Sötét kihívás. Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 5. rajongói fordítás

Sötét kihívás Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 5 rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Következik: Sötét tűz

Első Fejezet Julian Savage habozva megállt a zsúfolásig telt bár ajtajában. Az utolsó megbízatását elvégezni jött ebbe a városba, mielőtt a Kárpátiak örök nyugalmába térne. Szinte egy idős volt a legősibbekkel, belefásult már az évszázadok óta tartó küzdelembe, a szürke, gyilkolással, erőszakkal teli világba, amiben egyre távolabbinak és valószínűtlenebbnek tűnt az a valaha létezett fiatal férfi, aki még látta színeket, és érezte az érzelmeket. Nem tarthatta meg ezeket, ahogy fajtája egyetlen hímje sem tarthatja meg, vagy szerezheti vissza, ha nem találja meg az életpárját. Fáradtnak érezte magát. Mégis, ezt az utolsó feladatot, amire népének hercege megkérte, még elvégzi. Aztán pedig elpusztítja magát, elé megy a hajnalnak. A herceg nem tudta, hogy mennyire közel is van valójában az átváltozáshoz, hogy az legyen belőle, amit évszázadokon keresztül üldözött, és pusztított, lélek nélküli vámpír. Ha tudta volna, nem tartotta volna vissza még egyetlen feladat elvégzésének idejére sem. Nem nyújtotta volna tovább már így is egy örökkévalóság óta tartó sivár életét. Neki kellett volna visszautasítania a megbízást. Végtelennek tűnő élete során mindig a lehető legtöbbet, legjobbat adta fogyatkozó fajuknak, mégis úgy érezte, ez nagyon kevés. Igaz, hogy vámpírvadász volt, az egyik legerősebb, amit népe körében az egyik legnagyszerűbb dolognak tartottak. De pontosan tudta, csakúgy, mint a többi vadász is, hogy a pusztán a Kárpáti hímek gyilkos ösztöne erősebb az átlagnál bennük, nem pedig valami különleges tehetség tette zseniálissá őket abban, amit csináltak. Gregori, népének legnagyobb gyógyítója küldött először hírt neki erről a nőről. A herceg csak ezután üzent neki, hogy keresse fel, és védje meg a nőt, mivel szerepel annak a fanatikus emberekből álló csoportnak a halállistáján, akik vámpírokra vadásztak. Vámpírokra, vagy éppen szokatlan tulajdonságokkal, tehetségekkel megáldott-megátkozott emberekre, akiket vámpírként azonosítottak gyilkos buzgalommal. Ezen társaságnak csak nagyon kezdetleges fogalmai voltak a vámpírokkal kapcsolatban, olyasmik, mint a napfény kerülése, vagy a lélektelen, gonosz élőholtak által kiszívott vér miatti halálesetek. Julian, és fajtájának léte volt a bizonyíték arra, hogy ennél semmi sem állt távolabb az igazságtól. Julian pontosan tudta, miért is neki adták ezt a feladatot, hogy figyelmeztesse, és megvédje az énekesnőt. Gregori próbálta meg lekötni a figyelmét, távol tartani őt a hajnaltól. A gyógyító, mint mindenki másban, benne is olvasni tudott, és egy jó ideje különös figyelmet szentelt neki. Így egyáltalán nem esett nehezére rájönni, arra készül, hogy eldobja magától a kopár létet. De azt is tudta, ha Julian egyszer a szavát adja, hogy megvédi az emberi nőt a csoporttól, semmi sem állíthatja meg, amíg teljesen meg nem győződött a veszély elmúltáról. Gregori megpróbált időt nyerni neki. De ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Julian a sok-sok megélt évszázad alatt nem töltött sok időt még a fajtájabeliek társaságában sem, ez alól egyetlen kivétel volt talán, az ikertestvére. Magányos volt, még a magányos, életpárra nem talált Kárpáti hímek között is. Fajuk haldoklott, hercegük pedig kétségbeesetten kereste a módját a túlélésüknek, hogy reményt adhasson ezeknek a magányos férfiaknak. Életpárokat találni nekik. Kutatta a módját, hogy több gyermek maradjon életben, népük fogyatkozása megálljon. Juliannek mindezen erőfeszítések ellenére sem volt másra kilátása, mint tovább élni magányosan, versenyt futni a farkasokkal, magasan szárnyalni a madarakkal, vagy vadászni a párducokkal. Emberek társaságában pedig még a fajtájabelieknél is kevesebb időt töltött. Nagyritkán egy-egy háborúban, amit érdemesnek talált arra, hogy a jó cél érdekében kölcsönadja hatalmas erejét. Leginkább azzal töltötte az éveit, hogy magányos járt-kelt a világban, még népe tagjainak számára is láthatatlanul.

Mozdulatlanul állt az ajtóban, elméje mélyéről egy emlék türemkedett elő, egy gyermekkori rossz döntés, ami egyszer is mindenkorra megváltoztatta az életét. Azon a nyáron töltötte be a tizenkettedik évét. Minden tudást, ismeretet szomjas mohósággal szívott magába, amihez csak hozzáférhetett. Elválaszthatatlan ikertestvére, Aidan nem hallotta meg a távoli hívást. Egy erős parancsot, aminek nem tudott ellenállni. Öröm öntötte el annak a gondolatára is, micsoda kaland lesz felfedezni, ki, vagy mi hívja, már illant is a csalogató hang irányába. Barlangot fedezett fel a közeli hegy mélyén, sőt, egy egész barlangrendszert. Ott találkozott addigi röpke élete legcsodálatosabb varázslójával, aki csinos volt, markánsan jóképű, és hajlandó volt átadni hatalmas tudását a lelkes, fiatal tanítványnak. Mindezért csupán csak annyit kért, tartsa titokban ezeket az oktatásokat. A tizenkét éves Julian azt hitte, hogy ez egy izgalmas játék lesz. Így utólag visszatekintve Julian jól látta, szinte kétségbeesett szándékossággal hagyta figyelmen kívül az összes figyelmeztető jelet. Sok új dolgot megtanult, de eljött a nap, amikor az igazságot már nemhogy elkerülni nem tudta, de az olyan durván az arcába vágott, amit soha nem felejthetett el. Aznap korán érkezett a barlangba, és azt kellett látnia, hogy délceg, szép arcú barátja valami iszonyúvá, rövidke életének addig megismert legszörnyűbb lényévé vált, egy valódi szörnyeteggé. Sikolyokat hallott bentről, így rohanni kezdett a hangok felé, nem tudva, hogy barátja már egy elveszett Kárpáti, átengedte lelkét a sötétségnek, és vámpírrá vált. A tizenkét esztendős Juliannek nem volt elegendő hatalma és ereje ahhoz, hogy megmentse a szerencsétlen áldozatokat, akiket a vámpír halálra csapolt. Ez mindennek ellentmondott, amit valaha is megtanult fajukról, a Kárpátiakról. Hiszen ők csak annyi vért vettek magukhoz, amennyi nem veszélyeztette az emberek életét, de még az egészségét sem. Minden egyes halál örökre bevésődött az emlékezetébe. A kiömlő vér, a földöntúli sikolyok. A borzalom. Aztán eljött az a pillanat, amikor a vámpír keze őt ragadta meg. A tanítványt, aki akkora csodálattal nézett fel rá mindig. Magához rántotta, annyira közel, hogy amikor rekedt, iszonyú hangján felnevetett, bűzös lehelete a fiú arcába áradt. Aztán az agyarak belevájtak a testébe, az érzés olyan fájdalmas és megrázó volt, hogy szemeit elfutották a könnyek. De a legrosszabb még eztán következett. A vámpír nem adta meg számára a halál megváltását, mint az összes többi áldozatának. Az élőholt erővel elszakította száját tőle, majd saját csuklójába harapott, és brutális kényszerrel rávette a fiút, hogy elfogadja romlott, fertőzött vérét, megmérgezvén vele az ifjú Kárpáti vérét, hogy akarattalan, tehetetlen rabszolgájává tegye. Az idő valami elvont fogalommá vált a számára, amiben az egyetlen változatosság az volt, hogy a vámpír ezt a fájdalmas, és kegyetlen ceremóniát még többször elvégezte rajta. És a szégyen még mindig nem ért véget. Elkezdte felhasználni őt. Vérük cseréjével ő lett a vámpír szeme és füle, ahogy azelőtt ő kereste a vámpírok beépített kémeit a herceg, vagy a gyógyító közelében, most ő küldte oda Juliant, hogy rajta keresztül hallgatózzon, mit terveznek a Kárpátiak. Közben gúnyolódott vele, mélyen megalázta, aztán pedig megpróbálta rávenni, hogy elpusztítsa saját ikertestvérét, Aidant. És Julian már elképzelhetőnek tartotta, hogy meg is tegye; érezte, mint terjed benne a sötétség, míg már néha önmagát is vámpírnak képzelte. Többször megpróbálta Aidant csapdába csalni, és Julian később beismerte, sokszor csak egy hajszálon múlott, hogy megmenekült belőlük. Ahogyan az is, hogy ő el tudott menekülni a vámpírtól. Akkor, sok évszázaddal ezelőtt fogadalmat tett, magányosan fog élni, hogy biztonságban tudhassa az embereket és szeretett ikertestvérét önmagától és a vámpírtól. A társadalom peremén élt, de elég közel a Kárpátiak tudásához, és erejéhez mindaddig, amíg elég erős nem lett ahhoz, hogy maga is védekezni tudjon. Népének vére elég erős maradt benne, hogy becsülettel élhessen, harcolhasson a benne gyülekező sötétség és a vámpír folyamatos támadásai ellen. Már ki tudott térni a további kényszerű vércserék elől

az élőhalottal, becserkészett, és megölt számtalan más vámpírt, de azt az egyetlent, aki brutálisan megváltoztatta az életét, mindig elkerülte. Julian most magasabb, robusztusabb volt, mint fajának hímjei általában, és míg azok legtöbbje fekete hajjal és szemmel született, ő úgy nézett ki, mint egy viking, vastag szőke haját egy bőrszíj tartotta összefogva a tarkóján. Szemei sárgán villogtak, és ezt gyakran használta arra, hogy parázsló tűz illúzióját keltse prédájában. Most pedig az utcáról nézett befelé, de egyelőre nem látott semmit, ami indokolttá tette volna hirtelen támadt nyugtalanságát, így hát megindult előre, egy ragadozó laza, puha mozdulataival, izmai felhullámzottak sima bőre alatt. Ha arra volt szükség, olyan nyugodt tudott lenni, mint a hegyek, könyörtelen és hajthatatlan. Ha az kellett, viszont gyors volt, mint a rohanó folyó, mint a szél. Hatalmas ajándékokkal rendelkezett, sok nyelven tudott volna beszélni, ha nem lett volna mindig egyedül. Annak idején sok évet töltött Olaszországban, a közelmúlt pár száz évét pedig New Orleans francia negyedében, ahol rejtélyes aurája, és tettei szinte már az emberi történelem részévé váltak. De nemrég feladta azt a helyet, jól tudván, hogy soha nem fog már oda visszatérni. Elvégzi még ezt a feladatot, és ezzel talán végre-valahára eleget tesz utolsó kötelességének, és megfelel saját becsületének is. És jól látta, hogy ha itt végzett, semmi oka nem lesz arra, hogy tovább éljen.

Emberi beszélgetésre figyelt fel. Érezte, hogy a bárban felfokozódik az izgalom. A rajongók úgy tűnt elbűvölve várnak egy fellépő együttest, hogy hallhassák előadásukat. A zenekar nyilvánvalóan hatalmas népszerűségnek örvendett, és bár a lemezkiadó vállalatok majdnem térden állva könyörögtek nekik, az előadók nem voltak hajlandók aláírni egyetlen szerződést sem. Ehelyett utaztak, akárcsak a középkori énekmondók, vagy francia költők, írók, városról városra, soha nem alkalmaztak külsős zenészeket, technikusokat, és mindig kizárólag a saját dalaikat adták elő. Ezen furcsa, elzárkózó jellege az együttesnek, valamint az énekesük hangja, ami a leírások szerint kísérteties, elbűvölő, megbabonázó, éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felfigyeljen rájuk az emberi vámpírvadász csoport. Julian mélyet lélegzett, és elkapta a körülötte mindenfelé lüktető vér illatát. Az éhség azonnal felhorgadt benne, emlékeztetvén rá, hogy ma éjjel még nem táplálkozott. Állt, láthatatlanul az emberek számára, akik körülötte tülekedtek, hogy bejuthassanak, vagy éppen az ajtóban álltak rendíthetetlenül, mint biztonsági őrök. Bemegy, figyelmezteti a nőt a rá leselkedő veszélyre és kijön. Remélhetőleg a nő hallgatni fog rá, megteszi a szükséges óvintézkedéseket, és ő már el is végezte a kötelességét. Ha nem így lenne, neki nem lenne más választása, mint folytassa szörnyű, magányos létét, amíg meg nem bizonyosodik a veszély elmúltáról. És ő fáradt volt. Már nem akarta elviselni tovább a létezést. Megindult, és némán sodródott befelé a tömeggel. Az ajtónál végigmérte a két őrt. Mindkettő magas és sötét hajú. Az egyik, a hosszú hajú harcra késznek tűnt, és ráadásul halványan, valahonnan ismerősnek rémlett. Julian megállt volna elgondolkodni ezen, de az emberek befelé nyomultak a kinti hűvös levegőről, ő pedig hagyta magát általuk láthatatlanul továbbsodródni. Mégis, a hosszú hajú őr egy gyors mozdulattal felé kapta a fejét, fekete szeme nyugtalanul tekintgetett az irányába, sőt, ami lehetetlennek tűnt, egy pillanatra még meg is pihent Julianen, annak emberi szemek számára láthatatlansága ellenére. Az őr egyértelműen nyugtalan volt. Julian a szeme sarkából látta, hogy utána fordítja a fejét, és igyekszik követni Julian mozgását a zsúfolt bárban.

Julian fehér fogai felvillantak, akár egy ragadozóé. Tudta, hogy láthatatlan, az őr valami más módon érzékeli őt, ami egy halandó részéről nagyon szokatlan. Egyre érdekesebbnek tűnt számára ez a zenekar. Ez az őr megéri a súlyát aranyban, ha ténylegesen tartani kell egy támadástól az énekesnő ellen. Ahogy beljebb értek a hideg levegőről, a tömeg taszítása enyhülni kezdett, de Julian még nem lassított. Felpillantott a színpadon előkészített díszletre, aztán hátra indult, az öltözők felé. Egy szempillantás alatt megdermedt, amúgy is humortalan mosolya leolvadt ajkairól, hogy azok pengeélességgel szoruljanak egymáshoz, arca egy csapásra a vadász hideg, feszült maszkjává változott, rajta egy árnyalatnyi kegyetlenséggel. Érezte a szagát. Az ellenség. Hamarabb odaértek az énekesnőhöz, mint ő? A káromkodás ékesszóló, de néma volt, Julian természetfeletti sebességgel termett a női öltözőben. Elkésett. A helyiség üres volt, a nő a zenekar többi tagjával együtt már úton volt a színpad felé. Csupán két szép, foltos szőrű leopárdot talált a kicsiny szoba egyik sarkában összegömbölyödve. Egyszerre kapták fel a fejüket, és fordították orrukat az ő irányába, minden érzékük éberré vált. A két állat nagyobb, és erőteljesebb volt, mint a legtöbb vadonbéli társuk, sárga-zöld szemük egyértelműen rá szegeződött, sütött belőle az intelligencia. - Hol van barátaim? - kérdezte halkan. – Azért jöttem, hogy megmentsem az életét. Mondjátok meg hol van, mielőtt az ellenségei megölik. A hím macska lekuporodott, és morgott, kimutatta hosszú, éles szemfogait, melyek arra teremttettek, hogy megragadják, tartsák és átdöfjék a préda torkát. A nőstény még lejjebb ereszkedett, mint a hím, készen az elrugaszkodásra. Julian érezte a testvériség erős érzését, amit mindig, ha találkozott a párducok családjának egy tagjával, mégis, amikor belepillantott a vadak elméjébe, azonnal észrevette, hogy nem tudja őket könnyen az ellenőrzése alá vonni. Épp csak megzavarni sikerült őket, lelassítani a reakcióikat. Aztán a hím macska megmozdult. Lassú, vadászó mozdulattal még mélyebbre hajtotta a fejét, szeme rezzenéstelenül tapadt Julianre, izmos teste megfeszült, akár egy íj húrja, pillanatokon belül várható volt, hogy elrugaszkodik fektéből. Julian nem akarta megölni ezt a ritka, gyönyörű állatot, így inkább gyorsan elillant a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult vissza a színpad felé, ahonnan hangos ováció és viharos taps hangjai szűrődtek hátra. A zenekar belekezdett az első dal nyitóhangjaiba.

Aztán meghallotta az asszony hangját. Kísértő, misztikus, ahogyan szállt a levegőben, szinte látni is vélte, ezüst és arany fénnyel csillogó tűzként öltött alakot. Sőt, nem csak szinte. Valóban látta maga előtt az arany-ezüst tüzet. Julian megtorpant, a szíve is megállt vele együtt, testét hatalmas sokk járta át. Csak állt a folyosón és bámult. A rongyos, kopott tapéta széle piros volt. Jóval elmúlt már nyolcszáz éve, hogy Julian utoljára színeket látott. Ez volt a sorsa a Kárpáti férfiaknak. Egy bizonyos idő után nem látták többé a színeket, és minden érzelem kihalt belőlük, kivéve, ha megtalálták az életpárjukat. Úgy tűnt, ők jelentik az egyensúlyt fényükkel, és jóságukkal, a szürkeség, és gonosz sötétség határán egyensúlyozó ragadozó jellemű férfiaknak. Ha a hímek megtalálták életpárjukat, visszatért minden, a színek, az érzelmek. De a Kárpáti nők nagyon ritkák. És az az egy teljesen bizonyosnak tűnt, hogy ő, Julian soha nem lesz megáldva egy társsal. Szíve végre megugrott mellkasában. Ami vele jött, attól ismét meg kellett volna álljon, hiszen érzések öntötték el. Izgalom. Remény. Valódi, igazi érzelmek. A lepusztult folyosó színei olyan élénknek tűntek számára, majdnem megvakították.

A hang. A hang át-, meg átjárta, megérintette, olyan helyeken is, amiknek létezéséről már réges-rég elfeledkezett. Teste szinte felszűkölt. Elemi erejű vágy csapódott neki, mintha ki akarna törni belőle. Julian állt, mintha megfagyott volna. A színek, az érzelmek, a fizikai vágy, és mindezek egyszerre, azonnal történő megjelenése egyetlen egy dolgot jelenthet csupán. Az, aki énekel, az életpárja. Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen, ami történt. Az ő fajának férfijai egy örökkévalóságon át vadásznak arra a nőre, aki a másik felük. A Kárpáti férfiak ragadozók, az ösztöneik hajtják őket, sötét, éhes gyilkosok, gyorsak és halálosak. Végtelen életükhöz képest elenyésző az az idő, amikor még minden színes és vidám, és egy nagy kalandnak tűnik az egész. Aztán pedig nem marad semmi, csak a szürke, kopár, magányos lét. Julian léte különösen elviselhetetlen volt, még Aidantól is elidegenedett, akinek közelsége segített volna elviselni a hosszú, nyomasztó, szürke évszázadokat. De tudta, a vámpírral való köteléke miatt minden testvérével töltött pillanattal nőtt a veszélye annak, hogy az élőholt rátaláljon Aidanre. Közelségük veszélybe sodorta volna testvérét. Így inkább Julian elmenekült még a népétől is, sohasem mondta el egyiküknek sem, még öccsének sem a rettenetes igazságot. Próbált tiszteletre méltó dolgokat cselekedni, hisz nem maradt más neki, csak a tisztelet. Ott állt a keskeny folyosón, és képtelen volt elhinni, hogy az életpárja itt van, tőle pár lépésre. Képtelen az érzések és a színek rátörő kavalkádjában elfogadni, hogy esetleg ő is megérdemelhet egy ekkora ajándékot. Sok Kárpáti férfi fordult át évszázadokig tartó eredménytelen keresés után. Egy érzés maradt csak, amit előhívhattak, a hatalom érzése, amikor vadásztak és öltek, - és úgy tűnt, ez az egyetlen dolog maradt nekik. Veszélyt jelentettek élőkre és halhatatlanokra egyaránt. Aki még elég erős volt, az a hajnalt választotta megváltásként, akik túl sokáig vártak, azok lelkét örökre elpusztította a rájuk boruló sötétség, és vámpírokká váltak. Csak alig maroknyian voltak azok, akik megtalálták a maguk sötét lényének a fényes másik felét, a nőt, aki teljessé, egésszé tehette őket. És most, majd ezer év sivársága után, amikor már meghozta a döntést, hogy köszönti a hajnalt, amíg még meg tud küzdeni a benne lakozó szörnyeteggel, Julian nem tudta elhinni, hogy rátalált életpárjára. Ám a színek, az érzések, köztük pedig főképp a remény azt suttogták, hogy ez mégis igaz. A női hang – erotikus, éhes torokhang – szatén ágyneműt és gyertyafényt ígért. Játszott vele, mintha a bőrén érezte volna, kínzó, bűnösen szexi, csábító ujjaként. Mindenkit elbűvölt, aki csak hallotta. Megbabonázta, magával ragadta. A hangok tisztán és gyönyörűen szövődtek dallammá, és ez a dallam varázslatot szőtt Julian, és mindenki más köré is. Nem tudott semmit a nőről. Csak hogy Gregori őt küldte, hogy figyelmeztesse a rá leselkedő veszélyre. A herceg pedig nyilvánvalóan azért akarta megvédeni, hogy az emberi vámpírvadászok ne onthassák ártatlan halandók vérét. A fanatikus csoport hitt a vámpírok régi legendáiban, és arra törekedett, hogy elpusztítsa őket. Valamilyen oknál fogva gyanús lett nekik az énekesnő, Desari, a kísértésbe ejtő hangjával, titokzatosságával. A csoport áldozatait legtöbb esetben egyszerűen megölték, karót döftek a szívükbe. Ami ennél is rosszabb volt, néhány áldozatukat életben tartották, hogy megkínozzák, és élve felboncolják őket. Julian hallgatta a meseszép hangot. Desari dala úgy hangzott, mint egy angyal éneke, ilyen gyönyörűség nem származhatott a földről.

Aztán egy sikoly hallatszott, magas és metsző, a szépség, a harmónia, a dal megszakadt. Egy második sikoly ívelt fel, aztán egy harmadik.

Julian egy lövést hallott, majd egy egész sortűz dördült el, a golyók hangszereket, lüktető testeket találtak el. Az épületet szinte megrázta a menekülő lábak dobogása, ahogy a rajongók pánikba esve futni kezdtek, ki a golyózáporból. Julian olyan gyorsan vált láthatóvá, hogy szinte csillanva elmosódott közben. A bárban teljes volt a fejetlenség. A halandók elmenekültek a színpad elől, egymást tiporva, amilyen gyorsan csak lehetett, megpróbálták elhagyni a helyiséget. Teljes volt a hangzavar, és az őrjöngés. Asztalok, székek dőltek fel, és törtek darabokra. A zenekar három tagja feküdt a színpadon, vérük szertefröccsent körülöttük a deszkákon és a hangszereken. A biztonsági őrök viszonozták a tüzet a hat férfira, akik menekülés közben immár a tömegbe lövöldöztek. Julian egyenesen a színpadra vetődött. Félretolta egy férfi testét Desari mozdulatlanul fekvő alakjáról. A nő kékfekete haja finom fátyolként terült szét körülötte. Vér szivárgott a selyemszálak közé, vér, ami a királykék ruhát is vörösre festette. Egyetlen pillanatnyi ideje sem maradt, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Borzasztó sebe mindenképpen végzetes egy halandónak, ha ő azonnal nem tesz valamit. Ösztönösen emelt fel egy vizuális pajzsot a színpad elé, ha bárki is odapillantott volna az őrjöngő, lövöldöző, menekülő tömegből, csak elmosódott árnyakat láthatott volna. Bár kételkedett benne, hogy bárki is megállna most odalent bámészkodni. Könnyedén felemelte Desarit a karjába, megkereste gyengülő pulzusát, másik kezét a seb fölé helyezte. Kizárta elméjéből a körötte dühöngő káoszt, kilépett a testéből, egyenesen a nőébe. A bemeneti nyílás egészen aprócska volt, de a kimeneti elég nagy. A golyó áthatolt a testén, roncsolta a belső szerveket, és szöveteket. Lezárta a sebeket, hogy megakadályozza a további vérveszteséget, még mielőtt mélyebbre vitte volna az árnyékba. Ott egy karmát megnyújtva sebet ejtett saját mellkasán. – Az enyém vagy cara mia, és nem halhatsz meg, mert nem megyek csendesen a halálomba, amíg véres bosszút nem állok érted. Márpedig a föld nem nyögött még olyan szörnyeteg alatt, amivé válnék. Innod kell piccola, az életedért, magadért, értem, értünk. Igyál! Parancsot adott, erőset. És mégis, karjai ölelésével kellett megakadályoznia, hogy a lány vasakaratával távolabb húzódjon tőle. Ezelőtt, Desari előtt úgy döntött, hogy elpusztítja magát, de ehelyett mégis várt, amíg már túl késő lett, és úgy tűnt, ő lesz az egyik legnagyobb hatalmú vámpírrá átforduló Kárpáti, azzá válik, akikre eddig századokon át vadászott. Hogy most mégis magához köti Desarit, azért akár százszoros halált is érdemel, mégis örömmel fogadná még azt is a sors kezétől. Az üres, hosszú évszázadok után egy pillanat alatt minden megváltozott. Érzi. Látta a világ színes ragyogását. Teste életre kelt, már nem csak a mindig jelenlévő véréhségének adott hangot, másféle szomjúság, vágy támadt benne. Hatalom és erő futott át az erein, átáramlott izmain, lénye szinte énekelt. És mindezt érezte. Ő nem halhat meg. Nem fogja neki megengedni. Soha. Nem, annyi magányos, fájó évszázad után. Ahol eddig csupán egy feketén ásító sötét szakadék volt, ott most egy kapcsolat volt. Igazi. Érezte. A vére ősi vér, nagy gyógyító erővel bíró, hatalommal telt. Azon keresztül maga az élet folyik át most a lányba, vele együtt pedig a megtörhetetlen kötődés. Suttogni kezdett neki az ősi nyelven. Rituális szavakat. Olyan szavakat, amik eggyé forrasztották szíveiket, lelkük rongyos darabjait egybeszőtték hibátlanra, tökéletesre. Mondatokat, melyek összekapcsolták őket visszavonhatatlanul, örök időkre. Egy pillanatra felmerült benne, hogy abbahagyja, megszakítsa a rítust, küzdött, hogy tisztességes, és becsületes lehessen, hogy rávehesse magát, hogy lemondjon a lányról, hogy az anélkül a rettenetes teher nélkül élhesse tovább az életét, amit ő cipelt a vállain. De elbukott. Nem volt elég ereje hozzá. A szavak a lelke mélyéről törtek elő, ahová eltemette őket, és mintha azt is magukkal rántották volna a felszínre.

– Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Védelmezni foglak, neked adom a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Julian érezte, hogy könnyek égetik a szemét. Máris elkövetett egy hatalmas bűnt. Az ellen a nő ellen, akit védenie kellene mindenekfelett. Száját végighúzta fényes haján, és nagyon halkan ismét kiadta a parancsot, hogy igyon. Egyre gyengült. A kimaradt táplálkozás, a rengeteg energiájába kerülő gyógyítás, majd az, hogy vérével táplálta a lányt, szinte teljesen felemésztette erejét. Belélegezte az illatát. Tüdeje elvitte azt testének minden sejtjébe, és beléjük véste kitörölhetetlenül.

A veszély érzete szinte a semmiből érkezett. A hang mindössze annyi volt, mintha egy finom ecsetet húztak volna el az egyik felborult szék fáján. De neki ez is elegendő volt. Julian felugrott az öntudatlan nő mellől, hogy megfeleljen a fenyegetésnek, vicsorgott, hófehér fogait kivillantotta. Egy hatalmas leopárd volt, súlya száz kiló felett lehetett, és már ugrott is felé, sötét, tintaszín, zavaros szemeit halálos rosszindulattal szegezte rá. Julian is felugrott a levegőbe, hogy elébe menjen a támadásnak, el Desari közeléből. Ugrás közben változott át, teste megnyúlt, átalakult, aranyló szőr hullámzott fel nehéz izmai felett, ahogyan szembeszállt a halálos fenyegetéssel. A levegőben ütköztek össze. Két hatalmas hím nagymacska. Ütközésük teljes erejű volt, fogaik, karmaik téptek, marcangoltak. A fekete párduc úgy tűnt elszánta magát az élet-halál harcra, de Julian reménykedett benne, hogy az életösztöne győzni fog. A fekete ragadozó félkörbe csavarodott, és mancsával keményen megütötte Juliant. A férfi érezte az oldalába becsapódó, bőrét felhasító borotvaéles karmokat. Viszont ellenfelének védtelenné vált a hasa, így most ő következett. Elégedetten nyugtázta a négy mély, vérző barázdát, amit mancsa szántott a fekete bundába. A párduc halkan sziszegett, megújult elszántsággal, bosszúra, megtorlásra vágyva. Julian a vadállat elméjéért nyúlt. Vörös ködbe burkolózott, gyilkos őrület volt rajta, az ölés kényszere. Távolabb ugrott tőle. Nem akarta megölni a gyönyörű állatot, és az igazság az volt, hogy saját harci tapasztalatai alapján ez a lény komoly ellenfél volt, rendkívül erős, és képzett. Képtelen volt átvenni az uralmat az elméje felett, bárhogy is próbálta magához ragadni az irányítást. Káromkodott, amikor a párduc védelmezően lekuporodott a nő teste mellett, majd a jellegzetes, lassú, cserkésző vadászmozdulatokkal ismét kúszni kezdett felé. Az intelligens sötét szemek az arcára fókuszáltak, kizárólag a leopárdokra jellemző rezzenéstelen, nyugtalanító, állhatatos pillantással. A macska félreérthetetlenül jelezte, Juliannek nincs más választása, vagy halálig harcol, vagy elmenekül. Értékes vére, amit a nőnek adott, hogy megmentse, valamint a négy hosszú barázda, amiből most is egyenletesen csordogált a deszkákra a vér, teljesen legyengítették a Kárpátit. A macska most túl erős volt, túl tapasztalt, egy gyilkológép. Julian nem mert kockáztatni. Most nem, amikor életpárja sorsát épp magához kötötte. Nem érzett gyűlöletet, vagy támadó szándékot a hatalmas állatban a nő felé, inkább egy legyűrhetetlen kényszert, hogy megvédje őt. Desari elméjében megkereste az állat iránt érzett szeretet emlékét. Julian kényszerítette magát, hogy meghátráljon. Aranyszőrű pofája vicsorra húzódott, szemei nem beletörődést, sokkal inkább eltökélt lázadást sugároztak. A fekete párduc elbizonytalanodott. Képtelen volt eldönteni, hogy kövesse-e őt, vagy maradjon a nő mellett, hatalmas testével védelmezve azt. Pillantása zavartan járt az ellenfél, és a lány arca között. Ez az információ végleg megnyugtatta Juliant. Még további két lépést tett hátrafelé. Hatalmas baklövést követett volna el, ha megöli ezt a lényt, akit életpárja szeret.

A második támadás a háta mögül jött. Szinte pusztán a megérzésére támaszkodva ugrott félre alig tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy a nőstény párduc az ő iménti helyére vetődött. Elvicsorodott dühében az elhibázott ugrás miatt. Julian elcsavarta a testét, a bár légterébe vetődött. Egy asztalra érkezett, megvetette erős hátsó lábait a felületén. A bejáratot egy harmadik macska állta el. Julian ugrott, egyenesen felé, bár a lába már nem ért földet. Ugrás közben, a levegőben vált köddé.

Kiáramlott az éjszakába. Nem volt teljesen bolond, tisztában volt vele, hogy a macskák követni tudják őt, ha azonnal nem kerül tőlük nagyobb távolságra. Rengeteg energiájába került fenntartani a ködöt, amíg hatalmas sebességgel távolodott köd formájában az éjszakai levegőben. Mégis, előhívta megmaradt energiáját, hogy bezárja testén a sebeket, megakadályozva ezzel a további vérveszteséget. Teljesen megzavarodott, a történtek minden mozzanatát újragondolta. Miért nem reagált a nagymacska az ő agykontroll próbálkozásaira? Sosem fordult még elő vele, hogy képtelen volt az ellenőrzése alá vonni egy állat elméjét. A párduc elméje olyan volt, amilyennel még sohasem találkozott. Mindenképpen könnyedén át kellett volna vennie felette az uralmat, még akkor is, ha az a fekete szépség jóval nagyobb volt, mint bármelyik más leopárd, amivel a vadonban találkozott. És ezek a macskák csapatban vadásztak, ami ennél a fajnál egyáltalán nem természetes dolog. Juliannek volt egy olyan halvány érzése, hogy a nagy fekete párduc irányította valahogyan két társát. És ahogyan védték Desarit... az minden volt, csak éppen nem jellemző ezekre a nagymacskákra. Julian most új irányba koncentrálta a figyelmét. Arra a közvetlen életveszélyre, ami az életpárját fenyegette. Valahol itt kinn az éjszakában volt hat ember, aki megpróbált megölni egy ártatlan nőt, akinek mindössze annyi bűne volt, hogy mennyei hanggal rendelkezett. Nem állt szándékában pihenni ezen az éjszakán, nyomon akarta követni őket, és biztosítani, hogy soha ne férkőzhessenek a közelébe többé. Még mindig érezte a bűzüket az orrában. A macskák vigyázni fognak az életpárjára, amíg nem tér vissza hozzá. A feladata most a bérgyilkosok legyőzése volt, egy Kárpáti igazságszolgáltatása, hogy eltávolítsa a veszélyt Desari közeléből, amilyen gyorsan csak lehet. Átfutott a fején a gondolat, hogy sebei még mindig vért szivárognak, lehetőség adva a titokzatos párducoknak, hogy újra felvehessék a nyomát, de végül úgy döntött, ez egyáltalán nem számít. Nem engedheti meg a gyilkosoknak, hogy szabadon maradjanak. Miközben időn, és téren át mozgott, belekémlelt életpárja elméjébe, hogy megnézze, magához tért-e már a lány. Gyógyulnia kellett volna, de teljesen éberen, és talpon találta. Zűrzavar uralkodott az egész bárban, Desari mentősökkel és rendőrökkel beszélt. De legalább a macskákat már biztosan bezárták. Áthatolhatatlan sötétségben találta meg az első személy, körülbelül tíz házzal a bár mögött. Csillanva megszilárdította testét, kezét rányomta a még mindig vért szivárgó karomnyomokra az oldalán. Semmiféle támpontot nem akart hagyni maga után. Bár küzdelemnek semmi nyomát nem látta, a merénylő nyakát eltörték. A második testet alig már lépéssel arrébb, egy sikátorban találta. Félig egy falnak támasztották, teste alsó fele egy olajtócsában feküdt. Mellkasán, ahol a szívének kellett volna lennie, öklömnyi lyuk tátongott. Julian megdermedt, és alaposan körülnézett. A gyilkos ugyanazzal a rituáléval végzett az emberrel, amivel a vámpírvadászok szoktak az élőholtakkal. Nem az emberi módon, karó és fokhagyma segítségével, hanem Kárpáti módon. Tanulmányozta a megcsonkított testet. Akár Gregori egyik korai munkája is lehetett volna. De nem. A gyógyító nem pazarolt volna ennyi időt egy halandóra, távolról elpusztította volna, és ezzel elintézettnek tekintette volna az ügyet. Ez bosszú volt. Valaki brutális módon, személyesen leszámolt a merénylőkkel. A legközelebbi vadász ikertestvére, Aidan volt. Ő is rengeteg élőholttal számolt már le, és voltak még néhányan az Egyesült Államokban, akik képesek voltak arra, amire ő is. De Julian közülük kettő jelenlétét azonnal megérezte volna, amikor a véres leszámolás elkezdődött.

Ez valahogyan másmilyennek tűnt. Nem a Kárpáti vadászok hűvös, személytelen munkája. Furcsa érzés fogta el, ahogy egyre másra találta meg a lövöldözők holttesteit. A harmadik, és negyedik testet egymás mellett találta. Egyiknek saját kése volt mélyen a torkába döfve, ami világosan mutatta, hogy kényszer hatása alatt végzett magával. A másik torkát viszont kitépték a helyéből. Kívülálló szemmel úgy nézett ki, mintha egy állat marcangolta volna szét, de Julian ennél jobban ismerte ezt a fajta sebet. Az ötödik test pár méterre feküdt az előző kettőtől. Ez látta maga felé közeledni a halált. Arcára odadermedt mérhetetlen rettegése. Szeme szinte obszcén módon kimeredt, ujjai még mindig a fegyvert szorongatták, azét a fegyverét, amivel kioltotta a saját életét, és amivel azelőtt nem sokkal a zenészekre lőtt. A hatodik férfit egy csatornában fekve találta. Vére szinte medencévé terebélyesedve feketéllett körülötte. Nehéz, fájdalmas halála volt. Julian elgondolkodott egy hosszú pillanatig. Ez egy üzenet. Egy teljesen világos, félreérthetetlen üzenet mindazok számára, akik a bérgyilkosokat küldték az énekesnő nyomába. Egy kihívás. Gyertek, próbáljátok meg újra, ha meritek. Julian sóhajtott. Fáradt volt és az éhség rágta bensőjét. Nem sokkal az után, hogy ő maga is hasonló bosszúterveket kovácsolgatott azok ellen, akik bántani merészelték Desarit, most rájött, nem engedheti meg, hogy ez a kihívás eljusson a címzettekhez. Azzal csak még nagyobb veszélybe sodorná életpárját. Ha a gyilkos csoport tudomást szerezne róla hogyan haltak meg a merénylőik, az végképp meggyőzné őket arról, hogy Desari vámpír, és vámpírok védelmezik, tehát megsokszoroznák az erőfeszítéseiket, hogy megöljék, vagy megkaparintsák a lányt. Beletelt néhány percbe, amíg az utolsó testdarabot is egybegyűjtötte a sikátorba. Mély lélegzetet vett, és az égből energiát gyűjtött, amit ráirányított az olajtócsára hordott tetemekre. Fáradt volt és gyenge, a hatás mégis azonnali volt. A fehér villanás belevágott a halomba, a tűz mohón fellángolt az olajon, pillanatokon belül égett hús bűze kezdett terjengeni a környéken. Várt türelmesen, a saját, és a borzalmas máglya jelenlétét is álcázta minden kíváncsi szem elől, hiszen a rendőrök is a környéket járták, keresve a merénylők nyomait. Amikor a holttestek már alig voltak több egy kupac hamunál, ismét rájuk küldött egy fehér energialöketet, amitől a tűz egy pillanatra újult erővel fellángolt, végképp megsemmisítve mindent, nevetségesen apró hamu dombocskát hagyva maga után. Ezt a hamukupacot aztán egy szellő segítségével felemelte, és kivitte az óceán fölé, hogy aztán szerteszórja a maradványokat a vízben. Figyelte a fel-felcsapó hullámokat egy ideig, amik felé nyújtózkodtak. Mind a hat bérgyilkos halott. Meghaltak anélkül, hogy bármi nyomot hagytak volna hátra, ami elvezetné őt az emberi vámpírvadász társasághoz, hogy nagyobb csapást mérhessen rájuk, amitől kis szerencsével a vezetőik pánikba esve elbújnának sötét lyukaikba, pár hónapnyi békét hagyva rosszindulatuktól a Kárpátiaknak és a halandóknak.

A szárazföld belseje felé indult, a hegyek közé, ahol kicsiny nappali menedéket készített magának itt tartózkodása idejére. Gondolatai visszatértek a leopárdokhoz. Ha nem tudta volna pontosan, hogy nem úgy van, meg mert volna rá esküdni, hogy a nagy fekete hím nem egy nagymacska, hanem egy Kárpáti. De ez lehetetlen. Minden Kárpáti felismer egy másikat, legyen az bármilyen alakban. Könnyedén beazonosították egymást, használva elméik kommunikációját egy nyílt csatornán. Bár ez alól is volt kivétel. Páran az ősiek közül álcázni tudták még a fajtabéliek előtt is a jelenlétüket, de ez egy ritka tehetség volt. Egy másik gondolat is zavarta Juliant. Saját viselkedésével egy újabb veszélybe is belesodorta Desarit. Megjelölte őt életpárjának, amiről már valószínűleg a vele vérkapcsolatban álló ellensége, a vámpír is tud.

Halkan elkáromkodta magát, aztán visszaterelte gondolatait Desari különös állattestőrére. Bár Julian remeteként élt, ismert minden élő Kárpátit. A fekete párduc pedig emlékeztette őt valakire, a mód, ahogyan halálig harcolt, a teljes bizalom önmaga hatalmában. Gregori. A legsötétebb. Megrázta a fejét. Nem. Gregori és életpárja Savannah New Orleansban vannak. Julian látta el a fiatal lány védelmét, hogy Gregori teljesíthesse a neki tett fogadalmát, amivel öt év szabadságot ígért leendő életpárjának, mielőtt összeköti magukat. És Gregori nem élőholt, mivel életpárja van, kizárt, hogy átfordult volna vámpírrá. Márpedig egyetlen át nem fordult Kárpáti sem próbálna megölni egy másik Kárpátit. Tehát ez semmiképp sem lehet Gregori. Testet öltött rejtekhelye bejáratánál és belökte az ajtót. Mielőtt belépett volna, megfordult és mélyen beszívta az éjszaka illatát. Valami zsákmányt keresett, lehetőleg elég közelit. Szüksége volt friss, meleg vérre, hogy teljesen be tudja gyógyítani a sebeit. Amikor lenézett a még mindig szivárgó sebekre, szitkozódva felmorrant, de mégis, vad elégedettség öntötte el, hogy ő is rajtahagyta kézjegyét a különös nagymacskán. Már beutazta a világot. Évszázadokat töltött azzal, hogy átengedte magát olthatatlan tudásvágyának, és kíváncsiságának. Sok időt töltött Afrikában és Indiában, minden megtanulhatót megtanult a leopárdokról. Ravasz, halálos nagymacskák voltak, szinte már felsőbbséges intelligenciával. Azonban mégiscsak vad ragadozók voltak, így kiszámíthatatlanok, még veszélyesebbek. Így hát a zenekarnak különleges engedélyekkel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy velük együtt utazgassanak az Egyesült Államokban. Ismét elgondolkodott a macskák teljesen szokatlan viselkedésén. Még akkor is összeszedettek és roppant fegyelmezettek voltak, méltó ellenfelei a betolakodóknak, amikor a vér szaga, és a káosz eluralkodott körülöttük, természetükkel ellentétben összehangoltan, csapatként működtek együtt. A hatalmas fekete macska meg sem kísérelte megnyalni Desari, vagy a zenekar másik két tagjának vérző sebeit. Márpedig a nagymacskák ilyen helyzetekben képtelenek ellenállni a vér, a vadászat és a táplálkozás ősi ösztönének. A leopárdok legalább olyan hírhedt dögevők, mint amilyen jó vadászok. Valami kikapcsolta az állatokban ezen ösztönöket, helyette pedig arra kondicionálták őket, hogy minden körülmények között védjék meg az énekesnőt. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és az itt és most megoldható problémákkal tudjon foglalkozni. Belenézett saját testébe, megkereste a sérüléseket, és immár teljesen bezárta őket. Sokkal több energiát vesztett már, mintsem ezt tökéletesen elvégezhette volna, így gyógyfüvekből egy italt készített magának, ami segít majd befejezni a gyógyítás folyamatát. Kiállt vele a tornácra, és lassan elkortyolgatta, kényszerítve a testét, hogy befogadja a szokatlan táplálékot. Ezzel elegendő energiához jutott ahhoz, hogy eljusson az erdőbe. Itt a talaj gazdag volt, és kövér, fekete. Közel állt hazájuk gyógyító földjének minőségéhez, ami mindig segített fajtájuknak a gyors gyógyulásban. Talált is megfelelő, fenyőtűkkel vastagon borított helyet egy domb oldalában. Elkeverte nyálával a földet, és vastagon beborította vele sebeit. A keverék azonnal megnyugtatta az égő karmolásokat az oldalán. Érdekes, és szokatlan volt, hogy érzelmeket érez, mint akár csak most a megnyugvás. Tudta más, párra lelt Kárpátiak leírásaiból, hogy a visszatérő érzelmek és színek még mélyebbek, intenzívebbek, mint amit fiatalkorukban átéltek. Erősebbek. Így a fájdalom is. És ezt most önmagán is tapasztalhatta. Mint minden Kárpáti, ő is megtanulta, hogy kizárja tudatából a fájdalmat, ha arra szükség volt, de ez most túlságosan sok energiába került volna. Energiába, amivel nem rendelkezett. Fáradt volt, és éhség mardosta, teste táplálék után kiáltott. Elméjét társára hangolta. Desari. Az életpárja. A lány agyában zűrzavart talált, de életben volt. Szinte kényszerítő erővel tört rá a vágy, hogy megnyugtassa, de tudta, behatolásával csak még inkább felidegesítené. Lehunyta a szemét és nekitámaszkodott egy fa törzsének. Egy leopárd. Ki gondolta volna, hogy egy leopárd képes lesz őt valaha is megsebesíteni? Vagy annyira megzavarta a frissen megtalált életpárjával érkező újdonságok áradata, hogy óvatlan lett? Hogyan

tudta egy állat kicselezni őt? Ki ölte meg a merénylőket? Nincs macska, vagy halandó, aki mindezt ilyen gyorsan elvégezte volna. Julian ismerte saját erejét, és megbízott benne. Kevesen rendelkeztek nála nagyobb hatalommal. Csak a legősibbeknek sikerülhetett volna legyőzniük őt egy harcban. Egy annyira ősinek, mint Gregori. Ismét megrázta a fejét, próbálván kitisztítani gondolatait. A mód, ahogyan a macska koncentrált a küzdelemre, a rendíthetetlensége, könyörtelensége mind-mind egyetlen arcot hozott elé. A Legsötétebb. Miért nem tudja kiverni végre a fejéből ezt az ostobaságot, amikor nyilvánvalóan tudja, hogy Gregori nem lehetett az? Egy másik ősi lenne, aki még a saját fajtája elől is elrejtőzött? Aki elhagyta őseik földjét réges-rég, és észrevétlenül itt él?

Megpróbálta felidézni magában, amit Gregori családjáról tudott. Szüleit a Kárpátokban mészárolták le, még a török megszállás alatt. Mikhail, aki most népük vezetője, hercege, szintén akkor vesztette el a szüleit. Egész falvak pusztultak el akkoriban. A lefejezések mindennaposak voltak, mint ahogyan a karóba húzások is a tűző napon. A gyerekeket gyakran terelték össze egy gödörbe, vagy nagyobb épületbe, amit aztán rájuk gyújtottak, hogy elevenen elégessék őket. Az az időszak a kínzások és csonkítások kora volt, könyörtelen harc a létezésért emberek, és halhatatlanok számára egyaránt. A Kárpáti fajt megtizedelték. Azokban a vérben fürdő napokban vesztették el történelmük során a legtöbb nőt, és férfit, és a legborzasztóbb, majdnem az összes gyermeket. Az a csapás pedig megrendítő erejű volt. A gyerekeket embergyerekekkel vegyesen kerítették be, és egy szalmakunyhóba terelték őket, amit rájuk gyújtottak. A gyermek Mikhail kitört a tűzcsapdából, kimenekítve testvérét és húgát is, de Gregori már nem járt ekkora szerencsével. Elvesztette testvérét, aki akkor hatéves volt, és kishúgát, aki még a hat hónapot sem töltötte be. Julian vett egy mély lélegzetet, és végigvette a Kárpáti férfiak sorát, akikkel találkozott az évszázadok során, hogy megpróbálja végre a helyére tenni a szokatlan fekete párducot. Emlékezett egy régi legendára egy eltűnt ikerpárról, akik mintegy öt-hatszáz évvel ezelőtt tűntek el nyomtalanul. Mindenki azt hitte, vámpírrá fordultak. Élesen beszívta a levegőt a gondolatra. Közülük lenne az egyik? Életben lennének? Meg tudott volna szabadulni Julian egy ennyire ősi Kárpátitól viszonylag sértetlenül? Kételkedett benne. Tovább folytatta a keresést, bejárta elméje minden egyes szegletét. Lett volna egy olyan gyermek, akiről ő nem tud? Bármelyik Kárpáti, aki annyira ősi, mint Gregori vérvonala, túl erős lenne ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek. Létezhetne a világban Gregori bármilyen rokona, akiről senki sem tud? Hiszen ő maga is beutazta szinte az egész földet, de sohasem találkozott idegen fajtájabeliekkel. Igaz, voltak pletykák, és ő csak reménykedni tudott benne, hogy igazak, miszerint léteznek a földön olyan Kárpátiak is, akiket még eddig nem találtak meg. A kérdés pillanatnyilag megválaszolhatatlannak tűnt, így Julian le is zárta magában egyelőre. Kiküldött egy hívást az éjszakába, hogy prédát csalogasson magához, mivel jelen állapotában túl gyenge volt ahhoz, hogy maga induljon vadászni. Várt a fa alatt, amíg megérkezett a válasz. A könnyű szellő hamarosan emberi hangokat hozott felé a közeledő négy ember felől. Tinédzserek. Négy fiú. Belélegezte az illatukat és felsóhajtott. Mindegyik ivott. Úgy tűnt a mai fiatal halandók legfőbb szórakozása az alkohol és a drogfogyasztás. De nem számít, a vér az vér. Hallotta beszélgetésüket, miközben felé botladoztak az erdőn keresztül. Egyikük szülei sem engedélyezték ezt a kirándulást. Julian fehér fogai felvillantak a sötétben, kissé gúnyosan elmosolyodott. A fiúk úgy gondolták, vicces dolog, ha bolonddá teszik azokat az embereket, akik szerették őket, és megbíztak bennük. A halandók faja annyira különbözik az övétől. Bár hímjeik ragadozók voltak, gyakran jobban is, mint kellett volna, egy Kárpáti férfi soha nem bántana nőt, gyermeket, vagy lenne tiszteletlen azokkal, akik szeretik, védik, és tanítják őket.

Várt. Szemei aranyszínűvé olvadtak, könnyedén átláttak a sötétség fátylán. Agya önkéntelenül állandóan a kapcsolatot kereste életpárjával. Minden Kárpáti férfi tudta, hogy véletlenül életpárra találni elfogyóban lévő fajukban szinte lehetetlen, hiszen számukat többször megtizedelte a középkori vámpír és boszorkányüldözés, a véres török, és szent háborúk. Hogy még ennél is rosszabb legyen a helyzet, a kevés számú megmaradt nő évszázadok alatt alig szült leánygyermeket, és még az ilyen ritka ajándékok sem élték túl életük első évét. Senki sem jött rá a megoldásra egészen Mikhail herceg, és a valaha ismert legnagyobb gyógyító, Gregori felfedezéséig. Ők végül megtalálták a megoldást ezekre a súlyos problémákra. Próbáltak már régebben halandó nőket Kárpátivá változtatni, de ezek a nők többnyire már az átváltozás alatt elpusztultak, vagy olyan vérengző vámpírokká váltak, akik emberi gyerekekből táplálkoztak, és kivétel nélkül mindig megölték zsákmányukat. Az ilyen nőket végül meg kellett ölni az emberi faj védelmében. Aztán Mikhail és Gregori rátalált egy halandó nőre, aki rendelkezett a fajukra jellemző lelki képességekkel, és ez a nő túlélte a háromszori vércserével járó átváltozást is. Ezek a nők képesek voltak leánygyermeknek is életet adni. Mikhail életpárja lett ez az első ilyen nő, és ő hozta a világra Gregori életpárját. Ez a remény egy hatalmas hullámával söpört végig a Kárpáti férfiakon. De sajnos, bár beutazta majdnem az egész világot, igaz, leginkább a vadonban, és a hegyekben töltötte ideje nagy részét, azért néha emberek közt is járt, Julian még sohasem találkozott olyan halandó nővel, aki rendelkezett volna a szükséges lelki képességekkel. Julian már kezdett lemondani róla, hogy ez egy járható út lehet, még akkor is, ha saját ikertestvére is rátalált egy ilyen nőre. Tudta magáról, hogy megkeseredett és cinikus, a sötétség egyre inkább a hatása alá vonta, a fekete űr terjedt a lelkében. Elfogadta sorsát, mint a világegyetem megváltoztathatatlan rendjét, mint gyermekkorában elkövetett bűnét, és mint száműzetését népétől. Mint az eget, és a földet. Egy egésznek a része volt. Amikor pedig érezte, hogy egyre veszélyesebben közel kerül az átváltozáshoz, azt is elfogadta. Tudta, hogy nagyon erős, ezért akarta üdvözölni a hajnalt, még mielőtt vérengző, lélektelen fenevaddá változott volna. Nagyon régóta semmi reményt nem táplált már valami másféle folytatásban. És most minden megváltozott. Egy pillanat alatt, egy lélegzetvételnyi idő alatt. Életpárja lett. De a lány megsebesült, és vadásznak rá. De legalább volt egy igazán rátermett testőre, a két nagymacskáról már nem is beszélve. Mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a hatalmas fekete leopárd egyáltalán nem az, aminek látszott. És ott volt a mód, ahogyan a merénylőket megölték. Nem emberi módon. Kárpáti vadászok módján. Márpedig ha ez egy erős Kárpáti hím, Julian bárhol máshol szívesebben tudta volna, mint az életpárja közelében. A tinédzserek már a közelében jártak, csörtetésük megzavarta az éjszaka hangjait. Egyikük többször is megbotlott, túl sok alkoholt fogyasztott. Nevettek ügyetlenkedésén, az erdő mélyéről pedig aranyszín szemek figyelték minden mozdulatukat, hófehér fogakon csillant meg a hold fénye. Julian lassan kilépett a fák közül, de az arca árnyékban maradt. Rámosolygott a fiúkra. – Szép időnk van ma este. – köszöntötte őket halkan. Hirtelen mindannyian megálltak. Nem látták őt a sötétben. És valahogyan hirtelen a tudatára ébredtek, hogy mélyen az erdőben vannak, távol a kempingtől, azt sem tudva hogyan kerültek oda, azt pedig főleg nem, hogyan juthatnának vissza. Aggodalmasan egymásra pillantottak. Julian tisztán hallotta mellkasukban nagyot dobbanó szívüket. Fokozta a feszültséget, hagyta megvillanni fehér fogait, és engedte, hogy aranyszín szemeiben feltűnjön egy pillanatra szörnyetege, halvány vörös lobbanással. A fiúk földbegyökerezett lábbal álltak, Julian pedig kilépett az árnyékból. – Senki sem mondta nektek, hogy az éjszaka veszélyes lehet az erdőben? Gyönyörű hangja szinte dorombolt, fenyegetés áradt belőle, és ő szándékosan elmélyítette idegen akcentusával a baj előérzetét, amit a fiúk felé sugárzott, követvén, ahogy áthaladt testükön. – Ki vagy te? – sikerült megszólalnia egyiküknek károgásszerű hangon. Pillanatok alatt kijózanodtak.

Julian szemei egyre vörösebben izzottak, a szörnyeteg belül megfeszülő inakkal lelapult, a felszín közelébe jött, harcra készült a kiszabadulásért. Átsöpört rajta az éhség, és a rettentő üresség, rágta a vágy, hogy jóllakjon egyszer úgy igazából, ahogyan soha nem engedte meg magának. És nem is fogja, amíg minden módon magához nem köti életpárját. Szüksége volt a kapcsolatra vele, hogy lehorgonyozza a benne lévő szörnyeteget. Szüksége volt a vérére az ereiben, hogy megállítsa a borzalmas szomjúságot, az elméjére, hogy visszahozza az övét a fénybe. Az egyik fiú felsikoltott, egy másik hangosan felnyögött. Julian a kezének egyetlen intésével elcsendesítette őket. Nem akarta a fiúkat halálra ijeszteni, csupán csak egy kis félelmet kelteni, elegendőt ahhoz, hogy változtassanak a viselkedésükön. Ez elég könnyen ment, átvette az uralmat elméjük felett. Jótékony feledés fátylába burkolta az elkövetkezendő eseményt, és előrelépett, hogy igyon belőlük. Sok vérre volt szüksége, és hálás volt, amiért a fiatalok négyen jöttek, így egyiküktől sem kellett túl sokat elvennie, hogy legyengítse őket. Minden fiúba egy kissé módosított emléket ültetett el, így össze fognak zavarodni. Az utolsó pillanatban némi gunyoros humorral egy parancsot is a fejükbe ültetett, hogy a legelső adandó alkalommal mondjanak el mindent a szüleiknek ezekről a kiruccanásokról. Aztán visszaolvadt az árnyékba, és feloldotta a tinédzserek testét és elméjét megbénító parancsot. Nézte őket, ahogy magukhoz térnek a földön ülve, vagy feküdve. Szédültek és féltek, és mindannyian másképpen emlékeztek arra, miért is jöttek ki ide az erdő mélyére, és a támadásra, ami itt érte őket. Vitatkoztak egy kicsit, de semmilyen eredményre nem jutottak, és már csak egyetlen vágyuk volt, haza akartak menni. Julian visszakísérte őket a sátrukig, figyelte, amint összebújnak a tűz mellett. Messzebbről vadászó farkasok hangját kezdte utánozni. Mosolyogva figyelte, ahogy felpattannak, és szanaszét hagyva mindent maguk után autóba ugranak, és nagy sebességgel indulnak szüleik felé, akiknek nem fogadtak szót. A nyállal kevert föld szépen gyógyította a sebeit, és fájó éhsége is csillapult egy időre, így Julian visszatért a menedékébe. A padló félre csúszó deszkái alatt volt a lejárat az alsó terembe. Egyetlen intésével megnyitotta az utat az alvókamra felé. Odalenn egy kézmozdulattal feltárta a földet, és elhelyezkedett annak gyógyító, hívogató hűvösében, karjait összefonta maga előtt. Desari képét idézte maga elé. Magas, karcsú alakját, krémesen lágy, sima, fehér bőrét. Látta fényesen ragyogó hollószín hajának tömegét, ami talán a csípőjéig veti lágy hullámait. Finom csontú, klasszikusan szép arcát. Őrjítő vonalú, zamatosnak tűnő száját. Egészen biztosan fantasztikus íze lehet. Szerette nézni a száját, míg eszméletlenül feküdt. Tökéletes a szája. Érezte, hogy egy mosoly lágyítja meg ajkai kemény vonalát. Életpár. Az övé. Évszázadokon keresztül még gondolni sem mert erre. Miért őt választotta a világegyetem erre a megtiszteltetésre? Miért nem egy becsületes, törvénytisztelő Kárpáti férfit? Ő gyakorlatilag egy kitaszított. Asszonya viszont halandó. Három vércserére van szüksége, hogy elinduljon az átalakulás. És ami a legrosszabb, arról sem bizonyosodott meg, hogy megvannak-e benne azok a lelki adottságok, amik szükségesek ahhoz, hogy teljes értékű Kárpáti lehessen belőle, nem pedig egy gyilkológép. De nem. Rendelkeznie kell ezekkel a tulajdonságokkal, hiszen az ő világa, a meddő, szürke pusztaság, gyönyörű, titokzatos, csodálatos hellyé változott, ahogy a nő belépett az életébe. Erre pedig kizárólag az életpár képes. Izgalom járta át. Párjának sajnos sok mindenről le kell majd mondania. Mint például a közönség előtti szereplés. Desari. Most eszébe jutott, hogy megbízásakor megtudta, hogy becenevet is használ a lány. Dara. Valami halvány felismerés csillant meg egy pillanatra a fejében. Ősi név. Perzsa eredetű, a jelentése, a legsötétebb. Érezte, hogy szíve nagyot ugrik. Ilyen véletlen egyszerűen nem létezik. Gregorit a legsötétebbnek nevezték, ahogyan előtte az ő apját is. A vérvonal nagyon erős, tiszta, ősi, a második legősibb Mikhailé után. Miért pont a Dara becenevet vette fel? Van-e kapcsolat? Lennie kell. De hogyan?

Megcsóválta a fejét, hogy eltávolítsa ezt a sehova sem vezető gondolatot. Nem lehetnek errefelé ismeretlen Kárpátiak. És főképpen nem lehet egy ismeretlen Kárpáti asszony. Amióta olyan nagyon megfogyatkozott a számuk, a Kárpáti nőket szigorú védelem alatt tartották. Az életpár előtt az apa gondoskodott róla, hogy semmi ne árthasson nekik, elvégre ők voltak a faj túlélésének zálogai. Mikhail már rég az oltalmába vette volna. Félretette egyelőre ezt a kirakóst. Lehunyta a szemeit és Desarira koncentrált. Dara. Általában vércserére volt szükség, hogy nyomon tudjanak követni valakit, de Julian rengeteg évig tanult, és kísérletezett. Még fajtája legtöbbje számára is elképzelhetetlen dolgokat tudott. Felépítette Desari elméjét a sajátjában, odafigyelve minden apró részletre. Aztán kilőtte az éjszakába a gondolatait, keresést, hívást, parancsot. „Gyere hozzám cara mia, jöjj el! Az enyém vagy. Nem teremtettek mást a számodra, csak engem. Akarod, hogy veled legyek, szükséged van rám. Ürességet érzel nélkülem. Kérlelhetetlenül folytatta a kapcsolatteremtést, fokozta a nyomást, a hívás erejét. „Keress meg engem! Tudod, hogy az enyém vagy. Képtelen vagy elviselni más érintését cara mia. Szükséged van rám, hogy kitöltsem benned azt a sötét űrt. Nem vagy boldog és elégedett nélkülem. Meg kell találnod.” A létező legerősebb parancsot küldte el, teljes koncentrációját mentális kapcsolatuknak szentelte. És nem állt meg addig, amíg teljes bizonyossággal nem érezte, hogy szavai áthatolva minden gáton és akadályon, amik elválasztják őket, megtalálták az utat lelke másik feléhez.

Második fejezet Mindenfelé rendőrök őgyelegtek. Desari óvatosan felült, szédült, rosszul érezte magát. Furcsán érezte magát, mintha valami a testében örökre megváltozott volna. Egy furcsa, tátongó ürességet érzett, egy űrt, amit sürgősen ki kellene töltenie. Bátyja és testőre hajolt le hozzá és megfogta a karját. Jéghideg fekete szemei végigfutottak testének minden porcikáján. Királykék ruháját vér szennyezte, és belül a testében fájdalmat érzett. – Lelőttek. – jelentette ki. – Nem értem, hogy nem vettem észre időben, hogy veszélyben vagy. Darius arca szürkének, vértelennek tűnt. Desari végigsimított erős állkapcsán. – Táplálkozásra van szükséged bátyám. Túl sok vért adtál nekem. Darius megrázta a fejét, és óvatos pillantást vetett a rendőrök felé. – Csak Baracknak és Dayannek adtam. Ők is megsérültek. Hat halandó Desari. Mindhármatokat meg akartak ölni. – Barack és Dayan? Jól vannak? – kérdezte azonnal, aggodalom öntötte el sötét, meleg pillantását. Kétségbeesetten nézett körül az együttes másik két tagját keresve. Közel állt hozzá a két férfi, mintha ők is a fivérei lettek volna. Darius bólintott. – Letettem őket a földbe. Ott gyorsabban gyógyulnak. Kevés időm volt a sebeikre, de megtettem mindent, amit tudtam. A rendőrök akkor özönlöttek be a bárba. Elfedtem magunkat, nem láttak bennünket. De van egy nagy baj. Nem én voltam, aki vért adott neked. Itt volt egy másik. Egy erős, és hatalmas. Desari riadtan bámult fel bátyja arcába. – Valaki vért adott nekem? Biztos? Nem néztél valamit félre? Darius megrázta a fejét.

– Nem értem ide időben. Eszméletlen voltál. Nem tudtad volna már megállítani a szíved és a tüdőd, hogy leállítsd a vérkeringésed, és megmentsd magad. Megvizsgáltam a sérüléseidet utána Desari. Belehaltál volna. Megmentette az életed. Mellkasához húzta a térdeit, szinte védekezően gömbölyödött össze. – Bennem van a vére? – hangja elveszettnek, kétségbeesettnek és nagyon-nagyon rémültnek tűnt. Darius ékesszóló káromkodásba fogott. Évszázadok óta ez volt a családja. Desari, Syndil, Barack, Dayan és Savon. Bárki más, akivel eddig találkozott és hasonlóságot mutatott az ő fajtájukkal, az gonosz volt és gyilkos. Ezt a lényt azonnal észrevette, ahogyan az belépett a bárba. Darius amúgy is nyugtalan volt, és aggódott. De az újonnan jött lényen nem érezte a gonoszság bűzét, mint az élőholtakon. Utána kellett volna mennie, de akkor megérezte a tömegben a gyilkos szándékú halandók jelenlétét is. Miért pécézték ki maguknak ezek az emberek Desarit? Valamit ártottak nekik a családjával? Tudta, hogy a történelem során hisztéria tört ki az embereken, különösen Európában, a vámpírokkal kapcsolatban. És az elmúlt hetvenöt évben egy sor olyan gyilkosság történt Európában, ami ezen társaság tagjainak volt tulajdonítható, mintha határozottan vámpírokra vadásztak volna. Darius szándékosan ezen a kontinensen tartotta a családját, hogy messze elkerüljék ezeket az embereket, vagy a romlott vérű vámpírokat. Rengeteg hely van a világon, ami nem Európa közelében van. Eredeti hazájának emléke csak roppant homályosan élt benne, és maga az emlék is szörnyű volt. Martalócok ragadtak meg asszonyokat és gyerekeket, karóba húzták őket és kitették a tűző napra, hogy hatalmas kínok között elpusztuljanak. Emlékezett lefejezések, és csonkítások véres sorára. Ha bárki más túlélte volna is ezt a fajtájából, az rég átfordult volna vámpírrá. Ha vele együtt más gyerekek is megszöktek volna, megtalálhatatlanul szerteszóródtak a világban. – Darius? – Desari megragadta az ingét – Nem válaszoltál. Át fogok változni? Élőholtat csinált belőlem? – gyönyörű hangját elfátyolozta a félelem. Átfogta erős karjaival és magához szorította. Arca kőkemény, engesztelhetetlen maszkká vált. – Semmi nem árthat neked. Nem fogom megengedni. – Nem lehetne, hogy azt a vért eltávolítsuk, és helyette a tiedet kapjam? – Elküldtem magam a testedbe, és semmi, de semmi jelét nem találtam ott rossz vér jelenlétének. Nem tudom hogyan, csak azt tudtam megállapítani, hogy valamilyen módon megjelölt téged. Felemelte a kezét, és a hasához szorította, ujjai között vér tört át. Desarinak elállt a lélegzete, azonnal térdre emelkedett. – Azonnal zárd le a sebeidet Darius! Túl sok vért vesztettél már el. Inkább nekem kéne adnom neked. – Nagyon fáradt vagyok Desari. – ismerte be halkan. Ez a vallomás megrémítette a lányt. Sokkolta. Ez volt az első eset a hosszú évszázadok során, hogy bátyja bevallotta gyengeségét, holott számtalan csatában sérült már meg, vadon élő állatoktól és emberektől egyaránt szerzett sebeket, és vadászott minden lények legerősebbjeire, a vámpírokra is. Végigsimított a karján, le a könyökéig. – Azonnal vérre van szükséged Darius. Hol van Syndil? Desari tudta, ő maga is túl gyenge ahhoz, hogy felajánlja vérét a testvérének, ráadásul az az idegen valamit csinált is vele… Kétségbeesetten fordította tekintetét a körülöttük zajló káosz felé, és csak ekkor jött rá, bátyja még arra is áldoz egyre inkább kimerülő erőtartalékaiból, hogy elrejtse kettejüket az emberek, főleg pedig a rendőrök szeme elől. Átvette tőle az illúzió fenntartását, ezzel ő is boldogul egy ideig, még ha ez jelen állapotában rengeteg energiájába is került. Összeszorította a fogát és talpra állt. – Hívni fogjuk Syndilt Darius. Ő erről az egészről mit se tud, mélyen eltemette magát a földbe. Itt az ideje, hogy visszatérjen az élők világába. Darius megrázta a fejét, de kénytelen volt Desari apró testén támaszt keresni. – Túl hamar van neki. Még nincs túl a traumán.

„Syndil, hatalmas bajban vagyunk, el kell jönnöd hozzánk. Fel kell kelned.” Desari elküldte a hívást a nőnek, aki legközelebbi barátja, és nővére volt. Érezte a nő hatalmas bánatát, most azonban mindenképp szükségük volt rá.

Hatan voltak, egymáshoz terelte őket a háború, és a kegyetlenség. Darius hat éves volt, Desari hat hónapos. Savon négy, Dayan három, Barack kettő, Syndil pedig egy. Úgy nőttek fel együtt, hogy csakis egymásra számíthattak, és kizárólag Darius védelmére. Amikor meglepték őket a martalócok, szüleik abban a letargikus, szinte magatehetetlen állapotban voltak, ami a nappali órákban egész fajukat jellemezte. A támadók elérték a falut, és minden felnőttet megöltek, beleértve a Kárpátiakat is, akik segíteni akartak magukon, és az embereken. A gyerekeket, mint a marhákat, beterelték egy kunyhóba, aztán az épületet felgyújtották. Darius közel a saját rejtekhelyükhöz egy parasztasszonyt vett észre, akinek szintén sikerült elrejtőznie a mészárlás elől. Mivel a nap hatása a Kárpáti gyerekekre nem volt olyan végzetes hatással, mint a felnőttekre, csendben kivárták az alkalmat a menekülésre. Darius az erejét használta, a puszta akaratát, hogy a láthatatlanság köpenyét teríthesse az öt gyerekre, és az emberi nőre, épp úgy, mint akkor, amikor rákényszerítette az akaratát a nőre, hogy vigye magával őket. A nő nem ismerte a fajukat, elvezette őket a hegyek között a tengerhez, ahol a szeretője hajója volt. Bár az ott összegyűlt emberek rettegtek a tenger veszélyeitől, sokkal jobban féltek a martalócok kegyetlenségétől, mint holmi vízi kígyóktól, és hogy le fognak csorogni a világ peremén. A hajón a gyerekek végig elrejtőzve, és csendben maradtak. A menekülő emberek is féltek a háborútól, így a parttól messze kormányozták a hajót, olyan messze amennyire még soha nem is jártak. Erős szél kerekedett, ami még inkább besodorta őket az óceánba. Ott pedig olyan erejű vihar támadt rájuk, ami szertezúzta, elsüllyesztette a bárkát, a hullámok maguk alá temették a halandókat. Darius újra megmentette a gyerekeket. Ősi, szokatlanul erős vére lehetővé tette, hogy ragadozó madárrá válva sorra a legközelebbi szárazföldre hurcolja a kicsiket. Az életük végtelenül nehéz volt azokban a kezdeti napokban, Afrika kegyetlen partján. A Kárpáti gyerekeknek vérre van szükségük, de ők még nem tudtak vadászni. Szintén szükségük lett volna gyógynövényekre, és más tápanyagokra. Akkoriban a legtöbb gyerek nem érte meg az egy éves kort. Mutatja Darius hatalmas erejét, hogy mind a hatan túlélték. Megtanult úgy vadászni, mint a leopárdok. Rájött, hogyan készítsen menedéket a föld alatt, és elkezdte kitapasztalni a gyógyítás művészetét. Nem volt ez könnyű tanulás. Néha megsebesült vadászat közben. Számos kísérlete nem sikerült, vagy épp visszafelé sült el. De ő kitartott, konoksága pedig nem tette lehetővé, hogy meghaljon. Gyakran megmérgezte magát a kipróbált új élelmiszerekkel, és saját testén tanulta meg, hogyan lehet közömbösíteni a mérgeket. Az évszázadok során együtt maradtak, egy családként. Tanultak, Darius egyre nagyobb tudása lehetőséget adott neki, hogy elrejthessék különbözőségüket az emberek elől, és pénzt kereshessenek. Darius erős volt és határozott. Desari olyan biztos volt benne, mint a földben a talpa alatt. Megkérdőjelezhetetlen volt, szava maga a törvény. Egyikük sem volt felkészülve a tragédiára, ami két hónappal ezelőtt történt. Desari még ma is alig volt képes visszaemlékezni rá. Savon megadta magát a sötétségnek, elveszítette a lelkét. Elrejtette előlük átfordulását, várta a lehetőséget, hogy gonosz módon megtámadhassa Syndilt. Desari még soha nem látott ilyen brutális támadást nő ellen. Családjuk férfitagjai mindig kivételes gyengédséggel és szeretettel fordultak a nők felé, óvták, védelmezték őket. Nem is álmodták, hogy ilyen dolog megtörténhet. Syndil édes volt, és mindenkiben megbízott. Savon megverte őt azon a napon, összemarcangolta, és megerőszakolta. Majdnem megölte a vérveszteség. Darius talált rájuk, Syndil mentális segélykiáltásait követve.

Annyira megdöbbent, amikor szembetalálta magát legjobb barátja tettével, hogy majdnem hagyta magát kivégezni a rátámadó Savortól. A történtek után Syndil annyira hisztérikus lett, senki mást nem engedett a közelébe, csak Desarit. Még a vért is csak tőle fogadta el, amire szüksége volt sebei gyógyulásához. Így Barack Dayan és Darius Desarit táplálta, hogy elláthassák mindkettőjüket. Tragikus, rettenetes időszak volt ez, és Desari pontosan tudta, egyikük sem épült még fel belőle teljesen. Syndil ezután leopárd alakjában, vagy a földben töltötte az idejét. Ritkán beszélt, nem mosolygott, és nem volt hajlandó beszélni a támadás részleteiről. Dayan amennyire csak lehetett közel tartózkodott hozzá, csendesen, biztonságot sugárzóan. De Barack változott meg leginkább. Mindig egy örök playboynak tűnt, évszázadokon keresztül, de az utóbbi két hónapban ő is sokat tartózkodott a földben, ha nem ott volt, sötét, veszélyes és éber pillantása Syndilt követte, bárhová is ment. Darius szintén megváltozott, addig barátságos sötét szemei jéghidegekké váltak, még inkább szemmel tartotta a két nőt. Desari úgy érezte, családjuk férfitagjai egyre távolabb kerülnek egymástól.

„Gyerünk Syndil!” Ez már szinte parancsnak hangzott. Darius túl nehéz, ő pedig túl legyengült ahhoz, hogy ő vigye oda hozzá. Ők se hagyták magára Syndilt az őt ért tragédia után. Ám a szenvedése mintha mindent megváltoztatott volna. De szükségük volt rá. Dariusnak szüksége volt rá. Syndil mellettük testesült meg, magas volt és gyönyörű, hatalmas, szomorú szemekkel. Szemmel láthatóan elsápadt, ahogy meglátta Desari ruháján a vérfoltokat, és hogy Darius alig áll a lábán, elszürkült arccal támaszkodik apró termetű húgára. Elkapta róluk a pillantását, a helységet fürkészte. – A többiek hol vannak? – Darius már adott nekik vért, de nem maradt elegendő saját maga számára. – magyarázta Desari – Halandó fegyveresek támadtak ránk, Dayant és Barackot is eltalálták. – Barack? – Syndil amúgy is sápadt arca még tovább fehéredett. – És Dayan? Mindketten élnek? Hol vannak? – Már mindketten a gyógyító földben vannak. – biztosította a rémült lányt. – Ki akart lelőni? Dariussal mi történt? – sürgette Syndil, szinte tolva őket ki maga előtt ki az épületből a zenekar kisbusza felé. A sötétség leple alatt beléptek. Ide zárta be Darius a két leopárdot, hogy segíthessen a többieknek. A kanapéra rogytak, és Desari abban a pillanatban széttépte Darius mellkasán az inget, hogy szemügyre vehesse a sérüléseit. Syndil közelebb hajolt, pillantása összeszűkült. – Leopárd csinálta. – Valami olyasmi. – helyesbített Darius elkeseredéssel a hangjában. – De nem igazi leopárd. És nem is halandó. Vért adott Desarinak. Megrázta a fejét, és felnézett a húgára. – Nagyon erős volt Desari. Erősebb, mint bármi, amivel eddig találkoztam. Syndil hozzá hajolt. – Vérre van szükséged Darius. Vedd az enyémet. Küzdött a rátörő félelemmel, hogy közelednie kell családjának egyik férfi tagjához, de megkísérelte ezt a félelmét legyűrni. Szükségük volt rá. Már szégyellte, hogy úgy eltávolodott a többiektől, hogy azt sem vette észre, mekkora bajban vannak. Darius ráemelte sötét pillantását, és belelátott a lelkébe. Látta benne az idegenkedést, hogy egy férfi hozzáérjen. – Köszönöm húgocskám, de azt szeretném, ha Desarinak adnád a véred. – Darius! – tiltakozott azonnal Desari – Hatalmas szükséged van rá! Syndil szégyenében lehajtotta a fejét.

– Miattam. – vallotta be halkan – Képtelen vagyok elviselni, hogy egy férfi érjen hozzám, és ezt ő is tudja. – Muszáj hígítani Desari vérében a betolakodó jelenlétét. – cáfolt halk, magnyugtató hangon Darius – Ha erre nem lenne szükség, szívesen elfogadnám tőled a vért Syndil. Tudom milyen nehéz volt felajánlanod, és ezért még nagyobb ajándékként értékelem, hogy mégis megtetted. „Darius,” – figyelmeztette az elméjükben Desari a saját kettejük által használt csatornán. – „Syndil vére nincs elég erős ahhoz, hogy felhígíthassa az idegenét.” „Ez csak egy apró figyelmesség Syndil felé Desari, hogy ne érezze magát olyan rosszul.” Darius lehunyta a szemét, belépett a testébe, és elkezdte lezárni a karmos mancsok által okozott sebeket. Rég kikísérletezett szertartás alapján kezdte gyógyítani a sebeket belülről kifelé. Syndil kutatva pillantott barátja arcába, amíg ők egymással beszélgettek, majd végül Desarira nézett. – Ugye hazudik? Desari a bátyja vállára tette a karját, és miközben simogatta, alaposan megfontolta válaszát. – Más is volt ott a halandókon kívül. Nem tudjuk miért, nem tudjuk mit akart. Megmentette az életemet, lezárta a sebeimet, és adott a véréből. Darius megtámadta. Harcoltak. És úgy tűnik nem tudták legyőzni egymást. Syndil ismerte barátai arcának minden rezzenését, így most olvasott a lány arcából. – Félsz. Igazat mond. Benned van az idegen vére. Desari bólintott. – Úgy érzem más lettem valahogyan belül. Csinált velem valamit. –suttogva mondta ki a szavakat, amit eddig még magának sem mert – Megváltoztatott. Syndil átkarolta a derekát. – Ülj le Darius mellé. Mindjárt összeesel. – Annyira féltem őt. – suttogta Desari Syndil vállába temetve az arcát. – Mi lenne velünk nélküle? – Minden rendben lesz. – felelt halkan Syndil – Nem olyan egyszerű Dariust megölni. – Tudom. – Desari kis habozás után bevallotta a legrosszabb félelmét. – De annyira boldogtalan és olyan hosszú idő óta. Attól félek, egyszer hagyni fogja, hogy valami elpusztítsa, hogy véget vessen a boldogtalanságnak. – Mindannyian boldogtalanok vagyunk már. – mutatott rá Syndil, miközben határozottan ülő helyzetbe nyomta Desarit. – Hogyan maradhatott volna minden változatlan azok után, ami Savonnal történt? De Darius nem hagyna magunkra bennünket. Soha nem tenne ilyet. Főképpen nem egy figyelmetlenül szerzett sérüléssel. – Azt gondolod talán figyelmetlen volt? Desari még jobban megijedt. Ha Darius gondatlan volt, az még inkább azt jelenti, hogy neki van igaza, és fivére még annál is közelebb van valami szörnyűséghez, mint ahogy ő gondolta. – Vedd a vérem Desari! Önként felajánlom neked és Dariusnak. Remélem elegendő lesz mindkettőtök számára. – mondta halkan Syndil, és egyik kiélesedett karmával megnyitotta csuklóján az ereket, hogy aztán Desari szájához tartsa. – Vedd el Dariusnak, ha nem magadnak! Desari táplálkozott, majd bátyjához hajolt, és halkan a fülébe súgta. – Vedd el, amit szabad akaratomból felajánlok testvérem. Vedd, és gyógyítsd meg magad, mindannyiunknak szükségünk van rád. Az életem is odaadnám a tiédért. – Desari! – tiltakozott élesen Syndil. – Darius nincs magánál és nem tudja, pontosan mit tesz. Nem mondhatsz neki ilyeneket! – De igazat mondtam. – mondta halkan Desari, megsimogatva bátyja sötét haját – Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem. Bármit megtennék, hogy megmentsem az életét. – Megnyitotta a csuklóját, és Darius szájához préselte. – Amit ő már megtett értünk, azt senki más nem tette volna meg. Hat évesen megmentette mindannyiunk életét. Egy csoda, amit tett Syndil. Sehonnan sem tanulta, senki sem vezette, mégis életben tartott bennünket. Az életét is odaadta volna értünk. Ő sem érdemel kevesebbet.

– Magadnak is innod kell Desari. – Syndil hangján hallatszott, hogy ragaszkodik ehhez. – Nagyon sápadt vagy. És Darius nagyon haragudni fog, ha meglátja, hogy nem hagytál magadnál elegendőt. Innod kell még. Ragaszkodom hozzá. – Ez már nem kérés, hanem parancs volt. Syndil újra megnyitotta a vénáját és Desari szájához tartotta. – Tedd, amit mondok kishúgom! Ez a határozottság annyira ellentétben állt Syndil jellemével, hogy Desari automatikusan engedelmeskedett. Syndil mindig egy gyengéd, halk szavú, szerető természet volt. Desarival ellentétben, aki nem ritkán vad és kiszámíthatatlan dolgokat tett. Bátyja soha nem nézte ezeket jó szemmel, gyakran tett neki szemrehányást miattuk. De ő annyi új, és érdekes dolgot talált, amit mind ki akart próbálni. Nem volt olyan elégedett és békés, mint Syndil, aki hagyta, hogy a férfiak irányítsák. Na, nem, mintha azt vette volna a fejébe, hogy mindenáron szembeszáll Dariussal, olyat a világon senki se merne csinálni. Ő csak valahogy mindig kisebb-nagyobb bajba keveredett. Például Darius soha nem tartott vele, amikor állat alakjában futott az erdőben. Tiszteletben tartotta a magánéletét. Ő pedig barangolt a vadonban, figyelte az eget, úszott a halakkal. Az élet pezsgett, fortyogott benne, körülötte, ő pedig mindent a világon ki akart próbálni. Darius azonban úgy gondolta, vámpírok leselkedhetnek rájuk bárhol, arra várva, hogy elragadhassák tőlük a nőket, ha nem őrzik őket megfelelően. Desari nyelvével lezárta Syndil csuklóján a sebet. Gondosan, hogy nyom nélkül bezáródjon. Aztán óvatosan elhúzta bátyja szájától saját karját is, azon is összezárta a sebet gyógyító nyálával. – Szerinted is jobban néz ki egy picit? Darius a mély alvás állapotában volt, tüdejét szívét és keringését leállította. – Már nem olyan szürke. – értett egyet Syndil. – Le kell tennünk a földbe, hogy hamarabb gyógyuljon. Hol tette le Barackot és Dayant? – Nem tudom. – ismerte be Desari – Eszméletlen voltam. – Mindenképpen le kell tenni a földbe. Aztán kezdeni kell valamit a rendőrökkel is. Majd elmondom nekik, hogy a támadás az együttes ellen nem sikerült, bár megsérültetek, mindannyian jól vagytok. – Tudni akarják majd, hol ápolnak bennünket. Ellenkezett Desari. Nagyon fáradt volt, és a nyugtalanság egyre nőtt benne. Úgy érezte nyugtalan és boldogtalan, szinte sírt belülről valami után, ami nem is tudta micsoda. – Majd ültetek el bennük emlékeket rólatok. – söpörte el ellenállását Syndil határozottan – Lehet, hogy az utóbbi időben a magányt választottam, de attól még pontosan azt meg tudom csinálni, amit te is. Desari ismét végigsimított bátyja haján. A selymes szálak elterültek széles vállán, emlékeztették őt saját hajára. Darius mindig keménynek és kérlelhetetlennek nézett ki, amikor magánál volt, ajkain egy cseppnyi kegyetlenség játszott. Amikor aludt, egészen megváltozott. Fiatalnak, gondtalannak, jóképűnek látszott, az ébrenlét óriási felelősségérzetének súlya eltűnt vonásairól. – Nem szeretném, ha a halandók közelében aludna. Különösen most, hogy vadásznak ránk. – mondta halkan – Nem lenne biztonságos. – Biztos vagyok benne, hogy Darius kivitte Barackot és Dayant az erdőbe, és kellő biztonság mellett hagyta őket a földben. Nekünk is ezt kell tennünk vele. Megsérült és nagyon fáradt, viszont sokkal erősebb nálunk. Lát, hall és érez maga körül dolgokat akkor is, ha épp mélyen alszik. – Mit akarsz ezzel mondani? Syndil átdobta vastag hajfonatát a hátán. – Azon az éjszakán, amikor Savon megtámadott, Darius a földben volt, egy kisebb sérülést szerzett az egyik vadászat során. Ti többiek messze voltatok és senki sem volt, aki vigyázzon rá alvás közben. Savon egy üzenetet küldött az elmémbe, hogy találkozzam vele egy barlangban, ahol egy ritka növényt talált. – lehajtotta a fejét – Odamentem. Ott kellett volna maradnom Darius alvása felett őrködni, mégis magára hagytam, hogy Savorral találkozzak. Amikor megtámadott, sikoltoztam, ahogyan csak bírtam, de közben tudtam, túl messze vagytok ahhoz, hogy meghallhassátok, és időben

odaérjetek. De Darius meghallotta. Mélyen a föld alatt. Még gyógyító álmában is mindent hallott. Éreztem, ahogyan válaszolt nekem. Sebesülten felkelt, és jött, hogy megmentsen. – Darius meghallott alvás közben? Desari, mint a többiek is, úgy gondolta, Darius fent volt, míg ők vadásztak. Mire ő, Dayan és Barack visszaértek, Darius már megsemmisítette Savont, és nekilátott Syndil sebeinek begyógyításához, holott ő maga is gyenge volt a vérveszteség miatt. Syndil ünnepélyesen bólintott. – Eljött, pedig azt hittem már nincs számomra remény. – lehajtotta a fejét, lágy hangja megtelt a visszafojtott könnyekkel – Úgy gondolja, ő a hibás, amiért nem múlik el a bánatom, és nem tudja enyhíteni a fájdalmam. Úgy érzi nem sikerült megvédenie engem. Desari bátyja mellkasára hajtotta a fejét védelmezően. Tudta, hogy Syndil csak a felét tudja az igazságnak. Darius valóban úgy gondolta, hogy ő a felelős a Syndilt ért támadásért. De egyáltalán nem érezte magát bűnösnek. Egyáltalán semmit sem érzett. Elrejtette ugyan előlük érzelmei teljes hiányát, de Desari pontosan érezte, hogy így van, és már nagyon hosszú ideje. A hűség, a kötelességtudat és a harc volt az, ami Dariust vezette. Nem az érzelmek. Tudta, hogy Dariust aggasztja a biztonságuk, ha ő valaha is átváltozna, mint Savon. Sem Barack, sem Dayan nem volt képes legyőzni őt a harcban. Még abban is kételkedett, hogy akár ketten együtt legyőzhetnék. Ő személy szerint úgy gondolta, hogy Darius legyőzhetetlen. Nem változhatott át. Ez számára egyszerűen nem volt alternatíva. Akármi is az a gonosz dolog, ami növekszik, terjed benne, függetlenül az érzések hiányától, soha nem fogja hagyni, hogy átváltozzon. Ahhoz túl erős az akarata. Darius minden tulajdonsága közül ez mutatkozott meg legelőször. Semmi sem téríthette le az általa kiválasztott útról. Ha már nem tehet mást, akkor meg fog halni, önszántából. És ez volt Desari legbensőbb félelme. Rettegett mindannyiukért. Családjának minden férfitagjának jelleme annyira más volt, mint az övék, nőké. Veszélyes, vad ragadozó voltak akkor is, ha közben gyengéden védelmezők voltak a nőkkel szemben, és kíméletesek a halandókkal. Dominánsak voltak és arrogánsak, és épp ezért roppant veszélyesek, ha átfordulnak. Syndilben nem volt meg az a kényszer, ami őbenne, hogy fellázadjon, vagy felháborodjon a férfiak önkényességén. Csak Desari tette azt, amit akart, és magában olykor átkozta barátai uralkodó, és védő hajlamát. Igen. Mindannyian hatalmas veszélyben lennének, ha Darius átváltozna vámpírrá, vagy meghalna. – Vezesd a buszt! – adta ki az utasítást Desari – Én őrködöm a hátsó ajtónál, hogy senki se kövessen bennünket. Syndil bármennyire is szerette volna, képtelen volt egyszerre vezetni a nagy járművet és fenntartani láthatatlanságuk illúzióját. Hagynia kellett hát, hogy Desari – bármilyen legyengült volt is – tartsa fenn a pajzsot, amik elzárták őket az esetleges kíváncsi szemek, netán az őket követni akarók elől. Nyilvánvaló volt, hogy még mindig veszélyben vannak az emberi merénylők miatt. – Indulj Syndil! – adta ki az utasítást Desari, és hátrament a busz végébe.

Gondolatai visszatértek az éjszaka történéseihez. Ki volt az, aki megmentette az életét? És miért tette? Darius azt mondta, nem észlel benne semmi gonoszságot, nem adott neki romlott vért, és neki tudnia kellett, hiszen évszázadokon keresztül vadászott, és ölt élőhalottakat. Jobban tudta, mint bármelyikük, mennyire bűzlik a romlott vér. Azt mondta, égette a bőrét, és felhólyagosította, beleette magát a húsba, ha hosszabb ideig maradt vele kapcsolatban. Darius ezt is úgy tanulta meg, mint minden mást, saját keserves tapasztalataiból. Letérdelt az ágyra a busz hátuljában, onnan bámult vissza a lassan csendesedő káoszra a bár környékén. A mentő és rendőrségi autók egymás után húztak el, a tömeg lassan oszladozni kezdett. Eszébe sem jutott megkérdezni Dariust, sikerült-e megszöknie a támadóiknak. Ismerte testvérét, és

kizártnak tartotta, hogy azok után, amit ellene, Dayan, és Barack ellen elkövettek, egyetlenegy is elmenekülhetett volna fivére igazságszolgáltatása elől. Syndil meglepő hozzáértéssel vezette a buszt, Desari pedig a mögöttük maradó úton tartotta a figyelmét, szemmel tartva minden túl sokáig velük egy irányba tartó járművet. Hirtelen a torkában kezdett dobogni a szíve. Valamiért nem akarta elhagyni a várost. Úgy érezte, hogy valami ott maradt belőle. Valami nagyon fontos. És szüksége van arra, hogy megtalálja őt. Ő? Desarinak elállt a lélegzete, az ágyra rogyott. – Mi történt? – Syndil rajta tartotta tekintetét a visszapillantó tükörben. Azonnal meghallotta Desari megváltozó szívverését, légzésének zihálóvá válását, a vér túl gyors áramlását az ereiben. De nem látott senkit mögöttük. – Mi az Desari? – ismételte meg. – Nem hagyhatom el ezt a helyet. – mondta halkan Desari, a szíve majd meghasadt bánatában. Odaszorította a kezét lüktető halántékára. – Tegyél ki Syndil. itt kell maradnom. – Lélegezz Desari! Csak lélegezz mélyeket és tartsd a szemed az úton! Akármi is történt, meg fogjuk oldani. – próbálta megnyugtatni Syndil, miközben tövig nyomta a gázpedált. Nem volt hajlandó magára hagyni Desarit. „Desari?” – A halvány keresés az elméjében Dariustól származott. Felismerte az érintését, a természetes arroganciát a hangjában. – „Szükséged van rám?” „Nem mehetek el tőle. A lény, aki a vérét adta nekem, valahogyan összekötött magával. Darius, halálra vagyok rémülve. „Kövesd Syndil tanácsait, próbálj megnyugodni. Lélegezz egyenletesen. Erős vagy, talán még annál a lénynél is erősebb, aki megpróbál magához hívni. Használd az erődet.” „Félek elhagyni őt.” „El fog menni. És ha újra eljön, várni fogom.” „Van bennem egy rettenetes űr. Nem tudom elviselni, hogy távolabb menjek tőle. Hív magához. Te is hallod? Darius jelenléte a fejében egyre erőteljesebb lett, fel fog ébredni, annak ellenére, hogy pihennie és gyógyulnia kellene. „Még mindig hallod őt?” Desari megrázta a fejét, egy pillanatra elfelejtette, hogy fivére ezt nem láthatja. Karjaival átölelte magát és előre-hátra ringani kezdett, hogy megnyugodjon. Sérült teste közel sem fájt olyan rettentően, mint szétszakadni készülő lelke. Nem, ilyesmi nem létezik. Ez csak egy szörnyű hallucináció lehet, hogy úgy érzi, darabokra szakad. Az a lény olyan erős, mint Darius. Soha nem fogja elengedni. Soha. Nem fog tudni megszabadulni tőle. Ismét megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt a gondolatot. Nem, ez nem igaz. Darius segíteni fog, megöli őt. Nem hagyja cserben. Reszkető szájára szorította a kezét. – Nem, – suttogta halk hangon – nem ölheti meg. Ha megöli, vele együtt meghalok. Syndil lélegzete is elállt, ahogy meghallotta ezeket a halk, végtelenül szomorú szavakat. Tudta, hogy Darius képes kommunikálni húgával még a legmélyebb álmában is. Darius végtelenül erős volt még ebben a legyengült állapotában is. – Mondd meg neki Desari. Mondd meg Dariusnak, ha igazán ezt hiszed. Tudod, hogy őt senki sem képes legyőzni. Lehetetlen. Tudnia kell róla, ha igaz, amit mondasz. – Nem tud ebben nekem segíteni. Senki sem tud. – motyogta Desari. Syndil megjelent Darius elméjében, amit azóta, hogy Savon megtámadta, soha nem tett meg. „Desari úgy gondolja, ha megölöd azt a lényt, ő is el fog vele pusztulni. Azt hiszem, ha ezt ennyire valósnak érzi, valóban fennállhat a veszélye” Rövid csend után Darius halkan felsóhajtott.

