Sötét őrző Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 9. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói)
Következik: 10. Sötét szimfónia
Prológus Lucian Havasalföld, 1400
A falu túl aprócska volt ahhoz, hogy ellenállhasson a hadseregnek, ami olyan gyorsan közeledett felé. Semmi sem volt képes feltartóztatni az oszmán törököket. Amerre elvonultak, pusztulás járt a nyomukban, mindenkit meggyilkoltak, kegyetlenül lemészároltak. Karóba húzott, dögevő madaraknak kint hagyott testek szegélyezték útjukat, a vér patakokban folyt, amerre mentek. Senkit sem kíméltek, a legfiatalabb gyermekeket és a legidősebbeket sem. Megégettek, megkínoztak, megcsonkítottak mindenkit, patkányokat, tűzvészt és halált hátrahagyva maguk után. A falu hátborzongatóan csendes volt, mintha még a gyerekek se mernének sírni. Az emberek szeméből sütött a néma kétségbeesés, reménytelenség. Nincs segítség, nincs rá mód, hogy megállítsák a mészárlást. El fognak esni, mint ahogyan minden más falu is elesett a szörnyű ellenség keze által. Túl kevesen voltak már csak a parasztok maradtak itt, hogy kezdetleges, szerszámokból átalakított fegyvereikkel felvegyék a harcot a közelgő hordával. Tehetetlenek voltak. Aztán két harcos ballagott ki az éjszaka ködéből. Úgy mozogtak, mintha egyetlen lény lennének, tökéletes összhangban, tökéletesen egyforma lépésekkel. Mozgásuk furcsán folyékony, rugalmas volt és teljesen hangtalan. Magasak voltak, széles vállúak, hosszú hajuk lobogott, szemeikben a halál ígérete csillant. Néhányan úgy gondolták, látni vélték az éjfekete pillantások mélyén a pokol vörös lángjait is. A felnőtt férfiak félreálltak az útjukból, a nők megbújtak az árnyékban. A két harcos nem nézett se jobbra, se balra, mégis mindenki biztos volt benne, hogy mindent érzékelnek maguk körül. Az erő úgy ölelte körül őket, mintha második bőrük lenne. Amikor megálltak, a környező hegyekhez hasonlóan mozdulatlanná, rendíthetetlenné váltak. Türelmesen várták, hogy a falu legidősebbje észrevegye őket, előjöjjön a szétszórtan elhelyezkedő kunyhók közül és csatlakozzon hozzájuk az aprócska réten, ami az erdőtől elválasztotta a falut. – Mi újság? – kérdezte az öreget. – Hallottuk, hogy körülöttünk már minden falut porig égettek. Most rajtunk a sor. Semmi sem állíthatja meg a halálnak ezt a viharát. Nincs, ahová elrejtsük a családunkat Lucian. Harcolni fogunk, de le fognak győzni bennünket, ahogyan a többieket is legyőzték. – Hamar tovább kell mennünk, máshol van ránk szükség Legöregebb. Azt hallottuk, megölték a hercegünket. Vissza kell térnünk a népünkhöz. Te mindig jó és segítőkész ember voltál.
Még ma éjjel Gabriel és én mindent megteszünk, hogy segíthessünk nektek, mielőtt távozunk. Az ellenség szerencsére nagyon babonás népség. Hangja tiszta és szép volt, bársonyosan puha dallammal szólt. Bárki, aki hallotta, nem tehetett egyebet, mint engedelmeskedett annak, amit Lucian kért. És mindenki, aki hallotta, arra vágyott, hogy hallhassa újra és újra. Az a hang talán önmagában is képes lett volna elbűvölni, elcsábítani, de ölni is. – Isten legyen veletek. – suttogta köszönetképpen a falu elöljárója. A két hatalmas termetű férfi elindult. Tökéletesen azonos ritmussal, áramlón, csendesen. Ahogy kellőképpen eltávolodtak a településtől, egyetlen szóváltás nélkül, egyszerre torzult el az alakjuk, váltottak át bagolyformára. Hatalmas szárnyaik erőteljes csapásokkal szelték az éjszakát az erdő fölött, amíg az ellenséges sereget keresték. A falutól nem messze találtak rá, több száz férfi aludt szétszórtan a fák között a talajon. Vastag, tejfehér köd ereszkedett a földre. A szél elült, a sűrű pára szinte egyhelyben lebegett. Minden előjel nélkül két bagoly csapott le a levegőből, borotvaéles karmaik egyenesen az őrt álló katonák szemeit keresték. A baglyok úgy tűnt tökéletesen összedolgozva, egymással teljes harmóniában vitték véghez a támadást, mielőtt bárki is a katonák segítségére jöhetett volna. Fájdalom és rettegés sikolyai zúzták szét az éjszaka csendjét, a katonák összezavarodva keresgélték fegyvereiket, hogy megtalálják az ellenséget az átláthatatlan ködben. De pusztán a saját őreiket találták meg, szemeik helyén üres gödrökkel, arcukon vér futott le, ahogy vakon tapogatózva, sikoltozva menekültek volna a fájdalom elől bárhová. A harcosok tömegének legközepén egyszerre hátborzongató reccsenés hangja némított el maga körül mindenkit és szinte azonnal egy másik követte. Két férfi zuhant a földre törött nyakkal. Úgy tűnt, egy láthatatlan ellenség jár közöttük hihetetlen gyorsasággal a sűrű ködben és puszta kézzel nyakcsigolyákat tör. Kitört a káosz. Férfiak rohantak szerte a környező erdőbe sikoltozva. Farkasok törtek elő a fák közül, erős állkapcsaik tépték, marcangolták a menekülő sereget. Az emberek önmagukat és társaikat sebezték meg fegyvereikkel, ellenállhatatlan vágyat érezve az öldöklésre. Képtelenek voltak megtagadni az engedelmességet ennek a mindent felülbíráló kényszernek. Az erőszak, a halál és a rettegés uralkodott a vidéken. Hangok suttogtak a katonák fejében, mintha csak a levegő szólna hozzájuk, vereséget és halált jósolt. Vérben ázott a föld. Az éjszaka lassan telt, nem volt hová elbújni a félelem, a halál lehelete elől, vadállatok jöttek, hogy tovább tizedeljék a hadsereget. Reggel az oláh falu parasztjai harcba indultak a török sereg ellen. Csak halottakat találtak.
*****
Lucian Kárpátok, 1400 A levegő bűzlött a bomlástól, pusztulástól. Köröskörül emberi falvak romjai füstölögtek. Az ősi Kárpátiak hiába próbálták védeni halandó szomszédjaikat, az ellenség rajtuk ütött, amikor legmagasabban járt a nap. A nappal óráiban az ősiek tehetetlenek voltak, hatalmuk ebben az időszakban volt a leggyengébb. A Kárpátiakat, akárcsak az embereket, megsemmisítették. Férfiakat, nőket, gyermekeket. Csak azok maradtak meg, akik távol voltak, amikor a támadás történt. Julian, a gyermeknyi fiú szomorú szemekkel mérte fel a látványt. Oly kevesen maradtak meg fajtájából. Hercegük, Vladimir Dubrinsky életpárjával, Saranthával együtt halott volt. Ez akkora katasztrófa, amit népük talán soha nem hever ki. Julian állt, korához képest nyúlánk termetével, egyenes tartással, szőke haját vállain lobogtatta a szél. Dimitri érkezett mögé. – Mit csinálsz te itt? Jól tudod, milyen veszélyes a nyílt terep. Sokan vannak a környéken, akik az elpusztításunkra törekszenek. Megmondták, hogy maradjunk a többiek közelében. Bár ő sem volt sokkal idősebb, védelmezően mozdult közelebb a másik fiúhoz. – Tudok vigyázni magamra. – jelentette ki magabiztosan Julian. – Mit nézel itt annyira? A fiatalabbik fiú megfogta az idősebb karját, kicsit odahúzta magához, úgy suttogta. – Láttam őket. Biztos vagyok benne, hogy ők voltak azok. Lucian és Gabriel. Tudom, hogy ők voltak. – félelem hallatszott a hangjából. – Az nem lehet. – suttogta Dimitri és gyorsan körbenézett minden irányba. Egyszerre volt rémült és izgatott. Senki, még a felnőttek sem merték néven nevezni a két vadászt. Lucian és Gabriel. Ők ketten legendák, mítoszbeli lények voltak, nem pedig valóságosak. – De igen. Biztos vagyok benne. Tudtam, hogy eljönnek, ha megtudják, hogy a herceg halott. Mi mást tehetnének? Abban is biztos vagyok, hogy Mikhailhoz és Gregorihoz jöttek. Az idősebb fiúnak elállt a lélegzete. – Gregori is itt van? – Megfogta a kisebbik fiú karját és magával cibálta a fák közé. – Meg fog gyanúsítani minket kémkedéssel Julian. Ő mindenről tud. A szőke üstökű fiúcska megvonta a vállát, szája huncut vigyorra ívelt. – Meg fogom őket nézni közelebbről is Dimitri. Én nem félek Gregoritól. – Pedig kellene. Azt hallottam, hogy Gabriel és Lucian igazából már élőholtak. Julian nevetésben tört ki. – Ki mondta ezt az ostobaságot? – Hallottam, ahogy két férfi beszélget róluk. Azt mondták képtelenség, hogy bárki is túléljen ennyi vadászatot és gyilkosságot, anélkül, hogy átfordulna. – Az egész népünk háborúban áll, szinte az összes férfit megsemmisítették már ebben a harcban. Még a hercegünk is halott. A vámpírok mindenhol ott vannak. Mindenki öl mindenkit. Nem hiszem, hogy éppen Lucian és Gabriel miatt kellene aggódnunk. Ha ők tényleg vámpírok lennének, akkor mi már mindketten halottak lennénk. Még Gregori sem
lenne képes legyőzni őket egy csatában. – vette őket védelmébe Julian – Olyan erősek, hogy senki sem lenne képes elpusztítani őket. És mindig hűek voltak a herceghez. Mindig. – A herceg halott. Ők ketten nem feltétlenül hűségesek az örököséhez, Mikhailhoz is. Dimitri nyilvánvalóan a felnőttek gondolatait szajkózta. Julian megrázta a fejét elkeseredésében, aminek a helyére pillanatokon belül csöndes bizonyosság és nyugalom ereszkedett a lelkében. Visszafordult és óvatosan osonva egyre közelebb lopakodott, amíg már jól látszott a ház. A távolban egy farkas vonított fel hosszan, magas hangon, világgá kiáltva magányát. Egy másik farkas válaszolt a hívásra, majd egy harmadik is, egészen közelről. Julian és Dimitri elmosták alakjukat. Semmi szükség rá, hogy meglássák őket a legendás hősök. Lucian és Gabriel voltak a legnagyobb vámpírvadászok népük történelmében. Köztudott volt, hogy senki sem képes legyőzni őket. A hír, hogy puszta kézzel megsemmisítettek egy egész megszálló hadsereget egyetlen éjszaka alatt, messze megelőzte érkezésüket. Senki sem tartotta nyilván az általuk okozott veszteségeket az utóbbi néhány évszázadban, de abban mindenki biztos volt, hogy elképesztő szám jönne ki. Julian egy mormotakölyök alakját vette fel, ahogy a házhoz közelített. Szemmel tartotta a z eget baglyok után kutatva, ahogy közelebb lopakodott a tornáchoz. Innen már hallotta is őket. A négy hang halk mormolásnak tűnt a szobából. Bár fiatal volt, Julian rendelkezett népének hihetetlen hallásával. Most ezt használta fel hallgatózásra, hogy megérthessen minden szót. A négy legnagyobb élő Kárpáti beszélget abban a házban, kizárt, hogy kihagyja ezt az eseményt. Alig vett róla tudomást, hogy Dimitri csatlakozott hozzá. – Nincs más választásod Mikhail. – mondta az egyik halk hang. Hihetetlen tisztasággal, bársonyos puhasággal szólt, parancsolón, mégis gyengéden. – A válladra kell venned a vezető szerepét. A vérvonalad ezt követeli. Apád, aki megjósolta a saját halálát, egyértelmű utasításokat adott. El kell fogadnod a vezetői méltóságot. Gregori segítni fog ebben az ínséges időben, mi pedig végezzük azt a munkát, amire még apád kért fel bennünket. De a vezéri köpönyeg nem a mi vérvonalunkat illeti. Az a tiéd. – Te egy ősi vagy Lucian. Kettőtök közül valamelyiknek kellene vezetni a népet. Annyira kevesen maradtunk, szinte az összes nőt és gyereket elvesztettük. Nők nélkül pedig mi lesz a férfiakkal? – Julian felismerte Mikhail hangját. – Nem marad más választásuk, mint a hajnalt keresni, vagy élőholtakká válni. Isten a tudója, így is épp elegen vannak már pedig. Én nem vagyok elég bölcs, nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy ilyen nehéz időkben vezessem a népet. – A vezetés éppúgy a véredben van, mint a hatalom. És ami a legfontosabb, fajunk tagjai hisznek benned. Tőlünk viszont félnek. Mindattól a hatalomtól és tudástól, amit képviselünk. Lucian hangja szép és kényszer erejű volt. Julian legszívesebben örökké ezt a hangot hallgatta volna. Nem csoda, ha a felnőttek is rettegik a tudását. A szőke, gyermeknyi fiúcska még ilyen fiatalon is felismerte abban a hangban a halálos fegyvert. Pedig Lucian most egyszerűen csak beszélgetett. Milyen lenne, ha megpróbálná átvenni az irányítást maga körül? Ki lenne képes akkor ellenállni hangja mágiájának? – Neked adjuk a hűségünket Mikhail, ahogy atyádnak adtuk. Megszerzünk a számodra bármilyen tudást, mindenben támogatunk, hogy teljesíthesd ezt a nehéz feladatot. Gregori, rólad máris tudjuk, hogy nagy vadász leszel. Elég erős közted és Mikhail között a kötelék, hogy vele maradj a sötét napokban is?
Lucian hangja, ha lehetséges egyáltalán, még lágyabban csengett, követelte az igazságot. Julian visszafojtotta a lélegzetét. Gregori vér Lucian és Gabriel véréből. A Legsötétebbek. Ahhoz a vérvonalhoz tartoztak, akik örök időktől fogva védték a fajt, akik elvitték az igazságszolgáltatást az élőholtaknak. Gregori bár még nagyon fiatal, hírnevet szerzett máris, saját hatalma jogán. Nem tartotta valószínűnek, hogy kényszeríteni lehet rá, hogy válaszoljon, de ő mégis megtette. – Mindaddig, amíg Mikhail él, a legfontosabb feladatomnak tekintem és a legjobb tudásom szerint szem előtt tartom a biztonságát. – Te a népet fogod szolgálni Mikhail, ifjabb fivérünk pedig téged szolgál, mint mi az apádat. Így kell lennie. Gabriel és én pedig folytatni fogjuk a küzdelmet az élőholtak ellen, hogy megmenthessük a markukból úgy az emberiséget, mint a fajunkat. – Nagyon sokan vannak. – jegyezte meg Mikhail. – Valóban sokan vannak. Túl sok a halál és a küzdelem, rengeteg nőt elvesztettünk. A férfiaknak a jövő reménysége kell Mikhail. Meg kell találnod a módját, hogy megadd ezt nekik, vagy nem lesz rá okuk, hogy kitartsanak a bennük terjedő sötétséggel szemben. Életpárokra van szükségünk a férfiak számára. A nők a fény a mi sötétségünk mellett. Mi hímek veszélyes ragadozók, sötét vadászok vagyunk, egyre halálosabbak az évszázadok múlásával. Ha nem találunk életpárokra, végül minden Kárpáti hím átfordul vámpírrá és fajunk kihal, amint a férfiak feladják a lelküket. Akkor pedig olyan elképzelhetetlen pusztítás veszi kezdetét, amiről fogalmunk sem lehet. Ennek megakadályozása a te feladatod Mikhail és jól tudom milyen óriási felelősség ez. – Mint a ti feladatotok. – mondta Mikhail halkan – Annyi életet elvenni, mégis erősnek maradni, mint ahogy ti teszitek, nem kis dolog. Népünk mérhetetlen köszönettel tartozik nektek. Julian a mormota testében visszasompolygott a bokrok közé, nem szerette volna, ha rajtakapják a hallgatózáson az ősiek. Megzizzentek mögötte a bokrok, hátrafordult. Két magas férfi állt ott teljes csendben. Sötét szemük üresen nézett le rá, arcukat mintha kőből faragták volna. Körülötte mintha köd zuhant volna le a földre és Julian máris azon kapta magát, hogy Dimitri zuttyan a nyakába. Mindketten immár saját alakjukban, kábultan, döbbenten próbáltak talpra kecmeregni. Julian visszatartotta a lélegzetét és csak csodálkozva bámult a két hatalmas harcosra. Gregori testesült meg a két fiú előtt, szinte védelmezően. Julian kissé oldalra hajolva kidugta mögüle a fejét, hogy lássa, mi történik elől, de a mitikus vadászoknak addigra nyoma sem volt, a két fiú egyedül maradt, hogy szembenézzenek Gregorival.
*****
Lucian Franciaország, 1500
A nap lassan elhalványodott az égen, ragyogó színeket maga mögött hagyva. A pompázatos színek lassan engedtek az éjszaka szénsötétjének. A föld alatt egy szív kezdett lüktetni, egyre hevesebben. Lucian csak feküdt a gazdag, gyógyító talajban. A legutóbbi csatában szerzett szörnyű sebei meggyógyultak. Mentálisan végigpásztázta nyughelye körül a területet, tudomásul vette, hogy csak állatok mozgását érzékeli. Magasra szórva maga köré a földet kitört az ég felé és mély lélegzetet vett. A világa megváltozik ma éjszaka örökre. Gabriel és Lucian egypetéjű ikrek voltak. Ugyanúgy néztek ki, egyformán gondolkodtak, még a harcban is hűen másolták egymás mozdulatait. Hosszú évszázadokig megosztották egymással az élet minden területéről megszerzett tudásukat. Minden Kárpáti hím, ahogy egyre idősebb lett, elvesztette képességét az érzelmekre, nem látta többé a színeket. Ott maradtak egy sötét, sivár világban, ahol kizárólag népük iránti hűségük és a becsületük tarthatta vissza őket attól, hogy vámpírrá váljanak, amíg egy életpárra vártak. Gabriel és Lucian egyezséget kötött egymással. Ha egyikük vámpírrá fordulna, a másik vadászni fog rá és elpusztítja ikertestvérét, mielőtt elé menne a hajnalnak, hogy megsemmisítse önmagát is. Lucian már jó ideje tudott róla, mekkora küzdelmet folytat Gabriel a belső démonjával, ami egyre inkább szétterjesztette sötétségét benne. Az állandó harcok iszonyatos károkat okoztak a lelkében. Gabriel végzetesen közel sodródott az átforduláshoz. Lucian vett egy újabb mély lélegzetet a friss, tiszta levegőből. Eltökélt volt, hogy életben tartja Gabrielt és megóvja a lelkét. Egyetlen módja volt annak, hogy ezt megtegye. Ha képes meggyőzni róla Gabrielt, hogy csatlakozott az élőholtak táborhoz, Gabriel nem tehet mást, minthogy vadászik rá. Ez azt is megakadályozná, hogy Gabriel mással is harcoljon, mint vele. Nem tudná megölni, hiszen hatalmuk és erejük tökéletesen egyforma, de adhatna neki egy célt, amiért kitarthat és ez életben tarthatná öccsét. Lucian meglódult a levegőben, elindult felkutatni első áldozatát.
*****
Lucian London, 1600 Fiatal nő állt az utca sarkán, arcára a mosolyt csak a festék varázsolta. Az éjszaka hideg és sötét volt. A nő remegett. Valahol a sötétségben ott lapult a gyilkos. Már megölt két nőt az ismerősei közül. Könyörgött Thomasnak, hogy ne küldje ki ma éjjel, de a férfi megverte és kidobta az ajtón. Keresztbe fonta mellkasa előtt a karjait és reménytelenül próbált úgy tenni, mintha élvezné azt, amit csinál. Egy férfi közeledett az utcán. A nő lélegzete elakadt a torkán, a szíve vadul dobogni kezdett. A közeledő alak sötét kabátot és cilindert viselt, kezében sétapálcát tartott. Úgy nézett ki, mintha egy felsőbb osztálybeli tévedt volna valahogyan ide, a nyomornegyedbe. A nő felvette a szokásos pózát és várt. A férfi elsétált mellette. A nő jól tudta, Thomas megint megveri, ha nem szólítja meg a férfit, ha nem próbálja elcsábítani ezt az idegent, de képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye. A férfi megállt, majd visszafordult. Körbejárta és végigmérte minden oldalról, mint egy darab húst. A nő megpróbált rámosolyogni, de valami szörnyen megrémítette benne. Az elegáns férfi előhúzott egy marék pénzt és intett neki. A mosolya gúnyos volt. Pontosan tudta, hogy meg van ijedve. Befelé intett pálcájával a sikátorba. És ő ment. Tudta, hogy nem kellene, de egyszerűen jobban félt hazamenni Thomashoz egy fillér nélkül, mint az idegennel a sikátorba. A férfi könyörtelen volt. Többféle aktusra is rákényszerítette a sikátorban. Szándékosan durva volt vele, több helyen megsebezte, mégis elviselte, mert nem volt más választása. Amikor a férfi végre készen volt, a földre lökte őt és elegáns cipőjével belerúgott. Felnézett és meglátta a borotvakést a kezében. Ő a gyilkos. Nem volt ideje sikoltani. A halál hajolt fölé. Ekkor egy másik alak tornyosult fel gyilkosa mögött. Fizikailag a legszebb férfi volt, akit valaha is látott. Magas volt, hatalmas vállai körül hosszú, éjfekete haj áramlott, sötét szemeiből jeges hideg sugárzott. A semmiből testesült meg, vagy legalábbis a nőnek fogalma sem volt róla, hogyan máshogy kerülhetett olyan közel támadójához, hogy egyikük sem vette észre a közeledését. Az óriási termetű ember egyszerűen kinyújtotta a kezét a borotvát szorongató felé, elkapta a nyakát és keményen felrántotta. A reccsenés gyomorforgató volt. „Fuss! Fuss, most!” A szavak világosan és tisztán szóltak a fejében és ő még csak köszönetet sem mondott megmentőjének. Olyan gyorsan futott el, ahogy csak tudott. Lucian megvárta, amíg a nő engedelmeskedik a kényszerének, mielőtt lehajtotta volna a fejét a gyilkos nyakára. Mindenképpen szükség volt rá, hogy harapásnyomot hagyjon az áldozatán, mielőtt teljesen lecsapolja a vérét, Gabrielnek bizonyítékokat kellett találnia. – Gondoltam, hogy itt talállak Lucian. Nem tudsz elbújni előlem. Gabriel halk hangja a háta mögül érkezett. Lucian engedte a testnek, hogy a földre hulljon. Hosszú-hosszú ideje játszották már ezt a macska-egér játékot. Túlságosan is jól ismerték egymást, több mint egy évezredet töltöttek ikerpárjuk oldalán a csatákban, mozdultak ugyanarra, azonos pillanatban, mindketten
pontosan tudták mit fog tenni a másik, még mielőtt annak ideje lett volna egyáltalán kigondolni azt. Ismerték egymás minden erősségét és gyengéit. A legutóbbi években már sok közel halálos sebet okoztak egymásnak, hogy aztán szétváljanak és a földbe visszahúzódva meggyógyítsák magukat. Lucian, ajkain humortalan mosollyal lassan öccse felé fordult. – Fáradtnak látszol. – Túl mohó vagy mostanában Lucian. Már azelőtt megölöd a zsákmányod, mielőtt táplálkoznál. – Nos, úgy tűnik valóban hibáztam. – értett egyet Lucian – De nem kell aggódnod miattam. Több mint tehetséges vagyok abban, hogy újabb meleg testeket találjak. Semmi sem képes ebben megállítani. Még a saját öcsém se, aki pedig becsületszavát adta erre a csekélységre. Gabriel keményen és gyorsan ütött, pontosan úgy, ahogy arra Lucian számított. És megkezdődött az újabb halálos csata, amit már sok évszázada begyakoroltak.
*****
Lucian Párizs, napjainkban Gabriel alacsonyra helyezte a súlypontját, felvette a küzdőállást. Háta mögött az életpárja figyelte nagy, szomorú szemekkel a közeledő magas, elegáns férfit. Úgy nézett, mint ami volt, egy sötét, veszélyes ragadozó. Fekete szemében hatalom csillant, halált ígért. A halál szemei. Egy állat rugalmasságával mozgott, izmai hatalomtól hullámzottak. – Maradj távol Lucian. – figyelmeztette Gabriel halkan. – Nem veszélyeztetheted az életpárom. – Akkor tegyél eleget az esküdnek, amit évszázadokkal ezelőtt tettél nekem. El kell pusztítanod. – bársonyos lágy hangja maga volt a parancs. Gabriel felismerte a kényszert, mégis előreugrott, hogy üssön. Az utolsó lehetséges másodpercben felhangzott a fejében életpárja tiltakozó kiáltása és ő megállította bátyja mellkasa felé száguldó öklét, de másik kezének karma már végigszántotta Lucian torkát, mire felfogta, hogy fivére széttárt karokkal átadja magát neki, hogy meggyilkolhassa. Márpedig vámpír ilyet nem tesz. Az élőholt bárkit és bármit elpusztít maga körül, annyira ragaszkodik a létezéshez. Egy vámpír soha nem áldozza fel az életét. A tudás túl későn jött. Karmazsinvörös cseppek permetezték be a szobát, összefröcskölték a nehéz függönyöket. Folyamatosan vér ömlött a tátongó sebből. Gabriel próbált újra fivére közelébe menni, de Lucian túl erős volt. Gabriel képtelen volt akár csak egyetlen centimétert is elmozdulni a
helyéről, pedig bevetette teljes hatalmát. Szemei hatalmasra tágultak a meglepettségtől. Lucian elképzelhetetlenül erős volt. Gabriel volt az egyik legősibb, erősebb, mint bárki más a földön. Eddig a pillanatig azt hitte, ereje azonos nagyságú fivéréével. Tehetetlenül nézett Francescára. A szemébe kiülő könnyek a torkát is fojtogatták. „Segíts neki! Mentsd meg a kedvemért! Nekem nem engedi, hogy segítsek.” „Azt akarja, hogy vége legyen az egésznek. Érzem benne az elhatározást.” Francesca megindult, lassú mozgása maga volt a legfinomabb báj és nyugalom. – Meg kell engedned, hogy segítsek. – mondta lágyan. Hangja kristálytiszta, enyhítő volt. Óriási gyógyító tehetsége volt, ha bárki meg tudja akadályozni Lucian halálát, az ő. – Tudom mit tettél. Be szeretnéd fejezni a létezést most. Lucian fehér fogai felragyogtak. – Gabrielnek most már ott vagy te, hogy megóvd. Ez sok évszázadig az én felelősségem és kiváltságom volt, de most befejezhetem. Pihenni térhetek. – A vér eláztatta a ruháit, lefolyt a karján. Meg sem kísérelte elállítani. Egyszerűen csak állt ott, magasan, egyenesen. Nyoma sem volt vádnak sem a hangjában, sem a szemeiben. Gabriel állt, mozgásra képtelenül, szeméből sütött a fájdalom és a szomorúság ikertestvére miatt. – Miattam tetted. Négyszáz évig becsaptál. Megakadályoztad, hogy megöljem a prédám, elvetted az esélyt, hogy átfordulhassak. Miért? Miért tetted kockára így a lelked? Fehér vonalak jelentek meg Lucian szája mellett. – Tudtam, hogy neked van életpárod. Valaki, akinek tudomása volt róla, elmondta nekem hosszú idővel ezelőtt. Megkérdeztem őt és tudtam, hogy nem mond valótlanságot. Nem vesztetted el az érzelmeidet olyan korán, mint én. Több mint száz évvel tovább megtartottad őket. Én alig cseperedtem felnőtté és már odavesztek. De te mindig egyesítetted az elméd az enyémmel és megtanultam hogyan oszthatom meg az élet örömeit veled a szemeiden keresztül. Elérted, hogy élénken emlékezzek arra, ami nekem már soha többé nem adatott meg. Lucian hirtelen megtántorodott, életével együtt fogyott hatalma is. Gabriel várta ezt a pillanatot, amikor bátyja annyira legyengül, hogy áttörheti maga körül a szorítását. Összeszedte magát, áthatolt a kettejük közé emelt gáton, odaugrott mellé, végighúzta nyelvét a Lucian nyakán tátongó seben, lezárva azt. Francesca Lucian másik oldalára sietett, kicsi keze a karjára csúszott. Érintése finom, enyhítő volt. Majd még lejjebb surrantak ujjai, összekapcsolódtak Lucianéval. – Úgy gondolod, nincs értelme a további létezésednek. Lucian fáradtan lehunyta a szemeit. – Kétezer éven keresztül vadásztam és öltem húgom. Lelkemnek már olyan sok darabja hiányzik, hogy lyukacsos, akár egy szita. Ha most nem megyek, később már nem tudok és szeretett testvérem arra kényszerül, hogy vadásznia kelljen rám, hogy elpusztítson, mert valóban vámpír leszek. Ez pedig nem lenne könnyű feladat. Neki pedig mindenképpen biztonságban kell maradnia. Már nem tudok a hajnal elé menni. A segítségére kellett támaszkodnom. Megtettem már a kötelességem ezen a földön. Engedjétek, hogy megpihenhessek.
– Van itt másvalaki is, aki szenved. – suttogta Francesca lágyan – És ő nem olyan, mint mi. Halandó. Iszonyatosan fiatal még és borzasztó fájdalommal harcol. És csak azt mondhatom neked, ha nem maradsz, ő az egész életét kínok, kétségbeesett sikolyok között fogja leélni, olyan szenvedések között, amit mi el sem tudunk képzelni. Érte kell élned. Miatta kell fennmaradnod. – Azt mondod, hogy van egy életpárom. – És hatalmas szüksége van rád. – Nem vagyok egy finom ember. Olyan sokáig öltem, hogy nem ismerek másféle életet. Magamhoz kötni bármilyen nőt, Kárpátit vagy halandót, azonos azzal, mintha rákényszeríteném, hogy egy szörnnyel éljen. Lucian bár vonakodott, nem mutatott ellenállást, amikor Gabriel életpárja elkezdte kezelni a durva sebet. Öccse telehordta a szobát gyógynövényekkel, szétterítve őket minden talpalatnyi helyen és elkezdte kántálni az ősi gyógyító éneket. – Talán éppen egy olyan szörnyetegre van szüksége, hogy megvédje a többi szörnyetegtől, mint amilyen te vagy. Mindennél főbb felelősséged az életpárod Lucian. Nem tehetsz mást, mint megtalálod és kimented a veszélyből. – emlékeztette őt Francesca halkan.
*****
Jaxon, öt évesen Florida, Amerikai Egyesült Államok – Ide nézz Tyler bácsi! Jaxon Montgomery büszkén integetett a fából készült torony legtetejéről, ahová felmászott. – Te megőrültél Matt. – Russel Andrews megcsóválta a fejét, kezét a szemei fölé ernyőzte, hogy óvja a napsütéstől, ahogy felfelé nézett a magas torony másolatra, amit gyakorlásra használtak a Navy SEAL újoncok kiképzése során. – Jaxx ki fogja törni a nyakát, ha leesik onnan. – Elnézett oldalra, ahol egy törékeny nő feküdt egy napozóágyon, magához ölelve újszülött fiát. – Rebecca, te hagyod ezt? Jaxx még alig öt éves és Matt a különleges erők kiképzésének veti alá. Rebecca Montgomery szórakozottan elmosolyodott és felnézett a férjére, mintha az ő véleményét kérné ki. – Jaxon elég nagy már. – felelt Matt azonnal, majd lenyúlt, megfogta a felesége kezét és a szájához húzta. – Szereti ezt az egész kiképzésesdit. Gyakorlatilag hamarabb mászott fel oda, mint ahogy megtanult volna járni. Tyler Drake visszaintegetett a kicsi lánynak, aki neki kiabált.
– Hát nem tudom Matt. Talán Russelnek van igaza. Annyira kicsi. A tekintete és a testalkata éppen olyan, mint Rebeccáé. – elvigyorodott – Ebben azért szerencséje van. Másképp viszont kiköpött olyan, mint te. Egy vakmerő kicsi harcos, mint az apukája. – Én nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó dolog. – mondta Russel komolyan. Nem tudta levenni a szemét a gyerekről. A szíve a torkában dobogott. A saját kislánya hét éves volt, de soha nem engedte a torony közelébe, amit honfitársai, Matt Montgomery és Tyler Drake Matt kertjében felépítettek. – Tudod Matt, lehetséges kényszeríteni egy gyereket, hogy túl gyorsan felnőjön. Jaxon jóformán még csak egy kisbaba. Matt felnevetett. – Ez a „kisbaba” reggelit készít az anyjának, ágyba is viszi neki és pelenkát cserél a kisöccsén. Három éves kora óta olvas. Úgy értem igazán, valóban olvas. Ráadásul imádja a fizikai kihívásokat. Nem sok olyan fázisa van a kiképzésnek, amit még nem csinált volna végig. Én harcművészeteket tanítok neki, Tyler túlélő túrákra viszi. Szereti. Russel mogorván bámult Tylerre. – El se hiszem, hogy te még bátorítod is Mattet. Soha nem hallgat senkire, csak rád. Az a gyerek pedig mindkettőtöket imád, de egyikőtök sem rendelkezik egy csöppnyi értelemmel se ott, ahol az a kislány érintett. – férfiasan megtartóztatta magát attól, hogy hozzátegye, hogy Rebecca pedig, mint anya, kész csődtömeg – A pokolba is, már csak abban reménykedem, az óceánt nem akarjátok átúszatni vele. – Talán Russelnek igaza van Matt. – Tyler hangja gondterheltnek tűnt. – Jaxon egy apró színész egy oroszlán szívével és talán valóban túl nagy nyomás alatt tartjuk őt. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy engedted, hogy Rebeccának főzzön. Az azért túl veszélyes lehet. – Valakinek meg kellett csinálnia. – vonta meg Matt széles vállát – Jaxon tudja, mit csinál. Ha nem vagyok otthon, tudja jól, hogy az ő felelőssége Rebecca gondozása. És most már egy kicsit a kis Matté is. És csak hogy tudd Russel, Jaxon kiválóan úszik. – Hallod te magad Matt? – kelt ki magából Russel – Jaxon egy gyerek, egy-öt-éves-baba! Rebecca, az isten szerelmére, te vagy az anyja! – Ahogyan szokták, egyik szülő sem reagált arra, amit egyszerűen nem akartak hallani. Matt úgy kezelte Rebeccát, mint egy porcelánbabát. És egyikük sem figyelt oda igazán a lányukra. Russel, Matt legjobb barátjánál fellebbezett. – Tyler, mondd meg nekik! Tyler beleegyezően bólintott. – Nem kellene ekkora nyomást gyakorolnod rá Matt. Jaxon egy igazán kivételes gyerek, de azért mégiscsak egy gyerek. A szeme a kislányra tévedt, aki integetett és mosolygott. Egyetlen szó nélkül felállt és elkezdett egyre nagyobbakat lépve a torony felé menni, ahonnan a kislány hívta őt kitartóan.
*****
Jaxon, hét évesen
Az anyja szobájából érkező sikolyokat rettenetes volt hallani. Rebecca vigasztalhatatlan volt. Bernice, Russel Andrews felesége hívta az orvost, hogy nyugtatókat adjon neki. Jaxx rászorította a fülére a kezét, hogy tompítsa a bánat rettenetes hangjait. A kicsi Matthew baba sírdogált egy ideje a szobájában és nyilvánvaló volt, hogy az anyja nem fog odamenni a fiához. Jaxon letörölte arcáról a folyamatosan csorgó könnyeket, felemelte az állát és az előcsarnokon keresztül, átment öccse szobájába. – Ne sírj Mattie, – dúdolta halkan, szeretettel – ne aggódj emiatt. Most már itt vagyok. Anyu nagyon feldúlt apu miatt, de mi keresztüljutunk ezen, ha együtt maradunk. Te és én. És a maminak is segítünk túljutni rajta. Tyler bácsi jött reggel a házba, két másik tiszttel és tájékoztatták Rebeccát, hogy a férje nem jön többé haza. Valami rettenetes hiba történt az utolsó küldetés során. Rebecca azóta nem hagyta abba a sikoltozást.
*****
Jaxon, nyolc évesen
– Hogy érzi magát ma drágám? – kérdezte Tyler halkan és lehajolt megcsókolni Jaxon arcát. Letette a csokor virágot az asztalra és megfordult, hogy a kislányra figyeljen, akit azóta a nap óta szeretett, amikor megszületett. – Nincs igazán jó napja. – ismerte el vonakodva Jaxon. Mindig az igazat mondta „Tyler bácsinak” az anyja állapotáról, de csak neki és senki másnak, még „Russel bácsinak” sem. – Azt hiszem, túl sokat szed azokból a pirulákból újra. Fel sem kel az ágyból ha beszélni próbálok neki Matthew dolgairól, csak bámul rám. Pedig az öcsémnek már nincs is szüksége többé pelenkára és én annyira büszke vagyok rá, de anyu nem fog mondani neki semmit. Ha felveszi, annyira szorítja, hogy sírva fakad. – Kérdezni akarok valamit Jaxx. – mondta Tyler bácsi. – Fontos, hogy az igazat válaszold. Anyukád az idő nagy részében beteg, neked Matthew-ról kell gondoskodnod, ellátni a háztartást és iskolába járni. Arra gondoltam, talán ide kellene költöznöm, hátha az segítene egy kicsit. Jaxon szemei felragyogtak. – Ideköltöznél? Hogyan? – Összeházasodhatnék anyukáddal és lehetnék az apád. Természetesen nem olyan, mint Matt, hanem mint a nevelőapád. Úgy gondolom, ez talán segíthetne anyukádnak és itt lennék a te és
a kicsi Matt számára is. De csak akkor, ha te is szeretnéd kicsim. Egyébként nem fogok beszélni Rebeccával erről. Jaxon rámosolygott. – Ezért hoztál virágokat, ugye? Gondolod, hogy beleegyezne? Van rá esélyünk? – Talán meg tudom győzni. Az egyetlen lehetőséged, hogy egy kicsit elszabadulj innen, akkor van, amikor hozzánk jársz képzésre. Még a végén mesterlövész leszel. – Mesterlövésznő Tyler bácsi. – javította ki Jaxon tréfálkozva, fülig érő vigyorral – A másik lehetőségem éjszakánként van, amikor karate órákra járok és szétrúgom Don Jacobson seggét. Az egyetlen időszak, amikor nevetni tudott, akkor volt, amikor Tyler bácsi elvitte őt a különleges erők kiképző központjába és katonásdit játszhatott. Lány, vagy nem, Jaxont nem volt egyszerű legyőzni és ez nagyon büszkévé tette őt.
*****
Jaxon, tizenhárom évesen A könyv tele volt rejtélyekkel, tökéletesen alkalmas volt egy viharos éjszakára. Az udvaron álló fa ágai neki-neki csapódtak az ablaknak, az eső hangosan verte a tetőt. Amikor első alkalommal hallotta a zajt, Jaxon azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, annyira ijesztő volt a könyv. Aztán megmerevedett és a szíve meglódult mellkasában. Újra hallotta. Tudta mi az. Olyan csendesen, ahogyan csak tudott, kicsusszant az ágyból és kinyitotta szobája ajtaját. A hangok tompán jöttek az anyja hálószobájából, de így is hallotta. Az anyja sírt, könyörgött. És ott volt az a jellegzetes hang, amit Jaxon nagyon jól ismert. Karate órákra járt, mióta csak az eszét tudta. Pontosan tudta milyen hangja van annak, amikor megütnek valakit. Végigfutott a fal mentén öccse szobájába, hogy először őt ellenőrizze. Hálás volt, amiért mély álomban találta. Amikor Tyler olyan volt, mint most, mindig elrejtette Matthew-t előle. Néha úgy tűnt neki, a férfi gyűlöli Matthew-t. Pillantása hideg és gonosz lett, amikor a kisfiúra pillantott, különösen ha Matthew sírva fakadt. Tyler nem szerette, ha valaki sír, de Matthew még kicsi volt, minden apró karcolástól, vagy csupán csak elképzelt sérüléstől is sírva fakadt. Vagy amikor Tyler úgy rámeredt. Vett egy mély lélegzetet és megállt az anyja hálószobája előtt. Újra és újra nehezére esett elhinnie, hogyan viselkedik Tyler Mattie-vel és az anyjával. Szerette Tylert. Mindig is szerette őt. Órákat tölthetett el vele, mint katona, edzette Jaxont és benne minden felpezsdült a testgyakorlás hatására. Szerette, hogy újabbnál újabb feladatokat talált ki a számára, hogy kihívások elé állítsa. Tudott mászni szinte járhatatlan sziklákon, átkúszott szűk alagutakon rekordidő alatt. De legjobban a lőfegyverek területén volt elemében. Jaxon már most képes
volt követni Tylert, amikor az egységében erre senki más nem volt képes. Erre különösen büszke volt. Tyler úgy tűnt nagyon elégedett vele, felé mindig nagyon meleg szeretettel fordult. Azt hitte, a családját is szeretni fogja, ugyanúgy, mint őt, hevesen, védőn, hűségesen. Most össze volt zavarodva és az anyjára sem számíthatott, hogy megbeszélje vele ezeket a dolgokat. Jaxon rájött, hogy mostohaapja könnyed sármja mögé rejti el azon folyamatos szükségét, hogy ellenőrizze az egész világát és a benne élőket. Rebecca és Matthew nem feleltek meg a szigorú előírásoknak és drágán megfizettek érte. Jaxon ismét vett egy mély levegőt és résnyire nyitotta az ajtót. Tökéletesen mozdulatlanul állt, ahogy Tyler tanította, hogyan járjon el veszély esetén. Tyler a falhoz nyomta az anyját, egyik kezével a torkát szorította. – Annyira egyszerű volt megtenni Rebecca. Mindig azt gondolta, annyira jó, hogy senki sem tudna ártani neki. De én megtettem. És most már az enyém vagy te is és a gyerekei is. Elmondtam neki, hogy ezt akarom. Fölé hajoltam, néztem, ahogy elszáll belőle az élet és nevettem. Tudta mit fogok veled csinálni, ebben biztos vagyok. Mindig is hasznavehetetlen voltál. Elmondtam neki, hogy adok neked egy esélyt, csak te nem tudtál vele mit kezdeni, igaz? Ugyanúgy elrontott, mint az apád. Rebecca, a kis hercegnő. Mindig lenéztél minket. Azt hitted sokkal jobb vagy nálunk, csak mert neked sok pénzed volt. – közelebb nyomta a fejét, hogy a homloka megüsse Rebeccát, szájából nyál fröcsögött minden egyes szónál – És az a sok pénzed most mind rám maradna, ha veled történne valami, ugye? Megrázta őt, mint egy rongybabát, ami nem volt túl nehéz, hiszen Rebecca olyan apró termetű nő volt. Abban a pillanatban Jaxon tudta, hogy Tyler meg fogja ölni Rebeccát. Gyűlölte őt és gyűlölte Matthew-t. Jaxon elég értelmes volt ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket is, hogy Tyler valószínűleg az apját is megölte. Mindketten a Navy SEAL tagjai voltak, nem volt könnyű őket megölni, de az apja nem számított rá, hogy éppen a legjobb barátja árulja el. Látta, hogy az anyja szeme kétségbeesetten figyelmeztetni próbálja, hogy tűnjön el. Rebecca féltette Jaxont, félt, ha közbeavatkozik, Tyler a lányt is bántani fogja. – Apu? – Jaxon szándékosan lágyan mondta a szót a veszélyekkel teli éjszakában. – Valami felébresztett. Egy rossz álom. Nem ülnél oda kicsit hozzám? Nem bánod, ugye mami? Beletelt néhány pillanatba, míg a feszültség kiszivárgott Tyler széles vállaiból. Ujjait lassan meglazította Rebecca torka körül. A levegő visszaszáguldott az asszony tüdejébe, de szorosan a falnak lapulva maradt, rettegésbe fagyottan, miközben próbálta elnyomni köhögését, ami nyersen próbált feltörni torkából. Tekintete még mindig Jaxon arcára tapadt, kétségbeesetten, némán próbálta figyelmeztetni a lányát a veszélyre. Tyler teljesen őrült volt, egy gyilkos és nem volt menekvés előle. Figyelmeztette mi történne, ha megpróbálná elhagyni őt és Rebecca tudta, nem lenne elég ereje megmenteni a gyerekeit. Főképpen nem az ifjabbik Matthew-t. Jaxon gyermeki bizalommal mosolygott Tylerre. – Igazán sajnálom, hogy zavarlak benneteket, de tényleg hallottam valamit és az az álom olyan valóságosnak tűnt. De ha te ott vagy velem, mindig olyan biztonságban érzem magam. Gyomra görcsbe rándult az égbekiáltó hazugság miatt, tenyere izzadt, de mégis sikerült tökéletesen ártatlanul hatalmasra nyitni a szemeit. Tyler vetett a válla fölött egy kemény pillantást Rebecca felé, majd megfogta Jaxon kezét.
– Feküdj le Rebecca. Odaülök Jaxon mellé. Pedig isten a tudója, soha nem volt erre szükség, még akkor sem, amikor beteg volt. Keze erős volt és Jaxon még érezte benne a feszültséget, de érezte azt a melegséget is, amit mindig árasztott, ha együtt voltak. Akármi is történt előzőleg a mostohaapjával, abban a pillanatban elmúlt, ahogy fizikailag kapcsolódott Jaxonhoz. Az ezt követő két évben Jaxon és Rebecca megpróbálták eltitkolni Tyler mentális állapota miatt egyre növekvő aggodalmukat Matthew elől. Olyan távol tartották a gyereket Tylertől, amennyire csak az lehetséges volt. Úgy tűnt, a fiú valamiféle katalizátor, ami teljesen kifordítja magából a máskor oly szerető embert. Tyler gyakran arra panaszkodott, hogy Matthew bámulja őt. A kisfiú megtanulta lesütni a pillantását, amikor Tyler is a szobában volt. Tyler vagy érzelemmentesen nézett a fiúra, vagy gyűlölettel. Rebeccára idegenként tekintett. Úgy tűnt, egyedül Jaxon képes őt egyensúlyban tartani. Megrémítette ez a szörnyű felelősség. Ő látta, hogy Tyler „bácsiban” egy jobban erősödik a gonosz és egy idő után már az anyja is teljesen őrá támaszkodott, hogy megbirkózzon a helyzettel. A szobájában maradt, Tyler hordta neki a tablettákat; teljesen megszűnt minden érdeklődése két gyermeke iránt. Amikor Jaxon próbálta elmondani neki, hogy attól fél, Tyler ártani akar Matthew-nak, Rebecca a fejére húzta a takarót, ringatni kezdte magát előre-hátra, torkából síró hangok törtek elő. Kétségbeesésében Jaxon „Russel bácsinak” és Tyler egységének többi tagjának próbálta elmondani, hogy valami nem stimmel vele. A férfiak csak nevettek és továbbadták Tylernek, amit mondott. Annyira dühös lett, hogy Jaxon biztos volt benne, hogy képes lenne megölni az egész családot. Bár ő volt az, aki beszélt, Tyler mégis Rebeccát tette felelőssé újra és újra, kényszerítve rá Jaxont is, hogy hazudjon ezzel kapcsolatban. Annyira megverte Rebeccát, hogy Jaxon szerette volna kórházba vitetni, de Tyler nem engedte. Rebecca hetekig az ágyban maradt és aztán is csak a házra korlátozta a mozgását. Jaxon sok időt töltött azzal, hogy létrehozzon magának egy fantáziavilágot, ahol úgy tehetett, mintha minden rendben lenne az otthonukban. Távol tartotta Tylertől az öccsét és próbálta eltéríteni anyjáról a haragját, amennyire ez lehetséges volt. Egyre több időt töltött Tylerrel a lőtéren, mindent megtanult, amit csak lehetett az önvédelemről, a bujkálásról és a nyomkövetésről. Ez volt az egyetlen módja, hogy öccsét és anyját biztonságban tudja. A többi SEAL tag azonnal befogadta az edzésekre és Tyler is normálisnak tűnt azokban az időszakokban. Rebecca teljesen visszavonult, már nem kapcsolódott a valós világhoz, Jaxon így nem merte fogni Matthew-t és elfutni, mert ott kellett volna hagynia az anyját és biztos volt benne, hogy Tyler végezne vele. A kis Matthew-nak és Jaxonnak volt egy titkos kis világa, amit nem mertek megosztani senkivel; állandó rettegésben éltek.
*****
Jaxon, a tizenötödik születésnapján
Éppen az egyik óráján ült, amikor hirtelen tudta. A veszély elsöprő előérzete öntötte el. Később visszaemlékezett rá, hogy tüdeje szinte megtagadta a légvételt. Kirohant az osztályteremből, közben lesodorta könyveit és füzeteit az asztalról, melyek szétszóródtak a háta mögött. A tanár a nevét kiáltotta utána, de ő figyelmen kívül hagyta, futott tovább. Mintha a szél elrohant volna mellette, ahogy száguldott lefelé az utcán, kihasználva minden lehetőséget, hogy lerövidítse az utat. Ahogy közeledett a házhoz, egyre jobban lelassult, a szíve hirtelen túl nagyokat dobbant. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, mintha csak invitálná, hogy belépjen. Egyszerre sötétség borította el az elméjét. Úgy érezte, mintha valami kényszerítené rá, hogy forduljon vissza. Ez a megérzés olyan erős volt, hogy egy pillanatra megdermesztette. Matthew ma otthon maradt az iskolából, mert beteg volt. A kicsi Matthew, aki annyira hasonlított az apjára, aki gyilkos dühbe tudta kergetni Tylert. Az ő Matthew-ja. A szája kiszáradt, a félelem ízét olyan erősnek érezte benne, hogy attól félt, hányni fog. A gyomra összeszorult, a feje lüktetett, amíg próbálta elnyomni elsöprően feltörő életösztönét. Erőszakkal előre tolta a jobb lábát. Egy lépés. Nehéz volt, mintha futóhomokon járna. Meg kell néznie, mi van a házban. Meg kell tennie. Ez a késztetés erősebb volt, mint az életösztöne. Egy szag áradt felé, egy ismeretlen szag, mégis minden ösztöne elárulta neki mit érez. – Anyu? – mondta ki hangosan a szót, akár egy talizmánt, ami ismét rendbe hozhatja a világot, elűzi az igazságot, a tudást, ami belülről verte a fejét. Csak így volt képes mozgásra kényszeríteni a testét, hogy a ház oldala felé tartson, lassan, fájdalmasan araszolva előre a maga módján. Harcolt a saját ösztöneivel és harcolt azzal is, hogy szembe kelljen néznie azzal, amit ott talál. Kezét határozottan a szájára nyomta, hogy visszatartsa sikolyát, odafordította a fejét és lassan megengedte a szemének, hogy benézzen a házba. A nappali ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Ismerősen. Megnyugtatóan. De ettől a félelem egy szemernyit sem csökkent. Ehelyett még rémültebbnek érezte magát. Előre kényszerítette magát, a folyosóra. Meglátta, hogy vörös vér kenődött Matthew szobájának ajtófélfájára. Szíve egyre hevesebben kalapált, már attól félt, hogy kitör a mellkasából. Jaxon a fal mellé húzódott és odaaraszolt Matthew ajtaja mellé. Buzgón imádkozott, ahogy egy ujjal belökte az ajtót. A horror látványa beleégett az elméjébe örökre. A falakat vér permetezte, eláztatta a függönyöket. Matthew az oldalán feküdt az ágyon, a feje derékszögben lelógott a matracról. Szemgödrei üresen tátongtak, egykor oly nevetős szemei örökre eltűntek. Képtelen volt megszámolni a szúrt sebeket a testén. Jaxon nem ment be a szobába. Nem tudott. Valami sokkal erősebb, mint ami ő volt, megállította. Nem bírta tovább, lecsúszott a padlóra, összehúzta magát egészen kicsi kupacba, egy néma kiáltás rázta a testét, hangtalan tagadás. Nem volt itt, hogy megvédje őt. Hogy megmentse. Ez az ő felelőssége. Ő volt az erősebb, mégsem tudta megvédeni és Matthew a ragyogó fürtjeivel, az életszeretetével megfizette ennek végső árát.
Jaxon nem akart mozogni, sem pedig gondolkodni. Aztán az agya úgy tűnt irgalmasan elsötétül és ő fel tudta húzni magát a fal mellett, hogy folytassa útját a folyosón, anyja szobája felé. De már tudta mit fog találni. Azt mondogatta magának, hogy felkészült a látványra. Az ajtó tárva-nyitva volt. Jaxon kényszerítette magát, hogy benézzen. Rebecca úgy feküdt a padlón, mintha összegyűrték volna. Tudta, hogy az anyja az, megismerte a szőke hajfürtöket, amik szétterültek az összezúzott fej körül. Másról nem ismerhetett volna rá, túlságosan véres és összeroncsolt volt. Jaxon nem tudta elfordítani a pillantását. Torka elzáródott, fuldoklott. Képtelen volt lélegezni. Hallott egy hangot. Olyan halk volt, épp csak meghallotta, de a sok éves kiképzés megtette a hatását. Oldalra ugrott és visszapördült, hogy szembenézzen mostohaapjával. Karjáról, kezeiről vér csöpögött, ráfröccsent az ingére is. Mosolygott, arca derűs volt, szemei melegen üdvözölték. – Most eltűnnek kicsim. Soha nem kell hallanunk többé a nyafogásukat. Felé nyújtotta a kezét és világosan látszott, arra számít, hogy elfogadja azt. Jaxon hátrált egy óvatos lépést a folyosón. Nem akarta riadóztatni Tylert. Úgy tűnt, ő észre sem veszi, hogy véres. – Az iskolában kellene lennem Tyler bácsi. Hangja még a saját fülének is természetellenes volt. Hirtelen mogorva tekintet meredt az arcába. – Nyolc éves korod óta nem hívsz Tyler bácsinak. Mi történt az apuval? Anyád próbál ellenem hangolni, igaz? Jaxon egy pillanatig csendes maradt, igazán csendes, mire ártatlan arckifejezést tudott varázsolni az arcára. – Senki se tudna ellened hangolni. Lehetetlenség. És nagyon jól tudod, hogy a mami nem akarja, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Tyler láthatóan megnyugodott. Elég közel ment hozzá, hogy megérinthesse őt. Jaxon ezt egyszerűen nem engedhette, még hatalmas túlélési ösztöne sem tette lehetővé, hogy megengedje, hogy a családja vérével a kezén hozzáérjen. Figyelmeztetés nélkül ütött. Egyik ökle egyenesen a torkába vágódott, térdkalácsát keményen megrúgta. Amint véghezvitte a támadást, megfordult és már futott is. Nem nézett hátra, egyszer sem. Nem mert. Tyler elég képzett ahhoz, hogy reagáljon a sérülései ellenére. És ő, a mostohaapja termetéhez képest nagyon kicsi. Lehet, hogy az ütése egy pillanatra elkábította, de egészen biztosan nem tette harcképtelenné. Ha szerencséje van, talán eltörte a térdkalácsát, de ebben kételkedett. Átfutott a házon, egyenesen ki az ajtón. Rebecca mindig is szeretett a tengerészeti bázis védelmében élni és Jaxon most hálás volt ezért. Teljes tüdejéből felsikoltott és futott egyenesen Russell Andrews házához az utca túloldalán. Russel felesége, Bernice kirohant, aggodalommal az arcán ment elé. – Mi a baj kedves? Fáj valamid? Russel csatlakozott hozzájuk, átfogta Jaxon vállát az egyik karjával. – Anyukád nem érzi jól magát? Tudta, hogy ennél nagyobb a baj, ismerte Jaxont. Ez a gyermek mindig szigorú ellenőrzés alatt tartotta magát, a legnagyobb katasztrófák közepén is nyugodt maradt, higgadtan
gondolkodott. Ha Rebecca rosszul lenne, Jaxon orvost hívna. De most olyan sápadt volt, mint aki szellemet látott. Ott ült a rémület a szemében, a rettegés az arckifejezésében. Russel átnézett az utca túlsó oldalára, a csendes házra, a nyitott ajtóra. Fújt a szél, a levegő éles és hideg volt. Valamilyen ismeretlen okból a ház látványától libabőrös lett. Elengedte Jaxont és elindult az utca másik oldala felé. A lány elkapta a karját. – Ne Russel bácsi. Ne egyedül. Nem tudod megmenteni őket. Már halottak. Hívd a katonai rendőrséget. – Ki halt meg Jaxon? – kérdezte Russel halkan, jól tudva, hogy Jaxon nem hazudik. – Matthew és anyám. Tyler megölte őket. Azt mondta anyámnak, apát is ő ölte meg. Nagyon furcsa és erőszakos volt mostanában. Gyűlölte anyut és Matthew-t. Próbáltam elmondani nektek, de egyikőtök sem hitt nekem. – Jaxon zokogott, a kezébe temette az arcát – Nem hallgattatok rám. Egyikőtök sem hallgatott. – Hányingere volt, gyomra kavargott, elméje újra és újra visszajátszotta elé a képeket, míg már azt gondolta, megőrül. – Olyan sok volt a vér. Kivájta Matthew szemeit. Miért tette? Matthew csak egy kisfiú volt! Russel Bernice felé tolta. – Figyelj oda rá drágám. Sokkot kapott. – Megölt mindenkit, az egész családomat. Elvett tőlem mindenkit. Nem mentettem meg őket. – mondta egyre halkuló hangon Jaxon. Bernice szorosan magához ölelte. – Ne aggódj Jaxon. Velünk maradsz.
*****
Jaxon, tizenhét évesen
– Hé, szépségem! – Don Jacobson odahajolt és félresöpörte Jaxon egyik rövid, vad, szőke tincsét. Megpróbált nem túl birtoklóan hozzáérni. Jaxon bárkit lekapcsolt, aki megpróbált közeledni hozzá. Egy fallal vette körül magát, ami úgy tűnt olyan magas, hogy senki sem képes betörni a világába. Családja halála óta Don, csak Russel Andrews, a felesége Bernice és a lányuk, Sabrina társaságában látta nevetni Jaxont. Sabrina két évvel volt idősebb a lánynál és csak az iskolaszünetekben volt otthon. – Hova sietsz annyira? A főtörzsőrmester azt mondta, hogy jobbak az időid, mint az újoncainak. Jaxon szórakozottan elmosolyodott. – Ahányszor új csoportot kap, az én időim mindig jobbak, mint az újoncaié. Az egész életemet edzéssel töltöttem. Jónak kell lennem, vagy a főtörzs már rég kidobott volna. Puhány nőknek nem való a SEAL. Márpedig én erre az egy dologra vagyok alkalmas. Felvettem egy csomó főiskolai szakot és még mindig nincs fogalmam sem, hogy mihez akarok kezdeni. – hanyagul hátralökte a haját a kezével, még jobban összeborzolva azt. – Én vagyok a
legfiatalabb diák, de meg kell, hogy mondjam, úgy érzem, hogy sokkal idősebb vagyok náluk, néha kedvem támad sikoltozni. Donban égető vágy támadt, szerette volna szorosan magához ölelni és megvigasztalni. – Mindig is okos voltál Jaxx. Ne hagyd, hogy bárki is akadályozzon. – Tudta, hogy gyötrelmét valójában az okozza, hogy soha nem volt képes túltenni magát a családjával történteken. Hogyan segíthetne neki akkor ő? Kételkedett benne, hogy bárki is képes lenne rá. – Tehát hova is rohansz? – Sabrina itthon van és ma este moziba megyünk. Megígértem neki, hogy nem fogok elkésni. – Jaxon grimaszolt egyet. – Mindig elkések, ha az edzésközpontból kell mennem valahova. Soha nem vagyok vele képben, hogy már annyi idő eltelt. Az edzőterem volt az egyetlen hely, ahol az agya annyira el volt foglalva más dolgokkal, hogy nem ért rá gondolkodni. Keményen dolgoztatta a testét és ezzel sarokba szoríthatta a démonjait egy rövid időre. Régóta nem érezte már magát biztonságban és már nem is emlékezett, milyen egy jó éjszakai alvás. Tyler Drake mindig ott bujkált valahol. Tudta, hogy a közelében van, néha érezte, hogy figyelik. Csak Russel hitt neki, amikor elmondta. Russel ismerte őt. Jaxon nem képzeleg. Nem hajlamos a hisztériára. Volt valami nagyon erős hatodik érzéke, ami mindig figyelmeztette, ha veszélyes helyzetbe került. Éveken keresztül edzett Tyler mellett. Ha ő felismerte a gyilkosságon a nyomait, Russel hitt neki. – Mit játszanak? – kérdezte Don. – Nem voltam egy jó filmen sem már nagyon régóta. Nyilvánvalóan egy meghívást szeretett volna elérni. Jaxon úgy tett, mintha nem venné észre. Zavartan megvonta a vállát. – Nem is tudom pontosan. Sabrina választotta. A szíve iszonyú gyorsasággal kezdett verni. Ez őrület. Itt áll a nyílt utcán egy fiúval, akit egész életében ismert, mégis úgy érezte, mindentől távol van és nagyon egyedül. A sötétség terjedt benne és ez szörnyű rettegéssel töltötte el. Don megérintette. Olyan sápadt lett, hogy aggódni kezdett érte. – Jaxon? Rosszul vagy? Mi a baj? – Valami nem stimmel. – suttogta a szavakat olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett őket. Jaxon elhúzódott Dontól, majd félresöpörte őt és meglódult. A fiú felvette futása ritmusát, nem szívesen hagyta volna magára ilyen állapotban. Jaxon egész idő alatt olyan hűvös és nyugodt volt, hogy Don már abban is kételkedett, jól látott-e az előbb. A lány egy pillantást sem vetett az útra maga előtt, egyenesen nevelőszülei otthona felé rohant. Anyja, öccse halála és mostohaapja titokzatos eltűnése után Russel és Bernice Andrews vette magához Jaxont és nyújtott neki szerető otthont. Russel és az egység többi tagja folytatta a lány kiképzését, felismerve, hogy szüksége van fizikai terhelésre, hogy múltja borzasztó emlékeit enyhítse. Don apja tagja volt a csapatnak, gyakran beszélgetett a fiával a tragédiáról. Senki sem volt teljesen biztos abban, hogy Tyler Drake valóban megölte Matthew Montgomeryt, ahogy azzal Rebeccának hencegett, de ahhoz kétség sem férhetett, hogy ő ölte meg az ifjabb Matthew-t és Rebeccát.
Donnak rossz érzése támadt, ahogy Jaxon mellett rohant. Nem volt egyszerű lépest tartani a lánnyal, pedig jó kondiban volt, magasabb is volt nála, mégis megizzasztotta. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Jaxon arcára, hogy tudja, valami történt, valami rettenetes. Azt kívánta, bárcsak lenne egy mobiltelefonja. Ahogy befordultak a sarkon észrevett egy katonai rendőrjárőrt. – Hé, jöjjenek utánunk! Valami nincs rendben! – kiáltott oda nekik teljes meggyőződéssel, egy pillanatig sem aggódott, hogy bolondot csinál magából. Ekkor már tudta, pontosan ugyanolyan jól tudta, mint Jaxon, ahogy rohantak az utcán a lány nevelőszüleinek otthona felé. Jaxon megállt az utcán és az ajtót bámulta. Félig nyitva volt, mintha csak invitálná, hogy belépjen. Don megelőzte, de ő elkapta a karját. – Ne menj be Don. Lehet, hogy még ott van. – Don megpróbálta átkarolni. Még soha nem látta Jaxont ilyen zaklatottnak. Olyan összetörtnek, végtelenül bánatosnak tűnt. Elhúzódott tőle, tekintete végigsöpört az udvaron, az egész környéken. – Ne nyúlj hozzám Don. Ne gyere a közelembe. Ha azt hiszi, hogy törődsz velem, meg fogja találni a módját, hogy megöljön. – Nem is tudod, mi van a házban Jaxon. – tiltakozott a fiú. De egyetlen porcikája sem kívánkozott bemenni, hogy megnézze, igaza van-e a lánynak. Mintha maga a gonoszság járta volna át a házat. A katonai rendőrök kocsija felhajtott a bejáróra, egyikük leereszkedő hangon kiszólt nekik az ablakon. – Gyerekek, jobban tennétek, ha nem pocsékolnátok az időnket. Mi folyik itt? Tudjátok kinek a háza ez? Jaxon bólintott. – Igen. Ez az Andrews ház. Legyenek óvatosak. Tyler Drake járt itt. Azt hiszem, hogy újra ölt. Lehuppant hirtelen a gyepre, lábai nem bírták tovább megtartani. A két katonai rendőr egymásra nézett. – Ez igaz? – Mindenki hallott Tyler Drake-ről, az egykori SEAL tisztről, aki megölte a családját, elmenekült a letartóztatás elől és azóta is bujkál valahol. – Miért jönne ide vissza? Jaxon nem válaszolt. A benne lévő sötétség volt maga a válasz. Tyler azért ölte meg Russelt és a családját, mert befogadták őt. Jaxon az övé volt és kicsavarodott elméjében úgy érezte, bitorolják a pozícióját. Tudnia kellett volna, hogy így fog tenni. Megölte az édesapját, gondolkodás nélkül, mert úgy gondolta, nincs joga hozzá. Ugyanezért ölte meg az anyját és az öccsét is. Persze, hogy meg akarta ölni az Andrews családot is. Így tökéletesen értelme lenne mindennek. Maga alá húzta a lábait és elkezdte hintáztatni a felsőtestét előre-hátra. Csak akkor nézett fel egy pillanatra, amikor a két katonai járőr kirohant a házból és elkezdtek hányni a makulátlan gyepen.
Első fejezet Jaxon Montgomery visszacsattintotta a tölténytárat a pisztolyába és dühösen rámeredt partnerére. – Ez csak megrendezett lehet Barry. Érzem a szagát. Hihetetlen, hogy ennyire nem látod a veszélyt. Hol van a hatodik érzéked? Azt hittem minden férfinak van valamilyen beépített túlélő ösztöne. Barry Radcliff felháborodottan felhorkant. – Te irányítod a bulit drága, mi csak követünk téged. – Te vagy a gyenge pontom partner. A legelemibb életösztönnel sem rendelkezel. – Jaxon hátradobott egy bosszantó vigyort a válla fölött. – Teljesen használhatatlan vagy. – Lehet, de legalább jó ízlésem van. Elképesztően nézel ki hátulról. Férfi vagyok drága, nem tehetek a hormonjaimról. – Ez az összes mentséged? A hormonok ámokfutása? Azt hittem szeretsz a dolgok sűrűjében lenni, hogy egy kamikaze típusú fenegyerek vagy. – Az te vagy. Most éppen a szenzációs fenekedet kell kimentened a bajból. – vágott vissza Barry. Rápillantott az órájára. – Ideje döntened Jaxx. Megpróbáljuk, vagy lefújjuk? Jaxx kizárt az elméjéből mindent, a sötét éjszakát, a csípős hideget, az adrenalint, ami a vérében hullámzott és tettekre sarkalta. A raktár szinte már túl könnyen hozzáférhető, de a padlásteret nem tudnák átkutatni anélkül, hogy észrevennék őket. És egy csöppet sem tetszett neki az informátor. Minden ösztöne sikoltott, hogy a helyszínt csak megrendezték és hogy ő és rendőrtársai csapdába sétálnak. Habozás nélkül húzta a szájához az apró adóvevőt. – Felfüggesztjük srácok. Azt akarom, hogy mindenki húzódjon vissza és maradjon kint. Jelzek, amikor tiszta, addig Barry és én rádiócsendben leszünk. Menjetek! – Mindenhol ilyen határozott vagy? – hallotta Barry hangjában a vigyort – Csodanő. – Ó, fogd már be a szád! – felelte nyersen, hangjába némi aggodalom vegyült. Szemei nyugtalanul pásztáztak maguk körül a területet. A veszélyérzete egyre fokozódott. Az apró vevőegység a fülébe recsegett. – Megengedjük, hogy egy nő miatt, aki elvesztette a hidegvérét, ez legyen a történelem legnagyobb szívása? Ez az új srác volt. Akit a csapatához helyeztek az akarata ellenére. Akinek valami politikai hátszele volt, egyengették az útját felülről. Benton. Craig Benton. – Állj le Benton. Ez parancs. Majd később megbeszéljük. – utasította Jaxon, de összeszoruló szívében tudta, hogy a férfi az oka azoknak a belső figyelmeztetéseknek, amik sikoltoztak benne. Benton hős akart lenni. De a hősök soraiba épp nem volt felvétel. Barry elkáromkodta magát mellette, teste megmerevedett. Ismerte már őt. Épp elég rég volt a partnere ahhoz, hogy tudja, ha Jaxx azt mondja, baj van, ott elszabadul a pokol. – Ő az! Bemegy! Látom a hátsó ajtónál.
– Húzódj le Barry! – csattant Jaxx, de már mozgásban volt – Megpróbálom visszahozni. Tájékoztasd a központot, itt összecsapás lesz. Tartsd távol a srácokat, míg ide nem ér az erősítés. Ez egy csapda. Annyira kicsi és karcsú volt, hogy Barry alig látta őt az éjszakában, sötét ruhájában és sapkájában. Egyetlen hang nélkül mozgott. Hátborzongató volt. Barry azon kapta magát, hogy folyamatosan felé tekintget, hogy megbizonyosodjon róla, egyáltalán ott van-e még. Ő is megmozdult. Kizárt, hogy egyedül beengedje a társát abba az épületbe. Kiadta a parancsokat, erősítést hívott, de aztán követte őt. Azt mondogatta magának, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy Jaxx Montgomery után lohol, egyszerűen csak nem hagyja magára a partnerét. Szó sincs itt szerelemről, mindez csak a munkáról szól. – Látnotok kéne ezt a helyet. – reccsent a fülükben a rádió – Bent vagyok. Elég vegyi anyag van itt ahhoz, hogy levegőbe repítse a fél várost. – Idióta, ahhoz biztos elég a vegyi anyag, hogy a levegőbe repítse az egész épületet veled együtt. Húzd ki onnan a beled! – ebben egészen biztosan Jaxon volt a legjobb. Hangja bár halk volt, éle szinte vágott, felsziszegett benne a megvetés korbácsa. Bárki, akinek szólt, kezdhetett buzgón imádkozni. Craig Benton nyugtalanul nézett jobbra-balra. A helytől hirtelen libabőrös lett. Megkezdte a lassú, óvatos visszavonulást a vészkijárat felé. Egyszerre valami nekiütközött és belemart a lábába hátulról, magasan. A hideg cementpadlón találta magát, felbámult a padlástérbe. A hely teljesen néma maradt. Lenyúlt, hogy megérintse a lábát, de csak nyers pépet talált a helyén. Felsikoltott. – Megsérültem! Megsebesítettek! Ó Istenem! Megsebesültem! Jaxon épp behatolni készült az ajtón, amikor Barry ütközött neki a vállával és elsodorta oldalra kisebb termetét. Ő vetődött be a raktárba, átgördült a jobb vállán, hogy fedezéket találjon. Körülötte golyósorozatok süvítettek fel, belefúródtak a ládahalmokba a háta mögött. Remélte, hogy Jaxx értette a figyelmeztetését, hogy maradjon kint, de ebben nem lehetett biztos. Kúszni kezdett Benton irányába. Az események túl gyorsan történtek, figyelme rászűkült a céljára, kihúzni azt a hülyegyereket onnan és eltűnni ebből a pokolból. Elérte Bentont. – Fogd be a szád! – sziszegett rá. Mi a fenéért kell az újoncnak akkorának lennie, mint egy focihátvédnek? Nehéz lesz kivonszolnia és ha ez vadbarom továbbra is sikoltozik, ő fogja lelőni. – Gyerünk! Megragadta Craig-et a karjai alatt és próbált ő maga is alacsonyan maradni, amíg az ajtó felé hátrált vele. Végtelenül hosszúnak tűnt az út. Folyamatosan golyók röpködtek körülöttük, megszórva az egész helyiséget és a láthatatlan fegyveresek most már szándékosan a vegyi anyagok közé céloztak, hogy felrobbantsák a helyet. Tűzvész tört ki. Megérezte az első találat csípését a fejbőrén. A másodikat jobban elhelyezték. A bal karja elzsibbadt, leejtette Bentont és ő is a földön találta magát. Aztán egyszerre ott volt Jaxx. Jaxon Montgomery, a partnere. A lány soha nem állna le, míg nincs vége, nem hagyná, hogy a partnere egyedül maradjon a bajban. Jaxx inkább itt hal meg a raktárban, mellette. Természetesen ő volt az, aki fedezőtüzet nyitott fölöttük, miközben feléjük rohant. – Kelj fel te lusta szarházi! Egy karcolás az egész. Vonszold ki innen a segged!
Igen, ez volt Jaxx, mindig ilyen finoman kezelte a problémákat. Benton átkozódni kezdett és megpróbált az ajtó felé kúszni, hogy mentse magát. Barry követni próbálta. Teljesen összezavarodott, a füst és a hőség pedig egyáltalán nem segített. Valami nem stimmelt a fejével. Iszonyúan lüktetett, úgy tűnt, mintha mindent ködösen, távolról látna. Jaxx kicsi alakja hajolt fölé, gyönyörű szemei hatalmasak voltak az aggodalomtól. – Sikerült belemásznod egy pokoli káosz közepébe barátom. – mondta halkan – Indulj! – végigfuttatta rajta a pillantását, gyorsan felmérve a károkat – Komolyan beszélek Barry. Húzd már ki innen a beled! – ez már színtiszta parancs volt. Jaxx becsattantotta a második tárat a fegyverébe és elhengeredett társa mellől, hogy távolabb térdre emelkedjen és a padlástér felé tüzeljen. Ahogy a bejárat felé húzta ólmos testét, Radcliff a szeme sarkából látta, hogy egy emberi test puffan a földre. Elégedettség öntötte el. Jaxon mesterlövész. Minden lövése célba talál. Még ha itt halnak is meg, legalább magukkal visznek egyet ellenfeleik közül is. Valami arra késztette, hogy visszanézzen és még éppen elkapta, ahogy lövéssorozat kaszálja végig Jaxon kicsi testét, több méterrel hátrataszítva őt a raktár padlójára. Összecsuklott, mint egy rongybaba, lecsúszott a padlóra, sötét folt kezdett terjedni körülötte. Hihetetlen düh öntötte el Barryt. Megpróbálta felemelni a fegyverét, de keze egyszerűen nem engedelmeskedett, bénán lógott. Két választása maradt. Előre kúszik, vagy hátra kúszik. Megindult visszafelé, húzta a testét maga után, egyre közelebb a lányhoz. Az mozdulatlanul feküdt ott, majd kissé felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Felejtsd el Jaxx. Ezt nem teszed meg értem. – Takarodj innen! – Nem, a fene egye meg! Ne csináld ezt! Kétségbeesetten igyekezett mozgásra bírni a testét, hogy elérje őt. El kell érnie. Ki kell vinnie innen. – Elfáradtam Barry. Már rég belefáradtam. Legalább most tudjak megmenteni valakit. – olyan halkan mormolta a szavakat, hogy alig értette őket. – Jaxx! Barry próbálta megragadni a karját, de sajátja sem működött. Balra tőlük az ajtó hirtelen becsapódott. Hallotta, ahogyan rájuk zárják a reteszt. Bentonnak igaza volt. Valóban a fél város fog velük együtt a levegőbe repülni. Várt. Várta a halál pillanatát. Sikolyok íveltek fel körülötte. A halálfélelem borzasztó, rettenetes sikolyai. A füst és a lángok egy pillanatra eloszlottak, látott valamit. Olyasmit, ami egészen biztosan nem lehetett a valóság. Egy elképesztő méretű farkas vetődött az egyik hátrálva menekülő emberre, a kegyetlen, erős állkapcsok egyetlen harapással robbantak be a férfi mellkasába és szakították ki a szívét a helyéről. Úgy tűnt, mintha a vadállat egyidőben lenne mindenhol, marcangolt, húst tépett, csontokat roppantott. Aztán Barry azt látta, hogy a farkas alakja néha eltorzul és a helyéről egy hatalmas bagoly emelkedik a magasba, karmai és csőre már csapott is le a következő emberre, egyenesen a szemének támadva, végigszántva fejbőrét. Egy rémálom volt, a vér és a halál, a megtorlás rémálma. Barrynek fogalma sem volt róla, hogyan képes maga elé képzelni az erőszaknak ilyen brutális képeit. Tudta, hogy legalább két golyó érte, érezte, hogy vér szivárog le az arcán és a karján.
Nyilvánvaló, hogy hallucinál. Ez volt az, ami miatt meg sem próbált lőni, amikor a farkas a raktár sarka irányába, feléjük vette az útját. Csak nézte, amint közeledett, csodálta mozgásának fenségességét, izmai hullámzását, ahogy könnyedén átugrált mindenen, ami az útjába került. Egyenesen feléjük jött és olyan intenzíven áradt felőle a vér és a vadállat szaga, hogy Barry kezdte kétségbe vonni, hogy valóban csak túl élénk képzelete vetíti elé. A farkas belenézett a szemébe, hosszú időre fogságba ejtve pillantását. Nagyon furcsa szeme volt. Szinte teljesen fekete. Intelligencia sütött a tekintetéből, de érzelmeket nem sugárzott, tökéletesen hideg volt. Barry nem érzett felőle fenyegetést, inkább úgy tűnt, mintha az állat a szemén keresztül a lelkébe látna és mérlegre tenné azt. Csak feküdt és úgy érezte, semmi mást nem lenne képes tenni, csak amit a farkas megenged neki. Álmosnak érezte magát, szemhéjait egyre nehezebb volt nyitva tartania. Már sodródott az álommal, amikor egy utolsó pillantás után esküdni mert volna, hogy a farkas formája ismét eltorzul és egy ember alakját veszi fel. Jaxon Montgomery egy szív dobbanásainak hangjára ébredt fel. Ez a dobogás gyors, rémült és hangos volt. Automatikusan a fegyveréért nyúlt. Soha nem volt fegyvertelen, de most nem talált semmit sem a párnája alatt, sem pedig a teste mellett. A szív még gyorsabban kezdett dobogni, ő pedig a félelem fémes ízét érezte a szájában. Mélyen beszívta a levegőt és kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Aztán csak csodálkozva meredt a szobára. Nem kórházban volt és nem is a saját kis lakásának a hálószobájában. Ez a szoba sokkal szebb volt. A falak olyan lágy lila színben tündököltek, hogy nem tudta volna megmondani, hogy valóban látja, vagy csak odaképzeli. A mályvaszínű szőnyeg vastagnak tűnt és hűen követte a magasban elhelyezkedő három ólomüveg ablak mintáit. Megnyugtatónak és bonyolultnak tűntek. Azt az illúziót keltették Jaxx-ben, hogy biztonságban van, holott pontosan tudta, hogy az lehetetlen. Hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ébren van, mélyen a tenyerébe vájta a körmeit. Aztán körbeforgatta a fejét, hogy megvizsgálja a szoba berendezését. A bútorok nehéznek, antiknak tűntek, a legalább négyszemélyes ágy kényelmesebbnek tűnt, mint amiben valaha is feküdt életében. A jókora komódon nőies holmik sorakoztak, egy hajkefe, egy zenélő doboz és egy gyertya. Minden olyan szépnek és határozottan réginek látszott. Több égő gyertya is volt a szobában, amitől úgy tűnt, mintha lágy, puha fényben úszna a helyiség. Régen gyakran ábrándozott egy ilyen szobáról, ilyen szépről, elegánsról, ólomüveg ablakokkal. Valószínűleg most is álmodik, nem lehet ébren. De a még mindig vésztempóban dübörgő szív meggyőzte, mégis ébren van és mások gondoskodtak róla. Mások, akiknek fogalmuk sincs róla mekkora veszélyt hozott rájuk. Meg kell találnia a módját, hogy megvédje őket. Jaxx körülnézett, kétségbeesetten keresve fegyverét. Határozottan nagyon megsérült, alig tudott megmozdulni. Elkezdte egyesével leltárba venni karjait és lábait. De a teste nem akart válaszolni. Meg tudta mozdítani végtagjait, ha elég sokáig koncentrált, de az eredmény olyan csekély volt, hogy nem érte meg a fáradságot.
Fáradtnak érezte magát és fájt a feje. Az a kétségbeesetten dobogó szív pedig őrületbe kergette. Árnyék vetődött az ágyra és az az eddig is versenysebességgel dobogó szív most valószínűleg megugrotta a rekordját, szinte már fájdalmas erővel ütődött az ő mellkasához. Ekkor jött rá, hogy a saját testéből hallotta a hangot. Jaxon lassan elfordította a fejét. Egy férfi állt fölötte. Nagyon magas és nagyon erős. Egy ragadozó. Azonnal látta rajta. Látott már ragadozókat, de ez volt közöttük a csúcs. És nyilvánvalóan teljesen nyugodtan állt ott. Várakozott. Sugárzott róla az önbizalom. A hatalom. A veszély. Veszélyes volt. Sokkal veszélyesebb, mint bárki, akivel az eddigi bűnügyeivel kapcsolatban találkozott. Fogalma sem volt róla, honnan jutnak eszébe ezek a dolgok, de egészen biztos volt bennük. A férfi legyőzhetetlennek hitte magát és neki volt egy olyan sanda gyanúja, hogy valóban az. Nem volt sem öreg, sem fiatal. Lehetetlen lett volna megmondani a korát. Szemei feketék és érzelemmentesek. Üresek. Szája elképesztően erotikus, fogai pedig nagyon-nagyon fehérek. Vállai hihetetlenül szélesek. Jóképű volt és szexi. Több mint szexi. Elképesztően forró. Jaxon felsóhajtott és próbált nem pánikba esni. Igyekezett eltüntetni arcáról a gondolatait. A férfi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy orvos. És nem úgy nézett ki, mint aki nem tudna leszerelni bárkit egy kézitusa során. Elmosolyodott. Jól szórakozott és ez egy pillanatra felvillant a szemeiben is, amitől egészen megváltozott az arca. Még forróbbá tette. Még szexisebbé. Jaxonnak az volt az érzése, mintha olvasná a gondolatait és nevetne rajta. Keze nyugtalanul mozgott a takaró alatt, még mindig a fegyvert kereste. – Nagyon aggódsz. – jelentette ki. Gyönyörű hangja volt. Sima, bársonyos, csábító, szinte ellenállhatatlan. Volt egy furcsa akcentusa, amit nem tudott beazonosítani és olyan hangsúllyal ejtette a szavakat, amitől beszéde érdekesen óviláginak hatott. Jaxon gyorsan pislogott párat, kísérletet téve arra, hogy elrejtse zavarát. Meglepte az irány, amerre a gondolatai szétszéledtek. Eddig soha nem gondolt a szexre. És most nem értette, hogy miért azonos számára ez a vadidegen magával az erotikával. A sokktól alig találta meg a hangját. – Szükségem van a fegyveremre. Merész kérés volt, de tudni akarta az idegen reakcióját. A fekete szemek az arcát tanulmányozták elszántan. A vizsgálódás meglehetősen kényelmetlenül érintette. Azok a szemek mintha túl sokat láttak volna és Jaxonnak sok elrejtenivalója volt. A férfi arca kifejezéstelen maradt, semmit sem árult el, pedig Jaxon nagyon jó volt abban, hogy olvasson az emberekben. – Azt tervezed, hogy lelősz? – kérdezte ugyanazon a szelíd hangon, csak most egy csipetnyi vidámság is vegyült bele. Nagyon fáradt volt. Egy kész küzdelem volt, hogy nyitva tartsa lefelé sodródó szempilláit. Felfigyelt egy sajátos jelenségre. A szíve lelassult, hogy hozzáigazodjon a férfi szívének ritmusához. Pontosan illeszkedjen hozzá. A két szív tökéletesen egyformán dobbant. Képes volt hallani őket. A férfi hangja ismerős volt a számára, mégis teljesen idegen. Márpedig senki sem felejti el őt, ha egyszer találkozik vele. Mindenképpen emlékezne rá. Megnedvesítette az ajkát. Hihetetlenül szomjas volt.
– Szükségem van a fegyveremre. Ellebegett a szekrényhez. Nem odament. Siklott. El tudta volna nézni a mozgását örök időkig. Mint egy farkas. Vagy leopárd. Vagy valami más macskaszerű, ami nagy és erős. Áramlott. Tökéletesen hang nélkül. Amint a mozgás abbamaradt, abban a pillanatban újra teljesen mozdulatlanná vált. Átadta neki a fegyverét. Úgy érezte, mintha az egyik elveszett végtagját kapta volna vissza. Még a félelme is elhalványult. – Mi történt velem? Automatikusan megpróbálta ellenőrizni a tölténytárat, de képtelen volt irányítani a karját, hogy felemelje ehhez a művelethez. Az idegen visszavette tőle a pisztolyt, ujjai a bőréhez értek. A forróság áradata olyan váratlanul érte, hogy összerándult tőle. A férfi nem reagált, ujjai laza mozdulatával kihúzta és megmutatta neki a tele tárat, majd visszatolta a helyére és újra a kezébe helyezte a fegyvert. – Meglőttek Jaxon. Többször is. Még mindig nagyon beteg vagy. – De ez nem egy kórház. – Mindig gyanakodott. Ez volt az, ami életben tartotta. De a férfit életveszélybe sodorta. – Nagyon nagy veszélyben vagy velem. – próbálta figyelmeztetni, de szavai túl halkak és gyengék voltak. – Aludj drága. Csak menj vissza aludni. Halkan mondta, a bársonyos hang mégis beszivárgott a testébe és a lelkébe és gyorsabban, erőteljesebben hatott, mint bármiféle altató. Megérintette a haját. Az érzés ismerősnek és némileg birtoklónak tűnt. Úgy ért hozzá, mintha joga lenne hozzáérni. Mintha megsimogatná. Jaxon teljesen össze volt zavarodva. Ismerte őt. A része volt. Ismerte őt nagyon közelről, mégis teljesen idegen volt a számára. Felsóhajtott és már képtelen volt megakadályozni, hogy szempillái lassan lecsukódjanak, hogy engedjen erőteljes vágyának, hogy aludjon. Lucian ült az ágya szélén és csak egyszerűen őrizte az álmát. Ő volt a legváratlanabb dolog, amit valaha is átélt hosszú létezése alatt. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzelte kétezer éves álmodozásai során. Fajtájának asszonyai mind magasak, elegánsak, szemük fekete, sötét hajuk hosszú és rengeteg. Hatalommal, képességekkel megáldott lények. Tudta jól, hogy népe a kihalás szélén áll és hogy a nőket kincsekként őrzik, de akkor is, azok az asszonyok erősek voltak, nem ilyen törékenyek és sebezhetőek, mint ez a fiatal nő. Megérintette sápadt bőrét. Álmában úgy nézett ki, mint egy tündér. Egy tündér a mesékből. Kicsike és vékony, az egész nő egy hatalmas szempár. Egy csodálatos, gyönyörűséges szempár. Az a fajta, amibe egy férfi bele tud fulladni. Többféle árnyalatban játszó szőke haja sűrű és puha, de rövid és egyenetlen, mintha csak szeszélyszerűen forgatta volna tincsei között az ollót. Azt hitte, majd hosszú haja lesz, nem ilyen kis csutak. Azon kapta magát, hogy állandóan a hajához nyúl. Puha volt, mintha a szálak selyemből lennének. Dühödten meredeztek minden irányba, amerre csak kedvük tartotta, őt pedig végtelenül vonzotta vadságuk. Félelemben élt. Abból állt az egész világa. És ez a világ akkor született meg benne, amikor még gyerek volt.
Luciannak fogalma sem volt róla, hogy ilyen heves védelmező ösztön lángolhat fel benne. Olyan sok évszázadig nem voltak érzelmei. Most pedig ennek a kicsi emberi nőnek a jelenlététől hirtelen túl sok is lett belőlük. Azok, akik megpróbáltak ártani neki a raktárban, drágán megfizettek bűnükért. Lucian mély alvásba küldte, lelassította a szívét és a tüdejét, míg biztonságba vihette a halál és a rombolás színhelyéről. Megmentette partnerét is és elültette a halandó memóriájában a képet, hogy egy mentő vitte el a lányt. Luciannak sikerült megmentenie, saját ősi vérét adta neki. Aztán fénnyé és energiává változott, belépett sebesült testébe és elkezdte gyógyítani belülről kifelé, ahogyan azt népe tette. A kár nagy volt, a vérveszteség hatalmas. A vér volt az egyetlen módja annak, hogy megmentse, de ez mindkettőjük számára veszélyes volt. Fajtája létezésének felfedése az emberek előtt azonos lenne a halálos ítéletükkel. A legfontosabb feladata az ő védelme volt, a második fajuk jövőjének biztosítása. És mindig is a feladatai közé tartozott mindkét faj védelme. Időt nyert magának azzal, hogy nyomokat hagyott a kórházban, ahol a lánynak lennie kellett volna. Beültetett egy emléket az egyik mentőorvosba, hogy a sürgősségi osztályra vitte. A papírok úgy tűnt elvesztek, amikor leálltak egy rövid időre a számítógépek. Senki sem tudta mi történt pontosan a lánnyal. Lucian ismét rajtakapta magát, hogy az ujjai a hajában járnak. Még csak egy tisztességes neve sincs. Milyen név már az egy nőnek, hogy Jaxon? Megcsóválta a fejét. Nézte egy ideig és közben megpróbálta kitalálni, hogy mi lenne a legjobb módszer a megközelítésére. Ha a fajának egyik asszonya lenne, egyszerűen a magáénak követelné őt, összekötné magukat és hagyná a természetnek, hogy tegye a dolgát. De ez a nő emberi és végtelenül törékeny. Az elmúlt néhány hét során sokszor megérintette az elméjét, amíg elkészült az otthonával. Úgy találta, hogy rengeteg titka van. Gabriel életpárja azt mondta neki, hogy nagy szükségben fogja találni ezt a nőt valahol a világban. Francescának igaza volt. Jaxon élete egyáltalán nem volt könnyű. Nem tudott a gyerekkoráról beszélni, mert az nem volt más, mint harc, halál és erőszak emléke. Jaxon úgy vélte, ő a felelős mindenki biztonságáért maga körül. Egész rövidke életében így élt. Felelősséggel másokért. Soha nem volt olyan, hogy róla gondoskodtak volna, úgy igazán. Nos, neki feltett szándéka volt ezen tarthatatlan helyzet orvoslása. És volt egy olyan sejtése, hogy a lánynak fogalma sem lesz, hogyan reagáljon egy ilyen beavatkozásra. Amint magához tért, első gondolata mások védelme volt. Az ő védelme. Ez felizgatta őt. Megmelengette, hogy azonnal figyelmeztetni próbálta a lehetséges veszélyre. Felismerte, hogy egy ragadozó, látta, hogy veszélyes, de mindez nem számított, meg akarta őt védeni. És ez lenyűgözte Luciant. Valami a lányban arra késztette a szívét, hogy bukfencet vessen, a puszta látványa elegendő volt, hogy mosolyogni támadjon kedve. Egyelőre ennyi tellett tőle. Ha ránézett, már boldog volt. Soha nem tapasztalta még ezeket az érzéseket, így sorra vizsgálta meg őket. Az első a hang volt. A hangja, amitől viharos gyorsasággal színek kavalkádjába borult a világ. Ragyogó, élénk színek izzottak fel körülötte.
Fekete-fehér világban élt rengeteg évszázadon át, csakúgy, mint minden más Kárpáti férfi, aki már elvesztette az érzelmeit, így Luciant majdnem megvakították a színek. Kék, vörös, narancs, zöld árnyalatai vették körül mindenhol, ahova csak nézett. Hüvelyk és mutatóujja között öntudatlanul megdörzsölte a puha, szőke hajszálakat. Elképesztően intenzív érzéseket tapasztalt meg. Az éhség lassan bekúszott a gondolatai közé. Hatalmas mennyiségű energiát fordított a gyógyítására, pótolnia kellett a vért. Küldött egy újabb, erős parancsot a lány agyának, annak érdekében, hogy tovább aludjon, amíg ő vadászik. A város tele van zsákmánnyal, akik csak rá várnak. Kilépett az erkélyre, elmosta alakját, hogy felvehesse a bagoly formáját. Erőteljes szárnyaival végigsöpört a város felett. Éles szemei lehetővé tették, hogy tökéletesen lásson a sötétben, kiváló hallása a legkisebb neszt is közvetítette. Hallotta a szívdobbanások zörejét, hangok morajlottak, ahogy az élet élt körülötte. A forgalom és a város zaján keresztül is hallotta a vér surrogását az élettel teli vénákban. Egy parkban akadt rá a tökéletes vadászterületre. A bagoly egy fa tetején landolt, gondosan behajtogatta szárnyait. Ellenőrizte a környéket. Jobb felől két férfi hangját hallotta. A madár alakja áttetszővé vált és ő immár saját alakjában ereszkedett a földre. Kiküldött egy csendes, mentális hívást, követelve a zsákmánytól, hogy menjen oda hozzá. Az utóbbi párszáz évben a vadászat összekötődött az elméjében azzal, hogy gyilkosoknak kézbesítse a halálos ítéletet, így most még nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy egyszerűen csak táplálkozzon. A kér férfi válaszolt a hívásra, mindketten testesek, egészségesek és csak a lábukat nyújtóztatták ki egy esti megbeszélés után. Egyik sem bűzlött sem alkoholtól, sem drogtól. Gyorsan evett, vissza akart már térni Jaxonhoz. A lány hosszabb ideig volt eszméletlen, mint szerette volna. De most, hogy aludt, Lucian rájött, soha nem engedi meg elméjének, hogy belépjen az embereknél szokásos álommintába, amire pedig olyan nagy szüksége lenne a testének. Amikor magától aludt el, nem az ő támogató parancsa hatására, alvása nyugtalan, szorongó volt. Lucian jól tudta, Jaxon vagy munkával töltötte az éjszakáit, vagy a testét hajszolta az edzéseken végkimerülésig. Az álmai mégis könyörtelenek voltak. Lucian megosztott vele néhányat, amikor összeolvasztotta az elméjét az övével, úgyhogy egészen közelről ismerte már a démonjait. Úgy találta, túl sokan vannak és szándékában állt kifüstölni őket. Lucian nem szeretett volna többet elválasztva lenni tőle, mint amennyire feltétlenül szükség volt. Nem választhatják el tőle. Egyszerűen úgy érezte, muszáj vele lennie. Neki, akinek soha nem volt szüksége senkire, gyakran meg kellett érintenie Jaxon agyát, hogy tudja, minden rendben van. Most, hogy már az ő fennhatósága alatt volt, szándékában állt minél hamarabb összekötni magával, hogy se halandó, se pedig másik Kárpáti ne vehesse el tőle. Jaxon már nem tud elmenekülni előle. Nekiadta ősi vérét és egy csekély mennyiséget vett az övéből is, hogy képes legyen tetszése szerint összeolvasztani elméiket. Teljes erejében tért vissza hozzá. És az ereje óriási volt. Finoman kell vele bánnia. Ha létezik egyáltalán benne valamiféle gyengédség, akkor meg kell találnia azt és hasznosítania kell Jaxonnál. Ha valaki, a lány megérdemli.
Leült az ágy szélére, a karjaiba húzta őt, is kiadta az ébresztő parancsot. – Én vagyok az életpárod kicsi egyetlenem. Fogalmad sincs róla, hogy ez mit jelent és mivel nem Kárpáti vagy, számítok tőled bizonyos fokú ellenállásra. – hozzádörzsölte az állát a feje búbjához – Megígérem, hogy igyekszem türelmes és gyengéd lenni, de azt hiszem, képtelen vagyok túl sokáig várni. Az érzelmek, amiket érzek, egy csöppet sem segítenek megszelídíteni a vadállatot bennem. Jaxon szempillái megrebbentek, mielőtt kinyílottak volna. Zavarosan, ködösen látott, mintha csak álmodna. Hallotta az ismerős, megnyugtató, gyönyörű hangot. Az a hang sakkban tartotta a démonokat és lehetővé tette, hogy biztonságban érezze magát. – Ki vagy te? Honnan ismerlek? – Az elméd ismer engem. A szíved és a lelked is ismer. – hüvelykujjával végigsimított a tökéletes ívű járomcsonton, csak azért, mert muszáj volt éreznie a bőrét a keze alatt – Össze kell kötnöm téged magammal Jaxon, nincs más választásom. Veszélyes lenne várni. Sajnálom, hogy nem adhatok neked több időt. – Ezt nem értem. Felnézett a fekete szemekbe és amit ott látott, az félelemmel töltötte el. A férfi olyan birtoklóan nézett rá, ahogyan azelőtt soha senki sem mert. Jaxon soha nem bátorított ilyen érzéseket a férfiakban. Mégis, valamilyen rejtélyes okból úgy érezte, ez a furcsa idegen törődik vele. Akarta őt. – Tudom, hogy jelen pillanatban nem érted Jaxon, de lesz még rá időnk. Lucian szilárd ujjakkal megfogta az állát, hogy rabul ejthesse pillantását. Jaxon mintha egy éjfekete vizű medencébe zuhant volna. Feneketlennek tűnt. Időtlennek. Lucian a nevét mormolta és lehajtotta a fejét puha torkára. Belélegezte az illatát. Nem rejtőzhetne el előle sehová, ahol nem találna rá. Karjai szorosabban, birtoklóbban ölelték, úgy kellett emlékeztetnie rá magát, mennyire törékeny is az apró test. Jaxon hihetetlenül kicsinek és súlytalannak érezte magát meleg, csábító karjaiban. Olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket előtte senki más. Hirtelen feltámadó vágyai, szükségletei megdöbbentették. Olyan nagyon fiatalnak és sebezhetőnek látszott, abban a pillanatban kizárólag arra tudott gondolni, hogy meg kell védenie. Szája megérintette a bőrét finoman, gyengéden, puha simogatással. Ellenállhatatlan vágy ütötte meg, engesztelhetetlen, parancsoló. Hallotta a vér suttogását az ereiben, csábítása forró hullámmal öntötte el, hatalmas fizikai éhség járta át a testét. Lehunyta a szemét, hogy csak ízlelje, érezze, nem számított, hogy saját teste megkönnyebbülésért üvöltött. Nyelve rátalált a pulzusára, végigsimított rajta egyszer, kétszer. Éles agyaraival megkarcolgatta a bőrt vénája fölött, majd mélyre süllyesztette őket benne. Jaxon nyugtalanul megmoccant a karjában, felnyögött egy olyan puha, intim suttogással, ami még inkább görcsbe rántotta a testét. Az íze édes volt és fűszeres, semmi máshoz sem hasonlított, amit valaha is érzett. Függővé vált tőle, mintha pontosan az ő igényeihez tervezték volna ezt az aromát. Soha nem kaphat eleget belőle. Önfegyelme legyőzte éhségét az extázisra, amit a teste ígért. Nyelvével végigsöpört fogainak nyomán, nem hagyhatott felfedezhető nyomot az orvosoknak. Gondosan odafigyelt, hogy bűvölete alatt tartsa elméjét, miközben megnyitotta az ingét és elmozdította őt a karjában, hogy megtámaszthassa tenyerével a tarkóját. Teste őrjöngött a szükségtől és a lány természetes érzékisége is szabadulni próbált mágiája alól. Egyik körmét
karommá hosszabbította, mély, hosszú vágást ejtett vele a mellkasán a szíve fölött és rászorította Jaxon száját a sebre, hogy folytassa az összekötés rítusát. A puha száj első érintésére a lángok átcsaptak a feje fölött, vágya elképzelhetetlen módon elmélyült és Lucian, aki mindig is az önuralmáról volt híres, hajszálra került attól, hogy önkényesen elvegye, ami jogosan az övé. Észrevette, hogy egész testében remeg, bőrét finom verítékréteg fedte be. Közel hajolt Jaxon füléhez, belesuttogta a szavakat az éjszakába, a lány elméjébe, hogy soha senki ne tudja őket elválasztani többé, hiszen ő máris képtelen volt nélküle maradni néhány óránál tovább. – Az életpáromnak követellek téged. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem, hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám, gondoskodom rólad az idők végezetéig. A megkönnyebbülés, amit tapasztalt, óriási volt, annak ellenére, hogy teste nem egyesült az övével. Szívük két fele egyetlen egésszé forrt össze. Lelkeik összeolvadtak, Jaxonénak nőies, lágy, gyengéd fénye bevilágította azt a rettenetes sötétséget, ami évszázadok óta fenyegette az övét. Abban a pillanatban rájött, hogy ha egy férfi sötétségben él szinte egész életében és egy sivár, rút, pokoli létezés után rátalál az életpárjára, az csodálatosabb, mint amit valaha is el tudott volna képzelni. Jaxon Montgomery lett a szíve és a lelke. Nélküle nem lenne tovább oka a létezésre. Nem tudna már visszamenni az ürességbe és a sötétségbe, ahol olyan sokáig élt. A rituális szavak örökre összekötötték őket, így a lány már soha nem tud elmenekülni tőle. Lucian nem csapta be magát. Neki sokkal nagyobb szüksége volt a lányra, mint annak valaha is lesz őrá, bár az ő szemszögéből nézve Jaxonnak is nagy szüksége volt a segítségére. Meg kell állnia és gondolkodnia kell, mielőtt további követeléseket támaszthat vele szemben. Nagyon óvatosan megszakította a táplálását és lezárta a sebet. A vére nemcsak, hogy összekötötte őket, elő fogja segíteni a gyógyulását. De emberi testében megindítja az átalakulás folyamatát is, hogy az ő fajához hasonlatossá váljon. Az átalakulás pedig nagyon kockázatos a test és az elme számára is. Ha egyszer elkezdődik, nincs visszaút. Jaxon olyanná válna, mint ő, akinek vérre van szüksége a túléléshez, a föld óvó ölelését kell kérnie a nap elől. És hacsak nincs valamilyen szellemi, vagy lelki eredetű hatalma, - ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy egy emberi nő sikeresen Kárpátivá alakuljon - az átváltozás megkísérlése átlökné őt az őrület peremén és Jaxont el kellene pusztítani. Lucian hátraengedte a testét, miközben felszabadította őt mágiája alól. Szempillái megrebbentek, ahogy visszacsúsztatta hátát a párnákra. Lucian tudta, milyen kétségbeejtően kevés nő alakítható át sikeresen. De hitte, hogy a lány rendelkezik a megfelelő adottságokkal, hiszen neki a valódi életpárja. Kiegészítette a szívét. Érezte. Amikor kimondta a rituális szavakat, mintha hajszálvékony szálak fonták volna őket egymáshoz. Mégis, bár az értelme tudta, hogy igaza van, a szíve nem mert kockáztatni. Ki akarta zárni a hiba legkisebb lehetőségét is. Három vércsere szükséges a teljes átalakulás beindításához. A hallása és a látása máris hozzáélesedett a Kárpátiak érzékszerveihez, az életmentő táplálása miatt. Most, a második, összekötő vércsere után már bajban lesz azzal, hogy húst, vagy szinte bármilyen emberi ételt elfogyasszon. A közelében kell maradnia. Máris annyira megváltoztatta az életét, amennyire csak merte.
