Sötét álom Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 7. könyv rajongói fordítás (novella, megjelent a Dark Dreamers című kötetben)
A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói)
Következik:
8. Sötét legenda
Prológus Az éjszaka mélysötét volt, a Holdat, és a csillagokat baljósan gyülekező felhők rejtették. A fényes obszidián színű páragomolyagok forogtak, kavarogtak, pedig szél sem rezdült. A kis állatok sziklák alá, fák odvába bújtak, amint megszimatolták a veszélyt. Hátborzongató köd szállt az erdőn át, úgy tűnt, mintha a fák törzsein kapaszkodna egyre feljebb, csillogó fehér, hosszú, széles sávban. Váratlanul a szivárvány összes színét felvonultató csillámlás világította meg egy pillanatra a fákat, majd egy hatalmas bagoly tört át a lombkoronán, és emelkedett az ég felé, hogy aztán a magas sziklák közé épített nagy kőház fölött körözzön. Egy második, majd egy harmadik éjjeli ragadozó madár is megjelent, csatlakoztak az elsőhöz, így már hárman rótták lusta köreiket a fák, és a zegzugos ház fölött. Fekete, bozontos bundájú, csillogó szemű, hatalmas farkas ügetett ki a tisztásra a fák közül. A homályból egy alak lépett ki a kőház erkélyére, és szétnézett az éjszakában. Üdvözlő gesztussal széttárta a karját. Egyszerre megindult a légmozgás, lágy szellő zümmögött fel. A rovarok egymás után csatlakoztak az éjszakai kórushoz. Az ágak hajladoztak, mintha csak táncolnának. A köd egyre vastagodott, tompa csillogásából kísérteties alak bontakozott ki. A baglyok leereszkedtek. Egy a földre, kettő az erkély korlátján foglalt helyet. Alakjuk hirtelen elmosódott, tollaik eltűntek, szárnyaik helyén karok kezdtek megformálódni. A farkas is ugrásra emelkedett, levegőben úszó tagjai eltorzultak, az erkélyt már egy megszilárdult férfialak két lába érintette. – Legyetek üdvözölve. A hang szép, dallamos, egy mágushoz méltó fegyver. Vladimir Dubrinsky a Kárpátok népének hercege bánatosan nézte, ahogy hűséges rokonai, barátai elősétálnak a ködből, felhőből, és kibontakoznak az éjszakai ragadozók formájából. Erős, jóképű katonák. Harcosok voltak egytől egyig. Hűséges emberei. Igazak. Önzetlenek. Az önként jelentkezők. Ők voltak azok, akiket a halálba fog küldeni. Ők voltak azok, akiket sok évszázadra ítélt könyörtelen, sivár, elviselhetetlen magányban. Hosszú életet élnek majd, aminek minden pillanata kínszenvedés lesz. Távol az otthonuktól, hazájuk gyógyító erejű földjétől. Pontosan tudják, hogy semmilyen reményük sincs, mégis megtisztelik azzal, hogy segítik az elkövetkező évszázadokban. Vladimírnak elnehezedett a szíve, majd egy pillanatra megállt két dobbanás között. Melegség öntötte el jéghideg testét az elméjén keresztül. Sarantha. Az életpárja. Természetes neki, hogy megossza vele ezeket a sötét órákat, amikor szörnyű sorsra rendeli ezeket a fiatalokat. A férfiak csendesen összegyűltek körülötte, csinos, érzéki, erős vonású arcukon komolyság ült. Pillantásuk rezzenéstelenül függött rajta, az olyan férfiak nyílt tekintetével, akik próbára tétettek, és igaznak találtattak, akik már több száz csatában vettek részt. A legjobbak. Heves, égető fájdalom járta át Vladimir szívét és lelkét. Mély, könyörtelen. Ezek a férfiak sokkal jobb sorsot érdemelnének, mint amire kárhoztatja őket.
Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte. Az ő hatalma a nagyszerű, és rettenetes jövőbe látás volt. Látta népe kétségbeejtő jövőjét. Nem volt valós választási lehetősége, csak Isten irgalmában bízhatott, de ő ezt nem engedhette meg magának. – Megköszönöm mindannyiótoknak. Nem parancsra jöttetek, önként lesztek népünk Őrzői. Mindannyian szabad elhatározásotokból adjátok fel lehetőségeteket a rendes életre, hogy fajunk biztonságban lehessen, hogy a világon minden faj biztonságban lehessen. Nagylelkűségetek alázatra késztet, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy testvéreimnek nevezhetlek benneteket. Néma csend telepedett rájuk. A herceg lelke nehéz lett, akár a kő, a harcosok részesülhettek hatalmas fájdalmából, amikor egyetlen pillanatra megosztotta velük az elméjét. Szellő fújt át a harcosok között, egy apa szerető keze borzolt sötét üstökökbe, simított végig karokon, vállakon. Amikor újra megszólalt, hangja fájdalmasan gyönyörű volt. – Láttam népünk majdani hanyatlását. Asszonyaink nem szülnek leányokat. Azt nem láttam miért, de a pároknak nem születnek lánygyermekeik, kevesebb fogan meg, mint valaha, és még kevesebb marad életben. Sokkal nehezebb lesz életben tartani a lányokat, mint a fiúkat. És a nők hiánya válságba sodorja majd népünket. Túl sok férfi fordul át közülük vámpírrá, a gonoszság gyorsabban terjed majd a földön annál, amivel a vadászaink még képesek lennének lépést tartani. Ezelőtt a tőlünk távoli földeken a Lycanok, és a Jaguárok törzsének tagjai elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tarthassák ezeknek a szörnyeknek a számát, de számuk vészesen csökken, már nem tudják megállítani az áradatot. A világunk változik, és nekünk új kihívásokkal kell szembenéznünk. Elhallgatott, ismét végignézett a körülötte lévő figyelmes arcokon. A hűség, és becsület a vérükben volt. Név szerint ismerte mindegyiküket, ismerte erősségeiket és gyengeségeiket. Nekik maguknak kellett volna a faj jövőjének lenniük, de elküldi őket egy könyörtelen nehézségekkel teli, magányos útra. – Mindannyiótoknak tudnia kell azokról a dolgokról, amiket most elmondok nektek. És még egyszer, utoljára mérlegelhetitek a döntést, mielőtt elrendelem, mely földet őrzitek. Ahová mentek, ott nincsenek nők. Életetek abból fog állni, hogy vadásztok, és elpusztítjátok a vámpírokat a rátok bízott földön. Ebben nem lesz segítségetek, senkit sem fogok utánatok küldeni. Nem lesz veletek a gyógyító Kárpáti föld, ha megsebesültök a csaták során. Minden ölés egyre közelebb, és közelebb fog sodorni benneteket magatokat is a legrosszabbhoz. A démonotok dühöngeni fog, harcolnotok kell vele az önuralmatokért. Ki kell tartanotok mindaddig, amíg képesek vagytok rá, és amikor már nem megy tovább, akkor a saját életeteket kell elvennetek. Csapások, és borzalmak fogják elérni földünket, a háborúk elkerülhetetlenek, láttam a saját halálom, nők, és gyermekek halálát. Pusztulnak majd halandók és halhatatlanok válogatás nélkül. Első alkalommal moccantak a férfiak, mindegyikőjük felől tiltakozás, együttes ellenkezés visszhangzott összekapcsolódott elméjükbe. Vladimir felemelte a kezét. – Ne bánkódjatok idő előttinek gondolt halálunk miatt. A megmaradóknak még nehezebb sorsuk lesz, azzal a tudással, hogy nincs reményük életpárra. A mi dolgunk, hogy mindent megtegyünk a halandók, és a halhatatlanok védelmében előre is, amit csak lehetséges. Tekintete, amik az arcokon járt, megállapodott kettőn, amelyek egyformának tűntek. Lucian,
és Gabriel. Ikrek. Mintha a saját gyermekei lennének. Ők már régóta fáradoztak azon, hogy eltávolítsák a világból a gonoszt. – Tudtam, hogy ti ketten jelentkezni fogtok. A veszély a szülőföldünk számára éppen akkora, mint a külső világ számára. Titeket megkérlek, hogy maradjatok itt, ahol testvér fog testvér ellen harcolni, és barát barát ellen. Nélkületek a népünk el fog bukni. Itt kell maradnotok, ezt a földet őrizni, amíg úgy nem érzitek, hogy máshol van rátok szükség. Egyik iker sem szállt vitába a herceggel. A szava maga volt a törvény, népe tiszteletét, és szeretetét mutatta, hogy kérdések nélkül engedelmeskedtek neki. Gabriel és Lucian egy hosszú pillantást váltottak. Ha beszélgettek is a kettejük között lévő elmeköteléken keresztül, azt a többiekkel nem osztották meg. Aztán egyszerre bólintottak a herceg felé, elfogadva határozatát. A herceg elfordult tőlük, szúrós fekete tekintete sorra bele nézett a többi harcos szívébe, és elméjébe. – Messze innen, a dzsungelekben, és erdőben élő nagy Jaguár nép hanyatlani kezdett. Ők egy nagy hatalommal bíró faj, hatalmas ajándékokkal, és erős lelki képességekkel, de magányos lények. Férfijaik csak párosodnak a nőkkel, aztán magukra hagyják őket az utódaikkal. A Jaguár férfiak zárkózottak, soha nem jönnek ki a dzsungelből, nem vegyülnek az emberek közé. Jobban szeretik, ha azok babonás tisztelettel isteneknek gondolják őket. Az asszonyaik pedig természetes módon inkább az emberi férfiakhoz kezdtek vonzódni, mivel azok velük maradnak, szeretik őket, és gondjukat viselik, kincsként vigyáznak rájuk. Már egy jó ideje jóformán csak emberekkel élnek és párosodnak. A vérvonaluk gyengül, egyre kevesebb köztük a tiszta vérű. Száz, de legkésőbb kétszáz éven belül ez a faj megszűnik létezni. Elveszítik az asszonyaikat, mert képtelenek megérteni mennyire értékesek és fontosak. A fekete szemek egy jóképű fiatalemberen állapodtak meg, akinek az apja századok on át harcolt a herceg mellett, mielőtt egy mestervámpír keze által meghalt volna. A harcos széles vállaira lefolyó egyenes szálú hajjal, magasan, mozdulatlanul állt. Egy vérbeli, hajlíthatatlan vadász, egyike azoknak, akikre borzalmas sorsot kell mérnie ma éjjel. Mint a többiek, ez a harcos is számtalanszor bizonyította már hűségét, feladatait eltántoríthatatlanul elvégezte. Ő volt azok egyike, akit teljesen egyedül szándékozott elküldeni, míg a többiek csoportokban, vagy párban fogják végezni feladatukat. Vlad hangosan felsóhajtott, kényszerítenie kellett magát, hogy kiadja az utasítást. Előrehajolt, és közvetlenül a harcoshoz beszélt, de szavai elég hangosak voltak ahhoz, hogy a többiek is hallhassák. – Arra a földre te fogsz elmenni, hogy megszabadítsd azoktól a szörnyektől, amivé fajunk hímjei válnak saját döntésükből. Minden összecsapást kerülnöd kell a Jaguárokkal. Az ő fajuk is, akár a miénk, vagy megtalálja a módját, hogy csatlakozzon a világ többi részéhez, vagy kihal, mint oly sok más faj előttünk. Nem harcolhatsz velük. Hagyd, hogy a saját útjukat járják. Kerüld el a Lycanokat is, amennyire tudod. A vérfarkasok is, mint mi, küzdenek a változó világgal. Áldásom rád, fogadd népünk köszönetét, és szeretetét, Isten legyen veled az utadon. Őrizd meg azt a földet, alakíts ki otthont magadnak. Miután én távozom, a fiam veszi át a helyem. Nagyon fiatal lesz még, és tapasztalatlan, túlságosan nehéznek fogja találni a feladatot, hogy azokban a nyugtalan időkben vezesse népünket. Nem fogok neki beszélni az Őrzőkről, akiket szerteküldök a világba. Akkor megpróbálná átadni az irányítást nektek,
hiszen sokkal idősebbek, és bölcsebbek lesztek nála. Meg kell tanulnia teljesen megbízni a képességeiben, hogy egyedül is tudja irányítani népünket. Emlékezzetek rá mindig, kik vagytok. Emlékezzetek, mik vagytok. Ti vagytok az Őrzők. Népünk utolsó bástyái, a legutolsó védvonal, ami megakadályozhatja az ártatlanok halálát. Vladimir mélyen belenézett a harcos tekintetébe. – Vállalod saját, szabad akaratodból a feladatot? Döntened kell. Nem foglak semmivel sem kevésbé tisztelni, ha velünk maradsz. A háború itt is hosszú, és nehéz lesz. A harcos szemei rezzenéstelenül viszonozták a herceg pillantását. Lassan bólintott, hogy elfogadja sorsát. Abban a pillanatban az élete örökre megváltozott. Egy idegen országban kell élnie remény, szeretet, család nélkül. A könyörtelenül terjedő sötétséggel a lelkében, színek, és érzelmek nélkül. Soha nem fogja megtalálni az életpárját, egész életét a vadászatnak, és az élőholtak elpusztításának szenteli.
Első fejezet (napjainkban)
Az utcák mocskosak voltak, hulladéktól bűzlöttek. A szitáló eső képtelen volt elmosni az orrfacsaró szagot. Szemét borította a lepusztult, omladozó épületek bejáratát. Bádog, és kartonpapír menedékek foglaltak el minden talpalatnyi helyet a sikátorban, és minden elképzelhető helyen apró kis kuckók nyomorogtak azoknak, akiknek nem volt hová mennie. Patkányok surrantak a szemetesek, és a csatornanyílások között, járkáltak a pincék falán. Falcon árnyként mozgott, éberen figyelve, tisztában volt a nyomornegyedben minden moccanó élettel. Itt élt az emberiség legalja, a hajléktalanok, iszákosok, és a ragadozók, akik könyörtelenül kihasználtak minden gyámoltalant, vagy elővigyázatlant. Tudta, hogy mindenfelől szemek figyelik az árnyékba visszahúzódva, ahogy végigment az utcákon. Fogalmuk sem volt róla ki ő, hogy része az éjszakának. Ezt a jelenetet már vagy ezerszer, és ezer helyen lejátszotta. Belefáradt már az emberi természet kiszámíthatóságába. Falcon úton volt a szülőföldje felé. Túl sok évszázadot töltött már egyedül. Nőtt a hatalma, nőtt az ereje. És vele együtt erősödött a benne élő bestia ereje és hatalma is, állandóan a szabadulásért üvöltve, vér után sóvárogva. Vágyott az ölésre. Vágyott rá, hogy újra, csak egyetlen pillanatra valamilyen érzelmet érezzen. Haza akart menni, hogy sok évszázad után újra beszívhassa pórusaiba az otthoni földet, hogy belenézhessen népe hercegének szemébe, és kiolvassa belőle, hogy becsületesen állta a szavát, teljesítette a kötelességét. Tudnia kell, hogy amit tett, azt ért valamit, hogy számít. Hallott pletykákat arról, hogy új remény van születőben népe számára. Elfogadta, hogy számára ez már túl későn jött, de mielőtt élete véget ér, tudni akarta, hogy a többi férfi számára van esély, hogy nem a semmibe vész az életük.
Látni akarta a herceg életpárját a saját szemével, aki emberi nőből alakult át sikeresen. Túlságosan is sok gonoszságot, és túl sok halált látott. Mielőtt befejezi az életét, látnia kell még valami jót, és tisztát, látni, hogy mi volt az ok, amiért évszázadokig küzdött. Szemeiben felcsillant valami vöröses fény, ahogy léptelt a mocskos utcákon. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán eljut-e még szülőföldjére, de eltökélte, hogy mindenképp megpróbálja. Túlzottan sokáig várt már, az átfordulás szélén állt. Kevés ideje maradt, a sötétség már majdnem teljesen felfalta a lelkét. Érezte, hogy a veszély minden lépéssel csak nő. Nem a piszkos utcák, és az árnyékok felől, hanem a saját testén belül. Hangot hallott, puha, csosszanó lépteket. Rezzenetlenül lépdelt tovább, és imádkozott a lelki üdvéért. Táplálékra volt szüksége, és ilyenkor volt a legsebezhetőbb. A fenevad a bensőjében mohón felmordult, karmai már majdnem a felszínt kaparták. Érezte, hogy szemfogai agyarakká nőnek. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy zsákmányai a gonosz, rosszindulatú emberekből kerüljenek ki, ha a táplálkozás során nem bírna tovább ellenállni a sötétség kísértésének, és feladná a lelkét, legalább ne egy ártatlannak ontsa a vérét. A surranó hang ismét felhangzott mögötte, de ezúttal több puha láb lépteit hallotta, suttogó hangokat. Egy gyerekbanda. Egy háromemeletes épület rajzottak elő, akár egy méhraj. Zsebtolvajok. Körülvették, fél tucatnyian lehettek, minden méretben. Apró kezeik becsusszantak köpenye alatt ügyesen a zsebeibe, mintha csak belékapaszkodnának, könyörögve koldultak. Ifjú emberek. Gyerekek. Az ő fajának fiai és lányai ritkán élték túl az első életévüket. Ezek a gyerekek is épp olyan értékesek, mint az ő népéé, mégsem gondozza őket senki. Három kislány volt közöttük, hatalmas, szomorú szemekkel. Szakadt, rongyos ruhát viseltek, piszkos, maszatos, és sebes volt az arcocskájuk. Tisztán hallotta félelemtől verdeső apró szívüket, amint pénzért rimánkodtak, vagy a legkisebb darab élelemért, maradékért. Mindegyikük ordítozásra, vagy ütésre számított tőle, megfeszülő izmokkal készen álltak, hogy félreugorhassanak előle az agresszió első jelénél. Falcon lassú mozdulattal az egyik fejecske felé nyúlt, és lágyan megpaskolta, halk puha szavakkal fejezte ki sajnálkozását. Nem szenvedett hiányt anyagiakban, hosszú élete lehetőséget adott a vagyongyűjtésre, aminek itt lett volna a helye, de nem hozta magával. A földben aludt, és élő zsákmányra vadászott. Ott pedig, ahová megy, már nem lesz szüksége pénzre. Az összes gyerek egyszerre kezdett beszélni, zsivajuk szinte támadás volt érzékeny füle ellen. Egy halk füttyszó hangzott fel, és hirtelen mindannyian elhallgattak. A gyerekek megfordultak, és egyszerűen beolvadtak a házak sötét kapualjaiba, mintha soha nem is lettek volna ott. A füttyszó halk, és lágy volt, mégis remekül hallotta az esőn keresztül a sötétségből. Érdekes hang volt. Mintha neki szólna. Valószínűleg a gyerekeknek szólt figyelmeztetésként, de valahogy mégis húzta magához, hívogatta. Meg kellett találnia azt, aki kiadja a puha füttyöt. Felkeltette a kíváncsiságát. Nem találkozott hasonlóval sok száz év alatt sem. Szinte látni vélte a hangokat, ahogy táncoltak az esőben, fenn a levegőben. A dallam, akár egy nyílvessző, átcsúszott minden védelmi rendszerén, megtalálta az utat a testébe, egyenesen a szívét véve célba. Egy másik zaj is betolakodott a fülébe. Csizmák dobbanása. Tudta kik jönnek. Az utcák vámszedői. Az a söpredék, akik azt hitték birtokolják az utakat, és mindazok, akik áthaladnak
rajta, kötelesek nekik ezért fizetni. Kilesték vastag, bélelt köpenyét, és selyemingét, jó fogás reményében csapdát állítottak itt neki, és vártak, amíg belesétált. Mindig ugyanez történt. Minden országban. Minden városban, Minden korban. Ott voltak a csapatba verődő dögevők, akik ölni is képesek voltak azért, hogy elvehessék, ami soha nem volt az övék. Fogai ismét megnyúltak. A szíve gyorsabban kezdett verni, mintha izgatott lenne. Eddig mindig ugyanúgy dobbant, sziklaszilárdan megtartva a ritmust. Ellenőrzése alatt tartotta azt is, mint minden mást a testén belül, így most szokatlannak tűntek a meglóduló dobbanások, de bármi szokatlant szívesen fogadott. Az emberek, akik épp most foglalják el a helyeiket, hogy körbevegyék őt, nem fognak meghalni ma éjjel. Megmenekülnek, éppúgy, mint a lelke. És mindez két dolog miatt. Az egyik a füttyszó, a másik a szívdobogása. Egy furcsa, torz alak lépett ki az egyik sötét kapubejáróból, egyenesen előtte. – Meneküljön uram! A hang nagyon halk, és rekedtes volt, egyértelműen figyelmeztető. A furcsa, darabos mozgású alak a következő pillanatban már vissza is olvadt egy rejtett falrésbe. Falcon megtorpant. És mintha a bensőjében is megtorpant volna minden. Csaknem két ezer éve nem látta már a színeket, és most elragadtatottan bámulta a borzalmas árnyalatú, lepergő piros falfestéket a mellette álló épület maradványán. Lehetetlen. Ez nem lehet a valóság. Talán elveszíti az eszét a lelkével együtt. Senki nem beszélt neki olyasmiről, hogy mielőtt elveszti a lelkét, meglátja a színeket ismét. Márpedig az élőholtak egészen biztos elhencegtek volna ezzel. Tett egy lépést az épületrom felé, ahol a figyelmeztető hang tulajdonosa eltűnt. De már túl késő volt. A rablók ott voltak körülötte laza félkörben. Nagydarabok voltak, és sokuk fegyvert viselt a megfélemlítés érdekében. Látta megcsillanni az egyik kés hosszú pengéjét. Azzal akartak ráijeszteni, hogy átadja a pénztárcáját. És ez itt még messze nem érne véget. Olyan sokszor volt már részese ennek a forgatókönyvnek, pontosan tudta mire számíthat. Bármelyik más alkalommal örvénylő fenevaddá vált volna köztük, hogy csillapíthassa fájó éhségét. De a mai este más volt. És ez majdnem megzavarta. Ahelyett, hogy a szelíd szürke különböző árnyalataiban látta volna őket, mindannyian élénk színekben pompáztak előtte, kék és lila ingek, és egy fájdalmasan virító narancssárga is. Minden olyan élénknek látszott. Még a hallása is mintha élesebbé vált volna. Káprázatos esőcseppek szikráztak ragyogó ezüstszínben. Falcon belélegezte az éjszakát, és figyelte a belélegzett illatokat, elvetve mindet egymás után, amíg meg nem találta azt az egyet, amit keresett. Az a torz alak nem férfi volt, hanem nő. És az a nő megváltoztatta az életét egyszer és mindenkorra. A rablóbanda lassan közeledett felé, vezetőjük odakiáltott neki. – Dobja ide a tárcáját! Semmi színjáték, semmi bevezetés. Ki akarták rabolni, és meg akarták ölni. Falcon lassan felemelte a fejét, míg vörös tüzű tekintete találkozott a banda fejének merev pillantásával. A férfi mosolya lassan elkeskenyedett, míg végül teljesen eltűnt. Meglátta Falcon szemeinek mélyén démonja tüzének fellobbanását.
Minden előjel nélkül a torz alak termett Falcon előtt, a keze felé nyúlt, hogy megragadja, és maga után húzza. – Fuss már te idióta! Most! Megragadta a kezét, és megpróbálta maga után rángatni a sötét épület felé. Sürgetően. Félelemmel telten. A félelmet az ő biztonsága miatt érezte. Falcon szíve kifordult önmagából, mintha a dallamos, ívelő hang egyenesen köré fonódott volna. Szükség ütötte meg a testét, és a lelkét is. Mély, kemény és sürgető. Végigdübörgött véráramán egy tehervonat erejével. Nem látta az arcát, sem a testét, fogalma sem volt, hogy nézhet ki, vagy mennyi idős, de a lelke zokogott az övé után. – Már megint te vagy az? – A banda vezetőjének figyelme az idegenről a nő felé fordult. – Azt mondtam, hogy maradj ki ebből! A hangja kemény volt, tele fenyegetéssel. Agresszív testtartással megindult felé. Az utolsó dolog, amire Falcon számított, az az volt, hogy a nő támadni fog. – Fuss! – sziszegte még oda neki, és megiramodott a bandavezér felé. Guggolásba érkezett elé, egyik, előre nyújtott lábával kisöpörte a nagydarab férfi alól a sajátjait, amitől az nagyot esett az ülepére. Határozottan, keményen érkezett a második rúgás is, ami megszabadította a fickót a késétől. Az ember felüvöltött a csuklójába hasító fájdalomtól, és elejtette kést, ami pörögve elcsúszott előle egyenesen az egyik csatornanyílásba. Aztán a nő villámgyorsan megfordult, és ismét eltűnt, beleveszett a sötét sikátor árnyékaiba. Léptei annyira könnyűek voltak, hogy még Falcon is alig hallotta őket finom hallásával. Nem akarta szem elől téveszteni, de a banda többi tagja körülzárta. Vezetőjük hangosan káromkodott, megesküdött, hogy kitépi a nő szívét, és üvöltve követelte cimboráitól, hogy öljék meg a turistát. Falcon mozdulatlanul várta, hogy megközelítsék, ütőket, ólomcsöveket lengetve. Aztán természetfeletti gyorsasággal megmozdult, kikapott a meglepett tulajdonos kezéből egy vastag ólomcsövet, és akkurátusan karikába hajtotta. Az egész nem került egyetlen másodpercébe, és semennyi erőkifejtésébe sem. Visszaszolgáltatta a csövet a tulajdonosának, a nyakába akasztotta, mintha csak egy nyaklánc lenne, majd komolyabb erőlködés nélkül lökött egyet a mellkasán, mire az ember felkenődött a tíz méterrel távolabbi ház falára, majd egy horzsolódó hang kíséretében végighúzva rajta frissen szerzett ékszerét összerogyott a tövében. A támadók köre hirtelen kissé lazábban vette körbe, mintha óvakodtak volna túlzottan megközelíteni őt. Még a vezető is elcsöndesedett a földön, még mindig csuklóját szorongatta. Falcon nem igazán tudott rájuk koncentrálni, elméje a titokzatos nő körül forgott, aki kockára tette az életét, hogy megmentse őt. Nem volt türelme tovább vacakolni a harccal, és éhsége is dühösen rágta bensőjét. Hagyta, hogy a szörnyeteg felemelkedjen benne, ködével elborítsa az agyát, és megmutassa éhsége fellobbanó vörös lángjait a szemében. Lassan a bandatagok felé fordult, és elmosolyodott, felfedve megnyúlt agyarait. Mintha valahonnan nagyon távolról hallotta volna a feltörő sikolyokat. Megragadta a hozzá legközelebb álló férfit. Kezének egyetlen intésével elnémította, és a helyhez szögezte az egész bandát. Attól kezdve csak szíveik rémült, eszeveszett dobbanásai verték fel a csendet, és fenyegetővé vált többeknél a szívinfarktus veszélye, mivel nem volt olyan irgalmas velük, hogy megkímélje elméjüket a látványtól. Lehajtotta a fejét, és hosszú, mély kortyokkal ivott.
A sietősen kortyolt, adrenalinnal telt vér könnyedén függőséget okozhatott, megadva egy érzés, a hatalom érzésének illúzióját. Érezte, hogy a sötétség körbeveszi, tudta, hogy hatalmas veszélyben van, de úgy tűnt, képtelen visszatalálni önfegyelméhez, hogy leállítsa magát. Egy hang rántotta vissza végül, figyelmeztette mennyire messze ment el. Észre kellett volna vennie a jelenlétét azonnal. Visszatért, újból visszajött, hogy segítsen rajta. Falcon ránézett, fekete szemei az arcát fürkészték mohón. Vágya ott égett bennük. A vörös lángok ott lobogtak benne. A birtoklásvágy ragyogott benne. – Mi vagy te? – A nő suttogása végképp visszajózanította a valóságba, hogy ráébredjen, mit tesz. Elállt a lélegzete a sokktól. Ott állt előtte alig egy méternyire, a félelemtől hatalmasra tágult szemekkel. – Mi vagy te? – kérdezte újra, ezúttal már rettegés csengett a hangjában, ami ismét a férfi szívét vette célba. Falcon felemelte a fejét, áldozata nyakából vér szivárgott le. Látta a tükörképét a nő szemében. Agyarak, vad, zilált haj, üres, halott szemek, amiben vörös fények táncolnak. Az óriási szemekben egy vadállatnak, szörnyetegnek látszott. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megérintse, megnyugtassa, megköszönje neki, hogy megállította, mielőtt túl késő lett volna. Sara Marten hátralépett, megrázta a fejét, szemei a földre zuhanó Nordov nyakára tapadtak, ahonnan vére vörös csíkja folyt le a mellkasára, hogy sötét foltot hagyjon lehetetlenül narancssárga ingén. Aztán hirtelen megpördült, és futni kezdett az életéért. Futott, mintha egy démon lenne a nyomában. Mert az is volt. Tudását a lelke mélyére zárta. Nem először látott már ilyen lényt. Akkor sikerült kijátszania azt a teremtményt, de az egészen más volt. Ehhez valami megmagyarázhatatlan módon vonzódott. Visszament, hogy megnézze, biztosan elmenekült-e a rablóbandától. Tudnia kellett, hogy biztonságban van. Valami benne követelte, hogy mentse meg. Keresztülszáguldott az elhagyott, sötét lakóház bejáratán. A falak omladoztak, a tető bármikor lerogyhatott. Ismert minden rejtekhelyet, vészkijáratot. Szüksége is lesz erre a tudásra. Azok a fekete szemek teljesen üresek, lélektelenek voltak, amíg… az a valami rá nem nézett. Ami akkor felvillant benne, az pedig birtoklás volt. És vad vágy. A szeme megtelt élettel. Olyan intenzitással égett benne, amilyet még soha nem látott. Rá irányult az a tűz, mintha meg akarná jelölni magának. Mintha a prédája lenne. A gyerekek legalább biztonságban vannak a csatorna mélyén. Sarának most magát kellett megmentenie, ha még valaha is segíteni akar neki bármiben is. Átugrott egy halom törmeléket, és lebukott egy szűk nyílásba, ami egy lépcsőházba vezetett. Kettesével véve a lépcsőket felrohant a következő emeletre. Ott volt egy lyuk a falon, amin átbújt, hogy lerövidítse az utat a két lakás között, és kinyomja a törött erkélyajtót. Felkapaszkodott a tűzlétra legalsó fokára, és lehúzta, hogy aztán felszaladhasson rajta, könnyedén, gyakorlottan. Területén belül vagy száz menekülési útvonala volt, kialakította őket még azelőtt, hogy megkezdte volna a munkáját az utcán, tudva, hogy ez életének elengedhetetlen része lesz. Gyakorolt, mérte az időt minden útvonalán, és próbált újabbnál újabb átjárókat, rövidítéseket találni az épületek, és a sikátorok között. Sara megtanulta az alvilág titkos átjáróit. Most a tetőn rohant végig, majd egy vetődéssel átgurult a másik háztetőre. Azon is keresztülfutott, megkerülte a leomlott kémény maradékát, és már rugaszkodott is tovább a harmadik épület tetejére. Lábai röpítették, és máris a lépcsőnél járt. Nem vesződött a
fokokkal, egyszerűen lecsúszott a korláton, lebukott, és egy törött ablakon keresztül, belépett egy lakásba. Egy ember feküdt a lerobbant kanapén, felpillantott a kábítószer okozta mámorból, és rábámult. Sara odaintett neki, és átugrotta kinyújtott lábait. Még át kellett szökkennie két másik test fölött is, akik szétvetett karokkal hevertek a padlón. Átküzdötte magát rajtuk, és már nyitotta is a bejárati ajtót, hogy a lépcsőházon átfutva a szemben lévő lakásba érkezzen az egy szál zsanéron lógó ajtó mellett bebújva. Itt is átugrálta a padlón heverő lakókat, az ablakhoz igyekezett. Itt kissé lelassult, törött üvegen kellett átbújnia. Az éles szélek megragadták a ruháját, lüktető szívvel, levegőért sikoltozó tüdővel próbált megszabadulni. Végül kénytelen volt értékes másodperceket elvesztegetve kibújni a kabátjától, míg kiszabadította. Az üvegtőrök végigkaristolták kézfejét, de a maga módján csillapította a fájdalmat, feltartotta kezét a szemerkélő esőbe. Vett egy mély lélegzetet, arcát is feltartotta a finom cseppeknek, hogy megszabadulhasson az arcán gyöngyöző verítéktől. Hirtelen minden izma görcsbe rándult. Jeges reszketés futott végig a gerincén. A sarkában van. Követi őt. Érezte gyors, könyörtelen mozgását. Nem hagyott hátra nyomokat az épületekben, gyors volt, és csendes, és mégis, a lényt még csak le sem lassította, hogy a nyomait keresgélje. Csalhatatlanul követi őt. Tudta. Valahogyan, még az ismeretlen terepen, a romos épületek zegzugain, lyukak és csapások tengerében is a nyomában van. Megingathatatlanul, elrettenthetetlenül biztos benne, hogy meg fogja találni. Sara félelem ízét érezte a szájában. Mindig sikerült megszöknie. Ez se lesz más. Van esze, és ő ismeri a területet. A lény nem. Dzsekije ujjával megtörölte a homlokát, és hirtelen az jutott eszébe, hogy megérezheti-e a szörny ennyiféle bűz, és rothadás szaga között az illatát. A gondolat is elborzasztó volt. Látta mit művel a fajtája. Látta a lecsapolt testeket, a hófehér arcokat, amin még a halálban is a rémület torz maszkja ült. Eltolta az emlékeket, és eltökélte, nem adja meg magát a félelemnek, a pániknak. Az katasztrófa lenne. Elindult újra, gyorsan mozgott, még keményebben dolgoztak izmai, próbált még könnyedebben, hang nélkül futni, ellenőrizni légvételeit. Átfutott egy keskeny folyosón, ami két épületet kötött össze, befordult egy sarkon, majd átbújt egy szakadt drótkerítésen. A kabátja túl nagy volt rá, így az is elvett pár másodpercet, hogy átszuszakolja magát a szűk nyíláson. Üldözője hatalmas termetű. Képtelen lenne végigmenni azokon a szűk lyukakon, és nyílásokon, amin ő áthaladt az épületek között. Kiszaladt az utcára. Sprintelésre váltott, hosszú, erőteljes mozdulatokkal futott, pumpáló szíve vadul dobogott. Fájón. Nem értette miért érzi a hirtelen feltörő bánatot, de attól még ott volt. A keskeny, mocskos utcák lassan kiszélesedtek, elérte a normális társadalom peremét. Még mindig a város régi részén volt. Nem lassított le, átvágott parkolókon, boltokat került meg, csalhatatlanul tartott a lakónegyedek felé. A modern épületek fenyegetően magasodtak az ég felé. Tüdeje már égett, rákényszerült, hogy kocogásra lassítson.
Most biztonságban volt. A város fényei egyre erősebbek lettek körülötte, mintha üdvözölték volna. Egyre nagyobb forgalom volt, ahogy közeledett a városközpont felé. Folytatta a kocogást. A szörnyű feszültség kezdte elhagyni a testét, mostmár vissza tudott gondolni a részletekre, mit is látott pontosan. Az arcát nem. Az árnyékban maradt. Minden, amit belőle látott, az árnyékos és homályos. Kivéve a szemeit. Azokat a fekete, lángokkal teli szemeket. Nagyon veszélyes, és meglátta őt. Megjelölte. Akarta őt valamiféle módon. Hallgatta saját lépteit, amik egyszerre koppantak szíve dobbanásaival. A félelem űzte. Valahonnan egy hívást érzett, vad vágyat, sajgó ígéretet, viharosnak érezte és primitívnek, úgy tűnt, éppen összeillik szíve dobpergésével. Ez nem kívülről jött, belülről. És még csak nem is a fejéből, hanem a lelkéből tört fel. Kényszerítette a testét továbbra is előre, utcákon, parkolókon át kanyargott, míg végül ismerős környékre jutott, és elérte saját házát. Apró kis épület volt, külön állt a többitől, hatalmas bokrok és fák takarták, ami a magánélet illúzióját nyújtotta az egyik legnépesebb városban. Reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, majd az előszoba padlójára ejtette elázott kabátját. Több túlméretezett párna is volt a dzseki belsejébe varrva, hogy lehetetlen legyen róla használható személyleírást szerezni. Hajára szorosan felerősítette a formátlan kalapot. Most kiszedegette és hanyagul a pultra dobálta a csatokat, ahogyan a fürdőszoba felé sietett. Megállíthatatlanul remegett, lábai alig bírták megtartani súlyát. Letépdeste magáról nedves, izzadt ruháit, és teljes erővel megengedte a meleg vizet. Lecsúszott a zuhanyfülke alján a csempére, átölelte magát, és próbálta kitörölni fejéből az előtolakodó emlékeket, amiket annyi éven át sikerült elzárnia maga elől. Tinédzser volt, amikor először találkozott egy ilyen szörnyeteggel. Az ránézett, meglátta őt. Ő volt az, aki odavonzotta a fenevadat a családjához. Ő volt a felelős, és soha nem fog megszabadulni bűntudata rettenetes súlyától. Érezte könnyeit, ahogy a vízzel elkeveredve lefolynak a testén. Helytelen meglapulnia a zuhanyzóban, mintha egy gyerek volna. Tudta, hogy ez nem fog segíteni. Valakinek szembe kell néznie a világ szörnyetegeivel, és tennie kell ellenük valamit. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy üldögéljen sírva, térdig gázolva az önsajnálatban, és a félelemben. Többel tartozott ennél a családjának, sokkal többel. Akkor elbújt, mint egy gyerek, hallgatta a sikolyokat, a könyörgéseket, látta, ahogy a vér átfolyik az ajtó alatt, de még mindig nem ment, hogy szembenézzen a szörnnyel. Maradt elrejtőzve, behunyta a szemét, és a füleire szorította a kezét, de nem tudta kizárni a hangokat. Hallani fogja őket az örökkévalóságig. Lassan mozgásra kényszerítette az izmait, még egyszer munkára fogta őket, hogy megtartsák a súlyát, majd vonakodva felemelkedett. A futás izzadságával együtt lemosta magáról a félelmet is. Úgy érezte, mintha egész életében futott volna. Ő is az árnyékban élt, jól ismerte a gonoszt. Besamponozta sűrű haját, és ujjaival próbálta kibogozni a szálakat. A forró víz segített legyőzni a gyengeségét. Megvárta, míg ismét rendesen tudott lélegezni, aztán kilépett a zuhanyfülkéből, és egy vastag törölközőt csavart maga köré. Aztán bámulta magát a tükörben. Mindig is túl nagynak gondolta a szemeit. Sötétkékek voltak lilába hajó peremmel, mintha két árvácskát nyomtak volna az arcába.