„Ne aggódj húgocskám, végig fogom gondolni, amit mondtál. Ne hajts túl gyorsan. Talán többet kellene megtudnunk arról a lényről.” Összekuporodva az ágyon Desari teljesen elszigeteltnek érezte magát társaitól. Minden mérfölddel, ami távolabb vitte a bártól, nyomasztó félelme egyre fokozódott. Érezte, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán. Lélegzetei apró zihálások. A valamit akarta. Azt akarta, hogy megtalálja. Kellett neki. Valami módon az a lény ellopta a lelkét. Keményen beleharapott az alsó ajkába. Üdvözölte a szúró kis fájdalmat, segített neki józannak maradni. Behunyta a szemét, és belépett önmagába. Semmi gonosz, bűzös dolgot nem talált. A szíve ép és egészséges. A lelke egészben. De ő már akkor sem egyszerűen Desari. Egy idegen élt benne. Egy idegen, akit valahogy mégis ősidőktől fogva ismerősnek érzett, jobban ismerte, mint a saját családját. Az első sokk után tanulmányozni kezdte az idegent önmagában. Erős, és hatalmas. Magabiztos. Arrogáns. Nagyon, nagyon bölcs. És őrá gondol. Ezt teljes bizonyossággal érezte. Senki nem állhat az útjába. Semmi nem állíthatja meg. Soha nem fogja feladni. Ott élt mélyen benne… egy sötét árnyék. Desarit majdnem megfojtotta a félelem. De miért fél ennyire ettől az ismeretlen embertől? Hiszen nem volt ő maga sem hatalom nélkül. Senki sem tudná olyasmire kényszeríteni, amit nem akar megtenni. Nem mintha ezt Darius valaha is lehetővé tenné. És ott volt még Dayan és Barack is, hogy támogassák. Még Syndil is küzdeni fog érte, ha arra szükség lesz. Mitől ennyire rémült akkor? Nem amiatt félt, és aggódott, hogy olyat tesz, amit nem akar, be kellett vallania magának, hogy nagyon is akarja. Izgatta az idegen hívása. A teste akarta őt, holott még csak nem is látta soha. Akkor hogyan érhette ezt el? Ennyire erős lenne? Nem akarta, hogy Darius ártson neki. Zsongott benne ez a gondolat, és rögtön árulónak is érezte magát. Ne is gondolj ilyesmire. Megdörzsölte a homlokát. Voltak, akik törődtek vele, és szerették. Soha nem hagyná el a családját. Különösen nem most, amikor Darius annyira közel áll hozzá, hogy birtokba vegye a sötétség. „Ó, istenem,” – szólalt meg egy halk hang – „mit is gondoltam. Fájdalmaid vannak?” Desari felkapta a fejét, és óvatosan körülnézett a buszban. A hang tiszta volt és magabiztos, bársonyosan dorombolt. Nem Dariusé. Torka úgy összeszorult, hogy képtelen volt levegőt venni. Aztán úgy érezte, mintha egy erős férfikéz érintené meg, szívének lassabb tempót diktált, olyat, mint amiben az övé is vert, lélegzését felszabadította, hozzá hangolta a sajátjához. Mintha egyetlen lény lennének. A hangja annyira gyönyörű volt, a lelke mélyét érintette meg. Ő még nem ismerte a kettejük közti mentális csatorna pontos hollétét. Találomra küldte el az üzenetét. „Menj el! Tűnj el innen!” Többször, többféle csatornán is elküldte, hogy biztosan célba érjen. Puha, kissé gúnyos férfinevetés érkezett válaszként. „Nem hinném, hogy eltűnök Piccola, válaszolj! Fájdalmaid vannak?” Desari bűnbánóan nézett körül. Syndilt teljesen lefoglalta a hatalmas jármű manőverezése az erdős területen kanyargó autópályán. Desari úgy érezte, mintha magával az ördöggel beszélgetne, lehetővé téve neki, hogy megtudja rajta keresztül, merre tart a családja. Mégsem tudta elnyomni magában az izgalom elsöprő érzését. „Természetes, hogy vannak fájdalmaim. Meglőttek. Ki vagy te?” „Tudod ki vagyok.” Megrázta a fejét, hosszú haja felhullámzott körülötte minden irányba, magára vonva Syndil figyelmét. – Minden rendben Desari? – kérdezte, aggodalom csendült a hangjából. – Igen, ne aggódj. – sikerült kinyögnie egy választ. Ismét úgy érezte, mintha az idegen megérintené, tenyerét végighúzná az arcán. „Félek. Félek tőled.” A nevetés ismét felhangzott. A férfit szórakoztatta, ami vele történik. Meg tudta volna fojtani.

„Kicsodád neked a Legsötétebb?” – kérdezte. Ez a kérdés már nem a doromboló lágy vidámság hangján szólt. Inkább parancs volt, ami válaszra kötelezte őt. Érezte benne a kényszert. Feldühödött és elvágta a kapcsolatot kettejük közt. Ez a valaki azt képzeli, úgy parancsolgathat neki, mint egy közönséges halandónak? Hogy merészeli? Ősi, erős vér az övé. Minden tekintetben tiszta vér. Senki, még bátyja, a család vezetője sem merné megsérteni ilyen megvető dologgal. Vett egy mély lélegzetet, és próbálta megnyugtatni magát. Ezt a játékot ketten is lehet játszani. Követni tudja őt, hiszen bár az ő vére nincs a férfiben, viszont az övé a testében kering. Ha a férfi meg tudta találni, akkor ő is meg fogja találni a férfit. Nagyon csendesen haladt, időt hagyva elméjének, hogy egy nyugodt, tiszta tükrű medencévé váljon. Sorra vette az összes utat, míg végül rátalált arra, ami elvezette az idegenhez. „Ki vagy te?” – kérdését megtoldotta hatalma szavával, kényszerítő erővel lökte felé. A másik oldalon egy pillanatnyi csend támadt, aztán újra az a dühítő nevetés. „Tehát Kárpáti vagy, nem halandó. Azt hittem minden Kárpátit ismerek, de téged mégsem. Nem vettem a véred, hogy tudtál mégis követni?” Ezen a hatalmas sikeren maga Desari is elcsodálkozott. Tudta, hogy Darius meg tud tenni ilyesmit, de például Baracknak, vagy Dayannek soha nem sikerült. És neki sem. Eddig. De ő folyamatosan próbált mindent elsajátítani a bátyjától. „Azért tudod megtenni cara mia, mert hozzám tartozol.” „Csak ha én is úgy akarnám.” – javította ki dühösen. A férfi arroganciája megdöbbentő volt. Ekkor a busz megállt, Desari pedig szinte rajtakapottan összerezzent. Syndil hátrafordult a vezetőülésben. – Ez jó hely Desari. Tudsz nekem segíteni Dariust letenni a földbe? Vörös pír öntötte el Desari arcát, kerülte barátnője pillantását. Nem akarta, hogy bárki csak meg is sejtse mit művel. – Igen, tudok. Hála neked már sokkal erősebb vagyok. „Te kis hazudós.” – mondta a gúnyos férfihang. „Tűnj már el végre!” „Ahogy akarod.” – a szavak akár egy-egy simogatás – „Minden kívánságod parancs a számomra.” Desari szinte kényszerítette magát, hogy bátyja oldalán talpra álljon. Syndillel együtt testvérére összpontosították elméjük erejét. A macskák közelebb nyomakodtak, mindenáron tudni akarták jól van-e Darius. Aztán Desari ereje hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megnőtt. Syndil riadtan pillantott rá. De ő pontosan tudta mi történt. Az idegen adta neki kölcsön a hatalmát. „Menj már el! Csak menj el!” Botladozva korrigálta az erőviszonyok megváltozásával kibillent egyensúlyát, még csak az kéne, hogy elejtsék Dariust. – Gyakorlatilag egyedül viszed. – mondta némi csodálattal a hangjában Syndil. Desarit bántotta, hogy becsapja őt, de az idegen továbbra sem tágított, tartotta Darius testét a föld felett. Azt meg mégsem vallhatja be, hogy egy vadidegen van velük jelen, éppen az, aki azokat a sérüléseket okozta bátyjának, amik miatt épp most teszik le a földbe. Inkább csak intett a kezével, hogy Syndil nyissa meg a földet. Tudta, hogy az idegen még mindig ott van benne, de tisztában volt és készen állt a saját erejével is, ha az bármi veszélyes, vagy ártó dolgot tenne, azonnal közbeléphessen. Darius teste lassan lelebegett a mélybe. Felülről is bevonták a gyógyító földtakaróval, és a nőstény leopárd, Sasha elhelyezkedett a halom tetején. Desari nem messze bátyja pihenőhelyétől magának is előkészítette az alvóhelyet. Hálásan fogadta a hűvös, megnyugtató érintést, a föld ősi mágiáját, ahogyan a természet felajánlotta neki gyógyító erejét. – Aludj jól kishúgom. – hallotta még Syndil suttogását – Nem kell félned semmitől. Vigyázok rátok ma éjszaka. Gyógyulj Desari, biztonságban vagy.

– Vigyázz magadra Syndil, lehet, hogy nem leszel egyedül. – figyelmeztette Desari. Aztán becsukta a szemét, és hagyta, hogy a föld suttogjon neki. Az utolsó dolog, amit érzett, mielőtt teste halottszerű alvásba dermedt volna, a férfi keze volt az arcán, ahogyan lassú, szívmelengető mozdulatokkal simogatta. Az utolsó pedig, amit hallott, mielőtt a szíve nem vert többé, a bársonyos hang volt. „El fogok menni érted Piccola, és mindig a közeledben leszek, ha szükséged lesz rám.”

Harmadik fejezet Példátlan biztonsági előkészületek előzték meg a zenekar következő, teltházas koncertjét. Rendőrök, és biztonsági őrök voltak mindenfelé. Esélye sem volt senkinek rossz szándékkal Desari közelébe jutni, úgy vigyáztak rá, mint valami nemzeti kincsre. Minden bejáratot erősen őriztek, és minden belépőt fémdetektoros vizsgálatnak vetettek alá. Kutyák és vezetőik járkáltak a folyosón, és Darius irányított mindent. Kizárt dolog volt, hogy akár a legapróbb lehetőséget is nyitva hagyja a vámpírvadász csoport tagjainak számára, hogy a húgához férkőzhessenek. A rendőrök egy hete kutatták az eltűnt merénylők nyomait, de semmiféle információhoz nem jutottak róluk. Egy jókora vértócsát fedeztek fel az egyik sikátorban, de sehol egyetlen holttestet sem. A rendőrök úgy gondolták, hogy legalább egy gyanúsított meghalt, és társai eltüntették a holttestet. De Darius jobban tudta. Ő volt az, aki, kivétel nélkül mindegyik támadót megölte, és otthagyta őket harsogó figyelmeztetésül annak, aki ide küldte őket. Biztosra nem tudta ugyan, hogy ki avatkozott bele, de határozott sejtése volt róla ki tüntethette el a holttesteket. Darius folyamatosan ellenőrizte a tömeget. Fekete szemei szüntelenül az embereken jártak, akik tülekedtek befelé ez épületbe. Amellett, hogy gyilkosok miatt kellett aggódnia, abban is biztos volt, hogy a lény eljön ma este. Desari nem mondott ugyan semmit neki, de a lány nyugtalan volt, a viselkedése teljesen eltért a megszokottól. A hét folyamán néha megpróbált elmekapcsolatot létesíteni vele, de mindig zárt ajtókba ütközött, és ő tiszteletben tartotta a magánélethez való jogát.

Julian fakókék farmert és egy ujjatlan fekete pólót viselt, együtt mozgott a tömeggel az ajtó felé. Azonnal észrevette Desari biztonsági őrét, és most alaposabban végigmérte. Ismét, mint első alkalommal, rögtön eszébe jutott róla Gregori. Magas volt, mint általában minden Kárpáti, de nagyobb izomzattal rendelkezett, mint egy átlagos hím. Gregori is ilyen izmos volt. A biztonsági őr arca kemény, férfias szépséget sugárzott, ez is nagyon emlékeztette a gyógyítóra, mint ahogyan az a rezzenéstelen maszk is, ami vonásait uralta. Viszont a szeme fekete jég, Gregori ezüst pillantásával éles ellentétben. A testőr szeme fenyegetően pásztázta a tömeget, úgy tűnt, semmi sem kerülheti el a figyelmét. Julian semmiképp sem akarta magára felhívni a figyelmét, így nem használta hatalmát. Már észrevette őt, a lélektelen fekete szemek rajta nyugodtak, mire egy vonalba értek a bejáratnál. Julian elfedve saját elméjét, ugyanolyan agyi mintákat kezdett sugározni, mint a halandók. Komor mosoly moccantotta meg a szájsarkát. Olyan volt ez, mint egy sakkjátszma. Leszondázta a mellette haladókról, majd kivetítette a testőr felé, mire is gondolnak a halandó férfiak egy csodaszép énekesnővel a fejükben. Azonnal megérezte a jelenlétét a fejében. Éles, szúrásszerű behatolás, gyors vizsgálat, és már távozott is. Julian majdnem felnevetett, de végül sikerült megtartani az arcán az üres maszkot. Még a szúró érzés, és az érintés is Gregorira emlékeztette. Az őr nyilvánvalóan kapcsolatban állt a gyógyítóval, akit

a Kárpátiak csak a Legsötétebb néven emlegettek. A testőr ugyanabba a vérvonalba tartozott. Egy újabb puzzle darabka ugrott a helyére. Irritálta a férfi jelenléte. Nem akart más Kárpáti férfit Desari közelében tudni, amíg párzási rituáléjuk teljesen be nem fejeződött. A szonda visszatért. Most még erősebb szúrást érzett elméjében. Megdöbbentette a hasonlóság. Ha nem látta volna maga előtt a Kárpátit, csupán az érzés alapján azonnal Gregorival azonosította volna a behatolást. Az őr nem volt meggyőzve az ő ártatlanságáról. Julian rezzenéstelenül tartotta az emberi mintát, haladt előre, igyekezett ártalmatlan, kissé erotikus gondolatokat sugározni. Zavarta a gondolat, hogy a másik ott kutakodik a fejében, de emlékeztette magát arra, a behatoló csak azt láthatja, amit látni enged neki. A tekintetét gondosan elkerülte, de érezte, hogy az őr nézi. Éles pillantása szinte vágott. Még két szondázás után sem ment át teljesen a vizsgán. Mintha érezné benne az erőt. Gyanús volt az őrnek, szeme folyton visszatévedt rá. Szinte érezte magán a súlyát. Ennek a férfinak valódi hatalma volt. Egyike volt az ősieknek, azoknak minden eszközével és erejével felszerelve. Julian azt kívánta, bárcsak ő is viszonozhatná az elmeszondázást, de feltétlenül szükséges volt, hogy emberként jelenjen meg, amíg nem tudott meg többet. Évszázadokat töltött kereséssel, magányos létét elfogadva, végigkutatta a földet népük maradványai után kutatva. és most, amikor majdnem véget ért az élete, rátalált erre az együttesre, ami népük eddig ismeretlen tagjaiból állt. Ők lennének a mitikus elveszettek? Azoknak kell lenniük. De Desari csakis hozzá tartozik! És ha a többi férfi ezzel nem ért egyet, kemény leckét fognak kapni! Bejutott az épületbe, a fekete szempár tőrpillantását már nem érezte a hátában. Csak akkor vette észre, hogy izgatott. Szerette a kihívásokat. Mindig is vágyott a tudásra. Úgy érezte ereje nő minden egyes vadászattól, információcserétől, bármi tanulmányozásától. Egy küzdelem ezzel az erős férfival minden bizonnyal nagyon érdekes lenne. Haladt előre, manőverezett a tömegben, hogy minél előrébb kerülhessen. Az ülőhely helyett a falnak támaszkodott az egyik kijárat közelében. Mélyet lélegzett, és rögtön megérezte a két nagymacska jelenlétét. Azét a kettőét, akik a hatalmas fekete párduccal összedolgoztak. Már biztosra tudta, a párduc a biztonsági őr volt, nagyragadozó alakot felvéve. Bár az őrön nem látta semmi jelét, Julian tudta, hogy megsebesítette, és most már abban is biztos volt, hogy ő irányította a másik két nagymacskát. Desari! Azon kapta magát, hogy elmosolyodik. A lány másodpercnyi mentális megjelenése maga volt a kinyilatkoztatás, akárha egy jelzőrakétát lőtt volna fel minden fajtabéli hím számára. Az isten szerelmére, de hiszen ő egy Kárpáti nő! Hogyan szaladgálhatott eddig a világban teljesen észrevétlenül, ez számára még mindig hatalmas rejtély volt. Itt volt előtte népének egy elveszett része, megtalálta őket! Lassan fél évezrede makacsul tartotta magát az a legenda, hogy néhány gyereknek sikerült megszöknie a török invázióból, és szerteszóródtak a világban. Fajuk érdekében Mikhail és Gregori többször is megkérték, próbálja megtalálni őket, különösen a nők miatt, reménykedve benne, hogy ezzel megmenthetik népüket. És ő megtalálta a saját életpárját, miközben életpárokat keresett másoknak. Teljesen kifordította magából ez a nő. Azon kapta magát, hogy hangosan felnevet, ahogy eszébe jutott, hogyan követte nyomon őt az elméjéig. A lány sokkal erősebb volt, mint ami az tőle elvárható lett volna. Szeme felcsillant, megtelt izgalommal, a kopár, üres létezés tovatűnt. A tömeg várakozása szinte már elektromos feszültséget gerjesztett. Desari együttesének fellépésein mindig teltház volt. Nem számított hol játszottak, egy füstös kocsmában, vagy egy hatalmas stadionban. És főképp most, hogy a sajtó felkapta az ellenük elkövetett merénylet hírét, riporterek is voltak jelen szép számmal.

Julian belehallgatott a beszélgetésekbe a nézőtéren. megszűrte őket, keresve az összeesküvésről suttogókat. Tudta, hogy az emberi vámpírvadászok fanatikusak. És Desari immár meg volt jelölve. Nem fogják leállítani a támadásokat ellene. De Julian abban is biztos volt, hogy a csoport még nem heverte ki azt a csapást, amit nemrég mértek rájuk, időre volt szükségük, hogy rendezhessék soraikat. A nagyobb fenyegetést most a vámpírok jelentették. Egy társtalan Kárpáti nő jelenléte szinte biztos, hogy felkelti ezeknek a lényeknek a figyelmét. Desari személyes biztonsága most fontosabb volt mindennél. Az elméjét ért újabb támadás figyelmeztetés nélkül érte. Egyetlen pillanatig sem törte a fejét, hogy rájöjjön, ki a támadója. Sötét, nyomasztó érzések rohanták meg, félelem, vereségérzet. Elárasztották, egy pillanatra elállt a lélegzete is. Feldühödött, hogy nyitva hagyta elméjét a testőr egy ilyen támadása előtt, majd megengedte magának, hogy hátratántorodjon, a falhoz. Homlokához emelte a tenyerét, hogy annak fedezékéből gyors pillantással felmérje, hol tartózkodik az őr. Ekkor érte a második érintés és rájött, hogy az előbb tévedett. Nőtől származott, nem férfitól. Ellenállt a kényszernek, hogy folytassa az őr keresését. Összegyűjtötte ez erejét, és várt. A lány az öltözőben ült egy széken. Julian beszívta az illatát, szétoszlatta az egész testében. Párja ideges volt. Nem a fellépés miatt izgult, hanem mert tudta, hogy ő ott van. Attól félt, hogy mit fog tenni. Julian ismét elmosolyodott, fogai fehéren csillantak, mint egy ragadozóé. Táplálta egy kicsit a lány félelmét. Nem hirtelen, lassan, majdhogynem gyengéden adagolta az információt. Igen, valóban itt van. Erős. Legyőzhetetlen. Senki, és semmi nem állíthatja meg. Nem menekülhet el előle.

Desari a torkához kapta a kezét védekezően. Tudta, hogy az idegen itt van. Vár. Figyel. Érezte a jelenlétét még a tömegben is. És érezte Darius és a zenekar tagjainak nyugtalanságát is. Félt. Mire készül az idegen? Képtelen lett volna elviselni, ha Darius újra harcba keveredik vele. Akkor valamelyikük meg fog halni. És az idegen annyira erős, talán megöli Dariust. Dühösen felkapta a fejét, hogy kimossa belőle a gondolatot. Senki sem tudja legyőzni Dariust! Félelmei mégis tovább erősödtek, nyugtalansága fokozódott. „Azonnal hagyd abba!” A férfi irritáló, gúnyolódó nevetése visszhangzott a fejében. „Te kezdted. Ha ilyen játékot akarsz játszani cara mia, én több mint kész vagyok beszállni.” „Nem akarom, hogy itt legyél.” „De igen, akarod.” – ellenkezett Julian békésen. – „Benned vagyok. Izgalomba hoz a jelenlétem. És ugyanezt az izgalmat érzem én is.” „Rosszul értelmezed a nyugtalanságom. Én itt a munkámat végzem. És a jelenléted nyugtalanít.” „De csak azért, mert félsz a jövőtől. Tudom, hogy hazudsz nekem. Az életed egy ilyen jelentős változása természetes hogy megijeszt. De nem kell félned tőlem. Nem tehetek mást, minthogy boldoggá tegyelek téged. Desari lecsapott. „Én boldog vagyok itt. És nem akarom, hogy te és Darius harcoljatok egymással.” „Az első hazugság cara. Úgy tűnik, könnyedén hazudsz. A másodikat viszont tiszteletben tartom. El fogom kerülni az összetűzést a testőröddel, ha lehetséges.” „De te nem érted.” Desari magyarázkodni akart, de úgy érezte teljesen reménytelen. Valahogyan meg kellett találnia a módját, hogy a férfi elmenjen. Nem merte megkockáztatni a jelenlétét, még akkor sem, ha valóban igaz, amit mondott, bár ezt titokban szerette volna tartani. Soha nem érezte még ennyire, hogy él. Minden sejt dalolt a testében, vadon, szabadon, szárnyalón. Nem értette miért, és hogyan, de nagyszerű érzés volt. És ő is tudta.

„De értem Piccola.” – A hangja lágy lett, gyengéd, szinte simogató. Becsusszant a bőre alá, váratlan hőhullámot indított el a vérében. – „Bízz bennem!” Desari küzdött a szokatlan érzelmek ellen. Létezésének évszázadai alatt soha nem érzett ilyen sistergő kémiát. Most már valóban félt, soha nem érzett még erotikus vágyat, bár sokat hallott és olvasott már róla az évszázadok alatt. Teste mégis hideg volt és érzéketlen, egészen mostanáig. Soha egy pillantásra sem látta az idegent, mégis ilyen könnyedén kiváltotta a reakcióját. „Nem ismerlek. Hogyan bízhatnék meg benned?” „Ismersz.” Ugyanazon a puha, enyhén arrogáns hangon beszélt, mint eddig. Ez egy ténymegállapítás volt. Egyszerű, magától értődő. Egy hangos kopogás az öltöző ajtaján ismét felborzolta az idegeit. Észre kellett volna vennie, hogy valaki van odakint. Mindig tudatában volt a többiek jelenlétének. Felállt, és lesimította magán selyemruháját. A ruha az egyik oldalán szinte csípőig fel volt vágva. Fehér alapon vörös rózsák adták a mintázatát. Haja ragyogón hullott csípőjéig. Életében először jól akart kinézni. – Desari, igyekezz már! A közönség kezd türelmetlen lenni. – Barack „illedelmesen” megveregette öklével az ajtót másodszor is. Vett egy mély lélegzetet és kilépett a szobából. Barack karja azonnal a válla köré fonódott. – Mit csináltál ilyen sokáig? – körülnézett, majd lehajtotta a fejét az övé mellé – Ugye nem félsz? Éberek vagyunk, még a macskák is. Nem lesz második esély a gyilkosoknak. – Tudom. – Desari hangja halk és rekedt volt. – Rendben leszek Barack. Kérlek, ne mond semmit Dariusnak, már így is épp elég ideges. – Félreérted Dariust. Ő nem a gyilkosok visszaérésétől fél. Attól tart, az a másik lény jön vissza ma éjjel. Barack az övéhez igazította a lépteit, míg haladtak a csarnok felé a színpad bejáratához. Dayan a másik oldalára lépve csatlakozott hozzájuk. – Darius el fogja pusztítani azt a lényt. Desari ráemelte galambpuha pillantású sötét szemeit. – Miért ragaszkodik hozzá mindenki, hogy lénynek szólítsa? Mitől váltatok olyan érzékennyé, mint a halandók? Azt hittem mi egy vagyunk a természettel, magával az univerzummal. Azért, mert nem tudjuk mi ő, már rögtön utálni is kell? Elutasítani? Megmentette az életem. Vagy ez egyáltalán nem számít? Inkább haltam volna meg? Dayan elkapta a karját. – Kishúgom, mindenképp meg kell védenünk attól a lénytől. Azonnal észlelte a halk morgást és a düh forróságát a fejében. Az idegennek egyáltalán nem tetszett, hogy egy másik férfi ér hozzá. Istenem, de végtelenül bosszantóak a férfiak! Desari kihúzta a karját Dayan kezéből, vetett rá egy megvető pillantást, aztán kilépett a színpadra. A tömeg ovációja megrengette a csarnokot, szinte felemelte a kupolát, hogy az ég felé törjön. Elmosolyodott, végigjártatta a pillantását az embereken, akik azért jöttek el, hogy hallhassák a zenéjüket. De csak egy embert keresett. Egyetlenegyet. Csalhatatlanul rátalált, pillantásuk összekapcsolódott, a szíve megállt egy pillanatra, lélegzete bennszorult. Sötét szeme beleszédült az arany pillantásba. Ott állt a falnál, az árnyékban, arca, mint egy mozdulatlan, érzéki szobor. Tekintete forró volt, égető, birtokló. Desarinak kiszáradt a szája, és úgy érezte teste menten lángra kap, mint a száraz szalma. „Ne nézz így rám!” A szavak az elméjéből egyszerűen beszöktek abba a csatornába, ami a férfihoz vezetett, anélkül hogy előbb cenzúrázhatta volna őket. „Képtelen vagyok máshogy nézni az életpáromra.” – érkezett az azonnali válasz –„Annyira szép vagy, hogy ellopod a lélegzetem.”

Ahogyan mondta, az mintha végigsimított volna Desari egész bensőjén, összerántotta a szívét, hirtelen könny szökött a szemébe. A hang erős volt, vágytól telt és nyersen őszinte. És az egész lénye válaszolt neki. Így aztán majdnem elfelejtett időben belépni a dalba, amiről azt sem vette észre, hogy Barack és Dayan már a nyitó dallamait játssza. De aztán énekelni kezdett, és ez magával ragadta. Hangja kísértő keveréke volt a rejtélynek és a varázslatnak.

Minden egyes hang beszivárgott Julian pórusain, eltöltötte a lelkét. Desari hihetetlen volt. Meghódította a közönséget. A nézőtér az iszonyú tömeggel olyan csendes volt, hogy még egyetlen lábdobbanást is hallani lehetett volna, ha valaki merészelte volna dobbantással megzavarni ezt a tisztaságot. A tömeg is látni vélte a daltól fellángoló tüzet táncolni a levegőben, érezték a tenger illatát, amiről énekelt, a hullámok fel-le bukdácsolását. Könnyeket csalt a szemükbe, békét lopott a szívükbe. Julian képtelen volt levenni róla a szemét. A lány megbabonázta, elbűvölte. Azon kapta magát, hogy fájdalmas vágy feszíti, és közben meglepő módon nagyon büszke. Darius tekintete gyakran rátévedt a férfira, aki megtévesztő hanyag lustasággal dőlt a falnak. Magas volt és jóképű. Erő is hatalom sugárzott róla. Ahogy Desari megjelent, attól a pillanattól kezdve az olvadt arany tekintet egy pillanatra sem tágított róla, látszólag teljes figyelmét az előadásnak szentelte. De Dariust nem szedhette rá. Ez egy ragadozó. Nem feltétlenül rossz, de kétségtelen, hogy vadászik. És a préda Desari volt. Megjelent egy keskeny él a férfi szájsarkában, mélyen égő tüzű szemében birtoklás villant. Darius érezte, hogy ez a férfi veszélyes ellenfél. Julian tekintete egyetlenegyszer sem moccant el Desari arcáról. Ő volt a legszebb nő, akit életében valaha látott. A színpadon, a különleges fények, és a köd hatásával megerősítve éterinek és misztikusnak látszott. Ez a nő maga volt a megtestesült erotikus vágyálom és fantázia. Julian teste mozdulatlanul simult a falhoz, pedig belülről azt érezte, hogy a nő minden csepp energiáját magába szívja. Darius láthatatlanná álcázva közeledett, ahogyan a betolakodó tette előző alkalommal. Némán lépdelt előre leopárd alakjában, és ahogy számított is rá, az idegent elbűvölte Desari varázslata, megbénította, elkápráztatta, mint mindenki mást is a közönség soraiban. Már csak négy széksornyira volt célpontjától, amikor halk, hörgő, figyelmeztető morgás állította meg. Tudta, hogy rajta kívül senki más nem hallja ezt a hangot. Kizárólag neki szólt. Az idegen meg sem moccant, nem változtatott helyet, és pillantását sem szakította el a színpadtól. Úgy tűnt Desarit nézi, de Darius hirtelen megérezte, hogy az idegen figyelmének középpontjában ő maga van. A színpadon Desari hangja elakadt, a dal utolsó két mondata előtt. A szíve a torkában vert. „Ó istenem, kérlek, ne csináld ezt!” Rettegés volt a hangjában, aggodalom mindkettejük iránt. Julian szándékos lassúsággal Darius felé fordította a fejét, és elmosolyodott, megvillantva hófehér fogait. Folyékony ragadozómozdulattal kiegyenesedett, két ujját a homlokához emelte, mintegy tisztelgett Darius felé. Izmai hullámoztak a póló alatt. Odasétált az egyik kijárathoz, minden lépéséből áradt az arrogancia. Sárga szeme fenyegetést sugárzott, ahogy egy pillanatra még felé fordította a fejét, hogy aztán Desarira ugorva ismét aranyszínre váltson. A lányt szinte égette ez a pillantás, megolvadt, ellágyult tőle az egész teste. „Az enyém vagy cara mia.” Hangja folytatta a szemei által megkezdett munkát, Desari úgy érezte lángra lobban ott, a színpadon. Szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy utánafusson. Állt a színpadon, énekelt a több ezres tömegnek, de az agya, a szíve és a lelke máshol volt. Dayan és Barack rajta tartották a szemüket, furcsa viselkedése aggasztotta őket. Desari még sohasem akadt el, sosem hagyott ki egyetlen dalból egyetlen hangot sem a hosszú évszázadok alatt, amit a színpadon töltött.

Darius követte az idegent ki a csarnokból. A férfi, ahogy kilépett, elment, feloldódott az éjszakai levegőben. Darius még érezte őt, érezte hatalmát a levegőben, de nem merte otthagyni a húgát, hogy üldözze. A férfi fegyverszünetet ajánlott neki. Ahogyan Desarira nézett, az több volt, mint egyszerű vágy. Több mint egyszerű birtoklási vágy. Védelmezően nézett rá. Darius majdnem teljesen biztos volt benne, hogy az idegen soha nem bántaná Desarit. És abban is biztos volt, hogy a férfi nem fél tőle. Semmi sem lenne képes megijeszteni. A sok csatát megéltek, sok nehézségen átmentek, sok tudást megszerzettek magabiztosságával mozgott. Darius felnézett az éjszakába. Az idegen elment, mert tiszteletben tartotta Desari családját, nem pedig azért, mert félt, hogy csatába keveredhet vele. Felsóhajtott, és visszament a csarnokba. Nincs szüksége most még erre a problémára is. Az emberi vámpírvadászok igényelték az összes figyelmét. Zavarta, hogy az idegen egy napon érkezett a merénylőkkel. És hogy a helyzet tovább romoljon, Darius meg volt róla győződve, hogy a vámpírvadászokat egy vámpír küldte a húga nyomába. Desari látta, hogy testvére visszatér. Aggódva pillantott bátyja arcába, de abból semmit sem tudott kiolvasni, takarta a szinte állandó semleges arckifejezés maszkja. Nem látott rajta sebeket. De azt amúgy is megérezte volna, ha a két férfi harcba keveredik. Énekelt még mindig, de a máskor oly felemelő, titokzatos és csodálatos érzés, amit éneklés közben ő is érzett, mint a hallgatói, most egyáltalán nem jelentkezett. Sőt, egyre nehezebb volt hangokat kicsalnia magából. Az agyában káosz uralkodott, torka elszorult, könnyek fojtogatták. Hol van ő? Életben van? Minden rendben van vele? Sikoltozva le akart futni a színpadról, távol a kíváncsi szemektől, el a családjától, akiknek aggódó pillantását szinte a hátában érezte. Egy pillanatra arra gondolt, nem folytatja a koncertet. „Énekelj cara mia, szeretem a hangod. Maga a csoda. Amikor énekelsz, békét és örömöt adsz nekem. Olyat, amilyet égő testem soha nem érzett még. Énekelj nekem! A hang halk, és rekedtes volt, és úgy elsöpörte elméje káoszát, mintha az nem is létezett volna. Torka felszabadult, a dal immár szabadon szárnyalt, hogy megtalálja a kiutat a csarnokból, és betöltse az éjszakát. Az évszázadok érzéseit, a felgyülemlett szenvedélyt, vad éhséget mind-mind belesűrítette a hangjába. Maga volt az eleven tűz, a viharos víz a színpadon. Megérinthetetlennek látszott, nem földi teremtménynek. Valahol a szerelme várja. Érezte magán a szemét. Nézi őt, égetőn, forrón. Hőség növekedett a bőre alatt egész testében, pedig a férfi pillantása nem mozdult el az arcáról. Elhagyta a csarnokot, de visszatért, mert neki szüksége volt rá. Ebben a pillanatban semmi más nem számított. Sem a veszély, sem a családja, csak amit a férfi kért. Neki énekelt. És a hangok most sem hagyták cserben. Elvitték minden vágyát intenzíven, hatalmas erővel. Vérének égő lángja a magasba csapott. Dala vad lett, erotikusan ívelt, selyemként simogatott, gyertyafényt ígért. Julian képtelen volt elszakítani a tekintetét a lánytól. Annyira szép volt, hogy külön figyelmeztetnie kellett önmagát, hogy néha lélegezzen is. Ez az? Ezt teszi egy életpár? Soha, semmivel nem érdemelt meg egy ilyen nőt. Benyúlt sötét lelkébe, és megérintett valamit. Valamit, ami jó, és ami nem létezett, mielőtt őt megismerte volna. A világon senki nem énekel úgy, mint ő. A hangja hipnotizált, lenyűgözött, selyembe csomagolt acélhálót bűbájolt köré, moccanni sem engedte. Julian testének reakciója vad, primitív volt, és azonnali. Akarta őt. Annyira akarta, mint soha még semmit a létezése alatt. Magával akarta vinni a koncert után, örökre. A csarnok falai hirtelen elsötétültek, és egy, a lány által keltett illúzió jelent meg a nézők körül. Titokzatos erdő, lépcsőzetes vízesések, a mély medence partján tábortűz. A kép sosem fog kitörlődni az emlékeiből. A lány felé úszott a víz alatt, ő pedig önkéntelenül, türelmetlenül nyújtotta érte a karját. A nézőtér egy pillanatig még megőrizte az áhítat csendjét az utolsó kép után, aztán kitört az elsöprő ováció. Lábak dobogtak, a taps dübörgéssé erősödött.

Julian tudta, hogy amit a lány művelt, az közveszélyes. Végtelenül büszke volt rá, ugyanakkor szerette volna alaposan megrázni. Illúziókeltés emberi tömegek előtt? Az ilyen reklám minden ösztönének ellentmondott. Csak még több nemkívánatos figyelmet fordít felé. Rápillantott a kapkodva jegyzetelő, diktafonozó, telefonáló újságírókra, és már előre tudta mi lesz a holnapi lapokban. Hogy Desari egy varázslónő, aki bűbájt sző a hallgatói köré. Desari visszatért egy ráadás kedvéért, amit a közönség üvöltve követelt. Fáradt volt, de teljesen felvillanyozódott. Ez koncert után mindig így volt, egyszerűen azért, mert tudta, hogy jól szerepelt, és legjobb tudása szerint osztotta meg rendkívüli ajándékát másokkal. De most egészen más miatt érezte. Tudta, hogy valahol a sötétségben egy férfi várja őt. Egy idegen, akit már jól ismer. Ez félelmetes, mégis izgalmas érzés volt. Teste íjként megfeszült, az élet zubogott benne. Le szeretett volna futni a színpadról, hozzá. Látni akarta azokat a szemeket. Azokat a szokatlan, gyönyörű, éhes szemeket. Őt nézi. Nem látta, de érezte.

Desari egy utolsót intett a tömegnek, és elsietett az öltözője folyosója felé. Barack és Dayan mellette lépkedtek, felvéve az ő tempóját, nyugtalanul a furcsa viselkedése miatt. Mindketten érezték a hatalom jelenlétét a csarnokban. Ki ne érezte volna? De teljesen megbíztak Dariusban. Ha szükség lett volna rá, csatlakoztak volna hozzá a harcban, de úgy tűnt, nem akarja levadászni a lényt. Rájuk sem pillantott, határozottan becsukta maga mögött az öltöző ajtaját. Belesüllyed a székbe, és lecsúsztatta lábáról a szandált. Érezte őt. Valahol nagyon közel. Desari letörölte magáról a színpadi sminket, és várt. Szíve minden dobbanásával, tüdeje minden légvételével. Egyre közelebbről érezte. De sajnos Darius is pontosan tudta, hogy itt van. Finom köd ömlött be az ajtó alatt, belül a magasba emelkedett és spirál formában forogni kezdett. Visszafojtotta a lélegzetét. A köd megcsillant, és a jóképű, kegyetlen tekintetű idegen előtte öltött testet. A szíve meglódult. Közelről ijesztő volt. Rendkívül erős. Alakja férfiasan kemény, és végtelenül buja. Számtalan győztes csata megvívása tette vállait ilyen szélessé, alakította komor arca nyugalmát. Egyszerre volt ellenállhatatlanul vonzó és mérhetetlenül megfélemlítő. Desari megnyalta kiszáradt ajkát. – Nem kellene itt lenned. Túl veszélyes. A lány hangja beszivárgott a bőre alá, körülölelte a szívét. – Nem tehettem mást, el kellett jönnöm. Ma este találkoznunk kellett. És ezt te is tudod. – Darius meg fog ölni, ha itt talál. Komolyan ezt gondolta, szénfekete szemeiben féltés csillant. A férfi kemény szájának vonala ellágyult, az arany szemek nyugtatni próbálták, felmelegíteni aggodalomtól kihűlt testét. – Nem olyan könnyű engem megsemmisíteni. Ne aggódj Piccola. Tettem neked egy ígéretet ma éjjel, és szándékomban áll azt meg is tartani. – Hangja egy egész oktávnyit mélyült, a szemei szinte felfalták – Gyere velem. A lány szíve nagyot ugrott. Minden sejt a testében követelte, hogy menjen vele. A tekintetében parázsló tűz ellenállhatatlan volt. Vágya sötéten, izzón sugárzott felé. Maga az ördög csábítása. Mégis határozottan megrázta a fejét. – Darius… Julian belefojtotta a szót, egyszerűen azzal, hogy a kezéért nyúlt, saját két hatalmas tenyerébe rejtve azt. Tűznyilak söpörtek végig, előbb kézfején, majd végig, fel a karján, szétterjedve végül az egész testében. Tüdeje végre levegőhöz jutott. – Nem érdekel, mit akar, vagy mit fog tenni Darius. Azon kellene aggódnod, én mit fogok tenni, ha megpróbálja megakadályozni, hogy elvigyelek.

Indulat lobbant a bogárfekete szemekben. – Azt bezzeg senki sem kérdezi meg, hogy én mit akarok. Pontosan olyan gőgös és beképzelt vagy, mint a bátyám. Ő is mindig sokkal jobban tudja mi a jó nekem. Te is? Egy apró, elégedett mosoly ívelt fel a kemény ajkakon. – Tehát Darius a bátyád. Bevallom, ez nem kis megkönnyebbülés a számomra. Akkor tartsd őt távol tőlem, nem szeretném, ha összedőlnének az illúzióid az erejével kapcsolatban. Ő rámeredt dühösen, az arany szemekben viszont humor csillant. Szórakozik vele. Desari azon kapta magát, hogy felnevet. – Gyere velem ma éjjel! – mondta újra a férfi – Elmegyünk sétálni. Táncolunk valahol. Amit akarsz cara. Nem fogok bántani senkit. – A hanga bűvölt, csalogatott, szédített. – Olyan nagy kérés ez? Nem engedik, hogy magad válaszd meg kivel szeretnél lenni? Nem teheted, amit akarsz? Julian belenézett az elméjébe, látta törekvését a függetlenségre, és látta hogyan próbálták meg ennek a függetlenségnek az éleit lecsiszolni, hogyan próbálták korlátozni. Egyetlen valamirevaló Kárpáti férfi sem hagyna egyedül sétálni egy nőt az utcán. Nem hibáztatta Dariust. Az ő kötelessége volt megvédeni Desarit, és adott körülmények között elképesztően jól végezte eddig a feladatát. De az ő szerepe nem ugyanaz. Rengeteg kérdést szeretett volna feltenni Desarinak, de már feltett egyet, a legfontosabbat, és most várta a lány válaszát. A lány túl csendes volt, hosszú szempillái által árnyékolt szemében harc dúlt. Jobban akarta, mint bármit, hogy vele mehessen, csak egyetlen éjszakára, és azt tegye, amit szeretne. De ismerte Dariust. Bátyja ezt soha nem engedné meg. Nem volt olyan hely, ahol nem találná meg. És ha szó nélkül tűnne el, fivére még vadabbul keresné. A titokzatos idegen a megfelelő húrt pendítette meg benne. Gyűlölte, hogy mindig meg akarták neki mondani mi a jó és mi nem. Ezt az éjszakát csak magának akarta. – Még a neved sem tudom. Óvilági eleganciával meghajolt. – Julian Savage vagyok. Talán találkoztál már vele, vagy hallottál a testvéremről. Aidan Savage ebben az országban él. San Franciscóban lakik az életpárjával. Fehér fogai ragyogtak, arany szemében tűz lobogott. Volt valami abban a szempárban, valami ősi birtoklás, amitől térdei piskótává váltak. Lassan hátralépett, hogy szabaduljon a bűvköréből, de a férfi követte őt, egészen addig, míg háta a falhoz nem szorult. – Azt jelenti vadember. Illik hozzád. Szavait úgy fogadta, mint egy elismerő bókot, még egyszer meghajolt derékban, akárha a királynő előtt tenné. – Csak az ellenségeimmel Piccola. Soha nem azokkal, akik a védelmem alatt állnak. – És én melyik csoportba tartozom? – kérdezte. – Nincs miért félned tőlem Desari. Felemelte a kezét, végigsimított az arcán. Desari úgy érezte, mintha áram rázta volna meg, egészen a lábujjaiig. A férfi túl felkavaró, túl éhes, szemében égető vágy lángolt. Desari lecsukta szempilláit, hogy megpróbálja csökkenteni Julian rá gyakorolt hatását. Ez az egész annyira veszélyes. Ha vele menne, kockáztatná a férfi életét. Darius életét. Megtenné mindezt egy pillanatnyi örömért? Ennyire önző lenne? – Halálra ijesztettelek. – szólalt meg Julian mély meggyőződéssel a hangjában, ami most lágy lett, és megnyugtató. – Rettegsz, hogy mi fog történni köztem és a bátyád között, ha velem jössz. Vett egy mély lélegzetet, háta mögé dugta a kezét, hogy elrejtse remegését. – Talán valóban így van. Miért tennék kockára mindent néhány rövidke óráért? Rásimította a tenyerét az arcára, mintha magába akarná szívni bőrének tökéletességét, aztán hüvelykujja lecsúszott a nyaka oldalára, ahol kétségbeesetten lüktetett egy ér. Desari szíve szinte megállt. Szavai csupán elfojtott suttogásnak hallatszottak. – Nem érinthetsz meg így.

– Nem tudlak nem megérinteni Desari. Elvégre egy Kárpáti férfi vagyok. Te nem látod magad, a ruha, amit viselsz, a hajad kékes feketén csillogó zuhataga… Annyira szép vagy, hogy fáj, ha nézlek. – Julian, kérlek, ne mondj ilyeneket! – Kapta a szája elé a kezét suttogva. – Ez csak az igazság cara, de nem kell miatta aggódnod. Gyere velem! Az a hang maga volt a kísértés. És ő annyira szeretett volna engedni neki. Elektromos feszültség pulzált közöttük. Megesküdött volna rá, hogy hallja a saját arcát sisteregni Julian keze alatt. Pedig az csak állt ott némán, de a keze hullámokban árasztotta a forróságot a lány vérébe. A sok évszázad alatt soha nem tapasztalt ilyet. – Desari, tudod, hogy igazat mondok. Érzem, hogy tudod. Ígérem, hogy időben visszahozlak, napfelkelte előtt. Julian tisztában volt vele, hogy a Kárpáti férfiak gyülekeznek az ajtó előtt. A félelmetes Darius, és a másik kettő, az együttes tagjai. – Nincs sok időnk Piccola. Mindjárt ránk fogják törni az ajtót. Szabad kezét felemelve egy sajátságos mintát rajzolt az ajtó felé, hatalmával megerősítve azt. – Nem. – Akkor itt maradunk, míg meggyőzlek. – közölte olyan nyugalommal, mint a küszöbön túl nem a halála tombolna dühös családja képében. Megszorította a karját. – El kell menned Julian, még mielőtt valakinek bántódása esik. Kérlek! Hallotta milyen vadul dobog a lány szíve. Lehajtotta hozzá a fejét, száján valódi mosoly ívelt. – Gyere el hozzám! Három háztömbnyire innen van egy kis bár. Ott várlak! Hatalmas csattanás hallatszott az ajtó túloldaláról, és valaki – úgy hangzott Barack – válogatott szókinccsel káromkodni kezdett. Mindketten hallották Darius megrovó szavait. – Mondtam, hogy ne nyúlj az ajtóhoz. Tartsd tiszteletben, amit kérek. – hangja halk volt, és hipnotikus. – Desari? – nem emelte feljebb a hangját, inkább még halkabb lett a suttogás. – Nyisd ki az ajtót nekünk! – Menj! Az ablakon át! Ellökte magát a faltól, és két tenyerét a férfi mellkasára nyomta, tolni akarván őt a menekülési útvonal felé. De ez hatalmas hibának bizonyult. Julian azonnal rátette kezeit az övére, csapdába ejtve azokat nehéz mellizmain. – Az ajtón jöttem be cara, és ott is fogok távozni. Akkor eljössz hozzám később, vagy inkább maradjunk itt? Érezte a tenyere alatt a szíve lüktetését. Lassan, nyugodtan. Egyáltalán nem befolyásolta, hogy egy ajtó vastagsága választja el három erőteljes, vadászó ragadozótól. Hüvelykujjával fel-alá simogatta a kezét, tovább hevítve testében a már amúgy is fennen lobogó lángokat. Desari kétségbeesetten próbálta elhúzni ujjait, de a férfi mozdulatlanul tartotta, akár egy szikla. – Mibe megyek most bele? – kérdezte, bár hangosan, de leginkább önmagától. – Abba, hogy találkozz velem. Ne engedd, hogy a bátyád szabályozza az életed. Julian megérezte a leopárdok szagát, nyilván most csatlakoztak a férfiakhoz. Ingerültek voltak még a koncert zajától, a tömeg szagától. Desari szintén érezte őket. – Rendben. Találkozom veled. – adta meg magát. – Csak menj már, mielőtt valami rettenetes történik! Lehajtotta a fejét, szájával puhán megérintette a lány ajkait. Ez volt a legártatlanabb csók, azonnal visszahúzódott, Desari mégis úgy érezte, a szívét, és a lelkét is megérintette. Lemosolygott rá, arany szeméből sütött a hő. Orkánként áradt belőle a vágy. – Rendben Piccola. Nyisd ki az ajtót. Desari ujjai megmarkolták pólója anyagát a mellkasán. – Nem, azt nem lehet! Nem mehetsz ki ott! – Ne feledd el mit ígértél Desari! Gyere el hozzám!

Magához húzta a lányt még egy utolsó pillanatra, mielőtt távozott. Az illata friss volt, és tiszta, mint a legmagasabb hegyek levegője. Bőre sima, és meleg. Saját teste kemény, sürgető, könyörtelen vágyakkal reagált rá. Julian ellenőrzése alatt tartotta a vágyát, de muszáj volt még egyszer megérintenie, érezni a válaszát, hogy valóban Desari is érzi azt a tűzvihart, ami az ő testét felemészti. A lány nem érezte. Ő maga volt az a tűz. Szája rátalált az övére. Forrón, követelőn, birtoklóan. A tarkójára csúsztatta a kezét, nehogy ellophassák tőle azokat az ajkakat, és felfedezte édességüket. Azonnal elveszett, az éhség átvette az irányítást, teste agresszívvá vált. Magához szorította a lányt, annyira, hogy már lehetetlen volt megmondani hol végződik egyikük és hol kezdődik a másik. Az ajtón ökölcsapások dörrentek. Desari küzdött, hogy el tudja magát szakítani a férfi szájától, szeme tágra nyílt a félelemtől. – Kérlek, menj el! Kérlek! Menj, amíg lehet! Annyira szép volt, olyan édes, egy pillanatra minden más gondolata megszűnt, lélegzete elakadt. Lassú, vággyal telt mosolyra húzódott a szája. – Gyere el cara! Számon tartom az ígéreted. Keze lassan, szinte vonakodva csúszott le a tarkójáról, végig a nyakán, aztán ellépett tőle. – Desari. – Darius puha, behízelgő hangja ismét elért a lányhoz – Az ajtót hatalom védi ellenünk. Csak akkor tudunk megvédeni, ha kinyitod az ajtót. Meg kell érintened, hogy feltörjön a védelem. Tedd meg. Desari nézte, ahogy Julian csillanva visszaváltozik köd formába, majd feloldódott a semmiben. Gyorsan körülnézett. Valahol itt van. itt kell lennie. De köd sem volt. Semmi sem volt. Az ajtóhoz ment, a gomb felett megállt a keze. Hol ment ki? Nem az ablakon keresztül. Azok még mindig szorosan zárva voltak, a sötétítők összehúzva előttük. Nagyon lassan nyitotta ki az ajtót. Bátyja a vállával épp megreccsentette az ajtókeretet. Dermesztően hideg, fekete szeméből sötét könyörtelenség sugárzott. – Hol van? Barack és Dayan mozdulatlanul állt a háta mögött, teljesen elvágva a menekülés útját. És ami még ennél is rosszabb volt, a két párduc ott lopakodott körülöttük, torkukból figyelmeztető kis morranások érkeztek. Desari megemelte az állát. – Azt akarom, hogy hagyd őt békén! Megmentette az életem. – Az a férfi veszélyesebb lehet, mint gondolnád, – közölte Darius halkan – nem tudsz róla semmit. – Belépett a szobába, szeme kutatva járt körbe, de nem látott semmit, ami hiányozna, vagy éppenséggel eddig nem volt itt. – Itt van a szobában. Érzem a hatalma jelenlétét. – Darius hirtelen elkapta Desari karját, és magához húzta. Élesen szívta be a levegőt. – Véredet vette? – rázta meg egy kicsit. Desari megrázta a fejét, és megpróbálta kiszabadítani magát fivére kezei közül. Darius váratlanul elengedte, és a szájához kapta a kezét. Ujjai megperzselődtek. Barack és Dayan is betódult, és eltátott szájjal bámultak Dariusra. – Ez ő volt. Érzem a hatalmát. Barack szinte visszhangként ismételte Dayan szavait. „Hogy tehetted ezt?” – csattant fel Julian fejében vádló hangon Desari – „Fájdalmat okoztál Dariusnak!” Soha nem váltogatták ilyen sebességgel egymást az érzelmei évszázadok alatt, mint most. Úgy érezte magát, mint aki egy hullámvasúton ül. A hűtlenség érzése és a bűntudat csapott most le rá. „Már gyógyítja a kezét. Nem nyúlhat hozzád ilyen durván. Nem engedem neki.” Julian hangja lusta és magabiztos volt. Önteltnek hangzott, úgy tűnt, remekül szórakozik, miközben ő retteg.

„Meg kellene mondanom neki hol vagy!” – csattant Desari kissé dühös hangja. Ez a férfi igazán bosszantó néha. „Nem tudod, hol vagyok. De ha mindenáron mondani akarsz valamit a bátyádnak, találj ki valamit. Felhatalmazlak rá.” Desari összeszorította a fogát, hogy a düh gőze ki ne törjön a száján. Aztán feszültsége alábbhagyott, ami egy jó dolog volt, hiszen közel állt hozzá, hogy puszta kézzel megfojtsa Juliant. Darius hideg tekintete rávillant. – Beszél hozzád? Mit mond? – Rá akar beszélni, hogy adjak neki egy hatalmas pofont! – csattant fel Desari – Menjünk innen! Barack diadalmasan felkiáltott. – Ő a por a szobában! Nézzétek azt a természetellenes mintát a padlón, és végig az ablakpárkányon! Titokban roppant büszke volt magára, hogy Dayan és főleg Darius előtt vette észre. – Talán szükség lenne itt egy alapos nagytakarításra. Az ajtóval megégetett ujjai bosszúért kiáltottak. Desari elsápadt. – Nincs már itt. Elment. Barack szándékosan rálépett egy halom porszemcsére, és élvezettel morzsolta szét cipője talpával. – Nem ment el, azt hiszem, még itt van. Valamilyen módon ural téged Desari, és mi azért vagyunk itt, hogy megvédjünk tőle. Darius átkarolta a vállát. – Ne aggódj, ez nem ő Dara. Túl nyilvánvaló lenne a trükk. Ravaszabb ő annál, hogy por legyen a földön. Elég átlátszó elterelés. Gyere, menjünk! Talán még kisebb, mint egy porszem a padlón. Valószínűleg apró molekulákra oszlott a levegőben, és ebben a formájában elpusztíthatatlan. – Szétnézett a szobában még egyszer, még a plafont is megszemlélte. – Pár alkalommal én is használtam ezt a módszert. Menjünk! A közeli viszontlátásra! Desari a fivérével tartott. Biztosan nem hazudna neki. Barack és Dayan csak a biztonság kedvéért felseperte a port, és leengedték a lefolyón. Aztán elégedetten, hogy megszabadultak a „lénytől”, a kettős eltávozott vadászni. Darius így végre foglalkozhatott önfejű húgával.

Negyedik fejezet Desari átöltözve jött elő a buszból. Halványkék farmert és V-nyakú bordázott, testre simuló pamut felsőt viselt. Szándékosan nem táplálkozott még ma éjjel, és gondolatai felszínén tartotta az éhséget, tudva, hogy Darius bele fog nézni a fejébe. Most éppen elment vadászni, de számíthatott az ellenőrzésére. Az előadás hosszú volt és megerőltető. Desari mégsem fáradtnak, hanem kicsit dacosnak, és nagyon kétségbeesettnek érezte magát. Megígérte Juliannak, hogy találkozik vele, és tudta nagyon jól, ha ő nem megy el hozzá, a férfi fog eljönni hozzá. Ez pedig nagyon veszélyes lenne. Megkereste az elméjében, és szorongó, elkeseredett üzenetet küldött. „Darius és a többiek figyelnek engem.” Egy pillanatig nem volt válasz. Talán rossz csatornát használt? Aztán Julian teljesen higgadtan, a szokásos arrogáns modorában válaszolt.

„Ha úgy akarod Desari, boldogan találkozom velük máskor, hogy végre értelmes módon is beszélhessünk. De most te fogsz találkozni velem. És ők nem akadályozhatják meg. Egyébként is, ki az a másik két bohóc? Ne próbáld bemesélni, hogy ők is a fivéreid!” „Nem próbálok bemesélni semmit. Ők is a zenekar és a családom tagjai.” – válaszolt gőgösen. „Nem akartam sértegetni őket cara mia, de be kell vallanom, rettenetesen féltékeny vagyok. Mi Kárpáti hímek nagyon rosszul viselünk más hímeket az életpárunk közelében. Te egyedül hozzám tartozol. És én hozzád.” Desari felsóhajtott, és felült a motorjára, hogy ahhoz a bárhoz menjen, ami előtt Juliannek megígérte a találkozót. Megrázta a fejét. Ez az egész annyira nevetséges. Darius most is követheti. Bátyjának évszázadai voltak kiismerni őt. Viszont megérteni sosem tudta. „Darius nem szólhat bele az életedbe többé Piccola. Ezt egyedül az életpárod teheti meg, nem a fivéred.” Desari fékezve megállt az elhagyatott úton. A hang túl magabiztosnak és arcátlannak tűnt. „Öntelt. Hatalmaskodó. Arrogáns. Pont, mint te?” A nevetés halkan visszhangzott a fejében, apró lángokat csiholt a bőre alatt. „Te magad is el akarsz jönni hozzám. Tudod, hogy el kell jönnöd. Meg sem tudnának benne akadályozni. Ez olyan elkerülhetetlen, mint a dagály. Nincs már visszaút.”

Letámasztotta a motort, és lábai önmaguktól indultak meg a bár felé. Már több métert megtett, majdnem elérte a sarkot, mire rájött, hogy kényszer alatt van. A lágy, behízelgő hang, az éjszaka, a csábítás elfedték eddig előle. A férfi egyedül a hangját használta, ő pedig, mint egy emberi csitri, hagyta magát megszédíteni. Kényszerítette magát, hogy megálljon, megragadott egy lámpaoszlopot, abba kapaszkodott bele. A nevetés halk, és gúnyos volt, oly ismerős már. „Erősebben vágyakozol utánam, mint gondoltam. Én is ugyanígy vágyom rád.” Desari felkapta az állát, a szeme villogott. „Nem vagyok hajlandó ezeket a gyerekes játékaidat játszani. Elmegyek, és nem jövök vissza. „ – Pedig ő is érezte, hogy a férfi pontosan az igazságot mondja. Soha nem érezte még így magát ezelőtt. Minden sejt a testében forró lázban égett. Őt akarta. Tisztán és egyszerűen. De ez volt minden. Csak szex. Forró, fülledt szex. Semmi más. – „Ki akarna egy ilyen arrogáns bunkót?” – Te. Ezt az egyetlen apró szót a nyakán érezte, közvetlenül vadul meglóduló pulzusa felett. Hirtelen olyan közel érezte magához a testét, hogy még bőrét is elérte a belőle áradó hő. Teste fölé tornyosult, pedig ő sem volt alacsonynak mondható. Ilyen közelről érezte hatalma erejét, és a belőle áradó érzelmek intenzitását. Tekintetében abszolút birtoklás csillogott. Desari mozdulatlan maradt, egyszerűen félt megmozdulni. Volt valami, aminek képtelen volt ellenállni. A szeme. Az olvadt arany pillantás, ami annyira intenzív, vággyal teli. Hogyan tudna ellenállni a szemének? Csak ez járt a fejében. Csak ő. Szüksége volt mindenre, amit csak adni tudott. A férfi kezei a válláról lassan lecsúsztak a derekára. A mozdulat maga volt a birtoklás. Ujjai majdnem lyukat égettek felsőjének vékony anyagába. Julian derekának pici nyomásával megindította a bár felé. Kábultan engedelmeskedett, agya háborúban állt érzelmeivel és ösztöneivel, teste pedig a kémiával. Most, hogy bejáratos volt az elméjébe, Julian pontosan tudta, hogy Desari még soha nem enyelgett így senkivel. Évszázadokat élt már, rengeteg tanult, és hatalmas erőre tett szert. De ez a helyzet, ahol némi ravaszságra is szükség lenne, nem igazán az ő terepe. Julian viszont hozzá volt szokva a birtoklás útjához. Ami meglepte, az a kérlelhetetlen vágy volt, hogy kizárólagos jogot szerezzen rá, hogy megvédje, gondját viselhesse. Hogy végleg az

életpárja legyen. De Desari úgy tűnik egyáltalán nem olyan temperamentummal rendelkezett, mint fajtájuk asszonyai általában. – Hallottam, hogy a bátyád Dara-nak szólított. Miért választottad ezt a nevet? – tette fel az egyik olyan kérdést, ami leginkább foglalkoztatta. – Mióta emlékszem, mindig Dara-nak hívtak. Ez egy becenév. Darius azt mondta, anyám gyakran hívott így. – felelte, miközben automatikusan az övéhez igazította járását, csípője mozgását. Teste nagyon közel volt az övéhez, annyira, hogy érezte, amint combja, vagy mellkasa egy-egy pillanatra hozzáér, majd eltávolodik tőle. Megnyalta a száját, ami hirtelen nagyon kiszáradt. Julian nem engedte, hogy egyetlen pillanatra is akár megfeledkezzen róla, hogy ő egy nő. – Tudod mit jelent a Dara? – kérdezte most halkan. – Azt hiszem óperzsa. Azt jelenti a legsötétebb. Julian bólintott. – Emlékszel hol születtél? A szüleidre? Desari picit ellépett tőle, megpróbálta finoman távol tartani testét a tűztől. De tűz igazi fészke ellen tehetetlen volt. A szemei. Soha senki nem nézett még rá így azelőtt. Julian mögé csúsztatta a karját és a derekánál fogva visszahúzta magához, majd a vállát karolta át. Automatikusan emelte a kezét, és rátette a bordáira, hogy eltolhassa magától, de valahogyan az ujjai odaragadtak a vékony inghez, élvezte az alóla sugárzó melegséget. Teste vonzotta az övét, akár a mágnes, szeme pedig a pillantását. Leeresztette a szempilláit. Ez színtiszta őrület. De néhány órára, erre az éjszakára megengedi magának, hogy őrült legyen, talán életében első és utolsó alkalommal. Julian hatalmas teste lépett be előtte a bárba. A zenekar éppen valami lágy, álmodozó számot játszott, így még körül sem nézhetett, a férfi magával ragadta a táncparkettre. Ahogy a karjaiba zárta, átvillant rajta, mennyire pontosan illeszkedik egymáshoz a testük. Egyszerre moccantak a ritmusra, a szívük is egyszerre dobbant, lépteik egyszer sem botlottak, tökéletesen követték a másik minden rezzenését. Feje pontosan beleillett a vállgödrébe, keze a tenyerébe. – Nem kéne ezt csinálnunk. – mondta Desari. De ezen kijelentése ellenére sem tudta abbahagyni a táncot, képtelen volt kivonni magát a férfi irányítása alól. Kemény combja hozzásimultak az ő lágyabb lábaihoz, az illata az erdőé volt, titokzatos és veszélyes. Belélegezte, megérezte a vére illatát. Julian ajkával megérintette a nyakát, csak egyetlen könnyű, tollpiheszerű érintéssel, de az érzés meglepetésszerű sokkal futott át mindkettőjükön. Éhsége fellángolt, olyan forrón, és ellenállhatatlanul, mint még soha. Úgy érezte meleg leheletét már egyenesen a bőre alatt érzi, kétségbeesetten lüktető pulzusában. – Ez pontosan az, amit tennünk kell. Nincs is más választásunk cara. Szükségem van rá, hogy a karomban tarthassalak. A szája lágy volt, bársonyos nyelvével végigsimított a nyakán a pulzusa felett. Ujjai körbefonták az övéit, majd a csuklójánál fogva szorosan a szíve fölé szorította. – Van róla egyáltalán fogalmad, mennyire szép vagy Desari? – fogai szelíd ritmusban karistoltak felalá a pulzusán, lángokat küldve szerteszét a testébe. Desari becsukta a szemét, és átadta magát a puszta testi öröm pillanatának. Julian bőre forrónak és durvának érződött az ő lágysága mellett. Érezte az erejét, acélizmait. Tökéletes ritmusban olvadtak össze. Azt akarta, hogy ez örökre tartson. A karjával maga körül védettnek érezte magát, éhes szemei azt üzenték, kívánják, szavaitól gyönyörűnek érezte magát. De legfőképpen a teste, ahogy az övéhez szorult, forrón, keményen, birtoklón, a saját teste egyetlen hatalmas, izzó máglyává vált tőle. – Belül is Desari. Nem csak a külső csomagolás. Belülről is gyönyörű vagy. Száját végighúzta a torkán, majd végigcsúsztatta az állán, aztán megízlelte szájsarkát.

– Azt nem is tudhatod, milyen vagyok belülről. – tiltakozott Desari, bár pontosan nem is tudta mi ellen, vakon emelte ajkát Julian felé. Akarta az ízét, még ha tudta is, hogy sötét varázslat, amit köré szőtt. Vad, primitív éhség futott át rajta ismét. Julian ajkának első érintése lassú volt, és alapos, mintha örökre a memóriájába akarná vésni az ő ajkainak formáját, érintését, ízét. És határozottan tetszett neki az íze. Ez úgy lefegyverezte, mint semmi más. Lábai gumivá váltak, de a férfi egyszerűen csak szorosabban magához ölelte védelmezőn, menedéket nyújtva neki a szíve felett. Keze most a torkára fonódott gyengéden, vékony bőrén át egyenesen a vérébe juttatva a belőle áradó energiát. Halk, riadt hangon felnyögött. Épp ezzel a gyengédséggel vette rá arra, hogy neki adja a szívét, és a lelkét. Desari beletúrt a sűrű, sörényszerű aranyszőke hajába, ökölbe szorította a kezét, szinte megkapaszkodott. Elcsábította a gyengédségével, és ő harc nélkül megadta magát. Veszélyes, agresszív ragadozó volt, őt mégis olyan védelmezően tartotta, csókolta, mintha ő lenne a legértékesebb dolog a világon. Mintha szüksége lenne az ízére, jobban, mint egy korty levegőre. Hogyan is vonhatná ki magát a varázsa alól? A hangja halk, csábító, olaszos hangsúlyokkal, birtokba vette a szívét, ellopta tőle a testét. A világ furcsa ködbe borult körülötte, talpa alatt megmozdult a föld. Testük imbolygott a zenére, az árnyékok elrejtették őket a kíváncsi szemek elől. Desarinak az a furcsa érzése támadt, hogy a férfi szerelmes belé. Nem szexelni akar vele, hanem szeretkezni, mintha az egyetlen nő lenne a világon, aki számít neki. És mindez benne volt minden pillantásában, minden érintésében. Csókjuk elmélyült, ahogyan magába szívta szája édességét, ujjai gyengéden ölelték a torkát, arra pedig, hogy mikor ejtette csapdába testével a falnál, egyáltalán nem emlékezett. A tűz elborított mindent, a testét, és az elméjét is, egyetlen élő lángcsóva volt már csupán. – Gyere el velem innen. – suttogta. Nyers vágya és gyönyörű hangja csábító kombináció volt. Desari a vállán pihentette a fejét, összezavarodottnak és sérülékenynek érezte magát. Vele akart menni. Ez a szüksége annyira erős volt, szinte mintha kényszer lenne. De nem értette, honnan és miért ez a kényszer. Semmi sem készítette fel a hosszú évszázadok alatt erre az ellenállhatatlan vonzásra, erre a hatalmas erőre. – Nem is ismerlek. Julian végighúzta ujjait selymes haján, apró, férfias mosoly enyhítette meg szája kemény vonalát. – Bizonygathatod ezt Desari, de voltál a fejemben, és én is voltam a tiedben. Azért tudom mennyire gyönyörű vagy, mert látlak a szememmel, hallak a fülemmel, érezlek a szívemmel, érintelek az elmémmel és a lelkemmel. Egy kis rendbontó vagy, de soha nem ártanál egyetlen léleknek sem. Te vagy a fény az én sötétségemben, te vagy az életpárom. – Nem tudom, mire gondolsz. – rázta meg a fejét. – Érzem, amit érzel, ne próbáld letagadni. Hüvelykujjára csavarta a lány egyik hajfürtjét. Szemei az olvadó arany tüzében égtek, megmutatva éhségét, könyörtelen vágyát, heves birtokolni akarását. – Mit jelent az, hogy életpár? Még soha nem hallottam ezt a kifejezést. Julian felemelte az állát, hogy maga felé fordítsa klasszikus szépségű arcát, aztán két tenyerét kétfelől rásimította. – Hogy van az, hogy Kárpáti vagy, és nem tudod mi az életpár? Rengeteg dolgot meg kell egymástól tanulnunk. Még az éjjel el fogom neked magyarázni, mit jelent a mi hazánkban az életpár. Keze visszacsúszott a torkára, majd a vállán keresztül végig a karján, hogy végül ujjait összefűzze az övéivel. – De vadásznak ránk Piccola. Menjünk innen máshova beszélgetni. A lélegzet a torkán akadt.

– Darius? A bátyám vadászik ránk? – Fivére még nem kereste őt, mint ahogy várta, amikor megtudta, hogy elment. Azt hitte lesz ideje hamis nyomon elvezetni Julian közeléből. – El kell mennem! Egyenesen hozzád vezetem. Julian a bár ajtaja felé húzta, és Desari úgy érezte tehetetlen a bűbájával szemben. Ostobaság lenne, ha szembeszállna Dariussal egy ilyen semmiség miatt. Ha rátalál Julianre, szörnyű csata lenne a vége. – Gyere velem Desari! Nem lesz ma csata, ígérem, kivéve, ha úgy döntesz, hogy itt maradunk. Mindenképp beszélnem kell veled. Nekem ígérted ezt az éjszakát, és még nem tartottad be a szavad. Miközben ezeket mondta, kirohantak az ajtón a sötétségbe. Neki ígérte az egész éjszakát? Annyira össze volt zavarodva, fogalma sem volt mit is ígért meg pontosan. – Dariust nem lehet becsapni. – mutatott rá – Az ő vére folyik az ereimben. Ennél fogva remekül követni tud, nem is beszélve a hatalmáról. Julian keze felcsúszott a karján a könyökéig, majd karcsú válláig. – Igen. Ő valóban egy érdekes kihívást jelent, de szerzek magunknak időt, ha akarod Desari. Minden félelme ellenére a lehetőség izgalomba hozta. Soha nem kóstolhatta meg a valódi szabadságot. Darius és a többiek úgy vigyáztak rá, mintha nem nagyjából egyidősek lennének, hanem ő valami kis taknyos kölyök lenne. Ez időnként végtelenül bosszantó volt. – Nem akarlak veszélybe sodorni. – a nagy, bársonyfekete szemekre sűrű szempillafátyol borult, úgy érezte teljesen kiadta az érzelmeit. Julian kemény szája elégedetten görbült felfelé. – Örülök, hogy aggódsz a biztonságom miatt cara mia, – lágy hangja az olasz akcentussal szinte fizikailag simogatott. – de nincs rá szükség. Magam sem vagyok épp híján a hatalomnak. Tudom, hogy szereted azt az embert. Nem lesz valódi konfrontáció közöttünk. Talán egy kis macska-egér játék. Desari megborzongott, a hűvös éjszaka bosszút állt túlhevült bőrén. Kellett már ez a hűvös levegő, maga a hangja nem okozhat akkora lázat a vérében. Bár ez nem csak egy erős kémia közöttük. Döntött. Kihúzta magát, és felemelte az állát. Előtte egy igazi Kárpáti állt, távoli hazájukból. Tudta, hogy kétségbeesetten fontos megtudnia bizonyos dolgokat, amikre a családjának is szüksége van. – Mondd, mit tegyek! Hangjából veleszületett felsőbbség áradt, hangsúlya parancsolót volt. Ha végre eldöntött valamit, Desari nagyon határozott tudott lenni. Julian karjai körülfogták a karcsú derekat. A feszültség köztük szinte hallhatóan energia kisülésben tört ki. Lehet, hogy a lány megpróbálja még maga elől is letagadni, de a valódi érzelmei ott ültek a szemeiben, a teste és az illata hívta, énekelt neki. – Egyesítsd az elméd teljesen az enyémmel. Akkor nem fog tudni megtalálni. Megpróbálta ellökni magáról a karját. – Nem! Én ezt nem tudom megcsinálni! Dühítő kis mosoly villant fel a férfiszájon. – Mitől félsz Piccola? Az elszántságomtól? Meg sem kíséreltem elrejteni előled a szándékaimat, szeretném, ha a világon mindent tudnál rólam. Ha valami fontos a számomra, könyörtelen vagyok. És hosszú-hosszú évszázadok után te vagy a legfontosabb dolog az életemben. Egyesítsd az elméd az enyémmel! Elrepülünk innen messze, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Ez egy valódi kihívás volt. Nem csak egy titkos randi egy szórakozóhelyen. Desari sötét szeme felvillant. – Nem félek tőled! – csattant fel – Erős vagyok, a saját vérem jogán. Nem fogsz tudni elcsábítani, ha én nem akarom. Azért megyek veled, hogy új dolgokat tanulhassak. Ez határozottan úgy hangzott, mintha egy hercegnő leereszkedne egy parasztlegényhez.

Juliannak össze kellett szednie minden erejét, hogy győzelme ne mutatkozzon meg az arcán. Megfogta a lány mindkét kezét. – Most cara mia, gyere hozzám, egyesítsd velem az elméd! Hangja akár egy simogatás, ismét végigküldte testén a lángot, ami úgy tűnik mégiscsak fittyet hányt az éjszaka hűvösére. A vér száguldott az ereiben. Kitárta elméjét teljesen, és csak azon imádkozott, hogy ne essen pánikba, és ne visszakozzon. Egyszerre csak pontosan érezte, hogy elveszett. Belehullott a hő, az éhség, és az ádáz vágy erotikus világába. Látta Juliant, teljes valójában. Minden ízében olyan kegyetlen, mint Darius. És végtelenül magányos. Egy nagy harcos, sok-sok évszázaddal a háta mögött. Úgy tűnt, semmit nem akar elrejteni előle. Semmit, még a szörnyű, könyörtelen sötétséget sem. Világéletében egyedül volt. Még a saját népe között járva is. Mindig egyedül. Egészen mostanáig. Desari megmoccant a sötétben, hirtelen nyugtalanság öntötte el. „Alakot váltunk Piccola, használd a képet, amit mutatok.” Szavai sürgetőek voltak, nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. Darius már a közelükben volt.

Egyszerre rugaszkodtak az ég felé, olyan egyszerre, mint amilyen egyszerre a szívük dobbant. Irizáló fényű tollaik még az éjszakai égen is megcsillantak. Szárnyaik erős csapásaival egyre magasabbra emelkedtek, egyre messzebbre távolodtak. Tökéletes szinkronban repültek a távoli hegyek felé. Julian megosztotta vele rácsodálkozását az éjszaka szépségére. Nem látta színesben a világot évszázadok óta, így most minden új, és gyönyörű volt neki. A fák ezüstös levelei, a közeli tóban tükröződő hold kékes ragyogása, egy bagoly csalódott rikoltása, amikor elvétette a zsákmányt, apró egérlábak surranása keresztül az erdő aljának avartakarója alatt. Darius nem képes nyomon követni Desarit, amíg ők egyesítik az elméjüket. Abban a pillanatban, ahogy elválnak egymástól, ismét nyomra fog akadni. A terv az volt, hogy elviszi egészen messzire, miközben olykor engedi nyomhoz jutni Dariust, míg már olyan messze csalogatja, ahonnan kénytelen lesz visszafordulni, hogy biztos menedéket találjon a hajnal elől. Desari kizökkent a repülés ritmusából egy pillanatra, amikor kiolvasta Julian ezen szándékát. Soha nem ment volna bele, hogy családjának bármelyik tagja is ki legyen téve a napfelkeltének. Julian felől azonnal érkezett a reakció, meleg ölelés, megnyugtatás érzése, és a Kárpáti hím engesztelhetetlen elszántsága, hogy megvédje életpárját. Míg vele van, semmi baj nem történhet vele. Azt nem engedné meg. „És tőled ki fog megvédeni? Biztonságban leszek tőled?” – kérdezte halkan, immár hajszálpontosan ismerve a férfi testének és elméjének heves vágyait. A szörnyű, kielégíthetetlen éhség egyedül neki szólt. Senki más nem csillapíthatja azt a tüzet, ami mélyen benne égett. Mindezek ismerete még inkább elgyengítette a lány ellenállását. Julian szüksége iszonyú volt. „Mindig Desari. Megvédenélek még az életem árán is. Akár magamtól is. Érzed, hogy igaz, amit mondok. Nem tehetek mást, mint biztosítom neked a biztonságot.” Julian érezte, hogy zavar támad a levegő hullámaiban. Vadász keresi a zsákmányt, eltökélve, hogy mindenképp megtalálja. A benne élő ragadozó elmosolyodott. Darius nagyon veszélyes. Egy igazi, ősi vasakarat. Egyesített elméikben Julian elfedte Desariét. Mégis elismerte, hogy Darius zseniális ellenfél, nem volt annyira arrogáns, hogy lenézte volna. Pontosan tudta, hogy ha megtenné, hamarosan Darius lába előtt heverne legyőzötten. Tudta, hogy életpárja bátyja teljesen egyenrangú ellenfele, de legalábbis nagyon közel lehetnek egymáshoz hatalomban. A hatalom hulláma visszahúzódott, a levegő csendes lett, és friss. Aztán minden előjel nélkül Darius támadott. Julian érezte a fájdalmat becsapódni a fejébe, amiben ott tartózkodott Desari is, így őt is elérte. Apró kiáltás hagyta el a lány torkát, de Julian azonnal átvette tőle a hanghullám teljes terhét, elzárta azt tőle.

„Hallasz engem idegen? Tudom, hogy úgy érzed, tudod ki és mi vagyok. Ha bármilyen módon fájdalmat okozol neki, nem leszel biztonságban többé sehol ezen a földön. Semmi sem fog elrejteni előlem. Megtalállak, és meg foglak ölni. Hosszú, és fájdalmas halálod lesz.” A hang az éjszaka szárnyán érkezett, az összes létező hullámhosszon egyszerre zengett, így nem lehetett kétséges, hogy meghallja, és világosan meg is érti. Julian megdöbbent a „testőr” hatalmán. Úgy tűnt, van olyan hozzáértő, mint Gregori, és pontosan annyira veszélyes. Darius talán nincs olyan kecses és elegáns, mint Gregori, – sokkal inkább nyers és földszagú – de maradéktalanul megtartotta az ősi erőt. Iszonyú nehéz lehetett elérni, amit ő elért, és roppant fájdalmas. Megjegyezte Julian elméjét, még úgy is, hogy soha nem cseréltek vért. Igaz, pontosan nem tudta beazonosítani, hogy hol van. És minden szót, amit mondott, szó szerint halál komolyan gondolt. Könyörtelen volt, határozott, irgalomnak még a szikrája sem volt meg benne. Julian hirtelen mélyet lélegzett, és lehozta Desarit az égből, az otthonos kis menedék elé, ami a szirtek között bújt meg. Leszálltak, és emberi alakra változtak, miközben ő folyamatosan ott tartotta Desarit az elméjében, hogy véletlenül se derüljön ki a tartózkodási helyük. Az őket kereső hanghullám is megváltozott, már nem támadott olyan élességgel és fájdalmasan. Beletelt egy kis időbe, míg kikapcsolta a házat védő csapdákat, különösen úgy ment nehezen, hogy közben folyamatosan fenn kellett tartania az árnyékolást Desari felett, hogy megvédhesse a két Kárpáti hím csatájától. Nem kell róla tudnia, hogy bekóstolták egymást. Hogy befogta a hanghullámokat, átalakította és visszaküldte a feladónak az éjszakai égbolton keresztül. Megelégedéssel nyugtázta, hogy sikerült neki is csapást bevinni az erős Kárpátinak. Csak akkor vette le Desari elméjéről a védőpajzsot, amikor meggyőződött róla, hogy ellenfele végre visszafordult.

A legelső találkozásuk alkalmával Desari nagyon félt tőle. Mi változott meg? Rábízta magát egy teljesen idegen védelmére, a családja ellenkezése ellenére. És miért is? Szexért. Tisztán és egyszerűen. Annyira vonzotta Julian Savage, hogy kidobta az értékrendjét, a szabályokat, Dariust pedig lehetetlen helyzetbe hozta. Hiszen a bátyja aggódik miatta. Megbízott Julianban, mert létezése során először váltott ki belőle valaki ilyen mély érzelmeket. De most tisztán érezte, hogy manipulálta. És ő mestere a manipulációnak. Talán képes mások érzelmeit is manipulálni. Julian ellépett mellőle folyékony, ruganyos mozdulatokkal. Beletúrt vastag aranyló sörényébe, szeme birtoklón pásztázott rajta végig. – Ha megengedtem volna, hogy érezd a fájdalmat, akkor nem gondolnád ezt? – hangja szigorúan semleges maradt. Desari tudta, hogy nála a pont. Nem kényszerítette semmire. Rábízta, megbízik-e benne, vagy sem. Ilyen egyszerű volt. Julian összefonta maga előtt a karját, és hátradőlt, csípőjét lustán nekitámasztotta a tornác oszlopának. – Tudom, hogy érezted a fájdalmat. – Egy pillanatra. – ismerte el, hogy már amikor megérezte a robbanásokat, akkor várta a fájdalmat, ami ki is virágzott a fejében, aztán egy pillanat múlva eltűnt. – Mert elzártalak előle. Ez a bátyád volt. Figyelmeztetett. – Hallottam a figyelmeztetését. A fél világ hallotta. Azt akarom, hogy mondd meg neki, még ma éjjel hazamegyek. Dacból mondta, amit mondott, magának többet ártott volna vele, ha hazamegy, mint Juliannak. Egyáltalán nem akart visszamenni. Hiszen Julian annyira csábító az olvadó, éhes szemeivel. Az intenzitása elborította, felüdítette. – Akkor visszamegyünk. De valóban úgy gondolod, hogy időben visszaérünk egy biztonságos helyre? Felesleges és nehéz lesz. – egy szék felé intett azok közül, amik a tornácon álltak – Foglalj helyet egy kicsit. Még beszélgetnünk kell.

Volt egy puha, doromboló fenyegetés a hangjában. Teljesen komolyan gondolja, hogy visszamegy vele oda, ahol az egyetlen biztos, védett helyen egészen biztosan meg akarják majd ölni. Olyan csodaszép a hangja. Tiszta és nemes. Benne egy csipetnyi gyengédség, némi arrogancia nyoma, és több mint egy kicsi szórakoztató férfiasság. Úgy éreztem merem, aztán mégsem. Azt csinálom, mint a gyáva kisgyerek. Félek kilépni a bátyám nagy árnyékából. Desari felemelte az állát, egy paranccsal magához siklatta a széket, leült, és nagy, sötét szemeit a férfira függesztette. Az rávigyorgott, a körülötte gomolygó sötétség pedig hirtelen eloszlott, pedig általában úgy tapadt rá, mint egy második bőr. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy csintalan kisfiú. – Nem foglak fogolyként itt tartani Desari. Ne nézz úgy rám, mintha egy szörnyeteg lennék. Desari azon kapta magát, hogy feszült izmai elernyednek. Egy lassú, elfogadó mosoly fénylett fel az arcán. – Azok után, amit tettem? Én érzem szörnyetegnek magam. Dacoltam a bátyámmal, így ő most aggódik értem. Talán te vettél rá az egészre. – sokkal könnyebb lett volna valaki mást hibáztatni, nem önmagát. Julian megrázta a fejét. – Ne aggódj a bátyád miatt. A szíve mélyen pontosan tudja, hogy nem foglak bántani. Még talán az ellenőrzésről is lemond feletted. – Mit jelent az életpár? – kérdezte Desari, tudván, hogy ez nagyon fontos. Volt a fejében, tudta, hogy a férfi azt hiszi, ő az életpárja. – Minden Kárpáti férfi egy született ragadozó, sötét és halálos. Igaz, hogy erős ösztön van bennünk az iránt is, hogy megvédjük, akiket szeretünk, de a sötétség bennünk van, és az évszázadok múlásával egyre erősebbé válik. Életpár nélkül elveszítjük az érzelmeinket, a színek látásának képességét. Nem marad más, csak az üres létezés. A szörnyeteg bennünk minden nap erősödik, a sötétség terjed a lelkünkben. Még nem vetted ezt észre a családotok férfitagjain? Desari végighúzta kezét az arcán. – De, valójában igen. Legalábbis Dariuson és Dayanen. Barack folyamatosan boldog volt egészen a közelmúltig. Jelenleg csendesebb. És volt még egy társunk, Savon, aki átfordult vámpírrá, és ezt egyikünk sem ismerte fel. – Ha mi, férfiak nem találjuk meg a valódi életpárunkat, a lelkünk másik felét, a fényt a belső homályunkba, elnyel bennünket a sötétség. Nem nyerhetjük vissza az érzelmeinket, elveszünk. – Julian halkan felsóhajtott, nézte a megdöbbenés kifejezését az arcán. – Két lehetőségünk marad. Kimegyünk a napfényre, hogy véget vessünk a kopár létnek, vagy pedig azt válasszuk, hogy elveszítjük a lelkünket. Vámpírokká válhatunk, ölhetjük az embereket, hajszolhatjuk a gyilkolás hatalmát, ez az egyetlen érzés, ami megmarad bennünk végig. Desari tudta, hogy igazat beszél. Savon úgy döntött, hogy vámpír lesz. Darius az évszázadok során sok ilyen élőholtat levadászott. Nyelt egy nagyot, és felnézett rá. – Honnan tudják a férfiak biztosan, hogy az életpárjukat találták meg? Julian mosolya szinte fizikailag érintette meg, puhán végigsiklott rajta. – Évszázadokig éltem anélkül, hogy láttam volna a színeket, vagy érzelmeim lettek volna. És utána rád találtam. A világ most ismét szép, és tele van élettel, színnel, és annyi érzelemmel, hogy alig vagyok képes befogadni. Amikor rád nézek, elöntik a testem, túlcsordítják a szívem. Te vagy az egyetlen. – Mi van akkor, ha a nő nem érez így? – kérdezte meg Desari kíváncsiságból. Ez egy teljesen új nézőpont volt Julian számára is, még sohasem vizsgálta ilyen szemszögből ezt a dolgot. – Csak egyetlen életpár van mindannyiunk életében. Ha a férfi úgy érzi, hogy ő az, akkor biztos, hogy úgy van. – fehér fogai felvillantak – Talán a nő egy kicsit makacs, és nem ismeri be azonnal a vonzalmat, mert nem akarja, hogy vége szakadjon a szabadságának örökre. Azért, mert annyira kevés

a nő, a szüleik gondosan őrzik őket születésüktől fogva, és adják át a védelmét az életpárjának, ha megfelelő korba kerül. – Mit jelent az, hogy vége szakad a szabadságának örökre? – Desari hirtelen nyugtalanságot érzett. Végighömpölygött a testén, forrón, fájdalmasan. Julian észre sem vette miről beszél. Hangja a megszokott, lágy és arrogáns, enyhén szórakozottan mondta ki a szavakat. Pedig ezek teljesen úgy hangzottak, mintha a nőknek semmiféle beleszólása nem lenne a saját sorsukba. Julian rávigyorgott a lányra, majd elképesztő gyorsasággal, folyékony, kecses mozdulattal termett mellette, amikor már majdnem biztonságban érezte magát. – Nem kell aggódnod Desari. Nem tehetek semmi mást, mint hogy boldoggá teszlek. – Kinyújtotta érte a kezét – Éhezel. Úgy érzem, mintha a saját éhségem lenne. Semmi szükség rá, hogy kényelmetlenül érezd magad. Kezeit saját hatalmas, meleg tenyerébe rejtette, még mielőtt gondolkodni tudott volna, beborította szexualitása varázsával. Talpra húzta, karjait a dereka köré fonta, mielőtt egyáltalán esélye lett volna rá, hogy tiltakozzon. A teste nehéz volt és meleg, az illata kitöltötte az agyát. Ahogy belélegezte, a tüdeje elvitte rohanva az egész testébe, mint egy erős drogot. Bármi legyen is a kémia alapja kettejük között, nem tagadhatja le maga elől, felforrósodott, gyulladt, és lobbant. Azonnal. – Nem bírom a véred venni. – suttogta. Félt, ha egyszer belekóstolna, képtelen lenne mással beérni. Julian fehér fogai megvillantak egy pillanatra magasan a feje felett, majd lassan, szinte bágyadtan odahajolt puha torkához. Arany szemeiben forró vágy, tekintete egy pillanatra fogva tartotta az övét, mielőtt rácsukta volna sötét pilláját, és csak érezte a száját, amint hozzáért borzongó bőréhez. Desari hirtelen úgy érezte, mintha acélpántokat zártak volna köré. Julian karjai megkeményedtek körülötte, mégis furcsán védelmezőek maradtak. Vágyának nyilvánvaló jele a testének feszült, meg sem kísérelte elrejteni. Szája egyszerre volt lágy és kemény, ahogy a pulzusát simogatta ajkaival. Fogai gyengéden csippentették meg a bőrét, ellentétben az övéivel, amik egymáshoz csikordultak a tulajdon vágyától. – Megtagadnád tőlem? – kérdezte halkan, ismét végighúzva száját a bőrén. Semmit se tudna tőle megtagadni. Teste már nem a sajátja volt, mégis most érezte teljesnek. Desari még közelebb húzódott, szeretett volna valamit, bármi is volt az, szüksége már-már kétségbeesett volt. A fejében nem maradt hely a gondolatok számára. Becsukta a szemét, feje lassan hátrahanyatlott a férfi karjának bölcsőjébe. Fehér izzású hő járta, akikor az éles fogak belefúródtak a bőrébe. Fájdalom, és gyönyör. Összemosódtak, képtelen lett volna elválasztani őket egymástól. Saját nyöszörgésének hangja jutott el a fülébe, úgy érezte, azzal, hogy inni ad Juliannak, vérének esszenciájával valamit megpecsétel visszavonhatatlanul, Valami nagyon buját, amit nem is értett. Minden áldott éjjel vadászott és táplálkozott hosszú évszázadok óta, és vért is adott, amikor arra szükség volt. De soha nem volt olyan, mint ez. Tűz száguldott az ereiben, szinte már égetőn, egész lénye megkönnyebbülésért kiáltott. Úgy érezte magát, mintha egy élő máglya lenne, karja, teste önkéntelen mozdult, fájó vágyakozása már-már agresszióvá erősödött. Julian lezárta a sebeket a torkán nyelvének bársonyos simításaival, miközben egyik kezével ingét kezdte kigombolni, másik kezének ujjai pedig tarkóját cirógatták. Mondott neki valamit olaszul, amit nem értett, de a dallama lágy volt, fájdalmasan erotikus, olyan fülledten, vadul vágyakozó, amit ő eddig el sem tudott képzelni. Száját mellkasának súlyos izmaihoz vonta, kezei immár farmerba bújtatott fenekén jártak, és ahogy magához szorította, meggyőződhetett a férfi vágyának kőkemény bizonyítékáról is. Beszívta friss, férfias illatát. Teste lángolt, mellei mintha megduzzadtak volna, érzékeny mellbimbóját még a finom csipke melltartó érintése is ingerelte. Éhsége valahogy nem volt szétválasztható vér utáni vágyakozásra, és szexuális vágyra, összefonódtak, egymás erejét fokozták. Szívverése felgyorsult, hallotta a fülében is, ahogy szinte énekel a férfinak, vár rá, hívja őt. A szükség nyers fájdalommal lüktetett combjai között, a gyomrában, melleiben, aztán

maga sem értette hogyan, fogai a forró, sima bőrbe mélyedtek, és megmozdult a talpa alatt a föld. Határtalan gyönyör járta át, a szépséges eksztázis csodálatos tűzvihara. Édes, meleg. Elmondhatatlan. Szavakat sem talált volna rá. Maga volt a függőség, örökre, visszavonhatatlan. Soha nem lehetne többé Desari Julian nélkül. És Julian sem lenne önmaga Desari nélkül. Szüksége volt a vérére, a testére, a lelkére élete hátralévő összes napján. Szüksége volt rá. Apró, rémült zihálással Desari lezárta a tűszúrásnyi sebeket Julian mellkasán, aztán kábultan nekitámasztotta homlokát. Szétesőben lévő világában ő volt az egyedül biztos pont, ami lehorgonyozva tarthatta őt, nehogy elsodorja saját belső vihara. Karjai azonnal köré fonódtak, valódiak voltak, és erősek, állával a feje tetejét cirógatta, ettől néhány hajszála beleakadt serkenő borostáiba, selyemfonálként összefonva őket. – Ne félj Piccola. Tudom, mit kell tenni. Erős vagyok, ősi, és ismerem népünk rítusait. Amit érzel, az természetes a számunkra. Megrázta a fejét, a szíve lüktetett. – Nem értesz. Te nem érted Julian. Nem hagyhatom el a családom. Voltam a fejedben, láttam mik a terveid kettőnkkel. Magányos voltál és egy kissé kitaszított. Szereted a dolgaidat a saját szabályaid szerint, a magad módján intézni. Követed ugyan a herceg törvényeit, de meglehetősen lazán. Julian ismét elkezdte masszírozni merev nyakát, és tarkóját, hogy enyhítse feszültségét. – Van elég időnk, hogy hozzászokjunk egymáshoz. – Énekelek Julian. Szeretek énekelni. Szeretem megosztani a tömeggel az élvezetet, az izgalmat, amit átélek közben, és szeretem a kapcsolatot velük. Nekem is van egy hercegem, egy vezetőm, Darius. Ő megmentett bennünket, értünk élt, védett minket. El sem tudod képzelni mi mindent megtett értünk. Nem fogom őt elhagyni, amikor annyira közel van az átforduláshoz. Az éjszaka suttogott nekik, rájuk borította sötét köpenyét. Julian felemelte arcát az égbolt felé, nézte a csillagokkal tűzdelt bársonyszínt, ami úgy borult föléjük, mint egy csillogó takaró. – Mesélj rólatok. Mondd el, hogyan lehetséges, hogy eddig nem tudtunk semmit a létezésetekről. Ha nektek sikerült ilyen hosszú időn át rejtve maradnotok, talán vannak mások is. Ez nagyon fontos lenne fajunk fennmaradása érdekében. A hangja olyan gyengéd, és lágy volt, hogy meglágyította a szívét. De továbbra is érezte benne a töretlen, kérlelhetetlen elszántságot. Mint Darius, erős, és megingathatatlan. Úgy döntött, hogy a maga útját járja, kizárólag a saját törvényeinek engedelmeskedik. Kicsalogatta belőle az egész réges-régi történetet. A szörnyű mészárlást. A hajó elsüllyedését. A rettegést, a gyermekek életét egy vad, törvények nélküli helyen, ragadozóktól körülvéve. Julian megbizonyosodhatott végre róla, hogy Darius és Desari valóban a gyógyító, a Legsötétebb egyetlen élő rokonai. Eddig azt feltételezték, hogy Gregori családjával az öccsét, és a húgát is meggyilkolták a török megszállók. Talán mások is megszöktek. Abban a pillanatban, ahogy megtudta az igazságot, már küldte is az örömhírt téren és időn át. „Gregori! Megtaláltam, amit oly régóta keresünk. Vannak más Kárpátiak. A testvéreid is. Túlélték a mészárlást, és messze kerültek a hazánktól.” Nem csoda, hogy Darius annyira emlékeztette őt a gyógyítóra. Darius minden ízében pontosan olyan erős, és leleményes volt, mint a bátyja. Kegyetlen, halálos ellenfél lenne, minden képzeletet felülmúlóan veszélyes. Hűséges védő, jó barát, annak ellenére, hogy képtelen érzelmeket érezni. A szava törvény. Felismerte őt úgy, ahogy még senki más. Julian tiszteletet érzett Darius iránt, amit egészen kevés Kárpáti iránt érzett. „Köszönöm, hogy hírt adtál Dariusról és Dara-ról. És Julian, tisztán érzem a szükségedet. Tehát Desari az életpárod. Vigyázz rá!” – Az öröm és megelégedettség még ekkora távolságból is világosan hallatszott Gregori hangjában. –„Szükséged van most a segítségemre?” „Nincs gyógyító. Éppen elegendő a kihívás, amit az öcséd nyújt. És Julian valóban így érezte. A világ csodái ismét elérhetőek voltak a számára.

„Kapcsolatba lépek Mikhaillal, és Savannahnak is el fogom mondani. Azonnal megyünk, ha segítségre van szükséged, ha nincs, akkor egy későbbi időpontban.” „Tényleg nincs szükségem segítségre gyógyító.” Bízott saját képességeiben. Nem volt szüksége Gregori beavatkozására, vagy jelenlétére. Nem akart a közelében lenni, ahogyan Mikhailéban sem. Gregori kétségtelenül tudta, hogy egy sötét lélektelen is kuporog Julianban, ez pedig olyan tény volt, amit még saját ikertestvére előtt is sikerült titokban tartania. A Legsötétebb hitt az ő becsületességében, de ha azt is tudná, hogy fertőzött vérrel bemocskolták, lehet, hogy úgy döntene, hogy ilyen férfinak nincs joga Desarihoz. Márpedig Julian nem volt hajlandó lemondani Desariról. Ez akkor is lehetetlen lett volna, ha kényszerítik, hogy megtegye. Már össze vannak kötve a vérük által az örökkévalóságig. A rítus szavai elhangzottak. Bár még nincs végleg befejezve a szertartás, az ősi szavak önmagukban is kötelező érvényűek, és Julian tudta a következményeket. Képtelenek lennének távol lenni egymástól huzamosabb ideig mély bánat, és valós, fizikai szenvedés nélkül. Egymás iránti vágyuk, ami a Kárpátiak jellegzetesen magas hőfokán lángol, végül úgyis legyőzné őket, követelve az egyesülést. Ez jelentette a férfiaknak a lehetőséget a józan eszük megőrzésére, hogy bármikor fordulhattak életpárjuk felé, hogy az csillapítsa bennük a sötétséget. A sötétségre oda kellett figyelni, elpusztíthatta a férfiak lelkét örökre. Desari úgy érzi még, hogy befolyásolhatja a sorsát, hogy van választási lehetősége, de Julian jobban tudta. Hozzá tartozott, a része volt. Ezen Darius sem tudna változtatni anélkül, hogy a húgát is tönkretenné. És még ha ő a saját becsületét követve, hogy a helyes dolgot tegye, meg is próbálná a lányt felmenteni a kötelék alól, már túl késő. Összekötötte magukat már első találkozásuk alkalmával. Bevégeztetett. Julian halkan felsóhajtott, és magához ölelte a lányt. – A bátyád Kárpáti, és vér a véredből. Nem szeretnék ártani neki. Ha arra van szükség a lelkének megőrzése érdekében, hogy vele maradjunk, akkor azt fogjuk tenni. Desari tudta, hogy Julian úgy érzi, hatalmas engedményt tett felé, de ő ezt egyáltalán nem érezte szívességnek. Darius nem fogadná őt szívélyesen a köreikben. Sem Dayan, sem pedig Barack. A férfiak még enyhe kifejezéssel élve is nehéz esetek voltak. Több száz éven keresztül az ő kis családjuk egymástól függött, csak egymásra számíthattak. Nem szívesen fogják megengedni, hogy egy idegen közéjük férkőzzön.