– Még mindig nem tudom ki vagy. A takaró alatt Jaxon a biztonság kedvéért ráfonta ujjait a pisztolyra. Még mindig rettenetesen álmos volt és ez az idegen túl ismerős. Nem szerette a rejtvényeket. Fogalma sem volt róla hol lehet, csak azt tudta, hogy valószínűleg nagyon beteg, mert volt egy furcsa álma egy sötét hercegről, aki a vérét vette és magához kötötte örök időkre. És volt valami furcsa, valami egzotikus abban a férfiban, aki az ágya mellett állt. Egyszerre volt elegáns, nagyvilági és veszélyesen vad. Jaxonnak meg kellett állapítania, hogy ez az ő számára különösen vészterhes kombináció, túl érzéki, túl ellenállhatatlan. Lucian rámosolygott, fehér fogai felvillantak, kemény vonásai ellágyultak. – Lucian Daratrazanoff vagyok. Ez egy elég régi, elismert név, de ebben az országban nehéz helyesen kiejteni. Megteszi a Lucian is. – Ismerlek téged? – Jaxon szerette volna, ha nem ennyire gyenge. Szerette volna, ha nem lett volna az a furcsa, erotikus álma ezzel a férfival. Ez arra késztette, hogy zavarban érezze magát a jelenlététől, holott ennek nem volt semmi értelme. – Miért itt vagyok és nem a kórházban? – Rendkívüli ellátásra volt szükséged – felelte őszintén – Nagyon közel álltál a halálhoz Jaxon és én nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen lehetőség közelébe kerülj. – A társam, Barry Radcliff, lelőtték. Emlékszem, hogy visszajött értem. Minden más elmosódott az emlékeiben. Fogalma sem volt hogyan jutott ki a raktárból, hiszen Barry sem volt olyan állapotban, hogy kivigye. – A kórházban van és a vártnál sokkal jobban. Erős ember és nagyon bátor. Lucian megadott a partneréről minden szükséges információt, pusztán csak azt hallgatta el, hogy az a férfi szerelmes Jaxonba. – Azt hittem, meg fogok halni. Meg kellett volna halnom. – mormolta a szavakat a lány szinte csak magában, a takaróra meredve. Meg szeretett volna halni. A szörnyű felelősség terhe a vállain több volt, mint amit a végtelenségig el tudott volna viselni. Kényszerítette a szempilláit, hogy feljebb emelkedjenek és felnézhessen a férfira. – Szörnyű veszélyben vagy. Nem maradhatsz velem. Bárhol is vagyunk, az nem elég biztonságos. Nem vagy biztonságban. Lucian ismét elmosolyodott, lehajolt hozzá, végigsimított a haján, majd ujjai végigcsúsztak az arcán is. Az érintés hihetetlenül gyengéd volt és valami furcsa biztonságérzettel töltötték el a lányt. A hangja pedig olyan tisztán, igazul csengett, hogy legszívesebben megkérte volna, örökké beszéljen. Szexi akcentusa mintha minden szóval, amit kimondott, egy hullámot küldött volna végig a testén, amiről azt sem tudta micsoda. – Ne aggódj miattam, kicsi egyetlenem. Képes vagyok megvédeni mindkettőnket. Tudok arról az emberről, akitől félsz, de amíg ebben a házban vagy, biztonságban vagy. Ő valóban jól képzett, de ide nem juthat be észrevétlenül. – Te nem ismered őt. Meg fog ölni mindenkit gondolkodás és bűntudat nélkül. Annak ellenére, hogy segítettél, úgy fogja érezni, hogy őt fenyegeted. Zaklatottnak tűnt, a miatta való aggodalmában szemei óriásinak látszottak. – Ha semmi mást nem is hiszel el nekem Jaxon, ezt az egyet hidd el. Odakint az a férfi korántsem olyan veszélyes, mint az, aki itt van veled a szobában. Tyler Drake nem érhet hozzád. Már nem diktálhat az életedben, te mostantól az én védelmem alatt állsz. – hangja tárgyilagos volt, arroganciának, dicsekvésnek nyoma sem volt benne. Jaxon ismét belezuhant
a fekete szempárba. Gyönyörű, nagyon szokatlan volt a szeme. Egy kissé elveszettnek érezte magát, pislogott párat, hogy elszakadjon attól a megbabonázó pillantástól. – Tudom, hogy így gondolod. De az apám a Navy SEAL tagja volt és a nevelőapám Russel Andrews is. Tyler Drake-nek mégis sikerült megölnie mindkettőjüket. Nem érezheted magad biztonságban, amíg velem vagy. Szempillái ismét túl nehéznek bizonyultak. Érezte, hogy sodródik, annak ellenére, hogy mindenképpen meg akarta győzni őt. És neki nem volt ereje, hogy vigyázzon rá. Ez megrémítette, szíve fájdalmasan vágódott a mellkasa falának. – Nyugodj meg Jaxon. Vegyél egy mély levegőt és lazíts. Én vagyok az őrző tefeletted, nem pedig fordítva, bár be kell vallanom, nagyra értékelem a figyelmességed, hogy meg akarsz védeni. Jelenleg senki sem tudja hol vagy. Teljes biztonságban tartottalak. Csak aludj drága és gyógyulj. A hangja megnyugtatta, meggyőzte, hamarosan azon kapta magát, hogy a lélegzetét az övéhez igazítja. Hogy miért akarja ő maga is azt tenni, amit a férfi mond, azt nem tudta, de a késztetés túl erős volt ahhoz, hogy sokáig szembeszállhasson vele. Hagyta, hogy lecsukódjanak a szemei. – Remélem, hogy pontosan olyan jó vagy, mint amilyennek hiszed magad. Biztonságosabb lenne, ha felhívnám a főnököt, küldjön ide pár srácot, hogy vigyázzanak rád. – hangja lassan elhalkult, egyre puhábbá mosódott. – De a legbiztonságosabb az lenne, ha csak simán elsétálnál tőlem és soha többé nem néznél vissza. Lucian keze már megint a puha hajszálak között kószált. – Azt hiszed, akkor biztonságban lennék? Hangjának határozottan vidám árnyalata volt. Ez pedig valamilyen oknál fogva megdobogtatta Jaxon szívét. Annyira ismerős, mintha bizalmas kapcsolat lenne közöttük, pedig egyáltalán nem ismerte. Kivéve az érintését. Az érintését ismerte. És a hangját is. Az akcentusának bársonyos csábítását, ahogyan kiejti a mondatokat. Az elméje úgy érezte, hogy összetartoznak. De ami igazán őrület volt, hogy Jaxon kezdett hinni neki. Lucian csak nézte. Önmagáról küzdelem nélkül lemond. Nem akarta, hogy megmentsék, de azonnal felvette a fáklyát, hogy őt óvja, aggódott a biztonságáért. Kész volt rá, hogy megvédje, anélkül, hogy tudná, kicsoda egyáltalán. Sok időt töltött az elméjében, szilárdan összeolvasztotta a sajátjával. Először szükség volt erre, hogy életben tartsa. Később azért tette, hogy megismerje őt, az emlékeit, a gondolkodását, az álmait, hogy mit érez fontosnak az életében. Jaxonban sokkal több volt az együttérzés, mint amennyi jót tett volna neki. Szüksége volt rá, hogy kiegyensúlyozza. Csodálkozott rajta, milyen erős szexuális sürgetést érzett iránta. Ez soha nem történt még meg vele ezelőtt. Ritkán nézett egy nőre nem megfelelő éhséggel. És ez az éhség most teljesen más volt, sokkal erősebb, mint azt valaha is gondolta. A tudás érdekében Lucian olykor megosztotta az elméjét halandókkal, hogy láthassa, milyen lehet a szex érzése. De ez a sürgető igény, ami a testét bejárta, teljesen más volt. Úgy tűnt, hogy blokkol a fejében minden épeszű gondolatot. Védeni akarta. Tudta, hogy minden Kárpáti férfival vele születik az ösztön, hogy megvédjék fajuk asszonyait és gyerekeit. De még ez a védelmező ösztön is egészen más volt Jaxon irányában. Lucian annak szentelte az életét, hogy védje a halandókat éppúgy, mint a Kárpátiakat, de ez a késztetés is sokkal intenzívebb volt Jaxon esetében.
Felkészületlenül érte ez az erőteljes kötődés, ami hozzá fűzte. Sötétségben és árnyékban élt szinte egész életében, az erőszakot kényelmesnek és ismerősnek érezte. Egészen sötét és veszélyes volt. Most pedig gyengéd akart lenni és szelíd. Jobban ismerte magát, mint ahogy azt a legtöbben elmondhatták magukról. Tudta, hogy erős és veszélyes és már elfogadta magát ilyennek. És most, hogy Jaxon itt feküdt az ágyában, sérülékenyen, törékenyen, még inkább annak érezte magát. Sóhajtva leereszkedett mellé a fekhely szélére. Amíg Jaxon emberi, a föld fölött kell maradnia, hogy túlélje, ő pedig nem lesz képes teljes körű védelmet nyújtani neki a nap folyamán, amikor a napfény lecsökkenti a Kárpátiak hatalmát. Általában lemenekül a földbe napnyugtáig. Ami szintén problémát jelentene mindkettejük számára. Nem válhattak el egymástól olyan sok órára anélkül, hogy rettenetesen szenvednének. Kinyújtózott mellette az ágyon. Megparancsolhatná neki, hogy napnyugtáig aludjon. Eközben ő szőhetne köré védőmágiákat, kiengedhetné a farkasokat, akik megóvnák őket mindenféle teremtménytől, embertől éppúgy, mint bármi mástól, ami ártani akarna neki. Odahúzta hatalmas teste menedékébe apró alakját és beletemette az arcát illatos hajába.
Második fejezet Jaxon az illatát érezte meg először. Tiszta. Friss. Szexi. Rögtön meg is rótta magát a gondolatért. Most már tényleg biztos volt benne, hogy ismeri. Ismeri az érintését, a hangját, az illatát. Még álmában is a fegyvere markolatát szorítottak az ujjai. Most meglazította rajta szorítását és hagyta, hogy a lepedőre essen. Úgy érezte, biztonságban van. Feküdt lehunyt szemmel és figyelte milyen érzés. Biztonságban lenni. Nem emlékezett rá, hogy ezelőtt valaha is tapasztalt volna ilyet. Érdekesnek találta, hogy bár egyedül van egy vadidegennel, fogalma sincs róla hol van, gyenge és sérült, mégis biztonságban érzi magát. Kinyitotta a szemét és meglátta, ahogy fenyegetően hatalmas termete magasodik fölé pontosan ott, ahol tudta, hogy állni fog. Érezte őt az elméjében és tudta, a legnagyobb tömegben is habozás nélkül megtalálná. A látványa ellopta a lélegzetét. Olyan magas volt és olyan hatalmas. Hatalmának ereje úgy tapadt rá, mintha egy második bőre lenne. Bár nem egészen. Inkább mintha ő maga lenne a megtestesült hatalom. Várta, hogy beszélni kezdjen, hogy hallhassa a hangját. Szerette a hangja dallamát. Megrémítették azok az érzelmek, amiket kiváltott belőle. Arra képezte magát, hogy ne érezzen semmit senki iránt, különösen pedig férfi iránt ne. Meg volt győződve róla, hogy Tyler Drake akkor bukkan fel legközelebb, ha ő érdeklődést mutat egy férfi iránt. – Jobban érzed magad ma este? Lucian ujjai végigsimítottak a homlokán. Jaxon úgy érezte, mintha érintése a láva forróságával rohanna keresztül a testén.
– Fáradtnak látszol – húzta össze a szemöldökét – Folyamatosan rólam gondoskodtál, anélkül, hogy aludtál volna? A gondolatnak, hogy egy idegen járkált körülötte, míg ő aludt tulajdonképpen zavarnia kellett volna, de valahogy mégsem érzett ilyesmit. A férfi arcát vizsgálta. Fizikailag ugyanolyan szép, mint a mitikus görög istenek. De a szemei fáradtnak tűntek, mint aki sokkal többet látott már, mint kellett volna és aggodalommal töltötte el a lányt, hogy talán nem alszik eleget. Hirtelen szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végigsimítson borostaárnyékos álla vonalán. – Én ápollak téged drága, nem te engem. – Egy halvány mosoly görbítette fel tökéletesen megformált szája sarkait. – Neked nem kell senki másra gondolnod, csak magadra. A sebek szépen gyógyulnak. Még egy nap és visszajuttatlak a kórházba, hogy a barátaid a saját szemükkel győződhessenek meg róla, hogy életben vagy és talpra állsz. Én már megnyugtattam őket, de a saját szemükkel is látni akarnak. Lucian képes volt az ellenőrzése alatt tartani az emberi elméket könnyedén, gondolkodás nélkül. Így is tett sok évszázadon át. De egy kicsit fárasztó lett volna ellenőrizgetni ennyi embert ekkora távolságból. Nem volt még kész rá, hogy lemondjon Jaxon ápolásáról a kórházi dolgozók javára, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy azok azonnal haza is engedik. Nem szerette volna, ha vérvizsgálatoknak vetik alá és a kórházban nagyon sebezhető lenne, ha Tyler Drake, vagy a munkája során szerzett bármilyen ellensége úgy döntene, hogy befejezi a munkát, amit valaki már egyértelműen elkezdett. – Szeretném, ha felülnél. – Jaxon megpróbálta megtenni, de meglepetten érezte, mennyire gyenge. Lucian megfogta a kezét és segített neki felemelkedni. Gondosan eligazította a párnákat mögötte, a takarót körülötte. A férfi látta, hogy még a szokásosnál is sápadtabb. – Lélegezz mélyeket, akkor nem leszel olyan gyenge. – rendelkezett. Jaxon azon kapta magát, hogy elmosolyodik. – Nem érzed mennyire bizarr ez? Tudtommal ez nem kórház. Nem is valamiféle szanatórium, ugye? És te nem vagy orvos. Azzal az elképesztő, áramlásszerű mozgással haladt át a szobán, hangtalan léptekkel. Jaxon nem tudott nem párhuzamot vonni a férfi és egy hiúz mozgása között. Egyszerre volt roppant fenyegető és végtelenül érzéki. Biztonságban érezte magát tőle és mégis veszélyben, olyan módon, ahogy eddig még soha nem érezte. Akkor most melyik? Biztonságos, vagy veszélyes? Ha valóban egy ragadozó, a belső jelzőrendszere miért nem sikoltozik a jelenlétében? A lány lassan, mélyen szívta be a levegőt. Megdermedt, amikor rájött, nem úgy érzi fenyegetettnek magát, mint egy rendőrtiszt, hanem mint egy nő. Lucian megállt az ablak előtt és szembefordult vele. Hallotta az eső monoton hangját, a szél zúgását és a fák ágainak apró, horzsolódó hangjait, ahogy a ház falához értek. – Valóban nem vagyok orvos a szó hagyományos értelmében, De képes vagyok gyógyítani. Én gyógyítottalak meg. Jaxon világosan érezte, hogy ez igaz. Olyan világosan, mint ahogy egyéb dolgokat is tudott róla, anélkül, hogy Lucian valaha is elmondta volna őket. Tudta, hogy bejárta a világot, járt már minden földrészen, többször is. Számtalan nyelven beszél. Hogy gazdag, de a pénz nem
jelent a számára semmi mást, mint egy eszközt. És tudta, hogy őt kereste mát hosszú-hosszú ideje. Míg elemezte gondolatait, Lucian rezzenéstelen pillantással tartotta rajta fekete szemeit, egy ragadozó tekintetével figyelte zsákmányát. Érezte, hogy elméje jelen van az övében, mint egy halvány árnyék és figyeli a gondolatait, ahogyan elemzi a saját érzéseit. Tisztában volt vele mennyire nem hétköznapi jelenség, hogy a szívük ismét azonos ritmusban dobog és lélegzetük is egymáshoz igazodik. Hogyan tudhat ennyi mindent Lucianról, ha egyszer nem is ismeri? Hiszen még azt is tudja, hogy szereti a művészetet és a régiségeket. Széleskörű ismeretekkel rendelkezik azokról a művészekről és kézművesekről, akik létrehozták az alkotásokat, de csak a közelmúlttól kezdve talált valódi örömöt a régi festmények és szobrok szépségében és a zenében. Számtalan embert meggyógyított már, valami furcsa, egészen egyedi módon. De ez a rész mintha le lett volna zárva előle a további vizsgálódás elől, homályosan jelent meg az elméjében. Őt is pontosan ugyanúgy gyógyította, mint másokat. – Beszéltél hozzám, míg aludtam. – mormolta, miközben próbált előállni egy logikus magyarázattal, honnan tudja mindazt, amit tud – Ezért van az, hogy olyan sok veled kapcsolatos dolgot tudok? Lucian hanyagul vállat volt, ereje végighullámzott izmain. – Valóban számít ez? Csak az, hogy ránézett a lányra, már arra késztette, hogy mosolyogjon. Egészen bámulatosnak találta, hogy a puszta létezése is mennyire megváltoztatta az életét. Az idők végezetéig képes lett volna elnézni őt. Az arca formáját, finom vonásait, hosszú szempilláját. Bármit. Mindent. A sok rút és igazán gonosz dolog után, amit egész életében látott, Jaxon maga volt számára a csoda. Lucianban minden megbabonázta Jaxxot. Soha nem akarta elhagyni őt. Itt akart maradni vele a zárt, saját kis világukban, távol a valóságtól. Melegségben, biztonságban érezte magát a közelében. Szerette, hogy ránézett. Néha elkapta szemeiben a vágy, a birtoklás, a melegség, vagy a gyengédség egy-egy villanását. Szerette volna kiélvezni ezeket az érzéseket. Hogy a férfi váltsa is valóra őket. – Azt hiszem, nem számít. – kapta magát azon, hogy válaszol. Olyan lágy a hangja. Olyan volt hallgatni, mintha bársonyba bugyolálná. De Jaxon nem csapta be magát. Ha lenne olyan ostoba, hogy szabad utat adjon az érzelmeinek, egy olyan szexi és izgalmas férfi, mint Lucian, hamar kimutatná a foga fehérét, hatalmaskodó arroganciáját. A férfi elnevette magát, a hangja úgy sodródott végig a bőrén, mintha az ujjai érintenék. A vágy kivirágzott benne. Megrémült tőle. Nem volt felkészülve ilyen intenzív érzésekre. Észrevette vajon a reakcióját? Bűntudatosan körülnézett, mintha valaki más kileshette volna, ahogy Lucianra nézett. – Haza kellene vinned. – mondta. Hangja rekedtes volt, a torkát könnyek szorították össze. Ez az egész csak egy fantázia. A valóság rút és kopár. A jelenléte lehet, hogy megöli ezt az embert. Ő fizeti meg annak az árát, ahogy Jaxon ránézett. És mert segített neki.
Lucian olyan gyorsan suhant át a szobán, hogy nem is látta mozogni. Magas, izmos, elegáns férfi, aki hangtalanul tud járni-kelni, de azért eddig mindig látta, amikor megmozdult. Most viszont mire pislantott egyet, már ott állt előtte, álla alá csúsztatta két ujját. Gyengéden emelte feljebb a fejét, hogy kénytelen legyen belenézni szénfekete szemeibe. Azonnal úgy érezte, mintha előre, felé dőlne, egyenesen melegébe és biztonságába. – Semmi szükség rá, hogy szorongj drága. Ne tedd. Csak azt éred el vele, hogy valósággal fáj a szívem. – Hüvelykujja fel-alá járt a bőrén, hőhullámokat küldözve szét a testébe. – Senki sem árthat neked. – Nem magam miatt aggódom te hülye. – Jaxon feldühödött. Úgy tűnt a férfi nem hajlandó megérteni, mekkora veszélyben van az élete. Tényleg arrogáns. Hirtelen teljesen megváltozott a férfi viselkedése. Mosolya elhalványult, szemei olyan hidegek lettek, mint a jég. A fejét az ablak felé fordította. Most egészen nyilvánvalóan ragadozó volt. Egy vadász. Nem volt már benne nyoma sem a lágyságnak, sem a szelídségnek, harcos volt, lelkiismeret nélkül, ami csak akadályozta volna. – Maradj itt Jaxon. – mondta halkan, szinte szórakozottan, egyértelműen engedelmességet várva – Hamarosan visszajövök. És csak úgy eltűnt. Egyetlen szempillantás és már nem volt a szobában. Jaxon csak ült, tenyere csalhatatlanul rátalált maga mellett a fegyverre. Ráfonta ujjait, ismerős érzés volt, mintha a keze meghosszabbítása lenne. Azt érezte most, amit Lucian. Hogy a sötétség belopózott a világukba. Olyan lassan, alattomosan kúszott, hogy először észre sem vette, hogy beszivárog a fejébe. A veszély rátalált a biztonságnak erre a kis szigetére. Az érzés annyira nyomasztó volt, hogy Jaxon alig tudott lélegezni. Aki becserkészte őket, az teljesen, tökéletesen gonosz. Biztos volt benne, hogy Tyler Drake talált rá újra. Megállíthatatlan. Legyőzhetetlen. Senki nem juthat hozzá elég közel ahhoz, hogy megsebesíthesse őt. Tetszése szerint öl. Megölte a családját, majd a befogadó családját és legutoljára egy fiatal, tolószékes nőt, aki annyira lelkesedett az életért, állandóan készen állt a mosolyra. Bűne annyi volt, hogy ő volt a szomszédja és olykor együtt kávéztak. Jaxon ezután soha többé nem engedte meg magának, hogy összebarátkozzon valakivel. Még a munkájában is gyakran váltogatta a partnereit. Nyilvánosság előtt soha nem mosolygott rájuk, nem társalgott velük, nehogy kiváltsa Tyler gyilkos dühét. Ez a mostani helyzet – egy férfi egyedül egy házban Jaxonnal – tökéletes felállás volt ahhoz, hogy Tyler bosszúálló mániája ismét lecsapjon, elhatározza, hogy megöli Luciant. És Lucian egészen nyilvánvalóan képtelen felmérni mit jelent az, hogy Tylert a Navy SEAL képezte ki. Egy kaméleon volt, teljesen bele tudott olvasni a tájba. Kiváló mesterlövész, aki még hatalmas távolságból is pontosan célba talált. Jaxon elismerte, hogy Lucian is veszélyes ember. Elárulta a szeme, a mozgása, önbizalmat sugárzó járása. De ez nem azt jelenti, hogy Tyler Drake nem férhet hozzá ugyanúgy, ahogy hozzáfért az apjához és Russel Andrews-hoz is, pedig ők ugyanolyan jól képzettek voltak, mint Tyler. Jaxon ledobta magáról a takarót. Egy szál selyem férfiing volt rajta. Mivel ő igencsak alacsony, az ing is bőven a térdéig ért, de jelen helyzetben a szégyenlősség lett volna az utolsó gondolata. A veszély érzése erősebb volt benne, mint valaha.
Lucian bajban van és neki oda kell mennie hozzá. Annyira jól nem ismerte, hogy tudta volna milyen mértékű a kiképzése, vagy, hogy mire képes. Felkelni nem is volt olyan egyszerű, mint ahogy gondolta. Napok óta nem volt álló helyzetben. A lába egyszerre volt gumiból és valami kocsonyaféleségből, rettenetesen gyengének érezte magát. Figyelmen kívül hagyva teste tiltakozását, az ajtó felé indult, ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt. Nem ismerte a ház elrendezését, de a szobája méretei alapján az épület hatalmas lehet, mégsem aggódott egyetlen pillanatig sem, hogy nem fogja megtalálni Luciant. Úgy érezte, mintha kapcsolatban lenne vele. Nem fogja megengedni, hogy bármi is történjen vele. Jaxon számára ez ilyen egyszerű volt. Nem hagyhatta, hogy megsérüljön és főképpen nem, hogy miatta sérüljön meg. Hálószobája egy hosszú, nyitott folyosóra nyílott, aminek mindkét végéről széles lépcsősor vezetett lefelé. A szőnyeg vastagnak és vadonatújnak tűnt. A ház minden apró részlete eszményinek tűnt. Jaxon azonnal észrevette ezt. Úgy tűnt, mintha Lucian nagy gonddal és szeretettel, egyenesen az ő személyének választott volna ki minden egyes elemet, hogy a végeredmény tökéletes legyen. A festmények, a szobrok, a tapéta, a szőnyegek, a festett üvegablakok, minden olyan volt, amint amilyenről valaha álmodott, nem is beszélve az antik bútorokról. Jaxon csendesen lépkedett, csupasz lába nem csapott zajt, ahogy ereszkedni kezdett lefelé a lépcsőn. Félúton lefelé észrevett egy apró kis beugrót, a díszes üvegajtó egy kicsi erkélyre vezetett. Lenyomta a kilincset, ügyelve rá, hogy tökéletes csendben maradjon. Egyszerre zuhogni kezdett rá az eső, a hideg széltől reszketni kezdett. Alig vette észre. Hagyta alkalmazkodni a szemeit a sötétséghez. Először nem látott semmit. Aztán egyetlen villám ragyogott fel az égen, megvilágítva egy pillanatra az udvart. Meglátta a hatalmas terasz közepén mozdulatlanul álló Luciant. Néhány méterre tőle egy másik alak állt, fekete köpenye árnyékban tartotta alakját éppúgy, mint az arcát. Jaxon arra lett figyelmes, hogy szemei pillanatok alatt alkalmazkodnak a fény teljes hiányához, sőt, mi több, kiválóan lát az éjszakában, szemei éppúgy kiélesedett, akár a hallása, új, páratlan élményekkel ajándékozva meg őt, megengedve, hogy tisztán hallhassa a két férfi furcsa beszélgetését. Lucian hangja tiszta volt és szép, mint mindig, halk bársonyossága becsusszant a bőre alá és az elméjébe szivárgott. – Nem tehetek mást, végzem a kötelességem Henrique, – mondta – ha már eddig elmentél, hogy ilyen égbekiáltóan kihívj engem. – Nem tudtam, hogy te vagy az Lucian. – a másik hang szörnyű volt, éles, reszelős, mintha körmök csikorognának palatáblán. – Téged mindenki halottnak hisz már ötszáz éve. Néhányan azt is beszélték, hogy csatlakoztál a sorainkhoz. Az alak most úgy fordult, hogy Jaxon világosan láthatta őt. A látvány elborzasztotta. A feje egy csupasz, szürke golyó volt, fejbőrén néhány szál hosszú, szürke hajjal, amit a szél libegtetett. Szeme bíborban izzott, az orra nem volt több mint egy tátongó lyuk. Fogínye visszahúzódott, fogai töredezettek, feketék voltak. Amikor felemelte a kezét, megpillanthatta körmeit, amik olyan hosszúak voltak, hogy inkább nevezte volna őket karmoknak. Undorítóan nézett ki.
Jaxon szeretett volna figyelmeztetően odakiáltani Luciannak, mert bár az idegen hangja behízelgő volt, Jaxx érezte belőle a hullámokban áradó gyűlöletet. Legbelül, ahol érzett olyan dolgokat, amit mások nem, pontosan tudta, hogy az a lény meg fogja támadni Luciant az első adandó alkalommal. – Az a probléma azzal, hogy pletykákat hallgatsz meg Henrique, hogy teljesen hamisak is lehetnek. Én népünk igazságszolgáltatója vagyok. Mindig hűséges voltam a hercegünkhöz és most is az vagyok. Te viszont úgy döntöttél, hogy megszeged úgy a Kárpáti, mint az emberi törvényeket. Lucian hangja annyira szép volt, Jaxon úgy érezte, mintha köré csavarodna. Többször is meg kellett ráznia a fejét, hogy észben tarthassa a fontos dolgokat. A csípős hideg és a zuhogó eső segítettek ebben. Rászegezte a kezében tartott fegyvert a szürke bőrű homlokra. Készen állt a fejlövésre, ha a fickó esetleg a saját fegyverét rejtegeti a bő köpeny alatt. Henrique lassan furcsa, tánclépésszerű mozdulatokba kezdett odalenn, mintha lábaival valamiféle mintát szőne. Úgy nézett ki, mint egy csúnya, gonosz pálcikaember valami horrorfilmből. Nem látta, hogy Lucian fordult volna, mégis végig szemben maradt a körülötte furcsa táncát járó figurával. Jaxon lenyűgözőnek találta az idegen mozgását. Közelebb hajolt a kovácsoltvas korláthoz, hogy jobban lássa. Az eső rátapasztotta haját a fejére. Hosszú szempilláin vízcseppek kapaszkodtak, amit aztán a szél belefújt a szemébe. A szélsőséges időjárás segített Jaxonnak, hogy kiszabadítsa magát a furcsa bűvöletből, amit az idegen mozgása keltett benne. Ismét célzásra emelte a pisztolyt és immár rezzenéstelenül ott tartotta a fura alak homlokán. Egyetlen rossz mozdulat elég, nem engedi, hogy megsebezze Luciant. Minden előjel nélkül az idegen magas, vékony alakja eltorzult. Jaxon visszafojtott egy sikolyt, amikor az ember helyén hirtelen egy farkas állt, foltokban hiányzó bundával, éles agyarakkal teli szájjal, amivel azonnal Lucianra támadt. Az erőteljes hátsólábak alatt besüllyedt a kövezet, ahogy két lábra emelkedett, hogy megkíséreljen Lucianba marni, húst és verőereket tépve. Lucian a levegőbe ugrott, olyan gyorsasággal, hogy csak egy elmosódott folt látszott belőle. Jaxon megpróbált a bizarr helyzet ellenére higgadt maradni és célba venni a rettenetes vadállatot. Az agyarairól nyál csöpögött, vörösen izzó szemeiből sugárzott a gyűlölet. Mennydörgés reccsent, közvetlenül a villám becsapódása után, a hang megsebezte a fülét, éppúgy, ahogy a villanás megsebezte az eget. Azt hitte Lucian a kövekre fog visszazuhanni és a farkas szétszaggatja őt, de a férfi mintha inkább ereszkedett volna, mint zuhant, egyenesen a fenevad hátára, karjaival átfogta annak nyakát és vadul megcsavarta. A reccsenés hangja messze hallatszott az éjszakában. Lucian elugrott az állattól. Az hangosan üvöltött, alakja ismét változni kezdett, hogy felvegye emberi formáját. Feje természetellenes szögben dőlt a nyakán oldalra, elfeketedett fogai megcsikordultak egymáson, ahogy rávicsorgott Julianra. Jaxon a saját szemével látta, hogy Lucian kitörte a nyakát, de ez a szerzet valahogy még mindig roppant veszélyes volt.
Meghúzta a ravaszt és látta kinyílni a sötét lyukat a visszataszító homlokon, Lucian pedig mintha eltűnt volna egyetlen pillanatra. Jaxon úgy érezte azonnal elájul, ahogy megpillantotta őt újra megjelenni közvetlenül a kreatúra mellett. Sikoltani szeretett volna, kiabálni neki, hogy menjen attól a borzalmas valamitől, de a torkát lezárta a rettegés, egyetlen hang sem volt képes áttörni rajta. Iszonyattal figyelte, a hogy a szörnyeteg még mindig Lucian felé csapkod azokkal a karomszerű körmeivel. Lucian ekkor előrelökte egyik karját, a mozdulat olyan gyors volt, hogy a végtag elmosódott mozgás közben és ökle mélyre süllyedt a teremtmény mellkasának üregében. Jaxon egy iszonyú, cuppanó hangot hallott, amikor Lucian visszahúzta a kezét. A tenyerében ott lüktetett a lény szíve. Lucian hátraugrott tőle, ahogy a test előrebukott egy magas hangú sikollyal. Lehetetlen módon a lény még mindig mozgott, tekergőzött előre, kezei mohón nyúltak Lucian felé. Aztán elkezdte felé vonszolni magát a kövön lassan, de könyörtelenül. Jaxon elméje tudta, hogy ilyen nem történhet meg - messze túlmutatott a valóságon – mégis újra rászegezte a fegyvert a visszataszító dologra, ami Lucian felé araszolt. Látta, hogy egyre nagyobb sötét folt keletkezik körülötte a terasz burkolatán. Ekkor váratlanul egy tüzes golyó száguldott le az égből és csapódott bele a lidérces alak testébe, porrá égetve azt. Felemésztett mindent, ami a lény ott jártáról tanúskodhatott volna, a kiömlött vér is elperzselődött. Nézte, ahogy Lucian a tűzgömbbe dobja a szívet, majd a kezeit is beletartja a lángokba. Vértől sötét kezeiről eltűnt az elszíneződés, de csodával határos módon ő maga nem égett meg. Jaxon rezzenetlen pillantással bámulta a jelenetet. A szél ismét felerősödött, felkapta a hamut és elsodorta. És aztán már csak Lucian állt maga az udvaron. Megfordult és egyenesen felnézett Jaxonra. Képtelen volt lélegezni. Csak állt ott, rámeredt a férfira tátott szájjal. Rájött, hogy még mindig célra tartja a fegyvert. Az a gondolat fogalmazódott meg a fejében, hogy lelövi. Megőrült, vagy valóban megtörténtek ezek a lehetetlen dolgok? Visszahátrált a házba. Csak néhány percébe kerül a férfinak, hogy átvágjon az udvaron, visszamenjen a házba, mivel ő ismeri a kert és a ház elrendezését, Jaxon pedig nem. Lerohant a lépcsőn és a terasszal ellentétes irányba fordult. Szinte azonnal észrevett egy ajtót. Felrántotta és kirohant a sötét éjszakába. Valami tereptárgyat keresett, ami mögé elbújhat, viszont azt is észreveheti, ha közeledik felé. Egyenesen beleütközött valamibe, ami úgy tűnt, mintha tömör, szilárd fal lenne. Hátratántorodott, de azonnal megtartotta két erős kéz. Lucian állt előtte ami egy újabb lehetetlenség. Semmiképp sem érhetett ide az udvarról ennyi idő alatt. Az egész hatalmas ház köztük volt. Jaxon igyekezett ráfordítani a fegyver csövét. A puha nevetés egészen közel hangzott fel a füléhez. – Nem hiszem, hogy ez bármelyikünk számára is jó ötlet lenne drágám. – Könnyedén kisöpörte a fegyvert a kezéből, majd átölelte és magához húzta. Ringatta a mellkasán és közben fölé hajolt, hogy megvédje őt az esőtől. – Nem vagy túl jó engedelmeskedésből, ugye? – kérdezte azzal a vidámsággal, ami mindig felkavarta Jaxon szívét. – El akarok menni.
Remegett, a fogai keményen vacogtak, de nem volt benne biztos, hogy a hidegtől, vagy a félelemtől, amit Lucian miatt érzett és attól, ami volt. Mert az egészen nyilvánvaló volt, hogy nem normális ember. Nem számít mennyire jóképű és szexi, hogy milyen szép hangja van. A férfi bevitte a házba, mögöttük bezárta az ajtót. – Azt mondtam, hogy maradj az ágyban. – Segíteni akartam. – Beletemette az arcát a vállába, mert nem volt hova menekülnie, át volt fagyva, rémült volt és fáradt. A férfi teste meleg volt és erős, azt a benyomást keltette benne, mintha könnyedén véghezvihetne bármit. Hogy biztonságban van vele. – Nem tudtam elviselni, hogy egyedül nézz szembe vele, bármi is az, ami odakint van. Legnagyobb rémületére ez szinte bocsánatkérésnek hangzott. – És sikerült is halálra rémítened magad. – mondta érzelemmentes hangon. Jaxon felkapta a fejét és szemrehányóan rámeredt. – Egyáltalán nem rémültem halálra! Mi volt az a dolog? Egyenesen a keresztüllőttem a fejét. Eltörted a nyakát. Ráadásul a szívét is kitépted - ne is mondd el, hogyan sikerült - az az izé mégis egyre csak ment feléd. – Egy vámpír volt. Ugyanolyan halkan mondta, mint minden mást, érzelmek nélkül, csak tényt közölve. Jaxon mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, még a lélegezni is elfelejt. Hinni akarta, hogy ilyesmi nem létezik, de az, aminek szemtanúja volt, tagadhatatlanná tette. Végül lélegzete kitört egy hosszú sóhajban és felemelte a kezét. – Ne mondd tovább. Semmit. Egyetlen szót sem akarok hallani. – Túl gyorsan ver a szíved Jaxon. – mutatott rá Lucian finoman. Elegáns cipős lábával benyomta a fürdőszobába vezető nagy ajtót. – Válaszolj nekem egy kérdésre. Szanatóriumban vagyok? Ha megőrültem, semmi gond, nyugodtan elmondhatod. De legalább tudni szeretném. – Ostobaságot beszélsz. – mondta a fekete bársonyhang. Jaxx becsukta a szemeit, hogy elmenekülhessen az elől a nyilvánvalóan óriási hatalom elől, amivel úgy tűnt a férfi rendelkezik. Tekintettel arra, hogy gyenge, össze van fagyva és fegyvertelen, egy támadás a férfi ellen legfeljebb akkor lehet sikeres, ha a szemeit célozza meg. De elképesztően gyönyörű szemei vannak. Beleszakadna a szíve, ha tönkretenné őket. Nem tudta, rá tudná-e egyáltalán venni magát, hogy megtegye. Hallotta, hogy felnevet, halkan, bizalmasan. „Hála Istennek az én gyönyörű szemeimért. Nem szeretném, ha megpróbálnál egy ilyen szörnyűséget.” A hosszú szempillák felpattantak, az óriási szemek inkább néztek rá vádlón, mint csodálkozva. – Tudod olvasni a gondolataimat! Ezért tudtad pontosan, melyik ajtón fogok kimenni. Te olvasol a fejemben! – Bevallom, ez az igazság. Határozottan úgy hangzott, mintha nagyon jól szórakozna. Ringatta őt a karjaiban, meleg testéhez ölelte, miközben elforgott a hatalmas, süllyesztett kád fölött a forró vizes csap, majd megemelkedett egy szép alakú palack és némi fürdősó szóródott a vízbe. Keze egyetlen hullámzó mozdulatával egyszerre több illatos gyertyát is meggyújtott.
– Nem akarom látni, mit csinálsz. – tagadta Jaxon és elfordította tőle a fejét. – De nem zárkózhatok el a tény elől, hogy már tudom, nem szükséges mindig hangosan beszélned hozzám. Rám nevetsz, beszélgetsz velem a gondolataimon keresztül. – végigsimította egyik kezével a homlokát – Most vagyok csak igazán bajban, ugye? Egyre erősebben remegett és most már biztos volt benne, hogy a félelemtől, nem pedig a hidegtől. Hiába nézett félre tőle a karjai közül, attól még nagyon is érezte, hogy félnie kell tőle. – Te is képes vagy beszélni velem ugyanígy drágám. – felelte megnyugtató, körbeölelő hangján – Jaxon, nézz rám. Nem bújhatsz el ez elől. Mi értelme lenne? – Lucian úgy érezte, a lány kifordította önmagából. Ő hozott örömet korábban sivár, erőszakos világába. A lány lassan odafordította a fejét, az óriási, csokoládébarna szempár összekapcsolódott a feketével. – Nem félsz tőlem. – állította – Nézz magadba. A tudat, hogy vannak olyan dolgok a világban, amikről eddig semmit sem tudtál, az valóban megrémít, de tőlem nem félsz. – Miért vagy ebben olyan biztos? Nem fog belezuhanni a szemeibe és nem fogja megengedni, hogy elbájolja. Ennyi az egész, nem? Volt valami feketemágia féleség, amit a szemeivel csinált. Csak nem szabad beléjük néznie újra. A tökéletes száj mosolyra ívelt. – Megosztozunk az elméinken. Tudok minden veled kapcsolatos dolgot. És te is tudod a módját, hogyan szerezz meg minden velem kapcsolatos dolgot. – De én nem akarom tudni őket! – csattant fel – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez. Lelőttem azt a dolgot, a homloka kellős közepén találtam el és nem halt meg. – Csak egyetlen módja van annak, hogy egy vámpír elpusztuljon és soha többé ne éledjen fel. Ki kell szakítani a szívét és el kell égetni. A vére úgy viselkedik, mintha sav lenne a bőrön, a véráramba kerülve pedig méreg. Meg kell semmisíteni. Egy vámpír még a halála után is óriási károkat tud okozni, ha nem tüntetjük el minden nyomát. Jaxon rámeredt. – Mondtam, hogy nem akarok többet tudni. Lucian elkezdte kigombolni ingén a gombokat, gondosan kicsúsztatva őket egyesével a gomblyukakból. Meleg ujjai olykor hozzáértek a bőréhet, apró tüzeket gyújtva a vérében. Megfogta a kezét, hogy megállítsa. – Mit képzelsz, mit csinálsz? Próbált felháborodottnak tűnni, de inkább megdöbbent és elborzadt a saját testének reakciójától. – Leveszem rólad a nedves ruhát. Nem segít rajtad túl sokat, ha el szeretnéd előlem rejteni a testedet. Teljesen eláztatta az eső, átlátszik. – mutatott rá a nyilvánvaló tényre, anélkül, hogy bársonyos hangjából bármilyen mellékzönge kihallatszott volna. – Nagyon átfagytál, fel kell melegedned. Azt hittem ez a legjobb módja. De boldogan választom inkább a másik utat, ha kívánod. Nekitámaszkodott mellkasa falának és megpróbálta eltolni magától, közben pedig pipacspirosra pirult a célzástól. A férfinak igaza volt, a nedves selyem többet fedett fel, mint amennyit eltakart. – Menj ki! Nem maradhatsz egy helyiségben velem, míg fürdök.
Lucian az arcát tanulmányozta. Nagyon sápadt volt. És csupa szem. Az elméjében zavart és félelmet talált, de valódi ellenállást nem. Ő viszont nem volt az a típus, aki hagyja, hogy kidobják az ablakon. – Nem szeretném, ha elcsúsznál és elesnél kicsi egyetlenem. – Megsértesz azzal, hogy azt mondod, kicsi egyetlenem, mintha egy gyerek lennék. Felnőtt nő vagyok. – tájékoztatta gőgösen. Lucian mosolya meglepte. – Éppen ez az, ami miatt én is félek. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ez azt jelenti Jaxon, hogy túlságosan öreg vagyok hozzád képest. – Lucian fekete szemei bejárták az arcát, nem lehetett bennük nem észrevenni a birtokló csillogást. – És még sincs más választása egyikünknek sem. Megragadtunk egymásnál. – Menj ki! – próbálta eltolni újra magától. – Én pedig hosszú ideig ázni fogok a kádban és meggyőzöm magam, hogy mindez nem történt meg. Kell lennie magyarázatnak, talán a gyógyszerek, vagy valami. Vagy szereztem egy sérülést a fejemre és össze vagyok zavarodva. – Nem szereztél sérülést a fejedre. – A vidám, meleg, bársonyos hang most színtiszta csábításba fordult. – Az a partnered volt. – Menj! Határozottan mutatott az ajtó felé. Lucian finoman letette a lábát a csempére. Megcsóválta a fejét a lány érthetetlen makacssága miatt rosszallóan, majd lazán kisiklott a fürdőszobából. Jaxon vett egy mély lélegzetet, majd szándékos lassúsággal kifújta. Nem, olyan dolgok, mint a vámpírok, egyszerűen nincsenek a világon. Nem léteznek. Félredobta a nedves inget és belecsusszant a forró vízbe. „De igen, vannak. Az előbb láttál egyet. Henrique volt a neve és nem volt túl képzett. Vannak még sokan mások is. De ne aggódj Jaxon. Én vagyok az élőholtak vadásza, megvédelek.” Már megint az agyában van. Megrázta a fejét, mintha ezzel eltávolíthatná onnan. – Nem akarok tudni semmit a vámpírokról. Tökéletes boldogságban töltöttem az eddigi életem úgy, hogy nem tudtam róluk. Nem akarom tudni. – Mi van, ha Lucian maga is egy vámpír? Az udvarról azonnal a hátsó ajtónál termett, amin menekülni akart, pedig köztük volt az egész jókora ház. Hogyan volt rá képes? – És mi a helyzet azzal a sötét herceggel az álmomból, a vérrel és a többi undorító dologgal? – mormolta hangosan magának. „Undorító dolog?” – Ez határozottan röhögés volt. – „Én nem vagyok vámpír, bár néhány évszázadig valóban úgy tettem, hogy segítsek az öcsémnek. Kárpáti vagyok, vadászom a vámpírokra, fajtámnak azon hímjeire, akik megadták magukat a sötétségnek, ami minden Kárpáti férfiban ott él és elveszítették a lelküket.” – Néhány évszázadig? Mert amúgy hány éves vagy? Várj! Ne válaszolj! Nem akarom tudni. Csak hagyd abba, hogy beszélsz hozzám! Ez őrület. Valami nagyon erős gyógyszert kaptam, de hamarosan felébredek a kórházban és minden visszatér a normális kerékvágásba. Én találtalak ki téged. És most azt fogom tenni, hogy teljesen figyelmen kívül hagylak és fürdök. A vámpírok és te pedig szépen eltűntök az elmémből örökre. Tehát ne beszélj hozzám! Lucian azon kapta magát, hogy hangosan nevet. Szinte megijesztette a saját hangja. Nem emlékezett már a nevetésre. Jó érzés volt. Rásimította a tenyerét a fürdőszoba ajtajára. Elviselte kétezer év ürességét, sötétségét és erőszakját. Egyetlen érzelem nélkül. Semmilyen
érzelme nem maradt. A saját népe, amit védett, annyira félt a hatalmától és a tudásától, hogy csak suttogni merték a nevét és elrejtőztek, amikor átment a területükön. Ez az aprócska emberi nő pedig véghezvitte a csodát, nevetést hozott az életébe. Nem érzett lelkifurdalást amiatt, ami volt. Hiszen az volt a célja, hogy megvédje a Kárpátiakat és az embereket a gonosz gyilkológépektől. És több mint jó volt ebben. Könnyedén ölt, harag, vagy bűntudat nélkül. És Jaxon Montgomery volt a legszebb dolog, amivel egész életében találkozott. Az övé és soha nem mond le róla. De megváltoztatja őt? Tenyere simogatta az ajtót, ami mögött fürdött és a szíve váratlanul, furcsán összeszorult. A forró víz átmelegítette Jaxon belsejét, de csípte gyógyuló sebeit. Elkomorodva bámult le a raktárbeli lövöldözés cáfolhatatlan bizonyítékaira. Bele kellett volna halnia ezekbe a komoly sebekbe. Legalább vége lett volna az egész nyomorúságnak. Felhúzta a lábait és ráhajtotta fejét a térdeire. Felelősségének terhe most nagyobb volt, mint valaha. Most már nem csak a bűnözőktől kellene védenie a világot, hanem ezektől a rémálmoktól is. Képtelen rá. Nem tudja folytatni. Egyszerűen képtelen ebben a világban élni tovább teljesen egyedül. Már a gondolat maga is eltöltötte nyers fájdalommal. „Soha többé nem leszel egyedül drága.” A hang puha, szépséges volt, tele együttérzéssel. Jaxon igyekezett összeszedni magát. – Azt mondtam, ne beszélj hozzám! „Nem beszélek, ezek a gondolataim.” A vidámság és gyengédség keveréke, amit kihallott Lucian szavaiból, bukfencre késztették a szívét, hangjától még nagyobb veszélyben érezte magát. – Nos, akkor ne is gondolj semmit! Keresztülfuttatta ujjait nedves haján. Ilyenek nem történnek normális emberekkel. Miért vonzza magához az ilyen furcsa dolgokat? „Nem vagyok egy dolog.” – Nem hallak téged. Önmagának is ellentmondva elmosolyodott. Volt valami megnyerő a férfiban, már ha egy ilyesféle lényre lehet olyasmit mondani, hogy megnyerő. A lány szeme hirtelen kikerekedett. Tudta, hogy ő ott van. Egész idő alatt. Tudta, hogy ott áll az erkélyen. – Tudtad? – suttogta, jól tudva, hogy így is hallja. Ha hallotta őt a fejében is, a suttogását is hallania kellett. „Igen” – És ki is tudod törölni mindezt az elmémből. – Csak így volt értelme. Másképp hogyan maradhatott volna valami olyasmi, mint Lucian, rejtve a világ elől? – Miért engedted, hogy lássam azt a visszataszító dolgot? Soha többé nem fogom tudni kiverni azt a képet a fejemből. „Nem szeretnéd, hogy kitöröljem ezt a tudást a fejedből. Vagy bármi mást. Tudom, hogy nem. A kísértés természetesen ott van, de valójában nem akarnád. Én pedig jobban tisztellek annál, minthogy ne vegyem figyelembe a döntésed.” Jaxon megdörzsölte a halántékát. Igaza volt. Az csak egy kísértés volt a fejében, hogy elfelejtse a borzalmakat, amit látott. Szerette volna azt kiabálni neki, hogy senki sem képes alkalmazkodni ezekhez az ismeretekhez. De sajnos igaza volt. Utálna meghozni egy ilyen
döntést és soha nem választaná a tudatlanságot. De mit is jelentenek ezen új ismeretek a jövőjére nézve? És egyáltalán, mit jelentenek? Minden különösebb ok nélkül Jaxon egyszerre elkezdett sírni. Egyszerűen csak elkezdtek ömleni a szeméből a könnyek és képtelen volt irányítani őket. Zokogás tört fel belőle, az egész testét megrázta az intenzitása. Soha nem sírt. Soha! Szándékosan lebukott a víz alá, abban a reményben, hogy az elmossa a könnyeket. Annyira megalázó lenne, ha Lucian azon kapná, hogy sír. Aztán azonnal végigsuhant rajta a felismerés. Már tudja. Ott van a fejében árnyékként, olvassa a legprivátabb gondolatait, emlékeit is. Olyan hirtelen jött fel a víz alól, hogy beleverte a fejét a csapba. Önkéntelen fájdalomkiáltással felállt a kádban, testéről zuhogott lefelé a víz. Lucian egyszerűen csak megjelent közvetlenül előtte, fekete szemeiben nyugtalansággal és egy hatalmas törölközőért nyúlt. Jaxonnak hallhatóan elállt a lélegzete. – Édes Istenem, csak úgy a semmiből jelentél meg! Be se jöttél az ajtón! Lucian beburkolta a törölközővel. Messze túl nagy volt számára a kísértés, ahogy ott állt előtte meztelenül, összezavarodott, hatalmas szemekkel és víz futott le karcsú testén. Behúzta nagyobb teste menedékébe és elkezdte szárazra dörzsölni. – Az ajtókra igazából nincs is szükségem drága. – És bezárni őket előled is nyilvánvalóan teljesen felesleges lenne. – mutatott rá. Felemelte a fejét, hogy tanulmányozza a jóképű arcot. – Fáradt vagyok Lucian. Le kell feküdnöm. Felkapta őt a karjaiba. Annyira törékenynek tűnt. Egy erősebb szél képes lett volna elfújni. – Ha megint sírsz, össze fogod törni a szívem. Valóban így is érezte. Ténylegesen sajgott a szíve. Sötét karikák éktelenkedtek a csodaszép barna szemek alatt. Közelebb húzta őt a mellkasához, közvetlenül a szíve fölé, keresztülsiklott vele a házon, fel a lépcsőkön, egyenesen a lány hálószobájába. Nagyon óvatosan tette vissza az ágyba. – Most aludj Jaxon. – parancsolta. A hangja elérte, hogy bármit megtett volna, amit csak kér. Nem, nem kér, parancsol. Mert ez az volt, egy parancs és Jaxxot annyira megbabonázta hangja hatalmának szépséges tisztasága, hogy majd belehalt. – Igazam van? Ezt csinálod? Megengedte neki, hogy segítsen egy másik inget felvenni és ismét elterjedtek a bőre alatt mindenfelé a lángok, ahol csak hozzáért a bőréhez, amíg begombolta rajta. Határozottan felrántotta az álláig a takarót. – Igen, a hangommal és a szememmel könnyedén befolyásolok másokat. – vallotta be szelíd hangon, szemrebbenés nélkül, tényszerűen, mintha valami hétköznapi dolog lett volna. Halvány mosoly villant fel a nagy barna szemekben egy pillanatra. – Milyen könnyedén bevallod. Vannak még mások is olyanok, mint amilyen te vagy? – Már nem sok. A Kárpátiak lassan kihalnak. A hímjeink közül túl kevés találja meg az életpárját. Jaxon becsukta a szemét. – Nem kellene megkérdeznem. Pontosam tudom, hogy nem kellene, de képtelen vagyok megállni. Mi az az életpár? A hosszú szempillák felemelkedtek és bár könnycseppek táncoltak a gyönyörű szemekben, mögöttük nevetés fénylett fel.
Lucian beleborzolt a hajába, fésülésnek álcázva a simogatást. – Te egy életpár vagy drága. Az én életpárom. Majdnem kétezer évig tartott megtalálnom téged és bevallom, soha nem reménykedtem igazán ekkora csodában. Jaxon felemelte a két kezét, tenyérrel kifelé. – Tudtam. Tudtam, hogy egyáltalán nem akarom hallani ezt. Azt mondod majdnem kétezer év? Akkor te elképesztően idős vagy. Igazad volt, túl öreg vagy hozzám. – Az erős, fehér fogak rávillantak. Ellenállhatatlan szája érzéki mosolyra húzódott. Mindene olyan tökéletes. Rámeredt. – Nem tudnál legalább ráncosnak és fonnyadtnak tűnni, hiányzó fogakkal? Lucianból kitört a nevetés, neki pedig mintha lepkeszárnyak érintették volna a gyomrát. Hihetetlenül karizmatikus volt. Tudta, már a bűbája hatása alá került. Az érzelmei vajon valósak, vagy ő sugallta őket? Ezelőtt soha nem voltak ilyen érzései mások iránt. Egészen ijesztő volt az érzelmek intenzitása, amiket keltett benne. – Én sem éreztem ilyet soha ezelőtt. – A mondat teljesen érzelemmentes volt. Őszinte. Hangjának tisztasága lehetetlenné tette, hogy hazudjon. – Soha nem akartam ennyire egyetlen nőt sem Jaxon. Nekem csak te létezel. – Én nem lehetek az, akit szeretnél. Olyan világban élek, ahol nincs szerelem. Nincs hely a számodra. Lehet, hogy Tyler Drake nem vámpír, de attól még nagyon veszélyes. Nem leszek felelős több halálért. Elég vér tapad már a kezemhez, egy egész hadseregnyi élet. Úgy döntött, nem fog hinni ebben a vámpír hülyeségben. Ezt kell tennie. Különben el kellene köteleznie magát. És Isten a mennyben a megmondhatója, mennyire szerette volna elkötelezni magát. Lucian megfogta a kezét, mintha gondosan tanulmányozná. Aztán meleg szájához húzta és egy csókot nyomott pontosan a tenyere közepébe. – Én nem látok egyetlen csepp vért sem drága. Soha nem voltál felelős azért, amit Tyler Drake tett. – Nem figyelsz rám. – Hangja nagyon szomorúnak hangzott és szorosan magához ölelt egy párnát. Ismét biztonságban érezte magát, pedig tudta, hogy nem lehet igaz. – Nem fogom kockáztatni az életed. Lucian megint felnevetett és Jaxon hallotta a hangjából, hogy valóban nagyon jól szórakozik. – Még mindig nem értesz kicsi egyetlenem, de hamarosan meg fogsz.
Harmadik fejezet A hangok és az illatok azt mondták Jaxonnak, hogy kórházban van. Óvatosan kinyitotta a szemét. Egy ágyban feküdt, de érezte ujjai között a fegyverét. Egy nővér lépett közelebb hozzá. A nő rámosolygott Jaxonra. – Nagyszerű, hogy felébredt. Az orvos azt tervezi, hogy elbocsátja ma este. Aggódott, hogyan jut haza egyedül, de a vőlegénye megnyugtatta, hogy el lesz intézve. Jaxon szíve összeszorult.
Azt remélte, hogy valóban csak álmodta a vámpírt és a sötét, szexi „Kárpáti” idegent, de afelől egészen biztos volt, hogy nem volt vőlegénye mielőtt lelőtték volna. Mozdulatlan maradt. Fogalma sem volt mit mondjon, vagy hogyan reagáljon. Még azt sem tudja, hogy került egyáltalán a kórházba. Az ápolónő ott tüsténkedett körülötte, széthúzta a függönyöket, így Jaxon láthatta, hogy a nap lemenőben van. És Jaxon arra is rájött, hogy már nem érzi magát biztonságban. Olyan környezetben volt, ami felett kevés, mondhatni semmilyen ellenőrzése nem volt. Ha Tyler hozzá akarna férkőzni, könnyű dolga lenne. Elég lenne küldöncnek álcáznia magát és már sasszézhatna is be egyenesen a szobájába. Megint egyedül volt. Megoszthatta az élete néhány igazán értékes pillanatát valakivel, - Luciannal – és átélt bizarr eseményeket. Most pedig ismét egyedül volt és ismét felelős a közelében lévők biztonságáért. „Nem vagy túl jó hallgatóság Jaxon.” – a halk hang nyugtatott, csillapított – „Vagy ez, vagy én mértem fel teljesen rosszul az intelligenciádat és arra van szükséged, hogy sokkal alaposabban és világosabban magyarázzam el neked a dolgokat.” Határozottan kihallotta Lucian hangjából a szándékosan arrogáns férfihumort. Jaxon gyorsan körülnézett. Senki sem volt rajta kívül a szobában, csak a nővér. És úgy tűnt, ő egyáltalán nem hall semmilyen testetlen hangot. „Most már hangokat is hallok. Most pedig elmegyek a legközelebbi elmegyógyintézetbe és ragaszkodni fogok a közvetlen segítséghez.” – Gondosan válogatta össze a gondolatait, hogy a férfi hallhassa a válaszát. Lucian nevetett. Valódi vidámságot hallott és mintha az a bársonypuha, szépséges hang valóságosan megérintette, megsimogatta volna őt. Az érintés annyira nagyon ismerős volt, egy része soha nem akarta elveszíteni. – „De el kell menned.” Határozottan foglalt állást ezzel kapcsolatban. Vagy teljesen megőrült és a férfi valóban a fantáziája koholmánya, mert olyan reménytelenül szüksége volt valakire, vagy nagyon is valóságos, ami pedig nagyobb problémát jelent, mint amekkorát kezelni tudna. „Kétlem, hogy fantáziálnál valakit, aki annyira arrogáns és parancsolgató, mint én. Inkább egy piperkőc fickót, aki mellett nyugodtan hihetnéd továbbra is, hogy mindenkit neked kell megvédened.” „Ez egyáltalán nem vicces Lucian. Fogalmad sincs róla milyen Tyler Drake. Ennek az országnak a legképzettebb emberi próbálták elkapni, de elbuktak. Annyira arrogáns vagy, hogy képes vagy megöletni magad. Utálom a férfiakban ezt a jellemvonást. Ez nem bátorság, hanem puszta ostobaság. Én tudom, hogy Drake mennyire veszélyes és mindig készen állok, mert nem gondolom magamról, hogy képzettebb vagyok, mint ő.” Volt egy éle a hangjának. Lucian önteltsége irritálta. Lucian hangja ezzel ellentétben egy csöppet sem változott, ugyanolyan nemes maradt és csillapítóbb volt, mint valaha. „Az nem arrogancia Jaxon, ha valaki tisztában van a képességeivel. Pusztán csak önbizalmam van, mert pontosan tudom, ki vagyok, mi vagyok. Vadász vagyok. Ez az, amihez értek.” „Ő pedig egy gyilkos. Ez az, amihez ért.” „Elszomorodtál. Nemsokára érted megyek, hogy hazavigyelek magammal. Lesz elég időnk, hogy megvitassuk ezt a dolgot. Addig is, tedd szépen, amit az orvos mond, hogy kiengedjenek.” Jaxonban csak most tudatosult, hogy a nővér rá bámul. Pislogott gyorsan és arra összpontosította a figyelmét, amit a nő mond.
– Sajnálom, egy kissé elmerültem a saját kis világomban. Mit is mondott? Kikényszerített magából egy apró mosolyt. – Azt hiszem, egy olyan vőlegénnyel, mint a magáé, bárki ellenne a saját kis világában. Tényleg milliárdos? Az milyen lehet? Nem tudok elképzelni egymilliárd dollárt. Találkozott tegnap éjjel a kórház igazgatótanácsával és átnyújtott egy hatalmas adományról szóló csekket, köszönetképpen, amiért ilyen jól vigyáztunk önre. Ezt a szobát éjjel-nappal őrizték. – A hangja álmodozóvá vált. – Azt mondta, maga az egész világa, még lélegezni sem tudna ön nélkül. Képzeljen el egy férfit, aki hangosan kimond ilyesmit, egy egész szobányi másik férfi előtt. Megadnék bármit, hogy a férjem így érezzen irántam. – Valószínűleg így is érez. – mormolta Jaxon, félt bármi mást mondani. Nem volt eljegyezve Luciannal. – A vőlegényemnek nevezte magát? „Mi mást tehettem volna drágám? Hivatkoztam volna rád úgy, mint az életpáromra? Azt legalább értik, hogy vőlegény és ez a cím adott nekem bizonyos jogokat az életed irányítása fölött, amíg beteg vagy. De azt soha nem értenék meg, hogy az életpárom vagy, a lelkem másik fele. Ettől még nem kell pánikba esned. Csupán a biztonságodat szavatoltam vele.” „Én se tudom mit jelent életpárnak lenni.” „Kifejthetem éppen neked…” – kezdett bele komolyan. „Ne! Azt hiszem, egyetlen szót se akarok hallani. Egy szót se Lucian!” – Nagyon is pontosan tudta, hogy egy pillanatra sem veszi komolyan, csak szokás szerint bosszantja és közben hatalmas bajba keveri őt. Talán úgy gondolja, hogy azért, mert olyan kicsi, nem képvisel olyan erőt, amivel számolni kell. Neki pedig szándékában állt megváltoztatni ezt a téves benyomást, méghozzá hamarosan, ha tovább folytatja. – „Egy milliárdos? Nem túlzottan drámai ez egy kicsit? Mi van, ha valaki megkér, hogy bizonyítsd be? Azt hittem az a terv, hogy kerüljük a feltűnést.” Szándékosan volt szemtelen, megpróbálta vele álcázni azt a tényt, mennyire boldoggá teszi, hogy mégis valóságos. „A bujkálás legjobb módja mindig a nyíltság. Sok évszázadom volt arra, hogy vagyont halmozzak fel. Ez így viszonylag könnyű. A sok pénz csak egy dolog, ami képes elrejteni a valódi kilétet. A pénzes emberektől szinte már el is várnak valamiféle különcséget. A vagyon egy eszköz, amit felhasználok.” „Mindannak a tetejébe, ami vagy, nem lehetsz még milliárdos is. Az őrületbe kergetsz. De ezt pontosan tudod, igaz?” – Jaxx! – Barry Radcliff állt az ajtóban, hatalmas termetét nekitámasztva az ajtófélfának, az arcán széles, megkönnyebbült vigyor terjedt szét. – Hála istennek! Állandóan azt mondogatták, hogy jobban vagy, de újabb és újabb kifogásokkal jöttek, hol ide vittek, hol ott voltál, sohasem láthattalak ténylegesen. Megpróbáltak megetetni velem valami szarságot egy vőlegényről. Én mondtam nekik, hogy nincs is olyanod, de senki se hallgatott rám, még a kapitány sem. Azt állítja, hogy találkozott is a fickóval, valami külföldi milliárdos és hogy a szóbeszédek igazak. Azt hittem, az a golyó a fejemben átröpített valami párhuzamos dimenzióba. Az ápolónő távozott, hogy magukra hagyja őket. – Neked legalább van mentséged. – Jaxon annyira megkönnyebbült, hogy végre valaki normális a közelében, hogy szinte sírva fakadt – Miért nem tartottad távol a segged a raktártól, ahogy azt mondtam neked? Neked is hőskomplexusod van Barry?
Partnere lassan, óvatosan átsétált a kórtermen, mintha a lábai még ingatagok lennének, de végül sikerült a kínos, félkarú ölelés. „Elfelejtettem megemlíteni, hogy én egy nagyon féltékeny ember vagyok drága. Nem kellene ennyire boldognak lenned attól, hogy láthatod azt a férfit.” Lucian hangjának dallama ugyanaz maradt a fejében és valahogy mégsem. Lágyabb volt, mint valaha, de a bársonyba acél volt csomagolva. Egy finom figyelmeztetés. „Tedd túl magad rajta. Ő a társam.” Jaxon szándékosan visszaölelte Barryt, pedig általában soha nem tett így. „Elrejted az érzéseidet önmagad elől. Túl nagy szeretettel fogadod.” „Ha ez így van, akkor elég hülye vagy, hogy nyomra vezetsz engem a saját érzelmeimmel kapcsolatban, nem? – kérdezte édesen és megengedte Barrynek, hogy magánál tartsa a kezét, ahogy leült az ágya szélére. – Emlékszel mi történt Barry? Mert én a lövések után nem emlékszem semmire. Kíváncsi volt. Fogalma sem volt róla, hogyan jutottak ki a raktárból, amikor mindketten súlyosan megsebesültek. A zavar elsötétítette Barry szürke szemeit. – Tudod, nekem rémálmaim vannak erről azóta is. Nem is tudom. Rémálmomban egy hatalmas farkas kinyírta az összes rosszfiút, mint valami bosszúálló angyal, aztán átalakult emberré, kivonszolta onnan a seggem, aztán pedig elvitt téged. De el ne mondd a főnöknek, már így is szerzett valami pszichiátert, aki állandóan az ajtóm előtt lebzsel. – Barry megdörzsölte ép kezével az arcát. – Az emberre nem is emlékszem, csak a farkasra, a szemére. Ahogy rám nézett. De megesküdnék, hogy egy ember jelent meg a semmiből megmenteni minket. „Ez te voltál. Megmentettél minket. Tudhattam volna.” Tudta. Mélyen az elméjében biztos volt benne, - vagy Lucianéban, ebben nem volt biztos - de mindeddig kitért a tudás elől, elutasította. Volt ott vér és halál és valami nagyon erotikus és mindent egybevéve helytelen, - gyógyító szertartás talán? - amire Jaxon nem akart többé visszaemlékezni. „Nem engedhettem meg, hogy a halálba menekülj előlem Jaxon. Nagyon élvezem a humorérzéked.” Az a szelídség megdobbantotta a szívét, elmondta neki, hogy Lucian pontosan tudja mennyire rémült volt, mennyire összezavarodott és magányos volt. Jaxonnak az az érzése támadt, hogy most sokkal közelebb van, jelenléte sokkal határozottabb volt az elméjében, nem csak egy halvány árnyék. Akaratlanul is idegesen az ajtó felé pillantott. – Ne aggódj Barry, azt hiszem, mindkettőnknek olyan távol kell maradnunk attól a pszichiátertől, amennyire csak lehetséges. Valószínűleg eltiltana. Nekem is van pár saját rémálmom. Barry felé mozdult, közelebb dőlt hozzá és lehalkította a hangját. – Mivel egyedül vagyunk, talán elmondhatom neked, nem ez az első ilyen furcsa tapasztalatom. Emlékszel arra a sorozatgyilkosra, aki néhány hónappal ezelőtt rettegésben tartotta a várost? Persze, hogy emlékszel. A harmadik gyilkosság után én értem először a helyszínre. Szolgálaton kívül voltam és éppen arra jártam. Megesküszöm, hogy ott is láttam a farkast. Felém fordította a fejét, rám nézett, egyértelműen intelligenciát láttam a szemében. Valódi intelligenciát. Hátborzongató volt. Rám nézett, mintha felmérné az értékemet, vagy
valami ilyesmi és közben eldöntötte, hogy megöljön-e, vagy ne. Csakúgy, mint a raktárban. Csak ott már nem farkas volt, hanem ember, de ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogy nézett ki. Még csak a testalkata sem rémlik. Ismersz engem Jaxx. Mindig emlékszem a legapróbb részletekre is, de most már kétszer láttam farkast olyan helyen, ahol egyáltalán nem kellett volna látnom és képtelen vagyok leírni két embert, sem azt, akit a gyilkosság helyszínén láttam, sem pedig azt, aki megmentette az életem. – Mit akarsz ezzel mondani Barry? Jaxon szíve riadót fújt újra. Ez is Lucian lett volna? Micsoda egyáltalán Lucian? Kivetítheti valahogy egy farkas képét? Barry vállat vont. – Fogalmam sincs, mit akarok mondani. Csak azt tudom, hogy láttam azt az átkozott farkast. Valódi volt. Ugyanúgy nézett ki, mint a raktárban. Hatalmas volt és jól táplált. Nem valami kóbor kutya, ahogy a kapitány sugalmazta. Nagyon furcsa volt a szeme. Nagyon fekete, nem olyan, mint az állatoké. Fenyegetés égett benne és az égést szó szerint mondom. És az intelligenciája olyan… emberi volt. – végigtúrt a haján a kezével – Megnéztem, nem szökött-e meg farkas az állatkertből, vagy valami vadasparkból, de nem találtam semmit és senki más sem látott hasonló dolgot. Egyáltalán nem lehetett volna ott farkas de… fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel, de te vagy az egyetlen személy, akinek el mertem mondani. „Én voltam az Jaxon, egy vámpírra vadásztam. Meg kellene próbálnod nem halálra ijeszteni magad.” – Én nem láttam farkast Barry, de volt már néhány furcsa rémálmom nekem is. Talán mindketten bediliztünk. Sikerült kicsiholnia egy halvány mosolyt. – Talán csak átvonul a területünkön. Mellesleg azok a pletykák, amiket rólad hallok, valóban igazak, vagy azt is csak rémálmodtam? A társad vagyok. Nem kellene tudnom egy olyan dologról, mint hogy vőlegényed van? Különösen, ha egy nagyágyú milliárdos az? Jaxx érezte a fájdalmat a hangjában és Barry fájdalma úgy vágott belé, mint egy kés. Lucian is megérezte a szenvedését. „Éppen ez a probléma drága. Túl sok együttérzés van benned. Nem te vagy a felelős az érzéseiért.” „Ő a társam és hűséggel tartozom neki. Ez a kis színjáték fájdalmat okoz neki. Megmondom neki, hogy nem is igaz.” – mondta dacosan. – Jaxx? – Barry szemei szinte könyörgőn tapadtak az arcára. – Tudod, milyen nehéz életem volt Barry. – kezdte vonakodva, egyáltalán nem tudta mit is kellene mondania. Lucian széles válla betöltötte az ajtókeretet. Kifogástalanul öltözöttnek látszott jól szabott öltönyében, fényes, hollószín haját bőrszíj tartotta féken a tarkóján. Elvette a lélegzetét. A puszta jelenlétével betöltötte a szobát. Megmozdult azzal a könnyed, folyékony mozgásával, a hatalom hullámzott körülötte, ahogy átvágott a szobán, hogy lehajoljon és rásimítson ajkaival egy csókot a kézfejére. Szája érintésétől teljesen elgyengült. Aztán a szíve rátalált az övé lassú, megnyugtató ritmusára. – Jó estét angyalom. Látom végre lehetőség adódott rá, hogy a partnered meglátogasson. Barry, Lucian Daratrazanoff vagyok, Jaxon vőlegénye. Engedje meg, hogy megköszönjem, hogy megmentette az életét. – Barry visszafordult Jaxon felé, szürke szemei vádlón meredtek az arcára, míg Lucian az ágy másik szélére ült, hatalmas testét a lány közelében elhelyezve. –
Jaxon szeretett volna beszélni magának rólam, nagyon sokat gyötrődött ezen. De félt, hogy Tyler Drake esetleg tudomást szerez rólam, vagy megtudja, hogy a bizalmába avatta és emiatt esetleg ártana önnek. – Karjával átölelte Jaxon vállát. – Nagyon nehéz élet ez az ő számára is és azoknak is, akik szeretik, mivel megpróbál megvédeni mindannyiunkat, még akkor is, ha mi nem szeretnénk ezt. Tudom, hogy megérti miért hallgatott. Barry tehetetlenül hallgatta a férfi hihetetlen hangjának ritmusát. Jaxonról átugrott a pillantása Lucianra és mintha beleesett volna a nyugalom mély, feneketlen tengerébe. Természetesen megértette. Jaxon mindig is mániákusan védett mindenkit maga körül. Hogy is tehetett volna másképp? Kedvelte Luciant. Látta, hogy elég jó ahhoz, hogy vigyázzon Jaxonra. Lehet, hogy a végén még jó barátok lesznek. „Ne merj beültetni valamit a fejébe!” Jaxon meglökte, próbálta kizökkenteni Luciant, hogy Barry magához térhessen a transzból. Társa szemmel látható elragadtatással bámult a fekete szemekbe. Lucian nem vette le a pillantását Barryról, csupán egy kézzel távol tartotta Jaxont. „Fontos ez az ember az életedben?” – kérdezte halkan. „Tudod, hogy az. Ne szórakozz a fejével!” „Ha fontos a számodra, akkor feltétlenül szükséges, hogy elfogadjon engem. Hallgass ide Jaxon. Nem engedhetem meg, hogy mások tudjanak a faj létezéséről. Érted, amit mondok? Hajlandó vagyok őt a védelmem alá helyezni, mert te szereted. Ez nem kis dolog. De a kapcsolatunkat el kell fogadnia.” „Én se fogadom el a kapcsolatunkat. Nincs is kapcsolatunk. Az isten szerelmére, a gondolataimmal beszélgetek veled, nem pedig kifelé, rendesen, mint a normális emberek! Sokkal jobban látok és hallok, mint kéne és mindketten tudjuk, hogy halottnak kellene lennem. Az is voltam, ugye? Aztán csináltál valami furcsa dolgot velem, hogy visszahozz és most valami zombi, vagy ilyesféle vagyok.” Mire befejezte, hangja már meglehetősen közel állt a hisztérikushoz. Lucian halkan felnevetett és felé dőlt, hogy hogy végigsimítsa szája sarkát ajkaival. – Olyan gyönyörű vagy drága. Nem lenne szabad ilyen szájának lennie. Kész bűntény egy olyan száj, mint az övé. És a hangját is be kellene tiltani. – Nem vagyok, de értékelem, hogy ezt mondod. Még soha senki sem nevezte gyönyörűnek. – Mert soha senkid nem volt erre. De most már itt vagyok én. Ismét ránézett Jaxon partnerére. Barry azon kapta magát, hogy rámosolyog a férfira. – Szerettem volna, ha előbb elmondja, de természetesen megértem. Drake fenyegetése ellenére sem voltunk képesek távol maradni az életétől. Remélem, tudod, hogy állandóan résen kell majd lenned. Ha bejössz az irodába, megmutatom az anyagot, amink van róla. Fontos, hogy ismerd őt. Jó esélyed van rá, hogy megpróbál majd megölni. Jaxon kihúzta a kezét Barryéből és elhúzódott Lucian testétől. – Azt hiszem, mind a kettőtöknek el kellene mennie. Ez túlságosan nyilvános hely. Jó esély van arra is, hogy most is figyel bennünket. Lucian visszahúzta magához Jaxon kicsi testét, védelmezően szinte besöpörte a válla alá és úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a lány távol akarja tartani tőle magát.
„Mindent egybevéve, azt hiszem, túl sokat aggódsz Tyler Drake miatt drága. Nem legyőzhetetlen.” „Ahogy te sem.” Hatalmas barna szeme az arcát fürkészte csaknem szeretettel, bár erről nem volt tudomása. Eldöntötte, hogy szereti, ha van valaki, akivel vitatkozhat. Aki miatt aggódhat. Akit lehet ugratni és akivel lehet nevetni. „Tudtam, hogy fel fogok nőni a feladathoz.” Lucian nevetése puha, bársonyos, csábító volt. „Csak magányos vagyok.” – kihívóan felemelte az állát – „Egy barlanglakó éppúgy megtenné, úgyhogy ne kezdd el felszívni a mellkasod.” Az igazat megvallva, annak a mellkasnak nem is volt szüksége erre. Nevetése futásra ösztönözte pulzusát, meleg lélegzete a nyakán borzongató vágyat indított el a testében. Visszafordult partneréhez és úgy döntött, figyelmen kívül hagyja Luciant éppúgy, mint az érzéseket, amiket kelt benne. – Mikor szabadulsz Barry? Engem ma kiengednek. – Majdnem meghaltál. Mit képzelnek ezek? – A megdöbbenés lerítt Barry arcáról. – Meghülyültek az orvosok? – Vannak összeköttetéseim. – avatkozott közbe ismét Lucian, hangja és szemei megtartották, elbűvölték Barryt. – Hazaviszem őt hozzám. Ott nagyobb a biztonság. Senki nem léphet se ki, se be a tudtom nélkül. És gondoskodni fogok az orvosi ellátásáról. Nem kell aggódnod miatta. Hadd adjam meg a privát telefonszámom. Bármikor hívhatsz esténként. Szinte kizárólag este és éjszaka dolgozok, a különböző országok időzónái miatt. Vagy csak simán hagyd meg a neved és Jaxon, vagy én vissza fogunk hívni. Mikor engednek ki? – Azt mondták talán három nap múlva. Aztán pedig járhatok legalább három hónapig rehabilitációs tréningre. És veled mi van partner? Visszajössz egyáltalán dolgozni? Lucian ujjai egybefonódtak Jaxxéval. Szájához emelte az apró kezet és megcsókolta ujjízületét. – Szerintem erre még nem tud pontos választ adni most. Tudod milyen makacs. – Az nem kérdés, hogy visszamegyek-e dolgozni. Ebből élek! – mondta felháborodva. Barry hátravetette a fejét és felkacagott. – Történetesen a világ egyik leggazdagabb emberével jársz jegyben. Nem hinném, hogy a megélhetés olyan nagy problémát okozna. Jaxon rámeredt. – Tájékoztatásul közlöm, hogy Lucian nem annyira gazdag, mint azt mindenki hiszi. Én pedig szeretek dolgozni. Még nem vagyunk házasok és bármi elromolhat. Talán soha nem is leszünk. Ez eszedbe jutott egyáltalán? És ha összeházasodunk, de nem alakul jól? Van róla fogalmad, mennyi házasság romlik el? – Ez annyira rád vall Jaxx. Máris csődbe viszed a házasságod. – mutatott rá Barry. – Pedig még meg se kötötted. Pesszimista kisasszony. – Csak realista vagyok Barry. – felelte halkan. Lucian karja szorosabban fonódott köré, mintha meg akarná védeni Barry ugratásától. Érezte a fájdalmat az elméjében. Bár kifelé nevetett, az agya tele volt fájdalommal. És erről Barrynek fogalma sem volt, pedig a társa volt már egy ideje. Lucian biztos volt benne, hogy akik azt hiszik, hogy ismerik őt, egyáltalán nem tudnak olvasni benne.
Nincs valódi nevetés az életében, mégis megpróbál megtalálni minden pillanatot, amit csak tud, hogy kiélvezhesse, de mindig nagyon is tudatában volt, hogy veszélybe sodor másokat, ha nagyon barátságos. Ez az iszonyú teher soha nem hagyta el az elméjét. A gondolat, hogy együtt éljen valakivel, számára nem volt más, mint egy gyönyörűséges fantázia. Egy elérhetetlen álom. Lucian ujjai önkéntelenül ráfonódtak a nyakára a tarkója alatt. Lassan, megnyugtatóan masszírozni kezdte. Talán túl sokat követel Jaxontól, ha azt akarja, hogy elfogadja, amit látott és amit ő elmondott neki. A lány elméje ugyan egyáltalán nem zárkózott el a lehetőségtől, hogy létezhet egy másik humán faj is a világon, de attól sem, hogy teljesen megőrült, vagy, hogy őt az ellenségének tekintse. – Örülök, hogy a sebeid nem voltak annyira komolyak, mint ahogy az a raktárban látszott Barry. – mondta lágyan Jaxon. – Lusta szarházinak neveztél a raktárban és azt mondtad csak karcolások. – ellenkezett Barry. – Csak próbáltalak rávenni, hogy kimenj. – mutatott rá. – Hát persze. – partnere a feje fölött Lucianra kacsintott – Az orvosok előbb úgy gondolták, a legjobb lesz talán levágni az egész karom. – közölte Barry – Az első röntgenképek azt mutatták, hogy a karomban a csont kásává zúzódott és nem voltak benne biztosak, hogy képesek megmenteni. De szerencsém volt. Néhány órával később felébredtem, ahogy vittek a műtőbe és azt mondták, valami tévedés történt. A vállam ugyan eltört, de a golyó csak simán átment rajta, anélkül, hogy túl nagy kárt okozott volna. Senki se tudta megmagyarázni, hogy mi történt, de én nem bántam. Azt hiszem, ez egy csoda és én kész vagyok elfogadni. Jaxon még mindig befelé fordult. Ő tudta mi történt. Lucian történt. Meggyógyította Barryt, mert Barry fontos neki. Tudta ösztönösen, anélkül, hogy meg kellett volna kérdeznie. És nem is akarta igazából tudni, mert ez azt jelentené, hogy Lucian valóban képes megtenni azokat a dolgokat, amiket mondott. Szándékosan kerülte, hogy ránézzen. Barry vajon mennyit látott ténylegesen azon az éjszakán a raktárban? Lehet bármi olyan az emlékei között, ami árthat Luciannak? Vagy ami még rosszabb, olyasmi, ami miatt Lucian úgy ítélné meg, hogy veszélyes rá nézve? Megdörzsölte fellüktető halántékát. – Barry, – szólalt meg Lucian halkan – Jaxon egyre fáradtabb és még haza is kell vinnem őt ma este. Tudom, hogy mindketten szeretnétek beszélgetni még, de túl korai, hogy jobban kifárassza magát. Szavaihoz hozzátett egy finom mentális lökést, ami a szelíd parancsot ellenállhatatlanná tette. Barry azonnal bólintott, felállt és egy csókot simított a lány feje tetejére. Jaxon szinte tapintani tudta a Lucianban beálló csendet. Most teljesen olyan volt, mint egy hiúz, aki meglapul mozdulatlanul és felkészül a támadásra. Mozdulatlan volt, akár a hegyek. Ő pedig azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. A pillanat eltűnt és Lucian valódi, meleg mosollyal rázott kezet Barryvel, miután kikísérte az ajtóig. Amikor társa kiment, megfordult és ránézett. – Nem bízol bennem. – Egészen úgy hangzik, mintha ez szórakoztatna téged. – Jaxon belefáradt már a színlelésbe – Nem ismerlek téged Lucian. Egyáltalán nem. Az az igazság, hogy soha nem töltöttem még sok időt más emberekkel. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék magam körül tudni egy idegent, aki olyan sok mindent tud rólam, én viszont nem tudok róla semmit.
– Te is képes vagy olvasni az elmém, angyalom. Egyesíteni a gondolataidat az enyémmel. Mindent megtudhatsz, amit meg szeretnél tudni. Jaxon megrázta a fejét, hogy ne ejtse bűvöletbe a hangja. – Haza akarok menni a saját lakásomba egy időre, hogy gondolkodhassak. Megcsörrent a telefon, mielőtt Lucian válaszolhatott volna. Jaxon titokban nagyon hálás volt ezért. Nem volt biztos benne, hogy a férfi egyetérteni akart vele, vagy tiltakozni. A gondolat, hogy külön legyen tőle, valamilyen oknál fogva nehéz súlyként nehezedett a mellkasára. Felvette a telefont és várta a kapitány hangját. – Jaxx édesem? Itt apu. Tyler. A hangja azonnal hányingert váltott ki belőle. Visszahozta életének minden apró részletét. Gyermekkora rettenetes felelősségérzetét öccse és anyja iránt, ami végül mégis hiábavaló volt. Bűntudatát az Andrews család miatt, akik egyszerűen azért vesztették el az életüket, mert befogadták őt. És Carol miatt, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szeretett reggelente meginni egy kávét Jaxonnal. Drake felhívta Jaxont azon a régi reggelen és sokáig beszélt neki arról, hogy Carol pont olyan gyenge és haszontalan, mint Rebecca volt, hogy egy pióca és nem jelent mást, mint terhet. És Jaxon tudta, hogy azon a reggelen holtan fogja találni Carolt, mégis ledobta a telefont és rohant át a lakásába. Teljes csendben maradt, gyomra háborgott, keze automatikusan rászorult fegyverére, szemei az ablakot pásztázták. Drake belát a szobába? Jó szögben van? Tyler szakképzett mesterlövész. Jaxon gondolkodás nélkül kicsúszott az ágyból és elhelyezkedett Lucian és az ablak közé. Lucian pedig anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, egyik karjával egyszerűen besöpörte őt a háta mögé. – Az az ember megpróbálja szétzilálni a családunkat Jaxx. – Tyler hangja szinte ugatásnak tűnt a telefonban – Nem fogom neki megengedni. Mondd meg neki, hogy menjen el. Nem tudod milyenek a férfiak, ha akarnak valamit. Nem szabad megbíznod benne. A hangja acélosan parancsolt. Lucian kivette a kezéből a telefont, ami egyáltalán nem volt nehéz feladat a számára, bár a lány megpróbálta megtartani azt. – Gyere és kapj el Drake. – hangja, mint mindig, szinte szelíd volt – Nem fogok lemondani róla. Nincs már fölötte hatalmad. Jaxon a védelmem alatt áll, vége a rémuralmadnak. Zárasd be magad. Ezt szeretnéd. Már régóta meg akarod tenni. Lucian hallotta, hogy Drake a helyére teszi a kagylót, megszakítva ezzel a beszélgetést. Jaxon felé fordult, aki belenézett a fekete szemekbe. Nem látott lelkiismeret furdalást, sem pedig félelmet, csak valami sötétség égett benne és az ajkai mentén jelent meg egy kissé kegyetlen vonás. Jaxon sápadtnak és törékenynek érezte magát. Mellette Lucian higgadtnak, szilárdnak tűnt, akár egy horgony. Nagyon óvatosan kinyújtotta a kezét és megérintette a lány arcát. – Jaxon? – Miért csináltad? Miért hívtad így ki? – hangja alig volt több mint suttogás – Nem érted. Nem tudlak megvédeni tőle. Várni fog. Egy hónap, egy év, nem jelent neki semmit. Ha soha többé nem találkozom is veled, most már követni fog. Nem tudod mit tettél. Szemmel láthatóan remegett. Olyan kétségbeesetten elveszettnek, fiatalnak és sebezhetőnek tűnt. Lucian érezte, hogy saját szíve fájdalmasan összefacsarodik a mellkasában. Magához húzta megadó testét, karjaiba vette, odavonta szíve védelmébe. Egyszerűen csak tartotta, míg
teste melege át nem szivárgott a lányéba. Míg eszeveszett szívverése hozzá nem igazodott az övé nyugodt, egyenletes ritmusához. Amíg gyomra rettenetes kavargása alább hagyott. Hogyan csinálta? Jaxon csak nekidőlt a nagy, izmos testnek és megtámaszkodott rajta pár percig. Lucian elérte, hogy úgy érezze, minden rendben van, mindaddig, amíg ő ott van neki. Úgy tűnt, megvan az a képessége, hogy megszerezze a teljes bizalmát. Végül Jaxon eltolta magát tőle és saját lábára állt. – Szándékosan állítottad be magad elsődleges célpontnak, igaz? Elterjesztetted, hogy a vőlegényem vagy, megvillantottad azt is, hogy hatalmas vagyonod van, mert pontosan tudod, hogy ez hírértékűvé tesz. Az összes újság erről ír, ugye? A jóképű milliárdos és a zsaru. Fogadok, hogy pontosan így tervezted. Tudtad, hogy Drake olvasni fogja és utánad jön. Teljesen közömbösen megvonta a vállát, fekete szemei mozdulatlanul tapadtak az arcára. Széles vállának folyékony, férfias mozdulatától felhullámzott körülötte az erő, de azt is elismerte, hogy Jaxonnak igaza van. – Nem tudtam megkeresni, amíg nem tudok róla többet. Az emlékeidben nem találtam semmiféle kiindulási pontot. Most viszont ő maga fogja nagyban megkönnyíteni ezt. Ha nem záratja be magát, olyan éktelenül dühös lesz, hogy hibázni fog. Megmutatja magát. Nem lesz olyan türelmes, mint általában. Elvesztette az irányítást fölötted. Mindvégig az ő kisbabája voltál és ő irányította az életedet. Most pedig elvesztette az ellenőrzést és ilyen nem történt még meg vele. – Nem fogja feladni magát. – mondta Jaxon teljes meggyőződéssel. – Valószínűleg nem. – egyezett bele önelégülten – Drake kiegyensúlyozatlan, nem tudtam összekapcsolódni vele. – Miért én? Mi volt az, ami miatt a rögeszméjévé váltam? – a hatalmas sötét szemek Julian arcában keresték a válaszokat – Miért kellett rám találnod? Miért jött az a… dolog a házadhoz, amikor nyilvánvaló, hogy nem akart találkozni veled? – A hirtelen felismeréstől távolabb lépett tőle egy lépést. – Miattam van, ugye? Valahogy vonzom az ilyesmit. Lucian mosolya enyhén jókedvű és nagyon elismerő volt, amiért így kikövetkeztette a dolgokat. – Sokkal tehetségesebb vagy, mint gondolnád drága. Az elménk összeolvasztása több információt adott neked, mint szerettem volna. – Csak mondd ki. Visszatartotta a lélegzetét, amíg várta a választ, de ugyanúgy, ahogy mindig tudta, ha veszélyben van, tudta az igazságot is. Lucian felsóhajtott. – Tudom, mit gondolsz Jaxon, de ez ennél sokkal bonyolultabb. Te egy egyedülálló képességgel rendelkező tagja vagy a fajtádnak. Egy igazi médium. Az én fajom csak valódi médiumokat képes átváltoztatni hozzánk hasonlóvá, mindenki más megtébolyodik, ha megkísérlik rajta az átalakítást. Népem hímjeinek pedig meg kell találniuk az életpárjukat. Ezt már elmagyaráztam neked. A vámpírok, - azok a Kárpátiak, akik úgy döntöttek, hogy elveszítik a lelküket, amit képtelenség visszaszerezni - mindig arra törekszenek, hogy mégis megpróbálják a lehetetlent. Még mindig keresik az életpárjukat, bár már túlságosan késő a számukra. Ezért vonzza őket a jelenléted. Jaxon lehunyta a szemét. – A sorozatgyilkos. Egy vámpír volt?
A férfi bólintott. – Éppen megtaláltam a vadászzsákmánya holttestét, amikor a társad odaért. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ki a gyilkos. A vámpírok gyakran használnak fel embereket gonosz céljaikra. Mint a Kárpátiak, a vámpírok sem bírják a napfényt. De emberi bábokkal képesek olyan feladatokat végrehajttatni, amit ők maguk nem tudnak elvégezni. – Kényszeríteni tudnak embereket, hogy öljenek meg másokat? Erre gondolsz? Lassan bólintott, pillantása óvatossá vált. – Egyebek közt igen. Be tudják programozni ölésre a bábjaikat. Ha egyáltalán lehetséges, Jaxon még jobban elsápadt. Megrázta a fejét. – Ez őrültség. Te is tudod. Nem veszem be ezt az egészet. Nem is akarok róla tudni egyáltalán semmit. – Csak lassan angyalom. Nem várom el tőled, hogy kezelni tudj minden részletet egyszerre. Nálam van az orvosod engedélye, hogy távozhatsz. Nem szeretném, ha valakinek gyanús lenne, milyen sokáig maradunk itt mégis. – Haza akarok menni. – mondta makacsul. – Meg akarsz védeni. – El akarok szabadulni tőled. Elkerülte a férfi pillantását. Kétségbeesett szüksége volt rá, hogy gondolkodhasson. Luciannak az ő csalétekszerű jelenlététől távol kell lennie. A férfi anélkül szelte át a kettejük közt lévő távolságot, hogy egyáltalán látta volna megmozdulni. – Nem. Ez nem megy Jaxon. Olvasom a gondolataidat. Már túl késő. Utánam fog jönni. És te még mindig meg akarsz védeni engem. – Igen, utánad fog menni. – nevette el magát keserűen a lány – És nem akarok besétálni egy szobába, hogy ott találjam a földön a véres, halott, megcsonkított testedet. Nem megyek ezen keresztül újra. Nem tudok. És ezt nagyon komolyan mondom Lucian. Ismét köré fonta a karjait, visszahúzta ölelésébe, megnyugtatta az érintésével. – Olyan csodaszép vagy Jaxon. Újra és újra meglep, milyen szilárd elhatározással áldozod fel a saját életed másokért. Gyere haza velem, ahol biztonságban lehetsz és ahol lehetőségünk lesz jobban megismerni egymást. Nézd azt az oldalát, ha Drake követ engem, még mindig ott leszel, hogy figyelmeztethess, ha közeledik. A fekete bársony hang a bűbája alá vonta. Belefulladt gyönyörű fekete szemei mélységeibe. Megbabonázta az érzéki ívű szája. – Vannak olyan holmik a lakásomban, amik fontosak a számomra. – Édesanyád holmija. – mondta halkan. – Már átvittem őket a házamba. Biztonságban vannak a szobádban, az otthonomban. Az olvadt csokoládészín szemek most villámokat szórtak felé. – Ehhez nem volt jogod. – Minden jogom megvolt hozzá. Az életpárom vagy, örökre a gondjaimra bízva. Boldoggá kell tennem téged. Az idők végezetéig védelmezni foglak. Azok a dolgok, amik fontosak a számodra, fontosak az én számomra is. – Ha ez így van, miért provokáltad mégis Tylert? – önkéntelenül felemelte a kezét, ujjai idegesen csavargatni kezdték a férfi makulátlan selyemingének egyik gombját. Lucian keze betakarta az övét, szíve fölé vonta a tenyerét.
– Nem hagyhatom, hogy egy ilyen ember fenyegesse az életed. Te pedig nem hagyhatod, hogy az én életem legyen veszélyben. Jaxon felsóhajtott, nehéz súly telepedett a mellkasára. – Igazad van Lucian, nem hagyhatom. Nem maradt más választásom. Meg kell próbálnom megtalálni őt. Lucian azon kapta magát, hogy vigyorog. És ráadásul képtelen abbahagyni. Jaxon olyan édesen eltökélt, hogy ő lesz az őrzője. Megcsóválta a fejét, aztán lehajolt és megérintette a szájával a haját. Jaxon szíve kihagyott egy ütemet. Mi értelme lenne vitatkoznia vele? Úgysem maradhat a kórházban. Minden orvos és nővér veszélybe kerülne. Ki tudja, mi játszódik Tyler kicsavarodott elméjében? Egyébként is, mit veszíthet? És amúgy is ki kell derítenie valakinek, hogy kicsoda Lucian és mit akar. Ő nem fog meghalni. Tartozott neki ennyivel Barry életének megmentéséért, ha másért nem is. Sem ő, sem pedig Barry nem jutottak volna ki a raktárból élve. Mint a testőrének, Luciannal kellett maradnia, legalábbis addig, amíg megtalálják Drake-et. Lucian rásimította a tenyerét feje hátsó részére, ujjai a szőke tincseket borzolgatták. Azokat az elképesztően selymes szálakat. – Aggódsz a partnered biztonságáért. – Drake lecsaphat rá. Állandóan aggódok miatta. Folyamatosan váltogattam a partnereket, amíg Barry nem jött. Ő nem volt hajlandó váltani és a kapitány hallgatott rá, a kérésem ellenére. Lehet, hogy Drake elég dühös ahhoz, hogy rajta keresztül akarjon bántani. – Nem téged akar bántani angyalom. – mondta halkan – A tetteiben semmi nyoma nincs annak, hogy ártani akarna neked, vagy meg akarna büntetni. Az ő szemszögéből nézve ő a megmentőd, bizonyos értelemben az őrződ. Te az ő szeretett lánya vagy. Legalábbis ő úgy gondolja. Mindenki más csak megpróbál elválasztani titeket egymástól. – Azok után, amit tett? Hogy gondolhatja ezt? Lucian ujjai képtelenek voltak nyugton maradni, folyamatosan simogatták a haját. Nem értette mi van azokban a vad, túl rövid, csutak fürtökben, de az biztos, hogy olyasvalami, ami nélkül nem akar élni. Túl fontos neki. Szórakoztatta, hogy a lány képtelen megérteni mi is ő, hogy fogalma sincs a Kárpáti vadászok óriási hatalmáról és tudásáról. Az ő képességeihez nem mérhető egyetlen emberi férfié sem. Válhatott árnyékká éppúgy, mint köddé. Sokkal erősebb, mint bármely halandó, olvassa a szelet, parancsol az égnek. Képes futni, mint farkas és repülni, mint az éjszakai ragadozó madarak. Megérintheti az emberek gondolatait maga körül, magához csábíthatja őket a hangjával és ők nem tehetnek mást, mint felelnek a hívására. Tudott ölni a távolból, egyszerűen megparancsolhatta a prédájának, hogy semmisítse meg önmagát. Tudott követni bárkit és bármit, ha egyszer a nyomára akadt, semmi sem menekülhetett előle, még a vámpírok sem, nemhogy a halandók. Számára Tyler Drake egyetlen formában volt elfogadható. Holtan. Az az ember meggyilkolt mindenkit, aki valaha is jelentett valamit Jaxonnak. Nem érzett iránta haragot, csak csendes, nyugodt eltökéltséget, ami egész életében jellemezte. Ő népe igazságszolgáltatása és ítéletvégrehajtója is egy személyben. De még hercegénél, népénél, a saját és az ikertestvére életénél is fontosabb volt neki Jaxon Montgomery boldogsága. Tyler Drake elítéltetett és az ítélet végrehajtásáig már nincs hátra sok idő.
