Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 10. könyv. rajongói fordítás. A sorozat eddig lefordított kötetei:

Sötét szimfónia Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 10. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) Következik: 11. Sötét mélység

1

Vastag, sűrű, muszlinszerű köd takarta el az eget, tompította a hangokat. Az összeesküvés hangjait is elmosta. A gyilkosokét, akik az éjszakában vadásztak. A tejfehér, kavargó pára elrejtette a sötét, csúf szándékokat. És a köd tökéletes fedezéket nyújtott az égen hangtalanul szárnyaló, zsákmány után kutató ragadozónak is. Túl régóta volt már egyedül, távol a saját fajtájától, túl régóta harcolt már a gonoszság hatalma ellen, ami létezése minden ébren töltött percében hívogatta, ravaszul suttogott neki. Messze alatta a földön, emberek voltak, a zsákmányai. Az ellenségei. Tudta mit tennének, ha a kezeik közé kerülne ő, vagy fajtája egyik tagja. Még mindig fuldokolva ébredt, ha álmaiban megjelentek csapdába esésének képei a múltjából. Teste még mindig viseli a kínzások hegeit, bár ez szinte lehetetlennek számított az ő népénél. Kárpáti volt, egy olyan ősi faj tagja, ami egyszerre született az idővel, hatalmas ajándékokkal rendelkeztek, uralták az időjárást, a földet, irányították az állatokat. Tudtak alakot váltani, lehettek farkasok, vagy felemelkedhettek a magasba madárként, de fény nélkül, ha képtelenek voltak ellenállni a sötétség kísértő hívásának, a hatalom suttogásának, könnyedén válhattak teljesen gonosszá. Mindig fennállt a lehetősége, hogy átfordulnak élőholttá, és fajtájának sok tagja döntött így. Beutazta a világot, miközben ezekre a vámpírokra vadászott, és igyekezett fenntartani sivár, magányos létezésének egyensúlyát. Küzdött, hogy fenntarthassa becsületét, de sokszor már nagyon közel állt hozzá, hogy elveszítse. Aztán meghallotta a zenét. A televízió közvetítette, az egyik boltban látta, egy késő esti órában, és az a zene úgy elragadta őt, mint semmi más a világon. Elbűvölte. Megbabonázta. Körülölelte a lelkét aranyszín hangjegyekkel, csak arra tudott gondolni. Csak az a zene szólt a fejében. Hatása olyan erős volt, hogy még az örökké jelenlévő könyörtelen éhséget is eltompította benne. Emiatt a zene miatt jött Olaszországba. És más, kényszerű okok miatt maradt itt. Szárnyalt az égben, hangtalanul cserkészett, minden ébredés ugyanabba az irányba vonzotta. Kifinomult szaglása felfogta a tenger sós illatát, a hullámokon ringó hajók üzemanyagáét. Férfiak szagát is felé vitte a szél. Szája egy pillanatra hangtalan vicsorra húzódott, érezte, ahogy fogai meghosszabbodnak az éhségtől. És az ellenszenvtől. A legtöbb ember az ellensége volt, bár az ő védelmüket is szolgálta. A halandók használták fel őt csapdába ejtve, hogy rátegyék a kezüket másokra, és majdnem sikerült is megölniük hercegének életpárját. Ennek a szégyennek a foltja még mindig égette a lelkét. Megakadályozta benne, hogy továbbra is jól érezze magát népe körében, fajtársai között. Nem lenne képes elviselni a megbocsátásukat. Ő soha nem lesz képes megbocsátani magának. Önkéntes vezeklésül vállalta népének szolgálatát. Vadászott halálos ellenségeikre, a vámpírokra, csatát csata után vívott, pedig előtte soha nem volt harcos. Országról országra járt, hajlíthatatlanul, rendületlenül vadászva, elhatározta, hogy megszabadítja a világot attól,

hogy a gonosz becserkészhesse népét. És minden egyes újabb ölés közelebb sodorta a téboly széléhez. Amíg rá nem talált a zenére. Az éjszaka magához hívta, átölelte, mint egy testvér. A sötétségben szemei egy vadászó ragadozó tüzes vörösében izzottak. Messze maga alatt megpillantotta a köd által elhalványított fényeket, melyek a domboldalon egymáshoz közel zsúfolt villákból áradtak. A távolban felrémlett előtte a Scarletti palota, egy műemlék, ami sok évszázaddal ezelőtt épült. A zene a hatalmas palotából származott. Versenyműveket, és operákat komponált és játszott a tökéletesre hangolt zongorán. A közelben akart maradni, hogy meghallhassa, ha játszani kezdi a mesterműveket. A hangok megnyugtatták, és valamiféle reményt adtak neki. Odáig ment, hogy CD-ket vásárolt, valamint egy eszközt, amivel le lehetett játszani őket, és elrejtette kincseit a barlangja mélyén, hogy közel maradhasson ahhoz a nőhöz, akiről tudta, hogy hozzá tartozik. A családja tudta, hogy veszélyes rá nézve. Megérezték benne a ragadozót, de Antonietta biztonságban érezte magát vele. Ő volt az egyetlen, akit akart. Az a nő, aki az övé. Antonietta Scarletti üres tekintettel bámult ki a palota bonyolult mintázatú ólomüveg ablakán. Kívül felsikoltott, majd hosszan felnyögött a szél. Érzékeny ujjhegyeivel megérintette az üveget, végigkövette az ismerős mintákat. Ha megpróbálná, emlékezne is rájuk, az élénk színekre, az ijesztő képekre. Hangosan felnevetett a gondolatra. Gyermekként megrémítették a tizenötödik században épült palota démonokkal és vízköpőkkel díszített ablakai, most egyszerűen csak értékelte a szépségüket, bár csak az ujjaival láthatja őket. Otthonát többször is korszerűsítették az évszázadok alatt, de mindig igyekeztek az eredetihez legközelebb álló módon megőrizni gótikus szépségét. Szerette a Machiavelli korából származó, rengeteg titkos helyiséggel és folyosóval rendelkező épületnek még az utolsó, gondosan faragott kövét is. Furcsa módon álmosnak érezte magát. A legtöbb éjszakát ébren töltötte, járkált a hatalmas folyosókon, vagy játszott a zongorán, a zene átáramlott rajta, a billentyűk érintésétől kiáradtak érzelmei, amik néha már azzal fenyegették, hogy agyonnyomják. Ma este, ahogy üvöltött a szél, a hullámok pedig a parti szirteket csapkodták, befonta a haját egyetlen tömör fonatba, és a sötét költőre gondolt. Tasha, az unokatestvére éppen megjegyezte vacsoránál, hogy megjelentek hosszú, vastag hajában az első ősz szálak. Antonietta tudta, hogy hiába egyetlen büszkesége a haja, az ősz szálak megjelenése csak idő kérdése volt, nem kell hozzá sok, és már ez az aprócska hiúsága is eltűnik. Még ő maga is hallotta a gúnyt halk kacagásában, ahogy habozás nélkül átvágott a termen, csalhatatlanul eltalálva a zongorához. Végighúzta ujjait a billentyűkön, amire a szíve azonnal nevetéssel felelt. Szerette az életet, ha látott, ha nem. Pontosan úgy élt, ahogyan akart. Zene áradt ki az éjszakába. Felszólítóan. Tudta, hogy a zene idevonzza őt.

Byron. Antonietta éjjel-nappal rá gondolt. Egy titkos megszállottság, amin képtelen volt túljutni. A hangja dallama megérintette őt, néha úgy érezte, mintha az ujjai simogatnák, ha hallgatta. Cirógatta a hangjával. Ő volt az egyetlen dolog, ami bántotta. A pénze és a hírneve megengedte, hogy olyan életet éljen, amilyet akar, annak ellenére, hogy elvesztette a látását, de ahhoz is hozzájárult, hogy akadályt képezzen közötte és a többi ember között. Még Byrontól is elválasztotta. Különösen Byrontól választotta el. Csendes, kitartó érdeklődése, ami teljesen rá koncentrálódott, azzal fenyegetett, hogy felébresztik érzelmeit éppúgy, mint a testét, ezt pedig nem engedhette meg magának. Antonietta ült a padon, és váratlanul ólmos fáradtság öntötte el a testét. Ujjai csapongtak az elefántcsont billentyűkön. A zene kiáramlott az éjszakába, viszonzatlan szerelemről, válasz nélkül maradó, határtalan szenvedélyről mesélve. Hőség. Tűz. Éhség, ami soha nem lakhat jól. Byron a sötét költő. Merengő. Titokzatos. Egy fantáziákból életre kelt férfi. Fogalma sem volt a koráról. Gyakran válaszolt, ha zenéjével hívta. Azóta, hogy négy hónappal korábban megmentette szeretett nagyapját egy autóbalesetből, éjszakánként néha az összes biztonsági berendezésen átjutva hirtelen megjelent a zeneszobában, ahol csendesen, nyugodtan leült, amíg ő játszott. Megszállottsága olyan mértékű volt, hogy soha nem merte megkérdezni tőle, hogyan sikerül bejutnia a házba, a zeneszobájába. Antonietta mindig pontosan tudta melyik az a pillanat, amikor Byron a szobába lép, bár sohasem adott ki egyetlen neszt sem. A családjának fogalma sem volt róla, milyen gyakran jön, jelenik meg késő este a zeneszobában, és hogy ott órákig marad vele. Ritkán beszélt, csak hallgatta a zenéjét, de olykor sakkoztak, kitárgyaltak egy-egy könyvet, vagy a világ dolgait. Ezeket az időket szerette a legjobban. Csak ült és hallgatta hangja dallamát. Udvarias, óvilági stílusban beszélt, egy olyan akcentussal, amit képtelen volt beazonosítani. Amikor lányos képzelete elragadta, egy lovagias hercegnek képzelte, aki jön, ha hívja. Ritkán érintette meg, de a férfi sosem tiltakozott, ha ő megérintette, hogy olvashassa arckifejezését. És minden egyes alkalommal elakadt a lélegzete, ha belépett a szobába. A zene áradt az ujjai alól, éppúgy erősödött, mint zavargó érzelmei. Byron. A nagyapja barátja. A család többi tagja óvatos volt vele, kerülték őt. Legtöbben elhagyták a szobát nem sokkal azután, hogy ő belépett. Azt hitték veszélyes. És Antonietta úgy gondolta, talán igazuk is van, bár vele mindig gyengéd volt. Mégis érezte Byron nyugodt külseje mögött a vadászó ragadozót. Figyel. Várakozik. Keresi a megfelelő pillanatot. De mindez csak fokozta a varázsát. Egy elérhetetlen fantázialény. A veszélyes, sötét herceg meghúzódik az árnyékban… és figyeli… őt. Antonietta megint felnevetett a saját képzeletszülte ostobaságain. Ő is egy képet mutatott magáról a világnak, egy magabiztos, neves zongoraművész és zeneszerző képtét. Közben pedig szenvedélyes álmokat látott valóságosan felszárnyaló hangjegyekről, amikkel kifejezhette a bensőjében égő szenvedélye tüzét, amit senki más sem láthatott. Ujjai repültek a billentyűkön, amiket ha lenyomott, életre kelthette vele magát a muzsikát. Semmiféle figyelmeztető jel nem volt. Az egyik pillanatban még elveszett a zenében, a következőben már egy durva kéz tapadt a szájára, és lerántották a zongorapad mögé. Antonietta keményen beleharapott a szájára tapadó kézbe, és felemelte a kezeit, hogy elérje támadója arcát. Most vette csak észre igazán, mennyire ólomból vannak a tagjai, szinte nem voltak hajlandóak engedelmeskedni az utasításainak. Ahelyett, hogy keményen megütötte

volna, alig érintette a férfi arcát. Az volt a benyomása, hogy erős. Alkohol és menta szaga volt. Egy rongyot tolt az orra és a szája elé. Antonietta köhögött, hogy megszabaduljon az átható szagtól, ami a ruhadarabból áradt. Aztán érezte, hogy elszédül, maradék mozgásképességét is elvesztette, és csúszni kezdett, egyre lejjebb, az öntudatlanság felé. Azonnal abbahagyta a harcot, és elengedte magát, mint egy rongybaba, úgy tett, mintha már eszméletlen volna. A rongy eltűnt, a támadója felemelte őt. Tudatában volt, hogy karban viszik, egy olyan valaki, aki liheg. És dübörög a szíve. Kiért vele a szabadba, a csípős, hideg szél átfújta. Hangosan mennydörgött, a tenger tombolt, finom sós permet érte az arcát. Beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy nincsenek egyedül. Hallotta egy férfi hangját, elmosódottan, összefüggéstelenül, valamiért könyörgött. Végigfutott a hátán a hideg. A törékeny, nyolcvankét éves nagyapját vonszolták vele együtt felfelé a szirtekhez vezető ösvényen. Nem engedhette, hogy történjen vele valami, mélyeket kezdett lélegezni, hogy kitisztuljon a tüdeje, és várt a megfelelő alkalomra. Fejében, mint egy litániát, egy imát, a férfi nevét kezdte mondogatni. „Byron. Byron. Szükségem van rád. Siess, kérlek, siess. Byron. Hol vagy?” Byron Justicano körözött egy kicsit a város felett, mielőtt visszakanyarodott volna a kastély felé. Ahogyan szárnyalt az égen, az éhség keresztülkúszott a testén, figyelmeztetve rá, hogy táplálkoznia kellene, de figyelmen hívül hagyta, reagálnia kellett a hirtelen támadt kellemetlen érzésre, ami összeszorította a gyomrát, és hányingert keltett benne. Valami nem stimmel. A levegő valami megfoghatatlan rezgése ráirányította a figyelmét a drámára, ami a sziklák alatt bontakozott ki. A vicsorgás felfedte agyarait. A szemei rémítő vörösben izzottak az éjszaka sötétségében. Vad, bestiális hörgés szakadt ki a torkából, fokozta sebességét, átszáguldott az égen a palota várárka és tornyai felé. Sok terasszal és tornyocskával tűzdelt, hatalmas, kerek építmény volt, amiről az a hír járta, hogy több nőt is megöltek ott a sötét múltban, és ezért meg is kapta a Palazzo della Morte kétes nevet. A szárnyas vízköpők üres tekintettel bámultak a súlyos, fehér ködgomolyra, ami mintha élőlény lenne, átkúszott a kerítésfalon. A szobrok ott ültek fenn a háborgó tenger fölé magasodó sziklákon álló kastély tetején, sötéten, baljóslatúan, üres szemeik vigyázón figyelték a tájat. A sűrű, vad erdő, ami egykor állatok sokaságának adott otthont, már rég eltűnt, a helyét olajfa ligetek és szőlőskertek vették át. Byron előnyben részesítette az erdőket, ahol szabadon futhatott a farkasokkal és a hegyeket, amik hazája bérceire emlékeztették, de a vágy, hogy megvédje a palota lakóját, minden mást felülbírált. A furcsa riasztás egyre csak terjedt benne, a növekvő veszélyérzetet képtelen volt lerázni magáról. Byron tovább fokozta sebességét, alacsonyan suhant a levegőben, keresztül a burjánzó birtokon. A kastély épülete felemelkedett előtte a ködből, egy rég letűnt kor kőből és ólomüvegből készült építészeti remekműve, ami szinte élni látszott a kavargó párában. Byron figyelmen kívül hagyta az ősi szobrokat éppúgy, mint a szemekként megcsillanó ablakokat. Most először hallotta meg a suttogó hangot az elméjében. „Byron. Byron. Szükségem van rád. Siess, kérlek, siess! Byron. Hol vagy?”

Soha nem használt vele ezelőtt telepatikus kapcsolatot. És a vérét sem vette egyszer sem, mégis tisztán értette a szavakat, és ebből rögtön tudta, hogy nagy bajban lehet, ha képes volt felvenni vele a kapcsolatot. Képtelen volt visszatartani a haragját, ezerágú villám ívelt át felhőről felhőre. Veszélyben van! Valaki fenyegetni merészeli őt! Az ég szinte felüvöltött, és meghasadt a mennydörgés iszonyú robajától, felfedve dühének nagyságát. Vett egy mély lélegzetet, hogy megpróbálja uralni elemi erővel feltörő féltését. A föld is reagált mérhetetlen haragjára, engedelmesen meghajlott alatta, amerre repült. Az öböl és a csipkézett sziklák felé szállt, pulzusa versenyt dübörgött a szirtekhez csapódó hullámok morajával. A szél egy sikoltás kísértő visszhangját hozta felé. Szíve abban a pillanatban megdermedt a mellkasában. Az a hang maga volt a kétségbeesés és a halál. Még alacsonyabbra ereszkedett a tenger fölött, és alakot váltott, nem törődve vele, hogy megláthatják, ahogy felölti eredeti alakját. A hullámok a magasba csaptak, fehér tajtékot verve dühödt robajlással nyúltak utána, mint mohó, kapzsi kezek, majd visszazuhantak élő áldozatuk nélkül a mélybe. – Byron! – Ezúttal fennhangon szólította, mint az egyetlen esélyét, miközben a felhők szinte sötét szálakként ereszkedtek le, hogy a megvastagodott köddel egybefonódva elvágják minden menekülési lehetőségét. – Segíts nekünk! A szél átemelte a kiáltást a hullámok dübörgésén, egyenesen hozzá. Tudatosság volt abban a lágy, már-már zeneként dallamos hangban. Tudta, hogy közel van, úgy tűnt, mindig tudja. Antonietta Scarletti. A Scarletti vagyon örököse. Több világhírű, csodaszép zene szerzője, a régi, felbecsülhetetlen értékű Scarletti palota birtokosa. A Palazzo della Morte. A halál palotája. Byron félt, hogy az épület átka halált hoz Antoniettára is, és eltökélt volt, hogy megállítja azt. A hangja hozta el az életébe az éjszaka színeit, élénken, élesen, oda, ahol hosszú ideje már csak sivár szürkeség volt. Szíve kihagyott, mint mindig, amikor meghallotta a váratlan ajándékot. Ahányszor csak kimondta bársonyos hangján a nevét, vagy beszélt hozzá. Mint amikor először szólt hozzá, és felgyújtotta a világot az élénk színekkel, amiknek az emlékét is rég elfeledte már. Olyan alacsonyan repült, hogy testét vízzel fröcskölték le a hullámok, ahogy száguldott fölöttük, egyenes a hangja dallama irányába. Az örvénylő ködön keresztül meglátta Don Giovanni Scarlettit, ahogy egy sziklán kapaszkodik reménytelenül, miközben a tenger mohó hullámkarjai érte nyúlnak. A hullámok keményen a sziklához vágták az öreget, dobálták a testét, mintha csak egy kis kupac tengeri moszat lenne, semmi más. A habzó víz összecsapott ősz feje felett, és maga alá temette. – Byron! – jött a hívás újra. Kísértő. Felejthetetlen. Tudta, hogy hallani fogja ezt a hangot örökké, még álmaiban is. Fenn az egyenetlen, omladozó sziklák szélén küzdött egy nagytestű férfival. Alatta a víz nekicsapódott a sziklának, egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, mintha megpróbálná elérni őt. Csak a vihar növekvő dühe, és a földrengéstől megingó szikla akadályozta meg Antonietta támadóját, hogy ledobja őt a tengerbe. A férfi megtántorodott, majdnem ő esett le, ahogy küzdött vele. Villámok ostorainak energiája robbant fel körülöttük, felizzó szikrák záporoztak az emberre.

A mennydörgés fülsiketítő reccsenésének zajában a férfi felkiáltott félelmében. Agyarak robbantak be Byron szájába, fekete méreg kavargott a gyomrában. Egy pillanat alatt mellettük volt, nem törődvén saját hatalmas erejével megragadta Antonietta támadójának nyakát a tarkója alatt, és elrántotta tőle. Állati természetének vadsága az emberi oldala haragjának erejével rázta meg, zúzta péppé a férfi torkát. A vészjósló reccsenés még a dühödten üvöltő tenger hangján keresztül is tisztán kivehető volt. Byron hanyagul a földre ejtette, hagyva, hogy gyűrt kupacba rogyjon az elerőtlenedett test. Antonietta irányába pördült. Bizonytalanul tapogatózva a lábaival, maga elé nyújtott karokkal igyekezett elmenekülni. Előtte csak az üres mélység ásított, a következő hullám éppen erőt gyűjtött, hogy hajthatatlan dühvel érte nyúljon. – Állj meg! Egyetlen lépést se tovább! – mennydörgött a parancs az éjszakai levegőben, eljutva hozzá a szikla tetejére. Bízva benne, hogy engedelmeskedik a könyörtelen kényszernek, Byron a vízbe vetette magát. Merült egyre lejjebb a hideg, sötét mélységben, amíg ujjai meg nem találták az öregember ingének gallérját, amit öklébe szorított, és elrúgta magát a fenékről a felszín felé. Kilőtt a tengerből, egyenesen a levegőbe, magával vitte a súlyos, mozdulatlan testet is, majd a part felé indult vele, hogy a sziklák tetejére fektesse. Fehér köd kavarodott fel és vastagodott meg körülötte, hogy eltakarja az esetleges kíváncsi pillantások elől. Az öreg fuldoklott, kapkodott az életet jelentő levegőért. Görcsösen kapaszkodott Byronba, nem érzékelte a környezetét, nem vette észre, hogy keresztülszáguldott a téren. Don Giovanni, Antonietta nagyapjának szeme szorosan csukva volt, mellkasa megemelkedett, sós víz bukott ki a szájából. Víz ömlött a ruhájából és a hajából is, a cseppek hozzáolvadtak a sűrű ködhöz, ami körülvette, és amiből Byron alakja bontakozott lassan elő. Az öregember hangosan imádkozni kezdett anyanyelvén, szólítva az angyalokat, hogy mentsék meg őt, de egyetlenegyszer sem nyitotta ki a szemét. Antonietta a hangja felé fordult, de a lába továbbra is veszélyesen közel volt a szikla pereméhez. Pontosan ugyanott állt, ahova Byron ordítva kiadott parancsa szegezte. Byron szíve a torkában dobogott, óvatosan kinyújtóztatta az idős férfit a földön, távol a peremtől, és rohant a karjaiba vonni Antoniettát. Biztonságba helyezni. Szorosan magához ölelte, aztán igyekezett meggyőzni magát is, hogy már védve van, csillapodhat benne az éktelen harag és a félelem, alábbhagyhat a vihar, megnyugodhat a föld. Azon tény ellenére, hogy ruhájából patakokban csorgott a víz, vacogva hozzábújt, kezei csalhatatlan magabiztossággal rátaláltak arcára, szerető ujjakkal feltérképezték vonásait. – Tudtam, hogy eljössz. Őrangyal. A nagyapám? Nonnoval minden rendben lesz? Hallottam, hogy beleesett a tengerbe. Nem értem oda hozzá. Nem találtam meg, hogy segíthessek neki. Fejét a köhögés és az öklendezés irányába fordította, ami az idős férfi felől érkezett, hatalmas, sötét szemeiben könnyek csillogtak. – Minden rendben lesz vele Antonietta. – biztosította Byron – Mást meg se engednék neki. Így is gondolta. Képtelen volt elviselni a könnyek látványát a szemeiben. – Te mentetted meg, ugye Byron? Azért vagy csuromvizes. Mindig eljössz hozzánk, amikor bajban vagyunk. Grazie, képtelen lennék a nagyapám nélkül élni. Lábujjhegyre állt, lágy, hajlékony teste odasimult a férfi kemény, erős alakjához, észre sem véve, hogy az ő ruháját is eláztatja, és rászorította ajkait az övé sarkára.

Az az apró fizetség megrázta a lénye legmélyéig. Tűz száguldott keresztül a vénáin. Testének minden egyes sejtje reagált, érte nyúlt. Sóvárgott. Éhezett rá. Karjai birtoklón szorultak köré egy pillanatra. Külön erőfeszítésébe került, hogy észben tartsa saját erejét, és hogy neki fogalma sincs arról, kicsoda és micsoda ő. Csak tartotta a teste közelében és ringatta, mint egy bölcsőben. A karcsú test reszketett a metsző szélben. – Bántott téged? Megsebesültél Antonietta? – kérdezte tisztán, egyszerűen. – Nem, csak megrémített. Annyira megijedtem. – Mit csináltál a szikláknál? – hangja sokkal élesebb volt, mint szerette volna – És hol a család többi tagja? A finom ujjak ismét az arcára kúsztak, meghitten feltárva vonásait. Sokszor olvasott már belőle így, de ez valahogy mégis másnak tűnt, vagy csupán csak ő gondolt túl sokat mögé. – Valaki egy rongyot nyomott az orrom és a szám elé, aztán kihozott ide. Annyira féltettem Nonnot. Hallottam a tengert. – Miközben a lány az arcát tanulmányozta, ujjai párnáinak érintése nyomán apró lángocskák gyúltak a bőre alatt. A finom simítás egy pillanatra elakadt a szemöldökei közötti ráncon. – Haragosnak hallatszott, ugyanúgy, mint most. Nem tudtam odamenni nagyapához, és hallottam, hogy leesik a szikláról. – elhallgatott egy pillanatra, a vállára hajtotta a fejét – Viaskodtam azzal az emberrel, aki kihozott ide. Engem is bele akart dobni a tengerbe. A hangja megremegett, de Antonietta küzdött a nyugalmáért. – Nem mondott semmit? Megrázta a fejét. – Még csak fel sem ismertem rajta semmit. Biztos vagyok benne, hogy soha nem járt a palotában ezelőtt. Senki nem mondott nekünk semmit, csak éppen megpróbáltak bennünket beledobni a vízbe. Byron óvatosan elvezette őt az öregember mellé. – Meg szeretném nézni nagyapádat. Úgy sejtem kiitta a fél tengert. Ne mozdulj. Veszélyes itt fenn. A magas szirteken vagy, ahol a szélek omladoznak, ha leesel, meghalsz. – Nem tudta sokáig nézni az arcán azt a bizalmat, azt a gyermeki ártatlanságot. Tisztában volt vele, hogy az övé, de megint képtelen volt megvédeni azokat, akiknek a biztonságára felesküdött. – Nem veszed észre Antonietta, de sokkos állapotban vagy. Csak ülj le ide szépen, és lélegezz velem. Egy ősi fajból származott, amely mondhatni halhatatlan. Hosszú időt megélt már, tanúja volt fajtája szinte teljes kihalásának. Nők és gyermekek nélkül lehetetlen élni, a puszta, sivár létezés maradt csupán. Hacsak egy férfinak nem volt olyan hihetetlen szerencséje, hogy megtalálja az életpárját. Antonietta Scarletti az ő életpárja. Tudta, csalhatatlanul. A nő családfáján visszamenőleg médiumok hosszú sora állt, tehetségük messze túlmutatott a puszta látványosságon. Byron gyakran hallotta tőle a családja történetét. Tudta, hogy Antonietta ősei között sok híresség akadt, férfiak és nők is, erős telepatikus képességgel és gyógyító erővel. Csak egy olyan halandó nő lehet Kárpáti életpár, aki rendelkezik valamilyen pszichés képességgel. És Antonietta Scarletti egy nagyon erős médium volt. Don Giovanni küzdött, hogy felüljön, mellkasa hullámzott, levegőért kapkodott. Göcsörtös kezét Byron vállára tette. – Honnan tudtad, hogy jönnöd kell? A tenger követelte az életem, de te visszahoztál. – fogai vacogtak, vékony, hideg teste kontrollálatlanul reszketett. – Már másodjára mentettél meg.

Byron finoman megtámasztotta. – Ne beszéljen olyan sokat öreg barátom. Lássuk, mit tehetek, hogy ne fázzon annyira. Antonietta ugyan nem látta Byront, de a hangjának dallama felzaklatta, mint mindig. Gyönyörű és bűbájoló volt, szinte állandóan hallotta a fejében, akár egy muzsikát. Szeretett volna úgy gondolni rá, mint valakire, aki csupán a nagyapja barátja, de ez túl nehéz feladatnak bizonyult, a legcsekélyebb fizikai kapcsolat, hangjának puszta dallama elegendő volt, hogy felébressze vágyát. Antonietta hosszú évekkel ezelőtt megtanulta, hogy ő nem az a fajta nő, akire a vagyonán kívül más ok miatt szívesen néznének a férfiak. Benne pedig túl sok volt a Scarletti büszkeség ahhoz, hogy a pénze miatt szeressék. Nem hitt abban, hogy vásárolhat magának egy férfit, még ha sok nő ezt tette volna is az ő pozíciójában. Nem volt már fiatal lány, aki fehér lovon érkező hercegekről álmodik. Felnőtt, érzéki alakkal rendelkező nő volt, aki az arcán viselte annak a robbanásnak a nyomait, ami elvette tőle a látását. Egyetlen fehér lovú herceg sem őrá vágyakozik, ha a végtelen, romantikus, szenvedélyes éjszakákra gondol. Gyakorlatias nő volt, sikeres zongorista és zeneszerző, aki a muzsikába öntötte bele összes álmát, oda, ahová valók. Antonietta óvatosan végigfuttatta kezét nagyapján, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban megmenekült a tengerből. A keze hozzáért Byronéhoz. Ujjai egy pillanatra megpihentek kézfején. A férfi soha nem mutatott bosszúságot, ha megérintette. Nem irtózott tőle, nem vált türelmetlenné. Most is egyszerűen tovább csinálta, amit eddig, miközben keze az övén pihent. Hallotta egyenletes, lassú légzésének ritmusát, összehasonlította saját kapkodó légvételeivel, majd megpróbálta a magáét az övéhez lassítani. Byron kezében most óriási hő keletkezett. Érezte, ahogy a nagyapja ereiben jó borként keringő vér lassan átmelegszik. Nem mert megszólalni, csak érzett. Hallotta az öregember szívét és lélegzetét. Több dolgot látott látás nélkül, mint mások két ép szemmel. Tudta, hogy Byron sokkal több, mint egy halandó ember. Most éppen csodát tett. Mindezt világosan látta az ujjhegyein keresztül, amik a kézfején pihentek. Byron lehunyta a szemeit, és kizárta az éjszaka illatát és hangjait. Nehéz volt úgy koncentrálnia, hogy érezte magán a nő érintését, de a vizsgálat közben talált valamit az öregember tüdejében. Don Giovanni túl idős és törékeny volt, hogy ellenálljon egy fertőzésnek, vagy egy tüdőgyulladásnak. Byron felemelkedett a testéből, és belépett az idős férfi sziklákon fekvő, hideg, magatehetetlen testébe. Úgy gyógyította, ahogyan az fajtájánál szokás, belülről kifelé, miközben alaposan átvizsgálta, szentül elhatározva, hogy megtartja Antonietta nagyapjának életét annyi évig, ameddig az emberileg lehetséges. Szél rohant át a sziklákon, átfújta Antonietta ruháit, annak ellenére is, hogy Byron teste közte és a légmozgás között helyezkedett el. Érezte hogyan sugárzik át a melegség Byronból a nagyapjába. De volt ott valami más is, valami még ritkább, még különösebb dolog. Értette és hitt benne. Byron Justicano elhagyta a testét, és most éppen a nagyapjáéban volt. Nem volt szüksége a szemeire, hogy lássa ezt a gyógyító csodatételt. Érezte őt. Az energiáját és a melegét. Azt is tudta, hogy teljes koncentrációt igényel, amit csinál, így nem moccant, nehogy megzavarja.

Ült a metsző hidegben, és megköszönte az égnek, hogy Byron eljött a családjához, hogy ügyeljen rájuk. – Méreg van a szervezetében. – Byron zord hangja megrémítette. – Nem sok, mintha folyamatosan etetnék vele, de jelen van az izmaiban és a szöveteiben. – Az lehetetlen. – tagadta Antonietta – Ki akarna kárt tenni Nonnoban? Mindenki szereti őt a családban. Ilyesmi nem történhet véletlenül? Biztosan tévedsz. – Amikor még fiatal és indulatos voltam, sokat hibáztam Antonietta. Most már sokkal óvatosabban cselekszek, vagy mondok véleményt. Ahogy abban is, hogy mit kívánok, mit szeretnék magaménak tudni. De a barátaimmal még körültekintőbb vagyok. Don Giovannit megmérgezték, mint már előtte egy ősét is. Nem szól erről egy legenda a Scarletti családban? Antonietta keze megremegett, gyorsan elhúzta Byronétól, hogy ne vegye észre. – Igen, századokkal ezelőtt, egy másik Don Giovannit és egy fiatal unokahúgát megmérgezték. Gyógyítót hívtak, és megérkezett Nicoletta, hogy segítsen nekik. Végül menyasszonyának választotta őt. De én nem hiszek az átkokban Byron. Nem hiszem, hogy átok lenne az otthonomon, vagy a családomon. Végigcsúsztatta kezét nagyapja testén. – Én csak azt mondhatom neked, hogy méreg van a szervezetében, és ha még több felhalmozódik belőle, meg fogja ölni. Emellett megtaláltam egy altató maradványát is. És ha téged megvizsgálnálak, egészen biztos vagyok benne, hogy ott is megtalálnám. – Ugye nem akarod azt mondani, hogy a szakácsom akar megölni? – Antonietta megszorította az öregember karját, nyugalma immár egy cérnaszálon függött. – Ez nevetséges Byron. Semmit sem nyerhetne vele. Enrico a családunknál dolgozik gyerekkorom óta, teljesen odaadóan és hűségesen szolgálja a Scarletti család minden tagját. – Egy szóval sem említettem a szakácsodat Antonietta. – válaszolt türelmesen. – Ez csak a te találgatásod, nem az enyém. – Amikor makacsul hallgatott, elkeseredetten felsóhajtott. – El kell távolítanom a mérget nagyapádból. Aztán megnézlek téged. Vakító fehér fogai felragyogtak a sötétben, de a nő nem láthatta, pusztán a hangjából ítélhette meg, hogy ezt az ígéretét veheti fenyegetésnek is. Megremegett, ekkor jött csak rá milyen kevéssé ismeri. – Byron. – Nyugodtan ejtette ki a nevét, emlékeztette rá magát, hogy milyen gyengéd vele mindig. Olyan, mint az őrangyaluk. Mindig biztonságban érezte magát vele. Nem engedheti meg, hogy a támadás miatt meggyengült idegei miatt félni kezdjen attól az embertől, aki azért jött, hogy megmentse őket. – Az valóban igaz, hogy a balesetek végigkísérték a Scarletti család történetét. Előfordultak politikai intrikák és hasonlók is. A mi családunk mindig is nagy hatalommal és vagyonnal rendelkezett. – A szüleidet megölték, amikor felrobbantották a jachtjukat. Téged megvakítottak Antonietta. Az az egy szerencséd volt, hogy volt a közelben egy halász, és kimentett, mielőtt elnyelt volna a tenger. – Az baleset volt. Nagyon magabiztosnak akart hangzani, mégis csak suttogás hagyta el a száját. – Csak szeretnéd azt hinni, hogy baleset volt, de pontosan tudod az igazságot. Volt egy furcsa éle a férfi hangjának. Azt az érzetet keltette a lányban, mintha szeretné jól felrázni. Nem akart a robbanásról beszélni, ami megvakította és árvává tette. Túl sok volt

benne azzal kapcsolatban a bűntudat, a félelem és más érzelmek. Igyekezett ezt a folyton kinyíló ajtót újra és újra visszazárni az elméjében. – Ki volt ő? Tudta, hogy támadójuk halott. Kissé megrémítette ugyan, hogy Byron ilyen gyorsan és hatékonyan megölte, de egyben őszintén hálás is volt érte. – Fogalmam sincs, de egészen biztosan nem egyedül csinálta. Valakinek be kellett adnia nektek az altatót, valakinek, aki az épületen belül volt. És ahhoz is két ember kellett, hogy felhozzanak ide benneteket. Nincs ugyan messze, de az út meredek, és két begyógyszerezett embert felcipelni ide nem lett volna egyszerű feladat. És főleg nem lett volna egyszerű egyszerre mindkettőtöket a tengerbe dobni. Egyikük valószínűleg elsietett valahova, hogy valami mást csináljon. – Mi van a családommal Byron? – Antonietta ujjai önkéntelenül a férfi kezére fonódtak. – Talán tehetetlenül, elkábítva fekszenek az ágyaikban, és a sorsukra várnak, míg mi itt beszélgetünk. Meg kell nézned őket. – Valószínű, hogy valamit keres, nem pedig az egész családot akarja lemészárolni. Antoniettának elállt a lélegzete, kezét a torkára szorította. – Sok kincsünk van. Felbecsülhetetlen értékű műkincsek. Ékszerek. Régiségek. A hajóink sokszor szállítanak bizalmas rakományt, és az utasok listáját is inkább az itteni irodában tartjuk, mint a kikötőnél lévőben, mert itt jobbak a biztonsági berendezések. Ezek közül bármi után kutathatnak. – Menj Byron, – nógatta Don Giovanni is – gondoskodnod kell a családom biztonságáról. A Scarletti egy régi, nagy tiszteletnek örvendő név. Nem eshet csorba a hírnevünkön. Győződj meg róla, hogy semmit sem vittek el az irodából. – Ugye nem azt kéri tőlem, hogy hagyjam itt mindkettejüket védtelenül a szirteken? Az túlságosan veszélyes lenne. Byron felsegítette Antoniettát, majd talpra állította az öregembert is. – Fogd át a nyakam Antonietta. Beviszlek mindkettőtöket az épületbe. A nő fejében azonnal megszólalt a tiltakozás. Ő túlságosan nehéz. Nem viheti egyszerre mindkettejüket. De sietniük kellett. Így aztán inkább csendben maradt, tette, amit mondott, a nyaka köré fonta a karjait. Teste odasimult az övéhez. Byron teste olyan kemény volt, mint egy fatörzs. Soha nem érezte még ennyire puhán, lágyan, simulékonyan nőiesnek magát. Egyszerűen megolvadt tőle. Hálás volt az éjszaka sötétségének, hogy elrejti a pírt, amit világosan érzett szétterjedni a bőre alatt. A családja nevének becsületére kellett volna gondolnia, de ehelyett semmi másra nem tudott, csak Byron Justicanora. Szorosan belékapaszkodott. Érezte, hogy egyik karja a dereka köré fonódik. A lába elemelkedett a talajtól. Nagyapja felkiáltott félelmében, csapkodni kezdett, hogy megőrizze egyensúlyát. Byron mormolt neki valamit, nem értette mit, csak hangjának parancsoló hangsúlyát hallotta. A nagyapja abbahagyta a kapálózást, olyan csendes lett, hogy már kezdte azt hinni, hogy elájult. Nekifordította az arcát a szélnek, és igyekezett nyugodtan kiélvezni a pillanatot. Vak, de életben van. A hangok és tapintás gazdag, csodálatos világában élt, mindent meg akart tapasztalni, amit az élet nyújthat.

Érezte, hogy mozog a térben, fenn a levegőben, a felhők alatt, a tenger alatta dübörgött. Mégis biztonságban érezte magát Byron karjaiban. Aminek élete legrosszabb éjszakájává kellett volna válnia, hirtelen különleges tapasztalatok kincsestárává vált. – Byron. Halkan, szinte fájdalmasan suttogta a nevét, úgy gondolta, a szél messze viszi hangját az óceán fölé, ahol senki sem hallhatja meg legtitkosabb vágyát. Byron a haja illatába merítette az arcát, ahogy nekirugaszkodott az égen. Szinte nem is volt félelem Antoniettában. Nagyon ritkán talált félelmet benne. Agyi mintái annyira különböztek a többi halandóétól, hogy nagyon nehéz volt olvasnia őket. Most, hogy a szíve már nyugodt tempóban dobogott, visszagondolhatott, és csodálhatta hogyan küzdött az életéért a szirteken. Egy rendkívüli nő és az övé. Csak éppenséggel ezt még nem vette észre a lány. Antonietta erős személyiség, aki szentül elhatározta, hogy maga irányítja az életét és a vállalkozásait. Byron azt gyanította, ha népe szokásos módján követelné őt magáénak, nemcsak, hogy ellenállna, de még boldogtalanná is tenné vele. És ő évekkel ezelőtt nagyon kemény leckét kapott abból, mi a következménye annak, ha túl gyorsan, gondolkodás nélkül akar valamit, kizárólag a saját hasznát nézve. A lány volt a világa. Félretette érte saját sürgető igényeit, iránta érzett szörnyű sóvárgását, hogy azokat a dolgokat adhassa meg, amire a lánynak van szüksége. Az övé, jól tudta. Nincs más egyikük számára sem, de azt akarta, hogy önként jöjjön hozzá. Hogy őt válassza. Az ő életét, az ő világát. Mindent neki akart adni, amiről azt gyanította, sosem volt meg az életében. Azt szerette volna, ha tisztában van a saját női értékével. Nem egy Scarlettiével. Nem egy zongoraművészével. Nem egy hajózási multimilliomoséval. Hanem a női értékével. – Félsz? – suttogta halkan félig kimondva, félig az elméjében kiejtve a szót. Nem mondta ki, de tagadni sem akarta mit tesznek. Nem rejtette el előle hogyan utaznak. Lehet, hogy vak, mégis jobban tisztában volt a körülötte történő dolgokkal, mint bárki más, akit ismert. Antonietta felnevetett, és abból a hangból kihallatszott az öröm. – Hogy félhetnék Byron? Veled vagyok. De nem fogom megkérdezni, hogy csinálod ezt, amíg a lábaim nem éreznek újra szilárd talajt maguk alatt. – felelt olyan őszintén, ahogyan csak tudott. Volt a szíve mélyén valami vad vidámság. Ha félt is valamitől, az legfeljebb az ismeretlentől való félelem lehetett. Szárnyalni az égen az egyik álma volt, és most valóra vált a fantáziája. Gyermekként sokszor álmodott arról, hogy repül, és ezek az álmok olyan élénkek voltak, hogy gyakran valóban elhitte, hogy átszárnyalt az éjszakai égbolton. – Csak azt bánom, hogy nem élvezhetem a kilátást. – Még önmaga is kihallotta hangjából a vágyakozást, és elszégyellte magát, hátha esetleg a férfi is hallotta. – Bárcsak lenne rá időd, hogy leírd. – Van egy mód arra, hogy láthasd, amit én látok. – A szíve kalapálni kezdett, de észrevette, hogy amint erre lehetőséget ad, a dobbanások elkezdik követni Byron szívének ritmusát. Mintha kapcsolatban lenne szív a szívvel. Antonietta szorosabban fogta át a nyakát. Most először fordította az arcát a férfi felé. Byron érezte a nyakán meleg leheletét, teste megfeszült. Várakozóan. – Mit mondasz? A lány szíve ismét félrekalimpált. Csodákat képes véghezvinni. Gyógyít. Meghall egy hívást a tomboló tengeren keresztül. Fejest ugrik a háborgó mélységbe, kiment egy embert, és biztonságba viszi a partra. Keresztülszárnyal az éjszakai égbolton úgy, hogy közben két

felnőtt embert visz olyan könnyedén, mintha csak egészen csekély súlyú gyerekek lennének. De a lehetetlenben, nem mert reménykedni. A hangja nagyon halk volt, de az ajkát a bőrére nyomta. A pulzusára. Byron teste lángra lobbant, a sóvárgás hőhulláma száguldott rajta végig. Úgy tűnt, a lány nem veszi észre a reakcióját. Harcolt a szinte leküzdhetetlen vággyal, elfordította tőle a fejét, hogy ellent tudjon állni arca kísértésének. Nem tudott válaszolni neki, fogai meghosszabbodtak, egész teste vágyott az övére. Szerencsére már közel jártak a hatalmas palotához. Byron figyelmét lekötötte, hogy megtalálja minden egyes halandó tartózkodási helyét. Letapogatta a villát és a környező területet. Az erőszak hullámai még mindig a levegőben vibráltak, de ha a másik összeesküvő vissza is rohant a villába, utas, vagy rakománylistákért, netán a Scarletti kincsekért, az vagy rég kereket oldott, vagy pedig az ágyában feküdt alvást színlelve. Byron semmi jelét nem fedezte fel a falakon belül idegen jelenlétének. A család tagjai békésen aludtak a saját ágyaikban. Úgy tűnt, az egész házban senki sincs tudatában az Antoniettát és Don Giovannit ért támadásnak. A gyanú mégis megtalálta az utat a szívébe.

2

Byron sem Antoniettát, sem az öregurat nem tette le, míg be nem ért az idős férfi hálószobájába. – Meg kellett volna szólalniuk a riasztóknak. – mondta Antonietta – A betolakodóknak működésbe kellett volna hozniuk. Hogyan jöttek be? Te hogyan jöttél be? – Nem úgy jöttek be, ahogyan én. – felelt Byron teljes meggyőződéssel. – Jelen pillanatban egyetlen behatoló sincs a palotában. – Ezt nem tudhatod. – mutatott rá Antonietta – Több száz szobája van a palotának. Bárhol bujkálhat. Még az irodát sem nézted meg. – Később utána fogok nézni, mi lehetett az, amit kerestek. De jelenleg senki más nem tartózkodik a kastélyba, csak a család tagjai az ágyukban. – ismételte türelmesen. – Don Giovanni kihűlt a tengervízben, és átfagyott a széltől. A testhőmérséklete gyorsan zuhan. Menj a szobádba, és te is vegyél egy forró fürdőt Antonietta. – mondta szinte metsző hangon, és vetkőztetni kezdte az idős embert. – Reszketsz a hidegtől. – Nem értékelem, ha parancsolgatnak. – felelt Antonietta. Fogai vacogtak, bár kétségbeesetten próbálta megállítani őket. Teljesen össze volt fagyva. – Don Giovanni a nagyapám, az én felelősségem. – Megérdemli, hogy meghagyd a méltóságát. – Byron hangja olyan puha és bársonyos lett, hogy beleborzongott. Hátralépett egy lépést. Egy csomó szorította el a torkát, azzal

fenyegetve, hogy megfullad. A szemei égtek. Évek óta nem sírt. Az erős ujjak megfogták az állát. – Nem akartam ennyire hirtelen lenni, de gyorsan gondoskodnom kell a szükségleteiről. Ha megbántottalak volna, nagyon sajnálom. A nagyapád szíve gyenge, a szervezete védekezőképessége pedig még az iménti segítségem ellenére is nagyon alacsony. Lehajtotta hozzá a fejét. Megérintette a száját az övével. Csupán egy tollpiheszerű, puha simítás. Mégis érezte, még a lábujjaiban is. Forróság szorította össze a gyomrát. Egy pillanatig képtelen volt világosan gondolkodni, azt sem tudta már, miért akart sírni. – Azért, mert valaki megpróbált megölni téged és a nagyapádat. – felelt neki a férfi – Mert valaki megmérgezte őt, és valószínűleg téged is, és valaki elkábított mindkettőtöket. Fáradt vagy és összefagytál, én pedig türelmetlenül szóltam hozzád. Bárki más már rég sírna Antonietta. El fogom látni nagyapádat, te pedig addig veszel egy forró fürdőt, és bebújsz a meleg ágyba. Byron olyan kedvesen, lágyan beszélt hozzá, hogy a szíve bukfencet vetett tőle, ismét könnyek gyűltek a szemébe. Kezei leestek az oldalához, és megfordult, hogy engedelmeskedjen kérő, szelíd parancsának, megnyugtató logikájának. Már megtette az első lépést, amikor rájött, hogy mit is csinál a férfi. – Grazie Byron, de Nonnonak szüksége lehet a segítségemre a fürdőben. Nem fogom látni őt, tudod, hogy vak vagyok. Byron volt az egyetlen, aki úgy viselkedett vele, mintha nem lenne vak. A férfi ledobta a földre Don Giovanni ingét. – Nem kell mindent magadnak csinálnod cara mia. Most menj. Bemegyek vele a zuhany alá, hogy megtartsam. – Menj. – intett Don Giovanni az ajtó felé. – Tedd azt, amit mond Toni, menj fürödni. Velem minden rendben lesz. Igazából az lenne a legjobb, ha mindketten mennétek. Azt szeretném, ha gondoskodnál róla Byron. Győződj meg róla, hogy átöltözik valami melegbe. – Nonno! – Antonietta meg volt döbbenve – Lehet, hogy én vak vagyok, de biztosíthatlak róla, hogy Byron egyáltalán nem az. Nem hiszem, hogy a fürdőszobámba kellene jönnie. – Azt akarom, hogy vigyázz rá. Gondolod, hogy visszajönnek? – Don Giovanni teljesen figyelmen kívül hagyta az unokája tiltakozását. – Itt kell maradnod vele. – Nem számít, hogy visszatérnek-e, vagy sem Don Giovanni. Nem tehetik rá többé a kezüket az unokájára. – Byron Antonietta fölé hajolt, a lány most először érezte megremegni a hatalmas testet. A harag, mint valami élő, lélegző entitás jelent meg a szobában. A levegő mintha megvastagodott volna, súlyossá vált, nehéz volt belélegezni. Byron bensőjében a vadállat felüvöltött, harcolni kezdett a szabadságáért, bosszút követelt. Követelte, hogy fogja, és vigye el innen a lányt valami olyan helyre, ahol nem történhet semmi baja. – Pillanatnyilag egyedül nagyobb biztonságban vagy a fürdőszobádban, mint ha én állnék ott őrt cara. Engedd, hogy segítsek a nagyapádnak. A hangja a fogai közül sziszegett. Egy ígéret. Egy fogadalom. És egy ítélet. Nem volt egyszerű feladat kattogó fogakkal, és a testét rázó kontrollálhatatlan reszketéssel méltóságteljesen viselkedni, de Antonietta egy Scarletti volt. Felemelte az állát. – Jelentenünk kell a rendőrségnek is. Azt hiszem, a sziklákon van egy holttest. – Egy holttest? – Don Giovanni elsüllyedt egy székben, hogy Byron levehesse róla tocsogó cipőit és zokniját. – Kinek a teste? Byron minden zavarodottság nélkül vállat vont.

– Azé, aki megpróbálta beledobni Antoniettát a vízbe. Azt hiszem egy kicsit túl keményen rántottam el tőle. Dühös voltam és féltettem őt, nem vettem számításba az erőmet. Don Giovanni megcsóválta a fejét. – Az lesz a legjobb, ha a test beleesik szépen a tengerbe, és mi nem tudunk róla semmit. Küzdöttél vele, leesett. Nem érdemes megkockáztatni egy hatósági eljárást egy ilyen halál ügyében. – Nonno! Antonietta meg volt döbbenve. – Ha továbbra is ott állsz vizes ruhában, reszketve, mint a nyárfalevél, én magam viszlek a fürdőszobádba, és ültetlek a kádba. – mondta Byron – És nem vállalok felelősséget azért, ami utána történik. Ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hiszed, tréfálok. A lány szíve megugrott, ismét őrülten dübörögni kezdett. Mindent elkövetett, hogy a mozdulat, amivel végigsimított nagyapja kezén nyugodtnak tűnjön, majd kisöpört a szobából. – Le sem veszed róla a pillantásod. – mondta nem is titkolt elégedettséggel a hangjában Don Giovanni. – Ez jó. Nagyon jó. Mindig is egy olyan férfit akartam mellé, mint te. De ő erős akaratú Byron. – a kivörösödött szemek kitartóan kutatták az arcát. – Megsebezhetnéd. – Nem Don Giovanni. Én soha. – Byron segített felállni az öregembernek. – Támaszkodjon rám, míg elsétálunk a zuhanyhoz. – Talán nem vagyok túl gyenge hozzá, hogy egyedül menjek. – mondta Don Giovanni szégyenkezve a kétségei miatt. – Nem fogom engedni, hogy elessen öreg barátom. – bátorította finoman Byron, és hagyta, hogy az idős férfi reszketeg lábakkal, lassan, de egyedül átsétáljon mellette a szobán a fürdőig, ahelyett, hogy önkényesen felkapta volna, és beviszi. Ösztönösen érezte, hogy Don Giovanni büszkesége ragaszkodik ahhoz az apró függetlenséghez, hogy egyedül menjen be a fürdőbe, még ha teste majdnem túl erőtlen is ahhoz, hogy segítség nélkül járjon. – Ez elég volt egyetlen éjszakára. Ön is pontosan tudja, hogy a saját, és az unokája élete is veszélyben forog. Védelemre van szüksége, ahogy önnek is. Don Giovanni felsóhajtott, ahogy göcsörtös kezével a zuhany üveg tolóajtaja felé nyúlt. – Ő nagyon makacs. Túlságosan ráhagyatkoztam magam is, így most mindenkiért felelősséget érez. Nem akar majd testőrt alkalmazni. – Tudom. – Byron segített megszabadulni az öregembernek az utolsó ruhadarabtól is, és beállította a vízpermet hőmérsékletét. – De kénytelen lesz. Nem tudok itt lenni nappal. De miért akarja valaki megölni mindkettejüket? Don Giovanni felemelte az arcát a vízsugár felé, míg testének többi része is felmelegedett. Byron nagyon gyakorlatiasan egyszerűen beállt mellé a fülkébe, hogy az öreg kapaszkodhasson belé, míg a víz ömlött rájuk. Várt, amíg a heves reszketés elmúlik, csak aztán zárta el a forró vizet, és burkolta egy törölközőbe a gyenge testet. A Kárpátiak képesek voltak saját testhőmérsékletüket szabályozni, és nem került egy szempillantásnál több időbe, hogy tökéletesen szárazak legyenek a ruhái. Don Giovanni észre sem vette, pedig Byron segített neki pizsamába bújni, és elhelyezkedni az ágyban. – Menj hozzá Byron. Nézd meg nem lesz-e semmi baja. – Megyek. – biztosította Byron. – Most aludjon, és ne aggódjon. Arra használta bűbájoló hangját, hogy meggyőzze az idős embert. – És a többiek? A többi unokám? Meg akartad nézni nekem őket. És a dédunokáim?

Don Giovanni szavai lassan elmosódtak. – Most csak aludjon. – adott még egy enyhe kis lökést az elméjének Byron. Felhúzta, és eligazgatta a takarót a mellkasán. És mert a legidősebb Scarletti még álmában is nyugtalan maradt, Byron fennhangon kántálni kezdte az ősi gyógyító éneket, miközben azon dolgozott, hogy eltávolítsa a méreg nyomait a testéből. Ez tovább tartott, mint ahogy Byron gondolta, de főként azért, mert megerősítette belső szerveit is. – Még sok évig nem fog meghalni öreg barátom. – mormolta, ahogy felemelkedett mellőle. Alaposan körülnézett a szobában, megengedte érzékeinek, hogy a legmélyebb sarkokat is felkutassák. – Még csak nemrég találkoztam önnel, de fontossá vált nekem, és az unokájának is fontos. Nagyon tisztelem önt. – Közel hajolt, és a Don fülébe suttogott. – Élni fog és megerősödik. Valaki nemrég Don Giovanni szobájában járt. Valaki, aki nem tartozik a Scarletti vérvonalhoz. Az illata bejárta az egész szobát. Byron nem sajnálta az időt, alaposan átvizsgálta a helyet, nem fenyegeti-e veszély valahonnan az öregembert. De egy mérges pókot sem talált. A betolakodó az ágyából cibálta ki a férfit. Pár pillanatba kerülhetett csupán, hogy legyőzze az idős ember ellenállását. Tehát a támadónak vissza kellett térnie a szobába, miután ledobta a szirtről. Ez a valaki pedig a családhoz tartozott, vagy az alkalmazottakhoz, akik a palotában aludtak, bár az illatot egyáltalán nem találta ismerősnek, és a behatoló azonnal, ahogy visszatért a szobába, már távozott is, aminek nem volt semmi értelme. Byron alakja elmozdult, elmosódott, hirtelen egy nagy, sötétvörös-barna bundás farkas állt a helyén. Felemelte a pofáját, hogy újra szagot fogjon a szobában. Ajka egyszerre vicsorra húzódtak. Ott volt az illata, finoman, alig észrevehetően, de ott volt. Valami vad. Macskaféle. Egy ragadozó. Ez megmagyarázta a gyors szökést. Egy vámpírnak lenne köze a Scarletti családhoz? A vámpír egyszerűen a vérét vette volna az öregnek, nem a tengerbe dobja. A vámpírok a velejükig gonoszak, azt élvezik, ha mindenki más szenved körülöttük. A farkas elindult a palotában szétnézni. Hogyan tudott bejönni a betolakodó a kastélyba anélkül, hogy beindította volna a biztonsági berendezéseket? Byron egyszerűen köddé vált, és beszivárgott az egyik lakatlan szoba rosszul bezárt ablakán. Minden vámpír meg tudná tenni ugyanezt. A farkas végigügetett a köríves folyosón, a keleti oldalon, ahol Antonietta rokonainak lakosztályai voltak. Antonietta sietős kezekkel nyitotta ki saját lakosztálya ajtaját. Túl gyorsan jött a folyosón, és hálás volt, amiért a gyerekek nem hagyták elől egyetlen játékukat sem, amiben elbotolhatott volna. Általában nagyon rendesek voltak, és odafigyeltek erre, de a kicsi Vincente néha még elfelejtette. Egy párszor elszenvedett már amiatt apróbb sérüléseket, kisebb zúzódásokat, amik inkább csak a büszkeségét érték, mert keresztülbotlott egy ottfelejtett játékautón. Egyszer majdnem a lépcsőn zuhant le, de Justine ott volt mellette, és elkapta. Bár Vincente tagadta, hogy a tiltott folyosón játszott volna a játékaival, de az apja, Franco megbüntette őt érte. Marietta, Vincente anyja ugyan kétségbeesetten tördelte a kezét, és fennhangon jajveszékelt a

fiával való rettenetes bánásmód miatt, de Franco most az egyszer igazán dühösnek és hajlíthatatlannak bizonyult, hiszen Antonietta majdnem legurult a lépcsőn. Antonietta elgondolkodva becsukta maga mögött lakosztálya nehéz ajtaját, és nekitámaszkodott. Talán Vincente valóban igazat mondott. Valaki más is odatehette azt a játékot a lépcső tetejére, abban a reményben, hogy baleset éri. „Állj le! Már én is összeesküvés elméleteket gyártok.” Egy kis csend támadt. Byron meg volt döbbenve, hogy milyen könnyedén használja az életpárok közötti bizalmas kommunikációt. Elképesztően erős telepata volt, és még annál is több. Gyakran hívta őt a zenéjével, de úgy tűnt, erről még csak tudomása sincs. „Ideje, hogy valósan értékeld azt, hogy mi történik körülötted. Szándékosan becsukni a szemed, hogy ne lásd a veszélyt, nem bölcs dolog.” – Antonietta elkezdte kicsúsztatni blúzának apró gyöngyház gombjait a helyükről. Ujjai reszkettek a hidegtől, és talán kicsit a félelemtől is, így ez nem volt egyszerű feladat. – „Odamehetek éppen segíteni neked.” – A lánynak elállt a lélegzete, önkéntelenül körbeforgatta a fejét, mintha megpillanthatná őt sötét világában. A nevetése lágy és buja volt. – „A sötétség az én világom. Az árnyékból jöttem. Ott lehetek bárhol. Még a szobádban is, veled, hogy segítsek levetkőzni.” A lassan, simogatóan kiejtett szavak mintha csak egy lángszóró pusztítana a testében, forró hullámokat küldtek át rajta, amik aztán valahol a teste mélyén fájó vágyakozásba olvadtak össze. „Mindig tudom mikor vagy egy szobában velem, és most éppen nem vagy itt.” – Antonietta érezte, hogy remegése lassan abbamarad, és az éjszaka minden történése, a komoly helyzet ellenére elmosolyodott. Byron szándékosan hevítette fel őt, elérte, hogy ellazuljon. – „Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne segítened levetkőzni. Mit csinálsz?” „Visszatartom a lélegzetem, és elképzelem, hogy segítek neked levetkőzni.” – Rövid csend támadt. Antonietta az egyik szék karfájára terítette a blúzát. Lassan végigsimított rajta az ujjaival, és azt kívánta, bárcsak Byron mellkasa lenne. Az ötlet, hogy segít neki levetkőzni, az ő lélegzetét is elvette. A szavai. Nem tudott tisztán gondolkodni. Kihúzta a szalagot a hajából, és elkezdte kifonni azt, miközben elindult a fürdőszobába. – „Átkutatom a palotát, hogy rájöjjek hol jöttek be a behatolók, és ellenőrzöm, hogy az unokatestvéreid nincsenek-e megmérgezve, vagy elkábítva. De sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy te mit csinálsz?” „Kibontom a fonást a hajamból.” Byron behunyta a szemét, és élesen belélegzett, mintha az illatát szívná magába. „Elképesztően erotikus tud lenni, amikor egy nő kibontja a haját. Levetted már a nadrágod?” „Csak a blúzom.” – vallotta be habozás nélkül. Csak egy álomvilág. Messze volt tőle, és ez csak egy ártalmatlan játék. És legalább elvette annak a gondolatnak az árnyékát, hogy majdnem megölték. Hogy valaki annyira gyűlöli, hogy meg akarja ölni. Antonietta ujjhegyei átsuhantak a mellei fölött. Fájt az érintésük. Soha nem akart még férfit ennyire. – „Ennek nincs értelme. Ennek egyáltalán nincs semmi értelme.” Még soha nem beszélgetett senkivel ilyen módon, és szerelmes sem volt sohasem. Soha életében nem pirult el, vagy dadogott férfi jelenlétében, de elcsábítani sem próbált egyet sem. Byron eddig semmi jelét nem adta annak, hogy többet érezne iránta a barátságnál. Még a végén bolondot csinál magából. De még ez sem számított. Ő volt a rögeszméje.

Keresztülment a fürdőszoba csempézett padlóján, és egyszerre, minden figyelmeztetés nélkül képek tűntek fel a szemei előtt. Élénkpiros és sárga árnyalatok. Felkiáltott, és ösztönösen lecsukta szempilláit. A színek rikítóak voltak, bántották a szemét,s úgy érezte hányingere van. „Mi az?” Összezavarodott, odadermedt abba a pontba, ahol állt, képtelen volt megállapítani hol van a saját fürdőszobáján belül. „Láttam valamit. Színeket. Pirosat és sárgát. Olyanok voltak, mint a hőképek.” „Vegyél mély lélegzetet, túl gyorsan ver a szíved. Nincs semmi baj. Engedd a képeknek, hogy áramoljanak. Azt láttad, amit én láttam éppen. A kapcsolatunk erős.” Byron visszafojtotta a farkas torkából kitörni akaró morgást, de nyakán felállt a szőr. Alakot váltott, és már saját formájában hajolt az alvó unokatestvér fölé. Antonietta óvatosan kinyitotta a szemét, és a megnyugtató sötétség fogadta. „Hányingerem lett. Milyen furcsa.” – Ahelyett, hogy a több száz éves medencét vette volna igénybe, amit nemrég modernizáltak, úgy döntött, hogy a saját privát fürdőkádját használja, megnyitotta a csapot, és különböző fürdősókat szórt bele. Ma éjjel szépnek akarta érezni magát. Szüksége volt rá, hogy szépnek érezze magát. – „Hol vagy?” Nem akart egyedül maradni. Annak ellenére, hogy szerette volna bátornak mutatni magát, megviselték az éjszaka eseményei, szerette volna érezni Byron erőteljes jelenlétének kényelmét. Lehúzta magáról a nadrágot, és azt is gondosan leterítette. Levette csipkés melltartóját és bugyiját, és ettől valahogy szexinek érezte magát. Egy csábító szirénnek. Belelépett a kádba, elsüllyedt a végtelenül jóleső meleg vízben, és hátrahajtotta a fejét a peremre. „Itt állok Paul unokatestvéred mellett. Mélyen alszik, és nem hiszem, hogy ez normális alvás lenne. Kell néhány perc, hogy megvizsgáljam. Minden ablak alaposan be van zárva a lakosztályodban?” Mellei finoman lebegtek a vízben, ahogyan ellazult. „Nem gondoltam rá, hogy ellenőrizzem. Mielőtt lefekszem, megvizsgálom.” „Nem érzel furcsa szagot? Mint egy vadmacskáé. A nagyobb fajtákból.” Antonietta felült a kádban, testéről zuhogott a víz. „Honnan vetted ezt? Miért kérdezel ilyesmit tőlem?” – Byron hallgatott, elemezte a hangját. Félelem volt benne. Félelem van az elméjében, de agyának védőkorlátai épek és erősek. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy áthatol rajtuk, hogy megszerezze a szükséges információt, de a lány az életpárja, és pontosan tudta mennyire veszélyes lenne őt erővel manipulálnia. Türelem. Emlékeztette magát erre a szóra. Enélkül egyetlen Kárpáti hím sem maradhat életben. Antonietta nem tud már elmenekülni előle, most, hogy rátalált. Nem számított a veszélyre a saját otthonában. – „Byron? Honnan vetted, hogy vadmacska szagot kéne éreznem?” Nagyon idegesnek hangzott. Most történt meg első alkalommal, hogy szeretett volna a lány szemével körülnézni körülötte. A különböző dolgok tapintását érezte ugyan rajta keresztül, de ez most nem volt a segítségére. Az érzéseit kellett használnia. Az érzelmek még mindig idegenek voltak a számára, és nyomasztották kissé. Úgy érezte túlságosan az önuralma széle felé sodorják. „Érzem egy macska szagát itt, ebben a szobában. Ugyanezt a teremtményt nagyapád szobájában is éreztem.”

Őszintén válaszolt neki, mert az életpárja volt, de biztos volt benne, hogy a lány többet tud, mint amit elmond. „Paulnál vagy, vagy Franconál?” „Paulnál.” Egy csöppnyi csend támadt. Felerősítette éles hallását, hogy megtalálja a szobáját. Fürdővíz fröccsent, mintha idegesen megmozdulna benne. Lehunyta a szemét, egy halk nyögés tört elő belőle, ahogy maga elé képzelte a vízben lebegő buja, meztelen testét. Selymes haja körülfonná, elvarázsolná, soha nem lenne képes ellenállni. Egész teste kőkeménnyé feszült, szinte már fájdalmasan. Antonietta. Mennyire szereti. És milyen nehéz várnia rá. Minden pillanatot élvezett vele. Kreativitása, ami már olyan régóta eltűnt, hála neki visszatérőben volt. „Paulnál? Paulon van egy macska szaga?” Vonakodás volt a hangjában, mintha attól tartana, hogy elárul valakit… vagy valamit, ami kedves neki. És emögött még ott volt a félelem. Megpróbálta elrejteni, de ott volt. Byron lehajolt Paulhoz, és alaposan megvizsgálta minden négyzetcentiméterét, különös tekintettel a körmeire, vagy karmolás nyomokra a bőrén, ami bizonyította volna, hogy köze van a Don Giovannit és az unokáját ért támadáshoz. Egy hosszú karmolást talált a bal karja belső oldalán. Frissnek, nyersnek tűnt. – „Byron! Kérlek, Paulon érzed a nagymacska szagát?” A palotának és a Scarletti családnak majdnem annyi titka volt, mint a saját népének. Byron mély levegőt vett. A macska illata jelen volt az egész szobában. Nehéz lett volna megmondani, hogy Paulon érzi, vagy sem. „Fogalmam sincs. Mindent átjár a szag idebent. Ha nem Paulból jön, a macska járt itt. Tartasz itt nagymacskákat, vagy ismersz valaki mást, aki tart?” A földszintről egy szinte alig halható nesz vonta el a figyelmét. Byron felkapta a fejét, fekete szemeiben fenyegetés villant. Valaki jön felfelé a hosszú, íves képcsőn. Puha, lopakodó léptekkel. Osonva. Mégis, ahogy hozzáért a széles korláthoz, az szinte már túl hangosnak tűnt a férfi számára. Egy apró, farkasszerű mosoly lágyította el egy pillanatra szája kemény vonalát. Arra sem vette a fáradságot, hogy letapogassa ki az, egyszerűen csak várt mozdulatlanul, hogy a préda odajöjjön hozzá. „Természetesen nem.” A léptek az első lépcsőfordulónál jártak. Ott megtorpantak, majd Paul lakosztálya felé indultak. Byron összehúzta magát az árnyékban. Fogai meghosszabbodtak, és amikor kinyílt az ajtó, a folyosóról beszűrődő gyenge fényben nem látszott belőle más, csak szemeiben a vörösen lobogó lángok. Azonnal felismerte ki az. Antonietta munkatársa, Justine Travis lépett be a szobába, és gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Tett néhány lépést a szoba közepéig, de nem ment tovább az ágy felé. – Paul? Csak a csend felelt. A férfi nem mozdult az ágyon. Byron meglehetősen biztos volt benne, hogy őt is elkábították, de ezt még ellenőriznie kell. De bárhogy is van, ez még nem menti fel a gyanú alól. Egy okos ember megpróbálhatja megúszni a gyilkossági kísérletet úgy, hogy önmagát is elkábítja, mintha őt is veszély fenyegette volna.

Az éhség megmozdult benne, élesen, nyomasztóan tört fel, borzalmas szükséggel. Byron még nem táplálkozott ma éjjel, és elég sok energiájába került kimenteni Don Giovannit a tenger hideg mélyéről. Amikor gyógyította, és eltüntette törékeny szervezetéből a méreg nyomait, csak még inkább csökkentette erejét, és ez most éreztette is a hatását. Hallotta a gazdag, meleg vér rohanását az ereken keresztül, amire éhező sejtjeinek szüksége lenne. Egyetlen szempillantás alatt Justine mögött termett. Haja egy egyszerű lófarokba volt fogva, így a nyaka teljesen szabadon maradt. Látta milyen gyorsan ver a pulzusa. Justine felsóhajtott, és nyilvánvaló idegességgel a kezét tördelte. – Paul, ébredj fel. Beszélnünk kell. Sajnálom, hogy veszekedtünk, de meg kell értened, hogy nem akarom elveszíteni a munkámat. – Justine védekezően a torkához kapta a kezét, mintha megérezte volna, hogy egy ragadozó van a közelében. – Tudod, hogy megteszek mindent, hogy segíthessek. Találunk majd más módot, hogy pénzt szerezzünk. Segítek neked. – Paul nem válaszolt, továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyon. Justine halkan felzokogott. – Nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy köztünk vége mindennek. Találok rá módot, hogy segíthessek neked. Csak ne tégy semmit elhamarkodottan, amíg felfogom a dolgokat. Te is tudod, milyen rettenetesen éreznéd magad, ha elárulnád a családod, vagy valamiképpen ártanál nekik. – Várt egy pillanatot. – Paul, válaszolj, kérlek. Amikor a férfi nem felelt, Justine elfordult tőle, öklét a szájára szorította, hogy tompítsa a zokogást. Sötét árnyék hullott rá, Justine megremegve félig felé fordult, szemeit tágra nyitotta a rémület. A ragadozó, aki az árnyak közül lépett elé, halkan beszélt hozzá, hogy lecsendesítse, és egy parancsot suttogott, ahogy köré zárta a karjait. Hátrahajtotta a fejét, és vak elragadtatással bámult fel rá. Byron lenézett az arcára. Az agya kaotikus volt, gondolatai Paul körül forogtak. Hogy mennyire szereti őt, és hogy nem akarja elárulni Antoniettát, de… A férfi elmosolyodott, de nem volt vidámság abban a mosolyban, inkább csak az agyarait mutatta meg. – Már benned van az árulás, és rossz szövetségest választottál. Megvetése éle csattant, mint az ostor, Justine még a bűvölete alatt is összerezzent tőle. Byron lehajtotta a fejét, fogai belemélyedtek a puha húsba, és ivott. Antonietta kilépett a fürdőszobából, betekerte magát egy vastag törölközőbe. Pontosan tíz lépésre volt tőle a fésülködőasztala, elsüllyedt a székben, és a keféért nyúlt, ami mindig a jobb sarokban volt. A nyele hűvös és sima volt, pontosan a kezébe illett, mintha a számára készült volna. Egy régi családi örökség volt, de ő szerette, ezt használta esténként, hogy kifésülje a haját. Végighúzta haja teljes hosszán. A nyaka hirtelen vadul parázslani, égni kezdett, átterjedve fellüktető pulzusára is. Antonietta rémülten ejtette el a kefét, és automatikusan Byronért nyúlt. De nem találta az ő mindig higgadt, nyugodt költőjét, helyette egy vadállat tombolt démoni éhséggel, energiát, életerőt merítve egy meleg, élő teremtményből. Egy emberből. A kapcsolat hirtelen megszakadt. Antonietta szinte fuldoklott, kezei önkéntelenül a torkára fonódtak, ahogy megpróbálta újra megragadni a sötét, árnyékba bújó fenevadat, aki szabadon bocsátásért üvöltött. Kapcsolódik valahogyan a nagymacskához, aminek a szagát Byron az unokafivére szobájában érezte?

Vagy egyszerűen csak a képzelete játszik vele? Fáradt volt, rémült, és szerette volna biztonságban érezni magát. Hol van? Miért nem éri el? „Byron!” Élesen hívta őt, rettegett attól, hogy ennyire szüksége van rá, hogy azt akarja, hogy odamenjen hozzá, ugyanakkor szerette volna, ha távol marad. Túlságosan gyenge volt ma éjjel, talán nem lenne képes ellenállni neki. Nem szerette volna, ha kockára teszi a barátságukat azzal, hogy esetleg nevetségessé teszi magát. Byron hallotta, ahogy a szeretett hang áthullámzik elméjén. Megérintette a szívét. Magához húzta a lelkét. Szinte megütötte a felismerés, hogy hol van, és mit csinál. Azonnal végigsöpört Justine nyakán a nyelvével, hogy bezárja fogai nyomát, erővel emelte fel tőle a fejét, hogy visszatartsa a még mindig sürgető, heves éhséget. Antonietta kedvéért, aki szerette a nőt, ő is gyengéden bánt vele, óvatosan leengedte a testét a padlóra, és nekitámasztotta a falnak. „Itt vagyok.” Antonietta el sem tudta volna titkolni a hatalmas megkönnyebbülést, ami végigsöpört a testén és az elméjén. „Egy pillanatig azt hittem, valami rettenetes dolog történt.” – Lenyúlt a padlóra, és a hajkefe után kezdett tapogatni. Ujjhegyei megtalálták a sima nyelet. A törölköző lecsúszott róla, felfedve bőrét a hideg, borzongató levegőnek. Kint eső kezdte verni az ólomüveg ablakokat. Antonietta keresztülsétált a márványpadlón. A csempék is hűvösek voltak a talpa alatt. A teste forró volt, és elpirult a gondolatra, hogy mi lenne, éppen most sétálna be. Fogalma sem volt róla miért, de egyszerűen, már attól szexinek érezte magát, ha meghallotta a hangját. Szerette volna elcsábítani. Szerette volna, ha a férfi, aki mindig hűvös és nyugodt, elveszti maga fölött az irányítást. – De azt hiszem, csak rosszkedvű és ideges vagyok ma éjjel.” – ismerte be. Állt meztelenül az ólomüveg ablak előtt, és hallgatta a zuhogó esőt, szinte felajánlásként felemelte karjait az ég felé, a fantázia és az álmok isteneinek. – Hozzátok el őt nekem. Hadd jöjjön el hozzám ma éjjel. Hadd érezzem azt, hogy valaki nőként néz rám, nem pedig úgy, mint egy bankszámlára. „Ágyban kellene már lenned. A meleg takaród alatt feküdni, nem pedig a szobában repkedni. A terv az volt, hogy egészséges maradsz.” Hogyan képes pusztán a hangjával ekkora befolyással lenni rá? Felgyújtotta a testét, sürgető, sóvárgó vággyal töltötte el, amit csak egyetlen férfi csillapíthat. Ennek nem sok értelme van. Elmozdult az ablaktól, és magabiztos léptekkel a magas szekrényhez ment. Nemrég egy nagylelkűségi rohamában Tasha vásárolt neki egy fehér, csipkés hálóinget, amit eddig még egyszer sem viselt. Szinte úgy simult végig a testén, mintha élne, tovább fokozta vágyát, teste éhségét. Ezt a ruhadarabot csábításra tervezték. Minden hajlatára rásimult, kiemelte a bőrét. Ez pedig arra késztette Antoniettát, hogy csábító nőnek érezze magát. „Egészséges maradok? Milyen prózai vagy.” „Ideges és rosszkedvű vagy ma éjjel. Én is. Ez veszélyes kombináció.” Antonietta befonta a haját, és közben élvezte a selyemhálóing minden egyes érintését. „Úgy gondolod? Igazad lehet. Furcsa hangulatban vagyok, alig ismerek rá magamra.” Felsóhajtott, visszahajtotta a takarót, és elhelyezkedett a lepedőn.

Byron lehajolt, és ellenőrizte Justine pulzusát. Rendben lesz, csak szédülni fog. Suttogott neki, elültetve benne az ötletet, hogy menjen vissza a szobájába, és felejtse el azt is, hogy Paul szobájába akart jönni. Justine engedelmeskedett, felállt, és mint egy alvajáró, a hipnotikus bűbáj hatása alatt kiment a szobából, halkan becsukva maga mögött az ajtót. „Azt nem csodálom Antonietta. Biztos vagyok benne, hogy még jó ideig nyugtalan leszel, de ez így van rendjén.” Ismét Paul fölé hajolt. Az unokafivére. Az áruló, aki talán felelős azért a cselszövésért, amivel meg akarták ölni Antoniettát. Egy pillanatra erős vágy lett rajta úrrá, hogy összetörje, apró darabokra tépje, majdnem áttört önuralmán. Közelebb hajolt hozzá, agyarai felmeredtek, ahogy közelített a nyakához, ahol erősen lüktetett a pulzusa. Ha a vérét veszi Paulnak, bármikor könnyedén olvashatja a gondolatait. „Byron!” – Antonietta hangja vékonyka és rémült volt. – „Olyan érzésem támadt, hogy fájdalmat fogsz okozni az unokafivéremnek. Meg kell ígérned, hogy nem teszed.” Byron lehunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjon, és visszaszorítsa démonát, ami a szabadulásért küzdött. Túlságosan szoros köztük a kapcsolat. Tudná. Megérezné. „Elszaladt veled a fantáziád Antonietta.” „Miért hívsz mindig Antoniettának? Mindenki más Toninak szólít.” Byron a hangja dallamára koncentrált, belekapaszkodott, mint egy mentőkötélbe, amíg túláradó érzelmeinek viharát képes volt újra józanul szabályozni. „Csak a családod szólít Toninak. Mindenki más nagy tisztelettel Signorina Scarlettinek nevez.” „Ez még nem magyarázza meg, hogy te miért nem hívsz Toninak.” „Antonietta a neved, és ez egy szép név.” – mondta egyszerűen, minden hízelgéstől mentesen. Antonietta hagyta, hogy szemhéjai lecsukódjanak. Fáradt volt, és az eső monoton ritmusa még jobban elálmosította. Byron soha nem mondott semmi romantikust, ragyogót, vagy költőit, valahogy mégis úgy gondolt rá. „Bűbáj van a hangodban. Örökké elhallgatnálak.” „Ez nagyszerű. Legalább előreléptünk.” „Nos, igazából fogalmam sincs, miért mondom most ezt el neked. Már az első alkalommal is így éreztem, amikor meghallottam a hangod. Hogy képes lennék csak ülni, és örökké a hangodat hallgatni. És miután elmész, meghallom a zenét a fejemben és a testemben, és tudom, hogy az a te zenéd. Sokkal inkább hozzád tartozik, mint hozzám.” „Ez a legszebb bók, amit valaha is mondott nekem valaki.” – Byron elhagyta Paul szobáját, és felment a harmadik emeletre, ahol Franco Scarletti lakott a feleségével, és a két gyerekükkel. – „Úgy döntöttem, hogy szükséged van egy kutyára, Antonietta.” Antonietta felkacagott. „Csak azt hiszed, hogy szükségem van egy kutyára. Vak vagyok. Hogyan lennék képes törődni egy kutyával? És ne javasolj vakvezető kutyát. Még a legelemibb dolgokat sem tudom az állatokról. Mindig is húzódoztak tőlem.” Kihallotta a hangjából az érdeklődést még a tiltakozása ellenére is. Elmosolyodott.

„Mert nem a megfelelő kutyával találkoztál. Az állatok világa meglepő és egyedülálló. Egy jó kutya pedig felbecsülhetetlen társ. Odaadó és hűséges. A tökéletes kutya kiválaszt téged, szövetségeséül fogad és mindenben együttműködik veled. ” „Milyen kutyát javasolnál a számomra?” Byron lehajolt a békésen, ártatlanul alvó kislány fölé. A gondolat, hogy a behatoló kárt tehetett a gyermekben, ismét előcsalta vicsorgását. A vadmacska illata erős volt a szobában. De nem talált a lányka szervezetében sem altatót, sem pedig mérget. Megvizsgálta az ablakokon a zárakat, hogy megállapítsa hol jött be a tettes. A felső oromzatról lejuthatott valaki. Egy nagymacskának van elég ereje hozzá, hogy beugorjon a mellvédről egy nyitott ablakon. Más rendellenességet nem talált egyik gyerekszobában sem. Átment hát a szülők szobájába, elővigyázatosságból emberi szemek számára láthatatlanná téve magát. „Természetesen a borzoit. Orosz agárnak is nevezik. Híresen jó vadászok, és a fajta évszázadokon át tisztán fennmaradt. Uralkodók is tartották őket, jól érzik magukat palotákban is.” A borzoiokkal farkasokra vadásztak. Egyszer rég, még gyermekkorábban éppen az alakváltást gyakorolták Jacques-al, a legjobb barátjával, amikor rájuk talált két borzoi, ahogy farkas alakban futottak át egy mezőn. A borzoiok gyors és csöndes vadászok voltak, könyörtelenül a nyomukban maradtak. Alig maradt annyi idejük, hogy ügyetlenül alakot váltsanak, és felkapaszkodjanak a fák ágai közé előlük. Majdnem leestek a fáról, úgy nevettek magukon Jacques-al. Perceket elvett, hogy lecsillapítsák a szívverésüket, és összekapcsolódjanak a borzoiokkal. Byron azóta is tiszteletet érzett ezek iránt az állatok iránt. Szívük egy oroszláné, természetük pedig egy bárányé. Soha nem látott még hozzájuk hasonló lényeket, nagyon okos húzásnak gondolta Viktória királynőtől, hogy tartott belőlük a palotájában. Mérhetetlenül elszomorította ezeknek a szépséges állatoknak a tömeges kiirtása, amikor a nép fellázadt az uralkodók ellen, és mindent elpusztítottak, aminek csak köze volt a hatalomhoz. Talán azért azonosult annyira ezzel a fajtával, mert annyira hasonlóak voltak a saját fajtájához. Halálos és szelíd egyben. Nem tudta az okát, de Byron fejében valahogy megragadtak a borzoiok. Azt szerette volna, ha Antonietta is megtapasztalja feltétlen, ragaszkodó hűségüket és a védelmet, amit ettől a gyengéd állattól kaphat. Nem mondhatta el neki a saját történetét a borzoiokkal, így elmondott helyette egy másikat. „Egyszer láttam, hogyan védte meg mindenkitől egy ilyen kutya a gazdáját, akinek sérült volt a lába. Mindig szorosan mellette ment, hogy átvehesse tőle rossz lábának a súlyát, és megtagadta, hogy elmozduljon mellőle. Még vadászni sem volt hajlandó elmenni, ami pedig a vérében van, erre tenyésztették. Zsigereikben van a hajsza, a vadászat, mégis feladják a társuk iránti rajongás miatt. Nem sokszor mondok ilyet, de valóban ritka állatok.” „Neked is van kutyád?” „Ha lenne, az borzoi lenne. Túlságosan sokat utazom, és ez nem lenne megfelelő egy kutya számára, de ha valaha lesz egy hely, amit otthonomnak nevezek majd, több is lesz belőle.” Franco Scarletti a felesége felé fordult, egyik karját átvetette rajta, mintha ölelni akarná. Marita elfordult tőle, még álmában is boldogtalannak látszott.

A szoba levegője túlságosan hűvösnek tűnt, és Byron azonnal fel is fedezte a nyitott ablakot. A huzat ellenére még mindig érezte a macskaszagot. Éppúgy meglátogatta Francot és Maritát is, mint a többieket. Egy puha, fenyegető morgás után Byron Tasha szobái felé indult. Az ő lakosztálya foglalta magában azt a rettegett tornyot, amiben a legenda szerint az egyik Scarletti ős megfojtotta a feleségét, és halálra verte annak szeretőjét. Tasha minden szobája bűzlött a macskától. Hosszabb időt eltölthetett itt. De éppúgy, mint Francon, Maritán és a gyerekeiken, rajta sem érezte sem altató, sem méreg szagát. A konyha és a szakács lakrésze következett. A macska bűze szinte teljesen eltöltötte a tüdejét a konyhában és a szakács privát szállásán is. „Antonietta?” A lány álmos volt, és ettől érzékibbnek érezte, mint valaha. Elképzelte magában, ahogy fekszik az ágyában, és rá vár. A teste forró és nedves, készen áll az övére. Egy halk nyögés szakadt fel a torkából. Lehet, hogy Antonietta most éppen flörtöl vele a távolból, de ha együtt voltak, még csendes beszélgetéseik alkalmával is mindig tartózkodó maradt. Valójában soha, semmilyen férfival nem flörtölt, amit nagyszerű dolognak tartott, tekintettel arra, hogy meg kellett állapítania magáról, hogy roppant féltékeny természet. „Még ébren vagyok, és a kutyán gondolkodom. Nem tudom, megfelelően tudnék-e gondoskodni róla, de jó volna, ha nem érezném magam mindig annyira egyedül.” „Igen, én is ezt szeretném.” A válasz a szívéből, a lelke mélyéről jött. Örült neki, hogy még ébren van. Még sok dolga volt. A test nem maradhat a sziklákon. Igaza van Don Giovanninak. Túl sok gondolkodnivalót adna a hatóságoknak. És Byron még látni szerette volna Antoniettát is. Látnia kellett Antoniettát. Megérinteni őt. Érezni meleg bőrét az ujjai alatt. Tudni, hogy jól van, hogy életben van.

3

– Hogyan jöttél be ide? Antonietta nem sikoltott, pedig álmából riadt fel. Ezt valahogy mindig olyan szánalmas és haszontalan reakciónak érezte egy betolakodóval szemben. Mindenesetre, azt pontosan tudta, ki ül az ágya szélén. Sokkal inkább zavarta az a tudat, hogy nincs rajta sötét szemüvege, hogy elrejtse visszataszító sebhelyeit, és hogy vastag hajfonata valószínűleg összekuszálódott nyugtalan alvása alatt. Várakozó alvása alatt. Remélte, hogy azért jött el hozzá, hogy beszámoljon a nagyapja állapotáról. De tudta, hogy nem. Egy dolog volt a távolból kacér beszélgetést folytatni vele, és teljesen más dolog hogy valós, szilárd alakjában itt van a szobájában.

Egyedül vannak a hálószobájában. A csipkés hálóing most hirtelen nevetséges választásnak tűnt. Nem szerette volna, ha a férfi azt hiszi, hogy várta, hogy bemenjen hozzá, még ha ez így is volt. Viszont nem mert a köntöse után keresgélni sem, nehogy még többet felfedjen a finom csipkehálóingből, felhívva a figyelmét hiányos öltözékére. – Meg kellett volna rémülnöd tőlem. – mondta Byron szemrehányóan – Teljességgel hiányzik belőled a legalapvetőbb életösztön is. Antonietta felült, és elállt a lélegzete, amikor a férfi karja hozzáért a melléhez, ahogy mögé nyúlt, hogy megigazítsa a párnáit. Egész testét elöltötte a forróság. Byron nem kért elnézést az érintésért. Ehelyett a keze kissé lejjebb csúszott, a hajfonatát rendezgette. Érezte az apró rándulást. Bizalmas érintése végképp a torkába fojtotta a lélegzetet. Biztos volt benne, hogy csak véletlen érintés volt, így összekulcsolta kezeit az ölében, és csendben ült. Hogy elterelje figyelmét égő testéről, megemelte az állát, és megpróbált királyi méltóságot sugározni. – Rengeteg életösztön van bennem. – tiltakozott – Volt lélekjelenlétem hívni téged, amikor nagyapa beleesett a tengerbe. – Nem beleesett Antonietta. Belelökték. Tudod, hogy valakik elkábított mindkettőtöket, és kivonszoltak a sziklákhoz. Azt is tudod, hogy azokat az embereket felbérelték, hogy megöljenek benneteket. És ez nem mehet így tovább. Nem engedhetem. – határozott volt a hangja – Nem teheted meg sem történtté ez a gyilkossági kísérletet ellenetek. Volt valami a hangjában, amitől végigfutott a hideg a gerincén. Byron mindig annyira nyugodt volt. Eddig mindig úgy gondolt rá, mint egy sötét, búskomor angyalra, akit a nagyapjához, és hozzá küldtek, hogy vigyázzon rájuk, de most határozottan veszélyesnek tűnt. Kényszeredetten elmosolyodott. – Nem szeretnék ezzel a dologgal foglalkozni Byron. Vezetem a palotát, az embereim hisznek bennem. Nem hagyhatom cserben, vagy gyanúsíthatom meg őket. – Akkor hagyd abba azt, hogy becsukod a szemed, mert nem akarod látni, hogy valaki meg akar ölni. – Úgy dorgálsz, mint valami kisgyereket. Nem is emlékszem mikor merészelt valaki utoljára így viselkedni velem. Ahhoz is vetted a bátorságot, hogy jóformán a szobámba zavarj a saját otthonomban, ami szintén nem történt meg gyerekkorom óta. – Össze voltál fagyva Antonietta, és a kísértés, hogy beledugjalak egy kád forró vízbe, és alaposan megfürdesselek, legyőzött. A szíve megugrott. A férfi szavai pontosan úgy simogatták, mintha a keze futna végig a testén. Még a lábujjaiban is érezte. Egy pillanatig nemhogy gondolkodni, még lélegezni sem volt képes. Összeszorította az ujjait, nehogy megremegjenek, vagy ami még rosszabb, elinduljanak a férfi mellkasa felé, és megsimogassák. – Az megrázó élmény lett volna Byron. Megpróbált gondtalanul felnevetni, közben pedig aggódott, nehogy valami rekedt brekegés jöjjön ki a torkából. Érezte az arcán a férfi égető, intenzív pillantását. Parázs éledezett a gyomrában. – Fogalmad sincs, milyen élmény lenne. Hangjából kirívóan áradt a szexuális felhívás. Lehetetlen volt nem észrevenni. Flörtöl vele. A gondolat egyszerre volt üdítő és félelmetes. – Szükségem van a sötét szemüvegemre.

Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy látja halott szemeit, és a körülöttük lévő hegeket, míg benne a hangja dallamától is magasra emelkednek a lángok. – Miért? Sötét van a szobádban. Még csak egy apró szelet sem látszik a Holdból a felhőktől ma éjjel. És amúgy is, csak én vagyok itt veled. Ujjai megsimogatták az arcát. Végigkövették magas arccsontját, széles, dús száját. Birtoklás volt az érintésében, egy férfi egyértelmű érdeklődése. Antonietta élesen beszívta a levegőt, és nekipréselte magát a párnáknak, attól félt, hogy nevetségessé tette magát. – Mit csinálsz? – Megérintelek. Érezni szeretném a bőröd. A mai este talán nem rémített meg téged, de halálra ijesztett engem. Tudnom kell, hogy biztonságban vagy, tehát csak ülj nyugodtan, és engedd, hogy ezt csináljam. – Byron, semmi értelme sincs annak, amit mondasz. Természetesen biztonságban vagyok. Itt vagyok az épületben, és neked köszönhetően biztonságban fekszem az ágyamban. Megpróbált gyakorlatias lenni. Antonietta mindig két lábbal állt a földön, még akkor is, ha éppen az ágyában feküdt egy komolytalan, fehér, csipkés hálóingben. Elkapta a nyakát a tarkója alatt, és maga felé húzta. Szája rátapadt az övére, és a föld megmozdult alatta. Eltolódott. Majd mozdulatlanná dermedt. Antonietta elolvadt. Byron lángolt. A csók elmélyült, egyszerre volt lágy és forró, de könyörtelen is. A világ felrobbant, és a sistergő hőségben egyikük sem maradt sértetlen. Szikrák pattogtak közöttük, villám táncolt a vénáikban. Antonietta egyszerűen összeolvadt vele. Hozzá tartozott. Mindig is oda tartozott. Lord Byronhoz, a sötét, komor költőhöz, a bársonyos hangjához, a titokzatosságához. Átadta magát neki, átölelte a pillanat varázsát, érezte, hogyan borítja el a tüzes szenvedély, hogy válaszoljon a férfi sóvárgására, hogy hogyan illeszkedik szíve a férfi szívének ritmusához. Byron felmorrant, mélyen a torkából, inkább hangzott egy szörnyeteg hangjának, mint egy emberének. Pár milliméterrel feljebb emelte a fejét. – Van arról bármi fogalmad, hogy mit teszel velem? Lélegzete melege a bőrét simogatta. Ajkai végigsimítottak a szája sarkán. Megsimogatta? Ingerkedett vele? Véletlen érintés volt? Fogalma sem volt róla. Antonietta megrázta a fejét, érintésétől ajkai lángoltak, és még mindig nem volt benne biztos, hogy nem egy álomba van-e zárva. – Honnan tudhatnám? Soha nem adtad semmi jelét annak, hogy vonzódsz hozzám. Nehezére esett beszélni, vagy fenntartani a normalitás legkisebb látszatát is, amikor minden sejtjével, egész lényével vágyott rá. – Vonzódok hozzád? – Gúny és öngúny egyszerre volt a férfi hangjában. – Aligha vonzalomnak nevezném azt az érzést, amit a közeledben állandóan érzek. Vágyom rád. Minden egyes pillanatban akarlak. Antonietta visszahúzódott tőle, belemélyedt a párnákba. Reszkető ujjhegyeit az ajkához nyomta. Még mindig érezte az ízét. Még mindig ott érezte teste mélyén, mintha bebújt volna a bőre alá, és elvackolta volna magát a szíve köré. – Soha nem mondtad. Soha. – Muzsika kezdett kavarogni az elméjében, tiszta, dallamos hangjegyek, amik szinte könyörögtek a kiszabadulásért. Világosan hallotta a vezérdallamot. A kulcsfontosságú hangokat. Aztán mintha cintányérok csapódtak volna össze, az egészet

elmosta egy disszonáns szólam. – Ennyi idő után hirtelen eldöntötted, hogy akarsz engem? És el kellene hinnem, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy ki vagyok? Csak simán vonz a szépségem? Kikényszerítette magából a csúnya vádat, annak ellenére, hogy minden sejtje sikoltva követelte, hogy maradjon csendben, fogadja el, amit a férfi felajánl, bármi legyen is az indítéka. Lehet, hogy úgy is tett volna bárki más esetében, de nem Byronnal. Érezte a mozgást, hogy felemelkedik a súlya az ágyról. A csend egyre hosszabbra nyúlt, és ő szeretett volna engedni a könnyeknek, akik a szemhéja mögött égtek. De ehelyett felemelte az állát, és várt. Az ördög vigye el Byront, amiért hagyta, hogy bolondot csináljon magából! – Soha bele sem gondoltam, hogy talán gyáva vagy. – A hang nem vádolt, inkább elgondolkodó volt. – Hogy ennyire nem bízol magadban. Láttam hogyan lépsz fel több tízezer ember előtt. Hogy kíséret nélkül, egyedül mész fel a színpadra. – Antonietta kihallotta a hangjából a csodálatot. Valószínűleg az ólomüveg ablaknál áll, és elfordult tőle, mert hangjának eddig tiszta rezonanciája kissé eltompult. Szándékosan csipke hálóinget vett, hogy elcsábítsa őt, és most dühösebb volt magára, mint a férfira a reakciója miatt. Valóban gyáva lenne? Soha nem gondolta magát annak. – Legelőször egy koncerten láttalak. Le sem tudtam venni rólad a pillantásom. Annyira szép voltál a hajadon csillogó fényekkel. Tökéletes magabiztossággal, habozás nélkül mentél oda a zongorához. Már elvetted a lélegzetem, pedig még egyetlen hangot sem játszottál. Hangja most eltávolodott az ablaktól, az ajtó irányába indult. Antonietta szíve feldübörgött, átjárta a rémület, hogy itt hagyja őt, és soha többé nem jön vissza. Szinte semmit sem tud róla. Byron. A rejtélyes férfi. A férfi, aki kitölti az álmait. – A hajamban nem a fények csillantak, hanem ősz tincsek, és szépnek sem igazán vagyok mondható, de köszönöm a bókot Byron. Remegő kezét a torkára szorította, hogy elrejthesse lüktető pulzusát. Azt mondta, már a látványa ellopta a lélegzetét. A férfinak a hangja is elég volt hozzá, hogy neki összeszoruljon a torka. A férfi felnevetett. Megdöbbentő volt ez a reakció, és talán az utolsó, amire számított ebben a bizonytalan érzelmi állapotban. – Honnan veszed, hogy a hajadban ősz tincsek vannak? Úgy ragyognak, akár a holló szárnya. És ha lenne is benne ezüst, az csak elmélyítené a színeid összetettségét, gazdagságát. Senki másnak nincs ilyen gyönyörű haja. De ezzel bizonyára te is tisztában vagy. Antonietta kényelmetlenül fészkelődött őszinte szavai súlya alatt. Az éjjeliszekrényen tapogatott sötét szemüvege után, szemének eltakarása nélkül még meztelenebbnek érezte magát, mint a lenge kis hálóingben. Byron nem segített neki, ahogy máskor tette. Tökéletes úriember volt, kinyitotta előtte az ajtót, alátolta a széket, a keze ügyébe készítette a dolgokat szó nélkül. – Hogy van nagyapám? – Egyből ezt kellett volna kérdeznie, ahelyett, hogy úgy reagált a jelenlétére, mint egy iskolás lány. Szüksége volt valamilyen témára, amivel elterelődhet róla a reflektorfény, és főleg, hogy elrejthesse saját, túlságosan is észrevehető reakcióit rá. – Hosszú időt töltöttél vele. – Don Giovannival minden rendben lesz. Eltávolítottam a mérget a szervezetéből, most békésen alszik. Megvizsgáltam a ház többi lakóját is.

Antonietta lehunyta a szemét a sötét szemüveg mögött, és bolondabbnak érezte magát, mint valaha. Uralkodni tudott magán, fel tudott sétálni a színpadra, de itt, a saját otthonában, ezzel a férfival úgy érezte, hogy nagyon idiótán viselkedik. Nagyon furcsa hatással volt rá. Nem akart arra gondolni, Tasha hogyan viselkedne vele egy hálószobában. Harcolt, hogy hangja megmaradjon hűvösnek. – Megmérgezték valamelyiküket? Harcolt önmagával azért is, hogy ne képzelje el Byront Tasha fölé hajolni, a teste fölé, amit oly sok férfi mondott tökéletesnek. – Elég furcsának találom, de igen. Az unokafivérednek, Paulnak a szervezetében ugyanazt a mérget találtam. Nagyon csekély mennyiségben. Valószínűleg éppúgy begyógyszerezték őt is, mint téged és Don Giovannit. Nem mintha ez őt teljesen felmentené. Valójában inkább kíváncsivá tett, hogy ha benyugtatózták, őt miért is nem vonszolták fel a sziklákhoz. Byron megint közelebb ment hozzá. Nem bírta tovább, hogy ott üljön az ágyban szinte tehetetlenül, miközben a férfi fel-alá járkál a szobájában, mint egy ketrecbe zárt tigris. Félredobta a takarót, azzal a szándékkal, hogy felkel, de Byron, egy vadászó macska hangtalan mozdulatával már ott is volt az ágya mellett. Érezte teste tömegét, és felé áradó melegét. Keze véletlenül hozzáért combja kemény oszlopához. Az egész teste ökölbe szorult válaszként. Melegség terjedt szét benne, hogy ismét összegyűljön valahol a teste mélyén, édes fájdalomban. Valószínűleg ez élete legrosszabb éjszakája. De hogy a legzavarbaejtőbb, az egészen biztos. Nyelt egy nagyot. – Pault is begyógyszerezték, de nem mérgezték meg? Ez egészen biztos? Mintha egészen halk, puha morgást hallott volna felhangzani Paul nevének említésekor. Mármár fenyegetőnek tűnt, és ez megrémítette. – Igen. És ellenőrizni akarlak téged is, és nem csak a gyógyszer, hanem a méreg miatt is. Akkor azt hiszem, kénytelen leszel elgondolkodni annak a lehetőségén, hogy kizárólag téged, és a nagyapádat érte személyes támadás, és talán még Pault, de hogy őt miért nem akarták a tengerbe dobni, arra még nem tudtam rájönni. Ő jelentékenyebb fenyegetést jelentett volna, mint te, azt hiszem. A palotát is átnéztem. Valaki járt az irodádban, és kiszórta az összes fiók tartalmát, de azt hiszem ez mindössze a rendőrségnek szólt volna, hogy meg tudják indokolni az éjjel történteket, eltereljék arról a figyelmet, hogy a valódi cél a meggyilkolásotok volt. – Én még ébren voltam. Emlékszem mennyire álmosnak éreztem magam, bár általában csak a korahajnali órákban fekszem le. – Nem tudta megakadályozni, hogy halvány pír fussa el az arcát. Byron jobban ismerte az alvási szokásait, mint bárki más. – Talán megzavartuk őket, arra számítottak, hogy begyógyszerezve alszunk, és erre nagyapa és én is fent voltunk. Talán csak megijedtek, és félelemből próbáltak megölni minket. – Ezt még te sem hiszed el. Amikor először találkoztam Don Giovannival, a kocsija nekiütközött egy sziklának, egy másik szikla pedig ráesett. Egy másodperccel azelőtt sikerült kihúznom, hogy a kőomlás maga alá temette volna, és porrá törte volna, mint az autóját. Szerencséje volt, hogy arra jártam. – Elromlott a fékje. Ez megtörténik Byron. – Valahogy mégis kezdte elhinni, hogy a férfinak igaza van. – Miért akarná valaki megölni Nonnot? Őt mindenki szereti.

– A pénz miatt. Az emberekkel valót tapasztalataim alapján náluk majdnem minden a pénzről szól. És abból neked, és a nagyapádnak sokkal több van, mint amennyi a többi embernek. Az emberekkel való tapasztalatai alapján? Ezt nem véletlenül mondta így. Szándékosan használta ezt a kifejezést. Éppen olyan szándékosan, mint ahogy szándékosan áll olyan közel hozzá. És pontosan ilyen szándékosan idézte fel nagyapja szinte lehetetlen megmentését. Emlékezetébe idézte a történetet. Don Giovanni mindenkinek elmesélte abszurd, hihetetlennek tűnő történetét a megmentéséről, és a lezuhanó sziklákról, aki csak meg merte hallgatni. Az ajtóról, ami hirtelen leszakadt a sarkairól, és Byronról, újdonsült barátjáról, aki kihúzta őt, és biztonságba helyezte a szirten. Byron mindig csak mosolygott, ha szóba került az eset, se nem tagadta, se meg nem erősítette a történetet. Antonietta kezdte elhinni. Ma este keresztülvitte az égen, repült vele a szélben, a felhők között. Érezte a légáramlást az arcán, és lába nem érintett szilárd talajt. Nevetséges, lehetetlen, mégis megtörtént, fenn repült vele a levegőben. Akkor arra is képes lehetett, hogy egy másodperccel a katasztrófa előtt kihúzza a nagyapját az autóból. Tündérmese. De átélt egy ilyen tündérmesét, és nagyon is tudta, hogy valóságos. Megdörzsölte a homlokát, és kényszerítette magát, hogy maradjon a vezérfonalnál, koncentráljon a nagyapját érintő fenyegetésre. – Arra akarsz célozni, hogy valaki a családból meg akarja ölni mio Nonnot? És engem is el akar tenni láb alól? Pault gyanúsítod? Byron ujjai végigsimítottak a homlokán, begyűrtek a füle mögé egy kóbor hajtincset, és levették a szemüvegét. Aztán rásimultak a halántékára, pár pillanatig mozdulatlanok maradtak, amíg a lüktetés abbamaradt. – Azt hiszem, hogy legalábbis át kell gondolnod ennek a lehetőségét Antonietta. Senki nem szereti ilyesmivel meggyanúsítani a szeretteit, tudom, de a kapzsiság és az irigység már sok esetben végződött gyilkossággal. – Most a vállára tette a kezét, és finoman, de határozottan lenyomta a lepedőre. – A nagyapád egy hatalmas és sikeres vállalkozást üzemeltet. Te megörökölted belőle apád részét és az egész birtokot, úgyhogy valójában sokkal nagyobb vagyon fölött rendelkezel, mint a család bármely más tagja. Az sem titok, hogy a nagyapád szinte vakon megbízik a tanácsaidban. Az unokafivéred, Paul semmiféle érdeklődést nem mutat a cég iránt. A másik unokafivéred, Franco ugyan keményen dolgozik, de elkövette azt a súlyos hibát, hogy hallgatott a feleségére, és az megmérgezte őt az állandó elégedetlen zsémbelődésével. Nagyapád nem bízik meg benne azóta, hogy fény derült rá, nagy összegeket fogadott el azért, mert információt szivárogtatott ki a szerződésekről. Ez közismert tény cara mia, a botrány nyilvános volt. Tasha szintén nem érdeklődik a vállalat iránt, ha rajta múlna, azonnal eladná, és egy éven belül képes lenne elkölteni az árát is. Az megint csak nem titok, hogy a nagyapád egyedül rád akarja hagyni mindenét. Ha pedig ezt megteszi, mindenkiénél nagyobb részed lenne a vállalatból, kivéve, ha ők képesek együtt képviseltetni magukat. – Megfeledkeztél róla, hogy én vak vagyok? Nehéz lenne ilyen hátránnyal működtetnem a vállalatot. Teljesen meg kellene bíznom másokban. – Ez a te számodra nem hátrány Antonietta, hanem előny. Az ülésteremben néma csendben ülsz, miközben a többiek beszélnek. Mindenki úgy kezel, mintha süket és vak lennél, így képes vagy a lehető legtöbb információt összegyűjteni. És az előnyödre használni azt. – Honnan tudsz ezekről a dolgokról?