Ötödik fejezet Desari felemelte a fejét, kelletlenül eltávolodva Julian meleg mellkasától. Hatalmas szeme lágy, és szomorú volt. – Tudom, hogy érthetetlen a számodra, de most vissza kell mennem a családomhoz. Nem vagyok hajlandó tovább felelőtlenül, önző módon viselkedni, amikor a bátyám annyit tett értem. Várta, hogy Julian majd vitába száll vele, szívére helyezett keze megremegett. Julian aranyszín szeme birtoklóan végigsuhant az arcán. Heves, nyilvánvaló vágya magával sodorta, ellopta az akaratát. Hogyan akarhat valaki ennyire? Honnan veszi a bátorságot, hogy ennyire nyíltan kimutassa előtte, és ezzel sebezhetővé tegye magát? És ő hogyan tudna elfordulni tőle, amikor ennyire nyilvánvalóan érzi, hogy rá van szüksége? – Julian. – suttogta a nevét szinte fájdalmasan, úgy érezte

kettészakad két erős férfi között, akiknek hűséggel tartozott, ráadásul az egyiket nem is értette miért és hogyan. – Már csak pár óránk van napkeltéig cara. Ha vissza akarsz menni Dariushoz, hamarosan indulnunk kell. Hangjában nem érzett rosszallást, lágy volt, hipnotizáló varázslat, csábító és férfias. Maga a hangja azzal fenyegetett, hogy el fog bizonytalanodni. A szavak, amiket mondott, az csak egy dolog volt, az érzés, amit erotikus, forró dallamuk benne kiváltott pedig egy másik dolog. – Julian, hagyd abba, hogy így nézel rám! – szólt rá, érezve, hogy torka elszorul, a lélegzete elakad. Megpróbált távolabb húzódni tőle, hátha úgy csökken egy kissé a rá gyakorolt hatása. – Nem tudok tőle gondolkodni. Kezét belefúrta hollófekete tincseibe, a szálakat lassan átpergette ujjai között, majd az utolsó tincset hüvelykujja köré csavarta, mintha képtelen lenne végleg elválni tőle. – Mindig énekes voltál? Csodálat érződött a hangjából, ami ismét varázsa alá vonta a szívét, gyorsabban kezdett dobogni. Teljesen lefegyverezte vontatott, olaszos dallammal megfűszerezett beszédével. Pedig maga a kérdés ártatlannak hatott, rá mégis vérforraló hatással volt. – Igen, világéletemben énekeltem. Húsz-huszonöt évenként látogattunk el minden kontinensre. Így senki nem vette észre, hogy nem öregszünk. Az ujjak, amik eddig a hajában matattak, most lecsúsztak a vállára. Simító mozdulataik forróságot árasztottak felsője vékony anyaga alá, már-már úgy érezte, az a vékony kis pamut nincs is közöttük, meztelen bőrén érzi a cirógatást. A hangja elakadt, a gondolatmenet, amibe belekezdett kiröppent a fejéből. Julian közelebb hajolt hozzá, hogy megnyugtassa. – Folyasd, kérlek. Ez nagyon érdekes. Évszázadok óta keressük az elveszett Kárpátiakat, de szinte már feladtuk a reményt. Hogy ti életben maradtatok, már az is rendkívüli dolog. Ujjai még lejjebb ereszkedtek, már a dekoltázsát keretező apró, hímzett mintát érintették, szinte szórakozottan. Desari nyelt egy nagyot, lángok nyaldosták a bőrét, melle megduzzadt, mellbimbói pedig vadul nekifeszültek melltartója csipkeszövetének. Felnézett a férfira, azzal a szigorú elhatározással, hogy leparancsolja magáról a kezét, de az olyan komoly figyelemmel nézett az arcába, mintha valóban kizárólag a mondanivalója érdekelné. Kivéve a szemét. A folyékony arany pillantás úgy tűnt elnyeli őt, égő tüzet bűbájolt bensőjébe. – Fogalmam sincs mit kezdtem el mondani. – ismerte be végül, pár másodpercnyi hiábavaló töprengés után, hangja rekedt, vágytól fuldokló volt, egy meghívó Julian számára. Még közelebb lépett hozzá, és bár nem értek egymáshoz, ekkora távolságról is elborította férfias illata, testének melege. Úgy vonzotta őt, ahogyan semmi más sem tudta volna. – Arról beszéltél, hogy egyik helyről a másikra utazgatva énekeltél. Szükség. Iránta. Kizárólag csak iránta. Ezt üzente a hangja, tisztán és világosan. Az ő teste pedig válaszolt rá saját vágyával, megolvadó belsőjével. Zavartan megköszörülte a torkát. – Ha valaki mégis emlékezett ránk, egyszerűen azt mondtuk, talán a szüleinkkel tévesztenek össze. Erre ritkán volt szükség, de ahol megtörtént, oda hosszabb időn keresztül nem mentünk vissza. Dayan a költő, a szavak mestere, és senki sem gitározik nála jobban. Syndil is csodálatosan zenél, ráadásul szinte minden hangszeren. Barack szintén. És igazán élvezettel játszik közönség előtt. Szája automatikusan sorolta az adatokat, de agya a körül a tény körül forgott, hogy azok a mágikus ujjak immár valóban a csupasz bőrét érintették nyakkivágása felett. Hipnotikusan mozogtak ide-oda, mintha Julian memorizálni akarná bőre érintésének érzését. – Barack és Dayan. – Ismételte Julian halkan. A puszta nevek kiejtésében ott lapult a vadászó farkas, összecsattantva veszélyes fogsorát. – Azok ketten úgy viselkednek, mintha lenne bármi joguk is

megérinteni téged. – kegyetlen vonás jelent meg a szája két oldalán, arany szemei elsötétültek. – Nem tehetik többé. Apád helyett Darius tartozott felelősséggel érted, míg az életpárod nem követel magáénak. Már megtettem. Mintha máris el akarná zárni minden illetéktelen érintés elől, egészen közel hajolt hozzá, megérintette szájával a kulcscsontját, szavai durvaságát ajka lágyságával enyhítette. Az érintés pihekönnyű volt, mégis behatolt a bőre alá, egyenesen az érzelmeit és a szívét vette célba, aminek nekivadult dobbanásait képtelen volt normás sebességre visszalassítani. A szája megmoccan, feljebb költözött, tűznyomot hagyva maga után nyakának pulzusán állapodott meg, ahol kétségbeesett ütemben lüktetett a vér. Desari szája megremegett, szempillái lassan lecsukódtak. Meg kell állítania. Ha a józan eszére hallgat, meg kell állítania. De a puha száj lassan, óvatoson mozgott, folytatta a felderítést, nem követelt, csupán kért, hízelgett. Desari kétségbeesetten próbálta rendezni a gondolatait. – Magadénak követeltél? Megfogta az ujjait, és saját mellkasára vonta sokkal apróbb kezét. Ott tartotta, hüvelykujja hamis ártatlansággal cirógatta csuklóján a verdeső eret. Nyakán sétáló ajkai ismét lejjebb indultak, végig felsője nyakszegélye mentén, amíg már a kivágás fölött, duzzadó mellének bőrén nem jártak. – Követeltelek. Összekötöttelek magammal. Te vagy az egyetlen a számomra. – suttogta a szavakat a mellei közti völgybe, és ettől Desari testét vasmarokkal megszorította a vágy, úgy érezte egyre gyengül ellenállása. Meg mert volna esküdni rá, hogy lángok lobognak a bőre alatt. Sőt, ahogy a kezére pillantott, azt várta, hogy apró, narancsszín lángocskákat lát majd táncolni rajta. Megborzongott, megpróbálta elhúzni a kezét, némi távolságot nyerni kettejük között. – Te csak azt hiszed, hogy én vagyok az. De én nem így gondolom. Desari azon kapta magát, hogy a teste egyszerűen megtagadja az együttműködést az agyával. Keze nem moccant a férfi mellkasáról, lábai egy centiméterrel sem léptek hátrébb forró testétől. Halk, rekedt nevetése arrogánsan férfias, és bosszantóan vidám volt. – Azt gondolod, hogy most kellene elmenekülnöd tőlem. – Figyelme most a karjára irányult, vállán megállt egy pillanatra a szája, majd a csupasz bőrén megindult lefelé, érzékeny könyökhajlatáig, aztán le, egészen a csuklójáig, ahol megállapodott, és fogait apró, karistoló mozdulatokkal kezdte húzgálni erei felett a bőrén, míg már úgy érezte, hogy azonnal felüvölt. – Megérdemelnék életpárt, ha képtelen lennék felismerni, követelni, és megtartani? Előre hajolt a karjára, aranyszín hajfürtjei, mint egy puha ecset simítottak végig a bőrén, a hőség a bőre alatt élesen megemelkedett, küzdött a hullámai ellen. Mindezek ellenére ő is elmosolyodott. – Minden porcikádban éppen olyan arrogáns vagy, mint Darius. Szerette az érintését a kezén, szerette magán az arany szemeit, és még az arroganciáját is szerette. – Hmm, – morogta inkább szórakozottan, mint zavartan. – Az vagyok? – kezei már a bordáin csusszantak lefelé, egészen felsőjének széléig. –Tudod, hogy mindent szeretsz bennem. –Arcát beletemette a kékesfekete fürtökbe, amik elborították a lány vállát, hátát. – Imádom az illatodat. Kezei belopták magukat a vékony pamut felső dereka alá, ujjait szélesre tárta, hogy annyit érintsen a szatén bőrből, amennyire csak képes. Az érzés túltett a lány legvadabb fantáziáján. Annyira meleg. Ez a melegség belenyúlt teste belsejébe, és egyszerűen megolvadt tőle minden. – Azt hittem beszélgetni fogunk. – nyögte kissé kétségbeesve. Karja úgy tűnt végleg saját akaratot növesztett, felcsúszott Julian nyakára. Egy pillanatig lehunyt szemmel élvezte a férfi melegségét, az éjszaka hűvösét. – Beszélek hozzád. – suttogta Julian –Hát nem hallod? A szavaival érkező forró lélegzet, mint a bársony simítása. Hogyan is lehetne ezt nem hallani? Desari testében egy vulkán olvasztó forrósága készült kitörni. Figyelmeztetése széles hullámban, égetőn,

fájdalmasan futott át rajta. Szerette őt, és szüksége volt rá. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Önkéntelen megadással emelte ajkát a férfi felé, és az birtoklóan le is csapott rá. Julian megesküdött volna, hogy megmozdult alatta a föld. Desari mennydörgés megrázó dübörgését vélte hallani, kék-fehér villámmal vágott rajta végig a gyönyör. Julian berúgta a menedék ajtaját, és valahogyan bekormányozta mindkettőjüket a helyiségbe, annak ellenére, hogy testében tovább dúlt a rengés. A benne örökké jelenlévő szörnyeteg ugrásra készen felemelte a fejét, harcba szállt a hatalomért. Julian fogva tartotta a lány száját a sajátjával, uralta, a figyelmeztetés apró, puha hörgése hagyta el a torkát, amikor az megpróbálta ajkukat elválasztani egymástól. Keze átfogta a torkát. Fogta és úgy tartotta, mintha a saját testének része lenne. Tartotta, mintha a világ legértékesebb dolga lenne ujjaira bízva. Másik kezét karcsú derekára tette, majd ott megállt, megpihent, érintése forró volt és sürgető, annak ellenére, hogy tenyere mozdulatlanul tapadt csupasz bőrére. Desari egyetlen pillanat alatt megismerte összes intim, érzékeny testrészének hollétét. Fájó sóvárgás öntötte el őket. Vágyott Julianre. Már rég túl volt a racionális gondolkodáson, azt akarta, hogy megmozdítsa a kezét rajta. Hogy milyen irányba, az egyáltalán nem számított. Szája forró volt, bársonyos és puha, követelte önmaga teljes átadását. Majd végre megmozdult a keze rajta, felkúszott felsője alatt a csipkés melltartó két kosara közötti kapocsra, hogy egyetlen pattintással kiszabadítsa belőle melleit. A szabadság egy apró kis érzete volt, de Desari vadnak, nagyon vadnak és fékezhetetlennek érezte magát tőle, vágya uralta. Meghökkentette micsoda gyönyört tud okozni pusztán azzal, hogy mellének alsó ívét végigsimítja ujjaival. Ajka sóhajra nyílott a követelőző száj alatt, teste mohón várt minden egyes újabb érintést. Amikor pedig a hatalmas kéz beborította egész mellét, tenyerét nekifeszítve érintésre sóvárgó mellbimbójának, elállt a lélegzete, elszakította a száját a kemény ajkaktól, hogy végre ő is mohó kóstolót vehessen nyakának meleg, férfias illatú bőréről. Érezte, hogy a kéz masszírozza a mellét, körberajzolja formáját, forró, kemény bőrű tenyere dörzsöli mellbimbóját. Desari sem elégedett meg ajkai dőzsölésével a bőrén, kiráncigálta a férfi ingét a nadrágderékból, hogy aztán elégedett sóhajjal alábújtassa kezeit, felcsúsztassa a kemény izmokon a gerince mentén, megrajzolja velük erős bordáinak ívét, és összerezzenjen, ahogy mellkasán a szőrszálak túlérzékeny bőréhez értek. Teljesen élőnek érezte magát, és abszolút nőnek. Teste nyugtalan, forró katlanná vált, melyben lustán hömpölygött a tűzfolyam. Julian simogatta a mellét, megcsodálva annak tökéletes formáját. Csodálatos, selymes tapintása volt, mint hollószín hajának, és vágy hevítette forrón. Kicsinek és finomnak érezte saját robusztus teste mellett, mégis minden izma kemény és rugalmas. Apró kezeinek mohón felfedező érintése attól félt az őrületbe fogják kergetni. Testében immár vicsorogva tombolt a vágy, ruháit elviselhetetlenül nehéznek, szinte börtönnek érezte, vágyott arra, hogy meztelen bőrük simulhasson egymáshoz. Desari pillanatnyi gondolkodás nélkül teljesítette a ki sem mondott vágyat, megrántotta ingének két szárnyát, a gombok apró lövedékekként szálltak szerteszét. Annyira közel akart lenni Julianhoz, amennyire csak lehetséges volt. Julian hatalmas teste megremegett, tűrőképessége határán imbolygott. A vadul elszabaduló finom ujjak a bőrén tovább rombolták önuralma maradékait, mellkasáról induló, nyakán végigpásztázó, füle mögött kóborló puha ajkai pedig már a kegyelemdöfés megadására készültek. Julian a nyakkivágásnál ragadta meg a felsőt, kérnie sem kellett, Desari karjai már lendültek is a magasba arra az egyetlen pillanatra, míg áthúzta fején keresztül, a fölösleges nyűggé vált melltartóval együtt. A lány bőre hívogatóan ragyogott a sötétben. Tökéletessége torkára forrasztotta a lélegzetet. Kezeivel megfogta, és majdnem átérte a derekát, felsőtestét hátrahajtotta, hogy elérhesse hibátlan formájú mellét a szájával. Ő volt minden szépség, jóság, zamat és tökéletesség az egész világon.

Szája forrón és nedvesen záródott rá mellbimbójára, megadva a kiindulási pontot a testén végigrohanó tűzviharnak. Minden egyes szívás, nyelvének érintés újabb hőhullámot indított útjára benne. Julian kezei lassan végigcsúsztak dereka kecses ívén, csípője kerekded formáján, hogy aztán lassan, szintre ráérősen megszabadítsa farmerjával együtt selyembugyijától is. Combjának szatén puhaságú bőre feszes, hosszú izmokat takart, hogy egészen biztosan az emlékezetébe véshesse, visszafelé úton a belső felén húzta végig lassan tobzódó ujjait. Szája elhagyta a mellét egy pillanatra, hogy lejjebb hajolva beszívja köldökének apró kagylóját, hogy aztán azonnal vissza is térjen kísértően, sóvárgón ágaskodó mellbimbójára. Ujjai becsusszantak combjai találkozásánál a forró nedvességbe. Desari halkan, szinte sírós hangon felkiáltott, az érintés által kiváltott fellángoló pokolhoz képest, ami most végignyalta fejtetőjétől a lábujjaiig eddigi tűzkínjai gyermekded játszadozásnak tűntek. Kezei gondolkodás nélkül kaptak a férfi farmerjának gombjához. Szüksége már-már elviselhetetlenné vált, teste megváltás után könyörgött. Érezte, hogy Julian a kezéhez nyomja vastag, kemény férfiasságát, teste pedig fájó, elnehezülő vággyal reagált rá. Letolta csípőjéről a merev anyagot, kiszabadítva ezzel vágyának ékes bizonyítékát. Julian ujjai lágyan, mélyrehatóan cirógatták nőiségének rejtekét, elégedett mormogással nyugtázta, hogy párja készen áll rá, forrósága elborította kutakodó kezét. Desari csípője feléje mozdult önkéntelenül, körmei a hátába mélyedtek, lélegzete szaggatottá vált. – Dio, cara mia, annyira forró vagy, és készen állsz rám. – máskor lágy, doromboló hangja most nyers volt és rekedt, maga után vonva a lányt még mélyebbre ment a szobában, száját el sem mozdítva a melléről, szelíden enyhítve nyelvével a fogai által keltett jóleső fájdalmat. Ment vele, szinte lehetetlen módon minden lépésnél érezte szája moccanását mellén, ahogy beszívta mellbimbóját, fogával karcolgatta, és érezte az ujjait lábai között, amire csípője vadul, gátlástalanul keze felé rándult. Julian fogai körülcsipkedték mellének ívét, lehelete megborzongatta a köztük lévő völgyet. Szabad kezét a hátára simította, és gyengéden, óvatosan, mintha csak törékeny porcelán lenne, lefektette a vastag ágytakaróra. Lerugdosta ruhái maradékát, és fölé térdelt, csapdába ejtve combjaival a lány csípőjét. Desari levegője elszökött egy halk, apró nyikkanással, amikor a férfi kemény, feszülő izmú teste leereszkedett az övére. Bőr sistergett fel bőrön, hosszú, vastag, kőkemény erekciója agresszíven nekiszorult a combjának. Szíve úgy tűnt megállt egy pillanatra. Félelem, vagy várakozás, izgalom, vagy rémület, pánik, vagy türelmetlenség, mindegyik és egyik sem. Nem tudta volna pontosan megmondani, mit érez. Julian térde nekinyomódott a combjának, és ő kitárta őket előtte, hogy bársonyos végű vesszője odanyomulhasson forró bejáratához. Teste remegve üdvözölte, vágya lüktető hullámokban áradt szét öle felől. Szája lecsapott a lányéra, nyelve férfiasságával egy időben hatolt benne mélyebbre. Lélegzete rekedt hördülésbe fulladt. A szűk, forró bársony megragadta őt, szinte vonta még beljebb a testébe. Ez az érzés olyan közel sodorta az eksztázishoz, hogy fogait összeszorítva kellett küzdenie az önuralmáért, hogy lassan, fokozatosan haladjon csak előre, időt adva Desari testének, hogy hozzászokhasson. Desari csípője önkéntelen moccant felé, nyugtalanul, még többet akart, de nem is tudta pontosan miből. Egyszerre fájdalom nyilallt belé, elállt tőle a lélegzete, teste megdermedt. Julian is mozdulatlanná vált, de nem vonult vissza, karjait szorosan, védőn köré zárta. Két tenyerébe fogta az arcát, szeme égő, olvadt aranya annyira elbűvölte a lányt, képtelen volt máshová nézni. – Nézz rám Piccola. Csak engem láss. Egyesítsd az elméd az enyémmel. – Túl nagy vagy Julian. Nem illünk össze. – el akarta kapni a pillantását, de belefulladt az arany szempár fuldokló éhségébe. – Julian. – csak a nevét mondta, suttogva, félelemmel és sajgó vággyal. – Egymásnak teremtettek bennünket. – nyugtatta meg Julian halkan. Lehajolt és megcsókolta a szája sarkát. – Olvadj velem össze. Egyesülj velem teljesen. Szája az ajkáról az állán keresztül a torkára

vándorolt. Pulzusa vad dobbanásokkal hívta magához. Fogai megrágcsálták fölötte a bőrt, majd tovább haladt lefelé, hogy mellén állapodjon meg, a szíve fölött. – Engedd el magad Desari. Nézz a szemembe, lásd a lelkem, és tudni fogod, hogy rám bízhatod az életed, a tested. Lazulj el nekem. A szavak hipnotikusak voltak, a hangja tiszta, vágytól rekedtes, Arany szeme találkozott az övével, lángot, perzselő hőséget olvasott ki belőlük, majd kezeivel megfogta a csípőjét. Teste előre rándult, egy erős, gyors mozdulattal, fogai pedig áttörték a bőrét, és mélyen a mellébe fúródtak. A fájdalom és a kéj síráshoz hasonló hangot csalt Desari ajkára, ékszerként csillogó könnycseppeket a szemébe. A lány teljesen betöltötte a lelkében a rettenetes ürességet. Testét visszahúzta, majd ismét előrelökte csípőjét, és ekkor megérezte Desari elméjét a sajátjában. Megtapasztalta intenzív érzéseit, égető gyönyörét, átadta neki, hogy megossza vele, és ez elragadta saját testét és elméjét is birtoklóan. Elkezdett mozogni, nehéz, hosszú mozdulatokkal, és úgy tűnt, sikerül a hullámzó súrlódásoknak újraépítenie a lány vágyát. Desari úgy kapaszkodott belé, mintha attól félne, elsodorják vágyának tűzhullámai, amik egyre magasabbra és magasabbra emelték, míg már abban sem volt biztos, egyáltalán túléli-e az eksztázist. Szája táplálkozott belőle, férfiassága a testében őrült érzelmeket szabadított fel benne. Bujaságot, dühöngést, szerelmet, hódolatot, érzett felváltva. Ez addig ment, míg már a teste úgy tűnt, nem is hozzá tartozik, aztán meghallotta saját lágy kiáltását, és úgy érezte, egész lénye milliónyi apró darabra robban, összetörik, szétmorzsolódik, ahogyan hullám hullám után járta át a kéj. Juliant körülzáró izmai újra és újra megfeszültek, majd elernyedtek, erősen, követelőn. Julian lezárta mellén harapásának nyomát, majd a lány tarkója alá nyúlva kissé megemelte a fejét, hogy mellkasához húzza a száját. – Szükségem van rád Desari. – Suttogta buján, rekedt kéréssel a hangjában. – Szükségem van rád. Ott volt mélyen a fejében, és tudta, mire vágyik, mire van szüksége a testének. Érezni azt is, amit a férfi érez, már majdnem túl sok volt. Julian keze keményen tartotta a csípőjét, lökései egyre mélyebbek, hevesebbek lettek. Minden egyes lökéssel egyre beljebb és beljebb hatolt a testébe, úgy érezte a lelkéig. Tudta, hogy mi történik, de úgy érezte képtelen lenne ellenállni, nem tagadhatja meg tőle, mint ahogy semmit sem tagadott meg tőle. Száját a bőrére szorította, nyelve kavarogva kóstolgatta a súlyos izmokat. A válasz azonnali volt, szűk hüvelyében a férfi még inkább megvastagodott, megkeményedett, kereső ajka felett várakozásba dermedt még a szív is. Julian megszorította a csípőjét, a lány forró, sima, krémesen nedves volt körülötte, izmai hullámzása egy beljebb és beljebb vonta magába, szinte belefulladt perzselő, meleg testébe. Érezte, ahogyan szűk teste körülölelte bársonytűzzel, párás, forró szenvedéllyel, hogy ezt az érzést semmivel még csak össze sem tudja hasonlítani, amivel születése óta találkozott. A fehéren izzó villám előre lökte csípőjét, amikor az apró fogak áttörték végre a bőrét. Torkát görcsbe rántotta a könyörtelen szükség, az őrület elszabadult a testében. Hátravetette a fejét, szeme birtokos ragyogással, elkötelezettség ígéretével nézett bele a párás obszidián szemekbe. A lány elméje az övében, teste egyre forróbb és keményebb lett, ahogy elvette tőle az élet lényegét, táplálkozott a véréből. Hüvelye ismét megragadta, izmai hullámzottak körülötte kitartóan, amíg végül kénytelen volt megadni magát a szenvedélynek, és magját mélyen beleürítette. Körülfonta őt teljesen, hüvelye férfiasságát szorította, combjai derekát ölelve ringatták, körmei a vállába mélyedtek, mély láz dühöngött közöttük. A föld megrengett alattuk, a levegő meghasadt, a világ összeszűkült, amíg már nem voltak, csak ők ketten. Két test egyesült mélyen, annyira szorosan, amíg már eggyé váltak, ahogy azt szerették volna. Julian szorosan simította tenyerét arca két oldalára, arca kemény és könyörtelen volt, mint maga az idő. – Sohasem foglak tudni elengedni Desari. Ezt tudnod kell. Desarit még kábultan fogva tartotta a tűz, testében az apró utórezgések hullámzottak, úgy érezte máris függővé vált szeretkezésük ízétől, így nem válaszolt. Azt érezte, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van, a világon sehol nem érezhetné magát jobban, mint hogy Julian őt temeti maga alá, ő pedig Juliant

rejti magában. Felnyúlt, megérintette a férfi száját egy reszkető ujjával, végigkövette annak vonalát. Bele tudott volna fulladni aranyszín pillantásába, és örökké tudott volna élni a szívében, amit azokban a szemekben látott. – Fogalmam sem volt róla, hogy lehet így érezni, ahogyan érzünk, és lehet ilyet csinálni, amit mi csinálunk. Julian lassan leeresztette a fejét, hosszú haja végigsöpört a vállán, megsimogatta gömbölyű mellét, ahogy csókot lehelt a rajta hagyott bélyegre. – Olyan hihetetlenül szép vagy Desari, hogy teljesen kiforgatsz önmagamból. Lágy mosolyra görbült a szája. – Szeretném, ha majd emlékeznél erre akkor is, amikor valami olyat teszek, ami nem tetszik neked. – Haja csiklandozta bőrét, ami még mindig szörnyen érzékeny volt. Aztán felpillantva azt kellett látnia, hogy Julian szándékosan ingerli őt. Egy pillanatra megdöbbent a viselkedésén, aztán egy kiszámított mozdulattal összerándította hüvelyének izmait, hogy viszonozza a kínzást, és amikor a férfi teste önkéntelenül előre mozdult benne, simán, folyékony hőt árasztva, ártatlanul a szemébe nézett. – És van egy olyan érzésem, hogy olyan típus vagy, akinek gyakran nem fog tetszeni a viselkedésem. Mint akinek fogalma sincs róla, hogyan juthatott erre a bántóan helytelen következtetésre a lány, Julian szemöldöke a magasba rándult. Milyen finom dolgokat tud a teste csinálni az övével. Megcsókolta a szájsarkát, aztán visszatért a melléhez. Örökké tudna táplálkozni belőle. Úgy érezte, a lány annyira gyönyörű, olyan tökéletes, mintha egyenesen neki pottyantották volna ide az égből. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy nem létezik másik férfi, sem halandó, sem Kárpáti, aki rajta kívül megfelelne a lánynak. A rituális szavakkal összekötötte őt magával, a testet, és a lelket. Vérét vette és a vérével táplálta, követelte és megkapta a testét. A szertartás most befejeződött. Soha nem engedi elmenekülni, vele marad az örökkévalóságig. És ezzel szörnyű veszélybe is sodorja. Elzárta a fejében a lány elől a hirtelen előtörő, évszázadokkal ezelőtt elhangzott figyelmeztetést. El akart veszni Dara testében, és lelkében. Szüksége volt rá, hogy mélyen elmerülhessen sötét, fénylő szemeiben, feloldódjon benne, legalább egyszer az életben elmosódjon az az árnyék a bensőjében. Nyelve játékosan, birtoklóan nyalogatta a még mindig ágaskodó mellbimbóját. Felfedezte a testét, ami újra felkeltette a vágyát. Kezei szinte lusta lassúsággal járták be a finom, krémes bőr szinte minden négyzetcentiméterét, magába szívta összes ívét, hajlatát, hogy örökre az emlékezetébe véshesse. Desariban is újra feléledt a vágy, teste már nyugtalanul mozdult, elébe ment a simogatásnak. Amikor azonban a csípőjére tette a kezeit, hogy visszahúzhassa magába, ő megrázta a fejét, szőke tincsei végigsimítottak a lány felsőtestén. – Kívülről akarom tudni minden egyes porcikádat cara mia. – suttogta halkan és forrón. – Julian! Desari sötét szeme elszédítette, karcsú csípője ingerlően mozdult alatta, láthatóan elhatározta, hogy visszacsábítja őt magához. Illata buján, forrón csapta meg, lágy combjai körülfonták a csípőjét. Kívánta őt. Egy pillanatra felemelkedett róla, hogy egyetlen mozdulattal hasra fordítsa. Pillantása végigfutott háta tökéletes, kecses ívén, hogy aztán szája követhesse ugyanezt az útvonalat. Apró csókokkal halmozta el tarkóját, vállát, nyakát, végighaladt finom csigolyáinak gyöngysorán. Mindeközben nehéz combjával ejtette csapdába a lány ficánkoló lábait, mérsékelt sikerrel tartva távol a hozzádörgölődő gömbölyű feneket ágaskodó férfiasságától. Mesterkedései nem voltak hatástalanok, a férfi önuralmának falai vészesen vékonyodtak. Márpedig Julian úgy akarta ismerni párja testét, mint a sajátját. Érinteni, ízlelni minden titkos pontját, őrjítő ívét, csábító hajlatait. Fogait végighúzta feneke félgömbjeinek izmain, érezte, amint megugrik érintésétől. Keze becsúszott a kettő közötti völgybe, önkéntelenül elmosolyodott a forró, nedves,

vágyakozó fogadtatástól. Sürgős szükségét érezte, hogy alaposabban is ellenőrizhesse, amit ujjai észleltek. Felemelte a lány csípőjét, odaillesztette férfiasságát a bejárathoz, és csak várta párja reakcióját. Desari egy pillanatra mozdulatlan maradt, majd hátrafelé tolta fenekét. Egy vár, ami beinvitálja a megszállót. Több beleegyezésre nem volt szükség, Julian ösztönösen válaszolt párja hívó mozdulatára, előrelökte csípőjét. Mélyre temette magát a bársonyosan hívogató forróságba, kezei két oldalról tartották a lány medencéjét. Dara teste olyan szorosan, elmondhatatlan kényeztetéssel ölelte körbe, ami elakasztotta a lélegzetét. Annyira pontosan illeszkedett hozzá, tökéletesen, egyedülállóan, amit még sok száz éves élete alatt soha nem tapasztalt. Kezei feljebb csúsztak, rásimultak a gömbölyű mellekre, cirógatták a mellbimbókat, ajka a hátát kóstolgatta. A hosszú ében szín hajfürtök kettejük közt hullámzottak, majd súlyuk áthúzta őket a lány válla fölött, szétterítve őket a párnán. A látványt, míg él, soha nem fogja elfelejteni. Aztán a tűz végképp elborította, már nem látott, csak érzett. Ismét megragadta Desari csípőjét, lökései gyorsabbak, mélyebbek lettek, vágya már a fájdalom határáig fokozódott. Amikor megérezte, hogy párja teste ismét összehúzódik körülötte, rekedt kiáltás szakadt ki a torkából, átadta magát az élvezetnek. Azt akarta, hogy örökké tartson. Hogy így maradhassanak, Dara puha teste az ő keménysége alatt, elméje az elméjében, visszhangozva, megkettőzve az eksztázist. Vad birtoklási vágy tört fel belőle, ráhajolt a karcsú testre maga alatt, vállába mélyesztette a fogait. Desari átadta magát neki, viszonozta csípőjének lökéseit. Érezte kétségbeesett szükségét, szinte látta, tapintotta. Kavargó, mély érzelmeiből egy megfoghatatlan árnyék bukkant fel hogy ismét eltűnjön a felszín közeléből, mielőtt megragadhatta volna. Aztán a gondoltok elvesztek, a hatalmas test uralta az övét, férfiassága vastagon, keményen hatolt belé, a józan esze az érzelmeivel együtt robbant milliárdnyi darabra. Tűzijáték lobbant lehunyt szemhéja mögött, tüdejében egy cseppnyi levegő sem maradt. Julian mint aki elvesztette minden erejét, rázuhant, majd rögtön mellé is hengeredett, még mielőtt elmondhatta volna, milyen finomnak is érzi ezt a súlyt. Magával húzta az ő testét is, mint aki egyetlen pillanatra sem képes elviselni a legcsekélyebb elválást sem. Mivel a lány még mindig a fejében volt, Julian máris látta, mennyire rosszul méri fel ezt a kapcsolatot. Úgy tervezte, hogy ő most innen szépen visszamegy a családjához, és majd találkozik vele hébe-hóba. Vagy ami még rosszabb, otthagyja őt, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy vele menjen. Karját köré fonta, lábát átvetette a combjain. Lustán tenyere fészkébe rejtette mellét, hüvelykujjával előbb a mellbimbó hetyke kis csúcsát követte végig, majd a melle ívét járta be. Desari elképedten érezte, hogy teste ismét reagál. És tudta, ez mindig így lenne. Julian Savage uralta a testét, annyira illettek egymáshoz, ahogy azt elképzelni sem tudta eddig soha. Sokat olvasott a szexről, ismerte minden részletét, tudta mit lehet megosztani valakivel. De soha nem érzett még vágyat a saját testében. Mintha ez a része sérült, vagy halott lenne. De egyszerűen elkönyvelte, hogy vágyai, mint egy Kárpáti származású nőé nem úgy működnek, mint az emberi asszonyoké. De a teste valamiért mégis vágyakozott valakire. Erre a férfira itt maga mellett. A másik felére. Julian lágyan megcsókolta. – Nem engedem, hogy elhagyj Desari. – mondta halkan, hangja hipnotikus varázslatot rejtett. Dara érezte az elméje érintését, akár egy pillangó szárnyáét. Tiszta és nemes gondolat. Már majdnem kérés. Olyan profi módon volt elrejtve, hogy egy pillanatra fel sem ismerte az elegáns érintéssel érkező kényszert. Felsóhajtott. Nem akarta megtörni a tökéletes pillanat varázsát holmi nézeteltéréssel. Meg akarta őrizni ezt a pillanatot, ami az övé volt. Csak ennyi jutott, hiszen nem lehet önző, bármennyire tökéletesnek érezte is a percet.

Julian egy renegát, aki csak olykor fogadja el felsőbb hatalmak utasításait, sokkal inkább a maga útját járja. Feltett szándéka, hogy elvigye őt valami távoli, rejtett helyre, távol a családjától, és az énekléstől. Lágy mosolyra görbült a szája. Ismerte őt, tudta kicsoda, és micsoda, hiszen egybeolvasztották az elméiket. Látott egy sötét helyet, egy árnyékot, ahová még nem merészkedett el. De azt is látta, hogy a férfi nem engedi meg magának, hogy ő boldogtalan legyen. Julian határozottan törvényen kívüli volt. Úgy nyújtotta, formálta a Kárpáti törvényeket, ahogyan szüksége volt rá az életben maradáshoz, és újabb tudás megszerzéséhez. Agya villámgyorsan tanult, értelme pillanatok alatt befogadott minden új információt. Hozzászokott saját hatalmához, nem félt a végsőkig kiaknázni azt, úgy viselte, mint egy második bőrt. Olyan dolgokat tudott, amit a népéből csak nagyon kevesen. És nem utolsó sorban rendkívüli harcos volt, vadászott a vámpírokra, sokat elpusztítva közülük. Sötétséget érzékelt mélyen benne. Úgy tűnt azt hiszi, eltér a többi Kárpáti férfitól, mivel ezt a sötétséget nem az évszázadok súlya alakította ki, és még mindig jelen volt. Akkor kezdett el nőni benne, amikor még gyermek volt. Desari úgy gondolta, valami ilyesmi lehet a bátyjával is, ez különbözteti meg ezt a két férfit fajtársaiktól, és ez az, ami lehetővé tette számukra, hogy vasakarattal, könyörtelenül véghezvigyék, amit elterveznek, akkor is, amikor mások már rég elbuktak volna. Megérintette az üresség érzete, az értelmetlen, sivár, puszta létezés érzése, amit Julian évszázadokon át érzett. Megértette a választását, hogy véget vet az életének, amikor úgy gondolta, kilátása sincs életpárra. Egy pillanatra megérintette a sötét árnyékot az elméjében. Megbánást érzett meg elsőként, amiért nem sikerült az önmegsemmisítésre vonatkozó terve, majd minden eltűnt, mielőtt mélyebben megvizsgálhatta volna ezt a furcsa gondolatot. Megtalálta viszont annak örömét, hogy rátalált. A színek, és érzelmek tarka, zűrzavaros boldogságát. A birtoklási vágy mérföldszéles sávját. Desari ezelőtt még sohasem hallott életpárokról. Nem hitt ebben a koncepcióban, de Julian határozottan biztosnak tűnt a dolgában. Julian elnyúlva feküdt az ágyon, feltámaszkodott egyik könyökére, és a lány arcát tanulmányozta, pillantása el sem mozdult róla, olyan szüksége volt erre, akár a levegővételre. Még mindig teljességgel hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez a csodálatos, szépséges nő az övé. Inkább tűnt egy vágyálomnak, amit a saját agya hozott létre. Bár igazából soha nem engedte meg magának azt a luxust, hogy elképzelje, milyen is lenne az életpárja. Kezdettől fogva azzal számolt, hogy a hajnal elé fog menni. És most itt volt egy felbecsülhetetlen értékű ajándék, egy olyan kincs, ami messze túlmutatott képzelete minden határán. És akinek a világába, ami eddig maga volt a tiszta fény, elhozta a sötétséget. Desari hallgatta az egyenletes, erős szívdobbanásokat. Nagyon is tudatában volt ugyanakkor a hátához simuló kemény izmoknak, a védő, birtokló testtartásnak is. Bőr simult bőrhöz. Az ajtó még mindig nyitva volt, szabad utat engedve az éjszakai szellőnek, hogy besurranjon a szobába, és ellopja túlhevült testükről a forróságot. Lustán elmosolyodott, amikor a légáramlat belekapaszkodott a férfi homokszín hajtincseibe, mire azok puhán végigsimítottak a karján. – Átöltöztél miattam. Visszaemlékezett, hogy a bárnál a férfi már sokkal elegánsabb ruhában ment elé, mint amit előtte, a koncerten viselt. Megérezte a kezét a hátán, ujjai lassan csúsztak felfelé rajta, tenyere ízlelgette a bőrét. – Az a fehér ruha annyira gyönyörű volt rajtad, én pedig csak egy pólót és farmert viseltem. Nem éreztem méltónak magam hozzád. A varázslatos ujjak most végigkövették bordája ívét, hogy végül ismét a mellét fogja a tenyerébe. – Én pedig pont miattad vettem farmert. – ismerte be Desari. – Elképesztően szexi vagy farmerben. – fészkelődni kezdett, hogy még inkább közel húzódhasson, felvehesse a mögötte fekvő test minden görbületét. – De el kell ismernem, mindenféle ruhában dinamitként hatsz.

Érezte, ahogy állával félretolja tarkóján a haját, hogy megcsókolhassa. Elképesztő volta, hogy a teste reagált erre az apró érintésre is. – Dinamit. Érdekes kifejezéseket használsz cara. Hangja annyira megzavarta, hogy hátrafordította a fejét, és ránézett. Az aranyszín szempár azonnal rátapadt, végigmérte homlokától a lábujja hegyéig. És úgy érezte, minta ismét lángra lobbanna mindenhol, ahol végigsöpör rajta a pillantása, bármilyen hűvös is volt a kintről érkező szellő. Nagyon is tudatában volt mellét melengető ujjainak. – Beszélnünk kell Julian. Hogy hogyan tovább. – Én már eldöntöttem Desari. – doromboló hangjába kezdett némi fenyegetés vegyülni. – Nincs más választásod, mint hogy velem maradj. Életpárok vagyunk. Persze megengedhetném, hogy visszamenj a családodhoz, hogy megtapasztald az érzést, de inkább hidd el, az elviselhetetlenül fájdalmas lenne. Én pedig nem tehetek mást, mint hogy megszüntessem a fájdalmadat. Desari felsóhajtott, majd gyorsan leeresztette sötét szempilláit, hogy elrejthesse a szemébe kiülő fájdalmat. Időt akart még Juliannal, hogy kiélvezhesse ennek az időnek minden zamatát. Egy ilyen álomszép éjszakát elrontani ellenérvekkel az utolsó dolog volt, amit akart. – Nincs szükség érvekre. – suttogta Julian halkan, finoman, mivel még mindig az elméjében volt, ki sem kellett mondania gondolatait. – Egyszerűen nincs más választásom, minthogy gondoskodjak a jólétedről. Vadásznak rád. Még ha eltekintenénk is a különválasztás kínjaitól, semmiképp sem hagyhatnálak magadra, amíg veszélyben vagy. – azt már csak magának tette hozzá, hogy a meglévő bajon felül ott van az is, amit ő hozott rá. – Julian. – fordult felé, miközben megborzongott a bűvös ujjak érzéki érintésétől. – Még ha hiszed is, amit mondasz, azt neked is látnod kell, nem bírnék ki egy harcot közted és a bátyám között. Soha nem szálltam vele szembe ezelőtt, hiszen pontosan tudom, hogy felelősnek érzi magát értem, és a családunk biztonságáért. Már amit eddig tettem sem sincs rendben egyáltalán. – felemelte a kezét mintegy védekezésképpen – Nem, egyáltalán nem bánok semmit, félre ne érts. Minden percét élveztem ennek az éjszakának veled. Julian szinte szórakozottan csavart fel az öklére egy vastag tincset az ébenszín hajtömegből. Arcához emelte, és mélyen belélegezte az illatát. – Találkozni fogok Dariussal. – Épphogy nem. Nem akarom, hogy szembe kerülj vele. – vetette ellen türelmesen. – Akkor mégis, mit szeretnél Desari? – kérdezte, a szavak szinte morgásként törtek elő fehér fogai között. – Egy egyéjszakás kalandot? Erre számítottál? – a harag helyett, amire a kimondott szavak alapján számított a lány, gúny, és arrogáns férfigőg hallatszott a hangjából. Desari kezdte elveszteni a türelmét, szénfekete szemei mélyén tűz lobbant. – Pontosan tudod, hogy ez nem így van. De azt hiszem, jobb lenne, ha egyelőre lazán, könnyedén kezelnénk ezt a dolgot. Julian olyan hangosan nevetett fel, hogy széles vállait rázta a kacagás, miközben hanyatt fordult, és a kunyhó gerendáira emelte tekintetét. Desari rámeredt, és felháborodásában feltérdelt, végig sem gondolva, hogy teljesen csupaszon szinte világítótoronyként hat a mellette remekül szórakozó férfira. – Mi olyan vicces? – kérdezte dühösen. Julian megérintette az arcát, gyengéden végigsimított rajta, hogy megnyugtassa. – Nem neveznék semmit sem lazának sem könnyednek a mai éjszakában Piccola. Inkább olyan volt, mint egy futótűz, ami mindkettőnket porig perzselt. – villant fel az elégedett férfi mosolya. – Töröld le azt az önelégült vigyort az arcodról. – bár hangja megpróbált szigorú lenni, ujjai utasítás nélkül moccantak, és simítottak végig azon a tökéletes mosolyon. – Kiérdemeltem, hogy viselhessem. – felelte szinte ünnepélyesen. – És te is tudod, hiszen itt voltál. – A szeme ismét aranyszínben tündökölt, pillantásától pedig a lány bensője úgy megolvadt, mint a nyári

napon kinnfelejtett fagylalt, míg végül teljesen belezavarodott mi volt az a roppant fontos dolog, amiről beszélgettek pillanatokkal ezelőtt. – Akkor is hagyd abba, teljesen összezavarsz. – korholta, majd összehúzott szemmel lepillantott saját kezére, és próbált visszaemlékezni, mikor és hogyan került az a férfi mellkasára, közvetlenül egyenletesen dobogó szíve fölé. – Le kell tisztáznunk ezt. – motyogta, bár még mindig nem jutott eszébe, mi is az az „ez”. Julian keze rásimult az övére, teljesen eltakarta, és odaszorította forró bőréhez. – Már letisztáztuk. Oda megyek, ahová te mész. És te oda, ahova én. Már nem tartozol Darius és a többi férfi védelme alá, az én életpárom vagy, kincsként foglak őrizni, ahogy a népünknél szokás. A bátyád meg fogja érteni. – Adj időt Julian! – próbált közös nevezőre jutni Desari kétségbeesetten – Visszamegyek, és beszélek vele. Ha egyetért a kapcsolatunkkal, a többieknek nincs más választásuk, mint beletörődni ebbe. Ha morognának, majd ő meggyőzi őket. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Julian megkeményedő ajkaira, hogy világosan lássa, közelében sem járnak a megállapodásnak.

Hatodik fejezet Julian torka elszorult, lélegzete elállt. Dara olyan szép volt itt előtte térdelve, fekete selyemhaja körülölelte felsőtestét, a paplan szelíden keretezte combjait. A bőre hibátlan, kecses, vékony bordái, karcsú dereka kiemelték melle gömbölyűségének teljes szépségét. Egyetlen átlagos porcikája sem volt. És a hangja… a legszebb, legtisztább, legigazabb, amit valaha is hallott. Desari nem tud elszökni előle. Ebben a kérdésben teljesen magabiztos volt. Haragosan villogó fekete szemei láttán átfutott rajta, hogy talán máskor is fel kellene bőszítenie, hisz olyan csodaszép így. És bármennyire is villognak azok a sötét szemek, mélyükben nem tudja elrejteni ellágyulását iránta. Julian egyszerűen kinyújtotta a karját, átfogta a derekát, és mint egy tollpihét, magára emelte. A lány lába, csípője önkéntelen moccant, helyet adott a testének, hosszú lábai kétfelől az oldalához simultak, feje hátrabillent, amitől ében hajtincseinek végei a férfi combját cirógatták, táncoltak a bőrén, mint a legvarázslatosabb ujjak. Óvatosan lejjebb engedte és Desari odaillesztette magát újraéledt, kemény férfiasságához, hogy ismét körülölelje bársony szorításával. Desarinak elállt a lélegzete, fejéből ismét szertefutottak a nehezen összeterelt gondolatok, és már csak arra koncentrált, hogy megfelelhessen Julian kielégíthetetlennek tűnő vágyának. Szemei tágra nyíltak, és míg a férfi két tenyerébe fogta melleit, arany pillantása fogva tartotta a tekintetét. Sokkal többet osztottak meg, mint a testüket, ezt pontosan tudta. Belelátott a férfi elméjébe, szívébe, lelkébe. Mindene az övé volt. Ahogyan ő is a férfié. Megmozdította a csípőjét, gyengéden ringatni kezdte, ami többet mondott minden vad birtoklásnál. – Senki sem létezik, aki nálad szebb lenne Desari. – suttogta Julian – Senki, a világon. A lány mosolya lassú volt, és csábító, egy olyan nő mosolya, aki teljesen tisztában van saját hatalmával. Ujjaival végigkövette hatalmas izmait, beletúrt mellkasán fekvő hajfürtjeibe. Az idő megállni látszott, alig moccanva cirógatták egymást, ráérősen, csendes, meghitt nyugalomban. Viszonozta a simogatást, ujjai ismét felfedezték a lágy kontúrokat, felelevenítve nemrég szerzett ismereteit róluk.

Kutakodása nem maradt reakció nélkül, Desari mozdulatai egyre gyorsabbak és agresszívabbak lettek, érezte, amint a forróság, amivel körülölelte, egyre növekedett a lányban. Végül felvett egy állandó ritmust és lovagolni kezdett rajta. Összehúzódó, markoló, súrlódó izmai megragadták, ingerelték. Desari szerette nézni a férfi arcát, borostyánszín szemeit, amiket arannyá olvasztott a szenvedély, szerette hallgatni egyre mélyülő légvételeit, ami kihangsúlyozta sötét érzékiségét. Úgy tűnt, Julian türelme elfogyott, mert megragadta a derekát keményen, hallotta fogai csikordulását, ahogy igyekezett visszatartani önnön élvezetét, míg körülötte fel nem robbant ismét a világ. Csak akkor engedte át ő is magát a kéjnek, amikor a lány lüktető gyönyöre könyörtelenül összeszorult körülötte. Együtt szárnyaltak olyan magasságokba, amiről sohasem gondolta volna, hogy egyáltalán létezik. Desari kényelmesen elhelyezkedett a széles mellkason, örömmel nyugtázta a köré fonódó karokat, és egyáltalán semmi kedve nem volt ismét szóba hozni problémájukat abban a kevés időben, ami még rendelkezésükre állt. Hallotta a kunyhó oldalához súrolódó faágak hangját, a még mindig nyitott ajtón beragyogott a hold ezüstös fénye, meseszerűen megvilágítva a szoba belsejét. Desari szerette volna, ha megáll az idő, hogy tovább nyújthassa együttlétüket. A szél ismét rátalált a nyitott ajtóra, Megtöltötte a helyiséget friss, hűvös levegővel, meséket hozott az éjszakai erdőből.

Julian hirtelen megragadta a lány derekát, megszorította, hogy mozdulatlanul tartsa. Agyában felcsendült egy halk, sürgető figyelmeztetés, hogy csendesen öltözzön fel, miközben a férfi egyetlen sima mozdulattal talpon termett az ágyról. Minden porcikája fenyegetést sugárzott. Apró kézmozdulattal magára öltötte szanaszét szórt ruháit, és eligazította, miközben már a szobát szelte át, majd határozott léptekkel lelépdelt a terasz lépcsőin. „Maradj itt!” Szemmel láthatóan az volt a terve, hogy minél távolabb találkozzon Desaritól a betolakodóval, hogy a lány biztonságban legyen. Desari megforgatta a szemét. Egy arrogáns idióta, aki meg akarja védeni őt a családjától, akik meg akarják védeni tőle. Istenem… Vagy ha nem a családja az, a Julianban még mindig jelenlévő sötétség mintegy jelzőfény világít az élőholtaknak. Bárki is azonban, aki odakinn cserkel az éjszakában, nagyon közel jár. Pontosan érezte, bár nem tudta beazonosítani a fenyegetést. Élesen beszívta a levegőt, érzékeit kihegyezte az égre, az erdőre, és magára a földre. Úgy tűnt, bárki is az, olyan, mint ők. Egy veszélyes ragadozó. „Ha támadás jön, azonnal szólítod a bátyád, és elmész hozzá!” Desarinak egyáltalán nem állt szándékában ilyesmi. Ha bármilyen veszély fenyegeti őket, nem fog elfutni, mint egy nyúl, és hagyni, hogy Julian egyedül szálljon szembe a veszedelemmel. „Mi ez?” – kérdezte. Desari lágy hangja a fejében enyhítette Julian feszültségét. „Mit érzel?” – kérdezett vissza, egyértelműen arra gondolva, hogy a lány felismeri-e a bátyját. Egy pillanatig csend lett, amíg Desari ismét belehallgatott az éjszakába. De semmit sem érzett. Abszolút semmi fenyegetést. Magára kapta farmerét és blúzát, karjait összefonta mellei előtt, és az ajtóhoz sétált, majd nekitámaszkodott a keretnek, és mélyet szippantott az erdő illatából. Semmi. „Biztos vagy benne, hogy fenyeget bennünket? Semmi ilyesmit nem érzékelek. Márpedig biztosíthatlak felőle Julian, hogy nekem sem csekély saját hatalmam van. Azt hiszem, észrevenném, ha veszély leselkedne ránk.” Ha egy olyan erős Kárpáti, mint Desari, nem érzi a veszélyt, annak csak egyetlen oka lehet. Mégpedig az, hogy nem ő van veszélyben.

Julian még távolabbra ment a kunyhótól, egészen egy apró tisztásig. Körbejárta, próbálta behatárolni a támadó hollétét. Mert ott volt. Nagyon közel. Érezte, amint egy csatornán keresztül megpróbálja irányítani őt. A kényszer erős volt, sokkal erősebb, mint várta, megpróbálta elültetni benne a vereség érzését, lerombolni az önbizalmát. Julian maga is használt ilyen elme-trükköket nem egy alkalommal. Felbosszantotta, hogy ellenfele ennyire amatőrnek gondolja. Gyerekjáték volt elcsípni a hullámot, és visszapattintani a feladóhoz az éjszakába. Megerősítette mentális védelmét saját hatalmával. Egy pillanatra teljes, tökéletes csend lett. Még a rovarok is mozdulatlanná dermedtek, mintha megtorlástól tartottak volna, hideg, gyilkos dühtől. A következő támadás baloldalról jött, egy szinte észrevehetetlen, elmosódott mozgás. Juliant kizárólag felfokozott érzékelése mentette meg a gyilkos karmok becsapódásától. Egy leopárd öltött testet a levegőben, egyenesen a hasa irányába indított támadást. Az előre szegezett karmok végiggereblyézték mellkasáról fellibbenő hajtincseit, és csak annyival tévesztették el védtelen hasát, amennyit az jelentett, hogy Julian épp visszatartotta a lélegzetét. Dühös káromkodással félrevetődött és már a levegőben átalakult. Végtagjait borotvaéles karmos lábak, és két méteres fesztávolságú szárnyak váltották fel, gonosz, ívelt csőrén megcsillant a hold fénye. Kinyújtott karmokkal zuhant egyenesen a fekete párduc testére. A hatalmas ragadozó szinte bukfencet vetett, hogy kicsavarodó testtel elkerülje a tőrkarmokat, majd a fák felé vetette magát. Pontosan tudta, hogy ott, az ágak baldachinjában nem lesz olyan egyszerű dolga a hatalmas madárnak. Desari dermedten állt a tornácon, pillantását nem tudta elmozdítani a szörnyű csatáról. Julian. Darius. A legrosszabb rémálma vált valóra. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. Aztán felemelte kezét a hold felé, tett egy kecses, bonyolult mozdulatot, és halkan énekelni kezdett. A hangjegyek testet öltöttek előtte, ezüst, és arany villózással ömlöttek a két harcos felé. Hangja egyre erősebb lett, dagadt a szépségtől, és tisztaságtól. Szárnyára vette a szél, szétterítette a tisztáson, be a fák közé, fel az égbe. A hangjegyek táncoltak, körbefogták a párducot, és a baglyot, örvénylő szépségükkel elfedték őket egymás elől. Csak Desari dala szólt az éjszakában. Minden, és mindenki mozdulatlanná dermedt, hogy hallgathassa. A dal maga volt a béke. És minden faj megértette. Hangja földöntúli volt, a dallam magáé a világegyetemé, még a természetes ellenségek is egymáshoz szelídültek a hallatán. A varázslat telibe találta a Kárpáti hímeket, Darius képtelen volt tovább fenntartani párduc alakját, Julian pedig lezuhant a levegőből, miközben ő is visszaváltozott eredeti alakjára. Meglehetősen nagyot esett, Darius közvetlen közelébe. A két férfi meredten bámulta egymást, de Julian meglepődve tapasztalta, hogy képtelen támadni. A lány olyan játszi könnyen tartotta őket fogva, hogy a lehetetlen volt folytatni a harcot. A dal tovább áradt, a hangjegyek arany-ezüst hálóba rendeződtek, fényesen csillogtak a holdfényben. Körülvették, beburkolták a férfiakat, apró, sugárzó szálaik rájuk simultak. Julian csak bámulni tudott, elbűvölte Desari nagyszerű hatalma, hihetetlen ajándéka. Darius kinyújtotta elméjét húgáé után. Érezte mély érzelmeit ez iránt a férfi iránt, szükségét a testére, de érezte bizonytalanságát és félelmét is. Felismerte az ádáz birtoklási vágyat, a védelmi szándékot, a mély éhséget, és az olthatatlan vágyat Desari iránt, és ez megzavarta. Nem érzékelte az idegen jelenlétét húgában, és valahogy mégis… mintha valahogyan összeolvadtak volna, a két lélek alkotott egyetlen szilárd egységet, amin két test osztozott. Julian viszont tisztán bele tudott látni Darius szívébe Desarin keresztül. Kötelességének tartotta megvédeni a testvérét, és biztonságban tudni a családját. Attól félt, hogy Julian egy vámpír, aki megpróbálja elcsalni, elcsábítani a húgát a megsemmisülésbe. Bárkivel a haláláig harcolt volna érte. Darius számára sosem volt béke. Harcolt a szörnyű sötétséggel, ami benne terjedt, mint fajuk minden

férfi tagjában a nekik rendelt idő vége felé járva. Harcolt ellene, és immár pusztán csak az akaratereje tartotta vissza a vereségtől. Az arany-ezüst hangjegyek csillogó-fénylő esszenciája lassan fakulásnak indult, a hangok suttogóra halkultak, majd csend lett. Akkora csend, ami már-már obszcénnek hatott a dal szépsége után. Darius továbbra is mereven a húgát bámulta. Julian még mindig le volt nyűgözve a hatalom eme megnyilvánulási formájától. Mint a legtöbb Kárpáti hím, eddig úgy gondolta, a hatalom nem más, mint pusztító erő. Desarinak jottányival sincs kisebb hatalma, mint bármelyik erős férfinak, mégis teljesen más jellegű. – Nem azért hoztam el, hogy bántsam. – törte meg halkan a csendet. Desari sötét szeme villogott. – Senki sem kényszeríthetne Darius. Oda megyek, ahova akarok, nem pedig oda, ahova vinni akarnak. – Látom, hogy a döntésed végleges kishúgom. – felelt egyenesen – De ez a férfi nem lesz egyszerű társ. Érezte rajtuk szeretkezésük illatát, és azt is, hogy a férfi vérébe testvéréé keveredik. Ez az aranyhajú idegen maga mellé ragadta a húgát. Mostantól kezdve az örökkévalóságig. – Darius vagyok. – fordult a férfi felé vonakodva – Desari a húgom. – Julian Savage. – Julian elindult visszafelé, fellépkedett a tornácra, és elfoglalta a helyét Desari mellett. Testtartásából üvöltött a birtoklás, de ott volt minden mozdulatában a védelem, és a kérés Desari felé. – És Desari az életpárom. – Még soha nem találkoztam olyannal, mint mi vagyunk. Kizárólag élőholtakkal, akiket meg kell semmisíteni. Darius sötét szemei, amelyek annyira hasonlítottak Desariéra, jéghideg, halálos pillantással mérték végig Juliant tetőtől talpig. Hogy milyen végeredményre jutott, azt lehetetlen volt kitalálni, a közönyösség maszkja takarta arcát. – Jó néhányan vannak. – felelte Julian – Mi is gyakran vadászunk agresszívvá vált, átfordult vámpírokra. – Szemmel láthatólag nem tudatos mozdulattal végigsimított egyik kezével Desari hosszú tincsein, majd a tenyerére vett egyet, és szórakozottan morzsolgatni kezdte. – Te tudtad mire képes? – Azt se tudom mi a fenét csinált egyáltalán. – ismerte be Darius, aki azonnal érzékelte a témaváltást. – Itt vagyok! – húzta fel az orrát sértődötten Desari. – És azt is pontosan tudom mit csináltam. Ha nem lennétek olyan arrogáns és öntelt fafejek, akkor ti is tudnátok, hogy a fajtánk nőtagjai semmivel sem maradnak le hatalomban mögöttetek. Julian és Darius tekintete egy szempillantásra összekapcsolódott, és mindketten meg voltak róla győződve, hogy a másik tekintetében vidámság villant meg. – Arrogáns? Öntelt? – Julian vigyorogva fogadta a szemrehányást – Desari, ez talán kissé durva megfogalmazás. – Egyáltalán nem. – jött a súlyos válasz – Úgy viselkedtetek, mint két területféltő hím állat, akik egymás körül köröznek fenyegetőleg, és képtelenek megérteni a másik egyetlen szavát is. Mennyire értelmes dolog ez? – Desari… – Darius hangjába csöppnyi figyelmeztetés vegyült. Ő pedig lehajtotta a fejét, és rögtön meglátta meztelen lábujjait. Ettől fülig pirult, hiszen Darius is nyilvánvalóan tisztában volt vele, mi is történt közte és Julian között a kunyhóban. Hogyan is ne lenne? Hiszen minden pórusából Julian illata árad. Megérezve nyugtalanságát az említett erős ujjai meg is jelentek a tarkóján. Hogy feszültségét enyhítse, gyengéden masszírozni kezdte elmerevedett nyakizmait. Összekapcsolódott elméjükön keresztül meleg meghittség érzetével próbálta kiűzni rossz közérzetét a fejéből. A védelmező érintés a nyakán elegendő erőt biztosított neki, hogy ismét bátyja arcára emelje a tekintetét. – Tudod, hogy mennyire tisztellek Darius. Nincs egyetlen lánytestvér, aki jobban szeretné a fivérét, mint én téged. Nem tudom ugyan pontosan, hogy mi ez a dolog köztem és Julian között, de erős, és vonzó. Így kénytelenek lesztek mindketten fizikai erőszak nélkül boldogulni egymással. Legalábbis

gondolom. Nem várok el sokat tőletek, de mindkettőtökhöz ragaszkodom. Meg kell ígérnetek. És elvárom, hogy tiszteletben tartsátok a kérésemet. Darius sötét szemeiben figyelmeztetés lobbant. – Nem lenne szabad megbíznod benne húgocskám. Nem is ismered. Egy idegen, aki felbukkant épp akkor, amikor az életedre törtek, és te mégis elhiszel neki mindent. Talán túlságosan megbízol mindenkiben. Julian egy hosszú, dühös szisszenéssel engedte ki a levegőt. Aranyszín szemében fenyegetés csillogott. – Te sem ismersz, és mégis túl gyorsan mondasz ítéletet. – hangja ugyan lágy volt, és fel sem emelte, mégsem tudta volna senki figyelmen kívül hagyni a veszélyt, amit sugárzott a felszín alól. Darius ugyanolyan volt, mint Gregori, – ugyanaz a vér, mint a gyógyítóé, a herceg után a második legősibb, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ő is érzi az árnyékot Julianben, mint Gregori. – Te viszont alábecsülöd az ellenfeled. – mutatott rá Darius, hangja kísértetiesen hasonlított a gyógyító hangjára, fekete bársonyba burkolt acél – Azt állítod, meg tudod oltalmazni a testvérem, mégis hihetetlenül könnyű volt átlátni a szánalmas terveden, amivel megpróbáltál félrevezetni a nyomotokból. Julian hófehér fogai felragyogtak a holdfényben. – Tudtam, hogy mindenképp követni fogsz. Hogyan is ne tennéd, amikor te vagy felelős a húgod biztonságáért? És főként az után, hogy a bérgyilkosoknak majdnem sikerült kioltaniuk az életét. Miközben bevitte ezt a kissé öv alá csúszott találatot, vidáman mosolygott. Valóban macska-egér játékot játszottak. Desari olyan hirtelen tolta el maga mellől Juliant, hogy az egy pillanatra megingott a tornác szélén. – Ennyi volt. Elegem van mind a kettőtökből. – határozott mozdulattal felemelte az állát. – Meguntam a hülyeségeiteket. Nem hagyom el a családom most Julian. Fogadd el a döntésem, és maradj velünk a családunk tagjaként, vagy mehetsz a magad útján. Te pedig Darius, ha képtelen vagy elfogadni őt, akkor nem marad más választásom, mint követni őt, ahová vezet. – Elkeseredetten meredt rájuk felváltva. – Lépjetek túl ezen végre! Egyezzetek meg egymással! Julian szája megrándult, tekintete borostyánná lágyult. – Mindig ilyen? Roppant türelmes férfi lehetsz, ha ilyen szemtelen nőt neveltél. – Desari ismét meglökte, de ezúttal Julian már felkészülten várta, és hangosan nevetett az indulatos kitörésen, könnyedén lefogta csuklóit és magához húzta. – Csupán elismerésemet fejeztem ki a bátyád iránt carissima. – Hangja gyengéd volt, simogató, és bosszantó is egyúttal, meglegyezgette a lány belsőjében parázzsá szelídült lángokat, amik tettre készen azonnal fel is izzottak. – Nem valami ilyesmit akartál? A lány megint csak felkapta az állát. – Nem pontosan ilyesmire gondoltam Julian. – Nem sok tapasztalatom van a nőknek kedveskedés terén az utóbbi évszázadokban. Az az igazság, hogy már teljesen elfelejtettem, milyen nehéz is bánni fajunk nőstényeivel. – mentegetőzött Julian egyenesen Darius szemébe nézve. – Nehéz? – Desari teljesen fel volt háborodva – Ezt nevezed nehéznek, amikor te és a fivérem megpróbáltátok letépni egymás végtagjait? A fajunk hímjeinek égető szüksége lenne egy jókora adag önuralomra. Túl régóta történik már minden úgy, ahogy ti akarjátok. Ez pedig arrogánssá, önteltté, és nagyon elkényeztetetté tett benneteket. Darius olyan hirtelen mozdult, hogy az még fajukon belül is hihetetlennek számított. Húga mellett állt meg, lenyomta testét a tornác padozatára. – Egyesítsd az elméd Savage-ével, ahogyan korábban is. – parancsolt rá, hangja szinte sziszegett az éjszaka csendjében.

Desari engedelmeskedett, mert ő mindig engedelmeskedett Dariusnak, teljesen elrejtette elméjét Julianéban. Már szinte várta a belőle áradó haragot Darius iránt. Ehelyett csupán egy figyelmeztetés érkezett, hogy maradjon lent, és Julian elhelyezkedett Darius mellett, hogy megvédje őt. Teljesen beburkolta magát a férfi elméjébe, hogy bármilyen külső forrásból származó szondázás keressen is egy női elmét, semmit se találhasson. Úgy érezte, maga a gonosz sötétség söpör át felettük, egy perverz aberráció, amit élőholtnak hívnak. A vámpír érintése az elméjén még így, a védelem alatt is szinte megbetegítette. Mind közelebb és közelebb jött, őt kereste, és még mindig keresi. Gonosz bűze köré csavarodott, egy átkozott lélek, aki kivétel nélkül mindig megölte azt, aki a vérével táplálta, és gyakran kínozta gyötrelmesen halálra ítélt áldozatait. Két erős férfi által védve Desari egyáltalán nem félt, de teste mégis reagált a vámpír aljas kisugárzására. Gyomra háborgott, hullámzott. Julian körülölelte az elméjét, teljesen leárnyékolta az élőholt elől, ahogy az átszáguldott felettük az égen. A hajnal volt a nyomában. Az, amivel képtelen volt szembenézni, mielőtt még elveszítette volna a lelkét. Menedéket kellett találnia azonnal. Átsuhant a fejük felett, egy sötét folt az égen. Mint egy gonosz, sötét, zsíros folt. – Kárpáti nőket keres. – sziszegte elkeseredetten Darius – Mindig megtalálnak bennünket. Megérzik az asszonyokat. Hirtelen észbekapott, és egy sürgős keresést indított útjára. „Syndil védve van? Egy élőholt megint megtalált bennünket.” Julian vonakodva engedte Desarit felegyenesedni, de rögtön át is fogta a vállát védelmezően. Szíve riasztó sebességgel dolgozott. A saját sötétsége máris egy élőholtat csalt egyenesen az életpárjához? Meg kell semmisítenie a vámpírt. Darius kérdésére megérkezett a család válasza egy közös csatornán, amit ő, és Desari is ismert. „Éreztük, hogy közeledik, számítottunk rá. Syndil mélyen a föld alatt van, ott hiába szondáz, már nem talál rá. De a közelben marad. Neki is a földbe kell mennie hamarosan.” – Barack hangja volt. – „Ne aggódj Darius, senki sem viheti el Syndilt tőlünk többé, és senki sem ússza meg élve, ha bántani akarja.” – Többen is lesznek. – tájékoztatta Juliant Darius, majd mégegyszer meggyőződött róla, hogy otthon minden rendben van. – Általában nem egyedül utaznak, talán úgy gondolják, hogy csoportosan könnyebben legyőzhetik a rájuk vadászókat. Volt egy természetes önbizalom Darius hangjában, ami egyértelműen elárulta, egyáltalán nem számít hány vámpír próbálja meg legyőzni, az úgyis lehetetlen vállalkozás lenne. – A bátyám San Franciscóban lakik régóta, ő felelős az Egyesült Államok nyugati részének nyugalmáért, ő is vámpírvadász. – bólintott Julian önkéntelenül – Ő is jelezte már, hogy ÉszakKalifornia, Oregon és Washington általában magányos vámpírjai csoportokba verődnek. Csak az istennek se értem, miért nem próbálják nagyívben elkerülni azt a területet. – Julian kijjebb lépett a tornácra, maga után húzta Desarit is, ujjai bilincsbe zárták a lány csuklóját. – Mit mondott a család többi tagja? A vámpír nem fedezte fel a másik nőt? Biztos volt benne, hogy felvették a kapcsolatot a családjukkal, ő is ezt tette volna. Darius sötét szemei gyanakodva villantak rá. Julian elképedve figyelte, mennyire hasonlít ez a férfi Gregorira. Bár a gyógyító szemei ezüstszínben csillogtak, a fenyegetés pontosan ugyanúgy áradt belőle, mint Darius szénfekete tekintetéből. – A család biztonságban van. – válaszolt Darius halkan, elgondolkodva – Ezt pedig le fogom vadászni, mihelyt leereszkedik, hogy menedéket keressen a nap elől. – Ne sodord magad veszélybe. Ne feledd, mekkora szükségünk van rád. – Desari halk hangja elárulta féltését.

– Az a dolgom, hogy levadásszam ezeket a gyilkosokat. – emlékeztette Darius gyengéden – Követnek minket, bárhová is megyünk. És az ok, amiért ebben a régióban csapatokba tömörülnek a vámpírok Savage, az az, hogy Desari szereti ezeket a helyeket. Legkedvesebb fellépő helyei Konocti, Harbor, Resort és Spa. Kedveli az ottani lakosságot. Az emberek barátságosak, befogadóak, a táj gyönyörű, a települések pedig kicsik és hangulatosak. Épp megfelelnek neki. Julian átfogta Desari derekát, és közelebb húzta magához, de ez a látszólag ártatlan mozdulat is elindította a hő áramlását a lány bőre alatt. – Tudhattam volna, hogy te vagy a bajkeverő Desari. – suttogta a nyaka csupasz bőrébe kötekedően, hogy felvidítsa. – Ne próbáld meg elterelni a figyelmem. – Desari sötét bársonyszemeiben szomorúság csillogott – Mindketten megpróbáltok témát váltani. És vadászni fogtok a vámpírra a kívánságommal ellentétben. – Csak én fogok vadászni rá. – helyesbített Darius határozottan – Savage itt marad, hogy megvédjen téged. – Nem. Desari itt biztonságban van. Veled megyek. – jelentette ki halkan Julian, hiszen pontosan érezte Desari hangtalan rettegését, hogy attól tart, a bátyja úgy dönt, halálosan megsérül egy vámpírral történő összecsapásban, hogy tiszteletre méltó halált halhasson. „Gondoskodom róla cara, hogy a bátyád épen és egészségesen visszatérjen hozzád. A vámpírnak semmi esélye kettőnk ellen. Menj a földbe, visszatérünk amint elpusztítottuk az élőholtat” – Nem csak azért nem akarta egyedül hagyni életpárja fivérét a harcban, hogy vigyázhasson a Kárpátira, úgy érezte ő hozta a bajt Desarira, így neki kell megszüntetnie is azt. Finoman megszorította a lány karját. – „Bár nagyon kétlem, hogy Dariusnak szüksége lenne a segítségemre. És még egy. A szavamat adtam Piccola. Nem bántom a fivéredet. Meg kell bíznod bennem.” Julian halk hangja az elméjében megnyugtató volt, hullámokban árasztotta felé a meleget, és a kényelem érzetét. – Felesleges mindkettőnknek mennie. – kérdőjelezte meg Julian döntését Darius. Julian fehér fogai ismét kivillantak, de felragyogó mosolya nem jutott el a szeméig. – Ebben egyetértünk Darius. És mivel Desari annyira ragaszkodik a biztonságodhoz, jobb lenne, ha te maradnál itt vele. – lehajolt, ajkát végighúzta Desari szájsarkán. „Cara ne izgulj!” Még fel sem egyenesedett teljesen, amikor megcsillant az éj sötétjében, teste feloldódott, elpárolgott, és kristályprizma fényeket hátrahagyva szürkülő ég felé emelkedett. Darius dühösen fújta ki a lélegzetet, bosszantotta, hogy az idegen így túljárt az eszén. Kezdett tiszteletet érezni az aranyszemű betolakodó iránt. Mert bármit mondott is neki, azért mégsem volt olyan könnyű követni ide a férfi nyomát, és abban is biztos volt, hogy Savage tudta, hogy a sarkában van. Darius érdekesnek találta őt. De nem bízott a kívülállóban, nem volt vele teljesen rendben minden. Érzett valamit mélyen eltemetve az idegen Kárpátiban. Elhatározta, hogy rajta tartja a szemét. – Menj a földbe Desari! És ne vitatkozz velem, ez nem kérés, hanem parancs. Pontosan tudni akarom, hol rejt a föld, mire felkel a nap. Megérintette húga arcát, hogy kifejezze az iránta való szeretetét és ragaszkodását, hogy a lány úgy érezhesse, bátyja valóban érzi ezeket az érzelmeket iránta. Pedig mindketten tudták, hogy rég meghaltak az érzelmei. Mégis, mindig megadta ezt a gesztust, hiszen tudta, mennyire szüksége van erre Desarinak, mennyire szeretné, hogy fivére ismét valóban érezze az érzelmeket. A választ meg sem várta, hiszen tudta, a napfelkelte számukra is lehetetlenné fogja tenni a vadászatot a vámpírra, elrugaszkodott a földtől, felvillantva a szivárványszín szikrákat maga után, eltűnt a tornácról.

Desari utána nézett a két Kárpáti hímnek, kissé már hunyorognia kellett a hajnalt megelőző félhomályban. Nem akarta félteni egyiküket sem, hisz mindketten egyformán nagyon erősek, de az érzés ott motoszkált benne, nem tehetett ellene semmit. Számos alkalommal látta a véres, szakadt Dariust visszatérni egy vámpír elleni ördögi harcból. És ráadásul nyakukon a hajnal, ami őket is le fogja gyengíteni, bár nem annyira, mint az átfordult Kárpátit. Darius mindig igyekezett távol tartani a nőket még a vámpírok létezésének tényétől is, de ő vér volt a véréből. Ugyanaz a hatalmat és intelligenciát birtokolta a lány is, így pontosan tudta milyen rettenetes is egy ilyen harc. Tudta, hogy egyre távolodik tőle a bátyja. Fél, hogy a saját lelke is elvész, félti őket, a családját, és félti a halandókat. És a szíve mélyén attól félt, hogy a fivére hagyja magát legyőzni egy harcban. Akkor pedig hiába volt minden, évszázadok hosszú, néha kilátástalan küzdelme, és minden, amit Darius feláldozott. Visszament a kis házba, fel-alá kezdett járkálni, közben szemügyre vette a berendezést. Még műalkotásokat is talált, régi, szokatlan stílusúakat, egyedieket. Julian szereti a szépet. Felvette a padlóról a férfi ledobott selyemingét, az arcához emelte és mélyen beszívta az illatát. „Julian.” „Itt vagyok veled cara. Ne izgulj.” – Elcsodálkozott milyen erős, és tiszta a köztük lévő kommunikáció. Ahogy megfogalmazódott a fejében egy gondolat, egy érzés a lelkében, a férfi abban a pillanatban tudta azt. – „Hamarosan visszatérek. Menj a földbe!” „Megyek már,” – felelte, hogy megnyugtassa, –„de nem fogok aludni, míg nem tudom, hogy mindketten biztonságban vagytok!” „Nem szeretném, hogy a fejemben légy, míg elpusztítom az élőholtat! Ez nagyon idegesítő lenne nekem, és talán veszélyes neked. Kérlek, szállj ki a fejemből Desari.” Bár használta a kérlek szót, mintha rábízná a döntést, mégis érződött a gondolatain egy enyhe parancs rezonanciája. Desari figyelmen kívül hagyta. Amikor Darius vadászott, őt és Syndilt mindig biztonságosan elrejtette, és szigorúan meghagyta nekik, hogy ne lépjenek vele kapcsolatba. Eddig soha eszébe sem jutott szembeszegülni Darius ezen parancsával, ilyen ügyekben fivére szava maga volt a fellebbezhetetlen törvény. De most minden megváltozott. Valahogy, valamilyen módon össze van kötve Juliannal. A gondolat, hogy a férfi veszélyben van, még a levegőt is ellopta a tüdejéből. Hogyan lenne hát képes nem megérintenie az elméjét időről időre, hogy meggyőződjön róla jól van-e, amikor szürke fényével már itt a hajnal, ráadásul egy vámpír nyomában jár? Darius a legjobb harcos, egy jéghideg gyilkológép, amikor a helyzet azt megköveteli. Julian viszont tele van érzelmekkel, ami lehet erő, de lehet gyengeség is. Desari elhagyta a házat. Ritkán töltötte épületben a nappalt a családjuk, jobban szerettek olyankor a földben pihenni, mint egy sebezhető építményben. Korai gyermekéveikben megtanulták, az az egyetlen igazán biztonságos hely a számukra a veszélyes külvilágban. Mind kényelmetlenül érezték magukat, ha a föld felett kellett aludniuk, úgy vélték sebezhetőek. A legvilágosabb nappali órákban mintha erejük nagy részét lecsapolták volna, és ha ilyenkor fény érte a testüket, felhólyagosodott, mintha megégett volna. Csak kora reggel és késő délután tudták elviselni a nap fényét, bár akkor is kellemetlenül érintette őket. Még a felhők mögé bújt nap sugarai is annyira bántották érzékeny szemüket, mintha üvegszilánkok fúródnának beléjük hatalmas fájdalmat okozva. Rátalált egy szinte észrevehetetlenül szelíden kiemelkedő zöld fűvel borított dombocskára. Azonnal megtetszett neki a hely, szinte sugározta magából a békét. Lágy, hullámzó mozdulatot tett a kezével, és a föld megnyílt előtte. Lelebegett a mélybe, elhelyezkedett, és azonnal elküldte a koordinátákat Dariusnak, és Juliannek. „Zárd magadra a földet és aludj.” Szinte azonnal megérezte Julian gyengéd parancsát. Olyan volt, mint Dariusé. Nem volt szüksége fenyegetésre, vagy hogy felemelje a hangját, anélkül is tudta közvetíteni mérhetetlen hatalmát.

„Nem, amíg nem tértek vissza.” „Nem szeretnélek engedelmességre kényszeríteni.” „Nem mintha ez megtörténhetne. Úgy tűnik, elfelejted, hogy nem egy fiatal Kárpátival van dolgod. Azt javaslom, ne pazarold az erődet lehetetlen vállalkozásokra. Tartogasd inkább a vámpírra, hogy minél hamarabb visszatérhess hozzám. A hiúsági problémáidat ráérünk később is megbeszélni.” Lágy nevetés visszhangját érezte válaszként. Teljesen megnyugodott, biztos volt benne, hogy Julian megértette, ostobaság lenne azzal próbálkoznia, hogy kényszerítse őt. Így aztán amikor a parancs lecsapott rá, készületlenül érte. A kényszer teljes erővel érkezett, az ellenállás teljesen reménytelen volt. És mielőtt összeszedhette volna magát, hogy visszaszerezze maga fölött az uralmat, Julian már le is állította a szívét, és a tüdejét, olyan mély alvásba taszítva őt, amit legfeljebb akkor szoktak használni, amikor szükségük van a föld gyógyító képességeire. Miután Julian bevitte a megsemmisítő csapást, figyelme Desariról a célpontra összpontosult. Szembenézni a felébredő Desari haragjával sem lesz egyszerű feladat, de most a vámpírra kell koncentrálnia, a lány már biztonságban van. Az élőholt nem juthat a nyomára rajta keresztül. A sötét lény közelsége szinte tapinthatóvá vált. Julian leereszkedett a földre, a színjátszó csillámlásból kibontakozott hús és vér valója. Darius egy szívdobbanásnyi idővel utána materializálódott mellette. – Meg kellett volna védened, nem engedelmességre kényszeríteni. – Darius fekete szeme olyan hideg volt, mint a sír, ahogy bizalmatlanul végigsöpört rajta. – Még soha nem volt rá szükség, hogy a hatalmam használjam Dara, vagy a család más tagja ellen. Egyszerre mozdultak lassan, vigyázva, figyelmesen, minden érzékük teljes készültségre kapcsolt. A vámpír egészen biztosan nem hagyta a nyughelyét védtelenül. – Akkor hozzám is azért jött el, mert engedélyezted neki? Julian könnyedén átfuttatta a kezét a mellettük húzódó sziklafal felületén. Darius elkapta a nyakát és teljes erőből nekilökte a kőnek, ami megrepedt mögöttük, a lehulló rétegek törmeléke a fejükön, vállukon koppant. Julian nem védekezett, meg sem mozdult. – Tudtam, hogy nincs veszélyben. Ha bántani akartad volna, akkor nem mented meg, amikor az emberi merénylők megsebesítették a koncerten. Darius hangja önelégülten csengett, de tekintetét lekötötte a Julian háta mögött berepedezett gránittömb. – Ó igen, a híres koncert, ahol te vigyáztál rá. – Ne élj vissza a türelmemmel Savage! Te vagy a felelős azért, ami a koncerten történt! Ha nem érzem meg a hatalmad, és nem arra koncentrálok, az embereknek esélyük sem lett volna bántani őket. Te biztosítottál lehetőséget a számukra! – Darius hátralépett, elengedte Juliant, de pillantása továbbra is a kőfalon járt fel és alá. – Ez a sziklamintázat nagyon furcsán néz ki, nem? Julian is odafordult, és tanulmányozta a levált réteg alól előbukkanó ábrákat. – Talán védőrúnák. De nem ismerem fel őket. Pedig azt hittem az összes ókorit megtanultam. Te láttál már hasonlót? Darius ismét végigmérte. – Szerencsés vagy, hogy megvolt az az előnyöd, hogy megtaníthattak neked dolgokat. A legtöbb dolog, amit én megtanultam, azzal járt, hogy elég volt egy rossz lépés, és megperzseltem a kezem. És ha csak a kezem, már jól sikerült. Ez egy viszonylag új keletű írásrendszer, valamikor a múlt század elején fejlesztették ki itt, az új világban. Azt hiszem valahol Dél-Amerikában, egy vámpír lakta erődben láttam először. A jelekhez a bennszülött népek művészi ábráit vették alapul. Úgy látom, ez annak a leszármazása lehet, de nem pontosan ugyanaz. – tartott egy kis szünetet, és csak némi habozás után folytatta. – Több helyen is láttam Dél-Amerikában, de nem tudtam utánajárni. Ha vámpírok művei, nem akartam a nőket a közelükben tudni, ezért gyorsan továbbálltam onnan a családommal.

Julian töprengve nézett előbb Dariusra, majd ismét a sziklafalat vizsgálta gondosan. Izgatott remény bontott benne szárnyat, hiszen ezek a rajzok magukban hordozták annak a lehetőségét is, hogy más Kárpátiak és lehetnek még Dél-Amerikában. Mihamarabb üzenetet akart küldeni Gregorinak. Hiszen a herceg erről minél előbb tudni szeretne, és ha Gregori tud róla, akkor tud Mikhail herceg is. – Érdekes. Nem követi az európai balról jobbra mintát, hanem mintha jobbra-balra kanyarogna. – Pontosan. Ha el akarjuk olvasni, nemcsak hogy meg kell fejteni az ábrákat, de azt is, hogyan következnek egymás után, fel-le, jobbra és balra. De ez bonyolult. Nagyon bonyolult. És most egyáltalán nincs arra időnk, hogy ezzel foglalkozz. A nap már a hegyek mögött van. Érzem a hatását magamon. – ismerte el Darius. Julian szemügyre vette társát, és az aranyszín szemek többet láttak, mint amit Darius mutatni szeretett volna. A legtöbb Kárpáti ellent tud állni a kelő nap sugarainak. Két dolog tette őket túlérzékennyé. Az, ha vérre éheztek, vagy pedig ha közel jártak már az átforduláshoz. Darius utóbbihoz volt közel. Szinte csak hajszálnyira. Érzelemmentes szemeiben ráismert saját régi, reménytelen életére. De Darius harcolt ellene. Teljesen megbízva képességeiben és hatalmában, küzdött, mint egy férfi, akinek nincs más választása, mint harcolni. – Menj vissza a húgomhoz Savage! Vigyázz rá! Én itt maradok. Tudom, mit kell tennem, és jobban ismerem a helyet, mint te. Ha történne velem valami, a család talán elfogad téged új vezetőjének. – utóbbi mondat nagyon kelletlenül hagyta el a száját, bosszantotta is egy kicsit, hogy ezt kell mondania. Mégis megtette, hiszen a családjának minden védelemre szüksége lesz, még Julianéra is, ha őt eléri a becsületes halál. De Julian megrázta a fejét. – Én magányos vadász vagyok. Nincsenek sem vezetői készségeim, sem ambícióim. Egyáltalán nem akarta megkönnyíteni Darius dolgát, elengedni őt a halálba és ezzel összetörni a húga szívét. – Desari azt mondta, fél, ha veled történne valami, ugyanaz történne vele is. Ez igaz? – kérdezte Darius szinte szórakozottan, próbált úgy tenni, mintha nem is igazán érdekelné a válasz. Julian bólintott. – Ez így van. Hozzám van kötve. Ha én meghalok, a hajnalt fogja választani, képtelen lesz élni nélkülem. Azért kellett a földbe küldenem paranccsal, hogy megvédjem. – Áh, ez így túl veszélyes. Nem vagyok hajlandó kockáztatni sem Desari lelkét, sem az életét. Talán mégiscsak képes lennél vezető lenni. Lehet, hogy nem szeretnéd, de ha szükség van rá, pontosan tudni fogod mi a teendőd, és helyes döntéseket fogsz hozni. – próbálta meggyőzni Darius. Juliannak volt egy olyan érzése, mintha Darius ismét szondázná őt valamilyen módon. De nem számított. Julian nagyon sokáig kuporgott saját belső sötétségében magányosan. Elvágva népük fejedelmétől, de még a saját ikertestvérétől is. Csak azt hagyta, hogy használják képességeit, de magányosan, számkivetetten élt. – Nem Darius, ez így nem megy. Desari már így is amiatt aggódik, nem akarod-e hagyni, hogy egy vámpír halálos sebet ejtsen rajtad. Ezt pedig nem fogom megengedni. Desari nem áll még készen arra, hogy elhagyja a családját, a családod pedig arra nincs felkészülve, hogy elfogadjanak engem vezetőnek. Ezért most mindketten visszamegyünk a húgodhoz, és vigyázunk rá, amíg be nem esteledik. Darius szinte megdermedt a fellobbanó dühtől. Egyszeriben minden porcikájában ízig-vérig ragadozó lett. – A családom vezetését ajánlottam fel Savage, és nem az enyémet. Én a magam útját járom. – Akárcsak jómagam. Nem akartam tiszteletlen lenni veled Darius, sőt, inkább meg szeretném ismerni a történeteteket. Azt hiszem a testvére vagy népünk legnagyobb gyógyítójának. Ő is nagyszerű férfi, akárcsak te. – Julian hirtelen elvigyorodott. – Gregorival sem értünk egyet szinte soha. Darius pislantott egyet, majd a szemét forgatta.

– El sem tudom képzelni miért. – motyogta túljátszott szomorúsággal. – Felnövök hozzád. – biztosította Julian. – Azt kétlem. Legfeljebb túlnőhetsz rajtam. – felelte Darius. – A nap egyre feljebb emelkedik barátom. Induljunk! – Nem lesz ám olyan egyszerű az én szabályaim szerint élni. – figyelmeztette halkan Darius. Julian szemöldöke a magasba ugrott. – Tényleg? Ha a hercegemből indulok ki, máris úgy érzem, érdekes élménynek ígérkezik. Darius válasz nélkül feloldódott a finom reggeli ködben. Könnyebb volt neki utazni nappal test nélkül. Még így is, az agya ragaszkodott hozzá, hogy a szemei vörösek és megduzzadtak a szörnyű fényben.

Hetedik fejezet Szél fújt át a fák vastag törzsei között, megcibálta az ágakat, táncolt közöttük, majd ezt elunva a talajra ereszkedett. Felkapta a lehullott leveleket, és rohanni kezdett velük, zörgésük, súrlódásuk maga volt az élő, egészséges természet zenéje. A hangok elértek a föld alá is, ahol két alvó vadász készült visszatérni az életbe. Két szív dobbant fel szinte teljesen egyszerre. A nap lassan lesüllyed a helyek kontúrjai mögé. Egy tompa morajlás hallatszott, a talaj szétlövellve magasra emelkedett egy helyen, akár egy kitörő gejzír, majd pár méterrel arrébb történt ugyanez. Amikor a felvert por elült, két elegáns férfi állt szemben egymással. Egyikük aranyszín fenyegetés, másikuk sötét veszély. Fehér fogaik felvillantak, amikor elismerően végigmérték egymást. – A húgom? – fogalmazta meg Darius legelső gondolatát. – Azt tervezem, hogy aludni fog, amíg ezt a kellemetlen feladatot elvégezzük. – felelte Julian, de pillantása ellágyult, ahogy megtalálta a pontos helyet, ahol Desari feküdt a föld alatt. – Egészen biztos vagy te ebben? – Darius kételkedve megemelte íves szemöldökét. Julian arany szemei jeges hideggé, és keményre váltak. – Tudom kezelni az életpárom. Felesleges kételkedned benne. Ha Darius képes lett volna még jól szórakozni valamin, ez a pillanat nagyon alkalmas lett volna rá. Dara ősi vérvonal, a Legsötétebb közvetlen leszármazottja. Lehet, hogy nő, akiben óriási a részvét és a jóság, de annál egészen biztos, hogy sokkal erősebb, mint amekkorának hatalmát Julian feltételezi. – Sok fajtánkbeli nőt ismersz? – kérdezte, hangja szelíd ártatlanságot sugárzott. – Nem. Nagyon kevesen maradtak. Őket pedig állandóan őrzik, úgy, ahogyan kell. Az szinte elképzelhetetlen, hogy egy nő életpár nélkül legyen tizennyolc éves kora után. Darius megdöbbenten bámult Julianre. – Ezt nem mondhatod komolyan. Egy tizennyolc éves lány még borzasztóan fiatal. Az az igazság, hogy szinte még gyerek. Hogy tehetitek ezt? Julian megvonta széles vállát. – Annyira kevés a nő, így sokkal több gyermek születhet, akik közül még így is alig van túlélő, olyan, aki fel is nő. Nagyon kicsi a remény, hogy egy férfi megtalálja a párját még az átfordulása előtt. És egy pár nélküli nő túlságosan veszélyes lenne ennyi hím közelében. – És ezek a nők hogyan tudnak megbirkózni azzal, hogy hozzákötik őket egy kiteljesedett erejű férfihoz? Hiszen ahhoz sincs elegendő idejük, hogy felfedezhessék az erejüket, hogyan képesek hát

fejleszteni saját hatalmukat? – Darius hangja felháborodottan csengett, mélyen elítélte fajuknak ezen barbár hozzáállását. Julian szeme felvillant. – Ha találnál egy nőt, aki képes lenne visszaadni neked a színeket, és az érzelmeket, aki visszahozhatná az életbe már majdnem halott lelkedet, megfürdetné a sötétségedet a saját fényében, képes lennél távol tartani magad tőle csak azért, mert túl fiatal? A nők tudása talán valóban nem elég kifejlett még abban a korban, de a testük már egy nőé, és bármelyik összekötődött férfi boldogan tölti azzal az elkövetkezendő évszázadokat, hogy segítse az életpárját a tanulásban. –Teste csillámlani kezdett, hogy feloldódjon a hajnali párában. – Mire vársz öreg? Ha még nem aludtad ki magad, nem gond, egyedül is el tudom végezni a feladatot. – Öreg? – visszhangzotta Darius. Bámulatos gyorsasággal köddé oszlott ő maga is. Bár a nap már lemenőben volt, még mindig elég világos volt ahhoz, hogy érzékeny szemét bántsa a fény. Mégis meglátta, hogy Julian ráhunyorít, csak éppen nem értette ennek a kötekedő gesztusnak a jelentését. Az ő családjukban ez nem volt használatos. – Nekem kell pátyolgatnom téged, nehogy valami baj érjen.

A két ködgomoly összekeveredve felemelkedett az ég felé, Julian irizáló színei elkeveredtek Dariuséval, de elég alacsonyan maradtak ahhoz, hogy a hegyek eltakarják őket a nap sugarai elől. A sziklafal hamarosan feltűnt előttük, már a puszta méretei is megfélemlítőek voltak. Julian megszilárdult, és karját mellkasa előtt összefonva figyelte Dariust, aki meglepően finom kézmozdulatokkal egy mintát kezdett szőni a gránitrajzok mentén. Lassan, nyugodt mozdulatokkal dolgozott, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna, mintha egyáltalán nem zavarná a lassan süllyedő nap, vagy a vámpír bármelyik pillanatban bekövetkezhető ébredése. A vámpír mélyen a sziklába volt temetkezve, de nagyon is tudatában volt a két vadász jelenlétének a közvetlen közelében, tisztában volt nap pontos állásával, másodpercre tudta mennyi időre van még szüksége, hogy előjöhessen. Ajkai vicsorra húzódtak, felfedve recés, tűhegyes fogait, amik elsötétedtek a gyilkossággal megszerzett vér adrenalinjától. Bőre hamuszürke volt, ráfeszült koponyájára. Karjait keresztezte a mellkasa előtt, ujjvégein a karmok, mint sárga tüskék meredeztek. Mérges sziszegése maga volt a gyűlölet is a bosszúvágy. Csak várni tudott egyelőre, menedéke börtönné vált, ahogyan saját gyengesége is, ami a teljes naplementéig uralta, miközben kint harcosok vadásznak rá, és már közvetlenül a bejáratnál szimatolnak. Julian elismerően figyelte a mozdulatok könnyedségét, amivel Darius sorra felfedte a vámpír által állított csapdákat. Nagy magabiztossággal dolgozott, mégis lassan, mintha a még mindig fent lévő nap nem zavarná őt is. Úgy tűnt teljesen belemerül a munkába, de Juliant nem csaphatta be. Pontosan tudta mi zajlik a rejtek belsejében, és hogy milyen veszély fenyegeti onnan őket. Keze nyomán egy halvány vonal kezdett alakot ölteni a sziklán. Aztán egy baljós morajlás kíséretében a vonal kezdett kiszélesedni, egyre mélyebben vágott a sziklába. A repedésből skorpiók kezdtek kiözönleni, több ezren, nagyok és ocsmányak és Darius felé rohantak. Darius arrébb mozdult, hogy elkerülje farkuk veszélyes szúrását, elvetődött az útjukból, és végiggurult az ösvényen, majd a magasba lendült. Julian elugrott az útjából, majd követte a levegőbe. A vámpír őrei nyüzsögtek a földön. Darius felnézett az égre, a felhők között íves villámok kezdtek cikázni. Figyelte a kék-fehéren felvillanó fényeket, majd kezdte összegyűjteni őket egy narancssárga labdává. Amikor elegendő energia gyűjt össze, fejének apró mozdulatával rázúdította a tűzgolyót egyenesen a skorpiókra. Förtelmes bűz szállt fel, ahogyan a rovarok kormos, elszenesedett hamuvá váltak. Julian visszaereszkedett a földre, és Darius is visszatért a munkájához, mintha ez a közjáték meg se történt volna.