– Ideje, hogy hazamenjünk Jaxon. – mormolta halkan, tudatában annak, hogy az estét lassan felváltja az éjszaka. És még olyan sok felfedni valója van a lány előtt, amit annak nehéz lesz elfogadnia. Nagyon bátor és az elméje nyitott más életformák lehetőségére. De nem állt készen, hogy be is fogadja azt saját életébe. Olvasta az elméjében, mennyire kívülállónak érzi magát. A bűntudatát és a bánatát. Kiolvasta eltökéltségét, hogy őrizni fogja nem csak őt, de Barry Radcliffet is. Egy apró sóhajjal maga után húzta a lányt. Hogy elhagyhassa a kórházat, Jaxonnak előbb át kellett verekednie magát a kórházi bürokrácián, aminek egy rémálomnak kellett volna lennie a számára, – semmilyen papírmunka sem tartozott a kedvencei közé – de Luciannak valahogyan mégis sikerült mindent simán elintéznie. A kórházi személyzet és a riporterek egészen a kijáratig kísérték őket. Néhány alkalommal dühösen rámeredt Lucianra, de az látványosan tudomást sem vett erről. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha elemében lenne, úgy beszélt a riporterekkel, mintha régi barátok lennének és még Jaxon főnöke is csatlakozott a tömeghez, akik kezet akartak rázni vele. Észrevette, hogy a kapitány nem rohan oda hozzá, túlságosan lefoglalta a lehetőség, hogy szerezzen némi kampányadományt most, hogy indulni akart a polgármester választáson. „Ez nem volt szép tőled.” Megint az a nevetés, ami táncoló lángokat lobbantott a bőre alatt és tüzet gyújtott a gyomra közepén. Gyorsan körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki nem figyeli olyan közelről, hogy megláthatnák az arcán átfutó pírt. „El sem hiszem, hogy ez a sok ember mind így neked esett. Ez undorító.” – háborgott hangtalanul. Talán a hangja miatt van ez. Vagy a szemei miatt. Talán a pillantása vonzza őket. És akkor ott van még a tökéletes szája is. Szándékosan lehajolt hozzá és a füléhez közelítette azt a tökéletes szájat a rengeteg fényképész előtt, keze birtokló mozdulattal tapadt a nyakára tarkója alatt. – Ez csakis a pénznek szól drága. Egyedül te látsz engem szexinek és jóképűnek. – Soha nem mondtam olyat, hogy szexi lennél. És azt se mondtam, hogy jóképű vagy. – sziszegte válaszként. Nem volt hajlandó tovább hizlalni így is túlméretezett egóját, mint az összes többi nő, akivel beszélt. Elég volt őket hallgatnia. Kénytelen volt hallgatni őket. Lehajtotta a fejét. Lucian úgy tűnt észre sem veszi pillantásaikat. Olyan természetesen viselte vonzerejét, mint ahogy lélegzett, csak egy része volt, mint a hatalma, az önbizalma. Egy hatalmas fehér limuzin várakozott a kórház bejáratánál, nyitott ajtajában egy sofőr állt. Jaxon elgyötörten lecsukta a szemét. Ez olyan abszurd, már-már nonszensz. Lucian életébe, bármiféle legyen is az, Jaxon egyáltalán nem fért bele. A figyelmeztetés váratlanul érte, ahogy Lucian válla alatt sétált a sofőr felé. Az érzés a semmiből jött. Gonoszul. Csúnyán. Intenzíven. Sötét volt már, az éjszaka elszívta a fényeket az égről. Felhők takarták a Holdat, eső szitált szinte csak ködként az utcákon. Nevetés vette körül, több százféle hang, mégis egyszerre egyedül volt ismét egy háborús övezet kellős közepén. Automatikusan kiszakította magát Lucian karjából, el hatalmas testétől, hogy minél nagyobb legyen közöttük a távolság. Már elő is húzta fegyverét, szemei a mozgást pásztázták, célt kerestek. Ott volt. Közel. Ez minden zsaru rémálma. Hatalmas tömeg és egyetlen gyilkos.
Negyedik fejezet Hol van Barry? Ő lenne a célpont? Jaxon nem mert megállni, hogy megtalálja félelme forrását, vagy, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Barry még a kórházban van, a tűzvonalon kívül. Éles szemei a környező háztetőket pásztázták, a tömeg feje fölött. Túlzottan is elemében volt. Ez volt az, amihez értett. A maga módján ebből állt az egész élete. Lucian nem tágított az oldalától annak ellenére, hogy megpróbálta őt tisztán hagyni. A figyelmeztetés, amit a lány fejében elkapott, világosan emberi volt, nem volt köze élőholthoz. Ő sokkal hamarabb megérezte volna az élőholt jelenlétét. Halkan káromkodott az ősi nyelven. Le kellett volna tapogatnia a tömeget ahelyett, hogy Jaxon reakcióját élvezte. Ez volt az első hiba, amit valaha is vétett és nagyon elégedetlen volt önmagával. Egyik karjával besöpörte maga mögé a karcsú testet, hogy az ő hatalmas termetének védelme mögé kerüljön és a limuzinba kényszerítette a lányt a színezett, golyóálló üveg mögé, majd egyetlen gondolattal lezárta az ajtókat. Jaxon küzdött, próbálta figyelmeztetni őt a veszélyre, de ő túlságosan aggódott ahhoz, hogy odafigyelt volna rá. Elméje a tömeget szondázta, ellenséges érzelmeket keresve. A riasztórendszere teljes üzemben működött. Három személy próbált helyezkedni a tömegben, hogy kereszttűz alá vegyék őt. Parancsot kaptak rá, hogy meggyőződjenek róla, valóban halott. Főnökük utasította őket, hogy vagy fejezzék be ezt a munkát, vagy kezdjenek menekülni. Jaxon Montgomery túlságosan nagy károkat okozott az ügyleteiben, amit nem tűrt tovább. A másodlagos célpont Barry Radcliff. Lucian elég könnyedén olvasta a szándékaikat. Elemezte a támadást, ahogy mindig is tette, nyugodtan, düh, harag nélkül. Legelőször megszerezte az információkat, amire ahhoz volt szüksége, hogy több gyilkossági kísérlet Jaxon ellen egészen biztosan ne legyen. Amikor ezzel végzett, kissé átrendezte a koreográfiát, amit a bérgyilkosok főnöke kigondolt. A három férfi azon kapta magát, hogy nyíltan a kezükben tartják a fegyvereiket. Egyre több sikoly támadt körülöttük. Nem voltak jó pozícióban, nem látták tisztán az elsődleges célpontot, ráadásul fegyvereik úgy tűnt saját életre keltek és társaik ellen fordultak. Egyikük megpróbálta kinyitni a kezét, hogy leejtse a fegyvert, de ujjai egyszerűen rágörcsöltek a pisztolyra, mutatóujja lassan, kérlelhetetlenül a ravasz felé közeledett. Egyszerre tüzeltek, a fegyverropogás messze hangzott az éjszakában. Káosz, zűrzavar tört ki, emberek menekültek minden irányba. Csak Lucian maradt a helyén és benntartotta Jaxont az autóban, takarva őt hatalmas testével. Szenvtelenül nézte, ahogy a három férfi összeesik az utcán és a szemerkélő eső hamarosan sötétebb kis patakokban sodorta magával vérüket. Villám ívelt át felhőről felhőre fölöttük és a pillanatnyi felvillanásban Jaxon óriási megkönnyebbüléssel látta Lucian kőből vésett arcvonásait, ahogy a legteljesebb nyugalommal, egyenesen állt a káosz közepén. A kapitány, több rendőr és biztonsági őr lőállást felvéve pásztázták a környéket újabb támadók után kutatva. – Azt hiszem nem ártana megerősíteni Radcliff védelmét pár extra őrrel. – mondta Lucian a kapitánynak halkan, hangjából kiérezhető volt a hatalom apró lökése. – Ki kell vinni a
kórházból egy olyan helyre, ahol nem találhatják meg. Jaxonnak és Radcliffnek ugyanez a banda állított csapdát a raktárban, hogy megszabaduljanak tőlük. Ezek meg itt most megpróbálták befejezni a munkát. Olyan halkan beszélt, hogy csak a kapitány és Jaxon hallotta a szavait. A kapitány egyetértően bólogatott, Lucian pedig visszafordult a lány felé. Ahogy felnyitotta az ajtók zárjait, Jaxx azonnal megpróbált kiszállni, hogy megnézhesse mi történt, de Lucian egyszerűen csak benyúlt a kocsiba, arrébb tolta, hogy saját jókora teste is becsúszhasson mellé az ülésre. Aztán pedig a sofőr zárta le újra az ajtót és már száguldottak is el a helyszínről. Jaxon beletúrt reszkető kézzel a hajába, ahogyan ez mindig is szokása volt, ha ideges volt. A puha, selymes fürtök berzenkedtek a zaklatás miatt, szanaszét meredeztek vad dühvel, pontosan úgy, ahogy azt Lucian imádta. – El sem hiszem, hogy ezt tetted. Lucian, meg kell engedned, hogy megvédjelek. Nálam volt fegyver. Te meg ott álltál mozdulatlanul. Akkora célpont vagy, mint egy felhőkarcoló, gondoltál már valaha erre? Egy orvlövész leszedett volna a tetőről, mielőtt pislanthattál volna. – Valóban félt. Miatta. Úgy érezte a rettegését, mintha egy élő, lélegző entitás lenne. És majdnem megfojtotta a lányt. Lucian automatikusan az elméjéért nyúlt, hozzáigazította a szívét és a tüdejét a lányéhoz. Csak ezután kezdte mindkettejük szívét és légzését lassítani, míg el nem érték normális ritmusukat. – Mintha egyáltalán semmilyen életösztönöd nem lenne. – vádolt Jaxon – Olyan régen vadászol azokra az iszonyú lényekre, hogy már egyetlen gondolatnyi időre sem jut eszedbe a saját életed védelme? Szemeit égették a könnyek. A félelem kemény gombóccá állt össze a torkában. Látott apróbb pillanatokat a férfi életéből és mélyen elszomorította. Képezte magát, hogy feláldozható legyen, mindig mások és a veszély közé helyezte magát. Állt magasan, egyenes vállal a csatákban, arckifejezése soha nem változott. Megrémült attól, hogy úgy gondoljon rá. Azokban a pillanatokban Lucian magányosabb volt, mint ő valaha is életében. Lucian magához húzta merev, ellenkező testét és a karjaiba zárta. Az ő csodája. A lágy fény az ő könyörtelen, sötét világában. Az, hogy a lány megmutatta neki mennyire féltette, jobban megolvasztotta a szívét, mint bármi más. Azt gondolta, hogy nem ismeri őt, pedig jobban ismerte, mint ő saját magát. Lehajtotta a fejét az övére, még szorosabban fonta köré a karjait. Hogyan volt képes egyáltalán létezni nélküle annyi sivár évszázadon át? Tudta, hogy soha többé nem menne oda vissza. Népének szeretete, becsülete, hűségi fogadalma, hogy védjen és pusztítson évszázadokig, már nem lenne elég, hogy megtartsa őt, ha el kellene veszítenie a lányt. Ha elvennék tőle, halált és megtorlást osztana maga körül az idők végezetéig. Nem menne csendesen a napba. Karjai ölelték, sötét szemei sivárságában felfénylett egy halvány mosoly. Öröm melengette át egész testét. Igen, az övé. Érte menne, bárhol is legyen. Ha Jaxon úgy dönt, hogy átköltözik egy másik életbe, habozás nélkül követi. Jaxon rájött, hogy szíve ismét Lucianéhoz igazodott. Újra képes volt normálisan lélegezni. Testének melege beszivárgott az övébe, hihetetlen biztonságban érezte magát. Behunyta a szemét és nem harcolt az érzelmek ellen, amit ő ébresztette benne. Szerette a karjait maga körül. Szerette, hogy biztonságban van, hogy nincs egyedül. És sziklaszilárdan eltökélte, Lucian soha többé nem lehet olyan végtelenül és fájdalmasan magányos. Tudott róla, hogy magányos, de az a pár pillanatnyi lopott emlék az elméjéből egy elképesztően kilátástalan,
sivár létezést tárt elé. Az sem számított, hogy nem tudta pontosan az okát, csak azt tudta, hogy semmi sem olyan fontos Luciannak, mint az ő biztonsága. – Tisztában vagyok vele, hogy csináltál valamit azokkal a férfiakkal. – suttogta bele halkan a mellkasából, hangjába álmosság kúszott – Ez a te sofőröd? – Csak kölcsönzöm. – Észrevettem, hogy nem vetette magát a földre. Csak lejjebb ereszkedett és valamit matatott a kabátja alatt. Mit gondolsz, mit keresett? Jaxon kinyitotta a szemét, Lucian árnyékos állkapcsát tanulmányozta, majd önkéntelenül kinyújtotta a kezét és végigsimított rajta. – Fogalmam sincs mi a rutineljárás ilyen esetekben a sofőröknél. – válaszolt a férfi ártatlanul – Talán a mobilját kereste, hogy segítséget hívjon. – Már ott volt a fél város rendőrsége. – közelebb bújt hozzá. Szerette Lucian kezének érzését a hajában, ahogy simogatta, morzsolta a szálakat, néha hozzáérve a nyakához. – Ki adta kölcsön? – Ő egy barátom házvezetőnőjének a fia. – Egy barátod házvezetőnőjéé? – a gyanú a hangjában egyre erősödött. Lucian felsóhajtott. – Ez kezd olyan lenni, mint egy kihallgatás. Nem vagy te rendőr véletlenül? – A legteljesebb mértékben az vagyok. És most mondd el nekem az egész történetet. Szeretem a túlzó meséket. Kezei álfenyegetéssel a nyakára fonódtak. – Amit mondanék, az nem húzna ki a bajból. – Nem, de semmi más sem. Nevetett, teste ellazult, rugalmasan simult az övéhez. Oda tartozott. A lány is érezte. Tudta a lelke mélyén. Luciannak nem voltak kétségek az elméjében, hogy Jaxon a másik fele. Neki alkották. Neki szánták. Ahányszor csak ránézett, mindig mosolyogni akart. Ahányszor ő nézett a lányra, annak olvadt láva indult el felfelé a testében. Hatalmas kovácsoltvas kapuk bukkantak fel a limuzin előtt, magasak, bonyolult mintázatúak, szépségesek, mint maga a birtok. A sofőr áthajtott a szétnyíló szárnyak között, egészen a lépcsőfeljáróig. Az utat övező magas sövény vad erdő képzetét keltette. Bármerre pillantott Jaxon, magas fákat, páfrányokat, bokrokat látott. Felnézett a házra, Elbűvölőnek találta, hogy tornyok és erkélyek jelentek meg rajta a legváratlanabb helyeken. Ólomüveg ablakok törték meg a falakat, minden formában és méretben. Szépnek, rejtélyesnek és régimódinak találta. – Az ólomüvegeket az ikertestvérem, Gabriel életpárja küldte. Hihetetlen munkát végez. Hatalmas gyógyító és ez látszik is minden munkáján. Számos darabot Skyler segített megcsinálni Francescának. A minták védelmet biztosítanak a háznak. Mindezt olyan nyugodtan, magától értődően mondta, mintha teljesen hétköznapi dolgokról beszélne. Jaxon rájött, hogy amit valójában el akart mondani neki, az sokkal fontosabb annál, mint amit a szavak jelentettek a felszínen. Lucian kiszállt az autóból és érte nyújtotta a kezét. – Szeretném, ha tudnád, hogy ebbe a sofőrösdibe nem megyek bele még egyszer. Ez olyan pazarlás, hogy az már bűn. És ha te nem tudsz vezetni, nem gond, én kiváló vagyok benne. A sofőr megköszörülte a torkát, hogy elrejthesse mosolyát. – Elnézést kisasszony, de ugye nem próbál megfosztani a megélhetésemtől?
Jaxon félrefordította a fejét és tanulmányozta, értékelte a férfit elgondolkodva. Úgy mozgott, mint egy bokszoló, a járása tökéletesen kiegyensúlyozott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem tömés domborítja ki azt a túlzó egyenruhát a vállain. Bármi is ez az ember, de hogy nem sofőr, abban egészen biztos volt. – Hogy hívják magát? – ezzel az információval nem lesz nehéz többet megtudnia róla. Az ember elvigyorodott, kissé megemelte felé a kalapját és visszaült az autóba. – Liba. – suttogta bele az éjszakába. Jaxon felnézett Lucianra, de annak szoborszerűen mozdulatlan arckifejezéséről semmit nem tudott leolvasni. – És te? Mihez kezdjek veled? – Nem én voltam veszélyben angyalom. Hanem te. Keze rásimult a nyakára, sürgette felfelé a lépcsőn a bejárati ajtó felé. – Teljesen lényegtelen melyikünk Lucian. – magyarázta türelmesen – Téged találtak volna el. Próbáltalak félretolni az útból, de mozdíthatatlan vagy és ráadásul még makacs is. – Nem voltam veszélyben Jaxon. Ennél förtelmesebb céljuk volt. De meglehetősen kétségbeejtő, hogy a főnöküknek csak három ilyen tehetségtelen bérgyilkosra futotta, nem gondolod? Olyan közel állt hozzá, hogy szinte érezte teste melegét, mégis csak a nyakán pihentette meg a kezét. Jaxon meghallotta a saját nevetését. Meglepte a hang. Mennyire ártatlannak hangzott Lucian. Semmi miatt nem szorongott, semmi sem zavarta. A hangja változatlanul puha és szép, nem volt hajlandó komolyan venni a felelősségre vonást, vagy megbánni bármely tettét. Kinyitotta előtte a nagy bejárati ajtót. Egy pillanatra megpihent a keze a vállán, majd lecsúszott róla. – Már nem vagy beteg. Saját akaratodból lépsz az otthonomba? Teljesen komolyan tette fel a kérdést, hangja megolvasztotta a szívét. Valamilyen okból mégis habozva megállt. Látta az előcsarnokot, a márvány lépcsőket. Integettek neki, vonzották, akár egy szentély. Miért kérdezte ezt Lucian olyan hivatalosan? Miért nem maradt egyszerűen csendben és engedte meg, hogy belépjen? Jaxon a szavait forgatta a fejében. Volt bennük valami formalitás, mintha valami rítus lenne. Lucian csendes maradt, valamiféle aggodalmat érzett felőle, de Jaxon képtelen volt megérteni mitől. Szembefordult vele, felemelte a fejét, hogy belenézhessen a sötét szempárba. Lélektelen. Elveszett. Magányos. Ott állt magasan, egyenesen, tökéletes csendben, arcát árnyék takarta. – Ha szabad akaratomból lépek be, az ad neked valami különleges hatalmat fölöttem? – képtelen volt megakadályozni, hogy szavai ne hangozzanak idegesnek. Nem nevette ki, ahogy attól tartott. Egyszerűen csak nézte állhatatosan, óvón. Jaxon megnedvesítette hirtelen kiszáradt száját. – Mondd meg az igazat. Ez valahogy összeköt bennünket? Vagy valamiféle rabságba ejt engem? – Ha ennyire félsz tőlem, miért gondolod, hogy felfedem előtted az igazságot, csak azért, mert ezt várod tőlem? – Ennyire azért ismerlek. – vonta meg finoman a vállát – Tudom, hogy nem hazudsz nekem. Szóval mondd. – Már összekötöttem magunkat a rituális szavakkal. Nem hagyhatsz el engem, mint ahogy én sem hagyhatlak el téged. A lány összehúzta a szemét.
– Rituális szavakkal? – de még mielőtt válaszolni tudott volna, már meg is rázta a fejét – Inkább ne menjünk bele. Nem hagyom magam eltéríteni. Tehát rab leszek? – Annyira leszel rabom ebben a házban, hogy kedvedre jöhetsz-mehetsz, amikor csak szeretnél. – Jaxon csak állt mozdulatlanul és nézett felfelé rá. Lucian lassan elmosolyodott, pajkos, kisfiús mosollyal, ami valószínűleg rengeteg bajból kihúzhatta annak idején. – Persze csak akkor, ha ez nem jelent veszélyt a számodra. – Nem fogok arra várni, hogy valaki eldöntse, mi veszélyes a számomra és mi nem. Nagyon nem könnyíted ezt meg nekem. Fogalmam sincs miért kéne megengednem, hogy besétálj az életembe és átvedd az irányítást fölöttem. És Lucian, – édesen rámosolygott – én nem vagyok olyan, mint te. Bármi is vagy te, - még nem állok rá készen, hogy megtudjam mi az - a szertartásos szavaid nem köthetnek össze minket. Döntéseket az engem érintő dolgokban egyedül csak én hozhatok. Igen, belépek az otthonodba a saját akaratomból. Átlépett a küszöbön és majdnem pánikba esett. Valami a bensőjében megmozdult és életre kelt. Az érzés olyan erős volt, hogy megfordult, hogy kirohanjon, képtelen volt azonosítani mi is történt, de úgy érezte, a teste, lelke és a szíve felismerte ezt a helyet és ezt a férfit. Lucian hatalmas termete eltorlaszolta a kijáratot. Elkapta a lány karcsú derekát és egyszerűen csak tartotta, érezte karjainak hatalmas erejét, mégis olyan gyengéden ölelte, hogy tudta, soha nem sebezné meg őt. – Mi történt? – Nem tudom. Úgy érzem, mintha én nem én lennék már. Mintha lassan valahogy megváltoztatnál. Ezt csinálod? Nem próbálta kiszabadítani magát. Még abban sem volt biztos, hogy szabad akar-e lenni egyáltalán. Nagy szemei kutatóan meredtek a férfi arcába. – Soha nem szeretnélek megváltoztatni. Pontosan úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Mindketten túl sok időt töltöttünk egyedül, hogy most furcsának találjuk még ilyen rövid idő elteltével, hogy megosszuk valakivel az életünket. De életpár vagyunk, alkalmazkodni fogunk. Jaxon megfordult a karjai közt, hogy szembenézzen az előcsarnokkal és nekidöntötte hátát Lucian mellkasának. – Olyan érzésem támadt, mintha ide tartoznék, mintha ismerném ezt a helyet. – Mert ide tartozol. Menj és nézz körül. Ha valamit meg szeretnél változtatni, tedd meg. Széttárta a karjait, lehetővé téve neki, hogy ellépjen tőle. A ház még szebb volt, mint amilyenre Jaxon emlékezett. Megpróbált nem feltűnően bámulni maga körül. Rendőrként nem egy birtokon járt már, de ez rendkívüli volt. Az óvilági elegancia azt az érzést keltette benne, mintha megállt volna az idő. Még bálterem is volt, parkettázott padlóval. A kedvence a könyvtárszoba lett, egy hatalmas, hangulatos kandallóval, előtte két kényelmes székkel, közöttük egy antik asztallal. Három falat padlótól a plafonig borítottak a könyvek, a felső polcok elérésére sínen futó létra szolgált. Látta, hogy minden típusú irodalom képviselteti magát, voltak ott regényektől a tudományos művekig régi és új könyvek. Megjegyezte, hogy néhány idegen nyelvű könyv meglehetősen régi. Egy valóságos kincstár volt. Jaxon úgy érezte, hogy tulajdonképpen be tudna vackolni és itt eltölteni boldogan élete hátralévő részét.
Az épület még annál is nagyobb volt, mint amilyennek elképzelte és még annál is, mint amekkorának kívülről látszott. Maga a konyha nagyobb volt, mint az ő egész lakása. Lucian siklott a háta mögé olyan csendesen, hogy majdnem kiugrott a bőréből ijedtében. – Az már nem a te lakásod. Mondtam a háziasszonynak, hogy kiadhatja. – mondta halkan, ismét bebizonyítva, hogy mindig jelen van néma árnyékként a fejében. – Nem tetted meg. Jaxon megpördült és csípőre vágta a kezét, követelve, hogy mondja meg az igazat. – Természetesen megtettem. Nem voltál odavaló. Soha nem tartoztál oda. – felelte önelégülten. – Biztos vagyok benne, hogy nem merted felmondani a lakásom. Nem lenne könnyű másikat találnom, főleg az én fizetésemmel. – Jaxon felmeredt rá, próbált olvasni az arckifejezéséből – Ezt nem tehetted meg Lucian. – nem volt benne egészen biztos, kit is akar meggyőzni – A háziasszonyom mindenképpen ragaszkodott volna a bérleti szerződés teljesítéséhez. Lucian vállat volt, egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. – Pénzt azt hajlandó volt elfogadni. Úgy vettem észre, hogy a legtöbb esetben ez egészen jól működik. Te még nem tapasztaltad? – Tényleg megtetted, ugye? Ó Istenem, azonnal fel kell hívnom! Hol a fenében van itt a telefon? Ezt nem tehetted volna meg! Egyszerűen nem! – rámeredt – És még csak bűntudatot sem érzel! Egy csöpp lelkiismeret furdalást sem látok az arcodon. Nem is érzel ilyesmit, ugye? – Nem látok rá okot, amiért meg kellene tapasztalnom azt az érzelmet. Itt vagy az otthonunkban, ahová tartozol. Az az idős hölgy több mint elégedett volt a pénzzel, amit a bérleti díj fejében otthagytam és valószínűleg azonnal talál új bérlőt is. Ez mindenki számára jó megoldás. – Az én számomra nem. Szükségem van saját térre Lucian. Komolyan mondom. Elkeseredetten megrázta a fejét. Mi értelme lenne a magyarázatnak? Nem úgy tűnt, mintha a férfi felfogná mit művelt. – Itt egy kicsivel több tér van, mint ott volt, nem? – Teljesen tanácstalannak tűnt, fekete szemei bejárták a szoba minden szegletét. – Sok minden van, amit nem is láttál még. A kert hatalmas és sok titkos átjáró és egyéb helyiségek vannak még. Biztos vagyok benne, hogy elég hely van itt a számodra. Elővigyázatosságból Jaxon megérintette Lucian elméjét, hogy meggyőződjön róla, nem csak szórakozik-e vele. De ő továbbra is a legártatlanabb pillantással állta a tekintetét. Jaxon megrázta a fejét és feladta. Elkeserítő volt és ő túl fáradt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Amint újra munkába áll, fel fogja hívni a háziasszonyát és megpróbálja visszakapni a lakását. Most túl fáradt és zavart. Talán éhes. Igen, éhes, de ahogy valamilyen élelmiszerre gondolt, a gyomra rögtön felkavarodott. Volt a hűtőben valami megfélemlítő. Ott állt előtte. – Amikor meglőttek, érte golyó a gyomrom? Most érezte először, hogy Lucian tétovázik. Jaxon úgy érezte, hogy elakad a lélegzet a torkán. – Miért kérdezed? Fájdalmaid vannak? – szólalt meg végül a férfi, hangja szigorúan semleges maradt.
– Éhes vagyok, de a gondolat, hogy valamilyen ételt egyek, felkavarja a gyomrom. Valójában nem is emlékszem, hogy ettem, vagy ittam volna valamit, amióta felébredtem. Valami nincs rendben velem, vagy simán csak paranoiás vagyok? – Megint hallom a hangodban a félelmet. Az ismeretlentől. Ez a legrosszabb minden félelem közül, nem? Olyan halkan beszélt, hogy beleborzongott. Bármi volt is az, amit el akart mondani, Jaxon nem akarta tudni. Felemelte a kezét és megrázta a fejét. – Azt hiszem, sétálok egyet odakint. A kert gyönyörű. Mindenképp meg kell ismernem benne az utat amúgy is amúgy is. Megkísérelt elmenni mellette, átbújni a hóna alatt. Lucian karja lezuhant elé, mint valami várkapu. Köré fonta és magához vonta vele. – Ne félj az igazságtól. Talán más, de nem gonosz. Jaxon kihúzta a vállait. – Akkor mondd el. Essünk túl rajta. Bármit is akarsz mondani, ki vele. Felnőtt vagyok, nem pedig egy gyerek, aminek gondolsz. Lucian teste sürgette az övét kifelé a konyhából, be a könyvtárszobába. Egyetlen kézmozdulattal táncoló lángokat lobbantott a kandallóban. Jaxon hangosan felzihált, egyszerre bűvölte el és rémítette meg mágiája. Elhúzódott a férfitól, odaállt a melegen pislákoló lángok elé, szüksége volt némi távolságra tőle, hogy gondolkodni tudjon. Lucian túlságosan erőteljes volt. – Én egy Kárpáti férfi vagyok, ahogy azt már elmagyaráztam neked. Egy olyan faj tagja, ami az idők kezdete óta létezik. Nem vagyok angyalarcú gonosz, de már nagyon hosszú idővel ezelőtt elvesztettem a színek látásának képességét és az érzelmeket. A sötétség lassan bekeríti fajunk hímjeit az évszázadok alatt, ha nem találják meg az életpárjukat, nem részesülhetnek az ő fényéből és nem szelídíti meg bennük a fenevadat. Olyanok vagyunk, mint az emberi faj, de mégsem teljesen. Áldott és átkozott teher rajtunk a hosszú élettartam, gyakran neveznek bennünket halhatatlanoknak. Ha megtaláljuk az életpárunkat, az érzéseink intenzívek és az évszázadok múlásával egyre csak erősödnek. Ha nem… teljesen ragadozókká válunk, élőholtakká. Az éjszaka a miénk, a napfényt nem viseljük el. Viszont van hatalmunk és tehetségeink, ahogy azt már magad is kezded tapasztalni. A vérem ott folyik az ereidben angyalom. Már hatással van a napfénytűrésedre, nem olyan mértékben, mint ahogyan rám hat, de máris képtelen lennél elviselni a tűző nyári napot speciális napszemüveg nélkül. Egy szívverésnyi idő eltelt. Aztán még egy. Kettő. Jaxon vett egy mély lélegzetet és lassan kifújta. – Ezt el tudom fogadni. Az ő vére folyik az ereiben? Transzfúzió? Nem kérdezte meg. Nem akarta tudni, hogyan került a vére az ereibe. – A napfény égetni fogja a bőröd. A fényvédő krémek segítenek, de nem sokat. Meg kell tanulnod a nap bizonyos óráiban otthon maradnod, de a tested ezekben az órákban amúgy is álmos lesz. A lány hallotta a saját szíve robajlásszerű dobbanását. Ujjai idegesen csavargatták magán a pamut pólót. – Miről beszélsz? Azt hiszed soha nem olvastam még a Drakulát? Most leírtál egy vámpírt, ugye? – állát dacosan felemelte, nyíltan kihívta őt.
Lucian szinte látta, hogyan harcol benne a bátorság a félelemmel. Törékeny és érzékeny, mégis olyan sok csodálnivaló van benne. Akarta őt. Nagyon is tudatában volt, hogy egyedül vannak. Figyelte a benne dúló csatát, hogy hogyan működnek ösztönei, hogyan próbálnak harcra kelni azokkal az érzelmekkel, amik összekötötték őket. – Azt mondtam, hogy nem vagyok vámpír és nem is vagyok. Ahogy fajunk hímjei idősödnek, amint fiatal éveik elmúlnak, emelkedni kezd bennük a sötétség. Ha nem tudnak ellenállni neki, bemocskolják, elveszítik a lelküket, élőholtakká válnak. Teljesen megszállja őket a gonoszság, megölik a zsákmányukat egyetlen pillanatnyi öröm és hatalom érzéséért, nem pedig csupán táplálkoznak belőlük és hagyják őket sértetlenül. Úgy éltem, mint egy közülük, utánoztam a módot, ahogyan egy élőholt létezik, de soha nem öltem vérért és nem vettem el tőlük annyit, amivel megölhettem volna őket. Tehát te sem válhatsz vámpírrá a véremtől. Te egész lényedben maga a fény vagy. Jaxon megdörzsölte lüktető halántékát. Valahol hiba volt abban, amit Lucian elmondott. – Miért nem bírom elviselni még a gondolatát sem az ételnek Lucian? – Képes vagy elviselni a vizet és néhány természetes zöldség és gyümölcslevest. Zöldség erőlevessel kellene kezdened és lassan felépíteni a toleranciádat. És ne próbálj húsételeket enni. Nem férnek össze veled. – Ezen élsz? Gyümölcsleveken és zöldségleveseken? – Ne kérdezz olyat, amivel még nem tudsz szembenézni szerelmem. – mondta halkan és a fekete szemek megpihentek Jaxon nyakának lüktető pulzusán, amitől az hirtelen felugrott a lány torkába. És már tudta. Nem ájult el, bár az egész teste elgyengült, lábai gumiszerűen inogtak alatta. De nem ájult el. – Lucian, menj el az ajtó elől. A bűbájoló tekintet átsiklott az arcán, akár egy simogatás. – Arra gondolsz, hogy elfutsz előlem? Hangja lágy volt és érzéki, ez volt minden, amit tehetett, hogy kényelembe helyezze a lányt. – Pontosan arra gondolok. Azt mondtad, nem vagyok fogoly és úgy döntöttem, hogy elmegyek. Megpróbált nem kihívóan hangzani. Lucian hatalmas teste még mindig betöltötte az ajtókeretet, mozdulatlan volt akár egy hegy, az arca teljesen kifejezéstelen. Hacsak nem volt annak nevezhető a hangja. – Hová akarsz menni Jaxon? Felemelte az állát. – Hogy hová megyek, az nem a te dolgod. – Hosszú hallgatás telepedett közéjük, Lucian várt mozdulatlanul, a fekete szemek nem mozdultak róla. Jaxon számolta a saját szívveréseit. Végül lágyan felsóhajtott és kapitulált. – Barry apartmanjába. Nincs ott, emlékszel? A kapitány átszállíttatta egy biztonságos házba. – Azt hiszem, ez nem fog menni. Nem lenne biztonságos. Valahogy kettős jelentése volt ezeknek a halkan kiejtett szavaknak. Jaxon megborzongott, annak ellenére, hogy a hátát a kandalló lángjai melengették. – Azt mondtad távozhatok.
– De azt nem mondtam, hogy elmenekülhetsz. Nem lehet más közöttünk kicsi egyetlenem, mint az igazság, függetlenül attól, hogy ez mennyire nehéz. Te egy erős nő vagy. Nem fogom elrejteni a dolgokat előled. – Gondolom, ezt most meg kellene köszönnöm. – Reszkető kézzel hátratúrta a haját, amitől az szélfútta formát vett fel. – Nem akarom ezt. – De igen, akarod. – felelte Lucian óvatosabban, mint valaha. Eddig kiismerhetetlen, megfejthetetlen fekete szemeiben most hirtelen éhséget és nyers birtoklási vágyat látott. Jaxon keze megmoccant, hogy megtalálja fegyvere megnyugtató markolatát. Hogyan állhatna ellent azoknak az éhező szemeknek valaha is? – Miért csinálod ezt? Éppen elég baj van az életemben, ne várd, hogy elfogadjak még vámpírokat és Isten tudja miket. Nem tudom megtenni Lucian. – De igen, meg tudod. – Teljesen nyugodtan beszélt. – Végy egy mély lélegzetet és lazíts. És ülj le, mielőtt összeesel. A barna szemek rávillantak. – Valóban azt gondolod, annyira rászoruló vagyok, hogy feladnám azt a kis önbecsülésem csak azért, hogy együtt lehessek valakivel? Érzem a változást a testemben. Sokkal jobb lett a hallásom és úgy látok a sötétben, ahogy eddig fényes nappal. És állandóan érezlek téged. Velem vagy. Vágysz rám. Hívsz engem. – újra megdörzsölte a halántékát – Hogyan tudunk beszélni egymással, anélkül, hogy beszélnénk? – Az én vérem folyik az ereidben, éppúgy, ahogy a tied az enyémben. Egy szíven és egy lelken osztozunk. Az elméink arra törekszenek, hogy egyesüljenek, a testünk sír a másiké után. – Az én testem nem sír a tiéd után. – tagadta, de inkább volt rémült, mint dühös. – Kis hazudós. – Menjünk vissza ahhoz a vér az erekben dologhoz. Pontosan hogyan jutott be a véred az ereimbe és az enyém a tiedbe? Nem adtál nekem transzfúziót, vagy valami ilyesmi… – Lassan elhalkult, egy sötét, erotikus álom képei hatoltak be az elméjébe. Kezét védekezően kapta a torkához. – Nem ittad a vérem. Istenem, mondd, hogy nem ittál a véremből! Nem, először azt mondd, hogy én nem ittam a te véredből! A lábai azzal fenyegették, hogy cserbenhagyják. Ténylegesen lenézett a padlóra, készült összeesni. Csak az a gondolat mentette meg a teljes összeomlástól, hogy attól még sebezhetőbbé válna. Lucian moccant felé, hogy segíthessen, de Jaxon annyira rémült volt, hogy előhúzta a fegyverét. Két kézzel szegezte maga elé a pisztolyt, hogy ne remegjen annyira a csöve. Ez az egész egy rémálom, egy őrültség volt. Még ahhoz se lenne fantáziája, hogy hasonlót kitaláljon. A fegyver csöve közvetlenül Lucian szívére mutatott. – Kérlek, menj el az ajtótól Lucian. Nem szeretnélek bántani. Tényleg nem. Csak ki akarok szabadulni innen, hogy újra tudjak lélegezni. Jóformán könyörgött neki, holott jelen helyzethez inkább az utasítás illett volna. Annyira nagyon szeretett volna vele lenni. Végtelenül. Magas volt és szexi és iszonyatosan magányos, csakúgy, mint ő maga. Megértette őt. Megtett volna bármit, hogy megszabadítsa attól a szörnyű éhségtől. De hogy egy olyan férfi, mint Lucian állandóan ilyen forrón, éhezőn, birtokolni vágyón nézzen rá, az olyan álom volt, amit ő soha nem tudna elfogadni. Lucian nem is igazán ember. Valami más. Valami, amit nem is akart beazonosítani.
– Jaxon, tedd le a fegyvert, mielőtt véletlenül lelősz valakit. Semmiféle érzelem nem hallatszott a hangjából. – Nem véletlen lenne Lucian. Még egyszer kérlek, állj félre és engedd, hogy elmenjek. – Az én népem éppen olyan undorral tekint a húsevésre, mint a tied a vérrel való táplálkozásra. Jaxon lépett egyet próbaképpen, miközben megpróbálta tudatából kirekeszteni a szavait és annak fontosságát, amit felfedett. Széles körívben a jobb oldala felé közelített, azt remélve, hogy feladja a pozícióját. Lucian mozdulatlan maradt, akár a hegyek. – Már attól rosszul vagyok, ha csak elképzelem azt, amit mondasz. Nem hiszem, hogy kompatibilisek vagyunk. Komolyan is gondolta. Ha nem áll félre, meg kell találnia a módját, hogy megkerülje. Nem tudná lelőni. A gondolatot, hogy bármilyen módon fájdalmat okozzon neki, képtelen volt elviselni. Lucian olyan gyorsan mozdult, hogy alakja elmosódott. Nem is elmosódott. Az egyik pillanatban még ott állt az ajtóban, a következőben pedig a pisztoly már nála volt és átölelte a lányt. – Csak azért gondolod visszataszítónak angyalom, mert a gonoszságon kívül semmi mást nem tudsz még. Ennyire közel lenni hozzá nagyon veszélyesnek tűnt. A teste kemény, forró, vágyakozó volt. Érezte saját teste válaszát egészen a lábujjaiig. A saját teste árulta el. A szívdobogása, a légzése. Úgy érezte könnyek égnek a szemhéjai mögött. – Mondd, hogy te irányítod a reakcióimat rád. – suttogta és felemelte az arcát, hogy megvizsgálja az arca helyén azt a kifejezéstelen maszkot. A sziklatest egyszerre felpuhult, az acélos karok már lágyan ölelték. – Pontosan tudod, hogy nem én irányítom. Csak akkor erőltettem rád az akaratom, amikor gyógyítottalak, amikor összekötöttem magunkat és amikor alvásra volt szükséged. Te a lelkem másik fele vagy. Ez nem megy nélküled Jaxon. Úgy nem. – Keze gyengéden végigsimított az arcán. – Azt gondolod, okoznék neked szándékosan ilyen gyötrelmet? Nézz bele az elmémbe és látni fogod az igazságot. Csak boldogságot akarok neked. Az igazat megvallva, az életemet is örömmel feláldoznám drága, ha tudnám, hogy azt szeretnéd és boldog lehetnél nélkülem, de ez nem lenne így. – szája megérintette a homlokát és a szemhéjait – Nem így működik kicsi szerelmem. Nem így. – Nem kérheted, hogy fogadjak el egy ilyen dolgot. – Nincs más választásom Jaxon. Ez az életem rendje. Kárpáti vagyok. Ezen nem tudok változtatni. És nem is akarnék rajta változtatni. – szája óvatosan, alig érintve végigsimította a lány szájsarkát. Egy mélyről induló remegés rázta meg a testét. – A vértől maradok életben szerelmem, de nem ölök. És feltettem az egész életem arra, hogy mindkettőnk faját megóvjam. – De Lucian… – próbált tiltakozni. – Ez egyszerűen csak más. Olyan, amit még nem ismersz. Beletemette arcát a széles mellkasba. – Nem alszol koporsóban, ugye? Megpróbálta ugyan viccnek beállítani, de sokkal inkább józan kérdésként jött ki, mint azt szerette volna. Lucian gondosan megválogatta választ.
– Leéltem egy jó pár évszázadot vámpírokra vadászva és megsemmisítve őket, de életemben nem találkoztam még senkivel sem, aki koporsóban aludt. Márpedig ha valamilyen lény megpróbálkozna ilyesmivel, azt hiszem, az élőholt lenne. – Ez végre egy jó hír. – Jaxon már kezdett elhúzódni tőle, óvatosan, lassú mozdulatokkal, mintha valamilyen furcsa, fertőző betegsége lenne. – Nem hiszem, hogy valaha is meg tudtam volna szokni ezt a koporsó dolgot. Vissza tudod vonni, amit csináltál? – igyekezett semlegesen tartani a hangját. Nagyon fáradtnak érezte magát, csak szeretett volna valahol lefeküdni és nem gondolni többé semmire. – Nem tudod, ugye? – Ha tudnám, se akarnám. Nem mondok le rólad. – kezei leestek az oldala mellé – Tudom, hogy ez nagyon önző dolog és mégsem tudok lemondani rólad. Nem csak a magam kedvéért Jaxon, hanem miattad és mások miatt sem. Jaxon felemelte a kezét, hogy megállítsa az információáradatot és még egy halovány mosolyra is futotta. – Túlterhelődtem Lucian. Nem bírok többet hallani. Csináljunk valami normálisat. Jaxon beharapta az alsó ajkát, egy apró, gondterhelt grimasz futott át az arcán. – Nem is tudod mi normális az embereknek, ugye? Lucian kezei keretbe foglalták az arcát, hüvelykujjai a szaténpuha bőrt simogatták. Meg kellett érintenie őt. Képtelen volt visszafogni magát. – Nagyon fáradtnak tűnsz Jaxon. Pihenned kell. – Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk a kertben. Szeretnék körülnézni kint is. – Felderíteni a terepet. Természetesen ezt szeretnéd. Neked ez a normális. Azon kapta magát, hogy elmosolyodik. – Talán igazad van. Úgy néz ki, egyikünk sem tudja mi a teendő, ha nem épp néhány gyilkos nyomában vagyunk. Lucian mosolya lassú volt és szexi. – Nem mondanám, hogy nem jutott eszembe ennél sokkal érdekesebb tevékenység. Jaxonnak összeszorult a torka. Olyan könnyen levehetné a lábáról. Ez nem természetes. Suttogott neki az elméjében, erotikus képeket osztott meg és valahogy elérte, hogy sajátjának érezze azokat, holott ő soha nem gondolna ilyesmire. Megrázta a fejét. – Rossz vagy Lucian. Mihez kezdjek veled? – Légy velem. Élj velem. Tanulj meg szeretni. Elfogadni engem annak, aki vagyok. A fekete bársonyhang végigcirógatta, a szavak megérintették a lelke legmélyét. Kinyújtotta a kezét, ujjait összefonta a férfi ujjaival. – Azt hiszem, téged be kellene tiltani. Ezzel a hanggal bármit el tudsz érni. Képtelen volt ellenállni neki. Főleg, hogy a tekintetében a meztelen igazságot látta, amíg hallgatta a szavakat azon a csodálatos hangon. Megfordította a kezét, a szájához húzta a tenyerét. Fekete szemeiben szinte lángolt a birtoklási vágy. – Ebben a bármiben te is benne vagy? Jaxon megint mosolygáson kapta rajta magát. – Még megfontolom. Sétálj velem. – Ki szeretnél menni? Megcsóválta a fejét.
– Valamilyen oknál fogva nagyon nem szeretnéd, hogy kimenjek. Mi van odakinn? Tudom, hogy nem egy koporsó. Ezt a kérdést már letisztáztuk. – Nincs koporsó. – ismerte el. – Szóval akkor mi? – faggatta tovább Jaxon – Ki vele! – Farkasok. – mondta rezzenéstelen arccal. Jaxon visszarántotta tőle a kezét. – Add ide a pisztolyom. Farkasok? Gondolhattam volna. Természetesen farkasok. Mi más is lenne? – sürgetően felé nyújtotta a kezét és csettintett az ujjaival – A fegyver Lucian. Add ide. Úgy döntöttem, mégis lelőlek. Ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem az ép elmémet. Lucian keze a torkára fonódott, tettetett fenyegetéssel, hatalmas gyengédséggel. – Nem hiszem, hogy valaha is visszaadom a pisztolyod. Mindig ellenséges gondolataid támadnak tőle. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a ház hátsó kijárata felé irányítja hátrálását. Miért kell még az otthonának is tökéletesnek lennie? Mindennek, amit valaha is szeretett volna? Miért érzi egy ilyen erős és veszélyes lény társaságában magát tökéletes biztonságban? Hogy képes csak úgy egyszerűen, nyugodtan elfogadni a köztük lévő különbségeket? Nos, talán a nyugodtan az túlzás, de nagyon úgy tűnt, hogy képes elfogadni. Luciannak tetszett, ahogyan az elméje dolgozott. Jaxont bár túlterhelte a tőle kapott információáradat, de nem engedte meg magának, hogy pánikba essen. Most időt kell hagynia, hogy feldolgozhassa mindezt, mielőtt rázúdítja a következő hullámot. Arra használja a humorát, hogy átsegítse rémítő helyzeteken. És soha, egyetlenegyszer sem ítélte el őt. Csak nem ismerte. Nem értette mi is ő valójában. Elképzelése sincs róla, mit tett vele az, hogy évszázadokig másokat kellett elpusztítania. Hogy az a világ olyan hideg, sötét és sivár volt, hogy bármit megtenne, hogy ne kerüljön oda vissza. Túlságosan sok benne a fény, hogy megérthesse azt, hogy ő egy ragadozó, irgalmatlan sötétséggel a bensőjében, hogy minden egyes ölés egy újabb darabot szakított ki a lelkéből. Amit csakis Jaxon tehet újra éppé, egésszé.
Ötödik fejezet Abban a pillanatban, ahogy Jaxon kilépett a kertbe és belélegezte a friss levegőt, a szörnyű súly, ami azzal fenyegette, hogy összetöri, elillant róla. A levegő hideg és éles volt, az eső rövid szünetet tartott épp. Bár sötét, kavargó felhők takarták a Holdat, a látvány mégis gyönyörű volt. Szerette a vihar, az eső hangjait. Szerette a felhők formáit figyelni, a levegő illatát egy-egy zápor után. Tudatában volt, hogy Lucian a közvetlen közelébe lépett, ahogy kiértek a házból. Öntudatlanul áttúrta kezével a haját, tovább fokozva annak borzasságát, amíg szemei felmérték az épület mögött elterülő hatalmas erdőt.
– Ez egy testőr legrosszabb rémálma Lucian. Drake imádni fogja. Lehet most is valahol a fák közt van. Teljesen elemében lehet itt. – Túl sokat aggódsz a biztonságom miatt drága. – Ujjai kusza hajában jártak igazítás ürügyével. – Tudnék róla, ha egy ember közelítené meg a tulajdonom. Nem emberi biztonsági rendszer, hanem ősi, igen erős védőmágiák ügyelnek a nyugalomra. Tyler Drake nem juthat át rajtuk. Amíg a birtokon belül maradsz, tökéletes biztonságban vagy tőle. – És egy mesterlövész golyójától? Nem kell a birtokon belül jönnie, hogy lelőjön Lucian. Elég, ha felmegy egy közeli dombtetőre, ahonnan rád láthat. – Nem olyan könnyű megölni engem angyalom. Csak úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy mi vagyok, hogy az elmédnek ne kelljen ezzel foglalkoznia. Ott volt az agyában. A lány kerülte, hogy arra gondoljon, megosztották egymással a vérüket, mert az olyas sötét, erotikus képeket idézett fel benne újra és újra, amikbe nem akart belegondolni. Lucian lenézett rá. Jaxon felemelte az állát és viszonozta a pillantását. A hatalmas sötétbarna szemekből sugárzó vegyes érzelmek lángba borították bensőjét. Jobban szerette volna megízlelni azokat a puha ajkakat, mint bármi mást a világon. Ezúttal megadta magát vad, sürgető szükségének. Egyszerűen átkarolta a lány karcsú derekát, magához húzta és lehajtotta a fejét, hogy birtokba vegye a száját. Megállt körülöttük az idő. Lábuk alatt megmozdult, átfordult a föld. Forróság söpört végig rajtuk, elektromos ívek izzottak fel közöttük. Lucian szája nem követelte a választ, sokkal inkább gyengéden kért, hízelgett. Tenyere rásimult a tarkójára, tartotta, míg felfedezte a száját, elveszett selymes forróságában. Ő volt a mindene. Fény és tűz, színek és érzelmek mágikus, titkos világa. Soha többé nem akart máshol lenni. Szerette volna, ha ez a tökéletes pillanat örökké tart. Lassan, szinte félve emelte fel a fejét, félt abbahagyni, megrémült, hogy ilyen tökéletesség nem lehet valóság, eltűnik, még mielőtt újból megtapasztalhatná. Ujjai a kusza hajat cirógatták. – Azt hittem nem sok felfedezésre váró titok maradt már előttem ezen a világon angyalom, de valószínűleg egy örökkévalóság alatt sem fogom megfejteni azt a rejtélyt, hogy mivel érdemeltelek ki téged. A lány ujjhegyei megérintették a tökéletes szájat. Az igazság az volt, hogy Jaxon félt tőle. Tudta, ha újra megérinti vele az ajkait, soha többé nem menekülhet el tőle. Örökké vágyni fog rá. Az ízére, a varázsára, az illatára. Mindenre. – Nem kellett volna megengednem, hogy megtedd Lucian. – suttogta – Most mihez kezdünk? A férfi azt mondta, bármikor elmehet, de ő jól tudta az igazságot, hogy igenis fogoly. Rabul ejtette, magához kötötte valahogyan, sokkal erősebben, mint ő azt valaha is gondolta volna. Felemelte a szempilláit és felnézett rá hatalmas, bánatos szemeivel. – Mit fogunk csinálni? Lucian a nyaka hátuljára csúsztatta a kezét és magához húzta. – Ha ilyen szomorúan nézel rám Jaxon, megszakad a szívem. A szél biztosította a lágy dallamot, ahogy ringatni kezdte, tökéletesen egyszerre mozdultak, mintha valójában egy test lennének. Megtámasztotta a fejét a férfi mellkasán, szinte beleolvadt az ölelésébe, hajlékony lett és lágy, pedig tiltakoznia kellett volna. – A sorsunk megpecsételődött drága. – mondta olyan lágyan, ahogyan csak tudta – Nem lehet Jaxon Lucian nélkül, ahogy Lucian sem lehet Jaxon nélkül. Meg kell találnunk a módját, hogy
egyesítsük kettőnk világát. Nincs más választásunk. Ez meg volt írva, már jóval azelőtt, minthogy bármelyikünk is a világra jött volna. Szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk egymást, amikor oly sokan vannak, akik képtelenek tovább megőrizni a reményt. – Úgy gondolod Lucian? Tényleg azt hiszed, hogy szerencsések vagyunk? Egy olyan beteg világba rántottalak magammal, ahol valaki vadászik rám és megöl mindenkit, aki csak kicsit is számít nekem. Te pedig magaddal húztál egy olyan világba, ahol olyan lények léteznek, akiknek kizárólag horror történetekben lenne szabad létezniük. – Jaxon hangja nagyon szomorúan és tompán suttogott a fehér selyemingbe. – Ráadásul még azt sem tudom, akarok-e egyáltalán veled lenni. Nem tudom, nem ejtettél-e valamilyen feketemágia bűbája alá. A testük olyan szorosan összefonódva ringott, amennyire csak megengedték a közöttük lévő ruharétegek. Lucian azon kapta magát, hogy megint mosolyog. Valószínűleg ő a legerősebb lény a föld színén. Az égnek is parancsol. Jaxon nem sokkal lehet több, mint százötven centi és a súlya sem éri el a negyvenöt kilót. Mégsem érzi úgy, hogy nem tudna szembeszállni vele. Az volt az igazság, hogy Lucian hozzászokott a félelemmel vegyes tisztelethez. Még fajának legerősebb hímjei is a legnagyobb tisztelettel kezelték. Senki sem mert vele szembeszállni a sok-sok évszázadok alatt. Eltűnődött ezen. Azokon az ellenfeleken kívül, akiket el kellett pusztítania, tulajdonképp soha senki nem szegült ellene. Attól az időtől kezdve, amire vissza tud emlékezni, soha senki sem szállt szembe az akaratával. Megszokta, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja. Érezte milyen kicsi és törékeny a karjaiban Jaxon. Hirtelen tudatára ébredt óriási erejének és hatalmának, amit eddig mindig természetesnek vett. Mély lélegzetet vett, beszívta a lány illatát. Kötelékük pillanatról pillanatra erősödött. Egy halk vonítás tolakodott be a szél lágy dallamába. A farkasok megérezték, hogy kint van a kertben és közelebb jöttek, hogy meglátogassák. Látták, hogy nincs egyedül, ezért a fák között, az árnyékban maradtak, figyelték őt, jelzésre vártak. Támadjanak, vagy vonuljanak vissza? Megérintette az elméjüket, képeket küldött nekik, amiben Jaxon a falka tagja volt, a vezető, az ő nősténye. A védelme alatt áll. Mindannyiuk védelme alatt. Megkövetelte tőlük, hogy az életüknél is jobban vigyázzanak rá. Jaxon felemelte a fejét. – Minket figyelnek most, ugye? Hol szerezted őket? Mindenféle engedélyek szükségesek vadon élő állatok tartásához. Azt hittem, nehéz megszerezni ezeket a papírokat, ilyen közel egy nagyvároshoz. Hogyan intézted el? Hanyagul megvonta széles vállát. – Azt mondtam az úriembernek, hogy szükségem van az engedélyekre és ő ideadta. Jaxon felsóhajtott és megállította ringatózásukat. – El kell menekülnöm tőled. Meg kell tennem. Sokkal gyakorlatiasabb és földhözragadtabb vagyok annál, minthogy logikusnak tudnám elfogadni azt a fantáziavilágot, amit megalkottál. Lucian, nem mászhatsz bele az emberek fejébe és nem hipnotizálhatod őket, amikor csak akarod. A fekete szemek felcsillantak, mintha a férfi jól szórakozna. – Jaxon, nem teszek mást, mint amit létezésem kezdete óta mindig. – Az konkrétan mit jelent? – Évszázadokat. Évszázadok óta ezt teszem.
Jaxon felemelte a kezét. – Állj le az évszázadozással! Ne használd azt a szót, hogy évszázados. Ettől megőrülök. – a hasához nyomta a kezét – Add vissza a fegyverem, mielőtt magadhoz hívod azokat az állatokat. – Látta a farkasok fényvisszaverő szemeit a sötétben. Anélkül, hogy észrevette volna, lassan visszahúzódott Lucian széles vállának védelmébe. – Úgy jobban érezném magam, tudod? – A farkasok a testvéreim. Soha nem akarnának kárt tenni bennem, vagy abban, ami az enyém. – mondta csendesen – Ezek nemes lények Jaxon, szigorú törvényekkel. Az életüket adnák értünk. Ne félj tőlük. Szíve elkezdett rohanni. Azonnal észrevette, hogy Luciané igazodik az övéhez, majd mindkettőt elkezdi normálisra lassítani. Felnézett rá. – Mi vagy te? – Nem vámpír kicsi szerelmem. Az már soha. Minden ösztöne üvöltött, hogy rohanjon be vele, követelje magáénak a testét, kösse össze magával visszavonhatatlanul. Ott volt a lány elméjében árnyékként, pontosan tudta, hogy nem lenne képes ellenállni neki, de nem ezt akarta. Jaxon még mindig küzdött, hogy elfogadja az ő létezését, furcsa kötődésüket. Hatalmas sóhajjal átkarolta karcsú derekát és lehúzta magával, ahogy fél térdre ereszkedett. „Gyertek hozzám fivéreim és nővéreim! Gyertek és találkozzatok az életpárommal.” A farkasok lelkesen rohantak elő az erdőből, hogy befogadják a falkába. Lucian szorosan tartotta, nyugtatta fizikálisan és mentálisan is. Fejében a hangja lágy és megnyugtató, szíve és tüdeje az övével együtt dolgoztak, hogy nyugodt, mozdulatlan maradhasson a hatalmas csoport közepén. Az állatok nekitámaszkodtak, odadörgölődtek a combjához, igyekeztek elérni, hogy végigsimítson kezével bundájukon. Amikor vonakodott, hogy megtegye, Lucian ujjai vezették az övét, hogy tenyere elmerüljön egy nagyobb farkas vastag, sötét bundájában. Jaxon azon kapta magát, hogy széles mosoly ível fel a száján, öröm töltötte el a szívét. Szinte úgy érezte, mintha látná, mi zajlik le az állatok elméjében. Képekben mondták el a gondolataikat, érzéseiket. A prém a keze alatt hihetetlenül puha és vastag volt. Csodálatos volt ennyire közel kerülni egy vadon élő állathoz, megérinteni azt. Lucian felé fordította a fejét. – Olyan csodálatosak. Ezt csináltad egész életedben? – Azt mondanám, hogy évszázadok óta, de tudom, hogy utálod azt a szót. – bosszantotta. Jaxon vágott egy grimaszt. – Olyan rossz vagy. Beleborzolt a hajába és próbálta nem nőként, hanem gyerekként kezelni. Jaxon fáradt volt. Érezte kimerültségét. A sebei még nem gyógyultak be teljesen. Táplálékra lenne szüksége, de az agya húzódozik a furcsa gondolattól. Visszaküldte a farkasokat az erdőbe, a karjába emelte Jaxont, a melléhez szorította és suhant vele vissza a házba. – Tudok járni. – mutatott rá a lány. – Így gyorsabb. Rövidek a lábaid. – Nem is rövidek! – mélységesen meg volt sértve – El sem hiszem, hogy ezt mondtad. Ránevetett és ledobta a kanapé párnái közé a könyvtárban, ahol már meleg volt. – Nekem ma éjjel még el kell mennem egy rövid időre. Te pedig természetesen bent maradsz, távol a bajtól.
Felnézett rá tágra nyílt, nagy, ártatlan szemekkel. – Mégis, mit gondolsz, hova mennék az éjszaka közepén? Táncolni? Még kibírok pár napot. – Ígérd meg, hogy megpróbálsz enni valamit. – Természetesen. – bólintott komolyan. Lucian lenézett rá félig lehunyt szemhéjai alól. – Miért nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt el is hihetem? – Neked vannak a leghosszabb, legsötétebb szempilláid, amit valaha is láttam. – felelte és próbálta nem folyamatosan bámulni a szemeit. – Be kellene zárni. A jelenléted veszélyezteti a nőket. – Nem vettem észre, hogy rám akarnád vetni magad angyalom. – Hála istennek. – Jaxon mélyebbre fészkelődött a párnák között és felmosolyogott rá. – Vedd észre, hogy meg se kérdeztem hová mész. Örülök, hogy megszabadulhatok tőled egy kicsit. – Ez nem szép tőled. – Tartsd szem előtt, amikor átgondolod ezt az életpár dolgot. Egyáltalán nem vagyok egy kedves ember. – mondta önelégülten. Lucian halkan felnevetett. – Nem gondolod, hogy szükséges lenne nyomatékosítani a kérésem, hogy maradj bent? A barna szemekben tűz lobbant. – Nem mernéd! – Tegyél próbára! Hangja lágyabb volt, mint valaha. Jaxon jobbnak látta, ha illedelmesnek tűnik. – Úgy nézek ki, mint aki ilyen állapotba kinn rohangászik, mint egy idióta? De szükséged lesz még pár testőrre. Vegyük például a sofőrt. Úgy láttam egészen jól tudna kezelni egy válsághelyzetet. No, nem mintha annyira aggódnék miattad. A fehér fogak felvillantak ekkora hazugság hallatán. – Ha szükséged van rám drága, csak szólíts meg a fejeden keresztül. Bármikor tudunk beszélni egymással. Jaxon felemelte a kezét. – Menj el! Ez az egyetlen biztonságos megoldás. És hagyd itt a pisztolyom, ha távozol. Nem akarok itt maradni egyedül fegyver nélkül. – A teljes arzenálod fent van a hálószobádban. Soha nem láttam még ennyi fegyvert. Ez elgondolkodtatott azon, milyen bonyolult nővel is kezdtem. Bízom benne, hogy nem történik valami szerencsétlen baleset és nem lősz le, amikor éjjel hazajövök. – mondta szándékosan bosszantva a lányt, majd letette a pisztolyát az asztal melletti székre. Lehajolt, végigsimította meleg szájával a halántékát és halkan nevetve elsétált. Lucian kilépett a sötétségbe, magas termete áttetszővé vált, miközben csillámlás közepette milliónyi apró cseppre bomlott és köd formájában felemelkedett a földről. Gyorsan mozgott, természetfeletti sebességgel haladt egyenesen a város felé. A három férfit ugyanaz a személy küldte Jaxon meggyilkolására. Samuel T. Barnes. A férfi bankár volt, nagyon gazdag és nagyon ismert személyiség. Általában meghívott vendég volt a legelőkelőbb partikon, támogatta a polgármestert, néhány kongresszusi képviselőt és szenátort. Nem gondolt volna rá senki, hogy bármilyen összefüggésben lehet a
drogkereskedelemmel, mégis ő adta ki a parancsot a három merénylőnek, hogy szabaduljanak meg Jaxontól. A lány túl sikeres volt, lelassította a kábítószer áramlását a városban. Csapata gyakorlatilag elzárta a bejövő utánpótlás útját. Egyik szállítmányt a másik után kapcsolta le. Lucian Barnes családi házát egy előkelő környéken találta meg. A köd körülfolyta a házat, megvizsgálta a védelmet. Minden ablak zárva, minden ajtó bereteszelve. Visszaáramlott a bejárati ajtó elé, felvette saját alakját. Ott állt magasan, egyenesen, egy szórakozott mosoly játszott a szája sarkában, bár szemei kifejezéstelenek maradtak. Hallgatózott egy pillanatig, bemérte hány ember tartózkodik a házban és mit csinálnak. A kopogás éles és sürgető volt, azonnali reakciót szült. Egy fiatal férfi nyitotta ki az ajtót, akinek zakója rosszul rejtette el fegyverének dudorját. Lucian udvariasan bólintott. – Lucian Daratrazanoff vagyok és beszélnem kellene Mr. Barnes-al. Nincs vele megbeszélve, de erre jártam és gondoltam adok egy esélyt a dolognak. A férfi többször is pislantott meglepetésében. Nyilvánvalóan felismerte a nevet. – Kérem, fáradjon be uram. Megmondom neki, hogy ön van itt. Lucian nem mozdult. – Nem szeretném zavarni, ha már lepihent volna. Végül is elég későre jár. Idekint fogok várni. – Mr. Barnes ennek nagyon nem örülne uram. – ragaszkodott a javaslatához a férfi. – Gyakran hallom, hogy önről beszél. Kérem, fáradjon be. – Egészen biztosan van arra felhatalmazása, hogy meghívjon engem az otthonába? Lucian hangja lágy volt, most nagyon érződött rajta az akcentusa. – Természetesen uram. Kérem, jöjjön be. Mr. Barnes ki fog rúgni az állásomból, ha itt várakoztatom önt a küszöbön. Lucian kegyesen megengedte az embernek, hogy rábeszélje, lépjen be az előcsarnokba. Csendben álldogált, míg a férfi elsietett, hogy megkeresse Samuel Barnes-t. Tisztán hallotta a beszélgetést a fölötte lévő szobából. – Biztos vagy benne, hogy Lucian Daratrazanoff az? Istenem, hol a kabátom? Bruce, keverj néhány italt és hozd be a könyvtárszobába! Ne, várj! Kísérd Daratrazanoff-ot a fenti nappaliba, majd én elkészítem az italokat. Lucian nyugodtan várakozott, amíg Bruce visszasietett hozzá. – Mr. Barnes nemsokára jön, megkért, hogy vezessem fel önt. – mutatott a lépcső irányába. Lucian habozás nélkül megindult a mutatott irányba. Nem használta a hangját meggyőzésre, vagy elbűvölésre. nem volt rá szüksége. Egy megfoghatatlan külföldi milliárdos neve elegendő volt. Egy olyan ember számára, mint Barnes, ő hírességnek számított. Hang nélkül mozgott, felmérte a házban tartózkodókat. Négy férfi volt bent, beleértve Barnes-t is. Bruce ott volt mögötte, két másik pedig biliárdozott egy pihenőszobában a földszinten, a ház hátulja felé. Samuel Barnes elé ment a nappali közepéig és a kezét nyújtotta felé. Begyakorolt mosolyú, kopaszodó, vékony ember volt. – Lucian Daratrazanoff, micsoda meglepetés! Mit tehetek önért? Lucian fekete szemei keménnyé, hideggé, megalkuvást nem tűrővé váltak. – Azt hiszem, lenne néhány magántermészetű dolog, amiről beszélnünk kellene. Barnes jelzett az ajtó felé, Bruce bólintott és azonnal kiment, halkan becsukva maga mögött a vastag tölgyfa ajtót. Barnes hellyel kínálta, majd átlépett a földön fekvő medvebőrön.
– Tölthetek valamit önnek? Önmagának whiskyt öntött némi vízzel. – Köszönöm, nem kérek semmit. – válaszolt Lucian halkan. Megvárta, amíg Barnes leült vele szemben és kényelmesen elhelyezkedett. Akkor feléje dőlt, fekete szemei elkapták és megtartották a másik férfi tekintetét. – Van egy kis problémám Mr. Barnes. – mondta Lucian nagyon óvatosan – És tudom, hogy boldogan a segítségemre lesz benne. – Természetesen Mr. Daratrazanoff. Bármiben. – Szeretném, ha egészen őszintén elmondaná nekem, miért szeretné holtan látni Jaxon Montgomeryt és a partnerét, Barry Radcliffet. Lucian hangja egy egész oktávnyit mélyült és pontosan olyan ellenállhatatlan kényszerítő erővel bírt a halandóra, mint üres, fekete szemei. – Az üzlettársaim és én már több kísérletet tettünk rá, hogy lefizessünk valakit az egységükből, de mindannyian nagyon hűségesek hozzájuk. Úgy tűnik, mintha mindig tudnák, mikor és hova érkezik szállítmány, mielőtt az még egyáltalán megérkezne. Teljesen elzárják az áru áramlását. Mondtam az üzletfeleimnek, hogy nem ölhetünk meg egy rendőrpárost, de azt mondták, akkor alkalmazkodóbb üzlettársat keresnek. Nem volt választásom. Lucian komolyan bólintott, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna. – És kik azok az emberek, akik ragaszkodnak a halálukhoz? Mert látom, hogy ön nem igazán szeretne elkövetni ilyesmit. – Dennis Putnam és Roger Altman. Jó kapcsolataik vannak Kolumbiában és Mexikóban. – Hol találom meg ezeket az embereket? – Nehéz eljutni hozzájuk. Állandóan testőrök veszik körül őket. Azt hiszem, van itt egy beépített emberük, de nem tudom ki az. Mindig tudják, hogy mit teszek. A központjuk Miamiban van. – Írja fel nekem azt a címet legyen szíves. – Barnes azonnal teljesítette, amit kért. Lucian felemelkedett folyékony, ruganyos mozdulattal. – A férfiak közül, akik a házban vannak, hányan tudnak arról, hogy a partnerei holtan akarják látni Miss. Montgomeryt? – Mindannyian. – Köszönöm. Méltányolom a segítségét. Azt akarom, hogy miután elhagyom ezt a helyiséget, ne legyen képes többé lélegezni. Megértette? – Igen, Mr. Daratrazanoff. – Barnes az ajtóhoz ment és kezet nyújtott. – Örömömre szolgált önnel üzletet kötni. Lucian megfogta a felé nyújtott kezet, miközben egyenesen Barnes szemeibe meredt, gondoskodva róla, hogy parancsait maradéktalanul végrehajtsa. – Én nem mondhatom el ugyanezt, de mivel ön egy csaló és gyilkos, gondolom, nem lepi meg túlzottan, ugye? – Barnes összeráncolta a szemöldökét, majd zavartan megdörzsölte a halántékát. Lucian fehér fogai felvillantak. – Viszontlátásra Mr. Barnes. Bruce kint várakozott az ajtó előtt. – Legyen szíves, kövessen Mr. Daratrazanoff. Mutatom a kijáratot. Bízom benne, hogy minden rendben ment. Lucian barátságosan a férfi vállára tette a kezét. – Kérem, mutassa meg, hol van a biliárdszoba. Nagyon boldoggá tenne vele. Bruce pislantott egy párat.
– Ahogy parancsolja uram. Erre. Ahogy leereszkedtek a lépcsőn, hallották a halk zajt az emeleti nappali szobából. Előbb fuldokló zihálás hangja hallatszott, majd mintha valaki a földre zuhant volna. Bruce gyorsan megfordult. Lucian csak mosolygott. – Nem fog a segítségére sietni, mert ő nem kívánja azt. Vezessen a biliárdszobába. Bruce bólintott és elvezette a folyosó végén egy kétszárnyú ajtóhoz. Lucian intett a kezével és az ajtószárnyak kitárultak. Két férfi kapta fel a fejét a játékból, kezeik automatikusan rebbentek a vállukra szíjazott pisztolytáska felé. Szemmel láthatólag megnyugodtak, amikor meglátták Bruce-t. Lucian közvetlenül a legközelebb álló férfihoz sétált. – Azt akarom, hogy ülj be az autódba és betartva minden közlekedési szabályt vezess el a hegyi út bejáratáig. Menj fel rá teljes sebességgel, ne vedd be az első kanyart, csak hajts előre egyenesen. Megértetted, amit mondtam? – Igen uram. – Indulj azonnal. A férfi nem válaszolt, felvette a kabátját és az autókulcsait és elhagyta a szobát. Lucian a második emberhez lépett. – Sokszor öltél. – Igen uram. – Érzed, hogy rosszat tettél, ugye? Nagyon nehéz lehet azzal együtt élni, hogy ártatlan életeket vettél el. Én hosszú évszázadok alatt sem tettem ilyet soha. Azok, akiket halálra ítéltem, mindig olyan gyilkosok voltak, mint te. Te gonosz vagy. Tudod, hogy az vagy és már nem akarod tovább folytatni a szánalmas létezésedet. Menj haza és úgy vess véget ennek a nyomorúságnak, ahogyan másokkal végeztél. Érted? – Igen uram. A második ember is felkapta a kabátját és távozott anélkül, hogy visszanézett volna. Lucian most Bruce-t szemlélte. – Te nem öltél. – Nem uram. – Miért dolgozol egy olyan embernek, mint Barnes? – Amikor tizenöt éves voltam, érintett voltam egy autólopás sorozat ügyben. Leültem a kiszabott időt, de amikor kiszabadultam, senki más nem adott munkát, csak Mr. Barnes. – Nem tetszik neked Barnes és az, amit csinál. Bruce nem tudta elszakítani a pillantását a sötét szemektől. És az a hang az igazságot követelte. – Undorodom tőle. Megölné a saját anyját is pénzért. El kell tartanom a feleségemet. Napokon belül ikreket fog a világra hozni. És senki sem akar egy bűnözőt alkalmazni. – Most hazamész, néhány napig otthon maradsz és elgondolkodsz a jövődről. Megszabadulsz a fegyveredtől és megmondod a feleségednek, hogy törvényes munkát szereztél, utána pedig felhívod ezt a telefonszámot. Az ember, aki felveszi, be fog hívni állásinterjúra és becsületes munkát fog biztosítani a számodra. Értesz engem? Nem fogsz rá emlékezni, hogy valaha is ebben a házban jártam volna és arra sem, hogy Miss. Montgomeryt a partnerével együtt le akarták lőni.
Bruce elvette a kis papírdarabot, gondosan összehajtogatta és a kabátja zsebébe csúsztatta. Amikor felnézett, egyedül volt a biliárdteremben és fogalma sem volt róla hogy került oda. Beteg volt ez az egész munka, olyan beteg, mint maga Barnes. Mary most már bármelyik nap megszülhet. Utálja, hogy Barnes-nak dolgozik, minden nap könyörög neki, hogy hagyja abba. Talán ez éppen a megfelelő idő. Talán ott kellene hagynia a munkát és átgondolni otthon az egészet, amíg várják a babákat. Lennie kell valami jobbnak is ennél odakint a világban. Valami törvényesnek. Bruce felment az emeletre tudatni Barnes-al, hogy felmond. A padlón talált rá, nem lélegzett, az arca szürkéskékre színeződött. Azonnal újraélesztésbe kezdett és hívta a mentőket. Folyamatosan dolgozott, de már jól tudta, hogy késő és a szíve mélyén egy csöpp sajnálatot sem érzett. * ** Jaxon megvárta, amíg megbizonyosodott róla, hogy Lucian tényleg elhagyta a házat és a birtokot is. Utána azonnal keresett egy telefont és felhívta gyerekkori barátját, Don Jacobsont. – Don, egy szívességet akarok tőled kérni. Drake felhívott. – Te jó Isten, Jaxx, mire számítottál? Minden tele van a hírrel, hogy eljegyezted magad egy pénzeszsákkal. Ez olyan Drake-nek, mint egy pofon. Mit gondoltál? Ha meg akartál volna állapodni és elkötelezni magad, itt is maradhattál volna és én elvettelek volna feleségül. – El is váltál volna egy héten belül. – nevetett Jaxon. – Még mindig szét tudom rúgni a segged, ha előjön a macsó egód. – És mi a helyzet a pénzeszsákoddal? Az ő seggét is szét tudod rúgni? – Bárcsak szét tudnám. Egyébként információra lenne szükségem. Tartsd nyitva a füled és kérdezz meg párat a srácok közül, nem találtak-e a környéken arra utaló jeleket, hogy Drake a lőtér közelében járt volna. Tudod, hogy mennyire vonzzák őt azok a dombok. Talán szerencsénk lesz. – Légy óvatos Jaxx. Tyler őrült. Ezek után elképzelhető, hogy ellened fordul. – Mindig óvatos vagyok. Sajnos nem hiszem, hogy Lucian is pontosan megértené Drake képzettségének mértékét. Nem vesz komolyan, pedig elmondtam neki mennyire veszélyes szándékosan kihívni őt. – Remélem találtál egy még nálad is rosszabb adrenalinfüggőt. Jaxon kiadott egy igencsak goromba hangot és megadta neki a számot. – Hívj, ha bárki valami olyasmit talál, amiről akár csak feltételezhető, hogy Drake hagyott maga után valami nyomot. – Rendben Jaxx. De ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. – A megfontolt a második keresztnevem. – mondta lágyan és letette a telefont. Az emeleti hálószobában megtalálta a dolgait. Jaxon gondosan öltözködött, magára húzta sötét ruháit, szőke haját elrejtette a fekete sapka alá. Hálás volt Luciannak, amiért elhozta a fegyvereit, köztük az éjjellátó céltávcsővel felszerelt mesterlövész puskát is. A vállára akasztotta, a zsebeit megtömte töltényekkel. Kiegészítette toalettjét néhány késsel, a pisztolyával, extra tölténytárakkal és egy kötéllel. Lehet, hogy Lucian azt hiszi, Drake nem jelent rá nézve valós fenyegetést, neki mégis szándékában állt felderíteni az egész területet a birtoka körül, hogy megtaláljon minden egyes pontot, ahol egy mesterlövész lesben tudna állni.
Hirtelen a tudatára ébredt mennyire fáradt. Sebei nagyjából már begyógyultak, de nem volt olyan erős, mint szerette volna. A puska sokkal nehezebbnek tűnt, mint amire emlékezett. Csak állt és bámulta a bejárati ajtó ólomüveg ablakának bonyolult mintáját. Nemcsak hogy szép volt, de volt benne valami, amit nem tudott megfogalmazni. A minta mintha intett volna neki, hívogatta, megnyugtatta. Örökre el tudott volna állni ott és csak bámulni. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa az elméjét, kinyitotta az ajtót és kiment az éjszakába. Az eső ismét szemerkélt. Nem volt túl izmos vihar, de a köd és a földből felszálló pára vastagon ült a tájon. A farkasokat a birtok hátsó részén lévő erdőre korlátozták, így az udvar és a ház elülső része vadállatmentes volt. Luciannal biztonságban érezte magát, tudta, hogy ő parancsol nekik, féken tartja őket, de egyedül félt volna közéjük menni, sajnálta volna elpusztítani a csodálatos teremtményeket. Lelépkedett a széles lépcsőkön. Rögtön kiderült, hogy némi nehézségei vannak a gyaloglással. A levegőt sűrűnek érezte és nyomasztónak. Minden lépés olyan nehéz volt, mintha futóhomokon kellene előre haladnia. Lihegett, olyan érzése támadt, mintha valamiféle súly nehezedne a mellkasára, amitől nem kap levegőt. Illúzió. Ez valami illúzió. Vagy talán Lucian biztonsági rendszere tartalmaz néhány olyan elemet, ami az emberi idegrendszerre hat. Bármi is volt az, Jaxonnak nem állt szándékában hagyni, hogy legyőzze őt. Biztosítania kellett a területet a saját nyugalma érdekében. Úgy kezelte a nehézségeit, mint bármely más kellemetlenséget kezelt volna egy küldetés során. Kizárta a fejéből a gondolatokat és mindig csak a következő lépésre koncentrált. Nem volt kérdéses, hogy ki fogja bírni, más eredményt el sem fogadott volna. Arra volt kiképezve, hogy minden akadályt legyőzzön. Verejték ütött ki a homlokán, de nem számított. Ment előre a maga útján és végül kilökte a hatalmas kapuszárnyakat. Ahogy kilépett a birtokról, egyszerre könnyebben kezdett lélegezni, a súly eltűnt a mellkasáról. Egy testőr rémálma. Ő nevezte így Lucian otthonát és teljesen igaza is volt. Az exkluzív környéken minden ingatlan több hektáros volt, így alig néhány ház volt a közelben. A terület legnagyobb részét fák és bozót borította. Tyler Drake imádni fogja ezt a helyet. Ráadásul alig egy kilométernyire a háztól több hatalmas domb és szikla meredt az égbe. Tökéletes hely, hogy megfigyelhesse Lucian házát és kertjét. Jaxon felsóhajtott, miközben futólépésben haladt az út mentén, gondosan a fák árnyékában maradva. Egy mozgó célpontot sokkal könnyebb meglátni, mint egy állót, úgyhogy Drakenek minden előnye megvan, ha már elkezdte felderíteni a területet. Nem akart Lucianra gondolni és mindarra, amit feltárt előtte. Vámpírok. Ilyen dolgok nem léteznek. Nem lehetett valódi. Talán csak néhány furcsa trükk szemtanúja volt. De az viszont ő volt, aki lelőtte azt a dolgot. És ő nem hibázott. Soha. Látta a golyó ütötte lyukat a homloka közepén. És ez még csak le sem lassította azt a lényt. Egyre lejjebb húzódott, ahogy közeledett a magaslathoz. Nem akarta célpontnak kijelölni magát. Ha ő vadászhat ma éjjel, Drake is megteheti. Alaposan tanulmányozta a földön a nyomokat, bármilyen megközelítés jelét, hogy Drake itt járt volna. Felismerné a nyomait. A hideg levegő átjárta a ruháit. Jaxon azon kapta magát, hogy megremeg, holott a mozgásnak melegen kellett volna tartania a testét.
Éjszakai látása olyan nagymértékben javult, hogy most egy csodálatos kincset jelentett a számára. Megpróbált koncentrálni a gondolatra, ahogy kizárja a metsző hideget. Alaposan átnézte a területet, szemei nyugtalanul keresgélve jártak ide-oda, kutatva valami oda nem illő részlet után. Elég lenne egyetlenegy. Abból már pontosan tudná, hogy Drake járt a környéken. Az első néhány évben Jaxon próbált elbújni előle, de rájött, hogy ez lehetetlen. Most már nyíltan járt-kelt, jöjjön utána, ha akar. De őt soha nem próbálta meg bántani, csak a körülötte lévőket. Csak azokat érzékelte fenyegetésnek. Lucian önmagát állította be célpontnak. Hogy hol él, az pedig az eljegyzésüket felkapó sajtónak köszönhetően immár köztudott volt. Hasra vetette magát és felkúszott a magaslat tetejére. Ott a puska távcsövét használva szemrevételezte a házat és a birtokot. Ebből a szögből nincs igazán jó lehetőség lőni. A fák vastag lombozata takarta szinte a ház egész oldalát. Még az erkélyek is teljesen holttérben voltak. Alaposan tanulmányozta az egész birtokot, majd elindult a következő magaslati ponthoz, ahova Drake mehet. Félúton lehetett felé, amikor elkapta az a furcsa érzés, ami mindig akkor jött, ha baj közeledett felé. Ez több volt, mint ösztön. Ajándék. Átok. Bármi is volt, Jaxon tudta, Drake itt volt előtte. A járása lelassult, Vigyázott arra, hogy teljesen hangtalanul mozogjon, még a ruhája suhogása se árulja el a jelenlétét. Aprólékos gonddal vizsgálta át a sziklát, ahogy mászott felfelé. Talált egy elmosódott cipőlenyomatot, halványan, de ott volt. Feljebb, a csúcs közelében egy kötél nyomát látta meg a porban, mellette közvetlenül egy hüvelykujj lenyomatát pillantotta meg. Látta maga előtt, akár egy márkajelzést. Egész gyerekkorát Drake kiképzése alatt töltötte. Ismerte a mozdulatait, hogyan mászott fel a kötélen, hogyan kapaszkodott. A hüvelykujja mindig hozzáért a földhöz, amikor megkapaszkodott. A szíve őrülten dübörögni kezdett. Könnyen lehet, hogy most is ott van fent a csúcson, akkor pedig ő a mostani pozíciójában roppant sebezhető. Egy pillanatig habozott, majd kést húzott elő a csizmájából, a fogai közé szorította, mielőtt egyetlen utolsó erőfeszítéssel felvetődött a szikla tetejére. Feküdt csendben, visszafojtotta a lélegzetét, hallgatta az éjszaka hangjait. Hallotta az éjszakai rovarok zümmögését, ami arra utalt, hogy egyedül van. Nem mozdult, nem szedték rá. Drake soha nem zavarta meg annyira a bogarakat, hogy azok elhallgassanak. Profi volt, pontosan tudta mit csinál. Soha nem árulná el a pontos helyzetét gondatlan mozdulatokkal. Amikor végre megmozdult, a hasán fekve maradt és szinte centiméterenként tolta magát előre a könyökén. Átkúszott a nyílt térségen, aztán menedéket talált néhány sűrű bokor mögött. Nagyon gondosan lecsúsztatta a válláról a puskát. Szilárdnak, biztonságot nyújtónak érezte a kezében, de azt távolsági lövésre tervezték, nem kézitusára. Talán ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megszabadítsa a világot Tyler Drake-től. Eltökélte, ha a férfi is fent van, csak az egyikük fog lemenni. Drake soha nem adná meg magát a letartóztatásnak. Belátta a szikla minden négyzetcentiméterét. Tyler hosszabb időt töltött itt, tudta, hogy itt volt. Mindenhol érezte a szagát. Valóban érezte a szagát. Ez egyetlen pillanatra visszahozta az összes rémálmát. A jelek annyira frissek voltak, hogy Tylernek azalatt kellett felderítenie a
ház környékét, míg Lucian a kórházban volt érte. Nem lőtt rájuk, neki sem volt veszélyérzete, tehát még azelőtt távoznia kellett, hogy ők megérkeztek volna. Amikor megbizonyosodott róla, hogy Drake nincs már a szirten, engedélyezett magának egy pillanatnyi pihenőt. A sok nem kívánt emlék összetorlódott a gyomrában, görcsbe rántotta azt. Már maga a tudat, hogy Drake a közelben volt, megbetegítette. Vett egy mély lélegzetet, hogy elsimítsa az idegeit, aztán kimászott a szikla szélére és innen is megnézte a házat és a környékét. Innen sokkal jobb volt a kilátás. Előhúzta a puskát és belenézett a távcsövébe. A sűrű lombozat nagyrészt eltakarta az épület alját, de az emeleti rész a fák fölé emelkedett. A színes ólomüveg ellenére belátott két ablakon is. Nem ismerte elég jól a ház alaprajzát ahhoz, hogy tudja, melyik két szobáról van szó, de egyik sem tűnt a hálószobájának. Drake lőhetne innen és eltalálhatná Luciant, ha az belépne ennek a két szobának bármelyikébe. Átfordult a hátára és közben előhúzott egy kis jegyzetfüzetet, hogy aprólékos számításokba kezdjen. Ez eltartott egy ideig, aztán lemászott a szikláról és körbement a ház hátsó része körül. Itt sűrű volt az erdő, bokrok nőttek mindenfelé. A puska egyre jobban lehúzta a vállát, egyre nehezebbnek érezte. Rá kellett jönnie, hogy sokkal gyengébb annál, mint ahogy azt hitte. A sebek, amiről azt hitte, már begyógyultak, most lüktettek. Lélegzete zihált. Gyermekként, a kiképzések alatt arra ösztönözték, hogy küzdjön le minden akadályt, beleértve ebbe a fájdalmat, vagy más kellemetlenségeket is. Csinált egy gyors leltárt, felbecsülte a károkat a testében, majd egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Lucian védelme mindennél fontosabb volt. Nem volt hajlandó elhinni, amikor elmondta neki, hogy Drake mennyire veszélyes. Egy profi, aki akár kaméleon is lehet, ha arra van szükség. Az ingatlan óriási volt. Luciannak igaza volt abban, hogy Drake nem igazán találna egyetlen tisztességes lövésre alkalmas helyet sem. De vannak más módok. Elkezdett körülsétálni a kőfal mentén a birtok körül. A kerítés nagyon magas és vastag volt. A másik oldalán a farkasok járőröznek. Nem látta őket, de érezte, hogy ott vannak. Egészen furcsa érzés volt, az elméjében úgy érezte, hogy hívják őt. Drake itt járt. Rátette a kezét a falra. Meg akarja mérgezni a farkasokat? Nem jelentene a számára problémát. Erre a védelemre számít Lucian olyan nagyon? A farkasok még csak le sem lassítanák Drake-t.
Hatodik fejezet Jaxon hátradöntötte a fejét, hogy felmérje, mekkora nehézséget jelentene megmászni a kerítést. Felsóhajtott. Semekkorát. Mennyit látna a fal tetejéről a házból?
Kereste a legjobb kapaszkodót felfelé a lábainak és az ujjainak, amikor hirtelen a vad erővel feltámadó hideg szél leveleket és apró ágakat sodort körbe lábai körül. A vad szélroham közepében Lucian bukkant fel közvetlenül mögötte, annyira közel hozzá, hogy Jaxon csapdába esett hatalmas termete és a fal között. Jaxon megpördült egy halk kiáltással és megpróbálta felemelni a kezében tartott kést. Lucian ujjai összezárultak törékeny csuklója körül és könnyedén mozdulatlanul tartották azt. Közelebb dőlt hozzá, ezzel még inkább nekiszorítva a falnak. A szája megérintette a fülét. – Nem vártál rám otthon. A lány szíve őrülten dobogott. Nem tudta eldönteni, hogy ezt a férfi közelsége, vagy hirtelen megjelenése váltotta-e ki. – Kimenthetném magam azzal, hogy gyakorlatilag a birtokon belül vagyok. Majdnem. Csak utánanéztem a dolgoknak egy kicsit. Megkísérelt szembenézni vele, nagyon sebezhetőnek érezte magát izmos teste és a fal közé zárva. Elvette a kést a kezéből, de ujjai még mindig bilincsként fonódtak a csuklójára. – Egészen biztosan nem azon a birtokon vagy, ahol hagytalak drága. – suttogta a fülébe, megmozgatva ezzel a hajszálakat a nyakán, amitől izgalom kavarodott fel a testében. Lehúzta a sapkát a fejéről, hogy felfedje a vadul szerteálló szőke fürtöket. Jaxon már nem fázott. Luciannak sikerült néhány egyszerű szóval felmelegítenie. – Nem alakultak jól a teendőid? – kérdezte édesen. Az erős kéz a nyakára csúszott, míg pulzusa már Lucian tenyerében verdesett. Hüvelykujjával finoman simogatta álla vonalát. – Már járt itt előtted angyalom. Feleslegesen tetted ki magad veszélynek. Lucian a szokásos szelíd, lágy hangon beszélt, Jaxx mégis kiérezte belőle a megrovást. Többet is annál. Talán figyelmeztetést. – Ez nem felesleges. Csak éppen nem érted. Valószínűleg most is figyel minket. Ennek a lehetősége arra késztette, hogy megpróbálja átfordítani testhelyzetüket, Lucian kerüljön a falhoz, ő pedig valahogy megpróbálja elfedni hatalmas testét a sajátjával. Lucian könnyedén olvasta az elméjéből a gondolatokat. Kétségbeesetten meg akarta őt védeni Drake-től. – Nyugodj meg Jaxon. – Kifejező suttogása nyugtató balzsamként hatott az elméjére, elárasztotta melegséggel. Közel tartotta óriási erővel rendelkező testéhez. Menedéket nyújtott neki. Ízlelgette. – Nincs a közelben most. Letapogattam a területet. Ha itt lenne, nem lennék ennyire gyengéd veled. Nincs szükség rá, hogy megvédj. Tyler Drake nem árthat nekem. Keze a torkán meleg volt és birtokló, hüvelykujja olvadó forróságot küldött szét ereiben, ott ahol egykor vér folyt. – Nem tudom mit jelent az, hogy letapogattad a területet, de én felderítettem. Találtam bizonyítékot arra, hogy itt járt, két helyen is. Az egyiktől elég könnyedén védeni tudjuk magunkat, de a másiktól lehetetlen. Lucian ráhajtotta a fejét az övére. – Szörnyű hallgatóság vagy. – Úgy tűnt nem nagyon figyel a beszélgetésre, gondolatait más dolgok foglalják le. – Csak maradj nyugton Jaxon. – mondta halkan. A lány tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Nem értette hogyan, de egyszerre melegséget érzett magában ott, ahol a sérülései voltak. Lucian keze széttárt ujjakkal simult a hasára. Nem
tett semmi mást azon kívül, hogy rásimította a tenyerét, de érezte őt magában. Fájdalmai azonnal eltűntek. Jaxon nézte a szemét, figyelte hogyan válik a fekete jég forró, birtokló tűzzé, ahogy lassan lehajtotta fejét az övéhez. Megbabonázva állt ott, várta szája érintését. Érezte lélegzetének hívogató forróságát. Elméjében a férfiénak lágy, meleg érintését. Szája végigsimított az övén, hízelkedőn, kóstolgatva. A világ megbillent. Csak a selymes forróság, folyékony tűz maradt. Becsukta a szemét és átadta magát tisztán csak az érzékeinek. Az érzelmeinek. A sötét tűznek. Közel húzta magához, könnyedén a karjaiba emelte a testét és suttogott neki. Alig hallotta, egyáltalán nem értette mit. A szája tökéletes volt. Elsöpört minden felelősségtudatot az épeszű gondolatokkal együtt és nem hagyott hátra mást, mint varázslatos lobogást. A föld elmozdult alatta, szél viharzott körülöttük. Érezte az arcán és a haján. Érzései hullámvasutat játszottak. De egyedül Lucian szája volt az, ami valóban számított. Amikor végül a férfi felemelte a fejét, Jaxonnak többször is pislantania kellett, hogy eloszoljon szemei elől a kábulat, újra környezetére tudjon fókuszálni. Elállt a lélegzete, eltolta magától a meleg testet. Bár Lucian azonnal visszaengedte a földre, lábait gumiszerűnek érezte a sokktól. A házban voltak, közvetlenül a konyhaajtó előtt. A lány olyan erősen harapott alsó ajkába, hogy kiserkent belőle egy apró cseppnyi vér. A férfi megízlelte az apró gyöngyszemet. – Hogyan jutottunk be ide? – támasztotta neki a kezét, hogy megtartsa közöttük a távolságot. Lucian figyelmen kívül hagyta a kezét, egészen közel lépett hozzá és újra birtokba vette a száját, végigsimította ajkaival, nyelvével cirógatta, gyógyította, ízlelgette. Jaxon határozottabban kezdte tolni a mellkasát, nem akarta, hogy ismét bűvölete alá vonja a feketemágia. – Válaszolj! Hogyan jutottunk be ide? Lucian remekül szórakozott. – Ez egyáltalán nem nehéz. – Állj! – Jaxon mindkét kezét rászorította a füleire. – Ne mondd azt, hogy nem nehéz. Valahányszor azt mondod, semmi az egész, mindig újabb megfejthetetlen rejtéllyel találom magam szemben. A fekete szemek szégyentelenül kinevették. Lustán kinyújtotta a kezét, hogy leakassza a puskát a válláról. Hihetetlenül vonzó volt, ahogy ott állt marcona katonának öltözve, hatalmas csokoládébarna szemeivel, vadul meredező hajával. Az elméje küzdött, hogy megtalálja a válaszokat és mivel volt némi hajlama az agresszióra, a puskának természetesen ott kellett lennie. Egy örömteli farkasvonítás hangzott fel az éjszakában. – Menj. – intett az erdő felé. – A kis barátaid hívnak. Futás, játssz velük egy kicsit. Pillanatnyilag besokalltam tőled. Jól jönne egy kis szünet. Lucian kinyújtotta elé a karját. – A farkasokkal futni a legnagyobb boldogság angyalom. Karján szőr hullámzott fel. Fényes, fekete szőr. Keze eltorzult, átalakult. Jaxon hallotta a saját sikolyát. El sem akarta hinni, hogy a saját torkából tört elő az a fojtott hang. Megpördült, kinyitotta a konyhába vezető ajtót, besiklott rajta és becsapta maga mögött. Ráfordította az összes létező zárat, mielőtt lecsúszott volna a földre háttal az ajtónak támaszodva. Felhúzta a térdeit, átölelte és ringatni kezdte magát, hogy megnyugodjon.
Ez nem történik meg. Nem valóságos. „Mi vagy te?” – kiáltotta az elméjében. Mi legyen? Mit csináljon? Ha hívja a rendőrséget, senki sem fog hinni neki. A másik alternatíva, ha hisznek neki, akkor viszont Luciant fogják elfogni, elviszik valami kormányzati laboratóriumba és felboncolják. Jaxon a kezébe temette az arcát. Mit csináljon? Lehet, hogy ez csak egy másik trükk. Egy másik szemfényvesztés. Csak azért, mert a férfi vámpírnak nevezte azt a förtelmes teremtményt, még nem biztos, hogy valóban az is volt. Egy illúzió volt. Annak kellett lennie. A férfi egy bűvészmester. Így szerezte a hatalmas vagyonát? Minden bűvész milliárdos? Így mindannyian milliárdosok lehetnének. Valami arra késztette, hogy felemelje a fejét. Nagyon gondosan az arca előtt tartotta a kezeit és csak az ujjai közül kukucskált ki. Az előcsarnokba vezető másik, nyitott ajtónál látott valamit, ami egy ködgomolyra emlékeztette. Nem áramlott, nem mozgott, egy hang nélkül, mozdulatlanul lebegett ott. Hogy fel ne sikoltson ismét, fogait belemélyesztette ujjízületeibe. Köd. A házban. Hát persze, hogy köd van Lucian házában. Hiszen mindenki házában van köd, nem? Lucian magas, elegáns alakja tűnt fel az ajtókeretben, elzárva a kilátást az előcsarnokra. Fekete szemei lassan végigpásztáztak az arcán. Éles birtoklási vágyat olvasott ki belőle. Felismerte és mindennél jobban szeretett volna elfutni előle. De soha nem tudna olyan gyorsan futni, mintha repülne. – Menj innen Lucian. – Megijesztettelek drága. Nagyon sajnálom. Csak meg akartalak tréfálni. A hosszú szempillák megrezzentek, pillanatok teltek el, amíg a lány összeszedte a bátorságát, hogy felnézzen rá. Miért kell ennyire erőteljesnek lennie a jelenlétének? Hatalmat árasztott magából. – Ugyan már, mindenki át tud változni farkassá, akit csak ismerek. Mert ezt csináltad, ugye? Farkassá változtál. Ismét keményen ráharapott ujjperceire. Lucian átvágott a helyiségen hosszú, hangtalan léptekkel. Jaxon szíve fájdalmasan verődött mellkasához. Megpróbálta még kisebbre összehúzni magát. Lucian egyszerűen leereszkedett a padlóra mellé, egészen közel hozzá, megtámasztotta a hátát ő is az ajtón. Felhúzta a térdeit, minden mozdulata szándékosan lassú, kiszámítható volt, nehogy újra megrémítse. – Csak nagyképűsködtem. – Ujjaival finoman megérintette a haját. – Semmi baljós szándékom nem volt, csak felvágtam. Jaxon összerezzen. – Nos, akkor ezt ne csináld újra. Az emberek egyszerűen nem képesek ilyesmire. Nem tudnak ilyeneket csinálni, oké? Tehát nem gondolhatod azt, hogy te viszont tudsz. Ez lehetetlen. Végighúzta tenyerét a szőke tincseken, ujjaival megmorzsolgatta a selymes szálakat, mielőtt keze lecsúszott volna a nyaka ívére, a tarkója alá. Lassú, lazító masszázsba kezdett, hogy segítsen feloldani a lány feszültségét. – Angyalom, beszéltünk már erről, amikor Barry elmesélte a farkast. Tudod, hogy engem látott. Makacsul megrázta a fejét. – De nem gondoltam, hogy ezt szó szerint kell érteni. Azt hittem volt ott veled valami kutya, vagy az egyik farkas. Képes vagy illúziókat bocsátani az emberekre, hogy lássanak dolgokat.
Azt hittem csak kivetítettél valamit Barrynak, nem volt ott valójában a farkas. Ilyesmi soha meg sem fordult a fejemben. Nem lehet farkassá változni. Erre senki sem képes. – Én Kárpáti vagyok, nem ember, bármennyire is ragaszkodsz ahhoz, hogy annak láss. Rengeteg képességem van, beszéltem neked erről. Hangja szándékosan lágy és megnyugtató volt. – Nos, te egyszerűen őrült vagy, ez minden. Olyan emberek, amiről te beszélsz, nem léteznek a világban Lucian, ugyan már. – megdörzsölte a homlokát – Simán csak ne csinálj ilyeneket többé. – Nem lélegzel drága. Szánj rá egy percet és figyeld a tested. Lágyan és meggyőzően tartotta a hangját. Jaxonban egyszerre tudatosult, hogy túl gyors a pulzusa és levegőért kapkod. Arra is ráébredt, hogy ez a ritmus egyre lassul, torkát elengedi a görcs, lehiggad, szíve és tüdeje igyekszik ráhangolódni Lucian nyugodt tempójára. Felkapta a kezét, hogy elüsse a nyakáról a férfi ujjait. – Látod? Itt van! Erről beszélek. Nem tudhatsz ilyen dolgokat. Senki nem képes két szívverést tökéletes szinkronba hozni. Hagyd abba azonnal, bármi is az, amit csinálsz! Az őrületbe fogsz kergetni. – A kéz a tarkóján meg sem moccant, a bizalmas, intim érintés a körülmények ellenére is valahogy megnyugtatóan hatott rá. Jaxon felsóhajtott és előrehajtotta fejét a karjára. – Az őrületbe fogsz kergetni. – mormolta újra halkan, fáradtan. – Azt hiszed, nem tudod elfogadni ezeket a dolgokat, amiket elmondtam, de az elméd le fogja győzni az emberi korlátait. Annyira finoman mondta a szavakat, hogy ez megolvasztotta a szívét. Abban a pillanatban, ahogy engedett az elkerülhetetlennek és ellazult, szíve és tüdeje felvette a másik higgadt, kiegyensúlyozott ritmusát. Lucian a karjába húzta és ringatta, mint egy gyermeket, hogy biztonságban, védettnek érezze magát. Jaxon csak feküdt a karjában és felnézett kőből faragott arcára, ami olyan szép volt, mint a görög istenek szobrai. – Nem akarok érezni irántad semmit. – Ujjhegyei saját elhatározásukból megmozdultak, végigsimítottak a tökéletes szájon. – Túlságosan fájdalmas lenne. Mivel állandóan jelen volt az elméjében árnyékként, a lány nem ismerte fel az érintését, ahogy finoman, óvatosan lenyugtatta gondolatai káoszát. Olyan könnyedén olvasta a félelmet az fejében. Őt féltette. Soha nem önmagát. – Hallgass meg Jaxon és ezúttal figyelj is oda arra, mit mondok. Tyler Drake ember. Nem vámpír. Nincsenek természetfeletti képességei. Drake-nek esélye sincs egy olyan ellen, mint én vagyok. Ott voltam a fejedben, az elmédben már akkor is, amikor eldöntötted, hogy kikémleled, felderíted a birtokot. Igazán azt hitted, hogy magadra hagylak téged védtelenül? Tényleg úgy gondolod, nem tudnék róla abban a pillanatban, ahogy eldöntöd, hogy el akarod hagyni a házat? Azonnal fel fogom ismerni a jelenlétét, amint megközelíti a házat. Tyler Drake sehogyan sem tud ártani nekem. – Ha tudtad, hogy nem vagyok a házban és Drake-t keresem, nem aggódtál amiatt, hogy esetleg belefutok? – kérdezte kihívóan. Tudta, hogy egy Lucianhoz hasonló férfi mindenképpen gondoskodott volna a biztonságáról, amennyire csak lehet.