Keze ismét védekezően a torkára csúszott, hogy elfedje árulkodó pulzusát. Milyen dolgokat tudhat még róla? Valóban sokszor így tett a nagyapja tanácstermében, arra használva ezt a módszert, hogy megszerezzenek számukra fontos információkat. – És akkor még ott van neked Justine Travis. Ő a szemed és a füled, látszólag teljesen hűséges hozzád. – Justine egy kincs. – egyezett bele Antonietta – Vagy száz pályázót hallgattam meg előtte, és nagyon hálás vagyok, amiért volt türelmem kivárni a tökéletes személyt. – Felkapta a fejét, összeráncolta a homlokát, a gerincén hideg borzongás futott végig. A levegő megdermedt a hálószobában. Szinte az egész palota visszatartotta a lélegzetét. – Mit jelentsen az, hogy látszólag teljesen hűséges? Ez nem lehet kétséges. Hatalmas összeget fizetek Justine-nak, arról már nem is beszélve, hogy ő a legjobb barátom és bizalmasom már hosszú évek óta, látatlanban megbízom benne. – És ő? Ő is megbízik benned? Elmondja neked a magánéletét? Hallotta, hogy a szél felerősödik, megzörrenti a nagy ablakokat. A beszélgetés fényében ez egy nagyon vészterhes hangnak tűnt. – Justine egy magánakvaló személyiség, mint én, természetesen nem oszt meg minden részletet velem. – Tudsz róla, hogy viszonya van Paullal? Csendben kérdezte, az arcát nézte, fájdalmat okozott neki az ő fájdalma, de nem volt más módja, hogy rávilágítson, azok az emberek, akiket a családjának tekint, és akiket szeret, nem olyanok, amilyennek látni szeretné őket, majdnem mindnek van rá oka, hogy elárulja őt. Ráadásul még hátravolt egy beszélgetési téma, amit szintén nem fog kedvelni a lány, viszont mindenképpen szükség volt rá. Antonietta érezte, hogy fájdalmasan összefacsarodik a szíve, de magasra emelte az állát. Szinte érezte magán a férfi pillantását, tudta, hogy minden apró kis rezdülését megjegyzi. Nem akarta, hogy megtudja, mennyire megsebezte őt. A szaglása meglepően kiélesedett, amióta nem látott. Nemegyszer biztos volt benne, hogy Paul is ott van a szobában, pedig nem volt. Csak Justine. – Az asszisztensemnek joga van bárkivel személyes kapcsolatot kialakítani, akivel csak akar. Beleértve Pault is. – Még akkor is, ha ez megingatja a hűségét? – Megbízom Justine-ban. Évek óta velem van. Egyúttal arra is rámutatnék, hogy téged viszont csak nagyon rövid ideje ismerlek. Lágyan felnevetett ismét. Nem úgy tűnt, mintha felvenné a sértést, inkább mintha jól szórakozna. – Azt hiszem, neked van valamiféle beépített berendezésed, amivel felismered azokat az embereket, akik a szövetségeseid lehetnek, és éppen ez az oka annak, amiért nagyapád mindenáron foglalkoztatni akar. – Ha valóban így gondolod Byron, akkor tökéletesen felesleges volt a családommal és a hozzám közel álló személyekkel kapcsolatos kétségeidet megosztani velem. Minden szándéka ellenére, hogy a hangja semleges maradjon, még ő maga is kihallotta belőle az enyhe gőgöt. – Oh, a család az egy teljesen más dolog. Egyszerűen megtagadod, hogy hallgass a riasztórendszeredre velük kapcsolatban.

– Van riasztórendszerem? – Természetesen. És azt gyanítom, hogy egyéb, nem kevésbé hatalmas ajándékaid is vannak. Keze a vállán még mindig egyhelyben tartotta őt, megakadályozta, hogy felemelkedjen, amíg megvizsgálta a testét a kábító vegyület és a méreg nyomai után kutatva, ami a nagyapja szervezetében jelen volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy Byron meg tud babonázni bárkit és bármit, hiszen ő sem tiltakozott, hogy leszorítja az ágyhoz. Márpedig ő soha nem engedné, hogy más uralja a testét, vagy a mozdulatait, most mégsem tiltakozott egyetlen szóval sem. Hogy képes ilyen dolgokra? – Ki vagy te Byron? Egy kis csend támadt. A szoba mintha virágok illatával telt volna meg. Belélegezte mélyen, le a tüdejébe. Gyertyák. Ezek gyertyák, megérezte a kanóc szagát több ismeretlen aroma alatt. – Ebben a pillanatban a gyógyítód vagyok cara. Antonietta elengedte magát a párnákon a sürgetésére. Nem tudott ellenállni neki, de kezeit a szemére helyezte. – Miért csinálod ezt? – Byron finoman elhúzta a kezeit, megsimogatta szemhéját és szemei környékét. A lány szíve megállt egy pillanatig, ahogy az ujjak végigfutottak sebhelyein. Nem mert lélegezni. A föld is megállt egy pillanatra, mint amikor megcsókolta. Felnyúlt, és elkapta a kezét. – Nem szeretem, ha az emberek megbámulják a sebhelyeimet. – A hegeket? Ezekre a kis vékony vonalakra gondolsz, amikhez mikroszkóp kell? – Byron még közelebb hajolt hozzá, már érezte lehelete melegét az arcán. Tudta, hogy a szemeit bámulja, mégis pusztán arra tudott gondolni, milyen közel van a szája a bőréhez. – Láttam én már ennél sokkal komolyabb sebeket is. Zavar a testi tökéletlenség? Csend. Aztán a szája puha, bársonyos mozdulattal simított végig lezárt szemhéján. A szeme sarkánál gyönyörű érzékiséggel elidőzött. A lány egy pillanatig nem találta a saját hangját. Ja, igen, ahhoz levegő kell a tüdejébe. – Dehogyis, hogyan is zavarhatna bármilyen fizikai hiányosság? Byron, de hiszen én nem is látok. – Még a gondolatát is gyűlölte, hogy a férfi esetleg annyira sekélyesnek gondolja, aki törődik mások sebeivel. – Tudom, hogy az arcomon ott vannak a baleset nyomai. – Megvonta a vállát, megpróbált nemtörődömnek tűnni. – De már régen történt, megtanultam vele együtt élni. Byron ismét letelepedett az ágy szélére, érezte, ahogy benyomódik a súlya alatt. Kezdte megérteni. – Valaki azt mondta neked, hogy csúnya hegek vannak az arcodon. Nem akart abba belegondolni, mennyire nehéz lehetett annak a kislánynak, aki éppen elvesztette a szüleit, még azzal is szembenéznie, hogy szörnyű hegek borítják az arcát. – Én akartam tudni. – mentegette az unokatestvérét. – Hazudott neked. És nem kell megmondanod ki volt. Pontosan tudom. Tashában elképesztő rosszindulat van, ha arról van szó, hogy netán egy másik nő is figyelmet kaphat a közelében. Ő volt veled abban a nehéz időszakban. Te szép vagy és tehetséges, de nem riadsz meg a kemény munkától sem. – Ujjhegyei végigsimították az arcát újra. – Van néhány nagyon vékony fehér vonal a jobb szemed külső szélénél. Egyáltalán nem észrevehető, kivéve, ha szándékosan keresed. A bal szemed mellett szintén van egy pár ilyen vonal, szintén alig látható. Itt egy nagyobb heg is fut a halántékodtól a szemed sarkáig. Egyáltalán nem csúnyább, csak egy kicsit szélesebb, mint a többi heg. – Byron szándékosan tartotta hangjában

az orvosi szakszerűséget. Késztetést érzett rá, hogy Tasha szobájába menjen, kivillantsa az agyarait, és megmutassa, hogy milyen egy valóban ronda sebhely. Ehelyett végighúzta ujját a leghosszabb vonalon, hogy megmutassa a pontos helyét Antoniettának. – Néhány országban, ha házat építenek, szándékosan vétenek benne egy apró hibát, mert úgy gondolják, ha valami tökéletes, az a tulajdonoshoz fogja vonzani a rosszat. Antonietta elmosolyodott. – Én aligha vagyok hibátlan Byron. – Ezt véleményed nem sokan osztják. – nem érintette meg újra – Az én szemeimben mindenképpen az vagy. Nem tudta, higgyen-e neki, vagy sem a sebhelyekkel kapcsolatban. Volt valami a hangjában, amitől úgy érezte, hogy szinte lehetetlen, hogy hazudjon, még azért sem, hogy ő jobban érezze magát. De vajon Tasha valóban hazugságban tartotta volna hosszú éveken át? Soha nem kérdezte meg a sebekről a nagyapját, miután Tasha egyetlen pillantás után felsikoltott, hogy milyen visszataszítóak. – Azt mondták a plasztikai sebésznek nem sikerült kijavítania az arcomon a károkat. A fájdalmas emléktől csomó keletkezett a torkában. – Hatalmas fekete szemeid vannak. A szempilláid rendkívül hosszúak. Rajongok a szempilláidért. – Byron a szemeit tanulmányozta, próbálta tartani az orvosi személytelenséget, de egyre kevesebb sikerrel. – Magas arccsontjaid vannak, és elképesztően gyönyörű szád. Mit összefantáziáltam már erről a szájról… Antonietta talpig pirult. A férfi szavaitól még forróbbá vált szájának emléke az övén. – Miért mondasz nekem ilyeneket? Byron vállat vont, egyáltalán nem zavartatva magát tőle, hogy nem látja. – Talán mert ma este rám ijesztettél. Talán mert nincs helye köztünk becstelenségnek, és a hallgatásomat csalásnak értékelhetnéd. Mindenesetre, én nem tudok veled lenni nappal. És nagyon szeretném, ha megfontolnád, hogy alkalmazz egy személyi testőrt. – Antonietta megmerevedett. Byron végighúzta a kezét vállán és a haján szépséges szelídséggel. – Még mielőtt tiltakozni kezdenél, hallgass végig. Megvan hozzá a tehetséged, hogy felkutasd magad mellé a legmegfelelőbb testőrt. De ha nem akarod az ezzel járó felhajtást, engedd át nekem a keresést. Van néhány összeköttetésem. Az estéket és az éjszakákat én töltöm veled, vigyázok rád, de nem lehetek itt állandóan. Ha ezt megteszed, máris jó úton haladsz afelé, hogy enyhítsd az aggodalmamat. Antonietta ösztönösen megérezte, hogy nem mond el neki mindent. Volt valamiféle figyelmeztető mellékzönge a hangjában. Valami, amit nem tudott volna megfogalmazni. De a lány Scarletti volt, és megvolt a maga Scarlettis módja, hogy úgy lásson dolgokat, ahogyan mások nem. Byron ultimátumot adott neki. Nem szándékosan, de valamire roppantul eltökélte magát, és ő képtelen volt lelátni a mélyére, hogy mi is az. Abban azonban biztos volt, hogy ezzel az elhatározással ő egyáltalán nem értene egyet. Feküdt csendben, szinte érezte teste súlyát, ahogy fölé hajolt. A melegét. – Nem vagy egészen emberi. A szavak egyszerűen kiszöktek, mielőtt cenzúrázhatta volna őket. Mielőtt visszafoghatta volna magát. Szinte kihívásként. Kérdésként. Hogy megcáfolja a tévedését. A csend egyre csak hosszabbodott. És dagadt. Tudta, hogy szándékosan, mintegy megrovásként vakmerőségéért. A sötét költő nem szerette a kérdéseket. A szél megzörgette az

ablakot. Szinte vészjóslóan suttogott. Mindig is érzékeny volt a hangulatok rezgésére, most a hideg futott át rajta. Megmarkolta ujjaival a takarót, de arckifejezését megtartotta teljesen nyugodtnak. Rendíthetetlennek. Nem fogja elismerni maga fölött a hatalmát. Önmaga fölött ő az egyedüli törvény. Hadd essen rá rosszallásának fénye. – Te egy Scarletti vagy. Kétlem, hogy ez teljesen emberi lenne. Mi vagy te? Keze most a torkára csúszott, megsimogatta gyors pulzusát. Az érintése megbűvölte. Teljesen elbillentette a mérleget, amikor pedig épp egyensúlyba próbálta állítani a benyomásait róla. – Nos, ott van a legenda, amit minden gyereknek elmondunk a családban. – felelte, és próbálta visszahozni a beszélgetés könnyed hangulatát. El akarta hinni, hogy pusztán a kinn üvöltő, ablakokat zörgető szél okozta a hideg borzongató érzését. – De talán téged is érdekelne ez a történet. Vannak bizonyos faragványok a rejtett folyosókon, homályos utalások naplókban, és ez elegendő ahhoz, hogy úgy tűnjön, van egy szemernyi igazság is abban az abszurd mesében. Remélte, hogy eltereli a figyelmét. Hogy még vele marad egy kicsit. Ezért hajlandó volt felfedni olyan dolgokat is, amiket talán nem kellene. – Mondd el nekem a mesét. – Megengednéd, hogy felüljek? Hagyta, hogy a férfi szórakoztató estimesének gondolja a történetet. A kéz ott maradt a nyakán, sőt, az ujjak még szét is tárultak rajta. Tenyere alja megpihent hullámzó mellkasa fölött. A csipke alig fedte be a kebleit, így a puszta bőrén érezte érintése melegét, ahányszor csak lélegzetet vett. És ez egyre nehezebbé vált, már alig jutott levegőhöz. – Nem. Meg foglak csókolni. A szavakat a szája sarkába suttogta. Érezte lélegzete melegét, a várakozástól megfeszültek az izmai, gyomrában ezernyi pillangó szárnya verdesett. Úgy tűnt, a tüdeje végképp csapdába esett, elfogyott a levegője. Most tényleg itt akar feküdni, mint egy elrabolt szabin nő, és vár a szájára? Várja, hogy birtokba vegye a szívét és a lelkét? Ösztönösen nekitámasztotta mindkét kezét a mellkasának. Tenyerei megérintették. Érezte kemény izmait. Forróságát. Képtelen volt megmozdítani. Ereje egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, vággyá olvadt, amibe beleremegett. Minden lélegzettel egyre jobban akarta őt. A vágy egyre feljebb emelkedett benne, sorra lopta el józan gondolatait, hogy a helyükre sóvárgást ültessen. Apró tiltakozás szakadt ki a torkán. Vagy talán egy könyörgés a sötét ölelésért. Még ő maga sem tudta volna megmondani, melyik. Csak annyit tudott, hogy neki született. A karjaiba szánták. Mégis tiltva van a számára, csak azért aki és ami. De mindez most nem számított. Ott a sötét szobában, a szél tiltakozó süvítése ellenére Antonietta átadta magát neki. És azt tette, amit szeretett volna. A nyakára szorította a száját. Megízlelte a bőrét, magába szívta az illatát. Lassan végigsimított pihekönnyű érintéssel a torkán. Merészen megkóstolta a fogával az állát. Érezte teste reakcióját a sajátján, izmai megfeszülését, férfiassága megvastagodását. Kezei szorosabban tartották a fejét, elhúzódott tőle.

– Valóban ez az, amit akarsz? – követelte az igazságot. Kikényszerítette belőle az igazságot. – Ha úgy döntesz, már nem visszakozhatsz Antonietta. Nem foglak elengedni. Nem leszek rá hajlandó, hogy ismét csak nagyapád jó barátja, és udvarias beszélgetőtársad legyek. – Azt akarom, hogy megcsókolj Byron. – felelte, és biztosabb volt ebben, mint bármi másban a világon. – A csókjaidról álmodtam. És Isten a tanúja, ez valóban így volt. A szája forró volt, kemény és birtokló. Éppúgy, mint álmaiban. Tökéletes forróság. Tökéletes tűz, ami keresztülszáguldott rajta. Úgy csókolta, olyan mohón, mintha soha nem kaphatna belőle eleget. Bele tudott veszni parázsló szenvedélyébe. El tudott feledtetni vele mindent. Felemelte a lángokba, éppúgy, ahogy a tenger, a felhők fölé emelte, ahol maga mögött hagyhatta a palota napi drámáit és intrikáit. – Byron. – suttogta a nevét szája selymes melegébe, miközben ujjai beletúrtak a hosszú, vastag hajtincsekbe, pontosan akkora birtoklási vággyal, mint a férfié. Tenyerébe zárta a mellét, ami kiűzte a lélegzetet a testéből, lángok kezdték nyaldosni a bőrét belülről, összegyűlve egy pontban a hasa aljánál. Szája elhagyta az övét, apró csókokkal, lassan haladt a nyaka felé. Nyelve átörvénylett a pulzusán, miközben a hüvelykujja végigsimított csipkébe bújtatott, fájó, megkeményedett mellbimbóján. Antonietta felzihált az örömtől és az izgalomtól. Mióta álmodott már erről? Mióta vágyott az érintésére? Az első pillanattól, ahogy meghallotta a hangját tudta, hogy ő lenne a tökéletes szerető. Ösztönösen szeretőként gondolt rá. Szája egyre lejjebb vándorolt, mellén az ujját felváltotta a nyelve, a lány kezei önkéntelenül összébb szorultak a hajában. Szája forró volt és vad, ahogy erősen, mohón beszívta mellbimbóját. Hallotta a saját nyögését, ahogy emelkedett benne a sóvárgás, mellei, és teste fájón vágyakoztak, vérében is tüzek gyúltak. Éhsége, vágya olyan erős volt, hogy szinte megrémült tőle. Soha nem érzett még ekkora forróságot a testében és az elméjében. Képtelen volt visszatartani, háta szinte önmagától ívelt fel, hogy még közelebb nyomakodva felajánlja neki melleit, és éppen így képtelen volt visszatartani apró nyögésszerű sóhajait is. A mikor a szája elhagyta a mellét, felkiáltott a veszteségérzettől, karjai szorosabbra fonódtak körülötte, hogy visszahúzhassák magához. A szívverése erős és gyors volt. Pontosan olyan, mint Byroné. Vágyakozva kiáltott fel, amikor a férfi fogai ingerkedve, csábítva karistoltak oda-vissza nyakán, a pulzusa fölött. Újabb hőhullám csapott keresztül rajta, amikor megcsipdeste érzékeny bőrét. Eszébe nem jutott volna soha, hogy ez egyáltalán erotikus lehet. Suttogott neki. Antonietta nem értette a szavait, csak érezte őket. Nyugtalan volt és zaklatott, teste fájón követelte a megkönnyebbülést. Őt. Megmozdult a karjai között, képtelen volt nyugton maradni, az egész teste lángolt. Byron szája mégis ráérősen barangolt rajta, ismét hullámzó mellei felé indulva. Megint megérezte a fogait, ezer pillangó kelt táncra a gyomrában. Forró vágyának nedvét érezte a combjain. Izmai összehúzódtak. Fehéren felizzó fájdalom hasított a bőrébe a melle fölött, ami egyetlen pillanat után felujjongó örömbe fordult. Ösztönösen karjai bölcsőjébe vette a fejét, és ringatni kezdte, és közben úgy

érezte, mintha az övé lenne. Mintha egy egész két fele lennének, amik most összeolvadnak, ahogyan bőr simul a bőrhöz, vére összeolvad a férfiéval. Meghallotta fejében a suttogását, mintha valamiféle ősi szavakat mondana, amit nem tudott beazonosítani, bár sok nyelven beszélt maga is. De nem is számított. A lényeg a hangja dallama volt, ami átjutott szíve védelmi vonalán, és belevéste oda a nevét. A lelkébe. Nem akarta a szívébe a nevét. Csak egy szeretőt akart, kötelékek nélkül. A hihetetlen varázst, amit köré szőtt, nem engedhette meg magának. Küzdeni kezdett, hogy lélegzethez jusson, és valahogy újra működésbe hozza pudinggá lágyult agyát. Byron végigsöpört nyelvével fogai nyomán, suttogott neki, megparancsolta, hogy hagyja abba a harcot, majd még mélyebbre vonta bűvölete alá. A lány feje hátracsuklott, és ő képtelen volt ellenállni nyaka kísértésének. Megízlelte azt, aki ő. Egy bátor, édes nő. A bizalom és az önbizalomhiány ellentmondásos keveréke. Az ártatlanság és a tapasztalat furcsa elegye. Elmozdította a karjaiban, teste a fájdalomig megmerevedve reagált a gondolatra, hogy mit készül tenni. Szétnyitotta az ingét, majd lenézett a kezére, amin az egyik köröm pengeéles karommá hosszabbodott. Sebet ejtett vele a mellkasán, és odaszorította rá a lány száját, miközben újabb parancsot suttogott neki. A puha száj érintése akkora extázist váltott ki belőle, hogy hátradobta a fejét, teste megrázkódott. Antonietta gyönyörű volt még a sötétségben is. Szétbomlott haja, mint egy sötét felhő csillámlott körülötte. Byron szerencsésnek érezte magát, hogy az utóbbi időben megtanulta a türelmet, így most képes volt megőrizni önuralmát. Mert Antonietta alaposan próbára tette önfegyelmét. Akarta őt, nem, szüksége volt rá. Rászánta az időt, hogy mindent megtudjon róla, és pontosan tudta, hogy egyáltalán nem gondolkodik egy állandó kapcsolaton. Nem lenne ugyan ellenére, hogy a szeretője legyen, de a házasság nem szerepel a tervei között, főképpen pedig egy örökkévalóságig tartó házasság nem. A legelső gondolata, miután rátalált, az volt, hogy azonnal magával viszi őt, de rögtön felül is bírálta magában ezt a késztetést, nem akart önző lenni, és főleg nem szeretett volna újabb hatalmas hibát elkövetni, ami netalán a lánynak okozna szenvedést. Eltökélte, hogy udvarolni fog neki, és ki is tartott ezen döntése mellett egészen addig, amíg meg nem látta a sziklákon küzdeni az életéért. A biztonsága mindennél előbbre való, és ő nem lehet vele a nappali órákban. Így kénytelen volt összekapcsolni magukat, még mielőtt a lány készen állt volna elfogadni azt, ami ő volt. Egész testében remegett az erőfeszítéstől, hogy ne mondja ki a szavakat, amivel összekötné magukat örökre. A lánynak itt kell maradnia, neki pedig le kell mennie a földbe, amíg a nap magasan van. Miközben saját szükségleteivel küzdött, leállította a vércserét, csak annyira volt szükség, hogy kialakulhasson közöttük a kapcsolat. A legtöbb ember gondolatait viszonylag könnyedén olvasta, de Antoniettánál, és a család többi tagjánál ez nehézségekbe ütközött. És volt néhány ilyen ember nemcsak a Scarletti családban, de a személyzet tagjai, és a városban lakó halandók között is.

Ha egyszerűen félretolja a gátakat az elméjükben, akkor észrevették volna, hogy ott van, hogy olvassa a gondolataikat, az emlékeiket. Tanulmányoznia kellett ezeket a furcsa agyi mintákat, mielőtt valami olyat tett volna, mit később megbánna. Fogalma sem volt róla, milyen eltérések lehetnek még ezekben az emberekben a többi, normálishoz képest. A vér köteléke, ami most közötte és Antonietta között létrejött, lehetővé tette a számára, hogy bárhol könnyedén megtalálja, és bármikor megérinthesse az elméjét. Már nem tudott volna elmenekülni előle, és neki sokkal jobb esélyei voltak, hogy megvédhesse, ha arra szükség lenne. Ez volt az egyetlen járható út, hogy gondoskodhasson a biztonságáról. – Ébredj Antonietta. – utasította halkan. Az óriási sötét szemek rányíltak, majd pislantottak párat, mintha a lánynak nehezére esne rákoncentrálnia. Ujjhegyei viszont csalhatatlan magabiztossággal találtak el a szájához. – Soha nem csókolt még így senki. Már attól féltem, ha tovább folytatjuk, hamuvá égek. – Többre most sajnos nincs időnk. Az éjszakának mindjárt vége, és még meg kell, hogy vizsgáljalak a méreg miatt. Amikor szeretkezni fogok veled Antonietta, azt akarom, hogy legyen elegendő időnk rá, és minden tökéletes legyen. A lány szemöldöke a magasba ívelt. – Amikor? Semmi ha? – Nem hiszem, hogy sok kétség merülhetne fel abban a kérdésben, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. – Leeresztette gyengéden a hátát a párnákra, visszafelé útban pedig végigsimított a mellén. – Most pedig feküdj nyugodtan, hogy eltávolíthassam a szervezetedből a mérget, és az altatót. Antonietta szerette volna látni őt. Az volt a benyomása, hogy erőteljes, magas, széles vállú férfi. Tashától tudta, hogy Byron jóképű, és hosszú haja van. Unokahúga külön megemlítette, a széles mellkasát és kemény hátsóját. Valamiképpen máshogy érezte most magát. Füle, ami amúgy is éles volt, most még inkább kifinomult, hallani vélte még a levegő áramlását is a tüdejében. Pontosan tudatában volt, hol tartózkodik Byron a szobában. – Aludj Antonietta. Holnap a családod a nyakadba szakad az összes nyűglődésével, ki kell pihenned magad. Szempillái lecsukódtak, mintha nem tehetnének mást. Érezte, hogy gyűjti, sűríti magát tömény energiává a férfi, és pontosan érezte azt is, mikor lép be ez az energia a testébe, hogy megállapítsa, őt is megmérgezték-e, mint a nagyapját. – Byron. – suttogta a nevét halkan, majd lassan átcsúszott az alvásba, pedig szeretett volna vele maradni. Nem akarta még elengedni őt ezután a varázzsal teli éjszaka után. – Ne aggód cara, senkinek sem fogom megengedni, hogy bánthasson téged, vagy a nagyapádat. Csak aludj nyugodtan. Egy apró mosoly kunkorította fel a lány szájsarkát. – Eszembe sem jutottak az éjjel történtek. Te jártál a fejemben. Megadta magát a gyengéd lökésnek, a nevével az ajkán, vérének ízével a szájában aludt e

4

– Antonietta! Ébresztő! Ha nem kelsz fel, orvost hívok! – Natasha Scarletti-Fontaine újra és újra megrázta unokatestvérét. – Nem vagyok tréfálkozós kedvemben! Azonnal kelj fel! Pánik volt a hangjában. – Mi az Tasha? A hangja álmos volt, szempillái folyton visszacsukódtak világtalan szemeire. Visszaejtette a fejét a párnára, és még a takarót is ráhúzta. Annyira fáradt volt, túl fáradt, hogy felkeljen. Minden azt suttogta benne, hogy még legalább két órát kell aludnia. Még nem lehet naplemente… – Nem! Nem alhatsz vissza! Antonietta Nicoletta Scarletti, ebben a percben ébredj fel! Felismerte unokahúga hangjában a megingathatatlan elszántságot, így Antonietta lassan rávette magát, hogy lerázza magáról továbbalvási igényét. – Ó az Isten szerelmére, mi az az országos katasztrófa, amiről még nem tudok? – Megdörzsölte a szemeit, küzdött, hogy ülő helyzetbe tornázta magát, és közben azon töprengett, honnan jött az az abszurd gondolat, hogy a naplementére kell várnia. – Mi a bajod? Zavarodottnak, és kissé homályosnak érezte az agyát, mintha valamiféle fátyol borulna rá, és volt egy olyan benyomása, hogy valami fontos dologra nem emlékszik. Csak aludni szeretett volna. A fülére szorította a kezét. Hallása olyan éles volt, hogy állandóan hallotta Tasha szívdobbanásait. Mintha egy dob szólna. Ez pedig azzal fenyegetett, hogy az őrületbe kergeti. Tasha lélegzete olyan volt, mintha szél süvítene. Ráadásul morajlott a tenger, és szakadt az eső. Antonietta a fülére szorította a párnáit, mielőtt még azt is sikerült volna beazonosítania, hogy ki, mit és hol suttog a hatalmas palotában. – Nekem mi a bajom? – mondta Tasha felháborodottan – Bizonyára tudod, hogy délután négy óra van, és egyikünknek sem sikerült eddig felébresztenie. Nonno mesélt a betörésről, és azt mondta mindkettőtöket elkábítottak. Azt is mondta, hogy a támadók ledobták őt a sziklákról. Meg valami ostobaságot, hogy Byron Justicano megint megmentette az életét, kihúzta a tengerből. De ez teljesen kizárt, ilyesmire senki sem képes. Nonno kezd szenilis lenni. A rendőrség az irodádban várt, te pedig itt feküdtél, és végigaludtad a napot, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha még ez esetleg nem lenne elég a rossz hírekből, a szakács eltűnt egyetlen szó nélkül, és nem tudunk mit enni. Ja, és a házvezetőnőnek hisztérikus rohama van. Antonietta még csak elképzelni sem tudta a mindig megbízható és türelmes Signora Helena Vantiziant hisztérikusnak. A házvezetőnő magabiztosan, stabilan uralta, irányította az egész palota személyzetét. – Miért tűnt volna el Enrico? Óvatosan elhúzta a fejétől a párnát, és közben igyekezett lejjebb állítani valahogyan saját hallását. Ez némileg segített, a füle legalább már nem csengett.

– Honnan tudjam miért tűnt el az az ostoba fajankó? És ráadásul úgy látom sikerült kiválasztanod a legérdektelenebb információt abból, amit elmondtam. A rendőrség volt itt. Nem figyelsz rám? Egész nap itt vártak. Antoniettában hirtelen vad vágy támadt, hogy felnevessen, de nem volt benne biztos, hogy féktelen jókedve lenne ezért a felelős. Talán az váltotta ki, hogy szórakoztatta annak a Tashának a felháborodása, aki minden áldott nap délben kelt fel, vagy talán attól támadt ez a kissé hisztérikus reakciója, hogy elképesztő módon hallott. Egy pillanatig még azt is hallotta, hogy egy rovar mászik a földön. Kényszerítette elméjét, hogy unokahúga sirámaira koncentráljon. – Rám várnak? A gondolatok lassan elértek az agyáig, rögtön tele is zsúfolták. És nem a gyilkossági kísérlet körül forogtak, hanem tisztán és világosan a testi örömök körül. Byron körül. – Nonno már elküldte őket. Azt mondta nekik, pihenésre van szükséged az éjszakai megpróbáltatások után. Néha olyan nyers, és durva tud lenni. Azt akarom, hogy beszélj vele. Antonietta felismerte Tasha hangjában az ingerültséget. – Tudod, hogy Nonno néha olyan éles tud lenni, akár egy kés. – Azt már nem tette hozzá, hogy általában akkor, ha valaki idiótán viselkedik. És Tashával gyakran volt éles. – Egy percig már azt hittem, hogy miattam aggódtál. – Egy percig valóban aggódtam, de tudod, hogy nem szeretek aggodalmaskodni Antonietta. Nem szeretem az olyan pocsék érzéseket, mint az aggodalom. Egyáltalán, miért keveredsz te állandóan ilyen kalandokba? Engem miért nem próbál megölni senki? – Hangjából már-már panasz hallatszott, és ez arra kényszerítette Antoniettát, hogy védje érzékeny füleit. – Nincs is értelme, hogy rád pazarolják az ilyesmit. Te csak te vagy. Most is csak ülsz ott nyugodtan. Én sokkal jobb áldozat tudnék lenni, sápadt lennék, de bátor és sokkal érdekesebb. Rajtad egyáltalán nem is látszik, hogy történt volna valami. – Hidd el Tasha, ez egyáltalán nem volt olyan vicces tapasztalat. Neked nincs szükséged arra, hogy valaki megpróbáljon megölni, csak azért, hogy érdekesnek tűnj. Eddig is sikerült annak tűnnöd. És nem kell sem sápadtnak, sem pedig bátornak tűnnöd, szép vagy, és ezt te is tudod. Tasha csak legyintett a nyilvánvaló tényre. – Tudom, tudom. – felsóhajtott – Csak a szépség önmagában nem mindig elegendő, hogy felkeltsd valaki figyelmét Antonietta. Vannak olyan férfiak, akiket jobban érdekelnek olyan ostobaságok, mint egy gyilkosság. Mit kéne tennem? Béreljek fel valakit, hogy próbáljon megölni? – felállt az ágy széléről, dühösen járkálni kezdett fel és alá. – Teljesen nevetséges, hogy az a férfi órákat foglalkozik veled, pedig te még csak nem is látod őt! – Byron? Antonietta kétségbeesetten igyekezett követni unokahúga gondolatait, és ugyanakkor valahogy még lejjebb csavarni a hallását. Tasha cipőjének kopogása visszhangzott a fejében. – Ó, az a gyűlöletes ember! Tudod, hogy még csak egy szobában sem vagyok képes lenni vele. Durva, ellenszenves, utálom! – Tasha belenézett a tükörbe, hogy hiún megszemlélje magát. – Miért van itt egyáltalán tükör? Sosem értettem. Oldalra fordult, ellenőrizte lapos hasát. – A bútorhoz tartozik. – mondta Antonietta – Akkor milyen férfiról beszélsz? Nem töltök más férfival órákat.

Elfordult unokahúgától, hogy elrejtse a pírt, ami érezte, hogy elönti az arcát. Nem akart túlságosan belegondolni abba az időbe, amit Byronnal töltött. És a saját reakcióira rá. – A rendőrnyomozóról! – csattant Tasha türelmetlenül – Az Isten szerelmére, próbálj már követni. Ez fontos! – Ez az egész egy rendőr miatt van? – Antonietta félig megkönnyebbülve, félig elkeseredetten felsóhajtott. – Tasha, te jegyben jársz. Vőlegényed van. Hozzátenném, hogy egy nagyon gazdag vőlegényed. – Miért kellene annak bármit is számítania? Össze fogok házasodni Christopherrel, de ő annyira unalmas. Ráadásul még féltékeny is. És ez nagyon fárasztó. Az egész élete a családról, a templomról, és az üzletről szól. Kizárólag a vallásra, és a hajóira tud gondolni. – A családjáé a világ második legnagyobb hajózási vállalkozása Tasha. – magyarázta – És az olasz családok általában mélyen vallásosak. – Anyuci kicsi fia. – húzta el az orrát Tasha – Vagy Christopher esetében inkább mondjuk úgy, apuci kicsi fia. – Ragaszkodik hozzá, hogy templomba járjak vele. – Már akkor tudtad, hogy azt akarja, vedd fel a vallását, amikor beleegyeztél az eljegyzésbe. – De nem azt tudtam, hogy elvárják tőlem, hogy ennyire komolyan be is tartsam. Minden héten áthozza azt a szörnyű papot, és azt hiszik, majd meg is tanít valamire. Elég lenne elmennem a templomba, és csak ott ülni mellette a szertartások alatt. Fölösleges megismernem minden hókusz-pókuszt, csak azért, hogy vele mehessek. Kétlem, hogy rajta kívül ezeket ismerné bárki más. Miért nem tud olyan katolikus lenni, mint mindenki más? Kit érdekel, hogy melyik vallás az igazi, és melyik a hamis? Merő ostobaság az egész. Antonietta ismét felsóhajtott. – Nem flörtölhetsz egy rendőrrel, amikor a világ egyik legtehetősebb emberével jársz jegyben. Még csak az kellene, hogy a bulvárlapok megneszeljenek ebből valamit. – Ki beszél itt flörtről? Talán teljesen beleesnék. Neki van a legszélesebb mellkasa, amit csak el tudsz képzelni. Még Byronnak sincs akkora mellkasa, és egyébként is, nála sokkal tökéletesebb. – felhorkant – Mit szeretsz benne? Antonietta szándékosan félreértette. – Még csak nem is találkoztam a nyomozóddal Tasha, honnan lehetne róla véleményem? – Pontosan tudod, hogy Byronról beszélek! – Mit nem szeretsz benne? – támadott védekezés helyett Antonietta. – Rám se néz. Soha. És ez nem normális. – mondta Tasha – Minden férfi rám néz. Meg ijesztő is. Nem találok rá jobb szót. A szemei szúrósak és hidegek, az ember úgy érzi, mintha belélátnának. És soha nem mosolyog. – megborzongott – Egy tigrisre emlékeztet, amit egyszer az állatkertben láttam. Csak járkált fel-alá a rács mentén, és nem vette le rólam a pillantását, még csak nem is pislogott. – Szokott mosolyogni. – Kivillantja a fogait, és az nem ugyanaz. – Tasha felhördült – Antonietta, mi van a nyakadon? Ki van szívva a nyakad! – Antonietta is azonnal érezni kezdte az égő jegyet a bőrén, amitől a teste egészen furcsán reagált. Tűz parázslott fel a gyomrában. Lábai köze lüktetni kezdett. Egy pillanatra még az ízét is érezni vélte a szájában. Vad. Szelídíthetetlen. Egy sötét álom, ami vele maradt a nappali órákra is. A lüktetés átterjedt a melleire is. Megpróbált nem elpirulni, ahogy eszébe jutott Byron forró, nedves, mohó szája a bőrén. Tenyerével eltakarta a nyakán a foltot, közben pedig önkéntelen mozdulattal végigsimított

rajta, ahogy visszaemlékezett keletkezésére. – Kiszívta a nyakad! Itt volt veled az éjjel! – Ez határozottan vádnak hangzott, mintha Antonietta valami bűncselekményt követett volna el. – Beengedted Byron Justicanot az ágyadba! És mi van rajtad? – Tasha hangja már-már hisztérikus volt – Ez a csipke alig takar belőled valamit! Hát semmi tisztesség nincs benned? – Tasha. – Antonietta kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, holott legszívesebben kizavarta volna unokahúgát a szobából. – Ezt a hálóinget te vetted nekem. Ebben alszom, mert kényelmes, és mert eddig meggyőződésem volt, hogy te a jó ízlés megtestesítője vagy. – Nos, valóban az vagyok. – enyhült meg némileg Tasha – De nem gondoltam, hogy annak a szörnyű férfinak a kedvéért veszed fel. Ő csak egy szerencsevadász, akit kizárólag a pénzed érdekel. Mindent megtesz, hogy úgy látszódjon, mintha összebarátkozott volna Nonnoval, de közben csak az a célja, hogy elcsábítson egy szerencsétlen, vak nőt. – Miért kell drámáznod Tasha? Harminchét éves vagyok. Azt hitted soha nem fekszem le egy férfival sem? Meg fogsz lepődni, de egyáltalán nincs szükségem a látásomra, hogy szexelhessek valakivel. – Antonietta felvette a köntösét, és a szemére illesztette a sötét szemüveget. – És egyáltalán nem értékelem, hogy azt mondtad nekem, hogy szörnyűek a sebhelyeim, amikor alig észrevehetőek. – elsétált az unokahúga mellett a fürdőszoba irányába. Le kellett volna feküdnie vele. Egy idióta, amiért nem feküdt le vele. Mindenre olyan ködösen emlékezett. Szeretkezni akart Byronnal. Elaludt volna a közepén? Ez annyira megalázó. – Az nagyon sok évvel ezelőtt volt Toni, és tudod, hogy úgy volt. A hegek akkor még sokkal csúnyábbak voltak. És mindenki csak rád figyelt. A szegény kicsi árvára. Olyan volt, mint egy film. Képzeld el, hogy én mit tudtam volna kihozni abból a szerepből. – Ez egyáltalán nem egy szerep Tasha. – az ingerültség egyre inkább belopózott Antonietta hangjába, annak ellenére, hogy eltökélte, türelmes marad. – Elvesztettem apát, és anyát. Szörnyű volt. Egy tragédia. – Tudom. Én a tragédiákra születtem. – Más eljátszani a tragédiát, mint átélni. – Attól még tudom, miről beszélek. – húzta fel az orrát sértődötten Tasha – Egyébként is, utána pedig már senki sem gondolt a sebhelyeidre. – Én gondoltam rájuk. Minden egyes alkalommal, amikor nyilvánosság elé léptem. Tasha tökéletesre manikűrözött körmeit tanulmányozta. – Ha nem lennél annyira hiú, hogy állandóan erre gondolj, neked sem kellett volna, hogy eszedbe jussanak. Antonietta beleharapott a nyelvébe, hogy ne mutasson rá arra, Tasha gyakorlatilag a fél életét különböző tükrök előtt tölti. – El kellett volna mondanod, hogy már nem olyan rosszak. De nem te voltál a figyelem középpontjában minden éber pillanatodban, és ezt elegendő oknak érezted arra, hogy megsebezz engem. – Ó, az Isten szerelmére, tudod, hogy sajnálom Toni, de ez olyan régen volt. És azt is tudod, hogy nem tehetek semmit az állandó szeretetvágyam ellen. A dilidokim azt mondja, ez apu hibája. Mert teljesen Paulnak szentelte a figyelmét. – Elhalmozott téged ajándékokkal. – mondott ellent Antonietta – Te voltál az ő kis hercegnője. Semmit sem tagadott meg tőled, bármit követeltél. Tasha elsüllyedt az egyik párnázott székben.

– A szülői szeretetet nem lehet megváltani ajándékokkal, és te is nagyon jól tudod, hogy apu világa a lovaspóló pálya volt. Én viszont soha nem bírtam, ha piszkos lett a cipőm, és ezt nem bocsátotta meg nekem. Inkább Pault vitte magával mindenhova. Tökélyre fejlesztett bánatos ajakbiggyesztésének semmi hasznát sem vette Antoniettánál, így attól most eltekintett. – Határozottan tudod, hogyan kell újraírni a történelmet. Szegény Paul teljesen tehetségtelen volt. Apád évekig kísérletezett vele. Tasha és Paul apját sokkal jobban érdekelték a nők, mint a lovaspóló, de Antonietta tartózkodott attól, hogy megcáfolja Tasha történetének ezen részét. – Paul végül teljesen feladta, a szerencsejátékok felé fordult, és elkezdett inni. Mindent megtett, hogy botrányba keverje a családot. – mutatott rá Tasha – Először elvesztette a saját vagyonát, amit aputól, és anyutól örökölt, utána pedig elvesztette az én pénzemet is. Apunak igaza volt, Paul egy gyenge jellem. – Ez nem igaz. Te saját magad hágtál a nyakára az örökséged legnagyobb részének, és csak egy kis töredéket bíztál Paulra, hogy fektesse be. De én akkor is figyelmeztettelek, hogy az a befektetés nem stabil. Tudtad, hogy el fogja kótyavetyélni a pénzt, de te is pontosan ezt tetted volna. Tasha talpra ugrott. – Ó, honnan is tudhatnád, hogy milyen ez? Minden, amit csak megérintesz, arannyá válik. Neked nem kell eladnod magad egy olyan embernek, aki hideg, mint egy hal. – Neked és Paulnak még mindig elegendő pénzetek maradt ahhoz, hogy megéljetek, és mindig lesz egy otthonotok is itt, jól tudod. Senkinek sem kell eladnod magad. Világosan megmondtam, hogy ne fektesd be oda a pénzed. Nem hallgattál rám. Hogy megakadályozza a további sirámokat, Antonietta határozottan becsukta a fürdőszoba ajtót. Hosszasan ácsorgott a zuhany alatt abban a reményben, hogy Tasha talán eltűnik, mire felöltözik, de tudta, hogy ez nem valószínű. Unokahúga roppant kitartó tudott lenni, ha egy férfi volt a képben, és úgy tűnt, az égiek most hatalmas hibát követtek el azzal, hogy ideküldték azt a jóképű nyomozót. Fogalma sem volt róla, hová tűnhetett a palota szakácsa Enrico, de az eltűnése még a forró zuhany alatt is borzongást váltott ki a gerincében. Byron biztos volt benne, hogy valaki az ételükön keresztül mérgezte meg őket. Enrico eltűnése kapcsolatban lenne ezzel? Felemelte a fejét, hogy az arcára záporozzanak a cseppek. Byron megölte a támadóját. Ebben egészen biztos volt. A testet pedig ledobta a sziklákról, hogy a hatóságok nehogy gondot okozzanak. Milyen gondot is okozhatnának? Byron olyasmikre képes, amire mások nem. Olyan dolgokat tudott, amit senki más sem. Byron nem egészen emberi. Elfogadta ezt, ugyanúgy, mint ahogy önmagát elfogadta, de a férfi olyan könnyedén, habozás nélkül ölt. Azt állította, hogy nem bizalmatlan Enricoval szemben. Mégis talált volna valami bizonyítékot, ami összekapcsolta a szakácsot a méreggel? Egy pillanatra Antonietta nekitámasztotta a fejét a zuhanyzó csempézett falának, és csak hagyta, hogy folyjon rá a víz. Sok dolog volt, amit Byron körül nem értett, de nem gyilkolta volna meg Enricot.

Ő pedig nem fogja megengedni magának, hogy átvéve Tasha drámai hajlamát, gyanúsítgatni kezdje. Egy apró sóhajjal elzárta a vizet, és felitatta magáról a vízgyöngyöket. A törölközővel elidőzött a melle fölött egy ponton, ami forróbb, és érzékenyebb volt, mint a bőre többi része. Nagy gonddal öltözött, befonta rengeteg haját, majd feltekerte a feje tetejére egy bonyolult csomóba, hogy magasabbnak tűnjön. Szüksége volt némi önbizalomra. Tasha még mindig a hálószobájában volt. Antonietta hallotta ruhája folyamatos suhogását, és érezte parfümje jellegzetes illatát. Tasha nem volt egy nyugodt, türelmes személy, nehezére esett a várakozás. Antonietta egy mosolyt kényszerített az arcára. – Meg mindig itt vagy. Ez tényleg fontos lehet. – Végre! Siethettél volna egy kicsit jobban is Toni. – Tasha megfogta a karját. – Ez tényleg fontos. Nem is tudod milyen fontos. Beszélned kell Nonnoval, engedje meg, hogy én is ott legyek a szobában, amikor visszajönnek a nyomozók, hogy beszéljenek veled. – Beszélni fogok vele Tasha. – egyezett bele Antonietta. Egy pillanatnyi csend támadt, amíg Tasha a megfelelő szavakat kereste. – Ne légy rám dühös. Tudod, hogy mindig figyelek rád. Te majdnem olyan nagyvilági vagy, mint én, csak persze sokkal idősebb. – Elfelejtetted, hogy egyszerre van a születésnapunk? Tasha suttogása dühös fújásba ment át. – Rád sem ismerek Toni! Látod? Máris éket ver közéd, és a családod közé! – Nem fogom ezt veled megbeszélni Tasha. Úgy tudom, én sem szólok bele a magánéletedbe, attól függetlenül, hogy az mennyire bizarr is éppen. Elvárok ugyanennyi tiszteletet. Amit csinálok, az rám tartozik, és senki másra. Úgyhogy ne merd felhozni Byront a család többi tagja előtt. – Beszélni fogsz Nonnoval az érdekemben? – kérdezte Tasha. – Igen, már mondtam, hogy beszélni fogok vele. Hangos, türelmetlen kopogás hallatszott az ajtó felől. Antonietta felismerte Marita jellegzetes bejelentkezését. Marita hajlamos volt a legkisebb dolgoknak is hatalmas jelentőséget tulajdonítani. – Gyere be Marita! Másodperceken belül mintha az összes unokatestvére a szobájába zsúfolódott volna. – Franco, a férjem küldött, hogy érdeklődjek a hogyléted felől Antonietta. – közölte hangosan, és nagyon formális udvariassággal. – Tíz éve vagytok házasok Marita, – szólt ingerülten Tasha – pontosan tudjuk, hogy a férjed. Miért kell ezt bejelentened mindegy egyes alkalommal, ha bemész egy szobába? Van saját személyiséged is. El kellene járnod Dr. Venshrankhoz. Ő majd leszoktatna róla, hogy állandóan Franco identitása mögé bújj. Marita magasra emelte az állát. – Én már tíz éve boldog házasságban élek, te pedig elfogyasztottál két férjet, és három vőlegényt, úgyhogy nem hiszem, hogy nekem lenne szükségem a te Dr. Venshrankodra Tasha. Franco jó ember, és én büszke vagyok rá, hogy a felesége lehetek. Mindenesetre emlékeztetlek rá, hogy én is a család tagja vagyok, még ha csak a házasságunk révén is.

– Semmi önbizalmad nincs. – forgatta meg undorral a szemeit Tasha – Már tíz éve vagy a családban, van két gyereked, és még mindig nem tudtad túltenni magad a kisebbrendűségi komplexusodon, az alacsonyabb származásod miatt, és hogy semmiféle társadalmi rangod nem volt, amikor Franco rád talált. Mindannyian elfogadtunk. – Ne kezdjétek el ti ketten megint! Azonnal beszélnem kell Signora Helenával, és megtudni mi történt, vagy a következő néhány napban nem eszünk. – vágott közbe Antonietta felbőszülve azon, hogy a két felnőtt nő állandóan ellenségeskedik. – Marita még túl is élne egy-két napot, de én belehalnék. – simogatta meg szeretettel lapos hasát Tasha. Marietta már majdnem sikított felháborodásában. – Az én hasam a bátorságom kitüntetése, két bambinit is kihordtam, te pedig egy sem. – Elég volt! – Antonietta szinte már kiabált. – nem szeretném, ha még egyszer ilyet mondanál a jelenlétemben Tashának, Marita. – Elnézést kérek Tasha. Toninak igaza van, nem lett volna szabad ilyet mondanom. – Oda sem figyelek arra, amit beszélsz. – vetette oda háborogva Tasha, de megremegett a hangja. Marita Antoniettához fordult. – Toni, igazából Francoról szerettem volna beszélni veled. Épp Nonnoval van egy tárgyaláson. Nem szeretném, ha félbeszakítanád őket. De neked is látnod kell, hogy megérdemel egy második lehetőséget. Itt az ideje, hogy Nonno is rájöjjön mennyit ér, és hogy sokkal jobban meg kell fizetnie. Ha kinevezné alelnöknek, mindenki tiszteletben tartaná. – Tudod, hogy nem szólok bele Nonno döntéseibe Marita. – Csak ígérd meg nekem, hogy nem teszed tönkre Franco esélyeit. Ragaszkodnom kell ehhez Antonietta. Tudod, milyen keményen dolgozik, és hogy többet érdemel annál, mint amennyit Nonnotól kap. Azt az apró hibát meg kellene bocsátania neki. – Nem volt az olyan apró hiba, és ezt te is nagyon jól tudod Marita. Addig piszkáltad, amíg keserű, és dühös lett, amiért nem tudja kivívni a tiszteletedet. Elárulta az egész családját, és a vállalatot is. Szerencséje volt, hogy nem emeltek vádat ellene, és hogy Nonno hallgatott Tashára és rám, amikor kikönyörögtük, hogy itt maradhasson. Erősen gondolkodj el azon Marita, ha megint rágni kezded a fülét, hogy tegyen végre valamit, azzal talán ismét olyasmire kényszeríted, amit később meg fog bánni. Nonno nem fog megbocsátani egy második árulást, sem a te kedvedért, sem pedig a gyerekek miatt. És én sem. – Visszautasított egy hatalmas ajánlatot, amit Christopherék cége tett neki. Az egyesülés mindkét vállalat számára jövedelmező lenne. Franco bizonyította a hűségét azzal, hogy elutasította az ajánlatot, holott jól tudta, hogy az mindannyiunkat gazdaggá tenné. Antonietta felsóhajtott. – Már gazdagok vagyunk Marita, és az egyesülésnek a mi számunkra semmiféle haszna nem lenne, csak a Demonesini oldalnak. Nagyon jól tudod, hogy Christopher apja megpróbált még udvarolni is nekem az egyesülés reményében. – A két család mindenképpen egybeolvad, amikor Tasha hozzámegy Christopherhez. Egy hatalmas csattanás, és egy vérfagyasztó sikoly fojtotta belé a szót a két nőbe. Egy gyermek semmivel össze nem téveszthető fájdalmas zokogása harsant fel. Tasha azonnal a hang felé fordult. – Ez a kis Margurite! – kiáltott fel, és már rohant is kifelé a szobából.

A sikolyok megdöbbentően magasra íveltek. Antonietta soha nem hallott még ilyet. – Valami szörnyűség történhetett Margurite-al. – Csak figyelmet akar kikövetelni. – Marita a füleire szorította a kezeit. – Tasha csinálhatna már végre valamit, hogy elhallgattassa. Egy Scarletti nem csinálhat ilyen jelenetet. Tasha van rá rossz hatással. Ha Franco meghallja, oda fog rohanni az ablakhoz, ahelyett, hogy az üzletre koncentrálna, ahogyan kellene! – panaszkodott, de közben már ő is futott. Antonietta a hangjára figyelt, nem a szavaira. Marita rémült légzése gyors, és felületes volt. Megfogta Antonietta kezét, ahogy végigsiettek a széles folyosón a sikolyok irányába. Le kellett lassítania a lépcsőknél, nehogy elbotoljon. Marita hirtelen elhúzta a kezét, az övét pedig a falhoz támasztotta. Antonietta hallotta hogyan nyugtatgatja a hat éves kislányt Tasha. – Jól van, jól van, Toni mindjárt itt lesz, és gondoskodik róla, hogy kijöjjön az orvos. Rendbe fog hozni téged. Nézd csak, itt van anyukád is. Most már minden rendben lesz. Antonietta úgy ítélte meg a hangok alapján, hogy Tasha közvetlenül a lépcső alján ül a padlón a gyerek mellett. Óvatosan tapogatott le lábával az utolsó fokon, gondosan ügyelve, nehogy elbotoljon bennük. Marita rettentő hangon felsikoltott, és ez ismét felerősített Margurite fájdalomkiáltásait. Egy puffanás, és az asszony teste is elterült a földön. – Mi az? Mi történt vele Tasha? – Ne törődj Maritával. Csak elájult, ahogy mindig is szokta, ha valami baj van. Erre Toni. Tasha elkapta a kezét, és odavezette őt a padlón fekvő gyerekhez. A sikolyok lassan zokogássá olvadtak össze, ahogy Margurite igyekezett visszanyerni az önuralmát. – A jobb lába. Mondd meg, mit gondolsz róla. Tartsd nyugodtan piccola, csak egy pillanat, amíg megvizsgál, és tudod, hogy Antoniettának milyen finom keze van. Anyukád jól van. Csak elájult. Láttál már olyat máskor is. Tasha újra és újra megcsókolta a göndör fürtű fejecskét, törölgette a csöpp arcocskán végigfutó könnyeket. – Vigyázz magadra Toni, mindenfelé szilánkok vannak. Antonietta finoman végighúzta a kezét a vékony lábacskán. Elakadt a lélegzete, amikor megérezte a kiálló, törött csontvéget. – Tashának igaza van cara mia, azonnal orvost hívunk hozzád. De te nagyon bátor vagy, és most egy kicsit itt maradsz Tashával. Felemelte a hangját, tudta, hogy asszisztense már a közelben van, őt is magukhoz vonzották a sikoltások. – Justine! Azonnal szükségünk van egy mentőre. Justine Travis már tizenhárom éve az asszisztense volt, a szemeként és a füleként cselekedett, az állandóan zajló életű családban. – Rögtön hívom őket. – válaszolt, és visszafordult a folyosón. – Mondd meg nekik, hogy azonnal jöjjenek, ez mindennél sürgősebb! Helena jöjjön ide. – Antonietta megtartotta hangjának nyugodt színezetét, nem akarta megrémíteni a kislányt. – Próbálja magához téríteni Maritát. És valaki szóljon Franconak, hogy mi történt. Marita felnyögött. – Bambina. Mia bambina. Hogy történhetett ez? – elfordította a tekintetét, és hagyta, hogy Helena talpra segítse. – Olyan sok a vér, és kint a csontja. Egy életre meg fog nyomorodni. – Marita! – sziszegte Tasha a nevét – Ezzel nem segítesz. Menj Vincente-hez. Biztosan megrémítették Margurite sikolyai. Majd Franco elkíséri.

– Igen, igen, igazad van Tasha. – Marita rászorította a kezét a gyomrára, félrefordult, és öklendezett. – Köszönöm, hogy gondoskodtok szegény kicsi bambinámról. Franco Tashástól ölelte át a lányát. – Helena, kísérje a szobánkba Maritát. Nincs jól, ez neki túl sok. Helena Marita dereka köré fonta a karját, és elvezette, az egyik cselédlány pedig elkezdte feltakarítani a padlót. Tasha előre-hátra ringatózott, hogy csillapítsa magát és a gyermeket. – Csinálj valamit Toni, nem bírom nézni a fájdalmát. – könyörgött suttogva – Hogy történhetett ez? – Siess Toni, vedd el tőle a fájdalmat. – sürgette Franco. – Írjátok le, mit láttok. – Nonno ajtaja fölül leszakadt a címer. Miért nem vizsgálta, és erősítette meg senki? Margurite kijött Nonno szobájából, és egyenesen ráesett. Meg is ölhette volna. – Tasha hangjából még a zokogáson keresztül is sütött a harag. – Meg akarta nézni Nonnot, de az már elment. Antonietta megmerevedett. Az épület felújításokon esett keresztül, és ő is végigment a mesteremberekkel, amikor felmérték a nagyapja lakrészét. Tudta, hogy a súlya miatt különösen ügyeltek a Scarletti címer stabilitására. – Ne nyúljatok semmihez. Meg fogjuk kérni a nyomozódat, hogy vessen rá egy pillantást. Egyszerre vészjósló légkör lepte el az otthonát, azt az otthont, amit annyira szeretett. Margurite csak feküdt Tasha ölében, és halkan sírt fájdalmában, miközben az apja a haját, és az arcát simogatta, és mormolt neki, hogy mennyire szereti. Tasha ujjai összeszorultak Antonietta csuklója körül. – Csinálj valamit Toni. Vedd el a fájdalmát. Csinálj valamit azonnal, nem vagyok képes elviselni a szenvedését. – A mentő hamarosan itt lesz. – suttogta Antonietta, de kezei visszasimultak a vékony lábacskára. Vett egy mély lélegzetet, és összpontosított. Minden más hanggal együtt kizárta a sírást és mindenki elsöprő érzelmeit a helyiségben. Hagyta, hogy minden kívül történjen csak körülötte, miközben lenyúlt lénye kútjának legmélyére, és felszabadította roppant erős energiáját. A része volt. Az öröksége. Antonietta azért ismerte fel, hogy Byron Justicano gyógyító, mert a gyógyítás képessége az ő családi hagyatékának is részét képezte. Nem volt képes ugyanolyan módon gyógyítani, mint ő, de felmérhette a sérülést, csökkenthette a fájdalmat, és elősegíthette a gyógyulást. Érezte hogyan épül fel benne a meleg energia, hogyan gyűlik össze a testéből, áramlik a kezeibe, és onnan a gyermek lábába. Margurite zokogása azonnal csendesebb lett, csak a hüppögés rázta már apró testét. Antonietta azt is érezte, hogyan hagyja el Tasha testét a feszültség. Franco odahajolt hozzá, és megcsókolta az arcát. Az arca nedves volt a könnyektől. – Grazie Toni. Bárcsak én is képes lennék erre. – A mentő úton van Antonietta. – mondta Justine, ahogy nagyon óvatosan lépkedett a törmeléken keresztül. – A rendőrséget is értesítettem. A csavarokat, amik a Scarletti pajzsot tartották, majdnem teljesen átfűrészelték. Ez nem baleset volt. – Mielőtt munkaadója tiltakozhatott volna, sietve megnyugtatta. – Ne aggódj, nem érintettem meg semmit, tudom,

hogy szükség lenne az ujjlenyomatokra. Elég filmet láttam ahhoz, hogy tudjam, mit nem szabad csinálni. – Odaguggolt közvetlenül Antonietta mellé, már-már védelmezően. – Ez nem baleset volt, és az elmúlt éjszaka után úgy gondolom, hogy ezt a lehetőséget neked is el kellene vetned. – Azt hiszem, igazad van Justine. – értett egyet Antonietta – Hívd fel kérlek Joie Sanderst, és mondd meg neki, hogy szeretnék találkozni vele. Kérdezd meg, nem tudna-e esetleg átjönni ide, a palotába. – Azonnal felhívom. Sandersék híresek a biztonságvédelmi vállalkozásukról, de nagyon nehéz megszerezni őket. De talán tud valaki mást ajánlani nekünk. Töröljem a megjelenésedet a jövő heti jótékonysági rendezvényről? Antonietta megrázta a fejét. – Nem, azt jó cél érdekében szervezik. De mindenképpen meg akarom védeni Nonnot is. Ez nagyon fontos Justine. Gondoskodj róla, hogy a saját biztonsági embereink szorosan rajta tartsák a szemüket, amíg Sandersékkel ki tudok találni valamit. Don Giovanni sietett be a terembe, lélegzete kapkodó volt a sietségtől. – Mi az, mi történt? Franco, rendbe jön? – szokásos parancsoló hangja most remegett. – Kórházba visszük Nonno. – mondta halkan Franco – Nagyon hamar meg fogják gyógyítani Margurite lábát. – Ülj le Nonno. – mondta Tasha – Toni elvette Margurite fájdalmát, most már egy kicsit könnyebben érzi magát. Az öregember átölelte a kislány vállát megnyugtatóan. – Annyira bátor vagy cara mia. Hát nem nagyon bátor Toni? – De, nagyon bátor. Antonietta megcsókolta a gyerek feje búbját, de kezét nem mozdította el a lábáról, hogy kordában tarthassa a fájdalmat. A kislány addig kapaszkodott, amíg sikerült elérnie a hüvelykujját. – Én is egy igazi Scarletti leszek majd? Tasha elfordította tőle a fejét, és dühösen rámeredt Francora, amiért az hagyta, hogy Marita folyamatos zsémbelődése elbizonytalanítsa a gyereket. – Te máris egy Scarletti vagy, és mindig az is voltál. Bátor, és csodálatos kislány, mindannyiunk legnagyobb örömére. Ugye, hogy így van? Toni? Franco? – Margurite, te a lábujjad hegyéig egy valódi Scarletti vagy. – bólintott Antonietta azonnal. – Mindig is olyan voltál, mint én Margurite. – csókolta meg a fejét Franco – Nem igaz Nonno? – Apádtól örökölted a szemeidet, és a barna bőrödet. – biztosította Don Giovanni. – Signorina Scarletti, a mentő megérkezett. – jelentette be Helena – Erre jöjjenek. – mutatta az utat az érkezőknek. – Grazie Helena. – köszönte meg Antonietta. Bízott Justine-ban, hogy mutatja az utat a törmelékek között a gyermekhez. Egy vizsgálat, és egy Francoval való rövid vita után megszületett a döntés, hogy be kell vinniük a kislányt a kórházba, hogy megfelelően elláthassák. – Kérem, nagyon figyeljenek oda, hogy ne legyenek fájdalmai. – mondta szinte már könyörögve Tasha, miközben még egyszer védelmezően megölelte a gyereket – Olyan sokat kellett várni, és annyira rémült.

– Gondoskodni fogunk róla, hogy semmiképpen se szenvedjen a szükségesnél többet. – biztosította a mentős – Adhatunk neki fájdalomcsillapítót, mielőtt mozgatjuk. Antonietta megvárta, amíg Margurite, Tasha, és Franco beszállnak a mentőbe, hogy elmenjenek a kórházba, mielőtt nekilátott volna rendezni a problémákat. – Justine, gondoskodj róla, hogy a területet megfelelően körbekerítsék, és senki ne nyúljon semmihez, főleg pedig nehogy valamelyik cselédlány nekifogjon feltakarítani itt. Mindennek úgy kell maradnia, ahogy van, amíg a rendőröknek alkalmuk nyílik mindent megvizsgálni. Az enyhe parfümillatból tudta, hogy a házvezetőnő is a közelben van. – Helena, mondja el nekem mi történt Enricoval. Mit tud az eltűnéséről? – Semmit Signorina, csak egyszerűen nem volt a szobájában. Semmit sem vitt magával, még a személyes holmija is ott van. Már tegnap este összekészítette a mai menüt, megbeszéltük mire van szüksége, hogy ma elküldhessem bevásárolni a fiút. Egy pohár borral visszavonult a lakásába körülbelül este tízkor, mint mindig. Ma reggel nem jelent meg, hogy feltálalja a reggelit, így beküldtem hozzá az egyik cselédet, nézzen rá. Nem volt a lakásában. Amikor a lány szólt nekem, magam mentem be hozzá. Nem találtam semmit. Nincs semmi nyoma. – Nem hallottak valamit róla? Esetleg egy barátnő? – Nem. Helena sóhaja olyan hangos volt, hogy Antonietta szerette volna megint lejjebb csavarni a hangerőt. Még mindig minden túl hangosnak tűnt, saját cipőinek koppanásai is a fényes padlón. És ez nem kicsit zavarta. Hallotta a rovarok zümmögését, a ház legapróbb nyikordulásait, recsegéseit. Mint valami távoli mennydörgés morajlottak körülötte állandóan, nem is beszélve a folyamatosan szemerkélő esőről. – Csak nem menne el így. Soha nem tett ilyet, pedig sok éve velünk van. Ez az otthona. Biztosan tudja valaki, hová ment. Barátok? A kastélyon kívül. – Sajnálom Signorina, de Enrico csak itt élt. Az itteniek a családja. Ez az otthona. Nem járt máshova. – ragaszkodott hozzá Helena – Tudom, hogy így van. Enrico gyakran mondta, hogy legjobban a palotában szeret lenni. Éjjel néha a kertben bolyongott, és nézte a szobrokat. Szerette az építészetet, és úgy érezte, kiváltság egy ilyen helyen élni. – A kertben már keresték? Lehet, hogy nem mondta el, hogy beteg, és valahol rosszul lett. – Én is gondoltam erre Signorina. – mondta Helena – Azonnal kiküldtem a szolgákat a kertbe, hogy keressék. – Erre valamelyik unokatestvéremnek kellett volna gondolnia. – javította ki Antonietta. Néha nem is értette mit képzelnek az unokatestvérei. A palota csak úgy magától, valami varázslat folytán működik? Még Don Giovanni sem gondolt rá, hogy kerestesse a kertben szegény Enricot. Ő viszont azt nem tudta elképzelni, hogy a szakács csak úgy, minden holmiját hátrahagyva távozott. – Grazie Helena, ha hallana valamit, legyen szíves, szóljon nekem. Be tud valaki segíteni a konyhában? Tudom, hogy ön túl elfoglalt ahhoz, hogy még ezt a terhet is magára vegye. Justine bérelhet valakit ideiglenesen, míg megoldódik a probléma. – Alfredot fogom beosztani oda, amíg Enrico távol van. Ő már elég tisztességesen megtanulta a szakmát, az elmúlt hét évben Enrico mellett dolgozott. Szereti csinálni, és valószínűleg jobban lesz, mire szükség lesz rá. Most még ágyban van, gyomorbántalmai vannak, és fejfájása, de biztos vagyok benne, hogy helyt áll majd, amíg Enrico visszatér. És

akkor ott van még az unokaöcsém Esteben. Biztosan emlékszik rá Signorina, ön vette fel szakácstanoncnak Enrico mellé. Ő ott maradna Alfredo mellett besegíteni. – Biztos ebben Helena? Alfredo mellé olyasvalaki kell, aki gyors, és hatékony. Enrico egyszer-kétszer panaszkodott Estebenre. Úgy hallottam, megbízhatatlanul végzi a munkáját. – Ó, nem, nem Signorina. Biztosíthatom, hogy Esteben remekül fogja végezni a dolgát, és hálás a lehetőségért. Egy nagyon fontos dátum közeledett akkoriban az életében, és szabadságot szeretett volna kérni Enricotól, de ő megtagadta tőle. Volt némi vita közöttük, és Esteben szerette volna megmutatna a szerelme előtt, hogy nem egy tesze-tosza alak. De teljesen tisztában van vele mennyire fontos neki ez a munka. Antonietta bólintott. – Justine kérlek, értesítsd a könyvelőt, hogy megfelelően módosítsa a bérezésüket. – Felírtam. De most nagyapádhoz kellene menned. Nagyon felzaklatta magát. Nem tudom bevette-e a szívgyógyszerét, annyira ideges volt. – Nagyszerű. – Antonietta megpaskolta a nő kezét a karján. – köszönöm, hogy mindennel törődsz körülöttem Justine. Remélem, tudod, hogy úgy tekintek rád, mint felbecsülhetetlen értékű asszisztensemre, és az egyik legjobb barátomra. – Tudom Toni. – Justine sokkal kevésbé volt formális, ha négyszemközt voltak. – Szeretem ezt a munkát, és a palotát is. Szeretem, hogy beutazhatom veled a világ minden táját. Azt hiszem egy kicsit te lettél a családom, ami soha nem volt. – Magabiztosan, gyorsan mozgott mindig, bárhová mentek, és Antonietta nem habozott követni őt. – Halálra rémített egy szóbeszéd, hogy megtámadtak. Tényleg így volt? Antonietta lehajtotta a fejét. – Igen. Ha nem lett volna ott Byron, Nonno és én is odavesztünk volna. Így is tele vagyok horzsolásokkal a küzdelem miatt. – De miért akarnának ártani neked, és a nagyapádnak? – Miért akart valaki ártani a szüleimnek? A szavak kicsúsztak, mielőtt visszatarthatta volna őket, és ott lebegtek a két nő között, amíg a kanyargós folyosókon keresztül eljutottak abba a szárnyba, ahol az irodákat rendezték be. – Még soha nem hallottam tőled, hogy ilyet mondtál volna. – mondta Justine – Azt hittem a robbanás egy baleset volt. Úgy gondolod, hogy nem? – Nem. Ez csak suttogva jött ki belőle. Nem, valóban nem baleset volt, de ezt soha senkinek nem vallotta be, még talán magának sem eddig. Valaki megpiszkálta a jachtjukat, hogy felrobbanjon a nyílt tengeren. A robbanásnak pedig sikerült elégetnie, vagy elsüllyesztenie az összes bizonyítékot. Egyetlen halászhajó volt a közelben, hogy kimentse az öt éves, megvakult kislányt a vízből. Antonietta pedig sohasem követelte a rendőrségi jelentést. Ha a hatóságok sem találtak semmit azzal kapcsolatban, ki ölte meg a családját, mit tehet egy gyerek? És mire kinőtt a gyerekkorból, már nem akart visszanézni. – Azonnal felhívom Joie Sanderst. – szinte pánikszerű sietség volt Justine hangjában.– Úgy gondolod, hogy folyamatosan veszélyben vagy? Nem mozdulok mostantól mellőled. Antonietta elkapta a vad, védelmező felhangot Justine hangjában, önkéntelenül elmosolyodott. Ugyanaz a hang volt, mint amit Tasha használt a kis Margurite fölött.

– Ne aggódj, a végére fogunk járni ennek. – próbálta megnyugtatni – Nekem lesz védelmem. A gyerekek miatt nyugtalanabb vagyok most.

5

– Hogy van a gyerek Franco? Toni? – kérdezte aggódva Don Giovanni – Szegény kicsi Margurite. Vele kellett volna mennem a kórházba. – Nonno, semmi értelme nem lett volna, hogy mindannyian vele menjünk. Franco és Tasha elkísérték, Justine pedig bevitte hozzá Maritát, így is jókora tömeg volt már ott. A kicsi elaludt, és Marita vele marad egész éjjel. – Az orvos azt mondta, talán már holnap hazajöhet. – tette hozzá Franco. – Nem kell idegeskedned. Don Giovanni rámeredt az unokájára. – Ne bánj velem úgy, mint egy aggastyánnal Franco. Persze, hogy ideges vagyok, amikor valaki betört az otthonomba, és megpróbálta megölni az unokámat, és engem az éjjel. És pláne ideges vagyok, ha ezután még a csöppnyi dédunokám is megsérül, ami valószínűleg szintén nem véletlen. És főként ideges vagyok, hogy megpróbálod kilopni alólam a vállalatot. Franco felsóhajtott, és átsétált a szobán, hogy töltsön magának egy italt. – Ez egy hosszú este volt Nonno. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas vagyok most egy vitára. Toni, jól érzed magad a tegnapi szörnyű eset után? Fel kellett volna ébresztenetek azonnal. Utána meg még ráadásul te nem akartál felébredni. Megijesztettél. – Végre egyszer Franco mond valami értelmeset is. Ne merj így megijeszteni bennünket még egyszer Toni. – mondta szigorúan Don Giovanni. – Nem én döntöttem úgy, hogy verekszem egy férfival a sziklákon Nonno. Jobban szerettem volna a jó meleg ágyamban lenni. – próbálta tréfával elütni a körülöttük terjengő feszültséget. Francot teljesen kimerítette kislánya szenvedésének, szörnyű sérülésének látványa. Don Giovanni pedig feldúlt volt, mert nem érezte elég erősnek magát hozzá, hogy elkísérje imádott dédunokáját a kórházba. – Nekem sem ártana egy ital Franco. – Alig mondta ki, gyomra máris felfordult. – Csak vizet kérek. – Amíg te aludtál odafenn, az unokafivéred megfenyegetett engem. Mit szólsz mindehhez Toni? A saját unokám egy áruló vipera. – Nagyon jól tudod, hogy nem fenyegettelek meg Nonno! – tiltakozott Franco. – Nonno, – mondta türelmesen Antonietta – tudod, hogy Franco soha nem fenyegetne meg téged. Mondd el, mi dúlt fel ennyire? Ez nem tesz jót a szívednek. Don Giovanni utálkozva a levegőbe dobta a karjait, a vad gesztussal majdnem megütötte unokáját. – Az egyesülésről beszélek. Ki akar szorítani az elnöki székből. Helyettem családi tanácsot akar. És mindezt a lojalitást az a fiú mutatja, akit úgy vettem vissza. Miatta csorbult

hatalmasat a hírnevünk, és én mégis örömmel visszafogadtam, hogy ez a vipera ismét a torkomnak ugorjon. – Én ilyet egyáltalán nem mondtam. – tagadott Franco – Toni, semmi ilyesmit nem mondtam. Csak arra mutattam rá, hogy egy-egy hatalmas volumenű üzlet kapcsán talán nem ártana kikérni a család minden tagjának a véleményét. Az általam elkövetett hibáért pedig már vezekeltem eleget. Éjt nappallá téve dolgoztam, nagyon kevésért cserébe. – Felemelte a kezét, hogy megállítsa a nagyapját, aki közbe akart szólni. – Tudom, hogy azt érdemeltem volna, hogy egyszerűen csak kidobjatok, nem pedig azt, hogy szinte ingyen, de dolgozhassak, hogy ledolgozzam a kárt, amit okoztam. De ez egy teljesen más dolog. A család erősen az egyesülés mellett van ebben a kérdésben. Don Giovanni felmorrant az undortól. – Beszélhetsz ennek Toni. Hogy akarsz vezetni egy vállalatot, ha félsz az irányítástól? Ha tanácsért kell szaladgálnod a család többi részéhez? Milyen vezető lennél? Egy hónap alatt elvesztenénk az összes partnerünket. – Ez nem tisztességes Nonno. Soha egyetlen szóval sem említettél olyat, hogy esetleg én vezetném a vállalatot. Nem is gondoltam erre a lehetőségre. – Hanem mire gondoltál? – követelte Don Giovanni – Mi lenne a munkád? Hogy meg se várd, amíg meghalok, már előbb tönkretedd, amin egy életen keresztül dolgoztam? Hogy eladd azoknak a kalóz Demonesiniknek? A démonfattyaknak? Szinte köpte legnagyobb riválisaik sértő gúnynevét. Antonietta gyorsan közbeavatkozott. – Nonno, nyugodj meg, még a végén gutaütést kapsz, ha így folytatod. Az én szavazatom nélkül kizárt, hogy elmozdítsanak az elnöki székből, márpedig én erre soha nem adnám a szavazatomat. Franco sem akar téged kibillenteni a posztodból, csak azt szeretné, hogy hallgasd meg mások véleményét is, ne csak a sajátod alapján dönts. Elvette Francotól a poharat, belenyújtotta az egyik ujját, hogy felmérje benne a folyadék magasságát, nehogy magára öntse. A semmiből hirtelen Byron jelenlétére lett figyelmes. Ott volt a közelében. Érezte őt. Furcsa érzés volt. Tudta, hogy most ébredt fel. De már közeledett, úton volt felé. Kapcsolatuk olyan erős volt, hogy még azt a pillanatot is megérezte, amikor felnyitotta a szemeit. „Jó estét. Hogy vagy? Hiányoztál.” Világosan értette a szavakat. A pillangószárnyak most az elméjében csapongtak. Izmai várakozásteljesen összehúzódtak. Reagáltak. A hangjára, ami bársonyként simított végig rajta. Valahonnan a távolból hallotta ugyan, hogy nagyapja, és unokabátyja vitatkoznak, de a teste, sőt, az egész lénye egyedül Byronra figyelt, és arra, hogy közeledik. Nem az döbbentette meg, hogy továbbra is képesek így kommunikálni, hanem a saját testi reakciója a puszta hangjának bizalmas érintésére. Érte nyúlt az elméjében, követte a hangja útvonalát, hogy megtalálja. Hogy érezze. Hogy olyan erősen kapcsolódjon hozzá, mint amennyire vágyott rá. „A palotában teljes a felfordulás. Történt egy rettenetes baleset. Szegény kicsi Margurite be akart menni Nonnohoz, hogy megnézze, és a család címerpajzsa a lábára esett. Nyílt csonttörése van, a kórházba vitték. Marita ott van vele. Justine úgy gondolja, hogy a tartócsavarokat elfűrészelték. A szakácsunknak nyoma veszett.” Egy pillanatnyi csend támadt, és ő azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét.

„Hamarosan odamegyek Antonietta. Tudom mennyire megrémített, ami a kis Margurite-al történt. Késő éjjel meg fogom látogatni, hátha be tudok segíteni egy kicsit a gyógyulásába.” „Grazie. Olyan iszonyatosan szenvedett. Most mindenki feldúlt. Még a kertet is átkutatták Enrico után, de nem találjuk sehol.” Antonietta a szájába vett egy korty vizet, és meglepődve eszmélt rá, hogy se nem szomjas, se nem éhes. „Nem tetszik, hogy a szakácsod éppen azután tűnik el, amit megállapítottam az éjszaka. Valaki mérgezett benneteket valamilyen ételen keresztül már egy ideje.” „Te tudtad, hogy Enrico eltűnt?” „Nem volt a szobájában.” Nem ilyen dolgokról szeretett volna vele beszélgetni. Azt szerette volna tudni, hogy gondolt-e rá. Hogy vágyott-e rá. Hogy ellenállhatatlan sóvárgással ébredt-e. „Mindegyik kérdésedre igen a válasz.” – felelt azonnal a ki sem mondott gondolataira – „Igazából ez azóta sem enyhült semmit. Már alig várom, hogy veled lehessek. De előbb táplálkoznom kell. Teljes erőmben akarok lenni, amikor a palotába megyek.” Arra eszmélt, hogy mosolyog az unokafivére, és a nagyapja civakodásának kellős közepén. Byron eltűnt, de valahogy mégsem teljesen. Érezte, hogy csak érte kell nyúlnia az elméjével, és máris ott lesz vele. Megnyugtatóan vette körül a gondolat, megdöbbentette mennyire fontos ez neki. Hogy mennyire fontos a számára Byron. Meglepte, hogy a közelségétől úgy érzi, minden rendbe fog jönni. – Idefigyelsz egyáltalán Toni? – követelőzött Franco – Ez egyre nagyobb problémává válik, Nonnonak nincs más választása, mint kezelni valahogyan. Nem akar nekem tisztességes fizetést adni, de meghallgatni sem az érveinket. – Nekem nem kell meghallgatnom senkit sem fiam. Sok viharon átvezettem már a céget, és mindig erősebben jöttünk ki belőlük, mint valaha. A mi oldalunkról nem származna előny az egyesülésből. Ha vérbeli Scarletti lennél, tovább látnál az orrodnál, a hirtelen jött sok pénznél, és meglátnád mi is van igazából emögött az ajánlat mögött. Antonietta szándékosan belépett nagyapja, és unokabátyja közé. – A Demonesinik cégének szüksége lenne egy tőkeerős partnerre Franco, azért kerestek meg minket, hogy mi legyünk azok. Ez annyira egyszerű. Alaposan utánanéztem a cégnek. Nagyon visszaesett a forgalmuk, és el kellett könyvelniük egy hatalmas veszteséget, amikor elveszítették az egyik teherhajójukat. Antonietta érezte, hogyan vastagszik meg a feszültség a szobában. Hátat fordított a nagyapjának, és rámosolygott unokabátyjára, elhatározva, hogy témát vált. – Franco, nincs valami elképzelésed róla, hova mehetett Enrico? Helena azt mondja nincs barátnője, és ritkán hagyja el a palotát. Franco megrázta a fejét. – Beszéltem a személyzettel, és a rendőrökkel is ma délelőtt, amikor kijöttek. Megengedtem nekik, hogy átkutassák Enrico szobáját. Egy halk kopogás harangozta be Helena érkezését. – Elnézést kérek a zavarásért, de Signora Marita van a vonalban, a kis Margurite szeretne jó éjszakát kívánni az apukájának. Signora Marita azt mondja a kicsi álmos a gyógyszerektől, amiket kapott, és én tartottam tőle, hogy el fog aludni, ha megkérem őket, később hívják vissza önöket.

– Nem, semmi gond Helena, helyesen döntött. Kérlek, bocsáss meg nekem Nonno, tudom, hogy ez fontos megbeszélés lenne, de beszélnem kell a kislányommal. Nem akarom, hogy anélkül aludjon el, hogy tudja, mennyire szeretem. – Persze, teljesen megértem. – bólogatott Don Giovanni, és kezével sürgetően hessegette kifelé az irodából. Franco távozása után egy pillanatnyi csend támadt. – Ez az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi számomra őt. Nem vagyok képes segíteni rajta, csak szeretni tudom. Még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy elárult bennünket. Antonietta a nagyapja karjára csúsztatta a kezét. – Franco igazán végtelenül tehetséges Nonno. Csak szerencsétlenségére beleszeretett egy olyan nőbe, aki soha semmivel nem elégszik meg. Míg beszélt, Byronra gondolt. Hiányzott neki az érintése. Hiányzott a pillangók verdesése a gyomrában. Mi ő? Egy parancsoló hangú idegen, és egyben egy hangtalanul a levegőben száguldó lény, aki megkeresi őt az esőverte, viharos éjszakában, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Fogalma sincs róla, hol az otthona. Még csak azt sem tudta, hol lakik. Azt pedig főleg nem, van-e valahol egy másik nő az életében. – Franco jófejű Toni. – mondta Don Giovanni – És törekvő. Emellé van egy végtelenül kapzsi felesége. Ez halálos kombináció lehet. – Nonno, – Antonietta kétségbeesetten próbálta figyelmét a beszélgetésen tartani – Franco hibázott, és azt ő is tudja. De ez évekkel ezelőtt volt, amikor még fiatal, és befolyásolható volt. Bolondult Maritáért, és bármit megtett volna, amit mondott. Stefan és Christopher Demonesini pedig határozottan megnyerőek tudnak lenni. Franco csak egyszerűen beleesett abba a csapdába, hogy azt hitte, ők a barátai. Don Giovanni nagyot sóhajtott, és leült egy székre. – És Tasha beengedte a kígyót az otthonunkba. – Nonno, – felelt szinte szórakozottan – kezdesz melodramatikus lenni. Christopherrel nőttünk fel. Együtt játszottunk. Gyerekként sokat volt itt, és minden nagyobb családi eseményen is megjelent. Ő nem egy kígyó, nagyon is keményen dolgozik. – Tashának nincs egy csepp józan esze sem. Egyáltalán nem illik hozzá. És pontosan tudja, milyen kényelmetlenül érzed magad az apja jelenlétében. Antonietta világosan hallotta az aggodalmat, és a fáradságot nagyapja hangjából. Most nagyon öregnek, és törődöttnek tűnt. – Megszoktam már a jelenlétét Nonno, szinte minden rendezvényen, vagy jótékonysági eseményen ott van. Ő kényszerül arra, hogy lásson engem, az egyetlen nőt, aki kikosarazta, amikor bárki más boldogan foglalta volna el az oldalán a feleség pozícióját. – Megkérte a kezed. – szavaiból egyértelműen kihallatszott az ellenszenv – Mindig azt hitted, csak a pénzed miatt keresi valaki a társaságod, de neki is sok van. Miért nem gondolkodtál egy percig sem az ajánlatán? Hogyan magyarázhatná el az idegenkedését, ha egyszer annak nincs is semmi értelme? – Úgy gondoltam magamra, mint egy túlsúlyos, sebhelyes, csúnya személyre Nonno, eszembe sem jutott, hogy valaki önmagamért is szerethet. – Ez képtelenség! – Lehet, de akkor úgy éreztem magam. Nagyon bizonytalan voltam.

A házvezetőnő másodjára is bekopogtatott udvariasan. – Signorina Scarletti? Megérkezett a hatóság, és ragaszkodnak hozzá, hogy beszélhessenek önnel. Bevezettem őket a télikertbe. – Köszönöm Helena. Azonnal megyek. – Signorina Tasha társalog velük addig. Bár megpróbált semleges hangon, hivatalos formában beszélni, egyértelműen kihallatszott a hangjából a riadalom Tasha miatt. Ő teljességgel kiszámíthatatlan, és ezt nem csak a családtagok, de személyzet is pontosan tudta. – Még nem is tudtam veled beszélni az elmúlt éjszakáról! – tiltakozott Don Giovanni – De nincs más választásod, mint odamenni. Ha hagyjuk, hogy Tasha szórakoztassa őket, mindannyiunkat lecsuknak. – Légy vele kedves Nonno. A kórházban teljesen kimerült. Csodálatosan viselkedett a kis Margurite-al. – Szereti a gyerekeket. – egyezett bele Don Giovanni – Byron nem tett róla neked említést, hogy szándékában állna idejönni ma este? Nem tudom a címét, és a rendőrök az ő vallomását is szeretnék felvenni a történtekről. Nem valószínű, hogy nekem elhitték, hogy bárki is képes belevetni magát a tengerbe, hogy megmentsen egy fuldokló öregembert. Antonietta nem tudta megakadályozni, hogy egy apró mosoly jelenjen meg a szája sarkában. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz Nonno. – odahajolt, hogy megcsókolja a nagyapját – Bárki megtenne bármit, hogy megmentsen. Te vagy a mi családi kincsünk. Byron óvatosan nekitámasztotta a fiatalember testét a falnak, ami mellé szédülve, bizonytalanul abban, hogy mi is történt vele, de sértetlenül leültette. Felemelkedett az égbe, és közben alakot váltott, amire húsz évvel ezelőtt még nem lett volna képes. A vámpírvadászat megkeményítette, megnövelte önuralmát éppúgy, mint önbizalmát, képes volt a legteljesebb nyugalommal használni hatalmát még a legveszélyesebb helyzetekben is, de semmiképpen nem készíthette fel egy olyan nőre, mint Antonietta. A legelső gondolata, amikor rátalált az volt, hogy elviszi, magához köti a rituális szavakkal, aztán pedig hagyja, hogy a természet tegye a dolgát. De aztán felülkerekedett benne az óvatosság, amit korábbi féktelenségének keserű tapasztalatával sikerült megszereznie. Elfogták, megkínozták, és csalétekként használták, hogy foglyul ejthessék a herceget, Mikhail Dubrinskyt és az életpárját, ráadásul tönkrement az a kapcsolat, ami legjobb barátjához, a herceg öccséhez, Jacques Dubrinskyhoz fűzte. Így Byronnak minden oka megvolt rá, hogy óvatos, és türelmes legyen. Annyi hibát elkövetett már életében, nem akart többé semmit a véletlenre bízni. Elhatározta, hogy megismeri Antoniettát. Sajnos azonban a Scarletti család tagjainak elméjében egy furcsa, ismeretlen akadályra lelt. Egyszerűen képtelen volt letapogatni a lány gondolatait, és megtanulni onnan mindent, amire csak szüksége volt. Nem kevés idejébe került bejutni a palotába Don Giovanni barátságán keresztül. Várt kitartóan. Megfigyelte őt. Rájött, hogy a lánynak szüksége van arra, hogy irányíthasson. Szüksége van a függetlenségére. Udvarolnia kellett hát neki, megnyernie őt magának, ha boldoggá akarta tenni. Byron halkan felsóhajtott, és megengedte a szélnek, hogy elvigye hangját a tenger fölé.

A gyilkossági kísérlet megváltoztatott mindent. Tudnia kellett, hogy éjjel-nappal biztonságban van. El kellett érnie, hogy bármikor megérinthesse az elméjét, minden pillanatban tudnia kellett róla, mi történik vele. Még egyszer leereszkedett az égből ott, ahol az ajándékát hagyta. Elég jól ismerte már ahhoz Antoniettát, hogy tudja, el fogja fogadni az ajándékot, ha tetszik neki, ha nem. Túlságosan udvarias ahhoz, hogy visszautasítsa, ha adnak neki valamit. A kutya maga volt a nemes elegancia megtestesülése. Amikor Byron először látta az állatot, megcsodálta folyékony, kifinomult mozgását, ami maga volt a költészet. A borzoi gyönyörű volt, éppúgy futás közben, mint szoborszerű mozdulatlanságban. Ismerte az elfogadott véleményt, miszerint a borzoi fajta legalább hat-nyolcszáz éves múltra tekinthet vissza. Saját, személyes tapasztalatából tudta, hogy ez bizony kicsit több. A fajta fennmaradt, talán finomodott egy kicsit, de a vérük tiszta maradt. Byron a kutya fölé hajolt, tenyereibe vette a hosszú pofát, és belenézett a sötét, értelmes szemekbe. – Ez lesz az új otthonod Kelta, ha te is szeretnéd, hogy az legyen. Ő itt van. Az, aki a társad lehet, aki úgy szeretne, és tisztelne, ahogy megérdemled. Csodálni fog téged, és meg fogja érteni, miért teszem azt, amit teszek, hogy miért bízom rád a döntést, hogy vele maradsz, vagy továbbmész-e. Világosan értették egymást, a kutya és Byron. Tiszteletben tartotta, hogy bár az állat külseje finom, a szíve vad. Kelta a borzoiok egyik legjobb példánya volt, amit valaha látott. Az egész feje intelligenciát sugárzott, állkapcsa erőteljes, hosszú és mély volt. Selyemfinomságú bundája koromfekete volt. És Kelta szemeiben ott tükröződött a fajta szíve. – A kertben kell maradnod, amíg megkeresem őt. – magyarázott hangosan Byron – Tudom, hogy esik, és még soha nem jártál itt, de meg foglak védeni az időjárás viszontagságaitól, amíg várakozol. És tudnod kell róla, néhányan talán barátságtalanok lesznek veled. – Kezei a nagy, selymes fejet simogatták, majd rátaláltak a fülekre, és megvakargatták őket – Egyikükben sem bízom, és szerintem neked sem kellene. Csak az ő védelmére kell figyelmed. A többiek barátkozását csak óvatosan kezeld. Érezte az állat válaszában a megértést, és a szeretet, és most kétszer olyan hálás volt Antoniettának, amiért visszaadta az érzéseit. Byron magas, széles vállú termete felcsillant a zuhogó esőben, és ködcseppekké oldódott. Egy résnyire nyitva hagyott második emeleti ablakon át beszivárgott a palotába. Szinte megcsapta a hatalmas feszültség légköre. Félelem, és harag vibrált a hatalmas térben, visszaverődve a magas mennyezetekről, a falakról, a folyosókról. Byron hangtalanul siklott végig a termek márvány burkolatán, a nagy lépcső tövében megszemlélte a törmeléket Don Giovanni lakosztálya előtt. Két férfi bizonyítékokat gyűjtött, óvatosan, gumikesztyűs kézzel, műanyag zacskókba szedegették a darabokat. Azonnal tudta, hogy ez nem baleset volt, szándékosan akartak ártani valakinek, nagy valószínűséggel az öregembernek. Hallotta a csöppnyi kisfiú, Vincente halk sírását, aki a nővérét kereste, megrémülve annak távollététől. Franco vigasztalta a kisfiút, lágyan énekelt neki, és biztosította felőle, hogy Margurite, és az anyukájuk holnap haza fognak menni.

Byron már nagyon szerette volna látni Antoniettát. A szívét elöntötte valamiféle furcsa nyugtalanság. Felfedezte, hogy az érzelmek veszélyesek. Üdítőek, de egyben nagyon veszélyesek. Csalhatatlanul rátalált Antoniettára, egy tágas szobában, ami tele volt növényekkel, és három oldalról üvegfal vette körül. Egy nagy szökőkút uralta a helyiség közepét, ami körül több lóca helyezkedett el, az apró fülkékben pedig számos kis, székekkel körülvett asztal teremtett tökéletes helyszínt beszélgetéshez. Az üvegen kívül már sötét volt az éjszaka, süvített a szél, eső verte az ablakokat, behallatszott a tenger morajlása, és a távolból egy mennydörgés robaja is beszűrődött. Egy egyenruhás férfi állt feleslegesen közel Antoniettához. Alacsony, zömök, nagyon izmos teste, jóképű arca készségesen hajlott a lány fölé. Sötét szemeit nyilvánvaló élvezettel legeltette rajta. Byron elvicsorodott, torkát egy alig hallható mély morgás hagyta el. A férfi felkapta a fejét, és hirtelen óvatossá váló pillantással fürkészte a szobát. Antonietta felemelte a fejét, és elmosolyodott, ahogy egy nagy lélegzettel magába szívta Byron illatát. – Kérem kapitány, foglaljunk helyet, igazán nem szükséges ennyire formálisnak lennie. Magabiztosan, kecsesen sétált keresztül a bútorok, és a növények labirintusán, pontosan tudta mindennek a helyét. Ujjait ráfonta egy szék hátára, kihúzta, és elhelyezkedett rajta, kezeit az ölébe ejtette. – Signorina Scarletti, remélhetem, hogy a tegnap éjszakai megpróbáltatások után sikerült alaposan kipihennie magát? Volt egy már-már simogató lágyság a férfi hangjában, amitől Byron szemfogai meghosszabbodtak. – Diego Vantilla kapitány vagyok szolgálatára. Megfogta Antonietta kezét, és ráhajtotta a fejét, hogy ajkával megérintse a bőrét. Villamos energia ívelt, sistergett fel a lány bőrén, az icipici villám meglepően hangos kisüléssel csípte meg a kapitány száját, akár egy ostorcsapás. Diego hátraugrott, elengedte a nő kezét, és a szájára tapasztotta tenyerét. Elrejtőzve a hatalmas, csipkés levelű páfrányok között, amik magasabbak voltak, mint ő maga, Byron nekitámasztotta a csípőjét a falnak, keresztbefonta karjait a mellkasán, és valódi megelégedettséggel nézte a rendőrt. Tasha dühösen rámeredt unokatestvérére. – Foglaljon helyet Diego. Tudom, hogy hihetetlenül rossz modorra vall, de szólíthatnám Diegonak? Sokkal egyszerűbb, mint a Vantilla kapitány. – kacéran rámosolygott, és felajánlotta neki a kezét, miközben ő is leült az Antonietta melletti székre. – Az unokatestvérem nagyon megrendült az éjjel történtektől, szüksége van rám, hogy megnyugtassam. Szeretett volna néhány értékes perccel többet kettesben tölteni a jóképű tiszttel, de Antonietta szinte azonnal jött, ahogy Helenával hívatta őt. Diego bólintott. – Ez teljesen érthető Signora Fontaine. Tasha édesen elmosolyodott. – Scarletti-Fontaine, de kérem, hívjon csak Tashának, mint a barátaim.

– Grazie Signora. – egyezett bele Diego, majd ismét Antoniettára koncentrált. – Nagy szükségünk lenne a vallomására. Don Giovanni győzködött róla minket, hogy két támadó volt, és hogy mindkettejüket elkábították, és kihurcolták a sziklák tetejére. Antonietta bólintott. – Én zongoráztam, de nagyon furcsán éreztem magam. Szokatlanul fáradtnak éreztem a karjaimat, de az egész testem elnehezült. Hallottam valami zajt, aztán valaki egy ruhadarabot szorított a számra. Küzdöttem, amíg rá nem jöttem, hogy valamilyen kábító anyaggal itatták át azt a rongyot, ezért úgy tettem, mintha hatott volna rám. Aztán rögtön kivittek az épületből. Hallottam a másik embert, ahogy vonszolta nagyapát. Nem tudom megmondani kik voltak, a hangjuk, és az illatuk teljesen ismeretlen volt a számomra. Ha egyszer már találkoztam valakivel, utána azt elég bizonyosan felismerem, de ezek a férfiak teljesen idegenek voltak. Hívtam Byront. Nem tudom miért, de ahogy küzdeni kezdtem, szólítottam Byron Justicanot. – Miért pont őt hívta? Tudta, hogy a közelben van? Antonietta hallotta a kiélesedő, éber figyelmet a hangjában. De Tasha rendőrtisztje nem volt alkalmas arra a feladatra, hogy macska-egér játékot játsszon egy Byronhoz hasonló férfival. Megvonta a vállát. – Szinte, mint egy varázsszót, úgy mondtam a nevét. Hogy védjen meg. Mert ő olyan. Biztonságban érzem magam vele. Tasha megvetően beszívta a levegőt, hogy magára vonja vele a tiszt figyelmét. – Értem. – mondta Diego, nyilvánvalóan figyelembe sem véve őt – Kérem, folytassa. – Hallottam, hogy nagyapám beleesik a tengerbe, és még keményebben küzdöttem, bár fogalmam sem volt hogyan tudnék rajta segíteni. De akkor jött Byron. Harcolt azzal a férfival, aki megtámadott, aztán pedig azt mondta nekem, hogy maradjak mozdulatlan. Hallottam a szél sivítását, a hullámok robaját. A vihar nagyon erős volt, még a föld is remegett, morajlott alattunk. Aztán Byron kimentette a nagyapámat a vízből, és lélegeztette, hogy eltávolítsa a vizet a tüdejéből. Ők mindketten bőrig áztak a tengerben, és mindannyian rettenetesen fáztunk. – remegett a visszaemlékezéstől – Nem tudok segíteni önnek azzal, hogy leírom azokat a férfiakat, bár azt tudom, hogy aki engem vitt, az nagyon magas, és izmos volt. A haja rövid, és erősszálú. – És hol van az az ember most? Hol az a férfi, aki megtámadta? – Azt hiszem meghalt. De ebben nem vagyok biztos. Egy rövid csend támadt. – Nem értem, hogy az a férfi, az a Byron Justicano hogyan volt képes kihúzni a nagyapját. A szirtek alatt nagyon mélyen van a tenger. Még abban sem vagyok biztos, hogy túlélhető-e onnan egy zuhanás éjjel. Ráadásul tegnap éjjel magasak voltak a hullámok, hatalmas vihar volt. Csend lett. A levegő egyre vastagodott. Minta árnyék telepedett volna a szobára. Tasha, és a tisztviselő nyugtalan pillantást váltottak. Még a hajszálak is felmeredtek a tarkójukon a fenyegető légkörtől. Tasha megdörzsölte a karjait a hirtelen támadt borzongás miatt. Antonietta megvonta a vállát, mintha ő észre sem vett volna semmit az egészből. – Megkérdezte mi történt, én pedig elmondtam. Az már önön múlik, hisz-e nekem, vagy sem. – Miért nem hívtak bennünket azonnal? – Hívtuk önöket. Felhívtam az orvost is, hogy segítsen nagyapának, aztán pedig felmentem a lakosztályomba, hogy lezuhanyozzak és felmelegedjek. Akkor már hajnal felé járt. Sajnálom,

hogy lefeküdtem, de mind a ketten nagyon kimerültek voltunk. De a házvezetőnőnk bizonyára lehetővé tette, hogy szétnézzenek a zeneteremben, és megmutatta önnek, honnan dobták le a sziklákról nagyapát. – Valóban, de képtelenek voltak felébreszteni bármelyiküket, hogy beszélhessünk önökkel, és a szirteken tett terepszemle több kérdést vetett fel, mint ahány választ adott. Megtaláltuk a küzdelem nyomait, és azt is, hogy valaki leesett a sziklákról. Megtaláltuk a helyet, ahol a nagyapja feküdt, és annak is nyoma maradt, hogy valaki térdelt mellette. De ez egyszerűen lehetetlen Signorina Scarletti, egy ember nem ugorhat le onnan a viharos tengerbe, hogy kihúzzon egy fuldoklót, és ráadásul visszacipelje a szirtekre. A kérdés az, miért cipelték vissza az ön nagyapját a sziklák tetejére. – Talán azért, mert egy vak nő ácsorgott egyedül a tomboló viharban, közvetlenül a sziklák pereménél, és szintén segítségre szorult? – Talán tudok segíteni uram. – szólalt meg Tasha lágy, hívogató hangon – Ez a férfi, akiről Nonno annyit beszél, teljesen idegen a számunkra. Egy hozományvadász, akit csak az unokatestvérem vagyona érdekel. Felmérte mennyit ér a palota, a része a hajózási vállalatból, és a magánvagyona. Ezek mind nyilvános adatok. Talán most látta legalkalmasabbnak feltűnni a színen. Hogy is menthetett volna ki egy embert a vízből? És hogyan menthette volna meg ugyanakkor Antoniettát is? Nem látja mennyire nevetséges ez a történet? Biztos vagyok benne, hogy neki is köze van hozzá. És hallhatta mit mondott Antonietta. Hogy a támadója halott. Talán Byron keze által halt meg, megfojtotta, és beledobta a tengerbe, hogy még közelebb kerülhessen az unokatestvéremhez. – Tasha kiadott egy apró zokogáshoz hasonló hangot, és Antonietta csuklójáért nyúlt. – Ártatlan nők elcsábítója és egy vérbeli bűnöző. Meg kell óvnia mindannyiunkat attól az embertől. Számítok arra a kedvességre, amit a szemeiben látok, különben esélyünk sincs megvédeni szegény unokatestvéremet attól a férfitől. Antonietta felnevetett volna, de egyszerűen nem találta a hangját az elképedéstől. Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Tasha kész regényeket volt képes kitalálni pillanatok alatt, hogy azok pontosan illeszkedjenek a hangulatához, vagy a céljaihoz. Gyakorlatilag átnyújtotta Byront, mint gyanúsítottat a jóképű rendőrének. És egyetlen pillantásnyi gondolkodás nélkül elárulta Antonietta bizalmát. Antonietta Byron irányába fordította a fejét. „Itt vagy, ugye? Hallottad miket hazudozik össze rólad a kapitánynak. Nagyon sajnálom, hogy gondot okoz. Csak azt szeretné, hogy észrevegye őt, mint nőt.” „Ne aggódj miattam Antonietta. Tökéletesen képes vagyok vigyázni magamra.” Volt egy vicsorgásszerű színezet a hangjában, Antonietta fejében villanó fehér fogak, és összecsattanó állkapcsok képe rajzolódott ki, majd egy hatalmas, bozontos farkas jelent meg előtte, ami a zsákmányát figyeli. Tudta, hogy a szobában van, minden érzéke riadót fújt. Tasha annyira gondatlan lenne, hogy képes ilyen sületlenségeket állítani, amikor ő is ott van velük? Byron testet öltött a sok fülke közül az egyikben, páfrányok, és pálmák vastag törzse mögött. Aztán lassan lépkedve kibontakozott a zöld növényzet közül, közben pedig letapogatta a rendőr elméjét, elültette benne a bemutatkozásuk emlékét, és a szimpátia melegségét. Nem vette a fáradságot, hogy falazzon Tashának. Neki elég volt egy bonyolult mintázatú Scarletti

agy. És nem bánta volna, ha kényelmetlenül érzi magát, netán kicsit meg is rémül, mert felidegesítette Antoniettát. – Jó estét. – köszönt formálisan, ahogy előre siklott. – Attól tartok Tasha a veszélyeztetettség érzését sugallja a kapitánynak. Ő olyan labilis, és ma este megsérült egy kisgyerek. Megállt felettük, és szándékosan elhúzta Tashától Antonietta kezét, hogy az ajkához emelje. Szétnyitotta az ujjait, és egy gyengéd csókot lehelt pontosan a tenyere közepébe. Lassú, kényelmes mozdulattal. A nyugalom is szándékos volt, a birtokló mozdulat nem kevésbé. Egy pillanatra elidőzött bőrén, hüvelykujjával végigsimított rajta. Aztán lassan elfordította a fejét, és Tashára nézett. Egy pillanatra a kissé homályos, meghitt megvilágításban úgy tűnt, mintha vörös lángok lobbannának fel szemeiben. Bámulatosan fehér fogai felragyogtak, és Tasha mintha egy hosszú pofában látta volna csillogni őket. Pislogott egyet, és már látta, hogy csak mosolyog, aztán pedig mélyen meghajol egy udvarias, gáláns mozdulattal. – Tasha kedvesem, nagyon sajnálom, hogy szegény idegeid annyit szenvednek az unokatestvéred miatt, de hisztériás rohamra azért egyáltalán nincs szükség. Biztonságban van, és a kapitány és én ott is fogjuk tartani. Hangja bársonypuha volt, némi gúnnyal, és férfiarroganciával fűszerezett vidámság csengett benne, de kényszerítő ereje vitathatatlanul kiérződött. Ezután a kapitány felé fordította hipnotizáló hangjának, és tekintetének teljes erejét. – Nem olyan nehéz hinni a cáfolhatatlan bizonyítékoknak, amik alátámasztanak minden egyes szót, amit Don Giovanni, és Antonietta elmondtak. Ők természetesen tökéletesen szavahihetőek, és ön hisz is nekik. Most azzal kellene foglalkoznia, hogy megvédje őket. Mivel jó kapcsolatban vagyunk, mondhatni barátomnak nevezhetem, pontosan tudja, hogy ez a legnagyobb aggodalmam. Tudom, hogy szeretne csatlakozni hozzám, hogy mindent kiderítsünk az ellenük elkövetett támadásról, és hogy segédkezzen a védelmük megszervezésében. Hangja olyan gyönyörűségesen, tisztán, és őszintén csengett, hogy képtelenség volt nem egyetérteni vele. Tasha szinte rettegve bámult fel a két férfira. Byron ismét rávicsorította a fogait. Diego barátian megveregette a vállát. – Még szerencse, hogy ön itt volt öreg barátom, másképp most lehet, hogy kettős tragédia után nyomoznánk. Signora Scarletti–Fontaine, be kell látnia, hogy Byron megóvta a nagyapját, és az unokatestvérét a biztos haláltól. A családja hálával tartozik neki. Antonietta képtelen volt kivonni magát Byron bársonyhangjának hatása alól, de valahogy a szavaira egyáltalán nem tudott visszaemlékezni. Csak a hangjára. A tökéletes, tiszta hangjára. Felemelte az állát. „Ezt te csinálod velem?” „Mit csinálok veled?” A nevetés a hangjában vicsorgásra késztette. Lehet, hogy a férfi jól szórakozik, de erről nagyon gyorsan le fog szokni. „Elbűvölsz a hangoddal, hogy együttműködésre bírj.” „Inkább a csókjaimmal szeretnélek elbűvölni. A hangom nem hat rád. Bárcsak működne úgy is. A legkedvesebb álmom válna valóra.”