Julian figyelte a furcsa vonalat a kövön, ehhez fogható mágiát még nem tapasztalt a hosszú évszázadok alatt, amit vadászattal töltött. Csodálatra késztette Darius tehetsége, amit soha senkitől nem volt alkalma eltanulni, önmaga fejlesztette és használta, tökéletes magabiztossággal. Szíve mégis aggodalmasan, izgatottan vert. Ő lenne az? Az az ősi gonosz rejtőzik odabenn, aki csak arra vár, hogy visszakövetelhesse a tanoncát, amivé változtatta őt? – A földet. Darius halkan ejtette ki a szavakat, Julian pedig annyira el volt foglalva saját sötét emlékeivel, hogy nem értette őket. – Tessék? Saját hangjának felhangzásával egyidőben már fel is fogta Darius figyelmeztetését, és tekintetét a földre szegezte a talpuk alatt. Darius nem vette le a pillantását a kőfalról, tovább dolgozott a csapdák hatástalanításán, és a menedék felnyitásán. A vonala által megkezdett törés egyre inkább kiszélesedett, a szikla nyikorgott, nyögött, de kénytelen volt engedni a hatalomnak. Julian egy alig észrevehető mozgást kapott el, a föld egy helyen megemelkedett közvetlenül Darius lábainál. Az emelkedés alig pár centiméternyi volt, valami göcsörtös moccant meg a felszín alatt. Mielőtt megszólalhatott volna, egy csáp tört elő a földből, alig pár centiméterre Darius cipőjétől, obszcénul izegni-mozogni kezdett, vakon keresgélve valamit. Julian rátámadt a vámpír által démonizált gyökérre. Azonnal leszárította minden újabb előtörő elágazását, még mielőtt azok eljuthattak volna Dariushoz, aki meg sem rezzent hallva maga mögül a küzdelem neszeit, de még akkor sem, amikor az egyik gyökér a bokája köré fonódott egy pillanatra. Rendületlenül folytatta a munkáját. Julian egy szempillantás alatt megszabadította a visszataszító képződménytől. Amint az utolsó kísérletképpen kinyújtott csáp is elszáradt, és hamuvá válva pergett a földre, a hatalmas gyökérszörny kitört a földből nem messze Juliantól. Szájszerűsége hatalmasra tárult, ahogy zöldes-sárga folyadékot spriccelt Darius irányába, de nem érte el vele. Darius továbbra sem rezdült a fenyegetésre, egyre szélesebbre tárta a hasadékot, hogy felfedje végre a rejtekkamrát, teljesen Julianre bízta hát magát, hogy megvédje a hátát az újabb veszedelmektől. – A nap. – emlékeztette őt az egyre közeledő estére, látva a hegyek mögött a lenyugvó égitest utolsó vörös és rózsaszín fellobbanását. – Nem lehet sietni ezzel az eljárással. – válaszolt Darius halkan – Az élőholt tudja, hogy itt vagyunk, és előreküldi a csatlósait, hogy feltartsanak bennünket, amíg ő maga is előjöhet. Julian rejtett ellenfelük elméje felé nyúlt. „Gyenge vagy és gonosz. Nem kellett volna kihívnod egy nálad ennyivel erősebbet. Ősi vagyok, vérem ereje hatalmas, évszázadok óta legyőzhetetlen, és ez alatt az idő alatt sokkal többet megtanultam, mint te. Nincs esélyed a győzelemre. Már vesztettél.” A lassan bejárattá szélesedő hasadék sötétjéből patkányok rontottak elő, vadul ráugrottak a Kárpátiakra, hajszolta őket az éhség, és a vámpír kényszere. Az élőholt utolsó, kétségbeesett próbálkozása, hogy megállítsa őket. Julian rájött, hogy az állatok csak Dariust támadják. A vámpír bár érzi mindkettejüket, arra számít, hogy csak egyikük vadász. Tehát ismeri Dariust, és a családját. Ez pedig azt jelenti, hogy a végső célpontja Dara. Egy vad, elégedett morgással nyugtázta, hogy a hasadék immár elég széles, hogy beférjen rajta, belevetette hát magát a szőrös testek tömegébe, hogy bejusson a szikla gyomrába. Nem az ősi volt az odúban, ő azonnal felismerte volna Juliant, hiszen őt kereste évszázadok óta, vérük köteléke, és a hangja elárulta volna neki a jelenlétét. Az irgalmatlan düh mégis befelé vezette, kereste a zsákmányát. Ez a vámpír nem szökhet meg. A szűk alagút falait borotvaéles kiugrások borították, megtapasztalta, amikor jobbra-balra kitéregetve hozzájuk súrlódott, hogy elkerülje azokat a sziklákat, amiket a vámpír dobált az útba, tovább

késleltetve hogy eljusson hozzá. Az élőholt teljesen tudatában volt a közelgő veszélynek, de annak is, hogy milyen nagyon közel van már a napnyugta. Úgy érezte van esélye, ha elég sokáig távol tudja tartani magától a vadászt. Julian egyszerűen elvékonyította, megnyújtotta a testét, hogy átférkőzhessen az egyre nagyobb sziklák és a pengeéles falak közötti szűk hézagokon. Immár könnyedén csusszant át köztük, egyre mélyebbre merülve a hegy gyomrába. A bűz egyre elviselhetetlenebb volt, emlékeibe idézte azt a másik, régi barlangot, a fenevad barlangját. A szag sűrű volt, akár egy pocsolya, halált és pusztulást sugárzott. Amikor besiklott végre a kamrába, denevérek röppentek a levegőbe. Több ezer apró test támadt rá, éles, riadót sikoltó ultrahangjaikkal majdnem megsüketítették. Elméje automatikusan kinyúlt az övékért, megnyugtatta, és elküldte a barlang egy még mélyebb részébe aludni, biztosítva őket róla, hogy sem fényt nem hozott rájuk, sem pedig ártó szándék nem vezérli. A vámpír még feküdt. Vörös szemei forró, izzó gyűlölettel meredtek rá, vékony, vértelen száját szorosra zárta elfedve rothadó fogait. Bőre már annyira összezsugorodott, hogy szinte pattanásig feszült csontjain, inkább emlékeztetett egy csontvázra, mint egy Kárpáti férfira. Julian próbált szánalommal pillantani erre az istenverte lényre, de a belőle sugárzó végtelen gonoszság elsöpörte minden jóérzését. Végtelenül utálta az élőholtakat, könyörtelenül hajszolta őket, ezt az érzést soha nem sikerült legyőznie magában. Gyermekkori visszataszító élménye, a rothadó bűz örökre nyomot hagyott az emlékezetében. A vámpír a puszta földön feküdt. Girhes testét egykor elegáns ruhák rothadó maradványai fedték, groteszkké téve megjelenését. Ahogy Julian közelebb lépett szája felívelt, paródiáját mutatva egy mosolynak. – Túl későn értél ide vadász. A nap lebukott a horizont szélén. Felemelkedett a talajról, és álló helyzetben lebegett Julian előtt, aki rég begyakorolt nemtörődömséggel vállat vont erre a kijelentésre. – Nem ismersz meg? Együtt nőttünk fel. Nagyszerű férfi voltál Renaldo. Hogyan süllyedhettél ennyire mélyre, hogy a földet járod újabb, friss áldozatokat keresve? A fej hullámzani kezdett előre, hátra mozdulva. – Minek jöttél ide Savage? Te sosem avatkoztál bele a népünk dolgaiba. A vámpír hangja csupán a torkából előtörő sziszegésnek tűnt. – Úgy döntöttél, hogy más leszel, mint aminek születtél. Én pedig azokra vadászom, akik úgy döntöttek, hogy fenébe a lelkükkel, és elveszik mások életét. – válaszolta Julian halkan, szinte gyengéden. A hangja gyönyörűen, tisztán szólt, kitöltötte a barlangot, még a romlás bűzét is meghátrálásra kényszerítette. – Volt idő, amikor mellettem vadásztál Renaldo. Akkor sem volt az erőd még csak közelében sem az enyémnek. Miért gondoltad úgy most mégis, hogy érdemes kihívnod engem? A felszínen ez egy ártatlan kérdésnek tűnt, de a bársonyos hang maga hipnotikus erőt közvetített, szinte a felismerhetetlenségig elrejtve a mögötte megbúvó kényszert.

Darius követte Juliant a hegy belsejébe, de kissé hátra maradt, hogy letapogassa a környezetet a még esetlegesen nem hatástalanított csapdákat keresve. Jól tudta saját tapasztalatából, hogy az élőholtak már-már paranoiásan sok csapdát állítanak a rájuk vadászóknak. Egy vámpír közelében semmi nem az, aminek látszik. Érdekesnek találta Julian lágy, szinte már gyengéd megközelítését a problémának. Ő ennél sokkal direktebben, és célratörőbben szokott belefogni, ha vadászott. Nem állt le beszélgetni velük, egy rövid, kegyetlen csata, és vége is volt az egésznek.

Julian ezzel szemben úgy tett, mintha érdekelné a vámpír, aláássa az önbizalmát, és mindeközben teljesen mellékvágányra tolja, eltereli a figyelmét azzal, hogy a régi, jobb napokra emlékezteti. Darius helytelenítően megcsóválta a fejét, de rejtve, és láthatatlanul maradt. Húga társa egy érdekes hím, egy magányos vadász, aki a maga útját járja, és akinek gúnyos humora a lehető leglehetetlenebb helyzetekben jelentkezik. Úgy tűnt, Julian semmitől sem fél, nagyon kevés dolgot tisztel, és önmaga hozza a törvényeket, amik szerint él. Darius kíváncsisága nem pusztán abból fakadt, hogy ő az a férfi, aki magának követeli a húgát, valahogy olyan érzése volt, mintha testvére életpárja valami módon kijátszaná őt. Volt benne egy megfoghatatlan, sötét veszély, ami nem hagyta nyugodni. A vámpír lassan egy félkörívet írt le a vadász körül, mintegy csak mellékesen helyet változtatva a kijárat irányába helyezkedett. Julian nem lépett közelebb, csupán egy helyben állva fordult ismét szembe vele, mintha valami különös, szörnyű táncot járnának. Julian érzékeltette is egy pár gunyoros, menüettszerű lépéssel, hogy nem kerülte el a figyelmét a morbid együtt mozgásuk. – Jól tudod, hogy nem hagyhatlak életben Renaldo. Ez embertelen tett lenne. – Azt hiszed, nem tudom, hogy egyáltalán nem törődsz az emberekkel Julian? – mutatott rá a vámpír. – Benned is növekszik a sötétség, egyre hosszabb árnyékot vet. Te is egy vagy a vérünkből. Nem téged hívtalak ki, hanem a Kárpátiak egy másik hímjét, aki egynél több nőt tart magánál. Ez pedig ellent mond népünk törvényeinek. Julian fehér fogai felragyogtak a kamra sötétjében. – És te követed azokat a bizonyos törvényeket? – kérdezte megtévesztő szelídséget árasztva. – Hiszen te is a népünk tagja vagy. Még beszélt, amikor megérezte a vámpír kétségbeesett támadási szándékát, a föld megmozdult alatta. Egyetlenegyszer moccant, mozgása olyan elképzelhetetlenül gyors volt, hogy egy emberi szem úgy látta volna, el sem mozdult a helyéről, csak áll ott laza testtartással. De Darius kárpáti szemei követték a mozdulatsort, ahogy az élőholthoz ugrott, és egy hatalmas csapással lyukat ütött annak mellkasába. Megmarkolta a szívét, és most azzal a még mindig lüktető húsdarabbal a kezében állt eredeti helyén. De még ő is csak homályosan tudta kivenni a részleteket, inkább csak saját tapasztalataira hagyatkozva tudta nyomon követni a villámgyors eseményeket. Elismeréssel adózott magában Savage képességeinek. A vámpír még csak most érzékelte a végzetes csapást. Groteszk alakja megingott, arca még annál is groteszkebb kifejezést öltött. Torkából zihálva tört elő a sziszegés. Lassan elhagyta utolsó ereje is, és összerogyott Julian lábainál. Julian eldobta a megfeketedett szívet néhány lépésnyire a testtől, és azonnal energiát gyűjtött a tenyerébe, hogy megtisztítsa a bőrét a fertőzött vértől. Majd egy narancssárga lángot bocsátott a még mindig rángatózó szervre, ami finom hamuvá égette azt. Ezután átirányította a csóvát a testre, és azt is elégette, hogy a vámpír már soha ne támadhasson fel. A föld ismét megindult a lába alatt, akár ha egy szőnyeget húztak volna ki a talpa alól. A kövek baljós nyikorgással csúsztak el egymáson, a barlang falai zuhanni kezdtek egymás felé, hogy porrá morzsolják a testét. Darius jelent meg hirtelen, kezei furcsa mintákat szőttek a mozgó falak felé, hozzá halk énekszó társult, a vámpír végső csapdája egyre jobban lelassult. Julian sem várt merített papíros meghívóra. Szárnyas alakra váltott, abból is a létező legkisebb formára, és a bár már lassabban, de még mindig záródó kijárat irányába vetette magát. Mint a nyíl vágódott ki a szabadba, az éjszakába. Darius szorosan mellette haladt. Felemelkedtek, hogy beláthassák a környéket, és azt tapasztalták, hogy a hatalmas, meredek sziklafal egyszerűen eltűnt, beroskadt az összeomló barlangba.

– Azt hittem azt tervezed, hogy halálra beszéled. – közölte Darius szárazon az aranyszőrű denevérrel, miközben ő máris alakot váltott egy sokkal nagyobb és erősebb ragadozó szárnyas formájába. – Valakinek vele is foglalkoznia kellett, míg te a sziklarajzokkal játszottál. – válaszolta Julian könnyedén, miközben színjátszó tollak ütköztek ki a testén, ahogy ő is alakot váltott, hogy követni tudja társa ragadozógyors repülését. Az erdő felé vették az irányt, amely mellett a kicsiny domb oldalában Desari maradt. – Kénytelen voltam megvédeni a férfit, akit a testvérem választott magának. Dariusnak sikerült elérnie pusztán hanghordozásával, hogy világosan kivehető legyen, úgy gondolja, húgának valami baj van a fejével. Julian felhorkant. – Megvédeni? Egyáltalán nem így emlékszem öreg. Ott álldogáltál az árnyékban, amíg elpusztítottam a szörnyeteget. – Egyikünknek az eszét is használnia kellett, hogy ne sétálj bele minden gyermekded csapdába, amit a vámpír állított. És erre bőven elég volt az az idő, amíg elpepecseltél az élőholttal. – felelte már-már lágyan Darius. Irányt változtatott balra, miközben a fák lombsátra fölött repültek. Amikor Julian rendületlenül folytatta a repülést az eredeti irányba, visszakanyarodott mellé. – Nem tartasz velem a családhoz? – Először Desarit kell felébresztenem. – válaszolta magabiztosan Julian. – Desari már egy órával ezelőtt felkelt. – közölte Darius nyugodt, semleges hangon. Juliant a bagoly testben akkora sokként érte a hír, hogy majdnem leesett a levegőből. Azt elképzelni sem tudta, hogy Darius csupán ugratni akarja, párja testvérének már nyomokban sem volt értékelhető humorérzéke. Közelebb volt az átforduláshoz, mint bármelyik Kárpáti férfi, akivel Julian valaha is találkozott. Egy zavaró gondolat telepedett a fejébe. Lehet, hogy egy napon ő és Desari családja kénytelenek lesznek vadászni Dariusra, hogy elpusztítsák. „Desari.” Belesuttogta a lány nevét az éjszakába, düh és gyengédség keverékével a hangjában. A lánynak valahogy sikerült felébreszteni magát, az erőteljes parancs ellenére. Ráadásul neki azonnal meg kellett volna éreznie, hogy felébredt. Elvégre az életpárja. Úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy egész két fele. És ami a legrosszabb, Darius viszont tudta, hogy a lány felkelt. Kapcsolatba lépett vele? Egy pillanatra Julian tollas teste megremegett a dühtől. Desari ezek szerint még mindig nem érti, hogy mit jelent az, hogy az életpárjának követelte. Hozzá volt kötve a szíve és a lelke, senki máshoz. Sokkal jobban kellene ismernie azt a férfit, aki mostmár az életpárja. Kicsinyes bosszúját, amiért engedelmességre kényszerítette, nem tudta tolerálni. „Nem tudod tolerálni?” – szólalt meg Desari halkan, gúnyosan az agyában. – „Nem tartozom neked engedelmességgel Julian. Nem vagyok egy csitri, aki utasítgatásokat követ kérdés nélkül. Te vagy az, akinek többet kell megtudnia arról a nőről, akit magadénak követelsz, és akiről azt állítod, hozzád van kötve. Soha senkinek nem engedem meg, hogy így bánjon velem.”

Julian lezárta az elméjét, amíg az új, és ismeretlen, parázsló harag érzésével küzdött. Soha nem tapasztalta még meg a valódi féltékenységet. Eddig lehetősége sem volt rá. És mint minden férfigőgje teljében lévő Kárpáti hím, természetesen azt hitte, hogy az életpárja majd szívesen felrúgja miatta az egész addigi életét. Dühe kényszeríteni akarta a lányt, hogy beilleszkedjen az ő világába, ott érezze otthon magát. Desarinak azonban úgy tűnt, saját elképzelései voltak ezzel kapcsolatban.

Julian elkanyarodott Darius mellől, és közben azon fáradozott, hogy elnyomja váratlan dührohamát. Időre volt szüksége, hogy ismét visszanyerje a teljes uralmat önmaga és az érzései felett. Hogy megpróbálja elfogadni, hogy Desari nem az a fiatal leányka, mint általában népének friss életpárjai, akiket olyan könnyű irányítani. Hogy már nagyon sok évszázada él, és használja ősi vérének hatalmát, hoz döntéseket, ad utasításokat, és megkövetel bizonyos tiszteletet. A hegycsúcsok felé vette az irányt, amik mindig segítettek neki megtalálni lelki békéjét eddig is. El fog tölteni ott egy kis időt, hogy eltöprengjen a helyzeten, és hogy mi lenne a legjobb módja annak, hogy kezelni tudja. Te is egy vagy a vérünkből. Ezt mondta az élőholt. És ez volt a szörnyű igazság. Hogyan is képzelhette egyetlen pillanatig is, hogy magáénak követelhet egy olyan ősi vérű nőt, akinek családját az idők kezdete óta egész fajuk mély tisztelettel övezett? Kétségtelen, hogy Mikhail, a herceg tudták róla az igazságot. Gregori is tudta. És abban is egészen biztos volt, hogy Darius is határozottan megérezte benne. Ami pedig még ennél is rosszabb, most Julian rájött, hogy Darius mostmár azt is tudta, hogy így merészelte magának követelni Desarit. Te is egy vagy a vérünkből.

Desari keresztülvágott a kempingen, amit Dayan választott következő megállóhelyükül. Mások is keppingeztek itt, az emberi táborozók egészen közel voltak hozzájuk, mégis inkább csak segítettek nekik elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Ő mégis valahogy kényelmetlenül nyugtalannak érezte magát. Fel és alá járt, míg Dayan rá nem szólt, hogy hagyja abba, mert egy új ösvényt fog taposni a földbe, ha továbbra is így folytatja. Ébredéskor első érzése a harag volt, amiért Julian elküldte aludni, mintha csak egy taknyos kölyök lenne. Ezért aztán először úgy döntött, valószínűleg ez a düh munkál még benne, attól érzi ilyen kellemetlenül magát. Most viszont már nem tudta mit gondoljon. Agya maga volt a káosz, és egyetlen pillanatnyi koncentráció kihagyás elegendő volt, hogy azon kapja magát, elméje kinyúl Julianéért. Ez pedig már önmagában is nyugtalanító volt. Talán csak vérre éhezik. De nem. Minden, amire szüksége van, az Julian. Érinteni akarta, látni őt. Halkan elkáromkodta magát, és odalépett a piknikasztalhoz. Forest, a hím leopárd, aki mindig velük utazott ott nyújtózott rajta teljes hosszában. Desari ingerülten rászólt. – Szállj le! A macska csak egy megvető ajakrándítással válaszolt neki, de mozdulatlan maradt. Dayan viszont odafordult hozzá, és meglepetten rábámult. – Mi bajod van neked? – Minden. Semmi. Nem tudom! A busz negyedik alkalommal robban le ebben a hónapban. Baracknak fogalma sincs, hogyan kell rendesen megjavítani a járműveket, pedig állandóan bennük matat. Egyikőtök sem hajlandó venni egy újat, és rá sem hederített senki, amikor javasoltam, hogy legalább fogadjunk fel egy szerelőt, aki velünk utazna. Neeem, mert nem engedhetjük meg magunknak! Desari ismét fel és alá kezdett járkálni, képtelen volt egyhelyben maradni. – A macskák nem szívesen tűrnek meg embereket maguk körül. Ezt már Darius mondta, amikor materializálódott az asztal mellett. Kinyúlt, hogy a hím leopárd pofájához tartson egy út közben zsákmányolt sügért. – Majd megtanulják elviselni őket! – csattant fel Desari, fekete szeme bátyjára villámlott, majd felnézett az égre, aztán pedig körbefordulva az erdőt vette szemügyre. Hol van Julian? „Hol vagy?” A gondolat olyan sebesen siklott be kettejük elméjének csatornájába, hogy esélye sem volt visszatartani, vagy legalább cenzúrázni a belőle áradó kétségbeesést. De válasz nem érkezett, csak a süket csend, ami egekig fokozta nyugtalanságát.

Miért számít neki ennyit a férfi? Végülis mi ő neki? Egy szerető. Az emberek időről időre váltogatják a szeretőiket. Barack pedig kifejezetten nagy kujonnak számított. Legalábbis jó pár évszázada volt begyűjteni a trófeáit. Desari élesen rendreutasította az elméjét. Nem szabad erre gondolnia. Hogy hol lehet Julian, hogy mit csinál, hogy nem történt-e… – Dara, nyugodj már meg, – utasította Darius halkan – a lelkiállapotodat ne a járművek állapotával indokold. – Ne merészelj az én lelkiállapotomról beszélni! – csattant fel – Elmondtam százszor mindegyikőtöknek, szükségem lenne egy új motorra. Erre most még a kisbusz is elromlik! Csinál itt valaki egyáltalán valamit? Syndilt tökéletes lefoglalja, hogy bujkáljon a családja, és a világ elől. Barack kujtorog valahol. Te és Dayan pedig a legkisebb figyelmet sem fordítjátok az életünk apró részleteire. – Én minden este a színpadon vagyok, – próbálta megvédeni magát Dayan – utána pedig szöveget és zenét írok neked. Egyáltalán nem értek a motorokhoz, és nem is akarom megismerni őket. Mi nem emberek vagyunk, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzunk. Darius egy szót sem szólt, csak figyelte a húgát. Nézte, ahogy dörzsölgeti karjait, mintha fázna. Bár az éjszakai levegő hűvös volt, ez a hőmérséklet máskor meg sem kottyant Desarinak. A lány szokatlanul sápadtnak tűnt. – Felmenni a színpadra az csak egy nagyon kis része a teendőknek Dayan. – tromfolt Desari – Valakinek szerveznie kell a turnékat is, figyelni a számlákat, megtervezni az útvonalat, odafigyelni, hogy a macskák mindig felügyelet alatt legyenek, mindenből legyen megfelelő mennyiségű készletünk, hiszen bármi adódhat, amikor úton vagyunk. Mivel embereknek akarunk tűnni, úgy kell tennünk, mintha emberek lennénk. Kiveszed a felsoroltak bármelyikéből is a részed Dayan? Azt mondtam új járműre, vagy szerelőre van szükségünk. Neked csak azt kell eldöntened, melyiket szeretnéd jobban. Vagy ha nem nyilatkozol, akkor fogadd el azt a döntést, amit én hozok, és élj vele együtt. Darius felrántotta szemöldökét. – És szerinted melyik lenne a jó megoldás Dara? A szerelő? A macskák talán nem eszik meg addig, míg befejezzük vele az állásinterjút. De esetleg ha ráakadsz valakire, akit a leopárdok elég gusztustalannak találnak ahhoz, hogy elfogyasszák, akkor ő velünk utazhat. – Egy ember? Egy férfi? – Dayan teljesen fel volt háborodva. – Nem, ez teljességgel lehetetlen! Nem engedhetünk senkit a nők közelébe. Desari felkapta a fejét, szeme sötét tűzben izzott. – Nők vagyunk és nem vagyontárgyak Dayan. Jogunk van olyan közel kerülni bárkihez, legyen az halandó, vagy halhatatlan, amennyire csak mi akarunk. Nem rendelkeztek velünk, és soha nem is fogtok. Dayan egy hosszú, helytelenítő sziszegés kíséretében kiengedte benntartott lélegzetét. – Az az idegen, akivel tegnap úgy döntöttél, hogy találkozol, megfertőzött valami vírussal. Elviselhetetlen természeted lett Desari. – Dayan, – Darius belépett húga és helyettese közé – elég lesz. Az az idegen Julian Savage, egy erős Kárpáti, aki élőholtakra vadászik. Jobban tennénk, ha inkább megtanulnánk tőle, amit meg lehet. Ha eljön hozzánk, elvárom, hogy olyan tisztelettel bánjatok vele, mintha egy lenne közülünk. Dayan megcsóválta a fejét, idegesítette ez a szemmel láthatóan terjedő őrület, ami megengedte vadidegeneknek, hogy közéjük férkőzzenek. – Azt teszem, amit mondasz Darius, de meggyőződésem, hogy az a férfi valamilyen mágiát használt Desarin.

– Miért? – kérdezte a meggyanúsított – Mert ragaszkodom ahhoz, hogy a létünkhöz szükséges feladatok elvégzéséből te is kivedd a részed? Nem egy állati hím vagy a dzsungelben, akinek egyetlen dolga, hogy a büszkeségét védelmezze. Többet kellene segítened. Dayan felhúzta egyik szemöldökét, de már óvakodott attól, hogy újabb vitába bonyolódjon a paprikás hangulatú Desarival. – Csinálj vele valamit! – fordult oda Dariushoz inkább. – Te vagy az egyetlen, aki hatni tud rá. Ezzel a végszóval gyorsan elsietett, nem várva meg a lány esetleges retorzióját.

Desari egyedül maradt a bátyjával. – Ne mondj semmit Darius! Tudom, hogy valami szörnyen rossz történik velem. Nem tudom mi ez, de azt hiszem, kezdem elveszteni az ép elmémet. És nem elég a mentális kényelmetlenség, még fizikai rosszullétet is érzek mellé. – Hívd ide! Darius halkan, lágyan ejtette ki a parancsot, a maga módján, ahogyan már évszázadok óta tette. Desari behunyta a szemét, kezét felkavarodó gyomrára szorította. – Nem tudom megtenni Darius. Ne kérd ezt tőlem! – Nem tehetünk semmit, amíg meg nem teszed. Hívd ide! – Ha megteszem, azt fogja hinni, hogy joga van megkövetelni tőlem az engedelmességet. – Feleslegesen kínozod magad. Bármit is tett az a férfi azzal, hogy összekötött magával, nem tudjuk visszacsinálni addig, míg nem tudunk róla többet. Tudod, hogy nem vagyok képes nézni, hogy szenvedsz Desari. Hívd ide! – Nem tudom megtenni. Nem hallottad mit mondtam az előbb Dayannek? A nőknek is vannak jogaik Darius. Nem zárhatnak be bennünket egyszerűen a férfiak, mert ők úgy gondolják, hogy az rendben van úgy. A jeges, fekete szemek elkapták az ő bánattal teli pillantását és fogva tartották. – Mindig is felelősnek éreztem magam érted, és Syndilért is. És ehhez a továbbiakban is ragaszkodnom kell. Érzem a fájdalmat és a káoszt a fejedben. Tedd meg, amire kérlek. – Kérlek Darius! Nem akarok nyíltan szembeszegülni veled. Desari idegességében a körmét kezdte rágni, arcára kiült az iszonyú lelki teher, amit a bátyja helyezett rá. Másik kezével idegesen hátradobta előrebukott haját válla fölött. – Emlékezz mi történt, amikor ez az idegen először lépett be az életünkbe. – utalt rá Darius szelíden. – Én sem fogadtam jól az engedetlenséged kishúgom. Közben rájöttem, hogy ez az élmény új tapasztalatokhoz, és újabb tudáshoz segíthet bennünket, de azt semmiképp nem fogom megengedni, hogy szenvedj. Hívd ide magadhoz Savage-t. Könny csillant meg a koromfekete szempillákon. Leereszkedett az asztal mellett álló padra, testére és arcára egyaránt kiült a vereség, már csak egy tábla hiányzott a felirattal a nyakából. – Nincs szükség hívásra. – Julian izmos teste materializálódott mellette. Elég közel ahhoz, hogy érezhesse a teste melegét. Karja szinte azonnal a válla köré fonódott. – Nem bírom tovább a különválást Desari. Habozás nélkül vallotta be, nem törődve még azzal sem, hogy Darius fültanúja lett gyengeségének, mindenáron meg akarta szüntetni a lány fájdalmát. – Mit tettél velem? – A könnyek egyaránt áradtak Desari hangjából, és a szemeiből is. Ujjai ökölbe szorultak, körmei belevájtak a tenyerébe. Hangja kétségbeesett suttogássá halkult. – Mit tettél velem, hogy képtelen vagyok nélküled élni? Julian lehajtotta a fejét, ökölbe szorult kezeit figyelte, majd gyengéden a tenyerére vette, és egyesével, érintésének finom unszolásával rávette, hogy kinyújtsa az ujjait. Lassan, óvatosan húzta megsebzett

tenyerét gyógyító szájához, hogy minden egyes sérülést lecsókoljon róla. Felemelte aranyszín pillantását, rögtön fogságba is ejtve vele az ő sötét szemeit. Desari érezte, hogy a gyomrában eddig feszülő jeges görcs azonnal felolvad, sisteregve elpárologtatja a feltámadó tűz. Elég volt a férfi egyetlen érintése, vagy pillantása, és benne máris a pokol lángolt. Lelkét és szívét elöntötte a béke, kitörölve onnan az előbb még oly fájó, hatalmas ürességet. Egész volt, végre újra tökéletesen egész. Tüdeje megkönnyebbülten dolgozott, szíve egyenletes, állandó ritmust vett fel az összevissza bukdácsolás helyett. Julian hangja lehelet halk volt. – Érzem a félelmed Desari. Nincs rá okod, nem akarlak bántani. Az életpárod vagyok, és felelős a boldogságodért. – Hogyan lehetséges, hogy még egy ennyire rövidke kis időt sem tudok eltölteni távol tőled? Desari a bátyjára nézett, néma kéréssel, hogy hagyja őket magukra. Épp elég volt megküzdenie ezzel a lehetetlen jelenséggel, nem volt szüksége rá, hogy még tanúja is legyen megaláztatásának.

Julian megvárta, amíg Darius a két leopárddal az oldalán eltűnik a sötétben a fák között. Aztán a lány tarkójára simította a tenyerét, másik kezének ujjai a selyemhajat simogatták. – A testünk fizikailag több időt bír ki egymástól távol piccola, de az elménknek nagyon gyakran meg kell érintenie a másikét, amikor nem vagyunk egymás mellett. – Te pedig végig tudtad ezt, mégis félrevonultál. Megbüntettél, mert kinyilvánítottam, hogy van saját, tőled független akaratom. A lány dacosan felemelte az állát. – Figyelmen kívül hagytad a saját biztonságod cara mia. – felelt halkan – Nem voltál hajlandó elhinni ezeket a következményeket, amikor próbáltam elmondani őket, pedig engedtem, hogy hozzáférj az elmémhez is, hogy lásd, az igazat mondom. Nem volt más választásom, mint hogy hagyjam, hogy megtapasztald első kézből, nem csaptalak be. Az életpárod vagyok. Nem állhat közénk hazugság. Desari zavarában észre sem vette, hogy ujjai rátaláltak a makulátlan ing egy gombjára, és azt kezdte el csavargatni idegesen. – Nem hittem azt, hogy hazudsz. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy amiket mondasz, nos… azt igaznak is gondolod. De nekem inkább tűntek a fantázia szüleményének, annyira irreálisak. Hogy lehet pusztán szavakkal elköteleződni egy örökkévalóságra? Hogyan lehet egy férfinek akkora hatalma, hogy így megváltoztassa egy nő életét? – Már a születésünkkor eldől cara, – magyarázta és közelebb húzta magához a testét, amikor érezte, hogy megborzong. – egy egész két feleként jövünk a világra. Ezért van csak egyetlen életpár az életben. Szerencsés vagyok, hiszen a legnagyobb kincsem tehetséges, és gyönyörű. És ugyanakkor szerencsétlen, – tette hozzá – hogy ennyire akaratos, és hogy nem ismeri a fajunkat. Desari elugrott mellőle, mozdulatával mindent lesöpört a piknikező asztalról. Vadul nézett, vadnak látszott, egy szexi varázslónőnek, aki azzal szórakozik, hogy ellopja a lélegzetét. – Akaratosnak vélsz, mert ragaszkodom hozzá, hogy legyen beleszólásom a saját életembe? Ne beszélj itt nekem erről az életpár dologról. Ez nekem nem jelent semmit. Az égvilágon semmit! Behussansz az életembe, csinálsz valamit, amivel magadhoz láncolsz, és máris úgy érzed, jogod van megmondani, hogyan éljek? Julian nézte, ahogy az érzelmek végigsuhannak kifejező, szép, ám de nagyon dühös arcán. Vele kapcsolatban minden egy újabb csoda volt a számára. Apró, finom csontjai, amitől annyira törékenynek látszott saját robosztussága mellett. Selyemtapintású kékes-feketén ragyogó hajtömege, amibe szerette volna belerejteni az arcát. – Én az óhazából származó Kárpáti férfi vagyok. Nem vettem figyelembe, hogy fogalmad sincs róla, mik a fajunk jellegzetességei, és szokásai.

– Ez most valami bocsánatkérésféle akar lenni? – Desari maga köré fonta a karjait, egész testét rázta a reszketés, mintha fázna. – Nem érdekelnek a fajod szokásai. – A mi fajunk. – javította ki finoman. – Az én fajom azok, akikkel élek. Például a bátyám az egyik, akit megpróbáltál megölni. – Ha megpróbáltam volna megölni, akkor most halott lenne cara mia. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a felháborodott válaszkitörésnek. – Nem azt mondom, hogy ő nem tudna megölni engem. Nagyon valószínű, hogy meg tudna. De igazából egyikünk sem akarta megölni a másikat. Darius csupán próbára akart tenni, hogy olyan férfinak merje átadni szeretett kishúgát, aki meg is tudja majd védeni. Ez csak egy vizsga volt. – Szóval Darius csak tesztelt téged? Ez valami olyan férfidolog, amit értenem kellene? És helyeselnem is? Julian olyan gyorsan termett előtte, hogy moccanni sem volt ideje, nemhogy elfutni. Egyetlen figyelmeztető jelet sem adott, hogy cselekedni fog, egy apró izomrándulás, semmi. Egyszerűen csak csak megjelent ott, teste agresszíven nyomódott az övéhez. Ujjai átfogták a torkát, hüvelykje az álla vonalát követte, fel-alá simogatva azt. – Desari. Cara. Nincs más választásunk, mint megtanulni együtt élni. Össze vagyunk kötve. Mondhatok szép szavakat, ha azt szeretnél hallani. Mondhatom, hogy nem volt igazam, amikor engedelmességre kényszerítettelek. – Megpróbáltál rákényszeríteni. – javította ki felvillanó pillantással. Julian lehajolt, szája puhán végigsimított a szatén homlokon, arany szemeibe vidámság lopakodott. – Megpróbáltalak kényszeríteni. Ez így van. Szerencsés vagyok, hogy az életpárom ekkora hatalommal rendelkezik. De mégis, romba döntötted a feltételezésem, miszerint biztonságban vagy. Ellenállhatatlan bennem a késztetés, hogy gondoskodjam a jólétedről, és a biztonságodról. Egyszerűen mindent meg kell tennem, hogy biztonságban tudjalak. A fajunk nem engedheti meg magának még egy nő elvesztését. Népünk kipusztulása már így is majdnem teljesen biztos. Ti nők vagytok a mi egyetlen reménységünk. Elismerem, hogy magam sem követem szorosan a népünk törvényeit, de ebben nincs más választásom, és neked sincs. A biztonságodat és az egészségedet minden más fölé kell helyezni. És a másik nőét is, aki veletek utazik. Az apró kéz hátrasöpörte a válla fölött a súlyos fekete fürtöket. – Csak arra kellünk, hogy gyerekeket szüljünk? Ez lehet az egyetlen oka a létezésünknek? – Nem cara. A létezésed célja az, amit évszázadok óta meg is teszel. Örömet hozol ebbe a világba. Isten nem véletlenül adott neked ilyen hihetetlen hangot, egy ilyen hatékony eszközt a békére. Azt szeretné, ha használnád is. De – Julian megvonta széles vállát, hüvelykujja egy láthatatlan mintázatot követve rajzolgatott nyaka finom bőrére – majd ha eljön az ideje, én azért remélem, hogy megajándékozol engem és a fajunkat néhány kislánnyal. Fogalmam sincs ugyan, milyen apa lennék, még csak el sem képzeltem magam sohasem hasonló szerepben, hiszen arra sem számítottam, hogy valaha életpárra találok. Vidámság csillant meg a fekete szemek mélyén. – Egyelőre nem jelenteném ki határozottan, hogy az utóbbiban eddig jelesen szerepelnél. Már attól megenyhült, hogy a férfi megdicsérte a tehetségét azon a simogató, lágy hangján, és látta a csodálatot aranyszín szemeiben, érezte mélyen az elméjében. Az erős kéz a tarkójára siklott, gyengéden átfogta a nyakát, és maga felé húzta. Lehajtotta szőke sörényű fejét, szája kínzó lassúsággal közelített a lányéhoz, hogy végül foglyul ejtse azt, félreérthetetlenül jelezve, hogy iszonyúan hiányzott már neki annak édessége. Desariban mintha egy rejtett leolvasztó gombot hoztak volna működésbe, teste szinte cseppfolyóssá vált. Érezte a férfi hatalmas erejét, és még hatalmasabb vágyát, ami felé irányult. A puha száj megkóstolgatta szájsarkait, tüzet gyújtott az állkapcsa vonalán, állával incselkedett.

– Viszont egy-két más dologban nagyon jó vagyok. – súgta halkan, bizalmasan, aztán fogaival is megkóstolta az állát. – És azt hiszed, ez kihúz téged a bajból? – kérdezte, de szeme önkéntelenül is lecsukódott, és élvezte az érintést, és az érzést, hogy egyedül ő számít Juliannek az egész világon. – Nem vagyok bajban. Én is pont olyan kezdő vagyok ebben az egészben, mint te Desari. Teljesen magányosan éltem eddig az életemet. – szája lekúszott karcsú nyaka selymes bőrére. – Úgyhogy ez a helyzet számomra is éppen olyan idegen, mint a te számodra. Ha arra van szükséged, hogy itt maradj a családoddal, akkor úgysem tehetek mást, mint hogy én is itt maradok. De neked is figyelembe kell venned az én igényeimet. Nem szeretném meglátni, hogy bármelyik másik hím túl közel megy hozzád, és el kell fogadnod az én megítélésemet a biztonságod ügyében. – Érezte a megfeszülő testen, hogy a lány tiltakozni készül, gyengéden megrázta – Gondolkodj egy kicsit, mielőtt vitába szállsz! Benne vagyok a fejedben. Tisztában vagyok vele, hogy nem szeretnéd, ha bárki átvenné az irányítást az életed felett. Elfogadom, és tiszteletben tartom. De eddig is engedelmeskedtél a bátyádnak biztonsági ügyekkel kapcsolatban. Csak annyi történik, hogy mostantól már nem ő, hanem én vagyok felelős érted. Csupán csak annyi bizalmat és hűséget kérek, amennyit neki megadtál. – A bizalmat ki kell érdemelni. – mutatott rá Desari – És ez kétirányú dolog. A bátyám soha nem önkényesen erőszakolta rám az akaratát, és mondta meg, mit tehetek és mit nem. Én is benne vagyok a fejedben. És néha úgy érzem, túl hevesen, túl nagy dühvel és ellenszenvvel reagálsz, ha más férfiak vannak a közelemben. Így még táplálkozni sem fogok tudni. Úgy érezte, mintha gyomron szúrták volna a szavak. Minden izma kőkeményre ugrott össze tiltakozásul, amint egy kép ugrott be az elméjébe. Desari és egy másik férfi képe, amint megérintik egymást, a lány karcsú alakja odasimul az arctalan idegen testéhez, gyönyörű szája végigsiklik a nyakán, hogy megtalálja csalogatóan lüktető pulzusát. Dühe robbant, mélyről, megállíthatatlanul, olyan erővel, amit eddig még soha nem tapasztalt. Annyira vad, olyan kiszámíthatatlan volt, hogy megrémült tőle. Julian megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Ennyire intenzív érzéseket átélni minden volt a számára, csak nem természetes. Pedig Desari pusztán egy táplálkozása képeit mutatta neki. A megélt évszázadok alatt semmi a világon nem készítette fel erre. Nem volt képes megbirkózni vele. – Senki más nem táplálhat, csak én. – jelentette ki. Egyszerűen képtelen volt nem parancsolóan kiejteni a mondatot. Desari figyelte minden gondolatát. Julian meg sem kísérelt bármit kicenzúrázni előle. Azt akarta, hogy csakis a teljes igazság legyen köztük. Nem az ő hibája volt, hogy ilyen érzelmek öntötték el, és hogy ennyire nehezen tudta kordában tartani őket. Nem volt még felkészülve rájuk. Puha száját egy lágy mosoly görbítette felfelé. – Egyetértek Julian, nem fog más táplálni. Nem szeretnék többé ilyen közel kerülni egy másik férfihoz. – Gyengéden végigsimított a férfias állon. Ez volt az első szeretet-megnyilvánulása társa felé, amit nem az provokált ki belőle. – Egyáltalán nem esik nehezemre megengedni, hogy gondoskodj rólam, ha erre van szükséged. Óriási megkönnyebbülés árasztotta el Juliant, a váratlan, és önként adott érintés hatására pedig bukfencet vetett a szíve. – Én is igyekszem megbirkózni a gondolattal, hogy rajtam kívül a családodra is szükséged van, mint ahogyan az éneklésre is. Hatalmas ajándék a hangod Desari, és még hatalmasabb, amit képes vagy tenni vele. Végtelenül büszke vagyok rád, de hazudni nem akarok. Aggódom a biztonságod miatt. A turné színhelyeit már jó előre bejelentitek. Az emberi vámpírvadászoktól azt hiszem most egy darabig nyugtunk lesz, de foglalkoznunk kell egy nagyon is valós veszéllyel. A vámpírok miattatok gyűlnek ebbe a régióba. Abban reménykednek, hogy megszerezhetnek téged, vagy a másik nőt. Bár nem tette hozzá hangosan, elméjének egy elrejtett kis zugában megfogalmazódott a másik hatalmas probléma is. Mindennél sürgetőbbé vált, hogy évszázados bujkálását félretéve vadászni

induljon ősi megrontójára, vámpír mentorára, vagy soha nem élhetnek biztonságban. Hiszen az ősvámpír oly könnyen nyomon tudná követni őt. Desari az utolsó mondatra összerezzent. – Annak a másik nőnek neve is van. Syndil. Szeretem őt, mintha a nővérem lenne. Hozzáférsz az emlékeimhez, láthattad mi történt vele, hogy miért vigyázunk rá különös gondossággal, és hogy miért tölti az ideje nagy részét leopárd alakjában, az erdőben. – Míg leopárd alakban van, nem kell foglalkoznia a traumájával. – bólintott elgondolkodva Julian – De be kell látnod Desari, hogy ez nem a megfelelő módszer. Csak meghosszabbítja vele a saját gyógyulását. Mindent megtesztek érte, de csak akkor fog ténylegesen felépülni, ha összeszedi a saját erejét. Csak ő tud ezzel megbirkózni. Amíg úgy tesz, mintha a támadás meg sem történt volna, addig nem építheti újra önmagát. Arra kellene ösztönöznötök, hogy szerezze vissza az irányítást az élete felett. Desari felkapta a fejét, felnézett rá, rácsodálkozott erre az új nézőpontra. – Honnan tudod, mire van szüksége? Még csak nem is találkoztál vele. És mi miért nem vettük észre, hogy csak hátráltatjuk a gyógyulását? – önvád vegyült a hangjába – Ez az én gondatlanságom. Észre kellett volna vennem. Julian lemosolygott rá. – Túl nagy terheket veszel a válladra Desari. Te mindent megtettél, hogy védelmezd. És abban is biztos vagyok, hogy az elején még valóban erre volt szüksége. Mostmár viszont neki kell továbblépnie. Amikor megosztottad velem az elméd, akkor láttam a vele történteket. Talán egy kívülálló perspektíváján keresztül könnyebben volt észrevehető mi is a teendő, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is erre a következtetésre jutottál volna. Desari nyugtalanul megmoccant, szüksége lett volna a nagyobb test melegére, és az általa nyújtani tudott kényelemre. Julian reakciója azonnali volt, közelebb húzta magához. Hosszú karjait köré fonta, és szorosan magához ölelte. – Minden rendben lesz Desari. Ígérem. – Darius utasította Dayant, hogy a megfelelő tisztelettel bánjanak veled. – suttogta a mellkasába. Julian hanyagul vállat vont. Nem volt szüksége senki jóváhagyására, vagy védelmére.

Nyolcadik fejezet Desari felnézett Julian arcába. Mintha a kérlelhetetlenség kövéből faragott maszkot viselne, olvashatatlan és moccanatlan volt. Halkan felsóhajtott. Nem lesz egyszerű beilleszteni Juliant a családjába. Nincs hozzászokva, hogy egy másik férfi a vezető. Mindig a maga útját járta. Ő pedig most Dariushoz köti, akivel körülbelül minden kanyarban ütközni fognak. Abban is egészen biztos volt, hogy a család többi férfitagja is bizalmatlansággal fogja kezelni, és elegendő lesz egyetlen szikra a kiszáradt fára, hogy kitörjön a tűzvész. Julian határozottan arrogáns jellem, és fanyar humorát olykor már csak egy hajszál választja el a megvetéstől. A férfi lehajolt hozzá, a füléhez közelített a szájával, meleg lehelete újabb borzongást váltott ki belőle. – Olvasom a gondolataid cara mia, jobban kellene bíznod az életpárodban. Gondoskodnom kell a boldogságodról. Ha azt szeretnéd, akkor békében fogunk élni a családod körében. „Ahhoz viszont a területféltő hímekkel kellene egyezkedned.” Én csak a barátságom tudom felajánlani nekik.

Desari bár megpróbált komoly maradni, mégis kitört belőle a nevetés. Ő is pontosan olyan könnyedén tudta olvasni Julian gondolatait, mint a férfi az ő elméjét. – Területvédő hímek? Ez mit jelent? Nekünk nincs saját területünk, hacsak nem vesszük számításba Afrika partvidékét, ahol sokáig éltünk. – Én is éltem egy ideig Afrikában, főleg leopárdok között. A hatalmas sötét szemek csodálkozva néztek fel rá. – Te? Ez hihetetlen! Közel kétszáz évet töltöttünk ott, és néha még mindig visszajárunk. Vicces lenne, ha egyszerre lettünk volna a kontinens ugyanazon részén, és mégsem találkoztunk volna. Különösen, hogy leopárdokkal futottál. A férfi megrázta a fejét. – Kétlem, hogy egyszerre lettünk volna ott. Megéreztem volna a bátyád hatalmát, és ő is megérezte volna az enyémet abban a pillanatban, amint elég közel kerültünk volna egymáshoz. Ez elkerülhetetlenül bekövetkezett volna, ha egymás közelébe jutunk. De ennél is fontosabb, hogy mint született életpárok, mi is megéreztük volna egymás közelségét. Viszont végre értelmet nyert a számára, miért is vonzotta megmagyarázhatatlan módon Afrika partvidéke. Az ottani leopárdok, és hogy abban a régióban kutatott elveszett Kárpátiak után. Talán tudat alatt megérezte, hogy Desari ott járt. – Beszélj nekem a népedről! – kérte a lány. – Ők a te néped is. Még vérrokonod is van közöttük. Az idősebbik bátyád nagyszerű ember, tisztelik és félik a hatalmát. Gregori a neve, de akár Dariusnak is hívhatnák. – hirtelen elvigyorodott, és ettől a mosolytól az arca teljesen átalakult, lehullott az érzéketlenség maszkja, és kikandikált mögüle egy csintalan kisfiú – Ők ketten nagyon hasonlítanak egymásra. Gregorit, a Legsötétebbet gyakran emlegetik mumusként, hogy kordában tarthassák az engedetlen gyerekeket. Csak egyetlen ősibb halhatatlan létezik, mint a te vérvonalad. Mikhail. Ő a fajunk vezetője, és csupán neki köszönhető, hogy népünk még egyáltalán létezik. Sok évszázada elismert, tisztelt vezetőnk. Mikhail és Gregori olyanok egymásnak, mintha testvérek lennének a maguk furcsa módján. Egyesével is rettentően erősek, és senki sem merészelné kihívni egyiküket, jól tudva, hogy a másik megtorolná. Desari bólintott. – Mint egy valódi család. Julian elgondolkodott. – Tulajdonképpen igen. Kevés Kárpáti család maradt meg olyan formában, mint a tietek. – És mi van a te családoddal? – kérdezte Desari ártatlanul. Érezte, hogy a férfi összerezzen, az arany szemek elkerülték az ő kutató tekintetét. – Azt már mondtam, hogy van egy ikertestvérem. San Franciscóban lakik. Sok éve már, hogy nem beszéltem vele, és még az életpárjával sem találkoztam. A lány összevonta a szemöldökét. Az a megfoghatatlan sötétség ismét a felszínre kavarodott Julianben. De megérezte a férfi mély fájdalmát vele kapcsolatban, így nem próbált meg leásni a mélyére. Gondosan megválogatta a szavait. – Összevesztetek? – Közös a vérünk Desari. Ahogyan a bátyád nyomon tud követni téged, mi is követni tudjuk egymást. – Julian felsóhajtott, kezével végigszántott a haján. – A férfiak többsége megtagadja, hogy megossza a vérét egy másik hímmel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy minden férfi tisztában van vele, ha nem találja meg az életpárját, két választása marad. Elébe megy a hajnalnak, vagy elveszti a lelkét és vámpírrá válik az örökkévalóságig. És ha megosztja a vérét, sokkal könnyebb lesz vadászni rá. Desari vett egy mély lélegzetet. Juliannak van valami rettenetes titka, amit nem osztott meg vele. – És te adtál a véredből másoknak Julian? – kérdezte. Julian rávigyorgott, hófehér fogai megcsillantak. – Ott van a válasz az elmémben cara mia, csak meg kell keresned.

Csábító volt a lehetőség, hogy beléphet az elméjébe és a létező legintimebb módon megismerheti. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörtént, kötelékük erősebbé vált. A saját elméje is vágyakozott az érintésre, éppen úgy, ahogy a testében is egyre nőtt a vágyakozás. A benne izzó parázs pedig abban a pillanatban tűzvésszé válna, ahogyan belépne a férfi fejébe, és képtelen lenne tovább ellenállni, ezt már tapasztalatból tudta. Pedig valahol mélyen eltemetve a férfi elméjének rejtekében ott van az az árnyék, ami túl fájdalmas Julian számára ahhoz, hogy megossza vele. Elpillantott a sűrű erdő irányába. Annyira közel van. Julian nem érintette meg őt, nem volt a fejében sem, csak egyszerűen ott állt szemben vele. Magasan, izmosan. Bűnösen gyönyörűen. Csak arra tudott gondolni, hogy meg kell találnia azt a mélyen eltemetett fájdalmat. Megtalálni és elpusztítani. Az aranyszín szemek pillantása belemélyedt az övébe, éhség, és vágy sugárzott belőlük felé. Ellenállhatatlanul vonzódott hozzá. A szíve már el is fogadta ezt tényként, nagyot dobbanva meglódult. És ő már tudta, hogy elveszett. – Több alkalommal is megosztottam a vérem, bár mint ismert vadásznak, sokszor elutasították a segítségem. Akkor is képes vagyok nyomon követni és elpusztítani őket, ha az én vérem kering az ereikben. Ahogy kimondta a szavakat, az a gondolat futott át a fején, hogy szinte soha nem vadászott együtt életpárra talált hímekkel. Az életpár mindenek feletti védelme megakadályozta a vadászokat abban, hogy veszélybe sodorják magukat egy véres harcban, netán végzetesen megsebesüljenek, és ezzel a végtelen magány fájdalmas pusztulásába taszítsák életpárjukat. Az ideális vadász a lehető legidősebb, nagy hatalommal, és tudással bír, jártas a gyilkolásban, és elegendő kegyetlenséggel rendelkezik. Egy ilyen idős hímnek már nagyon kevés esélye van megtalálnia az életpárját, a saját életét pedig nem félti, hiszen nincs semmi, amit védenie, vagy megőriznie kellene. Egy életpárral bíró vadász halála esetén társa nagy valószínűséggel a hajnalt választja. És a faj fennmaradása annyira hajszálon függött, hogy egyetlenegy nőt sem volt szabad elveszíteniük. Julian egy esetről hallott csupán, amikor az életpár túlélte társa halálát. A nő halt meg, a férfi pedig vámpírrá vált, és vérbe borította a Kárpáti hegyeket, mindenkit megölt, akit egy kicsit is felelősnek gondolt a történtekért. Megölte a saját fiát, majd megpróbálta ugyanezt lánya életpárjával, hogy véget vessen egész vérvonalának. Desari szelíden a karjára tette a kezét. Végül mégis beóvakodott az elméjébe, hogy megtudja miért lett hirtelen olyan csendes, és miért érzi, hogy bár ott áll mellette, eltávolodik tőle. Figyelte a Julian emlékeiből felmerülő jóképű fiatalembert, aki felé közelített. Sötét szemeiben az olyan férfiak bölcsessége látszott, akik már túl sok dolgot tapasztaltak meg az életben, pedig kora ezt nem indokolta volna. Azokban a szemekben kínzás emlékei ültek. Brutálisan megsebesült, vére szertespriccelt. Gyanakodva figyelte Julian óvatos közeledését, egész lénye figyelmeztetést sugárzott. Julian halkan beszélt hozzá, miközben karjából az ősi, éltető vér átfolyt a férfiba. Jacques. Mikhail öccse. Társa apja megölte a saját fiát, és elárulta lánya életpárját az emberi vámpírvadászoknak, akik fogságba ejtették, kínozták és megpróbálták megölni őt. Ennyit tudott felfogni a látottakból, mielőtt Julian törölte volna ezt az emlékképet memóriája előteréből, és megfogta az állát erős ujjaival. A sötét szemek azonban fogva tartották az aranyszín szempárt. – Ki fogjuk találni, hogyan éljünk úgy, ami mindkettőnk számára megfelel Desari. – ígérte halkan – Gyere velem! Még enned kell ma éjjel, mielőtt elhagyjuk ezt a helyet a többiekkel. Nekem pedig meg kell érintenem téged, hogy tudjam, tényleg itt vagy, valóban valóságos vagy, és nem csak álmodlak kétségbeesésemben. Vágyának intenzitása minden mást kisöpört Desari elméjéből. Felizzott köztük a levegő, vakító fehér villámívek cikáztak fel testük között. Julian a tarkójára csúsztatta a kezét, óvón átfogta a nyakát, miközben a kemping széle felé vezette. Minden megtett lépésnél egymáshoz súrlódott a testük.

Desari égető vágyat érzet. Mégis, a vágy tüzén túl a tökéletes béke, és teljesség megnyugtató érzésében sütkérezett. Szerette Julian néha hozzáérő testét, hullámzó erejét, mozgásának nagymacskaszerű simaságát. Érezte magán magabiztos, erős kezét, amitől lágynak, és mérhetetlenül nőiesnek érezte magát, annak ellenére, hogy tudta, egyforma nagy a hatalmuk, ugyanolyan erős, mint ő, a saját jogán. Tarkóján az ujjak el-elkalandoztak néha, miközben egyre távolabb vezette a többiektől, míg már hangokat sem hallottak maguk mögött. Julian ujjai kiválasztották egy hajtincsét, azt gyűrögették, morzsolgatták, mintha képtelen lenne betelni az érintésével. Majd mintegy véletlenül, a kéz lejjebb csúszott a nyakán keresztül egészen a kulcscsontjáig, hogy ott lágyan, én finoman simogassa a bőrét. Minden egyes simogatás újabb zsarátnokot lobbantott lángra benne. Hogyan lehetett valaha is boldog nélküle? Pedig mielőtt megismerte, teste soha nem volt vágytól éhes, és nyugtalan. Szerette az életét, az éneklést, most mégis, ahogy visszagondolt, mindig is furcsán üresnek, magányosnak érezte magát, míg a férfi meg nem érkezett és ki nem töltötte ezt az űrt. Úgy tűnt, életet varázsolt belé oda, ahol azelőtt semmi sem volt. Megváltoztatta örök időkre, pont úgy, amitől tartott, de most, hogy itt volt mellette csendesen, ez egyáltalán nem tűnt riasztónak. Együtt lépdeltek tökéletes harmóniában, belélegezték a hegyek friss levegőjét, hallgatták az éjszakai lények neszezését, a fák imbolygó nyikorgását, a közelben rohanó patak csacsogását, de Julian csak egy dologra tudott gondolni. Le kell hajtania a fejét, és meg kell találnia Desari száját, mielőtt megőrül. Az ízét akarta, saját testét az övében, örökre. Gyengéd akart lenni vele, csak egy simogatás és semmi több, de abban a pillanatban, ahogy ajkuk összeért, megérezte tökéletes szája lágyságát, vörösen izzó láva izzott fel a bensőjében, lángra lobbantotta, elemésztette, éhezett. Izmai keményen összehúzódtak. Karjai elméje utasítására sem várva önként fonódtak köré, és közelebb húzta testéhez. A lágy test simulékonyan olvadt az ő nehéz, kemény alakjához, elrejteni előle a vágyát képtelenség volt. Egész lénye követelte a lányét, szája foglyul ejtette az övét, szüksége volt rá, mint egy korty levegőre. – Te vagy a lélegzetem. – suttogta a megadó száj lágy belsejébe – Te vagy az egyetlen ok, amiért még élek Desari. Üdvözölni akartam a hajnalt, miután befejezem azt az utolsó feladatomat, hogy figyelmeztetlek téged az emberi vámpírvadászok fenyegető veszélyére. Miután felfedezte szája bársonyát, kutató ajka lejjebb költözött, karcsú nyaka finom bőrén dőzsölt. Miközben táplálta mindkettőjük tüzét, még beljebb vezette a lányt az erdő árnyadó mélyére. Keze becsúszott a blúz alatt a rejtőző bordák kecses ívére, ujjait széttárva annyi krémesen sima bőrt érintett, amennyire csak képes volt. Lehunyta a szemét egy pillanatra, csak ízlelte, tapintotta őt, akárha rózsaszirmokat érintene a keze. Desari átölelte a nyakát egyik karjával, végigsimított vad rendezetlenségben arca köré hulló aranyszín sörényén, hátrasimítva azt, mialatt a férfi lopakodó ujjai egyesével kigombolták blúza apró gyöngygombjait. Amint az utolsó is kinyílt, és két szárnya széttárult, a lány lehúzta magához a fejét, arcát csupasz bőrére simítva. Csak egy finom csipkemelltartó választotta el elnehezült, fájó melleitől. Vágya pontosan akkora volt, mint Juliané. Mellbimbói dühödt elhatározással megkeményedve próbálták átdöfni börtönük falát. Szüksége van rá. Minden porcikájára, mint a sajátjaira. Suttogott neki, lágyan, szexisen, olasz nyelven, rekedtes hanga tompán szólt, ahogy végighúzta száját a nyakától egészen a mellei közti völgyig, lángba borítva érzékeny bőrét. Hallotta saját zihálását, vágyának önkéntelen, halk kiáltását, teste felívelt, hogy felkínálkozzon a bőrén vándorló szájnak. A forró nyelv betakarta mellbimbóját, a fellángoló forróság létrehozta válaszként a sóvárgó, meleg nedvességet lábai között. – Szükségem van rád Desari. Nélküled üres vagyok. És ez az üresség egyre többet felemészt, elfogyaszt belőlem, mindaddig, míg a lelkem rút, és sötét lesz, és minden, ami számít, már pusztán a véréhség csillapítása. Semmi sem képes kitölteni azt az űrt. Semmi. Évről évre el kell viselni, amíg az élet már maga is átokká válik, a létezés pedig kínná. A sötétség, a vadállat bennem suttog. A megölt vadászzsákmányból szerezhető hatalomról beszél, kétségbe vonja a hitemet Istenben, mindenben, ami

igaz és jó. A szörny bennem örökké éhes, feketesége, ereje az idővel nőttön nő, felemészt lassan mindent, ami valaha voltam. Ez az az átok, amit minden Kárpáti hím magán visel. Julian karjai összeszorultak körülötte, már-már azzal fenyegetve, hogy összeroppantják finom csontjait, de Desari csak még inkább hozzásimult, hallgatta a kín szavait. Védőn átfogta, ringatta a fejét, menedéket, megváltást kínált neki gyengéd nőiességével. – Sokakat elveszítünk. Vadásznom kell gyermekkori barátokra, senkihez nem merek közel kerülni, hátha a következő alkalommal éppen az lesz a kötelességem, hogy véget vessek a létezésének. Keze a bőrén megmozdult, végigsimított teste ívein. Tenyerének forrósága izzó nyomot hagyott a bőrén, ahol lecsúszott a derekára. Julian felemelte a fejét, megengedte szemének, hogy szinte már önző lassúsággal végigfussanak rajta. Olvadó tekintete zúgó tűzvihart szabadított el Desariban. Szerette a pillantása súlyát magán, ami híven tolmácsolta a férfi éhségét, tűzének lobogását. Julian lassan felemelte a kezét, majd lenézett rá. Mutatóujján a tökéletesen ápolt köröm hirtelen hosszabbodni kezdett, amíg éles karommá nem nyúlt. Nagy gondossággal illesztette a veszélyes fegyvert mellei közé, a melltartó finom csipkeszövete alá csúsztatva. Egyetlen apró mozdulat, és az anyag elpattant a borotvaéles karom nyomására, a lány mellei megkönnyebbülten szabadultak ki kényelmetlenül szorossá vált ölelésből. Desari még a lélegzetét is visszatartotta. Félt moccanni, vagy megszólalni, nem akarta összetörni a pillanatot, nem akarta, hogy ez az éhező aranypillantás valaha is elhagyja az arcát. Az erős kezek felfelé indultak bőrén, tenyerei kelyhébe vette melleit. Mohó tekintete az arcát járta, tanulta minden részletét, a sötét szemekben felvillanó érzelmek megnyilvánulásának egyetlen apró részlete sem kerülte el a figyelmét. – Soha nem foglak kiérdemelni Desari. Nem számít meddig élünk, és az sem, hogy milyen keményen próbálkozom. Egyszerűen nem érdemlek meg egy olyan nőt, mint te. – suttogta, külön nyomatékot adva minden egyes mondatnak. A lány elmosolyodott, és oldalra billentette a fejét. – Talán valóban nem érdemelsz meg Julian. – egyezett bele – De nem vagyok az az angyal, aminek hiszel. Kérdezd csak meg a bátyámat, mekkora bajba keverted bele magad. De minden valószínűség szerint erről saját magam is hamarosan bizonyítékkal fogok szolgálni. Lágy és tiszta hangja, ami kizárólag a mennyből származhatott, végigsimogatta a testét, mintha csak egy finom ecsettel tenné, megérintette mindenütt, ingerelte, cirógatta, lélegzetelállító fantáziaképeket hozva létre benne. Azt akarta, hogy a lány vessen véget szenvedéseinek, vegye el tőle az évszázadok ürességét, az elmúlt idők reménytelenségét, a rettenetes terhet, amit régi barátainak megölése rakott a vállaira, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy ezzel halandók és halhatatlanok életét mentette meg. Azt akarta, hogy a lány játsszon, és huncutkodjon, kötekedjen vele, mutassa meg, hogy mi is az a „baj”, ami Desari esszenciája. Egy távoli hang tolakodott be közéjük. A többiek még mindig túlságosan közel vannak hozzájuk. A Kemping ugyan már messze mögöttük maradt, de a Kárpátiak kivételes hallása messzire elér. Julian hallotta, ahogy bepakolnak a járművekbe. Vett egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa a benne tomboló vihart. Soha nem engedné meg senkinek, hogy kihallgathassa szeretkezésünk hangjait. Gyengéden megsimogatta Desari melleinek lágy, tejszínes bőrét, hüvelykujjával ágaskodó mellbimbóit. – Gyönyörű a bőröd is Desari. Meleg és lágy. – Lehajtotta a fejét, hogy nyelvét végighúzza a mellei között, megállapodva végül szívverése fölött. – Annyira iszonyatosan akarlak, hogy lehet, megbolondulok, ha nem leszel az enyém azonnal. Ráfektette a fejét az övére, állát hozzádörzsölte a vastag arany tincsekhez.

– Akkor mire vársz? Julian halkan felsóhajtott. – Egyelőre meg kell elégedjek azzal, hogy csak a szememmel imádlak. – vonakodva bár, de elengedte és távolabb lépett tőle. – Azt hiszem, egy nagyon-nagyon rövid időt még talán kibírok. – Arany szeme a lányra csillant veszedelmesen. – De csak ha teszel valamit, hogy kizökkents. Desari ismét oldalra döntötte a fejét, súlyos tincsei átcsúsztak válla fölött, részben eltakarva csodás mezítelen felsőtestét. Apró, puha, nőies mosoly görbítette fel ajkát. Maga a látvány nyögésre késztette Juliant. – Lássuk, mivel is tudnálak kizökkenteni? – hangja ígéreteket sejttetett – Azt hiszem több érdekes dologra is tudnék gondolni, de talán elegendő, ha a családomra gondolunk. – mosolya csábító, szexi, hívogató. – Hát ez nem sokat segít. – dorgálta meg, testét könyörtelenül megcsavarta a vágy. Desari lassan összeolvadt az elméjével. Látta szörnyű éhségét iránta, vágyképeit, amiken egymásba fonódtak. Érezte, amint tűz rohan át az erein, hogy összegyűljön végül férfiasságában. A benne rejtőző vadállat üvöltve a jussát követelte, ösztökélve Juliant, hogy ragadja magához életpárját, és vegyen el tőle mindent, amit adhat, pokolba az idegenekkel, akik kihallgathatják őket. A saját reakciója is düh volt a halandók, és a családja iránt, akiknek az illatát most feléjük sodorta a szél. És ez a szél éppolyan könnyedén elárulta a többieknek is az ő tartózkodási helyüket. – Sokkal érdemesebb vagy rám, mint azt gondolod. – suttogta halkan, büszkén a férfi erejére. Szerette volna a karjába vetni magát. Tűz égette, a vágy mardosta érte, szüksége volt rá. Érezni akarta testében a testét, azt akarta, hogy benne mozogjon, vére az ereiben keringjen. Vágyott a közelségére, hogy kimossa belőle a különválásukkor érzett fájdalmat. Julian megrázta a fejét, hogy kitisztíthassa gondolatait, átfogta a lány tarkóját, körözni kezdett ujjaival a bőrén. – Ne nézz így rám piccola, vagy itt égek hamuvá. Desari is belemélyesztette ujjait az aranyszín fürtökbe. – Köszönöm, hogy szem előtt tartottad a családom akkor is, amikor én magam megfeledkeztem róluk. Hangja csábítóan siklott végig felforrósodott bőrén. Pusztán suttogása elég volt ahhoz, hogy sziklakeménnyé ugorjon össze ismét minden izma. Juliannak küzdenie kezdett a lélegzetvételért. Levegő. Hiába voltak egy hatalmas erdő mélyén, mégis úgy érezte, nem jut belőle elegendő a tüdejébe. Megfogta a lány kezét és szája melegéhez húzta. – Találnunk kell egy biztonságos témát cara mia, vagy képtelen leszek felelősséget vállalni azért, amit tenni fogok. Desari nevetése lágy volt, akár a fák közt surranó szél neszezése. Leült egy kidőlt fatörzsre, ami mint egy természet által alkotta pad ívelt az erdő talaja fölött. A szöszmötölő szél belekapott sötét fürtjeibe, megmártózott közöttük, mint egy titokzatos selyemfátylat, ráborította arcára, majd kisimította belőle, hol eltakarva, hol felfedve csupasz, kísértő szépségű kebleinek ragyogó bőrét a moccanó blúz két szárnya között. – Biztonságos téma. – tűnődött hangosan – Mi is lehetne az? A szellő ismét belekapott a hajtincsekbe és a lenge ruhaanyagba, végigsimítva velük a lány melleinek ívén. A levegő ismét kiszorult Julian tüdejéből. A lány úgy nézett ki, mint egy erdei nimfa, mint aki ide tartozik, vad volt és erotikus. Provokatív. – Talán kezdetnek begombolhatnád a blúzod. – hangja még a saját fülének is rekedten és kétségbeesetten hangzott. Desari meg sem moccant, hogy összefogja csábítóan felé nyújtózkodó mellbimbó előtt a szövetet, és ő egész biztos volt benne, hogy pillanatokig sem fog tudni tovább ellenállni a hívásuknak. A lány farmerjának felső két gombja már nyitva volt, ő nyitotta ki őket, hogy felsője alá férkőzhessen karcsú

derekához, kecses ívű bordáihoz. A csodaszép arc továbbra is kihívó csábítással mosolygott rá, míg az apró, finom ujjak szinte szórakozottan játszottak a harmadik gombbal. Az olvadt aranytekintet odaszegeződött, majd gyorsan elkapta a pillantását. – Egyáltalán nem segítesz nekem Desari. Hangja tovább kérgesedett szörnyű szükségében. Könnyen lehet, hogy azonnal lángra kap spontán öngyulladással, és egy kupac füstölgő hamu marad csak a helyén. A finom nyelv kiemelkedett a buja szájból, megnedvesítve a telt ajkakat. – Ha meg akarunk feledkezni valamiről, akkor valami másra kell gondolnunk. – Felnyújtotta a kezét, megérintette a mellkasát, alig érezhetően, leheletfinoman, nyilvánvalóan megérezve, hogy teste megugrik ujjai alatt. – Legalábbis így gondolom Julian. – mondta halkan, ártatlanul, nagy, sötét szemeit az arcára függesztve. Az apró kéz lassan végigvonult ingének gombjain, sorra kinyitogatva azokat, hogy végül megpihenjen szabaddá vált mellkasának izmain. Julian összeszorított fogakkal csikorgott. – Megölsz Desari, a szívem ezt nem bírja sokáig. – Csupán megérintelek, hogy megnyugtassalak. – mutatott rá szinte illedelmesen. Körmei lágyan siklottak rajta, végigkövetve egy feltűnő izmot felsőtestén. – Szeretem, ahogy érzed magad. – Közelebb hajtotta hozzá a fejét, hosszú haja végigsimította érzékeny bőrét, amitől egy halk nyögés szakadt fel a torkából. – És imádom, ahogy én érzek ettől. Ez olyan rossz? Megragadta a kóborló kezeket és szorosan magához szorította őket. – Bajba fogod keverni magad. – Kíváncsi vagyok nem lenne-e kényelmesebb, ha kigombolnám a farmerodat. Egy kicsit mintha szűknek tűnne. Desari kilopta egyik kezét az övé alól, gonoszkodva végigsiklott aranyszín szőrzetén le egészen lapos hasának aljáig. Ujjai fürgén moccantak, szétnyitotta farmerjét, még mielőtt egyáltalán gondolni tudott volna elködösült agyával arra, hogy megállítsa. – Szándékosan ingerelsz Desari! – vádolta meg felnyögve, amikor teste végre felszabadult nadrágja korlátozása alól. A koromszín szempillák felcsapódtak, belebámulhatott a sötét szemekbe. Erotikus, gonoszkodó, cselszövő. – Hmm, szép. – suttogta, amikor lepillantott immár nyilvánvalóan elé tárt vágyára – Nagyon szép. Örökre el tudott volna veszni, ha tovább nézi. De az irányítást soha nem akarta feladni. A lány, mintha olvasna az elméjében, kezét még lejjebb csúsztatta, végigsimítva combja erős oszlopán, le, majd fel egészen addig, míg ő ismét képtelen volt lélegezni. Végül pedig finom tenyerének bölcsőjébe szorította nehéz férfiasságát, végigsimított bársonyos végén, ujjaival felmérte vaskosságát. A tűz orkánszerűen tombolt a vérében. – Mit művelsz te nő? Megpróbálsz az őrületbe kergetni? Desari szemei csapdába ejtették a holdat, rátündököltették. Ezüstös hangjában ártatlanság, nevetés táncolt, tovább simogatta őt. – Azt hiszem, éppen kizökkentelek. – Kezei lekövették azokat a képeket, amiket az imént az ő fejében látott, ujjai siklottak rajta, kísértették, míg már majdnem kegyelemért könyörgött. – Elindult már végre a családom? – suttogta egy cselszövő bensőségességével. Felemelte a fejét, ajkaival gyomra forró bőrét simogatta. Arca körül lebegő haja hozzáért a bőréhez, az ő teste pedig immár üvöltött a kielégületlenségtől. Egy apró morranás szökött ki a fogai közül. - Most indultak el a járművek. – szűrte a választ összeszorított állkapoccsal. – Tényleg? – felelte szórakozottan Desari, lehelete forrósággal vonta be bőrét. Kezei átsiklottak a férfi csípőcsontjain, hogy izmos fenekére tapadjanak, lecsusszant az ülőhelyként szolgáló fatörzsről, immár az erdő avarszőnyegén térdelt.

Meghallva zihálását felemelte rá a tekintetét, elméjébe szinte beleégette vágyának engesztelhetetlen arckifejezését. Lassan elmosolyodott és lehajtotta ismét a fejét. Julian soha életében nem látott még ilyen szépet. A fák árnyai moccantak rajta, a szél ölelte. Arca hófehérnek tűnt a hold fényében, fekete pillákkal árnyékolt obszidián szemei titokzatosnak tűntek, szája buján megduzzadt. Szerette volna, ha ez a pillanat az örökkévalóságig tart. Blúzának szárnyait olykor meglebbentette a szellő, csupasz mellei hívogatóan meredtek fel. Úgy nézett ki, mint a régi idők pogány istennői. Hozzá hajolt, lélegzetének érzete végképp eltörölte az utolsó épkézláb gondolatot is a fejéből. Meleg, nedves szájának érintése felmorzsolta önuralmának utolsó maradékait is. A puha ajkak befogadták maguk közé, ő pedig magatehetetlenül, két kézzel beletúrt a hollófekete hajtincsekbe, csípője önkéntelenül mozdult a lány felé. Az éles kis körmök combja hátsó felébe mélyedtek, a lány megpróbálta még közelebb sürgetni magához. Össze kellett szorítania a száját, hogy fel ne üvöltsön örömében. Aztán a kezek visszaköltöztek a fenekére, gyengéden, szeretettel simogatták, megpróbálták egészen beborítani, hogy még inkább magához húzhassák – Hála az égnek elmentek végre! – zihálta Julian, teste önkéntelenül ismét a lány felé lendült. Összeszorította a fogát, kezei közé kapva a fekete fürtös fejet talpra állította párját. Vonakodva bár, de Desari félbehagyva a roppant erotikusnak talált felfedezőtúrát, és megengedte, hogy a férfi sziklakemény testéhez húzza az övét. Szája elkapta ajkait, foglyul ejtette, uralkodott rajta. Karjai azzal fenyegették, hogy összetörik. Desari még ezt is élvezte, karjának erejét, szüksége volt rá. A férfi megpróbálta lerugdosni magáról a farmert, még arról is megfeledkezve a vágy őrjöngésében, hogy egyetlen gondolattal el tudná tüntetni a teherré vált ruhadarabot. Szerette, hogy párja vad, ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan érte égő tüzében, vágyában. Csak miatta. Teljesnek, női hatalmában erősnek érezte magát tőle. Elveszett azokban a karokban, teljesen fel és átadta önmagát, bármi legyen is, ami rá vár ezután, minden érzékével akarta azt. Vágya már szinte vad dühbe fordult, méltó válaszként életpárjáéra. Teste lángokban állt. Csókjaitól megolvadtak a csontjai. Hagyta, hogy válláról a földre lebbenjen blúza, majd a nyaka köré fonta a karjait, még közelebb simult hozzá. Julian már az ő farmerjét szaggatta, foszlott darabjait tépdeste róla, majd elemelte a földtől, lábait szorosan a dereka köré hajlította. Beletemette az arcát a vállába, beszívta vad illatát, hogy aztán elálljon a lélegzete, amikor a férfi leeresztve testét a sajátján, beléhatolt, teljesen kitöltve őt. Csodával határos módon a teste megnyílt, izmai utat engedtek Julian hatalmas vágyának, üdvözölték azt. Figyelmét ekkor a férfi nyakában lüktető pulzus vonzotta magához, éhsége áthullámzott rajta. Szüksége volt rá, hogy ahogy elméje egyesül a férfiéval, teste beleolvad az övébe, vérük is egybevegyülhessen szabadon. Szájával végigsimított a nyakán. Egyszer. Kétszer. Érezte, hogy Julian szíve nekidobban mellkasa falának, csípője előrelódul, hogy még mélyebbre merítkezzen a testében. Fogát is végighúzta a lázas, forró bőrön, gyengéden, finoman érintve csupán, végképp megtébolyítva ezzel párja csípőjének lökéseit, kezeinek markolását saját fenekén, felerősödő tüzes, viharos egyesülésük közepette elégedetten hallgatta a Julian torkának mélyéről feltörő figyelmeztető morgást. Végül belesüllyesztette fogát a feszes húsba, és ő is felnyögött a lényét elöntő extázistól valahol félúton menny és pokol között. És érezte a férfi extázisát, a szenvedély ködét elméjében. Julian vakon közelebb tapogatózott a kidőlt fatörzshöz, hogy nekitámaszthassa Desari testét. Ez a szög sokkal alkalmasabbnak látszott, hogy még mélyebbre merülhessen benne, átadhassa neki egész valóját. Agresszíven, keményen mozgott, gyors mozdulatokkal temette magát benne egyre mélyebbre és mélyebbre, körülöttük és bennük villámok cikáztak fel. Azt akarta, hogy örökre így maradhassanak.

A lány elvette rettenetes magányát, a benne lappangó szerteszivárgó sötétséget az ő bársonyfényű tüze kényszerítette sarokba. A szél felerősödött körülöttük, megzörgette az ágakat. Desari nyelvével becsukta a tűszúrásnyi sebeket a torkán, majd delejes lassúsággal hátrahajtotta felsőtestét, hogy háta megpihenjen a kidőlt fa törzsén. Mellei szégyen nélkül ágaskodtak az ég felé, csípőjének lágy húsa betöltötte a tenyerét, teste befogadta, megszorította az övét. Lenézett testük találkozásához, látta összeolvadni a hollószín fekete háromszöget saját szőke szőrzetével. Megbabonázta testük, eggyé válásuk szépsége. Izmai acélsodronyokká tömörültek, a nedves hüvely hol megszorult, hol elernyedt körülötte, míg a köztük lévő súrlódás már annyira forró volt, hogy lángnyelveket vélt felgyulladni bőrén, és bőre alatt is. Egyre keményebbre, és nagyobbra duzzadt, és érezhető volt, hogy nem akarja abbahagyni. „Julian.” Ez volt a leglágyabb, legfinomabb kérés, amit valaha is hallott. Desari csillámló tündérhangja kielégülésért könyörgött elméjében. És ezzel átlökte őt is a szakadék peremén, hogy egymást ölelve zuhanjanak súlytalanul, míg megrengett a föld, és felrobbant az ég. Julian szinte rázuhant hatalmas tömegével, ereje annyira lecsökkent egy pillanatra. A teste ragyogott az éjszaka gyenge fényében, arany sörénye vadul kavargott arca körül. Desari megérintette csodálatos száját ujjai hegyével. – Hogy lehetséges ez Julian? Hogyan élhettem hosszú, magányos évszázadokat anélkül, hogy tudtam volna erről? Miért nem vágytam rá? A férfi szeme figyelmeztetően, fenyegetően villant fel, pillantása hideggé vált, mint maga a halál. – Téged kizárólag nekem teremtettek Desari. Semmi szükség nincs rá, hogy egy másik férfit keress. Megtagadta, hogy megfélemlítve érezze magát, bár a férfi arca merev maszk csupán, szája körül kegyetlenség hagy redőket. – Nem most. De elég régóta élek. Miért nem vágyott eddig a testem erre? Olvastam könyvekből, és hallottam beszélgetéseket az emberek között. Syndillel is beszélgettünk ezekről a vágyakról, de én soha nem éreztem rá magamban az igényt. Századaim vesztek el enélkül a szépség nélkül. Mi lett volna, ha soha nem találsz rám? Julian beletúrt a kusza, fekete hajtömegbe. – Az enyém vagy cara mia. Csak az enyém. Senki más nincs, aki el tudná érni, hogy így érezz, csak én. Ne is gondolj arra, hogy mással próbálkozol, mert nem hagysz mást választást, minthogy megöljem őt! Félreértés ne essék Desari, tudást megszerezni, ismeretlen dolgokat kísérletezni nagyszerű, de ehhez nincs szükséged másra. Ha ki szeretnél próbálni valami újdonságot, boldog örömmel vetem alá magam kíváncsi természetednek, de nem tűrök el a közeledben más hímet! Az apró kezek nekifeszültek mellkasának, megpróbálta őt eltolni magától, miközben dühösen meredt rá. – Ó, fogd már be a szád! Nem azt fontolgattam, hogy rávetem magam minden körülöttem szaladgáló férfira! Csak azon töprengtem, miért kellett ilyen sokáig várnom. Julian teste egy milliméternyit sem mozdult hátrébb, nehéz teste még mindig sziklaszilárdan temette maga alá az övét. – Rám vártál, ahogy azt kell. Csak egy életpár adatik mindannyiunknak. A sötét szemöldök felívelt. – Valóban? Akkor miért tudott együtt lenni Barack emberi nőkkel így? Vagy te? Figyelmeztetlek, nem fogadok el kettős mércét! Julian kisöpörte a hajat a homlokából, majd lehajolt, hogy lepkeszárny puhaságú csókkal illesse azt a magasra emelkedett szemöldököt. – A férfiak körülbelül az első kétszáz évükben még éreznek piccola. Néhányan követik az ösztöneiket, még ha tisztában vannak is vele, hogy ez az érzés annak, amit valódi társunk iránt éreznének, csak

halovány utánzata. A szex valódi forrósága csak az életpárral együtt érkezik. Ez több mint az egyszerű rajongás, vagy mint a kémia. Erősebb, mint a szerelem, vagy a puszta szex. Ez a szív, a lélek, az elme és a test tökéletes egybekapcsolódása. A kötés olyan erővel vonz egymáshoz, hogy állandóan a másik közelében kell lennünk. Desari hallgatott egy pillanatig, hirtelen tudatosodott benne mennyire sebezhetővé vált. Nem csak a teste, ami immár nyíltan vágyott a másikéra, hanem érzelmei is, amiket életre keltett benne az összekötés. Hosszú szempillái redőnyként csapódtak le, hogy elrejtsék kétségeit. Julian ujjai összeszorultak a hajában. – Cara mia, ne félj a kötődésünktől annyira. Elemi szükségem gondoskodni a boldogságodról. Épp ilyen elemi ösztönöm, hogy soha nem bánthatlak. Még mindig nem érted? – Megragadta kezét, és szép ívű szájához húzta. – Még akkor sem, ha úgy döntenél, hogy megpróbálkozol egy másik férfival, téged még akkor sem bánthatnálak. Képtelen lennék megtenni. De el kell hinned, hogy az igazat mondom, őt viszont megölném. Egy ragadozó vagyok. Semmi, még a te csodálatos fényed sem tud teljesen megszabadítani attól, aminek születtem. Nem fogom megengedni egyetlen hímnek sem, hogy elvigyen mellőlem. – Téged nem ijeszt meg az érzéseink intenzitása? – suttogta, sötét szemei elhomályosodtak – Engem megrémít, soha nem találkoztam még ekkora érzelmekkel ezelőtt. Képtelen lennék elviselni a halálod. Látom a küzdelmedet saját érzéseiddel is, amik velem együtt érkeztek. Érzem a harcot, ami benned dúl, pedig megpróbálod elrejteni előlem. És van még valami más is, ami ellen küzdesz, de még saját magad elől is elrejted. A fogak most gyengéden karistolták a csuklóját. – Valóban, az érzelmek újak, furcsák és idegenek még ennyi évszázad után. És igen, elég nehezen tanulom meg újra kezelni őket, annyira intenzívek, hogy néha már az erőszakossággal határos. – Azt a „valami más”-t még nem állt készen megosztani vele, még arra sem állt készen, hogy ő maga szembenézzen vele. – De évszázadaink vannak mindezt megtanulni. – zárta le a gondolatmenetet. Vonakodva bár, de felemelkedett róla. – Érzem a kényelmetlenségedet piccola. Gyere ide. Odahúzta magához, és sérülések után kezdett vizsgálódni a testén. – Teljesen jól vagyok Julian. – Valamilyen oknál fogva zavarba hozta, ahogy vizsla szemekkel bejárta egész testét, zúzódások, horzsolások után kutatva, amit vad szenvedélye hagyhatott rajta. – Inkább magyarázd el, hogyan lehetséges, hogy Syndil már tapasztalt szexuális vágyat, míg én előtted soha sem. Annyira más vagyok? Nem elég nőies? Julian meghökkenve kapta fel a fejét, alig visszaborostyánult szemei egyetlen pillanat leforgása alatt ismét aranyszínben ragyogtak. – Képtelenség, hogy ne lásd Desari, hogy mennyire kívánatos vagy. És lehetetlen, hogy ne vetted volna észre milyen hatással vagy a férfiakra, halandókra és halhatatlanokra egyaránt. A finom ujjak belekapaszkodtak az övéibe. – Te vagy az első halhatatlan, akivel találkoztam a családomon kívül. Pusztán azért, mert a férfiak kívánatosnak találnak, még nem biztos, hogy az is vagyok. A fajunk egyszerűen ilyen hatással van a halandó férfiakra. Nem miattam van. És különben is, én nem éreztem ugyanazt egy esetben sem. – És ezért én örökre hálás leszek az égnek. Hogy Syndil miért érzett késztetést, azt nem tudom. Talán érzi a közelében az életpárját, csak nem tudja beazonosítani. – Julian gránithomlokán a töprengés ráncai jelentek meg – De az is lehet, hogy néhány nő képes szexualitásra fajtánk, vagy a halandók hímjeivel, már azelőtt, hogy az életpárjuk rájuk találna. De erről nem tudok bizonyítékokkal szolgálni, lévén hogy a hazánkban olyan erősen őrzik a nőket. És örömmel tapasztalom, hogy a ti családotokban sem kevésbé gondos a nők őrzése, minden férfit távol tartottak a közeletekből, holott nem hinném, hogy Darius az otthoni hagyományokat vitte volna tovább.

– Ez igaz. Darius soha nem engedte volna meg, hogy valamelyikünk is egy kapcsolatba bonyolódjon egy férfival. Sem Barack, sem pedig Dayan. Állandóan figyeltek ránk. Savon alattomos támadása óta pedig még egymást is gyanakvó tekintettel figyelik. – tette hozzá sajnálkozva. – Darius az, aki a legkétségbeesettebben küzd a sötétség ellen. – jelentette ki Julian kíméletlen őszinteséggel – Ő az, akinek a legmélyebben a lelkébe vájt az üresség, mivel ölnie kellett a védelmetek érdekében. A többiek hosszabb ideig kitolhatják a végzetet, de Darius csatája máris óriási. Könnyek tűntek fel Desari hatalmas, sötét szemeiben. – Képtelen vagyok elhagyni őt Julian. És azt sem hiszem, hogy nélkülözni tudjuk a védelmét. Én is látom benne a rideg sötétséget terjedni, egyre jobban féltem őt. Egyre többször vonul félre tőlünk, és egyre ritkábban osztja meg a gondolatait velem. Ő egy nagyszerű ember, nem akarom elveszíteni. Julian lehajtotta a fejét, hogy szempilláiról lecsókolhassa a sós cseppeket. – Akkor mindenképp vele kell maradnunk. Desari felemelte hozzá az arcát, felmosolygott rá, mintha épp a Holdat adta volna neki ajándékba. – Köszönöm a megértésedet Julian. Ha ismernéd Dariust, te is látnád, hogy ez mennyire fontos. – Jártam a fejedben sokszor cara. Úgy láttam őt, ahogyan te. Felismertem a vasakaratát, ami lehetővé tette mindegyikőtöknek, hogy túléljétek a túlélhetetlent. Ha valakit, őt valóban megérné megmenteni. Az arany tekintet végigsöpört egész testén, és a lány már ismerősként üdvözölte az éhező csillogást a mélyén.

Kilencedik fejezet Desari egy pillanat alatt tűnt el mellőle, elszökkent, mint egy gazella, gúnyolódó nevetése segített rátalálni a kidőlt törzs tetején egyensúlyozva. Lélegzetelállító látvány volt meztelenül a a holdfényben, ágak hajlongtak felé, mintha csak bókolnának neki. A szél alákapott súlyos fürtjeinek, meglibbentette őket karcsú felsőteste és ívelő csípője körül. A csodálat egy artikulálatlan, valahol a hörgés és a nyögés között elhelyezkedő hangja szökött ki ellenőrizetlenül a torkából. Juliant sok évszázados reménytelen létezés csiszolta kemény emberré. Ha volt is olyan valaha, hogy megosztott nevetést valakivel, az az emlék homályba tűnő gyermekkorával együtt elveszhetett. Átkozottul magányos volt egész életében, most mégsem akart mást, mint ezzel a nővel ott fenn megosztani az életét, a hegyeket, városokat, a világot. Nem tudta hogyan kell játszani, nem volt tisztában azzal, milyen furcsa keveréke az a gúnynak és az iróniának, amit ő a humorérzékének gondolt, fogalma sem volt róla hogyan tréfálkozzon valakivel. De most valami új érzés emelkedett benne. Desari kacagásának hangja megpendítette valahol a lelke mélyén játékossága húrjait. Felugrott utána a fatörzsre, már nyújtotta dereka felé a kezét, amikor a lány ismét elillant előle, csillanó sziporkákkal vált köddé, hogy ismét materializálódjon egy másik fatörzsön, távolabb tőle. Sima, fényes, sötét szőr borította most csupasz bőrét, lekerekített pofája finom rajzú volt, és gyönyörű. A nőstény párduc visszanézett rá csábítóan, befutott a fák közé, és egybeolvadt a sötét lombozattal. Julian elvigyorodott, követte őt az átváltozásban, egy pillanat alatt felvette az aranyszínű hím leopárd megszokott jól izmolt formáját. Érezte a lány vad illatát, amit a széllel küldött felé, benne is növekedett a vadság válaszul. A hím leopárd számára a nőstény illata csábítóbb volt a világ legdrágább parfümjénél. Az ébenszín karcsú

macska kiáltása hátborzongatóan visszhangzott az éjszakában, szólította, hívta őt. A hím válaszolt neki, mintha a hívás a csábítás egy apró suttogása lenne. Felgyorsította nesztelen lépteit, mozgása aranyszín sávvá olvadt az éjszaka sötét bársonya előtt, könnyedén követte a nyomot, becserkészte zsákmányát. Amikor rátalált, a vadság benne tovább emelkedett. A primitív párductestben az állat érzelmeit élte, nyoma sem volt a civilizált embernek. A nőstény elnyújtózott a tűlevél takarón, játékosan átgördült a hátán, mozgása kígyózó és érzéki volt. Annyira csábító volt, hogy a hím csak egyetlen pillanatra tudott ellenállni az ősi ösztönök által kiváltott vágyának, aztán megnyugtató lassúsággal megindult feléje. A nőstény bár óvatosan szemmel tartotta mozgását, nem utasította vissza a közeledését. A hím körözött körülötte, de egyetlen pillantásra sem mozdította róla a tekintetét. A nőstény ismét áthemperedett a másik oldalára, hogy közelebb kerülhessen hozzá, pofájával a híméhez dörgölődött. Az elfogadta a simogatást, lehajtotta a fejét, és viszonozta. Egymásra néztek, majd egymás oldalán futásnak eredtek. Farönkök és ágak fölött ugrottak át, kecsesen, szépívű mozdulatokkal kanyarogtak az erdőn keresztül. A leopárdtest belsejében Julian élvezte izmainak nyúlását, feszülését, élvezetet talált magában a futásban, az éjszakában, az erdő nyújtotta szabadságban. Érezte az éj barátságos hívását, ujjongott párja testének játékos csábítása láttán. Közel maradt a nőstényhez, alkalmanként megbökte őt, miközben az utat élvezte, teste sóvárgott utána. De várt türelmesen. A nőstény leopárd visszautasítása nagyon veszélyes lehet, a borotvaéles karmok sokkal több, mint egy pofont tudtak kiosztani a túl tolakodó széptevőknek. Így egyszerűen csak követte állati ösztöneit, és vele maradt. A nőstény lassított a futásán, olykor játékosan körüljárta hozzádörgölődve, alkalmanként hívogatóan leguggolt előtte. De amikor robosztusabb, súlyosabb testével fölé helyezkedett, figyelmeztetően felmordult, megugrott alóla, hogy pár lépés után ismét csábító mozdulatokkal hívogassa. Julian megtapasztalta a hím nagymacska emelkedő vágyát, amit a nőstény minden újabb hozzádörgölődése csak tovább fokozott. Annyira szép volt a nőstény, szőre hollófeketén, puhán csillant, pofája tökéletes. Ismét leguggolt előtte hívogatóan, csalogatóan. Betakarta saját testével az övét, fogai megragadták a tarkóját, míg megnyugodott, nagyobb, nehezebb testével mozdulatlanul tartotta. Abban a pillanatban éppannyira volt párduc, mint ember. Elkeveredett az állati, és a fajtájabeli ösztönök között, utólag sem tudta megmondani mi reagált, a férfi, vagy a nagymacska.

Megérezte, hogy egy sötét árnyék eléri őket, mintha támadásra készülne. Hatalmát használva elütötte maga mellől a nőstényt, hogy lehetőséget adjon neki a menekülésre, ugyanakkor pedig megpróbált átfordulni a vállán, hogy elkerülje a közeledő ütést. A fájdalom erős hulláma járta át, ahogy a borotvaéles karmok átszakították válla húsát, és elakadtak a csontban. Azonnal kikapcsolta annak a területnek az érzékelését, miközben a nagymacska alakja eltűnt a támadó alól, felvette emberi formáját a vámpírral szemben. Bár ruhája egy pillanatig elegánsnak, és makulátlannak tűnt, a divatos ingen pillanatok alatt átütött vállának sebéből a vér, arany haja örvénylett arca körül. Ez volna az? Ő lenne a vérkínzója? Elárulta neki akaratlanul, hogy életpárja van? Egyetlen pillantással felmérte ellenfelét, miközben testét közé, és Desari közé helyezte. Nem nézett a lányra, arra sem vesztegette az erejét, hogy elméjében figyelmeztesse, hogy engedelmeskednie kell. Figyelme minden molekulájával a vámpírra kellett koncentrálnia. Egy apró mosolyra húzódott a szája, jeges pillantása nem koncentrált egyetlen pontra, az élőholt egész alakját szemmel tartotta, majd lassan meghajolt. – Nagyon ügyes. Gratulálok az időzítéshez.

Szavai lágyak, és szelídek voltak, hangja tisztán csengett. A vámpír nem ismerte fel őt, tehát ő sem az ősi ellenség. Julian nem tudta volna eldönteni, hogy megkönnyebbült ettől a ténytől, vagy csalódottságot érez. A vámpír ránézett megereszkedett szemhéjai alól. Magas volt. Magasabb még Juliannál is, de nem rendelkezett akkora izomtömeggel. Arcát még friss vadászzsákmányának vére szennyezte. Néhány szerencsétlen kempingező, nem kétséges. Julianben nyugtalanság moccant, a vámpír visszautasította a párbeszédet. A lény csak bámult rá. Ez szokatlan jelenség volt, hogy egy élőholt nem dicsekszik, nem henceg, főleg amikor sikerült egy ütést bevinnie a vadásznak. Julian körül elmosódni látszott az erdő, a talaj mintha megindult volna lassan a talpa alatt. Szándékosan kiszélesítette mosolyát, megmutatva ezzel hófehér fogait. – Gyermeki fogás. Hamarabb ismertem, mint ahogy járni tudtam volna. Megsértesz vele, hogy ilyen kevésre becsülsz. Julian hangja lejjebb esett egy oktávval. Felerősödött benne a hipnotikus kényszer, és a tisztaság érzete. Idegesítette a vámpírt ez a hang, ez világosan látszott. Összerezzent, megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a kényszerítő erőtől. A lélektelen megmozdult, léptei siklottak, mintha bonyolult tánclépéseket tenne. Julian nyugodtan állt, nem koncentrált kizárólag a táncszerű mozdulatokra. Éber maradt, teste ellazult, egyenletesen elhelyezte súlyát lábain, teste és elméje a körülöttük lévő területet, és az eget fürkészte. Az élőholt viselkedése teljesen természetellenes volt. Ha ő elmulaszt valamit, vagy figyelmen kívül hagy egy jelentéktelennek tűnő részletet, Desari veszélybe kerülhet. Nem szabad hát elhamarkodnia semmit, vagy hibáznia. Az életpárja nem futott el, így hát neki kell megvédenie őt. „Úgy gondolod, hogy van itt egy másik is?” Desari az elméjében volt megbúvó árnyként, látta gondolatait, érezte nyugtalanságát. Ő is kieresztette érzékelését, de nem talált másik élőholtra utaló jeleket. „Biztos vagyok benne.” „Jobban szeretnél a kettővel egyszerre harcolni?” „Jobb lehetőség nyílna rá, hogy én irányítsam a küzdelmet.” Desari eddig olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak képes volt, mintha ezzel csökkenthette volna Julian érte való aggodalmát is. Most kihúzta magát teljes magasságában, és magabiztos mozdulatokkal elfoglalta a helyét Julian bal oldalán. Ez ugyan beszűkítette életpárja mozgásterét, de legalább nem kellett állandóan az elméjével keresgetnie, láthatta maga mellett. „Ne figyelj oda a dalra, amit énekelni fogok.” – intette óvatosságra, szeretete, mint valós ujjak érintése simított át a férfi elméjén. Felemelte arcát a csillagokat ragyogtató égboltra és halkan énekelni kezdett.