Egy halvány, szinte már kegyetlen mosoly jelent meg a szája sarkában. – Megsemmisítettem volna a távolból. Az elmédben vagyok drága. Látok a szemeiden keresztül. Bármit, amit látsz, képes vagyok elpusztítani. Ha kapcsolódok egy személyhez, aki hallótávolságon belül van, a hangommal is meg tudom ölni. Mint már mondtam, vannak bizonyos képességeim. Csendben feküdt a karjaiban és próbálta elfogadni a hallottakat. – Lucian, hogyan lehetne ebből bármennyi is igaz? Egy olyasvalaki létezéséről, mint te, miért nincs tudomása senkinek? – Néhányan tudnak rólunk. A Kárpátok hegyei közül származunk, ezért is hívjuk magunkat Kárpátiaknak. Vannak olyan emberek, akik vadásznak ránk, kutatnak utánunk, hogy meggyilkoljanak és vannak olyan tudósok, akik ízekre szednének bennünket egy laboratóriumban. Attól félnek vámpírok vagyunk és bár kevesen vagyunk, félnek a hatalmunktól. – Halálra rémítesz. – Nem, nem én. Csak az elmédnek nehezére esik elfogadni a különbségeinket. Ne azonosítsd az ismeretlentől való félelmedet úgy, mintha tőlem félnél. Pontosan tudod, hogy soha nem ártanék neked. Képtelen lennék ártani neked. A saját szívem és a lelkem vagy. A levegő, amit belélegzek. Te hozol fényt a lelkem rettenetes sötétségébe. – megfogta a kezét és meleg ajkaihoz húzta – Vannak pillanatok, amikor tisztán érzem, hogyan gyűjtöd össze lelkem hiányzó darabjait, illeszted őket a helyükre, hogy újra egésszé tégy engem. – Tényleg ilyennek látsz Lucian? Jaxon tágra nyílt szemekkel nézett az övének fekete, üres mélységébe. – Ez vagy te Jaxon. – mondta halkan – Szükségem van rád. A világon senki másnak nincs akkora szüksége rád, mint nekem. Az életben maradáshoz. A lélegzéshez. Te vagy a nevetésem és azt gyanítom, a könnyeim is. Az igazi életem. – Nem érezhetsz így irántam, amikor még csak nemrég találkoztunk. Nem is ismersz. – Szinte állandóan az elmédben vagyok Jaxon. Hogy is ne ismernélek? Rabul ejtetted a szívemet. Én vagyok az, akinek meg kell találnia a módját, hogy minden bűnöm ellenére is szeress. – Olyan sok van? – kérdezte halkan. Kifordította őt magából ezzel a vallomással. Egy ilyen végtelenül erőteljes, hatalmas férfinak, aki minden problémával képes szembenézni, hogyan is lehetne szüksége bárkire? – A lelkem már olyan fekete, hogy nincs arra mód, hogy valaha is megváltsam szerelmem. A halál sötét angyala vagyok. Évszázadokon át végeztem a kötelességemet és nem is ismerek más életet. – Már megint ez a szó. Évszázadok. – egy halvány mosoly söpörte el az árnyékokat az arcáról. – Ha te olyan borzasztóan sötét és rettenetes személy vagy, miért nem érzem mégsem a gonoszságot a közeledben? Tudom, én nem rendelkezem a te… – megbicsaklott a hangja, próbálta megtalálni a helyes kifejezést – képességeiddel, de van egy egészen jó beépített radarrendszerem, ami bármilyen gonoszságot érzékel. Azonnal megérzem a jelenlétét. Vagyis mégsem lehet annyira fekete a lelked Lucian. Lucian egyszerűen, hétköznapi mozdulatokkal mozdult, egy csöppnyi erőfeszítésébe sem került, hogy Jaxonnal a karjaiban felálljon. – Enned kell kicsim. Elfogysz itt a szemem láttára.
– Olyan előszeretettel hurcolsz a karjaidban, gondoltam méltányolnád, ha nem kellene túl sok extra súlyt cipelni. Lucian lehuppantotta a pultra. – Ne próbálj arról meggyőzni, hogy azért nem eszel, nehogy ne tudjalak felvenni. Jaxon keresztbe vetette a lábait és a magasba emelte az egyik szemöldökét. – Csak aggódtam, nehogy meghúzódjon a hátad. Nagyon igyekeznie kellett, hogy még véletlenül se pillantson le a vékony, fehér selyeming alatt hullámzó hatalmas izmokra. Csak halkan nevetett a szemtelen megjegyzésre és közben összekészítette a leves hozzávalóit. – Nem lehetsz engedetlen velem szemben Jaxon, amikor a biztonságodról van szó. – Engedetlen? Érdekes szó. Nem hiszem, hogy tisztában vagy a pontos jelentésével, ha egy felnőtt nővel kapcsolatban használod. – Felnőtt nő. Ezt magadra értetted? Minden felnőtt nő így viselkedik, mint te? Ijesztő gondolat. – Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy engedelmeskedni fogok neked. – mondta lágyan, de halálos komolysággal Jaxon. Közelebb hajolt hozzá, hogy magára vonja a figyelmét. – Ugye nem gondoltad komolyan? Azzal a folyékony eleganciával vont vállat, ami mindig meglepte őt. – Soha nem kellett még egyszer elmondanom. Jaxon hirtelen védekezően hátrahőkölt tőle. – Mit jelentsen ez? Nem mernéd azt a fenyegető hangodat használni ellenem. Lucian felpillantott a szeletelésből, tekintete megtartotta a lányét. – Miből gondolod, hogy tudnál róla, ha megtenném? – hangja valahogy nagyon-nagyon puha volt. Jaxon leugrott a padlóra és alig bírta visszafogni magát, hogy ne rúgja sípcsonton. – Elegem van ebből. Tudod ez nem egészen olyan, mintha azt kérnéd, próbáljak elfogadni a családodban valami fura nagynénit, vagy ilyesmit. Nem vagy az a mindennapos, átlagos vőlegény. Nem fogok megváltozni a kedvedért. Továbbra is dolgozni fogok a rendőrségen, mert jó vagyok abban, amit csinálok. Nagyon jó. Kicsivel több tiszteletet hát, ha kérhetem. Lucian gondos odafigyeléssel, rezzenéstelen arccal kevergette a levest. – Azt hiszed, nem tisztellek és nem ismerem el azokat a dolgokat, amiken átmentél életed során? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ok nélkül haragszol Jaxon. Semmin nem tudok változtatni abból, ami vagyok. Esküvel fogadott kötelességem gondoskodni a biztonságodról. Ez már a születésem előtt belém vésődött. Azt gondolod, hogy érvényét veszti pusztán attól a ténytől, hogy te halandó vagy? – Ó istenem, megint ez a halandó dolog. De legalább már annyit tudok, hogy valaki téged is a világra hozott. Ez megkönnyebbülést jelent a számomra. – hátratúrta a haját – Nézz rám Lucian. – Engedelmesen felé fordult. Jaxon alaposan, komoly arccal tanulmányozta érzéki vonásait, mielőtt tekintete elgondolkodva megállapodott volna a fekete szempáron. – Tudnék róla. Soha nem próbálnál elrejteni egy ilyen dolgot előlem. Bűnösnek éreznéd magad tőle. – Egyetlen pillanatig sem érezném bűnösnek magam angyalom, ha kényszerítenélek, hogy vigyázz az épségedre és az egészségedre. Ne kövesd el azt a hibát, hogy ebben a kérdésben túlságosan megbízol bennem. Bűnösnek érezném magam, de azért, mert eltitkolok előled
dolgokat. Életpárok között ennek nem lenne szabad előfordulnia. De végeredményben az igazság ismeretéhez csak be kellene lépned az elmémbe. Jaxon felnevetett erre a képtelen gondolatra. – Szinte semmit sem értek abból, amit mondasz. De abban biztos vagyok, hogy nem fogok egy több száz éves agyban futkározni. Az csak újabb zűrzavart okozna. Ha tényleg olyan vénségesen vén vagy, hogy tudsz mégis jelenkorinak - legalábbis többnyire annak - hangzani? Lucian visszafordult a leves felé. – Ez nem nehéz. Tanulni kell és gyorsan alkalmazkodni az új környezethez. Szükség van rá, ha be akarunk olvadni. Ülj az asztalhoz. Megérintette a lábát. – A szaga nem kavarja fel a gyomromat. Ezt te csinálod, ugye? Csinálsz valamit, hogy ne érezzem rosszul magam az étel látványától. – Igen. – Nem látta értelmét, hogy tagadjon. – Szükséged van ételre. Nem akarom meghozni azt a döntést, hogy átváltoztassalak téged csak azért, mert képtelen vagy táplálkozni. Nem lenne helyes. Átváltoztatni. Jaxon talált egy széket és hirtelen lehuppant rá. Miért hangzik úgy ez az egész, mintha egy vámpírregényben olvasná? Tiltakozóan intett felé a kezével. – Ebből elég is ennyi. Soha ne mondd újra és ne is gondolj rá. Már épp kezdtem megszokni ezt az „évszázadok” dolgot, de ez az „átváltoztatlak” már megint túl sok. Lucian letett elé egy tál levest. Összekapcsolt elméjükön keresztül átvette a lányé fölött az irányítást. Éhségérzetet keltett benne. Elültette a gondolatot, hogy az erőleves finom, jó illata van és szeretné megenni. Parancsot adott a testének, hogy fogadja be és később se akarjon megszabadulni tőle. A biztonság kedvéért a parancsot megerősítette hatalmának apró lökésével is. Nagyon óvatosan a vállára helyezte a kezét, szüksége volt rá, hogy fizikai kapcsolatban lehessen vele. Nem engedte meg akkor magának, hogy elemezze az érzést, ami rátört, amikor rájött, hogy Jaxon elhagyja a házat. Most itt, a konyha nyugalmában vizsgálta meg azt az ismeretlen érzelmet újra és újra. Rettegés. Féltés. Nem attól, hogy Drake rátalál, hanem hogy esetleg rajta keresztül kell ölnie. Nem szerette volna, ha szembesülnie kellene egy ilyen eseménnyel. Rettegés, hogy egy vámpír felfedezi a lányt, távol attól a védelemtől, amit az ő számára szőtt a házon és a birtokon belül. Rettegés. Soha nem tapasztalta még ezelőtt ezt az érzelmet. Gyomorszorító volt. Befúrta ujjait a sűrű, szőke tincsek közé. Jaxon felnézett rá, meglepődött, hogy ökölbe szorultak ujjai a hajában. – Mi az? Mire gondolsz? – Semmi sem látszott sem az arckifejezésén, sem pedig a szemeiben, de Jaxon kezdte már kiismerni őt. Feszültségének apró, fecsegő jelei elárulták, hogy a gondolatai nem épp kellemesek. – Mondd el. – Féltettelek. Az imént, amikor távol voltál a ház biztonságától. Luciannak eszébe sem jutott, hogy elrejtse az igazságot. Jaxon azonnal reagált, ujjai rásimultak vastag csuklójára. – Te magad mondtad, hogy teljes biztonságban voltam.
– Drake-től biztonságban voltál. – vallotta be és közben úgy bámult le a kezére, mintha csodát látna. A kicsi ujjak félig is alig érték át csuklóját, mégis elképesztő hatalommal rendelkeztek fölötte. – Drake nem árthat neked. – Ő erős Lucian. Odaférkőzhetne akár Barryhez is. Tudom, hogy úgy gondolod, te legyőzhetetlen vagy, de egy orvlövész golyója eltalálhat hatalmas távolságról is. És Drake kiváló mesterlövész. Nem kell szembenéznie veled. – Lehajtotta a fejét. – Drake így árt nekem. Mindig is ezt tette, olyasvalakiken keresztül okozott fájdalmat, akik fontosak voltak a számomra. És ez az, amiért nem akarok veled lenni. Lucian elmosolyodott fölötte. – Akkor nyugodtan elkezdhetsz érezni irántam. – Mondod te. – felelte – Ez a leves finom. Egészen megleptél vele, hogy tudsz főzni. Nem akarta közelebbről tudni, mi az, amit a férfi tett, vagy nem tett, amitől enni tudott. Még nem érzett annyi erőt, hogy ismét halálra rémissze magát. Felállt és távolabbra ment tőle, egy olyan finom, nőies kis visszavonulással, amit Lucian titokban nagyon szórakoztatónak talált. Minden, amit tett, annyira ő volt. Megvilágította a bensőjét. Melegséggel töltötte el. Arra késztette, hogy mosolyogjon. Sőt, mi több, mosolyognia kellett. Nézte, ahogy túlzott alapossággal elmossa a tálat és a kanalat. Jaxon rajtakapta, hogy őt nézi. – Mi az? Ez valahogy olyan védekezően hangzott. – Szeretlek nézni téged. – vallotta be könnyedén – Szeretem, hogy itt vagy a házamban. Jaxon próbálta nem mutatni, mennyire jól esnek neki a szavai. Talán csak mert túl magányos. Talán csak túl fogékony a szép szemeire. A hangjára. Lehet, hogy a szájára is. Vagy mert az utolsó porcikája is hihetetlenül szép. Hangosan felsóhajtott. – Felmegyek az emeletre pihenni egy kicsit. Túlságosan is izgalmas veled az élet. Lucian követte, vitte utána mesterlövész puskáját. – Ez majdnem olyan nehéz, mint te magad Jaxon. – Azt mondtad, tudtad, hogy ki akarok menni a házból. – mondta hirtelen tűnődő hangon a lány, figyelembe sem véve Lucian megállapítását – Én miért nem tudom, hogy te mit fogsz csinálni? – Mert nem nézed meg. A hatalmas barna szemek rosszallóan pillantottak vissza rá a keskeny váll fölött. – Nem nézem meg? Mit nem nézek meg? – Az elmémet. – higgadtan, érzelemmentesen beszélt – Árnyék vagyok a fejedben. Eltekintve attól a ténytől, hogy sokkal biztonságosabb, ha állandóan tudom, mit csinálsz, minden pillanatban szükségünk van arra, hogy érintkezzenek az elméink, a kényelemérzetünk érdekében. – Tudod Lucian, ha lenne egyáltalán egy csöpp agyam is, nem engedném meg, hogy ilyenekkel fáraszd. Állandóan lehetetlen kinyilatkoztatásokat teszel, engem pedig legyőz a kíváncsiságom. Leszerelte magáról és sorra bedobálta a szekrénybe a késeket, fegyvereket, töltényeket, végül pedig előhúzta a zsebéből és a tekintélyes kupac tetejére ejtette a sapkát. Lucian félig lehunyt szemhéjai mögül figyelte, egy apró mosoly játszott a szája körül.
– Úgy nézel ki, mint egy két lábon járó fegyverkatalógus. – De legalább tudom, hogyan kell megvédeni magam. Csak te hiszed magad annyira erősnek, hogy egy mesterlövész golyója sem találhat el. – Már megint itt tartunk. Drága, parancsolok az égnek, megmozgatom a földet, téren és időn keresztül képes vagyok áthelyezni a testem. Én magam hatalmasabb fegyver vagyok, mint ami valaha is lesz. Ne nézz rám azokkal a csodálatos barna szemeiddel és ne ráncold a szemöldököd. Most is hatalmas veszélyben vagy, mert elképesztő vágyat érzek rá, hogy megcsókoljam azt az apró ráncot. Jaxon szemei, ha lehet, még nagyobbra nyíltak a riadalomtól, elhátrált tőle olyan gyorsan, hogy hanyatt esett az ágyra. – Maradj a szoba másik felén te ördög! – felemelte az egyék kezét és védekezően maguk közé emelte – Ne beszélj hozzám és ne is nézz rám! Tisztességtelen taktikát használsz, hogy elérd, amit akarsz. Jobb oldalra kitérve becserkészte őt a szobán keresztül, fenyegetően közelített az apró alak felé, mint a régi hódítók. – Megérdemelsz valami büntetést azért, mert őszintén megígérted nekem, hogy nem hagyod el a házat, aztán mégis megtetted. – Csak azt mondtam, hogy nem akarok elmenni táncolni. – mutatott rá erélyesen – Nem hiszem, hogy egy pillanatig is komolyan gondoltad, hogy tényleg csak ücsörögni fogok és várok rád. Dolgom volt. A modern nők nem ülnek otthon, míg az embereik elmennek játszani. Lucian megérintette az arcát egy ujjával, megrajzolta puha bőrén járomcsontjának vonalát. – Azt mondtam, hogy maradj itt. – Csak sétáltam. A friss levegő jót tesz az embereknek. Nem tudtad? És a séta az egyik legjobb testmozgás. Bármikor, bárhol lehet csinálni. – teljes meggyőződést próbált a hangjába csempészni – A séta nem is számít eltávozásnak. Lucian leült az ágyra, szorosan mellé. – Séta. – mondta a szót halkan, szinte szórakozottan, ujjaival tovább hergelve meredező hajszálait. Az érzés, amit a bőrén keltettek, elvonta a figyelmét. – Ne tedd ki magad újra veszélynek angyalom. A következő alkalommal közbelépek. Közelebb tolta hozzá a mellkasát és Jaxon úgy érezte, hirtelen valamiért alig lehet lélegezni a szobában. Nagyon tehetségesen el tudta lopni tőle a levegőt. – Remélem, nem azt tervezed, hogy megfenyegetsz valamivel Lucian. Rendőr vagyok. A fenyegetés nálam nem jó módszer arra, hogy szívességet kérj. – Nem akarok szívességet kérni és nem nagyon foglalkoztat az általad választott furcsa foglalkozás. Lehet, hogy nem ez a legjobb időpont erről beszélni, de úgy látom nem érted. Még soha senki nem kérdőjelezte meg a döntéseimet. Tehát nem fogod újra veszélynek kitenni magad. Soha nem emelte fel a hangját. És most, ha lehet, puhább, lágyabb volt, mint valaha. Úgy hangzott, mintha gyengéden, majdnem hogy szórakozottan adná ki a neki szóló utasítást. Jaxon elkomorodva meredt rá. – Nem javít túl sokat a megítéléseden, hogy egyre közelebbről ismerlek. Ki nem állom a hatalmaskodó férfiakat. Keze lecsúszott a hajából a tarkóján keresztül a nyakába, hogy ujjai megsimogathassák puha, illatos bőrét.
Jaxon mozdulatlanul ült, mintha észre sem venné az érintését, nem akarta felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy érzékei szanaszét csaponganak. – Nem tartom magam hatalmaskodónak. Hatalmas különbség van az önkényeskedés és a parancsolás között. – Menj és parancsolgass valaki másnak Lucian, a saját életemet én irányítom. Minden szempontból. Ha úgy döntök, hogy elhagyom a házat, meg is fogom tenni, bármikor. Nem hiszem, hogy valaha is elfogadok magam fölé egy Legfelsőbb Diktátort, csak mert te… A szavak teljesen cserbenhagyták. Micsoda is Lucian? „Erre már válaszoltam.” – Tudatosan használta a kommunikációnak ezt fajtája által használt formáját, ami különösen intim volt életpárok között. Lehajtotta a fejét sebezhető, védtelen nyakára, képtelen volt ellenállni a kísértésnek. – „Kárpáti vagyok, az életpárod.” A vágy lángjai azonnal elborították a testét, gyomra forrón görcsbe rándult, érzékei teljesen beszűkültek ízlelésére és tapintására. Ízlelte saját mélyről feltörő éhségét. Hatalmasabb, erősebb teste lassan a lányéra hajolt, mintegy kikövetelve, hogy az egyre lejjebb és lejjebb ereszkedjen előle, míg végül már alatta feküdt az ágyon. Nagyon finomnak és végtelenül törékenynek érezte kutató kezei alatt, amik próbálták mindörökre a lelkébe vésni őt. – Lucian. A puha hang már-már segélykérően ejtette ki a nevét. Felemelte a fejét és lenézett az óriási szemekbe. Zavarosnak, álmosnak és nagyon-nagyon szexinek tűntek. – Nem akarlak megsebezni angyalom, csak van bennem egy óriási szükség, hogy érezzelek. Jaxon felemelte a kezét, hogy végigsimítson a haján, ajkán egy apró mosoly csillant fel. – Igen, nos, ezt észrevettem. Csak úgy gondolom, hogy ez egy kissé veszélyes. Még mindig csak próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy nem ember vagy. Elmondod nekem ezt az egész sci-fit, hallom is, amit mondasz, de az agyam képtelen összeilleszteni bizonyos tényeket. Határozottan ijesztő vagy Lucian. – De nem a te számodra. – tagadta lusta hangon és ismét lehajtotta a fejét, hogy szája megtalálja ismét a torkát. Olyan fantasztikus íze van. Nagyon jó érzés volt puha szaténbőréhez érni. – Végtelenül szelíd voltam veled. Szája lassan végigsiklott a torkán, végigkövette a kulcscsontját. Végtelenül finom volt. Nem értette, hogy bármi, ami ennyire kicsi, hogy lehet mégis ilyen tökéletes. – Mindig a végtelenségig az ellenőrzésed alatt tartod magad. El sem tudom képzelni, milyen lehet az, amikor nem teljes az ellenőrzésed. De aztán rám nézel és a… Becsukta a szemét, ahogy Lucian szája még lejjebb vándorolt, félretolva maga elől ruhája vékony anyagát, hogy nagyobb bőrfelületet érinthessen. – Mit is mondtál? – mormolta hullámzó keblei közé. – Rád nézek? Fogai finoman, erotikusan karcolgatták érzékeny bőrét, hallotta hogyan áll el a lány lélegzete, érezte hogyan fonódnak karjai a feje köré, hogy ringatni kezdje. Mit is akart mondani? Lucian még mindig uralta a helyzetet. Még most is, ahogy ott feküdt a karjában, érezte hogyan lángol a teste az övéért, hogy mennyire vágyik rá, még mindig teljesen az ellenőrzése alatt tartotta önmagát. Elfordult egy picit a karjaiban, közelebb nyomta testét hatalmas erejéhez. Milyen lenne hozzá tartozni? Igazán tartozni valakihez? Hogyha soha többé nem kellene félnie? Ha Luciannal volt, soha nem félt.
Lucian érezte, hogy az aprócska test lágyan, hajlékonyan közelebb simul hozzá. Még jobban szétnyitotta az illetéktelen ruhadarabot, kitéve kicsi, de tökéletesen megformált melleit a hideg levegőnek. Sötét, birtokló szemeinek. Szája forróságának. Minden apró részlete maga volt a csoda. Teste nyugtalanul megmozdult, elmozdította súlyát, hogy még teljesebben maga alá szorítsa, hogy mindent talpalatnyi helyen egymáshoz érjenek. Szája leereszkedett, hogy megkóstolja a mellét, nyelve lustán kavarogva formálta kemény kis csúccsá mellbimbóját. Hallotta ereinek surrogó ár-apályát, a bennük rohanó vér hívta őt, édesen csalogatta. Halkan a nevét mormolta, kezei a bőrét simogatták, kitapogatva, végigkövetve minden egyes bordát, dereka merész ívét. Fülében tompa moraj zúgott, a vadállat benne felemelte a fejét, felüvöltött a szabadságát követelve. Ordítva követelte azt, ami az övé. Jaxon megérezte a változást benne. Kezeinek érintése megkeményedett, testét hirtelen agresszió járta át. Most először félt tőle. Belemarkolt hosszú, sötét hajába, ujjai ökölbe szorultak, kitört belőle egy apró hang valahol a beleegyezés és a tiltakozás között. – Lucian. Úgy suttogta a nevét, mint valami varázsszót, tudván, hogy mindig megvédené őt. Azonnal felemelte a fejét. A lélegzet elakadt a lány torkán. A fekete szemek mélyén ott guggolt egy primitív állat, látta azokban a szemekben az éhség forró, vörös lángjait, amik összegyűlve lassan tűzvésszé váltak. Szíve hatalmasat dobbant. – Lucian. Még erősebben szorította ökleiben a haját és tartotta, az életéért. – Minden rendben angyalom. – mondta gyöngéden. Tudomást sem véve a görcsösen markoló két apró kézről, lehajtotta a fejét és megcsókolta a torkát, finoman végighúzva ajkait vadul dobogó pulzusán. – Soha nem árthatnék neked. Te vagy az életem, a lélegzetem. Lehet, hogy olykor jobban tűnök állatnak, mint férfinak, de valójában Végül is férfi vagyok. – De nem emberi. Jaxon hangja cérnavékony volt. – Nem emberi. – egyezett bele – Kárpáti férfi, akinek ebben a pillanatban hatalmas szüksége van az életpárjára. Jaxon hirtelen nagyon is tudatába került zilált ruházatának. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem lennél a hálószobámban. – A legjobb kinek? – vidámság színezte a hangját.– Mert nekem nem. – Nagyon óvatosan eligazgatta rajta fekete felsőjét, elfedve krémes bőrét. – Van arról bármilyen fogalmad is, mennyit jelentesz nekem? – megrázta a fejét – Nem, nem tudhatod. Jaxon félt lélegezni. Az egész teste szinte szűkölt a férfiéért, galádul elárulva épelméjűbb énjét. – Lucian, nekem tényleg szükségem van rá, hogy egy darabig egyedül legyek. – Ugye nem akarod letagadni, hogy te is akarsz engem? – Természetesen nem. – egyezett bele könnyedén. Nem volt oka tagadni. Szerencsés, hogy nem tapasztalt ezen a téren. Akkor talán már a ruháit szaggatná. Elállt a lélegzete a gondolattól.
Lucian szemöldökei kifejezően a magasba emelkedtek. – Ez még engem is meglepett. – morogta a torkába, ismét bebizonyítva, hogy valóban egy szilárdan besáncolt árnyék az elméjében. Jaxon szeretett volna dühös lenni rá. Nincs joga hozzá, hogy kihallgassa minden gondolatát. Mégis azon kapta magát, hogy felnevet. Nagyon intimnek tűnt az egész, ahogy ott feküdtek az ágyon, Lucian karja a derekára fonódott, fekete szemei leplezetlen éhséggel jártak rajta. – Nagyon-nagyon rossz vagy Lucian. – Fáradtan lehunyta a szemeit. Olyan jónak tűnt, hogy egyszerűen csak nyugodtan fekszik ott. Nem gondolkodik. Nem csinál semmit, csak érzi Lucian testének melegét és erejét. – Olyan fáradt vagyok. Szerintem lassan pirkad. Miért beszélgetünk mi mindig hajnalig? – Hogy alaposan elfáradj és aludj egész nap, amikor én a leggyengébb vagyok. Nagyon jó módja annak, hogy leláncolva itt tartsalak az oldalamon. – lustán nyújtózkodott – Szándékomban áll itt aludni veled, úgyhogy helyezkedj el és ne vitatkozz velem. Jaxon megütögette a vállát, mintha csak egy kispárna lenne, majd ráhajtotta a fejét. – Nem akartam vitatkozni veled. Miből gondoltad? Soha nem vitatkozom. Lucian lemosolygott rá. Mindig meglepte milyen erős személyiség lakik a pici testben. – Persze, hogy nem vitatkozol. Hogyan is gondolhattam? Menj aludni drága és engedd az én elgyötört testemet is pihenni. – Én már alszom. Te fecsegsz még mindig. Lucian a birtok védelmére koncentrált. Úgy találta, nem kicsit elterelő, hogy Jaxon olyan közel bújt hozzá és hogy az apró test mennyire tökéletesen illeszkedik az ő görbéjébe. A lány összeszedettnek gondolta őt és ez talán valóban igaz mindenre, kivéve magát Jaxont. Egyáltalán nem volt biztos a képességeiben, hogy meg tudja védeni saját szükségleteitől, igényeitől. – Lucian? Az álmos színezet a hangjában összeszorította a gyomrát egyetlen tűzlabdává, ami lassan szétterjedt benne. – Aludj. Áttette rajta a karját, ami majdnem teljesen elnyelte őt. Ujjai önhatalmúlag beletúrtak a csutakrövid, vad haj vastag fürtjeibe. Hallotta saját hangjában a rekedt vágyat. – Nem kellene neked a föld alatt aludni, vagy valami? Tudom, hogy nem használsz koporsót, de ez nekem túl normálisnak tűnik. – hangjából kihallatszott a gyanakvás. Lucian habozott. Nem lehet hazugság az életpárok között és mindig nagyon gondosan elmondott neki minden részletet az életéről, ha megkérdezte. De ez… Mit válaszoljon? – Aludj. Jaxon azonnal megpróbálta felemelkedni. Lucian nem reagált a moccanásra, szilárdan a vállán tartotta a fejét. – Válaszolj Lucian, vagy egész nap piszkálni foglak. Felsóhajtott. – Azt hittem nem szeretnéd létezésem minden apró részletét hallani. Ujjai megmozdultak a hajában, gyengéd simogatása megmelengette a lány szívét, ahogyan semmi más nem tudta.
Ahogy megérintette, ahogy ránézett, Jaxon úgy érezte, mintha ő lenne a világon az egyetlen nő. Ráadásul elképesztően csábító. Egy sötét mágusnak lehetetlenség ellenállni. Mint most is, amikor a száját rászorítja a feje tetejére, belélegzi az illatát, mintha beszívhatná a lényét a saját testébe. – Kezdem megszeretni ezt a te fantáziavilágodat Lucian. – A mosoly eltűnt a hangjából és hirtelen nagyon komoly lett. – Mindent tudni akarok rólad. Talán nem egyszerre, de végül mindent. Feküdt ott, testét szűknek, forrónak, kényelmetlennek érezte. Az égő pokolban kellett volna éreznie magát, ehelyett mégis tele volt örömmel. A lány szavai átjárták, bensője megolvadt, fenevadja szelíden a pórázba hajtotta a fejét. Tudta, hogy vele kell lennie, tudta, hogy soha nem fogja megengedni neki, hogy elmeneküljön tőle, de azt soha egyetlen pillanatig sem hitte, hogy valaha is szeretni kezdi, azt, aki ő volt, azt, ami ő volt. Ez talán nem fog megtörténni, de Jaxon ismerni akarja az ő valóságát. Ujjai leköltöztek a lány hajáról a nyakára. – Hogy megfiatalítsuk a testünket, mint például amikor halálos sebesüléseket szenvedünk, vagy nagyon sok energiát használunk el azzal, hogy gyógyítunk valakit, a föld mélye fogad magába bennünket. De nem szigorúan kötelező a földben aludnunk. Csak biztonságosabb, mivel kevesebb veszélyforrás érhet el ott hozzánk. Megint habozott, kereste a szavakat, hogyan is közölje a következő információt. Jaxon az öklével megütögette a mellkasát. Nem vette a fáradságot, hogy kinyissa a szemét, vagy a homlokát ráncolja, úgy vélte, ez éppen elegendő megrovó gesztusnak. – Mondd el. – Általában másképpen alszunk, mint az emberek, leállítjuk a szívünket és a tüdőnket, amitől úgy tűnik, mintha halottak lennénk. De ez egy veszélyes dolog egy olyan környezetben, mint ez. A ház alatt van egy alvókamrám. Ha történne valami és a biztonsági intézkedésemet áttörnék, az ellenfeleimnek sokkal könnyebb lenne itt megsemmisítenie, mint az alvókamrámban, mert ott nem találnának meg. Jaxon félrelökte a karját és felült, haja vadul ágaskodott arca körül, szemei óriásiak voltak. – Miért nem teszed azt, amit tenned kell? Nem leszek túl boldog, ha felébredek valaki mellett, aki halottnak tűnik. – Nem a mi fajtánk módján fogok aludni Jaxon. Össze vagyunk kötve. Az elméinknek gyakran érintenie kell a másikét, vagy kényelmetlenül érezzük magunkat, sőt, lehet ennél veszélyesebb is. Az elméd hozzászokott az enyém érintéséhez. Enélkül erős bánatot éreznél, sokkal erősebbet, mint aminek egy ember ellenállhatna. A Kárpáti érzések rendkívül erősek Jaxon, valószínűleg a hosszú élettartamunk miatt. Pontosan nem tudom leírni, mit éreznél, de semmiképp sem kockáztatom meg. És nincs is rá szükség. Úgy fogok aludni, mint az emberek. – Miért nem alszol mindig úgy, mint mi? Felsóhajtott és újra visszahúzta a karjába. – Túl sokat beszélsz, amikor pedig aludnod kellene. – Miattam csinálod? Alszol mellettem, mint egy ember, ahelyett, hogy azt tennéd, ami jó neked. – Jaxon okosan találgatott. – Ezért nézel ki néha annyira fáradtnak. A tested nem pihen megfelelően ezen a módon, ugye? – Nem, egyáltalán nem pihen. – hangja valahol az elkeseredés és a nevetés között ingadozott.
– Menj a hálókamrádba, vagy bárminek is nevezted. – követelte. – Azt nem lehet nélküled. – Ha leállítod a szíved és a tüdőd, gyakorlatilag nem érzel semmit. – mondta teljesen logikusan. – Megint megpróbálsz vigyázni rám. – mutatott rá és közben azt kívánta, bárcsak a szíve ne reagálna olyan hevesen az aggodalmára. Létezésének végtelen évszázadai alatt az ikertestvérén, Gabrielen kívül nem tudott visszaemlékezni másvalakire, aki aggódott volna miatta. És az sem volt ugyanez. – Valakinek gondoskodnia kell rólad, ha te nem teszed. – felelte – Komolyan Lucian. Látom, mennyire fáradt vagy. Oda kell menned, ahol megfelelően tudsz aludni. – Nélküled nem. Apró csend támadt. – Oda tudok menni? – Igen. – mondta lassan – Mondtam már, nem a földben van. Lenn a pincében, de nem a talajban. – Ha felébredek, ki tudok jönni onnan? Nem hiszem, hogy klausztrofóbiás lennék, de nem szeretnék csapdába esni valahol. – Meg tudom mutatni neked az utat. De Jaxon, nem szabad azt hinned, hogy halott vagyok. Ha nélkülem ébredsz, mielőtt lemegy a nap, az elméd csúnya tréfát űzhet veled. Halottnak fogok látszani és ha megérintesz, halottnak fogok tűnni. Nem szabad megengedned az elmédnek, hogy rávegyen, csinálj valami bolondságot. Az életpárok gyakran döntenek úgy, hogy inkább befejezik az életüket, minthogy egyedül létezzenek, ha már összekötődtek. Ígérd meg, ha hamarabb ébredsz, nem fogod elhagyni a házat és ha az érzéseid kibírhatatlanná válnak, hívni fogsz engem, kitartóan, az én fajtám módján. – Hallasz akkor is, ha leállítod a szíved és a tüdőd? – Általában nem. De téged igen. Ha szenvedsz és hívsz, meg fogom hallani. – Menjünk. – mondta céltudatosan. – Egészen biztosan ezt szeretnéd? Nincs rá okvetlenül szükség. – Igen, ezt akarom. Aludnod kell, erősnek kell lenned mindahhoz a sok furcsa dologhoz, amit csinálsz. Már kezdem megszokni őket és hiányoznának, ha nem tudnád tovább csinálni. Lucian könnyedén a magával húzta őt, miközben felemelkedett az ágy mellett. Gyengéden ringatta a karjaiban. – Csukd be a szemed angyalom. Tudom, hogy utálod, ahogy utazom. – Azt a gyors izét. – Pontosan. – végtelenül gyengéd volt a hangja. Jaxon behunyta a szemét és szorosan odabújt a testéhez, a szíve idegesen dübörgött. Érezte a szelet maga körül és pontosan érezte azt is, hogy utazik téren és időn keresztül, kanyargós utakon, hogy végül a bonyolult átjárókon keresztül eljussanak az alvószobába. Amint megérezte, hogy Lucian leteszi az ágyra, Jaxon áhítattal nézett szét maga körül. Ez a helyiség szép volt, nem pedig egy barlang, mint aminek képzelte. Bútorok voltak mindenfelé, mint egy szobában és a kristályos sziklák, amik a falat alkották, megcsillantották, visszaverték a gyertyák táncoló lángjait, a kiálló darabok érdekes árnyakat vetettek. A gyertyák illata megnyugtató volt, Jaxon úgy találta, félelem nélkül képes itt feküdni mellette. Lucian fölé hajolt, ujjai végigsimítottak a szeretett vonásokon.
– Aludj jól angyalom. Ha álmodsz, azt csakis rólam. Lehajolt hozzá, még egyszer megízlelte szájának selymes hevét, követelőzőn, megrengetve maguk alatt a földet. Aztán felemelte a fejét, kiadta neki a parancsot, hogy aludjon, nyugodtan, mély álomban a következő naplementéig. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a védőintézkedések a helyükön vannak és kiadta a farkasoknak a parancsot, hogy őrizzék a birtokot, akkor engedte meg a lélegzetnek, hogy elhagyja a testét, szívének és tüdejének, hogy ne mozduljanak többet.
Hetedik fejezet Jaxon harcolt az álom vastag, sűrű rétegeivel, feltörő lüktető fejfájásával és felkavarodó gyomrával. A sötét kamrában képtelen volt megmondani, éjszaka van-e, vagy nappal. Egyetlen halvány fénysugár sem szivárgott át a falakon. Mozdulatlanul feküdt a föld alatt és próbálta végiggondolni mi történt. Érezte maga mellett Luciant. A teste hideg volt, mellkasa nem emelkedett. Hátborzongató volt ott feküdni mellette, miközben nem lélegzett. Egy pillanatra elöntötte a fullasztó pánik, hogy egy halott mellett fekszik, de a férfi felkészítette erre, így most rákényszeríthette a logikus gondolkodást zaklatott elméjére. Mi ébresztette fel? Ösztönösen tudta, hogy Lucian úgy „programozta” az alvását, hogy ne ébredjen fel előtte. Beletelt néhány percbe, amíg sikerült leráznia magáról a nyomasztó ködöt. A fejfájása viszont megtagadta, hogy azzal együtt eltűnjön, a levegőt túl vastagnak érezte ahhoz, hogy belélegezze. Felült és beletúrt a hajába. Gyomra hirtelen nagyot fordult, odakapta mindkét kezét és megdermedt. Drake. Itt van Drake? Valami gonosz leselkedett rájuk. Valami rosszindulatú. Valami rút leste őket. Becserkészte. Lepillantott Lucianra. Milyen tökéletes férfipéldány. Bámulatosan szép volt, tisztán, férfiasan érzéki. Megérintette hosszú, fekete haját, végigsimított a homlokán. Drake nem fogja megsebezni, ha ő megakadályozhatja. Tudta, ha szólítaná, felébredne, de bízott saját képességeiben és Lucian sokkal nagyobb biztonságban volt a föld alatt, senki sem találhatja meg, amíg teljesen fel nem erősödik. Elszántan lecsúszott az ágyról és mezítláb átvágott a szobán. Éjszakai látása tökéletes volt, bár a szobában koromsötét volt. Az ajtó nehéz volt, teljes erejére szüksége volt, hogy kinyissa. Továbbmennie is nehéz volt, ismét a futóhomokon járás érzése öntötte el, vagy mintha mocsárban lépkedne.
Keresztülsietett a keskeny átjárókon, amik alig észrevehetően fölfelé lejtettek, amíg végül az alagsorba jutott. Viszont itt nem talált ajtót. Végül ráakadt, szinte tökéletes sziklának álcázva. A gyomra egyre jobban háborgott. Valami határozottan vadászott rájuk. Feljutott a konyhába, majd onnan felszaladt a lépcsőkön a szobájába. Sietve magára kapott egy vékony fekete farmert és egy rendőrakadémiás pulóvert. Régi, kedvenc darabja volt ez, gyakran viselte a kényelmessége miatt. Ismét átfutott rajta, hogy talán fel kéne ébresztenie Luciant, hogy elmondja neki mit tapasztalt, de végül elvetette a gondolatot. Még a szobája ablakait takaró nehéz függönyökön keresztül is látta, hogy a nap magasan áll. A férfinak annyi pihenésre volt szüksége, amennyi csak lehetséges. Ha nincs a legjobb erőben, talán megsebesítik. Igazából nem is ismerte annyira, hogy tudja, mi történne vele napvilágnál. A gondolat, hogy esetleg elolvad, vagy valami ilyesmi, bár nevetséges volt, mégis kellemetlenül érintette. Teniszcipőt húzott és egy katonai távcsövet akasztott a nyakába, kedvenc Browningját is magához vette. Ha Drake az, nem állt szándékában Lucianhoz engedni. Ablaktól ablakig lopózott, a távcsővel tanulmányozta a környező vidéket, különös gondot fordítva arra, hogy a környékbeli magaslatokról ne láthassák meg. Hallotta egy magányos farkas vonítását, amire néhány pillanattal később egy másik válaszolt, de nem hangzott úgy, mintha az állatok vadásznának, vagy bármi is zavarná őket. Jaxon felmérte, bármi is váltotta ki vészjelzőjének beindulását, az nem a ház mögötti, farkasok által védett terület felől fog érkezni, így az udvarra és a bejárati ajtó környékére koncentrált. A magas falon kívül elkapott egy villanásnyi mozgást. Nem látta elég hosszú ideig, hogy beazonosítsa, de biztos volt abban, hogy valami van ott. Lesietett a kanyargó lépcsőn félútig, ahol annak az apró erkélynek az ajtaja volt. Hangtalanul kinyitotta, lehúzódott és odagurult a korlát mellé. A veszély jelzése abban a pillanatban ismét felvijjogott bensőjében, szinte fizikailag rosszul lett tőle. Tudta, hogy jó nyomon van. Miért nem hívott erősítést? Mert nem tudná megmagyarázni Lucian távollétét. És nagyon nem akarta, hogy a rendőrség szaglászni kezdjen. Óvatosan felemelte a fejét és szétnézett a ház előtti területen. Felemelte a távcsövet, hogy jobban lásson. Egyszerre megpillantott egy kart és egy lábat, ami úgy tűnt, egy nagydarab férfihoz tartozik. A birtok falának vonalában mozgott kívülről, majd megpillantotta teljes alakját. Ráközelített a távcsővel és félelmetes látvány tárult a szeme elé. A férfi akkora volt, mint egy óriás, a feje, mint egy kissé eltorzult golyó. Szemei tompák, fogai megfeketedve, hegyesre töredezve villantak elő a szájából, arca kifejezéstelen, üres maszkja volt az őrületnek. Ökleivel rávágott a magas kőfalra többször egymás után, amitől szikrák pattogtak körülötte, füst gomolygott. Visszahúzta a kezeit, felordított, tett néhány lépést és elölről kezdte az egészet, ugyanazzal a végeredménnyel. A kőfal nem lehetett elektromos védelemmel ellátva, mégis úgy látszott, mintha villamos kisülések recsegnének, sisteregnének, ahányszor az idegen megpróbálta megérinteni. Kitartóan próbálkozott, úgy tűnt észre sem veszi a tényt, hogy újra és újra megégett.
Jaxon felállt a korlátra, hogy onnan felhúzza magát a tetőre. Túl alacsonynak bizonyult, ujjainak pár centiméter hiányzott, hogy elérjék az ereszt. Dühösen meredt felfelé. Lennie kell valamilyen útnak felfelé, csak gondolkodnia kell egy percet. Nem akarta szem elől téveszteni az idegent. A frászt hozta rá és nyilvánvalóan mesterkedett valamiben. Megfordult és gondosan beállította középre testének súlypontját és megpróbálta megítélni mennyire van már lent a nap. Túl későn látta meg maga fölött az ezüstös csillámlást, ami a felhőkből hullott alá, hogy ráboruljon, akár egy háló. Rettegés ütötte meg. „Lucian!” Automatikusan szólította, már-már kényszert érzett, hogy megérintse az elméjét, ez pedig határozottan nem az ő gondolata volt. Ez olyasvalami volt, amit soha életében nem tett a munkáján kívül, még csak nem is gondolt rá egyszer sem, hogy segítségül hívjon valakit. A furcsa, ragyogó háló egy pillanatig mozdulatlanul lebegett fölötte, majd ártalmatlanul lezuhant a ház előtt a földre. Jaxon érezte, hogy láthatatlan, óvatos kezek emelik le a testét a korlátról és helyezik biztonságba az erkély padlóján. Mintha valóságosan érezte volna a kart a dereka körül. Azonnal hátrafelé is tolta, szinte erőltette befelé, a ház védelmébe. Ahogy belül került, az ajtó becsukódott és jól hallhatóan, szilárdan bezáródott. Jaxon a vastag üvegre szorította a tenyerét és figyelte az idegent, aki még mindig rendületlenül tesztelte a ház védelmi rendszerének erejét. Most már nem a kezeit használta, egész testével vetődött a falnak, még több dühös szikrát elszabadítva ezzel. Felnézett rá, egyenesen az arcára, pillantása találkozott a halott szemekkel, amitől az óriás szinte megtébolyodott, még eszeveszettebben próbált bejutni, faltörőnek használva saját testét, elszántabban, mint valaha. Jaxon csak állt ott tehetetlenül, bezárva, míg alatta a kőfalnál valóságos horror alakult ki. Ahogy a nap lassan leereszkedett, az idegen hangos morgásokat adott ki magából, ásni kezdte a földet a kerítés tövénél és egyre sűrűbben vetett az ég felé nyugtalan pillantásokat. Szíve hatalmasat dobbant, amikor meglátta a hatalmas, elegáns termetet kibontakozni a ház északi oldalánál a sűrű bozótból. Lucian nem ment sem túl lassan, sem túl gyorsan, grafitszürke kabátja kihangsúlyozta széles vállait. Haja lefolyt a vállán, szemei ragyogtak nyugodt arcában. Megállt a kapunál és intett egyet a kezével. A szikrák azonnal eltűntek és az idegen rájött, hogy nincs védelem a házon. A hatalmas kapuszárnyak elkezdtek kinyílni. Jaxon figyelmét sötét felhők vészjósló megjelenése keltette fel, amik természetellenes sebességgel közeledtek az égen. Az a valami rettenetesen rossz volt. Megpróbálta kinyitni az ajtót Luciant féltve, hogy esetleg nem veszi észre a felülről érkező veszélyt, míg az idegent figyeli, aki céltudatosan feléje vonszolta magát. Ököllel rávágott az üvegre tehetetlenül, majd megfordult, hogy leszaladjon a földszintre, de képtelen volt pár lépésnél többet haladni. Nyelt egy nagyot és előhúzta a pisztolyát, miközben azon imádkozott, hogy ne golyóálló üveg legyen az ablakban.
Reménytelenül megpróbált neki üzenni az elméjén keresztül. „Lucian, fölötted! Valami jön és az sokkal rosszabb, mint az, aki most feléd megy. Hadd segítsek!” Semmi sem történhet Luciannal. Soha semmi nem történhet vele. Úgy érezte, mintha gyengéd melegség és megnyugtatás egy hulláma öntené el az elméjét. Egy pillanatig még azt és érezni vélte, hogy átöleli őt. Az üvegre simította ismét a tenyerét, másik kezében a Browningot szorongatta és nézte azt az elegáns, folyékony lezserséget, amivel Lucian mozgott. Hatalmas önbizalommal mozgott, teljesen megbízva saját képességeiben, magasra emelt fejjel, sötét haja a hátára folyt. Elvette a lélegzetét. Míg a közeledő óriást figyelte, mintegy mellékesen felemelte a kezét és intett egyet, amitől a sötét, vészjósló felhők szétoszlottak, mintha soha nem is lettek volna ott. Valami közülük lezuhant, nagyot puffant és tekeregni kezdett a földön. Hüllőtest, szárnyakkal. – Ó istenem! Jaxon észre sem vette, hogy fennhangon suttog, úgy megdöbbentette az a valami. Izgatottságában az ajkába harapott. A kerítésszaggató óriás már csaknem elérte Luciant, kezében meglódított egy láncra függesztett, súlyos, tüskékkel ellátott vasgolyót. Lucian eltűnt Jaxon szeme elől egy pillanatra, a golyó pedig ártalmatlanul szelte át a levegőt. Amikor újra megjelent, már az óriás háta mögött állt. Rémülten látta, hogy az idegen feje hirtelen lehetetlen szögben kicsavarodik, torkán, mint egy nyaklánc, vagy egy morbid mosoly, karmazsinvörös csík rajzolódik ki. A fej groteszk módon megingott, vörös permetet szórva mindenfelé maga körül, lassan lecsúszott az egyik váll mellett. A test Lucian lábaitól nem messze összerogyott, a fej pattant néhányat és még távolabbra gurult, mielőtt megállt volna. A hüllőszerű lény olyan gyorsan ugrott Lucian felé, karmait és fogait előre meresztve, hogy alakja elmosódott. Farka a talajon kígyózott nyugtalanul, lobogó szárnyai szélvihart kavartak, port és leveleket felszedve, hogy eltakarják alakját. Jaxon figyelmeztető sikolya elakadt a torkában, majdnem megfojtotta. Lucian úgy tűnt teljesen higgadtan áll ott, kifejezéstelen arccal, nyugodt, már-már derűs szemekkel, mintha csak a táj szépségében gyönyörködne maga körül. Jaxon megcélozta a gyíkszerű teremtményt. A lény ekkor mintha egy láthatatlan falba ütközött volna Lucian felé haladtában. Lepattant róla és felsikoltott a körülötte felcsapó lángok között. A szénné égett hús szinte rétegekben mállott le a hüllőtestről. A gyík hullája ekkor darabjaira hasadt. Jaxon a saját szemének sem akart hinni, amikor azt látta, hogy a lehámló hús közül, mint egy burokból, egy emberi alak emelkedik ki. A vámpír hátrafelé repült Luciantól, míg a faágak és sziklák elsüvítettek mellette, célba véve a férfit. Lucian fellebbent a földről, a teljes mozdulatlanságból azonnal hihetetlen sebességre váltott. Jaxon úgy érezte, mintha egy elképesztő ragadozót figyelne, egy valódi gyilkológépet, hullámzó izmú párducot, ahogyan prédáját becserkészi.
A vámpír gyors volt, ahogyan visszavonult és akadályokat dobott kettejük közé, de Lucian még gyorsabb. A törmelék egyetlenegyszer sem ért hozzá, elméjével elhajlította röppályájukat, míg megelőzte az élőholtat. A felismerés, hogy nem tud elmenekülni, arra késztette a szörnyeteget, hogy szemében gyűlölettel, arcán ravasz rosszindulattal odafordítsa a fejét és felnézzen Jaxonra. Az erkély üvege egyszerűen elkezdett feléje domborodni és még akkor sem állt le a mozgás, amikor Lucian öklével beszakította a vámpír mellkasát és kivonta onnan a szívét. Jaxon hátraugrott, távolabb az ajtótól, de szemét nem vette le a helyszínről. Lucian leejtette a szívet távolabb a vonagló testtől és felpillantott az ég felé. Azonnal felhők kezdtek gyülekezni fölötte, egyre több és több. Jaxon döbbenten nézte, ahogyan létrehozta a vihart. Villám ívelt át felhőről felhőre, ragyogó fényvillanástól kísérve. Lucian felemelte azt a kezét, amelyikkel kitépte a vámpír szívét és egy tüzes golyó esett az égből a tenyerére. Egy pillanatig narancssárga lángok táncoltak a bőrén, tükröződtek fekete szemeiben, majd eldobta a labdát egyenesen a szívre és egy intésével kiterjesztette a tüzet. Ártalmas, fekete füst csavarodott az ég felé. A lány egy pillanatra mintha a halál, a sötétség és az erőszak torz lényeinek sziszegő, az égtől segítséget kérő alakját látta volna kirajzolódni belőle. Aztán lassan szétoszlottak, a feltámadó szél elragadta őket. A tűz keresztülszáguldott a földön, egyik testről a másikra ugorva, eltörölve a két lény minden nyomát, mintha azok soha nem is léteztek volna. Jaxon figyelte, ahogy az ajtó üvege lassan visszasimul, amint az eső elkezdett kívülről kopogni az ablakokon. Lucian odakint felemelte a fejét és felnézett rá. Jaxon szíve kényelmetlenül nagyot dobbant. Azonnal tudta, hogy a láthatatlan gátak, amik a házba zárták, megszűntek. Letette a távcsövet és a fegyvert a legfelső lépcsőfokra és lesietett a kanyargó lépcsőn a földszintre. Lucian megrémítette, a hatalom, amit birtokolt, a tény, hogy milyen könnyedén vett el életeket, hogy valóban parancsol az égnek, hogy képes tüzet tartani a kezében anélkül, hogy az ártana neki. Mégis meg szerette volna érinteni, nem, meg kellett érintenie, hogy tudja, nem érte egyetlen karcolás sem. Lucian nagy léptekkel bejött a házba és még magasabbnak, még erősebbnek, még veszélyesebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett rá. Arca nyugodt és kifejezéstelen volt, mint mindig, tökéletesen uralta önmagát. Mégis, valami abban, ahogyan mozgott, elárulta őt, elakasztotta Jaxon hanyatt-homlok botladozását, fejvesztve rohanását felé. Lucian mozgása felgyorsult, hatalmas léptekkel, folyékony mozdulatokkal vágott át az előtéren, szemeiben volt valami, amit eddig még soha nem látott. – Lucian. Keze védekezően emelkedett a torkához. Nem válaszolt, csupán átfogta a csuklóját egy törhetetlen mozdulattal és továbbsétált a folyosón, vitte őt magával a könyvtárszoba felé. Amikor beléptek, intett a kezével és a kőkandallóban fellobbantak a lángok. Azután feléje fordult, ujjai körülölelték a torkát. Jaxon megpróbált hátralépni előle, de hatalmas testével követte a mozdulatait, amíg a falhoz nem szegezte az apró testet.
Jaxon szíve kihagyott egy ütemet és csak bámult fel rá hatalmas szemekkel. Most teljesen úgy nézett ki, mintha valóban egy veszélyes ragadozó lenne. – Soha többé nem fogsz ellenszegülni nekem és nem sodrod magad veszélybe. A hang olyan lágy volt, hogy alig értette a szavakat, de az acél keménységű parancsot világosan felismerte. Az arcát pásztázó, csillogó fekete szemek töprengő, birtokló és valami más, ismeretlen érzést sugárzó pillantása félelemmel fonta körül a szívét. Lucian hirtelen lehajtotta a fejét, száját rátapasztotta az övére és Jaxon szíve teljesen megállt. Valaki megrázta a földet a lába alatt. Érezte az óriási erőt a torkára simuló ujjakban, a hatalmas, kemény test agresszióját, elszántságát. Abba kellene hagyniuk, valahogyan le kellene állítania őt, de saját teste is forró volt, elnehezedett a sóvárgástól, elméjét pedig Lucian elképesztő vágya árasztotta el ellenállhatatlanul. A lángok felcsaptak benne, ott, ahol a szája az övét kutatta és ahol ujjai azzal fenyegették, hogy kiszorítják belőle az életet, miközben mégis érezte a belőlük áradó védelmet. Képtelen volt gondolkodni, egy apró, tiltakozó hangot hallatott, teste ellazult, odasimult a férfiéhez. – Figyelj rám kicsi szerelmem. – tenyerei bölcsőjébe fogta arcát, homlokát nekitámasztotta az övének – Még nem szeretsz engem, tudom. De erős nő vagy és bár már láttad a bennem élő szörnyeteget, mégis az első gondolatod az volt, hogy meggyőződj az egészségemről. Csak azért rémítelek meg olykor, mert még nem érted pontosan mi is vagyok. Te vagy az életem, az egyetlen ok a létezésemre, a szívem, a lelkem, a levegő, amit belélegzek. Majdnem kétezer évig éltem öröm nélkül, de egyetlen veled eltöltött perc is megérte azt az egész sötét kort. Nem értheted az irántad érzett érzelmeim mélységét, ezt teljesen megértem, de meg kell majd próbálnod megérteni. Hozzám tartozol. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül, biztosan tudom ezt. És az érzéseim az idő múlásával egyre csak erősödni fognak. – ujjai végigjárták a szeretett arcot, majd megtalálták az utat hajának kusza selyemszálai közé – Mindenestől szükségem van rád Jaxon, örökre. Szükségem van arra, hogy mindig biztonságban, a védelmem alatt legyél, hogy soha többé ne ébredjek arra, hogy veszélybe sodortad az életed. És tudnod kell, amikor azt mondom, hogy mindenestől szükségem van rád, az azt jelenti, hogy kétségbeesetten szükségem van a testedre is. A lány szemei félelemről árulkodtak, szíve hangosan dobogott. – Még soha nem voltam senkivel Lucian és te nagyon… elsöprő vagy. Beharapta az alsó ajkát. Nem akarta cserbenhagyni őt, mindennél jobban szerette volna elvenni a szemeiből és testéből sugárzó szörnyű éhséget. Látni akarta milyen lenne, ha elvesztené maga fölött az irányítást és most ízelítőt kapott abból, hova is vezetne az. Szeretett volna Luciannal lenni. Vágyott rá, de félt is a belőle áradó sötét intenzitástól. A felszín csendesnek tűnt, de az alatta parázsló tűz sötét és halálos. Érezte, tudta, hogy felszabadított benne valami olyan hatalmas erőt, amit már nem képes megállítani. Lucian sötét szemei befogták a pillantását. – Mielőtt megtörténik, mielőtt az enyém leszel az örökkévalóságig, azt akarom, hogy tudd, biztos vagyok benne, hogy boldoggá tudlak tenni téged, olyan boldoggá, mint senki más ebben a létezésben és ha ehhez arra van szükség, hogy lehozzam a földre az eget, akkor meg fogom tenni.
Az éjsötét tekintet nem eresztette az övét. Látta benne a szörnyű sóvárgást, az éles, nyers, kétségbeesett szükséget. Agyának a még működőképes része tudta, hogy valami lényegeset, nagyon fontosat hallott, amit ki kellene elemeznie, mielőtt felemészti a sötét, hívogató tűz, de már késő volt. Karjai önmaguktól csúsztak Lucian nyakába, felemelte hozzá a száját, hogy átadja magát uralmának. Forróság és lángok. A vágy, akár egy vulkán tört fel belőle szinte a semmiből. Az ő vágya, Lucian vágya, nem tudott különbséget tenni. Nem tudta megállapítani hol végződik a sajátja és hol kezdődik a férfié. Lucian bőre túl forró volt és érzékeny, még ruhája szövetének dörzsöléséhez is túl érzékeny. Jaxon puha bőrére volt szüksége, hozzá szeretett volna odapréselődni, mindenféle ruhadarabok bosszantó akadálya nélkül. Semmilyen akadály nem lehet közöttük többé. Az elhatározása végleges, megmásíthatatlan volt. A lány soha többé nem lehet ekkora veszélyben. Az övé, neki teremtették, hogy leboruljon csodája elé, imádja és megvédje. Fontosabb, mint az élete. Ő a lelke. Egyetlen gondolattal eltüntette magáról az inget. De már két kezével fogta meg Jaxon felsőjének szegélyét, hogy lassan áthúzza a fején. A lány olyan szép volt, hogy elállt tőle a lélegzete. A lélegzete, ami már így is kapkodó volt, a szíve, ami versenysebességgel dübörgött. Vagy ez nem is az övé? Nem tudta volna megmondani. Csak a lány forró selyemtüze számított, el akart égni benne. Ott lángolt benne. Kezei megtalálták az utat a bőréhez. Annyira puha. Olyan tökéletes. Maga az, hogy érinthette, majdnem több volt, mint amit el tudott viselni. Olyan sokáig várt rá és igazából hinni sem mert a létezésében. Csak létezett a sötét, végtelen űrben rettentő hosszú ideig, a leghalványabb remény nélkül. Jaxon reménysége nélkül. Valóban létezik? A férfi szája forrón, uralkodón tapadt az övére, éhsége elsodorta egy olyan világba, ahol csak Lucian kemény izmai, kezei érintése, teste agressziója létezett. Ott érezte mindenhol, elárasztotta az agyát és a szívét. Kezei finoman, bensőségesen feltárták minden porcikáját. A szája maga volt a varázslat, beszűkítette a világát, amíg már nem maradt más, mint a tapintás és a színtiszta érzések. Lucian könnyedén felemelte, de szája nem moccant az övéről, hogy ne legyen esélye sem bármiféle tudatosságra, ne érezzen mást, csak őt. Semmi másról ne tudjon, csak róla. Elméjével eltávolította magukról a maradék ruházat akadályát, mire a kandalló előtti vastag, keleti szőnyegre fektette, már csak a lány puhaságát érezte saját túlérzékeny bőrén. Felemelte a fejét, hogy lenézzen tűzfény simogatta gyönyörű arcra. Jaxon annyira szép volt, hogy szinte fájt. Hatalmas szemei csábító ártatlansággal, hívogató erotikával néztek fel rá, bár világosan látszott, hogy nem is tudja pontosan mibe egyezett bele. A világa. Az asszonya. A valódi életpárja örök időkre. Lehajtotta a fejét, hogy megtalálja puha száját, megízlelje édes melegét, amitől függővé vált egy életre. Az övé. A valóság több volt, mint amit képes volt befogadni. A bőre lágy volt az övé alatt, akár a szatén. Alakja, testének ívei, amilyen törékenyek voltak, olyan végtelenül kecsesek, tökéletesen arányosak. Egy csoda volt és ő ráérősen imádta. Szája letévedt a nyakára, ami éppen annyira sebezhető volt, mint ő maga. Másokkal a lány mindig óvatos volt, benne azonban mégis megbízott. Rátalált tökéletesen formált melleire, megengedte magának, hogy
figyelje, hogyan veszti el önmagát és a világot, hogy csak az ő teste maradjon körülötte. A dereka merész íve olyan szűk, tökéletesre formált, hogy majdnem egy kézzel átérte, combjai között a háromszög szőkén göndörödve hívogatta őt. Belélegezte hívása sóvárgó illatát, vad vágyáét, ami egyre emelkedett, hogy megfelelhessen az övé lobogásának. Fogai megcsipkedték combja belsejét, hogy széjjelebb nyissa őket, miközben keze rátalált éhesen üdvözlő, nedves forróságának középpontjára. Jaxon torkából apró, puha hang szökött meg, ahogy Lucian elkezdte felfedezni testének legrejtettebb titkait. A férfi nem sajnálta az időt, megtanulta a türelmet az évszázadok alatt, amíg erre a pillanatra várt vágyakozva, azt akarta, hogy az első alkalom a lány számára tökéletes legyen. Elméje szilárdan összeolvadt vele, érezte hogyan emelkedik benne a sóvárgás, hogyan árasztják el egymás után a tűzforró lávahullámok az ereit, ahol a vérnek kellett volna futnia testében. Érezte már-már fájdalmassá növekedni a feszültséget benne, ahogyan egyre emelkedett benne az öröm, azoktól az erotikus dolgoktól, amiket tett vele. Rátalált hosszú hajára, az öklére csavarta, hogy magához húzza, ahogy a szükség egyre szorosabban és szorosabban markolta kavargó testét. A világ úgy tűnt feloldódott körülötte, amikor a gyönyör hullámai elindultak bensője legmélyéről és szétterjedtek egész testében, míg az apró kezek kapaszkodtak belé, mint valami horgonyba. Lucian fölé magasodott, széles vállain és karjain pattanásig feszültek az izmok, féken tartva magát, hogy lassan haladjon előre. Centiméterről centiméterre hatolt beljebb, míg a vék onyka akadály ellenállása meg nem állította. A puha kis test annyira szűk és forró volt, hogy egy pillanatra átcsaptak a feje fölött a lángok. Kezei elkapták a keskeny csípőt. De még abban a pillanatban is, amikor a teste már őrjöngve követelte, hogy temesse magát mélyre benne, a füleiben dübörgő morajlással, az elméjében szitáló vörös köddel is képes volt a tudatában tartani, hogy Jaxon mennyire nagyon kicsinek és törékenynek látszik a kezei között. – Lucian. – suttogta a nevét és ő lehajolt, hogy ismét birtokba vegye a száját és előre mozdította a csípőjét, hogy a testét is birtokba vegye. A lány puha zihálása belevésődött örökre, ahogyan először fogadta magába, először egyesült a testük és az elméjük. – Lazulj el angyalom. – suttogta a nyakába halkan, majd szájával tűzbe borította bőrét érzékeny torkától a melléig. Nem mozdította a testét, hogy Jaxoné alkalmazkodni tudjon méretéhez, hogy megszokja jelenlétét, hozzáidomuljon. – Téged nekem teremtettek, a lelkem másik felének. Fogai ide-oda karistolták a bőrt a szíve fölött. Halkan suttogott neki, az ellenállás halvány csíráját is kisöpörte az elméjéből saját hatalmas szükségével. Jaxon körmei belesüllyedtek a hátába a fehéren izzó fájdalomtól, ami keresztülvágott rajta, hogy szinte azonnal átadja a helyét valami nagyon sötét és nagyon erotikus érzésnek, ahogy Lucian fogai a bőrébe mélyedtek. Ezzel egy időben a csípője is előre lendült és elsodorta őt az érzékiség világába, ami messze túlszárnyalt mindent, amit valaha is elképzelt. A szája a bőrén, hogy táplálhatta, annyira intim és erotikus volt, csak ölelte a fejét a karjaival, ringatta, felkínálta neki a mellét és azt szerette volna, ha örök időkön keresztül áramlik át belé életének lényege. A hatalmas test biztos lökésekkel mozgott fölötte, minden újabb mozdulat egyre
mélyebb és súlyosabb lett, hosszabbra nyújtva a súrlódást, a fokozva a forróságot bennük, míg már mindketten egyetlen élő, lélegző lángcsóva voltak. Nyelve elsimogatta fogainak nyomát a bőrén, gyorsabban, mélyebben hatolt a testébe, mintha el akarná érni lényének középpontját. Lucian a tenyere bölcsőjében tartotta a fejét és óvatosan észrevétlenül építette fel elméjében az éhséget, elültette a szükség magvait, míg már ez volt az egyetlen dolog, amire gondolni tudott. Jaxonnak el kellett oltania azt a rettenetes sürgetést, ami az elméje vörös homályába veszett. Odahúzta a fejét mellkasa súlyos izmaihoz, amin azonnal egy seb jelent meg. Lucian odanyomta rá a lány száját, elméje irányította az övét, hogy igyon, szüntesse meg a sötét, könyörtelen éhséget. Táplálni őt, érezni a finom ajkak moccanását magán olyan érzés volt, amit még soha nem tapasztalt. A kicsi test forró és feszes volt alatta, bársonyos, tüzes szorítással vette körül, ami ismét próbára tette önkontrollját. Míg ivott, Lucian újra elmondta a rituális szavakat. Azt akarta, hogy a kötés teljes és tökéletes legyen. Ő volt a valódi életpárja, örök időkre és a legkisebb esélyt sem akarta adni neki rá, hogy valaha is elmenekülhessen előle. Mindennek hibátlannak kell lennie. – Az életpáromnak követellek téged. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem, hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám, gondoskodom rólad az idők végezetéig. Most már a része volt, azonnal értesül róla, ha veszély fenyegeti. És most már a lány is az ő része, örökre gúzsba kötötte a benne lakozó bestiát, többé nem lesz lehetősége, hogy a világra szabaduljon. Testében a lángok egyre feljebb emelkedtek. Érezte, hogy egyre gyorsabb ütemben veszíti el maga fölött az irányítást. Azonnal megszüntette a kényszert Jaxon elméjén, mihelyt meggyőződött róla, hogy a cseréhez elegendő vérmennyiség átáramlott belé. Végezvén a rítussal, ami magában foglalta a kötésük kiteljesítését éppúgy, mint a harmadik vércseréjüket, megengedte magának azt az élvezetet, hogy teljesen belemerüljön a testébe. Beletemetkezett újra és újra, érezte, ahogy tüze és melegsége lassan megtisztítja lelkét a sötétségtől. Bár a sötét évszázadok és a szükséges, de mégiscsak sötét tettek elnyelték lassanként minden apró részét, Jaxon valahogyan mégis visszalopta, egésszé formálta ismét. Testének extázisa erősebbé vált, mint aminek még ellent tudott volna állni. Érezte hogyan szorulnak össze körülötte a lány testének izmai, egyre szorosabbra és szorosabbra, gerince tövétől indulva spirálvonalban benne is megindult felfelé a tűzörvény, míg végül gyönyöre kirobbant, magával rántva őt az ismeretlenbe. Jaxon szorította magához Luciant, ő volt a menedék, a biztonság az érzések viharában, ami megdöbbentette. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán léteznek ilyen érzések, nemhogy arról, hogy a saját teste is képes ezekre. Lucian feküdt fölötte, vigyázva, hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával, teste még mindig az övébe volt szilárdan bezárva. Ezt végtelenül szexinek, erotikusnak érezte. Szájában érezte kissé rezes, férfias, függőséget okozó ízét. Csak feküdt alatta és csodálkozva meredt fel rá. Az elméjében megjelent egy kép a saját szájáról, ahogy lassan mozog a széles mellkason. Amikor megpróbálta megragadni, részletesebben megfigyelni az elillanó gondolatot, a férfi
megmoccant és ő azonnal a tudatába került még mindig kemény férfiasságának, ami testének mélyébe volt ágyazva. Óvatosan mozdult, mintha muszáj lenne moccannia, hogy érezze maga körül őt, mintha képtelen lenne mozdulatlan maradni. Kezei közé simította az arcát. – Annyira szép vagy Jaxon, igazán gyönyörű. Ő is megmozdította forró, nyugtalan testét, elé ment a mozdulatainak, sóvárgása együtt emelkedett ismét a férfiéval. Alatta a szőnyeg úgy simított végig a bőrén, mintha ujjak lennének. Lucian szája ismét a testén járt, nyelve a mellei körül kavargott, férfiúi lénye képtelen volt betelni azzal, hogy újra és újra belémerüljön. Selymes volt, forró volt, minden volt, amire valaha is vágyott. És a lány is akarta őt, éppen akkora vággyal, mint amekkora a sajátja volt. Nézte, ahogy a tűz fénye játszott a testén, árnyékba borította, majd újra felfedte apró termetének lágy vonalait. Figyelte, ahogyan saját teste mozog benne ki és be, a látvány tovább fokozta örömét. Előre hajolt, hogy elérje szájával mellbimbóját, keze karcsú derekát, lapos hasát simogatta, miközben csípője lassú, komótos lökésekkel építette fel bennük újra a forróságot, amíg már mindketten ismét lángokban álltak. Azt akarta, hogy ez lassú és hosszú legyen, hogy örökké tartson. Ott akarta leélni hátralévő életét a puha test biztos menedékében, ahol a csodák valóban megtörténnek. – Lucian. – suttogta Jaxon a gyönyörtől kifulladtan, kezei a vállára siklottak megnyugtatóan. A férfi szelíd volt vele, szerető, gondoskodott az öröméről, de ugyanakkor érezte, ahogy közelről nézett rá, hogy vár valamit tőle. Arra vár, hogy elítélje őt. Elkapta ezt a gondolatát, még mielőtt cenzúrázhatta volna előle. Rögtön felemelkedett, szája megtalálta az övét, hogy eltörölje aggodalmát az ő esetleges nemtetszése miatt. Lucian nem gondolhat olyasmit, hogy esetleg fájdalmat okozott neki, mert azt soha nem bocsátaná meg magának. Amit tettek, az gyönyörű és jó volt. Érezte ezt minden sejt a testében. Hogyan is gondolhatja a férfi másként? Hogyan ítélheti el önmagát, amikor olyan végtelenül gyengéd és óvatos volt vele? – Nem akarom, hogy gyűlölj angyalom. – Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja érzékeny torkát. – Átkutattam az emlékeidet, a szívedet és a lelkedet, de nem találtam benne semmi nyomát a gyűlöletnek, még a legrosszabb ellenségeddel szemben sem. Ez az egyetlen dolog ad reményt nekem. Jaxon karjai körülölelték a fejét, ő pedig gyorsabban, keményebben, agresszívebb lökésekkel kezdett mozogni. Testük úgy tűnt megtalálta az azonos ritmust, az övé akkor emelkedett, amikor Luciané előrefeszült, hogy még mélyebben érezze magában, mintha a saját része lenne. Egyre szorosabban kellett tartania őt, ahogy egyre inkább felerősödött benne a tűzvihar, lángjai korbácsként vágtak végig rajta, magasabbra és még magasabbra emelkedve, míg végül elsodorta őket a tűzvész, ezer apró darabra robbantak, szikrák hullottak le rájuk. Lucian legördült róla, magával húzta őt is, így most az ő teste került felülre. A tűz fénye táncolt a bőrükön, mégis úgy tűnt, a levegő segít lehűteni felhevült testüket. Az erős kezek beletúrtak a hajába két oldalt, az arca mellett, hogy ránézzen. – Az enyém vagy, tudod. – jelentette ki. A teste egészen biztosan tudta. Úgy érezte, minden sejtje él és ő ott él benne. Elmosolyodott, kezei végigsimították az izmokat a mellkasán. – Dühös voltál rám, amiért kimentem?
– Valójában azt hiszem, nem lennék képes dühös lenni rád. – mondta elgondolkodva. – Te vagy az életem. Az én csodám. Rettegtem miattad és nem tudom kezelni azt az érzést. Soha életemben nem féltem. Vadásztam és öltem, ezerszer harcoltam, mégsem tudtam milyen ez az érzés. Most már tudom és egyáltalán nem tetszik. – ujjai a haját morzsolgatták, cirógatták, néha letévedtek a tarkójára néhány masszírozó mozdulatra. – Neked a természetedben van, hogy védj másokat. Nagyon különbözöl attól, amit elképzeltem, amikor megtudtam, hogy létezel. Jaxon felemelte a fejét. – Tényleg? Milyen volt az, akit elképzeltél? – mosolygott a sötét szemekbe. – Van egy olyan érzésem, hogy a válaszom mindenképpen bajba sodorna. Azt hiszem jobb lesz, ha inkább csendben maradok. – Ó nem, ezzel már elkéstél. Mindent elmondasz nekem arról a csodanőről. – szavai súlyának növelése érdekében ökleivel megkopogtatta Lucian mellkasát. – Az én fajom asszonyai magasak, elegánsak, hosszú, fekete hajuk és sötét szemeik vannak. Soha nem akarnának vámpírra vadászni, vagy egy zombira, de még csak egy őrültre sem, különösen pedig akkor nem, ha az életpárjuk megkéri őket arra, hogy maradjanak egy bizonyos területen belül. És mielőtt elkönyvelnéd őket szegény, elnyomott teremtéseknek, tudnod kell, hogy mindezt azért nem teszik, mert hisznek abban, hogy az életpárjuk képes megvédeni őket. Ehhez képest te fejjel előre száguldasz minden vészbe és az én biztonságom érdekében semmibe veszed a sajátod. Én vagyok a legnagyobb hatalommal bíró vadász, akit a népünk valaha ismert, de te kötelességednek érzed, hogy megvédj egy olyan semmiségtől, mint egy hullarabló. – elmosolyodott és megemelkedett, hogy csókjaival elűzze a ráncokat a szemöldökei közül – Mindezt nem panaszképpen mondom angyalom. Csupán tényeket jelentek ki, hogy megértsd. – Magas? Elegáns? Az mit jelent? Mi az, hogy elegáns? Az, hogy én alacsony vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem lehetek elegáns. Farmert hordok, mert kényelmes és mert szeretem. A hosszú, fekete haj lehet gyönyörű, itt vagy rá példának, de a szőke hajjal sincs semmi baj. Vagy a rövid hajjal, ami azt illeti. Nagyon is praktikus, ha érdekel. – hangjából világosan kihallatszott a sértődöttség. Ott volt az ujjai között a haja. Szerette a selymes, vad, engedetlen szálakat, amik kizárólag abba az irányba voltak hajlandóak állni, amerre csak akartak. Rajtakapta magát, hogy megint ok nélkül mosolyog. Jaxont egyáltalán nem érdekelték azok a részletek, hogy a fajának asszonyai bent maradnak a biztonságban, amíg a hímek vadásznak. Egyedül csak az érdekelte, amilyennek leírta őket, magasnak, elegánsnak, hosszú, fekete hajjal. Ezt pedig roppant mulatságosnak találta. Jaxon az Jaxon, egy kicsi puskaporos hordó, aki mindig kész rá, hogy megmentse a világot. Senki sem változtathatja meg, leginkább pedig az életpárja nem. Ő volt az, aki pontosan olyannak akarta, amilyen volt. Lucian elhatározása, hogy átcsempészi őt a saját fajához, éppen a lány természetéből adódott. Kizárólag ez az egy út volt, hogy megvédje őt a bajtól. Akkor aludna, amikor ő, mindig tisztában lenne minden mozdulatával. Ott lenne vele, benne, ha bárki fenyegetné. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy teljes egészében megmaradhasson annak, aki volt. Mégis, hogy a feje fölött döntött erről, az nagyon is jó ok arra, hogy megvesse majd érte. – Mi a baj Lucian? Megbántad, hogy szeretkeztél velem?
Jaxon hirtelen nagyon nyugtalan lett. Nem volt elég tapasztalt, hogy tudja, elégedett-e a férfi, vagy sem. Úgy gondolta, az ő számára is olyan lehetett, mint neki, de talán mégsem. Lucian elképesztően szenvedélyes. Talán nem tudta megfelelően csillapítani az éhségét. Elvégre mégiscsak egy teljesen más fajról van szó. – Hogyan bánhatnám meg azt az egyetlen dolgot, amire mindennél jobban vágytam a világon? Csak tájékoztatásul közlöm angyalom, szándékomban áll még néhány alkalommal szeretkezni veled, mielőtt ez az éjszaka véget ér. Senki más nem felelne meg. Nekem csak te vagy. Nem létezik semmilyen más nő. Soha. Nem akarok magasat, elegánst, vagy hosszú, fekete hajút. Rajongok a rövid, szőke hajadért és imádom az apró, tökéletes testedet. Nem fogsz megszabadulni a karmaim közül könnyen. Jaxon elmosolyodott és visszahajtotta a fejét a mellkasára. Legbelül, ahol eddig mindent tökéletesnek és csodálatosnak érzett, most egy fájdalmas görcs rántotta össze az izmait. A gyomrára szorította a kezét és mozdulatlanná dermedt, próbálta végiggondolni mi is történik. Ez normális? Úgy érezte, mintha a görcsök - nem, mégsem görcsök, ez annál sokkal rosszabb - valamit megváltoztatnának a testében, egyre jobban szétterjedve minden szervére. Lucian keze a nyaka hátuljára simult, próbálta enyhíteni az izmok feszességét. Nagyon csendes volt, mintha tudná, hogy valami nem stimmel. Nem kérdezte meg tőle, hogy mi volt ez. Nem mondott egyáltalán semmit. Egyszerűen csak tartotta a karjaiban, birtoklóan, védelmezően.
Nyolcadik fejezet Jaxon csendben feküdt a karjaiban és felnézett Lucian arcába tágra nyílt, sötét szemeivel. Kísértő szemekkel. Rémült szemekkel. – Rosszul érzem magam. – Hirtelen felült és megpróbált elsietni a közeléből, hiábavalóan. A szörnyű, mardosó fájdalom a gyomrában a második hullámmal még erősebb lett. Növekedett és futótűzként terjedt az egész testében. – Lucian, valami nem igazán stimmel. – nyúlt egy közeli asztalka felé a telefonért. Lucian érte nyúlt és elvette tőle. – Ez az átalakulás, most zajlik a testedben. – még soha nem volt a hangja ennyire érzelemmentes – Meg kell szabadulnod az emberi toxinoktól. – bár a hangja lágy volt, tárgyilagosan beszélt. Jaxon elrántotta magát tőle, szemei óriásira nőttek. Mindkét kezét rászorította a gyomrára. Úgy érezte, mintha valaki lángszórót használna a bensőjében. – Mit csináltál Lucian? Mit csináltál? A tűz átrohant a testén, izmai összeugrottak, lezuhant a földre és tehetetlenül vergődött valamiféle rohamban. Lucian már ott volt előtte, szorosan magához fogta a testét, elméjét megosztotta az övével, hogy elvegye iszonyú fájdalmának akkora részét, amekkorát csak tudott, ahogy hullám hullám után száguldott át rajta.
Jaxon csak kapaszkodott belé, a félelem éppúgy vágott keresztül a testén, mint a gyötrelem. Percekkel később, amik óráknak tűntek, úgy tűnt, a fájdalom kissé alábbhagy. Apró verejtékgyöngyök vonták be a bőrét, betegebbnek érezte magát, mint valaha, teljesen kimerült. – A tűz. Ki nem állhatom a tüzet Lucian. Ez fáj. Mindenem fáj. Még a szemem is fáj. Intett a kezével és a kandalló lángjainak nyoma veszett. Hűvös levegőáramlott át a szobán, bőrét legyezgetve. Belevájta körmeit a férfi karjába. Megint kezdődik. Érezte az elméjén keresztül hogyan dagad ismét a fájdalom a lány testében, hogyan csavarodik szervei köré, hogy aztán beléjük marjon. Lucian elborzadt a rohamok erejétől, amik ívbe feszítették, majd karikába görbítették az apró alakot. Ha nincsenek körülötte a karjai, összetörte volna magát a padlón. Az utolsó görcs volt a legrosszabb, izmai összeszorultak, csomókba ugrottak a bőre alatt. Megpróbálta kimondani a nevét, hogy elsuttogja, szüksége van egy horgonyra, de egyetlen hang sem jött ki a torkán, még csak egy rekedt krákogás sem. Belül az agya sikoltozott neki. Lucian körülölelte, a testét és a lelkét. Elküldte magát a testéből a lány testébe. Minden szerve forrongott, átalakulásban volt, a szövetek, a sejtek eltorzultak. Mindent megtett, amire képes volt, hogy könnyítsen a fájdalmán, de Jaxon nagyon vékony és nagyon apró volt, a rohamok ereje mardosta a testét, izmai annyira erőlködtek, hogy már pusztán kőkemény csomók voltak. Lélegzett vele, helyette. Tartotta, amikor újra és újra hányt, hogy megszabaduljon utolsó emberi maradványaitól. Lemosta az arcát, amikor a fájdalom olykor alábbhagyott, hogy eltávolítsa róla a vért, ami izzadságként ütött ki a homlokán. Jaxon passzívan feküdt, nem pazarolta az energiáját. Már nem harcolt a fájdalom ellen, elméje teljesen üres volt. Szemei kikerekedtek, ránézett reménytelenül, tehetetlenül, amikor a következő roham megrohanta. Lucian ősi nyelven káromkodásokat sziszegett a fogai között. Meg kellett várnia, amíg a legutolsó csepp mérgező anyagot is kihányja, mielőtt biztonságosan kiadhatta volna neki a parancsot az alvásra. Amikor végre aludt, gondosan megtisztított a testét és a szobát szenvedésének minden bizonyítékától. Nagyon óvatosan felemelte és a mellkasán ringatta, akár egy bölcsőben. Súlytalannak, finomnak, csontjait törékenynek érezte. Beletemette az arcát a hajába, érezte, hogy könnyek égetik belülről a szemeit. Levitte a pincébe, az alvókamrájába és elhelyezte az ágy közepén. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek a takaró alatt, amit gondosan eligazgatott rajta. Lucian leült mellé és csak nézte egy hosszú ideig merengőn. Amikor majd felébred, úgy fog felébredni, mint egy Kárpáti, vérre lesz szüksége az életben maradáshoz. Nem lesz képes többé a napon járni, a bőre és a szeme túl érzékeny lesz a nappali fényhez. Hogyan fog ránézni? Utálattal? Undorral? Várt egy órát, egészen biztos akart lenni benne, hogy békésen alszik, mielőtt magára hagyta. Aztán ruhákat gondolt magára és felsiklott a házba, majd le a lépcsőkön. Az éjszaka hűvös és tiszta volt, a szél felfrissítette az arcát. Mélyen magába szívta, kiolvasta belőle miről mesél az éjszaka. Három futólépés után az ég felé vetette magát és a város felé száguldott. Vérre volt szüksége mindkettejük számára. Prédáját azok közül a semmirekellők közül választotta ki, akik
áldozatok után kutatva járták a várost, biztonságban és elemükben érezve magukat a sötétségben. De ő látta őket, mintha csak fényes nappal lenne. Leszállt a földre, mozdulatai zökkenőmentesen váltottak át sétára. Egy magas, elegáns férfi grafitszürke kabátban. Jómódúnak, gazdagnak tűnt, élesen kirítt a környezetből. Nem nézett se jobbra, se balra, mintha nem érzékelne maga körül semmit, pedig nagyon is jól hallott mindent, a legapróbb neszektől az utca másik oldalán zajló beszélgetésekig. Hallotta az osonó lépteket is maga mögött. Egy pár láb, majd egy másik. Aztán a léptek elváltak egymástól, támadói két irányból akarták becserkészni. Gyakran használt táplálkozásra ilyen embereket az évszázadok alatt, akik megpróbálták kirabolni. Mindig megengedte, hogy megtámadják, mielőtt ítéletet mondott felettük, hogy megbizonyosodjon aljas szándékukról, bár könnyedén olvasott a fejükben. Most is olvasta a gondolataikat, ismerte a tervüket, tudta melyik kettejük közül a vezető, a gonoszabbik, aki először fog támadni. Továbbra is egyenletes ritmusban lépkedett, se gyorsan, se lassan, egyenesen maga elé nézve, arra várva, hogy megtegyék az első lépéseket. Már félúton járt az utca vége felé, amikor a lakóházak közötti keskeny kis sikátorból a vezető rátámadott. A halandó nagydarab és erős férfi volt, átkarolta Lucian nyakát és húzta befelé magával a sikátorba. Ő ellenállás nélkül vele tartott, míg ki nem kerültek az ablakok látóteréből és amíg mindkét támadó be nem került a látómezejébe. Azután pedig megpördült, kiütötte a vezető kezéből a kést és megállította egy puha paranccsal mindkét férfit. A két halandó mozdulatlanul állt, az utasításaira várva. Nagy kortyokban ivott mindkettőből, nem törődve vele, hogy elszédülnek és legyengülnek. Mindig nagyon ügyelnie kellett az önkontrolljára, hogy életben hagyjon ilyen embereket, mint ezek. Olykor, beleolvasván romlott elméikbe szinte alig tudta visszafogni magát. Ilyenkor emlékezetébe idézte, hogy ő a Kárpáti nép egyik Őrzője, az emberi fajra az ő törvényeik vonatkoznak. Nem vesződött azzal, hogy valami hihető emléket ültessen az elméjükbe. Emlékezni fognak rá, hogy megtámadták őt, de aztán csak fekete, üres, kiesett idő fog nekik rémleni, nem hagyott hátra semmiféle segítség a számukra, hogy kiderítsék mi történhetett. Ott hagyta őket nyöszörögve a földön a sikátorban úgy, hogy elképzelésük sem volt róla, mi történt velük. Amikor Lucian hazatért, a ház hűvösen, sötéten várta. Az utóbbi napokban szeretett hazamenni. Jaxonhoz. A ház berendezésének majdnem minden darabja valami olyasmi volt, amit a lány emlékeiben talált, amiket szeretett, amik tetszettek neki. Olyan színek uralkodtak, amik nyugtatólag hatottak rá. Olyan műalkotások, amiket megcsodált. Még az ólomüveg csodák is kifejezetten Jaxon számára készültek, amiket testvére életpárja készített. Minden egyes darab egy újabb erős védelmet jelentett a háznak és megnyugtatóan hívogatta, üdvözölte, melegséggel töltötte el mindazokat, akik itt éltek. Francesca egy hatalmas erejű gyógyító volt és még műalkotásaiból is sütött ezen tehetsége. Az alvókamrában eltüntette magáról a ruhákat és magához ölelte Jaxont, mielőtt kiadta volna a parancsot az ébredésre. Az átalakulás befejeződött, majdnem két órát aludt. Lucian szeretett volna túlesni az összecsapáson még a következő felemelkedés előtt.
Jaxon megmozdult, halkan felnyögött, inkább csak az elméjében, aztán szíve óriási dobbanással ütődött belül a mellkasának. Már teljesen felébredt, mégis megtagadta, hogy kinyissa a szemét és szembenézzen a történtek valóságával. Lucian megérezte a pillanatot, szíve kihagyott egy ütést, tüdeje összeszorult. A lánynak szembe kell néznie azzal, amivé vált. Neki pedig szembe kell néznie az elutasításával. A karjában tartotta őt, is figyelte az arcán átfutó érzelmeket. Jaxon szempillái megmoccantak egy párszor, mielőtt felemelkedtek és belenézhetett az óriási csokoládébarna szemekbe. Nem látta bennük azt az elítélést, amire számított. Egyszerűen csak nézett felfelé rá. Nagyon lassan felemelte a kezét, hogy elsimítsa szemöldökei között a ráncokat, amikről a lánynak nem is volt tudomása. – Mit csináltál? – kérdezte. Keze végigsimított az arcán, megcirógatta arccsontját, félresimogatva róla a haját. – Azt hiszem, tudod. – Ha ez az, amire gondolok, akkor lehet, hogy erőszakhoz kell folyamodnom. – Megint azt tette, amit mindig, ha az elméje még nem állt készen valamire, megpróbált nem foglalkozni a dologgal. – Helyette mutatóujjával megsimogatta a férfi felső ajkát. – Ne nézz már ilyen aggodalmasan Lucian. Nem vagyok porcelánból. Nem fogok összetörni. Úgy nézel ki, mint a világvége épp a lábát törölgetné az ajtó előtt. Bár meg kell mondanom, hogy ez pokolia n fájt és ha jobban leszek, valószínűleg meg kell torolnom. – Szeretlek angyalom és ha lett volna más módja, soha nem vittelek volna keresztül az átváltozás gyötrelmén. Jaxon a fejét rázta. – Ne mondd azt, hogy átváltozás. Nem hiszem, hogy arról kellene beszélnünk. Egyszer láttam olyat egy filmben. Vámpírok és undorítóan ragacsos dolgok voltak benne. Az a förtelmes lény megharapta a hősnőt és aztán adott neki a saját véréből. – A hangja elakadt egy pillanatra, érezte, ahogy megremeg a karjaiban, de aztán határozottan tovább folytatta. – És ettől átalakult egy dühöngő, őrült, szexmániákus vámpírnővé. Vért szívott a férfiak nyakából és kisgyerekeket ölt. Nem igazán az én stílusom. Legalábbis a kisgyerekek megölése. És nem tudok vért szívni a férfiak nyakából. Finom remegés futott végig ismét a testén. Egyik keze a hajában turkált, míg a másik szorosan, birtoklón ölelte magához. – Nem igazán tolerálnám, ha bármilyen másik férfi nyakát szívogatnád, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. – Ennek örülök. Bár talán azért kipróbáltam volna. – próbált kötekedni vele. Ez volt az egyik olyan dolog, amit annyira csodált benne. Rémült volt, a szíve összevissza vert, mégis megtartotta a bátorságát. Tisztelete iránta csak még tovább növekedett. – Sajnálom angyalom, de túl kell tenned magad valahogy ezen a csalódáson. Rájöttem, hogy alapjában én egy roppant féltékeny férfi vagyok. Egészen közel bújt hozzá, tudat alatt a megnyugvást kereste. – Úgy nézel ki, mint egy teljesen magabiztos férfi Lucian. Nem hiszem, hogy valóban féltékeny lennél. Azon kívül pedig senki más sem akar engem, úgyhogy neked sem kell aggódnod.
A férfi szemöldökei a magasba szökkentek. – Te nem veszed észre, hogyan esnek hasra tőled mindenhol a férfiak? Kezdve azzal a nyálasszájú tacskóval, aki ellenszegült az utasításaidnak és bement a raktárba bolondot csinálni magából. Te azt hitted, hogy az előléptetés miatt próbál hősködni, pedig csak azt akarta, hogy felfigyelj rá. – Az ki van zárva. – Jaxon döbbenete a hangján is hallatszott. – Valami politikai tervei vannak és csak az előrejutáshoz akarta felhasználni a csapatom, holott én elleneztem. Nem volt jó és nem volt csapatjátékos. Kizárólag a főcímek és a dicsőség érdekelte. A nagyközönség előtt ugyan a csapatom tagjai névtelenek maradnak, amennyire lehet, de a saját berkeinken belül a legjobbak között ismernek el bennünket. Bentonnak határozottan csak az előléptetése járt a fejében, nem pedig én. – jelentette ki magabiztosan a tények ismeretében. Lucian lehajtotta a fejét, hogy finoman végighúzza ajkait szájsarkán. A könnyű érintéstől Jaxon szíve bukfencet vetett és hatalmasat ugrott. Alig érintette, mégis érezte a parázs felizzását gyomra környékén. – Ez az, amit kifelé mutatni szeretett volna és nem pedig az, ami az elméjében volt. Ki akart tűnni, azt akarta, hogy észrevedd. – Határozottan érdekes módot választott. Tényleg felfigyeltem rá. Majdnem megöletett engem és Barryt. Hangja elárulta, hogy egy pillanatra sem veszi komolyan Lucian értékelését. – Ott voltam drága. Mindent pontosan olvastam a lelkében. Megkínzod a körülötted lévő férfiakat és sajnos ez ezután csak még inkább így lesz. Jaxon lágyan felnevetett. – Te is szörnyen elkínzott vagy mellettem? Senki sem akar engem. Csak éppen úgy gondolják, hogy mivel dinamit vagyok a munkámban, talán mindenhol az vagyok. – mondta minden álszerénység nélkül. – Folyamatosan férfiak vesznek körül a munkád során. Egy Kárpáti nőnek nem helyes védtelenül maradnia férfiakkal. Most a lány szemöldökei ugrottak a magasba. – Akkor tiszta szerencse, hogy egy sima emberi kis nő vagyok, aki dolgozik a megélhetéséért. Keze a szőke fürtök között járt, majd végigsimított lágy bőrén, mielőtt visszatért volna a puha hajszálak közé, amik annyira izgatták. – Többé már nem. Nem vagyok egy modern férfi angyalom. Mélységesen hiszek azokban a kötelességeimben, amikre fogadalmat tettem. Te pedig a valódi életpárom vagy, a szívem és a lelkem, a fény a sötétségemben. Nem hiszem, hogy azt szeretném, hogy a sötétségem egyetlen fénye veszélyben rohangáljon. Gondolj arra, mit jelentene az a világ számára, ha történne veled valami. Kitartottam, ellenálltam a sötétségnek nagyon sok évszázadon keresztül, de ha történne veled valami, valóban szörnyeteggé válnék. Még a saját családomból származó vadászok is képtelenek lennének nyomon követni és megsemmisíteni. – Ezt nem hiszem Lucian. Elfelejted, hogy kezdek hozzászokni ahhoz, hogy én is az elmédben vagyok. Nem válnál szörnyeteggé. Csak éppen megpróbálsz rávenni, hogy azt tegyem, amit szeretnél. – Tehát azt hiszed, ismersz engem. Hangja puhasága óvatosságra intette Jaxont. Összehúzta a szemöldökét és vigyázva felült, hogy tesztelje, működik-e egyáltalán a teste.
– Hát éppen ez az Lucian. Nem ismerlek téged és te sem ismersz engem. Még csak azt sem tudom, hogy jutottam idáig. Nem értem, hogyan engedhettem meg neked, hogy átvedd az irányítást az életem felett. És most ez. Nem tudom mit tettél velem, de biztos vagyok benne, hogy nem olyasvalami, amit én is akartam volna, mégsem vetted a fáradságot, hogy megbeszéld velem, vagy választást kínálj fel. Ez azért van, mert olyan öreg vagy? Mert évszázadokkal ezelőtt születtél? A kis nőnek nincs beleszólása az életébe? – Keze védekezően csúszott fel a torkára. Egyáltalán nem ugyanaz volt már. Érezte a különbséget. A valóság egyre közelebb kúszott, ha akarta, ha nem. Meztelenül feküdt egy férfival az ágyban, akit egyáltalán nem ismert. És aki ráadásul nem is ember. Valamiféle ragadozó, amit roppant szexinek talált. Felzihált, eltolta magát a kemény mellkastól, megragadta a takarót és alaposan bebugyolálta vele magát. – Egyáltalán nem ismerlek téged Lucian. El sem hiszem, hogy lefeküdtem veled. Lucian arca érzékibb volt, mint valaha, az a tanácstalan kis ránc a homlokán annyira vonzó volt, hogy Jaxon szerette volna itt, a helyszínen törvénytelennek nyilvánítani. – A modern nők nem szoktak lefeküdni a férjükkel? – Mi nem vagyunk házasok. Nem házasodtam össze veled. Tudnék róla, ha megtettem volna. Nem tettem meg, ugye? Hátratolta kezével az arcából a haját, ami a következő pillanatban pontosan ugyanúgy állt, mint előtte, majd a lecsúszó takaró után kapott. Dühösen rámeredt, nehogy mosolyogni merészeljen kínos helyzetén. Luciannak most végtelenül jó szolgálatot tett évszázadok edzette önuralma. Sikerült teljesen kifejezésmentesen tartania arcvonásait, miközben belülről úgy érezte, reménytelenül mosolyognia kell az örömtől, ami elárasztotta a lelkét. Megolvasztotta bensőjét, átváltoztatta valami szelíd lénnyé, pedig egészen biztos volt benne, hogy ilyen érzésekre teljességgel képtelen. Köré akarta fonni a karjait, csókolni akarta, míg a szemei el nem sötétülnek a vágytól és a lángok fel nem emésztik a testét, mint az övét. – Mit gondoltál, az életpár micsoda? Házasok vagyunk a Kárpáti nép módján. Lelkünk és testünk össze van kötve egymással az örökkévalóságra. Kiugrott az ágyból és közben igyekezett méltóságteljesen mozogni, ami nem volt egyszerű a tógaként maga köré tekert takaróval, tekintve hogy az állandóan a lábai köré csavarodott, korlátozva mozgásszabadságát. – Már megint ilyen szavakkal jössz, mint az örökkévalóság. Látod? Pontosan erről beszélek. Egyáltalán nem vagyunk egymás darabjai, még csak kompatibilisek se. És én nem fekszem le mindenkivel. Összezavartál. Valami feketemágiás trükkel. Vagy voodooval. Nekem vannak erkölcsi szabályaim. Nem fekszem le csak úgy bárkivel is, vedd tudomásul. A mosoly veszélyesen közel emelkedett a felszínhez Lucianban. A férfi csillogó, fekete szemeiben felragyogott a birtoklási vágy, ahogy lassan végigsöpört pillantása az alakján, hangosabban beszélve bármely kimondott szónál. – Én nem bárki vagyok Jaxon és végtelenül hálás vagyok, amiért nem fekszel le mindenkivel. Lustán nyújtózkodott, teste, mint egy párducé, megfeszült. A lány szíve azonnal félreverdesett, elkezdett hátrálni az ágytól, hatalmasra nyílt szemei az arcát fürkészték. – Meg sem kérdeztél Lucian. Esélyt sem adtál rá, hogy átgondoljam a dolgokat.