Nem érintette meg az elméjét. Már így is épp elég zavaró volt kívülállók jelenlétében egy meglehetősen privát, mondhatni intim, erotikus flörtöt folytatni. – Minden információt sikerült megszereznie, amire szüksége volt kapitány? A rendőrtiszthez beszélt ugyan, de figyelme fókuszpontjában Byron állt. Minden egyes sejtje tudatában volt a jelenlétének. Mintha megszállott lenne. Kényelmetlen érzés volt, megpróbálta figyelmen kívül hagyni. „Én is pontosan ezt érzem.” Ez egy szándékos emlékeztető volt, hogy olvassa a gondolatait. Antoniettában rengeteg büszkeség volt, és Byron jól tudta, az, hogy ennyire vágyakozik egy férfira azt éri el, hogy sebezhetőnek, bizonytalannak érezze magát. Tasha felugrott, és csípőre vágta a kezét. – Ennyi az egész? Nem is akar több kérdést feltenni neki? Byron Justicano egyáltalán nem az, akinek tűnik! Hogyan jutott be a házba? Hogy jön be állandóan? Ezt is meg kellene kérdezni tőle! Byron lassan megcsóválta a fejét, szemöldökei a magasba emelkedtek. Megint meglátta szemeiben azt a vöröses csillanást, mintha maga az ördög figyelmeztetné, amikor közvetlenül rá nézett. – Apró molekulákra bomlok, és beszivárgok az ajtó alatt. Légy jó, és tartsd szorosan zárva az ablakaidat, sosem tudhatod, milyen erő lopózik be rajta. Halkan felnevetett, és a kapitány csatlakozott hozzá. Antonietta megdermedt. Fogalma sem volt róla, hogyan győzi le szinte minden éjjel Byron a legmodernebbnek számító biztonsági rendszereiket. Gyakran egyszerűen csak megjelent a szobában. Ő azonnal tudta, amikor ott van, bár mások nem vettek tudomást a jelenlétéről. Megjelenése mindig hangtalan, és átmenet nélküli volt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ajtócsukódást a közelében, kivéve, ha a földszinten találkoztak. „Hogyan jössz be? Azt hittem, hogy tudom mi vagy, de abba nem fér bele, hogy csak úgy megjelenj egy szobában.” Antonietta fejében egy szinte benyomásnyian halk nevetés csendült fel. És a férfi nem válaszolt. – Egyáltalán nem vagy vicces Byron. – csattant fel Tasha – És ez nem válasz. Hol élsz? Mi a címed? Hogyhogy senki sem tudja, hol laksz? – türelmetlenül dobbantott a lábával, és dühösen bámult Diegora – Elkérte egyáltalán a címét? Meg tudja találni, ha mégis kiderül majd, hogy ő is benne volt ebben az egészben, és csak egy hozományvadász, aki meg akarja ölni az unokatestvéremet, hogy megkaparintsa vagyonát? – Byron nem örökölne semmit, ha meghalnék Tasha. – mondta Antonietta. – Felállt, és tudta, hogy utat fognak adni neki a növények közti kanyargós ösvény felé. – Veled ellentétben. Kétlem, hogy Byronnak bármiféle előnye származna a halálomból, vagy Nonno halálából. Tasha sikoltozott. – Miről beszélsz? Azzal vádolsz, hogy én tettem? Kicibáltalak a sziklákra és otthagytalak? Mit mondasz? – Azt mondom, hogy hagyd békén Byront. Az életét kockáztatta, hogy megmentse Nonnot és engem. Semmi szükség arra, hogy ezt tovább folytasd.

Kevesen mertek vitába szállni Antoniettával, amikor ennyire komoly volt, és Tasha nem tartozott közéjük. Megfordult, és elhagyta a szobát, az orcáin megjelenő két vörös folt, és a szemei megtorlást ígértek. Byron Antonietta kezéért nyúlt. – Szüksége van még valamire Diego? – Hangja tele volt baráti érzelmekkel. – Kérem, mondja el nekünk mit tud. A kapitány azonnal reagált a hangjára. – Attól félek, nem sokat. Nem találjuk annak az embernek a holttestét, aki kivonszolta Signorina Scarlettit a sziklákra. Fent nincs, tehát valószínűleg elnyelte a tenger. – Azt hiszem beütötte a fejét, ahogy elesett. Nem kelt fel, de nekem Don Giovannit kellett behoznom a palotába, és nem ellenőriztem úgy, ahogy kellett volna. – Byron könnyedén megrántotta a vállát – Az egész olyan gyorsan történt. – Igen, általában úgy szokott. – Diego felsóhajtott, és Tasha után bámult. – Igazán gyönyörű nő. Byron érezte, hogy Antonietta ujjai csendre intően összeszorulnak az övéi körül. – Igen, valóban az. – válaszolt a lány – Tasha odáig van a gyerekekért, és nagyon megzavarta a kicsi Margurite balesete. Gondolja, hogy az is kapcsolatban lehet a minket ért támadásokkal? – Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a nagyapja volt a célpont. – mondta Diego. – És mi van a biztonsági kamerákkal? Semmi sincs a szalagokon, ami megmutatná, hogyan jöttek be, és hogyan mászkáltak szabadon az épületben anélkül, hogy egyetlen riasztót is beindítottak volna? – kérdezte Byron halkan. Érezte az apró reszketést, ami végigfutott Antoniettán, behúzta hát a válla menedékébe. – Tudniuk kellett a riasztó kódját, és azt is, hogy hol van a kamerahálózat vezérlőszobája. Leállították az egész rendszert. Antonietta mindent elkövetett, hogy ne dőljön neki Byronnak. Nem szerette volna kimutatni az árulás miatt rátörő érzelmeket. Valakinek a palotából segítenie kellett a behatolóknak. Nekidöntötte a fejét Byronnak. A sötét szemüveg mögött szorosra zárta a szemeit a fájdalom miatt, ami átjárta a szívét. A családja. Reménytelenül szerette mindegyiküket a maguk különc sajátosságaival együtt is. „Azt az egy dolgot jól megtanultam hosszú életem során, hogy soha nem szabad elhamarkodottan ítélkezni.” A mély hang szinte a bensőjében dorombolt, simogatta, átmelengette, és reményt csepegtetett oda, ahol egy sötét, tátongó lyuk sajgott. Ilyen egyszerűen. Néhány egyszerű szóval, és magával a hangjával Byronnak sikerült meggyógyítania őt. – Signorina? Azt hiszem, önnek nagyon vigyáznia kell magára addig, amíg megtaláljuk ki áll az önt és Don Giovannit fenyegető merényletek mögött. Byron észrevette, milyen sűrűn téved a pillantása az ösvény felé, amelyiken Tasha kiviharzott a télikertből. Közelebb hajolt a férfihoz, belenézett közvetlenül a szemébe, hogy megerősítse benne a barátság, és a bizalom érzéseit. – Ez valóban nagyszerű gondolat. Antonietta védelméről mindenképpen gondoskodni fogok. Akkor velünk végzett Diego? Talán Tasha hajlandó lenne megkínálni egy csésze teával, amíg kikérdezi a személyzetet, hogy mit tudnak Enrico eltűnéséről. Visszahúzta Antoniettát széles válla védelmébe.

– Biztos vagyok benne, hogy meg fogja kínálni egy csésze teával. – értett egyet Antonietta. Már mindennél jobban vágyott rá, hogy kettesben lehessen Byronnal. Szüksége volt rá, hogy egyedül maradhasson vele. – Én is azt hiszem, hogy ez lenne a legjobb. – kapott a szón Diego – Grazie a nekem szentelt idejéért Signorina, kapcsolatban fogunk maradni. Antonietta megengedte Byronnak, hogy magánál tartsa a kezét, pedig általában jobban szeretett egyedül sétálni. Mindenkinek meg volt tiltva, hogy bútorokat helyezzen át a palotában, hogy pontosan tudhassa, hol vannak az asztalok, székek, növények. Byron Justicano a védelme alatt áll. Teljesen világossá akarta tenni a családjának, hogy el kell fogadniuk a jelenlétét az otthonában. – Kérem kapitány, csak erre. Tasha biztosan itt lesz kívül. Ezt nem volt túl nehéz megállapítania, hallotta nyugtalan fel-alá járkálását. És ismerte unokatestvérét. Tasha nem ment volna messzire, amikor annyira érdeklődik a rendőr iránt. Byron kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte Antoniettát. Ahogy elment mellette, belesúgott a fülébe. – Hoztam neked egy meglepetést. Tasha azonnal feléjük indult, ahogy kiléptek a télikertből, nagy, sötét szemei Diegora tapadtak. – Van valami elképzelése róla ki tehette ezt? – Még nincsen Signora. – Tasha! – biggyesztette le tökéletes mozdulattal az ajkait – Ha nem nevez Tashának, attól tartok nem fogok válaszolni. A Signora Scarletti-Fontaine annyira hivatalos. Figyelmen kívül hagyva Byront odalépett Antoniettához, és megcsókolta az arcát. – Ne haragudj rám Toni. Tudod miért. Bár a hangja inkább csak suttogás volt, Byron minden egyes szót tisztán hallott. Antonietta bólintott. – Tasha, tudnál némi időt szentelni a kapitányra, hogy vele menj a konyhába, és biztosítsd, hogy a személyzet készségesen válaszoljon a kérdéseire? Byron hozott nekem egy meglepetést, és reméltem, hogy talán nem lesz ellene kifogásod, hogy mindent megmutass Diegonak, másképp sajnos ma már be kell rekesztenie a nyomozást. Tasha egész arca felragyogott. – Természetesen körbe fogom vezetni őt Antonietta. Diego kérem, jöjjön velem. A férfi karjának hajlatába fűzte a kezét, és rávillantotta azt a mosolyát, amit arra a célra fejlesztett ki, hogy magán tartsa valaki teljes figyelmét.

6

– Mindenképpen szeretném, ha még ma éjjel ránéznél a kis Margurite-ra. – mondta Antonietta. – Egész éjjel a kórházban lesz. Tudom, hogy alszik, és valószínűleg fájdalomcsillapítókat is kap, de ha valamiképpen fel tudod gyorsítani a gyógyulási folyamatot, szeretném, ha megpróbálnád. – Be fogok menni hozzá. – bólintott Byron. – De pillanatnyilag vele van az anyja, és jobb lenne, ha akkor mennék, amikor egyedül van. Nem gyógyíthatom őt a szülei, vagy egyenesen az orvosok előtt. Azt hinnék, magam vagyok az ördög. – Azt hiszem, igazad van. – ismerte be Antonietta halvány mosollyal. – Talán meg kellene nézned a meglepetésedet. Egész idő alatt odakint várakozott. – Magaddal hoztál valakit? Egy pillanatra megugrott a szíve. Byronnak talán van egy fia? Ahhoz képest, hogy milyen gyakran volt nála látogatóban, szinte semmit sem tudott róla. Tasha rávilágított egy valóban homályos pontra. Senki sem tudta hol lakik Byron. – Bizonyos értelemben. – válaszolta rejtélyesen a férfi – A kerti ajtónál van… ott várakozik. – Be kellett volna hoznod. – mondta Antonietta. – Nos, neked hoztam őt, és remélem te is ugyanígy érzed majd, amikor találkozol vele. Byron kinyitotta az ajtót, és jelzett a borzoinak. Kelta fenségesen sétált. Byron állta a szavát, megvédte az időjárás viszontagságaitól, bundája száraz maradt. Egyenesen Antoniettához ment, és mintha érezné, hogy vak, a keze alá tolta a fejét. Tekintetét már teljes odaadással emelte fel a lányra. Byron elmosolyodott. – Tudtam, hogy azonnal imádni fogod őt. – mondta Keltának. Antonietta ujjai elmerültek a puha bundában. – Egy kutya? Hoztál nekem egy kutyát? – Nem akármilyen kutyát. – Byron gondosan becsukta, és be is zárta az ajtót az eső és a szél elől. – Kelta egy társ, egy védelmező. Tudja, hogyan ne legyen útban, de mindig a legteljesebben odaadó. Amíg ez a kutya veled van, és bármi baj történik, képes leszek segíteni neked még akkor is, ha éppen nagyon távol vagyok. Figyelte, hogy meglátja-e a lány arcán a nyugtalanságnak bármi jelét is szavai hallatán. Egyáltalán nem volt logikus, hogy Antonietta ennyire elfogadta a különbségeiket, még csak ki sem akarta kérdezni soha. Antonietta lassan letérdelt, ahogy végighúzta kezeit a kutya erős mellkasán, és hátán. – Hatalmas. És a testfelépítése alapján arra tenyésztették ki, hogy fusson. Hogyan leszek képes elegendő testmozgást biztosítani neki? – Meg akarta tartani az állatot. Mihelyt megérezte teste melegét, hosszú orrának érintését a tenyerén, érezte, hogy kapcsolat van közöttük. A kutya is az övé akart lenni. Elszántan szerette volna megtartani, de ugyanakkor tudatában volt saját korlátainak is. – Szeretném, ha boldog lennél itt.

– Kelta. Keltának hívják. A borzoi nem választ olyan embereket, akik boldogtalanná teszik. Ez egyedül az ő választása, és abból a pozícióból, amit felvett az oldaladon, azt hiszem kijelenthető, hogy már el is döntötte. Sok pihenésre van szüksége, hogy visszanyerje az erejét. A korábbi tulajdonosa durván bánt vele. Egy fiatal hölgy birtokában volt, aki balszerencséjére összeházasodott egy rossz emberrel. Kelta egy apró ketrecbe volt bezárva, ahol alig tudott felállni, és éhezett. – Borzalmas. Érzem a bordáit. – Antonietta megdörzsölte a selymes füleket. – Ne félj, majd itt megerősödsz. Grazie Byron. Tényleg köszönöm. Mindjárt sírva fakadok, hogy ilyen csodálatos ajándékot hoztál nekem. Hogyan találtál rá? Byron vállat vont. – Meghallottam a hívását. Ő egy rendkívül erős, bár nagyon gyengéd kutya. Minden parancsodnak engedelmeskedni fog, beleértve ebbe a támadást is, ha arra szükség van. Vigyázni fog rád, amikor én nem tudok veled lenni. Béreltél testőrt? – Justine rajta van az ügyön. Ismerek egy nőt, aki egy nemzetközi biztonságvédelmi ügynökséget futtat. Több évvel ezelőtt találkoztam vele, de igazán lenyűgözött. Amerikai, de az emberei közül majdnem mind több nyelven beszél. Biztos vagyok benne, hogy akit küld, minden szempontból megfelelő lesz. Megengedte a kutyának, hogy alaposan feltérképezze őt, pontosan tudta milyen fontos az illat az állatvilágban. – Tehát Kelta a neved. Én Antonietta vagyok, és még soha nem volt kisállatom életemben, úgyhogy légy velem türelmes. Odafigyelek majd, és igyekszem gyorsan tanulni. – Ő nem egy kisállat. – javította ki Byron. – Véd, és társaságot biztosít, de a gazdáját ő választja meg. Lehet, hogy csatlakozni tudsz hozzá úgy, ahogy velem kapcsolatba tudsz lépni. Az agyi minták ugyan különbözőek, de ha gyakorolsz, fel fogod ismerni. Egyszerű elektromos impulzus mind. – Soha nem gondoltam volna, hogy a telepátia működhet állatokkal is, vagy, hogy ők maguk is használják. Érzékelni tudod az érzéseiket? – Persze. Ők is érzik a mienket. Egy állat ideges lesz, ha sír egy gyerek, ha a társa szomorú, vagy veszélyben van. Majd meglátod. – Grazie Byron, ez igazán csodálatos meglepetés. Magához ölelte a kutyát, és egy pillanatig megpróbált visszaemlékezni, mikor kapott utoljára ajándékot. Az unokatestvérei úgy gondolták, neki úgyis meglehet bármije, amit csak akar, így ezzel nem nagyon vesződtek. – Részletesen el kell majd mondanod, hogyan kell megfelelően bánnom vele. – Azt hiszem Margurite imádni fogja. – mondta Byron – Van egy természetes vonzódása az állatokhoz. Megfigyeltem, hogy még a vadállatokat is magához hívja. – Képes rá? – döbbent meg Antonietta. – Erről senki sem mondott nekem egyetlen szót sem, még Justine sem, aki a szemem és a fülem itt a palotában. – Egyik kezét a kutya fején tartva felemelte az állát Byron felé. – Mit értettél azon, amit akkor mondtál, amikor a sziklákról hoztál lefelé bennünket, hogy van egy módja, hogy lássam, amit te? Hihetetlen dolgokra vagy képes. Valahogyan el tudod érni, hogy lássak? Byron lassan kiengedte a lélegzetét. Az ő ujjai is rátaláltak a selymes bundára. – Erre a kérdésre nagyon nehéz lenne őszintén válaszolni Antonietta. Életpárok között pedig nincs helye hazugságnak. Igen, el tudom érni, hogy láss a szemeimen keresztül, de ez nem

lenne állandó. Látnál addig, amíg az elméink kapcsolatban maradnak. Amíg együtt vagyunk, megoszthatnánk a szemeimet. Ezen felül minden egy teljesen más kérdés, amire jelen pillanatban nem tudok válaszolni. A férfi megfogalmazása egy pillanatra összezavarta. Még soha nem hallotta azt a szót, hogy életpár, de a látás elképzelése túlságosan lenyűgöző lehetőség volt ahhoz, hogy témát váltson. – Ténylegesen látnék? A kicsi Margurite-ot? A nagyapámat? Az unokatestvéreimet? Téged? Láthatnám magam a tükörben? – Igen, de összezavarodnál tőle. A tested nincs hozzászokva a szemedből érkező jelekhez, először zavaros lenne az egész. A legjobb lenne valami kicsivel kezdeni, ha nyugton maradsz. A mozgás valószínűleg még kényelmetlenebbé tenné a számodra. Szerette volna a karjába húzni, és szorosan magához ölelni, amíg elmagyarázza neki. Érezte a zavarát. Meghökkentette, mennyire felkavarja ez őt is, éppúgy, mint a lány bánata. Antonietta vett egy mély lélegzetet. – Megismertetem a lakosztályomat Keltával, és be fogom mutatni a családomnak, amint lenyugodott a hangulat. Minél többet forgatta a fejében a férfi szavait, annál kevesebbet értett belőle. Megerőltetőnek érezte kideríteni, mit is hallgatott el előle. És megdöbbentőnek, hogy mire is lehet képes még, ha azt is el tudja érni, hogy a szemein keresztül lásson. Szinte meglepődött, amikor a kutya szorosan az oldala mellett megindult, ahogy ő elkezdett sétálni. Könnyedén lépkedett mellette, sosem volt az útjában, mégis mindig közel volt hozzá. – Ha neked tolat, akkor meg akar állítani, és erre mindig jó oka lesz. – mondta Byron – Jó lenne, ha képes lennél kapcsolódni hozzá, akkor ő is lehetne a szemed. – Nem szeretnék bárkire is számítani olyan dologban, amire magam is képes vagyok. – ódzkodott Antonietta. – Ez függőbbé tenne. – Justine-ra is számítasz. – cáfolt a férfi, gondosan ügyelve rá, hogy a hangja semleges maradjon – Kelta pedig a társad, és egyben eszközöd is lehet. Ne lepődj majd meg, ha hirtelen azt találod, hogy még több függetlenséget, és szabadságot ad neked. Én mindenesetre sokkal nyugodtan vagyok most, hogy ő itt lesz veled azokban az órákban, amikor én nem tudok. Most még pihenésre van szüksége, neked pedig arra, hogy megerősítsd vele a kötődésed, ehhez pedig az idő legnagyobb részében melletted kell lennie. Antonietta megint megölelte a kutyát. – Emiatt nem kell aggódnod Byron, minden pillanatot vele akarok tölteni. Lassan felsétáltak a lépcsőn, át a széles folyosón a lány lakrészéig. A lakosztály alapos átvizsgálása után Kelta úgy telepedett le, mintha mindig is itt lett volna az otthona. Antonietta tisztán hallotta hogyan zárja be Byron a lakosztály ajtaját, hogy senki ne zavarja őket. – Ugye zavar téged, hogy nem teszek fel veled kapcsolatos kérdéseket? – Miért fogadod el a különbözőségeinket annyira könnyedén Antonietta? – kérdezte különös hangsúllyal Byron – Ha áttörném az akadályt, ami elzárja az elméd, képes lennék olvasni a gondolataidat, ahogyan annak életpárok között lennie kell, de igyekszem figyelmes lenni, és megpróbálom kivárni, amíg magadtól osztod meg velem őket. Most ha nem mondod el, nem tudom, mi zajlik az elmédben, mi jár a fejedben. Átfutott rajta a gondolat, hogy mennyire nem egyszerű a halandó hímek dolga, akik sosem tudhatják, mi jár az asszonyuk fejében. Antonietta megdörzsölgette a kutya selymes füleit.

– Ismered a Scarletti palota történetét? Hogy át meg átszövik titkos folyosók? Ezek az átjárók őrzik családunk titkait, és kincseit. Meg akarok mutatni neked valamit. Lehajolt, és ismét megölelte a kutyát. – Maradj itt a melegben. – Ugye nem szoktál egyedül bemenni a titkos folyosókra Antonietta? Túl sokat is hallottam már arról milyen veszélyesek is valójában. Tudom, hogy halálos csapdák vannak beépítve a padlóba, és a falakba. A lány végigcsúsztatta a kezét az egyik falszegélyen, míg rá nem talált az apró szerkezetre, ami kinyitotta a titkos folyosóra vezető rejtett ajtót. – A titkos alagút sokkal több annál, mint egy menekülő útvonal a tengerhez. – mondta Antonietta. Nemzedékek óta arra is használja a családunk, hogy ide rejtsük el legnagyobb értékeinket a hódítók, az uralkodók, vagy éppen az egyház elől. – Nem félsz, hogy egy rossz mozdulat, és beindítasz egy halálos csapdát idelenn? Vagy mindnek ismered a helyét? Byronnak egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy Antonietta teljesen egyedül, a szokott önbizalmával kószál idelenn a folyosókon, ahol akármelyik pillanatban éles pengék ugorhatnak elő a falakból. Antonietta lágyan felnevetett. – A pengéket éppen ezért távolították már el évekkel ezelőtt. Már nincs szükség rá, hogy a tengeren át meneküljünk az ellenségeink elől, így a csapdákat hatástalanították. – Megfogta a kezét, és felmosolygott rá. – Most már biztonságos. Gyere velem. Én otthon vagyok a sötétségben, nem fogom megengedni, hogy bajod essen. Nemrégiben megismertem idelenn valamit. Valami olyasmit, ami számomra többet ér, mint a titkos termekben elraktározott aranykincsek, és műalkotások. – Teljesen biztos vagy benne, hogy az összes csapda hatástalanítva van? – Igen, Még nekünk, Scarlettiknek is haladnunk kell a korral. A villany bevezetéséhez meg kellett tisztítani a falakat. Szükségünk volt erre a világításhoz a termekben, és a folyosókon. A nevetése puha, és csábító volt. Hogyan képes ellenállni bárki is neki? Byron megfogta a kezét, és követte a sötét átjáróba. A lány nem kapcsolta fel az útvesztő fényeit. Ebből is látszott mennyire ismeri őt. Neki nem volt szüksége a fényekre, és pontosan érezte, hogy neki sincs, így nem is vesződött vele. – Azon az éjszakán, amikor a szüleim meghaltak, éreztem, hogy valami nincs rendben. Arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt. Kiabáltam nekik, de nem hallották meg. Felszaladtam a fedélzetre. Mintha egy óra ketyegő hangját hallottam volna. Később, amikor elmeséltem Nonnonak, ő azt mondta, csak a képzeletem játszott velem. De én tudom, hogy tényleg hallottam. Tudtam, hogy bomba van a hajón. Beugrottam a tengerbe, ahogy felrobbant. Az ajtó becsukódott mögöttük, bezárta őket a keskeny átjáróba. Koromsötét volt körülöttük. Semmiféle fény nem szivárgott le a termekből a labirintusba. És annyira keskeny volt, hogy Byron mindkét válla szinte súrolta a falakat. – Valószínűleg tényleg érezted és hallottad Antonietta. Sok embernek vannak ilyen belső riasztói, vagy éppenséggel radarja. – Éveken keresztül magamat hibáztattam. Otthagytam őket. Nem jöttek fel a fedélzetre, amikor kiabáltam nekik, hogy veszélyben vagyunk. Nem tudom miért, de nem jöttek fel.

Átvezette őt két éles kanyaron, amik mögött kiszélesedett egy kissé az átjáró. – Az volt az első alkalom, amikor megéreztem a vadállatot. Byron érezte, hogy ujjai önkéntelenül összeszorulnak az övéi körül, rögtön közelebb húzta magához. – Gyerek voltál Antonietta. Csak öt éves. Te is alig menekültél meg a haláltól. Én azt hiszem még éppenséggel így is túl sokáig haboztál, ha ennyire elért a robbanás. A gyengéd ujjak végigfutottak a mellkasán egy finom simogatással. – Tudom. Most már… De a gyerekek hajlamosak rá, hogy önmagukat hibáztassák. Megfordultam, amikor láttam, hogy nem jönnek fel a fedélzetre, és kiabáltam nekik, hogy siessenek. – Egy pillanatra ráhajtotta a fejét a férfi mellkasára. – Túl kicsi voltam, hogy átmásszak a magas korláton, de éreztem, hogy valamiféle erő szétterjed a testemben. Egyre csak nőtt, és terjedt. Éjszaka volt, és nagyon sötét, a Hold nem világított. A tenger is feketének látszott. Hirtelen úgy éreztem, mintha mozogna valami a bőröm alatt, valami élő dolog, ami rettenetesen viszketett. Aztán hirtelen mindent láttam. De nem a rendes látásommal, valahogy másképpen, de az éjszaka egyszerre tiszta lett és világos. Hallottam, hogy anyám suttog apámnak. Meghallott valamit, és éppen indult volna, hogy megnézzen. Azt hitték, valami rosszat álmodtam. De akkor már túl késő volt. Felugrottam a korlátra. Egyetlen ugrással. És iszonyatosan könnyű volt. Aztán az egész világ fehérré változott, majd vörössé, narancssárgává, és végül feketévé. Byron érezte mély bánatát. Semmit sem számított, hogy ezek az események sok évvel ezelőtt történtek, az elméjében naponta újra és újra lezajlottak. Szorosan tartotta őt, beletemette arcát illatos hajába. – Végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy életben maradtál Antonietta. És sajnálom, hogy elvesztetted a szüleidet. Nagyon szerethetted őket. Önkéntelenül kinyúlt, hogy áttörje az akadályt az elméjében. Akarta az emlékeit. Tudni akarta mi az a belső erő, amivel rendelkezik. Hogy honnan jön. – Csodálatosak voltak. Ritkán találkozni ilyesmivel. Végtelenül közel álltak egymáshoz. Mindig úgy tűnt, mintha kettejüknek közös titkaik lennének. Gyere, meg akarok neked mutatni valamit itt. – Ellépett mellőle, és maga után húzta. – Soha senkinek nem mondtam el, mi is történt akkor valójában. Tudtam, hogy azt hinnék, megőrültem. A Scarletti gyógyítóképesség velem született. És hajlamos vagyok némileg telepátiára is, de ez csak korlátozott. Arra soha nem voltam képes, hogy valakivel olyan világosan érthető módon kommunikáljak, mint veled. – Megállt a hosszú átjáró közepén, és végigfutatta a kezét az alacsony mennyezeten. – Ezt a szobát évekkel ezelőtt fedeztem fel. Csupa pókháló volt, azt hiszem előttem nagyon rég nem járhatott itt senki. Byron felnyúlt, és az övére tette a kezét, hogy segítsen megtalálni a több évszázados piszok alatt a kamra nyitószerkezetét. Ahogy az ajtó kinyílt, automatikusan fény gyulladt a helyiségben, ugyanakkor dohos, áporodott szag csapta meg őket belülről. Byron eltolta őt a bejárat elől, hatalmas testét elé helyezte. Szája elé emelte tenyerét, és befújt a szobába, amitől egy apró kis szél kerekedett, ami kicserélte a kicsiny helyiség levegőjét. Csak amikor meggyőződött róla, hogy biztonságos odabenn lélegezni, akkor állt félre Antonietta útjából. – Hogyan csinálod? Én is tudok dolgokat, de azért nem vagyok képes lecipelni két felnőtt embert a sziklák szűk, csúszós ösvényén a palotáig. Esküszöm úgy éreztem, hogy a lábam nem éri a talajt, és olyan gyorsan mozogtál, hogy az arcomat fújta a szél. Képes vagyok

előhívni a fenevad erejét, és néha látok is, olyan hőképszerűségeket, gondolom valamilyen infravörös tartományban, de nem vagyok képes olyasmikre, amiket te csinálsz. És azt hiszem láttam is akkor éjszaka, de ez megijesztett. Nem rendes látással, hanem valamilyen más módon. Belépett a szobába. Byron követte. Az egész nem volt nagyobb egy hosszú, keskeny gardróbszobánál. A falakat a padlótól a mennyezetig az ősi nyelv egy furcsa keverékének faragott szimbólumai és képek borították. – Ez a családom története. – mondta Antonietta – Az örökségünk, az, amik mi vagyunk. Miután Nonno megmutatta nekem ezt a szobát, nem féltem magamtól többé. – A férfi felé fordította a fejét. – És tőled sem félek. – a fal felé intett – Neked adom a macskát, amit az éjjel kerestél. A Scarletti macskákat. Byron közelebb lépett a falhoz, ujjai párnájával végigfutott a bonyolult faragványokon, mintha „olvasná”. A képeken jaguárok, és emberek voltak, valamint félig jaguár, félig ember férfiak és nők az átalakulás minden fázisában megörökítve. A korábbi rajzok durvák, de részletesek voltak. A később készültek már kifejezetten szépnek számítottak, mintha valaki művészi alapossággal faragta volna ki őket. – Csodálatosak Antonietta. Látta már ezeket más is? – Nem. Úgy éreztem, jobb ezt megtartani magamnak. Byronnak egyet kellett értenie vele. A szoba titka hátrányos helyzetbe hozta volna a Scarletti családot az emberi társadalom szemében. De a gondosan megőrzött Scarletti történelem nagyon is fontos volt a népe számára. Ujjai szinte repültek a falon, ahogy „olvasott”, amilyen gyorsan csak tudott. – Tehát ez az az ok, ami miatt egyáltalán nem félsz a különbözőségeinktől, és hogy ilyen könnyedén el tudod fogadni. – Rögtön tudtam, hogy te az egyik hím vagy, akinek a vérvonala sokkal erősebb maradt, mint az enyém. – Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. – Tudom, hogy nem fogsz itt maradni Byron, és ez rendben is van. Tényleg nem gond. Nem szerepel a terveim között a házasság. Elégedett vagyok az életemmel úgy, ahogy van. Soha nem is terveztem állandó kapcsolatot egy férfival. Egy szerető azért teljesen más dolog. Úgy gondolom, hogy amíg maradni akarsz, ez tökéletesen működhet kettőnk között. Lassan felé fordult, csípőjét nekitámasztotta a faragott falnak, és összefonta karjait maga előtt. Hosszú csend támadt közöttük. – Egyáltalán nem bántana, ha elhagynálak? Antonietta mintha fogak csattanását, és halk morgást hallott volna ki a lágy hang mögül. Reszketés futott át rajta, és most első alkalommal érezte nyugtalannak magát Byron társaságában. Byron mindig ódivatúan udvarias volt a maga természetes, lezser módján. Most mégis visszaemlékezett rá, mekkora erővel rántotta el tőle támadóját, még a csont hangos roppanását is hallani vélte. Byron egy pillanat figyelmet sem szentelt ezután a férfinak, mégis pontosan tudta, hogy halott. – Már tanulmányoztam ezt a kérdést. Tökéletesen megértem, hogy a fajtánk hímjeinek szüksége van arra, hogy szabadon vándorolhassanak. Teljesen elfogadom az elkerülhetetlent, és nem szeretném, ha emiatt egy pillanatig is rosszul éreznéd magad.

Míg beszélt, szinte ösztönösen lépett egy aprót hátrafelé, keze védekezően csúszott a torkára. Pulzusa szinte őrjöngött. A folt, ahol előző éjjel a férfi rajta hagyta a jelét, lüktetett és égett. – Valóban vannak elkerülhetetlen dolgok, de ezek egyáltalán nem azok, mint amiket te gondolsz. Érte nyúlt, a tarkójára simította a tenyerét, és szinte már lustán húzta oda magához. Antonietta vonakodva tett felé egy kis lépést, majd gyengéd ösztönzésére még egyet, míg végül már ruhája vékony anyagán keresztül még teste melegét is érezte. Mindkét kezével megtámaszkodott a mellkasán. – Miért vagy dühös? Byronban parázslott a harag, amiért a lány olyan biztos benne, hogy el fogja hagyni őt. Hogy azt várja, hogy elhagyja. Úgy tűnt, teljesen elfogadja, már majdhogynem hálás lenne, ha magára hagyná. Küzdött, hogy visszanyomja a fedelet forrongó érzelmei üstjére. Még mielőtt katasztrófa történne. – A falakon lévő történet elmeséli, hogy egy csoport nő, és gyerek érkezett ide menedéket kérve. Volt velük ugyan néhány férfi, de azok mind vagy gyerekek, vagy öregek voltak, de erőteljes férfi egy sem akadt közöttük, aki képes lett volna megvédeni őket. Engedélyt kértek a Scarletti családtól, hogy az ő földjeiken éljenek, a védelmük alatt. Nem erről a vidékről származtak, nagyon messziről jöttek, meglehetősen furcsa körülmények között. Hatalmas pszichés képességekkel rendelkeztek. Telepaták voltak. Gyógyítók. És mindannyian képesek voltak alakváltásra. – Antonietta bólintott. Az erős kéz nem tartotta őt fogva, könnyedén pihent a nyakán, de még mindig érezte a közöttük vibráló feszültséget. – A kép világosan egy nagymacskaféleséget mutat. – Jaguárokat. – felelte. – Hallottam már erről a fajról, de kihaltak. A hímek megtagadták, hogy együtt maradjanak a nőkkel, míg végül azok inkább emberi férfiakat kerestek maguknak, akikhez feleségül mentek. A vérvonalak teljesen felhígultak az évszázadok alatt. Antonietta megint bólintott. – Olykor érzem magamban a macskát. Néha figyelmeztet. Éles a szaglásom. És bár vak vagyok, amikor a vadság felemelkedik a bensőmben, piros, sárga és fehér színeket látok. Hőképeket. Arra gondoltam tegnap éjjel, amikor az unokatestvéreimnél kiszagoltad a macskát, hogy talán valamelyikük szintén az, nem csak én egyedül vagyok ilyen őrült. Nos, ez az igazság Byron. Ez az, amiért a Scarlettik építettek a nőknek egy falut. A magukénak akarták a Jaguárok ajándékait. Néhány Scarletti férfi ezek közül a nők közül választott magának feleséget, az utódok közül pedig volt, aki örökölte az erős hatalmat, mások viszont nem. Gondosan tanulmányoztam a falat. A fajunk hímjei, mint te, mindig távoznak. A nők épp azért voltak hajlandóak emberi férfiakkal maradni, mert a népünkhöz tartozó hímek magukra hagyták őket. Teherbe ejtették őket, és még a legnagyobb éhínség, pestis, vagy háború közepette is elmentek. Ezért a nők társakért, és szeretetért az emberi faj felé fordultak. – Ahogy mindenki más is tette volna a helyükben. – mondta Byron. – Régen a nőknek nagyon kevés joguk volt, és kevés lehetőségük megvédeniük magukat, de a mai világban már módunkban áll, hogy megfelelően elláthassuk és megóvhassuk magunk és a gyerekeinket. Nekem jó életem van, de soha nem gondoltam rá, hogy valaha is találkozni

fogok olyasvalakivel, aki ennyire vonz. Őszintén Byron, semmi másra nem számítok, mint egy szeretőre, egy rövid időre. A lélegzet egy halk, bosszús sziszegésben szökött ki a férfiból. – Viszont ez egyáltalán nem az, amire én számítok, vagy még inkább, amit akarok Antonietta. Nem Jaguár vagyok. Az én népem tagjai nem hagyják el egymást vándorlási kedv, vagy éppen a saját kényelmük miatt. Mi örökre párosodunk. Az örökkévalóságra. Nem akarok kevesebbet, és nem fogadok el kevesebbet. Sokat kell még arról tanulnod, ki vagyok, és mi vagyok. Szemei birtoklóan jártak az arcán. Szinte valós érintésként érzékelte forró, intenzív tekintetét. Megérezte a benne lakozó fojtogató sötétséget. Itt lenn a föld alatt, az aprócska szobában késő volt már emlékeztetnie magát rá, mennyire keveset is tud erről a férfiról, aki mégis ennyire közel áll hozzá. Hogy semmit sem tud a családjáról, a népéről, mint ahogyan arról sem, mi lakik a szívében. Mindig magányos volt és hangtalan, nagyon udvarias, de egyetlen másodperc leforgása alatt képes volt megdöbbentően erőszakossá válni, ha arra volt szükség. – Ki vagy te Byron? – Hangja rekedt bizonytalansággal tört ki belőle, éppen most, amikor mindennél nagyobb szüksége lett volna az önbizalmára. – Mondd el nekem, ki vagy te akkor. Ha nem Jaguár vagy, mint én, akkor micsoda? Visszatartotta a lélegzetét, kezét rászorította bukfencező gyomrára. Byron felemelte egy ujjával az állát. Érezte leheletét az arcán. A melegségét. A csábítását. A férfi ajkai végigcirógatták szájszélét. Bársonyosan puhán. Olyan meggyőzően, hogy a szíve nagyot ugrott. – Az életpárod. A szíved őrzője, ahogy te is az én szívem őre vagy. Szavait lehunyt szemei fölött suttogta, majd szája lefelé indult, hogy ismét rátaláljon az övére. Lágyan. Kitartóan. Egy tollpihe gyengédségével, mégis elég erősen, hogy ellopja a lélegzetét. A hangját. A józan eszét. Az agya egyszerűen megtagadta, hogy bármi másra is gondoljon, mint rá. Szavai idegennek, és formálisnak hangzottak, de mindez nem akadályozta meg őt abban, hogy felé emelje a száját. Minden sejtje vágyott rá. Byront akarta. Olyan sok magányos éjszakán álmodott róla. Szenvedélyes álmai a vad szex örömeinek olyan magasságaiba repítették, aminek a létezéséről még azt sem tudta elhinni, hogy létezhetnek. A férfi ajkai rászorultak az övére, szinte felfalta őt, forró, férfias jelenléte ezen a sötét, titkos helyen, ahol ősei bizarr emlékei díszítették a falat, felizgatta. Egyszerűen összeolvadtak, mint egy egész két fele. Tűzzé, és elektromossággá váltak. Lábaik alatt még a talaj is elmozdult. Még közelebb húzta magához, mintha bele akarná vésni puha testébe kemény izmai körvonalait. Érezte minden görbületén megbabonázó melegségét. Szenvedélye árvízként tört fel belőle, hogy találkozzon a férfi sötét sóvárgásával. Byron őt akarta, attól a pillanattól kezdve, amikor először meghallotta gyönyörű zenéjét. Antonietta karjai a nyaka köré fonódtak. Byron magával ragadta a szenvedély, a sóvárgás, és a fény világába. Ahonnan a zenéje jött. A legmélyebb bánata, a legnagyobb örömei és erotikus álmai. Mindent akart tőle. Képtelen volt ellenállni a vágynak, hogy még közelebb legyen hozzá, érezni akarta bőre hihetetlen melegét. Az inge alá csúsztatta a kezét, hogy érezhesse kirajzolódó izmait. Fájón vágyott rá, teste mármár folyékonnyá olvadt a sóvárgástól.

– Byron. Csak suttogta a nevét, egy szirén csábításával. Meghívás a mennyországba. Fogai belekaptak finoman alsó ajkába. – Azt szeretnéd, ha szeretkeznék veled Antonietta? Az olyan egyszerű lenne a számodra. Csak semmi kapcsolat, semmi kötődés. Semmi szerelem. – Keze a mellét dédelgette, hüvelykujja kemény kis csúccsá formálta mellbimbóját. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, lehajtotta a fejét, hogy vékony blúzán keresztül megkóstolja. Fényűzően teltek, és puhák voltak a mellei. Mint az egész alakja, nagylelkűen ívelő, formásan nőies. Szája bezárult a kemény kis halmocska fölött, erősen megszívta, amitől Antonietta háta ívben felé feszült, kezei megragadták kétoldalt a haját, hogy még közelebb húzhassák magához a fejét. A lány térde elgyengült, egy rémült kis kiáltás tört fel belőle, attól félt, hogy már attól elönti az orgazmus, hogy a szájával ingerli a mellét. De a férfi szája felfelé indult a két melle között, a torka irányába. – Ez az, amit akarsz? Csak egy egyszerű fizikai kapcsolat? – Felemelte a fejét, és a lány úgy érezte magán égő tekintetét, akár valami lézert. – Elegendő ennyi? Antonietta ujjai szinte kétségbeesetten kapaszkodtak a hajába, hogy visszahúzhassa magához a fejét. Nem volt oka bűntudatra, valahogy mégis ez az érzés kelt életre benne. – Ez mindig megfelelt a múltban is. – mondta dacosan, de azonnal elszégyellte magát, amiért félrevezette, holott soha nem volt hosszabb ideig tartó párkapcsolata, de még csak olyan férfi sem a közelében, akit túl sokáig a figyelmében részesített volna. Byron lassan felegyenesedett, kezei lassan lecsúsztak róla. Hátrébb húzta tőle a testét, eltávolodása hidegséget, kifosztottságot, és magányt hagyott hátra a lányban. – Ez nekem nem elég. Antonietta elbizonytalanodva végighúzta a kezét a haján, és kilépett a kis átjáróba, hogy némi teret szerezzen magának. – Nem tervezhetsz egy hosszú, tartós kapcsolatot velem. Még csak nem is ismersz. – Ez így nem pontosan igaz Antonietta. Kevés dolog van, amit nem tudok rólad. Sok időt töltöttem azzal, hogy csak csendben ültem az otthonodban, és hallgattalak téged. Hallgattam a zenédet, és a beszélgetéseidet a családoddal. Sokkal jobban ismerlek annál, mint ahogyan azt gondolod. Te nem szántál rá időt, hogy megismerj engem. Úgy gondoltad, hogy pusztán a szeretőd leszek, és érintetlenül hagyom a te kis világodat. Szeretnéd, ha nem változna semmi, de az igazat megvallva mindig van változás, és azoknak mindig vannak következményei. A lány nem szerette azt, ahogyan most a férfi látta őt. Sekélyesnek, és önzőnek érezte magát. – Az még nem olyan nagy hiba, ha egy nő gyakorlatias Byron. Az emberek állandóan szeretőket tartanak, és viszonyokat folytatnak. Századok óta ezt teszik. Én gyakorlatias vagyok, nem pedig szenvedélymentes. Van egy elég nagy családom, ami számít rám, és egy meglehetősen sok időmet igénybe vevő karrierem. Miért nem látod, hogy van annak értelme, amit mondok? Te sem vagy szerelmes belém. Szinte felkínálta, hogy hazudhasson neki azzal, hogy egyetért vele. A férfi elsétált tőle, majd visszatért. Az árnyékát még a folyosó sötétjében is érezte. Minden érzéke közvetítette a jelenlétét, és nem azt a kellemes, édes, udvarias embert jelezték, aki udvarolt neki, hanem egy veszélyes ragadozót, ami becserkész őt itt a szűkös Scarletti katakombában. Byron ajkai egy hangtalan vicsorgás kíséretében hátrahúzódtak, megmutatva csupasz agyarait. – Honnan is tudhatnád, mit érzek, vagy mit nem érzek?

Hangja olyan halk volt, hogy a lány alig értette a szavakat, mégis csak tovább növelte félelmét. Kinyújtotta a kezét. Meg akarta érinteni. Byron azonnal megfogta a felé nyúló kezet, a tenyerébe simította, majd a szívére vonta. Érezte a szívdobogását. Annak egyenletességét. Erejét. Tökéletes ritmusát, amit úgy tűnt, a saját szíve is követni akar. – Nem akartalak megbántani. – lépett ismét közelebb hozzá Byron. – Nem inkább én? Megbántottalak vele, hogy azt mondtam, nem akarok állandó kapcsolatot veled. Nem úgy akartam mondani, ahogy kijött. Miért érzi magát rémültnek? Honnan veszi, hogy Byron másmilyen is tudna vele lenni, mint kifogástalan modorú, nagyvonalú és udvarias? Úgy tűnik, balszerencséjére egyre inkább elszabadul a fantáziája. – A férfiak általában nem szeretik azt hallani, hogy boldogan fogják eldobni őket. Ez elég kemény csapás az önbecsülésünkre. A szájához húzta az ujjait. Antonietta egy apró puszira számított. Nem arra, hogy az egyik ujjára rázárulnak az ajkai. Selymesen lágy, és forró volt volt a szája belseje, éppúgy, mint amikor a mellét kényeztette vele. Úgy érezte azonnal összeesik, vagy tócsává olvad a padlón. – Azt hiszem, túltengenek a hormonjaim Byron. – Nem maradt más védekezési lehetősége, csak a humor. – Ha tovább folytatod, el kell gondolkodnom azon a lehetőségen, hogy itt a helyszínen leszaggatom rólad az inged. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezzel leállíthatsz Antonietta? – Hangjába egy kis vidámság vegyült. Fogai megrágcsálták, karcolgatták hüvelykujja párnáját. – Hogyan tanulmányoztad ezt a szobát? Nem jöttél le túl gyakran erre a folyosóra, ugye? Enyhe kíváncsiság érződött csupán a hangjában, mégis az volt a lány benyomása, hogy várja a választ. És hogy a hangja szöges ellentétben áll érzéseivel. – Életem nagy része úgy telt el, hogy képes voltam olvasni az embereket Byron. Mindig úgy gondoltam, talán azért mert vak vagyok, és kifinomult a többi érzékem, hogy ezt ellensúlyozza. De téged nagyon nehéz olvasni, mert nem beszélsz sokat, és a hangod akkor sem hozza át az érzelmeidet. Felemelte a kezét, hogy gyengéden megérintse, feltérképezze az arcát. – Én soha nem voltam vak, csak színvak a legutóbbi időkig. Árnyékosnak láttam az egész világot, szürkének, fehérnek, és szénfeketének. Ez normális állapot a fajom hímjei számára. A legtöbben elveszítjük a színek látásának képességét, ahogy elérjük teljes erőnket, de az enyém sokkal tovább megmaradt. Byronból olyan szomorúság áradt, hogy önkéntelenül közelebb lépett hozzá. – Mi az? Mire gondolsz? – Valaha nagyon régen volt egy gyerekkori barátom. Több mint barát. Az én világomban a testvéreink nagyon sokkal idősebbek is tudnak lenni. Ez a barátom maga volt nekem a családom. Soha nem voltunk egymástól túlságosan sokáig távol, elviselhetővé tette számomra az életet. Ékszereket készítettem, és mindig Jacques kezére próbáltam fel őket. – A szája felívelt egy pillanatra, ahogy eszébe jutott Jacques bohóckodása. Byron drágakőhívó volt, képes volt énekelni a Föld köveinek, hogy azok megmutassák magukat, és Jacques gyakran elkísérte a legmélyebb barlangokba is. – A barátom aztán nagyon sok évre eltűnt. Mindenki halottnak hitte. Attól kezdve pokol lett az életem. Végtelenül egyedül éreztem magam, és

talán még dühös is voltam rá, amiért meghalt, és magamra hagyott engem. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a horgonyom. Aztán egy nap megláttam egy nőt. Színesben láttam. Tudtam, hogy vörös a haja, és zöld szemei vannak. Amikor ez megtörténik, fajunk hímjei tudják, hogy az a nő az övék. De semmi és senki mást nem láttam színesben továbbra sem, csak őt, pedig ha megtaláljuk az életpárunkat, mindennek vissza kell kapnia körülöttünk a színeket. Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, el kellett volna gondolkodnom ezen, de türelmetlen voltam. – A szomorúság szinte teherként nehezedett rá, bánata szinte agyonnyomta a lányt is. Érezte azt a szíve mélyén, és az elméjében is, de szótlan maradt, remélve, hogy folytatja. Volt egy olyan érzése, hogy a férfi soha nem mondta még el ezt a történetet senki másnak. Byron ismét megcsókolta az ujjhegyeit. – Később rájöttem, hogy pusztán Jacques fejéből vettem át a képet, akivel annyira közel álltunk egymáshoz. Megkínozták, félig beleőrült. Nem emlékezett egyikünkre sem a múltjából, így nem szándékosan kapcsolódott hozzám, és osztotta meg velem az információt, ahogyan azt mindig is tettük hosszú időn keresztül. Mire felfogtam, hogy mi történt, már túl késő volt, tönkretettem a barátságunkat, és mélyre elültettem benne a bizalmatlanság magjait magammal szemben. Szüksége lett volna rám, és én cserbenhagytam őt. Keserűen bánom azóta is azokat a meggondolatlan napokat. – Ez nagyon szomorú Byron. Remélem, a barátod már jobban van. És ha valóban olyan jó barátod volt, és meggyógyult, biztos vagyok benne, hogy meg fogja bocsátani neked, amit tettél. – A kapcsolat közöttünk már helyreállt, csak úgy kellene döntenie valamelyikünknek, hogy használja. Aztán már nem láttam színeket. Visszasüllyedtem a szürke árnyékok közé. Amíg nem találkoztam veled. Olyan egyszerűen, és őszintén mondta, hogy az összerántotta a lány szívét. „Amíg nem találkoztam veled” Valaminek lennie kellett a hangjában, ami ilyen reakciót váltott ki belőle. – Mi változott meg? A torkában lévő gombóctól alig tudott beszélni. Antonietta szigorúan figyelmeztette magát. Ő is csak olyan, mint a többi férfi, jön, és megy. Nem számít, milyen édes szavakat suttognak, hosszú távon a házassági szerződés az, amit akarnak. Nem pedig Antonietta, a nő. – Az egész életem. – mondta egyszerűen. Ott, a teljes sötétségben annyira szeretett volna hinni neki. – Csókolj meg Byron. Csókolj meg újra. Karjait a nyaka köré fonta, egész testével hozzásimult. Szinte felajánlotta magát. Vágyakozva. Sóvárogva. Lehet, hogy nem akarja elhinni, hogy a férfi különleges, lehet, hogy nem hiszi, hogy más, mint a többiek, de szüksége volt rá, hogy megcsókolja. Soha nem volt még szüksége senkire. Mormolt valamit egy olyan nyelven, amit még soha nem hallott, és lehajtotta a fejét az övéhez. Ajkai végigsimítottak az arccsontján, piheszerű érintése támadás volt érzékei ellen. Óriási erő volt a kezeiben, amivel még közelebb húzta magához, beillesztve testét csípője bölcsőjébe. A szája ingerkedett az övével. A fogai elcsípték alsó ajkát, finoman meghúzgálta, édesen csábítva, hogy lehetetlenné tegye az ellenállását. Antonietta megmozdult, szándékosan csábítóan. Amikor vele volt, ha a közelében volt, nagyon nehezére esett bármi másra gondolni. Vagy bárki másra. Vágyott rá, mint drogos a kábítószerre.

– Ez már kényszeres. – mormolta – Tudom már mi vagy te. Egy mágus, és végrehajtottál valamiféle varázslatot rajtam. – És én még azt hittem, hogy ez pont fordítva történt. – suttogta a szavakat az ajkaiba. Még mielőtt válaszolhatott volna, birtokba vette a száját, és a világ fejre állt vele. Nem számított, hogy nem lát, színek törtek be a fejébe, szétrobbantak a szemei előtt, mint egy tűzijáték. A lábai alatt hullámzott a föld, bele kellett kapaszkodnia a férfiba. Elvesztette a képességét a légvételre, de egyáltalán nem is volt szüksége levegőre. Antonietta kitartott, teste lágy lett és hajlékony, tele sóvárgással. – Ilyen még soha nem történt. Megint megcsókolta őt. Alaposan. Éhesen. Mintha ő lenne a világon az egyetlen nő, és neki muszáj lenne megcsókolnia. Mintha szüksége lenne rá, hogy megcsókolja. Aztán hirtelen felemelte a fejét. Szemei vörösen csillantak meg a feje fölött, egy pillanatra fehér, éles agyarak villantak fel a folyosó sötétjében. – Valaki errefelé jön. – mondta. Hangja mentes volt minden fenyegetéstől, de ő elkapta egy pillanatra a benne rejtőző erőszakot. Egy fenevad üvöltött a szabadságáért, küzdött az irányításért. A férfi nyugalma egyetlen pillanatra sem ingott meg, ő mégis érezte, hogy ott van benne. Ahogyan azt is érezte, hogy minden érzékét élesre állítja, és mélyen beszívja a levegőt, mintha az ellensége illatát keresné. – Senki sem jöhet ide Byron. – suttogta – Hatalmas kincset tárolunk itt, műalkotásokat, ékszereket. Külön szobában tartjuk őket, ami biztosít egy állandó páratartalmat, és hőmérsékletet. Még a családtagok sem jöhetnek le ide anélkül, hogy előzetesen engedélyt kérnének tőlem, vagy Nonnotól. Odahajolt a füléhez. – Valaki bent van az átjáróban, és lopakodva közeledik, bizalmatlanul. Kétlem, hogy lenne engedélye lejönni. – Már látta a pislákoló fényt az irányukba jönni. – Közeledik. El tudom rejteni magunkat a szeme elől, de az átjáró túl keskeny hozzá, hogy ne ütközzön belénk. Be kell mennünk a faragványos szobába, és magunkra kell zárnunk az ajtót. – Byron érezte, hogyan gyorsul fel a lány légzése a szavaira. Ujjai akaratlanul ökölbe szorultak inge anyagán. Szorosabban ölelte magához. – Biztonságban leszel velem. Tudom, hogy szűkös odabenn a tér, de ki tudok szabadulni, ha elromlana a zár szerkezete. Magabiztosság volt a hangjában. Antonietta nem mesélt még neki a sötét, fojtogató világról. Az ébredésekről, amikor fuldoklott, összeszorult a torka, elzárva tüdeje elől a levegőt. Szíve aggasztó sebességgel verdesett. Szótlanul bólintott, nem bízott a hangjában. Utálta az elméjét lezsibbasztó félelmet, ami elkerülhetetlenül elfogta, ha ismeretlen helyzetbe került. Byron behúzta az apró szobába maga után, és meglökte az ajtót, mire az becsukódott, összezárta őket. Behúzta a válla védelmébe. Ahogy az ajtó becsukódott, a fény eltűnt, a sötétség elrejtette a Scarlettik titkát, ahogy tette azt már évszázadok óta. Byron újra végigfuttatta a kezét a falon. A faragások simák, és pontosak voltak, akár egy nemzedékek alatt íródott napló lapjai. Kitapintotta először egy emberi formájú alakváltó rajzát, aztán egy félállatét, majd egy nagymacskáét.

A Jaguárok. Egy szomorú sorsú nép. Vérük annyira felhígult, már talán csupán maroknyian lehetnek, akiknek megmaradtak a képességeik. Egy a sok faj közül, ami eltűnt, vagy majdnem teljesen eltűnt már a Föld színéről. Antonietta ujjai végigfutottak a karján, hogy kezét követve ő is végigtapogassa ugyanazt az ábrát. „Ha nem Jaguár vagy, mi vagy te Byron?” Ösztönösen a kommunikáció bizalmas formáját választotta. A fal másik oldalán titkos szándékkal lapult valaki. „Maga a Föld vagyok. A népem az idők kezdete óta létezik ilyen, vagy olyan formában.” „Képes vagy alakot váltani! Ugye így van?” Nagyon izgatott volt a hangja. A férfi lélegzete az arcát súrolta, ajkai megérintették arccsontját. „Ha igent mondanék, az arra ösztönözne, hogy megfontold, engem is hozzáadj-e a Scarletti génállományhoz?” A rejtekhelyük előtt elsurranó léptekre figyelt. „Ez egyáltalán nem vicces.” – de a nevetés mégis egyre feljebb tört benne. Az öröm. Valódi öröm. Nem félt tőle, hogy elveszti az eszét, mint amikor a fenevad felébredt benne, és a kiengedését követelte. – „Egyébként is túl öreg vagyok már hozzá, hogy egyáltalán egy babán gondolkodjak.” – tette hozzá, hogy kijózanítsa kissé önmagát. Túl öreg ahhoz, hogy egy állandó kapcsolatra gondoljon, még akkor is, ha ez a férfi boldoggá tette, felizgatta, és elérte, hogy szépnek, fiatalnak érezze magát. Ez csak egy rajongás, egy testi vonzalom, ami hamarosan elmúlik. Hamarosan el kell múlnia. A férfi keze végigcsúszott haja teljes hosszán, majd tenyerén méricskélte a súlyos fonatot. „Nem is tudod mi az az öregség Antonietta.” – hallatszott a hangján, hogy kiválóan szórakozik – „Szeretném megtudni, ki van odakinn. Egy férfi az, és a családod egyik tagja. Általában könnyedén letapogatom az emberek gondolatait, de a Jaguár hatás nagyon erős ezen a környéken. Úgy érzem, talán Paul lehet, de sok embert nem tudok itt szkennelni olyan könnyedén, mint máshol. Ha megpróbálok betörni a fejébe, észre fogja venni a jelenlétem. De követhetem, és meglátjuk, mi történik.” Antonietta a szája elé kapta a kezét, és keményen beleharapott az ujjízületeibe, hogy ne törjön fel belőle a tiltakozó kiáltás. Több százszor lejött már az alagutak labirintusába, ostobaság hát félnie, ha egyedül marad itt. A történelmi szobából pillanatok alatt visszatalálna saját szobájába. Inkább Byront fenyegette annak a veszélye, hogy foglyul ejti a Scarletti palota hatalmas, föld alatti útvesztője. „Letapogatod őket? Ténylegesen gondolatot olvasol? Azt hittem csak velem vagy valamiféle telepatikus kapcsolatban a származásunk miatt. Bárkiben tudsz olvasni?” „Mert te nem? A vállalati üléseken a nagyapád véletlenül ragaszkodik mindig a jelenlétedhez, nem pedig azért mert képes vagy kiolvasni a többiek gondolatait?” – Mielőtt válaszolni tudott volna, megpaskolta a kezét. – „Mindjárt visszajövök.” Antonietta kinyitotta a száját. Hogy egyetértsen-e, vagy tiltakozzon, abban még ő sem volt teljesen biztos, de a férfi egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még meleg, és szilárd volt a teste, a másik pillanatban pedig nem volt sehol. Meg sem moccant, így egészen biztos, hogy nem nyitotta ki a szobácska ajtaját. Felemelte a kezeit, és gondosan végigtapogatta a kamra mind a négy falát. Egyszerűen eltűnt. Hangtalanul. Teljesen.

Döbbenten a szájára szorította a kezét, és nekidőlt az ősei által telefaragott falnak. „Mi vagy te?” Ujjai rátapadtak a falra, szélsebesen végigfuttatta kezét minden egyes ábrán, egészen a plafonig, hogy találjon bármiféle utalást arra, hogy a népük képes a nagymacskáén kívül bármilyen más alakot felvenni. Semmiféle jelét nem találta, hogy csak úgy el tudnának tűnni. Azt gondolta, hogy képes alakot váltani, na de teljesen eltűnni az egy egészen más dolog. Miért vált még nyugtalanabbá a gondolattól, hogy Byron képes teljesen eltűnni attól, hogy fajuk történelmi bejegyzéseiben semmi hasonló nem szerepel?

7

Antonietta a szívroham közelébe került, amikor Byron teste hirtelen még inkább beszűkítette a teret az apró helyiségben. Odasimult a falhoz, a kemény, hatalmas alak pedig az ő testéhez. Ujjai azonnal az arcához nyúltak, kitapogatták vonásait, arckifejezését. Ezt nagyon gyakran tette, de a férfi soha nem hőkölt meg, vagy hátrált el az érintése elől, úgy tűnt, egyáltalán nem bánja. – Byron. Szinte csak lehelte a nevét, hálás volt, amiért visszajött, meg akarta tudni minden titkát. „Megijesztettelek?” – Megcsókolta a szája sarkát bocsánatkérésképpen, majd a nyaka oldalát borította tűzbe. – „Paul az.” Antonietta megdermedt. – Paul. – Fennhangon mondta ki unokafivére nevét. – Ő még soha nem volt lenn az alagútban. Még a térképet sem kérte el. Nem szereti a zárt tereket. Az apja mindig egy szekrénybe zárta, ha dühös volt rá. Legalábbis eddig így tudtam. Biztos, hogy ő az? Mi vehette rá, hogy mégis megkockáztasson egy túrát idelenn? – Ujjai már a zár mechanizmusát keresték, hogy megnyissa a falat. – El fog tévedni. Hacsak nincs nála a térkép, és a térkép kulcsa, napokig bolyonghat idelenn. – Talán jót is tenne neki. – mondta kíméletlenül Byron – Mesterkedik valamiben. – Ezt nem tudhatod. Az ajtó hang nélkül nyílt ki, Antonietta elég sűrűn járt ide ahhoz, hogy a zárszerkezet ne rozsdásodjon be. A lány hangjából enyhe gőg sugárzott, ami mindig megmosolyogtatta. Követte őt az átjáróba. – Merre ment? – Balra. – odahajolt a fülébe, és belesuttogott – Hozzánk képest balra. – A páncélterem felé. Honnan tudná, merre van? Csak Nonno és én tudjuk a pontos helyét az alagútban. Talán nem oda megy. Bosszantotta, hogy mennyire bizonytalan a hangja.

– Talán segített neki valaki. Amikor leltározol idelenn, nincs véletlenül idelenn egy pár pótszemed? Arra bátorkodnék utalni, hogy Justine pontosan tudja, hogyan lehet eljutni a zárt szobába. – Ő soha. – Szerelmes belé. – Byron közvetlenül a lány mögött lépdelt a szűk folyosón. Meleg lélegzete a nyakát súrolta. Teste melege átsugárzott az övébe. – Mit tennél meg azért a férfiért, akibe szerelmes vagy Antonietta? Elárulnád a családod? A barátaidat? Bármit megtennél érte? – Egyetlen férfi sem akarta, hogy eláruljam a barátaimat, vagy a családomat azok közül, akiket szerettem. – Magasra emelte az állát, és határozott, magabiztos mozdulatokkal lépkedett, kanyarodott a tekervényes alagútban. – Ha valaki ezt kérte volna, méltó lett volna egyáltalán a szerelmemre? – Honnan tudod, hogy pontosan hol vagy éppen, és merre mész? – Számolok. És megjegyzek mindent. – Bámulatos vagy. Őszinte csodálat volt a hangjában éppúgy, mint a szavaiban. Az egyszerű, szívből jövő bók felszította a parazsat a bensőjében. Senki nem mondott soha ilyesmiket neki. Még a nagyapja sem. Zongorista, és zeneszerzői tehetsége mindenki számára magától értődő volt. Don Giovanni egyszerűen vállat vont, és azt mondta, annyi zongoralecke után, amennyit ő kapott, a világon a legjobbnak kell lennie. Egy Scarletti soha nem lehet második. Byron keze egyszerűen csak a hátán pihent, melege átsugárzott a bőrébe, ami szinte megolvadt a vágytól érintése alatt. Olyan mértékben tudatában volt a jelenlétének, hogy ez már a koncentrációban is zavarta. Antonietta élvezte, hogy ennyire vágyik a férfira. Harminchét életéve alatt soha nem fordult elő ilyen. Határozottan élvezett minden pillanatot, amit vele tölthetett, még akkor is, ha éppen a Scarletti palota koromfekete alagútrendszerében settenkednek az idióta unokaöccse után. Antonietta megérezte, hogy egy állandó nyomás alatt tartott teremből kiszabadul a levegő a kinyitott ajtón keresztül. Ösztönösen lelassította lépteit, próbált hangtalanul mozogni. Csak amikor ez sikerült neki, akkor figyelt fel rá, hogy Byront sem hallja maga mögött egyáltalán. Pedig érezte a hátán a kezét, nagyon is, szinte beleolvadt a bőrébe, mégsem vette volna észre a jelenlétét, ha más érzékeire nem támaszkodhat a fülén kívül. Szíve hangosan, riadtan dobogott. Sajnálkozott. Nem is amiatt, amit az unokafivére tett, hanem amiatt, amit Justine nyilvánvalóan elkövetett. Az ő Justine-ja. A szeme és a füle a palotában. Az üzleti világban. A munkájában. Szó szerint vakon megbízott Justine-ban. Bíznia kellett benne. De annak a páncélteremnek az ajtaján kitóduló levegő széttépte a szívét, és úgy söpörte el ezt a bizalmat, mintha soha nem is létezett volna. Byron szíve az övével együtt facsarodott össze. Az ő Antoniettája, aki szereti a családját, és megbízott bennük, és Justine-ban. Gondoskodott róluk, figyelt rájuk, mégis semmibe vették, meg sem fordult a fejükben, mibe kerül ez neki. Harag szorította össze a gyomrát, a sötét érzés elnehezítette még a levegőt is a szűk folyosón, szinte lehetetlenné téve a lélegzést. A feszültség óriási hulláma futott végig a folyosón, mint a veszély előfutára. Benézett Antonietta válla fölött a páncélterembe ahol Paul aranytárgyakat vizsgált sorra. Többször felkapott egy bonyolult díszítésű, aranyból készült hajót, majd visszatette a helyére. Túl nagy volt, nem fért be az inge alá.

„Kiszolgálja magát a Scarletti kincsekből. Most épp nem tud választani egy arany hajó, és egy rubinokkal díszített gyémánt nyaklánc között.” Byron még ekkora távolságból is felismerte a ragyogó ékszert. Minden figyelmét a nyakláncnak szentelte, finom kezekkel illesztette a gyönyörű ékköveket méltó foglalatba. Legalább egy emberöltővel ezelőtt készítette, és közben az eljövendő életpárjára gondolt, tudva, hogy a szép darab egy politikus menyasszonya számára készül. Beleborzongott a gondolatba, hogy egy Scarletti menyasszony viselte a keze munkáját. A harag egy hirtelen kis szisszenése hagyta el a torkát, amikor látta, hogy Paul kapzsi keze megragadja a nyakláncot. „Mutasd meg.” Habozott egy pillanatig, de végül megosztotta a képeket. Antonietta egy halk hangot adott ki. Egy halk, kétségbeesett, apró kiáltást. Felismerte a nyakláncot, azon kevés dolog közé tartozott, amire abból az időből emlékezett, amikor még látott. Nagyon szerette azt a darabot, szinte lenyűgözte tüze és eleganciája, és elborzasztotta a gondolat, hogy unokafivére el akarja lopni. Szíve fájdalmának az az apró hangja, szinte kétségbeesett kiáltásként jutott el Byron démonjához, ami azonnal felemelkedett benne, és harcba szállt a szabadulásért. A megrettent Paul rémülettel az arcán pördült feléjük. Egyetlen szívverésnyi időbe került csak, hogy Byron meglássa a kezében a megcsillanó fémtárgyat, molekulákra bomoljon, és újra testet öltsön Antonietta és Paul között. A mellkasát érő ütés akkora volt, hogy elveszítette tőle az egyensúlyát, és hátratántorodott, nekinyomva a lány testét a folyosó falának. A folyosó szűk terében a dörej szinte fülsiketítő volt. A golyó belemart a húsába, majd a hátán keresztül távozott, és súrolta Antonietta vállát. Mindketten a földre zuhantak, az ő nagyobb termete takarta a lányét, minden erejét összeszedve Paul torkára koncentrált, megpróbálta elzárni azt a levegőtől. Képtelen volt magára hagyni Antoniettát az áruló unokafivérével sebezhetően, gyámoltalanul. Paul köhögött, tántorgott, majdnem térdre zuhant. Elernyedő ujjai között a pisztoly riasztóan remegett. Byron látása kezdett elhomályosodni. Túl gyorsan, és túl sok vért vesztett. Anélkül pedig, hogy leállítaná a szívét, és a tüdejét, képtelen regenerálódni. Pusztán állati ösztöne késztette rá, hogy fejét a feléjük száguldó Kelta felé fordítsa. A borzoi megérezte a bajt, és kiszagolta a rejtekajtó zárját. Egy hangtalan vadász. Hosszú lábai és teste ruganyos, olajozott mozdulatokkal falták a távolságot. Szemei rögzültek a zsákmányon, és könyörtelenül rákoncentrált. Szemernyit sem számított, hogy az jelen pillanatban egy ember. Kelta a magasba lendült, átívelt Antonietta és Byron fölött, Paulra vetette magát. Állkapcsai összezáródtak a pisztolyt tartó karon. Paul felsikoltott a fájdalomtól, és elejtette a fegyvert. – Antonietta! Nem tudtam, hogy te vagy az! – üvöltötte Paul, miközben a nagytestű kutyával viaskodott. Karjai már sok sebből véreztek a kegyetlen agyarak nyomán. – Hívd vissza! Hívd vissza a kutyát! – Kelta! – Antonietta a legparancsolóbb hangját használta. Már nem látott semmit. Byron mozdulatlan teste az övére nehezedett, a padlóhoz szegezve őt. Fájt a háta, és az egyik válla is. – Vissza! Jó fiú. Paul, ha egyetlen lépést is teszel felém, vagy Byron felé, elengedem, és nem hívom vissza többé.

Fogalma sem volt róla mi történt, de érezte a vért. Érzékeny ujjhegyei megérintették a ragacsos, meleg folyadékot. Egy hatalmas tócsányit. – Baleset volt. Nem tudtam, hogy te vagy az. A fegyver magától sült el. Megijesztettél. Paul rájött, hogy összevissza fecseg, és elindult unokatestvére felé. A borzoi cserkésző mozdulattal lekushadt a földre, izmai pattanásig feszültek, pillantása nem mozdult a férfiról. Paul azonnal megállt. – Nem engedi, hogy odamenjek hozzátok, és Byron vére már beteríti az egész padlót. Dio, Antonietta, azt hiszem, megöltem. – Lelőtted őt? – Antonietta minden erejével küzdött a hisztéria, és a pánik ellen. – Gyere ide, és húzd le rólam a testét. Hagyd abba a siránkozást, és segíts megmenteni őt! – A kutya… – Gondoskodom róla, hogy darabokra szaggasson, ha nem teszed azonnal, amit mondok. És nagyon vigyázz Paul. Ha meghal, az életed hátralévő részét börtönben töltöd. Az én támogatásomra ne számíts! – De mondom Antonietta… – óvatosan megkerülte a kutyát – én nem öltem meg szándékosan senkit. Fogalmam sem volt mi van idelenn, ezért hoztam magammal a fegyvert. Soha nem jöttem le az alagutakba, még gyerekkoromban sem. Antonietta érezte, hogy Byron teste megmozdul fölötte, lassan oldalra csúszik annyira, hogy kibújhasson alóla. – Te egy idióta vagy, hogy fegyvert hordasz magadnál. Egyáltalán, honnan a fenéből szerezted? És főképpen minek? Őrjöngve próbálta egyszerre megtalálni a sebet, és a férfi pulzusát. Paul hangosan felnyögött. – Halott Antonietta, nem érzem a pulzusát. Keményen ellökte a test mellől unokafivérét. – Nem halott! Nem engedem meg neki, hogy meghaljon! Byron! Ne merészelj itt hagyni! Gyere vissza! Az Isten verje meg Paul, hogy tehetted ezt? Sehol sem talált pulzust, és a világ egy pillanatra megdermedt. Képtelen volt lélegezni. A hangszálai sem működtek. Egyetlen porcikája sem. Üresség tátongott benne. A nevetése, az élete, a zenéje helyén most mérhetetlen, végtelen, fekete űr tátongott. Küzdelem zajlott a fejében. Egy hang suttogott neki a távolból. Nyugtatta őt. Azt susogta, hogy nem úgy van, ahogy gondolja. „Látnom kell őt.” – most már kezdte érteni a szavakat – „Muszáj látnom őt. Nézz rá.” Soha nem hallotta még ezt a hangot, ami halkan, puhán szólt, mégis kitartóan szólongatta, kényszerítő erővel. Az ő nyelvén beszélt, de szinte bársonyosan puhán, szinte dorombolón. Antonietta vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte, de kezei továbbra is görcsösen markolták Byront, mintha ezzel visszatarthatná. Kényszerítette magát, hogy nyomonkövesse annak a távoli hangnak az útvonalát. Most nem pazarolhatja az időt félelemre. Rettegett, hogy az egész élete értelme csurran le ott a föld alatti folyosó kövére cseppenként. Semmi nem számított, csak hogy megmenthesse Byront. „Vak vagyok. Nem tudom megmutatni mit látok.” A borzoi odanyomta az orrát az arcához, mintha emlékeztetni akarná rá, hogy ő is ott van.

„Egy kutya van veled? Az a kutya Byroné volt? Már megvan. Igen, a seb súlyos. Nem halott, de leállította a szervezetét, hogy ne vérezzen el. Speciális ápolásra lesz szüksége. Van valaki a közeledben, aki tud segíteni?” „Az unokafivérem, Paul. Ő lőtte le Byront.” Egy pillanatnyi csend támadt, majd Kelta elmozdította a fejét, és Paulra szegezte sötét szemeit. – Nem szeretem, ahogy ez a kutya rám néz. – mondta unokatestvérének – Olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban kitéphetné a torkom. – Talán meg kellene neki engednem! – csattant dühösen Antonietta, amiért Paul még ezek után megpróbál együttérzést kicsikarni. „Van ott a közelben valahol jó föld? Gazdag, kövér talaj. Azt kellene beledörzsölnöd a sebekbe. A golyó átment rajta, a hátán is ütött egy sebet. A te vállad is megsérült.” – Megyek, és hozok segítséget. Orvosra van szükségünk Antonietta. – mondta Paul határozottan – Azt hiszem, téged is meglőttelek. A lány oda sem figyelt rá, a hangra koncentrált. „Mondd el, mit kell tennem.” – a hang nagyon távolinak tűnt – „Ki vagy te?” „Jacques. Byron családja a közelben van. Ha ki tudod őt vinni valahova a szabadba, gondoskodni fognak róla.” „Én akarok gondoskodni róla.” Antonietta talpra állt, és megpróbálta Byron testét kihúzni az alagútból. A kutya megragadta a férfi kabátját, és ő is hozzáadta erejét a lányéhoz. – Mi a fenét csinálsz? – képedt el Paul – Meghalt Antonietta. Neked viszont orvosi segítséget kell szereznünk. – Csak segíts! – csattant fel – És ne szólj egyetlen árva szót se halálról, vagy én veszem fel a földről azt a pisztolyt, és főbe lövöm magam! El sem hiszem, hogy ilyesmit hoztál az otthonomba. – Néhányan a nyomomban vannak. – ismerte el kelletlenül Paul, de közben lehajolt, hogy ő is segítsen Byron testét húzni. – Tartozom egy pár embernek némi pénzzel. És ezek nem olyan fajta emberek, akikkel fegyver nélkül lehet találkozni. – Azt hittem abbahagytad a szerencsejátékot Paul. – Nem rossz irányba megyünk? Mintha az öböl irányába lejtene az út. – Úgy van. – Csak nem akarod kirakni a testet Antonietta? Grazie, de mindenképpen értesítenünk kell a hatóságokat. Téged is majdnem megöltelek. Át kell adni nekik a testet, nos, át kellene adni nekik a testet, de ha esetleg a tengerbe dobnánk, soha nem találnák meg. – Nem halt meg. – sziszegte a fogai között – Hallgass és koncentrálj! Ki kell vinnünk. – Nem gondolkodsz logikusan Antonietta. Paul bár csóválta a fejét, továbbra is segített vonszolni Byron testét az alagutak útvesztőjében, amíg már érezték a tenger illatát. Nem volt egyszerű feladat, de végül sikerült Paulnak, Antoniettának, és a borzoinak kivonszolnia a szabadba a hatalmas testet. Odakinn zuhogott az eső, pillanatokon belül bőrig áztak. A szél átfújta a ruhájukat. – Keress nekem földet Paul. Ne homokot, vagy valami sovány fövenyt, valódi, kövér talajt. Paul ismét megcsóválta a fejét, motyogott valamit az orra alá, de levette az ingét, és letérdelt az egyik virágágyás mellé, amit a kertészek nagy gonddal elgereblyéztek.

Bármekkora hatalma is van Antoniettának, mint gyógyítónak, halottakat még ő sem képes visszahozni. Mégis sietett vissza hozzá, mellé térdelt, és figyelte hogyan borítja be a sebeket vastag földpakolással. – Ha ezzel sikerülne is visszahoznod, akkor a vérmérgezés egészen biztosan elviszi. – Egy kicsit se vagy vicces. – próbált nyugalmat erőltetni a hangjába Antonietta. „Kint vagyunk, az öböl közelében. Beborogattam földdel a sebeket, de nem reagál.” „Hívd őt. Téged meg fog hallani.” Egy pillanatig sem habozott. Bensője kavargott, szeretett volna csak sikoltani és sikoltani újra és úja. Hagyta, hogy a szél kimossa belőle a félelmet, és a rémületet és elsodorja azt a nyílt tenger fölé. Soha többé nem akarta ennyire üresnek, halottnak, rettegőnek érezni magát. Fölé hajolt, hogy megvédje az arcát az esőtől. „Byron. Byron, nyisd ki a szemed.” – Remegő keze öntudatlanul cirógatta apró simításokkal a haját. – „Ne hagyj el, amikor még éppen csak megtaláltalak. Ébredj fel, mielőtt elkezdek zokogni, és hisztériázni, mint egy elmebeteg. Nagyon meg vagyok rémülve, szükségem van rád.” Byron a sok hangra ébredt. Először nem ismerte fel őket. Valakik kántáltak az ősi nyelven. Antonietta visszaparancsolta őt magához, ellenállhatatlanul. Valaki a nevét sikoltotta. Felismerte a hangot, a nővére, Eleanor volt az. Úgy hangzott, mintha közel lenne, pedig tudta, hogy távol van. Egy férfihangot is hallott, aki nyugodtan, parancsolón szólt hozzá. Jacques. Byron most már biztos volt benne, hogy hallucinál. Évek óta nem beszélt Jacques-al telepatikus úton. – Talán tényleg meghalok. – motyogta maga elé fennhangon, tesztelve, hogy képes-e használni a hangját. – Meg ne próbáld! Nem engedem, hogy meghalj! – felelte eltökélten Antonietta. Olyan óriási megkönnyebbülés öntötte el, hogy hányingere lett tőle. Kín hullámzott keresztül rajta a vállából kiindulva, és még mielőtt teljesen a tudatára ébredt volna, honnan származik, már elakasztotta a lélegzetét. – Sürgősen orvosi segítségre van szükséged Byron. Rengeteg vért vesztettél. Halottnak tűntél, még a pulzusodat sem találtam. – Nem, nincs szükségem orvosra, viszont helyette szívesen megfojtanám az unokafivéred. Engem akart megölni? Vagy téged? Netán mindkettőnket? Byron fekete szemei rátaláltak az Antonietta mellett térdeplő Paulra. A férfi elsápadt, és tagadólag megrázta a fejét. Byron arra is felfigyelt, hogy Kelta ugrásra készen várakozik Paul közelében. A kutya éberen figyelte a férfi minden egyes mozdulatát. Aztán a sötét szemek visszataláltak Antoniettára. Karikák sötétlettek a szeme alatt és tiszta vér volt. Egy percbe került, mire a rémületből magához térve rájött, hogy az a sok vér nem mind a lányé. – Antonietta, megsebesültél. Gyengesége ellenére megpróbált felülni. A világ aggasztóan megbillent, a vér ismét megindult a mellkasából. Ujjai megtalálták a sebet a vállán, és elidőztek rajta. A lány vállában azonnal csökkent a fájdalom. Visszanyomta a férfit a földre. – Semmiség az egész, maradj nyugton. A barátod, Jacques azt mondta, a családod itt van a közelben. Azt is mondta, hogy eljönnek érted.

– Fogalmam sem volt róla, hogy a népem tagjai közül valaki a közelben van. Menj be a palotába, és tartsd mindig magad mellett Keltát. Jövök, amint képes leszek rá. Most menj Antonietta, meg fogsz fázni. A válladat pedig el kell látni. – Nem hagylak itt egyedül. Byron intette a kezével, hogy megszakítsa a beszédet. Koncentrációja kezdett szétcsúszni, tartalék energiája elfogyott. Az eső kitartóan zuhogott rájuk. A hullámok dühösen és rendületlenül emelkedtek, és csapódtak vissza. Paul dermedten térdelt, képtelen volt megmozdulni, vagy megszólalni. Kelta éberen rajta tartotta a szemét. Byron Antoniettáért nyúlt, senki más nem számított. Semmi más nem számított. Az összeroncsolódott teste sem. Magához rántotta, a nyelve végigfutott a vállán. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy elhagyja a testét, és belülről gyógyítsa, de kevéske idejéből perceket áldozott rá, hogy a lehetőségihez képest begyógyítsa a sebét. Kimerülten hátraesett, egyre távolabbról látta hogyan ázik el vérétől körülötte a föld. Minden mozdulat fájt, de mindez nem számított, mert láthatta Antonietta arcán a fájdalom vájta fehér vonalak elhalványodását. Paul szinte előre esett, amikor újra visszakapta a teste fölötti irányítást. Összezavarodottan pislogott párat, nem emlékezett rá pontosan mi történt. Csak Byron esőverte, szinte áttetszően sápadt arcát látta maga előtt. Mintha vér maszatja lett volna a szája szélén, de pillanatok alatt elmosta az eső. – Nagyon sajnálom, hogy meglőttelek Byron. A fegyver csak elsült valahogyan. – És ha Byron nem ugrik elém, engem lőttél volna le. – mondta Antonietta dühösen meredve unokafivére irányába. – Nonno ki fog dobni. – mondta Paul. – Én foglak kidobni. – mondott neki ellent a lány dühösen sziszegve. „Ugye nem gondolja komolyan, hogy egy bocsánatkérés elegendő?” Remegett, de szerette volna azt hinni, hogy már nem a félelemtől, hanem a dühtől, és a felháborodástól. Byron megfogta az ujjait, és a szájához húzta. „Valószínűleg ki fog találni valami mást is. Kérlek, tedd, amit kértem, és menj be. Valaki értem jön.” Kelta testtartása megmerevedett, felkapta a fejét. Sötét felhők szálltak az égen, beárnyékolva, feketére festve még az ezüstszínű esőt is. A vad gomolygás mindent eltakart az égen, még magát a Holdat is. Egy görbe csőrű, pengeéles karmú ragadozó madár repült el felettük, körözött párat az öböl, és a kis csoport felett. A szél egyre hangosabban üvöltött. Halkan, a távolból mintha vadállatok válaszoltak volna rá. Az eső ostorként csapott le rájuk, a kavargó vihar minden dühével. Kissé távolabb tőlük egy hatalmas bagoly landolt az egyik fa ágai között. Mintha meghasadt volna az ég, az eső szinte egy tömbben zuhant rájuk, eltakarva szemük elől a madarat. Pár pillanat múlva az eső alább hagyott, és meglátták, hogy egy férfi közeledik feléjük abból az irányból. Alakját ódivatú fekete köpeny takarta el, aminek hullámai a cipője orra körül kavarogtak, arcát csuklya tartotta árnyékban. Mozgása inkább hasonlított siklásra, mint rendes

sétára, lábai mintha nem is érintették volna a földet. Nem messze tőlük megállt, körvonala homályosnak testetlennek tűnt az eső függönyén keresztül. Byron ismét ülő helyzetbe erőltette magát, és szinte figyelmeztetően intett az idegen felé. Finoman megrántotta Antonietta csuklóját. – Menj, és vidd magaddal Pault is az alagútba. Nincs idekint biztonságban. Tedd, amit mondtam, gyorsan! Hatalma maradékának egy lökésével megtámogatta a kiadott parancsot. Volt valami kényszerítő erő Byron hangjában, amitől Antonietta önkéntelenül megragadta Paul karját, és annak határozatlan tiltakozása ellenére maga után húzta őt a Scarletti alagútba. A két férfi csak csendben bámulta egymást. Byron bizonytalan kézzel még feljebb emelte magát. A vér lefutott róla a homokra, sötétrózsaszínre festve azt maga körül. Valahogyan sikerült talpra állnia. – Ne légy bolond, ne pazarold az energiád. A hangban hatalom fodrozódott. Halkan szólt, szinte csak suttogva, mégis elvitte hozzá a szél. Byron a férfit fürkészte, aki most elindult felé, és közben az erejét gyűjtögette. Villám villant az égen, felfedte a lába körül gyűlő sötét vértócsát. – Nem ismerlek téged. Találkoztunk már? Pontosan tudta, hogy soha nem találkozott még ezzel a kortalan idegennel. Szemeiben tűz csillogott, arcára a nehézségek vésték a markáns vonásokat. – A rokonod nem volt elég közel, hogy időben ideérjen. – A tiszta bársonyhang csendesen szólt. – Felajánlom neked a vérem szabad akaratomból, hogy tovább élhess. Byron jól tudta, hogy a vámpírok elég gonoszak, és ravaszak ahhoz, hogy nemesnek, és tisztességesnek tűnjenek. A csalás mesterei. Bólintott, de pillantása nem mozdult el a férfiról, amíg elméjében Jacquesért nyúlt. „Tudod ki ez itt?” Nagyon rég nem használta már ezt a gyerekkori barátjához vezető csatornát. Esetlennek, és merevnek érezte magát, de szüksége volt rá. Óriási ereje lassan elhagyta, kifolyt alá a földre, megingott a gyengeségtől. De Antoniettát meg kell védenie. Életben maradna addig, amíg megvédi őt bármilyen vámpírtól. „Az egyik ősi lehet, akiket még apám küldött szét a világba. Nem ismerem őt, és még nem tett hűségesküt a hercegnek. Még csak nemrég jöttünk rá, hogy a tengeren túlra is küldtek ősieket, hogy az ottani földeket védelmezzék. Már kiküldtük a hazahívást mindannyiuknak.” – mondta Jacques tartózkodó válaszában. – „Csak ne veszítsd el az öntudatod. Fókuszálj rá.” Byron hangos nevetésben tört ki. – Képes valaki irányítani, hogy elveszítse-e az öntudatát? Az magas idegen nem mozdította róla a pillantását, szája enyhe, humortalan mosolyra húzódott. – Ha a helyedben lennék, én azért megpróbálnék eszméletemen maradni, hogy a barátom a szemeimen keresztül kellőképpen vigyázhasson rám. A nevem Dominic. – Mélyen meghajolt, egy óvilági, udvarias gesztussal. – Régóta távol vagyok már szülőföldünktől. Te vagy az első, akit hosszú idő óta látok népünk tagjai közül.

– Az én nevem Byron. Fogadd köszönetemet, amiért a segítségemre siettél. – felelt hasonló formális udvariassággal. – Üdvözölnélek a harcosnak kijáró tisztelettel, de attól tartok, hogy összeesnék. A halvány mosoly egy pillanatra letörölte az arcáról a fájdalmat. – Arra semmi szükség. Fivérek vagyunk. Ez éppen elegendő. – Dominic szinte oda sem figyelve, magabiztos nyugalommal tépett fogaival a csuklóján egy jókora sebet, és ezt odatartotta Byron szájához. – Úton vagyok hazafelé a hercegünkhöz. A saját szememmel kell látnom, hogy egy halandóból lett az életpárja. – A tiszta, erős vér szétáradt Byron összeesett sejtjeiben. Megpróbált nem mohó lenni, a hihetetlen hatalommal bíró ősi vér úgy száguldott át rajta, akár egy tehervonat. Hatása szinte azonnali, és elsöprő volt. – Egy borzoi őrzi az életpárod. Elég lett volna egy rossz mozdulat, hogy megtámadjon, pedig felismerte miféle teremtmény vagyok. Már el is feledtem mekkora szíve, és hűsége van. Köszönöm, hogy eszembe juttattad. Byron leereszkedett a talajra, érezte, hogy a föld szinte érte nyúl. Megnyugtatja. Nagyon udvariasan bezárta a sebet Dominic csuklóján. – Nagyon sokáig vadásztál. – Túl sokáig. Elfáradtam, és szeretnék már megpihenni, de híreket kell vinnem a hercegnek. Valami gonosz söpör végig a földön. Valami alattomos. Olyan alattomos, hogy nem találom a forrását, pedig kerestem. De veszélyt jelent a hercegre, és a népünkre. Veszélyezteti a létünket, és az életformánkat. Figyelmeztetnem kell őt, aztán pedig az elveszett rokonom megkeresésére indulok. Byron érezte hogyan áramlik benne a vér. Oly rég volt már, amikor egy fajtájabeli utoljára megosztotta fele a vérét, hogy már el is felejtette az elsöprő érzést. – Elveszett rokon? Valaki eltűnt a herceg felügyelete alól? Dominic lehajolt, és a karjaiba emelte Byront, mintha a hatalmas termetű férfi nem lenne nehezebb egy kisgyereknél. – A húgom egy hatalmas Varázslónál tanult. Bámulatos hatalommal rendelkezett, és az ő keze alatt sok olyan készséget is visszaszerzett, amit népünk már rég elveszített. Dominic alakot váltott, de mindeközben szilárdan tartotta Byron testét, ahogy száguldott az égen a vihar leple alatt. Az idegen szavai felidéztek Byronban valami halovány, régi emléket, valami mesét arról, hogy réges-rég Varázslók, mágusok jártak népük között, és tanították őket védőmágiákra és egyéb varázslatokra. Lehunyta a szemét, a fáradság szinte végigsöpört rajta. A másik feléért nyúlt. A lelkéért. „Antonietta? Jól vagy? Ellátták a sebed?” „Byron? Magadra hagytalak. Nem emlékszem rá mi történt. Miért hagytalak téged magadra?” – Könnyek voltak Antonietta hangjában. Kétségbeesettnek, és magányosnak tűnt. Egyáltalán nem olyannak, mint az ő magabiztos életpárja. – „Hogy tehettem ilyen szörnyűséget? Az unokatestvérem miatt? Meg akartam menteni az unokaöcsémet? El sem tudom képzelni, hogyan voltalak képes ott hagyni.” „Nyugodj meg cara mia, jól vagyok. Én utasítottalak, hogy hagyj ott, hogy a népem megfelelőképpen tudjon gyógyítani. Az túl bonyolult lett volna, ha egy orvosnak engedem meg, hogy kezelje a sebet. Ragaszkodott volna hozzá, hogy kihívja a rendőrséget. Így sokkal jobb.”

„Nem! Ez egyáltalán nem jó! Tudtam, hogy veszélyben vagy, éreztem a fenyegetést magunk körül. Tombolt a vihar, csontig fagytál, és rengeteg vért veszítettél. Tasha sikoltozott, amikor meglátott engem. Elborított a véred. Ott kellett volna maradnom veled, hogy megvédjelek. Gyógyítani téged. Nekem is vannak képességeim.” Byron elmosolyodott. Még a Scarlettik szokatlan képességeivel együtt sem lett volna ez most elegendő. Elküldte neki szeretete meleg hullámait. „Holnap éjjel már ott leszek nálad. Tartsd mindig magad mellett Keltát. Nem leszel képes elérni azután, ha felkel a nap, hiába nyúlsz értem, de ne ess pánikba ettől.” „Meg kell érintenem téged. Tudnom kell, hogy valóban életben vagy.” A kapcsolatuk elhalványult. Antonietta reménytelenül igyekezett belekapaszkodni. Byron lassan sodródott az öntudatlanság felé, miközben Dominic egy közeli barlangrendszerben vitte egyre mélyebbre. – Ma éjjel itt fogunk pihenni. Megnyitotta a gazdag, dús talajt, fekvőhelyet készítve elő Byron számára, majd óvatosan leeresztette őt gödör mellé, a föld hűvös, üdvözlő karjaiba. – Mesélj nekem a rokonodról. Hogyan tűnhetett el? Byron felébresztette magát, hogy kiélvezhesse egy fajtájabeli társaságát. – Én vámpírvadász vagyok. Vadásznak születtem. – Én nem születtem annak. Dominic vállat vont. – Egy olyan harcos, akit erre nem a vérvonala kötelez, még nagyobb tiszteletet érdemel. Ezt már nagyon fiatalon megtanultam. És az sokkal a sötét kor, a hosszú háború előtt volt, mielőtt az ellenség elpusztította népünk nagy részét. A húgom hatalmas tudással rendelkezett, olykor még Vlad herceg is tőle kért tanácsot. Néhányan úgy gondolták, hogy túlságosan is sokat tudott. Megint mások azt mondják, hogy a népünk ellen fordult, ő akart uralkodni, azt hitte joga van ehhez. – Akkor te a Dragonseeker vérvonalból származol. – Byron megtámasztotta a fejét a puha földön, és felnézett a férfira, aki megosztotta vele éltető erejét. – Még gyerekkoromban egyszer jártam abban a házban, ahol valószínűleg te is éltél. Csodálatosak voltak a faragások, mind művészi munka. Szerettem volna, ha én is képes vagyok olyan csodákat létrehozni. De ez már rég volt. – Az öreg ház még mindig áll? Az egy valódi csoda lenne, ha még egyszer láthatnám. – A vérvonalad iránti tiszteletből. – mondta Byron – Senki sem nyúlt hozzá semmihez, minden ugyanúgy vár téged, vagy a családod bármely tagját, ha visszatérne. – A húgom hűséges volt Vlad herceghez, és a néphez. Egy Dragonseeker soha nem árulná el a fajunkat. Egyetlenegy sem fordult közülünk vámpírrá. Nem pihenhetek meg, amíg meg nem találom azt, aki elvette tőlünk a húgomat, és amíg tisztára nem mosom a nevünk becsületét. – Még csak suttogást sem hallottam arról sosem, hogy a Dragonseeker név beszennyeződött volna. – tiltakozott Byron. Figyelte, ahogy az idegen körbeint tenyerével a barlangon, mire apró, tűhegynyi fények gyúltak ki. Aztán egy tartályból valamilyen port szórt a tenyerére, és azt oszlatta szét a barlang levegőjében. Az illata aromás, és enyhítő volt. – Hálás vagyok, amiért a távollétem alatt nem kerekedett ilyen szóbeszéd. – Dominic letérdelt Byron mellé, összegyűjtött egy marék talajt, majd elkeverte azt a nyálával, és egy másik fajta

porral. – Több vérre lesz szükséged, mielőtt elrejtőzöl. A seb jókora, és több belső szerved is roncsolódott. Hogy lehet az, hogy vámpírokra vadászol, és az az emberi hím képes volt megsebezni téged? Ha volt is Dominic hangjában megrovás, Byron nem érzékelte, kizárólag csak némi kíváncsiságot, hogy hogyan sikerülhetett egy halandónak ennyire megsebesítenie egy Kárpáti vadászt. – Talán azért, mert jobb vagyok kézművesnek, mint vadásznak. – Észrevettem, hogy itt a környéken több halandónak is furcsa gát zárja el az elméjét. Jobb lenne fogni az életpárod, és elmenni innen. Vidd haza a szülőföldünkre őt. Végül hozzá fog szokni, még ha először valószínűleg nagyon dühös is lesz rád. – Dominic segített felülni Byronnak, hogy a hátsebét is megfelelően kezelhesse. – Egy mesterember, aki vadásszá vált, hogy szolgálhassa a népét, mindig szíves fogadtatásra talál a harcosok tábortüzénél. A kézművesek alaposak, és módszeresek. Megtiszteltetés találkozni egy olyannal, mint te. Gyengéd kezekkel segített visszafeküdni neki. – A herceg nemrég megtalálta az életpárját. – próbált új hírrel előállni Byron. – Úgy tűnik, létezik néhány erős pszichés képességgel rendelkező halandó nő, akit sikeresen, az őrület kockázatát kizárva át lehet változtatni. – Hallottam a szóbeszédet. Hogy lehetséges ez? – Van egy olyan sejtésem, hogy azok a nők, akikre így találtunk rá, mind a Jaguár törzs leszármazottai. Dominic újabb adag földből, nyálból, és abból a porból készült pakolást helyezett el a mellkasán. – Nem hittem volna, hogy közülük maradtak fenn egyáltalán, hacsak nem a legmélyebb dzsungelekben. – Nem tisztavérű Jaguárok, de a vérvonalukból származnak. Ez megmagyarázná, hogy ezek a nők miért összeegyeztethetőek a mi fajunkkal. A Jaguárok szintén alakváltók, és sok képességgel rendelkeznek. – lehunyta a szemét – Továbbmész holnap? – Napnyugta után. Nem találtam nyomát, hogy élőholt lenne ebben a régióban. – felelt Dominic – Folytatom az utam, amint felemelkedek. Biztonságban leszel a földben azalatt a néhány felemelkedés alatt, amíg meggyógyulsz. – Holnap este fel kell kelnem. Antonietta nagyon bánatos lenne. Nem akarom, hogy szenvedjen. – Nem leszel ugyan teljes erődnél, de meggyőződök róla, hogy felébredsz. Elkapta Byron tekintetét, és fogva tartotta saját metsző pillantásával. – Zöld a szemed. Nem csak hogy zöld, hanem olyan fémesen ragyogó zöld. Hátborzongató. Az ilyen szemek belelátnak a lélekbe. Emlékeznem kellett volna a Dragonseeker örökségre. A látnokok szemeire. – Én már túl fáradt vagyok Byron, nem látom azt, amit látnom kellene. Amint megtalálom a válaszokat, amiket keresek, követni fogom a rokonaimat a következő életbe. – Vagy megtalálod az életpárod. Én sem hittem volna, hogy lehetséges, de nincs kétségem felőle, hogy Antonietta a másik felem. – Már az egész vérvonalam elment. Rhiannon és én vagyunk az utolsók a sorban. Kétlem, hogy bármelyikünk is ilyen szerencsés lenne. – Dominic felállt a fenyegető mélység fölé, amit a földbe hasított. – Most aludj, míg teljesen meg nem gyógyulsz. Átadom a hercegnek az

üdvözleted, és megviszem neki a hírt, hogy hamarosan újabb nő csatlakozik sorainkhoz. Ez már önmagában ok az ünneplésre. – Köszönöm a segítőkészségedet, és hogy megmentetted az életemet. Dominic mélyen, Kárpáti módon meghajolt. – Most aludj, és engedd meg, hogy megpróbáljam gyógyítani ezeket a hatalmas sebek et. Byron ismét meghallotta fejében a sok hangot, férfiak és nők egyaránt kántálták elméjében az ősi gyógyító éneket. „Aludj öreg barátom. Veled maradunk, és ügyelni fogunk rád, amíg fivérünk gyógyítja a testedet.” Ez a rég hallott baráti hang emlékeket ébresztett benne, amikor még szabadon futottak a farkasokkal, megmászták a legmagasabb fákat, egyszerű kisfiúk voltak, akik a barátjukkal játszottak. Hagyta, hogy a megnyugtató hangok egyre távolabbra ússzanak. Egy női hang kiemelkedett a többi közül. „Gyere vissza hozzám”

8

Antonietta a zongoránál ült, ujjai szárnyaltak a billentyűkön. A zene a bensőjéből tört fel. Szívbemarkolóan. Rémülten. Az érzelmei megütköztek egymással. Ujjai a költészet, és a szépség hangjait hívták elő a káoszból, összevegyítve a hangokat, amik egyre duzzadó, fokozódó hangerővel törtek fel, míg már a tökéletes akusztikájú terem falai sem voltak képesek féken tartani őket. Nyilvánvalóan magához hívta a kedvesét, hogy vessen véget fájdalmának, gyászának. A zene jajgatott, könyörgött, esdekelt, zokogott. Lágyan, dallamosan, mint egy szirén hangja. A csábítás dallama. A szobáihoz vezető ajtó egész nap zárva maradt. Nem akart látni senkit. Még Don Giovanni sem tudta rávenni, hogy kinyissa az ajtót. A másodpercek úgy múltak, mint a szívdobbanások. Túl hosszúak voltak. A percek óráknak, napoknak tűntek. Képtelen lenne rá, hogy nélküle folytassa. Byron. Az ő sötét költője. Elvesztette, még mielőtt alkalma lett volna megismerni, és most, hogy már nem érhette el, szinte haldoklott. A bánat felemésztette őt. Belülről rágta. Kitöltötte a haragját az unokaöccsén. A családján. Justine-on. Visszautasított tőlük minden vigasztalást. Egyedül Keltának engedte, hogy vele maradjon, és tanúja legyen újra és újra feltörő zokogásának, ami egyáltalán nem volt jellemző Antoniettára. Őrjöngve sírt, átkozta az eget, amiért lehetővé tette az unokafivérének, hogy fegyverhez jusson. A kutya végig szorosan mellette maradt, vezetgette a szétdobált holmik akadályai

között, és ha leült végre, azonnal a keze alá dugta a fejét, hogy biztosítsa szeretetéről, és barátságáról. A hol melankolikus, hol vadul száguldó dallam kiözönlött a zeneszobából, bejárta az egész palotát, bánata elcsendesítette az egész háztartást. Még a gyerekek is csak suttogva beszéltek, és Marita akkor is elhallgattatta őket. Szinte szemfedél lebegett az egész épület fölött. Antonietta volt az éltető erejük, a legfőbb támaszuk, a legmegingathatatlanabb személy az életükben, és most olyan feldúlt volt, mint előtte soha életében. Egy férfi miatt. Sőt, attól tartottak, rosszabb miatt, mint egy férfi. A vég nélküli szimfónia, amit játszott, könnyeket, és gyötrelmet árasztott. Még a szolgák is sírtak. A felbecsülhetetlen értékű ólomüveg ablakokon kívül a vihar már régen elvonult, de a felhők ismét keresztülhömpölyögtek az égen, eltakarva a Holdat, és a csillagokat, hogy árnyékba vonják, a sötétségbe rejtsék a szárnyas vízköpőket, amik az ereszek fölött és a homlokzatokon ültek. Antonietta érezte hogyan emelkedik fel benne a muzsika, a hajlíthatatlan, irgalmatlan érzelmek, mint egy vulkán, ami végül kitört. Arra kényszerítette, hogy játsszon, képtelen volt megállni. Aztán megérezte a keze súlyát a vállán. Meleg lélegzetét a tarkóján. A hajában ajka érintését. Az ujjai megpihentek a zongorabillentyűkön. A zene intenzitása, és ereje után hirtelen hatalmas lett a csend. A palota teljesen elnémult, sokként érte a hallgatás annyi órányi szenvedélyes muzsika után. Antonietta ült mozdulatlanul a fényesre lakkozott zongorapadon, moccanni sem mert, nem merte elhinni, hogy annyi puszta fájdalommal, szenvedéssel telt óra után eljött hozzá. A szíve úgy tűnt végképp feladja a dobogást, világa rászűkült a kezeire a vállán. A bőre melegére. A lélegzete melegére. A szívdobogására. Saját szíve végre feldadogott, kereste a másik ritmusát. Tökéletes szinkronban dobbant újra vele. Örvénylő gyorsasággal fordult meg, karjai kétségbeesetten fonódtak a nyakára, fájdalmas kiáltását eltompította, hogy a szája azonnal összeolvadt az övével. Byron megízlelte a könnyeit, megízlelte a szerelmét, és az elfogadását. Ajkai bejárták az arcát, a szemeit, memorizálta magas arccsontjait, az álla apró gödrét, majd visszatértek a szájára. A föld megbillent alattuk. A lány kezei cibálták ingét a nadrágja derekából, meg kellett vizsgálnia a testét, látnia kellett ujjhegyeivel. De még ennyit is szinte képtelen volt várni. Legszívesebben tépte, szaggatta volna az anyagot, ami elfedte előle a bőrét, pusztító hévvel visszacsókolta, hogy elmondhassa neki szavak nélkül, mire van szüksége. Byron rándított egyet a vállán, és az ing a földre hullott, szabadon hagyva mellkasát, hogy Antonietta tüzetesen megvizsgálhassa. Képtelen volt megszakítani a csókot. Többet és többet akart, mintha valamiféle drog lenne. A finom ujjak ellenőriztek minden négyzetcentiméternyi területet a felsőtestén, megrajzolták mellkasa izmait, elkeskenyedő derekát. Rátalált a hegre, ami még nyers volt ugyan, de már szinte gyógyult, és ettől Antonietta riadtan zihált fel szája melegébe. „Majdnem megölt téged. Azt hittem meghaltál.” Nem ért rá fennhangon beszélni, a szája elfoglalt volt, végigcsókolta az állkapcsát, a nyakát, le egészen a mellkasáig.