Az első, ezüstösen testet öltő hang összeszorította Julian egész testét. Hatalmát kellett használnia, hogy kirekeszthesse füléből a dallamot. A lány éneke kísérteties volt, és gyönyörű, felemelkedett az éjszakai levegőben, szétterjedt az erdőben. Egy különös szél a szárnyaira vette, örvényleni látszott a fák fölött, miközben szétterjedt a lombkoronában éppúgy, mint a legmélyebb hasadékokban. Egy hívás volt, a puha, gyengéd parancs szétterjedt, csalogatott, hogy aki csak született jöjjön oda hozzá. Minden élő teremtményt, jót és rosszat hívott. Ki, vagy mi tudna ellenállni ennek a mennybéli hangnak? Tiszta, szép, arany és ezüstszín hangjegyek szálltak jól láthatóan a sötét éjszakában. Hívogatott. Körülölelt. Magához intett. A kérés olyan kísértetiesen gyönyörű volt, hipnotizáló, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Julian a vámpíron figyelte Desari énekének hatását. Arca elszürkült, egyre nyúzottabbnak tűnt, bőre összehúzódni látszott csontjai fölött, míg már úgy nézett ki, mint egy életre kelt csontváz. Előbb még elegáns ruhái foszlásnak indultak, egyre több helyen bukkant elő alóla feszülő bőre, hogy aztán az is

elporladjon, felfedve az alatta rothadó húst. Képtelen volt már megtartani az ifjúság, és tisztaság illúzióját. Egyre inkább úgy nézett ki, mint egy ezer éves romlott vámpír, egy élő ember paródiája. A hangok az őrületbe kergették, felcsillantva előtte a fényt, a jóságot, az együttérzést, azokat a dolgokat, amiket a lelkével együtt örökre feladott. Morogva, köpködve, megharcolva minden egyes centiméterrel a vámpír sziszegve egyre közelebb húzódott Julianhoz, és a halálhoz. Desari még mindig énekelt. Az éjszakai levegő szinte felnyögött az erőfeszítéstől, hogy megtartsa a szárnyakon érkező tömeget. Baglyok, és más éjszakai repülő állatok fiókáikkal, utódaikkal maguk körül. A földön paták dobbantak, puha ragadozóléptek surrantak, szarvas, puma, medve róka tolongott a nyulak mellett, egyre nagyobb tömegben körülvéve a három alakot. A vámpír befogta a füleit, átkokat szórt, vadul káromkodott, de a lába mégis könyörtelenül vonszolta tovább Desari felé. Julian mögül került elő a másik, egy bokorból. Szeme vörös volt, izzott a gyűlölettől. Desarit bámulta, csipkésre töredezett, rothadó fogai összecsattantak, leheletének gyomorforgató bűze messziről hirdette érkezését. Ősibb, erősebb volt, mint a társa, akit nyilvánvalóan pusztán arra használt, hogy feláldozható csalétekként előhívja a vadászt. Testének minden lélegzetvételével harcolt Desari kényszere ellen. De ő sem az az ősi volt. Julian azonnal felmérte, hogy ő a veszélyesebb, ravaszabb. Volt egy könyörtelen vonás az élőholt szája vonalában, és aggasztotta, hogy szemei egyetlen pillanatra sem tágítanak Desari arcáról. „Ne nézz rá!” – csattant Julian figyelmeztetése a lány elméjében. Érezte a férfit megszálló félelmet, ami elsöpörte az ő nyugodt bizalmát is. De az a tény, hogy ott volt vele, megosztoztak egymás érzelmein, ellenállóbbá tették őket az efféle lelki terror ellen. Julian minden előzetes figyelmeztetés nélkül csapott le, latba vetette legendás gyorsaságát, ami híressé tette őt fajtáján belül is. De a vámpír már nem volt ott. Valahogyan megtörte a Desari által köré szőtt mágiát, és már rajta is volt a lányon, mielőtt az megmoccanhatott volna. Julian azonnal, örvényt keltve visszapördült, és lecsapott a másik célpontra. Ökle belemélyedt a mellkas falába, szétszakítva minden útjába kerülő izmot és csontot, míg elérte azt a dolgot, ami megsemmisíthette a kisebbik vámpírt. Gonosz, elátkozott szíve még a tenyerében is lüktetett, amikor gyorsan visszalépett a felsikoltó élőholttól. Az feléjük köpte fertőző vérét, mielőtt összeroskadt volna, hogy görcsös rángásokkal szinte körben feltúrja maga alatt a földet. Julian ismét megmoccant, kezét magasra emelve villámot hívott le a felhők közül. Ráirányította a még mindig rángatózó testre, azonnal porrá égetve azt. Ledobta mellé a földre a megfeketedett szívet, és átirányította rá az energianyalábot. Másodperceken belül a kisebb vámpír nem volt több mint egy cigaretta hamuja. Julian pedig eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Desari tüdejében bennszorult a levegő, amikor az ősi vámpír karmos ujjai hozzáértek a nyakához. Érintése undort keltett benne, bőre szinte rázkódott tőle. A levegő bűzlött körülötte, képtelen volt belélegezni. Julian olyan gyorsan megsemmisítette a másik vámpírt, hogy lehetetlen volt követni az eseményeket, most pedig nyom nélkül eltávozni látszott. De ő teljesen megbízott benne. Meg sem fordult a fejében, hogy elgondolkodjon rajta, miért, de biztosabb volt benne, mint eddig bármiben az életében, hogy nem hagyta ott őt. – Miért engem cserkésztél be ősi első? – érdeklődött lágyan, fegyverként használva a hangját. A hangok végigszántottak a gonosz lényen. A vámpír hátrahőkölt, dühösen felszisszent, mérgező karmai megkarcolták a bőrét, miközben figyelmeztette. – Ne beszélj!

A szavak szinte köpködésként jelentek meg a száján, mintha nehezére esne kimondani őket. – Sajnálom. – felelte finoman, és lágyan, hangjában ártatlansággal. Eltökélte, hogy minden előnyt biztosít Juliannak, amire képes. A vámpír minden irányban körbefordult, pajzsként használva maga előtt a lány karcsú testét, közben karmos ujjai egyetlen pillanatra sem mozdultak el túsza nyaki vénájáról. Egy óvatlan mozdulatnál az egyik karom hegye átszúrta a finom bőrt, vére most lassú patakocskában folydogált fehér blúza felé, amit visszaváltozáskor teremtett magára. Foglyul ejtője kétségbeesetten beleolvasott az erdőbe maga körül, de képtelen volt Julian nyomát felfedezni. Fejük fölött a baglyok az ágakon elkezdtek mozgolódni. A földön várakozó állatok közül két puma sírt fel, szinte már-már hátborzongatóan emberinek hangzó sikoltással. A többi állat is nyugtalanul mocorgott a Desari által létrehozott láthatatlan körön kívül. Szemeik vadul izzottak, mint a felhők fölött továbbra is cikázó villámok. – A nagy hős itt hagyott. – gúnyolódott vele a vámpír, miközben szeme továbbra is az éj sötétjét kutatta. – Úgy gondolod, hogy szükségem van rá, hogy megmentsen? Ősi vagyok, az egyik legősibb. Meg tudom védeni magam. Azon kívül te nem is akarsz megölni engem. Nem cserkésznél be időről időre újra és újra, ha meg akarnád szabadítani tőlem a világot. – hangja, mint a bársony, mintha most is énekelne. – Kihívtál kettőt a legősibbek közül, akik a közelembe akartak jutni. Ezt tennéd, hogy aztán megölhess engem? Nem hiszem, hogy így lenne ősi első. Az ujjak szorítása felerősödött a nyakán, azzal fenyegetve, hogy elvágja a levegő útját a torkában. Lágyan, gúnyosan felnevetett. – Azt hiszed, megijesztenek az üres fenyegetések? A bűz, ami belőled árad sokkal jobban elzárja a lélegzetem útját, mint az ujjaid azt valaha is tehetnék. Az élőholt dühösen sziszegett bele a fülébe, átkokat szórt, fenyegetéseket köpködött, majd hirtelen felsikoltott, és hátrafelé rántotta őt, miközben próbált elmenekülni a lángok közül, amik fellobbantak a testét fedő rothadó ruházaton. A vámpír kegyetlenül megrántotta Desari haját válaszként Julian váratlan támadására. De ahogy ezt tette, az eddig az ágakon mozgolódó baglyok szárnyra keltek, minden irányból feléjük özönlöttek, több száz erős, karmos láb tartott előremeredve egyenesen a vámpír izzó szemei felé. A csapkodó szárnyak tömege által keltett hatalmas légörvény felemelte a földről a fenyőtű takarót, hullott lombot, ágakat, amik a két alak körül táncolva eltakartak előlük minden kilátást. Desari alábukott a baglyok elől, amik a vámpír feje felé vágódtak. Egy hatalmas bagoly vált ki a többi közül, egyik szárnyának tollai vérben áztak. Előre nyújtott karmai nem az élőholt szemeit keresték, egyenesen a mellkasára irányultak. A vámpír teljesen védtelen maradt a támadással szemben, hiszen a kisebb baglyok szinte ellepték a fejét, arcát szántották csőrükkel, karmaikkal, fájdalmában csak üvöltésre futotta tőle, képtelen volt használni hatalmát, és ősi képességeit egyszerre ennyi élőlényen. Desari összekuporodott a földön, és védte a fejét, de a madarak közül egy sem eresztette belé a karmát. Julian immár tökéletesen uralta a csatát, a vámpírnak nem volt rá lehetősége, hogy elérhesse a lányt. De az csak feküdt mozdulatlanul, pillanatnyilag még az sem jutott az eszébe, hogy akár ő is eltűnhetne. A karmok által felszakadó hús hangja beleette magát a fülébe, aztán azt is túlharsogták a vámpír földöntúli sikolyai. Abban a pillanatban, ahogy az élőholt lába hozzáért, Desarinak rögtön eszébe jutott, hogy feloldódjon, és apró ködcseppecskékké válva gyorsan beáramoljon a fák közé. Felemelkedett a fák közé, testet öltött egy magas ágon, idegesen harapdálta az ajkát, ahogy visszanézett a csata helyszínére.

A jelenetet, akárha egy horrorfilmből vetítették volna elé. Darius mindig távol tartotta őt a vadászataitól, ahogyan Julian is azzal, hogy mély álomba kényszerítette. Amit látott, brutális és félelmetes volt. A vámpír bűze elképesztően felerősödött, szándékosan megfertőzte a levegőt, hogy lehetetlenné tegye állatnak, Kárpátinak egyaránt, hogy lélegzetet vegyen. De bármilyen keményen próbálkozott is az élőholt, Julian friss, tiszta szellővel újra és újra elsöpörte gonosz művét. Az élőholtat már teljesen elvakították a baglyok. Mellürege nyitva tátongott, gejzírként tört elő belőle a romlott vér, úgy tűnt, mintha szándékosan szórná szerte minden körülötte lévő teremtmény irányába. Égetett, akár a sav, néhány kisebb madarat el is pusztított. A földi állatok egyre szorosabbá, és szorosabbá zárták a kört körülöttük. A nyugtalan, ideges ragadozók éhségét egyre inkább felélesztette az erőszak látványa, a friss vér illata. Pillantása megpihent a hatalmas baglyon. Tudta, hogy életpárja az, és szörnyű élmény volt könyörtelen pusztítóként látnia őt. Megérintette elméjét próbaképpen, és felfedezte, ahogy a férfi minden érzelme tökéletesen ki van kapcsolva, olyan könyörtelen, akár egy hatékony ragadozó. Újabb és újabb szögből támadott, cikázott akár egy sarlós fecske, minden egyes újabb csapásával mélyítve a vámpír mellkasának borzalmas sebét, hogy hozzáférkőzhessen a szívéhez. Az élőholtnak már esélye sem maradt feloldódni, energiája vészesen megfogyatkozott, de a karmai, és romlott vére megtették a hatásukat. Még bagoly formában is tisztán látszott Julian sérülése, amit az első vámpír okozott a vállán. Desari megfigyelte, hogy azt az oldalát próbálja védve tartani, sosem terjeszti ki azt a szárnyát teljesen. És ekkor arra is rádöbbent, hogy Julian megszökhetett volna az elől a csapás elől, ha a legelső gondolata nem ő. Hihetetlenül gyors volt. Feltűnt, lecsapott, majd eltűnt. Egyetlen apró esélyt sem hagyott az ősi élőholtnak, hogy használni tudja hatalmát. Az üvöltést kín volt hallani. Csúnyaságától hasogatni kezdett a füle. Be akarta csukni a szemét, nem akarta látni a halott madarakat, a holdfényben feketének tűnő vér spriccelését, sziszegő, maró sistergését. Nem akart emlékezni a vámpír vérben fürdő alakjára, összetapadó hajának maradványaira, üres szemgödreire. Minden újabb, mély, karom szántotta seb hozzátett valamit jellegzetes rémségéhez. Rongyos volt, ezer sebből vérzett, mégsem volt hajlandó összeesni, megtagadta, hogy elismerje, már nincs esélye a túlélésre. A földre hullt romlott vér patakba gyűlve mozgott, hogy újabb áldozatot keressen. Útjában a növények, amikhez hozzáért, elszáradtak, megfeketedtek. Aztán Desari rájött, a vér a nagy bagoly mozgását követi, és csak az alkalomra vár, hogy támadhasson. Az apró, tűszúrásnyi seb a nyakán, amit a vámpír mérgezett karma véletlenül ejtett, megdagadt és lüktetett. Ha az az apró seb képes volt így megmérgezni őt, akkor mit érezhet Julian a csontig ható hasítás miatt? El sem tudta képzelni. Ismét megérintette az elméjét, de kis megkönnyebbüléssel észlelte, hogy a fájdalom el van szigetelve az agya egy távoli zugában, hogy kizárólag a feladatára koncentrálhasson. Desari odasietett, hogy az elhullott madarakat eltakarítsa Julian útjából, ezzel is segítve neki a harcban az ősi első ellen. Tisztában volt vele, hogy sebesült életpárjának nem volt más választása, mint az állatok segítségét kérni, mégis megérezte a gyönyörű madarak pusztulása miatti bánatát. Megsajdult a szíve Julianért, a bátyjáért, és mindazokért, akiknek élőlényt kellett elpusztítaniuk. Tudta jól, hogy az élőholt teljesen gonosz, és hogy az egyetlen irgalmas cselekedet megszabadítani tőle a világot, de akik rájuk vadásztak, saját értékes életüket kockáztatták, vagy ami még rosszabb, a lelküket, amíg volt mit. Desari próbált megnyugodni, megszüntette elméje zűrzavarát, nem hagyott mást benne, csak bizalmat és erőt. Aztán elküldte magát Julian elméjébe, átadva neki összes energiáját, ősi vérének hatalmas erejét.

Ő maga képtelen lett volna életet elvenni, túl sok együttérzés volt benne, de imádkozott, hogy ne akadályozza Julian képességeit, hogy ő megtehesse. Julian hálásan fogadta a belé áramló jókora erőtartalékot. Hatalmas vérveszteséget szenvedett, ráadásul az ősi vámpír szanaszét fröcskölődő vére tollain keresztül eljutott a bőréig, és most minden cseppje egyre mélyebbre égett a húsába. De még mindig nem csökkentette a támadás intenzitását, lecsapott újra és újra, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva a vámpír mellkasában. Csak amikor túl volt az utolsó szívós izomkötegen, az utolsó csonton, akkor változott vissza saját alakjába. Elméje azonnal szabadon engedte a sértetlen madarakat, a sérülteknek pedig megparancsolta, hogy hagyják abba a támadást. Desari a torkához kapta a kezét, elakadó lélegzettel figyelte, hogy a romlott vér szinte cseppenként összefut, egyetlen jókora medencét alkotva. A megfeketedett folyadék kezdett obszcén módon alakot ölteni. Groteszk mása emelkedett ki belőle egy karnak, amin a frissen kialakult kéz elkezdett loppal körültapogatni a tűlevelek között, hogy elérje a célját. „Julian, a földön!” A férfi nem válaszolt, vagy nem hallotta meg a figyelmeztetését. Csak egyszerűen állt tovább, szemben a vámpírral, nyugodtan. Férfiasan szép arcára kiült a fáradtság, haja vadul kavargott vállai körül. Ott állt magasan, egyenesen, széles vállaival, sárga szemeiben csillogó különös tűzzel. – Elhoztam neked népünk igazságszolgáltatását ősi első. Amit tettél, az bűn a fajunk ellen, és bűn maga ellen a Föld ellen. Népünk hercege kimondta rád az ítéletet, én pedig eljöttem végrehajtani azt. Remélem, egy másik életben könyörületet kapsz, én itt most nem tudom megadni neked. A szavai finomak, nyugodtak, szinte már gyengédek, de hipnotikus erejük kényszerítő volt, és meggyőző. Épp amikor a vámpír teste kezdett eltorzulni, hogy egy utolsó kísérletet tegyen a menekülésre, a romlott vér is pár centire közelítette már meg Julian cipőit. A Kárpáti vadász erős keze betört az élőholt mellkasába, kiszakította, és kihúzta bűzös, rothadó, vonagló szívét, egy undorító cuppanó hang kíséretében a felsikoltó vámpírból. Julian elugrott a kifröccsenő vér útjából, el a groteszk kéz felé csapó mozdulata elől. A vámpír a földre rogyott. Még kétszer próbált meg feltápászkodni, majd megpróbálta érzékeire hagyatkozva megkeresni azt az egyetlen dolgot, ami életben tarthatja. Julian leejtette a szívet jókora távolságra a jelenéstől, aki egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, hogy legyőzték. Desari érezte Julian iszonyú fáradtságát, fájdalmát, testének égő lüktetését. Figyelte, ahogy a villám energiáját kéri az égtől, megsemmisíti legelőször a szívet, aztán a testet, legvégül pedig a földbe égeti a sötét vértócsát, amíg pusztán egy szürke hamufolt maradt csak a helyén. Csak ekkor rogyott le egy fatörzsre.

Desari csodálattal figyelte, ahogy narancssárga tüzet hív életre, amiben megfürdette kezeit, alkarját, hogy megtisztítsa a fertőző vértől. Desari leugrott az ágról, és rohanni kezdett felé, de Julian megrázta a fejét, és jó karjával az erdő felé mutatott. Lassan, de folyamatos haladással emberek közeledtek a nyugtalan állatok gyűrűje felé. Desari azonnal énekelni kezdett, megnyugtató érintéssel nyúlva az állatok elméi után, felszabadítva őket a lenyűgöző hívóvarázs alól, amit ő szőtt köréjük. Morogva és vicsorogva, de az emberek csoportjától biztonságos távolságra, az állatok egymás után vetették bele magukat az erdő sötétségébe. – Mi a csodáért kellett nekik a hangom hatósugarán belül kempingezniük? – fordult Julian felé ártatlanul széttárva a karját.

– Még rengeteg a teendőnk ma éjjel, amíg a családod után mehetünk. – felelte ő – Meg kell semmisíteni minden bizonyítékot, ami vámpír jelenlétére utalhat. Fel kell számolnunk minden nyomukat. Desari hallotta a hangjában a fáradtságot, érezte az elméjében is. Nagy volt a vérvesztesége. – Majd én elvégzem ezeket a teendőket. Te pedig menj vissza a kemping közelébe, és helyezd magad gyógyító álomba, míg a végére érek a feladatlistának. Egy apró mosoly lágyította el Julian ajkait. – Gyere ide piccola. A közelségedre van szükségem. Hangja olyan bársonypuha volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Desari lába önkéntelen felé indult, mielőtt tudatosult volna benne, hogy parancsnak engedelmeskedik. Abban a pillanatban, ahogy a hatósugarán belülre ért, a férfi keze a lecsapó kígyó gyorsaságával ragadta meg a lány csuklóját, és lefelé húzta, hogy ereszkedjen le mellé. – Maradj nyugton cara! – rendelkezett – A vámpír karma mérgező, és a méreg már bejutott a szervezetedbe. Ki fogom üríteni belőled, aztán pedig el kell távolítanom ezeknek az embereknek az elméjéből az éneked emlékét, hogy változatlan maradhasson az életük. – Neked sokkal nagyobb szükséged van a gyógyításra, mint nekem Julian! – tiltakozott – Ne aggódj már annyira, olyan apró sérülés, szinte semmi. Majd később foglalkozunk vele. – Az ki van zárva. – szögezte le engesztelhetetlenül Julian – Az egészséged minden másnál fontosabb. Bár a vámpír már elpusztult, a mérge még halálos. Nyugodj bele Desari, meg fogom csinálni. Tudom milyen az, amikor a sötétség egyre mélyebbre terjed benned, míg végül már nem lehet eltávolítani. Nem fogom megengedni, hogy ilyen megtörténhessen veled. Látta az arcán a kérlelhetetlen elszántságot, és bár szerette volna tudni honnan ered ez az alapvetően ostobaságnak tűnő mániája, azt elrejtette elméjében a férfi. Tiszta őrültnek érezte magát, hogy az ő szinte karcolásnyi sebével foglalkozzanak, miközben Julian brutális sérüléseket szenvedett, nem tiltakozott tovább. Nem volt hajlandó vitatkozásra fecsérelni sem a hajnalig megmaradt idejüket, sem pedig energiáját. Julian arany szemei lezárultak. Desari a fejében figyelte, ahogy testének középpontjába fókuszálja magát, miközben ismét kikapcsolta saját fájdalmát és fáradtságát. Aztán kiküldte magát a saját testéből, egyenesen az övébe. Szinte azonnal megtalálta a kevésnyi rút mérget. A zsíros, fekete pöttyök alattomosan növekedtek, próbáltak osztódni, szétterjedni a vérárammal. Tiszta fény, és energia formában volt jelen a férfi lénye, így annak gyorsaságával pillanatok alatt utolérte, és semlegesítette a méreg cseppjeit. Nem volt egyszerű feladat. Végtelen odafigyeléssel végezte, nehogy elkerülje a figyelmét egyetlen apró részecske sem. Bejárt minden vénát, artériát, hajszáleret, hogy ne maradhasson egyetlen atomnyi toxin sem, ami később megerősödhetne és terjedhetne. Amikor készen volt, visszaparancsolta magát saját testébe. Desari megérintette az arcát szerető, gyengéd ujjaival. Julian szürke volt, és felsőteste imbolygott a fáradtságtól. A lány szíve sajgott érte. Hátrasimította arcából a haját. Érezte a férfi testének fájdalmát, sebéből szerteágazó lüktető, égő érzését. – Pihenned kell. Majd én elvégzem a többi feladatot. Julian megrázta a fejét. – Azzal tudnál segíteni, ha vigyáznál az emberekre, nem engednéd őket a vámpírok maradványainak közelébe. Soha nem lehetünk elég biztosak egy élőholt halálában. – Megsemmisítetted Julian. – emlékeztette halkan. – Hidd el cara mia, elegendő évszázadom volt a megismerésükre. Hazugságaikkal csapdákat emelnek, ha menekülniük kell, úgy tesznek, mintha elpusztultak volna és végtelen ideig képesek várakozni, hogy felébredhessenek. – Odahúzta a kezét a szájához – Tedd, amit mondok Desari. Segíts az embereknek. Nem akarom, hogy úgy fejezzék be földi életüket, mint zombik. Menj! Aztán pedig repülj el a bátyádhoz. Hívd őt, hogy a földbe tegyen téged. Én is elrejtőzőm, amint biztonságos lesz.

Desari halkan felnevetett. – Továbbra is fantáziálsz szerelmem. Egészen biztos lehetsz benne, hogy veled fogok maradni, amikor ilyen fáradt vagy. Kihúzta a kezét Julianéból, és otthagyta, mert a táborozók már a tisztás szélénél botladoztak.

Julian utánanézett, ahogyan elsétált a brutális csata színhelyéről. Olyan nyugodtnak és gyönyörűnek nézett ki, mintha meg sem érintette volna mindaz, ami itt történt. Sem az őket fenyegető rútság, sem az erőszak. Szíve kihagyott egy ütemet, és mintha valami olvadásnak indult volna a mélyén. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, hátratolta arcából szőke haját, majd ingatag lábaira emelkedett. Gyenge. Sokkal gyengébb még annál is, mint amilyennek megengedte, hogy Desari lássa. Vállának sebéből a tüzes fájdalom kisugárzott egészen a mellkasáig. Érezte, ahogy a méreg terjed a szervezetében, a legnagyobb sérülésből is, és a bőrére fröccsent vércseppek is befelé rágták magukat a húsába. De kötelességei voltak. Ahogy becsülete megkívánta, előbb gondoskodott életpárjáról, most pedig el kell tüntetni a vámpírok minden nyomát, hogy az emberi vámpírvadászok ne találhassanak újabb bizonyítékokat a létezésükre. Letérdelt a halott, és haldokló madarak mellett, amiket Desari fektetett gyengéden egymás mellé. Amik már halottak voltak, azokért nem tehetett semmit. Amelyek még éltek, borzalmasan szenvedtek. Összegyűjtötte maradék hatalmát, és hívást intézett a környékbeli lényeknek, hogy jöjjenek, adják át erejüket, segítsenek neki. Nem számít milyen reménytelen volt a sérülés, mindegyik baglyot megpróbálta megmenteni. Julian mélyen tisztelte a vadon élő állatokat. Futott már farkasokkal, szárnyalt az égen madarakkal, úszott a mélyben halakkal, vadászott a dzsungelben nagymacskákkal. Együtt élt a természettel, annak részeként. A Desari előtti utolsó évszázadokban a vadon élő állatok voltak az egyetlen vigasza. Desari elvégezte a feladatát, álcázta a szörnyű jelenet helyszínét az emberek elől, és hátranézett. Látta a halott baglyok mellett térdelő Juliant. Úgy nézett ki, mint egy véres csatában megsérült, mégis győzedelmes harcos. Arany haja az arcába ömlött, vér csöpögött folyamatosan a karjáról, arcát kőmaszk takarta, semmit sem árulva el nyilvánvaló fájdalmából, fáradtságából. Mégis, ép kezével finoman, gyengéden érintette a madarakat, végigsimított tollaikon, hallotta elméjében kántáló gyógyító énekének hangjait, amely Kárpáti dallam olyan idős volt, mint az idő maga. Azon kapta magát, hogy szemei könnyben úsznak. Annak a férfinak, aki teljes nyugalommal nézett szembe a halállal, aki könyörtelenül, irgalom nélkül pusztította el ellenségeit, az volt az első gondolata, hogy meggyógyítsa őt, majd utána az erdő lényeit is. Büszkesége életpárjára hatalmassá duzzadt benne. Talán soha nem fogja pontosan megérteni mit is jelentett, amikor szavaival összekötötte kettejüket egymással, de most hirtelen boldoggá tette az, hogy megtette. Julian kivételes volt még a Kárpáti férfiak között is. Mindenki másra gondolt, mielőtt önmagára gondolt volna. „Azt hiszem, éppen most szeretek beléd.” – érintette meg az elméjét egy végtelenül gyengéd simogatással. Julian nem nézett fel rá, de érezte szívében önelégült mosolyát. „Már hosszú ideje szerelmes vagy belém cara mia. Csak túl makacs vagy, hogy beismerd magadnak. Bejáratos vagyok az elmédbe. Rég tudom, hogy szeretsz.” „Még mindig képzelődsz.”

A férfi válasza felbosszantotta, így elfordult tőle, hogy visszatérjen feladatához, és biztonságosan visszavezesse az embereket a kempingbe. Juliant nyugtalanította a karcsú alak lassú távozása. „Azonnal hívj, ha bármi nyugtalanítót érzel. Ne feledkezz meg róla, hogy az új módi szerint a vámpírok nagyobb csapatokban járnak. És most magad is megtapasztalhattad, hogyan használják a fiatal, épp csak átváltozott élőholtakat eleven csalétekként az ősi, tapasztalt vámpírok. Nagyon óvatosnak kell lenned.” „Kezdem úgy érezni, hogy a te előadásod még a bátyáménál is unalmasabb.” – felelte Desari a nevetés, es a kétségbeesés között ingadozva, miközben az embereket vezette. – „Nem egy butácska naposcsibe vagyok. A fajunk hímjei olykor arra késztetnek, hogy megmutassam a fogaimat.” Julian nem siette el a baglyok gyógyítását. Minden tollas szervezetbe elküldte magát, sebeiket belülről kifelé gyógyítva. Próbálta elnyomni minden gondolatot, fény, és energia testében úgy vélte nem követett el semmilyen hibát. Bűnösnek érezte magát ezeknek a csodás teremtményeknek a szenvedése miatt. Ezt az árat kellett megfizetnie visszakapott érzelmeiért. Bánat és bűntudat az elpusztult baglyok miatt. Aggódás Desari miatt, az elválásuk nyomasztóan rideg érzete, saját gyengesége. Fáradtan pihent meg, amikor az utolsó baglyot is feldobta a levegőbe, és csak figyelte hatékony, erre teremtődött szárnyainak erős csapásait, amikkel megkereste egyensúlyát a levegőben, hogy végül eltávolodjon tőle. Körülötte viszont tovább imbolygott a világ, energiája végső tartalékainál járt, vérvesztesége óriási volt. Egyre kétségbeesetten szüksége lett volna az éltető talaj gyógyító erejére, a megfiatalító alvásra. Megkeményítette magát, és tekintetét az elfeketedett földet borító bagolytetemekre fordította, amiken már nem tudott segíteni. Egy nagy sóhajjal ismét villámot hívott le az égből, rájuk irányította, felégette az apró testeket. Ahogy az utolsó is elporladt, és beleolvadt a tűlevél szőnyegbe, belépett a kis tisztás közepére. Keze intésére embermagas forgószél támadt, felkapta tölcsérjébe, és szétszórta a hamvakat minden irányba.

Julian alakja lassan eltorzult, izmai, ízületei csak vonakodtak, sebesült válla viszont sikoltva tiltakozott, ahogy áttömörítette alakját egy ragadozó madár formájába. Egyik szárnya nem mozgott tökéletesen, így még nagyobb koncentrációt követelt, hogy kiegyensúlyozza mozgását a levegőben. Aztán már a magasban szárnyalt, kiélesített érzékei a vámpírok utolsó áldozatait keresték. Túl komor, és fájdalmas feladat volt ez, nem szerette volna Desarit még csak a saját közelében sem tudni, amikor elvégzi, nemhogy még megengedje neki, hogy ő tegye meg. Megérintette elméjét és látta, hogy visszaértek a kempinghez, a táborozók ismét biztonságban voltak sátraik, és járműveik között. Abba az irányba kanyarodott, a fák fölé ereszkedve végigpásztázta az egész kemping körülötti területet, beleértve a folyó hosszú partszakaszát is, meggyőződve róla, hogy nem fenyegeti újabb veszély a halandókat. Desari viszonozta elméje érintését, megnyugtató melegséget sugárzott felé, ő pedig viszonzásképpen megpróbált elég erősnek és magabiztosnak mutatni magát, hogy megnyugtassa őt. A lány könyörületes természete, lágy szíve, gyengédsége úgy ragyogott benne, mint egy világítótorony a tengeren hányódó hajók számára, irányban tartva őt, hogy maga mögött hagyhassa ragadozó őrületének sötét óceánját. Megérezte maga alatt a halál bűzét. Alacsonyabbra vitorlázott, leírt két kört a folyópart fölött, mielőtt lejjebb lebegett volna. Leereszkedés közben váltott alakot, a földet már a magas, izmos férfi lába érintette. Teste ismét tiltakozott, ezúttal olyan erővel, hogy majdnem térdre kényszerítette a fájdalom. Soha életében nem volt képes elviselni a saját gyengeségét. Ékesszóló káromkodás sistergett ki ajkain az ősi

nyelven, miközben odament a két fiatal aranymosó testéhez. Jellegzetes vámpírgyilkosság áldozataként hevertek, szinte minden csontjuk összetörve, arcukra ráfagyott a rettegés szörnyű maszkja. Mindketten látták az élőholtakat, ezt elárulta a kiürült tekintetükben még mindig jelen lévő iszonyat. Mindketten fiatalok voltak, nem több huszonkét-huszonhárom évesnél. Julian megcsóválta a fejét, aggasztotta a gondolat, hogy nem érezte meg az ősvámpírt. Általában még mérföldekre sem közelíthette volna meg élőholt, anélkül, hogy megérezte volna a jelenlétét. De érzelmei annyira újak és erőteljesek voltak, a színek olyan élénkek, vágyai olyan elsöprőek, úgy érezte szinte elvakították. Úgy lefoglalta, hogy kielégítse életpárja és saját szükségleteit, hogy már arra sem figyelt, mi történik körülötte. „Desari.” Finoman, gyengéden érintette meg az elméjét, szüksége volt a bizonyosságra, hogy nincs veszélyben. „Mindenről gondoskodtam itt Julian. Odamenjek hozzád?” Hangja egy megnyugtató, friss szellő volt elméjében. „Ne!”– a figyelmeztetés még a saját fülének is túl élesen hangzott, gyorsan módosított rajta – „Ne cara. Menj a busszal a többiekhez, és majd találkozunk ott. Hálás volt hangja szépségéért, minden vágya az volt, hogy távol tarthassa a gonoszságtól, a haláltól, biztonságban legyen mellette, és gondoskodhasson a kényelméről. Egyetlen szemrehányó, vagy tiltakozó hang nélkül hagyta el az elméjét a lány. Világosan érezte fáradtságát, és bárhogy próbálta rejtegetni előle, pontosan tisztában volt fájdalmai mértékével is. Táplálnia kell majd, de válogatásra van szükség, hogy kizárólag nőkből szerezzen vért. Az utolsó dolog, amire most szüksége van, az egy féltékenységtől félőrült életpár. Julian, aki mindig árnyék volt az elméjében, azon kapta magát, hogy elmosolyodik Desari gondolatai hallatán. Valószínűleg túl fáradt most egy félőrülési jelenethez, de hálás volt, amiért Desari ilyen mértékben figyelembe veszi az érzelmeit. Elégette az emberi testeket, hamvaikat nagy területen szétszórta. Sátraikat is lerombolta, azt a képet hagyva így hátra, mintha egy vad vihar érte volna a tábort. A hatóságok nem fognak testeket találni, így azt feltételezik majd, hogy elsodorta őket a folyó, és vízbe fulladtak. Julian végtelen sajnálatot érzett családjuk iránt, de nem hagyhatott hátra semmilyen nyomot a vámpírok keze munkájáról, vagy vért, amit egy kíváncsi halottkém esetleg alaposabban elemezhetne. A fajuk védelme mindenekfölött állt. Nem volt választása. Vetett maga köré még egy utolsó pillantást, hogy megbizonyosodjon róla, mindent elrendezett, semmilyen áruló bizonyíték nem marad hátra az élőholtak után. Elégedetten indult el saját, épp most kialakuló táborhelyük felé.

Tizedik fejezet Desari belerúgott a busz kerekébe. – Tudtam! Tudtam, hogy pontosan ez fog történni. Még egy ostoba kereket is képtelenek rendesen befoltozni! És természetesen mindez a lehető legrosszabb időpontban. – frusztrációja arra késztette, hogy ismét belerúgjon a leeresztett abroncsba. Julian a fák árnyékában állt, kicsit imbolygott, de pillantása nem mozdult Desari karcsú alakjáról.

Figyelte mozdulatainak folyékony báját, fekete, selyemfényű hajának lebbenéseit tökéletes formái körül. Még lobbanékony vérmérsékletét is hihetetlenül szépnek találta. A lány ismét fellendítette a lábát, de dühös mozdulata elakadt egyetlen pillanat alatt, sötét szemei szinte azonnal rátaláltak. Arckifejezése egyszerre megváltozott, a düh helyét átvette az aggodalom. Az ő szemeivel látta magát, szürke volt, és nyúzott, ingére vastagon alvadt rá a vér. Annyira fáradtnak tűnt, az aggodalom még inkább belémart Desariba. Szinte helyből elugorva szelte át a kettejük közti távolságot, vékony karja átívelt dereka mögött, megpróbálta a férfi hatalmas súlyát áthúzni saját törékeny testére, hogy támogatni tudja. - Támaszkodj rám Julian. – hangja, mint egy lágy dúdolás. A férfi sétálva tette meg a távolságot a kempingtől, nem használta hihetetlen sebességét, szárnyra sem kelt, ez pedig minden kétséget kizáróan annak a jele volt, hogy a végletekig kimerült. A puha vállak köré fonta egészséges karját, súlyából is átengedett egy csekély mennyiséget a lánynak. Annyira aggodalmasnak nézett ki, olyan ideges volt, hogy szerette volna apró csókokkal megnyugtatni, de a benne keringő méreg visszatartotta ettől. Nem szerette volna semmiféle módon megfertőzni. – Hívd ide Dariust Desari. – kérte halkan. Volt ideje gondolkodni, amíg utolérte őket. Előbb Gregorit akarta magához hívni, mivel benne tökéletesen megbízott, de rájött, hogy nincs már annyi ideje. Most legalább meg fogja ismerni Darius gyógyító erejét, és szakértelmét. Desari támogatva minden egyes lépését lassan besegítette a férfit a kisbuszba. Julian ingatag lábakkal tette meg a néhány lépést a jármű belsejébe, és inkább ráesett, mint elült a kanapéra. – Vérre van szükséged Julian, és majd a föld erejére, hogy mielőbb meggyógyulhass. Minden egyes szavából sütött az idegesség, és az aggodalom, bár teljes erejével igyekezett nyugodtnak mutatni magát. Julian megrázta a fejét. – Hívnod kell Dariust. Hangja akadozott, szempillái lassan lecsukódtak, bárhogy is küzdött, hogy eszméleténél maradhasson. „Darius. Hallasz engem?” Desari mostmár igazán halálra volt rémülve. Julian nem az a fajta férfi, aki minden apróság miatt segítséget kér. „Szükséged van rám?” Bár Darius elég távol volt tőlük, mégis szinte tapinthatóan érezte Desari rettegését. „Gyere vissza azonnal hozzánk kérlek! Siess! Nagyon rossz előérzetem van.” Julian váratlanul megmoccant mellette, összefűzte ujjait az övével. – Hívtad? Viszonozta a kéz szorítását, majd kapkodón közelebb húzódott hozzá. – Táplálkozz Julian, és menj a földbe, amíg ideér. – Nem fogom megkockáztatni, hogy megfertőzzelek. Menj a többiekhez. Meg fognak védeni, amíg a fivéred, vagy én érted megyünk. Szemeit zárva tartotta, bőre percről percre egyre inkább elszürkült. Desari a szájához emelte a kezét, de még mielőtt hozzáérhetett volna nyelvével, hogy gyógyító nyálával bezárja az egyik sebet, Julian elrántotta tőle. – Nem! Éles, szemrehányó parancs volt ez. – Beszélj hozzám! Mondd el, miért utasítod vissza, amit felkínálok. Azt mondtad jogom és kötelességem gondoskodni rólad, gyógyítani és táplálni téged.

Desari rémülete, Julian fájdalma összemosódva kavarogtak mindkettejükben. Egy moccanás az elméjében, mintha ölelő karok fonódnának köré, és húznák a férfi testéhez. Hallotta túlzottan lassú szívverését, elméjén keresztül is érezte, mennyire szabálytalan a lüktetése. – Ez egy ősi volt cara. A vámpírok egyik legöregebbje, hatalmas, időtlenül régi tudással. Még a vére is rendkívül veszélyes. – Eltávolítottad a testemből Julian. – hajolt fölé aggódva – Távolítsd el a sajátodból is. – Nincs hozzá elegendő erőm. De nem kell aggódnod miattam. Nem hagylak magadra. Menj most a többiekhez, hogy biztonságban tudhassalak. Desari egy pillanat alatt megértette, és hirtelen felült. – Úgy gondolod, lehet, hogy még többen jönnek. – Azt hiszem, hogy te, és a másik nő… szóval Syndil vonzzátok ide őket. Életpárokat keresnek, azt hiszik, hogy képesek lennétek visszavezetni őket a lelkükhöz, az érzelmeikhez. Indulj Desari, amíg még kellően sötét van. Julian leginkább attól félt, hogy ősi ellenfele érkezik meg, akit minden bizonnyal idecsalogat Desari közelébe. Julian hangja teljesen elhalt. Légzése akadozva működött. Bármi terjedt is benne, az megpróbálta megbénítani a szívét, és a tüdejét. Desari puha érintéssel kisimította az homlokából a szőke fürtöket. Hideg, és nyirkos. Tudta mennyire erős benne a védelmező ösztön, de mégis, hogy gondolta, hogy ilyen állapotban magára hagyná őt? Annyira rövid ideje volt még csupán az életében, mégis olyan fontossá vált, mint a következő légvétele. Teste felismerte. A szíve és a lelke vele volt teljes. Ott kellett legyen, ahol volt. „Darius, siess, kérlek!” Szavai csak halk suttogások voltak, hiszen érezte, hogy bátyja szárnyakon suhan feléjük, mindent elkövetve, hogy a lehető leghamarabb odaérjen. De muszáj volt siettetnie. Mit tegyen, ha felbukkan egy újabb vámpír? Esetleg nem is egyedül. Ő nem harcos, hogyan védhetné meg Juliant, aki ilyen végtelenül legyengült állapotban van? Életpárja meleg, megnyugtató ölelése ismét felörvénylett elméjében.

Ebben a pillanatban valami nekiütközött a kisbusz hátuljának. Szíve összeszorult az aggodalomtól. Julian abban a pillanatban talpra küzdötte magát, arca kemény, könyörtelen, vésett gránit. – Énekeld az ősi gyógyító éneket Desari. Ott van az elmédben, hallottam már ott. Egyesítsd velem az elméd, és énekelj. Félhalottból hirtelen ereje teljében lévő harcossá való minden átmenet nélküli változása összezavarta Desarit. Magasra emelte a fejét, és egyetlen mozdulattal kivágta a kisbusz ajtaját. Desari nyugodt, és mozdulatlan maradt, csak szíve dobbant kaotikus összevisszaságban. Képtelen lenne segítség nélkül elengedni. Neki kell adnia összes erejét, bátorságát, belé vetett hitét, és minden egyebet, bármit, amivel képes támogatni. Belekezdett az ősi énekbe, ami együtt született magával az idővel, és minden Kárpáti az elméjében őrizte már a születése előtt. Megnyugtatóan szólt, és békésen, az ő saját hangjának egyedi hatalma pedig még inkább felerősítette a hatását. Julian hallgatta a dalt, ami kereste a kiutat a kisbuszból az éjszakába. A lány tiszta hangja volt az, ami visszaszorította testében a méreg terjedését, így ő csak a feladatára koncentrált. Kint árnyékok mozogtak a fák közt, ők voltak azok, akik megrengették a buszt. Nem vámpírok voltak. Csupán a már megölt ősi elrabolt, lélektelen ölőgéppé változtatott rabszolgái. Korábban emberek voltak, a hatalmas erejű, ravasz vámpír megfertőzte őket mérgező vérével, de nem voltak halhatatlanok. Csatornákban és temetőkben húzták meg magukat, hogy elmeneküljenek a nap gyilkos sugarai elől, élő húst és vért ettek. Szolgálták a mestert abban a reményben, hogy egy napon

megjutalmazza őket a halhatatlanság ajándékával szolgálataikért. Viszont Julian tudta, hogy ez lehetetlen. Máris halottak voltak, puszta bábok, csak a vámpír szeszélye, és a romlott vér éltette őket. Kilépett a buszból, és szembenézett a zombikkal. A cél egyértelműen Desari. Bár a mester elpusztult, mégsem tehettek mást, mint végrehajtsák az utasításait maradéktalanul, és most különösen brutálisak lennének haragjukban és félelmükben. Julian első dolga volt, hogy megvédelmezve Desarit, ellássa a buszt különféle súlyos, halálos védővarázslattal arra az esetre, ha a báboknak sikerülne legyőzniük őt ebben a legyengült állapotban. Darius fel fogja tudni fejteni az általa elhelyezett mágia sűrű szövetét. „Csak fullaszd ki őket, amíg Darius ideér.” Julian hallotta a könyörgő aggodalmat a hangjában. A lány képtelen lett volna elviselni az ő még nagyobb fájdalmát. „Énekelj cara mia! Az tartja sakkban a fájdalmat. Nem tehetek másként, mint ahogyan teszek. Te vagy az életem. Ez az egyetlen érvem van. Csak ez létezik. Nem fogok elbukni, meg foglak védeni.” „Csinálhatok vihart, ha az segít neked. Vagy ködöt. Bármit, amire szükséged van. Engedd, hogy levessek egy kis terhet rólad!” Nem akart vitatkozni vele, nem szerette volna, ha eltereli a figyelmét azokról, akik fenyegették. Hallotta a baljós zörejeket, susogó levelek hangját, a gallyak sikoltó roppanását a rút lábak alatt. A lélektelenek közeledtek Julianhoz. „Csak énekelj piccola. A bátyád előre fogja küldeni a segítségét, mielőtt még ideérne. Állj készen, hogy rajtad keresztül láthassa, mi történik.” Desarinak meg kellett elégednie ennyivel. Ismét belekezdett az ősi énekbe, és közben közelebb húzódott az ablakhoz, hogy bármit azonnal megnézhessen, ha Darius kéri tőle. Julian olyan végtelenül magányosnak nézett ki odakint. Állt magasan, egyenes tartással, a szél csapdosta a haját. Teste elvágta magát a fájdalomtól, nyugodtan várakozott, készen állt a támadásra. Egyre nőtt benne a büszkeség. „Desari?” – Darius hangja nyugodt, és érzelemmentes volt, mint mindig, mégis elöntötte az iránta való teljes bizalom. Az erős, jól ismert hang körülfonta. – „Mondd el, mibe keveredett megint Julian.” Desari tovább énekelt hangosan Juliannek, de gondolatait a bátyja felé irányította. Olyan sok évszázadon át osztották meg ezt a külön kettejük számára kialakított csatornát, hogy semennyi erőfeszítésébe sem került megosztani a figyelmét. „Azt mondja, az egyik vámpír, akit megölt, ősi volt, a mérge bekerült a szervezetébe, nagyon erős. Julian megsebesült, de a méreg miatt nem engedte, hogy tápláljam. Még ahhoz is gyenge, hogy önmagából eltávolítsa a mérget. Vár téged.” „Tudod mire lesz szükségem. – válaszolt Darius – Készítsd elő a buszt, szedd elő a gyertyákat és a gyógynövényeket. Az illatok már legyenek a levegőben, mire megszabadulunk azoktól, akik fenyegetnek. Hívd a többieket is. Szükségem lesz rájuk a gyógyító szertartáshoz. Most az egyszer ragaszkodom hozzá, hogy Syndil is jelen legyen. Hatalmas gyógyító ereje van. Darius megszakította a kapcsolatot húga elméjével, láthatatlanul átsuhant a buszt körülfogó élőhalott szolgák fölött. Hét. Valóban egyike lehetett a legősibb vámpíroknak, végtelen idők óta növekvő erővel, hogy képes volt a vére hatalmával egyszerre ennyi zombit életben tartani. Darius hirtelen mély tiszteltet kezdett érezni az alatta álló Kárpáti iránt, aki jelen pillanatban is tetőtől talpig egy félelmetes vadásznak tűnt. Már magában az a tény azonban, hogy Julian nem teremtett magára tiszta inget a lassan rászáradó vértől kérgessé váló helyett, Dariusnak mindent elárult Julian gyengeségének mértékéről. De még ekkora fájdalommal, ilyen gyengén is, a férfi készen állt a harcra.

Darius zuhanni kezdett a föld felé, alakja abban a pillanatban megváltozott, ahogy földet ért, karmos lábai nem csaptak zajt, rávetette magát prédájára. A nagy fekete hím párduc halálos hatékonysággal süllyesztette bele fogait az első zombi torkába. Megvárta, míg az hang nélkül eldől, összehúzta magát, és már osont és némán, mint maga a halál, következő áldozata felé. Ahogy a következő lélektelen másfelé fordította a tekintetét, egyetlen ugrással a fölötte lévő ágra rugaszkodott, onnan esett a gyanútlan ellenfél nyakába, szemfogai töredékmásodpercek alatt összezúzták a torkát. Julian figyelte a bomlás különböző fázisaiban lévő mozgó hullákat, ahogy feléje vonszolták magukat, egyre erőtlenedve, halott mesterük lassan elszivárgó ereje miatt. Egy sötét árnyék moccant a fák vonalában, és Julian egyetlen pillanatra megláthatta a tömött bundán megcsillanó holdfény kékesfekete villanását. A párduc másodpercek leforgása alatt kiiktatott két zombit. Julian lassan kiengedte a lélegzetét. A lélektelenek a vámpír fertőzött vérét hordozzák, így több mint valószínűvé vált, hogy Darius is megfertőződik vele ma éjjel vadászzsákmányaiból. Fölöttük felhők gyülekeztek, egyre sötétebben, fenyegetőbben, eltakarva a hold fényét. Villám ívelt fel, előbb csak a felhők között, majd hatalmas reccsenéssel kísérve a földbe is lecsapott az első. A vihar teljes erőből, és gyorsan csapott le, a fák, mint a föld végtagjai táncoltak, imbolyogtak, nyikorgásaik, akár a sikolyok. Julian felismerte, a vihart Darius csinálta. Az egyik zombi előrelendült, égő szemei egyedül a buszt látták maga előtt. Egyetlen akadály állt közte, és a célpontja között, Julian. Érthetetlen morgó hangok törtek fel belőle, nyála végigfojt az állán, megindult Julian felé, rávicsorogva förtelmes fogsorával, ahogyan a közelébe csoszogott. Vastag, izmos karja ügyetlen lassúsággal csapott a feje irányába. A vadász lebukott az ütés elől, és rögtön megtorolta azt a sajátjával. A lélektelen feje lehetetlen szögben oldalra zöttyent, csigolya reccsenése hallatszott. Julian a következő ellenfél elé ugrott, aki társa vesztét nem is érzékelve, rendületlen lassúsággal igyekezett a halott mestere által meghatározott zsákmány felé. Baltát rejtegetett a háta mögött, és ez rögtön ki is derült, ahogy Julian kartávolságon belülre jutott hozzá. Alig pár centivel vétette el a célt. A vadász némán átkozta sérült karját, ami tehetetlenül lógott oldala mellett. Válaszolt egy alacsonyan bevitt rúgással, kisöpörte ellenfele lábait alóla. Fölé emelkedett, és egyetlen gyilkos ütéssel véget vetett a harcnak, éppen időben, hogy az odaérkező harmadik zombi felé fordulhasson. Annak ellenére, hogy a szörny lassú volt, ravasznak, és brutálisan erősnek bizonyult. Nekirontott Julian sérült vállának, felöklelte, mint egy bika. A kínzó fájdalom a dinamit erejével robbant át Julianon. Térdre rogyott, még mielőtt megtalálhatta, és elzárhatta volna magában az új fájdalom forrását. A levegő bennszorult a tüdejében, harcolnia kellett a lélegzetért, gyomra összeszorult, hányinger tört fel belőle. A fülsiketítő robbanás majdnem beszakította a dobhártyáját. A fölé magasodó lélektelen testén kékesfehér villám cikázott keresztül, ütésre lendülő karján át végigfutva rajta, hogy megolvadó cipője sarkán át a földbe távozzon. A zombi egy pillanatra mozdulatlanná vált, orrából, szájából füst emelkedett ki, ruhái megfeketedett hamuként peregni kezdtek róla. Egy narancssárga, izzó, aprócska meteornak tűnő gömb lendítette ki a szörnyet a dermedt mozdulatlanságból. A hasánál érte a támadás, a labda felizzott, és mire a zombi halálsikolyának hangja elérte a fákat, már csak a hamu szitált a helyén. A gömb a Julian által megbénított másik vámpírszolgára ugrott, megsemmisítve azt is, hogy máris a baltásra pattanjon. Darius biztos kézzel irányította, hosszú, vadászattal töltött évszázadainak rutinjával. Julian egyszerre magán érezte nyugodt érintését. Talpra segítette, és amikor Julian megingott, magára vette a hatalmas test teljes súlyát, meg sem rezdülve alatta, akárha egy gyermeket támogatna óvatosan. – Van még annyi erőd, hogy eltávolítsd a buszról a csapdákat? – kérdezte. Hangja nyugodt, és magabiztos, légzése egyenletes, mély, nyoma sem volt benne a hosszú, megerőltető repülésnek, a harcnak, és hogy mekkora terhet cipelt éppen.

Julian csak bólintani tudott a kérdésre, és elkezdte a bonyolult védővarázslatokat felfejteni, lassan, gondosan odafigyelve, hogy mindezt biztonságosan tegye. Desari végül kivágta előttük az ajtót, hogy aztán villámgyorsan félreállhasson a bátyja útjából, aki a jóformán becipelte a busz belsejébe életpárját. Aggodalomtól eltorzult arccal követte őket a kanapéig.

A lakókocsi belseje teljesen sötét volt, csak az illatos gyertyák adtak ki némi fényt. Füvek, és a gyertyák enyhítő esszenciája töltötte be a levegőt, és minden alkalommal, ahogy Julian lélegzetet vett, a gyógyító aromák beléptek a testébe, hogy segítségére legyenek fájdalma enyhítésében. – Rendbe jön? Tudsz neki segíteni? – kérdezte aggodalomtól félig megtébolyodva Desari, aki Darius mögött lassan a levegőbe emelkedett, hogy bátyja teste körül leskelődve figyelhesse életpárját. – Igaza volt. A vámpír mérge a szokásosnál sokkal erősebb. Azt szeretném, ha nem lennél útban. Csatlakozz a többiekhez a gyógyító kántálásba, adjátok kölcsön az erőiteket. Meg fogom őt gyógyítani, aztán magamat is. Desari ajkaihoz kapta a kezét, majd lecsúszott a torkára. – Te is megfertőződtél? – Az élőholt a szolgáit is megmérgezte. Az utolsó csapda, amit a vámpír hátrahagyott azok számára, akik keresztezni merték a terveit. Darius csupán tényeket közölt tárgyilagos hangon. Egyenletes, nyugodt hangja olyan ismerős volt a lány számára, megnyugtatta kissé. Darius lehajolt Julianhoz. Az megrázta a fejét, anélkül, hogy felnyitotta volna a szemét. – Előbb magad Darius. A méreg gyorsan terjed, és erősödik a hatása. Gyógyítsd magad, mielőtt túl késő lenne, mert én nem fogok tudni segíteni rajtad. Tedd meg ezt Desariért, amíg nem tudok rá úgy vigyázni, ahogy kellene. – Te csak pihenj Julian. – Darius a hatalma hangját használta rajta, aminek senki sem tudott ellenállni. Darius elküldte magát a saját testébe, és megkereste a méreg minden részecskéjét, ami a véráramán keresztül terjedt. Tanulmányozta összetevőit, viselkedését, atomi szinten megvizsgálta. Amikor rájött a működési mechanizmusára, megváltoztatta az összetételét, és elkezdte lebontani a testén belül. Mindezt nyugodtan, a saját tempójában, nem hagyva siettetni magát. Juliannak igaza volt. A méreg gyors volt, és nagyon toxikus. Elpusztította a sejteket, elemeikből önmagát sokszorosította. Ismét elcsodálkozott Julian hatalmas erején, hogy még életben volt, hogy tudta milyen hatása van a méregnek, és mégis saját érdekei elé helyezte feladatait, és életpárja jólétét. A gyógyító ének, amit Desari bűbájoló hangja, és a család többi tagja énekelt, elegendő erőt adott Dariusnak, mégis egy kissé elszédült, amikor visszatért saját alakjába. – Te is elszürkültél Darius. Fogadd el, amit önként felajánlok, hogy Julian is minél hamarabb visszanyerhesse az erejét. Desari egy felajánló mozdulattal tartotta bátyja elé a csuklóját. Darius megfogta a kezét, és átfordította. Húga ugyan törékenynek, és finomnak tűnik, de az ősi vér benne erős, és nagy hatalommal bíró. Lehajtotta a fejét, és ivott. Azonnal érezte, hogy ereje visszatér. Ha ilyen sok energiába került, hogy saját testéből eltávolítsa az alig pár percig ott lévő mérget, monumentális megerőltetés várt rá, hogy Juliant is megmenthesse. Desari megérintette testvére elméjét. Megnyugtatásra volt szüksége. Julian iszonyúan nézett ki, a szenvedés mély barázdákat vágott az arcába. Hamuszürke, és gyenge volt. Szívét és tüdejét lelassította amennyire lehetett, hogy megakadályozza a méreg további terjedését, de az már teljesen átjárta őt, ez világosan látszott.

Amikor megérintette az elméjét, hogy összeolvadjon vele, egy kemény gátat talált, ami távol tartotta őt. Julian nem engedte volna, hogy végiggyötrődje vele hosszú szenvedését, ezért inkább némaságra ítélte magát. – Az egész család segítségére szükségünk lesz. – Darius lezárta húga csuklóján a sebet. – Kérlek, figyelj oda, hogy egyikük se botladozzon itt körülöttünk, nem számít, hogy miről mi a véleményük. Neked fogok szólni, ha szükségem lesz valamire. „Figyelj rám Julian! Veled maradok. Ha úgy döntesz, hogy elmész, követlek. Soha többé nem leszel egyedül, ígérem.” Desari ünnepélyesen suttogta a szavakat a férfi elméjében, ahonnan természetesen az sem tudta kizárni őt, ahogyan ő sem tudta életpárját távol tartani sajátjától. Akarta, hogy hallja eltökéltségét, örökre szóló ígéretét, még akkor is, hogyha ezután bárhova megy is, neki vele kell tartania. Ebben az életben éppúgy, mint akkor, ha Julian úgy dönt, hogy tovább lép, a következőben.

Darius mély lélegzetet vett, belélegezte a gyógynövények fűszeres illatát, ismét fénnyé, és energiává fókuszálta magát, és belépett Julian testébe. Azonnal meglátta a véráramban uralkodó káoszt. A méreg úgy viselkedett, mint egy vírus, gyorsan megfertőzött minden közelébe kerülő sejtet, majd átalakult, és magát a szervezet védelmi rendszerét kezdte támadni. Arra volt tervezve a mestervámpír által, hogy meggyilkoljon minden Kárpátit, aki kapcsolatba kerül vele. A vámpír túl sokáig élt, bőven volt ideje kísérletezni. Darius még soha nem találta szembe ekkora kihívással, mint ez. Mégis bízott képességeiben. Valahogy mindig mindennek megtalálta a módját. Soha nem adta fel. Muszáj volt győznie. Másféle gondolkodásmóddal esélyük sem lett volna annak idején olyan távol a hazájuktól életben maradni. Belebegett a szív kamrájába, hogy felmérje az ottani károkat. Julian is pontosan tudta mi történik vele, és a fájdalomnak elviselhetetlennek kellett lennie. Már lelassította a szívét, és a tüdejét, hogy akadályozza a méreg terjedését. Darius belekezdett a károk helyreállításába, kimetszette a mutálódott sejteket. A további rombolást már nem volt olyan nehéz megállítani, tanulómunkának pont jól jött, hogy a saját szervezetében már kitapasztalhatta. A mutációk közül a legtöbb gyors, és agresszív volt. Fontos volt megtudnia melyik közülük a leggyorsabb, amelyik a legtöbb kárt képes okozni, hogy annak a nyomába szegődhessen. Mire a szív falait visszaállította eredeti állapotába, és az eredeti méregtörzs megsemmisült, már egy új terv is megfogalmazódott a fejében. Elfoglalta a helyét egy artériában, és elkezdődött a valódi munka. A méreg érzékelte őt, felé száguldott a vér ármában. Az átváltoztatott sejtek megtámadták, felismerve az általa jelentett veszélyt. Darius tábornokká avatta magát, és elkezdte legyártani a saját hadseregét. Antitesteket. Egyik hullámot a másik után indította a közeledő méreg felé. Alkotásai kezdtek felgyorsulni, egyre nagyobb károkat okoztak, ahogy minden újabb hullámnál igazított, finomított rajtuk egy keveset, hogy elpusztíthassák a vámpír utolsó megmaradt halálcsapdáját is. Hatalmas ereje volt Dariusnak még ebben a fény és energia állapotban is. Szüksége is volt rá, ha lépést akart tartani a folyamatosan változó méregvírussal, hogy elkerülhesse támadásait annak az anyagnak, amit az éppen olyan harcosok ellen hoztak létre, mint amilyen ő is volt. Közben pedig csodálta a vámpír munkáját. Egy géniusz volt, még akkor is, ha rossz célokra, gonoszságra használta fel végtelen tudását. Az anyag valahol a méreg és a vírus között helyezkedett el, gyorsan ható és halálos volt, egyfajta programozott intelligencia. A saját túlélésének érdekében kellett megváltoztatnia befogadója szervezetét, hogy biztosíthassa ott életben maradását. A munka bonyolult volt és aprólékos, de ő a szokásos önbizalmával és nyugodtságával végezte. A csata szokatlan, és ismeretlen volt, de amikor sikerült rájönnie az egész mechanizmusára, már nem jelentett gondot a számára. Semmi sem győzheti le őt.

A gyógyítással egy időben elméjének egy része a Kárpáti hímet elemezte, akit húga az életpárjának választott. Savage figyelemre méltó férfi. Mindannak ellenére, hogy valószínűleg pontosan tudta mi zajlik a szervezetében, a saját érdekei elé helyezte Desari egészségét és biztonságát. Ráadásul nem sajnálta az időt, és az energiát, hogy meggyógyítsa azokat a madarakat, akik segítettek neki az ősi elleni küzdelemben, majd egy újabb hatalmas időmennyiség, és energia árán eltüntette az élőholtak összes létező nyomát, hogy megőrizze fajuk létezésének titkait. Aztán Darius felfedezett egy árnyékos részt Julian szervezetében. Nem a vírus fertőzte meg, ez valamiképpen más volt, megint csak valami olyasmi, amivel eddig még soha nem találkozott. Ami a legrosszabb, nyugtalanította az az árnyékos folt. Julian mindvégig nyugodt maradt, elfogadta a jelenlétét, bízott a képességeiben, hogy meg fogja gyógyítani őt. Nem voltak kétségei, adrenalinnak nyomát sem találta a vérében, védelmi rendszere nem vette betolakodónak, mindenben együttműködött vele. Julian azt is tudta, hogy felfedezte azt a sötét árnyékot. Az ősi gyógyító ének hangjai táplálták Darius erejét folyamatosan, de az ennek ellenére akadozni kezdett. Minden ismerős családtag jelen volt. Desari, akinek hangja önmagában is megnyugtató és gyógyító hatású, Syndil szelíd, békés nyugalma, Barack óriási magabiztossága, és persze Dayan, a helyettese. Mind ott álltak készen, hogy azonnal a segítségére siessenek, ahogy befejezte. De még messze nem fejezte be. Majd amikor sikerül kiirtani az utolsó mutálódó törzset, és már elegendő mennyiségben gyárt le ellenanyagot, hogy sakkban tarthassák az esetleg megmaradó kóbor részecskéket, akkor engedi meg magának, hogy méregmentesnek nyilvánítsa a Kárpáti vadászt. Hatalmas ereje már csaknem teljesen kimerült.

Több mint két órát dolgozott, rendkívüli körülmények közt, távol a testétől. Visszatért hát belé kissé megpihenni. Imbolyogni kezdett a fáradtságtól, lénye táplálékért kiáltott, ráadásul érezte a napfelkelte első moccanásait is. Egyszerre Dayan csuklója nyomódott ajkaihoz. – Vedd el, amit szabadon felajánlok neked. – mondta hivatalosan. Desari megérintette a bátyja vállát. – Egészen elszürkültél. Táplálkozz, kérlek! Nem akarta neki megmondani, hogy megjelenése majdnem pontosan olyan ijesztő, mint Juliané. Aggódva tördelte a kezét, félt megérinteni a bátyja elméjét, rettegve attól, hogy milyen választ kapna a kérdésére, de félt hangosan feltenni is azt. „Életben maradok szépségem.” – Julian férfias hangja elűzte elméjéről a rettegés nyirkos ködét, beburkolta melegébe, megpróbált kényelmet biztosítani a számára, majd kötekedő hangnemben folytatta. – Túl fogom élni, hogy megtaníthassam az életpárom az engedelmesség szó jelentésére. A fivéred éppen olyan ügyes, mint Gregori, és bár ezt még nem tudjátok felmérni, azt hiszem nagyobb bókkal nem is szolgálhatnék köszönetképpen.” Hangja minden szóval gyengébbnek, és távolibbnak tűnt, mintha ez a pár mondat ismét teljesen kimerítette volna tartalékait. – Julian. – suttogta hangosan. Darius sötét pillantása azonnali megrovással vágott felé. Gondos udvariassággal zárta le a Dayan csuklóján ejtett sebeket, aztán Julian fölé hajolt, és beszélni kezdett hozzá. – Tudom, hogy hallasz renegát. Nem vagy abban az állapotban, hogy ellenkezz velem. Ha nem akarod, hogy kényszer alá helyezzelek, akkor szépen nyugton maradsz, és főleg csendben, hogy megőrizhesd a maradék erőd, amire szükséged is lesz, hogy harcolj a saját életedért, és a húgom életben maradásáért.

Szigorú figyelmeztetés volt a hangjában, nem hagyván helyet semmiféle kétségnek, hogy be is fogja váltani, amivel fenyegetőzik. Keményen és gyorsan szerzett érvényt akaratának mindig, azok, akik ismerték, kérdések nélkül engedelmeskedtek neki. Julian úgy feküdt, mintha máris halott lenne, szíve és tüdeje működése szinte észrevehetetlen, de szinte hihetetlen módon egy halvány vigyor enyhítette a halál jelenlétét arcán. Darius a húgára nézett. – Teljesen irányíthatatlan. Azt hiszem, téged kell alvásba küldenem, hogy nyugton maradjon. A szobában egyszerre megsűrűsödött a levegő, egy forró árnyék jelent meg közöttük. Egy figyelmeztetés, a megtorlás ígérete. Desarinak elakadt a lélegzete. El sem tudta képzelni, hogy valaki is szembeszálljon Darius parancsaival. Főleg pedig, hogy egy inkább holt, mint eleven, akinek még mindig szüksége van a segítségére, az fenyegesse meg. Juliannak tudnia kell, hogy Darius nem kényszerítené őt, egyszerűen csak irányítani próbál, mivel ez az ő útja. Darius egy ellenállhatatlanul erős kényszerrel aludni küldte a kanapén fekvő Kárpátit. Jelenlegi állapotában Juliannak halvány esélye sem volt szembeszegülni vele. Utolsó gondolata, mielőtt elárasztotta volna az álomtalan, halálszerű alvás, az volt, hogy ez az ember sokkal veszélyesebb, mint bárki, akivel sok száz éve alatt találkozott. Talán még magánál Gregorinál is veszélyesebb. Desari megkerülte a bátyját, kisimította Julian homlokából a hajat, keze gyengéden elidőzött rajta. – Csak engem akart megvédeni. – suttogta. Darius mégis meghallotta. – Nincs szükséged védelemre, amíg itt vagyok veled. Ezt mindenki tudja. Ő csak arra figyelmeztetett, hogy gondoljam meg, hogy beszélek veled. – a fekete szemekben fenyegetés csillant. – Tíz férfira való arrogancia van benne. Darius felsóhajtott, mélyen beszívta a gyógyító aromákat a tüdejébe. – Folytasd a kántálást, és gyújts egy újabb gyertyát, vagyis inkább kettőt. És lehetőleg ma már ne keveredj bajba. Aztán kizárt mindent és mindenkit a tudatából, és koncentrált, amíg újra fel nem vette gyógyító alakját. Nagy körültekintéssel visszatért Julian vérkeringésébe, hogy megvizsgálja, jelent-e újabb fenyegetést a vírus. És valóban. Egy újabb mutáció ölte halomra antitesteit. Darius beállította a módosításokat és belefogott az újabb hullám gyártásába. Közben megvizsgálta az új törzs sejtszerkezetét, hogy rájöjjön, hogyan lehet ennyire pusztító. Bár az eredeti méregből mutálódott, ez a törzs sokkal virulensebb sejtmaggal rendelkezett. Újra és újra összerakta magát különböző módokon, harcolt, hogy életben maradhasson, míg be nem végzi alkotója utolsó gyilkos parancsát. Darius elindította új hadseregét, aztán újra körülnézett a létfontosságú szervek tájékán. Az új törzs ismét megroncsolta az erek falait, és a szív kamráin is megint akadt javítani való. Darius eltöltött egy jó időt a szervek regenerálásával. A sérült váll tájékán volt a legrosszabb a helyzet. Szétszakadt izmok, és törött csont. Nyugodt mozdulatokkal helyrehozta, aztán ismét visszatért a véráramba, hogy meggyőződjön róla, az utolsó mutálódott törzs is elpusztult. Semmiféle kockázatot nem akart vállalni, hogy esetleg húga is megfertőződjön. Végigjárt alaposan minden szervet, testrészt, a csontvelőt, artériákat és hajszálereket. Majd újra végigjárta mégegyszer az egészet. Eltüntetett minden halott, roncsolódott darabkát, az utolsó maradványait is az idegen sejteknek. Aztán odafordult, hogy közelebbről megvizsgálja azt a sötét árnyékot. Nem volt mélyen elrejtve, hogy maga Julian is szemmel tarthassa a testében. Sötét volt. Romlott. Egy vámpír jele. Darius tanulmányozta egy darabig. Nem látott megoldást rá, hogy eltüntethesse. Julian valahol, valamikor közeli kapcsolatba került egy vámpírral. Saját szörnyetege is elég erős benne. A magányos hím Kárpátiak törekvése, hogy megőrizzék a lelküket, éppen elég nehéz egy vámpír állandó jelenléte nélkül is. Darius el tudta képzelni azt az ádáz csatát,

amit Julian létezésének minden egyes pillanatában vívott. Mégis. Semmit sem tehetett a Kárpátiért, aki azt állította, hogy a húga az övé. Sajnálkozó sóhajjal lépett vissza a testébe, elhatározva, hogy szorosan szemmel fogja tartani Juliant a húga biztonsága érdekében.

Szemei azonnal reagáltak a hajnalra. Pedig a fény még csak most kezdte szürke sávjaival felhígítani az éjszaka feketéjét. Lecsukta a szemét, hogy tompítsa a hatást. Ez utóbbi gyengesége nagyon zavarta. Még soha nem kellett megküzdenie testi gyengeséggel. Évszázadokig könnyedén sikerült a föld felett maradnia tíz, akár tizenegy óráig is, de az elmúlt néhány évben a szeme sokkal érzékenyebb lett a fényre. De Darius akarata vasból volt. Amikor úgy döntött, hogy megtesz valamit, nem hátrált meg többé, bármilyen nehéz volt is elérni a célt. Mégis egyszerűen nem tudta legyőzni a fényérzékenységét kora reggel. – Darius? – Dayan megérintette a vállát könnyedén, hogy visszahozza maguk közé. – Mit tegyünk? – Bele kell helyeznünk a földbe, és rá kell vennünk a talajt, hogy gyógyítsa. Adok neki vért, mielőtt lehelyezzük. A vérem elég ősi ahhoz, hogy segítsen neki felépülni. Bár hogy egyáltalán miért akarom ezt, el sem tudom képzelni. – Már te is túl sokat vesztettél ma éjjel Darius. – emelt kifogást Dayan. – Majd én táplálom. – Nem fogom kockáztatni az életed. Ha kihagytam valami apró területet, ahol életben maradt a vírus, fennáll a lehetősége, hogy fertőz. A valódi ok, amiért tiltakozott a vércsere ellen az volt, hogy ha Dayan valaha is átfordulna, így legalább Julian nem tud vadászni rá. Ezt a felelősséget Darius magának tartotta fenn. És ha Julian világítótoronynak bizonyul az őt megfertőző vámpír számára, ha veszélyezteti Desarit, akkor is rá lesz szükség, hogy elpusztítsa húga életpárját. „Van rá valós veszély, hogy valami valóban kimaradt? – követelt választ Desari. Képtelen volt elhinni, hogy ez reális lehetőség lehet. A bátyja mindig olyan alapos. „Ne légy nevetséges.” Darius hangja fáradtan csendült az elméjében. Aztán belenézett a feneketlen rémületet sugárzó sötét szemekbe, és rögtön felé nyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa őt. – Nem kell aggódnod kishúgom. Dayan azonnal felajánlotta ismét a csuklóját vezetőjének. Bármire kész volt, hogy segíthessen neki. Barack már a földben volt, Syndilre vigyázott. Mindig Barack volt az, aki vigyázott a lányra, amióta a támadás érte. Az egykor laza és pimasz Barack most sokkal csendesebb, éberebb, figyelmesebb lett. Csak akkor pihent, amikor Syndil is. Így Dayan maradt az, aki támogatta vezetőjüket, amíg az gyógyította az idegent, Barack csak addig maradt, míg Syndil is ott volt. Dayan ülve találta magát a kanapén. Hirtelen megszédült, jókora vérmennyiséget adott már át az éjszaka folyamán. Darius kényszeríteni próbálta Juliant az ivásra. Dayan nem tudott ebben a segítségére lenni, de megfigyelhette hatékonyságát. Darius mindent megtett, mozdulatai erősek és biztosak voltak. Az idegen végül engedett erejének. Dayan figyelte Desari választott párját. Még így, ebben az állapotban is veszélyesnek tűnt. Kicsit értetlenül állt a dolog előtt, hogy miért választott a lány egy erős akaratú hímet, mint a bátyja, amikor gyakran az idegeire ment Darius ragaszkodása a szabályokhoz, és a nők szigorú felügyelete. – Menj táplálkozni Dayan. – mondta Darius – Desari és én letesszük Juliant a földbe. Mindketten a közelében fogunk aludni, ő pedig gyógyulhat a mélyben. De még el kell készíteni a biztonsági varázslatokat, hogy távol tartsanak bárkit, míg mindannyian alszunk. – Nem probléma Darius. Ne aggódj. – Hívj, ha szükséged van a segítségemre. Dayan némán felemelkedett, és elindult vadászni. Desari halkan felsóhajtott.

– Olyan magányosnak tűnsz olykor Darius. – A hímek mindig egyedül vannak húgocskám. – felelt halkan Darius – Ez olyasmi, amivel mindannyiunknak szembe kell nézni. – Megérintette az állát egy ujjával. – Együttérzés, és szerető természet nélkül valók vagyunk. – Mit tehetek, hogy segítsek? – Kérdezte Desari azonnal, aggodalomtól árnyékos szemekkel. – Az éneked segít. Olyankor békét érzek. Te, és Syndil vagytok a mi erőnk. Nélkületek nem menne. – Pedig azért is mi vagyunk a felelősek, hogy a vámpírok idegyűlnek. Minket keresnek. Darius bólintott. – Ez több mint valószínű. De ez nem a te hibád. – Mégis, ha neked kell elpusztítanod őket. – Az a kötelességem. És elfogadom, nincs bennem semmi ellenkezés ezzel kapcsolatban. De most Desari, nagyon fáradt vagyok, és még le kell tennünk a földbe ezt a te emberedet, hogy gyógyulhasson. Menjünk. Desari elindult kifelé a járműből, de hátranézett a válla fölött. – A busz lerobbant Darius. Azt akarom, hogy keressetek egy szerelőt, aki velünk utazik. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kissé megváltoztatja a dolgokat, de egy embert könnyen tudunk irányítani. Ha nem tesztek semmit, magam fogok kiküldeni egy hívást, hogy kit keresünk. – Ha ő hagyja. Ha nem lesz féltékeny a választottadra. Elég birtoklónak tűnik. Desari elfordult a bátyjától. Elégedett volt az eredménnyel, amit kicsikart belőle. Darius nyilvánvalóan úgy vélte, hogy ilyen személyt lehetetlen találni, de ő elhatározta, hogy mindenképpen megpróbálja. Belefáradt már a turnék minden részletének a kézbentartásába. A szürke hajnali fényben sietve átvágott a nyílt téren, az erdő mélye felé, hogy kiválasszon egy területet, ami védve van a nap közvetlen sugaraitól, de mégis több menekülési útvonalat is biztosít. Desari végül talált egy ilyen helyet, kezével intett, hogy feltáruljon neki a föld, felajánlva neki gyógyító, megfiatalító erejét. A föld üdvözölte, suttogásával álomba ringatta, védelmet ígért neki. Háta mögött Darius csendesen lebegtette terhét. Végtelen óvatossággal mélyre helyezte Juliant a talajban. – Aludj mélyen népünk ősi módján húgom választottja. Gyógyulj a föld erejétől, hogy majd felfrissülve, teljes erődben kelhess fel belőle. – A hagyományos szavak után Darius leengedte Desari mellé a földbe a testet. Nézte, ahogy húga int, és az utolsót leheli, mielőtt bezáródik fölöttük a barna erdőtalaj.

Darius állt még egy darabig, hallgatta az ébredező madarak csicsergését, az egerek, és más apró erdei rágcsálók motoszkálását a bokrok alatt. Általában a föld alatt találta, mire ilyen magasságba emelkedett a nap, így el is felejtette már a reggel hangjait. Körülnézett a fekete, szürke világon, érezte a teljes magány lesújtó érzését, a fajának hímjeit megtizedelő kopár létezés teljes súlyával nehezedett rá. Az előtte álló idő elnyúlt, túl hosszúvá, szinte már végtelenné vált, és rúttá a remény nélkül. Semmit sem tehetett, hogy megváltoztassa. Csupán idő kérdése volt, hogy a sötét folt szétterjedve a lelkében, teljesen beburkolja azt. Ettől már csak szilárd akarata, szigorú becsületkódexe, és családja védelmének felelőssége tartotta távol. Ez nem engedte, hogy belesétáljon a napba, véget vetve a földi pokolnak, amit létezése jelentett számára. És mennyivel nehezebb lehet Desari életpárjának helyzete, akinek még egy vámpír jele is pusztítja a lelkét, belülről kifelé? Julian Savage fenyegetést jelentett. És most része volt Darius családjának.

Tizenegyedik fejezet A nap lassan narancs, rózsaszín és vörös fény kavalkádba borította az ég alját. A színek a hegyek mögül törtek elő, megfürdették az erdőt, befestették a faleveleket. A szél épp csak mozdult, friss megújuló életet lehelve maga körül. A kemping legtöbb lakója elhagyta már a területet, valamiféle ismeretlen szorongás uralkodott el rajtuk, hogy valami nagyon veszélyes lappang a közelben. Két aranymosót a hatóság keresett. Ők már régóta itt táboroztak a folyónál, és most sehol sem találták őket annak ellenére, hogy a kutató-mentő csapatok bejárták az egész vidéket. Keresték őket kutyákkal, lóhátról, helikopterrel. A mentő expedíció tagjainak a két eltűnt táborának közelében valahogy mindig elszorult a szíve, nyomasztó teher nehezedett a mellükre, szinte lélegezni is alig tudtak, titokban szerették volna minél hamarabb maguk mögött tudni azt a helyet. A Dayan által emelt álcázások és eltérítések kitartottak, és Darius még rájuk is erősített, amikor néhány éjszakával ezelőtt felébredt. A buszt is megjavították. Julian abban a pillanatban meghallotta a másik szív dobbanását maga mellett, ahogy saját szíve és tüdeje dolgozni kezdett. Gondosan beleolvasott a környezetébe, van-e rajtuk kívül más is a közelben, és főleg, hogy nem fenyeget-e veszély. Különösen az üres foltokat kereste, hiszen a környezet hiánya azt jelenthette, hogy egy élőholt álcázva van a közelükben. Végül felnyitotta a földet maguk felett, hogy felfedje a hunyorgó csillagokat, és az éjszakát, amihez tartozott. Óvatosan megmozdította a testét, hogy felmérje állapotát. Hozzáért valamihez maga mellett. Puha bőr, selymes hajszálak. Mély sóhajjal szívta be a levegőt, és vele a lány illatát. Desari. Ajándéka maga volt a csoda, hiszen azt üzente vele, soha többé nem kell egyedül felébrednie. És ő soha többé nem is kívánt a földön barangolni egyedül. Ujjaival megérintette az ében szálakat, az ajkához húzta őket. Hogyan mondhatná el neki az igazat? Soha nem értené meg. Julian elég erős volt, hogy kisétáljon népe életéből, eltűnjön ikertestvére szeme elől, de nem volt ereje, hogy elhagyja Desarit, még akkor sem, ha jól tudta, mekkora veszélybe sodorja, hogy vele van. Feléje fordult, arcát rengeteg hajába temette. Desari válasza meglepően hirtelen volt. Karjai köré fonódtak, vad erővel szorította magához. Érezte teste remegését. – Azt hittem elveszítelek. – suttogta bele a nyakába. – Ez túl közel volt. Próbálta megszigorítani a hangját, miközben a lágy testet ő is magához húzta. – Mondtam, hogy bízz bennem cara. Teljesen feleslegesen izgattad fel magad. Megütötte a lány éhsége, mintha a sajátja lett volna. Desari vele maradt a földben napokon keresztül, még táplálkozni sem kelt fel, míg ő regenerálódott és gyógyult. Most viszont már mindkettejüknek szüksége volt vérre. Julian mély lélegzetet vett, és felemelkedett, felkészülve rá, hogy odafenn esetleg potenciális veszély várhatja. Desari majd csak akkor jöhet fel, ha ő már egyértelműen jelezte neki, hogy minden rendben. Visszacsukta a földet, eltüntette minden nyomát, hogy valaha is megbolygatták volna, és felemelkedett, hogy az égen keressen zsákmányt.

Az erdő üresnek, szinte kihaltnak tűnt, emberek jelenlétét nem érezte. Bagolytestben körözött a fák fölött, mivel így sokkal nagyobb területet beláthatott, mint bármilyen egyéb módon.

A folyón túl, elég sok mérföldre táborhelyüktől egy mozgó foltot pillantott meg maga alatt. Leereszkedett és megtett néhány csendes kört felettük. A két férfi egy sátorban tartózkodott, éppen nevettek egyikük tréfáján. Julian jelzett Desarinak, majd leszállt egy kiálló ágra, és várt rá. Továbbra is nyitva tartotta érzékeit, vizsgálta a területet újra és újra, hogy párja biztonságba érkezhessen, majd egy még közelebbi fára repült. Szárnyait behúzta, végigsétált az ágon, hogy helyet adjon érkező életpárjának, karmos lábai biztosan kapaszkodtak a kéregbe. Felmérte a kempingtől való távolságukat, hallgatta a szél meséit, mi történik a környező erdőben, és a folyóban, így teljesen biztos lehetett benne, hogy egyedül vannak. Desari türelmesen várt, hogy életpárja táplálékot szerezzen mindkettejüknek. Nézte őt, és még ez is örömet okozott neki. Mi az, ami úgy vonzza rá a tekintetét, akár egy mágnes? Valahogyan ellopta a szívét, és úgy körülfonta sajátmagával, hogy már élni sem képes nélküle. Nem igazán bánta már. Fajuk az ég, a föld, a természet része. Évszázadok alatt megtanulta, hogy a világ állandóan változik, hogy a természet vad és szabad, saját szabályokkal, amiket gyorsan el is hagyott, ha nem volt már rájuk szükség. Semmi sem maradhatott örökké mozdulatlan. Változnak az évszakok, a nap kel és nyugszik, maga a föld is forog, minden változik. Beleértve magát az életet. Julian most a részévé vált. Figyelte, ahogyan köd alakban leereszkedik a földre, és ott emberi formát ölt. Meleg szeretet öntötte el a szívét, pillangószárnyak rebbentek gyomrában, magas, izmos alakja láttán. Úgy nézett ki, mint ami volt. Egy ősi harcos, félelmetes, veszélyes, és mégis érzéki és szép. Desari követte a vízfolyásszerűen sima mozdulatait, ahogy közeledett a két sátorozóhoz, barátságos mosollyal üdvözölte őket, majd hallotta hatalmának halk szavait is. A férfi lehajtotta a fejét, és ivott. Látta milyen óvatos, és tiszteletteljes, szinte már nemesen bánt az első emberrel, miután végzett, segített neki leülni egy fa alá, miközben a második türelmesen várt rá, ahogy megparancsolta neki. Desarinak tetszett ez az oldala is a férfinak. Szerette az embereket, pedig nem találkozott túl sok jó emberrel. Sőt, igazából alig találkozott emberekkel. Darius és a többi férfi lappangó fenyegetésnek tekintette őket, még akkor is, ha a Kárpátiak bármikor tudták irányítani az elméiket, vagy ha szükség volt rá, módosítani, törölni emlékeiket. Mégis jó volt felismerni Julianben a gyengédséget az emberi faj iránt. „Túlbecsülöd az életpárodat cara mia. Sem együttérzést, sem bajtársiasságot nem érzek irántuk. Bárcsak ne így lenne, de én végülis egy ragadozó vagyok.” Desari még madártestben is érezte, hogy elmosolyodik. Julian természetesen most is a fejében volt, mint mindig, követte a gondolatait. „Ez az egyetlen mód, hogy az igazi valódat hallhassam. Fennhangon jobban szeretsz előadást tartani nekem minden adandó alkalommal. Jobban szeretem a gondolataidat.” „Csak jobban kellene figyelned.” „Túl arrogáns vagy.” „Pont ezért bolondulsz értem.” – Hatalmas hímelégedettség hallatszott a hangjából. Desari próbálta megakadályozni, hogy kitörjön belőle a nevetés, de nem járt sikerrel. Julian Savage minden volt, amit valaha is akart. Még a gúnyba hajló humorérzéke, arrogáns önbizalma is jobban tetszett neki annál, minthogy ezt el tudja titkolni. – „Kívánsz engem. És nem tehetsz ellene semmit. Nyilvánvalóan a szép külsőm lehet az oka.” „És természetesen a szende modorod.” – kacagott mostmár nyíltan Desari, és elrúgta magát a faágról. A baglyok lustán köröztek, mielőtt leszálltak volna a kanyonban, és eredeti alakjukra változtak volna. – „Különösen a szerénységed, ami vonz benned.” „Sétálj be a fák közé, amíg elengedem az embereket. Nem szeretem, hogy a közeledben vannak.” Desari felkapta a fejét, szemei felparázslottak. Elsétált, de belefáradt már, hogy úgy ugráljon, ahogy fajának hímjei gondolják. Erről gyorsan le fogja őket szoktatni.

„Julian, tudtad, hogy ismerek egy dalt, amit ha eléneklek, csapdába esel a madártestedben és nem fogsz tudni visszaváltozni?” Julian halkan felnevetett, és ugyanaz a férfigőg, ami az előbb még annyira tetszett neki, most arra késztette a lányt, hogy ki akarja tekerni a nyakát. A férfi hihetetlen sebességgel mozdult, és már ott is volt mellette. Karjával átfogta a derekát, lehajolt, meleg ajkai végigsimítottak a nyakán, majd ajkain is. – Lehet, hogy meg tudnád tenni cara mia, de nem hagynál sokáig abban a testben. Szükséged lenne a saját alakomra. Mintha a vágynak valami bekapcsoló gombja lenne rajta, aminek helyét csak Julian ismeri, Desarin izgatott remegés futott végig. A férfi illata tiszta és friss volt, ruhái makulátlanok, mintha nem is a földben töltötték volna az utolsó pár napot. Erei teli voltak élettel, szívverése hívogatta. – Beképzelt vagy. – húzta fel az orrát tettetett felháborodással. De egyszerre csak a játékos büszkélkedés nem számított. Éhsége minden figyelmeztetés nélkül szinte felüvöltött, és egy villámcsapás fájdalmával vágott keresztül rajta. Forrósága mélyről indult, és gonoszul. Julian a karjaiba szorította, és a felemelkedett vele. Vitte magasan a levegőben, az erdőn keresztül, egy lakatlan kis smaragdszigetre egy apró tó közepén.

Mire földet értek, a férfi szája már az övén volt, uralma alá vonta, forrósodó vágyát közvetítette Desari ajkai fel. A lány keze mindenhol ott volt, megpróbálta megszabadítani a ruháitól. Mohón simogatta mellkasa kemény izmait, erős vállait, széles hátát. Alaposan szemügyre vett minden szabaddá váló négyzetcentimétert a bőrén, végképp meg akarván győződni róla, hogy teljesen meggyógyult a vámpírral, majd a vérével folytatott küzdelemből. Saját ruháit is merev, ridegnek érezte hirtelen, irritálták érzékennyé váló bőrét. Egyetlen gondolattal eltüntette őket magáról, hogy semmi se maradjon közte, és Julian hatalmas teste között. Mindjárt sokkal jobban érezte magát, köré fonta a karjait. Még közelebb húzódott hozzá, szeretett volna elrejtőzni benne, teljesen a részévé válni, de azt is akarta, hogy a férfi temesse magát mélyre őbenne. Annyi évszázadot töltött el gyermekek esélye, és anélkül, hogy valaki igazán, kizárólag csak az övé legyen, rá legyen szüksége, hogy most örömmel fogadott minden vágyat. – Szüksége volt rád valakinek. – javította ki a férfi. Hangja rekedt volt, az ő kezei is mohón kutatták a karcsú testet. Térdre rogyott előtte, felnézett sötét, parázsló szépségére, gyönyörködött tüzes lángolásában. Desari része volt az éjszaka misztériumának, ragyogott akár a Hold és a csillagok. Julian kezei a csípőjére szorultak, csókjai arra késztették párját, hogy széjjelebb nyissa combjait. Bejárt a szájával minden egyes immár jól ismert, örökkévalóságra az emlékezetébe vésett völgyet, hajlatot. Mintha az idő kegyesen megállt volna a kedvéért, megengedve neki, hogy kiélvezhesse a pillanatot, amikor övé az örökkévaló világegyetem, maga a csoda, a szépséges női testbe csomagolva. Izmainak feszessége, bőre lágysága, ében selyemhaja, a csábító izzás szénfekete szemei mélyén, hosszú szempillái, a sötét, titokzatos háromszög lábai között, ami eleven tűzzel hívogatta. Maga volt a szépség, a varázslat. Fénye és jósága könnyeket csalt a szemébe, pislognia kellett tőle. Julian ráhajtotta fejét az alabástrom combokra, belélegezte fűszeres illatát, míg a játszi szellő lehűtötte kissé a testüket. Párja pontosan olyan éhes és vad volt, mint az éjszaka többi teremtménye. Ő pedig még mindig képtelen volt elhinni, hogy mindez az övé, az ő másik fele. Hogy nem fog eltűnni, nem hagyja el, nem marad egyedül az elszigetelt reménytelenségben.

Lenyűgözték Desari szavai, amiket akkor mondott, amikor ő súlyosan sérülten feküdt. A hangja lágy, és rekedt volt, de kényszerítő ereje, hogy ő meghallja, hatalmas. Ezen a hangon képtelenség hazudni. Az az eskü azt jelentette, a lány neki adta a lényét. Ha ő távozott volna a túlvilágra, oda is követte volna. „Veled maradok. Ha úgy döntesz, hogy elmész, követlek. Soha többé nem leszel egyedül, ígérem.” Ez az elköteleződés mindenen túl volt, amire valaha is vágyott. Kezei még jobban megszorították a fenekét, közelebb húzta magához. Forrósága, vad illata hívta őt, könyörgött a lecsillapításért. Julian csak rá gondolt. Neki akart tökéletes örömet okozni, mintegy köszönetet mondva mindenért, amit tőle kapott, puha érintéséért, szája szépségéért, befogadó, körülölelő testéért, amik az idők kezdete óta rá vártak. Desari felkiáltott szájának első érintésétől. Teste különvált akaratától, elébe ment a kényeztető cirógatásnak. Testének olyan titkos helyei sajdultak meg a vágytól Julian érintése nyomán, amiknek eddig a létezéséről sem tudott. Csak állt tehetetlenül, míg testét hullámokban elárasztotta a földrengető gyönyör. Ujjait az arany sörénybe fúrta, hogy egyáltalán a földön tartsák, hiszen bensője úgy érezte kiemelkedik a testéből, és magasan szárnyal. Levegőért kapkodott még, amikor Julian gyengéden lehúzta magához. Fölé emelkedő teste kemény volt, és agresszív. Kezét becsúsztatta a combjai közé, dereka köré simította a lábait. Fogai a nyakán dőzsöltek, majd lelopták magukat duzzadtnak érzett melleihez. Desari közelebb préselte magát hozzá, magában szerette volna tudni, örökre. Éhsége, és vágya annyira fennen lángolt, szüksége olyan erős volt, lehúzta magához a szőke fürtös fejet, a bőrén akarta tudni a száját. Megborzongott, ahogy férfiassága bársonybőrű csúcsa bejáratához illeszkedett. Előretolta csípőjét, kényszeríteni akarta beljebb magába a férfi testét, de az nem volt hajlandó megmozdulni, kezeivel az ő fejét fogta át, magához emelte, száját a mellkasához nyomta. Julian mindent akart. Érezte a lány, kutató ajkak érintését, amik lassan uralhatatlan tűzvésszé fokozták saját vágyát, önkéntelenül felé moccant a csípője. Összeszorította a fogát. Az apró, éles fogak a bőrét karistolták, fel és le, míg már úgy érezte, hogy megtébolyodik a vágytól. Csípője ismét türelmetlenül megmoccant, de ismét sikerült visszatartania. Végre belemélyedtek a fogak, a finom nyelv örvénylő mozgása azonnal enyhíteni próbálta a tűszúrásnyi fájdalmat. „Desari!” A név, ami szinte kiszakadt az elméjéből, maga volt az imádság. Azonnal érkezett a válasz, fájó szükség remegése a lány elméjébe. Egy erőteljes mozdulattal beljebb lökte magát a lágy testben, és abban a pillanatban Desari fogai is mélyebbre fúródtak húsába. Vakító fehér villámlás futott keresztül rajtuk. Elektromos ívek sziszegtek, íveltek fel a két test között, mintha még inkább összeforrasztanák őket. Elméjében hallotta a párja lágy, fátyolos örömkiáltását, és ő is képtelen volt csendben maradni. Egyik kezével fejét emelte magához, ujjait a fényes tincsekbe fúrva, másikkal a csípőjét tartotta. Egyre mélyebben, és mélyebben hatolt belé, testük súrlódása, forróságuk fokozódása, a befogadó test izgató összezárulásai, és ellazulásai maga körül elhomályosították az elméjét. A lágy ajkak mozgása a mellkasán megőrjítette, hogy táplálhatta Desarit, felerősítette az örömét. Csípője egyre vadabbul mozgott, gátlástalanul, olyan mélyre akart hatolni párjában, amennyire csak az lehetséges volt. Olyan helyeken érzett vad örömöt a testében, amik összetörték eddig átfogónak vélt tudását az erotikáról. Desari végül elhúzta a fejét tőle, nyelvével lezárta a harapás helyét. Vékony csuklóiért nyúlt, hogy távol tarthassa magától jelen pillanatban végzetes érintését, a feje fölött fogva tartotta őket. Desari nem adta fel, felsőteste ívelt felé, magához csábítva az érintését. Lehajtotta a fejét a krémes bőrű mellekhez.