Keze fellüktetett, meglepődve lenézett rá. A bőr a kézfejétől a csuklójáig fel volt hasogatva. Azzal, hogy ránézett, elérte, hogy égni kezdjenek a sebek. Becsavarta egy törölközőbe, és mezítláb besétált a hálószobába. Magára rángatott egy zsinóros, vászon pizsamanadrágot, és egy topot, majd a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy teát. Ez a rég bevett rítus lehetővé tette, hogy lassan visszaszivároghasson a való világba, megadva magának a béke látszatát. Életben volt. Lélegzett. Még mindig ott vannak a gyerekek, akiknek kétségbeesetten szükségük van rá, és tervei már így is régóta tolódnak. De már majdnem túl van a hivatali bürokrácián, nemsokára képes lesz megvalósítani az álmát. Szörnyek pedig mindenütt vannak, minden országban, minden városban, az élet minden területén. Élt gazdagok között is, ott is talált szörnyeket. Szegények közt járt, ott is ott voltak. Ismerte őket. Együtt tudott volna élni ezzel a tudással, de elhatározta, hogy megment tőlük mindenkit, akit csak tud. Belegereblyézett gesztenyeszín hajába, aminek a végei soha nem akartak megszáradni. Teáscsészével a kezében kisétált az apró teraszra, és leült a hintaágyra, ami egy olyan luxus volt, amit nem tudott feladni. Az eső hangja megnyugtató volt, a szél, mintha üdvözölné, megsimogatta az arcát. Kortyolt egyet a teájából, hogy végleg elűzhesse a félelmét, és szorosan visszazárja rettenetes emlékeit a helyükre, elcsendesítve őket egy időre. Már megtanulta, hogy vannak dolgok, emlékek, amiket a legjobb elzárni, és soha nem nézni rájuk vissza. Szórakozottan nézte a káprázatos esőt. A cseppek ezüstszínben csillogtak a mélykék éjszaka háttere előtt, majd halkan, szinte dallamot alkotva hulltak a bokrok leveleire. Szerette az óceánokat, tavakat, folyókat, mindent, ami víz. Az eső lágy suttogása tompította a forgalmas utca felől érkező éles zajokat, azt az illúziót keltve benne, hogy nem is egy nagyváros szívében van. Az illúziói tartották meg épelméjűnek. Felsóhajtott, és letette a teáscsészéjét a terasz korlátjának deszkájára. Tudta, hogy ma éjszaka már nem tudna aludni, ülni fog a hintában egy takaróba bugyolálva, és nézni fogja, ahogy az éjszaka lassan elhalványul, és hajnalodni kezd. A családja még mindig túl közel volt, annak ellenére, hogy szorosan lezárta emléküket. Ők voltak a szellemek, akik kísértették a világát. Nekik adja hát ezt az éjszakát, és megengedi nekik, hogy békésen elhalványuljanak. Bámult ki az éjszakába, a fák még sötétebb árnyékába. Mindig volt valami ezekben a terekben, ami izgatta. Mi van ott, ahol az árnyékok egybeolvadnak? Csak nézte a hullámzó árnyakat, és hirtelen megdermedt. Volt valaki, vagy valami azok mögött a szuroksötét árnyak mögött, és őt nézte. Mozdulatlanul. Megdermedt. Aztán pedig meglátta a szemét. Rezzenetlen. Könyörtelen. Fekete, fénylő vörös lángokkal. A szemek rátapadtak, megjelölték őt. Sara megpördült, az ajtóhoz ugrott, a szíve szinte megállt. Az a dolog hihetetlen gyorsasággal termett a teraszon, még mielőtt elérhette volna a kilincset. Az előbb még több mint tíz méter távolság választotta el őket egymástól, de a lány nem volt elég gyors, erős kezek ragadták meg. Sara úgy érezte kiszorul belőle a levegő, ahogy az érintését megérezte magán. Habozás nélkül a torka irányába vágott az öklével, hogy ha majd eltántorodik tőle, hátrarúghasson a térdkalácsa irányába Csak éppen nem sikerült. Ökle ártalmatlanul siklott el a feje mellett, ő pedig magához rántotta, könnyedén, egy kézzel lefogva csuklóit. Vad, veszélyes illata volt, teste olyan súlyos, akár egy fa törzse.
Belökte az ajtót, az ő otthonáét, a szentélyéét, behúzta magával, majd berúgta maga után, nehogy valaki észrevegye. Sara vadul harcolt, rugdosott és kapálózott, annak ellenére, szinte teljesen lefogva tartotta őt. A lény erősebb volt, mint bárki, akivel addig találkozott. Elöntötte a reménytelenség érzése, hiszen a szörnyeteg észre sem látszott venni a küzdelmét. Ereje gyorsan fogyott, lélegzetébe zokogás vegyült. Fájdalmas volt harcolni támadója ellen, egész testét viharvertnek és lehorzsoltnak érezte. Végül a lény unta el, türelmetlen hangot adott ki magából, és egyszerűen a földre vitte. Sara csapdába esett súlyos teste alatt, a belőle sugárzó erő moccanni sem engedte, de felnézhetett az ördög arcába… vagy egy angyaléba.
Második fejezet Sara tökéletesen mozdulatlan maradt alatta, és csak nézett fel az arcába. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. A rettegés lassan visszahúzódott, felváltotta a kísértetlátás igézete. – Ismerlek téged. – suttogta csodálkozva. Szórakozottan megcsavarta a csuklóját finoman, kérve az elengedését. Falcon kiengedte a tenyeréből. A lány megérintette az arcát próbaképpen két ujjhegyével. Egy fafaragó művész gondos vizsgálata. Ujjai bejárták az arcát, mintha csak vak lenne, és memóriájából kellene lelkébe vésnie, nem a látása alapján. Könnyek úsztak a szemében, hogy aztán kiüljenek hosszú szempillái végére. Lélegzete elakadt, a remegő ujjai sötét, vastag hajába fúródtak, szeretettel, gyengéden. Fogta a selymes fürtöket, belecsavarta az öklét, majd tenyerére vette teljes súlyukat. – Ismerlek. Tudom ki vagy. – lágy hangjában a csoda hihetetlensége csendült. Minden szögből ismerte vonásait, kísértő, sötét szemét, vállára hulló sűrű, kékesfekete haját. Az egyetlen társa volt tizenöt éve már. Minden este vele aludt el, minden nap mellette volt. Ismerte az arcát, és a szavait. Úgy ismerte a lelkét, ahogyan a sajátját. Tényleg ismerte. Ő volt a Sötét Angyala. A sötét álma. Emlékezett minden gyönyörű, kísértő szavára, amivel lemeztelenítette sérülékeny lelkét, amikor annyira fájdalmasan egyedül volt. Falcont lenyűgözte a szemeiben látott szeretetnek pusztán a nagysága is. A lány szinte izzott a boldogságtól, és meg sem próbálta elrejteni előle. Testéből eltűnt a vad küzdelem feszültsége, nyugalom áradt belőle. Azaz mégsem egészen. Nőies volt, puha és csábító. Minden egyes érintése hőhullámokat küldött egyenesen a férfi lelkébe. Aztán arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott, zavar, és félelem ült ki szép vonásaira. Bűntudat. Rettegésével együtt érkezett eltökéltsége is. Falcon érezte hogyan feszülnek meg alatta izmai, hogyan készül fel a teste az agresszióra, gyorsan elkapta hát ismét a kezét, mielőtt bánthatta volna magát. Odahajolt hozzá, hogy sajátjával befogja a pillantását. – Nyugodj meg, rendezni fogjuk ezt a dolgot. Tudom, hogy megijesztettelek, és ezért az elnézésedet kérem. – szándékosan halkította, lágyította el a hangját, hogy dallama, ívei megnyugtassák, lecsendesítsék, elcsábítsák. – Nem tudsz az erő harcában győzni ellenem, ne
pocsékold az energiádat. – Lejjebb engedte a fejét, hogy homloka megpihenjen a lányén egy pillanatra. – Figyeld, ahogy dobog a szívem. Vezeti a tiéd, csak kövesd. Hihetetlenül szép hangja volt. Úgy érezte meg is tudna halni sötét hatalma alatt. Fogása csuklóin végtelenül lágy, és gyengéd volt, odafigyelő gondossággal tartotta őt. Óriási ereje, és finom gondossága furcsa érzetet keltett benne, mintha lángok nyalnák végig a bőrét. Csapdába esett sötét szemei mélységében örökre. Nem ért le soha, csak zuhant benne szabadesésben, képtelen volt elvonni tőle tekintetét. Szíve lassulni kezdett, és felvette a férfi szívének ritmusát. Még vasakarata, amit traumák tüze edzett sem volt képes elszakítani az éjszínű, hipnotikus szempártól pillantását, bár világosan felismerte benne a természetellenes sötét varázslatot. A jelenség teste enyhén megremegett, felemelte a fejét, és szemmagasságba húzta felhasogatott kezét. – Engedd meg, hogy meggyógyítsam. – mondta halkan. Akcentusa érzéki ízt adott szavainak, amik egészen begörbülő lábujjaiig hatottak rá. – Tudtam, hogy megsebesültél menekülés közben. Megcsapta a lány vérének illata az éjszakai levegőben. Kiáltott felé, hívogatta, mint jelzőfény a sötétségében. Fekete szemeit rezzenetlenül az övén tartva Falcon meleg, érzéki szájához húzta Sara kezét. Leheletének első érintésétől a lány szemei nagyra nyíltak a sokktól. Meleget érzett, sőt, forróságot. Lélegzetének érzéki bizalmasság túlmutatott mindenen, amit valaha is ismert. Nyelve gyógyító, enyhítő simogatással járt fel-alá kézfején. Fekete bársony érintése, nedves, érzéki. Teste furcsán összeszorult belülről, majd mintha elolvadt volna. Lélegzete a torkán akadt. A legnagyobb csodálkozására az égő fájdalom rögtön alább hagyott azokon a helyeken, ahol az az elképesztő nyelv vontatott érintésekkel végighaladt sérülésein, pusztán bizsergő érzést hagyva maga után. A fekete szemek végigsöpörtek az arcán intenzíven, égetőn. Bizalmasan. – Jobb már? – kérdezte halkan. Sara csak nézett rá tehetetlenül egy örökkévalóságig, elveszett a szemeiben. Aztán hogy kénytelen volt végre levegőt is juttatni tüdejébe, az kizökkentette annyira, hogy lassan bólintson. – Engedj felkelni. Falcon szinte vonakodva mozdította arrébb a testét, hogy a lányé megmozdulhasson, de a csuklóját nem engedte el, így amikor felemelkedett egyetlen sima, folyékony mozdulattal, egy pillanat alatt talpra húzhatta Sarát is. A lány mindent eltervezett már a fejében, világosan, tömören. Szabad kezével kicsente a kést földön heverő nedves kabátja belső zsebéből, és amikor a férfi megpróbálta felhúzni, lábainak ollójába kapta az ő lábait, és átgördült, hogy kibillenthesse az egyensúlyából. Amikor már a földön feküdt, ismét átgördült, de mostmár a férfi felé próbált. Csakhogy a férfi is gördült, és a végén ismét ő magasodott a lány fölé. Sara a feje fölé emelte a kést, és próbálta gondolkodás nélkül egyenesen a szívébe döfni, de testének minden egyes sejtje sikoltva tiltakozott, izmai megtagadták az engedelmességet. Sara határozottan becsukta a szemét. Rendben, nem tud belenézni szeretett arcába, amikor megsemmisíti őt. De mindenképpen elpusztítja. Az erős ujjak megragadták a kezét, hogy megakadályozzanak minden további mozgást. Mozdulatlanná dermedtek mindketten, Sara lábai kétoldalt a férfi combjai mellett
támaszkodtak a padlón. Rá kellett jönnie, hogy még sokkal rosszabb pozícióban van, mint az előbb, csak éppen egy kés van közöttük. – Nyisd ki a szemed. – parancsolta a férfi lágyan. Hangjától elolvadt a teste, izmai lágyak lettek, mint a méz. Tiltakozóan fel akart kiáltani. Hangja az angyalé, de a testében démon bujkál. Makacsul megrázta a fejét. – Nem akarlak olyannak látni. – Milyennek látsz? – kérdezte kíváncsian. – Honnan ismered az arcom? Ő is ismerte a lányt, a szívét, a lelkét. De soha nem látta ezelőtt az arcát, és a testét. Sem az elméjét. Udvariasságból nem tört be eddig az elméjébe, de ha továbbra is ilyen kitartóan meg akarja ölni, nem sok választása marad. – Te egy szörny vagy, nem lehetek egyenlő ellenfeled. Láttam már a fajtád, engem nem fogsz rászedni azzal az arccal, amit úgy döntöttél, hogy magadra öltesz. Ez csak egy illúziókép rólad, mint minden más. – Szorosan lehunyva tartotta a szemét. Nem tudta volna elviselni, ha újra elvész a fekete szemek bűbájában. – Ha meg akarsz ölni, akkor tedd. – hangja lemondóan csengett. – Miből gondolod, hogy bántani akarlak? – ujjai finoman mozogtak a csuklója körül. – Engedd el a kést piccola. Nem hagyom, hogy fájdalmat okozz magadnak semmilyen módon. Nem harcolhatsz ellenem, nincsenek meg hozzá az eszközeid. Ami köztünk történik, az elkerülhetetlen. Engedd el a fegyvert, nyugodj meg, és beszéljük meg ezt. Sara lassan ellazította ujjait a kés markolata körül. Amúgy sem akarta már a kést. Már tudta, hogy ezt soha nem engedné meg a szíve. Az agya hajlandó lenne, de a szíve soha nem hagyna egy ilyen embertelen tettet. A vonakodásnak tehát nem lenne semmi értelme. Pedig olyan gondosan készült erre a pillanatra. De a szörny az ő Sötét Angyalának arcát viseli. Hogyan készülhetett volna fel egy ilyen valószínűtlen esetre? – Mi a neved? Falcon óvatosan kivette a kést a reszkető ujjak közül, hüvelykujjának könnyed nyomására egy pendüléssel kettétört a fegyver, aztán átdobta a darabokat a szobán. Tenyere egy finom érintéssel átsiklott kézfeje fölött, hogy megpróbálja oldani a feszültségét. – Sara. Sara Marten. A lány megkeményítette magát, hogy mégis ránézzen gyönyörű arcára. Arra az arcra, amit tökéletesre faragott az idő, a tisztesség, és a becsület. De itt csak egy felülmúlhatatlan, művészi kivitelezésű álarc. – Az én nevem Falcon. Hatalmasra nyíltak azok a szép szemek, mintha a lány kinyilatkoztatást hallott volna. Felismerte a nevét.
„Falcon vagyok, és soha nem foglak megismerni téged, de hátrahagytam ezt az ajándékot neked. A szívem ajándékát.” Megrázta a fejét izgatottságában. – Lehetetlen. – szemei az arcát kutatták, könny ragyogott bennük újra – Ez nem lehet. – ismételte meg. – Elvesztem az eszem? Ez lehetséges, igazából majdhogynem elkerülhetetlen. Mégsem akarta mérlegelni ezt a lehetőséget.
A férfi kezei közrefogták az arcát. – Azt hiszed, hogy élőholt vagyok. Egy vámpír. Láttál már olyan lényt. Tényként közölte, megállapította. Persze, hogy az. Ha nem az lenne, soha nem támadott volna rá. Falcon ismét érezte, hogy szíve őrült tempóra gyorsul, de most a rettegés sarkallta. Két évezredes élete alatt soha nem ismerte ezt az érzést. Sara egyedül volt, védtelenül, és találkozott minden teremtmények leggonoszabbikával. A lány lassan bólintott, és figyelmesen tanulmányozta az arcát. – Sokszor menekültem már el előle. Egyszer majdnem sikerült megölnöm. Érezte, hogy a férfi hatalmas teste összerezzen ezekre a szavakra. – Megpróbáltad megölni? A vámpírok a legveszélyesebb lények közé tartoznak a föld színén. – hangja tele volt nehezteléssel – Talán jobb lenne, ha elmesélnéd az egész történetet. Sara felpislogott rá. – Fel akarok állni. Nagyon sebezhetőnek érezte magát, hogy a padlóhoz szegezve, felfelé kellett néznie a szeretett arcba. Falcon halkan felsóhajtott. – Sara. – Ahogy kimondta a nevét, attól a lánynak ismét begörbültek a lábujjai. Mintha lélegezné a szótagokat. Mintha ingadozna kényeztető dorombolás, és figyelmeztetés között. Elérte, hogy selymesnek, illatosnak, és szexinek hangozzon. Minden olyannak, amilyen ő valójában nem volt. – Nem akarom, hogy megint le kelljen fognom. Ez megrémít téged, és én soha többet nem akarok félelmet látni a szép szemeidben, ha rám nézel. Sokkal inkább azt a szerető, rácsodálkozó, lágy, édes pillantást szerette volna látni a ragyogó szemekben, mint amikor először felismerte. – Csak tudni akarom, mi folyik itt. Nem csinálok semmi mást. Sara azt kívánta, bár ne hangzana ez olyan bocsánatkérően. A padlón feküdt az otthonában egy tökéletesen idegen férfival, aki leszorítja a testével, és akit látott, ahogyan egy emberi lény vérét issza. Egy rohadék emberi lényét, de akkor is… vért iszik. Látta a bizonyítékokat a saját szemével. Mit lehet ezen megmagyarázni? Falcon felegyenesedett, mozgása kész költészet volt. Sara önkéntelenül megcsodálta sima, egyszerű mozdulatait, ami hullámok fodrozódását idézte elő a férfi izmain. Amikor őt is felállította, megint ott állt a teste előtt, szinte annak árnyékában, olyan közel hozzá, hogy érezhette a belőle kisugárzó meleget. A levegő vibrált a hatalmától. Ujjai lazán nyugodtak a csuklóján, akár egy kényelmes karkötő, ami viszont nyíltan megakadályozta, hogy elmenekülhessen. Sara finoman eltávolodott tőle, hogy szerezzen magának egy kis távolságot, amire szüksége volt. Gondolkodni. Lélegezni. Kicsit Sarának lenni, és kiszakadni ebből a sötét álomból. Az ő sötét álmából. – Mondd el, hogyan találkoztál a vámpírral. Nyugodtan mondta a szavakat, de a hangszínéből áradó fenyegetés végigborzongott gerincén. Sara nem akart szembenézni azokkal az emlékeivel. – Nem szeretnék erről beszélni. – mondta őszintén, és felemelte a fejét, hogy láthassa a szemét.
A sötét pillantás azonnal elkapta az övét, és ő ismét zuhanni kezdett. Biztonság. Kényelem. Védelem múltjának üvöltő szellemeitől. Ujjai finoman, mint egy simogatás megszorították a csuklóját, hüvelykujja érzékeny bőrén csúszkált. Húzta visszafelé magához ugyanazzal a szelídséggel, ami olyan feltűnően gyakran kísérte mozdulatait. Végül ő mozdult, lassan, mintha attól tartana, hogy megrémíti őt. Minta tudná, hogy nem szívesen tenné meg, amit mozdulataival kér tőle. – Nem akarok tolakodni, de talán könnyebb lenne, ha kiolvasnám a fejedből ezeket a gondolatokat, akkor nem kellene őket kimondani. Az egyedüli hang a tetőn kopogó esőé volt. A könnyek csak az elméjében hullottak. Anyja, apja, és bátyja sikolyai, csak a fülében visszhangzottak. Sara mereven állt, arca hófehér volt a sokktól. Még mindig. Szemei nagyobbak voltak, mint valaha, két csillogó, hatalmas, lila ékkő, tele rémülettel. Kétszer is nagyot nyelt, mielőtt meg tudott volna szólalni, pillantását határozottan rászegezte a mellkasára. – A szüleim egyetemi professzorok voltak. Nyaranként mindig egzotikus, fantasztikus nevű helyekre mentek. Én tizenöt éves voltam, és mindez rettentően vadregényesnek és romantikusnak tűnt. – hangja nagyon halk, és monoton volt – Könyörögtem, hogy vigyenek magukkal engem is, és a bátyámat, Robertet is. Bűntudat. Bánat. Falcont majdnem elsodorták felé áradó érzelmei. Sara hallgatott, olyan sokáig, hogy már azt hitte nem is folytatja. Nem vette le pillantását a mellkasáról. Úgy mondta a szavakat, mintha egy tankönyvből olvasná fel a horrorisztikus történetet. – Nekem persze nagyon tetszett minden. Ez volt az, amire vágytam, vagy talán még annál is több. A bátyámmal kedvünk szerint kutatgathattunk, és oda mentünk, ahová csak akartunk. Még le a mélybe, az ásatások színhelyére is, a szüleink nem tiltották meg. Elhatároztuk, hogy kincset fogunk találni. Robert arany kehelyről álmodozott. De Sarának valami egész más kiáltott. Kiáltott neki és hívta őt, a szíve mélyén egészen a megszállottja lett. Falcon érezte, ahogyan finom remegés fut át rajta, és ösztönösen közelebb húzta magához, hogy testének melege átszivároghasson a lány kihűlt testébe. Keze a tarkójára, nyakára fonódott, hogy ujjai megmasszírozzák a feszült izmokat. – Nem kell folytatnod Sara. Ez túl fájdalmas neked. Megrázta a fejét. – Végül találtam egy dobozt. Pontosan tudtam, hogy ott van. Egy gyönyörű, kézzel faragott dobozban, amit gondosan bőrökbe csomagoltak. Egy napló volt benne. Felemelte az arcát, és most ő ejtette foglyul Falcon szemeit. Várta a reakcióját. Sötét szemei birtoklóan söpörtek végig az arcán. Szinte felfalta. „Életpárom.” A szó ott örvénylett körülöttük a levegőben. Az ő elméjéből a lányéba. Beleégett az agyukba örökre. – A tiéd volt, nem igaz? – puha vád hallatszott a szavak mögül. Falcon szótlanul tovább bámulta, amíg halvány pír kúszott végül a Sara nyakára, és megszínezte arcát. – De az nem lehet. Ahogy a doboz, a napló is ezerötszáz éves. Vagy annál több. Megvizsgálták és hitelesítették. Ha ez a te naplód lenne, akkor neked… – elhalkult, és megrázta a fejét – Nem lehet. – megdörzsölte lüktető halántékát. – Lehetetlen. – suttogta. – Hallgasd a szívverésem Sara. Hallgasd, ahogy a levegő ki-be jár a tüdőmben. A tested felismeri az enyémet. Te vagy az életpárom.
„Az én szeretett életpáromnak, a szívemnek, a lelkemnek. Ez az én ajándékom neked.” Sara becsukta a szemét. Hányszor olvasta ezeket a sorokat? Nem fog elájulni. Ott áll előtte, lazán a csuklójára fonódnak az ujjai, összekapcsolja kettejüket. – Szóval azt állítod, hogy te írtad a naplót nekem. Falcon észrevétlenül, milliméterenként húzta magához, amíg a teste már az övéhez simult. Sara úgy tűnt észre sem veszi. – Mesélj a vámpírról. Megrázta a fejét, de engedelmeskedett. – Egyszerűen csak ott volt éjszaka, miután megtaláltam a dobozt. Próbáltam fordítani a naplót, a levelek tekercseit, és egyszer csak megéreztem, hogy ott van. Nem láttam semmit, de valahogyan éreztem a jelenlétét. Végtelenül gonosz volt. Azt hittem, az átok. A munkások folyamatosan arról motyogtak, milyen sokan meghaltak az ásatáson, így az volt a legjobb megoldás, ha magunk maradunk. Előző éjjel egy ember meghalt a járat előtt. Teljesen lecsapolták a vérét. Hallottam, ahogy a munkavezető azt mondja apámnak, hogy ez így megy nagyon hosszú idő óta. Amikor valaki ásni kezd, eljön. Éjszaka. És azon az éjszakán tudtam, hogy ott van. Beszaladtam apám szobájába, de az üres volt, úgyhogy az alagútba mentem, hogy figyelmeztessem. Akkor megláttam azt. Éppen megölt egy másik munkást. Felnézett, és ő is meglátott engem. És aztán megkeresett. – Sara felzokogott, és keményebben nyomta ujjhegyeit halántékába. – Hallottam a fejemben a hangját, azt akarta, hogy menjek oda hozzá. A hangja szörnyű, károgó volt, és tudtam, hogy vadászni fog rám. Nem tudom honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy nincs vége. Elfutottam. Szerencsém volt, a munkások akkor kezdtek leözönleni az alagutakba. Közéjük keveredtem, és elszöktem. Apám elvitt minket a városba. Két nappal utána megtalált bennünket. Éjszaka jött. Én a mosókonyhában voltam, zseblámpa mellett próbáltam csendben fordítani a naplót. Éreztem őt. Tudtam, hogy értem jött. Elbújtam. Ahelyett, hogy figyelmeztettem volna apámat, elbújtam egy rakás takaró alatt. Aztán hallottam a szüleimet, és a bátyámat, ahogyan sikoltoznak, én pedig a fülemre szorítottam a kezem. Azt suttogta, hogy menjek oda hozzá. Azt gondoltam, ha odamennék, talán nem ölné meg őket. De képtelen voltam megmozdulni. Még akkor sem tudtam kimenni, amikor a vér befolyt az ajtó alatt. Nem vörösnek látszott az éjszakában. Feketének. Falcon köré fonta a karjait, és szorosan magához ölelte. A lány bánata őt is megütötte, ahogy gyásza, és bűntudata is. Könnyei örökre beleégtek a szívébe és a lelkébe. Egy gyermek, aki tanúja volt, hogy a családját megölte egy borzalmasan gonosz szörnyeteg. Ajkai végigsimogattak dús haján. – Nem vagyok vámpír Sara. Vadász vagyok, aki elpusztítja az élőholtakat. Rengeteg emberéletnyi időt töltöttem távol a szülőföldemtől, és a népemtől azért, hogy ilyen lényeket öljek. Nem én vagyok a vámpír, aki megölte a családod. – Honnan tudhatnám, hogy mi vagy te, és mi nem? Láttam, hogy vért ittál egy emberből. Elhúzódott tőle egy gyors, nyugtalan, nőies mozdulattal. – Én nem ölöm meg. – felelte egyszerűen. – A vámpír megöli a prédáját. Én nem. Sara remegő kezekkel beletúrt rövid fürtjeibe. Teljesen kimerültnek érezte magát. Nyugtalan léptekkel átvágott az előszobán, be az apró konyhába, és töltött magának egy csésze teát. Falcon a jelenlétével megtöltötte az egész apró házat. Nehéz volt magát visszatartania attól,
hogy állandóan őt bámulja. Nézte, ahogyan mozog az otthonában, már-már áhítatos ujjakkal megérintve a holmijait. Hangtalanul járkált, szinte már siklott a padló fölött. Pontosan tudta melyik pillanatban nézett rá a lány. Odasétált a hálószobához, és bement. Sara követte, csípőjét nekitámasztotta az ajtófélfának. Falcon megfordult és figyelte hogyan issza a teáját. Pillantása megmelengette belsejét, segített megállítani a hidegrázását. – Tetszik? – hangjába félénkség költözött. Falcon lenézett a kis asztalra az ágy mellett, ahol egy gyönyörűen faragott mellszoborról saját vonásai néztek vissza rá. Minden részletében az ő arca volt. A szemei formája, a haja esése. Erős állkapcsa, római orra. Az utolsó apró részletében is tökéletes volt az egyezés, így a kérdés már nem az volt, látta-e, hanem hogy milyennek látta. Nemesnek. Óviláginak. A szerelem szemein keresztül. – Te csináltad? Furcsán, darabosan ejtette ki a szavakat, mintha valamiféle torlasz lenne a torkában. „Az én Sötét Angyalomnak. Sarától, az életpárodtól” A gyönyörű, kalligrafikus írással bevésett rövid szöveg maga is felért egy művészi munkával, minden egyes apró vésőlökésben ott volt egy szerető simogatás. – Igen. – A férfi továbbra is vigyázva, óvatosan bánt a művével, elégedet volt a reakciójával – Emlékezetből csináltam. Mikor megérintek régi dolgokat, néha tudok kapcsolódni eseményekhez, vagy dolgokhoz a múltban. Ez így elég furcsán hangzik. – megvonta a vállát – Nem tudom pontosan elmagyarázni, hogyan történik, csak megtörténik. Amikor megérintettem a naplót, azonnal tudtam, hogy azt nekem szánták. Nem bárki másnak, egy akármilyen nőnek. Nekem írták. Amikor fordítottam az ősi nyelvről, láttam egy arcot. Egy kicsi, fából készült íróasztal mellett egy férfi ült és írt. Felém fordult, és olyan hatalmas magánnyal a szemeiben nézett rám, hogy éreztem, meg kell találnom. A fájdalom szó nem tudja kifejezni azt a sötét, fekete ürességet benne. Ugyanazt a magányt látom a szemeidben most is. Ezt az arcodat láttam. Ezeket a szemeidet. Megértem az ürességét. – Akkor tudod, hogy a másik felem vagy. – Falcon halkan, rekedtes hangon beszélt, megpróbálta ellenőrzés alatt tartani érzelmeit. Szeme találkozott az övével a szobán keresztül. Egyik keze a mellszobor tetején pihent, ujjai megtalálták azt a barázdát, ahol az övéi már több ezerszer végigsimították. Sara ismét úgy érezte, beleszédül azokba a szemekbe. Volt abban valami intim, hogy hozzáért a dolgaihoz. Már majdnem tizenöt éve, hogy utoljára igazán közel állt egy másik személyhez. Rá vadásztak, és ezt soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el. Bárki, aki közel kerül hozzá, veszélyben lenne. Egyedül élt, gyakran változtatta a címeit, sokat utazott, folyamatosan változtatta a viselkedési mintáit. De a szörny így is követte őt. Kétszer, amikor sorozatgyilkos garázdálkodott a városban, ő is vadászott, kereste a fenevadat, elhatározta, hogy megszabadul ellenségétől, de soha nem találta a barlangjában. Senkivel sem tudott beszélni a találkozásukról, senki sem hitte volna el. Azt hitték volna, hogy megőrült, és ő ölte meg a családját. A helyi munkások meg voltak róla győződve, hogy az átok csapott le. Sara jelentős vagyont örökölt a szüleitől, így elég szerencsének mondhatta magát ahhoz, hogy mindig egy lépéssel üldözője előtt járjon. – Sara.
Falcon halkan mondta a nevét, hogy visszahozza a jelenbe, magához. Az eső továbbra is verte a tetőt. Szél csapódott az ablaknak, hangos süvítéssel, mintha csak figyelmeztetni akarna valamire. Sara a szájához emelte a teáscsészét, és ivott egy kortyot, csendesen, lehunyt szemmel. Gondosan visszahelyezte a csészét a tányérkára, és az egészet kivitte az asztalra. – Hogyan lehetséges az, hogy ilyen hosszú ideje létezel? Falcon észrevette, hogy ismét bizonyos távolságot tart tőle, arca sápadt, szája remeg. Gyönyörű szája volt, de nem mert rá gondolni, ahogyan teste többi fantasztikus ívére sem, önuralma így is a töréspontjánál járt. Kétségbeesetten szüksége volt rá, de elhatározta, hogy félretolja a vadállatot, hogy vigaszt, és nyugalmat adhasson neki. – Fajunk az idők kezdete óta létezik, bár lassan kipusztulunk. Nagy hatalommal bírunk. Viharokat kelthetünk, alakot válthatunk, képesek vagyunk repülni nagy baglyok képében, vagy a farkasokkal futni. A hosszú életünk ajándék és átok egyszerre. Nem könnyű végignézni, ahogyan emberek és emberi korok jönnek-mennek. És a legszörnyűbb úgy élni, hogy az összes reményem a végtelen, fekete semmi. – Sara hallgatta, és próbálta elméjével követni a gondolatmenetet. Nagy baglyok alakjában repülni. Ő is szeretett volna magasan a föld felett szárnyalni, megszabadulni egy kicsit bűnössége terhétől. Ismét megdörzsölte halántékát, és összevonta szemöldökét a komor koncentrációtól. – Miért iszol vért, ha nem vagy vámpír? – Fáj a fejed. – mondta, mintha ez azonnal mindennél fontosabb dologgá vált volna – Engedd, hogy segítsek. Sara csak egyet pislogott, és máris ott állt ismét közel hozzá, teste hőjét elsöprőnek érezte hideg bőrén. Úgy érezte, mintha elektromos ív húzna át a férfi testéről az övére. A kémia köztük olyan erős volt, hogy kezdett tőle megrémülni. Még csak gondolta, hogy távolabb lép, de Falcon már nyúlt utána. Tenyerei kelyhébe fogta az arcát, ujjai finoman simogatták, masszírozták. Sara szíve mintha átfordult, de lehet, hogy bukfencet vetett, lélegzete elakadt tőle. A gyengéd ujjak most értek a halántékához. Az enyhe nyomás megnyugtatta, az érintés meleg hullámot küldött szét a testében, ami gonosz módon teste alsó részében összpontosult, gyomrában remegés terjedt. Érezte a férfi nyugalmát, ahogy lélegzete járt a testében, minta az övében járt volna. Várt, a bizonytalanság furcsa agóniájában, míg azok az ujjak megmozdultak az arcán, lejjebb csúsztak, és Falcon hüvelykujja végigsimított alsó ajkán. Ekkor érezte meg a jelenlétét az elméjében, nekiadta gondolatait, és megtalálta a rettegését, bűntudatát… Sara halkan felkiáltott, és elugrott tőle. Nem akarta, hogy meglássa a foltokat, amik örökre bepiszkítják a lelkét. – Sara, ne. – mondta halkan, kezei kinyúltak érte, megtagadták, hogy lemondjanak róla. – Én vagyok a sötétség, és te vagy a fény. Nem tettél semmi rosszat. Nem menthetted volna meg a családodat. Megölte volna őket a szemed láttára. – Meg kellett volna haljak velük, ahelyett, hogy a szekrénybe bújtam. Fakadt ki a lányból az igazság szörnyű bűnéről, akár a gyónás. – Téged nem ölt volna meg. – Nagyon halkan mondta a szavakat, simogatásuk elérte megborzongó bőrét. – Csak egy percig maradj nyugodt, és engedd, hogy elvegyem a fejfájásodat. Maradt, kíváncsiságát felkeltette mi fog történni, aggódott épelméjűségéért. Látta őt vért inni, agyarait egy férfi nyakában, az égő pokollal a szemeiben, mégis, ha megérintette, úgy érezte, hozzá tartozik. Hozzá akart tartozni. Minden sejtje ezért kiáltott a testében. Szüksége volt rá.
Az ő imádott Sötét Angyalára. Vagy a halál angyala lenne, aki eljött érte, hogy követelje őt? Kész volt rá, hogy vele menjen. Vele elment volna. Menne, de előbb be kell fejeznie a terveit. Hogy maradjon utána valami jó, tisztességes és helyes. Meghallotta a szavakat, egy ősi nyelv kántálását a fejében. Ősi, szépséges, és időtlen volt. Szavak a hatalomról, és a békéről. Nem kívülről hallotta, a fejében szóltak. A férfi hangja puha, és ködös volt, mint a kora reggeli órák, és a gyógyító ének hatására az ő fejfájása is elúszott az egyik elhaladó felhő hátán. Felnyújtotta a kezét, hogy elérje az arcát. A szeretett, jól ismert arcát. – Teljesen meg vagyok rémülve, hogy nem vagy valódi… Falcon. – Az életpárom vagy Sara. Falcon szíve megdobbant, teljesen megolvadt. Magához húzta, közel a testéhez, óvatosan, hogy ne ijessze meg. A lány megremegett a vágytól, ahogy ismét rásimította tenyerét arca két oldalára, hogy nyugodtan tartsa őt, és lassan lehajtotta sötét fejét az övéhez. Szinte önként bukott alá a sötét szemek mélységébe. Az égető vágyába, sürgető szükségébe. Fájó magányába. Sara lehunyta a szemét, amikor a férfi birtokba vette a száját. Elvesztette a lába alól a talajt. Szíve dübörgött félelme ritmusára. Elveszett egy örökkévalóságra a sötét ölelésben.
Harmadik fejezet Falcon még közelebb húzta, amíg már minden lágy formája beleolvadt az ő keménységébe. Szája megmozdult az övén, valami lusta forróság moccant meg bensőjében. Az egész világegyetem csúszott, mozdult körülöttük, Sara teljesen átadta magát kutató csókjának. Teste elolvadt, puhává, hajlékonnyá vált, hozzá tartozott. Szájától függőségbe tudott volna esni. Engedett saját vágyainak, kezeit a nyaka köré kulcsolta, hogy karjai bölcsőjében ringathassa a fejét. Érezni akarta őt, teste erősen, keményen nyomódott az övéhez. Igazi, nem egy megfoghatatlan álom. Falcon képtelen volt betelni a szájával, forrón, éhesen tapadt ajkaira szája. Sara sohasem gondolt úgy magára, mint egy érzéki nőre, de vele úgy tűnt, megszabadul minden gátlásától. Teste nyugtalanul moccant még közelebb az övéhez, azt akarta, hogy megérintse. Szüksége volt rá, hogy megérintse. Valami furcsa zúgást hallott a fülében. Képtelen volt gondolkodni, csak érezni volt képes, kemény testét, ami az övéhez dörzsölődik, csak a puszta élvezet maradt, ahogy szája képtelen betelni az övével. Teljesen átadta magát a belsejében fennen lobogó hőségnek, a nyaldosó lángoknak. Folyékony tűz rohant az ereiben, összegyűlve hasa aljában. Szája párbajra hívta Falconét, az erős ujjak a mellére simultak, a vékony szöveten keresztül nekidörzsölte tenyerét a mellbimbójának. Sara felnyögött a meglepő élvezettől, nem várt társaságot, nem viselt az aprócska top alatt semmit. A férfi hüvelykujja lelopta válláról az egyszerű, de nagyon szexi kis felső pántját.
Szája elmozdult rajta, tűzcsíkot hagyva maga után learaszolt a nyakára. Nyelve örvénylett pulzusán. Hallotta saját puha kiáltását, ami egyaránt volt nyögés, és örömkiáltás. Fogak karcolták meg nyaka bőrét finoman, erotikusan, teste reszketni kezdett a benne egekig nyújtózó lángok tüzében égve. Ahol megcsípte a bőrét fogaival, ajkával csillapította a fájdalmat. Karjai keményen szorították a férfitesthez, érezte vastag, kemény férfiasságát a hasának feszülni. Borzongás futott át Falcon testén. Valami sötét, és veszélyes emelte fel benne a fejét. A lány szüksége elárasztotta, megingatva kérlelhetetlen önkontrollját. A vadállat felüvöltött benne, követelte életpárját. Egy pillanatra lefoszlott róla a civilizáció minden látszata, abban a pillanatban színtiszta, primitív állat volt, annak minden ösztönével. Sara azonnal megérezte a változást, megérezte a veszélyt, amint foga ismét hozzáért a bőréhez. Nagyon erotikus érzés volt, saját szüksége majdnem ugyanakkora, mint Falconé. Az ellenséggel barátkozol. A szavak a semmiből jöttek. Az önvád egy halk, sírós hangjával Sara kibontakozott a férfi karjaiból. Látta, hogy vért ivott, látta, hogy az agyarai mélyen egy ember nyakában voltak. Nem számít mennyire ismerősen néz ki, nem ember, és nagyon-nagyon veszélyes. Falcon engedte eltávolodni. Figyelte, ahogyan az önuralma visszanyeréséért harcol. Agyarai visszahúzódtak ugyan, de teste kőkemény maradt, sziklaszilárd fájdalommal. – Ha azt tervezném, hogy ártsak neked Sara, akkor mire várnék? Te vagy a földön az az ember, aki a legnagyobb biztonságban van tőlem, az életemet adnám érte, hogy megvédjelek.
„Falcon vagyok, és soha nem foglak megismerni téged, de hátrahagytam ezt az ajándékot neked. A szívem ajándékát.” Sara szorosan becsukta a szemét, és éppolyan szorosra zárta az ökleit is. Szája remegett. Megízlelhetné őt, érezhetné őt… akarta őt. De hogyan árulhatná el a családját? A szellemek az elméjében hangosan jajgattak, mindannyian elítélték. De még ez az elítélés sem akadályozta meg benne a testét, hogy vágyjon a férfira, nem oltotta el a vérében keringő tüzet, nem hűtötte le a bensőjében fortyogó lávát. – Megéreztelek téged! – vádolta meg. A remegés, ami átfutott a testén, nem a félelem volt a halálos csóktól, a halálos agyaraktól. Szinte akarta, hogy a bőrébe fúródjanak. Abban a pillanatban mintha a szíve megnyugodott volna, mintha csak az örökkévalóság óta arra várna, hogy ezt megadhassa neki. – Közel voltál hozzá, hogy a véremet vedd. – Én nem ember vagyok Sara. – felelte halkan, a sötét szemek ezer titokról beszéltek. Fejét magasra tartotta, egy csöppet sem szégyenkezett sötét vágyai miatt. Az volt, ami, egy erős, hatalmas lény, egy becsületes férfi. – A vérivás természetes a számomra, és te a másik felem vagy. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Erotikusnak találtad volna, nem rémítőnek, vagy undorítónak, és nem esett volna semmi bajod. Nem félt tőle. Magától félt. Attól félt, hogy annyira akarná őt, hogy családja jajongása elhalkulna az agyában, és soha nem találná meg a módját gyilkosuk felelősségre vonásának. Félt, hogy a szörnyeteg megtalálja a módját, hogy elpusztítsa Falcont, ha ő enged a csábításnak. Attól is félt, hogy valami olyasmit csinál, amit nem ismer. És megijedt, hogy az bűnösen, csodálatosan erotikus lenne.