– Milyen dolgokat? Mégis, mit akartál átgondolni? Nekem a földben kell aludnom. És nem vagyok rá képes, ha nem vagy ott mellettem. Neked pedig erős hajlamod van arra, hogy bajba kerülj. A sötétbarna szemekben tűz lobbant. – Ennyi! Elegem van belőled. Fel sem fogod mit tettél. Úgy látom, a legkisebb lelkifurdalás sem gyötör. Én vagyok kettőnk közül az egyetlen, akinek újra és újra engednie kell, mintha a kompromisszum szót nem is ismernéd. Te egyszerűen eldöntöd, mit kell tennem, én pedig csak tegyem azt. És ez pokolian fájt! Ezzel az utolsó lövéssel megpördült és kirohant a hálószobából. A takaró szegélye, amit maga után vonszolt, megszorult a csukódó ajtóban és egy pillanatra elakasztotta sietségét. Jaxon egyszerűen elengedte a takarót, hagyta, hogy a lábaihoz hulljon és megajándékozta Luciant sápadt bőrének és szépséges formáinak látványával egy utolsó pillantásra, mielőtt eltűnt a szeme elől. Lucian izmai megfeszültek, férfiassága megmerevedett. Megint kívánta őt. Akarta újra és újra. És soha nem jön el a nap, amikor jóllakhat vele. Most már mosolygott, képtelen volt tovább visszatartani. Jaxon volt számára a tökéletes csoda. Amikor más nő hisztériázna az átalakítás miatt, ő elküldte a pokolba, mert arrogáns Kárpáti hímként viselkedett. Tudta, hogy meg kell még birkóznia azzal, amivé vált és ez nem lesz könnyű a lány számára, de mindenképp szükség volt rá a biztonsága megőrzése érdekében. De Jaxon nem az a nő, akit feltehet a polcra. Mindig a dolgok sűrűjében lenne, nem számít, mit mondana neki. Lucian elfogadta ezt a tényt, elfogadta a védelmező természetét és az egyetlen lehetséges utat választotta, hogy megakadályozza a katasztrófát. Végigsétált mezítláb a szobán és felemelte a takarót, amit a földre dobott. Újra elmosolyodott. Nem is értette a féltékenység érzését, ha emberi elmékben olvasta, most mégis úgy találta, egyáltalán nem tetszik neki a gondolat sem, hogy más hímek is lehetnek a lány közelében. Még csak azt sem akarta, hogy gondoljanak rá, hogy fantáziáljanak róla. Azt pedig végképp nem, hogy ő rájuk mosolyogjon azzal az ártatlan, szexi mosolyával, vagy megérintse őket, ahogy az emberek állandóan megérintik egymást. Az élet érzéseinek átélése meglehetősen érdekes tapasztalat volt. Mindennek a tetejébe pedig most, hogy Jaxon Kárpátivá vált, a férfiakat vonzó képessége még inkább felerősödik. A hangja olyan csábítóvá válik, hogy aki akár csak egyszer is hallja, újra és újra hallani akarja. Szemei odavonzzák hozzá a hímeket, ha azok nem mennének amúgy is kezüket-lábukat törve. Lucian felsóhajtott és megcsóválta a fejét. Keresztülment a házon, fel a lépcsőn, egyenesen a szobájába. A kirángatott fiókok arról tanúskodtak, hogy a lány elővett pár ruhadarabot. Jaxon pillanatnyilag bent volt a fürdőszobában. Lucian nagyon óvatosan érintette meg az elméjét. Teljes pánikban volt és azon erőlködött, hogy normális emberi tevékenységekkel csillapítsa le magát. Könnyeket érzett a fejében, ahogy lefutnak az arcán. Egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy vele legyen. De a fürdőszoba ajtaját gondosan, alaposan bezárta, sőt, az aljához egy összegöngyölt törölközőt is odagyömöszölt.
Mindezek ellenére Lucian ismét rajtakapta magát, hogy elmosolyodik. Jaxonnak valóban a leghalványabb fogalma sincs a hatalmáról. Megparancsolhatná az elméjének, hogy engedje be. Egyetlen érintéssel szilánkokra repeszthetné az ajtót. Ki tudná nyitni ezerféleképpen. Szilárd, hatalmas alakja megcsillámlott, mielőtt testetlen köddé vált volna. A cseppek keresztüláramlottak a kulcslyukon és összekeveredtek a zuhanyból felszálló gőzzel. Lucian kilépett a ködből, felvette saját hatalmas alakját. Világosan látta Jaxon sziluettjét a zuhanyfülke üvegajtaja mögött. Homlokát a falnak támasztva állt, a víz ömlött a fejére és a hátára. Gyönyörűnek, sápadtnak és törékenynek tűnt. Ellopta a lélegzetét. Csendesen belelépett mellé, hosszú karjaival magához szorította, esélyt sem adva rá, hogy tiltakozhasson. – Nem tudom elviselni a könnyeidet szerelmem. Mondd meg, mit szeretnél, mit tegyek és azt fogom tenni. Bármi is az. Te vagy a világon az egyetlen dolog, ami számít nekem. Kezei közé fogta az arcát, hogy felemelje a fejét. Lehajolt hozzá, hogy megízlelje a könnyeit. Fájdalmat érzett a bensőjében, a szíve pedig valósan, fájdalmasan görcsbe rándult. Jaxon is érezte reakcióját a könnyeire és tudta, hogy valódi. Lesújtotta a bánata. Szája aztán lejjebb csúszott az övére, ide-oda simított rajta egy finom, meggyőző simogatással. Egyszerre tudatába került, hogy a teste válaszol, szíve megtalálja a másik ritmusát, hogy vére felmelegszik, megfelelni akarván igényeiknek. Ez pedig a könnyei újabb áradatát indította el. Akarata őt még most is, vele akart lenni. Lucian olyan gyöngéden, védelmezően tartotta. Szerette, ahogy hozzáért, szerette, ahogyan vágyott rá, hogy csak őt akarta. De nem akarta akarni őt. Nem akart akarni senkit. – Azt akarom, hogy akarj. – suttogta Lucian, ahogy olvasta az elméjét – Azt akarom, hogy ismerj meg úgy, ahogy én ismerlek téged. – szája odavándorolt a nyakához, puha torkához – Mindent tudok rólad és őrülten szerelmes vagyok beléd. A szerelem egy túl enyhe kifejezés arra, amit irántad érzek. Szánj időt arra, hogy megismerj engem Jaxon. Próbáld meg a kedvemért. Csak próbáld meg. Bőrén mozgó szája a hőség és a színek egy külön világát alkotta meg, egy helyet, ami csak kettőjük számára létezett. Kezei finom gondossággal simítottak végig a testén. – Most már olyan vagyok, mint te? – suttogta lágyan a mellkasába. Az erős ujjak lecsúsztak a hajából, birtokló mozdulattal simultak a tarkójára. – Kárpáti vagy, a népünk összes ajándékával rendelkezel drága. A föld magához hív minket, mint ahogy a szél, az eső és az ég is. Ez egy szép világ. Futni tudunk a farkasokkal, repülni a ragadozó madarakkal, úszni a halakkal a folyóban, ha arra vágyunk. Olyan csodákat tudok megmutatni neked, amiket soha nem látott emberi szem. Hihetetlen dolgokra vagy képes, amik mindennél nagyobb örömet fognak okozni neked. Megengedte, hogy lecsókolja a könnyeket az arcáról és hagyta, hogy növekvő vágya az övé is legyen. Egy őrület volt az, ami történt, de már nem számított neki. Nem tud változtatni azon, ami. Nem tudja visszavonni, amit tett. És ő nem tudja gyűlölni azért, hogy megtette. Jaxon el akart merülni abban a sötét szenvedélyben, amit csak ő képes nyújtani. Azt akarta, hogy olyan kétségbeesetten szüksége legyen rá, hogy soha ne kelljen szembenéznie azzal, ami volt. Kezei a bőrén sétáltak, felfedeztek minden jól kirajzolódó izmot. Lucian a tenyereibe fogta az arcát és még közelebb lépett hozzá, ajka nedves bőrén járt, elkapdosta szájáról az apró vízcseppeket. Teste, izmai fájdalmasan összehúzódtak a feltörő vágytól, pedig csak szerette
volna megvigasztalni, elmondani neki, mennyire szereti azért, hogy nem ítéli el. Csak tartani akarta a karjában és hagyni, hogy sírjon, ha ez az, amire szüksége van ahhoz, hogy elfogadja, ami a testében történt. – Nem azért vagy itt, hogy kiszolgáld a szükségleteimet angyalom. Én vagyok itt azért, hogy kielégítsem a te igényeidet. Csak engedd, hogy tartsalak téged. Tegyél fel kérdéseket. A rettegés egy éles felvillanása csillant fel a hatalmas szemekben, aztán elveszett a pőre érzékiség egy fullasztó lángjában. Az apró kezek lecsúsztak derekára, csípőjére, felkutatták, végigsimogatták fenekének izmait, combjait cirógatták. – Érezni szeretném, hogy életben vagyok Lucian. Úgy akarom érezni, mintha lenne egy kevés hatalmam, egy kis irányításom a világom felett. Csak érezni akarok. Kezei rásimultak vastag, kemény férfiasságára, körmeivel finoman karcolgatta, tenyerei mohó örömmel vetették bele magukat, hogy megismerjék bőrének, tapintásának érzését. Lucian hátrahajtotta a fejét, szemei lecsukódtak. Maga az, hogy érinthette a férfit, extázist váltott ki belőle, mégis megpróbált teljesen összeolvadni az elméjével, hogy megtalálja legnagyobb vágyát, azt, amire leginkább szüksége van. Elutasított magától minden gondolatot, lehorgonyozta magát ahhoz, hogy mennyire szeret vele lenni, mennyire szereti látni, ahogy sötét szemei jéghidegből olvadó melegbe mennek át, ahogyan a teste megkeményedik, mégis olyan finom marad. Lucian gondolatai ellopták a lélegzetét. Csodálta bátorságát, szerette volna elvenni múltjának sivárságát és elhatározta, hogy senki sem árthat neki. Azt akarta, hogy békére találjon, hogy többé ne kényszerüljön elpusztítani világának azokat a szörnyű lényeit. A levegő kiszáguldott Lucian tüdejéből, ahogy Jaxon selymes, nedves szája körülölelte őt. A lány látta elméjében erotikus fantáziáit és érezte mit érez attól, amit ő tesz vele. Jaxon belemerült újdonsült hatalmába és Lucian felduzzadó vággyal, forró, kemény éhséggel válaszolt. Fogai összecsikordultak. Csípője önként találta meg élvezetének ritmusát. Az idő megszűnt létezni. A valóság elveszett. Jaxon eltűnt, a helyén egy szirén csábította, próbálgatta, képes-e ellopni önuralmát. Lucian belemarkolt a hajába és felhúzta magához, hogy lecsaphasson a szájára. Jaxon teste hozzásimult, melleit hozzádörgölve kínozta, kezei simogatták, felgyújtották. Lehajtotta a fejét, hogy izzó nyomvonalat csókoljon a nyakától feszes kis kebléig. Tenyere a szőke háromszög fürtjei alatt barátságos fogadtatást, üdvözlő nedvességet talált. Ez arra késztette ujjait, hogy ellenőrizzék mennyire áll rá készen, megtalálják hüvelye forró bársonyát, ami mohón szorult össze körülöttük, ugyanazzal a sürgős szükséggel, amit ő is érzett. Jaxon lélegzése már pusztán apró zihálásokból állt. – Siess Lucian! Az elfúló, már-már síró kiáltás szinte beléfúródott, öröm söpört tőle végig a gerincén. Jaxonnak szüksége van rá. Ő az életpárja és a teste érte kiált. Mindent akart, ami ő volt. Az elméjét, a szívét, a testét és a lelkét. Agyát az ő forró, éhes szüksége öntötte el. Megragadta karcsú derekát és magára emelte. Tökéletesen összeillettek, mint kard a hüvelybe. Egy hang megszökött valamelyikükből. Belőle? A lányból? Egyikük sem tudta már melyikük Jaxon és ki Lucian. A lány feszes volt és szoros körülötte, erősen szorította és ő teljesen kitöltötte. Jaxon átfonta a nyakát a karjaival, odasimult hozzá, bőr a bőrhöz, szív a szívhez. Becsukta a szemét és megengedte egyesülésük szépségének, hogy messzire ragadja, amíg már csak
forgott az űrben, szabadon zuhant Luciannal és azt szerette volna, hogy mindez örökké tartson. Csak ők ketten az erotikus fantáziájuk alkotta kétszemélyes világban. Ahogyan tartotta, az olyan helyénvalónak tűnt. Mélyen, mégis finoman, gyengéden mozgott benne, minden mozdulattal fokozva a tüzes súrlódást, amitől mindketten csak egyre többre és többre vágytak. Lucian védelmezően ráhajtotta fejét az övére, körülvette szeretettel, melegséggel, gyöngédséggel, éppúgy, ahogy a lány körülvette a testét tökéletes elragadtatással. Jaxon érezte, ahogy belső izmai újra összehúzódnak, az öröm érzése egyre magasabbra és magasabbra tört, míg már úgy érezte, nem képes többet elviselni. Fogai megtalálták Lucian vállát, zihált, próbálta visszalélegezni józanságát, ami megkísérelte elnyújtani a pillanatot, még akkor is, amikor teste darabokra hullott, tudata megszökött irányítása alól. Lucian elméje szilárdan egybeolvadt az övével. Érezte Jaxon reakcióját és ez elindította saját fehérizzó robbanását, ami felfokozta az érzéseket mindkettejük számára. Érezte az utórezgéseket, ahogy forró hüvelye újra és újra felhullámzik körülötte. Úgy fordult, hogy a víz zuhogjon mindkettejükre. Jaxon kapaszkodott belé, nem akarta feladni annak teljességét, hogy egyek lehetnek. Lucian egyszerűen védelmezően tartotta a karjaiban, hogy megvigasztalja. Végül Jaxon felemelte a fejét és belenézett a fekete bársony szemekbe. Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt most, hogy attól félt, összetörik. – Itt vagyok veled Jaxon. – suttogta lágyan. Nagyon finoman elkezdte szétválasztani a testüket és közben végtelenül kifosztottnak érezte magát. – Soha többé nem leszel egyedül. Benned élek, ahogyan te is bennem élsz. Gyengéden, mint egy bölcsőben, ringatta a karjában. – Nem tudok erre gondolni Lucian. Ha megpróbálom, beleőrülök. – Ezzel minden rendben angyalom. Mit vársz el magadtól? Azonnali elfogadást? Senki sem lenne képes könnyedén elfogadni egy ilyen dolgot. Egy ilyen sötét ajándékot. Egy gyönyörű világ a miénk, de magas árat kell fizetnünk azokért a képességekért, amit kapunk. És az életpárod kötelességei veszélyes helyzetbe hoznak téged. Változtatnék ezen, ha tudnék, hogy ne legyek többé a halál sötét angyala, de az élőholtak vadásza vagyok és félek, ez mindig így marad. Az óriási barna szemek haraggal villantak. – Így neveznek? A halál sötét angyalának? Hogy adhatnak ilyen szörnyű nevet, amikor annyi mindent tettél értük? Hogy merészelnek elítélni téged? Gondolkodás nélkül kelt azonnal a védelmére, mint egy kölykeit féltő anyatigris. A gondolattól szeretett volna elmosolyodni. Ehelyett elzárta a csapot és kivitte őt a zuhanyzóból. Talpra állította és beburkolta egy hatalmas törölközővel, majd megragadta annak két szélét és magához húzta vele. – Én egy óriási tudással és hatalommal bíró, ősi Kárpáti hím vagyok. A népem pontosan tudja, hogy ez a kombináció milyen veszélyes. Mi ragadozók vagyunk szerelmem és bármelyik pillanatban átfordulhatunk, amíg nincs életpárunk. A legtöbb férfi sok évszázaddal hamarabb fordul át, mint amióta én létezem. Dühösen nézett fel rá. – Ne keresgélj nekik mentségeket! Voltam az elmédben és te semmivel sem vagy jobban gyilkos, mint én.
Felnevetett. Képtelen volt visszatartani. Jaxon még mindig olyan végtelenül ártatlan, annak ellenére, amit megosztottak. Soha nem is tudna az lenni, ami ő, egy ragadozó a civilizáció és az önfegyelem vékony máza alatt. A világossága, a megmentője, az ő csodája volt. És egyáltalán nem látta magát az ő szemein keresztül. – Közeledik a hajnal Jaxon. – Tudta anélkül, hogy látta volna, fajtája percre pontosan tudta a napkelte és a napnyugta idejét. – Gyere velem az alvókamrába. Érezte az azonnali vonakodást és a hirtelen feltörő rettegést. Ez ismét egy kicsit valóságosabbá tette az egészet, közelebb kényszerítve az elméjét a teljes elfogadáshoz. Kinyújtotta a kezét az övéért. – Gyere velem. Halkan suttogta, hangja puha volt, mint a bársony. Jaxon bámulta a kezét és nagyon nem akaródzott vele mennie, mintha pusztán attól, hogy a ház fő részében tartózkodik, ember maradhatna. Úgy érezte kettészakad. Maradni akart, de nem akarta megbántani Luciant. Nagyon lassan és tétován végül belecsúsztatta ujjait a tenyerébe. Az biztos, meleg ujjak összezárultak az övén. – Mindig biztonságban leszel velem Jaxon. Ha ezt képes vagy elhinni, átvészeled ezt az egészet. Magához húzta, amíg vállának védelmébe nem simult, aztán átkarolta. Együtt sétáltak le a házon keresztül, le a széles lépcsőn, át a konyhán az alagsorba. Ismét megérezte habozását, ahogy beléptek a keskeny folyosóra, ami az alvókamrához vezetett. A fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy megfordul és visszafut a lépcsőkőn. Lucian megszorította a karját és ajkával végigsimított halántékán egy bátorító kis gesztussal. – Sok évszázados létezésem alatt még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te vagy Jaxon. Hangjának tisztaságába csodálat és szerelem vegyült. Összehangolta a szívét és a légzését az övével, hogy megakadályozza a pánikot és megnyugtassa kissé. Az elméjéért nyúlt, hogy egy finom érintéssel lenyugtassa a káoszt, könnyebbé tegye az elfogadást, átsegítse ezen a nehéz átmeneten. Nagyon óvatos volt, nehogy megsértse a szabad akaratát, de képtelen volt elviselni a szenvedését. Ez bármi másnál jobban tettekre sarkalta. Bármit megtett volna, bármitől megvédte volna. Képes lett volna kitörölni az elméjéből minden rettenetes emléket, akár az egész múltját eltörölhette volna. Elég hatalma volt hozzá, hogy Jaxon azt higgye, hogy mindig is Kárpáti volt, de tudta, hogy ez nem lenne helyes. Mégis, az ötlet ott maradt az elméjében. Megvetette magát, mert hagyta, hogy szenvedjen, sőt, ő hozta rá az átalakulás gyötrelmét és most épp arra próbálja rávenni, hogy újabb szenvedések árán, de fogadja el azt, amit ő tervelt ki neki. – Nagyon utálnám. És a végén úgysem lennél képes hazugságban élni Lucian. – szólalt meg csendesen. – Szerető tekintettel lenézett rá. Jaxon pedig felnézett a hatalmas barna szemeivel, amiknek mélyén egy csipetnyi nevetés csillant. – Nem gondoltad, hogy ilyen könnyen meg fogom tanulni olvasni az elmédet, ugye? – Megcsóválta a fejét. – Nem, mégsem. Csak úgy gondoltad, hogy nem fogok úgy dönteni, hogy olvasni akarom. Teljesen elégedett volt magával, hogy végre szerzett némi tudást. Lucian kinyitotta előtte a kamrába vezető ajtót és hátralépett, hogy lehetővé tegye neki a belépést. Örömmel töltötte el, hogy végül úgy döntött, olvassa a gondolatait. Az életpárok
között ez egy bizalmas kapcsolat, megoszthatják a gondolataikat, érzéseiket szavak nélkül. Kettőjük magánszférája. – Te folyamatosan megdöbbentesz engem. – ismerte el. És valóban. Meghökkentette mennyire képes minden új helyzethez alkalmazkodni. Már maga a tény, hogy ő is mosolyog, az is döbbenetes volt. Jaxon kapaszkodott a törölközőbe és meglehetősen reménytelen pillantással nézett maga köré, kutatva valami után, amit magára vehetne, hogy ne érezze magát ennyire sebezhetőnek. Lucian egy makulátlanul fehér selyeminggel intett felé és segített belebújtatni a karjait. A hosszú szempillák lecsapódtak, a fejét lehajtotta, hogy elrejtse arckifejezését, ahogy sorra vette rajta a gombokat és ujjai néha hozzáértek a bőréhez. – Mi volt az a lény, ami a falhoz verdeste magát? Nem egy vámpír, mert nekem valami hihetetlenül ostobának tűnt. – Egy zombi. Egy sétáló hulla. Nem úgy élőholt, mint egy vámpír, de az ő alattvalója. A vámpír szolgája. Egy báb. Ahogy már mondtam neked, az élőholt használhat arra embereket, hogy kövessék a parancsait nappal, amíg ő pihen. A zombi csak azért él, hogy teljesíthesse a vámpír kívánságait. Ő táplálja a vérével és halottak húsával. Jaxonnak elállt a lélegzete és a szája elé kapta a kezét. – Nem tudom, miért teszek fel neked kérdéseket. Mindig olyan vadakat válaszolsz. Én meg mintha nem tudnám, hogy ezt fogod tenni. Magamhoz térek és kérdezek megint. Hátratúrta a haját, szétborzolta a nedves tincseket minden irányba. Lucian szinte már automatikusan nyúlt, hogy „visszaigazítsa”. – Ezek a hullarablók csak azért veszélyesek, mert mindaddig képtelenek abbahagyni, amit parancsba kaptak, míg teljesen tönkre nem mennek. Bólintott és átforgatta az elméjében az információt újra és újra. – Mi van a falban? Milyen biztonsági rendszer van benne? Mi lesz, ha valaha is teszem azt, egy gyerek próbál átmászni rajta? – Ha egy gyerek próbál átmászni a falon, természetesen semmi sem fog történni. – felelte Lucian – Csak a gonoszra reagál. Megint bólintott és beleharapott alsó ajkába. – Hát persze. Ez csak természetes. Hogy is gondolhattam mást. – Gyere az ágyba angyalom. – hívta lágyan. Nem nézett rá, a környező falakat tanulmányozta nagy alapossággal. Lucian aprólékos gonddal építette ezt a szobát, gondoskodva róla, hogy pontos másolata legyen a fenti hálószobának. Finoman megérintette az elméjét, hogy kijavíthassa, ha esetleg valamiben téved. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megakadályozza a mosoly megjelenését az arcán. Jaxon gondolatainak semmi köze sem volt sem a szobához, sem pedig az átalakuláshoz, viszont főszerepet játszott közöttük az ő meztelen teste és azok a dolgok, amiket együtt csináltak. Lucian besiklott az ágyba és ráborította a takarót alsótestére. – Itt akarsz sétálgatni a kamrában egész nap? – Talán. – felelte és közben végighúzta a kezét a falakon, hogy érezze anyagukat. – Milyen mélyen vagyunk a földben? Lucian megvonta széles vállát, szemei hirtelen éberek lettek. – Gondod van azzal, hogy a föld alatt vagyunk?
A fejében volt, pontosan tudta, hogy nem okoz neki problémát a mélyben lenni. Attól vonakodott, hogy lefeküdjön az ágyra, félt aludni, félt attól, hogy szembenézzen az igazsággal. Rápillantott, most sokkal felszabadultabban, hogy elfedte meztelenségét. Nem értette a saját viselkedését sem. Miért akar Luciannal lenni ennyire reménytelenül? Hiszen annyira más, mint ő. Elejétől fogva őszinte volt vele, hogy ki ő és mi ő, mégis egyszerűen egyetértett mindennel, amit mondott, vagy amit tett. – Az életpárom vagy Jaxon. A lelkem másik felének születtél. A tested és a lelked felismer engem. Ez így működik az én népemnél. – Én nem vagyok Kárpáti. – mondta szinte védekezve, kezét a torkához kapta. – Miért történik ez? – Ez ugyanolyan rejtély a számomra is, mint neked. Nekem mindössze annyit mondtak, hogy létezik néhány emberi nő is pszichés képességekkel, aki valódi életpárja lehet a hímjeinknek. Szándékosan ellágyította a hangját, próbált nyugalmat árasztani. – És ez nyilvánvalóan így is van. Újra összeolvadt vele, lecsendesítette a szívét és a tüdejét, ami lehetővé tette a lány számára, hogy megtalálja magában az erőt, hogy átvágjon a szobán és bebújjon az ágyba mellé. Lucian karjai biztonságába vonta, odahúzta az apró alakot saját hatalmas teste menedékébe. Azonnal ellazult az ölelésben, az érintése lecsillapította benne a rettegés hullámait. Érzelmileg és testileg is viharvertnek érezte magát. Olyan sok kérdése volt, de nem akarta, hogy a férfi feleljen rájuk, mert tartott a saját reakciójától arra, amit elmondana neki. – Csak aludni szeretnék Lucian. – mondta és a fejét belefúrta a vállába. – Elalhatnánk? Érezte a lélegzetét a bőrén. Nem aludni akart, hanem elfutni. Lágy csókot lehelt a fejére, ujjai gyengéden simogatták a haját. – Aludj angyalom. Velem biztonságban leszel. Átvette az elméje fölött az irányítást és mély álomba küldte. Gyorsan cselekedett, így az elméjének nem volt esélye szembeszegülni a paranccsal. Nem a kamrában és nem ebben az ágyban fognak aludni ezen az éjszakán. Testüknek szüksége volt a megújulásra és a gyógyulást csakis a föld kínálta egy igazi Kárpátinak. Luciannak nem állt szándékában arra kényszeríteni őt, hogy szembenézzen létezésüknek ezen valóságával. Az életpárja, nem tehet mást, mint biztosítja az egészségét és a boldogságát. Úgy gondolta, az ilyen részleteket fölösleges még megtudnia ebben a korai szakaszban. Felemelte karjába az apró testet és a fal bal oldalára összpontosított maguk mellett. A fal lassan eltolódott, hogy felfedje a keskeny kőfolyosót, ami levezetett a föld mélyébe. Ezt követte egészen addig, míg el nem jutott ahhoz a sötét színű, gazdag talajhoz, ami valójában az ágya volt. Intett a kezével és megnyitotta. Leereszkedett a pihenőhelyre, Jaxon karcsú testét szorosan a karjaiba húzta. Elhelyezte a birtok körül a biztosítékokat, szabadon engedte a farkasokat, bezárt minden ajtót, hogy a menedéke védett legyen mindenféle betolakodótól. Újabb és újabb biztosítékokat helyezett el minden egyes ajtónál, a fölöttük lévő hálókamránál és közvetlenül maguk fölé is. Csak ekkor küldte Jaxont népük legmélyebb alvásába, megállította a szívét és a tüdejét, míg már úgy feküdt ott, mintha halott lenne a földben. Ahogy intett a kezével, hogy visszahúzza magukra a földet, önmagát is elküldte a Kárpátiak álmába. Szíve akadozott pár pillanatig,
majd megszűnt dobogni. A talaj továbbra is mozgott, igazodott fölöttük, mindaddig, amíg már nyoma sem maradt annak, hogy évszázadok óta bárki is megbolygatta volna.
Kilencedik fejezet A nap lassan járt az égen. A ház a hegyen néma maradt, a gyönyörű ólomüveg ablakok visszatükrözték a nap fényét. Belül csend volt, még a levegő is elcsendesedett, mintha a ház élne és várna valamit. Ahogy a nap elkezdett süllyedni, mélyen a földben egyetlen szív kezdett dobogni. Lucian végigpásztázta a birtok területét, még mielőtt megnyitotta volna a földet maguk felett. Minden csendes volt. Fellebegett a földből a felső, kényelmes alvókamrába. Az ágyra fektette Jaxont, majd intett a kezével és a minden gyertya fellobbant egyidőben. A libbenő lángok megnyugtató illatokat és táncoló árnyakat kölcsönöztek a szobának. Lucian gondosan ellenőrizte Jaxon testét, alaposan megvizsgálva, nem maradt-e rajta valahol egy apró földnyom, hogy tisztán és felfrissülve ébredjen fel. Elküldte magát a testén kívül, be a lányéba, hogy megvizsgálja belső szerveit és lássa, hogy teljesen meggyógyult. Csak amikor meggyőződött róla, hogy minden a legnagyobb rendben, akkor emelte át elméjét a Kárpátiak alvásából az emberek felületesebb álmai közé. Érezte első légvételét, hallotta szívének első dobbanását. Kezei karcsú derekára siklottak a vékony selyeming alatt, hogy érezhesse puha bőrét. Érezte, hogy abban a pillanatban forró túlfeszültség száguld át a testén és a válasz sem maradt el, Jaxon lustán nyújtózkodott egyet. Ott volt vele. Ott lesz vele minden felemelkedésnél. Feltolta az inget a gyomráig és lehajtotta a fejét, hogy megízlelje a bőrét. Kezei rásimultak csípőjének édes íveire. Nagyon is jól ismerte már a finom csontozatot, testének gyöngéd hajlatait. Bőre lassan melegedett vándorló kezei és szája alatt. Még lejjebb költözött, meg akarta ízlelni és azt szerette volna, ha arra az erotikus érzésre ébred, amit csak ő adhat neki. Forró volt, édes, mint az elfolyó méz és olyan puha, hogy el akar merülni benne. Tudta melyik az a pillanat, amikor egészen felébredt és amikor teljesen tisztába jött vele, hogy mit csinál. Az éhség átrohant a testén, mint egy tűzgolyó, hogy megfeleljen az ő testében vér helyett surrogó láva forróságának. „Lucian!” Pusztán a nevét kiáltotta fajuk intim módján, mégis elmondta vele teste forróságát, nyugtalan, fájó sóvárgását is. Égett érte. Szüksége volt rá. Szüksége volt arra, amit tett vele és szüksége volt rá, hogy érezhesse kemény vastagságát a testében, enyhíteni a félelmetes gyorsasággal növekvő vihart. Teste hullámzani kezdett az örömtől, újra a nevét kiáltotta, kezei megragadták a haját, hogy felhúzza magához. Azonnal betakarta sajátjával a testét. Bejárata forrón nedvesen hívogatta. Ahogy becsúszott a szűk hüvelybe, elállt a lélegzete, ahogy újra és újra összehúzódott körülötte, elindítva benne is
a spirálvonalban emelkedő tűzvihart. Mozogni kezdett, keményen, gyorsan, erre késztették a bensőjében egyre magasabbra emelkedő lángok. Jaxon a karját szorongatta, arca a mellkasához simult. Úgy érezte, mintha hívná bőre melege, hallotta szívének hívogató dobbanását, a vér csábító surrogását az ereiben. Odadörgölte az orrát a mellkasához, szinte tehetetlenül. Ajkai önkéntelenül végigsimították a bőrét. Teste összeszorult a férfi körül, még többet követelve. Fogai megcsipkedték a mellkasát közvetlenül a szíve fölött. Érezte a választ a megránduló férfitesten és saját testében is, ahol Lucian még inkább megvastagodott, még erőteljesebb lökésekkel hatolt egyre beljebb. Nyelve végigsimított a bőrén. És még egyszer. „Ó Istenem, angyalom, csináld. Szükségem van tőled erre.” Hangja halk, fájó könyörgéssel suttogott az elméjében, szexin, sóvárgón. Most vad volt, féktelen, teste őrjöngött az övéért. Mindenét akarta. Jaxon ismét végighúzta a nyelvét a bőrén, amitől hatalmas sóhaj szakadt ki a férfiból, újra és újra eltemette magát mélyen a testébe. „Jaxon, kérlek.” Keze a csípőjére tapadt, hosszú, kemény lökésekre váltott. Jaxonban újra kitörni készült a gyönyör és ő hagyta, hogy átcsapjon a feje fölött, hogy magával sodorja. Lucian szívverése ellenállhatatlan volt. Hallotta rekedt kiáltását, érezte, amint elméje szilárdan összeolvad az övével, átélte vele együtt a rajta keresztülszáguldó fehérizzást, amint a fogai áttörték a bőrét és lényege, ereje, ősi éltető ereje elkezdett átáramlani belé. Érezte, ahogy saját teste újra és újra szorosan megragadja, körbeöleli. Mélyen érezte öröme intenzitását, szerette volna örökre megtartani. Újra végigsimított nyelvével a mellkasán, lezárta a tűszúrásnyi harapásnyomokat, végigsimította teste megfeszülő izmait, kapaszkodott belé, érezte, hogy a férfiéval együtt saját teste is széttöredezik. Hallotta a saját torkából feltörő puha, rekedt kiáltást. Megérintette elméjét, érezte benne a rettenetes éhség csillapodását, aztán felrobbant a fekete űrben, részévé vált térnek és időnek. Jaxon azon kaptam magát, hogy szinte sokkos állapotban bámul rá felfelé. Nem hitte, hogy a teste ilyen dolgokra képes. Képtelen volt elhinni, hogy mit is tett az előbb oly készségesen. Azt szerette volna, hogy teste utasítsa vissza a táplálékot, de ehelyett élvezte azt, szájában az íze olyan volt, mint valamiféle függőségbe ejtő nektár. Eltolta magától a széles mellkast, hogy szerezzen magának egy kis teret a gondolkodáshoz. A fekete bársonytekintet szinte izzott, sötéten, veszélyesen fürkészte az arcát. Éles birtoklási vágy sugárzott belőle. Sötét szükség. Lehajtotta a fejét, nyelvével végigkövette nyakának lágy ívét. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez a felemelkedés elegendő lesz, hogy csillapíthassam a sóvárgásom. Megint. Újra akarlak. – Nem, nem akarhatsz még újra! – állt el a lélegzete, de Lucian már simogatta a testét és az válaszolt is nyugtalanul, felsajgó vággyal. – Nem tudok róla, hogy kötnének bennünket bármiféle korlátozások. – suttogta halkan torkának lágy üregébe. – Még olyan sok mindet kell megtanítanom neked. Egy órával később Jaxon leült egy székre Lucian dolgozószobájába. Teste édesen sajgott, még mindig érzékeny volt a férfi végtelen birtoklási vágyától. Hol szelíd és gyengéd volt, hol pedig vad és zabolátlan. A sötét szemek állandó sóvárgással néztek rá.
Csak amikor észrevette, hogy ő viszont kimerült, akkor vitte fel a fürdőszobába, ahol túlzottan is simogató kezekkel mosta le. A lány most nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e valaha ránézni. Megpróbált lazának és nemtörődömnek látszani, szétnyitotta az asztalon heverő újságot és meglehetősen érdektelenül végigfutott a főcímeken. A szemei meglepetten nyíltak tágra. – Samuel Barnes tegnap meghalt. Lucian abbahagyta a gépelést a számítógépen. Azt látta a legjobbnak, ha hagy a lánynak némi teret, miközben gondosan olvassa az elméjét. Jaxon szégyellős volt vele, még a sok -sok együtt töltött, átszeretkezett óra ellenére is. Megemelte egyik szemöldökét és hátranézett a válla fölött. – A bankár? Hangja szigorúan semleges maradt. – Igen, a bankár. Mr. Ragadj Meg Minden Lehetőséget a Főcímre bankár. Meghalt a házában. Az egyik alkalmazottja talált rá, megpróbálta újraéleszteni, de sikertelenül. Én arra gyanakodtam, hogy valami köze lehet a városban folyó kábítószer kereskedelemhez, de soha semmilyen tényleges bizonyítékot nem sikerült szereznem ellene. – És hogyan halt meg? Jaxon hatalmas szemei rátapadtak az újság fölött. – Nem gyanakszanak gyilkosságra. Nincs semmiféle erre utaló jel. – hangja egyszerre gyanakvó lett – Nem ismerted Barnest, ugye? – Jaxon. – halkan, bensőségesen ejtette ki a nevét, mintha csak szatén ágyneműbe burkolta volna. Gyakorlatilag leállította a szívét. – Ugye nem akarsz megvádolni semmivel? Azon kapta magát, hogy elpirul, bár erre semmiféle oka nem volt, ha figyelmen kívül hagyta azt, ahogyan Lucian ránéz. Lehet, hogy halálos, de erről semmi sem árulkodott rajta. A férfi maga volt a két lábon járó önuralom. Úgy tűnt, semmi sem képes érzelmeket kicsikarni belőle. Egészen addig, míg nem pillantott rá. Azonnal felizzott a szörnyű éhség, ami ott parázslott mindig a felszín alatt, ahányszor a sötét tekintet megpihent rajta. Annyira érzéki volt, hogy az éppen elegendő volt, ha ránézett, máris ellopta a lélegzetét. Nem akart túl mélyen belegondolni mindabba, ami már köztük történt. Úgy érezte, nem teljesített rosszul, bár néha már csak ujjhegyeivel kapaszkodott az ép elméjébe. Valójában csak halogatta, hogy szembenézzen vele, hogy mit tett Lucian azzal, hogy átváltoztatta és azzal, amit azóta tett vele. De a Kárpáti nőknek mindenképpen szexőrülteknek kellett lenniük, mert az igazi Jaxon egyáltalán nem volt az. Megrázta a fejét, hogy visszatérjen a hétköznapi gondolatokhoz. Lucian kapcsolatban állna Barnes-al? Honnan vette ezt egyébként? Honnan is ismerhetné Lucian Barnes-t? Nem vádolhatja meg őt semmivel. – Nem, természetesen nem. Nézte, ahogy visszafordul a számítógép képernyője felé. Úgy tűnt, nagyon leköti a munkája, bár neki fogalma sem volt róla mi lehet az. Egyszer látta, hogy az ikertestvérétől, Gabrieltől kapott e-mailt. Kettő is van belőle a világon! Ez egészen ijesztő gondolat volt. Inkább folytatni próbálta az olvasást. A másik oldalon volt egy rövid kis híradás, hogy egy autó száguldott le a hegyi út szikláiról. Az utas nem élte túl. Megmerevedett, ahogy olvasta a nevét. Ez már túl sok véletlen egybeesésnek. – Lucian.
Azonnal az övé volt a teljes figyelme. Azt is szerette benne, hogy úgy tűnt, bármi, amit ő mond, az kiemelkedő jelentőségű a férfi számára. „Az is.” Hangja szorosan az elméjében szólt, végigsimogatta egész bensőjét, míg a végén védekezően a gyomra köré fonta a karját, hogy a pillangók hagyják végre abba a repdesést benne. Jaxon a legmegfélemlítőbb pillantását vetette be. – Maradj kívül a fejemen te furcsaság. Én vagyok az egyetlen, aki legálisan olvashatja a gondolataimat. – hirtelen elkomorodott – A népeden belül mind képesek vagytok olvasni egymás gondolatait? A laza, hanyag vállrándítástól a gyomra bukfencet vetett. – Igen is és nem is. Nem teljesen ugyanúgy, ahogyan az az életpárok között működik. Van a kommunikációnak egy nyílt csatornája, amit a faj minden tagja használ és lehetséges privát összeköttetés, amihez vércsere szükséges. Olvashatnám Gabriel elméjét és mindig is képes voltam olvasni, de ki a csoda lenne rá kíváncsi? Az egyetlen dolog, amire gondol, az Francesca. Jó, talán Francesca és a lányok. Skyler, a gyámleányuk egy fiatal, tizenéves lány, akivel egykor csúnyán visszaéltek. Ő is egy olyan emberi lény, aki médium. És van egy kislányuk, aki még nincs egy éves. Gabrielnek minden oka megvan, hogy őrizze őt, de már egy kész akadékoskodó vénemberré vált. Jaxon elnevette magát. – Nem tudok elképzelni nyűgösködő vénembernek valakit, aki úgy néz ki, mint te. – Nem értem Francesca hogyan képes elviselni. Lucian nagyon élvezte a tényt, hogy immár ténylegesen érezheti ikerpárja iránt érzett szeretetét. Nem csak a szeretet emlékét idézte fel a memóriából, ténylegesen átélhette ezt a mély érzést. Jaxon tette ezt vele. Az ő Jaxonja. A csodája. Tekintete birtoklóan megpihent rajta. Pillanatok alatt a feje tetejére állította a világát. Minden egészen más lett. Ahányszor csak ránézett, a szíve olvadozni kezdett és puha melegséget érzett magában. El tudta volna nézni az örökkévalóságig és soha nem fáradt volna bele a látványba. Az arcán megjelent két apró gödröcske, mielőtt elmosolyodott volna. A szemei csintalanul villantak, amikor ugratta őt. Bosszantotta. Már maga az is csoda volt, hogy valaki vette ehhez a bátorságot. Szerette, ahogyan mozgott. Alacsony volt, de tökéletesen megformált. Hangtalanul járt, minden mozdulata maga volt a kecsesség és a nőies báj, mégis azt hitte magáról, hogy a szívósság mintaképe. Minden mosolyra késztette benne, a feje tetejétől a kislábujjáig. Különösen pedig a pimasz kis szája. Szerette a száját. Állandóan magára vonta a pillantását és ez óhatatlanul sürgető, sóvárgó vágyat ébresztett benne. Élvezetet talált abban a forró, kemény vágyban, amit egyetlen pillantásával kiváltott belőle. Egy összegyűrt újságlap repült feléje, szinte szórakozottan szedte le a levegőből. – Figyelsz rám? Épp az imént gondoltam, milyen jó, hogy csüggsz minden szavamon és most ott ülsz, mint egy fadarab és bámulsz a semmibe. Merre jársz? – kérdezte Jaxon. – Nem is mondtál semmit. – De mondtam. – Nem volt rest bevetni egy apró hazugságot, hogy rábizonyíthassa, hogy nem figyelt. Tettetett felháborodással meredt rá. Bár a számítógépasztal jókora távolságra volt a lánytól, a következő pillanatban már mégis úgy magasodott fölé, mint valami bosszúálló angyal.
– Egyetlen szót se szóltál. – ismételte el. Szórakozottnak és béketűrőnek tűnt. Úgy nézett ki, mint egy lusta, nyújtózkodó hiúz. Pillantása veszélyesebb volt rá, mint bármi más. Úgy tűnt, játszi könnyen lerombolja vele a védelmi vonalait. Az erotikus képek, amiket az elméjébe vetített, megmozdították teste mélyén a szendergő lávafolyamot. Lesüllyedt a párnák közé és védelem gyanánt maguk közé emelte a két kezét. – Ezt a sebességdolgot nem csinálhatod többet. Felemelte a szemöldökét. Ő pedig szeretett volna felnyúlni és egy ujjával végigkövetni azokat a szemöldököket, végigsimogatni a férfias vonásokat, újrarajzolni a markáns állat. Jaxon visszahúzta a kezeit és nagyon gondosan rájuk ült, miközben igyekezett ártatlanul nézni. Nem kellene olvasnia az elméjét ilyen pillanatokban. Rámeredt és arra az esetre, ha mégis az elméjében lenne, az üzleti hírekre gondolt. – Tudsz bánni a szavakkal drága. Szerette nézni a szemeit. Jégfeketéből obszidiánba tudtak váltani pillanatok leforgása alatt. – Valóban? Teljesen elégedettnek tűnt. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt bóknak szántam – mutatott rá Lucian vigyorogva. – Volt egy hír egy balesetről az újságban. – változtatott témát egy apró sóhajjal. – Már mondtad. – De ez egy másik baleset. Egy férfi levezette a kocsiját a hegyi szerpentinről. A rendőrség úgy véli, simán csak elfelejtette bevenni a kanyart. Egyáltalán nem voltak féknyomok. – És ennek mi a jelentősége? – kérdezte. – Az az ember Barnes-nak dolgozott. Kissé sokallom a véletlen egybeesést, hogy mindketten egyszerre haltak meg. Talán felbosszantották valamivel a kábítószer kartellt. Kicsit utána kell majd néznem ennek. Ha teljesen biztos lehetnék felőle, hogy biztonságban vagy Drake-től, bemehetnék a munkahelyemre… – elcsuklott a hangja és felemelte pillantását a mennyezetre, mintha onnan várna megoldást a kérdésére, hogy miért is jár ennyit a szája. Egy lassú vigyor lágyította meg Lucian száját, melege a szemében is tükröződött. – Tehát te vagy az őrzőm. Köszönettel tartozom életpárom, amiért a biztonságom mindennél előbbre helyezed. Ez megmutatja a számomra, mennyire fontos vagyok neked. Sikeresen elejét vette Jaxon bármiféle engedetlenségi kísérletének a saját biztonsága kérdésével. Ha eddig lettek volna is kétségei, most lubickolhatott a biztos tudásban. – Azt te csak hiszed. Szörnyen bosszantó az arroganciád. – húzta fel az orrát. Ki kellett szabadítania maga alól a kezét, hogy megkaparinthassa az újságot és ismét beletemetkezzen, mintha olvasná is. – Egyszerűen csak nem szeretném annak a nyilvánosságát, hogy egy ilyen nagyágyút, mint te, megölnek, amikor a védelmem alatt áll. Tudod, nekem már hírnevem van a szakmában, vigyáznom kell rá. – Ha már hírnevekről beszélünk, ki az a Don Jacobson? Döbbenten nézett fel. – Honnan tudsz Donról? – Tegnap beszéltél vele telefonon és ma már gondoltál is rá. – Tényleg nem marad előtted semmi sem titokban, ugye? Nem akart arra gondolni, mennyire gyakran képzelgett Lucianról. És hogy miket, az azonnal pírt kergetett az arcába.
Lucian nem zavartatta magát. – Ki ő? – Együtt nőttünk fel Floridában. Mielőtt Drake egy újabb gyilkos túrára indul, mindig visszatér oda, ahol az egész elkezdődött. Ez valami rituálé lehet nála. Többször átment az egész kiképzőközponton, neki ez olyan, mintha bújócskázna az újoncokkal. Soha senki nem látta ott őt és soha nem is ölt ott, de félreismerhetetlen jeleket hagy maga után, hogy gúnyolódjon velünk, mennyivel jobb nálunk. – Florida az ország másik felében van. – Az lényegtelen. Mindig onnan indul. Amikor felhívtam Dont, azt reméltem, hogy talán még mindig ott van. Ez ugyan egy nagyon halvány kis lehetőség volt, de meg kellett próbálnom. Hátha lekapcsolják a repülőtéren, vagy látja valaki egy autóban idefelé jövet. De nem volt szerencsém. Drake már felderítette a te királyi rezidenciádat, ahogy számítottam rá. Most már kénytelen vagyok várni, hogy megvédhesselek a saját arroganciádtól. – Boldoggá tesz, hogy ennyire arrogáns vagyok. Örülök, hogy a közelemben kell lenned, hogy megvédj. – Lucian felé nyúlt, tenyerei bölcsőjébe vette az arcát szelíden. – Még nem adtál kielégítő válaszolt arra a kérdésemre, hogy mit jelent neked Don Jacobson. – hangja lágyan, bizalmasan csengett. – Nem kell magyarázkodnom neked semmi miatt. – Az a hang elképesztő pusztításra volt képes benne, elolvadt tőle, mint a vaj. Lucian csak ránézett és ő máris gyengének és ingatagnak érezte magát. – Egyre nagyobb hőség van itt. – panaszkodott – Nem kapcsoltad be a fűtést, ugye? – A Kárpátiak tudják szabályozni a testhőmérsékletüket. Bólintott. – Ó, hát persze, hogy tudják. Miért is nem gondoltam erre? – Lucian még inkább felé dőlt, már érezte bőre melegét vékony blúzán keresztül. Beletúrt platinaszín tincseibe. – Egy kissé melegnek érzem magam. Összeráncolt szemöldökkel megtapintotta a homlokát. Már szinte függőnek érezte magát az érintésétől. Ha megtette, neki egyre többre és többre volt szüksége. – Gondolj a hűvösség érzésére angyalom, a többi automatikus. Megpróbálta eltolni magától a mellkasát. Hogy tudna hűvös érzésre gondolni, amikor ilyen közel van hozzá? – Menj arrébb Lucian és ne nézz így rám! – Hogyan néztem rád? – Tudod te azt. – vádolta meg, majd felemelte az újságot, hogy ismét fedezékbe vonulhasson mögé. – Menj arrébb. Ha hozzámérsz, egymillió darabra fogok összetörni. – Csak szeretnélek megcsókolni. – mondta halkan, ártatlanul, bársonyos hangon, szándékosan csábítóan. Lehajtotta a fejét, hogy meleg szájával megérintse a pulzusát, ami kétségbeesetten lüktetett a nyakában. Érezte, ahogy még jobban megugrik kutató nyelve alatt. Keze félretolta az útból vékony, bordázott pamut felsőjének nyakát, hogy lecsúszhasson kecses kulcscsontjára. Hihetetlenül puhának érezte a bőrét. Azonnal kibomlott benne a vágy, élesen, sürgetőn. Még inkább felé dőlt, szinte tolva maga előtt az apró testet, hogy visszafeküdjön a kanapéra. Tenyerére vette az egyik mellét, a szája birtokba vette az övét. Belélegezte, szétküldte sejtjeibe az illatát. Mindene apró és tökéletes volt kutató kezei alatt, puha bőre, selymes haja maga a csoda volt. Ahogy teste jelezte felé az igényeit, elfogadásra talált,
hajlandóságra, hogy lecsillapítsa éhségét, de érezte a lány kimerültségét. Még fájdalmai voltak. Gondosabbnak kellett volna lennie, jobban figyelnie kellett volna arra, mennyire kicsi, törékeny és tapasztalatlan. Túlságosan vágyott rá. Bármit is gondolt erről a lány, kicsit sem lehetett büszke az önuralmára. – Sajnálom drága. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. – megcsókolta a halántékát és megsimogatta selymes haját és felegyenesedett – Meg tudlak gyógyítani. – ajánlotta fel. – Nem sebeztél meg Lucian. – tiltakozott azonnal, majd belepirult a gondolatba, hogy mit csináltak és az átélt örömbe – Szeretem azt, amit a testem érez. Mintha hozzá tartozna. „Hozzám tartozol.” Szerette bársonyhangjának bizalmas suttogását is, ahogy csak neki suttogott az elméjében. Kettejük meleg, sötét világát. Soha nem lesz már egyedül. Soha nem kell szörnyekkel szembenéznie többé egyedül. Jaxon tudta milyen csillogó szemekkel néz fel rá és ez bosszantotta. Elfordult tőle és úgy tett, mintha az újságot sokkal érdekesebbnek találná. Lucian halkan felnevetett. Végtelenül szórakoztatónak találta, hogy asszonya ennyire szégyenlős ennyi óra szeretkezés után. Jaxon szempillái felemelkedtek egy pillanatra, hogy lesújtson rá büntető tekintetével, mielőtt visszatért volna az olvasáshoz. Szinte azonnal észrevette a következő cikket, teste szinte halottá dermedt. – Ezt hallgasd Lucian. James Atwater valószínűsíthetően lelőtte magát a saját házában. Hagyott egy búcsúlevelet, hogy képtelen volt tovább élni, miután olyan sok életet elvett Samuel T. Barnes utasítására. Ez Barnes teljes neve. Atwater márpedig nem érezhetett hirtelen lelkiismeret furdalást. Nem is volt lelkiismerete. Ez most már egészen biztosan valamilyen tisztogatási akció a soraikban. Ezek a fickók valami hibát követhettek el és valaki a hierarchia magasabb szintjéről elrendelte a kivégzésüket. Bárki is volt, aki hidegre tette őket, valószínűleg rávette a halottkémet, hogy természetes halálokokat adjon meg, már ha annak nevezhető a baleset és az öngyilkosság. Az ok, amiért legelőször Barnes-ra gyanakodni kezdtem, éppen a James Atwater-el való kapcsolata. Atwater egy feltörekvő gyilkos volt. Lucian keze a hajában matatott, hüvelyk és mutatóujja között dörzsölgette a szálakat. Egy kis dallam hangzott fel néhány pillanatra, majd elhallgatott. Jaxon a dohányzóasztalon találta meg a személyi hívóját. – Ez a csoportom Lucian. Fel kell hívnom őket. – Még nem fejeztük be a beszélgetésünket. – mondta lustán, miközben követte a telefonhoz. Olyan hangtalanul járt a nyomában, hogy végigfutott a hátán a hideg. – Milyen beszélgetésünket? Fejből beütötte a hosszú számsort. – Azt, ahol elmondod, hogy kilépsz a rendőrségtől és itthon maradsz velem. – Ja, azt? – nevetett – Ne számíts rá. Lucian tisztán hallotta a hangot a vonal másik végéből, a kapitány hangja sietős és hangos volt. Azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Közelebb húzódott Jaxonhoz, Hatalmas teste védelmébe helyezte, karjaival átfonta a derekát. – Mi a baj Daryl? Ki vele. – mondta lágyan.
Lucian pontosan úgy hallotta a szavakat, mintha a férfi ott lenne velük a szobában. Élesnek. Pocséknak. – Kiküldök érted és Daratrazanoffért egy kocsit, találkozunk a régi lakásodnál. Drake megint lecsapott Jaxx és ez most rosszabb. Lucian, mivel a lány elméjében volt, érezte mennyire dermedtté válik szinte azonnal. Még a levegő is lecsendesedett körülöttük. Jaxon előregörnyedt, megpróbált messzebb kerülni tőle. Lucian szilárdan, megtörhetetlenül tartotta körülötte a karjait. Megtagadta, hogy engedje eltávolodni magától, sem testileg, sem szellemileg. „Itt maradok veled angyalom. Együtt szembe tudunk nézni bármivel.” – Mondd. – szólt bele Jaxon halkan a kagylóba, ujjai a telefon vezetékét csavargatták, míg ujjpercei kifehéredtek, elárulva idegességét. – Mrs. Kramer Jaxx. Drake megölte. És az apartmanod mellett lakó párt. Tom és Shelby Snydert. Őket is. – a kapitány megköszörülte a torkát – A két emelettel alattad lakó idős férfit szintén. – hallották, ahogyan ujjaival lapoz. – John! Hogy hívták azt az öregembert? – Sid Anderson volt a neve. Hetven éves volt és ő írta a legszebb verseket, amiket valaha is hallottam. – közölte Jaxon lágyan – Carla és Jacob Roberts? Velük mi van? Majdnem suttogott, egyedül Lucian hallotta, hogyan sikolt fel a fejében újra és újra, a hangja nyugodt maradt. – Még keressük őket. – mondta Daryl fojtott hangon – Eddig nem találtuk meg őket. – Akkor ők életben vannak. – mondta Jaxon – Drake soha nem változtatja meg a módszereit. Most nagyon dühös és büntet engem. Azt üzeni ezzel, hogy szabaduljak meg Luciantól, vagy végez mindenkivel, aki valaha is számított nekem. Próbáljátok meg Carla anyjánál. Gyakran szoktak ott lenni. Helyezzétek el őket egy szállodában, vagy valami. Drake egészen biztosan utánuk fog menni. Szereti befejezni a dolgokat. Alapos. Találkozunk az apartmannál. – Várj a kíséretre. „Van saját biztonsági személyzetem. Mondd neki, hogy ne pazarolja a munkaerőt.” – szólalt meg Lucian az elméjében. – Luciannak megfelelő emberei vannak Daryl. Fölösleges ideküldened bárkit. Nem lesz semmi gond. Ott vagyunk negyedóra múlva. – Nem lesz szép látvány Jaxx. – Soha nem az. Lassan visszatette letette a telefont, megfordult és Lucian mellkasára fektette a fejét. Lehunyta a szemét és csak csendben állt a karjaiban. – Ne is fáraszd az elméd olyan gondolatokkal, hogy elhagysz Jaxon. Érzem a bánatot és a félelmet a fejedben. Azt hiszed, ha elmész, leáll. De ez nem megoldás. És soha nem is lesz valós lehetőség. Ezekért a bűncselekményekért Drake a felelős, nem te. – Nem fog leállni Lucian. Mindaddig, amíg tudja, hogy veled vagyok, folyamatosan gyilkolni fog. Mindenki, akit csak ismerek, veszélyben van, mert mi együtt vagyunk. Határozottan megfogta az állát és felemelte a fejét. – Azért vannak veszélyben, mert egy szociopata szabadon garázdálkodik. Ennek semmi köze hozzád. Valamiért te rögzültél benne, de ez nem a te hibád. Nem hagyhatod tovább, hogy ez a szörnyeteg diktálja az egész életedet. Csak te vagy a csali a csapdájában, nem téged büntet. Meg fogom találni. Megígérem neked, hogy megtalálom.
A hatalmas szemek hosszú ideig kutatták az arcát. Mélyükön könny csillogott, azzal fenyegetve, hogy kigördül a hosszú szempillákra. – Még nagyon sok embert megöl, mielőtt megtaláljuk, ő nagyon magasan képzett Lucian és ravasz, nagyon ravasz. Beleolvad a környezetébe, órákig képes várni mozdulatlanul, hogy aztán egyetlen lövéssel leterítse a célpontját. Nem tesz különbséget jó és rossz között, éppen úgy meg fog ölni gyerekeket, mint nőket és férfiakat. – El fogom őt távolítani az életedből Jaxon. Megfogadtam és én mindig betartom az ígéreteimet. – megfogta a könyökét – Gyerünk drágám. Megérkezett a sofőr. – Hogyan ért ide ilyen gyorsan? Telefonon? Vagy postagalambbal? – Éppen itt járt a környéken. – Fogadni mertem volna. – válaszolt Jaxon és elindult az ajtó felé. Úgy érezte, mintha lábai ólomból lennének. Drake legújabb rémtette összefonódott elméjében anyjának és öccsének, valamint nevelőszüleinek meggyilkolásával. A limuzin a kapunál várt rájuk, a sofőr ott állt a nyitott ajtóban. – Jó estét Jaxon, Lucian. – a férfi megbillentette a kalapját egy enyhe mosollyal az arcán, ami szemeiben nem tükröződött. Azok óvatosak, éberek, de együttérzőek voltak. – Azt hiszem, ideje lenne egy bemutatkozásnak. – mondta Jaxon szárazon. Lucian bólintott. – Ő itt Antonio. Marie és Stefan fia. Ők a barátaink, Aidan Savage és az életpárja Alexandria családja. Antonio sok különleges ajándékot birtokol. „Ő olyan, mint te?” Egyre könnyebben használta ezt a meghitt kommunikációt és nagyon hasznosnak találta, ha nem voltak egyedül. Úgy érted, hogy olyan-e, mint mi? Nem, Antonio emberi, akárcsak a szülei. Családja tagjai önként szolgálják Aidan Savage-t évszázadok óta. Kevés embernek van megengedve, hogy tudjon a létezésünkről, de ők örökölték, apáról fiúra, anyáról leányra. Jaxon kinyújtotta a kezét Antonio felé. – Örülök, hogy találkoztunk. Lucian elmagyarázta, kicsoda Tyler Drake és hogy mennyire veszélyes lehet? Antonio rákacsintott. – Lucian mindig világosan adja ki az utasításait. – Legyen óvatos. Jaxon becsúszott az ülésre, Lucian hatalmas teste pedig elfoglalta a helyét közvetlenül mellette, védelmezően. Szilárdnak és erőteljesebbnek érezte magát tőle. Lucian átkarolta a vállát. – Ne vesztegesd arra az idődet, hogy Antonio miatt aggódsz. Az őrzőid száma gyarapodik. „Nem tudnám elviselni, ha ő is meghalna miattam.” „Antonio magasan képzett angyalom és a fajunk védelme alatt áll. Senki sem ölheti meg olyan könnyen.” Jaxon megrázta a fejét, harcolt, hogy visszanyelhesse a könnyeit és vakon bámult kifelé a kocsi ablakán, ahogy az autó szinte zajtalanul száguldott velük az éjszakában, a halál pokla felé. Az ő személyes pokla felé. Olvasva gondolatait, Lucian lehajtotta a fejét az övére védelmezően, szája végigsimított feje tetején. Úgy érezte, szeretete átsugárzik belé, körülöleli, kitölti, amíg a túlterheléssel fenyegető fájdalom el nem kezdett benne csökkenni. Nem értette
hogyan csinálja ezt Lucian, de nagyon hálás volt érte. Tudta milyen látvány fogadja majd őket. Tudta, hogy valamilyen szinten kapcsolatban volt Drake valamennyi áldozatával. „Itt vagyok veled. Maradj összekapcsolódva az elmémmel.” Nyelt egyet és bólintott. Az autó megállt a csapata furgonja, a nyomozóautók és a halottkém kocsija mögött. Ahogy lassultak, egyre inkább megütötte az orrát és a gyomrát a szag. Az ő szaga, a beteges, édeskés halálszaga. „Lélegezz angyalom. Hallgasd a szívem és hagyd a testednek, hogy az enyém segíthessen neki szabályozni a szíved és a tüdőd. Soha nem leszel már egyedül. Együtt vagyunk.” Jaxon bólintott, anélkül, hogy ránézett volna és megengedte a testének, hogy ráhangolódjon az övére. Ez segített némileg csökkenteni a rosszullétet a gyomrában. Vagy talán Lucian tett valamit, hogy jobban legyen. De mindenképpen rengeteget segített. Megpróbált a járda külső felén haladni, hogy némileg elfedje őt a világ elől, de neki más tervei voltak. Könnyedén besöpörte a válla alá, sokkal nagyobb testével szinte légmentesen elzárta a kíváncsiskodó szemek és az összegyűlt újságírók elől. Antonio a másik oldalán foglalt helyet, sikeresen eltüntetve őt ebben a szendvicsben. Nem tiltakozott, tudta, hogy teljesen fölösleges lenne. Ahogy beléptek Mrs. Kramer lakásába, Daryl Smith kapitány sietett eléjük, hogy találkozzon velük. – Jaxx, ez elég rázós odabent. De te mindenki másnál jobban ismered a munkáját. Vess rá egy pillantást és mondd el, hogy mit látsz. Antonio megállt kívül az ajtó előtt, nem akart illetéktelenül belépni a bűntett színhelyére. Jaxx kesztyűt húzott és a szenvedés egy hosszú pillantásával ránézett Lucianra, mielőtt a feladathoz látott volna. Lucian éber szemei egyetlen pillanatra sem hagyták el apró alakját. Látta az egészet a szemein keresztül. Érezte az érzelmeit. Ezek az emberek a barátai voltak. Számítottak rövidke kis életében. Elkapta a felvillanó emlékképeket, amit a lány keményen igyekezett elnyomni. Mrs. Kramer nevetése, amikor Jaxon megcsúszott, megkapaszkodott egy székben és azzal együtt fenékre esett. Jaxon, aki mindig annyira kecses. Mrs. Kramer gyakran ugratta őt ezzel, szinte, mint egy baráti zsarolást tartotta fölötte. Fel akarta vértezni karjai védő ölelésével, örökre távol akarta tartani a haláltól és a nyomorúságtól. Ki akart törölni minden fájdalmas emléket a szívéből és az elméjéből. Jaxon egyetlen árva szót sem szólt. Amikor mások mormoltak neki valamit, azt sem látszott észrevenni, hogy hozzá beszélnek. Teljesen a helyszínre összpontosított, vigyázott, hogy ki ne hagyja a legapróbb részleteket sem. Ment egyik szobából a másikba, a szakmai álarcot, bár egyre sápadtabban, de megőrizte az arca. Jaxon, a tökéletes zsaru, az emberek védelmezője. Az ő Jaxonja. Képes volt olvasni a gondolatokat körülötte, hallgathatta a beszélgetéseket a szobában és a többi helyiségben, sőt, az épületen kívül is. Jaxonnak most megvolt ugyanez a képessége. Tudta melyik kollégái félnek szóba állni vele, kik azok, akik a saját családjaikat féltik és kik gondolják érzelemmentes robotnak. És ez így ment tovább és tovább, szimpátia és elmarasztalás, vér és halál, lakásról lakásra.
Az emlékek. Shelby Snyder születésnapi tortát sütött neki és áthozta. Tom szerelte fel a mosogatóját, beverte a fejét, vizet fröcskölt az őt kinevető Shelby és Jaxon arcára. Vidáman, jó kedéllyel vette, mint mindig. Éjszakáról éjszakára Sid beszélt neki a költészetről, mert egyikük sem tudott aludni. Rettentően gondos volt velük, sohasem jelent meg egyikükkel sem nyilvánosan, Sid lakásába szinte belopózott előre megbeszélt időpontokban. Minden tőle telhető módon megpróbálta Sidet a háttérben tartani. Ő az a fajta ember volt, aki mindenkiben bizalmat keltett. Sid halála szörnyű csapás volt a számára. Lucian végignézte az egészet, érezte erejét, elhatározását, a felelősség ránehezedő súlyát. Csodálata iránta egyre nőtt. Az agya elemzett minden egyes részletet. Távol tartotta magát a Drake tettei okozta őrülettől, ezek az áldozatok a barátai voltak, ami arra késztette, hogy még az eddiginél is jobban eltökélje, elkapja őt. Fizikailag rosszul volt, a gyomra egyetlen csomóba állt össze, a feje lüktetett és ő hallotta, hogyan sikoltozik a fejében, mégis, az arca nyugodt maradt és soha egyetlenegyszer sem fordította félre a fejét a legvéresebb látványtól sem. Daryl Smith Luciannal együtt követte őt, ahogy kilépett az utolsó lakás ajtaján és lehúzta magáról az utolsó pár kesztyűt. – Szóval? Mi a véleményed Jaxx? – Először Mrs. Kramert ölte meg. Várt rá, amikor hazajött a bevásárlóközpontból. Az élelmiszer még mindig ott van a konyhaasztalon. Pedig ő legelőször mindig azt rakja el. Drake a hálószoba ablakán jött be. Zárva volt, de ez számára nem jelent gondot. Kést használt. Az a kedvence, mert közeli és személyes. Tizennyolc mély szúrt sebet számoltam meg, de vannak kisebb sérülések is. Kivájta a szemét, mielőtt itt hagyta. Jellegzetes kézjegye. – Összeráncolta a szemöldökét. – Ez ő volt… de mégsem egészen. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a kapitány. Lucian érezte elméjében a tanácstalanságot. – Pontosan nem tudom, de valahogy más. És mégis határozottan Drake. Azt hiszem innen Carla és Robert lakásába ment és megállapította, hogy nincsenek otthon. Feldühödött, összeszabdalta az ágyukat gyilkos dühében. Carláéktól Tomhoz és Shelbyhez ment. Együtt találta őket a zuhanyzóban. Ötvennyolcszor szúrta meg Tomot, Shelbyt legalább nyolcvanszor. Van egy nagy dudor Shelby fején. Valószínűleg kiütötte őt, míg megölte Tomot. Csak még jobban dühbe gurult attól, ahogy megölte őket. Ezt abból gondolom, hogy a haláluk után ejtett sebek még vadabbak, még mélyebbek, mint a többi. Azt hiszem az orvosszakértő egyet fog érteni velem ebben. Kiszedte a szemüket és jóformán feldarabolta a hálószobájukat. A ruháikat, az ágyneműt, a matracot, még a szőnyeget is. A hátsó ajtón jött be a lakásba. Nem zárták be. Kipróbálhatta minden gond nélkül, mintha csak arra sétálna. Jaxon hirtelen kinyúlt Lucian felé, ez volt az első gesztus, amit nyilvánosan tett feléje. Ki volt merülve, habozás nélkül az ujjaiért nyúlt, amik melegen és szilárdan fonódtak az övéi köré. És Luciannak igaza volt. Nem érezte többé egyedül magát. „Én vagyok a felelős a halálukért Lucian. Úgy érzem, mintha az egész lelkem fekete lenne.” „Nem vagy felelős. Figyelj rám egyszer végre Jaxon, amikor ezt mondom. Tyler Drake, az a beteg ember felelős ezekért a gyilkosságokért, nem pedig te. Ha nem te lennél a berögzült mániája, szerzett volna mást.” A mosoly egy gyenge másolata ívelt fel a lány arcán, de a szemébe esélye sem volt eljutni.
„Biztos vagy ebben? Nem tudod, hogy milyen érzés ez, hogy ezek az emberek, akikkel törődtem és akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy a szomszédjaim voltak, most halottak. Lucian, nem akarom, hogy megérintsen téged.” „Bíró és hóhér vagyok már kétezer éve. Olyan sokat öltem, hogy számon sem tudom tartani, de nem is akarom. Egy ragadozó vagyok drága. Te pedig egy édes, együttérző angyal. Egy csoda. Az én csodám.” „Köszönöm.” – mondta egyszerűen és komolyan is gondolta. „Szeretlek angyalom.” – mondta Lucian, az ő bársonyfekete varázslóhangján és ő is komolyan gondolta. Egy valódi mosoly szelleme suhant át a lány arcán, mielőtt folytatta volna a beszámolót a főnökének. – Drake ezek után Sidet ölte meg. Van egy elkent vérfolt a lépcsőházban Sid ajtaja mellett. Fogadni merek, hogy Shelbyé lesz. A vér soha nem jelentett gondot Drake-nek. Sid egyszerűen kinyitotta az ajtót a csengetésre. Soha nem nézett ki előtte a kémlelőnyíláson, hiába figyelmeztettem rá. Ő egy csodálatos ember volt, megbízott mindenkiben. Játszott a gyerekekkel a parkban, sakkozni tanította őket, a félhavi nyugdíját a környékbeli gyerekek étkeztetésére költötte. Őhozzá hozták őket, ha a szülőknek el kellett menniük otthonról, vagy ha valami baj történt. Nem érdemelte meg, amit Drake tett vele. Lucian érezte, hogy akadozik. Összeomlott legbelül, néma sikolyai hangosabbak voltak, mint valaha. Külsőre teljesen nyugodtnak tűnt, de belülről nagyon rosszul volt, hányingerrel küzdött. Azonnal átkarolta és a lány a mellkasa felé fordult. Hozzáigazította szíve ritmusát az övéhez. „Nem vagy egyedül és már soha nem leszel egyedül. Drake nem választhat szét bennünket. Időn, téren keresztül is értem tudsz nyúlni és én ott leszek veled.” „Nem bírom ezt. Sid annyira édes volt. Szeretted volna őt. Tom és Shelby is kedves emberek voltak. Nem volt gyerekük, ezért úgy bántak velem, mint a lányukkal. Az volt az egyetlen bűnük, hogy szerettek. Mrs. Kramerrel találkoztál. Senki sem volt jobb szívű nála. Ez mind miattam van. Ha nem mentem volna a házadba, nem engedtem volna meg, hogy kinyomtassák az eljegyzésünk hírét az újságokban, Drake nem tette volna ezt.” „Egyedül Drake a felelős drága, nem pedig te.” Türelmesen ismételgette ugyanazt, hogy lassacskán sikerüljön belevésnie. „El fog jutni hozzád. Megteszi. Hozzád és Barryhez.” Megmerevedett, szemei tágra nyíltak a rémülettől. – Barry után megy kapitány. Ezt fogja tenni Drake. Tudom. Vagy feltöri a számítógépeket, vagy megkínoz valakit, nem tudom hogyan, de Barry után fog menni. Drake más most. Nem tudom megmagyarázni mitől, csak érzem, hogy más. Valami nem stimmel. A múltban azért ölt, mert mindenki mást fenyegetésnek tekintett a családjára. De ez most harag volt. Azért tette, mert ölni akart. Részben a régi Drake volt, mert úgy dolgozott, mint Drake, kivájta a szemüket, mégsem pontosan ugyanaz. Ő nem ölt eddig ezzel a fajta haraggal. Megváltozott. – megrázta a fejét – El kell jutnom Barryhez. Nincs biztonságban. – Senki sem tudja hol helyeztük el Radcliffet. – tiltakozott Daryl – Menj be az irodába és írd meg a jelentésedet. Minden részletet. Szükségünk van erre Jaxx.
– Valaki egészen biztosan tudja, hol van. Van egy nyom, valamilyen papír. Mindig van valamilyen papír. Azt hiszi, nem találja meg Barryt? Ez az, amire kiképezték. Odamegyek hozzá. Teljesen elszánt volt. – Nem tudja megtalálni. – ismételte a kapitány. – Én is meg tudom találni. – jelentette ki Jaxon magabiztosan – Lucian, meg kell védenünk őt. – Bemész az irodába Jaxon. – mondta Lucian lágyan és halkan, hangja olyan gyengéd volt, mint még soha. Ennek a hangnak senki sem tudott volna ellenállni. – Én pedig Smith kapitánnyal megyek és biztonságba viszem Barryt hozzánk. Antonio velem jön, úgyhogy az én biztonságom miatt sem kell aggódnod. Meg fogom védeni őt Jaxon. Biztonságban leszel az irodában, én pedig arra fogok koncentrálni, hogy felvegyem Drake nyomát. Kapaszkodott a kezébe, tudta, hogy Luciannak igaza van, de rettegéssel töltötte el, hogy talán épp ez az, amit Drake akar. Félt, hogy Drake csapdaként használja a Barry felé irányuló fenyegetését, hogy Luciant nyílt színre csalja. Nagyon rosszul érezte magát. – Nem tudom, mit tennék, ha történne veled valami Lucian. Meleg szájához húzta a kezét. – Semmi nem árthat nekem angyalom. Menj az iroda biztonságába és engedd, hogy megtegyem érted ezt a csekélységet. – Drake most más Lucian. Nem tudom még miképpen, de ez mindent megváltoztat, kiszámíthatatlanabbá teszi, mint valaha. Ő egy szörny, a legjobb harcosaink minden készségével felvértezve, egy vadállat gonoszságával. Egy valódi szörnyeteg. Az eljegyzésünk átbillentette az őrület peremén. – Már régen átbillent rajta. – mondta Lucian halkan, egy egész oktávval lejjebb engedve a hangját, hogy megnyugtassa őt. Odasétált vele a csapatja furgonjához. – Veled maradok, amíg nem látom, hogy biztonságban eljutsz az irodaépületig, ahol senki sem bánthat. Aztán indulunk Barryért. – Sietnetek kell, Drake is rá vadászik. – ideges volt, de mintha Lucian valamilyen furcsa transzban tartotta volna a hangjával, úgy érezte, hogy minden rendben van. Daryl Smith a torkát köszörülte, hogy tiltakozzon. Engedélyezte ugyan, hogy Daratrazanoff megjelenjen egy bűntett helyszínén, mert Jaxxnak egyértelműen szüksége volt a jelenlétére, de hogy részt vegyen egy rendőri akcióban, azt már túlzásnak találta. De volt Lucianban valami erőt sugárzó és veszélyes és ez nem a pénze volt. A szemei túl éberek voltak, az arca túl nyugodt. Smith az igazat megvallva legszívesebben óvakodott volna attól, hogy bármit is megtagadjon tőle. Daratrazanoff a kapitány felé fordult, mintha olvasta volna a gondolatait. – Természetesen azt szeretné, hogy én és Antonio önnel tartsunk. – hangja olyan halk volt, hogy Smith abban sem volt biztos, egyáltalán hallotta-e, a szavak mégis lehatoltak a lelke legmélyéig. Daratrazanoffnak mindenképpen velük kell mennie. Feltétlenül szükség van rá, hogy ott legyen. – Ez csak természetes Mr. Daratrazanoff. – hívta meg a kapitány. – Kérem, szólítson csak Luciannak. – mondta szinte szórakozottan. Teljes figyelmét Jaxonra irányította, az egyetlen személyre, aki igazán számított neki. Kinyitotta előtte a furgon ajtaját. Szándékosan ezt az autót választotta arra, hogy a lányt szállítsa, mert ennek a vezetője különösen együttérzőnek bizonyult Jaxonnal a többiekkel való
beszélgetése során. Ez csak egy apróság volt, de a lánynak így nem kellett kényelmetlenül éreznie magát egy olyan munkatársa mellett, aki titokban fél vele nyilvánosan mutatkozni, tartva Tyler Drake megtorlásától. Jaxon felemelte a fejét, hogy ránézzen, arca csupán egy üres maszk volt. Az újságírók fényképezőgépei minden irányból felvillantak. Jaxon nem nézett egyikükre sem, míg beszállt a kocsiba. Antonio és Lucian a két oldalán maradt, elzárták a kíváncsi tekintetek elől. Lucian egészen közel húzódott hozzá, hogy a teste és a szíve melegében tartsa. „Meg fogjuk találni őt drága.” „De őket már soha nem hozhatjuk vissza, ugye?” Könnyel telt meg a hangja, az agya és a szíve is. Lucian legszívesebben sírt volna érte. Jaxon nem ezt érdemelte. Annyira fiatal és annyi együttérzés van benne, teljesen az ellentéte annak, ami ő volt. A szörnyek nemcsak hogy követték a lányt, őt akarták. Éppúgy az emberi, mint a Kárpáti szörnyetegek Jaxont akarták. Nem részletezte neki a vámpírok keletkezésének történetét és ez most bűntudattal töltötte el. Minden vámpír egykor egy Kárpáti hím volt, aki hosszú évszázadok küzdelme után úgy döntött, hogy feladja a lelkét. És éppen úgy, ahogy Kárpáti hímként átkutatták a világot az életpárjukért, vámpírként átkutatták az emberiség sorait olyan nőkért, mint Jaxon. A jelenléte vonzotta őket. A vámpírok alapjában magányos természetű lények, mivel nem bíznak senkiben, ravaszak, gonoszak és roppant hiúak. Nem ismerik a hűség fogalmát, bár néha összeállnak más élőholtakkal abban a reményben, hogy kijátszhatnak, vagy megsemmisíthetnek egy vadászt, aki a területükre érkezik. A másik ilyen lehetőség az volt, amikor egy mestervámpír, egy ősi, aki évszázadokig képezte magát és maradt életben élőholtként, maga mellé vett fiatal, épp csak átfordult vámpírokat. Gyalogokként használta őket, hogy az ő érdekeit szolgálják a frontvonalon és gyakran feláldozta őket saját céljai érdekében. Jaxon több vámpírt is erre a területre vonzott már pusztán a jelenlétével. Csak Lucian hármat semmisített meg közülük, még mielőtt benyújthatták volna igényüket Jaxonra. A halandók tévesen sorozatgyilkosként azonosították őket. Figyelte a lányt, amíg felépítette otthonukat, megérintette az elméjét, megismerte, kiderített róla mindent, amit csak lehetett, mielőtt a közelébe ment volna. Ha tudta volna, hogy a vámpírok miatta jöttek a városba, képes lett volna véget vetni az életének, csak hogy megvédjen másokat. Ezt pedig nem engedhette meg. Ha Jaxon tudná az igazságot, csak még jobban szenvedne, mint most és ettől mindenképpen meg akarta védeni. Ő volt az életpárja, felelős a boldogságáért, az egészségéért és a teljes biztonságáért. Lucian Antonioval az oldalán felkísérte a rendőrség épületének lépcsőjén, kinyitotta előtte az ajtót és megvárta, amíg belép az épületbe. – Maradj együtt a munkatársaiddal, amíg visszatérek Barryvel. – mondta Lucian – És most az egyszer angyalom, valóban számítok arra, hogy azt teszed, amit mondok. Nem leszek túl virágos kedvemben, ha arra érkezek vissza, hogy elhagytad az épület biztonságát. – Nem megyek ki. – biztosította a lány a kezébe kapaszkodva – Csak arra figyelj, hogy ne történjen semmi bajod. Vagy Barrynek. Hozd el őt Lucian.
– Elhozom. – lehajtotta hozzá a fejét, hogy egy gyengéd csókot leheljen a szájára – Hamarosan visszajövök.
Tizedik fejezet Jaxon mindkét kezét a gyomrára préselte, ahogy nézte a távozó Luciant. Betegebbnek érezte magát, mint valaha. Míg Lucian a közelében volt, jobban kezelni tudta rosszullétét, de az most felerősödött. Lassan végigsétált a jól ismert folyosón, odaintett egy pár embernek, aki köszöntötte, próbált válaszolni másoknak, akik megveregették a vállát és részvétnyilvánítást mormoltak. Fülében mintha légkalapácsok dübörögtek volna. Elszántan ment tovább, bár úgy érezte, íróasztala több kilométerre van gumiszerű lábainak. Felfokozott hallása most átoknak bizonyult. Szinte mindenki a gyilkosságokról beszélt az összes emeleten és ő minden beszélgetést hallott. Nem akarta hallani. Nem akarta tudni, hogy az emberek mennyit gondolnak az ő hibájának ebből a vérontásból. Azt el kellett ismernie, hogy a legtöbben rokonszenveztek vele, de ez egyáltalán nem csökkentette a fájdalmát. Soha nem akart ártani senkinek. Ahogy leült, a gyomra megint fordult egyet, a gonoszság hulláma majdnem elsodorta. Tudatában volt a rászegeződő tekinteteknek. Kétségbeesetten szeretett volna egyedül lenni, sírni, földhöz vágni valamit, üvölteni, a padlóra vetni magát, vagy csak átölelni a mosdóban a vécékagylót és hányni. Ehelyett szétterítette a feljegyzéseit az íróasztalán. A képekre majd később kerít sort. Most képtelen lenne szembenézni velük. Nem volt könnyű Lucian nélkül. Szinte minden éber pillanatát vele töltötte a raktári katasztrófa óta. Most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, hogy megnyugtassa, kényelembe helyezze, a férfi elment, hogy megmentse a barátját. Miatta van veszélyben. Megdörzsölte a kezével lüktető fejét. „Nem vagyok veszélyben angyalom. Az egyszerűen lehetetlen. Mostanra már tudnod kellene. Nyugodj meg és engedd, hogy elvegyem a fejfájásod.” „Elég, ha tudom, hogy ott vagy és kapcsolatba tudok lépni veled.” – És ott volt. Jaxon érezte vigasztalását és biztonságát. Mintha az erős karok köré fonódtak volna. – „Hozd vissza Barryt biztonságban Lucian. Még mindig az az érzésem, hogy Drake valami rettenetes dologra készül.” Gyomra maga volt a káosz, forgott, majd egyetlen fájdalmas csomóba ugrott össze. „Már közel vagyunk a házhoz, ahol a kapitány elrejtette Barryt. Olvasom a környéket körülöttünk folyamatosan és valami nincs rendben. Érzem, hogy gonosz hatolt be a területre, de nem ugyanaz, mint amit a lakásokban éreztél.”
Jaxon szorosan lehunyta a szemét, hogy ha csak egyetlen pillanatra is, de kizárhassa a valóságot. Ha Drake már tudja, hol van Barry, hatalmas a valószínűsége annak, hogy túl későn érnek oda megmenteni őt. Csak remélni merte, hogy Daryl felhívta indulás előtt a partnerére vigyázó rendőrtiszteket, elmondta nekik Drake legújabb mészárlását és hogy most őket készül becserkészni. Lehajtotta a fejét és megpróbált az előtte fekvő feljegyzésekre összpontosítani, de a tinta minduntalan összeszaladt a szemei előtt. Hogyan lenne képes egy tisztességes jelentést összeállítani, ha a saját feljegyzéseit sem tudja elolvasni? Több percbe is beletelt, amíg rájött, hogy könnyes a szeme. Csendben káromkodott, felugrott és végigment a folyosón a mosdó felé. Minden egyes lépés csak növelte szörnyű előérzetét a halálról. Apró verítékgyöngyök ütöttek ki a homlokán. „Lucian?” – nyúlt érte gyámoltalanul. „Itt vagyok.” A hangja nyugodt és halk volt, hipnotizáló ereje azonnal megnyugtatta. „Megöl valakit. Épp most. Érzem. Hozd ki onnan Barryt.” „Nem Barry az. A kapitány épp Radcliffel beszél telefonon. Perceken belül ott leszünk. Érzek valamilyen jelenlétet, de nem vagyok benne biztos, hogy Drake az. Nem ugyanolyannak érzem, mint az elmédben, amikor visszajátszod az emlékeidet. Hasonló, de nem pontosan ugyanaz.” „Bent a lakásban?” „Nem, nem egészen ott. Most értünk oda. Meg fogom védeni Barryt attól a szörnytől.” Ezzel az utolsó megnyugtatással Lucian megszakította közöttük a kapcsolatot. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan képes kilépni az elméjéből. Még soha nem érzett ilyet, soha nem vette észre hasonlót, mint ami most történt. Mindig szinte vonakodva, lassan vonult ki a fejéből és soha nem lehetett benne biztos, hogy valóban távozott onnan, vagy megmaradt árnyéknak benne. Ez most teljesen más volt. Azonnal és teljesen eltűnt. Őt pedig veszteségérzet öntötte el. Most először értette meg, miről is beszélt a férfi, amikor az életpárok azon igényéről beszélt, hogy érinthessék egymás elméjét. Sóhajtva belökte a mosdó ajtaját. Egyszerre újabb gonoszsághullám öntötte el, kétszer olyan erősen, mint eddig. A gyomrára szorította a kezét és hevesen öklendezni kezdett. Egy kar fogta át a derekát és Tom Andersen besegítette a mosdóba, el a kandi szemek elől. – Minden rendben lesz Jaxx, szerünk neked egy pohár vizet. Tom régóta volt már az egységének hűséges tagja, így engedte, hogy segítsen neki, bár megalázónak érezte, hogy ilyen állapotban látja. Együtt edzett ezekkel a férfiakkal, mellettük harcolt, vezette őket. Szüksége volt a tiszteletükre, ha továbbra is együtt akart dolgozni velük. Az arcára fröcskölt hideg víz segített valamelyest enyhíteni a torkát elzáró nyomást, de a gyomra görcse keményebb volt, mint valaha. Az érzés nem tágított. Drake elfoglalt ma éjjel. Barry? Nem bírta volna elviselni, ha megöli Barryt. – Sajnálom ezt az egészet. – mondta Tom. – De Barry kemény. Nem férhet hozzá olyan könnyen. És különben is, az egész helyet őrzik. – Köszönöm Tom. – mormolta és lehajolt, hogy a szájába vegyen egy korty vizet.
Ekkor újra lecsapott rá. Az érzés túl erős volt ahhoz, hogy Barry rejtekhelyétől ekkora távolságra ilyen letaglózó hatással legyen rá. Felegyenesedett, kezét belenyomta a gyomrába, miközben megpróbált átnézni Tom válla fölött. – Itt van. – Micsoda? Ki? Ki van itt? – Drake itt van. valahol az épületben. Ebben az épületben. Félretolta Tomot és sietett átjutni a folyosón az íróasztalához. – Meghibbantál? Jaxx, ez a rendőrség. Ő pedig a régió leginkább körözött személye. Ugye nem gondolod komolyan ezt a hülyeséget? – suttogta Tom, próbálván megvédeni hiperaktív képzeletétől. Nem hibáztatta őt ezért, csak szerette volna megóvni attól, hogy más is tanúja legyenek az őrült elképzelésének. Jaxon nem válaszolt neki. Mi értelme lenne? És hogyan tudná elmagyarázni? Csak tudta. Tudta, ahogy egyéb dolgokat is csak egyszerűen tudott. Drake itt volt az épületben és a következő áldozataira vadászott, valószínűleg a munkatársaira. Talán éppen Tomot akarja becserkészni. Az íróasztala fiókjában volt egy pisztoly és egy tartalék tár. Zsebre vágta a tárat és Tomhoz lépett. – Maradj itt, ebben a helyiségben. Ide nem jön, túl sok lenne a szemtanú. Valószínűleg az egységemet vette célba. – Biztos vagy ebben? – Tom kezdett hinni neki. Lehet, hogy Jaxx nincs jól, de összeszedettebb volt, mint valaha. És ott volt az a pillantás a szemében, amivel mindig távol tartotta a seggüket a bajtól. – Tényleg úgy gondolod, hogy itt van? – Nem gondolom, tudom, hogy itt van. Hatalmas veszélyben vagy Tom. Maradj itt, hívd az egység többi tagját és figyelmeztesd őket. Aki az épületben tartózkodik, mind jöjjön ide. Biztonságosabb, ha együtt vagytok. Én pedig vadászni fogok rá. – Nem, nem mehetsz egyedül. – tiltakozott Tom elképedve – A kapitány És Radcliff valószínűleg a pokolig rugdosna és vissza, bár a vőlegényed előbb kitörné a nyakam. Ő nem olyasvalaki, akivel szórakozni lehet Jaxon. Megmondta, hogy maradj biztonságban. – Fogd be Tom és csináld, amit mondtam. Drake-ről beszélünk és senki nem ismeri nálam jobban. Már félúton járt a folyosón a lépcsők felé. Fölötte a második emelet. Éjszaka volt és nem sok rendőr volt szolgálatban, két gyilkossági nyomozó, az erkölcsrendészeti csoport és néhány egyenruhás is kóborolt odafenn. Lent a földszinten ketten, talán hárman és egy maroknyi letartóztatott, aki arra vár, hogy éjszakára zárkákban helyezzék el őket. – Nem gondolkodsz tisztán Jaxx. Te egy zsaru vagy. Akkor legyél is zsaru. Nem gyűjthetsz bennünket egy kupacba és helyezhetsz biztonságba, amíg te vadászol. Ez csapatmunka. Jaxon egy türelmetlen mozdulattal hátratolta reszkető kezével a haját. – Igazad van Tom, köszönöm. Azt hiszem, csak szembe akartam vele nézni. – Csináljuk rendesen. Jaxon bólintott és visszahátrált az irodába a telefonig. – Hívd fel őket, használd a kódot. Mindenkinek kell majd egy rádió. A lány türelmetlenül dobolt lábaival és fel-alá járkált, amíg Tom megtette, amit kért tőle, alig várta, hogy elindulhasson. Amikor a csapata összeállt, alaposan végigmérte mindannyiukat, hogy Drake nem férkőzött-e a soraikba.
– Átfésüljük az épületet. Tom, vidd fel a srácokat a tetőre. Nézzetek meg mindent, nem számít mennyire nevetséges, vagy mennyire kicsi. A szellőzőnyílásokban, az asztalok alatt, bárhol el tud bújni. Hihetetlenül tud rejtőzködni, hogy ne vegyék észre. Mindenki kap egy sorszámot, amit rendszeresen végigsorolunk bejelentkezéskor, hogy ne tudjon beférkőzni a kommunikációnkba. Senki sem maradhat egyedül egyetlen pillanatra sem és nem szabad elfelejtenetek, hogy egy nagyon magasan képzett gyilkosról van szó. Nem habozhattok megölni őt egyetlen pillanatig sem, mert ő nem fog habozni. Kezdjétek fent és semmit ne bízzatok a véletlenre. Rádión fogjuk tartani a kapcsolatot. Én a földszintre megyek, hogy lássam, mi folyik ott. Tudja valaki a foglyok pontos számát? – Egy részeg sofőr, pár jelentéktelen zsebtolvaj és Terry Stevens vár átszállításra. – És a tisztek? – Ketten, Kitter és Halibut. – felelte Tom. – Induljunk. – mondta Jaxon – Legyetek óvatosak. Drake rendkívül veszélyes. – Vigyél magaddal valakit Jaxx. – ragaszkodott hozzá Tom. – Lemegyek és megbizonyosodom róla, hogy ott minden rendben van. Kitter és Halibut majd segítenek átnézni a szintet. A földszint egy kész labirintus volt, csövekkel, iratszekrényekkel és zárkákkal. Jaxont az érzékei erővel a földszint felé vonzották. Bár volt rá némi esély, hogy Drake feljebb ment, de ő kételkedett benne. Nem fogja megengedni, hogy több barátja meghaljon, csak azért, mert együtt dolgozott vele, vagy, mert egyszerűen szóba álltak vele. Minden vele kezdődött. Nem tudott visszaemlékezni olyan időszakra az életében, amikor még nem ismerte Tyler Drake-t. Nagyobb állandóságot jelentett az életében, mint a saját apja, vagy az anyja, mégis egy tébolyodott, megszállott, romboló erővé vált. Megölte az apját, hogy átvehesse a helyét az életében. Megsemmisítette az anyját és az öccsét, hogy csak ő maradjon neki. Ő volt az, akinek véget kellett vetnie ennek a vérengzésnek egyszer és mindenkorra. Jaxon kizárta a többiek gondolatait, ahogy elkezdett lefelé lépkedni a lépcsőn. Némán, egyetlen hang nélkül mozgott, még a ruhájának sem engedett meg egyetlen suhogást sem, ami elárulhatta volna jelenlétét. Minden egyes lépéssel jobban összeszorult a gyomra. Helyes nyomon járt. A világítás gyenge volt a lépcsőkön és még rosszabb lett, ahogy leért. De ez nem számított. A látása már utolérhetetlen volt. „Lucian?” Kinyúlt érte mielőtt belegondolt volna egyáltalán, hogy mit is csinál. „Itt járt angyalom. Találtunk két halott tisztet a járőr kocsiban. Többször megszúrta őket.” Jaxon egy pillanatig csendes maradt, amíg értékelte a hallottakat. „Biztos vagy benne, hogy Drake volt?” Kizártnak tartotta, hogy tévedjen. Hogyan lehetett ő? Lehetséges lenne, hogy elveszti a képességét, ami lehetővé tette a számára, hogy megérezze a gonoszságot a közelében? Vagy talán csak a látott gyilkosságok miatt érzett szenvedése utóhatása lenne? „Ugyanaz az érzés volt, mint előtte a lakásoknál. És kivájta a szemüket. Viszont az a különös, hogy nem tudom elkapni a szagát. Képtelen vagyok követni. Ezt már a lakóháznál is észrevettem. nem találtam semmit, amit nyomon tudnék követni.” „Mi van a beleolvasással? Mindig pontosan tudod, ki hol tartózkodik.”
„Több ember is van bent, de nem tudom megmondani kik azok. Senki sem beszél. A televízió be van kapcsolva. Bemegyek.” „Légy óvatos Lucian. Az egy csapda. Drake mindenekelőtt téged akar holtan látni. Senki más nem számít neki. Téged akar elkapni.” „Senki nem láthat meg angyalom, ha én nem akarom, hogy meglásson.” „Csak légy óvatos.” Hagyta, hogy elméjük egyesülése lassan elhalványuljon. A szorító érzés a gyomrában erősebb volt, mint valaha. Volt valami az épületben, valami nagyon gonosz, ami vadászott a barátaira és ő azt hitte, hogy Drake az. Talán Drake csak azért ment Barry rejtekhelyéhez, hogy őket elcsalja a rendőrség épületéből. Jaxon folyamatosan mozgott, felerősödött érzékeivel kereste a tiszteket, a foglyokat és ha egy kis szerencséje van, a betolakodót is. Mozgást érzékelt a sarkon. Egyetlen hang nélkül a falhoz tapadt és apró lépésekkel közeledett az enyhe súrlódó zajhoz maga előtt. Ahogy újra előrelépett, valami kupacon akadt meg a szeme. Mozdulatlanná dermedt. A szörnyű sötétség egyre csak nőtt benne. Drake itt van és már ölt. „Lucian? Itt van.” Közelebb lépett a sötét csomóhoz, hogy jobban lássa. Egy halott férfi teste volt, legalább egy tucat helyen megszurkálva. Furcsa szögben feküdt. Halibut volt az. A szemei eltűntek. Drake védjegye. „Biztos vagy benne?” A férfi hangja változatlan maradt. Nyugodt, csendes, puha állhatatosság. „Teljesen. Itt állok egy test fölött. Érzem a jelenlétét.” „Valami nincs rendben szerelmem. Itt is itt van. A romlottsága és a hatalma itt van. Ott is érzed ezt?” „Nem tudom pontosan, mire gondolsz.” „Ez a hatalomnak ugyanaz a gyenge jelenléte, mint ahogyan megérezted a zombiban a birtoknál gyengébben, majd utána a vámpírban a teljes hatalmát. Ugyanilyen volt a lakásoknál is. És itt is. De kétlem, hogy Drake járt volna bármelyik helyen is. Szerintem egy vámpír bábjaival van dolgunk, arra programozta a szolgáit, hogy Drake klónjaiként tevékenykedjenek. Azt hiszem, bárki, aki szerepel az emlékeid között, nagy veszélyben van.” Jaxon ismét tett egy lépést előre. Igazság szerint Kittert nem ismerte túl jól, legfeljebb odabólintottak egymásnak, ha összefutottak, a foglyokat pedig még annyira sem, Terry Stevens kivételével. Stevens egy hétköznapi bűnöző volt, jó ügyvéddel. Ha a behatoló valóban a földszinten van, mint ahogy gondolja és Luciannak igaza van, akkor a legnagyobb veszélyben Stevens lenne. Ő többször is találkozott már vele. „Lehet, hogy igazad van. Én is úgy érzem, hogy valahogy más, de másnak éreztem már a lakásoknál is. Ez azt jelentené, hogy Drake halott? Most mit csináljunk?” „Csak gyere ki onnan. Megyek, ahogy el tudok szabadulni innen. Most nem hagyhatom itt ezeket az embereket, hogy szembenézzenek azzal a dologgal, amit feltételezek. De semmiképpen sem szeretném, ha megpróbálnál szembeszállni egy olyan erős lénnyel.” „Én egy rendőrtiszt vagyok Lucian. Nem futhatok el csak azért, mert valami veszélyes. Vannak itt foglyok és egy másik tiszt is. Biztonságba kell helyeznem őket.” „Nincs idő vitatkozni angyalom. A gyilkos újra lecsaphat, míg beszélgetünk. Veszélybe kerülnének itt az emberek, ha odamennék és veszélybe kerülnél te, ha rákényszerítenélek az
engedelmességre. Úgyhogy maradj összeolvadva velem, hogy azonnal tudjak róla, ha segítségre van szükséged.” Lucian hangja most sokkal erőteljesebb volt, mint egy finom kényszer, érezte hatalmát a parancsban, ami biztosította, hogy úgy tegyen, ahogy mondta. Furcsa volt egyszerre két helyen lenni. Ha azt akarta, láthatott Lucian szemein keresztül, ahogy hangtalanul siklott az épületen keresztül, az emberi szemek számára láthatatlanul. Láthatta, hogy két egyenruhás egyenesen átsétál rajta, anélkül, hogy észlelték volna a jelenlétét. Csak egy elmosódó folt volt, ahogy használta emberfeletti sebességét. Az ajtó kivágódott, ahogy belefújt egyet a tenyerébe. És Lucian ott állt szemben egy lénnyel, aki úgy nézett ki, mint Tyler Drake. Jaxon lélegzete elakadt a torkán. „Ez ő! Ez Drake!” Drake karja épp lecsapott az öklében szorongatott véres késsel. Lucian az elméjével akadályt emelt a kés és annak célpontja közé. A fegyver ártalmatlanul a földre hullott. Jaxon egy másodpercre elkapta Barry Radcliff képét, ahogy Lucian menet közben rápillantott. Barry kezei össze voltak hasogatva, ahogyan megpróbálta elhárítani a támadást. Egy jókora bíbor folt éktelenkedett a jobb bicepszén és és egy nagyobb, egyre terjeszkedő folt a jobb oldalán. Lucian Drake felé vetődött, de ekkor valami megzavarta Jaxont, nem is igazából hang, inkább csak a levegő mozgása. Megpördült és felemelte a fegyvert. Drake egészen közel járt már hozzá, szemében kárörvendés és őrület ült. Kés volt a kezében. Jaxon látta, hogy vér csöpög róla éppúgy, mint a kezeiről. Három lövést adott le gyors egymásutánban, aztán oldalra dobta a testét, begurult egy íróasztal alá és felállt a másik oldalán. A három golyó apró kis mintázatot rajzolt a szíve fölé. Megtorpant egy pillanatra, megingott, egy beteges, gúnyos vigyor terült szét az arcán. És megindult felé újra. Jaxon ismét tüzelt, az újabb két golyót már a homlokának szánta, tartva attól, hogy golyóálló mellény van rajta. A két lyuk vörösen kivirágzott a homloka közepén. Ismét megállt. Vér buggyant ki a sebekből, két apró patakban lefolyt az arcára, a szemébe. De a mosoly nem tágított a szájáról, folytatta, újra felé indult. – Kitter! Itt vagy valahol? Jaxon Montgomery vagyok. Halibut halott. Drake megölte. Válaszolj, ha élsz! – kiáltott Jaxon. Hátrafelé lépkedett, újabb és újabb bútorokat húzott maga és Drake közé. Megpróbálta a zárkáktól távol csalni, ahol a foglyok voltak. – Fedezlek! – kiáltott vissza Kitter. – Ne mozduljon Drake! Ha még egy lépést tesz felé, lelövöm! Nem úgy tűnt, mintha Drake meghallotta volna. A szeme egyetlen pillanatra sem ingott meg Jaxonon. Nem pislogott, meg sem kísérelte letörölni a szemébe folyó vért. Folyamatosan haladt előre. Kitter tüzet nyitott, a lövések olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte egyidejűnek hangzottak. Megesküdött volna, hogy látta Drake tarkóját forgácsokra hullani, de az mégis folyamatosan haladt előre. – Mi a pokol ez Jaxx? Mi folyik itt?
