TIFFANY REISZ A HERCEG EREDENDŐ BŰNÖSÖK III

TIFFANY REISZ

A HERCEG EREDENDŐ BŰNÖSÖK III.

Négy dolog létezik, amely mindennél több: nők, lovak, hatalom és háború. Rudyard Kipling

PROLÓGUS 1312-es akta - Az archívumból SUTHERLIN, NORA Született Eleanor Louise Schreiber néven, 1977. március 15-én (Óvakodj március idusától). Apja: William Gregory Schreiber, elhunyt (szívesen, ma cherie), korábban Atticában börtönbe vetették többszöri nagybani autólopásért és lopott tulajdon birtoklásáért. Voltak kapcsolatai a szervezett bűnözéssel is - lásd 1382-es akta. Anyja: Margaret Delores Schreiber, született Kohl, ötvenhat éves, jelenleg New York államban, Guilfordban lakik a Szent Mónika Nővérei kolostorban (felszenteltként), manapság Mary John nővér a neve. Anya és lánya elidegenedtek egymástól, de jelenleg enyhült a viszonyuk. Eleanor 15 évesen megismerte Marcus Lennox Stearns atyát (Sørent, Gisela Magnussen fiát). Miután Eleanort letartóztatták öt luxusautó egyetlen éjszaka történt ellopása miatt (segíteni próbált apjának kilábalni egy tartozásból), Sutherlint elítélték, ítéletét felfüggesztették, és 1200 óra közmunkára kötelezték, melyet Stearns atya felügyelt. Ezen évek során tanult meg Sutherlin alárendelt lenni. Tizennyolc évesen Seren nyakörves alárendeltje lett. Huszonnyolc évesen elhagyta őt, miután megszakított egy terhességet (apa: én). Egy éven át az állam túlsó felében élt az anyjánál a kolostorban, majd visszatért a városba, és domina lett a döbbenetesen jóképű Kingsley Edge, pontosabban az Edge Vállalat alkalmazásában. Az akta elkészültéig öt könyvet adott ki, négy közülük sikerkönyv lett. (Lásd a csatolmányt az anyagiakat illetően. Szerkesztője Zach Easton, kiadója a Royal House. Easton aktáját lásd a 2112-es szám alatt, 7-es fiók.) Harminchárom évesen, öt külön töltött év után Sutherlin visszatért gazdájához, és azóta vele van. Szexuális preferenciák: Sutherlin biszexuális, bár általában a férfiak iránt mutat érdeklődést. Igazi szerepváltó, bárkit hajlandó uralni, kivéve a gazdáját (mivel, ahogy azt mind tudjuk, gazdája megtörné, ha ezt Sutherlin megpróbálná). Gyengéi: szőkék - férfiak és nők, fiatalabb férfiak, tiramisu. Legvégső gyengesége: ismeretlen. Feltehetően John Wesley Railey, született szeptember 19-én, a Kentucky állambeli Versailles-ban. A The Rails Farm (telivérek, aranyszőrű hátaslovak) és a Raileyvagyon örököse (becsült értéke 20lO-ben 930 millió dollár). Railey, barátainak és a családjának Wes vagy Wesley, 2008 januárjától 2009 áprilisáig Sutherlinnél lakott. A világ legnagyobb lovas farmjának egyedüli örököseként Wesley-t a köznyelv Kentucky hercege néven emlegeti. Száznyolcvan centi magas, 1-es típusú cukorbetegsége van, fiúsan jóképű, az akta elkészítése idején szexuálisan nem aktív (Railey-akta: 561-es, 4-es fiók). Sutherlin rendkívüli érzelmeket, kötődést és hűséget (talán szerelmet is) mutat, ha Raileyról van szó. Erősségek: különösen intelligens, 167-es IQ-val rendelkezik, fizikailag erős, ravasz, ha szükséges, rendkívül manipulatív, elképesztően gyönyörű (lásd a csatolt fényképeket). Sutherlin sokkal veszélyesebb, mint amilyennek látszik. Az utolsó sort a tolvaj újra és újra elolvasta: Minden, Nora Sutherlint érintő kérdésben kéretik óvatosan eljárni.

Három hónap... Három hosszú, álmatlan hónapon át görnyedt a tolvaj az akta fölött, amelyet több rétegnyi rejt jellel láttak el. Ismerte a francia és a haiti kreol nyelvet, de ezek puszta ismerete nem törte fel a kódot. Ehhez ismerni kellett Kingsley Edge-et, és szerencsére a tolvaj ismerte - mégpedig intim módon. Az akta tolvaj vagy ezerszer végigolvasta mind a négy, Nora Sutherlinről szóló oldalt, mindaddig, amíg a szavak olyan jó ismerősévé nem váltak, mint a saját neve. És ahogy addig olvasta az oldalakat, amíg azok alapozástól viseltesek nem lettek, egy gondolat kezdett formálódni a fejében, és addig nőtt, amíg egy terv született belőle. A tolvaj utoljára becsukta az aktát, ott és akkor eldöntötte, mi is a legokosabb teendő. Óvatosan... fog eljárni. ELSŐ ÉSZAK A MÚLT Azért küldték ide, hogy megmentsék az életét. Legalábbis ezzel magyarázták a nagyszülei, hogy miért döntöttek úgy, hogy kiveszik az állami iskolából, és helyette egy jezsuita fiúintézetbe küldik, ami valahol egészen az lsten háta mögött van a határon, Maine és Kanada között. Inkább hagyniuk kellett volna meghalni. Vállára vetette sporttáskáját, fogta barna, viharvert bőrből készült bőröndjét, és elindult az elszigetelt iskola feltehetően főépületként szolgáló építménye felé. Amerre nézett, templomot látott, vagy legalábbis olyan épületeket, amelyek annak tűntek. Minden tetőn kereszt volt. Gótikus vasrácsok zártak le minden ablakot. Kiűzték a civilizációból, és minden bocsánatkérés nélkül egy középkori barát magömlés es álmába pottyantották bele. Vaspántokkal erősített farácsos kapun lépett be az épületbe - az ősrégi sarokvas kínlódva sikoltott fel. Együtt érzett vele. Legszívesebben ő is sikoltozott volna. Egy fával alaposan megrakott kandalló meleg fényt és forróságot sugárzott a szomorú, szürke előcsarnokban. Nekidőlt, karjával átölelte magát, és közben felnyögött. Bal csuklója még mindig fájt a három héttel ezelőtti veréstől, attól, amely meggyőzte a nagyszüleit, hogy csak egy fiúiskolában lehet biztonságban. - Szóval ő itt a francia? - A joviális hang mögüle érkezett. Megfordult, és meglátott egy tömzsi, teljesen feketébe öltözött férfit, aki fülig érő szájjal mosolygott. Nem, mégsem teljesen feketébe öltözött, vette észre. Nem teljesen. Fehér gallér volt a nyaka körül. A pap kinyújtotta a kezét, de ő egy pillanatot várt, mielőtt megrázta volna. A cölibátus betegségnek tűnt előtte - ami talán fertőző. - Isten hozta a Szent Ignácban! Jöjjön be az irodámba. Erre. Csak bambán rábámult a papra, de azért követte. Az irodában a kandallóhoz legközelebb eső székre ült, míg a pap egy széles tölgyfaasztal mögött foglalt helyet. - Egyébként Henry atya vagyok - kezdte a pap. - Itt Monsignornak szólítanak. Hallom, hogya régi iskolájában valami bajba keveredett. Valami verekedésről hallottam... Pár fiúnak nem tetszett az, ahogyan a barátnőikkel viselkedett? Nem szólt semmit, csak pislogott és vállat vont. - Szent ég! Azt mondták, valamennyire azért beszéli a nyelvünket. - Henry atya bólintott. - Akkor a "valamennyire" azt jelenti, "semennyire". Englais? Megrázta a fejét. - Je ne parle pas l'anglais.1 Henry atya újból felsóhajtott. 1 Nem beszélek angolul. (fr.)

