolom, Mikhail. Soha nem fogok világra hozni egy gyereket azért, hogy tenyészkancája legyen ezek közül a férfiak közül valamelyiknek. Ismerni fogja a saját erejét, és ő fog dönteni az életével kapcsolatban. - Asszonyaink maguk hozzák meg a döntéseiket - szólt közbe a férfi csendesen.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak szertartások, amik biztosítják, hogy a helyes férfit akarja választani - feltételezte Raven. - A szavadat kell adnod, hogy egyetértesz a feltételeimmel, különben nem fogok gyereket vállalni. A férfi kivételes gyöngédséggel simította meg az arcát. - Bárminél fontosabb nekem a boldogságod. És a gyermekeimet is boldognak akarom tudni. Sok évünk van, hogy döntést hozzunk, emberöltők, de igen, amikor mi megtanultuk, hogyan egyensúlyozzunk a két világ között, és elérkezettnek érezzük az időt, egyetértek a feltételeiddel. - Tudod, hogy ragaszkodni fogok hozzá - figyelmeztette a lány. A férfi halkan felnevetett, tenyerébe fogta a lány arcát. - Ahogy telnek majd az évek, a hatalmad és erőd növekedni fog. Már most megijesztesz, Raven. Nem tudom, hogy a szívem képes lesz-e kibírni a következő éveket. A lány nevetése olyan volt, mint a muzsika. A férfi betakarta a keblét, tenyerében méregette a súlyát, majd lehajtotta a fejét a felajánlkozóhoz. Mikhail szája forró, nedves és vágyakozó volt, a foga előre és hátra siklott az érzékeny bőrön. A haja, mint lángnyelv legyezte a lány bordáit. A lány átölelte, ahogy hátradőlt a fejtámlához. Mikhail kinyújtózott az ágyon, feje a lány ölében. - Fel fogod majd forgatni az én jól elrendezett világomat, ugye? A lány beletúrt a férfi hajába, élvezve csípője és combja csupasz bőrén a selymes cirógatást. - Bizonyára, a legjobbat szándékozom, tenni, ami tőlem telik. Te, ember, pedig keresztúton vagy. Muszáj átlendülnöd ebbe a századba. A férfi érezte, ahogy a teste megnyugszik, béke lopódzik bele, oldva a szörnyű feszültséget. A lány lelkének szépsége átmosta őt. Hogyan tudta hibáztatni a lány azért, hogy szükségét érzi, segítse n annak, aki fájdalmat él át, amikor a könyörületessége ragadta ki a sötét árnyak közül, és hozta át az öröm és a fény világába. Lehet, hogy fájdalmat és dühöt érzett, de legalább képes érezni. Erős érzelmeket. Örömöt. Nemi vágyat. Szexuális éhséget. Szerelmet. - Te vagy az életem, kicsim. Meg fogjuk kérni Hummer atyát, hogy adjon össze bennünket a te embereid módján - villantotta fehér fogait a lányra, sötét szeme párás volt az elégedettségtől. - Elfogadom a házasságot, mint összekötésünket, te pedig törlöd a válás szót és az összes
hozzátartozó jelentést a fejedből. Boldoggá tenne engem. - Rávigyorgott a lányra, férfias derültségével bosszantva a lányt. Raven ujjbegyei gyengéden simították végig az állán levő kemény árkot. - Hogyan tudsz mindent az előnyödre fordítani? A férfi keze rásimult a szaténsimaságú bőrre a lány combján. - Nem tudom erre a választ, kicsim. Talán puszta tehetség. - Elfordította a fejét és beletúrta orrát az ing elejébe, belefúrva magát a lányba. Mély hang tört fel Raven torkának a mélyéről, ahogy a férfi nyelve hozzáért. Előzékenyen úgy mozdította a lábát, hogy helyet adjon a férfinak. Ujjait a kávébarna fürtöket babrálták. Mikhail mélyebbre hatolt, remegő gyönyörbe űzve a lányt. Érezte, ahogy a lángok szétterjednek a vérében, felemelő, vad izgalom, öröm énekelt az ereiben. A férfi karja a lány csípőjére fonódott, közelebb húzta magához, hogy még mélyebbre hatolhasson. Elegendő időt akart szánni rá, hogy igazi gyönyört adhasson a lánynak. Az ő asszonya volt, az életpárja, senki más nem képes neki olyan fajta eksztázist adni, mint ő.
Tizenkettedik Feje zet A hálókamra a föld alatt helyezkedett el, és olyan sötét és csendes volt, mint egy sírbolt. Mikhail és Raven együtt feküdtek a hatalmas ágyon, testük egymásba fonódva. Mikhail lába a lány combján, hatalmas teste védelmezőn ölelte a lányét. Tökéletes csend uralkodott a szobában, még a lélegzésük sem hallatszott. Akárha élettelenek voltak. A ház is szunnyadni látszott, csendes volt, mintha visszatartaná a lélegzetét, és az éjszakára várna. Napsugár tört be az ablakokon és világította meg az évszázados műkincseket és a bőrkötésű könyveket. A mozaikcsempék ragyogtak a padlón, a fény a keményfa szökés árnyalatát emelte ki. Figyelmeztetés nélkül, lassan Mikhail lélegzete elindult, hosszú, folyamatos sziszegéssel, mint egy összetekeredett mérges kígyó, amikor harcra készül. Sötét szeme rosszindulatúan felnyílt, kivillant a ragadozó éhsége, egy csapdába esett farkas dühe. A teste lomha volt, hatalmas ereje elgyengült az alvás hiányától. A nappal és éjszaka ritmusára hangolódva
tudta, hogy kint dél van, és a kíméletlen, könyörtelen nap halálos delelőjén jár. Valami baj volt. Valami áthatolt az alvásrétegeken, és felébresztette. Ujjai begörbültek, körmei belevájtak a matracba. Még messze volt a naplemente. Körülnézett, alaposan feltérképezve a környezetét. A ház vibrált a hirtelen feszültségtől, a levegő zavaró tényezőtől mozgott. Az egész ház alapjában tűnt megrázkódni a támadástól, valami láthatatlan fenyegetéstől. A kovácsoltvas kerítésen kívül Rudy Romanov járkált fel-alá, szívében és lelkében fekete méreg. Minden negyedik lépésnél csalódott dühvel vágott bele a kerítésbe, a baseballütő keményen csapódott a csavart vasrudakhoz. - Ördög! Élőhalott! - üvöltötte a levegőbe a ház felé. Mikhail felmordult, testét a ködrétegek fogva tartották, de ösztönei tökéletesen éberek voltak. Ajka csöndes horkanásban felhúzódott, kimutatva agyarát. Elnyújtott sziszegés szakadt ki belőle újra. Rudy mérge újabb vádló ütésekben nyilvánult meg, visszhangozva a fejében. - Megtaláltam apám bizonyítékait. Évek alatt gyűjtötte őket. Mindent. Az egész itt van. A szolgáid listája. Te ördög, a szörnyetegek ura. Gyilkos. Tisztátalan. Perverz rabszolgáddá változtattad azt a gyönyörű nőt. Arra használt volna engem, hogy hozzáadhass a névsorodhoz. A bánat és a düh őrülete keveredett benne a fanatikus bosszúvággyal. Rudy Romanov elhitte apja bizonyítékait, és most eljött, hogy megölje a vámpírok vezetőjét. Mikhail felismerte a veszélyt; tapintható volt a levegőben. Ravent szólította, megérintette elméjét, szeretetteljes, gyengéd cirógatással. Ébredj, szerelmem. Veszélyben vagyunk. Raven lélegezni kezdett, de nagyon lassan. A férfi figyelmeztetése kitöltötte gondolatait, automatikusan körülnézett a szobában. A teste gyenge és élettelen volt, alvásra lett volna még szüksége. Az agya lomha volt, irányíthatatlan. Romanov itt van a falakon kívül. Raven pislogott, próbálta oszlatni a ködöt. Hans Romanov meghalt. A fia él. Kint van, érzem a dühét és a gyűlöletét. Veszélyes ránk. A nap fenn van; gyengék vagyunk. Nem tud bejönni, de mi sem tudunk kimenni. Nagy koncentrációt és hatalmas erőfeszítést igényelt a lánytól, hogy eltolja az arcába hulló összegubancolódott hajat. Próbaképpen megköszörülte a torkát.
- Kinyitom az ajtót, hogy megnézzem, mit akar. Azt mondom neki, hogy dolgozol. Ostobának érzi majd magát és elmegy. A férfi magához szorította. A lány emberi fogalmakban gondolkodott, figyelmen kívül hagyva a halhatatlanság óriási árát. Még olyan kába vagy hogy nem hallod őt. Nagyon veszélyes lelkiállapotban van. A lánynak fogalma sincs arról, hogy milyen árat fizetett azért, hogy őt szereti. A nap azonnal tönkretenné, ha egyáltalán képes lenne felkelni. Raven körülfonta, mint egy macska, hihetetlenül szüksége volt még az alvásra. Hallgass rám, kicsim. Muszáj ébren maradnunk! A parancs erős volt. Mikhail szerelmesen átölelte a lányt, arra vágyva, hogy meg tudja védeni. Raven felébresztette magát annyira, hogy megvizsgálja a környezetét. Rudy Romanov mérgének feketesége halált ígért. Ütéseinek ereje a fejében visszhangzott. Ez megőrült, Mikhail. Felemelte a kezét, lassan, megpróbálta eltolni hosszú hajzuhatagát. A levegő sűrű volt, vagy ő volt nagyon gyenge; ez az egyszerű mozdulat is erőt igényelt. Múlt éjjel olyan édes volt, ahogy az édesanyját gyászolta. Most pedig meg van győződve, hogy az ellenségei vagyunk. Én hoztam veszélyt ránk? Talán mondtam valamit, ami felkeltette a gyanúját? Raven lelkét bűntudat árnyékolta. A férfi megdörzsölte állával a lány feje búbját. Nem, talált valamit az apja papírjai közt. A múlt éjjel nem gyanakodott. Valami meggyőzte, hogy az apja vádjai megalapozottak voltak. Vámpíroknak vél bennünket. Nem hiszem, hogy bárki is hinni fog neki, még ha megmutatja is nekik a bizonyítékait, vagy legalábbis amit annak tart. Azt fogják hinni, hogy sokkot kapott. Féltette Rudy biztonságát, ahogy a magukét is. Mikhail gyengéden megcirógatta az arcát. Ez annyira jellemző volt a lányra, hogy könyörületet érez valaki iránt, aki egész lényével arra készül, hogy megölje őket. Hirtelen a férfi teste keményen megrándult. A ház megrázkódott. Mikhail felkiáltott, a másodperc ezredrészével hamarabb, mint ahogy az első robbanás visszaverődött. Felettük, az első emeleten ablakok, antik bútorok törtek szilánkokra. Egy szívdobbanás, két szívdobbanás. Újabb robbanás rázta meg a házat, az északi fal kettévált. Mikhail kivillantotta agyarát a sötétben; sziszegő lélegzetvétele a könyörtelen megtorlás ígérete volt. Keserű, sűrű füst szivárgott be a mennyezeten keresztül a hálószobába, örvénylett, és szemet szúró, csípős felhővé gyűlt össze. Fejük felett lángok csaptak fel, mohón nyaldosták a könyveket és a festményeket, Mikhail múltját és jelenét. Narancs és vörös
nyelvük buzgón fogyasztotta Mikhail értékeit, melyeket sok évszázados élete során összegyűjtött. Rudy mindezt le akarta rombolni, keveset tudva arról, hogy Mikhailnak sok háza és nagy vagyona van még. Mikhail! A lány érzékelte a férfi a fölötti gyötrelmét, hogy kedvenc háza tűzben pusztul el. Gyűlölet orrfacsaró szaga keveredett félelemmel és füsttel. Muszáj lejjebb mennünk. A ház összefog dőlni. A lány elméjében azonnal érezte az éles ellenállást. Raven megpróbált felülni, mozdulatai fájdalmasan lomhák voltak. Ki kell mennünk a házból. Ha lejjebb megyünk, csak csapdába esünk a föld és a lángok között. A nap túl magasan jár. Muszáj a föld alatt maradnunk. Karja védelmezőn a lány köré fonódott, mintha bátorságot tudna neki adni, hogy szembenézzen azzal, amit meg kell tenniük. Nincs más választásunk. Menj, Mikhail, mondta a lány. Félelem markolta. Tehetetlen volt mostani állapotában. Még ha sikerülne is eljutnia a pincébe, sosem tudna a talajba merülni, élve eltemetni magát. Beleőrülne, amikorra visszatérhetnének a felszínre. Semmiképpen nem tudná rászánni magát ilyesmire, de muszáj Mikhailt buzdítania, hogy tegye meg. Ő fontos, ő az, akire az embereinek szükségük van. Együtt megyünk, szerelmem. Erőt préselt a hangjába, erőt, amit férfias teste nem igazolt. Végtagjai mintha ólomból lettek volna. Rettenetes erőfeszítést igényelt, hogy leszálljon az ágyról, teste tompán puffant a padlón. Gyerünk, képesek vagyunk rá. A füst még sűrűbb volt, a szoba kezdett felforrósodni, mint egy sütő. A mennyezet baljóslatúan feketedni látszott. A füst csípte a szemüket, égetően szúrt. Raven. Sürgető parancs. A lány legurult az ágyról, tehetetlenségében koppanva esett le róla. Túl gyorsan terjed. Vészcsengők szólaltak meg a fejében. Oly nagy volt a füst, hogy a ház nyögött bele. Raven feltornászta magát, apránként követte Mikhail fájdalmasan lassú mozdulatait a padlón. Még csak mászni sem tudtak, annyira gyengék voltak, hogy lehetetlen volt a kezüket és a térdüket használniuk. Teljes hosszukban csúsztak a hason, a kezüket használva az előrehaladáshoz, míg eljutottak a pince rejtett bejáratához. Raven bármit megtett volna, hogy Mikhailt biztonságos menedékben tudja. A forróság elszívta a levegőt a szobákból, így a testük izzadságban fürdött, tüdejük égett és szenvedett.
Még kettejük összeadódó erejével is lehetetlennek tűnt, hogy felemeljék csapóajtót. Koncentrálj, utasította Mikhail. Az akaratoddal emeld. A lány minden egyebet kirekesztett, a félelmét, a füstöt, a tüzet, Mikhail szenvedését és dühét pusztuló otthona miatt, az ébredő vadállatot benne. Gondolatait a nehéz ajtóra szűkítette. Az ajtó végtelen lassúsággal megmozdult, a fa sóhajtó reccsenésével és a fém tiltakozó csattanásával kelletlenül engedelmeskedett. Mikhail saját erejével táplálta a lányét. Amikor az ajtó nyitva állt előttük, és az ásító szakadék alattuk várt, kimerülten egymásnak estek, a szívük kalapált, a tüdejük égett a köröttük kavargó füsttől. Törmelék zuhant le a fejük felett. A tűz morgott, mint egy gigantikus szörnyeteg, hangos és félelmetes tűzvész volt. Raven Mikhail köré fonta a karját. A tetőnek vége, hamarosan a mennyezet is megadja magát. Menj, Mikhail. Én itt várok, amíg tudok. A lyuk előtte ugyanolyan ijesztő volt, mint a tűz. Együtt megyünk, rendelkezett Mikhail. Raven érzékelte benne a változást. Többé nem ember volt, hanem a Kárpátok harcosa, a vadállat várt és erőt gyűjtött benne. Az ellenség lerombolta az otthonát, az értékeit, párjának életét fenyegette. Lassú, halálos sziszegés szakadt ki belőle. Hangjától félrevert a lány szíve. Ravennel mindig kedves és gyengéd, szeretetteljes és szerelmes volt. Ez itt most egy elszabadult ragadozó. Raven visszanyelte félelmét, behunyta a szemét, és kitisztította az elméjét. Mikhailért meg kell találnia magában az erőt, hogy képes legyen lemenni a sötét földbe a pince alatt. Mikhail benne örvénylett, erősebben, mint valaha. Meg tudod tenni, szerelmem. Könnyű vagy, mint egy pihe, olyan könnyű, hogy lebegsz, erősítette a férfi az elhatározást a lányban. Raven teste anyagtalannak tűnt, olyan könnyű volt, mint a levegő. Csukva tartotta a szemét, amikor érezte, hogy a levegő megmozdul körülötte, és a bőrét hűsíti. Érezte Mikhailt a gondolataiban, mégis, a testük nem volt több, mint egy múlandó szalmacsutak, egymásba gubancolódva. A sötétség beborította őket, cirógatott, a termékeny talajba vitte. Raven kinyitotta a szemét, döbbenten és örömmel vette észre, hogy a pincében vannak. Leért, mint egy lebegő pihe. Felvillanyozó volt. Egy pillanatra elfelejtkezett a tűztől való félelméről is. Egy nehéz tárgyat képes volt megmozdítani az akaratával, utána pedig a levegőn át lelebegett, mint maga a szellő. Szinte repülés volt. Raven Mikhailhoz hajolt kimerülten. Alig hiszem el, hogy megcsináltuk. Tényleg csak lebegtünk. Egy pillanatra
nem gondolt rá, micsoda csapás érte őket, és örült a csodának, hogy mivé vált. Mikhail válaszként közelebb húzta magához, karcsú alakjá t beborította, védelmezte a maga hatalmas testével. Az öröm elhalványult. A lány annyira volt a férfiban, amennyire az őbenne, és érezte a keserűség jéghidegét, a könyörtelen elhatározást. Ez semmi volt fekete dühének fehér forróságához képest, ez sokkal, de sokkal rosszabb volt. Ez a Mikhail mindenestül kárpáti harcos volt, veszélyes és halálos, mint a mitikus vámpírok. Az érzelmek tökéletes hiánya, a vasakarat és az elszántság ijesztő volt. A megtorlás irgalmatlan és gyors lesz. Nincs középút. Romanov az ellensége lett, és ezért pusztulnia kell. Mikhail. A könyörület és gyengéd nyugalom kitöltötte a férfi elméjét. Ilyen módon elveszíteni az otthonodat, azokat a dolgokat, amik körülvettek és kényelmet adtak hosszú ideig, olyan lehet, mint önmagad egy részét veszíteni el. Arcát a férfi mellkasához dörzsölte. Szeretlek, Mikhail. Építünk majd együtt egy új otthont. Kettőnknek. Ez egy rettenetes pillanata az életünknek, de még erősebben fogunk kikerülni belőle, mint valaha. A férfi álla a lány feje búbján pihent, elméje szerelem és melegség hullámait küldte. De belül a tökéletes hidegség megmaradt, mozdulatlan volt a lány szavai ellenére. Csak Raven iránt tudott gyengéd lenni, a maradék világ gyilkos vagy gyilkolni való maradt. Raven újra próbálta. A bánat különös dolgokat tud kihozni az emberekből. Rudy Romanov elveszítette a szüleit. Az édesanyját a saját apja gyilkolta meg brutálisan. Bármit is talált, arra késztette, hogy téged hibáztasson. Valószínűleg bűntudatot érzett, hogy az apját őrültnek tartotta. Amit tett, rettenetes dolog, de nem rosszabb, mint amit te tettél azokkal, akik meggyilkolták a húgodat. Nem gondoltam a húgomra, amikor lecsaptam az orgyilkosokra. Ádáz düh volt Mikhail gondolataiban. A két dolog nem összehasonlítható. Az orgyilkosok támadtak meg bennünket először. Békén hagytam volna őket, ha nem jönnek az embereimre. Egyszer majdnem cserbenhagytalak. Ma nem fogok kudarcot vallani abban, hogy megvédjelek. Itt biztonságban vagyunk. Az emberek a faluból majd idejönnek, és eloltják a tüzet. Valószínűleg kórházba viszik Rudyt, vagy börtönbe. Azt gondolván, hogy megőrült. És ne aggódj, hogy azt hiszik, megégtünk a tűzben. Nem fogják megtalálni a holttestünket. Azt mondhatjuk, hogy Ericet és Celeste-et látogattuk meg, hogy az esküvőnket tervezzük.
A lány nem értette, és a férfinak nem volt szíve megmondani neki. Nem voltak biztonságban. A tűz felettük tombolt, megeszi az alsó szintet is ugyanolyan gyorsan, ahogy a felsőt. Rövid időn belül a föld védelmét kell keresniük. És egyáltalán nem volt benne biztos, hogy kettejük egyesített ereje is elegendő lesz-e ahhoz, hogy megnyissák a talajt. És ha sikerül is, tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy álomba küldje a lányt. Kimerült, minden ereje elszállt a napnak ebben a szakaszában. Együtt fognak élni vagy meghalni. Arra fognak kényszerülni, hogy a föld alá menjenek, Ravennek el kell viselnie, hogy élve a földbe legyen temetve naplementéig, és addig még sok idő van hátra. Rudy Romanov meg akarja gyilkolni Ravent. Mikhail ismerte a lány legnagyobb félelmét: rettegett, hogy megfojtják. Ajkát újabb horkantás hagyta el. Otthonának pusztulása, bármennyire kedves volt is, még megbocsátható lenne, de tehetetlenül feküdni, mialatt Raven agóniájában szenved, ez túl volt minden megbocsáthatón. Raven gondolatai Mikhail körül forogtak. Könyörületet érzett Romanov iránt is, azon aggódott, hogy a fiú bizonyítéka másokat is veszélybe sodorhat. Ha Mikhailnak lett volna hozzá ereje, megcsókolta volna a lányt. Ehelyett, az elméjével tette meg. Mindé szerelmével a könyörületessége, feltétlen szerelme és önzetlensége megbecsüléseként, az egészet egy gondolati csókba gyűjtötte. A lány szeme kikerekedett, ibolyaszínűvé sötétedett, majd elszenderedett, mintha a férfi csókja bódító lett volna. Mikhail keze beletúrt a hajába. Oly sok selyem, olyan sok szerelem. Egy pillanatra lezárta a szemét, attól, amilyen érzéseket a lányon keresztül megtapasztalhatott. Olyat, amit addig sosem érzett a hosszú évszázadok alatt, és örült, hogy kitartott, hogy megtapasztalhassa, milyen az, ha igazi életpárja van. Fönt a tűz hangja újra tombolt. Egy gerenda lezuhant, összetörve felettük a mennyezetet, szikrák záporoztak a nyitott pinceajtón, füstöt és a halál bűzét ontva. Otthona halála. Nincs más választásunk, szerelmem. Mikhail gyengéd volt. Muszáj a föld alá mennünk. Raven behunyta a szemét, pánik söpört át rajta. Mikhail, szeretlek. Bánat és beletörődés volt a szavaiban. Nem a föld védelme miatt, hanem az elkerülhetetlen halállal szemben. Mindent meg akart tenni, amire a férfi vágyott, de ez az egyetlen meghaladta teherbíró képességét. A föld nem nyelheti el élve.
Mikhail nem pazarolhatta az időt vitára. Tápláld a parancsomat a megmaradt erőddel. Hagyd, hogy átfolyjon belém belőled, vagy nem leszek képes megnyitni a földet. Raven mindent megtett volna, hogy megmentse. Ha ez azt jelenti, hogy adja át az utolsó morzsányi erejét is, akkor azt. Fenntartás nélkül, teljes szerelmével és nagylelkűségével szolgálta a férfit. Mikhail mellett megnyílt a föld, kettévált. A sír nyitottan, frissen és hidegen várta őket, gyógyító talajként integetve Mikhailnak és a sötétség homályának rettenetét s csupasz borzalmat közvetítve Raven felé. A lány próbált bátor lenni és nyugodtnak mutatni az elméjét. Menj elsőnek. Tudta, hogy nem fogja tudni követni a férfit. Azt is tudta, szükségszerű, hogy a férfi azt higgye, utánamegy, különben nem lenne módja megmenteni. Egy szívdobbanásnyi időt kivárva Mikhail gurulni kezdett, magához ölelve Ravent, mindkettejüket a rájuk váró föld ölelésébe röpítve. A férfi érezte a lány sikolyát visszhangozni a fejében. Bezárta szívét az erőszakos félelem elől, amit a lány sugárzott, és utolsó erőfeszítésével bezárta a földet fölöttük. Árnyékot érezve a lány elméjében, könnyű volt a szándékaiban olvasnia. Tudta, hogy sosem ment volna vele magától. Raven sikoltozott és sikoltozott, a hang a férfi fejében vad volt és gyötrő. Puszta, primitív rettenet. Kért, könyörgött a férfinak. Mikhail csak szorosan tartotta, felszíva a félelem újabb és újabb hullámait. A lány elméje a káosz és pánik útvesztőjében kavargott. A férfi kimerült volt, utolsó energiamorzsáit arra használta fel, hogy biztonságba helyezze magukat. Eddigi életében, évszázadok alatt, sosem tanulta meg, milyen érzés az utálat. Ott, tehetetlenül fekve, a rettegésbe küldve a lányt, égő otthonával a feje fölött és Ravennel, aki az őrület szélén járt, megtanulta. Újra az életet választotta mindkettejük számára, és ezzel a lányt rettenetes szenvedésre kárhoztatta. Ha segíteni akar neki, össze kell szednie az erejét. Ezt csak úgy teheti meg, ha elvágja magát a lánytól, és visszanyeri az erejét halálszerű alvásukban, hagyva, hogy a talaj feltöltse újra energiával. A gyűlölet újabb hulláma érte el. Raven. Még erős mentális kötésük ellenére is nehéz volt összekapcsolódniuk. Kicsim, lassítsd le a szívverésed, és kösd össze az enyémmel. Nincs szükség levegőre. Ne akarj lélegezni.
A lány nem hallotta, kétségbeesetten küzdött a levegőért ott, ahol nem volt. Hisztérikus félelme mellett még a férfi árulását is érezte, hogy rákényszerítette az akaratát. Mikhail visszautasította az alvás parancsát; e helyett ébren maradt, keze a lány hajában, teste elnyugodott, felszívta a talaj erejének gyógyító gazdagságát. Nem hagyhatta a lányt, hogy egyedül nézzen szembe azzal, amit eltemetésnek gondolt. Mialatt a lány szenvedett, a férfi elhatározta, hogy megosztja vele ezt a rettenetes terhet. A lány elméjében a káosz folytatódott, és úgy tűnt egy örökkévalóságig tart. Amikor a teste teljesen kimerült az értelmetlen sikoltozástól, fulladozni kezdett, borzasztó hörgéssel. Raven. A férfi hangja éles volt, parancsoló. A lány félelme túlságosan nagy volt az ő erejéhez képest, csak testetlen árnyéka önmagának. Mikhail úgy érezte, mintha a sajátja lett volna, ahogy a lány torka bezárult, hallotta a rettenetes halálhörgést. A férfi egy pillanatra lezárta elméjét, és átadta magát a föld nyugtató, gyógyító vigaszának. Az lágy suttogással altatódalt énekelt neki. Elnyelte a testét, hogy felfrissítse, és energiát adjon. A föld megadta a szükséges nyugalmat ahhoz, hogy szembenézzen a lány gyötrelmével. Érezz engem, kicsim, érezz engem. A lány gondolatai kaotikusak maradtak, haláltusája folytatódott. Érezz Raven, kapcsolódj rám. A férfi türelmes, csendes, nyugodt volt a vihar közepében is. Raven, nem vagy egyedül. Érezz engem az elmédben. Nyugodj meg és érezz engem, csak egy pillanatra. Zárj ki mindent, kivéve engem. A férfi érezte az első kapcsolódási izgalmat, a lány próbálkozását. A föld énekelt rajta keresztül, kitöltve a sejtjeit, addig, amíg olyanok voltak, mint vitorlák a hullámzó szélben. Érezz engem, Raven. Magadban, körülötted, melletted. Érezz engem. Mikhail. A lány tombolt, őrlődött, darabokra hullott. Nem bírom ki; segíts rajtam. Igazán nem tudom elviselni, még érted sem. Add át magad nekem. A férfi úgy értette, hogy a talaj gyógyító gazdagságának, de nem hivatkozhatott arra, hogy hol vannak. Hagyta, hogy a lány érezze az erőt, ahogy beléárad, a nyugalom és a segítségnyújtás ígéretét. Elméjében csak melegséget és szerelmet mutatott. A lánynak szüksége volt arra, hogy higgyen a férfiban, szüksége volt az egyesülésükre, hogy érezhesse a föld erejét, ahogyan a férfi is.