„Az én szeretett életpáromnak, a szívemnek, a lelkemnek. Ez az én ajándékom neked.”
A gyönyörű szavak rabul ejtették a szívét minden alkalommal. A lelke érte kiáltott. Az sem számított, hogy látta az őrület vörös lángjait a szemében. Annak ellenére, hogy világosan érzi benne a veszélyt, ezek a szavak összekötik őket ezer apró szállal. – Miért vagy Romániában? Te amerikai vagy, nem? A lány nagyon ideges volt, és Falcon próbált találni valami biztonságos témát a számára, amíg enyhül köztük a szexuális feszültség. Szüksége volt egy kis szünetre saját sürgető vágyától, ami teljesen szokatlan volt még számára, éppúgy, ahogyan Sarának térre volt szüksége. Könnyedén érintette az elméjét, hallotta benne családja kísértő hangját, akik igazságszolgáltatást követeltek. Sara el tudta volna hallgatni a hangját az örökkévalóságig. Félve megérintette saját ajkait, amik még mindig apró bizsergések forrásai voltak. Falconnak elképesztően gyönyörű szája van, és ahogy csókolózik, az egyenesen gyilkos. Sara egy pillanatra becsukta a szemét, de ekkor viszont az ízét érezte meg a szájában. Tudta mit csinál, hogy próbálja elterelni a figyelmét a zavaró szexuális feszültségéről. És ezért nagyon hálás volt neki. – Igen, amerikai vagyok. – ismerte el – San Franciscóban születtem, de sokat voltunk úton. Sok időt töltöttem Bostonban. Voltál már ott? A levegő még mindig küzdött, hogy megtalálja az utat a tüdejébe, és ő mélyeket lélegzett, de persze egyáltalán nem azért, hogy beszívhassa a férfi illatát mélyen a testébe. – Még soha nem voltam az Egyesült Államokban, de remélem, hogy a jövőben lesz rá lehetőségünk. Elmegyünk a szülőföldemre, hogy meglátogassuk népünk hercegét, és életpárját, mielőtt elutazunk a te hazádba. Falcon lelassította szívverését, és tüdejét, hogy elcsitítsa testét, visszavegye fölötte az irányítást. – A herceget? Azt akarod, hogy veled menjek a hercegedhez? Sara azon kapta magát, hogy minden idegessége és félelme ellenére elmosolyodik. El sem tudta képzelni magát, ahogyan találkozik egy herceggel. Ez az egész este olyan volt, mintha a fantáziája szüleménye lenne, egy sötét álom, ami foglyul ejtette. – Mikhail Dubrinsky a hercegünk neve. Ismertem az apját, Vladimirt, aki előtte viselte ezt a rangot, de még nem volt részem abban a kiváltságban, hogy Mikhaillal is találkozhassak. – Ezer hosszú évig nem volt erre lehetősége. – És te miért jöttél ide Sara? – kérdezte halkan. A herceg nem volt teljesen biztonságos téma. Ha Sara elkezd rajta gondolkodni, nagyon hamar arra a helyes következtetésre jut, hogy Mikhail, a népének hercege ugyanaz a faj, mint Falcon. Ember, de mégsem ember. Ez volt az utolsó dolog, amin Falcon szerette volna, ha a lány eltöpreng ebben a pillanatban. – Láttam a tévében egy dokumentumfilmet, ami a romániai árvaházakban hagyott gyerekekről szólt. Nekem hatalmas vagyonom van, sokkal több pénzem, mintsem azt egész életemben elkölthetném. Úgy éreztem ide kell jönnöm, és segíteni nekik, ha tudok. Képtelen voltam kiverni a fejemből azokat a szegény csecsemőket. Hosszadalmas előkészítést igényelt megérttetnem itt mit is szeretnék, és elfogadtatni a jelenlétem. Meg kellett találnom az árvaházat, és felvenni a megfelelő hivatalokkal a kapcsolatot. Nyomon követett egy esőcseppet az ablakon az ujjával. Volt abban a mozdulatban valami, amitől Falcon testét a fájdalommal együtt járta át ismét a vágy. Sara rettenetesen csábító volt, és még csak nem is tudott róla. A hangja puhán szállt az éjszakában, egy búskomor dallam, amit a kinti vihar hangjai kísértek. Minden szó, amit a
gyönyörű száján kiejtett, mintha az ő testébe szállt volna, és most az esőcseppet követő ujjának képe végképp elbűvölte, már gondolni sem tudott másra. A teste fájt, lelke a lelkéért kiáltott, a démona a szabadulásért harcolt. – Egy darabig árvaházakban dolgoztam, de úgy tűnt végeláthatatlan küzdelem, nincsenek megfelelő műszerek, megfelelő egészségügyi személyzet a babák kényelmének biztosítására. Voltak néhányan, akiken nem lehetett segíteni. Úgy gondoltam, így nagyon kicsi a reménye, hogy valóban segíthessek. Így hát inkább kapcsolatokat próbáltam kiépíteni, hogy meggyorsíthassuk az örökbefogadások procedúráját. Ezen a területen dolgozott egy másik nő is, aki látta a dokumentumfilmet és ő is ideutazott segíteni. Ő mutatott be valakinek, aki megmutatta a csatornában élő gyerekeket. Sara beletúrt ragyogó sötét hajába, a legtöbb tincs puhán simult vissza fejére, egyik-másik azonban dühödten az égnek meredt. A fény megcsillant szinte minden egyes szálon, Falcon odanyúlt, hogy visszaigazítson egy makrancos fürtöt. Feje iszonyatosan dübörgött, teste könyörtelenül lüktetett. – Őket figyelmeztetted ma este a füttyel. Kegyetlen erővel próbált nem gondolni arra, milyen gyönyörű borzasan. Ez volt minden, amit azért tehetett, hogy ne ássa ujjait a renitens, lágy fürtök közé, és tapassza száját ismét az édes ajkaira. A lány nyugtalanul arrébb lépett tőle, testének buja görbéi úgy vonzották szemeit, akár a mágnes. A vékony, elefántcsontszín top alól hívogatóan elősejlettek mellbimbói sötét körvonalai. Úgy tűnt a lélegzet örökre bennszorul a tüdejében, izmai kőkeményekké, forrókká váltak, szükségének kényelmetlensége immár a kétségbeeséssel határossá dagadt. – Nos, valóban. De természetesen ők csak egy páran közülük. Kiváló zsebtolvajok. – Sara cinkosan rámosolygott. – Megpróbáltam elérni, hogy feküdjenek le korábban, már sötétedés előtt, mert az éjszakai utca még veszélyesebb, de ha nem visznek egy bizonyos összeget, még nagyobb bajba kerülnek. – Halkan felsóhajtott. – Van egy külön, saját kis városuk a föld alatt. Veszélyes ott az élet. Az idősebbek uralják a fiatalokat, össze kell fogniuk, hogy nagyobb biztonságban legyenek. Nem könnyű megnyerni a bizalmukat, vagy segíteni nekik. Bármi, amit adsz nekik, könnyen a halálukat okozhatja. Egy tisztességes ing miatt meggyilkolhatja őket valaki. – ránézett a válla fölött. – Én soha nem maradok sokáig egy helyen, és tudtam, hogy nem tudok rajtuk úgy segíteni, ahogyan arra szükségük lenne. Egyfajta szomorúság sugárzott belőle, de nem lázadt ellene. Sara csendes méltósággal élte az életet. Döntéseket hozott, és aztán együtt élt a következményeikkel. Ahogy ott állt az ablak előtt, amin az eső kopogott halkan, úgy nézett ki, mint egy bekeretezett kép. Falcon szerette volna magához ölelni, és mindörökre a karjaiban tartani. – Mesélj a gyerekekről. Ő közben a maga csendes módján odasuhant a keskeny asztalkához, ahol Sara az illatgyertyáit tartotta. Ő tisztán látott a sötétben, de Sarának szüksége volt a lámpák mesterséges fényére. És ha mindenképp fényre volt szükség, Falcon inkább a gyertyákat választotta. A gyertyafény elmaszatolja az árnyékok éleit, összevegyíti az sötétséget a fénnyel. Könnyebb lenne így Sarának a szükséges dolgokról beszélnie, hogy mit is jelent ez mindkettőjüknek, a jövőjükről. – Találtam hét gyereket, akiknek érdekes tehetségük van. Másnak lenni nem könnyű, és kényelmes, rájöttem, hogy éppen ez a másságom volt, ami a szörnyeteget hozzám vonzotta. És ahogy megérintettem azokat a gyerekeket, tudtam, hogy ők is vonzanák. Tudom, hogy nem menthetem meg az összes árvát, de azt a hetet képes vagyok megmenteni. Megszerveztem,
hogy az a nő, aki segíti a csatornalakó gyerekeket, rendszeresen anyagi támogatást kapjon ehhez, de akarok egy otthont ennek az én hét apróságomnak. Tudom, hogy nem lehetek velük mindig, de legalább addig, amíg megtalálom a módját, hogy megszabaduljak attól, hogy a szörnyeteg vadászik rám, legalább elláthatom őket egy otthonnal, és pénzzel, tanulhatnak, vigyázni fognak rájuk, és gondoskodnak a szükségleteikről. – A vámpírokat csak a pszichés képességekkel bíró lányok érdeklik. A fiúkra nincs szükségük, de igazából inkább vetélytársnak tekintik őket. A legjobb lenne a biztonságuk érdekében mozgásban tartani őket, amennyire lehetséges. Elmegyünk a hazám földjére, és kialakítunk egy otthont a nekik. Nagyon sokan fogják dédelgetni és védeni őket ott. Falcon halkan, lényegre törően beszélt, magabiztosan, talán túlságosan is, ahhoz képest, hogy még nem mondott neki annyit, hogy így leláthasson a dolgok mélyére. Az is megdöbbentette, hogy már tud arról, amit a vámpírokról elmondott neki, és hogy milyen nyugodt tudott maradni azok után, ami köztük történt. Pedig Falcon minden volt, csak nyugodt nem. Egész lénye az összeomlás szélén állt. Sara szíve félrevert a félelemtől, hogy a férfi ilyen egyszerűen elismerte, hogy a következtetései helyesek voltak. A vámpír a gyerekei után menne, akiket óvatlanságból közvetlenül elé tett. Kíváncsian nézte, ahogy Falcon a gyertyákat bámulta. Jobb kezén az ujjak leírtak egy elegáns félköríves mozdulatot, és az összes gyertya lángra lobbant. Sara halkan felnevetett. – Varázslat. Te igazán varázsolsz, ugye? Az ő szeretett varázslója, álmainak Sötét Angyala. Megfordult és ránézett, a fekete szemek az arcát kutatták. Aztán megmozdult. Képtelen volt tovább távol tartani a lánytól a kezeit, tenyereit rásimította az arcára. – Te vagy az egyetlen, aki itt varázslatos Sara. – mondta, hangja maga volt a suttogó csábítás – Benned minden tisztán varázslatos. A bátorságod. Az együttérzésed. Az eltökéltséged. A lány váratlanul felnevetett. Sara nem lehet egyenlő ellenfele a szörnynek. És ami a legrosszabb, Falcon azt kezdte gyanítani, hogy üldözője a legravaszabbak, leggonoszabbak közül való lehet. Egy ősi. – Én már mindent elmeséltem magamról. Most te meséld el, hogyan tudsz olyan régóta élni, vagy hogyan készítetted a naplót? Bármi másnál jobban szerette volna tudni a napló történetét. Az ő könyve történetét. A szavakét, amiket neki írt, amiben kiöntötte a lelkét az ő lelkének, elküldve velük szerelmét, vágyát, éhségét. El akart feledkezni a valóságról, előre akart hajolni és figyelni akarta a csodálatos száját. Tudnia kellett hogyan győzte le az idő akadályát, hogy megtalálhassa őt. Hogyan vonzotta őt le az ősi alagút mélyére? Honnan tudhatta annyira pontosan, hol találja meg azt a dobozt? Mi van benne, Sara Martenben, ami felhívja magára az olyan lények figyelmét? Mivel vonzott egyet a családjához? – Sara. – suttogta a nevét a szobába lehelet halkan, bársonyos kísértéssel. Az eső lágyan kopogott a tetőn, és itt állt előtte az életpárja néhány centiméterre, csábítóan buja idomaival, és hatalmas lila-kék szemeivel. Vonakodva bár, de elhúzta a kezét az arcáról. Kényszerítette magát, hogy pillantását is elvonja az ajkairól, pedig olyan reménytelenül szüksége lett volna érintésükre.
– A Kárpátok hegyei közt élünk. Vad, szabad vidék, ami tökéletesen megfelel arra, hogy felépítsük az otthonunkat a gyerekeknek. Kevés vámpír mer szembeszállni népünk hercegével a saját földjén. Azt akarta, hogy Sara elfogadja a szavait. Hogy tudja, mellette áll, és bármiben segít neki, ami boldoggá teszi. Ha azt akarja, hogy a házuk tele legyen árvákkal, ott áll majd az oldalán, és vele együtt védi, és szereti a gyermekeket. Sara elhátrált néhány lépést. Félt. Nem annyira az férfitól, aki veszélyt, és hatalmat árasztott magából, nem attól, hogy jelenlétével betölti az egész otthonát, megzavarja lelkét, és elméjét. Önmagától félt. A saját reakciójától a férfira. Félt, hogy borzalmasan szüksége lenne rá. Falcok felajánlott neki egy életet, és a reményt. Amilyet ő sohasem mert elképzelni sem magának. Egyszer sem az elmúlt tizenöt évben. Odapréselte a testét a falhoz, és szinte megbénult a félelemtől. Falcon mozdulatlan maradt, felismerte, hogy a lány harcol saját vonzalma ellen, amit iránta érez, és a kémia ellen, ami nyilvánvaló volt kettejük között. A lelkük hívta a másikét. A vadállat benne is tombolt, küzdött ellene az irányításért. Szüksége van a horgonyára, az életpárjára. Mindkettőjük érdekében el kellett végezni a szertartást. Ő egy erős nő, akinek meg kell találnia a saját útját hozzá. Időt, és szabadságot szeretett volna neki adni ehhez, de idejük az sajnos nagyon kevés volt. Tudta, hogy a fenevad tovább erősödik, és új, elsöprő érzései megingatják felette szigorú ellenőrzését. Sara elmosolyodott hirtelen, vidámság volt a szemeiben. – Van valami furcsa dolog köztünk. Nem tudom megmagyarázni. Érzem a küzdelmedet. El kell mondanod valamit nekem, de vonakodsz megtenni. Vicces dolog, hogy nincsenek érzelmek az arcodon, és a testbeszédedet sem lehet olvasni. Mégis tudom, hogy van valami nagyon fontos, aggódsz miatta, mégsem mondod el nekem. Nem vagyok egy érzékeny virágszál. Hiszek a vámpírokban, ha ez a legjobb szó, ahogy nevezni lehet őket. Nem tudom mi vagy, de tudom, hogy nem ember. Még nem döntöttem el, hogy te is egy vagy-e közülük, attól tartok elvakít a fantázia, amit rólad szőttem. Falcon szemei elsötétültek a vágytól. Egy pillanatig csak bámult a lányra, szüksége olyan elsöprő volt, hogy nem tudott gondolkodni. Megrázó erővel üvöltött benne, alapjaiban rázta meg önkontrollját. – Nagyon közel vagyok az átforduláshoz. Fajunk hímjei ragadozók. Az évek múlásával elveszítjük az érzelmeinket, és a színek látásának képességét. Már nincsenek érzelmek. Csak a becsület, és az emlékek, hogy milyen volt, amikor még éreztünk. Ez tart bennünket életben hosszú évszázadokon keresztül. Vadászunk a vámpírokra, hogy az igazságszolgáltatás utolérje őket, és megsemmisüljenek. És ez minden egyes alkalommal tovább növeli életünk terhét. Egyre jobban terjed bennünk a sötétség, amíg teljesen felfalja a lelkünket. Kétezer év óta létezem, az időm már rég lejárt. Azért indultam most haza, hogy aztán véget vessek a létezésemnek, mielőtt azzá válok, amit eddig könyörtelenül üldöztem. A meztelen igazságot mondta neki, mereven, cifrázás nélkül. Sara hol a szemét figyelte, hol a száját, de pillantása egy másodpercre sem hagyta el az arcát. – Érzel. Így nem lehet szimulálni egy csókot. Rengeteg félelem volt a hangjában. Falcon egy kissé megkönnyebbült, mintha Sara puszta hangja képes lett volna csökkenteni a feszültségét.
– Ha megtaláljuk az életpárunkat, ő visszaadja az érzelmeinket. Te vagy az életpárom Sara. Mindent érzek újra. Látom a színeket. A testemnek szüksége van a tiedre, és a lelkemnek is ugyanolyan kétségbeesett szüksége van a lelkedre. Te vagy a horgonyom, az egyetlen lény a földön, aki pórázra kötheti bennem a sötétséget. Olvasta a naplóját, amiket mondott, nem voltak teljesen ismeretlenek Sara előtt. Ő a fény a sötétségében. A másik fele. De az egy gyönyörű fantázia, egy álom volt. Most pedig a valósággal nézett szembe, és ez elsöprő volt. Ez a férfi, aki most olyan sebezhetően áll előtte, egy ragadozó, óriási hatalommal, amire szüksége is van azokkal szemben, akikre vadászik. Sara hitt neki. Érezte, hogy a sötétség beborítja. Érezte, hogy a ragadozó ugrásra kész benne, karmokkal, agyarakkal. Látta a pokol tüzeit a szemében. Ibolyaszín szemeit igyekezett elfordítani róla. – Nos, Sara, – mondta nagyon halkan. – hajlandó vagy megmenteni engem? Az eső ömlött az otthona tetejére, azonos ritmust verve felgyorsuló szívével. Nem tudta róla levenni a pillantását. – Mondd el, hogyan menthetlek meg Falcon. Mert minden, amit a férfi mondott, az utolsó szóig igaz volt. Érezte, tudta ösztönösen. – A kötés, és a rituális szavak nélkül nincs esélyem. Ha egyszer elmondom őket a valódi életpáromnak, összeköt vele az örökkévalóságra. Ez hasonló az emberi házasságkötéshez, de annál jóval több. Sara tudta az ősi szavakat. Elsuttogta neki ezerszer, minden éjszaka. Gyönyörű szavak.
„Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám, gondoskodom rólad az idők végezetéig.” Sokáig babrált a fordításával, minden szót a legtökéletesebb szépségében, pontos jelentésében szerette volna ismerni. Ezek azok a szavak, amiket a férfi szíve az ő szívének küldött. – Ettől házasokká válnánk? – Te vagy az életpárom Sara, soha nem lehetne más. Össze lennénk kötve. Valóban összekötve. Elménk folyamatosan a másikét akarná érinteni, testünknek gyakran szüksége lenne egymásra. Nem lehetnék többé nélküled, és te sem nélkülem. El kellett ismernie, nem volt kényszerítés a hangjában. Nem próbálta befolyásolni őt, mégis érezte, ahogy szavai visszhangoznak mélyen benne. Felemelte az állát, megpróbált belelátni Falcon lelkébe. – Ha nem kötsz össze minket, akkor valóban olyan szörnyeteggé válsz, mint aki megölte a családom? – Küzdök a sötétséggel létezésem minden pillanatában. – vallotta be halkan. Villámcsapás világította meg az éjszakai égboltot, egy pillanatra megvilágítva Falcon arcát. Világosan látta rajta a küzdelem nyomát, érzéki szája mellett a kegyetlenség vonásait, fekete szemeinek ürességét. Aztán ismét sötét lett, csak a gyertyák izzottak. Ugyanolyan szép volt, pontosan ugyanezt az arcot látta álmaiban. Az ő Sötét Angyaláét. – Nincs más választásom, mint véget vetni az életemnek. Ez volt a szándékom, ezért térek most vissza a szülőföldemre. Tulajdonképpen már halott voltam, de életet leheltél összetört lelkembe. Most itt állsz
előttem, mint maga a csoda, és én újra megkérdezem. Hajlandó vagy megmenteni a lelkem, és az életem Sara? Mert ha egyszer kimondom a szavakat, nincs visszaút, nem lehet őket visszavonni. Ezt tudnod kell. Nem tudom visszavonni őket. És nem tudnám megengedni neked, hogy elhagyj. Nem lenne hozzá erőm. Te elég erős vagy hozzá, hogy megoszd velem az életed? Azt akarta mondani, hogy nem. Hogy nem ismeri, hogy egy idegen, akit látott embervért inni. De ismerte. Tudta a legbensőbb gondolatait is. Minden szavát olvasta a naplójában. Egyedül volt, teljesen, végtelenül egyedül, amíg már nem is tudta milyen nem egyedül lenni. Soha nem hagyta el. Ott volt vele minden hosszú, üres éjszakán. Minden hosszú, szinte végtelen éjszakán, amikor a családja szelleme jajveszékelve követelte a bosszút, az igazságszolgáltatást. Ő ott volt vele. A szavaival. Az arcával. Rátette a kezét a karjára, és végigsimított rajta. – Tudnod kell, hogy nem fogom elhagyni a gyerekeket. És az ellenségem. Utánam jön. Mindig megtalál. Soha nem maradok túl sokáig egy helyen. – Az élőholtak vadásza vagyok Sara. – emlékeztette, de a szavak már semmit sem jelentettek neki. Tudatában csakis a lány érintése volt, az illata, és ahogy ránézett. Akarta a beleegyezését. Arra várt. Az egész lénye várakozott. Még a szél, és az eső is várakozni látszott. – Sara. Nagyon halkan mondta, nyilvánvaló fájó szükséggel, szörnyű éhséggel a hangjában. Sara becsukta a szemét, és úgy döntött, tovább álmodja ezt a sötét álmot, hallotta saját hangját a szoba csendjében. – Igen. Falcont a végtelen megkönnyebbülés hulláma borította el. Magához húzta, arcát beletemette nyaka puha bőrébe. Alig volt képes felfogni, hogy létezésének utolsó napjaiban rátalált életpárjára. Megcsókolta remegő ajkát, majd felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám, gondoskodom rólad az idők végezetéig. Újra odasimult lágy bőréhez, mélyen belélegezte az illatát. Szája alatt a pulzusa hívogatta, életereje csábítóan hívta. Olyan nagyon csábítóan. Sara is azonnal érezte a különbséget, valami megrándult a testében. Szíve, és lelke, ami eddig annyira fájón üres volt, hirtelen ép lett, és egész. Az érzés egyszerre töltötte el ujjongással, és rémítette meg. Ez nem lehet a képzelete műve. Érezte a különbséget. Még mielőtt megrémülhetett volna elköteleződésének következményeitől, megérezte puha, bársonyos száját a bőrén. Az érintés azonnal eltüntetett minden gondolatot a fejéből, átadta magát Falcon ölelésének. Karjai még közelebb húzták hozzá, teste védelmébe, szíve menedékébe. Fogai gyengéd érintése erotikus borzongást küldött végig a gerincén. Nyelve lustán örvénylett a nyomában, abból az egy pontból képes volt lángba borítani az egész testét, máris tűz futott az egész véráramában. Felnyúlt, és karjai bölcsőjébe vette a fejét. Nem egy fiatal lányka volt, aki fél a saját szexualitásától, hanem egy felnőtt nő, aki régóta vár a szeretőjére. Akarta a száját, a kezei érintését. Akart mindent, amit hajlandó volt nekiadni. Az a kéz most felsiklott a bőrén félretolva vékony topját, hogy a bőréhez férhessen. Érintése lágyabb volt, mint amit valaha is
érzett. Egy erős parancsot suttogott, aztán fogai mélyre süllyedtek nyakában, Sarán pedig villámcsapás száguldott keresztül. Fehér villanással, kék tűzzel. Édes volt és fűszeres, egy kis ízelítő a mennyországból. Minden négyzetcentiméterét akarta. El kellett temetnie magát mélyen a teste menedékébe. Szerencséje volt, hogy előtte már táplálkozott, másképp soha nem tudta volna összeszedni akaraterejét, hogy megfékezze magát. Így is minden erejét latba kellett vetni, hogy visszanyerhesse önuralmát. Hogy épp csak annyit vegyen el, amennyi a cseréhez szükséges. Megérintette az elméjét, hogy megnyugtassa őt. Erre mindenképp szükség volt a biztonsága, és a kényelme érdekében. Végighúzta egyik megnyújtott karmát saját mellkasán, hogy időtlen vére kicsorduljon, és halk parancsot adott a lány elméjének, kényszerítve az engedelmességre. Érzékien mozdult rajta a szája, közelebb és közelebb sodorva önuralma elvesztéséhez. Akarta, szüksége volt rá. Abban a pillanatban, ahogy elegendő mennyiségű vért vett magához, utasította, hogy hagyja abba az ivást. Lezárta a sebet, és birtoklóan Sara szájára vetette magát, nyelve elsöprő vággyal csalogatta, hívogatta, hogy párbajozzon, táncoljon az övével. A lány már nem is érzett mást, mint karjai erejét maga körül, a fantasztikus száját, és az elképesztő forróságot a testében. Az eső viharrá fokozódott, hangosan verte odakinn az ablakpárkányt. Villámok csaptak le a földre, olyan erővel, hogy az belerendült. Sara kicsi háza megrezzent, a falak szinte remegtek. Mennydörgés üvöltött végig a helyiségeken, fülsiketítő hangerővel. Sara kitépte magát a férfi karjaiból, fülére szorította a kezeit, és rémülten bámult ki az ablakon, a szél tébolyult rohamait figyelve. A következő, elképesztően hatalmas, ágakra bomló villám láttán felzihált, a közvetlenül utána rájuk szakadó égzengés reccsenésére apró, sírós hang hagyta el a száját.
Negyedik fejezet Mielőtt egy újabb hang is elhagyhatta volna Sara torkát, Falcon keze finoman, figyelmeztetően rásimult a szájára. Nem volt szüksége figyelmeztetésre, már tudta. Ellensége ismét megtalálta őt. – Menekülnöd kell! – suttogta a férfi tenyerén keresztül. Falcon lehajolt hozzá, hogy ajkai szinte a füléhez értek. – Én vadászom az élőholtakra Sara, nem pedig menekülök előlük. A lány íze ott volt a szájában, és az agyában. Elválaszthatatlan részévé vált. Sara félrebillentette a fejét, és felnézett rá, majd összerezzent, ahogy a szél felüvöltött, kisebb tornádókat alakított ki az utcán, magába szívva a szálldosó papírdarabokat, kisebb ágakat. – Képes vagy megölni ezeket a lényeket? – Hitetlenkedés volt a hangjában, és némi kihívó él. – Tudnom kell az igazságot. Ez volt az első alkalom, hogy látta Falcont elmosolyodni. Ez kissé meglepte őt magát is a vámpír színrelépésének közepén, de a lány hangjából kihallatszó egyértelmű kétség nevetésre ingerelte.
– Elküldte a fenyegetését. Felingerelted. Van ellene egy belső pajzsod, ami nagyon ritka dolog. Nem tud megtalálni, csak a felerősödő érzelmeidet érzékeli, mint amikor eltölt a félelem amiatt, hogy tudod micsoda ő. Ezt nyomon tudja követni. És én elküldöm neki a válaszom, hogy a védelmem alatt állsz. – Nem! – elkapta a férfi karját, hideg ujjai megszorították – Ez egy jó lehetőség. Ha nem tud a jelenlétedről, akkor csak utánam jön. Csapdát állíthatunk neki. – Nem foglak csalinak használni. Hangja halk és határozott volt, mégis volt benne valami megnevezhetetlen érzelem, amitől Sara megremegett. Falcon mindig nemes, halk hangon beszélt vele, érintése lágy, és gyengéd volt. De volt benne valami rettenetesen veszélyes, és nagyon sötét. Sara azon kapta magát, hogy reszket, de gyorsan erőt vett magán, megpróbálta elrejteni a benne tomboló vihart. – Ez a legjobb megoldás. Utánam jön. Mindig utánam jön. A kötődése máris olyan erős volt Falconhoz, hogy még a gondolatát sem bírta elviselni, hogy történik vele valami. Meg kell védenie attól a szörnyetegtől, ami a családját már elvette tőle. – Ma éjjel nem. Ma éjjel én megyek őutána. – felelte Falcon finoman. Világosan látta félelmeit, érezte vágyát, hogy biztonságban tudja őt. Sara nem tudhatott a csaták ezreiről, amiket ezekkel a szörnyekkel vívott, saját fajtársaival, akik túl sokáig vártak, vagy úgy döntöttek, hogy feladják a lelküket a gyilkolás pillanatnyi, múló örömének érzéséért. A lány nem tudott az összecsapásokról testvéreivel. Sara elkapta a karját. – Nem, ne menj el hozzá. – csapda rejtőzött a hangjában – Nem szeretnék egyedül lenni ma éjjel. Tudom, hogy itt van, de ez az első alkalom, hogy nem vagyok egyedül. Lehajolt hozzá, száját rászorította puha ajkaira. Azonnal elöntötte a selymes melegség, az extázis ígérete, amiről eddig álmodni sem mert. – Aggódsz a biztonságom miatt, és keresed a módját, hogy magad mellett tarts. – a szájába suttogta a szavakat – Mostmár benned élek, olvashatjuk egymás gondolatait. Ez az életem Sara, ez a munkám. Nincs más választásom, mennem kell. Én vagyok az a Kárpáti férfi, akit azért küldött a herceg az emberek világába, hogy megvédjem őket az ilyen lényektől. Vadász vagyok. És az egyetlen, ami végig megmaradt, az a becsületem. Fájó magány volt szavaiban. Ő tizenöt éve volt egyedül. Még csak elképzelni sem tudta milyen lenne annyi időn át magányosnak lenni, mint amennyit a férfi töltött el úgy. Látni elfolyni a végtelen időt, figyelni a világ változásait, remény, vagy a feloldozás lehetősége nélkül. Arra ítéltetve, hogy pusztítsa saját fajtáját, talán a barátait. Becsület. Ezt a szót gyakran használta a naplójában. Látta benne az engesztelhetetlen elhatározást, veszélyesen közel kavarogni a nyugodtnak tűnő felszínhez. Semmit sem mondhat, ami megállíthatná. Halkan felsóhajtott, és bólintott. – Azt hiszem a becsület sokkal több benned, mint pusztán egy képesség, amire szükséged van a vadászathoz, de megértem. Vannak, olyan dolgok, amiket muszáj megtennünk, mert képtelenek lennénk tovább élni, ha nem végeznénk el őket. – Nyakába csúsztatta a karját ismét, és egészen szorosan hozzásimult. Egy pillanatra úgy érezte, már nincs egyedül a világban. Ő ott volt vele, szilárdan, biztonságot sugárzóan. – Ne hagyd, hogy kárt tegyen benned. Mindenkit megpróbál megsemmisíteni, aki fontos nekem. Falcon a karjába zárta, és ringatni kezdte. Minden egyes sejt üvöltött érte a testében. Megőrjítette a gondolat, hogy vadásznia kell, ilyen közel az átforduláshoz, amikor a rítust
még nem fejezték be, de nem volt más választása. A szél nekicsapta az ablaknak az ágakat, amit az aprócska udvarról felszedett. – Nem sokára visszatérek Sara. – biztosította halkan. – Hadd menjek veled. – mondta a lány hirtelen – Szálltam már szembe vele. Falcon elmosolyodott. Az egész lelke mosolygott. Hihetetlenül szépnek találta. Képes még a szörnyeteggel is szembenézni az oldalán. Mégegyszer lehajtott a fejét, hogy megtalálja a száját. Esküként pecsételte rá sajátját. Az élet, és boldogság ígéretével. Aztán kilépett az ajtón, amíg még a becsület érzése elég erős volt benne ahhoz, hogy legyőzhesse vágyát, testének fájdalmas igényeit. Odakinn egyszerűen feloldódott, elkeveredett a ködben, és az esőben, az éjszakai levegő segített ellenállni a testében és szívében tomboló kísértésnek. Sara kilépett utána a teraszra, és nyugtalanul pislantott körbe, olyan hirtelen tűnt el a férfi. – Falcon! Kiáltása szinte kitépte a lelkét. A szél őrjöngve korbácsolta a haját. Az eső átáztatta a ruháját, teljesen áttetszővé téve azt. Ismét egyedül volt. „Soha többé nem leszel egyedül Sara. Benned élek, ahogy te is bennem élsz. Beszélhetsz velem, ha az elmédben ejted ki a szavakat, hallani foglak.” Visszatartotta a lélegzetét. Ez lehetetlen. A megkönnyebbülés árvízként söpört végig rajta, elerőtlenedett teste nekidőlt a terasz egyik oszlopának. Nem is érdekelte hogyan hallhatja a hangját a fejében, csak az számított, hogy ott volt, tisztán, tökéletesen, szexin. Egyszerűen csak elfogadta, végtelenül szüksége volt rá. Szájához szorította az öklét, nehogy visszahívja magához, egy pillanatra elfelejtette, hogy a gondolatait is olvassa. Falcon felnevetett, szédítő hangja végigsimított rajta. „Csodálatos nő vagy Sara. Képes voltál lefordítani, amit neked írtam. Több nyelven is megírtam. Görögül, héberül. Az ősi nyelven. Hogyan voltál képes rá? Sebesen száguldott az égbolton, folyamatosan szondázva környezetét, anomáliákat keresve, amik felfedhették a vámpír hollétét. Néha éppen az visszaérkező információ teljes hiánya árulta el az élőholt rejtekhelyét. Máskor a hatalom egy pillanatnyi felvillanása lehetett áruló, vagy éppen egy denevérraj szokatlan kirepülése egy barlangból. A legapróbb, lényegtelennek tűnő részlet is nyom lehetett, hogy hol keresse. Sara elcsendesedett, kereste a választ, hogyan is volt képes lefordítani a naplót, amit olajjal vízmentesített bőrökbe csomagoltak gondosan. Kitartással. A megszállottja lett. Szüksége volt rá, hogy lefordítsa a szavakat. Szent szavak voltak a számára. Eszébe jutott milyen érzés volt megérinteni, forgatni a lapokat. A szíve gyorsabban kezdett verni, a teste életre kelt, ujjai egyre csak simogatták a rostokat, hogy árulják el neki a titkaikat. Tudta, hogy neki szánták. És ilyenkor láthatta az arcát. A szemét, az álla formáját, hosszú, dús haját. A fájó magányt benne. És tudta, hogy le fogja fordítani. „A szüleimtől megtanultam a legtöbb ókori nyelvet, a görögöt, és a hébert, de néhány betűt, és szimbólumot még soha nem láttam. Elmentem múzeumokba és egyetemekre, de nem mutattak meg a naplót senkinek. Úgy hittem, az egyedül csak nekem szól.” – Tudta, hogy azok a szavak bizalmasak, és csakis az ő szemeinek szánták őket. Már azelőtt érezte a költészetet a szavakban, mielőtt lefordította volna. Érezte, hogy könny gyűlik a szemébe. Falcon. Tudta a nevét, belenézett a szemeibe, és érezte, hogy szüksége van rá. Rá, Sarára. – „Több hónapon keresztül fordítottam, amit le tudtam belőle, de éreztem, hogy nem egész, nem tökéletes. Aztán
a megoldás egyszerre csak ott volt előttem. És tudtam, hogy igaz. Nem tudom megmagyarázni honnan, de tudtam, hogy abban a pillanatban megtaláltam hozzá a kulcsot.” Falcon szíve összeszorult. Sara el tudta érni, hogy melegség öntse el a lelkét, erős, ellenállhatatlan érzés, míg már nem egy hatalmas ragadozó volt, hanem csak egy férfi, aki bármit megtenne az életpárjáért. Megrázta, alázatra késztette nagylelkűsége, elfogadása. Amikor leírta azokat a szavakat, olyan érzéseket próbált megfogalmazni, amiket már nem érzett. Írni a naplót olyan kényszer volt, aminek nem tudott ellenállni. De soha nem számított arra, hogy valaha valaki olvasni is fogja, mégsem tudta megsemmisíteni, képtelen volt rá. Pár óra hátra van hajnalig, a vámpír még halálos. Valószínűleg rejtekhelyet, menekülési útvonalakat keres, információt gyűjt. Falcon sikeresen vadászott a vámpírokra évszázadokon át, de most mégis nyugtalanná vált. Már találnia kellett volna valami nyomot, de a szokásos jelek egyikét sem észlelte a város fölött. Még ezen teremtmények közül is csak kevesen rendelkeztek ekkora hatalommal, nem sokan voltak képesek közülük teljesen eltüntetni a nyomaikat, talán csak a legősibbek. „Te vagy a szívem, és a lelkem Sara. Azokat a sorokat, amiket neked hagytam, kizárólag te fordíthattad le, csak te voltál képes megtalálni hozzájuk a kulcsot, hogy lefordíthasd az ősi nyelvről. Te magad voltál a kód. Az életpárom.” – Hangjától áradt a csodálat, és a szerelem, meleg szeretet hulláma ért el Sarához, körbefonva őt. „A vadászatra kell koncentrálnom. Ez nem egy fiatal vámpír, erős, és nagyhatalmú. A teljes figyelmemre szükségem lesz. Ha szükséged van rám, az elmémben hallani foglak téged.” Sara keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt, és fel-alá kezdett járkálni a teraszon, és figyelte az eső ezüstös szálait. Úgy érezte, Falcon sokkal nyugtalanabb annál, mint amennyit a hangja elárult. „Ha szükséged van rám, odamegyek hozzád.” Minden sejtje erre vágyott. Rossznak, helytelennek érezte, hogy Falcon egyedül megy a csatába. Falcon szíve felragyogott. Sara rohanna a segítségére, ha hívná őt. Kötésük pillanatról pillanatra erősödött. Sara volt maga a csoda, amit fajuk ajándékba kapott. Az életpár csodája. Óvatosan járőrözött az égen, álcának használva a vihart, ő is képes volt elrejteni a jelenlétét. Kezdte felmérni részletesebben a területeket, ahol az élőholt jelenlétére számított. A városon belül, az alagsorral, pincével rendelkező házak megfelelnének neki. A városon kívül pedig bármelyik barlang tökéletes a vámpír céljainak. Nem találta az ellenséget. Egyre növekedett benne a feszültség. A vámpír már megtámadta volna Sarát, ha pontosan be tudná azonosítani, hogy hol van. Nyilvánvaló, hogy azért engedte ki a világba a haragját, hogy ezzel megrémítse őt, rákényszerítse a lányt, fedje fel hollétét. Falconnak volt még egy másik lehetősége is. Meg kell találnia a helyet, ahol a vámpír utoljára ölt, és onnan nyomon követhetné őt. De ez egy rendkívül lassú, és teljes koncentrációt igénylő feladat lenne, teljesen magára kellene hagynia Sarát egy ideig. Érte nyúlt. „Ha bármi szokatlant észlelsz, szólíts engem. Azonnal szólíts. Ha bármit, a legkisebb rendellenességet is észleled Sara, azonnal hívj.” Érezte, hogy a lány elmosolyodik. „A fél életemet ennek a szörnyetegnek a jelenlétében éltem le. Pontosan megérzem, mikor van a közelemben, ezért sikerül elmenekülnöm előle minden egyes alkalommal. Magadra vigyázz Falcon, és ne miattam aggódj.”
