A könyv kiadását a Brandeis University Hadassah International Research Institute on Jewish Women, valamint a MAZSÖK Közalapítvány támogatta. Köszönet Katz Nicole-nak, Kun Magdának, Judy Weiszenberg Cohennek és Sólyom Olgának az önzetlenül végzett munkájukért.
Eszter Könyvek © Pécsi Katalin
Gyűjtötte és szerkesztette: Pécsi Katalin
Megjelent a Novella Könyvkiadó gondozásában 2007-ben A Novella Könyvkiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
ISBN 978 9 639442 82 5
Felelős kiadó Novák György Tipográfia és borító: Dió Stúdió Nyomdai előkészítés: B–TEX 2000 Bt.
Nyomta és kötötte az ETO-Print Nyomda Felelős vezető: Balogh Mihály
Tartalom
A szerkesztő előszava az Elmeséletlen női történetekhez Scheer Ibolya Cedoko tacil mimovesz Scheer Ibolya Chanukai gyertyák a konyhaablakban Scheer Ibolya A tizenhatodik fogoly Fenákel Judit Sefüle-sefarka Sommer Magda Állomások Kemény Edit A „jó nyilas” Kaiser Márta A Hadik kávéházból a Goldberger gyárba Rácz Éva Tizenkét évesen… Kun Magda Az emberség erővonalai Gábor Zsuzsa Rómeó, 1944 Sólyom Olga Csupa nagybetűvel: AZ ÉN ELMESÉLETLEN TÖRTÉNETEM Patak Judit „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” Gonda Júlia Egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerban Lázár Anna Kettős partizánmese Szöllős Vera Mi túléltük Kun Anna Hazatérés Szász Anna Változatok egy apára Vera Meisels Sós kávé Miriam Ben-David Egy bizarr álom Aczél Anna Talált levél Herczog Mária A két Anna László Klári A sámlin ülve Vajda Júlia Magunkra hagyva Bán Zsófia Tengerpart, üresen Nicole Katz Konvergencia Katalin Katz Az első udvarlóm Salát Anna Alija Lángh Júlia Könnyű, úri zsidózás Valachi Anna Egy „lelki zsidó” nő vallomása Tamás Zsuzsa Zsidó vagyok? Szász Anna Mit jelent az, hogy zsidó?
7 11 14 21 28 31 39 43 51 54 59 63 69 72 81 84 100 103 108 113 117 124 128 133 141 145 149 152 158 163 170 177
„Az egyszeri zsidó – a vita kedvéért – a következőt mondja: – Nőnek lenni és zsidóként élni, két külön dolog. – Hogyhogy? – kérdi a másik. – Az egyik teher, a másik meg átok. – Ajvé, milyen igaz! De egy szép napon a nőből és a zsidóból zsidó nő lesz. – Nu, és az mikor lenne? – kérdezi a másik…” Képzelt Zsidó Tanítások*
6
* Képzelt Zsidó Tanítások – l. Nicole Katz: Konvergencia című elmeséletlen történetét
A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA AZ ELMESÉLETLEN NŐI TÖRTÉNETEKHEZ
A nők huszadik században megélt élményeiről, rendkívül változatos élethelyzeteiről szinte semmi nincs még megörökítve. A zsidó származású írónők műveikben ráadásul többnyire elrejtették a zsidóságukat. Miért hiányzik a nő a magyar zsidó irodalomból? Miért hiányzik a magyar zsidó írónők írásaiból a zsidó voltuk, illetve a zsidóságukhoz fűződő viszonyuk leírása és boncolgatása? És miért hiányoznak a magyar nők írásai, néhány kivételes memoártól eltekintve, a holokausztról? A holokauszt „oral history” kutatói fedezték fel elsőként, hogy a nők visszaemlékezéseiben másféle nézőpont és másféle hang érvényesül, mint a férfiakéban, ezért a női perspektíva és narráció gazdagabbá, teljesebbé teszi a holokausztról való, teljesnek soha nem tekinthető tudásunkat. Mégis, fájdalmasan hiányoznak a kollektív emlékezetből nálunk az anyák és nagyanyák történetei; a tábori barátságok – a „lagersister” kapcsolatok – felidézései, a túlélők útkereséseiről és identitásválságairól szóló művek, valamint a holokauszt „második generációjának” – vagyis az áldozatok és a túlélők gyerekeinek az írásai. Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben vágott bele a feladatba, hogy összegyűjtsön, és az érdeklődőkkel megosszon minél több, eddig még „elmeséletlen női történetet”. Személyes élményeken alapuló, szubjektív, a részleteket érzékletesen kidomborító történeteket kértünk, a zsidó élet legkülönbözőbb aspektusairól. (Gyerekkor, iskola, szerelem, házasság, emigráció, alija, ellenállás, rejtőzés, asszimiláció, zsidó újjáéledés a rendszerváltás után stb.) Úgy látszik, beletaláltunk valamibe, ami már nagyon is érlelődött – mintha fölemeltünk volna egy zsilipet a folyó előtt, és áradni, ömleni kezdtek a történetek. A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak nemcsak ránk, de felolvasóestjeink közönségére, és
7
8
weboldalunk olvasóira egyaránt. Ugyanakkor számomra – aki a gyűjtés és a felolvasóestek szervezője, valamint a szövegek gondozója voltam – nyújtottak egy másfajta, szintén felejthetetlen élményt is. Ezek a történetek ugyanis nem véletlenül maradtak eddig elmeséletlenül. Nehéz a traumákról beszélni, tudjuk jól. Bizalmi viszonyba kellett a mesélőknek kerülniük velem ahhoz, hogy meg tudják osztani a történetüket: velem, majd a sorstársaikkal, és a szélesebb nyilvánossággal is. Erre a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatra épült rá az a kivételes barátság, ami a mai napig is tart az Elmeséletlen női történetek szerzőinek többségével. Van, akit kicsit anyámnak érzek; van, aki irántam táplál effajta érzéseket; és van, akivel „a holokauszt gyerekeként”, mint sorstársammal tudok azonosulni. Külön öröm, hogy néhány nem zsidó barátunk is úgy érezte, el akarja mondani a zsidósághoz és zsidókhoz kötődő, személyes élményeit. A gyűjtőmunka hosszú évei alatt többen elmentek mesélőink közül – nem vagyok hívő, mégis remélni szeretném, hogy valahogy csak eljut hozzájuk a hír: történetük végre könyvben is olvasható lesz… Négy éven át hallgattuk a végre elmesélt történeteket, 2002 és 2005 között. Az első felolvasást az Esztertáska csapata a Zsidó Múzeumban, a „A zsidó nő” kiállítás zárónapján tartotta, 2002 szeptemberében. Az első telt házas sikert követően rendeztünk felolvasóestet az akkor frissen megnyílt Ráday Könyvesház pincéjében, a szintén vadonatúj Nőházban, a már akkor is népszerű Nyitott Műhelyben, valamint a szabadban, a Szimpla Kertben; két alkalommal pedig a kivételes hangulatú – sajnos azóta bezárt – Retorta Kávéházban. Az estek „koreográfiája” az volt, hogy meghallgattunk 4-5 történetet szerzőik előadásában, két felolvasás között pedig – feloldásként vagy hangulati átvezetésként – élő zenét hallgattunk: zsidót, nem zsidót, világzenét és dzsesszt. A felolvasások közönsége estéről estére folyamatosan nőtt, nem is annyira a hivatalos értesítők és meghívók hatására, mint inkább a személyes kapcsolataink, vagyis a „szájhagyomány” révén. Elgurítottunk egy hógolyót, ami lavinává nőtt. Az írások többsége, természetszerűleg, a holokauszttal foglalkozik, ám a szerzők között a fiatalabbak, a túlélők generációjától számított második, sőt harmadik korosztály tagjai is képviseltetik magukat. Mesélőink között van író, hivatásos írástudó és „civil” egyaránt – az utóbbiak jóval többen. Nem akarunk különbséget tenni: nem művészi szövegként kell e kötet írásait olvasnunk, hanem úgy, mint elmesélésre méltó életek, sorsok dokumentumait.