Raven tudta, hogy az őrület határán van. Mindig is rettenetesen félt attól, hogy egy bezárt helyen legyen. Nem számított, hogy Mikhail azt mondta, nincsen szüksége levegőre, ő tudta, hogy igen. Tett néhány kísérletet, és önfegyelme minden morzsáját arra irányította, hogy kizárja félelmét, a rettegést, a tudatot, hogy a föld mélyében fekszik eltemetve. Belekapaszkodott Mikhail elméjébe, hogy elmeneküljön annak valóságától, mivé vált, és mit kell tennie azért, hogy élni tudjon. Mikhail sikere kétes volt. A lány könnyű volt, testetlen az elméjében. Meg sem mozdult, nem volt képes elfogadni a föld erejét, de már harcolni sem a helyzete ellen. Raven nem válaszolt az ő gyengéd tudakozódására. A férfi csak mint összekuporodott kis lényt érzékelte az elméje sarkában. Némi időt vett igénybe, mire tudatára ébredt, hogy emelkedik mellette egy erő, egy másik tudat fodrozódásának az érzete, olyan volt, mint egy kereső kristály, egy megnyíló szem lenne mellettük a földben. Nem voltak egyedül. A lény megérintette őt, összekapcsolta vele az elméjét. Férfi. Erőteljes. Gregori. Jól vagy, barátom. Volt valami hideg fenyítés az elméjében. Olyan jól ismerték egymást, az együtt töltött évszázadok alatt, míg harcoltak a szembeszegülőkkel. Gregori ezt nem kérdezte, és Mikhailt megdöbbentette, igazán megdöbbentette, hogyan tudott vele kapcsolatba kerülni. Raven és ő mélyen a föld belsejében voltak. A nap a zeniten járt, és az összes kárpáti harcos gyenge volt. Hogyan tudott végrehajtani Gregori ilyen tettet? Ez hihetetlen, még a múlt legendáiban és mítoszaiban is ismeretlen. Az asszonyodnak alvásra van szüksége, Mikhail. Engedd meg, hogy segítsek. Gregori nagyon messze volt tőlük, Mikhail ezt észlelte, ám a közöttük levő kapcsolat erős volt. Az, hogy Gregori Ravent aludni küldi, a hatalom látszatát adja majd neki a lány felett. Kérdőjel. Megbízhat Gregoriban? Gregori ereje fenomenális volt. Mély, humortalan nevetés. Nem fogja túlélni ezt a napot, Mikhail. Még ha össze van is veled zárva, emberi korlátai felülkerekednek a vágyán, hogy segítsen neked. És meg tudod csinálni? A távolság ellenére is? Biztonságosan el tudod altatni? Elvenni a gyötrelmét? Nem lesz semmi hiba? Mikhail kezdett hinni a dologban. Gregori volt az ő gyógyítójuk. Ha ő azt mondja, hogy Raven képtelen megmaradni a föld alá temetve, legyőzte saját hitét is. Igen, rajtad keresztül. Te vagy az egyetlen személy a bolygón, akinek a hűségemet adtam. A lojalitásom mindig veled lesz. Te vagy a családom és
a barátom egyben. Amíg az asszonyod, vagy valaki más nem ad nekem életpárt, addig te vagy az egyetlen, aki köztem és a sötétség között áll. Gregori sosem engedett meg olyasmit, amiről nem volt meggyőződve, hogy a helyzet súlya megköveteli. Az egyetlen okot mondta, ami biztosította Mikhailt, hogy megbízhat benne. Ragaszkodás és sajnálat áradt szét benne és keveredett össze. Köszönöm, Gregori, adósod vagyok. Úgy tekintek rád, mint az életpárom apjára. Valami olyannak a nyoma volt a hangjában, mintha Gregori már tudná, hogy a vágya teljesülni fog. Van egy olyan érzésem, hogy Raven lánya több lesz, mint nehezen kezelhető. Mikhail próbára tette a megérzését. Nincs kétségem, kész vagyok a kihívásra. Gregori válasza szándékosan tétova volt. Az életpárodat a mi embereink halálszerű alvásába küldöm, hogy ne szenvedjen tovább emberi korlátai miatt. Gregori parancsa elől lehetetlen volt kitérni. Raven lélegzete halk sóhajjal elhagyta a testét. A szíve lelassult, kihagyott egy dobbanást, megállt. Elméje bezárult a tátongó rettenet elől, teste átadta magát a gazdag talaj gyógyító erejének, Aludj te is, Mikhail, Tudni fogom, ha zavarni akar valaki. Nem kell őrködnöd felettem, Gregori. Már eleget tettél az embereinkért, olyanokat is, amikről soha nem is fognak tudni. Sosem fogom tudni visszafizetni az adósságomat. Nem tudok mást tenni Mikhail, még ha akarnék sem. Gregori visszavonult. Mikhail megengedte magának is az alvás nagyszerűségét, átadta magát a földnek, hogy lehetősége legyen visszanyerni tökéletes és hatalmas erejét. Szüksége volt erőre a megtorláshoz, amit csak a talaj adhatott. Szorosabban magához vonta Ravent, amint ő is leállította lélegzését, megbizonyosodva, hogy a közvetlen veszély elmúlt fölülük. A nap sokára tűnt el az égről. Az égbolt színe vérvörös volt, naranccsal és rózsaszínnel sávozva. Amint a hold felkelt, a felhők, mint könnyű fátyol, eltakarták. Egy gyűrű jelent meg a hold körül, intő jelként. Az erdő sötét volt, hátborzongatóan csendes. Ködpamacsok kavarogtak alacsonyan föld felett a fatörzsek és bokrok körül. A könnyű szél lustán eltolta a felhőket, meghajlította az ágakat, és hiábavalóan próbálta eloszlatni a füstöt. A szél megtapogatta a fekete hamut, az elszenesedett gerendákat és megfeketedett köveket, mindazt, ami Mikhail Dubrinsky egykori házából megmaradt. Két farkas szagolgatta a maradványokat, égnek emelték az
orrukat, és gyászosan üvöltöttek. Az erdőből a többi farkas válaszolt, bánatukat énekelték ki magukból. Pár percen belül elhalt az üvöltés. A két farkas körözött az elszenesedett romok körül, majd kiszimatolták a két homályos alakot, akik vigyázón készültségben álltak a kovácsoltvas kapu mellett. Az állatok eloldalogtak, valami fenyegetőt érezvén a két halálos figurában. Visszatrappoltak a sötétedő erdő mélyébe. A csend újra betakarta az fákat, mint egy halotti lepel. Az erdő teremtményei összekuporodtak vackukon, nem akarván szembesülni a pusztulással. Annak az otthona semmisült meg, aki sokat jelentett nekik. A föld alatt két test feküdt mozdulatlanul, élettelenül. Majd a csendben egyetlen szívverés dobbant. Erős, biztos. Vér áramlott, hömpölygött. Egy hosszú, mély szisszenés jelezte, hogy a tüdő működni kezdett. Sötét szem pattant fel, és Mikhail szétnézett maga körül. Jóval elmúlt már éjfél. A tüzet eloltották, tűzoltók, nyomozók és kíváncsiskodók már rég hazatértek. Érzékelte, hogy Gregori és Jacques a föld fölött vannak. Senki más, emberi lény, vagy kárpáti nem volt a környéken. Mikhail Raven felé fordult. Hatalmas volt a kísértés, hogy Gregori parancsolja az ébrenlétbe, de ez önző és bizonyára nem a lány érdekét legjobban figyelembe vevő megoldás. Addig, amíg teljesen ki nem kerül a föld alól, Ravennek a legjobb az volt, ha alszik. Nem volt rá szüksége, hogy rettenetes megpróbáltatására emlékeztessék. A férfi magához szorította mozdulatlan, hideg testét, egy hosszú pillanatig a szíve közelében tartotta. Majd kitört a földkéregből, s miközben kiemelkedett az éjszakai levegőbe, kis bizonytalanságot tapasztalt. Egy pillanattal később, amikor képes volt, kilőtte magát az égbe, hogy jobban meg tudja Ravent védeni, ha szükséges. Levegő nyomult a tüdejébe, átszellőztette a testét. Szárnyak ragyogtak fel a hold pislákoló fényében, szétterültek jó méteres szélességben, és suhant, felemelve egy hatalmas baglyot az égbe, amely a sötét erdő felett körözött, ellenség után kutatva, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy fenyegesse. Mikhailnak szüksége volt a repülés szabadságára, hogy elhomályosítsa Raven rettenetének hangját, ami még mindig a fejében csengett. Lebukott a föld fölött, olyan alacsonyra zuhant, amennyire csak mert, mielőtt feloszlott a ködben. A páracseppek lefolytak a fákon és összegyűltek, míg egy hatalmas farkast formáztak. Mikhail megerőltetés nélkül futott, hihetetlen sebességgel, aztán a bozótnál elkanyarodott, a fáknál átügetett a réten, majd felemelkedett újra, mintha nyílpuskából lőtték volna ki.
Amikor az elméje már tiszta és nyugodt volt, visszatrappolt a megfeketedett romokhoz, felöltötte megszokott férfi formáját, tökéletesen felöltözve, és fivérei felé indult. Tökéletesen tudatában volt, a természetben minden, aminek ő is része volt, érzi jéghideg dühét. A felszín alatt kavargott, megzavarva az erdő és a levegő harmóniáját. Ellenségei nem menekülhetnek. Jacques lassan kiegyenesedett, mint aki már órák óta várt. Kezét a tarkójához emelte, és megdörzsölte. A fivérek egymásra néztek, mindkettőjük szemében mély bánat ült. Jacques odalépett Mikhailhoz, ragaszkodását próbálta kifejezni. Összekapcsolódásuk rövid és kemény volt, két tölgyfa ölelte meg egymást. Mikhail tudta, ho gy Raven kinevetné őket. Gregori leguggolt, méretei egy vastag fa törzsével vetekedtek. Tökéletesen mozdulatlan volt, árnyékos arca kifejezéstelen. A szeme ezüst hasíték arca gránitmaszkjában. Majd lassan felemelkedett, maga volt a folyékony erő, a nyers fenyegetés. - Köszönöm, hogy eljöttetek - mondta Mikhail egyszerűen. Gregori. A legöregebb barátja. A jobbkeze. Legnagyszerűbb gyógyítójuk, a nyughatatlan élőhalott vadász. - Romanovot kórházba vitték és nyugtatózzák - számolt be halkan Jacques. - Azt mondtam a városiaknak, hogy te és Raven távol voltatok néhány napig. Nagyon népszerű vagy a falusiak körében, mindannyian felháborodtak a történteken. - Tudjuk semlegesíteni az embereinket fenyegető veszélyt? - kérdezte Mikhail. - Minimalizáltuk - válaszolta az igazsághoz híven Gregori. - De Romanov már szétküldött néhányaknak valami átkozott bizonyítékot, amit talált. Muszáj felkészíteni magunkat az ostromra. Örökre meg fog változni az életünk. - Gregori megvonta széles vállát. - Bizonyítékai? - Ujjlenyomatok, fotók. Már drogok hatása alatt állt Mikhail. Az orvosok azt hiszik, hogy őrült, ön- és közveszélyes. A képek, amiket kiszedtem az elméjéből zavarosak voltak. A szülei szerepelnek rajtuk, különösen az anyja. Nyilvánvalóan ő fedezte fel a holttestét. A házad. Bűntudat. Tűz. - Gregori megvizsgálta fölöttük az eget óvatos, fakó ezüst pillantásával. Szikla alakja nyugodt és nyers maradt. Veszély áradt Gregoriból. Egész teste, viselkedése erőről és fenyegetésről beszélt. Habár az arckifejezése üres volt, Mikhail érzékelte
benne a szörnyet, vad és zabolátlan, a felszín alatt örvénylik, küzd a szabadulásáért. Tekintetük a reménytelen felismerést tükrözve találkozott. Újabb háború. Még több gyilkosság. Minél gyakrabban gyilkol egy férfi, a veszély annál nagyobb erővel suttog a fülébe és hívja, hogy vámpírrá váljon. Az erőszak volt az egyetlen dolog, ami hagyta, hogy egy évszázados férfi rövid ideig szabadnak érezze magát. Ez önmagában rettenetes hajtóerő volt egy sötét, reménytelen világban. Gregori elnézett, nem akarván látni Mikhail arcán a szánalmat. - Nincs más választásunk, mint rossz hírét kelteni. - Mielőtt bármit tennénk, Ravent biztonságba kell helyeznünk és őriznünk, míg megoldjuk a problémát - mondta Mikhail hirtelen. - Asszonyod nagyon törékeny - figyelmeztetett Gregori halkan. - Hozd a felszínre, öltöztesd fel, mielőtt felébresztem. Mikhail bólintott, Gregori tisztán olvasott szándékaiban. Semmiképpen nem ébreszthetik fel a földben, az hideg sírnak tűnne a lánynak. Jacques és Gregori az erdő felé húzódtak, hogy magára hagyják Mikhailt. Miután Raven biztonságban a karjaiban volt, Mikhail arra gondolt, hogy amerikai emberi ruháit adja rá. Természetes anyagból készülvén, könnyű volt egy magafajtának előállítania. Kék farmert és hosszú ujjú pólót húzott rá. Gregori. Raven fulladozva, torkát markolva ébredt, kétségbeesetten próbált levegőt venni égő tüdejébe. Zavarodott volt, pánikban, kétségbeesetten küzdött. - Érezd a levegőt a bőrödön - rendelte Mikhail halkan, szája a lány fülét érte. - Érezd az éjszakát, a szelet. Itt vagy, biztonságban a karjaimban. Gyönyörű az éjszaka; színek és illatok beszélnek hozzánk. Raven ibolyakék szeme a semmibe nézett, nem fogott fel semmit a mondottakból. Mélyen belélegzett, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetséges volt. A hideg éjszaka lassan csodát tett, könnyített torka szorításán. Könnyek csillogtak drágakövekként a szemében, megültek a hosszú pillákon. Mikhail magához szorította, így a lány érezhette a védelmező hatalmas erőt. Lassanként a teste felengedett, megnyugodott a férfi ölelésében. Mikhail gyengéden megérintette az elméjét, érezve, hogy a lány az önuralmáért küzd. - Itt vagyok veled, Raven. - Szándékosan ejtette ki hangosan a szavakat, hogy emberinek hangozzon, amennyire csak lehetséges.
- Hív minket az éjszaka, üdvözöl, hallod? Olyan sok szépség van a rovarok énekében, az éjszaka teremtményeiben. Nyisd ki a füled rájuk. Ritmikus, kényszerítő tónust használt, szinte hipnotikusat. Raven felhúzta a térdét, ráfektette a homlokát, ringatta magát. Előrehátra, csak egy vékony fonal kötötte a valósághoz. Egyszerűen ki- és belélegzett, a képességet gyakorolva, koncentrált a feladat működésére. - Biztonságosabb helyre akarlak vinni, valahova távol innen. Gyönyörű otthona elszenesedett romjaira mutatott. Raven nem emelte fel a fejét. Továbbra is csak egyszerűen be- és kilélegzett. Mikhail újra megérintette az elméjét. Nem talált hibáztató, vagy elhagyásra utaló gondolatot. A lány lelke darabokra tört, próbált túlélni mindent. Az ismerős ruhák és Mikhail jelenléte valami vigaszt nyújtottak neki. A férfi jéghideg dühe, igénye az erőszakos megtorlásra, életre buzdította. - Kicsi nővér. - Jacques emelkedett ki a fák szélétől Gregorival az oldalán. Amikor Raven nem nézett fel rá, leült mellé, kezét a vállára tette. A farkasok csendesek ma éjjel. Hallottad őket korábban? Siratták Mikhail elveszett otthonát. Most csendesek. A lány pislantott, elveszett pillantással nézett Jacques arcába. Nem beszélt; mintha öntudatlan lett volna. Reszketett. A három erőteljes férfira nézett. - Eltüntethetnéd a rossz emlékeket - javasolta Gregori, és valóban nem értette, Mikhail miért nem teszi meg a nyilvánvalót. - Nem szereti az ilyesmit. - Nem tudna róla. - Gregori hangjának egy kis éle volt. Felsóhajtott, amikor Mikhail nem válaszolt. - Engedd meg, hogy meggyógyítsam. A lány fontos mindannyiunknak, Mikhail. Szükségtelenül szenved. - A maga módján szeretné ezt végigcsinálni. - Mikhail nagyon is tudatában volt, hogy Gregori azt hiszi, elvesztette a józan eszét, de jól ismerte Ravent. A lánynak megvan a kellő bátorsága, tudja mi a jó és a rossz. Nem köszönné meg neki, ha megtudná, hogy törölte az emlékeit. Nem lehet hazugság egy életpár között, és Mikhail elhatározta, hogy ad neki elég időt arra, hogy feldolgozza, amin keresztül kellett menniük. Mikhail keze megkereste a lány rózsaszirom lágyságú arcát, gyengéden megcirógatta finom arccsontját. - Igazad volt, kicsim. Együtt fel fogjuk építeni az otthonunkat, erősebbet, mint az eddigi. Keresünk egy helyet, mélyen bent az erdőben, megtöltjük szerelemmel, és majd vigyázzák a farkasaink.
A lány ibolyakék szemében tudatosság csillant, Mikhail arcát fürkészte. Nyelve hegyével megérintette telt alsó ajkát, és megkísérelt egy halvány mosolyt. - Nem hiszem, hogy közétek való volnék. - Hangjából fenyegetés áradt. - Minden megvan benned, amire egy havasi asszonynak szüksége van mondta Gregori gálánsan - hangja mély és dallamos, gyógyító kádencia. Mikhail és Jacques azon vették észre magukat, hogy ők is meghajlanak kényszerítő szándéka előtt. - Tökéletesen illesz hercegünk életpárjának, és én felajánlom neked hűségemet és védelmemet, ahogy annak idején Mikhailnak tettem. - Hangját szándékosan elmélyítette, hogy az nyugtatóan átsöpörje a lány elméjét. Raven megtört pillantása Gregorira siklott. Hosszú szempillája verdesett, szeme a bíbor árnyalatáig sötétedett. - Te segítettél nekünk. - Ujjai Mikhailba kapaszkodtak, szemét nem vette le Gregori arcáról. - Távol voltál tőlünk. A nap magasan járt, és te tudtad, de mégis képes voltál segíteni nekünk. Ne héz volt neked; én is érzékeltem, mégis elértél engem és elvittél abból, amit már nem voltam képes elviselni. Gregori sápadt arcában összeszűkült az ezüst szempár. Csillapítón, hipnotikusan. Hangja még egy oktávot mélyült. - Mikhail és én össze vagyunk kötve, régóta osztjuk meg egymással a remény nélküli üresség sötét éveit. Talán te reményt adsz mindkettőnknek. Raven határozottan, komolyan nézett vissza rá. - Örömmel töltene el. Mikhailt a lány iránti szerelem és büszkeség öntötte el. Ravenben határtalan a könyörület. Habár lelke összetört és zavarodott, Gregori elméje pedig szigorúan zárt volt előlük, rideg vonásaiból alig lehetett olvasni, a lány felismerte benne a küzdelmet a túlélésért, igényét arra, hogy a világosság, a remény felé tereljék. Mikhail ne m mondhatta el neki, hogy Gregori élete, mint a víz folyik ki az ujjai közül, képtelen megragadni. Ő volt a törvény önmaga felett, egy sötét, veszélyes ember, az őrület tátongó szakadéka szélén. Mikhail a lány válla köré csúsztatta a karját. - Valami biztonságos helyre viszünk téged. - Lágyan szólt, mintha gyerekhez beszélne. Raven rácsüggesztette pillantását egy hosszú pillanatig. Mosolya most őszintén villant, szeme először ragyogott fel. - Bárcsak ti hárman is láthatnátok magatokat. Olyan édes, hogy úgy kezeltek, mint egy törékeny porcelánbabát, különösen akkor, amikor egy kicsit én is annak érzem magam, de Mikhail bennem van, ahogy én
őbenne. Érzékelem, amit érez, ismerem a gondolatait, habár próbálja őket távol tartani tőlem. Odahajolt, hogy megcsókolja a férfi kék árnyékos állát. - Imádom, ahogy próbáltok megvédeni, de nem vagyok gyenge. Egyszerűen csak időre van szükségem ahhoz, hogy félretegyem emberi kötelékeimet. Egyikőtök sem tudja megtenni helyettem, magamnak kell. Jacques régi vágású gavallérként nyújtotta ki kezét Raven felé, hogy segítsen neki lábra állni. A lány elfogadta. Mikhail mellé emelkedett, karja menedékébe vonta. A lánynak szüksége volt a közelségére, az érintésére, szilárd testének valóságára. Gregori volt a testőrük, figyelve a levegőt, a földet, úgy mozogva, hogy teste folyamatosan elzárja hercegüket és életpárját. A három tiszteletet parancsoló alak körülvette a legkisebbet, együttesen mozgott, léptük lassú és kényelmes, elméjük nyugodt, nem érződött türelmetlenség bennük, sem az, ami éjszaka várt rájuk. Mikhailt éhség gyötörte, de elhessegette. Amikor a lány megérintette az elméjét, csak szeretetet talált és annak a vágyát, hogy őt elégedetté tegye. Raven élvezte a puha levelek érintését a lába alatt, ahogy keresztülvágtak az erdőn. Felemelte a fejét, hogy érezze a szelet, mélyeket lélegzett, hogy minden titkot magához vegyen, amit a szellő közvetített. Minden rovar, a bozót minden reccsenése, az ágak minden különálló lebbenése könnyített szíve rettegésén, kicsit távolabb lökte a félelmetes emlékeket. - Teljesen el tudom tüntetni őket - ajánlotta Mikhail gyengéden. Raven rávillantott egy kis mosolyt, megnyugtatásképpen. Teste szorosan hozzásimult. Tudatában volt annak, milyen nagy kísértés a férfinak, hogy megtegye, s hogy a másik kettő őrültnek gondolja, amiért a lányra bízza a döntést. - Tudod, hogy szeretem megtartani az emlékeimet. Mindegyiket. Egy órát sétáltak, Mikhail finoman vezette a lányt a szűk ösvényen egyre mélyebben az erdőbe és egyre magasabban fel a hegyekbe. A kunyhót sziklák közé rejtették. Vastag fák övezték, a falak közelében is. Kívülről kicsinek, sötétnek és elhagyatottnak tűnt. Jacques és Gregori alakították át a kunyhó sötét belsejét. A porréteg eltűnt egy kézmozdulatra. A fahasábok lángra kaptak a kandallóban. Gyertyák lobbantak fel, és fa illata töltötte meg a szobát. Raven ellenkezés nélkül lépett be a kunyhóba. Gregori és Jacques gyorsan mozogtak a kis épületben, annyi kényelmet teremtve, amennyi
csak lehetséges volt ilyen rövid idő alatt. Majd visszavonultak az erdő védelmébe, hogy magukra hagyják Mikhailt és Ravent. Raven keresztülvágott a fapadlón, hogy eltávolodjon kicsit Mikhailtól. Még mindig nagyon gyenge volt, mégis próbálta megkímélni Mikhailt, amennyire csak lehetséges volt. Megérintette a szék háttámláját, ujjaival átölelte a tömör fát. A fa ismerős tapintása csökkentette remegését. - Köszönöm, Mikhail, a farmert. - Küldött egy gyenge mosolyt felé a válla fölött. Rejtélyes, szexi, ártatlan és oly törékeny volt. Kék szeme mélyén Mikhail nem talált dühöt, vádaskodást, csak szerelem ragyogott benne. - Boldog vagyok, hogy tetszik, habár én még mindig azt tartom, hogy a férfias ruhatár része, nem egy gyönyörű asszonyé. Abban reménykedtem, hogy megmosolyogtatlak vele. - Csak azért, mert olyan fájdalmas képet vágsz. - A lány az ablaknál állt, szeme a kinti sötétséget vizslatta. - Soha többet nem akarom azt tenni mondta határozottan. Azt akarta, hogy a férfi tudja, komolyan gondolja, amit mond. Mikhail élesen lélegzett, hogy ne azonnal válaszoljon. Majd óvatosan megválogatta a szavait. - A vérünket és végül a testünket is, a talaj fogadja be. A sebem egy éjszaka alatt begyógyult. A tieid, halálos sebek, hat nap alatt. Raven figyelte, ahogy a szél a leveleket sodorta. - Elég értelmes vagyok, Mikhail. Magamtól is tudom, hogy amit mondasz, az igaz. Az agyam elfogadja, csodálja is. De mégsem akarom többet átélni. Nem tudom. Nem fogom tudni, és arra kérlek, hogy nézd el ezt a hibámat. A férfi átszelte a közöttük levő távolságot. Karját a lány nyaka köré fonta. Szorosan tartotta, ott, a kis kunyhóban, mélyen az erdőben, a hegyek között. Sajnálta az otthonát, a könyveit, az elvesztett múltat, de leginkább azt, hogy képtelen volt megkímélni Ravent a gyötrelemtől. Tudott parancsolni a földnek, az állatoknak, az égnek, mé gsem volt képes rávenni magát, hogy kitörölje a lány emlékeit, mivel a lány arra kérte, ne tegye. Ártatlan, apró kívánság. Raven felemelte a fejét, és komoly szemmel tanulmányozta a férfi barázdált arcát. Nagyon gyengéden elsimította az aggodalom mély árká t a férfi homlokán. - Ne légy miattam szomorú, Mikhail, és hagyd abba, hogy mindent magadra veszel. Az emlékek hasznos dolgok. Ha majd erősebb leszek,
előveszem őket és megvizsgálom, megnézem minden oldalról, és talán közelebb kerülök a dolgokhoz, hogy hogyan kell magunkat megvédeni. Humor és jó adag szkepticizmus volt a gondolataiban. Raven megfogta a kezét. - Tudod, szerelmem, hogy nem vagy felelős a boldogságomért és az egészségemért sem. Minden egyes lépés előtt volt választásom, az első találkozásunk óta. Téged választottalak. Tisztán, a szívemben, a elmémben téged választottalak. Ha még egyszer meg kellene tennem, tudván, hogy miken kell majd keresztülmennem, akkor is habozás nélkül így tennék. A férfi mosolya elolvasztotta a szívét. Mikhail a kezébe vette az arcát, lehajtotta a fejét, hogy foglyul ejtse szájával a lányét. Azonnal szikrázni kezdett a levegő körülöttük. A lány érzékelte a szerelmet a férfi szájának nedves sötétségében. Éhség támadt bennük, éles, emésztő. Forrón áradó vér zubogása hallatszott, a szívverésük, és szinte kicsordult belőlük a vágy. Habár a férfi szorosan magához rántotta, odaszorította kicsi testét a maga kemény alakjához, a szája szeretetteljesen továbbra is csak a félreismerhetetlen igaz szerelem ízét hordozta. Mikhail ujjai a lány selyem hajában barangoltak, mintha az örökkévalóságig akarná így tartani. Raven beleolvadt a férfiba; egy szívdobbanásnyi pillanatig csonttalan, ruganyos volt, mézes forrósága melegítette a férfit. A lány húzódott el elsőként. Könnyű volt megérezni Mikhail mardosó éhségét; ami a lányt is foglyul ejtette. A teste tápanyagot kívánt a kimerítő megpróbáltatások után. Felemelte hosszú szempilláit, a szeretett, férfias vonásokra, érzéki csókot nyomott a férfi szájára, szendergő, érzéki csábítás volt a férfi fekete pillantásában. Raven megpuszilta a nyakát, keze a férfi ingének gombját fogta. A teste megfeszült, forróság és éhség pulzált benne. A szája a férfi bőrére simult. Beszívta illatát, az éjszaka vad rejtélyeit. Belül a rettenetes sóvárgás nőttön-nőtt, és kitöltötte, mint a futótűz. A nyelve megízlelte bőrének szerkezetét, az izmait cirógatta, majd végigvándorolt a pulzáló ütőéren a nyakán. - Szeretlek, Mikhail - suttogta a férfi torkának. Egy szirén suttogása. Selyem és gyertyafény. Szatén és forróság, gőzölgő szex. A férfi minden izma összerándult. Vágy söpört rajta végig, várakozás. A lány a szépség csodája volt, az emberi törékenység, bátorság és könyörület vegyüléke. Mikhail megmarkolta a lány haját, fejét magához rántotta. Szája, mint selymes láng közelített a lány melle felé, forróság és tűz terjedt az elméjéig, az éhség vörös köde.