Sara független, öntudatos nő volt, aki régóta egyedül élt. Sokkal inkább aggódott Falconért, mint saját biztonságáért. Az eső még mindig esett, a szél szinte vízszintesen fújta a cseppjeit. Falcon nem érezte a hideget abban az alakjában. De egyébként sem zavarta volna, saját alakjában is képes volt könnyedén szabályozni testhőmérsékletét. A vihar mostmár az elterelést szolgálta, hogy ne találhasson rá a vámpír illatára. Mégis csalhatatlanul megtalálta, amit keresett. A test egy sikátorban hevert, nem messze onnan, ahol Sara csatornalakó gyerekei megrohamozták Falcont. Nyugtalansága tovább fokozódott. Az élőholtnak nyilvánvalóan egyre ügyesebben találja meg Sarát. Volt valami minta a lány viselkedésében, amit nyomon tudott követni. Miután beazonosította melyik országban, és városban tartózkodik, az élőholt megkereste azokat a helyeket, ahol a lány általában megjelent. Az árvaházakat, szükségszállásokat, ahol a nemkívánt gyerekek, és a bántalmazott nők éltek. Sara mindig ezeken a területeken próbált segítséget nyújtani, mielőtt továbbállt. A pénz semmit sem jelentett a számára, csupán lehetővé tette, hogy mozgásban maradjon, és hogy segítséget nyújtson. Takarékosan élt, keveset öltött önmagára. Pontosan úgy, ahogy Falcon megtanulta nyomon követni a vámpírokat, ez a vámpír megtanulta követni Sarát. Méghozzá türelmesen. A legtöbb vámpír nem a türelméről volt híres, ez mégis tizenöt éve követi már Sarát. Kész csoda, hogy a lánynak sikerült elkerülnie, hogy megkaparintsa, Falcon tisztelgett találékonysága, és bátorsága előtt. Falcon alakja felcsillant, ahogy megszilárdult az esőben a halott ember mellett. A vámpír áldozatának szörnyű halála volt. Tanulmányozta a testet, vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez. Nem szerette volna ellenfele szagát elkeverni semmivel sem. Az áldozat egy fiatal punk volt. Egy vérrel szennyezett kés hevert a közelében. Falcon látta, hogy a penge erősen rozsdásodásnak indult. A fiatal férfit megkínozták, valószínűleg hogy információkat szedjenek ki belőle Saráról. A vámpír azt akarhatta tudni, látta-e a környéken. Az erőszak szinte visszhangot vert Falcon körül. Nem hagyhatott bizonyítékot az emberi rendőrségnek. Halkan felsóhajtott, és energiát kezdett gyűjteni az égből. Villám csavarodott le a felhők közül, fényesen táncolt, megvilágította egy pillanatra a sikátort. Fehéren izzó ágakra bomlott, egyiket a test, másikat a kés felé irányította. Az áldozatot finom hamuvá égette, a kést megtisztította a vértől, mielőtt megolvasztotta volna. Saját hatalma is fellobban körülötte, narancsszín lánggal izzott, és felcsapott az égre, hogy összesisteregjen a kék-fehér energiaívekkel a magasban. Falcon felkapta a fejét. Abban a pillanatban megérezte, hogy a levegőben vibráló hatalom nem egyedül az övé. Hátraugrott, távolabb a hamukupactól, ahogy a sötét romok megmozdulni látszottak. A belőlük kiváló alak maga volt a förtelem torz arcával, szemei helyén mintha könyörtelen lyukak tátongtak volna. Falcon megpördült, egyetlen másodperccel késett csak el, hogy elkerülhesse a támadást. Bár így is elkerülte a szemét, halántékát végighasította egy karom. A másik kéz karmai mellkasán száguldottak végig, mély vágásokat hagyva maguk után. A fájdalom elviselhetetlen volt. Meleg, bűzös lehelete szinte berobbant az arcába, rothadó húsának szaga felért egy újabb ütéssel. A lény hirtelen elmosódott, hogy kivédje Falcon inkább ösztönös csapását, amit a szíve felé indított. Ökle még éppen érintette, majd az üres levegőbe csapott. A bestia forrón,
ereje teljében felemelkedett Falconban. Akkora erővel, hogy szinte belerázkódott. Vörös pára jelent meg a szeme előtt, elméjében káosz uralkodott. Falcon észvesztő sebességgel, spirálvonalban kitört az ég felé, töredékmásodpercekkel előzve csak meg a felhők közül lesistergő villámcsapást, ami darabokra robbantotta azon a helyen a környező épületeket, ahol az előbb még a sikátor volt. A hang fülsiketítő volt. A fenevad benne üdvözölte az erőszakot, magába szívta. Falconnak harcolnia kellett önmagával, a vámpírral, és soha el nem múló éhségével. „Falcon?” – Sara hangja, egy szellő frissességével érkezett, egyszerűen elsöpörte ölésvágyát – „Mondd meg hol vagy. Érzem körülötted a veszélyt.” Volt valami a hangjában, talán a leplezetlen, mezítelen aggodalom, ami megfékezte a benne tomboló démont, valami, ami megfékezte ölésvágyát, szinte önként visszaadva neki az irányítást. Falcon kiszámított szögből, felkészülve a gyors, kemény ütésre, a látszólag hamuból álló bizarr alak felé vetette magát hihetetlen sebességgel. A hamu szétszóródott a hirtelen köréjük csavarodó forgószélben, vékonyra nyúlt, akár egy darab toronymagas, groteszk faszén. Aztán egy pillanatra a vámpír valódi alakja csillant fel a levegőben, ahogy megkísérelt egy akadályt vetni kettejük közé. Falcon keresztülrobbant a még meg sem szilárdult formán, és ismét megérezte, hogy ökle hozzáér az élőholt testéhez, de az megint csak szertefoszlott. A vámpír eltűnt. Éppolyan hirtelen, mint ahogyan megjelent. Nyoma sem volt, sem a szörnyetegnek, sem az őt rejtő ürességnek. Falcon folyamatosan szondázta a területet, óvatosan, alaposan, odafigyelve minden nyomra. Minél tovább keresett, annál biztosabb volt benne, hogy sejtése nem csalta meg, aki Sarára vadászik, egyike a vámpírok legősibbjeinek, akinek sok vadászt sikerült már kijátszania századokon keresztül. Falcon figyelmesen szállt az égen keresztül. A vámpír nem fogja most újra megtámadni. Már összecsapott vele, az ősi elvesztette a meglepetés előnyét. És az ellenség is tudja már, hogy egy tapasztalt vadász akadt az útjába. Valószínűleg lemenekül a földbe, abban a reményben, hogy Falcon előbb-utóbb feladja a keresését. Mennydörgés robajlott keresztül az égen. Egy figyelmeztetés. Egy sötét ígéret. A vámpír bejelentette az igényét, annak ellenére, hogy egy vadász tartózkodik ott. Nem adja át Sarát. Az ő zsákmánya. Sara a teraszon várta Falcont, kitárt karokkal. Pillantása féltőn siklott végig rajta, felmérve sérüléseit. Falcon legszívesebben a szívéhez ölelte volna. Soha senki nem várta őt vissza, nem üdvözölte ilyen lelkesen, nem vizsgálta ilyen aggodalommal a szemében. Aggódón. Szeretőn. A lány szebb volt, mint amilyenre emlékezett. Ruháit átáztatta az eső, rövid haja nedvesen, tüskésen meredezett a fején a rengeteg turkálástól, szemei hatalmasra nyíltak. Szinte belefulladt azokba a szemekbe. Megolvadt az üdvözlő ölelés melegében. – Gyere be a házba. – mondta Sara, finom ujjai sebzett halántékához értek, olyan gyengéden, hogy szinte nem is érezte az érintést. Behúzta az otthonába, el az éjszakai levegőtől, az esőtől. – Mondj el mindent. – sürgette. Falcon körülnézett az apró nappaliban. Megnyugtatónak, és otthonosnak találta. Megnyugtatónak. Ez olyan éles ellentétben állt eddigi kopár létezésével, hogy szinte megdöbbent tőle. Sara mosolya, szemének aggódó pillantása, érintése, mind-mind olyan
kincsek voltak, amiket semmire sem cserélt volna ez azok közül a kincsek közül, amit két ezer év alatt látott a földön. – Mi történt veled Falcon? És nem a sebeidről beszélek. A lány félelme szinte a lelke mélyéről tört elő elsöprő erővel, mielőtt legutóbb megszólította volna az elméjében. Meg kellett szólítania Valami kényszerítette erre. Falcon beletúrt hosszú sörényébe. Az igazat kell mondania neki. A démona erősebb volt, mint valaha. Túl hosszú ideig várt, túl sok csatát vívott meg, túl sokat ölt. – Sara. – mondta halkan – Van egy pár eldöntenivalónk, de gyorsan kell cselekednünk. Nincs időnk, hogy mindent pontosan megérthess, ami történik. Csak azt kérem tőled, hogy csendben hallgasd meg, amit mondanom kell, hogy aztán határozhassunk. Sara bólintott, arca, és szeme elkomolyodott. Figyelt, hogy mindent megérthessen. Tudta, hogy Falcon retteg a biztonsága miatt. Szerette volna elsimítani azokat a ráncokat, amik a szemöldökei közé gyűrődtek a féltéstől. A véres seb a halántékán csak még inkább kihangsúlyozta a szája körüli fáradt vonásokat. Inge szakadozott, és véres, négy vágás éktelenkedett rajta. Minden porcikája követelte, hogy átölelje, és megnyugtassa őt, mégis mozdulatlan, és nyugodt maradt, várta mit fog mondani neki. – Összekötöttem magunkat életre, és halálra. Ha valami történne velem, szörnyen nehéznek éreznéd, hogy nélkülem folytasd az életet. El kell érnünk a Kárpátok hegyeit, és a népemet. Ez az ellenség rettenetesen erős, nagyon ősi. Eltökélte magát, hogy te az övé vagy, senki és semmi nem tántoríthatja el attól, hogy vadásszon rád. Úgy gondolom, éjjel és nappal is veszélyben vagy. – Sara bólintott, nem akart vitatkozni vele, tudta, hogy a vámpír bármi áron a nyomában marad. Csakis azért sikerült eddig távol tartania magától, mert abban a pillanatban, ahogy megérezte a közelében a jelenlétét, már menekült is. A vámpír némán, a fejében zaklatta őt, úgy tűnt, képtelen beletörődni, hogy Sara képes ellenállni kényszerítő hívásának. – Eddig is használta ellenem a teremtményeit. – lenézett a kezére – Egyet elégettem közülük. – ismerte be halkan, szégyenkezve amiatt, amit tett. Falcont ütésként érte a bűntudata, megfordította kezét az ujjai között, és belecsókolt mindkét tenyerébe. – A vámpírok szolgái már halottak. Lelketlen lények, amik halottak húsával, és az élőholt fertőzött vérével táplálkoznak. Szerencsés vagy, hogy megmenekültél. Megölni őket nem gyilkosság, hanem könyörület. Higgy nekem Sara, őket már nem lehet megmenteni. – Mondd el, miben kell döntésre jutnunk Falcon. Közeleg a reggel, és még mindig nem nem vagyok nyugodt miattad. Komoly sebeid vannak, el kell őket látni. A férfit vér szennyezte, fáradtnak tűnt. Ujjaival önkéntelenül kisimított néhány hosszú hajszálat halántéksebéből. – Nem olyan súlyosak a sebeim, mint amilyennek látszanak. – vonta meg a vállát Falcon lekicsinylően – Amikor majd elrejtőzöm, a talaj teljesen begyógyítja majd őket. De amíg én a földbe leszek zárva, te itt maradsz egyedül, és kiszolgáltatottan. Nappal vagyok a leggyengébb, és nem jöhetek a segítségedre. Legalábbis fizikailag nem. Jobban szeretnélek állandóan magam mellett tudni, hogy érezhessem; biztonságban vagy. A lány szeme kikerekedett. – Azt akarod, hogy veled menjek a föld alá? Hogyan lenne ez lehetséges?
Neki nappal feladatai voltak, amiket a tervével kapcsolatosan még el kellett intéznie. A hivatali órákban. A világa nem idomulhat azonnal Falcon népének életritmusához. – Lehetséges, ha teljesen olyanná válsz, mint én. – mondta halk nyíltsággal – Tiéd lehetne mindaz a hatalom, amivel népünk rendelkezik, de megkapnád a gyengeségeinket is. A nappali órákban sebezhető lennél, és vérre lenne szükséged, hogy életben maradj. Sara hallgatta a szavait, és eltöprengett rajtuk. – Feltételezem, ha olyanná válnék, mint te, ez nem lenne olyan iszonyatos a számomra, mint amilyennek most hangzik. Vérre vágynék? – megvonta a vállát – Akkor az lenne az élet rendje, ahogyan most az ételekre vágyom. – Mi nem ölünk. Megtartjuk a zsákmányunkat nyugodtnak és öntudatlannak. Gondoskodnék róla, hogy ez ne legyen kényelmetlen a számodra. Sara elfogadóan bólintott, még a zsákmány szó sem keltett túl nagy visszhangot az elméjében. Tizenöt éve élt a Kárpáti világ árnyékában. A férfi szavai nem okoztak neki semmiféle megrázkódtatást. Maga után húzta Falcont az aprócska fürdőszobába, ahol az elsősegély készletét tartotta. Az szó nélkül ment vele, érezte, hogy a lánynak szüksége van rá, hogy gondoskodhasson róla. Ő pedig szerette volna érezni az érintését magán. – Nem tudok meghozni egy ilyen döntést ennyire rövid idő alatt Falcon. – mondta, míg a meleg víz alá tartott egy tiszta ruhát – Még feladataim vannak, amiket be kell fejeznem, erre is gondolnom kell. – Ha csak önmagára gondolt volna, nem kellett volna sem túl sokáig töprengenie, sem túl keményen. Egész lényével akarta a férfit. Elegendő volt az a távollét, amíg Falcon üldözte a szörnyeteget, hogy pontosan tudja, milyen lenne nélküle maradnia. Előrehajolt, és megcsókolta a torkát. – Mi van még? Ajkának érintése, melleinek finom súrlódása a karján végtelenül csábító volt. Óvatosan, figyelmesen törölgette a vért a halántékáról. A mellkasán lévő négy seb mélyebb volt. Úgy nézett ki, mintha egy állat húzta volna rajta régig karmos mancsát, átszakítva ingét, mélyen belehasítva bőrébe. – Nagyon közel kerültem ma éjjel ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást a fenevadam fölött. Be kell fejeznünk a rítust, hogy lehorgonyozhass Sara. Ezt érezted, ezt a veszélyt körülöttem, amikor szólítottál. Ha a kötés teljes lenne, ez a veszély már nem fenyegetne többé. – halkan tette meg a vallomást, elsöprő vágya rekedtté mélyítette a hangját. Képtelen volt világosan gondolkodni, amikor a lány ennyire közel volt hozzá, az üvöltés a fejében mindent elnyomott teste szükségén kívül. Sara a tenyerébe fogta az arcát. – Ennyi? Ez a nagy vallomás? – mosolya lassú volt, felfénylett mélylila szemeiben is. – Jobban akarlak, mint bármi mást a világon. – Lehúzta magához a fejét, és megcsókolta. Hozzásimította testét, esőtől nedves, áttetsző felsője mintha nem is létezett volna, mellbimbói szinte beledöftek a bőrébe fájó szükséggel. Maga volt a kísértés. A csábítás. Csókjába elfogadás, éhség és izgalom keveredett. Szája a saját vágyaitól volt forró, ahogy találkozott az ő szájának igényeivel. Nyersen. Földszagúan. Valódian. Végül elszakította a férfiétól a száját, és belenézett a szemeibe. – A tiéd vagyok már tizenöt éve. Ha ezt akarod Falcon, én nem félek tőle. Sohasem féltem igazán tőled. Kigombolta, és lesodortra válláról az inget, hogy szemügyre vehesse a négy mély karmolást is.
– Meg kell értened milyen kötelezettséget vállalsz Sara. – intette óvatosságra. Szüksége volt rá. Akarta. Vágyott rá. De nem veszíthette el a becsületét az életében legfontosabb személy előtt. – Ha befejezzük a szertartást, és nem vagy velem a föld alatt, amikor alszom, szörnyű csatát kell vívnod a józan eszed megőrzéséért. Nem akarom ezt neked.
Ötödik fejezet Sara pislogott, felhívva rá Falcon figyelmét, milyen csodálatosan hosszú szempillái vannak. – Én sem akarom magamnak Falcon. – hangja hívogatott, csábított – De inkább vívok rövid csatákat, minthogy elveszítselek téged. Erős vagyok. Higgy bennem. – levette róla a pillantását, csókot nyomott a torkára, nyakára – Nem veszel el tőlem semmit, amit nem vagyok hajlandó önként neked adni. Hogyan is tudta volna neki elmagyarázni, hogy ő jelentette a számára az egyetlen megváltást azokon az éjszakákon, amikor gyűlölte magát, gyűlölte, hogy életben van, a családja pedig halott? Hogyan mondhatná el neki, hogy egyedül ő mentette meg a józan eszét, nem egyszer, hanem újra és újra? A hosszú évek alatt egyetlen igazi vagyona volt csak, a hozzá írt szavai, a szívébe, és a lelkébe zárva. Érezte, hogy Falconhoz tartozik. Annak ellenére is, hogy tudta mi is ő. Nem érdekelte, hogy nem olyan, mint ő, hogy más utat jár a túlélés érdekében. Csak az érdekelte, hogy valódi, élő, ott állt előtte, a lelke a szemében. Sara rámosolygott, édesen, provokatív felhívással, aztán egyszerűen áthúzta a topját a fején, hogy szabaddá tegye felsőtestét, buja melleit, sötétebb mellbimbóit, amik vágyakozva hegyesedtek a férfi felé. Rádobta felsőjét a férfi ingére a földön. Felemelte az állát, próbált nagyon bátor lenni, de teste megremegett. Életében nem viselkedett még ilyen szégyentelenül. Falcon ujjai ráfonódtak a tarkójára, nyakára, birtokló mozdulattal magához húzta. Sebei éppúgy feledésbe merültek, mint fáradtsága. Abban a pillanatban minden feledésbe merült Sarán kívül, aki neki ajándékozta magát. Rábízta az életét, és a testét. Nagylelkűen. Feltételek nélkül. Ő volt a legszexisebb dolog, amit végtelennel tűnő hosszú élete alatt látott. Ránézett a hatalmas szemeivel, és az ő bensője elolvadt, mint a jégkása. Lélegzete kiszorult a tüdejéből. Teste olyan forró lázban égett, izmai kőkeményre dermedtek, hogy attól félt, darabokra törik, ha megmozdul. Mégsem tudta visszafogni magát. Keze elméjétől függetlenítve magát lecsúszott lassan Sara nyakáról, hogy tenyere kelyhébe fogja a mellét. Bőre hihetetlenül puha volt, még annál is lágyabb, mint amilyennek látszott. Megdöbbentette hogyan érez iránta, már annak puszta intenzitása is. Ahol eddig semmit sem érzett, semmi sem számított, most minden űrt Sara töltött be. Ujjai újrarajzolták alakja görbületeit, finoman végigsimította bordái íveit, majd visszatért mellére, és ismét beborította azt. Fekete szemei birtoklóan végigperzseltek rajta, lángba borítva mellbimbóit, torkát, csípőjét, lába közét. Aztán lehajtotta a fejét, és
beszívta mellét szájának forró, nedves üregébe. Sara felkiáltott, karjai a feje köré fonódtak, ujjai belekapaszkodtak a hajába, teste megborzongott az örömtől. Ajkainak erotikus szívásai bensője magját is kimozdították helyéből. Testét összeszorította a szorosan rácsavarodó fájó szükség. Falcon végighúzta a kezét a gerince mentén. „Egészen biztos vagy benne Sara? Egészen biztos vagy benne, hogy akarod a rítusunk teljes intimitását?” Elküldte a képet a fejébe, amint szája rásimul nyakán a pulzusra, és elküldte mellé saját hatalmas szükségének érzését. De már húzta is magához közelebb, felfalta a bőrét, kezei buja görbületeit járták, amelyek annyira különböztek saját szikár, kemény testétől. Ha Sara most próbált volna elhúzódni tőle, már elkésett volna. Falcon már elveszett a testén, véráramán keresztülfutó vakító fényű villám táncában. A sötéten erotikus képek, elméje érintésének puszta élvezete csak táplálta a lány testében felépülő tűzvihart. Soha nem tapasztalt még semmit, ami ennyire primitív, mégis ennyire helyes, és természetes lett volna. A bőrét akarta a bőrén. A forróbbnak érezte testét, mint a Napot, a tűz mindent felemésztett, míg már nem maradt más, csak Falcon tűzvihara. Csak az érzés. Csak a heves birtoklás. Sara ringatta a fejét a mellén, még közelebb nyomta magát a szájához, teste folyékonnyá olvadt. Egyik lábát felemelte, és a csípője köré csavarta, testének izzó középpontját odadörzsölte combja oszlopához, a megkönnyebbülést keresve. Falcon kezei a nadrágján matattak, próbálta megszabadítani tőle miközben szája lángokat hagyott a nyakán, lesiklott a mellén, végigsimogatta a bordáit. Kezei a csípőjére simultak, lehúzta combjain a pizsamanadrágot, és rádobta a földön heverő többi ruhára. Felegyenesedett, és mindkét lábát a dereka köré csavarva felemelte, nekipréselve férfiasságát, meleg, nedves fészkének. Szája rabul ejtette az övét számlálhatatlanul sok hosszú csókra, és mindegyik még egy kicsit hozzátett a lányban lobogó vágyhoz. Kezei dőzsöltek a testén, birtoklóan simított végig mellén, hasán, fenekén, combja belsején. Nőiességét forrónak, nedvesnek találta, vágyának illata hívta őt. Falcon teste lángokban állt. Sara nem csak gátlásosan átengedte magát neki, ő is vágyott rá, éppúgy akarta őt, mint ő a lányt, és ez hatalmas afrodiziákum volt a számára. Teste mozgott az övén, hozzádörgölődött, felfedezte. Rámenősen kereste hogyan szabadíthatná meg a nadrágjától, megpróbált közelebb, és még közelebb lenni hozzá, szája a mellkasán járt, nyelve örvénylett a bőrén. Egy gondolattal eltüntette magáról a ruháját, ahogy azt népe mindig is tette, hogy Sara keze megtalálhassák vastag, kemény, lüktető férfiasságát. Abban a pillanatban, ahogy az ujjai hozzáértek, mintha gyújtóbombák robbantak volna véráramában. Ismerte őt, bizalmasan, a gondolatait, az álmait. Tudta a fejéből mire van szüksége, mit szeret, mire vágyik. Ismerte őt. Minden módot, hogyan tehet a kedvére. Összekapcsolódtak, forróságban, tűzben égve, hatalmas ereje és óriási szüksége ellenére Falcon mozdulata lágy volt, ahogy feltárta a testét, majdhogynem tisztelettel, gyengédsége könnyeket csalt Sara szemébe. Szája ott volt mindenhol, forrón, vadul ízlelte, csábította, olyan dolgokat ígért neki, amiket el sem tudott képzelni. Sara vele tartott, karjaiba szorította a fejét, egész lénye ragyogott, imádnivaló volt a gyémántszerű könnycseppekkel a szemében, és a szempilláin. – Annyira egyedül voltam Falcon. Soha ne menj el. Azt sem tudom valódi vagy-e egyáltalán. Hogy lehetne valódi, ami ennyire szép? – felemelte a fejét, pillantása a sötét szemeket kutatta.
– Te vagy a lelkem Sara. A létezésem. Tudom milyen egyedül lenni. Évszázadokat éltem otthon, és család nélkül. Életem nagyobbik része elmúlt mindezek nélkül. Soha többé nem akarok nélküled maradni. – tenyerét rásimította az arcára – Nézz rám Sara. Te vagy az én világom. Nem maradnék nélküled ezen a Földön. Higgy bennem. Lehajtotta a fejét, száját rátapasztotta a nő szájára, és mindkettejükkel mintha megindult volna a föld. Sarának fogalma sem volt róla utólag, egyáltalán hogyan kerültek a hálószoba. Homályosan az még rémlett, hogy Falcon a fürdőszoba falához szorítja lépésenként, akárha egy vad, erotikus tangót táncolnának, csókjai felfalták a száját, túlérzékenybőrét mindenhol forró kezek égették, és ő hasonló mohó vággyal érintette, szorította, fedezte fel az izmos férfitestet. Falcon szája végül elhagyta az övét, tűzcsóvával nyomot rajzolt mellein, hasán, majd kezeivel gyengéden szétválasztotta combjait. Nyelvének első érintése nőiességén, felrobbantotta, atomjaira zúzta Sara minden gondolatát. Felkiáltott, kezeit belefúrta sötét hajába, ökleire csavarta a hosszú tincseket. Teste vonaglott a férfi szorításában, újabb és újabb utórezgések rázták. – Falcon. – nyögte zihálva. – Azt akarom, hogy készen állj rám Sara. Forró lélegzete, szájának újabb és újabb érintése az őrületbe kergette, már-már síráshoz hasonló hang tört ki a torkából, csípője önkéntelenül a férfi felé ívelt. Falcon végre felemelkedett, nagyobb, nehezebb teste szinte teljesen eltakarta az ő lágyabb vonalait, mégis tökéletesen illettek egymáshoz. Falcon vigyázva, óvatosan bánt vele, annak ellenére, hogy érezte az emelkedő vadságot. Az arcát figyelte, miközben teste lassan birtokba vette Saraét. Forró volt, szűk, és bársonyos, hívta, beinvitálta őt, mintha csak hazaérne. Az érzést soha semmihez sem tudta volna hasonlítani, a tiszta öröm átjárta minden sejtjét, minden idegszálát. A nő teste készséggel fogadta, hüvelyének hullámzása, szorításai mintha finom ujjak érintése lenne. Már maga, hogy lélegzett, az is örömet adott neki. Mélyebbre hatolt, és a lélegzet ismét zihálásra váltott. Sara combjai a dereka köré csavarodtak, karjaival is körülfonta, körmei a hátába vájtak. Puha testét mindenhol érezte maga körül. Elkezdett mozogni, de tekintete nem tágított a nő arcáról, így láthatta hogyan veszíti el ismét az irányítást maga felett, hogyan emelkedik vadsága, szüksége rá. Még keményebben lökte előre csípőjét, gyorsabban, mélyebbre, örömmel üdvözölve, hogy a lány teste elébe megy minden mozdulatának. Halvány, csábító mellein a sötét bimbók ellenállhatatlanul csábították, vonzották. Lehajtotta a fejét, sötét haja végigcsúszott a nő érzékeny vált bőrén, teljesen váratlanul kiváltva egy újabb orgazmust. Sara felkiáltott. Sara abban a pillanatban tudta mit fog csinálni, amikor megérezte a száját a bőrén. Melle szinte lángolt, hátát ívbe hajlítva kínálta fel, közelebb nyomta magát hozzá. Azt akarta, hogy Falcon vad, kontrollálatlan legyen. Érzéki nyelve mellbimbóját nyalta végig óvatosan. Aztán ajkai tapadtak rá, forrón, mohón, hallotta saját hangját, amint a férfi nevét nyögi. Magához húzta a fejét, felajánlotta neki magát, miközben Falcon tökéletes ritmusban mozgott a testében. A férfi szája elmozdult, melle bőrén sétált a szíve fölött, fogai finoman karistolták, nyelve kavargott rajta. Sara érezte, hogy ismét milliárdnyi apró darabra készül robbanni. Teste fájón megfeszült.
– Falcon. Könyörögve ejtette ki a nevét, vágya, hogy kielégítse a férfi igényeit az egekbe szökött. A kezek szorosabban ragadták meg csípőjét, a lökések elmélyültek, a férfi elméje körülölelte az övét, aztán fogai elsüllyedtek a bőrében. Sarán fehéren felizzó villám csapott keresztül, úgy érezte teste hamuvá ég. Ringatta a fejét, teste felhullámzott a gyönyörtől, újra és újra, míg már úgy érezte, hogy belehal a kéjbe. Véget nem érő extázis rázta meg újra és újra. Nyelve egy mozdulatával lezárta a sebet. Sara elméjét ködbe vonta a szenvedély, és a hatalmas szükség. Halkan suttogta neki a parancsot, amint felemelte a fejét csábító melléről. Érezte, ahogy puha ajkai a mellkasán keresgélnek. Teste tovább keményedett, férfiassága még inkább megvastagodott, végtelen vágya fájdalmassá vált. Sara szája megállapodott, átengedte elméjét neki, hogy rávehesse, vegyen el elegendő vért a cseréhez. Teste forrón, fájón elnehezült, ahogy az édes ajkak moccanva vették magukhoz élete lényegét, a kielégülés szüksége elsöpört minden mást. Lezárta az apró sebeket a mellkasán, és birtokba vette a nő száját. Aztán elszabadult szenvedélye vadsága, ellenőrizhetetlenné magasodtak testében a lángok, egyre közelebb sodorván a szakadék széléhez. Sara kapaszkodott belé, lágyabb teste minden vad mozdulatát viszonozta, elébe ment, üdvözölte. Falcon felemelte a fejét, hogy megmutathassa szemébe kiülő szerelmét, mérhetetlen vágyakozását, szükségét rá. Csak rá. Senki másra. Sara arca most pontosan olyan volt, mint amikor először felismerte őt. Szemeiben ott ült a lelke. Sara hozzá tartozik. És ő a lányhoz. Újabb tűzhullám rohant át a testén. Testüket finom verítékréteg borította el. Falcon kezei erősen, mégis hihetetlen gyenegédséggel tartották a csípőjét, úgy érezte még mindig tovább növekszik, vastagszik a testében. Saját teste köré fonódott, rászorult, izmai ismét felhullámzottak. Torka elszorult, benne rekedt a férfi neve, amint alázuhantak a mélységbe együtt. Bőr a bőrön, száj a szájon, lábai a csípőjén, kezei még mindig a testét járták, kibogozhatatlanul összefonódtak. Sara ringatta a csípőjét, könnyek szöktek a szemébe, hihetetlennek tűnt, hogy itt van vele, összeolvadva, mintha egyetlen lény lennének. Soha nem lesz már egyedül. Falcon eltöltötte a szívét, és az elméjét, éppúgy, ahogy a testét. – Összeillünk. – suttogta lágyan. – Tökéletesen összeillünk. Te tudtad, hogy ez ilyen lesz? Ilyen csodálatos? Falcon megmozdult, majd felegyenesedett az ágy mellett és felnyalábolta őt, hogy visszavigye a fürdőszobába, egyenesen a zuhany alá. A víz zuhogott rájuk, Falcon követte szájával a lezúduló cseppeket a torkán, mellén, bordái mentén. Sara viszonozta a kóstolót válla bőrén, kortyolta a vizet a széles mellkasáról, lapos hasáról. Szája forró volt és feszes, megkívánta őt újra. És újra. A kis konyhaszekrénynél ismét ellenállatlannak találta gömbölyű csípőjét, túl tökéletesnek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa. Sara átadta magát, befogadó volt és lágy, teste körülölelte, Falcon azt szerette volna, ha soha nem ér véget ez az éjszaka. A kora reggeli fény azonban átszűrődött az összehúzott függönyök között is. Feküdtek az ágyban és beszélgettek, és közben kezük, szájuk öleléssel, csókokkal újra és újra számba vette kincseiket.
Sara nem emlékezett, hogy valaha ennyit nevetett volna, Falcon meglepődött rajta, hogy még egyáltalán emlékszik, hogyan kell nevetni. Végül azonban lehajolt hozzá, és vonakodva megcsókolta. – Indulnod kell Sara. Mire ismét leszáll az éj, azt szeretném, ha mélyen a Kárpátok hegyei között lennél. Ahogy felemelkedem, megyek hozzád. Sara kicsusszant az ágyból, és megállt a mellszobor mellett, amit évekkel korábban készített. Nem akarta otthagyni őt. Rá akart fonódni, bele akart olvadni élete hátralevő részére. Falconnak nem volt rá szüksége, hogy a gondolataiban olvasson, az arcára volt írva minden. És ez valamilyen rejtélyes oknál fogva a számára is megkönnyítette, hogy elfogadja, hogy a nőnek még el kell végeznie a feladatait. Felállt, testét odaszorította a Saráéhoz. Aludnia kellett, le kellett mennie a földbe teljesen meggyógyulni. De még nagyobb szüksége lett volna rá, hogy Sarával lehessen. – Félek, hogy ha elmegyek, talán soha nem kapom meg a gyerekeket. A hivatalnokokat így is zavarja, hogy egyszerre mind a hetüket akarom, és hogy nincsenek megfelelő tapasztalataim. Sara hangjába egyértelműen aggodalom vegyült. – Mikhail segíteni fog, egyengeti az utad a bürokrácia útvesztőjében. Számos vállalkozása van ezen a területen, és szinte mindenkit ismer. – kihűlt ujjait a szájához emelte, hogy megnyugtassa – Nagyon rég nem léptem hazám földjére, de azért mindig figyelemmel kísértem mi történik itthon. A herceg támogatni fog minket. – Hogyan lehetsz ebben annyira biztos ilyen hosszú távollét után? Sara nem volt hajlandó gondolkodás nélkül egy vadidegenre bízni egy olyan fontos dolgot, mint drága gyermekei sorsa. Falcon elmosolyodott, és még jobban összeborozta őrülten szexin meredező fürtjeit. – A Kárpátiak közös szellemi csatornát használnak. Hallom, amikor vadász halad át a területen, érzem, amikor valamilyen komolyabb esemény történik. Arról is hallottam, hogy a herceg majdnem elveszítette az életpárját. Nem is egyszer, hanem kétszer. Hallottam róla, hogy elveszítette az öccsét, majd arról is, amikor megtalálta. Mikhail segíteni fog. Amikor eléred a területét, este meg fog keresni, és a védelme alá helyez. Ahogy felemelkedek, én is megyek hozzád. Még abban is segíteni fog, hogy megfelelő helyet találjunk az otthonunk felépítésére. Mindenképp ragaszkodni fog hozzá, hogy az az ő közelében legyen, és minden Kárpáti védelme alatt. Megjelölöm neked az utat a hegyekbe. – lehajtotta a fejét, nem tudván tovább ellenállni a felé nyújtózkodó rózsás mellbimbónak, haja végigsöpört a finom bőrön. – Nagyon óvatosnak kell lenned Sara. Nem hiheted azt egy pillanatig sem, hogy biztonságban vagy, csak mert nappal van. Az élőholt ugyan szintén a földbe van zárva napvilágnál, de képes onnan is irányítani a csatlósait. Ez a vámpír hatalmas erővel bír, nagyon ősi. Teste ismét lángra lobbant, csakúgy, mint ereiben a vér. – Nagyon óvatos leszek Falcon. Láttam mire képes. Nem fogok semmi ostobaságot csinálni, nem kell aggódnod. Kapcsolatba lépek a barátaimmal, felhívom az ügyvédem, és aztán indulok a hegyekbe. Meg fogom találni a néped. – próbálta megnyugtatni. A szíve kicsit gyorsabban kezdett dobogni a gondolatra, és tisztában volt vele, hogy ezt a férfi is hallja. A saját hallása is élesebbé vált, és már maga a gondolat, hogy egyen valamit, felkavarta a gyomrát. Máris kezdett megváltozni, és a gondolat, hogy külön kell válnia Falcontól, megrémítette. Felemelte az állát harcosan, és elszánt, megnyugtató mosolyt villantott fel. – Amint beindítottam a dolgokat, már indulok is.
Ujjai öntudatlanul rásimultak a mellszobor fényesre simogatott hajára, és szeretettel simogatni kezdték. A férfi figyelte mozdulatait, tudta, hogy az a szobor volt az egyetlen vigasza éveken keresztül. A szíve összefacsarodott. Birtoklóan húzta magához, ölelte szelíden, megnyugtatóan. – Nem leszel egyedül Sara. Figyelni fogom a hívásod, még a legsebezhetőbb óráimban is. Ha az elméd elkezd trükközni, és azt akarja veled elhitetni, hogy halott vagyok, csak hívj, és válaszolni fogok. Sara nekidöntötte a testét, belekapaszkodott, szorosan köré fonódott, hogy érezze, valós, szilárd, erős. – Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy talán megint csak álmodom az egészet, vagy hallucinálok, és te bármelyik pillanatban eltűnhetsz. – vallotta be halkan. Karjai még inkább köré fonódtak, szorosabban ölelte, de még mindig az óvatos, finom gyengédséggel tartotta. – Én még csak álmodni sem mertem soha a reményről. Elfogadtam a kopár létet. Ez volt az egyetlen mód, amivel végrehajthattam a rám bízott feladatot becsülettel. Soha nem foglak elhagyni Sara. Nem mondta el neki, mennyire átjárja a lelkét az aggodalom, amiért neki le kell mennie a föld alá, míg a lány marad a felszínen, veszélyben. Sara egy erős nő, elképesztően sikeresen túlélt egy tizenöt éve zajló párbajt a vámpírral, teljesen a saját erejére támaszkodva. Nem akart ragaszkodni a saját véleményéhez pusztán csak önmaga kényelme miatt. Sara mégis kiolvasta elméjéből egyre erősödő félelmét, amit a biztonsága miatt érzett. Szeretethullám söpört rajta végig. Falcon lehajtotta a fejét, szája az ajkaira tapadt, mintha ezzel meghosszabbíthatná az együtt töltött időt. Forrón, dominánsan csókolta. Szükséggel. Vággyal telten. Megcsókolta az állát, torkát, majd ismét a száját, felfalta, mintha soha nem kaphatna belőle eleget. Mintha félne, hogy elveszik tőle, szinte fájdalommal csókolta. Éhezett rá. Sara belekapaszkodott a nyakába, és a derekára emelte egyik lábát. Nekidörgölte magát kemény combjának, mintegy hívogatva őt saját forró, nedves, sürgető vágyával. Falcon azonnal köré fonta a karját, másik lábát is a derekára húzta. Sara megtámaszkodott a vállán, és fejét hátravette lassan leengedte testét vastag férfiasságára. Előbb csak nekinyomódott nedves bejáratának, majd lassan, apránként teljesen betöltötte. Sara felnyögött, becsukta a szemét és lovagolni kezdett, elveszve Falcon sötét szenvedélyében. Olyan hosszú ideig járták a tüzes vágy ezen forró tangóját, ameddig csak merték. Tökéletes összhangban mozogtak, elméik megosztoztak minden gondolaton, maguk sem tudták már melyik kitől származik. Végül nekidőltek a falnak, lihegve, dobogó szívvel tartották egymást, szemeikben könnyek csillogtak. Sara lehajtotta a fejét Falcon vállára. – Ne engedd, hogy bajod essen Sara. – figyelmeztette – Most mennem kell. Nem várhatok tovább. És azt is tudod, hogy képtelen lennék nélküled maradni. Emlékszel mindenre, amit mondtam? – Mindenre. – szorította magához Sara – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de szeretlek. Igazán szeretlek. Mindig velem voltál, amikor szükségem volt rád. Szeretlek. Falcon puhán, hosszan megcsókolta. Hihetetlenül lágyan.