Desari halkan felnyögött, ahogy a forró ajak rázárult fájdalmasan érzékennyé vált mellbimbójára. Julian mélyebb, nehezebb lökésekkel válaszolt, fenn egyensúlyozva magukat a beteljesülés peremén. – Julian, kérlek! Desari rajtakapta saját hangját a könyörgésen. Teste kígyózott, vonaglott a férfi alatt, öle egyre szorosabban ölelte. A forró száj megmoccant rajta, átköltözött a torkára, megcsipkedte rajta fogaival a bőrt. Majd visszatért a mellére, fogai már szívdobbanásait keresték, nyelve elviselhetetlen tüzet gerjesztett. Szinte már nyöszörögte a nevét, megpróbálta kiszabadítani a kezeit, hogy helyben tartsa azt a kóbor szájat, hogy szabadítsa meg végre a lángoktól, amik bőrén, és lábai között lobogtak. Julian nem engedte el. Teste mélyre merült az övében, arcába az éhség vésett szigorú nyomokat. Vadságot, forróságot, fokozhatatlan vágyat sugárzott. Hosszú, mély lökései közben rabul ejtette az obszidián szemek pillantását. – Elképzelhetetlenül akarlak téged Desari. Szükségem éppen olyan vad, mint a tiéd. Érzem mindkettőnk tüzét, a testem a tiédhez tartozik. Éppúgy a részed vagyok, mint a szíved a mellkasodban. Ismét lehajtotta a fejét, erősen megszívta mellbimbóját. – Azt akarom, hogy soha ne érjen véget. Megvastagodott, még keményebbre duzzadt magjától, vágya már szinte dühé fokozódott, teste úgy tűnt a következő pillanatban szétrobban, mégsem tudta abbahagyni. Soha, de soha nem tudná abbahagyni. Felkiáltott fájdalmában és örömében, már attól tartott, belepusztul a gyönyörbe. De még mindig folytatni akarta, szájával, orrával a lány nyakának finom bőrét simította végig. – Te is azt szeretnéd, ha megkönnyebbülhetnénk, de így akarsz maradni az örökkévalóságig. – suttogta a bőrébe – Könyörögsz nekem, hogy hagyjam abba, és könyörögsz, hogy soha ne hagyjam abba. A fejedben vagyok. Hallak, érezlek. Mindkettőt szeretnéd, és én mindkettőt megadom neked. Fogai átlyukasztották a bőrét, a fehér villámcsapás kék lángokat robbantott szét bennük. Elválaszthatatlanul egybeolvasztotta elméjüket, szívüket, testüket, és lelküket, a vér édes íze összekötötte őket. Fenntartotta magukat a csúcson, a tűzvihar üvöltve söpört át rajtuk. Csípője újra és újra előredöfött, mélyen a lányba ontotta a magvát, miközben nyakából életének esszenciája áradt belé. Hajuk összekeveredett, testük tombolva tapadt egymáshoz, ellenőrizhetetlen, kaotikus szépségben. Nem volt már Desari és Julian. Csak ők voltak, a mély, megrázó extázisban egyesülve. Desari foglyul esett a férfi teste alatt, és képtelen volt elhinni, hogy teste és tudata nem tört apró szilánkokra ekkora robbanás hatására. Még mindig gyönyörhullámok futottak át rajta, megmegszorítva párja férfiasságát magában. Julian fölötte vonakodva bezárta fogainak nyomát a nyakán. Aztán még lejjebb hajtotta a fejét, és birtokba vette a mellét. Puha és kemény érintésének változékonysága ismét megindította a párja nőiességének hullámzását teste körül. Felemelkedett annyira, hogy tenyereibe vehesse a lágy melleket, simogatta, dörzsölte őket, míg újabb zihálásokat nem váltott ki válaszként. Aztán ismét ajkai következtek, hogy enyhítse erős ujjainak durva érintését, és megnyugtató ritmust diktáljon. Érezte maga körül a bársonyos hüvely ritmikus szorításait. Lassan, finoman kezdett mozogni, hogy feledtesse iménti agresszív egyesülésüket. – Szeretlek érezni Desari. Mindenütt olyan puha vagy. A bőröd krémessége, a hajad selyme, maga a csoda, ahogy téged összeraktak. – kezei nyomon követték a rugalmas izmokat a lágy bőr alatt. – És azt is szeretem, ahogyan válaszolsz az érintésemre. A feje mögé kulcsolta a kezét, homlokát a lányéhoz támasztva behunyta a szemét, és csak ringatta magukat szelíden, de ezek a bársonysúrlódások már magukban rejtették az éhség kielégíthetetlen követelőzésének újabb hullámát. Julian átgördítette magukat, aggódott, hogy súlya túl sok életpárjának. Desari azonnal felült, hátát homorítva felvette a saját tempóját. Minden apró csípőmozdulata közelebb vitte a célhoz mindkettejüket.

Szerette nézni párja arcát, elégedettségét, mosolyát, arany szemeinek csodáló pillantását. Azok a szemek el sem mozdultak róla, bejárták nyaka vonalait, libbenő haját, ágaskodó melleit. Ez a szempár elérte, hogy végtelenül vonzónak érezze magát, ahogyan a csípőjét ringatja, mélyen magába fogadva őt. És csak nézte, és nézte. Testén végighullámzott a gyönyör. Desari hátradobta a haját, ami végigsimított Julian combjain, kiváltva reakcióját, hogy csípőjével felfelé döfjön. Bőr feszült a bőrnek, súrlódásuk ismét átlökte őket a gyönyör szakadékának peremén. Tökéletes egységben merültek el a színek, és a szépség óceánjában. Desari lélegzete még mindig zihált. – Ezt nem fogjuk bírni. Néhány év alatt felemésztjük egymást. – Nem is ezt kell bírnod. Ez a tűz csak növekedni fog az évszázadok során életpárom. – felelt önelégült vigyorral Julian. – Azt nem fogom túlélni. – figyelmeztette, miközben hátrasöpörte haját a válla fölött, sötét szemeiben még mindig a szenvedély parázslott. Fogalma sem volt róla mennyire erotikus ez a mozdulat. Mellei megemelkedtek a karcsú bordák fölött, kihangsúlyozva karcsú derekát, és finom csontjait. Julian lehúzta magához a száját, mert képtelen volt másképp megköszönni neki azt, hogy létezik, hogy gyönyörű, és tökéletes. Desari visszacsókolt, megmutatva vele, hogy ő is hasonlóképp érez. Julian olyan könnyedén meg tudta olvasztani őt, ahogyan a gyengéd csókból viharos éhség növekedhetett. Vonakodva bár, de szabadon engedte magából a férfi testét. Már majdhogynem ennyi elválasztást is túl soknak érzett. És ha valóban úgy van, ahogy Julian mondta, és ezen érzések csak növekedni fognak benne, akkor ez túlnő mindenen, amit a halandók szerelemnek hívnak. Meg sem tudta nevezni. A szavak, amiket ismert, megközelítőleg sem voltak képesek körülírni azt, amit érzett Julian iránt. Hogy leplezze érzelmeit, és nehogy sírva fakadjon, ezzel bolondot csinálva magából, felállt, elsétált a tóhoz, és alámerült a sötéten csillogó vízben.

Julian felkönyökölve nézte. Olyan sima mozdulatokkal úszott, mint egy vidra, haja mögötte lebegett. Néha csábítóan megvillant kerek feneke, melle íve, vagy apró lábai. Csak nézte, és a látvány ellopta a lélegzetét. Bensőjében egy kimondhatatlan érzelem lüktetett fel. Aztán utasítást sem várva mozdult a lába, ellenállhatatlanul vitte felé, ez az új, lehengerlő, megnevezhetetlen érzés csomót kötött minden egyes izmára. Nem belegázolt a vízbe, távolról ugrott bele, azonnal a mélybe merülve. A lány mellett jött fel a felszínre, egyszerűen szüksége volt a közelségére. De most nem felejtette el szemmel tartani a környezetüket, mint előző alkalommal. Kemény lecke volt. Veszélybe került Desari, a fivére, és a saját élete is. Ez nem történhet meg újra. Egy részének folyamatosan ellenőriznie kell a környezetét, bármilyen valószínűtlen, hogy vámpírok legyenek a közelükben. Leggyakrabb felállásban egy ősi vámpírhoz csapódott egy, vagy két fiatal, tapasztalatlan. Ezek a kapcsolatok soha nem bizonyultak tartósnak, egy idő után mindig harc tört ki a hatalomért, az irányításért. De ősi ellensége valahol vár, és figyel. Érezte, hogy az emberi vámpírvadászoktól még egy ideig nem kell tartaniuk, bár semmiképpen sem feledkezhetnek meg róluk végképp, hiszen már kiszúrták maguknak Desarit és a családját. Még volt hátra néhány koncertjük a turnéból, de aztán egy hosszabb szünetet akartak tartani. A család többi tagja pillanatnyilag már távol járt tőlük, de érezte Desari elméjében, hogy már aggódva várják az érkezésüket. Még ma éjjel utol kell érniük őket. Már így is kihagytak egy koncertet. Ő ugyan azt szerette volna, ha az összes többit is kihagyják, de a fellépések előre meg voltak hirdetve, és a lány gyűlölte, ha csalódást kellett okoznia a közönségének.

A vadászt nyugtalanná tette, hogy bárki megtudhatja bármikor, hogy hol vannak és hova tartanak. Julian felnézett az égre. Az éjszaka tiszta volt, csillagokkal tűzdelt. A víz apró loccsanásokkal ütközött a testének. Enyhe szellő járt a fák között, denevérek cikáztak zsákmány után járva. Az ő világa. Az éjszaka. Ránézett Desarira, aki elrúgta magát a közeléből, hogy megszakítsa azt a vonzást közöttük, majd határozott csapásokkal átúszott a tavon, mindvégig ügyelve, hogy azért a közelében maradjon. Teljesen eltökélt volt. Elszánta magát, hogy végigviszi a koncerteket, hogy veszélybe sodorja önmagát azért, hogy tegye a kötelességét, szórakoztassa az embereket. Öklével beleütött a vízbe, magas hullámokat küldve ezzel a levegőbe. Ez visszaterelte rá a lány figyelmét, így az hallotta a gondolatait, még mielőtt cenzúrázhatta volna őket. – Ez nem csak szórakoztatás Julian. Szükségem van rá, nekem, és a családomnak. Dariusnak. Ezzel tudom őt megtartani. Évszázadok óta zajlik benne a változás, és egyre nehezebb elviselnie. Esélye sem marad, ha én lelépek most, amikor a legnagyobb szüksége van rám. Beszéltem erről neked. Julian már beleegyezett, hogy a családjával maradnak, így nem kellene aggódnia Darius miatt. – Nem gondoltam meg magam piccola. Csak egyszerűen belegondoltam mennyire nem lesz ez egyszerű nekem. Segíthetnél egy kicsit, ha megtanulnál engedelmeskedni. Az igazság azonban az volt, hogy szégyellte magát, amiért ő tette ki a veszélynek, és nem volt elég erős, hogy amikor felismerte benne az életpárját, magára hagyja. Nem ezt diktálta volna a becsület? Eddig a becsülete éltette, és most mégis felrúgta azt. Desari puha nevetése egybeolvadt az éjszakával. – Addig azért nem tartanám vissza a lélegzetem a helyedben. Jó lehetőség ez neked megtanulni kezelni egy családot, és kapcsolatba kerülni az emberi fajjal. Jelentősen javulnának a szociális készségeid. – Azt mondod fejletlenek a szociális készségeim? Hangjában fenyegetéssel úszni kezdett feléje, némán siklott a vízen, mint egy cápa, mint egy ragadozó, ami valójában volt is. Desari vizet fröcskölt az arcába, majd magasba emelte karjait, és elvetődött az érte nyúló kezek elől. Érezte a bokájához érő ujjak érintését. Erősen elrúgta magát, és lemerült, abban a reményben, hogy valahol távolabb jöhet fel, de a nevetés mindenáron szabadulni akart belőle, így képtelen volt visszatartani elegendő ideig a lélegzetét, arra kényszerült, hogy a felszínre jöjjön. Erős karok ejtették foglyul. – Mindig megtalállak cara mia. – emlékeztette Julian, meleg lehelete a nyakát simogatta – Nem menekülhetsz előlem. – Nem is próbálkoztam igazán. – felelte Desari kedvesen, és váratlanul lágy, ártatlan hangon énekelni kezdett. Julian lenyűgözve figyelte a hangjegyeket, amik a vízen ugrándoztak, akár az apró, ezüstös halak. Bámulatba ejtette, izgatta a hatalomnak ezen megnyilvánulása. Minden Kárpáti nőnek lennének ilyen értékes képességei? Az a pár, akit ismert közülük még mind túl fiatal volt ahhoz, hogy komolyabb készségeket megtanuljon. A hangjegyek felemelkedtek a levegőbe, akár ha csillogó ezüstforgácsok táncolnának, bukdácsoltak, mintha élnének. Érezte, hogy béke költözik belé, elsimul körülötte. Teste megnyugodott, elméje egyetlen pillanatra megtagadta, hogy bármi mással is foglalkozzon, mint a víz gyengéd érintésével a bőrén, és a lány hangjának tisztaságával. Nem érzett ilyen békét soha gyermekkora óta. Gyorsan lebukott a víz alá, hogy kitisztítsa a fejét. Dühös volt magára. Megint megengedte, hogy Desari, és a friss, erős érzelmek megzavarják, hagyta ellankadni a figyelmét. Hiába érezte úgy magát ettől az egyetlen pillanattól is, mintha újjá született volna. Szükségük volt rá, hogy minden

szívdobbanásnyi időben éber maradjon, még akkor is, amikor úgy gondolta, hogy egyedül vannak. Soha nem felejtheti el, hogy üldözik őket. Hogy vadásznak rájuk. Az életpárjára. Desarira. - Julian? – úszott utána Desari, hogy szerelmesen a nyaka köré fonja puha karjait. – Mi a baj? Az eget fürkészte, belehallgatott körülöttük a természetbe. Belenézett az arany szemekbe és megborzongott. – Túlságosan megzavarsz cara mia. Nem szabad megfeledkeznem arról, mi a legfontosabb. Semmi sem veszélyeztetheti a biztonságod. Nem fogom megengedni, hogy ismét veszélybe kerülj. Hangja csendes volt, lágy, de a sötét bársony alatt világosan kirajzolódott a fenyegetés. Desari ugyanazt olvasta ki az elméjéből, amit az arcán látott. Pedig ő csak játszani akart vele, ugratni egy kicsit, mégis milyen komor gondolatokba torkollott. Nem válaszolt semmit, karjai leestek róla, és mivel tudta, hogy sötét szemei nem rejtik el fájdalmát, elfordult, és elúszott mellőle. Játszott vele, igen, elismeri. De mi a baj egy kis szórakozással? Érezte a férfi belső nyugtalanságát, hogy mennyire küzd birtoklási vágyával. Mindent újra kell tanulnia. A szexuális vágyat, a féltékenységet, a bohóckodást, az ugratást. És ott volt még az a fura árnyék, amit nem osztott meg vele. Arra akarta használni a hangját, hogy egy különleges, egyedül neki szóló koncertet adjon ajándékba, hogy megossza vele hangja hatalmát. A szívéből jött, soha nem tette meg még mással. Annyira nagy bűn, hogy csipkelődött vele, aztán pedig megpróbálta megnyugtatni? Neki is életpárja a férfi, ő is igényli, hogy törődhessen vele. Desari mozdulata simák és kecsesek voltak, ahogy elúszott tőle, de Juliant nem szedhette rá. Megsebzettség áradt belőle, olyan világosan, mint a nap.

Egy halk sóhajjal kiengedte a lélegzetét. Sokat kell még tanulnia az életpárjáról. Tudta mi a feladata, biztosítania kell a biztonságát és az egészségét, ami nem tűnt azért annyira bonyolult dolognak elméletben, gyakorlatban azonban közel sem volt olyan egyszerű. – Megint megbántottalak Desari. Úgy tűnik ez egy visszatérő jelenség, amit nagyon nem szeretek magamban. Láttam már hasonló dilemmában más férfiakat, és egyszerűen bolondnak gondoltam őket, amiért nem kényszerítik rá az akaratukat a nőkre. Az igazat megvallva inkább én vagyok bolond. Sokat kell még tanulnom. Teljesen komolyan gondolt minden szót. Az pedig nagyon kellemetlenül érintette, hogy hiába a sok évszázados tudás, hogy tudja, hogyan kell megrengetni az eget, és a földet, parancsolni a tengernek, lehívni a villámokat a felhőkből, le tudja vadászni a legnagyobb kihívást jelentő élőlényeket, legyen az állat, vagy vámpír, de képtelen teljesíteni alapvető feladatait az életpárja körül anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. Ez egyszerűen nevetséges. A létező legfontosabb dolog az életében, az egyetlen személy, aki tényleg számít, aki maga az élete, és nem tudja, hogyan kell megfelelően kommunikálni vele. Utána úszott, és közben a szavak között keresgélt, hogy megpróbálja kifejezni magát. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt játék és biztonság között? Már maga az, hogy a szabadban szeretkeztek is roppant kockázatosnak tűnt. Hiszen még most is, amikor csak egymás mellett, önkéntelenül egymáshoz igazítva mozdulataikat úsztak, vágya egyre fájdalmasabbá erősödött. Úgy tűnt, minél többször vannak együtt, annál mohóbban éhezik a lányra. Desari magába zárkózott. Nem volt dühös a férfira, megértette őt egy pontig. Hiszen egy együttérző, éles eszű nő. Lehet, hogy úgy dönt, Darius vezetését fogja követni továbbra is, hisz tőle már pontosan tudja, mit várhat. De senki más, sem Dayan, sem Barack nem várhat el akkora hűséget tőle, mint Darius. Nem akart ugyanolyan kapcsolatot Juliannal, mint a bátyjával. Azt akarta, hogy partnerek, két egyenlő fél legyenek. Ösztönösen tudta, hogy nem lehetne boldog kevesebbel. Azt akarta, hogy Julian vegye

figyelembe, hogy számítson a véleménye, kérdezze meg, miről mit gondol, ne pedig pusztán elvárja tőle, hogy vakon kövesse. Neki is van saját hatalma, ami hasznos is lehetne, ha a férfi bízna benne. Miért tudja látni az erejét, és miért nem tudja, hogy az az övé is? – Desari? – hangjában fájdalom csendült, amitől a lánynak összerezzent a gyomra. – Tudom, hogy dühös vagy. – Elkapta a karját, hogy ne tudjon még jobban eltávolodni tőle, lábai a vizet taposták, hogy fenntartsa magukat, átkarolta a derekát, és sokkal nagyobb testéhez húzta. – Ne fordulj el tőlem. Ha nem olvashatom a gondolataidat, nem jövök rá mi fontos neked, és nem tudok megfelelően gondoskodni rólad. Végighúzta fogait az alsó ajkán. A szénfekete pillantás elkerülte az övét. Még az arcát is elfordította, nehogy leolvashasson róla valamit. Nem engedte be az elméjébe. Feljebb csúsztatta a kezét a derekáról a hátán keresztül a nyakára, a tarkójára, és gyengéden masszírozni kezdte, hogy a görcsös izmok ellazuljanak. – Sokat kell még tanulnom az életpárok közti kapcsolatról. Annyira erősek az érzelmeim, vadak és kaotikusak, hogy szinte pánikba esem attól a félelemtől, hogy elveszítelek, vagy bajod esik. – Szorosan magához ölelte, a szívére szorította – Dariusnak igaza volt, valóban részben én vagyok a felelős, amiért az emberi vámpírvadászok támadása sikeres volt ellenetek. Már vagy egymilliószor lejátszottam a fejemben. Gőgösen azt képzeltem, hogy te és a családod emberek vagytok, fel sem tételeztem, hogy a megjelenésemet érzékelitek, sőt, zavart okozhat. Darius megérezte a hatalmam, és lefoglalta, hogy megtalálja a vámpírt, akinek gondolt. Később, amikor énekelni kezdtél, teljesen lebénított, hogy színekbe borult körülöttem minden, elöntöttek az érzelmek, elkábított az izgalom, hogy létezel, az én életpárom vagy. Képtelen voltam elhinni. Azt hiszem csak ott álltam, meg sem tudtam mozdulni, teljesen ledermesztett a sokk. Ha akkor nem bénítanak meg az érzelmeim, soha nem engedtem volna, hogy a merénylők a közeledbe kerüljenek. – Hüvelykujja körberajzolta álla vonalát, majd ajkait simította végig. Kizárólag ezzel a kevéske érintéssel is elérte, hogy a lány szíve megugorjon. – Desari. – hangja megbabonázta, nem tehetett mást, mint meghallgatta – Túl sokszor buktam már el, túl sokszor nem sikerült megvédenem téged a veszélyektől. Az összes leélt évszázadom alatt nem követtem el annyi hibát, mint amióta megismertelek. És pont te vagy az a személy, akinek nem eshet bántódása, nem engedhetem meg. Érted mire gondolok?

Tizenkettedik fejezet Desari lehajtotta a fejét a vállára, és teljesen elbizonytalanodott, mit kellene tenni, hogy megkönnyítsék a helyzetet. – Próbálom Julian, de ez nem könnyű. Ellentétben azzal, amit gyakran gondolsz, én nem vagyok egy szent. És a türelem sem a legfőbb erényem. Amit én akarok az egyesülésünktől, az az, hogy tartsd tiszteletben, ami vagyok, és lásd meg, mit tudok hozzátenni ehhez a kapcsolathoz. Többet kellene tudnom a múltadról ahhoz, hogy megérthessem a félelmeidet. De nem férhetek hozzá minden emlékedhez, mert nem akarod megosztani őket, és ezt tiszteletben tartom. Julian úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Ujjai szorosabbra záródtak a felső karján. – Kértelek, hogy olvadj össze az elmémmel. Kihúzta magát mellette, dereka körül táncoltak a hullámok. – Mi az az árnyék benned Julian? Miért voltál egyedül egész életedben? A teljes magányt választottad, pedig ez ellenkezik a természeteddel. Ikerként születtél. Szükséged lenne az ikerpárodra, mégis

elvágtad magad tőle. Tudom, hogy szereted a fivéredet, de nem beszélsz róla, és nem beszélsz vele sem. – A sötét szemek immár egyenesen rászegeződtek, a pillantás a lelkéig hatolt. – Nem vagyok gyerek, akit kizárólag csak védeni kell. Egyenrangú társad akarok lenni, vagy semmilyen. – A múltam nem befolyásolja a kapcsolatunkat. – A múltad kísért minket Julian. – felemelte a kezét, és körbemutatott – Itt vagyunk, egy paradicsomi szépségű helyen, ahol szeretnék szeretkezni veled, sokszor és sokféleképpen. Látom, hogy neked sincs ez ellen kifogásod, mégis attól félsz, hogy veszélyt hozol rám. Nem értem miért döntöttél úgy, hogy inkább fájdalmat okozol nekem, és büntetsz, ahelyett, hogy egyszerűen elmondanád mitől félsz. Olyan csodaszép volt a Hold fényénél. Ellopta a lélegzetét, éppúgy, ahogyan a szívét is ellopta. – Vért cseréltem egy vámpírral. Kimondta a szavakat mereven, nem írta körül, nem szépítette az egyszerű, rút igazságot, ami egész életében kísértette. Azt az igazságot, ami megfosztotta a családjától, születési előjogaitól, és amit soha nem mondott még el senkinek.

Desari elcsendesedett, sápadt arccal nézett a fájdalommal teli szemekbe. Nyelve végigszaladt ajkain, megnedvesítve azokat. Ez volt az egyetlen reakciója. – Ez borzasztó Julian. Mikor történt? – hangjában csupán szeretet és sajnálat csengett. Szemei is ezt sugározták. Visszahúzódott hozzá, karjait a derekára fonta, mellei a mellkasához simultak. Julian úgy érezte könnyek égetik a szemét. Beletemette a hajába az arcát. – Megértem, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz mellettem. Fogaival finoman belecsípett nyaka bőrébe, büntetésképpen, amiért kételkedett benne. – Mikor történt Julian? – Tizenkét éves voltam. Fiatalnak, és jó kiállásúnak nézet ki, mint egy a népünkből, és olyan dolgokat tudott, akiket én is szerettem volna tudni. Meglátogattam a hegyi barlangjában szinte minden nap, és senkinek sem mondtam el, hogy vele találkozok. Még Aidannak sem, pedig ő gyanakodott, hogy valami nincs rendben. – hangjából sütött az önutálat. Desari még közelebb szorította magához, megcsókolta a vállát, kezei le-fel simogatták a hátát vigasztalásképpen. – Nem tudtad, hogy vámpír, csak egy kisfiú voltál. – Ne bocsáss meg nekem! – önvádtól fűtött hangja sajátmagán vágott végig, mint egy ostor – Akartam azt a tudást, ami neki volt. Világéletemben olyan dolgokat akartam megtanulni, amiket egyáltalán nem kellett volna megtanulnom. És ő látta ezt bennem. Gyűjtöttem magamba a sötétséget. Egy napon rajtakaptam, ahogyan gyilkolt. Rám vetette magát, véremet vette, és kényszerített, hogy igyak romlott véréből. Örök időkre összekötött bennünket. Mindig pontosan tudta hol vagyok, kivel vagyok. Arra akart használni, hogy kihallgassak és eláruljak neki másokat. Arra is fel tudott volna használni, hogy megöljek valakit. Ő erős volt, én pedig még nem, így nem volt más választásom, mint hogy távol maradjak mindenkitől, aki fontos volt, számított nekem. – Megdörzsölte a nyakát, mintha égetné valami. – Századokon át kínzott, de végül megerősödtem, és a tudásom is elegendő lett hozzá, hogy ne tudja használni a hatalmát fölöttem. Akkor eltűnt, én pedig soha nem tudtam megtalálni, hogy elpusztítsam. Kerestem minden kontinensen, mindenhol szerte a világon, és nem találtam rá. Lennie kell valamilyen speciális hatalmának, ami a vércsere ellenére megakadályozza, hogy megtaláljam, ahogy másokat megtalálnék, akiknek vért adtam. – Talán meghalt. Desari átölelte a nyakát, és közelebb húzta. Julian megrázta a fejét. – Észrevettem volna a halálát. Az árnyék eltűnt volna. Félek, hogy vonzódni fog hozzád rajtam keresztül, és érted jön. A lány nagyon nyugodt maradt a karjaiban, elméje gyengédséget és kényelmet sugárzott felé.

– Már nem egy kisfiú vagy Julian. Az erőd hatalmasra nőtt. Kellemes feszültség futott rajta keresztül, mintha egy finom huzalt húztak volna benne feszesre. A lány keze a hátán gyengéden a part felé irányította. Még oda kellett érniük a következő koncert helyszínére napkeltéig. – Ő már akkor is erős volt Desari, amikor én még kisfiú voltam, és már akkor sem volt fiatal. – Julian gondosan válogatott a szavak között. – Évszázadok óta üldözöm a vámpírokat, megsemmisítem őket, eltüntetem a nyomaikat a fajunk védelmében. Tanúja voltam már sok halálnak, rémtettnek, rombolásnak, amit ezek a ravasz, lelketlen lények okoztak. Hogy bármit feláldoznak, halandókat és halhatatlanokat egyaránt. És a korukkal a hatalmuk, és a kegyetlenségük csak fokozódik. – Gyerek voltál. – mondta halkan Desari – Valószínűleg csak te láttad ősinek. – A szíve megszakadt azért a magányos kisfiúért. – Miért nem mondtad el a hercegnek? Vagy a gyógyítónak? Vagy a fivérednek? – Megfenyegetett, hogy arra fog használni, hogy megöljem a testvérem, ha bárkinek elmondom. – mondta kifejezéstelen hangon. Ez a fájdalom olyan mélyen futott át rajta, hogy meg sem tudta teljesen osztani. – Azóta azért élek, hogy megsemmisítsem azt a vámpírt. Nem láttad még úgy, ahogyan én, hogy mire képesek. Nem tudom rávenni magam, hogy megengedjem neked, hogy veszélyes helyzetekbe keveredj, azért, hogy kielégítsem a vágyad az egyenlőségre közöttünk. Már nincs más választásom, csak az, hogy megvédjelek, még akkor is, ha ez időnként azt jelenti, hogy nem értünk egyet. Desari kigázolt a partra, és automatikusan, gondolkodás nélkül szabályozta a testhőmérsékletét, így nem érzett sem hideget, sem pedig a nedvességet a bőrén. Kicsavarta hosszú haját. – Annyira távol állnak egymástól egy nagy hatalommal bíró, erős Kárpáti férfi, aki vadász, és egy nagyhatalmú ősi nő, aki nem vadász? Julian vállat vont, izmai lustán összehúzódtak, ahogy ballagott a nyomában. – Mi hímek elsősorban ragadozók vagyunk. Nincs meg bennünk a nők jósága és együttérzése. Az életünk igazságszolgáltatásról, a gonosszal való szembenézésről szól. A vadászok szinte állandóan a halált látják, folyamatos árulást, régi barátok és családtagok fordulnak át vámpírrá. Kénytelenek vagyunk elpusztítani azokat, akikről egykor gondoskodtunk, vagy éppen mi vagyunk az adósaik. Meg kell védenünk a nőstényeinket, akik nincsenek felkészülve ezekre a borzalmakra. – Nagyon sok mindenben hasonlítotok egymáshoz a fivéremmel. Te és Darius ugyanúgy gondolkodtok, és épp úgy reagáltok dolgokra. – ismerte el Desari, és a kezének egy elegáns, hullámzó mozdulatával ruhát gondolt magára. A kék farmer és a gyöngyház gombos fehér pulóver eltakarta Julian elől a bőrét. – Már látom, és értem miért van szükséged az engedelmességre, de én már nem vagyok gyerek, és még a kedvedért sem fogok visszatérni abba a korba. – Cara mia, nagyra értékelem a véleményed minden dologban. De én egy vadász vagyok, egy Kárpáti férfi. Már születésünk előtt belénk kódolódik, hogy mi a kötelességünk. Tudjuk az összekötés rituális szavait, anélkül, hogy valaha is tanulnánk őket, és tudjuk, hogy az asszonyaink, és a gyermekeink védelme mindenek feletti elsőbbséget élvez. Képtelen lennék megszabadulni ettől a felelősségérzettől, még akkor is, ha meg akarnék szabadulni tőle. Desari állt magasan, egyenes tartással, száradó hajának súlyos tömegét a szellő próbálta emelgetni. Fejedelminek tűnt, akár egy királynő. – Megdöbbentő a számomra, hogy az ismerőseid gyereklánykákat kötnek magukhoz. Ám én nem vagyok gyermeki, de még fiatal életpár sem. Nagy hatalommal bíró nő vagyok. Tudom, ki vagyok, és mit akarok. Nem akarom, hogy parancsolgassanak, mintha nekem nem lenne józan eszem. Miért gondolod, hogy beleavatkoznék a vámpír elleni csatádba? Az viszont az én jogom, az életpár joga, hogy segítselek minden erőmmel, vagy éppen gyógyítsalak. Julian is egy kék farmert, és egy fehér inget öltött magára. Elgondolkodott a szavain, és meg kellett állapítsa magában, hogy egyetért vele. Desari ugyanazt a tiszteletet érdemelte, amit Dariusnak

megadott. A lánynak kisebb lenne a hatalma? Ha az egyiknek megadja, a másiknak miért nem? Tisztelte minden Kárpáti férfi életpárját, attól függetlenül, hogy azok mennyire fiatalok voltak. Lassan kifújta a lebegőt. Minden vadász ilyen iszonyú dilemmában volt, mikor megtalálta az életpárját? – Julian? – Desari megérintette a kézfejét. – Nem megfenyegetni akarlak, de azt hiszem, tudnod kellene, pontosan mi vagyok én. Hogy ki vagyok. Soha nem fogok senkit mesternek elfogadni. Vagy a társam leszel, vagy nem fogunk tudni valódi kapcsolatot kiépíteni. Nem tudom alávetni magam a szabályaidnak, ha azok nem az enyémek is. El tudod ezt fogadni? Julian az ujjaival fésülgette a száradó ébenfürtöket. – Azt hiszed, kevesebbre tartalak, mint magamat? Desari felnézett rá. – Azt hiszem, talán úgy tűnik neked, hogy nincs meg bennem az erő, és a bölcsesség, hogy megvédjem magam. – És megvan? Komolyan kérdezte, vigyázó tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcát. Nem próbált belépni Desari elméjébe, meghagyta neki a magángondolatait. A kérdésére az ösztönös válasza az lett volna, hogy természetesen elég hatalmas, és eszes, hogy megvédje magát, és ne kerülhessen egy vámpír karmaiba. Már ki is nyitotta a száját, hogy elmondja, de aztán ismét becsukta. Meg tudna ölni egy vámpírt? A válasz az, hogy nem, nem tudna. Képtelen pusztítani, még ha egy ilyen gonosz kreatúráról lenne is szó. Egyszerűen nem volt belekódolva az ölés. És a méreg hatásaival sem tudott volna úgy megküzdeni, ahogy Julian. Lehet, hogy a vámpír végül mégis győzedelmeskedett volna. – Nincs bennem a pusztítás ösztöne. – felelte végül őszintén – De ez nem mond ellent annak, amit mondtam neked. Igazságtalannak érzem, hogy pusztán azért, mert én nem tudom megtenni, amit te meg tudsz, rám engedelmességet kéne erőltetni, mint egy gyerekre. Nem veszélyeztettelek téged a csatában, és nem is akarlak. Ujjai a tarkója köré fonódtak, finoman, gyengéden simogatta. – A puszta jelenléted volt a veszély Desari. Megosztotta a figyelmem. Minden átkozott pillanatban veszélyben voltál, alig tudtam lélegezni. Régebben, amikor csatába indultam, csak én voltam ott, és a vámpír. – Mi volt most annyira más? Desari lágy, gyönyörű hangjának tisztasága megérintette a sötétséget benne, megnyugtató békét sugárzott. Julian azon kapta magát, hogy lehiggadva lassan kifújja a levegőt. – Az volt a különbség, hogy ha nem tudom elpusztítani, akkor ő téged pusztít el. Desari, miért nem látod, hogy a világnak szüksége van az ajándékodra? A hangod a békét hordozza minden lénynek a földön és égen. Hogy a halandóknak, vagy a fajunknak? Ezt még nem tudom biztosra, de a hangod is támogathatja az ügyünket, és segíthet megtalálnia a módját, hogy leánygyermekeket adjunk haldokló fajunknak. Olyan birtoklási vágyat érzek, annyira szükségem van rá, hogy velem legyél állandóan, hogy fel kell tudnod mérni mit jelent, hogy még a távollétet is vállalom tőled a biztonságod érdekében. Megértem Darius mekkora nyomásnak volt kitéve az évszázadok alatt. Van egy felbecsülhetetlen ajándékod életpárom, amit nem kockáztathatunk. Desari mosolygott, annak ellenére, taszította ez a beszélgetés. – Túlságosan magas a talapzat, amire felraktál életpárom. Nem tudom képes-e a hangom azokra a csodákra, amikre gondolsz, de köszönöm, hogy megtisztelsz a feltételezéssel. De ami a lényeg. Nincsenek meg a készségeim, hogy elpusztítsak egy vámpírt, de van annyi eszem is, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmét a csatában. És ami még ennél is fontosabb, tiszteletben tartom a képességeidet, és büszke vagyok az erődre. Nem vagyok meggondolatlan, vagy hebehurgya, hogy dacból veszélybe sodorjam magam. És had emlékeztesselek rá, ha elfelejtetted volna. Fölösleges engedelmességre kényszerítened, különösen, amikor meg van osztva az elménk. Követem a

tanácsaidat ilyen helyzetekben, ha lehetőséget adsz rá, hogy követhessem. – egy kis gőgös vonással a magasba emelte az állát. Julian hozzászokott a saját kis világában, hogy ő az egyetlen hatalom és bár úriemberként bánt a nőkkel, ez nála annyit jelentett, hogy védve, és rejtve próbálta őket tartani. Életpárról sem álmodott soha, arról meg aztán végképp nem, hogy az életpárja ugyanakkora hatalmat tarthat a kezében, mint ő maga, még ha az a hatalom más irányú is. Desarinak igaza van. Nem köteles neki engedelmeskedni, még akkor sem, ha halálos veszélyben van, de engedelmeskedhet neki a saját akaratából. Milyen önhatalmúak is a fajuk hímjei… Julian ismét hátratúrta a haját az arcából, majd felemelte a szemöldökét. – Van abban valami, amit mondasz. – vallotta be lassan, mintha még gondolkodna rajta. A sötét szemek felparázslottak. – Az igazság van abban, amit mondok. A férfi kelletlenül megdörzsölte az orrnyergét. – Azt hiszem, még azt is elismerhetem, hogy van némi igazság abban, amit mondasz. A lány nem tudott tovább ellenállni, felnevetett. – Inkább szándékosan provokálsz, mert utálod, hogy igazam van. És ez bántja a férfiúi öntudatodat. – Nem csak az enyémet cara mia. – ismerte be, miközben huncutul elvigyorodott – Azt hiszem minden más Kárpáti vadász hímét is, aki csak valaha is megtalálta az életpárját. Hatalmas élvezettel fogom nézni, ahogyan leckét kapnak ebből a tananyagból, amikor eljön az ő idejük. De addig is Desari, amikor más hímek is vannak körülöttünk, nem tehetnél úgy, mintha engedelmeskednél nekem? Csak hogy nehogy megsejtsenek valamit. Desari hirtelen felszabadultnak érezte magát, sötét szemeiben táncot járt a vidámság. Julian azt szerette volna, ha hagyja neki megnyerni ezt a pontot. És végülis megnyitotta neki az emlékeit, saját, szabad akaratából lehetővé téve, hogy megláthassa gyerekkora iszonyú sebhelyeit. – Darius pont olyan, mint te. – A te testvéred. – felelte lassan, gúnyosan vontatottan Julian – De te is kedveled. Julian felvonta egyik szemöldökét. – Cara, Darius nem egy olyan ember, akit kedvelni lehet. Ő olyan valaki, aki több érzelmet kelt, mint amennyit a kedvel szó lefed. Lehet, hogy csodálják őt. Lehet, hogy tisztelik. Valószínűleg félnek is tőle. De nem lehet csak úgy kedvelni. Ő vadász. És kevés lény van a földön, aki ki merné hívni. – Te kihívtad. – mondta teljes meggyőződéssel Desari. – Soha nem állítottam, hogy briliáns elme vagyok. – felelte Julian. – Gondolod, hogy velünk marad? Julian ismét megdörzsölte az orrnyergét, tekintete hirtelen kiürült. – Ez csak addig a pontig lehetséges Desari, amíg mi meg nem alapítjuk a saját családunkat. A lány ellépett tőle, majd vissza. – Úgy gondolod át fog fordulni vámpírrá. – Úgy gondolom, hogy a fivéred egy nagyon erős vadász. Halálos ellenfél lenne, és nem szeretnék én a nyomában járni. Darius a végsőkig ki fog tartani, talán még egy lépéssel azután is. Nem fogja harc nélkül elveszíteni a lelkét. – Ismersz magadnál hatalmasabb vadászokat? – kérdezte Desari kíváncsian – A bátyám kivételével persze. – tette hozzá kissé túljátszott ártatlansággal. Julian szemöldöke ismét a magasba rándult. – Vadászrajongó szeretnél lenni? Biztosíthatlak, hogy több mint megfelelő vagyok erre a munkára. Szépen ívelő kacagás tört ki a lányból. – Hülye. Csak kíváncsi voltam, ez minden. Darius csak a saját tapasztalataiból tanulhatott. Van olyan jó a tudása, mint a népedé?

– A bátyád rendkívül erős és meghökkentően képzett. Ez talán a vérvonallal öröklődik – elmélkedett hangosan – Emlékez cara, Gregori, a Legsötétebb egy felettébb erőteljes vadász, épp csak negyedévszázadnyival marad el Mikhail, a hercegünk mögött, ő is a testvéred, akárcsak Darius És a te vérvonalad adta a legősibb vámpírt is. Egy nép vagyunk. Desari izgatottan bólintott. – Gondolod, hogy a vadászképességek öröklődnek? – A legnagyobb vadászok csakúgy, mint a legerősebb vámpírok mindig a legősibb vérvonalakból származnak. Azok, akik a vadászatot választják életformának, legtöbbször egy tapasztalt vadász mellé szegődnek tanulóidőre, hogy megismerjék a fogásokat, amikkel el lehet pusztítani az élőholtakat. A születés itt szinte lényegtelen. De a bátyád senkitől nem tudott tanulni, ez viszont elgondolkodtató. – Nem mindenki vadászik? Julian fanyarul megrázta a fejét. – Némelyeknek nincs türelmük a tanuláshoz, vagy kivárni a tudást. Desari felnevetett rá. – Azt hiszem, tudom, te melyik fajta gyerek voltál. – Julian belenézett azokba a táncoló szépségű szemekbe. – Te döntöd el, hogy vadászol, vagy a herceg rendeli el? – Ez a saját döntésünk. Természetesen csak akkor, ha nem botlunk egymásba a vámpírral. Ott már vagy ölünk, vagy minket ölnek. Sok férfit veszítettünk el, akiket készületlenül ért egy támadás. Minél ősibb a vámpír, annál veszélyesebb. Egy képzelten Kárpátinak olyan vámpír ellen, aki már túlélt évszázadokat, kevés esélye van. Ahogyan a mi tudásunk, és hatalmunk nő az idővel, úgy a vámpírok ravaszsága és tudása is. – Az én vérvonalamnak van egy vámpírja, és egy készségeiről híres vadásza? – kissé bizonytalan volt, akar-e tudni valamit a vámpírról. Azt szerette volna hallani inkább, hogy a vérvonala túl erős az átforduláshoz. A testvére napról napra halálosabbá vált. Próbálta nem észrevenni, hogy eltávolodik, és hogy teljesen érzelemmentes. Megszokásból úgy tett, mintha érezné a szeretetét. Mostanában ritkán tett így. Julian karja meghitt mozdulattal ölelte körül a vállát. Megnyugtatta a mozdulat. Állát oda dörzsölte a feje tetejéhez. – Darius nem fogja az örök sötétséget választani cara mia. Túlságosan sokáig élt benne. Ne féltsd a bátyád lelkét. Mint mindig, ott fészkelt árnyékként a fejében, látta a gondolatait. Desari kiengedte a levegőt, a férfi közelsége enyhített gondjain. Tapasztalta hogyan változnak a Kárpáti férfiak az évszázadok során. Elvesztették az érzelmeiket, a színeket, a világ komor és sötét lett, mégis túlélték. Julian is túlélte, még a vámpír árnyékával a lelkén is. Meg lehet csinálni. – Mesélj nekem az őseimről. A sok évszázad után, amikor azt hittük mi vagyunk az egyetlenek a fajtánkból, jó tudni, hogy a családfánkat legendás alakokig tudjuk visszavezetni. Julian bólintott. – Kettő is volt. Ikrek. Gabriel és Lucian. Nagyon hasonlítottak egymáshoz. magasak, sötét hajúak. Ha ránéztek valakire, az illető úgy érezte, hogy a pillantásuk a lelkéig hatol. Egyszer láttam őket, amikor még gyerek voltam. Olyanok voltak, akár az istenek, ahogy végigsétáltak a falunkon, hogy meglátogassák Mikhailt és Gregorit egy rövid időre, hogy aztán menjenek tovább az útjukon. A szél teljesen elült, ahogy közeledtek. A föld úgy tűnt visszatartja a lélegzetét, míg átvonultak rajta. Ők ketten voltak a halál megrendíthetetlen, könyörtelen angyalai. – Desari megborzongott. Nem annyira a szavaktól, hanem a képektől Julian agyában. Igaz, csak egy kisfiú emlékei, de mégis világosak voltak. A két férfi nagyon magas, elegáns, arcukon kegyetlen szépség, mintha kőmaszk takarná, sötét szemükben kegyetlenség. Még a legerősebb Kárpátiak is remegtek a jelenlétükben. – A herceg hű emberei voltak mindketten, de mindenki tudta, ha a sötétséget választják, senki sem lenne megsemmisíteni őket.

– Mikhail hercegről beszélsz? – Akkoriban még Mikhail is fiatal volt, az apja volt a vezetőnk. Azt hiszem, az ikrek már jóval azelőtt is Mikhail családját szolgálták, hogy az ő nagyapja volt a herceg. Mindig együtt voltak, elválaszthatatlanul. Azt hallottam, tettek egy gyerekkori fogadalmat egymásnak, ha az egyikük átfordulna, a másik mindkettejüket megsemmisíti. Annyira közel álltak egymáshoz, mindig pontosan tudták mit tesz a másik, vadászat, harc közben olyanok voltak, mintha egy értelem vezérelné őket. – Éppúgy egyszerre születtek, mint te és a testvéred? Julian bólintott. – Néhányan azt mondták démonok, mások angyaloknak nevezték őket, de abban mindenki egyetértett, hogy halálosabbak minden más Kárpátinál, ők a legnagyobb tudásúak, és a legnagyobb hatalommal bírók. Mi többiek mindent egy tapasztalatból, vagy egy tanulási folyamatként tanulunk meg, ők ezt megosztották, amit egyikük megtanult, a másik is tudta, így megduplázták a hatalmukat és a képességeiket. Sokan rettegtek tőlük a fajunkból, pedig szükségük volt rájuk. Akkoriban a vámpírok egy bizonyos fokú népszerűséget szereztek az emberek között, ami a népünk számára katasztrófa volt. A halál két angyala nélkül a Kárpátiakra a biztos kipusztulás várt volna, az élőholtak győzedelmeskednek, és a világ ma halott, elhagyatott hely lenne. Káosz és háború dúlt mindenfelé, népünk vadászai végkimerülésig küzdöttek. – Hogyan lehettek népszerűek a vámpírok az emberek között? – Ez volt a divat a dekadens, élvhajhász gazdagok között. Evés, ivás, szex orgiák. Szerették nézni a véres, halálos összecsapásokat, és imádták a győzteseket. Ez a légkör kedvezett a vámpíroknak. Bevetették minden bájukat és ravaszságukat, de a beteg erkölcsi értékű társadalmat amúgy sem volt nehéz befolyásolni. Tennünk kellett valamit, hogy megváltoztathassuk a sötétnek tűnő jövőt. Gabriel és Lucian megtették. – Melyikük vált vámpírrá? Julian megrázta a fejét, és a már megszokott gúnyos mosollyal válaszolt. – Pontosan, mint egy nő. Semennyi türelmed sincs. Felhúzta fekete szemöldökeit, és szinte értetlenül csodálkozott rá. – Én vagyok türelmetlen? Nem hiszem Julian. Inkább te vagy türelmetlen. A férfi szája lecsapott az övére, majd lassú, kényelmes felfedezőtúrába kezdett. Aztán felemelte a fejét, arannyá olvadt szemei a lányét keresték. – Akkor nincs más hátra, minthogy legközelebb lassú és alapos legyek. Szeretném, ha teljesen elégedett lennél életpárom. A karcsú karok átölelték a nyakát. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Ha ennél alaposabb leszel, abba mindketten belehalunk. Védelmezően körülfonta a karjaival, és kemény testéhez húzta. – Annyira tökéletes vagy Desari. Senki más nem lenne ilyen tökéletes. – Nekem sem. Előtted sem volt a világom kopár, és kietlen, voltak érzelmeim, színeim, az éneklés boldogságban tartott, volt családom, akit szerethettem, de egyedül voltam. Az egyik felem hiányzott. A másik felem pedig kereste, vadul, nyugtalanul. Bejártuk a kontinenseket, hogy elrejtsük, hogy nem öregszünk, de mindannyian kerestünk valamit, hogy elmúljon az az üresség. Csak épp arról nem volt fogalmunk, mit keresünk. – Kezei a hajába mélyedtek, majd hagyta kiperegni az ujjai közt az aranyszín fürtöket. – Nem akarok nélküled élni Julian. Örökké veled akarok lenni. Csak csendben tartotta őt egy ideig és belélegezte az illatát. Próbálta megérteni miért kapta ezt a csodát, hogy miért kapott kegyelmet az utolsó pillanatban, mivel tudott kiérdemelni egy ilyen nőt, mint Desari. És próbált nem gondolni a vámpírra, ami mindezt megsemmisítheti. Hallotta gondolatait, érezte intenzív érzelmeit, amik elárasztották, és amikre nem talált szavakat. Desari megpihentette a fejét a mellkasán, és hallgatta egyenletes szívverését. Nem kellett leellenőriznie, így is tudta, az övé pontosan ugyanebben az ütemben ver. Juliannek igaza volt. Ők egy

egész két fele. Meg akarta vigasztalni, bármilyen módon, amit csak ismert. Szüksége volt rá, ő volt a mindene. „Ne vesztegesd az időt húgocskám. Nem bírom sokáig azt a szirupot, ami közted és a választottad között folyik. Megfeledkeztél a kötelezettségeidről?” Darius lágy, érzelemmentes hangja visszhangzott az elméjében. „Jövök.” Csak ennyit üzent, vonakodott tőle, hogy megossza a privát gondolatait. Ismét elszomorodott, hogy Darius immár nem érzi az érzelmeket, így szeretetét sem iránta. „Valóban nem érzem Desari, de attól még tudom, hogy ott van. Ne kezdj el tőlem most félni, ennyi évszázad után.” „Nem tőled félek, téged féltelek. Ne hagyj el bennünket.” Nem állt szándékában, hogy megossza legmélyebb szorongását, de ez egyszerűen kicsúszott. A csend szinte tapinthatóvá vált, és Desari érezte, hogy megremeg, a levegő nehezen talált be a tüdejébe. Julian felemelte az állát, sötét szemeit kutatta, majd elméjében kereste mi rémítette meg. – Nem fog elhagyni téged Desari, és nem fogja a halált keresni, amíg biztosra nem érzi, hogy már képtelen tovább ellenállni a sötétségnek. És ha ez megtörténik, neked bele kell egyezned, hogy üdvözölje a hajnalt. Túlságosan is erős. Ha élőholttá válna, fajunk sok vadásza meghalna, mielőtt meg tudnánk semmisíteni. A tudása teszi nagyon veszélyessé. Ami az életét nyugodttá teszi, az űzi egyre beljebb a sötétségbe. Ez egy kétélű kard. Tudja, hogy van esélye a túlélésre, mint vámpír, és izgatja is annak a sok-sok vadászzsákmánynak a lehetősége, amit megszerezhetne, és mégis, még mindig vannak emlékei a szeretetről, a kötelességről, a saját becsületkódexéről, amik segítenek neki kitartani. Tudja, hogy azokat semmisítené meg legelőször, akiket szeretett. Desari nyugtalanul előre sietett mellőle pár lépésnyit a fenyőtű szőnyegen. Mozgása kecses volt, ében hajában mintha szökevény csillagok akadtak volna fenn. – Mesélj még a vérrokonaimról. Mondd el mi lett velük. Bólintott. – Meg kell jegyeznem, hogy az ikrek idejének sok-sok évszázada alatt népünknek jó része megtalálta az életpárját. Ők vadászok voltak, gyakran kellet ölniük, a bennük lévő sötétségre is duplán hatottak a kényszerű gyilkosságok. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ők mégis fennmaradhattak olyan hosszú időn keresztül. Ahogyan teltek az évszázadok, a legendájuk egyre csak nőtt, a fajtánkbeliek már féltek tőlük és elkerülték őket. Azt híresztelték róluk, hogy már erősebbek, mint a herceg, így sokkal veszélyesebbek is. És úgy tűnt, az sem számít, hogy ők azért vadásznak, hogy megvédjék ezeket a pletykálkodókat, akik képtelenek voltak vadászni. Szinte teljesen elszigetelődtek a társadalmunktól. És az hatalmas kín. Julian pedig pontosan ismerte ezt a kínt. – Folytasd, meséld tovább! Desari izgatottan lépegetett hátrafelé, míg nekitámaszkodott egy fának. Reményt keresett a történetben, valamilyen jó megoldást a bátyja számára. Julian teljesítette a kérését. – Mindent elviseltek. Amikor vadászni voltak, a felső tízezer összeölelkezett örömében. A csaták az élőholtakkal, sokkal hosszabbak, és ádázabbak voltak, mint manapság, főleg, hogy akkor emberi támogatást is kaptak az élőholtak. Jutalmat tűztek ki Gabriel és Lucian fejére, az emberek éppúgy vadásztak rájuk, mint a vámpírok. Harcoltak vámpírokkal, és azok teremtményeivel, a zombikkal. Mindig ők győztek, és népünk a felszínen hálás volt nekik minden alkalommal, hogy az ikrek kerültek elő élve, de a suttogás egyre csak nőtt mögöttük, egyre többen féltek tőlük, és a sötétségüktől. – Mennyire igazságtalan!

Desari igazán dühös volt népére emiatt az alattomos viselkedés miatt. Mi lenne, ha Dariussal bánnának így, ha Mikhailt követné? Kezei ökölbe szorultak oldala mellett, ujjízületei elfehéredtek. – Igen, ez valóban igazságtalan volt, de nem minden alapot nélkülöző. Egy hím életkorával, főleg, ha vadász, és egyre emelkedik vadászzsákmányainak száma, azzal együtt nő a sötétség is a lelkében. Náluk hogy ne lett volna így? Ráadásul a kötődésük nagyon erős volt. Ha átfordulnak, egyszerűen legyőzhetetlenné lennének. Ki tudta volna elpusztítani őket? Gregori és Mikhail még nagyon fiatalok voltak, bár ők néha titokban ápolták az ikreket, amikor azok sérülései nagyon súlyosak voltak. Tudom, hogy Gregori és Mikhail nem egy alkalommal adott nekik vért. – Julian elgondolkodva dörgölte meg a szemöldökét. – Gregori tudta, hogy láttam őket, mégsem mondott nekem semmit. Pedig nagyon fiatal voltam. Talán kilenc éves. Érted. Teljesen elbűvölt a két élő legenda, ráadásul a már akkor is gyorsan növekvő hírnevű Gregorival, és a herceg fiával, Mikhaillal láttam együtt őket. Mégsem árultam volna el a titkukat senkinek, és azt hiszem, ők tudták is ezt. – Milyen szomorú élete lehetett az ikreknek. – Úgy tűnt, Desari rögtön sírva fakad. Julian azonnal átszelte a köztük lévő távolságot, és a karjába zárta. – De most komolyan Julian! Miért nem értékelte az áldozatukat a népük? Hogy mennyi borzalmat kellett látniuk és mennyi veszélyt átélniük? Iszonyatos lehetett nekik család, otthon, és barátok nélkül. Mint Julian. Hirtelen rájött az ő áldozatának nagyságára is. Egy ember család, otthon, barátok, és ráadásul az ikertestvére nélkül. Szeretet és együttérzés hullámzott keresztül rajta indulatosan erős hullámban. De Juliant mostmár van, aki szereti. Ő lehet a családja, a hazája, a barátja. – A veszély elválaszthatatlan a vadász személyétől, éppúgy, mint a hatalom, a tudás, és a tapasztalat, amit évszázados harcokban szereznek. Az a kettő pedig halálos vadász volt egyenlők értelemben, erőben, képességekben. Egyikük se volt erősebb, mint a másik. És aztán jött a háború. A török támadások, amik jóformán teljesen kiirtották fajunk gyermekeit és asszonyait. A fajunk úgy döntött, hogy harcol az emberek oldalán, akikkel már régóta békésen éltek egymás mellett, de a harc során elvesztettük ősi hercegünket, és a legtöbb jól képzett vadászt. – Ez akkor volt, amikor Darius megmentett minket. – vetette közbe Desari. Julian bólintott. – Igen, abban az időszakban tűntetek el. És ez volt az az időszak is, amikor Gabriel és Lucian igazán legendás harcosokká váltak. Ketten a sokaság ellen. A vámpírok egyre nagyobb számban csatlakoztak a törökök soraihoz, rávették a hadsereget, hogy brutálisan kegyetlen módon bánjanak a foglyaikkal, kínozták és megcsonkították őket, ahogyan azt a történelemkönyvekben is olvashatod. Néhányan számtalan nőt, és gyereket mészároltak le, vért ittak, vagy éppen megfürödtek benne, emberhúst ettek, a vámpírok pedig mindezt örömmel nézték. De Gabriel és Lucian még harcban állt velük. Két test számított egynek, és az általuk okozott veszteség olyan hihetetlenül nagy volt, hogy már holmi halál szeléről kezdtek beszélni, nem pedig két Kárpáti vadászról, akik végigsöpörtek éjjelenként a falvakon, keveseket hagyva maguk után életben. Több tucat vámpír tűnt el, és tébolyult teremtményeik, katonák légiói, akik főleg nemeseket és asszonyokat öltek meg, olyanokat, akik nem tudtak ellenük védekezni. Háború dúlt mindenhol. A kár a halandók és a halhatatlanok között egyaránt hatalmas volt. A háború után pedig a járványok következtek, hajléktalanság, éhezés, és kegyetlen rabszolgaság a nincstelenekre. Mindennél visszataszítóbb, irgalmatlan korszak volt. – És a rokonaim? – Néhányan azt állították, látták őket itt is, ott is, de ők szinte egy időben voltak mindenhol. Fáradhatatlanul semmisítették meg az ellenséget, nekik köszönhetjük azt a néhány megmaradt nőt, anélkül, hogy azt remélhették volna, valamelyik az ő életpárjuk. Azt mondják végig kapcsolatban voltak Gregorival, és Mikhaillal. Én magam is láttam egy ilyen találkozót, amikor Mikhail apja meghalt, miközben próbált megmenteni egy emberi falut. Röviddel utána Mikhail a helyébe lépett, és engem elvittek a régióból az összes többi gyerekkel együtt. Mikhail bár nagyon fiatal volt még akkor, de rájött, hogy a népünket kihalás fenyegeti. Ő és Gregori, az utána következő legidősebb a sorban,

azonnal lépéseket tettek a nők és a gyerekek védelme érdekében. Gregori és Mikhail ritkán beszél a két ősi vadászról, vagy arról az időről, amikor mindketten eltűntek, talán mert mindketten akkor veszítették el a családjukat, vagy legalábbis azt hitték, hogy elveszítették, míg ők megpróbálták megmenteni a fajt. Amit ti véghezvittetek, az annyi idős korban szinte elképzelhetetlen. – És mi történt az ikrekkel? – kérdezte a lány, a történet egyre kíváncsibbá tette soha nem ismert gyökerei, vérvonala iránt. – Amikor végre elcsendesedett Erdély és Románia, az egész Kárpátok, azt mondják, az ikrek utazgattak. Párizsban, Londonban, és bárhol feltűnhettek Európában, ahol vámpírok próbálták megvetni a lábukat. Az egész kontinensen vadásztak, de mindig együtt, egy csapatként. A hatalmukról szóló történetek már túlnőtték a legendás hírnevet, átkerültek a földöntúli, és mitológiai címszó alá. – Julian hátralépett egyet, ismét beleszántott sűrű hajába. – A pletykák úgy körülbelül fél évszázaddal később kezdődtek. Hogy Lucian átfordult a sötét oldalra. Hogy egy emberi arcát megőrző vámpír lett. Egyetlen vadász sem találhatta meg a nyomát, vagy akadhatott rá. Egyedül Gabriel volt erre képes. A vadászat Lucianre több mint egy évszázadig tartott. Más volt ez, mint bármi, amit eddig a népünk ismert. A vámpírok semmivel sem törődnek, szertehagyják a vért, és a testeket, nem bánják, ha összekapcsolják őket az emberi hatóságok a gyilkosságokkal, akik emiatt elkerülhetetlenül téves feltételezésekre jutnak népünkkel kapcsolatban is, mégpedig hogy a vámpír, és a Kárpáti faj egy és ugyanaz. Bizonyos szempontból szerencsés, hogy az emberi rendőrség gyakran összevonja, és egy sorozatgyilkos számlájára írja ezeket a gyilkosságokat. Különben mindannyiunkra vadásznának, amíg csak egy is maradna. De Lucian más volt, mint bármilyen vámpír, amit valaha ismertek. Nincs róla adat, hogy valaha is nőt, vagy gyereket ölt volna, vagy, hogy lélektelen szolgát hozott volna létre. Több száz embert megölt, de mind kivétel nélkül velejükig romlottak, gonoszak voltak, akiktől megszabadulva csak fellélegzett a Föld. Vadászaink közül sokat félrevezetett, összezavart, míg végül úgy gondolták, hogy az ikrek egyáltalán nem is léteztek, az csak egy mitológiai történet, nem valóság. Csak Gabriel ismerhette fel Lucian keze munkáját. Csak ő tudta nyomon követni. – Senki más nem segített neki? Julian megrázta a fejét. – Senki más nem tudott neki segíteni. Gabriel maga volt a legenda. A halál angyala. Senki sem vette volna a bátorságot, hogy odaálljon elé, és megpróbáljon segíteni neki elvégezni a munkáját. Gyakran rátalált Lucianre, de mivel teljesen egyenlők, bár a csatáik hosszúak, és kegyetlenek voltak, mindig függőben maradtak, mert olyan iszonyú sérüléseket szenvedtek, hogy félre kellett húzódniuk, gyógyítani magukat. Ez ment éveken át, amíg egy napon mindketten eltűntek. Mintha megszűntek volna, egyszerűen nyomuk sem volt többé. Desari hosszú szempillája megrebbent. – Ennyi? Eddig tartott a történet? Csak úgy eltűntek? – Sokféle folytatásról keringenek történetek. Az egyik szerint Gabriel végül megölte Luciant, ő maga pedig elé ment a hajnalnak. Én is azt hiszem, hogy ez történt. Egy annyira ősi, mint amilyen ő volt, már nagyon közel lehetett az átforduláshoz életpár nélkül. És amikor még a testvérét is elveszítette, az megadta neki a kegyelemdöfést. Sokáig élt egyedül, megszolgálta a pihenést a túlvilágon. Desari megrázta a fejét. – Nem lehet ez a vége. Miután ennyi mindent túléltek, a sok csatát, a harcos Lucian nem választaná az átfordulást, és Gabriel nem kényszerülhet arra, hogy vadásszon rá. A testvére. A saját ikertestvére. Ez olyan szörnyű! – Ezzel a lehetőséggel minden vadásznak számolnia kell. Ha megölünk egy vámpírt, az a hatalom érzésével tölt el bennünket. És egy olyannak, akinek már semmilyen más érzelme nincs, ez végtelenül csábító, függővé válhat tőle. Ott van még az a probléma is, hogy mikor kell abbahagyni. Ha Lucian az utolsó pillanatig vámpírok ellen harcolt, talán már túl késő volt a számára, hogy az ésszerű megoldást válassza. Egy másik változat szerint Gabriel is átfordult, és akkor ölték meg egymást, amikor a

hatalomért csatáztak. Ebben a változatban kételkedem, mert akkor maradnia kellett volna a csata után valami bizonyítéknak. Gabriel tisztelte Luciant, dönthetett úgy, hogy eltünteti a csata minden nyomát, mielőtt belemegy a napba. – Nem vadászhatsz olyan emberekre tovább, akiket egykor szerettél Julian. – mondta Desari beharapva az alsó ajkát – Nem bírom, hogy ez történjen veled. Ez egy szörnyű történet volt. Két férfi, akik mindenüket nekiadták a fajuknak, és senki sem törődött velük, senki sem ismerte el az érdemeiket. A férfi mosolya lágy volt. – Nincs mitől félned Piccola. Én már nem tudok átfordulni. Te vagy a fény és a jóság a sötétségemben. A levegő vagy, amit lélegzem, az okom, amiért létezzek. Az ikrek egyike sem találta meg az életpárját, és ne hidd, hogy a fajunk nem értékelte nagyra a tetteiket. Bár voltak, akik féltek tőlük, még ők is tisztelték őket, sok történet és dal született a tetteikről. – Hát azzal aztán jól elkéstek! – kapta fel az orrát felháborodottan Desari – Ez nem volt egy boldog történet, és a befejezése sem tetszett. Nem akarom, hogy ez történjen a fivéremmel. Meg kell tennünk mindent, hogy túlélhesse. – Meg kell találnia az életpárját. De ezt nem lehet tudni mikor fog bekövetkezni. – Majd meglátom, mit tehetek. A hangomban ott a hatalom, a szavaim bűvöletet szőhetnek. Hoztam már vissza pároknak nevetést és szerelmet, gyógyítottam bánat sújtotta szülőket. Megpróbálom majd odavonzani, akire a bátyámnak szüksége van. – Ha eljön a koncertedre, hidd el nekem Desari, nem lesz szükség semmiféle bűvöletre. Darius felismeri őt azonnal. És nem fogja megengedni, hogy elmenjen. – De ő még ezt nem is tudja. Talán el kellene neki mondanom. Julian megrázta a fejét. – Nem, jobb hagyni a természetnek ilyen esetekben, hogy tegye a dolgát. Ha annyira közel van az átforduláshoz, talán megpróbálna kikényszeríteni valamit, ami nincs is ott. Ha megtörténik, tudni fogja, mit kell tennie. Minden fajunkbeli hím a szertartás szavaival az elméjében születik, és ösztönösen tudjuk, hogyan kell magunkhoz kötnünk a párunkat. Abban a pillanatban eszébe fog jutni az egész, amint szüksége lesz rá. – És mi lesz, ha nem akarja őt az a nő? – töprengett el Desari. – Ezt láthattuk magunkon. – felelte kissé ingerülten Julian. Kezét az arcára simította, hüvelykujját szeretettel végighúzta az álla kemény, makacs vonalán. – Az első pillanattól kezdve akartalak, ahogy megláttalak. – megcsóválta a fejét – Nem csoda, ha a fajunk férfi tagjai ilyen önteltekké válnak. Képesek vagytok magatokhoz kötni egy nőt a beleegyezése nélkül, sőt, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla. Ez mindenképpen oda vezet, hogy tökéletesnek gondoljátok magatokat. – hangja elárulta bosszúságát. – Azt hiszem, sokkal inkább alázatosnak érezzük magunkat. – válaszolta őszintén – Ha egy férfi évszázadokig él színek és érzelmek nélkül, és jön valaki, aki elhozza neki a fényét, az együttérzését, a zenét és az örömöt, nem tehet mást, mint csodálja és tiszteli. Desarinak ismét felszaladt a szemöldöke. – Akkor sem lenne jogotok, hogy a beleegyezése nélkül magatokhoz kössetek egy nőt. Mi a rossz abban, hogy udvarolni kell neki? Lehet, hogy ez segítene leküzdenie a félelmeit, és különlegesnek érezné tőle magát. – Hogy lehet, hogy a nők nem éreznek semmit, miközben a férfiak annyira akarják őket, akkora szükségük van rájuk? Egy nőnek csak meg kell érintenie az életpárja elméjét, és máris tudja, mi lakik a fejében, és a szívében. Pontosan tudja ki ő, mik a jó és rossz tulajdonságai. – Még akkor is tudja, ha egy nagyon fiatal lánykáról van szó? Egy ősi férfi bármit el tud rejteni egy fiatal nő elől. El sem tudom képzelni azt a félelmet, amit egy ilyen gyereklány érezhet, amikor egy

ennyire erős, ősi férfi magához köti. Hiszen még önmagát sem ismeri, talán még fel sem fedezte miben áll a hatalma. Julian megfogta a kezét, és egy csókot lehelt a tenyere közepébe, miközben érezte a szorongását, aggodalmát azok miatt az ismeretlen nők miatt, akiket megfosztanak a gyerekkoruktól. Desari egy erős nő volt, és még neki is nehezére esett elfogadni, hogy ő valamiféle uralommal bír felette. Még úgy is, hogy tudta, neki ugyanez a hatalma megvan életpárja felett, az érzés ijesztő volt. Beismerésre volt szükség az elfogadásához. Annak a beismerése, hogy mindig a közelében akar lenni. Julian tenyerébe fogta az arcát. – Sose félj azoktól a vágyaktól, amit érzel irántam Desari. Bármit is érzel cara, azt én is érzem, kétszeresen. Érzem, mint a te szükségedet, és felel rá az enyém. Túl sokáig voltam színek és érzelmek nélkül. Nagyon sok sivár évszázadom volt ahhoz, hogy segítsen megbecsülni az életpáromat. Neked nem volt olyan égető szükséged rám, mint nekem rád, hogy megmentsd az életem, a lelkem. Ha soha nem találkozunk, te még akkor is évszázadokat élhettél volna, mielőtt az ürességet már túl soknak érzed. Desari a vállára fektette a fejét, és odabújt hozzá. – Azt hiszem, kölcsönösen szükségünk van egymásra. „ Desari. Az éjszaka rögtön véget ér, és ti még mindig egymás szemébe bambultok. Ez a te koncerted. Még sosem próbáltuk, és nem is áll szándékunkban nélküled fellépni. Mégegyszer nem fogom elismételni. Darius hangja lágyan és veszélyesen csengett. Követelte a jelenlétét, és neki eleget kellett tennie a követelésének. Desari felsóhajtott. – Indulnunk kell. Még ma éjjel meg kell tennünk az egész távot. A többiek várnak. Julian magához húzta a tarkójánál fogva, hogy megtarthassa, amíg lehajolt hozzá, hogy megtalálja a száját. Megérezte, hogy a férfi vívódik, elfogadja a szükségét, hogy visszatérjenek a családjához, de vágya is nyilvánvaló volt, hogy kettesben maradjanak. – Mennünk kell. – szólalt meg szinte riadtan, attól félve, hogy Julian ellenkezni fog Dariussal. A férfi önelégülten vigyorodott el, fehér fogai kivillantak. – Gyere kicsi lány, engedelmeskednünk kell a nagy, gonosz farkasnak, vagy valami szörnyűség fog történni. – El sem tudod képzelni mekkora. – felelte ünnepélyes komorsággal. A nevetés volt az egyetlen válasz.

Tizenharmadik fejezet Hatalmas volt a tömeg. Julian mélyen beszívta a levegőt, hogy az elmesélhessen neki mindent, ami a közelében történik. Az izgalom, a verejték, a növekvő várakozás, és a vágy illatai. Ezt mind elsuttogta neki az az egyetlen légvétel. Az életpárját fenyegető veszélyre vadászott. Sárga szeme a ráérősen az épületbe hömpölygő tömeget figyelte. Roppant feszültnek érezte magát, és minden vágya az volt, hogy távol tartsa Desarit ezektől az emberektől. Belehallgatott számtalan beszélgetésbe, és számtalan elmét megszondázott már. Emberi biztonsági őröket is felvettek, akik fémdetektorokon engedték át a nézőket, de még ez sem tudta megnyugtatni.

Megpillantotta Dariust. Impozáns látványt nyújtott, ahogy némán mozogva áttört a tömegen, jeges, fekete pillantása láttán félrehúzódtak az útjából nyugtalanul. Minden porcikájában éppen olyan éber volt, mint Julian, nem kevésbé eltökélten akarta megvédeni a húgát. Dayan, bár játszott a zenekarban, egyelőre az egyik oldalajtónál állt őrségben. Barack az épület belsejében elvegyült a tömegbe, hogy még tovább fokozzák a biztonságot. Mindkét zenész álcázott képet vetített ki maga köré, felismerhetetlenek voltak kívülállók számára. A két leopárd, Sasha és Forest az egyik a zenekar számára biztosított szobába voltak zárva. Syndil szokás szerint szintén leopárd formában várakozott, a másik két nagymacska védelme alatt állt. Julian tiltakozni akart a nő döntése ellen, tudva, milyen szomorúságot okoz Desarinak a nővéreként szeretett nő elvonulása a valóság elől, de észrevette, hogy Barack nagyon idegessé válik, ha valamelyikük Syndil közelében van. Gyakran helyezte a testét nyíltan a másik hím, és a lány közé. Nyilvánvaló volt, hogy a támadás alapjaiban rázta meg a hímek egymásban való hitét. A Desari elleni sikeres merénylet, a vámpírok megjelenésének veszélye a nőkre mindegyikük idegességét az egekig fokozta. Darius egy pillanatra megállt mellette. – Semmi? Julian megrázta a fejét. – Semmi, csak a nyugtalanság érzése. Nem szeretem, hogy Desari ki van téve ezeknek az embereknek. – Nem lesz több malőr. – mondta Darius magabiztosan. – Nem lesz több merénylet a húgom ellen. Julian tiszteletben tartotta a meggyőződését. Nem volt nehéz hinni neki, Dariust úgy vette körül a hatalom, mintha második bőre lenne. Senkinek sem lenne esélye ezen az éjszakán. Julian bólintott, Darius pedig továbbment, és folytatta az emberek elméjének szondázását, hallgatta a beszélgetéseiket maga körül. Balra tőle kitört egy csetepaté. Két férfi egymást taszigálta, és kiabálva átkozódtak. Az emberi biztonsági személyzet azonnal beavatkozott, és kikísérték az épületből a rendbontókat. Julian nem észlelt bennük gyűlöletet életpárja iránt, így nem is szentelt nekik különösebb figyelmet, nehogy valami más, sokkal fontosabb kerülje meg éberségét a két torzsalkodó miatt.

Desari az öltözőben az utolsó simításokat végezte a sminkjén. Szerette kifesteni magát emberi módon. Ez valamiképp megnyugtatta őt, mielőtt a színpadra lépett. Szintén szokása volt minden koncert előtt átkutatni elméjével a tömeget és megpróbálni megtalálni azokat, akiknek szüksége volt a dalai gyógyító erejére. Fontos volt, hogy ismerje a közönség hangulatát, figyelni mit szeretnének hallani, melyek a kedvenc balladáik, vagy milyen új dallam tetszene nekik leginkább. Szerette tudni, kik azok, akik kísérik a turnén, mindenhová utánuk utaznak. Néha koncert után összeismerkedett és csevegett egy kicsit azokkal, akik nagyon messziről jöttek, hogy hallhassák őt, de olykor még énekelt is nekik. A legtöbb esetben tömeg volt, nyugtalanul mozgolódtak, izgatottan keresgélve a helyüket, és alig várták, hogy hallják végre énekelni. Desari ráhangolta magára őket, hogy felkészüljenek, mire megjelenik a színpadon. De az agya most önhatalmúlag elkóborolt Julian felé. Épp csak egy érintés, de el kellett mosolyodnia, ahogy érezte az azonnali meleg megnyugtatást, amely mint két erős kar ölelte át. Julian nem volt lenyűgözve a családegységtől, ahogy nevezte őket, és a családja sem volt túlzottan elragadtatva Juliantól, de még senki nem mordult rá a másikra. Becsületére legyen mondva, Julian még akkor sem adott hangot tiltakozásának, amikor meglátta őt belépni a színházba a fellépő ruhájában. „Egy érzékeny, modern férfi életpárja vagy.” Julian lusta iróniája tovább melegítette őt, és megerősítették a gyanúját, hogy a férfi ki sem mozdul a fejéből, árnyékként állandóan jelen van.

„Hogy nekem mekkora szerencsém van veled.” – Desari magára mosolygott a tükörben. Előredobta sötét haját, majd azzal a lendülettel hátra is vetette a fejét, hogy visszahulljon a hátára. A szemei csillogtak. Tudta, Julian érte el, hogy jobban érezze, mint valaha, hogy él. – „Az érzékeny, modern férfiak annyira tetszenek.” „Férfiak? Egészen biztos vagyok benne, hogy nem azt a szót hallottam az életpáromtól, hogy férfiak. A férfiak nem engedhetik meg maguknak, természetesen engem kivéve, hogy tetsszenek neked.” A hangja szigorú, fenyegető, az ő heves Kárpáti hímje. Desari hangosan nevetett. „Azt hiszem nálad a pont Julian. De igazán olyan nehéz nem észrevenni a színpadról azokat a nagydarab, jóképűeket a közönség soraiban.” „Nagydarab jóképűek? – hangja sértődötten elmélyült – „Ők csak fülig szerelmes piperkőcök. Ha tudnák érzékelni a rezgéseket a levegőben, mutatnának némi értelmet és futnának az életükért. Ez már így is elég rossz cara, hallani a túlfűtött beszélgetéseiket, beleolvasni a fantáziáikba, de a legrosszabb, hogy a nőm egyáltalán emlékszik rájuk. Egy mosoly egy nem megfelelő embernél életpárom, és azt az embert hamar utol fogja érni a baj.” „Féltékenynek tűnsz.” – vádolta meg, ajkai felfelé görbültek. „ A legelső szabály, amit minden nőnek meg kell tanulnia, hogy a Kárpáti férfiak nem osztoznak az életpárjukon. A bátyádnak majd el kell számolnia azért, amiért nem sulykolta ezt beléd a születésedtől fogva. Elvégre az volt a dolga, hogy felkészítsen téged, mire én jövök. – mondta valahol a tréfa és a panasz között. Desari élesen beszívta a levegőt, és azon kapta magát, hogy a nevetés, és az elkeseredés között ingadozik. „A fivéremnek még csak elképzelése sem volt a létezésedről te arrogáns hím. Különben is, hogy tudott volna felkészíteni a jöttödre, amikor neki sincsenek halvány fogalmai sem a nőkről? Valószínűbb, hogy ha tudta volna, hogy jössz, hogy elmondd a rítus szavait, ő várt volna, hogy csapdába csaljon. Én pedig magam bújtam volna a létező legmélyebbre a földbe, amíg át nem vonulsz fölöttem.” „Kitörtél volna a földből, egyenesen a karjaimba cara mia, és te is tudod, hogy ez így van.” Most a férfi nevetett, öntelt, gúnyos, elégedett szórakozással a hangjában, és neki is bele kellett harapnia a szájszélébe, hogy ne nevesse el magát. „Azt hiszem, megint próbálsz valamire rákényszeríteni, csak hogy nehogy kiess a gyakorlatból. Menj és gyakorold valaki máson a művészetedet.” „Ma este nekem fogsz énekelni Piccola. Nincsenek más férfiak.” „Te egy elkényeztetett kisfiú vagy, nem egy felnőtt férfi.” „Menjek, és mutassam meg, mennyire felnőtt férfi vagyok? – A hangja hirtelen lágy és mély lett, annyira szexi, Desari azonnal érezte szétáradni magában a forróságot. Torkát mintha meleg száj simítaná végig, amitől a lábai közti völgy felizzott, mellei megduzzadtak. „Menj el Julian!” – válaszolt nevetve – „Nem forrósíthatsz fel így, amikor már mindjárt fel kell lépnem.” „Amíg tudom, hogy forró vagy, és nekem lépsz fel, addig teljesítem a kérésed és visszamegyek dolgozni.” „Én is ebben bíztam.” Desari ajtaján hangosan kopogtattak, a szokásos öt perces figyelmeztetés, majd Dayan léptei eltávolodtak. Tudta, hogy Barack eközben Syndilt ellenőrzi még utoljára. Izgalom futott át rajta még utoljára, mielőtt elöntötte volna a nyugalom. Fel-alá sétált néhányszor, hogy szervezete megszabaduljon az elhasználatlan adrenalintól. A következő kopogás három perccel később jött. Julian és Darius állt az ajtó túloldalán, szemükkel és elméjükkel folyamatosan az épületben tartózkodókat felügyelték. Desari kicsinek érezte magát a két hatalmas test között, és hirtelen rádöbbent a veszélyre, ami fenyegeti. Hogy valakik valamiért holtan akarják látni, megrázta. Védelmet keresőn közelebb húzódott Julianhoz. A férfi megérintette a karját

egy gyengéd simogatással, nyilvánvalóan tele volt a biztonsági intézkedések ellenőrzésével, és hogy feszületen figyelte környezetüket, mégis azonnal érezte elméje vigasztaló érintését, biztonságérzetet sugárzott felé. Dayan és Barack már a színpadon várták. Ahogy haladtak előre, a tömeg moraja minden más hangot elnyomott.

Julian próbálta érezni a közönséget és közben körbejárta az épületet. Ismerte már kívül belül, felmért minden lehetséges búvóhelyet, minden kijáratot és bejáratot. Megjegyzett minden alacsony, vagy magas helyet, amit egy mesterlövész használni tudna. Most végigjárta ismét ezeket a helyeket, tekintete esetleges támadókat keresve söpört végig mindenhol. Nem is olyan rég Savannahra vigyázott, Mikhail és Raven lányára, míg az bűvész show előadásokkal járta Amerikát az alatt az öt év szabadság alatt, amit Gregori biztosított a számra, mielőtt magához kötötte volna, mint életpárját. Ott az emberi biztonsági őröknek többször is el kellett csípniük túllelkesült rajongókat, akik megpróbáltak feljutni a színpadra. De Julian akkor csak titkos megfigyelő volt, még a lány sem tudott róla, hogy feltűnés nélkül likvidálja a vámpírokat, amik az életpár nélküli Kárpáti nő nyomába szegődtek. De ez teljesen más volt. Desari hangja maga az ellenállhatatlan csalétek, csábítja mindazokat, akik hallják. Ráadásul olyan gyönyörű volt a színpadon, hosszú ruhája körülölelte, rásimult karcsú alakjára. Ében haján kékesen ragyogtak a fények, ahogy lezúdult a hátán, simogatva vállait, melleit, derekát, le a csípőjéig. Ellenállhatatlan. Julian úgy érezte, levegő után kell kapkodnia. Lenyűgözte őt a lány. Ahogyan járt, ahogyan tökéletes lelke messzire fénylett. Desari nem csak a külsejében, hanem bensőjében is gyönyörű volt, és ez meg is látszott rajta kívülről is. Szó szerint lélegzetelállító volt. Kényszerítenie kellett az elméjét, hogy továbbra is éber maradjon, keresse a bajkeverőket. Desari hangja kiáradt a torkából, és betöltötte a hangversenytermet. A hatalmas tömeg moccanatlan csendben figyelt. Nem volt sem széknyikorgás, sem pedig halk sugdosások, mielőtt elcsendesedtek volna. A közönség el volt bűvölve. Hangjának lágy varázsa homályos keveréke volt a nevetésnek, könnyeknek, kísértő emlékeket idézett meg, reményeket támasztott fel. Mélységes, időtálló szeretet érzése tört fel azokban, akik hallották. Az idősebb házaspároknak eszébe jutott minden egyes csodás együtt töltött pillanat, kézfogásaik, szeretkezéseik, gyermekeik születése, minden örömük szeretőként, és szülőként. A fiatalabbak a tökéletes párjukról álmodoztak, a majd bekövetkező első pillantásra, az első érintésre, az első csókra. A párok, akik valahol félresiklottak, most visszaemlékeztek esküikre, és mindarra a hatalmas szerelemre, amit egymás iránt éreztek, mielőtt a gondok elkezdődtek volna közöttük. Desari megnyugvást, és reményt adott mindannyiuknak. Julian csodálta a hatalmát. Nem adott a hangjához kényszert, egyszerűen olyan ajándékot birtokolt, ami ritka kincs ezen a világon. Büszkesége nőttön nőtt minden dallal. Olyan volt, mintha a lány ösztönösen megérezné, mire van szüksége a nézőknek, és képes volt megadni is nekik azt. Julian éppen elfordult volna a színpadtól, amikor egy árnyék úszott be lassan, de biztosan az elméjébe. Jelzett Dariusnak, akihez közelebb volt. Darius már mozdult is, azonnal abba az irányba fordította a figyelmét. Barack és Dayan egy szempillantás alatt elzárták Desarit, olyan gyorsan, hogy szinte elmosódni látszottak, ahogyan elé helyezték a testüket. Közé, és aközé a két férfi közé, akik felmásztak a színpadra. Kissé részegen megtántorodtak, az együttes tagjai felé botorkáltak. De nem tehettek meg két lépésnél többet, és máris a biztonsági őrök fala előtt találták magukat, akik kikísérték őket az előtérbe. Desari halkan, puhán felnevetett, és ez arra késztette a közönséget, hogy ismét rá figyeljenek.

– Szegény fiúk, fogalmuk sincs, mi történik velük. De a közelmúltban történt szerencsétlen incidens miatt a biztonsági embereim úgy vigyáznak rám, mintha aranyból lennék. Legyenek velük elnézőek. Kézben tartotta a tömeget. Julian el sem tudta hinni, mennyire könnyedén csinálja. Megbocsátott a két túlbuzgó rajongónak, ugratta a biztonsági őreit, és megmutatta sebezhetőségét sztárstátusza ellenére. Az árnyék viszont ott maradt Julian elméjében. Rápillantott Dariusra, akinek szemei olyan hidegek voltak, mint a jég. Darius megrázta a fejét, jelezve, hogy még nem múlt a Desarit fenyegető veszély. Mindketten elindultak, ellenkező irányokba. Körüljárták a hatalmas színházat, ami szélesen terült el a földön, figyeltek maguk körül mindent. Valami nincs rendben. Mindketten érezték. Barack és Dayan is érezte. Arcuk kifejezéstelen maradt ugyan, de védelmezően Desari közelében maradtak, szemük nyugtalanul járt megállás nélkül, kutatták a forrást, ahonnan az árnyék jön. A Kárpátiak a színpadon tovább játszottak, Desari hangja szebb volt, mint valaha, olyan varázst szőtt mindenki köré, aki hallótávolságon belül volt, hogy Juliannak nehezére esett teljes mértékben az együttes biztonságára figyelni. Valami rosszindulatú szivárgott be az épületbe. A romlott légáramlás alig észrevehető lassúsággal mozgott. Julian próbálta bemérni az irányát. Annyiszor beleolvasott már a tömegbe, hogy abban egészen biztos volt, hogy nem abból az irányból érkezik a veszély. Ez valami sokkal erősebb. Vámpír. Desari és Syndil volt az oka, hogy a vámpírok errefelé gyülekeztek Julian ikertestvére, Aidan területén. Aidan nagy tudású, elismert vadász volt, de az utóbbi időben ezt a területet elárasztották az élőholtak. Erre azonban nem volt magyarázat a két Kárpáti nő jelenlétén kívül. Senki sem tudhatta, hogy valóban Desarit követelik-e, ez egy vámpírnak jóformán mindegy volt. Annyira önhittek voltak, úgy dagadtak a hatalomérzettől, ami elhitette velük, hogy bármilyen nőt megszerezhetnek. Julian borostyánszemei aranyszínre váltottak, ahogy ismét a színpadra nézett. Barack elvétette a dallamot, felkapta a fejét. Ugyanabban a pillanatban Julian is érzékelte az elméjét érintő gonoszságot, ami elözönlötte körülöttük a levegőt, hogy aztán nyílegyenesen az öltöző felé száguldjon. Automatikusan láthatatlanná tette magát, ahogyan a koncerttermen át száguldott, Dariussal együtt. De Barack mindkettejüket megelőzte a szoba előtt, ahol a párducok voltak. Mögöttük figyelemelterelésként Dayan egy fergeteges gitárszólóval örvendeztette meg a közönséget, vad tapsot és lábdobogást kiváltva. Némi időbe telt Juliannak és Dariusnak lecsillapítania Barackot, hogy ne törje be az ajtót. Rájuk mordult, kivillantotta az agyarait, akár egy vadállat, szeme vörösbe fordulva gyilkos dühben forgott. Darius beszélt hozzá, a család által használt közös csatornán, aminek használatában Julian is egyre jártasabb volt. A hangja bársonyos, lágy, megnyugtató volt, megígérte, hogy megvédik Syndilt. Barack végül vett egy mély lélegzetet, és vonakodva bár, de rábólintott, ellazult kissé a két vadász markában. Julian azonnal feloldódott a levegőben, beáramlott a szobába a levegő apró molekulái közé keveredve. A három leopárd ingerült volt, nyugtalanul csapkodtak a farkukkal, figyelmeztetően mély hörgés dübörgött elő a torkukból. Megpróbálta megérinteni az elméjüket, de ott káoszt és haragot talált, ami veszélyes lett volna bárkire, aki a szobába lép. Syndil szándékosan mélyre temette magát a párductestben, hogy az, aki őt keresi, ne különböztethesse meg a másik két ragadozótól. Velük együtt keringett, pontosan olyan agresszíven, és veszélyesen, de a fejében ott tombolt a gondolat, hogy a gonosz fenyegeti. Még Julian sem tudta megmondani, melyik nőstény Syndil valójában. Nem ismerte még annyira a nőt, hogy felismerje személyiségét a vadállattestben. Julian ekkor megérezte Darius hatalmát. Pontosan be tudta azonosítani a pillanatot, amikor előreküldte, hogy lecsendesítse a leopárdokat.

A vámpír közel volt. Túl közel, becserkészte Syndilt, de az élőholt minden irányból éreztette a jelenlétét, így képtelenek voltak megállapítani a pontos helyzetét. Várt. Az ősi vadászok csendes, nyugodt módján, egyszerűen csak kivárta azt a pillanatot, a támadó megteszi az első lépést. Julian egy része kapcsolatban maradt Desarival, hogy mindig tudja, biztonságban van-e. A lány könnyedén megtartotta a közönség figyelmét, nyugodt, megnyugtató hangon egy balladát énekelt, Dayan pedig kísérte őt a gitáron. Dayan, és az emberi biztonságiak mind ott voltak a közelében, bár a halandó őröket kissé megzavarta Barack eltűnése a színpadról. Senki nem figyelte a bejáratot, de elegendően vették körül Desarit, nem is tudtak róla, hogy Julian irányítja őket. Dayan és Desari hihetetlenül nyugodtak maradtak, Desari most leült egy magas székre a színpad közepén, ruhájának lágy redői szétterültek körülötte. Dayan egy gyengéd melódiát kezdett játszani, és Desari hangja szárnyalt a teremben. Az ajtó óriásit dörrent, miközben befelé domborodott. Maga az ajtó megfeketedett, a hang megrázta az egész épületet. A leopárdok nyugtalanul körözni kezdtek, majd a hím kivált közülük, és kétszer teljes testsúlyával ráugrott az ajtóra. Julian visszaáramlott a másik oldalra az ajtó alatt, hideg szellőként süvített ki. Tudta, hogy Darius bent marad megvédeni Syndilt. Az ajtó másik oldalán Barack harcolt egy magas, szikár idegennel. A gonosznak vérben úsztak a szemei, szája csupán egy ördögi vonal. Éles karmaival megpróbálta elérni Barackot, hogy a nyaki ütőeréhez férkőzhessen, de Barack kikerülte a csapást, és beleszáguldott egyenesen a lesoványodott vámpír mellkasába. Agyarai a torkába vájtak, keze betört a mellkasába, a szívét keresve. A mindig higgadt Barack fenevaddá is tudott változni, ha arra került sor. Julian kereste a kapcsolatot a férfi elméjével, vörös ködben találta, gyűlölete és haragja nem csupán ennek az egy vámpírnak szólt, hanem annak is, aki annak idején Syndilt megtámadta. Beletelt némi időbe, amíg visszatalált annyira magához, hogy használni tudja a család csatornáját. „Ne igyál a véréből Barack. Már halott. Megsemmisítetted. A vére romlott. Julian halkan szólalt meg az elméjében, ebben a pillanatban a másik férfi elméje tébolyult volt a dühtől. „Ne avatkozz bele! Még él!” Amikor Julian közelebb siklott a küzdő felekhez, Barack figyelmeztetően felordított, morgása végigdübörgött a folyosón. Julian erre megállt, meglepődött, amikor Darius öltött testet az oldalán. – Nem Barack. – Darius hangja puhán, fenyegetően csengett – Nem ihatsz belőle, amikor meghal. Ez a düh nem te vagy. Engedd el, hagyd, hogy a földre csússzon. Barack felemelte a fejét, agyarait vörösre festette a vér, szemeiben az őrület vörös lángja táncolt. Félredobta a még mindig lüktető gonosz szívet. Dörgő morgása most még hangosabbá vált, figyelmeztetve mindkettejüket, hogy maradjanak távol. Julian és Darius egyetértő pillantást váltottak. Együtt rákényszeríthetik az engedelmességet Barackra, de akkor soha többé nem fog megbízni bennük, és elveszítik a tiszteletét is. Barack határozottan veszélyes volt, és egyikük sem akarta végképp elvadítani. Egy Kárpáti férfi volt, akinek joga volt arra, amit tett, hogy megvédje a családjához tartozó nőt. Meg kell védeniük a fajukhoz tartozó minden nőt. Nem csak joga, de ez a kötelessége. Julian elérte végre a leopárdok elméjét, és a kisebbik macskában beazonosította Syndilt. „Barack veszélyben van, és mi nem érjük el. Neked kell megpróbálnod. Hívd őt! Tedd gyorsan, még mielőtt elveszik a számunkra az örökkévalóságra. Nem ihat annak a véréből, amit épp megöl.” Julian megérezte Syndil riadalmát. A leopárdforma eltorzult, és egyszerre ott állt mellettük karcsún, bár kissé alacsonyabb termettel, mint Desarié, de ugyanazzal a belső fénnyel és szépséggel, ami

minden Kárpáti nőnek sajátja. Mozgása könnyed, és elegáns, sötét, kifejező szemei rátapadtak, majd hirtelen félrenézett. Tisztán hallható volt felziháló lélegzete, ahogy felmérte a folyosón a csata véres részleteit, és megpillantotta a Barack szemeibe kiülő vadállatot. Darius közel volt az élőholthoz, elég közel ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a végén Barack vért fogyasszon, elvonva az élőholtról a figyelmét. Még mindig a hatalom mámora, és a düh irányították a fiatalabb Kárpátit, aki megengedte a benne lakó fenevadnak, hogy átvegye az irányítást felette, kizárólag az ösztöneire, és dühére hagyatkozva. Syndil habozás nélkül megközelítette Barackot. – Ne érj a vérhez. – figyelmeztette Darius, sötét szeme éberen figyelt. Ha Barack csak egyetlen rossz mozdulatot tenne Syndil felé, Julianben szemernyi kétség sem volt, hogy Barack halott ember lenne. Syndil egyáltalán nem félt, figyelmen kívül hagyta Juliant éppúgy, mint Dariust. – Barack. – suttogta halkan, szinte bizalmasan. Szemei a karmazsinszín vérző csíkokat vizslatták a férfi arcán, és mellkasán. – Gyere most velem. El kell látnom a sebeidet. – Annak ellenére, hogy mélyről feltörő hörgés hagyta el a hím száját, a lány határozottan, de óvatosan a karjára tette a kezét, gondosan figyelve, hogy ne kerüljön érintkezésbe a vámpír vérével. – Gyere velem fivérem. Engedd meg, hogy meggyógyítsalak. Barack felkapta a fejét, vörös pillantása hevesen izzott. Egy percig szeme színe a vörös, és a fekete között váltakozott, a férfi harcolt a fenevaddal az irányításért. – Nem vagyok a fivéred kicsi első. – sziszegte, láthatóan küzdve, hogy legyőzze a gyilkos dühöt. Syndil egy pillanatra lehajtotta a fejét, a férfi szavai, amivel megtagadta a kapcsolatot vele, mélyre hasítottak benne. Majd még közelebb lépett hozzá, hogy puha teste hozzáérjen a másik nagyobb, keményebb testéhez. Barack keze azonnal, ösztönösen átfogta a derekát, és felemelte a földről, hogy lába ne érjen bele a földön kövér tócsába gyűlő vérbe. Ahogy elengedte a vámpírt, az lassan lecsúszott a földre, csapkodó kezei mély karombarázdákat hagytak a falon. – Barack, ne érintsd meg Syndil bőrét, a kezeden romlott vér van. – Darius bársonyfekete hangjából hatalom áradt. Julian már gyűjtötte az energiát a tenyerére, hogy narancssárga gömbbé formálva azt, elküldhesse a vámpír rángatózó szívére, hogy esély se legyen az élőholt életre kelésére. Amikor ezzel végzett, átküldte a vértócsára, hogy szempillantás alatt azt is hamuvá égesse. Barack vonakodva megengedte, hogy Syndil lábai földet érjenek, biztonságos távolságra attól a hamukupactól. Nehezen lélegzett, még mindig a bestiával küzdött, és közben mélységesen szégyellte magát, amiért Syndil ilyen állapotban látta. Julian felé nyújtotta egy gesztussal a kezén táncoló tüzet, és ő beletartotta a kezeit, alkarját, hogy megtisztuljanak a fertőzött vértől. Majd az egész lángot átvette, körülfuttatta Syndil dereka körül, ahol beszennyezte a ruháját, hogy azt is megtisztítsa. Végül visszadobta a tüzet Juliannak, hogy teljes figyelmét a nőnek szentelhesse, aki olyan bátornak bizonyult. – Fájdalmaid vannak? – kérdezte halkan Syndil, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik két Kárpátit, mintha a világon sem lennének. Ujjai Barack karját simogatták, és megpróbálta eltitkolni, mennyire elszomorította, hogy a férfi megtagadta a kapcsolatukat. Ha Barack úgy döntött, hogy ennyi év együttlét után elutasítja, hogy a családja tagjának tekintse, legalább azt nem akarta, hogy meglátszódjon rajta, mennyire rosszul esik ez neki. Tudta, az az oka, hogy Barack nem tudja elfogadni többé, hogy Savon megerőszakolta. Talán azt hiszi ő váltotta ki valahogyan a támadást. Barack többé nem volt ugyanaz, mint a támadás előtt. Sok időt

töltött a földben, elkerülve őt, és a többieket. Most józannak, és szigorúnak látszott a régebbi vidám, lezser önmagához képest. Most úgy nézett rá, akár a héja, mintha nem bízna benne, vagy mintha egy csitri lenne, aki képtelen vigyázni magára. Szeretett volna elfutni, és sírva fakadni, de valami ott marasztalta, és megtagadta benne, hogy ilyen állapotban magára hagyja Barackot a sok sérülésével. Felemelte az állát, de a férfi tekintetét kerülte. – Hadd gyógyítsalak meg Barack. Csak egy pár perc az egész. Végül megfogta a könyökét, és elvezette a másik két férfi közeléből. Julian és Darius nézte, ahogy elsétálnak.