- Ez veszélyes, kicsim. - Mint a fekete bársony, olyan volt a hangja. - Vágyom rád - suttogta a lány az igazságot, melle melegítette a férfi sima mellbimbóját. A lány felkeltette a vágyát. A férfi kemény, forró és vad teste kiszorította Raven fejéből a hideg föld emlékét. A lány teste nyugtalanul, felajánlkozón mozdult. Keze lecsúszott a férfi ingének elején és lejjebb, hogy megkeresse a nadrág cipzárját, ahol gerjedelme épp kitörni készült. A férfi zihált, a nyers vágyakozás csupasz morgása válaszolt a lány csábító érintésére. - Vágyom rá, hogy érezzelek magamban, Mikhail, igazin és élőn. Jobban vágyom rá, mint bármire eddig. Érints meg. Érints meg mindenhol. Mélyen magamban akarlak érezni. Mikhail lerángatta magáról az inget, és félredobta. Keze átfogta a lány szűk bordáit, hátrafeszítette a testét, s így állát oda tudta dörzsölni mellének lágy domborulatához. Az érintés lángokat küldött minden idegvégződéséhez. A férfi szája lány szájának lágyságát ízlelgette. Nyelve megsimította nyakának törékeny vonalát, ahol az ütőér őrjöngve pulzált, sebezhető torkát, lassan, nagy gonddal, mielőtt lejjebb haladna, szándékos gyötrelmet okozva lustaságával a várakozó mellbimbóknak. A lányon nyirkos forróság rohant át, mint vad fájdalom. Amikor a férfi szája forrón és izgatón megközelítette a keblét, felkiáltott, hátravetette a fejét, nekifeszült a férfinak, felajánlva magát forró szájának. Figyelmeztetés nélkül Mikhailból kitört a szörny, birtoklón felmordult, széttépve a lányon az ellenálló farmert. Fogak karcoltak Raven lapos hasába, amikor a férfi a térdére ereszkedett. A vékony pamut alsóneműn keresztül érezte a forró, nedves, kutató nyelvet. A férfi felhasította a vékony anyagot, támadón, simogatva, cirógatva. Raven felkiáltott, üdvözölve a zabolátlan vadállatot, várta a rohamot. Amikor letépte róla a vékony anyagot, a lány nekinyomta testét a férfi mohó szájának, erre Mikhailból mély morgás tört ki, a birtoklási vágy moraja. A férfi örömmel fogadta a lány vad válaszát ostromára. Vágyott a gátlásoktól mentes markolászásra a hajában, a rekedt, artikulálatlan kiáltásra, ami a lány sebezhető torkából kiszabadult. A lány teste megfeszült, miközben a forróság megkönnyebbülésért ordított benne. Nyöszörgése kérelem volt a férfi felé. Gyönyörben mormogva égett a férfi teste, megperzselődött, és elviselhetetlenül érzékennyé vált, a bársonyos forróság illata átmosta. Birtokba akarta venni a lányt, azt akarta, hogy ő is égjen, ő is esztelenül vágyjon rá.
A saját neve visszhangzott a fejében a lány artikulálatlan könyörgés gyanánt, a hang elviselhetetlenül megkeményítette a testét. Erő növelte az éhségét, vágyának határára röpítette, alig bírta megállni, hogy fel ne falja a lányt. Teste követelte az érintését, szája selyem forróságát, harapását érzékeny bőrén. Bőre fájdalmasan forró volt. Egy morgással a sarok felé vitte a lányt, akinek teste erőteljesen hullámzott, megragadta, még többre vágyva, vágyva a behatolást, vágyva arra, hogy férfi tökéletesen kitöltse. A lány térdre esett, lehúzta a férfi nadrágját, amíg hímtagja ki nem szabadult és nekifeszült. Raven körme a férfi fenekébe vájt, nyelve a mellét pásztázta. A lány mély, érzéki, incselkedő nevetése visszhangzott a férfi elméjében. Selymes haja érintése a combján szinte elviselhetetlen volt. Ő következett, és tudatta a lánnyal a parancsoló kívánságot. Amikor a lány eleget tett ennek, nedves szájának forró szaténsimasága szinte az őrületbe kergette. Most Raven uralkodott rajta, és ő örvendezett, hogy mi mindent képes művelni a férfival. Állati morgás tört fel a férfiból. Csípője őrült ritmusban mozgott. Hirtelen már nem bírta tovább. Elrántotta a lányt, le a padlóra, a térde közé furakodott, hogy beléhatolhasson. Odaszögezte szinte, egyetlen erős lökéssel birtokba vette, kitöltve a lány bársonyos asszonyi alagútját olyan mélyen, amennyire csak lehetséges volt. Raven felkiáltott, minden lökés viharos és agresszív volt, vadabb és őrültebb, még az előzőnél is. A lány nyelve a férfi torkát cirógatta. - Táplálj engem, Mikhail, mialatt magadévá teszel, és én is megadok neked mindent, amire szükséged van - suttogta igézően, felajzottan, mint egy drogfüggő. Még sosem kérte a férfi vérét, életfolyadékát, és a kérés önmagában is olyan izgató volt, mint a nyelve rajta. A férfi teste megfeszült, hihetetlenül keménnyé vált, mégis lassított a tempón, hogy érezze a várakozást, miközben a lány nyelve az ütőerét simogatta. Mélyebben hatolt a tüzes hüvelybe, Raven pedig belemélyesztette a fogát. Fehér forróság és kék villámlás csapott a férfi testébe. Hátravetette a fejét a maradéktalan gyönyör-fájdalomtól. A férfi ódon vérének forró, édes szaga keveredett pézsmaillatukkal, a lány szája és testének bilincsként szorította párjáét. A férfi szándékosan egyesítette mozdulataikat, érezvén, ahogy táplálja a vérével, magja, esszenciája a lányba ürült. Raven ragaszkodón tapadt hozzá, édes gyötrelemben, bársonyos szorításban.
A lány nyelvének simítása utórezgést küldött mindkettejüknek, majd összetapadva feküdtek, a férfi teste beborította a lányét, karjában tartotta, minden izma sziklakemény és kínzó vággyal teli, mintha még sosem érinthette volna Ravent. Éhsége rettenetes volt, több mint sóvárgás, több mint bármi, amit eddig megtapasztalt. Raven a haját simogatta, majd az állát dörzsölte. Mosolya csábító, csípője a férfihoz feszült, izmai kemények. Lehúzta a férfi fejét a magáéhoz, hogy száját az övére tapaszthassa, megosztva vele a vér édes ízét, incselkedve, meghosszabbítva a vágyát, átadva magát neki. A férfi önuralmát félredobva mélyet kortyolt a lány selyem szájából, nyelve lesiklott a torkán, lebegett az ütőere fölött, tantaluszi kínokat okozva, mialatt teste birtoklón és agresszíven magáévá tette újra, mélyen és keményen belemerülve. Raven a férfi nevét mormolta, melléhez szorította a fejét, csípőjét csábítón megemelte. A férfi álla a lágy domborulatot dörzsölte, a völgy mélyére hatolt. Beborította a halmot, miközben szája forrón, nedvesen, erősen rázárult. A lány magához rántotta, testében a gyönyör szétrobbant, követte a ritmust, amit a férfi diktált. Mikhail felemelte a fejét, szeme szendergő, hipnotikus, közel vonta a lányt, az elméjéhez, a lelkéhez. Orrát a mellének dörzsölte, nyelve simogatott, cirógatott. Nyitott szájjal nedves, forró csókokat nyomott az érzékeny bőrre. Csípője tovább hajszolta. Tekintete a lányéba kapcsolódott, egyértelmű kívánsággal. - Igen, kérlek, igen - suttogta az sürgetőn. - Akarom, Mikhail. A férfi foga megcsillant, átszúrta a melle fölött, a fájdalomtól a lány teste megrándult, darabokra tört az égető eksztázisban. Agyarak vájtak belé mélyen, a férfi éhsége kielégíthetetlen volt. Belemerült, még többet akarván, vágyva a tüzes, tökéletes egyesülésre. Ivott a lányból, elvette a lány életadó nedvét, elméje is egyesült vele, teste maga volt nyers a férfierő. Veszélyes. Édesen veszélyes. Testiség ötvöződött tiszta szerelemmel és a lelkek tökéletes egyesülésével. A férfi azt akarta, hogy örökké tartson a pillanat, amikor egyazon testet, bőrt és elmét osztják meg egymással. Gyors és kemény, lassú és mély, minden egyes lökés tökéletes gyötrelem, a lány vére kitölt minden egyes sejtet, duzzasztja a férfi erejét, kiüríti a lányt, ugyanúgy, ahogy a lány tette vele. A férfi érzékelte, hogy hihetetlenül megkeményedik, dagad, nyújtózkodik, könyörtelenül hatolt egyre beljebb,
az egekig szárnyalnak, az öntudat határáig, tüzes darabokká robbanva, egymásba olvadva. Raven a férfi mellett feküdt, hallgatta összekapcsolódott szívverésüket, ujjai a férfi kávébarna hajában kószáltak. Teste a férfiéhoz tartozott, mindenestül. Mikhail nyelve a bőrét cirógatta, nyomon követett egyetlen csepp vért a melle halma fölött. Csókokat záporozott a keblére, torkára, majd rátalált a szájára finoman, gyengéden. Keze átfogta a nyakát, hüvelykujjával cirógatta, kedvét lelve bőre bársonyában. A lány ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy elkötelezze magát új életük mellett, s ez lenyűgözte. Nem volt kétsége afelől, hogy Raven szereti, de tudta, hogy elutasítja azt az életet, amire rákényszerült. Egy borzalmas, fájdalmas tapasztalat után pedig fenntartás nélkül elkötelezi magát új életére. Mióta együtt voltak, Mikhail megtanulta, hogy a lány mindig kiszámíthatatlan marad. - Van neked fogalmad arról, mennyire szeretlek? - kérdezte lágyan. A lány hosszú szempillái megrebbentek, ibolyakék szeme találkozott az övével. Átszellemült mosoly jelent meg ajkán. - Talán, épp egy kicsit. - Végigsimított a férfi homlokán. - Rendben leszek, már ma éjjel. Tedd azt, amit tenned kell, ne aggódj miattam. - Azt szeretném, ha aludnál egy kicsit. - Legördült a lányról, és meglepetten látta, hogy félig még fel van öltözve. - Csak mert olyan dühöt táplálsz Romanovval szemben, nem akarod, hogy tudjam, mit tervezel vele ma éjjel. - A lány felkönyökölt, így rengeteg haja szétterült a testén, vékony fátyolként a mellén. A férfi belseje forrón összerándult a látványra, sötét szeme fekete lett a hirtelen fellobbanó vágytól. Raven csipkelődőn felnevetett. A férfi lehajolt, hogy megízlelje a kísértést, nyelvétől a lány mellbimbója kemény csúccsá vált. A férfi ujjai gyengéden elsimították Raven sűrű haját. - Azt gondolod, hogy itt hagyod Jacques-ot testőrként nekem, hogy megvédjen. - A lány szeme ellágyult, felmelegedett. - Azt hiszed, hogy valami olyasmit szándékozol tenni, amit én nem helyeselnék, de én hiszek benned, Mikhail. Nagyszerű és igazságos embernek tartalak. Minden jogod megvan rá, hogy megvesd Romanovot. De tudom, hogy felülemelkedsz ezen, s azt teszed, ami helyes. Rudy ifjú még, zavarodott és dühös, összetörte szülei brutális halála. Bármit is talált, amit összefüggésbe hozott veled, összeroppantotta. Ez tragédia.
Mikhail lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. A lány ügyesen megkötötte a kezét. Hogyan tudna ezek után megölni valakit Raven megkínzásáért, ha a lány könyörületesen megbocsátott neki? - Menj táplálkozni, mielőtt odamennél. Legyengítettél, és ha megbocsátasz nekem egy kis nyers helyi humort, akkor elvárom, hogy hozzál vacsorát. Csak bámult a lányra. Egy hosszú pillanatig csend volt, majd kitört belőlük a nevetés. - Öltözz fel - rendelkezett Mikhail tettetett szigorúsággal. - Nem hagyhatom, hogy szegény Jacques-t kínlódjon. - Pedig az a célom. Muszáj megtanulnia, hogy oldottabb legyen. - Jacques a legkevésbé merev férfiaink közül. Jóval tovább megtartotta az érzelmeit, mint a legtöbbünk. Csak néhány évszázada veszítette el őket. - Komoly, ha asszonyokat kell eligazgatnia. Határozott elképzelése volt arról, hogyan kellene viselkednünk. Eltökélt szándékom, hogy barátságot kötök vele. A férfi felvonta a szemöldökét. - Biztos vagyok benne, hogy lekötöd a figyelmét, míg távol leszek. Tégy meg nekem valamit, kicsim, légy vele könyörületes. Jóízűen nevettek, miközben felöltöztek.
Tizenharmadik Fejezet Rudy Romanovot erősen begyógyszerezték. Szagát bűznek érezte Mikhail orra. A gondolat, hogy szennyezett véréből vegyen magához, visszataszító volt számára, de szükséges. Így képes lesz Romanov gondolataiban olvasni. Raven iránta érzett szerelmének bizalmával küldte ide. Habár minden sejtje Romanov halálát kívánta, Mikhail nem csaphatta be a lányt. - Engedd át nekem - mondta Gregori halkan, könnyen olvasva Mikhail óhajában. - Túl nagy kockázat lenne ez a lelkednek - mutatott rá Mikhail. - Ez a kockázat megéri fajunk fennmaradását. Romanov olyan veszély, amit nem engedhetünk meg magunknak. Arra kellene koncentrálnunk erőfeszítéseinket, hogy megtaláljuk asszonyainkat, akik biztosítják fajunk továbbélését, nem a vámpírvadászokra. Azt hiszem, csak maréknyi emberi
asszony lehet, akinek olyan nagyszerű pszichés képessége van, hogy életpárunk lehet. - Mire alapozod ezt a teóriát? - kérdezte Mikhail csendesen, de fenyegetés szövődött a hangjába. Az asszonyokkal való kísérletezés megbocsáthatatlan bűn volt. Gregori ezüst szeme összeszűkült, felcsillant. Fekete űr növekedett Gregoriban, sötét foltja szétterjedt lelkében. Nem tett erőfeszítést, hogy elrejtse Mikhail elől. Sőt mintha meg akarta volna mutatni, milyen kétségbeejtő helyzetbe került. - Sok sötét, csúnya, megbocsáthatatlan dolgot tettem, de sosem használtam kísérletező céllal asszonyokat. Muszáj Romanov vérét vennem, ha ragaszkodsz hozzá, hogy meghagyod az életét. - Szavai nem kérésként hangzottak. A két férfi könnyedén haladt át a kórház pszichiátriai osztályának szűk folyosóján. Az emberi lények csak egy kis hidegséget érzékeltek, semmi többet, amint ketten láthatatlanul átsuhantak az épületen. Átszivárogtak egy lakat zárján, páraként folytak, mint a sűrű köd, beörvénylettek Romanov szobájába, és befedték testét, mint a halotti lepel. Romanov felkiáltott, félelem markolta meg, amikor a köd, mint egy kígyó, körülfonta, bordáira, derekára siklott, körülölelte a nyakát, és egyre szorosabbá vált. Érezte a bőrén, a satu tovább csavart rajta, mint egy dugóhúzó, de amint Romanov belekapott a párába, keze átszaladt rajta. Borzalmas hangok szisszentek, suttogtak és fenyegettek, olyan csendesen, mintha csak hangfoszlányok lennének a fejében. Fülére tapasztotta a kezét, igyekezve kizárni az alattomos mormogást. Nyál cseppent ki petyhüdt szájából, torka görcsösen rángatózott. A köd kettévált, egyik része a sarokba nyomult és a padló felett lebegett. A másik része lassan összesűrűsödött, felragyogott, alakot öltött, amíg izmos, széles vállú, fakó szemű emberformát vett fel. Rudy megállíthatatlanul remegett, összekuporodott olyan kicsire, amennyire csak lehetséges volt. A jelenés túlságosan eleven és fenyegető volt ahhoz, hogy ne valóságos legyen. - Romanov. - Gregori agyara fehéren villant a sötétedő szobában. - Ki vagy? - hangzott a rekedt károgás. A sápadt szem felragyogott, kimeredő szűk nyílássá vált. - Tudod. - A halvány szempár Rudyra bámult. Gregori hangja bársonyos-hipnotikus volt. Egyben igéző és kényszerítő. - Gyere velem;
táplálj engem. Legyél a szolgám, amíg úgy nem látom, hogy a sötétségnek adjalak. Megértés derengett Romanov szemében, rémület, ami rettegéssé nőtt. Mégis közelebb húzódott, szabaddá téve torkát. Gregori újra suttogott neki, rábeszélőn. - Szolgálni fogsz engem, engedelmeskedsz parancsomnak, szólj, ha készen állsz. - Sötét fejét lassan lehajtotta. Romanov tudta, hogy lelke elveszett. Olyan erőt é rzett az idegen, mérhetetlen hatalomban, olyan képességeket, amiket emberi lény elképzelni sem tud. Halhatatlanság. A rábeszélés vonzotta. Önszántából tárta fel torkát, fejét hátrahajtva. Forró lehelet, szúró fájdalom, amikor az agyarak belemélyedtek. Romanov valóban érezte, ahogy életnedve, mint egy folyó, kiömlik a testéből. A fájdalom erős volt, égető pokol, tehetetlen volt ahhoz, hogy megállítsa. Még csak nem is akarta. Furcsa bágyadtság öntötte el; szemhéja túl nehéz volt ahhoz, hogy felemelje. A köd megsűrűsödött a szobában, körülvette Gregorit, közé és zsákmánya közé ömlött. Kelletlenül, az ellenállás morgásával Gregori felemelte a fejét a táplálkozásból, és megvetően hagyta, hogy az ernyedt test a padlóra csússzon. Majdnem megölted, reccsent rá Mikhail. Megszolgálta a halált. Rothadt és üres a belseje, már elveszett. Végtelen éjszakákat kíván, tehetetlen asszonyokat, az emberiségfeletti élet-halál uralmat. Túl sok van benne a nagyapjából és az apjából. Férgek rágta üres héj lett belőle, alig maradt benne valami jó. Elméje beteges vágyak útvesztője. Nem halhat meg ilyen módon, Gregori. Gregori elméje felszisszent, Mikhail nemtetszésére. Ha igen, akkor túlzott figyelmet irányítunk magunkra. Ha Romanov vérveszteség miatt hal meg... Nem vagyok olyan óvatlan. Rámutatott a testre maga mellett a padlón. Élni fog. A nagyapja volt, aki elkezdte ezt... Raulnak hívták; emlékszel rá? Őrült öregember volt és erkölcstelen. Verte a feleségét, és fiatal lányok után mászkált. Egyszer megállítottam... Mikhail hirtelen elmélkedő lett. És elnyerted nemcsak az utálatát, de gyanakodni is kezdett. Azután figyelt téged. Kémkedett utánad minden adandó alkalommal, abban reménykedve, hogy talál valami elítélhetőt. Valami elárulhatott téged, egy gesztus, ahogy beszéltél; ki tudja? Megosztotta a gyanúját Hansszal. Gregori újabb lökéssel odébb tolta a testet. Romanov faxgép segítségével
küldözgette a bizonyítékait több egyénnek. Az eredetieket pedig otthon őrizte, a szülői hálószoba padlója alá rejtve. Gregori figyelte, ahogy Rudy Romanov megkísérelt elmászni mellőle. Előbb vagy utóbb idejönnek. Gregori teste pislákolt, feloldódott, már csak a köd örvénylett a szobában, hosszú, kígyószerű ködszalag. A pára megközelítette a padlón fekvő Romanovot, odafolyt a fejéhez, a torkához; aztán a ködpára kihömpölygött a szobából, Romanovot tehetetlenül zokogva hagyva magára. Mikhail és Gregori sebesen átsiklott a folyosón, ki az éjszaka frissességébe. Rudy elméjének romlottsága után szükségük volt a földdel való kapcsolatra. Odakint Gregori kinyomta pórusaiból a gyógyszereket, hogy megszabaduljon a mérgektől. Mikhail figyelte, hogyan csinálja, csodálva nyugalmát. Gregori csendes volt az út hátralevő részén Romanovék házáig. Mikhail hagyta, hogy az éjszakai illatokat belélegezze, érezze a talajt a lába alatt, hallja a farkasok zenéjét, az éjszaka teremtményeinek nyugtató ritmusú hívogatását. Romanovék házának biztonságában Gregori azonnal megtalálta a padló alatt sebtiben elrejtett papírokat. Mikhail a nélkül vette át a fényképeket és a köteg papírt, hogy egy pillantást is vetett volna rá. - Mondj el mindent, amit tudsz. Gregori ezüst szeme veszélyesen csillogott. - Egy Slovensky nevű fickó, Eugene Slovensky, tagja egy titkos társaságnak, amely a vámpírok kiirtására esküdött fel. Von Halen, Anton Fabrezo és Dieter Hodkins úgynevezett szakértők, akik felkutatják és lajstromba veszik a megölendő áldozatokat. Slovensky jóváhagyja és lejegyzi a gyilkosságokat. Mikhail ékesszólóan káromkodott. - Újabb vámpírvadász fogja pusztítani embereinket. Gregori megvonta széles vállát. - Elkapom, és én semmisítem meg őket. Vidd innen Ravent, menjetek jó messzire. Érzem, hogy ellenkezel, Mikhail, de nincs más megoldás. - A lelked árán nem nyerhetem el a boldogságomat. Az ezüst szempár elnézett Mikhail fölött, az éjszaká t fürkészte. - Nem maradt más választásunk. Számomra a megváltást csakis egy életpár jelentheti. Én már nem érzek, Mikhail, régóta; csak a szükségleteimet elégítem ki. Már nincsenek vágyak a testben, csak az elmében. Már nem is emlékszem érzelmekre, Mikhail. Nincs már öröm az életemben. Egyszerűen csak létezem, és teszem a kötelességem az
embereink érdekében. Hamarosan muszáj életpárt lelnem, már csak néhány évem maradhatott; azután az örök nyugalmat kell keresnem. - Nem keresheted a napot, Gregori, anélkül hogy előbb hozzám jönnél. Mikhail felemelte a kezét, amikor Gregori tiltakozni akart volna. - Olyan voltam, mint te, magányos, és a szörny küzdött bennem, hogy átvegye a helyet, a sötét pecsét ott volt a lelkemen. Embereinknek szüksége van rád. Erősnek kell maradnod, és harcolnod a közelben lapuló szörny ellen. Gregori ezüst szeme fakón, fenyegetőn csillogott a sötétedő szobában. - Ne becsüld túl a ragaszkodásomat és a lojalitásomat. Társra van szükségem. Ha érezni fogok valamit, gerjedelmet, birtoklási vágyat, bármit, el fogom venni, ami az enyém, és ne merészeljen senki akadályozni ebben. - Gregori hatalmas alakja hirtelen vibrálni kezdett, vízkristályokban oldódott fel és kiömlött a házból az éjszaka üdvözlő karjába. Hagyjuk el az őrület és a halál házát. Talán a szennyezett vér beszélt belőlem. Mikhail sóhajtva követte az éjszakába. A pára két ikerszalagja ragyogott a holdfényben, csatlakozott a ködfoltokhoz, az erdő aljnövényzetében. Raven miatt aggódva, Mikhail a fák között átsiklott a tisztáson, ami a házakat a sűrű erdőtől elválasztotta. Ahogy a pap kunyhója mellett haladtak a rét felé, nyugtalanság fodrozódott a férfi elméjében. A figyelmeztetés elég éles volt, így visszafordult Hummer atya otthonához, és a fák védelmében visszanyerte emberi formáját. Elméje megérintette Ravenét. Semmi sem rémítette el a lányt. - Mi az? - Gregori is alakot öltött mellette. Átvizsgálták a területet, veszély után kutatva. A talaj erőszakról beszélt, taposó csizmákról, vércseppekről. Mikhail megdöbbent pillantása találkozott Gregoriéval és mindketten egyszerre fordultak hátra, hogy megnézzék öreg barátjuk kunyhóját. - Én megyek elsőnek - szólt Gregori szánakozó hangon, azzal be is lépett a házba. Az egykor kényelmes és otthonos, takaros kis kunyhót most romokban, kifosztva találták. Az egyszerű bútorzatot összetörték, a függönyök ferdén lógtak, az öreg agyagedények darabokban. A pap értékes könyvei széttépve, képei csíkokra szaggatva. Hummer atya gyógynövényei, amiket olyan szeretettel gondozott, a konyhában a padlón egy halomban. Vékony matraca felvágva, takarói széttépve. - Mit kerestek? - tűnődött Mikhail hangosan, körülnézve a házban. Lehajolt, hogy felvegyen egy bástyát, ujjai körülfogták az ismerős sakkfigurát. Vérfoltok voltak a padlón és az öreg hintaszéken.