– Vidd ki a rabokat Kitter. Először Stevenst. Azt hiszem, ő nagyobb veszélyben van, mint a többiek. Menj, igyekezz! – Van rajta valami… – motyogta Kitter zavarodottan. – Tedd, amit mondok. Vidd ki a foglyokat. – adta ki Jaxon a parancsot, az ostobaságot nem tűrő hangján, hogy Kittert visszatérítse a valós problémához. Könnyebb volt kiterelni a foglyokat, mint azzal foglalkozni, hogy egy lehetetlenül szétlőtt fejű ember vadászik egy másik rendőrtisztre. „Lucian, mondd el, mit tegyek.” Nem mert megpróbálni Lucian szemével látni. Túlságosan zavaró lett volna két Drake két különböző helyszínen. És ő elég zavarodott volt már így is. Egyszerre csak ott volt vele. A lélegzete azonnal hozzáidomult az övéhez, szíve normális, stabil ütemet vett fel, nyugalma átáradt belé, tökéletesen ellenőrzése alatt tartott mindent. Melege elárasztotta megnyugtatással és teljes önbizalommal. „Koncentrálj a célzásra angyalom. Nézz közvetlenül rá. Ő nem képes a távolból ártani nektek. Ne nézz máshova róla, bármi is történjen. Ne feledd el, hogy téged már nem kötnek az emberi lét korlátai. Birtokában vagy az összes Kárpáti képességnek. Köddé tudsz válni szükség esetén.” Jaxon siklott, a jellegzetesen Kárpáti mozgással és még csak tudomása sem volt róla. Gyorsan és csendesen megkerült egy iratszekrényt, továbbra is maga után húzva Drake-t. Rezzenéstelenül rajta tartotta pillantását a vérben úszó förmedvényen. Érezte Lucian rázúduló erejét, ahogy átjárta, eltöltötte önbizalommal és hatalommal. Ahogy bámulta Drake-t, annak lángok kezdtek táncolni a bőrén, végignyalták a karjait, a vállát, a mellkasát, még a fejét is, a haja felizzott és megfeketedett. A levegő egyszerre tele lett az égett hús szagával. Jaxon elborzadt, megpróbált elfordulni. „Maradj nyugton Jaxon. Csak koncentrálj. Mindenképpen le kell győznöd. Ő az élőholt eszköze és semmi sem állíthatja meg abban, hogy elvégezze a számára kijelölt feladatot.” Jaxon egyszerűen képtelen volt félrenézni. „Lucian, kérlek. Én nem tudok megölni valakit így.” A kiáltás szinte a lelkét tépte ki. Drake nem harcolt, csupán üvöltött állandó, magas hangú, szinte földöntúli kiáltással. A hang sértette a fülét és marcangolta a szívét. Továbbra is közeledett felé, minden egyes lépésnél magasabbra csaptak körülötte a lángok, amíg végül teljesen elnyelték őt. „Tudom, hogy nem tudsz szerelmem. Te a fény vagy az életemben. Nem ölöd meg Jaxon. Csak megsemmisítesz valamit, ami már halott. A halál sötét angyala én vagyok, már kétezer éve. A felelősség az enyém.” Jaxon képtelen volt tovább nézni a szörnyű látványt. A rettenetes lény lángokban állt, mégis még mindig vadászott rá. Hamuvá omló részek kezdtek leválni róla, a tűz lassan átégette. Észrevette, hogy a tűz nem terjed sem a földön, sem pedig a polcokon, amiket Drake felborogatott, miközben követte őt. Tudatában volt annak, hogy a rendőrtisztek odakint gyülekeznek a lépcsőn, de képtelenek bejutni a helyiségbe. Hallotta dühös, kétségbeesett kiáltásaikat, ahogy próbáltak eljutni hozzá, hogy segíthessenek neki. Könny özönlött le az arcán, ahogy nézte az egyre inkább elfeketedő emberi torzót, ami végül összeomlott egy kupacba, amin még egyszer magasba csaptak a lángok.
Még a földön fekve is megpróbált felé mozdulni. „Lucian, állítsd meg kérlek. Nem él már.” – sírt kétségbeesetten és félt, hogy ezt a képet soha többé nem lesz képes kitörölni az emlékezetéből. „Teljesen meg kell semmisíteni szerelmem, vagy az alkotója parancsára újra és újra felemelkedik. Nagyon sajnálom. Tudom milyen nehéz ez a számodra.” Jaxon érezte, hogy valóban végtelenül sajnálja, hogy ilyen undorító dologra kellett használnia, mint hogy öljön a távolból a szemein keresztül, de Lucian mégsem enyhített mozdulatlanságán egészen addig, amíg a lényből csak egy kupac hamu maradt. Abban a pillanatban lerogyott a földre, ahogy elengedte. Haja verejtéktől nedvesen tapadt a fejére. Remegett. Egy pillanatra becsukta a szemét, hálásan, amiért megteheti. Hogyan volt képes Lucian nap nap után, hónapról hónapra, évről évre, végtelen idők óta elviselni ilyen szörnyű gyötrelmet? Szíve megállt, éppúgy ahogy azé a teremtményé, amit elpusztított. Lucian, árnyékként a lány fejében vett helyette egy lélegzetet. Megengedte a szívének, hogy dobbanjon egyet. Tudnia kellett volna, hogyan fog Jaxon reagálni. Az együttérzése. Rá és a sivár életére gondol, nem pedig arra, hogy arra használta őt, hogy megsemmisítsen valamit. Becsukta a szemét és teljesen rá koncentrált, hogy megízlelhesse a saját, személyes csodáját. „Jaxon.” Tiszta, friss szellőként fújt át a lelkén a hangja, kisöpörve onnan a halál bűzét. Lucian lassan elfordította fejét egy másik kupac hamuról, Barry Radcliff felé. Barry életben volt és Jaxon meglepően bizonyos volt benne, hogy életben is marad. A hullarablók ritkán hagyták befejezetlenül a feladataikat. Barry elég sokáig sikeresen ellenállt a teremtménynek, hogy Lucian még időben odaérhessen és elpusztítsa a zombit. Lucian lelassította a rendőrtiszt szívét és tüdejét, hogy ne vérezzen el, amíg ő ártalmatlanítja a Drake klónt. Most az ember fölé hajolt. „Biztosan életben marad?” Lucian azon kapta magát, hogy már megint mosolyog. Jaxonnak még csak arról sincs fogalma, milyen hihetetlen gyorsasággal erősödnek a képességei. Könnyedén használta privát csatornájukat, miközben megérintette az elméjét is, mintha világéletében ezt csinálta volna. Minél inkább elfogadta a változásokat a testében, úgy nőtt egyre a hatalma. Adott volt egy emberi származású nő, aki hatalmas önkontrollal, anélkül használta a Kárpátiak különleges képességeit, hogy ezt egyáltalán észrevette volna. „Ez nem kétséges. A vérzés már elállt. A nagyobb probléma a kárelhárítás lesz. Barry csak arra emlékszik, hogy Drake megtámadta. Majd beleültetem a fejébe, hogy csak egy Drake utánzó kísérlete volt. Neked pedig ugyanezt kell elhitetned ott.” „Az egyik tiszt rálőtt a zombira, bábra, a klónra, vagy ahogy nevezni akarod. Teljesen szétlőtte a fejét. Azt is látta, hogy én rálövök. Háromszor a szívébe, kétszer a fejébe. Kitter a tarkójába lőtt kettőt. Tudja, hogy nem halt meg tőle.” „Próbáld megtalálni, amilyen gyorsan csak lehet. El fogok ültetni az elméjében egy másik emléket a zűrzavarban. A dolgok gyakran másképpen néznek ki, mint amilyenek valójában.” „És a hamu mindkét helyen?” „Csak a rendőrségen lesz hamu. Innen el fog tűnni.” „Az időegyezés már magában elég rossz.”
„Azon ráérnek töprengeni. Azt kell hinniük, hogy egyetlen ember támadott mindkét helyen és ő halott. Inkább valami jól égő vegyszerrel lelocsolta magát, minthogy letartóztassák. Ha megvizsgálják a hamut, az alá fogja támasztani a történetedet. Nem tudok odamenni hozzád, be kell vinnem a kórházba Barryt és gondoskodnom kell róla, hogy a történet itteni része megfelelő legyen, de az elmédben veled maradok.” Jaxon lassan lábra állt és elindult a lépcső irányába. Nagyon fáradtnak érezte magát. A rendőrtisztek lármája, akik a segítségére akartak sietni talán egy perce, ha hallatszott, mégis úgy érezte, egy örökkévalóság óta hallja. Az örökkévalóság óta. Az elakadt ajtó hirtelen engedett és a férfiak leözönlöttek a lépcsőn. Nekidőlt a falnak és hagyta, hogy körbevegyék. Az emberi társaságtól némileg jobban érezte magát. Azt akarta, hogy megtartsák. Amint ez a gondolat átfutott a fején, máris érezte Lucian meleg ölelését maga körül. Az illúzió annyira valóságos volt, hogy csak állt mozdulatlanul és kiélvezte az érzést, hogy valaki része lehet. A férfiak megérintették, végigtapogatták a karjait, hogy meggyőződjenek róla, hogy nem sebesült meg. Hallotta őket, mindannyian egyszerre beszéltek, de egyetlen elmosódott zümmögéssé álltak össze a fülében a szavak. Tom Anderson tolt félre mindenkit maga elől. – Hagyjatok már neki egy kis helyet! Jaxx, rendben vagy? – megfogta a karjait és gyengéden megrázta – Mi történt idelenn? Jaxx nyelt egyet. Az égett hús szaga ismét támadott. – A pokol történt itt lenn Tom. Ez nem Drake volt. Egy utánzója, azt hiszem. Úgy nézett ki, mint Drake és nagyon jól csinálta, még engem is megtévesztett, de nem Drake volt. – Kitter azt mondja kétszer is eltalálta, szétlőtte az átkozott tarkóját, vagy a hátát. Azt mondta te is belelőttél vagy háromszor-négyszer és a fickó nem feküdt le. Jaxon bólintott. – Kitten telibe találta. Ebben biztos vagyok. Láttam, hogy vérzik. Én elég ritkán hibázok, de ez egyre csak jött. Megpillantotta Kittert maga előtt, hatalmas csokoládébarna szemei elkapták a tekintetét. – Nem pont úgy viselkedett, mintha valami kemény drog hatása alatt lett volna? Lucian hatalma átfolyt rajta. Jaxon érezte őt a saját elméjében és figyelhette az övén keresztül, hogyan veszi át az irányítást Kitter fölött. A tiszt lassan, megfontoltan bólintott. – Nem látok rá más logikus magyarázatot magam sem. Láttam már egy-két csúnya dolgot PCP hatása alatt lévő fickóktól. Meglőttem, de még csak nem is pislogott. Jaxon eleresztette Kitter tekintetét. Végig érezte a történet információját áradni magán keresztül a tiszt felé, lenyűgözte Lucian hatalma. Annyira simán, hatékonyan, látszólag erőfeszítés nélkül csinálta. Most először engedte meg magának, hogy végiggondolja, ez mit is jelent. „Semmi szükség rá, hogy újabb okokat találj a félelemre az életpárodtól drága.” – a nyilvánvalóan remekül szórakozó férfihang majdnem megmosolyogtatta őt is – „Már így is tekintélyes mennyiséget sikerült összefantáziálnod. Ha át akartam volna fordulni vámpírrá, hogy zsarnokoskodhassak az emberi faj fölött, már megtettem volna. Te vagy a fény a sötétségemben. Már nem fordulhatok át.”
„Nem kell átfordulnod ahhoz, hogy zsákmánynak tekintsd az emberi fajt. Ezt csinálod évek óta. Évszázadok óta. Mindig eléred, amit akarsz.” Jaxon előtt felvillant egy feltűnően fehér fogú ragadozó farkasszerű vigyorgásának benyomása. Ráadásul még mintha halk morgást is hallott volna. Önelégültet. Elszántan visszafordult a rá váró problémákhoz. Munkatársai megvizsgálták a hamukupacot és most ismét körülötte gyülekeztek, hogy válaszokat kapjanak. Feltartotta a kezét, hogy egy kis csöndet kérjen. – Nem tudom pontosan mi történt. Az egyik pillanatban még nyomult felém véresen, késsel a kezében, hallottalak titeket a lépcsőnél. Mondott valamit, de nem igazán értettem, valami olyasmi volt, hogy senki nem fogja őt élve kézre keríteni, de a szavakban nem vagyok teljesen biztos. Az egész olyan gyorsan történt. Volt nála valami folyadék, amit végigöntött magán és meggyújtotta. Szörnyű volt. Arra gondoltam, hogy lelövöm, hogy véget vessek annak a kínnak. Azt hiszem, míg élek nem fogom elfelejteni azt a szörnyű sikoltást. – Láttad a testet? Bár, ez minden, csak nem az. Egy halom hamu. Egy ember nem ég el így. És sehol máshol nincs nyoma a tűznek, sem a padlón, sem pedig a szétszóródott papírokon, vagy a bútorokon. – mutatott rá Tom. – Iszonyú gyorsan égett. – tolta hátra a haját Jaxon – Le szeretnék ülni valahol. Ez egy pokoli éjszaka. Hallott már valaki a kapitányról? – Riasztás jött tőle, de aztán le is fújta. Egy negyedórával ezelőtt pedig üzenetet küldött, hogy Radcliffet megtámadta valami mániákus. Barry ellenállt neki, most viszik a kórházba. Két ügyeletes rendőrt megöltek a járőr kocsijukban a helyszínen. Az elkövető elmenekült. Ugyanaz lehet, aki ide betört. Ők is azt hitték, Drake az. – Barryról mit tudunk? Hogy van? – kérdezte Jaxon aggódva. Annyira fáradt volt, hogy megbotlott a lépcsőn, Tom a dereka köré csúsztatta a karját, hogy megtámogassa. – Mindjárt felhívom a kórházat Jaxx. Ülj le, mielőtt összeesel. Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy egyedül mentél le oda. Az ajtót mivel akasztotta el? Be kellett törnünk, hogy bejuthassunk. Darabokra szedtük. – Tom rámutatott egy újabb pontra, amit meg kellene magyaráznia. Közben pedig az asztalához segítette. Amikor borzongva lenézett a feljegyzéseire, sietve összekapkodta előle. Semmi szüksége nem volt most rá a lánynak, hogy a halott barátairól és szomszédairól készült képeket nézegesse. – Hozok neked egy pohár vizet. – Köszönöm Tom. Ez már egy túlságosan hosszú éjszaka. Méltányolta csapattársa gondolatait. Tom átadta a lánynak a pohár vizet és figyelte, ahogyan iszik. Mindig is tudta, hogy gyönyörű, de most még valami annál is többnek látszott. Volt valami titokzatos, éteri kisugárzása. És a hangja olyan gyönyörű volt, hogy el tudta volna hallgatni örökre. A szemei pedig azok az igazi hálószobába való szemek. Ha ezt a leírást hallotta, sohasem értette igazán a jelentését, egészen mostanáig, míg bele nem nézett azokba a mély, csokoládészín szemekbe. Ártatlan, végtelenül elegáns és szexi volt a lány minden mozdulata. Nehezére esett uralkodnia magán, hogy ne falja fel a tekintetével. Jaxon rávillantott egy mosolyt, mintha teljesen tisztában lett volna vele, micsoda pusztítást végzett benne. Tom olyan rezzenéstelenül nézte, hogy teljesen zavarba jött tőle. Kezét megint átfuttatta a haján. – Ne is mondd, borzasztóan nézek ki, tudom. Egy totális káosz.
Annyira sebezhetőnek tűnt, a férfi szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy magához szorítsa és örökre megvédje. Anélkül, hogy elhatározta volna, kezei a vállára telepedtek azzal a szándékkal, hogy kimasszírozza belőlük a feszültséget. Ám mielőtt megtehette volna, hideg szél söpört végig a termen baljós fenyegetéssel. Ahogy Jaxon és Tom felnézett, Luciant látták fenyegetően közeledni. Jaxonnak elakadt a lélegzete. Volt valami vad és primitív, valami sötét és veszélyes a fekete szemekben. Nem düh. Jeges halál. Ahogy Tomra nézett, Jaxon hirtelen aggódni kezdett munkatársa miatt, bár nem tudta bizonyosan miért. – Lucian? – mondta halkan, szinte suttogva. Lucian nem fordította felé a fejét, de egészen közel lépett, testét határozottan közé és a rendőr közé helyezte. Elmosolyodott, szinte már barátságosan, de mégis úgy nézett ki, mint egy vadászó farkas. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna még. Lucian Daratrazanoff vagyok, Jaxon vőlegénye. A férfi felé nyújtotta a kezét, Tom pedig belezuhant az éjfekete vizű medencék bűbájoló mélységébe. Lucian hangjánál lágyabbat pedig még soha életében nem hallott. – Te pedig valószínűleg Tom vagy. Jaxon sokat mesélt rólad. Hálás vagyok, amiért gondoskodtál róla. – miközben halkan beszélt, felé lépett egyet. Tom többször bólintott és elmosolyodott. Jaxon szíve olyan erősen dobogott, hogy szinte megrémítette. Képtelen volt a legkisebb hibát is találni Lucian udvariasságában, de hatalmának demonstrációja egyértelműen betöltötte az egész termet, mindenki elcsendesedett. Detektívek, rendőrök, edzett zsaruk, akik hozzászoktak a veszélyes helyzetekhez, most ledermedtek Lucian kisugárzásától. Megrémült. Azért szökött évek óta Drake elől, hogy most hozzákösse magát valami még rosszabbhoz? Mert Luciannak egészen biztosan megvan az ereje ahhoz, hogy még rosszabb legyen. Mi van benne, ami kihozza a férfiakból a legrosszabbat? „Semmi angyalom. Te vagy számomra a tökéletes nő. Én viszont Kárpáti hím vagyok és nem tehetek az ellen semmit, aki vagyok.” – Ezzel elérte, hogy Jaxon önkéntelenül felemelje a kezét és megpróbálja rendbe tenni zilált fürtjeit, amely egyúttal idegességének megbízható jele is volt. Lucian elkapta a kezét, meleg szájához emelte, tekintete és teljes figyelme immár a lányé volt. – „Ne kicsi szerelmem. Pontosan úgy vagy gyönyörű, ahogy vagy.” A fekete jég pillantás eltűnt, helyette megjelent a fekete bársonyos sóvárgás és még csak meg sem próbálta elrejteni előle. Érintése végtelenül finom volt, ahogy felhúzta ültéből és eltemette széles válla védelmében. – Szeretnék köszönetet mondani mindannyiuknak, hogy megpróbáltak vigyázni Montgomery rendőrtisztre és hogy próbáltak véget vetni ennek a rémálomnak, ami nem akarja elhagyni az életét. Önök mindannyian mellette voltak, ezt nagyra értékelem és tudom, hogy ő is. Ha van bármi, amivel viszonozhatjuk a hűségüket, kérem, ne habozzanak szólni. Barry Radcliffet ismeretlen helyre fogjuk szállítani, amint lehetséges. Vele minden rendben lesz. Derekasan állt a sarat, amíg odaértünk. Aki rátámadt, meghallotta, hogy jövünk és elmenekült. Eltűnt, mielőtt esélyünk lett volna elkapni. – lehajtotta a fejét és egy csókot lehelt Jaxon feje búbjára – Hazaviszlek Jaxon. Már majdnem hajnalodik és nagyon kimerült vagy. Este majd visszajössz megírni a jelentést. Az orvos azt mondta, nagyon fontos, hogy sokat pihenj,
úgyhogy be kell tartanunk az utasítását. Biztos vagyok benne, hogy a kapitány meg fogja érteni. Néhányan gúnyosan felhorkantottak. – Túlzottan ne számítson erre, – szólalt meg az egyik detektív – nem róla mintázták a megértés szobrát. Lucian ismét mosolygott egyet, de szemei hidegek lettek, ahogy a beszélő felé fordult. – Pedig az lesz. Harold Dawkins dacosan állta Lucian pillantását. – Jaxon, beszélnem kell veled négyszemközt. Csak egy perc az egész. Remélem, megérti Mr. Daratrazanoff, tudja, rendőrségi ügy. Lucian lezseren vállat vont, egy apró mosoly jelent meg a szája sarkán. De ahelyett, hogy ellágyította volna vonásait, ez a nevetés csak arra szolgált, hogy még parancsolóbbnak, még veszélyesebbnek mutassa, mint eddig. Annak látszott, ami volt. Egy ősi, vad, zabolátlan harcosnak. Jaxon vonakodva kibújt Lucian válla alól és követte Dawkinst át a termen. – Mi az Harold? Tényleg kimerült vagyok és ha a kapitány ezt nem érti meg, akkor már régen rossz. Harold Dawkins hosszú évek óta dolgozott vele, közel állt már a nyugdíjhoz és mindig is a lányaként tekintett rá. – Ki ez a fickó? Mit tudsz róla? Még csak nem is ebből az országból származik. Azt hiszem, hogy veszélyes Jaxx. Ahogy mozog, ahogyan áll. Te pedig nem látsz át az európai sármján. Elvihet valahova külföldre és úgy elrejthet ott, hogy senki sem lesz képes megtalálni. Nem ez lenne az első ilyen ügy. – Komolyan Harold, kétlem, hogy ez megtörténne. – Jaxon igyekezett, hogy el ne nevesse magát, miközben szeretettel megveregette az idősebb férfi vállát. Lucian inkább annak a típusnak tűnt, aki titokban egy egész háremet tart. – Én nem vagyok az az édes, ostoba kis áldozat, aki képtelen megvédeni magát. Lucian már egyébként is őrültnek gondol, azt mondja, egy kész fegyvergyűjteményem van. – Csak azt szeretném, hogy hallgass végig és gondold át Jaxx. Ne siess el semmit. Adj magadnak egy kis időt, mielőtt végleg elköteleznéd magad. Ez a fickó… – A vőlegényem Harold. Csak úgy tűnik, hogy ijesztő. Valójában egy igazi mackó. – hazudta Jaxon. Lucian sokkal inkább emlékeztette egy óriási, izmos és roppant intelligens farkasra. Mindenkivel, kivéve vele. Vele kivétel nélkül minden esetben gyengéd volt. Szerette volna megvédeni Luciant. Hiszen megmentette Barryt. Az emberiséget védi évszázadok óta. De nem mondhatta el, mert nem tudta volna megmagyarázni Haroldnak, hogy Lucian mások védelmének szentelte az egész életét. Lucian felé fordult, aki azonnal átsétált a szobán hozzá. Tenyerébe fogta az apró kis kezet és a szívére szorította. Így sétáltak ki együtt az irodából.
Tizenegyedik fejezet – Nagyon felszabadult vagy férfitársaságban. Jaxon felnézett Lucian arcára. Hangja puha és bársonyos volt, semmiféle érzelmet nem árult el. Arcvonásai sem árulkodtak, kemények, hajlíthatatlanok voltak, mintha gránitba faragták volna őket, mégis meglepő módon érzékinek találta őket. Valamilyen oknál fogna néhány pillangószárny ismét megjelent a gyomránál, amitől kissé ideges lett. Kényszerítette magát egy hanyag vállrándításra, bosszantotta, hogy így reagál egy ilyen egyszerű kijelentésre is. – Mindig is férfiakkal dolgoztam. Velük edzettem. Körülöttük nőttem fel. Nem is ismerek túl sok nőt. Még idegesebb lett tőle, hogy még saját magának is úgy tűnt, mintha egy dacos gyerek beszélne. Semmi oka nem volt bűntudatra. Nem tett semmi rosszat. Lucian az, aki úgy viselkedik, mint egy féltékeny férj. Az ajkába harapott. Pontosabban nem úgy viselkedik, mint egy féltékeny férj, hanem mint egy megfélemlítő férj. A hatalom nem tágított róla, még mindig veszélyesnek tűnt. Olyannyira, hogy a drága Harold nem véletlenül figyelmeztette. Talán Lucian nem is gondolt ezzel semmire és talán csak az akcentusa tette a szavait ennyire ijesztővé. Vagy épp az arckifejezés hiánya. Akkor nézett rá újra, amikor a kocsihoz értek. Antonio tartotta az ajtót és most az egyszer nem mosolygott. Szinte észrevehetetlenül megcsóválta a fejét, mintha valami súlyos bűnt követett volna el. – Mi van? – csattant fel és egyik férfiról a másikra nézett. – Mi az? Lucian a nyakára tette a kezét a tarkója alá és gyengéd nyomással lefelé késztette, mire ő automatikusan beszállt a limuzinba. – Ő maga az egyetlen baj. – suttogta elég hangosan Antonio ahhoz, hogy meghallhassa. Jaxon megvárta, amíg Antonio beül a volán mögé és elindultak hazafelé. – Én nem vagyok egy baj. Mit akart ezzel mondani? Azok az emberek a kollégáim. Velük dolgozom. – Ezért próbálta meg felhívni rá a figyelmed az az idősebb úriember, milyen veszélyes vagyok és hogy semmi keresnivalóm nincs melletted? Hallottam, hogy egyértelműen figyelmeztetett. Még mindig nem hallatszott semmiféle érzelem a hangjából, puha volt, bársonyos és ez egyértelműen bajt jelentett. – Nos, mégis, mit vártál? Amikor ott állsz ijesztően és félelmetesen nézel, mint a maffia egy ítéletvégrehajtója, vagy egy bérgyilkos, vagy valami ilyesmi? Nem kellene olyan… nem tudom, valahogy másmilyennek kéne tűnnöd. – Ficsúrosabbnak? – hangja végre érzelmeket is tükrözött, határozottan lenéző és undorodó volt. – Milyen szó az, hogy ficsúrosabb? Antonio, hallotta már azt a szót, hogy ficsúrosabb? – Antonio nem hall minket. – mutatott rá Lucian. Jaxon elmélyülten nyomkodni kezdte az elérhető gombokat.
– Melyiket kell megnyomni, hogy halljon? Te olyan könnyedén használod az elmekontrollt Lucian. Engem is irányítasz? Lucian óvatosan lefogta eszeveszetten nyomkodó ujjait. – Nyugodj meg Jaxon. Teljesen fölöslegesen szenvedsz. Nem irányítom az elméd. Ha úgy tennék, egészen biztosan nem keverednél bajba újra és újra. Hiszed vagy sem, azon dolgozom, hogy találjak valamiféle egyensúlyt a természeteddel. A Kárpáti hímeknek nem könnyű elviselnie más férfiakat az életpárjuk körül. Ez egy egyszerű tény. Nem kell félni attól, ami természetes. Az érzelmek még túl frissek és túl nyersek a számomra, de soha nem ártanék neked, vagy azoknak, akikkel törődsz. – Nos, én viszont nem vagyok Kárpáti, úgyhogy ehhez neked kell hozzászoknod. – motyogta lázadozva – És egyáltalán nem félek tőled. – Lucian hüvelykujjával oda-vissza simogatni kezdte a csuklója belsejét, a kocsi szűkös keretein belül nehéz lett volna bármi másra is gondolnia, mint rá. – Zsaru vagyok. Azok az emberek a társaim. Fedezzük egymás hátát. Így élek én. Így élünk mi mindannyian. – annak ellenére, hogy szentül elhatározta, nem fog magyarázkodni, azon kapta magát, hogy mégis azt teszi. – Tudhatnád, hogy jó okom van arra, miért nem szeretném, hogy folytasd a jelenlegi munkád. – mondta ismét kifejezéstelen hangon Lucian. Lehajolt hozzá, az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. – Nem szeretnélek veszélyben látni téged. Ezt nem tudja elviselni a szívem. Magadra terheled az újabb és újabb bánatot, a bűntudatot, és a szívem tudja, hogy ettől előbb-utóbb megtörik. Ha egy másik férfi, akár emberi, akár nem, vággyal tekint rád és úgy dönt, hogy rád teszi a kezét, akkor én viszont talán úgy döntök, hogy néhány percre elveszítem az irányítást magam fölött. Jaxon önkéntelenül elmosolyodott a teljes őszinteség hallatán. – Elérted, hogy Tom valami ráncos, öreg banyának lásson, vagy valami ilyesmi? – Nagy volt a kísértés. – Keze a tarkójára siklott, a hajába túrt és morzsolgatni kezdte. – Primitív késztetést éreztem rá, hogy elvegyem a kedvét attól, hogy kívánjon téged. Jaxon gyanakvóan pislogott fel rá. – Nem is akarom tudni, mire gondolsz, úgyhogy ne is fáradj azzal, hogy megmagyarázod. Lassú mosoly melegítette fel a jéghideg szemeket. – Kezdesz kiismerni. – Köszönöm, hogy megmentetted Barryt. Abban az egy pillanatban, amit elkaptam, úgy tűnt, nagyon rossz bőrben van. Tudom, hogy nehéz lehetett egyszerre megsemmisíteni a zombit, segíteni nekem és ugyanakkor segíteni rajta. Érezte a kimerültségét. Nem mutatta, de ott volt a fejében. Nagyon fáradt volt. Rengeteg energiát használt el ma éjjel. Még olyasvalaki is lehet fáradt, aki annyira erős, mint Lucian. Biztos volt benne, hogy ő is fáradt, de ezt teljesen elnyomta benne a bánat. Szinte képtelen volt felfogni mennyi embert elvesztett, akiket ismert és akikkel törődött. Egy pillanatra a valóság megérintette az elméjét és ő képtelen volt tovább lélegezni, tüdeje visszautasította a légvételt. – Ha a lakásoknál nem Drake volt és a rendőrségen sem Drake volt, kik voltak azok, akik ott voltak és honnan tudták ennyire pontosan, hogy hogy mit tesz Drake az áldozataival? Honnan tudták kiket kell megölniük? És miért akarták megölni őket Lucian?
– Erre csak egy magyarázat lehet angyalom. – Lucian hangja kifejezéstelenebb volt, mint valaha és ez arra késztette Jaxont, hogy aggodalmasan felnézzen rá. – Lennie kell egy vámpírnak, aki érintett volt itt, egy mestervámpírnak, egyiknek az ősiek közül. Csak egy olyan teremtmény képes ilyesmire. – És Drake? Halott? – hangja akarata ellenére kapott egy reményteljes színezetet. Lucian megrázta a fejét. – Több mint valószínű, hogy Drake is itt van valahol és talán csodálkozik ezeken a gyilkosságokon. A vámpír a te elmédben olvasott, ezért tudtad, hogy valami nincs rendben. A finom részletek nem vallottak Drake-re. A vámpír létrehozta a hullarablókat és szétküldte őket, hogy öljenek meg bárkit, akit kedvesnek találtál az emlékeidben. Jaxon ujjai ökölbe szorultak, a gyomra égett, a fájdalom egyetlen hatalmas görcse volt. – De miért? Mit akar ezzel elérni? Lucian fekete szemei mérhetetlen birtoklási vággyal söpörtek át fölötte. – Pontosan azt, amit el is ért. Fájdalmat okozni. A vámpírok a halandók fájdalmán élnek. Akkor kellett, hogy beleolvasson az emlékeidbe, amikor kívül voltál a birtokon. Nem férkőzhetett volna hozzád a romlott hatalmával semmiképp, ha a közeledben vagyok. Jaxon úgy érezte, mintha valaki keményen gyomorszájon vágta volna. Az érzés olyan igazi, olyan valóságos volt, hogy összegörnyedt tőle, a kezébe temette az arcát. – Tehát miattam van. Pusztán azzal, hogy kimentem a házból, előidéztem mindazt, ami történt. Ezt próbálod megfogalmazni, ugye? Lucian karja a vállára fonódott. Borzalmas fájdalom sugárzott a lány felől, szinte beburkolta őt, ugyanolyan rosszul érezte magát, mint Jaxon. – Egyáltalán nem ezt akarom mondani Jaxon. Egy pillanatra sem gondolhatod komolyan, hogy te vagy a felelős mások beteg tetteiért. A lány kibújt a hóna alól, nem bírta elviselni az érintést. Küzdött a lélegzetért. – Lucian, szólj Antonionak, hogy állítsa meg az autót. Most. Ki kell szabadulnom innen. Majd gyalog megteszem az út hátralévő részét. Már nem vagyunk messze. – Már majdnem hajnal van szerelmem. – halkan ejtette a szavakat és kifejezéstelenül, nem érződött benne rosszallás a döntése miatt. – Nem tudok lélegezni idebenn Lucian. Állítsd meg az autót. – Szeretett volna futni, olyan gyorsan, ahogyan csak tud, nem is tudta pontosan, hogy önmaga, vagy ez elől az éjszaka elől. Ki kellett jutnia a szabadba. – Egyedül akarok lenni. Csak állítsd le az autót és hagyd, hogy elsétáljak a házig. Egyedül kell lennem. Lucian szemei még egyszer átfutottak az arcán, komoran, gyanakvóan. Elméje megérintette a lányét. Olvasta Jaxon igényét az egyedüllétre, vágyát a friss levegőre, hogy szabadon lélegezzen. Akkora káosz volt az elméjében, hogy még az is gondot okozott neki, hogy levegőt vegyen. Az autó odagurult a legközelebbi alkalmas helyhez és Jaxon rájött, hogy Lucian utasította rá Antoniot, hogy megálljon. Azonnal kinyitotta az ajtót és futásnak eredt, le az aszfaltról, ki a nyitott rétre, ami dombok felé és a birtok déli részéhez vezetett. Párhuzamosan futott az úttal, amíg az autó el nem tűnt előle az első kanyar mögött. Akkor azonnal irányt változtatott, megindult a dombok és a sziklák felé. Kétszer is meg kellett állnia, összegörnyedt, a teste tiltakozott azok ellen a szörnyű bűnök ellen, amiket azért
követtek el emberek ellen, mert egyszerűen ismerte őket. Mi a fene ő? Valami hatalmas mágnes? Van benne valami visszataszító, ami másokból előhívja a démont? És soha nem ő fizette meg az árát, mindig ártatlan szemlélődők. Jaxon hallotta az osztaga összes tagjának beszélgetéseit a lakásoknál. A suttogásokat is és még a néma elítéléseket is. A barátai többsége félt beszélni hozzá, egyikük sem szerette volna, ha vele látják, mindannyian féltették a családjukat, hozzátartozóikat, jogosan. Ez a legutóbbi mészárlás rosszabb volt mindannál, mint amit Drake valaha tett. A vámpír képes volt egyszerre két helyen tömeggyilkosságot elkövetni. Továbbra is futott, amilyen gyorsan csak tudott. A talaj egy kissé meredekebb lett a talpa alatt, olykor megbotlott, néha legördülő könnyei homályosították el a látását. Egyetlen tiszta gondolat sem volt a fejében, fogalma sem volt mitévő legyen. Csak abban az egyben volt biztos, hogy ez a gyilkosságsorozat nem folytatódhat. Az apja. Az anyja. Az ő szeretett kis Matthew-ja. Az egész nevelőcsaládja, Andrews-ék, még a szegény Sabrina is, aki épp csak egy kis időre volt otthon a kollégiumból. Aztán Carol, a szomszédja. Az édes Carol, akinek az volt a hatalmas bűne, hogy élvezettel nézte a napfelkeltét és meghalt, mert szerette megosztani ezt a tapasztalatát a szomszédjával. És most itt a többi ártatlan áldozat. Zokogott, ahogy felfelé kapaszkodott az egyik hatalmas sziklára. Ahogy felhúzta magát a tetejére, a föld megindult a talpa alatt, akár egy hullámvasút. Fölötte fekete felhők örvénylettek, forogtak, forrongtak, akár egy üst. Villám villant a magasban, fehéren felizzó ágai lecsapódtak a földbe, a mennydörgés csaknem megsüketítette. Felsikoltott, ahogy a sziklaszirt széle felé futott. Ha ő nem lenne, Drake nem ölne meg többé soha senkit. Megpróbált futni az alatta meginduló talajon és közben a szirt pereme felé vetette magát. Ahogyan elől lévő lába kilépett a semmi fölé, vastag kar fonódott a derekára és felemelte őt teljesen a föld fölé. – Lucian. – suttogta a nevét, belekapaszkodott, ő volt az egyetlen szála az épelméjűségéhez a világ őrületében. Karjai átölelték a nyakát, válla gödrébe temette az arcát. A teste remegett, érezte. Felemelte a fejét és látta az elképesztő, vad erőszakot, ami a szemei mélyén ült. Lehajtotta a fejét és míg az ég megnyílt fölöttük és ömleni kezdett rájuk az eső, birtokba vette a száját. – Szükségem van rád Jaxon. – minden szót halkan ejtett ki – Nem hagyhatsz egyedül ebben a világban. Szükségem van rád. – Villámok ostorai táncoltak, perzseltek körülöttük, mennydörgések egybefolyó robaja rengette a levegőt – Nem hagyhatsz el. – Tudom, tudom. – suttogott halkan, még közelebb sürgetve magához őt, felkínálva magát neki itt, az összeomló világ közepén – Nem tudom mi történt, mire gondoltam. Sajnálom Lucian, nagyon sajnálom. – Nem kell ezt mondanod. Soha ne mondd ezt. – szája ismét az övére simult, forrón, sóvárgón, féltőn, növekvő vággyal. – Elég, ha itt vagy velem. – Itt vagyok. Nem hagylak el. Téged nem. Fenntartások nélkül sírt, kezei Lucian inge alá csúsztak, éreznie kellett, hogy szilárd, valóságos, hogy igazi, az egyetlen biztonsága és kapaszkodója az épelméjűségéhez. Mélyen megsebezte őt, érezte lelkében a rettegést. Felemelte a fejét, hogy találkozzon csók a csókkal, hogy nekiadja magát, megvigasztalja és hagyja, hogy ő is megvigasztalja.
Lucian szinte felfalta őt, szája mindenhol ott volt, az eső ömlött meztelen bőrére, mindkettejük meztelen bőrére. Egyetlen türelmetlen gondolattal, könnyedén, gyorsan tüntette el mindkettejük ruháját. Beletelt jó pár pillanatba, mire Jaxon ráeszmélt, hogy a férfi dühe váltotta ki a szörnyű vihart, feketesége az ő hangulatát tükrözi. Mégis olyan szelíden tartotta a karjaiban, hogy megolvadt tőle a szíve. – Szükségem van rá, hogy velem legyél angyalom. Még mindig nem látod, nem számít, milyen gyakran mondom, hányszor próbálom megmutatni. – Alattuk megmozdult, megingott a föld, a sziklán tátongó repedések jelentek meg. – Nélküled nincs okom élni. Szükségem van rád. Kellesz nekem. Tedd a lábad a derekam köré. – suttogta parancsolón, fogai őrülten száguldó pulzusát karcolgatták. – Most Jaxon, szükségem van rád, benned kell lennem, ölelj körül a fényeddel és a melegségeddel. Muszáj éreznem, hogy életben vagy, biztonságban, hogy semmi nem árthat neked. – Mindenhol ott volt a keze, felgyújtotta, teste már-már az agresszivitásig megkeményedett, izmait rettenetes szükség rántotta feszesre, iszonyú sóvárgása arra késztette Jaxont, hogy szinte vakon engedelmeskedjen neki. Minél nagyobbra nőtt éhsége, annál erőteljesebbé vált a vihar, mint vágyának barométere. – Nem hagyhatsz egy üres világban élni, ahol nincs fény és nevetés. Nem hagyhatsz el. Máskor oly gyönyörű hangja most nyers volt félelmétől és rettentő vágyától. Haja teljesen átázott, rátapadt a hátára. Vadnak, megszelídíthetetlennek tűnt. Úgy nézett ki, mint amilyen volt, veszélyes és kiszámíthatatlan. Jaxon mégsem félt. Kapaszkodott belé, ugyanazzal a sürgetéssel vágyott rá, éreznie kellett ölelő karjainak erejét, a testét a sajátjában, hogy táplálkozik a melle fölött ejtett sebből, hogy odahorgonyozza lelkét az övéhez. Lábai a dereka köré csúsztak, ráereszkedett kemény hosszára. Azonnal betöltötte őt, lélegzete elakadt az örömtől. A vihar tovább fokozódott, folyamatosan szántották az eget a villámcsapások. A nap hősiesen megpróbált felemelkedni, de a baljós fekete felhők túl sűrűk és sötétek voltak, megakadályozták, hogy a nap sugarai elérjenek érzékeny bőrükhöz. Jaxon még így is érezte a tompa fény nyugtalanító bizsergését. Könnyek folytak le az arcán, szemei égtek, levegőért kapkodó tüdeje majdnem beleszakadt a zokogásba, ahogy kapaszkodtak egymásba, a vad, életigenlő szerelemben. Lucian karjainak biztonságos ölelése olyan volt körülötte, akár az acél, teste szinte már agresszíven mozdult az övé felé, mégis szívszaggatóan lágyak voltak meleg ajkai a bőrén. – Ne sírj angyalom. Abba kell hagynod. – suttogta bele esőáztatta hajába – Mindenen keresztüljutunk, amíg együtt vagyunk. De nélküled már soha nem létezhetek. Te vagy a levegő, amit belélegzek. A lelkem, a szívem. Nézz az elmémbe, az emlékeimbe, lásd az életem, milyen végtelenül üres volt nélküled. Még csak nem is gondolnál ilyen dologra, ha tudnád, milyen végtelenül szükségem van rád. Nem maradhatok egyedül. – Nem tudtam mit csinálok. – suttogta. Hitt neki. Jaxon elméje olyan kaotikus volt a bánattól, hogy egyetlen reális gondolat nélkül, szinte vakon csak rohant. Egyszer sem merült fel benne, hogy elpusztítja azt, amivé lett. Gondolatai központjában a tragédia állt. Levegőt kényszerített a tüdejébe, utasította a szívét, hogy újra dobbanjon. – Soha nem fogod megtenni újra. – csípőjének ritmusa megfelelt a vihar vadságának.
Jaxon könnyei úgy apadtak el, ahogy a forróság terjedni kezdett a testében. A lángok egyre magasabbra és magasabbra csaptak, fel az égre, ami újabb és újabb villámcsapással válaszolt. Hallotta kiáltásaikat összekeveredni, amint felrobbantak, kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, mint két rémült gyerek, míg szívük és tüdejük őrjöngve próbált lépést tartani szárnyaló testükkel. Jaxon nekitámaszkodott a hatalmas testnek, olyan közel bújt, amennyire csak lehetséges volt, ugyanúgy képtelen volt már irányítani könnyeinek viharát, mint a benne tomboló tűzvihart, ami mindkettőjükön keresztülsöpört. Remegett, épp úgy, ahogy Lucian is remegett, karjai szorosabban ölelték, mint valaha. Érezte a könnyeket a férfi elméjében, halálos rettegését, ahogy ráébredt arra, amit majdnem megtett. Arcára szorította a kezeit, körülölelte elméjét melegséggel, miközben telehintette az arcát csókokkal. – Nem akartam ilyen ostobaságot csinálni Lucian. Semmi köze nem volt hozzád, vagy ahhoz, amivé lettem. Nem gondolkodtam ép ésszel. Semmi köze nem volt kettőnkhöz. Csak képtelen voltam elviselni a gondolatot, hány családra hoztam halált. – Jaxon. Jaxon, – mondta halkan – mihez kezdjek veled? Hányszor kell még elmondanom, hogy egyetlen halálért sem vagy felelős? Gondolkodás nélkül, féktelenül cselekszel. Úgy gondoltad, hogy eldobsz egy ilyen gyönyörű és fontos életet? Még akkor is, ha nem haltál volna meg, ha lelépsz a szikláról. Összehúzott szemmel felnézett rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ha nem fogtalak volna meg, ha nem olvasztom össze veled az elmém és nem lebegek veled, vagy nem állítalak meg más módon és a tested valóban leesett volna, rettenetes töréseket és belső sérüléseket szenvedtél volna, de a tested nem engedte volna, hogy meghalj, ahogy az enyém sem. Népünk tagjai gyakran szereznek halálos sérüléseket, de a föld begyógyítja. Odapréselte az arcát a mellkasához, nem volt hajlandó erről beszélni többet. Túl nehéz volt most, az elméje káoszában feldolgoznia ezt az információt. Amikor a bőre bizseregni kezdett az eget takaró sötét vihar ellenére, akkor jött rá a felkelő nap meglehetősen kellemetlen hatásaira. Szemei égtek, az idő múlásával egyre jobban. Letette a lábait a földre és a szemére szorította a kezét. Úgy érezte, mintha ezer láthatatlan tű szurkálná. Keményen beleharapott az alsóajkába és arcát visszasimította a széles mellkashoz. – Lucian, hogy is van az a száguldásos dolog, amit annyira szeretsz csinálni? A mostani időpont tökéletes lenne rá. Lucian is érezte a bőrén a nap hatásait, a vastag felhőtakaró ellenére is. Magához szorította Jaxont és miközben természetfeletti sebességre gyorsulva utaztak, a tér felörvénylett körülöttük, de az eső már csak az üres levegőt csapta mögöttük. Lucian az egyik emeleti erkélyen keresztül lépett a házba, de megtartotta befolyását Jaxon elméje fölött, amíg lesiklott a földalatti kamrába, ahol a nap sugarai tévedésből sem érhették el őket. Csak ekkor engedte meg a viharnak, hogy alábbhagyjon. – Mit fogunk csinálni? – kérdezte Jaxon – Hogyan tudjuk megállítani ezeket a haláleseteket? Körülnézett a szobában egy köntösért. Lucian átadta neki, olvasva a gondolatát. Egyszerűen leakasztotta a levegőből, míg Jaxon felpislogott rá hatalmas, bizakodó szemekkel.
Becsúsztatta karjait az ujjakba és eligazította rajta a gallért. A lány szeme folyamatosan az arcán maradt. – Te is felvehetnél egy köntöst. Megcsóválta a fejét szégyenlősségén, de előzékenyen megformált egy másik, sokkal nagyobb köntöst, csak hogy a kedvében járjon. Látta, ahogy ellazul, ahogy befedte a testét. El kellett fordulnia tőle, hogy elrejtse a mosolyát. Jaxon fel-alá kezdett járkálni, a vérében száguldó adrenalin nem engedte, hogy nyugton maradjon. – Mondd meg, mihez kezdjünk most Lucian? Hogyan fogjuk megakadályozni, hogy ez a szörnyeteg mindenkit megöljön, akivel törődöm? – Két választási lehetőségünk van. – mondta halkan, ismét nyugodt hangján, hozzájárulva ahhoz, hogy az ereiben túltengő ideges energia kissé csillapodni kezdjen – Itt maradunk és megpróbáljuk előcsalni a vámpírt. Nem lesz egyszerű, ősi, tudja, ki vagyok. Sok hullarablót és egyéb lényt küld majd harcba ellenünk, mielőtt megmutatná magát. És akkor is csak abban az esetben fedi fel magát, ha úgy érzi, hatalmas előnnyel rendelkezik. Jaxon hátratolta a haját és közben felfigyelt keze remegésére. Gyorsan a háta mögé rejtette. Összefonta maga mögött az ujjait, összeszorította mindent megtett, hogy a lehető leghiggadtabbnak látsszon. – És mi a másik megoldás? – Elhagyjuk ezt a várost és reméljük, hogy az ellenségeinket is magunk után vonzzuk, messze az ártatlanoktól. Azt hiszem, Tyler Drake követne minket. Talán a vámpír is. Nagyon kevés olyan emberi nő van, mint te. Nem fog arra várni, hogy esetleg majd talál egy másikat. Lehetséges, hogy már azelőtt a nyomodban volt, mielőtt rád találtam volna és úgy véli, tisztességtelenül vettelek el tőle. Ha így van, mindenképp utánunk jön. – De ha mégsem jön utánunk, mindenkit itt hagyunk védtelenül. – Jaxon kétségbeesettnek hangzott. – Nem értem Lucian. Mi van velem, hogy magamhoz vonzom ezeket a szörnyeket? Felé fordult, szemeiben ott ült a nyers fájdalom. Lucian állta a pillantását, kitartóan, rezzenetlenül. Ő is egy szörny volt. Egy olyan sötét szörny, aki még a fajtájának kijáró sok évszázadnál is többet élt. Bűnöket követett el, számtalan halálesetért volt felelős. Ő is átkutatta érte a világot, soha többé nem hagyja el és őt sem engedi elmenekülni, nem mond le róla és senkinek nem hagyja, hogy elvegye tőle. Mi a különbség hát közte és aközött a másik között, aki olyan reménytelenül akarja Jaxont? Ez az, ahogy Jaxon látja őket? Szörnyként? Jaxon köré fonta a karját és odabújt hozzá. – Te nem vagy szörny Lucian. Te kedves vagy, tiszteletre méltó és jó ember. Ne próbáld magad ugyanabba a kategóriába helyezni, mint Tyler Drake-t, vagy egy olyan gonosz lényt, mint egy vámpír. Ráhajtotta a fejét a hajára, szorosan magához ölelte. Jaxon nem ismeri őt annyira jól, mint ahogy azt gondolja. Olyan hatalommal rendelkezik, hogy már évszázadokkal ezelőtt is szörnynek nevezték. Jaxon olvasott az elméjében. Lenyűgözte, hogy még csak észre sem veszi, hogy ezt teszi. Viszont azt elérte a lány, hogy elhiggye, nincs elátkozva a lelke örökre, hogy tetteit együttérzéssel fogja megítélni. Miatta kezdett hinni a csodákban. Ősi nyelven megsúgta neki, hogy szereti. Az elméjében suttogott, képtelen volt fennhangon kiejteni a szavakat, nehogy a lány elforduljon tőle. Keze birtoklóan simogatta a haját. – Megtanultam mit jelent az a szó, hogy félelem angyalom. Nem volt könnyű lecke és soha többé nem szeretném megismételni, de adott egy betekintést arra, milyen lehetett a te eddigi
rövidke kis életed. Válassz Jaxon. Hagyjunk nyomokat a vámpírnak, hogy követhessen? Elcsaljuk a barátaidtól? Vagy maradjunk itt és harcoljunk? – kérte a véleményét. Jaxon visszatartotta a könnyeit. Igaz, hogy nem ismerte őt még teljes mélységében, de több alkalommal is bepillantást nyert már az elméjébe, amikor teljesen összeolvadtak, ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy tudja, mestere a csaták megszervezésének. És mégis kikéri a véleményét egy ilyen fontos dologban. Átgondolta alaposan mindkét tervet. – Azt hiszem, túl nehéz lenne mindenkit egyesével megvédeni. Nem lehetünk velük a nap folyamán, így ki lennének téve Drake-nek és a vámpír teremtette szörnyeknek. Ha megyünk, nem tudhatjuk előre, nem fogja-e a vámpír újra megtámadni az embereket. Találnunk kell egy helyet, ahol könnyen csapdát tudunk állítani és amit könnyen meg tudunk védeni. Hirtelen tudatára ébredt, hogy ő ott áll bőrig ázottan, kontrollálatlanul reszketve, miközben Lucian haja tökéletesen száraz és rendezett. Felmeredt rá. – Miért vagy te száraz, amikor én teljesen eláztam és ráz a hideg? Lucian tenyerei közé fogta a kezét és dörzsölgetni kezdte, hogy felmelegedjen. Halvány mosoly suhant át a faragott szépségű szájon. – Mert elhiszem, hogy meleg és száraz vagyok. Tartsd a fejedben a képet, hogy meleg és száraz vagy. Egyesítette az elméjét az övével, segítette, támogatta, hogy létrejöjjön a kép a melegségről és a szárazságról. Jaxon visszavette tőle a kezét, hogy félénken megérinthesse a haját. – Megcsináltam? Csak így? Hajszárító és törölköző nélkül? – Csak úgy. A mosolygás már megint kísértette, az öröm kivirágzott benne. Eszébe jutottak azok a kezdeti napok, amikor mint minden gyermek, próbálta megtanulni a dolgokat, amik olyan könnyedén mentek faja felnőtt tagjainak. – Én is képes vagyok mindenre, amit te tudsz? Lassan bólintott és félig lehunyt szemhéjai mögül figyelte, ahogy ott állt előtte. Lustának tűnt, de Jaxon mégis egészen biztos volt benne, hogy teljesen éber. – Mit szeretnél megtanulni? – kérdezte. – Most? – önkéntelenül végigsimított tenyerével a karjain, eszébe jutott az érzés, amit a felkelő nap okozott a bőrén. – A bőröd ellenállóbb lesz majd Jaxon. Végül képes leszel egy sötét napszemüvegben akár végignézni is a napfelkeltét. Vinned kell majd magaddal egyet, bárhová is mész. Ha valahol ott érne a reggel, vagy túl korán kellene felemelkedned, a szemed legalább biztonságban lesz a nap sugaraitól. Én ősi vagyok, mi sokkal intenzívebben érezzük a fájdalmat, mint a fiatalok, mégis kimehetek aránylag apró kellemetlenséggel a nap legkorábbi óráiban. Ez az egyik előnye többek között a vadászoknak a vámpírokkal szemben. A vámpír nem emelkedhet fel, amíg a nap teljesen le nem ment. Soha többé nem láthatja a napfelkeltét. – Délután valóban tehetetlenek vagyunk? Egy apró remegés a hangjában elárulta félelmét. Keze lecsúszott a hajából a nyakára, ujjai lassan masszírozni kezdték, hogy kioldja belőle a hirtelen támadt feszültséget.
– A testünk legyengül abban az időszakban, ez igaz, de nem jelenti azt, hogy teljesen védtelenek vagyunk. Én rendkívül erős vagyok angyalom, semmiféle módon nem fogom odaengedni hozzád a rosszat. Soha nem hagynám, hogy bajod essen. Jaxon visszafészkelődött a karjába, szorosan átölelte, élvezte érzései gazdagságát. Hogy árnyék volt a fejében, az a lánynak is lehetővé tette, hogy lássa a világát, ami idegen és teljesen más volt, mint az övé, tele mítoszokkal és babonákkal, erőszakkal, éjszakai lényekkel, amiktől egy nagyon félelmetes helynek tűnt Jaxon számára. Magához ölelte. – Ha valaha segítségre lenne szükségünk Jaxon, a fivérem mindig közel van. – Nem szeretnélek kiábrándítani Lucian, de az öcséd Párizsban él. Láttam az e-mail címét. És az még a te mércéddel mérve sincs épp csak itt, a sarkon túl. – Ha nagy szükség van rá, ő is megteheti, amit én tettem a távolból, a szemeinken keresztül kölcsönözheti az erejét és a hatalmát, de akár meg is semmisítheti a téged fenyegető ellenséget. Hogy bárki más bekússzon a gondolatai közé, iszonyattal töltötte el. Hogy miért nem zavarta, hogy Lucian jóformán ott lakik, miért érzi teljesen természetesnek, azt megértette, de tudta, hogy vonakodna, ha másvalaki is megtalálhatná azokat a dolgokat a fejében, amik a férfival kapcsolatosak. Lucian abszurd módon örült ezeknek a gondolatainak. Jaxon általában teljesen felszabadult volt férfiak társaságában, ami viszont - mint erre rá kellett jönnie, - felettébb zavarta őt. Azt szerette volna, ha a lány is annyira akarja őt, hogy csak őt akarja. Nem azért, mert az összekötés miatt a testük kiáltott az életpárjukéért, hanem azért, mert fontos neki. Ő. Lucian. És senki más. Jaxon vonakodott olvasni az elméjét, felfedezni az emlékeit, vagy azt, aki ő volt. Az életpárok gyorsan megismerhették egymást, a másik elméjének feltárásával, de a lány makacsul húzódozott ettől. – Szomorúnak látszol. – A karjára tette egyik kezét, másiknak ujjaival pedig végigsimított az ajkán. –A szemed Lucian. Néha olyan szomorúan nézel, hogy beleszakad a szívem. Tudom, hogy engem megtalálni nagy csalódás volt, mert nem tudok semmit abból, amire a fajtád asszonyai mindig is képesek voltak, de igyekszek. Tényleg igyekszek. – Soha nem okoztál nekem csalódást angyalom. Ez még csak meg se forduljon a fejedben. Minden veled töltött pillanat csak újabb és újabb örömöket hoz. – Lassan az ágy felé mozdult, maga előtt tolta a sokkal apróbb, karcsú testet. A nap egyre feljebb emelkedett az égen, érezte hatását fáradó testén. – A tanításoddal újra megtapasztalhatom minden egyes ajándékunk örömét. Jaxon majdnem szórakozottan mászott fel az ágyra, elgondolkodva harapdálta alsóajkát. – Nem akarom, hogy szomorú legyél miattam. Mert miattam szomorkodsz, ugye? Ne szánakozz rajtam. Azt nem bírnám elviselni. Csak vonszolta maga után a vastag pamut köntöst, annak ellenére, hogy igyekezett szégyenlősen a teste körül tartani. Lucian köntöse ott maradt a földön, egy kupacban. Karjaival megtámaszkodott a lány fejének két oldalán, az ágyon. Jaxon hatalmas szemekkel felbámult rá. – Mi szánakoznivaló lenne egy nőn, aki Lucian Daratrazanoff életpárja? Hiszen elég jóképű, ezt biztos forrásból tudom. Szexi. Forró. Azt hiszem ezt a kifejezést használtad.
Jaxon érezte, hogy az egész teste elpirul. Lucian keze finoman cirógatta a bőrét, mintha képtelen lenne nem megérinteni. Becsukta a szemét, hogy átadja magát az érzésnek, amit az a kéz keltett benne. – Tényleg forró, de egyben szörnyen arrogáns is. – Gyönyörű szemei vannak. – Lucian ajkai megtalálták alsóajkát, incselkedett vele, simogatta, gyengéden harapdálta. – Szereted a szemeit. Az öröm, amit az érintése jelentett a számára, leírhatatlan volt. Képtelen lett volna szavakba foglalni az érzéseket, amik átsöpörtek a testén. Hőség. Boldogság. Lucian a krémpuha bőr érintésével kényeztette magát. Végigsimogatta a tökéletesen formált melleket, hatalmas élvezetet találva benne, hogy érintésére a megkeményedő mellbimbók a figyelméért esedezve a tenyerét böködték. Lehajtotta a fejét és egy csókot lehelt a torka közepére. Haja végigcsúszott a lány mellén, édes gyötrelmet okozva. Jaxon a tenyerébe fogta az arcát. Lábai nyugtalanul megmozdultak. Szerette, ahogy Lucian kívánta. Kezei érintéséből azt érezte, hogy imádja őt. Meleg lehelete végigsöpört rajta, szája megállapodott a melle fölött a bőrén. Szíve meglódult, teste várakozóan megfeszült. Lucian érezte, hogy a lány mellei szinte fájnak a vágyakozástól, hogy megérintse őket, hogy teste nedvesen, forrón hívja az övét. Szája rátapadt az egyik nyújtózkodó kis csúcsra, az érzéstől hallotta önmagát felnyögni. Keze a derekát, finom ívű medencecsontjait simogatta. Nem tudott betelni vele. És soha nem is fog. Élvezte a tökéletesség érzését, ahogy megérintette. Nem lehet soha más, aki ilyen érzéseket kelt benne, aki eléri, hogy így érezze magát a testében. Fekete tekintete fogva tartotta a csokoládészín szempárt, míg két ujja finoman, gyengéden utat keresett belé. Jaxon ujjai ökölbe szorultak hosszú hajában, átadta neki a testét, csak ő volt képes a teljes extázist nyújtani neki. A férfi rászánta az időt, hogy újra és újra átsöpörjön rajta a hullámzó tűz. Mégis többet akart. Szüksége volt többre. Szerette a száját a bőrén és a testét, ahogyan képes volt kitölteni az övét. Azt akarta, hogy a vére átáramoljon belé, tökéletesen eggyé forrasztva őket. Nem lehetnek már egymás nélkül, most már ő is megértette, amit Lucian mindig is mondott. Bármit is tesz, az mindkettejükre hatással van. Még csak a gondolatot sem volt képes elviselni, hogy elszakadjon tőle. És a közöttük lobogó tűz úgy tűnt, nemhogy kialszik, egyre nagyobb lángokat vetett. Felkiáltott, amikor egyesültek, lélegzete szinte kirobbant a tüdejéből. De még többre volt szüksége, mint a testében lüktető vastag, meleg férfiasságára. Rá volt szüksége. Őt akarta. Lucian alányúlt a fejének, felemelte a mellkasához, a szíve fölé húzta a száját. „Vágyakozol angyalom, én pedig gondoskodom rólad. Ízlelj meg, a tiéd vagyok. Kóstold meg az ízem. Olyan éhes vagy, táplálkoznod kell. Rám van szükséged. Tökéletesnek találtad az ízem drága, emlékszel?” Az a suttogás lágy volt és csábító, finoman cirógatta az elméjét. Hívogatta. Csalogatta. Maga volt a színtiszta csábítás. Száját végighúzta a bőrén. Érezte, ahogy a férfi izmai összehúzódnak. „Éppen úgy szükségem van erre angyalom, mint ahogy neked szükséged van rá. Vágyakozom rá, hogy megtedd.” – Érezte elméjében a kibírhatatlan várakozást, a sötét vágyat, hogy mennyire sóvárog az egész lénye. Szüksége volt rá, hogy megtegye, amit kért tőle. „Nekem kell ez Jaxon, nekem van rá szükségem. Annyira akarom ezt, ahogyan még soha nem akartam semmit. És neked is szükséged van rá.” – Mindenütt ott volt, az agyában, a szívében,
a testében, a lelkében. Vágyott valamire, így hát ő nem tehetett mást, mint megadta azt neki. Szája újra végigsimított a bőrén, kényszer nélkül, pusztán azzal a gondolattal, hogy biztosítsa a férfi kényelmét. Ahogy fogaival megcsipkedte a bőrét, majd nyelvével elsimította, Lucian izmai szinte már fájdalmasan összeszorultak. „Tedd meg magadtól.” – könyörgött neki, csípője erősebben nyomult előre, vad ritmust diktálva testüknek. Fölötte, körülötte, benne mozgott, de szeretett volna átfolyni is belé. Elárasztotta Jaxont erotikus sóvárgásával, míg végül megadta magát. Érezte, hogy fogai meghosszabbodnak, belesüllyednek Lucian bőrébe, egybeforrasztva magukat minden lehetséges módon. Fehéren izzó villámot érzett lecsapni a férfi testére és elméjükön keresztül sajátjára is. Hallotta, ahogy a nevét suttogja a fejében intimen, bizalmasan. Szexin. Vad szenvedéllyel. Teste minden eddiginél erősebb lökésekkel követelte az övét, mélyebbre és mélyebbre hatolt, folyamatosan emelve mindkettejükben a forróságot. Vad íze volt. Forró, egzotikus íze. Függővé vált tőle. Ősi hatalommal bíró vére elárasztotta testét, feltöltötte éhező sejtjeit, fokozta vágyát a kielégülésre. Érezte, hogy kezd széttöredezni, közeledett a robbanás, belekapaszkodott, egyre szorosabban és szorosabban, ahogy a tűzvihar spirálvonalban rátekeredett a gerincére. „Zárd le a nyelveddel a sebeket. Én is táplálkozni akarok belőled. Akarom az ízed a testemben. Örökké érezni akarom.” Hangja bűbájoló, mágikus fegyver volt, amit képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Bármi is az, amit kér, meg akarta neki adni. „Mindent megadok, amire szükséged van. És erre szükséged van.” Fogai a bőrét karcolgatták a melle fölött, aztán mélyre süllyedtek benne. Jaxon testét összerándította a gyönyör. Átadta magát neki teljesen, elmerült a szenvedélyében, csípőjének kemény mozdulataiban, kőkemény izmaiban, a mindkettejüket elborító lángokban. Úgy érezte végtelen idők óta, az örökkévalóság óta tart és hogy belehal ebbe a szépségbe. Hogy mindketten belehalnak. Tartotta a fejét, ringatta, ízlelte érzékeny mellét simogató hajának érzését. Lucian nem hagyta abba a mozgást egészen addig, amíg álmos, lusta és teljesen, tökéletesen jóllakott nem lett. Aztán nagyon finoman és óvatosan elválasztotta egymástól a testüket. A nap emelkedett. Még itt mélyen a föld alatt, az alvókamrában is pontosan tudta a helyzetét. Lenézett Jaxon súlyos szempilláira, gyönyörű arcára, amin még látszott a szeretkezés utóhatása és tudta, fogalma sincs, de nem is nagyon érdekli, hol jár éppen a nap. – Je t'aime Angyalom. – suttogta halkan és kiadta neki a parancsot az alvásra. Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, ezekkel a szavakkal állította le a tüdejét és a szívét. Lucian megnyitotta a valódi alvókamra felé vezető utat, majd helyet készített az életpárja számára. Ott feküdt a karjaiban, szépséges nyugalomban, ahogy levitte magával a mélybe, hogy megpihenjenek.
Tizenkettedik fejezet Szokatlan zaj törte meg a csendet az alvókamra földje alatt. A több rétegnyi föld alatt lassú, halálos sziszegés szivárgott át a dús talajon, átjárva a levegőt. Lucian fekete szemei felpattantak, ólmos testtel feküdve hallgatta maga körül az állatok és rovarok mocorgásának hangját. Egy patkány motoszkált táplálékért a közelben. Egy farkas morgott bosszúsan falkatársára. Mi volt az a világegyetem többi hangjához egyáltalán nem illő nesz, ami ilyen mélyen a föld gyomrában felébresztette? A sercegés elárulta neki, hogy valaki teszteli a kőfal köré emelt biztonsági rendszerét. Lucian csendben feküdt és hallgatózott. Kapcsolatba lépett a farkasok alfa párjával, figyelmeztette őket, hogy egyikük se érintsen meg húst, vagy egyéb élelmet, amit esetleg kívülről dobnak be nekik. Emlékeztette őket, hogy figyeljenek oda a falka fiatal, tapasztalatlan egyedeire, akik előszeretettel szálltak szembe a parancsokkal. Elméje tiszta képeket sugárzott méregről, halálról, a falkáról és az egyértelmű figyelmeztetésről. Utasította az alfa párt, hogy vigyék a családot az erdő mélyére, biztonságba a fegyverektől. A hím felvillantotta agyarait és kibocsátott egy figyelmeztető morgást, amivel riasztotta a csapat minden tagját. Lucian elégedetten tovább hallgatózott. A betolakodó kitartó volt. Rájött, hogy képtelen átjutni a kőfalon, vagy a kapun. Felmászott egy fára, a farkasok miatt elkerülte a birtok hátulját. Kétségkívül ellenőrizte azt a darab mérgezett húst, amit bedobott nekik „ajándékba” és látta, hogy nem falták fel, így nem mert a ravasz állatok oldala felől próbálkozni. Lucian lehunyta a szemét és kilépett a testéből. Olyan könnyűvé vált, mint maga a levegő, tiszta energiaként utazott, akadálymentesen, keresztül a talajon. Átsuhant a szűk folyosón az alvókamráig, majd fel a konyhába. Mint mindig, a nehéz függönyök most is megakadályozták, hogy a fény bejusson a házba. A tiszta energia formájában egészen az erkélyig ment, ahonnan jó kilátása nyílt. Francesca részletes, finom kidolgozású ólomüvege eltompította a ragyogó fényt, úgyhogy semmi sem akadályozta a kilátást a betolakodóra, ha az megpróbálja megközelíteni a házat. Végre. Az, aki megsemmisítette Jaxon családját. De ő lenne az az ember? Lucian megvárta, míg az arc kibukkant látómezejébe a lombok mögül. A csalódás vicsorgása egy csillámlás formájában tört ki Lucianból. Ez az ember semmiképpen sem lehet Tyler Drake. Sötétkék öltöny volt rajta és selyem nyakkendő. Lucian megfigyelte a könnyedséget, amivel felmászott a fára, ahonnan átláthatott a kőkerítés fölött. A férfi egy rádió adóvevőbe beszélt. – Úgy látszik, senki sincs itthon, de nem lesz könnyű, ha nem akarjuk, hogy tudomást szerezzenek róla, hogy társaságuk van. Lucian elméje szélsebesen dolgozott. Több száz évet alvással töltött a földbe zárva, ami alatt sok minden történt a népével. Hallott pletykákat egy emberi táraságról, akik fajának tagjaira vadásztak és tudósoknak hitték magukat.
Azt állították, hogy bizonyítékaik vannak a vámpírok létezésére és fogadalmat tettek az elpusztításukra. Nagyon kevesen vették őket komolyan, így most azt vették a fejükbe, hogy elfognak egy élő vámpírt. Az egyetlen probléma az volt, hogy úgy tűnt, képtelenek különbséget tenni Kárpátiak, vámpírok és különleges tehetségekkel rendelkező emberek között. A vámpírvadász társaság talált volna rájuk? Úgy döntött, az a legegyszerűbb módja, hogy válaszokat kapjon, ha beengedi a betolakodókat az otthonába. Végül is a nap már ereszkedik. Ha egy meglepetést akarnak előkészíteni neki, több mint hajlandó volt készségesen lehetőséget adni nekik rá. Közelebb emelkedett az ólomüveghez és a biztonsági bűbájokra koncentrált. Sorra feloldotta a védelmet, lehetővé téve, hogy behatoljanak. No, nem az összeset, nehogy gyanút fogjanak, de nem hagyott fenn túl sokat sem, nehogy elkedvetlenedjenek és feladják. Miután a birtok körül megtette, amit tudott, visszalebegett a hálókamrába, majd a földbe és elhelyezkedett a testében. Sok energiát elvett, hogy a testén kívül járt és azt akarta, hogy a gyógyító föld visszaadja teljes erejét. Elaltatta magát, de számíthatott saját belső riasztórendszerére, hogy elárulja neki, ha a betolakodó ténylegesen betör otthona szentségébe. Ez bizony jó időbe beletelt a halandónak, egy órával naplemente után jutott be az udvarra. Belülről kinyitotta a kaput két társának. Lucian megérezte a zavart, intett egyet a kezével, hogy megnyissa a földet. Az erőszak rezgéseit, amik a házon keresztül visszhangoztak, felerősítették Francesca festett ólomüveg ablakai, amik önmagukban is az épület védelmét szolgálták. Valaki megzavarta a ház enyhet adó nyugalmát. Mellette a parancsa ellenére és az engedélye nélkül Jaxon mélyet lélegzett. Szíve megdobbant, egyre hevesebben kezdett verni, meghallotta szorongó kis nyögését. Lucian kinevette volna, ha valaki azt mondja neki, a lány belső riasztórendszere elég erős ahhoz, hogy áttörje azt az álmot, amit ő küldött rá. Még az ennyire nagyon fiatal Kárpátiak sem ébredtek volna fel a gonosz puszta jelenlétére. Egyesítette vele az elméjét, hogy még mielőtt kinyithatná a szemét, visszaküldje aludni. „Nem!” – mondta élesen az elméjében, szempillái felpattantak, máskor oly szelíd szemeiben düh lángolt. – Hazudtál nekem! – Eltolta magától és körülnézett. Lucian érezte hogyan emelkedik benne a hányinger, amiért a földben találta magát, nem pedig a hálókamrában. Megpróbálta átölelni, hogy vigaszt nyújtson, de Jaxon maga elé emelte a két kezét. – Nem akarom, hogy hozzám érj. Élve eltemettél Lucian. Eltemettél és meghagytál abban a hitben, hogy egy normális hálószobában alszom. – Jaxon, – mondta halkan és meggyőzően – Ez nem hazugság. A lány megpróbált kimászni a gödörből. – Hívd, aminek akarod, tőlem lehet bűnös mulasztás is. – sziszegte vissza a válla fölött. Mégis, amikor Lucian elkapta a derekát és visszahúzta, nem állt ellent neki, inkább nagyon is odasimult hozzá. Sápadt volt, a bőre nyirkos, a szíve lüktetett – Valaki van a házban. – A gyomrára szorította a kezét, érezte, hogy valakik a közelükbe férkőztek. – Úgy emlékszem, azt mondtad semmi sem képes bejutni. – A betolakodók halandók. Ha fülelsz egy kicsit, meghallod, hogy nem egyről van szó. Most szétváltak és átkutatják az emeletet. Megengedtem, hogy bejöjjenek a birtokra, hogy
megtudjam kicsodák. Mindig a legjobb megismerni az ellenfelet. – Hangja puha volt és megnyerő, melegségbe és nyugalomba bugyolálta a lányt. – Nem engedtem meg, hogy a szobádba lépjenek. Nem akartam, hogy hozzáérjenek a dolgaidhoz. Jaxon visszanyelte dühét. – Azt hiszed, ettől majd megfeledkezem róla, mit tettél velem? Nagyon haragszom rád Lucian. És most utállak, amiért ilyen nyugodt és érzelemmentes vagy. Hány ilyen finom kis meglepetés vár még rám? – Gondolom ezt a nyughelyedre érted, nem a betolakodókra. Jaxon arra gondolt, behúz neki egyet, de Lucian olyan kemény, akár egy tölgyfa és az a valószínűbb, hogy az álla helyett az ő ökle repedne meg. – Hol vannak a ruháim? – sziszegte a fogai között. – Mármint a szokásos női öltözeted? – Amikor megtagadta a választ, csak állhatatosan bámult rá, a férfi lezseren vállat vont. – A ruhák ott vannak a fejedben. Keress és találsz. Szándékosan egyedül emelkedett ki a gödörből. Legalább nyolc méter mély volt. Jaxon nem fog tudni a saját erejéből kijönni belőle. „Akarsz fogadni?” Jaxon dühösen felállt és szemügyre vette a sír falait. Vagyis amiről azt hitte, hogy sír. Káromkodott magában, többször előszedte a szentek neveit, ahogy megvizsgálta az összes falat. Lehetetlen volt megmászni. „Szükséged van segítségre?” A férfi gúnyolódása csak még inkább felbosszantotta. – Nem a mostani életedben. Inkább maradok itt a férgekkel, minthogy segítséget kérjek. – csattant fel. Lucian ellegyezett a teste előtt és egyszerre fel volt öltözve, fekete farmerbe és fekete pólóba. Hosszú, fekete haja lazán, kifésülve omlott a vállára, feketén, akár a holló szárnya. Jaxonnak hirtelen eszébe jutott, hogy pontosan úgy látja, mintha napfényben állna, itt lenn, mélyen a föld alatt. Felemelte az állát. Ha Lucian meg tudja csinálni, akkor ő is meg tudja csinálni. Mindössze annyit kell tennie, hogy felidéz egy képet a fejében, amin felöltözik. Becsukta a szemét és kizárt minden mást. Beletelt néhány percbe, mire sikerült kituszkolnia a gondolatai közül a pókoktól és egyéb hátborzongató csúszómászóktól való félelmét is, hogy építeni kezdhesse a képet arról, mit szeretne viselni. Csipkés fehérneműt, kényelmeset, a kedvencét. Vékony kék farmert és egy bordázott pamut felsőt. Feketét, hogy megfeleljen a hangulatának. Amikor kinyitotta a szemét, megdöbbent. Megtette. Fel volt öltözve. Kivéve a cipőt. Megfeledkezett a cipőről. Igyekezett elfojtani diadalmas mosolyát. Csodálatosnak érezte, hogy ilyen fantasztikus dolgokra képes. Következőnek a tisztaságára gondolt, a hajára, fogaira, testére. Olyan tisztának érezte magát, mintha hosszasan áztatta volna magát a zuhany alatt. Ezután a sírgödröt kezdte tanulmányozni. Hallotta a szívveréseket az emeletről, a behatolók lépteinek neszeit, ahogy átkutatták a házat. Hallotta hogyan tódul a tüdejükbe a levegő. Ránézett Lucianra, aki férfias gunyorossággal vigyorgott le rá. – Visszajövök, hogy segítsek neked, csak előbb megszabadulok a vendégeinktől.
Megfordult és kisétált a látóteréből. Egy pillanatra elfelejtett lélegzetet venni. Utána akart kiáltani, hogy jöjjön vissza, de a büszkesége nem engedte. Nem fél a pókoktól. Tényleg nem. Valami motoszkálás nesze ért a füléhez a közelből. Túl közelről. Oké. Patkányok. „Itt patkányok vannak Lucian. Nem viselem el a patkányokat.” „Biztos vagyok benne, hogy kezelni tudod, amíg visszatérek.” – hallatszott végtelenül önelégülten – „Így legalább tudom, hogy biztonságos helyen ragadtál és nem fogsz lövöldözni senkire. Ha egy patkány véletlen arra téved, próbálj beszélni hozzá.” „A te rokonaid.” – tüzelt vissza csípőből. A derekára tett kezekkel kétszer körbefordult és megpróbálta kitalálni, hogyan boldogulhatna itt egyedül. Ki kell jutnia és lelőni valakit. Lehetőleg Luciant. Hogyan csinálja? Hogyan tud csak úgy egyik helyről a másikra siklani? El kell képzelnie magát, ahogy lebeg? Megpróbálta, de nem történt semmi. Megpróbált két rövid szökellést. Még mindig semmi. Lucian nevetése lepókhálózta az agyát, mint egy pillangószárny. Vajon meg tudná fojtani? Ha arra gondol, hogy fojtogatja, az működhet? Pontosan tudta hol van. A konyhában. Némán mozgott, semmiféle zajt nem csapott, mégis tudta hol van. Amikor lélegzett, ő is lélegzett. Hogyan történt ez? Miért volt rá akkora szüksége hirtelen, hogy meg kellett érintenie az elméjét, hogy lélegezni tudjon? Kivárt néhány pillanatot, hogy lássa, mit akar tenni Lucian. Nem akarta megzavarni, miközben nélküle néz szembe a betolakodóknak, márpedig világosan ez volt a szándéka. Hirtelen elmosolyodott. Hogyan kell lebegni? Mi sem egyszerűbb ennél. A napnál világosabb volt. Annyira világos, hogy felemelkedett és lebegni kezdett az ég felé, ami jelen esetben a hálókamra mennyezete volt és vészesen közeledett, ő pedig megtett mindent, hogy lefékeződjön, mielőtt neki… „Hah! Megcsináltam!” Úgy érezte, mintha a férfi ujjai végigsimítanák az arcát. Melegség öntötte el a bensőjét, mintha csak megdicsérte volna. Érezte a mosolyát az elméjében. „Tudtam, hogy képes vagy rá. És most maradj veszteg, amíg számon kérem ezeket az urakat, miért is látogattak meg.” Jaxon megforgatta a szemét. „Ez pont úgy hangzott, mintha azt mondanád, hogy én csak üldögéljek illedelmesen és malmozzak az ujjaimmal, míg te felszolgálsz mindenkinek egy csésze teát.” „A teára nem gondoltam, de elnézhető azt hiszem, nagyon rég volt már, amikor elvárták tőlem, hogy udvariasan fogadjam a vendégeimet.” Volt egy éle a hangjának, mintha a civilizáció vékony máza megroppant volna rajta és kikandikált volna alóla a vasököl. Jaxon azon kapta magát, hogy reszket. „Csak ne csinálj semmit elhamarkodottan. Zsaru vagyok, elfelejtetted? Mi le szoktuk tartóztatni az embereket betöréskor. És börtönbe mennek. Talán csak lesifotósok, akik szenzációs képeket szeretnének csinálni a milliárdos szerelmi fészkéről. Ne menj közel hozzájuk, míg le nem ellenőrzöm őket.” – Jaxon egy versenyautó sebességével száguldott végig a szűk folyosón, az alvókamrán, majd fel a konyhába vezető lépcsőn. – „Már ura vagy a helyzetnek Lucian. Jobban aggódom miattuk, mint miattad. Érzem a súlyát a te…”
Keresett egy szót, ami leírhatná. De nem találta. Nem volt dühös, egyáltalán nem talált benne haragot. Izzott benne a fenyegetés, mégis nyugodt és higgadt volt. Semmi sem zavarta, semmi sem csorbította saját képességeibe vetett hitét. „Rád jelentenek veszélyt angyalom, nem rám.” „ Olvasol a fejükben.” „Így van. A vendégeink egy másik államból jöttek. Ne aggódj már annyira szerelmem. Nem akarok semmiféle kárt tenni a rendőri hírnevedben, vagy kínos helyzetbe hozni téged.” „Ez nagyszerű. Csak azt szeretném, hogy tudd, abban a pillanatban le foglak tartóztatni, ahogy egy ujjal is hozzájuk érsz.” A nevetése puha volt és érzéki, éppúgy végigsimogatta a lelkét, mint a testét. „Az én imádott angyalom nem tenne ilyen durva dolgot.” A szíve szinte megállt a felszín alól felsejlő fenyegetéstől. Most valóban ismerte őt. Tudta, hogy halálosabb most, mint akkor, amikor megsemmisítette a vámpírt, aki őt követte az otthonába. Mit is mondott? Hogy rá jelentenek veszélyt, nem Lucianra? Hát persze, hogy meg fogja szüntetni az őt fenyegető veszélyt. Hiszen azt hiszi, ő a szíve és a lelke. Hogy óriási szüksége van rá. Soha nem tenné ki a legkisebb veszélynek sem. „Lucian, tudom, hogy másképpen kell kezelni ezeket a dolgokat a te világodban, de ez az én világom. Ezek a férfiak emberek. Az emberi igazságszolgáltatás határain belül kell kezelni őket.” „Én magam vagyok az igazságosztó szerelmem. Nem fogom megölni őket most.” Jaxon úgy érezte, visszatér a normális szívverése. Nem hazudna neki. Egy látomásban megjelent előtte, ahogy sorra elégeti őket a szőnyegen. Hogy magyarázna meg Barry Radcliffnek és a kapitánynak még három kupac hamut? Lucian tudta a pontos helyét, hogy milyen közel van a lépcső aljához. Felvette fajának hihetetlen sebességét és az első embernél termett, a vendégszobában. Megragadta, félrehajtotta a fejét, a nyakába mélyesztette a fogait és ivott. A betolakodónak esélye sem volt rá, hogy küzdjön, de nem is lett volna képes lefeszíteni magáról a vasmarkokat. „Hallgass. Engedelmeskedni fogsz.” A lágy hang azonnal elcsendesítette a halandót és bár rendkívül erős testalkatú volt, teljesen passzívan álldogált a markában. Lucian egyszerűen ledobta őt a földre, alakot váltott és mint köd ömlött a következő helyiségbe. A második ember, akinek mélykék öltönye volt, fojtottan felkiáltott, ahogy Lucian megtestesült előtte, megragadta acélszorításával, brutálisan beleharapott a nyakába és mély kortyokkal ivott. „Engedelmeskedni fogsz. Maradj csendben.” Mágiája teljes volt. Ez a két ember ezután éjjel és nappal meghallja majd a hívását és végrehajtják a parancsait. Leejtette a második férfit is a padlóra, aki szédült és elgyengült volt a vérveszteségtől. Csipetnyi megvetéssel átlépett fölötte és siklott a házon keresztül a torony felé, ahol a harmadik ember a dolgozószobájában éppen az iratokat vizsgálta át. Engedte, hogy egy pillanatra felülkerekedjen benne a vadállat, ahogy feltöltekezett belőle. Ezek az emberek azért jöttek, hogy megöljék az életpárját. Saját jogai alapján ezért ki kellene tépnie a szívüket. Még fontos feladati voltak a számukra, de ez nem azt jelentette, hogy emberi udvariassággal kell őket kezelnie. Az ő világa nem sok teret engedett ezeknek az apró örömöknek.
Utasítására a három ember megindult lefelé a lépcsőn. Mindhárman meglehetősen sápadtak voltak, egyikük imbolygott is kissé, de azért haladtak. Egy kellemes mosolyt vezényelt az arcukra. Bármit megtettek volna érte. Elültette bennük a szükséget, hogy érintse az elméjüket, hogy hallhassák a hangját. Csak azért éltek, hogy szolgálhassák. Jaxon a lépcső közepénél tartott az osonással, amikor meglátta lefelé jönni a díszes kompániát. Megtorpant két fok között. Olyan nyugtalanul nézte őket, hogy Lucian majdnem megint elmosolyodott. – A vendégeinket már az emeleten találtam kóborolni Jaxon, de most már úgy fognak viselkedni, mint az igazi úriemberek és elfogadták a meghívásomat a nappaliba. Én bizonyos dolgokban meglehetősen ódivatú vagyok. Azt a lezser amerikai stílust, ami megengedi a vendégeknek, hogy bejárják az egész otthonomat, nem találom túl szórakoztatónak. Ugye nem bánják az urak? Hangja nagyon lágy, végtelenül kellemes volt. Mindhárman megrázták a fejüket és közben egyetértő megjegyzéseket mormoltak. Jaxon egy darabig gyanakvó pillantásokkal méregette őket, aztán mivel normálisan viselkedtek, megfordult és előttük haladva bevezette őket a lépcső melletti kicsi, barátságos szobába. A három férfi udvariasan megvárta, amíg helyet foglal, csak aztán ültek le ők is. Egyszerre Lucian is ott ült mellette, ujjait belefűzte az övébe. – Talán be szeretnének mutatkozni. – segített lágyan Lucian. Jaxon idegesen nézett rá. A három férfi túlságosan nyugodtan üldögélt, egyáltalán nem zavarta őket a tény, hogy tilosban kapták őket. Mindhárman öltönyt viseltek és ha nem tévedett, márpedig nem tévedett, mindhármuknál fegyver volt. A sötétkék öltönyös férfi úgy tűnt, rászánja magát, hogy a szószólójuk lesz. – Hal Burton vagyok. Ők pedig itt Harry Timms és Denny Sheldon. Lucian olyan udvariasan bólintott, mintha minden nap hívatlan férfiak ólálkodnának a háza körül. – A hölgy a menyasszonyom, Jaxon Montgomery. Jaxon, ezek az urak Floridából jöttek és van egy érdekes üzleti javaslatuk a számomra. Jaxon szkeptikus arckifejezéssel megemelte az egyik szemöldökét. – Azért jöttek keresztül az Államokon és törtek be Lucian házába, hogy tegyenek egy üzleti ajánlatot? Lucian hátradőlt és mosolygott. Mindhárom férfi komoly arccal bólintott. Hal Barton szánta rá magát a válaszadásra ismét. – Tulajdonképpen igen. Úgy gondoltuk, ha ki tudjuk iktatni a biztonsági rendszerét és be tudunk törni Lucian Daratrazanoff házába, meg fog hallgatni minket és támogatja a forradalmian újnak számító biztonsági rendszerünket. Mi terveztük, de nincsenek meg az anyagi forrásaink a tömeggyártáshoz és a piaci terjesztéshez. Jaxon Lucian felé fordította a fejét, a fekete és a sötétbarna szempár találkozott. – Hát ez zseniális. Ilyen rövid idő alatt pláne. Igazán lenyűgözöl. – visszafordult a három férfi felé – Mit ajánlott fel maguknak, ha hazudnak nekem? Mentességet a büntető eljárás alól? Merthogy én zsaru vagyok. Vagy nem említette? Hal Barton megrázta a fejét.
– Úgy tűnik, nem érti az ötletet. Ha Mr. Daratrazanoff támogatna minket, egészen biztosak vagyunk benne, hogy hihetetlen mennyiségű pénzt keresnénk. Mindannyian milliomosok lehetnénk. Ez egy nagyon sikeres termék lenne. Jaxon megpróbálta megérinteni Barton elméjét, ahogyan azt Lucian szokta csinálni. Az ő olvasása egyáltalán nem volt olyan intim, mint kettejük összeolvadása. Ahhoz az intimitáshoz vérvételre volt szükség. Szíve nagyot ugrott és sietve kitiltotta a gondolatot a fejéből, nem akarván túl közelről megvizsgálni, mi történt közte és Lucian között előző éjjel. Amíg nem gondolt bele túlzottan mélyen, minden rendben volt. Barton a „letapogatás” után is teljesen őszintének és becsületesnek tűnt. Jaxon sóhajtott. Ez az egész teljesen valószínűtlen. Egy felnőtt férfi nem lehet ennyire hülye. „A pénz gyakran késztet arra embereket, hogy olyan dolgokat tegyenek, amit egyébként nem tennének.” „Te sokkal jobban tudod olvasni az elméjüket, mint én valaha is képes leszek. Tényleg úgy gondolod, hogy az igazat mondják?” – Jaxon mindkét kezét átfuttatta a haján. Úgy érezte, hogy ez az egész valahogy nem stimmel. Ezeknek az embereknek soha nem kellett volna betörniük az otthonába. És érezte az erőszak rezgéseit, amikor felébredt. Felismerte. Mindig tudta, ha valami erőszakos került a közelébe. Ezeknek a jelei pedig elég erősek voltak ahhoz, hogy felébresszék. Most mégsem érez abból egyáltalán semmit. – „Volt másvalaki is a közelben?” „Egyáltalán senki.” – mondta puhán, meggyőződéssel Lucian. Jaxon megrázta a fejét. Az élete teljesen bizarrá vált. Az emberek az életében is teljesen bizarrá váltak. Mit árul ez el róla? Lucian rásimította tenyerét a tarkója alatt a nyakára. „Hogy te egy végtelenül toleráns nő vagy.” Hangja megsimogatta, végigfutott rajta, mintha apró ujjak lennének, ugyanúgy, ahogy hüvelykujja végigcsúszott ingének nyaka mentén, a bőrén. – El kell ismernie, hogy kikapcsoltuk a biztonsági rendszerét. – próbálkozott mohón Hal. Egy ránc telepedett a szemöldökei közé. – Ez azért nehezebb volt, mint amilyennek képzeltük. Még soha nem találkoztam ilyennel, mint ez. – Magam terveztem. – felelt Lucian. – Néha elbütykölök ilyesmivel. Jaxon megint felsóhajtott és felállt. – Rád bízom ezt az ügyet. Szinte ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy mindenkit letartóztassak. „És te is szerepelsz a listán.” Annak, ami itt történt, a világon semmi értelme sem volt. Amikor a három férfi egyszerre ugrott talpra tisztelettel, jobban gyanakodott, mint valaha. Feléjük legyintett és kisétált a szobából. Lucian soha nem hibázik. Soha. És azt mondta, őrá jelentenek veszélyt, nem pedig a férfira. Ami azt jelenti, hogy veszélyben volt. A három férfi tehát azzal a szándékkal közelítette meg a birtokot, hogy neki ártsanak valamilyen módon, nem pedig valami biztonsági rendszert akartak bemutatni. De mit csinált Lucian, hogy ilyen hihetetlenül gyorsan összehozta ezt a fedősztorit? És ami még lényegesebb, mi a szándéka vele? Egészen biztosan nem öli meg őket? A konyhában kávét kezdett főzni, hogy majd ujjlenyomatokat rögzíthessen a csészéken. Először le kell tartóztatnia őket, majd aztán kiderül kicsodák és micsodák.
A nappaliban Lucian tetten érte magát, hogy megint mosolyog. Jaxon elméje hihetetlenül gyors és intelligens. Senki sem lenne képes rászedni huzamosabb ideig. Ujjlenyomatok. Pont úgy gondolkodott, mint egy nyomozó, ami volt. Előredőlt a három férfi felé. – Titeket azért küldtek ide, hogy megöljétek Jaxont. De mindannyian tudjátok, hogy ez mennyire rossz, milyen helytelen lenne. Neki élnie kell. Ő az egyetlen, ami köztetek és a halál között áll. – Egy rövid pillanatra megengedte nekik, hogy lássák őt, felvillantva a megnyúló fogú, lángoló szemű fenevadat, ami bármelyik pillanatban megölheti és felfalhatja őket. A horror által megbénulva, dermedten ültek. El kellett ültetnie bennük a történetet és ellenőriznie kellett hitelességüket, még mielőtt Jaxon csatlakozott volna hozzájuk. A lány kezdett túl ügyessé válni, nem hagyhatott neki esélyt, hogy a valós gondolataikhoz férkőzzön. – Figyeljetek ide mindhárman. Mindenáron meg fogjátok védeni az életét. Vissza fogtok térni ahhoz a két férfihoz, aki ideküldött benneteket és mindent el fogtok követni annak érdekében, hogy soha többé ne is küldjenek másokat sem helyettetek bántani őt. Ha nem teszitek, soha többé nem lesztek biztonságban sehol ezen a földön. El foglak pusztítani benneteket. Most menjetek, üljetek fel egy repülőre és szabadítsátok meg Jaxont attól a két alaktól, akik az életére törnek. Hangja maga volt a kényszer, megmásíthatatlan, megtörhetetlen. A vérüket vette. Most már könnyedén ellenőrizte őket bármilyen távolságról. Abban a pillanatban tudni fog róla, ha a főnökeik halottak, vagy ha másokat küldenek Jaxon után. Kinyitotta előttük az ajtót és figyelte, ahogy távoznak. Szilárdan beágyazta és mélyre temette magát az elméjükbe. Nem fognak emlékezni rá, csak a parancsaira. Mindent felülíró vágyként fogják azokat érzékelni emlékeik között. Megfordult, amikor megérezte, hogy Jaxon közeledik. Mindig is könnyű léptű volt, de most az ereiben a vérével olyan hangtalan volt, mint egy született Kárpáti. Jókora tálcát tartott a kezében, rajta négy csésze kávéval. Olyan kicsike volt, majdnem úgy nézett ki, mintha a tálca vinné őt. Elvette a kezéből. – Mit csinálsz? – Pontosan tudod, mit csinálok. Ujjlenyomatokat akartam szerezni. De rögtön elkezdted siettetni őket a távozásra, amikor rájöttél, hogy nem veszem be ezt nevetséges a történetet. Ha át akarsz verni Lucian, komolyabban kösd fel a gatyát. A férfi konokul vigyorgott. – Nem hazudtam. – Nem. Hazudtak ők helyetted és ráadásul csináltál velük valamit, mert még ők is elhitték, amit hazudtak. – Ugye nem akartál együtt kávézni velük? – Dehogynem. Természetesen udvarias lettem volna. – Nem ihatsz ilyeneket. Jaxon, te már nem vagy ember. A szervezeted elutasítja. Nem képes feldolgozni olyan dolgokat, mint ez. – Gondoltam, hogy talán rosszul leszek tőle. De te már ettél, ugye? – Honnan tudod? Lucian elfordult a kutató barna szemektől és visszasuhant a konyhába. Jaxon túl gyorsan tanul. És még nem áll erre készen. Azt akarta, hogy lassan, nyugodtan vezethesse be a
világába. Már így is nyakig áll az erőszak és halál világában. Egyáltalán nincs arra szüksége egyelőre, hogy megismerje a Kárpáti létforma árnyoldalait. Fajának legtöbb tagja nyugodt, termékeny életet élt. De a lány túl könnyedén mozog az elméjében és túlságosan találomra válogat az emlékei között. Nincs még felkészülve rá. Az ő múltjában szörnyű dolgok vannak. Hogyan is érthetné meg ennek a kornak a szülötte, milyenek is voltak azok régi, borzalmas korok? Ellenségek voltak mindenhol. Vér, halál és betegségek vették őket körül. Nők és gyerekek haltak meg. Hogyan is érthetné meg Jaxon egy vámpír valódi romlottságát és hogy milyen gonoszságokra képesek az emberek ellen? Vagy, hogy milyen fenyegetést jelentenek az élőholtak a Kárpátiakra? „Ugyanonnan, ahonnan a többi dolgot is. Kiolvasom az elmédből.” A hangja puha volt, gyengéd, már-már szerelmes. Határozottan simogató. Ettől szinte megállt a szíve, elakadt a lélegzete. – Ne igyál kávét és ne egyél emberi ételeket. A tested még nemrég ment át az átalakuláson, így valószínűleg nem egyszerűen megszabadulnál tőlük, hanem hatalmas fájdalmaid lennének. Még véletlenül sem engedheti, hogy ilyen történjen. Éppen elég önhibáján kívüli dologgal kellett már szembenéznie a lánynak. Jaxon nézte, ahogy leteszi a tálcát a pultra. – Mondd el, mi az, amit annyira el akarsz titkolni előlem. Kik voltak ezek az emberek és miért jöttek ide? Lucian beleöntötte a csészék tartalmát a mosogatóba, aztán pedig elöblítette őket. – Valóban számít ez? Elmentek és nem hiszem, hogy vissza fognak térni. – Számít, ha miattam keveredsz megint veszélybe. – megérintette a karját, mert a férfi nem nézett rá. Lucian mindig annyira egyenes volt. Lenézett a vastag karján nyugvó apró kézre. Tartott egy kicsit ennek a finom kéznek a hatalmától. Rátette tenyerét a karcsú ujjakra, hogy meglegyen közöttük a testi kapcsolat. – Ők emberek Jaxon, én pedig ősi vérű Kárpáti. Elég nehéz lenne velük szemben veszélybe kerülnöm. A tudásom, a képességeim és a tehetségem messze meghaladja az övékét. Úgy hogy nem, nem kerültem veszélybe. – De veszélyt jelentettek az én számomra. – jelentette ki Jaxon. – Elhagyjuk ezt a házat drága. És mivel nem szeretném, ha ilyen betolakodók miatt bármelyik holmid is eltűnne, leviszem a legértékesebbeket az alvókamrába, amíg visszatérünk. Antonio majd szemmel tartja a házat, míg távol leszünk. – Azok a férfiak fenyegetést jelentettek rám. – ismételte makacsul Jaxon. Ujjairól áthelyezte a kezét a hátára és kifelé noszogatta a konyhából. – Csak ez az egy éjszakánk van, hogy előkészítsük az indulást. Olyan helyet kell találnunk, ahol biztonságban vagyunk a naptól és könnyű megvédeni. A terv az, hogy rávegyük azokat, akik üldöznek minket, hogy belesétáljanak abba a csapdába, amiről nem is sejtik, hogy fel van állítva. Ellenkezés nélkül sétált vele, tökéletesen beillett a válla alá, pontosan úgy, ahogy léptei összeigazodtak az övével. – Beszélgethetünk pakolás közben is. – A kitartás nem mindig erény Jaxon.
Megpróbált kellően zordonnak hangzani, de magában csodálta a tehetségét, hogy a maga javára fordítsa a dolgokat. Csibészesen rávigyorgott. – Ez így van. Csakhogy erre nem nekem kellene rájönnöm, hanem neked. Ott tartottunk, hogy ezek az emberek engem fenyegettek. Hogyan voltál képes átkapcsolni őket ilyen édes cukipofákká, akiket a súlyos testi sértés helyett pusztán csak a pénz érdekel? – A vérüket vettem. A barna szemek pislantottak néhányat. – Nem is hallottam semmit. És a sarkadban voltam. Hogy csinálhattál volna ilyesmit olyan gyorsan? Mindannyian különböző helyiségekben voltak. Nem vagy ennyire gyors, ugye? – De igen, vagyok, ha a sebesség oltárán feláldozom az eleganciát. Én ősi vagyok drága. Könnyedén tudok ilyeneket csinálni. Mire felléptél a lépcsőre, már irányítottam őket. Elég könnyű volt elültetni az emléket Barton elméjében, utasítani a másik kettőt, hogy ők is elhiggyék és maradjanak csendben. – Miért? Tudod, miért akarnak holtan látni? – Összeszedegette a kincseit. Fényképeket az anyjáról és a kisöccséről. A kis Mattie kedvenc takarója. Ujjai automatikusan, szeretettel megdörzsölték az anyagot. Lucian számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy gyakran csinálja ezt. Jaxon hátrasöpörte a haját. – A halála után ez volt az egyik olyan tárgy, ami egy kis megnyugvást adott. – Az arcához húzta a takarót és mélyen beszívta az illatát. Még mindig érezte Matthew illatát, ennyi év után is. – Olyan kicsi és mókás volt. A szemei mindig ragyogtak a csínytől, amikor megpróbált megtréfálni. Annyira édes volt Lucian. Néha alig vagyok képes rágondolni. Még mindig pontosan annyira fáj, mint amikor megtörtént. Mindenki azt mondta, hogy az idő majd enyhíteni fogja a fájdalmat, de ha belegondolok, még mindig olyan élesen és olyan végtelenül szörnyűnek látom, hogy nem kapok tőle levegőt. A karjába húzta, miközben elvette tőle a takarót. Ugyanakkor elvette az elméjéből ezt a lesújtó emléket és elültette helyette az eltökéltséget, hogy megtudja kik voltak a vendégeik és hogy mit tett a helyzet kezelésére. Lucian nagyon gyorsan összehajtotta a takarót és közben érzékelte annak anyagában a beléivódott fájdalmat. A szövött anyag megőrizte a fiú sikolyait és egy olyan érzékeny személy, mint Jaxon érzékelte ezt, de képtelen volt segíteni rajta. Nem bírta elviselni a lány szíve mélyére beágyazódott szenvedést. És Lucian semmi szükségét nem látta, hogy folyamatosan szenvedjen, amikor ezt ő olyan könnyedén meg tudta állítani. Jaxon pislantott és a torkához emelte a kezét. Mire is gondolt? Valami megzavarta, pedig roppant eltökélt volt, hogy kideríti, mi folyik az otthonukban. Lucian úgy tűnt, tényleg el akarja titkolni előle az igazságot. Az ékszerdobozáért nyúlt. – Miért akartak megölni azok az emberek Lucian? És ezúttal egyenes választ várok. – Nem kérdeztem őket egyenesen erről. Az ékszerdobozt és ezzel a felelősség súlyát is elvette tőle. Ebben a dobozban voltak az anyja ékszerei, drágakövei. Látta őket. Rebecca Montgomery vagyonos családból származott. Voltak gyémántjai, rubinjai smaragdjai, csillagzafírjai elegáns nyakláncokba, karkötőkbe, fülbevalókba foglalva. Jaxon sohasem hordta őket. Csak nézegette. – Nem is volt rá szükséged, hogy egyenesen megkérdezd tőlük. – jegyezte meg Jaxon – Csak bele kellett nézned az elméjükbe. A sötétbarna szemek kihívóan meredtek rá. Lucian megcsóválta a fejét.