- Francia. Persze. Nyilván francia, ugye? Nem olasz. Nem német. Egy kis ógöröggel még elboldogulnék. És szegény Pierre atya hat hónapja halt meg. Ah, cest la vie - mondta, és fe1nevetett a saját viccén. - Semmi baj. Majd elboldogulunk. Henry atya tokás állát a kezén nyugtatta, és belebámult a kandallóba, láthatóan mélyen elmerülve gondolataiban. Ő is a tűzbe bámult. A kandallóból áradó meleg átfurakodott a ruháin, a jeges bőrén, és egészen csontig hatolt. Napokon, sőt, éveken át szeretett volna aludni. Talán ha felébred, felnőtt férfi lesz, és senki nem küldheti el még egyszer sehová. Eljön majd az a nap, amikor többé senki parancsának nem engedelmeskedik. Az lesz élete legjobb napja. Halk kopogás riasztotta fel merengéséből. Egy tizenkét év körüli, sötétvörös hajú fiú lépett be, az iskolai egyenruha volt rajta: fekete nadrág, fekete mellény, fekete zakó és nyakkendő, alatta ropogósra vasalt fehér ing. Világéletében nagyon büszke volt a ruháira, minden egyes részletre, egészen a cipőjéig. Mostantól neki is ezt az unalmas öltözetet kell majd viselnie, mint minden fiúnak ezen a keserves helyen. Tavaly a líceumban olvasott egy kis Dantét. Ha jól emlékszik, a pokol legközepe jeges volt. Kipillantott Henry atya szobájának ablakán. Új hó kezdett esni az amúgy is jeges földre. Talán a nagyapjának igaza volt vele kapcsolatban. Talán bűnös. Ez megmagyarázná, hogy tizenhat évesen és élve miért is küldik a földi pokolba. - Matthew, köszönöm. Jöjjön be, kérem. - Henry atya beirányította a fiút a szobába. Matthew kíváncsi pillantásokat vetett rá, végül megállt a pap asztala előtt. - Mennyit tanult franciául, mielőtt Pierre atya elhunyt? Matthew idegesen egyik lábáról a másikra állt. - Un année? Henry atya kedvesen elmosolyodott. - Ez nem röpdolgozat, Matthew. Csak egy kérdés. Beszélhet angolul. A fiú hallható megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. - Egy évet, atyám. És nem igazán ment jól. - Matthew, ez itt Kingsley... - Henry atya elhallgatott és lepillantott az előtte levő aktára. - Boissonneault? Kingsley megismételte a vezetéknevét, és igyekezett nem fintorogni azon, hogy Henry atya hogyan gyilkolta meg a kiejtéséveI. Ostoba amerikaiak. - Igen. Kingsley Boissonneault. Az új diákunk. Portland-ből. Kingsley-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne javítsa ki Henry atyát és emlékeztesse arra, hogy csak hat hónapja él Portland-ben. Párizsból való. Nem Portland a hazája, hanem Párizs. De ha megmondaná, leleplezné, hogy nem csupán érti a nyelvet, de tökéletesen beszéli is; nem állt szándékában egyetlen angol szóval sem megajándékozni ezt a borzalmas pokollyukat. Matthew nyugtalanul rámosolygott. Kingsley nem viszonozta a mosolyt. - Nos, Matthew, ha a franciatudása kétszer olyan jó, mint az enyém, elfogytak a lehetőségeink. Henry atya a beszélgetés alatt most először komolyodott el. Hirtelen feszültnek tűnt, aggodalmasnak, idegesnek, mint az ifjú Matthew.- Menjen el Mr. Stearnshöz, és kérje meg, hogy jöjjön ide. Mr. Stearns neve hallatán Matthew szeme olyan tágra nyílt, hogy arca szinte eltörpült mellette. Kingsley majdnem felnevetett a látványtól. De amikor Henry atya láthatóan nem találta a fiú félelmét ilyen tréfásnak, Kingsley-t is aggodalom kerítette hatalmába. - Muszáj? Henry atya beszívta a levegőt. - Nem fogja megharapni - mondta a pap, de mintha nem lett volna róla teljesen meggyőződve. - De... - kezdte Matthew - 4 óra 27 perc van. Henry atya összerezzent. - Annyi van, ugye? Nos, a szférák zenéit nem szakíthatjuk félbe, igaz? Akkor azt hiszem, meg kell elégednünk ennyivel. Talán meggyőzhetjük Mr. Stearnst, hogy később beszéljen új diákunkkal. Vezesse körbe Kingsley-t, a legjobb tudása szerint.

Matthew bólintott és intett, hogy kövesse. Az előcsarnokban megálltak, ahogy a fiú sálat kanyarított a nyaka köré, és kesztyűt húzott. Majd körülpillantott és a nagy összpontosításban grimaszolt is. - Nem tudom, hogy van franciául a foájé. Kingsley elnyomott egy mosolyt. A foájé franciául foyer. Odakint a hóban Matthew szembefordult az épülettel, ahonnan kijöttek. - Az összes atyának itt van az irodába. Le peres2... Bureau3? - Bureaux4, oui - ismételte Kingsley, és Matthew arca felragyogott, láthatóan örült, hogy bármiféle bátorítást vagy megértést csikart ki belőle. 1 Papok (fr) 2Hivatal (fr.) 3Irodák (fr.) Kingsley követte a fiatalabb fiút a könyvtárba, ahol Matthew kétségbeesetten kereste a hely nevét franciául, nyilván nem jött rá, hogy a több sornyi könyvespolc magáért beszélt. - Könyvtár... - mondta Matthew. - Trois... - Biztosan azt akarta elmondani, hogy az épület háromemeletes. Nem tudta az emelet szót, mint ahogy a könyvtár szót sem, így a két kezét egymás fölé helyezte. Kingsley bólintott, mintha megértette volna, habár úgy tűnt, mintha Matthew egy különösen nagy szendvicset mutatott volna. A karosszékekben ülő néhány diák leplezetlen érdeklődéssel tanulmányozta Kingsley-t. Nagyapja azt mondta, csak negyven-ötven diák jár a Szent Ignácba. Némelyik gazdag katolikus család sarja, akik hagyományos jezsuita nevelést óhajtottak, míg a többi zavart lelkű fiatalember volt, akik bírósági ítélet alapján kerültek ide, hogy átneveljék őket. Iskolai egyenruhában, egyforma, suta frizurával Kingsley nem tudta, ki a gazdag sarj és ki a bíróság által ideküldött. Matthew kivezette a könyvtárból. A következő épület a templom volt, és a fiú megállt a küszöbön, mielőtt a kilincsért nyúlt volna. Ujjait ajkához emelte, és a csend egyetemes jelét mutatta. Aztán, olyan óvatosan, mintha az ajtóüvegből lett volna, kinyitotta és beosont. Kingsley azonnal hegyezni kezdte a fülét, amint meghallotta, hogy valaki összetéveszthetetlen virtuozitással zongorázik. Figyelte, ahogy Matthew lábujjhegyen belépett a templomba, és odaosont a szentély ajtajához. Kingsley kevésbé elővigyázatosan követte, és bekukkantott. A zongoránál egy fiatalember ült... Vékony, szögletes, világosszőke haja sokkal konzervatívabb frizurában volt rendezve, mint Kingsley vállig érő sörénye. Kingsley figyelte, ahogy a szőke zongorista ujjai táncoltak a billentyűkön, a legcsodálatosabb hangokat csalva ki belőle, amelyeket valaha hallott. - Ravel... - suttogta magában. Ravel, a legnagyobb francia zeneszerző. Matthew pánikban pillantott fel, és ismét csendre intette. Kingsley megvetéssel rázta meg a fejét. Milyen gyáva alak. Senkinek nem lenne szabad gyávának lenni Ravel jelenlétében. Ravel volt apja kedvenc zeneszerzője, és Kingsley-nek is a kedvence lett. Bár apja bakelitlemezei folyton kattogtak, minden egyes hangjegyben meghallotta a vágyat és a szenvedélyt. Kingsley lényének egy része le akarta hunyni a szemét, hogy a zene átmossa a bensőjét. De másik fele képtelen volt elszakítani tekintetét a fiatalemberről, aki a zongoránál ült és játszott - a G-dúr zongoraversenyt. Azonnal felismerte. A mű egy korbácsütéssel kezdődött. De még soha nem hallott senkit, aki így játszotta volna... Olyan közel érezte magához, hogy azt hitte, kinyúlhat és kiragadhatja a hangjegyeket a levegőből, szájához emelheti, és egészben lenyelheti. Olyan gyönyörű... a zene és a fiatalember is, aki játszotta. Kingsley hallgatta a zeneművet, tanulmányozta a művészt. Nem tudta eldönteni, melyik indította meg jobban. A zongorista egész egyszerűen a legjóképűbb fiatalember volt, akivel Kingsley élete tizenhat éve során találkozott. Bármilyen hiú is volt, nem tudta tagadni, hogy most emberére talált. De a zongorista nem csupán jóképű volt, hanem valamiképpen olyan gyönyörű volt, mint a zene, amit játszott. Az iskola egyenruhája volt rajta, de a zakót levette, kétségtelenül szüksége volt erre a szabadságra a széles karmozdulatokhoz. És habár úgy volt öltözve, mint a többi fiú, egyáltalán nem hasonlított hozzájuk. Kingsley számára a szobor volt, amit egy varázsló életre keltett. Világos bőre sima volt és makulátlan,

sasorra elegáns, arca tökéletesen formált, ahogy csodálatos hangokat bűvölt elő az előtte álló fekete dobozból. Bárcsak... Bárcsak Kingsley apja vele lehetne, hogy hallja ezt a muzsikát! Bárcsak a nővére, MarieLaure itt lenne, hogy táncolhasson rá. Kingsley egy pillanatra megengedte magának, hogy elsirassa apját és hiányolja nővérét. A zene azonban elvette gyászának élét, és Kingsley azon kapta magát, hogy mosolyog. Meg kell köszönnie ennek a fiatalembernek, a gyönyörű, szőke zongoristának, hogy része lehetett ebben az élményben, és most az egyszer fájdalom nélkül idézhette fel maga előtt az apját. Kingsley be akart lépni a templomba, de Matthew megragadta a karját, és figyelmeztető en megrázta a fejét: ne menjen beljebb. A zene elhallgatott. A szőke zongorista leengedte karját, és a billentyűkre bámult, mintha imádkozna, majd lecsukta a fedelet és felállt. Kingsley először vette észre, milyen magas - százkilencven körül lehetett. Talán még több is. Kingsley rápillantott Matthew-ra, akit láthatóan megbénított a félelem. A szőke fiatalember felvette fekete zakóját, és elindult feléjük a szentélyen át. Közelről nemcsak még jóképűbbnek mint, mint korábban, hanem különös módon megfejthetetlennek is. Olyan volt, mint egy csukott könyv, ame1yet üvegtárlóba helyeztek, és Kingsley bármit megtett volna, hogy megszerezze a kulcsát. A fiatalember szemébe nézett, és semmiféle kedvességet nem látott az acélszürke mélységben. Kedvességet nem, de kegyetlenséget sem. Idegesen beszívta a levegőt, ahogy a zongorista elhaladt mellette, és megérezte a tél összetéveszthetetlen illatát. Anélkül, hogy hozzá vagy Matthew-hoz egy árva szót szólt volna, a fiatalember úgy ment ki, hogy vissza sem nézett. - Stearns - pihegte Matthew, amint a zongorista kiment. Szóval ez a titokzatos Mr. Stearns, aki Henry atyából és a diákokból egyaránt félelmet és tiszteletet váltott ki. Izgalmas... Kingsley még soha nem volt olyasvalaki jelenlétében, aki rögtön ennyire félelmet keltő lett volna. Se tanár, se szülő, se nagyszülő, se rendőr, se pap nem keltette még benne ezt az érzést, amit most csupán attól is érzett, hogy egy légtérben volt a zongoristával, Mr. Stearns-szel. Kingsley lepillantott, és látta, hogy a keze reszket. Matthew is látta. - Ne érezd rosszul magad tőle. - A fiú egy remete bölcsességével bólintott. - Mindenkire ilyen hatással van. MÁSODIK ÉSZAK A JELEN A félelem volt a kedvence. A félelem, amely az erdőbeli lépések után következett, ahová elmenekült, hogy nyugalomra leljen, és ahol a biztonságnál is jobb dolgot talált. A lépések... Hogy vert a szíve, ahogy egyre hangosabbak lettek, egyre közeledtek. Túlságosan félt ahhoz, hogy tovább fusson, félt, hogy ha elszökik, elszabadul. Azért futott, hogy elkapják. Ez volt az egyetlen oka. Kingsley emlékezett rá, milyen volt hirtelen beszívni a levegőt, amint egy gonoszul erős kar lecsapott a nyakára... Érezte, hogy a háta ég a fatörzstől, aminek nekinyomták. . . Érezte maga körül az örökzöldek illatát, harminc évvel később is olyan erősen érezte, hogy valahányszor megérezte a fenyőillatot, felajzotta. És miután magához tért a földön, az erdőben, új illat ölelte körbe a bőrét - vér, a saját vére, és a tél illata.