– A szerelmem vagy. Az életem. És elment. Sara ott maradt a falnak támaszkodva, ujjait a szájára szorította pár pillanatra. Aztán gyorsan akcióba lendült. Gyorsan, rutinosan csomagolt néhány ruhát, beledobálta őket egy hátizsákba, közben elintézett egy pár hívást, hogy tartsák szemmel a gyerekeket, amíg ő visszatér. Mindenképpen vissza akart térni, hogy rendezze a papírmunkát, amint elkészült az otthonukkal. Egy órán belül útban volt a Kárpátok felé. Szüksége volt napszemüvegre, bár az égen baljós szürke felhők szálltak. Bőrét még azok a szűrt napsugarak is égették, amik áttörtek a vastag felhőrétegen. Próbált nem gondolni arra, hogy Falcon mélyen a földbe van zárva. Teste csodálatosan fájt. Mintha újra megérintette volna, és maga a gondolat felkorbácsolta benne újra a vágyat. Mégsem tudta megakadályozni, hogy agya folyamatosan őt keresse. És ahányszor kinyúlt érte, csak a fájó ürességet találta, szíve elfacsarodott, és hatalmas erőfeszítésébe került leküzdenie a rátörő vad gyászt. Minden sejtje követelte, hogy azonnal menjen oda hozzá, keresse meg, győződjön meg róla, hogy biztonságban van. Felvetette az állát, és tovább vezetett, órákon át, elhagyva városokat és kisebb falvakat, amíg végül egy gyéren lakott területre ért. Kétszer állt meg pihenni út közben, kinyújtóztatni a lábait, de aztán sietősen folytatta az útját, gondosan követve a Falcon által a térképre írt jeleket. Annyira a vad, járatlan területre koncentrált, hogy majdnem nekiment egy másik járműnek, ami megelőzte őt, és őrülten nyomta a kürtöt. Életveszélyes sebességgel vágott be elé, egy sokkal nagyobb, erőteljesebb kisbusz, tele kempingezővel. Rákényszerült, hogy félrekapja a kormányt, ezáltal majdnem lesodródva a keskeny útról. Olyan gyorsan húzott el mellette, hogy majdnem fel sem ismerte a busz ablakában feltűnő kis arcokat. Majdnem elszalasztotta sikoltások hangját, amik hamar belevesztek az erdő csendjébe. Sara megfagyott, elméje elzsibbadt, a sokktól szinte lebénult a teste. A gyerekek. Azok a kicsik, akiknek ő otthont, és biztonságot ígért. Bábok lettek a vámpír kezében. Egy zombi kezében. A vámpír elrabolt egy embert, átváltoztatta lelketlen, akarattalan szolgájává, és beprogramozta, hogy vigye el hozzá a gyerekeket, csaliként használva ellene. Tudhatta volna, hogy fel fogja fedezni őket. Üldözőbe vette a buszt, követte a keskeny, hepehupás ösvényen, kapaszkodott a kormánykerékbe, és imádkozott, nehogy darabjaira hulljon alatta a jármű. Két óra múlva teljesen, reménytelenül eltévedt. A vámpír nyilvánvalóan az orránál fogva vezette, tisztában volt vele, hogy követni fogja a gyerekeket szállító buszt, ami árkon-bokron, száguldott, szétzúzva maga körül a növényzetet. Sara nyaktörő sebességgel követte, a göröngyök, és a huppanók dobálták az ülésben. Egyszer egy kidőlt fa zárta el az utat előtte, az ütközés elkerülhetetlennek látszott, de végül egy hirtelen mozdulattal az erdő mélye felé kormányozta az autót. Biztos volt benne, hogy a zombi tette az útjába az akadályt, hogy késleltesse az üldözésben. Olyan szorosan haladt el a fák mellett, hogy az ágak csikorogva karistolták a jármű oldalát. Karjai már fájtak, szíve a torkában dobogott, kezdett kétségbeesni, hogy végképp szem elől tévesztette a másik járművet, maga mellé pillantott az ülésen szétterített térképre, de képtelen volt koncentrálni a stressztől. Gallyak csattantak a szélvédőnek baljós ropogást kiadva.
Végül sikerült egy halvány nyomot felfedeznie, ezen az úton tartotta a járművet. Nagyon keskeny volt a csapás, és egy mély hasadék mentén vezetett, ami úgy nézett ki, mintha mély seb lenne a föld arcán. Helyenként a sziklák letöredezetek, elfeketedtek, mintha háború dúlt volna ezen a helyen. Az ágak továbbra is csapkodták a kocsi oldalát, lehorzsolva róla a festéket. Félre kellene állnia. Követnie kellene Falcon útmutatását. Elég volt a nevére gondolnia, máris elöntötte a mélységes bánat, és félelem, hogy elvesztette őt, de Sara ellenállt az érzelmeknek, hálás volt, amiért a férfi felkészítette arra mit fog érezni. Elfúló zokogás tört fel belőle, de megkeményítette magát, könnyek homályosították el a látását, de erőt vett magán, és letörölte őket, amikor az autója mély nyomot hagyva elkerülte az egyik közel került fát. Ez nem történhet meg. A gyerekek, az ő gyerekei a vámpír ördögi bábjának kezében vannak. A zombiéban, aki emberi hússal táplálkozik. Tovább vezetett, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, megrémült, hogyha megáll, örökre a nyomukat veszti. Tisztában volt vele, hogy késő délután van, és a sétáló hulla egyenesen a vámpírhoz szállítja a gyerekeket, ahol már nem sok esélye maradna a megmentésükre. Halkan felsóhajtott, vonakodva lelassította a járművet, és lehúzódott a nyomvonal szélére. Bal oldalán meredek sziklafal emelkedett. Óriási erővel kényszerítette magát, hogy leállítsa az autót, és a térképre koncentráljon. Meg kellett keresnie azokat a helyeket, ahol a zombi letérhetett előle. Hirtelen úgy érezte, fuldoklik a bánattól. Kilökte az ajtót, és szinte futva menekült ki a járműből, hogy beszívja a kinti friss, hűvös, tiszta levegőt. „Falcon.” Szinte csak kilélegezte a nevét. Akarta őt. Ismét letörölte a könnyeit, és kiemelte a térképet, és csak bámulta rajta az utakat. Hol fordult le a zombi? Hogyan maradhatott le tőle annyira, hogy ne lássa? Olyan sebességgel vezetett, ahogy csak lehetséges volt adott terepen, mégis szem elől tévesztette a gyerekeket. A kudarc rettenetes érzése öntötte el. Szétteregette a térképet a motorháztetőn, és immár dühödten meredt a jelzésekre, valami ötletre, ihletre várva. Körmei idegesen, türelmetlenül kocogtak a motorház fém tetején. Körülötte a szél korbácsolta a fák ágait, beleüvöltött a sziklák mögötti üres térbe. Hatodik érzéke figyelmeztette csupán, hogy nincs egyedül. Azonnal a megfelelő irányba fordította a fejét. A lény, ami feléje vánszorgott, üres, visszataszító arcával, szemeivel figyelmeztette rá, hogy már nem ember. Beszélni hozzá, érvelni, kérni teljesen fölösleges lenne. Csak a gonoszság, és ravaszság nagymestere által beprogramozott teremtmény volt. Sara lassan kiengedte a lélegzetét, megkereste testének tökéletes súlyponti állapotát. Félig guggoló állásba helyezkedett, tudata minden mást kizárt, hűvös nyugalommal figyelte a kreatúra közeledését. A torz alak a lányra függesztette lélektelen szemeit, kezeit markolóan maga elé nyújtva csoszogott előre. Nem engedheti meg, hogy azok a kezek elérjék. Világa rászűkült arra a lényre, ami felé igyekezett, gondolatait hűvösen tartotta. Megvárta, amíg a lény elég közel került hozzá, csak aztán mozdult. Minden sebességét a gyorsaságba adta, ahogyan körbefordult, majd lába kitört, hogy élével telibe találja a zombi térdkalácsát. Aztán már ugrott is el a közeléből, el az utánanyúló karomszerű körmök elől. A lény felüvöltött, nyál fröcskölt ki a száján, egy vastagabb csík az álla felé kezdett folyni ajkai közül. A halott szemek el sem mozdultak Sara
arcáról, megrúgott lábát ismét a másik elé tette, hogy megközelítse. A csont roppanása szinte fülsiketítő volt, a teremtmény megingott, de rendületlenül folytatta útját, hasznavehetetlen lábát immár maga után húzva. Sara tudta, hogy eltörte a térdkalácsát, a szörnyeteg mégis tovább közeledett felé. Állt már szemben ilyen lénnyel, pontosam tudta, hogy jönnek, és jönnek, még akkor is, ha már csak a földön tudják húzni magukat. Oldalra ugrott, és próbált a zombi bal oldalán elosonni. Felzaklatta, hogy nem hallja a gyerekeket. Sem sírás, sem kiabálás hangját nem hozta a szél. Kiélesedett hallásával erre koncentrált. Biztos volt benne, hogy hallania kéne valamit abból az irányból, amerről a kreatúra jött, de a zombi nyöszörgésén leszámítva mély csend volt. Ismét felvette pozícióját, karjait megrázta, hogy eltávolítsa belőlük a feszültséget, lazán tartsa őket. A zombi az arca felé lódította egyik pörölyszerű öklét, lebukott előle, majd előbb ágyékon, aztán az álla alatt rúgta meg. Rekedt, undorító hangon üvöltött fel, teste összerándult a támadása nyomán, de csupán egy pillanatra rázta meg, dobta hátra a testét a rúgások ereje, Sarának ismét nem maradt más választása, mint kicsúszni a hosszú karok hatótávolságából. Egy újabb lecke csalódottságból. Akárhányszor ütötte, vagy rúgta meg, a teremtmény egyszerűen nem volt hajlandó a földre kerülni. Üvöltött, a nyál fröcsögött a szájából, de a szemei ugyanazok maradtak, üresek, lélektelenek, rátapadóak. Olyan volt, mint egy leállíthatatlan, könyörtelen gép. Végső megoldásképpen Sara megpróbálta a szakadék széléhez csalogatni, abban a reményben, hogy talán lelökheti onnan, amikor a kreatúra mély lélegzetet vett, elfordult tőle, és az erdőn, bokrokon keresztülcsoszogva távolodni kezdett tőle. Sara dobogó szívvel ugrott be az autójába, és beindította. Rossz előérzete arra késztette, hogy körbefordítsa a fejét. A zombi kisbusza közeledett felé iszonyú sebességgel, cserjéket, kisebb fákat letarolva, bőgő motorral, mint egy nekivadult elefánt. Inkább ösztönösen, mint előre eltervezve, lába tövig taposott a gázpedálba. Autója kifarolt, csúszkált az úton, a gumik földet szórtak maguk mögé. A lány szíve majdnem megállt, amikor látta, hogy a sokkal nagyobb busz továbbra is egyenesen felé jön. Világosan kivehette már a sofőr arcát, ahogy egyre közelebb ért. Az eddig kifejezéstelen arcon most egy érzelem tűnt fel, csak a szemek maradtak halottak, és hidegek. Úgy tűnt, a zombi élvezi, amit tesz. De meghallotta végre a sikolyokat, és a sírást is, a gyerekek semmit sem értettek az egész őrületé vált világból, nem is várhatta el tőlük, hogy értsenek belőle valamit. De életben voltak. Szinte megrázta a megkönnyebbülés, az iménti csend miatt már arra gondolt, hogy a kreatúra talán már meg is ölte őket. A busz az ő oldala felől csapódott be a járművébe, elzárva előle az ajtónyitás, menekülés lehetőségét, és egyre közelebb tolta a meredély széléhez. Sara tudta, hogy át akarja tolni a málladozó sziklán. Az autója oldalra csúszott, fém a fémen élesen sikoltott, mindez a gyerekek kiáltásaival felért egy támadással érzékennyé vált füleinek. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg. Ujjai nem engedték el a kormánykereket, bár nem tudta irányítani a járművet, sem megakadályozni a lassú csúszást a szikla széle felé. Előbb csak két kerék eresztette el a talajt, majd az autó megbillent, aztán zuhanni kezdett a levegőben. A biztonsági öv belévájt a húsába. elméjét elzsibbasztotta a fájdalom. „Falcon.”
Neve csak egy puha sajnálkozás volt az elméjében. Egy könyörgés a megbocsátásért. Falcont szinte kitépte alvásából ez az egy szó, szíve szelős ritmusra váltva dobogni kezdett, mellkasa majdnem összeroppant lélegzete súlya alatt. Messze volt Sarától, és még nem mehetett hozzá. Iszonyú vihar kiépítésébe fogott, ami megvédheti a szemeit egy korai emelkedéskor, de nem fog időben odaérni. Sara. Az élete. A szíve, és a lelke. Rettegés járta át. Mintha mázsás kövek morzsolnák össze. Sara. Az ő Sarája, végtelen bátorságával, és szeretetével. Már a Kárpátokban volt, a vámpír ott állított neki csapdát. Nem volt más választása. Minden Kárpáti vérű hallani fogja, még a vámpír is. Kockázatos hazárdjáték volt, Falcont mindenki egy rég halott ősinek hitte. Még nem esküdött hűséget az új hercegnek, és lehet, hogy nem fognak hinni neki, de Sarának ez az egyetlen lehetősége. Előhívta hát összes erejét, és kiküldte a hívást. „Halljatok meg engem testvérek! Az életpárom támadás alatt áll a hegyeitek között. Én túl messze vagyok tőle, a segítségére kell sietnetek. Egy ősi ellenség vadászik rá, elküldte a bábját, hogy megszerezze őt neki. Ő maga is azonnal hozzá megy, amint felemelkedik! Figyelmeztetek mindenit, aki csak hallja, Falcon vagyok, egy ősi vérből való Kárpáti, és meg fogom védeni őt!”
Hatodik fejezet Az örvénylő félelem Sara hozzá kapcsolódott agyát is átjárta. Falcon kitört a földből az ég felé. A fény megtámadta a szemét, égette a bőrét, de nem számított. Semmi sem számított, hiszen Sara veszélyben volt. A pillanat egy töredék részéig sikerült összekapcsolódnia a lány elméjével, de aztán nem maradt semmi más, csak a csendes űr. Egy örökkévaló másodpercre bensőjét ökölbe szorította a fájdalom, szíve és lelke visszasüllyedt a kilátástalan fekete semmibe, de immár elviselhetetlen, elképzelhetetlen istenkáromlásnak tűnt a világ Sara nélkül. Falcon munkára kényszerítette az elméjét, a semmiben haldokló lelkét könyörtelenül elzárta. Az életéért. A szerelméért. „Sara! Sara, válaszolj nekem! Ébredj fel! Ébren kell maradnod. Úton vagyok hozzád, de fel kell ébredned. Nyisd ki a gyönyörű szemeidet a kedvemért.” – Megtartotta hangjában a nyugalmat, de a belőle áradó kényszer erős volt. – „Sara, fel fogsz ébredni.” Hangja végtelenül távolról érkezett, pedig belülről, lüktető feje belsejéből hallotta. Sara úgy hallotta saját nyögését, mintha egy idegen hangját hallaná. Az egész teste egyetlen nyers fájdalom volt. Nem akart engedelmeskedni a hangnak, de a lágy, puha kérésnek képtelen volt ellenállni. Az a hang visszahozta az öntudatát, és vele együtt a fájdalmat is. A szíve őrült ritmusban kezdett dobogni.
Fogalma sem volt róla mennyi ideig volt öntudatlan az autója roncsai között, de érezte, hogy fém szorítja a lábát, és üveg vág a testébe. Be volt zárva az összecsavarodott járműbe, üveg borított mindent körülötte, vér futott le az arcán. Lehunyta, és összeszorította a szemeit, amikor mozgást hallott meg a közelében. Csak át szerette volna adni magát az öntudatlanságnak, csak szépen elúszni a feledés homályába. Falcont szinte megrázta a végtelen megkönnyebbülés. Majdnem lezuhant az égből, képtelen volt fenntartani agyában a képet, ami a repüléshez kellett. Elméjét teljesen összeolvasztotta Saráéval, belétemette magát, érintette, ölelte, imádta, szinte elzsibbadt a boldogságtól. Életben van. Életben van! Falconnak most az önuralmára kellett koncentrálnia, hogy magához térjen a lány elvesztésének fájdalma, majd újra megtalálása hihetetlen megkönnyebbülésének sokkjából. Szabályozta akadozva félreverdeső szívét, megszűntette egész testét rázó reszketését. Sara életben van, de beszorult, és nagy fájdalmai vannak. „Sara, piccola, csak annyit kérek, hogy nyisd ki a szemed.” Falconnak nem volt más választása, tiszta, lágy hangjának mélyére rejtette a kényszert. Érezte, ahogy végigsöpör a lányon a bezártság érzés fájdalma. Elméje zavart volt, beütötte a fejét. Félelmei teljes erővel visszatértek, bár távol tartotta őket a lánytól. Csapdába ejtették a szívét a lelkét, és ez olyan rettegéssel töltötte el, amilyet még soha nem érzett. Gyorsan mozgott, száguldott az égen, amilyen gyorsan csak képes volt, az sem érdekelte, hogy hatalma üvölt körülötte, elárulva jelenlétét mindenkinek, ahogy szállt a hegyek felé. Egyedül volt, iszonyú fájdalmai voltak, csapdába esett, és vadásztak rá. Sara szemei engedelmeskedtek a puha parancsnak. Körbefordította pillantását, a kitört üveg fölött nem látta autója tetejét. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán még belül van a járműben. Felismerhetetlen ronccsá préselődött az egész. Akárha egy hatalmas harmonikában ejtették volna csapdába. A nap lassan a hegyek mögé esett, az árnyékok közeledtek felé a sziklás terepen. Valami neszt hallott, mintha az autó maradványát kapirgálná valaki, aztán belenézett egy nő arcába. Sara látása kezdett elhomályosodni, beletelt néhány pillanatba, amíg szemeit a nőre tudta fókuszálni. Sarának hirtelen eszébe jutott, hogyan került ebbe a helyzetbe, megrémítette a gondolat, hogy fogalma sincs, mennyi ideje fekszik itt, hogy mennyire közel juthatott már hozzájuk a zombi. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy elnézhessen a nő válla fölött. Ahogy megmoccant, teste szinte felsikoltott, visszazuhant a biztonsági üveg egy darabjára. Szemei égtek, mivel szemüvege eltűnt, úgy nézett ki, mintha folyamatosan sírna. – Feküdj nyugodtan. – mondta a nő megnyugtató, gyengéd hangon – Orvos vagyok, és fel kell mérnem a sérüléseid súlyosságát. Az idegen elkomorodott, ahogy könnyed ujjait Sara csuklójára helyezte. Sara teljesen összezavarodottnak érezte magát. Szájában vért ízlelt, és túlságosan nagy erőfeszítésébe került volna ismét megemelni a fejét. – Nem maradhatsz itt. Valami üldöz engem. Tényleg, hagyj itt, rendben leszek. Csak néhány zúzódás az egész, semmi több. – úgy érezte mintha ajkai egyre vastagabbak, és nehezebbek lennének, hangja viszont egyre vékonyabbnak, és távolodónak hangzott. – Nem biztonságos itt. – ismételte meg újra, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassák. A nő csak nézett Sarára, mintha pontosan tudná, mire gondol. Aztán megnyugtatóan elmosolyodott.
– A nevem Shea, Shea Dubrinsky. Bármi is üldözött, tudom kezelni. A férjem itt van a közelben, és a segítségünkre jön, ha szükséges. Most pedig végig fogom futtatni rajtad a kezem, hogy felmérjem a sérüléseidet. Ha látnád az autód, csodaszámba vennéd, hogy egyáltalán még élsz. Sarát elöntötte a kétségbeesés. Shea Dubrinsky gyönyörű, halvány bőrű nő volt borvörös hajzuhataggal. Írnek nézett ki. És a körülményekhez képest, az ő figyelmeztető szavai ellenére nagyon nyugodtnak tűnt. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy milyen nevet mondott. – Dubrinsky? A férje Mikhail? Én őt keresem, Mikhail Dubrinskyt. Valami moccant Shea szemében a sötét napszemüveg mögött. Valami megvillant az együttérzés mellett, amitől Sara megreszketett. A doktornő kezei személytelenül, de alaposan, finoman jártak fölötte. És Sara ekkor már tudta. A doktornő egy közülük. A másik fajhoz tartozik. És Shea Dubrinsky most ugyanolyan módon kommunikál valakivel, ahogyan ő szokott Falconnal. Ez pedig majdnem ugyanannyira megrémítette Sarát, mint a zombival való találkozás. Képtelen volt megkülönböztetni, ki a barát, és ki az ellenség. „Falcon.” – Érte nyúlt. Szüksége volt rá. Vele akart lenni. A baleset összezavarta az elméjét, nehezére esett világosan gondolkodni. Feje elképesztő módon fájt, testét átjárta a gyengeség, képtelen volt megmozdulni. És ez az ő erős jelleme számára megalázó volt. – „Ő is egy közülük.” „Itt vagyok. Ne félj. Senki sem árthat neked. Nézz rá közvetlenül, és látni fogom, amit te látsz.” A Falcon hangjából csengő magabiztosság, és a felőle érkező hullámok elárasztották megnyugvással. Mintha az erős karok köré fonódtak volna, vagy talán csak megzavarodott elméje közvetítette az érzést, hogy szorosan magához öleli. De az érzés nagyon is valódi volt, önbizalmat adott neki. „Beszél valakihez. Azt mondja Dubrinsky a neve, és a férje a közelben van. Tudom, hogy vele beszél. Idehívja hozzánk.” Sara teljes meggyőződéssel mondta ezt. A nő nyugodt volt, mozdulatai szakszerűek, de Sara egyszerűen érezte mi történik a nyugalom álarca alatt, és biztos volt benne, hogy Shea Dubrinsky kommunikál valakivel, holott senkit sem látott. Elakadt a lélegzete, amikor a határozott, de finom kéz fájó pontokra tapintott. A másik nő mosolyogni próbált. – Tényleg rendben vagyok, a biztonsági öv megmentett, bár őrülten fáj egy két testrészem. El kell menned innen. Kezdett kétségbeesni ismét, a zombi jelenlétére utaló jeleket figyelte. Megpróbált mozogni, de felsóhajtott, testének minden egyes izma tiltakozott. A fejét úgy beverte, hogy még a fogai is fájtak. – Maradj nagyon csendben egy pillanatra. – mondta Shea halkan, és meggyőzően, és Sara felismert a hangjában egy apró lökést, kényszerítést az engedelmességre. Falcon ott volt benne, megosztoztak elméiken, így nem félt annyira, mint amennyire egyedül félt volna. Hitt a férfiban. Tudta, hogy úton van, hogy semmi, és senki nem akadályozhatja meg benne, hogy odamenjen hozzá. – Mikhail Dubrinsky a férjem bátyja. Miért keresed őt?
Shea nemtörődöm módon, oda sem figyelve beszélt, mintha az egész nem is számítana, de ismét megérezte az apró lökést, ami az igazság felé terelte. Sara megkísérelte felemelni a kezét, hogy eltávolítsa a hajából az üvegdarabokat. Annyira fájt a feje, hogy úgy érezte rosszul lesz. – Valamilyen oknál fogva a kényszer nem működik rajtam. Ha mégis azt akarsz használni, sokkal nagyobb erőt kell kifejtened. Küzdött, hogy nyitva tarthassa a szemeit. „Sara! Fókuszálj rá!” – jött is a parancs, csak éppen nem a nő irányból – „Koncentrálnod kell!” – Falcon kényszere éles volt, és határozott – „Kiküldtem egy hívást a népemnek, hogy találjanak meg, és segítsenek neked. Mikhailnak valóban voltak testvérei, de ébernek kell maradnod. Látnom kell a szemeddel. Ébren kell maradnod.” Shea kicsit szomorkásan vigyorgott rá. – Te már ismersz minket. – mondta halkan – Ha pedig így van, akkor arra kérlek, maradj teljesen mozdulatlan, amíg segítek neked. A nap már közel jár az ég aljához. Ha egy zombi vadászik rád, maga a vámpír sem lehet túl messze, aki csak a naplementére vár. Tehát maradj nagyon csendes, és mozdulatlan, amíg megteszem, amit kell. Shea Sara arcán figyelte reakcióit. Aztán mozgás támadt mögötte, és a doktornő odafordította a fejét egy szerelmes mosollyal. – Jacques, megtaláltuk, akit kerestünk. Ő itt az életpárja. Biztos vagyok benne, hogy a társa figyel minket a szemein keresztül. De a lány még nem egy közülünk. Az udvariasság kedvéért hangosan beszélt. Hangjából sütött a teljes elkötelezettség, és a végtelen szerelem. Visszafordult Sara felé. – Kényelembe helyezlek, hogy aztán Jacques kiszabadíthasson, és mindannyian elhagyhassuk ezt a helyet biztonságban. Szavai szelídnek hangzottak, mégis magabiztosságot árasztottak. Sara egyre inkább lüktető fejében, csak az a gondolat körözött, hogy menjenek már el. Képtelen megmozdítani a lábait, a roncs jobban bezárta, mintha egy börtön falai vennék körül. Falcon jelenléte az elméjében volt az egyetlen, ami megakadályozta, hogy elsüllyedjen végre a hívogató sötét űrben. Így küzdött, hogy ébren maradhasson, és figyelte Shea minden mozdulatát. Az ismeretlen Jacques nem lépett be a látóterébe, de nem érzett felőle semmilyen fenyegetést. Shea Dubrinsky kecses és magabiztos volt. Egyetlen hirtelen mozdulata sem volt, még ha a mód, ahogyan gyógyította Sarát végtelenül bizarrnak is tűnt. Sara ténylegesen érezte testében a másik nő jelenlétét egy meleg energia formájában, ahogy hozzáértő módon helyreállított, és összeillesztett minden törött, tépett sebet a testében, és csillapította a fájdalmát belülről kifelé. Megdöbbent, amikor a fejét hasogató fájdalom egyszerűen megszűnt, hányingere alábbhagyott. Shea fölé hajolt, és kikapcsolta a biztonsági övet, ami belevágott Sara mellkasába. – A testedet trauma érte. – mondta – De nem lesz túl nagy a zúzódás, nagyon szerencsés vagy. Amint biztonságos helyre kerülünk, majd még alaposabban is kezelésbe veszlek. Arrébb lépett, hogy életpárja jobban hozzáférhessen a roncshoz. Sara azon kapta magát, hogy egy egyedülállóan szép férfiarcra mered. Ahogy levette a napszemüvegét, szemei végtelen korról árulkodtak, és túlságosan sok, túl fájdalmas tapasztalatokról. Ez a férfi rengeteget szenvedett. Sara arcára tette a napszemüveget, ami egy kis megkönnyebbülést hozott égő szemeinek.
Shea pillekönnyű érintéssel végighúzta a kezét életpárja karján, könnyed gesztus volt, mégis a legintimebb, amit Sara valaha is látott. Érezte magában Falcon nyugalmát, és ez erőt adott neki ahhoz, hogy sajátját is megtalálja. – Most maradj nagyon nyugodtan. – figyelmeztette Jacques halkan. Hangjának ismerős tisztasága úgy tűnik a Kárpáti faj minden tagjára jellemző. – Nála vannak a gyerekek. Őt üldözd inkább. Ha olyan vagy, mint Falcon, akkor utána kell menned, és vissza kell szerezned tőle a gyerekeket. A vámpírhoz viszi őket. „Falcon, velem minden rendben lesz. Meg kell találnod a gyerekeket, és megmenteni őket a vámpírtól.” Kezdett pánikba esni. Mostmár sokkal világosabban tudott gondolkodni, hogy a fájdalom nem ködösítette el elméjét. Jacques megfogta a kormányoszlopot, és minden szemmel látható erőkifejtés nélkül csavart rajta egyet, hogy elfordítsa azt Sara testétől, több teret, több levegőt hagyva ezzel neki. – A zombi nem fog eljutni a vámpírhoz. Mikhail már felemelkedett, meg fogja akadályozni, hogy a báb eljusson a mesteréhez. – mindezt Jacques olyan magabiztosan mondta, mintha már kész tény lenne – Az életpárod már valószínűleg nagyon közel járhat hozzánk. Mindannyian hallottuk a hívását, bár nem ismerjük őt. Kijelentés volt, de Sara szinte hallotta a kérdést a szavakban. Figyelte a kezét, hogyan nyomja félre a roncsokat a lába körül, mintha csupán kartonpapírból lennének. A szabadság érzése könnyeket csalt a lány szemébe. Sara elfordította pillantását az idegen kutató tekintete elől. „Veled vagyok Sara. Érzem a gyerekek sérüléseit, és félelmét, de azok az emberek nem hazudnak neked. Ő a herceg testvére. Hallottam róla, egy olyan férfi, aki rengeteg kínt elviselt hosszú időn keresztül, amikor egy fanatikus csoport élve eltemette. Mikhail meg fogja menteni a gyerekeket.” „Csak menj, és ne aggódj miattam! Helyezd biztonságba a gyerekeket.” Nem ismerte a herceget. De ismerte Falcont, és feltétel nélkül megbízott benne. Ha a gyerekeket a vámpír kezéből kellene is kiragadnia, egészen biztos volt benne, hogy arra is képes lenne. És egyre közeledett, ebben teljesen biztos volt. Egyre erősebben érezte a jelenlétét, és egyre kevesebb erőfeszítésébe került kommunikálnia vele. – Leemelem rólad, hogy kijöhess onnan. – figyelmeztette Jacques. Sara kétségbeesetten meg akart szabadulni autója roncsaitól, de most, hogy az ténylegesen megmozdult, mégsem tűnt a legjobb ötletnek. – Azt hiszem, csak elüldögélek itt az életem hátralévő részében, ha nem bánod. – mondta. Szinte sokként érte, hogy Jacques fehér fogait megmutatva rámosolygott, mosolyát pedig átvette megvillanó szeme is. Azon kapta magát, hogy visszamosolyog rá, ami pedig az utolsó gondolat volt, ami jelen helyzetben eszébe jutott volna. – Nem rémülsz meg túl könnyen, ugye? – kérdezte halkan. Nem mutatta, hogy a lemenő nap fénye bántaná szabadon maradt szemeit, de Sara látta, hogy kivörösödtek, és megduzzadtak. A férfi sztoikus nyugalommal tűrte a fájdalmat. Sara szemmagasságba emelte egyik kezét, és figyelte, milyen erősen reszket. Egyszerre nevettek fel halkan mindketten. – Sara Marten vagyok. Köszönöm, hogy eljöttetek megmenteni.
– Nem is tehettünk volta mást, az életpárod hívása leszakította az eget. – A fehér fogak ismét megvillantak, de ezúttal egy farkasra emlékeztették Sarát. – Jacques Dubrinsky vagyok, Shea pedig az életpárom. Sara tudta, hogy minden rezdülését figyeli, várva milyen reakciót vált ki belőle ez a közlés. Azt is tudta, hogy Falcon az ő szemein keresztül éppen ilyen alapossággal szemléli a másik férfit, minden apróságra figyelve felméri a másikat. És ezzel Jacques Dubrinsky is teljesen tisztában volt. – Most fel foglak onnan emelni Sara. – mondta szelíden – Engedd meg kérlek. Nem kell aggódnod, még Sheát sem ejtettem el soha. – mondta bosszantva picit életpárját. Sara odafordította a fejét a másik nő felé, végignézett rajta, és felemelte az egyik szemöldökét. – Ezzel nem nyugtattál meg nagyon. Sokkal kisebb, mint én vagyok. Shea rávigyorgott, mosolya szinte bevilágította az egész arcát. – Ó, azt hiszem éppen alkalmas a feladatra Sara. Jacques nem hagyott neki több gondolkodási időt. Kiemelte a körülötte heverő kisebb roncsdarabok közül, és könnyedén vitte egy magas fűvel borított kis lapos részre, ahol életpárja aggodalmas arccal ismét fölé hajolt. A mozgatás meglepte Sarát, éles fájdalom vágott a testén keresztül. Shea gondosan lesöpörte a ruhájáról, és a hajáról az üvegdarabokat. – Készülj fel rá, hogy egy kissé ingatag lesz az egyensúlyod. Mondd meg az életpárodnak, hogy Mikhail házába viszünk téged. Ott biztonságban leszel, Raven és én pedig gondoskodni tudunk rólad, így Jacques is csatlakozni tud a gyerekeket kereső csapathoz. „Azt akarom, hogy a hím a közeledben maradjon, amíg odaérek.” Sara hallotta a Falcon szavai mögött rejtőző megrökönyödött iróniát, és halkan felnevetett. Minden férfi jelenlétét nyugtalanítónak érezte Sara körül, de szüksége volt rá, hogy biztonságban tudja őt. Megkönnyebbülése, hogy Falcon a gyerekek keresésére indult, hatalmas megnyugvással töltötte el Sarát. Ismét tudott rendesen lélegezni, de valamilyen oknál fogva közel állt a síráshoz. Shea letérdelt mellé, ujjai közé fogta a kezét, és belenézett a szemébe. – Ez természetes reakció Sara. – mondta halkan – Teljesen rendben van, és minden rendben is lesz. – Szemérmetlen nyíltsággal használta a hangját, hogy megnyugtathassa. – Nem vagy egyedül, segíteni fogunk. – Falcon azt mondja, a vámpír nagyon ősi, és hatalmas. – mondta Sara figyelmeztetően. Küzdött a nyugalom látszatáért, próbálta megszüntetni teste remegését. Megalázónak érezte az idegenek előtt, hogy ennyire gyenge. Jacques felkapta a fejét, fekete szemei felcsillantak, egész testtartása, viselkedése megváltozott. Egyszerre roppant fenyegetően nézett ki. – Képes utazni Shea? Shea lassan kiegyenesedett, óvatos kifejezés jelent meg szép arcán. Sara gyomra ökölbe szorult, és a csomóból kivirágzott a félelem. – Itt van ugye? A zombi. Beleharapott az ajkába, és minden erejével megpróbált lábra állni. – Ha ő itt van a közelben, akkor itt vannak a gyerekek is. Nem adta át őket a vámpírnak. Legnagyobb rémületére épp csak térdre sikerült felkecmeregnie, mielőtt ijesztő sötétség kezdett volna kavarogni a szeme előtt.
– A kreatúra a gazdájához igyekszik, a lehető legrövidebb úton. – javította ki Jacques – A vámpír valószínűleg magához hívta a teremtményét. Mintegy kihívást küld mindenki felé, aki keresztezni meri a terveit. Shea Sara dereka köré fonta a karját, hogy el ne essen. – Ne próbálj mozogni Sara. Még nem állsz rá készen, hogy felállj. – aztán életpárjához fordult – Mozgathatjuk őt Jacques. Azt hiszem nem ártana sietnünk. Tudják, hogy valami nincs rendben. Sara megdörzsölte újfent lüktető fejét, frusztrálta, hogy ő nem lát, és nem hall semmi veszélyre utaló jelet. Pedig valami baj van. Egyszerre Falcon erős, megnyugtató karjait érezte maga körül, holott nagyon jól tudta, hogy sok kilométernyi távolságra van tőle. „A vámpír még a barlangjába van zárva, de több csatlósát is szerteküldte a vidéken, hogy megtaláljanak téged. Az a férfi biztonságba visz.” „Igazán azt szeretnéd, hogy vele menjek? Olyan tehetetlennek érzem magam. Azt hiszem még egy papírzacskóból is képtelen lennék kiszabadítani magam.” „Igen Sara, ezt szeretném. Ne aggódj, veled leszek minden pillanatban.” Az ég egyre jobban elsötétült, és nem azért, mert a nap lemenni készült, hanem mert a szél örvénylésbe fogott körülöttük, egyre gyorsabban és gyorsabban, összeszedve mindent, ami az útjába került, port, földet, roncsdarabokat, amik együtt lassan toronymagas falat alkottak. Rovarok rajai gyűltek össze akkora tömegben, hogy szárnyaik zúgása versenyre kelt a szél hangjával. „A gyerekek nagyon rémültek lehetnek.” – teremtett kapcsolatot Sara a biztonság kedvéért. Falcon szerette volna magához ölelni, szorosan tartani, távol a csatától, ami minden valószínűség szerint következik. Elküldte neki szíve melegét, és szerelmét. „Meg fogom találni őket Sara. De ébren kell maradnod, hogy rád is vigyázhassak.” Valamilyen érthetetlen okból Falcon szavait megalázónak érezte. Ott akart lenni vele. Az oldalán. Szüksége volt rá, hogy mellette lehessen. Jacques Dubrinsky lehajolt Saráért. – Pontosan tudom, hogy érzel. Én is gyűlölök Sheától távol lenni. De muszáj folytatnia a kutatásait, nagyon fontosak a fajunk számára. – Ránézett életpárjára, majd könnyedén a karjába nyalábolta Sarát. Arcáról büszkeség, és tisztelet sugárzott. – És ő roppant céltudatos, mindig arra összpontosít, amit épp csinál. Ezt olykor nem kissé találom kényelmetlennek. Kissé szomorúan elvigyorodott az őszinte vallomástól. – Várj! – Sara tudta, hogy úgy hangzik, mintha pánikba esett volna. – Az autóban volt egy hátizsák, azt nem hagyhatom itt. Képtelen vagyok itt hagyni. Falcon naplóját a fadobozban. Mindenhová vitte magával. Azt nem veszítheti el. Shea habozott, mintha vitába készülne szállni vele, de végül inkább udvariasan keresgélni kezdett a roncsok között, amíg diadalmasan a magasba nem emelte a hátizsákot. Sara mohón érte nyújtotta a kezét, és Shea átadta neki. Jacques felemelte az egyik szemöldökét. – Mostmár készen állsz? Csukd be a szemed, ha zavar a gyors utazás. Mielőtt egyetlen szót is szolhatott volna, elmosódott körülötte minden, az imént még szilárd tárgyak csíkokká mosódtak. De Sara amúgy sem tiltakozott volna, örült, hogy minél távolabb lehet a roncsoktól, a hatalmas portölcsértől, és a rovaroktól. Talán félt volna, de volt valami megnyugtató Jacques és Shea Dubrinskyban. Valami nyugodt szilárdság.