- Nincs holttest - jegyezte meg Gregori teljesen feleslegesen. Lehajolt, hogy felvegyen egy régi, bőrkötéses Bibliát. A könyv megviselt volt, a bőr kopottas ott, ahol a pap ujjai gyakran érintették. - De ahol szag van, ott nyom is van. - Gregori átadta Mikhailnak a Bibliát, figyelte, ahogy hercegük a könyvet az inge alá csúsztatta. Gregori széles, izmos alakja meghajolt, ropogott. Fényes bunda hullámzott a karján végig, karmok nőttek az ujjai végén, és agyar nyúlt ki meghosszabbodott pofájából. A hatalmas fekete farkas már ugrott is ki az ablakon, futás közben átváltozva. Mikhail követte, vágtattak a fák között, köröztek, orral a földön. A szag a városból kifelé vezetett, be a mély erdőbe. A nyom egyre feljebb, a hegyekbe mutatott, távolodva Raventől és Jacques-tól. Bárki hurcolta is el Hummer atyát, egyedül akart maradni vele, úgy végezze el a piszkos munkát. Mikhail és Gregori versenyt futott, sötét, halálos céljuk felé. Pofájukat a szélbe emelve rohantak, orruk időnként ellenőrizték a nyomot, megbizonyosodva, hogy még mindig követik a pap szagát. Izmaik hullámzottak a hátukon, a szívük és tüdejük megolajozott gépekként dolgoztak. Állatok rebbentek szét az ösvényen előlük, ijedten lekuporodva elhaladtukkor. Átható, ismeretlen szag jelzett egy fán. Mikhail megtörte a lépést. Elérkeztek Mikhail farkasfalkája területének a határára, és beléptek egy másikra. A farkasok gyakran megtámadják a behatolót. Mikhail hívást bocsátott ki, hagyta, hogy a szél messze vigye üzenetüket a domináns párhoz. A pap vérének a szagával orrukban elég egyszerű volt követni a nyomot. De különös nyugtalanság mocorgott Mikhailban. Valami elkerülte a figyelmét. Mérföldeket szeltek át halálos futásban, a nyom mégsem változott. Az illat nem lett sem frissebb, sem halványabb, egyszerűen ugyanolyan volt. Egy kis zaj hallatszott felettük, furcsa csikorgás, mintha kő ütközne köveknek. Egy szűk szakadékban voltak, meredek falak emelkedtek kétoldalt. Mindkét farkas azonnal feloldódott, apró ködcseppekké váltak. A kőzápor és a nagydarab sziklák hasztalanul zuhogtak az anyagtalan ködpárára. Mikhail és Gregori egyszerre lőtték fel magukat az égre, testek formálódtak, amikor macskaügyességgel leereszkedtek a sziklára. Sem zsákmány, sem támadó nem volt ott. Mikhail nyugtalanul nézett Gregorira. - Nem emberi lény műve volt ez.
- A pap sem sétált el ilyen távolságra, és egyetlen halandó sem képes idecipelni - tette hozzá Gregori elgondolkodva. - A vérét nyomként használták, hogy idecsaljanak minket. - Körbevizslattak, minden természetes fegyverüket használva. - Ez egy vámpír műve. - Elég okos ahhoz, hogy a saját szagát ne hagyja ott nekünk - állapította meg Mikhail. Farkasfalka futott ki a fák közül, vörös szemük Mikhailra tapadt. Vicsorogva a magas, elegáns figurára ugrottak, aki nem mindennapi kecsességgel állt a szikla szélén. Gregori, mint egy örvénylő démon, egymás után dobta le az állatokat a szakadékba, csontok törtek, mint a gyufaszálak. Nem csapott zajt, természetfeletti gyorsasággal mozgott. Mikhail el sem mozdult a helyéről, szomorúság töltötte be a lelkét. Elvesztegetett élet! Tragédia. Gregori könnyedén képes volt elpusztítani életeket, érzelmek, sajnálkozás nélkül. Minden másnál ékesebben árulkodott ez arról, milyen kétségbeejtő is embereinek a helyzete. - Túl sok esélyt adsz - morogta feddőn Gregori, amikor alakot öltött mellette. - Az elpusztításodra voltak beprogramozva. Biztonságos körülmények között kell átváltoztatnod magad. Mikhail felmérte maga körül a halált és pusztulást. Több testet számolt meg háromméteres körzetben. - Tudom, hogy te sosem engednél meg ilyesmit. Most már sosem fog nyugodni addig, amíg el nem pusztít, Gregori. Farkasvigyor jelent meg Gregori ajkán. - Ez az ötletem, Mikhail. A meghívóm. Joga van rá, hogy nyíltan kihívjon téged, de elárult a halandóknak. Ilyen árulást nem tűrök el. - Meg kell találnunk Hummer atyát - mondta Mikhail halkan. - Túl öreg ahhoz, hogy túléljen egy ilyen brutális támadást. A vámpír nem hagyja életben, mire a nap felkel. - De miért volt az a kimunkált terv? - elmélkedett hangosan Gregori. Tudnia kellett, hogy úgysem kap el a szakadékban, sem a farkasok segítségével. - Feltartóztat. - Félelem lobbant Mikhail fekete szemében. Újra megkereste Ravent gondolatban. Éppen Jacques-ot piszkálta. Mikhail fújt egyet. - Byron. A faluban köztudott, hogy Eleanor bátyja. Ha Eleanor a gyerekével és Vlad célpontok voltak, valószínű, hogy Byron is az. - Teste máris meghajlott, kicsavarodott és szárny terült szét szivárványszínben a sápadt fényben, s közben sürgős figyelmeztetést küldött a fiatalembernek.
A szárnyak erőteljesen csapkodtak, versenyezve a nap járásával, hogy segítséget nyújtson öccse legjobb barátjának. Gregori a hegyeket kutatta, fakó szeme az árnyékos sziklákat vizslatta az erdő felett. Odébb lépett, alakot váltott, miközben a föld felé zuhant. Szárnysuhogás, és az égbe emelkedett, egyenesen a fák fölé. A barlang bejárata éles hasíték volt a sziklafalon, elég könnyű volt semlegesíteni az őrzőket. Hogy a szűk bejáraton átférjen, Gregori köddé oldódott és keresztülömlött a repedésen. Az ösvény egyszer csak szélesedni kezdett, majd elfordult a szikla felé. Víz csorgott le mindkét oldalon. És aztán ott volt a hatalmas terem: a vámpír odúja. Most már érezte a szagot. Elégedettség csillant meg Gregori ezüst szemében. A vámpír itt nem fog nyugvóhelyet találni. Az é lőhalott majd rájön, hogy nem fenyegetheti hercegüket büntetlenül, erről Gregori gondoskodik majd. Raven nyugtalanul szelte át a kunyhó padlóját, kis öngúnnyal teli mosolyt küldve Jacques-nak. - Nagyon jó vagyok a várakozásban. - Azt látom - hagyta helyben Jacques szárazon. - Gyerünk, Jacques - vágott át a szobán Raven újra, a fiú felé fordulva. Nem találod ezt egy kicsit idegőrlőnek? A fiú lustán hátrahajolt székén, pimasz fintort vágott. - Bezárva egy gyönyörű bolonddal, erre gondolsz? - Ha, ha, ha. Minden kárpáti férfi azt hiszi magáról, hogy vérbeli humorzsák? - Csak akiknek sógornője végtelen energiával bír. Úgy érzem magam, mintha egy pingponglabdát követnék a tekintetemmel. Csillapodj le. - Nos, általában mennyi ideig tart egy ilyesmi? Mikhail nagyo n letört volt. Jacques szándékosan közömbösen dőlt hátra, és felvonta a szemöldökét. - Az asszonyoknak élénk a fantáziájuk. - Az intellektusuk, Jacques, nem a fantáziájuk - helyesbített bájosan a lány. A férfi rávigyorgott. - A mi férfiaink megértőek asszonyaik törékeny idegeivel szemben. Ők nem állják úgy a csapásokat, mint a férfiak. Raven beleakasztotta a lábát a székébe, és Jacques nagy zuhanással fölborult. Csípőre tett kézzel, fensőséges pillantással nézett vele farkasszemet. - Hiúak vagytok, kedves sógorom - hirdette ki. - Ám nem túl eszesek.
Jacques tettetett vadsággal nézett fel rá. - Ez aljas húzás volt. - Hirtelen felállt, sötét szeme elkomolyodott, nyugtalanul nézett rá. - Vedd ezt fel. - A semmiből egy vastag kardigánt varázsolt. - Hogy csináltad ezt? - kérdezte döbbenten a lány. - Egy kárpáti bármit elő tud állítani a föld természetes anyagából informálta a fiú egy kicsit zavartan. - Vedd fel, Raven. Kezdem úgy érezni magam ebben a kunyhóban, mint akit csapdába ejtettek. Muszáj kimennünk az éjszakába, ahol érzem a szagokat, és a baj közeledtét. Raven szorosan maga köré csavarta a meleg kardigánt, és követte Jacques-ot a kertbe. - Az éjszakának már szinte vége - jegyezte meg. Jacques élesen vette a levegőt. - Vér szagát érzem. Két emberé; az egyik ismerős. - Hummer atya - kiáltott Raven aggódva. - Az ő vére. Lesietett a lépcsőn, de Jacques, aki sokkal óvatosabb volt nála, elkapta a karját. - Nem tetszik ez nekem, Raven. - Megsérült, Jacques. Érzem a fájdalmát. Már nem fiatal. - Talán. De hogy került fel ide? Ez a kunyhó nagyon távol van a falutól, és csak alig páran tudnak a létezéséről. Hogyan jönne ide a pap, a leggyöngébb óránkban? - Lehet, hogy haldoklik. Mikhail bízik benne - mondta Raven rendíthetetlenül, s szíve már a papnál járt. - Segítenünk kell neki. - Végig maradj mögöttem és tedd azt, amit mondok - parancsolta Jacques, kényszerítve az ellenállást mutató lányt, hogy szót fogadjon. Szavamat adtam Mikhailnak, hogy az életem árán is megvédelek, és így is teszek. - De... - Raven lenyelte a továbbiakat, mert érezte a fiú elszántságát. - Szagold a szelet, Raven. Kárpáti vagy. Ne higgy mindig a nyilvánvalónak. Láss inkább a szemeddel és a szíveddel. Hívom Mikhailt. Messze van tőlünk, de nagy sebességgel visszatér. És a hajnal is közeleg. Jacques kilépett a kicsi kertből a fás liget felé, lassan körbefordult. - Más is van itt. Raven próbálta megtalálni a rejtett veszélyt, belélegezve az éjszakai levegőt, körülnézve minden irányban. Nyugtalanságot érzett, de csak a pap lassú közeledését és emberi társaságát érzékelte.
- Mit csinálok rosszul, Jacques? - Aztán megérezte, túlságosan is, a dolgok természetes harmóniájában a zavarodottságot, a hatalmat, ami a föld egyensúlyán kívül állt. Látta, hogy Jacques élesen kapkodja a levegőt, Mikhailéhoz olyan hasonló fekete szeme hirtelen fenyegetően villan. - Menekülj innen, Raven. Fuss. Menekülj gyorsan. Ne nézz vissza. Keress menedéket a nap elől, és várd meg Mikhailt. - Segíthetnék. - A rettegés nőtt. Valami borzalmas fenyegette őket, valami, amitől még Jacques is félt. Raven nem volt képes elfutni és ott hagyni sógorát, hogy egyedül nézzen szembe a veszéllyel. - Nem tudok elmenni. Nem vagy képes megérteni. Sokkal fontosabb vagy, mint én, mint a pap, mint bármelyikünk. Te vagy az egyetlen reményünk a jövőre. Hagyd el ezt a helyet. Ne kelljen miattad cserbenhagynom a bátyámat. Határozatlanság háborúzott benne a lelkiismeretével. Hummer atya bicegett a látóterébe, sokkal törékenyebben, mint ahogy emlékezett rá. Arca sebes és duzzadt szinte a felismerhetetlenségig. Meglátszott rajta mind a nyolcvanhárom éve. - Menj, Raven - sziszegte Jacques, és újra tett egy lassú kört, egyszer sem nézve a közeledő papra. Tekintete nyugtalanul ide-oda röpködött, keresve-kutatva. Muszáj itt hagynod. Most. Másik ember tűnt fel. Eugene Slovenskyre hasonlított, de a haja szőkébb volt, és egyértelműen fiatalabb nála. A pap mögött haladt, tenyere Edgar Hummer hátán, akit gonoszul lökdösött. A pap megbotlott, térdre esett, próbált felállni, de teljes hosszában elvágódott, arccal a piszokba és a növényekbe. A szőke gonoszul megrúgta. - Kelj fel, átkozott vénember. Kelj fel, vagy itt öllek meg, helyben. - Hagyja abba! - kiáltotta Raven, szemében könnyek csillogtak. Hummer atya! - Gondolkodás nélkül lerohant a lépcsőkön. Jacques előreugrott és a lány elé vágott, hogy feltartóztassa, teste elmosódott a sebességtől. Durván visszaráncigálta a kert felé. Ez egy csapda, Raven. Menekülj innen. De Hummer atya!, kiáltotta Jacques-nak tiltakozva. - Jöjjön ide, hölgyem - dörmögte a Slovenky-hasonmás. Lehajolt, megragadta a papot a gallérjánál, és térdre ráncigálta. Baljós kinézetű kés csillant a pap torkánál. - Azonnal megölöm, ha nem teszed, amit mondok.
Jacques odafordult, vörös fény villant sötét szeme mélyén. Figyelmeztető morgást hallatott, amitől remegés futott: végig Raven gerincén, és a pap támadójának arcából kifutott a szín. Körülöttük kisebb szél támadt, megzörgette a leveleket, ami Jacques lába köré csavarodott. Egy teremtmény kezdett formát ölteni a semmiből, keményen mellbe vágta a fiút, felkapta, és egy fatönkre dobta. Raven felsikoltott. Mikhail. Hol vagy? Jövök már. Maradj ki ebből. Jacques és élőhalott támadója fától fáig csattantak. Karmok hasítottak, agyarak hasadtak. Ágak roppantak testük súlya alatt. Kettőjük halálos viadala folyamatos alakváltozásban folyt. A vámpír, erős és magas a friss gyilkolástól, Jacques-ra vetette magát, leverve a lábáról, mély vágásokat ejtve mindenütt a testén. Fuss; Raven. Te vagy az, akit akar, figyelmeztetett Jacques. Menj, amíg még tudsz. A lány hallotta Jacques nehéz légzését, látta, hogy csökken az ereje. Raven valójában még sosem támadott meg emberi lényt eddigi élete során, de az tisztán látszott, hogy Jacques bajban van. Siess, Mikhail. Elszántság volt az üzenetében. A hajnal áttörte az eget, amikor a lány a vámpír hátára ugrott, megpróbálva elvonszolni Jacques-tól. Ne, menj vissza! Jacques kiáltása éles volt, parancsoló és rettegéssel terhes. Ne, Raven!, visszahangzott Mikhail utasítása a távolból. Ne, asszony, ne tedd! Gregori hangja vadul suttogott a fejében. Anélkül, hogy megértené, miért, de biztosan abban, hogy halálos veszedelemben van, Raven le akart ugrani. A vámpír egyik kezével satuba fogta a csuklóját, és felé fordította a fejét, szemében győzelem csillogott. Éles fogak haraptak a lány csuklójába, és a vámpír szürcsölte a sötét, gazdag vért. Égetett és fájt, mint egy vörös- forró jegy. A lány húsa foszlott és szakadt, ahogy a vámpír agyara beletépett. Mikhail és Gregori nekiugrottak mentálisan a vámpír torkának. Habár ilyen támadás nem túl sikeres egy kárpáti ellen, ráadásul még elég távol is voltak. Együttes támadásuk egy pillanatra elzárta a levegőt a vámpírtól. Jacques újult erővel vetette magát a vámpírra, hátrarántotta, így kiszabadítva Ravent. Vér spriccelt karmazsinvörös cseppekbe n az erdő talajára, és egy pillanatra mindkét küzdő megfagyott, megzavarodva a vérfürdőtől, s szinte együtt fordultak a lány felé. - Zárd be a sebet! - horkantott a vámpír mogorván.
Raven, elfogsz vérezni. Jacques nyugalmat erőltetett magára, azt akarván, hogy a lány megértse a helyzete komolyságát. A vámpír felugrott, karma belevájt Jacques gyomrába, így arra kényszerítette, hogy leengedje a kezét védekezésképpen. A vámpír feje megcsavarodott, hosszú pofává nyúlt, és farkasként lendült Jacques feltáruló torkának. Raven felsikoltott és a vámpírra vetette magát, vadul ütve a fejét és vállát. Az megvetően ledobta Jacques testét; ott hevert, mint egy rongybaba, a rothadó növényzeten. A vámpír szájához ragadta Raven csuklóját, a lány szemébe mosolygott, és szándékosan lassan végigfuttatta sebén a nyelvét, hogy bezárja. A lány teste és elméje fellázadt az undorító érintéstől, gyomra felfordult, tiltakozva a tisztátalan érintés ellen. - Emlékezz rá, halandó, ő az enyém - parancsolta Slovenskynek. Eljövök érte ma éjjel. Vidd el a napról. A vámpír elengedte Ravent, és eltűnt. Raven beleköpött a kezébe, és odabotladozott Jacques élettelen testéhez. - A vámpír megölte - sikoltozta hisztérikusan. Amint a keze elérte a talajt, belemarkolt. - Ó, istenem, meghalt! Hagytad, hogy megölje! - Karcsú testét használta, hogy eltakarja a többiek elől azt, amire készült. Jacques sebére kente a gyógyító nyálával elkevert földet. Igyad, Jacques, hogy megmaradhass, amíg Mikhail és Gregori megérkezik. Csuklójával a fiú szája fölött Raven egyre zokogott, ez egyszer hálásan, hogy a férfiak gyakran azt hiszik, az asszonyok hisztériáznak krízishelyzetben. Mikhail, Jacques halálosan megsérült. A napon van. A lány érzékelte, hogy egy férfi közeledik, és gyengéden elcsavarta a csuklóját, hogy figyelmeztesse a fiút. Jacques túl gyenge volt, vakon táplálkozva csaknem elhibázta a jelet. Rengeteg vért vesztett. Raven a kardigánjával betakarta a fiú fejét és a borogatást, amit a nyakára tett, majd lehajolt, hogy búcsúcsókot adjon neki. Ne hagyj cserben, Jacques. Élned kell. Értem, Mikhailért, mindannyiunkért. Ne hagyd, hogy győzzön! Elküldte az üzenetet, bár nem észlelt pulzust és szívverést. Slovensky megragadta a vállát és felrángatta. A lány halálosan sápadt volt és nagyon gyenge, szédült. - Elég a sírásból. Ha bármi bajt csinálsz, megölöm a papot. Ha megsebesítesz, a vámpír fogja megölni. - A férfi az ösvény felé lökdöste.
Raven felemelte az állát, hűvösen nézett vissza rá vörös karikás szemével. - Feltételezem, az is csak a parancs miatt van, hogy Hummer atyát ilyen kiváló egészségben tartod, ugye? - Raven tudta a férfi érintéséből, hogy egy pillanatra sem hitte, a pap az ördög szószólója lenne, vagy Mikhail egyik szolgája. Látta a vámpír erejét és sóvárgott utána, azt hitte, hamarosan megjutalmazza tetteiért. James Slovensky könnyedén kiolvashatta a lány hatalmas kék szeméből a megvetést, és hogy átlát rajta. Nem tetszett neki a kép, tovább taszigálta az ösvény felé. A lánynak minden önfegyelmére és szilárdságára szüksége volt, hogy megtegye az utat az egyenetlen talajon. Sosem érzett még ilyen gyengeséget. Még Hummer atyának sem tudott segíteni. Minden erejét arra fordította, hogy egyik lábát a másik után tegye. Egyszer keményen lehuppant, és döbbenten látva, hogy nem is botlott meg. Egyszerűen csak kiment alóla a lába. Őrükre rá sem nézve Raven felállt. Nem akarta, hogy a férfi hozzáérjen. Kívül és belül hideg volt, attól tartott, hogy már sosem melegszik fel. Táplálkozz a papból, rendelkezett a vámpír, s düh szikrázott a hangjában. Raven pislogott, azon kapta magát, hogy körülnézett, a hang eredetét keresve, habár az a fejében szólt. A vámpír vérkötést hozott létre vele, így volt képes felügyelni az akaratán keresztül. Menjen a pokolba. Raven elégedett volt magával a gyerekes visszavágás miatt. A vámpír gúnyosan nevetett. Jacques-nak adtad a véred. Tudnom kellett volna. Nem éli túl. Biztosra mentem, hogy a sebe halálos legyen. Raven megvetéssel töltötte ki az elméjét. Bonyolulttá vált, hogy gondolkodjon. És olyan sokszor esett el, hogy már nem is s zámolta. Foglyul ejtőjük belökte egy jármű hátsó ülésére a pap mellé, és nyaktörő sebességgel elindult. Raven örült az elfeketített ablakoknak és a sötét belsőnek. Közöny telepedett rá, teste ólomnehéz volt. Táplálkozz!, parancsolta a vámpír élesen. Raven hálás volt, hogy ellen tudott állni. Nem alhatott, nem mert, amíg Jacques nem volt biztonságban. Mikhail és Gregori versenyeztek a nappal, erőteljes szárnyaikkal nagyokat csaptak, miközben az öreg kunyhó felé repültek. A talaj mélyébe ássák majd be magukat, amint tehetik, és Jacques-ot magukkal viszik
Raven. A hívás közelebbről jött, szeretettel töltve ki elméjét. Nagyon gyenge vagy. Mentsd meg, Jacques-ot. Gyere értem ma éjjel, Mikhail. A vámpír ismeri a gondolataimat. Azt hiszi, biztonságban van, és arra használhat, hogy téged csapdába ejtsen. Ne hagyd, hogy igaza legyen. A lány kétségbeesetten próbálta szavait kizárólag Mikhailnak küldeni, de az agya lomha volt. - Raven? - Hummer atya megérintette a lány jéghideg homlokát. Raven bőre sápadt volt, szinte áttetszőnek tűnt, kék szeme beesett, mintha két préselt virág lenne az arcában. - Tud beszélni? Mikhail él? A lány bólintott, rémülettel szemlélve a pap duzzadt arcát. - Mit tettek önnel? Miért verték meg? - Azt mondták, én biztosan tudom, hol tartja Mikhail a tartalék koporsóit. Andre szerint... - Andre kicsoda? - Az áruló vámpír ezzel a gyilkos csapattal. Egy valódi élőhalott, gyerekekkel táplálkozik, tönkretéve mindent, ami szent. A lelke elveszett már örökre. Mondhatom, Andre szándékosan úgy viselkedik, mint a mítoszok vámpírjai. Azt állítja, hogy Mikhail a vámpírok feje, és ha sikerül megölniük, azok, akik a befolyása alatt vannak most, visszatérhetnek a halandók közé. A tudtuk nélkül vérkötést alakított ki velük, és arra használja őket, hogy az utasításait teljesítsék. Raven csüggedten hunyta be a szemét. Szíve harcolt, hogy működjön a szükséges vér hiánya ellenére, tüdeje oxigénért kiáltott. - Hányan vannak? - Hármat láttam. Ez itt James Slovensky. Az ő Eugene bátyja a feltételezett vezetőjük, az izomemberük pedig Anton Fabrezo. - Kettő közülük a fogadóban maradt az amerikai párral. Azt gondoltuk, hogy elhagyták az országot. Ez az Andre sokkal hatalmasabb lehet, mint bárki gyanítja. A lány hangja elhalkult, beszéde összefolyt. Hummer atya figyelte, amint próbálja felemelni a karját, hogy elsöpörje arcából a haját. Karja túl nehéznek tűnt, az arca nagyon távolinak. Gyengéd ujjakkal megcsinálta helyette. Raven! Gyötrelem érződött Mikhail hangjában.
Túl nagy feladat volt a lánynak, hogy válaszoljon neki, túlságosan sok erőt igényelt. A pap elmozdult, s így a lány feje a karjához billent. Raven reszketett a hidegtől. - Egy takaró kell a lánynak. - Fogd be öreg - csattant fel Slovensky. Szeme folyamatosan az eget kémlelte a szélvédőn keresztül. A nap már fenn járt, de a vastag felhők eltakarták a világosságot. - Ha meghal, Andre majd megmutatja, hogy jobb lett volna neked is meghalnod - folytatta Hummer atya. - Muszáj aludnom - suttogta Raven anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Meg se rezzent, amikor Slovensky kabátja védtelen arcára esett. Mikhailnak meg kellett szabadulnia a naptól. Bőre és szeme megégett sötét szemüveg vagy bármi nélkül, ami megvédelmezné a sugaraktól. Egy fa alacsony ágán szállt le, és emberi formát öltött, miközben a maradék két méter távolságot megugrotta a földig. Jacques teste a napon feküdt, egy kardigán fedte arcát és nyakát. Anélkül, hogy megnézte volna öccse sebesülését, Mikhail felemelte és elsuhant vele a jó kilométernyire levő barlangrendszerhez. Egy hatalmas farkas tört ki a tisztásra, hogy csatlakozzon hozzá, könnyedén ügetve mellette, ezüst szeme fenyegetően villogott. Együtt rohantak a szűk ösvényen, míg megtalálták a hatalmas, gőzölgő termet. A fekete farkas kicsavarodott, bunda hullámzott az izmos karon, miközben Gregori visszaváltozott igazi alakjába. Mikhail gyengéden lefektette Jacques testét a gazdag talajra, fejéről levette a kardigánt. Halkan káromkodott, és könnyek égették a torkát és a szemét. - Meg tudod menteni? Gregori keze megmozdult a gonosz sebek fölött. - Megállította a szívét és a tüdejét, így nem folyt el a vére. Raven gyenge, mert őt táplálta. A nyálát és a talajt összekeverve borogatást készített. Az már el is kezdte gyógyítani a sebeit. Szükségem van a gyógynövényeidre, Mikhail. - Mentsd meg, Gregori. - Mikhail teste hullámzott a vastag, fényes bundától, lehajolt, kinyújtózott, alakot váltott, miközben rohant az ösvénylabirintuson, kifelé a föld gyomrából. Nem mert Ravenre gondolni és arra, hogy milyen gyenge volt. Már ő is kezdett elnehezedni, teste követelte a pihenést.