Három évtizeddel később sem tudta elkülöníteni a szexet a félelemtől. A kettő elválaszthatatlanul összefonódott, dacosan és örökre eggyé forrt a szívében. Aznap megtanulta a félelem erejét, a hatalmát és a gyönyörét, és most, harminc évvel később a félelem lett Kingsley erőssége. Sajnos ebben a pillanatban Juliette nem félt. Ezen változtathat. Kingsley a szeme sarkából figyelte őt, miközben a borát kortyolgatta. Griffin és a fiatal Michael mellett állt, egyikről a másikra mosolygott, míg elbűvölő füleit hegyezve hallgatta a mesét, hogy Nora Sutherlin miként hozta össze őket. Egyetlen egy magányos napért, amikor nem kell a csodálatos Nora Sutherlinről hallania, Kingsley odaadta volna a fele vagyonát, máglyát rakott volna a bankjegyekből a Fifth Avenue-n, meggyújtotta volna, és végignézte volna, ahogy az egész hamuvá omlik. Bár ilyen könnyű lett volna végezni a szörnyeteggel, melyet ő maga hozott létre! Nem, javította ki magát. A szörnyeteggel, melyet ők maguk hoztak létre. Juliette felé pillantott, és titkos mosolyt villantott rá, olyat, melyet nem kellett lefordítani. De ő várt, kivárta az idejét, hadd higgye, hogy ma nincs hangulata hozzá. Először hagyta, hogy felhorgadjon a várakozása, majd félelemmel helyettesítette. Milyen csodásan állt Juliette-nek a félelem, hogy csillogott sötétbarna szemében, hogy ragyogott ébenfekete bőrén, hogy akadt meg a torkán, mint a sikoly, amit kezével tartott vissza.. . Kingsley ágyéka megfeszült; szíve vadul verni kezdett. Letette borospoharát, a bárból a hátsó szobába ment, ki a Nyolcadik Kör folyosójára. Ahogy kilépett a bárból, véletlenül belerúgott valamibe, ami ott hevert a földön. Kíváncsian lehajolt. Cipő. Egy pár cipő. Felvette. Fehér, pántos, magas sarkú bőrcipő. Negyvenes méret. Utoljára Nora Sutherlin lábán látta. A cipőre bámulva Kingsley eltűnődött, hogy miként és miért kerülhetett ide, a báron kívülre, a folyosóra. Nora szinte bármire képes volt magas sarkúban. Kingsley látta, hogy a legkeményebb mazochistákat uralta magas sarkúban. Megverte őket, megkorbácsolta, megvesszőzte, megrugdosta. .. Magas sarkúban képes volt megállni egy férfi nyakán, végigsétálni összehorzsolt hátán, egyik lábával egyensúlyozni rajta, míg a másik lábát imádták. Egyetlen tevékenységről tudott, amire Nora képtelen volt magas sarkúban - a futás. Levitte a cipőt a legalsó szintre, ahol neki és még néhány VlP-tagnak saját külön kis kínzókamrája volt. A baloldali utolsó ajtónál megállt, de nem kopogott, mielőtt belépett. Egy magas, szőke férfi állt mélyen elgondolkodva az ágy mellett, összefont karral, összevont szemöldökkel. - Nem tudsz kopogni? - Søren leengedte a karját, és nekidőlt az ágy oszlopának. Kingsley álla megfeszült. - Hallottam pletykákat arról, hogy létezik a világon kopogás. De soha nem hittem el őket. - Kingsley belépett a szobába. A Körben Søren magánkínzókamrája volt a minimalizmus legszebb példája. Nem volt benne más, mint egy alkóvban álló, négyoszlopos, kovácsoltvas ágy, előtte Szent András-kereszttel és egy láda, telis-tele különféle kínzóeszközökkel. Søren szadisztikus énje egyfajta legenda volt a Nyolcadik Körben és az egész Alvilágban is. Nem volt szüksége több ezer lovagló ostorra és egyszíjas korbácsra, több tucat nádpálcára és játékokra. Søren egyszerűen ilyen volt egy szó nélkül képes volt megtörni egy alárendeltet, csupán a nézésével, átható tekintetével, nyugodt, hűvös, uralkodói viselkedésével, melytől a legerősebbeknek is megremegett a lába. Először szépséges külsejével félemlítette meg őket, majd a szívében lakozó szörnyeteggel. - Hoztam neked egy ajándékot. Kingsley a pántjánál fogva előrenyújtotta a cipőt. Søren felhúzta egyik szemöldökét. - Nem éppen az én méretem, ugye? - A kis kedvencedé. - Kingsley az ágyra ejtette a cipőt. - Mint ahogy azt tudod. Biztos elmentél mellette, ahogy kijöttél a bárból. - Otthagytam, hogy megtalálja, amikor visszajön érte. Kingsley röviden, örömtelenül felnevetett.

- Talán nem jól hallottam, amikor azt mondtad neki, hogy ha egy kis könyörület is szorult abba a sötét szívébe, akkor nem menekül el tőled az ő Wesley-jéhez? Søren nem válaszolt. Csak acélos tekintettel bámult Kingsley- re. Kingsley visszafojtotta a vágyat, hogy elvigyorodjon. Schadenfreudt5... Micsoda illetlen érzelem. Amíg tudta, megtartotta magának. Majd sarkon fordult, és kivágtatott a szobából, egy régi verset mormolva, miközben otthagyta Sørent a kínzókamrájában - társaságul csak Nora cipője szolgált neki. Sok királyt láttam, herceget, arcuk sápadt, szemük írígy, s szóltak: "La Belle Dame sans Merci büvölt el így"!6 5 6

Káröröm (ném.) Keats: La belle dame sans merci. Babits Mihály fordítása. Nyugat, 1916. 20. szám.

Kingsley visszatért saját kamrájába, és fel-alá járkált. Várt. Agya a szoba közepén állt, nem úgy, mint a papnál, a folyosó végén. Søren számára a fájdalom és a szex nem különbözött egymástól. Lehetne az, amit az egyház meg követel tőle _ cölibátusban élő pap -, ha nincs Nora, nincs az ő Eleanorja, akinek ugyanannyira szüksége volt a húsra, mint amennyire Kingsley-nek a félelemre. Csak elképzelni tudta a hisztirohamot, amit Nora előadott volna, ha gazdája megtagadja tőle a szexet. De Søren soha nem tenne ilyet. Kielégülése miatt okozott fájdalmat, és az ezt követő szex pusztán utánizzás volt. És ki nem élvezi az utánizzást? Kingsley lépés közben megállt, meghallotta a padló nyikordulását a szobája előtt. Némán az ajtó mellé állt, és várt. Két évet töltött a francia idegenlégióban azután, hogy ott hagyta az iskolát, és öt évig játszotta azt, hogy még mindig az idegenlégiónál van, míg más, csendesebb módokon szolgálta hazáját. Megtanulta, mi a kém feladata. Láss mindent, de soha ne lássanak meg. Hallj mindent, de soha ne halljanak meg. Amikor Juliette némán beosont az ajtón, tudta, hogy a lány azt várja, az ágyban találja majd, őt várva. Amikor keze kinyúlt, és megragadta Juliette-et a karjánál fogva, a nő rémületében felnyögött. Parfait.7 7 Tökéletes. (fr.) Kezével, amit a nő szájára tapasztott, elfojtotta sikolyát, miközben nekilökte a falnak. Lábával berúgta az ajtót, de Juliette megpróbált kiszabadulni szorításából. És bár a hajlékony Juliette százhatvanöt centi magas volt, nem volt partnere az erő tekintetében - egyetlen nő sem volt az -, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne próbáljon küzdeni vele: igyekezett megvetni lábát a kemény padlón, miközben Kingsley az ágy felé vonszolta. Juliette vonaglott a karjaiban, és felkiáltott. Istenem, ugyanolyan jó ebben a játszmában, mint ő! Annak ellenére, hogy vágya ugyanúgy lángolt, mint az övé, ilyen lenyűgöző en tudott tiltakozni, még akkor is, amikor Kingsley tudta, hogy ugyanannyira vágyik rá, vagy jobban, mint ahogy ő a lányra. Szorítását meglazította a lány csuklóján, hogy megfordíthassa. Ma arccal lefelé akarta magáévá tenni, az ágy fölé hajolva, úgy, hogy hiába küzdjön. Nem kellett feszítőrúd, bilincs, kötél - haszontalanul függtek körülöttük a falakon. Inkább a saját testével szorítja le, mint hogy bármilyen eszközt igénybe vegyen. - Monsieur. .. - lihegte Juliette, szeme tágra nyílt a félelemtől, ahogy a férfi előrelódította és rázuhant az ágyra. A félelem és az izzadtság szaga úgy ölelte körül a bőrét, mint a legrészegítőbb parfüm. - Non, s'il vous plait!8 8 Ne, kérem! (fr.) Könyörgése végén hangja elcsuklott, és Kingsley majdnem felnevetett. Aki azt mondja, hogy a "nem nemet jelent", még nem találkozott az ő Juliette-jével. Ez nem csak az ő kedvenc játéka volt. Juliette-é is.