Julian végül lepillantott a vámpír testére, majd fel Dariusra. – Azt hiszem takarító szolgálatba lettünk beosztva. Elküldte a lángot az élőholt teste felé. Mindig, amikor egy vámpírt elpusztított, aki nem a régóta keresett ősi volt, mély csalódottságot érzett. De ezúttal nem volt egyedül. A koncertteremből melegség, és szeretet sugárzott felé, a gyönyörű, gazdag hang magába burkolta, és közel húzta a Desari szívéhez. Darius biztosította, hogy ne jöjjenek halandók erre a folyosóra, ahol Barack elpusztította a vámpírt. – Barack még soha nem küzdött élőholttal. Még csak érdeklődést sem mutatott a vadászat iránt. Mégis hamarabb ideért, mint bármelyikünk. Julian elgondolkodva bólintott. – Mi ezen a meglepő? Darius megvonta széles vállát. – Barack állandóan Syndil közelében van. Folyamatosan védi őt. Már fiatalon, gyerekkorukban elválaszthatatlanok voltak. Az utóbbi időben azonban, a történtek után Syndil senkit nem enged közel magához, csak Desarit. – Túl sok időt tölt leopárd alakban. Nem fog tudni kilábalni a traumából, amíg nem néz vele szembe. – fogalmazta meg Julian Dariusnak is azt, amiről Desarival már beszélgettek. Darius bólintott. – Senkiben nem tud megbízni. Már az csodának számít, hogy hallgatott a hívásodra, és segített meggyőzni Barackot, hogy hagyja a vámpírt a sorsára. Nem szeret hozzánk, férfiakhoz közel jönni. – Nem tudom ezért hibáztatni. – felelte zavartan Julian. Zavaróvá nőtt benne a szükség, hogy együtt legyen Desarival. Megérinthette az elméjét tetszés szerint, láthatta, amit ő látott, olvashatta a gondolatait, de a saját szemével kellett látnia. Hogy a lány kinn állt akkora tömeg előtt, a legrosszabbat hozta ki belőle. A vágy arra, hogy megvédje percről percre leküzdhetetlenebbé nőtt benne, azon kapta magát, hogy már szabályos harcot vív saját primitív ösztöneivel. Gyors léptekkel megindult a koncertterem felé. Lélegzete ismét elakadt a látványtól. Nézte finom, áramló mozgását, csípője ringását, hosszú hajának lebbenéseit, amivel tincsei körülölelték karcsú testét, felhívva a figyelmet minden ívre, és hajlatra. El akarta vinni innen, egy eldugott helyre, távol a veszélytől és a kíváncsi tekintetektől. Hallgatni akarta a hangját az örökkévalóságig, arra vágyott, hogy mosolya felgyújtsa a levegőt körülötte. Bár épp lágyan belenevetett a mikrofonba, látszólag teljesen a nézőknek szentelve figyelmét, érezte finom ujjhegyeit a tarkóján, amitől a forró lángok elnyelték a gyomrát, izmai acéllá húzódtak össze. Megdermedt, megdöbbentette a hatalma maga felett. Eltöltött egy örökkévalóságot üresen, érzelmek nélkül, a lelke helyén egy tátongó lyukkal, miközben az a csöppnyi kis szelídség, és együttérzés, amit megtapasztalt, lassan elszivárgott belőle. Ő visszahozta az érzelmeit, az örömöt, az életét. Mindig úgy gondolta, hogy nincs szüksége életpárra. Magányos vadásznak hitte magát, aki jobban élvezi az állatok, és a természet társaságát, mint másokét. Tévedett. Desari az ő csodája volt.

Egy halk szisszenés hangzott fel az elméjében Nem a család nyílt csatornája, egy új, privát kapcsolat. Hatalom. Irányítás. Férfi. Ez csakis Darius lehet. Amikor elfogadta Dariustól a vért, egyúttal lehetőséget teremtett neki, hogy kapcsolatba léphessen az elméjével. „Abbahagyhatnád az álmodozást. Még dolgunk van. A húgom teljesen az ujja köré csavart.” „Valahogy úgy tűnik, te sem akadályoztad meg benne, hogy ezt a veszélyes karriert válassza. Te engedted meg neki először ezt az őrültséget.” Julian több mint boldog volt, hogy pontot szerezhetett Darius ellen. Körüljárt a zsúfolt teremben, kitárta érzékeit, hogy veszélyre utaló jeleket keressen. „De most a te döntéseidnek kellene irányítaniuk őt. – vágott vissza Darius. „Ne próbáld áthárítani rám a felelősséget. Időbe telik helyre hozni azt a sok kárt, amit a túlzott engedékenységed okozott. Már tettem lépéseket, lassan, a tudta nélkül, hogy őrültségnek tartsa, amikor megengedted neki, hogy döntéseket hozzon. Julian képtelen volt megállni, hogy humor ne vegyüljön a hangjába. Az utolsó dolog volt, amit bárki meg tudna tenni Desarival az, hogy meggyőzze, ne hozzon döntéseket. Nem egy fiatal életpár volt, akit el tudott nyomi egy önelégült hím. Barack visszatért a színpadra. Hosszú haja a tarkóján összefogva, a nyaka, arca sértetlen, ruhái makulátlanok. Julian megérezte a teremben Syndil jelenlétét, a nő láthatatlanná tette magát a halandók számára. Barack szigorú pillantását a színpad bal sarka felé szegezte, ahol Julian is állt. Nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy másfelé kelljen néznie. Ez a másfelé pedig szintén nyilvánvalóan Syndil volt, hiszen ha előre tekint, minden pillanatban látnia kellett volna, a lány ott ült a színpad szélétől nem messze Barack jobb oldalán. Olyan szomorúnak látszott, hogy Julian késztetést érzett, hogy megvigasztalja. Syndil törékenynek, és megviseltnek, apró, szinte gyermeki alaknak tűnt. Valószínűleg Barack akarta a jelenlétét, és ő engedelmeskedett neki. Julian nem hibáztatta azért, mert meg akarta védeni. Ez egy robbanásveszélyes helyzet, nem volt könnyű ellenőrzés alatt tartani. Nehéz volt két nőt egy ekkora tömegben megvédeni az emberi vámpírvadászoktól, a mániákus rajongóktól, és a vámpíroktól. Szükség volt rá, hogy a nők egymás közelében legyenek, hogy mindannyian mindkettőt szemmel tarthassák. „Nem vagyunk gyerekek.” – emlékeztette Desari, miközben meghajolt a zúgó tömeg felé – „Barack túl keményen bánik Syndillel. Finomabbnak kellene lennie vele. Nem ő provokálta ki a vámpír támadását.” A tömegre mosolygott, azzal a híres csábító mosolyával, amitől úgy tűnt megáll néhány szív, közben pedig békítően végigsimított Julian elméjén. Karjával kecsesen hátrafelé intett a két Kárpáti férfi felé, bevonva a zenekart is az ovációba. Az első sorokban több nő felsikoltott, és vadul integettek a két gitárosnak. Előre vetették magukat a biztonsági őrök sorfala felé, egyikük egy piros selyembugyit dobott Barack irányába. A fehérnemű Syndil mellett ért le a deszkákra. A lány a mutató, és a hüvelykujja közé csippentette az ominózus darabot, egy pillanatig vizsgálgatta, majd kifejezéstelen arccal feldobta Barack gitárjának nyakára. A közönség csak annyit látott mindebből, hogy a piros bugyi újra felemelkedik a levegőbe. Ismét felugrottak, és kitört az újabb tapsvihar.

Syndil felállt, és keresetlenül kecses mozgásával átment a színpadon. Barack azonnal mozdult, hogy elzárja előle a kivezető utat. A közönség számára mindez úgy tűnt, mintha Dayannek támasztotta volna a hátát, és csípőjét előrelökte volna. Több lány kezdett eszelős sikoltozásba, és megpróbáltak a színpadra jutni. Barack lejátszott néhány akkordot, amik a tenger hullámaira emlékeztettek mindenkit, ahogy erőteljesen törnek a part felé, hogy végül összeomoljanak a homokon. A közönség még

erőteljesebben folytatta a tetszésnyilvánítást, de az összes Kárpáti azt figyelte, mi történik férfi és nő között. Syndil mereven, haragosan nézett fel Barackra, majd végigmérte útját álló testét. – Nincs jogod megmondani mit tegyek, vagy hova menjek. Ahogy korábban mondtad, nem vagy a fivérem. Darius a vezetőm, és ő egy szóval sem mondta, hogy itt kell maradnom, és néznem kell, ahogyan a rajongóiddal szórakozol. – egy megvető kézmozdulattal intett a sikoltozó lányok sora felé. – Ne gyere nekem ezzel Syndil. – figyelmeztette Barack halkan, mint távoli mennydörgés tört fel a hörgés a torkából. – Nem érdekel mit mondott, vagy mit nem Darius. Nem mehetsz el a szemem elől, amíg nem biztonságos. Ebben a kérdésben engedelmeskedni fogsz nekem. Egy pillanatig Syndil csak állt vele szemben csendes lázadással. Lehetetlen volt kitalálni, hogy hogyan dönt, mit tesz. – Kérlek Syndil. – mondta Desari lágyan, rábeszélően. – Közönség előtt vagyunk. Ne adj okot Baracknak, hogy nyilvánosság előtt bevaduljon. Syndil pislantott egyet, hosszú szempillái meglegyintették magas arccsontját. Nagy szemei Barackra szegeződtek halvány gőggel. Hátralendítette hosszú haját a vállán, majd mégis levonult a színpadról, de a nézőtér felé, és háttal a férfinak helyet foglalt a második sorban. Volt valami fejedelmi abban, ahogy tartotta magát. Barack folytatta a gitárszólót, immár teste is nyugodtnak tűnt, de a szeme kemény, és éber maradt. Desari Julianra villantott egy megkönnyebbült mosolyt. Dayan csatlakozott Barack szólójához a gitárjával, majd Desari is bekapcsolódott, ezzel talpra ugrasztotta a nézőket. Syndil lába megmozdult a zene ritmusára. Teljesen önkéntelen reakció volt, és az első alkalom, hogy reagált a zenére a barbár támadás óta. Mindig is szerette a zenét, bármilyen hangszeren tudott játszani, amit elé tettek, bár legjobban a billentyűsöket, és a dobokat szerette. A zenekar megmagyarázta a távollétét a közönségnek azzal, hogy kivett egy hosszabb vakációt, de hamarosan vissza fog térni. Desari magában megeresztett egy kis megkönnyebbült sóhajt. Ez volt az első jele hosszú idő óta, hogy Syndil talán megtalálja a módját, hogy visszatérjen hozzájuk és önmagához. Talán a zene szeretete segíthet neki. Míg az agyában megforgatta az ügyet, hangja továbbra is a közönséget babonázta meg. És hirtelen eszébe jutott, hogy míg ő szoros családi kapcsolatban élt egész életében, Julian mindig egyedül volt. Hogy vigyázhasson a testvérére és a népére legjobb tudása szerint, a magányt választotta. „De már nem.” – lassú szavai, mint egy doromboló simogatás – „Feltételezem nincs más választásom, mint segíteni a bátyádnak irányítani ezt a csokor bolondot. Ahelyett, hogy fognám a formás fenekedet, és elvinném a Kárpátok közé, a szülőhazánkba. Az az a hely, ahová tartozunk, és nem ez, a halandók között. Az igazság azonban az volt, hogy kezdte megszeretni az érzést, hogy ahhoz a családhoz tartozik, amelyikhez Desari. „Kisbaba.” Belesuttogta az elméjébe, mintha ujjaival érintené a bőrét. Kötözködve. Szeretettel. A kettejük saját világában. Julian nyelt egy nagyot. Arcán a közöny álarcát viselte, kemény, zárkózott kifejezést öltve, vigyázó szeme a tömeget pásztázta könyörtelenül, belül mégis elolvadt attól a melegségtől, amit csak ő volt képes életre hívni benne.

Tizennegyedik fejezet Julian kézen fogta Desarit és kivezette az erdőbe. A koncert végtelennek tűnt, és ráadásul utána még a lánynak beszélnie is kellett néhány emberrel. Támogatók, riporterek, rajongók, sokkal népesebb táborával, mint amennyi Julian ízlésének megfelelt volna. Az éjszaka legnagyobb része erre ment el. De most végre megengedhette a hegyek békéjének, és az éjszakai szellőnek, hogy kisimíthassák összekócolt idegrendszerét, elhallgattassák a fejében a tömeg morajlását, ami túl közel hatolt életpárjához. Nem volt benne biztos, hogy huzamosabban túlélné ezt az életet, amihez párja ragaszkodott. Teljesen idegen volt a Kárpáti férfi természetétől, hogy olyan sokan legyenek a közelében, de Desari természetesnek vette, hogy elfogadja ezt a helyzetet. – Nem jól gondolod. Soha nem vettem természetesnek semmit. – tiltakozott, mivel beleolvasott gondolataiba – Tudom, hogy mindez nagyon nehéz a számodra, és hidd el, nagyra értékelem, hogy támogatsz engem a választott utamon. Borostyánszín szemei végigsöpörtek a lány őszinte arckifejezésén, majd szemöldöke a magasba rándult. – Hallod magad? Támogatlak a választásodban? – lágyan mondta a szavakat, mélyükön nevetés csillant. – És ráadásul a túl szép szemeiddel még komolynak és őszintének is tűnsz. Megszorította az ujjait. – Igenis teljesen őszinte vagyok Julian. Tudom, hogy nehéz ez neked, de valóban ez utam az életben. – Ebben az évszázadban cara. Csak ebben az évszázadban engedem ezt meg neked. Halkan felnevetett. – Gondold meg. – Nem tehetem. A szívem nem fogja bírni ezt a hatalmas igénybevételt. Annyira sok a hím, aki a nyomodban lebzsel, és olyan tisztátalanok a gondolataik. Előugranak tőlük az agyaraim. És akkor a vámpírokról, akik becserkésznek téged és a másik nőt minden kanyarnál, még nem is beszéltem. – Syndil. – javított halkan Desari – Syndil a neve. Julian hallotta a hangjában a rosszallást, érezte a könnyeket az elméjében. Nővéreként szerette Syndilt, és hiányzott neki elveszett szoros bajtársiasságuk. Még azzal együtt, hogy Julian jóformán teljesen kitöltötte az életét sem feledkezett el a bánatról, és arról, ami történt. Vissza szerette volna kapni Syndilt, gyógyultan, egészségesen. Még a hangja sem volt képes meg nem történtté tenni azt a brutalitást, amit Savon elkövetett. Syndil nem fogadja el a segítséget. Desari tehetetlennek érezte magát, és csak nézte, ahogy úgy tűnt Syndil egyre inkább visszahúzódik önmagába. Julian megpillantotta Desari emlékeit. Syndil nevetve, szemeiben a puszta létezés öröme. Syndil, amint átöleli őt, hogy apró, nőies semmiségekről sutyorogjanak, ami bosszantotta Dariust, mert elvonták vele a figyelmét. Apró szökéseik, hogy néhány órára szabadok lehessenek. Titkos összenevetéseik, amikor mégis elkapták őket, és hallgathatták Barack és Darius dühös szónoklatait a biztonságról. Évszázadokig együtt voltak, olyan közel egymáshoz, ahogyan csak két nő lehet, semmi sem volt, amit nem osztottak meg egymással, még a legbelső gondolataikat, örömeiket, félelmeiket sem tartották titokban. Julian lehajtotta a fejét, Desari selymes hajába dörgölte állát. Szerelmes volt a lányba. Szerelem. Annyira kis semmi szó, az ember azt gondolná, nem fejezhet ki semmit. De számára szentség volt. Desari maga az öröm és a fény. Az igazság, és a szépség. Ő maga a szerelem. Maga a világ, és minden, ami benne van. Teljesnek és békésnek érezte magát vele, még akkor is, ha erre az őrült életre vezette.

És meghökkent, mennyire hűvös magabiztossággal kezeli a hatalmát. Természetes, hogy a nőknek is legyen hatalmuk. Miért nem jött rá erre senki? Annyira önhittek és magabiztosak voltak, hogy a valódi hatalom a férfiak privilégiuma, de az az igazság, hogy a férfiak csak a sötét erők elleni hatalomra figyeltek igazán. Hogy lehetne azokat összehasonlítani a nők világának erőivel? Még attól eltekintve is, hogy egyedül ők rendelkeznek az új élet teremtésének ajándékával, nyilvánvaló, hogy áldást, és békét hozó természetük, gyógyító képességük messze túlmutat a hímek csak pusztítani képes hatalmán. – Julian lassan kiengedte a lélegzetét. – Syndil újra a régi lesz piccola. Az idő ott is segít, ahol semmi más nem tud. Érzem. Tudom, hogy ez fog történni. Ne bánkódj annyira. Vissza fog térni, és valószínűleg roppant váratlan módon. Nem tudom, mindezt honnan tudom, de valahogy biztos vagyok benne. Nagy szemei az arcát kutatták, majd a hosszú szempillák leereszkedtek. – Nem csak azért mondod, hogy megnyugtass? – Nem hazudok senkinek megnyugtató dolgokat. Ezt már tudnod kellene rólam. Az életpáromnak meg főképp nem tudok hazudni. Az agyamban vagy Desari. Azonnal észrevennéd, ha hazudok. Nézz bele, hogy lásd, komolyan gondolom, amit mondok. Syndilnek fogom hívni, ha azt szeretnéd. Ha te a testvérednek tekinted, én is annak fogom. – Miért nem nevezed soha a nevén? Lezseren vállat volt, nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy izmai hullámzása, hatalma milyen érzéseket vált ki. – Megszokás. Nem túl gyakran kerülünk összekötetlen női társaságba a fajunkon belül, nem is igazán ismerjük személyesen őket. Ez egy védelem mindkét fél számára. Ahogy a hímek közelednek az átváltozáshoz, nem lenne jó, ha a nők közelébe kerülnének, kétségbeesésükben talán… – mondandója végére teljesen elbizonytalanodott, nem tudta hogyan folytassa. Desari hátrasöpörte a haját. – Megtámadnák őket. – fejezte be a mondatot – Syndil semmit sem tett, amivel kiprovokálta volna Savon támadását. Tudom, hogy nem. – Egy pillanatra sem fordult meg ez a fejemben. Egy nőnek semmit sem kell tennie, hogy vonzza a vámpírt. Az élőholtak perverzek, groteszkek és teljesen gonoszak. Az a megrögzött elképzelésük, ha találnak egy életpár nélküli nőt, vagy özveggyé tesznek valakit, ezek a nők visszaszerezhetik a lelküket. De az lehetetlen. Ők választották azt az utat, és ez a választás az örökkévalóságra szólóan elveszi a lelküket, vagy addig, míg egy vadász a nyomukra nem talál. Mégis mindenáron megpróbálnak társra találni. Emberi nőket használnak, és néha még átváltoztatniuk is sikerül őket, anélkül, hogy elpusztulnának. De ezek a nők megtébolyodnak, gyermekek vérével táplálkoznak. Szörnyű teher, amikor kénytelenek vagyunk megsemmisíteni egy ilyen áldozattá vált lényt. Ez a munkánk legnehezebb része. – jelentette ki minden együttérzés nélkül. Desari nekivetette a férfi vállának a fejét, testük egymáshoz simult, miközben sétáltak keresztül az erdőn, céltalanul kanyarogva a fák között. Kis csekélység volt, mégis, egy lökéshullámot indított el a testében. Elvette a szorongását, és örömet adott helyette. Már az is örömmel töltötte el, hogy itt van mellette. A lélegzése, az illata, örömet okoztak neki. – Ugyanezt jelenti számomra is a te jelenléted. – nyugtatta meg Desari, megkönnyebbült lélekkel, hogy egyformán éreznek. – Te maga a csoda vagy a számomra. – mondta immár hangosan, amit gondolt – Fogalmad sincs, mit jelentesz nekem, mi vagy a számomra, és még szavakat sem találok rá, hogy legalább elmondhassam. Viszont az elméjében ott volt. Érezte az érzelmeit, amik őt is elsöpörték. Éppen úgy, ahogy Julian azt szerette volna elérni. Ez egy nagyon erős fegyver volt a Kárpáti férfiak kezében. Hogyan tudná megtagadni egy nő a kényelmet, és a szeretetet egy olyan férfitól, aki így érez iránta? Akarta ezt

Dariusnak is. Szerette volna, ha őt is úgy szereti egy nő, mint ahogy ő szereti Juliant. És ugyanezt akarta Syndilnek, Baracknak és Dayannek is. Julian felnevetett, átkarolta, behúzta vállának védelmébe. Ez Desari. Ha boldog, meg akarja osztani másokkal is a boldogságát, vagy nekik is ugyanolyat akar. Ettől pedig csak még jobban szerette. – Nézz fel a csillagokra Desari. Holnap éjjel vihar lesz. Érzem, hogy lassan körbezár bennünket. De ma este még szabadon sétálhatunk az éjszakában, és élvezzük egymás társaságát. – Már majdnem hajnal van. Egy kis mosolygás bujkált a hangjában. – Van még pár óra hajnalig. – felelt Julian – Több, mint elég ahhoz, amit tervezek. – Tervezel valamit? – kérdezte, sötét szemei táncoltak rajta. – Természetesen. Meg kell győznöm téged róla, hogy én vagyok az egyetlen férfi, akire valaha is vágyni fogsz, és akire egész életedben szükséged lesz. – De én nagyon sokáig élek ám. – mutatott rá komolyságot tettetve Desari. – Ez így van, hiszen elsődleges feladatom, hogy az életedet, és a biztonságodat szavatoljam cara mia. Azt akarom, hogy nagyon hosszú ideig legyél velem. A lány odafordult hozzá, testét az övéhez préselte, karjai felcsusszantak a nyakába. – Mennyi ideig tart egy nagyon hosszú idő? – kérdezte halkan, és finoman beleharapott az állába. Köré zárta a karjait szorosan, az öröm, és a Desari vágyának hullámai átcsaptak rajta. Lehajtotta a fejét, hogy rátaláljon a lány ajkaira. Édes kötelesség. A szükség selymes tűzzel söpört végig rajtuk, összekötve őket, mint valami elektromos ív, lángok táncoltak a bőrük alatt, az egész testükön. Egy kis morgás szokott ki a torkán, a birtoklás önkéntelen, mély hangja. Desari reagált rá, még közelebb moccant hozzá, szinte beleolvasztotta kisebb testét az övébe.

Egy hang hatolt be az idillbe. Alig volt észrevehető, mintha szőr dörzsölődne levélhez, de épp elegendő volt, hogy kiváltsa Julian frusztrált nyögését. Lehajtotta a fejét a lány hajára. – A családegységed lesz a végzetem. Egy szemernyi magánéletünk sincs. Halkan felnevetett, bár ugyanazt a csalódottságot érezte. – Tudom Julian, de ez csupán csak egy kis áldozat, amit meg kell hoznunk azért, hogy számíthassunk a többiekre. Minden válságban segítünk egymásnak. – És az én válságomon ki fog segíteni? Hidd el cara, hatalmas birtoklási válságban vagyok. Szükségem van rád, mielőtt megőrülök. – Tudom. Az én válságom ugyanakkora. – suttogta, ajkai megérintették a férfi szájsarkát. Fájdalom volt a hangjában, válaszként az ő fájdalmára. – Találunk időt. – Jobb lesz minél hamarabb. – szavait a torkából feltörő morgás kísérte. Desari elméjéből, és a szíve mélyéről egy apró kis nevetés hullámzott fel. Humorosnak találta a helyzetet, attól függetlenül, hogy vágya egyre türelmetlenebbé vált. Julian pedig azon kapta magát, hogy hatalmas szüksége ellenére elmosolyodik. Desari nevetése a fejében fertőző volt. Öröm töltötte el. Egyszerű, tiszta öröm. Most még ott is öröm volt benne, ahol soha azelőtt nem fordult meg ilyen érzelem. Desari megcsókolta kemény állkapcsát, makacs állát. – Nem hagyhatjuk most magára Syndilt. – Meglehetősen nehéz lesz úgy segíteni neki, ha ideje nagy részét leopárd alakban tölti. – Csitt. A hallásával viszont nincs semmi baj. – figyelmeztette Desari, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolhassa a szemöldökét, megkóstolgassa köztük a gondolkodóráncokat, majd az arcát cirógassa végig. – Ha most jött el a pillanat, hogy beszéljen velem, úgy, mint régen, készen kell állnom.

– Rendben. – Julian kelletlenül értett egyet. – De ha az az idióta Barack is előkullog a kutyatekintetével, akkor küldd el. – Ügy tűnik, nagyon büszkén járkál mostanában, meglehetősen macsós lett a viselkedése. – mutatott rá Desari – Megváltozott, amióta Savon megtámadta Syndilt. Kinevezte magát önkéntes testőrének, meg se kérdezve őt róla. Julian, – tette hozzá, sötét szemeiben felvillant zseniális ötletének fénye – talán megmondhatnád neki, hogy szokjon le arról, hogy olyan parancsolgató legyen. Syndilnek gyengédségre van szüksége. Julian egy cseppet sem elegánsan felhorkant. – Az ki van zárva, hogy beleavatkozzam bármibe, amit Barack tenni akar. A Kárpáti férfiak ilyet nem tesznek. Abban hiszünk, hogy mindenkinek magának kell megoldania a problémáit. Különösen, ha egy nőről van szó. Most jut eszembe, hogy nekem mennem kell, és hagynom kell két nőt beszélgetni. – Gyáva. – súgta a fülébe, majd fogával finoman megszorította a fülcimpáját. – Ne menj messzire, szükségem van rád. Julian izmos teste sziporkákat felcsillantva eltűnt, feloldódott az éjszakai levegőben. Búcsúzóul rávillantotta azt az apró, önelégült mosolyát, ami mindig belopta magát Desari bőre alá. Úgy érezte magával vitte a szívét, azzal együtt száll fel, és vált részévé az éjszakának.

Desari a nőstény leopárd felé fordult, ami azonnal megkezdte az átváltozást. – Desari. – Syndil hangja cérnavékonynak tűnt. – Elmegyek. Nincs szükségem ezekre a hatalmaskodó férfiakra. Téged viszont nem akarlak elhagyni, de nincs más mód. Syndil ideges volt. Desari jól ismerte őt, tudta a hangjának minden tónusának jelentését. Mégis, mint mindig, Syndil megjelenése csendes nyugalmat sugárzott. Desari kinyúlt, és megfogta a kezét. – Soha nem zavart azelőtt, ha ősemberként verték a mellkasukat. Sőt, nagyokat nevettünk rajtuk milyen hülyén viselkednek. Miért hagyod akkor most mégis, hogy felbosszantsanak? Ha Darius idegesített fel, beszélni fogok vele nővérkém. Syndil türelmetlenül dobta hátra hosszú haját a válla fölött. – Nem Darius volt, bár ő is elég szörnyű. És Dayan is órákon keresztül csak engem figyel, vigyáz. De legalább nem bosszant fel. Barack azonban azt képzeli magáról, hogy ő a főnököm. Durván, és ellenségesen viselkedik velem. Nem szeretném elviselni tovább az arroganciáját. – fejét hirtelen lehajtotta, selymes haja előrecsukló válla köré omlott, mint egy köpeny. – Megtagadta, hogy a húga vagyok. Desari érezte a fájdalmát. Valóban fájt neki Barack elutasítása. Ők az évszázadok alatt közelebb kerültek egymáshoz, mint bármilyen más család. Hogyan volt képes Barack ilyen bántó dolgot mondani Syndilnek? Desari hirtelen késztetést érzett, hogy megüsse. Karját védelmezően Syndil válla köré fonta. – Nem tudom miért mondott ilyet, de biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan. Annyira aggódott miattad, hogy olyan dolgokat mondott, amiket végig se gondolt. – Meg akar büntetni, mert úgy gondolja, én vagyok a felelős azért, amit Savon tett. Talán jobban örült volna, ha Darius engem öl meg, nem őt. Mindig felnézett Savonra, te is tudod. – Syndil vállat volt, aztán fájdalmas arccal felnézett az égre. – Végülis, ki tudja, lehet véletlenül, a tudtomon kívül provokáltam Savont. – Ez teljességgel lehetetlen. – tagadta nyomatékosan Desari – Nem hiheted ezt az ostobaságot Syndil, és más sem hiszi. Julian azt mondja, hogy a hímek évszázadok után, ha nem találják meg az életpárjukat, átfordulnak. Azt is mondta, hogy van választásuk, elé mehetnek a hajnalnak, vagy úgy dönthetnek, hogy elvesztik a lelküket. Savon nyilván az utóbbi mellett döntött. Nem gondolhatod komolyan, hogy te vagy a felelős azért, ami a fajuk hímjeivel ezer és ezer éve megtörténik. – Mindannyian másképp bánnak velem, mint azelőtt, de Barack a legrosszabb.

– Syndil, – mondta neki halkan, megnyugtatóan, gyengéden – te is megváltoztál. Mindannyian megváltoztunk. Ez egy olyan változás, amin mindannyiunknak keresztül kell mennünk, de együtt fogunk rajta keresztül menni. Baracknak a legnehezebb feldolgoznia azt, ami veled történt. Talán felelősnek érzi magát. Lehet, hogy észrevette, ahogy Savon egyre távolabb húzódik tőlünk, és nem szólt semmit. Ki tudja? Azt hiszem, egyszerűen csak próbál megvédeni. Talán egy hagynunk kellene, hogy védhessen, kicsit kedvesebbnek lenni vele. Syndil szemöldökei a magasba szöktek. – Én legyek vele kedvesebb? Talán neki kéne kicsit kedvesebbnek lennie hozzám. Nem látod, hogyan bánik velem. Durván és faragatlanul, teljesen kihoz a sodromból. Darius soha nem beszélt velem úgy, mint ő. Desari sóhajtott, és végigsimította a haját. – Akarod, hogy beszéljek vele? – Nem, erre nem lesz szükség. Azt teszem, amit a közönségnek mondtunk. Kiveszek egy kis szabadságot. Itt az ideje, hogy egy ideig a saját utamat járjam. – Syndil hangja dacosnak tűnt. – Darius soha nem engedné, hogy védtelenül elmenj. – emlékeztette szelíden Desari – Utánad küldené az egyiküket, hogy gondoskodjon rólad. Egy hatalmas, izmos hím leopárd telepedett le az egyik közeli fa vízszintes ágára elegáns mozdulatokkal. Nézte a két nőt, tekintetét egyetlen pillanatra sem mozdította el róluk, oldala hullámzott, ahogy lélegzetet vett. Syndil rámeredt az állatra. Desari megrázta a fejét. „Barack, be kell szüntetned a keménykedést Syndillel. El fog menekülni, ha nem hagyod abba. A közös, családi csatornát használta, és próbálta közvetíteni Barack felé Syndil kétségbeesését. „Sehova sem fog menni Darius beleegyezése nélkül. És még ha ő elengedné is, nem tud olyan helyre menni, ahol nem találom meg.” – felelte mély arroganciával. Minden intő jel nélkül Julian csillámlott meg, és öltött testet Desari mellett, karját védelmezőn a válla köré fonva. Szeme, mint a megolvadt arany, alig se titkolt figyelmeztetéssel szegeződött a leopárdra fölöttük. A zavar Desari elméjében arra kényszerítette, hogy azonnal mellette teremjen. Abban a pillanatban nem volt benne semmi könnyedség, csak a kemény, kérlelhetetlen harcos állt ott, akit a könyörtelen élet csiszolt ilyenné. „Ne üldözd el tőlünk, – könyörgött Desari – kérlek, legyél finomabb vele. Nem érted mi történt vele. Időre van szüksége, hogy magához térjen.” „Jobban értem, mint gondolnád Desari. Ő már nem él. Csak létezik. És én nem engedhetem meg, hogy ez így menjen tovább.” Barack hangja távolinak, hidegnek tűnt. Desari szeme megtelt könnyel. Julian vállába temette az arcát. – Kérlek Syndil, ne hagyj itt! Ne most! Szükségem van rád! Minden annyira megváltozott. Syndil felé nyúlt, és megérintette a kezét. – Még ha ez így is van, akkor sem fogom a saját családomra ráerőltetni magam. Megállok a saját lábamon is. Rámeredt a leopárdra, aki egyszerűen csak nézte, pislogás nélkül. Végül Syndil odabiccentett Juliannak, és hamarosan eltűnt a fák között. A leopárd hangtalanul leugrott az ágról, és a nyomában maradt.

Desari könnyeit törölgetve felnézett Julianre. – Tudod milyen rémítően tudsz nézni, ha azt akarod? Mit gondoltál, mit fog csinálni Barack? Férfias lazasággal vállat vont.

– Az mindegy cara. Nem szerettem azt az érzést, amit miatta éreztél. Ezek a hímek valamiért úgy érzik, joguk van hozzá, hogy utasítgassanak titeket, nőket. De ez egyedül Darius, mint vezetőtök joga, és kötelessége. A többieknek csak az a dolguk, hogy védjenek benneteket, mint ahogy Barack is próbálja Syndilt. De nem utasítgathat téged. Te az én életpárom vagy, és csakis a herceg utasításait kell követned, és az enyémeket. Na, jó a te esetedben talán Dariusét is. De Dayanét nem. És Barackét sem. Csak a vezetőkét, és az életpárokét. Sötét tűz villant az obszidián szemekben. – Követnem kell az utasításaidat? – hangja még a szokásosnál is lágyabb volt, vulkánkitörést jósolt. Julian megdörzsölte az orrnyergét, és nagyon igyekezett, hogy a mosoly, ami kilopakodott a szívéből, ne mutatkozzon sem az agyában, sem az arcán. – Ahogyan nekem is követnem kell a herceg utasításait, és a te utasításaidat. Sokáig tanulmányozta arca érzéki szépségét. Nyilvánvalóan szórakoztatták az ő feminista fellobbanásai, világosan felismerte azt, de bölcsen titkolni próbálta. Mégis értékelte, hogy Julian ugyanarra a talapzatra emelte kettejüket. Bármilyen szabályok betartását ítélte is szükségesnek az életpárja érdekében, azok a szabályok rá is vonatkoztak. Julian sok szempontból hímsoviniszta volt, mint a többi férfi, akit ismert, de legalább tett kísérleteket arra, hogy „egyenlő partnerként” kezelje őt a kapcsolatukban. Megfogta a karját, majd végigsimított rajta a könyökhajlatáig. – Komolyan azt hiszem, hogy kezdek beléd szerelmes lenni. A válaszul érkező mosoly maga volt a férfiúi arrogancia. – Már őrülten szerelmes vagy belém. Nézz szembe a tényekkel cara mia, hogy képtelen vagy ellenállni nekem. Kis öklével a mellkasa közepére ütött. – Amikor így beszélsz, akkor tényleg. Ilyenkor az jut az eszembe, hogy valóban őrült vagyok, amiért elvisellek. Valóban „őrülten szerelmes”, csak nem úgy, ahogy gondolod. Karja körülfonta a derekát. – Belátnád piccola, ha nem lennél ennyire makacs. Julian lehajtotta a fejét, arcát karcsú nyakába temette. Szerette az illatát. Annyira tiszta és csábító. Lefelé vándorolt a szája, simogató nyelve alatt érezte, hogy rohan az élet az ereiben, vére csábította, hívogatta. Szándékosan nyalogatta a nyakát, fogai karistolták a bőrét, ingerlően, míg a lány gerincén végigfutó remegés, szét nem terjedt egész bensőjében. Desari még közelebb lépett, hívogatóan hozzá nyomta puha testét. – Végülis, lehetünk kettesben, ha elég gyorsak vagyunk. – Mosolya őszinte volt, és roppant erotikus, félig leeresztett szempillái pedig maguk a meghívás. Julian karjai összeszorultak körülötte, de csak annyira, hogy érezze karjai hatalmas erejét, de bántódása ne essen. Szerette, ahogy elérte, hogy nőiesnek, féltve őrzöttnek, dédelgetettnek érezze magát, miközben nem várt el viszonzásul tőle semmit. – Miért van az, hogy annyira akarlak téged? – suttogta lágyan a fülébe – Miért érzek már-már pusztító szükséget, ami már nem is akarás? Halk, elégedett férfinevetés volt a válasz. – Azért, mert annyira hihetetlenül szexi vagyok. Felemelkedett vele a földről, míg az éjszaka magához nem ölelte őket. A szél megrohamozta Desari arcát, agy belefúrta a férfi mellkasába, karjaival belekapaszkodott a nyakába. – Igaz lehet, bármilyen öntelten hangzik is. – ismerte el, hangjának bársonysimítása megolvasztotta Julian bensőjét – De ez több annál. A bőröm nem bírja elviselni, hogy ne érintse a tied. Az elmém a tiedet keresi, a szívem és a tüdőm akaratlanul is együtt mozdul a tieddel. Belülről elégek, hogy eggyé váljunk. És mindez csak nő minden egyes pillanattal. Miért van ez? – Életpárok vagyunk. – válaszolta komolyan, keze lassú felfedezőútra indult a testén, annak ellenére, hogy magasan lebegtek. – Jobban ismered ezt a területet, mutass képeket, hova vigyelek, ahol zavartalanul lehetünk.

Volt egy kásás rekedtség a hangjában, ami megdobogtatta a szívét, elárulva, hogy épp olyan türelmetlen, mint ő maga, nem várhat már sokáig. A lány automatikusan átpörgette az emlékeit, rátalált köztük a hegy mélyében lévő kis nyughelyre. A bőre annyira érzékennyé vált, alig bírta visszatartani magát, hogy el ne tüntesse a ruháit, annyira kellemetlenül dörzsölte, szorította minden ruhadarabja és akadályozta abban, hogy a bőrén érezhesse Julian bőrét. – Az életpárok annyira kötődnek egymáshoz cara, hogy gyakran kell megosztaniuk egymással a testüket, és az elméjüket. Szükségük van a léleknek és a szívnek a kapcsolódására. Az egész két fele igyekszik kiegészülni, nagyon gyakran, vagy igényeik olyan erőssé válnak, hogy már nem tudják uralni. Kivette a szükséges információt az elé vetített képből, szemei már fent jártak a hegy legtetején, keresték a hasadékot, ami alig észrevehetően szűk volt. Mindkettejük megkönnyebbülése óriási volt. Desari életének a családja is része volt, mint a lélegzete, de a megpróbáltatás, hogy nem lehettek egyedül Juliannal, elsöprő volt. Felemelte a fejét, amikor megkezdték az ereszkedést a keskeny kürtőn, mélyen egy szunnyadó vulkán belsejébe. A világuk. Az otthonuk. A szája vakon tapogatott. Ruháit egyszerűen legondolta a testéről, utánuk sem pillantva, ahogy nekicsapódtak a falaknak, testük lefelé zuhant a csatornában. Julian kezeit érezte a fenekén, sürgetve a testét, hogy ölelje körül őt. Desari halkan felnevetett lihegve, a hegy belsejének hője kívülről hevítette, sajátja pedig belülről. Azonnal, abban a pillanatban akarta Juliant, pedig még száguldottak a levegőben. – Megtehetjük ezt? – kérdezte tőle, nyelve vadul dobogó pulzusára tapad. Egész testét összeszorította a szükség, képtelen volt türtőztetni magát, újra és újra végigkaristolta fogaival a bőrét, hozzányomta a testét, nem bírván ellenállni a csupasz bőr csábításának. Fájó melleit odadörgölte mellkasához, combjai körülölelték a derekát, lüktető, forró bejárata a hasához szorult. Julian szaggatottan felsóhajtott, kezei odaigazították duzzadó férfiassága fölé. – Csináld Desari, most! – suttogta rekedten, lejjebb engedve, hogy a lány forró teste magába fogadja. Úgy illett rá, mint kézre a kesztyű. – Ne játssz velem cara mia. Hagyd, hogy érezzem, amint átáramlik beléd a vérem, míg elveszem tőled, amire már kétségbeesetten szükségem van. A hatalma fölötte megrázó volt. Hogy ez a Kárpáti férfi, az ő erejével és hatalmával ennyire szerelmes belé, ennyire szüksége van rá, felvidította. Óvatosan végignyaldosta a vállát, egy vastag izomköteget követve tűzbe hozta a nyakát, és a mellkasát, míg meg nem érezte nyelve alatt a pulzus lüktetését. Halkan felnyögött, hagyta, hogy a fogai ingereljék a bőrét. – Desari! A neve szinte már kegyelemért könyörgés volt. Olyan kényelemben, és biztonságban érezte magát, hogy fel sem tűnt, hogy még a kürtőben lebegnek. Élvezte a testet betöltő férfitest mozgásának gyönyörű lassúságát. Julian úgy érezte, hogy a szűk tüzes női test körülötte hozzáigazodik vastagságához, a titkos izmok erősen megmarkolták, annyira, hogy össze kellett szorítania a fogát, hogy fenn tudja tartani az irányítás látszatát. Aztán a fogak elsüllyedtek a mellkasában, kék villámok vágtak keresztül a testén, az extázis olyan önkívületébe került, ahol már semmi egyebet nem tehetett, mint vadul előretolta magát a lány testében, betolakodott az elméjébe, hogy megossza erotikus gondolatait, és érzelmeit, magát a puszta szenvedélyes örömöt, amit a teste adott az övének. Érezte a lány tiszta, kontrolálatlan örömét, amiből egyaránt részesült a szívük, a testük, és a lelkük is, saját vérének fűszeres ízét, aminél a legédesebb bor sem lehet mámorítóbb. Desari ébenhaja lebegett körülöttük, mindkettejüket beborítva, mintha millió és millió ujj simogatná őket. Ő pedig kóstolta, falta a bőrét, vad íze volt, mintha egy állat, és egy ember aromája kapcsolódna

össze izgató harmóniában. Julian az egész életét el tudta volna tölteni azzal, hogy dőzsöli magába az ízét, nem volt semmi, amit valaha is erotikusabbnak talált volna. Lebegtek a levegőben, vadul párzottak, Julian újra és újra elmerült benne, pontosan ott, pontosan úgy érve hozzá, ahol, és ahogy akarta, egekig fokozva az édes súrlódást, míg az már majdnem átcsapott fájdalomba. Desari lezárta a tűszúrásnyi nyomokat a mellkasán, lassan körözve fölöttük nyelvével, aminek nyilvánvaló célja az volt, hogy őt az őrületbe kergesse. Aztán hátradobta a fejét, egyértelműen felhívva figyelmét a torkára. Karjai átfogták a nyakát, elkezdte mozgatni a csípőjét, átvéve tőle az ütem megtartásának feladatát. Gyönyörű volt, sötét szemeit bepárásította szenvedély, buja csábításuknak képtelenség lett volna ellenállni. Julian szája levándorolt a bőrén a mellei közé, az öröm a torkába szorította a lélegzetét. Egy apró hang mégis megszökött, a szükség halk kiáltása. Desari a férfi felé homorított, csípőjével észveszejtő tempót diktált. Akarta a kék villámoknak azt az ostorát, ami keresztülszáguldva rajta az egekbe emeli, megsemmisíti őt. Nyelve végigkövette melle ívét, fogai óvatosan ingerelték kihegyesedett mellbimbóját, miközben teste olyan heves birtoklási vággyal követelte a lányét, amilyet még soha nem érzett. – Julian. – suttogta Desari kínjában, dallamos hangja kísértő szirénének, ami végigsimított a gerincén – Porrá égek, mielőtt befejezhetnénk. Csak úgy válaszolhatott neki, mint az életpárja. Fogai belesüllyedtek a bőrébe, ott, ahol vére már a kétségbeesés határán dübörgött ereiben. Desari felkiáltott, és még erősebben szorította, amint a fehéren izzó hő feltört a bőre alatt. Csípője hihetetlen erővel döfött előre, tenyerei a fenekét tartották, miközben mély kortyokban ivott belőle. Úgy érezte, egyre gyorsabban forgó spirálban emelkedik, miközben a lány teste egyre szorosabban és szorosabban markolta, míg végül már gondolkodni sem tudott. Nem volt már más, csak az öröm, és Desari függőséget okozó íze. Egy bőr, egy szív, egy lélek. Az időn, és a téren át száguldottak együtt az örökkévalóságig. Annyira szereti. Akkora szüksége van rá. A sok évszázados sivár üresség után alig tudta felfogni, hogy megtarthatja ezt a boldogságot. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elragadhatják tőle. És abban is biztos volt, hogy akkor ő veszélyesebb lesz, mint életében bármikor. Tobzódott az ízében, kettejük illatában, fuldokolt az extázisban. Érezte, ahogy körülveszi, teste hullámzását az övé körül, hallotta a kiáltását, amikor a csúcsra ért. Megosztott gyönyör intenzitása kirepítette őket a kürtőből, ki a sziklák közül, időn és téren túl. Desari kapaszkodott belé, és amíg ő táplálkozott belőle, a lány foglyul ejtette magában a testét.

Desari elfogadó sóhajtása mentette ki az öröm kábulatból, csak ekkor érzékelte saját tántorgó irányítását. Az a sóhaj hozta vissza az itt és mostba. Desari vánkosnak használta a vállát, hosszú szempillái az arcán söpörtek. Hihetetlenül sápadtnak tűnt, a bőre szinte áttetsző volt. Julian káromkodott, és villámgyorsan lezárta fogai nyomát a lány mellén. Tenyere kisöpörte a hosszú hajat az arcából. – Desari. Nézz rám piccola! Nyisd ki a szemed! – Tiszta és világos kényszer volt a hangjában, minden finomkodást félresöpört a meztelen aggodalom. A lány álmatagon felnézett, rámosolyodott, és nekidöntötte elnehezült felsőtestét a férfiénak, viselje ő a súlyát. – Táplálkoznod kell cara! Túl sok vért vettem el kielégíthetetlenségemben tőled. Megbocsáthatatlan, de annyira magával ragadott a szenvedély, hogy nem vettem észre, hogy baj van. Nincs rá mentségem szerelmem, de innod kell. Csupasz mellkasához szorította a száját. Desari feje hátrabillent a nyakán. Halkan motyogott valami érthetetlent, egyértelmű szeretettel a hangjában. Julian biztonságosan a földre vitte, és óvatosan elválasztotta egymástól a testüket.

Tiltakozásképpen egy ránc rántotta össze a hollószín szemöldököket, a lány szájsarkai lefelé görbültek. Julian ismét átkozni kezdte magát az ellenőrzés teljes elvesztése miatt. Haragja nem a szívére, vagy az elméjére irányult. Természete állati oldala volt a célpontja, a benne élő szörnyeteg, ami Kárpáti hímmé tette őt. Sokkal több vért vett el, mint kellett volna, szenvedélye elszabadította a vadállatot. Julian mint egy bölcsőben ringatta a karjaiban a nőt, szájsarkait csókokkal igyekezett visszaédesgetni duzzogó tartásukból. „Hallj meg engem piccola, életem szerelme. Túl sokat vettem el tőled. Vissza kell venned, amit önként adok.” Ez nem kérés volt, erős, határozott parancs, amibe a férfi belesűrítette fajának minden hatalmát, ahogy átküldte Desari elméjébe. Nem gondolkodott egyetlen pillanatig sem, miközben kiadta a parancsot, hiszen a lány egészsége, élete volt a tét. Mély sebet nyitott a mellkasán, és határozottan odaszorította a puha szájat. Dühös volt önmagára, dühös az önző szenvedélyére. Olyan sok időt töltött állatok között, hogy már nem is tudja, hogyan viselkedik egy férfi? Inkább vadállat, mint civilizált halhatatlan. Az újdonsült érzelmeivel sokkal nehezebb volt megküzdenie, mint bármilyen vámpírral. A csata frontvonalai mindig teljesen világosak voltak a számára, de most az érzelmei összezilálták megingathatatlannak hitt vezérelveit. Gúzsba kötöttnek érezte magát, nem akarta megbántani Desari érzéseit, vagy meggondolatlanul cselekedni, mert hátha a lány kevesebbre becsüli. Ott találta magát állandó harcban a saját ösztöneivel. Pedig csak annyit akart, hogy magával vihesse és biztonságban tarthassa az idők végezetéig. Julian ráfektette a fejét az övére. – Úgy tűnik, meg kell, hogy védjelek téged az életpárodtól. Desari karjai átölelték. Még így is, hogy hipnotikus paranccsal kényszerítette táplálkozásra. Mélyen, a kényszer rétegei alatt is érezte benne az ádáz dühöt, amit a hatalmával való visszaélése váltott ki belőle. Elküldte neki válaszként legforróbb szerelmét. Már sikerült kialakítani az elméjében egy finom mosolyt is, amit érzelmei mellé csatolhatott. De ez azért megdöbbentő volt. Desari már annyira a része lett, hogy ahogyan a lány, ő is haragot érzett maga iránt, amiért megpróbálja megnyugtatni. És mégis sikerült megcsinálnia. Desari megnyugodott, elfogadta a természetét. Kicsit mindig az marad, aki volt, nem tud teljesen kifordulni önmagából. Még abban sem volt biztos, hogy ő akarná-e, hogy kiforduljon, ha meg tudná is tenni. Látta Julian erősségeit, és megmutatta neki magát az ő szemén keresztül. Ez volt a másik felbecsülhetetlen értékű ajándék, amit felajánlott neki, és a férfi kincsként fogadta. Gyorsan rájött, miért is van szükségük fajuk hímjeinek olyan égetően életpárra. A nők hoznak fényt és együttérzést a férfiak belső sötétségébe. Julian felemelte a fejét, tekintete az arcát kutatta a gyógyulás jeleit keresve. Bőrének színe már sokkal egészségesebb árnyalatot mutatott. Megkönnyebbülten fellélegzett, és lassan kiengedte a kényszer alól. A karjában ringatta védelmezően. – Sajnálom cara. Sokkal visszafogottabban kellett volna akarnom téged. A finom kéz végigsimított a torkán, egyfajta összetartozás, elfogadás melegét sugározva neki, amit soha nem ismert. Mosolya összerántotta a szívét. – A szerelmem vagy Julian. Soha nem bántanál. Ebben annyira biztos vagyok, mint abban, hogy én sem tudnék neked ártani. Reméltem, hogy nem kell mondanom, és azt hiszem, csak hallani akarod, pedig pontosan tudod, annyi örömöt adtál máris nekem, amit el sem tudtam képzelni azelőtt. Az erős kezek végigsimítottak a haján, a borostyánszemek aranyfolyammá olvadtak. – Ez azért több volt, mint öröm, valami szépet, és felülmúlhatatlant akartam, de úgy tűnik, nem tehetem többé, ha nem tudom ellenőrizni a vágyamat irántad. Arckifejezése végtelen gyengédséget sugárzott, ahogy nézte az arcát.

Desarinak egy pillanatra elállt a lélegzete. Julian Savage szép férfi volt, még a saját fajukon belül is, de valahogy mindig olyan keménynek, és távolinak tűnt. El sem hitte azt, amit most a saját szemével látott, azt a hihetetlen gyengédséget a szemében, a szája vonalában, keze érintésében. – Nem cserélhetnélek el téged valakire, aki sokkal szelídebb? – kérdezte nagyon halkan. Egy pillanatra lezárta a szemét, hogy elrejtse előle a fájdalmát, amit szavai okoztak. – Nincs választási lehetőséged, hogy ki legyen az életpárod, ezt mindketten tudjuk Desari. Ha lenne, valószínűleg egy egészen másmilyet akarnál, mint én. Mosolya kiszorította mellkasából a levegőt. – Hiszek Istenben Julian. Mindig is hittem. Az életem évszázadai alatt sok csodálatos dolgot láttam, ami az ő keze munkája. Hiszem, hogy minket is ő hozott létre, az egész két felének. Fogalmam sem volt erről, amíg nem találkoztunk, de most meggyőztél. Soha nem akarnék mást, az én felem senki máséhoz nem illik. Érzem, hogy együtt jobbak vagyunk, és nem hiszem, hogy Isten össze kívánna kötni két olyan lényt, akik nem illenek egymáshoz. – hüvelykujjával megdörzsölte a szemöldökei között felfedezett ráncot, majd az arcán simított végig. – A lelkesedésedet irántam roppant szexinek találom. Bármikor akarhatsz annyira. Szirénmosolya egyszerre volt ugratás és csábítás. Könnyedén megmozdult a karjában, hogy szíve a szívéhez közel dobogjon, és Julian azon kapta magát, hogy megint kihagy a lélegzete. – Soha nem akarok nélküled élni Desari. – vallotta be halkan. A szavak a szívéből szakadtak ki, érezte, amint elhagyják a testét, magukban hordozva az igazságot. Karjait a nyaka köré fonta, hosszú haja végigsöpört a férfi testén. – Nem akarom, hogy valaha is megengedd, hogy szétválasszanak minket. Számítok az életpáromra. De mostmár ne beszélj annyit, keresnünk kell egy helyet, ahol eltölthetjük a nappalt. Holnap Konocti felé indulunk a busszal, a többiekkel. Ott maradnak mára, ahol este megálltunk. – Halvány, csibészes mosoly ívelt fel puha száján. – Mármint ha a busz egyáltalán elindul. Elég nagy szégyen, de egyikünk sem rendelkezik semmiféle autószerelő vénával. Még egy kézikönyvet is megpróbáltam elolvasni egyszer, de úgy találtam, hogy végtelenül unalmas. – Nincs is szükségünk autószerelői képességekre. – emlékeztette Julian, miközben könnyedén felállt, és vitte őt a karjában, a hegy belsejében, mintha egy tollpihe lenne csak. – A mi módszerünk az, hogy a saját erőnkkel utazunk. – Ha bele akarunk olvadni a világ többi részébe, – mutatott rá Desari – akkor nem utazhatunk másképp, mint a halandók. – De sokkal gyorsabban odaérhetünk térben és időben utazva. Halkan nevetett, hangja bársonysimítással siklottak végig rajta, Julian tudta, hogy ez az öröm nevetése. A nő eggyé vált a nevetésével, mosolyával, szemeiben fények táncoltak. – Legalábbis sokkal kevésbé frusztráló egyszerűen csatlakozni a szélhez, és menni, ahova szeretnénk, mint az autópálya végtelen szalagját követni. – felelte beleegyezően. A férfi jobbra kanyarodott a következő elágazásnál, a lány fejéből vett térképet használva. A folyosó szinte azonnal betorkollott egy széles kamrába. Intett a kezével, hogy megnyissa a földet. – Korán van még cara, több időt szerettem volna családoddal tölteni, de nagyon sok ember előtt szerepeltél ma, fáradt vagy. – Én egyáltalán nem bánom Julian, – mondta neki – jobban szeretem, ha velem töltöd az idődet. Közelebb préselte csupasz melleit a férfi mellkasához. A válaszcsók lassú, lágy és finoman kutató volt. – Ehhez az egy dologhoz ragaszkodnom kell. Mindenképpen meg kell őrizni az egészségedet, még szeretkezés közben is. Ébredés után több időnk lesz. Ezt a hajnalt ki kell pihenned. Megpróbálta az elméjétől távol tartani a tréfálkozást. A lány annyira optimista, rá kell szorítania a rendre. – Persze Julian, – mormolta halkan, hosszú szempillái elfedték a sötét szempárt. Teste nyugtalanul közelebb húzódott hozzá, melleit nekinyomta mellizmainak. – ha azt mondod, nem szeretkezhetünk,

akkor csak egyetérthetek veled, de sajnálnám, ha így lenne. – Kezei a fenekén sétáltak, ujjai követték a megkeményedő izmokat. Aztán átköltöztek a csípőjére, megsimogatta a combját, centiméterenként lopva a távolságot, míg végül tenyerébe fogta emelkedő férfiasságát. – Azt teszem, amit mondasz életpárom, ha valóban úgy gondolod, hogy ez az, amit szeretnél. Szája lesodródott a torkára, mellkasára, követte az aranyló szőr útját hasa feszes izmain. Simogató ujjai alatt teste megvastagodott, és megkeményedett válaszul, gyomra összeszorult, és úgy tűnt, légzési nehézségei állandósulnak. – Inkább azt gondolom piccola, hogy teszteled az elszántságomat, és azt hiszem, szánalmasan elbukom ezt a tesztet. – Pontosan ez az, amit hallani akartam. – felelte önelégülten, de elméje már sokkal érdekesebb dolgokkal volt elfoglalva.

Tizenötödik fejezet A busz szinte csak botorkált az úton, minden csigalassúsággal elhaladó mérfölddel egyre hangosabban, és hangosabban köhögött, a hátulja egyre vastagabb sötét csíkot eregetett. Még a jármű belsejében is megvastagodni látszott a levegő, nehéz volt belélegezni. A két leopárd időről időre felmordult, farkuk kopogott a padlón, izmaik összerándultak tiltakozásul. Az összbenyomás óvatossá tette Juliant. Még soha sem volt ennek a fajtának ilyen nyugtalan példányaival összezárva. A leopárdokra figyelni kellett, és irányítani őket. Tüzes, és megbízhatatlan vérmérsékletűek, és még egy Kárpátiban is nagy kárt tudtak tenni, ha felingerelt állapotukban a közelükbe merészkedtek. Mindenesetre, Julian zavart érzett maga körül az erőviszonyokban, és tisztában volt vele, hogy a többi hím is tudatában van ennek. Hatalmas termetének a zsúfolt busz alapjában is olyan érzés volt, mintha csapdába ejtették volna, bár könnyedén bomlott molekuláira, hogy kiáramoljon a nyitott ablakon, ha arra vágyott. Az idegesség, amivel kommunikálni próbált az állatokkal, csak megnehezítette vad természetük irányítását. Darius rengeteg értékes energiát veszteget el a macskák megtartására, és irányítására. Julian megcsóválta a fejét az őrületfa eme újabb hajtására, ami ebben a családegységben burjánzott.

Desari türelmetlenül dobolt ujjaival az ülésén, és meg akarta rúgni a fivérét. A busz hangulatán eluralkodott a totális frusztráció. Darius ragaszkodott hozzá, hogy együtt utazzanak, a többi járművet az előző táborhelyükön hagyták. És még ez volt a legkevésbé kellemetlen. Egyedül akart lenni Juliannal, és azt is tudta, hogy ilyen beszűkült figyelemmel még a többiek számára is használhatatlan. Utálta ezt. Darius csak egyetlenegyszer pillantott a húgára, fekete szemei üresek voltak. – Nem kell magyarázkodnom semmi miatt. – emlékeztette őt halkan. Egyszerűen nem vette a fáradságot, hogy észrevegye a zavart a levegőben. A közelükben volt az egyik, aki egyszer régen úgy döntött, hogy eladja a becsületét, és a lelkét néhány pillanatnyi érzésért az ölés gyönyörében. Darius tudta, hogy az ellenfél túl közel van ahhoz, hogy elkerülhessék az összecsapást. A célpontok a nők voltak. Mindegyikük tudta. Azt is tudta, hogy Desarinak időre lenne szüksége, hogy Juliannal egyedül legyenek. A párnak térre lett volna szüksége, hogy megismerhessék egymást. Darius közelről tarthatta

így szemmel Juliant. Tisztelte húga életpárját, erejét, és hogy feladja saját kényelmét Desari boldogságáért. A zenekartól rengeteg időt elvett, hogy megint megpróbálják összeeszkábálni botladozó járműveiket, nagyon kevés idejük maradt elérni a következő koncert helyszínét. Darius szeretett odaérni a helyszínekre a fellépések előtt egy nappal, hogy körülnézhessen, és megtehesse a megfelelő biztonsági intézkedéseket. A hatalom egyensúlya most eltűnt, a levegő szinte nyögött a gonoszság súlya alatt. Mindegyikük érezte egy friss tűz bűzét, a szag csapdába esett szellő hiányában. Ezúttal legalább ismerős területre mennek. Konocti volt Desari egyik legkedvesebb előadóhelye. Kisebb, személyesebb terű fellépő csarnoka volt, mint azok a hatalmas stadionok, amiket általában lefoglalt az előadásaik színhelyének. Szerette a tájat kialakító rejtett, gőzölgő medencékkel rendelkező vulkánokat, amik szétszórt gyémántokként csillogtak itt-ott. Régebben mindegyikük több rejtekhelyet is kialakított itt, ráadásul itt még magánéletük látszata is meglehetett. – Állítsd meg a buszt Dayan! – Syndil kiáltott fel hirtelen, hangja sürgetően csengett. – Térj le oldalra, arra a kis útra. – Nem kell minden este. – morogta Barack anélkül, hogy felnézett volna – Még beszélnünk kéne a biztonsági főnökkel, de szokás szerint máris késében vagyunk. Dayan, menj tovább. Syndil karcsú teste elkezdett csillámlani, és ez a tett meghökkentette Desarit. Syndil ritkán szegült ellen a hímeknek, de most határozottan köddé oldódott, és a nyitott ablakon szivárgott kifelé a sötét ég felé. Barack véletlenszerű, lusta mozdulattal nyúlt felé, aztán keze valósággal elmosódott a sebességtől. Elkapta Syndil hosszú haját, mielőtt teljesen eltűnhetett volna. – Nem hiszem, hogy kimehetsz Syndil. Nem tapogattad le a környezetedet, és azokat a sötét üregeket, amik pedig csak egy dolgot jelenthetnek. Fennáll annak a veszélye, hogy nagyon közel van hozzánk. Egy apró hang szökött meg Syndil torkából, ahogy újra megjelent szilárd formában. – Nem hallod, hogy sír nekem a föld? Nem tehetek mást, mint válaszolok neki. – felelte halkan – A sötét üregek nekem semmit sem jelentenek. A veszély semmi, amikor a föld hív. A többi dolog neked, és a többi hímnek szól. Barack rátekert egy maréknyit a selymes hajból a csuklójára. – Tudom, hogy kockázatnak tennéd ki magad, és a szívem nem bírna ki két ilyen akciót egy ébrenlét alatt. – A fejemben hallom a sebzett föld, az égő fák sírását. Nem tudom tétlenül nézni, hogy haldoklanak. Mennem kell. – mondta Syndil – Ez az, aki én vagyok Barack. Ilyenkor nem számított neki, mint mondtak a többiek. Nem tehetett mást, mint meggyógyította a földet, ha az fájdalmában felé kiáltott segítségért. Dayan kicsit erőtlenül, hangosan felsóhajtott, és nyilvánvaló vonakodással eleget tett a kérésének, és lassan ráfordult a hegyekbe vezető poros kis útra. Egy régi farönk szállító útnak tűnt. Barack nyugodtan ült, nem tiltakozott, de nem engedte el Syndil haját, biztosítva, hogy ne futhasson egyenesen a bajba. A busz bevette a kanyart, és Desari megdermedt a borzalom láttán. A hegy egész nyugati oldala elfeketedve füstölt. Dayan lelassította a buszt az út szélén, majd teljesen megállt. Nem tehetett mást. Syndil felemelkedett, figyelmen kívül hagyva Barack korlátozó kezét. A Kárpáti hím felsóhajtott, és vele emelkedett, de megengedte, hogy a haja letekeredjen a csuklójáról. Desari, amint belökte a busz ajtaját, azonnal Syndilre nézett. Arca ugyanazt a mély bánatot tükrözte, aminek Desari szemtanúja volt minden alkalommal, ahányszor Syndil ilyen állapotban találta a Földet. Julian csak állt, és a homlokát ráncolta. Nem szerette az ilyen túlságosan nyílt terepet maguk körül. Ránézett a csapat vezetőjére, mélyen felháborította, hogy ilyen nyíltan szabad terepen hagyják az egyik nőt, akit már világosan megfenyegettek. Desari könnyedén megérintette, hogy figyelmeztesse, maradjon nyugodt.

Lenézett az apró, korlátozó kézre, majd vissza Dariusra. Mint mindig, a férfiból lehetetlen volt olvasni. Darius kilépett önmagából, a környezetet fürkészte, kutatva bármi után, ami veszélyeztetheti a családját. Ott volt. Világosan érezte. A férfiak mind érezték, de egyik sem tűnt úgy, hogy leállítaná Syndilt. Barack ragadta magához a kezdeményezést, mint mostanában mindig, ha Syndilről volt szó. Laza mozdulattal vállat vont, és látszólagos nemtörődömséggel a lány után ballagott. Syndil az megkínzott, elszenesedett területen lépdelt, kezei egy furcsa, de nagyon érdekes mintát szőttek. Apró ránccal a szemöldökei között hátra nézett a válla fölött az őt követő férfira. – Hallod Barack? A föld üvölt a fájdalomtól. Ezt a tüzet szándékosan hozta létre valami gonosz. Syndil hangja puha, finom suttogás volt, mégis mindannyian világosan hallották. – Gonosz, mint a… – ösztökélte Barack. – Nem piromániás. Nem is ember. Már elfordította a figyelmét, vissza a megfeketedett fákra. Hogy honnan származik a tűz, az számára lényegtelen volt. Ha a férfiak foglalkozni akarnak egy olyan borzalmas lénnyel, aki ezt tette, az szívük joga. Ő maga a föld volt. Legalábbis egy része. Szerette a földet, a fákat, és a hegyeket. Mindig énekeltek neki, bebugyolálták szeretetükkel. Olyan szüksége volt rájuk, mint a lélegzetre. Semmi sem állíthatta meg, hogy segíthessen szeretett földjének. Julian figyelte, ahogyan lehajol, és megérinti az elszenesedett talajt. Megesküdött volna, hogy a rögök megmoccantak, és közelebb gördültek a kezéhez, mintha akarták volna vele a kapcsolatot. Visszatartotta a lélegzetét, annyira megrázta, amit látott. Ha Desari hatalma a hangjában van, Syndilé nyilvánvalóan egészen más. Valamiféle kapcsolatban állt a földdel, képes volt gyógyítani, akárha sérült, beteg test lenne. Nekidőlt a busz ajtajának, és félelemmel vegyes tisztelettel nézte, ahogy még mélyebbre temeti kezét a talajba, és ugyanazt a rettentően bonyolult, gyönyörű mintát kezdi szőni, amit az előbb is látott tőle. A föld fölé szivárgó hullámok egyre szélesedő spirál alakot kezdtek felvenni.

Julian megkerülte a buszt, és megállt a másik oldalán, hogy elkerülje Syndilt. Desari szorosan egybefűzte ujjait az életpárjáéval. Darius és Dayan a területet tartották szemmel, kémlelték az eget, és az elszenesedett fák csonkjait. Valami volt ott, ami csapdát állított, egy gonosz, aki tudta, hogy Syndil nem tud ellenállni, ha a föld sikolt neki. Julian nem adta volna át Desari védelmét a többi férfinak egyetlen pillanatra sem. Így ott maradt az oldalán, és figyelte Syndilt, és lenyűgözte az a hatalom, ami egyre terjedt körülötte. A talaj lassan kezdte visszanyerni egészséges gazdagságát, feketébb, termékenyebb lett, szöges ellentétben azzal az összeégett, kiszáradt, halott piszokkal, ami az előbb volt. Felfogta, hogy Syndil az ősi nyelven kántál. A szép dallam egy óda volt a talajhoz, a Föld esszenciája. Megértette az ősi nyelvet, tudta, hogy amit hall, minden rímelő verssora és líraisága ellenére egy gyógyító ének. De még a kántálás ritmusa is teljesen új volt neki. Könnyedén értelmezte a szavakat, rejtélyesen megnyugtatónak, mégis örömtelinek találta őket. A dal beszélt az újjászületésről, a zöld növekedésről, a csillogó, ezüstszín esőről. A magas fákról, buja növényekről. Azon kapta magát, hogy ok nélkül mosolyog. Syndil szebb volt, mint valaha. Erejének fénysugarai körülölelték, hogy mindenki láthassa. Desari karja a dereka köré fonódott. – Látod, hogy az, aminek mondtam? Csodálatos. Syndil begyógyítja a föld legmélyebb sebeit. Bármi megnövekszik neki. Olyan büszke vagyok a képességeire mindig, ha látom. És a természet válaszol neki. Pedig nagyon nehéz lehet, magára veszi a föld, és az elpusztult erdő fájdalmát.

– Ti nők igazi csodák vagytok. – felelt Julian, inkább magának, mint neki. A népében senki sem tudott erről. Még a legősibb Kárpáti hím sem ismert soha olyan asszonyt, aki akkora hatalommal bír, mint Desari és Syndil. Megmaradt nőik bár csodálatosak voltak, hiszen elhozták a fényt, és a szeretetet a férfiak sötétjébe, túl fiatalok voltak még, hogy saját hatalmuk kiteljesedhessen. Lenézett Desarira. Ő visszanézett rá, szemében eltéveszthetetlen szerelem ragyogott. A szíve úgy tűnt abbahagyja a dobogást. A tüdeje a lélegzést. Túl bármin, amit valaha is látott sok évszázad alatt, Desari volt a legszebb. Amikor így nézett rá, az rettegéshez közeli érzés öntötte el, amit eddig soha nem tapasztalt. Állt szemben vámpírokkal számos alkalommal, harcolt háborúkban, szenvedett súlyos sebeket, mégis életben maradt, de soha nem érzett félelmet, főleg nem ekkora rettegést. De most úgy tűnt, ez az érzés soha nem hagyja el. A tegnapi hajnal volt az, amikor ez az érzés elérte a tetőpontját. Ez volt az ár, amit örömeiért kellett fizetnie, a rettegés, hogy elveszítheti. – A nőket be kellene zárni, és távol tartani a szemeinktől. – morogta félig komolyan is gondolva. Desari megdörzsölte a karját egy megnyugtató gesztussal. – Már évszázadokat túléltem Julian, és további évszázadokat akarok még élni. Nem hiszem, hogy most még nagyobb veszélyben lennék én, vagy Syndil a bátyám felügyelete alatt, hiszen te is csatlakoztál hozzánk. Nagyobb védelemben részesülünk, mint valaha. Megmerevedett, az arca hirtelen kifejezéstelenné vált, csak a szeme telt meg fájdalommal. Ő volt a veszélyforrás. Ő van megjelölve, és ezt mindketten tudtál. – Ez nem változtat azon a tényen, hogy azt szeretném, ha állandóan tökéletes biztonságban lennél. – mondta Julian. Finoman elmozdította a testét, automatikusan, anélkül, hogy végiggondolta volna, hogy közelebb legyen a Desariéhoz, az árnyékába vonja azt. Az égre emelte a szemét. „Darius.” – küldte el neki a hívást a család csatornáján. „Tisztában vagyok vele.” – Hangja nyugodt és ráérős volt, mintha a világ összes ideje a rendelkezésükre állna, és nem támadhatnák meg őket bármelyik pillanatban. – „Fogd Desarit és vidd biztonságba. Utánatok megyek, amint megbizonyosodtam róla, hogy elég messze kerültetek. Vele maradsz, és védeni fogod, ha történik velem valami. Dayan és Barack ugyanezzel a felelősséggel tartozik Syndil iránt. Julian Desari karjára tette a kezét. – Gyere cara, mennünk kell. Desari éles pillantást vetett bátyja gránitból faragott arcára. – Az élőhalott jön. – nem kérdés volt ez, kijelentés. Julian bólintott, és Barackot figyelte, aki most elfoglalta védelmi helyét Syndil mellett, Dayan gyengéden megrázta a Syndilt, Julian pedig meglepődött, hogy nem csak egyszerűen felnyalábolja a lányt, aki teljesen teljesen befelé figyelőnek tűnt, mintha szelleme nem lenne jelen. – Fel kellene kapnotok és kihozni onnan. – jegyezte meg nyilvánvaló rosszallással a hangjában. Hirtelen úgy érezte, ugyanolyan fontos neki, mint az életpárja, és most először csak vonakodva szakadt el a családtól, rájuk hagyva a másik nő védelmét. – Nincs benne a testében Julian. – mondta Desari halkan. – Kilépett belőle, bent van a földben, gyógyítja. Ahol most megfeketedett romok vannak, oda apró rügyeket helyez. Buján nőni fognak, és gyorsan szétterjednek ezen a területen. A fák kihajtanak, és erősebbek lesznek, mint valaha. A vadon élő lények támogatják erejükkel a helyreállítást, összesereglenek ezen a környéken, amint megindul az élet. A férfiak nem mozdíthatják el a testét, amíg nincs benne. Julian lassú sziszegéssel engedte ki a lélegzetét, hogy csökkentse frusztrációját. Első gondolata az volt, hogy itt hagyja az egészet, fogja Desarit, ahogy Darius parancsolta, és biztonságba helyezi. De minden ösztöne tiltakozott, hogy itt hagyja ilyen állapotban Syndilt.

– Ez egy csapda Desari, szándékosan okozták a tüzet, hogy tőrbe csalják vele. A csali az, hogy rákényszeríti, hogy használja az erejét. A saját hatalmát fordítja ellene. – Honnan tudod? – Láttam már hasonló csapdákat, mindet különlegesre, egyedire tervezik. Meg fogja próbálni a teste nélkül elvinni őt, hogy nekünk oda kelljen adnunk neki azt is, mert csak így akadályozhatjuk meg Syndil halálát. Ezt pedig nem engedhetjük meg neki. Julian figyelmeztetést küldött Dariusnak saját csatornájukon keresztül. „Darius, ez a csapda személyre szabottan Syndilnek készült. Láttam már ilyet.” „Én sem találok más magyarázatot. Megpróbáltam Syndilt visszahúzni, de túlságosan mélyre ment a földbe. Gyorsabban vitte túl messzire, mint ahogy gondoltam. Sem a hangjában, sem a szemében nem érződött félelem, kifejezéstelen volt mindkettő. – Julian, – folytatta Darius hangosan – még soha nem találkoztam ilyen csapdával, de Syndil túl messzire távolodik tőlünk túl gyorsan. – Barack! – csattant Julian azonnal – Te és Desari álltok legközelebb a szívéhez. Desari használhatja a hangját, hogy emlékeztesse ránk Syndilt, te pedig utána mész, és megkeresed. Valószínűleg fél, és össze van zavarodva, de még mindig a földben van, a hipnotikus csapda ott lett felállítva. Darius, Dayan, üldözni fogom az élőholtat. Nagyon képzett. Legyetek óvatosak, nagyon erős. Nem lesz könnyű ellenfél. Barack Dariusra nézett megerősítést várón. A vezető csak bólintott. Nem ismerte azt a technikát, amit a vámpír használt, bármiféle szakértő javaslatot elfogadott. – Biztosan tudod követni Syndilt a testétől távol? – Julian szándékosan semleges hangon tette fel a kérdést, nem akarta megsérteni Barackot, de még nem volt teljesen tisztában a képességeikkel. Darius volt a csoport egyetlen hímje, akinek képességeiben Julian teljesen megbízott. A vezető tehetséges volt, bármilyen ellenféllel szembe tudott szállni, és képes volt követni a család bármelyik tagját a testén kívülre is. – Megtalálom Syndilt bárhol a világban, bármikor. – válaszolt Barack, hangja halk volt és magabiztos. – És meg is tudom védeni. Julian bólintott. – Jó. – Visszafordult Dayan és és Darius felé, bízva abban, hogy Barack valóban meg tudja csinálni, amire vállalkozott. – Ez a vámpír régóta tervezheti ezt a csapdát. Nem támadna négy Kárpáti hímre, ha nem hinné, hogy jó esélye van a győzelemre. Valószínűleg tudja, hogy Darius óriási tapasztalattal rendelkezik. Figyelhet benneteket már egy ideje, de rólam talán még nem tud. Ennek a csapdának a felállítása hosszú időbe telik, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy az utóbbi időt itt töltötte. Valószínűleg számolt azzal, hogy Syndil az utóbbi hónapokban nem lépett fel veletek, így azt hihette, hogy a kapcsolatotok vele gyengül. Ezért választotta őt a célpontjául, és azért küldte előre azt a tapasztalatlan vámpírt, hogy felderítse vele Barack erejét, aki nem jártas a vadászatban. – Hogyan tudott megfigyelni bennünket anélkül, hogy észrevettük volna? – kérdezte Darius érzelemmentes hangon. – Nem tudom hogyan. – válaszolt Julian – Mindent csak feltételezek. Ez egy nagyhatalmú lény, ami még saját fajtáján belül is betegesnek számít. A te megsemmisítésedre fog koncentrálni Darius, mivel tudja, hogy te vagy rá nézve a leghalálosabb. Arra számít, hogy elküldöd Dayant Desarival. Le fog csapni rád, amint úgy gondolja, hogy Syndil kellőképpen fennakadt a csapda hálójában. – Akkor nem lenne szép dolog csalódást okozni neki. – felelte Darius halkan, fekete szemei jéghidegek, üresek. Julian beleegyezően bólintott. – Dayan, megkérhetlek, hogy maradj Desarival, nehogy összetévessze őt Syndillel? – Talán elő tudnám hívni a hangommal. – vetette fel Desari, hirtelen nyugtalanná vált, hogy el kell válnia Juliantól.

„Nem fogod megpróbálni előhívni a vámpírt. Dayan a közeledben marad. Maradj az elmémben, hacsak én meg nem szakítom a kapcsolódást, akkor viszont ne próbálj újra egyesülni velem, csak ha veszélyben vagy. Kérlek, tedd, amit mondok. Az együttműködésed nélkül nem fogok tudni segíteni Dariusnak. Desari beharapta az alsó ajkát. Dayan odalépett mellé, arca komornak és durvának látszott. – Koncentrálni fogok, hogy Syndil emlékezzen ránk. – egyezett bele Desari, amint Dayan finoman, de határozottam a karjára tette a kezét. – Nem fogom őt cserbenhagyni. – Ne gondold, hogy ez nem a harc része lesz. Ez az ősi vámpír nem fogja könnyen feladni a tervét. Igénybe fogja venni Barack, és a te összes erődet is. Hívd Syndilt magadhoz, tartsd meg, és emlékeztesd ránk. Hozd vissza, ha lehetőséged nyílik rá. Darius és én le fogjuk vadászni a vámpírt. Ígérem neked. „Dayan tudna vele vadászni.” – képtelen volt visszatartani az aggodalmát. „Darius mellett kell maradnom, ha meg akarom tartani a neked tett ígéretemet. Dayan nem elég tapasztalt ahhoz, hogy a segítségére legyen.” Desari a melegség, és a szeretet hullámait árasztotta felé, mielőtt láthatatlanságba csillámlott, és megengedte Dayannak, hogy távol vezesse a veszélyzónától. Agyában felhangzott a lány lágy, meggyőző hangja, egy hatalmas fegyver, ami megnyugtató, csábító varázslattal hívta a nőt, akit nővérének tekintett. Szükséget fejezett ki ez a hívás, Desari saját vágyát táplálta a dalba, hogy együtt legyenek, szeretetben, elfogadásban. Julian megrázta a fejét, hogy feltisztuljon a rettentő erővel ható varázslat alól, amit Desari szőtt. Rápillantott Dariusra. – Egyedülálló a világon. Teljesen a bűvkörébe kerülök, ahányszor hallom. Dariust lefoglalta, hogy figyelje a környezetüket, minden érzéke éber volt. – Akárcsak én. – felelte őszintén. A nőknek rendkívül erős hatalma van. Bár abban a kiváltságban volt része, hogy évszázadok óta ismerte őket, mégsem csökkent benne az irántuk érzett csodálat, és félelem a hihetetlen hatalomtól. Darius emlékezett mennyire büszke volt rájuk, mennyire szerette őket, ezeket az emlékeit szorosan a memóriájában tartotta. Senki sem árthat a nőknek.

Julian alakja már változóban volt, elrúgta magát az ég felé, hatalmas szárnyak csapódtak szét a levegőben, hogy a ragadozó madár éber szemével pásztázhassa a környéket. Sokkal szélesebb távot belátott a magasból. Figyelte az elfeketedett területet, keresett valamit, ami kilóg a táj képéből, nem számít milyen csekélység is az. Tudta, hogy Darius lent fogja keresni a vámpírt, érzékei azokat az apró változásokat figyelik, amit a levegő, vagy a föld legkisebb rezdülései is okoznak. Darius nagyon veszélyes hím volt. Az egyik legerősebb Kárpáti, hatalma, és ereje használatában magabiztos, Julian nem szeretett volna harcolni ellene. Ez a vámpír, ha nem élt még elég időt, minden kétséget kizáróan öngyilkosságot követne le, egy Darius szintű vadász kihívásával. Tehát egy nagyon ősivel van dolguk. Julian kizárt minden gondolatot, és koncentrált. Meg kell találniuk. Az igazi fenyegetés Dariusnak egy teljesen más irányból jöhetne. Az élőholt legyűrhetné Desari hangjának erejét, és Barack elszántságát Syndil visszaszerzésére. De Julian hitt Desari szeretetében Syndil iránt, és Barack eltökéltségében, hogy senki sem bánthatja a lányt. Biztos volt benne, hogy ők ketten meg tudják tartani, amíg Darius harcol a vámpírral, bármit is vessen be ellene az élőholt. Julian a madártestben körözött, és felfedezett egy apró mozgást az egyik megfeketedett fán Dariustól néhány méterre. Úgy tűnt, mintha a kéreg, haldokolva a fájdalomtól összehúzódna. Julian odairányította teljes figyelmét. Ismét felhullámzott, és mintha maga a fa törzse kezdett volna

kettéválni. Darius most távolodott tőle, a kiégett terület közepe felé tartott. Megtört, kitekeredett romjai látszottak csak az egykor csodaszép erdőnek, ami most hirtelen vészjóslónak kezdett tűnni, mintha a faágak felé nyúlnának, akárha faemberek lennének. Úgy tűnt, mintha Dariust szándékosan csalnák a csapda közepén üres térségnek mutatott hely irányába. Magasan fent a madár körözött a megfeketedett föld felett, és nézte, ahogy az elszenesedett fákon hullámok futnak át, a kérgek szétnyílnak, hosszú, fekete árnyékok suhannak a széles vállú férfi után. „Darius.” – súgta a vezető elméjébe Julian. „Érzem őket. De ők nem éreznek téged. Desari lehorgonyozta már Syndilt? Darius egyenletes mozdulatokkal tovább haladt a térség közepe felé. nem pillantott se jobbra, se balra, egyenletes vízfolyás sima mozdulatokkal haladt, mintha csak esti sétáját végezné. Senki sem jöhetett volna rá, hogy közben beszélget valakivel, vagy, hogy egyáltalán észreveszi a körülötte lévő világot. Julian észrevette, hogy feltűnés nélkül megváltoztatja haladása egyenes irányát, kicsit kitér nyugat felé. „Desari elég közel tudta hívni Syndilt, hogy Barack összeolvadhasson az elméjével. Hármuk együttes erejével kell szembenéznie a vámpírnak. Magára kell hagynia a csatlósait, ha meg akarja szerezni őt.” „A testéért fog indulni, ha nem tudja megszerezni a lelkét.” El kellett ismernie, hogy Darius helyzetértékelése helyes. Juliannak Barack és Syndil testétől kell távol tartania a vámpírt. Nem engedhette meg magának, hogy figyelmét túlzottan lekösse Darius csatája. Elég lesz neki hamarosan a sajátja. Syndil és Barack hús-vér testét meg kell őrizni minden áron. Fent a madár fölött súlyos viharfelhők kezdtek gyülekezni. Nagyok voltak, és baljósak, csordultig tele vízzel, és energiával. Villám húzott ívet közöttük, a dörgés azonnali, és megrázó volt, mintha a csata nyitánya lenne. „Ne tűzzel!” – intette gyorsan Julian. „Nem vagyok teljesen hülye. Ezeket a teremtményeket tűzben edzik, a tűztől csak erősödnek.” Darius hangja nyugodtabb volt, mint valaha, bármiféle érzelemnek nyoma sem volt benne. Julian a madártestben, minden őket körülvevő veszély ellenére azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Darius ízig-vérig harcos. Teljesen megbízott saját képességeiben. És Julian úgy találta, hogy ezen bizalom teljesen megalapozott. Újabb villám ívelt át egyik felhőről a másikra, egyetlen hosszút, tüzes energiaostorként. A mennydörgés vele azonos időben keletkezett, reccsenése megrengette a levegőt, és a földet, de még így is kihallatszott belőle egy üvöltés. A fekete árnyak úgy tűnt meghátrálnak a hangra, formájuk megnyúlt, eltorzult, mígnem olyannak tűntek, mintha vékony emberi karikatúrák lennének csuklyás köpenyekbe burkolózva. Ahol a szemüknek kellett volna lennie, csak sötét, üres üregek tátongtak, szájuk pusztán egy vágott vonal, amit nagyra tátottak, halk nyögések törtek elő belőlük folyamatosan. A köpenyes alakok előrenyújtották faág karjaikat, és egy laza kört kezdtek alkotni célpontjuk, Darius körül. A vezető még most sem nézett feléjük. Léptei nem bizonytalanodtak el, és úgy tűnt, nem hallja a rettenetes nyögéseiket sem, amik immár kórussá olvadtak. Egyszer megrázta a fejét, hátravetve arcából hosszú, ébenfekete haját, hogy az a vállai mögé kerülhessen. Megjelenése egy ősi harcosé volt. Úgy nézett ki, mint ami volt. Egy veszélyes, kemény és könyörtelen harcos. Fekete szemeiben nem látszott kegyelem, nem is létezett az élőholtak számára. Az árnyékmás alakok nyögései lassan dallammá álltak össze, egy ősi énekké, ami a bal oldaláról indulva lassan körbeért az elszenesedett föld felett lebegő alakok között. Julian érezte, ahogy a szíve keményen nekidobban bordáinak. Ez egy kötés a sötétség mélyéről. Darius netán ismer valami ellenvarázslatot? Hirtelen nagyon nehéznek érezte, hogy ne rohanjon a segítségére. De az ő feladata a két test őrzése volt, és ennek érdekében nem ártott utánuk néznie.

Lustán körözött fenn, Barack, és Syndil felett, figyelte a földet, a zavar jeleit. Elméje még mindig összeolvadt részlegesen Desariéval, tudta mekkora csatát vív éppen Syndil a szabadságáért az élőholttal. A vámpír türelmesen, könyörtelenül húzta Syndilt, próbálta meghajlítani az akaratát saját célja érdekében. De erre csak akkor volt esélye, ha kellően távol tudta volna vinni őt Desari és Barack támogató, megtartó jelenlététől. Desari félelmetes ellenfél volt, gyönyörű hangja arany-ezüst biztonsági hálót szőtt Syndil köré hogy elzárja az élőholt elől. Hangja annyira tiszta volt, hogy az élőholt gonosz ereje csökkenni kezdett a közelében. A szépségesen, fényesen ragyogó hangjegyek emlékeztették a vámpírt saját tisztátalanságára, és arra az undorító, hitvány útra, amit szándékosan választott magának. Úgy látta magát, mintha Desari egy tükröt tartott volna elé. Hosszú, élőholtként töltött évszázadok látszottak az arcán, bőre rohadt, hosszú csíkokban mállott le a koponyájáról, férgek csúszkáltak keresztül-kasul a testén, előtárva létezése hitványságának teljes, csupasz valóságát. Mérgezett vére, amit haldokló emberekből, és Kárpátiakból szerzett, csepegett a testéről, tovább roncsolva azt, ami egyszer sima hús volt. Ez szivárgott vörös szemeiből, karmaiból, amik egykor körmök voltak. Leheletének bűze már láthatóan, sárga-zöld színekben kavargott elő belőle, visszataszító hangja emlékeztette milyen éles ellentétben áll Desari tiszta, lágyan csengő hangjával. Két kezét a fülére szorította, és felsikoltott kínjában. Ahogy ezt megtette, egyetlen pillanatra kicsúszott a befolyása alól Syndil lelke. Azonnal, mintha csak erre várt volna, Barack fogása szilárdabbá vált Syndil körül, és eggyé vált vele. Érezte rémületét a támadás miatt. Ez körülfogta az elméjét, eltöltötte önutálattal. Úgy gondolta, valahogyan magához vonzotta a gonoszt, és veszélybe sodorja az egész családját, akik vele maradtak. Julian érezte a habozást Desariban, a tiltakozás halk hangját elméjében, amikor Syndil megpróbált elhúzódni Barack elől. A Kárpáti hím, aki sokkal lazább volt bárkinél, akivel Julian valaha is találkozott, megmutatta vasakaratát. Syndil szembekerült Barack sziklaszilárd elhatározásával. A vámpír üvöltött haragjában, hangja versenyre kelt a mennydörgések robajlásával. Barack tartotta magát. Volt benne egy csendes bizonyosság, hogy Syndilt nem veszik el tőlük. Hajlandó lett volna meghalni is, hogy ezt megakadályozza. Ahogy Syndil megérezte ezt a megingathatatlan elhatározást, újra bevetette minden erejét, és ismét harcolni kezdett, hogy Desari és Barack lassan, de folyamatosan hátrafelé tudja húzni a lelkét, vissza a teste felé.

A madár a földre fordította figyelmét, most, hogy Barack, Desari és Syndil keresztülhúztak a vámpír ördögi számítását. Látta a felfordulást. A mozgás odafordította a madár szemeit, ahol Darius éppen elérte a csapda középpontját. Egyszerre dühöngő szél támadt, jajgatott, körözött a csuklyás kreatúrák között, akik faág kezeiket összeütögetve életre hívtak egy egy ősi ritmust, ami éneküket kísérte. Darius megállt, és lassan felemelte a fejét az ég irányába. Karjait széttárta, mintha csak felajánlaná magát a torz árnyékoknak. Ott állt, csendben, mozdulatlan márványalakként, arckifejezése semmit nem mutatott. A csuklyás alakok hangja felerősödött, tépte, szaggatta az érzékeny Kárpáti idegeket az elméjében. Az ősi kántálás, ami eddig csak zsongásként jutott el Julianig, most világosan érthetővé vált. Mélyen a lelkében azonnal tudta mit akarnak tenni, kutatta elméjében a kötés elleni védelmet, közben pedig egyre nagyobb rémülettel figyelte, ahogy a kreatúrák egyre szorosabb, és szorosabbá vonják Darius körül a gyűrűt. Fogalma sem volt, Darius érti-e az ősi nyelvet, felfogja-e a szavak jelentését. Dariuson egy cseppet sem látszott, hogy érdekelné, mit művelnek körülötte a torz teremtmények. Olyan nyugodtan, teljes békében állt ott, hogy ez kiváltott egy még mélyebb tiszteletet Julianban Desari fivérének képességei iránt.

A támadást egy váratlanul beálló, teljes csend előzte meg. Az üres szemgödrű köpenyes árnyak mozdulatlanul és csendesen álltak, előrenyújtott faágkarjaikon azonban gyorsan növekvő, hegyezett karóformák jelentek meg, minden egyes elágazásnál. Darius maradt, mint volt, mozdulatlan, a szél csapkodta ébenhaját az arca körül. Csak állt egyenesen, mint egy nyílvessző, széles vállaival, hatalmas testével erőt, és eleganciát sugárzott. És Julian valóban érezte, hogy a hatalom összegyűlik a levegőben. Hogy vibrál körülötte. Alatta a kreatúrák rohanni kezdtek Darius felé, Barack és Syndil mozdulatlan testének közelében a föld kidudorodott, megemelkedett vészjóslóan.

Julian zuhanórepülésbe kezdett, és közben kényszerítette az elméjét, hogy teljesen a saját csatájára figyeljen. Az első csapás ereje óriási volt. Egy pillanatig Julian nem tudott lélegezni, tüdeje harcolt a levegőért, csak óriási rutinja, és tudása volt képes lehetővé tenni, hogy nyugodt maradjon. Alig dobbant azonban ismét egyet a szíve, elindult a következő támadás. Ez azonban Desari felé irányult. Az élőholt elkerülte Syndilt és Barackot, hogy visszakövesse a forrásához Desari szép hangját. Közvetlenül mellette emelkedett fel, hogy elfojtsa benne az életet, a hang forrását. A vámpír megtalálta őt Julianon keresztül. Elárulta a saját életpárját. A rútság, a szégyen, és a rettegés abban a beszippantotta, úgyhogy egy pillanatra ismét az a kisfiú volt, akinek szembe kellett néznie egy félelmetes erejű szörnyeteggel. Ez a vámpír suttogott neki ötszáz éven keresztül, próbált ártani azoknak, akikhez hűséges volt. A herceg. Az ikertestvére. Az életpárja, az egyetlen, aki valaha is az övé volt. Julian tanult, kísérletezett, küzdött több száz évig, hogy felkészítse magát erre a pillanatra, bizonyosan tudta, hogy képes lenne megvédeni tőle a körülötte lévőket. De elárulta az ő szeretett Desariját! „Nem!” – Desari elérte bénító félelmét, és áttört rajta meleg szeretetével, hogy szertefoszlassa a szörnyű, kísértő emléket, ami megváltoztatta az életét, és elűzte egy sivár, magányos létezésbe. – „Rajtam keresztül talált meg téged! Ez csak egy trükk! Tedd, ami a kötelességed, hagyd figyelmen kívül a vámpír szorítását rajtam! Minden ösztöne ágált az ellen, amit a lány mondott, logikátlannak tűnt. Érezte benne a pánikot, amikor összeszorították a torkát. Elméje még részben az övében volt, testük pedig annyira egymásra hangolódva, hogy osztozott a fájdalmán, és a félelmén. De amit mond, lehet mégis az igazság? Életpárjaként az egész lénye, minden ideg, izom és ín üvöltött benne, hogy menjen oda hozzá, támogassa, adja át neki az erejét. Úgy érezte ezer év telik el, mire úrrá lett ösztönein, pedig csak egy szívdobbanásnyi idő volt. Erre a pillanatra várt évszázadokon keresztül, felkészült rá. És megtette a legnehezebb dolgot, amit életében tennie kellett. Lezárta elméjét életpárja elől.

Julian zuhant egyenesen a kidudorodó földhalom felé, ami könyörtelenül mozgott a két magatehetetlen test irányába. A vámpírnak nem maradt más választása, amikor rájött, hogy a kísérlete, hogy Julian figyelmét elterelje, kudarcba fulladt. El kellett eresztenie a fogást Desari körül, és vissza kellett húznia az energiát, amit a csapda fenntartására használt, így Syndil és Barack szabadon visszatérhettek a testükbe. Az élőholtnak minden csepp erejére szüksége volt a vadász ellen. Aki a legkönyörtelenebb ellensége. Olyan ellenség, amit ő hozott létre. Csak akkor érezte meg Julian jelenlétét, amikor kereste a hang forrását, ami akkora erővel tartotta tőle távol zsákmányát. Felbőszült, és azt tervezte, hogy megsemmisíti a nőt, aki szembe mert szállni vele, amikor megérezte a másik hatalom jelenlétét benne. Ekkor ismerte fel a nőn keresztül az egykori fiút, akit ő tett egy irgalmatlan, hajlíthatatlan magányos gyilkossá. Századokon át gyötörte Juliant időn, és téren át. Amíg egy napon, nem is olyan régen, minden előjel nélkül már nem tudta összekötni magát árnyékával, amit Savage testébe rejtett. A fiú sokkal erősebbé

vált, mint ahogyan azt a vámpír gondolta. Mostmár tisztában volt vele, nincs elég ereje elpusztítani Juliant, de abban reménykedett, hogy legalább olyan súlyos sebet okozhat neki, hogy legyen ideje elmenekülni. Több száz éves vámpírléte alatt először érzett valamit, ami közel állt a félelemhez. Dariust lefoglalta ugyan a harc a kreatúráival, de az árnyakat ő irányította. Ha visszavonul tőlük, akkor a Kárpáti minden bizonnyal diadalt arat, és csatlakozik Julianhoz újabb fenyegetésként, hogy elpusztítsa őt. Egy haragos káromkodással kitört a földből, egyenesen Julian felé száguldott, előreszegezve tőrszerű karmait, amik egyenesen ellenfele szemeire irányultak. Julian épp alakot váltott, amikor elfogyott a távolság közte, és a vámpír között. Alakja megnyúlt, hosszú, pikkelyes teste félrelökte a karmait, Lélegzete lángokként tört elő belőle, tűzbe borítva a feléje száguldó félig emberi, félig szörny alakot. A vámpír felüvöltött amint a tűz végigömlött rajta, karmai, amik elfeketedtek áldozatai rájuk száradt vérétől, előrevágódtak, és belemélyedtek Julian védtelen mellkasába.