„Mondtam neked, hogy életben maradok. Sajnálom, hogy ennyire megrémültél.” Lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét, ujjai ökölbe szorultak a lány hajában, amikor az a nadrágját kezdte remegő ujjaival kitapogatni, hogy levehesse róla. „Meg kell érintenem téged, muszáj megérintenem minden egyes négyzetcentiméteredet, hogy tudjam, hogy élsz, hogy tényleg itt vagy velem. Soha többé nem akarom ezt érezni újra!” A nyelve megízlelte, ujjai tapintották a bőrét és ez elegendő volt neki, hogy a szexuális vágy, és az érzelmek keverékének szinte transzszerű állapotába kerüljön. Antonietta érzékelni, érezni, ízlelni akarta. „A vállad?” Kezei otthagyták a haját, hogy letolja a köntöst a vállairól. Lágy halomban a földre omlott a csipke. Bár spagettipántos hálóinge egyáltalán semmit nem takart belőle, azt is letolta karjain, követte a köntöst a padlóra. Antonietta szinte észre sem vette, hogy levette róla a ruháit. Odadörgölte arcát a mellkasához, és a hasához. Szinte kitépte a szalagot hosszú hajából, ami felörvénylett körülöttük, selymes simítása ingerelte Byron testét. – Antonietta. Hangjából a rekedt vágy, és az éhség erőteljes keveréke érződött. Ő is megkezdte a saját vizsgálatát. A seb a lány vállán már majdnem begyógyult, mert bár elég mélyre hatolt, nem ment át rajta a golyó, még nagyobb kimeneti sebet tépve. Azt Byron vette ki a válla üregéből, amikor gyógyítani próbálta. Az izmokban keletkezett ugyan némi kár, de nagyobb volt maga a zúzódás. „Semmi az egész. Egyáltalán semmi. Elképzelésem sincs róla, hogyan kerültél elém, és ütöttél le a lábamról abban a rettentően szűk átjáróban, de megmentetted vele az életem.” Kezei szerelmes türelmetlenséggel simítottak végig gerince vonalán, csípőjén, kemény fenekén, combja oszlopain. – Teljesen megszédítesz. Alig tudta kimondani a szavakat. De amúgy is elkésett velük. A puha kéz rásimult férfiasságára, az érzékeny ujjak kitapintották formáját, megjegyezték tapintását, őrjítő lassúsággal mozdulva rajta. Lángok lobbantak a bensőjében. Az ujjak magabiztosak, eltökéltek voltak rajta, szemernyi kétséget sem sugároztak. A lány pontosan tudta mit akar, és azt is tette, feltérképezett, átvizsgált minden talpalatnyi bőrfelületet rajta, kezei éppolyan hozzáértéssel siklottak rajta, mint a zongorán. A lélegzet kiszökött a tüdejéből. Byron teste megfeszült, izmai összehúzódtak a gyengéd ujjak kiváltotta sokktól. „Szükségem van erre Byron. Meg kell ismernem minden egyes négyzetcentimétert rajtad. Talán tudsz benne késleltetni, de meg fogom szerezni.” Nem is várt választ. Fogai megcsipdesték a hasát, szája a bőrét kóstolgatta. Meleg lélegzetét ráfújta férfiasságára, és elégedetten nyugtázta, hogy az még inkább megkeményedett. Egy önkéntelen hang szakadt ki a férfiból valahol az extázis, és a kín között, amikor ajkai bezárultak körülötte, és a szájába szívta. – Antonietta. – A hang vágytól rekedt hörrenéssel szökött ki belőle. – Dio, te nő, hihetetlen vagy. Ujjai megtalálták a haját, közelebb húzta magához, csípője önkéntelenül felvett egy finom ritmust, amit aztán alig tudott elviselni. Édes kínzás volt ez. A tűz a hasában lobbant fel, és

gyorsan terjedt az egész testében, míg már a fülében robajlott, démonjának üvöltésével összekeveredve, aki vadul rázta láncait, követelte, ami jog szerint az övé. Az igény, hogy magának követelje a lányt még szexuális vágyánál is magasabbra emelkedett benne. Érezte hogyan hosszabbodnak meg szemfogai, elfordította fejét védtelen, sebezhető, puha bőrétől, hogy távol tartsa magát a kísértéstől. De a lángok, amik belülről nyaldosták lassan felfalták minden jószándékát. – Antonietta, veszélyben vagy. – nyögte ki nagy nehezen a figyelmeztetést, és finoman meghúzta a haját, hogy emelje fel a fejét, amíg még van egy cseppnyi önkontrollja. Amíg még meg tudja menteni önmagától. Túl régóta akarta már, vágyott rá. Majdnem megölték a szeme láttára nem is egyszer, hanem kétszer is. A saját természete akadályozta meg, hogy emberi módon udvarolhasson neki. Antonietta felemelte a fejét. Buja szirénnek tűnt, vad, gátlástalan, csábító nőnek, sötét hajának hullámai körülölelték a testét, mint valami élő köpeny, kísértő szemeit hihetetlenül hosszú pillák övezték. – Tőled sosem. Halk, mély, figyelmeztető morgás morajlott fel. Byron továbbra is elfordította az arcát. – Téged próbállak megvédeni. – Nem akarok védelmet Byron. Nincs szükségem rá. Felnőtt nő vagyok, és vállalok minden magammal kapcsolatos felelősséget. Tudom, mit akarok, és téged akarlak. Azt akarom, hogy szeretkezz velem. Ujjai egy pillanatra sem álltak meg, simogatták, játszottak vele. Megcsókolgatta a hasát, a mellkasát, megharapdálta az állát. Byron érezte hogyan szorítja hozzá a testét, lágyan, hajlékonyan, felkínálkozón. Édes, függőségbe ejtő vére, amit az ő számára alkottak, hívta, csalogatta. „Antonietta. Életpárom. Az enyém vagy. Az örökkévalóság óta kereslek téged. Nem fogok némán eltűnni az éjszakában. Ne is gondolj ilyesmire. Én nem Jaguár vagyok. Nem lesz rá módod, hogy megszabadulj a jelenlétemtől, ha úgy döntesz, hogy meguntál. Karjai a nyaka köré fonódtak. Testét belesimította öle bölcsőjébe. – Most megpróbálsz megrémíteni azzal, hogy úgy beszélsz, mint egy mániákus. Csak szeretkezz velem. A jövőnkről később is beszélgethetünk, nem? Olyan finom illata volt. Tisztán, csábítóan áradt felé. Hátrahajtotta a fejét, buján feltárva a torkát. Byron beletemette az arcát. A kísértése ellen. Nyelve rátalált a pulzusára. Érezte dobbanásait. Minden egyes lökés végighullámzott a testén, beleremegett az örömbe. Éhezett rá. Vágya olyan erős volt, hogy szinte minden sejt égett a testében. Fogai ingerelték a bőrét a lüktetés fölött. Belélegezte az illatát. – Tudod, próbáltam neked udvarolni az emberek módján. Becsukta a szemét a sajgó sóvárgástól. – Úgy gondolom, hogy nagyszerűen csináltad. Hozzádörgölődött, akár egy macska, bőr simult bőrhöz. A férfi szája a nyakán sétált, tüzet, eleven lángokat hagyva maga után. Fogai finoman karistolták oda-vissza, karjai birtoklóan szorosabbra fonódtak körülötte. Teste szinte megelevenedett, megtelt energiával, életerővel, kemény, vastag férfiassága nekiszorult.

Sóvárgása pontosan illeszkedett az ő testében, vénáiban sistergő éhséghez. Nyelve végigsimított rajta egyszer, majd még egyszer. Megbabonázta. Antonietta teste várakozó megfeszüléssel reagált. Bensőjében a lángok lassan futótűzzé álltak össze. És ebben a tűzviharban sokkal több volt az érzelem, mint amit be szeretett volna ismerni. A fényesen, fehéren felizzó fájdalom szinte azonnal erotikus örömmé vált benne, elárasztotta a testét, szívét, elméjét és a lelkét. Emelte, pörgette őt, mintha az egész világ nem lenne több egy tollpihénél. Úgy érezte, mintha egy szenvedélyes álom szárnyán, amit eddig soha nem ismert, átlebegne a hálószobájába. Byron mormolt neki, nyelvével elsimogatta a csöppnyi fájdalmat a nyakából, ahogy az ágyára fektette, és betakarta őt saját, hatalmas testével. A szája az arcán csapongott, lehunyt szemeit csókolta, kóstolgatta a száját. „Hogyan is gondolhattál olyat, hogy nem téged akarlak?” Fogai az állát harapdálták, majd tűzcsíkot hagyva a nyakán, ziháló mellei felé vándoroltak. Antonietta halkan felkiáltott, teste ívbe feszült a férfi felé, még többet akart. Karja bölcsőjébe szorította a fejét, teste hullámzott, nyugtalanul mozdult alatta, összeszorult a vágytól. Az ereje elárasztotta, míg végül elveszett benne, és nem maradt más vágya, minthogy magában érezze őt, hogy megkönnyebbülést találjon. – Byron, ne várass tovább. Próbálta magához húzni csípőjét, testéhez rántani, sürgetni. De Byron türelmes maradt. Kezei feltárták a testét, megérintette, belevéste memóriájába minden egyes apró részletét örökre. Antonietta összeszorította a szemeit, öröme olyan intenzív volt, hogy az már szinte a fájdalommal volt határos, ahogy a férfi szája a hasát csókolgatta egyre lejjebb, majd rátalált a lába közti háromszög fürtjeire. Szinte őrjöngött, hogy az övé lehessen. Mélyen akarta érezni a testében. Vágya olyan erős, és intenzív volt, hogy beleremegett. Mindenhol magán érezte, érintette, csókolta, mégis fájdalmasan többre vágyott. Gyengéd kezekkel szétnyitotta a combjait. Visszatartott lélegzettel várakozott, ami szinte kirobbant belőle, amikor megízlelte, megérintette őt, teljesen életre keltve. Szinte kegyelemért könyörögve zokogta a nevét. Antonietta soha többé nem akart semmi mást. Csak Byront. Csak az övé akart lenni. Ujjai csomóra gyűrték a selyem lepedőt, de ott sem nyughattak, amikor a gyönyör hullámai átcsaptak rajta. Belekapaszkodott a hajába, ökölbe szorított kezekkel, nem akart egyedül elégni. Byron felemelte a fejét, majd teste fölé emelkedett, csípőjét beillesztette szerelmesen ölelő, otthont nyújtó combjai közé. A lány nedvesen, és forrón várta, izmai felhullámzottak az örömtől, ahogy óvatosan beléhatolt. Lelassított néhány pillanatra. Szinte remegett az egész teste az örömtől. Megfogta a buja ívű csípőt, és mélyre temette magát a lány testében. A menedékében. Ami örökre megváltoztatta az életét. Soha többé nem járja már a Földet teljesen egyedül. Antonietta átformálta az egész világát. Fényt hozott hajthatatlan sötétségébe. A lány felé emelte csípőjét, többet és még többet akart belőle.

Antonietta egész teste élettől hullámzott, mintha földrengés rázta volna, arra gondolt, hogy belehal a gyönyörbe. Semmi sem készítette fel erre az extázisra, orgazmusainak erejére, amit Byronnal átélt. Nem számított ekkora ajándékra. Előző tapasztalatai ennek a közelébe sem értek. Valósággal zokogott, érzékei a végtelenségig kiélesedtek, teste olyan érzékennyé vált, hogy minden egyes újabb mozdulat újra és újra végigvágott rajta a gyönyör ostorával, ami sisteregve szántott rajta keresztül. Világa a férfira szűkült, egy olyan lényre, akinek teste tökéletes ritmusban mozgott az övében. Vére szinte énekelt az ereiben, pulzusa dübörgött. És ez még egyre erősödött, fokozódott, ahogy Byron hátradobta a fejét, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt benne, mintha eggyé akarná forrasztani magukat. A két felet egy egésszé. Antonietta hangosan sikoltott fel a végtelen, elsöprő, sötét örömtől. Byron hangja elkeveredett az övével, de hogy valóban hallotta-e, vagy csak az elméjében, azt nem tudta volna megmondani. Egyek voltak, a hőség, a tűz összeforrasztotta őket, míg végül elgyengülve, pocsolyává olvadva megpihentek a lepedőn. Míg a lány teste még az örömtől remegett, Byron a füléhez hajolt, és egy parancsot súgott neki. Borotvaéles karommá hosszabbította egyik körmét, és lassan egy sebet nyitott vele a mellkasán, hogy aztán Antonietta száját odanyomja a bőrére. A lágy ajkak első érintésétől hangosan felzihált, villámok korbácsai táncoltak véráramában. A szavak betörtek az elméjébe. A szívébe. A lelkébe. Fennhangon zengtek. A vadállat benne felemelte a fejét, karmait dühösen felmeresztve követelte a párját. A szerelmét. „Ha eddig hanyag módon nem is tettem, most mondom Antonietta. Ti Amo.” Vett egy megnyugtató lélegzetet mindkettejük helyett, és kapaszkodott az önuralmába, hogy legyőzze az őrületet. – Az életpáromnak követellek téged. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem, a hűségem, a szívem, a lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled is. Az életed, a boldogságod, és a jóléted mindenkor a magamé elé helyezem. Az életpárom vagy, a gondjaimra bízva örök időkig. Érezte a milliónyi apró szálacskát, melyek azonnal összekapcsolták őket az örökkévalóságra. Minden elmozdult, a helyére került benne. Békesség költözött a szívébe, és a lelkébe. Finoman elhúzta a lány száját, megakadályozva, hogy több vért vegyen el, mint amennyi egy valódi cseréhez szükséges. Egy hosszú, üdítő csókkal oldotta fel a kábulat alól, elsöpörte elméjéből a kábulat páráját, miközben megpróbálta szájával átadni érzelmei intenzitását. Antonietta a nyaka köré fonta a karjait, viszonozta a csókját, élvezte testében még mindig kemény vastagságának érzését. – Soha életemben nem éltem még át ilyet. Soha. Egy pillanatra furcsa ízt érzett a szájában, ami nem volt kellemetlen, csak ismeretlen, de aztán elsöpörte nyelvük táncának forró, sistergő tüze. – Nagyon megdöbbentnek hangzol. – Byron orrával beletúrt a nyakába. – Nyilvánvalóan nem voltak magas elvárásaid. Felnevetett, valódi öröm hallatszott a lány hangjából.

– Nagyon is magas elvárásaim voltak. És mindet túlszárnyaltad. Örökre magában szerette volna tartani őt. Kezei végigsimítottak a haján, rátaláltak a hátára, ami eszébe juttatta, hogy alaposabban meg akarja vizsgálni a mellkasát. – Fordulj meg. Meg akarom vizsgálni a sebed. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy életben vagy. Teljesen bizonyos voltam benne, hogy meghaltál. Próbáltalak elérni újra és újra, de nem tudtam veled összekapcsolódni. Byron vonakodva enyhített ölelésén, majd lassan szétválasztotta magukat. Úgy érezte, mintha elraboltak volna tőle valamit. – Azt hiszem, újra szeretkeznem kell veled Antonietta. A finom ujjak rátaláltak a sebhelyre a mellkasán. – Halottnak kellene lenned. – Igen. A rokonom megmentette az életem, adott nekem a véréből. Hol van Paul? Letartóztatták? Antonietta rászorította a sebre a száját. – Én nem intézkedtem. Egyiküket sem bírtam elviselni. És a mentegetőzéseiket sem akartam hallani. – hirtelen megremegett – Nem is vettem észre milyen hideg van itt. Igazán szólhattál volna. – Elég ritkán fázom. Begyújtom a tüzet, és odaülünk elé. Egy sima mozdulattal felállt, és őt is felhúzta. – Nincs is rajtam ruha. Mégsem sétálgathatok meztelenül. Annak a gondolata, hogy látja a testét, megrémítette. Most az egyszer igazán szerette volna tudni, hogy is néz ki valójában. – Dehogynem sétálgathatsz. Semmi szükséged ruhákra. – mondta lágyan – Szeretem nézni a tested. Gyönyörű. A nőiesen kecses, ívelt formák egy valóságos csodája. És így lehetőségem van rá, hogy akkor érintselek meg, amikor csak szükségem van rá. – Tenyere végigsiklott mellei fölött, megcirógatta hasát, majd még lejjebb csúszva rátalált a fekete, göndör pihékre. Egy ujja közéjük csúszott, simogatta, ingerelte, amíg újra nedves, és forró nem lett, és egy meglepett zihálással neki nem dörgölte csípőjét a kezének. – Szeretem, ahogy felforrósodsz az érintésem alatt, ahogy vágyakozol rám. Elképesztő módon apró orgazmus söpört át a lányon. – Mindig is élveztem a szexet, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen is lehet. Tényleg nem. Szinte már rémítő, milyen jól érzem magam. Ijesztő, és függőséget okozó. – Az jó. – felelte Byron nyilvánvaló elégedettséggel a hangjában. – De nem tudok meztelenül álldogálni itt, miközben te bámulsz. És hideg is van. A teste élettől, és örömtől bizsergett. Byron a szájához emelte az ujjait. – Finom az ízed. Tudtad? Meggyújtom a tüzet. A székek kényelmesek, ki tudunk nyújtózkodni, amíg beszélgetünk. Szeretném hallani hogyan fogadta Don Giovanni a híreket, hogy Paul nemcsak, hogy lelőtt engem, de még téged is megsebesített. – Intett egyet a hatalmas kandalló irányába, és a lángok a magasba ugrottak, ropogni kezdtek a farönkök körül. – Nagyapádnak azért bizonyára elmondtad. Megsebesültél. Orvost kellett hívniuk hozzád.

– Nem volt szükségem orvosi ellátásra. A golyó már nem volt a vállamban, és a seb szinte teljesen bezáródott. Te csináltad, ugye? Egy finom érintéssel megsimogatta a vállát. – Soha nem hagynám, hogy fájdalmaid legyenek. Tudtam, hogy nekem időbe fog kerülni, amíg visszajöhetek, de azt hittem, hogy a családod ragaszkodni fog hozzá, hogy emberi orvost hívjanak neked. Antonietta egészen biztos volt benne, hogy el sem mozdult mellőle, le sem hajolt, hogy tüzet gyújtson, mégis, mire mondandójának végére ért, már érezte bőrén a kandalló melegét. Érzett egy csodás, zamatos illatot is. – Mi az? – Gyertyák. A népem hisz az aromaterápia hatásaiban. Mindkettőnknek jól jönne némi gyógyulás, és egy kis energia sem ártana. Ujjai másodszor is végigsimítottak a vállán, elidőzve kicsit a seb fölött, enyhítő érintéssel. – Az unokafivéred nagyon szerencsés, hogy még életben van. Legszívesebben kitépte volna Paul torkát, amiért életveszélybe sodorta Antoniettát. – Az unokafivérem egy idióta. Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. – Tudsz úgy olvasni a családod elméjében, ahogyan az ülésteremben hallgatózol? Talán legközelebb először bele kellene olvasnunk az elméjébe, hogy tudjuk, mit szándékozik tenni. – Nem is hallgatózok! – tagadta – Csak hallgatok. Azért van némi különbség. Olvasni a családom elméjét? Az unokafivéremét? Miért akarnék ilyesmit csinálni? Tudom, hogy mit gondolnak, és bár az is elég ijesztő, hogy amire gondolnak , általában ki is mondják. – A mosoly lassan elhalványult az arcán. – Byron, én hiszek a magánélet szentségben. Nem szeretnék kémkedni a családom privát gondolatai után. – Lássuk jól látom-e Antonietta. – Byron leült az egyik kényelmes karosszékbe, és hátradőlt benne. – Tehát az teljesen rendben van, hogy kihallgatsz elméket üzleti tárgyalásokon, aminek segítségével jobb üzleteket köthettek, de ugyanez tisztességtelen, ha a saját családodról van szó. Volt valami ijesztő a hangjában, amitől hideg futott végig a lány gerince mentén. Tudta, hogy soha nem fenyegetné veszély felőle, olykor mégis egy vadon élő állatnak, egy ragadozónak tűnt, ami hajlamos az erőszakra. Antonietta elfoglalta a másik széket. A tűz melege elérte, tovatűnt belőle a rémület hidege. – Ha így fogalmazod meg, akkor elismerem, nem hangzik túl helyesnek, de az üzlet tartja el a családot, őrzi meg a birtokot. Nonno sokkal nehezebb időket is végigküzdött. Már többször sikerült visszatartanom olyan üzlettől, ami nagyon sok pénzünkbe került volna. Szerencsére jó ügyvédeink is vannak, és Justine mindent elolvasott nekem, de ha nem figyelnék az üléseken, gondjaink lehetnének. – A sóhaja hangos volt a szobában. Odakinn lágyan esett az eső, összeillett búskomor hangulatával. – Reméltem, hogy Paul is mutatni fog némi érdeklődést a vállalat iránt. Meztelenül ülni a kandalló előtt meglehetősen szexi érzés volt. Érezte magán a férfi forró tekintetét. Rá összpontosított. – Engem inkább nyugtalanítana, ha érdeklődést mutatna a vállalat iránt. Rád célzott a fegyverrel.

– Az egy baleset volt. Tudom, hogy az volt. Paul beismerte, hogy rettenetes hibákat követett el. Pénz kért kölcsön olyan emberektől, akik bánthatják őt, ha nem fizeti vissza. Ezért vett egy fegyvert, pedig igazából fogalma sincs, hogyan kell használni. Beszéltem Justine-al. Byron bólintott. – Ó igen, a hűséges és megbízható Justine. Antonietta összeráncolta a szemöldökét. – Ezek az emberek a családom tagjai Byron. Tudom, hogy te máris többet tettél, mint kellett volna, hogy nem fordultál a hatóságokhoz Paul miatt. Fogalmad sincs mennyire nagyra értékelem ezt. Ha börtönbe menne, mindketten tudjuk, hogy semmi esélye nem lenne talpra állni. – Öntudatlan mozdulattal hátravetette fejét, amitől mellei kihívóan, incselkedve nyújtózkodtak Byron felé. – Látnod kellett volna őt, amikor gyerekek voltunk. Szeretném, ha ismerted volna őt. Ragyogó elméje volt, fiúként olyan csodálatos volt. De az apja kiölte belőle még az önbizalom legkisebb szikráját is. A felnőttek határozottan értenek hozzá, hogyan kell tönkretenni a gyerekeket. Byron felnevetett. – Ebben van igazság. A nővérem magához vett egy fiút pár évvel ezelőtt. Még csak maroknyi volt. Eleanor természetesen meg volt róla győződve, hogy ő egy angyal, és minden szeszélyét kielégítette. Képtelen volt tovább ellenállni a néma csábításnak, előre hajolt, a tenyerére vette azokat a gömbölyű kebleket, hüvelykujjai hegyes csúcsokká cirógatták a mellbimbókat. – Van egy nővéred? – kérdezte meglepetten a lány. A férfi soha nem beszélt sem a múltjáról, sem a jövőjéről. És főleg soha nem beszélt a családjáról. – Az a férfi, Jacques azt mondta tegnap, hogy vannak családtagjaid a környéken. Azt akarta, hogy soha ne hagyja abba a simogatását. Teste túlérzékennyé vált. Szüksége volt az érintésére, és úgy tűnt, a férfinak is meg kell érintenie őt. Függővé váltak. – Azt hitted, szüleim egy szikla alatt találtak? Nekem is van családom. – Byron vonakodva hátradőlt, kinyújtotta a lábát a tűz felé, és kedvtelve figyelte hogyan játszik annak fénye a nő arcán, és testén. – Gyönyörű bőröd van. A szavak csak kicsúsztak, mielőtt megállíthatta volna őket. Antonietta kényelmetlenül érezte magát, ha vele kapcsolatban tett észrevételeket. Mindig meglepte az őszinteség a férfi hangjában. Képtelen volt megakadályozni, hogy az öröm felemelkedjen benne. – Grazie. Jó ezt tudni. Hogy kapcsolat legyen közöttük, a férfi a kezéért nyúlt. – Eleanor több gyermeket is elvesztett, és ezt nagyon nehezen viselte. De van egy fia, akiből sikerült rendes, tisztességes felnőttet nevelnie. Vlad, Eleanor életpárja vette kezelésbe, amikor a nővérem már túlzottan elkényeztette. – Miért nem használod a férj szót? Mindig életpárt mondasz. – Az én fajom világában életpárként említjük a másik felünket. A Jaguároktól eltérően mi egy életre, sőt, azon is túl párosodunk. Nem pedig a pillanatnyi örömért. Úgy tartjuk, hogy a szerelem művészete, és a társunk boldoggá tétele egy életre szóló elkötelezettség. Volt némi gonoszkodás a hangjában, már majdhogynem kihívás. A lánynak az volt az érzése, hogy belülről mosolyog. Antonietta úgy döntött, nem elég bátor hozzá, hogy észrevegye. – Tehát neked is van egy unokaöcséd.

Túlságosan is tisztában volt a kezét cirógató ujjakkal. Hüvelykujja felcsúszott a csuklójára. – Igen, Eleanornak sikerült felnevelnie egy fiút. Benjamint. Benj egy csoda volt mindannyiunk számára. Szépen fejlődik, és nagyon büszkék vagyunk rá. Az én családom kézműves. És Benj minden másnál jobban szeret drágakövekkel dolgozni, ahogy én is. Szeretnélek egyszer elvinni ahhoz a barlanghoz, ahol drágaköveket szedhetnél csak úgy a falakról. Vágyakozás csendült a hangjából. – Szeretnék veled elmenni abba a barlangba. Még mindig ékszereket csinálsz? – Azt tervezem, hogy megint belefogok most, hogy megtaláltalak téged. Nézlek, ahogy ott ülsz, a hajad szinte végigfolyik a testeden, miközben a melleiden táncol a tűz fénye, és ez megihlet. Szeretném megcsinálni a nyakad köré a tűz és jég nyakláncát. A hangja olyan valóssá tette az ékköveket, hogy Antonietta a nyakához kapta a kezét, érezni vélte a bőrén az aranyba foglalt gyémántok, és a rubinok érintését. – Szeretném, ha lenne valamim, amit te terveztél. – Csinálok majd neked valami szépet, ami megy a hajadhoz, és a bőrödhöz. Nagyon boldoggá tenne. – Az unokaöcséd is ékszereket készít? Szerette magán érezni Byron szemeit. Nem volt szüksége a látására, hogy tudja, őt figyeli. Már túl volt a zavaron. Akarta a tekintetét magán. Azt akarta, hogy mohón vágyjon rá. A férfi pontosan érezte is. És ez egyáltalán nem könnyítette meg a számára, hogy a beszélgetésre koncentráljon. Túlságosan lefoglalta a gondolatait a kandalló előtti székben kényelmesen elhelyezkedő Antonietta látványa. – A kezem alatt kezdett tanoncként dolgozni. De már elég rég nem láttam őt. Eleanor is elfoglalt a fiatal Joseffel, de ez egy másik történet. A születésekor az anyja elég idős volt már, egy órán belül meghalt. Vlad és Eleanor azonnal felajánlották, hogy örökbe fogadják. Deidre, Vlad húga és az életpárja Tienn is magukhoz szerették volna venni, de Tienn aggódni kezdett, hogy mi történne, ha a baba nem maradna életben. Deidre olyan sok gyermeket vesztett már el, félt, ha most is így történne, az már túl sok lenne. Borzasztó nehéz a szülőknek elveszteni a gyermekeket. És népünk gyerekei közül nagyon sokan nem élik túl az első hónapokat. – Rágondolni sem merek, mi történne velem, ha elveszteném Margurite-ot, pedig nem is az én gyerekem. – borzongott meg Antonietta – Végtelenül elszomorít a nővéred, és a sógornőjének a bánata. Nagyon sok embernek csak úgy születnek a gyerekei, hogy egyáltalán nem is akarják őket. Mások pedig, akik mindent megtennének érte, nem részesülnek ilyen ajándékban. – És te? Szeretnél gyereket? Megvonta a vállát. – Volt egy olyan időszak, amikor arról álmodoztam, hogy lesznek majd gyerekeim. Mint a legtöbb nő. De rajtam hatalmas felelősség van Byron, és a karrierem felfelé ível. Amúgy sem találkoztam olyan férfival, akivel el tudtam volna képzelni az életem, és bár az is eszembe jutott, hogy egyedül is felnevelhetnék egy gyereket, rájöttem, hogy ezzel csak őt rövidíteném meg. Gyakran vagyok koncertkörutakon, vagy utazom az operáim bemutató előadásaira, és ráadásul a családi üzletben is részt kell vennem. Túl kevés időm maradna egy gyerekre. – Értem.

Valamilyen oknál fogva Antonietta hirtelen úgy érezte, mintha védekeznie kellene. Csak egy buta reakció volt, talán csak azért, mert az a rövidke válasz szócska nem tartalmazott semmiféle számára értelmezhető érzelmet, ettől pedig úgy érezte, hogy talán félreérthető volt. Az évek során megtanult látás nélkül élni, figyelni a szavak mögötti érzésekre, megérezni a levegőben a hangulatot. De Byronnál ezen képességei egyikét sem tudta alkalmazni, ettől pedig kibillent az egyensúlyából, sérülékenynek érezte magát. Elhúzta tőle a kezét, mielőtt megérezhette volna csuklóján a megugró pulzust. – Valóban? Az egy valóságos csoda lenne, ha bárkinek is lenne fogalma róla, milyen életem volt. – Nem akarsz az átlagos emberek közé besorolni, ugye? Némi gúnyolódó vidámság volt a hangjában. – Nem, te valóban nem vagy átlagos. – egyezett bele – Nagyon különleges vagy. Ha nem vagy Jaguár, de nem vagy ember sem, akkor micsoda? Mi vagy te pontosan? És ne gyere nekem valami homályos válasszal, aminek nincs semmi értelme. – A Kárpátiakhoz tartozom, azok közül a hegyek közül származik a fajunk. Népem egykorú szinte magával az idővel, a Földdel. Ismered a legendákat a vámpírokról, a vérfarkasokról, a Jaguárokról. Nos, mi is ahhoz a legendakörhöz tartozunk. Őszintén válaszolt, ahogyan életpárok között kell. Tekintete nem mozdult a lány arcáról, figyelte a félhomályban átfutó érzelmeket rajta. – Tudom, hogy más vagy Byron. Tisztára vicc, hogy gond nélkül el tudom fogadni a Jaguárok létezését, de egy vámpírt, vagy egy vérfarkast nevetséges ötletnek tartok. – Lágyan elnevette magát. – Ez vajon miért lehet? Hogy a fejem gond nélkül rábólint az egyikre, mint létezőre, és teljesen kizárja a másik létezésének lehetőségét? – A Kárpátiak se nem vámpírok, se nem vérfarkasok. Egy a kipusztulás szélén imbolygó faj vagyunk, akik harcolnak a jogért, hogy a Földön élhessenek. Gondosan forgatta a férfi szavait az elméjében, mögöttes, rejtett értelmezés után kutatva. – Olyasmi vagy, mint az említett két faj valamelyike? Mindenképpen alakváltónak kell lenned, mint a Jaguároknak. Rengeteg kutatást végeztem a Jaguárokkal kapcsolatos legendák, mitológiai történetek körében. Át tudod változtatni az alakod? Én nem. Ha mélyen magamban érte nyúlok, érzem, hogy ott van, hogy képes lennék rá, mégsem tudom magamnak kiadni a parancsot. Meg tudom idézni a teremtmény erejét, de soha nem voltam képes birtokolni a teljes hatalmát. – Igen, át tudok változni. Antonietta nem számított arra, hogy be fogja ismerni. A gondolat egyszerre volt felvidító, és rémítő. Vett egy mély lélegzetet. – Repülni is tudsz? – Igen. Tudod, hogy tudok. Nem töröltem ki a memóriádból. Byron csak ült a sötétben, ahol legkényelmesebben érezte magát, és várt, szívdobbanásait számolva, hogy elegendő időt adjon a lány elméjének felfogni azokat a dolgokat, amiket elmondott neki. Repülés. Antonietta szíve felszárnyalt, ha erre gondolt, még ha emberi elméje korlátokat állított is elé.

– Az egy iszonyatosan nagy ajándék lenne. – Szempillái felemelkedtek, és bár egyáltalán nem láthatta Byront, mégis egyenesen nézett. – Egy ekkora ajándéknak hatalmas árának kellene lennie. Byron ránézett, és nevetni támadt kedve. Ott ült vele szemben. Az életpárja. Gyönyörű bőre csupaszon fénylett a tűz világánál. Színek táncává változtatta a világát. Érzései olyan erősek, és nyersek, alig képes irányítani őket. Érte milyen árat fizetett? Egy sivár élet évszázadait. Egy szürke, kétségbeesett világét. Ahol folyamatosan suttogott a fülébe a gonosz. Minden percben, órában, napon és évben, amit végtelenül magányosan töltött. És Antonietta puszta létezése feloldotta ez alól, egyetlen pillanat alatt. – Így élek Antonietta. Ez az életem, ezt kell élnem. Se nem jó, se nem rossz a számomra az, amilyen vagyok. Egyszerűen ez vagyok én. Elfogadom önmagam, és büszke vagyok a népemre. Van tisztességünk, és becsületünk, és még sok más erőnk, de mint minden fajnak, vannak gyengeségeink is. Nem járhatok a nap fényénél. Az megölne. Ez az, amiért nem lehetek veled a nappali órákban, hogy vigyázzak rád. – Hangjából puszta tárgyilagosság hallatszott. – De meglátom az éjszaka szépségeit, az a világom, a létezésem, szeretem. Nagyon szeretném veled megosztani ezt a világot, hogy soha ne félj benne. Hogy megtapasztald a szépségét, ne csak elhidd nekem. Antonietta nem tudta volna megmondani, mitől olvadt meg a bensője. Attól, amit Byron elmondott neki, vagy attól, ahogyan elmondta. Vágya fellobbant. Szeretett volna mélyen elbújni benne, a szívébe, a lelkébe. Szerette volna megtapasztalni az ő világát. A férfi hangja szinte dorombolt, amikor az éjszaka szépségéről beszélt. Ő a sötétségben élt, és szerette volna látni is azt. Képtelen volt tovább ellenállni a kísértésnek. Felállt, és megtette a köztük lévő kevés távolságot, hogy megálljon előtte. Byron nem okozott csalódást. Épp úgy nyúlt érte, ahogyan elképzelte, keze felcsúszott a combja belsején lassú, simogató, szakértő ujjakkal. Teste azonnal reagált forrón, ellágyulva, nedvesen, már a puszta gondolat is elvarázsolta, hogy milyen gyönyör vár rá. Az erős kezek még közelebb vonták, egészen addig, amíg már a férfi lábai között állt, akinek tenyere bizsergő, vágyakozó középpontjára tapadt. Fények villantak fel szemei előtt, mintha drágakövek szórnák szét prizmaként a fényeket, teste pulzálni kezdett, és ahogy Byron ujjai gyengéden, kutatóan elmerültek benne, izmai mohón megszorultak körülötte. – Amikor veled vagy Byron, eléred, hogy úgy érezzem, én is tudok repülni. Lábai azzal fenyegették, hogy felmondják a szolgálatot, hogy megőrizhesse egyensúlyát, a férfi fejére tette a kezeit, csípője önkéntelenül közelebb mozdult hozzá, még többet követelve. Egyszerű, türelmetlen mozdulattal átemelte lábait a combján és az ölébe helyezkedett, nem hagyván más választást a férfinak, minthogy elvegye róla a kezét, és megengedje, hogy elvegye azt, amire leginkább szüksége volt. Sóvárgása egyre csak növekedett, falánk, kielégíthetetlen éhsége egy pillanatnyi szünetet sem engedélyezett. Leengedte a testét az övére. Férfiassága lassan hatolt belé, fokozatosan, amíg finom súrlódással, hihetetlen tökéletességgel ki nem töltötte megadva neki pontosan azt, amire vágyott.

Mellei hozzásúrlódtak a mellkasához, haja vad összevisszaságban ráborult, ahogy a bensőjében izzó megállíthatatlan szenvedély ritmusára mozogni kezdett rajta fokozva saját, és Byron szükségét is. A férfi csípője megemelkedett alatta, elé ment mozdulatainak, megtartva a kényelmes, lassú ritmust, ami mindkettőjüknek örömöt okozott. Hangokat hallott. A szél. Szíveik dobbanása. Valahol a távolban valaki suttogott. Mindent érzett. A férfi bőrét, erős csontozatát, súlyos izmait, és a feléjük száguldó orgazmust, ami alapjaiban rázta meg a világot, és megteremtette a tökéletes harmóniát.

9

Azt hiszem, a családod egyre nyugtalanabb. – mondta Byron, miközben birtoklóan magához ölelte a testét. Hallotta őket. Folyamatosan suttogtak. Az unkatestvérei szerették volna, ha valaki utánanéz Antoniettának, de egyikük sem merte megközelíteni a lányt. Odabújt Byron mellkasához. – Ez furcsán fog hangzani, de éppen olyan jól hallom őket, mintha itt lennének a szobában. A hallásom mindig is remek volt. Azt hittem, ez csak azért van, mert nem látok, vagy pedig a Jaguár származásom miatt. De most még az eddigin is túltesz. Hangjából világosan kiérezhető volt a kérdés. – Szeretnék majd egy kicsivel hosszabb időt szentelni annak, hogy tanulmányozhassam a Jaguárok történelmét. Azt hiszem, rengeteg hasznos információval szolgálhatna ez az én népem számára is. És hozzád is rengeteg kérdésem lenne, de azt hiszem, azok várhatnak. Mivel már magam is átéltem, nem tudom elítélni a többieket azért, hogy egyre növekszik bennük a nyugtalanság miattad. Megérintette az arcát, kisimította a selymes tincseket belőle, majd megcsókolta az állát, a torkát, hívogatóan gömbölyödő melleit. Antonietta behunyta a szemeit, és átadta magát az öröm hullámainak, amit érintése váltott ki belőle. Minden pillanatot élvezett vele. És minden érintést. – Egyre jobban hallok. – jegyezte meg szinte szórakozottan. – És jelen pillanatban ez nagyon hasznos dolog. Valaki közeledik az ajtóhoz. Nem szeretném, ha ebben a kompromittáló helyzetben kapnának rajta téged. Byron szája rázárult a mellére, a tűz égetőn robbant szét benne. A kopogás halk, és bizonytalan volt. – Antonietta. Engedj be, kérlek. Beszélnünk kell. Engedd, hogy megmagyarázzam. A barátságunk évei mindent jelentettek a számomra.

Antonietta összerezzent a Justine hangjából világosan kihallatszó kétségbeeséstől. Byron azonnal felemelte a fejét, és odahajolt, hogy finoman megcsókolja a száját. – Ragaszkodni fog hozzá, hogy lásson téged. – Antonietta, könyörgöm. Meg kell engedned, hogy megmagyarázzam. Paul össze van törve. Az egész család feldúlt. Antonietta összerezzent, ahogy meghallotta unokafivére nevét, mintha egy valóságos ököl gyomorszájon vágta volna. Hányingere lett. – Egyiküket sem akarom látni. Nem is tudom, mit érzek iránta jelen pillanatban. Beletemette az arcát a férfi nyakába, és csak várta, hogy Justine elmenjen. – Megsebzett téged. Ő még jobban megsebzett, mint Paul. – mondta Byron, és újra kisimogatta arcából a selymes hajtömeget. – Paul gyenge. Elmerül az önsajnálatban, tőle nem is vártam mást. De Justine erős, és határozott, mindig ő volt a legfőbb bizalmasom. Elvett valami nagyon fontosat tőlem, amit már soha többé nem lesz képes visszaadni. És ami a legrosszabb, észre sem veszi. Nem ugyanazt jelentettem én az ő számára, mint ő nekem. – Antonietta hallgatta a távolodó lépteket. – Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Ha erre gondolok, rám tör a sírás. Te nem utálod az érzelmeket? Csak összekuszálnak mindent. Byron megcsókolta a haját. – Neked mindig is voltak érzelmeid. Nekem hosszú időn keresztül egy sem. Jobban szeretem érezni, még akkor is, ha néha túlságosan is erősnek találom is őket. – Még az árulást is? A szenvedést? – Te legalább képes vagy érezni az árulást, és a szenvedést. Mindenesetre azt hiszem, Justine meg fogja bánni, amit tett, és rá fog jönni mit is veszített el. Hogyan is ne jönne rá? – Álla alá nyúlt, felemelte lehajtott fejét és ismét megcsókolta. – Most egymással suttognak. – Hogyan hallhatjuk mégis őket? Lent vannak. Azt hiszem a télikertben. Hogy vagyunk képesek hallani őket? És miért nem mennek már végre ágyba, és hagynak békén engem? – Mert fontos vagy nekik cara, és szeretnek. Csak kimutatják az aggodalmukat. – Nos, én jobban örülnék neki, ha ma éjjel csak nyugtot hagynának nekünk. Ismét lépések koppantak a folyosón, és ezúttal határozott eltökéltség érződött belőlük. Hallgattak, figyelték a lépteket. A kopogás is elszántnak tűnt. – Antonietta, cara mia, azonnal nyisd ki nekem az ajtót, vagy használni fogom a pótkulcsot, amit megszereztem Helenától, és én nyitom ki. Komolyan beszélek. Látnom kell, hogy jól vagy. Nem kell velem beszélned, de be kell engedned a szobádba. Megijeszted Nonnot és a gyerekeket. Tasha hangja nagyon határozott volt. – Ki fogja nyitni az ajtót. Tasha soha nem blöfföl. Egyetlen ruha sincs rajtunk, és a szoba… nos, elég nyilvánvaló, hogy mit csináltunk. – esett pánikba Antonietta. Byron intett egyet a kezével a lány személyes fürdőszobája felé, ahonnan vízcsobogás hangzott fel, majd szeretkezésük illatát lassan elnyomta Antonietta kedvenc habfürdőjének aromája. Aztán pedig lehajtotta a fejét, és alaposan, ráérősen újra megcsókolta. – Most veszel egy finom, üdítő fürdőt. Tudom, hogy titokban erre vágysz. Én pedig beengedem Tashát, és feltartom, amíg úgy érzed, képes vagy szembenézni vele. Antonietta lecsúszott az öléből.

– Vedd fel a ruháidat. Azt azért mégsem fogja elhinni, hogy ennyire meleg van idebent. És grazie. Meglepően figyelmes vagy. Hálás volt, amiért Byront érdekli, mi van a családjával, és érdekli annyira, hogy ő hogyan is érzi magát, hogy szembenézzen az unokatestvérével, amíg ő fürdik a szomszédos helyiségben. Byron megvárta, amíg Antonietta bezárta magát a fürdőszobába, mielőtt lassú léptekkel a bejárati ajtóhoz sétált volna. Egy kézlegyintéssel eligazította az ágyat, egy másikkal pedig felöltözött népének megszokott módján. Abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, amikor Tasha kívülről elszántan beledugta a pótkulcsot a zárba. Tasha hangosan felsikoltott a rémülettől, ahogy meglátta. – Mindannyian azt hittük, hogy meghaltál. – Hangja alig volt több egy suttogásnál – Hála a jó Istennek, hogy Paul nem ölt meg! Byron udvariasan hátralépett, hogy beengedje. Kelta ellenőrizte a látogatót, majd kiadott egy egyértelműen figyelmeztető hangot, és követte úrnőjét a fürdőszobába. A zár semmiféle problémát nem okozott neki, a borzoi erős állkapcsai közé vette az ajtógombot, elfordította, és már el is tűnt a vastag, gomolygó párában. – Antonietta vesz egy fürdőt. Azt hiszem, az talán segít neki lehiggadni, és könnyebbé tenni, hogy beszéljen a családdal. – közölte Byron kérdés nélkül. Követte a borzoit a szobán keresztül, és visszacsukta az ajtót, őrizve Antonietta magánterét. Remélte, hogy ez elegendő időt ad majd Tashának is, hogy magához térjen a döbbenetből. A nő olyan sápadt volt, már kezdett attól félni, hogy elájul. – Ha tudtam volna, hogy itt vagy, nem avatkozok közbe. – nézett rá Tasha a hosszú szempillák alól, sötét szemeiből egyszerre olvasott ki megkönnyebbülést és fáradságot. – Antonietta szinte belepusztult abba, ami történt, ráadásul hatalmas bűntudatot érzett, amiért magadra hagyott. Paul sem emlékezett rá, miért hagytak ott. – Halkan felsóhajtott, és elsétált mellette, hogy egy kis távolságot szerezve tőle magához térhessen a sokkból. Byron jelenlétét mindig is nyomasztónak, nyugtalanítónak érezte, és most az unokatestvére hálószobájában ez csak még rosszabb lett. Idegesen megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy nem voltam veled éppen barátságos, de mivel nyilvánvaló, hogy mennyire törődsz Antoniettával, ha nem utasítod vissza, szeretnék mindent elölről kezdeni. Byron csak ránézett, és megemelte a szemöldökét. Tasha szavai kényszeredettnek tűntek, hangjából pedig, bár próbálta leplezni, mégsem tűnt el az ellenszenv. – Miért ez a hirtelen fordulat? Nem kell kedvesnek lenned velem, hogy megmentsd Pault a börtöntől. Nem számoltam be erről az incidensről a hatóságoknak. És ezért az unokatestvérednek kell köszönetet mondanod. Egy apró mosoly rándította fel Tasha szájsarkait. – Nem sokra becsülsz egyikünket sem, igaz? Byron nem válaszolt neki, átment a szobán, és kinézett az ólomüveg ablakon. – Miért utálsz annyira Tasha? – kérdezte halkan, és némi humor vegyült a hangjába. – Mert te vagy az első valódi fenyegetés, ami bejutott hozzánk. Byron megpördült, és összevonta sötét szemöldökeit.

– Nem ellened irányuló fenyegetés vagyok. Te Antonietta unokatestvére vagy. Hacsak nem törekszel arra, hogy árts neki, mindent megteszek, hogy téged is megvédjelek. Miért vélsz mégis fenyegetésnek? A nő elkapta róla a pillantását, és elfordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne lássa meg a szemében felcsillanó könnyeket. – Az olyanok, mint te, mindig azok. – intett felé szinte lekicsinylően. – Mondd el. Hangja halk lett, és megbabonázó. És ha nem lesz elegendő hatalmának ezen apró lökése, elhatározta, ha kell, áttöri azt a természetes gátat a nő fejében, ami megvédi tőle a gondolatait. Antonietta családjára mindenképp figyelmet kell szentelnie. – Nézz rám Byron. Soha nem nézel rám. Szép vagyok, a testem tökéletes. – keserűség vegyült a hangjába – Vagyis mindenki annak lát, aki csak rám néz. De soha senki nem néz ezen túl, hogy meg is lássanak engem. És ha képesek lennének, akkor sem találnának semmit. Nem vagyok tehetséges, mint Antonietta, vagy eszes, mint Paul. Nincsenek gyerekeim, hogy miattuk szerethessenek, mint Maritát. Mihelyt Christopher rájön, hogy terméketlen vagyok, meg fog szabadulni tőlem, és egy olyan nőt vesz el, akitől gyereke lehet. Még ha nem is abban a pillanatban, de egészen biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elhagy. Nonno alig képes elviselni, Pault pedig túlságosan lefoglalja az önsajnálat. Franco pedig egyszerűen észre sem vesz, mert minek? Nem tudok a vagyonról, vagy az üzletről társalogni vele. – felkapta unokatestvére parfümös üvegét, és beszívta az illatát – Kizárólag Antoniettára számíthatok. Ő nem látja a külsőm, mégis szeret, magam miatt. Fenntartások nélkül. Ahogyan még a szüleim sem. Természetes, hogy ellenem irányuló fenyegetés vagy. Komolyan érdekled őt. Nem valami futó szeszély, vagy fellobbanó érzelem miatt. – Tasha most megfordult, hogy szembenézhessen vele. – Látom, hogy te egy nagyon veszélyes ember vagy. Bárki látja. Nagyon veszélyes vagy, és mégis tudom, hogy soha nem bántanád őt. De el akarod vinni tőlünk. Csodálkozol, hogy küzdök a saját túlélésemért? Nekem nincs nélküle senkim. Egyáltalán nem volt önsajnálat a hangjában, csak a puszta igazság. – Azt hiszem, túlságosan alulértékeled magad Tasha. Való igaz, hogy nem figyeltem rád, mint az emberre, hanem csak, mint Antonietta egyik unokatestvérére. Az ő megszállottja vagyok attól a pillanattól kezdve, amikor először megláttam. Azonnal tudtam, hogy őt nekem teremtették, a másik felemnek. – rámosolygott, egy valódi mosollyal – Bocsásd meg nekem kérlek, hogy nem szántam rá az időt, hogy megismerjelek téged. Antonietta maga az én világom, és ez azt jelenti, hogy mindenki más, aki hozzá tartozik, szintén a világom része. Eszem ágában sincs semmi olyasmit tenni, ami boldogtalanná tenné, és te nagyon fontos vagy neki. – Van egy sármod, már látom miért nem képes ellenállni neked. Tasha megpróbált az érzései ellenére egy valódi mosolyt villantani felé. – Ahogyan neked is vannak nagyszerű jellemvonásiad, amiket egyszerűen nem veszel figyelembe. Például csodálatosan bánsz a gyerekekkel. Jobban szeretnek, mint a saját édesanyjukat. – Egyszerűen nem értem Maritát. – vallotta be Tasha – Sokszor gondolok rá, és eltöprengek rajta, miért nem boldog. Ha nekem lennének ilyen gyönyörű gyerekeim, és egy odaadó férjem, nem lenne szükségem semmi másra. – Még vagyonra sem? – szaladt fel ismét a férfi szemöldöke.

– Mindig volt pénzem, ez az életem részét képezte. Lehet, hogy csak egyszerűen nem tudom milyen is lenne nélküle, de azt érzem, hogy boldogabb soha nem lettem tőle. – felelt Tasha. – Tehát nem az a legnagyobb kívánságod, hogy még több vagyonod legyen? Egy puha, megbabonázóan lágy dallam szólt tiszta hangjában. Tasha felé fordította a fejét, majd ábrándozva félig lehunyta a szemét. – A legnagyobb vágyam egy gyerek. Egy kisbabát tartani a kajaimban. Hogy szerethessem. Jó anya lettem volna. Szerettem volna egy esélyt. – Sokat veszítettem azzal, hogy nem szenteltem neked figyelmet Tasha. Különleges nő vagy. Tasha kísérletező mosolya ismét felvillant. – Épp ezért reménykedek abban, hogy köthetnénk egy fegyverszünetet. – Nagyra értékelném. – Grazie, amiért elmondtad, hogy fontos vagyok Antoniettának. – lassan körülnézett a szobában – Hogy a csodába sikerül állandóan bejutnod, anélkül, hogy egyikünk is látna? Azt hiszem ez az egyik oka annak, amiért mindenki fél tőled. Soha senki nem látja, mikor jössz, és mikor mész. Byron elvigyorodott. – Mintha szellem lennék. Tasha vett egy mély lélegzetet. – Tényleg úgy gondolod, hogy Paul próbálta megölni Antoniettát? Azt hiszed képes volna a szerencsejáték adóssága miatt meggyilkolni őt, és Nonnot? A kérdések szinte hadarva, sietősen törtek elő belőle, mintha attól félne, meggondolja magát, hogy feltegye-e őket. Byron habozott, megpróbálta gondosan megválogatni a szavait. – Az emberek, ha meg vannak rémülve, sokszor olyan dolgokat tesznek, amit rendes körülmények között soha nem tennének. Lehet, hogy valaki életveszélyesen megfenyegette, és ő kétségbeesett. Remélem nem így van, de te mindenki másnál jobban ismered őt. Neked mi a véleményed? – Az a véleményem, hogy inkább Maritáról kellene beszélnünk, és nem a bátyámról. Elképesztő mohósággal vágyik még több pénzre, még magasabb társadalmi pozícióra. Annyira elvakítja a kapzsiság, hogy figyelmet sem szentel annak, amije már megvan. – Ez egy tipikusan Tashás megjegyzés volt, Byron már várt is tőle valami hasonlót, de már jobban ismerte őt, mint ezelőtt, így pontosan tudta, hogy néha pusztán a hatás kedvéért mond dolgokat, nem pedig azért, mert azt komolyan is gondolja. Ez vagy valamiféle önvédelem, vagy pedig csupán egy rossz szokás volt. Byron nem tudta eldönteni melyik, de ez most nem is számított. Tasha felsóhajtott. – Paul volt a legkedvesebb a szívemnek. De már alig ismerek rá. Mindenkit kihasznál. – lenézett a kezeire – Ha régebben ismerted volna őt, eszedbe sem jutott volna olyasmire gondolni, hogy ártani akarna Antoniettának. – De úgy gondolod, hogy most már nem zárható ki teljesen annak a lehetősége, hogy kárt tenne Antoniettában. Elmondod nekem, ki mit örököl, ha nagyapátokkal történik valami? – Az örökség nagy része Antoniettáé lenne. Amennyire én tudom. De lehet, hogy mindaz már a nevén is van. Mindenesetre azt hiszem, örökölnénk pár milliót. – Pár milliót? Olyan sok van? Mindannyian?

– Igen, persze. Nem tudom pontosan mennyi most Nonno vagyonának értéke, de azt tudom, hogy hatalmas. Nagyon gazdag. Mindannyian kapni fogunk egy életre elegendőt, sőt, még annál is többet. – Tehát mindenkinek pénzügyi előnyt jelentene, ha Don Giovanni meghalna? És ha Antoniettával is történne valami? Akkor is ti örökölnétek? – Persze. A Scarletti vagyon nem kerülhet idegenek kezébe. – Tasha úgy tűnt nagyon kellemetlenül érzi magát – Nem tudom, pontosan ki örökölne, de azt hiszem, talán én lennék a következő a sorban. – Értem. A harag vörös pírja színezte meg Tasha arcát, szemei szinte tüzet okádtak a férfira. – Ne merészeld! Mire akarsz célozgatni? Engem vádolsz? Byron felemelte a kezét, hogy elcsitítsa a lobbanékony teremtést. – Csak a tényeket akartam tisztázni. Fogalmam sincs róla, ki akar ártani az unokatestvérednek, de abban nagyon kételkedem, hogy te ilyesmit tennél a pénzért. Így is gondolta. Féltékenységből talán képes lenne rá, de pénzért soha. Viszont Byron úgy gondolta, hogy ezen gondolatait jobb, ha megtartja magának. – Mi folyik itt? Antonietta csábítóan illatozva jött elő a fürdőszobából. Byron lélegzete bennszorult a tüdejében. Antonietta szinte izzott, belülről kifelé. Megfogta a kezét, hogy a szájához vonja ujjai hegyét. – Tasha és én megpróbáltuk jobban megismerni egymást. Úgy döntöttünk, hogy fegyverszünetet kötünk a kedvedért. Tasha unokatestvére másik oldalára állt, és magához vonta őt. – Aggódtam miattad Toni. – Én is aggódtam magam miatt. – ismerte be Antonietta – Úgy éreztem, ha Byron eltűnik, képtelen lennék folytatni. Viszonozta unokatestvére ölelését, és érezte, hogy a másik reszket. – Túlzottan érzékeny vagy Antonietta. Gondolnom kellett volna erre. – mondta Byron. – Egy újabb Scarletti ajándék. Már az első vércsere is veszélyesen közel vitte őket egymáshoz, akkor milyen lenne Antonietta bánata és fájdalma most, a második után? Összeráncolta a szemöldökét, hirtelen aggodalom öntötte el. – De Byron nyilvánvalóan él, és virul. – mutatott rá Tasha – Így már nem kell megbetegítened magad a bánattól Toni. Szegény Nonno is maga alatt van. Be kell menned hozzá, vagy soha nem fog lefeküdni. – Nem szándékosan tettem. De amíg nem voltam biztos benne, hogy Byron jól van, és biztonságban, egyszerűen képtelen voltam ránézni bármelyikőtökre is. Még Margurite-t is meg kell néznem. Jobban érzi magát most, hogy már itthon lehet? Csökkentek a fájdalmai? – Nagyon nyugtalan. Marita azzal tömi a fejét, hogy egy Scarletti soha nem sír, és nem próbálja ilyesmivel felhívni magára a figyelmet. Szerinte inkább tanulnia kéne, és nagy gondolatokat forgatnia a fejében. Szerinted mi baja van annak a nőnek? – Tasha nyilvánvalóan nagyon dühös volt. – Órákat töltöttem azzal, hogy felolvastam a kislánynak, és különböző játékokat játszottam vele, mert Marita még azt sem engedi, hogy tévét nézzen. Azt szeretné, ha állandóan csak olvasna. És erről még Franco sem tudja lebeszélni, hallottam,

ahogy vitatkoztak. Ha megint meg tudnád nézni, és esetleg elősegíteni a gyógyulását, az nagyon jó lenne. Byron izgatott lett, mennyire magától értődőnek tekintik a Scarletti ajándékokat. Pontosan olyan természetesen része volt az életüknek a hatalom ezen ajándéka, mint az övének. Teljesen hétköznapi módon kezelték. – Byronnak nagyobb tehetsége van a gyógyításhoz. Ő kezelte a vállamat is, ráadásul úgy, hogy közben ő maga volt életveszélyben. – mondta Antonietta – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindketten gyógyítjuk, úgy ténylegesen felgyorsíthatjuk a folyamatot. Ami Maritát illeti, azt hiszem, annyira akarja, hogy Margurite-ból hatalmas tudós váljon, hogy elfelejti neki megengedni, hogy gyerek legyen. Talán most még jobban, mint ez előtt. – Ez igaz. – egyezett bele Tasha, és felsóhajtott – Őszintén szólva úgy tűnt, hogy hirtelen minden szétesik Antonietta. Ma este megkértem Helenát, tegye egy tálcára Nonno vacsoráját, de ő egyáltalán nem akart enni belőle. Magában káromkodott, motyogott, és valami olyasmit hallottam ki a szavaiból, hogy meg akarom mérgezni. Amikor nyíltan rákérdeztem letagadta, de esküszöm tényleg hallottam, és hozzá sem nyúlt az ételhez. És ami őrület, hogy Paul ugyanezt csinálta. Bevittem a szobájába a tálcát, de kivette a kezemből és a falhoz vágta, azt mondta, meg akarom őt mérgezni. – széttárta a karjait – Nem tudom, hogy vagy képes elviselni őket. Két perccel később már azt bizonygatta, hogy elejtettem a tálcát. – Miért vittél személyesen ételt a nagyapádnak, és a bátyádnak? – követelt azonnal választ Byron. – Életedben nem csináltál még ilyet. Tasha dühösen meredt rá. – Megpróbáltam átvenni Antonietta helyét. Nonno olyan feldúlt volt, hogy egész nap nem evett egy falatot sem, így ragaszkodtam hozzá, hogy lássam, eszik valamit. – Hol az az étel? Visszavitték a konyhára? Byron szinte morogta a kérdést. Antonietta kutatóan kapta a fejét a férfi irányába. Tasha vállat vont. – Honnan tudjam? Én nem takarítom a maradékot egyikük után sem, arra van Helena, hogy megcsinálja. De kétlem, hogy megtartották volna az ételt. Valószínű, hogy a szemetesvödörben van. – felemelte szemöldökét – De nem hiszem, hogy ennyire éhes lennél. Vagy ha mégis, akkor sem kell a szemétből enned. Van tisztességes ételünk. – Rosszul emlékszem, hogy valami fegyverszünetről lett volna szó Tasha? – Ha ilyen idiótán viselkedsz, akkor nem. – mondta lenézően – Gyakran segítek ezt-azt a palotában. Ezt miért ne? Antonietta úgy döntött, közbeavatkozik. – Mi van Enricoval? Hallottál valamit az elveszett szakácsunkról? Belefűzte kezét Byron karjába, hogy maga mellett tartsa őt. Abban a pillanatban, ahogy hallott Don Giovanni és Paul furcsa viselkedéséről, biztos volt benne, hogy a férfi tudja, mi áll ennek a hátterében. „Mondd el.” „Hadd menjek le előbb a konyhára, hogy nyomozzak egy keveset.” „Úgy gondolod, hogy valóban az ételben volt a méreg, ugye? Hogyan tehetne bármelyikük is ilyet?” – Enrico még mindig nem került elő. Az a csodálatos kapitány megint itt járt, de mivel természetesen nem engedhettük neki, hogy megtudja mi történt, csak egy rövid ideig

szórakoztattam, aztán megengedtem neki, hogy ismét átvizsgálja Enrico szobáját, utána pedig távozott. – Tasha hangjából némi bánat érződött. – Olyan kedves ember Antonietta. És szereti az operát. Mondtam neki, hogy a következő bemutatódra megpróbálhatok neki egy jó helyre jegyet szerezni, de azt mondta, csak akkor, ha vele tartok. – Távol tartottad Paultól? – Paul ki sem jött a szobájából, csak akkor, amikor Nonnoval beszélt. Engem és Francot szinte észre sem vett, Justine-al viszont többször is beszélt. Nem akartam a kapitányt a közelébe engedni. Olyan feldúlt volt, attól féltem, még feladná magát. – óvatos pillantást vetett Byronra – Valóban nem fogsz a hatóságokhoz fordulni? – Nem Tasha, nem áll szándékomban börtönbe záratni a fivéred. – Grazie, te egy nagyon jó és kedves ember vagy. – Ne téveszd össze a szándékaimat a kedvességgel. Byron hangja határozottan harapóssá vált, hófehér fogai megvillantak, akár egy farkasé. Vad tűz gyúlt a szemei mélyén, vörös lángok illúzióját keltve a szemlélőben. Tasha levegő után kapkodott és önkéntelenül hátrébb lépett tőle, kezét védekezően a torka elé kapta. Pislogott egyet, hogy elűzze az illúziót, és nagyon ostobának érezte magát, amikor ismét felpillantva Byron ismerős, sötét szemei tekintettek le rá. Őt nézte. Pislogás nélkül. Akár egy ragadozó. Érezte, hogy ismét rémülten remegni kezd. Antonietta mellett Kelta lehajtotta a fejét, figyelmét Byronra összpontosította, tarkóján felmeredt a szőr. Jelezte a jelenlévő magasabb rendű vadászt. Antonietta Tasha vállára tette a kezét. – Mi az? És ne mondd azt, hogy semmi. – Finoman megérintette a kutya fejét, úgy gondolta, hogy ez egy megnyugtató gesztus. – Kelta is érez valamit. Talán egy vadállatot. „Megint a macskát érzed Byron?” Tasha habozott. – Tényleg semmi, csak az én ostobaságom. Egy pillanatra megrémültem Byrontól. Emlékeztetett egy… – elcsuklott a hangja. Képtelen volt kimondani, hogy egy farkasra. Byron derékból meghajolt felé. - Nem akartalak megrémíteni Tasha. Hiszen épp most szeretném megváltoztatni a rossz benyomásod rólam. Paul majdnem megölte Antoniettát. És ha ő áll a többi támadás mögött is, azt nem fogja megúszni. Arról személyesen fogok gondoskodni. De ha Paul ártatlannak bizonyul, és másvalaki vette célba az unokatestvéred, azt is meg fogom találni. „Kelta csak az alakváltót érezte meg bennem. Nem kell aggódnod. Nincs veszély a közelünkben.” – Tasha végül úgy döntött, hogy Byron egyáltalán nem volt fenyegető, sem pedig nagyképűen magabiztos. Pusztán csak komolyan gondolt minden egyes kiejtett szót. Ez pedig sebesebb tempóra gyorsította a szívét. A megtorlás ígérete volt a férfi hangjában. – Lemegyek a konyhára körülnézni, aztán utánatok megyek, találkozunk Margurite szobájában. „Kelta, bocsáss meg nekem barátom, egyszerűen előjön belőlem a farkas arra a gondolatra, hogy Antonietta veszélyben van.” Byron a kutya orrához tartotta a tenyerét, megengedte neki, hogy tanulmányozza a kevert illatot. Az állat testtartása azonnal megváltozott, a feszültség szinte elfolyt a testéből, de egyetlen tapodtat sem tágított Antonietta mellől. A lány gyengéd ujjakkal megsimogatta a borzoi fejét.

– Kelta pillanatok alatt az életem részévé vált, el sem tudom képzelni hogyan létezhettem nélküle. – mondta Antonietta. – Elképesztően ragaszkodik hozzád. – nézett le az állatra Tasha is – De elég nagy, és meglehetősen ijesztő. Még soha nem tartottunk kutyát az épületben. Margurite valószínűleg bele fog szeretni. Kedveli a gyerekeket? – Kelta szereti a gyerekeket. A borzoi imádja a nagy családot. Ő egy társ, egy védelmező. Hidd el, a gyerekek is odáig lesznek érte. – nyugtatta meg Byron. Odanyúlt, hogy megvakargassa Kelta füleit, keze közben hozzáért Antoniettáéhoz. Elektromos szikra sistergett fel közöttük. A szexuális feszültség szinte megrázta a szobát. Antonietta a férfiéhoz dörgölte a testét, mint egy lusta, nyújtózkodó macska. Byron lehajtotta a fejét az övéhez. Meleg lélegzete a bőrén hőhullámokat indított el a testében, a férfi nyaka köré fonta a karját, amíg szájuk egybe olvadt. Az egész világ eltűnt egy pillanatra. Egyetlen lángoszlop lettek, semmi mást nem érzett, csak a kemény, erőteljes férfitestet, és a szoros, birtokló ölelést maga körül. Tasha tekintete undortól összeszűkülten fúródott a hátukba. Egy halk, elítélő sziszegés szökött ki a szájából. Byron körbefordította Antoniettát, majd háttal az ólomüveg ablak felé kezdte tolni, közben pedig úgy tűnt, végtelen éhséggel, vad vággyal szinte felfalja őt. Tasha pislogott. Nehezére esett figyelni a párt. A holdfény homályosan átszűrődött az ablakon, és mintha valami fényes fátyollal vette volna körül Byron és Antonietta alakját. Tasha ujjai behajlottak, körmei belevájtak a tenyerébe. Byron érezte magukon a szemét. Gondolatai sötétségét. A nő tele volt spekulációval. Antoniettára nem láthatott rá, szinte elveszett Byron ölelésében, a lány mégis megérezte a veszélyt, feje éberen felemelkedett. Unokatestvére intenzív pillantásától felálltak a pihék a nyakán. Tasha megremegett, és odasietett az ajtóhoz. – Jössz Toni? Nagyon későre jár, Nonnonak már rég aludnia kéne. – Persze, hogy jövök. – Antonietta hangja buja, titkoktól terhes volt. Ismét megcsókolta Byront. – Nem leszek távol túl sokáig. – Tartsd Keltát magad mellett. Ez egyértelműen parancsként hangzott. Byron elegendő kényszert rejtett a hangjába ahhoz, hogy Antonietta ne habozzon, a lány mégis összeráncolta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy Antonietta ahhoz van szokva, hogy a maga útját járja, egyedül hozza meg a döntéseit, és hogy nagyon kevés ember mert megpróbálkozni azzal, hogy megmondja neki, mit tegyen. – Toni! – szólalt meg újra, immár élesebben Tasha. Antonietta megérintette ujjhegyeivel Byront, jelezve együttérzését. Tudta, hogy a fegyverszünet ellenére Tasha továbbra is tüntetni fog a nemtetszésével. „Temperamentumos.” „Kissé gyagyás.” Antonietta nevetésben tört ki. Tasha dühödten meredt Byronra, azt sejtette, hogy ők ketten suttogva kitárgyalják az ő féltékenységét. Visszalépett, hogy megragadja az unokatestvére csuklóját, és kirángassa maga után a szobából.

A kutya csak úgy egyszerűen ott termett közöttük, szinte a semmiből, mintegy véletlenszerűen illesztve be testét kettejük közé. Sötét szemei ártatlanul bámultak fel Tashára. – Legszívesebben beléd rúgnék. – mordult fel Tasha, majd a szükségesnél sokkal határozottabban, és hangosabban csukta be maga után Antonietta hálószobájának ajtaját, és közben arra gondolt, bárcsak Byron orrára csaphatná azt. – Miért akarsz belém rúgni? – kérdezte Antonietta, amikor csatlakozott hozzá a széles folyosón. – Nem beléd, hanem ebbe az idióta kutyába, vagy abba a férfiba, aki állandóan rajtad lóg. Miféle egzisztenciája van mégis Toni? Neked megvan egy bizonyos pozíciód, és azt fenn is kell tartani. Nem kellene nevetségessé tenned magad egy ilyen férfival. A Tasha hangjából nyilvánvalóan kiérezhető megvetés ostorcsapása arra késztette Antoniettát, hogy összerezzenjen. – A saját privát lakosztályomban voltunk, úgyhogy nem igazán látom hogyan csinálhattam volna magamból bolondot. – Azt csinálod, mint egy fülig szerelmes tinédzser. És ez kínos. Ez a kutya is bosszantó. Túl nagy, és folyton útban van. Miért akarod, hogy egy kutya legyen állandóan a lábad alatt? Nem is értem, hogy gondolhatta Byron, hogy neked adja. Ha Marita rájön, hogy veszélyes, úgyis a pokolba küldi. – Miből gondolod, hogy veszélyes? – kérdezte Antonietta ingerülten – Az egy dolog Tasha, hogy nem kedveled Byront, de nem engedem, hogy bajba keverd Keltát pusztán rosszindulatból. – Soha nem vagyok rosszindulatú! – Tasha lábai dühösen kopogtak a padlón. – Öt percet töltesz azzal a férfival, és a saját családod ellen fordít. Remélem, rájössz, hogy teljesen belehabarodtál. Undorító nézni, hogyan csinálsz magadból teljesen bolondot, csak hogy ne hallgass a tanácsaimra. – Semmiféle tanácsot nem hallottam. – mondta Antonietta – Kizárólag „savanyú a szőlő” megnyilvánulásokat. Tasha váratlanul felnevetett. – Ez igaz. Annyira féltékeny vagyok, hogy legszívesebben kikaparnám annak az embernek a szemeit. Én is szeretnék egy szerelmi kapcsolatot. Egy ilyen drámait. Vagy hasonlót. Valaki megpróbál megölni, és még Paul is rád lőtt. Mély gyászban töltötted az egész napot. Olyan tökéletes, olyan csodálatos volt, az egész házban néma csend uralkodott, mindegyikünket elnémította a bánatod. Aztán idejövök, és itt találom ezt a férfit a hálószobádban, és szemlátomást mindketten izzotok. Ez összesen már bőven elég, hogy irigységemben levessem magam a mellvédről. Nos, – gondolta meg a dolgot – vagy talán a földszinti erkélyről. – Ő olyan csodálatos. – mondta Antonietta. Kelta ott sétált mellette, könnyed testtartással, gyengéd irányításával még jobban boldogult, mint amikor Justine vezette. – Biztos vagyok benne, hogy átgondolod ezt. Engem megrémiszt Toni, nem is tudom pontosan miért. Paul azt mondta, hogy a saját élete kockáztatásával mentette meg a tiédet, mégis félek tőle. Van benne valami… valami hamisság. – Nekem minden tökéletesen megfelel rajta.

Antonietta tökéletes magabiztossággal lépkedett le a kanyargó lépcsőn. Néha érezte, hogy Kelta megosztja vele a szemeit. Nem látott ugyan semmit, mégis érezte, hová kell pontosan lépnie a kutya elméjéből kapott instrukciók alapján. Tasha Antonietta karjára tette a kezét, mielőtt az ráfordult volna a Don Giovanni szobái felé vezető folyosóra. – Miért volt Paul az alagútban? És miért volt nála fegyver? Elmondta neked? – Veszélyes emberektől kért kölcsön pénzt. Azt mondta önvédelemből vette a fegyvert. És azért volt az alagútban, hogy lopjon a Scarletti kincsekből, és elzálogosítsa azokat, hogy megadhassa a tartozását. Tasha szomorúan megcsóválta a fejét. – Azt hittem abbahagyta a hazardírozást. Megígérte. Egy szóval sem mondta, hogy pénzre lenne szüksége. Neked szólt? Vagy Nonnonak? Miért döntött úgy, hogy lop a családtól? Azt hiszem, ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Sajnálom Toni. Nem tudtam. Azt hittem hozzám fog fordulni, ha bajban van. Szégyenkezem miatta. Antonietta hallotta, hogy halkan sír. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Nem vagy felelős Paulért Tasha. Ő egy felnőtt ember, aki önállóan hozza a döntéseit. És a döntései következményeivel is szembe kell néznie. Majdnem megölt engem, és Byront. Remélhetőleg eszébe jut, hogy segítséget kérjen, mielőtt túl késő lesz. Tasha felemelte a fejét, gondosan feltett sminkje szétkenődött a könnyektől. – El kell mondanod az igazságot Nonnonak. Antonietta felsóhajtott. – Azt hiszem igen, bár egyetlen porcikám sem vágyik rá. „Hol vagy?” Szüksége volt rá, hogy megérinthesse az elméjét. A nagyapjával vívott csata, amiben döntenek Paul sorsáról, egyáltalán nem az volt, amivel foglalkozni akart. Elkapta egy őrült vágy, hogy sarkon forduljon, felszaladjon a lépcsőn, és visszazárja magára a lakosztálya ajtaját, foglyul ejtve benne Byront is. „Átkutatom a konyhádat, nyomokat keresek. Úgy érzem, detektívkészségeimnek elfoglaltságra van szüksége.” – Antoniettát körülölelte a nevetése, mint valami láthatatlan páncél. – „Nem mellesleg tetszik az elképzelés, hogy foglyul ejtesz. Különösen, ha még az ajtót is ránk zárnád, és a családod hosszú-hosszú ideig távol tartaná magát tőlünk. Ugyanannak az anyagnak a nyomait találtam a szemétben lévő ételben, mint amit benned, nagyapádban, és Paulban.” Antonietta mosolya elhalványult. Ha hisz Byronnak, azt kell feltételeznie, hogy valaki az otthonában mindhármójukat meg akarja ölni. Nem tévedhetsz? Egészen biztos vagy benne?” „Cara mia, ok nélkül soha nem rémítgetnélek.” – elküldte neki szeretet, és megnyugtatása meleg hullámait –„Most menj nagyapádhoz. Nagyon szomorú, és szüksége lenne az alvásra. Később is beszélhetsz vele Paulról.” – Bemegyek Nonnohoz Tasha. Szeretnél velem jönni? – Azt hiszem, inkább üldögélek itt egy darabig, és elmerülök az önsajnálatban, utána majd találkozunk Margurite szobájában. Megígértem neki, hogy ma éjjel vele alszom. – Ki nem állod azt Tasha. Mindig is utáltál a saját ágyadon kívül bárhol is aludni. És Margurite elég idős már ahhoz, hogy egyedül aludjon a szobájában.

– Tudom, hogy elég nagy már, de olyan törékenynek tűnik. És a palota tele van neszekkel, ráadásul a te felbolydulásod is megrémítette. Nem lesz semmi bajom tőle, ha egy éjszakát a szobájában töltök. – Kivéve, ha Marita rajtakap. Tasha hölgyhöz nem méltó durvasággal horkant fel. – Azon a napon, amikor nem tudom kezelni Maritát, tagadjatok ki a Scarletti családból. – Csak adj néhány percet nagyapával, és megyek utánad. – Antonietta néhány pillanatig csak állt unokatestvére mellett, rájuk ereszkedett a hatalmas épület csendje. – És ha már úgyis gondolkodsz, azon is elgondolkodhatsz, milyen erőfeszítéseket kell tenned annak érdekében, hogy elfogadd Byront. Ugyanis maradni fog. Tasha élesen beszívta a levegőt. – Csak nem házasságra gondolsz? Állandó kapcsolat? Ő csak egy szórakozás. Egy játékszer a számodra. Tudod, hogy soha nem lehet ennél több. Túlságosan sok minden forog kockán. – A pénzre gondolsz. – Nem csak a pénzre. – széttárta a karjait, felölelve velük az egész palotát. – Erre az egészre. Mindannyiunkra. Antonietta nem válaszolt azonnal. Érzékelte Byron nyugalmát. A várakozását. – Nagyra értékelem a megértésedet kuzin. – mondta végül, egyikük elvárásainak sem téve eleget. Bement, hogy megvigasztalja a nagyapját. Ez nem volt annyira nehéz, mivel tudta, hogy Byron csak arra vár, hogy megoszthassa vele az éjszaka hátralévő részét.

10

Byron Antonietta hívó hangjára ébredt mélyen a föld alatt. A hang dallama megigézte. Csak feküdt lenn a gazdag talajban, hallgatta saját szívének dobbanásait, amik tökéletes összhangban voltak a lány szavainak muzsikájával. A föld körülötte zajos volt az élettől, a rovarok kaparásztak, valahol víz csepegett, mind-mind részei voltak ennek a kizárólag az ő számára íródott dallamnak. „Miért nem válaszolsz nekem?” Szíve nagyot dobbant a kis kétségbeeséstől a hangjában. „Itt vagyok veled.” „Itt voltál, amíg el nem aludtam. Egyedül hagytál. Mire felébredtem, eltűntél. Ezt nem csinálhatod, hogy szexelsz velem, aztán felkelsz és eltűnsz.” Csak feküdt a föld ölelő karjaiban, miközben hallgatta a lány hangjából kihallatszó érzelmek árnyalatait, különös tekintettel az elméjében lappangó árnyékokra.

Béke söpört keresztül rajta. Antonietta hozzá van kötve. Hozzá tartozik. Igaz, hogy a lánynak olyan tervei vannak, amik nem pontosan illeszkednek a sajátjaihoz, de a kötelék már kialakult közöttük, és egyre szorosabban fűzi őket egymáshoz. Még szerencse, hogy nem sokkal előtte ébredt csak. A kötés erősödése miatt a nyugtalansága, és az aggodalma most még sokkal rosszabb lett volna, ha nem érheti el őt. Fehér fogainak harapásszerű felvillanását éreztette szavaiban. „Szex? Talán te szexeltél, de én minden egyes lélegzetemmel, a testem minden sejtjével szeretkeztem veled. Te vagy az egyetlen, aki nem akar érzelmeket közöttünk.” – nyújtózott egyet, és tudta, hogy a lány is érezni fogja a nyugodt, jóleső mozgását. – „Mondtam, hogy az elválásunk nagyon nehéz lenne egymástól. Érzed a hatását?” Apró csend támadt. „Nehéz? Egyáltalán nem használtam ezt a szót. Sőt, még csak nem is gondoltam rá. Ott alszol, ahol csak akarsz.” Antonietta királynőien gőgösnek hangzott, mint egy vérbeli Scarletti. Aki roppantul haragos. Byron mosolya kiszélesedett. A talaj felnyílott felette, és miközben fellebegett belőle, megtisztította magát, és makulátlanul tiszta ruhát öltött. „Nagyon könnyedén elfogadod a különbözőségeinket. Grazie a megértésedet Antonietta.” Szinte érezte hogyan vonul vissza az elméjéből a lány, hogyan próbálja újracsoportosítani erőit. „Miféle különbözőségek? Semmilyen különbözőségről nem beszéltél, amikor az éjjel lefeküdtünk. Átaludtam az egész napot, és azt hittem, ott fogok felébredni melletted. Reméltem, hogy melletted fogok felébredni. Szarvakat növesztesz álmodban? Azért távoztál, hogy ne vegyem észre, hogy nem ember formában alszol?” A hangból kicsendülő humor megolvasztotta a szívét. „Ezt még soha nem vettem észre, de a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen.” „Házas vagy?” „Au. Fáj, hogy ilyet kérdezel. A te életpárod vagyok. Nem tudok más nővel lenni. Attól tartok, végleg a nyakadon maradok. Szarvakkal, és minden ilyesmivel együtt.” – Az elméjéért nyúlt, és megérintette. – „Én is sokkal jobban szeretnék veled a karjaimban ébredni. Ma este elhozhatlak téged az otthonomba, hogy megoszd velem az ágyamat itt.” – Antonietta megérezte a rejtett csapdát. Ahogyan azt is megérezte, miként halad át az elméjén, hogyan érinti meg sorra a gondolatait. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött mit is csinál, és hogy milyen könnyedén teszi azt. Elcsendesedett, még távolabbra húzódott tőle. – „Nos?” – a hangjából nyilvánvalóan kihallatszott, hogy ugratja őt, némi gúnyosan férfias felsőbbrendűséggel. „Olyan sármos vagy, azt hiszem, képtelen vagyok ellenállni neked.” – szándékosan túlzón felsóhajtott – „Nagyon szívesen mennék, de nem lehet. Jobban szeretnék a saját ágyamban aludni, veled együtt. Szánd rá az időt, és találj ki valami jó kifogást, miért van rá szükséged, hogy az éjszaka, vagy a nappal közepén kilopózz mellőlem, mint egy vadászkutya. De jó magyarázat legyen és lehetőleg hihető.” Byron felnevetett. Felemelkedett, és a kürtőn keresztül elhagyta rejtekhelyét, és lassan, erőfeszítés nélkül felszállt az éjszakai égboltra. „Azért akarsz a saját otthonodban maradni, mert attól úgy érzed, nálad van az irányítás. Ne hidd azt, hogy nem értem mit miért teszel.”

Antonietta felzihált. „Te repülsz. Érzem. Fenn vagy a levegőben, ugye? Én is akarok.” „Igazából lebegek. Vagy siklok. Kellemes érzés. Persze annyira nem kellemes, mint megosztani veled az ágyadat.” „A bókok nem fognak kihúzni a bajból.” „Attól még igazak.” – nevetett nyíltan, boldogan. „Úton vagy vissza hozzám? El kell vinned ma éjjel repülni, büntetésképpen, amiért teljesen magamra hagytál ebben a hatalmas ágyban.” „Még mindig ruhátlanul fekszel a selyemlepedőn.” – A gondolat, hogy melegen és puhán ott vár rá, ahol hagyta, ellopta a lélegzetét. Vele akart lenni. Csak rá volt képes gondolni. – „Te is vágysz rám Antonietta? Gondoltál rám? Álmodtál rólam?” „Folyamatosan, amióta csak beléptél az éltünkbe.” „Zavarba hozol. Nemsokára ott vagyok.” Byron kilőtt az ég felé, bagoly formára váltott, és hatalmas szárnyait széttárva körözött a tenger felett, élvezte a fodrozódó felszínen elömlő holdfény játékát. Táplálékra van szüksége. Még nem gyógyult meg teljesen, és nem engedhet meg magának túl sok időt a gyógyító földben, amíg Antonietta veszélyben van. Még azzal együtt is nyugtalan volt távol tőle, hogy Kelta vigyáz a lányra. Antoniettának még mindig fogalma sincs róla ki ő, vagy mi ő, és hogy mik a szándékai. Most, hogy végre tanulmányozta a fura akadályokkal eltorlaszolt elméjét, immár könnyedén képes lenne lavírozni közöttük. A lány akarta őt, és elfogadta, de egyáltalán nem gondolkodott a jövőjükön. Egyetlenegyszer sem. Ez nem tartozott számára a valós lehetőségek közé. Megpillantott egy prédát, és lassan körözve lefelé ereszkedett, pillantását a zsákmányon tartva. Leereszkedett a földre, alakot váltott, és az emberért nyúlt, aki kiüresedett tekintettel, tompán mosolyogva bámult csak rá. Van még néhány meglepetése Antonietta számára. Valakinek amúgyis fel kell ráznia a lány csendes, rendezett kis világát. Mély kortyokban, sietve ivott, és megengedte a tökéletes hatalomnak, hogy egyetlen pillanatra elborítsa. Milyen könnyű is lenne engedni a hívásának, a suttogásának, ha Antonietta nem lenne állandóan jelen benne. Életpárja visszahúzná, ahogyan megtette azt eddig is, a zenéjével. Sosem volt olyan közel az átforduláshoz, mint általában a vadászok. Byron csak ritkán ölt, de akkor mindig érezte a hatalom erős vonzását, mégis végig meg tudta különböztetni a jót a rossztól. „Nagyon szomorú vagy.” – A hangja megdöbbentette, majdnem elejtette a zsákmányát. Antonietta nagyon közelinek tűnt. Szinte megérinthette volna. Óvatosan bezárta fogai árulkodó nyomait az ember nyakán, és lassan leengedte őt a földre. – „Pár pillanattal ezelőtt még boldog voltál. Mi történt Byron? Odamegyek hozzád, ha te nem tudsz jönni. Csak mondd el, hol talállak meg.” Aggodalommal telt puha hangja hallatán szíve cigánykereket vetett. „Jövök hozzád. Épp csak azokra a rokonaimra gondoltam, akik örökre elvesztek a számunkra.” „Siess! Alig várom, hogy láthassalak.”

Ismét felemelkedett a levegőbe, és a Scarletti palota felé indult. A kerek tornyok átfúrták a ködöt, és az alacsonyan szálló felhők hasát karcolták, lassan kibontakozott előtte az egész hatalmas, kőből, és titkokból épült kastély. A hatalom egy hulláma megérintette. Egy másik erő osztotta meg vele az eget. Egy nő. A családjából. Egy bagoly sebesen körözni kezdett a tornyok körül, tollai szinte ragyogtak. „Eleanor!” A nővére, akit oly régóta nem látott már. Byron zuhanórepülésbe kezdett, és nővére követte őt a labirintus öbli kijáratához. Alig csillámlott valós formájába, máris a nő után nyúlt, szorosan magához húzta, és beletemette arcát a nyakába. – Hogy kerülsz ide? El sem hiszem, hogy te vagy az Eleanor. Mutasd magad, hadd nézzelek. Karnyújtásnyira tolta magától, hogy aztán ismét magához megölelje. – Olyan rég nem találkoztunk már, szerettelek volna látni. – viszonozta a szoros ölelést Eleanor – Ez már túl hosszú volt testvér. De erősnek, és kiegyensúlyozottnak tűnsz. Úgy megijesztettél. Még túlságosan távol voltunk tőled, amikor megéreztem, hogy megsérültél. Összeestem. Szegény Vladnak kellett magamhoz térítenie. Azt akartam, hogy hagyjon ott, és siessen hozzád, de azt mondta már nem érne ide napfelkelte előtt. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy volt a közelben másvalaki is a fajtánkból. Nem ismertem fel őt, amikor megmutattad az elmédben. Ki volt az? – Elismerem, én magam is hálás voltam. Egy ősi vérű, erőteljes gyógyító. Dominic a Dragonseekerek közül. – Egy Dragonseeker? – a nő keze védekezésképpen a nyaka elé emelkedett – Nagyon hosszú idő óta nem hallottam ezt a nevet. Az ókori háborúk jutnak róla eszembe. – Azok csak mesék Eleanor. – mutatott rá Byron – Mint az emberek vámpírokról és vérfarkasokról szóló legendái. Alig van némi igazságtartalmuk. A többi puszta kitaláció. Talán egy-két ember valóban látott vámpírt, vagy vérfarkast, megengedték, hogy elszabaduljon a képzeletük, és megszülettek ezek az ostoba történetek. Valószínűleg ugyanez történhetett nálunk a Varázslók mondáival. – Bárcsak igazad lenne Byron, de a Varázslók nagyon is valóságosak voltak. Fajuk közel egyidős a mienkkel és a bolygóval, együtt dolgoztunk a jó érdekében. A Varázslók nagyhatalmúak, és kiváló látnokok voltak. Sokkal több mágiát tanultak a Földtől, mint mi. A védelmező varázslataik közül nagyon sok túlélte őket. A legtöbbet, amit fajunk használ, tőlük tanultuk. De sajnos a hatalom gonosszá tehet. – megsimogatta öccse haját, majd végigsimított a mellkasán, hogy meggyőződjön róla, valóban ép és egészséges – Nem emlékszem rá, hogy Dominicnak sok köze lett volna a Varázslókhoz, annál inkább a húgának. Elképzelhetetlenül hatalmas tehetség volt… – Eleanor hangja elcsuklott, hátrahőkölt testvérétől, sötét szemeivel tanulmányozni kezdte – Ránézésre teljesen egészségesnek tűnsz, és ez maga a csoda. De mintha megváltoztál volna. Erőteljesebbnek, és boldogabbnak tűnsz. – Megtaláltam őt Eleanor. Végre-valahára megtaláltam életem társát. Itt van, ebben az épületben, egy zongorista, Antonietta Scarletti. Bámulatos nő. Eleanor ismét körülfonta a karjait öccse nyakán. – Végtelenül boldoggá teszel. Be kell mutatnod minket egymásnak. A magadénak követelted már? Elmondtad a hercegnek? Mikor hozod őt haza? – Egy pillanatnyi csend támadt, Byron

csak ölelte testvérét, és végtelenül hálás volt azért az óriási szeretethullámért, ami elárasztotta. Hálás volt, amiért érintheti, láthatja. Ezt az ajándékot is Antoniettától kapta. Az érzelmek és a színek felbecsülhetetlen ajándékát. – Byron? – Eleanor mindentudó szemei egy pár pillanatig csak tanulmányozták. – Még nem változtattad át. – Ez a tényközlés valahogy inkább vádnak tűnt. – Minden nőre szükségünk van. Tudod, mennyire reménytelenül szükségünk van nőkre. Gondolom te is szenvedsz a vágyakozástól. És abban is biztos vagyok, hogy ő is szeretne veled lenni. Byron elvigyorodott, a farkasszerű mosoly felvillantotta hófehér fogait. – Az a fura elképzelése van, hogy együtt töltünk némi időt, és aztán utamra enged majd. Eleanor továbbra is az arcát vizslatta. Volt öccse arcában egy kemény vonás, ami azelőtt nem volt ott. – Mit fogsz csinálni? – Antoniettának meg kell találnia a saját hozzám vezető útját. Elég felelősségteljes életet él, uralja a palotát, és az egész családja rá támaszkodik. Ott biztonságban van. Az épületben nem számít, hogy vak. Az élete szinte kényszerpályára van állítva, és egyelőre követni is akarja azt. Még nem tudatosult benne, hogy az élete már összefonódott az enyémmel. De rá fog jönni. – Mennyi ideig akarsz várni? – Mire? Már összekötöttem magunkat. A védelmem alatt áll. Tettem óvintézkedéseket a biztonsága érdekében, és meg fogom találni azt, aki fenyegeti. A szíve, és a lelke már az enyém. Csak még meg kell birkóznia azzal, hogy ki is lesz ő, ha elfogadja az elkerülhetetlent. – De természetesen vissza fogsz vele térni a szülőföldünkre. Eleanor ezt nem kérdezte, inkább volt ez kijelentés, vagy talán halvány parancs. Byron rámosolygott. – Jó újra látni téged. Hol van Vlad? Ugye nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az életpárod nem engedte meg, hogy egyedül, védtelenül utazz? – Nem vagyok magam sem híján a védelemnek. – emlékeztette Eleanor. – De Vlad természetesen itt van, és vele van Josef is. Meg akart ismerni más országokat is a világból. Azt gondoltuk, az a legjobb, ha mi is vele tartunk. Byron nem tudta megállítani azt az apró hátralépést, amit a szavai által kiváltott rémület okozott. – Josef? – a név szinte károgásszerű rekedtséggel tört elő belőle. – Nem hozhattad magaddal azt a rettenetes kölyköt. Ugye nincs itt? Közel van a palotához? – Byron, ő az unokaöcséd. – Eleanor lerogyott egy szépen ívelt márványpadra, és felnézett fivérére. – Ez aztán a rémes fogadtatás. Byron megrázta a fejét. – Benj az unokaöcsém. Több mint boldog lennék, ha őt hoztátok volna magatokkal, de Josef és ő két teljesen más dolog. Nincs köztünk vérségi kötelék. – Ő is a fiam. Magamhoz vettem, amikor Lucia belehalt a szülésbe. Nem szeretem kevésbé, mint Benjamint. Tudom, hogy elég nehéz vele… – Nehéz? Az a fiú veszélyes. Luciának már nem kellett volna azt a gyereket vállalnia. Annyira idős, olyan ősi volt, és a legtöbb idejét a földben töltötte, hogy elkerülje a körülötte történő változásokat. Egyáltalán nem akart a modern világban élni. Mégis, hogy tervezte, hogy megkísérel egy ilyen dolgot?

– A fajunk fennmaradására gondolt. Te túlságosan is kemény vagy Byron, és ő nem ilyen volt. – Nem vagyok kemény Eleanor, csak az igazat mondom. Az a fiú semmi mást nem csinál, csak bajba kerül, mióta megtette az első lépéseit. – Ő egy árva Byron. Azon a napon veszítette el a szüleit, amikor megszületett. – Mi is elveszítettük őket Eleanor, és ő még ráadásul nem is ismerte Luciát és Rodanivert. Te és Vlad voltatok a szülei, és senki sem szerethette nálatok jobban. Lucia és Rodaniver a múltban éltek, pokollá tették volna annak a fiúnak az életét, és ezt te is tudod. Most pedig ő csinál poklot a mi életünkből. – Byron! – Eleanor idegesen csavargatta az ujjait – Neki csak szeretetre és megértésre van szüksége. Neked is meg kellene próbálnod segíteni neki. A helyes útra kellene irányítanod. – Miért van olyan érzésem, hogy a szerencsénél többet is jelent a látogatásotok? Ugye nem véletlenül jöttetek éppen Olaszországba? Fekete szemei parázslani kezdtek. Eleanor elkapta róla a pillantását. – Mondhatsz bármit, Josef is az unokaöcséd, és úgy gondolom, hogy nagyobb érdeklődést kellene mutatnod iránta. Festeni akar. És Olaszország elég csodálatos ahhoz, hogy itt fessen. Benj túl elfoglalt, nem kísérhette el őt. De mivel még szüksége van felügyeletre és te úgyis itt vagy… – Nem! Határozottan, és nyomatékosan nem! Én nem tudok gondoskodni egy gyerekről. Még csak ennek az épületnek a közelében sem akarom látni. – Byron szemmel láthatóan megremegett. – Tíz mérettel nagyobb nadrágot hord. Amikor elvitted magaddal, hogy felléphessen a herceg és az életpárja előtt, akkor is azt az iszonyatos nadrágot viselte, és karikákat a szájában, az orrában, és a szemöldökében. – megrázta a fejét – Nem akarom tudni, hol vannak még rajta olyanok, de minden alkalommal, ahányszor csak kinyitotta a száját, láttam, hogy a nyelvében is van egy olyan undormány. És ami a legrosszabb, hogy te pedig mindezt ráhagyod. – Csak egy fiatal fiú volt Byron, és ez sokat jelentett neki. – Én Mozartot és Chopint kedvelem, az operákat, és talán még a bluest is, de a rapet nem. Mi volt az a rettenetes zaj, amit ő előadott? Még mindig hallom rémálmaimban. És akkor még jobban jártunk volna, ha azok az iszonyú hangok kiütnek bennünket, mielőtt megérthettük volna a szöveget. – Byron ismét felvillantotta a fogait, de ez alkalommal agyarai kissé megnyúltak, mintha kedve lenne kiharapni egy darabot unokaöccséből. – Olyan megrázó volt, hogy soha többé nem tudom kitörölni az elmémből azt a dalszöveget. Ha netán neked sikerült volna elfelejtened őket, az emlékezetedbe idézem. Ember vagyok / Ember vagyok, akit nem láthatsz / Láthatatlan ember vagyok, akitől félned kellene / Agyarak és macskaszemek / A véred a kezeimen / Éjjel jövök, amikor a Hold magasra emelkedik / Egy gonosz vérszívó vagyok, félelmetes látvány / Különösen élveztem a herceg arcát figyelni, amikor a vérszívó gonoszos részt, és a magasröptű refrént énekelte Ki akarom szívni a véred / A véred, a véred, a véred / – Byron azon kapta magát, hogy nevetni lenne kedve ezen a régi emléken, amin akkor egyáltalán nem tudott. – Az egyetlen jó dolog, ami abból az egészből származott, hogy hallhattam Jacques-t nevetni. Hosszú időn keresztül nem láttam már akkor nevetni. Ez az egyetlen oka, amiért megbocsátottam Josefnek, hogy megpróbálta felhívni magára a figyelmet.

– De Byron, neki egyszerűen ehhez van tehetsége. Még ha csak egy gyerek is volt, legalább kreatívan gondolkodott. – Egy kis csend támadt. És ez felbőszítette Eleanort. – Az ég szerelmére, csak tizenöt éves volt akkor, és te is tudod milyen rettenetes kor az. Most már sokkal idősebb. – Ez nem sok változást jelentett nála nővérem. Hallottam, hogy még mindig tiszta feketében jár, ebbe természetesen beleértve a sötét, kavargó köpenyt is, és az emberi barátaival sírokon alszik a temetőkben. Azt is hallottam, hogy már olyan sok gyűrű van az alsó ajkában, hogy senki sem mer ránézni, nehogy elnevesse magát. – Igazságtalan vagy vele. Az ég szerelmére, a gyerekek szeretnek mindent kipróbálni. Csak a Goth korszakát élte, vagy minek is nevezte pontosan Vlad. De az is rég volt már, és még mindig csak tizenhét éves volt. Tudod, hogy a mi mércéinkkel mérve ő még mindig nem számít felnőttnek. Az unokaöcséd Byron, és meg akar ismerni más országokat. Nem lenne tőle semmi bajod, ha némi érdeklődést mutatnál iránta. Figyelemre van szüksége. – Nem érdekel, hogy gyereknek számít. A herceg lánya ennyi idősen már az életpárjához volt kötve, és képes volt felnőni a feladathoz. Eleanor felhorkant. – Pontosan tudod, mit gondolok erről. Hogyan merészeli a herceg feláldozni a saját lánya gyerekkorát? Ez felháborító! Szándékosan megpróbálták rákényszeríteni, hogy felnőjön, amikor csak rejtett őröket küldtek utána, hogy vigyázzanak rá. Ő is megérdemelte volna a gyerekkort. Mikhail túl sok időt töltött emberek között, Raven pedig maga is ember volt, így elfelejtették, hogy a mi fajunknál még ötven évesen sincsenek teljes erejüknél a gyerekek. – Ha várnak, elvesztettük volna Gregorit, a legnagyobb gyógyítónkat, és végül Savannah-t is. És ezt te is pontosan tudod Eleanor. Ti nők ebben még mindig vörös posztót láttok, de nagyon is jól tudjátok, hogy a hercegnek nem volt választása. – Egy gyerek abban a korban még képtelen megmondani mit szeretne, vagy mire van szüksége. Szerencsés, hogy legalább az alakváltásban hatalmas tehetségnek bizonyult, és elég rátermett volt, hogy meg tudja magát védeni. Ravennek meg tudok bocsátani. Ő az emberi időmértékben nőtt fel, és azzal az öregedéssel számolt. De Mikhailt pusztán a kétségbeesés vezette, hogy megmenthesse a helyettesét. Soha még ilyen fiatalon nem kötött magához nőt egyetlen hím se a népünkből. Mikhail önkényesen döntött úgy, hogy leviszi a korhatárt tizennyolc évre, amikor a lányoknak bemutatják a hímeket, abban a reményben, hogy megtalálják az életpárjukat. És az első ilyen gyerek éppen az ő lánya volt. Kétszáz évesnek kellett volna lennie, nem tizennyolcnak. Ez egyszerűen rémítő. Nem csodálom, hogy Savannah pánikba esett, és elmenekült az országból. Tudom, hogy az apja védelmezőt küldött utána, ahogyan Gregori is, de az az igazság, hogy azt az érzést keltették benne, hogy teljesen egyedül van, így kénytelen volt felnőni. Egyetlen önálló véleménnyel bíró nőt sem ismerek, aki nem háborodott fel ezen az egész histórián. Nem csoda, ha kihal a népünk, ha a hercegünk többre becsüli a barátját, mint a saját lányát. Byron felsóhajtott. – Nem hinném, hogy Mikhail lesz a felelős, ha a népünk kipusztul. – Ez egy megdönthetetlen érv volt, remélte, hogy eljut Eleanorig. – Legközelebb már azzal fogod megvádolni, hogy azért is ő a felelős, amiért képtelenek vagyunk az átmeneti időben rendesen táplálni a gyerekeinket. Eleanor bájos arca most szégyenkezőnek tűnt.

– Fogalmam sincs, miért nem találjuk meg a tökéletes táplálékot a gyermekeinknek. Hosszasan tárgyaltunk már erről, és Shea most is folytatja a kutatásokat. Könnyek hallatszottak a hangjában. Sírt önmagáért, és sírt a népük minden asszonyáért, akik emiatt veszítették el gyermekeiket. – Nem gondoltam, hogy ekkora bánatot okozok ezzel Eleanor. Népünk hímjei soha nem okolták emiatt a tragédia miatt az asszonyokat. – csendes bocsánatkérésképpen megcsókolta a feje búbját – Ami közülünk az egyikkel történik, az mindannyiunkkal történik. Minden gyermek egy valódi ajándék, és mindent meg kell tennünk, hogy megmenthessük őket, és minden életpárra szükség van, hogy megmenthessék a férfiakat, még akár annak az árán is, hogy fel kell áldozniuk a gyerekkorukat, hogy egy lépéssel távolabb kerüljünk a kihalástól. Savannah túl fiatal. Mindannyian tudjuk, de képes volt felnőni a feladathoz. Talán a vérvonala miatt, talán csak egyszerűen egy nagyszerű, rendkívüli nő, de Gregori törődik vele, megvédi őt, és segít neki bármit megtanulni, amit meg akar tanulni. Eleanor megdörzsölte a homlokát. – Tudom, ahogyan azt is, hogy Gregorira elmondhatatlanul nagy szükségünk van. Egyszerűen csak igazságtalannak tartom, hogy a gyermekeink még többet szenvedjenek. Hiszen így is olyan sokan meghalnak. Mi, akik maga vagyunk a Föld, képtelenek vagyunk egy olyan egyszerűnek tűnő dologra, hogy tápláljuk a gyermekeinket. Nem vehetünk el még többet tőlük. Ha ötven évre van szükségük ahhoz, hogy elengedhessük a kezüket, akkor ezt kell tennünk. Miért mindig a gyerekek legyenek rugalmasak? – Természetesen igazad van Eleanor. Hiszem, hogy Shea és Gregori meg fogja találni a módját, hogy az asszonyaink anélkül vállalhassanak újabb gyermekeket, hogy oly sokat el kellene veszítenünk közülük. És hogy képesek lesznek táplálni őket, akkor is, ha az anyatej már nem elegendő a gyermek számára. – fogta meg nővére kezét. – Emlékszel, Celeste-nek, és Ericnek nem sokkal azelőtt született egy fia, hogy Benjamin a világra jött, és hogy az a fiú nem élte túl? Úja próbálkoztak, de az a gyermek sem maradt életben. Celeste olyan végtelenül szomorú lett, hogy Eric elvitte őt messze, hogy így segítsen neki túltenni magát a veszteségen. Ahányszor egy gyermek meghal, az egy hatalmas sebet ejt a szívemen, ami soha nem tud begyógyulni. A barátaim fájdalmát is fáj nézni. Vlad testvére, Diedre egyre több időt tölt a földben. Félünk, hogy őket is el fogjuk veszíteni, ha újra teherbe esik, és megint nem sikerül életben tartani a gyermeket. Tienn kerek-perec megtagadta, hogy újra próbálkozzanak, ugyanúgy fél, mint én, hogy Diedre a hajnalt fogja választani egy újabb sikertelenség esetén. – Felemelte a kezét és megsimogatta öccse arcát, szüksége volt rá, hogy megérinthesse. – Végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy megtaláltad az életpárod. Szeresd őt. Élj érte. Remélhetőleg ő is érted fog élni, és ez elegendő is lesz. – Mindig van remény Eleanor. – mondta lágyan. – Valóban? Azt kívánom, hogy bárcsak így lenne. Talán ha visszaszerezhetnénk a Varázslók bölcsességét, vagy hatalmát, lenne némi esély, de a népeink közti háború eltörölt minden köteléket közöttünk. Ha vannak is túlélők közülük, a gyűlölet mélyre vésődött bennük az irányunkba, nem segítenének megállítani fajunk romlását. – A szél átnyomakodott a fák között, lengedezett, táncolt körülöttük. A labirintus bejáratát rejtő bokrok mintha tudatosan rezzentek volna össze. Eleanor tett egy elhessentő mozdulatot. – Nem akartam ilyen búskomor hangulatot kelteni. Örülök neki, hogy végre láthatlak. Jó dolog, hogy ismét együtt

lehetünk, egy családként, ami kibővül a te életpároddal. Josef is biztosan találkozni szeretne vele. Adj neki egy esélyt Byron, és meg fogod látni, milyen csodálatos fiú ő valójában. Byron felsóhajtott. – Éppen azon vagyok, hogy a lehető legjobb benyomást tegyem Antoniettára. A legutolsó dolog, amire ehhez szükségem van, hogy megismerje Josefet az örvénylő, fekete köpenyében, az ordenáré nadrágjában, miközben rapet énekel. – Akkor még csak egy gyerek volt. És minden gyerek kipróbál dolgokat. Megnyerőnek, és sármosnak fogja találni őt. – Sármosnak? – Byron megrökönyödött arcot vágott – Ahogy én hallottam, temetőkben ad koncerteket, kriptákban lép fel, ahol egyik-másik rajongója megpróbálja leharapni különböző élőlények fejét. De most komolyan Eleanor. Annak a fiúnak fegyelemre van szüksége. Egyáltalán nem akarom, hogy ez az én problémám legyen. És főképpen nem most. Valószínűleg néhányszor letépném a füleit, hátha attól úgy viselkedne, mint egy racionális, épeszű teremtmény. Eleanor nagyot sóhajtott. – Byron, ő már nem egy maroknyi, de te valamiért mindig emberi viszonylatban gondolsz rá. Nagyon régóta vagy távol. – Úgy lenne? Mi van a sminkkel? Úgy hallottam, határozottan sminkeli magát, és mindenféle vad színekre festi a haját. Nem úgy tűnik, mintha vissza akarna venni az arcából, és hasznos tagja lenni a társadalomnak. – Ki mesélt neked erről? El sem hiszem, hogy valaki elmondta. Gondolom valami ősi pletykafészkek. Az volt az androgün korszaka. És pontosan összeillett a korcsoportja divatjával. Minden gyereknek meg kell találnia önmagát Byron. Eleanor végtelenül felháborodott volt a fia nevében. Béketűrő sógora, Vlad mesélt erről Byronnak csalódottságában, és Byron most inkább tapintatosságnak nevezte volna gyávaságát, hogy nem merte ezt megmondani a nővérének. Nem szerette volna, ha Eleanor megharagszik az életpárjára. Magára erőltetett inkább egy ragyogó mosolyt. – De én most épp az életpáromnak próbálok udvarolni, és ez minden időmet lefoglalja. – Találkoznod kell vele. – eresztette el egyszerűen a füle mellett a kifogását Eleanor. – Sajnos nincs annyi időm, hogy megvárhassam. – Byron megfogta nővére mindkét kezét, és talpra segítette. – Be szerettelek volna mutatni téged és Vladot Antoniettának, de a puszta gondolata, hogy Josef a közelében, vagy csak a családja közelében lehet, megrémít. – Vámpírokkal nézel szembe Byron. Szembe tudsz nézni az unokaöcséddel is. Byron felsóhajtott. Kizárt, hogy ezt a csatát megnyerhesse. Még az sem számított, hogy egy teljes erejében lévő Kárpáti hím, egy vámpírvadász. Eleanor a nővére, és pontosan olyan, mint a legtöbb Kárpáti nő, mindig eléri, amit akar. Akár meg is spórolhatja magának az érveit. – Boldogan bemutatlak mindannyiótokat Antoniettának, de adnod kell egy kis időt, hogy alkalmazkodni tudunk, mielőtt Josefet is behívod. És még véletlenül sem szabad semmiféle ostobaságot csinálnia. – Természetesen nem fog. – Eleanor mosolya felragyogott – Táplálkoztál már ma éjszaka? – Igen, már hozzá megyek. El fogom mondani neki, hogy a családom megérkezett, és ő bizonyára meghív benneteket az otthonába. Túl sok minden történik most ott. Valaki megpróbálja megölni őt, és a nagyapját.