Kingsley megragadta a nőt a nyakánál fogva, és arccal a lepedőre nyomta, hogy elhallgattassa. Szabad kezével kicipzározta hátul a ruháját, közben elszakította. Olyan bájosan festett fehérben. Milyen szépen ragyogott az anyag a sötét bőrén. A tengerparton talált rá Juliette-re, évekkel ezelőtt... Akkor a lány tizennyolc éves volt, alig volt több mint egy gyerek. De annyi idősen már több ezer évnyi szenvedésen volt túl. Kingsley magával vitte, a tulajdonává tette. És arra a valószínűtlen esetre, ha Juliette elfelejtené, ki most a gazdája, így frissítette fel az emlékezetét. Térdévei szétfeszítette a lány combját, és kinyitotta a nadrágját. Amikor belényomult, Juliette olyan sikolyt hallatott, hogy azt kint akárki meghallhatta. De nem számított. Senki nem sietne a segítségére. Kemény, dühödt döfésekkel lovagolt rajta. Mélyeket lélegzett, és szándékosan lassított szívdobogásán. Szerette volna kiélvezni ezt a pillanatot és Juliette félelmét. Soha nem rögtön szívta magába a félelmét. Mindig hagyta, hogy először belélegezze, lefejtse, mielőtt kiöntötte, és mélyen magába itta. Néha Juliette elfelejtette, hogy ő az, az ő Kingsley-je, és elveszett annak a férfinak az emlékében, aki gyűlöletből és nem szeretetből művelte ezt vele. Kingsley tudta, hogy amikor a teste megmerevedett alatta, amikor már nem küzdött többé, a félelme elérte csúcspontját. Az ilyen pillanatokért élt. Juliette fájdalomból és félelemből fakadó nyögései és kiáltásai a legédesebb hangok voltak számára. Csak ezek tudták elnémítani a fülében szóló zenét, amit azóta hallott, hogy felébredt, amíg el nem aludt, és körbe nem vette ismét az édes feledés. Egyetlen zongoraverseny harminc évvel ezelőtt... És mégsem tudta kioltani a fülében a hangját. Juliette lihegése felgyorsult. Még egy utolsó, felesleges erőfeszítést tett a menekülésre, de Kingsley a háta mögé rántotta a karját, és ezzel az egy mozdulattal az ágynak szegezte. Ismét döfött egyet rajta, keményen, és megborzongva elélvezett benne az orgazmussal, ami ellen Juliette keményen küzdött, mielőtt végül megadta magát neki. Benne maradt, és egyszerűen élvezte a pillanat gyönyörét, az ürességét. A népének igaza volt, hogy le petite morte-nak nevezte az orgazmust. .. Kis halál. Meghalt, amíg a lányban volt, és dédelgette ezt a halált, a szabadságot, azt a pár másodpercet, amíg kiszabadult annak az egyetlen embernek a rabságából az Alvilágban, aki gallért viselt, de aki nem tartozott senkihez. Juliette nevetése szakította ki elmélkedéséből. Kénytelen volt csatlakozni hozzá közösülés utáni jókedvében. Elengedte a lány kezét, kihúzta magát belőle, és az ágyra dőlt. Juliette megigazgatta a ruháját, majd a mellkasának dőlt. - Megijesztett, Monsieur. Azt hittem, még mindig le pere9-rel van. - Meg is akartalak ijeszteni. És nem, ő imádkozik, je pense. - Miért imádkozik? - Juliette felnézett Kingsley-re, aki megsimogatta a nyakát. Az ő gyönyörű Juliette-je, az ő Jules-a, az ékköve. Mindenkinél nagyobb becsben tartotta. Csak egyetlen embert szeretett nála is jobban. De azt, akit jobban szeretett, ugyanolyan erővel gyűlölte is. Azt kívánta, hogy a világ matematikája bárcsak olyan lenne, mint a szívé - hogy az, hogy a szerelme és gyűlölete éppen egyforma mértékű, azt jelentené, hogy semmit nem érez, nem pedig azt, hogy az érzései kétszeresére nőnek. - Biztosan azért, hogy az elveszett kedvence egy nap visszatérjen hozzá. Juliette felsóhajtott, és nekidőlt a férfinak. - De nem veszett el. - Juliette megcsókolta Kingsley mellkasát. - Csak levették róla a pórázt. Kingsley felnevetett. - Ennél sokkal rosszabb a helyzet, mon amour. A kedvence elszaladt, és most nincs rajta a nyakörve. 9 a pappal (fr.)

HARMADIK DÉL Ha Wesley szülei még nem hallottak róla, akkor minden rendben van. És nyilván nem hallottak róla. Miért is hallottak volna egy szado-mazo regényeket író nőről, New Yorkból? Vajon a könyvei kaphatók Kentuckyban is? Nevetséges gondolat. Persze, hogy nem hallottak róla. És a világon minden kurvára rendben lesz! Nora felsóhajtott, ahogy a Mason-Dixon vonal10 mentén elhagyták a marylandi Hagerstownt, és beléptek a Délre. Órákkal később a gyomra összeszorult, amikor áthaladtak Kentucky állam határán. Mi a fészkes fenét keres ő Kentuckyban? 10 A Mason-Dixon vonal egy képzeletbeli vonal, amely a brit és a koloniális amerikai államokat választotta el egymástól az 1700-as évek második felében. A mai nyelvhasználatban a kulturális különbségek jelképe lett. - a szerk. Miután túljutott a sokkon, hogy viszontlátta Wesley-t, megpróbálta rábeszélni, hogy maradjon nála, a házában, Connecticutban. De Wesley szokatlanul makacs volt. - Kentucky - mondta. - Kérlek - mondta. - Éltem a te világodban. Gyere, és most élj te az enyémben egy kicsit - mondta. Nora végül beadta a derekát, nem tudott, nem is akart még egyszer bánatot látni Wesley nagy, barna szemében. De Nora ragaszkodott hozzá, hogy külön autóval menjenek - Wesley a Mustangjával, Nora pedig az Aston Martinnal, amit Griffin elhozatott neki. Végül is Nora semmibe nem ment bele B terv nélkül. Ezt a leckét nagyon is megtanulta akkor, amikor még profi dominaként dolgozott. Nem azért söpörte be lélegzetelállító tiszteletdíjait, mert egyszerűen szebb vagy gonoszabb volt, mint a többi szakmabeli. Azt csinálta, amit a fajtájából kevesen. Ahelyett, hogy egy jól őrzött, jól felszerelt kínzókamrában dolgozott volna, ő ment el a klienseihez, a házukba, hotelszobájukba vagy bárhová, hiszen fizettek neki, hogy menjen. Akkoriban azzal tréfálkozott, hogy a mottója ez: "Legyen tiéd Pirosszka, aki házhoz megy”. Sokat utazott. New Yorktól New Orleansig, Manhattan belvárosától a Közép-Keletig, ment, ahová Kingsley küldte. És a saját biztonsága érdekében két dologra számított: a saját hír nevére, mint a legveszélyesebb domme-éra a világon, és Kingsley-ére, akit mindenki úgy ismert, mint az utolsó embert Amerikában, akivel bárki is ujjat merne húzni. Csak megemlítette Kingsley vagy a saját nevét, és az Alvilág a lábai előtt hevert. Most Nora azon imádkozott, hogy ahová megy, ott remélhetőleg senki nem hallott felőle. Főleg Wesley szülei, persze, amilyen konzervatívnak leírta őket, még soha nem jártak egyetlen könyvesbolt erotikus részlegében sem, nemhogy hallották volna a Nora Sutherlin nevet. De attól még megkérdezheti. Előhalászta mobilját a táskájából, és felhívta Wesley-t. - Igen, mindjárt ott vagyunk - vette fel Wesley, mielőtt még Nora köszönhetett volna. Nora óránként felhívta, hogy megkérdezze, mikor érnek már oda. - Most nem ezért telefonálok. - Biztos, hogy nem ezért hívsz? - Biztos. Még nem is mondtad, mit szólnak hozzá a szüleid, hogy meglátogatlak. - Nora felvillantotta az irányjelzőt, ahogy lekanyarodtak a 81-es kijáratnál. - Nem gond nekik, ha látogatót viszek haza. Sok évfolyamtársam jött látogatóba nyáron. Nora az ajkát biggyesztette. Lebámult volna Wesley-re, ha nem a sárga Shelby Mustang-ban ül, két kocsival előrébb. - Szép nemválasz volt, kölyök.