Összeszedve hatalmas erejét és az eltelt évszázadok alatt edzett vasakaratát, és egy sík részen kitört a felszínre. A farkas teste gyorsaságra termett, és ő ki is használta ezt, rohant a síkon, szeme keskeny réssé szűkült. Mancsok csapódtak a talajba; hátsó láb mélyedt a földbe, hogy átugorjon egy korhadó fatörzset. Sosem lassított, rohant a szakadékon át a sziklákhoz. A felhős ég némileg csökkentette a nap hatását, de mégis könnyezett a szeme, mire feltűnt a kunyhó. Szél támadt, izzadság é s félelem bűzös szagát hozva. Férfiak. A vadállat csendesen horkantott, minden elfojtott dühe kirobbanni készült. Megállt, a földre lapult, ezúttal igazán ragadozó volt. A szélirányt figyelve a sűrű bozóton keresztül csúszva közelebb lopódzott a két lesben várakozó férfihoz. Ez csapda. Természetesen az áruló tudhatta, hogy Mikhail rohanni fog, hogy segítséget nyújtson az öccsének. A vámpír ravasz, és kész esélyt adni embereinek. Az őket eláruló vámpír lesben állt, és ő táplálta Hans Romanov fanatizmusát. Valószínűleg az élőhalott volt az is, aki azt parancsolta Hansnak, hogy ölje meg a feleségét. A farkas a hasán csúszva lopakodott, míg már csak egy lépésre volt a nagyobb testű férfitól. - Elkéstünk - suttogta Anton Fabrezo, s felemelkedve az ösvényre bámult a kunyhó előtt. - Valami egész biztosan történt itt. - Átkozott teherautó, biztosan túlhevült - panaszkodott Dieter Hodkins. Vér van mindenütt és összetört ágak. Harc folyt itt. - Gondolod, hogy Andre megölte Dubrinskyt? - kérdezte Anton. - Az a mi munkánk. De a nap már fent van. Ha Dubrinsky él, akkor valahol a koporsójában alszik. Megnézhetjük a kunyhót, bár nem hiszem, hogy találunk valamit - bosszankodott Dieter. - Andre elégedetlen lesz velünk - aggodalmaskodott Anton hangosan. Azt akarta, hogy Dubrinsky halála jelentős legyen. - Szükségünk lenne egy tisztességes teherautóra. Mondtam, hogy az enyém lerobban - tört ki Dieter türelmetlenül. Hitt a vámpírok létezésében, és szent kötelességének tartotta, hogy kiirtsa őket. Dieter óvatosan felállt, figyelmesen vizslatva a tájat. - Gyerünk, Fabrizio. Lehet, hogy szerencsések leszünk és Dubrinsky már a kunyhóban van, a koporsójában. Anton idegesen nevetett. - Én beledöföm a karót, te pedig levágod a fejét. Mocskos ez a vámpírgyilkolós dolog.
- Fedezz, amíg felderítem a terepet - rendelkezett Dieter. Tett egy lépést a sűrű lombozat alatt, puskáját a kezében markolta. A bozót közvetlenül előtte szétvált, és ő szemtől szemben állt egy hatalmas, erős farkassal. A szíve majdnem megállt, ő szinte megfagyott, egy pillanatig képtelen volt mozogni. A fekete szempár rosszindulatúan felvillant, vérben forgott. Éles fehér agyar csillogott a nyáltól. A farkas fekete szeme fogva tartotta vagy fél percig, rettegés költözött tőle Dieter szívébe. Majd figyelmeztetés nélkül előrelendült, állkapcsát kitárta, fejét lesunyta, és elkapva csizmás lábat, hihetetlen erővel összemorzsolta, bőrt, csontokat átharapva egyetlen hangos, émelyítő csattanással. Dieter felordított és elesett. A farkas azonnal elengedte és hátraugrott, közönyö sen nézte. A bozótból Fabrezo látta, amint Dieter Hodkins sikoltva összeesik, de nem látta, miért. Hodkins rettegő hangja félelmet sugárzott belé is. Egy percbe telt, míg megtalálta a hangját. - Mi az? Nem látom. - De nem nézett oda, inkább lejjebb csúszott a bozótban, feltartotta a fegyverét, készen rá, hogy lőjön bármire, ami moccan. Üvölteni akart Dieternek, hogy fogja be, de csendben maradt, szíve riadozva nagyokat dobbant. Dieter igyekezett fegyverével lövő helyzetbe kerülni. A fájdalom és félelem attól a dühös fekete szempártól szinte megbénította, nem tudta a puskacsövet elég gyorsan forgatni maga körül. Az a fekete szempár túl intelligens volt, düh áradt belőle. A halállal nézett szembe. A halál szeme volt, ami megigézte. Nem tudott elnézni, még akkor sem, amikor a farkas a torkának ugrott. De nem érzett semmit, azonnal elérte a vég. A halálos szempár pillantása megváltozott az utolsó pillanatban, mintha hirtelen elszomorodna, hogy meg kell ölnie. A farkas megrázta bozontos fejét, és nesztelenül Anton Fabrezo mögé kúszott a bokrok alatt. Hallotta, ahogy a szíve rettegéssel telve dübög. Hallgatta, ahogy a vér forrón áramlik a testben, érezte az izzadság és félelem szagát. Öröm járta át a farkast, vágy a vérre, az ölésre. De Mikhail inkább Ravenre gondolt, az ő könyörületességére és bátorságára, és az ölés vágya kihunyt benne. A nap keresztültört egy kis lyukon a sűrű felhők között, és ezer tűvel szúrta a szemét. Szükségem van azokra a gyógynövényekre, Mikhail. A nap egyre feljebb jár, és Jacques ideje fogyóban. Fejezd már be. A farkas megvárta, hogy a felhők újra eltakarják a kis lyukat, aztán merészen kisétált a nyílt térre, szándékosan a hátát mutatva Fabrezo felé.
Anton szeme összeszűkült, ördögi mosoly jelent meg az ajkán. Felemelte a fegyvert, ujja a ravaszon. Mielőtt meghúzhatta volna, a farkas megpördült a levegőben és mellbe vágta, áttört a csonton, és a szívébe hasított. Megvetően elugrott a testtől, és a kunyhóhoz ügetett. Szeme folyamatosan könnyezett. Elnehezedett, s ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Tudván, hogy kevés az ideje, a farkas felrohant a lépcsőn. Egyik karma átalakult, ujjá hosszabbodott, így már képes volt megragadni a kilincset és benyomni a nehéz ajtót. Az alvás vágya szinte legyűrte, de Jacques-nak szüksége volt a gyógynövényekre. Eltorzult, karmos kéz izmos nyakába akasztotta az értékes növényekkel teli zsákot, és a farkas már halálos útján volt, versenyezve az egyre magasabbra hágó nappal. Váratlanul mennydörgés csattant. Vastag, esővel terhes fekete felhők szelték az eget, elfedve Mikhailt a naptól, A vihar gyorsan keresztül örvénylett az erdőn, leveleket kavaró, ágakat lengető vad széllel. Villám sistergett az égen, mint tüzes ostor a táncoló fényben. Mindent elsötétítettek a párás felhők. Mikhail beugrott a barlangba, és roha nt a labirintusösvényen a főterem felé, közben alakot váltva. Gregori hűvös ezüst pillantása Mikhailra siklott, amikor átnyújtotta a gyógynövényeket. - Csoda, hogy képes voltál megkötni a cipőfűződet nélkülem az eltelt évszázadok alatt. Mikhail leereszkedett az öccse mellé, és eltakarta a szemét. - Az meg még nagyobb csoda, hogy még élsz, ezzel az arrogáns stílusoddal - válaszolta. Ősi nyelv, öreg, mint maga az idő, töltötte ki a termet. Gregori hangja gyönyörű, mégis parancsoló volt. Senkié sem volt az övé hez fogható. Gyönyörű, hipnotikus, igéző. A szertartásos ének kikötőt jelentett a bizonytalan tengeren hánykolódó Jacques-nak. A gazdag talaj Gregori nyálával keveredett, az ebből készült sál pedig a sebesült fiú nyakára. Gregori öreg és rendkívül erőteljes vére Jacques összeesett vénájába folyt. Az öreg kárpáti harcos összezúzta és kevergette a gyógynövényeket, hozzáadta a keveréket a Jacques nyakán levő borogatáshoz. - Helyrehoztam a belső sérüléseit. Gyenge még, Mikhail, de az akarata erős. Ha mélyen a földbe tesszük, és elég időt adunk neki, meg fog gyógyulni. - Gregori egy borogatást nyomott Mikhail kezébe. - Tedd a szemedre. Segíteni fog, amíg a földbe nem jutsz.
Gregorinak igaza volt. A borogatás enyhülést adott, mint a jég, úgy oltotta a tüzet. De valahol mélyen benne újabb rémálom kezdődött. Egy tátongó, fekete lyuk, egyre nőtt, karmolta a belsejét, sötét, őrült gondolatokat suttogott. Akárhányszor próbálta elérni Raven elméjét, csak ürességet talált. Az agya tudta, hogy a lány mélyen alszik, de hava si vére sírt az érintéséért. - Neked is a földbe kell menned - jegyezte meg Gregori. Őrzőket fogok elhelyezni, és biztosítom a nyugalmunkat. - Egy nagy jelzőtáblával, hogy „Itt fekszik Gregori, ne zavarják”? kérdezte Mikhail halkan, intő hangsúllyal. Gregori mélyen leengedte Jacques testét a gyógyító földbe, nem zavartatva magát Mikhail megjegyzésétől. - Esetleg felírhatnád a nevedet is az égre azzal a kijelzővel, Gregori. - Azt akarom, hogy a vámpír tisztában legyen vele, ki vagyok, ki az, akit ellenségnek választott. - Gregori válla megrázkódott hullámzó izmaitól. Szükség karmolta Mikhail bőrét, mint ezer hangyacsípés, szurkálva szerveit, rágva izomzatát. Felemelte vörös, karikás szemét Gregori nyers, mégis furcsán megkapó vonásaira. Annyi erő volt Gregoriban; ott lobogott ezüst szemében. - Azt gondolod, hogy Ravennel én már rendben vagyok, és többé nincs rád szükségem. Szándékosan magadra vonod a bajt, még az én bajomat is, mert a szíved mélyén azt hiszed, hogy már nem vagy képes kitartani. Üdvözlöd a vadászat veszélyeit, életed végét keresed. Most van igazán szükségük rád az embereinknek, Gregori, jobban, mint valaha. Van reményünk. Van jövőnk, ha túl tudjuk élni a következő éveket. Gregori nagyot sóhajtott, pillantását elkapta a Mikhail szemében lobogó megrovástól. - A te életed megmentésének van értelme. De az enyémnek nem sok. Mikhail hátravetette sűrű haját. - Embereink nem tudják végigcsinálni nélküled, Gregori, és én sem. - Olyan biztos vagy benne, hogy nem fogok átváltozni? - Gregori mosolya öngúnnyal teli és humortalan volt. - Hited meghaladja az enyémet. Ez a vámpír könyörtelen, a saját erejétől részeg. Sóvárog a gyilkolás, a rombolás után. Én is ennek az őrültségnek a határmezsgyéjén táncolok nap mint nap. Az ereje semmi, szárnycsapás a szélben, az enyémhez képest. Nincs szívem, és a lelkem sötét. Nem akarok várni addig, amíg már nem tudom meghozni a saját döntésemet. Egyvalamit nem
akarok: arra kényszeríteni téged, hogy felkutass és megölj. Az életem a beléd vetett hitem. Védeni téged. Nem akarok addig várni, amíg neked kell rám vadásznod. Mikhail fáradt kézmozdulattal megnyitotta a földet az öccse felett. - Te vagy a legnagyszerűbb gyógyítónk, a legnagyobb kincsünk. - Ezért suttogják a nevemet félve és rettegve. Lábuk alatt a föld hirtelen megrázkódott, megemelkedett, fenyegetően morgott. A földrengés középpontja nyilvánvalóan távol volt tőlük, de nem lehetett nem hallani, ahogy a vámpír kiüvölti vacka lerombolása feletti dühét. Az élőhalott magabiztosan lépett be odújába, amíg az első farkas holttestét meg nem találta. Minden egyes forduló és ösvénybelépő egy-egy kegyencével volt megjelölve, amíg az egész falka holtan feküdt a lábainál. A félelme rettegésbe fordult. Nem Mikhail volt az, akinek ítélőképessége és igazságos működése az ő bukása lehet, hanem a sötét közülük. Gregori. Meg sem fordult a fejében, hogy ebben a játékban a sötét figura veszi kezébe az irányítást. Andre kimenekült kedvenc fészke biztonságából, épp jókor: a hegy megmozdult, a terem falai bedőltek. Hasadékok szélesítették a szűk alagutat, és a két szikla szembenézett egymással, egyre közelebbről. Gránit robbant gránitnak, szinte kilyukasztva a dobhártyáját. Egy igazi vámpír számos gyilkosság után sokkal érzékenyebb volt a napra, és a rémes levertség napközben még jobban igénybe vette, mint a kárpáti népeket. Andrénak kevés ideje volt, hogy biztonságos lyukat leljen. Ahogy kitört az összeomló hegyből, a nap megütötte a testét, és felsikoltott a kíntól. Port és köveket hányó otthonából még Gregori gúnyos nevetése is visszhangzott, a kiáramló törmelék kíséretében. - Gregori. - Mikhail bizakodóbban szólt. Már a föld nyugtató karjában lebegett. - Ez jó példa volt arra, miért suttogják a neved félelemmel és rettegéssel. Senki sem érti úgy a fekete humorodat, mint én. - Mikhail? Mikhail a földet takaróként magára húzó keze megállt. - Nem kockáztatom sem a te, sem pedig Jacques épségét a kihívásommal. A vámpír nem tud átcsúszni az őrzőimen. - Sosem féltem Andrétól. És tudom, hogy a varázslatod erős. Úgy hiszem, barátunknak megvannak a maga problémái: vajon hol talál nyugalmat a naptól? Ma már nem fog minket zavarni.
Tizennegyedik Fe jezet Hummer atya körbesétált a menedéket nyújtó sziklabarlangban. Nem voltak ablakok, börtönük jól megépítettnek tűnt, a falak vastagok, biztos volt benne, hogy a hangjuk nem hallatszik ki. Fény nem szűrődött be, és a teljes sötétség nyomasztó volt. A pap minden lehetséges takarót Raven jéghideg testére húzott, de bizonyos volt benne, hogy belehal a vérveszteségbe. Nem érzékelt sem pulzust, sem lélegzést, amióta ide belökték őket. Miután előbb megkeresztelte, Ravent, majd feladta neki az utolsó kenetet, Hummer atya óvatos körútba kezdett a helyiségben abban a reményben, hogy megtalálja a menekülés útját. Andre, a vámpír arra használja Ravent, hogy idevonzza Mikhailt. Edgar, jól ismerve őt, tudta, hogy a terv be fog válni. Mikhail eljön, és Isten irgalmazzon Slovensky lelkének. Egy kis zaj, a szenvedő tüdő iszonyatos zihálása keltette fel a figyelmét. Hummer atya visszatért Ravenhez. A lány teste megállíthatatlanul reszketett a nagy halom takaró alatt. Hidegebb volt, mint valaha. A pap átölelte, próbált mindkettejüknek megkönnyebbüléssel szolgálni. - Mit tehetnék, hogy segítsek önnek? Raven kinyitotta a szemét. Tisztán látott a sötétben, megvizsgálta a szilárdan megépített cellát, majd utána Hummer atya aggódó arcát is. - Vérre van szükségem. - Boldog lennék, ha adhatnék, gyermekem - felelte ő azonnal. A lány érzékelte az öreg gyengeségét. De amúgy sem tudna vérhez jutni a kárpátiak módján. Elméje Mikhailért nyúlt. Fájdalom robbant a fejébe. Halkan nyögött, a halántékát szorítva. Ne próbáld, kicsim. Mikhail erősnek és biztatónak hangzott. Tartsd meg az erődet. Hamarosan ott leszek. Jacques él? Az üzenet elküldésétől üvegszilánkok nyomódtak a koponyájába. Neked köszönhetően. Pihenj. Ez már utasítás volt, tiszta, parancsoló kérésbe ágyazott parancs. Mosoly lágyította Raven szép vonalú száját. - Beszéljen hozzám, atyám, elvonja a figyelmemet. - Nagyon gyenge volt, de nem akart panaszkodni.
- Halkan beszélek majd a biztonság kedvéért - súgta a lány fülébe Edgar. - Mikhail eljön, ugye tudja. Sosem hagyna itt bennünket. - A lány karját dörzsölte, hogy kicsit felmelegítse éhező testét. Raven bólintott, bár nehezére esett, mivel feje súlyos volt, mint az ólom. - Tudom, hogy milyen. Feladná értünk az életét egy szívdobbanás alatt. - Ön az életpárja. Ön nélkül a legendák vámpírjává válna, egy szörnnyé az emberi fajon kívül. Raven minden egyes lélegzetért megküzdött. - Ne higgye, atyám. Nekünk is megvannak a magunk ördögi szörnyei. Láttam őket, követtem őket. Éppen olyan rosszak. - Feljebb húzta a takarókat. - Találkozott valaha Mikhail barátjával, Gregorival? - Ő az, akit a sötétnek neveznek. Láttam őt, persze, de csak egyszer. Mikhail gyakran mondogatta, hogy aggódik miatta. Raven zihált, sipítva a cella csendjében. - Ő kiváló gyógyító, atyám. - Újabb iszonytató lélegzet vétel. - És hű Mikhailhoz. Hiszi, hogy van remény a fajuk számára? A pap a kereszt jelét rajzolta a lány homlokára, mindkét csuklója belsejére. - Ön a reményük, Raven. Nem tudja? Mikhail megérintette Raven elméjét. Közelebbről jött, a kötés közöttük erőteljes volt. Elárasztotta a lányt szerelmével, beborította erős, védelmező karjával. Tarts ki, szerelmem. Hangja a gyengédség bársonyos csábítása. Ne gyere erre az ördögi helyre, Mikhail. Várd meg Gregorit, könyörögte a lány. Nem tehetem, kicsim. Villany pislant a cellában, mintha egy generátor lépett volna működésbe. Raven keze megkereste Hummer atyáét. - Megpróbáltam megállítani, figyelmeztetni, de akkor is jön. - Ez természetes. - Edgar hunyorgott a hirtelen világosságtól. Aggódott Ravenért. Lélegzetvétele egyre fojtottabb, gyengébb lett. A nehéz ajtó megdöndült és recsegett, ahogy kicsapódott. James Slovensky bámult rájuk. Szeme Raven meggyötört arcára tapadt. A lány tekintete találkozott az övével. - Mi bajod? - kérdezte. Halvány, mosoly jelent meg a lány szája sarkában.
- Haldoklom. Azt hiszem, ez elég egyértelmű, még magának is. - A lány hangja mély volt, fenyegető, mégis olyan dallamos, hogy óhatatlanul a hatása alá került az ember. Slovensky közelebb lépett hozzájuk. Raven érezte Mikhailt magában, hatalmát, kitörésre váró erejét. Hirtelen támadt nyugtalanságot is érzett. Várj. Jön a vámpír. Sípolva lélegzett. Andre egyetlen erőteljes csapással türelmetlenül keresztülrepítette Slovenskyt a termen. Megállt az ajtóban, kitöltve a keretet, felhevülten egy friss gyilkosságtól. Szeme üres, megvetéssel teli, a kegyetlenség könyörtelen ígéretét tükrözte. - Jó estét, kedveseim. Andre vagyok, és azért jöttem, hogy új otthonotokba vigyelek benneteket. - Keresztülsuhant a szobán, élvezve hatalmát felettük. Ahogy a lányt elérte, szeme elsötétült a dühtől. - Azt mondtam, hogy táplálkozz a papból. - Én meg azt, hogy menj a pokolba - felelte a lány dallamos hangján, szándékosan ingerelve a vámpírt. - Meg fogod tanulni, hogy jobban teszed, ha engedelmeskedsz nekem csattant fel amaz. Feldühödve a lány engedetlenségén, felkapta a papot az ingénél fogva, és nekivágta a sziklafalnak. Hidegen, érzéketlenül. - Ha nem fogsz táplálkozni belőle, akkor már nincs is rá szükségünk, igaz? - Ördögi volt a mosolya . Hummer atya teste súlyosan zuhant a padlóra, koponyája hallhatóan reccsent. Zihált, ahogy tüdeje levegőért küzdött, aztán egy halk sóhaj hallatszott, amikor feladta a harcot. Raven visszafojtotta sikolyát, levegőért kapkodott. Szomorúsága olyan túláradó volt, hogy egy pillanatig nem tudott gondolkodni. Mikhail, sajnálom. Felbosszantottam. Az én hibám. Szeretet melengette, gyengéden cirógató ujjakat érzett az arcán. Sosem, szerelmem. Érezte, ahogy a férfi bánata összeolvad az övével. Raven ibolyakék szemét a vámpír arcára emelte. - Most hogyan képzeled az irányításomat? A vámpír lehajolt, ördögi mosollyal, lehelete undorító volt. - Majd megtudod. Most táplálkozni fogsz. Pattintott az ujjával, mire Slovensky szinte megháromszorozott gyorsasággal rohant ki a cellából és tért vissza egy pohár sötét, sűrű folyadékkal. Keze reszketett, ahogy a vámpírhoz közeledett, óvatosan kikerülte a borotvaéles, hosszú körmöket.
- Neked, kedvesem, reggelire. A vámpír közel tartotta a lány orrához a poharat, hogy érezhesse tartalma szagát. Friss vér szennyeződött valami mással, valami gyógynövénnyel, amit a lány nem ismert fel. - Drogok, Andre? Ez nem lealacsonyító egy ilyen nagyerejűtől, mint te? - A lánynak minden pillanatban harcolnia kellett a levegőért, s alig bírta magában tartani a kitörni készülő zokogást a pap miatti bánatában. Bárcsak ne dühítette volna fel a vámpírt! Andre arca elfeketedett, amikor a lány ilyen megvetéssel szólt hozzá, de egyszerűen csak a szemébe nézett, hogy engedelmességre kényszerítse. Raven maradék erejét összeszedve - belesűrítve a vámpír iránti utálatát, aggodalmát Mikhailért és bánatát a pap és Jacques miatt -, mentális csatát vívott a gonosszal. A feje majd' szétrobbant a fájdalomtól, és amikor vércseppek jelentek meg a homlokán, csak akkor engedte el a vámpír. A lány ellenkezése mérhetetlenül bosszantotta, de elnyomta dühét. Raven közel állt a halálhoz, ám ha meghal, a gonosz ármánykodása semmiért volt. - Meghalsz, ha nem táplálkozol. Ezt Mikhail is tudja. Hallasz engem, herceg? A lány haldoklik. Bírd rá, hogy fogadja az ajánlatomat. Meg kell tenned, kicsim. Mikhail gyengéden próbálta rábeszélni. Máskülönben meghalsz, mire odaérek hozzád, és neked élned kell. A vérben drog van. Drogok nem hatnak ránk. Raven felsóhajtott, ismét a vámpírra nézett. - Mi van még benne? - Csak gyógynövények, kedvesem, gyógynövények, egy kicsit tán megzavarnak majd, de elég idejük marad a barátaimnak, hogy Mikhailt tanulmányozzák. Élve is hagyhatják, itt, fogolyként. Nem ezt akarod? Hogy életben maradjon? Vagy pedig azonnal megölik. - Odatolta a poharat a lánynak. Raven gyomra lázadozott. Sokkal könnyebb lenne behunyni a szemét, és feladni a küzdelmet. Alig bírta elviselni a fájdalmat a fejében. Ő volt a felelős Jacques súlyos sebesüléséért, Hummer atya haláláért. Mindenekfelett pedig azért, hogy imádott Mikhailja éppen az ellenség karjaiba vágtat. Ha meg tudná állítani... Ne! Mikhail hangja éles volt és parancsoló. Ne tedd!, erősítette meg Gregori a parancsot. A vámpír dühödten torkon ragadta a lányt - ha a halált választja, azzal győzedelmeskedik. Érintése ragacsos volt, a lány gyomra felfordult tőle.