Eleanor felszisszent, a felháborodás, és és a rosszallás halk sziszegésével, sötét szemei veszélyesen felvillantak. – Vedd őt, és hagyd el ezt a helyet azonnal Byron. Egy csöppet sem gondolkodsz? Byron halkan felnevetett. – Nagyon ellentmondásos vagy Eleanor. Harcba szállsz Savannah jogaiért, de megtagadnád az életpáromtól a jogot, hogy beleszólása legyen, mi történik vele. – Bármi történik vele, az történik veled is. – mutatott rá Eleanor. – És nem pontosan így történt volna ez Gregorival és Savannah-al is? Nővére fehér fogai rávillantak. – Gregori nem az öcsém. És most menj az életpárodhoz, mielőtt dobozba zárom a füleidet a szemtelenséged miatt. – Tartogasd a dobozt a drágalátos unokaöcsém füleinek. – lehajolt hozzá, és megcsókolta az orra hegyét – Megszálltatok már valahol? – Kibéreltünk egy villát. Josef szeretné megtapasztalni „az élet ízét”, ahogy mondta. Vlad talált egyet, amit használhatunk, és eléggé biztonságos helyen van. Te is nyugodtan megszállhatsz nálunk. Ez felvillanyozná Josefet. Már megvannak a festékei, és a vásznat is felállította az erkélyen. Nagyon divatosan néz ki a svájcisapkájában. Egyébként veled mi van? Hol laksz? – A föld alatt. – Tiszteletre méltó embernek kell tűnnöd Byron. Gondoskodni fogok róla, hogy találjunk egy megfelelő helyet a számodra. Ne aggódj, alaposan fogom megválasztani a helyet, ahová majd az életpárod viszed. – Grazie, erre nem is gondoltam. Ha találsz egyet, hadd lássam előbb én a helyszínt. Üzenni fogok neked, ha beszéltem Antoniettával. Nem találtam semmiféle bizonyítékát vámpírok jelenlétének a környéken, de ez még nem jelenti azt, hogy valóban nincsenek is a közelben. Légy óvatos Eleanor. – Te is. Jó volt újra látni téged. – kissé vonakodva kicsúsztatta ujjait öccse tenyeréből – Ne várj túl sokáig azzal, hogy bevezesd az életpárod a mi világunkba Byron. Te a szülőföldünkhöz tartozol. Örökre. Te voltál az, aki valamiféle vezeklésképpen úgy döntöttél, hogy vámpírvadász leszel a népünk védelmében, pedig egy nagyon tehetséges kézműves vagy. – Arra vágyom, hogy újra aranyat, és ezüstöt érezzek a kezeim között, és hogy a szent barlangokban megtaláljam a legtökéletesebb drágaköveket. – Byron rámosolygott, de az árnyak nem tágítottak a szemeiből. – Néha azon kapom magam, hogy ékszerek körvonalazódnak az elmémben, miközben más, sokkal fontosabb dolgokra kellene figyelnem. Most pedig, hogy megtaláltam Antoniettát, valami igazán szépet szeretnék neki csinálni. – Minden kézművest megbecsülnek a népünk köreiben, te is jól tudod Byron. – emlékeztette Eleanor – Főképp, ha az egyben egy drágakőhívó mester is. – Az egy teljesen más világ. Senki nem képes megtanulni, ha nem születik annak. Az érzelmek visszahozták ezeket a vágyaimat is. – A mesterségednek is szüksége van rád Byron. Olyan hatalommal bíró mesterember vagy, amilyet évszázadok óta nem látott a fajunk. A herceg többször is megjegyezte már nekem, hogy kizárólag te tervezheted meg a tökéletes ajándékot Raven számára. Senki mást nem fog megbízni vele.

– Olyan biztos benne, hogy visszatérek? – Ennyire reméli. – Kevés embernek van akkora szerencséje, hogy ilyen nővére lehet, mint nekem. Később találkozunk. Byron alakja cseppekké oldódott, és eláramlott a labirintus bejáratától a főépület felé. Körözött a bástyák, és a tornyok fölött, elúszott az oromzaton guggoló vízköpők között, és leereszkedett a második emelet magasságába, ahhoz az ablakhoz, ami általában résnyire nyitva szokott lenni. Mélyen maga alatt mozgásra lett figyelmes, a kanyargós útvonalon, ami eltávolodva a palotától, és a várostól, felvezetett a hegyre. Normál esetben oda sem figyelt volna erre, de volt valami titokzatoskodó Franco Scarletti felesége, Marita mozgásában, ami megragadta a figyelmét. Követte őt, gondosan figyelve a lombmagasságra, és a látótávolságra. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy senki ne láthassa meg az épületből. Byron lustán körözött a magasban, elrejtőzve a felhők között. Szemmel tartotta a nőt, ahogy besurrant a fák közé. Látta, ahogy jobbra-balra forgatja a fejét, szemei nyugtalanul fürkészték a környéket, teste meggörnyedt. A kezében egy apró, barna papírba tekert csomagot vitt, amit egyetlen madzaggal kötöttek át. Egyre távolodott a palotától, és a várostól, kitartóan kapaszkodott egyre feljebb a meredek útvonalon. Byron elkapta a macska illatát. A szag csípős és gonosz volt. A lusta kerengésnek nyomban vége szakadt, már száguldott a hegytető közelében lévő aprócska liget felé. A fák több sorban övezték a kicsiny tisztást. Örvénylett a fatörzsek körül. A szag nagyon erős volt a ligetben. Egy nagymacska nemrég hozzádörgölődött ezekhez a fákhoz, és eltöltött némi időt a lombok között is. A szél megmoccant, suttogni kezdett Byronnak. Magával hozta a frissen kiontott vér illatát. A rezes illat eltelítette a levegőt, felemelkedett a széllel. Marita felsikoltott. A hang madarakat rebbentett fel a fák közül, ahol éjszakai álmukban gubbasztottak, szárnyaik verdesése megremegtette a levegőt. Denevérek csaptak le fölöttük akrobatikus mozdulatokkal. Byron velük mozgott, felvette az alakjukat, a macskát kereste. Tudta, hogy az tud a jelenlétéről. És azt is tudja, hogy vadászik rá. Marita sikoltását mintha elvágták volna, így Byron kénytelen-kelletlen az ő irányába fordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem őt támadták meg. Összerogyva feküdt a földön. Körülötte a fák levelein fényes, sötét bevonat csillant meg. Ez csöpögött Marita mozdulatlanul fekvő teste mellett a talajra. Byron leereszkedett a földre, odafigyelve, hogy alig érintse a talajt, nehogy nyomokat hagyjon maga után. Egy ember összetört, véres teste hevert az egyik ágvillában, mintha egy vadállat rejtette volna el a zsákmányát. A Hold rávilágított a vértől feketéllő fatörzsre. Marita ez alatt a fa alatt feküdt. Byron fölé hajolt, hogy ellenőrizze, nem sebesült-e meg. Úgy tűnt, minden nehézség nélkül lélegzik. A csomag kiesett elernyedt ujjai közül, azt minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül zsebre vágta.

Az utolsó dolog volt, amire vágyott, hogy lehurcolja a nőt a hegyről, és csillapítgassa az embereknél ilyenkor automatikusan előjövő hisztérikus rohamát. Marita pedig egymaga képes lenne pánikba ejteni nemcsak a közeli palota lakóit, de magát az alattuk elterülő várost is. Byron inkább megvizsgálta az áldozatot. Úgy tűnt, a harmincas évei vége felé járó férfi volt. Borzalmas halált halt, egy vadállat marcangolta szét, és részben felfalta. Mindez körülbelül egy órával ezelőtt történt. Marita az egyik vértócsán csúszott el, és belezuhant a másikba. Ez a rémület pedig nyilvánvalóan túl sok volt neki. A macska közel volt, nagyon közel. Érezte, hogy egy másik ragadozó közeledik. De most eltűnt a környékről. Talán képes lenne követni a nyomait, de nem hagyhatja itt Maritát, hogy egy vértenger közepén ébredjen fel egyedül. Apró sóhajjal kihúzta a káosz közepéből, és lefelé indult vele a hegyről. Marita szinte azonnal mocorogni kezdett, és felnyögött a félelemtől, és a tudattól, hogy mekkora bajban van. Byron gyorsan letette a földre, és távolabb lépett tőle, hogy teret adjon neki. Egy pillanat alatt felült, és végigpillantott véres ruházatán, és ismét élesen felsikoltott. Byron várt egy ideig, de nem hagyta abba. Szemei felakadtak, és úgy tűnt, ismét elájul. – Marita! – élesen ejtette ki a nevét, és elrejtette hangjában a kényszert – Velem biztonságban vagy itt. Semmi sem árthat neked. Pislogott egy párat, kezei vadul csapkodtak körülötte. – Láttad? Láttad a testet? Iszonyú volt. – remegett – Rettenetes. – Engedd meg, hogy hazakísérjelek, és értesítheted a hatóságokat. – A kezét nyújtotta felé, hogy felsegíthesse. Marita engedelmeskedett a hangja kényszerének, belehelyezte a kezét az övébe, és talpra állt. – Mit keresel ilyen távol a palotától egyedül éjnek idején? Hangja gyönyörű volt, tisztán, dallamosan szólt, bizalmat ébresztett volna bárkiben. A nő a szemöldökét ráncolta, kényelmetlenül mocorgott, megpróbált ellenszegülni a kényszernek, de képtelen volt megakadályozni, hogy válaszoljon. – Találkozóm volt valakivel. Egy férfival. – A szeretőddel? – Igen. Nem. Istenem, nem szabadna elmondanom neked. Nem szabad elmondanod senkinek. A sírás viharként tört rá ismét, zokogása az egekig hallatszott. Könnyei szinte a szívéből jöttek, lehetetlenné tették, hogy továbbra és megálljon a lábán, visszaült a földre, és eltakarta az arcát. A felbőszült Byron elhomályosította az elméjét, és egyszerűen felkapta, és a palota felé repült vele, hogy minél hamarabb megtehesse az épületig a távolságot. Elege volt a síró, sikoltozó nőből. Szerette volna már látni Antoniettát. Látni akarta az arcát, meg akarta érinteni, megtudni, hogy minden porcikájával rá vágyakozott, ahogy ő a lányra.

11

Szándékosan a palota hatalmas, dupla bejárati ajtaja előtt tette le Maritát, a márványlépcsőkre. Ilyen késő este az ajtók már biztonságosan zárva vannak. Könyörtelenül használta a kopogtatót. Miközben nekitámasztotta az egyik pillérnek a nő testét, odasuttogta neki az ébresztő parancsot, és elültetett emlékei között egy rohanást lefelé a hosszú, hegyi úton. Helena nyitott ajtót. Vetett egy pillantást a vér borította Maritára, és ő is felsikoltott. Összeszaladt a két szolgálólány, aki éppen hazamenni készült az esti munka után, ők is csatlakoztak hozzá, az éles, hangos kiáltások visszaverődtek az előtér magas mennyezetéről. Marita ismét könnyekben tört ki, jajveszékelése felkeltette volna a halottakat is, ha lettek volna a közelben. Mintha hozzáragasztották volna, úgy kapaszkodott Byronba, aki egyre elgyötörtebben álldogált a dráma közepén. „Antonietta. Életpárom. Ments meg! Egy pillanatig sem vagyok képes tovább elviselni ezeket a nőket, és a hisztérikus rohamaikat. Hol vagy?” A lány hangja nyugodt volt, mint mindig. „Te hol voltál, amikor én arra ébredtem, hogy üres az ágyam?” Byron felsóhajtott. A háztartáson eluralkodott a totális káosz. Helena behúzta magával Maritát a bejárati ajtón, miközben beszélt hozzá, de olyan gyorsan, hogy alig lehetett érteni belőle valamit. Egy rövidke pillanatra Byron szabad volt. Aztán Marita megint összeomlott a padlón. Ő pedig azt tette, amit minden valamirevaló férfiember tett volna a helyében, elkapta őt, mielőtt beverte volna a fejét a márványpadlóba. „Kicsivel több együttérzést, ha kérhetem.” „Mi történt?” „Marita talált egy holttestet fenn a ligetben.” „Egy holttestet? Borzalmas. Akkor nem csoda, ha ezt csinálja.” „Már halott volt egy ideje. Úgyhogy egyáltalán nem kellene ezt csinálnia. Nem is látta, hogy feltépték a torkát.” „Feltépték a torkát? Szegény Marita akkor azért ilyen ideges.” „Az ideges kifejezés nem igazán találó. És velem mi lesz? Én egy érzékeny férfi vagyok, de ahhoz nincs megfelelő kötélidegzetem, hogy együttérezzek vele, amikor így sikoltozik.” „Érzékeny? Te is láttad a holttestet, és semmi reakció?” „Antonietta.” Finom dorgálás volt a hangjában, egyáltalán nem tartotta tréfásnak, hogy a lány az ő rovására szórakozik. „Nem lehet, hogy Enrico az? Még mindig nem került elő.” Byron elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.

Antonietta kezdett egyre elborzadtabbnak tűnni. És neki egyáltalán nem volt arra szüksége, hogy csatlakozzon a másik négy sikoltozó, hisztériázó nőhöz. „Nem leszek hisztérikus.” – Egy szívdobbanás. Kettő. – „Soha.” Egyre közelebbről hallotta. A bejárati ajtó tömve volt hangosan, és gyorsan beszélő, síró, sikoltozó nőkkel. Byron úgy érezte, hamarosan kiveri az izzadság, ha nem menekülhet el innen. Marita nekitámaszkodott, remegő kezeivel az övébe kapaszkodott. „Antonietta, mozgás! Tudom, hogy olyan lassan jössz, amennyire ez csak lehetséges.” Franco sietett a bejárathoz, aki meglátta felesége csupa vér alakját, amint Byron kezei között ájuldozott. Franco egy pillanatig sem habozott. Üvöltve vádolta Byront, miközben az ökleivel hadonászott felé, majdnem fejbe verve Maritát, aki előtte ingadozva próbálta kétségbeesetten megragadni. – Elég. Byron az összeszorított fogai között adta ki a parancsot. Bár a hangja szinte hallhatatlanul halk volt, parancsa erejének hulláma végigsöpört az egész előtéren, de a palota magasabb régióiban is világosan érzékelhető volt. A vázák megrezzentek. A képek a falon megrezdültek, mielőtt újra mozdulatlanná váltak volna. A csönd azonnali volt. Senki nem moccant, és senki nem beszélt. Szél söpört át az előtéren, mintha süvítésével akarna tiltakozni a némaság ellen. Antonietta ebbe a némaságba vonult le Keltával az oldalán. – Byron, zárd be az ajtót. Nagyon hideg levegő jön befelé, szegény Marita sokkos állapotban van. Helena, minél gyorsabban gondoskodnunk kell egy forró fürdőről Marita számára. Franco, vidd fel őt a lakosztályotokba, amíg tájékoztatom a hatóságokat a ligetünkben történt tragédiáról. A világ összegömbölyödött, és eltűnt, látása addig szűkült, hogy már a szobának sem volt nyoma sem. A nők eltűntek. Franco is eltűnt. Kizárólag Antonietta közeledett felé. Byron képtelen volt segíteni magán, hogy ne bámulja. Hangja mindig is magabiztosságot sugárzott, de most ez valahogy még inkább felerősödött benne. Szinte izzott. A Kárpáti vér az ereiben már mutatkozott szépségében is. A méltóságot úgy viselte maga körül, akár egy köpenyt, amiben bevonult a káosz kellős közepébe. Byron bensője ellágyult. Boldog volt. Békés. Egész. A család pedig reagált Antonietta hangjára. Marita beleomlott a férje karjaiba. Paul és Justine együtt érkeztek, kifulladva, tágra nyílt szemekkel. Tasha a boltív árnyékában maradt, gyanakvóan tekintgetve Byron irányába. – Megmentett engem. – Marita beletemette az arcát férje mellkasába. – Képtelen vagyok elviselni tovább annak az embernek a vérét magamon. Iszonyú volt. Franco felnézett Byronra. – Grazie. Az adósod vagyok. Byron egyenesen Antoniettához sétált. Az egész családja szeme láttára húzta őt a karjaiba, szíveik felvették az azonos ritmust. Színtiszta birtoklás volt a testtartásában, világosan jelezve a többiek felé, hogy Antonietta hozzá tartozik. A lány azonnal válaszolt az érintésére, körülölelte a karjaival, arcát csókra emelte. Lehajtotta a fejét hozzá. Ajkai melegek, puhák, üdvözlőek voltak. Szája nedves forrósága egzotikus.

Egy pillanatra minden és mindenki eltávolodott. Antoniettának fűszeres méz íze volt. Szerelem és nevetés aromája. – Egészen vicces, hogy mindig ott vagy, ahányszor csak valaki közülünk veszélybe kerül. Tasha elég hangosan motyogott ahhoz, hogy mindenki meghallhassa. Dühösen meredt Byronra. Byron felemelte a fejét, és ránézett, szemeiben vörös lángok lobbantak, hagyta, hogy agyarai kissé megnyúljanak. Megelégelte a drága Tasha gonosz kis játékait, amiket Antoniettával űzött. Ha olyat akar játszani, hogy nincsenek szabályok, ő több mint hajlandó abba bekapcsolódni. Tasha olyan sokszor tette kényelmetlenné Antonietta életét, ahányszor erre csak alkalma nyílott. Nem fog megártani a nőnek, ha a saját gyógyszeréből kap némi ízelítőt. Tasha felzihált, átkarolta magát, és hátrahőkölt. Mire pislantott egyet, Byron mosolya már ismét normális volt, az arca egyszerűen csak jóképű. A vörös lángokat, amiket szemei mélyén látott, pusztán a bejárat közelében elhelyezett gyertyák csalóka fényei okozták. Tasha bár megremegett, mégis odasétált unokatestvére oldalához, szemei villámokat szórtak. – Most hogyan találtál rá egy holttestre, és Maritára Byron? – kihívás volt a hangjában. – Inkább köszönd meg Istennek, hogy Byron egyáltalán rátalált. – mondta Antonietta, és röviden megérintette Tashát. – Azonnal hívd a rendőrséget. Mondd nekik, hogy egy félelmetes baleset történt a ligetben. Kérd meg a drága jó kapitányt, hogy jöjjön ki. Mondd neki, hogy az ő jelenlétéhez már hozzászoktak az embereink, és most mindenki olyan ideges, értékelném, ha személyesen járna a dolgok végére. „Érzem a nyugtalanságát. Mit csináltál vele?” „Én mit csináltam vele? Gyakorlatilag megvádolt, hogy én támadtam meg Maritát.” Antonietta egy apró gesztussal jelezte elfogadását. „Csak akkor szokott ilyen támadóan viselkedni, ha izgatott, vagy rémült.” Byron megvillantotta a fogait. „Tasha kuzinodnak pusztán jó modorra lenne szüksége.” Tasha majdhogynem vetődött a telefon felé, rögtön megfeledkezett róla, hogy megmentse Antoniettát a saját ostobaságától, annak reményében, hogy ismét láthatja a kapitányát. – Máris Antonietta. – Paul, te menj Nonnohoz, és mondd el neki mi történt. Nem akarom őt nagyobb felfordulásnak kitenni, mint amennyire szükség van. Franco az ostobaságokat kotyogó Helenával elvezette a zokogó Maritát, hogy forró fürdőbe ültessék azonnal. Byron megdöbbent. Ennyi volt az egész. Antonietta vak, mégis pontosan tudta, ki van a helyiségben, és azonnal képes is volt parancsolni mindannyiuknak. Hihetetlen volt. Szíve olyan hangosan kezdett dobogni, hogy le kellett csendesítenie. A büszkeség majdnem szétvetette a mellkasát. Egyszerre rémítette meg, és szórakoztatta, hogy képes olvasni a lány elméjéből a vele kapcsolatos zűrzavart. Először úgy tervezte, hogy lesz egy rövid viszonyuk, aztán ő megy tovább a maga útján, Antonietta pedig folytatja az életét. Lassan kezdett rájönni, hogy ez a terv megvalósíthatatlan, már nem akarta, hogy elmenjen tőle, de még mindig erre számított. Holott már egyiküknek

sem volt választása. Ezt viszont a lány még nem tudta, és neki egyelőre nem is állt szándékában felvilágosítani, nehogy felborzolja az ellenállását. Antonietta közelebb mozdult hozzá, testét odasimította az övéhez, megpihent erejében a tömeges hisztéria után. Nekidörgölte arcát a mellkasának, majd elkomoruló arcot öltött, és ellépett tőle. „Egy másik nővel voltál.” A vád pusztán tényközlés volt, a szavak az elméjében vörös, és narancsszín tűzzel lángoltak fel. Egy újabb árulás, ami darabokra törte a lányt. Érezte haragja hatalmas hullámait éppúgy, mint mélységes bánatáét. „Soha nem létezett másik nő. És soha nem is lesz. Legalábbis nekem.” A létező legtisztább hangját használta, amivel képtelen lenne rá, hogy valótlanságot ejtsen ki. – Antonietta. – szólalt meg Justine – Beszélnünk kell. Mindannyiunknak. Nekem, neked, Paulnak, és azt hiszem Byronnak is. Ez nem mehet így tovább. Antonietta megemelte az állát, de teste a készséges Byron felé dőlt kissé, nyugalmat, kényelmet keresve. Az aprócska, mégis árulkodó gesztus kifecsegte, mennyire össze van törve belül. Byron átkarolta, és magához húzta, szinte elrejtette válla menedékében Paul és Justine árulásának fájdalma elől. Érezte Antonietta küzdelmét, hogy mennyire szeretne hinni hangja tisztaságának, a saját józan esze ellenében is. – Ez aligha a legalkalmasabb idő arra, hogy megpróbáld megmagyarázni, amit tettél Justine. Túlságosan dühös, és megbántott vagyok ahhoz, hogy képes legyek végighallgatni bármelyikőtöket is. Ami azt illeti, azzal kapcsolatban, hogy Paul mindkettőnket lelőtt, fogalmam sincs, mit kellene tennem. Azt javaslom, ne kerüljön a rendőrök közelébe, ha kijönnek. Volt valami a hangjában, amit Byron már kezdett felismerni. Egy halvány gőg, ami mögé elrejthette sebzettségét, megbántottságát. „Még mindig érzem a szagát rajtad.” Lehajolt hozzá, és megcsókolta az orra hegyét. „Megérkezett a nővérem a szülőföldemről. Kivettek egy tengerre néző villát ő, az életpárja, és a fiuk. Megvitattuk Josef sajátságos viselkedésformáját. Most éppen festeni szeretne, így megpróbálnak lehetőséget biztosítani ehhez a számára.” A gyanú a lány elméjéből úgy oszlott el, akár egy felhőpamacs. A nyaka köré fonta a karját. „Sajnálom. Nem tudom, miért kételkedek folyton benned.” „Talán mert az árulás egy bevett életforma a családodban Antonietta. De az enyémben nem. Ezt csak azért mondom, hogy megnyugtassalak. Az viszont teljesen természetes, hogy gyanakodni kezdesz, ha eltűnök mellőled az ágyból, és egy másik nő illatával térek vissza.” Justine szilárdan megállt Antonietta előtt, miközben Paul lehajtott fejjel elsietett mellettük a nagyapja szobája irányába, gondosan kerülve Byron tekintetét. – Antonietta, rettenetes hibát követtem el, de nem dobhatod el csak úgy tizenhárom év barátságát. Tudod, hogy te vagy a családom. Az egyetlen, amit családnak nevezhetek. Ez iszonyúan fáj.

Byron keze felemelkedett, hogy masszírozni kezdje Antonietta nyakában, és tarkójában a hirtelen görccsé változó feszültséget. Az ujjai gyengédek voltak, elméje nyugtatta a lányét, hogy teste ne kezdjen remegni a haragtól, és a fájdalomtól. Antonietta hallgatott egy pillanatig. – Örülök, hogy ez neked is fájdalmas Justine. Annak is kell lennie. Nekem is iszonyúan fájt megtudnom, hogy elárultál engem pusztán csak azért, mert lefekszel az unokatestvéremmel. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy olyan férfival legyek, aki ilyesmire megkér. Ha pedig mégis megkér, akkor aztán végképp nem maradnék vele. Paul kihasználja az embereket. És nagyon jó ebben. Pontosan tudtad te is, amikor belementél. Justine arca elvörösödött, de pillantása kerülte a Byronét. Bár ajkai megremegtek egy pillanatra, végül felemelte az állát, sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott. Byron utána nézett, így láthatta merev, egyenesre húzott hátát, ökölbe szorított kezeit. – Hogyan fogsz dönteni vele kapcsolatban? – kérdezte. Keze lassan végighaladt a lány hátán, majd a derekán folytatta a masszázst. – Még csak ötletem sincs. Ki kellene rúgnom, megmondani neki, hogy csomagolja össze a holmiját és menjen, de nem vagyok benne biztos, hogy csak a jó üzleti érzéke beszélt belőle, nem pedig valós fájdalom. Márpedig minden embernek van joga hibákat elkövetni, még Justine-nak is. „Árulás.” A szó perzselő izzással keresztülszáguldott az elméjén, fekete füstöt, és rossz ízt hagyva maga mögött. Byronnak igazából egyikük sem nyerte el a tetszését, de Antonietta hűsége a családja, és a barátai iránt óriási volt. Ő pedig keményen próbálkozott, hogy megérthesse, miért is szereti őket annyira. Hogy miért érzi olyan fontosnak, hogy segítsen rajtuk. Látni akarta azokat a dolgokat, amiket ő lát bennük. Törődni akart velük, ahogyan a lány törődött. Don Giovanni már kivívta a tiszteletét, és a hűségét. Az összes többiben kételkedett, de eltökélte, hogy mindannyiuknak ad lehetőséget a bizonyításra. – Azt kívánom, bárcsak kezdenéd megszeretni a családom Byron. – mondta Antonietta. – A férfi képes lett volna betekinteni az elméjébe, hogy lássa, mit miért tesz, de nem akarta esetlegesen gátolni egyik érzékét sem, amikor a családjára koncentrál. – Megoldjuk. – Tényleg itt van a nővéred? Antonietta nem akart Paulra és Justine-ra gondolni. – Igen, valóban itt van. De ne légy ettől ennyire boldog. Magukkal hozták az ifjú Josefet, aki egymaga képes elérni, hogy mindannyian fedezékbe meneküljünk. Ha azt hiszed, hogy neked vannak furcsa rokonaid, az csak azt bizonyítja, hogy még nem találkoztál Joseffel. – El kell jönniük vacsorára. – mondta mohón a lány – Holnap éjszaka. Átadod nekik a meghívásom? – odadörgölte az arcát a vállához, pont, mint egy macska – Találkozni szeretnék ezzel a hírhedt Joseffel. Már nagyon várom. Byron inkább felsóhajtott, hogy megakadályozza, hogy felnevessen. – Te csak azt szeretnéd elérni, hogy kínosan érezzem magam. – Nos, valóban, azt is. – Gondolod segíteni fog Tashának elhinni, hogy engem se egy kő alatt találtak? – hangjából egyértelműen vidámság csendült.

A lány felemelte a fejét, mintha láthatná őt a sötét szemüveg mögül. – Téged tényleg nem érdekel, hogy kedvel-e, vagy sem, ugye? – Nem különösebben. Soha nem érdekelt túlzottan senki véleménye rólam. Változtatna ez azon, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok? A becsületem megkövetel egy bizonyos magatartási kódexet. És azt nem tudom elcserélni valaki máséra. – Tényleg képes vagy elméket olvasni? Szó szerint? Nekem néha semmiből jövő gondolatok, vagy képek jelennek meg a fejemben. Tudom, hogy ezeket valaki mástól veszem, de úgy igazából nem tudok elmét olvasni. – mondta Antonietta egy őszinteségi rohamtól vezérelve, pedig egyáltalán nem volt hajlamos rá, hogy adottságairól beszéljen. Összefűzte ujjaikat, és a szájához emelte, hogy finoman harapdálni kezdje a lány ujjait. – Üljünk le egy pillanatra a télikertben. Ennyi sikoltozás után szükségem van némi békére, mielőtt a kapitány megérkezik. Vele ment, izgatta a gondolat, hogy a férfi talán képes olvasni mások elméjét. Hogy az övét képes, azt elfogadta, de közöttük nagyon szoros kapcsolat volt, de hogy bárki másét is olvassa, az egy más dolog volt. – Így csinálod? – kérdezte – Egyszerűen csak meghallod, mit gondolnak? – Mondjuk úgy inkább, hogy le tudom tapogatni az elméket. Udvariasan megtartotta előtte az ajtót, kissé túl lelkesen is, hogy végre egyedül lehet vele. Szüksége volt rá, hogy kettesben legyenek. És ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat ebben a különös családban. – A te elmédben különleges gátak vannak, és még néhány másik emberében. Azt hiszem, hogy ez a vérvonalad miatt van. Maritát elég könnyű olvasni. Megtaláltam benne egy férfi képét. Nyilvánvalóan azért ment ki, hogy vele találkozzon. – Az lehetetlen. – ellenkezett reflexből a lány – Mondtam már neked, hogy majdnem megszállottságig szereti Francot. Soha nem csalná meg. És majdnem annyira imád Scarletti lenni, mint amennyire Francot szereti. Nem kockáztatna meg egy viszonyt. Mert erre célzol, ugye? Ezt sohasem fogom tudni elhinni. – Kizárólag szerelmi kapcsolat lehet az oka, ha egy nő találkozgat egy férfival? Antonietta megengedte, hogy leültesse őt az egyik kényelmesen mély székbe, ami a vízesésre nézett. Szerette ezt a széket, de nem a kényelmessége miatt, hanem mert élvezte az arcára hulló vízpermetet. – Igazad van, ez még nem jelent semmi ilyesmit. Bármilyen más oka is lehetett rá. – Találkozni készült egy férfival Antonietta, és egy csomagot akart átadni neki. Az alapján, amit tudok, ez az úriember az, aki kitépett torokkal fekszik most egy fán. Antonietta megremegett. Byron olyan hűvösen nyugodtnak tűnt, ha házasságtörésről, ha egy brutális gyilkosságról volt szó. Ujjai a tarkóján enyhítőek, finomak ás lágyak voltak. – Még abban is kételkedem, hogy Marita egyáltalán találkozni akart volna egy férfival bármilyen céllal. Milyen csomagról van szó? Még semmit nem mondtál a csomagról. Kelta a tenyeréhez dugta az orrát, és a lány engedelmesen megvakargatta a füle tövét. – A pánik hevében Marita teljesen megfeledkezett róla, hogy egy csomag is volt nála, de biztos vagyok benne, hogy eszébe fog jutni, mihelyt a feje kitisztul a rémülettől, és a horrortól. Nem akarta, hogy valaki meglássa. Nagyon fontos volt neki. – Utálom ezt. Úgy érzem, mintha egy bonyolult, szövevényes összeesküvés közepében ülnék, és nekem fogalmam sem lenne, mi folyik körülöttem és miért. – Történetesen véletlenül zsebre vágtam a csomagot, amikor Marita elájult.

– Elájult? Abban nagyon jó. Tasha féltékeny is rá, ő is szeretne olyan bájosan és kecsesen elterülni a padlón. Én kétlem, hogy bármitől is képes lennék elájulni. Lehajolt, és keményen, birtoklóan megcsókolta. – Én elérhetem, hogy elájulj, ha ezt szeretnéd. Antonietta imádta a hangot, ahogyan ezt mondta. Pajzánul. Elméjében hallotta a nevetését. A szíve mélyén. Egyetlen pillanat alatt helyrebillentette világa egyensúlyát. – Ebben nagyon kételkedem. – Ezt kihívásnak veszem. – Kinyitottad a csomagot? Figyelmen kívül kellett hagynia. Ez volt az egyetlen módja, hogy lekushadjanak az apró lángok, amik a bőrét nyaldosták belülről a hangja hallatán. – Rád vártam. Előhúzta a dobozt kabátja belső zsebéből, és megfordította. A papír csalogatóan megzörrent. – Azt szeretnéd, hogy kinyissam? – Belenéztél Paul elméjébe Byron? – kérdezte hirtelen, a hangja szorongóvá vált. Megérintette a férfit – Meg akart ölni engem? Szeretem Pault. Nem vagyok benne biztos, hogy el bírom viselni a gondolatát, hogy meg akart ölni. Vagy ami még rosszabb, hogy ártani akart Nonnonak. Egy pillanatra az erőszak fekete hulláma tört fel Byron gyomrából, reakcióként Antonietta fájdalmára. Keze megfogta az állát. – Elvihetlek téged erről a helyről, és ezektől az emberektől. Elég, ha egyetlen szót mondasz, és elmegyünk, szeretjük egymást és együtt élünk, anélkül, hogy egyszer is visszanéznénk. A lány érezte hogyan futnak át rajta a szavak. A lelkén. Byron megbűvölte őt. Ha el kellett volna magyaráznia, hogy hogyan, képtelen lett volna, csak azt tudta, hogy vele kell lennie. És nem pár lopott pillanatig az életéből. Örökre. A karjaiba akart bújni. Hallgatni a hangját az örökkévalóságig. A nevetését, amikor viccelődnek. Imádta a humorát. Mindent imádott benne. – Ez az otthonom. – némi sajnálat érződött ki a hangjából – Szeretem a családom. Keményen megdolgoztam a karrieremért. Te boldog tudnál lenni itt velem? Byron gyomra összeszorult. A kétely a lány hangjában egyszerűen kisodorta a dobozt a kezéből, hogy apró puffanással leessen, ő pedig két kézzel nyúlhasson Antonietta után, hogy felhúzza, és szorosan magához ölelhesse. – Én bárhol boldog vagyok Antonietta, ha veled lehetek. – magához szorította. – Fogalmam sincs róla mi vagy te, ugye? – Számít? Anélkül nem tudsz szeretni? Tudnod kell? Számít, hogy nem vagyok Jaguár? És ember sem? Megérintetted az elmém, hogy lásd, magam vagyok a Föld, egy tisztességes, becsületes Kárpáti férfi? Nem látod, mi vagyok? A lány ujjhegyei az arcát cirógatták, az ő keze bekíváncsiskodott a fehér, csipkés blúz nyakkivágása alá. Meleg, és lágy volt a bőre. Egy egzotikus, buja kísértés, amit képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Antonietta felé domborította melleit, így a tenyerére vette a súlyukat, hüvelykujjai gyorsan keményedő mellbimbóit cirógatták az anyag alatt. „Kelta, némi magánélet jó lenne.”

A borzoi megmozdult, feladta pozícióját a lány mellett, odébb ment pár méterrel, és ott összegömbölyödve lefeküdt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy idiótának gondolja a férfit. – Nem láthat meg bennünket valaki? – Antonietta térdei egyre inkább elgyengültek a vágytól. Testéből szinte áradt a forró sóvárgás. Miért akarja ennyire a férfit? Hogyan emelkedhet ilyen magasra benne a szükség ilyen gyorsan? Megrémítette a gondolat, hogy teste szinte irányíthatatlanná válik egyetlen érintésétől. Annyira nem volt ez jellemző rá, ő mindig minden lépést előre megtervezett, tekintettel minden apró részletre. – Számít? – követelt választ a férfi – Mondd meg az igazat Antonietta, akkor is kelleni fogok neked, ha nem az vagyok, akire számítottál? A lány még inkább nekinyomta melleit a tenyerének, élvezte hogyan reagál erre a férfi egész teste. Lehunyta hosszú szempilláit a sötét szemüveg mögött. – Első pillanattól kezdve nem az vagy, akire számítottam. Ez a rettenetes éhség, amivel vágyunk egymásra, szintén nem olyasmi, amire számítottam. Elérted, hogy teljesen elbizonytalanodjak. – Én is bizonytalannak érzem magam. – Eltereled a figyelmem a csomagról. – Nem akarom, hogy megfeledkezz a csomagról. – Lehajolt, és egy csókot nyomott a fejbúbjára, ujjai még mindig a testét masszírozták. – Csak képtelen vagyok levenni rólad a kezeimet. Pedig próbálom. De nem működik. – Antonietta lenyűgözőnek találta, hogyan feszülnek meg sorra Byron izmai, ahogy végigsimít rajtuk. Akarta őt. Most, ott, azonnal. Ebben a pillanatban az üvegfalú télikertben, a növények között, háttérben a vízeséssel, köré akarta fonni a testét. – Nem sokat segítesz. – tette hozzá a férfi, ismét bizonyosságot adva róla, hogy olvassa az elméjét. – Nem láthat meg bennünket valaki, ha erre sétál? A csomag kezdett távoli emlékké válni. Zavarban kellett volna lennie attól, hogy a férfi képes olvasni a gondolatait, még a legerotikusabbakat is, de inkább csak hálát érzett ezért. Azt akarta, hogy a magáévá tegye őt, érezni akarta a testét, ahogy keményen, vastagon egyre mélyebbre és mélyebbre hatol benne. Lecserélte a kezeit a mellén a szájára. Antonietta halkan felkiáltott az érzésektől, amik hullámokban csaptak át rajta. Karjai önkéntelenül körülzáródtak Byron feje körül, hogy ringathassa azt a mellén. A falánk sóvárgás egyre emelkedett benne, lassan elnyelte őt. A lábai remegtek. – Byron? Mi történik velem? Ez nem én vagyok. Mindig hűvös, és magabiztos volt, még a szeretőivel kapcsolatban is, teljes ellenőrzése alatt tartotta viszonyait. Soha nem érezte, hogy lángoszlop csupán egy tűzvihar közepén. Soha nem feledkezett meg róla, hol van. Lehet, hogy valaki látja őket. Ő pedig nem egy magamutogató ember. A szex soha nem váltott ki belőle ilyen éhséget, ekkora sóvárgást. Most pedig a világon az volt a legfontosabb dolog a számára, hogy leszaggassa Byronról a ruhákat. Byron leemelte az orráról a szemüveget és félretette. – Senki sem lát minket Antonietta. Ez egyszerűen lehetetlen. Még ha valaki itt lenne, velünk egy helyiségben, akkor is képes lennék magunkat láthatatlanná tenni. Rekedt volt a hangja. Megemelte blúza alját, hogy áthúzza a fején, lélegzete hangos szisszenéssel szökött el mellei látványától. Értelmét elhomályosította éhsége. Antonietta

pontosan érezte ezt kapcsolódásukon keresztül, mint ahogyan azt is, hogyan épül fokról-fokra egyre magasabbra a férfiban a rettentő nyomás. A hőség. A csillámló tűz. Antonietta remegett. – Mit művelsz velem? Érezlek a fejemben. Érzem azt, amit te érzel. Volt némi veszély íze a férfi sóvárgásának. Az éhségének. Teste elnehezült, férfiassága teljes keménységében és vastagságában, sürgetőn nyomódott hozzá. És egyetlen darab ruha sem volt rajta. Kezei széles hátára tapadtak, kinyomoztak, végigkövettek rajta minden egyes izmot. A nyaka lüktetett és égett. A ball melle fölött egy foltban szintén dobogott, és égett a bőre. Bensőjének legmélyebb magját apró robbanások rázták meg, megremegtették, elgyengítették. Byron lehúzta a nadrágját, egyúttal pedig megszabadult csipke bugyijától is. – Öleld át a nyakam. Csak tarts szorosan Antonietta. Tiltakozni akart. Tiltakoznia kellett volna, ha van még benne egy csipetnyi tisztesség. Ehelyett szorosan körülfonta karjaival a nyakát, és várt. Felemelte őt. Könnyedén. Mintha egyáltalán nem is lenne súlya. – Ez őrültség. És túl gyors. Hogy akarhatlak ennyire? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen akrobatikus szeretkezéshez ő túlságosan nehéz. – Fogd át a lábaiddal a derekamat. A hangjából hallatszó megállíthatatlan sürgetés megsemmisítette minden ellenállását. Megtette, amit kért tőle, feltárta, megnyitotta sebezhető testét rohama előtt. Antonietta felkiáltott, ahogy beléhatolt, szorosra feszítette körötte izmait. Elért egészen bensője legmélyéig. A lelkéig. Az érzés hullámai egymás után csaptak át fölötte. Megrázták. Érezte még önmagát is a férfi elméjén keresztül. A forróságát. Olajosan síkos nedvességét. Hogy bársonyosan rásimul, összeszorul körülötte, ahogy elmerül benne. Talán ennek az érzésnek a puszta extázisától sikoltott fel. De lehet, hogy attól, hogy magával rántotta az elméjével. Az öröm csillámlott fel benne, és körülötte, átsöpört rajta. Byron mozgott benne, csípője újra és újra keményen előrelendült. Mélyen. Felemelte a testét, majd gyönyörűséges, finom lassúsággal ereszkedett vissza teljes hosszára, különösen figyelve arra, hogyan érzi magát ettől a férfi. A lélegzet kiszökött a tüdejéből, a lány legnagyobb megelégedésére. Antonietta egy végtelenül nőies mosollyal nyugtázta saját hatalmát, és magához ragadta a kezdeményezést. Lovagolni kezdett rajta, és arra használta az elméjét, hogy irányítsa, vezesse a férfi mozdulatait, miközben erősen, izgalmasan meg-megszorította körülette izmait. Ez maga volt a Mennyország. A Paradicsom. Soha nem akarta abbahagyni. A férfi kezei a fenekét masszírozták, bátorítva a vad lovaglást, minden mozdulattal egy fokkal feljebb csavarva a lángokat, míg végül már a lábujjuktól a fejük tetejéig elborították őket. Lélegzetük összekeveredett, a levegő eltűnt, tüdejük lángolt. De ez sem számított. Semmi sem számított, csak az öröm hullámai, ami újra és újra átcsaptak rajtuk. A nyomás tovább emelkedett a testükben. Érezték, hogy egy vulkán erejével fog kitörni. Érezte hogyan száguld a vihar a férfiban. Szorosabban ölelte magához, fogai rátaláltak a vállára, ahogy mélyen leereszkedett, hogy teste találkozzon előrelendülő csípőjével. A lángok

ropogtak és sisteregtek. Színek robbantak a szemei előtt. Vagy talán ezek Byron szemei voltak. Nem számított. Elméje épp olyan szilárdan bent volt az övében, mint a teste a testében. A föld alattuk mintha képlékennyé vált volna, felhullámzott, milliónyi apró, tűhegynyi fény robbant elé. Antonietta csak feküdt a vállán mozdulatlanul, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne megmozdulni. Inkább azt furcsállta, hogy nem olvadtak mindketten tócsává a földön. Az összes energiát, mit képes volt összegyűjteni magából, arra fordította, hogy megérintse ajkaival Byron vállán a fogai által hagyott apró bemélyedéseket. – Megharaptalak. – Nem úgy tűnik, mintha bánnád. – Azt hiszem, hogy bosszú volt. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy amikor először szeretkeztünk, megharaptad a nyakam. A férfi mellkasán végigdübörgő nevetéstől berezonált a teste, elektromos sistergés szisszent fel benne. Ami egy újabb apró orgazmust hozott. Megborzongott, ismét tett néhány lovagló mozdulatot, hogy kiélvezze azt. – Így tudnék maradni örökre. – Én nem bánnám. – egyezett bele Byron. – De társaságot kapunk. Nyílott a télikertbe vezető ajtó, megzörrent, mintha beragadt volna egy pillanatra, majd a kintről érkező légáramlat szétoszlatta szeretkezésük illatát. Az időzített párásító készülékek finom permetet leheltek a növényekre. – Hol vagytok? – követelőzött Tasha hangja. – Esküszöm ide jöttek be. – szólt vissza a kapitánynak. – Antonietta? Byron? Megérkezett Diego. Ugye nem okoz gondot, ha Diegonak szólítom? – Hangja fülledten bujává vált. Byron óvatosan a földre eresztette Antoniettát, és ölelte addig, amíg a lány lábai már képesek voltak megtartani a súlyát. – A kutya már megvan. – vette észre Keltát Tasha – Antonietta egy lépést sem tesz nélküle, amióta megkapta. Tehát valószínűleg ő is itt van valahol bent. Szereti az egzotikus növényeket. Erre jöjjön. Antonietta megmerevedett, mélyen beletemette arcát Byron vállába. Teljesen meztelen volt, és csupán egyetlen nagylevelű növény választotta el unokatestvérétől, és a rendőrtől. Byron tenyerei a fenekére borultak, odaszorította őt magához. „Nem láthatnak meg minket. Nem kell félned a lebukástól.” – A lány vonakodva megengedte, hogy áthúzza a fején a blúzt, majd az orrára illessze a szemüveget. Antonietta lehunyt szemmel állt teljes csendben, amíg visszanyerte az önuralmát. Csak akkor ugrott meg, amikor a férfi végigsimított a combján, és egy ujját elmerítette benne. – „Kettesben akarok lenni veled cara mia. Gyűlölöm, hogy soha nem lehetünk egyedül.” – Ujja a teste mélységét cirógatta. Még mindig elképesztően érzékeny volt, izmai összeszorultak körülötte. Nekidőlt, ahogy bensőjében ismét felemelkedtek a lángok. Byron haja végigsimított az arcán, amikor az lehajolt, hogy felsegítse rá alsóruházatát, és a nadrágját. – „Az életpárom vagy, örökre a gondjaimra bízva.” Teljesen felöltöztette. „Azt hiszem, képtelen vagyok lélegezni. Ragadj magaddal. Fussunk el innen!” A férfi ajka az övére forrt, egy hosszú, komótos csókra. – Ez meg mi az ördög itt?

Tasha felemelte az apró csomagot a padlóról. A vér apró maszatja szennyezte a barna csomagolópapírt. „Félek, már túl késő szerelmem.” – Byron gyengéden mozgásra ösztökélte őt, hogy együtt, összefonódó ujjakkal lépjenek ki a hatalmas növény mögül a nyílt térre. – „Tasha megtalálta a csomagot, és tudnunk kell mi is van benne tulajdonképpen.” Antonietta megpróbált nyugodtnak, és hűvösnek tűnni, ami egyáltalán nem volt olyan egyszerű feladat azután, hogy alig percekkel ezelőtt még vadul szexeltek. Ettől a gondolattól szinte megállíthatatlan nevetés bugyborékolt fel belőle. Antonietta alig ismert már magára. – Grazie, Tasha. – Byron levette a csomag súlyának felelősségét a nő vállairól, elvette tőle, és átnyújtotta Antoniettának. – Nem voltam benne egészen biztos, hol veszítettem el. Jó estét Vantilla kapitány. Mélyen, derékból hajolt meg. – Signore Justicano, mekkora szerencse, hogy éppen arra járt, és megmentette Signora Scarlettit. Tashából egy apró, bosszús hang tört elő. – Diego, egyetlen szóra sem figyelt abból, amit mondtam? Miért barangoltál éjnek idején a ligetben Byron? Antonietta halkan szólalt meg. – Tasha, túl messzire mész. – mondta – Azt akarom, hogy ezt azonnal fejezd be. Itt most több forog kockán, mint a te kicsinyes féltékenységed. Tasha felszisszent. – Nevezd, aminek csak akarod. De nem fogom megengedni, hogy kapcsolatban maradj ezzel a veszélyes férfival. Byron tanulmányozta skarlátvöröse gyúló arcát. Antonietta megalázta a kapitány előtt, de a figyelmeztetése ellenére is kitartott. Úgy tűnt, még a legelemibb józanésznek is képes ellentmondani. „Valóban ennyire aggódik érted?” „Te vagy az, aki elméket olvas.” „Észrevenné. Ha áttörném a gátakat az elméjében, észrevenné, hogy ott vagyok. Még abban is bizonytalan vagyok, hogy el tudnám-e ködösíteni a tudatát.” „Ki tudhatná, miért mond és tesz Tasha ilyeneket?” Antonietta hangja nagyon fáradtnak tűnt Byron fejében, így körülfonta derekán a karját, és magához húzta, szíve nyugodt dobogásának menedékébe. – Ön valamiért nem látszik meglepettnek kapitány. – szólalt meg Byron – Ez az első ilyen gyilkosság? Szeretném, ha mindent elmondana nekünk. A kapitány beletúrt rendezett hajába, ami nyilvánvalóan az idegesség jele volt. – Nem ő az első személy, akit ilyen módon öltek meg. – Azt akarja ezzel mondani, hogy tudomása volt róla, hogy egy ilyen vérengző fenevad van a környéken, és még csak meg sem említette nekünk? – kérdezte Antonietta felháborodva. – Még az újságokban is benne volt Signorina. A legjobb nyomkövetőket béreltük fel, akiket csak elő tudtunk keríteni. De nem sikerült megtalálni a macskát. – Közben pedig akár meg is ölhette volna az unokafivérem feleségét. Ez teljességgel elfogadhatatlan kifogás. – Antonietta hangjából a vád ostorcsapása sütött. – Több

alkalmazottam van, akik esténként gyalog mennek le a szolgálat után a városba. Nem szeretném bármelyiküket is kitenni egy vadállat ilyen brutális támadásának, netalán annak, hogy megölje őket. – Még a gondolatát sem tudom elviselni. – borzongott meg szinte művészien Tasha – Marita egy merő vér volt. Most nem csodálom, hogy elájult. – Senkinek sem lenne szabad éjjel egyedül sétálnia. – a kapitány acélos pillantása szinte sütött Tashára – És főleg a ligetben nem , amíg ezt az állatot meg nem találjuk. Annak az úriembernek sem kellett volna, akinek a testét megtaláltuk. Az egyik karbantartójuk az. Signor Franco Scarletti azonosította. – Ó nem! – Antonietta ujjai összeszorultak Byron keze körül. – A mi egyik alkalmazottunk? Biztonsági kíséretet kell adnunk az alkalmazottak mellé, amíg ezt a lényt el nem fogják. – Régóta tart már ez? Byron hangjában a kényszer követelte az igazságot. – Sajnos igen. Más területeken előfordul egy ideje. Az első felfedezett áldozat egy nő holtteste volt, akit feltépett torokkal találtunk a tengerparton. Megvan a macska talplenyomatának a gipszmásolata. A szakértők egy meglehetősen nagytermetű jaguárként azonosítottak. Az első feltételezés az volt, hogy valószínűleg valaki illegális házi gyűjteményéből szökhetett meg a macskák egyike, mivel ebben az országban teljesen törvénybe ütköző a jelenléte, a hivatalos állatkertek pedig nem jelezték ilyen nagyragadozó eltűnését. Tasha egy székbe rogyott. – A birtok egészen vad területekre is kiterjed, Margurite és a kicsi Vincente még a labirintus előtt is szokott játszani. Iszonyú veszélynek voltak kitéve, és még csak nem is tudtunk róla. Diego megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Nekem is van otthon három gyerekem. Anyám gondoskodik róluk, de ő már idős, és sokat gyengélkedik. Utasítottam őket, hogy maradjanak bent, de a két idősebbik sokszor megszökik. Én pedig nyugtalan vagyok miattuk. Úgyhogy pontosan tudom, mit érez. A gyilkosságok eddig távolabb történtek, száz kilométeren kívül. – Itt mikor kezdődött Diego? – kérdezte Tasha. – A mi területünkön az első holttestet két éve találták meg. Már akkor is kutattunk természetesen, de semmit sem találtunk. Találtak két másik testet is, de azokról végül kiderült, hogy természetes halállal haltak meg, a vadállatok csak aztán találtak rájuk. Ez egy darabig félrevezetett bennünket azzal kapcsolatban, hogy egy nagymacska garázdálkodik a körzetünkben, aki ténylegesen embereket gyilkol meg. – És mit szól mindehhez a felesége? Miért nem ő vigyáz a gyerekekre? A kérdés váratlan volt, és Diego válaszolt, még mielőtt Byron megszüntethette volna rajta a kényszert. – A feleségem nem akart egy rendőr férjet, és nem akarta a gyerekeinket sem. Távozott a legfiatalabb lányunk születése után, és azóta nem láttuk. Fájdalmas emlék volt ez a kapitány számára, sötét szemeiben a megaláztatás, és a harag tüzei lobbantak fel. – Szegény kicsi elhagyott, nem kívánt gyerekek. – mondta Tasha nagyon lágyan. – Én akartam őket. – felelte hajlíthatatlan komorsággal Diego. – És semmi szükségük egy olyan nőre, aki nem képes őket szeretni.

12

– Mik ezek? Ez azok közé a dolgok közé tartozott, ami megőrjítette Antoniettát a vakságában. Meg kellett várnia, míg valaki beazonosít valamit. – Sajnálom cara mia. Kották. Antonietta mélyet lélegzett. Végre kettesben voltak a lakosztálya nappalijában, szorosra zárt ajtók mögött. Tasha szinte esti szokássá váló rutinnal szórakoztatta a kapitányt és látta el újabbnál újabb feladatokkal, míg Antonietta már azt hitte, soha nem lehet egyedül Byronnal. A kíváncsiság lassan megölte. És persze nem utolsó sorban az, hogy kettesben lehessenek. – Az én zeném? Fogta az egyik szerzeményem kottáját, és el akarta vinni másnak? Antonietta nem érezte a saját testét. Lázasnak érezte magát. Vágyakozónak. Hiányérzete volt. Eltávolodott Byrontól, nehogy észrevegye rajta. – Nem, ez nem a te muzsikád. Ez a kotta nagyon régi. Szinte félek megérinteni. Könnyen szétporladhatna az ujjaim között. Antonietta mozdulatlanná dermedt. Keze felcsúszott a torkára. – Tudom, hogy mi az. De hogy szerezhette meg Marita? El volt zárva Nonno privát széfjébe. Aminek a kódját rajta kívül senki más nem tudja. Legalábbis senki nem kellene, hogy tudja. Azt pedig egészen biztosan elhiheted nekem, hogy ezt a kincset Nonno soha nem adná el. Annak a szerzeménynek a létezéséről sem szabadna tudnia senkinek sem a családunkon kívül. Byron hátradőlt a szélben, a kandalló lobogó lángjai felé nyújtotta a lábait. – Nagyon értékes? – Ó igen, nagyon is. Az egy eredeti kotta, George Frideric Handeltől. Fiatal korában sokszor járt Olaszországban, és többször volt a palota vendége is. A Scarletti család már akkor is nagy hatalommal, és hatalmas vagyonnal rendelkezett, és mindig is érdeklődött a zene iránt, ő pedig egy roppant nagy tehetség volt. Egy művész nem utasíthatott vissza egy ilyen meghívást. Itt maradt három, vagy négy évig, amíg Olaszországban volt. Sok feljegyzés, és egy napló is maradt utána. De hagyott itt kantáta, oratórium és opera kottákat is. De a legmegbecsültebb kincsünkként itt hagyta egy egész opera kottáját, amit kizárólag a Scarletti családnak alkotott. De nem volt vele elégedett. Azt mondta, hiányolja belőle Olaszország tüzét, és meg akarta semmisíteni. A család végül rábeszélte, hogy megtarthassák, azzal a feltétellel, hogy sem akkor, sem pedig a jövőben nem kerülhet nyilvánosságra. És a Scarlettik adott szava szent. Nemzedékek óta tartjuk a neki tett eskünket. Byron halkan füttyentett egyet a fogai között. – George Handel. Már el is felejtettem, hogy egy időben Olaszországban élt. Bár aránylag rövid ideig. 1710-ben távozott Hannoverbe, de szinte azonnal tovább is utazott Londonba, ha jól emlékszem. A Rinaldo című operáját a rákövetkező évben mutatták be. – Tanultál Handelről? – kérdezte döbbenten Antonietta. Byron lenézett a kezeire, még önmagát is meglepte, hogy ekkora hibát vétett.

– Tetszettek a művei. – mondta óvatosan. – Visszajött még egyszer évekkel később, amikor művészeket, előadókat keresett. Tudtad, hogy élete utolsó időszakában vak volt? Antonietta nyújtózkodott, ívbe feszítette a hátát, próbált megszabadulni a bensőjében épülő feszültségtől. – Igen, hallottam róla. A férfi hangja selyembe, és szaténba burkolta. Antonietta megrázta a fejét. – Meg kell szereznem a széf kódját. Holnap beszélek Nonnoval. Már rég lefeküdt. Úgy tűnik, én pedig egyre tovább alszom nap közben, és elmulasztom az összes teendőmet. – Elvette Byrontól a csomagot, de kerülte, hogy eközben meg is érintse. – Rögtön jövök. Leviszem ezt a páncélterembe. Kétlem, hogy Marita ott rátalálna. – Csak Paul. Byron lusta, folyékony mozgással felemelkedett és nyújtózott. Mintha egy nagymacska dorombolna a melengető tűz mellett. És ez iszonyatosan irritálta a lányt. – Jövök veled. Már az átjáróba vezető ajtónál volt. Az utolsó dolog, amit Antonietta most szeretett volna, az az volt, hogy ilyen szűkös helyen kelljen osztoznia Byronnal. – Csak maradj itt néhány percig. –Összeszedte minden erejét, hogy hangja teljesen nyugodtnak tűnjön. – Nem fog sokáig tartani. – Ráérek. Úgyis akartam még pár pillantást vetni a faragványokra. A teste odasimult az övéhez. Érezte teste melegét. Antonietta habozás nélkül ellépett tőle, és besietett a labirintusba. Byron a maga megszokott, hangtalan módján ment utána, de a lány nagyon is tisztában volt a jelenlétével. Szinte érezni vélte izmait bizsergő ujjai alatt. Erotikus képek táncoltak a fejében. Minden egyes lélegzetvétellel jobban akarta a férfit a testében. Ő pedig… olyan… közönyösnek tűnt. Kedve lett volna darabokra szaggatni a csomagot, vagy bármit, ami a keze ügyébe kerül. Cipői zajt csaptak az öreg márványon. Lélegzését túl hangosnak hallotta. A szíve dübörgött, a szája kiszáradt. Csendesen számolt magában, pontosan kiszámítva minden kanyart, és fordulót. – A történelmünk meglehetősen színes. – kísérelt meg normális beszélgetést folytatni, ha már egyszer Byron azt szeretné. Egy történelmi tárgyú beszélgetést. Byron továbbra is hangtalanul járt a nyomában. Érezte lélegzetét a nyakán, a tarkóján. Beszívta illatát. Még határozottabbá tette a jelenlétét, amikor finom érintéssel a hátára tette a kezét. Még ruhán keresztül is szinte perzselte. Megbélyegezte. Magáénak követelte. – Tudom, hogy te is tanulmányoztad már a véséseket a falakon. Sikerült megfejtened a legelső ábrát? Azt hiszem, a legkorábbi ábrázolások lennének a legizgalmasabbak. Byron érezte egyre fokozódó nyugtalanságát. Amikor megérintette az elméjét, ott csak káoszt talált. Nem gondolt senkire. Csak zavart, és dühös volt. Borongós. Rosszkedvű. Ideges. És mindez együtt nagy vihart jósolt. Ő az életpárja, és bármire is van szüksége, meg kell azt adnia neki. És bár pontosan tudta, a lány is tisztában van vele, mekkora felfedezés a családjuk történelme, remélte, hogy elvonhatja vele a figyelmét egy időre. Antonietta szorosabban markolta meg a csomagot.

– Jó ideig tanulmányoztam az első menyasszony bevésését. Nem egyedül volt. A férje is kivette a részét a faragásból. Sőt, azt hiszem, ez az egész az ő ötlete volt. Azt hiszem, azt szerette volna, ha a család tudja, neki köszönhetjük ezeket az ajándékokat. Nagyon izgatta az alakváltás gondolata. Az első faragványok szinte mind az alakváltást mutatják. Nők, és néhány férfi is, akik jaguárokká változnak. A korábbi vésések természetesen nyersebbek, de nagyon részletesek. Azt hiszem, a későbbi alkotásoknál jóval több titkot fednek fel. Kényszerítette magát a légzésre az alagút fojtott hőségében. Ha a férfi lélegzete nem lebegtetni a pihéket a tarkóján, talán még tisztán gondolkodni is képes lenne. – A későbbi időkben, vagy a mostani korban van valami bizonyíték arra, hogy bárki is képes lett volna alakváltásra? Amikor megállt a szilárd fal előtt, Byron teste hátulról finoman viszkető, túlérzékeny bőréhez ért. A férfi átnyúlt fölötte, hogy végigfuttassa tenyerét a sima felületen. Saját keze gondolkodás nélkül rebben a férfiéra, és vezette a három finom mélyedésbe, ami a titkokat, és az ajtó zárját rejtette. A feltétlen bizalom jele volt ez, és a lány még csak fel sem fogta. A fal hangtalanul csúszott félre az útból, felfedte a légmentesen lezárt páncéltermet. Fejből beütötte a számsort a billentyűzeten. A terembe vezető ajtó kinyílt. Semmiféle fény nem volt. Az alagútban tökéletesen koromfekete sötétség uralkodott, de Antoniettának nem is volt szüksége fényre. Byront lenyűgözte az a képessége, hogy mindig halálos pontossággal tudta, hogy hol van. – Semmiféle nyomát nem találtam. Azt hiszem a vér túlságosan felhígult. – Lehetséges, hogy az unokatestvéreid közül valamelyik képes átváltozni? – tette fel köntörfalazás nélkül a kérdést Byron. Antonietta mozdulatlanná dermedt felemelt kézzel a nyitott teremajtóban. – Az egyik unokatestvérem? – visszhangozta, látszott, hogy a gondolat megzavarta – Ezt el sem tudom képzelni Byron. Hogy bármelyikük is ártatlan emberek torkát tépné ki. Már magától a gondolattól is a rosszullét kerülget. – A macska szaga az épületben is itt volt. Átjárta nagyapád szobáit. Azt mondtad, a kottákat Don Giovanni széfjében tartottátok. Ha az alakváltó azt kereste… Egyszerűen behajította az értékes dobozt a terembe, és bevágta az ajtót, ami automatikusan bezáródott. – Nem akarok arra gondolni, hogy a családom egyik tagja esetleg egy hidegvérű sorozatgyilkos. – Egy vad ragadozó testében olykor nagyon nehéz ellenállni az állat ösztöneinek. Azt mondják, néhány alakváltó olyankor nincs is tudatában az emberi részének. Egyes állatokat pedig még nehezebb irányítani, mint a többit. Antonietta meghajlott a bűntudat súlya alatt, nekitámasztotta a homlokát az alagút hűvös falának. – El akartam játszani. – a vallomás szinte hadarva tört ki belőle – Ha egyszer hallok egy zenét, nem számít milyen nehéz, és bonyolult, el tudom játszani, de nem látok. Meg kellett kérnem rá Justine-t, hogy olvassa fel nekem. Talán el tudod képzelni mennyire nehéz volt megfejtenünk minden egyes pontos hangot, és hogy ez mennyi időbe telt. Nonno természetesen tudott róla, hiszen ő adta ide nekem, de nagyon gondosan ügyeltem rá. Minden éjszaka visszaküldtem a szobájába, és senki nem látott engem és Justine-t, amíg dolgoztunk rajta.

Hogy előredőlt a falhoz, az azzal járt, hogy a feneke közvetlenül hozzásimult Byronhoz. Keményen, vastagon szorult hozzá, nagyon is férfiasan. Antonietta képes lett volna sírni csalódottságában. A bőre szinte remegett a sóvárgástól. Testét túl szorosnak, szinte idegennek érezte. Azonnal felegyenesedett, hogy eltávolodjon tőle, és elindult a történelmi szoba felé. Minden porcikájának teljes tudatában volt. Hogy ring a csípője, hogy fájó mellei megrezzennek lépteire. Ez már maga volt az elmebaj, az önkontroll teljes hiánya. – Antonietta, ha megérintem az elméd, csak zavart, és káoszt érzékelek. Segíthetnék neked, ha hozzáférést adnál. Byron már arra készült, hogy áttöri azt a gátat, ha nem kap valamiféle felvilágosítást hamarosan. Nem fogja tudni sokáig elviselni, hogy ennyire ideges. Már kétszer cseréltek vért. A Kárpáti vér határozottan kiélesítette érzékeit, és megváltoztatta őt, és neki fogalma sem volt róla mi mindent változtatott meg még a lány vérében. – Jobban szeretem egyedül megoldani a saját problémáimat. – felelte – Sajnálom, ha kissé szétszórtnak tűnök, de úgy érzem, mintha hirtelen minden rám szakadna. – Egy kapcsolatban meg szokták osztani a gondokat cara. – Nem vagyok még hozzászokva egy kapcsolathoz. – lágyította el a hangját Antonietta, nem akarván megbántani őt – Próbálok Byron. Tényleg próbálok. De soha nem voltak még ilyen érzéseim, ennyire erősek, élénkek a vágyaim. Ez pedig összezavar. „Ezelőtt soha nem voltam ennyire tudatában egy férfi jelenlétének.” Byron csak úgy elcsípte ezt a nem neki szánt, végtelenül nőies gondolatot. A lány még mindig nem fogadta el a kötés hatalmát, és erejét közöttük. Teljesen eltért ez mindentől, amit valaha is megtapasztalt. Bizonytalan, és rémült lett tőle, ez a két fogalom pedig Antonietta Scarletti számára teljesen ismeretlen volt. Csendben követte őt a történelmi szobába. Az ajtó félrecsúszott, a fény automatikusan kigyúlt, felfedve a sorokat, amiket a padlótól mennyezetig véstek a falakba, pontosan úgy, mint ez egyiptomi hieroglifákat. Antonietta odanyomta a tenyerét az egyik ábrára. – El tudod képzelni, mennyi időt ölel ez fel? És itt is marad örökre, amíg az épületet meg nem semmisítik. Egy nap, talán majd száz év múlva egy másik Scarletti fog itt állni, és látni fogja, mi történt előtte. Byron olvasni kezdett, és lassan teljesen elmerült az előtte kibontakozó drámában. Menyasszonyt menyasszony után választottak ki a Jaguárok kicsiny falujából. Aztán jött egy nagyobb szünet, az újabb generációk elvesztették a szemük elől az első Scarletti által kitűzött célt, kevesebb menyasszonyt választottak a közösségből, a vérvonal egyre csak hígult. Sok menyasszony elégedetlen volt a férjével, vagy boldogtalan a féltékenységtől, intrikáktól, ami a kastélyt uralta hosszú évszázadokon át. Néhányan viszont nagyon szerették a férjüket. Sokan rendelkeztek közülük a gyógyítás ajándékával, és a telepátiával. A későbbi feljegyzések alapján úgy tűnt, a telepátia minden egyes Scarletti utódba öröklődött. – Ez lenyűgöző Antonietta. – Gyakran jöttem le ide. Képes voltam magam is olvasni a képeket, és a feljegyzéseket, bár nem láttam, de függetlenebbnek éreztem magam tőle. Természetesen tudok Braille írást

olvasni, de a legtöbb üzleti szerződést nem teszik át vakírásba nekem, úgyhogy Justine-ra kellett hagyatkoznom, aki felolvasta nekem. És Justine elárulta őt. Hogyan bízhatna rá bármilyen fontos, vagy bizalmas információt valaha is? Byron megpihentette a kezét Antoniettán. Összekapcsolta magukat. Összeolvadt az elméjével, és érezte a szívét szétszaggató bánatot. Már nem bízott a saját ítélőképességében. Már nem bízott meg a hatodik érzékében, amit az emberekkel való kommunikációban használt. Justine nagyobb kárt okozott, mint ahogyan azt először gondolta. – És most már nem számíthatsz rá. „Senkire sem.” A szavak hívatlanul vibráltak fel a lány elméjében, gyorsan törölte is őket. – Nem sajnálom túlzottan magam Byron. Rég megtanultam, hogyan szedjem össze a cserépdarabokat, és induljak másfelé. Csak most úgy érzem, mintha futóhomokon járnék, és bármerre fordulok, csak egyre mélyebben húz lefelé. Szilárd talajt szeretnék. A szívére húzta a kezét. – Erre Antonietta. Itt vagyok. Sietve megpróbálta kiszabadítani, és elhúzni a kezét. – Mennyit tudok rólad? Teljes bizalmat kérsz. Azt akarod, hogy adjam fel az egész életemet érted. Byron birtoklóan magánál tartotta a kezét. A jaguár a lányban nagyon közel volt a felszínhez. Bizalmatlan. El szeretne futni. A nő pedig ugyanezt érezte benne. Hogy vadásznak rá. Hogy sarokba szorítják. Antoniettának fogalma sincs róla, mennyire meg akarja változtatni az életét, de érzékelte, hogy veszélyt jelent a számára. Ez a jaguár ösztöne volt benne. És nagyon erősnek bizonyult. – Része akarok lenni az életednek, igen. Nem fogom letagadni. Engedd meg magadnak, hogy teljesen összeolvadj velem. Minden válasz a kérdéseidre ott van az elmémben. Elhúzta a kezét, a szíve kihagyott pár dobbanást. A férfi szavai maga voltak a kísértés. Hangja bűnösen csábította, olyan vággyal töltötte el, amit nem volt képes irányítani. És ez volt az egyik, amit nem akart. – Megfulladok ebben az alagútban. Hangja kifulladtan, rekedten csengett. Nem állt szándékában összeolvadni vele, és nem akarta megengedni, hogy meglássa azokat a képeket, amik az elméjében táncolnak. Az megalázó lenne. Hirtelen megfordult, és elindult visszafelé a szobájába. Byron is kilépett a történelmi szobából, és hagyta, hogy az ajtó a helyére csússzon. Hamar beérte Antoniettát, egészen közel húzódott a testéhez, és tartotta vele a lépést. Gyötrelmes vágyat érzett rá, hogy enyhítse valahogy a szenvedését, és egyszerűen nem talált rá módot, hogyan tehetné. A széles, tágas szobák hűvösnek tűntek az alagút fojtogató hősége után. Antonietta hangosan, megkönnyebbülten felsóhajtott, megremegett, és keresztbe fonta maga előtt a karjait, hogy elrejtse melltartója, és blúza alól is apró kavicsokként felmeredő, fájdalmasan sajgó mellbimbóit, amik minden egyes mozdulatnál nekidörzsölődtek ruháinak. Meg sem szólalt, amikor a tűz ismét életre kelt, biztos volt benne, hogy Byron félreértelmezi a mozdulatát, és azt gondolja, hogy fázik.

– Van másolat a Handel kottákról Antonietta? – érdeklődött Byron, miközben helyet foglalt kedvenc karosszékében a tűz előtt. Kelta nem mozdult a hálószobából, ott feküdt összegömbölyödve. Rálátott a kutyára a nyitott ajtón keresztül. A borzoi nem moccant, Byron őrzéséért nem ő volt a felelős. Antonietta magasra nyújtott karokkal ismét nyújtózkodott egyet. Testét nehéznek, túlérzékenynek érezte. Érezte Byron férfias illatát, és ez valamilyen oknál fogva szinte ellenállhatatlanul vonzotta. Túlságosan is tisztában volt vele, hogy csak néhány méterre van tőle. A télikerti közjáték közöttük túlságosan gyors, és vad volt. És egyáltalán nem volt elég. Fel-alá kezdett járkálni, hogy levezesse a feszültséget. Mellei elnehezedtek, figyelemért sóvárogtak. Bőre szinte viszketett a megkönnyebbülésért. – Csak abban vagyok biztos, hogy soha nem vesztek el szem elől. A másolat alig érne valamit, csak az eredeti garantálja, hogy valóban a szerző műve, nem pedig valaki csak úgy komponálta a nevében. – Marita tudhatta Don Giovanni széfjének kombinációját? – Nagyapa soha nem adná azt meg neki, vagy Franconak. Ismerem Nonnot. Bizalom kérdésében nem egy könnyű ember, és főleg azután nem, hogy Franco információkat adott el róla a Demonesini családnak. – A tűz ropogott, Byron megmoccant, ruhái suhogtak. Antonietta legszívesebben sikoltozott volna. – Az első támadás ellenem, és nagyapa ellen gondolod, hogy összefügg valahogyan a Handel kottával? – Valószínűnek gondolom. Véletlen egybeesésnek ugyanis túl sok lenne. Azok az emberek kutattak valami után, és hosszabb időt eltöltöttek nagyapád szobájában is. Byron lágy hangja szinte megölte. Cirógatta a bőrét, mint a bársony. Mintha ezer nyelv simítana végig rajta. Ezt nem fogja tudni sokáig elviselni. Megpróbálta a testét kényszerrel az ellenőrzése alatt tartani. Haza kellene küldenie, akkor távolságot tudna tartani tőle. Kilométerek talán segíthetnének. Vagy egy óceán. – Az opera létezése még a családtagok közül sem mindenki előtt ismert. Franco ugyan elmondhatta volna Maritának, de soha nem hallottam, hogy ilyesmi felől érdeklődött volna. Valakinek ki kellett lesnie, amikor olyan makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy eljátsszam. Nyugtalan, ideges mozdulatokkal húzta ki a hajtűket a hajából, amíg az a vállára nem omlott vad összevisszaságban, hűen tükrözve belső zűrzavarát. – Olyan hőség van itt, egyáltalán nem lenne szükség a tűzre. – Gyere ide Antonietta. Bár Byron halkan szólalt meg, mégis világosan kiérezte a parancsot a hangjából, ami már-már vicsorgásra késztette. – Miért? Most mondom, hogy hőség van, erre azt akarod, hogy odamenjek hozzád a tűz mellé. Ellépdelt tőle, közben pedig legszívesebben a saját bőrét marcangolta volna. – Mert kényelmetlenül érzed magad. Antonietta dühe még inkább fellobbant önmagára, amikor szinte ellenállhatatlan vágy öntötte el, hogy Byron lábai közé térdeljen, és megszabadítsa őt a nadrágjától. A szája megmutatná neki mi az igazán kényelmetlen. Elképzelte hogyan válna egyre keményebbé, és vastagabbá. És a könyörületére lenne bízva.

A férfiről egyáltalán nem sugárzott semmiféle érzelem, ő pedig már szinte teljesen irányíthatatlannak érezte a vágyait, és ez csalódással töltötte el. Így hát tartotta közöttük a szoba határai által megengedett legnagyobb távolságot, és gyanakvással terhes értetlenséggel figyelte mi történik benne. – Gyere ide hozzám. – ismételte meg a parancsot a férfi, és Antoniettának összecsikordultak a fogai. Lágy. Kényszerítő. Legnagyobb rémületére engedelmeskedni akart neki. Megvetette a lábát a padlón, és megtagadta, hogy megmozduljon. Nem volt hajlandó megengedni, hogy bármi is történjen. – Mi ez? Mi nem stimmel velem? Combjai között testének középpontja kielégülésért könyörgött, és lüktetett. Byron előrébb húzódott az árnyékból az elméjében, és újra megérintette azt. A lány tudata káoszban tobzódott, rettenetes, kielégíthetetlen sóvárgással harcolt, erotikus képek örvénylettek benne. – Azt hiszem, ez több dolog kombinációja Antonietta. Nem értem miért nem tudom enyhíteni a szenvedéseidet. – Mondd el, hogy mi ez. Byron felsóhajtott. – A Kárpátiaknak gyakran kell szeretkezniük. És úgy vettem észre, hogy te különösen érzékeny vagy erre. Arra gyanakszom, hogy a Jaguár gén, amit hordozol, csak felerősíti… a… hevületedet. – Hevületemet? – pördült felé a lány – Én nem vagyok egy állat, hogy tüzeljek. Nagyon köszönöm, de ettől a választól, nem érzem semmivel sem jobban magam. – Olyan rettenetes az a gondolat, hogy szeretkezni akarsz velem? – Ne forgasd ki a szavaimat. Nem ezt mondtam. Ha segíteni akarsz, zökkents ki ebből. – A hirtelen jött gondolat merészségétől megrémülve megszorította összefonódó ujjait. – Látni akarok Byron. Látni akarok a szemeiden keresztül. Azt mondtad, meg tudod csinálni, és én meg akarom próbálni. – Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Nem lesz könnyű. Felemelte az állát. – Nem érdekel. Meg akarom próbálni. – Nagyon nehéz lesz tájékozódnod az elején. Gátolnod kell majd a saját érzékeidet, és belekapaszkodni az enyémekbe. A saját tested fog harcolni ellened. A képek a fejedben lesznek. Úgy fogod látni a dolgokat, ahogyan én látom. – Nem érdekel, míg láthatok. – Teljesen össze kell olvasztanod az elméd az enyémmel. Amit látok, és érzek, te is azt fogod látni, és érezni. Ha kényelmetlenül érzed magad, csak húzódj távolabb az elmémtől. Át fogod venni az irányítást, hogy megtehesd. Észrevetted, hogy a képességeid, és a környezeted érzékelése mennyire kiélesedett? – Az mitől van? – Az életpárom vagy. Az életünk éppúgy összeolvad, ahogy a testünk is. A magaménak követeltelek, összekötöttem a rituális szertartással a szívünket, és a lelkünket. – mosoly hallatszott a hangjában – Ebben a modern korban úgy érzem, hogy ez roppantul melodramatikusan és ódivatúan hangzik. – Nekem nem hangzik annak. – hangja kissé rémültté, és habozóvá vált. – Mit kell tennem?

Odament hozzá, érezte, hogy nagyon közel áll a könnyekhez. A szexuális éhsége mindent elsöprő volt. Nem értette miért érzi állandóan túl erősnek a hallását, és nem értette miért képtelen elviselni, hogy elválasztva legyen tőle. Megállt a háta mögött, átkarolta a derekát, és magához húzta. Antonietta remegett. – Tényleg meg tudod csinálni? Érezte az apró reszketést, ami átfutott a testén. – Itt leszek veled. De emlékezned kell rá, nem a saját szemeiddel látsz. Teljesen össze kell olvadnod velem, blokkolnod kell a saját érzékeidet. Én tudom használni a távolból Keltát, vagy bárki mást is látásra, akivel egyfajta kapcsolatban állok. És közöttünk erős kötelék van, nincs okod aggodalomra. Meg fogom tudni tartani az egyesítést, és te látni fogsz. – Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy értem, de szeretném megpróbálni. – Antonietta kissé ijedtnek, de eltökéltnek hangzott. Kezei megszorították az övét. – Mondd el pontosan, mit kell tennem. – Engedd meg magadnak, hogy értem nyúlj. Tudod, hogyan kell. Ugyanolyan, mint a szeretkezés, csak itt az elménk olvad egybe. Csak engedd, hogy megtörténjen. Antonietta kényszerítette magát, hogy egyenletesen juttassa a levegőt a tüdejébe, és lecsendesedjen. Megrémítette a gondolat, mi lesz, ha sikerül. De az is megrémítette, hogy mi lesz, ha nem. Nagyon lassan felnyúlt, és levette a sötét szemüveget. Ujjaival megérintette lehunyt szemét. Érezte őt. Byront. Ott mozgott a fejében. Belátott olyan helyekre, amit senkinek sem akart megmutatni. Elhúzódott tőle. – Minden rendben szépségem. Nem terhelő bizonyítékokat keresek az elmédben. Ez mindkét irányban működik, és az alapja a kölcsönös tisztelet. Próbáld újra, és lazulj el teljesen. Antonietta szinte belevájta ujjhegyeit a férfi kézfejébe, és elengedte az elméjét. Hagyta sorra leereszkedni a gátakat. Furcsa érzés volt, de egyáltalán nem kellemetlen, két személyiség olvadt egybe. Várt. Visszatartotta a lélegzetét. Színek csillámlottak, és táncoltak előtte. Nyersen. Vibrálón. Túlságosan élénken. Halkan felkiáltott, és a szemei elé emelte az egyik kezét. A színek nem tűntek el. – Fogadd be őket, csak engedd, hogy áradjanak. Próbálta. Felkavarodott a gyomra. Lassan kezdett előtt kibontakozni valami, amit mintha távolról látna. Byron koncentrált valamire. Hátrafeszült, hogy nekitámaszkodjon. De kényszerítette a szemeit, hogy nyitva maradjanak. Nem volt ugyan benne biztos, hogy erre egyáltalán szükség van-e, hiszen a képek úgysem tőle származnak majd, de szerette volna úgy érezni, mintha igazán látna. A kép lassan kezdett kiélesedni. A gyomra megint fordult egyet. Mintha minden megdőlt, vagy elfordult volna. – Ez nem a valóság. Azt hiszem, nem tudom megcsinálni. Minden mozog, és mintha forogna. – Kapaszkodj szorosan a kezembe. Horgonyozd le magad. Ezek nem a te szemeid Antonietta. Az enyémek. Most nem az ujjhegyeidnek kell megmondania az agyadnak, hogy mit látnak. Valami sötét táncolt át a falakon. Önkéntelenül lebukott, hogy elkerülje. – Csak egy árnyék, a tűz fénye vetíti a falra. Az árnyékon keresztül tudsz nyúlni. Összpontosíts. Összpontosítani fogom a látásunkat, hogy csak egyetlen dolgot lássunk. Kelta békésen fekszik az ágyad mellett. Azt szeretném, ha látnád őt.

Antonietta egy nagyon is valóságos szédüléssel küzdött. Elfordította a fejét, és a tárgyak, mintha rakéták lettek volna, úgy rohantak elé. Felkiáltott. – Nem működik. – Keményen a gyomrára szorította a kezét. – Hányni fogok. – Nem, nem fogsz. Bármikor megállhatunk, ha akarod. – Karjai csak még szorosabban ölelték. – Csak Keltára figyelj. Kizárólag Keltára. Ő egy Scarletti. Az ő családja soha nem hátrál meg egyetlen kihívás elől sem. – Meg tudom csinálni. Koncentrált a távoli, homályos foltra. A borzoi felemelte a fejét, és ettől minden megint elmozdult, és pördült egyet. Antonietta megtagadta magától, hogy félrenézzen. A kép kezdett kitisztulni. Kelta. Elterpeszkedett az ágy mellett. Óriási volt, koromfekete, a feje nemes vonalú. A távolságot egyáltalán nem érzékelte. Önkéntelenül maga elé emelte a kezét, azt gondolván, hogy elég közeli ahhoz, hogy megsimogassa. – A szoba másik felében van. – Gyönyörű. Látni akarom az arcodat. Mutasd meg nekem az arcodat. Byron felvett egy kis kézi tükröt, és a saját arcát bámulta benne. A lány keze önkéntelenül felemelkedett, hogy beazonosítsa, ugyanazt látja-e, amit tapintásból már ismerősnek talál. Byron túlságosan is jóképű volt, megbabonázó szemekkel, csókolnivaló szájjal, erős, határozott állkapocsvonallal. Szerette a haját, még ha most éppen a tarkóján összefogva viselte is. Aztán megvizsgálták a különféle tárgyakat a szobájában a baldachinos ágytól kezdve az ólomüveg ablakokig. – Nem akarom, hogy túlságosan elfáradj. De szeretném, ha látnád önmagad is. Antonietta megrázta a fejét. Byron mögötte állt, teste szorosan simult az övéhez. Alig tudott lélegezni, annyira vágyott rá. Az elméjük teljesen összeolvadt, és ez nem volt semmivel sem összehasonlítható, amit eddig életében tapasztalt. Nem tudta milyen hosszú időre lenne szüksége ahhoz, hogy le tudja venni a kezeit róla. Különösen most, hogy látta az arcát. Viszont az az elképzelés, hogy önmagát lássa, nagyon zavaró volt. Bár be kellett vallania magának, hogy egyben kíváncsi is. – Tudod milyen egy tükör, ugye? – ostromolta Byron kitartóan – Emlékszel rá gyerekkorodból? Láthatod benne a saját visszatükröződésedet. Azt akarom, hogy nézz magadra. Kiszáradt a szája. – Inkább nem. A látás Byronhoz tartozott. Antonietta tapasztalta már a férfi szexuális reakcióját az érintésére, de annak minden érzék a rendelkezésére állt. És most azt szerette volna, ha Antonietta azt érzi, amit ő, ha csak ránéz a testére. – Nézz magadra Antonietta. Ne félj attól, aki vagy. – Rettegek. Bármi, amit látni fogok, velem marad életem végéig. – Bízz bennem. Bízz abban, hogy milyennek látlak téged. Vonakodva engedett, és a teljes alakot megmutató tükör felé emelte a fejét. Egy idegen bámult vissza rá. Haja vad összevisszaságban ölelte körül, fényesen, feketén. A tűz pislákoló fénye táncolt a fürtökön. A szemei feketék voltak, és hatalmasak. Ha nagyon

sokáig, és koncentráltan figyelt, megláthatta a szemei sarkában az apró, fehér sebhelyeket. A szája széles, és dús volt, sarkai felfelé görbültek. Bőre hibátlannak tűnt, és mintha izzott volna. Nőies, érzéki teste volt. Antonietta kinyújtotta remegő kezét a tükörképe irányába, majd észbe kapott, és még feljebb emelte, végigsimítva vele saját arcán csodálkozva. Átfuttatta ujjait saját vonásain, hogy megpróbálja felismerni azokat. Aztán újra kinyúlt a tükör felé, rátette a kezét a hideg, sima üvegre. Érezte, és látta, hogyan csúszik le a haja a karjáról. – Senki sem lehet ennyire szép. Ez nem én vagyok. Nem lehetek én. – Így látlak én. – hangja lágy volt a fülénél. Olyan mélyen összekapcsolódott az elméjük, hogy érezte szexuális izgalmát. És az igényét, hogy ezt szeretné neki meg is mutatni. Gondolatban meztelenül látta őt a tükör előtt. Ettől a lánynak az az érzése támadt, hogy valami részegítő, mámorító hatalommal bír, amivel eléri, hogy a férfi ennyire akarja őt. Mivel ő maga már szinte az elviselhetetlenségig felajzott volt, lebilincselő volt látni milyen pillanatok alatt emelkedik Byron vágya az övével megegyező magasságba. – Vedd le a blúzod Antonietta. Lásd magad úgy, ahogyan én látlak. Ő volt a kísértés maga. Az ördög tartotta a karjaiban. Őt is látta a tükörben, kemény, szögletes vonásain, fekete haján játszott a tűz fénye. Szemei, amik égő pillantásokkal jártak tükörképén, tele voltak birtoklásvággyal, és ígéretekkel. Antonietta megfogta a blúza alját, és egy mozdulattal áthúzta a fején. A kép ismét meglódult előtte. Érezte, hogy Byronból kiszorul a levegő. Telt melleit csipke ölelte. Nagyon furcsa volt látni magát a férfi szemeivel, és érezni közben annak érzéseit is. Hevesen kívánta őt. De ezt érezhette a saját testén is, hosszú, vastag férfiassága nekinyomódott a fenekének. – Most a melltartódat. Le akarta venni. Azt akarta, hogy a férfi nagyon akarja őt. Látni akarta teljesen felébresztett vágyát, engesztelhetetlen sóvárgását. Miközben Byron kezei az elől záródó kapocsért nyúltak, végigsimította tenyerével a melleit. Ez az apró érintés villámcsapásként sistergett fel az ereiben. Mellei szinte megkönnyebbülten ugrottak elő, magasan ágaskodva, csábítóan. Byron kezeit követve felemelte a sajátjait, végigsimított sajgó bőrén. – Érezd mennyire puha vagy. Érezd, mit érzek, amikor megérintelek. Ez vagy te Antonietta. Gyönyörű, tökéletes. Egy kincs. Ujjai a kézfejére simultak, gyengéden rávette, hogy tenyerére vegye a saját melleit. Ez volt legerotikusabb dolog, amit valaha is tett. Miközben szemeit végig a tükörképükön tartotta, Byron egy apró fejmozdulattal szabadon engedte saját haját is, ami végigömlött a vállain. Kezei az ő ujjait használva elkezdték finoman gyúrni a melleit, majd hüvelykujja felemelkedett, és végigsimított már-már dühödten meredező mellbimbóin. Összekeveredő hajuk selymes érintése a bőrén csak fokozta a hatást. Kiszakadt belőle egy apró nyögés. Byron odadörzsölte borostaárnyékos állát a nyakához. – Mondd azt, hogy nem vagy gyönyörű. Te is érzed, hogy annak látlak.

Kezei otthagyták a lányét, lejjebb csúsztak nadrágja derekára. Tekintete szilárdan a tükrön maradt. Antonietta figyelte saját kezeit a mellein, és Byron kezeit, ahogyan lassan kihámozzák a nadrágjából. Ezután tangája vékony pántjába akasztotta be az ujjait, és azt is lehúzta róla. Kilépett a ruháiból, és csak nézte hitetlenkedve csípője ívét. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy az a nő, akit a visszatükröződésben lát, ő lenne. Byron teljesen felöltözve állt mögötte, kezei a fenekét cirógatták. Minden érintésre egyre nagyobb hullámokat vetett benne a szükség, míg már vonaglott a sóvárgástól. Nézte a kezét hogyan cirógatja a combjait, egyre közelebb a sötét háromszöghöz. Izmai összeszorultak, térde elgyengült. Fogai, amik eddig a vállát majszolgatták, felkúsztak a nyakára. Nyelve megízlelte őrjöngő pulzusát, ami elakadt egy pillanatra, hogy még gyorsabb tempóban induljon újra. A szemei végig nyitva voltak. Őt figyelték. És ez lehetővé tette, hogy ő is lásson. – Meg foglak fordítani. Egy pillanatra talán elmosódik a látásod, De aztán az emlékeim a te emlékeid is lesznek, és ismét látni fogsz minket. Kezei lassan lecsúsztak a testén, ismét tenyerei kelyhébe fogta melleit. – Vedd le a ruháidat Byron. Látni akarlak. Még a saját fülének is szörnyen elfúlónak tűnt a hangja. – Nem éppen olyannak látom magam, amilyennek szeretném, hogy te láss. – hangjából kicsengett némi öngúny, majd fajtájának módján lehullottak róla a ruhadarabok. Antonietta felzihált. – Hogy csináltad ezt? – Kárpáti vagyok. Képes vagyok a természetes szálakból szőtt ruhadarabokat magamra ölteni, vagy éppen levenni, de az illúziójukat kelteni is. Megpróbálta magát objektíven szemlélni, ahogyan egy nő látná, ha tetszene neki. Izmai finomak, de határozottak. A válla széles, a csípője keskeny. Férfiassága vastagon, keményen meredezve, lelkesen nyújtózkodik, hogy megtalálhassa az utat a lány testébe. Egy kis csend támadt, míg Antonietta reakciójára várt. De amikor megérkezett, mégsem volt felkészülve rá. A szexuális izgalom árhullámként söpört át rajta. A forróság elöntötte a testét éppúgy, mint az elméjét. Antonietta örömét lelte meztelen teste látványában. Odalépett mellé, gondosan ügyelve rá, hogy egyetlen pillanatra se nézzen félre tükörképétől. Ujjai hosszúak voltak, mint egy művészé. Erre eddig még soha nem figyelt, csak most tűnt fel neki a lány bőrén keze mérete és alakja. – Nagyon szép vagy Byron. – Figyelte hogyan játszanak karja izmai, hogyan süllyednek el az ujjai az ő sűrű, fekete hajában. – Képtelen vagyok elhinni, hogy valóban önmagunkat látom. Nem akarom, hogy véget érjen még. – Eléd megyek. Tarts szilárdan a szemed a tükrön, és kapaszkodj erősen az elménk kapcsolatába. Elmosódik, eltorzul majd a kép, de ez nem fog sokáig tartani. Elé fordult, de ő kitartóan nézte tovább magukat a férfi válla fölött. Látta hogyan feszülnek meg járás közben combja, és feneke izmai, ölét forró, nedves hullámmal öntötte el a sóvárgás. Aztán a férfi tekintete a melleire esett. Antonietta lehunyta a szemeit, mégsem akadályozhatta meg azt a kis megingást, szédülő érzést, ami átsuhant rajta. Az árnyékok, és az élek elmosódtak. Tiltakozóan fel akart kiáltani.

Byron nyelve átsöpört mellbimbóján. Egyszer. Kétszer. Aztán behúzta a szájába, és erőteljesen szopni kezdte, nyelvével egy pillanatra sem hagyva abba a bimbó ingerlését. Antonietta teste összerázkódott, karjait a férfi nyaka köré fonta, és csak bámulta a szürkefekete árnyakat a tükörben, miközben az erotikus érintéstől újabb és újabb hőhullámok árasztották el. Aztán kitisztult a fejében a kép, ismét látta önmagukat együtt. Byron falta a mellét. Mohón, kiéhezetten habzsolta a testét, a legkisebb szégyenérzet nélkül. Kezei pásztáztak rajta, ujjait a lehető legszélesebbre tárva, hogy minél nagyobb bőrfelületet érinthessen. Simogatta, cirógatta, gyúrta a melleit, aztán a fenekét, végül a hasán siklott át, hogy megmártakozzon a lábai közti háromszög tincsei között. – Az se érdekel, ha egy bagzó macska vagyok. – suttogta a lány szélesebbre nyitva a lábait, miközben hívogatóan nekifeszült a kezének. A kitartó figyelem, amit a férfi a melleinek szentelt, megindította forró nedvességét, ami már combja belső felén folyt lefelé. Kiéhezett, és sóvárgó volt, képtelen volt megállítani csípőjének kontrollálatlan vonaglását. Amikor a férfi szája elhagyta a mellét, csalódottan, és tiltakozóan felkiáltott, de aztán lenyűgözötten figyelte, hogyan halad egyre lejjebb a testén, a köldökén, a derekán tollpihefinom érintésekkel. Csak néhány pillanatig időzött egy helyen, és máris combjai találkozásánál érezte meleg leheletét, nyelve a kezével azonos, gyengéd ritmusban kezdte becézgetni. – Nem kapok levegőt. – Hihetetlenül akarta őt. Kezei folyamatosan jártak rajta, megkeresett, és végigkövetett a testén minden egyes izmot, érinteni akarta, miközben összekapcsolt elméjükön keresztül látja is, ahogy érinti. – Meggyulladok Byron. Vigyázva letérdelt elé, karjait a csípője köré fonta, miközben még közelebb vonta magához a testét. Elméje majdnem szétrobbant az illattól, az íztől, amit összekapcsolt érzékeik közvetítettek, és az egybe olvadó elméjükből érkező érzésektől, amit ezek Byronban kiváltottak. Hallotta saját apró sikolyát, amikor a férfi nyelve mélyen a testébe döfött. Két kézzel megragadta a haját, és tartotta a fejét, csípője nyugtalan mozdulatokkal feszült neki újra és újra, könnyek folytak az arcán. Ez a megosztott intimitás csak tovább növelte vágyakozását, felfokozta azt tízszeresére. Érezte a férfi nehéz telítettségét. Az egyre jobban felgyülemlő nyomást, ami azzal fenyegetett, hogy elfújja az önkontrollját. Felfogta birtokolni vágyását. Az engesztelhetetlen elhatározást, hogy elfogadtassa vele, összekötötte magukat egy örökkévalóságra. Hogy két félként egy egészet alkotnak. Hogy éhezik rá. Szüksége van rá. Hogy szeretné átalakítani, hogy teljesen az ő fajához tartozzon. Megpróbálta ezt a legutolsó, furcsa gondolatot megragadni, hogy közelebbről megvizsgálhassa, de teste ekkor összeroppant, egy gonoszul vad orgazmus söpört át rajta, és repítette el egy teljesen más dimenzióba. Látása teljesen eltűnt, ahogy Byron a karjába kapta őt, és elindult vele a hálószobája felé. Antonietta levegő után kapkodott, amikor egyetlen mozdulattal, megremegő izmokkal belé hatolt. Tökéletesen kitöltötte őt, mélyre hatolt, miközben keze a csípőjét tartotta mozdulatlanul, ahogy úja és újra felemelkedett, és megállíthatatlanul, könyörtelenül elvette magának a testét, igényt tartva minden egyes négyzetcentiméterére.

Bőr a bőrön. Szív a szíven. Elvette a testét, és nekiadta az övét, hogy birtokolja. Sóvárgott érte. Soha nem kaphat belőle eleget. Mintha képtelen lenne vele betelni. Antonietta nem akart lemondani arról, hogy az elméjében lehessen. Byron ott volt mindenhol, a fejében, a testében, körülötte, benne, mintha egy része lenne. Csak amikor teljesen egyedül volt, és ujjai a zongora billentyűin szálldostak, akkor engedte meg magának, hogy elképzeljen ilyen tökéletes összekapcsolódást nő és férfi között. Bármi legyen is az a furcsa, kényszerszerű sóvárgás, amit egész este érzett, minden pillanat szenvedés megérte ezt az időt, amit a karjaiban tölthet. Belekapaszkodott erősen, és bensője együtt hullámzott erős testével. Még mélyebben akarta őt érezni, ott, ahol a tűzvihar egy gócpontban kavargott teste középpontjában, hogy végre kitörhessen, irányíthatatlanná váljon. – Byron. – suttogta a nevét, izmai görcsösen összeszorultak körülötte. A férfi ismét megremegett az erőlködéstől, hogy kitartson, de egy hosszú, mély lökés mindkettőjüket átsodorta a szakadék peremén. Kapaszkodtak egymásba, mindketten levegőért kapkodtak, és próbálták lecsendesíteni dübörgő szívüket. Byron nem moccant, testük teljesen összeolvadt. Úgy feküdtek ott tökéletesen egybefonódva, ahogy annak lennie kellett. „Antonietta, szerelmem. Nagyon szeretlek.” Élénkebben emlékezett az arcára, mint valaha. Minden egyes részlet bevésődött a memóriájába kétszeresen is, az is, amit az ujjaival érzett, és az is, amit a szemein keresztül látott. Suttogott valamit a torkába. Az elméjében megszólaló szavak pedig egyenesen a szívébe szivárogtak. Antonietta úgy érezte, az ő sötét költőjének a szerelme túl sok neki. Szorosabban fonta köré a karjait, soha nem akarta abbahagyni az ölelést. Egész éjjel így tartotta. Minden alkalommal, ahányszor csak a férfi felébresztette, hogy újra szeretkezzen vele, mohón viszonozta az érintést. Szerette puha suttogásaikat, cinkos nevetésüket, azt akarta, hogy soha ne érjen véget.

13

Antonietta arra a biztos tudatra ébredt, hogy veszélyben van. A verejték apró gyöngyei ütöttek ki a testén, szíve vadul dörömbölt. Egyik kezével sötét szemüvege után kezdett kotorászni az éjjeli szekrényen, a másikkal Byronért nyúlt maga mellett. De a férfi helyén abszolút semmit nem talált, csak a sötét űrt tapogatta. A tüdeje égni kezdett. Hol van? És miféle szörny portyázik az ablaka előtt, keresve a befelé vezető utat?

„Byron.” – szólította meg élesen az elméjében. – „Hol a fenében van a fehér lovas hercegem, amikor veszélyben vagyok? Ébredj fel!” A ragadozó őt nézte, teljes, koncentrált figyelmével. Antoniettát szinte égette a rosszindulat a tekintetéből. Lassú, kényelmesnek tűnő mozdulattal leengedte a lábait az ágyról a földre. Miközben egyik keze ösztönösen az álla alá húzta a lepedőt, a másik kinyúlt a kutyáért. A borzoi tökéletesen csendben maradt, mégis érezte a testén az összehúzódó izmokat, a feszültséget. Kelta riadókészültségben feküdt, teste felkészült a támadásra. Megint éjszaka volt. Antonietta nem tudta volna megmondani, honnan tudja, de egészen biztos volt benne. Tehát ismét átaludta a napot. És valami rettenetes veszélyes most ott szaglászik kinn az erkélyén, és keresi az otthonába vezető utat. Sötét rosszindulat áradt el a szobáján. „Itt vagyok veled. Maradj kapcsolatban Keltával.” Byron hangja nagyon nyugodtnak hangzott. Valami súlyos dolog puffant neki az ólomüveg ablaknak. Könyörtelenül, erőszakosan kitartó kaparászás tanúskodott róla, hogy a lény be akar jönni. A kutya az ablakhoz pattant, vadul, védelmezőn állva el az utat, felhúzott ajkakkal megmutatva veszélyes fogsorát. Légzése egyetlen fenyegető hörgéssé vált. Szörnyű volt hallani. Úgy hangzott, mintha levegő rohanna végig egy alagúton. Lépteket kellett volna hallania, Antonietta mégsem hallott mást, csak puha mancsokat járkálni az erkélyen, és éles karmokat az ablak fáján. „Valami van kint az ablak előtt, és megpróbál bejönni. Nem tudom visszatartani Keltát. Követi belülről az ablakok között. Félek Byron.” – Antonietta magára vette a köntösét. Megérezte a nagymacska csípős, erős szagát, fulladozni kezdett tőle. – „Engem akar. Nem általánosságban valakit, hanem engem. És ezt nem azért mondom, mert hisztérikus vagyok. Érzem, ahogy értem nyúl.” Teste szinte viszketett a bőre alatt, pontosan úgy, mint amikor megrémült a szülei jachtján a bombától. Érzékei még inkább kiélesedtek. Valahonnan az elméje mélyéről jött a felerősödött hallás. Színek villantak fel előtte, vörösek, sárgák, ragyogón, élesen villogtak. Képtelen volt kizárni őket. Valami mással látott, nem a szemével, és a színek az elméjében jelentek meg. A színek pedig, bár homályosan, de jól felismerhetően egy nagytestű állatot formáztak. A mellkasánál, és a hasánál lévő vörös foltok kifelé haladva narancssárgába váltottak, a test széleinél pedig élénksárga színekben virítottak. Nézte, hogyan válik az egyik sárga mancs egy kis mozdulatlanság után világoskékké, és ettől rájött, hogy az állat testének hőképét látja. A ragadozó hőképe szisztematikusan haladt ablakról ablakra, karmaival nyílást keresve megpróbált újra és újra bejutni. „Már tudom mi ez. Egy jaguár. Egy hatalmas példány.” „Kelta szemmel tartja a mozgását. Tűnj el a szobából. Menj át Franco lakosztályába, és maradj ott, amíg odaérek hozzád. Már úton vagyok.” Ezt mondani sem kellett volna Antoniettának. A vastag falakon keresztül feléje áradó harag, és rosszindulat megrémítette. Érezte a fekete gyűlöletet. Egy mohó, könyörtelen vágyat, hogy levadássza, és széttépje őt.