- Kösz. - Wesley felnevetett, és Nora kénytelen volt elmosolyodni. Egek, de hiányzott ennek a fiúnak a nevetése az utóbbi tizenöt hónapban, amikor nem látták egymást, és nem is beszéltek. Wesley hiánya akkora űrt jelentett az életében, hogy semmi szex, pénz, perverzkedés vagy hírnév sem tudta betölteni. - Komolyan mondom, Nor. A szüleim kedvesek. Minden barátomat szeretik. - Barátok. Jó. Akkor lássuk a bemutatást. Gyakoroljuk. Azt fogod mondani, hogy "Édesanya, édesapa..." - Megint összekeversz minket a Walton családdal11. 11 Utalás a The Waltons című tévés sorozatra, amely az 1920-as évek végétől a 2. világháborút követő időszakig követte egy virginiai farmon élő hétgyermekes család életét, kilenc évadon át. John-Boy, a legnagyobb fiú az első évad idején 17 éves volt. - a szerk. - Csitt, John-Boy, gyakorolunk. Azt mondod nekik: "Anya, apa, ő egy barátom, Nora. Amikor a Yorke-ja jártam, neki dolgoztam. Eljött látogatóba, és semmi zűrt nem fog okozni:' - Ezt nem fogom tudni pókerarccal elmondani. - Éppen ezért gyakorolunk, felség. Wesley felnyögött, és most Nora nevette ki őt. - Ezt soha nem hagyod abba, mi? Nora könnyen el tudta képzelni, hogy Wesley vidám tehetetlenséggel dörzsöli a homlokát. - Amúgy tetszik nekem - Kentucky hercege. Nagyon szexi cím. - Egy ostoba újságíró nevezett el így három évvel ezelőtt, egy cikkben... - Igen, egy cikkben, amely szerint Harry herceggel együtt voltál a kentuckyi derbin. Őrület, hogy most Harry lett a szexi srác. Megadnád a számát? - Már nem tartjuk a kapcsolatot. - Szóval, ha te vagy Kentucky hercege... - folytatta Nora, nem akarván elejteni a beszélgetés azon fonalát, amely miatt Wesley olyan viccesen kínban érezte magát - Ki Kentucky hercegnője? Feleségül kellene venned a kormányzó lányát, vagy mi? - Egek, remélem, nem! - Miért? Olyan ronda? - Nagyon édes, kilencéves kislány - mondta Wesley, miközben az első csillagok megjelentek a déli égen. Amilyen ütemben mennek, egy óra múlva Wesley-éknél lesznek. - Aki éppenséggel az unokatestvérem. Most Nora nyögött fel. Persze, Wesley nem lehet egyszerűen valami gazdag lótenyésztő fia. Persze, hogy a kormányzó rokonának kell lennie. Az ő nincstelen kis gyakornoka. . . Valaha azt hitte, nincs se pénze, se kapcsolatai, se semmije... Mit nem tudott még róla? - Hé. Tudod, hogy járja a mondás Kentuckyról? - Undorító vagy. - Igen. De emellett nyerek! - Nora rátaposott a gázra, és elhúzott Wesley Mustangja mellett. Wesleynek nyilván nem tetszett, hogy Nora hazai pályán körözi le. Nora a visszapillantó tükörbe nézett, és látta, hogy Wesley gyorsít. - Nyugalom, kölyök. Fogalmam sincs, hová megyünk. Te fogod megnyerni a... Ó, a büdös mindenit! Az egy kastély volt? Nora hátrafordult, hogy megnézze a tornyos épületet, ami mellett elhaladtak. - Nem. Vagyis majdnem. Most szálloda. De kastély. Évekkel ezelőtt valami holdkóros építtette a feleségének. A nőnek az volt az álma, hogy kastélyban lakjon. De ez soha nem jött össze. Nora összevonta a szemöldökét. - Ez szomorú. Meghalt, mielőtt a kastély felépült volna? - Nem. Elváltak. Nora felnevetett, és még egyszer hátrapillantott a különös kastélyra, amely a Kentuckyban őshonos réti perjével sűrűn benőtt, hatalmas semmi kellős közepén állt. - Nők... Néha nem lehet a kedvükre tenni. Azt hiszem, én a felesége maradtam volna annak a pasinak, aki kastélyt épít nekem. Főleg ha ilyen szépet.

Nora hallotta, hogy Wesley halkan felnevet a vonal túlsó végén. Nem volt benne biztos, hogy hallotta-e már így nevetni - torokhangon, kissé arrogánsan és tagadhatatlanul szexi módon. - Várj, amíg meglátod az én kastélyomat. - Mikor érünk már oda? - kérdezte Nora, aztán letették. Nora követte Wesley hátsó lámpáját egészen egy Versailles nevű városig, amit Wesley helytelenül "Verszélsz"-nek ejtett. Befordultak egy sötét, kanyargós útra, és jelentősen lassítaniuk kellett. Nora egész úton arra trenírozta magát, hogy nyugodt legyen. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Wesley megint az övé. A nyár folyamán elfogadta azt a tényt, hogy Wesley nélkül kell élnie, hogy egyszerre nem lehet Søren tulajdona és Wesley. .. valamije. Az élet Sørennel általában gyönyörű börtönnek tűnt, börtönnek, amit ő választott, amit talán soha nem hagy el. Csak Wesley hiánya miatt érezte büntetésnek és nem palotának. - Ó, a rohadt mindenit - lihegte Nora. - Ez egy kibaszott palota! Hirtelen - úgy kivilágítva, mint a Rockefeller Center karácsonyfája - a legnagyobb ház bukkant fel a semmiből, amit Nora életében látott. Kingsley háromemeletes belvárosi háza, Griffin udvarháza, még Søren apjának New Hampshire-i udvarháza is külvárosi tanyának tűnt a ragyogó, elefántcsont ékszerdobozzal összehasonlítva, amely itt állt előtte. Nem kevesebb, mint huszonnyolc ablakot számolt össze csak a ház frontján. Ablakok, ajtók, erkélyek... A Rajna völgyében kisebb kastélyokat látott, és azok igazi, európai arisztokratáknak adtak otthon, nem pedig vagyonos amerikai családoknak. Wesley bekanyarodott a kör alakú, burkolatos feljáróra, és lekapcsolta a motort. Nora ugyanígy tett. Remélte, hogy elég késő van, hogy senki nincs kint, hogy tanúja legyen tágra nyílt szemű, áll-leesős döbbenetének Wesley otthona láttán. Kiszállt a kocsiból, és majdnem orra bukott a burkolat repedésében. Wesley kapta el, és szorosan magához húzta. - Csak azért inogtam meg, hogy elkaphass – hazudta Nora, és a fiú köré fonta a karját. - Csak azért tetettem azt a repedést a burkolatba, hogy meginogj. - A fiú lemosolygott rá, és Norának torkán akadt a levegő. Wesley felemelte egyik kezét, és olyan könnyed ismerősséggel borzolta össze Nora haját, mintha az egymástól külön töltött másfél év nem is lett volna, mintha a vágyakozás és a magány csupán egy rémálom maradványa lett volna, amiből Nora csak az imént ébredt fel. Az álomban elveszítette legjobb barátját egy labirintusban, és semmilyen ösvény nem vezette el hozzá. Most sikoltozva felébredt, de ott találta maga mellett. És amikor felnézett rá, belenézett nagy, barna szemébe, látta azt az édes mosolyát, és megkérdezte, hogy "És most mi lesz?': nem is érdekelte igazából a válasz. Visszakapta az ő Wesley-jét. Talán egy napra, egy hétre vagy egy hónapra. .. De együtt vannak, és Nora bárhová elmegy, ha Wesley is vele van. - Most mi lesz? Bemegyünk a házba, eszünk valamit. . . - Remek ötlet. Éhen halok. - Akkor bemegyünk az én házamba. . . - Várj. Mi? Hé, saját házad van? Ebben a házban van egy másik ház, ami a te házad? - Vendégház. Hátul. Bár most nincs benne semmi étel. Ezen holnap segítünk. - Wesley kézen fogta Norát, és a palota bejárati ajtaja felé vezette. - És aztán? - bátorította Nora. Szerette volna kideríteni, mit vár tőle a fiú. Olyan legyen, mint régen? Éljenek egy fedél alatt, és próbáljanak meg nem bezuhanni az ágyba? Vagy többet akar tőle? Wesley rávigyorgott, és Nora szíve összefacsarodott. Az istenit, de hiányzott neki ez a kölyök - olyan rohadtul, hogy az, hogy újra együtt van vele, majdnem annyira fájt, mint az, amikor elengedte. - Aztán... - mondta Wesley, és kezét végigfuttatta Nora karján. Nora beleborzongott a vágyba, amiről azt gondolta, hogy már rég eltemette: hirtelen csak azt kívánta, hogy örökké gyengéd kezeket érezzen magán. Lerázta a gondolatot és az érzést. Wesley érzelmei nyilván másfél év különélés után megváltoztak iránta. Alig akarta elhinni, hogy maga Wesley mennyire megváltozott. Magasabbnak tűnt. Déli tájszólása erősebb lett. Hosszú hajával idősebbnek látszott. Most inkább férfinak tűnt, alig hasonlított a fiúra, akit ismert, szeretett, ugratott és kínzott.