– A sok évszázados létem alatt sem akadt senki, aki így felelősségre vont volna, mint te. Amikor eldöntöm, hogy valaminek úgy kell lennie, akkor egyszerűen megteszem. És senki sem kér számon. – Nem vagy Isten. Nem lehet mindig igazad. – villant rá a szeme egy csipetnyi figyelmeztetéssel. – Nem merészelném Istenhez hasonlítani magam, de teljesen tudatában vagyok az óriási felelősségnek, ami terhel, a tehetségeknek és az adományoknak, amiket azért kaptam, hogy véghezvihessem a nekem kiszabott feladatokat. Képes vagyok rá, hogy személyes harag, vagy bármely más érzelem nélkül mérlegeljem a problémákat és döntést hozzak. – Vagyis eljátszod a bírót, az esküdtszéket és az ítéletvégrehajtót Lucian. Ehhez senkinek sincs joga. – Tévedsz angyalom. A történelmünk során sok ilyen lény volt már a fajtánkon belül, mint én. Ez egyáltalán nem könnyű feladat és a teher a lelkünkön óriási, de a paranccsal együtt elfogadtuk a felelősséget is, hogy megvédjük a népünket és az emberiséget. Az vagyok, aki vagyok és nem tudom megváltoztatni sem azt, aki voltam, sem pedig azt, ami most vagyok. Ha bárki fenyegeti a létezésünket, mindent megteszünk, amit erőszak nélkül lehet, eltávolítjuk az emlékeit, de ha nincs más mód, akkor felvesszük a harcot. Nekünk is jogunk van ezen a földön élni. Ugyanaz a lény alkotott meg bennünket a saját hasonlatosságára. Sok kihívás és gyilkossági kísérlet ér bennünket, de elfogadtuk azt. – Mi van akkor, ha valaki teljesen ártatlanul szerez tudomást a létezésetekről és nem tudod kitörölni az emlékezetét? Azt hiszed, akkor jogod van elvenni az életét? Egy apró mosoly érintette meg Lucian szájsarkát. – Létezésem évszázadai alatt ilyen soha nem történt. Ha egy lény felfedezett minket és képtelenek voltunk irányítani, annak mindig valami jó oka volt. Mindent megtennék, hogy kinyomozzam, mi ez az ok. Semmiképpen sem hoznék ítéletet megfelelő információ nélkül. – Hogy ez milyen kényelmes a te számodra. Azon kapta magát, hogy követi a hatalmas alakot le a lépcsőkön. A fekete szempár végigsöpört rajta, de a legkisebb idegességet sem volt képes felfedezni rajta. – A szarkazmus nem áll túl jól neked angyalom. Be kell vallanom, hogy gyengém az a pimasz szád, de a gúny nem méltó hozzád. Elvörösödött. Ez tényleg tisztességtelen ítélet volt. Az ő munkája során is lehetett másodpercek alatt olyan helyzetbe kerülni, ahol egyetlen szempillantás alatt kellett döntenie, lő, vagy nem lő. Bizonyos szempontból ő maga is bíró, esküdtszék és ítéletvégrehajtó volt egy személyben. Ő ugyan még sohasem került ebbe a helyzetbe, de két rendőrtársáról is tudott, akik üldöztek egy gyanúsítottat és az hirtelen feléjük fordult valami csillogóval a kezében, ezzel kiváltva, hogy rájuk lőjenek. Az egyikük képtelen volt feldolgozni, hogy megölt egy ártatlan tizenévest és öngyilkos lett. A másik kilépett a testülettől, az alkoholizmusba menekült és még ma is rémálmok gyötrik. Ő hogyan lenne képes kezelni egy végtelenül hosszú, sötét életet, ami tele van tűzdelve ilyen döntésekkel? Az elméje húzódozott a kérdéstől. – Sajnálom Lucian, igazad van. Örülök, hogy nem én vagyok a helyedben, hogy soha nem kellett a te életedet élnem és meghoznom a döntéseidet. Nekem már a magamé is épp elég nehéz. – rátette a kezét a karjára – És ezt nagyon komolyan mondom.
– Soha nem kell bocsánatot kérned tőlem Jaxon. Mindketten úgy vagyunk vele, hogy néha nagyon gyorsan kell döntéseket hoznunk, mert az életünk múlik rajta. Tudom, hogy ez számodra nagyon nehéz és ráadásul nem is ismersz még túl jól. Jaxon csak jó idő múlva jött rá, hogy Lucian tulajdonképpen mégsem adta meg neki egyik információt sem, amit szeretett volna megtudni. Még mindig fogalma sem volt, hogy miért tört be hozzájuk az a három ember, vagy, hogy mit akartak. De azt sem, hogy tulajdonképpen mit is csinált velük pontosan Lucian.
Tizenharmadik fejezet Lucian először a farkasokról gondoskodott, Antonio segített őket ketrecekben elhelyezni, felkészíteni őket az utazásra. Megnyugtató érintése után a vadállatok hajlandóak voltak egy utazásra a kanadai vadon mélyére. Lucian ráérősnek tűnt, ahogy higgadtan, nyugodtan foglalkozott egyesével mindannyiukkal, különösen nagy figyelmet szentelve az alfa párnak. Mélyen belenézett a szemeikbe, valami vad és primitív információcsere történt közöttük, amit Jaxon saját meggyőződése szerint soha meg nem érthetett volna, mégis szépnek gondolta. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogyan nézte mennyire szelíden bánik az állatokkal. Lucian folyamatosan meglepte. Ahogy nézték, amint a teherautó elhúz a birtokról, Jaxon belecsúsztatta a kezét az övébe, érezte benne a csendes szomorúságot, ahogy nézte, hogyan távoznak azok a csodálatos teremtmények. Lucianhoz tartoztak. Vadak a vadhoz. – Nem kellene elküldened őket, ha nem lennél velem. Egyszerre Lucian teljes figyelmének középpontjában érezte magát. Sötét feje lehajolt az ő szőke hajához, egyik karjával átnyalábolta a lány derekát. – Te vagy az életem. Az egyetlen, ami számít nekem. Tudok élni farkasok nélkül. Tudok élni a hazám és a népem nélkül is, de nélküled nem tudok élni. Ez közös döntés volt. Nem örökre távozunk az otthonunkból, csak kiveszünk egy kis vakációt. A farkasok nyugtalanok lennének nélkülem, hiszen nem ez a természetes környezetük. Ha másvalaki is megpróbálná megmérgezni őket és nem lennék itt, hogy megfelelően tájékoztassam őket, talán néhány fiatal elpusztulna a mérgezett hústól. A sötétbarna szemek az arcát fürkészték. – Azok az emberek akarták megmérgezni a farkasokat? A kezénél fogva maga után húzta őt a fehér limuzin felé. – Nos, voltaképpen igen, ők. Antonio kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. Ő rámosolyogott és inkább csak szórakozottan lapozgatott bele az elméjébe. – És te elengedted őket? Ez egyáltalán nem vallana rád. Tulajdonképpen hová is megyünk? De bárhová is megyünk, ugye nem akarunk ezzel a szörnyűséggel menni? Nekem van egy sokkal kisebb autóm. De alkalmas hosszú utakra is. – mondta reménykedve.
Lucian a lány felé hajolt és a fülébe súgott. – Nincs szükségünk autóra a távozáshoz angyalom. Most éppen csak felhívjuk magunkra a figyelmet. – egy apró mosoly jelent meg a száján – És ez az autó igazán figyelemfelkeltő. – Ez a nagy ötlet? Tyler Drake-nek tudnia kell, hova megyünk. Ez elengedhetetlen. És az élőholtnak is tisztában kell lennie minden lépésünkkel. – Látszólag ezzel a limuzinnal fogjuk megtenni egy bizonyos távolságot, mellesleg mondtam már, hogy hova? Vagy te már tisztában vagy vele? – Az autó hangtalanul haladt az úton a rendőrség felé. – Van Kanada és Washington határán egy birtokom. Ott el tudjuk végezni a takarítást probléma nélkül. Jaxon megcsóválta a fejét, de tartózkodott attól, hogy hangot adjon aggodalmának, azzal kapcsolatban, hogy Tyler Drake éppen a vadonban vadásszon rájuk. Már beszéltek erről. Tudta, hogy Lucian azt hiszi, Tyler Drake-t könnyedén kezelni tudja, de még mindig nem vette figyelembe Drake kiképzésének mértékét. Drake ember volt, de egy rendkívüli ember. És az egyetlen dolog, ami jelenleg számít neki, hogy megölhesse Luciant. Közelharcban persze nem lenne ellenfele, de a távolból igen. Tudta, hogy Drake képes lenne megölni Luciant sokkal távolabbról, mint ahogy az gondolná. Drake nemcsak kiváló lövész, de remek bombaszakértő is. Jaxon elfordult Luciantól, kibámult az ablakon, figyelte az elsuhanó utcák képét. Még az éjszakai óra ellenére is tele volt a járda emberekkel. Jól ismerte az életük ritmusát. A bűn apálya és dagálya mindig függött a hónap napjaitól, az időjárástól, az időtől és ezt a munkája miatt mindig figyelemmel kísérte. Most úgy érezte, mintha hangokat adtak volna a világához, mint egy eddig néma filmhez. Hallotta, amit eddig soha, a csöpögő csövek neszeit, a rovarok mocorgását, a halk suttogásokat. Néha olyan töméntelen mennyiségű hang árasztotta el, hogy már majdnem képtelen volt elviselni, mielőtt eszébe jutott, hogy le is tudja őket halkítani. Most hirtelen tudatába került olyan dolgoknak is, amiket eddig soha nem vett észre. Anyagok, Színek. Apró, hétköznapi dolgok, mint hogy a haja hozzáér az arcához. Szívek dobbanása. A vér rohanása a vénákban. A fák kérge. Az út menti fák lombjai között átfújó szél. Olyan nyugtalansággal öntötték el, amilyet még sohasem érzett. Egy vad, zabolátlan szellem növekedett, terjedt benne egyre jobban, egyre többet követelve tőle, amit nem ismert. Jól ismerte az éjszakát, mint egy olyan időszakot, amikor a legtöbb bűncselekmény történik a sötétség leple alatt, de most úgy érezte, hívja, csábítóan suttog neki folyamatosan. Átkarolja. Magához öleli. Úgy érezte, az éjszakához tartozik. Beburkolta őt sötétségébe, mint a legpuhább takaró. Fölöttük a csillagok ragyogtak, akár a gyémántok, felvillantva a kaleidoszkóp csodálatosan szép színeit. Az autó beállt a rendőrség parkolójába és Antonio udvariasan kinyitotta előtte az ajtót. Mély zavarban és remélve, hogy a barátai közül senki sem látja meg, Jaxon megpróbált gyorsan kicsusszanni a limuzinból. Lucian elkapta a kezét és megakadályozta, hogy kiszálljon. – Kövesd az utasításaimat angyalom. Azért vagyunk itt, hogy pletykákat terjesszünk, hogy megtalálják a nyomunkat azok, akiket csapdába akarunk csalni. Bólintott és követte az épületbe. Mint mindig, Lucian azonnal felhívta magára a figyelmet. Nem hitte azt, hogy tett valamit ennek érdekében. Egyszerűen ez történt mindig, ha megjelent
valahol. Magas volt, szálegyenes, tökéletes önbizalommal. Sötét és veszélyes. Titokzatos. Óvilági. Gótikus, sőt, olyannak tűnt, mint valami sötét nagyúr, vagy herceg. Önkéntelenül is tiszteletet parancsoló. Még a kapitány is azonnal kijött a szobájából és kezet nyújtott neki. Luciannak. Nem neki. Megcsóválta a fejét és hagyta, hogy a beszélgetés csak úgy szétfolyjon körülötte. Semmit sem fogott fel belőle, amíg meg nem ütötte a fülét a házasság szó. Pislantott egyet, hogy ráfókuszáljon a két férfira. Legnagyobb rémületére Lucian azt mondta Smith kapitánynak, hogy csendben összeházasodtak és most magával viszi őt. El kellett ismernie, hogy így Drake-t mindenképpen maguk után vonzzák és az utánzóit is eltéríthetik, még mielőtt azok lecsaphatnának. Tehát a hivatalos verzió az, hogy ők most elvonulnak kettecskén nászútra. És a kapitány volt a legalkalmasabb személy arra, hogy hamarosan tele legyen suttogással az egész épület, hogy Lucian és ő elindultak a Kanada határán lévő birtokukra. Legnagyobb ámulatára a kapitány átölelte Luciant, miközben gratulált neki, sok boldogságot kívánt és figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Jaxonnak kezdett olyan érzése lenni, mintha ő lenne Dorothy, Óz fantáziavilágában. „Nem vagyunk házasok.” – mondta határozottan, mert ez volt az egyetlen dolog, amiben jelenleg teljesen biztos volt. „Természetesen azok vagyunk. Mit gondolsz, az életpár az micsoda?” – szúrt vissza azonnal egy kardforgató ravasz húzásával. „Nem vagyunk házasok.” – ismételte makacsul. A barna szemekből figyelmeztetés villant a férfi felé. Az rávigyorgott, egy csibész kisfiú és egy túl szexi férfi teljes fegyvertárát csatasorba állítva és Jaxonnak elolvadt a szíve. „Én nagyon is élénk részletességgel emlékszem az egész rituális szertartásra. Ha te nem, boldogan megismétlem a kedvedért. Az a szertartás mindenféleképpen kötelez.” Magasra emelte az állát, ahogy visszaültek a limuzinba. – Téged talán igen, de én ember vagyok, már elfelejtetted? Mi összeházasodunk. Nálunk így működnek a dolgok. – Talán ezt szeretnéd, de a valóság egy teljesen más dolog. – felelte nagyon férfiasan és nagyon önelégülten. Jaxon csendben füstölögve ült mellette. Nem mintha annyira vágyakozott volna egy jegygyűrűre. Vagy egy esküvőre. De maga az, hogy Luciannak mindig igaza van, végtelenül bosszantó volt. Ki is javította magát azonnal. Csak azt gondolja, hogy igaza van. Csak azt hiszi. Hivatalosan nem házasodtak össze, úgyhogy technikailag neki van igaza. Ettől megnyugodva kissé ellazult. Megengedi neki, hogy tévedésben legyen. „Sokkal több vagy nekem, mint házastársam Jaxon. Félreértés ne essék.” A puha bársonyhang alól kivillant az acélpenge, ami megdobogtatta a szívét és forróság kezdett terjedni a lábujjaiban. Szándékosan hanyagul vállat vont. – Azt hiszel, amit akarsz Lucian. Nyilván nem fogunk megállapodásra jutni ebben a kérdésben. Mit csinálunk most? – Megbizonyosodunk róla, hogy elegen látnak bennünket a városban, vagy hallottak arról, hová készülünk. És mert ennyire hajlíthatatlan vagy, írásos bizonyítékot is hagyni fogunk.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hirtelen nagyon gyanús lett a puha, olvadékony hangja. Túl tiszta. Túl szép. Valamiben mesterkedik. – Mi Kárpátiak a lehető legkevesebb papírt hagyjuk hátra magunk után. Olyasmik, mint például az útlevelek, terhelő bizonyítéknak számítanak több száz év múlva. Most, a számítógépek korában még könnyebben találhatjuk magunkat csapdában a papírok útvesztőjében. Nem szeretünk szerződéseket, vagy hivatalos dokumentumokat írni, kivéve persze a kötelező végrendeleteket, amikben magunkra hagyjuk a vagyonunkat, ha annak eljön az ideje. Ez az egyik oka annak, hogy gyakran utazunk kontinensről kontinensre, ha éppen nem a szülőföldünkön tartózkodunk. Hogy az emberek ne ismerjenek fel bennünket, vagy el tudják fogadni, hogy az apáinkra emlékeznek ötven-hatvan évvel ezelőttről. Jaxon halkan felnevetett. – Azt hiszem megérdemeltem ezt a választ. Kellett nekem kérdezősködni. Mit akarsz most csinálni? – Feleségül veszlek, ahogy az embereknél szokás. Van egy bíró, akit ismerek és aki meg tudja csinálni a szükséges papírmunkát. A pénz még ezen éjszakai órában is csodákra képes. De természetesen kell hozzá a megértése is, hogy szükség van a sietségre a körülöttünk zajló bűncselekmények miatt. Ha holnap kiszivárognak a papírok, az is előre mozdíthatja az ügyünket. A lány szempillái lecsapódtak, hogy elrejtsék árulkodó tekintetét. – Remélem, hogy csak viccelsz. A hosszú, fehér limuzin már leparkolt a járda mellett, mintha Antonio már megkapta volna az utasításait és várna. Hátradőlt a bőrülésen, az arcát elrejtették az árnyékok. Lucian gyengéd mozdulattal megérintette az arcát. – Ez a szertartás sokat jelent neked. – állapította meg. – Nem igazán. Jaxon megpróbált olyan lezser lenni, mint ő. És akkor mi van, ha ő is, mint minden lány hófehér menyasszonyi ruháról és templomról ábrándozott, amit megtölt a családja és a barátai? Az ő családja halott. És a barátai nagy része is. És bárki, aki rész venne azon a szertartáson, az életét kockáztatná. Megrázta a fejét. – Nem akarom ezt. Drake megtorolná, mielőtt követne bennünket. Lucian tanulmányozta elforduló profilját, mielőtt bólintott volna. Az autó visszasorolt a forgalomba és az otthonuk felé tartott. Jaxon helyesen döntött. Tyler Drake valószínűleg valóban a fantáziavilága elleni támadásnak tekintené és bosszút állna mindenkin, aki a házasságkötésben részt vett. Lucian lassan kiengedte a levegőt. Sok olyan dolog volt Jaxon emlékei között, amit nem teljesen értett. Az emberi szertartásnak nem volt meg az a teljessége és szépsége, mint a Kárpátinak, de nem tudta nem olvasni a vágyódást az elméjében. Megfogadta magában, hogy egyszer megcsinálja neki azt a nagy ünnepséget, a barátokkal és a családjával a templom körül, aminek képét elkapta a fejében. De egyelőre nem tehetett mást, mint, minthogy odahúzta teste melegéhez és átölelte.
A házban hátrahagyott egy durva, részleges térképet a Cascade hegységben található birtokról és három fekete-fehér fényképet a régi, díszes vadászházról, amit vásárolt és egy a jól felismerhető kézírásával készített jegyzetet. Egy írásszakértő ránézésből megállapította volna, hogy ez az írás egy óvilági, merész, domináns férfié, aki tele van önbizalommal. A feljegyzés Antonionak szólt, részletes utasításokkal a birtok gondozásáról, amíg Lucian távol van. Antoniot persze enélkül is utasíthatta volna. Lucian végül kézen fogta Jaxont és kivitte a hátsó udvar elkerített magányába. – Készen állsz? Indulnunk kell, ha még ma éjszaka szándékunkban áll utazni. A lány szemei hirtelen óvatossá váltak. Túlságosan is csendes volt az előkészületek alatt és egyáltalán nem kérdezett tőle semmit. A hallgatása pedig jobban felzaklatta, mint a kérdései valaha is tudták volna. – Nem tudom miért, de az a benyomásom támadt, hogy mégsem a limuzinnal megyünk. – Valóban nem, sokkal gyorsabban és biztonságosabban utazunk. Antonio kiviszi a reptérre a kocsit, mintha felszállnánk. – És mi mindeközben… – nézett rá várakozóan Jaxon. – Repülünk. – mondta halkan, lágyan. Jaxon lenyelte a gombócot, ami hirtelen elszorította a torkát. Valahogy biztos volt ebben. Végig tudta, hogy nem fognak felszállni egy repülőgépre, vagy nem hajtanak át az államon a fehér limuzinnal. Nem tudta pontosan mitől volt olyan biztos ebben, talán egyszerűen kiolvasta Lucian elméjéből. Talán gyakrabban osztotta meg vele az elméjét, mint ahogy azt ő gondolta. Rájött, hogy idegesen csavargatja az ujjait, azonnal a háta mögé dugta mindkét kezét. Azt gondolta meg tudja csinálni. Arra számított, hogy képes rá. Kezdte trenírozni magát és elképzelni a repülést, mint egy hétköznapi tevékenységet. – Mint Superman? – tett kísérletet egy mosolyra. – Nem egészen. A felhőkön haladunk köd formájában. Segítek neked feloldódni és a légáramlatokat fogjuk mozgásra használni. Jaxon szíve keményen csapódott a mellkasához. Fogai belevájtak alsóajkába. – A köd nem hangzik túl egyszerűen kezdésnek. Nem lehetne valami könnyebbet? – Mint például? – kérdezte óvatosan Lucian. – Tudod, használhatnánk a lábunkat például. Kigyalogolunk az autópályára és feltartjuk a hüvelykujjunkat. – ismét megpróbált mosolyogni, de a szívdobogása elárulta. – Nézz rám angyalom. – felé irányította fekete szemeinek teljes erejét – Bízol bennem. Tudod, hogy így van. Soha nem kérnék tőled lehetetlent. Nagyon is képes vagy megcsinálni. Bólogatott, tudatában volt, hogy Luciannak igaza van, de ugyanakkor a gondolat, hogy eltűnik a teste és csak köd marad belőle, eléggé félelmetes volt. – Nem próbálhatnék meg valami mást? Valami egyszerűbbet? Ujjai idegesen szorongatták egymást a háta mögött, de rezzenéstelenül, egyenesen állt. – Lucian habozott. A köd könnyű lenne, gyorsan haladhatnának téren és időn át és még az élőholtak számára is láthatatlanok maradnának. – A köd ugyanakkora energiába kerül, mintha baglyokká, vagy más ragadozó madarakká változnánk. Lényegében ugyanaz a folyamat. – Hogyan férhetne el a testünk egy olyan kicsi alakban, mint egy madár?
A hangja remegett. Ő maga is hallotta, de nem tehetett ellene semmit. Nem számít mennyire próbálta elfogadni, egyszerűen félelmetesnek találta az ötletet. Lucian magához söpörte a karjával. – Segíthetek Jaxon. Bízol bennem annyira, hogy átengedd magad nekem? Könnyebbé tudom tenni az elfogadást. Az első reakciója az volt, hogy határozottan megrázza a fejét, fogai pedig olyan mélyen haraptak alsóajkába, hogy abból kiserkent egy csepp vér. Az ötlet, hogy másvalaki irányítsa őt, egyáltalán nem volt ínyére, de ahogy vett egy mély lélegzetet, már másképpen látta. Ez most már az élete része. Akár tetszik neki, akár nem, már nem ember. Kárpáti. Ha nincs visszaút, akkor induljunk előre. Csak meg lehet ezt tanulni valahogyan. Viszont egyelőre nem képes ezt a helyzetet irányítani. Lucian nézte, hogy idegesen harapdálja a száját. A látvány elegendő volt ahhoz, hogy szíve húrjait megpendítse. Tenyerét a nyaka hátsó felére csúsztatta, hüvelykujja végigsimított a pulzusán, a többi pedig önkéntelenül a selymes hajszálakkal kezdett játszani. Lehajolt hozzá, megcsókolta a száját, majd végighúzta gyógyító nyelvét az apró seben és egyúttal magához vette a kicsi vércseppel élete lényegét. – Csak lecsillapodni segíts. – mondta Jaxon halkan – Nem szeretném, ha teljesen átvennéd az irányítást a fejemben. A keze szerelmesen simított végig az arcán. Nagy volt a kísértés a teljes irányításra. És nem azért, mert sajnálta az időt. Az éjszakából már jókora időt elvett, hogy rábeszélje a farkasokat az utazásra és felkészítse őket az utazás idejére szóló elválásra a falkától. De ha ez kell, akkor ennek az éjszakának minden percét azzal fogja tölteni, hogy segítsen Jaxonnak feldolgozni azt, amit be kell látnia. Hogy el tudja fogadni azokat a hatalmas ajándékokat, amiket ő egyszerűen csak megörökölt. Mégis ott volt a fejében a kísértés, hogy átvegye az elméje fölött az irányítást, hogy megszüntesse a félelmét és ezzel a felesleges szenvedését is. Valóban nem bírta elviselni a fájdalmát. Mintha érintené az elméjét és olvasná a gondolatait, a lány ajkán megint felrémlett a halvány mosoly. – Meg tudom csinálni. Tudom, hogy meg. Ha most a segítségeddel megcsinálom, következőre már magamtól is menni fog. Jól jött volna, ha ez ott van a tarsolyomban, amikor ott álltam a zombival szemben a rendőrségen. Simán elpárologhattam volna. – Hihetetlen szabadságérzéssel fog eltölteni Jaxon. – mondta halkan és egyesítette elméjét az övével. Megnyugtatta a lányt, hozzáigazodva agyát az ő nyugodt elméjéhez. Felépített egy képet a fejében. Jaxon érezte, hogy a teste kezd elhalványulni, nos, nem pontosan úgy, mintha kifakulna, inkább egyre könnyedebbé és légiesebbé vált. Lucian keze után szeretett volna nyúlni, hogy erősen megszorítsa. De erre nem volt szükség, ott volt a fejében horgonyként és ahogy a rettegés hulláma kezdett felemelkedni benne, érezte hogyan árad felé melegsége és hatalmas ereje, mintha a karjaival ölelné körül. Mármint ha lett volna mit, mert Jaxon már nem volt ott többé. Szivárványszínek csillantak meg körülötte és halvány köddé vált.
Cseppekből állt a levegőben. Érezte maga körül Luciant, de nem a hús-vér, valós testét, hanem fürgén mozgó gyémántcseppek alakjában, amik követték és körülvették őt, amikor az ég felé kezdett emelkedni. Meglepően üdítő érzés volt. Félelmetes, de nagyon kellemes. Száguldott az ég felé, egészen a felhőkig. Jaxon még soha nem tapasztalt ehhez fogható érzést. Hatalom áradt rajta keresztül, szétterjedt az éjszakai égen. Tudatában volt az alatta elterülő látványnak, bár nem pontosan olyan értelemben, mintha a saját szemeivel látta volna. Látta önmagát és Luciant is, ahogy száguldanak az égen. Túl gyorsan mozogtak és ő túl tapasztalatlan volt még, hogy bármire is képes legyen összpontosítani odalenn. Ahányszor csak elbizonytalanodott, vagy összezavarodott, Lucian ismét elméje fókuszába helyezte őt és megerősítette benne a csillogó köd képét. Neki ez olyan könnyű volt, teljesen mindennapos, mintha csak a lábait egymás elé rakosgatva sétálna. Jaxonnak viszont rengeteg energiájába került ez a vad száguldás. Mire Lucian megállásra utasította, a lánynak már alig volt annyi ereje, hogy visszaváltozzon saját alakjába. Megingott, bőre olyan sápadt volt, hogy szinte áttetszett. Ha Lucian nem kapja el, lerogyott volna a földre. Fogalma sem volt róla hol lehetnek, de igazából nem is érdekelte. Sűrű erdő vette őket körül, sötét, buja növényzettel. Valami meredek és vad hegyvidéken voltak. Szél fütyült át hevesen az ágak és levelek között, ami furcsán, már-már nyögésként hangzott. Jaxon könnyűnek, majdhogynem jelentéktelennek érezte magát Lucian karjaiban. Leültette őt a földre, majd ő maga is megtámasztotta a hátát egy széles fatörzsön. – Pontosan úgy csináltál mindent, ahogyan kellett szerelmem. Ugye, hogy nem is olyan borzasztó az alakváltás, mint amilyennek először hangzik? Maga alá húzta a lábait, átkulcsolta a térdét és megrázta a fejét, amitől kissé elszédült és kilengett, szinte túl nehéznek érezte, hogy megtartsa saját koponyáját. Éhes volt. Az éhség éppen úgy dobogott benne, akár a szíve. Ott dübörgött a fülében, lüktetett a vénáiban. Mintha egy betegség lenne, ami felfalja őt. Hallotta Lucian szívének erőteljes dobbanásait, ami szinte csalogatta őt. Ereinek ár-apálya lüktetett, mint a körülöttük lévő fák nedvei. Érezte vérének illatát, amint az érte kiáltott. Bőrének melege mintha kifejezetten felé sugárzott volna, selyemként érintve testét. Szüksége volt rá, hogy megérinthesse, hogy odabújhasson hozzá. Lucian odahajolt hozzá. Szinte sugározta magából a forró, édes életet, a vénáiban áramló vér hangja már-már kínozta őt. Anélkül, hogy felnézett volna rá, Jaxon nekinyomta tenyerét a mellkasának. Nem akarta, hogy meglássa szemeiben az igényei miatt érzett undort. Teljesen lecsapoltnak érezte magát, az energiája elfogyott. Soha nem érezte magát ennyire fáradtnak és jelentéktelennek ezelőtt. De képes lenne kézben tartani a vad sóvárgást, ha a férfi távolabb menne tőle, teret hagyna neki. „Amit érzel, az teljesen természetes drága. Táplálkoznod kell. – hangja puha csábító, szándékosan bensőséges volt.
„Tudom mi a baj Lucian. Neked ez teljesen normális. Nekem viszont iszonyatos.” – Túl fáradt volt most ahhoz, hogy fennhangon beszéljen, ragaszkodva emberségéhez. – „Csak aludni szeretnék. Nem találhatnánk egy helyet ma éjszakára?” Lucian lassan kiegyenesedett. Tudta, hogy követik őket. Aki a nyomukban járt, gondosan megtartotta maguk között a távolságot és őrizkedett tőle, hogy az útjába kerüljön. Lucian furcsa, üres teret érzett tőlük pár kilométernyi távolságra. Ilyet kizárólag hatalom tu d előidézni. Amikor a Kárpátiak beleolvasnak a környezetükbe, csak nagyon kevés dolog marad rejtve előlük. És Lucian ősi volt. Elég érzékeny volt ahhoz, hogy felfedezze az élet teljes hiányának álcája alatt elrejtőzött létezést. – Figyelj rám drága. – szólalt meg halkan, olyan végtelenül szelíden, hogy Jaxon szíve megremegett – A tervünk remekül működik. Északra és nyugatra tőlünk két kisebb vámpír van, aki végig követett bennünket az országon. Egy harmadik, sokkal erősebb, szintén közeledik. Érzékelem a romlottságát, de nem tudom beazonosítani a pontos helyét anélkül, hogy szembenéznék mindhárommal. Jaxon felemelte a fejét és ránézett hatalmas szemeivel. Annyira fáradt volt, hogy még a hangját is keresgélnie kellett. – Nem mész egyedül. Én is veled megyek. Gyerünk Lucian. Csináld azt a gondolatvezérlős dolgodat. Ez az egyetlen módja, hogy képes legyek enni. Vagy táplálkozni, vagy bármi, ahogy ezt az undorító dolgot nevezed. Konok elhatározás tükröződött a szemeiben. Lucian azonnal megérezte szíve reakcióját. A lány teljesen kimerült, túlterhelték az új dolgok, amivel szembe kellett néznie, mégis mindezt egyetlen pillanat alatt félretolta, amikor úgy érezte, arra van szükség, hogy természetes idegenkedését leküzdve táplálkozzon. Tudta, hogy ereje teljében kell legyen, hogy kellőképpen segíthesse őt és mélységesen elszánt volt rá, hogy ennek érdekében bármit megtegyen. Még mielőtt megváltoztathatta volna a döntését, Lucian teljesen összeolvadt az elméjével és megparancsolta neki, hogy jöjjön oda hozzá, vegye el életpárjától, amire szüksége van. Jaxon kecsesen felemelkedett, érzéki, fülledt mozdulataiban már egy kísértő Kárpáti nő forralta a vérét. Felé siklott folyékony simasággal, egyetlen hang nélkül, gyönyörűen, elegánsan. Még a sötét éjszaka sem volt képes elrejteni hihetetlen szépségét, fogai hófehérségét, az illatát, a tökéletes bőrét, formás alakját. Lucian hallott egy apró nyögést megszökni saját torkából, amikor a holdfényben fürdő alak láttán, annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden irányból ellenség vette körül, teste sürgetően megkeményedett. A hajlékony, puha kis test hangtalanul lépett oda az övéhez, meleg szaténként simult oda nehéz izmaihoz. Ruháit hirtelen bebörtönzően szűknek és túl durvának találta érzékennyé vált bőrén. Az apró ujjak végigsuhantak rajta, ahogy egyesével kigombolták ingje gombjait és a teste melegét keresték. Kecses karok íveltek a nyaka köré, miközben a karcsú test teljesen hozzásimult. Szíve vadabb ritmusra kapcsolt, gyomra összeszorult. Olyan csábítóan dörgölődött a testéhez, hogy azt hitte nem képes elviselni. Belesuttogott valamit a mellkasába, leheletével borzongatva a bőrét. Aztán szája felfelé mozdult, felkúszott a torkára, a pulzusához. Finom kis nyelvével megnyalogatta párszor, fogaival karistolta, megcsipkedte a
bőrét, amitől olyan forró sóvárgás öntötte el a testét, hogy egy ideig gondokat okozott neki, hogy folyamatosan figyelje a környezetüket. „Angyalom, meg fogsz ölni, ha nem táplálkozol most azonnal.” Hangja elárulta kétségbeesett szükségét rá. Aztán keresztülvágott rajta az édes örömfájdalom, fehérizzással megindult felfelé a testében a láva. Extázis rohant át a vérén akár egy tűzgolyó, futótűzként terjedt a vérében. Szerette volna, ha az örökkévalóságig így maradhatnak, összekapcsolódva. Lehunyta a szemét, megízlelte a tiszta élvezet hullámait, ahogy keresztüláramlott kényelmetlenül elnehezült, forró testén. Létezése alatt egyetlenegyszer sem érzett szexuális vágyat, vagy élvezetet, amikor vért adott, vagy vért kapott. De Jaxon esetében egyszerűen képtelen volt szétválasztani egymástól a kettőt. Nem volt benne biztos, hogy valaha is képes lenne végignézni, hogy egy másik férfiból táplálkozzon. Már a gondolattól is rosszul volt, hogy a lány csábítóan odasiklik egy férfihoz, átöleli a nyakát, hátrahajtja a fejét, hogy megtalálja az erősen lüktető pulzust az ajkaival. Ahogy simogatja a szája annak a másiknak a bőrét, édes kis nyelve megnyalogatja, fogai megkarcolgatják, mielőtt mélyre süllyednek benne, hogy összekösse kettejüket. A kép riasztóan beúszott elé egy pillanatra. Heves morgás tört ki a torkából, szemében vörös lángok izzottak fel. – Mi az? Forró, rezes, férfias íze ott volt a szájában. Kézfejével lopva letörölte a száját, mert bár a gyomra nem volt hajlandó fellázadni, az agya sikoltozva tiltakozott. Felpislogott Lucianra és reménytelenül igyekezett normálisnak tűnni. Épp elég aggódnivalója van anélkül is, hogy állandóan az ő félelmeit csillapítgassa. Lucian magához söpörte a lányt, szorosan átkarolta. – Te vagy a világomban a legfontosabb személy. – Valamint én vagyok a világ legnagyobb csecsemője is. El se hiszem, hogy én vagyok ez, akit minden megrémít. – próbált nevetni, de mindketten világosan érezték, milyen hamisan cseng – Nyomás alatt általában hűvös maradok Lucian. Nem tudom, most miért viselkedem ilyen ostobán. – Ne csináld ezt Jaxon. Ne kérj bocsánatot tőlem valamiért, aminek én vagyok az oka. Máris rengeteget tanultál és nagyon rövid idő alatt megbirkóztál egy csomó dologgal. Teljesen tőled idegen dolgokat kell megtanulnod. És azt hiszem, a körülményekhez képest nagyon jól csinálod. – megsimogatta a haját – Semmi kifogásolnivalót nem találok abban, ahogyan elfogadod ezeket a megszokottól gyökeresen eltérő dolgokat, amiket megkövetelek tőled, sőt, meg kell mondanom, nagyon büszke vagyok rád. – odahajolt hozzá – Nem tudod, mit gondolok rólad? Már ismered, hogyan kell az elmémbe nézned, hogy olvashasd. – Azt hiszem, még attól is félek, hogy közelebbről megvizsgáljam. Még mindig szoknom kell ezeket az újdonságokat. – vallotta be szinte félénken. – Talán magadat is jobban megismernéd, ha az én szememen keresztül látnál. – javasolta a megbűvölő, feketebársony hang. A puha szájon lassú ív jelent meg. – Kezdem azt hinni, hogy icipicit elfogult vagy velem szemben. A férfi szemöldökei a magasba emelkedtek, elegáns volt, óvilági, a gőgös „várúr” arckifejezést Jaxon különösen vonzónak találta.
– Az teljességgel ki van zárva. Te vagy a legszebb, legkívánatosabb, legbátrabb nő a világon. Ez egyszerű tény. Orrát odadörgölte a mellkasához, élvezte testének melegét és erejét és hogy vigaszt nyújtott neki ebben a világban, amit már egyáltalán nem értett. – Egészen nagy összegbe mernék fogadni, hogy az öcséd nem így gondolja. Valószínűleg szerinte Francesca a legkívánatosabb nő a világon. – Soha nem volt akkora az intellektusa és a tisztánlátása, mint az enyém. – mondta teljesen komolyan. Jaxon azon kapta magát, hogy felnevet. – Biztos lehetsz benne, hogy ezt el fogom mondani neki, ha majd találkozunk. Lucian hanyagul vállat vont és mozdulatának elegáns folyékonysága egy nyújtózkodó pumára emlékeztette Jaxont. – Már magam is számtalanszor mondtam neki, de még mindig azzal ámítja magát, hogy okosabb nálam. A lány most már hangosan kacagott fel, fiatalos, lágy hangja lebegett a szélben. – Valóban ezt tenné? Egyre inkább úgy gondolom, hogy találkoznom kell vele. Könnyen lehet, hogy mi ketten sok mindent látnánk azonos szemszögből. Az erős ujjak beleborzoltak a hajába, mielőtt egy tincset finoman meghúzgáltak volna. – Nem hiszem, hogy valaha is bemutatlak neki. – Nekem van egy olyan érzésem, hogy hamarosan találkozni fogunk a fivéreddel. Nyilvánvalóan sokat jelent a számodra. Addig is, mit kezdjünk a társaságunkkal? Meg tudsz birkózni a nagyfiúval? Nem akarok vele semmiféle kapcsolatba sem kerülni. A két kisebbet addig zsákutcába csalogatom. Várakozóan nézett fel rá, sötét szemei tiszták és komolyak voltak. Teljesen készen állt rá, hogy vele tartson, hajlandó volt bármit megtenni, amit kér tőle. Lucian lehajtotta a fejét, képtelen lévén tovább ellenállni csókolnivaló szájának. Vele volt. Ez ilyen egyszerű. Teljesen bizonyos volt benne, hogy segíthet neki. És valóban. Ő volt az a ragyogó fény, ami jobban melengethette, mint ahogy bármi más tudta volna. Ő volt az, aki mindig is ragaszkodni fog ahhoz, hogy segítsen neki, még akkor is, ha már megismeri minden képességét és teljes hatalmát. Nem akarta, hogy egyedül harcoljon. A hosszú szempillák leereszkedtek, hogy eltitkolják a barna szemekből tükröződő érzéseket. – Nem is lett volna szabad olyan sok évig egyedül lenned. – felemelte az állát – De most már egy csapat vagyunk. Lucian mosolygáson kapta magát. – A legteljesebb mértékben. – Normál esetben most a két kisebb vámpír nyomában lenne, hogy megszüntesse a fenyegetésüket, de azzal veszélybe sodorná Jaxont, soha nem vállalna akkora kockázatot, hogy egyedül hagyja őt, amíg harcol. – Nem olyan egyszerű egy vámpírral harcolni drága. A zombi, akivel szembenéztél meg sem közelít erőben és hatalomban egy vámpírt. Még egyetlen átfordult is roppant veszélyes. Emlékezz rá, ők évszázadokig teljes erejükben lévő Kárpáti hímek voltak. Ezen idő alatt pedig hatalmas tudást és rengeteg készséget megszereztek. Vámpírokként pedig még szereztek ehhez egy bizonyos fertőzött erőt. Mindegyiküket rendkívül veszélyesnek kell tekinteni. A lány komolyan bólintott.
– Nem vártam, hogy könnyű lesz, ha erre gondolsz. Nem bánnám, ha inkább vérfarkasok lennének és csinálhatnám azt az ezüstgolyó-a-szívbe dolgot. Tényleg, az ezüstgolyóknak van valami hatásuk ezekre a lényekre? – Nem fogunk harcolni velük most. Még nem állunk rá készen. A legteljesebb mértékben ki kell használnunk minden előnyünket. Hamarosan menedéket kell keresniük. Mi tovább tudunk utazni kora hajnalban, velük ellentétben. Felvesszük velük a harcot majd, ha teljesen kész vagyunk a háborúra. Kedve lett volna azonnal előhívni a két kisebb vámpírt, hogy elpusztítsa őket, de nagyon is jól tudta, hogy a háttérben ott lapul a harmadik, telve szakértelemmel és a több évszázados vámpírlét minden tudásával. Ocsmány teremtés volt, képes rá, hogy halandókat és halhatatlanokat egyaránt felhasználjon gonosz céljaira. Elég óvatos ahhoz, hogy távolabb maradjon, jól tudja, hogy Lucian magához tudná hívni a két gyengébb vámpírt. Igazság szerint még az is előfordulhat, hogy ő hozta magával a másik kettőt, hogy lekösse velük őt. – Tehát azt akarod mondani, hogy nem engeded, hogy veled együtt üldözzem őket? Gyorsan tanulok Lucian, de tényleg. Csak mondd meg, mit kell tennem. – Túlságosan is hamar meg fogsz tanulni mindent Jaxon. Könnyedén olvashatod az elmém, amikor összeolvadunk. Az az információ, amit keresel, ott van a fejemben, bármikor elérhető a számodra. Most viszont folytatnunk kell az utunkat. Nekünk is a menedékünk közelébe kell érnünk, mire a nap emelkedni kezd. – Lassúak vagyunk miattam? – kérdezte aggodalmasan. – Bőven időben vagyunk még Jaxon. Nem kell sietnünk. Már a magas hegyek között vagyunk. Jól ismerem ezt a területet. Mi Kárpátiak, mielőtt lemegyünk a városokba, mindig feltérképezzük a környező hegyeket. A Cascade hegység, a tűz és jég földje tökéletes otthon az olyanoknak, mint te. A lány szemöldökei felemelkedtek. – Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna. Tűz és jég? Nem szeretem ezeknek a szavaknak a hangzását. – Pedig kellene. Tökéletesen leírnak. – Egyáltalán nem! – háborodott fel. Halkan, lágyan felnevetett, az érzéki, férfiasan szexi hang azonnal felcsavarodott a gerincére spirálvonalban, forró tűzzel. – Te most a tűz vagy kicsi szerelmem és amikor tűz alá kerülsz, magad vagy a jég. Jaxon minden ok nélkül elpirult és kizárólag a hangjára tudott gondolni. Ahogy beszélt, a hanglejtése maga egy sötét varázslat volt, amitől úgy érezte, mintha ő lenne a világon az egyetlen nő, az egyetlen hosszú-hosszú évszázadok alatt. És ez még csak a hangja volt. A szemei jéghidegből egyetlen pillantás alatt képesek voltak forrón parázslóak lenni. Elérte vele, hogy hihetetlen módon kívánatosnak érezze magát. Az övének kellett lennie, vele kellett lennie. Minden, amit tett, minden, amit mondott, hatalmas jelentőséggel bírt a számára. Lucian közelebb dőlt hozzá, átkarolta a derekát és behúzta teste melegébe. – Azért érzed így magad, mert ez így is van és nem azért, mert a hangom varázslatos. Megérintette a száját egy ujjával. – Te vagy varázslatos Lucian.
Teste megfeszült a sürgető vágytól és most első alkalommal a szíve fájdalmasan nekicsapódott a mellkasának. Hallott valamit a lány hangjában, ami eddig nem volt ott. Nem mondta azt, hogy szereti őt, mert az elméje még nem hitt neki. A lelkét már a magáéhoz kötötte, nem volt más választása, mint elfogadnia azt. A teste kiáltott érte, nagyon is jól működött közöttük a kémia. De még nehéz csata várt rá a szívéért. És mégis ott volt. Négy kicsi szó, aminek nem kellett volna jelentenie semmit, mégis kihallotta belőle. Lágyan. Félénken. Öntudatlanul. „Te vagy varázslatos Lucian.” Azokkal a szavakkal a hatalmába adta a szívét. Magához ölelte az ő apró csomag kis dinamitját, lehunyta a szemét és élvezte a pillanatot. Bele akarta vésni az emlékezetébe örök időkre. Jaxont a fura nevével, az aprócska, nőies alakjával és rég elfeledett harcosok bátorságával. – A biztonságod az én feladatom. – suttogta és a halántékára szorította a száját. Elégedett volt azzal, ahogyan Lucian ölelte. Közel a napfelkeltéhez, egy vadon közepén, ellenségektől körülvéve, akik őket üldözték, tökéletes biztonságban érezte magát. Néhány percig csak ölelte őt itt, a hűvös hegyek között, mielőtt továbbindultak.
Tizennegyedik fejezet
A kilátás fenséges volt. Jaxon egy lapos szikla tetején ült és végignézett a csodálatos vízesésen, ami a fehér habot verve végigfolyt a barlang falán. Lucian még egyszer megszakította a repülésüket, ezúttal egy barlangban, egy hegy gyomrában. Jaxon mélyen a föld alatt találta magát, hatalmas tömegű gránit és földréteg alatt, mire végiggondolhatta volna, mi történik. A barlang hatalmas volt és a vízesés környékén lévő medencék csak még inkább növelték a tér illúzióját. Cseppkövek hosszú lándzsái emelkedtek ki a talapzatból, csüngtek alá a mennyezetről színesen, csillogón, mintha gyémántból lennének. Olyan világosan látta, mintha delelő nyári napon állt volna. Nagyon fáradt, de furcsán boldog volt. Második repülésük alkalmával már önmaga tartotta meg köd alakját, Lucian segítsége nélkül. Teljes mértékben egyesítette ugyan az elméjüket és vele maradt, de már megengedte, hogy egyedül tartsa fenn szilárdan a képet az agyában. Míg az út első szakaszában nyugtalan volt, nagyon is tudatában annak, hogy képtelenség, amit csinálnak, hogy mennyire természetellenes, addig másodjára már elfogadta az utazás ezen módját, célszerűnek és sokkal egyszerűbbnek vélte, mint ahogy először gondolta. Nyugodtnak érezte a testét és az elméjét is, ahogy együtt szántották az eget. Kétségtelenül roppant fárasztó volt, de mint bármely más dolog, ami először erőfeszítést követel, ez is könnyedén
fejleszthető gyakorlással. Most már szeretett volna kipróbálni más alakokat is. Farkast. Madarakat. Mindent. Bármit. De ezzel várnia kellett egy kedvezőbb időpontra. Túl fáradt volt és tudta, hogy a föld felett a nap felemelkedik. Mielőtt beléptek a barlangba, már érezte tűszúrásait a szemein, bizsergését a bőrén. És ebben az volt az őrület, hogy köd formában sem szeme, sem pedig bizsergethető bőre nem volt. Mégis érezte és kifejezetten kellemetlen érzés volt. Maga alá húzta a lábait törökülésbe, szembefordulva a medencékkel. A fentről lezúduló vízesés hatalmas robajjal töltötte meg a termet. Jaxon egyre lejjebb és lejjebb csavarta magában a képzeletbeli hangerőszabályzót, amíg már elviselhetőre halkult. Jól esett neki végre valami szilárdon üldögélni, mint maga a szikla, biztonságban, távol a nap sugaraitól. Lucian beállította maguk köré a biztonsági varázslatokat, hogy senki ne zavarhassa őket. Nem tudta, hogy pontosan mit is csinál, de azt igen, hogy az elég erős lesz hozzá, hogy megvédje őket bárkitől, aki utánuk jönne. Ujjai a kövön doboltak és azt kívánta, bárcsak lenne nála egy telefon. – Miért? – hangjának éle szinte megijesztette. Jaxonhoz siklott, aki felé fordult. Amikor így mozgott, az mindig elvette a lélegzetét. – Csak arra gondoltam, fel kellene hívnom a kapitányt, hogy biztosan nem történt-e semmi, amióta eljöttünk. A férfi ujjai csalhatatlanul találtak el a hajába. – Állandóan aggódsz Drake miatt. Hangja lágy, együttérző volt. Bólintott. – Tudom, hogy valószínűleg ez a jobbik megoldás, hogy eljöttünk, különösen hogy tényleg követtek bennünket a… vámpírok. – elakadt egy pillanatra, mert azért mégiscsak nevetségesnek érezte valahol, hogy egy rémmesébe illő lény nevét kimondja. – Mégsem tudom túltenni magam azon az érzésen, hogy tulajdonképpen mindenkit magára hagyok. – Drake utánunk fog jönni drága. – mondta szelíden, ujjai végigkövették a kulcscsontja finom vonalát. – Tudom, hogy utánunk jön. Most már nincs oka rá, hogy ott bárkit is bántson. – Csak éppen szeretnék megbizonyosodni róla, hogy tényleg helyesen cselekedtünk. – mondta gondterhelten. – Olvadj össze velem. – hívta gyengéden. Jaxon pár pillanatig habozott, jól ismerte már az elméjét, teljesen természetes volt a számára, mintha a saját rész lenne. Folyamatosan bele-belecsusszant, megérintette, néha anélkül, hogy erről egyáltalán tudomása lett volna. Szinte már nyugtalanító módon vágyott arra, hogy a része legyen. Lucian türelmesen várt, nem sürgette a döntését, csak nézte sötét, feneketlen szemeivel. Jaxon megengedte az elméjének, hogy beleolvadjon az övébe. Azonnal biztonságos menedékben érezte magát, szeretettel körülvéve. Hatalmat és bizalmat érzett. Egyfajta teljességet. „Antonio? Minden rendben veled?” Jaxon megdöbbent. A szellemi útvonal, amin keresztül Lucian csatlakozott a halandóhoz, teljesen más volt, mint amit vele használt. Kitapogatta a férfi kezét és összefonta az ujjaikat.
„Igen. Veled és a hölgyeddel?” „Mindketten jól vagyunk, csak aggódik, hogy esetleg Drake elkövetett valamit megtorlásképpen.” „Itt minden csendes. Elrejtőztem és várom, hogy éjszaka látogatást tegyen majd nálad. Mondd meg neki, hogy ne aggódjon.” „Köszönöm Antonio és szép napot neked.” Jaxon azon kapta magát, hogy elmosolyodik, hogy Lucian még ezen a szellemi úton is milyen régimódian és udvariasan társalog. – Bármikor kapcsolatba tud lépni veled? Lucian megrázta a fejét. – Nem, de biztos vagyok benne, hogy megérezném a félelmét, ha olyan helyzetbe kerülne, ahol veszélyben lenne az élete. A családja már több száz év óta szolgálja Aidan Savage-t. Halandók, de nagyon jártasak fajunk dolgaiban. Azon maréknyi ember közé tartoznak, kiknek tudomásuk van a Kárpátiak létezéséről. Antonio kivételes fiatalember. A barátomnak tekintem. – Egészen biztos vagy benne, hogy a fővámpír is követ bennünket? – Természetesen Jaxon. Korábban eltűnt ugyan az érzékeim közeléből, mint a két kisebb vámpír, de követ minket. Kétségkívül azt hiszi, hogy nem tudunk a jelenlétéről. Azt tudja, hogy képes vagyok a két kisebbet érzékelni, de túl jó véleménnyel van a saját képességeiről, azt hiszi képes észrevétlen maradni előttem. – Talán valóban olyan jók a képességei. – mondta a lány csendesen. Lucian szemöldökei a magasba íveltek, ez az arrogáns gesztus némán elmondott mindent. Jaxon felkacagott férfias önteltségén. – Mi van? – követelte – Olyan elképzelhetetlen, hogy azért volt képes életben maradni évszázadokon át, mert igazán jó abban, hogy vámpír legyen? Talán valóban erőteljesebb, mint gondolod. – Remélem, nem fogod azt mondani, hogy erősebb nálam. – hangja szinte kihívta őt. Jaxon nekinyomta a mellkasát az övének, abszolút félelem nélkül. – Mert az nem lehet? – Az teljességgel lehetetlen. – Te tényleg ezt hiszed, ugye? – Nem hiszem angyalom, hanem tudom. Nem létezik olyan erős vámpír. Én megtanultam a hatalmas önfegyelmet és teljes ellenőrzést is magam fölött, amit mások nem. Egyedül Gabriel, a fivérem közelíti meg azt a tudást és képességeket, amivel rendelkezem. Nem kérkedett, semmiféle dicsekvés nem volt a hangjában, semlegesen tényeket közölt a hatalmával kapcsolatban. Éppúgy elfogadta, ahogy minden mást elfogadott maga körül. Egyszerűen. Természetesen. – Mi van, ha tévedsz? Ha alábecsülöd őt? Lucian lustán vállat vont. – Nem lebecsülöm őt azzal, ha azt mondom, nincs olyan erős, mint én. Egyes vámpírok elég ravaszak, nagyon kegyetlenek és velejükig gonoszak. Biztos vagyok benne, hogy ez is elég régóta létezik ahhoz, hogy rengeteg tudásra tegyen szert. De ezt nem fogja tudni hasznosítani. A kötelességem elpusztítani és meg is fogom tenni. – Hogyan voltál képes megmaradni ilyen erősnek, miközben olyan sok férfi átfordult? Lucian gyengéden megérintette az arcát.
– Végtelenül szeretném azt mondani, hogy tudtam, hogy egyszer meg fogsz születni és a te kedvedért tartottam ki, de az igazság az, hogy nem hittem benne, hogy megérdemlek ekkora jutalmat. Találkoztam egy emberrel nagyon sok évszázaddal ezelőtt. Egyesek azt mondják, ő volt Isten fia. Mások azt, hogy nem is létezett és megint mások azt, hogy csak egy jó ember volt, aki példás életet élt. Én csak azt tudom, hogy egy éjjel együtt sétáltunk és beszélgettünk. Megérintettem az elméjét az enyémmel. Soha, egyetlenegyszer sem találkoztam az életem során olyan emberrel, mint ő. Olyan volt, mint én, de valahogy mégis más. Olyan volt, mint egy ember, de valahogy mégsem teljesen. Kizárólag jóság volt benne. Csak az. Olyan dolgokat tudott, amiket senki más nem tudott. Gyengéd és együttérző volt. Akkorra én már elvesztettem az érzéseimet, mégis, ahogy ott voltam a fejében, valamilyen érthetetlen módon megvigasztalt. – Lucian felsóhajtott és megcsóválta a fejét. – Megkérdezte, ha bármi az enyém lehetne a világon, mit kérnék. Azt feleltem, hogy egy életpárt Gabrielnek. Azt válaszolta, hogy Gabrielnek van életpárja, de ahhoz, hogy megtalálja, messze tovább kell kitartanunk, mint ahogy a fajunk többi tagjának. Tudtam, hogy arra gondol, hogy Gabriel a segítségem nélkül nem lesz képes kivárni olyan hosszú időt. – És te hittél neki? – Nem érted. Ez a férfi egyszerűen képtelen volt a hazugságra. Teljesen alkalmatlan volt rá, hogy bárkit megtévesszen. Megfogadtam akkor, hogy soha nem engedem átfordulni a fivérem. Magasak voltak velünk szemben fajunk elvárásai, folyamatosan gyilkolnunk kellett népünk volt tagjait, lassan elszigetelődtünk mindenkitől emiatt. Gabriel nem egészen olyan volt, mint a többi fajtánkbeli hím, sokkal tovább megőrizte az érzelmeit, mint a többiek. Azt hiszem ez azért volt, mert az életpárja akkor már élt. Ő a mi népünkhöz tartozik. De túl sokat utaztunk, vadásztunk és öltünk, Gabrielnek nem volt lehetősége megtalálni őt. Végül, amikor éreztem, hogy az öcsém már hajszálnyira áll az átfordulástól, azt színleltem, hogy én fordultam át. Tehát nem tehetett mást, vadásznia kellett rám. Évszázadok alatt újra és újra megküzdött velem, míg végül sikerült bezárnia mindkettőnket a földbe. – szomorkásan elmosolyodott – Az egy tévedés volt a részemről. Gabrielnek valóban sikerült meglepnie. És teljességgel a véletlen műve volt, hogy éppen akkor emelkedtünk fel újra, amikor az életpárja már azt fontolgatta, hogy véget vet az életének. – Mindezt a testvéredért tetted. Jaxont megrendítette az áldozata. Egyszerűen, pár szóban összefoglalva mondta el a történetet, de mivel elméjük még összeolvadt, világosan látta az összes fájdalmas emléket. Élénk részletességgel látta a gondosan megválasztott helyszíneken előre megtervezett csatákat, ahol súlyos, olykor halálos sebeket ejtett egymáson a két fivér, az alapos odafigyeléssel kiválasztott, gonosz, emberi gyilkosokat, akiket elpusztított, hogy meggyőzze róla fivérét, hogy valóban átfordult. Nagyon nehéz élet volt ez és akkor még keveset is mondott. – Még amikor már nem éreztem az érzelmeket, akkor is emlékeztem rá mennyire szerettem az öcsémet és arra, hogyan jött velem vakon, a vezetésem alatt bárhová. Az én döntésem volt, hogy harcoljunk a népünkért a törökök ellen és hogy élőholtakat pusztítsunk. Gabriel rendületlenül velem tartott és és hűséges maradt egész életében. Rászolgált a boldogságra. Az én kötelességem volt annak biztosítása, hogy meg is kapja. – És kinek a feladata volt az, hogy te is megkapd? – kérdezte halkan a lány. Szinte védekezően mosolygott rá.
– Én hatalmas ajándékot kaptam drága. Erősebb voltam, jobban képes voltam ellenállni a lelkemben terjedő sötétségnek. És ami még ennél is fontosabb, én megérinthettem a fényt, amit előttem senki más sem. Soha nem tudtam elfelejteni azt a pillanatot és azt az elmét, ami annyira tiszta és jó volt. Egy ekkora ajándéknak nem lehet hátat fordítani. Utána már nem volt meg az a választásom, hogy elveszítsem a lelkem. Képtelen lettem volna valaha is annyira elfordulni attól a fénytől. Tudtam az igazságot. Tudtam, hogy mindannyian céllal vagyunk még itt, hogy az életünk számít. Jaxon megrázta a fejét. – Meglepsz Lucian, hogy ennyire keveset gondolsz magadra. Lágyan, szerelemmel a hangjában felnevetett. – Téged például soha nem adnálak oda. Te vagy a mindenem. Az egyetlen dolog, ami számít. Higgy nekem szerelmem, nem vagyok sem szent, sem mártír. Nem kérném a jelenléted az életembe, hanem követelném. Tekintete hirtelen forró lett, sötétsége egyenesen rá koncentrálódott. Ez pedig forró, fájdalmas sóvárgást váltott ki belőle. Türelmetlenül hátratolta a haját az arcából, felemelkedő karja nekidörzsölte mellbimbóját blúza vékony anyagának. – Miért fogadom el ennyire könnyedén a kapcsolatunkat, amikor előtte eszembe sem jutott, hogy bárki mást a közelembe engedjek? – Még mielőtt a vérem által a mi fajunk tagjává váltál volna, már akkor is a másik felem voltál, kiegészítése a szívemnek és a lelkemnek. Ahogy elmondtam a rituális szavakat, azok összekötöttek bennünket egymással. – Felemelte a kezét és végigcsókolta minden egyes ujjpercét. – Most már összetartozunk. Így vagyunk teljesek, egészek. Te vagy a fény, én a sötétség. Én ragadozó vagyok, te az együttérzés. Szükségem van rád, hogy érezhessek, lássam a színeket, éjjel és nappal élvezhessem őket. Neked pedig szükséged van rám, hogy szeresselek, védelmezzelek, gondodat viseljem és gondoskodjak a boldogságodról. Ez nem pontosan ugyanaz a kapcsolat, mint az embereknél, annál erőteljesebb és az évek múlásával csak tovább erősödik. Égő tekintete birtoklón kutatta az arcát, ujjai a combára csúszva masszírozták izmai csomóit. – Tényleg elhiszed? Hogy már egymásnak voltunk rendelve a születésünk előtt? Hogy én vagyok az egyetlen nő, aki évszázadok alatt csak a te számodra született? És hogy te az én számomra? Jaxon alig tudott lélegezni és kiejteni a szavakat, hiszen Lucian keze felcsúszott combjain és testének középpontjára tapadt. Fekete szemei izzottak, egy szexi, tűnődő pillantást vetett rá. – És te? Még jobban rászorította ölére a kezét, dörzsölgette, simogatta, míg egy lágy nyögés szakadt fel a torkából. Pár percig forgatta a fejében a kérdést, mielőtt válaszolt volna. Valóban elhiszi, hogy egymásnak teremtették őket? Nem tudta már elképzelni az életét nélküle. Ő, aki egész életében sem szokhatta meg, hogy egy másik emberi lény huzamosabb ideig mellette legyen, soha többé nem akart elmozdulni mellőle. Azt akarta, hogy megossza vele az elméjét, az emlékeit, azt akarta, hogy mindig érezze, hogy hozzá tartozik. Megérintette Lucian elméjét, egy égő, elemi érzést talált ott, ami éppolyan létszükség volt, mint a légvétel. Egyedül csak rá gondolt, nem volt ott semmiféle más nő. Megérintette az emlékeit, ott sem létezett más nő. Csak és kizárólag ő volt az élete. Lassan bólintott.
– Ez csak a te rossz befolyásod lehet rám, de már én sem tudom elképzelni az életem nélküled. – Ez egy jó dolog angyalom, ne mondd úgy, mintha ez a sors rosszabb lenne a halálnál. – Lehajtotta a fejét és belecsípett fogaival a vállába. – Vedd le a blúzod Jaxon. Olyan kemény és forró vagyok, azt hiszem, hogy ez robbanáshoz vezethet. – közelebb hajolt hozzá, a fülébe suttogott – Meg akarom kóstolni az édes, vad ízedet, érezni milyen forró vagy nekem. Mert érzem, hogy az vagy. Jaxon szerette, ha kemény és forró. Azt is szerette, ahogyan bevallotta azt neki, kissé rekedt, puha hangja összerándította bensőjét. Áthúzta a fején a felsőjét, majd félredobta csipkés melltartóját is, átadva felbukkanó melleit tekintete forróságának. Figyelte hogyan veti le ingét, majd melltartója röptét, aztán szinte tehetetlenül lehajolt, hogy megízlelhessen egy izzadságcseppet a bőrén. Hatalmas teste megremegett. – Feküdj hanyatt drága és tedd a kezed a fejed fölé. Bár az utasításokat lágyan adta ki, bőrén kószáló szemeiben nem volt semmi puhaság. Jaxon szíve megugrott, ahogy hanyatt dőlt a sziklám és felnyújtatta maga fölé a karjait, amik túlnyúlva a szikla peremén, nekiütköztek egy hosszú, vastag botnak. Rákulcsolta az ujjait, pontosan tudva, hogy Lucian azt akarja. Teste most elnyúlva, felajánlkozva feküdt forró tekintete előtt. Verejték apró gyöngyei futottak le a két melle közti völgyben. Lucian félredobta saját nadrágját, majd az övének övpántja alá csúsztatta ujjait és lassan lehúzta róla. A szőke fürtök alatti nedves hívogatás megragadta a figyelmét. – Állandóan így gondolok rád. Nyisd szét a lábad angyalom. Hívj magadhoz. – saját teste keményen, vastagon lüktetett, már-már fájdalmasan a sürgős szükségtől. Jaxon szándékos lassúsággal, érzéki csábítással tárta szélesre a lábait, erősen megmarkolta a fát ujjai között, felkészülve a férfi reakciójára. Olyan hatalmasnak tűnt, mégis olyan kétségbeesett szüksége volt a testére. Ez pedig hihetetlenül szexi kombináció volt, még önmagát is meglepte saját gátlástalansága. – Fogalmad sincs róla, mennyire akarlak. Érints meg Lucian. Éreznem kell, ahogy megérintesz. Nyelvét végighúzta buja alsóajkán, mellbimbóinak kemény csúcsai felé ágaskodtak. A férfi végigsimogatta combjait, amikor ujjai megmártóztak a selymes fürtök között, teste önkéntelenül megrándult, felé ívelt. Lucian fehér fogait felvillantva elmosolyodott. – Ne engedd el angyalom. Éppen így akarlak, kitárulkozva nekem. Feszülten figyelte az arcát, miközben egy ujját lassan becsúsztatta forró testébe. Összeszorult körülötte, bársonyosan, puhán, feszesen. Érezte, ahogy válaszként megragadja izmaival. Még beljebb férkőzött és figyelte, hogyan zihál fel az örömtől. – Tudom mennyire fáradt vagy Jaxon, csak feküdj és engedd, hogy jól érezd magad. Szájához húzta az ujját, megkóstolta a nedvét. Mélyen beszívta fűszeres illatát. Szemei elsötétültek, megremegett a szörnyű sóvárgástól. – Lucian. Szinte fájdalmas volt a hangja. Válaszként felemelte a lábait a vállára, meleg nyelvével megsimogatta a göndör fürtöket. A lány felkiáltott, rekedt, puha hangja lágy, vágyakozó könyörgés volt. Most nyelvét dugta ujja helyére, majd visszahúzta, hogy aztán még mélyebbre fúrhassa, gonosz játék, hogy eszméletvesztésig sodorja az elragadtatás felé. Az apró test
megfeszült, kicsúszott Jaxon irányítása alól, gyors, szinte dühös rengéssorozatok rázták meg, amit elméjében Lucian is átélt. Felemelkedett, a derekára kulcsolta a karcsú lábakat, odaillesztette magát lüktető, nedves bejáratához és nézte, ahogy lassan belényomul. Kicsi volt, meleg és szűk, teste megremegett az örömtől, ahogy centiméterről centiméterre egyre beljebb hatolt. Érezte, ahogy a lányban ismét megemelkedik a tűz, spirálvonalban csavarodva gerincére, teste vonaglott, tekergett az övé felé, szinte kegyelemért esdekelve. – Többet. – lihegte halkan. – Mindenestől a tied vagyok. Ide tartozom beléd szerelmem. Hozzád. Hosszú, súlyos lökésekkel kezdett mozogni, egyre magasabbra építve a súrlódással vágyuk máglyáját, mind mélyebbre hatolt belé, hogy egybeforrassza magukat. Megengedte magának, hogy figyelje a testét, ahogy átadja magát az övének fenntartások nélkül és átrohan rajta újra és újra az extázis. Érezte saját testében is egyre feljebb emelkedni a gyönyört, ahogyan összeszorult körülötte, forrón, lüktetőn, amíg már végül képtelen volt tovább uralni a helyzetet és felszárnyalt a magasba vele együtt. Jaxon olyan kimerült volt, hogy meg sem tudott moccanni, szemét lehunyta, teste szinte képtelen volt abbahagyni a hullámzást Lucian körül. A férfi lehajtott a fejét, nyelvével elcsípett egy izzadságcseppet a mellén. Ez az apró érintés újabb hullámok sorát indította el a testében, de már annyira kimerült volt, hogy feküdt mozdulatlanul alatta, csak a lángok törtek ismét felfelé a testében. Ott feküdt fölötte, belélegezte őt, teste elnyelte az övét. A szívük dübörgött, a tüdejük egyszerre lélegzett. Jaxon engedélyezte az ujjainak, hogy lassan elengedjék a faágat, karjai ernyedten hulltak le teste mellé. Még arra sem volt képes elegendő energiát találni, hogy magához ölelve tartsa Luciant, csak élvezte a szájának, acélos mellkasának érintését. Csak feküdtek, testük egybefonódott, szája gyengéden simogatta a bőrét néma imádattal. Ködös, álomszerű állapotba csúszott és szinte megriadt, amikor a férfi megmozdult és kelletlenül bár, de elhúzta a testét az övétől. Lucian felült, karja a teste alá furakodott, hogy a mellkasához ölelje és ringassa őt, akár egy bölcsőben. A barlangban éppúgy érezték a hajnal érkezését, mint a felszínen. És a nap már magasan járt. Jaxon rengeteg energiát felemésztett azzal, hogy először repült önállóan, már akkor fáradt volt, amikor megérkeztek. A szeretkezésük pedig hosszú és kíméletlen volt. Kimerültsége szinte megütötte Luciant. – Pihennünk kellene. A lány szíve megugrott. Itt nem volt barátságos alvókamra kényelmes ággyal. Tudta, hogy mélyen el fogja temetni mindkettejüket a földbe és hogy nem fog ezért mentegetőzni. A gondolat roppantul zavaró volt még így is, hogy ennyire fáradt volt. – Én tényleg rettentően különbözöm a többi Kárpáti nőtől, ugye? Ez végtelenül szomorúan hangzott. Zavarta, hogy nem tud könnyedén alkalmazkodni új élete szükségleteihez. A férfi szája megtalálta az övét, nyelvük mélyen összefonódva táncolt, szerelemmel megnyugtatva a lányt. Szemei birtokosi büszkeséggel ragyogtak, ahogy felemelte a fejét.
– Nagyon sok mindenben különbözöl angyalom, csak éppen nem azokban a dolgokban, amire te gondolsz. A mi asszonyaink például soha nem vadásznak az életpárjukkal vámpírokra, ahogyan te szeretnél. És a vámpírvadászat a számodra több mint egy puszta kívánság. Ha csak annyi lenne, megtagadnám tőled. De erre egyszerűen szükséged van, a személyiséged, a természeted része. És ezt el kell fogadnom, hiába szeretnélek védetten, biztonságban tudni az óvintézkedéseimmel körbevett területen. Ez az egyetlen különbözőséged az, ami valamiféle kompromisszum keresésére kényszerít. Tagadólag megrázta a fejét, majd orrát odadörgölte a mellkasához, szemhéjai lecsukódtak. – Rendőr vagyok. Mindig is zsaru voltam. Ez vagyok én. – Az életpárom vagy. Nem pedig rendőr. Amikor vadászunk, együtt vadászunk majd, de követni fogod minden utasításomat. Ez több volt, mint egy kijelentés, határozottan parancsnak, vagy inkább kinyilatkoztatásnak tűnt. Évszázadok tekintélye sugárzott a hangjából. Jaxon nekidöntötte filigrán alakját hatalmas testének. Ha parancsolgatni akar neki, az igazán nem számít. De soha nem mehet vámpírokra vadászni nélküle. Már az ötlet is félelemmel töltötte el. Ő férfiakból álló csoportot vezetett, egyszerűen azért, mert amit csinált, abban zseniális volt. De ellenkezés nélkül bele tudott törődni abba, hogy a vámpírok elleni harcokat Lucian vezeti. Évszázadok óta küzd már az élőholtak ellen, mestere volt ennek a harcnak. – Rendben Lucian, essünk túl rajta. Menjünk aludni, mielőtt felborulok. Lucian ismét rátalált a szájára, ezúttal gyengéden. – Biztonságban leszel szerelmem. – Tudom én, – mormolta halkan, szempillái a nyaka bőrét cirógatták – csak nem akarom tudni a részleteket. Úgy gondolom, jobb, ha néhány dolgot rád hagyok. – Biztonságban vagy a közelemben. – ismételte Lucian, szerette volna, ha hisz neki. Mindig biztonságban akarta tartani. Dédelgetni. Minden gondolata ő volt. Megtett volna bármit, hogy megkönnyítse számára az átmenetet, ugyanakkor azt szerette volna, ha minden lépést megtanul. Lassan lehajtotta hozzá a fejét, parázsló tekintete puha ajkára tapadt. Fájdalmasan vágyott rá. A nap odakint egyre magasabbra emelkedett, teste súlya szinte már ólmossá vált, de még mindig fájón sóvárgott a lányra. Megcsókolta ismét, lágyan, kényelmesen, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna. Jaxon ellazulva hozzásimult, átadta magát szája csodás varázsának. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, amit magával vitt az alvásba. „Aludj jól angyalom. Vigyél magaddal az álmaidba. Nem fogsz felébredni, amíg meg nem parancsolom azt neked. nem fogsz félni a földtől és barátságos ölelésétől.” Lucian szája felfogta utolsó leheletét, ahogy megadta magát az alvásnak. Gyomra hevesen összeszorult, izmai megfeszültek. Annyira gyönyörű, olyan tökéletes volt. Soha nem fog hozzászokni a gondolathoz, hogy a lány az ő biztonságát és boldogságát a sajátja elé helyezi. Figyelt rá, aggódott miatta, szüksége volt rá. Egy halk nyögés hagyta el a torkát. Jaxon csak azt nézte, mi a jó neki, egyáltalán nem volt érzéke hozzá, hogy önmagát féltse. Eszébe sem jutott, hogy micsoda tömegpusztításra lenne képes, ha bárki fenyegetni merészelné őt. Valahol mélyen megbízott benne. Teljesen, fenntartások nélküli hittel. És fogalma sem volt róla, hogy mit tett ezzel vele. Évszázadokig az fajának védelmének szentelte az életét, akik féltek tőle. Már attól félt, nem is képes más érzelem kiváltására.
Jaxonnak minden oka meglett volna félni tőle azok után, amit rákényszerített és mégis nekiadta a bizalmát, ami alázatra késztette. „Lucian?” – Gabriel hangja szinte ráijesztett. Távolról érkezett. – „Szükséged van rám?” A nap már lenyugodott ott, ahol Gabriel lakott, lassan leereszkedett az éjszaka. „Valóban szükségem lenne valamire Gabriel, de az nem te vagy. Francesca és Skyler jól vannak? Mi újság a kis Tamarával?” Lucian jól tudta, hogy az aprócska Tamara még a veszélyeztetett korban van. Shea és Jacques Dubrinsky, a herceg testvére és az életpárja megérkeztek, hogy segítsenek megtalálni a módját, hogy életben tarthassuk Tamarát. Nagyon jól halad. Skyler egyszerűen zseniális, de ezt te is tudod. Nagyon hiányzol neki, de boldog, hogy olyan gyakran megérinted az elméjét. Francesca most sokkal nyugodtabb és boldogabb, hogy Shea is itt van. Shea kifejlesztett egy képletet, ami úgy tűnik, segít.” „Ha bármiben tudok segíteni, odamegyek hozzád.” – biztosította szükségtelenül Lucian. Még nem mesélt Jaxonnak arról a szörnyű valóságról, hogy az oly nagyon várt és óhajtott gyermekek népüknél az első életévükben legtöbbször lassan elhalványultak, annak ellenére, hogy a gyógyítók mindent elkövettek, hogy életben tartsák őket. Ő is, mint minden Kárpáti, reménykedett abban, hogy Shea, Francesca és Gregori választ talál rá, miért veszti el népük szinte az összes leánygyermeket nem sokkal a születésük után. „Köszönöm. Aggódsz az életpárod miatt.” „Meg fogom védeni. Nem tehetek mást.” „Jövök, ha szükséged van rám.” Gabriel azonnal viszonozta az ajánlatot. Lucian hálásan elmosolyodott, érezte a lelkében a szeretetet, amit ikerpárja iránt érzett, nem csak emlékezett rá, őszintén és valódian érezte. „Tudom, hogy jönnél Gabriel és hívni is foglak, ha szükség lesz rá. De most Francescának és a gyerekeknek van rád nagyobb szüksége. Jaxont és engem három élőholt követ. Jaxon kevésbé fél tőlük, mint attól az emberi szörnyetegtől, akit szintén magunk után akarunk csalogatni.” „Talán jó oka van félni attól az embertől. Vigyázz magadra. Most hagylak és ott leszek a következő emelkedéskor.” „Köszönöm az ajánlatot, de ott most nagyobb szükség van rád. Gondom lesz ezekre a szörnyetegekre, nem kell aggódnod.” „És a halandó?” „Bele se fogj Gabriel. Már az is elég szörnyű, hogy az életpárom azt hiszi, hogy egy semmi kis ember legyőzhet. Nem kell, hogy még te is az ő oldalára állj. Puha nevetés reagált a megjegyzésére. A nap ereje kezdett nagyon megmutatkozni Lucianon. Ősi volt, így nagyobb erővel hatott rá a napfény ereje. Testének földre volt szüksége. Elhelyezett még jó pár biztonsági és riasztó mágiát, hogy halandóktól és halhatatlanoktól is biztonságban legyen nyughelyük. Kisiklott a medencék barlangjából, karjaiban Jaxonnal és egy keskeny alagúton keresztül még mélyebbre ereszkedett a földbe. Elkerülte a megolvadt ásványok medencéit, rátalált egy gazdag talajjal bíró rétegre, amiben hemzsegtek a gyógyító, fiatalító ásványok. Ebben nyitott egy több méter mély ágyat.
Ahogy lelebegett a föld hívogató karjaiba, belefürkészett a környező területbe. Teste védelmezően Jaxoné köré fonódott. Amikor végre magát is aludni küldte, apró, elégedett mosoly játszott a száján. A nap odakinn hősiesen küzdött, hogy fényben fürdesse meg a hegyeket, igyekezett átfúrni magát a fák sűrű lombjain is. Délben, amikor a nap a legmagasabb pontján járt, szél kerekedett. Felhőket terelt össze és délre fordult. Négykor a felhők elég vastagok voltak ahhoz, hogy elhalványítsák a nap fényét. Ötkor a szél elég erős volt ahhoz, hogy meghajlítsa a fákat, ágakat tördeljen le róluk, amiket aztán vad táncban magával sodort. Mélyen a föld alatt, a hegy gyomrában Lucian felébredt és megmozdult. Könnyedén felnyitotta fölöttük a talajt, lustán nyújtózkodott, majd ujjai csalhatatlanul eltaláltak Jaxon fürtjei közé. Tökéletes csendben feküdt mellette, sápadtan, szívverés nem volt érzékelhető a testében. Finoman elválasztotta egymástól összefonódó tagjaikat. Fellebegett a felszínre és egy pillanatig csendben tusakodott önmagával. Nem szerette volna, ha a lány arra ébred fel, hogy nincs mellette lenn, a föld mélyében. Még nem állt készen egy ilyen élményre. Viszont ő küldte aludni és nem fog felébredni, amíg ő fel nem ébreszti. Elméletben. A nyugtalanság egy apró hulláma megérintette az elméjét. Jaxon erős és intelligens, olyan erő, amivel már számolni kell, pedig még jószerével újszülöttnek mondható. Már bebizonyította, hogy újra és újra képes meglepni őt, teljesen váratlan dolgokat tett. Lassan elfordította a fejét, elméjét már a csata tervezése foglalkoztatta. A legfontosabb, hogy meg kell találni a mestervámpír búvóhelyét. Mégpedig most, amíg a nap még fent van, az élőholt pedig még a föld foglya. Pontosan tudja, hogy vadászik rá és a vámpír vicsorogva számolja a másodperceket, amíg kiszabadulhat. Míg Lucian felfelé emelkedett az alagutakon és barlangokon keresztül, fokozta a vihar erejét, ami megrekedt a hegyek között, hogy segítse a küldetését. A felhők úgy elsötétítették az eget, hogy még napszemüveg nélkül is képes volt elviselni a fényt. Kirobbant az ég felé, a felhők alá, ahonnan ezüstfonalakként zuhogott az eső. Szabadon engedte érzékeit, hogy felkutathassák a környéket. Magukat a vámpírokat szinte lehetetlenség volt megtalálni. Apróságok utalhattak a jelenlétükre. Túlságosan nagy mennyiségű rovar egy helyen, vagy a denevérek szokatlan nyugtalansága a barlangok mélyén, vagy éppen patkányok egybegyűlt serege. Az élőholtak még egymás elől is rejtegették jelenlétüket, a mestervámpír pedig különösen távol kívánta tartani magát a többiektől, senkire sem bízta volna rá a biztonságát. Ők a mások szenvedésétől, fájdalmától virágoztak ki, teljesen gonoszak voltak, szakértői a megtévesztésnek és az árulásnak. Tehát egyértelmű, hogy soha nem bíznának egymásban egy olyan fontos dologgal kapcsolatban, mint a rejtekhelyük. Északra megtalálta egy fertőzött hatalom halvány nyomát. Az egyik kisebb lényt jelezték. Egy ősi nem követne el ilyen hibát. Lucian folytatta a terület felderítését. Egy denevércsapat felbolydulása megadta a másik vámpír helyzetét is. Egy barlangban volt a hegyek déli csücskében. Tehát keletnek és nyugatnak szentelhette a figyelmét. Jaxon egyáltalán nem volt tudatában semminek. De ekkor valami sűrű, olajos, ám valójában testetlen sötétség kezdett lefelé terjedni a talajban, hogy utat találjon hozzá. Beszivárgott pórusaiba, eltelítette elméjét, testén belül összeszorította a szívét, mintha valaki puszta kézzel tenné azt. Egy ütés. Egy második. Jaxon arra ébredt, hogy nehéz föld veszi körül és veríték
ömlik a testéről. Érzett minden centiméternyi talajt, ami fölötte volt, ösztönösen tudta milyen mélyre temették el. Lucian abban a pillanatban megérezte, hogy a lány felébredt. Megdöbbentette a beépített radarrendszere, ami olyan erős volt, hogy képes volt áttörni az alvás parancsát. Nem használta rajta ugyan a teljes erejét, hiszen Jaxon nem a bábja és soha nem is akart úgy bánni vele, mintha az lenne. Csendes árnyékként figyelte az elméjében a reakcióját. Ha szükséges, pillanatok alatt át tudja venni az irányítást az agya felett. Az első hang, amit meghallott, a saját szívverése volt, ami jóformán fülsiketítően robajlott körülötte. A torka elzáródott, fulladozott. Nem volt, amit belélegezzen, élve eltemették. Ösztönösen felemelte a kezeit, hogy megpróbálja magát tíz körömmel kiásni a sírjából. Az agyában káosz uralkodott, sikolyok és páni félelem. De a vastag, zsíros sötétség elözönlötte a lelkét, nyomasztóan, erőszakosan és ez hatályon kívül helyezte a pánikot. Valami volt ott. Valami gonosz, sötét és bűnös, valami lappangott és várakozott… Lucianra. A szíve megállt egy pillanatra, hogy aztán még hevesebben dübörögjön fel. Hőség volt a föld alatt, de az agya képes volt nyugodtan, higgadtan működni, összefüggően gondolkodni. Van egy módja, hogy megmozgassa ezt a földet. Nem keresztülmegy rajta, hanem ténylegesen mozgatja. Lucian is azt csinálta, amikor ő először ébredt arra, hogy eltemették. Mit kell tennie? Át kellett gondolnia. Iszonyú önfegyelemre volt szüksége, hogy figyelmen kívül hagyja elméje sikoltozását, hogy meg fog fulladni, nem tud lélegezni a föld alatt, a ránehezedő súly össze fogja törni. Kisöpörte az őrjöngést és elkezdte felépíteni a képet, hogy a föld kétfelé gurul fölüle és megnyílik az út, amin keresztül ki tud szabadulni a bezártságból. Hatalmas meglepetésére és megkönnyebbülésére a föld szépen kettévált, ő pedig megpillanthatta a barlang magas mennyezetét. Enyhén zavartan a döbbenettől vett egy hatalmas lélegzetet, feltöltve ezzel ziháló tüdejét és felemelte a fejét, hogy némi enyhülést próbáljon szerezni attól az elképesztő hőségtől. Újra ébren volt annak ellenére, hogy Lucian alvást parancsolt rá. Mi volt elég erős ahhoz, hogy felébressze? Jaxon fellebegett a barlang padlójára, a puszta lelkesedés felvitte egyenesen a medencékig. Futni kezdett a szűk folyosón. Csak egyetlen dolog kelthetett benne ekkora szükséget az ébredésre. Valami kiszemelte magának Luciant, valamilyen módon fenyegető rá nézve. Érezte a sötét rosszindulatot, szinte látta, ahogy mohó, gonosz, láthatatlan kezek nyúlnak érte, hogy elkapják. „Lucian, te egy görény vagy. Ennyit arról, hogy együtt vadászol a partnereddel. Úgy gondoltad szépen megszabadulsz a fenyegetéstől, amíg alszom, ugye? Gazember. Nagy bajban vagy.” Az alagút kettéágazott előtte. Idegesen próbált visszaemlékezni rá, pontosan hol is jöttek be. „Nagy bajban? Nem hiszem, hogy szükség lenne a nagy kifejezésre drága életpárom.” Cseppnyi bűntudat sem volt a hangjában. Ha egyáltalán volt benne valamiféle érzelem, az kissé gunyoros vidámság volt. A lágy hang vicsorgásra késztette a lányt és még szilárdabbá tette az elhatározását, hogy ki kell jutnia valahogyan ebből a labirintusból, hogy segíthessen neki. Becsukta a szemeit és Lucianra koncentrált. Az illatára, teste melegére. Az energiájára, a hatalmára.
Legnagyobb ámulatára információk áradata kezdett zúdulni rá. Pontosan, csalhatatlanul tudta már a kiutat. Azt is, hogy hol van a férfi és mit csinál. Érezte, hogy a mestervámpír búvóhelyét keresi, lassan átvizsgálva egy olyan területet, amit gyanúsnak talált. Érzékelte, ahogy gyorsan mozog a hegy felett, a csúcs irányában a bejáratot keresve és szétküldte érzékelésének ezüsthálóját az ég felé is kutakodni. Teste olyan volt most, mint egy hangvilla, a gonoszság legkisebb jelenlétére is reagált. „Balra tőled Lucian.” – adta át azonnal az információt ösztönösen, gondolkodás nélkül. A férfi a legelső pillanatban tudta, hogy felébredt, ebben biztos volt. Talán még segített is lecsillapítani az elméjében a káoszt. És ő hálás volt neki érte, hogy nem avatkozott közbe, hogy hagyta neki megtanulni, hogyan nyissa meg maga felett a földet. Éppúgy vágott keresztül most az alagutakon, mint ő az előbb. Összeráncolta a homlokát. Talán most is ő segített neki. – „Közel vagy a bejárathoz. Érzem, hogy reszket a dühtől. Nagyon közel van hozzád.” „Megvan. Te mit akarsz csinálni?” Mint mindig, Lucian hangja nyugodt és szelíd volt. A legnyugodtabb pedig mindig a legnagyobb veszélyben volt. Megpillantotta a tömör gránitfalat, ami látszólag zavartalanul állt évszázadok óta. Mivel most Lucian szemeivel látott, kissé zavarta a saját mozgása. Megbillent, meg kellett kapaszkodnia a folyosó sziklafalában. „Légy óvatos Lucian. Tudja, hogy ott vagy. Figyel téged valahogyan.” „Be van zárva a földbe, amíg le nem megy a nap. És a nap már elég közel is van ehhez. De nem válaszoltál a kérdésemre. Te mit akarsz csinálni?” „Természetesen jövök és segítek neked. Ezt hívják úgy, hogy fedezed a partneredet. – édesen magyarázott és minden szót külön nyomatékkal ejtett ki a fejében. – „Talán képes vagy visszaemlékezni. Úgy rémlik igencsak hosszú ideig dolgoztál együtt a fivéreddel, tehát pontosan tudod mit jelent ez, csak fel kell idézned. Partnerek vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lépsz le egyedül, a társad tudta nélkül. A puha nevetés leporolta az agyát. Lucian nem tudott segíteni magán. A lány bármilyen körülmények között képes volt melegséggel elönteni. Gondosan felmérte a sziklafalat. Nos, vajon mit is használhat a vámpír? Elkezdet mozogni egy sajátságos mintában, lábai megtalálták az évezredes ritmust. Ez egy ősi védőintézkedés volt, nem különösebben erős, főként késleltetésre alkalmas. Kis erőfeszítésbe, de rengeteg időbe került megfejteni. Az ég felé nézett. Nem jut el a gonoszhoz, mielőtt lemegy a nap. Ez egyáltalán nem okozott problémát neki. Léptei határozottak, változatlanok maradtak, hogy ne ejtsen hibát, minden mozdulata szándékosan előre tervezett volt, hogy felfejtse a mágiát, ami a vámpír szőtt. Luciant nem csapta be a primitív biztosíték. Végtelen türelme és annál is nagyobb önbizalma volt. Az egyetlen problémáját Jaxon jelentette. Nem maradna tétlenül, biztonságban valahol, amíg ő megsemmisíti az élőholtat. Eltökélte, hogy segít neki. „Ne aggódj Lucian, elég sokat tanulok az emlékeidből. Csak annyit kell tenned, hogy közvetlenül irányítod a tetteimet, ahogy a fivéreddel csináltátok. Én is képes vagyok ugyanazt megtenni, mint ő.” Egyáltalán nem volt habozás a hangjában. A kötelességének érezte ezt, a saját felelősségének. Szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy pontosan úgy is gondolja, ahogyan mondja.
Az első védőintézkedést sikeresen semlegesítette. Elkezdte annak az összetettebb csapdának a szétszedését, amit kevésbé tapasztalt vadászoknak helyezett ki a vámpír. Ez a minta sokkal bonyolultabb, nehezebb volt, mint az előző. Még nem látott ilyet használatban korábban, de ez egy csöppet sem számított. Egy illúzió volt csupán, amivel a barlang bejáratát rejtette el, kidőlt fákkal és hasonlókkal álcázva. Elkezdte feltárni a bejáratot, a gránit válaszul felnyögött és recsegni kezdett. Sziklák zuhantak le feje fölött a magasból, éppen arra a helyre, ahol dolgozott. Lucian csupán félreugrott, kezei egyetlen pillanatra sem hagyták abba a mozgást, a fentről érkező támadások ellenére sem. Ahogy a lavina kövei sűrűbben kezdtek hullani, rászánt egy pillanatot és láthatatlan védőburokkal vette körül magát, ami aztán eltérítette pályájukról a sziklákat. Jaxon akaratlanul felzihált, ahogy megcsapta a földből kifelé áradó mérhetetlen harag és gyűlölet. Még mindig jókora távolságra volt a helyszíntől, de a teremtményből kiáradó rosszindulat máris felkavarta a gyomrát. Tudta, hogy Lucian komolyan életveszélyben van az alattomos szörnytől, hogy az éppen összegyűjti a hatalmát és erejét, hogy elpusztíthassa őt. Minél közelebb jutott a barlanghoz, annál szennyezettebbé vált még a levegő is. A gyűlölet és a gonoszság olyan töményen volt jelen, mintha mérgező gáz terjedne, azzal fenyegetve, hogy fojtogatni kezdi. És ez ráadásul szinte vastag felhőként borult arra a környékre, ahol Lucian állt, talán még a levegőt is kiszoríthatja onnan, a vadul tomboló szél ellenére. Érezte mennyire nyugodt Lucian, semmi pánik, semmi kapkodó sietség, egyszerűen csak a barlang kinyitásával törődött, amiben az ocsmány teremtmény várakozott csöpögő agyarakkal, gyilkos szándékkal. Még jártasabb volt benne, mint ő, hogy kizárja a fájdalmat és a kellemetlenségeket. Jaxon tudta, hogy soha nem lenne képes rávenni magát, hogy belépjen az élőholt területére, ha nem lenne ott Lucian. Őt úgy tűnt, semmi sem képes kizökkenteni. Mintha észre sem venné a gonosz, ártalmas gázszerűséget, ami körülötte terjengett. Egyszerű mozdulatokkal, hang nélkül tette a dolgát. Jaxon koncentrál és fókuszába állította Luciant, mint egy horgonyt, hogy odataláljon hozzá a rútság mérgező ködén át. „Dél felől gyere angyalom. Meg fogja érezni a jelenléted és elönti majd a diadalmámor. Úgy tekint rád, mint a gyenge pontomra, amit felhasználhat, hogy elmeneküljön. Tudja, hogy nem fogok elérni hozzá időben, hogy az odújában nézzek vele szembe, úgyhogy téged fog majd követni és a csapdáival megpróbál majd feltartani engem. Készen kell állnod. Amint megpillantod, többé nem szabad szem elől tévesztened. Értesz engem? Ha cselekedned kell, pontosan azt kell tenned, amit mondok, azonnal, gondolkodás nélkül.” „Ez a szörnyeteg halálra rémít. Úgyhogy elhiheted nekem, bármit megteszek, amit mondasz.” „Megpróbál majd elragadni magával. De ha látja, hogy nem tud elmenekülni, akkor lesz csak igazán veszélyes és minden bizonnyal megpróbál majd elpusztítani.” „Megbízom benned Lucian, csak mondd meg, mit kell tennem, hogy feltartsam, amíg odaérsz hozzá.” Jaxon szíve vadul lüktetett, vett hát néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapodjon. Sikeresen kinyitotta a saját sírját. Legalábbis szeretné azt hinni, hogy ő volt. Hihetetlen sebességgel volt képes mozogni és követni azt a szellemi irányvonalat, amit Lucian
hátrahagyott, hogy vezérelje őt. Most éppen az égen áramlik köd alakban, önmaga fenntartva az élénk képet az elméjében és közben beszélget Luciannal. Bármit képes megtenni, amit meg kell tennie. Semmiben sem különbözik ez attól, amit rendőrként csinált. Egyszerűen így kell csak tekintenie rá. Védenie kell a partnere hátát. „Inkább biztonságban kellene maradnod.” – javasolta Lucian finoman, szinte szórakozottan, miközben sikerült feltörnie a második zárat. Azonnal egy hatalmas skorpió alakja gyűrődött ki egy lehetetlenül szűk sziklarepedésből. Vékony rés volt ez, mégis abszurd módon kezdtek özönleni belőle a veszélyes állatok, átmászva egymáson, mérgező farkukat magasra emelték a férfi irányába, előredöftek, hogy elérhessék őt. Jaxon elfojtott egy figyelmeztető kiáltást, ahogy érzékelte Lucian elméjében a kreatúrákat. Sokkal gyorsabban mozogtak, mint ahogyan ő azt lehetségesnek gondolta. Csúnyák és ijesztőek voltak. Lucian puha nevetése ellazította, lehetővé téve, hogy tovább közelítsen a helyszínhez. A férfi rezzenetlen maradt, úgy tűnt egykedvűen fogad bármit, amit a vámpír ráküld. Mintha mindent előre látott volna és felkészült volna rá. Villámgyorsan reagált az ízeltlábúak rohamára, kitűnő reflexekkel emelkedett a levegőbe, szájából lángok törtek elő, akár egy sárkánynak és a skorpiók raja hamuvá olvadt. „Ez csak egy trükk, hogy lelassítson.” – nyugtatta meg Jaxont. „Egy meglehetősen halálos trükk.” Jaxon felcsillámlott a hegy déli oldalán, ahogy felvette szilárd alakját. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Ezt rögtön meg is bánta. A levegő szinte harapható sűrűségű volt a gonoszságtól, hányingere lett tőle. De még mindig jobb volt, mint az ízeltlábúak. Ha felé rohannának a hegyoldalban óriási skorpiók, valószínűleg már futásnak eredt volna menedéket keresni. „Sokkal bátrabb vagy, mint gondolnád.” „Remélem, igazad van.” Pontosan tudta mit csinál most. A férfi tartotta összeolvadásukat, nem ő. Ő csupán néha megérintette az elméjét, de Lucian volt az, aki mindig kapcsolódva tartotta magukat, árnyékként állandóan jelen volt a fejében. A következő zárat próbálta feltörni, a vámpír által szőtt nagyon bonyolult mintát és közben néha ellenőrizte a nap állását. Érezte, ahogy a vámpír a férfiért nyúl, megpróbálja lehúzni őt a félelem, a rémület mocsarába. Jaxonnak remekül működött a védelmi rendszere, éppúgy képes volt kizárni a félelem hullámait, ahogyan a levegő mérgező kipárolgását is. Még gyorsabban kezdett haladni Lucian felé és kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak lenne nála egy fegyver, vagy kettő, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy a golyók nem sok kárt tennének az élőholtban. A fegyver inkább neki adna némi biztonságérzetet, amire igencsak nagy szüksége lenne. A nap gyorsan süllyedt. A szél hirtelen felerősödött, a növekvő vihar ereje egyre erőszakosabb lett, ágakat, leveleket sodort minden irányba. A hegy hirtelen kitört, forró láva hullott Lucianra és az ég felé, célpontot keresve. A rázúduló olvadt, tüzes kövek elől kénytelen volt fedezéket keresni. Jaxon a földön maradt, az eget fürkészte és hang nélkül várakozott, hogy a szörnyeteg megmutassa magát.
A lény a földön jelent meg, néhány méterre tőle és egyenesen felé repült, letöredezett karmos kezeit felé nyújtva. Jaxonnak töredékmásodpercei maradtak a reakcióra, semmi mást nem látott, mint a szétrepülő földet, töredezett, megbarnult fogakat és a vörös karikás szemeket, amik felé száguldottak. Oldalra vetette magát és távolabb gurult, de mindeközben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a szörnyetegről. Nem volt egyszerű ilyen gyors mozgás közben rajta tartani a pillantását a rettentő lényen. Ez volt a leggroteszkebb, legundorítóbb dolog, amit valaha is látott. Már a szaga is majdnem kiütötte. Bűzlött a rothadástól. Az élőholt megpördült maga körül, karja egyszerűen nyúlni kezdett az irányába, elborzadt szemei láttára lett egyre hosszabb és vékonyabb, ahogy közeledett, hogy megragadja őt. Kényszerítette magát, hogy teljesen mozdulatlan maradjon, teljesen megbízott Lucianban. Azonnal meg is érezte, valami elképesztő hatalom emelkedett benne, áradt rajta keresztül. A vámpír már majdnem elérte egyik hosszú karmával. Hosszú volt, ocsmány, sárgásszürke és groteszkül csavarodott. Már csak pár centiméterre volt a bőrétől. Hirtelen füst bodrozódott fel róla a hideg, sötét éjszakába. Fekete, vastag, és a köröm abban a pillanatban elolvadt, sercegve megfeketedett. Az égető elszenesedés nem állt meg a köröm tövénél, továbbterjedt, magába nyelte a lény kezét és már göcsörtös karján futott felfelé. A vámpír felsikoltott, magas, bántó hangja sértette a fülét. Jaxon lassan felállt, de tekintete egyetlen tizedmillimétert sem mozdult, egyenesen a kreatúrát bámulta. Szemei mintha csak üres fekete lyukak lettek volna, alattuk az orra helyén is az tátongott. Szürke bőre ráfeszült csontjaira. Ocsmányul rásziszegett, gyűlölettel és daccal, megtorlást ígérve. Lángok törtek ki az irtóztató lény testén, ahogy sikoltozva a magasba emelkedett. A felhőkből zuhogó eső nemhogy csillapította volna a tüzet, úgy tűnt, mintha üzemanyagként működne. A vámpír száguldva távolodott Jaxontól, narancsszín-vörös lángcsóvát húzva maga után. Jaxon lerogyott egy vékony fa törzse mellett, zselés lábai nem boldogultak a súlyával. A szörny menekül, rettegi Lucian hatalmát. Megengedte tüdejének, hogy kiengedje a bennszorult levegőt, amikor megérezte a gonoszság egy újabb hullámát a levegőben.
Tizenötödik fejezet
„Lucian! Érzed ezt? A barátai jönnek segíteni neki!” – Jaxon szinte kiáltotta a figyelmeztetést, szemei izgatottan kutatták az eget, hogy megtalálja a menekülőt. Ha a többiek a segítségére sietnek, a mestervámpír valószínűleg visszatér felvenni a harcot. „A vámpíroknak nincsenek barátai. Mindannyian csak a saját hasznukra gondolnak. A mestervámpír arra akarja használni a másik kettőt, hogy legyengítsenek engem. De a mi számunkra is hasznosak lehetnek.”