– Kelta, gyere velem! – rántotta fel a szoba ajtaját. A macska felmorrant. Az ocsmány hang leginkább éles sikoltáshoz volt hasonlítható. Érzékelte, hogy a lány elmenekül, ezért nekicsapta a testét az ólomüvegnek a legközelebbi teraszajtónál. Antonietta hallotta a puffanást, ahogy a nehéz test újra nekicsapódott az üvegnek, egyre nagyobb erőfeszítéseket téve, hogy bejusson. Valami vészjóslóan megrepedt. Kelta mélyről, dübörgőn morrant fel. Antonietta hallotta összezárulni a hatalmas állkapcsokat valamin, és nem merte beazonosítani a reccsenést. Nem a füle árulta el, sokkal inkább érezte, hogy a kutya vadul rázza a fejét. „Gyere ki onnan! Az ablaknál fogja tartani a macskát. Zárd be az ajtót magad mögött.” „Nem fogom magára hagyni Keltát idebenn. Az a jaguár gonosz. Érzem.” Valahogy el akarta hozni onnan a kutyát, de semmiféle rábeszélés, vagy hízelgés nem volt rá hatással. „Tedd, amit parancsoltam!” Byron hangja halk volt, és lágyan ívelt, mégis szinte korbácsként vágott végig rajta, engedelmességet követelve, amikor teljes lénye tiltakozott az ellen, hogy magára hagyja kutyáját, hogy az egyedül nézzen szembe a gonosszal. Byron fekete felhőként magasra szórta maga körül a földet, ahogy kitört a mélyből, aztán száguldani kezdett az égen. Elméje követte Antoniettát, könyörtelenül kényszerítve haladásra az épületen keresztül, le a lépcsőkön, át a hosszú folyosókon egészen Franco és Marita lakrészéig. Tudatának egy kisebb része Keltával maradt, akinek állkapcsai megtörhetetlenül záródtak össze a macskán, míg az a szemei felé nem kapott karmaival, akkor elengedte, és hátrébb ugrott. A jaguár egy szörnyű sikollyal húzódott vissza. A borzoi követte a macskát az ablakon ütött lyukon keresztül. A nagymacska felugrott az erkély korlátjára, onnan pedig a tetőre, karmai jól hallhatóan keresték a kapaszkodót, míg végül átvetődött a mellvértre, hogy elérje a tornyot. Kelta szem elől tévesztette a macskát. A kutya oda-vissza kezdett rohangászni az erkély korlát, és a törött ablak között. „Menj hozzá. Majd én vadászok a macskára.” Byron tudta, hogy elkésett. A macska megérezte. Láthatólag volt valami belső védelmi rendszere, ami figyelmeztette, ha egy nála is nagyobb ragadozó próbálta becserkészni. Byron már csak abban reménykedhetett, hogy a sietős menekülés hibához vezet, és ez elárulja hol a nagymacska odúja. A szag, és a nyomok frissek. Nem maradt más választása, mint felfedni a legújabb veszélyt Antonietta előtt. Miért akarják őt megölni? A borzoi könnyedén kinyitotta az Antonietta lakosztályából kivezető ajtót, és csalhatatlanul követte a lány illatát a palotában, nem kis megkönnyebbülést okozva Byronnak. Teljesen a jaguárvadászatra fordíthatta a figyelmét. Ha a macska nem Antonietta családjának a tagja, valahol lennie kell egy odújának. Ha viszont az, akkor elegendő, ha visszaváltozik valahol, és emberi alakban lép be a palotába. „Nyilvánvalóan az unokatestvéreimet gyanúsítod, akkor miért nem változik át egyszerűen a palotában, és támad meg idebentről? És ne hidd azt, hogy meg fogod úszni, hogy eltávolítottál a szobámból Kelta nélkül. Hosszan el fogunk beszélgetni a határokról.” Figyelmen kívül hagyta a lány megjegyzésének élét, csak arra koncentrált, ami akart. „Mi a fészkes fenét csinálsz Antonietta? Ne merd átkutatni az épületet!”

„Hát nem érted? Ha a macska odakint van, az unokatestvéreim pedig a szobáikban, akkor nem lehet az egyikük sem. Ellenőrzöm Francot és Maritát, és ha ők itt vannak, Pault, és Tashát is.” Byron mély átéléssel, és több nyelven is káromkodott. „Nem, nem fogod ellenőrizni! Hol a kutya? Miért nincs veled?” „Itt van, és ne veszekedj velem!” – Antonietta bekopogott Francoék ajtaján. Bár már sötét volt, kora estének kellett lennie, amikor még mindenki ébren van. – „Byron, az Isten szerelmére, meghívtad a családod a palotába ma estére?” Majdnem megfeledkezett róla! Kiadta ugyan még az éjjel a megfelelő utasításokat Helenának, de nem nézett utána, hogy minden rendben megy-e. „Amint megkértél rá. De ne aggódj. Könnyedén le tudom mondani. És talán tényleg ez a legjobb, amit tehetünk. Inkább mégsem tenném ki a családod az ifjú Josefnek.” „Ne merészeld lemondani a meghívást! Nem fogom megengedni ennek a vadállatnak, hogy miatta elmulasszam a lehetőséget, hogy találkozhassak a családoddal.” Franco kissé megdöbbent, amikor meglátta az ajtóban. – Margurite-ot jöttél megnézni? Sokkal jobban van. Hoztam neki egy számítógépet, és azt hiszem, hogy tökéletesen elszórakoztatja. – Megcsókolta unokatestvére arcát, ahogy az belépett. – Első látásra imádni fogja a kutyádat. Mindkét gyerek meg van már őrülve, hogy láthassa. – Hol van Marita? – kérdezte Antonietta, és beintegetett a kis Vincente szobájába, ahogy elhaladt előtte, útban a kislányé felé. Lehajolt, és megcsókolta Margurite arcát, Kelta szeretetteljes szuszogással dugta oda az orrát a kis kézhez. – Valószínűleg oktatóprogramokat keres a számítógépre. – mondta Franco. – Ideges amióta elbotlott a… – lenézett a lányára – Tudod. Nagyon feldúlta. – Rémítő tapasztalat lehetett. – Amúgyis olyan ideges, érzékeny természetű. „És csalfa” A szó feltűnt az elméjében, mielőtt kicenzúrázhatta volna. És Byrontól azonnal érkezett is rá az egyetértés. – Elfelejtettem szólni, hogy Byron családja a közelben szállt meg átutazóban, és én meghívtam őket vacsorára. Ha lenne kedvetek, nagyon szívesen venném, ha te, és a családod is csatlakoznátok hozzánk. – megfogta Margurite kezét – Hogy érzed magad cara? Nagyon fáj még? A kislány megrázta a fejét. – Byron be szokott jönni éjjel a szobámba, ha sírok, és csinál valamit, amitől elmúlik a fájdalom a lábamban. Ezt sokkal jobban szeretem, mint a gyógyszert, mert attól elálmosodok. – Erről nem is tudtam. – mondta Franco. – Mert olyankor te alszol. – felelte gyermeki őszinteséggel Margurite. – Byron még nálam is erőteljesebb gyógyító. – magyarázta Antonietta – Most utána kell néznem az esti vacsora előkészületeinek, csak meg akartam róla bizonyosodni, hogy meghívottnak érzitek magatokat. Franco felnevetett.

– A személyzet talán sokkal komolyabban venne, ha nem köntösben állnál neki utasítgatni őket. Egyre többet alszol nap közben. A hozzád hasonló művészek elképesztő napirendet képesek kialakítani. – Ebben teljesen igazad van. – csókolta meg az arcát könnyedén a lány – De ettől függetlenül szeretsz engem. – Így van. Köszönd meg kérlek a nevemben Byronnak, hogy enyhíti Margurite fájdalmait. A vacsorán természetesen ott leszünk, biztosítjuk neked a Scarletti támogatást. Ne aggódj. – Itt maradhat velem Kelta? – kérdezte Margurite. Mélyen a bensőjében érezte Byront. Csendben várakozott. Nem tiltakozott, de érezte, hogy visszatartja a lélegzetét. Aggodalma láttán pedig Antonietta úgy érezte, nagyon szeretik. – Majd megkérdezem, szeretne-e hozzád látogatóba jönni majd egy kicsivel később. – ígérte meg a kislánynak – Most még szükségem van rá. A keze önkéntelenül lecsúszott, hogy megsimogassa a borzoi fülét. A kutya valóban nagyobb függetlenséget adott neki. Ezelőtt soha nem mert volna ide belépni anélkül, hogy valaki vezette volna, köszönhetően a gyerekek szertehagyott játékainak, és Marita őrjöngéses cicomázó rohamainak. Kelta tökéletes természetességgel kormányozta őt a tárgyak között anélkül, hogy észrevehetően ezt tette volna. „A macska szaga nagyon friss a ligetben. Megtaláltam az útvonalát, a ház mögötti kerten keresztül vezet. A földszinten is megpróbált bejutni az erkélyajtókon keresztül. Minden ajtó alján karomnyomokat látok, ahol megpróbált beférkőzni. Magasabban, a félfáknál is vannak karmolásnyomok.” Antonietta átvágott a termeken, amik Franco lakrészét elválasztották Tasháétól. A sírás hangja, ami kiszűrődött kuzinja ajtaján keresztül arra késztette, hogy összeráncolja a szemöldökét, és gyorsan bekopogjon. Tasha inkább leharapná a saját nyelvét, minthogy valaki sírni lássa. Azonnal csend támadt. Ruhák suhogását hallotta. Antonietta próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtót zárva találta. – Tasha. Mi a baj? – Semmi Toni. Menj el. – Kizárt, hogy elmegyek. Nyisd ki az ajtót, vagy hozom a pótkulcsot. Rémülete egyre csak növekedett. Tasha soha nem zárta magára az ajtót. – Van ott valaki veled? – Csak Kelta. Mi a baj Tasha? Kezdesz megijeszteni. Byron érezte, hogyan fokozódik Antoniettában a szorongás. Ott maradt árnyékként a lány elméjében, miközben követte a nagymacska bonyolult nyomait. A macskák közismerten jó lopakodók, és kiváló rejtőzködők. Ez a példány pedig még a szokásosnál is sokkal okosabb, és ravaszabb. Az ajtó lassan kinyílt. Tasha ellépett az útból, hogy unokatestvére beléphessen, majd becsukta utána, és szilárdan be is zárta. – Vigyázz a székre Toni. Csak egy percig várj, míg visszatolom a helyére. Nem gondoltam rá, hogy útban lesz. Antonietta, aki mindig is érzékeny volt minden egyes rezdülésre, világosan kihallotta Tasha hangjából a remegést, bár nyilvánvaló volt, hogy az mindent megtesz, hogy elrejtse előle.

„Valami nincs vele rendben Byron. Minden ezt súgja nekem. Minden apró részletre figyel. Ez egyáltalán nem jellemző rá. Utasítsd Keltát, hogy nézzen rá.” Byron közvetítette neki az állat elméjéből a képeket. Tasha arca nedves és duzzadt volt a sírástól. Sebezhetőnek tűnt. Sötét harag kavargott a gyomrában. „Érezheted az ujjaiddal szerelmem. Valaki megütötte őt. A szeme be van dagadva, és az arca bal oldala elszíneződött.” Antonietta megfogta unokatestvére kezét, és közelebb húzta magához. – Ki merészelte ezt tenni veled? – ujjhegyei óvatosan jártak arca fölött, nehogy újabb fájdalmat okozzon neki. – Azonnal oda kellett volna jönnöd hozzám. Segítettem volna. – Túlságosan megalázottnak éreztem magam. – Tashát a sírás egy újabb hatalmas rohama rázta meg. – Nem akartam, hogy valaki meglássa, vagy megtudja. És egyébként is, te még ágyban voltál azzal a… férfival. – tette hozzá vádlón. – Christopher volt az? – Meglátogatott, ahogy minden nap, és sorolta a kritikáit. Nem tetszenek neki a ruháim. Nem tetszik, ahogyan viselem a hajam. Nem tudok eleget a művészetekről. A hiányosságaim listája egyre csak hosszabbodik, és még a legnagyobbról nem is tud. – Kiszökött belőle egy apró zokogás. Tasha Antonietta köré fonta a karjait, ráhajtotta a fejét a vállára, és egyszerre kitört belőle a zokogás, mintha a szíve tört volna darabokra. Antonietta tartotta őt. Még Kelta is közelebb nyomult Tasha lábaihoz, hogy vigasztalni próbálja őt. – Remélem, elküldted a pokolba. – Azért ütött meg. Feldühödött, amikor visszaadtam a gyűrűjét. Azt mondta, hogy nem adott rá engedélyt, hogy felbontsam az eljegyzésünket. Szörnyű dolgokat mondott. – felemelte a fejét, megfogta Antonietta kezét, és a csípőjére húzta – Olyan nagyot ütött, hogy elestem, aztán megrúgott, itt. A düh a semmiből tört elő. Antonietta beleremegett. Képtelen volt eldönteni, hogy csupán saját haragját érzi-e, vagy a Byronét is, akivel még mindig mélyen össze volt kapcsolva az elméje. De a kombináció halálos volt. – Hamarabb adom el a család feje fölül a palotát, minthogy még egyszer a közeledbe engedjem azt az embert. Nonno, ugyanezt mondaná, mint ahogy Franco és Paul is. Azt hiszem, képes lennék megütni Christophert. Rásimította unokatestvére arcára a kezét, és lenyúlt önmaga legmélyére a hatalmáért. „Byron, segíts.” Tudta, hogy segíteni fog, egyesíti az övével hatalmas gyógyító erejét, és akkor talán elvehetik az összes fájdalmat. Érezte hogyan áramlik rajta keresztül. Hogyan gyűlik erőként a kezébe, és árad át Tasha arcába. Antonietta hallotta, hogy kántál, valami szép, régi nyelven, amit bár nem ismert fel, mégis ismerősnek érzett. Tasha szinte visszahőkölt, amikor az arcából szinte teljesen eltűnt a lüktető fájdalom. Megérintette az arcát. – Sokkal jobb lett. Grazie Toni. – nyugtalanul sétálni kezdett fel-alá a szobában, kezével beletúrt a hajába – Christopher még problémát okozhat nekünk. Nonnonak. Azt mondta, botrányt fog kavarni. A családunk nem engedhet meg magának több botrányt.

– A Scarlettik arra születtek, hogy botrányba keveredjenek. Azt hiszem, hívni kellene a jóképű kapitányodat, és feljelentést tenni Christopher Demonesini ellen. Talán elérhetjük, hogy az a patkány a börtönben töltsön néhány órát. – Csak el szeretném felejteni, hogy valaha is bármiféle kapcsolatban voltam vele. – Engem nem lep meg a sértődöttsége. Christopher úgy nőtt fel, hogy minden az övé lett, amit csak akart. Sajnálom, hogy bántott Tasha, de az az igazság, hogy örülök is neki, hogy szakítottál vele. – Azt szeretném, ha te is szakítanál Byronnal. Nem akarom Christopherhez hasonlítani őt Toni, igazán nem. De félek tőle, ahogy még Christophertől sem, soha. Szeretném, ha megígérnéd, hogy óvatos leszel vele. Valami nincs rendben körülötte. Miért nem tudunk róla semmit? – A családja eljön ma este vacsorára. A nővére, a férje, és a fiuk. Feltehetünk nekik róla kérdéseket. – Ma este? – Tasha hangja elvékonyodott, eltakarta a kezeivel az arcát. – Miért pont most történt ez az egész Toni? – siránkozott – Találkozni akarok a családjával. De nem ülhetek le velük egy asztalhoz ilyen arccal. Éppen ma estére kellett vacsorára hívnod őket? Nem tudnának egy vagy két hetet várni? – Tasha, csak átutazóban vannak. És egyébként is, nagyon jól tudd, hogy nem kérhetek tőlük olyat, hogy várjanak két hetet. Mindig is szerettél volna egy dráma főszereplője lenni. Hívd meg ma estére a kapitányodat is. Ez egy tökéletes alkalom. És még nekem is segítened kell felöltözni. Ma este különleges akarok lenni. És nem szeretném Justine-t megkérni erre. Tasha most már kissé magabiztosabban fogta meg Antonietta kezét. – Természetesen segítek neked. De Diegot ne hívjuk meg. Nem szeretném, hogy így lásson. – Még meg kell hívnom Pault is a vacsorára, és Helenával is beszélnem kell. Ellenőrizni akarom, hogy mindent tökéletes-e. – Majd felhívom Helenát, és megmondom neki, hogy jöjjön a lakosztályodba. Paul elment. Akkor indult, amikor Christopher megérkezett. Borzongás futott végig Antonietta gerincén. „Byron?” – érte nyúlt, szüksége volt melegséget, és biztonságot nyújtó közelségére. „Itt vagyok cara. Mindig veled vagyok. Paul gyakran tűnik el. Ez még nem bizonyít semmit, semmilyen irányba.” Antonietta hallgatta saját nyugtalan szívdobbanásait, ami lassanként lecsillapodott. „Grazie Byron. Mindig pontosan eltalálod, mit kell mondanod.” – Sietnünk kell. – Tasha vetett egy pillantást az arcára a tükörben. Sokkal kevésbé volt duzzadt, de ettől persze még rettenetesen festett. – Gyere, még mielőtt meggondolom magam. Meg kell találnunk a tökéletes ruhát a számodra. Antonietta Keltával az oldalán keresztülsietett majdnem az egész épületen, fel a lépcsőkön, Tasha vezetésével. Helena már az ajtóban várt rájuk, és mindent megtett, hogy elrejtse ingerültségét Antonietta beavatkozása miatt. – Biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz Signorina. – Akkor jól van. – csattant fel Tasha – Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy mindent sikerült elrendezniük. Menjen Helena, és folytassa, bármi is az, amit csinált. – Nagyon durva voltál. – mondta Antonietta, amikor a házvezetőnő elsietett.

– Ő volt durva. Pontosan tudja, hogy soha nem szoktál akadékoskodni. Tudhatná mennyire fontos ez neked, ha ellenőrizni akarod őt. – Most sem akadékoskodtam. „De igen.” Antonietta óvatosan nyitotta ki az ajtaját, és megengedte Keltának, hogy bemenjen előtte. Amikor a borzoitól nem érkezett figyelmeztetés, visszatérő önbizalommal lépett be. „Téged senki sem kérdezett.” A lágy nevetés szinte körülölelte. – Toni, az ablak! – Tasha odarohant az erkélyajtóhoz, és lenézett a nagy üvegdarabokra a földön, amiket látszott, hogy kívülről törtek ki az ajtóból. – Mi történt? – Az a macska megpróbált bejönni. Byron kint van, és éppen azt keresi. – Ez ijesztő. Hívtad már Diegot? – Nem. Eszembe se jutott, hogy a rendőrség hívásával szórakozzak. Kimenekültem a szobából. – Ezt mindenképpen meg kell javíttatni. Addig is, talán rácsokat kellene feltenni a biztonság kedvéért. – Tasha érdeklődését vesztve kitárta a szekrényajtót. – Nos hát, kell nekünk valami nőies, de nem túl szexi. „Képtelen olyat előszedni, amiben nem vagy szexi.” „Ma este nem szeretnék.” Tudta, hogy valójában nem Byron családjának öltözik. Hanem Byronnak. Nőiesnek, és szépnek szeretett volna tűnni. Olyannak akart látszani, mint amilyennek az a nő tűnt a tükörben. – A hosszú, királykék szoknyád a hozzá való kis gyöngygombos blúzzal. – döntött Tasha – Ez egy tökéletes kép lesz rólad. Egy ultranőies zongorista és üzletasszony. „Hosszú szoknya Byron. Egyáltalán nem szexi.” „A ma esti vacsora alatt végig arra az aprócska csipkemelltartódra fogok gondolni, ami a világon semmit sem takar el, és a tangádra. Arra a fenomenális tangádra, ami amúgy is minden éber pillanatomban ott csapong a fejemben.” „Nyugtalanító vagy. De még nyugtalanítóbb, hogy szeretem, ahogyan ezekre gondolsz. Megtaláltad a jaguárt? Paul nincs itt, de Tasha és Franco igen.” „A macska portyázott az öbölben is, a barlang közelében, az alagút bejáratánál. Aztán a nyom megint a palota mögé vezetett. A víz elmosta a szagát. De most már siess, öltözz. Mellesleg a házvezetőnőd épp most zúdítja a haragját a szakácsodra.” A jaguár szándékosan használta a vizet, hogy eltüntesse a nyomát. Byron egyetlen újra felvehető szagmintát sem talált, ami kifelé vezetett volna az öbölből. Túl sok ember illata keveredett ott össze ahhoz, hogy kiválaszthassa közülük az alakváltóét. Álcázta hát jelenlétét, és a magasba emelkedett Antonietta erkélyére, miközben gyors megnyugtatást küldött Keltának, hogy az állandó őrségben lévő borzoi nehogy megriassza a nőket. Az ajtó üvegezésében keletkezett kár óriási volt. A jaguár megpróbálta azon keresztül a szobába préselni a testét. Határozottan megtámadni készült Antoniettát. Byron keze rászorult az erkély korlátjára. Antonietta kifutott az időből. Nem engedheti meg magának, hogy tovább várjon, amikor a lányt egy ilyen veszélyes ellenfél cserkészte be. Vele kell lennie.

„Mi a baj? Olyan szomorú lettél hirtelen. Gyere ide hozzám, és ne gondolj olyan dolgokra, amik elszomorítanak. Nem történt semmi bajom, és nem is történik semmi bajom. Te magad adtad nekem Keltát, emlékszel?” – A hangja bár boldogsággal töltötte el, mégis belemart a szívébe. Meg kell találnia a módját, hogy a lány megértse, nem tehet mást. Azt szerette volna, ha önként választja az ő életét. Hogy szeresse annyira, hogy azt választja. A családja, és a zenéje volt Antonietta világa. Kell lennie valamilyen módjának, hogy nekiadhasson mindent, megvédhesse, mégis megmaradhassanak ezek is a számára. – „Byron mi a baj? Én is megosztottam veled a problémáimat. Kérem a részem a tiedből.” A fájdalom belopódzott a gondolatai közé is. Kiegyenesedett. „Később. Majd miután találkoztál a családommal. Rengeteg időnk lesz rá. Jövök.” Kihasználta az ajtón tátongó lyukat, hogy köddé oszolva átszivárogjon a lakosztályon a bejárat elé. Várt egy keveset, aztán bekopogott, közben pedig arra is gondja volt, hogy öltönybe bújtassa magát. Tasha most az egyszer nem mondott semmit, csak elfordította az arcát. Látta hogyan vörösödik el, majd megszorította Antonietta kezét, és elrohant. Ő pedig csak állt ott, és bámulta életpárját. Abban a pillanatban tudta, örökre ugyanazt a csodát fogja érezni, ha ránéz, mint amikor először megpillantotta. A puszta létezése boldogsággal töltötte el. Csodaszép kék színbe burkolva állt ott, ami rátapadt íves, domború alakjára, és felörvénylett körülötte, ahányszor csak megmozdult. Pillanatokig nem jutott szóhoz, de még lélegezni is elfelejtett. – Nagyon ideges a szakács? Megköszörülte a torkát, miközben mohón legeltette rajta a szemét. A lánynak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, milyen hatást váltott ki belőle. – Hallgasd. Te is hallhatod, hogyan veszekszik a házvezetőnővel, és a kuktával. Antonietta természetesen hallotta. Inkább nem hallania lett volna nehéz. Hatalmas veszekedés dúlt a konyhában. A lány felsóhajtott. – Miért nem megy itt egyszerűen soha semmi? Byron megfogta a kezét. Kelta elfoglalta a helyét a combja mellett. Lesétáltak a hatalmas konyhába. Több alkalmazott is serénykedett odabenn, vágtak, szeleteltek, aprítottak, a frissen sült kenyér, és a húsleves illata átjárta a helyiséget. Mindenki elhallgatott, amikor beléptek. Antonietta magára kényszerített egy mosolyt. – Örülök, hogy nincs semmi probléma. Nagyon kevés időnk van már. A vendégeink bármelyik percben megérkezhetnek, addigra mindennek tökéletesnek kell lennie. Visszaküldtem a jóváhagyott menüt, és az ír csipketerítőt kértem a legszebb porcelán étkészlettel. Az egész palotának makulátlannak kell lennie. Ha arra van szükség, kérje meg a cselédlányokat, hogy túlórázzanak, mondja meg nekik, hogy tisztességesen meg lesznek fizetve érte. Egy pillanatig habozott. Eddig Justine állt mellette, ő tartotta szemmel a legkisebb részleteket is, és most elbizonytalanodott, mit is kellene tennie. Igazság szerint csak nagyon ritkán adott személyes utasításokat Helenának. A házvezetőnő arcát elöntötte a pír. – Képes vagyok kézben tartani a dolgokat Signorina. – a hangja egészen hivatalossá, merevvé vált – Elvesztette netalán bennem a bizalmát, hogy tudom kezelni a személyzetet?

– Nem, persze, hogy nem Helena. – mondta sietve Antonietta – De az az igazság, hogy ez a vacsora nagyon fontos nekem. Hallottam, hogy a szakács kifogásolta a menüt. „Cara. Bella. Hidd el nekem, a családom boldog lesz, bármit szolgálsz is fel. Ez nekik egyáltalán nem számít. Csakis veled szeretnének találkozni.” – Byron Antonietta vállára tette a kezét, és azon gondolkodott, hogyan is szabadíthatná meg attól az idegességtől, amit a családja érkezése miatt érzett. – Az fogja őket boldoggá tenni, hogy láthatnak téged. Hogy befogadhatnak a családba. Eleanor végtelenül elégedett volt, amikor megtudta, hogy összekötöttem magunkat.” „Ez nekem fontos.” Világos volt, hogy a lány össze van zavarodva, és egyáltalán nem figyel rá. Byron végigcsúsztatta a kezét a karján, majd összefonta ujjaikat. – Signorina… – Helena idegesen állt egyik lábáról a másikra – az ír terítő egyszerűen eltűnt. Már rég megkértem a cselédlányokat, hogy készítsék elő, és ők jelentették, hogy eltűnt. De a Medici terítő is hasonlóan szép. – Valóban? Mi történik itt mindennel? Hogyan tűnhetett el az ír terítő? Az az anyámé volt. Byron magához húzta, be a válla alá, magnyugtató ölelésébe. A lány úgy viselkedett, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, annyira szeretett volna megfelelni a családjának, hogy idegességében veszekedett a személyzettel. Az a terítő létfontosságúvá vált neki. – Nagyon sajnálom Signorina, és higgye el, mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk, de most egy másikat kell használnunk. Helena szinte kétségbeesettnek hangzott. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen Helena. Kizárt, hogy ne az ír csipketerítő legyen az asztalon, mire Byron családja megérkezik. – Végtelenül sajnálom Signorina Antonietta, azonnal ellenőrizni fogom a mosodát. A házvezetőnő szinte őrjöngve intett oda a szakácsnak, és a segédjének. – Ennek a családnak a tagjai nagyon különleges vendégnek számítanak. – kérdezte hirtelen Esteben – Üzlettársak, vagy barátok? Vagy netalán mindkettő? Alfredo elsöprő haraggal megemelte a kezét, és csattanósan tarkón csapta vele Estebent. – Soha nem kérdezel ilyesmit a Signorinától! Antonietta is hallotta keze éles csattanását, össze is rezzent tőle. – Alfredo! – szólalt meg élesen – Nem hiszek abban, hogy bárkinek is joga lenne megütni valakit. Tartsa szorosan magánál a kezeit az otthonomban! Ön is biztosan nagyon jól tudja, hogy nem engedtem meg, hogy a személyzet bármelyik tagjával így bánjanak. – Azt hittem, ez esetleg befolyásolja a menüt Alfredo. – kért bocsánatot Esteben. – Kérem, ne haragudjon Signorina. – Nincs semmi, ami miatt bocsánatot kellene kérned Esteben. – tette csípőre a kezeit Antonietta – Képes elkészíteni ezt a vacsorát nekem Alfredo? Igen, vagy nem? Eltéveszthetetlen kihívás volt a hangjában. Byron viszont kihallott egy kevés kétségbeesést is. Bár a vacsora egyáltalán nem számított az ő családjának, mindent jelentett Antoniettának. Megpihentette tekintetét a szakácson, és hagyta fellobbanni egy pillanatra szemeiben démonjának vörös lángjait. Alfredo Antoniettáról Byronra kapta a pillantását. Az arca elfehéredett, és tehetetlenül tárta szét a karját.

– Természetesen Signorina, ha meg akarja változtatni a menüt, a legnagyobb örömmel teszek eleget az utasításainak. – Nagyszerű. Grazie Alfredo. Fogalma sem lehet róla mennyire fontos ez nekem. És most nem is tartom fel tovább. Hosszú szoknyája suhogva fordult vele, miközben megfogta Byron kezét. – Hála Istennek, hogy végre minden rendeződik. Olyan ideges vagyok. Byron a szájához húzta a kezét, és megrágcsálta ujjízületeit. – Teljesen feleslegesen. Eleanor az első pillanattól kezdve szeretni fog. Vlad pedig egy nagyon nyugodt, és kiegyensúlyozott férfi. Imádja Eleanort, és bármit hajlandó neki megadni, amit csak szeretne. – Ő is ékszerész, mint te? Kézműves? – A maga módján. Nekem van egy különleges képességem, magamhoz tudom szólítani az ékköveket. A tökéletes darabot, amit egy ékszerbe beleképzelek. Vlad nem szeret ékszerekkel pepecselni. Ő inkább a faragást élvezi. Nagyon megbecsülik a munkáját. Eleanor pedig annyira elégedett a foglalkozásával. Boldogtalan lett volna egy vadász mellett. – Vadász? Mire vadásznak? Tudhatta volna, hogy a lány azonnal észreveszi, ha hibázik. Túlságosan elkényelmesedett. Antonietta olyan szorosan kapcsolódott hozzá, hogy pontosan meg se tudta volna mutatni hol érnek véget a lány gondolatai, és hol kezdődnek a sajátjai. Kezdett rájönni, mit is jelent az, hogy az életpárok mindennél közelebb állnak egymáshoz. – Azt hiszem a bűnüldöző jobb kifejezés lett volna. Mint Diego kapitány. Majd részletesebben elmagyarázom, ha több időnk lesz. Antonietta mindkét kezét felemelte, gondosan „tanulmányozva” velük a férfi vonásait. – Igen, azt hiszem, ezt el kell majd magyaráznod Byron. Nem csak hogy a szemöldököd ráncolod, de a vonakodást is érzem az elmédben. Még nagyon sok mindenről kell beszélnünk, ugye? Például arról, hogy mik a határok. Összerezzent. – Csak biztonságban akartalak tudni. – Ez az, amiről úgy gondolod, hogy hallani szeretném. – Az elménk összekapcsolódása kezd kényelmetlenné válni. – Csak amikor megpróbálod elrejteni előlem a dolgokat. Alig várom, hogy találkozhassak a családoddal. – mondta Antonietta – Különösen a nővéreddel. Biztosan csodás történeteket tud majd mesélni a gyerekkorodról. És talán arra is választ fog tudni adni, hogy megérted-e a határ kifejezést valaha is. Felsóhajtott. – Eleanor hajlamos arra, hogy kitaláljon dolgokat. Antonietta felnevetett. – Hazudsz. Valószínűleg semmi szüksége nincs rá, hogy bármit is kitaláljon. Alig várom, hogy megtudhassam, milyen gyerek voltál. – Antonietta, nagyon utálnám, ha mindkettőnk családja előtt a vállamra kellene dobjalak téged, hogy felvigyelek. Márpedig ha említést teszel a gyerekkoromról, ez fog történni. Felszabadult vidámság kavargott benne. Hogyan volt képes enélkül a boldogság nélkül élni valaha is? Byron bolondozása nélkül?

– Úgyse mernéd. Én egy híres zongoraművész vagyok. Tiszteletreméltó vagyok, velem ilyen dolgok nem történhetnek meg. – Egészen pontosan egy világhírű zongoraművész vagy, és igenis ez fog veled történni, ha zavarba mersz hozni. – Ha ennyire kellemetlen neked végighallgatni, majd megvárom, hogy én és a nővéred kettesben maradjunk, és akkor meséltetek el vele minden szégyenteljes részletet a gyerekkorodról. És azt is el fogom neki mondani, mennyire hajlamos vagy a parancsolgatásra, és a hatalmaskodásra. Talán tud egy pár jó tippet adni, hogyan tartsalak kordában. Byron ismét a szájához húzta a kezét. Soha, de soha nem állt szándékában megengedni, hogy Eleanor, és Antonietta kettesben maradjanak. – Mondtam már, hogy mennyire tetszel ebben a szoknyában? – Még nem, de örülök neki. Jól akartam kinézni, mire jön a családod. – Gyönyörűnek nézel ki. Csábítónak. Szándékosan felidézett egy képet az elméjében, odafigyelve minden apró részletre. Antonietta nyújtózott el rajta meztelenül az ágyon, haja selyemfelhőként terült el a párnán. Az ő feje a combjai között volt, a lány teste vonaglott a szenvedélytől. Antonietta arcát elöntötte a pír. Legyezni kezdte magát. – Azonnal hagyd ezt abba. A családod mindjárt itt van, és nekem még dolgom van. – Azt hittem, az a dolgod, hogy gondoskodj rólam. Behúzta a legközelebbi bútordarab takarásába, és kezét egyenesen a nadrágjára tette. Olyan kemény volt, akár a szikla. Antonietta megdörzsölte tenyerével a kemény dudort. – Szegény elhanyagolt kisfiú. Ha nem lépnél le állandóan, és nem hagynád, hogy egyedül aludjak, lehet, hogy több együttérzés lenne bennem irántad. – Ujjai kínzó ígérettel szinte táncoltak férfiasságán, fogai az állát rágcsálták. – Mert most pillanatnyilag… semennyi sincs. Elsietett, és közben nevetett, szoknyája örvénylett a bokái körül. – Hová tűnt Helena? Ellenőriznie kell, hogy minden szobát alaposan kitakarítottak-e. Mi van, ha a családod körbe szeretne nézni a palotában? Byron kissé fájdalmasnak találta a sétát. – Nem úszod meg, hogy kínzol Antonietta. – ígérte, de azon kapta magát, hogy a lány nevetése fertőző, és ő is elmosolyodik – Ne aggodalmaskodj már. A családom azért jön, hogy téged lásson, nem pedig hogy bejárják az egész palotát. Az is teljesen mindegy, hogy mit készíttetsz vacsorára. El fogod bűvölni őket. Bízz bennem. Olyan iszonyatosan régóta kereslek, hogy teljesen felvillanyozza őket, hogy végre megtaláltalak. Helena pedig elrohant, hogy megkeresse azt a terítőt. A lány lelassította a lépéseit, majd mellette sétált a széles folyosón. Ahogy elhaladtak a zeneszoba mellett, hallották, hogy valami lezuhan a helyiség márványpadlójára, darabokra törik, és a cserepek szertegurulnak a padlón. Antonietta azonnal a rémisztő hang felé kapta a fejét. – Mi az már megint? Nem történhet újabb katasztrófa. A családod most már tényleg bármelyik pillanatban itt lehet. – Senkinek sem lenne szabad a zeneszobában tartózkodnia. Ha jól tudom, az a te privát helyiséged.

A férfi hangja lágy volt, alig több suttogásnál. Antonietta megdermedt. Ez elméjét annyira lefoglalta, hogy nemsokára találkozik a férfi családjával, hogy meg sem fordult a fejében, hogy valaki esetleg a szerzeményei között turkál. – Valószínűleg Vincente az. Halálosan unatkozik szegényke Margurite nélkül. Vincente soha nem ment még be a zeneszobába. A tökéletes akusztikájú szobát szigorúan zárva tartották, ha pedig Antonietta benn tartózkodott, és komponált, tilos volt bárkinek is bemennie. – Kétlem, hogy a kisfiú lenne. Maradj itt Keltával. Byron beleolvasott a zeneszobába. Már pontosan tudta, ki kutatja át őrjöngve a partitúrákat. Antonietta felzihált. – Marita. – Azonnal érzékelte a képet Byron elméjéből. – A Handel kottát keresi. Nem maradok itt kint, amíg szembenézel a sógornőmmel. Ha elárulta a családot, tudni akarok róla. Byron megdöbbent. Antonietta tökéletes magabiztossággal csúszott ki-be az elméjébe, szakértően használt minden egyes érintést. A telepátia teljesen természetes volt a számára, egyáltalán nem félt tőle. – Az az előbb úgy hangzott, mintha üveg tört volna össze odabent. Nem szeretném, ha megsebesülnél. – Cipőben vagyok. Lepillantott a sima olasz bőrlábbelire. – Nyitott orrú szandálban vagy. Az nem számít cipőnek. Egy apró, bosszús hang tört ki a lányból. Csinosan akart felöltözni, hogy megnyerő legyen Byron családja számára. Úgy tűnt, minden összeesküdött ellene. Ráadásul Marita most épp benn turkál a zeneszobájában. Byron hangtalanul mozdult, hogy elrejtse jelenlétüket Marita elől. Nézte, ahogy a nő sorra nyitja ki a szekrényeket, hogy átvizsgálja azok tartalmát. „Mit csinál?” „Keres valamit.” Byron Marita elméjéért nyúlt, és közben teljesen összeolvadt Antoniettával. Marita halkan sírt, és imákat mormolt, miközben sorra túrta át a partitúrákat. – A Handel biztonságban van, a páncélteremben. – szólalt meg Antonietta. Byron gyors, örvénylő mozdulattal láthatóvá tette magukat a megpördülő Marita előtt. A nő magas hangon felsikoltott, és eltakarta kezével az arcát. – Ne sírj! – parancsolt rá a lány sógornőjére, élesen, csípősen, pusztán önvédelemből – Miért csináltad ezt Marita? Te egy Scarletti vagy. Ha Franconak és neked pénzre van szükséged, miért nem hozzám jöttél? – Antonietta szíve sajgott. – Nem értem. – Franco nem tud erről az egészről semmit. Nem akarom, hogy megtudja. Kérlek Toni, ne mondd el neki. A hatalmas kopogtató megdöndült a palota bejáratánál. Antonietta megragadta Byron karját. – Itt vannak. Szólnunk kell majd az egyik cselédlánynak, hogy takarítsa össze itt az üveget. – Mit akarsz csinálni Toni? – követelőzött Marita – Ha elmondod Franconak mit tettem, tönkreteszed a házasságom. El fog zavarni engem. Ismered őt. – Nem én leszek azért a felelős, amit Franco tenni fog Marita. Megpróbáltad ellopni a család egyik legnagyobb kincsét. Kinek akartad elvinni?

– Nem mondhatom el. A kép ott csillogott az elméjében. Undorral, és utálattal körülvéve. Mivel teljesen össze volt olvadva Byronnal, Antonietta elkapta Marita fejében a képet. – Don Demonesininek? Scarletti létedre képes lettél volna egy ekkora kincset annak a szörnyetegnek a kezei közé helyezni? – Honnan tudod? Én nem mondtam ilyet. Soha nem ejtem ki még a nevét sem, maga az ördög. Marita szórta magára a keresztet. Szorongás, és félelem hullámai árasztották el őket mindenfelől, futó léptek koppanását hallották a márványpadlón. – Signorina Antonietta, Isten óvjon meg minket! – Helena berohant a terembe, hatalmas keblei ziháltak a sietségtől, kezei vad gesztusokkal emelkedtek fel és bőszen hadonászni kezdett. – Megtaláltuk! Megtaláltuk Enricot! A szennyescsúszdában van, becsomagolva az ír csipketerítőbe! Helena mögött egy fiatal cselédlány jelent meg. – Vlad és Eleanor Belandrake-t, és a fiukat, Josefet bevezettem a télikertbe Signorina Antonietta.

14

A csend lassan fülsiketítővé vált. Byron megnyugtatóan fonta körül karjaival Antoniettát. – Feltételezem, hogy Enrico már nem él. Hirtelen szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy hangosan felnevessen az abszurd helyzeten, de egészen biztos volt benne, hogy Antonietta nem értékelné a humorérzékét. – Annyira halott, amennyire csak lehetséges. – kapta a szája elé a kezét Helena – A cselédlányok a terítőt keresték égen-földön, és a szag annyira… Antonietta felkapta a kezét. – Kíméljen meg bennünket a részletektől Helena. Ez egyszerűen nem történhet meg Byron. Nem vacsorázhatok a családoddal, amikor most került elő egy halott a szennyescsúszdából. Mit csináljak? Szegény Enrico. Olyan nagydarab volt. El sem tudom képzelni, hogy fért be oda. – Teljesen be van szorulva. – számolt be Helena – Fogalmam sincs róla, hogy fogjuk onnan kiszedni. – Beszélek a nővéremmel, és a férjével Antonietta. Egészen biztosan meg fogják érteni. Te pedig hívd fel Diego kapitányt, hogy megtaláltuk az elveszett szakácsot. „Később még meg kell majd vitatnunk Marita kérdését is, amikor a dolgok elcsitultak. Sajnálom a szakácsodat, és édesanyád terítőjét.” – Nem mondhatjuk le a vacsorát, amikor már ott vannak. – szörnyedt el Antonietta – Szegény Enrico. Nem mozdult innen egy lépést sem, itt volt az otthona.

Marita hangosan felzihált, amikor Franco sétált be elegáns, grafitszürke öltönyben. – A pletyka elképesztő gyorsasággal terjed ebben a palotában. Tasha telefonáljon a hatóságoknak, és kérje meg őket, hogy legyenek diszkrétek, a hátsó, személyzeti bejárót használják, amikor megérkeznek. Nonno szórakoztatja a vendégeidet a télikertben Antonietta, és tudod, hogy mennyire sármos tud lenni. – Együttérzően átfogta unokahúga vállát, és magához szorította – Megcsináljuk Toni. Ne ess pánikba. Marita, megengedtem, hogy Margurite és Vincente megnézzenek egy filmet, amíg mi étkezünk. Menj gyorsan átöltözni. Ez a vacsora nagyon fontos Antonietta számára. Nem fogjuk cserbenhagyni. – Képtelenség, hogy leüljünk a vendégekkel vacsorázni, miközben egy halott van a szennyescsúszdában. – mondta Marita. – Nagyapa talán éppen ebben a pillanatban magyarázza el a vendégeknek, hogy van egy halottunk a palotában. Enrico gyakorlatilag itt élte le az egész életét. Ő a saját halottunknak számít, el lesz intézve. Toni, gyönyörű vagy. Menj Byronnal, és találkozzatok a családjával. Érthető okokból van némi hisztérikus hangulat a konyhán is. Lemegyek és utánanézek az új szakácsnak. Mi is a neve? – Alfredo. – vágta rá Antonietta önkéntelenül. – Remek. Tehát meggyőződök róla, hogy Alfredo megnyugszik, és nem fog szégyenbe hozni minket. Mindenről gondoskodni fogok Toni. Tudom mit jelent ez neked. Marita, tedd, amit mondtam. Még csak most nézett körül a szobában, most vett tudomást a törött üvegről, és a Marita kezeiben szorongatott kottákról. Felesége egy reménytelen pillantást vetett Byron, és Antonietta felé, mintha azok megmenthetnék őt, aztán megfordult és kirohant a szobából. – Helena kérem, csitítsa le a cselédlányokat, és gondoskodjon róla, hogy feltakarítsák ezt a szobát. – sorolta tovább az utasításokat Franco. – Igenis Signor Scarletti. Franco megfogta Antonietta kezét. – Rendben lesz Toni. Együtt fogunk túljutni ezen, ahogy a család mindig is tette. El fogod bűvölni Byron rokonait. – Nem lesz egyszerű, tekintve, hogy jelen pillanatban egy holttest van beszorulva a szennyescsúszdába, aki anyám ír csipketerítőjébe van csomagolva. – mondta szárazon Antonietta – El sem hiszem, hogy ez valóban megtörténik. Szegény Enrico. Ki akarhatta bántani? Byron odahúzta magához. – Ki fogjuk deríteni. Megígérem neked. De ebben a pillanatban nem sok mindent tudunk tenni. Gyere, találkozz a családommal. Hidd el, nekik az sem számít, ha egyáltalán nem is lesz vacsora. Azért jöttek, hogy találkozzanak veled, nem pedig azért, hogy egyenek. „Bella, ne légy már annyira szomorú. Tudom, hogy nagyon szeretted Enricot, érzem a szívedből. Marita viselkedése pedig nem egészen az, aminek tűnik. Olvastam az elméjét, nem pénzt akart. Fél attól az embertől, és gyűlöli. Azt nem volt időm kideríteni miért. Rettenetesen érzelmi alapon gondolkodik, nehéz átlátni az intenzitásán, hogy megtudjam, mi a valódi oka, hogy elvitte a Handel opera kottáját. Amint lesz egy kis időm, meg fogom vizsgálni az emlékeit, hogy kiderüljön, mi is folyik itt tulajdonképpen.” Antonietta nekitámasztotta a fejét a mellkasának.

– Úgy érzem, mintha az egész életem fenekestől felfordult volna. Franco, láttad Tasha arcát? Ismered Christiant gyerekkorunk óta. Gondoltad volna valaha is, hogy képes ilyesmire? Franco megrázta a fejét. – Úgy terveztem, hogy holnap felhívom. – Arra semmi szükség Franco. – Byron hangja halkan szólt, de hatalom áradt belőle. – Lesz egy beszélgetésem Christopher Demonesinivel arról, hogy egy férfi hogyan bánik egy nővel. Neked túl sok vesztenivalód van, nekem nincs hírnevem, amit meg kellene védeni. – Semmi szükség rá, hogy bármelyikőtök is beszéljen Christopherrel. – mondta határozottan Antonietta – Azt hiszem, a kapitánynak lenne inkább vele némi megbeszélnivalója. A két férfi egymásra nézett a feje fölött. Byron megfogta a karját, és kisétált vele a zeneteremből, Franco pedig a másik oldalán sétált. Egy szobalány sietett el mellettük seprűvel, és lapáttal a kezében, hogy feltakarítsa az üvegdarabokat a zeneszobából. – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy túl sok pénze van ahhoz, hogy bármi is történjen vele, még akkor is, ha Tashát ütötte meg. – mondta Byron. – Akkor társadalmilag, és pénzügyileg fogjuk tönkretenni. – felelte Antonietta halálos komolysággal. – A vállalkozásuk már most is bajban van. Nem kell hozzá túl sok, hogy átbillenjenek a szakadék peremén. Senki nem bánthatja a családom. – Így beszél egy igazi Scarletti Byron –mondta Franco. És legyen ez figyelmeztetés is egyben a számodra. Mi mindig bosszút állunk. – Megtorlunk. – javította ki Antonietta – De csakis igazságosan. Nem éppen ugyanaz, mint a bosszú. Kérdezd meg erről Nonnot. Biztos vagyok benne, hogy egyet fog érteni. „Nagyon komolyan ezt tervezem Byron. Az a szörnyszülött meg merészelte ütni, és rúgni az unokatestvéremet, és azt feltételezni, hogy az élete ugyanúgy folytatódhat, mintha mi sem történt volna.” „Nem mondtam semmit bella.” „Csak szeretném, ha tudnád, mire vagyok képes. Talán nem találsz annyira vonzónak ettől.” Ez egészen úgy hangzott, mint egy kihívás. Byron lehajolt hozzá, végigsimította szájával az ajkait. „Épp ellenkezőleg. Úgy gondolom, remekül illesz majd a fajtám tagjai közé.” Hangjából némi vidámság csendült ki. Franco megköszörülte a torkát. – Meglepő, de talán most az egyszer egyetértek veled kicsi kuzinom, a megtorlással kapcsolatban. Már itt se vagyok, megyek, és fellocsolom a konyhán Alfredot. Megvárom a kapitányt, úgy talán tudok vele beszélni anélkül, hogy feltűnést keltenénk. – Grazie Franco, igazán nagyra értékelem a segítséged. Antonietta felé nyújtotta a kezét, amit unkabátyja együttérzően megszorított. – Menj, és érezd jól magad. Byron, figyelj oda rá. – A legnagyobb örömmel. Byron könyökhajlatába simította Antonietta ujjait, így vezette őt keresztül a folyosókon, és a termeken. – Igazán nagyon sajnálom azt a terítőt. Amikor egy szerettünk meghal, csak még inkább belekapaszkodunk a hátramaradott tárgyaiba.

– Tudom mennyire szánalmas, de végtelenül ideges vagyok amiatt, hogy szegény Enrico holtan fekszik az otthonomban. – sóhajtott fel Antonietta – És nevetségesnek érzem, hogy a terítőre is gondolok. – Van egy medalionom, amit az édesanyámnak készítettem. Még csak egy fiú voltam, egyáltalán nem sikerült tökéletesre az ékszer, mégis óriási becsben tartotta. Állandóan hordta. Később, amikor már sokat fejlődött a kézügyességem, tapasztalatot szereztem a szakmában, készítettem neki más ékszereket. De ő továbbra is a régit hordta. Byron hallotta nővére nevetését, és Don Giovanni hangját, ahogyan szórakoztatta őket. Hirtelen eltöltötte a honvágy érzése. – Byron? – Antonietta a télikert ajtaja előtt megtorpant. – Tudom, hogy még nem mondtam neked semmit arról, hogy hogyan érzek irántad, de csak azért, mert képtelen vagyok szavakba foglalni. De szeretném, ha tudnád, nagyon fontos vagy nekem. – megrázta a fejét – Nem is ezt akartam mondani. Úgy tűnt, rögtön kitörnek belőle a könnyek, így magához húzta őt. – Tudom, mit érzel irántam cara. Érzem azt, amit te érzel, nem emlékszel? Erős közöttünk a kapcsolat. Ne gondold, hogy okvetlenül mondanod kell valamit. A szavak majd jönnek maguktól, ha jönniük kell. – Csak azt akartam, hogy tudd. Byron megfogta az állát, és maga felé emelte a fejét. – Tudom. Szája megtalálta a halántékát, puhán végigsimított rajta, majd lecsúszott az arcán a szájsarkáig. Közelebb vonta magához, karjai mohón köré fonódtak. Nyelve cirógatta, csábította a lány ajkait, míg azok meg nem nyíltak előtte. Esélyt sem adott rá neki, hogy elhúzódjon, vagy megelégedjen egy szűzies csókkal. Falánk éhséggel magához ragadta az irányítást. Minden sejtjével, egész lényével akarta őt, és ezt bele is adta a csókjába. Akarta az érintését, amitől szépnek, és magabiztosnak érezte magát. Meg akart bizonyosodni róla, mit érez iránta. A tűz azonnal lobbant közöttük. A férfi megkeményedett, megvastagodott. Fájdalmasan vágyott rá, hogy eltemethesse magát a teste mélységébe. Mélyen a bensőjében vadállata felemelte a fejét, és társáért üvöltött. Követelte a jogait. Byron kezei lecsúsztak a hátáról, végigsiklottak a derekán, újrarajzolták csípője merész ívét, majd rátaláltak a fenekére. Az egyik aprócska tanga volt rajta. Azon a keskeny kis pántocskán kívül semmi sem volt a lányon a selyemszoknya alatt. Byron tovább mélyítette a csókot, minden mást elfelejtett a lány puszta, forró szenvedélyén kívül. A testén kívül. Még közelebb vonta magához, lüktetve sóvárgó férfiasságát nekidörzsölte puha húsának. Tartotta őt, örömét lelte a válaszban, ahogy a lány csípője viszonozta a közeledést, megkönnyebbülést keresve. Képtelen volt megállni, újra megcsókolta, keményen, forrón, sürgetőn. „Akarsz megszökni velem? Most azonnal?” Egy halk füttyentés vágott keresztül Byron erotikus képekkel tele elméjén, amit mély összekapcsolódásukból kifolyólag Antonietta is hallott. „Szent szar! Byron bácsi! Hé, apa, ezt nézd meg! Teljesen be van gerjedve itt kívül. Soha nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire! Azt hiszem, tócsává fognak olvadni a padlón.”

Antonietta egy riadt kis zihálással elhúzódott. – Ki az Byron, és miért hallom őt? Nyugtatóan megsimogatta a fejét. – Az unokaöcsémet hallhattad, akinek nincs egy cseppnyi modora sem. Egészen biztos vagy benne, hogy találkozni akarsz vele? Szívesen elküldöm. – mondta reménykedve. – Ez megmentene engem a szenvedéstől, amin egész biztosan át kellene mennem a jelenlétében, Te pedig megúszhatnád, hogy keresztül kelljen menned ezen. – De miért hallottam őt a fejemben? A télikertben van, és ugyanúgy hallom őt, ahogy téged hallak. Általánosan nem hallok mindenkit a fejemben beszélni. A gondolat nyilvánvalóan felzaklatta. – Nem egészen ugyanúgy. A mi népünk tagjai erős telepaták. Az életpároknak van egy privát, külön csatornája, mint neked velem. De mivel az elméink egybe vannak olvadva, hallhattad az unokaöcsém pompás kis szónoklatát az általános csatornán, amit minden fajtámbeli használ. Ugyanúgy hallottad őt rajtam keresztül, ahogyan láttál a szemeimen keresztül. – Hihetetlen. Mindig is voltak a családban telepaták, de soha nem ennyire erőteljesek. Menjünk be, nem szeretnék udvariatlannak tűnni most, hogy az unokaöcséd már bejelentett bennünket. – A fiúnak jó modort kell tanulnia. Elvonta egy pillanatra elméjét a lányétól, amíg egy privát szemrehányást küldött nővérének. „Eleanor, Josef túl idős már ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint egy gyerek.” „Csak izgatott Byron. Nagyon régóta nem látott már téged.” „Eleanor, úgy beszélt, hogy egy ember képes volt meghallani őt. Az ilyesmi az egész népünket veszélyezteti. Ezt egyszerűen nem lehet tolerálni, és ezt te is tudod.” – Motyogsz az orrod alatt. – állapította meg Antonietta , ujjhegyei megérintették az ajkait – És ráncolod a szemöldököd. – Miután találkozol az unokaöcsémmel, te is a szemöldöködet fogod ráncolni. – jósolta. Egy lemondó sóhajjal kinyitotta a télikert ajtaját. Ujjai összefonódtak a lányéval, és várt. – Olyan vagy, mint egy nagy baba. – mondta neki a lány. – Ő itt az unokám, Antonietta. – emelkedett fel a székből Don Giovanni. – Antonietta, megérkeztek a vendégeink. Byron, örülök, hogy látlak. A nővéred gyönyörű. – Grazie Don Giovanni. – mondta Eleanor, és felállt, hogy megölelje testvérét, majd meghatottan megfogta Antonietta kezét. – El sem tudod képzelni milyen végtelen boldogság a számomra, hogy találkozhatok veled. – A nővérem Eleanor, a férje Vlad, és a fiuk Josef. – mutatott be mindenkit Byron – Ő pedig itt Antonietta Scarletti. Byron érezte a feszültséget Antoniettában. Bátorítóan megszorította összefont ujjaikat. – Hívjatok csak Toninak. – mondta Antonietta. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek. – szólalt meg Vlad is, majd kissé lehalkította a hangját – Josef, azt hiszem, már megkértelek rá, hogy vedd le azt a svájcisapkát. – Vak, úgyse látja. – suttogott vissza Josef. „Az idióta unokaöcsém egy zsákszerű köpenyt visel, egy borzalmas svájcisapkával, és egy kendőt a nyakában. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ettől úgy néz ki, mint egy festőművész.”

Byron gondosan ügyelt rá, hogy az információk csakis kettejük csatornáján áramoljanak. Az utolsó dolog, amire most szüksége volt, hogy Eleanor meghallja, hogyan írta le a fia öltözékét az életpárjának. Antonietta felnevetett. – Vak vagyok Josef, de nem süket. Örülök, hogy találkozhatok veled. A nagybátyád már sokat mesélt rólad. Azt mondta, nagyon tehetséges zenész vagy. „Bajkeverő. Meg fogod bánni, hogy ezt mondtad.” Antonietta hallani vélte Byron gyászos nyögését is. Küldött neki egy képet, amin megfojtja őt. Kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, nehogy hangosan felnevessen. Byron ismét elérte, hogy elevennek érezze magát. Az ugratásával, hogy megosztotta vele legbensőbb gondolatait is. A magától értődő, természetes telepatikus kapcsolatukkal. – Josef valóban nagyon tehetséges. – értett egyet Eleanor – Azért jöttünk Olaszországba, mert Josef roppant lelkes, hogy lefesse a gyönyörű hazádat. – Szeretném a palotát. – szólalt meg Josef fellelkesülve – Szeretném megpróbálni lefesteni. – Nos, természetesen szívesen látott vendég vagy, akármikor érkezel is. – hívta meg rögtön Don Giovanni – Az udvar azt hiszem, tökéletes hely lenne, hogy beláthasd az épületet. – Grazie Signor, nagyra értékelem az ajánlatát. Byron fogai összecsattantak csalódottságában. Egyáltalán semmi szüksége nem volt rá, hogy Josef több időt töltsön a Scarletti család közelében, mint amennyit feltétlenül muszáj. Hallotta, hogy közben odalenn a rendőrök kihallgatják a házvezetőnőt. Alfredo majdhogynem hisztérikus állapotban volt, annyira gyorsan beszélt, hogy szinte egy szót sem lehetett érteni belőle. Byron nagyon jól tudta, hogy a családja is hall minden szót, mégis képesek voltak kellemes beszélgetést folytatni Don Giovannival, és Antoniettával, mintha sejtelmük sem lenne a drámáról, ami a színfalak mögött zajlik. Megengedte, hogy az ő tudatába is belefolyjon a beszélgetés. Eleanor meglehetősen csekély eredménnyel próbálta szóra bírni Antoniettát, a lány túlságosan is tudatában volt a rendőrség jelenlétének az otthonában. Alapjában is meglehetősen élénk képzelőerővel rendelkezett, de most a csúszdában elakadt Enrico képe teljesen lesújtotta. Az udvari nagy bejárati ajtó felől egy másik zavar ragadta meg Byron figyelmét. Hallotta Franco megdöbbent kiáltását, hallotta sietős léptekkel átvágni a palotán, miközben Tashát szólongatta. Majd egy halk sikoltás Justine-tól. Valami nincs rendben. „Valami nincs rendben.” „Mi az ördög tud még a meglévőkön túl elromlani?” Antonietta üvölteni tudott volna a frusztrációtól. Franco kinyitotta a télikert ajtaját, ragyogóan rámosolygott a vendégekre, majd odahajolt unokahúga füléhez. – Azonnal Paulhoz kell jönnöd. – suttogta – Sürgős Toni, sietned kell. „Tudod mi történt?” Antonietta ösztönösen nyúlt Byronért. Byron felállt, a karjára tette a kezét, és rámosolygott nővérére. – Kérlek, bocsássatok meg pár percre. Biztos vagyok benne, hogy Don Giovanni szívesen elszórakoztat még benneteket, amíg mi távol leszünk.

„Paul megsebesült. Súlyosan. Franco nagyon aggódik, Tasha zokog. Justine pedig retteg.” Gyorsan kivezette őt a szobából, és Paul lakosztálya felé vették az irányt a lépcsőkön. Hallották Tasha elfojtott sírását, és a halk mormolásokat. Justine hirtelen felpattant. – Hívok egy orvost Paul. Nem fogsz itt meghalni nekünk. – Csak Antoniettának szóljatok. Majd ő gondoskodik erről. – tiltakozott gyenge hangon Paul. – Teljesen logikátlanul gondolkodsz. Tasha, te a nővére vagy. Hívj hozzá orvost. Esküszöm ez a Scarletti makacsság fog végezni veletek. Nem érted? Paul meg fog halni. Ha megengeded, hogy meghaljon, esküszöm az égre, hogy magam fogom hívni a rendőrséget, és mindannyiótokat letartóztattatlak. Byron és Antonietta beléptek a nappaliba. A hálószoba ajtaja tárva-nyitva volt, Justine és Tasha az ágy körül járkáltak. „Mindenütt vér van Antonietta. Ha ez mind Paulé, akkor túl sokat vesztett.” Byron tárgyilagos hangja lehiggasztotta Antoniettát. Vett egy mély lélegzetet, és magabiztosan az ágyhoz sétált. – Paul. Mit műveltél? – Négyszemközt kell beszélnem veled Toni. – Paul… – tiltakozott Justine – Toni, kérlek, könyörgök, hívj hozzá orvost! Talán még nem késő. Nem lehet késő. – Egyetlen orvos sem képes már segíteni rajta Justine, ön is tudja. – mondta Byron, hangja éppolyan hipnotikus volt, mint a tekintete – Rá kell ezt bíznia Antoniettára. Tasha Justine dereka köré fonta a karját. – Toni segíteni fog rajta. Engedd, hogy segítsen Justine. Vesztegetjük az időt, ami neki pillanatnyilag egyáltalán nincs. Kivezette Justine-t a szobából, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. „Eleanor, gyógyfüvekre lesz szükségem. Siess! Vlad, a te segítségedre is szükségem lesz.” – Mi történt Paul? Antonietta ujjai már a testén jártak. Byron odaállt szorosan mellé, nyomást alkalmazott a legsúlyosabb sebeken. – Sok szúrt seb van rajta Antonietta. Vérre van szüksége, méghozzá gyorsan. Tudok rajta segíteni. Eleanor hozza, amire szükségem lesz. – Toni, mondanom kell neked valamit. – ragadta meg Paul a karját. – Ne beszélj, amíg el nem állítjuk a vérzést. – Már késő, te is tudod. Mindig tudod. Ez most fontos. – Fogd be Paul! – sziszegte Antonietta – Nincs vége. Nem fogsz meghalni a kezeim között. Byron, tegyél meg bármit, amit meg kell tenned. – Vért kell adnom neki Antonietta. – Byron intett egyet a kezével, mire Paul vergődése teljesen megszűnt, így továbbra is nyomást gyakorolhatott a sérülésekre, hogy elálljon a vérzés. – De ha ezt megteszem, örökre kapcsolatban marad velünk. Érted? – Azt akarom, hogy mentsd meg. Egyáltalán nem érdekel, hogy hogyan csinálod, csak tedd meg. – Antonietta hátrasimította Paul csapzott haját – Úgy szeretem őt, mintha a testvérem lenne. – Mást nem is kell mondanod életpárom. Zárd be az ajtót. Senki sem jöhet be a szobába. Állítsd oda őrségnek Keltát. Aztán pedig nyisd ki az ablakot pár centiméternyire.

– A nővéred… – Ő bejön a saját módján. Te pedig ülj Paul másik oldalára, és hallgasd, amit mondok. Azt akarom, hogy bekapcsolódj, erős gyógyító vagy. Antonietta semmit sem értett az egészből, de sietve tette, amit mondott. Megbízott Byronban, úgy, ahogyan még soha senki másban. Bezárta az ajtót, elé ültette Keltát, az ablak halk reccsenéssel nyílott. Byron szinte azonnal meglátta a nyíláson beszivárgó ködöt. – Eleanor. Jó kislány. Menj te is a másik oldalra. Nézd meg, be tudod-e kötözni a sebeket. Antonietta, rá fogom tenni a kezeidet, és keményen szorítanod kell. Nekem szabad kézre lesz szükségem. Odavezette a lány kezeit Paul gyomrához. Antonietta érezte kezein a langyos vért. Valami enyhítő, nyugtató illat csapta meg az orrát. Érezte, hogy Eleanor a közelében van. Egyáltalán nem érdekelte, hogyan jött be egy zárt ajtón keresztül, amit Kelta őrzött, csak az, amit Byron mondott, hogy megmenthetik az unokaöccsét. Teljesen beleolvadt Byronba, elhatározta, hogy minden mozdulatát követni fogja. Byron kilépett a testéből. Érezte a szellemét, ahogy szabadon szárnyal. Az életenergiája fényesen, fehéren izzott, és Paul fölé ereszkedett. Furcsa volt látni milyen kicsi, és fáradt volt Paul. Távolodott tőlük, az életenergiája lassan halványult. Antonietta szíve dübörögve kezdett verni. Rájött, hogy Paul haldoklik. Kényszerítette magát, hogy mozdulatlan, és nyugodt maradjon Byron elméjében. Érezte eltökéltségét és önbizalmát. Hangok szólaltak meg a férfi fejében, az ősi éneket kántálták, amit már hallott. A szavak ismerősnek tűntek neki. Amikor már elégszer hallotta, hogy megfigyelhesse kiejtésüket, hozzáadta saját hangját is a kórushoz. És végig koncentrált rá, hogy erejét Byronba sugározza. Amit a férfi tett, az testileg, és szellemileg is kimerítette. Aprólékosan végigment az összes sebesülésen, és bezárta azokat belülről kifelé, különös gonddal odafigyelve minden egyes apró részletre, eltávolítva a baktériumokat, amik fertőzést okozhattak volna. Antonietta megérzett egy másik női jelenlétet, aki csatlakozott Byronhoz, és együttműködött vele, miközben kántált. Vlad erős, rezzenéstelenül áradó energiáját azonnal felismerte, mindketten Byront támogatták, aki dolgozott Paul testén. Eleanor vette át a helyét, amikor Byron visszahúzódott a testébe. Antonietta pedig megragadta az alkalmat, és gyorsan megmosta a kezét a fürdőszobában, hogy ne érezze annyira rosszul magát unokaöccse vérével a kezén. De aztán sietett vissza Byron oldalára. – Antonietta. Adnom kell neki a véremből. Egy azonnali halandó vérátömlesztés sem menthetné már meg. Biztos vagy benne, hogy együtt tudsz élni ezzel a döntéssel? Talán jobb lenne, ha megszakítanád velem a kapcsolatot, amíg ezt teszem. – Veled maradok. Értem teszed ezt. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy segítelek az energiámmal. – Keze csalhatatlanul talált rá az arcára, és végigsimított rajta. – Érzem, hogy fáradt vagy, és érzem az aggodalmad, hogy fel fog idegesíteni engem, amit teszel, de nem így lesz. Bízom benned Byron. Finoman hozzádőlt, végigsimított szájával az ajkain. Bár sötétségben volt, a mégis minden egyes érzést érzett, kapcsolatuk annyira közeli volt. Érezte az égető fájdalmat, ahogy Byron sebet vágott a csuklóján, egy mély, tátongó, szörnyű sebet. Azt is, hogyan tapad rá Paul szája erre a sebre, hogyan árad át belé Byron éltető vére.

Hogy megvédje önmagát a sokktól, elméje egy pillanatra lezsibbasztotta önmagát. De harcolt a maga módján, hogy áttörhesse ezt a védőgátat. Felismerte, hogy Byron a saját fogait használta, hogy sebet tépjen vele a csuklóján. És hogy Paul nem vérátömlesztést kap, hanem mohón issza a Byron vénáiból pulzáló vért. Ahogy megérezte a vér szagát, már önmagát sem értette. Ahelyett, hogy visszataszította volna, elragadtatással töltötte el. Nagyon is tisztában volt vele, hogy Byron minden reakcióját nyomon követi. Antonietta megemelte az állát, és rezzenéstelen hangon tovább kántált, arra koncentrált, hogy mindezt azért teszik, hogy megmentsék az unokaöccse életét. Byron óriási kockázatot vállalt azzal, hogy felfedte előtte micsoda is ő valójában. Ráadásul a rábízott titok nem csak a férfié, annál sokkal nagyobb. Ő a Jaguár törzsből származott. De a férfi valami egészen másból. Valami olyanból, amit gyűlölnek, és félnek az emberek. Ő egy… vámpír. „Nem!” – Byron tiltakozása éles volt. – „Az már soha. Nem vagyok élőholt.” Antonietta szándékosan nekidőlt, két keze közé vette az arcát. Míg az unokaöccse táplálkozott a férfiból, ő rátalált a szájára. „Lenyűgözöl Byron.” Csókjába belesűrítette a háláját, és kissé zavaros érzelmeit, megpróbálta vele megfogalmazni, mennyit is jelent neki az, hogy a férfi megbízik benne annyira, hogy megmentse Paul életét az egyetlen lehetséges módon. Byron szemeiben könnyek csillantak meg, egy pillanatra félre kellett fordítani a fejét nővérétől, és Vladtól. Antonietta ismét megajándékozta őt. A színek és az érzelmek hatalmas ajándéka után egy újabb felbecsülhetetlen értékkel. Az elfogadásával. – Elég volt Byron. – szólalt meg hirtelen Vlad – Már teljesen legyengültél. Antonietta érezte, hogy a férfi teste megbillen, és hogy máskor oly mérhetetlen életenergiája szinte teljesen elhalványul. Megtántorodott, és a földre huppant, annak ellenére, hogy a lány próbálta megtartani őt. – Mi történt vele? Eleanor? Vlad? Valaki azonnal mondja el mi a baja! A pánik iszonyú sebességgel emelkedett benne, lélegzete kihagyott, szíve összevissza verdesett. – Még nem táplálkozott ma éjjel. – felelte nyugodtan Vlad – Gyógyítani Pault, életben tartani, és még a vérével is táplálni, az kivett belőle minden erőt. Gondoskodni fogok a szükségleteiről. Eleanornak szintén segítségre lesz szüksége. Te nagyon bátor lány vagy Antonietta. – Egyáltalán nem tettem semmit, amivel segíthettem volna. Ha Byronnal vérre van szüksége, itt az enyém. A szobában hirtelen hatalmas csend támadt. Még Eleanor is mozdulatlanná dermedt Paul testében. – Cara mia, a nagylelkűséged elrabolja a szívem. De Vlad majd ellát bennünket. – Vlad nem az életpárod. Az én vagyok. És képes vagyok gondoskodni rólad. A nyaka lüktetett és égett, mellei fájdalmasan elnehezültek. Szexuális éhség örvénylett fel a gyomra mélyén, majd forrón szétterjedt egész testében. Míg próbálta meglovagolni a hirtelen jött vágy hullámait, végigfutott az agyán, hogy miért jött ez a szinte ellenállhatatlan sóvárgás arra a gondolatra, hogy vért kell adnia Byronnak. Byron a karjaiba húzta.

– Nincs még egy olyan, mint te, bella. „Az az igazság, hogy már a puszta gondolat, hogy nekem adnád a véred, olyan iszonyú vággyal tölt el, hogy meg sem merem közelebbről vizsgálni. De nem vagyunk egyedül. Engedd meg Vladnak, hogy adhasson nekem az ő erős véréből, és amint kettesben leszünk, megfelelően is köszönetet fogok mondani neked a felajánlásodért.” Tisztán hallhatta a fájdalmas szexuális éhséget a hangjában. – Vlad vére erősebb, mint az enyém? Sokat számít a különbség? – kérdezte Antonietta, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a vérében száguldó forróságot. – Igen, a vére azonnal energiát fog adni nekem. – Milyen érzés? – Maradj összeolvadva velem Antonietta. Byron egyik karjával átkarolta a derekát, a másikkal Vlad csuklóját húzta a szájához. A betörő energia rohanása szinte letaglózta. Erő, és hatalom áradt Byron kiéhezett testébe. A sejtek, a szövetek, az izmok, a csontok mohón szívták magukba az éltető folyadékot. Megpróbálta magát egy kissé távolabbra helyezni ettől az egésztől, hiszen Byron mégiscsak vért ivott, de képtelen volt nem látni, nem érezni a vér óriási hatalmát. Mire a férfi magához vette, amire szüksége volt, ő is észbekapott, hogy gyakorlatilag visszafojtotta eddig a lélegzetét. – Hogyan akadályozod meg, hogy a vér tovább folyjon a sebből? – A nyelvünkkel lezárjuk a harapás nyomát. Ez begyógyítja a sebet, és ha nem szeretnénk nyomot hagyni, a bőrt is. Antonietta érezte, hogy pír önti el a nyakát, és az arcát. Az ő bőrén ott maradt a harapás nyoma, Tasha meg is látta. – A véremet vetted, ugye? – Természetesen. Az életpárom vagy. Byron megfogta a nyakát a tarkója alatt, és magához húzta a fejét, és birtokba vette a száját, szándékosan megosztva vele a Kárpáti vér ízét, és hatalmát. Nyelve végigsöpört a szájában, összefonódott az övével, mint egy primitív párzási szertartáson. Érzékei tökéletes éberségre kapcsoltak, idegei pattanásig feszültek. Eleanor visszatért saját testébe Pauléból, és a fáradtságtól ő is lerogyott. – Minden rendben lesz Antonietta. Élni fog. – Vlad a karjaiba emelte életpárját – Te egy csodatévő vagy Eleanor. – Valóban az. – értett egyet Byron – Grazie, mindkettőtöknek. Nem tudtam volna megmenteni a segítségetek nélkül. – Azt hiszem, ennél borzasztóbb nem is lehetett volna a vacsorapartim. Rettenetes véleménnyel lehettek a családomról. – Szinte megdermesztette Antoniettát a felismerés, hogyha Eleanor, és Vlad olyanok, mint Byron, akkor minden bizonnyal tisztán hallották a beszélgetéseket, hogy hogyan hallgat ki mindenkit a rendőrség, és hogyan veszik fel a helyszíni jegyzőkönyvet a haláleset miatt. – Szegény Enrico, jobbat érdemelt volna, mint hogy ledobják a szennyescsúszdán. Fogalmam sincs, mi az ördög történik a saját otthonomban. – De legalább a létező legszebb szemfedéllel takarták le. – Ez egyáltalán nem vicces. Vlad szorosabban ölelte erős karjaiba Eleanor testét.

– Üdvözlünk a családban Antonietta. Nagyon örülünk, hogy találkozhattunk veled. De most haza kell vinnem az életpáromat, és gondoskodnom kell a szükségleteiről. – Grazie mindenért, amit értünk tettetek, mindkettőtöknek. Mire legközelebb találkozunk, remélem, a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. – Addig is… Antonietta bárhogy fülelt, nem hallott lépteket. Mégis tudta, hogy már nincsenek a szobában. – Hogy csináljátok ezt? Csak úgy köddé váltok? Vagy nincs is szükségetek ajtókra? – Majd megtanítalak rá. – Byron egy széket húzott az ágy mellé. – Paul meg fog változni, és te észre fogod venni rajta a változást. A hallása és a látása sokkal élesebbé válik. És ezután mindig meg tudom majd érinteni az elméjét. Ez egy teljesen más kapcsolat lesz, mint a miénk, de a kapcsolat mindenképpen megmarad. – Kiolvastad már mi történt vele? – Egy rövid időre fel fogom őt ébreszteni, hogy beszélhessünk vele. Még nagyon gyenge. Az ő teste nem gyógyul olyan gyorsan, mint a fajtánké. – Byron megfogta a kezét. – Tudom, hogy sok kérdésed van az én számomra is. Válaszolni fogok mindegyikre, még mielőtt véget ér az éjszaka. A szájához húzta a kezét, és sorra végigszopogatta az összes ujjbegyét. – Paul. Paul, térj vissza közénk most. Hamarosan tovább pihenhetsz, de most beszélned kell Antoniettával. El akarsz neki mondani valamit. Nagyon fontos neked, hogy elmondhasd neki az igazságot. Antonietta világosan hallotta a hangjából a kényszerítő erőt, és megdöbbent azon, hogy pontosan felismeri, mi is az. – A hangod képes hipnózisra, ugye? – Igen, ha akarom. Paul megmoccant, és halkan felnyögött. – Toni? – Itt vagyok Paul. – Elhúzta Byrontól a kezét, hogy megpihentesse tenyerét unokaöccse homlokán. – Életben maradsz, de nem szabad túl sokat mozgolódnod. – Nagyon furcsa álmaim voltak. – Gondolom. Meglehet, hogy nem álmok voltak Paul. Hogy történhetett ez veled? Mondd el. Tudnunk kell, hogy mit mondjunk a rendőrségnek. – Nem, ezt nem teheted. Ígérd meg nekem Toni. Ígérd meg, hogy nem mész a rendőrségre. Nyugtalanul megpróbált felemelkedni. Byron a vállára tette a kezét, amitől azonnal lecsendesedett. – Mondd el nekem Paul. Bármi is az, együtt meg fogjuk tudni oldani. „Ne említsd meg újra a hatóságokat neki. Fel fog nyílni minden sebe, amit befoltoztunk.” – Tudom, hogy azt hiszed, lopni akartam a családtól Toni. És egyáltalán nem hibáztatlak azért, hogy ezt hiszed. Direkt azt akartam, hogy úgy gondold, megint hazardírozni kezdtem. – Miért Paul? Hangjában ott volt a szíve összes fájdalma. Byron ujjai a tarkójára fonódtak, gyengéden masszírozta a görcsös izmokat, hogy kioldja belőlük a feszültséget. – Néhány hónappal ezelőtt egy partin vettem részt egy jachton. A tulajdonos kiállított egy felbecsülhetetlen értékű festményt. De az a mienk volt Toni. Azonnal a rendőrségre mentem, és ott elmondták, hogy hónapok óta folytatnak nyomozást prominens családoktól ellopott

kincsek ügyében. Tudtam, hogy valaki a családból a tolvaj mögött áll, és segíti a lopásokban. A páncélterembe senki sem képes bejutni, a kódját pedig csak te és Nonno ismeritek, és persze Justine. Abban biztos voltam, hogy te és Nonno soha nem lopnátok meg a családot. Szóval úgy döntöttem, hogy segítek a rendőrségnek felkutatni az elkövetőket. – Ezt hogy gondoltad mégis Paul? – Tökéletes voltam a feladatra. Már amúgyis rossz hírem volt. Mindig pénzre volt szükségem. Teljesen hiteles voltam. És könnyen rajta tarthattam a szemem Justine-on. – Paul nagyon gyenge volt, erőlködve lélegzett. – Ő volt a legfőbb gyanúsítottam, hiszen ő volt az a személy, aki az összes biztonsági kódhoz hozzáférhetett. És aki tudta az utat a műkincseket őrző páncélterem felé. – Túl sok ez neked. – próbálta csitítani Antonietta – Majd folytatjuk a beszélgetést, ha egy kicsivel jobban leszel. Paul keze megragadta az övét. – Beleszerettem Toni. Tudom, hogy nagyon dühös vagy rá, és hogy a börtönben lenne a helye, de kérlek, engedd elmenni. Mondd meg neki, hogy menjen vissza Amerikába. Csak ne zárasd börtönbe. Byron megcsóválta a fejét. „Semmi köze nincsen semmiféle összeesküvéshez, még arra is nehezen vette rá magát, hogy segítsen Paulnak, de azt hitte, erre mindenképpen szükség van a szerencsejáték tartozásai miatt. Soha semmit nem lopott a Scarletti családtól. A családodtól eltérően Justine-t nagyon egyszerű olvasni.” – Sosem hinnék el ilyesmit róla. Ennyi év után most miért kezdene el lopni? – kérdezte Antonietta Pault. – Csak ő lehet az. Senki más nem tehette. – ellenkezett Paul – Neki volt hozzáférése mindenhez. Ő rajzolta nekem a térképet az alagúthoz, és ő adta meg a páncélterem kódját. – Hajlandó lettél volna inkább meghalni, csak hogy ne kerülj kórházba, ő pedig ne menjen börtönbe? Most pedig itt fekszel, és Justine-t teszed felelőssé a hiányzó tárgyakért? Paul, ebben a világon semmi logika sincs. Azonnal el kellett volna mondanod nekem mindent. „Antonietta, Justine nem lopott. Már azt is megbánta, hogy térképet rajzolt, és megmondta a kódot Paulnak. Pénzt akart adni neki inkább, de nem fogadta el tőle. Azt hitte, hogy bajban van, és megpróbálta rábeszélni, hogy mondja el neked, de Paul elutasította ezt a lehetőséget. Inkább meggyőzte őt, hogy veszélyben lesz azoktól az emberektől, akik kölcsönöztek neki. Fogalma sem volt az egész műkincslopásról, és azt az egyetlen dolgot tette, amivel segíthetett Paulnak. Odaadta neki a térképet, és a kódot. Pedig nagyon is érezte, hogy ezzel elárulja a barátságodat, és a bizalmadat. De ez minden bűne. Egyáltalán nem érintett a lopássorozatban.” – Nem fogom átadni a rendőrségnek Justine-t Paul. Neked viszont el kell mondanod, ki tette ezt veled. Ezzel az üggyel mindenképpen foglalkoznunk kell. – Maradj távol tőlük Toni. Azok az emberek nem játszanak. „Nem látta a támadóit. Semmit sem tud nekünk elmondani azokról az emberekről, akik megpróbálták megölni. És most kizárólag az van ez elméjében, hogy megvédje Justine-t.” – Altasd el. Be fogom engedni Tashát és Justine-t, hogy vigyázzanak rá ma éjjel. Nonno már gondolom, azóta mindent tud, Franco biztosan tájékoztatta.

„Te is pontosan tudod, hogy valószínűleg Marita az a személy, aki lopkodja a családi vagyont, és átadja a kincseket valaki másnak. Az idősebbik Demonesininek próbálta meg átadni a Handel kottákat. Franco le lesz sújtva, ha ez bebizonyosodik.” Antonietta szabaddá tette az utat a nappaliba, míg Byron kibocsátotta a parancsot Paulra, hogy aludjon. Tasha, Justine, Franco és Don Giovanni gyakorlatilag beestek a szobába a kinyíló ajtón. – Él. – jelentette be Antonietta – De éppen csak. Alvásra van szüksége. És sok-sok folyadékra. Meg tudjátok tisztogatni őt, és lecserélni alatta az ágyneműt? Mi ketten már nagyon kimerültünk. Byronnak sokkal nagyobb tehetsége van a gyógyításhoz, mint nekem, így ő végezte a munka oroszlánrészét. – Szeretném elvinni az otthonomba Antoniettát, hogy kipihenhesse magát. – tette hozzá Byron. „Nem mehetek most sehová.” „Paul nem fog felébredni, míg vissza nem jövünk. Mindössze rengeteg folyadékot kell adniuk neki.” „Túl sok minden történt.” „Szükségem van rád ma éjszaka Antonietta.” – A családod kimentette magát. – magyarázta Don Giovanni – Valószínűleg látták mennyire nyugtalanok vagyunk. Attól tartok, nem tettünk rájuk túl jó benyomást fiam. – Biztos vagyok benne, hogy megértően állnak hozzá. – nyugtatta meg Byron – A rendőrök elmentek? – Kikérdeztek mindenkit, Paulon, és kettőtökön kívül. Azt mondtam nekik, hogy ti majd holnap válaszoltok a kérdéseikre, és hogy Paul nem tartózkodik itthon. – mondta Franco. – Grazie Franco. – felelte Antonietta – Nem hiszem, hogy képes lennék ma még végigülni a kérdéseiket. Byron szorosan megfogta Antonietta kezét. – Jó éjszakát mindenkinek, holnap estére vissza fogunk térni.

15

– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Antonietta, és felemelte az arcát a szélbe. Évek óta nem volt kinn az erkélyen. Túl veszélyes volt. Még Byronnal is félt idefenn. Egy gondatlan mozdulat, és halálra zúzná magát a mélyben. Vett egy mély lélegzetet, és megérezte a macska halvány szagát, ami arról tanúskodott, hogy az állat hosszabb időt töltött itt. A gondolat, hogy a jaguár esetleg a közelben van, netán éppen rájuk les, rémísztő volt.

– Elviszlek repülni. Azt mondtad, meg szeretnéd próbálni. Az ég tiszta, csak köd gomolyog odalenn. Azt hiszem, tetszeni fog egy ilyen nehéz este után. A hangjára figyelt, nem a szavaira. – Mi a baj Byron? Odahúzta magához, és a nyakába temette az arcát. – Te vagy az én vezércsillagom Antonietta, a biztonságod a világon mindennél fontosabb. Hogy elfogadod ki és mi vagyok, az pedig mindennél többet jelent a számomra. Szeretnék én is adni neked valami különlegeset. Valamit, amire örökké emlékezni fogsz. Ujjai az arcára siklottak. Byron minden egyes alkalommal mérhetetlenül bensőségesnek találta azt, ahogyan az arckifejezését olvassa. Szándékosan-e vagy sem, a lány keze egy pillanatra megtorpant a bőrén. Tudta, hogy olvassa az elméjéből az aggodalmát amiatt, ami ezután következik. Túlságosan is szoros volt a kapcsolatuk. Annyi minden történt azóta, amióta felébresztette, így most még nehezebb volt még többet követelnie tőle. – Ha a repülés annyira élvezetes lesz, miért aggódsz ennyire? Megfogta a kezeit, elhúzta az arcától, majd magához ölelte, és a mellkasán ringatta. Nekitámasztotta a homlokát az övének. – Még ma éjjel beszélnem kell neked arról, mi is vagyok pontosan, és hogy mit is jelent az mindkettőnk számára, hogy életpárok vagyunk. – Attól félsz, hogy nem foglak tudni elfogadni téged? Már rég megtettem. Nem fogom azt hazudni, hogy nincs egymillió kérdésem, de hogyan is félhetnék attól, ami te vagy, ha te sem félsz attól, ami én vagyok, különösen most, hogy egy valószínűleg fajtámbeli nagymacska embereket öl körülöttünk? Néha szó szerint érzem magamban a jaguárt. Viszket a bőröm, annyira szeretnék átváltozni. Vagy amiatt aggódsz értem, mert úgy véled, a családomból valaki a gyilkos? Netalán Paul? – Nem Paul az. Vagy ha igen, akkor nem emlékszik rá, hogy képes alakot váltani. Antonietta megkönnyebbülten eresztette le a vállait. – Annyira féltem. Nem tudtam mit gondoljak Paulról, és a bizarr viselkedéséről. Miért gondolta azt, hogy segíthet a rendőrségnek felderíteni egy profi műkincs tolvajbandát? Higgy nekem, ismerem Pault. Ő nem az az álcázóművész fajta. Ez éppen olyan, mint hogy leszúratja magát, és ahelyett, hogy kórházba menne, hazajön, és meggyőz róla mindenkit, hogy nem is mehet a kórházba. Mindezt pedig azért, hogy Justine-t megmentse a börtöntől. – megrázta a fejét – Nonno például soha nem hagyná, hogy Paul irányítsa a vállalatot, bármilyen ügyes is lenne. Ha éles helyzetbe kerülne, minden egyes alkalommal érzelmi alapú döntést hozna. – Te sem akarod a vállalatot. A lány haja túl selymes volt. A bőre túl csábító. Levette róla a sötét szemüveget, hogy aztán szabadon ízlelje ajkait, csókolhassa lezárt szemhéjait. – Nem, valóban nem. Én inkább művész vagyok. Csak a zenémmel szeretnék foglalkozni. Azt hiszem, önző vagyok. De tényleg nem élvezem a végtelen üléseket, és a várakozást az újabb és újabb találkozókra. Paulnak megvan a képessége, de nincs meg hozzá a személyisége. Byron az álla alá csúsztatta az ujjait, hogy felemelje a fejét. – Szeretnélek megcsókolni. Egy egész életet el tudnék azzal tölteni, hogy csókollak. Vagy kettőt. – Vicces. Én is pontosan így érzek.

Kinyitotta a száját, hogy átadja magát az egész bensőjét átjáró varázslatnak. A tenger felől jövő szellő hűvös, ropogósan friss volt, mégsem tudta enyhíteni a bennük magasba ugró lángok forróságát. Egy árnyék futott át rajtuk, mintha szürke felhő takarta volna el a Holdat egy pillanatra. Byron azonnal megérezte, hogy már nincsenek egyedül. Örvénylő gyorsasággal fordult körbe, miközben besöpörte Antoniettát a háta mögé. „Ne mozdulj. Egyetlen hangot se.” „Mi az?” „Még nem tudom.” Lecsillapította magában a vészjelzéseket, és letapogatta a környező területet ellenség után kutatva. Vámpír jelenlétét nem érzékelte, a macska szagát nem érezte. A zavar felülről érkezett, a toronyból, mintha valami fenyegető közeledett volna a fejük fölött. Byron a végsőkig kiélesítette a látását, tekintete bejárta a tető, és az eresz minden négyzetcentiméterét. A csekély mozgást a szeme sarkából kapta el, és megdermedt. A vízköpő feléje fordított fejjel kuporgott az oromzaton, vörösen izzó szemei őt bámulták. Hangos nyikorgással megmozdult a hatalmas fej, a több mint két méteres szárnyak lassan, darabos mozgással kitárultak, felkészülve a repülésre. Antonietta kifehéredett ököllel szorongatta az inget a hátán. Azonnal összeolvadt vele. Nem látta ugyan, amit ő látott, de a benyomásait azonnal, és élesen érzékelte. „Ez lehetetlen. A vízköpők nem élőlények. Kőből vannak a szemeik. És még csak nem is drágakövekből, hogy esetleg valami másnak a fényét tükrözzék vissza. Valamint nem tudják forgatni a fejüket, a szárnyaikat kitárni meg pláne nem.” „Jól beszélsz Antonietta.” – A komor hang hideg borzongást küldött végig a gerincén. – „És csupán egyetlen embert ismerek, aki meg merne próbálkozni egy ilyen viccel nálam.” Byron a vízköpőre összpontosított. A fej tovább fordult, immár a tető irányába nézett. A hatalmas száj kitárult, a nyelv felpöndörödött, a brutális állkapcsokban borotvaéles fogak jelentek meg, hogy a jókora ásítás végeztével fenyegető csattanással záruljanak össze, mintegy figyelmeztetve a következő, még gonoszabb harapásra. Josef felkiáltott, és rémülten futott elő oda, hol Byron már láthatta őt. – Majdnem leharaptattad vele a lábam! – vádolt a hangja. – Az volt a terv. – felelte nyugodtan Byron – Amikor legközelebb utánam settenkedsz, meg fogok róla bizonyosodni, hogy a vízköpő tényleg kiharap belőled egy jókora darabot. Josef bánatosan ült fel a vízköpő hátára. – Olyan béna vagyok ebben. Akárhányszor is próbálkozok vele, hogy egy élettelen tárgyat mozgassak, az mindig ilyen idétlenre sikerül. Ha simán mozgott volna, akkor meg se tudtad volna, hogy én csinálom. Antonietta megnyugtatóan Byron hátára simította a kezét, amikor érezte, hogy az mély lélegzetet vesz, hogy egy keresetlen szavakból álló előadásba kezdjen. – Ez még így elmondva is elég nehéznek tűnik Josef. Azt hiszem, bárkinek meggyűlne vele a baja, hogy egy ekkora vízköpőt mozgásra bírjon. – Azt hittem, hogy te vak vagy. – mondta Josef. – Nem vagyok teljesen vak, amikor Byron a közelemben van. A tudatából elkapom néha, hogy mi történik körülöttem. Neked viszont nem kellene kint lenned ilyen későn. Nem tudom,

Byron figyelmeztetett-e, de szabadon garázdálkodik kinn egy jaguár, aki embereket öl. És egyáltalán nem tréfálok. Nem hiszem, hogy édesanyád el szeretne veszíteni téged. – Tudok vigyázni magamra. – biztosította Josef – Tudsz már alakot váltani? – Nem tudok alakot váltani, de elég mókásan hangzik. – Egyedül nem is egyszerű. Én sokat gyakorlom, de mégsem sikerül mindig tökéletesen. Miért nem próbáltad ki még? – Én nem olyan vagyok, mint te. – De igen, olyan vagy. Byron életpárja vagy. Te… – Josef. – Byron hangjából világos figyelmeztetés csendült. – Elég volt. Most visszamész a villába. Antoniettának igaza van. Nem biztonságos kint a számodra. „Bár azt hiszem, inkább én forgok nagyobb veszélyben, amíg a közelünkben tartózkodik.” „Csak egy fiú.” „Eleanor is állandóan erre emlékeztet.” – Nem mehetnék inkább veled Byron bácsi? Anya semmit nem akar megengedni. Felmásztam a villa falán, és felvisítozta az egész környéket odalentről. Elég magasra fel tudok ugrani, és meg is tudok kapaszkodni, de nem értem hogyan lehet teljesen függőlegesen felemelkedni. Használtam mászóvasakat is a kezemen, meg a lábamon. Byron felsóhajtott. – A testedet próbálod használni. Az elmédet kellene. Túlságosan is a fizikai testedre koncentrálsz. – Antonietta megremegett. A hűvös, metsző szél harapós volt. Byron azonnal levette az öltönykabátját, és a vállára terítette. Meglepődött mennyire meleg. – Menj vissza a villába Josef. Holnap dolgozni fogok veled ezeken a problémákon, bár azt hiszem, arra már illene emlékezned, hogy nem használjuk, és nem vitatjuk meg ezeket a képességeinket olyanok előtt, akik nem tartoznak a fajunkhoz. Talán fel kellene elevenítened ezt az elmédben. Byron megpróbált nem olyan dühösnek hangzani, mint amilyennek érezte magát. – Nincs is itt senki más. Te pedig olyan elfoglaltnak tűntél azzal, hogy Antoniettát csókolgasd, hogy gondoltam felsettenkedek, és megtréfállak benneteket. – Érezd magad nagyon szerencsésnek, hogy nem egy villámot dobtam a nyakad közé. Menj haza. Szeretnék kettesben maradni az életpárommal. Josef ismét sóhajtott egy nagyot. – Soha nem szórakozhatok. Nem hiszem, hogy tisztességes, hogy mindig azt mondják, várjak addig, amíg megtanulok valamit. „Elég!” – Byron kivillantotta fehér fogait, közülük sziszegte a csöndes parancsot. – „Tedd, amit mondtam.” Josef felállt, és nagyon dühösnek tűnt. Többször csillámlott, de nem történt semmi. Byron lehunyta a szemét, és türelemért esedezve elmondott egy imát. – Josef, tartsd a képet az elmédben. – Azt mindig apa szokta. – Akkor mégis, hogyan akarsz bármit megtenni? Ha mindig mindent megcsinálnak helyetted, soha nem tanulsz meg semmit. Antonietta Byronhoz dőlt. – Úgyis repülni akartál vinni, akkor haza tudnánk kísérni őt, nem? Byron megcsókolta a halántékát.

– Te egy végtelenül megértő nő vagy. – Grazie, hogy észrevetted. – Antonietta abba az irányba intett, amerre feltételezte, hogy Josef áll. – Gyere velünk. Byron repülni fog velem. Még soha nem repültem. – Egy sárkány alakját fogom magamra ölteni. Akkor közel tudlak magamhoz tartani. Ha megrémülsz, tudni fogom, és azonnal leszállunk a földre. – Pikkelyeid lesznek? – Igen, tudok pikkelyes lenni. – És bármilyen színű lehetsz? – Mit szeretnél, milyen színű legyek? – nevetett Byron. – Amikor még kislány voltam, édesanyám sokszor olvasott nekem a sárkányról, akinek színjátszós kék pikkelyei voltak. Imádtam a hangját, ahogy mesélte. Mindig lefestettem vízfestékkel a sárkányt, pontosan olyan csillogó kékre, mint ahogyan a könyvben láttam. Ez még mindig nagyon élénken él bennem. – Akkor a sárkányod színjátszó vízfesték kék lesz. – húzta közelebb magához, és orrával beletúrt a nyakába. – Miért nem lovagolhatok a sárkány hátán? Minden könyven, amit olvastam, a sárkányoknak a hátán ülnek. Csak az idiótákat tartották a karmaik között, akiket meg akartak enni. Antonietta érezte a fogait, ahogy hirtelen begyorsuló pulzusa fölött karistolnak a bőrén. Válaszképpen az egész teste összehúzódott. Volt valami hipnotikus, és roppant erotikus azokban az apró mozdulatokban. Fogai most finoman megcsípték a bőrét, forró hullámokat küldve szét a véráramában. Nyelve azonnal át is örvénylett fölötte, elsöpörve az apró fájdalmat. – A legkisebb esélyét is ki akarom zárni annak, hogy leess. – suttogta a lány nyakának, lehelete megmelengette hideg bőrét, aztán fogai ismét összezárultak pulzusa fölött, finoman ingerelték, amíg a vágy forrón nem izzott bensőjében. – Nem fogok leesni Byron. Kapaszkodni fogok. Engedd, hogy megtegyem. Hogyan is tagadhatna meg tőle bármit, nemhogy ezt a csekélyke kis kívánságot, amikor tudja, hogy mi vár rá? – Nagyon ideges leszek, ha lecsúszol Antonietta. – Néha úgy morogsz, akár egy medve Byron. – Én is sárkány akarok lenni! – kiáltott fel Josef – Még soha nem voltam az. Nagyon klassz lenne! Byron megadóan feltartotta a levegőbe a karjait, beismerve vereségét. – Tartsd azt a képet, amit az elmémben találsz Josef. És győződj meg róla, hogy képes vagy megtartani, mielőtt lelépsz a tetőről. Semmi nem zavarhat meg. Sem egy madár, sem egy vadállat. Ez nem lesz könnyű, mert még ismeretlen a számodra. Tanulmányozd az apró részleteket a fejemben, és tartsd meg a képet minden körülmények között. Azt akarom, hogy maradj a közelemben, arra az esetre, ha bajba kerülnél. – Valójában te egy nagyon édes férfi vagy Byron. – mosolygott rá Antonietta. – Ne csináld ezt cara, azonnal komoly problémáim támadnak, ha rám mosolyogsz. Ha Josefnek egy haja szála is meggörbül, a nővérem a fejemet veszi. Ha pedig veled történne valami, nem is tudom, mit tennék. A lány nevetése, és az ő szenvedő hangja felszálltak a felhőkig. – Izgatott vagyok. Legyél a sárkányom, és vigyél el repülni.

Egy pillanatig sem várt tovább. Megijedt, hogy ha elkezd rajta gondolkodni, mi minden történhet, a végén meggondolja magát. Elmosta az alakját, közben pedig az elméjében tartotta az unokaöccse számára a színjátszó kék sárkány részletes képét. Nagyon óvatosan, nehogy lesodorja Antoniettát az erkélyről, a hatalmas kék sárkány összehúzta magát a lehető legkisebbre, és lekuporodott, hogy a lány felmászhasson a hátára. Antonietta lassan kiengedte a lélegzetét, és kinyúlt a hatalmas test felé, amit a közelében érzett. A széles hát hűvös volt, és pikkelyes, mint az óriáskígyó, amit egyszer megérintett. – Ó, Byron, ez hihetetlen. – Érezte, hogy a váratlan ajándék által előcsalt könnyek égetik a szemét. Soha, még a legvadabb álmaiban sem képzelt el egy ilyen lehetőséget. Rászánta az időt, végigsimított a hatalmas testen, kitapogatta az ék alakú fejet, majd lábujjhegyre állva megcsókolta. – Gyönyörű vagy. Tökéletes. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Fellépett a felajánlott lábra. Több kísérlet után végre sikerült felülnie a hátára. Egy aprócska nyeregben találta magát, a lábait kengyelekben. A szíve összefacsarodott ekkora gondoskodás láttán. Úgy tűnt, Byron a legapróbb részletekre is gondol, ha arról van szó, hogy egyszerűbbé tegyen valamit neki. Előre dőlt, és karjaival átfogta a sárkány nyakát, kezében szorosan tartotta a gyeplőt. – Készen vagyok Byron. Mehetünk. A sárkány végtelen óvatossággal emelkedett fel, nehogy megrémítse lovasát. „Josef, te is készen vagy?” A kisebbik sárkány a torony tetején guggolt, és kísérletképpen a szárnyait nyitogatta, csapkodott velük. Antonietta felnevetett, ahogy megérezte a levegő áramlását a teste körül. Érezte, hogyan terjeszti ki Byron a szárnyait. Még mindig ugyanolyan óvatosan mozgott, de a sárkány nagy volt, a szárnyai pedig hatalmasak. Amikor elrúgta magát az oromzatról, felkészületlenül érte, a gyomra bukfencet vetett. Görcsösen megragadta a sárkány nyakát, tüdejéből kiszökött a levegő. „Meg tudlak tartani cara.” Kényszerítette magát, hogy felüljön, és megkeresse lábainak a megfelelő helyet a fenevad első lábai mögött. Aztán az ég felé emelte az arcát. „Nem, nem tudsz. Én magam repülök. Imádom ezt.” És úgy is tett. Szédítő volt, hogy fenn száguld az égen, hatalmas szárnyak csapkodják, kavarják körülötte a levegőt, és mindvégig a tudatában volt, hogy egy mitikus, színjátszó kék pikkelyű sárkányon ül. Ez maga volt az életre kelt mese. „Tudsz tüzet fújni? Átsuhanhatnánk a Demonesini birtok fölött, és megperzselhetnénk Christopher haját.” Érezte Byron nevetését, a sárkány testén keresztül. A saját testén keresztül. Mélyen a sárkánytesten belül Byronon diadalmámor söpört végig. A vidámság átjárta Antoniettát. A szél minden irányba fújta a haját, az arcába rohant, ellopta a szavait, könnybe lábadtak tőle a szemei. Nem láthatta ugyan az eget, de elképzelte, hogyan szikráznak fölötte a csillagok, mint apró drágakövek. Ráhajolt a sárkány nyakára, és arra ösztönözte őt, hogy repüljön még gyorsabban. „Ezt figyeld Byron bácsi!” Josef megpróbálta körberepülni nagybátyját, de a kisebb sárkánytest veszélyes közelségbe sodródott a nagyhoz, Byron kénytelen volt egy hirtelen manőverrel kitérni, hogy elkerülhesse

a légi ütközést. Antonietta megragadta a gyeplőt, amikor a csípője elemelkedett a sárkány testétől. Byron vele együtt emelkedett, és a teste alá úszott, mielőtt lecsúszhatott volna. A lány olyan szorosan szorította a combjaival, ahogyan csak bírta, a szíve vadul kalapált. „Jól vagyok. Ez hatalmas. Annyira élőnek érzem magam.” – mondta gyorsan, amint megérezte emelkedő haragját unokaöccse iránt. Josef úgy tűnt, észre sem vette, hogy mit művelt. Folytatta a bohóckodást, gyorsan zuhant a föld felé, majd élesen megállt, és bukfencet vetett. Ettől összezavarodott. A szédülés keményen elkapta. A pánik kitörölte a képet az elméjéből, zuhanni kezdett a föld felé. Byron hatalmas szárnyai teljes sebességgel dolgoztak, hogy alárepüljön a fiúnak. „Vigyázz magadra Antonietta. Fölötted van, és esik lefelé. Megpróbálom elkapni, és megtartani a karmaim közt. Amilyen idióta, lehet, hogy meg is eszem.” Byron kinyúlt a zuhanó fiúért. Josef meglátta a hatalmas ék alakú fejet, a borotvaéles fogakkal teli szájat, és még inkább pánikba esett. Megütötte a sárkány orrát, és belerúgott a felé kapó karmokba is, megpróbálta tőle távolabb kormányozni a testét. Byron káromkodott, és még nagyobb sebességre kapcsolva ismét az unokaöccse alá repült. „Próbálom a farok rész felé irányítani. Segíts neki, ha tudsz, de nehogy a végén te ess le.” Josef becsapódott a sárkány hátán, és azonnal csúszni kezdett a farok felé. Antonietta ösztönösen elengedte a gyeplőt, és a háta mögé nyújtotta a két kezét. Megérintette Josef ingét, és megragadta őt. Súlya majdnem lerántotta a sárkány hátáról, de Byron résen volt, úgy mozdította testét, hogy visszaszerezhesse egyensúlyát, elhárítva a veszélyt, hogy legurul. Josef erősen megkapaszkodott a sárkányban. Végül felhúzta magát Antonietta mögé, és szorosan átfogta a derekát. A lányt megdöbbentette a termete, és az ereje. Mintha nem egy fiú, hanem egy felnőtt férfi ült volna mögötte. „Mennyi idős az unokaöcséd?” „Emberi mértékkel huszonkét éves. A mi fajtánknál azonban még gyereknek számít. Egy gyereknek, aki még most tanulja a szükséges dolgokat. A legtöbb szülő újra és újra megmutatja a képet a gyereknek, amíg az meg nem jegyez minden kis részletet. Meg kell tanulnia több szinten figyelni egyszerre. Amikor majd te tanulod ezt, én fogom tartani a képet a fejedben.” „Én nem vagyok képes alakváltásra Byron. Tényleg nem. Olykor nagyon közel érzem a felszínhez bennem a jaguárt, de képtelen vagyok megcsinálni az alakváltást, akkor sem, ha akarom.” Antonietta nagyon hálás volt Byronnak a zakójáért, és azért a melegért, amit az folyamatosan árasztott magából, ahogy keresztülszárnyaltak az égen. Érezte hogyan lassul le a sárkány, hogyan kezd körözni, egyre szűkülő csigavonalban, míg a végén már egyhelyben lebegett a szárnyával csapdosva. Josef felcsúszott a villa erkélyére, ahol laktak. A sárkány azonnal kitört az ég felé. Antonietta ismét előredőlt, rásimult a hatalmas testre, átölelte a nyakát. – Soha nem akarok megállni, Azt hiszem, egész éjjel repülnünk kellene. Byron most nagyon hálás volt nővérének, amiért gondolt arra, hogy az öccsének és az életpárjának is kibéreljen egy villát, ami megfelelően félreeső helyen állt. Nem szerette volna egy barlang mélyére vinni Antoniettát, és ott magyarázni el neki az életét. Hogy ilyen lesz az ő élete is. Szerette volna mindezt inkább nyugodt, gyönyörű környezetben megtenni. Elküldte

nővérének néma köszönetét. Fogalma sem volt róla, hogyan volt képes erre Eleanor ilyen rövid idő alatt, de testvére mindig meglepően hatékony volt, ha elhatározott valamit. A sárkány végül a széles, tenger fölé nyúló teraszon landolt. Antonietta megvárta, amíg a hatalmas szárnyak szépen összecsukódnak a test mellett, mielőtt tapogatózni kezdett volna a neki felnyújtott láb után. Amint a saját lábain állt, Byron alakja újra elmosódott, felvette valódi formáját. Nevetett és köré fonta a karjait. – Grazie. Fogalmad sincs róla, mit jelentett ez a számomra. Meg tudnám szokni ezt a repülés dolgot. Ujjai a tarkója köré fonódtak, és magához vonta. – Meg fogom tanítani neked. – Még mindig nem értem mitől olyan nehéz ez Josef számára, és neked sincs problémád az átváltozással. Végig világosan láttam a fejedben a képet. – Mert azt én tartottam neked. Ez olyan, mint a lélegzés. Egyáltalán nem is gondolsz rá, az agyad a háttérben utasítja a tüdődet, egész nap, folyamatosan. Ha egyedül csinálod, más. Meg kell őrizned a képet, és azzal egyidőben arra is odafigyelned, amit csinálsz. Minden részletnek állandóan a figyelmed középpontjában kell lennie, nem számít, mi történik körülötted. A Kárpátiaknak szinte folyamatosan több síkon kell gondolkodniuk, és a gyerekeinknek ezt meg kell tanulniuk, nem a tudással együtt születnek. Természetesen közöttük is vannak, akik jobb képességekkel rendelkeznek. És nekünk is megvannak a magunk zsenijei. Ujjai a nyakát masszírozták. Birtoklás volt az érintésében. Antonietta felemelte a kezét, hogy megfogja a csuklóját. Tőle kapta életében a legtöbb rendkívüli tapasztalatot. Odasimította az övéhez a testét, felé fordította az arcát, teljes bizalommal. Szerelemmel és elfogadással. Byron halkan felsóhajtott, magához szorította, egy kissé felemelte, és lágyan ringatni kezdte. – Bármi másnál a világon jobban vágyom arra, hogy szeretkezhessek most veled. – Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne. Én is ezt szeretném. Ujjai végigkísérték szépen metszett ajkait. Szerette a száját, a formáját, a tapintását. Az ízét. A vad rohanás után az égen minden érzéke éber, és kiélesedett volt. Annyira akarta őt, amennyire ez csak lehetséges volt. Byron felkapta és bevitte a villába. Eleanor megnyugtatta őt afelől, hogy talál majd egy szobát, aminek a biztonsága megfelel egy alvószobáénak. Csalhatatlanul mozgott a bútorok között, mintha nem először járna itt, pillanatok alatt megtalálta a csigalépcsőt, ami a föld alatti luxus hálószobába vezetett. Az ablakokat mindenhol vastag bársonyfüggönyök takarták. A szoba hatalmas volt, süppedősen mély szőnyeggel. Egyetlen lépcső vezetett a jókora, süllyesztett, márvány jakuzzihoz, amit bonyolult mintázatú csempe övezett. – Ez az otthonod? – Antonietta nem értette hirtelen visszavonulását. Úgy megszokta már az állandó jelenlétét az elméjében, hogy szinte fájdalmasan érintette a hiánya. – Nincs itt velem Kelta, hogy megmutassa a szoba berendezését. De meglehetősen hamar tanulok, és az lecsökkenti a balesetek számát. Mindig is utáltam székeken átesni. Az egy csöppet sem méltóságteljes. Ahelyett, hogy nevetett volna, úgy tűnt Byron feszültsége csak még tovább növekszik. Leengedte a lábait a földre, kutató keze rögtön megtalálta a vastag takarót. – Soha nem engedném meg, hogy eless.