A feszültség több volt, mint amennyivel Nora elbírt. Bassza meg! Megcsókolja, és meglátja, mi lesz. Lábujjhegyre állt, megragadta Wesley nyakszirtjét, és száját az övéhez emelte. Wesley nem tiltakozott. A kastély bejárati ajtaja kinyílt, és egy férfi hangja szólt ki. - John Wesley! Tudod, hogy csak bent a házban csókolhatod meg Bridgetet! Wesley egy lépést hátralépett, és a hang felé fordult. Nora egy férfit látott a bejárati ajtóban, aki olyan volt, mint minden jóképű, gazdag déli fehér, akit Nora valaha filmen vagy tévében látott. Mákos haj, széles vállak, még szélesebb mosoly. .. De a széles mosoly a férfi arcán csak addig tartott, amíg jobban meg nem nézte Norát, és rá nem jött, hogy nem Bridget az. Nora igyekezett barátságosan és csöppet sem fenyegetően mosolyogni, szokott mosolyától eltérően, melyet általában a "csábító" és a "veszélyes" jelzőkkel illettek. - Szia, apa. - Wesley megragadta Nora kezét, és félig-meddig tovább kísérte, félig-meddig vonszolta maga után. Wesley apja összehúzott szemmel nézte Norát. - Ki a barátod, J. W? Nora Wesley-re pillantott, és azt tátogta felé: J.W.? Wesley visszatátogta: Eleanor. - Apa, ő a barátnőm, Nora Sutherlin. Nora szeme még nagyobbra tágult, mint mikor először meglátta a házat. Barátnő? Ki? Ő? Letörölte arcáról a döbbenetet, és céltudatosan még szélesebben rámosolygott Wesley jóképű apjára. A mosolyra Wesley jóképű apja mély, tartózkodó és végtelen undorral teli tekintettel válaszolt. - Ó, igen. - Nora felsóhajtott, mivel az úton elmondott első és egyetlen imája nem talált meghallgatásra. - Hallott rólam. NEGYEDIK ÉSZAK A MÚLT Kingsley a többi fiúval együtt, némán ette a vacsorát, száját lefoglalta az étellel, nehogy vigyora és mosolya elárulja angoltudását. Nem volt egészen biztos benne, meddig tettethet, minthogy abban sem, hogy miért is kezdte el. De ahogy ült az étkezőben a faragott fekete asztalnál, ahol a fiúk balról, a papok jobbról foglaltak helyet, Kingsley próbálta kitalálni, miféle bűnt követett el, hogy kiérdemelte eme jéghideg földi poklot. Carolt akarta hibáztatni, régi iskolája vezető pompom-lányát. A szőke lányok a gyengéi. Vagy ]anicet, aki a Himnuszt énekelte minden hazai pályán játszott mérkőzésen. A vörös hajú szopránok nem árthattak a könyvében. Susan. .. Alice... és a kékszemű Mandolin, a megátalkodott hippik hosszú hajú gyermeke... Augusztusban kezdte, és a hálaadási szünetig három tucat lányt kefélt végig kis, portlandi gimnáziumában. De egyiküket sem tudta hibáztatni azért, hogy ebbe a börtönbe küldték. A fiúikat okolta. Kingsley, aki természeténél fogva erős és gyors volt, tudta, hogyan gyűrjön le bárkit, aki nekitámadt. De heten egyszerre? Attól senki nem menekült volna meg. Ő sem. Mászott. Mászott pár métert, majd beleájult egy vértócsába, amit a szíve fölötti vágásból származott. A vágás valószínűleg megmentette az életét. Kevésre emlékezett a verésből, amit a stadion mögött kapott, de a késre igen. Amikor előkerült, még azok a fiúk is léptek egyet hátra, akik eddig rugdosták, ütötték, köpködtek rá, ahogy megpróbált talpra állni. A késes fiú - Troy - nem az egyik lány fiúja volt. Rosszabb volt, mintha az lett volna - Theresa bátyja volt, és nagyon komolyan gondolta azt, hogy megvédi a húgát. A kés előkerült, és Kingsley szíve felé döftek vele. A többi srác ekkor rángatta le Troy-t Kingsleyről, és hagyták ott vérezni a földön - összetörten, összeverten, de élve.

Ahogy körülnézett az étkezőben, nem látott mást, csak fiúkat - tíztől tizennyolc évesig, magasat, alacsonyt, kövéret és soványt, jóképűt és sajnos nem jóképűt. Vissza akart menni a múltban, ahhoz a pillanathoz ott, a stadion mögött, és beleszaladni a késbe, nem pedig félreugrani előle. Nagyot sóhajtott, amint belekortyolt a teájába, ami szörnyű lötty volt. Hiányoztak azok az idők, amikor a szüleitől bort kapott a vacsora mellé. - Tudom. Húgyíze van, mi? - Henry atya szólalt meg a válla mögül. Kingsley majdnem helyeslően bólintott, de aztán eszébe jutott, hogy nem beszéli a nyelvet. A hang felé fordult és zavart képet vágott. Henry atya Kingsley teájára mutatott, rémes grimaszt vágott, és öklendezést imitált. Kingsley megengedett magának egy kacajt. Az undor egyetemes nyelvét mindenki értette. - Jöjjön velem, Mr. Boissonneault - mondta Henry atya~ Kihúzta Kingsley székét és intett, hogy kövesse. - Lássuk, találunk-e önnek tolmácsot. Tolmácsot? Ahogy Kingsley felállt, szíve hevesen kezdett verni. Henry atya azt mondta, hogy Mr. Stearnsen kívül más diák nem beszél franciául az iskolában. És úgy tűnt, minden diák az étkezőben van, a gőzölgő bazsalikomos paradicsomleves fölé hajolva. Minden diák, Stearnst kivéve. Nem mintha Kingsley kereste volna, figyelte volna az ajtót, minden korty húgyízű tea között a termet pásztázta volna utána. Henry atya a konyhába vezette, így egy gőzfalon haladtak át. Egy feketén ásító sütő mellett egy fiatal pap egy kanalat lóbált, miközben egy mondatot ismételgetett. Úgy tűnt, magát vezényli - a szavak alkották a zenét, a kanál pedig a karmesteri pálca volt. - És most ismételje meg... Voce nao terá nenhum outrodeus antes de mim.12 12 Senki mást ne tekints Istennek, csak engem (port.) - Mózes II. könyve, 20. fejezet, 3. vers, a Szent István Társulat bibliafordítása - Igen, Aldo atya. - A szavak egy asztaltól jöttek, amely a tűz mellett állt. - Voce nao terá nenhum outro deus antes de mim. Kingsley szinte megremegett a hangtól - elegáns tenor volt, gazdag és művelt, de hideg is, távoli és kimért. A hang tulajdonosa Stearns volt, a szőke zongorista - meglátta, amint két lépést előrébb lépett, és kinézett egy hűtő mögül. Stearns lábánál egy fekete macska feküdt összegömbölyödve, és fényes, gonosz, zöld szemével undokul bámult Kingsley-re. Kingsley nézte, ahogy Stearns gyengéden megsimogatja a macska fejét cipője orrával, miközben olyan nyelven mondta a szavakat, melyet Kingsley nem ismert fel. - Muito bom13 - mondta a pap, a kanalat áthúzta a mellkasa előtt, és meghajolt. - Henry atya, mit keres maga a konyhában? Ezt már egyszer megbeszéltük. 13 Nagyon jó (port.) - Elnézést a zavarásért, Aldo atya, Mr. Stearns. - Nem. Nem kér elnézést. Szeret zavarni. Ebben a legjobb - feddte meg Aldo atya a társát széles mosoly kíséretében. Kingsley megpróbálta beazonosítani az akcentust. Brazil talán? Ha igen, akkor Stearnst portugálra tanította. De miért akarna bárki is itt, a nagy semmi közepén, Maine-ben portugálul tanulni? - Aldo atya, csak azért zavartam meg magát, mert mindig olyan sokat beszél. Ha el akarom mondani a mondókámat, akkor meg kell zavarnom magukat. - A nap lement, és maga még mindig megzavar. - Megzavarja a megzavarásomat, Aldo. És sajnálattal zavarom meg Mr. Stearns tanóráját. De szükség van a nyelvtudására. Ez itt Kingsley Boissonneault, az új diákunk. Attól tartok, egyáltalán nem beszéli a nyelvünket. Reméljük, hogy Mr. Stearns a segítségére lehet. Ha hajlandó lenne... - Hogyne, atyám. - Stearns becsukta az előtte fekvő könyvet, és felállt. Kingsley-t ismét megdöbbentette a szőke zongorista magassága - és az arca, amely olyan elviselhetetlenül jóképű volt. - Boldogan segítek neki, amiben tudok. De természetesen Mr. Boissonneault-nak nincs szüksége a segítségemre. Végül is tökéletesen beszéli a nyelvünket. Nem igaz?

Kingsley megmerevedett, mikor Stearns az utolsó két szót hozzá intézte. - Mr. Boissonneault? - szólalt meg Aldo atya akcentussal színezett angolsággal. - Igaz ez? - Természetesen igaz. - Stearns átlépett a fekete macskán, és megállt Kingsley előtt. Kingsley-nek félnie kellett volna, zavarba kellett volna jönnie. De az a felé megtett lépés, az átható tekintet más érzéseket keltett benne, olyanokat, melyeket azonnal mélyen legyűrt magában. - Nevetett, míg önök veszekedtek. Pontosan tudta, hogy mit mondtak. Ha francia anyanyelvűként van Maine-ben, akkor vagy Franciaországból való, ahol hét-vagy nyolcévesen már elkezdenek angolul tanulni, vagy québeci, és így tűrhetően beszéli mindkét nyelvet. Aldo atya és Henry atya tovább bámult rá. Stearns átható, acélszürke szemekkel nézte. - Egészen biztosan nem Québecből származom - mondta végül Kingsley. Párizsi vérének büszkesége minden vágyat elnyomott, hogy néma és névtelen maradjon. - Párizsból származom. Stearns elmosolyodott, és Kingsley azt érezte, hogy a mosoly a vérében jégcsappá változott. - Hazug és sznob. Isten hozta a Szent Ignácban, Monsieur Boissonneault - mondta Stearns. - Örvendek, hogy itt van. Kingsley aznap másodszor tűnődött el azon, hogy milyen lett volna beleszaladni Troy késébe, és hagyni, hogy a penge a szívéig hatoljon. Egy valódi acélpenge nyilván kevesebb fájdalmat okoz, mint az acélos ítélet Stearns szemében. - Nem akartam idejönni - tiltakozott Kingsley. - Akaratom ellenére vagyok itt. Ha nem akarok beszélni, nem beszélek. - A cisztercieknél boldog jövőre számíthatsz - mondta Stearns, és összefonta a karját. - Ők is némasági fogadalmat tettek. Habár engedelmességből és nem pedig ellenszenves figyelemfelkeltésből. - Mr. Stearns - feddte meg kedvesen Aldo atya. - Talán jezsuiták vagyunk, de mi is betartjuk Szent Benedek szabályait. Stearns mélyet sóhajtott. - Természetesen, atyám. Bocsásson meg. - Nem tűnt különösebben bűnbánónak Kingsley előtt, de sem Aldo atya, sem Henry atya nem tiltakozott tovább. Ugyanolyan megfélemlítettek voltak, mint korábban Matthew. Ki ez a Stearns nevű alak? - Talán mutassa meg Mr. Boissonneault-nak a hálótermet. Vezesse jobban körbe, mint az ifjú Matthew - mondta Henry atya. - Ha van egy kis ideje. Stearns bólintott, még egy lépést lépett Kingsley felé, és lenézett a szemébe. Lenézett? Kingsley-t megmérték a kórházban, és pontosan száznyolcvan centi magas volt. Stearns legalább száznyolcvanöt lehet. - Van időm - mondta Stearns, és újra rámosolygott. - Mehetünk? Kingsley arra gondolt, hogy nemet mond, kifogást keres, tiltakozik, hogy Matthew már alaposan bemutatta neki az iskolát, nincs szüksége még egy körbevezetésre, de merci beaucoup az ajánlatot. És bár úgy tűnt, Stearns nem rokonszenvez vele, sőt, talán gyűlöli is, Kingsley nem tagadhatta, hogy egész lénye arra vágyott, hogy kettesben legyen ezzel a titokzatos fiatalemberrel, akihez még a papok is alkalmazkodtak. - Oui - suttogta Kingsley, és Stearns szépen formált ajkai vékony vonallá keskenyedtek. Kingsley követte kifelé a konyhából. Amint kint voltak az ajtón és kettesben maradtak a folyosón, Stearns szembefordult vele. - Pere Henry est un hero - kezdte Stearns hibátlan franciasággal. - Henry atya egy hős. - Bocsásd meg neki, hogy nagyon keveset tud Franciaországról. A második világháború alatt Lengyelországban csempészett át zsidókat biztonságba, nőket és lányokat bújtatott orosz katonák elől. Csak azért tudom, mert egy másik pap elmesélte nekem. Henry atya nem mesél arról a több száz életről, amit megmentett. Olasz ételekről és krimikről beszél. Aldo atya brazil. Öt és tizenkét társát 1969-ben gerillák tartották fogva. Aldo atya huszonkilenc éves volt, és annak ellenére, hogy vagyonos és politikailag jelentős családból származott, őt engedték el utoljára - saját kérésre. Nem akart elmenni, amíg a többiek biztonságban nem voltak. Megbocsátott fogva tartóinak, és nyilvánosan arra kérte a bíróságot, hogy mutasson irántuk engedékenységet. Most ő főz ránk.