Épp csak egy benyomást szerezhetett egy hatalmas, zegzugos, sokerkélyes, oszlopos házról kívülről, több ideje nem maradt, hogy alaposabban szemügyre vehesse, Jacques beballagott a bejáraton. De a belső kárpótolta, gazdag, polírozott faragású faburkolatok, hatalmas terek. Művészeti stílusok pazar egyvelegét láthatta, a vázák, gyönyörű kárpitok, szép bútorok mégis egységes, otthonos összképet alkottak. Sara egy hatalmas nappaliban találta magát az egyik plüsskanapén. A nehéz függönyöket behúzták, kintről nem sugárzott be semmilyen fény, csak a benn égő gyertyák puha fénye világította meg a helyiséget, megkönnyebbülést hozva naptól kivörösödött szemeinek. Sara visszaadta Jacques napszemüvegét reszkető kézzel. – Köszönöm. Nagyon figyelmes voltál, hogy kölcsönadtad. Csillogó fehér fogakkal és szemekkel elvigyorodott. – Én egy roppant figyelmes ember vagyok. Shea felnyögött és megforgatta a szemét. – Ilyenkor sármosnak hiszi magát. Egy másik nő érkezett a szobába, alacsony, hosszú fekete haja a fenekét verdeste. Szinte nem is lépkedett, siklott a padló felett, karcsú karját egyenesen Jacques dereka köré fonta egyszerű, szeretetteljes mozdulattal. – Te biztosan Sara vagy. Shea és Jacques időben figyelmeztetett, hogy hozzánk fognak hozni téged. Üdvözöllek. Csináltam neked teát. Gyógynövényekből. Shea úgy gondolja, hogy ezt talán benntartja a gyomrod. – egy gyönyörű porcelán teáscsészére mutatott, ami a tányérkáján üldögélt az asztal végén. – Én Raven vagyok, Mikhail életpárja. Shea azt is mondta, hogy Mikhailt keresed. Sara ránézett a távoli teára, visszadőlt a párnákra és lehunyta a szemét. Fejében ismét fellüktetett a fájdalom, gyomra felkavarodott. Szeretett volna összegömbölyödni és elaludni. A tea és a beszélgetés gondolata elsöprő erővel taszította. „Sara!” – Falcon hangja erősebb volt, mint valaha – Ébren kell maradnod addig, amíg nem leszek melletted, hogy megvédhesselek. Nem ismerem ezeket az embereket. Nem hiszem ugyan, hogy kárt akarnának tenni benned, de nem tudlak megvédeni, ha szükség lenne rá, csak ha éber vagy.” Sara erőfeszítéseket tett, hogy koncentráljon. – Egy vámpír vadászik rám tizenöt éve. Megölte az egész családom, és most nála vannak a gyerekek, mert tudja, hogy fontosak nekem. Mindannyiótokat nagy veszélybe sodorlak. Jacques egyik szemöldöke a magasba szökkent. – Tizenöt éven keresztül sikerült kisiklanod egy vámpír karmai közül? Hangjában nem is leplezett hitetlenkedés csendült. Sara elfordította a fejét, hogy Sheára nézhessen. – Ha már körülötted van egy ideje, egyáltalán nem olyan sármos, ugye? Shea és Raven felszabadultan felnevetett. – Fel fogja dolgozni Sara. – biztosította Shea mosolyogva. – Mit kell feldolgozni? – Jacquesnak sikerült teljesen ártatlan arckifejezést öltenie. – Még közülünk is nagy teljesítmény lenne bárkinek is tizenöt évig elslisszolni egy vámpír elől, nemhogy egy embernek. Teljesen ésszerű, hogy kételkedek. És igenis sármos vagyok. Raven megcsóválta a fejét. – Erre azért nem kellene mindent feltenned Jacques. Nem vagyok egy türelmetlen ember, de még olykor én is kísértést érzek, hogy megrúgjalak. És elég gyakran az igazat megvallva. Az
emberek is egészen rendkívüli dolgokra képesek. – lecsipegetett pár üvegdarabot Sara ruhájáról – Rettenetesen megrémülhettél. – Az első találkozáskor valóban. – értett egyet fáradtan – De aztán mondhatni az életem részévé vált. Menekülni, mindig egy lépéssel előtte járni. Nem tudom miért kattant rám ennyire. Shea és Raven egymás után gyújtották meg az illatos gyertyákat, aromájuk bejárta Sara tüdejét, beszívódott pórusaiba, megnyugtatva elméjét, csillapítva fájdalmait. – Sara, – mondta Shea halkan – agyrázkódásod van, és egy-két törött bordád. Rögzítettem ugyan a bordákat korábban, de szükség lenne rá, hogy rendesen is megnézhessem, a gyorsabb gyógyulás érdekében. Sara felsóhajtott. Ő csak aludni szeretett volna. – A vámpír ide fog jönni, ha rájön, hogy hol vagyok, és akkor mindannyian veszélyben lesztek. Sokkal biztonságosabb folyamatosan mozgásban lenni. – Mikhail megtalálja a vámpírt. – ellenkezett Jacques teljes meggyőződéssel. „Engedd meg a nőnek, hogy gyógyítson Sara. Hallottam róla pletykákat ezelőtt. Emberi orvos volt, mielőtt Jacques a magáénak követelte volna.” Sara összeráncolt homlokkal nézett Sheára. – Falcon hallott rólad. Azt mondja ember voltál, és orvos. – Még mindig orvos vagyok. – igazította ki Shea óvatosan – Köszönjük, hogy gondoltál ránk is, és figyelmeztettél bennünket. Ez mindenképpen szavahihetővé tesz téged, de biztosíthatlak róla, hogy a vámpír nem tud ártani nekünk. Engedd meg, hogy vigyázzunk rád, amíg az életpárod ideér. – Kezei nagyon szelídek voltak, ahogy végigfutottak Sarán, bizsergető melegséget hátrahagyva. – Igazából azt hiszem, a gyógyítás helyesebb kifejezés lenne arra, amit csinálok, annyira különbözik mindattól, amit emberi orvostudománynak nevezünk. Ez sokkal gyorsabb regenerációt biztosít, mivel belülről kifelé állítja helyre a sérüléseket. Egyáltalán nem fog fájni, talán csak némi melegséget fogsz érezni. Raven továbbra is az üvegszilánkokat szedegette Sara ruhájáról. – Hogyan találkoztatok Falconnal? Mi még nem ismerjük őt. Hangja halk, és lány volt, próbálta megnyugtatni Sarát, hogy biztonságban van az otthonukban. És szerette volna minél több információval ellátni saját életpárját. Sara elfészkelődött a párnák között, ujjai szorosan markolták a hátizsák vállpántját. Hallgatta a szél könyörtelen üvöltését, szörnyű nyögéseit, suttogását. Megismerte a hangot a szélben. Nem értette a szavakat, de felismerte a hangot. Eső kezdte verni az ablakokat, falakat, mintha a bejáratot keresné. Sötét árnyak mozogtak az ablakon kívül, elég sötétek ahhoz, hogy még a súlyos függönyök se tudják megakadályozni, hogy bejussanak a szobába. Mintha láthatatlan szikrák pattogtak volna. Az üvöltés és nyögés egyre erősödött, támadást intézve füleik ellen. – Jacques. Shea suttogta a nevet, akár egy talizmánt. Ujjai besurrantak életpárja hatalmas tenyerébe, felnézett rá ragyogó, szerelmes pillantással. A férfi közelebb húzta magához életpárját, óvatosan belecsókolt a tenyerébe. – A védelem kitart. Aztán mégis odasiklott Sara kanapéja, és az az ablak közé, testével állva el az árny útját. Finom, szinte észrevehetetlen mozdulat volt ez, Sara mégis teljesen a tudatában volt. Odakinn az eső hangja megváltozott, immár jég verte, próbálta betörni az ablaktáblákat.
Raven hirtelen megpördült, pillantását a nagy kőkandallóra szegezte. Fényes fekete bogarak százai zuhantak alá a kürtőből, és csúnya koppanással potyogtak le a tűztér aljára, ahol hirtelen fellobbantak a lángok, hamuvá égetve a rovarokat. Ártalmas, fekete füst kezdett terjengeni. Egy különösen hatalmas termetű rovar megmenekült a lángok közül, egyenesen Sara felé kezdett rohanni, nagy, kerek, rosszindulatot sugárzó szemeit rászegezve.
Hetedik fejezet Falcon egy bagoly testében pásztázta a messze alatta elterülő földet. A zombit figyelte, ahogyan a busszal keresztülvág a szinte összefüggő lombsátor alatt. Az egyik veszélyesen éles kanyarban a jármű kifarolt, egyik kereke a mélység fölött lógott. Egy másik bagoly siklott elő a felhők közül egyenletes szárnycsapásokkal, nem zavartatva magát a dühöngő széltől, és a maró esőtől. Falcon elméjét hirtelen hatalmas nyugalom öntötte el, majd szinte kirobbant belőle a büszkeség diadala, népük győzelmének öröme. Ismerte ezt a nyugodt, magabiztos siklást, jól emlékezett rá. Mikhail egyértelműen minden ízében Vladimir Dubrinsky fia volt. Falcon még magasabbra emelkedett, köreit a másik madár irányába nyújtotta. Idejét sem tudta mikor beszélt egy másik Kárpátival. Az öröm, amit a fenyegető csata ellenére érzett, leírhatatlan volt. Megosztotta azt Sarával, a másik felével. A lány megérdemli, hogy tudja, mit tett érte, hogy milyen érzelmeket szabadított fel benne. Aztán ereszkedni kezdett, leszállás közben pedig visszaváltott saját alakjára. Mikhail egyértelműen az apja mása volt. Ugyanaz a hatalom ölelte körül, mint fejedelmi palást. Falcon elegánsan, mélyen meghajolt előtte. Majd kezet nyújtott, hogy mint a régi idők harcosai, megszorítsák egymás alkarját. – Tiéd a hűségem herceg. Bárhol felismertelek volna. Olyan vagy, mint apád. Mikhail szúrós, sötét pillantása átmelegedett. – Te is ismerős vagy nekem, bár nagyon fiatal voltam még akkoriban. Hirtelen eltűntél közülünk, mint jó páran a legnagyobb harcosaink közül. Falcon vagy, és mindenki úgy gondolta, a vérvonalad megszakadt, amikor elvesztél. Hogy lehet, hogy ennyi ideig életben maradtál, mégsem hallottunk felőled? Viszonozta a harcosok köszöntését, fogása erőről, határozottságról tanúskodott. Hangjában barátságos, meleg üdvözlés volt, Falcon mégsem tévesztette el a kihallatszó enyhe szemrehányást. – Atyád akkoriban már látta a népünk jövőjét beárnyékoló sötétséget. – A meredély szélén bizonytalanul imbolygó busz felé fordult. Majd minden egyeztetés nélkül ugyanazokkal a hosszú léptekkel indultak meg Mikhaillal a jármű felé. Tökéletes szinkronban lépdeltek, kecses ragadozómozdulatokkal, erő, és hatalom koordinálta mozdulatokkal. – Összehívott bennünket egy éjjel, és önként jelentkezőket keresett, akik hajlandóak elmenni messzi földre. Vlad semmiféle nyomást nem gyakorolt ránk, hogy vállaljuk, de mindenki mélységesen
tisztelte és szerette, együnknek sem jutott eszébe sem, hogy elutasítsa a felkérést. Tudta, hogy úgy döntesz, vállalod a hercegi rangot. Azt is tudta, hogy szembe kell majd néznünk fajunk kipusztulásának veszélyével. Ezért szükség volt arra, hogy mindent a saját erődből érj el, vívd ki az embereink tiszteletét, ne háríthasd át a felelősséget a nálad idősebbekre. Nem engedhetünk meg magunknak megosztott népet. Falcon hangja szelíd volt, és tárgyilagos. Mikhail fekete szemei bejárták gránitarcát, széles vállait, egész alakját. – Talán egy tanácsot üdvözöltek volna. Egy meleg mosoly érintette meg Falcon szájsarkát, de inkább a pillantását lágyította el. – Talán a népünknek a nagy felfordulás után szüksége volt egy teljesen új látásmódra. – Talán. – mormolta Mikhail halkan. A zombi kikászálódott a buszból, hogy lassan, nehézkesen mozogva sérült lábával körbejárja, megvizsgálja a járművet. Fel sem nézett a két érkező Kárpáti férfi felé, úgy tűnt, nem érzékeli a jelenlétüket. Hirtelen nekidöntötte a hátát az elakadt járműnek, lábaival megtámaszkodott a sziklás talajon, és erőlködni kezdett, hogy letaszítsa. Az égből fekete rovarok rajzottak alá, úgy tűnt, mintha a levegő is felnyögne roppant tömegük alatt. Úgy hullottak a magasból, mint egy dühöngő, fekete vihar. A busz belsejében a gyerekek ismét sírni kezdtek, fém csikordult. A jármű ahelyett, hogy kiszabadult volna, egyre közelebb sodródott a szikla pereméhez. Falcon egyetlen szempillantás alatt természetfeletti sebességre gyorsult, a kreatúra mellett termett, elkapta a vállát, és már örvénylett is el vele a busz mellől. Teljesen megbízott Mikhailban, hogy az meg fogja akadályozni, hogy a gyerekek lezuhanjanak. A rovarok is felfedezték. Ezrével támadtak rá dühödten, szúrták, marták, golyóként csapódtak a testének, orrába, fülébe, szemébe szálltak. Falcon végül kénytelen volt párává oszlani, és gyorsan néhány védőfalat húzni maga köré, mielőtt ismét testet öltött volna a zombi mögött. A lény ügyetlenül forgolódott körbe-körbe, egyik lábát szemmel láthatóan húzta, ahogy megpróbált szembe kerülni vele. Szemeiben egy démon vörös tüzei égtek. Valami furcsa hangot adott ki magából valahol a vicsorgás, és a morgás között. Felé csapott borotvaéles karmaival, amik csak pár centiméterrel kerülték el. Falcon távol tartotta magát tőle, és figyelt. A szörnyeteg csupán egy báb volt, amit a bábmester irányított. A vámpírnak tudnia kellett, hogy Falcon egy ősi vadász, könnyedén képes megsemmisíteni a csatlósát, és nem sok értelme volt annak, hogy harcba küldte ellene. A zombi mégis támadott. A hátborzongató teremtmény megragadta Falcont, ügyetlenkedve megpróbálta a nyaka köré fonni kezeit. Falcon könnyedén oldotta a szorítást, összetörve az alkar vastag csontjait, majd megrántotta a lélektelen fejét. A reccsenés tisztán hallatszott még a szél üvöltésén, és a rovarok dühös zümmögésén keresztül is, aztán a lény elterült a földön. A zombi szemei egy pillanatra felizzani látszottak, narancsszín tűzzel világítottak az éjszakában, majd a kreatúra elkezdte levedleni a bőrét, mintha kígyó lenne, nem pedig egy emberi lény. – Hozd a gyerekeket, el kell tűnnünk innen! – kiáltott Falcon, és elhátrált az egyre torzuló alaktól. Világosság tört elő a lélektelen testéből, egyre erősebben, sajátos, foszforeszkáló fénnyel izzott. – Ez egy csapda!
Mikhail egyesével kirakta a gyerekeket a biztonságos földre. Három kislányt, és négy fiút. Aztán elugrott az útból, amikor a busz egyre erősebben kilengett a szakadék felé billenve. Leárnyékolta a gyerekek elméjét, épp elég megrázkódtatásban volt már részük egész nap. A legidősebb gyermek egy fiú volt, talán ha nyolc éves lehetett. Mikhail mindegyikükben érzett valami különleges lelki, vagy szellemi tehetséget. A rovarok alázuhantak az égből a földre, és kezdtek valami torz formába összeállni. Bár Mikhail akadályt emelt a szemük elé, és árnyékolta az elméjüket, a gyerekek mégis tágra nyílt, rettegő szemekkel nézték a lehetetlen alakzatot. Falcon figyelmeztető hangjára Mikhail azonnal alakot váltott, teste elnyúlt, hátából fenséges szárnyak emelkedtek elő, és máris ott állt, mint a legendák sárkánya. Elméjével kényszerítette a gyerekeket, hogy felkapaszkodjanak a hátára. Minden ízükben remegve kapaszkodtak, elfogadták, ami történt, bár valójában nem értették. Mikhail a levegőbe emelkedett, miközben hatalmas lángcsóvát fújt maga alá, hamuvá égetve az összes bogarat és sáskát, amit csak elért. „Biztonságba viszem a gyerekeket.” „Menj!” Falcon aggódott a herceg biztonságáért, és aggódott a gyerekek biztonságáért. A zombi ismét talpra emelkedett, és forogni kezdett maga örül egyre hevesebb tempóban, sajátos légörvényt keltve, míg a végén már úgy nézett ki, mint egy mini tornádó. A forgószél dühösnek tűnt, szétszórta a rovarokat minden irányba, majd beszippantotta őket, és felköpte az égbe. Ragyogó fénye már olyan erős volt, hogy bántotta Falcon érzékeny szemét. „Egy évezrede harcolok az élőholtak, és a bérenceik ellen, de ez a jelenség teljesen új a számomra.” „Én sem láttam még ilyet.” – Mikhail gyorsan emelkedett az égen az egyre fogyatkozó fényben, harcolva a szél vad lökéseivel, és a rovarok minden irányból érkező dühödt támadásaival. – „Ez az élőholt valóban nagyon erős lehet, ha képes létrehozni, és irányítani ekkora erőt úgy, hogy ő maga még a barlangjában van. Kétség sem fér hozzá, hogy valóban egy ősi.” „Üzentem az öcsédnek, aki arra vár, hogy harcolhasson vele. Olyan régi, és tapasztalt vadászokra van szükség, mint én vagyok. Remélem, hallgat Sarára. Mikhail a sárkány testében felsóhajtott. Ő is remélte. Azonnal megérintette Jacques elméjét, és megosztotta vele az információkat, és a következtetéseiket. Falcon közben odalenn gondosan ügyelt rá, hogy elegendő távolság legyen közte, és a zombi között. „Az élőholt a gyerekeket és a lélektelent csalinak használva eltávolított minket Sara közeléből. De őutána fog menni.” – Bármilyen irányba is indult Falcon, a groteszk lény azonnal követte minden mozdulatát, fordult vele tökéletes ritmusban, azonos mozdulatokkal, mintha egy bizarr táncot járnának. – „Menj el innen Mikhail, most. Ne várj rám. Ez a valami rám akaszkodott, akár a saját árnyékom. Halálos varázslat, nehéz megtörni. Ő egy bomba. Menj Sarához.” „Nem leszek túl boldog, ha egy olyan hitvány lény kárt tesz benned.” Volt egy éle a humornak, ami Mikhail hangjából kicsendült. Az aggodalom éle. „Én egy ősi vagyok. Nem győz le egy olyan, mint ez. Csak a te, és a gyerekek biztonsága tart még vissza. És a késlekedésed, hogy Sarához menj.”
Ez volt az igazság. Falcon lehet, hogy soha életében nem látott még olyan dolgot, ami most előtte lezajlott, de bízott saját képességeiben. Már dolgozott rajta, hogy eltávolítsa sejtjeiből a zombi kötéseit. Úgy tűnt, mintha a kreatúrának sikerült volna sötét árnyékát beágyaznia minden egyes molekulájába. Falcon különböző módszerekkel próbálkozott, de egyelőre nem találta meg a kötés forrását a testében. A lélektelen immár fehéren izzott, halk, zümmögő hangot adott ki magából. Fogytán volt az idő. Falcon végigfuttatta kezét a mellkasán. Egyszerre érezte, mintha valami furcsa melegség áradna bőréből. Hát persze! A négy mély barázda, amit a vámpír karmai vájtak belé. A vámpír már ott hagyta a mágiát Falcon mellkasában, a zombinak nem volt más dolga, mint követni a hátrahagyott jelet. Továbbította a hercegnek a megszerzett információt, és elkezdte magát lekapcsolni a szörnyű időzített bombáról. A zümmögés egyre hangosabb lett, magasabb, mint a rovarok dühödt zsongása, akik mintha hirtelen a semmiből gyűltek volna vissza, megpróbáltak rést találni, átjutni Falcon maga köré emelt pajzsain. De ő nem ért rá a fúriadühös rovarokkal foglalkozni, teljes figyelmét lekötötte, hogy felszámolja a vámpír árnyékát a testében. Az élőholt ujjlenyomatai mélyen a bőre alá voltak vésve. Gyorsan a szakadék felé siklott, eltávolítva az erdőtől a zombit. Kacskaringózott, hosszabbította az utat, minden lépéssel maga után vonzva a lélektelent, miközben alaposan átvizsgálta a testét belülről kifelé. A sebeknek már csak apró nyoma látszott a bőrén, a szinte észrevehetetlen jelzések fölött már szépen begyógyultak a sebek. Amilyen aprók, olyan halálosak. Aztán arra koncentrált, hogy kikaparhassa bőre alól azokat a szinte láthatatlan jeleket. Hasznát vette óriási önfegyelmének, és koncentrációkészségének, hogy miközben ideoda vezetgette a hullafalót, csak az elméjét használva dolgozzon. Végül kicsalta a zombit a meredély szélére, ő maga pedig kilebegett a szakadék fölé, szinte csábítva a teremtményt, hogy megtegye azt az utolsó lépést felé. Ha bekövetkezik a robbanás, annak a szurdok mélyén kell történnie. Falcon elképesztő sebességgel dolgozott, jól tudva, hogy a kreálmányt olyan apró, láthatatlan szálakkal kötötték hozzá, hogy a robbanás őt is megölné. A lélektelen most vele szemben lebegett a levegőben. Falcon megkezdte a lassú ereszkedést, hogy magával húzza azt a visszataszító ocsmányságot oda, ahol már nem tud kárt okozni. Közben tovább kereste kitartóan a mellkasában a jelöléseket. Az örvénylő, forró fény hirtelen megremegett és megcsúszott, mintha már csak néhány bizonytalan szál tartaná. A zümmögés folyamatos, magas hangú sikollyá erősödött a fejében, megpróbálta lehetetlenné tenni, hogy gondolkodjon. Falcon kizárta a hangot, és még tovább fokozta a sebességét, jól tudva, mennyire közel van ahhoz, hogy leválhasson a hullafalóról, hogy ledobhassa. A vámpír a napnyugtára várt, és közben sikeresen távol tartotta Falcont Sarától, olyan biztosan, mintha bebörtönözte volna őt. A zombi fehéren izzó testén sötétvörös, narancsszínű pulzálás futott végig éppen akkor, amikor Falcon leejtette az utolsó összekötő jelzést. A kreatúra zuhanni kezdett utána a mélybe, Falcon pedig nyílvesszőkánt száguldott a felhők felé, hogy ott köddé oszolva elhúzódjon a vészjóslóan elcsendesedett élő bomba elől.
A robbanás monumentális volt, csak a légnyomása elegendő volt, hogy a rovarok darabjaikra szakadva szétsodródjanak, maga a detonáció pedig hatalmas krátert vájt a szurdok aljába, és felgyújtotta a növényzetet. Falcon azonnal esőt küldött oda a szakadék fölé irányított felhőkből, eloltotta a tüzet, és már fordult is Mikhail otthonának irányába, aminek koordinátáit szinte nyomban megkapta a herceg elméjéből. Miközben Mikhail elméje az övéhez kapcsolódott, a férfi éppen egy emberrel beszélgetett, és erősen beszélgetőtársa lelkére kötötte, hogy vigyázzon a gyerekekre. Falcon tudta, hogy nem kell aggódnia a gyerekek miatt, Mikhail soha nem engedné, hogy további veszélyeknek legyenek kitéve. „Sara, még elég távol vagyok hozzád, de nemsokára odaérek.” „Falcon!” – Sara felegyenesedett ültében annak ellenére, hogy rettenetesen szédült, és rémülten figyelte, ahogy a förtelmes bogár rohan feléje a padlón. Közvetlenül őt bámulta, mintha csak megjelölné. És ő pontosan tudta mi történik. Ahogy Falcon az ő szemeit használta, hogy láthassa, mi zajlik körülötte, a vámpír a bogarat használta. Az állat kemény páncélburkolata orrfacsaró bűzzel égett, mégis csalhatatlanul tartott az ő irányába, szemei rászegeződtek. – „Tudja, hol vagyok. Meg fogja ölni az összes fajtádbelit, akik itt vannak.” Sara halálra volt rémülve, ekkora bűntudattal képtelen lett volna tovább élni. Ha ez a szörnyeteg mindenáron őt akarja, talán egyszerűbb lenne kisétálni az ajtón, és hagyni, hogy megtalálja. „Nem!” – Falcon hangja erős volt, és parancsoló – „Azt teszed, amit mondok! Figyelmeztesd a férfit, aki veletek van, hogy ez az ellenség egy ősi, valószínűleg egy átfordult azok közül az Őrzők közül, akit még az atyja küldött szét a világba. A nap még nem ment le egészen, van néhány percünk. Annak a férfinak minden erejét az időhúzásba kell vetnie, kitartani, amíg odaérünk.” Jacques egyetlen nyugodt mozdulattal rálépett a lángoló rovarra, vele együtt széttaposva a tüzet is. sara megköszörülte a torkát, és sajnálkozó pillantással nézett a szemeibe. – Nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban rátok hozni ezt az ellenséget. Azt mondja Falcon, hogy ez egy ősi, minden valószínűség szerint az egyike azoknak a harcosoknak, akiket Mikhail apja küldött szét a világban. Raven gyengéd ujjakkal végigsimított Sara haján. Jacques leguggolt elé, így szemmagasságba kerültek. Arckifejezése nyugodtabb volt, mint valaha. – Mondj el mindent, amit tudsz Sara, hogy hasznát vehessem a csatában. Sara megrázta a fejét, és visszafojtotta önkéntelen nyögését, ami a belé hasító fájdalom miatt készült kiszökni a torkán. – Falcon azt mondta, csak késleltesd az összecsapást addig, amíg ő és Mikhail ideérnek. – Gyógyítsd meg Shea. – rendelkezett Jacques halkan – A nap még nem ment le, a vámpír a földbe van zárva. Tudja, hol van Sara, de a biztonsági varázslatok jelentősen le fogják lassítani. Van még időnk. Mikhail úton van ide, és Sara életpárja is jönni fog. Ez az ősi valóban nagyon erőteljes lehet. „A gyerekek Falcon. Mi van a gyerekekkel?” Sarának nehezére esett, hogy elmozdítsa szemeit a makulátlanul tiszta fapadlón heverő bogár maradványaitól, és ismét gondolkodni tudjon.
„A gyerekek már biztonságban vannak Sara. Ne aggódj miattuk. A herceg egy emberi férfira bízta őket, aki ismeri a népünket. Vigyázni fog rájuk. Biztonságban lesznek, míg mi vadászunk az ellenségre.” Sara kínlódva lélegzett. A többiek nem látták mi történt itt? A vámpír máris áthatolt a védelmükön, megtalálta őt, megjelölte a szolgája szemén keresztül. Most pedig el kellene fogadnia, hogy a gyerekeket egy vadidegenre bízták. „Ki az a férfi Falcon? Mit tudsz róla? Talán neked magadnak kellene a gyerekek mellett maradnod. Rettenetesen meg lehetnek rémülve.” „Mikhail megbízik abban az emberben. A neve Gary Jansen, és a fajunk barátja. Vigyázni fog a gyerekekre, amíg megsemmisítjük a vámpírt. Nem engedjük meg magunknak, hogy másodszorra is hozzájuk vonzzuk az élőholtat. És Mikhail nem hagyja őket rettegni. Képes segíteni nekik, hogy elfogadhassák az új embert, és az új helyzetet.” Sara felkapta az állát, és próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy iszonyúan lüktet a feje. – Ismertek valakit, akinek Gary a neve? Mikhail hozzá vitte el a gyerekeket. Pontosan érezte mennyire idegesnek tűnik a hangja, de képtelen volt tenni ellene. Shea halkan felnevetett. – Gary egy zseni, aki rengeteget dolgozik. Az Államokból repült ide, hogy segítsen nekem egy fontos projektben, amin dolgozom. – Amíg beszélt, csendesen intett életpárjának, hogy emelje fel Sarát, és vigye le az egyik föld alatti kamrába a ház alá. – Bárcsak láthattam volna az arckifejezését, amikor Mikhail megjelent előtte a fogadóban a rémült gyerekekkel. Gary nagyon jó ember, és roppant elkötelezetten segít, hogy megpróbáljuk megfejteni, miért marad életben olyan kevés gyermek a fajunkban, és abból a kevésből is miért még kevesebb a leány, de valahogy nem tudom elképzelni, ahogy egy csomó apróságot pátyolgat. – Bevallhatod, hogy túlságosan is tetszik a gondolat, mekkora kínban lehet. Jacques halk, dallamos nevetése éles ellentétben állt a kívülről érkező hangos, rémítő zajokkal. – Alig várom, hogy elmondhassam neki, mennyire tetszik az új beosztása. – vallotta be kacagva Shea. – De azért gondoskodni fog róluk. – kereste Sara a megnyugvást, miközben Jacques a karjába emelte. Raven nyomatékosan bólintott. – Ó, természetesen, nem kell aggódnod emiatt. Gary soha nem hagyná magára a gyerekeket, és ha kell, az összes Kárpátit összekurjongatja a védelmükre. A gyerekeid teljes biztonságban vannak Sara. – Ahogy haladtak a házban, hirtelen felmutatott egy bekeretezett képre. – Ez itt a lányom, Savannah. Gary megmentette az életét. Sara még a fejét is visszafordította, ahogy haladtak, hogy tovább bámulhassa a képet. A fiatal nő gyönyörű volt, de pontosan ugyanolyan korúnak tűnt, mint Raven. És homályosan ismerősnek tűnt. – Ő a lányod? Egyidősnek tűntök. – Savannahnak már életpárja van. – Raven megállt, hogy szeretettel megsimogassa a keretet – A gyerekeink kicsi korukban pontosan olyan ütemben fejlődnek, ahogyan az emberi gyerekek. Amikor elérik a szexuális érettséget, a fejlődésük szinte teljesen lelassul. Ez az egyik oka annak, hogy olyan nehezen vagyunk képesek szaporodni. A nőknek az első peteéréstől kezdve még általában legalább száz évig kell fejlődniük, hogy babát
vállalhassanak. Velem ugyan megtörtént, de ez nagyon ritka. Shea úgy véli, hogy ez a természet egyik módszere a születésszabályzásra, ami a legtöbb fajnál jelen van valamilyen formában. A Kárpátiak túl sokáig élnek, ezért Isten, vagy a természet azt szeretné, ha lenne egy beépített védelem a túlszaporodás ellen. Savannah nemsokára hazatér. Közvetlenül a kötésük után azonnal jöttek volna, de az életpárja, Gregori megtalálta réges-rég elveszettnek hitt családját, és előbb velük találkoznak. – Raven hangjából kiérződött a várakozás izgalma – Gregorira nagy szükség van itt. Ő a második ember Mikhail után, egy nagy hatalommal bíró, erős férfi. És persze nekem már végtelenül hiányzik Savannah. Sara hirtelen a tudatára ébredt milyen gyorsan haladnak a folyosón. Raven fecsegése sikeresen elterelte a figyelmét a fejfájásáról, és a veszélyről, de még inkább arról a tényről, hogy folyamatosan lefelé haladnak, a föld alá. Szíve hatalmasat dobbant, elméje azonnal a Falcoméért nyúlt. Elme az elméért, szív a szívért. „Csak százévente egyszer lehet gyerekünk.” – mondta ki a legelső dolgot, ami eszébe jutott, és rögtön zavarba is jött, hogy kikotyogta egyik legtitkosabb álmát, amit már meg is bánt. Egy házra vágyott telis-tele gyerekekkel. Szeretettel és nevetéssel. Amit ő már rég elvesztett. Mindazokkal a dolgokkal együtt, amiben úgy hitte, már soha nem lesz része. „Jelenleg pontosan hét megmentett, kiéhezett, halálra rémült gyerekünk van Sara. Nagy szükségük lesz rá, hogy megoldjuk a problémáikat, szeressük, és váratlan ajándékokkal segítsük őket. A három lányból vagy Kárpáti életpár lesz, vagy nem, de mindkét esetben szükségük van iránymutatásra. Sok gyerek lesz, akik között szétszórhatod a szeretetedet az elkövetkezendő években. Bármi is az álmod, az az enyém is. Lesz egy saját otthonunk, amit megtöltünk gyerekekkel, szeretettel és nevetéssel.” – Hangja egyre közelebbről szólt, Sara beburkolózott szavai melegségébe. – „Ez az én ajándékom neked.” A sötét ölelés a hangjában körülfonta. Szerette volna megérinteni. – Hová viszel? Sara érezte mennyire kínos az aggodalma, de Falconnak mindenképpen tudnia kellett hol keresse. Már hallotta is puha nevetését a fejében. „Nincs olyan hely a földön, ahová vihetne, hogy ne találjalak meg. Benned vagyok éppúgy, ahogyan te bennem.” – Amit érzel, az természetes Sara. – mondta Raven halkan – Az életpárok nem szívesen vannak egymástól távol. – Arról már nem is beszélve, hogy agyrázkódásod is van. – emlékeztette Shea – Olyan helyre viszünk, ahol biztonságban leszel. – nyugtatta meg ismét türelmesen. A folyosó mélyen a föld alatt kanyargott. Jacques egy masszív sziklának látszó ajtón keresztül egy csodaszép kamrába vitte Sarát, aki hálás csodálkozással konstatálta, hogy a helyiség szakasztott úgy néz ki, mint egy hálószoba. Az ágy hatalmas volt, és hívogató. Összegömbölyödött rajta abban a pillanatban, ahogy Jacques letette, lehunyta a szemét, és csak aludni szeretett volna. Úgy érezte már pár perc pihenés is segítene, hogy jobban érezze magát. A doboza vigasztalóan, vaskosan nyomódott neki. Sara azon kapta magát, hogy újra és újra végigköveti, elolvassa ujjaival a szimbólumokat rajta. Gyertyák lobbantak fel, villódzó fényeik táncoltak a falakon, megtöltötték a szobát csodás illatokkal. Sara alig érezte Shea gyöngéd, sebészi pontosságú érintéseit. Semmire nem tudott gondolni Falconon kívül. Tehetetlenül várakozott rá a föld alatt, és csak remélhette, hogy addig biztonságban maradnak, amíg megérkezik.
Nyolcadik fejezet A támadás azonnal érkezett napnyugta után. Az égből vörös és narancssárga tűzoszlopok csaptak le a kertet, és a házat körülvevő kerítésre. A föld hosszú csíkokban megemelkedett, a barázdák gyorsan közeledtek a birtok irányába, majd hatalmas, erős csápok törtek elő a talajból, és feltekeredtek az oszlopokra. Izzó körték törtek elő, hogy a kovácsoltvas kerítésnek csapódva, sisteregve maró savat locsoljanak maguk köré. Rovarok felhői lepték el a fákat. Patkányok rohanták meg a kerítést, izzó szemük vörösen csillogott. A sok összegyűlt élőlénytől szinte feketéllet a föld. A föld alatt Jacques felkapta a fejét. Életpárja még a gyógyító szertartást végezte. Szeme így Ravenéval kapcsolódott össze Sara fölött. – Az ősi egy valóságos hadsereget küldött maga előtt. A ház támadás alatt áll. – A védelem kitart? – kérdezte a nő a tőle megszokott nyugodt, csendes hangon. Már rég felvette a kapcsolatot Mikhaillal. Még mindig hatalmas távolság választotta el őket egymástól, de máris érezte, hogy körülöleli életpárja meleg szeretete. – A szolgái ellen kitart. Velük csak megpróbálja meggyengíteni a védelmet az ősi, hogy majd ő maga könnyebben juthasson be. Tudja, hogy Mikhail, és Sara életpárja úton van ide. Azt hiszi, egy gyors és könnyű győzelmet arathat, mielőtt ideérnek. Jacques érzelemmentes, tárgyilagos hangon közölte mindezt, sötét szemei jéghidegek voltak. Minden érzelmét száműzte, ahogy felkészült a csatára. Karjai Shea derekára fonódtak, önkéntelenül közelebb húzta magához. Lehajtotta a fejét, hogy egy könnyű csókot leheljen a nyakára, gyengéden végigsimított rajta, mielőtt elengedte. Raven elkapta a karját, hogy megakadályozza, hogy elhagyja a kamrát. – Mikhail és Falcon azt mondják, hogy ez egy igazán veszélyes ősi Jacques. Várd meg őket. A férfi lenézett az apró kézre. – A vámpírok mind nagyon veszélyesek kishúgom. Azt teszem, ami mindhármatok védelme érdekében szükséges. Gyengéden lefejtette Raven kezét a csuklójáról, és minden elegancia nélkül, szeretettel, gyengéden megpaskolta. Raven felmosolygott rá. – Szeretlek Jacques. És Mikhail is. De azt hiszem, nem mondjuk ezt neked elégszer. – Nincs is szükség szavakra Raven. Shea megtanította ezt nekem az évek során. A kötelék köztünk nagyon erős. És sokkal több időnk is van, mint a halandóknak. Mégis sikerült meggyőznöm az életpárom, hogy egy gyermek megér minden kockázatot. Raven arcán boldog mosoly terült el, szemei felcsillantak. – Shea egy szót sem szólt nekem. De tudom, hogy mindig is szeretett volna egy babát. Igazán örülök a kettőtök boldogságának.
Shea visszatért a testébe, megingott az erőfeszítéstől, amit Sara gyógyítása érdekében kifejtett. Felemelkedett, és Jacques felé fordult. Ő azonnal elkapta megingó testét, és a karjába emelte, arcát beletemette a borvörös fürtökbe. – Sara rendben lesz? – kérdezte halkan. Hatalmas büszkeség, és tisztelet áradt a hangjából életpárja teljesítménye iránt. Shea felemelte a fejét, és felpillantott rá, majd megcsókolta az arcát. – Sara jól lesz. Csak szüksége lenne az életpárjára. – beleveszett Jacques sötét szemeibe – És nekem is. – Úgy tűnik sem Raven, sem te nem bíztok a képességeimben. Teljesen fel vagyok háborodva! – Jacques megjátszott döbbent arckifejezése láttán a nők a komoly helyzet dacára felnevettek. – Elfelejtitek, hogy van egy bátyám, aki mellesleg a herceg, és azzal a feladattal bízott meg, hogy feltartsam az ellenséget, amíg őfelsége visszatér. A saját életpárom, aki úgy tündökletes, ahogy van, sem akarja elhinni, hogy páratlan harcos vagyok. És a drága, egyetlen sógornőm megpróbálja elszabotálni a kötelességteljesítésemet. Neked mi a véleményed erről Sara? – pillantott le a lányra egyik szemöldökét megemelve. Sara lassan felült, végighúzta reménytelenül borzas, tüskés haján az ujjait. Feje már nem lüktetett, és bordáit is alig érezte. Még a zúzódások fájdalmának is nyoma veszett. – Azt nem tudom, hogy páratlan harcos vagy-e, de az biztos, hogy az életpárod egy igazi csodadoktor. Volt egy olyan érzése, hogy az idő nagy részét, amit Raven és Shea együtt töltenek, rengeteg nevetéssel fűszerezik. És egyikük sem látszott egy cseppet sem megfélemlítettnek Jacques magára öltött zordon arckifejezésétől. – Ezzel nem tudok vitatkozni. – felelte Jacques. Shea arca még sápadt volt, de rávigyorgott Sarára. – Ez volt az egyetlen megfelelő válasz. A legbiztosabb megoldás mindig az, ha a férfiak életpárjának bókolsz. – De itt most az az elképesztő, felháborító helyzet állt elő, hogy te és Raven kétségbe vontátok a harci képességeimet! – Jacques ismét megcsókolta életpárját. De éles hallásával már a birtokon zajló támadás hangjait figyelte. Sara is hallotta, összefont ujjai görcsösen megszorították egymást. – Jön. Érzem, hogy itt van. – Nem kell félned Sara. – biztosította azonnal Shea – Az életpárom rengeteg élőholttal harcolt már, és még harcolni fog azutánis, hogy ez a vámpír eltűnt a föld színéről. – férje felé fordította pillantását – Raven gondoskodik rólam, amíg leszámolsz azzal a szörnyeteggel. Térj vissza hozzám sértetlenül. – Hallom kicsi piros hajú, és engedelmeskedem. – a férfi hangja lágy volt, akár egy simogatás. Aztán egyszerűen köddé oszlott a kamrában, és kipárolgott az ajtó alatt. Sara erőnek erejével próbálta csukva tartani a száját, nehogy egy ásítás kiszökhessen rajta. Raven átölelte Shea derekát, és halkan felnevetett. – A Kárpátiakat egy kicsit szokni kell. Én már csak tudom. – Táplálkoznom kell. – Shea pillantása megállapodott Sara arcán, és nem mozdult onnan. – Meg fogsz rémülni? – kérdezte kertelés nélkül. – Őszintén szólva fogalmam sincs. – felelte Sara, és azon kapta magát, hogy szíve erősebben kezd dobogni. Elpirult. – Azt hiszem inkább csak meg kell szoknom. Falcon és én vártunk,
hogy elvégezhessem a gyerekek miatt a szükséges adminisztrációt mielőtt… – kereste a megfelelő szót – véglegesítettük volna a dolgokat. – konokul felemelte az állát – De már elköteleztem magam mellette. Ezt mondania sem kellett, arcáról lerítt érzelmei intenzitása. – Teljesen lenyűgöz, hogy időt hagyott neked. Rendkívül magabiztosnak kell lennie a képességeiben, hogy meg tud védeni téged. – mondta elcsodálkozva Raven – Táplálkozz Shea. Felajánlom szabad akaratomból, hogy ismét teljes erődben légy. – Felemelte csuklóját a másik nő elé. – A Kárpáti férfiak általában nehéz időkön mennek át, miután visszanyerik érzelmeiket. Meg kell küzdeniük a féltékenységgel, elsöprő védelmi igényükkel, és a félelmeikkel, hogy elveszítik életpárjukat. Hatalmaskodóvá, és birtoklóvá válnak, egyszóval nyűggé az ember lányának nyakán. – nevetett fel halkan Raven, nyilvánvaló volt, hogy az egész beszélgetést megosztja életpárjával. Sara érezte, amint szívverése még tovább gyorsul, ahogy rémült rácsodálkozással figyelte, amint Shea táplálkozik Raven csuklójából. Bizarrnak tűnt, bár egyetlen csepp vért sem lehetett látni. Viszont meghatotta a teljesen önzetlen aktus a két nő között. Sara most mérte csak fel mekkora ajándékot is adott neki Shea azzal, hogy gyógyította. Megrázta mennyire maguk közül valónak tekintették, mennyire befogadták, mintha egy közeli családtag lenne, akinek azonnal a segítségére sietnek, kockára téve érte az életüket. – Valóban gyereket akartok? – kérdezte Raven, amikor Shea lezárta csuklóján az apró sebeket. – Jacques azt mondta sikerült meggyőznie. – volt egy kis tétovázás Raven hangjában. Sara nézte, ahogy árnyékok suhannak át Shea szépséges vonásain. Ő mindig is sok gyereket szeretett volna, és valahogyan érezte, hogy Shea válasza fontos az ő álmai szempontjából is. Shea vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. – Jacques már-már kétségbeesetten akar egy gyereket Raven. Próbáltam úgy gondolkodni, mint egy orvos, mert a kockázati százalékok nagyon magasak, de nagyon nehéz ez, amikor minden sejtem vágyik egy apróságra, és az életpárom ugyanezt érzi. Hogy Savannah túlélte, az maga a csoda. Mikhail és a te harcod azért az első éves életben maradásért Gregorinak életpárt adott. Dolgozunk újfajta táplálékon, amikkel etethetnénk őket, amíg elég erősek nem lesznek, hogy a tökéletest be tudja fogadni a szervezetük. Nem tudom, miért szelektál ilyen könyörtelenül bennünket a természet, de mindenképp a végsőkig kell harcolnunk minden egyes életért. Minden veszélyt ismerek, és mégsem akadályoz meg abban, hogy akarjam a gyermeket. Tudom, hogy ha velem történne valami, Jacques életben maradna addig, amíg ő felnő, és saját családja lesz. Hamarosan kiválasztom az időt, és reménykedek benne, hogy sikerül teherbe esnem, megszülnöm, és életben tartanom a babát. Sara óvatosan, szemöldök ráncolva felállt. Képes volt hallani, ahogy a kandallóban tűz találkozik vízzel sisteregve, de lehulló rovaroknak, vagy egyebeknek nyomát sem látta. Világosan hallotta, így élénken el tudta képzelni a fent dúló csatát, hogyan törekszik a gonosz serege áttörni védelmi vonalaikon. Valahogyan mégis biztonságban érezte magát. Itt lenn, mélyen a föld alatt valamilyen lelki kapcsolatot érzett a két nővel. És tudta, hogy úton van felé Falcon. Hozzá rohan. Érte. Semmi sem lenne képes távol tartani tőle. Érezte mennyire őrült a gondolat, mégis természetesnek tűnt, hogy a fejük fölött dúló vad harc ellenére, annak ellenére, hogy egy ősi vámpír keresi az utat hozzá, bizalmas beszélgetést folytat ebben a kamrában Sheával és Ravennel.