Már küldte is át a fejébe a helyiség képét. Rámosolygott. – Hát persze, hogy nem engednéd meg. Szép ez a szoba. Nem bánnám, ha beülhetnék a jakuzziba ez után az éjszaka után. És te? Byron beletúrt a hajába, majd előzékenyen a jakuzzihoz ment, és kinyitotta a csapot, míg a lány leült az ágy szélére. Tanulmányozta a szoba képét a fejében, aztán lassú, felfedező sétára indult, miközben végig érezte Byron hollétét, majd leereszkedett mellé a jakuzzitól egyetlen lépésre. – Miért vagy olyan gondterhelt Byron? – Annak nem volt semmi értelme a kapcsolatukban, hogy féljen kimondani valamit. – Azért, mert vért kellett adnod az unokaöcsémnek? – Lehúzta a válláról a zakót, gondosan összehajtogatta, és a lehető legnagyobb távolságra tette le a jakuzzitól. – Akár szólhatnál is hozzám. Te mondtad azt, hogy még ma éjjel beszélni akarsz velem mindenről. Ennyire nehéz megtalálni a szavakat? Én is ott voltam. Emlékszem, hogy könyörögtem neked, hogy mentsd meg Pault. Azt hiszed, hogy most meg számon fogom kérni, milyen módon hajtottad végre a lehetetlent? Byron felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Fogalmam sincs mit tettem, amivel kiérdemeltelek Antonietta. Elképesztő vagy. A lány nevetése csábító volt, buja, fülledt szirénhang, elbűvölte, ingerelte őt. Mint akit megbabonáztak, képtelen volt levenni a szemét a kezeiről, amik lassan lecsúsztatták lábairól a szandált. Ujjai végtelenül nőies mozdulattal simítottak végig harisnyába bújtatott lábán. – Létezik olyan férfi egyáltalán, aki megérdemel egy nőt? Azt hiszem, ezen még gondolkodnom kell egy kicsit. De te határozottan az én választásom vagy. Fölé hajolt a csobogó víznek, belenyújtotta a kezét, hogy érezze mélységét. – Az én népem mások vérén él. Azzal táplálkozunk. Minden más élelmiszertől megbetegszünk, különösen a hústól. Rá tudjuk ugyan magunkat kényszeríteni az evésre, de ez nagyon kellemetlen. Szívesebben keltjük annak az illúzióját, hogy eszünk. Ha mégis valóban elfogyasztjuk az ételt, utóbb meg kell szabadulnunk tőle. Megpróbálta ugyan megtartani tárgyilagosnak a hangját, de Antonietta érezte, hogy tekintete szinte égeti az arcát, mohón figyeli a legkisebb reakcióját is. – Értem. Igazán elmondhattad volna, amikor arról győzködtél, hogy teljesen mindegy mit szolgálok fel a családodnak. Legalább amiatt nem lettem volna nyugtalan. – Szája egy apró, öngúnyszerű mosolyra húzódott. – Ez egy kissé más perspektívába helyezte volna a dolgokat, nem? – Byron benntartotta magát a gondolatai között, az árnyékból figyelte minden egyes reakcióját. Antonietta csak magába fogadta a tudást, mindenféle ítélkezés nélkül. Megérintette a körmével a márványt. – Szóval agyaraid vannak? Mint a vámpíroknak a könyvekben? Önkéntelenül a nyakára csúsztatta a kezét, a pulzusára. – Amikor táplálkozom, a fogaim meghosszabbodnak. – nem mozdította az arcáról a tekintetét. Antonietta elzárta a vizet. – Van valami zene ebben a szobában? A kérdés olyan váratlanul érte, hogy egy pillanatra ledermedt. – Hallottad, amit mondtam? – Persze, hogy hallottam. De van itt néhány kérdés. Mielőtt folytatjuk a tényfeltárást, tudnom kell rólad néhány fontos dolgot Byron.

– Egyes népeknél azt is fontosnak tartanák, hogy agyaraim vannak Antonietta. – mondta türelmesen, és közben elgondolkodott rajta, hogy talán elvesztette a józan eszét. Kezdte őrültnek érezni magát. Olyan gyönyörű, és annyira bátor. Szinte fájdalmasan vágyott rá, hogy a karjaiban tartsa. Mindent olyan gondosan eltervezett, hogy hogyan számol be neki a genetikai örökségéről, hogyan fogja szerelmesen megnyugtatni, de most teljesen úgy tűnt, hogy a lánynak semmi szüksége a megnyugtatásra. – Gondolom így van, de engem sokkal jobban érdekel a zenei érdeklődésed. Néhány dologban tudok engedményeket tenni, de a zene az életem. Ha valami iszonyú zenei ízlésed van, akkor nem is tudom… talán újra át kell gondolnom ezt az egész viszonyt. Byron egyre növekvő nyugtalansággal túrt bele ismét a hajába. – Ez a következő dolog. Az én népemnél nekünk nem viszonyunk van, hanem férj és feleség vagyunk. Sőt, annál is többek. Össze vagyunk kötve az örökkévalóságig. Az összekötő rítus már lezajlott. Antonietta felé fordította a fejét, egyenesen a szemeibe nézett, mintha hajszálpontosan látná őt. – És én hol voltam az összekötő rítus alatt? Mert azt hiszem, azért egy ilyen dologra emlékeznék. És ha már itt tartunk, talán elmagyarázhatnád nekem. Hogy közvetlenül ránézett, az teljesen megrázta a férfit. Derűs nyugalommal üldögélt a jakuzzi szélén hosszú szoknyában és harisnyában. – Egy nőt akkor kötnek az életpárjához, ha a férfi elmondja az ősi kötés szavait. Azok a szavak már születésünk előtt belevésődnek fajunk hímjeibe. Mi ketten ugyanannak az egésznek a két fele vagyunk. Amikor elmondtam a szavakat, a lelkeink eggyé váltak, ahogyan arra teremtették őket, és egyikünk sem tud már hosszabb időt a másiktól távol eltölteni. – Ezt lehet a másik fél tudomása, és beleegyezése nélkül is? Halk volt a hangja. Újra belemártotta a kezét a vízbe, mintákat rajzolt az örvénylő vízbe. – Nagyon kevés nőtagja van a népemnek. A faj már a kihalás szélén van. De rájöttünk, hogy néhány pszichés képességgel rendelkező halandó nő arra születik, hogy egy Kárpáti hím másik fele legyen. – Így aztán a tudomásuk, vagy a beleegyezésük nélkül összekötitek magatokkal őket. – foglalta össze Antonietta. – A hímnek sincs más választása, ha életben akar maradni. Az életpárjaink a fény a sötétségünkben. Nélküle nem látjuk a színeket, és nem érzünk érzelmeket. A férfijaink közül túl sokan fordulnak vámpírrá, vagy mennek a hajnal elé, mert nem találják meg az életpárjukat. Ez a kötelességünk, azért is, hogy a fajunk fennmaradhasson. Az életpárok összetartoznak. Antonietta bólintott, de Byron elkapta a harag egy villanását a fejében. – A férfinak van választása Byron. Egy választása mindig van. Miattad van az, hogy nem ébredek fel addig, amíg a nap le nem megy? És az is miattad van, hogy a hallásom, és a szaglásom annyira kiélesedett, hogy majdnem olyan jó, mint a tied? – Kétszer vért cseréltünk. Az életpárok gyakran cserélnek vért szeretkezés alatt. – Olyan lettem, mint te? Ezért feltételezte Josef, hogy képes vagyok alakot váltani? – Még nem. Három vércserére van szükség, hogy meginduljon egy ember átalakulása. És a halandónak mindenképpen rendelkeznie kell pszichés képességgel. Te pedig sokkal erősebb képességekkel rendelkezel, mint a többiek.

– Tehát ezért hoztál engem ide ma este. Át akarsz változtatni, hogy olyan legyek, mint te. És ezért vagy ilyen gondterhelt. – Várni akartam Antonietta. Szerettem volna, ha ez a te döntésed. – Mi változtatta meg az elhatározásod? Felállt, és egyetlen mozdulattal áthúzta a feje fölött a selyemblúzt. Kíváncsiság volt a hangjában, elméjének még a legrejtettebb zugában sem talált neheztelést. Sem pedig félelmet. Igazából nagyon is magabiztosnak látszott. Összehajtogatta a blúzt, elhelyezte a zakó tetején, majd visszafordult felé kék csipke melltartójában, örvénylő szoknyájában, harisnyában. Byront teljesen összezavarta ez az enyhe reakció. A telt mellek kísértően ágaskodtak felé a szinte teljesen áttetsző csipke alól. Nézte, ahogy kihúzza a csatokat a hajából, majd megrázza az elszabaduló tincseket. Mellei hívogatóan megrezzentek. – Byron? Mi változtatta meg az elhatározásod? Miért döntöttél úgy, hogy ide hozol engem ma este, és a tudomásom, és beleegyezésem nélkül átalakítasz? Antonietta kilépett a hosszú szoknyából, és már csupán melltartóban, tangában és harisnyában álldogált. Eltartott néhány pillanatig, amíg Byron élesen emelkedő vágyán át tudott törni a kérdés értelme, és megtalálta a hangját is. – A jaguár támadása ma este. Nem voltam ott, hogy megvédjelek. Tudom, hogy neked adtam Keltát, de ehhez még a borzoi sem elég jó. Teljes biztonságban kell tudnom téged. Még a saját füleinek is fojtottnak tűnt a hangja. Lélegzete kiszorult a tüdejéből, ahogy lehámozta lábairól a harisnyát. – Miért nem maradhatsz velem a palotában? – Nem ugyanúgy alszunk. Halottnak tűnnék a világ, és a te számodra is. Ha felébredtél volna mellettem, és halottnak hiszel, az könnyen az öngyilkosság szélére sodorhatott volna. Kaphattál belőle egy csekély ízelítőt, amikor Paul lelőtt. A nappali órákban ugyanolyan sebezhető vagyok. Nem védhettelek meg téged és magamat megfelelően a palotában. A szíve elfelejtett dobbanni, ahogy hátat fordított neki, és kilépett az aprócska tangából. Egyetlen tudatos gondolat nélkül mögötte találta magát, kezei rásimultak a fenekére. Antonietta megtámasztotta mindkét kezét a csempén, és ívbe hajtotta a hátát, hozzádörgölődött a kezeihez, akár egy macska. – Vagyis úgy gondolod, ha átváltoztatsz engem olyanná, mint te vagy, az megvédene a jaguártól? Kezei végigjárták a testét, besurrantak a legtitkosabb helyekre, megindítva a lányban a forró láva emelkedését. Byron lehajolt, hogy egy apró csókot nyomjon a derekára. – Tudom, hogy biztonságban lennél Antonietta. Érezte az elméjében, hogy nem győzte meg teljesen a szavaival. Keze becsúszott a combjai közé, sürgetően, hogy nyissa őket széjjelebb. Ruhái kéregként dörzsölték a bőrét. Antonietta szélesebb terpeszbe állt. – Szereted a vérem ízét? Egész teste kőkeményre feszült, éles fájdalommal elnehezedett. – Megpróbálsz elcsábítani Antonietta. – Örülök, hogy észrevetted Byron. És utálnám azt gondolni, hogy csak azért hoztál ide, hogy megments egy nagymacskától. Ismét hátratolta a fenekét, lábujjhegyre emelkedve lassan végigcsúsztatta nadrágja dudorodó elején.

Az öröm egy halk nyögésével fogadta, amikor ujja rátalált hüvelyére, és mélyre süllyedt benne. Aztán fogaival ingerelte a fenekét, apró kis harapásokkal, amit nyelve finom simítása követett. – Azt akarom, hogy vedd a vérem Byron. De most érezni is akarom. A hangjából kiérződő rekedt sóvárgás volt a legerotikusabb dolog, amit valaha is hallott. Lassan visszavonta belőle az ujját, felegyenesítette és maga felé fordította. – Tényleg ezt akarod Antonietta? Egyáltalán nem félsz? – Nem a cserét akarom, csak megtudni, hogy milyen érzés. Hogy őszinte legyek, a gondolat felizgat, és fogalmam sincs miért. Meg kell tudnom. Felizgultam, amikor Vlad vért adott neked. Én szerettem volna adni. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bármit megadjak, amire csak szükséged van. – Antonietta az inge alá csúsztatta a kezét. – Szabadulj meg a ruháidtól. Mindtől. Nincs rájuk szükségünk, ugye? – Nincs. Byron rásimította tenyerét a feje hátsó részére, szájával birtokba vette az övét, ruhái lehullottak róla. Bőr simult bőrhöz. Azon kapta magát, hogy mohó éhség támad benne, izmai görcse ugrottak a késztetéstől. Szája falta a lányét, Antonietta forrósága lépést tartott az ő szenvedélyével. Nyelveik egymást simogatva, ölelve párbajoztak. Kezeik mindent bejártak, kíváncsian, kutatóan, követelőzve. Kétségbeesett szükségük volt minden tapintásra, minden ízre. A forróságra. Amikor ajkai égő nyomot hagyva maguk után végigcsókolták a nyakát, Antonietta hátradobta a fejét, teste még inkább a férfi szája felé ívelt. Byron tudta, hogy önuralma határán jár, fogai meghosszabbodtak és kiélesedtek, hatalmas odafigyelésre volt szüksége, hogy óvatosan szívogassa, csókolgassa apró gyöngyökké hegyesedő mellbimbóját. Végigcsókolta hullámzó kebleit, kulcscsontját, torkának üregét. A lány két kézzel markolt a hajába, a várakozástól elfúlt a lélegzete, teste forrón, éhesen pulzált. Byron leheletétől a nyakán várakozóan összeszorultak izmai. Mellei fájtak, méhe lüktetett. A férfi nyelve megérintette a bőrét. Fogai végigkaristolták. Gyengéden. Megmozdította őt a karjaiban, behúzta nagyobb teste tökéletes biztonságának menedékébe. – Antonietta, egészen biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Elvehetem tőled az emléket, ha megrémülsz. – Rémültnek érzel? Azt hiszem, nekem éppúgy szükségem van erre, mint neked Byron. Fájok érted. Minden éber pillanatomban rád gondolok. Mindent tudni akarok rólad. Tudni szeretném, milyen lenne az életem, ha olyan lennék, mint te. Olyan dolgokat ajánlasz fel nekem, amiket nem teljesen értek. Öklei összeszorultak a hajában. Az egész teste szinte vibrált a szexuális feszültségtől. Fogai ismét rátaláltak a pulzusára, nyelve merészen örvénylett az égő folt fölött, elakasztva a lány lélegzetét. Elárasztották a Byronból sugárzó hatalmas szerelem, sóvárgó éhség és erotikus vágy összekeveredő hullámai. – Szeretlek. – suttogta a bőrébe, és belemélyesztette a fogait.

16

Antonietta felkiáltott, lábai szinte felmondták a szolgálatot, ahogyan a fehéren izzó fájdalom átsöpört rajta, hogy pillanatok alatt átadja helyét a fellángoló örömnek. Byron elméje teljesen összeolvadt az övével, így azt is pontosan érezte, hogyan hat a vére a férfira. Az íze, a forrósága. Hogy kielégít benne egy olyan éhséget, amit soha semmi másnak nem sikerült még csillapítania. A villám, ami a véráramukban táncolt, újra és újra keresztülsüvített rajtuk, megégette, felgyújtotta őket. A férfi karjai mohó birtoklással szorították. Az övé akart lenni. Érezni akarta a testét az ujjai alatt, azt akarta, hogy mélyen belétemesse magát. „Nem lehet. Az önuralmam végén járok.” Teljesen felesleges volt a figyelmeztetés, a lány is pontosan érezte. Csak éppen nem akarta, hogy megtartsa az önuralmát. Azt akarta, hogy égjen el, és őt is égesse porrá. Hogy sóvárogjon rá. Éhezzen. Kizárólag Byron volt a tudatában, semmi más nem számított. Kezei végigsuhantak széles vállain, feltérképezték mellkasát, hasát, majd megpihentek kőkemény merevedésén. Érezte hogyan rázkódik össze a férfi teste az érintésétől. Vágyának intenzitása őt is megrázta. Simogatta, cirógatta, ujjai táncot jártak selymes bőrű vége körül, és érezte a férfi gyomrában felüvöltő tüzet. Byron nyelve végigszáguldott a harapásnyomokon, majd felemelte az állát és szája egybeforrt az övével. Antonietta megízlelte saját fűszeres, édes vérének aromáját a csók szenvedélyével együtt. Falták egymást kétségbeesetten, hogy minél közelebb lehessenek a másikhoz. Byron teste hátrébb nyomta az övét, egészen a falig, kezei mindenütt ott voltak. Felemelte az egyik lábát, hogy a dereka köré csavarja, csípője mozdulataival igyekezett egymáshoz igazítani a testüket, hogy elmerülhessen végre benne. Soha nem lehet elég. A vihar egyre vadabbul és vadabbul tombolt bennük, a forróság körülzárta őket, egymás ajkairól nyelték a lélegzetet. Byron bőre alá akart bújni. Szüksége volt rá, hogy a testében érezhesse. Meg kellett érintenie minden egyes négyzetcentiméterét, hallani akarta minden egyes elfojtott nyögését, ahogy ujjai érzékeny területekre találtak a bőrén, szétküldve a férfiban az extázis újabb és újabb hullámait. Kinn a szél megostromolta a villa falait. Villám száguldott keresztül az égen, mennydörgés reccsent, szinte megrázta a földet. A fekete égbolton tüzes szikrák gyúltak, mint megannyi drágakő, majd a tajtékzó tengerbe zuhantak. Byron a szőnyegre húzta, képtelen lett volna vele eljutni az ágyig, teste fellázadt az elméje ellen, elárasztotta Antonietta éhsége. Ujjai azonnal intim kutakodásba kezdtek, miközben szája ott hagyta ajka kikötőjét, csókokkal árasztotta el a mellét, a gyomrát, ingerelte a köldökét, majd végül két kézzel megemelte a csípőjét, hogy nyelve mélyre hatolhasson benne. Antonietta felsikoltott, orgazmusa olyan intenzív volt, az egész teste hullámzott bele. Az erős karok engedték hullámzani a csípőjét, kiélvezni minden egyes pillanatot, Byron gondosan

odafigyelve nyújtotta tovább gyönyörét, amíg a lány szinte már dühödt erővel dörgölte magát hozzá, még többet követelve. Újabb extázis söpört át rajta spirálvonalban, ami még erőteljesebben megrázta, mint az előző. Byron odaillesztette csípőjét az övéhez, egyetlen sima mozdulattal csúszott belé, és Antonietta mohón összeszorította körülötte az izmait. Hallotta hogyan száguldanak szíveik. Vonaglott a szőnyegen, csavargatta csípőjét, próbálta még mélyebbre, még teljesebben magába vonni a férfit, a megkönnyebbülést keresve. Szerette a képet a férfi elméjében, ahogy a fehér szőnyegen szétterül sötét haja, bőre kipirul az izgalomtól, mellei csábító látványát, lágy, szinte könyörgő kis hangjait, amikkel megparancsolta a férfinak, hogy birtokolja őt. Byron felemelkedett, és előre tolta a csípőjét, teljesen betöltötte vastag hossza, fülében szívdobbanásait csak saját sikolya tudta elnyomni. Szenvedélyesen ment elé minden mozdulatának, vele mindig gátlástalan volt, minden sejtje, egész lény vágyott rá. Egybeolvadt elméiken keresztül érezte szükségét. A férfi pontosan tudta mit szeretne, minden lökéssel egyre mélyebbre furakodott. A szőnyeg a padlón nem volt elég ruganyos ehhez, test ütközött testhez, de még mindig nem volt elég. Antonietta belevájta ujjait a vállába, szorosan tartotta, miközben feléje emelte a csípőjét, hogy vad, érzéki ritmusban találkozzanak. Képtelen lett volna már megmondani hol ért véget az előző orgazmus, és hol kezdődött a másik. Mintha szökőár újabb és újabb hulláma csapott volna át a testén, egyik a másik után, mind magasabbra dobva, emelve őt, mégis úgy tűnt, nem elég. Vágya kielégíthetetlennek tűnt. Körmei belevájtak csípője bőrébe, ahogy próbálta magához még közelebb húzni, szinte egész teste felemelkedett, hogy elé menjen az övének, továbbadja neki az elképesztő extázist. Byron végtelenül élvezte, hogy ennyire átadta magát neki, minden fenntartás, és önkontroll nélkül. Férfiassága minden eddigit felülmúlóan megvastagodott. A sötét érzékiség vihara beleüvöltött a fülébe, siettetve a következő lökést. „Azt akarom, hogy halld a szavakat cara mia, hogy tudd, mit adok neked, és te mit adsz nekem. Ez az összekötés rítusa. Azok a szavak, amiknek megvan hozzá a hatalma, hogy összeforrassza lelkünk két felét. Az életpáromnak követellek téged. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem, a hűségem, a szívem, a lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled is. Az életed, a boldogságod, és a jóléted mindenkor a magamé elé helyezem. Az életpárom vagy, a gondjaimra bízva örök időkig.” Antonietta izmai szűken, forrón szorultak köré, a bársonyos súrlódás az őrületbe kergette. Érezte hogyan indul el a tűzrobbanás valahonnan a lábujjaitól, hogyan tolja maga előtt a felgyülemlett feszültségét, egy faltörő kos erejével. Antonietta mozdított a csípőjén, amivel még mélyebbre vezette magába, hogy megfeleljen már-már dühödt szenvedélyének, és tökéletesen összeforrassza magukat a robbanásban. Úgy érezte, darabjaira hullik szét, csak Antoniettát akarta birtokolni, józan eszét már nem. A lány feküdt alatta, kapaszkodott a karjaiba, ujjbegyei bicepszének izmait rajzolgatták, miközben próbálta emlékezetébe idézni, hogyan is kell lélegezni, és az egyensúlyát keresgélte. Byron beletemette arcát a nyakába, ajkai csitítóan simultak pulzusára, teste olyan mélyen volt beágyazva az övébe, hogy egészen biztos volt benne, soha többé nem tudnak szétválni.

– Mit gondolsz, megtudjuk valaha is a könnyed, és lassú szavak jelentését? – kérdezte viccelődve – Meg voltam róla győződve, hogy felgyújtjuk a szobát. – A bőröm az határozottan lángokban állt. – felelte. Megtámasztotta magát fölötte egyik könyökén, hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával, másik kezével betakarta a mellét. Antoniettán válaszként azonnal végigfutott a remegés. – Még csak levegőt se vegyél fölöttem. Beleolvadtam a szőnyegbe. – szempillái lassan lecsukódtak – El fogok aludni, itt a padlón, és arra akarok felébredni, hogy még mindig itt vagy bennem. – sóhajtott fel boldog elégedettséggel. – A világtörténelem legjobb szeretője vagy. – Lehajtotta hozzá a fejét, nyelve mellbimbója körül kavargott. Ahogy a lány teste újra összeszorult körülötte, az mosolyra késztette. – Vagy a világ legnagyobb szeretője? Büntetésképpen keményen megszívta a mellbimbóját, és felnevetett, amikor a lány testén egy mini orgazmus söpört végig, ami végighullámzott a csípőjén. – Olyan gyönyörűen reagálsz Antonietta. – mondta, amikor a lány teste ismét lágyan befogadóvá lazult. Ujjai a haját kuszálták, míg ő a mellén lakmározott. – Van más terved is ma éjszakára, azon kívül, hogy a mellemnek szenteled az összes figyelmed? Nem panaszképpen mondom, de megőrjítesz vele. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még ennél is forróbb legyek. Most már tudom, mitől keletkeznek a spontán öngyulladások. – Arra gondoltam, ezt az éjszakát arra szánom, hogy máshol is elmélyedjek az anatómiai felépítésedben. – felelte – Elhatároztam, hogy a világon létező összes módon szeretkezni fogok veled. Mi is az a könyv, ami pontosan leírja az összes pozíciót, és módot? Ujjai ökölbe szorultak a hajában, és ahogy kitört belőle a nevetés, izmai ismét összehúzódtak körülötte. – Nos, rendben, de ne mindet ma este. Szerintem erre az éjszakára elegendő, ha azt kitaláljuk, hogyan jussunk el innen a jakuzziig anélkül, hogy a padlón kötnénk ki. – Már a padlón vagyunk. És végtelenül nehezemre esne elválasztani a testem a tiédtől, amikor úgy érzem, végre otthonra talált. Te vagy a legforróbb dolog a Föld hátán. Tehát én részemről maradok, ahol vagyok. – Lustaság. Megígérem, hogy egész éjjel szeretkezni fogok veled, de ha nem juthatok bele egy kicsit a víz megnyugtató ölelésébe, talán nem leszek képes megtartani ezt az ígéretemet. Talán egy kissé túl lendületesek voltunk. Egy pillanatra ráhajtotta a fejét a mellére, az öröm újabb apró hullámait indítva el benne. Úgy érezte, mint a lány bebábozta volna őt érzéki gyönyörébe. Megcsókolta a mellbimbóját, és sajnálkozón felsóhajtott. – Igazad van, de szeretném, ha tudnád, mennyire jól érzem magam itt. – Ha lefeküdtünk, megengedem, hogy azt tegyél, amit csak akarsz. Elképesztő fantáziád van. Ott volt az elméjében, látta minden felbukkanó vágyképét, szándékát, és ez mérhetetlenül felizgatta. – Bárcsak olyan állóképességem lenne, mint neked, de nincs. Pihennem kell egy kicsit. Nem akarom, hogy fájjon. – A nyálam sebgyógyító anyagokat tartalmaz. Úgyhogy emiatt nem kell aggónunk. Nem fogom engedni, hogy kényelmetlenül érezd magad. – Lassan elkezdett visszavonulni a testéből. A lány izmai reagáltak, izgatóan összeszorultak, megpróbálták benn tartani. Byron

belecsókolt a torka üregébe. – Látod milyen vagy? Pedig a te tested sem akarja, hogy elváljunk egymástól. – Ne figyelj rá. – A nyaka köré fonta a karját, amikor a karjába emelte, odasimult a mellkasára. – Nem tudok megmoccanni. Lehet, hogy soha többé. A jakuzzi vize forró volt, és habos, a buborékok sorra pukkantak szét legérzékenyebb testrészei körül. Még ez az érzés is végtelenül erotikusnak tűnt. Antonietta hálásan felsóhajtott. – Tökéletes. Vannak gyertyáid? – Ha szeretnéd. – Nem látom ugyan őket, de az illatukat nagyon szeretem. Szinte azonnal eső, és loncillat töltötte be a szobát. Antonietta elmosolyodott, megengedte, hogy lábai feljöjjenek a felszínre, és széttárta karjait, mintha magához akarná ölelni az univerzumot. – Van egy saját varázslóm. A víz újra meg újra keresztülloccsant mellei fölött, köldökén, és a combjai közti sötét háromszög árnyékán. Byron hátradőlve nézte, és egy különös érzés döfött a gyomrába. Olyan szorosan kötődött a lányhoz, annyira mélyen bele volt vésve a szívébe, és a lelkébe, nem is értette pontosan, hogyan történhetett ez. Minden pillantás, amit vetett rá, a vágy újabb dárdaszúrásával hatott a testére. – Tehát milyen zenét szeretsz? Antonietta lebegett a vízen, haja, mint sötét hínár örvénylett körülötte. Feje nekidöccent Byron mellkasának. Köréje zárta a karjait, hogy egyhelyben tartsa őt, a víz bugyborékolt, sistergett túlérzékennyé vált bőrén. – Josef a rap egy különösen érdekes verzióját adja elő. – mondta. A lány szája egy rémült kis zihálással kinyílt. Tiltakozón köpködve elmerült a víz alatt. A férfi elkapta, és magához húzta a felszínre, nevetése lágy, és gúnyos volt. – Megvan az összes szerzeményed. – biztosította. – Ez nagyon durva volt. – mondta szemrehányóan a lány – Megtorlásképpen felhívnám rá a figyelmed, hogy semmiféle születésszabályzási módszert nem használtunk. Ráadásul, ha a közeledbe kerülök, folyamatosan megfeledkezem róla, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy fogamzásgátlás, pedig eddig mindig nagyon gondos voltam. Most pedig nem látom ugyan az arcod, de remélem, hogy ráncolod a szemöldököd. Megfogta a kezét, felemelte, és az ajkához húzta. – Úgy érzed, mintha ráncolnám a szemöldököm? – kapta be sorra az ujjait. – Teljesen lehetetlen alak vagy, kiborítasz. Azt hiszem, téged inkább felvillanyozna, ha teherbe esnék, pedig ebben a világon semmi logika sincs. – Jobban szeretnék vele addig várni, míg átváltoztatlak. Antonietta felült, és elhelyezkedett mellette a belső peremen. – Minden, amit erről az átváltoztatásról tudok, gyanúsan a vámpírokra emlékeztet. Mi a különbség? – A vámpír maga a tökéletes gonosz. Mi Kárpáti hímek körülbelül kétszáz éves korunkban, amikor teljesen kifejlődünk, elveszítjük a színek látásának képességét, és az érzelmeket. Akkor kezd el suttogni a gonoszság, hatalmat ígérve, csábítani bennünket, hogy öljük meg a zsákmányukat, egyetlen pillanatnyi érzelemért. Jó néhány állati jellemvonással rendelkező

ragadozók vagyunk. Nagyon veszélyesek tudunk lenni, ha provokálnak bennünket, de nem ölünk válogatás nélkül. Egy vámpír azért létezik, hogy kínt, gyötrelmet, és végül halált hozzon a körülötte lévőkre. Mi csak a vérét vesszük azoknak, akikből táplálkozunk, de soha nem bántjuk őket. Egy vámpír a vérben száguldó adrenalinért öl, ami egy pillanatra érzéssel, mégpedig a hatalom érzésével önti el. A vadászaink kötelessége, hogy megkeressék ezeket a gyilkosokat, és elvigyék hozzájuk népünk igazságszolgáltatását és ítéletét, de az is, hogy eltüntessenek a létezésükre utaló minden nyomot, hogy fajunk léte titok maradjon. – Egyszer már beszéltél a vadászokról. Tehát vámpírra vadásznak. – Igen, többek között. Én is csináltam, de nem ez a hivatásom. – Amiért én roppant hálás is vagyok. Meddig élsz? Vállat vont, a lusta mozdulattól felhullámzott a víz. Kinyúlt, elkapta a lábát, hogy az ölébe húzva masszírozni kezdje azt. – Tulajdonképpen, ha nem kapunk halálos sebet, vagy nem csapolják le teljesen a vérünket, addig élünk, ameddig akarunk. – Ha olyanná válnék, mint te, végig kellene néznem hogyan hal meg sorra a családom minden tagja, majd utána a gyerekeik is. – Sajnos ez olyan nehézség, amivel számolnunk kell. Elveszítjük a szeretteinket, mint mindenki más. Don Giovanni sem fog örökké élni. Szembe kell majd nézned a halálával, az teljesen lényegtelen, hogy mikor. És a kis Margurite is elveszthette volna az életét abban a balesetben. Bármi megtörténhet az életben. Ujjai feljebb lopakodtak vádlijára. Antonietta lejjebb húzódott a vízben, hogy még közelebb nyújthassa a lábát. – Ez igaz, ezzel nem tudok vitába szállni. Nem lennék képes ébren lenni a nappali órákban? – Nem, de ha fokozatosan hozzászoktatod a bőröd, akkor képes leszel még a korareggeli órákban is kinn tartózkodni. – De ott lennél nekem te. – Az életpárom vagy Antonietta. Én mindig ott vagyok neked. – A férfiak állandóan elhagyják a nőket Byron. Arra kérsz, hogy változtassam meg miattad az egész életem. Szeretem a családom. Szeretem a palotát. Nem akarom elhagyni az otthonom. És nem akarom feladni a karrieremet. A zene meghatározza azt, aki, és ami vagyok. – Az életpárok soha nem tudják elhagyni egymást. Nem kértelek arra, hogy add fel a karriered, vagy hagyd magad mögött az otthonod. Ismerek néhány Kárpátit, akik egészen szépen együtt tudnak élni az emberekkel. – Hogyan működik az átalakítás? – Háromszori vércserével. A vér átáramlik a szerveiden, és átalakítja olyanná őket, amilyeneknek lenniük kell. Már vannak jelei rajtad. A buborékokat pöckölgette maga előtt, amik körülötte tajtékzottak. – És mi van a szemeimmel? Nagyon furcsa dolgok történtek mostanában. Láttam fényvillanásokat, árnyékokat, színeket, mintha hőképet látnék. Azt hittem attól van, hogy olyan szoros kapcsolatban állunk egymással. Byron átgondolta az információt. – Én is láttam Jacques-on keresztül a színeket. Nem szándékosan érintettem az elméjét, mégis színesben láttam az életpárját. Ez elég szokatlan. Át lehet venni az emlékeket, hogy az érzelmek illúzióját érezzük, de ez a színlátással általában nem működik. Talán az én

vérvonalamban van valami, ami ezt lehetővé teszi. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy a látásod is visszatér, ha a vér átalakítja a szöveteidet. A mi szemeink eltérnek a halandókétól, sokkal inkább éjjellátásra vannak tervezve. Ha láthatnál, az csábítóbbá tenné a gondolatot, hogy velem legyél? Antonietta felnevetett. – Annyira férfiból vagy. És olyan kisfiús ilyet kérdezni. Byron meghúzta a lábát, mire a lány elmerült a vízben. Átfordult a felszín alatt, már fejjel előre lökte magát Byron hasához. Karjaival átfogta a derekát, hogy lehorgonyozza magát, Megpihentette fejét az ölében, szája összezárult férfiassága körül. Byron lenézett a víz alatt lebegő hajtömegre. Antonietta erősen megszívta, és ettől minden más eltűnt, csak ő került figyelme középpontjába. Nyelve táncolt rajta, incselkedett vele, cirógatta, míg a teste remegni nem kezdett, és el nem öntötte a sóvárgás tetőtől talpig. Úgy tűnt, mintha lényének központján egy vulkán ücsörögne, ami éppen kitörni készül. Vére megsűrűsödött, úgy tűnt, minden idegvégződése abba az egyetlen pontba vezet, ahol a forró, szenvedélyes száj tevékenykedett. A lélegzet szisszenve szorult ki tüdejéből. Úgy emelkedett a felszínre, mint egy vízi nimfa, és határozottan kinevette őt. – Gyere ide, te őrült nőszemély. – megragadta, és magához vonta. – Az otthonodban fogunk élni a családoddal. Beutazhatod a világot, hogy megmutasd a zenéd az embereknek, én pedig újra ékszereket fogok készíteni, és tovább fejlesztem a hatalmam, hogy magamhoz hívjam a drágaköveket. Csak azt kérem, hogy velem éld az életed. Én nem lennék képes elviselni az enyémet nélküled. Az életpárom vagy örökre Antonietta. Összeházasodhatunk a te fajtád szokása szerint is, és élhetünk úgy, mintha megöregednénk. Néha persze el kell majd mennünk, hogy a halálunk hihető legyen, de mindig visszajöhetünk, ha azt szeretnéd. Félrefordította a fejét, egy apró szirénmosoly játszott ajkai körül. – Tényleg meg tudod azt csinálni, hogy egész éjjel szeretkezünk, és mégsem érzem magam kényelmetlenül? – Természetesen. – Azt hiszem, mégiscsak szükségem lesz bizonyítékra, mielőtt elkötelezem magam a harapásod mellett. Válaszképpen felemelte őt, hasra fektette a jakuzzi peremén, és szélesre tárta a combjait, hogy vállai beférjenek lábai közé. – Ekkora kihívásnak nem tudok ellenállni. Lehajtotta hozzá a fejét, fogai finoman megcsipkedték combja belsejének lágy bőrét, lélegzete súrolta sebezhető bejáratát. Kezei a csípője alá csúsztak, és felemelte őt, egyenesen a szájához, amitől a lány felkiáltott, kezei hátranyúlva már ismét a haját markolták kapaszkodóért. Antonietta gerince hátraívelt, melleit teltnek, fájdalmasan nehéznek érezte. A férfi nyelve hihetetlen dolgokat művelt vele, simogatta, cirógatta, mélyen belé hatolt. Mindenhol érintette, felkorbácsolta, majd elcsitította vágyát. Teste egyre jobban megfeszült, izmai keményebbre, és keményebbre szorultak, akár egy megfeszített rugó. Nedves, és forró volt, türelmetlenül várta a férfit. Szeretett volna sírva fakadni attól a csodás boldogságtól, amit érzett. De mégis sóvárgott. Vágyakozott. Rá. Byron felemelte a fejét, a hátához simult, odafordította magához a száját, hogy megossza vele saját ízét, nyelve örvénylett az övé körül, a szakadék peremére sodorva. – Ez elég bizonyíték

volt? Adhatok még többet is, ha gondolod. – Kezei a melleire borultak, csípőjét a lányéhoz szorította, hogy az érezhesse vastag erekcióját. – Többre van szükséged? – Elhátrált kezei mohó érintése elől, hogy magába húzhassa őt, ismét lehajolt, fogai feneke húsába mélyedtek gyengéden. Antonietta megpróbált megfordulni, elvégre ketten is játszhatják ezt a játékot, de Byron a szegélyhez szorította a csípőjét, és szándékos lassúsággal merült el szoros hüvelyében. – Te akartál könnyed és lassú lenni, emlékszel? A férfi olyan vastag volt, hogy megfeszült körülötte, ahogy komótos, hosszú lökésekkel kezdett egyre beljebb hatolni benne, aminek súrlódása az őrület szélére sodorta. – Semmi ilyesmit nem mondtam. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem mondtam ilyet. A férfi nagyon erős volt, gyengéden, de mégis mozdulatlanul tartotta a csípőjét, míg ő maga hosszú, mély lökésekkel mozgott. És minden egyes újabb lökés elérte, hogy beleremegjen az örömbe. De mégis teljesen mozdulatlanul kellett maradnia, míg Byron szabadon mozgott. Abbahagyta a kísérletezést, hogy megforduljon, inkább elé tolta csípőjét a mozdulatainak, és hagyta, hogy az extázis egyre nagyobb hullámokban mossa át bensőjét. Mellei a csempének feszültek, a férfi minden egyes mozdulatára hozzádörgölődtek. Antonietta az elméjéért nyúlt, hogy megossza vele minden orgazmusát, megadása szépségét, a melegséget, és a perzselő tüzet. Ami csak miatta lobogott benne. Érezte hogyan szorulnak össze mögötte a férfi testének izmai, hogyan gyorsul fel mozgása, amíg végül mindkettejüket átlökte a gyönyör szakadékának pereme felett. Amikor újra lélegzethez jutott, Antonietta azon kapta magát, hogy felnevet, és egyetlen erőteljes mozdulattal kibillentette egyensúlyából a belső párkányon álló Byront, így mindketten hanyatt visszazuhantak a jakuzzi bugyborékoló vizébe. – Végleg összeragadunk? A lábaim remegnek, pedig egyetlen mozdulatot sem végeztek. – Az apró levegőbuborékok csípője körül törtek a felszín felé, tovább ingerelve nőiessége középpontját. – Remélem, tudod, hogy soha semmiről nem fogsz tudni azzal meggyőzni, hogy a szexet használod. Megpróbálhatod, és nagyon remélem, hogy meg is fogod próbálni, de döntéseknél úgyis figyelembe veszek minden mást is. A fontos dolgokat, mint például a zenei ízlésed. A nevetés hirtelen elhalt a bensőjében, egész teste megdermedt. Byron azonnal kicsúszott a testéből, és maga felé fordította, kezei könnyedén pihentek a csípőjén. – Mi a baj Antonietta? – Van választásom Byron? Megkérdezel róla engem is, hogy akarom-e ezt az egészet, vagy azért mesélsz róla ilyen részletesen, mert mindenképpen szándékodban áll átváltoztatni, ha akarom, ha nem? Körmei belevájtak alkarjába. Érezte szíve riadt dobbanásait. Byron rásimította tenyerét a nyakára a tarkója alatt. – Azzal a szándékkal hoztalak ide, hogy mindenképpen átalakítalak. – Hangja nagyon halk volt. – Elsődleges kötelességem feléd, és a népem felé, hogy megvédjelek. – Le kell ülnöm. – Lélegzete csapdába esett valahol a tüdejében, lábai mintha gumiból lettek volna. Megérezte maga mögött a belső ülőperemet. Byron segített neki felülni rá a habzó vízben. – Kapcsold ki a sugarakat. – Amikor megtette, a szoba hirtelen nagyon csendes lett. Felhúzta a térdeit, és átfogta őket a karjaival. – Van róla bármilyen fogalmad is, milyen kiszolgáltatottnak érzi magát ettől egy nő? Én erős nő vagyok, nagyon kevés dologtól félek, de elég értelmes vagyok ahhoz, hogy olyan környezetben maradjak, amit ismerek is.

Általában sikerült is elérnem, amit akartam, de mindig alaposan odafigyeltem arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akikben megbízhatok. Az, hogy vak vagyok, csak még sebezhetőbbé tesz. Nem tudnálak megpofozni, és kisétálni innen, mint egy drámakirálynő. Ha keresztülesnék egy széken, tönkretenném vele az egész hatást. – Szeretnél megpofozni? – tolta félre az arcából a haját. – Nem. Azt szeretném, hogy hagyd meg nekem a döntés szabadságát. Nem kis dolog az, amit elvársz tőlem. Még nagyobb dolog, mint a házasság, pedig férjhez menni sem szándékoztam soha. – Miért nem akartál házasságot Antonietta? Megvonta a vállát. A víz melegen tartotta, neki pedig most éppen erre a melegségre volt szüksége. – Honnan tudhattam volna biztosra, hogy egy férfi valaha is csakis engem akarna? Én nem olyan vagyok, amilyennek te látsz, egyáltalán. Túlsúlyos vagyok, és sebhelyeim vannak, és bár nem tetszik, hogy Tasha ennyire félrevezetett velük kapcsolatban, azért még ott vannak. Első kézből tapasztalhattam, hogy egy rossz házasságnak milyen szörnyű következményei lehetnek. Szegény Tasha és Paul sokat szenvedtek. Fogalmad sem lehet róla. Az apjuk egy valódi nőcsábász volt. – megdörzsölte az arcát – Kikezdett a palotában az összes cselédlánnyal, és bármely más nővel, aki nem tudott ellenállni a sármjának. Szinte az összes bulvárlapban szerepelt. Nem foglalkozott vele hol, és kivel fényképezik le. Képes volt szexelni egy kis nőcskével Tasha és Paul előtt, és csak nevetett az egészen. Agresszív, és elégedetlen volt Paullal szemben, Tashát pedig elhalmozta ajándékokkal, de semmi mással. – Neki nem volt becsülete Antonietta. Nekem van. – Selena néni az összes nőről tudott. Inni kezdett, hogy úgy tehessen, mintha nem tudna róluk. Az a szóbeszéd járta, hogy az egyik nője még gyereket is szült neki. Antonietta végighúzta száján a kezét, mintha ezzel eltörölhetné a kimondott rossz emlékeket is. – Aztán Selena néni egy napon gyanús körülmények között meghalt. Még a hatóságok is nyomoztak az ügyben. Ő, és Anton bácsi a toronyban voltak. Összecsaptak. Nonno felment, hogy megpróbálja lecsendesíteni őt, és rávenni, hogy jöjjön le. Még Helena is megpróbált beszélni vele. Aztán Selena néni vagy leesett, vagy lelökték. Szörnyű időszak volt az az életünkben. Ha valóban volt is baba, Anton bácsi valószínűleg eleget fizetett a nőnek, hogy eltűnjön, mert soha nem említették újra. Folytatta az életét, mintha mi sem történt volna. – Hogyan halt meg? – Autóbalesetben. Túl sokat ivott, és lesodródott az útról. – Hátradöntötte a fejét, és megtámasztotta a jakuzzi peremén. – Tasha már volt házas. Mindkét esetben megcsalta őt a férje. Franco is megnősült, és szerencsétlenné tette magát egy életre. Azt a kevés férfit, aki egyáltalán érdeklődött irántam, sokkal jobban érdekelte a pénzem vagy pedig a pénzem, és a Scarletti vállalat. – Azt gondolod, hogy én is ezt akarom Antonietta? A hang vészjóslóan elhalkult. A forró víz ellenére Antonietta remegni kezdett. – Te „csak” azt akarod, hogy változzak át egy teljesen más lénnyé, akinek az emberek vérére van szüksége az életben maradáshoz. Azt akarod megváltoztatni, aki vagyok. – Jobban szeretnéd, ha elsétálnék tőled? Ahogy a férfi kimondta a szavakat, érezte, hogy a pánik összerántja a bensőjét.

– Úgy emlékszem azt mondtad, hogy ti egy életre választatok párt, és azt soha nem hagyjátok el. – Szeretnéd, hogy elhagyjalak? Olyan életet akarsz élni, amiben én nem vagyok benne? Ez itt a legnagyobb kérdés, és ebben egyedül csak te dönthetsz. – Ki akarok menni innen. – Felállt, a víz végigzuhogott a testén. Byron azonnal ott volt, kiemelte őt a jakuzziból, és puha törölközőbe csavarta a testét. Antonietta megragadta, és önállóan indult el az ágy felé, Byron térképét követve a fejében. – Ez nem valódi választás. Azért hoztál ide, hogy átalakíts, úgyhogy ez egyáltalán nem az én választásom. – Soha többé nem szerezhetném vissza a teljes bizalmad, ha nélküled hoznék meg egy ilyen fontos döntést Antonietta. Hidd el, elég sok mindent tudok már rólad. A bizalmadat akarom. Azt akarom, hogy magadtól válassz engem. Ne azért, mert az életpárom vagy, netalán azért, mert talán így visszanyerheted a látásod, vagy, mert jókat szexelünk. Azt szeretném, ha azért mondanál igent, mert te is ugyanazt érzed, mint én. Hogy tisztán és világosan beismerd magad előtt, hogy pontosan olyan szerelmes vagy belém, mint én beléd. – Istenieket szexelünk. – korrigálta lágyan. Úgy érezte kettészakad. Ha megpróbálta volna kényszeríteni, teljes erejéből ellenállhatott volna, de ehelyett kérte. Több mint kérte. Feladta a büszkeségét, lecsupaszította előtte önmagát, a lábai elé helyezte sérülékeny érzelmeit. – Byron, ha megkérnélek rá, hogy élj velem a palotában, házaspárként, az emberek szokásai szerint, és megtalálnánk annak a módját, hogy biztonságban legyél ott, megtennéd akkor is, ha nem egyeznék bele az átváltoztatásba? – Az életpárom vagy. Akkor is veled maradnék, és megöregednék melletted. Ha pedig meghalnál, én is befejezném az életem. Antonietta kizárólag az igazság hullámait hallotta ki a tárgyilagos hangból. Összekuporodott az ágyon, lehajtotta a fejét a párnára. – Melengess meg Byron. – Azonnal ott volt mellette, úgy, ahogyan csak ő tudott, teste az övé köré fonódott, karjai szorosan körülbugyolálták és odahúzták szilárd mellkasának biztonságába, melegébe. – Egy igazi családi esküvőt akarok, Tashával az oldalamon. És azt akarom, hogy köss békét vele. – Nagyon eltökélt, hogy ráveszi Diego kapitányt, zárjon börtönbe. – Abba fogja hagyni, amint a család tagja leszel. Mi védelmezzük a családtagjainkat, és onnantól kezdve te is közénk tartozol. – Lehet, hogy túl sokat vársz el tőlem, de ha ez tesz boldoggá, megígérem, hogy megpróbálok kijönni a provokatív, lehetetlen kuzinoddal. Felé fordult, felemelte a kezét, rátalált az arcára, ujjaival feltérképezte minden egyes vonását. Megérintette ajkait éppúgy, mint fogait. – Téged választalak Byron. Veled akarom leélni az életem. Szóval lássunk neki. A férfi nekidőlt, megcsókolta a száját. Érezte, hogy remeg az övé alatt. – Azt akarom, hogy biztos legyél ebben a döntésedben. Ha elkezdjük, nincs visszaút. Ha megteszem, nem tudom később visszacsinálni. – Sosem mondanék igent, ha nem gondolnám azt komolyan. Byron olyan gyöngéden csókolta meg újra, hogy a szíve bukfencet vetett. Ugyanilyen gyengédséggel tartotta a karjaiban, pórázra kötve hatalmas erejét. Még a legvadabb szenvedély viharában is mindig óvatosan bánt vele.

Érezte forró lélegzetét, ajkai puha bársonyát, fogait, ahogy karcolgatták a bőrét a nyakán, megbabonázó ritmusban. Aztán felizzott benne a fájdalom, ami szinte azonnal átadta helyét a gyönyörnek. Ezerágú villám ostorai cikáztak az ereiben. Átölelte karjaival Byron fejét, ujjai beletúrtak hosszú hajába, majd ökölbe szorultak benne. Érezte hogyan söpör rajta végig a nyelve, halk, lágy szavakat suttogott a bőrébe, amiket nem értett. Aztán elmozdította őt a karjaiban, közelebb húzta a mellkasához a fejét. Keze végigfutott a testén, majd a tarkójára fonódott, és a szíve fölé nyomta a száját. Maga volt a hatalom, és a forróság. Testét energia árasztotta el. Tűz virágzott ki a hasában, a melleiben, a lábai között. Testében ugyanaz a lángolás, ugyanaz a hatalom tombolt, mint a férfiéban. Elképesztően hasonló volt ez a szeretkezéshez. Íze a szájában forró, és csípős volt. Sós. Keze gyengéden még közelebb vonta magához. Szeretkezésük most végtelenül finom, és gyengéd volt, eddigi lángoló szenvedélyüktől teljesen eltérő, szeretettnek, dédelgetett kincsnek érezte magát tőle. A férfi testének minden egyes mozdulatával egyre magasabbra emelkedett. A kielégülés egyszerre rázta meg mindkettejüket, aztán csak ott feküdt mellette, mozgásra képtelenül pihentette a mellkasán a fejét, és cseppenként, lassan béke áradt szét benne. Erőt vett magán, köré fonta a karjait, még közelebb fúrta magát hozzá, és lehunyta a szemeit. – Olyan fáradt vagyok Byron. Nem hiszem, hogy képes lennék ébren maradni. Bármi fontos történik, kérlek, ne ébressz fel, csak hagyd, hogy átaludjam. Abban sem volt biztos, hogy a szeretkezésüket nem csak álmodta. És hogy valóban ivott a véréből. Az elméjét túl ködösnek érezte, teste szinte megbénult, képtelen volt mozogni. – Miért mondtál igen Antonietta? – csókolta meg a szemhéjait, és a szájsarkát. – Miért választottál a remek, megszokott életed helyett egy teljesen ismeretlent? Olykor megrémít a bátorságod. Hozzádörgölte az arcát a vállához, mint egy elégedett macska. – Azt hiszem, mindenki azt akarja, hogy szeressék. Egész életemben az után sóvárogtam, hogy találkozzak egy férfival, aki önmagamért szeret, és meg akarja velem osztani az életét. Szükségem van rá, hogy szeressenek. Belenézek a fejedbe, és látom, hogy te ugyanerre vágysz. Ez nem bátorság, természetesen megragadom az élet nagy lehetőségeit, ha az utamba kerülnek. Élni akarom az életet. Nem akarom az út széléről nézni, hogy elrohan mellettem. Soha. Az, hogy vak vagyok, megtanított arra, hogy ragadjam meg az alkalmakat, mihelyt azok felkínálják magukat. Veled pedig ez végtelenül könnyű. Belelátok a fejedbe, érzem, mit érzel irántam, és mondhatom nagyon megrázó. Puha nevetés simította végig a bőrét. – Ez így irreális, de ha egyúttal azt is megnézed, mennyire gyönyörűnek és csodálatosnak látlak, mindjárt sokkal elfogadhatóbbá válik. – csomagolta szorosan a karjaiba, érintése birtokló volt. – Máris meglehetősen erős ajándékaid vannak, és elképesztően érzékeny vagy. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan fejlődnek majd ki a képességeid, egyik a másik után az évek folyamán. – De a palotában fogunk élni. – szögezte le újra, várva a megnyugtató beleegyezést – Nonno nem szeretné, ha elmennék. És senki más nem érti meg Tashát.

– Talán mert soha nem azt mondja, amire gondol. Folyamatosan azzal kellene töltenem az időt, hogy letapogassam az elméjét, miközben teljesen figyelmen kívül hagyom a szavait, de a családodnak, és néhány alkalmazottatoknak ott van az a furcsa gát a fejében. – Én is képes leszek erre? – Igen. De a családod tagjai azonnal észrevennék, mit művelsz, és el kellene távolítanod az emléket az elméjükből. Majd megtanulod, az a legjobb, hogy amikor csak lehetséges, hagyjuk meg az embereknek a gondolataikat, és a magánéletüket. – Tolakodónak, és némileg ijesztőnek találtam a gondolatot, amikor először rájöttem, hogy olvasod az elmémet. A gondolatok olykor csak véletlenszerűen jönnek-mennek. Nem voltam benne biztos, hogy meg akarom mutatni neked azt, aki igazán vagyok, mert nem voltam benne biztos, hogy kedvelnéd. Lágyan felnevetett, apró csókokkal halmozta el a haját. – Azért úgy vélem, Josefet például a legjobb szinte folyamatosan letapogatni, és érdemes lenne megjegyezned, hogy ugyanezt kell tenned. Ártatlannak néz ki, és a hangja is annak tűnik, de valójában egy szentből is képes lenne terroristát csinálni. – Úgy gondolod, hogy valóban látni fogok? Felhúzta a térdeit. Gyomra furcsán égni kezdett. És minden egyes perccel jobban égett, amíg mindez már fájdalmassá vált. Ismét kinyújtotta a lábait, de úgy tűnt, ez sem segít. Byron a hasára csúsztatta a kezét, szélesre tárta ujjait, hogy minél nagyobb felületet lefedjen. Érintésétől a fájdalomhullámok enyhültek, de éles nyilai a hasa, és a gerince felé terjedtek. – Byron? – izzadság verte ki a testét, izmai hirtelen görcsölni kezdtek – Mi történik velem? – Megindult az átalakulás. Teljesen összeolvasztotta vele az elméjét, hogy amennyire csak lehet, megóvja a fájdalomtól. Ám bármilyen keményen próbálta is azt eltorlaszolni, az égő kín újra keresztülsüvített a lány testén. Egy görcsös rázkódás felemelte, és keményen odacsapta a hátát a matrachoz, annak ellenére, hogy Byron megpróbálta a karjaiban tartani. Érzett valami élőlényszerűt viszkető bőre alatt rohanni, ami megpróbált kitörni belőle a pórusain keresztül. Úgy gondolta, hogy sikolt, de hang nem hagyta el a torkát. Végtelenül idegesítő zaj töltötte be a szobát, belefájdult a füle. És képtelen volt szabályozni hallása hangerejét. „Jacques. Jacques, mit kellene tennem?” Byron habozás nélkül nyúlt ki azért az egyetlen férfiért, aki azok közül, akiket ismert, már túl volt egy ilyen eseményen. Azért az egyetlen személyért, aki talán segíthet neki csökkenteni Antonietta szenvedéseit. Meglepően könnyűnek találta megosztani elméjében Jacques-al azt, hogy mi történik Antoniettával. „Nem túl sok mindent tudsz tenni addig, amíg a teste meg nem szabadul minden toxintól. Aztán el kell altatnod, és le kell tenned a testét a földbe, hogy gyógyulhasson. Nagyon nehéz lesz Byron. Ha bármilyen formában szükséged van a támogatásomra, itt vagyok.” Antonietta felzihált a tűz újabb elsöprő rohama alatt, ami szétrepesztette a szívét, és a tüdejét, kőkemény görcsbe rántotta össze minden izmát. Levegő erőlködött be a tüdejébe, és rájött, hogy Byron lélegzik mindkettejük helyett. Kinyúlt a kezéért. Byron gyengéden megszorította az ujjait, meg akarta tartani őt. Ezer tűvel döfködték szemgolyóit, szemgödrei lángoltak. Ujjai elzsibbadtak, majd sorra felrepedtek, karmok tűntek elő alóluk, hogy aztán újra visszahúzódjanak.

Byron kénytelen volt elengedni a kezét, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzon feltépett húsán. A lány teste ismét megremegett, felívelt, elnyúlt, eltorzult. Ismét belecsapódott a matracba. – Fogalmam sem volt erről Antonietta. Ha tudom, soha nem engedem, hogy keresztülmenj rajta. Átvészelte a következő hullámot, majd megpróbált egy halvány mosolyt kényszeríteni az arcára, de úgy érezte, mintha az valahogy megnyúlt volna. – Ez után legalább egy szelet tortát megérdemelne minden Kárpáti nő. – Hangját meglepően idegennek találta, egyáltalán nem a sajátja volt, és halk morgás kísérte. A zaj a füleiben tovább erősödött, fülsiketítő üvöltéssé. – Rosszul vagyok. Ki kell mennem a fürdőszobába. Byron felkapta, és gyorsan siklott vele. Könnyek égtek a szemeiben. A bűntudat fájdalmasan hasított belé. – Tudnom kellett volna. Mielőtt egy ilyen dolgot követeltem volna tőled, utána kellett volna néznem mivel is jár, amibe belerángatlak. Sajnálom cara. Tartotta a haját, miközben újra és újra hányt. Byronnak fogalma sem volt róla mennyi idő telhetett el. De óráknak tűnt. Végtelenül hosszúnak. Megdöbbentette az az iszonyatos fájdalom, ami újra és újra végigrohant a lány bensőjén. Hálás volt, amiért Antonietta nem láthatta azt a valamit, ami hol itt, hol ott kidomborítva a bőrét, rohangált alatta. Sokszor kellett lefognia, hogy ne hasogassa le a húst a csontjairól, vagy vájja ki a saját szemeit. Megpróbált mindent, amiről akár csak egy kicsit is úgy gondolta, hogy csökkentheti vele a szenvedését, de igazából semmit sem tudott tenni azon kívül, hogy odafigyelt rá, nehogy kárt tegyen magában. Maga a kimerültség többet segített, mint bármi, így legalább két roham között megpihenhetett, ilyenkor óvatosan simogatta a kezét, és gondosan ügyelt rá, hogy elméje tiszta, fehér lap legyen. Byron mély hálát érzett, amikor úgy látta, eljött az a pillanat, amikor aludni küldheti. Kiadta végül az irgalmas parancsot, és a lány ellenállás nélkül beleomlott.

17

Byron kiemelte a gyógyító talajból Antoniettát, és visszavitte a villába. Aprólékosan meggyőződött róla, hogy nem maradt semmi nyoma, hogy a földben töltötte az egész napot, majd a lepedőre fektette, és összekuporodott mellette. A szíve dübörgött, valódi félelem ízét érezte a szájában. Kezeivel kétfelől megfogta az arcát, és megcsókolta a száját. – Ébredj fel a kedvemért Antonietta. Ébredj fel, és öleld magadhoz az új életed. Megmozdult, teste buja mozdulatokkal nyújtózott az övé alatt, melleit odadörgölte mellkasához, csípője bölcsőként nyílt meg az övé előtt.

Antonietta hatalmasat nyújtózott, és kinyitotta a szemét. Aztán rögtön elé is kapta a kezeit, és felsikoltott. – Valami elromlott Byron! Ennek nem így kellene lennie! Valami nem jó! Byron megpróbálta olvasni az elméjét, de a pánik minden mást elfedett. – Hadd lássam. Nem értem mi romolhatott volna el Antonietta. Most ébredtél fel, már nem kellene, hogy fájdalmaid legyenek. Fáj valamid? A gyomra egyetlen szorosra zárt ököllé húzódott össze. – Felébredtem, és egyszerre mindent hallottam, még a villa falain kívülről is. Éreztelek téged, a bőröd, a tested, és azonnal kívántalak. Arra gondoltam milyen jó a karjaidban felébredni, és hogy milyen csodálatos lenne szeretkezni. De aztán kinyitottam a szemem, és minden megőrült körülöttem. Byron kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen mindkettejükért, hogy a szíve magával húzza a lányét egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb ritmusba, míg az elméje káosza újra az ellenőrzése alá nem került. Akkor átnézte az emlékeit. A szoba megbillent. Az arca eltorzult. Elmosódott. Fény jött minden irányból. Képek és színek szédítő kaleidoszkópja. Fájdalom nyilallt a fejébe, és a gyomrába. – Meg tudjuk javítani? – Antonietta Byron nyaka köré csavarta karjait, és várt, szemeit szorosra zárva. – Nagyon ijesztő volt. Megcsókolta a szájsarkát, megrágcsálta az állát, és végiggondolta fajuk adottságait, miközben a szavakat kereste. – A barátomnak, Jacquesnak az életpárja Shea. Ő orvos volt az átalakítás előtt, most pedig egyik legnagyobb becsben tartott gyógyítónk. Engedd meg nekem, hogy lássam, amit látsz, hogy megmutathassam neki, mi történik. Talán képes lenne megmondani, mit kell tennünk. Folyamatos hullámokban áradt belőle a szeretet, és a megnyugtatás, szerelmes kis harapásokkal becézgette a bőrét. Antonietta lassan teljesen ellazult alatta, a feszültség elfolyt a testéből. Amint ez megtörtént, azonnal észrevette, hogy a férfi keményen, vastagon simul öléhez, teljesen készen áll rá. Végigcsúsztatta a kezeit a hátán, és megengedte elméjének, hogy újraértelmezzen minden egyes izmot rajta. Szemeit továbbra is szorosra zárta, kirekesztette az ismeretlent, arra koncentrált, amit legjobban tudott, tapintani, érinteni Byron nagyon is férfias testét. Byron Jacques-ért nyúlt. „Ismét a segítségedre lenne szükségem. Láttatok már ilyet? Ott van valahol Shea a közelben? Antonietta nem nyitja ki a szemét.” – Megosztotta a szédítő látás képeit Jacques-al. – „Az átalakítás meglehetősen nehéz volt, és végig teljesen nyilvánvaló volt a jaguár jelenléte is. Az egész családjának furcsa gátak vannak az elméjében, amik megakadályozzák a letapogatást. Lehetséges, hogy a génjei valamilyen módon hozzájárulnak ehhez a látásproblémához?” Rövidke csend támadt, Jacques nyilvánvalóan megbeszélte Sheával, amit láttak. „Jó látni, hogy megtaláltad végre az életpárod Byron.” – Shea halk hangja közvetlenül a fejében szólalt meg. – „Figyelemreméltó nőnek tűnik, és már nagyon izgatottan várjuk, hogy találkozhassunk vele. Hagyományos, emberi esküvőt is terveztek? Elkaptam az elméjéből néhány képet, szeretne a családjával maradni.” „Igen, szeretne esküvőt, így természetesen megtartjuk. Ha Jacques megteheti, azt szeretném kérni tőle, hogy legyen a tanúm.”

„Ez magától értetődik. Azt hiszem, a probléma a szemével két dologból adódik. Az egyik az, hogy hosszú évek óta nem látott. A kapcsolatok az agyában nem működtek, elsorvadtak. Ezt az idő meg fogja oldani. Meg kellene próbálnia a többi érzékére hagyatkozni, hogy a szemei tarthassanak egy kis szünetet. Rövid ideig próbálkozzon, és közben ne mozduljon, így nem növeli jobban a káoszt, amit tapasztal. A hőképek pedig valószínűleg a jaguár génből adódnak. Ő sokkal közelebb áll a tisztavérű fajhoz, mint amivel valaha is találkoztam. A macskáknak, éppúgy, mint nekünk, van egy fényvisszaverő szövet a szemükben, ami minden kívülről érkező fényt visszaver. Éppen olyan a szemük, mint a mienk. Csak éppen a macskák anélkül, hogy megmozdítanák a fejüket, kétszáznyolc fokos szögből is képesek érzékelni a mozgást. Azok a dolgok viszont, amiket megosztottál Jacques-al az átváltozás körülményeiről, egyáltalán nem nevezhetők normálisnak. Byron szíve megugrott. „El kellett volna mondania nekem.” „Már túl késő lett volna leállítani. Most viszont az az igazság, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mit fog kiváltani az átalakítás. Megint csak találgatok, ha azt mondom, hogy talán felerősíti a veleszületett képességeit. Azt már tudjuk, hogy a két faj összeegyeztethető. A szemprobléma valóban egy hátrány Byron, de idővel, és sok gyakorlással valószínűleg képes lesz helyreállítani a kapcsolatot az agya és a szemei között. Számunkra ez teljesen ismeretlen terület.” „Köszönöm mindkettőtöknek.” Byron megszakította a kapcsolatot, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja Antonietta torkát. – Bámulatosan puha a bőröd. És nagyon szeretem azt, ahogyan érzel. Neked is tetszik? Teljesen új területeken járunk. – Folyamatosan csukva kell tartanom a szemeimet? Byron átfordult, és magára húzta őt. – Ezt tanácsolták, bár gyakorolnod kell. De mozgás nélkül. Talán meg kellene próbálnunk, hogy meglovagolsz, és lenézel rám, minden mocorgás nélkül. Halkan felnevetett. – Valahogy mindig eléred, hogy szépnek érezzem magam Byron. Nem számít, mi történik, a közeledben boldog vagyok. A férfi kezei betakarták a melleit, hüvelykujjai mozgása az izgalom remegését küldték végig a gerincén. – Mert boldoggá teszel, és ezt próbálom viszonozni. Ujjai rátaláltak súlyos, kemény merevedésére, fölé emelkedett, és lassan ráereszkedett. Felzihált az érzéstől milyen szorosan, és mélyen kitölti bensőjét. – Komolyan azt hiszed, hogy képes vagyok csak mozdulatlanul ülni? Felnevetett, felemelte a fejét, hogy körbenyalogassa mellbimbóját. – Gondolj arra, milyen jutalom jár érte. – Visszadőlt a párnára, és összefonta a lány ujjait a sajátjaival. Csak nézz a falra. Teljesen sötét van idebent, csak fentről szűrődhet le némi fény a függönyökön keresztül. Antonietta szándékosan hullámzott egyet a csípőjével, összeszorította körülötte az izmait, majd felemelkedett, hogy egy lassú csúszással visszaereszkedjen rá. – Azt szeretnéd, ha mozdulatlan maradnék? Újra felemelkedett, megszorította, hullámzott körülötte, mielőtt ismét leereszkedett volna.

– Nagyon mozdulatlan. Hófehér, vicsorgó fogak benyomása jelent meg a fejében. – Nos, ha ennyire ragaszkodsz hozzá… A lány megszorította az ujjait, és igyekezett nem félni. Nagyon óvatosan, és lassan kinyitotta a szemeit. A szoba megingott, majd megpördült. Képek rohantak rá mindenfelől. Arra koncentrált, amit Byron érzett, ahogyan kitöltötte őt, és izmai köré szorultak. A forróság, és a tüzes súrlódás a csípője egyetlen lökésével az övé lehetne. Megengedte a képeknek, hogy átmossák az elméjét, majd visszavonuljanak. Csak az érzés számított. Csak Byron. Férfias, nehéz teste. Agyában a buja, pirulásra késztető erotikus képek. Már pusztán fantáziálásainak képei elegendőek voltak, hogy teste azonnali enyhülést keressen. Szándékosan kiválasztott egy olyan képet a fejéből, amin felfedezi a testét, és a száját összezárja körülötte. Byron hangosan felsóhajtott. – Nem ilyesmikre kellene most gondolnod. Koncentrálja a látásra. Nevetett megható gondoskodásán. Nem akart pislogni. Attól félt, hogy akkor újra megrohanják a képek. – Az összes kép a te fejedből származik. Fogalmam sem volt, hogy ilyen ötlettárral rendelkezel. Pedig én lennék a legboldogabb, ha mindet kipróbálnánk. Azt hiszem, az sokkal szórakoztatóbb lenne, mint a falat bámulni. – Képes vagy látni bármit is? Ha nem, esküszöm, szétrobbanok. A lánynak fogalma sem volt mennyire erotikus az, hogy mozdulatlanul fekszik alatta, összekapcsolódva vele, tűztől körülölelten. A mellei csábítóan nyújtózkodtak, figyelmet követeltek, de minden, amit tehetett, az az volt, hogy feküdt mozdulatlanul, amíg a lány a szemközti falat bámulta. – Nem tudom megmondani, mi van távol, és mi közel, de azt hiszem, képes vagyok fókuszba állítani a jakuzzit. – izgalom volt a hangjában – Most a saját szemeimmel látok, ugye? Enyhén megmozdult, amitől szinte azonnal verejtékcseppek ütöttek ki a férfi homlokán. – Igen. – szűrte a szót a fogai között. A tűz keresztülszáguldott a véráramán. Antonietta csinált valamit az izmaival. Valami nagyon tisztességtelent. – Úgy tudtam, hogy egyáltalán nem mozogsz. Antonietta behunyta a szemeit. – Nem is mozogtam. – Kissé hátradőlt, haja végigsöpört Byron combjain, ahogy elkezdett lovagolni rajta. – Az izmaim maguktól moccantak. Van azért némi különbség. Meg is mutatom neked. Mozgása felgyorsult, csípője határozott, gyors mozdulatokkal járt le-fel, masszírozta, simogatta a férfit. Vadul hajszolta. Felnyúlt, hogy betakarja a melleit, figyelte a buja kifejezést az arcán. Antonietta mindig teljesen átadta magát neki, minden ízében éppolyan szenvedélyes volt, mint ő, vagy talán még szenvedélyesebb. Ez pedig csak tovább fokozta az ő sötét szexualitásának intenzitását is. Kezei lecsúsztak a derekára, és felfelé döfött a csípőjével, ahogy a lány lefelé ereszkedett. Annyira közelinek érezte magához. Elkapta a haját, és lehúzta magához a fejét, hogy csak félig legyen ülő helyzetben. – Vedd a vérem Antonietta. Az éhséged nekem fáj. Már maga az, hogy elképzelte, tovább duzzasztotta férfiasságát, lüktetni, és égni kezdett. Érezte hogyan gyűrűzik fel körülötte a lány hüvelye a rekedt kéréstől. Karjai körbefonták a

nyakát. Kidugta a nyelvét, és megnyalta felsőajkát. Megérintette szájával a torkát. A mellkasát. A felizzó fájdalom végigvágott a bőrén, mintha villámcsapás érte volna. Csípőjét vadul felfelé lökte, és érezte hogyan szorítja, húzza magában egyre mélyebbre Antonietta teste, míg végül felrobbant az extázisban, lányon átfutó újabb és újabb orgazmus minden egyes alkalommal őt is megrázta. A szája, mint egy pecsét, összekötötte őket. Olyan gyönyörű volt ez, hogy elállt tőle a lélegzete. Byron szorosan átölelte a karjaival, és ringatta. Amikor a nyelve végül bezárta az apró sebhelyeket, finoman megrázta őt. – Grazie a nagylelkűségedet Antonietta. Olykor még azt sem tudom elhinni, hogy egyáltalán létezel. Hosszú évekkel ezelőtt fogságba ejtett egy vámpír, és embereknek adott át, akik megkínoztak, hogy ezzel csapdába csalják a fajtám más tagjait. Azzal próbáltam elterelni a figyelmem a fájdalomról, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha lenne életpárom. Még csak a közelében sem jártam annak, amilyen vagy. – Megcsókolta. Nem talált rá jobb módot, hogy elmondhassa, megmutathassa neki, mit gondol róla. Beleadta minden érzelmét a csókba, amiből végül nevetve, levegő után kapkodva emelkedett fel a lány. – Nem tarthatom zárva a szemem állandóan. Mit tehetünk ezzel kapcsolatban? Most, amikor megcsókoltál, és felemeltem a fejem, véletlenül megint kinyitottam. Három fejed volt, és az egyik hirtelen megpördült a nyakadon. Egy másiknak mintha valamiféle csontszerű futott volna végig a homlokán. Igazából nem így nézel ki, ugye? Ha mégis, akkor figyelmeztethettél volna, hogy az a jóképű férfi a tükörben csak egy merő koholmány. Byron felnevetett, és átfordult, hogy most a lány volt alatta. – Léteznek annyira nagyon sötét szemüvegek is, amik egyáltalán nem engedik, hogy bármit is láss. Egy olyat kell szereznem neked. – Addig pedig úgy be kell csomagolni a fejemet, mint egy múmiát? – Kételkedek benne, hogy a családod ezt viccesnek találná. Tasha azt hinné, azért csomagoltalak be, mert már készen áll a hajóm az indulásra Egyiptomba. Azt hiszem az én napszemüvegemet kéne hordanod, amíg nem szerzünk egy megfelelőt. Kicsit talán ez is segít. Átnyújtotta neki a szemüveget. – Grazie. – mormolta, és gyorsan fel is tette. – Képzeld magad elé, hogy most zuhanyoztál, és teljesen tiszta vagy. Figyeld, ahogy létrejön a kép a fejedben. A férfi is felállt, a karjait a magasba emelve nyújtózkodott. – Alig várom már, hogy láthassam szegény Keltát. Nagyon magányos lehetett. Velünk maradhat most már? Tudom, hogy nem szeret egyedül lenni. Antonietta mindent megtett, hogy megtartsa a fejében a képet, ahogy zuhanyozik, és megtörölközik. – Mi történik a ruháiddal, amikor alakot váltasz? – Ne aggódj cara, meg fogok róla győződni, hogy lesznek rajtad ruhák. – Megérintetted már Pault ma este? Rendben lesz? – Igen. Gyenge, és fájdalmai vannak, de meg fog gyógyulni. Tasha és Justine vele töltötték az éjszakát. Pillanatnyilag még alszik. Meg fogjuk látogatni, amint visszatérünk a palotába. Indulnunk kellene. Azonnal el kell mondanunk Don Giovanninak, hogy összeházasodunk. Meg kell kérnem tőle a kezed. Te pedig mondjuk, elmondhatnád addig Tashának. Biztos

vagyok benne, hogy ezer kifogást fog támasztani, és jobban szeretnék nem jelen lenni ezen az eseményen. – Gyáva. – A mosoly gyorsan elhalványult az arcán. – De mielőtt még bármit is teszünk, beszélnünk kell Maritával. Nem fogom egy pillanatig sem megtűrni az otthonunkban, még akkor sem, ha Franco felesége, ha valóban tagja egy tolvajbandának. – megcsóválta a fejét, majd visszatolta az orrára a szemüveget, nehogy lecsússzon – Ha érintett valahogyan, az össze fogja törni Francot és a gyerekeket. – Maritát elég könnyű olvasni Antonietta. És ez alkalommal félre fogok tolni néhány gátat az elmékben, hogy lásd, ki mérgezi meg az ételeteket. Mert az egészen biztos, hogy valakinek a palotából kell lennie. Bármennyire is tudom, hogy azt szeretnéd, a tettes kívülálló legyen, valaki, aki nem a család tagja, vagy alkalmazott, de kívülállók nem férhetnek hozzá az ételhez. – Antonietta elfordult tőle. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy valaki a családja tagjai közül meg akarja ölni őt és Don Giovannit, és hogy ez milyen hatással lenne nagyapjára. Bár Nonno legtöbbször komolynak, és megbocsátásra képtelennek tűnt, ő nagyon is jól tudta, hogy az egész élete a családja körül forog. – Készen állsz rá, hogy alakot válts? Először valami könnyűt próbálunk. Talán valami madarat, amit már ismersz. Byron megfogta a kezét. Szerette volna elterelni a gondolatait a félelmeiről, és adni neki helyette valami olyasmit, ami előre mutat. – Készen állok rá, amióta csak felébredtem Byron. – felemelte a fejét, hogy csókra hívja a férfi száját – Biztos voltam benne, hogy mondani fogod. – És mindössze ennyi tellett tőle, hogy ne pattanjon fel az ágyra, és ugráljon rajta tapsikolva, mint egy gyerek. Pontosan tudta hogyan érzett Josef. – Mondd el, mit kell tennem. Byron kivezette őt a teraszra, ami a tenger fölé nyúlt. – Olvadj össze velem teljesen. Egy bagoly képét fogom az elmédben tartani. Először teljesen le fog nyűgözni magának a repülésnek a szépsége, de később majd oda kell figyelned rá, hogy megpróbáld önmagadnak megtartani a képet. Évekbe is beletelhet, amíg tökéletesen be lehet gyakorolni. Maga a váltás nagyon furcsa érzés. Feloldod magad, és beleolvadsz egy másik lénybe, de annak a mélyén is önmagad maradsz. Tudnod kell irányítani azt a testet, és annak minden képességét. – A többi nőnek, akiket átváltoztattak, szüksége van még segítségre? – Ők általában nem saját akaratukból változtak át, csak elfogadták azt. Nem vagyok benne biztos, hogy rájöttek már, hogy az alakváltáshoz szükséges kép az életpárjuktól származik. Amikor teljesen össze vagyunk olvadva, te meg tudod mondani, kitől érkezik egy gondolat? Antonietta bólintott. – Akkor csináljuk! A madár részletessége bámulatos volt. Gondosan tanulmányozta azt, minden görbületet, az utolsó tollpihét is. Megfogta elméjében a csillámlás első tudatos mozdulatát. A bőre bizsergett. Szorosan csukva tartotta a szemeit, és megengedte, hogy megtörténjen, hagyta a testének, hogy változzon, és valahonnan belülről álmélkodva figyelte a folyamatot. Mozdulatlan maradt, attól félt, ha megmoccan, talán elkövet valamilyen hibát. Az pedig nem történhet meg. „Próbálgasd a szárnyaidat.” Óvatosan mozdította a tollak egymást fedő rétegeit, kinyújtotta izmait teljes hosszukra, és megkísért velük belelegyezni a levegőbe. Felbugyogott benne az öröm.

„Egy bagoly vagyok!” „Maradj hozzám nagyon közel Antonietta. Tartsd a képet a gondolataid felszínén.” „Adnod kell egy térképet. Ha kinyitom a szemem, össze fogok zavarodni.” „Csak maradj a közelemben. Ha megközelítjük a palotát, gyakorolni fogjuk azt is, hogy hogyan álcázzuk magunkat, hogy ne láthassanak meg.” „Ó, szentséges ég! Egy láthatatlanná tévő köpeny. Én leszek a láthatatlan ember. Ez olyan fantasztikus!” „Azt majd később. Még nem most. Igazán összpontosítanod kell Antonietta. Bajba kerülhetsz, és lezuhanhatsz az égről. Most fel fogunk ugrani a korlátra, és elrugaszkodunk a tenger fölé. „Ha lezuhanok olyan magasból, bele fogok fulladni a tengerbe, ilyen sebességgel a vízbe esni olyan, mintha betonnak ütköznék. Minden csont összetörik a testemben.” „Az nem fog megtörténni. Vihetlek is éppen, ha azt jobban szeretnéd.” Antonietta mélyen a madár testében lenézően magasra emelte az orrát, és felugrott Byron mellé. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, elrugaszkodott a korláttól, és szélesre tárta a szárnyait. A szél megtartotta, alá nyúlt és felemelte, borzolta a tollait. A repülés érzése sokkal valóságosabb volt most, hogy ténylegesen ő maga szárnyalt. Antonietta mindent elfelejtett, amit Byron mondott neki. Puszta, átható öröm töltötte el, hogy szabadon szárnyalhat a mennyország felé, a felhőkön át. Byron közel repült hozzá, az elméjében tartotta a képet, kissé alá helyezte testét az övének, amikor a lány túlságosan virgonc és túláradó lett. Nem dorgálta meg. Öröme eltöltötte saját első tapasztalatai emlékeivel. Az öböl felől közelítették meg a palotát, az alagút fölötti tetőre ereszkedtek le. Antonietta elég keményen landolt a csupasz hátsóján, és teljesen megdöbbent, amikor Byron ruhákat nyomott a kezébe. – Azért se fogom megkérdezni. – Erősen próbált nem nevetni, miközben megdörzsölte a fenekét. Aztán mégis megkérdezte. – Ez volt a legrosszabb landolás, amit valaha is láttál? Kezei közé fogta az arcát, és rászorította száját az övére. – Te egy csoda van Antonietta, és még csak észre sem veszed. Nézte hogyan húzza fel csupasz testére a puha, mohazöld nadrágot, és a hozzá illő selyemblúzt. Suttogás hallatszott el hozzájuk a távolból, egy ág reccsent valahol, figyelmeztetve Byront és Antoniettát, hogy valaki a labirintus környékén mászkál. Don Giovannit szintén hallották, ahogy halkan énekelget az orra alatt, miközben szeretett virágaival pepecselt az udvaron. A hangok halkak, de dühösek voltak. – Ez Christopher Demonesini. – mondta Antonietta. Feljebb lökte az orrán a szemüveget, és idegességében még csak azt sem kérdezte meg Byrontól, látja-e a férfit. – Hogy merészel az a csirkefogó ezek után még újra megjelenni az otthonomban? Franconak azonnal ki kellett volna dobnia! Byron a karjára tette a kezét, hogy visszatartsa. – Hadd mondjam el neked a láthatatlanság szabályait harcos hercegnőm. Nem foghatod a kardod, és űzheted ki az ellenséget az otthonodból. Jelenleg láthatatlan vagy. Információt gyűjtesz, és ami a legfontosabb, semmire sem szabad reagálnod, bármit is hallasz. Csak semmi reakció. Ez a kulcsa az egésznek.

Közelebb húzta magához, amikor a hangok, és a lépések is közeledni kezdtek. Még Byron karjaiba szorosan becsomagolva sem volt egyszerű dolog Antonietta számára, hogy hallgasson, amikor minden ösztöne és dühe arra sarkalta, hogy nézzen szembe Christopherrel. – Nem érdekel kicsoda maga, és milyen hatalma van a Demonesini családnak. Ha egymillió szál rózsával töltené meg a Scarletti palotát, akkor sem tehetné jóvá, amit tett. Diego hangjában a megvetés ostora csattant. – Ez nem a maga dolga! – ellenkezett Christopher – Natasha a menyasszonyom, és ami köztünk történik, az kettőnkre tartozik. – Többé már nem. Felbontotta a jegyességet, és a körülményekre való tekintettel nagyon udvariasan megkérte önt, hogy maradjon távol tőle. A telefonhívásait, és a virágait sem óhajtja. – Magának fogalma sincs róla, kivel beszél. Azonnali hatállyal ki fogom rúgatni a munkahelyéről! Legközelebb talán meggondolja majd, hogy a dolgaimba üsse az orrát. Takarodjon előlem, és tartsa távol magát Natashától! – Christopher felnevetett – Valószínűleg azt hiszi, hogy ezek után majd a figyelmére méltatja, de egy olyan nő, mint Natasha Scarletti soha nem alacsonyodna le magához. – Azt hiszem, nem érti világosan, amit mondok. – Diego megállt, és szembefordult Christopherrel, pontosan Antonietta és Byron alatt. A lány folyamatosan vette a képeket életpárja elméjéből. Diego keze a kígyó sebességével emelkedett fel, és elkapta Christopher torkát. – A pénze egy csöppet sem nyűgöz le. Megfenyegethet ugyan, hogy kidobat a munkahelyemről, de higgye el, ezzel nem fog leállítani. Hagyja őt békén. – Szorítása ereje azzal fenyegetett, hogy eltöri Demonesini gégéjét. – Nem szeretném újra meglátni itt magát. A hangját sem akarom hallani. Távol tartja magát tőle, vagy pedig viseli a következményeit egész életében. Sikerült végre tökéletesen megértetnem magam? Diego ellökte magától Christophert, aki megtántorodott, köhögött, és a torkát markolászta. A kapitány elsietett, és hamarosan eltűnt a magas sövény mögött. „Tudsz olvasni az elméjében?” „Azt hittem, ellenzed az elmeolvasást.” „Talán ő is Jaguár. Már gyerekkorában is igazi beképzelt rosszcsont volt. A korral viszont egyáltalán nem javult. Tudnom kellett volna, hogy képes megütni egy nőt. Ugyanolyan a természete, mint az apjának.” „Ugyanolyan gátak vannak az elméjében, mint a tietekben, a Jaguár gének ott rejtőznek benne.” Byron testet öltött Christopher Demonesini előtt, intett a kezével, mire a halandó teljesen elcsendesült, aztán pedig belenézett a szemébe. Antonietta olyan mélyen olvadt össze vele, hogy ugyanabban a pillanatban megkapta az információkat, ahogyan Byron rájuk talált. Christopher Demonesini egy szörnnyel élt együtt. Az apja könyörtelen diktátorként, az ökleivel uralta háznépét. Nem találtak az elméjében semmiféle képet arról, hogy jaguárrá tudna válni, főleg pedig hogy abban az alakjában embereket ölne. Mindössze az apja parancsára akadtak rá, hogy vegye feleségül Natasha Scarletti-Fontaine-t. Úgy tűnt, ez a két szállítócég egyesítéséről szóló terv része. Christopher rettegett az apjától, és bármibe beleegyezett volna, hogy bizonyíthasson neki.

Byron kissé távolabb lépett tőle, elmosta előle saját alakjának látványát, majd törölt a memóriájából minden emléket arra vonatkozólag, hogy látta őt, és hogy az elméjében turkált. Christopher megrázta a fejét, szitkozódott, és a torkát dörzsölte, majd megfordult, és ő is távozott. Antonietta nekidőlt Byronnak. – Borzasztó lehetett így felnőni. Szégyellem magam amiatt, hogy mindig is idegenkedtem tőle. Nem sok esélye volt rá, hogy másmilyen legyen, mint az apja. – Tasha sem olyan lett, mint az apja. Mindannyiunknak van szabad választása Antonietta. Egy ponton fel kell vállalnunk a felelősséget a saját sorsunk alakulásáért. Az a valószínűbb, hogy Christopher pontosan ugyanolyan szörny, mint az apja. Diego karrierjének lőttek. Christopher soha nem fogja elfelejteni neki, ami itt ma történt. De bármennyire is szerettem volna, mégsem találtam benne semmi nyomát, hogy ő lenne a jaguár, bár kétségkívül ugyanúgy megvan benne a genetikai jelenléte, mint benned. Hogy mennyire erősen, azt nem tudom. Teljesen tehát mégsem zárhatjuk ki, hogy ő az állat, de gyilkosságokról, vagy tolvajbandáról semmiféle információt nem találtam a fejében. – Az apja egy rettenetes ember. Emlékszem milyen sokszor jött látogatóba, amikor tinédzser voltam. A családjaink ugyanazokban a társadalmi körökben forogtak, így gyakran futottunk össze partikon, vagy jótékonysági esteken. Állandóan megérintett. Mintegy véletlenül végighúzta a kezét a mellemen. Vagy mögém állt, és odadörzsölte magát hozzám. Hányingerem volt tőle. Ha rászóltam, mindig úgy viselkedett, mintha egy gyerek lennék, és csak félreértelmezném, ami történt. Hogy véletlen érintések voltak, és csak azért éreztem furcsának, mert nem láttam hogyan történtek. Mindig is idegenkedtem tőle, és gondosan ügyeltem rá, hogy egyetlen pillanatra se maradjak vele kettesben egy szobában. Kiharcoltam, hogy szegény Tasha egy pillanatra se tágíthasson mellőlem. És ő valóban soha nem is hagyott cserben. Egyszer sem. Pedig a Don mindent megtett annak érdekében, hogy valamilyen ürüggyel eltávolítsa a szobából, de ő maradt, mintha hozzám lenne ragasztva. – borzongás futott végig a testén – Mindig éreztem, mikor jön be a szobába. Az összes pihe égnek állt a testemen, és olyan furcsává váltam, az egész testem viszketni kezdett, a jaguár elő akart jönni belőlem. Byron vicsorgott, Antonietta elméjében azonnal megjelent a csupasz agyarak képe. – Már alig várom, hogy találkozhassak Christopher apjával. Találkoznia kell egy igazi szörnyeteggel, és meg kell tanulnia a dzsungel törvényeit. Antonietta átölelte Byron nyakát. – Nem akarom, hogy bármit is tegyél. Nekem már itt vagy te, a családjuk pedig nem tud ártani nekünk. Kétségbeesetten próbálják megmenteni a vállalatukat, de nem fognak ki egy Scarlettin. A férfi csókja lágy, és gyengéd volt. – Beszélni akarok a nagyapáddal, és gondoskodni az esküvőnkről, azonnal. – Meg fog kérni, hogy írj alá egy házassági szerződést. – Én egy drágakőhívó vagyok Antonietta. Ritka, értékes drágaköveket találok meg. Nem vagyok szegény, és egy csöppet sem szorulok rá a Scarletti vagyonra. És neked sincs rá szükséged. Ami az enyém, az a tied is. De bármit boldogan aláírok, ha a nagyapád kellő gyorsasággal el tudja készíttetni az iratot.

Összefonta ujjaikat, levitte magukat a tetőről, és az udvar felé indultak. Ott az ifjú Joseffel találták szemben magukat, aki egy festőállvány előtt álldogált, és meredten nézte a palota oromzatát. Hetykén félrecsapott svájcisapkát, és a nyakába kötve egy világos kendőt viselt. Festékpettyeket viselt az arcán, az ingén, és a köpenyén. „Egyértelműen a festő korszakát éli.” – mondta Byron szarkasztikusan – „Úgy tűnik, több korszakon esik keresztül, mint bármely más gyerek a világtörténelemben.” Antonietta a festmény képét tanulmányozta Byron fejében. „Voltaképpen nem is olyan rossz. Van tehetsége.” „Természetes, hogy van tehetsége. Eleanor nevelte fel. És nekem elhiheted, senki más nem kapott még ennyi lehetőséget, hogy kifejleszthesse bármilyen képességét. De még mindig csak egy… fiú?” Antonietta lágyan felnevetett Byron elméjében. „Mert mi más lehetne?” Josef letette az ecsetet, és odament közvetlenül az épület mellé, tanulmányozta a sima falakat, a részletgazdag szobrokat és a színes ólomüveg ablakokat. Aztán egy pillanatra felcsillámlott az alakja, elmosódott, és a következő pillanatban már magasan az épület falán kapaszkodott kézzel-lábbal, mint egy hatalmas, ember alakú pók, fekete ruhában és álarcban. „Mi a csodát csinál?” Byron letapogatta unokaöccse elméjét, és hangosan felsóhajtott. „Vincente és Margurite megmutattak neki egy amerikai képregényt. Ő most a Pókember, aki képes felszáguldani bármely épület falán, hogy megmentse a végveszélyből a hajadont.” „Milyen hajadont?” „Tashát. Akinek fogalma sincs róla, hogy ő fiús álmainak főszereplője. Viszont ehhez a mutatványhoz még nincs elég sötét, és ő még nem képes egyszerre több dologra is odafigyelni, így álcázni sem tudja magát az emberi szemek elől. A nagyapád is itt van, az udvaron. Elég lenne, ha csak felpillantana a virágai közül, és máris meglátná Josefet.” Antonietta figyelmesen nézte Byron fejében a képeket. Josef egyre magasabbra jutott, már a második emeletnél járt a sima, egyenes falon, és ez a Drakula történeteket juttatta eszébe. Aztán a fiú alakja elmosódott, megcsillant, arcáról eltűnt a fekete maszk, helyét átvette a rémület. Lecsúszott a falon, nekicsapódott egy ablakpárkánynak, majd lezuhant az udvarra. Byron káromkodott a fogai között, egy erős széllökést küldött felé, ami módosított a fiú zuhanásának röppályáján. Josef még így is elég keményen landolt, de nyilvánvalóan nem sérült meg komolyabban. Don Giovanni a fiú felé fordult, amikor az gallyakat törve-zúzva rázuhant az egyik bokorra. – Mi történt ifjú Josef? Elbotlottál? Megsérültél? Josef óvatosan feltápászkodott, és közben megdörzsölte a fenekét. – Csak a büszkeségem. Úgy tűnik, mostanában semmi sem sikerül. – Néhány perccel ezelőtt elmentem mögötted, és vetettem egy pillantást a festményedre. Nekem úgy tűnik, hogy az egészen jól sikerül. De én nem értek annyira a művészethez, mint Tasha. Meg kellene kérned, hogy vessen rá egy pillantást. Josef követte az öregembert a festőállványhoz, és a kezébe vett egy ecsetet. – Igazán úgy gondolja, hogy tetszene neki? Kiválasztott egy élénk, vörös színt, és gyakorlatilag elmázolta vele az egész festményt.

Don Giovanni többféle szögből is szemrevételezte, ahogyan alkot, és rosszallóan összevonta a szemöldökét. – A kép egészen valósághű volt addig, amíg nem csináltad ezt. Mi indokolja ezt a rengeteg pirosat? „Ó ne.” – Byron felsóhajtott, és eltakarta az arcát. – „Nagyon durcás lennél, ha megfojtanám ezt a kölyköt és belegyömöszölném a szennyescsúszdába?” Antoniettának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nevessen fel hangosan. Most, amikor a láthatatlanságot gyakorolja, nem szerezne vele túl sok jó pontot, ha egy nevetéssel elrontaná az egészet. „Azt mondtad, hogy az a kulcs, hogy nem szabad reagálni semmire.” „Ez a szabály csak addig volt érvényben, míg Josef a világra nem jött. Most már a dzsungeltörvények léptek életbe. Ölj, vagy téged ölnek.” – Természetesen vér. Látja, itt fenn, a palota fölött a ragadozó fenyegető szemeit? Az egy vámpír, a sötétség köpenyébe burkolózva. A vadászzsákmánya ott van fenn, az oromzaton. Don Giovanni is harcolt, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. – Nagyon fantáziadús. Nem sok vámpírt láttam még a palota oromzatán. Josef vállat vont. – A vadászok meglehetősen jól végzik a dolgukat, alacsonyan tartják a számukat. Én is nagy vadász lehetnék, de anyám hallani sem akar róla. Egy pillanatig belebámult Don Giovanni arcába, és szándékosan vörösen izzóvá változtatta a szemét, arcát gonosz maszkká nyújtotta. Don Giovanni önkéntelenül hátralépett, de amint pislogott egyet, már csak a fiús, vigyorgó képet látta maga előtt. Byron intett egyet a kezével, hogy elhomályosítsa Don Giovanni elméjét, és mozdulatlanná tegye őt. Eközben unokaöccse elé helyezte saját alakját, feje eltorzult. „Ne csináld.” – intette Antonietta, miközben a szájára szorított kezével próbálta megakadályozni a nevetését – „Egyáltalán nem tiszteletre méltó lealacsonyodni az ő szintjére.” Josef visszafordult az ecsetjével még egy apró simítást elvégezni az egyik vércseppen, amikor egy farkas pofája jelent meg közvetlenül az arcánál, óriási, vicsorgó agyarairól nyál csepegett, mielőtt a hatalmas állkapcsok hangosan összecsattantak volna, vörös szemei gonoszul izzottak a szürkületben. Josef hátrafelé botladozott, s miközben az ecsetjével a farkaspofa felé döfött, keresztülesett a saját lábain, lehuppant a zöld pázsitra, hogy rákjárásban, sikoltozva próbáljon tovább menekülni. Aztán egy szempillantás alatt Byron eltűnt, és Don Giovanni furcsa arckifejezéssel nézett le Josefre. – Le kellene jönnöd a kábítószerekről fiam, abból még soha semmi jó nem származott. Remek családod van. Ne akarj nekik bánatot okozni. Josef óvatosan körülnézett. – Itt volt valaki a családomból? Apám, vagy a nagybátyám? Felállt, és aprólékos gonddal sepregette a port a ruhájáról.

– Nem, még nem, de azt hiszem, hamarosan megérkeznek. Josef, el kellene gondolkodnod azon, amit mondtam. Hidd el egy ilyen öregembernek, aki már ennyi időt leélt, a kábítószerek tönkreteszik a családokat. – Igen uram. – mondta udvariasan Josef – Önnek teljesen igaza van. Byron és Antonietta kézen fogva sétáltak elő. – Jó estét Don Giovanni és Josef. – Byron fehér fogai felvillantak – Paul hogy érzi magát? – Csak egy nagyon rövid időre ébredt fel. Egész nap aludt, de még mindig nem engedi, hogy orvost hívjunk hozzá. Azt mondta rád vár, és Antoniettára. Nagyon sápadtnak tűnik nekem, de hála Istennek legalább nem lázas. – Don Giovanni megfogta Antonietta kezét, és magához húzta őt. – Gyönyörű vagy drágám. Byron jó hatással van rád. – Szeretnék az Antonietta iránti érzéseimről beszélni önnel. – mondta Byron. – Nem bánná, ha sétálnánk egyet? A legidősebb Scarletti előre intett a kezét, de vetett egy pillantást Josef felé, és inkább magával húzta Antoniettát is. – El akarod lopni tőlem az unokám. – Soha öreg barátom. Boldogtalan lenne ön nélkül. Én végezhetem a munkám itt éppúgy, mint a szülőföldemen. Csak rövid utazásokra távoznánk legfeljebb. Szeretném, ha a beleegyezését adná ahhoz, hogy összeházasodjunk. Mindennél jobban szeretnénk az áldását. Don Giovanni belesimította Antonietta ujjait könyökhajlatába. – Te is ezt szeretnéd? Egészen biztos vagy benne? – Igen, egészen biztos vagyok benne Nonno. Nagyon jók vagyunk együtt. Teljesen megbízok benne, és nagyon szeretem. – Hol akartok élni? – Megkértem Byront, hogy lakjunk a palotában, és ő beleegyezett. – Lakhatunk akár több helyen is. El kell majd utaznunk néha a szülőföldemre a munkám miatt, de az otthonunk attól a palota lenne. De jobban szeretnénk egy földszinti lakosztályt, ha lehetne. És természetesen amint lehetséges, szeretnénk összeházasodni. – Az ügyvédek követelni fogják, hogy kössetek házassági szerződést, amiben kijelented, hogy minden, ami az Antoniettáé, az is marad. – Nem is vártam mást. Semmit nem kérek Antoniettától. Ami az enyém, az az övé is. Nincs szükségünk a vagyonára, de a gyerekeknek úgyis őrizgetni fogja. – Az elméjében Antonietta hangosan felzihált. Byron kisfiúsan elvigyorodott. – Lesz egy pár. – Reménykedtem benne, hogy ti ketten egymásba szerettek. – Don Giovanni átölelte Byront, és megcsókolta kétfelől az arcát. – Elintézek mindent. És nagyon hálás vagyok érte, hogy nem viszed el tőlem. Abban bíztam, hogy a közelében élhetem le az utolsó éveimet. – Mindig a közeledben maradok. – biztosította Antonietta. – A kutyád órák óta járkál fel és alá. Egész nap jól elvolt Margurite és Vincente társaságában, játszott velük, de naplementétől kezdve nagyon nyugtalanná vált. Úgy tűnik, hogy még Marita is kedveli azt az állatot. Egy szóval sem tiltakozott, amikor feltűnt a lakosztályukban, és ott maradt a gyerekek közelében. – Marita itthon van Nonno? – Igen. Olyan furcsának látszik. Szomorú. Vacsora után bement a kis kápolnába. Egész nap nem hallottam, hogy akár csak egy szót szólt volna. Itt volt a kapitány is, újabb kérdéseket tett

fel. Alfredo ágynak dőlt, úgyhogy most annak a fiatalembernek a kezében van az egész konyha. Mi is a neve? Egészen ízletes menüsort hozott össze, de senkinek sem volt túl jó étvágya most, hogy Paul ilyen beteg. – Estebennek hívják. Helena rokona. Neki szokott szólni, ha valamilyen krízishelyzet van. Azt hiszem meg is keresem majd, és megköszönöm neki, hogy őt ajánlotta. – Tele van az egész ház virágokkal Christophertől. Órákig itt könyörgött, hogy bejöhessen, és beszélhessen Tashával. Remélem, több esze van annál, mint hogy visszafogadja. Az első hat csokrot egyszerűen kivágta az ablakon, de aztán feladta, hogy megszabaduljon tőlük. A palotának olyan szaga van, mint a kertnek. – Legalább a virágok terén jó ízlése van annak az embernek. – mondta Antonietta – Beszélnem kell Maritával. Megtennéd, hogy megmondod Tashának, hogy egy kicsit később megyek be hozzá? – Tasha azonnal hallani akarja majd a híreidet. Féltett téged. Arról nem beszélve, hogy a kutyád, és közte egy pillanatig sem volt béke. Antonietta megcsókolta Don Giovanni arcát. – Ígérem, nemsokára megyek.

18

Homály borult a kápolnára. Az egyetlen fény a kicsi beugróban pislákoló gyertyáktól származott. A világosság egy pillanatra felerősödött, megfürdette a madonnaszobor faragott arcát, majd visszahúzódott. Marita egy padon ült az életnagyságú szobor előtt, és halkan sírt, ujjai között rózsafüzért pergetett. A könnyek végigfolytak az arcán. Byron úgy érezte, mintha kísértetet látna. Csendesen leültek mellé a padra. Fel sem emelte a fejét. – Tudtam, hogy megkeresel ma este. – hangja nagyon halk volt – Már reggel el akartam menni, de úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neked. – Marita, ez az otthonod. Senki sem mondta, hogy el kell menned. – Antonietta próbálta gondosan megválogatni a szavait – Mi egy család vagyunk. Ha bármi baj is történt, el kell mondanod, hogy megpróbáljunk segíteni, helyrehozni azt. – Ezt nem lehet helyrehozni. Soha. Nem tudom meg nem történtté tenni, és nem számít, mit teszek, Franco soha nem fog megbocsátani nekem. Antonietta Marita kezéért nyúlt. A kápolna majdnem tökéletes sötétségében, Byron sötét szemüvegén keresztül képes volt kinyitni a szemét, és ránézni sógornője könnyek által meggyötört arcára. Aztán a kép szétrebbent előle, és felkavarodott a gyomra, de ő továbbra is Maritára koncentrált, amíg el nem ültek a szédülés hullámai, és már nem látott mást, mint unokabátyja feleségét.

– Engedd, hogy segítsek Marita. Úgy kérlek, mint egyik nővér a másikat. Szeretem Francot, és a gyerekeket. Szükségük van rád. Az, hogy elmész, nem megoldás, te is tudod. – Margurite nem Franco gyereke. A vallomás szinte kiröppent Maritából, de legnagyobb rémületére már nem szívhatta vissza. Kitört belőle a zokogás, kezeibe temette az arcát, és úgy sírt, mintha megszakadt volna a szíve. Antonietta megpróbálta nem kimutatni a sokkot, ami érte. Ez volt az utolsó dolog, amire Maritával kapcsolatban gondolt volna. – Lehetetlen. Ez nem lehet igaz. – Évekkel ezelőtt az egyik partin Don Demonesini megerőszakolt. Olyan boldog voltam, hogy meghívtak. – Marita megrázta a fejét – Nem sok mindenre emlékszem. Don Demonesini nekem szentelte az összes figyelmét. Állandóan italokat rendelt. Én nem iszom alkoholt, úgyhogy még csak az a mentségem sincs meg, hogy részeg voltam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy szobába vitt. Megpróbáltam nemet mondani, megpróbáltam ellökni magamtól, de nem tudtam leállítani. Nem tudtam mozogni. Szörnyű dolgokat tett velem. Volt velünk valaki a szobában, aki fényképeket készített. Ez egy olyan rémálom, ami soha nem fog elmúlni. – Miért nem mondtad el nekünk? – Harag söpört keresztül Antoniettán, az erőszak egy sötét, erős hulláma. Nem tudta volna megmondani, hogy a saját, vagy Byron érzelmei öntötték-e el, de egy démon emelte fel a fejét, és üvöltött fel a szabadulást keresve. Bosszút követelve. – Hogyan mondhattam volna el bárkinek is? Annyira szégyelltem magam. A fejem még napok múlva is fájt, és kavargott a gyomrom. És a következő hónapban a ciklusom is elmaradt. Nem szeretkeztem Francoval, mert a parti után néhány hétig képtelen lettem volna elviselni, hogy megérint. Piszkosnak éreztem magam. Hogyan lehetne hát Margurite az övé? Annyira szereti őt. Olyan boldog volt, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Nem mondhattam el neki. Nem törhettem össze a szívét. – Marita, ez nem a te hibád volt. – mondta Antonietta – Egy teszt pedig pillanatok alatt megállapíthatja az apaságot. – Nem! Nem fogom megtenni! Margurite apjaként szereti Francot, Don Demonesini pedig egy szörnyeteg. Soha, de soha nem fogom megengedni neki, hogy megtudja, hogy az övé. – Nagyon kétlem, hogy Demonesini gyereke lenne. – mondta Byron. „Margurite agyi mintái pontosan olyanok, mint a tieid, és az unokatestvéreidé. Christopheré pedig teljesen eltér ettől, mint ahogy néhány alkalmazottatoké is. Helena mintái is közelebb állnak Christopheréhez, mint a tietek. Teljesen kizárt, hogy Margurite Demonesini legyen.” – Demonesininek tudomása van róla, hogy azt gyanítod, hogy Margurite az ő gyereke? – kérdezte Antonietta – Több alkalommal is említette a korát, és hogy a szeme színe mennyire hasonlít Christopherére. Hazudtam, azt mondtam neki, hogy elmentem az orvoshoz, aki gondoskodott róla, hogy ne legyen baba, de persze nem tettem. Képtelen voltam. – a szájára nyomta reszkető kezét – Nála vannak a képeim. Azzal fenyegetett, hogy eladja őket egy bulvárlapnak. Ez pedig tönkretenné Francot. Te is tudod. És a gyerekek… – Tehát azt kérte tőled, hogy a hallgatásáért cserébe beszéld rá Francot, adjon el neki információkat, ezért tudott alámenni a mi ajánlatunknak a Drange Company-nál öt évvel ezelőtt. – találgatott Antonietta.