- Miért mondod el ezt nekem? - kérdezte Kingsley. A szülei halála óta most érezte először, hogy könnyedén sírva fakadhat. - Henry atya megkért, hogy mutassam be neked a Szent Ignácot. Ezt teszem. Jössz? - kérdezte Stearns, még mindig franciául. Kingsley nem szólt semmit, de követte végig a folyosón. Stearns megállt az étkezőbe vezető ajtóban. Csak két fiú ült az asztalnál, ettek és beszélgettek. - Ton ami!14, Matthew - mondta Stearns, és a kicsi, vörös hajú fiú felé biccentett, aki először körbevezette az iskolában. Matthew egy magasabb fiú mellett ült, akinek fekete haja és szemüvege volt. Másfél éve jött ide. Bár tizenegy éves, amikor a többiek meglátták, alig látszott többnek nyolc évesnél. A szülei az éhezés szintjéig nem törődtek vele. Egy gazdag katolikus család fizeti a tandíját, akik nem messze laknak attól a környéktől, ahol rábukkantak Matthew-ra, amint átkutatta a kukákat. A fiú, akivel beszélget, azoknak a fia, akik Matthew tandíját fizetik. Ezt egyikük sem tudja. Maguktól barátkoztak össze. 14 A barátod (fr.) Kingsley nagyot nyelt, és nem szólt semmit, csak követte Stearnst kifelé az étkezőből. - Azt hiszem, Henry atya azt akarta, hogy azt mondd el, hánykor kezdődnek az órák meg ilyeneket. - A reggeli hétkor van. A kápolna nyolckor. Az órák ki1enckor kezdődnek. Holnap megismered Martin atyát, aki majd beosztja az órarendedet. - Gondolom, hogy Martin atya is hős. - Martin atya csillagász. Három üstököst fedezett fel, és feltalált egy képletet, amivel ki lehet számítani a világegyetem tágulásának mértékét. Most már visszavonult. A szeme már nem elég éles, hogy tovább fürkéssze az égboltot. Úgyhogy most matematikát és természettudományt tanít nekünk. Stearns kivezette az étkezőből, át a könyvtárba. A főterem üres volt, de a nyugati falnál levő kandalló mellett három, Kingsley-korú fiú üldögélt. Stearns elvett egy elhagyott könyvet az egyik asztalról, a gerincére pillantott, és elindult az egyik könyvespolc felé, ami nem volt túlzottan messze a beszélgető fiúktól. - Stanley Horngren - az, akin a zakó van... - mondta Stearns, és királyi szőke fejét az egyik fiú felé biccentette. Tizenkét testvére van. Minden nyáron két állást vállal, hogy fizethesse az itteni tandíját, és ne terhelje a családját plusz költségekkel. James Mitchell, aki mellette ül, teljes ösztöndíjjal jár ide. Ez elég nagydolog, tekintve, hogy teljesen süket, és soha nem járt süketeknek való iskolába. Ha beszélsz vele, tisztán beszélj, és ügyelj rá, hogy lássa a szádat. És csak angolul beszélj - mondta Stearns, és sötét pillantást vetett Kingsley-re. A könyvet egy polcra tette, ahol kétségtelenül a helye volt. - A pamlagon ülő fiú Kenneth Stowe. Két évet töltött egy elmegyógyintézetben, mert a tanárai azt hitték róla, hogy szellemileg visszamaradott. Valójában csak kisebb tanulási nehézségei voltak, és zsenihez méltó az IQja. Most színötös tanuló. A könyvtár kilenckor zár. Ha tovább akarsz maradni, Martin atyától kérj engedélyt. Stearns sarkon fordult, és kiment. Kint, a templom ajtaja előtt megállt. - A hétvégi mise délután ötkor kezdődik szombaton, vasárnap pedig reggel tízkor. Hagyományos katolikus mise van. Katolikus vagy? Kingsley megrázta a fejét. - Mi a hugenották leszármazottai vagyunk. Stearns az orrán át kifújta a levegőt. - Kálvinisták. - Úgy mondta, mint egy szitokszót, aztán folytatta. - Javasolt a kápolnába járni, de nem kötelező. Nem kell levágatnod a hosszú hajadat. Megkérnek majd, hogy viseld az iskolai egyenruhát, de csak azért, hogy az egyenlőség érzete megmaradjon. Itt senki sem jobb a másiknál. Ezt érted, ugye? Kingsley a padlót bámulta. - Igen. Stearns a kollégiumig vitte, és kint megállt, hogy összegyűjtsön pár fahasábot. Kingsley is összeszedett pár tűzifának valót, azt gondolta, hogy a második emeleti hálóterembe viszik őket, de ehelyett

Stearns felment abba a szobába, ahol a legkisebbek aludtak, és felhalmozta a hasábokat a kandalló mellé. Majd kivette Kingsley kezéből a többit, és hozzátette a halomhoz. Több fiatal fiú ült az ágyán, és olvasott. Csak egy nyögött ki egy halk köszönömöt, ahogy Stearns és Kingsley kifelé indultak. Stearns nem szólt semmit, csak könnyedén, szinte testvériesen megkocogtatta a fiú homlokát. A szobában levő többi fiú ámul attól kikerekedett szemmel nézett Stearns után. Kingsley csak ment utána, a kollégium legfelsőbb emeletére, ahol az idősebb fiúk aludtak. - A lámpaoltás kilenckor van - mondta vezetője döbbenetesen folyékony franciasággal. Ha Kingsley nem tudta volna, hogy nem így van, azt feltételezte volna, hogy Stearns francia anyanyelvű. - Ha van leckéd, ami miatt tovább fent kell maradnod, akkor a lenti nappaliban dolgozhatsz. Ahogy Henry atya mondja: a tűzifa nem a fán nő. - Kérlek, az elhasznált tűzifa helyébe tegyél másikat. - Bien sur15 - mondta Kingsley, de tudta, hogy magától nem jutott volna eszébe feltölteni a tűzifakészletet. 15 Természetesen (fr.) - Tizennyolcan alszunk ebben a teremben. Most tizenkilencen, hogy te is itt vagy. Nathan Weitznek rémálmai vannak, olyan okokból kifolyólag, melyeket eddig még senkivel sem osztott meg. Hetente legalább egyszer sikoltozva ébred. Ne törődj vele. Pár perc múlva visszaalszik. Ha látod, hogy alvajárni kezd, menj utána. A múlt télen kiment az épületből, és majdnem kihűlt. Joseph Marksbury a felelős a házimunkák kiosztásáért. Javaslom, hogy előbb keresd fel, mint hogy ő keressen meg téged, hacsak nem akarod a fürdőt sikálni egész félévben. Ha megbocsátasz, most visszatérek a portugál nyelvleckémhez. - Te portugálul is tanulsz? - kérdezte Kingsley. – Hány nyelven beszélsz? - Nyolc. - Én kétnyelvű vagyok. Az ilyet, mint te, hogy nevezik? Stearns felhúzott szemöldökkel nézett rá. - Intelligens. Kingsley majdnem elnevette magát, de rájött, hogy Stearns nem tréfál. Nyolc - ismételte Kingsley. - Megőrülnék, ha ennyi szó lenne a fejemben. Elég bajom van azzal is, hogy az angolt és a franciát elkülönítsem a fejemben. - Pár diák beszél egy kicsit franciául, de mióta Pierre atya meghalt, én vagyok az egyetlen itt, aki folyékonyan beszéli a nyelvet. Ha franciául szeretnél beszélni, beszélgess velem. És mint láttad, ez a hely tele van kedves és bátor papokkal és intelligens, keményen dolgozó fiatalemberekkel. Sokuknak közülük nagy akadályokat kellett leküzdeni, hogy itt lehessenek. Ha úgy érzed, hogy újra hazudnod kell, akkor hazudj nekem. Kingsley elvörösödött, és összefonta a karjait. - Bocsánatot kérek majd Matthew-tól. - Ez nagyon jó ötlet, Mr. Boissonneault - mondta Stearns. - Szólíthatsz Kingsley-nek. Ez a nevem. Úgy tűnt, Stearns eltűnődik az ajánlaton. - Kingsley... - Bólintott, és Kingsley megfeszült, amint a szőke zongorista, aki láthatóan uralta az iskolát, kimondta a nevét. - Nekem ez az iskola volt a megváltás. Értékelném, ha legalább némi tiszteletet mutatnál iránta. Stearns megfordult, és elindult kifelé a hálóteremből. - Merci - mondta Kingsley, mielőtt a másik kiment volna. - Köszönöm. - Mit köszönsz? - kérdezte Stearns az ajtóból. - A Ravelt ma. Mon pere aimait Ravel.16 Egy pillanatig Stearns csak bámult rá. Kingsley szeretett volna elsüllyedni átható tekintete alatt, de szilárdan állt, nem pislogott, nem nézett félre. - Aimait? Az apád meghalt?