– Nekem is problémát fog okozni a gyerekvállalás, ha olyanná válok, mint Falcon? – kérdezte hirtelen. Eddig eszébe sem jutott, hogy esetleg képtelen lenne gyerekszülésre, ha Kárpátivá válik. Raven és Shea egyszerre nyúltak a kezei után, gesztusaikból áradt a bajtársiasság, együttérzés. – Nagyon keményen dolgozunk a megoldáson. Savannah túlélte, és két fiúgyermek is azóta. De nincsenek nők. Folyamatosan végzem a kutatásokat, már több teóriát felállítottam. Gary is azért repült ide az Államokból, hogy nekem segíthessen, és Gregori is megérkezik néhány héten belül. Azt hiszem megtalálta a módját, hogyan tudjuk táplálni a babákat. És úgy érzem, nagyon közel vagyok a megoldáshoz, hogy miért fogan annyira kevés leánygyermek, bár ettől még orvosolni nem fogom tudni azonnal a problémát. Egyelőre úgy tűnik, hogy akik emberi nőből váltak Kárpáti életpárokká, azok sokkal nagyobb eséllyel hoznak lányokat a világra. És ez egy felbecsülhetetlen ajándék egy haldokló nép számára. Sara fel-alá járkált a szobában, és hirtelen ismét elöntötte Falcon hiánya. Minél tovább volt távol tőle, a helyzet annál rosszabbá vált. Kellett neki. A gyomra csomóba rándult, a lélegzete elszökött. Mégis elfogadta ezt, hiszen érezte már sokkal régebb óta, mint ahogy a férfit valójában megismerte. A naplóját mindenhova magával vitte, belevéste elméjébe, szívébe és lelkébe minden szavát. Egyszerűen szüksége volt rá. Nélküle egy része halott volt. – Érintsd meg az elméjét a tieddel. – tanácsolta Raven halkan – Mindig veled van. És ne aggódj Sara, mi is mindig itt leszünk neked. Az életünk Kárpátiként csak szebb lett, rengeteg csodával, szerelemmel, hatalommal telt meg. Az életpár egy olyan kincs, ami mindenért kárpótol, amit elvesztesz. Sara ismét áttúrta haját. – Szinte egész életemben nem volt semmim. Falcon tette lehetővé, hogy újra merjek álmodni. Családról. Otthonról. Arról, hogy tartozok valakihez. Egyáltalán nem félek. – hirtelen felnevetett – Na, jó… talán egy kicsit ideges vagyok. De csak egy egészen kicsit. – Falcon minden bizonnyal egy egészen különleges férfi. – mondta Shea. „Annyira azért nem különleges.” Jacques még ennyi idő után is képtelen volt lemondani arról, hogy állandóan jelen legyen Shea elméjében. Az évek alatt rengeteg emléke visszatért, amik egykor kitörlődtek a memóriájából, de ugyanúgy szüksége volt rá, hogy életpárja lehorgonyozza őt a téboly elől, mint a legelső napon. De míg azelőtt féltékenysége vad volt, és heves, mostanra már kötekedéssé szelídült. Shea kinevette. Lágyan. Bizalmasan. Megérintette elméjét, erotikus képeket küldött, ahogy teste az övé köré fonódik. És ez elég is volt. Ő volt az életpárja. A világa. Sara csak a másik nő arcán átfutó érzelmeket látta, mégsem maradt benne egy fikarcnyi kétség sem, mi lehetett a magánbeszélgetés tárgya Shea és életpárja között. És ettől úgy érezte, mintha hirtelen egy hatalmas család közepébe csöppent volna, mintha ő is a részévé válna. És Ravennek teljesen igaza volt. Ahogy Falconért nyúlt, már meg is találta a saját elméjében, érintésére azonnal válaszolt szerelmének melegével, megnyugtatással. Átkarolta saját magát, mintha ezzel még közelebb húzhatná a férfit, hallgatta suttogását, ígéreteit, és hogy mennyire bízik a képességeiben, hogy ki fog tartani. Egyetlen pillanat alatt ez mind ott volt.
– Sara. – Raven visszahozta a figyelmét, megpróbálva visszatartani attól, hogy a harcra koncentráljon – Kinek a gyerekei azok, akik miatt olyan nyugtalan voltál, amikor a vámpír megszerezte őket? Sara hirtelen elmosolyodott, arca mintha felragyogott volna. – Úgy érzem mostmár az enyémek. Szennyvízcsatornákban éltek. A szellemi, lelki képességeik miatt figyeltem fel rájuk. Mindegyikük rendelkezik valamilyen tehetséggel. Három apró kislány, és négy fiú. Nem egyformák a tehetségeik, mégis, akármilyen fiatalok, valahogyan megérezték, hogy szükségük van egymásra. És mert én is úgy nőttem fel, hogy különbözök mindenki mástól, pontosan bele tudom érezni magam a helyükbe. Szeretnék nekik egy otthont adni, ahol normálisnak érezhetik magukat. – Három kislány? – Shea és Raven váltottak egy hosszú pillantást vigyorogva. Aztán Shea hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Te egy valóságos kincstár vagy. Visszahoztál nekünk egy ősi harcost, akitől rengeteget tanulhatunk. Hoztál hét hatalommal bíró gyermeket, és te magad is egy életpár vagy. Hogyan vagy képes ilyen könnyedén elfogadni a világunkat? Sara vállat vont. – A vámpír miatt. Láttam amint megöli az egyik munkást az ásatáson, ahol a szüleim dolgoztak. Két nappal később megölte az egész családom. – kissé felemelte az állát, megkeményítve magát várta az elítélő pillantásokat, de a nők szemében csak szomorúságot, és sajnálkozást látott – Azóta üldöz. Folyamatosan mozgásban vagyok, soha nem maradok egy helyen sokáig. Úgyhogy ez a világ az életem része már jó idő óta. Csak arról nem tudtam, hogy mik a különbségek az élőholtak, és a Kárpátiak között. – És Falcon? – kérdezte Raven. Egy pillanatra teljes csend lett a házban, minta még a szél is visszatartotta volna kinn a lélegzetét. Az éjszakai teremtmények megdermedtek. A nap lenyugodott. A vámpír emelkedett, téren és időn keresztülszáguldva közeledett a birtok felé, hogy megelőzhesse a hazatérő Mikhailt és Falcont. Sarát kissé megnyugtatta, hogy bár a két nő is nyilvánvalóan megérezte, hogy a vámpír felemelkedett, továbbra is nyugodtak maradtak, bár ismét megfogták egymás, és az ő kezét is. Vett egy mély lélegzetet, hogy hozzájuk méltóan ő is megnyugodjon. – Falcon az én megváltásom már tizenöt éve. Csak azt nem tudtam, hogy él. Megtaláltam valamit, ami az övé. „Az Falcon ajándéka az életpárjának, azaz neked Sara.” Gyengéd szavait szorosan a szívéhez húzta. – Világosan láttam őt magam előtt, az arcát, a haját, minden arckifejezését. Olyan volt, mintha a szívemmel látnám. Tudtam, hogy hozzá tartozom, de úgy tűnt, túl hamar született, vagy én születtem túl későn. Falcon száguldott a zuhogó esőben felé az égen, és szívét elfacsarta a lány mély bánata. Kinyúlt felé elméjével, elárasztotta végtelen szerelmével, megmutatva annak teljes, elképesztő nagyságát. „Nem születtél túl későn szerelmem. Csak fogadd el, amit kaptunk, mint ahogy én is. Egy hatalmas ajándék vagy a számomra, felbecsülhetetlen értékű kincs. Veled maradok most, és mindörökké. Teljes szívemből szeretlek, fontosabb vagy, mint a következő lélegzetem. Nem fogom megengedni annak a szörnyetegnek, hogy szétválasszon bennünket. Kitartottam kétezer évig magányosan, a kopár létezésben, a legkisebb remény nélkül. Nem engedem, hogy
elvegyen tőlem. Ősi vagyok én is, népünk egyik legősibb tagja, hatalmas tudással. Az ellenfél valóban erős, de le fogom győzni.” Sara eszeveszetten kalapáló szíve figyelni kezdett Falconé lassú, egyenletes ritmusára, majd elkezdett hozzá igazodva lassulni. Akaratlanul mély lélegzetet vett, ahogy elméje a férfiéhoz simulva megtalálta annak megingathatatlan bizonyosságát, és békéjét. A férfi tisztában volt vele, hogy a vámpír észvesztő sebességgel halad a ház felé, hogy megtalálja Sarát. De bűze a szél hátán lovagolva még őt magát is megelőzte. Az éjszaka lényei rejtekhelyeikre surrantak a veszély elől. Falconnak nem állt módjában kommunikálni sem Mikhaillal, sem annak öccsével anélkül, hogy a vámpír is meghallotta volna. Használhatta volna az általános csatornát, vagy üzenhetett volna telepatikus úton, ahogyan az embereknek szokott, de az élőholt azt egészen biztosan figyeli. Mikhail és Jacques ugyanazon a véren osztoztak, így számukra volt lehetőség egy csak kettejük által használt csatorna létrehozására. Pedig megtervezni a csatát az ősi vámpír ellen sokkal könnyebb lett volna. Megérezte a tűz sistergését azonnal, amint az első valós támadást megindította a vámpír. Az erőszak hullámai végigszáguldottak az égen, nekicsapódtak a hegyeknek, a gonosz, sötét felhők az égen ezerágú villámokkal feleltek rá. A madártest, amiben volt, képtelen lenne ellenállni ekkora erőnek. Összecsukta szárnyait, és zuhanni kezdett a föld felé, közben alakja eltorzult, páraformát öltött. Hirtelen széllökés kapta el a vízcseppeket, és lökte őket az ellenkező irányba, mint amerre haladni akart. Falcon az egyetlen még nyitva lévő utat választotta, tovább zuhant a föld felé, hogy odalenn farkas alakot öltsön, és négy lábon rohanjon tovább a herceg és életpárja birtoka felé. Pár kilométerrel odébb Mikhail ugyanebbe a problémába ütközött. Már nem volt sem gyors, sem biztonságos a levegőből közelednie. Így hát ő is a földre menekült, és hatalmas, bozontos, fekete farkas képében csúcssebességgel iramodott otthona felé. Jacques rezzenetlen arccal nézett az égre, amit sáskák, bogarak ezrei festettek feketére, vörös tűznyelvek tarkította, tintafekete felhőkből elősistergő villámok hasogattak. Csápok törtek elő a kapu belső oldalán a földből, első jeleként annak, hogy a birtok védelme kezdi megadni magát a brutális támadásnak. Higgadtan mozdult, leszárította a csápokat, elhárította a rovarok, és a tűz támadását. Elkezdett apró védőfalakat, kicsiny csapdákat kihelyezni. Ezek ugyan nem fognak nagy kárt okozni a vámpírban, de arra tökéletesen megfelelőek, hogy elbíbelődjön a hatástalanításukkal. És most minden perc számít. Minden pillanat, amivel késleltetni tudja az ősi vámpírt, egy újabb esélyt ad Mikhailnak és Falconnak, hogy odaérjenek. „Találkoztam már egy-két vámpírral, de soha nem hallottam még olyanról, aki ennyire elszánt valami megszerzésében, hogy képes megostromolni érte az ezer biztonsági varázzsal védett hercegi kúriát. – közölte fivérével – Pontosan tudja kinek a háza ez, és azt is, hogy egynél több nő van bent, akik mind rendelkeznek életpárral, mégis támad. Azt hiszem jobb lett volna mélyen elaltatni az asszonyainkat és lehelyezni a föld mélyébe, amíg vereséget mérünk az ellenségre. „És az emberi nővel mihez kezdenél? – kérdezte Mikhail egyetlen másodpercre sem lassulva, nyíltan száguldva át a téren, anélkül, hogy a lélegzete csak felgyorsult volna. A természet egy tökéletes gépezete. – „Az én kötelességem megvédeni, amíg az életpárja ide nem ér. Együtt le fogjuk győzni a vámpírt.”
„Mikhail, neked magadra is gondolnod kell, kötelezettségeid vannak a néped felé. Ha Gregori itt lenne…” „Gregori nincs itt.” – szakította félbe fanyarul a herceg – „A lányommal bulizik valahol, és elhanyagolja a kötelességét, hogy megvédje a hercegét.” Mikhail hangjából egyértelműen kihallatszott milyen elégedett is a dolgok ezen állásával. Jacques elkeseredetten kitartott álláspontja mellett. „Ez az élőholt semmihez sem hasonlít, amivel eddig találkoztunk. Még csak meg sem torpant semmi előtt sem, amit elé helyeztem. Egy pillanatra sem szünetelteti a támadást. „Úgy tűnik az ősi nagyon biztos a képességeiben.” Mikhail hangja ellágyult, és ettől iszonyatosan fenyegetővé vált. Maga volt a rombolás, és kétség sem férhetett hozzá, hogy a herceg használni is fogja, ha szükség lesz rá. Jacques azonnal felismerte benne a végleges elhatározást. Mikhail már az erdőn keresztül száguldott, mancsai alig érintették a földet. Megérezte a közelében egy másik farkas jelenlétét. A vadon élő hím farkas szúrós szaga megcsapta. Egy hatalmas állat tört át a bozótoson, átlósan felé iramodott, hogy levágja a hozzá vezető utat. Mikhail kénytelen volt visszavenni a sebességből, hogy elkerülje az ütközést. A robosztusabb farkas alakja megingott, és elmosódott, ahogy alakot váltott. Ezt tette hát Mikhail is. Falcon gondosan, alaposan végignézett a hercegen, de nem talált rajta sérülést. – Azt hiszem nem ártana, ha vért cserélnénk még a csata előtt. Jól jöhetne, ha tudnánk egymással közben kommunikálni anélkül, hogy mások is meghallják. Mikhail beleegyezően bólintott, és közelebb húzta szájához Falcon karját, amit az elkötelezettsége jeléül felajánlott. A herceg ezután mindig pontosan tudni fogja, ha kíváncsi lesz rá, merre jár, mit csinál. Eleget vett el a cseréhez, majd saját karját nyújtotta. Falcon ezer éve nem érzett a szájában ősi vért, ami most keresztülszáguldott erein, akár egy tűzcsóva, szétterítve benne hatalmas erejét. Udvariasan lezárta a sebet, majd megszólította Vladimir fiát. – Tudod hercegem, nem lenne szabad a tűzvonalba menned. Az is eszembe jutott, hogy talán te vagy a végső célpont. Ha megölne egy ilyen teremtmény, az a népünket a végső káoszba taszítaná. A vámpírok pedig esélyt kapnának, hogy vérbe fojtsák a világot. Az lenne a legjobb, ha hátramaradnál, mint utolsó védvonal. Az öcséd és én harcolunk az élőholttal. Mikhail felsóhajtott. – Ezt a beszélgetést az előbb folytattam le Jacques-al, és semmi kedvem sincs megismételni. Számtalan csatában harcoltam már, és az én életpárom is veszélyben van, éppúgy, mint a falusiak, akik a védelmem alatt állnak. Alakja máris elmosódott. – Akkor nincs más választásom, mint felajánlom a védelmem, mivel a helyettesed nincs jelen. Falcon hangjából egyértelműen kihallatszott egy kis rosszallás. Az ő teste is eltorzult, alakja meghajlott, végtagjai helyén megjelentek a karmos lábak. – Gregori az Egyesült Államokban van, hogy begyűjtse végre az életpárját, aki nem mellesleg a lányom. A herceg hangjából is kihallatszott a megrovás, és a figyelmeztetés.
De Falcont nem rémítette meg. Ő egy ősi volt, népének egyik legöregebb tagja, a lojalitás és a kötelességtudat szent és sérthetetlen volt a számára. A feladata egyszerű volt, hűsége kötelezte rá, hogy megvédje a herceget minden bajtól, nem számít mi az ára. Ismét futottak, gyorsan, és rugalmas mozdulatokkal, átugrálták a bozótokat, egyéb akadályokat halálos némaságban, míg körülöttük rovarok potyogtak az égből, nyúlós, ragacsos, vastag köd terpeszkedett a földön. A farkasok követték elképesztő szaglásukat egy olyan nyomon, amit szinte lehetetlenség volt észrevenni. Kirontottak az erdő szélére. A földön körülöttük csápok erdeje tekerget, észlelvén őket azonnal feléjük vágtak, megpróbáltak rájuk tekeredni. Egyszerre pattantak függőlegesen a levegőbe, hogy elkerüljék a mohó csápokat, átugráltak közöttük, fölöttük, míg végül megálltak a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. Falcon azonnal reagált, ahogy a magas, elegáns férfi megjelent előttük, közé, és a herceg közé helyezte testét. Az ék alakú fejben vörös szemek lángoltak, szélesre tátott szájban feltűntek a tőréles fogak. A lény felüvöltött, torkából lángok törtek elő egyenesen feléjük törve a ködön át. Jacques szinte kirobbant a házból, egyetlen hatalmas ugrással megtéve a távolságot az ajtó, és a kapu között, és már azon a helyen állt, ahol az előbb még az élőholt. A vámpír csak természetfeletti sebességének köszönhette, hogy kicsúszott a markából. Belesziszegett az éjszakai levegőbe, ocsmány hangján érződött dühe. Pára jelent meg szilárd alakja körül, ami előbb sötétzöldbe burkolta, majd elfeketedett. Undorító bűze szinte felrobbant körülötte. Aztán a pára egyszerűen feloldódott, és az apró vízcseppeket szertevitte a szél, mint egy gonosz kórság mérgező molekuláit. A vadászok rendületlenül gázoltak tovább az ocsmány fekáliává sűrűsödő ködben. Falcon halkan kántálni kezdett, keze elegáns mozdulattal rúnát rajzolt a levegőbe. A levegő egyszerre mintha tejfehér, tömör anyaggá vált volna körülöttük. A vibráló fehérségben az élőholt rút, sötét nyomai szinte harsogtak. Falcon felrugaszkodott az ég felé, ami nem volt egyszerű feladat a sűrű, bűzlő levegőn keresztül. Felülről nézve az apró sötét foltok terjedni látszottak minden irányba, mintha fekete üstökösök húztak volna csóvát az gyengéd fehér háttéren. A vámpír csak egy irányba mehet, de a foltok minden égtáj irányába terjedtek, át a falu felett, az erdőn, végig a hegy gerincén, felfelé és lefelé is, szennyes, savas esőcseppek formájában. A földön a patkányok, és a bogarak visszavonultak a kerítéstől, a tüskés bokrok, és a csápok élettelenül rogytak a földre. A kapu egyik sarkában egy hatalmas patkány emelkedett két lábra, és bámult a ház irányába egy pillanatig. Megvillantotta csupasz sárga fogait, odaköpött a kapura, majd sarkon fordult, és eliszkolt. A kovácsoltvas felizzott, és sisteregni kezdett azon a helyen, majd egy apró lyuk támadt rajta. Mikhail kiküldött egy hívást minden Kárpátinak, hogy jöjjenek, és vigyázzanak a falusiakra. Meg kellett próbálniuk elvágni a vámpír táplálék utánpótlását. Az egész térség riadókészültségben volt, így jó eséllyel számíthattak rá, hogy hamar megtalálják a vámpír búvóhelyét. Aztán jelzett a két vadásznak, hogy menjenek be a házba. Kergetni a vámpírt, amikor az nem hagyott hátra maga után egyértelmű nyomot, botor vállalkozás. Annál sokkal jobb, ha összeütnek egy tervet. – Ez valóban egy ősi. – vette vissza eredeti alakját Jacques a herceg otthonának teraszán – Sokkal erősebb, mint bármi más, amivel eddig találkoztam.
– Apád sok harcost kiküldött. Néhány közülük még életben van, néhány már a hajnalt választotta, és néhány átfordult vámpírrá – bólintott beleegyezően Falcon – És nem kétséges, hogy ez alatt az idő alatt is rengeteget tanult. Mégis, tizenöt éve volt rá, hogy megtalálja Sarát, de az újra és újra elszökött előle. Egy ember. Egy gyerek. Le lehet, és le is fogjuk győzni. – a háta mögé pillantott a kapu felé – Hátrahagyta mérgező bélyegét. Láttam, ahogy jöttünk befelé. És Jacques, köszönöm, hogy Sarát olyan gyorsan biztonságba helyeztétek. Az adósod vagyok. – Sokat tanulhatunk egymástól. – mondta Mikhail – És kellemetlen kötelességünk harcolni a gonosz ellen, de Sarának képesnek kellene lemenni a föld alá. Most lent van az egyik föld alatti kamrában. Az lenne a legjobb, ha most azonnal átváltoztatnád. Falcon sötét szemei a hercegre szegeződtek. – Teljesen biztos vagy benne, hogy semmilyen veszéllyel nem jár? Az én időmben senki sem mert ilyesmivel próbálkozni, csak az élőholtak. Mikhail bólintott. – Ha ő valóban az életpárod, rendelkezik valamilyen pszichés, vagy szellemi képességgel. És akkor képes átalakulni Kárpátivá, anélkül, hogy veszélybe kerülne. De ez nem jelenti azt, hogy teljesen fájdalommentes az átalakulás. De ösztönösen tudni fogod mi a teendőd. Szükséged lesz vérre, hogy táplálhasd majd őt. Használd az enyém, már nincs idő elmenni vadászni. – És az enyémet. – jelentkezett önként, nagylelkűen Jacques – úgyis szükségünk lenne a kapcsolattartásra a következő csatában.
Kilencedik fejezet Sara a hatalmas, gyönyörű kamrában várt Falconra. Gyertyák világítottak mindenhol, fényeik, árnyaik a falakon villództak, táncoltak. Egyedül volt, és az ágy szélén ült. A többi nőt elhívták életpárjaik. Felugrott, amikor Falcon belépett. Egyetlen hatalmas férfiinget viselt, aminek alja majdnem a térdét verdeste, felül pedig pusztán egyetlen gomb gondoskodott róla nagylelkűen, hogy a szárnyak ne nyíljanak szét mellei fölött. Ő volt a legszebb dolog, amit Falcon ezer éves élete alatt látott. Hang nélkül becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, és csak itta magába a látványát. Életben volt. Valódi volt. Sara felnézett rá, szíve ott volt a szemeiben. – Örök idők óta várlak. Hangja halk, és lágy volt, mégis egy hurrikán erejével söpört végig rajta, elérte, hogy pulzusa száguldani kezdjen, fejében akadozzanak a gondolatok. Ugyanazzal az üdvözült, boldog mosollyal várt rá, mint amikor először felismerte. Csak ez most végeleges volt. Valódi. És kizárólag neki szólt. Falcon kinyújtotta felé a kezét, muszáj volt megérintenie, látnia, hogy él és virul, hogy a gyógyító csodát tett vele.
– Soha nem akarok megtapasztalni többé ekkora rettegést. Bezárva a földbe tehetetlenül, képtelenül rá, hogy segítsek neked. Sara habozás nélkül elé lépett. Megérintette az arcát reszkető ujjaival, átrajzolt minden jól ismert, szeretett vonást, szájának érzéki ívét, sötét szemöldökét, tenyerével végigsimított árnyékborostás arcán. – A segítségemre jöttél. A többieket küldted hozzám, és végig ott voltál velem. Nem voltam egyedül. És ami még ennél is több, biztos lehettem benne, hogy meg fogod menteni a gyerekeket. Rengeteg szeretet volt a hangjában, ami ellopta a szívét. Lehajtotta a fejét, hogy birtokba vehesse azt a hívogató, puha szájat. Csókja puha szatén volt, egy sötét álom ígérete. Ráérősen csókolta, újra és újra, ízlelgette, összeolvadt vele, a részévé vált. „Készen állsz rá, hogy olyan legyél, mint én vagyok? Kárpátivá válni, hogy örök időkig az oldalamon maradhass?” Képtelen volt hangosan kimondani, csak az elméjében suttogta, a szíve megállt, a lélegzete elakadt a torkában. Várt. Csak a válaszra várt. „Te vagy az én világom. Nem hiszem, hogy képes lennék elviselni nélküled az életet.” – felelt neki az ő népe módján, és próbált megnyugvást sugározni felé. – Ez az, amit akarsz Sara? Én vagyok az, akit akarsz? Bizonyosnak kell lenned benne, mert ez nem egyszerű dolog. Az átalakulás fájdalmas. Falcon önző, birtokló módon magához szorította, de az igazságot mondta neki. – Nélküled sokkal fájdalmasabb lenne. – Karjai a nyaka köré kúsztak, felsőtestét hátradöntötte, hogy mellei a mellkasához nyomódjanak, puha teste idomult az ő alakjához. – Akarom ezt Falcon. Nincsenek fenntartásaim. Lehet, hogy ideges vagyok, de félelem nincs bennem. Szeretnék egy életet veled. Rászorította ajkait a szájára, apró csókokkal halmozta el mosolyra görbülő sarkait, fogai belekapaszkodtak az alsó ajkába. Teste forró volt, izgatott, várakozó. Csókja tüzes, és szenvedélyes, tele ígérettel. Falcon átadta magát az irányításának fenntartások nélkül. Szinte elolvadt tőle. Összeomlott, belseje cseppfolyós lett, teste kőkemény. Sara olyan mélyen érintette meg, ahová még soha senkinek nem sikerült eljutnia. Soha senki nem volt képes a szíve köré vont páncélzat alá férkőzni. Hideg volt. Halott. Most viszont vadul, kiteljesedve élt. Szíve vadul dobolt, a lány szemeiben látott szerelem láttán, ujjhegyei érintését üdvözölte teste minden porcikája, teljes bizalommal adta át neki magát ő, aki maga volt a bizalmatlanság. Csókja birtokló, és vággyal telt. Forró, és sürgető, ahogy a teste érzett. Átfogta derekát egy puha cirógatással, majd kezei felcsúsztak, hogy rásimuljanak a melleire. De Sara száját eközben egyetlen pillanatra sem engedte el, csak kezei vándoroltak puhatolózón. Kicsúsztatta azt az egyetlen gombot a lyukból, miközben forró lélegzete a lány nyakát súrolta, majd hátradőlt, hogy megszemlélje csodás, buja melleit. – Annyira szép vagy Sara. Mindened gyönyörű. És mindennél jobban szeretlek. Remélem, tudod. Remélem, hogy kiolvasod a fejemből, és tudod, hogy te vagy az életem. Ujjai hátát lassan végighúzta a mellei közötti völgyön le a köldökéig. A teste azonnal reagált, fájó, lüktető, sürgető szükséggel. Átengedte magát neki.
Sara figyelte a változást a szemében, nézte, ahogy megváltozik a teste, és elmosolyodott, egyáltalán nem félt, ahogy megpillantotta vadságát. Akarta azt. Azt akarta, hogy megőrüljön érte. Kigombolta az ingét, és lecsúsztatta a válláról. Előrehajolt, végigcsókolt minden sor izmot a mellkasán, majd ajkai lapos mellbimbójára csusszantak. Felmosolygott rá, miközben tenyere a nadrág anyagán keresztül dörzsölte duzzadt férfiasságát, majd ügyes ujjakkal kiszabadította a szűk helyről. Ujjai köré fonódtak, és egyszerűen csak tartotta egy pillanatig, élvezve az érintés szabadságát. Aztán az övbújtatókba akasztotta két hüvelykujját, hogy teljesen eltávolítsa róla a nadrágot. – Azt hiszem, hogy te is nagyon szép vagy Falcon – ismerte be – És tudom, hogy nagyon szeretlek. A férfi körülfonta karjaival a derekát, száját rászorította az övére, egyszerre volt agresszív, primitív és igényes. Sara elé ment a csókjainak sajátjaival. Falcon kezei ott voltak a lányon mindenhol, mindenét magáénak akarta. Lecsúsztatta tenyerét a gyomrán át a hasára, ahol egy gyereket szeretett volna érezni, az ő gyerekét, ahogyan növekszik, ha lehetséges, azonnal. Gyereket akart, családot, és mindent, amije soha nem volt. Aztán ujjai még lejjebb ereszkedtek, a puha fürtökhöz, megmártózott az édes, nedves forróságban épp olyan mohón, ahogy nyelve, szája falta Sara száját. – Tudom, hogy lassítani kellene. – nyögte ki nagy nehezen. – Arra semmi szükség. – felelte Sara, pontosan ugyanolyan vad sürgetést érezve, mint ő. Szüksége volt rá. Akarta. Kellett, hogy testének minden egyes sejtje hozzáérhessen a másik feléhez, kiteljesedjen. A pislákoló gyertyafények árnyéka a falon táncolt, az egyik kósza fény Sara arcára vetődött, ahogy az hátrahajtotta a fejét, amikor ő két ujját, lassan, óvatosan forró, befogadó testébe vezette. Azt akarta, hogy nézze, lássa az örömöt a szemében. Semmit sem tartott vissza előle. Sem a gondolatait, sem a vágyait, sem a szenvedélyét. Elakadt a lélegzete, amikor vágyakozó, lángoló teste körülölelte, megszorította. Csípője lassún, szexi mozdulattal körözött egyet a keze ellen, hátravetette a fejét, felkínálva porcelánsimaságú torkát, mellei csábítóan ragyogtak a lágy gyertyafényben. Még beljebb nyomult belé, és érezte az azonnali, simogató szorítást. Nagyon lassan hajtotta le a fejét a torkához. Lustán körözött rajta a szájával. Megcsipkedte a fogaival. Sara most sem rejtett el előle semmit, elméje benyomult az övébe, megosztotta vele a várakozás őrjítő extázisát, testének őrületig feszülő szenvedélyét. Ujjai mélyen belédöftek azzal egyidőben, ahogyan fogai áttörték a bőrét. Mindkettejüket átjárta a fehéren izzó elektromos lándzsa, fájdalommal keverve a gyönyört. Sara meleg volt, édes, és vad, mint ő maga. Falconnak össze kellett szednie önuralmát, hogy csak annyi vért vegyen el, amennyi a cseréhez szükséges. Szája nyelvének egyetlen örvénylő csapásával elhagyta a nyakát. Egyik karját a dereka köré csavarta, felemelte, és vitte az ágyhoz. Másik kezének ujjai nem tágítottak belőle, ahogyan szája sem engedte el egy pillanatra sem az üdvözítő ajkakat. Minden egyes mozdulatkor újra és újra megrázta őket Sara öröme. Arra számított, hogy felfedez majd az elméjében némi undort, vagy idegenkedést amiatt, hogy a vérét vette, de semmi mást nem talált, csak erotikus ábrándokat, mintha fátylat vont volna az agyára a férfi sötét szenvedélye. Még ezt is megosztotta vele, semmit sem titkolt el, és ez bátorságot adott Falconnak. Gyengéden kényszerítette elméjét, hogy ő is vegyen a véréből. Ahogy lezárta a sebet, Sara zavaros, nyugtalan pillantással szólalt meg.
– Ez nem elég Falcon. Többet akarok, téged akarlak a testemben, együtt akarom érezni magunkat. Hangja türelmetlen, lihegő suttogás volt csupán a szájába, kezei sürgetőn szánkáztak a hátán, követve minden egyes izmot, hogy aztán csípőjére tapadva megpróbálja maga felé vonni a testét. Megcsókolta a torkát, melleit, egy pillanatra a szájába szívta mellbimbóit, végigkövette nyelvével bordái karcsú ívét, mohón falta hasának puha bőrét, köldökét. Ahogy a szája még lejjebb érve belekóstolt nőiességébe, Sara felsőteste elemelkedett az ágytól, ziháló kis sikoly tört fel a torkából, kezei belemarkoltak a hajába. Falcon csak a lány örömének nagyságától majdnem a csúcsra jutott. Sara megmutatta neki, milyen csodálatos, egyedülálló másik világba képes eljuttatni, ahol csak érzelmek, érintés és szerelem létezik. És hogy csak ő képes odajuttatni. Látta önmagát párja szemein keresztül, ahogy fölé kerekedik egy hosszú, sötét hajú, jóképű férfi, hipnotizáló szemekkel. Egy pillanatnyi mozdulatlanság után mélyen beléhatolt, hatalmas szenvedélyhullámot indítva el mindkettejükben. Minden mozdulat, minden lökés egyre mélyebbre és mélyebbre vitte, fokozta saját, és a lány vérének forróságát. Sara felemelte a csípőjét, hogy találkozhasson az övével, még mélyebbre, még szorosabban húzza magába, a megfoghatatlan tökéletességig. Aztán Sara lélegzete elállt, a tüzes súrlódás minden eddiginél hatalmasabb hullámot indított el benne, összeszorítva minden izmát, testének minden sejtjét. Falcon elméje benyomult az övébe, megmutatva neki minden egyes szorítása, simogatása fenséges önkívületét. Az újabb vércsere csak fokozta édes kábulatukat. Érezte a férfi gyönyörét, érezte a sajátját, testük, elméjük, szívük és lelkük tökéletesen eggyé olvadt, egyként mozdult az öröm és szerelem ősi táncában. Együtt szárnyaltak a magasba, együtt hulltak atomjaikra, és együtt ereszkedtek vissza lassan a ringató, hullámzó földre, összekapaszkodva, egyszerre dobbanó szívvel, megosztott mosollyal. Falcon szorosan ölelte, beletemette arcát a nyakába, lágy, szerelmes szavakat suttogott neki, mielőtt vonakodva szétválasztotta volna testüket. Aztán feküdtek egymás mellett az ágyban… és vártak. Sara szíve elkezdett ismét rohanni, túl gyorsan vette a lélegzetet, de próbált hősiesen úgy tenni, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Mintha nem éppen az egész világot cserélné el az örökkévalóságra. Falcon szorosan tartotta hosszú karjaiban, próbálta megnyugtatni, miközben neki is szüksége volt a megnyugtatására. – Tudod miért kezdtem naplót írni? – csókolta meg a halántékát, és beszívta az illatát – Ezer évvel ezelőtt a szavak egyszerűen csak feltörtek belőlem, holott nem éreztem egyetlen érzelmet sem, és csak a szürke árnyalatait láttam. De azokat a szavakat, és érzelmeket, mintha a lelkembe égették volna. Úgy éreztem, mindenképpen le kell írnom őket, hogy mindig emlékezhessek az életpárom iránti érzéseim intenzitására. Neked, Sarának kellett leírnom, mert tudom, hogy elképzelhetetlenül hangzik, de már ezer évvel ezelőtt is éreztem a jelenléted a lelkemben. Egy aprócska vibrálást, egy szinte láthatatlanul halovány fényt. – lágyan, gyengéden megcsókolta – Azt hiszem ennek nem volt sok értelme. De úgy éreztem el kell mondanom, hogy tudd, mennyit számítottál nekem már akkor is. – Azok a szavak mentették meg az életemet Falcon. Képtelen lettem volna túlélni a naplód nélkül.
Fölé hajolt, az arcát fürkészte. Túlélte. Ezt is túl fogja élni. Erős, és Falconnal fog maradni. – Beleborzongok, hogy mennyi gondja lehet annak a szegény embernek, akinek odaadták a gyerekeket, hogy vigyázzon rájuk. – tréfálkozott Falcon, kétségbeesve szerette volna látni Sara mosolyát. A lány ehelyett megkóstolta a torkát. – Mennyi időbe telhet vajon, amíg a gyerekek szerezni tudunk egy igazi otthont? A mi otthonunkat. – Azt hiszem, ezt egészen gyorsan el lehet rendezni. – biztosította Falcon, és végigsimított a lány rövid, sötét haján, élvezte, hogy a rövid szálak a tenyerét csiklandozzák. – A népünk egyik legjobb tulajdonsága, hogy mindenünket hajlandók vagyunk megosztani, amink csak van. Nekem van aranyam, és ékszereim félretéve. Azt akartam, hogy Mikhail a népünk javára fordítsa, de lehet, hogy kérek érte cserébe egy házat. – Egy nagy házat. Hét gyereknek nagy házra van szüksége. – És nagy személyzetre. Találnunk kell valakit, aki a nappali órákban vigyáz majd a gyerekekre. – mutatott rá Falcon. – Biztos vagyok benne, hogy Shea és Raven ismernek megfelelő személyeket. Ezeknek a gyerekeknek nagyon különleges szükségleteik vannak. Mindent meg kell tennünk, hogy segítsük őket… – elhallgatott, és összevont szemöldökkel lepillantott Falconra – manipulálni fogjuk őket. A férfi vállat vont, nyugalmától Sara is lehiggadt. – Egyszerűen ez a mi népünk módszere a világban. Meg kell védenünk azokat is, akikből táplálkozunk, és magunkat is, máskülönben vagy ők, vagy mi rettegésben élnénk. Azokat a hivatalnokokat pedig, akik nem akarják átadni nekünk a gyerekeket, így a legegyszerűbb meggyőzni. Megakadályozhatjuk vele, hogy a gyerekek rémültek, bizalmatlanok legyenek az új környezetükkel szemben. Ez egy nagyon hasznos ajándék Sara. És ami a legfontosabb, megakadályozhatjuk vele, hogy illetéktelenek tudomást szerezzenek fajunk létezéséről. – A gyerekek velem akarnak élni. Beszéltem erről velük, számos alkalommal. Szerettem volna őket azonnal haza, a saját házamba vinni, de a vámpír miatt nem lehetett. Próbáltam egy házat bérelni nekik, egy menedéket, ahol veszélyeztetettség nélkül élhettek volna. De a tisztségviselők újabb és újabb akadályokat gördítettek elém, és egyre több pénzt akartak. De a gyerekek tudták, hogy mindent megteszek értük. Hittek bennem, és nem féltek egy új élettől. – Nem lehetsz velük a nappali órák folyamán Sara. Gondoskodnunk kell arról, hogy megfelelő, megbízható személyek vigyázzanak rájuk abban az időben. Égető fájdalom gyűrűzött át Sara testén. Önkéntelenül a gyomrára szorította a kezét, és félelemárnyékos szemével felpillantott Falconra. Ő a lány kezére szorította a sajátját. Lehajolt, hogy bűnbánóan, bocsánatkérően megcsókolja. – Átvenném tőled ezt a fájdalmat, ha tudnám. – suttogta a bőrébe. Teste remegett. Sara megfogta a kezét, és összefűzte ujjaikat. Egész bensője fájdalmas tűzben égett. – Minden rendben van Falcon. Tudtuk, hogy ilyen lesz. – Szerette volna megnyugtatni, pedig izmai görcsbe húzódtak, teste reszketett a fájdalomtól. – Meg tudom csinálni. Meg akarom csinálni. Megpróbált a férfin kívül minden mást kizárni az elméjéből. Nem félni. Nem engedni a rettegésnek, hogy elhatalmasodjon rajta. Nem hagyni teret semminek, csak a Falconba vetett hitének. Saját elhatározásának.