A felolvasott írásokat lefordíttattuk angolra, mindkét nyelven felkerültek az internetre is. Külföldről is érkezett pár történet: Németországból, Ausztráliából, Angliából, az Egyesült Államokból és Izraelből. Néhány írás túlfeszítené kötetünk tematikus vagy műfaji kereteit, ezért kimaradt ebből a válogatásból. A szerkesztő ugyanakkor bízik abban, hogy ezek a szövegek is előbb-utóbb megtalálják majd méltó helyüket, egy másik kiadványban. Újabban naplók, memoárok is előkerültek; a legutóbbi történetet a múlt héten hozta a posta vidékről – egyre kígyózik a történetfolyam. Egyszer mégiscsak ki kellett tenni a végső pontot, lezárni az anyagot. A történeteket témák szerint rendeztem sorba, ez egyben valamiféle kronologikus sorrendet is jelent. A mesefolyam a „boldog békeidőkben” kezdődik, és a fenyegetettséggel, az üldöztetéssel, a holokauszt időszakával folytatódik. A gettó-, tábori és bujkálástörténeteket a visszatérés – nem sokkal derűsebb – élményei követik. Megszólalnak a „második generációsok”: az áldozatok és a túlélők gyerekei; és nem zsidó kortársaik is, akik különböző indíttatásból, erős szálakkal kötődnek zsidó barátaikhoz, és ellenállhatatlanul vonzódnak ahhoz az életérzéshez, amit definiálni nehéz, mégis „zsidó kultúrának” nevezünk. Köszönetet szeretnék mondani az Esztertáska Alapítvány mindenkori tagjainak, akik az elmúlt években szervezőmunkával, felolvasással, pályázatírással, tanácsokkal, és jó hírünk terjesztésével egyengették az Elmeséletlen női történetek sorsát. Hálás vagyok mindazoknak a barátainknak, akik élményként élték meg felolvasóestjeinket, és egymást írásra, a szervezőket pedig folytatásra buzdították. Ez a kötet nem jöhetett volna létre néhány barátunk önzetlen segítsége nélkül sem, akik részt vállaltak a lektorálás és a nyomdai előkészítés időt és türelmet igénylő munkájában. Az elmeséletlen történetek antológiáját minden olvasónak ajánlom, aki hisz abban, hogy az egyéni, személyes történetek kis darabkáiból rakódik majd ki az a végső puzzle, amelyet történelemnek hívunk. Reméljük, hogy az elmeséletlen történetek megérintik a fiatalokat is, esetleg még az iskolák is használni tudják őket a holokausztoktatásban vagy a toleranciára nevelő programjaikban. 2007. február Pécsi Katalin
9
10
Scheer Ibolya
„CEDOKO TACIL MIMOVESZ”, vagyis „Az adakozás elűzi a halált”
Egyesek azt fogják mondani: „Ez az Ibolya már megint a gyermekkoráról akar mesét mondani.” Ezt nem cáfolom meg, és mivel mindenki volt gyermek, tudják, ezek az élmények maradandóak, kihatnak a karakterünk alakulására is. Sokan nem tudnak, vagy nem is akarnak emlékezni. Én tudok is, akarok is. Jólesik elmondani. Tehát: 1934-ben voltam nyolcéves. Sovány voltam és kicsi. Az egész családom a VII. kerületben lakott. Nagyapámnak, a fehér szakállú, okos ortodox zsidónak a vendéglője a Wesselényi utca 18-ban üzemelt. Ő tanította meg nekem olvasni a héber betűket, a zsidó vallás, a tudás szépségeit, a tízparancsolat értelmét, a Tóra rejtelmeit és titkait. Mindig a délutáni szunyókálás után kezdett hozzá a napi tanuláshoz. A vendéglőhöz tartozó szobája tele volt öreg, tudást és bölcsességet rejtő könyvvel. Rasi, Rambam, a Talmud és a Kabala rejtelmeiben jártas chaszid nagyapám a délutáni könnyű uzsonnáját mindig megosztotta velem. Ez volt a kérdezések ideje. Boldogan ültem az asztalához. Ettem az uzsonnából, és ittam okos szavait. „Gyere, Szorele! – mondta. – Itt a tanulás ideje.” És tanított kedvesen, okosan, türelemmel. Egyszer elpanaszoltam neki, hogy sokszor nehéz nekem péntekenként a környék szegényeinek kihordani a nagyanyám által csomagolt 10-12 batyut, amiben bárhesz, hús, hal, kis bor és sütemény volt. „Szorele! – szólt nagyapám. – Ha könnyű volna, nem lenne ez számodra olyan nagy micve. CEDOKO TACIL MIMOVESZ* – Az adakozás elűzi a halált. Egy zsidónak – mondta – a legnagyobb micve az adakozás. Segíteni a rászorulókon, Istennek tetsző cselekedet.” Nagyapám így tanította nekem a vallásos élet nem is könnyű törvényeit, erkölcsét.
* A héber és jiddis szavak átírása a szerzők felfogását követi.
11