Hirtelen a vámpír felsikított és hátraugrott, arca elfacsarodott a méregtől és a fájdalomtól. Raven látta elszenesedett, megfeketedett tenyerét, még a füstöt is, amint a melléhez kapta. Mikhail figyelmeztetést, kihívást küldött. - Azt hiszed, hogy ő majd legyőz? - vicsorogta a vámpír. - Hát nem fog! Most idd meg! - Keze a lány csuklójára fonódott, szilárdan tartotta. Raven elméje majd' széthasadt, sikoltozott az ördög közelségétől. Edgar Hummer összetört teste ott feküdt intő jelként, mi történik, ha visszautasítja a vámpírt. Megérintve Andrét a lány könnyen tudott olvasni a gondolataiban. A legromlottabb lény volt, akivel valaha is összeakadt. A drog biztosan megzavarja majd, és a vámpír el tudja hitetni vele, hogy hozzátartozik. Mikhailt pedig bebörtönzik, gyötrelemben és rettegésben fog élni, túl gyenge lesz ahhoz, hogy megtámadhassa fogva tartóit. Slovensky élvezte, ha fájdalmat okozhatott. A bátyja buzgón készült felboncolni egy vámpírt, hogy kísérletezzen vele. A vámpír biztos volt benne, hogy a Slovensky testvérek a bosszúálló kárpátiak kezétől fognak meghalni. A lány kiolvasta ezt az áruló és förtelmes tervet az élőhalott gondolataiból. Mikhail! Ne gyere ide! A lány ellenállt a kényszernek, hogy megigya a szennyezett vért, erőtlenül küzdött a vámpír undorító szorításában. Nem engedem meg, hogy a kezükbe kerülj. Inkább meghalok. - Igyál! - A vámpír rémültnek tűnt. A lány szíve remegett az erőfeszítéstől. Egy karmazsin csík jelezte homlokán a haláltusa kezdetét. - Soha - felelte a lány összeszorított fogakkal. - Meghal, Mikhail. Ezt akartad? Meghal a karjaimban, velem, de én mindenképpen győzedelmeskedem. - Andre megrázta a lányt dühében. Öngyilkosságot követ el abban a pillanatban, ha te feladod az életet. Tényleg olyan ostoba vagy, hogy nem látod be? Mikhail is meg fog halni. Az ibolyakék szem megállapodott a csontos arcon. - De előbb elpusztít téged - mondta szilárd meggyőződéssel. Szerelmem. Mikhail hangjának fekete bársonya simogatta fájdalommal teli elméjét. Muszáj megengedned, hogy én döntsek ebben a kérdésben. Nem adsz nekem választási lehetőséget, hanem engedelmességre kényszerítesz. Közösen kellene eldöntenünk, de most nem látsz tisztán. Engem nem tud legyőzni. Hidd el. Tarts ki. Nem tud elválasztani minket. Mi egymásban élünk. Nem is érti a kötésünket. Együtt túl erősek vagyunk számára. Hagyom, hogy elkapjon. A vámpír felismerte a pillanatot, hogy Mikhail akarata győzött. Raven hagyta, hogy a poharat az ajkához vigye. Ám a kényszer ellenére teste
visszautasította a tápanyagot. A vámpír érezte, hogy háborog a lány gyomra. Mikhail a kötelékükön keresztül azonban segítette életpárját, hogy képes legyen befogadni a felkínált italt. Raven szíve és tüdeje szinte azonnal reagált a folyadékra. Lélegzése egyenletesebbé vált, teste felmelegedett. Abban a pillanatban azonban, amikor Mikhail már nem irányította a lány akaratát, Raven igyekezett elhúzódni a vámpírtól. Az szorosabban tartotta, arcát a lányéhoz dörzsölte. Kegyetlenül, kárörvendőn felnevetett. - Azt hiszed, nagyon erős, mi? De meglátod, hogy ugrik a parancsomra. - Miért csinálod ezt? Miért árulod el? - Ő árul el minket! Ebben a pillanatban Mikhail áttörte az ajtót, és ott állt szálfaegyenesen, erőtől duzzadva, legyőzhetetlenül. Slovensky a falhoz lapult, észrevétlen próbált maradni. Andre Raven torkához nyomta borotvát. - Csak óvatosan, Mikhail. Megölhetsz, ez kétségtelen, de a lány fog először meghalni. - Andre pajzsként rántotta maga elé Ravent. A takarók szétszóródtak, a lány Raven magatehetetlenül lógott, szeme Mikhailra tapadt. Mikhail gyengéden, szerelmesen rámosolygott. Szeretlek, kicsim. Légy bátor. - Mit kívánsz tőlem, Andre? - kérdezte halk hangon. - A véredet akarom. - Ravennek fogom adni, hogy magához térjen. Raven szíve a mellkasát kalapálta. Szándékosan odahajolt, hogy Andre karma megsebezze. Egy vércsepp gördült le a nyakán. A vámpír karja bilincsként szorította, majd' összetörte. - Ne csinálj ilyen ostobaságot még egyszer - utasította rendre, majd figyelmét újra Mikhailra fordította. - Ne közelíts hozzá, hogy vért adj neki. Folyasd egy tartályba. Mikhail lassan megrázta a fejét. Magának akarja a véremet, hogy még erősebbé váljon, ezzel fokozva a drogok hatását. A férfi már érezte is a lányon, hogy a szerek dolgoznak benne. Raven küzdött, hogy kapcsolatot életben tartsa. Nem engedhetem, hogy a véremet megkapja, visszhangoztak szomorúan a szavak. Raven kinyúlt Gregoriért. Jönnöd kell. A drog, amit kaptál ősi szer, magyarázta Gregori, s szavai lágyan simogatták a lány elméjét. Az ország északi szélén termő virág szirmából
készül. Csak megzavar egy kicsit, nem több. A vámpír megkísérli majd, hogy kicserélje az emlékeidet olyanokra, amikben vele vagy, és fájdalmat fog okozni, hogy a gondolataidat megszűrje. Amikor Mikhailra gondolsz majd, fájni fog. Ez nem a drog hatása, a vámpír teszi. Ellenőrizd a gondolataidat, amennyire csak képes vagy, hogy megőrizd az erődet. Amikor Mikhailt eléred, sem a gondolatoddal, sem a testeddel nem szabad elárulnod magadat. Képes vagy jobban fókuszálni, mint bármelyik kárpátoki. Semmit sem tud a kötésünkről. Bárhol megtalállak. Abban a pillanatban, amikor befejeztem Jacques ápolását, megyek Mikhailhoz. Szavamat adom, hogy Mikhail túléli. Megtalálunk téged. Maradj életben mindnyájunk kedvéért. A vámpír és Mikhail egymást nézték a szoba két oldaláról. Erő sugárzott Mikhail minden pórusából. Hűvösen figyelte a vámpír dilemmáját. Rosszindulat fodrozódott, rettenetes feszültség vibrált a helyiségben, Raven halántékát kopogtatva. Mikhail. Figyelmeztetően sikoltott gondolatban, amikor Slovensky háromszor belelőtt a férfiba. A cellában olyan zajt keltett, mintha mennydörgés csattant volna a sziklafalakon. A golyók hátralökték Mikhailt, és Hummer atya mellé zuhant, értékes vére élénk karmazsinvörössel színezte a fehér selyem inget. - Ne! - Raven keményen harcolt a vámpírral, a félelem adott erőt neki az elvesztett vér helyett. Egy pillanatig úgy tűnt, kiszabadítja magát, de a vámpír visszarántotta, keze keményen zárult össze a torkán. Raven leküzdötte a pánikot. Nem mert elájulni. Gregori. Mikhail elesett. Lelőtték. Érzem. Minden kárpátoki érzi. Ne aggódj. Nem fog meghalni. Gregori határozottan közelebbről hallatszott. Óvatosan csak a húsba lőttek, ami erősen vérzik, de nem halálos, mint Jacques sebe. Továbbította nekem, hogy hol sebesült meg. A vámpír magával vonszolta Ravent az ajtóhoz. - Jönnek majd a többiek, de már késő lesz. Ne hidd, hogy kiszabadulhat - sziszegte a lány fülébe. - Slovensky és a többiek meglakolnak majd, elpusztulnak, akárcsak annak bizonyítékai, ami itt történt. Te pedig velem leszel, messze innen, ahol nem találnak ránk. Raven Mikhailon tartotta a szemét, és rá összpontosította az elméjét, hogy közvetítsen mindent Gregorinak: Slovenskyt, ahogy bilincsbe veri Mikhail csuklóját és bokáját, odaláncolja a falhoz, nevetve, gúnyolódva belerúg. Mikhail csöndben maradt, fekete szeme jéghideg ragyogás.
A vámpír felemelte a lány karcsú testét, és elszáguldott vele, el a halál és pusztulás helyéről, fellőtte magát az égbe, karmában tartva Ravent, amint tovasuhant az éjszakában. Gregori könnyedén összekapcsolódott Mikhail elméjével. A csaták, háborúk és vámpírvadászataik évszázadai alatt sokszor cseréltek vért, hogy megmentsék egymás életét. Mikhailnak fájdalmai voltak, és sok vért vesztett. A lövésekkel hatalmas erejét akarták elvenni. Slovensky azzal foglalatoskodott, hogy Mikhailt a kínzás festői részleteivel traktálta. Mikhail fekete szemében hátborzongató parázs izzott, s lobogó lángként szegült neki Slovenskynek, amint a férfi közelített hozzá. Az a baljós szempár egy pillanatra visszarettentette Slovenskyt. - Majd megtanulod, hogy félj tőlem. Megtanulod, kiben van az igazi erő. Halvány mosoly jelent meg Mikhail ajkán. - Nem utállak, halandó. És nem félek tőled. Te csak egy gyalog vagy az erősek játékában. Te vagy az áldozat. - Hangja mély volt, fenyegető, mégis dallamos, olyannyira, hogy Slovensky azon kapta magát, hogy újra akarja hallani. Letérdelt áldozata mellett, mosolygott a másik fájdalma feletti örömében. - Andre nekünk fogja adni a vérszívóid maradékát. - És miért tenné? - Mikhail lezárta a szemét, az arca barázdás és feszült, de a halvány mosoly ott maradt a szája sarkában. - Saját képedre formáltad, istentelen életre kényszerítetted, ugyanúgy, akárcsak azt az asszonyt. Most próbálja megmenteni. - Slovensky közelebb hajolt, előhúzta a kését. - Azt hiszem, ki kéne ásnom azt a golyót belőled. Nem akarhatjuk, hogy fertőzést kapj, ugye? - Éles hangon vihogott. Mikhail nem húzódott el a pengétől. Fekete szeme felpattant, erőtől lángolt. Slovensky hátraesett, négykézláb mászott el, hogy lekuporodjon a távolabbi falnál. Kotorászott a kabátjában, előrántotta a fegyverét, és Mikhailra szegezte. A föld szinte gyengéden mozdult meg, megduzzadni látszott, a szilárd padló felpúposodott és meghasadt. Slovensky megragadta a falat maga mögött támasztékul, és közben elejtette a fegyverét. A feje fölött egy kő kiesett a falból, veszélyesen közel a férfihoz. Majd a második és a harmadik, és Slovenskynek védenie kellett a fejét a kőzáportól. Félelmében magas, vékony hangon kiáltott. Egyre kisebbre húzta magát, az ujjain keresztül bámult a kárpátira. Mikhail meg se moccant,
hogy védje magát. Pontosan úgy feküdt, ahogy Slovensky elhelyezte, s fekete szeme merőn nézte. Slovensky káromkodva próbálta elérni a fegyverét. A padló megindult, hullámzott alatta, a fegyver arrébb csúszott. A másik fal bizonytalanul meglódult, kövek zuhogtak le, a vállán és a fején találva el a férfit, aki különös, ijesztő mintázatot vett észre. Egyetlen kő sem esett a pap testére. Egyetlenegy sem közelítette meg Mikhailt. A kárpáti harcos egyszerűen csak figyelte azzal az átkozott szemével és halvány mosolyával, amint a kövek betemetik előbb Slovensky lábát, majd egyre feljebb. Egy baljóslatú hasadás, Slovensky pedig felsikoltott a gerincére zuhant teher alatt. - Átkozott vagy, menj a pokolba - vicsorogta. - A bátyám majd elkap. Mikhail nem szólt semmit, csak figyelte a pusztulást, amit Gregori előidézett. Mikhail azonnal meg tudta volna ölni James Slovenskyt, Gregori drámai előadása nélkül is, ám fáradt volt, és a teste vészes állapotban. Nem akarta tovább emészteni az energiáit. Raven a vámpír fogságában marad addig, amíg Gregori meg nem gyógyítja őt. Nem szabad arra gondolnia, mi mindent művelhet Andre a lánnyal. Mikhail nem mozdult, fájdalom marta. Slovenskyre egyre több kő hullott, míg végül sírhantként fedte be a halom. Gregori jelent meg a teremben, szokásos nesztelen suhanásával, kecsesség és erő volt benne, ahogy átlépett az összeomlott falon. - Ez már kezd rossz szokássá válni. - Ó, fogd be - mondta Mikhail dühvel. Gregori érintése határtalanul gyengéd volt, ahogy megvizsgálta a sebeket. Pontosan úgy irányították a lövéseket, hogy elkerüljék a létfontosságú szerveket, de erősen vérezzenek a sebek. Csak egy másodpercébe telt, hogy levegye Mikhail bilincseit és megszabadítsa a láncoktól. Gregori talajt nyomott a sebekre, hogy megállítsa a további vérzést. - Nézd meg Hummer atyát - kérte Mikhail gyenge hangon. - Halott. - Gregori rá sem pillantott az összetört testre. - Bizonyosodj meg róla. - Ez parancs volt. Mikhail idáig sosem parancsolt Gregorinak. Egy pillanatra Gregori ezüst szeme felvillant, ahogy egymásra néztek. - Kérlek, Gregori, ha bármi esély van... - Mikhail behunyta a szemét.
Gregori fejcsóválva, kötelességtudóan odament a pap összetört testéhez, és megnézte a pulzusát. Tudta, hogy reménytelen, tudta, hogy Mikhail is tisztában van vele, de azért ellenőrizte. Gyengéden bánt a holttesttel. - Sajnálom, Mikhail. Elment. - Nem akarom itt hagyni. - Elég a beszédből, hagyd, hogy tegyem a dolgom - mormogta Gregori. - Vedd a vérem, amíg betömöm ezeket a lyukakat. - Keresd meg Ravent. - Vegyél vért, Mikhail. A vámpír nem fogja bántani. Ma éjszaka még türelemmel lesz. Meg kell erősödnöd a vadászatra. Idd, amit szabadon ajánlok fel. Nem szeretnélek kényszeríteni. - Kezdesz egyre kellemetlenebbé válni, Gregori - panaszkodott Mikhail, de engedelmesen elfogadta a gyógyító felkínált csuklóját. Gregori vére is ősi volt, ahogy az övé. Senki másé nem volt képes olyan gyorsan segíteni. Gregori elfordította a csuklóját, hogy jelezze Mikhailnak elég volt, tudván, hogy neki is szüksége lesz erőre a gyógyításhoz és hercege biztonságos helyre szállításához. - A pap velünk jön - ismételte Mikhail. Forróság hullámzott át jéghideg testén, vágy és éhség mardosta. Elméje el akarta érni életpárját, szüksége volt egyesülésükre. Fájdalom robbant a lány és a férfi fejében, úgyhogy a férfi zihált és visszakozott, fekete szeme gyötrődve kereste Gregori fakó tekintetét. Aludj most, Mikhail. Hamarosan vadászni megyünk. Előbb ezekről a sebekről kell gondoskodnunk, rendelkezett Gregori igéző hangon. Monotonon áradt az ősi ének. Halld szavamat, engedd, hogy az anyaföld üdvözöljön. A talaj ír a sebeidre, és nyugtató az elmédre. Aludj, Mikhail. A vérem erőteljes a tiéddel keveredve. Érezd, ahogy meggyógyítja a testedet. Gregori behunyta a szemét, egyesült Mikhail- lal, beleáradt, hogy megtaláljon minden egyes tépett sebet, eltávolítsa az idegen tárgyakat, és helyreállítson minden kárt belülről, egy képzett sebész precizitásával. Egy hatalmas fülesbagoly körözött a lerombolt épületnél, majd leszállt a beomlott falra. A szárnyak becsukódtak, és a bagoly kerek szeme az alanti jelenetet vizslatták. A karmok megfeszültek, majd elernyedtek. Gregori felemelte a fejét, és visszatért a saját testébe. Felismervén, halkan kimondta a kárpáti harcos nevét. - Aidan.
A bagoly alakja megnyúlt, felszikrázott, és egy magas, világos hajú fiatalembert formált, ragyogó arany szemmel. Szőkesége szokatlan volt a hegyvidékiek között. Katonás tartású, magabiztos férfi volt. - Ki merészelte ezt tenni? - kérdezte. - Mi van Jacques-kal és Mikhail asszonyával? Gregori halkan mormogott, a fakó szempár villanása átdöfte a férfit. - Hozz friss termőföldet, és készítsd elő az útra a papot. - Azzal Gregori visszatért a munkájához, miközben Byron is megérkezett. Lassan, sietség nélkül dolgozott, a gyönyörű ősi ének reménnyel és ígérettel töltötte be az éjszakát. Tudták, hogy ez nem elvesztegetett idő, hisz szükség volt rá, hogy Mikhail még aznap éjjel lábra álljon. Aidan a leggazdagabb termőföldet hozta, amit csak talált, hátralépett, és csodálta, ahogy Gregori dolgozott. A borogatást körültekintően elkeverte, és a kiterjedt sebekre helyezte. A szél port kavart, figyelmeztetésül nekik. Két emberi lény közeledett teherautóval. Byron Edgar Hummer mellett térdelt, tisztelettel megérintett a pap arcát, majd felnyalábolta a törékeny testet. - Megszentelt földbe viszem, Gregori. És aztán semmisítsük meg azt a két testet a kunyhó mellett. - Ki tette ezt? - ismételte Aidan. Gregori egyszerűen átöntötte Aidan elméjébe az információkat, nem fárasztotta magát beszéddel. - Sok évszázada ismerem Andrét - mondta Aidan. - Fél évszázaddal fiatalabb nálam. Több csatában harcoltunk együtt. Az időnk a kétségbeesést növelte. Aidan keresztülsiklott a lerombolt falon, arany szeme csillogott a sötétségben. Minden fa minden egyes levele ezüst színben ragyogott és holdfényében fürdött, de Aidan már régóta elveszítette a képességét, hogy színeket lásson. Világa sötét és szürke volt, és az is marad, amíg meg nem találja életpárját, vagy amíg a hajnal megnyugvását nem keresi. Beszívta a levegőt, küzdelem szagát érezte és a halál bűzét. Olaj és a közeledő jármű kipufogógáza szennyezte a tiszta levegőt. A tölgyfák árnyékában elhelyezkedett. A jéghideg ragadó zó ösztönösen vért követelt azért, amit fajuk egyik tagja elkövetett. Értékes fajuk a kihalás szélén állt, nem élne túl egy újabb vámpírvadászatot. Minden megmaradt férfi Mikhail asszonyába vetette a túlélés reményét. Ha alkalmazkodni tud az életükhöz, ha az igaz szerelem záloga tud lenni, és ha képes lesz olyan erős kislányt szülni, aki túléli az első évét, akkor minden
hegyvidéki férfinak van esélye. Lenne mibe kapaszkodniuk, felkutatni a földet egy olyan asszonyért, mint Raven. Andre hitszegése, mindennél rosszabb volt számukra. Súlyos köd sűrűsödött, szinte átláthatatlan függönyként, beburkolta a fákat, és elzárta az utat. Fék csikorgott, ahogy a vezető megállni próbált, mivel nem tudott tájékozódni. Aidan láthatatlanul közelebb moccant, a veszélyes ragadozó zsákmányt keresett. - Mikor érünk oda, Gene bácsi? - Egy fiú hangja csendült mohón, izgatottan, a szél szárnyán haladva. - Megvárjuk, míg a köd feloszlik, Donny - felelte a másikhang nyugtalanul. - Gyakran száll itt le ez a különös köd, és nem jó ötlet kint lenni benne. - Mi a meglepetésed? Nem árulod el? Mama mondta, hogy olyan szülinapi meglepetést kapok, amit sosem fogok elfelejteni. Hallottam, ahogy beszéltétek. Aidan már látta is őket. A sofőr harmincas évei felé járt, a fiú nem több tizenöt évesnél. Aidan figyelte őket, sürgetés futott az ereiben, feszítette a testét, hogy megölje őket. Erőt érzett minden idegvégződésében, s ez arra emlékeztette, hogy valóban él. A férfi nagyon ideges volt, belebámult a ködbe, de hiába. Egy pillanatra azt gondolta, hogy látja is a szempárt, éhesen, arany színben parázslani. Egy állat szeme volt - egy farkasé -, őket figyelte az éjszakában. Kiszáradt a szája, és hevesen vert a szíve. Védelmezőn közelebb húzta magához a fiút. - James bácsi meglepetése. - Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt kibuktak a szavak. Tudta, hogy nagy veszélyben vannak, tudta, hogy egy ragadozó csak arra vár, hogy széttépje a tork ukat. - Sétáljunk oda a vadászkunyhóhoz, Gene bácsi. Alig várom, hogy megkapjam az új puskámat. Gyerünk, nincs messze - könyörgött a fiú. - Ebben a ködben nem, Donny. Farkasok vannak az erdőben. Egyebek. A legjobb, ha kivárjuk, amíg felszáll. - Van fegyverünk - mondta a fiú duzzogva. - Ezért hoztuk, nem? - Azt mondtam, nem. A fegyverek nem mindig adnak biztonságot, fiam. Aidan elfojtotta a vad késztetést. A fiú még nem érte el a férfikor. Bárkik is ezek a halandók, nem fogja megölni őket, hacsak nem fenyege tik őt vagy az övéit. Nem válik vámpírrá, népe árulójává. Túl könnyű már a gyilkolás. Az erő varázsa. Szél kavarodott körülötte, leveleket és ágakat
sodort. Gregori ereszkedett le mellette, Mikhailt sápadtan és élettelenül feküdt a karjában. - Hagyjuk el ezt a helyet, Aidan. - Nem tudtam megölni őket - mondta csendesen Aidan, bocsánatkérés nélkül. - Ha ez az idősebb Eugene Slovensky, lesz elég dolga, ami lefoglalja ma éjszakára. Az öccse holtan fekszik egy rakás kő alatt, Mikhail papjáért cserében. - Nem mertem megölni őket - ismételte Aidan beismerően. - Ha ez Slovensky, megérdemelte volna a halált, de hálás vagyok, hogy ellenálltál a késztetésnek. Felismerted, hogy a gyilkolás rád jelent veszélyt. Messze elkóboroltál élőhalottakat vadászni. Ez lelked sötétségét mutatja. - Már nagyon közel vagyok hozzá... - tette hozzá Aidan halkan, mentegetőzés nélkül. - Amikor Mikhail asszonya halálosan megsérült, Mikhail dühét minden kárpátoki megérezte, bármelyik országban legyen is. A zavar erős volt, és éreztem, érdemes kutatnunk. Visszatértem, hogy megbizonyosodjam, miként mutatkozik meg bölcsessége, népünk hasznára. Hiszem, hogy asszonya a jövőnk reménye. - Én is ezt hiszem. Talán egy új ország enyhülést ad neked. Szükségünk lesz egy tapasztalt vadászra az Egyesült Államokban. A sűrű köd takarásában, ami megakadályozta, hogy az emberi lények észrevegyék, Aidan figyelmét a jól megépített börtönre fordította. Egyik kezét felemelvén a föld megremegett. Az épület a földdel vált egyenlővé, csak a kövek jelezték a friss sírt. Gregori felemelkedett a ködbe terhével, Aidannal az oldalán. Átszelték a sötét égboltot a barlangig, ahol a többi kárpáti harcos férfi gyülekezett, hogy segítséget nyújtsanak hercegük gyógyításában. Tizenötödik Fejezet Az éjszaka levegője átsuhant a testén, amint Ravent a vámpír valami ismeretlen cél felé röpítette az égen át. Szédült és gyenge volt, agya nehezen fogott. Először megpróbált fókuszálni valamire, ami feltűnő, hogy továbbítani tudja Gregorinak. Kis idő múlva már nem emlékezett rá, miért, s egyáltalán mit csinált. Valahol belül tudta, hogy a drog hatása miatt képtelen koncentrálni, és e miatt érzi rosszul magát. Túlságosan nehéznek
tűnt, hogy azon tűnődjön, vajon hova viszi a vámpír, vagy hogy mit fog vele tenni, ha megérkeznek. Ragyogott a hold, ezüst fény borította a fák kupoláit, mindent szürreálisán álomszerűvé téve. A dolgok ki- és beúsztak az elméjébe. Lágyan suttogó hangot hallott, folyamatos mormolást, de nem tudta azonosítani. Pedig fontosnak tűnt, de Raven túl fáradt volt, hogy megfejtse. Szétesett az elméje az utolsó sorozatgyilkos üldözésétől? Képtelen volt emlékezni rá, hogy mi történt vele. Jólesett a szelet éreznie, ahogy átfújja a testét, megtisztítja. Hidegnek érezte magát, de ez nem számított. Fények táncoltak, színek örvénylettek, az égen milliárdnyi csillag ragyogott. Alattuk hatalmas tó csillogott, mint a kristály. Minden olyan gyönyörű volt, ám a feje förtelmesen fájt. - Fáradt vagyok - talált a hangjára, tudni akarván, hogy képes-e megszólalni. Talán ezzel fel tudja magát ébreszteni, ha az álom ködében van. Karok szorították meg enyhén. - Tudom. Mindjárt otthon leszel. A lány nem ismerte fel a hangot. Valami tiltakozott benne a közelsége ellen. A teste nem kedvelte, hogy a másikat érzi. Ismeri ezt a férfit? Talán nem, mégis úgy vélte, joga van rá. Valami ki-be suhant az emlékei között, amit nem tudott utolérni. Minden esetben, amikor úgy érezte, hogy összeillesztette volna a darabkákat, fájdalom hasított a fejébe, olyan kegyetlenül, hogy nem tudott tovább gondolkodni. Aztán hirtelen együtt sétáltak, kint a csillagok alatt, a fák kedvesen integettek és hajolgattak feléjük, a férfi karja a dereka körül. Raven zavarodottan pislogott. Mindig is sétáltak volna? Senki sem tud repülni, ez abszurd. Hirtelen elöntötte a félelem. Elveszítette volna az eszét? Odapillantott a férfira, aki mellette sétált. Jóképű volt, sápadt arca érzékien gyönyörű. De amikor rámosolygott, a szeme üres és hideg, a fogai a fenyegetés villámai vérvörös szájában, ami félelemmel töltötte el a lány szívét. Ki ez a férfi? Miért van vele? Raven reszketett, próbált elhúzódni a férfitól pici, finom mozdulattal. Gyenge volt a férfi támasza nélkül, talán el is esne. - Hideg vagy, kedvesem. Hamarosan hazaérünk. A hangja rettegéshullámokat keltett a lány testében; undorral forgott a gyomra. Kárörvendő gúny érződött benne. A férfi szerető gondoskodása ellenére Raven úgy érezte, mintha egy óriási kígyó tekergőzne körülötte hideg hüllőtestével és hipnotikus, igéző szemével. Elméje kinyúlt,
küszködve kapcsolatot keresett. Jönnöd kell, Mikhail. Felsikoltott a gyötrelemtől, és térdre esett, kezét a fejére nyomta, rettegett attól, hogy megmozduljon, gondolkodjon. Hideg kéz ragadta meg a karját, és talpra rángatta. - Mi történt, Raven? Mondd el, hátha tudok segíteni. Utálta a hangját. Az idegeire ment, libabőrös lett tőle. Hatalom volt benne, romlottság, titokban jól szórakozott, mintha pontosan tudná, hogy mi történt vele, és élvezné a szenvedését, tudatlanságát. Bármennyire utálta is az érintését, sajnos nem tudott megállni a saját lábán, és így rá kellett támaszkodnia. - Muszáj táplálkoznod - emlékeztette a férfi szinte hétköznapian, de a lány érzékelte benne az elrejtett izgalmat. Raven a gyomrára szorította a kezét. - Hányingerem van. - Azért, mert éhes vagy. Különleges meglepetést készítettem neked, drágám. Bankettet a tiszteletedre. A vendégek alig várják, hogy megérkezzünk. Raven megállt, és a férfi hideg, gúnyos szemébe nézett. - Nem akarok magával menni. A szempár megkeményedett, kiürült. A férfi mosolya csak a mosoly paródiája volt, agyarak rideg villanása. A lány láthatta a férfi visszahúzódó ínyét, a meghosszabbodott metszőfogakat. Nem volt olyan jóképű, ahogyan elsőre képzelte, inkább visszataszító és kegyetlen. - Raven, nincs más hely, ahova mehetnél. - Megint gúnyosnak hangzott, betegesen romlottnak. Raven kihúzta a karját a férfiéból, és leült, mert a lába összecsuklott. - Maga nem... - A név beleveszett egy robbanásszerű fájdalomban. Vér serkent ki a lány homlokán, és lecsurgott az arcán. A vámpír lehajolt, és szándékosan durván végigfuttatta a nyelvét a lány orcáján, követve a vér útját. - Beteg vagy, kedvesem. Muszáj bíznod bennem, hogy megtudd, mi a legjobb számodra. Raven kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, elnyomva a pókhálókat, amik eltömítették az agyát. Speciális képességekkel rendelkezik. Van agya. Ezek megkérdőjelezhetetlen tények. Bizonyos volt benne, hogy halálos veszedelemben van, de elképzelése se volt arról, hogyan került ide ezzel a férfival, tehát muszáj volt gondolkodnia. Arcát a holdra emelte, így az kék fényűre változtatta ébenfekete haját.