„Hogyan? Mit kell tennünk? „Téged keresnek szerelmem. Egy nőt akarnak találni, aki megtisztítja őket a bűneiktől és visszaadja a lelküket. Ez ugyan lehetetlen, de ezt képtelenek elfogadni.” „Mit kell tennem?” Melegség öntötte el az elméjét, Lucian hatalmas ereje eltöltötte, közel érezte őt magához. „Csak nézz rájuk gyönyörűen, szexisen. Válaszd ki az egyiket és légy vele kacér, de nagyon vigyázz, nehogy hozzád érjen, egyetlen karcolást se ejtsen a bőrödön a karmával. És tartsd őket a látómeződben állandóan.” „És az én hatalmas hősöm majd jön és megment engem?” – próbálta bosszantani, hangjába egy kevés gúny vegyült. A nevetés puha és szexi volt a fejében, mintha kezei simogatnák a bőrét. „Valószínűleg egymással fognak harcolni érted és ezzel kihagynak engem a csatából. Teljes erőmben várhatok az ősire.” „Tehát úgy gondolod, hogy az ősi vissza fog térni.” „Hárman egy ellen? Imádni fogja ezt az arányt, azonnal visszajön. „Ketten. Ketten vagyunk. – jobban felbosszantotta, mint valaha. „Egyetlen vámpír sem nézi ki egy nőből, hogy részt vesz egy csatában angyalom. Ilyen még soha sem történt. A mi asszonyaink az együttérzés megtestesülései, egyáltalán nem rajonganak az erőszakért.” Jaxon szeretett volna továbbra is bosszús maradni, de azon kapta magát, hogy felnevet. „Huh, akkor meglepetés bulit szervezel nekik? De miből gondolod, hogy én rajongok az erőszakért? Nekem hihetetlenül édes természetem van, te vagy az, aki lehetetlenül arrogáns.” „Még mindig nem érzékeled a különbséget gőg és önbizalom között, de meg fogom tanítani neked.” „Nem érek rá várakozni a leckére.” Jaxon riasztórendszere még önmagán is felülteljesített, a levegő ismét megsűrűsödött a rosszindulat vastag hullámaitól. A lány az eget fürkészte és közben eltávolodott a fáktól hogy a nyitott területen több helye legyen a manőverezésre. Furcsa volt fegyverként szembenézni egy ellenséggel, ami annyira erkölcstelen, mint egy vámpír. Egy pillanatra megingott az önbizalma, de azonnal érezte, hogy Lucian ereje magabiztosan megtámogatja belülről. Nagyon közel volt. A jelenlétét olyan erősen érezte, hogy nem lehetett közöttük nagy távolság. Ettől sokkal jobban érezte magát és eszébe jutottak az emlékei a soksok megvívott csatáról. Míg kint várakozott a nyílt területen a fekete felhős ég alatt, megvizsgálta az összecsapásait a vámpírokkal, tanulmányozta milyen stratégiákat használt Lucian és a fivére. Gyakran csinálták azt, hogy egyikük elrejtőzve várakozott, amíg a másik magához vonzotta az ellenfelet. Lucian alapvetően most ugyanezt a stratégiát akarta alkalmazni. Egy dermesztően hideg légáramlat tört át szinte derékszögben a vihar tomboló szelén, majd teljesen elült Jaxontól néhány méternyire. Csillámlás villant azon a helyen és máris egy magas, szikár férfi állt ott. Rendkívül elegáns volt, nagyvilági megjelenésű, ruhái kifogástalanok, egyáltalán nem olyasvalaki, akire a lány számított. Bár sápadtnak tűnt, fogai felragyogtak, amikor rámosolygott. Jóképű volt és ellenállhatatlan, egyáltalán nem olyan,
mint fajtájának bármely tagja, akivel Jaxon eddig találkozott. Minden mozdulatát szemmel tartva Jaxon a romlottság jeleit kereste rajta. „Ő még csak nemrég fordult át angyalom.” – informálta halkan Lucian – „Ne emberi füllel hallgasd a hangját.” – tette hozzá óvatosságképpen. A vámpír derékból meghajolt. – Jó estét hölgyem. Nem való ilyen helyen egy nőnek egyedül lennie. Hangja lágynak és dallamosnak tűnt. „Halld meg benne a kényszert. Pusztán a hangjával akar irányítani.” Lucian hangja lehetővé tette, hogy lehulljon a puha szelídség leple az élőholt hangjáról. Az ő hangjának tiszta tökéletességéhez semmi sem volt mérhető a világon. Mellette világosan hallotta a vámpír reszelős szavait, mintha körmök csikorognának egy palatáblán. Jaxon bájosan oldalra döntötte a fejét. – Történetesen imádom a hegyek békéjét. Még a vihar is gyönyörű itt. Honnan jött? Az egyik közeli városból? A vámpír megmozdult, az erő felhullámzott körülötte, szemeiben vörös karima ragyogott fel. – Hol van a védelmezője? Jaxon vállat vont. – Gyakran van távol hosszú ideig. Egy hatalom kihívta őt és Lucian nem szereti, ha kihívják. – Lucian? Olyan nevet említ, akit rég halottnak hisznek. Ez lehetetlen. Lucian átfordult vámpírrá. Minden Kárpáti tudja. – Nos, valóban, tudom, hogy csak ő nevezi magát Luciannak és azt mondja, örökre vele kell maradnom. De nem bánik úgy velem, ahogyan szeretném. – És önt, hogy hívják? – Jaxon. Kitért előle oldalra, hogy megtartsa a köztük lévő távolságot, amikor közeledni kezdett. Fenségesen, utolérhetetlen kecsességgel siklott, nőies, érzéki mozdulatokkal, tökéletesen magán tartva a vámpír teljes figyelmét. A gyomra egyetlen csomóba ugrott össze. Tudatosan koncentrálnia kellett rá, hogy kezei lazán maradjanak az oldala mellett. Most megint felerősödött Lucian jelenléte az elméjében, nyugodt volt és végtelenül kiegyensúlyozott. Ettől ő is olyan magabiztos lett, amilyen önmagától soha nem lett volna. Egyek voltak, egy elme, egy szív, egy lélek. – És ön kicsoda? Jaxon maga is hallotta, hogy túlságosan kacér. Érezte, hogy Lucian összerezzen, ettől önkéntelenül elmosolyodott. A vámpír ismét meghajolt, ha lehet még udvariasabban, mint az előbb. – Sir Robert Townsend vagyok. Jaxon hatalmasra nyitott a szemét, színlelt ámulattal nézett fel rá. – Ön egy lovag? Egy valódi lovag? Mellettük a fák ágai megremegtek. Közülük, a magasból ereszkedett alá a második férfi. Ez is magas volt és vékony, Jaxont leginkább a filmeken látott Drakulára emlékeztette. Ám amikor elmosolyodott, elszíneződött, letöredezett fogak villantak fel a szájában. Szemei alattomosan, hidegen, vörös tűzben izzottak. Tekintetét a másik vámpírra szegezte. – Jó estét Robbie. Remélem, nem a hazugságaidat akarod a kisasszonyra tukmálni és lenyűgözni a képzelt címeiddel.
Halk szisszenés szökött el Townsend torkából. Vörös lángok kezdtek táncolni szemei mélyén. – Hagyd el ezt a helyet Phillipe. Senki sem hívott ide. A hölgy és én beszélgetni szeretnénk. Menj és keresd meg a saját nődet. Az újabb jövevény elmosolyodott, komor kihívással és nagyon egyértelmű figyelmeztetéssel. – Eltűrtem a jelenlétedet Robbie, de pusztán csak azért, hátha a hasznomra lehetsz. De megtaláltam, ami után kutattam és így már több gondot jelentesz, mint amennyi hasznodat veszem. Úgyhogy én mondom neked, eredj innen. Townsend ismét sziszegett, torkából dübörgő hörgés szakadt fel. Egy lépéssel közelebb ment Jaxonhoz. Ő nagyon óvatos volt, kerülte, hogy közéjük keveredjen. Nem volt egyszerű kellő távolságban maradni mindkettejüktől és közben szemmel is tartani őket. Bensője megremegett a felismeréstől. Valódi szörnyekkel áll szemben. Nem emberekkel. Gonoszokkal, akik rá vadásztak és valahol itt lapul egy harmadik is a közelben, láthatatlanul. Becserkészi. Érezte, hogy egyre közelebb van hozzá. – A nő azért jött ide, hogy velem legyen Phillipe, nem pedig veled. Már így is túl sokáig viseltem el a nevetséges egódat. Jaxon Sir Robert Townsend felé küldött egy dinamit erejű mosolyt, majd szégyenlősen lesütötte szempilláit. Nyelve hegyét kidugva végigsimított alsóajkán, felhívva a figyelmet annak dús bujaságára. Phillipe felmorrant és sokkal gyorsabban mozdulva, mint amire Jaxon számított, megragadta a másik vámpírt. Látott ugyan hasonlót Lucian emlékei között, de a valóság sokkal félelmetesebb volt. A két vámpír kieresztett karmokkal, előugró agyarakkal esett egymásnak. Szörnyű látvány volt. Ahogy harcoltak, alakjuk folyamatosan elmosódott, amikor a másik után mozdultak, egy állat ocsmány hörgése szakadt ki a torkukból. Jaxon csendben és mozdulatlanul maradt, képtelen volt elszakítani tekintetét a két vonagló test gomolyagáról, amiből hol egy szőrrel borított kar, hol egy szarv bukkant fel. Mint valami horrorfilm. Vér permetezett mindenfelé széles ívben. Ösztönösen elugrott a mérgező folyadék cseppjei elől. Keményen beleharapott alsóajkába, hogy a fájdalomra összpontosítva ki tudja vonni magát a megbabonázó jelenet hatása alól. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, mintha valami megragadta volna mindkét bokáját és elkezdte volna lefelé húzni a földbe. Jaxon egyetlen tudatos gondolat nélkül oszlott köddé. Később egyikük sem tudta megmondani, hogy ezt Jaxon maga tette, vagy pedig Lucian, csak az elpárolgás maradt a fejében, a fejükben. Jaxon kilőtt az ég felé, száguldott a nagyobb ködgomoly felé, amit Lucian létrehozott a számára, hogy beleolvadhasson. Innen figyelte tovább a lenn zajló csatát, látta, ahogyan Lucian egyetlen pillanatra megtestesül, hogy szinte fejest ugorjon a földbe és mint a villám, suhanjon a menekülő mestervámpír irányába. A két kisebb vámpír továbbra is egymást marcangolta, fogakkal és karmokkal. Vörös vérük minden irányba szétfröcskölt. Fölötte villám ívelt le az egyik sötét felhőből, szétnyíló korbácsa lecsapott a földre. Jaxon orrát megcsapta az égett hús bűze, látta felszikrázni a két vámpír testét.
Egyikük felsikoltott, a fájdalom éles kiáltásával és amikor a füst és a szikrák eloszlottak, Jaxon láthatta az egyik lényt, amint a földön vonszolja magát, egy hatalmas, tátongó lyukkal a mellkasán, amit a villám égetett a húsába, hogy hozzáférjen a szívéhez. A tűz perzselte, égette a lény testét, mérgező vérét, de a lány érezte, hogy még mindig veszélyes. A másik vámpír, Sir Robert Townsend mozdulatlanul feküdt, mellén egy ugyanolyan lyuk füstölgött, ugyanaz a tűz égette át kívülről befelé, hamuvá porlasztva a szívét. Jaxon Phillipet figyelte, ahogy kúszott a földön, nyögve, sziszegve. A hangja sértette a fülét. Mivel köd alakban volt, még a kezeit sem szoríthatta a fülére, hogy enyhítse a fájdalmat, amíg eszébe nem jutott, hogy lejjebb állítsa a hangerőt. Egy része még mindig Lucianba volt zárva, így nyomon követhette, hogyan zúdul végig a föld alatt a mestervámpír nyomában. Megpróbálta nem megzavarni, miközben igyekezett kitalálni, mit tegyen Phillipe-el. Neki is ugyanolyan halottan és mozdulatlanul kellett volna feküdnie, mint Townsendnek. „Talán a villám nem találta telibe a szívét. Ha bármely része működőképes marad, újra fogja magát építeni. Ne engedd, hogy beássa magát a talajba.” Felismerte a hangban Lucian bizalmát, ami megerősítette benne a partnerség érzését és pontosan erre volt szüksége. Jaxon a vámpírra összpontosított. Valóban, az ásványi anyagokban gazdag talajba markolt és beledörzsölte azt tátongó sebeibe. Lucian emlékeit felhasználva vezérfonalnak, az ég felé koncentrálta energiáit és érezte, ahogyan a hatalom megmozdul benne. Közben pedig akaratlanul is a vámpír szívdobbanásainak hangját figyelte. Teljesen más volt, mint egy emberi szívé. Hideg, halott, automatikus ritmusnak tűnt, nem pedig élő, lüktető ütem, mintha valami motor keringette volna az erekben a vért, vagy azt a folyadékot, bármi legyen is az. Összegyűjtötte a levegő elektromos részecskéit, elméjével sűrítette, tüzes, narancssárga gömbbé formálta őket. Amikor már elég nagynak találta, Phillipe felé fordította a figyelmét. Néma parancsot küldött neki, hogy forduljon hanyatt, az ég felé és ő túl gyenge volt förtelmes sebeitől, hogy megbirkózzon a kényszerével. A labda lezúdult rá, felperzselte a mellkasát, egyetlen pillanat alatt hamuvá oszlatta a szívét. Jaxon hirtelen a földön találta magát a két teremtmény testének a közelében. Sápadt volt és teljesen kimerült, még ennyi erőt sem érzett magában, hogy lábra álljon. Hihetetlen mennyiségű energiát emésztett fel az elméje, hogy véghezvigye ezeket a fizikai feladatokat. És pontosan tudta Lucian emlékeiből, hogy még nem végzett. Meg kell semmisítenie a csata minden bizonyítékát és az összes vércseppet. Iszonyú éhség rohant át a testén, mint valami élő, lélegző entitás. Sejtjei táplálék és alvás után kiáltottak, hogy feltöltődhessenek a csata után. „Nem!” Elméje élesen adta ki a parancsot. Egyetlen pillanatba került észlelnie, hogy Lucian is érzi gyengeségét, éhségét és ez befolyásolja saját képességeit. Azonnal a hatalomra és az erőre gondolt, hogy mennyire örül az elért eredményeinek, nem hagyott a fejében helyet más gondolatnak.
Ahogyan ezt tette, mintha saját ereje is visszatért volna. Képes volt összegyűjteni egy villámra való energiát és ráirányítani azt a testekre, amik finom hamuként azonnal szétszóródtak a szélben. A lángok megtalálták az utolsó csepp vért is, felszámoltak, megsemmisítettek minden bizonyítékot a Kárpátiak és a száműzött vámpírok létezéséről. Amikor végzett, Jaxon lerogyott az apró kis tisztásra és a fentről ömlő, megtisztító eső és szél felé emelte az arcát és minden mást elfelejtett azon kívül, hogy támogassa Luciant a minden lények leggonoszabbikával folytatott csatájában. Lucian tisztában volt vele, hogy a vámpír, amit a frissen ásott alagutakon keresztül követ, nagyon veszélyes. Az egyik legöregebb, hihetetlen készségekkel és hatalommal. Évszázadok óta elkerüli az igazságszolgáltatást, nem lesz egyszerű megölni. Gondolkodás nélkül, tökéletes bizalommal utasította Jaxont, mint ahogy annak idején Gabriellel tette. „Vágj elé. A felszín felé közeledik megint. Balra tőled, körülbelül négyszáz méterre a sziklánál fog előjönni. Tereld vissza felém.” „Nem gond.” Jaxonnak fogalma sem volt mit kellene csinálnia, hogy megállíthassa a lényt, hogy az ne jöjjön a felszínre, de ha Lucian azt mondta, hogy ezt kell tennie, akkor ezt fogja tenni. Átszelte a távolságot, ami elválasztotta attól helytől, ahonnan a föld rezgéseit érzékelte. Hallgatózott és szinte hallani vélte, hogyan nyög fel a föld a romlottság érintésétől, ami átnyomakodott rajta. Valójában is érezte, hogy elmozdul alatta a talaj, ahogy közeledik felé a szennyezett energia és tudta, a vámpír felé tart, hogy maga mögött hagyhassa Luciant. Jaxon a magasba rugaszkodott, az ég felé és előbbi helyére egy lángcsóvát küldött, ami felperzselt mindent, amihez csak hozzáért. Tudta, hogy megsebezte, hallotta sikolyát, az égett hús förtelmes bűze ismét felszállt, majd hirtelen csend támadt, mintha a lény visszahátrált volna a földbe. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában, fenntartotta a lángokat, amíg csak képes volt rá, míg vissza nem zuhant a földre kimerülten. Valami nem stimmelt. Lucian megszakította elméjük kapcsolódását. Teljesen egyedül maradt a vihar csendjében. Túl fáradt volt ahhoz, hogy mozogjon, még ahhoz sem volt képes elegendő energiát összeszedni, hogy ő kapcsolódjon Lucianhoz. Minden előjel nélkül csápok törtek elő körülötte a földből, az egyre hosszabban kitüremkedő karok úgy néztek ki, mint egy polip csápjai, de végük hegyes, mint egy dárda, oldalaik pedig élesek voltak. Egyre több helyen jöttek fel a talajból, tapogattak, kutattak maguk körül, őt keresték. Jaxon a magasba ugrott, pusztán a horrorisztikus látvány kölcsönözte neki ehhez az erőt, amikor az egyik a bokája köré fonódott. A lány csak lebámult rá rettegőn. Még akkor is csak nézte, amikor a rákapaszkodott szerv egyszerűen leszáradt és felpöndörödve ártalmatlanul visszazuhant a földre. Jaxon megpördült maga körül és majdnem belefutott egy magas, szikár férfiba. Az egyik pillanatban fiatalnak látta, a másikban ősöregnek. Szépnek tűnt és egyben undorítóan gonosznak. Lemosolygott rá. – Remélem, befejezted a szánalmas kísérleteidet, hogy árts nekem. Az ugyanis lehetetlen. Túl erős vagyok. És a végén kedvesem, fizetni fogsz az ellenem elkövetett bűneidért.
Hangja halkan, ívelten szólt. Talán más szépnek találta volna, de Jaxon füleinek ez színtiszta támadás volt. Lassan elmozdult, de kezeit lenn tartotta az oldalánál. El kell kerülnie az utána kutató csápokat, de a pillantását nem veheti le az ellenségről. Márpedig ő az ellensége volt. Megpróbált szelíd arcot és édes hangot mutatni Jaxon felé, de ő pontosan tudta, hogy egy lélek és becsület nélküli szörny. Felemelte az állát, teste szilárddá vált, mint a hegyek körülöttük. Rátalált önmagában egy nyugodt, csendes kis medencére és egyszerűen ott maradt, míg a héj, ami a teste volt, szembenézett a vámpírral. Az rámosolygott, tűvékony fogai ragyogtak. – Most azt hiszed, hogy a segítségedre fog jönni, de gondoskodtam róla, hogy örökre csapdába essen a föld alatt. Te pedig azt fogod tenni, amit mondok és én figyelembe fogom azt venni a veled való bánásmódomban. Hangjából világosan kiérződött az erőteljes hipnotizáló kényszer. Jaxon rajta tartotta pillantását, testéből egyszerre elszállt a feszültség. Lágyan felnevetett. – Ugye még te magad sem gondolod komolyan, hogy a hangod képes velem elhitetni egy ilyen sületlenséget? Luciant képtelenség bezárni a földbe. Most is itt van. Mindenütt itt van körülötted. Intett egyet a karjával és az ősi vadász alakja felmagasodott minden égtáj irányában. Az ő fejét rajzolták a felhők fölöttük, ő támaszkodott lustán egy sziklának. Lucian magas volt, jóképű, fekete szemei csillogtak. A vámpír megpördült maga törül, felkavargó, szétterülő, hosszú köpenyéről Jaxonnak egy bűvész jutott eszébe. Jaxon megragadta a lehetőséget és eltávolodott tőle egy kissé. Az élőholt feje hullámzani kezdett a nyakán, ringott, akár egy hüllőé, a száján kisurranó sziszegés elárulta dühét. A vörös peremű szem rátelepedett a lányra, pillantása fojtogatta, mint egy rászoruló köpeny, vagy egy rosszindulatúan köré növekvő daganat. – Nem fogsz megrémíteni ilyen gyerekes trükkökkel. Ő is intett a karjával és a képek elhalványultak, mintha soha nem is lettek volna ott. A polipkarok ütötte lyukakból skorpiók kezdtek özönleni. Olyan iszonyú mennyiségben, hogy elfeketítették maguk alatt a talajt, míg már úgy tűnt, maga a föld mozog felé. Szinte hallotta az apró lábak kaparászását, ahogy felé rohantak. Jaxon megpróbált az ég felé rugaszkodni, de valami nyomasztó kényszer lenn tartotta. Úgy tűnt, nincs menekvés a rárohanó ízeltlábúak raja elől, már magasra emelték mérgező farkuk hegyét. Szíve fájdalmasan nekidöndült a mellkasának, de aztán ellazult és édesen rámosolygott a vámpírra. – Ennyire elgyengültél? – Intett a kezével és a skorpiók hada megtorpant, az állatok egymásba kezdték beledöfködni fullánkjaikat. – Ez szórakoztatásnak nem rossz, de támadásnak ostobaság. – Gyere velem. – nyújtotta felé a kezét az élőholt. Jaxon szemöldökei a magasba szaladtak. – Csak így? Azt hiszed máris meghódítottál? Nem hiszem, hogy ennyire megkönnyíteném a dolgod. Akkor sohasem értékelnél és tisztelnél. – Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a foltokat a tőrkarmokon. Az ocsmány, sötétbarna foltok látványa felkavarta a gyomrát. Hány
embert ölt meg velük? És hány vadászt pusztított már el? Milyen iszonyú sok ártatlan vér tapadhat azokhoz a kezekhez? – Nem vagyok könnyen kapható. Tudta, hogy Lucian jönni fog. Biztos volt benne. Jaxon legszívesebben érte nyúlt volna, hogy összeolvassza az elméjüket, de túl kimerült volt hozzá. Őrizgette maradék energiáját, abban is egészen biztos volt, hogy hamarosan szüksége lesz rá. Bármit tett is a vámpír, hogy csapdába ejtse, legfeljebb késleltetni tudja Luciant. Szél örvénylett fel körülötte, egy apró tornádó, meglökte őt, megpróbálta az élőholt felé taszigálni. A vámpír arcának szépsége kezdett széthullani, bőre egyre szürkébb lett, a hús csak lazán lógott rajta, mintha már meg sem kísérelné megőrizni a látszatot. Koponyájának csontjai egyre szembetűnőbbekké váltak, szemei beestek, szinte már csak sötét, kegyetlen gödröknek látszottak. – Azt teszed, amit parancsolok. – Azt hiszed? – nevetett fel Jaxon – Tudod ki ő? A vámpír fogcsikorgatva teste köré kanyarította a köpenyt. – Az teljesen lényegtelen. Meg fog halni, mint ahogyan mindannyian meghaltak előtte. – Tényleg nem tudod, ugye? Hát ez vicces. Ő Lucian. Az ősi. A legnagyobb az összes vadász közül. Édesen, lágyan mondta, a hangja tiszta és szelíd volt, pont olyan, mint ahogyan Luciantól hallotta használni a sajátját. A vámpír hirtelen mozdulatlanná dermedt, egy apró, rángatózó izomtól eltekintve a bal szeme alatt. – Lucian rég halott, hallottam a hírét. Bár én nem hiszek ebben. Azt is mondják, hogy már a mi sorainkat erősíti. Ez valóban hihetőbb. Jaxon finom, nőies gesztussal vállat vont. – Márpedig ez itt Lucian, a felülmúlhatatlan vadász. Önkéntelenül felemelte a karját, ahogyan újra megérezte a kapcsolatot életpárjával, aki teljesen összekapcsolódott vele, ereje átömlött belé. Elkapta egy szörnyű harc benyomásait, ami még teljesen friss volt a fejében, de ő volt az, aki elsorvasztotta a bokájára tekeredő csápot, ami először megállította és ő hozta létre helyette az illúziókat is, amikor az életéért harcolt. Ha már fölemelte, széttárta a karjait, mintegy felölelve vele az egész környéket, hogy a vámpír vele foglalkozzon. – Nem érzed a jelenlétét? Tényleg nem érzed őt? Mindenhol jelen van egyszerre. Mindenhol körülöttünk. Képtelen vagy legyőzni olyasvalakit, mint Lucian. Ismét intett a kezével és az illúziók megint megjelentek, a magas, délceg alak lustán egy sziklának támaszkodott, oldala mellé engedett karokkal. Minden irányban feltűntek a másolatok körülöttük, úgy sorakoztak, akár a papírbabák. – Elég volt! – sziszegett fel a vámpír, hangja parázsló haraggal csikordult, recsegett. – Nem fognak megingatni a gyerekes trükkjeid. Az ismétlés pedig unalmas. Egyáltalán nem szórakoztatsz. – Nem szórakoztatni akarlak, – mondta lágyan Jaxon – csak megpróbáltalak figyelmeztetni. A különbség nem kevés.
Lucian képei megmoccantak. Előbb úgy tűnt mintha csak a szélben hajladoznának, majd ténylegesen körbefordultak, lábai különös, táncszerű, ritmusos mozgásba kezdtek. A vámpír azonnal Jaxonra összpontosított, szája vicsorra húzódott. – Hogy mered megpróbálni, hogy ideköss? Hangja egyszerre volt repedt trombitáé és palatáblán csikorgó körmöké. Nyála fröcsögve permetezett elé, ahogy kiejtette a szavakat. Aztán rámeredt, szemét összeszűkítve a torkára összpontosított, eltorzult, gyűlölködő arckifejezéssel távolról elzárta a levegőt a tüdejétől. Vagyis megpróbálta. Jaxon éppen csak megérezte a gonosz érintést, de a markolás, szinte abban a pillanatban, ahogy jött, el is tűnt a nyakáról és ő megfigyelhette, hogyan nyílik hatalmasra a vámpír szeme a rettegéstől, majd hogyan száguld hátrafelé, hogy védje a saját torkát. Körös-körül a megszámlálhatatlanul sok Lucian klón halkan nevetni kezdett. – Te is jól tudod, hogy tilos rátenni a kezed másvalaki életpárjára. A törvény egyértelmű és olyan ősi, mint maga az idő. Már emlékszem rád. Matias. Harcoltál a törökök elleni csatában, de megszöktél, amikor a nap emelkedni kezdett. Túlságosan korán kerested a földet és én már akkor biztos voltam benne, hogy szembe fogok veled nézni még, a saját csataterünkön. – A vámpír küzdött, hogy eltávolíthassa a láthatatlan kezeket a torkáról. Arca bíborszínbe fordult. Egyszerre feloldódott és közvetlenül Jaxon mögött jelent meg, Karját megpróbálta köré fonni, karmai a nyaka felé rebbentek, mintha tőrök lennének. Ujjai valami szilárdba ütköztek, körmei csattantak rajta, másik karja is elakadt a levegőben. Lucian tovább folytatta a társalgást – Persze, megértem én, hogy meg kell próbálnod, de te is tudod, hogy hiábavaló. Soha nem engedném, hogy olyasvalaki megérintse az életpárom, mint te. Míg a klónok beszéltek, a vámpírt hátulról egy ütés érte, egy iszonyatos erővel bevitt csapás, ami áttört az izmain, a bordáin és egyenesen sebezhető szíve irányába száguldott. Az élőholt felüvöltött a haragtól és a fájdalomtól, megpördült maga körül, hogy szembenézhessen a vadásszal, feladva azt a tervét, hogy túszként foglyul ejtse Jaxont. Jó pár áthatolhatatlannak tűnő erőtér vette körül a nőt és neki nem volt most ideje, hogy megpróbálja azokat meggyengíteni. Itt pedig most az élete volt a tét. Fordulásból maga elé lökte kezeit, hogy karmaival elérje ellenfelét, mérget fecskendezve belé. Lucian nem volt mögötte. Csak a klónok, vagy a klónok illúziói álltak vele szemben. Vagy tízen közülük csak mozdulatlanul álltak, arcukon semmiféle kifejezés nem ült, semmiféle mozgás nem árulkodott róla, hogy valamelyik is élne. Vér ömlött ki tátongó sebéből és a vámpír tudta, ha megpróbálna a levegőbe emelkedni, a vadász a nyomában lenne. Nem volt más választása, mint állni a sarat és megharcolni a szabad távozásért. Ellépett a nőtől és a hatalmas szemekben látható szánalomtól és együttérzéstől. Ha ránézett, az szinte megsebezte, elgyengítette. Látta abban a pillantásban, hogy úgy gondolja, máris legyőzték. Hiába volt ő nagy és erőteljes, ez egy csöppet sem ingatta meg az asszony életpárjának vadászkészségeibe vetett hitét. Ráadásul, ahogy ez végigfutott a fején, rájött, hogy már ő is Lucian által legyőzöttnek kezdi érezni magát. Senki sem lenne képes még elmenekülni sem egy akkora vadász elől, nemhogy elpusztítani azt. Egyszerűen lehetetlen. Matias hangosan káromkodott, hangja durvának, csúfnak hatott a szél és a vihar által felfrissült levegőben. Ő is tisztán hallotta a csengését, de képtelen volt megakadályozni, már azt sem volt képes irányítani. Világosan látta magát kívülről, a csontjairól fityegő húst,
csipkézett, vérfoltos fogait, üres, halott szemeit. Kétségbeesetten kezdte rázni a fejét, hogy elmossa szemei elől az igazságot. – Hagyd abba! Csak trükkökkel játszadozol a fejemben. Így győzöd le az ellenfeleidet? Lucian, a hatalmas. Lucian, az erős. Nem állsz ki velük szembe, becsületesen. Csak trükköket és illúziókat használsz. A klónok derékban kissé meghajoltak a vámpír előtt. – Arra gondoltál, hogy felelősségre vonsz ősi? Neked nincs becsületed, így a becsület veled szemben sem kötelez senkit. Ez semmi más nem lenne, csak időpocsékolás. A vámpír fertőző vére szétterült a földön, folyt, terjedt, áldozat után kutatott. Lassan, könyörtelenül Jaxon felé indult, centiméterről centiméterre eláztatva a földet kereste a lábait. A vámpír széles mozdulattal körbefordult, hogy vére még nagyobb sugarú körben szétfröcsköljön, messzebbre vigye a szél. Az egyik klón felemelte a kezét és egyetlen intésével megállította a szelet, a mérgező cseppek a földre hullottak. A többi Lucian hasonmás rezzenéstelen maradt, arcuk gondosan őrizte kifejezéstelen maszkját. Úgy tűnt, semmi sem képes kizökkenteni őket. A vámpír csalódottan és gyűlölettel felsikoltott, örvényleni kezdett maga körül egyre gyorsabban és gyorsabban, vad forgószelet keltve maga körül, ami sorra elsodorta a körülötte álló klónokat egy hurrikán erejével. A másolatok átláthatóvá csillámlottak, de nem oldódtak fel teljesen. A támadás felülről érkezett, a madár az élőholt fölül zuhant rá, egyenesen a ciklon közepébe. Jaxon fülében a sikoltozás újabb magasságokba ívelt fel, olyan ocsmányul vájt a fülébe, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. Könnyek égtek a szemében, kiültek szempilláira. Szeretett volna elfutni, köddé oldódni és elbújni odafenn a felhők között. Hitt Lucianban, tudta, hogy el fogja pusztítani az ősi vámpírt, de a számára még ismeretlen csata látványa és hangjai félelmetesek voltak. Ahogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak a fejében, megnyugtatás és melegség árasztotta el az elméjét. Furcsa volt, hogy olyan szorosan kapcsolódtak és hogy Luciannak van érkezése még mindig megnyugtatni és csillapítni őt, miközben az életéért harcol. Abban a pillanatban tudta, hogy szerelmes belé. Igazán szerelmes. Nem volt megszállott, őrült, vagy hipnotizált. Ha választhatna, akkor is mindig úgy döntene, hogy vele marad és nem azért, mert fergetegesen működik közöttük a kémia, hanem amiatt, aki ő volt. Lucian miatt. A meggondolt, kedves, szeretetteljes férfi miatt. Tényleg szerelmes belé. A vámpír kicsusszant a tornádó tölcsérjének alja alatt, egyenesen Jaxon felé repült, ívelt, borotvaéles karmait előreszegezve. Csak nézett rá közönyösen, bár a szíve gyorsabban kezdett dobogni. Az élőholt azt próbálta kitépni, fel akarta használni őt, hogy megsemmisítse Luciant, méltó bosszút állva rajta. Sovány arcát karmazsinvörös sávok szaggatták, nyaka köré rubinszín cseppek vontak gyűrűt. Ahol eddig beesett szemei ültek, most csupán véres gödrök tátongtak. Ahogy a vámpír a gyűlölet és a rosszindulat hangját kiadva a torkán, undorítóan eltorzult arccal felé rugaszkodott, Lucian hangtalanul materializálódott előtte, szilárdan, rendíthetetlenül, áthatolhatatlanul, mint a hegyek, amik körülvették őket. És mindez olyan hirtelen, hogy az élőholtnak nemhogy visszafordulni, még lefékezni sem volt ideje. Gyakorlatilag felnyársalta magát Lucian kinyújtott öklére.
Jaxon elfordította a fejét az iszonyú jelenet elől, de a cuppanó hang és a sikoly, még sokáig visszhangzott a fejében. Lucian kiragadta a lény szívét és néhány méterrel távolabb tőle a földre dobta. Nem volt gyűlölet, vagy harag benne, de lelkiismeret furdalás, vagy bűntudat sem. Undor, megvetés, Jaxon semmiféle érzelem nyomát nem találta. Egyszerűen végezte a kötelességét, elzárva a saját érzelmeit. Néhány pillanat elegendő volt a lánynak, hogy rájöjjön, hogy a férfi nem fért hozzá az érzelmeihez hosszú évszázadokon keresztül, így a csatában az elméje egyszerűen úgy viselkedett, mint ahogyan kétezer éven át tette. Jaxon annyira kimerült volt, hogy szinte csak elbotladozott az egyik sziklához, hogy leüljön rá és elkerülje a mérgező vér araszolását a földön. Nem akarta látni az elbukott vámpír vonagló testét, ahogyan maga körül matatva keresi lüktető szívét. Elfordította a fejét, inkább azt figyelte, hogyan gyűjt energiát Lucian az égből, hogy porrá égesse a szívet. Érezte az izzó gömb melegét a bőrén, ahogy végigsöpört a földön, felkutatva az utolsó csepp mérgező vért is, tudta, hogy már a test is elpusztult. A szél szétszórta a hamut és messzire vitte tőlük az ártalmas szagokat. Lucian odasétált hozzá, leült mellé, hogy testük összeérjen. – Befejeztem. Jaxon hallgatta jól ismert puha, lágy hangját, majd felnézett az arcára és figyelte férfiasan szép, szögletes, tökéletes vonásait. Jaxon érezte, hogy éppen úgy kimerült és éhezik, mint ő, bár ezen érzéseit a férfi is szigorúan sakkban tartotta. De ő ott volt a fejében. Azt is megtalálta, hogy mi késleltette a felszínre emelkedését. A vámpír már előre kidolgozott egy csapdát, ami nyers volt ugyan, de hatásos. Ahogy Lucian a vámpír által nyitott alagutakban száguldott mögötte, az élőholt patkányok sokaságát igézte maga mögé, amik rátámadtak, marták, lelassították. Míg védekezett ellenük, ugyanolyan csápok törtek fel körülötte, mint Jaxon körül a föld felett, ráfonódtak és valamilyen, a viperáéhoz hasonló mérget fecskendeztek a szervezetébe. Jaxonnak elakadt a lélegzete, szíve hatalmasat dobbant, szinte berobbant a tudatába a fájdalom, amit felfedezett az emlékei között. A méreg halálos volt, a vámpír saját gyártmánya, gyorsan terjedt az idegrendszerben, kínzó fájdalmat okozva, felfalta a sejteket és önmagát reprodukálta az anyagukból. Luciannak eltartott néhány percig, míg kielemezte az összetételét és elkezdett antitesteket gyártani ellenük a szervezetében. – El sem hiszem, hogy képes vagy ilyesmire. – nézett rá lenyűgözve – Hogyan tud bárki is ilyet csinálni? Kiűzni a mérget a saját testéből? – A mi fajunknál nem szokatlanok ezek a dolgok. Néha elegendő, ha kiizzadjuk a pórusainkon keresztül a mérget. De ez most olyan volt, mint egy külön csata a csatában, mivel a méreg több halálos vegyület kombinációja volt. Meglehetősen rendkívüli, hogy egy vámpír találjon ki ilyet. Sajnáltam alaposabb vizsgálat nélkül lebontani, de érezted volna a fájdalmat és azt nem engedhettem meg. – karja átfogta a keskeny vállat – És tudtam, hogy kézben tudod tartani a föld feletti dolgokat, amíg ismét el tudtalak érni. – Vigyáztál rám, csak közben nekem fogalmam sem volt róla, mi történt veled. – mondta némi bosszankodással a hangjában. – Valahogy akkor is segítettél nekem, ugye? Honnan
tudtad mi történik körülöttem, amikor nem is voltunk összekacsolódva? Csak elővigyázatosságból kérdezem, szükségem lehet erre az információra, például ha megunom az arroganciádat és keresek magamnak valami kis kalandot. Vagy még inkább akkor, ha utána akarok nézni, te nem keveredsz-e valami forró kalandba.” Végigfuttatta ujjait a testén, hogy meggyőződjön róla, hogy minden rendben van vele. Lucian rásimította a tenyerét az állára, hogy a hatalmas szemek felnézzenek a tekintetébe, melynek mélyén csipetnyi tűz lángolt fel. – Zavartnak látszol drága. – hangja ugrató és simogató volt egyszerre. – Természetes, hogy az vagyok. – Félrenézett tőle, nehogy nevetésben törjön ki. Vagy nehogy megcsókolja. – Elhiteted velem, hogy a partnerednek tekintesz, aztán mégis megpróbálsz vattába csomagolni, mint egy porcelánbabát. Mindig tudnom kell, mi történik veled, ha véletlenül szükséged lenne rám. – Megértem a természeted angyalom, valószínűleg sokkal jobban, mint te magad és hajlandó vagyok ellátni bármivel, ami szükséges a boldogságodhoz. De neked is meg kell értened, hogy soha nem fogom megengedni, hogy bármi komolyan veszélyeztethesse az életed. És ha nem találok rá módot egy helyzetben, hogy biztonságosan megvédjelek, akkor nem is szabad ott lenned. Ez pedig olyan helyzet volt, így nem volt szabad ott lenned. Halkan, finoman, szerelmesen mondta. Bukfencet vetett tőle a lány szíve, gyomrában felröppentek a pillangók. Sóhajtott és megcsóválta a fejét, pontosan érezve, hogy elveszett. Nem várhat ennél nagyobb korrektséget, egyenlőséget. Megértette, hogy az ő nője. Az ő asszonya. A Kárpáti hím természete pedig megköveteli, hogy megvédje őt. A „kompromisszum” pedig azt jelentette, hogy vele lehet, segíthet neki, de csak meghatározott feltételek mellett. Jaxon újra megrázta a fejét, mielőtt lehajtotta volna a karjára. – Fáradt vagyok Lucian. Soha nem voltam még ennyire fáradt. Hány óra van még hátra napfelkeltéig, hogy aludhassak egyet? – Táplálkoznod kell szerelmem. Nekem is szükségem van rá. Ez a tevékenység hatalmas energiát igényel. Neked pedig nincs meg az állóképességed ezekhez a csatákhoz. Te nagyon… Felkapta a fejét és dühösen meredt fel rá. – Ha azt mondod, hogy kicsi, vagy apró, vagy hasonló hülyeséget, meg fogom mutatni, hogy valóban van hajlamom az erőszakra, ahogy azzal megvádoltál. A hosszú szempillák lecsapódtak, hogy elrejtsék a nevetést a csokoládészín szemekben. Érezte, hogy ott van és sokkal óvatosabb volt annál, mint hogy felfedje azt. – Azt hiszem, el kellene tűnnünk innen és valami zsákmányt találni. Jaxon eltakarta az arcát a két kezével és felnyögött. – Muszáj ezt a szót használnod? Szerintem feltett szándékod, hogy az őrületbe kergess. Én nem vadászom semmiféle zsákmányra. Az emberek nem zsákmányok. Makulátlan fehér fogak ragyogtak rá. – Szeretlek felizgatni drága. Ez az arckifejezésed megérint valamit a bensőmben. – Ahogy felállt, izmai felhullámzottak, kinyújtotta felé a kezét. – Gyere, még sok dolgunk van ma éjszaka. És ne érezz túl nagy sajnálatot ezek miatt. – körbemutatott, hogy keretbe foglalja a helyet a földön, ahol a három vámpírt megölték. – Ez volt az, aki a támadást vezényelte a régi lakásodnál, a rendőrségen és Barry ellen. Ezeknek a lényeknek nincs lelkük. Teljesen,
tökéletesen rosszak. Érzem a bánatod szerelmem és ez fájdalmat okoz. Nem bírom elviselni, ha szomorú vagy. Jaxon belecsúsztatta a kezét az övébe. – Jól vagyok Lucian. Tényleg jól. Sok romlottság van a világon és sok beteg ember. Meleg szájához húzta a kezét. – De nem itt. Nem ott, ahol mi vagyunk.
Tizenhatodik fejezet Lucian visszatért a földalatti barlanghoz és hangtalanul belépett. Bőségesen táplálkozott, hiszen tudta, hogy Jaxonnak is hatalmas szüksége van vérre. Elsődleges kötelessége pedig az életpárja szükségleteiről gondoskodni. Távolabb tőlük több kempingezőt is talált, hosszan, mély kortyokkal ivott belőlük, hogy gondoskodhasson Jaxonról. A lány egy lapos sziklán állt, ami benyúlt az egyik medence fölé. Hőség volt a barlangban, így hosszú, finom, fátyolszövetű szoknyával ruházta fel magát, ami lazán körülölelve testét hullott alá, megajándékozva őt formás lábai alakjával, amikor megmozdult. Mellei alatt megcsomózva egy blúzt viselt, így hasa meztelen maradt. Apró gyöngyökben izzadság folyt le a mellei között, mintegy meghívva őt oda. Lucian engedélyezte a testének, hogy reagáljon, keményen, melegen, vágyakozón. Keresztülsuhant a barlangon, inge lelebegett a földre, ahogy fellépett mögé a sziklára és szorosan a hátához állva a nyakába suttogott. – Az éhséged szinte megüt. A hangja puha volt és csábító. Kezei megpihentek a vállain, majd lecsúsztak a karjain, végigkövették dereka lendületes vonalát. Csupasz, szatén bőr. Simogatta a csípőjét egyre lejjebb, a fátyolszövetű szoknya felett tenyerei a fenekére simultak és rájött, hogy egyáltalán semmit nem visel alatta. Lélegzete kihagyott, olvadt láva mozdult meg a vérében, hogy összegyűljön a medencéjénél, lüktető fájdalommal. Jaxon hátradőlt a mellkasára, nekitámasztotta a fejét, felfedve védtelen nyakát, mellei a vékony kis blúz anyagát döfködték, ahogy felemelte a karjait, hogy a nyakába fonja őket. – Érzed a vérem illatát angyalom, halld, hogy hív téged. Forró és kemény vagyok, szükségem van arra, hogy táplálhassalak. Szüksége volt rá, hogy érezze bőrén moccanó száját, arra az erotikus érzésre, hogy megoszthatja vele élete lényegét. Körülölelte a testét, hogy tenyerébe vehesse melleit, érezze súlyukat a blúz vékony szövete alatt. Csak az a kis csomó tartotta vissza őket tőle, hogy a kezeibe simuljanak. – Akarlak szerelmem. Most.
Belesuttogott a tarkójába, egyik keze lecsúszott a csípőjére, hogy megtalálja a fátyolszoknya hasítékát, végigkövethesse lába formáját, megrajzolja combjai ívét és még feljebb rátaláljon az apró fürtök fészkében a meleg nedvességre. Jaxon lágyan felnyögött, szüksége összeolvadt az övével, az erotikus képek, amik az elméjében táncoltak felerősítették vágyát, felfűtötték a vérét. Nekinyomta magát, hogy érezze kemény hosszát, felvette a csábító ritmust, amivel ő kutatta várakozóan összeszoruló hüvelyének mélyét. Tűz, forróság. Lángok nyaldosták a bőrét. Izmai egyre szorosabbra és szorosabbra húzódtak. A sóvárgás úgy verte belülről a fejét, mint egy légkalapács. Jaxon tisztában volt a blúza csomóján matató kézzel, az hirtelen szétnyílott és fájó mellei feltárultak az éhes pillantások előtt. Ugyanaz a kéz lágyan megsimogatta hüvelykujjával mellbimbójának kemény csúcsát. – Akarsz engem Jaxon? – kérdezte halkan, rekedt sóvárgással. – Nagyon. – felelte a lány, alig volt képes szavakat kipréselni a torkán. – Kellesz nekem Lucian, szükségem van a testemben a testedre és hogy a véred átáramoljon belém. Valóban így volt. Jobban szüksége volt rá, hogy birtokba vegye a testét, mint bármire. Hőség volt a barlangban és hőség volt a testében is, szüksége volt a vére ízére a szájában. Így, keményen, forrón, vágyakozva akarta őt. Örökre meg akarta tartani azokat a képeket, amik az elméjében táncoltak. Lucian lehajolt hozzá, megtámasztotta a testét, miközben közel húzta magához a fejét, hogy megtalálhassa vastag, izmos nyakát. Csalhatatlanul megtalálta érverését, ami szeszélyesen, de erőteljesen lüktetett, nyíltan kifecsegve a férfi hatalmas vágyát. Hátán érezte bőre forróságát, mellkasának izmait, az övével szinkronban hatalmasakat dobbanó szívét. Teste ívbe feszült, hogy tenyerébe simítsa a mellét, csípője rátalált kutakodó ujjai ritmusára. Szája végigsiklott néhányszor lüktető pulzusa fölött, majd nyelvével is megcirógatta, érezte, ahogyan megugrik örvénylő érintése alatt. Fenekével nekifeszült, hogy érezze maga mögött kemény férfiasságát a ruháikon keresztül. Fogai csipkedtek, karcolgattak, ingereltek. Elmosolyodott, amikor a férfi felnyögött és felajánlotta neki a torkát, tenyerét erősebben szorította mellére, ujjai még mélyebben kezdték simogatni. Rejtett izmait csábítóan összeszorította körülöttük, nekifeszítette a tenyerének a testét, hogy még többet követeljen. Nyugtalanul, buján feszült neki. Népük ősi módján válaszolt végtelen szükségére, ahogyan mélyre süllyesztette benne a fogait, hogy a fehér villámlás keresztültáncoljon a testükön, tüzes ostorcsapásokkal végigvágva rajtuk. Lucian ismét felnyögött, a rekedt hang kitört a torkából, amikor a lány csípője nekifeszült a tenyerének, teste pedig újra és újra megremegett a gyönyörtől. Úgy érezte, a szája az őrületbe fogja kergetni. Nadrágja már rég túl szűkké és érdessé vált, ahogy teste egyre inkább megduzzadt. Jaxon érzékien táplálkozott, teste hullámzott, feneke sürgetően nekifeszült, súrlódása önmagában is maga volt a kísértő csábítás. Megfordult a karjaiban és miközben a nyelve egy gyors kis mozdulatával lezárta a sebeket, kezei már a nadrágja gombjain matattak, ujjai néha hozzáértek forró bőréhez. Keze rátalált a hajára, ujjai ökölbe szorultak benne, ahogy hátradobta a fejét, megízlelve az érzést, hogy végre kiszabadulhatott vastag, lüktető férfiassága.
A lány körmei finoman karcolgatták, az ujjai pontosan olyan módon cirógatták, ahogyan azt kiolvasta az elméjéből. Aztán kezei a derekára siklottak, lapos, kemény hasára, a hüvelykujjak belekapaszkodtak nadrágja derekába és letolták azt a combjain. Érintése a téboly határára vitte. A levegő megtelt körülöttük vágyuk összekeveredett, nehéz illatával, éhségük vadságával. Jaxon szilárdan összeolvadt az elméjével, tudta, hogy mit szeretne, mit igényel a teste, mi az, amivel átlökheti a szakadék peremén. Lucian teste megremegett, amikor nyelvével felfogott egy izzadtság csöppet, ami legördült a hasán, majd üldözni kezdett egy másikat, hogy helyette végül duzzadt férfiasságára találjon rá. Olyan volt, mint a bársonyba csomagolt vas, forró és sóvárgó. Jaxon szája puha és nedves volt, egyszerűen tökéletes és ő képtelen volt mást tenni, mint újra és újra felé lökni a csípőjét, miközben öklébe markolta a haját. Lenézett rá. A látvány végtelenül erotikus volt, nyitott blúza alól előkandikáltak a mellei, mellbimbói keményen, hegyesen meredtek előre, a fátyolszerű szoknya hasítéka felfedte egyik lábát és a combját. Kezei cirógatták, egyetlen pillanatra sem álltak meg rajta, felmérték fenekének keménységét, fel-le sétáltak a combjain. Egzotikusnak és gyönyörűnek tűnt és olyan élvezetet nyújtott mindkettejüknek, hogy már attól félt, felperzselik őket a lángok. Muszáj volt felhúznia magához, kemény testét odaszorítania az övéhez, hogy érezhesse szatén bőrének minden négyzetcentiméterét. Finoman kutató tenyerei alatt érezte törékenységét, tökéletesen nőies idomait, lendületes, szép ívű formáit, amik már örökre a memóriájába vésődtek. Azon kapta magát, hogy szavakat mormol neki az ősi nyelven, szerelmes szavakat, az elkötelezettség szavait, amiket soha nem mond másnak létezése örökkévalósága alatt. Ezek az ő szavai. Egyedül ő adhat nekik jelentést. Szerelmes volt belé, mindent porcikáját imádta az elméjével, a testével és a lelkével is. Szelíden felemelte, egy olyan helyre vitte, ahol gazdag, puha talaj borította a barlang alját és gyengéden lefektette, lepedőnek használva fátyolszoknyáját. Ott feküdt előtte, hatalmas szemei bizalommal és olyan szerelemmel néztek fel rá, hogy elállt a lélegzete. A tér és az idő megszűnt létezni. A világ kizárólag Jaxonból állt. A sóvárgása, az éhsége rá, ott volt a sötétbarna szemekben. Ugyanez volt a fejében is. Bárhová is vezeti őt, hajlandó követni, mint egy valódi társ. Lucian lehajtotta a fejét a mellére, kiélvezte krémes bőrének érintését. Ezen az éjszakán kizárólag szeretkezni akart. És talán még a következő felemelkedésen. És az azt követőn. Akarta annak a luxusát, hogy újra és újra a magáévá tegye őt, sietség, vagy félbeszakítástól való félelem nélkül. Szerette volna, ha van ideje kötekedni vele és a kedvében járni. Szerette volna, ha megismeri közös életük minden szépségét. És persze megint szeretkezni vele. Újra és újra. – Van róla valamilyen halvány elképzelésed, hogy mit jelentesz nekem? A fekete szemek az arcát tanulmányozták, végigfutottak a testén, felparázslott bennük a forró vágy. Elmosolyodott. Szerette, ahogyan azok a szemek éhesen falták, mohó sóvárgással. Lucian teste kemény volt és szinte perzselt a sürgető szükségtől. Kezei a combjait simogatták, végigsimítottak csípője ívén. Aztán könnyedén átfordította, felkutatta a hátát, kemény, domború fenekének gömbjeit.
Aztán fölé hajolt, hatalmas termetével teljesen elfedte a testét. Fogai megharapdálták a vállát, ujjai végigfutottak bordái ívén, melle oldalának lágy bőrén, csípőjének merész görbéjén, fenekének alsó ívén. Megragadta a csípőjét, magához emelte, odaigazította várakozó, nedves bejáratához férfiasságát. Már pusztán szatén bőrének érintése, teste lendületes ívei szétküldték az olvadt lávát az ereiben, lángok nyaldosták belülről a bőrét. – Akarlak angyalom, most. Mormoló fekete bársonyhangja éppúgy simogatta a bőrét, mint ahogyan kezei imádták a testét. Kutató keze ellen feszült, nekidörgölődött, amikor még egyszer ellenőrizte nyirkos melegségét, hogy egészen biztosan készen áll-e rá. Aztán odanyomta magát krémes, sima bejáratához. Feszes izmaival megragadta őt, amikor beljebb hatolt, elfoglalta a testét, miközben kezei mozdulatlanul tartották a csípőjét, ahogyan újra és újra mélyen eltemette magát benne, a puszta extázis kemény, hosszú lökéseivel. Színek villantak fel a szeme előtt. A szíve eszeveszett tempóban dobogott. Csípőjét szinte már agresszíven tolta előre. Fogai a Kárpáti hímek ősi dominanciájával tartották a lány vállát. A tűz összecsapott felette, öröme már majdnem nagyobb volt, mint amit még képes volt elviselni. Jaxon teste ellene mozdult, annyira finom és és puha, nőies, tökéletes ellentéte az övének. Megosztotta örömét a lánnyal, a viharos gyorsasággal felépülő tűzvihart, ami azzal fenyegette, hogy elnyeli. Jaxon elé ment mozdulatának, egy apró hang szökött ki belőle, ami tovább kényeztette a benne lévő vadságot. Mindketten kezdtek kisodródni az önuralmukból, a lány csípője kígyózón örvénylett, az övé pedig egyre könyörtelenebbül nyomult előre, mélyebben és mélyebben próbálván összeforrasztani magukat. Jaxon elkapta minden gondolatát az agyában, ösztönösen igazított a testén, hogy képes legyen befogadni, hogy elférjen benne. Teste keményen összeszorult, hogy aztán feloldódjon tüzes gyönyörben. Rekedt kiáltását vállának puha bőre tompította el. Színek és fények robbantak elé, a föld megmozdult alatta. Lucian magához szorította a kecses kis alakot, míg a gyönyör hullámai átsöpörtek testük fölött. Mindkettejüket izzadság borította. Gerincoszlopán a csigolyákat követve lenyalogatta róla az apró cseppeket. – Olyan gyönyörű vagy Jaxon. – suttogta lélegzethalkan, mivel tüdeje éppen túlórázott, hogy elegendő levegőhöz juttassa. Megpihentette a homlokát a vállán, teste még mindig mélyen az övébe volt temetve. Ott is akart maradni az örökkévalóságig, a fejében, a testében, a szívében. Keze megmoccant, csalhatatlanul rátalált a mellére. – Minden olyan tökéletes rajtad. Ahogy rám nézel, ahogy mozogsz, az ízed. Nem értem, hogy bírtam évszázadokat leélni nélküled. Hogy voltam rá képes? Jaxon a kezein és a térdén támaszkodva nekidörgölődött. Egy héttel ezelőtt még mélyen zavarba hozta volna ez a pozíció, de most természetesnek, erotikusnak és szépnek érezte. Hallgatta tökéletes szinkronban dobogó szíveiket. Lucian mindenütt jelen volt körülölelte, elárasztotta férfiasságával, hatalmas erejével. Érezte testét az övén, az övé volt és az igazat megvallva, ezt roppant szexinek találta. – Szeretem ezt Lucian. Valóban szeretem. Minden egyes pillanatot élvezek veled. Kelletlenül visszahúzódott belőle, a hátára feküdt és magára húzta őt. Fekete szemei parázslóan néztek fel rá. Olyan szép volt. Átölelte, a mellkasára hajtotta a fejét, szerette volna fenntartani a közelséget közöttük.
– Rajtad kívül senki nem mert még velem kötekedni. Jaxon ismét felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemébe. – Mert olyannak tűnsz, akivel nem lehet. – szerette a szemét. Gyengéden végigsimított a száján. – Van benned valami ijesztő. Azt hiszem, a legtöbb embert megfélemlíted. A férfi szemöldökei a magasba szökkentek. – Nem félemlítek meg senkit. Jaxon elnevette magát. – Mindenhol szándékosan megfélemlíted az embereket. – Lucian felnyalábolta, sima, folyékony mozdulatokkal talpra állt és minden teketória nélkül beledobta egy csillogó vizű medencébe. Jaxon felbukkant a víz alól, sötét szemei nevettek. – Itt maradunk egy ideig? Bólintott, parázsló szemei a csillogó víz alól elősejlő testét fürkészték. Jaxon felmosolygott rá, egy szirén csalogatásával. – Tetszik, hogy a tested olyan szépen reagál. – Nekem is. – felelte suttogó csábítással. – Úgy gondoltam, itt maradunk néhány felemelkedésig ebben a barlangban. Nászúton. – Nem vagyunk házasok. – mutatott rá a lány. – Természetesen azok vagyunk. A Kárpáti rítus elköteleződés szerelmem, sokkal inkább az, mint az emberi szertartás. A mi társadalmunkban nem ismerik a házasság felbontásának fogalmát. Nincs rá mód. Bár hangja továbbra is puhán, lágyan szólt, éhes tekintetében egyre inkább felizzott a parázsló szenvedély. Jaxon megvonta egyik fehér vállát. – Te lehet, hogy házas vagy, de én nem. Még ember voltam, amikor elindítottad ezt az egészet. – Úgy látom, tennem kell valamit, hogy rájöjj, teljesen, ténylegesen hozzám tartozol örökre. Fehér fogai felvillantak, mint egy fenyegető ragadozónak. Jaxonnak csak annyi ideje volt, hogy egy apró sikoly elhagyja a száját, a férfi már a levegőben volt, majd alig csobbanva a vízbe érkezett és közeledett felé. Nevetve megpróbált elúszni előle, de erős kézzel elkapta a derekát és visszahúzta magához. Három éjszakát töltöttek a csillogó barlangban, három éjszakát a paradicsomban, ahol elkényeztették magukat és egymást, halkan, suttogva beszélgettek, szeretkeztek egész éjjel, repültek fenn az égen, mint baglyok, átváltoztak farkassá, Lucian megosztotta Jaxonnal a szabadon futás örömét az erdőben. Minden pillanatot együtt töltöttek, kézen fogva, nevetve, szerelmesen. Végső céljuk, a régi vadászház, amit Lucian vásárolt, farönkökből készült, magas, gerendás mennyezettel és az emeleten nyitott folyosóval rendelkezett. Vidékies, de nagyon szép volt. Valaha valaki nagy szeretettel építette ezt a házat, sokáig benne is élt, mielőtt vadászháznak használta volna néhány gazdag üzletember. Lucian csupán intett a kezével és a felhalmozódott por és piszok eltűnt. Jaxon hálás volt, amiért szarvasagancsok, vagy kitömött erdei állatok nem ékesítették a helyet. Az a gondolat, hogy milyen sok állatot lemészárolnak pusztán a sport nevében, felkavarta a gyomrát. A bútorok régiek, masszívak voltak, meglepően jó állapotban, teljesen illettek a vadászház hangulatához.
Bebarangolta a szobákat és közben azon gondolkodott, mi baj van vele. Gyomra csomóba ugrott össze, képtelen volt eloszlatni a lelkéről a halál és az erőszak érzését. A faház egy tóra nézett, fák és páfrányok vették körül mindenfelől. Hihetetlenül szép hely volt, távol a civilizációtól, még a legközelebbi szomszéd is több kilométerre volt. Jaxon szerette volna úgy érezni, hogy ez a nászutas szerelmi fészkük, de valahogy a kristályos, medencés barlang sokkal közelebb állt hozzá. A vadászház nyugtalanná tette, mintha rég halott dolgok visszhangját érezte volna. A sportból leölt állatok miatt? Túlérzékeny lenne egy vadászházra? Vagy valami rettenetes dolog történt itt régen? Elég valószínűtlen volt, hogy a korábbi tulajdonos elkövetett volna itt valami bűncselekményt, de akkor miért vibrál még mindig ez a mindentől távoli, gyönyörű otthon az erőszaktól? Kívülről is körbesétálta a hatalmas épületet, megcsodálta az építésmódját, anélkül, hogy megkedvelte volna a házat. Azon kapta magát, hogy remeg, pedig már könnyedén szabályozni tudta testhőmérsékletét. Kezeivel megdörzsölte karjait, hogy megmelengesse magát, pedig jól tudta, nem azért reszket, mert valóban fázik. – Nem érzed furcsán itt magad? – kérdezte halkan, nem szerette volna megsérteni Lucian érzéseit, ha kedveli a házat. Lucian éberen figyelte őt, árnyékként az elméjében. Érezte, hogyan nő benne a nyugtalanság, de valódi gonosz visszhangját nem érezte a vadászházban. Hangtanul odasiklott mellé, karjával átölelte a vállát. – Mi az drága? Megrémültél valamitől. Tudta, hogy a beépített radarrendszere jelez bajt, de ő nem érzett semmit. De hogy teljesen biztos legyen a dolgában, beleolvasott a környezetébe. A legközelebbi ember egy egy kilométernyire volt tőlük, egy magányos túrázó. A tavat nézte, egy vidrát bámult, agya tele volt a vadon élő állatokkal. Halkan dudorászott, hangja lágyan vibrált az elméjében. Néhány kilométerrel távolabb az emberek egy kisebb csoportja volt egy házban. Nevettek, valamilyen társasjátékot játszottak. Három másik helyen kempingezőket talált. Mindannyian egy napi járáson belül voltak tőlük, de úgy tűnt, nem jelentenek fenyegetést senkire. Egyik halandó elméjében sem talált erőszakra utaló gondolatokat és természetesen vámpírok, vagy hullarablók sem voltak a környéken. Azt azonnal megérezte volna. – Nem tudom mi ez Lucian, egyszerűen libabőrös vagyok ettől a helytől. Mintha kísértet járna itt. Magasba emelte a szemöldökét. – Szellemek? Megbökte a könyökével, a nagy barna szemek megrovóan néztek rá. – Nagyon vicces vagy Lucian. És ne mondd azt, hogy a legjobb barátod egy szellem. Ha úgy van, akkor sem akarok tudni róla. – Még soha nem találkoztam szellemmel. – nyugtatta meg a legszebb vigyorával – Szeretem ezt a helyet. Távol van mindentől, megengedi, hogy magánéletünk legyen, a kilátás gyönyörű, itt vagyunk a természet közepén a tűz és jég által szült hegyek között. Mit akarhatnánk ennél többet?
Jaxon megengedte, hogy teste védelmébe húzza. Érezte melegét és erejét. Átmosta, megmelengette őt, de a nyugtalanság maradt. Nem tetszett neki a vadászház és fogalma sem volt róla miért. – Van már titkos alvókamránk? – kérdezte és közben próbált úgy tenni, mint Lucian, szkennelni a környezetet, hátra rájön mi az a titokzatos dolog, ami idegesíti. Senki sem járt ott, mióta Lucian utoljára meglátogatta ezt a helyet. Még csak egy kempingező, vagy egy túrázó sem fedezte fel. Tudta, azt Lucian azonnal érzékelte volna, de ő sem érzett visszhangot senki itt jártáról. Végül úgy döntött, az zavarja, hogy ki nem állja a gondolatot, hogy sportból állatokat öljenek, ezért nem kedveli a vadászházat. – Ezen a hegyen rengeteg föld alatti üreg van. Könnyedén lehet őket alvókamrának használni. Tanulmányoztam az elhelyezkedésüket, pontosan tudom, hol vannak. Nézd át őket, hogy soha ne maradj menekülési útvonal nélkül. Megkapta az információáradatot, elcsodálkozott rajta milyen pontos. Lucian egy két lábon járó térkép volt, részletes, tökéletesen pontos és ugyanúgy ráomlasztotta most az információhegyet, ahogyan fivérére szokta. Halkan felnevetett. – Még mindig ezt csinálod? – Mit? Hogy megosztom a tudásom Gabriellel? – vigyorodott el szinte már szégyenlősen Lucian – Ez az egyik olyan dolog, amit még akkor is csináltam, amikor azt játszottam, hogy vámpír vagyok. Egyszerűen nem tudtam leállítani magam. Ha tanultam valami új dolgot, vagy találtam valami érdekességet, az elmém automatikusan megérintette az övét. De ő ugyanígy van ezzel. – És ez megnyugtatott téged. – jelentette ki Jaxon. Megvizsgálta már emlékeinek azon részeit, amik Gabriellel foglalkoztak. Rengeteg szeretetet talált ott. Lucian észre sem vette mennyire kötődik ikertestvéréhez. Egyszerűen csak természetes volt neki és ugyanilyen természetes volt Gabrielnek is. Ők ketten olyan közel álltak egymáshoz, hogy Jaxon egészen biztos volt benne, képes lenne ő is elérni Gabrielt, pedig ő soha nem cserélt vért vele. – Túlságosan városi lány vagy Jaxon? – csúfolódott vele finoman – Soknak érzed a fákat és a nyílt teret? Még mindig érezte nyugtalanságát és megpróbálta humorral megnyugtatni. Kisétáltak a hatalmas körfolyosóra, ami az egyik szirt fölé emelkedett. Lélegzetelállító volt a kilátás. Jaxon rákönyökölt a korlátra és lenézett maguk alá. Hó takarta a hegyvonulatokat és foltokban megült a kanyonokban is. A fák fagyottan, deresen álltak az éles éjszakai levegőben. Szép volt. A levegő hideg és éles, de friss, tiszta illatú volt. Lucian hatalmas termete csapdába ejtette a korlátnál. – Nem tetszik? Hogyhogy? Hiányolod a magas épületeket és a forgalom zaját? – széttárta a karjait, felölelve velük az egész tájat – Neked adom ezt itt mind és te mégis inkább városban laknál? Jaxon felnevetett, megfordult és kezét a borostaárnyékos állkapocs felé emelte, ami éppúgy, mint a férfi egész teste, megrándult. Bíbor permet borította el a fejét és a vállait, Lucian lerogyott, mint egy hatalmas rongybaba, amiből kilopták a tölteléket. Olyan nehéz volt, hogy őt is elsodorta, maga alá temette, szinte fedezékbe döntötte a kövezeten. Csak ekkor ért oda a golyó fütyülése, rögtön felismerte.
Szíve a torkába ugrott, megpróbált kiszabadulni a súlyos test alól. Azonnal tudta, hogy Drake talált rájuk. Valószínűleg repülővel jött és hamarabb odaért, mint ők. Egyetlen tiszta gondolata sem volt, amivel az agya foglalkozhatott volna, nem volt benne más, mint sikoltás sikoltás után, de ezt csak ő hallotta, hang nem hagyta el a torkát. Térdre emelkedett és megvizsgálta Luciant. Nem talált pulzust, sem pedig más jelét az életnek Nem lélegzett, szíve és tüdeje teljesen mozdulatlan volt. Beletelt néhány pillanatba, míg pánikoló elméje felfogta, hogy sokkal több vérnek kellene lennie annál, mint amennyit lát. Lucian csupán leállította a szívét és a tüdejét, hogy minimálisra csökkentse a vérveszteséget. Az idő lelassult. Ez a férfi az élete, a mindene. Nem lehet halott. Lucian azt mondta, nem lehet őt megölni és ő el is hitte, hogy valóban nem. „Mi ez? Mit kellene tennem?” – kiáltott rá az elméjében és legszívesebben zokogott volna, vagy üvöltve összetör mindent. Meg kell mentenie valahogyan! „Mennyire súlyos?” – A hang a semmiből szólalt meg a fejében, egy olyan csatornán, aminek még csak a létezéséről sem tudott. Pontosan olyan végtelenül higgadt dallammal szólt, mint amit Lucian is gyakran használt. Úgy hatott rá, mintha a hullámverésben vergődő agyát lehorgonyozták volna, a pánik azonnal elcsitult benne. Ez a hang ugyanolyan, mint Luciané. Tehát Gabriel hallja valahonnan távolról. Tudta, hogy ebben a pillanatban ő is ugyanazt érzi, rettenetes ürességet, semmihez sem fogható fekete űrt. – „Lélegezz Jaxon. A bátyám nem halott. Hatalmas szüksége van rád. Gyorsan meg kell gyógyítanod. És vérre lesz szüksége. „Mondd, mit kell tennem. Nincs sok időnk. Drake úton van. Nem tudom mennyi idő alatt ér ide. Mondd gyorsan.” „Fénnyé és energiává kell válnod. Csak koncentrálni kell, elképzelni, hogy kilépsz a testedből. Be kell lépned Lucianéba és megtalálni a sérülést. Helyrehozni belülről kifelé. Biztosan kaptál valamiféle alapvető anatómiai képzést. Francesca, az életpárom gyógyító. Írd le nekem, amit látsz és ő segíteni fog neked. Tudom, hogy ez messze meghaladja a jelenlegi képességeidet, de nincs más választás.” „Meg tudom csinálni Gabriel. Lucian nem halhat meg!” Tudta. Ha valamiben biztos volt egész életében, akkor ez volt az. Meg fogja menteni, bármibe is kerüljön. „Engedd, hogy én tartsam az összeköttetést az elméink között. Neked minden erődre szükséged lesz, hogy meggyógyíthasd a fivérem. Itt leszek veled. Nem vagy egyedül.” Nem volt több idő beszélgetésre. Sietnie kell. Kizárta a tényt, hogy Drake még mindig vadászik rájuk. és hogy a távolság közöttük egyre csökken. Jaxon követte az utasításokat, amiket Gabriel adott neki, elméjéből átvette a képeket. Becsukta a szemét, lecsendesítette magában a káoszt, a pánikot, elhallgattatta a sikolyokat, elzárta a rettenetes látványt, hogy Lucian ott fekszik előtte halványan, élettelenül. Melléje zárta a tudatot, hogy a haján és a ruháján az ő vére van. Világa beszűkült arra a csendes medencére, ahol olyan könnyű volt, akár a levegő. Világos. Fehér. Tiszta energia. Ebben a testetlen állapotában felemelkedett, majd belépett Lucian testébe, végighaladt a szervezetén, míg meg nem találta a golyó bemeneti nyílását a koponyaalapon. Szétroncsolta a gerincvelőt és tiszta úton távozott a testéből.
Jaxon szíve dübörgött, lélegzete zihált. Fogalma sem volt róla, hogyan gyógyíthatna meg egy ilyen súlyos sérülést. „Francesca vezetni fog téged. Csak tartsd az elmédben a képet, amit látsz. Higgy benne, nincs olyan nehéz eset, amit nem old meg.” Rengeteg vénát és artériát látott és valami húsféleséget, amit nem tudott azonosítani. Rákényszerítette az agyát, hogy nyugodt maradjon, de tudta, hogy a teste remeg, minden sejtje halálra van rémülve. Nem történhet meg. Lucian az élete. A magányos létezés után végre lett egy barátja, egy családja, ami újra széppé tette számára a világot. Megtanította, hogy merjen álmodni, úgy bánt vele, mintha a legszebb nő lenne a földön. Egy nagyszerű férfi, aki démonokkal harcol és gondolkodás nélkül megvéd másokat anélkül, hogy ezért bármiféle jutalmat várna el. Nem fog meghalni. „Nem halhatsz meg!” A parancs éppolyan erős és ellenállhatatlan volt, mint amilyet Lucian tudott kiadni. Megacélozta magát és megkezdte az aprólékos munkát. Olyan volt, mint egy kirakójáték icipici darabkákból. Egyetlen apró hibát sem véthet. A hang folyamatosan suttogott az elméjében, minden mozdulatnál mondta mit kell csinálnia. Hitt abban, hogy az ikerpárja éppannyira szereti Luciant, mint ő és bármit megtesz, hogy megmentse. Aprólékosan dolgozott, elzárta a gondolatot, hogy Drake még mindig vadászik, csakis arra koncentrált, amit csinált. „Élni fogsz Lucian.” – suttogta újra és újra a fejében, mint egy imádságot. Ahol ő lesz, követi. Hogy nélküle éljen, annak még a gondolatát sem volt képes elviselni. Nem volt orvos, de még csak nővér sem. Túl kevés tudása van, hogy segíthessen rajta. Az az elsősegély tanfolyam, amit elvégzett, mindössze a sebkötözésre tanította meg, semmi ehhez hasonlóra. Kénytelen volt az ismeretlen Francesca szakértelmére és tudására hagyatkozni, megbízni benne, hogy pontosan tudja, hogyan lehet kijavítani ezt a pusztítást. A Kárpátiak belülről kifelé gyógyítottak, összekapcsolt, megigazított, kiégetett, majd ellenőrzött és újra ellenőrzött mindent, hogy elkerüljék az esetleges fertőzést. Ebben a testetlen állapotban Jaxon teljesen kiesett az időből, csak a feladatra koncentrál, fogalma sem volt róla mióta. „Élni fogsz.” – suttogta dühösen az elméjében – „Nem fogom megengedni, hogy meghalj, te öntelt bunkó. Én megmondtam, hogy baj lesz, de nem, ó dehogy, csak nem fog egy nőre hallgatni Mr. Nagy Durranás?” Miközben elméjében vele zsörtölődött, egy pillanatra sem hagyta abba a munkát, Gabriel utasításait követve. Furcsa kommunikáció volt ez. Továbbította Gabrielnek, amit látott, ő megosztotta Francescával is az elméjét, aki visszaküldte életpárjának az utasításokat, hogy Jaxonnak mit is kell tennie. Amikor Francesca harmadjára is megbizonyosodott róla, hogy mindenben helyesen járt el, utasította Jaxont, hogy térjen vissza a testébe és adjon vért Luciannak. A lány az életpárja teste mellett ülve találta magát. Kimerült volt, a fáradtságtól megingott a teste. Lassan odahajolt Lucian fölé. „Ébredj fel szerelmem. Most fel kell kelned.” Feküdt továbbra is élettelenül, fehéren. Jaxon megrémült, Gabriel után kapott. „Nem mozdul Gabriel. Valamit rosszul csináltam. Talán nem a helyes szögből mutattam valamit és Francesca rossz utasítást adott.
„Nyugodj meg Jaxon. Csodálatos munkát végeztél. Ne ess pánikba. Emlékeztesd, hogy Drake rád vadászik. Nyúlj érte a teljes elméddel. Meg fog hallani és fel fog ébredni.” Jaxon vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. „Lucian, szörnyű veszélyben vagyok. Érezd a félelmemet. Kelj fel.” – Megtapogatta a mellkasát. Amikor semmi sem történt, elkapta a karját és finoman megrázta. – „Kelj fel te arrogáns hím! Én itt veszélyben vagyok! Az a dolgod, hogy elővonszold a segged és megments! Francesca azt mondja, már semmi bajod. Ébresztő! A bűnösen hosszú szempillák megrezzentek. Egy kar csavarodott a dereka köré és lerántotta a férfi testére, a földre. – Meglőtt. – Örülök, hogy rájöttél Sherlock. Most éppen útban van ide. Bármelyik pillanatban ideérhet. Vérre van szükséged. Lucian villámgyorsan felmérte a sérülése mértékét, mielőtt beleolvasott volna a környezetükbe. „Igazad van Jaxon. Már nagyon közel van.” Felemelte a kezét és megsimogatta a haját, majd keze lecsúszott nyaka hátuljára. Szája rátapadt a torkára, megtalálta egyenletesen, de kissé túl gyorsan dobogó pulzusát. Végighúzta rajta egyszer a nyelvét, hogy felkészítse a harapásra. Jaxon halkan felkiáltott, a feje köré fonta a karjait, hogy ringassa, aztán behunyta a szemét és ellazult. Ez volt Lucian. Lehet, hogy megsérült és sok vért vesztett, mégis olyan biztonságban érezte magát mellette, mint sehol máshol. Már amúgy is gyenge volt, most viszont nagyon fáradtnak találta magát, átcsúszott valami álomszerű állapotba. Karja leesett az oldala mellé. Rádőlt Lucianra, képtelen volt megtartani tovább magát. Hallotta hogyan mormolja a nevét, érezte hogyan zárja le a sebeket a nyakán. Kezei finoman mozdultak rajta, ahogy kényelmesebb testhelyzetbe igazította. „Öntelt bunkónak neveztél Jaxon. Ez nem volt szép tőled. Sokat kell még javítanod a sebesültekkel való társalgásmódodon.” „Örülj neki, hogy legalább nem rúgtalak meg. Halálra rémítettél. És ne feledd el Mr. Arrogancia, hogy csak egy semmi kis halandó az, aki majdnem kinyírt téged.” „Rögtön tudtam, hogy te az a fajta nő vagy, aki azt hajtogatja, hogy én megmondtam.” – A hangjában a fáradtság ellenére is volt egy csöppnyi nevetés. Ha Jaxonban lett volna elegendő erő, lehet, hogy megüti, de túl fáradt volt ekkora erőfeszítéshez. Csak feküdt a kövön mozdulatlanul. – Megmondtam, hogy rajongsz az erőszakért.” – bosszantotta tovább. Jaxon érezte, hogy a gyomra csomóba szorul össze. „Itt van.” „Igen szerelmem. Tudom. Ne aggódj. Ez a szörnyeteg soha többé nem árthat neked, vagy azoknak, akiket szeretsz.” A gyönyörű fekete bársony hangja nyugodtabb volt, mint valaha. Nem látta szükségét, hogy elmondja neki, miért ilyen hihetetlenül gyenge és hogy Gabriel és Francesca segítette eddig a távolból, kettejük ereje áradt belé. „Nagyon óvatosnak kell lenned.” Szavait még az elméjében is nagyon elmosódottnak hallotta. „Aludj szerelmem és ne aggódj miattam.”
„Nem!” – A tiltakozása világos és tisztán érthető volt. – Meg ne próbálj kényszerrel elaltatni! Magamnál kell lennem, ha szükséged lenne a segítségemre.” Lucian nem mutatott rá, hogy annyi ereje sincs, hogy kiszabaduljon egy papírzacskóból. Óvatosan felült, nem akarta, hogy rontson a sérülésein, amit Jaxon olyan aprólékos gonddal gyógyított. Több napos alvásra lesz szüksége a gyógyító talajban, hogy visszanyerje teljes erejét. Drake már alig pár méternyire volt. Hallotta, ahogy a bozóton keresztül közeledik a vadászház felé. Csak ült Jaxon mellett, egyik kezével tovább kuszálta a vad, selymes, szőke, csutakrövid hajat, amit annyira szeretett. Közeledett a szörny, aki már annyira korán elvette Jaxontól az élete irányításának lehetőségét. Tyler Drake. Lucian érezte a lány feszültségét, bár az leplezni próbálta. Lucian küldött neki egy meleg, megnyugtató hullámot, mielőtt teljes figyelmét a közeledő szörnyeteg felé fordította volna. Kiküldte az éjszakába tökéletes fegyverét. – Fegyvertelenül jöjjön elő Drake. Annak az elbővülő hangnak az erejét képtelenség lett volna megtörni. Drake engedelmeskedve a kényszernek kilépett a nyílt területre, teljesen üres kezekkel. Szemei nyugtalanok voltak, gyorsan többször is pislantott egymás után. Az elméje beteg volt, gondolatai természetellenesen kicsavarodottak. Lucian rájött, hogy vagy kempingezőnek, vagy túrázónak gondolta a férfit, mert az valójában nem is készült a gyilkosságra. Semmit sem tervezett meg. Jó emberként gondolt magára, olyan férfiként, aki szereti a gyerekét. – Nagyon sok fájdalmat okozott Jaxonnak az élete során Mr. Drake. – mondta csendesen, lágy hangon Lucian – Nem tehetek mást, mint megkérem rá, hogy ne járjon többé egy világon vele. El kell mennie egy olyan helyre, ahol egy nálamnál sokkal nagyobb hatalom mondhat ítéletet ön felett. Jaxon aprócska teste szemlátomást remegett. Túlzottan gyenge volt hozzá, hogy felüljön életpárja mellé. Csak feküdt mellette, ölébe hajtott fején a férfi puhán simogatta szőke tincseit. Megérintette Lucian elméjét, de csak nyugalmat és békét talált ott. Még egy olyasvalakivel szemben, mint Drake, sem érzett haragot, sem szánalmat, vagy bűntudatot. Érzelmek nélkül hajtotta végre a kötelességét, mint mindig. Megengedte a békéjének, hogy átsugározzon belé, átmossa őt. Nem utálta Drake-t és nem sajnálta. Tudta, hogy Luciannak meg kell semmisítenie őt. Lucian megragadta Drake pillantását, vonakodott Jaxon előtt hangosan kimondani a parancsot. Drake a torkához kapta a kezeit, küzdött a lélegzetért. Lucian a halandó mellkasra koncentrált. Belül a férfi szíve leállt, a besűrűsödő vér eltömítette a kamrákat. A vénák összeomlottak, az artériák megtörtek és Tyler Drake megrázkódott, majd lassan leült a havas földre, hogy aztán hanyatt dőlve mozdulatlan maradjon. Jaxon csak döbbenten bámult, a csodálkozás félig ülő helyzetbe emelte a testét. Ennyi volt az egész? Ennyi év szenvedés után nem szabadulhat meg ilyen könnyen. Ilyen csendben. Felnézett Lucianra. „Vége van? Valóban meghalt?” Lucian védelmezően megához ölelte. – Halott. – mondta ki hangosan, jól tudván, hogy a lánynak szüksége van rá, hogy valóban hallhassa, amit mond.
Jaxon lehunyta a szemét, kicsúszott az erős karok közül a kövezetre és életében először elájult. Lucian csak természetfeletti sebességének köszönhetően volt képes a feje alá csúsztatni a tenyerét, mielőtt beverhette volna azt. Már attól sem lesz túl boldog, hogy egyáltalán elájult. Olyan kimerült volt, hogy megengedte Gabrielnek, hogy ő végezze a munka nagy részét, amikor összegyűjtve a részecskéket az égen, egy villámcsapással megsemmisítette Tyler Drake testét. Amikor már nem maradt más belőle, pusztán csak hamu, visszafeküdt életpárja mellé és a vállára húzta annak fejét. Csak akkor vette észre, hogy vér borítja. Az utolsó dolog, amire szükség volt, hogy Jaxon így ébredjen fel. El kellett ismernie, hogy a lánynak igaza volt, valóban egy kissé önhitten kezelte Drake problémáját. Ő, aki soha nem becsült le egyetlen ellenfelet sem. „Most le kell menned a földbe.” Ez Gabriel volt, aki úgy viselkedett, mintha arra lenne szüksége, hogy az ikerbátyja elvigye a csűr mögé és jól megverje. Gabriel könnyedén olvasta ezen gondolatát és egy durva, gúnyos horkantással válaszolt. „Ez nem mostanában fog megtörténni. Francesca azt mondja, azonnal menj a föld alá és vidd magaddal az életpárod. Túlságosan sok energiájába került a gyógyításod.” Lucian megcsóválta a fejét és a karjaiba nyalábolta Jaxon ernyedt testét. Mindig Gabrielé kell, hogy legyen az utolsó szó. Ő egyszerűen ilyen. „De csak azért, mert mindig nekem van igazam.”
Tizenhetedik fejezet Jaxon összegömbölyödve feküdt a kis kanapén a kandalló előtt. Csak egy vékony köntöst viselt, mintegy lázadásként a közelgő esemény miatt és mert a meleg lángok mellett ez elegendőnek tűnt. Szerette, ahogyan a lángok fényei táncoltak a falon, előhozva a faburkolat csodaszép aranyszín erezetét. Ideges volt, így igyekezett mindenféle hétköznapi dolgokkal lekötni magát, mielőtt túl sokat gondolkodna. Szétrázta az újságot és kezdte átfutni a híreket, mint egy rendőrnő, aki kóbor, véletlenszerű, de fontossá válható információkat keres. Gyakran segítette nyomozói munkáját, egy-egy újságcikkből elkapott apró hír, vagy egyszerűen egy onnan kapott megérzés. Talált egy cikket a második oldalon és nem akart hinni a szemének. Felismert három nevet azok közül, akiket a cikk nagy emberbarátoknak nevezett. Hal Barton. Harry Timms. Denny Sheldon. Az a három férfi, aki „meglátogatta” őket nemrég az otthonukban.
– Lucian, olvastad már ma este az újságot? A férfi rápillantott a számítógép mellől, szemöldökei kérdőn emelkedtek a magasba. – Most mit találtál? Jaxon elrejtette a mosolyát, pontosan tudva, mit is akar olyan gondosan elkerülni. – Csak töprengek. Itt a te három barátodról van szó, tudod, azokról, akik betörtek a házunkba, hogy fektess be a bombabiztos biztonsági rendszerükbe. Úgy tűnik, meglehetősen meggazdagodtak nélküled is. – Ennek örülök. Legalább nem lesz szükségük az én pénzemre. – Nekik már nemigen. De ugye tudod, hogy én viszont nem vagyok egy idióta? Csináltál velük valamit, ugye? Mit? A fekete szemek nevetéstől csillogtak, de a csodaszép hang ártatlannak tűnt. – Ugyan mit csinálhattam volna? Hiszen ott voltál. A cikk mit mond? – Hogy mindhárman ugyanannak a két „üzletembernek” dolgoztak. – a hatalmas barna szemek pillantása szinte belefúródott Lucianéba – Hát hogyne! Talán kábítószer kereskedő uraknak. Igazam van? Mindent összevetve úgy találta, hogy a lány túl okos. Egy lépéssel előtte járni, egy életre szóló kihívást fog jelenteni neki. Lucian vállat vont, egy apró, titkos kis mosoly rántotta fel szájsarkait. Jaxon úgy találta, hogy mindent összevetve, a férfi túlságosan szexi. És emiatt az életük során még nagyon sok mindent meg fog úszni. – Egyébként ez a két „üzletember” vitorlásbaleset áldozata lett és mindent erre a három úriemberre hagytak, akik úgy tűnik most minden vállalkozásukat tökéletesen jogszerűen és tisztességesen vezetik és a hatalmas nyereségükből bőségesen adakoznak jótékony célokra is. A cikkíró szerint a rendőrség alaposan a körmükre nézett és meg vannak róla győződve, hogy teljesen tiszták. – Jó nekik. És ez miért is aggaszt téged? Ezt el kell magyaráznod. Jaxon rámeredt. – Te ebben természetesen teljesen ártatlan vagy, ugye Lucian? Tudod mit? Nem is akarom tudni, hogy mit csináltál. Valószínűleg valami törvénytelent. – Azt mondtad, alaposan átvilágították őket. – És ez neked nagyon is kényelmes. Ki jöhetne rá, hogy te csináltál velük valamit? – Angyalom, – Lucian hangja lágy és finom volt, tökéletesen ártatlannak tűnt, mintha teljességgel alkalmatlan lenne bármiféle csínyre – a kontinens másik felén élnek. Azért még nekem is vannak korlátaim. – Ha vannak, én még nem vettem észre őket. – felelte. Megrázta az újságlapokat, majd magasra emelte őket, hogy eltakarják az arcát. Lucian halkan felnevetett. – Szerintem te most éppen esküvő előtti idegességben szenvedsz. A papír figyelmeztetően felsuhogott. – Nem vagyok ideges. – De igen, az vagy. Az elmédben vagyok drága. Nagyon ideges vagy. És ez roppant érdekes jelenség, tekintve, hogy már hozzám vagy kötve az örökkévalóságig, visszavonhatatlanul. Átéltünk már együtt ennél sokkal rosszabb helyzeteket is, ahol nyugodt maradtál, tisztában
vagy vele, hogy nekem rendeltek, miért aggaszt hát mégis ennyire az az aprócska kis szertartás? – Nem vagyok ideges. – A hazugság égbekiáltó volt. – Lucian, egyébként azt sem értem, miért ragaszkodsz egyáltalán ehhez a szertartáshoz. Azt mondtad, már összeházasodtunk. És ez nekem elég is. Nem aggódsz a papírok miatt? Úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, hogy a Kárpátiaknak nagyon óvatosnak kell lenniük ilyen dolgokban. – Megpróbálsz visszakozni az egészből. – vádolta meg – De ez nem fog működni. Láttam az elmédben, milyen sokat jelent neked egy esküvő. Jaxon gondosan összehajtogatta az újságot és félretette. – Lucian, nézz rám. – Amikor szembefordult vele, elkapta a pillantását. – Ez valóban sokat jelentett a számomra. Most már tudom, hogy nem maga az esküvő az, ami számít, hanem az, amit az esküvő jelent. Tudom, hogy összetartozunk és bár maga a szertartás rettenetesen szexista, éppen olyan kötelező érvényű, mint egy emberi szertartás. – Kötelezőbb, mint az. – mondta halkan. A lány elmosolyodott. – Lehet. – De ettől függetlenül az emberi szertartás is elég szép, csak az a baj, hogy az öcsém és az életpárja már itt vannak, hogy annak rendje és módja szerint mellettem álljanak. Ki kell bírnom a hülye vigyorgását és a kárörvendését. Úgy gondolja, hogy teljesen a kisujjad köré csavartál. Úgyhogy te is végig fogod ezt csinálni Jaxon, nem lenne igazságos, hogy magam szenvedjek. – Talán felmehetnénk a hegyekbe Lucian. Rejtőzzünk el. – Jaxon felállt, odament hozzá, letérdelt a széke elé, a súlyos karokat a derekára húzta és sokatmondóan hozzásimult. – Ahol csak mi ketten lehetünk. Lucian azonnal magához ölelte. – Nyilvánvaló, hogy megpróbálsz elcsábítani, hogy elmaradjon az esküvő és csalódást okozzunk a vendégeinknek. Szégyelld magad angyalom. Kihasználod, hogy roppant fogékony vagyok a bájodra. Hangja rekedtté vált a vágytól, ami mindig meglepte a lányt. – Minden bájamra. – javította ki és feltartotta a száját, hogy megcsókolja. Kötelességtudóan azonnal lehajtotta hozzá a fejét, szája alaposan, lassan ízlelgette. Nyelve forró, nedves táncra hívta az övét. Jaxon ujjai a hosszú, vastag, ébenszín hajat simogatták szerelmesen, majd lecsúsztatta róla az inget és odabújt forró bőréhez, mint egy meleg vacokba. – Nem érdekel, hogy hiányzunk a vendégeinknek. Akarlak téged Lucian. – Nem tudsz várni néhány órát? – bosszantotta. – Kizárólag szeretkezni akarok ezen a felemelkedésen. – A barna szemek még sötétebbekké váltak, hagyta, hogy a köntös lecsússzon a vállairól. – Szexeljünk forrón, őrülten. Ezt akarom. A sötét szemöldökök a magasba emelkedtek, de engedelmesen intett a kezével és az ajtó zárja jól hallhatóan a helyére kattant. Teste fájdalmasan megkeményedett, forrón lüktetett. – Végül is az életpárom vagy, nem tehet mást, mint hogy boldoggá teszlek. Ruhái lelebegtek a padlóra. Odapréselődött hozzá és azt találta, hogy kemény férfiassága nekiszorul a mellének. Rákulcsolta az ujjait és addig cirógatta, amíg a férfi tüdejéből kiszorult a lélegzet.
– Úgy tűnik, hogy mivel én kívánlak ennyire, segítenem kell neked… hangulatba jönni. – Meleg leheletével szándékosan ingerelte. Ráfújt, majd finoman végigsimogatta nyelvével egész hosszát. Lucian torkából durva hörgés szakadt ki. Jaxon halkan felnevetett, ahogy a férfi csípője felé mozdult önkéntelenül. – Csak nem tudom egészen biztosan, mi az, amit szeretnél. – incselkedett vele. Lucian ujjai ökölbe szorultak a hajában. – Én teljesen tisztában vagyok vele. – mormolta halkan – Nyisd ki a szád. Hátradobta a fejét, amikor a puha ajkak közé hatolt, amit Jaxon összeszorított legérzékenyebb testrésze felett forrón, nedvesen. Nyelve ingerelte, táncolt rajta, éppúgy, mint lejjebb az ujjai, újra és újra. – Jaxon. – nyögött fel és megfeledkezett, az esküvőről, a vendégekről, minden másról a lány kezén és száján kívül. Miközben élvezte Lucian reakcióját, Jaxon megfeledkezett róla, hogy szándékosan csábítja el, örömének párája elhomályosította az ő elméjét is. Annyira vágyott rá, hogy képtelen volt világosan gondolkodni. Már nem csak egy trükk volt, hogy elvonja a figyelmét, hanem sóvárgás. – Készen állsz rám? Muszáj, hogy készen állj. – sziszegte Lucian a fogai között. Lassan felemelte a fejét és buján rámosolygott. Szándékos lassúsággal végigcsúsztatta testén a kezét, felhívva a figyelmet melleire, keskeny derekára, csípője ívére. Hallotta hogyan tartja vissza a lélegzetét a férfi, amikor ujjai eltűntek a lába között. Érzékien megmozgatta csípőjét, majd visszahúzta az ujjait, hogy elé tartsa őket. Nedvesen fénylettek. Lucian lehajtotta a fejét és a szájába vette az ujjait, égő fekete szemei nem mozdultak róla. Minden további nélkül egyszerűen csak a karjaiba emelte. Jaxon köré fonta a lábait, igyekezett eligazítani rajta a testét, hogy tökéletesen, feszítően magába fogadhassa. – Teljesen drágám. Egészen fogadj be. – suttogta bátorítóan. Jaxon légzése már pusztán apró lihegésekből állt, ahogy egyre beljebb engedte forró, szűk hüvelyébe, Lucian teste pedig megremegett az örömtől. Ez volt a vágya, a lány akart irányítani most és ő szívesen hagyta, hogy diktálja a tempót. Nézte, ahogy lovagol rajta, kicsinyke teste hajlékony volt és erős, karjait a nyakába fonta, bőrét a tűz izzó fénye simogatta. A ritmus egyre gyorsult, az izmai összeszorultak körülötte, az ő lélegzete is kezdett kapkodóvá válni. Egyik kezével elkapta kerek fenekét és ő is előrelökte a csípőjét, hogy még jobban belényomulhasson, újra és újra. Egyre gyorsabban. Dühödtebben. Kemény, forró szex. Az, amit a lány akart. Megragadta a tarkóját, magához húzta a fejét, nyelve vadul betolakodott a szájába. Éppen ilyen vadsággal tolakodott be elméje is az övébe, megosztva vele részegítő örömét, szenvedélyét. Egyszerre mozdultak, tökéletes összhangban. A tűzvihar egyszerre száguldott át mindkettőjükön, fényesen, tüzesen, szorosan összekapaszkodva a magasba röpítette őket, szívük majdnem felrobbant a megosztott, közös gyönyörtől. Jaxon a vállára hajtotta a fejét, szorosan tartva őt magában. – Szeretlek. Tudom, mit csináljunk. Fussunk és tűnjünk el mindenki elől egy időre Lucian, csak mi ketten, ahogy a barlangban voltunk. Óvatosan szétválasztotta a testüket és letette a lány lábát a padlóra.
– Te tényleg félsz attól, hogy összeházasodj velem. Lágyan, gyengéden megcsókolta. A hosszú szempillák lecsukódtak, hogy elrejtsék a kifejező, csokoládészín szemeket. – Nem a házasságtól, hanem az esküvőtől. Olyan nagy felhajtássá vált. – siránkozott – Mindenki engem fog nézni. Ráadásul nem is ismerem a vendégek felét. Te tehetsz róla, hogy ez a sok nagyágyú megjelenik itt! Aidan Savage San Franciscóból. Desari, a híres énekesnő énekel az esküvőmön. Hogy történhetett ez? Automatikusan, egyetlen tudatos gondolat nélkül Jaxon megtisztította a testét és felruházkodott. Még mindig küzdött, hogy visszanyerje a lélegzetét és lassítsa szívének ritmusát. Lucian szemei ragyogtak a büszkeségtől. A lány éppen úgy fogadta el az új életét, mint ahogyan minden mást csinált, magához ölelte gyorsan és szenvedélyesen. Összehangolta szívüket és a légzésüket, majd lecsillapította normál ritmusra. Aztán halkan válaszolt az aggodalmaira. – Desari Aidan fivérének, Juliannak az életpárja. Amikor meghívtam Aidant és Alexandriát és természetesen Antonio családját, hogy legyenek jelen, Aidan megkérdezte, akarom-e, hogy Desari énekeljen az esküvőn. Ő és Julian éppen ott voltak látogatóban. Amennyit én értek hozzá, szerintem nagyon jó. – Ő is felvette a ruháit, majd elmosolyodott, amikor Jaxon idegesen beletúrt a hajába, még jobban összeborzolva azt. – Arról viszont határozottan te tehetsz, hogy szinte az egész rendőrség kivonul. – Az nem kétséges, hogy Desari gyönyörűen énekel Lucian, de ő egy híresség. – Jaxon igyekezett nem sípcsonton rúgni. Most még a szokásosnál is nehezebb volt megállnia. Túlságosan is tökéletesnek tűnt. Pont olyannak, mint aki megérdemelne egy magas, elegáns, gyönyörű nőt. – És nem az egész rendőrség jön, csak a munkatársak és a barátok. Nem akartam, hogy csupa idegen nézzen rám. – Gyönyörű leszel a menyasszonyi ruhádban angyalom. Mint egy álom. – mondta teljesen őszintén – Az én álmom. Csodaszépnek és szexinek látlak. Rámeredt. – Életemben nem viseltem egyetlen pár magas sarkú cipőt sem. El fogok esni és kitöröm a nyakam. – tördelte a kezét. A férfi lazán, nyugodtan vállat vont, megfogta a bal kezét, a szájához húzta és egy csókot lehelt a tenyere közepébe. – Miért akarsz valami kényelmetlent viselni? A ruha hosszú, azt hordasz alatta, amit akarsz. – És amikor leveszed a harisnyakötőmet a tömeg előtt, mindenki láthatja az elegáns edzőcipőmet. Elhúzta a kezét és idegesen rágcsálni kezdte a körmét. Lucian érezte, hogy közel áll hozzá, hogy sírva fakadjon. Körülölelte karjával a karcsú kis testet és odahúzta a mellkasára. – Nem lesz semmi baj a cipővel drága. Vedd fel nyugodtan az edzőcipődet és ha eljön az ideje, hogy levegyem a harisnyakötődet, gondoskodni fogok róla, hogy az elegáns magas sarkúid legyenek rajtad. – De mi van, ha elfelejtjük? Odahajolt hozzá, szájával végigsimított a halántékán. – Soha semmit nem felejtek el, ami fontos neked. Ezt már megtanulhattad volna. – Szája lecsúszott a nyakára, érezte, ahogy a pulzusa megugrik az érintése alatt. – Tudnod kellene. A lány bólintott és beletemette az arcát mellkasának izmaiba.
– Szóval, ki lesz még ott az esküvőnkön? – A polgármester. És még néhányan, tudod. – Nem rájuk gondoltam, hanem a barátaidra. Az esküvőnk azért zajlik az éjszaka közepén, hogy ez megfelelő legyen a te néped számára. – A mi népünk számára. – ragaszkodott a pontossághoz Lucian. – Természetesen Desari fivére és az ő életpárja is megjelenik, valamint a zenekar néhány tagja, Barack az életpárjával, Syndillel, aki szintén az együttesben van. Egyetlen személynek ismerheted legfeljebb a nevét még és az Savannah Dubrinsky, a bűvész. Ő az életpárja a legnagyobb gyógyítónknak, a herceg jobb kezének és az egyik legnagyobb vámpírvadásznak, Gregorinak. Ők lehet, hogy szintén eljönnek. – Én nem csinálom ezt. Ez nem én vagyok. Azok az emberek mind hírességek. És mi az, hogy a herceg jobb keze? Az nagyon fontos pozíciónak tűnik. Miért jönne el? Lucian lágyan felnevetett. – Angyalom, az én pozíciómat is meglehetősen fontosnak ismerik el a mi világunkban. Gregori pedig a vérvonalamból származik, tiszteletből vesz részt az esküvőnkön. A herceg is jött volna, ha nem az Államokban lenne éppen. Így Gregori őt is képviseli, ha időben ide tud érni. Savannah egyébként Mikhail herceg lánya. Jaxon megrázta a fejét. – Ne is mondd tovább. Már nem bírom követni sem. Neked tényleg olyan rengeteg pénzed van? Ez szinte vádnak hangzott. – A pénz nem jelent semmit a mi népünknek Jaxon. Csak arra használjuk, hogy a dolgok zökkenőmentesebbek legyenek minden korban. A lány összeszorított ökleivel ütögette a mellkasát. – Ezek az emberek olyan fontosnak hangzanak. Miért jönnek akkor el? Meg kell mondanod nekik, hogy maradjanak otthon! – Voltaképpen én nagyon szeretnék találkozni Desarival és a fivérével, Dariussal. Rokonságban állok velük. És Gregorival is, akire ezer évvel ezelőtt is úgy tekintettem, mint az öcsémre. Sok tanácsot adtam neki, amikor még fiatal volt és szeretném látni, hogy mi lett belőle. – A rokonaid? – mondta szinte szemrehányóan – Ők mind rokonságban állnak veled? De most komolyan Lucian, nem hiszem, hogy ezt végig tudom csinálni. – Természetesen végigcsinálod angyalom. Ott leszek melletted. Benned. A fejedben és a szívedben. És mivel gyakorlatilag már házasok vagyunk, ők egyben a te rokonaid is. Mire ez véget ér, úgy fogod érezni, hogy ők a családod. Tudni fogod, hogy egy család vagyunk. Imádni fogod az egészet angyalom. Ez lesz a te álomesküvőd. Sikerült kicsikarnia egy ideges mosolyt. – Néha jobb, ha az álom nem válik valósággá, nem? Ez olyan rémisztően hangzik. – Ez ugyanaz a nő lenne, aki segít vámpírokat, zombikat, mániákus őrülteket üldözni és megölni? – Ujjai beletúrtak a kusza szőke hajba. – Ülj le angyalom. Francesca jön a folyosón, hogy segítsen a ruhával. – Csókolj meg Lucian, vagy elmenekülök. Megtette. Alapos, körültekintő munkát végezve.
*****
Az esküvő olyan volt, mint egy tündérmese. Barry Radcliff karján ment végig a sorok között és egyetlen arcot sem látott, amitől ideges lett volna, amíg elsétált az oltárig. Egyszerűen végig Lucianon tartotta a pillantását. Magas volt, jóképű és hihetetlenül elegáns. Mellette ikertestvére állt, minden ízükben egyforma két Adonis. Mégis, bárhol és bármikor meg tudta volna különböztetni őket egymástól. Teljesen biztos volt ebben, ahogy közeledett hozzájuk Barryvel. Szerette Luciant és az övé volt az örökkévalóságig. Ők ketten ugyanannak az egésznek a két fele voltak. És most, ennyi magányos év után, adott neki egy családot is. Tekintetét foglyul ejtették a parázsló, fekete szemek és Jaxon habozás nélkül belecsúsztatta ujjait a kezébe, készen állt arra, hogy fogadalmat tegyen.
Vége