– Franco soha nem adott volna el információkat neki. Soha, egymillió év alatt sem! Hazudott, hogy engem védjen. Bementem az irodájába, megkerestem azokat a papírokat, amikről Demonesini azt mondta, hogy ott lesznek, lemásoltam őket, és elvittem neki. – erőtlenül hátradőlt a padon – Tudta, amikor ez az egész kipattant. Franco tudta, hogy senki más nem lehetett, csak én. Hazudott mindannyiótoknak, és én hagytam. Hagytam, hogy mind azt higgyétek, hogy elárulta a saját családját. Látnod kellett volna az arcát, amikor kiderült. Ahogy rám nézett. – megint eltakarta az arcát a kezeivel – Összetörtem a szívét. Antonietta megrázta a fejét. – Mit mondtál Franconak, miért tetted? – Hisztérikus rohamot kaptam, amikor szembesített vele. Biztos voltam benne, hogy tudomást fog szerezni az erőszakról, és Demonesini eladja a képeket a pletykalapoknak. Franco pedig attól félt, hogy kórházba kerülök. Nem kérdezősködött tovább, azt mondta egyetlen szót se mondjak senkinek arról, mit tettem. – És a Handel kotta? – Arra gondoltam, ha tudnék adni valamit Demonesininek, ami nagyon sok pénzt ér, akkor talán ideadná a képeket. – Elvittél még valami mást is a palotából, hogy nekiadd Marita? Antonietta hangja nagyon finom volt, Byron mégis megdöbbenve ismerte fel alatta a kényszert. Marita megrázta a fejét. – Nem. Azt sem tudom miért éppen a Handel kottát választottam. Hallottalak téged és Justine-t, amikor gyakoroltad, és az ötlet csak úgy hirtelen jött. Vártam, míg alkalmam nyílt meglátogatni Don Giovannit, és megkértem, hogy tegye be a nyakláncom a páncélszekrényébe. Kinyitotta a széfet, amikor ott álltam mellette. Megbízott bennem. – Rászorította a halántékára a kezét. – Örülök, hogy rajtakaptatok. Örülök, hogy kiderült az igazság. Ha elmentem, beszélhetsz Franconak a képekről. De Margurite-ot ne mondd el neki. Megszakadna mindkettejük szíve, főleg, ha Don Demonesini érvényesíteni akarná apai jogait, és Margurite a kezébe kerülne. „Elmondta a teljes igazságot. Ő sem tartozik a tolvajbandához, nem is tud róluk semmit.” – Demonesini soha nem fog Margurite közelébe kerülni. A képekről beszélned kell Francoval. Te egy erős nő vagy Marita. Egy Scarletti vagy, és mi nem hátrálunk meg a nehézségek, vagy éppen egy kis botrány elől. Ha gyanúba akarja keverni saját magát azzal, hogy eladja azokat a képeket egy bulvárlapnak, próbálja csak meg. Franco nemhogy tönkreteszi, de még börtönbe is juttatja. Nem ismered eléggé jól Francot, ha úgy gondolod, hagyja, hogy ezt megússza. Bízz benne. Mondj el neki mindent. Engedd meg neki, hogy eldöntse, szüksége van-e apasági tesztre, vagy mindenképpen akarja a kislányt. Amint elmondod Franconak, Demonesini az összes hatalmát elveszti fölötted. – Annyira félek. – suttogta Marita. – Ha elmondod neki, akkor megvan annak a lehetősége, hogy hisz neked, és megpróbál valami kivezető utat találni a számodra ebből a zűrzavarból. De ha egy szó nélkül ellopakodsz, akkor mindenképpen boldogtalanná teszel mindenkit, és soha nem tudod meg, hogyan fogadta volna, ha elmondod az igazat. Marita hálásan megszorította Antonietta kezét. – Grazie Antonietta. Most úgy érzem, mintha valóban a család tagja lennék. Antonietta szorosan magához ölelte.

– A család tagja vagy Marita. Menj, és addigra mindenképpen béküljetek ki Francoval, mire táncolni kell az esküvőmön! – Tényleg összeházasodtok? Nonno az áldását adta rátok? – Igen, és nagyon boldog. Mindjárt elmondjuk Paulnak és Tashának. – Paul nincs jól Antonietta, de még mindig nem engedi, hogy orvost hívjunk hozzá. Egész nap aludt, Justine már nagyon ideges volt, de kevéssel napnyugta után felébredt egy kis időre. Antonietta felállt. – Menj Francohoz Marita! Menj, és próbáld valahogy lecsendesíteni, hogy ne mártsa bele a fogát azonnal Demonesinibe! Ha Franco dühös lesz, márpedig az lesz, egy valódi szörnyeteggé válik. De semmiképpen nem rád lesz dühös. – Nagyon találó hasonlat. – Légy bátor! Marita bólintott, kihúzta magát, és távozott. Antonietta csak csendben ült egy pár pillanatig. A pislákoló gyertyák bizarr árnyékokat rajzoltak elé, ott táncoltak a szeme előtt. – Milyen kár, hogy nem mondta el a férjének azonnal. – Nekitámasztotta a fejét Byron vállának. – Miért van az, hogy állandóan megjelenik előttem egy kép, amin Don Demonesini holtan fekszik a padlón, és te megnyúlt agyarakkal, vörös tűzben égő szemekkel állsz fölötte? Biztosan nem gondolsz arra, hogy kárt tegyél benne. – Te sem? – De nem így. Ettől olyan agresszívnek, és földszagúnak tűnsz. Jobban szeretem a kifinomult módszereket. Darabokra fogom tépni a birodalmát, és felfedem a világ előtt, hogy egy szörnyeteg. – Attól még mindig elkezdhet vadászni egy másik nőre. Elkábíthatja. Te is tudod. Elkábította, megerőszakolta, és zsarolta. Antonietta szinte hallani vélte hogyan csattan össze az állkapcsa. Ekkor jött rá, hogy a démon, ami a kiszabadulását követelve üvölt, a férfiban van. Érezte hogyan nyúlnak meg a fogai, és a karmai, hogyan húzódik vicsorra a szája, ha arra az emberre gondol, aki megkínzott egy nőt, éveken keresztül gyötörte, és tönkre akarta tenni a családját. „Byron. Te tényleg nagyon ijesztő tudsz lenni.” „De soha nem a te számodra cara.” Lehajolt hozzá, és hosszan megcsókolta, mielőtt felvezette volna a palotába. Kelta Antonietta üdvözlésére jött, méltóságteljesen viselkedett ugyan, de majd szétvetette az öröm, és azonnal elfoglalta a helyét a lába mellett, hogy felvezesse a lépcsőkön Paul lakosztályába. Tasha az ágy mellett ülve vigyázott rá, és ahogy feléjük fordította a fejét, azonnal felugrott, és egy apró, boldog kiáltással vetette magát Antonietta karjaiba. – Annyira aggódtam miattad Toni. Senki se volt ott veled. És olyan hosszú időre eltűntél. – Én vele voltam Tasha. – mondta Byron halkan – És megígérhetem neked, hogy soha semmi nem bánthatja, amíg ott vagyok vele. – Csodálatosan a gondomat viselte Tasha. Hogy van Paul? Megcsókolta kuzinja arcát, és azonnal Paulhoz sietett. Szorosan zárva kellett tartania a szemeit, vagy összezavarodott, és elszédült. Ha mozdulatlan maradt, óvatosan, koncentrálva, használhatta a látását.

„Remélem a barátod nem tévedett a szemeimmel kapcsolatban. Nehéz odafigyelnem rá, hogy állandóan zárva tartsam őket. Még a sötét szemüveg ellenére is olyan dolgokat látok, amik nincsenek is ott.” „Úgy gondolom Antonietta, hogy az idő majd megoldja ezt a problémát. Tudom, hogy nagyon zavaró a számodra, és hogy szinte lehetetlen állandóan csukva tartani a szemünket.” – Paul egész nap aludt. Néhány órával ezelőtt felébredt, de csak egy rövid időre. – Tasha gyengéden hátrasimította öccse haját. – Justine és én felváltva vigyáztunk rá. Igyekeztünk a lehető legtöbb folyadékot belediktálni. „Paul túl sápadt, és gyenge, de életben marad. Csillapítanunk kell a fájdalmait.” – Azt nagyon jól tettétek Tasha. – Antonietta Paul homlokára simította a tenyerét. – Láttam Christophert a labirintus előtt korábban. Tasha felsóhajtott. – Verte az ajtót. Megijedtem, hogy betöri. Hiába mondtam neki, hogy menjen el. Aztán jött Nonno és Franco, ők is mondták neki, hogy távozzon. Nem vagyok benne biztos, hogy azonnal megtette, de mire megérkezett Diego, Christopher eltűnt. – Nem egészen. – mondta Antonietta – Diego folytatott vele egy igen rövid beszélgetést az alagút kijáratánál. Christopher megfenyegette, hogy tönkre teszi a karrierjét, és azt mondta neki, hogy egy olyan nő, mint te, soha nem alacsonyodna le egy olyan férfihoz, mint a kapitány. Tasha rémülten kapta a szája elé a kezét. – Nem. Hogy mondhatott ilyet? – fojtott volt a hangja – Christopher nagyon bosszúálló. Könnyedén tönkreteheti Diego karrierjét. De miért tenne ilyet? Csak beszélgettünk egy párszor. Ez azért nem olyan, mintha lefeküdtem volna vele. Ő egy nagyon jó ember, és a gyerekeire is gondolnia kell. Semmiképpen sem szeretném botrányba keverni, de Christopher úgy tűnik, ezt akarja. – A te kapitányod nem tűnt túlságosan rémültnek. Vagy talán a védelmed fontosabb volt neki, mint a karrierje, mert torkon ragadta Christophert, és úgy közölte vele, hogy hagyjon téged békén. – Ugye nem igaz? – Tasha Byronra nézett megerősítésért. – Torkon ragadta? Miattam? – Nagyon dühös volt Christopherre, amiért megütött. – vonta meg a vállát Byron – De ha Diego nem tette volna elég világossá Christopher számára, hogy semmi keresnivalója itt többé, akkor vagy Franco, vagy én magam tettem volna meg. – Amikor Paul megmozdult, megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Vagy Paul, amint magához tér. Ez a szép a családban, mindenki számíthat rá, hogy szeretik, és megvédik, ha szükség van rá. – Byron megkérte a kezemet, és én igent mondtam neki. – mondta Antonietta, és leült Paul ágyának szélére. Megpróbált ugyan spontánnak, és lezsernek hangzani, de azért egy apró remegés ott volt a hangjában. Kelta azonnal közelebb nyomult hozzá, az ölébe ejtette a fejét, hogy biztosítsa bajtársiasságáról. Byron óvatosan a vállára csúsztatta a kezét, sötét szemei Tashára szegeződtek. Hajlandó volt bármit mondani, amire csak Antoniettának szüksége van. Egy pillanatra hatalmas csend támadt, még a lélegzetek is felfagytak a levegőbe. – Nonno mit szólt hozzá? – kérdezte Tasha.

– Az áldását adta ránk. – felelte Antonietta, és megsimogatta Paul karját – Hogy érzed magad Paul? Iszol elég folyadékot, ugye? Akarod, hogy elvegyem a fájdalmaidat? – Grazie Toni. Reméltem, hogy eljössz. Gratulálok Byron. Nincs még egy olyan a földön, mint a mi Tonink. Nagyon vigyáznod kell rá. – Ne aggódj Paul. Ez mindig a legfőbb feladatom lesz. Antonietta várta, hogy Tasha is megszólaljon. De mivel kuzinja teljes csendben maradt, Paul felé fordította gyógyító energiáit. Érzékelte a szilárd áramlást, amikor Byron hozzáadta az erejét az övéhez, de ő maga a háttérben maradt, lehetővé téve, hogy rajta keresztül áramoljon a tényleges gyógyulást elősegítő energia. Amikor Paul szemmel láthatóan ellazult, és megnyugodott, Antonietta odanyújtott neki egy pohár vizet. – Idd ezt meg. Beszéltél már Justine-al az abszurd gyanúdról? Mert egyáltalán nem vesz részt semmiféle tolvajbandában. Nem ő volt Paul. Nem tudnám pontosan megmondani honnan tudom, de egészen biztos vagyok benne. – Akkor ki adogatja el a dolgainkat? Láttam a festményt. Anyám nagyon szerette azt. Levitték a lezárt páncélterembe, amíg átalakítjuk a galériát. – Óvatosan megmozdult. – Szeretem azt a festményt. Nem tévedek, az a miénk, és én vissza is fogom szerezni. – szilárd elhatározás volt a hangjában. – Majd megkérem Justine-t, csináljon egy leltárt, mi tűnt még el. „Azt hittem, ki akarod rúgni.” „Paul szerelmes belé. Hajlandó volt még megöletni is magát, hogy ne kerüljön börtönbe. Így nem rúghatom ki. Ha megtudja, hogy még az életét is feláldozta volna érte, talán viszonozza az érzelmeit.” „Túlságosan lágyszívű vagy. El sem tudom képzelni, milyen gyerekeink lesznek. Josef is azért meggondolatlan, mert elrontották. El tudsz képzelni tíz apró Josefet mezítláb rohangászni a ház körül, felkapaszkodni a falakra, vagy azzal szórakozni, hogy a vízköpők megmozduljanak? Vagy rapet énekelni? Mibe vittél bele engem?” „Nem tudok elképzelni tíz bármilyen gyereket sem, nemhogy tíz kicsi Josefet. És operákat fognak énekelni. Mivel is vádolsz?” „Azzal, hogy olyan gyönyörű, és bátor voltál, ahogy felsétáltál a színpadra, hogy elloptad a szívem.” Antoniettából kitört a nevetés. A szobában hirtelen csend támadt. – Sajnálom. Tudom, hogy éppen egy komoly témát vitatunk meg. Én csak… – elcsuklott a hangja, és elméjében jól sípcsonton rúgta Byront. A tárgyaknak az a furcsa szokása, hogy az arca felé rohanjanak, eléggé mérséklődött ahhoz, hogy ha mozdulatlanul tartotta a fejét, átláthatott a sötét lencséken. Unta már, hogy állandóan zárva tartsa a szemét, és alig várta, hogy megláthassa a családtagjait, így abba az irányba fordította a tekintetét, amerre Paul arcát sejtette, és lassan felemelte a szempilláit. – Ebben a házban valaki lopkod. – ismételte Paul – A rendőrök is tudnak róla, az Interpol is tud róla, és kizárólag a családtagok tudják az utat az alagúton keresztül. Ki más lehetne a tettes, mint Justine? Antonietta szíve viccesen félredobbant, amikor Paul arca abbahagyta a mozgást. Az életlen kép lassan kitisztult, és rábámult unokaöccsére.

– Paul. – suttogta lágyan a nevét. Kinyúlt felé, és hátrasimított a homlokából egy odalógó hajtincset. Furcsa, égő érzés támadt a szemei mögött. – „Úgy néz ki, mint amilyennek édesapámra emlékszem. Mondd meg, hol van Tasha. Annyira csendes, hogy nem tudom meghatározni pontosan a helyét.” – Byron még közelebb lépett, átkarolta a vállát. – Nem tudom, ki lehet az Paul, de hiszek neked. Ha ez olyasvalaki, aki a házban él, nem kellene, hogy ilyen nehéz legyen megtalálni. „Tasha a bal oldaladon áll.” A nő arcának magasságáról Byron átküldött neki egy képet. Antonietta szíve várakozóan feldübörgött, amikor lecsukta a szemeit, fejét mereven, gondosan Tasha irányába fordította. Egy kis megnyugtatásért Byronhoz simította a hátát, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatra Tasha kontúrja úszott el előtte. Homályosan, életlenül. Antonietta kitartott, és könyörtelenül kényszerítette az agyát, hogy fogadja be a szemeiből érkező jeleket. Tasha visszanézett rá. Antonietta nem tudta megakadályozni, hogy az öröm egy apró kiáltása elhagyja a torkát. Tasha szemei hatalmasra nyíltak a döbbenettől. – Látsz engem. Istenem, Toni! Te látsz engem! Ez lehetetlen. Hogyan láthatsz? Antonietta könnyekben tört ki. Tasha azonnal csatlakozott hozzá a zokogásban. Byron segélykérően nézett Paulra. – Ez igaz? – kérdezte Paul, míg testvére és unokanővére egymás nyakába borultak – Ezt te csináltad, ugye Byron? Olyan vagy, mint ő. Ugyanolyan képességed van. – Még problémái vannak a fénnyel, és a mozgással, de reméljük, hogy ez idővel majd javulni fog. Most még az idő legnagyobb részében csukva kell tartania a szemeit, vagy elszédül, és felkavarodik a gyomra. – magyarázta Byron. – Elmondtad Nonnonak? – tette fel az elkerülhetetlen kérdést Paul. Mielőtt Byron válaszolhatott volna, Tasha borult a nyakába, és ez beléfojtotta a szót. – Nem érdekel, hogy halálra rémítesz. Köszönet ezért. El sem tudod képzelni meddig reménykedtem benne, megtaláljuk a módját, hogy Toni újra láthasson. Az a rengeteg pénzünk olyan haszontalannak tűnt. Ő ugyan mindig olyan türelmes volt, de olyan sokszor szerettem volna neki odaadni egy könyvet, de nem tudott azonnal belekezdeni… És még olyan sok mindent akartam vele csinálni. Szóval… csak… grazie Byron. Érezte a szívből jövő szeretetet és hálát, ami csakúgy áradt Tashából, és ez némi bűntudatra késztette. Antonietta családi kapcsolatai meglehetősen bonyolultak voltak, nem pedig feketék, és fehérek, mint a világ, amiben olyan sokáig élt. Ő csakis ellenségekben és szövetségesekben gondolkodott. De ők sokkal többek voltak ennél. Olyan óriási öröm áradt Tashából, és Paulból annak ismeretében, hogy Antonietta valószínűleg látni fog, hogy most el sem tudta képzelni, hogyan is gyanúsíthatta bármelyiküket is azzal, hogy összeesküdtek a megölésére, de azt is érezte, hogy teljesen bizonyosnak kell ebben lennie. Nem engedheti meg magának, hogy a legkisebb veszélynek is kitegye Antoniettát. Tasha, és Antonietta szinte teljesen egyszerre kezdtek el nevetni, leültek Paul ágyára, és összefonták ujjaikat. – Azt hiszem, hogy hisztériás rohamuk van. – diagnosztizálta őket Paul a tünetek alapján. Byron intett egyet a kezével, hogy mozdulatlanná dermesszen mindenkit a szobában. – Azt hiszem, igazad van.

Byron rápillantott Antoniettára. „Bocsáss meg nekem cara mia, de nincs más választásom, teljesen biztosnak kell lennem benne.” „Én teljesen biztos vagyok.” Tiltakozása azonnali, és nagyon határozott volt. Byron figyelmen kívül hagyta, közelebb hajolt, hogy belenézhessen Paul merev tekintetébe. Ugyanezt tette Tashával. Antonietta teljesen visszahúzódott az elméjéből, haragja szinte tapintható volt. – Egyiküknek sincs köze sem a lopásokhoz, sem a mérgezésekhez, nem tudnak alakot váltani, vagy ennek nincsenek tudatában. Nem szeretem, ahogyan Tasha érez velem kapcsolatban. Szeretném alaposabban megvizsgálni. Olvadj össze velem. Tasha sejtjeiben is találtam mérgezésre utaló nyomokat. Antonietta felháborodott. – Ki csinálhatja ezt? Christopher? Ő gyakran vacsorázott velünk. Becsúsztathatott, vagy beleönthetett valamit Nonno ételébe, vagy italába. Én nem látok, úgyhogy ezt bármelyikünkkel megtehette, anélkül, hogy tudnánk róla. Szabadítsd meg tőle Byron. Tudom, hogy képes vagy rá, belőlem is eltávolítottad. Siess! Rosszul vagyok még a gondolattól is, hogy ott van benne. – Paul semmit sem evett ma. De a többieket ellenőriznünk kell. Elsőnek a gyerekeket. Valaki mérgezi az ételt, vagy az italt. Byron lehunyta a szemeit, és kilépett a testéből, hogy belépjen Tasháéba. Antonietta óvatos lassúsággal összeolvadt vele, figyelte hogyan válik el a lélek a testtől, lesz tiszta, ragyogó fehér energiává, hogy aztán aprólékos gonddal végighaladjon Tasha testén, megvizsgálva minden minden sejtet, izmot, szövetet. Megmutatta neki mit kell keresnie, hogyan képes kívül tartani magát a testén, miközben erősen koncentrálva dolgozik. Sokat veszített erejéből, mire végzett azzal, hogy Tasha testéből eltávolítsa a mérget, amikor visszatért a testébe, kissé megtántorodott. – Mi a baj? – kérdezte riadtan Antonietta. – Még nem táplálkoztam ma éjjel, és már óriási mennyiségű energiát elhasználtunk. Kiadta a parancsot a testvérpárnak, hogy felejtsék el, hogy betört a gondolataik közé. „A családodnak erős gátjai vannak. Nagyon erőteljes parancsot kell kiadnom, hogy elfelejtsék, hogy behatoltam a fejükbe. Ha valaha is nem lesz más választásod, mint olvasni bennük, el ne felejtsd nagyon határozottan törölni az emlékeiket erről.” „Mondtam neked, hogy nincsenek benne.” – Byron fáradtsága szinte már fájdalmasan érintette. A karjára tette a kezét. – „Menj, és csináld, bármi is az, amit tenned kell. Erősnek kell lenned. Vagy használj engem.” Halkan felnevetett, és lehajolt, hogy megcsókolja a lány száját. „Köszönöm a szívélyes invitálást, de inkább nem érintelek meg a családod előtt. Jobban szeretnék visszavonulni ehhez a hálószobádba.” A hangja bársonypuha a volt, a csábítás egy kész szimfóniája, belekergette a vért az arcába. Mielőtt válaszolhatott volna, Tasha ismét a nyakába borult, teljesen figyelmen kívül hagyva a közjátékot. – Van valami, amivel segíteni tudunk, hogy jobban láthass? Szemüveg? Esetleg valamilyen lézeres operáció? A lézertechnikáról azt mondják, csodákra képes.

– Már így is csoda történt velem. – mondta Antonietta – Byron, neked dolgod van, arra figyelj. Ha most akarod megtenni, addig én itt ülök, és beszélgetek Paullal. „Az én zsarnok életpárom.” Titokban pedig végtelenül boldog volt, amiért aggódik amiatt, hogy ő éhes. Antonietta megpróbált utánanézni, ahogy távozott, de a szoba megcsavarodott, és furcsa alakú tárgyak röppentek a szemei felé. Szorosra zárta őket. – A mozgás nagyon megnehezíti. Mozdulatlan dolgokat kell néznem, hogy igazán lássam azokat. De úgy gondoljuk, hogy idővel, és némi gyakorlással ez változni fog. – Antonietta. – Paul az unokanővéréért nyújtotta a kezét – Ő azonnal reagált, összefonta az ujjaikat. – Kérlek, békülj ki Justine-al. Tudom, hogy megsebzett téged azzal, amit tett, de azt mondtam neki, hogy veszélyben van az életem, meg fognak ölni. Nagyon összezavartam. Folyamatosan könyörgött, hogy menjek hozzád. Azért is könyörgött, hogy bújjak el, amíg összegyűjti nekem a pénz. Hatalmas csatát vívtunk ezen. Úgy éreztem, mintha egy kicsit belehalt volna, de egészen biztos voltam benne, hogy tagja a tolvajbandának. – Elmondtad neki, hogy mivel gyanúsítottad? Tud róla, hogy majdnem meghaltál, mégis inkább ide jöttél, és nem a kórházba mentél? Én nem tudtalak volna megmenteni Paul. Byron volt az, aki összefoltozott, és életben tartott. – Valahogy másnak érzem magam. És ez nagyon furcsa Toni, de esküszöm, reggel óta folyamatosan hallottam valami különös búgó hangot. Justine már bekereste érte az egész hálószobát. És a végén kiderült, hogy egy bogár volt az, a szárnyai zúgását hallottam. És valahogy sokkal élettelibbnek érzem magam, bár az idő legnagyobb részében pokoli fájdalmaim vannak. – Megdörzsölte borostaárnyékos arcát. – Feleségül fogom venni Justinet. Nagyon dühös volt rám, főleg, amikor elmondtam, hogy azzal gyanúsítottam, hogy elárulta a családot, de sikerült meggyőznöm. Azt hiszem nagyon sokat segített benne, hogy most elég szánalmasan festek. Antonietta felsóhajtott. – Valóban megbántott Paul. Megbíztam benne, és végtelenül függtem ettől a bizalomtól. Ő pedig elvette tőlem. – Én vettem rá. Tudod, milyen vagyok, ha akarok valamit. Tasha, beszélj vele! Rád mindig hallgat. Ez most nagyon fontos. – Antonietta érezte, hogy Tasha megdermed. – Tényleg ezt csinálod Toni. Hallgatsz rám. Számít neked, amit mondok. – Ostoba. Hát persze. Szeretlek. Mindig is számított a véleményed. Tudod, hogyan gondolkodom, és hogyan érzek. Tudod mi a fontos a számomra. Te mit tennél a helyemben? Szeretem Justine-t, de nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani, amit tett. Tasha lágyan felnevetett. – Toni, ne legyél már idióta. Úgyis megbocsátasz mindenkinek mindent. Éppen ez az, amitől te te vagy. Akkor sem tudnál haragot tartani, ha az életed múlna rajta. A családdal nem. Márpedig ha tetszik neked, ha nem, úgy tűnik Justine a családi körbe tartozik hamarosan, úgyhogy semmiképpen se tehetsz mást, mint megbocsátasz neki. Fáj az árulása, nem pedig haragszol rá. Tessék, ha annyira a valódi bölcsesség szavait akartátok. – öngúny hallatszott Tasha hangjából. – Nagyszerű beszéd volt Tasha, te aztán nem kerülgeted a forró kását. Dagonyázni akartam egy kicsit az önsajnálatban, de természetesen te ezt nem hagyhatod. – Az nem a te stílusod.

– Fel fogok tenni mindkettőtöknek egy nagyon őrültnek tűnő kérdést. Történt veletek valaha is olyasmi, hogy nagyon furcsán éreztétek magatokat, mintha egy vadállat lenne a bensőtökben, és ki akarna törni onnan? – Macska. – mondta Paul, és megdörzsölte a karját – Néha viszketek, és valami hihetetlen nagy hatalmat érzek. – Az érzékeid pedig kiélesednek. – tette hozzá Antonietta. – Én nem érzek ilyet. – mondta Tasha – de tudok telepatikus úton beszélni Paullal. Gyerekkorunk óta ezt csináljuk. Senki mással nem tudok, csak vele. – Soha nem beszéltél róla. – De csak azért, mert nem akartam, hogy úgy érezd, kimaradsz valamiből. – Tasha felsóhajtott – Tényleg szereted Byront Toni? – volt némi éle a hangjának. – Jobban, mint ahogy azt eddig lehetségesnek tartottam. Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. – Hol él? Mivel foglalkozik? Tudsz egyáltalán valamit róla? – Drágakövekkel dolgozik. Van saját vagyona. Néha el kell majd mennünk a szülőhazájába, de leginkább a palotában fogunk lakni. Ékszereket itt is tud csinálni. Ha pedig utazom, velem tart. – Honnan tudod, hogy az igazat mondja? Nem félsz? – Tasha elnézett a kezére – Én mindig rossz férfihoz megyek feleségül. – Csak az ok rossz, ami miatt férjhez mész. – válaszolta gyengéden Antonietta – Férjhez mész, pedig már előre tudod, hogy az a házasság nem lesz jó neked. – Kedvelem Diegot. De igazán Toni, valóban kedvelem. Megnevettet, jól érzem magam vele. Úgy beszél velem, mintha nem lennék teljesen ostoba. Bár még tényleg nem sok időt töltöttünk együtt, de csak beszélgetünk. Szeretnék találkozni a gyerekeivel. De mi van, ha nem mehetek hozzá egy olyan férfihoz, mint ő? – Mármint úgy érted, hogy ha nem gazdag? Tasha dühösen legyintett. – Nem a pénzről van szó. Nekem idővel sok pénzem lesz. De ha mégsem, majd kérek tőled, ha az enyém elfogy. Arra gondolok, hogy képes lennék-e anya és feleség lenni. Huzamosan, folyamatosan. Még soha semmit nem csináltam kitartóan. Antonietta felnevetett. – Tasha, semmi mást nem kell tenned, csak önmagadnak lenned. A nap legnagyobb részét Margurite és Vincente társaságában töltöd. Ráadásul szemmel tartod Nonnot is, akár a héja, amivel az őrületbe kergeted. Azt hiszed, nem hallom, hogy székeket tologatsz előttem, amerre járok, mert valaki kinnfelejtette őket? – Utálok parancsolgatni a személyzetnek. – Kételkedem benne, hogy Diegonak lenne személyzete. – De nekem szükségem lenne a személyzetre Toni. Senki ne számítson arra, hogy mosni fogok. – megrázkódott – Még a gondolat is rettenetes, hogy piszkos, büdös ruhákat érintsek meg. De főzni szeretek. Jártam egy ínyenctanfolyamra, és igazán jó voltam. A sütés-főzés az mókás volt. Enrico néha engedte, hogy főzzek a konyhán, de Alfredo soha nem engedné meg. – Az Isten szerelmére Tasha! – csattant fel Paul – Az a konyha nem Alfredoé, hanem a miénk. Ha főzni akarsz, mondd neki, hogy menjen ki, és bízza rád. Justine udvariasan kopogott az ajtón, mielőtt belépett volna.

– Paul, sokkal jobban nézel ki. – Byron és Toni átzavarták rajtam a mágiájukat. – Paul felé nyújtotta a kezét. – Gyere és csatlakozz hozzánk. Elmondtam Toninak, és Tashának, hogy addig nyaggattalak, míg bele nem egyeztél, hogy hozzám jössz feleségül. Toninak is nagy híre van. Még nagyobb, mint a miénk. – nem várt arra, hogy Antonietta meg akarja-e osztani az információt – Byron képes volt rá, hogy meggyógyítsa a szemét, hogy újra lásson. – Az lehetetlen. Tonit már az összes specialista látta, aki csak szóba jöhetett, és mindannyian azt mondták, hogy ezt nem lehet korrigálni. – odafordult munkaadójához – Hogyan tudta volna meggyógyítani a szemed? – Neki is van tehetsége. És ez még messze nem tökéletes Justine. Az agyamban még nincsenek meg azok az összeköttetések, amik a szememből eljuttatnák oda a tárgyak képeit, amiket látok. Az idő legnagyobb részében megpróbálom csukva tartani a szemeimet, és a többi érzékemre támaszkodni. Ez egyelőre még sokkal könnyebb. Ha véletlenül mégis kinyílnak a szemeim, és van előttem bármi, ami mozog, akkor nagyon rosszul érzem magam. Néha oda nem illő, vagy eltorzult tárgyakat látok, mintha hibás kép érkezne az elmémbe. Nagyon furcsa. – De izgalmas is. – mondta Justine – Toni, tudom, hogy nagyon dühös vagy rám. És azt is tudom, hogy teljesen jogosan, de nem szeretném elveszíteni a barátságunkat. Ez az én családom is. Nagyon szeretlek. Ez egy nagyon rossz ötlet volt. Nem tudom már megváltoztatni, ami történt, de szeretném remélni, hogy van valami módja annak, hogy megmutassam, milyen végtelenül sajnálom. – Nem feldühítettél, hanem megbántottál Justine. De próbálom megérteni. – Én fogok Toni mellett állni az esküvőjén. – jelentette be Tasha – Úgyhogy semmi szükség rá, hogy ti ketten haverok legyetek. Marita is elfelejtheti. – Nos, természetesen ott fogsz állni mellettem Tasha, de Justine és Marita számára is van ott hely. – Így csak bekorlátozod magad a használható színek terén Toni – figyelmeztette előrelátóan Tasha – Marita rettenetesen néz ki pasztellszínekben, Justine meg olyan sápadt… – Tasha. – szólalt meg feddően Paul. Kelta hirtelen felemelte a fejét Antonietta öléből. Az egész teste éberen feszült meg. Antonietta kényelmetlenül megmoccant, a bőre viszketni kezdett, gyomra furcsán összeszorult. Úgy tűnt, mintha egy árnyék haladt volna át a szobán. De inkább volt ez a fejében, mint a valóságban. Egy baljós figyelmeztetés. – Toni. – Tasha megdörzsölte a karját, mint aki fázik – Mi a baj? – Nem tudom. Nem éreztek valami furcsát? Paul hátradőlt a párnáira, keze Justine ujjait szorította, és lehunyta a szemét. Justine kettejük helyett csóválta a fejét. – Úgy tűnik, minden rendben van Toni. – A kutya elég viccesen viselkedik. – közölte Tasha – Veszélyesnek tűnik. – Maradjatok itt Paullal. Lemegyek, megnézem Nonnot, Kelta velem jön. Jó vezető. – Tényleg azt, hiszed, hogy valami baj van? Felhívhatom Diegot. – ajánlotta fel Tasha. Antonietta nem válaszolt. Nem vette a fáradságot, hogy a szemeit használja. Gyorsaságra volt szüksége, és sokkal könnyebb volt ilyenkor Keltára hagyatkoznia. Ott lépdelt az oldalán, testével irányította az akadályok között a folyosón, majd le a lépcsőn.

„Byron.” – A férfi azonnal megérintette az elméjét. – „Milyen messze vagy?” Elküldte a sötét árnyék benyomását. A közelgő veszélyét. A rettegését. „Maradj a palotában. Azonnal visszamegyek hozzád, és Vlad is úton van Eleanorral. Próbálom megérinteni Josefet, de nem válaszol, vagy nem tud. Vlad is ugyanezt mondja.” „Nonnoval volt az udvaron.” „Maradj benn Antonietta.” – Fenét maradok! – motyogta lázadozva – Franco! – emelte fel a hangját, amit ritkán tett, és nagyon utálta félbeszakítani a nyilvánvalóan nagyon fontos beszélgetést, de kénytelen volt. – Helena! Jöjjön ki velem az udvarra, és segítsen megtalálni Nonnot! Nekidőlt a kutyának. – Kelta, számítok rád. Nem akarjuk, hogy bármi történjen Nonnoval, vagy Joseffel. Kitárta a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtót, ami az udvarra vezetett. Kelta nem morgott, valami alig hallható morajlás jött a torkából folyamatosan. A teste szinte vibrált a feszültségtől. Antonietta mélyet lélegzett, és szinte azonnal megérezte a csípős szagot. Vadállat szagot. Valami halálosat. Belekapaszkodott Keltába. – Keresd meg Nonnot Kelta. Mutasd meg, hol van. – Valami baj van Signorina Scarletti? – kérdezte Helena, aki odaérkezett mögé. – Látta nagyapát? – Don Giovanni kint van a kertben, ahogy általában minden este szokott. Az a fiatalember, Josef vele van. Talán lesétáltak az öbölhöz, a labirintus elé. – Kérem, mondja meg Franconak, hogy jöjjön utánam. Megkeresem Nonnot. – Természetesen azonnal szólni fogok neki. Önnek nincs szüksége segítségre? – Ha meg tudná mondani Franconak, hogy legyen nagyon óvatos, az nagyon jó lenne. Antonietta semmiféle veszélynek nem akarta kitenni Helenát. Óvatosan lelépkedett a terasz lépcsőin az udvarba. – Találd meg Kelta, keresd Nonnot. A kutya határozottan remegett az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa magát a vadászattól. Elindult a labirintus irányába, de a bejárattól pár lépésre visszafordult és a palota felé indult. Antonietta lassan, hogy meg ne rémítse, kiterjesztette irányítását a kutya fölé, és óvatosan kinyitotta a szemét. Elég sötét volt már, és a fekete szemüvegen keresztül még azok a szörnyű felvillanó fények sem gyötörték. Felnézett a toronyra, és megpróbált az egyik vízköpőre koncentrálni, hogy beinduljanak az agyában a látás kerekei. Eltartott pár pillanatig, amíg a szobor képe kitisztult. Látta a kiterjesztett szárnyakat, mintha éppen a levegőbe akarna emelkedni, a csupasz fogakat, a nagyra nyitott, bámuló szemeket. A lélegzet elakadt a torkán, amikor megpillantotta Josef mozdulatlan testét, ahogy svájcisapkával a fején kilógott a vízköpő szárnya alól. Egy hatalmas, foltos macska guggolt a testén. A nagyragadozó felé fordította a fejét, és ránézett rosszindulatot sugárzó szemeivel.

19

„Byron! Gyorsan! Szükségem van egy bagoly képére. Tartsd meg nekem.” Antonietta mintha az örökkévalóságig várt volna, majd a kép megjelent előtte. Szerencsére Byron nem követte el azt a hibát, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy megrója. Érezte benne a sürgősség iszonyú késztetését, és nyújtotta, amit kért. A bőre bizsergett, teste összehúzódott. Szorosra zárta a szemeit, míg alakja eltorzult, és felvette az éjszakai ragadozó madár alakját. Sokkal nehezebb volt a földről felszállni, de azért boldogult. Ahogy felugrott, egy erős szélroham alákapott, és felemelte, hogy segítse. Egyenesen előre és felfelé repült, próbálta elkerülni az utolsó lehetséges pillanatig, hogy ki kelljen nyitnia a szemét. „Olvadj össze velem.” Leplezetlen, és ellenállhatatlan parancs volt ez. A féltésnek, és a haragnak olyan elsöprő hulláma érkezett Byron felől, hogy Antoniettának meg sem fordult a fejében, hogy szembeszálljon vele. Érezte, hogy teljesen átveszi az irányítást az elméje fölött, és kényszeríti, hogy kinyissa a szemeit. Várta a furcsa, elmosódott képeket, de nem jöttek. Rájött, hogy Byron a sajátjaként használja a szemeit, a kapcsolódásukon keresztül. Megértette, amit látott, és azonnal mutatta neki is. Váratlanul köd özönlött elő a tenger felől. Természetellenesen vastag volt, úgy tűnt, mintha az égről lógnának alá a páragomolyok, függönyként. Egyetlen másodpercbe telt csupán, míg megtette az utat az öböltől a mellvédig, ahol a macska Josef védtelen torkára hajtott a fejét. Antoniettát megdöbbentette a rémület egy távoli, fájdalmas sikolya, amit mintegy visszhangként egy megtorlást ígérő férfihang követett. Borotvaéles madárkarmok csaptak a macska szemei felé, hasogatták, tépték, egyre távolabb lökdösve prédája testétől. A szél üvöltött, majdnem teljesen elnyomva a vadállat dühös hangját. Köpködött, csapkodott a mancsaival, majd megpördült, és elfutott, átugrott sorra a vízköpőkön, a korlát felé tartott, hogy átvetődjön a torony másik oldalára. A bagoly leereszkedett Josef mellett, és Antonietta visszaváltozott saját alakjára. A fiatalember fölé hajolt. A torkán hatalmas, tátongó seb volt, amiből ömlött a vér. Nem érzett pulzust. „Byron, meghalt?” A pára feketén gomolygó felhővé kavargott a feje fölött. Villám száguldott át az égen. A mennydörgés azonnal reccsent, megrázta a palotát. A tintafekete kavargó fellegek örvénylettek, forogtak fölötte, a düh, és a bánat olyan iszonyatos hullámait bocsátva ki magukból, amit alig volt képes elviselni. Antonietta harcba szállt az égből érkező érzelmi vihar borzalmas súlyával. Kezét a sebre szorította, megpróbálta felbecsülni a kárt a test többi részében. „Josef leállította a szívét, és a tüdejét, amikor megsebesítették.”

Byron remélte, hogy az igazat mondja a lánynak. Josef annyira nagyon fiatalnak számított az ő fajtájánál. Egy halálos sérülés után lekapcsolni a létfenntartó szerveket, nem könnyű feladat. „Eleanor és én tartjuk. Nagyon gyenge az életereje. Le kellene tenni a földbe.” – Vlad hangjából Byron kihallotta a vad, kérlelhetetlen elszántságot, de a rettegést is. – „Nem tudom egyszerre követni a macskát, és életben tartani a fiunkat.” „Csak tartsd életben a fiút Vlad, elkapom a macskát.” „Hol van most a jaguár? – Antonietta kutatott, hogyan találhatna rá módot, hogy lezárja a sebet. – „Nonno az udvaron van, és valószínűleg már Franco is, őt keresi. Siess Byron! A macska ölni jött ide.” Byron kitört a sötétségből, mint maga a megtestesült hatalom, és elszáguldott Antonietta mellett. Úgy érezte, mintha gyengéden végigsimította volna az arcát. „Tudod, mit kell tenned.” Hangja lágyan, gyengéden csengett. Teljes bizalom hallatszott belőle. Le kell vinnie a fiút. Földre, és a saját nyálára van szüksége. Nem Byron mondta el neki, ő maga szerezte meg valahogyan a férfi elméjéből a tudást, a sietség kényszerétől hajtva. Viszont fent vannak az oromzaton. „Látod valahol Nonnot, vagy Keltát? Francot?” Franco levihetné Josefet a kertbe. Byron az öböl irányába repült. A macska a vízhez megy, hogy elrejtse a szagát. „Egyiküket sem látom.” A kapcsolatért nyúlt, amit még azelőtt kialakított, hogy Keltát Antoniettának ajándékozta volna. A kutya szemein keresztül egy pillanatra a sövény képe tűnt fel, majd kibontakozott Don Giovanni alakja, ahogy egy padon üldögél. Keltán keresztül parancsot adott az öregembernek, hogy ne mozduljon, majd néhány méteres kört formálva köré védőmágiával látta el, hogy senki ne mehessen a közelébe. Elküldte a megnyugtató képet Antoniettának, és köd alakot felvéve lejjebb ereszkedett a föld felé. A veszély még nem múlt el. Antonietta szinte kényszert érzett, hogy rohanjon Byronhoz, és győződjön meg róla, hogy jól van. A bőre szinte izzott az átváltozás vágyától. A gyomrában sötétség terjedt, pontosan olyan fekete, mint amilyen felhők fölötte gomolyogtak. A lány halkan suttogta Byron nevét, és figyelmeztetni akarta a veszélyre, de attól félt, rossz pillanatban vonná el vele a figyelmét. Ruhasuhogás ütötte meg a fülét, ahogy valaki elment az egyik vízköpő mellett. A hang irányába fordította a fejét, és mélyet szippantott a levegőből. – Helena! Köszönöm Istenem! Keresse meg Francot azonnal! Nagyon gyorsan segítséget kell szereznünk ennek a szegény fúnak. Megtámadta a nagymacska. Ugyanaz, ami pár nappal ezelőtt már megölt valakit. – Egészen biztos benne, hogy ugyanaz volt Signora Scarletti? Antonietta óvatosan kinyitotta a szemeit, és megpróbált a házvezetőnőre koncentrálni. A nő tovább közeledett hozzá. Antonietta képtelen volt megmondani, milyen közel van hozzá. Teste eltorzult, undorítóan hullámzott. Foltok ugrottak a szeme felé, mintha az arcának csapódnának. Színek vibráltak. Piros, sárga. Sötétkék. Tenyerébe vájta a körmeit, hogy lehorgonyozza magát, és rajta tartotta a szemét azon a helyen, ahol Helenának lennie kellett, mindenképpen látni akarta.

– Nem hiszem, hogy két macska lenne Helena. Hívja Francot! Meg kell mentenünk a fiút. Most mintha a nő arca nyúlt volna meg, úgy tűnt, mintha valamiféle pofává válna, teste meggörnyedt, és eltorzult, míg már úgy látszott, mintha négy lábon állna. Antonietta várt, kivárta a jaguár ugrását, és csak a legutolsó pillanatban vetődött félre, ki az oromzat szélére, hogy ha alkalma adódik, egyik új képességét, a gyorsaságot használva letaszíthassa a nagymacskát a tetőről a földre. A jaguár vicsorgott, visszaváltott félig ember alakra. Helena Josef fölé hajolt, de egész idő alatt Antoniettán tartotta a szemeit. Gyűlölet volt bennük. – Miért csinálja ezt Helena? – kérdezte Antonietta szelíden. A szél lecsapott rájuk, borzolta a nagymacska szőrét, kihúzgálta a laza fonatból Antonietta hajtincseit, és az arcát ostorozta velük. – Signorina Scarletti. – Helena szinte beledöfte a szavakat – Hogy gyűlölöm ezt a nevet. Meg az egész drágalátos családot. Az én családomnak kellett volna lennie. Hozzátok tartoztam, de egyikőtök sem akarta észrevenni. Itt voltam egészen végig az orrotok előtt, mégis megtagadtátok, hogy felismerjetek. Antonietta erőltette a látását. Helena áthelyezte a testsúlyát, közben pedig felmordult, haraggal, gyűlölettel. Az egyik karmos kezével lenyúlt, hogy Josef testét az oromzat széle felé tolja. Antoniettának nem maradt ideje gondolkodásra. Elrugaszkodott, és keményen belerúgott a megdöbbent Helena arcába. A lendület átsodorta házvezetőnője fölött. Összehúzta magát, és gurult, majd gyorsan lábra állt, hogy újra szembefordulhasson Helenával, akit megdermesztett mozgékonyságával. Habozás nélkül emelkedett a levegőbe, átugrott Josef mozdulatlan teste fölött, ismét belerúgott Helena arcába, lelökve ezzel őt az oromzatról. Helena megcsavarodott a levegőben, teljesen jaguár alakra váltott, és négy lábra érkezett a pázsitra. Az oromzat felé emelte a pofáját, és vicsorgott. Felugrott a legközelebbi fára, az ágak szövevényét használva feljárónak egyre magasabbra kapaszkodott, hogy mielőbb visszajuthasson a toronyhoz. Antonietta visszahúzta Josef ólomnehéz testét a peremről, a karjaiba vette, és olyan könnyedén ringatta, mintha egy kisbaba lenne. A macska elérte az első emeleti erkélysor magasságát, amikor Antonietta levetődött az oromzatról, és félig guggoló helyzetben földet ért a palota árnyékában. Rohant a sűrű ködön át a kertbe. Pontosan számolta hány lépést tesz futás közben, szemeit szorosan csukva tartotta. – Toni? Itt vagy kint? Hol van Nonno? – kiáltott le Tasha az udvarra nyíló teraszról. – Mi ez a hatalmas köd? Azt hittem, ma estére tiszta időt jósoltak. – Tasha, gyere ide, gyorsan! – mondta lágyan Antonietta, hangja furcsának tűnt, és alig hallatszott az óriási ködben. Ágyat túrt a talajban Josef számára, szanaszét dobálva nagyapja virágait. Nem volt idő finomkodásra, pillanatok alatt el kellett készülnie. Közben pedig felvett a gazdag földből egy maréknyit, összekeverte a saját nyálával, és gondosan rátapasztotta a sebre. Tasha kibontakozott a hátborzongatóan gomolygó ködből. – Mi az Isten csodáját művelsz Toni? – Leguggolt mellé, meglátta az éjszakai homályban feketének tűnő vastag vérréteget a fiún. A szája elé kapta a kezét. – Teljesen elment az eszed? Meg fogod ölni vele, ha piszkot dörzsölsz a sebbe!

– Ne kérdezz semmit, csak segíts! A jaguár tette. És most épp ránk vadászik. Tasha térdre esett, két kézzel kezdte szórni a földet, és közben pedig óvatosan körülpillantott, de a vastag ködön keresztül semmit sem lehetett látni. – Nem kellene lélegeztetnünk, vagy valami? – kérdezte lehelethalkan. – Az apja, és az anyja segítik. Csak a jaguárt kell távol tartanom tőle. Nonno Keltával a labirintus előtt van. Antonietta szavainak az égvilágon semmi értelme nem volt Tasha számára, főként, ha figyelembe vette kuzinja látásproblémáit, de védelmezően hajolt Josef fölé. – Helyes kölyök, csak egy kissé gyerekes a korához képest. Reszketett az üvöltő szélben. – Helena az. – Antonietta felegyenesedett, testét kuzinja, és a pázsittal borított tér közé helyezte. – Helena a jaguár. Tud alakváltani. – Ez lehetetlen Antonietta. – Tasha most úgy beszélt, mintha egy makacs gyerekhez szólna. – Nagyon is lehetséges. Majd később elmagyarázom, de láttam őt. Miért gyűlöl bennünket ennyire? Azt mondta közénk tartozott, de soha nem akartuk felismerni. Nem értem. Hogy lehetne ő Scarletti? – Ő az. Helena volt az egyik. – Az egyik micsoda? – Nem emlékszel? Amikor még gyerekek voltunk. Apám minden lehetséges nővel összeszűrte a levet. Helena pedig nagyon szép volt. Természetesen utána is koslatott. Ő lehetett az a nő, aki terhes lett tőle. Emlékezz vissza, hónapokra eltűnt, azt mondta, gondoskodnia kell a beteg édesapjáról. Akkor hordta ki a terhességet. – De ő az anyáink barátnője volt. – tiltakozott Antonietta – Szinte a családhoz tartozott. – Soha nem voltam az anyád barátja. Helena előbicegett a ködből, az arca véres volt, az orra furcsán elhajlott. Szemei különös fényben izzottak, akár a macskáké. A pázsiton keresztül sétált, a köd kitartott mellette, körülölelte, a lába köré csavarodott. – Szerettük egymást. Össze kellett volna házasodnia velem. Nekünk kellett volna mindent örökölnünk Antonietta szüleinek a halála után. De ő csak beszélt erről, cselekednem mindig nekem kellett. És mit tett, hogy viszonozza, amit érte tettem? Megtagadta, hogy megszabaduljon a feleségétől. Megvetette őt, mert egy gyenge nő volt, mégis kitartott mellette. Róla is nekem kellett gondoskodnom. Tudta, hogy szeretem őt. Az ő gyerekét hordtam. Bármit megtettem volna érte, de ő azt akarta, hogy szabaduljak meg a babától. Fattyúnak nevezte a fiamat. – Igen, ez jellemző volt rá. – mondta Antonietta – Soha nem volt velük elégedett. Büszkének kellett volna lennie a gyerekeire. Kezét a háta mögé tette, és jelzett Tashának, hogy maradjon csendben. – Megérdemelte, hogy meghaljon. Élte a világát a kurváival, megtagadta, hogy feleségül vegyen, és megtagadta, hogy elismerje magáénak a fiát, amikor megszabadítottam a nyomorúságos házasságából. Annyira könnyű volt megtenni, egész úton végig ivott. Még csak bűntudatot sem éreztem miatta. – Helena hangja valami furcsa, reszelős morgással vibrált. Villám hasított keresztül az égen, egészen a közelben csaphatott le, megrázta a földet a lábuk alatt. Egy ragadozó nagymacska kísérteties, dörgő morgása követte a mennydörgés

hangját. Helena elmosolyodott. – A fiam. Esteben. Megöli Don Giovannit. Hamarosan senki más nem marad, aki örökölhetne, csak a fiam. A macska ismét felhörrent. Egy narancsszín tűzgömb izzott fel az égen egy szerteágazó villámból kibontakozva, hogy aztán a föld felé száguldjon, és eltűnjön a sűrű ködben. A csend fülsiketítővé vált. Antonietta erőlködött, hogy képes legyen ráfókuszálni Helenára. – Maga adta el a Scarletti kincseket? – Esteben is Scarletti. Csak azt vittük el, ami az övé. Aminek a mi tulajdonunknak kellett volna lennie. Ha megtette volna a konyhán, amit mondtam neki, megszabadultunk volna már tőletek, de balesetnek akarta álcázni. Pedig a méreg ugyanolyan jó lett volna, és ráfoghattuk volna az egészet Enricora. Megmoccant, alakja ismét eltorzult Antonietta előtt. – Enrico rájött ki ő, ugye? Ezért ölték meg. – Antonietta tovább erőltette a szemeit, hogy Helenán maradjanak. A nő karjain tarka foltok ütöttek ki, bunda hullámzott fel a bőrén, a mintázat ott ugrált, hullámzott Antonietta tekintete előtt. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. „Byron? Ugye megölted Estebent? Nonno és Kelta biztonságban vannak?” „Te is szerelmem. Csak tartsd távol magad tőle.” „Egyszerűbb lenne, ha a többi érzékemre támaszkodhatnék, és becsukhatnám a szemem.” „Nincs is rá szükség.” Tasha riadtan felzihált. Antonietta nem merte elvonni a pillantását a jelenleg félig ember, félig jaguár alakban lévő Helenáról. – Mi az Tasha? – Tekintve, hogy a házvezetőnőnk egy démoni, gyilkolászó pszichopata, aki ebben a pillanatban változik át nagymacskává, hogy megöljön, nagyon idétlenül hangzana, ha azt mondanám, hogy meglepett, hogy Byron nővére, és a férje a semmiből léptek elő. – Lépj hátra Antonietta. – kérte Vlad – Szükségünk van rád, hogy megmentsük a fiunkat. Byron majd gondoskodik a macskáról. Grazie, hogy megvédted Josefet. – Tasha, talán be kellene menned. – Hogy lemaradjak a dráma csúcspontjáról? Szó sem lehet róla! Le tudom köpni, aki megtámad. Azt hiszem. – Tasha addig rángatta Antonietta kezét, amíg az vissza nem térdelt mellé. – Mondd el, mit kell tennem, hogy segíthessek. Byron bontakozott ki a ködből, hatalmas, sötét alak, vállai körül áramlott a haja, akárcsak a hatalom, ami palásként terült szét körülötte. A köd felcsavarodott a lábaira, felkúszott egészen széles válláig. A szél milliónyi titkot sugdosott a fülébe. A távolban a tenger újra és újra felemelkedett, a hullámok megszülettek, fodrozódva felhabzottak, majd visszazuhantak a mélybe, hogy aztán elölről kezdjék az egészet, abban a ritmusban, ami egykorú magával az idővel. Úgy tűnt, a férfi magának a természetnek a része, vonásai időtlenek voltak, szemei vénségesen vének. Antonietta kristálytisztán látta őt, pedig mozgott. Felemelte a kezét, villám cikázott át az égen felhőről felhőre ugorva. – Antonietta, szükségünk van rád. – Eleanor hangjából aggodalom szisszent – Ahogy Paulnál csináltuk, belépek a testébe, és gyógyítani fogom. Vlad életben tartja őt addig, emlékezteti ránk. Neked kell minket ellátnod energiával, és kántálnod kell. A gyógyító ajándék erős

benned. Az unokatestvéred hangja szintén nagy ajándék. Tanítsd meg neki a szavakat, és csatlakozzon hozzánk. – Még soha senki nem nevezte ajándéknak a hangom. Tasha pillantása Byronra tapadt. Majd a vele szembeforduló, kifejlett jaguárra bámult. Az állat ugrásra készen lelapult, szemeit a prédán tartotta, felkészült a támadásra. Ez annyira megbabonázta Tashát, hogy elfelejtett lélegzetet venni. Byron ujjai szétnyíltak, most a tenyere nézett az ég felé. Narancssárga tűzlabda izzott fel magasban, az ezerágú, sistergő villámok erejéből táplálkozva, hogy aztán leszáguldjon, és a férfi ujjai között pulzáljon tovább ragyogva. – Antonietta? Don Giovanni közeledett az öböl felől, Keltával az oldalán. A jaguár, mintha puskából lőtték volna ki, felpattant, és száguldani kezdett, de nem Byron irányába, a Scarletti család fejét vette célba. Byron olyan gyorsan mozdult, hogy a teste elmosódott, a következő pillanatban pedig már az öregember előtt állt. A narancsszín gömb süvítve keresztülszáguldott a sötétségen, szikrákat szórt maga mögé, megvilágítva az éjszakát. A jaguár Byron torka felé vetődött. A tűzgolyó a levegőben érte el a macska testét, szinte ellenállásba sem ütközve átütötte azt, hatalmas, perzselt szélű lyukat hagyva hátra maga mögött. A macska élettelenül rogyott a földre, pár méterre Byron lábaitól. Szinte rá sem pillantott. Don Giovanni olyan megviseltnek tűnt, hogy Byron átkarolta a vállát, és odatámogatta a legközelebbi padhoz, ami majdnem közvetlenül Josef mozdulatlanul fekvő teste mellett állt. – Engedje meg Don Giovanni, hogy segíthessek a többieknek megmenteni Josefet, aztán önt is meg fogom vizsgálni. Antonietta és Tasha hangja dallamosan, lágyan szólt, gyógyító kántálásuk betöltötte az éjszakát. Olyan ősi szavak voltak ezek, amik felgyorsítottak a gyógyulás folyamatát, és energiával látták el a gyógyítókat. Byron bekapcsolódott a kántálásba, és energiáját nővérébe kezdte áramoltatni. Eleanor lassan, módszeresen dolgozott, belülről kifelé kezdte bezárni a tépett sebeket. A gyógyító számára az idő fogalma nem jelentett semmit. Addig dolgozott, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden vágást, szakadást kijavított. Amikor utoljára is leellenőrizte munkáját, Eleanor visszasiklott a saját testébe, ami megingott a fáradtságtól. Vlad azonnal köré fonta a karját, hogy megtámassza. Tasha megpróbálta szemmel tartani őket, de a köd felkavarodott körülöttük, sűrű függöny mögé rejtette őket. – Be kell vinnünk Josefet egy kórházba. Még mindig nem mozdul. És Nonnonak is be kellene mennie ebből a szörnyű időjárásból. Byron felpillantott az égre, mintha csak most tudatosulna benne az őrjöngő szél, és a vihar. Azonnal csillapodott a légmozgás, a villámlás megszűnt, a felhők szemlátomást oszlásnak indultak. „Antonietta, vért kell adnom Josefnek. Be tudnád valahogy terelni a családod a palotába?”

„Természetesen. Hol van Esteben?” „A másik macska? Halott, ott hagytam a labirintus előtt. Megpróbálta megtámadni a nagyapádat. Kelta szerzett néhány karmolást, nem komoly, de majd őt is gyógyítanunk kell, hogy megelőzzük a fertőzést.” – Elküldte felé melegsége, és szerelme hullámait – „Szeretném, ha észrevennéd, mennyire visszafogott vagyok. Még csak szemrehányást sem tettem azért, mert mindennek éppen az ellenkezőjét csináltad, mint amit mondtam neked. Szó sem volt olyasmiről, hogy harcolj jaguárokkal, vagy hogy ugorj le a palota tetejéről.” „Ha már vannak képességeim, miért is ne használjam őket?” Antonietta megpróbálta nem önelégültnek érezni magát. Hiszen olyan sok más érzelem sorakozott, hogy érezze őket. Amióta csak az eszét tudta, Helena mindig is a háznép tagja volt. Már akkor is, amikor még az édesanyja élt. Lehet, hogy tényleg Helena tette a bombát a szülei jachtjára? Olyan valószínűtlennek tűnt. És Tasha szülei? Valóban ő idézte elő mindkettejük halálát? Esteben, vagy Helena, bármelyikük könnyedén megmérgezhette az ételüket. És mindketten hozzáférhettek bármelyik autójukhoz. Kieresztette a lélegzetét, és hátrasöpörte az arcából a haját. Meglepetten vette észre, mennyire reszket. – Hogy fogunk ebből bármit is elmagyarázni Diegonak? – kérdezte rémülten Tasha – Ha beszámolunk neki róla, hogy a házvezetőnőnk, és a kukta vérengző vadállatokká váltak, azt fogja hinni, hogy mindannyian megőrültünk. Nem szeretett volna túl sokat gondolni Estebenre, aki a féltestvére volt. „Lehúzok egy villámot az égből, és el fogom égetni a testeket. A macskák, azaz Helena és Esteben pedig halálos balesetet fognak szenvedni együtt. „ De a modern kriminalisztika…” „Ne aggódj. Tudom, hogy ki tudnák mutatni ugyanúgy az emberi, mint a macska DNS-t a maradványokból. Ha lennének maradványok. Úgyhogy nagyon tragikus baleset lesz.” „És ezzel vége a lopásoknak is a palotából.” „És senki sem fog megmérgezni benneteket, és nem kell éjjel-nappal azon aggódnom, hogy valaki ártani próbál neked. Diego elméjébe beültetem Helena és Esteben rokoni kapcsolatát. Úgy fogja gondolni, hogy ő jött rá a nyomozás során.” Antonietta megfogta Tasha kezét. – Kísérjük be Nonnot a házba. – Josef rendben lesz? Tasha belekapaszkodott Antoniettába, és odamentek Don Giovannihoz. A szél ugyan enyhült, de a tenger felől érkező levegő párás, és hideg volt. Két oldalról átkarolták az idős férfi derekát, és elsétáltak vele a nagymacska teste mellett. – Igen a családja gondoskodni fog róla. Ne aggódj miatta. Antonietta nem nézett vissza. A szemei már így is túlságosan égtek. De pontosan tudta hol van Byron. Világosan érezte hogyan hajol le, és emeli gyengéden a karjába unokaöccse testét. Érezte a férfi fájdalmát a csuklójában, amikor megnyitotta az ereit. A fiú szájának érintését a bőrén, amikor Eleanor, és Vlad felébresztették egy erős paranccsal, annyi időre, amíg táplálkozott. Érezte hogyan száguld át Byron erős vére a fiúba, hogy tölti fel élettel, energiával, összeaszott, haldokló sejtjeit.

„Ne felejts el utána táplálkozni. Nem szeretném, ha gyengén, és hasznavehetetlenül tántorognál be a palotába.” A puha nevetés körülölelte. „A zsémbes asszony szerepben máris nagyon jó vagy. Velem minden rendben lesz, ne aggódj.” Csettintett az ujjával. – Kelta, gyere velem jó fiú. Grazie, hogy vigyáztál Nonnora. A borzoi figyelembe se vette a nagymacskát, eltrappolt mellette, és elfoglalta a helyét Antonietta mellett. „Remélem képes vagy ma éjjelre már megülni a fenekeden. Nem tudok egyszerre két helyen lenni.” „Miért nem tudsz? Minden másra képes vagy. Ezt még nem tanultad meg?” Maga elé idézte a képet, hogy a férfi nyaka köré fonja a karjait, és odasimul hozzá, majd elküldte neki szerelmének hullámaival együtt. Don Giovanni megtántorodott, ahogy kinyitották a bejárati ajtót. Mögöttük villám szisszent alá az égből, fekete füst szállt fel onnan, ahova becsapódott, feléjük sodorva az égett hús bűzét. Tasha hátrapillantott, és összerezzent, amikor meglátta a pázsiton a nagy, kiégett, fekete foltot, ahol az előbb még a jaguár teste feküdt. Eleanort, Vladot és Byront sehol sem látta, ahogy Josef testét sem. Tasha és Antonietta bevezették nagyapjukat a hálószobájába, aki ezután elküldte őket. – Nem vagyok a halálomon. Fogalmam sincs mi történt itt ma este, de nem fázok, és nincsenek fájdalmaim. Antonietta megcsókolta az arcát. – Természetesen nem vagy a halálodon Nonno. Holnap mindent részletesen elmagyarázunk. Most aludj. – Ennyit még tud várni az öregember. – egyezett bele Don Giovanni. Ahogy Tasha és Antonietta kilépett nagyapjuk lakosztályából, Marita rohant oda hozzájuk, arcán könnyek nyomával, barna bőre szinte vakítóvá sápadt. – Elment! Elment Don Demonesinihez! Elmondtam neki mindent. Mindent. Azt hittem kidob, de az meg sem fordult a fejemben, hogy megőrül, és elmegy Demonesinihez. A Don meg fogja őt ölni! Tudod, hogy így van. Franco egy szelíd ember. Hogyan is juthatott eszébe ilyen ostobaság? – idegesen tördelte az ujjait – Utána kell mennünk! Meg kell állítanunk! – Franco egy Scarletti Marita. Demonesini pedig bántott téged. Természetes, hogy Franco a nyomában van. Gondolnom kellett volna erre. – mondta Antonietta. – Fegyvert is vitt magával. Antonietta ujjai összeszorultak Kelta selymes bundájában. – Az nagy baj. – Felhívjam Diegot? – kérdezte Tasha. – talán meg tudja állítani Francot, mielőtt bajba kerül. – Ne, azt ne tedd. – mondta gyorsan Antonietta – Le kellene tartóztatnia Francot, mert határozottan emberölési szándékkal, fegyverrel megy oda. – Akkor kérd meg Byront, hogy ő keresse meg. Rá hallgatna Franco. – Kérlek Toni, kérd meg rá! Franco egy üzletember, nem pedig gengszter. Nem mehet oda megfenyegetni Don Demonesinit. – Marita lenézett a kezeire – Mi van, ha valami szörnyűség történik? Ha Franco megsérül, vagy letartóztatják?

„Byron, Franco elment, hogy szembeszálljon Don Demonesinivel. Tudom, hogy darabokra tudom zúzni a vállalatukat. Pénzügyileg tönkretehetem őket. El kellett volna mondanom Franconak.” „Az nem lett volna elég. Demonesini hozzányúlt Franco imádott asszonyához. Éveken át kínozta őt. Az unokabátyádnak többre van szüksége, minthogy elvegye az ellensége pénzét.” „Odamész, és meggyőződsz róla, hogy semmi baja nem esik Franconak? Tudom, hogy fáradt vagy, és hogy táplálkoznod kellene, de muszáj megkérdeznem.” „Ezt kérdezned sem kell. A jaguár halott. Tasha hívja fel Diegot, és mondja el neki, hogy nem egy macska volt, hanem kettő. Én is beszélni fogok vele arról, ami történt.” Byron felnézett a felhőkre. Fáradt volt és éhezett, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy boldoggá tegye Antoniettát. Mindazt, amin keresztülment, a lány a megszokott, nyugodt, magabiztos módján kezelte. Mindig mosolyt csalt az arcára, ha eszébe jutott, hogyan viselte, hogy egy egyszerű vacsora katasztrófába torkollt, jaguár támadt rá, vagy éppen egy sárkányon lovagolt. Nem engedné meg Demonesininek, hogy újra megsebezhesse a családját. Felrugaszkodott az égbe, és most fajtájának leggyorsabb közlekedési módját választotta. A köd, amit gondosan felépített, már majdnem teljesen eloszlott, mire meglátta maga alatt a város fényeit. A Scarletti birtok hatalmas volt, elterült a palota körül, egyik felől a tenger sziklái határolták, másik irányban magasan a hegyek közé nyúlt. A város nem nagy távolságra volt onnan, a Demonesini villa közvetlenül a tenger partján állt, mondhatni uralta a köré épített többi villát. A tenger vize úgy ragyogott, akár az üveg, ezüstréteg a fekete obszidiánon. Byron mérhetetlenül élvezte, hogy láthatja a színeket. Önkéntelenül Antonietta elméjéért nyúlt, hogy megossza vele örömét. „Ezt te adtad nekem cara mia. Mindig emlékezni fogok a sivár, szürke időkre, és tudni fogom mit tettél értem.” A puha nevetés úgy suhant végig rajta, mint egy simogatás a bőrén. „Megérkezett Diego. Átkutatja Helena szobáját, aztán Estebené kerül sorra, hogy bizonyítékokat keressen a tolvajbandával kapcsolatban. Reméli, hogy talál neveket.” A villa fényei éppen alatta voltak. Mielőtt megszakította volna a közük lévő kapcsolatot, Byron csókokat küldött Antoniettának, hogy kibírja, amíg el vannak vágva egymástól. A terasz végigfutott az egész ház körül. Byron felvette eredeti alakját, és a bejárathoz sétált, ami tárva-nyitva állt. Merészen belépett a villába, és a hosszú előszobán keresztül az emeltről hallatszó hangok irányába indult. – Fogadok, hogy az a kis kurva azt mondta neked, hogy ártatlan volt az egészben. – Don Demonesini gonoszul, gúnyosan felnevetett – Nézd meg ezeket a fotókat. Könyörgött nekem a gyönyörért. Sóvárgott a figyelmemre. Semmi sem elégíthette ki. – Franco arcába dobta a képeket. – A te drágalátos Madonnád, a gyerekeid anyja széttette a lábát egy másik férfinak. Kússz csak haza Scarletti, és egyszer az életben légy férfi a saját otthonodban. Dobd ki az utcára, ahová való. Byron világosan érezte a gonoszságot az emberben. Éppolyan fekete, üres, és rosszindulatú volt, akár egy vámpír, és éppen úgy vágyott a kárörvendő diadalra is. Don Demonesini olyan ember volt, aki csak gyűlölni tudott. A gyűlölet mélyre fúrta magát benne, áthatotta a szívét és

a lelkét. Élvezte a mások fölötti uralmat és hatalmát. Úgy tűnt, nincs más célja, mint mások tönkretétele, szenvedésbe döntése. Francoból düh sugárzott. Egyetlen pillantást sem vetett a képekre, amik a lábai elé szóródtak. – A börtönben van a helye. – hangjából csöpögött a megvetés – Hány másik nőt erőszakolt, és zsarolt meg? Nem hiszem, hogy a feleségem volt az egyetlen. – Mondjuk inkább a kurvádnak. – mondta elégedetten Demonesini. Byron világosan látta Demonesini szándékát. Azt akarta, hogy Franco veszítse el a fejét. Egy fegyvert rejtegetett a kezében az íróasztal mögött, várta, és remélte, hogy saját kezével ölhet meg egy Scarlettit. Azt állíthatná, hogy Franco rátámadt, így kénytelen volt megvédeni magát tőle. A képek pedig tökéletes bizonyítékok lennének a világ felé, ráadásul még azzal a boldog elégedettséggel is eltölthetnék, hogy tovább kínozhatja velük a Scarletti családot. Tökéletes terv volt. Byron belépett a szobába, és rávicsorgott, sötét szemeiből az irányításért küzdő belső vadállatának tüzes, vörös pillantása sütött. – Jó estét Don Demonesini. Örömmel látom, hogy jó egészségnek örvend. Aggódtam a jóléte miatt, gondoltam beugrok, és ellenőrzöm, minden rendben van-e. Nem várta meg Demonesini válaszát, keményen a szemeibe fúrta pillantását, és félresöpörte az elméjét elzáró akadályt. Demonesini a velejéig romlott, és gonosz volt. Nem reagált a szokásos hipnózisra a hangjában. Byron egyetlen pillanatig sem habozott. Egyszerűen átvetődött az asztalon, és megragadta Demonesini csuklóját, aki fel akarta emelni a fegyvert. Míg óriási erejével lefogva tartotta a Dont, ráhajtotta a fejét a nyaka oldalára, és hosszan ivott. Franco zihált. Miközben óvatosan oda-odapillantott Byronra, felszedte a földről a képeket. Pillantása állandóan a hatalmas szemfogakon állapodott meg, amik belemélyedtek Demonesini nyakába. Byron befejezte a táplálkozást, és egyetlen pöccintéssel a szoba másik végébe lökte az embert. – Hol vannak ezeknek a képeknek a negatívjai, és a másolatok, amiket csinált? – A hangja nagyon halk, és lágy volt, a belőle áradó hatalom mintha kitágította, majd visszahúzta volna a szoba falait. – Azt akarom, hogy azonnal vegye elő őket, és adja át Franconak. Demonesini lassan feltápászkodott, és hátrahőkölt Byron elől, szemeiben, bár nagyra nyíltak a rettegéstől, egy sarokba szorított állat ravaszsága lobbant fel. Tekintete a fegyverre ugrott, amit Byron hanyagul félredobott. Amikor a Don habozni látszott, Byron vállat vont, és lenézett a kezére. A körmei egymás után nyúltak, hajlottak meg, míg borotvaéles karmok nem borították ujjhegyeit, aztán ismét Demonesinire emelte a pillantását. – Nem fogom másodjára is elmondani a kérésem. A Don elővett egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta az egyik szekrényt, és kihúzott benne egy fiókot. Byron rengeteg dossziét pillantott meg benne. Demonesini előhúzott egyet a többi közül. – Tegye szépen az íróasztalra fiókostól, és már be is zárhatja a szekrényt. Demonesini habozott. Egy halk morgás azonban tettekre sarkalta. Odatette a dossziékat az asztalra. – Ezek magánakták. Franco odalépett, felcsapta a legelső tetejét, majd halkan káromkodni kezdett az orra alatt.

– Egy másik nő fényképei Byron. – Erre gyanakodtam. Győződj meg róla, hogy a Maritáéban a negatívok is ott vannak. Franco nyilvánvaló ellenszenvvel az arcán gyorsan átlapozta a mappát. – Minden itt van. – Akkor fogd őket, és menj Franco. Ha találkozol Christopherrel, vagy bárki mással a házban, csevegj el vele egy kicsit. Ha a dossziékról kérdeznek, mondd azt, hogy Demonesini adta, és magánjellegű szerződéstervezetek vannak bennük. Aztán pedig sétálj ki innen, és ne nézz vissza. Ha hazaérsz, égesd el az összeset, anélkül, hogy belenéznél a többibe. Biztos vagyok benne, hogy a többi nő is a ti társadalmi köreitekből származik. – Azért jöttem ide, hogy megszabadítsam tőle a világot. – Tudom. De már én is a család tagja vagyok. Bízz bennem, és tedd azt, amit kell. A szeme sarkából Byron meglátta, hogy Demonesini a fegyver felé araszol, ami az íróasztal túloldalán hevert a földön. – Mivel családtag vagy, nem fogok kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, ami itt ma este történt. Te se hozd szóba később se. Cserébe én sem mesélek neked a Jaguárokról, és hogy milyen kapcsolatban áll velük a családunk. Franco karjaiban alig fért el a rengeteg mappa. Tekintete megvetést sugárzóan állapodott meg Demonesinin. – Bármit megérdemel, amit kapni fog. A Don a fegyver után vetette magát. Byron keményen ökölbe szorította a kezét, miközben pillantása nem mozdult Demonesini mellkasáról. A férfi teste megmerevedett, arca eltorzult a fájdalomtól. Franco habozott. – Csak menj. – mondta lágyan Byron, tekintete nem mozdult el a Donról. – Sétálj el Franco. Don Demonesini a mellkasát markolászva térdre rogyott. Arcszíne elsötétült, szemei kidülledtek. Franco elhagyta a szobát, biztos kézzel szorítva a mellkasához a dossziékat. Nem nézett vissza. Akkor sem, amikor hallotta, hogy egy nehéz test a padlóra zuhan. Keresztülsietett a villán, és közben igyekezett semleges arcot vágni, és hétköznapi módon viselkedni, de végtelenül hálás volt, amiért nem futott össze senkivel. Az autója a fák alatt parkolt, nem messze a kovácsoltvas kaputól és a félköríves felhajtótól. Sietve betömködte a dossziékat a kocsi hátuljába, felrántotta a vezetőülés melletti ajtót, és beült a kormány mögé. A szíve szinte fájdalmason verődött mellcsontjához, amikor Byron megtestesült mellette. – Megpróbálsz nekem is szívrohamot okozni? Ezt ne csináld! Byron rávigyorgott. – Azt hiszem, el kellene beszélgetnünk arról a tényről, hogy azt gondolod, egy vámpír vagyok. Tudom, azt mondtad, hogy nem akarsz erről beszélni többé, de mivel feleségül fogom venni az unokahúgodat, jobb, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Franco egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd előrehajolt, és elfordította az indítókulcsot. – Azt akarod mondani, hogy nem vámpír vagy? – Nem, nem az vagyok. Ha mindent figyelembe veszek, azt kell mondanom, hogy valami egészen más vagyok. Ha meg akarod tartani a tudást, hogy micsoda, ahhoz a véredet kell

vennem. Egyébként nem lesz más választásom, mint kitörölni az elmédből ezt az egész találkozást. Franco szinte fénysebességgel száguldott az utcán. – Emlékeket tudsz eltávolítani? Jézusom Byron, Toni legalább tudja, hogy mi vagy? – Természetesen. – Hangja csökkent egy oktávnyit. – Nem árulhatsz el engem Franco, semmilyen okból sem. Ha megtennéd, tudnék róla, és nem hagynál nekem más választást, mint a fajtám védelmét. Franco rápillantott, tekintete átfutott a kemény vonásokon. – Ugye ezt úgy érted, hogy… Ha valamihez, a hűséghez aztán értek Byron. – apró vigyor futott át az arcán. – Amint összeházasodsz Tonival, egy család leszünk. Nem hiszem, hogy olyan könnyedén ártanál nekem. – Ezt most sem szívesen tenném Franco. Válassz. – Szeretek róla tudni, hogy vannak bizonyos képességeid. Jól jöhetnek, ha ott vannak tartalékban. Tudom, hogy Toni igazából egyáltalán nem vágyik arra, hogy a családi vállalatot vezesse. Előbb, vagy utóbb Nonno kénytelen lesz azt átadni nekem. Azt hiszem, a te jelenléted a tárgyalásokon, vagy épp a választmányi gyűléseken több mint hasznos lenne. – Helenának viszonya volt Tasha és Paul apjával. Esteben a kettejük fia volt, nem pedig Helena unokaöccse. A házvezetőnőtök úgy gondolta, megérdemelné az egész Scarletti vagyont. Azt hiszem, ő volt a felelős Antonietta szüleinek a haláláért éppúgy, mint Tasha és Paul szüleiért is. Szintén valószínűleg Esteben ölte meg Enricot is. Ő és Helena voltak a felelősek a családtagok mérgezéseiért, és Don Giovanni balesetéért is. Mindketten képesek voltak jaguár alakra változni. Ők öldösték a helybelieket is. Valószínűleg képtelenek voltak irányítani a nagymacska ösztöneit, amikor állati alakban voltak. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy ha átváltozol jaguár alakba, ne számíts rá, hogy minden körülmények között nálad marad az irányítás. Ez nagyon veszélyes. – Honnan tudsz róla? – Túlságosan is könnyedén fogadtad el a különbözőségeimet. – Soha nem gyanakodtam volna Helenára. Ő valahogy mindig is hozzánk tartozott. Micsoda aljasság. Ahelyett, hogy egyenesen Don Giovannihoz ment volna Estebennal, és elmondott volna neki mindent. Befogadta volna őket a családba. – leparkolta az autót a hatalmas garázsban – Marita úgy gondolja, hogy Margurite nem az én gyerekem. – És te mit gondolsz? – A legutolsó porcikájáig Scarletti vér. És én szeretem. Ő a lányom, és mindig a lányom is marad, egyáltalán nem érdekel, mit mondana az apasági teszt. – Scarletti vér. – mosolygott rá Byron – Tévedés kizárva. Az illata, és az agyi mintái a te családodé. Franco hátradőlt az ülésen, és rámosolygott. – Grazie Byron. Tegyél meg bármit, amire szükség van, hogy megvédd a fajodat. A családod összefonódik az én családommal. Mindannyiunk érdeke a biztonságod. „Csak gyorsan, ha kérhetem. Nagyon magányos vagyok nélküled.” Antonietta ismét megdöbbentette. Elképesztően gyorsan megtanulta, hogyan maradjon árnyékként jelen az elméjében, a segítsége nélkül is. „Jövök.” – biztosította sietve életpárját.

20

– Ezt el sem akarom hinni. Byron, te ideges vagy. Jacques Dubrinsky megveregette Byron vállát, majd megrángatta kicsit frakkja két szárnyának alját, hogy párhuzamosan álljanak. Byron gyors pillantást vetett a többi jelenlévőre a szobában. Eleanor és Vlad nyíltan vigyorogtak rajta, Shea, Jacques életpárja próbálta csak elrejteni a mosolyát. – Nem vagyok ideges. Miért lennék ideges? Antonietta az életpárom. Már össze vagyunk kötve. Ez az egész szertartás csak a családja kérése. – Byron megigazította a nyakkendőjét, majd végigfuttatta ujjait makulátlanul hófehér inge nyakán. – Az efféle holmik miért olyan szorosak mindig, mintha hurok lenne a nyakunk körül? Jacques nevetett rajta. – A hurok már egy jó ideje ott van. Még csak most kezdted érezni? Shea odacsapott egy nagyot Jacques karjára. – Ha-ha. Nagyon viccesnek hiszed magad. Ne is figyelj oda rá Byron, elfuserált egy humorérzéke van. A menyasszonyod úgy láttam gyönyörű. Bekukucskáltam hozzá, miközben a kuzinja segített neki öltözni. – Éppen ezért vagyok ideges. Antonietta nagyon furcsa. Egy szempillarezzenés nélkül az átalakítást választotta. Szembeszállt egy veszélyes jaguárral. Vakon felsétált a színpadra, hogy negyvenezer ember előtt zongorázzon, de olyan ideges, hogy össze kell házasodnia velem, hogy engem is felidegesít. Byron dühösen nézett Jacquesra, míg az utolsó mondatot mondta. – Vagy talán pont fordítva – mutatott rá Jacques – Azt hiszem, izzadsz. – Ne hallgass rá Byron. Pont hogy ő ideges. Tudod, hogyan viszonyul a tömeghez. – Shea szerelmes pillantást vetett életpárjára – Hogy halad Antonietta látása Byron? Könnyebb már fókuszálnia? – Megtanulta értelmezni, amit lát, de a hőképek gyakran fölé helyezkednek a normális látásának, és a mélység észlelésével még mindig gondjai vannak. Továbbra is nagyon érzékeny az érzelmekre, és a hangulati töltésekre maga körül. Byron hangjából aggodalom csendült. – Hozd át a hegyeinkbe a nászút részeként. – javasolta Shea – Az otthoni talaj talán kicsit gyorsíthatja a javulást. Régóta gyanakodtam már, hogy a pszichés képességeket mutató emberi életpárok talán a Jaguár törzsből származnak. Lehet, hogy nem mindegyikük, de a nagytöbbségük. Antonietta az első, akiben ilyen nyilvánvalóan erős a Jaguár gén. Nagyon érdekelne a látása, és hogy mennyire növelte meg az átváltoztatás a képességeit. Byron szemei elsötétültek. – Ő nem egy kísérleti nyúl. – Persze, hogy nem. – nevetett fel könnyedén Shea, és kezét visszatartóan Jacques karjára helyezte – Ugye túlságosan hajlamos vagyok rá, hogy néha úgy beszéljek, mint egy kutatóorvos? Antonietta egy bátor, elbűvölő nő, aki önmagán kívül máris megajándékozott

bennünket egy gazdag történelemmel is. Feltételezem, hogy észrevetted, ebben a régióban feltűnően sok ember elméjét védik furcsa gátak a letapogatástól. – Annak egészen biztosan Jaguár örökségnek kell lennie. Franco ténylegesen képes az alakváltásra, ami azt feltételezné, hogy főleg a Jaguár gének uralják, ehhez képest óriási felelősségérzettel rendelkezik a családja iránt, nagyszerű apa, és jó férj. – mondta Byron. – Már beszéltem vele. – vallotta be Shea. – Megígérte, hogy megnézhetjük, hogyan vált alakot. Nagyon fontos megfigyelni a különbségeket. Byron felkapta a fejét. – Nekem nem említette egy szóval sem. Komoly fenntartásaim vannak az alakváltásukkal kapcsolatban. Majd leviszlek a történelmi szobába. Antonietta egyetértett velem, hogy ez mindannyiunk számára nagy jelentőséggel bír. De azt nem akarom, hogy Franco alakot váltson. Vlad egyetértően bólintott. – Byronnal kell egyetértenem ezzel kapcsolatban. A Jaguárok úgy tűnik, nagyon nehezen képesek irányítás alatt tartani a ragadozó ösztönöket. – Ez nagyon fontos. – ismételte meg Shea – Hogy Franco az erős családcentrikussága ellenére is képes alakot váltani, az nagyon fontos. Csodálatosan segítőkész volt, ahogy Antonietta is. Mindketten megértik mekkora jelentőse van a népünk számára, hogy megfejtsük ezeket a rejtélyeket. – Mi lesz, ha levadászik valakit jaguár alakban? – kérdezte Byron, és megfordult, hogy szembenézzen vele – Franconak más Scarletti jellemvonásai is vannak. Hajlamos az erőszakra, gondolkodás nélkül. Soha nem bocsátana meg magának, ha kárt tenne valakiben abban az állapotában. – A Scarlettik a te családod is Byron. – mondta Jacques, hangja bár halk volt, dallama mindenkit lenyűgözött – Mikhail a pártfogása alá vette őket amiatt, ahogy irántuk érzel. Úgy vélem nem nagy kérés cserébe, hogy hűségesek legyenek hozzád. És azok is. Franco éppen ezért akar segíteni nekünk. Mellesleg pedig nemigen tudna kitörni három teljesen kifejlett Kárpáti hím és három nő közül. – Ha láthatnám egyszer, hogyan működik az alakváltás náluk, – mondta Shea – talán képes lennék valami megoldást találni Antonietta látásproblémáira is. A Jaguár gének nagyon erősek ebben a családban. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk, hogy megszerezzük azokat az információkat, amire olyan sok dologban szükségünk lenne, hogy segíthessünk a népünkön Byron. – Mielőtt megcsináljuk, ismét beszélek erről Francoval. Szeretném, ha pontosan tisztában lenne a kockázatokkal. – Ez természetes. – értett egyet Jacques – És ne felejtsd el, többször is váltott már alakot, anélkül, hogy bárkit megtámadott volna. – Vagy csak nem emlékszik rá. – mutatott rá Byron. – Nincs az emberi tudatánál olyankor. Nyilvánvalóan nem ő irányította a vadállatot, hanem az irányította őt. Shea keresztülment a szobán, és kinézett a bonyolult ólomüvegen, majd ujjával is végigkövette a mintát. – Tudom, hogy aggódsz Franco miatt Byron, és hidd el, én magam sem vagyok olyan sterilen klinikai, mint amilyennek néha hangzok. Nagyra értékelem, hogy ezek az emberek nemcsak az életpárodat szeretik, hanem a család részévé fogadtak téged. Azt is nagyra értékelem, hogy

képesek teljes mértékben elfogadni a különbségeinket. Soha nem engedném, hogy veszélybe kerüljön a családod egyik tagja, arra nem lehet mentség semmiféle tudományos kutatás, vagy, hogy mennyire fontos lenne ez a népünknek. Nem tennék ilyet. Jacques odasietett hozzá, és a karjaiba vonta. – Senki sem gondolta, hogy képes lennél erre Shea. Byron megrázta a fejét. – Azt hiszem ez a nehéz pillanat nem éppen a legmegfelelőbb a számomra, hogy megértsem a genetikát. De képtelen vagyok rájönni, hogy milyen fontos információkhoz juthatnál attól, hogy Franco Jacques vigyázó szemei láttára átváltozik jaguárrá. – Ez inkább csak érdekes. – mondta Vlad – figyelem, hogy szegény Josef dolgozik az alakváltáson, és olykor a teste egyik fele madár lesz, a másik meg valami egészen más. Nem tudja elég ideig megtartani a képet. – Ez igenis egy nagyon nagy súlyú dolog. – mondta Shea – Legalábbis a számomra, mert hatalmas problémákkal küzdünk a gyerekvállalás terén, és a genetika elsődleges szempont. – Én is hálás lennék. – szólalt meg Eleanor is – A nők már majdnem teljesen feladták a reményt, hogy sikeresen kihordják, és egy éves korukig életben tartsák a gyerekeiket. – Kettőt már sikerült. – mutatott rá Shea – Az a Kárpáti, aki legjobban lenyűgöz, Gregori öccse, Darius. Kisfiúként olyan dolgot vitt véghez, ami rajta kívül soha senkinek nem sikerült még. Mikroszkopikus alapossággal akarom tanulmányozni és megtanulni a módszereit. Felnevetett, amikor Jacques megbökte őt – Tudom, megint túlzásba estem. Leállok. – Voltaképpen Vlad és én épp a napokban vitatkoztunk Dariusról. Josef még mindig küzd, hogy megtanulja ezeket a készségeket, Darius pedig már annyira fiatalon nemhogy önmagán, de még más gyerekeken is alkalmazni tudta. Nem adhatjuk meg a gyerekeinknek az idő luxusát, amire szükségük lenne, hogy teljesen kifejlődjenek a kellő készségeik. – mondta Eleanor. – A régi korok módszerei nem működnek a mai időkben. – Hálás vagyok, amiért csak egy problémamentes drágakőhívó vagyok, nem pedig gyógyító. – mondta Byron – Meglehetősen megerőltető lehet ezekre a komplikált kérdésekre megoldást találni. – Ha már itt tartunk, – mondta Jacques – Mikhail alig várja a visszatérésed. Szeretné, ha készítenél Ravennek egy nagyon különleges ajándékot, és reméli, hogy elmondod, hogyan működik a drágakőhívó képességed. Ő maga is jönni akart, de Raven elvetélt. Rövid, megdöbbent csend támadt. – Biztosítsd együttérzésemről a testvéredet Jacques. – mondta Byron. Vlad megfogta Eleanor kezét. – És természetesen a miénkről is. – tette hozzá. Megosztották egymással az őszinte bánatot. Nem az volt a legfontosabb tény, hogy az elveszített gyermek éppen népük vezetőjéé, a hercegé volt, bármely másik gyermek elvesztése is közelebb sodorta volna a fajt a kipusztuláshoz. – Raven rendbe jön? – kérdezte Eleanor. – Természetesen mély a bánata, de fizikailag rendben van. Hosszú ideje próbálkoztak már egy második gyerekkel, és ettől még rettenetesebbnek érzik a veszteséget. – mondta Shea egy apró sajnálkozó sóhajjal, és védelmezően mindkét kezét a méhe fölé szorította – Bármi befolyásolja is népünket a szaporodásban, annak vagy a vérben, vagy a földben kell lennie. Van pár elméletem, de egyik sem túlságosan jelentős.

– Raven már sikeresen megszült és felnevelt egy gyereket. Azt feltételeztem, hogy a többi már könnyebb lesz neki. – mondta csendesen Byron. – Ravennek ugyanúgy Kárpáti vér folyik az ereiben, mint nekünk. – mondta Eleanor – Mégis mindannyian reménykedtünk benne, hogy vele nem történik meg az, ami a többiekkel. Byron beletúrt a hajába. – Antonietta már az átalakítással is iszonyú kínokon ment keresztül. Alaposabban kellett volna utánajárnom, mivel is jár ez, mielőtt áthoztam volna a mi világunkba. Nem várhatom el tőle, hogy elviselje, ha elveszíti a gyerekünket. – Visszaemlékezett Eleanor mélységes szenvedésére, ahogy egyik babát veszítette el a másik után. És hogy Diedre, Vlad testvére minden egyes vesztesége után egyre nehezebben lábalt ki a depresszióból. – Nem akarom hamis reményben tartani Antoniettát, hogy valaha is utódaink lehetnek. Mindig úgy gondoltam, hogy ha majd megtalálom az életpáromat, gyerekeink is lesznek. Ő viszont belenyugodott, hogy soha sem alapít családot, már nem is reménykedett benne, hogy talál egy olyan embert, akivel megoszthatja az életét. Nem akarom, hogy reménykedjen egy gyerekben, és aztán elveszítse. Eleanor lágyan felsóhajtott. – Az évszázadok során sok gyermeket veszítettem el, és Diedre még többet, mint én, mégis megpróbáltuk újra és újra. Nem azért, mert állandóan a népünk jövője járt a fejünkben, hanem mert a gyermek, akit szerethetünk egy páratlan ajándék ezen a földön. Mondd el az igazságot Antoniettának, és engedd, hogy ő maga döntsön. „Byron? Szükséged van rám? Miért vagy ilyen szomorú? Ez az esküvőnk napja.” Antonietta szinte azonnal megérintette az elméjét, elküldte felé szerelmét, és jelenléte melegségét. „Mindig szükségem van rád.” „Ideges vagy?” Lágy nevetése végigsimított a bőrén, mielőtt belopódzott volna a szívébe. „Nem vagyok ideges. Az te vagy. Csodálatosan érzem magam. Csak ne késs el, és ne hagyj ott állni sokáig, hogy úgy nézzek ki, mint egy idióta.” „Nem tudom elképzelni, hogy te bárhol is idiótán nézz ki.” Antonietta hangosan is felnevetett, és elfordult a tükörtől. A szobái hemzsegtek a rokonaitól, Mindenki segítőkészen tett-vett körülötte. Még a kicsi Margurite is ott serénykedett, gyönyörű ruhába öltöztetve. Franco gondosan leültette őt a legkényelmesebb székbe, és eligazgatta körülötte a ruháját. – Byronnal beszélsz? – kérdezte Tasha különös hangsúllyal – Ő is telepata ugye? Diego egyáltalán nem az. Megpróbáltam, amikor nem volt a közelben, de semmiféle telepatikus érzéke nincs. Azt mondtad, nem bánod, ha meghívom, én pedig megkértem, hogy hozza el a gyerekeit is. Azt szeretném, ha mindenki találkozna velük. Antonietta megcsókolta Tasha arcát. – Ez egy tökéletes nap rá, hogy mindannyian találkozhassunk a gyerekeivel. Azt akarom, hogy körülöttem legyen az egész családom, és mindenki, akit szeretek. Franco odanyúlt, hogy megérintse unokahúga egy kanyargó hajtincsét. – Biztos vagy benne, hogy tényleg ezt szeretnéd Toni? Ez a férfi örökre akar téged.

– Egészen biztos vagyok benne Franco – Antonietta úgy érezte, hogy szétárad belőle a boldogság. – Ő a tökéletes a számomra. Minden, amit valaha is akartam. Ez az, amit Marita iránt érzel? – Az első pillanattól kezdve, amikor megláttam, tudtam, hogy ő a másik felem. Esélyt sem adtam neki, hogy elmenekülhessen előlem. Hetekig udvaroltam neki. Azt hiszem, egy kicsit meg is ijesztette az intenzitásom. Odafordította a fejét, hogy a feleségére pillantson. A nő válaszmosolya kissé bizonytalan volt. Elfoglalt volt, Margurite frizurája körül sürgölődött. Kelta állandóan a kislány ölébe nyomta az orrát. Marita nem veszekedett, egy szó nélkül hagyta, hogy a kislány megvakargassa a kutya selymes füleit. Antonietta lehalkította a hangját. – Tudom, hogy az utolsó három árajánlat veszteséges, amit beadtunk, hogy aláássuk a Demonesini vállaltot, és hogy aggódsz emiatt Franco. De nincs rá okod. Ez kényszerítette rá őket, hogy eladják a részvényeiket annak reményében, hogy azzal pótolhatják a kiesett bevételeiket. Nonno szép csendben felvásárolta azokat. Apránként megszerezzük az egész céget. Marita előtt nem akartam semmit mondani erről, mert úgy látom, mintha mostanában újra boldog lenne. Micsoda szörnyűségeken kellett keresztülmennie. Franco gondosan odafigyelve a lány kényes ruhájára, arcon csókolta unokahúgát. – Grazie az együttérzésedet. Együtt vagyunk, és együtt is fogunk maradni. – ő is szinte suttogva beszélt – Az átalakítások a földszinten befejeződtek, Byron utasításainak megfelelően. Paul és én gondoskodni fogunk róla, hogy az utasításaidat mindig végrehajtsuk Toni. Te és Byron teljes biztonságban lesztek az alatt az idő alatt, amikor Byron szerint a legsebezhetőbb vagy. Nem talált rá módot, hogy kifejezhesse végtelen örömét, úgyhogy Antonietta fel is adta a próbálkozást. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a három unokatestvére tudja a titkot, hogy mi is ő. Byron rábízta a döntést, mivel ő tetszés szerint felügyelhette őket, de azonnal el is fogadták a feltételeit. Nem vesztette el a családját, és azt az életet, amit annyira szeretett. „Byron? Ha még nem mondtam volna ma este, szeretlek.” – Azonnal ott volt vele. Melege körülölelte, és mintha érezte volna, hogy magához szorítja. – „Érzem, hogy nevetsz. Mit művelsz ebben az ünnepélyes pillanatban?” Antonietta kötekedő hangja melegséggel töltötte el Byron testét. „Josefről beszélgetünk. Vlad elcsípte, amikor újra megpróbálta a Pókember mutatványt. Nem volt túl sikeres, és beleesett egy virágcserépbe. Azt hiszem, Eleanor adott neki titokban pénzt, hogy megtéríthesse a kárt.” „Úgy tűnik újra a régi a mi Josefünk. Azt mondják, mennem kell a kápolnába.” „Hamarosan látjuk egymást.” „A mi Josefünk.” Byron szerette ennek az aprócska mondatnak a hangzását. Valahol az események során rémülete, ami unokaöccse bohóckodásának szólt, átváltozott szórakozássá és szeretetté. Nem emlékezett mikor, és hogyan történhetett. Eleanor felállt az ablak alatti székből, odalépett Byronhoz, és arcon csókolta, kizökkentve ezzel gondolataiból. – A riadalom és a sokk hatása alatt nem igazán emlékszem, köszönetet mondtam-e Antoniettának, hogy megmentette Josef életét. Már teljesen visszanyerte az erejét, jól van.

– Isten óvja a világot? – kötekedett vele Byron. Jacques hirtelen felnevetett. – Soha nem fogom elfelejteni a fellépését a bátyám előtt. Minden, amit tehettem, az volt, hogy legalább ne forduljak le a székről a nevetéstől, ahogy Mikhail arcát néztem, míg Josef előadta a rap számát. Vlad eltakarta az arcát. – Ne is emlékeztess rá. Byron oldalba lökte Jacques-t. – Antoniettának van egy zeneszobája. Fogadok, hogy rá tudnám beszélni Josefet, hogy csináljon egy egész rap CD-t Mikhailnak. Még én is kérnék belőle egy példányt. Csak hogy időnként berakjam a lejátszóba, és figyelhessem Antonietta arcát a szöveg hallatán. – Micsoda ragyogó ötlet! – értett egyet Jacques – A bátyám is biztosan nagyon örülne. – Byron! Jacques! – borzadt el Eleanor – Ne merjétek bátorítani Josefet! Byron magához ölelte. – Azt hittem, a művészek bátorítása egy tiszteletre méltó jellemvonás. – Én fogom számon kérni tőletek, ha meg meritek tenni. – mondta Vlad a lehető legszigorúbb hangján. Byron és Jacques egy mindentudó vigyor váltottak. Shea elrejtette bennfentes mosolyát, de miközben a fejét csóválta bohóckodásuk láttán, titokban boldog volt, hogy ilyen könnyedén visszataláltak ősrégi barátságukhoz. Egyetlen koppanás hallatszott az ajtón, és Franco dugta be rajta a fejét. – Itt az idő Byron. Byron vett egy mély lélegzetet. – Másnak is feltűnt már milyen kevés a levegő idebenn? Eleanor megcsókolta az arcát. – Ne szégyeníts meg bennünket azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy nagy gyerek. Találkozunk a kápolnában. – Már nem menekülhetsz el. – figyelmeztette Shea – Az életpárod hihetetlen. Ő is követte Eleanort, Byron pedig Jacquesra nézett. – Mehetünk kiállni a tömeg elé. A nők miért szeretik az ilyen dolgokat? – Hogy minket kínozzanak. – mondta Jacques. – Azt hiszem, igazad van. Vlad kinyitotta az ajtót, és kilódította rajta a sógorát. Az éjszaka kristálytiszta volt, a tenger nyugodt hullámai ragyogtak, akár az üveg. Éjszakai virágok pompáztak az ösvény mentén, fényes színcsóvák világították meg az utat. A kápolna megbújt a kis liget fái között. Az ólomüvegek ablakokon kiszűrődött a benti fény, Byron most láthatta őket teljes szépségükben. Szellő érintette meg az arcát, a tenger illatát és ízét hozva magával, lehűtötte forró bőrét. Mélyen belélegezte, nagyra értékelte, hogy Antonietta ezt a helyet választotta, közel a természethez, közel az ő világához. A három férfi követte a kanyargós kerti ösvényt a kápolna bejáratáig, ahonnan már egyenes út vezetett az oltárig. Byron besétált az oldalajtón Vladdal és Jacques-al az oldalán. Több száz gyertya lángja borította lágy fénybe az oltárt.

Mind ott voltak. A családja. Azok a halandók, akik kezdtek fontosak lenni a számára. Franco, Margurite és Vincente. Eleanor a két gyerek másik oldalán foglalt helyet, és suttogott valamit Margurite fülébe. Diego a három gyerekével ült, és rezzenetlenül rajta tartotta csodáló pillantását az oltárnál álló Tashán, aki Maritával együtt a menyasszonyra várt. Paul és Justine kéz a kézben. Byron különösen elégedett volt, amikor látta, hogy Shea közvetlenül Josef mellett talált ülőhelyet, és bármi is volt, amit mondott neki, az letörölte gonoszkás, csínytevő vigyort a fiú képéről. Szíve összeszorult a gondolattól, hogy mindannyian összekeveredve ülnek, nem különülnek el egymástól. Bár szólt a zene, Byron világosan hallotta szíve dübörgését. Állt, a kezeit összefogta maga előtt. Várakozott. A kápolna főbejáratánál halk susogás támadt. Egy második szív csatlakozott az övének ritmusához. Odafordult, ahogy a vendégek felálltak. Antonietta a kápolna ajtajában állt, egyik fehér kesztyűs keze Don Giovanni könyökhajlatába simult. Gyönyörű olasz csipkeruhát viselt, ami rásimult csábító idomaira, és kiszélesedett, mire a bokái köré ért. Rengeteg haja csillogó loknikba rendezve, bonyolult kontyba volt csavarva. Egyenesen ránézett, és mosolygott. A szíve botladozott. A lélegzete bennszorult a tüdejében. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, egy álom ejtette fogságba. Hogy a lány nem lehet igazi. Nem lehet az övé. A zene felerősödött a kápolnában. Byron foglyul ejtette Antonietta pillantását, szavak nélkül kérte, hogy jöjjön oda hozzá. Az idő megállt. A világ elfelejtett továbbfordulni. Megérezte magán Jacques visszatartó érintését, és ebből rájött, ő indult el felé. Aztán Antonietta elindult a padsorok között. Dübörgő szíve lassan visszaállt rendes ritmusára. A levegő újra áramlott a tüdejében. „Jacques. Nálad van a gyűrű?” Byron órákat töltött azzal titokban, hogy megalkossa Antoniettának a tökéletes gyűrűt, rubinokból, és gyémántokból, különleges, ősi eljárással illesztve őket a foglalatokba. Az összhatás egyedülálló volt, és csakis a lány, és az ő finom ujjhegyei számára készült. A tapintás még mindig fontosabb volt számára, mint a látás, így ahhoz alakította neki az ékszert, remélve, hogy örömöt okoz vele. Jacques riadtan megpaskolta az összes zsebét, majd halkan felnevetett. „Persze, hogy nálam van a gyűrű te tökfej. Shea leharapta volna a fejem, ha elbaltázok valamit.” „Mindent hallok.” – emlékeztette őket rezzenéstelen mosollyal Antonietta. „Én is.” – tette hozzá Shea. Byron előrelépett, hogy találkozzon a menyasszonyával. Don Giovanni megcsókolta az unokáját, majd a kezét a Byronéba tette. – A gondjaidra bízom őt. – Mindig biztonságban lesz. – ígérte ünnepélyesen Byron.

Visszafordult az oltár elé, hogy Antoniettával együtt szembenézzen a pappal, a szívét majdnem szétvetette az öröm. Megtalálta élete párját, az együttérzés, és a bátorság asszonyát, aki az örökkévalóságig az oldalán marad. A házasságkötési ceremónia ünnepélyes volt, a pap ékesszólóan beszélt. Byron érezte a szavakat a szívében, és a lelkében. Tudta, hogy jól tette, hogy feleségül vette az ő népének szokásai szerint is. Ők ketten két világ keveredése, ahol mindkettő egyformán számít. Tisztán, csengő hangon tette meg esküjét, komolyan gondolva minden kiejtett szót. Antonietta hangja halk volt, simogatta a bőrét. – Szeretlek téged Byron Justicano, és örökké szeretni foglak. – suttogta Antonietta, amikor az ujjára húzta a gyűrűjét. A pap férj és feleségnek nyilvánította őket. Byron lehajtotta a fejét, Antonietta felemelte hozzá az arcát. A lány szerelmének kifejezése olyan szenvedélyes volt a csókban, hogy bukfencet vetett tőle a szíve. Újra megcsókolta gyönyörű gyengédséggel. „Mindig is szeretni foglak Antonietta.” „Én is téged.” – Bemutatom önöknek Signor és Signora Justicanot. Byron és Antonietta megfordult, kéz a kézben néztek a családjukra. Az öröm, és a boldogság hangos kiáltásai kiáramlottak a kápolnából, szétterjedtek a tengeren, és az égen.

Vége