- Össze vagyok zavarodva, még a nevére sem emlékszem. - Igyekezett bocsánatkérőnek tűnni, hogy lecsillapítsa a férfit, ha tudna olvasni a gondolataiban, és attól tartott, hogy képes rá. - Mi történt velem? Rettenetes fejfájás gyötör. A férfi kinyújtotta a karját, viselkedése hirtelen udvariassá vált, sokkal elnézőbb lett most, hogy a lány bízott benne. - Megsérült a fejed. - Felhúzta a lányt, karját keskeny derekára csúsztatta. Raven kényszerítette magát, hogy rezzenéstelenül fogadja a férfi érintését. - Sajnálom. Zavarodott vagyok. Butának érzem magam, és ez aggaszt vallotta be, hatalmas kék szeme kitágult, elméje ártatlan és rezzenéstelen. - Andre vagyok, az életpárod. Valaki ellopott tőlem. Amikor megmentettelek, elestél és erősen megütötted a fejed - mondta a férfi éneklő, hipnotikus hangon. Igazi életpár. Mikhail. Ezúttal, amikor a fájdalom lecsapott rá, a lány elfogadta, hagyta, hogy átjárja. Elállt tőle a lélegzete, ahogy beleszúrt a koponyájába. Nem hagyta, hogy gyötrelméből bármi is látszódjon az arcán, vagy megmutatkozzon az elméjében. Raven minden önfegyelmét összeszedte, fókuszált a kapcsolatra. Mikhail? Hol vagy? Valódi vagy? Félek. A mentális ösvény ismerős volt, könnyedén haladt rajta, mintha mindig is ezt tette volna. Kicsim. A válasz gyenge volt, távoli, de valóságos, fénylő valami az őrület világában. Ki ez itt velem? Mi történt? Az őt támogató magas férfi felé hajolt, aki elméjét zavarodott összevisszaságban tartotta. Érdekesnek találta, hogy agya képes volt egyidejűleg két különböző szinten működni. Andre egy vámpír. Elrabolt tőlem. Jövök érted. Valami nagyon nem volt rendben. Minden ott volt, ha csak kinyúlt érte. Raven hitt a távoli hangnak, érezte, ahogy szerelmesen meleg, védelmező karjába vonja. Ismerte ezt az érzést, ezt a hangot. Valami nem stimmelt. Megsérültél. Hogyan? Mikhail válaszként továbbította neki a közelmúlt eseményeit. Raven belélegzett, úgy érezte, mintha valaki egyenesen gyomron vágta volna. Mikhail. Gregori kezd zsarnokká válni. Nem merek meghalni. Az emlékképek visszakerültek a helyükre, és a lány rettegett. Kényszerítette magát, hogy különválassza a gondolatait. A vámpír csak a
felszínt láthatta, azt, amit a lány engedett. Andre számára ő egy reszkető, összezavarodott asszony volt, s ez megfelelt a vámpír elvárásának. Mikhail sebei súlyosnak látszottak. Egy barlangban volt, a többiektől körülvéve. Gregori a sebesülésén munkálkodott, és Raven biztos volt benne, hogy a földbe fogja helyezni a férfit, és ő ott marad majd mentőkötél nélkül. Raven felszegte az állát. A drog lehet, hogy pillanatnyilag megzavarja, de képes lesz megtenni, amit majd tennie kell. Tudom kezelni Andrét. Ne aggódj miattam. Több hősiességet mutatott, mint amennyit érzett. Mindenekelőtt el kell nyomnia magában a megkönnyebbülés sürgető érzését. Memóriája, amilyen hiányos volt, Mikhail nyugtató elméjének a hatására újra tökéletesen működött. Mikhail, vagy Gregori, vagy mindketten eljönnek érte, nem számít, mi történik addig. Mikhaillal megszakad majd a kapcsolatuk, elcsúszik egy időre tőle, ez bizonyára nagyon nehéz lesz. - Nagyon csendes vagy - riasztotta fel Andre. - Próbálok visszaemlékezni, de ettől fáj a fejem. A hegy tetején jártak. Egy pillanatig nem tudta kivenni a hegy oldalába épített kőház körvonalait. Ragyogott a holdfényben, káprázatnak látszott, majd jól kirajzolódott, aztán újra eltűnt. Raven pislogott, magába szívott minden részletet, hogy továbbíthassa Mikhailnak. Lényeges volt, hogy Andre ne tudja, Mikhailra gondol. Hiszen Andre volt, aki a fájdalmat beletöltötte, amikor olvasta a gondolatait. Összezavarta a drog, s Andre a hatalmában tartotta. Most egyszerűen csak rosszul volt és szédült. És nagyon, nagyon rémült is volt. - Ez az otthonunk? - kérdezte ártatlanul, a férfira támaszkodva. - Itt maradunk egy kellemes vacsorára, kedvesem. - Kellemetlennek érezte a kárörvendő hangot. - Nem biztonságos tovább maradnunk. Az a másik üldözőbe vehet minket. Muszáj enned, hogy legyen erőd a meneküléshez. Szándékosan, hogy bizalmát mutassa, Raven megfogta a vámpír karját. - Megpróbálom, Andre, de tényleg hányingerem van. Raven tett egy lépést a küszöb felé, érzékelve Mikhail ösztönös ellenérzését. Raven megbotlott, elesett az ajtó előtt, ott feküdt szánalmas halomként. Andre káromkodva próbálta felrángatni, de Raven ernyedt volt, képtelen mozogni. A vámpír a karjába emelte és bevitte. A sziklaház egy hatalmas szobából állt, és a távolabbi sarkában egy lyuk volt létrával, ami a lenti hálóba vezetett. A szoba hideg volt és nyirkos. A repedésekben
penészedett. Egy asztal volt benne hosszú templomi paddal. Andre intett, és meggyújtott néhány gyertyát. Raven szíve megállt, majd meglódult az ijedtségtől. A falhoz láncolva, az asztal közelében, rettenettől kitágult szemek néztek rájuk, egy férfi és egy nő. Mindketten mocskos, durva ruhákban. Az asszony ruháján hasadás, a férfi ingén vérfolt. Mindketten tele horzsolásokkal, a férfi arcának jobb oldalán még égés nyomai is. A vámpír kegyetlen, gúnyos mosollyal figyelte tehetetlen áldozatait. - Vacsora, kedvesem, csak neked. - Óvatosan leültette a lányt a padra, mintha törékeny porcelán lenne. Andre lassan, kecsesen kúszott a kőpadlón, vörös, lélektelen szeme az asszonyon. Elég időt adott magának, hogy kiélvezhesse a nő rettegését, nevetett a férje hiábavaló dühén. Az asszonyt felrántotta, kiszabadította a láncokból, a férfi közben küszködött és fenyegetőzött, Ravent átkozva. Andre odavonszolta az asszonyt Ravenhez, térdre kényszerítette és keményen tartotta, egyik kezével a haját markolva, hogy feltárja a nyakát. Hüvelykujja a pulzáló ütőér fölött. - Táplálkozz, kedvesem. Érezd, ahogy a forró vér a vénádba ömlik, hogy újra erőssé tegyen. Amikor elveszed az életét, olyan erő költözik beléd, amilyet még sosem tapasztaltál. Ez az én ajándékom neked. Határtalan erő. Az asszony zokogott és nyöszörgött a rettegéstől. A férje könyörgött, káromkodott, a láncait rángatta. Raven lassan felült, remegő kézzel hátratolta a haját. Andre elkábíthatta volna áldozatait, hogy csak várják a halált, de ő az emberi rettegés árán szerzett izgalmat kereste. Az adrenalinnal felkorbácsolt vér kábítószer volt számára, mámorító. Mindenki a lány reakciójára várt. Érezte magában Milchailt, ahogy mozdulatlanul és tehetetlenül vár, őrjöngve, hogy nincs ott vele, hogy megvédje ettől a borzalmas döntéstől. A lány hatalmas ibolyakék szeme Andre arcára siklott, kifejezőn, ragyogva, mintha a sírás szélén állna. Keze csillapítón az asszony karjára siklott. Hihetetlenül gyengéden, szavak nélkül próbálta megnyugtatni. - Kételkedsz bennem. Miért? Mit követtem el? Tényleg nem emlékszem. Én sosem tennék ilyesmit, elvenni egy életet... és te sem. Ez valami teszt? Elkövettem valamilyen bűnt, amire nem emlékszem? Miért vagy hozzám ilyen kegyetlen? Andre arca elsötétedett, vörös szeme visszaváltozott a szokásos sötétbarnává. - Ne légy olyan lehangolt.
- Mondd el, Andre. Elviselhetetlen, hogy nem tudom. A másik kényszerített valamire, amit nem tudsz nekem megbocsátani? - Lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. A hangja egyre jobban elhalkult. - Vedd el az életem, Andre. Töltsd ki rajtam a haragod, ne ezen a szegény, ártatlan asszonyon. Elmegyek, ha már nem akarod a köteléket közöttünk, bár nincs hova mennem. - Tekintetük találkozott, és a férfi láthatta, hogy valóban így gondolja. - Vedd el az életem, Andre. Most. - Nem, Raven. - Akkor válaszolj: miért volt ez a próba? Azért, mert nem vagyok olyan, mint te, mert nem tudok a föld alá menni és alakot változtatni? Szégyellsz engem, és meg akarsz büntetni? - Természetesen nem. Raven rátette kezét az asszony karjára. - Mintha emlékeznék, habár nem vagyok benne bizonyos, azt mondtad, hogy megbízható szolgákat veszel fel. Ez az asszony egyike azoknak, akikről beszéltél? - Az arca hirtelen elfelhősödött. - Netán a szeretőd? Hangja szinte hisztérikusnak hatott, de a keze gyengéden nyugodott az asszony karján. - Nem, dehogy - tiltakozott az asszony, még zavarodott volt, de a szemében remény csillant. - Nem vagyok a szeretője. Az ott a férjem. Nem tettünk semmi rosszat. Andre tanácstalan volt. Kétségbeesett kísérletet tett Ravennel, hogy megmentse magát. Ha rákényszeríti a gyilkolásra, akkor ugyanolyan, sötét és elveszett lelkű lesz, mint ő. Valami mélyen benne felemelkedett és átfordult, ahogy belenézett az ártatlan szempárba. - Az asszony igazat mond, Raven. Semmit sem jelent nekem. Egy szolga, ha úgy kívánod. - Hangja elveszett és magányos volt, már- már bizonytalan. Raven kinyújtotta a kezét a férfiéért. Andre elméje az ördög mesterműve volt. Romlott és eltévelyedett. Mégis, Raven szánalmat érzett iránta. Valaha jó volt, nem különbözött Mikhailtól és Jacques-tól, de sötét elszigeteltségében rossz útra tévedt. Andre kétségbeesetten akart érezni, szembenézni a reggeli nappal, hogy ismét tanúja lehessen a naplementének. Tükörbe akart nézni úgy, hogy ne lássa visszahúzódó fogínyét és romlott életének pusztító következményeit. Ez lehetetlen volt; egyetlen igazi vámpír sem tudott belenézni a tükörbe anélkül, hogy borzasztó fájdalmat ne tapasztalna. Raven volt az egyetlen reménye, és
csüggött rajta. Csodát akart. Mivel a lány emberi lény volt, elképzelni sem tudta, mit képes és mit nem megtenni. - Bocsáss meg, Andre, ha olyasmit tettem, ami miatt kételkedsz bennem - mondta lágyan, szánalom öntötte el, sírni szeretett volna. Nem tudná megmenteni a férfit, még akkor sem, ha nem tartozna Mikhailhoz. Senki sem lenne képes rá. Túlságosan romlott volt már, duzzadt a hatalmi tébolyától, túlságosan hozzászokott a gyilkolás okozta adrenalinhoz. A lány utálta magát, mert becsapja, de az élete és ennek az ember házaspárnak az élete egy hajszálon függött. A férfi megsimogatta a lány selymes haját. - Nem haragszom rád, kedvesem, de gyenge vagy, és szükséged van tápanyagra. Az asszony megmerevedett, arca megkövült a félelemtől. Nyugodt maradt, Raven válaszára várt. A lány zavarodottan nézett. - De én nem tudok táplálkozni. - Szándékosan hagyta, hogy Mikhail neve felpislákoljon az elméjében, majd megragadta a fejét a gyötrelemtől. Nem tudom, miért; nem tudok gondolkodni. Azt hiszem, hogy az a másik csinált velem valamit. Andre megragadta az asszonyt a hajánál fogva. - Néhány perc múlva visszatérek. Te gondoskodsz róla, hogy Ravennek ne essen bántódása. Szeme üres és hideg volt. - Meg ne próbáljátok elhagyni ezt a helyet. Tudnék róla. - Andre maradj - suttogta Raven, harcolva a férfiért önmaga ellenében. A férfi elfordult tőle, kiszáguldott, el a világos ságtól, vissza a halál és őrület számára megszokott világába. Az asszony belekapaszkodott Ravenbe. - Kérem, engedjen minket elmenni. Ő maga az ördög, meg fog ölni minket, a szolgáivá tesz addig, amíg a félelmünk még szórakoztatja. Raven felegyenesedett, kétségbeesetten küzdve a szédülés ellen. - Rájönne. A sötétben is lát, kiszagolná magukat, hallaná minden egyes szívverésüket. - A szoba hideg, penészszagú és lehangoló volt. A levegő áporodott, és a halálról mesélt. Raven az érzékenységével szinte hallotta a számtalan áldozat sikolyát, akiket idehurcoltak, és a mocskos falhoz láncoltak. Éppolyan ijedt volt, mint az asszony. - Kivagy? - Monique Chancellor. Az ott a férjem, Alexander. Miért segít nekem? - Védelmezze a gondolatait, Monique. Tud olvasni bennük.
- A tisztátalan. A vámpír. - Ez kijelentés volt, nem kérdés. - Muszáj elhagynunk a halálnak e helyét. Raven bizonytalanul lábra állt, a szék hátába kapaszkodott, majd az asztalba, hogy eljusson az ajtóig. Felnézett a csillagokra, végignézett a tájon, megjegyezve minden kőfalat és kiemelkedő sziklát a ház mögött. Tanulmányozta a házat is, az ablakokat, az ajtókat, a falak szerkezetét, különös figyelmet szentelt a házhoz vezető nyitott tereknek. - Kérem, kérem - kapaszkodott belé az asszony. - Segítsen nekünk. Raven pislogott, hogy az asszonyra összpontosítson. - Éppen segíteni próbálok. Maradjon nyugton, tartsa magát távol tőle. Ne vonja magára a figyelmét semmivel. Becsukta az ajtót, elvégezte, amit akart. Mikhail és Gregori annyi információt kap, amennyit csak sikerült továbbítani nekik. - Ki maga? - firtatta Alexander gyanakodva. A lány láthatta csuklóján a nyílt sebeket. Raven megdörzsölte lüktető halántékát, hányingere nőttön- nőtt. - Nem jó, hogy nyílt sebei vannak. - A lány érezte a vér szagát, és teste reménytelenül legyengülve, vágyott a tápanyagra. Raven odahagyta a sarokban csendben zokogó asszonyt, és a férfihoz lépett, hogy lássa, hogyan könnyítsen rajta. Ahogy lehajolt, hogy megvizsgálja a csuklóját, a férfi a másik kezével megragadta Raven haját, olyan durván, hogy könnyeket csalt a lány szemébe. A férfi a mellkasához szorította a lányt, így már mindkét kezével átfoghatta a torkát, ujjai belemélyedtek a lágy húsba. - Alexander, mit művelsz? - kiáltotta Monique. - Monique, ott a bilincs kulcsa, hozd ide - rendelkezett Alexander. Úgy szorította Raven légcsövét, hogy a szoba forogni kezdett a lánnyal. Raven érezte a férfi félelmét, elszántságát, hogy megmentse magukat. Azt hitte, hogy a lány vámpír, és kegyetlen játékot játszik velük, perverz élvezete kedvéért. Raven nem kárhoztatta, de lassan kiszorult belőle az élet. Raven! A kiáltás közeli volt, mérhetetlen düh hullámzott a lány elméje felé. Letépték a torkáról Alexander kezét; éles csattanás jelezte, hogy csontok törtek. A férfit a falhoz kente valami a lány mögött, lába tehetetlenül lógott méteres magasságból a padló felett. Monique sikított, miközben férje tüdejéből sípolva áramlott ki a levegő. A férfi fulladozott, szeme kidülledt.
Engedd el, Mikhail! Ó, istenem, kérlek. Nem bírom elviselni, hogy még valaki haláláért felelős legyek! Egyszerűen nem bírom. Raven térdre esett, összekuporodott, előre-hátra ringatta magát. - Kérlek - suttogta hangosan. - Engedd el. Mikhail küzdött gyilkos dühével, sikerült annyira megfékeznie, hogy kiengedje az emberi lényt mentális szorításából. Átszelte a levegőt, könnyedén követve Raven nyomát. Alig volt tudatában annak, hogy Gregori vele tart, Aidan és Byron éppen mögöttük, Eric és Tienn meg néhány másikkal küzd, hogy távol tartsák tőlük. Senki sem számított. Sok évszázada vadászott a vámpírokra, és mindig érezte a vonakodást, a sajnálatot. Most ilyesminek nyoma sem volt. Mikhail elnyomta dühét, az meg csak fortyogott benne, mint a magma, keresve a kitörés útját, bármely irányban, vágyva az erőszakra, a robbanó megkönnyebbülésre. Ha szabadjára engedné, az a földre, a szélre, a hegyekben élő lényekre is hatással lenne. Azzal figyelmeztetné a vámpírt. Mikhail nem érzett fájdalmat és jóllakott volt, erről Gregori személyesen gondoskodott. Ősi vérük kombinációja határtalanul erőt adott. Ám egy vérfolt éktelenkedett a bagoly fehér szárnyán. Mikhail ösztönösen a széliránnyal szemben körözött, hogy egyetlen kósza szellő se vihesse el a szagot a vámpírhoz. Az éjszakába belehasított a rettenet kiáltása, majd ördögi nevetés, kárörvendő diadalmámor. Minden kárpáti harcos a völgy felé fordult, érezvén az erőszak hullámzását, a hatalom zavargását, élet és halál körforgását. Raven, aki rendkívül érzékeny volt, azonnal megérezte elméjében az erőszak jelenlétét. Pihenj, Raven, rendelkezett Mikhail. A lány a homlokára nyomta a kezét. Andre nevetett, a faágról rávetette magát egy mászva menekülő asszonyra. Egy kisebb, összetört test hevert a fa tövében, sápadt és élettelen, ott, ahol a vá mpír ledobta. Az asszony nyöszörgött, az életéért könyörgött. A vámpír hátborzongatóan felnevetett, majd arrébb rúgta az asszonyt, élvezve, hogy visszamászik, könyörögve, hogy szolgálhassa. - Andre! Ne, nem teheti! - üvöltötte Raven, feltápászkodott, és az ajtóhoz botladozott. Kirohant az éjszakába, körülnézett, keresve a nyomot. A gyengeség elborította, elesett, és mozdulatlanul feküdt a fűben. Monique követte, letérdelt mellé. - Mi az? Tudom, hogy maga nem az, aminek a férjem gondolja. Tudom, hogy próbál megmenteni bennünket.
Könnyek peregtek Raven arcán. - A vámpír megölt egy gyereket, és kínozza az anyját. Őt is meg fogja ölni. Nem tudom megmenteni. - Raven próbált kényelmesebben elhelyezkedni, miközben az asszony az ölében ringatta a fejét. Monique megérintette a sötét zúzódást Raven nyakán. - Sajnálom, amit Alexander tett magával. Megőrült a félelemtől és a dühtől. Maga óriási kockázatot vállalt. Az a szörnyeteg megölhette volna. Raven fáradtan behunyta a szemét. - Még megteheti. Még nem úsztuk meg. Az éjszaka zavaró hullámzást közvetített. Valahol az erdő mélyén egy állat elhibázta a zsákmányát, és felüvöltött dühében. Bagoly kuvikolt; farkas vicsorgott. Raven megragadta Monique kezét; megkönnyebbült, amikor érezte, hogy képes mozgatni a lábát. - Gyerünk. Jobb, ha bemegyünk. Maradjon csendben és a látókörén kívül, ha tud. Amikor visszatér, magasan lesz, mint egy héja, és kiszámíthatatlan. Monique segített Ravennek lábra állni, karját a lány dereka köré csúsztatta. - Mit csinált Alexanderrel, amikor megtámadta magát? Raven kelletlenül sétált vissza a kőházba. - Semmit. - Megérintette a zúzódást a nyakán. Alexander csak bonyolította a dolgokat. Andre biztosan észre fogja venni rajta a sérülést. - Maga olyan dolgokat is megérez, amikről nekünk fogalmunk sincs? kérdezgette Monique nyugtalanul. - Ez nem egy kellemes adottság. A vámpír ölt ma éjjel. Egy asszonyt és a gyerekét. Én küldtem ki, és a mi életünket az övékére cseréltem. - Nem! - tiltakozott Monique. - Maga semmit rosszat nem tett, nem felelős a szörnyeteg döntéséért, ahogy a férjem sem felelős azért, amit velem tett. Alexander azt hiszi, módot kellett volna találnia rá, hogy megmentsen engem. Sosem fogja megbocsátani magának. Ne legyen olyan, mint ő, Raven. Raven kőlépcsőn állt, és a hold fürdette tájat nézte. Szél támadt, és a ragyogó ezüst fény baljóslatúan elsötétült. Monique zihált, megragadta Ravent, a ház viszonylagos biztonságába akarva húzni. Egy vörös folt növekedett, terjedt, teljesen elfedve a holdat. Mély nyögést hozott a szél, egyre erősödött, míg üvöltéssé vált. Egy farkas emelte pofáját a vérfoltos
holdra, és figyelmeztetőn vonított. Egy másik csatlakozott hozzá. Az egész hegy rosszat sejtetően morajlott. Monique megpördült, és a férjéhez rohant. - Imádkozz velem, imádkozz velem. Raven bevágta az ajtót, és nekitámaszkodott. - Ne essen kétségbe, Monique. Van még esélyünk, ha távol tudjuk tartani. Alexander mereven bámult rá, karja óvón ölelte a feleségét. - Ne hallgass rá, Monique. Kis híján megfojtott; hihetetlen erővel vágott neki a falnak. Tisztátalan. Raven elkeseredetten forgatta a szemét. - Kezdem azt kívánni, bárcsak olyan hatalmam lenne, mint amilyet feltételez rólam. Akkor el tudnám hallgattatni. - Csak félt bennünket - békítgette Monique. - Le tudjuk venni a láncait? - Akkor megpróbálná megtámadni Andrét, abban a pillanatban, amint visszatért. - Bőszen nézett Alexanderre. - Az meg nyomban megölné. Raven reszketett, sebzett arccal nézett Monique-ra. - Jön. Maradjon csendben, bármi történik is. Ne hívja fel magára a figyelmét. A szél hátborzongatóan üvöltött kint, majd elcsitult, nyomában természetellenes csend maradt. Raven hallotta a saját szívverését. Hátralépett, amint az ajtó recsegve-ropogva darabokra esett. A gyertyalángok fellobbantak, groteszk, hátborzongató árnyékokat rajzolva a falra, aztán kialudtak a fények. - Gyere, Raven. Most mennünk kell. - Andre csettintett. A vámpír arcát friss vér pöttyözte. Az ördög parázslott a szemében, a szája kegyetlenül eltorzult. Raven Andréra nézett hatalmas, vádló szemmel. - Így jössz hozzám? Miért? Mondd el, mi történt. A férfi olyan sebességgel mozgott, hogy szinte elmosódott, és Raven visszaemlékezett, hogy ő is képes ilyen mutatványra. Érezte a vámpír forró, undorító leheletét, benne a halál szagát. A férfi borotvaéles körmei végigszántottak rajta, amint lebukott előle, és a sarokba kuporodott. - Ne akarj basáskodni fölöttem, amikor egy egyszerű magyarázat is elég lenne. - Meg fogod bánni az engedetlenségedet - vicsorgott a vámpír, és a padot olyan erővel hajította el az útjából, hogy szilánkokra tört a falon, alig fél méterre a reszkető házaspártól.
A rettegés kis nyöszörgése szakadt fel Monique-ból, mire Andre rögvest felé fordult, szeme vöröslött hatalmi mámorában. - Hozzám fogsz mászni, mint egy kutya, mert az vagy. - Hangja mély volt, hipnotikus, szeme kábító. Alexandert nem engedték a láncai, hogy megakadályozza Monique-ot, aki engedelmesen a padlóra kushadt, viselkedése érzéki volt és hízelkedő. Raven nyugodtan odasétált hozzá, és letérdelt elé. - Hallgass rám, Monique. Ne tedd ezt. - Ibolyakék tekintete az idősebb asszonyéba mélyedt. Raven hangja gyönyörű volt, maga a tisztaság, mély és elbűvölő. Hallatára a vámpír hangja romlottnak és undorítónak tűnt. Zavarodottság és szégyen égette Monique üres arcát. A vámpír akcióba lendült, átugorva a távolságot közöttük, megragadta Ravent a hajánál és hátrahúzta, szinte fel emelte. A föld megrendült. Mintha maga az éjszaka tombolt volna, a szél sikoltott és üvöltött, nekivágódott az ablakoknak. Sötét tölcsérfelhő ereszkedett le a forrongó égből, és leszakította az épület tetejét; az örvénylő tömeg felemelte a bútorokat, és szétszórta az évek alatt összegyűjtött kincseket. Monique hangosan jajveszékelt, és Alexanderhez tapadt. Hangok sziszegtek és suttogtak, düh, vád és kárhoztatás mély mormolása. A hegy baljóslatúan morajlott, a távolabbi fal tovább repedt köveket szórva szét, mintha felrobbant volna. Mikhail állt a vad vihar középpontjában, fekete szeme hide g és halálos. Ott magasodott elegánsan, annak ellenére, hogy selyemingét vörös folt szennyezte. Teste friss és mozdulatlan a káosz közepette. Felemelte a kezét, és a szél elült. Mikhail Andréra nézett egy hosszú pillanatig. - Engedd el. - Hangja halk volt, mégis mindenki szívébe rettegés költözött. Andre görcsösen markolta Raven selyem haját. Mikhail kegyetlen mosollyal válaszolt. - Azt kívánod, hogy engedelmességre kényszerítselek, hogy csúszvamászva jöjj halálodért, ahogy az áldozataidtól követeled? Andre keze görcsbe rándult. Rettenettel nézett Mikhail- ra, nem tapasztalt még ilyen hatalmas erőt. Ennek még egy hegyvidéki sem tudott ellenállni. - Gyere ide, Raven. - Mikhail le nem vette a szemét a vámpírról, a puszta akaratával tehetetlenné tette. Oly nagy volt a dühe, hogy alig igényelte Gregori elméjének támogatását.