Tizenhatodik fejezet Desari megdermedt a tisztátalan kezek érintésétől a torka körül. Ahogy erőteljesebbé vált a szorítás, megérezte mekkora sokk érte a szörnyet a felfedezéstől. Ez az az ősi élőholt, aki megsemmisítette Julian gyerekkorát. És ez a gonosz teremtmény most meg akarja ölni az életpárját. Arra koncentrált, hogy segítse visszatérni a legyengült Syndilt, körülnézzen, mi van a család többi tagjával, arra már nem tudott odafigyelni, hogy Julian ott van benne, míg az élőholt meg nem érintette. Ez a szörnyeteg a hangját követve megtalálta őt, és nem tartott sokáig felismernie Julian illatát rajta, úgy érződött rajta, mintha mellette állna. Dühös volt magára, amiért nem álcázta Julian jelenlétét az elméjében, és illatát a testén. Hiszen a képességei lehetővé tették volna, egyszerűen csak nem gondolt erre. Amikor erről beszélgettek, mindig elfogadta, hogy Julian utasításait követi egy harcban, de úgy gondolta, segítséget nyújthat neki ő is, ha arra kerül sor. Most szégyenkezett, és zavarban volt, amiért kudarcot vallott, nem tudta megvédeni. A csontos ujjak szorítása a nyakán egyre erősödött, soha nem találkozott még ilyen erős illúzióval. Egyszerűen nyugodt, és mozdulatlan maradt. A hangok, amik nem törhettek elő a torkából, előtörtek a szívéből, ezüstpatakként áradtak ki belőle, a szeretet, az együttérzés, a bátorság, és a becsület örök tiszteletére. A vámpír nem tudja sokáig fenntartani a kapcsolatot a távolból. Meleg érzés öntötte el a nyakát egy pillanatra, majd rájött, hogy az élőholt ujjait megégette a bőre. Julian csinálta volna? Desari lekapcsolta magában teste érzékelését, hogy ne érezze a csontvázszerű érintést, hogy ne vegyen róla tudomást, hogy a vámpír megpróbálja megfojtani, hogy elhallgattassa hangjának tisztaságát örökre. Tudta, hogy az élőholt nem ér hozzá valóságosan. Attól, hogy illúzió, még lehet vele ölni. Desari, és vele a dal nem ingott meg egyetlen pillanatra sem. Syndilre irányította a gondolatait. „Maradj velem! Maradj velünk! Szükségem van rád az életemben. Soha ne hagyj el minket! Nem engedheted, hogy az értékes ajándékod messze menjen a világtól, amikor olyan nagy szükségünk van rá. Maradj velem Syndil! Szeretett nővérem, tudod, hogy bánatom határtalan lenne, ha elveszítenélek. Maradj velem! Küzdj a szörny ellen, aki azzal fenyeget, hogy elvisz a valódi családodtól. Soha nem foszthat meg minket, akik tisztelünk, és szeretünk a jelenlétedtől.”

A dallam többet is elmondott, mint a szavak. A mélyről jövő érzelmekről, a részvétről, a megértésről, és a soha el nem múló, feltétel nélküli testvéri szeretetről. A dallam, és az érzelmek elárasztották Syndilt, képtelen volt ellenállni nekik. Syndil bűntudata elsöprő volt, teljesen kitöltötte szelíd lelkét, befelé sírt a szívébe rubinvörös vércseppekkel. Úgy gondolta, hogy valahogy előidézte a vámpír támadását, aki most el akarja pusztítani az egész családját. Ha átadja neki magát az élőholtnak élete hátra lévő részére, ha feláldozza magát értük, talán megmentheti őket. Folyamatosan húzta maga felé, táplálta bűntudatát. Folyamatosan összezavarta a tudatát, hogy ne tudja megkülönböztetni mi az igazság, és mi csupán a csapdája része. A lelke valóban kiáltott volna az övéért, hogy találja meg, és szabadítsa ki a végtelen létezésből, amihez annyira ragaszkodott? „Nem!” Ez Barack. Valami megváltozott benne az utóbbi időben. Megtagadta vele a testvéri kapcsolatot, parancsolgatott neki, mintha lenne erre joga, közben pedig nem tekintette a család tagjának. Mégis kockára tette érte az életét, amikor harcolt az élőholttal, amikor az érte jött, hogy csatlakozzon hozzá a szennybe és mocsokba. És most is. Barack itt van, és nem engedi a gonosznak, hogy elvigye őt. A hang Syndil fejében már majdnem gyengédnek volt mondható. Hazugság. Ebben teljesen biztos volt. Barack bármit el tud rejteni a hangjában, érzelmeket tud színlelni, hogy megnyerhesse magának a nőket. De ő is ősi volt, valójában rég nem érzett már semmit. „Nem tettél semmit, hogy magadhoz vonzd a gonoszt Syndil. Ő állított csapdát neked. Nincs benned gonoszság, nem vagy gonosz. Te fény vagy az életünkben, ahogyan Desari. Nem élhetünk nélküled. Nem fogom megengedni neki, hogy elvigyen tőlünk. Tőlem. Tudd ezt, te nő, ha továbbra is ellenállsz nekem, ha nem olvasztod össze az elméd az enyémmel, hogy kettőnk erejével harcolhassunk a befolyása ellen fölötted, ezután bárhová utánad megyek. Ha elveszítjük a csatát, elmegyek oda, ahová visz téged. Harcolni fogok vele a halálig a visszatérésedért. Olyan komor eltökéltség volt Barack hangjában, hogy Syndil kénytelen volt hinni neki. Ha teljesen megnyitná az elméjét Barack előtt, az hozzáférhetne olyan emlékeihez is, amit még önmaga elől is rejtegetett. Soha nem lenne képes többé a szemébe nézni, úgy, hogy tudja, a férfi látta, ahogyan Savon megtámadta a testét. Tudná minden gondolatát. A megaláztatását és a félelmét. Az értéktelenség érzését. És ami még rosszabb, tudná a titkát, a legbelsőbb gondolatait, amit még magától is visszatartott. Apró nyögés szökött ki belőle, a vámpír fokozta a húzását. Ezt nem tudta megtenni. Egyikükért sem, még szeretett Desarijáért sem. Nem engedheti meg, hogy ő maga, vagy Barack is teljesen világosan láthassák e titkos vágyait, szükségleteit. Barack figyelmeztetés nélkül csapott le, passzív józanságból átmenet nélkül lett villámgyors reakció. Elméje befurakodott az övébe, olyan magabiztossággal mozgott ott, mintha a sajátja lenne. Syndil képtelen volt védekezni ellene. Vagy azért, mert már teljesen kimerítette az erejét a föld gyógyítása, vagy, mert döntésképtelen, tehetetlen állapotban érte Barack céltudatossága. Az is lehet, hogy Barack végig sokkal erősebb volt, mint ahogy ő azt gondolta. Bármi volt is az ok, most épp arra gondolt, amivel megfenyegette. Követni fogja őt, bárhova is menjen, és haláláig harcol, hogy visszavigye a családhoz. Sohasem adná át a gonosznak. Syndil végül elsodródott a kisebbik ellenállás felé, és bevetette erejét.

Desari táplálta kettejük erejét sajátjával, és hangjával ellenkező irányba kezdte húzni Syndilt, mint amerre a vámpír próbálta. Syndil érezte, amint az élőholt keze lecsúszik a torkáról. Képtelen volt fenntartani az erejét egyenletesen annyi irányban. Hogy benntarthassa Syndilt a csapdában, el kellett engednie Desarit. Amint a szorítás enyhült a torkán, Desari hangja felerősödött, mint ezüst patak áradt, a szépség diadala fénylett benne. Szabadon szállt, mint egy énekesmadár az égen, hogy mindenkitől segítséget kérjen hallótávolságon belül.

Darius hallotta az ezüstös dallamot, örömtelin, boldogan ünnepelte az életet. A közeli mezőkön, patakokban vadon élő állatok válaszoltak a kérésre, és a hang magába gyűjtötte őket. Megerősödve, széllé dagadva könnyedén elsöpörte az erdő megfeketedett romjait. És elcsendesítette a sötét kreatúrákat. Azt hitték tehetetlen, megfogta a csapda, a mester csapdája, a megkötő varázslat, hogy fogoly. És Desari hangja szétzúzta az egészet. Hangjával a fülében olyan biztonságban volt, ahogy semmilyen más módon nem lehetett volna. A húga. Mindig is félelmetes ereje volt. Annyira szép, kívül és belül is. Nőies varázsereje sokkal erősebb, mint amit ő birtokol. Mivel érezni már nem volt képes, az emlékeivel ragaszkodott a lányhoz. Számított ebben a csatában a hangjára. Nem bukna el, soha nem adná fel, hogy megtartsa Syndilt. Hangja kínozta, gyengítette a vámpírt. Darius érezte, hogy a föld megremeg, tudta, hogy az élőholt Barackkal, Syndillel és Desarival harcol. Azt is érezte, amikor a szörny egy pillanatra megingott Desari nyomása alatt, és elengedte Syndilt. Észlelte a hatalom megingását, az erők átcsoportosulását. A vámpír kettős támadást indított. Megindította felé a kreatúráit, ő maga pedig kitört a földből, és szemtől-szembe Julianra támadt. Darius kivárt. Az utolsó pillanatig mozdulatlanul tartotta magát kitárt karokkal, mint a gonosz áldozata. Ég felé fordított arcát villámfények világították meg, a szél körülötte csapkodta koromfekete haját. Aztán lassan leeresztette a fejét, kegyetlen szemei végignéztek a felé rohanó csuklyás kreatúrákon, tekintete mélyén tüzes lángok táncoltak. Legyőzhetetlennek látszott, egy fantom volt az éjszakában, a sötétség hercege. Kinyújtott tenyerei a mennyek felé fordultak könyörögve. Imái meghallgatásra találtak, az ég kapui megnyíltak, olyan árvíz zúdult a földre, mintha egy gát szakadt volna át. A szinte átláthatatlan esőt villámok fényei világították meg, amelyek egy pillanatra sem szűntek meg a földet keresni. A mennydörgések a földet rázták, amin repedések jelentek meg, hogy elvezethessék a lezúduló irtózatos mennyiségű vizet a folyók felé. Az árnyak elérték a mester csapdájának középpontját. Karófegyvereikkel előredöftek, hogy ízekre szaggassák Darius testét, de ő egyszerűen eltűnt a kör közepéről. Csak a víz volt ott, és a zuhogó eső ömlött a jajveszékelő teremtményekre. Gőz szállt fel sziszegve a köpenyes alakokból, mintegy kiszabadítva a kreatúrákat rabszolgaságukból. Fekete füst követte a fehér gőzt, végül a rothadó keverék pára formájában szétoszlott. Darius nem várta meg munkája végső eredményét, már robbant is az ég felé, ahol két vadállat csatázott, egy sötét gonosz vagdalkozott egy aranyszín harcossal.

Tervének összeomlását látva a vámpír kikelt magából, borotvaéles karmai Julian mellkasát keresték, és közben visszataszítóan sziszegett, haragjának szavaival mérgező nyálat is okádott magából. Felsikoltott a csalódottságtól, amikor Juliannak valahogyan, a csodával határos módon sikerült milliméterekkel ugyan, de elkerülnie a tőrkarmokat. Julian már körülötte manőverezett, kereste a csapás lehetőségét. Egy tomboló vámpír pedig gondatlan. Julian becsukta minden érzékét, kizárt minden érzelmet, és gondolatot. Támadása gyors volt és brutális, hosszú barázdákat ejtett a védtelenül hagyott hason. A vér azonnal ömleni kezdett a négy vágásból, Julian pedig távolabb húzódott, és körözni kezdett. Darius mint egy démon robbant a csatába, a megtorlás ördögi, irgalom és félelem nélküli démona. Ölni érkezett, kihívása egyértelmű és világos volt. Az élőholt dönthetett, megáll vagy harcol, de akárhogyan is dönt, vagy ő, vagy Julian elpusztítja őt. Vagy öl, vagy megölik. Ha halálos sebeket okoz Juliannak, vagy neki, akkor legfeljebb vele halnak. De a vámpír akkor is meghal. A vadászatban nem voltak félmegoldások, vagy könyörület. Ez az ősi ki merte őket hívni. Meg kell semmisíteni.

A vámpír nem véletlenül élt annyi évszázadot távol a biztos haláltól. Lehet, hogy egy tapasztalt vadász még legyőzhetne, de kettő ellen nem győzhet. Ezt a csatát elvesztette. Feloldódott, és amilyen gyorsan csak tudott, elszáguldott az esőben, a vihar segítségével elrejtve nyomait. Julian azonnal egyesítette az elméjét Desariéval, hogy megnyugtassa, jól van. Éppúgy megnyugodott ő is, miközben követte a vámpírt vércseppjeinek ösvényén. A vihar felhígította ugyan a mérgező folyadékot, de Julian bárhol megtalálná ezt az illatot. Ez a bűz ott volt a saját vérében, a lelkében, a sötét árnyék elrabolta tőle ikertestvérét, a családját, és a népét. Az élőholt sokáig gyötörte őt, de most elkövetett egy megbocsáthatatlan bűnt, ártani próbált az életpárjának. Ezért pedig Juliannak el kellett pusztítania őt. Erre a pillanatra készült egész életében. Darius olyan gyorsan mozgott az égen, hogy csak egy elmosódó folt látszott belőle. Nem állt szándékában ezt a vámpírt futni hagyni. Ez a gonosz odáig merészkedett, hogy kétségbe vonta a képességeit, hogy meg tudja védeni a családját, és ő több mint hajlandó volt felvenni a kesztyűt. A vért már szinte lehetetlen volt követni, így engedélyezte a vihar dühének, hogy csillapodjon. A fa kreatúrák már megsemmisültek, az eső elnyelte sötét kipárolgásukat. Syndil gyógyító ereje pedig megtette a többit, úrrá lett azon, amit az élőholt elkövetett a föld és a természet ellen. Syndil előhívta a világegyetem energiáit, amit minden élet atyjaként tiszteltek, és az új élet már küzdött, hogy megmaradjon a kis rügyek felemelték fejüket a föld alól, keresve a nedvességet, a vihart. Darius orrában benne volt a szörny mocskos bűze, és kész volt rá, hogy akár a barlangjába is kövesse. „Vissza Darius! Ez nem amatőr. A barlangjában sokkal erősebb lesz.” Darius fütyült Julian halk tanácsára. Száguldott az égen a halványuló vércseppnyomokon. Julian hosszasan és cirkalmasan káromkodott több nyelven is, közben pedig biztos volt benne, hogy Darius remekül hallja. Nem volt más választása, mint hogy elkísérje a család vezetőjét. A vámpír elmenekült ugyan az összecsapás elől, de ha sarokba szorítják, rendkívül veszélyessé válik. Julian jobban, és közelebbről ismerte ezt a vámpírt, mint bárki, tudta mennyire ősi és nagyhatalmú. És az ősieket soha nem volt könnyű megsemmisíteni. „Julian?” – Desari finom hangja áramlott az elméjébe, melegébe burkolva őt. – Hova mész? Érzem az aggodalmad.” „ Az az arrogáns fivéred makacsabb, mint bárki, akit valaha ismertem, beleértve Gregorit is. Ragaszkodik hozzá, hogy üldözze a vámpírt a búvóhelyére. „Darius hatalmas harcos.” – rengeteg bizalom volt Desari hangjában. – „Még soha nem hagyott életben egyetlen vámpírt sem, amelyik megmutatta magát neki. Miért tenne most másképp?” „Nem fogja tudni kicsalogatni a barlangjából a következő ébredés előtt. Ez súlyosan megsebesült szerelmem, és nagyon dühös, amiért meghiúsítottuk, hogy elrabolja Syndilt. Ismer engem és fél tőlem. Ezeknek a lényeknek a félelem csak növeli a ravaszságát. Most visszatért a saját, biztonságos odújába. Egy vámpír barlangja pedig a legveszélyesebb hely a világon. Már figyelmeztettem Dariust, de nem hagyhatom magára, amikor csapdába rohan.” Julian szelte a levegőt villámgyorsan, szorosan Darius farktollai mögött maradva. Az eső már lelassult, épp csak szitált, a levegő mégis nehéznek és vastagnak tűnt. Julian megcsóválta a fejét. Amit csinálnak, az ostobaság. Darius hitt az egyszerű megközelítésben. Ugyanakkor halálos harcos volt, és teljesen eltökélte, hogy megsemmisíti az ellenfelet, még akkor is, ha ez a saját halálát is jelentette egyben. Julian megértette ezt, de hosszú idő alatt azt is kitapasztalta, hogyan zajlanak ezek a csaták. Darius bármit kész volt megtámadni, ami veszélyeztette azokat, akik a védelme alatt álltak, de egy része sürgette őt, hogy valóban halálig harcoljon, a vámpírral együtt ő is örök nyugalomra térjen. Darius elvesztésének gondolata jeges félelemmel töltötte el Desarit. És Juliannak meg kellett állapítania, ő nem bírja elviselni Desari félelmét.

Megérezte a gonoszság jelenlétét, a levegő megvastagodott körülöttük, megnehezítve a gondolkodást. Ezt a trükköt sokszor alkalmazták az élőholtak, hogy időt nyerjenek. Julian egyszerűen rábízta a testét az ösztöneire, bízva saját erejében és hatalmában. Darius is gyakran került szembe az ellenségnek ezzel a trükkjével. Csak még inkább felgyorsult, hogy lépést tartson ellenfelével. A támadás hátulról érkezett, mindenféle figyelmeztetés nélkül. A két tapasztalt vadászt felkészületlenül érte, a megjelenő dárda rákapcsolódott a sötét árnyékra Julianban, mint egy hő kereső rakéta. Egyikük sem tudná megmondani, mi indította rá, hogy kilője magát a magasba az ég felé, Desari rémült kiáltása, vagy saját ösztöne, de ahogy Julian megfordult, hogy szembenézzen a fenyegetéssel, Darius kissé fentebbről szabályosan elé zuhant, hogy teste húga életpárja, és a dárda közé kerüljön. Az áramvonalas fegyver, amit a vámpír készített jól kialakított, és halálos volt. Szelte a madártest húsát, törte a csontot, majd a szív alatt megrekedt. „Dayan” Minden szándékosság nélkül, öntudatlanul átvette a vezetést, és segítségül hívta a másik Kárpátit, miközben versenyt szállt a gravitációval, hogy utolérje Darius testét, miközben az magatehetetlenül zuhant lefelé. Körülnézett, a vámpírt kereste, aki most, hogy fordult a kocka, sokkal jobb helyzetbe került a menekülésre, vagy a támadásra. „Desari, érte lélegezz! Vegyél levegőt. Most! Szükségem van a nyugalmadra. Lélegezz vele, tartsd életben. A lándzsa belevágott a szívébe, nem volt más választása, mint azonnal leállítani az életműködéseit. Egyesülj vele és kösd hozzánk.” Julian úgy parancsolgatott, mint egy gyógyító. Sokat tanult az ősi művészetből Gregori irányítása alatt. A Legsötétebb, Darius és Desari fivére volt népük legnagyobb gyógyítója. Dayan elérte őket, felvette Darius madártestének zuhanó sebességét, hogy lágyan a karjaiba vehesse, mint egy bölcsőbe. Julian így szabaddá vált, hogy vigyázzon rájuk, amint száguldottak a saját biztonságos helyük, egy meleg vizű medencékkel rendelkező hegy felé.

Képtelen lett volna tovább követni főellenségét, amikor Dariusnak szüksége van rá. Darius megmentette az életét, és Desariét. Julian becsülete pedig nem engedné meg, hogy másként tegyen, mint ami helyes. A többieknek nem volt gyógyító képességük, bár a jelenlétük sokat segíthetett. Julian hátulról fedezte őket. Elméje összeolvadt Desariéval, hogy már repülés közben ő is belülről vehesse szemügyre mit tárolt el Darius agya a halálos sérülésről. Dariusnak kőkemény szervezete volt. Végső soron az ő kezében volt a döntés magáról, élet, vagy halál. Senki sem tarthatná a földön, ha ő úgy dönt, hogy eltávozik. Ez csak megerősítette Julian hitét, hogy Darius vér Gregori véréből, a Legsötétebbéből, aki az ő idejük legnagyobb vadásza, és gyógyítója. Barack és Syndil már megnyitották a hegyet, hogy minél gyorsabban és könnyebben elérhessék azt a szűk folyosót, ami mélyen a hegy gyomrába vezetett. Barack a csapat előtt járt, mint felderítő, egyetlen apró információ sem kerülhette el a figyelmét. Élőholtak nyomait kereste, üresnek tűnő tereket, furcsa szagot, bármit, ami ellenség jelenlétét jelentheti. Ő és Syndil együtt dolgoztak, hogy kialakítsanak egy szobát a gyógyításhoz. Syndil megkereste hol leggazdagabb a talaj, majd térdre ereszkedve kántálásba kezdett, hogy még tovább dúsítsa azt, mag Barack körbejárt a barlangban, gyógynövényeket és gyertyákat helyezve el bonyolult mintázatban a fal mentén. Dayan elhelyezte Darius testét az ágypuhaságúvá tett talajon, majd arrébb lépett, hogy Julian hozzáférhessen.

Desari leereszkedett az földágy szélére, teljes figyelme bátyjára szegeződött, aki most nem volt több mint egy szellem, míg a teste élettelenül feküdt simogató kezei alatt. Könnyek futottak le az arcán akadálytalanul. Ő jól ismerte Darius erőit. Ha úgy dönt, hogy velük marad, az minden bizonnyal az ő saját döntése lesz. Senki sem érhetné el, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. „Velünk marad.” – Julian hangja nyugodtan csengett elméjében. – „Erős. Gondoskodó. Magabiztos. Darius tudja, hogy szükségetek van rá. Nem hagy magatokra benneteket, míg nem biztos felőle, hogy nélküle is biztonságban lesztek.” Julian magabiztosan beszélt, tudván, hogy Darius szelleme könnyedén olvassa Desari elméjében az ő szavait is. Desarinak rosszkor volt szüksége megnyugtatásra. Julian megérintette a vállát, végigsimított a haján. Nem nézett a többiekre, vett egy mély lélegzetet, és tiszta energiává, gyógyító fénnyé vált. Kilépett saját testéből, hogy beleolvadhasson az előtte fekvőbe. A seb szörnyű volt. A dárda épp a szív alatt hatolt be, inakon, szöveten, ütőereken és vénákon száguldott keresztül. A csúcsánál érte el Darius szívét, egy gonosz vágást ejtve rajta mielőtt majdnem kibukkant a hátán. És ezt a lándzsát Juliannak szánták. A legvalószínűbb, hogy megölte volna. Akkor viszont Desari is meghal. „Hatalmas szívességgel tartozom neked.” – mormolta halkan a fejében, ahogy elkezdte Darius gyógyításának nehéz munkáját belülről kifelé. Darius sikeresen lekapcsolta az összes életfunkcióját azonnal, lelke pedig összeolvadt Desariéval, hogy ha szükség lenne rá, segítse őket. Julian olyan biztonsággal tudta olvasni a vezető szándékait, mintha azok az övéi lettek volna. Darius nem hagyná védtelenül a családját, amíg nem lehet benne biztos, hogy Julian átveszi a helyét. Ezután Julian már csak tiszta fény, és energia volt, amit gyógyításra használt, semmi más. Lezárta az artéria szörnyű sebeit, hogy megállítsa Darius vérének elfolyását. A szívhez hatalmas koncentrációhoz volt szükség. A seb mély volt, és Julian nem hibázhatott. Egy idő után feltűnt neki a beszivárgó kántálás. Az ősi szavak megnyugtatták, és bizonyossággal töltötték el, hogy meg tudja csinálni. Ez volt a legfinomabb műtét, amit valaha is bárkin végrehajtott, és az ismerős szavak Desari csodaszép hangján megnyugtatták. Vele volt minden lépésnél, és közben megtartotta Dariust maguk között, mégis kölcsön tudta adni az ereje egy részét Juliannak, miközben körbevette az ősi gyógyító szavakkal. Megérezte, amikor sorban a többiek is bekapcsolódtak a kántálásba, segítve ezzel a gyógyulás folyamatát. A tiszta energiává válás gyorsan elfárasztott minden gyógyítót. Nehéz eljárás volt a saját testen kívül gyógyítani. A végére annyira lecsapolta Julian erejét, hogy inkább visszacsúszott, mint lebegett a saját testébe, ami megtántorodott a fáradtságtól. Leereszkedett a puha földre, és megengedte a fejének, hogy előreessen, hosszú haja így elrejthette az igénybevételt az arcán. Desari végigsimított a szétterülő aranyszín fürtökön. Szíve folyamatos, egyenletes tempót kínált életpárjának, hogy követhesse az övével azt. Julian ugyanolyan, mint a bátyja. Egyszerűen, önkényesen átvette az irányítást a helyzet fölött, és tette, amit tennie kellett. Nagyon hasonló volt még a személyiségük is. Megérezte a mocorgást az elméjében. Nem az a csatorna, amit Juliannal osztottak meg, hanem a másik, amit oly sok évszázada használ. Darius élni akart. Dayan úgy helyezkedett, hogy végig figyelni tudja a gyógyítás folyamatát. – Életben marad? Bár Desarinak címezte, a helyettes kérdése egy tétova békejobb volt Julian felé. Julian felnézett rá, a fáradtság mély barázdákat hagyott az arcán. – Darius nem hagyja el ezt a világot, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy készen áll rá. Akkor viszont senki sem lesz képes visszatartani. Most úgy tűnik, úgy döntött, hogy marad. Vérre és pihenésre lesz szüksége. Mindannyiunknak táplálkoznunk kell, hogy őt is táplálhassuk. És védelemre is szüksége van. A vámpír tudja, hogy megsérült, és úgy gondolhatja, most könnyű zsákmány lehet. Keresni fogja a pihenőhelyét, hogy megölhesse, még amíg gyenge.

Mellette Desari teste tiltakozóan megmoccant, karcsú teste Julianéhoz simult, mintegy a védelmét keresve. Julian azonnal válaszolt, karjai átölelték a lányt, árnyékot vont maguk köré. – Nem olyan könnyű megölni őt Desari. Darius még most is nagyon veszélyes. Maga az elméje is elegendő erővel rendelkezik, hogy öljön. Nem kell féltened. Minden esetre megtesszük a biztonsági intézkedéseket, és a vámpírnak előbb át kellene jutnia mindannyiunkon. – Téged fog követni. – Syndil halkan szólalt meg, gyönyörű hangja úgy tűnt Julian lelkét szólítja meg. – Gyűlöl titeket, férfiakat, és engem akar felhasználni, hogy megsemmisítselek téged. – felemelte a tekintetét egyenesen Julianra – Téged gyűlöl a legjobban. Valaha tudott irányítani, de már nem. Éreztem a haragját. Julian csillogó szemei tanulmányozták a nőt, aki a többiektől kicsit félrehúzódva állt lehajtott fejjel. Nagyon sápadt volt, szemei óriásinak tűntek. Törékenynek és sebezhetőnek tűnt, mintha egy erősebb szél elfújhatná. Érezte, hogy Desari övével összefonódó ujjai megszorítják, hogy ne beszéljen. Barack megmozdult, nyugtalan, vad mozdulattal, amit a nők tévesen agresszívnek értelmeztek, de Julian látta, hogy ez csak védelmezés. Barack önmagát helyezte bármi és Syndil sebezhetősége közé pajzsként, nehogy bárki bánthassa figyelmetlenségből, vagy szándékosan. – Nem tud téged felhasználni ellenünk Syndil. Te a mi szeretett nővérünk vagy, és a védelmünk alatt állsz, mint ahogyan a föld áll a te védelmed alatt. A hatalmad túl erős, ezért ez a gonosz lény megpróbál elbizonytalanítani. – Julian gondosan megválogatta mondanivalóját, bársonyos hangja minden szót némi finom lökéssel hangsúlyozott. – Azt akarja veled elhitetni, hogy vonzod a gonoszságot, de ez csak egy illúzió, amit ő teremtett. Az élőholtak sokszor használják ezt a csapdát, hogy megpróbáljanak átcsábítani egyet közülünk a maguk oldalára. Több évszázadot töltöttem el ezeknek a lényeknek a vadászatával, találkoztam már ilyen csapdával, amit speciálisan egyetlen személynek állítottak fel. Nem te vagy romlott. Ahhoz túl tiszta vagy. Tudom, hiszen az elmém összeolvad a Desariéval. És mi mindannyian tudjuk. Syndil hosszú szempillája végigsöpört az arcán. – Csak én nem tudom. Barack megint megmoccant, torkából egy halk morgás tört fel. Syndil alakja egyszerre elkezdett változni, ingadozott a nőstény leopárd és az ember alak között. „Desari, mondd meg Baracknak, hogy adjon neki több teret.” Julian jobbnak látta, ha nem személyesen mondja ezt, kihívva a másik hímet. Lehet, hogy Darius úgy tett volna, bár ebben Julian kételkedett. Néha a Kárpáti hímek megengedték, hogy a védelmező ösztönük legyőzze a józan eszüket. Barack valószínűleg nem hátrálna meg csak azért, mert egy idősebb, dominánsabb hím azt mondja. Desari sokkal jobb eséllyel veheti rá, hogy vegyen vissza a tempóból, megnyerheti nőies kedvességével, varázsos hangjával. Julian nem hibáztatta a férfit, érezte milyen hevesen védelmezte Syndilt a csata alatt, és még mindig harci állapotban volt. Ha pedig egyszer a szörny odabenn felébred, elég nehéz visszavenni az irányítást a ragadozó ösztönök felett. Desari válasza olyan tökéletes volt, hogy Juliannak vissza kellett fognia magát, hogy ne szorítsa a testéhez. De a lány rá sem pillantott, semmilyen jelét nem adta, hogy kommunikálnak. – Syndil. – lágy szeretettel suttogta a nő nevét, aki habozva csillámlott ember és állati alak között ingadozva. – Ne hagyj most magamra. Annyira szükségem van a jelenlétedre. Desari annyi fáradtságot és törődöttséget vitt a hangjába, hogy egy pillanatra még Juliant is meggyőzte. Hogyan is ne lenne fáradt ilyen megpróbáltatások után? Természetesen az. A saját testén is érezte, hogy meginog a fáradtságtól. A hatalmas szemek most Barack kőarcára szegeződtek.

„Én is tudom, hogy menekülni akar Barack, de ha marad, kérlek, állj félre és engedd hozzám. Nagy szükségem van a nővéremre. „Neked ott az aranyszínű, hogy segítsen Desari.” Barack szavai kemények voltak, ahogyan elküldte őket a levegőbe, de megmozdult, és megnyitotta Syndil útját Desari felé. Desari volt, aki mozdult, megtette a köztük lévő távolságot pár lassú lépéssel. Amint egymáshoz értek, karjaikkal átölelték a másikat, és egyszerűen eltűntek a többiek szeme elől. Barack hangosan káromkodott, és megfordult, villogó szemeit Julianra szegezte. – Vár ránk egy élőholt, és még nem táplálkoztunk, és a nők sem. Julian vállat vont, de külön erőfeszítésébe került, hogy mozdulatai olyan folyékonyak és nyugodtak legyenek, mintha most ébredt volna. – Akkor talán táplálkoznunk kellene. – mondta, és oldalra húzódott a tüskés Kárpáti elől. Barack beletúrt a hajába, és hátralökte azt az arcából. Dühös volt, bár nem igazán tudta volna megmondani az okát. Soha nem érezte még magát ennyire idegesnek, szinte az erőszak határán. Vadászni akart. Hogy egy élőholt, egy mocskos, tisztátalan teremtmény merészelt ennyire közel jönni a családjukhoz, hogy elfoghassa egyiküket, az elképzelhetetlen volt. Itt volt négy hím, hogy őrizhesse a nőket, mégis csapdába sétáltak, és Syndil ismét támadás áldozatává vált. Ez olyan dühöt váltott ki belőle, hogy legszívesebben karmaival szántotta volna fel a mennyországot. Kudarcérzetet érzett. Megígérte a lánynak, hogy soha többé nem esik bántódása, de annak a szennyes undormánynak mégis sikerült megérintenie az elméjét, és elérnie, hogy kételkedjen önmagában, felélesztve benne Savon brutális támadásának emlékét, ami miatt Syndil valahogyan, tudtán kívül felelősnek érezte magát. – Julian. – Dayan végignézett a Kárpáti vadász törődött arcán – Hatalmas mennyiségű energiát követel egy ilyen gyógyítás, mint ez. Menj Barackkal, és táplálkozzatok jó sokat, hogy elég legyen a család minden tagjának. Én vigyázok rájuk addig itt. Ne aggódj, hogy ez túl nagy feladat. Elég tehetséges vagyok a harcban. Julian intett a kezével és lezárta a földet Darius felett, majd bonyolult mintákkal biztosította a nyughely háborítatlanságát is, amiben a vezető pihent. Bólintott Dayan felé, és már emelkedett is felfelé, hogy elhagyja a hegy belsejét. Ha nem táplálkozhat hamarosan, még a végén az életpárja kényszerül rá, hogy vadásszon neki is. A puha nevetés lágyan körbevette. „Hallottam ám mit gondoltál.” „Biztos voltam benne, hogy meghallod szépségem. Nemsokára visszatérek. Ne engedd meg Syndilnek, hogy elmenjen. Most nagyobb veszélyben van önmagától, mint a vámpírtól.” Desari felsóhajtott, lélegzete végigsimított elméjén. „Ez sajnos igaz. Úgy érzi ő a felelős valahogyan, hogy mindannyian veszélybe kerültünk. Próbálom meggyőzni de…” Desari hangja elcsuklott, Julian világosan érezte a bánatát. „Piccola, ne aggódj ennyire. Nem engedem, hogy bármi történjen a családdal. – Hangjába lassan csibészes vidámság vegyült – „Alig várom, hogy az öntelt bátyád felébredjen. Az orra alá fogom dörgölni, hogy nekem kell kijavítanom a családegységében elkövetett hibáit.” „Biztos vagyok benne, hogy nem hagyod szó nélkül.”

Julian kitört a hajnali levegőre, a fény feltűnően kegyetlenül bántotta a szemét. Egy része Darius részévé vált a gyógyítás alatt. Ahogyan Darius is az ő része lett, amikor ugyanezt tette őérte. Erősen kapcsolódtak egymáshoz. Julian egyáltalán nem volt benne biztos, hogy benne is megvan az a hit és a bizalom a család többi tagjában, ami Dariusban nyilvánvaló volt.

Bármelyik hím átfordulhat, és álcázhatja azt. Darius most védtelenül fekszik, mint egy halott, egy olyan férfi, akiben megbízik, bármikor megölhetné, egyedül ő nem veszélyes rá, őt elzárja az átfordulástól az életpárja. Desari visszaadta neki, amit évszázadokkal ezelőtt elvesztett. Egy családot. És neki fogalma sem volt róla, hogyan védhetné meg őket. A szél zsákmány illatát hozta felé, és ő könnyedén ráhangolódott és irányt változtatott. Szántotta az eget, nem törődött vele, hogy Barack követi-e. Csak egy rövid időre állt szándékában eltűnni. „Úgy emlékszem, azt mondtad, Darius még akkor is veszélyes, amikor alszik.” Julian felsóhajtott. Tudnia kellett volna, hogy Desari olvasni fogja a gondolatait, hiszen mindig ezt tette, ha megosztották az elméjüket. „Ez valóban így van cara, ő még így is nagyon veszélyes. Érezheted, hogy sugárzik a hatalom belőle. De abban nem vagyok biztos, hogy fel van készülve valaki támadására a sajátjai közül.” „Senki sincs, aki meg tudná lepni Dariust. Soha többé. Kivéve talán… Julian érezte, hogy Desari fontolóra veszi a dolgot, mielőtt kijelentené. Aztán az éles elméjű nőnek volt egy felvillanó gondolata, amit azonnal cenzúrázott is. Valamit titkolt, efelől nem volt kétsége. De Julian nem bánta, amíg a cselszövésnek nem ő volt az áldozata, hanem a bátyja.

Tizenhetedik fejezet A parancs, hogy felébredjen nem önmagából, hanem kívülről érkezett. Hatására szíve megdobbant, tüdeje beszívta a levegőt. Fájdalmas volt az első lélegzet, Darius gyorsan felmérte a teste állapotát, megmozgatta minden izmát egyesével, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, nehogy valami megzavarja, amíg leltárba veszi a károkat. Egy vastag csukló nyomódott a szájához, és inkább érezte, mint hallotta a puha parancsot, hogy pótolja, amit elvesztett. Azonnal tudta ki az, aki ilyen nagylelkűen megajándékozza. A szinte az orra alatt futó vér ősi, és erőteljes volt, éhező sejtjei vágytak a benne száguldó erőre és energiára. Darius lassan kinyitotta a szemét, és felnézett az aranyhajú idegenre, akit húga társának választott. Megízlelte a friss vért, az beömlött a testébe ősi erejével és gazdagságával, és máris érezhette azonnal működésbelépő gyógyító erejét. Figyelte Juliant, amíg táplálkozott a csuklójából. Nagyhatalmú, erős és magabiztos. Ez meglátszott borostyánszín szemeiben, folyékony mozgásán, széles vállain, habozás nélküli gyors döntésein. Vezetői képességei egyértelműek voltak, még akkor is, ha gondosan kerülte a többi hímmel való konfrontálódást, és nem engedett szabad utat saját egójának. Julian tudta magáról, hogy alkalmas vezetőnek, de nem érzett rá semmilyen késztetést, hogy ezt önmagának, vagy bárki másnak be is bizonyítsa. Most ott ült az arcán az a kesernyés, gúnyos arckifejezés, amit Darius már ismert, Julian befelé nevetett, roppant jól szórakozott a körülötte lévőkön. Mintha tudomása lenne valamiről, amit rajta kívül senki más nem tud. Ő legalábbis egészen biztosan nem, állapította meg Darius. Juliannak megvolt az az előnye, hogy a születéskor már bevésődött tudáson felül mindet az ősiektől tanulhatott meg. És ismerte a fajuk történetét, családjuk históriáját.

Darius gyengeségére való tekintettel különös gonddal, körültekintően lezárta a sebhelyeket. Kísérletet tett, hogy megmozduljon. A szíve már csaknem teljesen meggyógyult. Pontosan tudta mennyi időbe és energiába kerülhetett Juliannak, amíg begyógyította a halálos sérüléseket, és esze ágában sem volt elhamarkodott mozdulatokkal feltépni a sebeket, hátráltatni ezzel saját gyógyulását. – Még nem gyógyultam meg. – mondta halkan, kifejezéstelen hangon. Julian száján felívelt egy pimasz mosoly. – Valóban? És úgy gondolod, hogy már meg kellett volna gyógyulnod? Még csak pár órája tettelek le a földbe. Pusztán azért ébresztettelek fel, hogy táplálkozz. Még szükséged van pár órára. És nem, nem követtem a vámpírt a barlangjába. De megteszem a következő ébredése előtt. Efelől biztos lehetsz. Darius fekete szemei megragadták az aranyszínű pillantást. – Semmi kétségem felőle, hogy meg fogod keresni. Az a fajta férfi vagy. Fáradt már, hangja fakulásnak indult, vastag szempillái könyörtelenül, ólomsúllyal húzták szemhéját, hogy eltakarja az obszidián szemeket. Sérülései olyan súlyosak voltak, hogy még az annyira erőteljes vérrel a testében is hamar elvesztette még erejét. – Nem akartál tovább ebben a világban maradni. – Julian leguggolt a vezető mellé, hogy ne tornyosuljon fölé – Ez a fejedben volt, az örök nyugalomra vágytál. Te sem rejthetsz el előlem semmit, ahogyan én sem tudom elrejteni előled, mi vagyok. Mi késztetett arra, hogy maradj, amikor már olyan közel érezd magad az átforduláshoz? Minden pillanatban érezhető a küzdelmed, élet, vagy végtelen sötétség. Miért maradtál mégis, amikor már nyilvánvalóan szeretnél megpihenni? – Te. – A válasz tömör és rövid volt, Julian mégis érezte az igazságot benne. – Találkoztam néhány emlékeddel. Tudom, hogy te is az örök nyugalomra készültél, mielőtt megtaláltad volna, amit úgy nevezel, hogy életpár, a húgomat. Nem tudok sokkal többet, de azt érzem, hogy ez a dolog érdemes arra, hogy minden további pillanatért megharcoljunk a sötétséggel. Bebarangoltad a világot, és biztos voltál benne, hogy soha többé nem lesznek érzelmeid, de most érzel. Nevetsz. Egy olyan állandó öröm van benned, amit még csak el sem tudsz rejteni. Én nem tudtam erről a reménységről. Azt hittem, hogy mi férfiak egy bizonyos ideig élhetünk csak, aztán pedig két választási lehetőségünk marad. Az örök nyugalom, vagy a lelkünk elvesztése. Most, hogy megszereztem ezt az információt, nem tehetek mást, mint Dayant és Barackot rávezetem erre az útra. És ki fogok tartani, amíg úgy érzem, kordában tudom tartani a guggoló vadállatot, ha pedig már érzem, hogy erőm végén járok, a hajnalt fogom választani. A remény arra, hogy esetleg egyszer újra érezhetek, hatalmas erőt ad, van valami, amiért érdemes túlélni a hosszú, sötét napokat. – Darius hangja tétova, és gyenge volt, mintha nem találná magában az erőt, hogy tovább beszéljen. – Szeretném egyszer újra érezni, hogy szeretem a húgom, és a családom. Nem csak emlékezni rá milyen volt az érzés. – Julian nem aggódott Darius hangjának gyengülése miatt. Mint minden Kárpáti, tetszése szerint változtatni tudta, mit fejezzen ki a hangja. – Mindenesetre, – folytatta Darius, akinek sötét szemei továbbra is a fekete szempillák mögött bujkáltak – kivárom, amíg már nem lesz esély a számomra, és Dayan is ki fogja várni, ha megosztom vele ezt a reményt. Érzem, ahogy nő benne is a fáradtság, gyakran beszél a megpihenésről. Ő amúgy sem követne téged olyan könnyen. – A bűbájos személyiségem lehet az oka. – értett egyet mély meggyőződéssel Julian. – Dayan egy csendes lélek. Nem olyan sötét a természete, mint az enyém, vagy Savoré volt. Mindig a helyes döntéseket hozza meg ösztönösen. De ahogy nő benne a sötétség, a szíve egyre nehezebben mondja meg neki mi a helyes. Belülről egy robbanásveszélyes ragadozót hordoz. Épp az teszi olyan veszélyessé, hogy a vadállat annyira ellentétben van a férfi temperamentumával. Dayan küzd a személyisége azon oldala ellen is, amit mi egyszerűen csak elfogadunk. Úgy tűnt, Darius elhatározta, részletes leírást ad húga életpárjának a családról. Darius hangja mostmár nagyon halk volt, és Julian biztos volt benne, a férfi azt hiszi, hogy hangosan beszél. – Legyengültél Darius. Mostmár aludnod kell. Majd folytatjuk ezt a beszélgetést, ha meggyógyultál.

Szándékosan elmélyítette egy oktávval a hangját, némi hipnotikus erőt is adott a szavainak, megnyugvást gyógyító békét közvetítve. A parancs roppant finom, de mégis erős volt. Darius elmosolyodott, fehér fogai kivillantak. Természetesen észrevette Julian hangjában a nyomást, és fel is ismerte mi az. Még ebben a legyengült állapotában is képes lenne ellenállni az elméjére nehezedő kényszernek, de a férfi csak azt csinálja, amit ő is éppen akart. Julian nélküle akar vadászni az élőholtra, és minden ellenérv hiábavaló lenne. Ráadásul fárasztó. Darius hosszú ideig szándékozott aludni. – Menj aranyszínű, de ne hidd, hogy elkerülte a figyelmem a tény, hogy neked köszönhetem, hogy folytatom az életem. – Vagy engem átkozhatsz miatta.

Julian ellépett a gazdag talajtól, és figyelte, ahogy a szívdobbanások, és légvételek megszűnnek. Intett a kezével, hogy a talaj borítsa be a testet, kitöltve minden szabad helyet, biztosítva a föld gyógyerejének szabad áramlását, ami majd végleg rendbe hozza a szörnyű sebeket. Aztán megszőtte az erős védővarázslatokat, hogy biztosítsa Darius nyugalmát. Ott állt egy pillanatig, és ízlelgette az új, meleg érzést. Tartozni valahova. Ha majd levadássza, és megsemmisíti ősi ellenségét, és mindenki biztonságban lesz már a közelében, meg fogja keresni az ikertestvérét. Szinte fájdalmasan vágyott rá, hogy újra láthassa Aidant, hogy megismerhesse életpárját, és bemutathassa neki Desarit. Bár tartott attól, hogy el kell majd mondania az igazságot, hogy gyerekkorában megjelölte egy vámpír, mostmár akarta azokat a változásokat, amit a többi fajtájabeli hozhatott az életébe. Szeretett volna egy család része lenni ismét. – Már része vagy egy családnak. – emlékeztette rá Desari teste hozzásimult, karjai hátulról átfogták a derekát. A semmiből bukkant elő, jelenlétével betöltötte a gyógyító kamrát. És őt is betöltötte. A lélegzetét, a szívét. A lelke azon részét, ami igazán élt, és ami a legfontosabb, szeretett. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, elküldött egy csendes imát, köszönetet mondva azért, hogy ilyen értékes kincshez juthatott. Annyira érdemtelennek érezte magát rá. Julian szerette az illatát. Belélegezte, átmosta magát vele. Tiszta és erotikus. – Ez a felfordulás? Ezek a hímek? – kieresztett egy dühös morranásnak szánt apró hangot – Ez nem család. Ez egy rémálom. Desari nekitámaszkodott, hajlékony teste érintése szándékos csábítás volt. – Tényleg így gondolod? – Úgy gondolom, –Julian megfordult, ujjai karcsú nyakára fonódtak tettetett fenyegetéssel – hogy te most szándékosan megpróbálsz elcsábítani, hogy rávegyél valamire. A karcsú karok azonnal a nyaka köré fonódtak, teste szinte beleolvadt az övébe. – Én egy szupersztár vagyok életpárom, és ha mindig azt akarod, hogy békén hagyjalak, akkor találok férfiakat, akik boldogan elfoglalják a helyed mellettem. Lehajtotta a fejét, szándékos provokációval végighúzta fogait a lágy bőrön. Érezte, hogy Desari teste szinte folyékonnyá, csontmentessé olvad a karjaiban. – Nem, egyáltalán nem lennének boldogok a helyemen, az oldaladon cara mia. Mert az életük abban a pillanatban szerencsétlen módon véget érne. – Te egy igazi ősember vagy Julian. Magasnak, elegánsnak és fejedelminek tűnsz ugyan, de még nem találtál ki a barlangból. Desari megengedte magának, hogy megízlelje a férfi bőrét, behunyt szemmel élvezte a pillanatot. – Ráadásul nem is áll szándékomban felülkerekedni a barlanglakó mentalitásomon. – morogta a fülébe, lélegzete megmozgatta hajának apró pihét, és elküldte a tüzet véráramába. – Az ősembereknek roppant kecsegtető lehetőségeik voltak.

– Szereted játszani a domináns hímet, ez nem kétséges. – hangja fátyolossá vált, vágya már-már fájdalmasan szorította össze a testét. Szája leköltözött a férfi nyakára, ujjai a bőrét keresték inge alatt. – Szükséget szenvedek, és te, az életpárom szándékosan figyelmen kívül hagyod az igényeimet, nem teljesíted a nekem tett esküdet. – Kis kacér. Julian átfogta a vállát, magához szorította, és kisétált vele a kamrából a láva faragta folyosók útvesztőjébe. Mélyen a föld alatt voltak, egy hatalmas hegy belsejében. Forró, párás hely volt, ruháik megnedvesedtek rajtuk, ahogyan sétáltak. Az izzadság apró gyöngyei ültek ki a bőrükre, majd összegyűlve legördültek, izgalmas végeredményt hagyva maguk után. Desari fehér selyemblúza rátapadt, melleinek árnyéke világosan kirajzolódott, sötét mellbimbói még inkább. Hosszú haja nedves és nehéz lett, és mert egyre lejjebb mentek még mindig a hegybe, megállt, és csomóba csavarta a tarkóján. Julian halványan elmosolyodott. – Hogy csinálják ezt a nők? – szeme nem mozdult el melleiről, ahogyan azok ártatlan csábítással megemelkedtek, követve a felemelt karok mozgását. – Hogy csinálunk mit? – Ezt, a hajaddal. Julian lehajolt, hogy megízleljen egy a nyakán legördülő izzadságcseppet. Érezte, hogy megreszket a lány teste, és érezte, amint válaszként a saját teste is megremeg. Kezei a blúza alsó széle alatt belopták magukat a bőréhez, hosszú ujjai a bordáit simogatták. – Hogy tudjátok felkötni úgy a hajatokat, hogy közben nem is látjátok? – hangja nyers volt, és éles, tükrözte reakcióját, amit a másik testének érintése váltott ki belőle. – Miért érzem, hogy örökké azt akarom, hogy így érints meg? – suttogta – Meleg van Julian. – Alig kapok levegőt. – egyezett bele. Egy gondolattal levetette ingét, csupasz bőre bronzként ragyogott. A sötét alagútban éppolyan jól láttak, mint fényes nappal a szabadban az emberek. A falakon ragyogott a sárga kén, a természet szépsége körülvette őket még idelenn a föld alatt is. A valaha volt földmozgások felszínre dobták az értékes ásványi anyagokat, amik tovább gazdagították, termékennyé és gyógyítóvá tették a talajt. Mivel testhőmérsékletüket önmaguk szabályozták, lehetővé vált a számukra, hogy ilyen közelről szemlélhessék a föld belsejének csodáit, ahová a legtöbb halandó soha nem juthat el. Desari mégis érezte az intenzív hőséget, de az nem a földből áradt, hanem saját teste mélyéről, Julian érintésének nyomán a melléből, végigcirógatott oldalából, egész életre keltett testéből. Julian hirtelen megállt, tenyere a nyakára, hátára simult, szája pedig az övére tapadt. Tombolt az olvasztó vágy közöttük. Ízük, szájaik nedves melege elkeveredett egymással. Julian ujjai belefúrták magukat az ében hajba, amit a lány olyan hanyag természetességgel csavart kontyba, és nekilátott felfedezni a száját, hol bágyadt, lusta csábítással, hol heves, égő éhséggel. Mint egy teremtő tűzvihar. Minél több mindent osztottak meg, annál forróbbak voltak a lángok. Julian húzódott el először, csókjai helyszínét áttette előbb a torkára, majd a mellei közti völgyre. A lány hívogatóan megfeszítette felsőtestét, hogy felajánlja magát a kereső szájnak, így a selyem anyagon keresztül a szájába vette a mellbimbóját. A szükség olyan hulláma vágott végig Desarin, hogy még ő is megérezte, és válaszolt is rá, még közelebb húzta magához, szája körberajzolta a mellét, fogai finoman kaparászták. – Van valami nagyon szép benned Desari. – suttogta a sötét mellbimbóknak – Valami, aminek soha nem tudnék ellenállni, még akkor sem, ha akarnék. – keze lecsúszott a gyomrán át a farmerjáig – Néha azt hiszem, ha nem nyúlok utánad elég gyorsan, akkor el fogsz tűnni, és én arra fogok ébredni, hogy mindez csak egy vad álom volt.

Vallomását a melle forró húsába lehelte. Ujjai már a farmerje kinyitásával foglalkoztak, türelmetlenül tolta le az anyagot, hogy megtalálhassa az izzó bejáratot. Mindig készen állt rá, mindig pontosan olyan vad volt a lány vágya is, mint az övé. Becsúsztatta két ujját, és ahogy az izmai összeszorultak ujjai körül, úgy reagált az ő teste is. Szeme lecsukódott, és élvezte, ahogyan ujjai fürödtek a forró nedvességben. Nem talált rá módot, hogy elmondhassa mély érzelmeit neki, nem talált szavakat, amikkel kifejezhetné szerelmét, csodálatát, és az éhségét. Csak a testével tudta imádni őt, és biztos volt benne, hogy egy örökkévalóság alatt sem találhat más módot érzései kifejezésére. Teste annyira bársonyos, szoros, befogadó. A vigasz, kényelem, meleg, extázis káprázatos helye, amit kizárólag a számára teremtettek. Szája a selyemrostokon keresztül újra megtalálta a mellét, és élvezte hogyan reagál a bársonyos hüvely ujjai körül. Lágy hang tört elő a lány torkán, csípője megmozdult, teste még inkább felé ívelt, önkéntelenül a kezéhez dörzsölte magát. Mozdulata nyugtalan és éhes volt, szüksége talán még az övénél is nagyobb. Julian szerette, ahogy Desari el tudta érni, érezze, hogy kívánja őt, szüksége van rá, pont olyan intenzitással és vadsággal, ahogy neki van a lányra. Megengedte magának, hogy végigcsókolva a nyakát, fogaival letépje a blúz selymét a lány ragyogó testéről. – Annyira szép vagy. – mormolta, szinte megfélemlítette ez a tökéletesség. Kezével megrajzolta teste körvonalát, vállát, karcsú derekát. Maradék ruháikat is eltüntette az útból, minden négyzetcentiméternyi testfelületén érezni akarta, hozzá tartozott. Ahogy újra megérintette, beleremegett. – Mit művelsz velem cara? Egy férfinak nem lenne szabad ilyennek lennie. – Tényleg? – kérdezte egy csipetnyi nevetéssel, de hangja rekedt volt az iránta érzett vágytól. Olvasta a gondolatait, olyan könnyedén, mint a sajátjait. – Akkor egy ágy már túl sok volna? Nevetése melegben fürösztötte a nyakát – Akarsz egy ágyat? Ha nem kérnél sokat, nem is te lennél cara mia. – Azt hittem eljuthatunk a kisebb barlangba, de megőrültünk itt. – karolta át a nyakát. Julian azonnal reagált, felkapta erős karjaiba. Fajának természetfeletti sebességével mozdult, vitte keresztül a folyosók kusza labirintusán, a fejéből kiolvasva a térképet. Ő pedig előreküldte hatalmát, hogy minden készen álljon az érkezésükre, táncoló árnyakat bűvölt a falakra, rózsaszirmokat a padlóra, és meggyújtotta a gyertyákat a kamra közepén terpeszkedő ágy körül.

Julian finoman letette őt a lepedőkre, és betakarta saját testével. Nem akart távolságot engedni közöttük, egyetlen hüvelyknyit sem. Megint túl kevés idejük maradt, nemsokára keresniük kell a föld menedékét, és neki szándékában állt még az előtt felemelkedni, mielőtt a vámpír elszökhetne. Desari a kezei közé fogta az arcát, hogy belenézhessen a szemébe. – Annyira szépen vagy szerelmes belém Julian, hogy egyszerűen nem tudok nem viszontszerelmes lenni beléd. Te vagy a mindenem. Ha csak ezért a kevés időért éltünk ennyit, amit eddig együtt töltöttünk, akkor is megérte. Úgy érezte belefullad a szemébe. Mélyek voltak, szinte feneketlenek, sziréncsábítással hívták. Hálószobába való szemek. Hallotta már ezt a kifejezést, de fogalma sem volt a valódi jelentéséről egészen eddig a pillanatig. – Szeretlek Desari. Tudod, ez sokkal több, mint puszta fizikai vágy. – Persze, hogy tudom. Ősi vérből származom szerelmem. Még egy olyan nagyhatalmú Kárpátinak is nehéz lenne elrejteni előlem az igazságot, mint te vagy. Összeolvadtak, mint két eleven lángnyelv, tér és idő megszűnt körülöttük. Minden eltűnt, ami nem Julian, és nem Desari volt, a saját kis zárt világukban soha nem férhetett hozzájuk sem az erőszak, sem a boldogtalanság.

Kezei bejárták bőre minden elérhető apró részét, durva tenyerén végtelenül szexinek érezte a lágy szatén tapintását, a tűz terjedt a testében. Tökéletes volt mindenütt, ahol ív kellett, ott ívelt, ahol gömbölyödni kellett, ott gömbölyödött. Szerette a fekete háromszög nedves, párás, sötét fürtjeit, amik a kincset őrizték. Keze odacsúszott, simogatta, és addig maradt, amíg újra fel nem lobbantotta benne azt az előbbi tüzet. Desari halkan felnyögött, kezei rátaláltak a hátára. Szüksége volt valami erősre, és szilárdra, hiszen saját teste hullámzott és táncolt örömében. Orrát odadörgölte nyaka melegébe, ízlelgette a bőrét, lenyalogatta az izzadságcseppeket, amik a mellei közt próbáltak megszökni, majd szájába vette felmeredő mellbimbóját. Meghallotta szíve erős ütemét, ami arra késztette a saját szívét, hogy kövesse a másik ritmusát. Ujjait mélyen eltemette benne, apró mozdulatokkal is a gyönyör hullámait indította el, amik arra késztették a lágy testet, hogy összeszoruljon körülötte, és tenyere felé emelkedve keresse a valódi megkönnyebbülést. Julian megmozdult, becsúsztatta térdét karcsú combjai közé, hogy bebocsátást kérjen közéjük. Egy pillanatra, ahogy fölé emelte magát, belenézett a gyönyörű, sötét szemekbe. Lehetetlennek tartotta, még most sem tudta elhinni, hogy itt fekszik alatta, rá vár, a teste érte kiált, hogy valóban hozzá tartozik. Erősen megmarkolta a csípőjét, és mélyen beletemette magát selymes, meleg testébe. Hallotta, hogy a levegő élesen távozik a tüdejéből, hüvelye szűken, forrón ölelte körbe férfiasságát. Elkezdett mozogni, hosszú, kemény mozdulatokkal lökte előre a csípőjét újra és újra, minden egyes alkalommal megpróbálta még mélyebbre temetni magát. Ott volt körülötte, körülzárta bársonyos lágyságával, megengedte neki, hogy egybe olvassza magukat, egyetlen testté, ahogy annak lennie kellett. Desari vele azonos ritmusban mozgott, hozzászorítva a testét, eltávolodva, majd újra izgalmasan nekicsapódva, olyan extázist kiváltva belőle, hogy szeretett volna felüvölteni, de tüdeje nem tudott elég levegőhöz jutni, hogy megtegye. Lehajtotta a fejét, az előtte táncoló, eleven kísértést jelentő melleire. Metszőfogai berobbantak a szájába. Figyelmeztetés nélkül mélyre süllyesztette őket, hogy aztán érezze a Desarin keresztülvágó fehérizzást saját gerincében is, ahogy öröm keveredett fájdalommal, amint táplálni kezdte. Lehetetlen volt megmondani kinek az érzéseit érzik. Teljesen egybeolvadtak, a test, az elme, a szív a lélek, még a vérük is ugyanaz volt. Érezte, amint a teste magába vonja, felzihál, és a körmeit a hátába vájja. – Julian. – suttogta a nevét, vagy talán csak a fejében mondta? Elméjét megrázta a robbanás, ahogy a titkos kis izmok ritmikusan összehúzódtak körülötte, felért egy földrengéssel. Túl sok volt már ez önuralmának, Julian tudata rászűkült testének arra a pontjára, ahol már-már a fájdalommal határos vágy feszítette. És akkor ő is felrobbant, száguldott felfelé, a puszta öröm szárnyain. Képtelen volt fenntartani a táplálkozás intimitását, tüdeje levegőért őrjöngött, teste elevenen elégette önmagát. Csak szorította magához a lányt, birtokolta, karcsú teste köré fonta a karjait. Nagyon óvatosan lezárta fogainak nyomát a mellén. Desari pedig kapaszkodott bele, mintha ő lenne a horgonya a vihar közepén. És ez meglepően erőssé tette őt. A lány vakon tapogatva megtalálta ajkaival a száját. – Csodálatos szád van Julian. Elképesztően tökéletes szád. Csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Csak a szám csodálatos? – Az egész egyben az. – a szeme nevetett rá. – Neked állandóan szükséged van a megnyugtatásra, hogy még mindig csodálatos vagy. Bólintott. – Csodálatos. Szeretem ezt hallani. Nagyon találó. Jó szóválasztás életpárom Átkarolta a nyakát.

– Beképzelt hím. Dariusnak igaza volt. Hihetetlenül arrogáns vagy. – De megérdemelten.– mutatott rá. Lehajtotta a fejét mégegyszer, hogy megtalálja a száját. Neki van tökéletes szája. És az íze is finom. Abban, hogy a lány ennyire kimutatta a ragaszkodását felé, volt valami, ami megolvasztotta a szívét. Desari megosztotta vele magát, gátlás, fenntartás nélkül. Átengedte neki teljesen a vezetést, amikor szeretkeztek. Óvatosan felemelte róla a testét, és melléhengeredett, hogy levegye róla teste súlyát. A hosszú szempillák félig eltakarták a magas arccsont fölött ülő sötét szempárt, egzotikusabbnak látszott, mint valaha. Közelebb bújt hozzá, élvezte az együtt töltött időt, még az ostobának tűnő beszélgetéseiket is. – Lassan elálmosodsz cara. – suttogta Julian, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a homlokát. Nekem pedig még el kell mennem a bátyád kamrájába. Még egyszer ellenőrizni akarom, mielőtt lemegyünk a földbe. Desari nem volt hajlandó kinyitni a szemét. Csupán egy puha, doromboló hanggal jelezte, hogy hallotta, amit életpárja mondott, és teljesen elégedetten elfészkelődött a karjában. Végül mégis megszólalt. – Még ne Julian. – tiltakozott halkan. – még egy kis ideig nem akarom elhagyni ezt a helyet. – Érzem mennyire fáradt vagy. Nem tehetek mást, mint… – Ki ne mondd! – verte mellkasát az ökleivel. – Csak feküdj itt velem és ölelj. Ez minden, amit akarok. A férfiak roppant nehézfejű teremtmények Julian. Kezdem felismerni. Hozzádörzsölte az állát a feje tetejéhez, egy pár hajszálat foglyul ejtett a borostája. – Ez nem nehézfejűség. Ez logika is módszeresség. Halkan felnevetett. – Csak szeretnéd, hogy így legyen. És meg kell mondanom, hogy szinte lehetetlen veled élni, bár az azért a javadra írható, hogy rendkívüli szerető válhat belőled. – Folytasd csak életpárom, hallgatlak. – válaszolt mély elégedettséggel – Onnan indultunk, hogy csodálatos vagyok, mostmár rendkívüli szerető. Azt hiszem ez a tökéletes leírás. Én is így látom. Vele nevetett, dallamos hanga végigsöpört rajta, mint a szél. Meghatotta. Csak úgy. Nem fért hozzá saját lélegzetéhez. Julian jó szorosan átölelte, arcát beletemette ében hajába. – Mitől van mindig olyan jó illatod? – Olyan szagom legyen, mint egy ősasszonynak? – Nem tudom cara. Még sosem szaglásztam ősasszonyt. Kinyitotta a szemét, hosszú szempillái az arcát verdesték, erotikus, kacéran. – Jobb, ha nem szimatolsz másokat Julian, vagy megtudod milyen egy ősi nő, ha dühös. – Szerelmem, te nem is tudod mi az a düh. – mégegyszer odadörzsölte az arcát a hajához, és felemelte a fejét. – Nincs benned semmiféle harag, és akkor sem tudnál haragot érezni, ha ezen az életed múlna. Desari azonnal felült, szembefordult vele, hosszú haja körbeölelte karcsú testét, és rásimult a térdeire. – Honnan jött ez? És miért kezdtél el most hirtelen aggódni? Érzem. „Még mindig odakint van. Az esküdt ellenségem, aki a testemben van. És bárki küldte is utánad az emberi vámpírvadászokat, az is odakint van, és te még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy tömegek előtt énekelj.” Mire észbekapott volna, és cenzúrázhatta volna a gondolatait, Desari már mindegyiket kiolvasta. Rámosolygott, szemei szeretetet és melegséget sugároztak. – Semmi szükség erre az állandó félelemre, amit magadban gerjesztesz. Századokat éltem túl, és még fogok is túlélni. Saját családot szeretnék majd egy nap az én szép életpárommal. Senki nem fogja tőlem elvenni a jövőmet. Lehet, hogy nincsenek meg a képességeim, hogy harcoljak azokkal, akik fenyegetnek minket, de elég értelmes vagyok, és elegendő saját hatalmam van ahhoz, hogy biztosítsam a saját biztonságomat. Még a tiedről is tudok gondoskodni, ha a szükség úgy hozná. Társak vagyunk, gyakran fogok az erődre támaszkodni, és remélem, hogy te is támaszkodni mersz az enyémre.

– Több a beléd vetett hitem, mint azt valaha is gondolnád. – felelt Julian őszintén. – Csak nekem eddig soha nem volt semmi vesztenivalóm. – Megdörzsölte az orrnyergét, és gyengéden rámosolygott. – Figyeltem néha az emberi férfiakat. Néhányuk igazán szerette az asszonyát. De soha nem tudtam megérteni a kínjaikat, a félelmeiket, hogy valami történik, ami elveheti tőlük a boldogságot. Akkor nem értettem miért nem tudják csak úgy élvezni a pillanatot, a boldogságot, amijük akkor éppen van. És most pont olyan vagyok, mint ők. – Ha a szülőföldünkön lennénk, távol az itteni családunktól, annyira más lenne az életünk? – Valamennyire igen. Sok szempontból. – vallotta be végül – Hamarosan el kell oda jönnöd velem. Csodálatos. És a földje hatalmas erejű. Semmivel sem hasonlítható össze. Syndil meg fog lepődni. – És mi van a fivéreddel? – tenyerével végigsimította az állkapcsát, elűzte az árnyékokat a szeméből, boldog volt, amiért a meghívás a családjára is vonatkozott. – Aidan és az életpárja. El kell mennünk, meglátogatni őket hamarosan. Látni akarom azt a férfit, aki úgy néz ki, mint te. Julian egy pillanatig hallgatott. – Én is látni szeretném. Magyarázattal tartozom neki. – Akkor elmegyünk. Desari olyan könnyedén jelentette ezt ki, mintha egy vámpír nem arra várna, hogy megsemmisíthesse a családját. – Mesélj nekem az emberekről a Kárpátok hegyei között. Julian elgondolkodott egy pillanatra, majd elmosolyodott. – Mindig megtalálsz a nehéz kérdésekkel piccola. Hogy őszinte legyek, soha nem gondolkodtam arról, hogy milyenek. Többnyire nagyon szorgalmasak. És összetartanak válságos időkben. Mikhail és Gregori nagyon sok mindenben hasonlítanak Dariusra. Vezetők, vadászok, védelmezők és gyógyítók. Egy élmény lesz megfigyelni Darius és a bátyátok találkozását. – mosolya elmélyült, elérte a szemeit is. – Raven Mikhail életpárja. Ő is egy különleges személyiség, aminek nagy részét nem értem. Azt hiszem, nagyszerű barátokká válnátok. – Próbálj meg beszélgetni vele, úgy talán egyszerűbb lenne. – biztatta Desari, próbálva úgy tenni, mint aki nem is nevet a Julian arcán megjelenő bánatos arckifejezésen. – Azt hiszem, az lenne a legbiztosabb, ha keresnék egy világtól elszigetelt helyet, bezárnálak oda és megtartanálak magamnak. Félig komolyan, félig tréfásan mondta ezt, közben pedig végigfutott az agyán, hogy ha valóban lenne ilyen lehetősége, élne-e vele. – Lehet, hogy nekem is tetszene. – Desari a mellkasának nyomta a kezét, hogy visszadöntse az ágyra. – Jóformán soha nem vagyunk egyedül, mint most, pedig azt hiszem, hogy a pároknak szükségük van arra, hogy rengeteget együtt lehessenek. Például nagyokat beszélgessenek. – Ujjával végigkövette a mellkasára bukott hajtincseit, majd folytatta az aranyszín szőrcsíkon a túrát, lapos hasán át. – Hallod, ahogy beszélgetek veled? – kérdezte halkan. Körmei kacskaringós mintákat rajzoltak a bőrére, egyre veszélyesebben alacsonyabbra tekeregve, összekuszálva az aranyszín bozontot, míg találkoztak férfiasságával. Elakadt egy pillanatra a lélegzete, finoman simogató körmei alatt egyre keményebb, és vastagabb lett, testében emelkedett a vágy. – Azt hittem hallgatsz. – mondta végül halkan. – Látod, mi történik, ha egy kicsit egyedül maradunk? Nem kellene annyi időt az ellenségek kergetésével töltened. Desari terpeszben fölé helyezkedett, és lassan leereszkedett rá. Amikor érezte, hogy teste belép az övébe, még inkább lassított a tempón, de csípőjének lágy hintáztatásával fokozta az örömöt. Julian hirtelen felült, megragadta a karjait, és teljesen lehúzta magához. Ő egy agresszív hím volt, csípőjét erőteljesen tolta felfelé, magabiztos mozdulatokkal, így Desarinak bele kellett kapaszkodnia a nyakába, melleit a mellkasához nyomta, fejét a vállába temette. Julian szorosan együtt tartotta testüket, közben csípője makacs kitartással diktálta a ritmust. Nincs nagyobb öröm annál, mint fizikailag és

szellemileg eggyé válni vele. Annál, hogy egyszerűen vele lehet, hogy megoszthatja vele testét, szívét, és a lelkét. Juliant sürgette az idő, pedig azt akarta, hogy rengeteg idejük legyen, hogy soha ne kelljen befejezniük a szeretkezést, legfeljebb felfüggeszteni. Végül ott feküdtek zihálva, egymásba kapaszkodva, jóllakottan, és kimerülten. A nap már nyilvánvalóan magasan járt az égen, testük kezdett a fajuk jellemző fáradt, letargikus módján reagálni a nappali órákra. Hamarosan egyikük sem lesz képes mozogni. Bár mélyen a földben voltak, a napfény hatását még ez sem tudta csökkenteni. Julian felemelte a fejét, ahogy megérezte a gyengeség első hullámát. – Sajnálom cara, de kevés az időnk. Látnom kell a bátyádat. Úgy érzem, szükséges lenne a védelme érdekében fölötte aludni. Desari szótlanul bólintott. Még soha nem érzett ennyire ólmos fáradtságot, szíve és a lelke mégis teljesen elégedett volt. Azt akarta ő is, mint Julian, semmi többet. Regenerálódni a talajban. Titokban pedig nagyon elégedett volt, hogy Juliant ennyire foglalkoztatja, hogy megvédje a bátyját. Szerette, hogy törődött velük, hogy felelősséget vállalt a családjáért, annak ellenére, hogy elítélően nyilatkozik róluk minden adódó alkalommal. Eltartott néhány percig, míg összeszedje az erejét annyira, hogy felkeljen, és ruhákat gondoljon magára, mielőtt visszamentek volna a lávaalagutakon keresztül a gyógyító kamrába.

Julian egyszerre megérezte Syndil tiszta illatát. A kamra tele volt aromás fűszernövényekkel, és gyertyákkal, ami a gyógyuláshoz legalább olyan fontos fajuknak, mint a gazdag talaj. Julian megnyitotta a földet Desarinak, egyenesen Darius nyughelye fölött. A föld hívta őket, megnyugvást, békét, megújulást ígért. Julian hálásan fogadta, amit a föld felkínált. Életpárja átkarolta, fejét a vállára hajtva pihent mellette. Megcsókolta őt mégegyszer, majd megállította a szívét és a tüdejét. Aztán csak feküdt ott, magához szorítva őt, és meglepődött, mennyire megváltozott az élete. Hogy valaminek a része lett, tettei mások életére is kihatással vannak, de ahhoz képest, hogy mennyire idegenkedett először a gondolattól, úgy érezte egész jól boldogul a körülötte lévőkkel. Még egyszer átfutotta a biztonsági intézkedéseket, amik Dariust védték, magát a kamrát is lezárta, hogy senki ne törhessen rájuk gyengeségük idején, majd ismét intett egyet, és a talaj magába zárta őt és Desarit, úgy, hogy létezésüknek nyoma sem maradt a felszínen. Több méterrel alattuk Darius pihent védetten. Az utolsó dolog, amit Julian tett, mielőtt átadta volna magát halhatatlan fajuk alvásának, hogy programozta magát az ébredésre még napnyugta előtt. Volt egy halálos ellensége, akire vadásznia kellett, és akinek felkutatására a naplemente előtti pár perc nagyon értékes.

Tizennyolcadik fejezet A zavar, ami felébresztette Juliant nem agresszió volt, hanem maga a talaj. Úgy tűnt, mintha a föld mozogna körülötte, érezte, ahogyan gazdagodik, dúsul, ahogy benne fekszik. Maga fölött hallotta a puha kántálást, érezte az erő rezgéseinek átgyűrűzését a testén, hogy elérjék a mélyebben fekvő Dariust is. Tehát Syndil már fent van, és használja a hatalmát. A nap még most kezdett lassan a tenger felé süllyedni.

Julian lassan mozdult, így Desariban is tudatosulhatott, hogy vele együtt szeretne felemelkedni. Nem akarta megrémíteni életpárját, vagy megijeszteni Syndilt, hogy egy Kárpáti hím megjelenik csak úgy mellette napnyugta előtt. Syndil hátrahőkölt, majd gyorsan helyet adott a kamrában Juliannak, aki áttört a földrétegen. Megkönnyebbült, amikor meglátta Desarit is mellette. – Syndil. – köszöntötte Desari átölelve a nőt. – Korán felemelkedtél, hogy gondoskodj a testvérünkről. Hálás vagyok neked. – Éreztem a fájdalmát a földben. – felelte halkan – Sokat elvesz a föld erejéből, hogy segítsen neki. Úgy gondoltam, talán ha táplálom a földet, akkor az is hamarabb tudja őt meggyógyítani. Nagyon sápadt volt. Ezen a korai órán ekkora feladatot elvégezni kimerítette. Végigsimított fáradt kézfejével a homlokán, így földmaszatos kezével egy csíkot hagyott rajta. – Tudod, hogy a föld a segítségeddel gyorsabban gyógyítja meg őt. – Desari gyengéden megérintette. – Az ajándékodat egyikünk sem nélkülözheti. – Most mennem kell. – szólt közbe Julian – Meg kell találnom a vámpír rejtekhelyét, mielőtt felemelkedhetne. Már így is késésben vagyok. – Julian, ne! – tiltakozott Desari. Ahogy szembefordult vele, felemelte a karjait, hogy nyomatékot adjon velük tiltakozásának, enyhén megmozgatta a levegőt. A szél, amit előhívott, halkan susogott a fülébe, és meghúzogatta Julian hosszú szőke tincseit, majd felkapta azokat, és összefogva biztosította őket a tarkójánál. Nagyon óvatosan tenyerei kelyhébe vette Desari arcát. – Meg kell tennem cara. Tudod, miért csinálom. Biztonságban kell tartanom a bátyádat, és a másik nőt. – Desari szemöldökrándulására gyorsan helyesbített – Syndilt. – Ránézett a lányra, aki kissé távolabb húzódott tőlük – Nem engedem meg a szörnyetegnek, hogy továbbra is rettegésben tartson bármelyikőtöket. „Te is tudod, hogy ő az. Az árnyéka bennem élősködik, ki kell tisztítanom a testemből.” – Miért most kell menned? Darius teljesen meggyógyul néhány felemelkedésen belül. Nem vagy teljes erődnél. Tudom, hogy el kell pusztítani, de talán egy jobb időpontban lenne érdemes. – tiltakozott tovább Desari. Fogával aggodalmasan alsó ajkába harapott. Tudta, hogy el fog menni, bármit is mond, de úgy érezte, legalább meg kell próbálnia. Az elméjében volt, és ott kőbe volt vésve, hogy vadásznia kell arra, aki fenyegette őket, és megsebesítette Dariust. Az ősi vámpír Julian halálos ellensége, egyszer már elrabolta tőle az életét, és a hazáját, és most az újdonsült családját fenyegeti. Egy lassú, lágy mosoly jelent meg Julian száján. – Nagyon jól tudod, hogy teljes erőmnél vagyok piccola, és azt is tudod, hogy mennem kell. Ne nehezítsd meg. Desari elengedte szellővel összefogott haját, hosszú szempillái lecsukódtak, hogy elrejtsék a szemét. – Igyekezz majd vissza életpárom, sok még a teendő a következő fellépés előtt. A következő koncert időpontja már le van beszélve, számítanak ránk. Gyanút keltene, és fölösleges figyelmet gerjesztene, ha nem jelennénk meg. – Hadd ne mondjak semmit a választott hivatásodról. – morgott, miközben megszorította az állát, kényszerítve, hogy felnézzen rá. Szája birtokba vette az ajkait egy hosszú, sokat ígérő csókkal. – Gyorsan visszatérek cara mia, nem kell aggódnod. Desari vállat vont, és nemtörődömséget színlelt. – Egy pillanatig sem. Meg fogod szabadítani a világot ettől a szörnyetegtől, és lehetőleg hamar, hogy beleférjen az időbeosztásunkba. – Természetesen. – válaszolt Julian, mintha csak egy bankba indulna dolgozni. Megérintette az állát egy olyan végtelenül szelíd gesztussal, hogy Desari érezte, könnybe lábad a szeme, ahogy távolodik tőle.

Julian kifelé indult a kamrából, amikor Barack materializálódott mellette, majdhogynem elállva az útját. – Jogom van ezt választani. Vadászni fogok. Syndil, aki Darius pihenőhelye mellett térdelt, olyan hirtelen emelkedett fel, hogy csaknem elvesztette az egyensúlyát. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? Teljesen elment az eszed Barack? Mi ütött beléd az utóbbi hónapokban? Nem is értesz ahhoz, hogy szörnyeket után rohangálj. Hangját ilyen erősnek még nem is hallotta Julian, rekedtesen, mélyen szólt, elérve, hogy hálószobára és szatén ágyneműre gondoljon. Ez a hang könnyedén alkalmas volt arra, hogy leállítsa egy férfi agyműködését, és Barack határozottan nem látszott immunisnak a varázslatra. A Kárpáti férfi a nő felé fordult, és ránézett, sötét szemei hűvösek és nyugodtak maradtak. – Maradj ki ebből Syndil, és viselkedj úgy, ahogy egy nőnek kell. – Azt hittem megelégszel egy vadászzsákmánnyal. – folyatta Syndil – Nem ez a hivatásod, vagy szereztél hozzá egy kis érzéket? – Nem engedhetjük meg az élőholtnak, hogy kövessen minket, vagy egy újabb csapdát állítson neked, vagy Desarinak. – válaszolt harag nélkül Barack. – Megvédelek. Egy pillanatra Syndil gyönyörű szemei életre keltek, fellángolt bennük a harag. – Túl sokat akarsz magadra vállalni Barack. Nem írhatod elő a viselkedésem. A vezetőnk rám szólhat, ha úgy látja jónak, de nem hiszem, hogy megtenné, ha azt akarja, hogy kövessem őt. Unom már a dührohamaidat. Bármit is tettem, hogy Savon átforduljon, megfizettem már érte, sokszorosan. Abbahagyhatod, hogy megpróbálj büntetni a bűneimért. Nem tűröm el többé. – Mi a csodáról beszélsz Syndil? Azt hiszed, téged okollak Savon viselkedése miatt? – Barack elgondolkodva dörzsölte a homlokát. – Mit is beszélek. Természetesen ezt gondolod. Voltam a fejedben, olvastam, hogy bűntudatot érzel. De ezek nem az én gondolataim Syndil. Élek, hogy megvédjelek téged, ennyi az egész. És meg is fogom tenni, annak ellenére, hogy elég zordan elítéled a képességeimet. Ez jogom, és kötelességem. Syndil szép, karcsú alakja kihúzta magát. Állát felemelte, szemében fájdalom, és büszkeség látszott. – Szeretnéd, ha egy másik halálért is felelős lennék? Nem lesz közöm ahhoz, ami veled történni fog Barack. Mire visszaérsz, már csak a hűlt helyemet találod itt. Egy lassú mosoly húzta ívesre Barack száját. Átszelte a távolságot közöttük, figyelmen kívül hagyva Desarit, és Juliant, mintha azok nem is lettek volna tanúi ennek a furcsa beszélgetésnek. Ujjai megfogták Syndil állát, és kényszerítették, hogy kemény tekintetébe nézzen. – Nem hallod a saját szavaidat Syndil? – hüvelykujja majdhogynem gyengéden dörzsölte a másik bőrét – Azt mondtad, mire visszaérek. Tudod, hogy legyőzöm, ahogyan a másikat is legyőztem. Ne féltsd az életemet. Nem vagyok annyira meggondolatlan, mint amilyennek tettetem magam. A hatalmas szemekben könnyek csillogtak. – Minden annyira összezavarodott Barack. Nem találom önmagam. Nem tudom még csak elképzelni sem, hogy tovább éljek, ha valami történik veled. – Elrántotta a fejét, majd kissé megrázta, mintha tagadná a saját szavait. – Bármelyikőtökkel. Olyan sokáig éltünk együtt, és ez az egész most szétcsúszik. Desari Syndil köré fonta a karját. Barack fogai újra felvillantak. – Csak változik Syndil, nem szétcsúszik. Túléljük ezt a válságot is, ahogyan a többit is túléltük. – Indulnunk kell. – mondta Julian – Az élőholt mostmár bármelyik pillanatban felemelkedhet, és tudja, hogy vadászunk rá.

Hirtelen megfordult, és az átjáró felé indult, ami a kivezető kürtőhöz vezetett. Biztos volt benne, hogy Barack vele tart. Barack jól mondta, joga van vadásznia a démonra, aki fenyegeti a családját, de Julian magányos vadász volt. Ötlete sem volt Barack képességeiről, és ráadásul úgy érezte, a férfi biztonságáért is felelős. Némán átkozta a férfi felelősségtudatát, amit a nők előhívtak belőle. Ráadásul így egyedül Dayanra marad a feladat, hogy valóban vigyázzon a nőkre, és Dariusra. Dayannak egyedül nem fog sikerülni, számítania kellett hát Dariusra, még ha sebesült is. Barack hallgatott, elfogadta vezetőnek a szőke idegent. Természetes, hiszen tapasztalt vadász, befogadták, és még Darius is tisztelte. Julian keresztülszáguldott a kürtőn az ég irányába. Ahogy kijutott a szabadba, azonnal elkanyarodott dél felé, a sűrű erdő fölé. Barack követte, néma árnykánt, bármire hajlandó volt, hogy megszabaduljon a család ettől a szörnyetegtől, aki Syndilt és Desarit fenyegeti.

Julian kizárt minden fölösleges külső hatást, koncentrált, és értékelte a beérkező adatokat, mindezt észvesztő gyorsasággal. Délkeletnek fordult, elmosódott csíkká gyorsulva száguldott az üres levegőben. A vámpír emelkedett, körülötte szétterjedt jelenléte bűze, amit megpróbált elnyomni egy rejtő bűbájjal. Az üresség, az adatok hiánya elárulta őt. Felemelkedéskor volt a legsérülékenyebb, egy pillanatnyi zavarodottság, úgy a Kárpátiaknak, mint a vámpíroknak is fájdalmas kijönni a föld vigaszt nyújtó öleléséből. Julian támadott, pedig még elég távol voltak. Bízott egy szerencsés csapásban, a fehéren izzó energianyaláb elszáguldott az üresség középpontja felé. A becsapódás iszonyú erejű volt, egy óriási reccsenés, ami megrázta még a fákat is maga alatt, a légnyomás gyorsabb volt a hangsebességnél. Jutalma egy gyűlölettel telt fájdalomkiáltás volt. A fény kardja megsebezte ellenfelüket, de nem bénította meg őt. Egyszerre Julian zuhanni kezdett a föld felé, spirálisan forogva, olyan gyorsan, hogy elmosódottan sem lehetett látni. Barack az ellenkező irányba rugaszkodott, felismerte, hogy Julian megtorlásra számít. Ő felfelé fúrta magát az égbe hasonló kitérő manővereket téve, mint a vezető, remélve, hogy megzavarhatják a vámpírt a szétválással. Az égen felvillant egy ezer ágra bomló hatalmas villám. Mint a nyílvesszők, csaptak le az ágai minden irányba, felhőkön változtattak irányt, ívet húztak közöttük, majd lecsapódtak a földbe. Szikrák árasztották el a földet, és az eget, akárha tűzijáték sziporkázna. A fehér szikrák belsejében hirtelen színek kezdtek pislákolni, kék, narancs, vörös lángnyelvek, mintha rakéták indulnának be. A színes fények visszafordultak, a közeledő vámpír felé rajzottak. Szálltak az égen, természetellenes kanyarokat leírva, valami láthatatlant üldöztek. Juliant ismét megjutalmazta a düh egy kiáltása. Azonnal megrázkódott a föld, a fák kínjukban elcsavarodva megfeketedtek a szörny megtorló csapásától. A messzi távolból mindkét Kárpáti meghallott egy fájdalmas női kiáltást. Barack káromkodott. „Megtámadta őt.” A család szokásos csatornáját használta, remélve, hogy Julian ismeri azt. „Megpróbálja előkényszeríteni. Meg tudja ezt tenni?” Barack megfontolta a kérdést. Volt Syndil elméjében. A lány a föld gyermeke volt, mint ők mindannyian, de mégis, az ő ajándékához hasonlót senki más nem tapasztalt. Érzi a föld fájdalmát, az élő növények halálát.

„Attól tartok, hogy igen. Ha úgy érzi, a földnek fájdalmai vannak, neki is fájdalmai vannak. Nem tehet mást, mint megpróbálja meggyógyítani.” „Menj, és állítsd meg! Utasítottam Desarit, hogy tartsa ott, amíg odaérsz, a hangjával magához kötötte őt, de azt mondja, nem bírja sokáig nézni a kínzását. Menj Barack, és tudd, meg fogom semmisíteni ezt a szörnyet. Ígérj meg neki bármit, csak tartsd ott.” Barack hitt neki. Volt valami, amit Julian Savage éppúgy magában hordozott, mint Darius. A csendes megbízhatóság úgy tapadt rá, mint egy második bőr. A lombsátor alól a második támadás, és Syndil kiáltásai ösztönözték őt a hegy felé.

Julian kikapcsolta a kapcsolatot Desarival, és a többiekkel. A vámpír az ősellensége, nagyon veszélyes, és magasan képzett. Ez a vámpír talált egy fiút sok évszázaddal ezelőtt, elcsábította őt a világába, tudást, és izgalmat ígért neki, majd elárulta őt, és megjelölte az élőholt sötét jelével. Gúnyos megjegyzéseket suttogott neki, fenyegetésekkel kínozta, kényszerítette, hogy elviselje áldozatainak sikolyait, hogy érezze rettegésüket, mielőtt megöli őket. Megszégyenítette, gúnyolódott vele akkor még csekélyke tudása miatt, hogy örökre egyedül maradt, hogy megfertőződött. Árnyékos. Ez a szörny végre itt volt előtte, és egyedül néztek egymással farkasszemet, ahogy azt mindig is elképzelte. Julian finom köddé oszlott, és félkörívben széthúzódott a vámpír irányába. Három villám csavarodott el tőle nyugatra, és rájött, hogy barack szándékosan láthatóvá tette magát a hegy felé haladtában, remélve, hogy Juliannak szerezhet némi időt, hogy megtámadhassa az élőholtat. Julian azonnal kihasználta a vámpír figyelmének pillanatnyi elterelődését, száguldott az égen, mint ahogy az általa létrehozott köd az erdő talaján sodródott széles sávban. Aztán a köd emelkedni kezdett. A vámpír egy szikla fölül irányította támadásait az erdő talajára. Julian most tisztán láthatta őt, és homályosan felismerte az egykor szép Kárpáti férfi maradványait. Az arca most beesett volt és szürke. Hajának foszlányai csomókban kapaszkodtak a fejbőrébe, teste öreg volt, és göcsörtös. Az élőholtnak nem volt ideje táplálkozni. A köd felért hozzájuk, és Julian az élőholt mögött öltött testet. Az halk kiáltással megpördült. Julian udvariasan rámosolygott. – Ez hosszú volt Bernado. Túl hosszú. Amikor még kisfiú voltam, elmondtad nekem, hogy könyvtárakban és Párizs történelmi dokumentumaiban keresgéltél, hogy támpontokat adj a fajunknak, mi történt Gabriellel és Luciannal valójában. Találtál valamit? Hangja lágy keveréke volt a tisztaságnak, és a bizalomnak. Bernado, álmai és az élete szörnye. Ez az okos, ravasz ősi, aki szívesen tartja magát nagy tudósnak. Bernado pislogott, megdöbbentette a szívélyes társalgás. Ez teljesen váratlan volt a számára. Senkivel sem beszélgetett, több mint kétszáz éve. – Ez így van. Valóban kerestem. Mostmár emlékszem. – Hangja kásás volt, gondolataiba merült, mintha szüksége lenne rá a visszaemlékezéshez. – Találtam két bejegyzést, ami lehet, hogy rájuk utal. Az egyik egy gróf személyes naplója. Azt írta látott két démont egymással küzdeni egy temetőben Párizs közelében. A harc hosszú ideig tartott, kegyetlen csata volt, de szinte koreografált, mintha mindkét harcos tudná, mit fog tenni a másik, még mielőtt az megtette volna. Azt állította, mindketten folyamatosan változtatták a formájukat, egyik fajta lényből a másikba. Leírta, hogy bár úgy tűnt, mindkét harcos szörnyű sebeket szerzett, de nyomát sem találta a földön sem harcosnak, sem pedig vérnek, amikor képes volt eléggé megközelíteni a temetőt, hogy szétnézzen. Nem beszélt róla senkinek, attól félt, hogy nevetség tárgyává válna. – Úgy tűnik, lehetséges, hogy felfedtél valamit, amit népünk évszázadok óta keres. – Dicséret volt Julian halk hangjában. – És a másik bejegyzés? Hol találtál rá?

Ennek a rejtélynek a megfejtése volt az a csalétek, amivel annak idején magához csábította Juliant hosszú évszázadokkal ezelőtt. Az érdeklődés Bernado kutatásai iránt, amit az ikrek után folytatott. – Az csupán egy kétsoros bejegyzés a temetői munkafelügyelő nyilvántartásából. Egy személyes megjegyzés. Utalt az egyik sírásóra, aki szerinte túl sok bort ivott este, ugyanazon a napon, ami a gróf emlékirataiban szerepelt. A felügyelő beírta, hogy az egyik embere azt állítja, küzdelmet látott démonok és farkasok között, és hogy halálos sebekkel ért véget. És hogy a férfi nem mer bemenni a temetőbe és elvégezni a munkáját, mert biztos volt benne, hogy a démonok feltámadtak. Julian bólintott. – Valaha férfi voltál a fajunkból, azt hittem nagy ember vagy. Felnéztem rád. Ahogy a tanítómra. De elárultad a bizalmamat. A vámpír rápislogott, halk hangja bizonytalan volt. – Tudást akartál. Én adtam neked. Julian érezte saját hatalmát szétterülni maga körül a levegőben. A sok évszázad, a meddő, terméketlen felemelkedések, ikertestvére fájó elszakítása, az elveszett gyerekévei. Ez mind egyre emelkedett benne. A sivárság, az üresség, a sötét folt, a megaláztatás, és az elszigetelés. Mindene, ami maradt, a becsülete volt. A herceg, és a gyógyító ismerték őt, és felismerték vágyát, értékes lenni a népének, de ez a szörny megváltoztatta az életét örökre. – Egy halálos életet adtál nekem Bernado. – Julian mozdult, majd elmosódott a sebességtől, amint az ősi szörny irányába suhant, aki felé emelkedett. Öklét felemelte, és mélyen belemerítette a vámpír mellkasának üregébe, felhasználva ellenfele felé tartó lendületét is. – Az ölés minden módját megtanultam. – suttogta, arany szeme vadul csillogott – Te tanítottál meg a tudás fontosságára, ismerd fel az ellenséged, ismerd meg, és én meg is tanultam. Kitépte a lüktető szívet a mellkasból, és hátraugrott a megfeketedett, fonnyadt szervvel a kezében. Émelyítette. Nem érzett diadalt, pedig mindig úgy elképzelte. A vámpír felsikoltott, a düh magas, fülfájdító, földöntúli hangján, fedezékbe küldve a vadvilágot. – Rosszul tanultál ölni, mert benned élek még. – sziszegett, a szájából fröcsögött a mérgező nyál – Nem különbözöl tőlem semmiben. Olyan akartál lenni, mint én, de nem volt merszed, hogy elfogadd az életet. Bernado felé tántorgott, rothadó fogai több ezer megölt vadászzsákmánytól töredezettek, feketék voltak. Mozgása lelassult, kezdett összeroskadni. Julian még hátrébb lépett. Tisztában volt vele, hogy a sérülés halálos, mégis, a vámpír veszélyes volt mindaddig, amíg a szív a teste közelében van. Eldobta, és egy villámcsapásnak parancsot adva megsemmisítette. A test kezdett széthullani, okádta magából a romlott vért, és kúszott felé könyörtelenül. Julian higgadtan elküldte a második villámcsapást, ezúttal a test felé, majd megszabadult minden véres bizonyítékától. Utoljára, ahogy szokta, a fehér tűzzel eltávolította a romlottságot a kezéről. És a lelkéről. Vége volt. Végre valahára. Vége volt. Soha nem érzett még ekkora bánatot, ami elsöprő, szinte zsibbasztó érzéssel húzta le.

Térdre rogyott, teste remegett, mellében égő fájdalmat érzett. Ez a dolog majdnem tönkretette az egész életét, annyit elvett tőle. A vámpír elérte, hogy legyőzhetetlennek higgye, és Julian évszázadokat töltött tanulással, az erre az egyetlen pillanatra szükséges tudásért. Másodpercek voltak csak. Csak másodpercek. Amikor az élőholt évszázadokat vett el tőle. Bernadonak igaza volt. Julian már átfordult azzá a dologgá, amit megvetett. Gyilkos volt, ellenfél nélkül. Az árnyék benne egyre nőtt, és elfogyasztotta őt. Julian arca nedves volt a könnyektől, ahogy felnézett az éjszakai égboltra. Ő maga volt a szörny, egyenrangú ellenfél nélkül. „Egy vadász egyenrangú ellenfél nélkül. Gyere haza hozzám Julian.”

Desari halk hangja végigsimogatta, mint egy lágy szellő. „Nem hiszem, hogy szembe tudnék most nézni azzal a tömeggel egyetlenem.” – válaszolt neki őszintén. Túl régen volt magányos a létezése, és ebben a pillanatban, amikor az egész élete bánatának súlya rajta lógott, amikor fájt ikertestvére elvesztése, amikor hosszú évszázadok gyötrelme terhelte a lelkét, törte össze a szívét, amikor megint úgy érezte magát, mint az a szégyenkező kisfiú, távol akart lenni a többiektől. „Segítene, ha én mennék oda hozzád szerelmem? Habozás volt a lány hangjában, mintha attól félne, hogy nem akar a közelében lenni. A megkövesedett fájdalom ellenére, amit a szívében hordozott, érezte, hogy szinte elmosolyodik. Hogyan is ne akarná őt az oldalán? Ő a mindene. A lelke. A vér az ereiben. A másik fele. „Nagyon sokat segítene.” Felfelé fordította a fejét, hogy lássa, ahogy közeledik. Még repülő mozdulatai is nőiesek voltak. Szárnyon, négy lábon az erdőben futva, vagy átsétálva rajta a saját testében, ő volt a legszebb nő, akit el tudott képzelni. Felállt, ahogy leszállt a szikla mellé. Elvette a lélegzetét. És a könnyeit is elvette. Elvette a sötét árnyékot róla, szétszórta az éjszakában. Desari állt az éjszakai égbolttal a háta mögött, hosszú haja lépcsőzetesen beburkolta. Mosolya szerelmet adott, varázst szőtt köré, elbűvölte az örökkévalóságra, egésszé tette. Életet adott neki. Családot. Ő volt az otthona. Julian kinyújtotta felé a kezét. Desari szája csábítóan felívelt. Ujjai összefonódtak az övével, egybeolvadtak, ahogy annak lennie kell. Egyenesen a karjaiba lépdelt, a szívéhez. Felemelte hozzá a száját, megkóstolta könnyeit, amit gyerekkoráért, hosszú ideig viselt rettenetes terheiért ejtett. Aztán megcsókolta, teste az övéhez simult, elméjében a gyönyörű dal csakis neki szólt. A dallam kiáradt a fejéből, az arany-ezüst hangjegyek diadalmasan hirdették az örömöt, boldogságot, bátorságot. Énekelt a szerelem szépségéről, szentségéről. Kezei végigsimogatták birtokló mozdulattal, sebeket keresett rajta. A harcosa hazatért. Hogy mi vár rájuk, vámpírvadász emberek, vagy újabb vámpírok, nem számít. Egy és ugyanaz az egész voltak, ami túl erős ahhoz, hogy bármi árthasson nekik.

Vége