A görcs felrántotta az ágyról a testét, majd visszacsapta a párnák közé. Sara próbált elhúzódni életpárjától, hogy megkímélhesse őt. Falcon azonban nem engedte, átkarolta, elméje teljesen összeolvadt az övével. „Együtt piccola. Együtt csináljuk végig.” Sajátjaként érezte a nő testét szaggató fájdalmat, vele, helyette lélegzett mélyen, egyenletesen, szabályozta szívverését, védte, ahogyan csak tudta. Minden sejtje akarta, szüksége volt rá, hogy elvehesse Sara fájdalmát, de minden hatalma, és ereje kevésnek bizonyult, hogy megfékezze a pusztító tüzet, amiben a lány átalakuló belső szervei égtek. Átvett tőle annyi fájdalmat, amennyit csak tudott. Karjaiban tartotta, amíg kihányta az utolsó, emberi szervezetében felhalmozódott mérgeket is. Egyetlen halvány gondolatban sem érezte, hogy Sara őt hibáztatná szenvedéseiért, vagy, hogy megingott volna a nő gránitszilárd elhatározása, hogy csatlakozik a fajához. Falcon számára minden másodperc egy örökkévalóságra nyúlt el. Megpróbált nyugodt derűt erőltetni elméjére, olyan elfogadó lenni, mint Sara. Megfogadta, hogy bármit előteremt Sarának, amire az csak gondolni mer, ha ezt túlélik. Ezer éves léte alatt sokszor volt már tanúja az emberi bátorságnak, de ennek az édes nőnek a rendíthetetlen kitartása meglepte, és alázatra kényszerítette. Csodálta megalkuvás nélküli hitét, amivel úrrá lett az iszonyatos fájdalomhullámokon, a testét rázó görcsökön. Egyre kimerültebb, és erőtlenebb lett, mégis, a néhány másodperces szüneteket két kínhullám közepette azzal töltötte, hogy őt próbálta megnyugtatni. Egyszer csak elmosolyodott, és suttogni kezdett. Ha nem lett volna természetfeletti hallása, nem érthette volna meg a szavait. – A gyerekszülés ezek után habos torta lesz. A hangjából kicsendülő fanyar humor végigsimította Falcon elméjét. Falconnak el kellett fordítania a fejét, hogy ne látszódjanak feltörő könnyei, amik Sara mélységes elkötelezettségétől öntötték el a szemét. Abban a pillanatban, amikor tudta, hogy már biztonságos, mély álomba küldte őt, majd megnyitotta a földet, hogy a Kárpátiak gyógyító alvásába helyezze. A leggazdagabb, legerősebb Kárpáti föld vette körül, és nem csak a halvány utánzatot használhatta, mint ahogyan az évszázadok alatt önmagát volt kénytelen gyógyítani. Szinte már el is felejtette hazája földjének páratlan gazdagságát. Azután Falcon megtisztította a hálószobát, eltüntetve minden nyomot, ami Sara átváltozása után hátra maradt. Ez elég sok idejébe került, és közben csak a másik két férfi éberségére támaszkodhatott, akik az ősvámpír újabb támadásának jeleit figyelték. Iszonyatosan régen volt már ahhoz otthon, hogy ne értékelte volna nagyra a luxust, hogy számíthat fajtársai segítségére, támogatására. Aztán elfogadta Jacques táplálását, hálásan az erős, ősi vérért, és pihent egy órát a földben, Sarát a karjaiban tartva. Amikor már teljesen megbizonyosodott róla, hogy Sara teste meggyógyult, ismét felhozta őt a felszínre, és kinyújtóztatta meztelen testét a friss, tiszta ágyon. Újabb gyertyákat gyújtott, megnyugtató, gyógyító illatokkal elárasztva a kamrát. Szíve dübörgött, a szája kiszáradt. „Sara. Életem. Szívem és lelkem. Ébredj fel, térj vissza hozzám.” Lehajtotta a fejét, hogy fülét a szája elé helyezze, nem akarván elmulasztani Kárpátiként, a másik feleként vett első lélegzetét.
Sara egy teljesen más világra ébredt. Látása a legapróbb részletekig mindent képes volt feldolgozni környezetéből, szaglása, hallása már majdhogynem túl élesnek bizonyult. Falcon simult a testéhez, bizakodón ölelte magához. Vad dübörgésnek hallotta mindkettejük szívverését. A férfi megcsókolta a feje tetejét, majd állát odadörgölte a selymes, meredező hajfürtökhöz. – Csss szerelmem. Ez mind természetes. Lélegezz velem. Engedd meg a szívednek, hogy kövesse az enyém ritmusát. Sara mindent hallott. Szó szerint mindent. A rovarokat. Az éjszaka morajló hangját. Egy repülő bagoly puha tollainak súrlódását. A rágcsálók surranásának neszeit. Még úgy is, hogy mélyen a föld alatt volt. Ilyen hallással bármit megtudhatna a faj összes tagjáról. Falcon elmosolyodott, hófehér fogai felvillantak. – Ez így van. – egyezett bele Falcon, figyelve a gondolatait – Ezért tanuljuk meg megfelelő tapintattal használni már nagyon fiatal korunkban. Meg tudjuk találni, és kiszűrni azokat a beszélgetéséket, amik nem tartoznak ránk. Nem válik természetessé, hogy mindenre füleljünk. Te és én túl hosszú ideig voltunk egyedül, és most újra a részei vagyunk valaminek. A szűrés megtanulása eltart majd egy darabig, de az élet mostantól egy hatalmas, izgalmas utazás lesz egymás mellett. – halkan belekuncogott a vállába – És egyébként is, én már az átalakításod előtt képes voltam olvasni minden gondolatodat, mint egy nyitott könyvet. – Abbahagyhatod, hogy aggódsz értem. Erős vagyok Falcon. Már tizenöt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy te vagy az életem. Hogy te vagy a mindenem. Velem voltál az álmaimban, mint sötét barátom, bizalmasom, szeretőm. Te voltál velem a legsötétebb órákban, a sivár, reménytelen sötétségben, amikor nem volt mellettem senki más. Minden éjjel, és minden nappal a szívemben, a lelkemben voltál. Ismerlek téged. A nekem írt szavaid tartottak életben. A naplód nélkül nem éltem volna túl. De ezt szó szerint vedd Falcon. Ott vagy az elmémben, látod az igazságot. Egy töredékmásodpercig sem félek attól, hogy veled éljek. Veled akarok élni. Veled akarok lenni. A férfit letaglózta ez a hatalmas nagylelkűség, és szerelem, a lány ajándékának nagysága. Képtelen volt megfelelő szavakat találni válaszként, így kifejezte érzelmeit az egyetlen megmaradt módon, gyengéd, szerelmes csókjaival. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy megtaláltalak. – suttogta halkan. A puha karok a nyakába fonódtak, a gömbölyű mellek mellkasához szorultak, a lány egyik lába csípőjére fonódott, szinte hívogatta testét a sajátjába, szüksége volt hatalmas erejének horgonyára. – Én sem tudom még elhinni, hogy nem a fantáziám próbálja megmenteni lassan megtébolyodó elmém azzal, hogy téged elém varázsol. Falcon pontosan tudta mire van szüksége. Hogy hogyan nyugtassa meg mindkettejüket. Sarát akarta. Az ő Saráját. Aki soha nem félt, hogy sebezhető lesz attól, hogy megmutatja neki az érzelmeit, vágyait. Szája az övére tapadt, hogy mindkettejüket az égbe repítse. Lágy, befogadó teste maga volt a mennyország, az a hely, ahol semmi más nem létezik, csak az intimitás, és az extázis. A világ eltűnt körülöttük. Semmi más nem létezett, csak a gyertyák pislákoló fénye, és a selyem ágynemű. Csak egymás testének ráérős, szépséges felfedezése. Csak a felziháló öröm hangjai minden beteljesült fantáziaképük után. Sokkal-sokkal később Falcon az ölébe hajtotta a fejét, élvezte a teste körül járó friss levegőt, és a lágy ujjak érintését a hajában.
– Nem tudok megmozdulni. – nevetett fel lágyan. – Nem is kell megmozdulnod. Pontosan ott szeretlek, ahol vagy. – felelte Sara. Érezte, ahogy lélegzetének melege megcirógatja combjait, torkában akadt tőle a lélegzete. Egész testén végigrohant a remegés, a rengeteg szeretkezéstől minden porcikája túlérzékennyé vált. Soha életében nem gondolta volna, hogy egyáltalán lehetséges ennyit szeretkezni egyvégtében. – Mégis kénytelen leszek szerelmem. Vadásznom kell az ellenségünkre. Nem kétséges, hogy ismét támadni fog, hogy véghezvigye, amit eltervezett, szorítja az idő. Minél hamarabb el kellene hagynia ezeket a hegyeket. – sóhajtott fel Falcon – Errefelé túl sok vadász van az ízléséhez képest. Minél hamarabb maga mögött akarja tudni ezt a helyet. És mindaddig, amíg ő életben van, a gyerekek sem lehetnek biztonságban. Falcon elfordította a fejét, hogy nyelvével végigsimítsa a feszes bőrű combot. Sara a hajába temette az ujjait, megpróbálta megfékezni a fejét. – Állj, teljesen összezavarod a gondolataimat. Bosszúképpen kinyúlt egyik karjával, és a férfi izmos fenekét kezdte gyúrni, masszírozni. Mivel elméjük még mindig egybe kapcsolódott, elégedetten nyugtázta, hogy életpárja gondolatai is kezdenek elhomályosodni. – Te már mindenemet összezavartad örökre. – Dallamos hangjából egyértelmű vidámság csendült, miközben ujjai mintegy véletlenszerűen átsöpörtek Sara középpontja felett. – Hihetetlenül forró vagy Sara. A fejemben vagy miközben szeretkezünk? Érzed, milyen finoman tartasz? Hogy úgy érzem, amikor a tested körbe vesz, mintha tűz ölelne? – két ujját finoman belécsúsztatta – Hogy milyen észbontó, ahogy az izmaid megragadnak? – lassan kifújta a lélegzetét – Igen. Pont úgy, mint most. Semmi ehhez fogható nincs a világon. Mindent szeretek rajtad. Azt is, ahogy rám nézel. – Kihúzta ujjait, és a szájához emelte. – Az ízedet is imádom. Sara teste megremegett, ahogy figyelte, amint a szájába vette ujjait, mintha épp őt falná fel. Elmosolyodott, pontosan tudta miről beszél a férfi. Boldogan, gondtalanul felnevetett. – Ha még egyet szeretkezni akarsz velem Falcon, egymillió darabra fogok széthullani. És ha újra megérintesz, biztos lehetsz benne te őrült, hogy nem lesz rá lehetőséged, hogy kimenj a vámpírt üldözni. Tehát ha ez az eltökélt szándékod, akkor viselkedj. Ismét megcsókolta a combja belsejét. – Meg voltam róla győződve, hogy éppen nagyon jól viselkedek. A finom ujjak ismét belemarkoltak a hajába. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha fülön fogom neked a vámpírt, és egyenesen idehozom hozzád. Falcon egyszerre felegyenesedett, sötét szemeiben óvatosság ült. – Te itt maradsz, ahol teljes biztonságban tudhatlak. – Nem vagyok az a biztonságban maradó típus, és azt hittem ezt te is tudod. Egyenrangú társad akarok lenni, nem fogadok el semmi mást. – mondta Sara határozottan. A férfi néhány pillanatig az arcát tanulmányozta, majd kinyúlt, és lepkekönnyű érintéssel végigsimított mellén. – Én sem fogadnék el mást, mint egyenrangú társat Sara. – felelte őszintén – De nem érted pontosan mi történne, ha valami bajod esne. A lány ránevetett, a vidám fények ékszerekként csillogtak a hatalmas szemekben.
– Azt hiszem, inkább te nem érted mi történne, ha valami bajod esne. – Én vadász vagyok Sara. Bízd rám az igazságszolgáltatást. – Több mint tökéletesen megbízom benned, és a hatalmadban, de te jelen pillanatban nagyon elfogult vagy, nem igaz? Másképpen eszedbe sem jutna, hogy ne használd ki annak az egyetlen személynek a képességeit, aki megérzi az élőholt jelenlétét. És azt is tudod, hogy engem üldöz tizenöt éve már Falcon. Nem fog megállni. – a férfi mellkasára helyezte a kezét, majd előrehajolt, és megcsókolta az állát – Meg fogja mutatni magát, ha úgy érzi, valós esélye van hozzám férkőzni. Ha nem használsz csalinak, mindenki veszélyben maradhat akár végtelen időkig is. A gyerekek nem maradhatnak velünk, teljesen idegenekre kell bíznunk a felnevelésüket. Néped tagjai, akik máris annyi mindent tettek értünk, a falubeliek, mindenki veszélyben lesz. – Átsöpört kezével borzas haján. – Tudom, hogyan csalogassam elő. Meg kell próbálnunk. Nem lehetek felelős még több halálesetért. Minden alkalommal, ahogy elhagytam egy várost, olvastam az ott felbukkanó sorozatgyilkosról. Mindig úgy éreztem, én hívtam oda a halált. Engedd, hogy megtegyem Falcon. Ne nézz olyan makacsul, és megfélemlítően. Tudom, hogy megérted miért van erre szükségem. A férfi kemény vonásai lassan felengedtek, tökéletes ívű száján halvány mosoly jelent meg. Két kezébe fogta a nő arcát, hogy megcsókolja. – Sara, te egy zseni vagy. –újra megcsókolta, lassan, alaposan – Pontosan ezt fogjuk tenni. Csalinak használunk téged, hogy csapdába ejtsük a mestervámpírt. Sara kétkedően felemelte az egyik szemöldökét, csöppet sem bízott a Falcon arcán megjelenő széles vigyorban.
Tizedik fejezet Sara leült egy sziklára, és megmártotta a kezét a kis medence vizében, miközben felnézett az éjszakai égboltra. Odafenn nehéz, sötét felhők szennyezték, takarták el a csillagokat, egyedül a Hold küzdött hősiesen, hogy áttörhessen a sötétségen. Fehér köd fodrozódott az erdő talaján, kísérteties megjelenést kölcsönözve az éjszakának. Egy bagoly ült az egyik fán, a bal oldalán, teljes csendben, mégis látszott, hogy az erdő legapróbb neszeivel is teljesen tisztában van. Denevérek cikáztak körülötte, igyekezvén elkapni az alacsonyan szálló rovarokat. Egy rágcsáló surrant át az avaron, felhívva magára a bagoly figyelmét. Sara csak üldögélt egy darabig, egyszerűen belélegezte az éjszakát. Kedvenc parfümje elkeveredett a természet, az erdő, az állatok illatával, akik nagyon is tisztában voltak a jelenlétével. Aztán felállt, és lassan sétálni kezdett a ház felé. Ritka éjszakai virágok vonták magukra a figyelmét, megállt mellettük egy pillanatra, hogy beszívja az illatukat. Az ő illata keveredett a virágokéval, a szellő felkapta, és felemelte magasan a fák fölé. Egy róka szimatolt bele a levegőbe, majd összehúzta magát, megremegett, és behúzódott annak a sziklának a tövébe, amin az előbb ült.
Halk surranó hang hallatszott a lány lábai mellől az aljnövényzetből. Sara szinte a helyére fagyott, ahogy megpillantotta a nagy patkányt besurranni a bokrok közé, egészen közel hozzá. Túl közel hozzá. Pontosan közé, és a ház közé. Önkéntelenül hátrálni kezdett az erdő felé. Felmérte milyen magas a szikla, amin az imént ült. A vámpírok az egy dolog, de a patkányok egy másik dolog. A hideg rázta ki tőlük. Ahogy ismét a ház felé fordult, egy férfi állt az állat helyén, és őt nézte. Magas. Sovány. Bőre szürke volt, hosszú haja fehér. Az élőholt rezzenéstelenül bámult rá vörös karikás szemeivel. Tekintete tele volt gyűlölettel, és haraggal. Semmi hamis barátságosság, vagy színlelés. Nyíltan megmutatta minden gyűlöletét, ellenségességét. – Éveket pazaroltam rád. De végül mégis megvagy. Többe kerültél nekem, mint azt valaha is megtudhatnád. Szánalmas, ostoba emberi nő. Milyen nevetséges, hogy egy ilyen semmi, porszem, morzsányi lény tüske tudott lenni az oldalamban. Ez mélységesen undorít. – Sara egyre hátrált előle, amíg sarkával meg nem érezte, hogy a szikla pereméhez ér. Aztán méltóságteljesen egyszerűen csak leült a sziklára és csendben nézte, a félelem egyetlen jelét összekoccanó gyűrűi adták. Itt állt hát előtte a szörny, aki megölte a családját, mindenkit elvett tőle, akit szeretett, gyakorlatilag ellopta az életét. Magas, szikár ember beesett arccal, dühös szemekkel. – Szinte határtalan a hatalmam, de szükségem van egy ilyen kis féregre, mint te, hogy teljes legyen a tudásom. Bűzlesz Falcontól. Felkavarodik a gyomrom. – A vámpír gúnyosan felnevetett, mintha beleköpött volna a levegőbe, beszennyezve ezzel a szelet – Gondolom nem sejtetted, hogy tudom ki ő, de még az ősi időkből ismerem. A herceg talpnyalója volt mindig. Vladimir hosszú életet élt Saranthával, de minket elküldött, hogy magányosan éljünk. A fiai is itthon maradtak, védve, minket pedig kiküldött, hogy egyedül haljunk meg. Én nem választottam a halált, az életet öleltem magamhoz, és rengeteget tanultam. Mások is vannak olyanok, mint én, de én fogok uralkodni. Most, hogy téged is megszereztelek, istenné válok, semmi sem érhet fel hozzám. A herceg is meg fog hajolni előttem. A vadászok remegni fognak tőlem. Sara felemelte a fejét. – Látom már. Istennek, sérthetetlennek érzed magad, mégis rám van szükséged. Tizenöt éven át kellett üldöznöd egy apró, emberi nőt, sőt, amikor rám találtál, még csupán gyermek voltam, mégsem tudtál megkaparintani. – A vámpír sziszegett, ronda, félelmet keltő hangja brutális megtorlást ígért. Sara összeráncolta homlokát, mintha hirtelen megvilágosodott volna. – Szükséged van rám, hogy megtaláljak neked valamit. Valamit, amit te magad nem tudsz megszerezni. Megöltél mindenkit, akit szerettem, mégis úgy gondolod, hogy segíteni fogok. De én nem hiszem. Inkább megsemmisítelek téged. – Elképzelésed sincs róla, mekkora fájdalmat vagyok képes okozni neked. Vagy arról, milyen módokon tudlak rávenni, hogy megtegyél dolgokat. És mondhatom, hatalmas örömmel fogom megtörni az akaratodat, rád kényszeríteni az enyémet. Fogalmad nincs róla, mennyire erős vagyok. – A vámpír egy mosoly paródiájával megmutatta elsötétült, csipkézett fogait. – Élvezettel fogom figyelni, ahogy szenvedsz, amiért olyan hosszú ideig maga a dögvész voltál a számomra. De nem kell aggódnod kedvesem, életben foglak tartani, még nagyonnagyon hosszú ideig. Meg fogod találni a mestermágus sírját nekem, és a könyvéből szerzett tudás legyőzhetetlen hatalmat ad majd nekem. Megszereztem a holmijai közül egy párat, úgyhogy egészen biztosan meg fogod találni, hol van a könyv, ha a kezedbe veszed a zokat a tárgyakat. Ti emberek soha nem tudjátok a megtalált tárgyakról, hogy azok mekkora kincsek
valójában. Bezárjátok őket a múzeumokba, ahol alig páran láthatják, és azok közül sem ismeri fel senki a valós értéküket. Azt hiszitek, hogy a varázslók, varázslatok csupán a mesékben léteznek, tudatlanságban éltek. Megérdemlitek, hogy vasmarokkal uralkodjak majd fölöttetek. Pusztán vágóállatok vagytok, semmi több. Csak zsákmány, táplálék az isteneteknek. – Talán téves következtetéseket vontál le végig az emberekről. Különben hogyan kerülhettelek el tizenöt évig? – kérdezte Sara halkan – Nem vagyok annyira jelentéktelen, mint ahogyan azt képzelted. – Hogy merészelsz gúnyolódni velem? – sziszegte a vámpír, vonásait teljesen eltorzította a gyűlölet, de óvatosan körülnézett – És hogyan lehetséges, hogy egyedül vagy? A gazdáid annyira ostobák, hogy hagyták a vágóállatukat egyedül, védtelenül elkóborolni? – Miből gondolod, hogy nem vigyáznak rám? Mind itt vannak körülöttem. – hangzott az őszinte felelet. Az élőholt szemei összeszűkültek, körmei tőrkarmokká nyúltak. Próbálta leplezni mennyire gyáva, de túl gyorsan reagált a vadászok gondolatára. – Ne tedd próbára a türelmem. Egy Kárpáti vadász soha nem használná csalinak az életpárját. Mélyen elrejtene téged a föld alá, tudva, hogy túlságosan erős vagyok ahhoz, hogy megállítson. – nevetett ismét, hangja olyan volt, akár egy ocsmány, hörgő sikoly. – Pontosan ez az önteltség az, ami a bukásodat okozza. A tudta, és beleegyezése nélkül jöttél ki ide, kiszöktél. A nők nagy gyengesége. Egyáltalán nem gondolkodtok logikusan, állandóan csak nyöszörögtök, és a saját útjaitokról beszéltek. – tőrvégű ujjával odaintett neki. – Most velem jössz. Sara érezte az agyában a fájdalmas, éles, kényszerítő nyomást, a vámpír megpróbálta ráerőltetni az akaratát. Sara nyugodtan ült tovább, szája sarkában apró ránc jelent meg. Felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Ez ezelőtt sem hatott rám soha. Miért hatna akkor most? A vámpír ocsmányul káromkodott, majd felemelte a karját, de aztán meggondolta magát. Ha hatalmát használja, annak rezgéseit azonnal megérzik a Kárpáti vadászok. Inkább a lány felé indult, határozott, céltudatos léptekkel, arca dühtől eltorzult maszkká vált a nő arcátlanságától. Sara mozdulatlanul ült, figyelte, ahogyan közeledik. A vámpír lehajolt hozzá, felé nyújtotta csontos ujjait. És akkor a nő alakja hirtelen felrobbant, és már Falcon kemény ökle csapott teljes erővel az élőholt mellürege felé, miközben visszatért eredeti formájába. A vámpír a meghökkenéstől, hitetlenkedéstől önkéntelenül hátrahőkölt, így az ököl alig hatolt be mellkasába. A bagoly, vagyis annak testében Jacques elrugaszkodott a fáról, és előrenyújtott karmokkal zuhant az ellenség felé. A szikla alatt lapuló kicsi róka hirtelen megnövekedett, alakja kezdte felvenni egy magas, elegáns Kárpáti vadász formáját, és Mikhail kezei már átváltozás közben hozzáfogtak szőni a varázst, hogy megakadályozza a vámpírt abban, hogy ő is alakot váltson, vagy megszökjön. A vámpír sarokba szorult, képtelen volt elmenekülni a minden irányból útját álló vadászok közül, így hát a támadást választotta, és reménykedett benne, hogy sikerül megölnie egyiküket, és akkor talán a másik kettő visszavonul egy kis időre. Előhívta minden erejét, és tudását, amivel csak rendelkezett, és irtóztató, csonttörő ütést mért Falcon könyökére. Aztán elfordult tőle, és elkezdte sokszorozni önmagát, amíg már több száz lett belőle. A klónok éles, hegyes karókkal voltak felfegyverezve, egyik felük támadást indított, míg a többi minden
irányba menekült. Jacques kiterjesztett karmai egy másolat feje felé kaptak, de átsiklottak rajta, mint a levegőn, így kénytelen volt hirtelen irányt váltani, nehogy a földnek csapódjon. A levegő szinte vibrált az óriási hatalmak kibontakozásától, nyögött az erőszak, és a gyűlölet súlya alatt. A támadó klónok mindegyike varázslatot szőtt, vért spricceltek maguk köré a levegőbe, ami szinte átláthatatlanná vált a mérgező bíbortól. Falcon automatikusan kizárta elméjéből összeroncsolt könyöke fájdalmát, és egy pillanat alatt mérlegelte a helyzetet. Most kockán volt minden. Mindene, ami valaha is volt. Egyetlen szempillantás alatt lepergett előtte az ezer sivár, kilátástalan év Sara előtt.
„Ez az én ajándékom neked.” Az élete, a lelke, a jövője. A becsülete. Minden, amit akart, amire szüksége volt. Most ismét ő volt népe védőbástyája. De ő ott volt vele. Az ő Sarája. És a lány megértette, hogy nincs más választása. Meg kellett tennie. Falcon odadobta testét a herceg, és a gyilkos mozdulattal felé nyúló vámpír és klónjai közé. A borotvaéles karók sokasága tört át Falcon testén, elakasztva lélegzetét. Testéből sötétvörösen folyt le a földre az élet. Ahogy lábai lassan felmondták a szolgálatot, még összeszedte utoljára az erejét, és két kézzel belecsapott a valódi élőholt nyitott mellkasába, belesütve tenyerének lenyomatát, ami szinte neonfénnyel jelölte meg a másik két vadász számára. Sara, aki mindvégig összeolvadt Falcon elméjével, teljesen nyugodt maradt, tudta mit kell tennie. Rég megkereste Falcon emlékeiben a módját, hogyan kell leállítani a szívét, és a tüdejét, hogy úgy feküdjön a csatatéren, mint egy halott. Koncentrált, szerelmének minden melegével körülölelte, marasztalta a halvány, pislákoló lángot agyában, ami menekülni akart a fájdalomtól. Nem ért rá a bánatra. Nem volt ideje érzelmekre. A Kárpáti vadász vad elszántságával emlékeztette magát, hogy még dúl a harc, tombol a csata párja körül. Mikhail látta, ahogyan az ősi harcos elesik ezernyi sebből vérezve. Keze már mozgásban volt, a klónok fegyverei úgy törtek pozdorjává, akár egy gyufaszál, miközben elméjében utasítást adott Jacquesnak. A klónok megpróbáltak újrarendeződni, hogy megszabaduljanak a vadászoktól, de már késő volt. A vámpír felfedte magát a Mikhail elleni támadással, és Falcon jelei lángolva világítottak rajta. Az élőholt világgá sikoltotta gyűlöletét, és haragját, de a megkötő varázslat nem engedte elmenekülni. Képtelen volt alakot váltani, de ahhoz már amúgy is késő lett volna. A herceg ökle befejezte a munkát, amit Falconé elkezdett, miközben Jacques éles karmú lábai végigszántották az élőholt fejét, hogy késleltesse reakcióját, amíg a herceg kiszakította a helyéből a fekete szívet. Az égből egyszerre hullott eső, rovarok, jég. Mikhail higgadtan építette fel energiagömbjét a felhőkön felül. Az elfeketedett szív a földön rángatózott, vakon keresve gazdáját. A vadászok karjain hatalmas hólyagok növekedtek, ahol a mérgező, fertőzött vér a bőrükre fröccsent. A szél korbácsolta őket sötét megtorlás ígéretét sziszegve. Mikhail rendületlenül folytatta munkáját, míg végül lehívta az égből a narancssárga gömböt az ocsmány fekete szív felé irányítva. Az undorító húsdarab fekete füsttel, orrfacsaró bűzzel porrá égett. A vámpír teste rángatózott, feje jobbra-balra csapódott, szemei Falcon mozdulatlan testére meredtek, a szemeiben felvillanó gyűlölet mértéke túlmutatott mindenen, amit a két vadász valaha is látott. Az egyik tőrkarmú kéz kinyúlt, és az elesett harcos felé tapogatózott, hogy tovább lökje őt a halál felé vezető ösvényen. Ekkor érte el az energiagömb, ami abban a pillanatban finom porrá, és hamuvá oszlatta a testet. Jacques tisztító tűzzel
árasztotta el az egész környéket, hogy az utolsó nyomát is eltöröljék ennek a természetet meghazudtoló förtelmes lénynek. Raven már az ajtóban várta életpárját, hogy enyhítsen mély bánatán, megossza vele melegét, és megnyugtatást sugározzon felé. – Shea előre ment a gyógyítás barlangjába, megnyitja a földet, és előkészíti a gyertyákat, amire szükségünk lesz. Jacques vigye oda Falcont. Ott a leggazdagabb a talaj, felgyorsítja a gyógyulást. Már kiküldtem a hívást népünk tagjainak, hogy mindenki csatlakozzon hozzánk a gyógyító énekben. – Sarához fordult. A lány lassan felállt. Együttérzést, bánatot látott Raven arcán, aki kinyújtotta felé a kezét, arcán könnyek folytak széles patakokban. – Sara, a lehető legjobb helyre visszük őt, a föld hatalmának helyére. Shea azt mondja… – visszafojtott egy halk, zokogó hangot, az öklét a szája elé tartva, míg másik kezével Saráéért nyúlt – Gyere velünk gyorsan a gyógyulás barlangjába. Mikhail visszalépett előle, kerülte a pillantását, arca gránitmaszkjából semmit sem tudott kiolvasni. Sara mégis tudta mire gondol. Megérintette a karját, hogy magára vonja a figyelmét. – Ott voltam az elméjében, amikor döntött. Tudatos döntés volt, és nem habozott egy pillanatig sem. Ne kisebbítsd az áldozatát azzal, hogy bűntudatot érzel. Falcon hiszi, hogy nagyszerű ember vagy, és hogy az elvesztésed megpecsételte volna a nép sorsát. Pontosan tudta mit tesz, hogy annak mi lehet az ára. Végtelenül büszke vagyok arra, amit tett, és rá is. Ő egy becsületes ember, és mindig is az volt. Egyetértettem a döntésével. Mikhail bólintott. – Pontosan hozzáillő életpárja vagy egy olyan ősi, tiszteletre méltó harcosnak, mint Falcon. Köszönöm a kedvességed ebben a szomorú órában Sara. Hatalmas megtiszteltetés, hogy népem soraiban tudhatlak. De most gyorsan hozzá kell mennünk. Még nem vagy jártas népünk szokásaiban, így meg kell kérdeznem, megengeded-e, hogy véredet vegyem. Falcon vére már az ereimben van, de a tiédre is szükségem lenne, hogy segítselek az alakváltásban, hogy mielőbb odaérjünk a gyógyítás barlangjába. A fekete szemek állták a nő kutató pillantását. – Megtisztelnél vele uram. Mintha Raven ujjai szorosabban fogták volna Sara csuklóját, de ő szinte semmit sem érzékelt belőle, elméje könyörtelen elszántsággal elsáncolta magát Falconéban, tartotta őt, és nem engedte meg, hogy megszökjön a fájdalom sötétségébe. Távolról érezte Mikhail fogának szúrásait a csuklóján, és Raven biztató kézszorítását, de mindez nem számított Sarának. Azt egy egyre halványodó, távolodó apró fényecskét vigyázta minden erejével. Mikhail egy bagoly képét helyezte agyába, és mintha érezte volna, hogy csontjai fájdalmas reccsenésekkel átalakulnak, majd a levegőben találta magát. De ez sem számított. Semmi sem számított, egyedül Falcon, nem merte, nem tudta elengedni azt pislákoló fényt, oda sem figyelt a barlangba vezető útra. Mélyen a föld alatt a levegő nehéz volt, és sűrű, illatos gyertyák százai világítottak. Sara egyenesen Falconhoz ment, elszörnyedt borzalmas sebei, fehér, majdnem áttetsző bőre láttán. Sheának csupán a teste volt jelen. Sara tudta, hogy Falcon testében harcol hősiesen, hogy helyrehozhassa a károkat. A termet betöltő, visszhangtól felerősödő dallam, az ima, az ősi nyelv gyönyörű ritmusával szólt. A Kárpátiak ősi nyelvén. Úgy érezte, sokkal több elméből
szól az ének, mint ahányan jelen vannak, hatalmas energiák kavarogtak, rezegtek az elesett harcos körül. Sara a herceget figyelte, aki vérével táplálta életpárját, sokkal többel, mint amit megengedhetett volna magának, mindenkit elintett onnan, aki meg akarta állítani, míg már ő is gyengének, és sápadtnak látszott. Csak ekkor engedte meg testvérének, hogy pótolja, amit elvesztett. Figyelte a számára ismeretlen Kárpátiakat, akik mérhetetlen tisztelettel, fejet hajtva adták vérüket sorban életpárjának. Kezébe vette Falcon kezét, és nézte, amint Shea visszatér a testébe. A borvörös hajú nő imbolygott a fáradtságtól, intett a többieknek, hogy tegyenek a sebekre földből, és nyálból készült pakolást. Táplálkozott életpárjából, és már tért is vissza Falcon testébe, hogy folytassa a monumentális munkát, belülről zárja be a sebeket. Órákig tartott. A barlangon kívül már felkelt a nap, de senki sem távozott, egyetlen Kárpáti sem hagyta abba a munkáját. Sara a puszta akaratával tartotta Falcont, amikor Shea ismét visszatért a testébe. Falcon fölött egymásra nézett a két nő, mindkettejük szeméből folytak a könnyek a fáradtságtól. – Mostmár a földbe kell tennünk őt, és reménykednünk kell annak gyógyító hatalmában. Én mindent megtettem, amit csak tudtam. – szólalt meg Shea lágy hangon – Mostmár rajtad áll Sara. Sara bólintott. – Köszönöm. Rengeteggel tartozunk neked. Az erőfeszítéseid nem voltak hiábavalóak. Élni fog. Nem engedek meg neki semmi mást. Előrehajolt, szinte ráborult életpárjára. „Nem fogsz meghalni, hallasz engem Falcon?” – mondta követelőzve, a könnyek áztatták arcát – Megtartalak, életben maradsz a kedvemért. A kedvünkért. A gyermekeink kedvéért. Szükségem van rád.” – Vadul, megingathatatlan elhatározással mondta, belesűrített mindent, amit szívében, lelkében és lelkében érzett. Finoman megérintette az arcát, nyomon követte minden egyes megviselt vonását. – „Hallod?” Mintha valami halványan megmoccant volna az elméjében. Melegséget érzett, puha, fáradt nevetést. „Ki tudna nem hallani téged szerelmem? És nem tehetek mást, kielégítem a szükségletedet.”
Epilógus A ház hatalmas volt, kőoszlopokkal, nagy szabad terekkel, egy igazi otthon. A terasz teljesen körbefogta, és egy hasonló körerkély ölelte az emeletet is. Festett üvegablakok üdvözölték a Hold fényét, meleg színekbe borítva a belső teret. Sara mindent imádott a birtokon. A vastag, ősöreg fákat, a sűrű bokrokat. A virágok külön ágyások nélkül, bárhol előfordulhattak, amerre csak a szem ellátott. Máris tudta, soha nem fogja megunni, hogy kinn üljön a teraszon, a hintaágyon, és az erdőt bámulja.
Még most, hónapokkal később is nehéz volt elhinnie, hogy a vámpír örökre eltűnt az életéből. Végig Falcon elméjében volt, míg az felvette az ő alakját, beszédét, gondolatait a lány irányította. Falcon olyan mélyen elrejtőzött önmagában, hogy az élőholt képtelen volt felismerni. A terv bevált, a vámpírt megsemmisítették, de még hosszú időbe telt, míg félelem nélkül tudott felébredni. És mindannyian csak reménykedni tudtak, hogy a könyv, amiről az élőholt beszélt, mindörökre elveszett halandók, és halhatatlanok számára egyaránt. Az a tény, hogy a gonosz ilyen sok időt, és energiát fektetett a megszerzésébe, valószínűvé tette, hogy borzasztó hatalma lehet. Akár halandók, akár halhatatlanok között rossz kezekbe kerülve katasztrófát okozhatna. Falcon elmesélte Sarának, hogy még fiatal fiúként ismerte meg a vámpírt. Vladimir Egyiptomba küldte őt, míg Falcont Olaszországba. És míg ő a becsületet választotta, gyerekkori barátja a végső hatalmat akarta megszerezni. Sara csak ringott előre-hátra a hintában, és hagyta, hogy az éjszakai szellő kimossa fejéből a kellemetlen gondolatokat. Hallotta a személyzet beszélgetését a konyhában, társalgásuk megnyugtatta. Az emeletről leszűrődött a gyerekek vidám kacagása a hálószobáikban, morajló beszélgetésük, ahogy épp lefekvéshez készülődtek. Falcon kellemes, gyengéd hangon ugratta a gyerekeket. Előre látható volt, hogy párnacsata fog kitörni, mint majdnem minden este. „Te is egy vásott kölyök vagy.” A szavak Falcon elméjében szólaltak meg, és még mindig meglepte a velük érkező mérhetetlen szerelem. Sara élvezte, hogy Falcon most kiélheti azokat a dolgokat, amikre hosszú-hosszú élete során soha nem volt alkalma. Falcon pedig imádta, hogy Sara a legapróbb dolgoknak is úgy tud örülni, mintha az utolsó szép dolog lenne, amit életében láthat, kiélvezte újfajta léte minden egyes pillanatát. „Megtámadtak a kis csirkefogók.” Sara látta maga előtt, ahogy pörög, forog, elhajol a párnalövedékek elől, és a gyerekekénél csöppet sem kisebb lelkesedéssel, csillogó szemmel, nevetve viszonozza is a támadásokat. „El tudom képzelni. Nos, ha végeztél a sürgős háborúzással, az életpárod igényt tartana némi egyéb képességedre is.” Sara hátradőlt a hintában, lábával türelmetlenül megállította, szája sarkában apró mosoly jelent meg. Szándékosan a legújabb erotikus fantáziájára gondolt. A birtok egy félreeső helyén rátalált egy medencére, aminek egyik sziklájából apró vízesés tört elő. Gondolatban ledobálta a ruháit, aláállt az ezüstszín vízfolyásnak, és karjait ölelésre tárta a fényesen ragyogó Hold felé. Aztán ugyanazzal a lágy, titokzatos mosollyal fordult a közeledő Falcon felé. Előrehajolt, üldözőbe vett egy csepp vizet a széles mellkason, az izmos hason, és még lejjebb, és még lejjebb. A levegő egy pillanatra felcsillámlott előtte, és máris ott állt Falcon teljes életnagyságban, széles vigyorral az arcán a kezét nyújtotta neki. Sara felnézett rá, hosszú, selymes hajára, varázslatos sötét szemeire. Erősnek, egészségesnek látszott, de ő tudta, hogy még vannak halvány hegek a testén, és még mélyebbek vésődtek az elméjébe, mint a testébe. Sara felemelkedett hozzá a hintából, odasimult, beleolvadt az ölelésébe, miközben arcát felemelve csókot kért, pedig tudta, kérhetne bármit, Falcon eget-földet megmozgatna, hogy megadja neki.
– Közelebbről meg akarom nézni azt a medencét, amit felfedeztél. – Suttogta a férfi csibészesen az ajkaiba. Kezei már a testén jártak mohón, birtoklóan. Sara halkan felnevetett. – Én is ebben bíztam.
Vége