A kárpáti harcosok testet öltöttek, egyik a másik után, arcuk vádló. Raven érezte az ember házaspárban növekedő rettegést, közel voltak az őrülethez. Odabotorkált hozzájuk, védelmezőn Monique köré vonta karját. - Meg fog menteni bennünket - suttogta nekik. - Olyan, mint a másik - csikorogta rekedten Alexander. - Nem, ő jó. Megment minket - jelentette ki Raven egyszerűen, teljes meggyőződéssel. Mikhail hirtelen elengedte a vámpírt. Andre körülnézett, szája gúnyos mosolyra húzódott. - Egy egész hadsereget hoztál magaddal a vadászatra? - Elítélünk a bűneidért, Andre. Hibáznék, ha az ítélet végrehajtását másra bíznám. - Mikhail jelzett két hegyvidékinek, és bólintott Raven felé. Magas alakjából erő és magabiztosság sugárzott. - Gyerekes vagy, Andre. Hangja tiszta dallam, elmélyült, bársonyosan lágy lett. - Ne reméld, hogy olyannal mérheted magadat össze, aki sokat csatázott, de esélyt ajánlok neked, hogy megkaphasd, amiért olyan keményen dolgoztál. - Fekete szeme jéghideg gyűlölettel csillogott. - Bosszú, Mikhail? - kérdezte Andre gúnyosan. - Nem idegen tőled. Kilőtte magát, borotvaéles karmai megnyúltak, agyara csöpögött. Mikhail egyszerűen eltűnt, és a vámpír a házon kívül, a földön találta magát, magába zárta a vad éjszaka, köröttük kárpáti férfiak hatalmas, laza körben. Andre abba az irányba fordult, ahol a többieket látta. Mikhail néhány lépéssel előtte állt, meredt szemében sötét düh égett. Aidan előrelépett Ravenhez, aranyosan csillogó szeme szúrós lett, ahogy pillantása a lány mögött kuporgó halandókra esett. - Gyere velünk - rendelkezett hirtelen. - Mikhail azt kérte tőlünk, hogy ügyeljünk a biztonságodra. Raven nem ismerte személyesen, de meglátta benne a magabiztosságot és a tökéletes önuralmat. Hangja lágy és hipnotikus, szinte kábító. - Láttad, hova tette Andre a kulcsokat, hogy kiszabadíthassuk Alexandert? - kérdezte Raven Monique-ot, és ki akarta kerülni az útját álló másik hegyvidékit. Majd Raven szeme hirtelen elkerekedett, az oldalához kapott, elfojtott sikoltás tört elő belőle. Elzuhant, gyötrődve összekuporodott, vörös csík jelent meg a homlokán, lefolyt a szemébe. Monique a padlóra vetette magát Raven mellé. De ő észre sem vette. Már a ház falain kívül volt, nem volt tudomása Aidanról és Byronról, sőt Monique-ról és Alexanderről sem. Kint járt a vérvörös hold alatt, és egy roppant erejű és hatalmú démonnal
nézett szembe. Egy démonnal, amelynek szemében vörös lángok parázslottak, akinek a mosolya maga volt a kegyetlenség. Magas és kecses, magabiztos, és a lány tudta, hogy meg fogja őt ölni. Állati szépség volt a mozdulataiban. Lélektelen szemében halál és kárhozat. Legyőzhetetlen volt. Egy halálos csapást mért a testére, és vakító sebességgel elröpítette. Nem volt sajnálat és érzés benne. Nem volt benne irgalom, sem bűntudat, könyörtelen és kegyetlen volt. Nézd, milyen, egyformán gyilkosa halandónak és kárpátinak, sziszegte Andre az elméjében. Ismerd meg a benne lakozó vadállatot. Látod, egy tanult ember, aki az elméjével irányít téged. Ez a valódi Mikhail Dubrinsky. Közülünk százakat vadászott le, talán ezreket a saját embereiből, és elpusztította őket. Megfog ölni minket, és semmi mást nem érez majd, csak a hatalom örömét. Andre elméje tökéletesen egyesült az övével, így a lány az ő szemével látott, érezve gyűlöletét és félelmét, érzékelve a fájdalmat, ami Mikhailból eredt, amikor Andrét megtámadta. Raven küzdött, hogy kitörjön, de Andre tudta, hogy meg fog halni, és szilárd elhatározással kapaszkodott a lány elméjébe. Raven volt az utolsó bosszúja. Minden egyes ütés, amit kapott, minden egyes égő seb, amit Mikhail okozott, Ravennek ugyanúgy fájt. A vámpír így legalább tudott örülni a fájdalomnak. Raven tisztán látta a tervét, tudta, hogy Mikhail érzi az őt elborító gyötrelem kezdődő rohamát. Alig tudott lélegezni, de meg akarván kímélni a férfit, próbálta elzárni magát tőle. De Mikhail túlságosan erős volt, hogy hagyja visszavonulni. Raven érezte hideg dühét, a könyörtelenségét, vágyát a küzdelemre, a sürgetést, hogy megölje a renegátot. A lány érezte hirtelen elbizonytalanodását, amikor felismerte, hogy mit művel a vámpír. Raven. Hallgass rám. Gregori. Nyugalom a vihar közepében. Hangja gyönyörű, hipnotikus, nyugtató. Add át magad nekem. Most aludni fogsz. Gregori hagyott Ravennek némi választási lehetőséget, de a lány átadta magát önként, hálásan a hipnotikus hangnak, és azonnal engedelmeskedett, elterelve Mikhailról Andre fenyegetését. Hosszú, lassú sziszegéssel távozott a levegő Mikhail tüdejéből. Megmozdult - homály, túl gyors, ahhoz, hogy látni lehessen. Andre teste hátrarepült az ütés következtésben. A reccsenés rettentő hangos volt a természetellenes csendben. Andre valahogy lábra állt, szeme csillogott, vadul kereste ellenfelét. - Győztem. - Kiköpte a vért, és remegő kezét a mellkasára nyomta. Raven látta, milyen vagy. Bármit teszel később, ezen már nem változta t. -
Le nem vette pillantását Mikhail testéről, nem is pislogott. Lehetetlennek tűnt neki, hogy egy kárpáti is ilyen gyors lehet. Volt valami rettenetes abban a fekete, könyörtelen szempárban. Raven tudata és figyelme nélkül szemernyi sajnálat vagy szánalom sem volt benne. Andre óvatosan hátralépett, fókuszált és célzott. Vad villám csattant, lecsapott a földbe ott, ahol Mikhail állt. Zaja félelmetes; megrázta a földet. Elektromos korbács sistergett és vonult vissza, megfeketedett, redős földdarabot hagyva maga után. Andre felsikoltott, amint valami hátraroppantotta a fejét, megnyílt a torka, és élénkvörös vér ömlött ki belőle, mint a szökőkút. A negyedik ütés feltépte Andre mellkasát, összezúzva a védelmező csontokat, és a szívéhez férkőzött. A fekete, kegyetlen szempár sajnálat nélkül szegeződött Andréra, amint Mikhail kitépte szívét a melléből. Majd megvetően a földre dobta, az élettelen test mellé, a még pulzáló szervet, biztosítva, hogy a vámpír soha többé ne kelhessen fel. Ott állt legyőzött ellenfele fölött, küzdött, hogy visszanyerje önuralmát a benne levő vadállattal szemben, a diadal vad rohama ellen, a hatalom mámora ellen. Nem érezte korábbi sérüléseit sem, csakis a győzelme feletti puszta örömöt. A vadság a végletekig fokozódott benne, szétterjedt, mint a tűz. Szél kavargott, és egy illatot sodort. Raven. Mikhail vére forrón száguldott; agyara fájt, éhsége növekedett. Kiszagolta az emberi lényeket, akik megérintették az életpárját. Vérbujaság rázta meg, és a kárpátiak hátrébb léptek, látva a Mikhail testéből sugárzó erőt, az elhatalmasodó gyilkolási vágyat. A szél szüntelen örvénylett körülötte, és mintha Raven illatára emlékeztette volna. Raven. A férfi teste vonaglott és égett. Raven. A szél a lány nevét suttogta, és a féktelen vihar, ami benne to mbolt, csillapodni kezdett. Mikhail elméje a világosság felé nyúlt, és elindul visszafelé az erőszak birodalmából. - Tüntesd el azt a dolgot - vicsorgott, senkinek sem címezve a parancsot. Energiát gyűjtött az égboltból, és megfürdette a kezét benne, lemos va a szennyezett vért testéről. Egy szempillantás alatt visszatért a vámpír lerombolt odújához, testet öltött kint, a tiszta levegőben, és felderengett Monique fölött, aki Raven élettelen testét ringatta a karjában.
Tizenhatodik Fejezet Raven lassan tért magához. Ágyban feküdt, ruhátlanul. Mikhail ott volt mellette, keze sűrű, nyirkos hajában kószált. A lány érezte, ahogy biztos ujjai befonják a haját, mozdulatai nyugodtak és körültekintőek, nyilvánvaló, hogy kényezteti. Úgy vélte, régi, huzatos kastélyban van. A hálószobában meleg volt, és Mikhail nyugtató gyógynövények esszenciájával és romantikus gyertyafénnyel árasztotta el. Megfürösztötte, ő is megfürdött, és csak a testük és a gyógynövényszappan illata érződött. A férfi a lány hosszú hajával foglalatoskodott, amíg Raven felmérte új környezetét. Mikhail megérintette az elméjét, zavarodottságot, az őrülettől való félelmet talált. A lány félt tőle, és már saját ítélőképességében sem bízott. Raven tanulmányozta a szoba minden szegletét, a falakat, minden részletet, mialatt a szíve hevesen dobogott. A szoba gyönyörű volt. A kandallóban tűz lobogott; hosszú, karcsú gyertyák árasztották a fényt és a kellemes illatot, elvegyülve a gyógynövények nyugtató aromájával. Egy sokat forgatott Biblia feküdt az ágy melletti kisasztalon. A lány valójában semmit sem ismert fel, mégis minden különösen ismerősnek tűnt. A paplan meleg és vastag, jólesett csupasz bőrének. Rögtön észrevette, hogy meztelen. Elsőre sebezhetőséget és szégyent érzett; majd mégis úgy találta, hogy ő ide tartozik, ehhez a férfihoz. Mikhail keze a hajáról a tarkójára siklott, ujjai megmasszírozták fájó izmait. Érintése ismerős volt, riasztó érzést kavart fel a testében. - Mit tettél Monique-kal és a férjével? - kérdezte a lány, miközben ujjai a paplant csavargatták. Próbálta figyelmen kívül hagyni a férfi testéből sütő forróságot, amikor Mikhail mögé csúszott, s bőrük összeért, férfiassága a fenekének nyomódott. Mikhailt jó érzését töltötték el. És a lány részének érezte magát. Mikhail csókot nyomott a zúzódásra a lány torkán, majd lüktető ütőerére tette bársonyos nyelvét. A lány teste várakozón összerándult. Elméje zavarodottnak tűnt. - Biztonságban vannak az otthonukban, szeretik egymást, ahogy kell. Nem emlékeznek Andréra és a rémtettére. Közeli jó barátoknak gondolnak minket. - Pihekönnyű csókot lehelt a másik zúzódásra, ettől lángok nyargaltak a lány vérében. Keze a karcsú derékra siklott, majd telt keblére. Elméje megérintette a lányét, de Raven mentálisan elzárta magát előle.
- Miért félsz tőlem, Raven? Láttál engem a legrosszabb formámban, mint gyilkost, mint igazságosztót. - Hüvelykujja a lány mellbimbóját cirógatta lassan, amitől forróság öntötte el a lányt. - Azt hiszed, én vagyok az ördög? Érintsd meg az elmémet, kicsim. Lehetetlen, hogy bármit is elrejtsek előled. Sosem titkoltam az igazi természetemet. Valaha könyörülettel és szerelemmel tekintettél rám. Elfogadtál. Már elfelejtetted? Raven lehunyta a szemét, szempillái magas arccsontját söpörték. - Már nem tudom, mit higgyek. - Csókolj meg, Raven. Egyesítsd az elmédet az enyémmel. Oszd meg velem a testedet, és újra tökéletesen egyek leszünk. Azelőtt bíztál bennem, tedd azt most is. Nézz engem a szerelmes szemével, megbocsátással azokért a dolgokért, amikre késztettelek, a vadállatért, ami bennem lakozik. Ne úgy tekints rám, mint aki el akarta pusztítani az embereinket és minket. Add át magad nekem. - A férfi hangja csábító volt, fekete mágia, keze becézte a lány minden egyes imádott porcikáját. Beleégetett az emlékezetébe minden vájatot és halmot. A teste vágytól izzott, éhsége nőttön-nőtt, akárcsak a lányé, együtt az övével. Gyengéden, hogy meg ne ijessze, Mikhail a paplanra nyomta a lány karcsú testét, és befedte hatalmas alakjával, mint egy takaró. A lány apró volt és törékeny felfedező ke ze alatt. - Hogyan váltál az életemmé, Mikhail? Azelőtt mindig egyedül voltam, de erős és magabiztos. Úgy tűnik, elvetted az életemet. A férfi tenyere a gömbölyded testről az arcára siklott. - Te vagy az életem, Raven. Bevallom, hogy elvettem tőled mindazt, amit azelőtt a magadénak tudtál, de te nem arra termettél, hogy elszigeteltségben élj. Tudom, milyen a vigasztalan élet. Kihasználtak téged, és elpusztítottak volna. Nem érzed, hogy te vagy a másik felem, ahogy én a tiéd? - A férfi szája bejárta a szemét, az arcát, szája minden zugát. - Csókolj meg, Raven. Emlékezz rám. A lány felemelte pilláját, és a férfi fekete, éhes pillantását kereste kék, mély bíborba sötétedő szemével. Égető elevenség sütött a férfi szeméből, forró testéből. - Ha megcsókollak, Mikhail, nem leszek képes megállni. A férfi szája megtalálta a lány torkát, a melle közötti völgyet, lebegett egy pillanatig a szíve fölött, foga megkarcolta az érzékeny bőrt, mielőtt visszatért a lány szájára.
- Havasi férfi vagyok, a sötétség világához tarto zom. Igaz, hogy csak most tanulok meg érezni, hogy kedvemet lelem a vadászatban, gyilkolásban. Hogy felülkerekedhessünk a bennünk élő vadállaton, meg kell találnunk az egyetlen párunkat, a másik felünket, sötétségünk ellentétét, a fényt. Te vagy az én világosságom, Raven, az igazi életem. Ez nem von el az embereim iránti kötelességeimtől. Muszáj vadásznom azokra, akik zsákmánynak tekintik a halandókat és az embereinket. Nem érezhetek aközben, míg ilyet teszek, különben az őrület lenne részem. Csókolj meg; egyesítsd velem az elmédet. Szeress olyannak, amilyen vagyok. Raven teste fájt és égett. Vágyott. Éhezett. A férfi szíve hevesen vert; a bőre forró; izmai keményen feszültek a lány lágy idomainak. Ajkának minden egyes érintésétől elektromos kisülések futottak át rajta. - Nem tudok hazudni neked - suttogta a férfi. - Ismered a gondolataimat; ismered a vadállatot, ami bennem lakozik. Próbálok gyengéd lenni veled, hallgatni rád. A vadállat mindig kitör belőlem, de te megszelídítesz. Raven, kérlek, szükségem van rád. És neked is szükséged van rám. Gyenge a tested; érzem az éhségedet. Az elméd összetört; engedd, hogy meggyógyítsalak. Tested az enyémért kiált, ahogy az enyém a tiédért. Csókolj meg, Raven! Ne add fel a kötelékünket. A lány szeme továbbra is a férfi arcát kutatta, pillantása megpihent érzéki száján. Kis sóhaj tört fel belőle. A férfi szája habozott a lányé fölött, válaszra várt. A felismerés először a lány szemében jelent meg. Gyengédség öntötte el, magához ragadta a férfi fejét. - Azt hiszem, attól féltem, csak képzeltelek, Mikhail. Hogy valami, ami annyira a részem, olyan tökéletes, az nem lehet igazi. Nem akarom, hogy az legyél, amiről álmodtam, és hogy a rémálom valóvá váljon. - A köztük levő távolságot áthidalva rászorította száját a férfiéra. Mennydörgés dobbant a lány fülében, és a férfiéban is. Fehér forróság tört fel bennük, táncolt, emésztette mindkettőjüket. A férfi kísérletképpen megérintette a lány elméjét, s nem találván ellenállást, egyesítette magukat, így égő vágya már a lányé is volt, a férfi vad, féktelen szenvedélye táplálta a lányét. Raven már tudta, hogy a férfi valóságos, és sosem hagyja magára. A férfi táplálkozott a lány édességéből, lágy ajkának minden apró részletét felfedezte, lángokat táplálva, míg mindketten remegtek és nyöszörögtek. Mikhail átfogta a lány karcsú csípőjét, mely belefért a tenyerébe, maga alá vonta, hogy térde szétválaszthassa a combját, míg a
lány szája forrón és sürgetőn kószált a férfi kemény mellén. Nyelve az ütőeret simogatta, a férfi teste megrándult, égett, megfeszült, hogy azt hitte, kiugrik a bőréből. Mikhail megragadta a lány copfját, magához húzta, másik keze kutatóútra indult a selymes háromszög pihéi felé. A lány forró volt, és síkos a vágytól. Mikhail lágyan a nevét mormolta, sürgetőn nyomta magát a lány krémes forróságához. Raven nyelve végigsimította újra, hosszan, sóvár cirógatással. Kis fogai karcolták a bőrét, amitől a szíve majd' kiugrott, teste szinte felrobbant. Szurkáló édes fájdalom járta át, ahogy a lány rátalált pulzáló ütőerére, örömteli forróság és vadság tört fel benne, amikor behatolt a tüzesen szoros, bársonyos hüvelybe. Eksztázisban kiáltott fel, a lány fejét magához szorította, ahogy még mélyebbre és mélyebbre hatolt, miközben gazdag, forró, erős vére a lány éhező testét táplálta. A férfi önuralma egy cérnaszálon függött, felemelte a lány csípőjét, vadul összetapadtak, a csúcsra repítette Ravent, akinek izmai összehúzódtak a férfi körül, míg az gyengéden arrébb tolta a lány száját, hogy engedje el, és most ő mélyesztette fogát a puha kebel halmába. A lány zihált, ringatta a férfi fejét, amint mohón táplálkozott, teste kemény és követelődző volt, ahogy birtokba vette. A lány elvesztése miatt érzett félelemének, aznap éjszakai erőszakosságának utóhatásai mind a lányba ömlöttek. A forróság nőtt, lángolt, testük izzadságban fürdött, a lány a férfiba kapaszkodott, teste hajlékony selyem, fehér forróság, tökéletesen eggyé váltak, testben, tudatban, szívben és vérükben. A férfi kiáltása rekedt és fojtott volt, összekapcsolódott a lány torok hangú nyöszörgésével, amint a csúcsra értek, a mennyekbe, hömpölygő tengerekbe. Nem veszíthetlek el, kicsim. Te vagy a jobbik felem. Jobban szeretlek, mint ahogy valaha is ki tudom majd mutatni. Mikhail hozzádörzsölte arcát a lányéhoz, és megcsókolta nedves haját. A lány lenyalt egy izzadságcseppet, és fáradtan felmosolygott a férfira. - Azt hiszem, mindig felismernélek, Mikhail, nem számít, mennyire sérül az elmém. A férfi legördült róla, hogy ne nyomja a súlya. - Így kéne a dolgoknak lenniük, Raven. Sokat szenvedtél az elmúlt napokban, és ez örökre megmarad az emlékezetemben. Holnap éjjel el kell hagynunk ezt a régiót. A vámpír meghalt, de nyomokat hagyott maga mögött, s ez a pusztulásunkat okozhatja. Egy elszigeteltebb helyre kell költöznünk, ahol embereink talán túlélik az elkövetkező üldözést.
Felemelte a lány karját, hogy megvizsgálja a hosszú, mély karcolást, amit Andre hagyott. - Biztos vagy benne, hogy bekövetkezik? Halvány, keserű mosoly jelent meg a férfi száján, ahogy eloltotta a gyertyákat. - Hosszú életem során túl gyakran érzékeltem a jeleket. Jönnek az orgyilkosok, és emberek és havasiak egyaránt szenvedni fognak. Visszavonulunk egy negyed, esetleg fél évszázadra, hogy elég időnk legyen újrarendeződni. Nyelve rátalált a mérges jegyekre, és átmosta őket gyengéd, gyógyító érintésével. Kellemes volt, jólesett Ravennek. A lány szempillái lecsukódtak, kettejük egyesült illata nyugtatóan töltötte be a hálószobát. - Szeretlek, Mikhail, mindent szeretek benned, még a vadállatot is. Nem tudom, miért voltam olyan zavarodott. Te nem vagy ördög, tisztán látom a bensődet. Aludj, kicsim, a karjaimban, hozzám tartozol. Mikhail magukra húzta a takarót, védelmező karjába ölelte Ravent, és mindkettejüket mély álomba vitte. Az apró temető megszentelt földjén kis csoport gyűlt össze a sötétségben. Jacques halovány és sápadt volt, sebe még égő forradás a gyógyító eljárás ellenére. Karját Raven keskeny vállára tette. A lány röpke, biztató mosolyt küldött felé. Jacques mögött Byron állt, közel, hogy biztos legyen benne, a barátja nem eshet el. Távolabb kicsit Aidan ácsorgott egyedül, egyenes tartással, fejét enyhén lehajtva. A temető a kastélyhoz tartozó birtokon volt, kápolnája öreg, szépséges épület. Festett üvegablakai és a magasba törő torony sötétebb árnyékot vontak a temetőkertre. Szétszórt sírkövek, angyalok és keresztek voltak csendes tanúi, ahogy Mikhail intett a befogadó földnek. Gregori egy fakoporsót készített, nagyrabecsülése jeléül bonyolult ősi formákat faragva rá. Lassan engedte le a föld várakozó ölelésébe, majd hátralépett. Mikhail keresztet vetett, és szenteltvizet hintett Edgar Hummer koporsójára. - A barátom volt, vezetőm, amikor bajban voltam, és hitt fajunk fennmaradásának szükségességében. Sosem találkoztam olyannal, mint ő,
sem a mieink, sem az emberek között, akiben több könyörület és fény lett volna, mint benne. Isten ragyogott a szívében és a szemén keresztül. Mikhail intett, és a föld feltöltődött, mintha sosem bolygatták volna. Lehajtotta a fejét, szomorúság telepedett rá, érezte, ahogy vérvö rös könnyei kendőzetlenül kitörnek. Gregori felállította a fejfát, és ő, a hitetlen Mikhail hitében, mondta el a végső imát. Gyönyörű és csillapító hangjuk latin egyházi énekké magasztosult a pap tiszteletére. Mikhail beszívta az éjszaka levegőjét, sajnálkozó üzenetet küldött farkasainak. Válaszként gyászos vonítás vissza-hangzott kórusban, át a sötét erdőn. Gregori teste hajlott meg elsőként, szárnyak rebbentek szivárványszínekben a holdfénynél. Szétterültek, és a madár a közeli fa legmagasabb ágára suhant, borotvaéles karmait belevájva. A bagoly mozdulatlanná vált, beleolvadt az éjszakába, egyszerűen csak várt. Aidan volt a következő, különös aranyszín, erőteljes és halálos, éppolyan, mint a csend. Byron formája rövidebb, tömöttebb, szárnya, mint fehér palást. Mikhail szilárd alakja megremegett az árnyékban, és kilőtte magát, fel az éjszakai égboltra, követve a másik hármat. Tökéletes összhangban emelkedtek magasabbra, szárnyaik erőteljes csapásaival nesztelenül suhantak a felhők felé az erdő felett. A szél testüknek feszült, elsöpörve a szomorúság és erőszak maradványát, amit a vámpír hagyott maga mögött. A levegőben megfordultak, élesen bedőltek, négy nagyszerű madár tökéletes összhangban. Az öröm eltörölte Mikhail szívében a rettegést és a felelősség súlyát, a bűntudat helyét elragadtatás vette át. A hatalmas szárnyak verdestek, ahogy az ég felé emelkedtek, és Mikhail mentálisan megosztotta örömét Ravennel, mert nem tudta volna magában tartani, még e hatalmas bagolytestben sem. Meghívás volt ez, hogy megossza a havasi élet újabb gyönyörűségét vele. Gondold el, szerelmem, lásd, amit a fejedbe tettem. Bízz bennem, ahogy még sosem bíztál eddig. Engedd, hogy átadjam ezt az ajándékot. A lány nem habozott. Tökéletesen hitt a férfiban. Átadta magát neki, mohón fogadta a látványt. Egy kis kényelmetlenség, némi bizonytalanság, amint teste feloldódott, nem riasztotta meg. Szárnyak lebbentek. Jacques lemaradt, hagyva, hogy a kisebb nőstény bagoly egy magas angyalszoborra szökkenjen, mielőtt az ő hatalmas alakja is átalakult. Együtt emelkedtek fel az éjszakába, szárnyaltak, hogy csatlakozzanak a másik négy fölöttük köröző fenséges madárhoz.
A hímek egyike megtörte az alakzatot, körözött a nőstény felé és lesüllyedt, hogy közelebb érve befedje testét egyik széles szárnyával. A nőstény játékosan lejjebb süllyedt, elsiklani szándékozván. Egy másik hím elzárta az útját, megzabolázva bohóckodását, amíg megtanulja a szabad repülés örömét. A hím baglyok szoros alakzatban maradtak, a nőstény középen, köröztek az erdő felett, magasra szárnyalva. Emelkedtek és süllyedtek, tisztán a játék kedvéért, leereszkedek a föld felé, majd újra fel, a fák és a sűrű ködtakaró fölé. Kis idő múlva, hozzászokva a repüléshez a hímek újra védelmezőn körülvették a nőstényt. Mikhail úgy érezte, hogy az éjszaka elűzte a feszültség minden nyomát. Elviszi Ravent, messze a falutól, rengeteg időt adva neki arra, hogy megtanuljon kárpátiként élni. A lány a fajuk jövője, az ő jövője. A lány az élete, az öröme, létezésének egyetlen oka, a lány a kapaszkodója mindenhez, ami csak jó a földön. Azt akarta, hogy az élete ezentúl csakis a boldogság legyen. Mikhail közelebb reppent a lány szárnyas testéhez, hogy összekapcsolódjon vele, érezze örömét. Raven válaszként szerelemmel és melegséggel töltötte ki, gyermeki ámulattal nevetett, ami az újonnan megtapasztalt látvány, hangok, illatok feletti örömében tört ki belőle. Suhant vele, hasítva az eget, nevetése visszhangzott mindannyiuk elméjében. Ő a jövő reménysége.