Kingsley bólintott. - Et maman.17 Tavaly májusban. Vonatszerencsétlenségben. Csodálatosan zongorázol. Még soha nem hallottam senkit, aki így játszotta volna Ravelt. 16 Az apám szerette Ravelt. (fr.) 17 Az anyám is. (fr.) Stearns visszajött a szobába, és megállt előtte. Kingsley érezte, hogy tekintete ismét az arcát kémleli, és hirtelen félénkséget érzett. Félénkség? Tizenhat évesen Kingsley majdnem ötven lánnyal lefeküdt már. Nem, nem csak lányokkal, nőkkel is. Még néhai apja üzlettársának feleségével is. - A Marcus Stearns nevet kaptam a keresztségben mondta végül Stearns. - De soha senki nem hív Marcusnak. - Miért nem? - Mert Marcus az apám neve, és én nem az apám fia vagyok. - Lassan, szándékosan elhúzva ejtette a szavakat, mintha fenyegetne, nem pedig tényt közölne. - Akkor hívhatlak máshogy? Nem Stearnsnek? Nagyon hivatalosnak tűnik. Úgy tűnt, Stearns elgondolkodik a kérdésen. - Egy napon talán. Megijesztette a fiú, de valamiért mégsem akarta, hogy elmenjen. Stearns elhallgatott, és Kingsley bőröndjére pillantott, ami az egyik ágy lábánál állt. - Az ágyad az enyém mellett van - mondta végül. Kingsley keze bizseregni kezdett ágyuk közelségének említésétől. Nem tudta, miért reagál úgy erre a fiatalemberre, ahogy csak szép nőkre szokott. Állandóan bámulta, azon tűnődött, miféle titkokat rejtegetget, és milyen lenne megtudni ezeket a titkokat éjszaka, amikor egy párnán keresztül suttogják őket. - Hogyhogy ilyen távol került az ágyad a kandallótól? - Én kértem. Elég melegben alszom éjjel. Egy jó tanács - mondta Stearns és Kingsley szemébe bámult. - Ne ébressz fel éjszaka. Kingsley vakkantva felkacagott. - Miért? Talán megölsz? Stearns megfordult, és elindult az ajtó felé. - Vagy még rosszabb.

ÖTÖDIK ÉSZAK A JELEN Kingsley megfogta a kötél egy darabját, és csomóba kötötte. A lány gyanakvó tekintettel figyelte, ahogy a kötelet áthúzta a fején, és a csomó a torkához került. - Egyszerű kis játék, chérie. - Megkerülte a lányt, és helyeslően bólintott. Bájos lány. Huszonkilenc éves. Kék szemű. Jógaoktató vagy valami hasonlóan ostoba foglalkozása van. Ma este félig megtörte, és később meg fogja köszönni neki. - A kötél egyik vége a nyakad köré van tekerve. A másik... - Megkopogtatta a lány térdének hátsó részét, amíg az felemelte a lábát, akár egy jól betanított póniló. Kingsley megragadta a lány combját, felemelte, és köré hurkolta a kötél másik végét. - Így, szépen, a bájos, átfordított bokád köré. Azt mondod, órákon át tudod tartani a jógapózokat. Lássuk, meddig tudod fent tartani a lábadat, behajlítva, miközben én seggbe kúrlak. Ha elkezded lejjebb engedni a lábadat, fuldokolni fogsz. Egyszerű. Oui? A lány pupillája kitágult. Hallhatóan nyelt. - Oui, monsieur - suttogta. - Bon. Most pedig egy kicsit hadd húzzam ezt meg.

Kingsley a lány csuklóit az ágy oszlopaihoz kötötte, és pár centivel megrövidítette a kötelet, amely a lány nyakát a bokájával kötötte össze. Látta, hogy a lány tényleg nem hazudott. A lába fent maradt, magasan, behajlítva, és a lélegzetvétele zavartalan volt. Persze amint elkezdi dugni, elveszíti a koncentrálóképességét. Imádta ezt a játékot. Az éjjeliszekrényből kivette a síkosítót és egy óvszert. A lány félelme és izgalma olyan erős illatban keveredett össze, hogy egy méterről érezte. Mögé állt, és elkezdte kigombolni a nadrágját. A Kingsley hálójába vezető ajtó kivágódott, és Søren rontott be rajta. Csupán egy pillanatra vonta a fel a szemöldökét, amíg rájuk nézett, majd leült az ágy melletti karosszékbe, és hosszú lábát cipőstől az ágyra vetette. - Beszélnünk kell. Kingsley olyan pillantást vetett Sørenre, amelytől a Nyolcadik Kör bármelyik alárendeltje pánikrohamot kapott volna. Søren azonban csak nézett rá, pislogás nélkül. Kingsley tehetetlen sóhajjal kibogozta a köteleket, rápaskolt a lány fenekére, és gyorsan, dühösen mondta: - Kifelé. - De... - A lány először Kingsley-re nézett, majd Sørenre, aki szerencsére ma este inkognitóban jött Kingsley házába. Papi gallér sehol. Fekete pólót és fekete nadrágot viselt, és fekete motoros bukósisakját a kezében tartotta. - Kifelé - ismételte Søren, és most a lány hallgatott rá. Gyorsan összeszedte a ruháit a földről, és kirohant a szobából. Kingsley már becsukta volna mögötte az ajtót, de második kedvenc nője, Sadie, beosont, és leült a lábához. - Nem tudsz kopogni? - kérdezte Kingsley, franciára váltva. A nyakörvénél fogva megragadta Sadie-t, magányos fekete rottweilerét, és fellódította az ágyra. A kutya fürgén felugrott, és elhelyezkedett a takarón. Søren elmosolyodott, és angolul válaszolt. - Hallottam pletykákat arról, hogy létezik a világon kopogás. De soha nem hittem bennük. - Szép kis estét terveztem magamnak. - Most új terv kell. Idetelefonáltam. Irena vette fel, nem Juliette. - Juliette elment. - Kingsley leült az ágyra Sadie mellé, és megvakarta a kutya fülét. - Elment. Hová? - Haitire. Ma utazott el. - Tovább vakarta Sadie-t, nem volt hajlandó Søren szemébe nézni. - Soha nem engeded el Juliette-et Haitire egyedül. Kingsley felszegte az állát. - Különleges körülmények állnak fenn. - Mennyire különlegesek? - Søren levette az ágyról a lábát, és a padlóra tette. Ezzel az egyetlen mozdulattal jelezte, hogy beszélgetésük már nem a hanyag társalgás medrében folyik tovább. - Kísértetet láttam. Søren felemelte a kezét, és szórakozottan dörzsölni kezdte alsó ajkát hüvelykujja begyéveI. Kingsley együttérző válaszként beleharapott saját felső ajkába. Azok az ajkak... egyszerre kegyetlenek és érzékiek... Nem is tudja, mekkora kárt tettek benne. És mégis, annyira vágyik rájuk, mint amennyire egykor, régen. - Én nem hiszek a kísértetekben, és neked sem kéne, Kingsley. - Miért nem? Harminc éve vagyok szerelmes egy kísértetbe. - Kingsley odament a karosszékhez, és leült a másik férfi lábánál fekvő puffra. Søren összehúzott szemmel nézte. - A test még ki sem hűlt. Eleanor egy napja ment el, és már megint az ágyadba akarsz rángatni? - Már megint? - Kingsley felnevetett, és a szemét forgatta. - Még mindig. Meglep?

Søren vállat vont. - Nem igazán. Mesélj a kísértetedről. Az éjjeliszekrényen egy mappa feküdt. Kingsley szinte vonakodva emelte fel, és odavitte. Søren egy pillanatig nézte, majd elvette tőle a fekete aktát, és kinyitotta. Áttanulmányozta a tartalmát, majd ismét becsukta, és visszapillantott Kingsley-re. - Ezek mi vagyunk a Szent Ignácban. Eleanornak van egy másolata erről a képről. Mi van vele? Kingsley fogta az aktát, és kinyitotta. Harminc év tűnt el abban a harminc centiméternyi térben a szeme és a fénykép között, amit nézett. Harminc év múlt el egy szempillantás alatt. Kingsley még ma is emlékezett a napra, amikor a kép készült. A legjobb barátja a Szent Ignácban egy maine-i Christian volt, aki karácsonyra fényképezőgépet kapott, és eldöntötte, hogy egy szép napon majd a National Geographic-nak fog dolgozni. Az első állatok, akiket a gépével megörökített, a diáktársai voltak. Azon a napon, amikor a kép készült, Kingsley és Søren eltűntek az erdőben, és vitatkoztak. Kingsley teste az iskolai egyenruhája alatt tele volt kék-zöld foltokkal, a hátán és a combján szinte mindenütt hurkák éktelenkedtek. Az egyetlen látható nyom két, ujjbegyszerű folt volt, ami a nyakán maradt abból a cselekedetből, ami véget vetett a vitának. - Nekem is van a képről másolatom - ismerte be Kingsley. - Egész életemben nálam volt. - És? - Søren keresztbe vetette a bokáját a térdén és várt. - És... - Kingsley kivette a képet az aktából, és megfordította. A hátuljára valaki tintával ráírta a nevük kezdőbetűit. A celluloid fehérje megfakult és megsárgult. - Ez nem az én másolatom. Ez az eredeti. Søren összehúzott szemmel nézett Kingsley-re. - Az eredeti? Kingsley bólintott. - Ez tegnap érkezett postán. Se cetli. Se levél. A feladó neve és címe nem volt a borítékon. A fénykép a mappában és semmi más. Søren egy pillanatig hallgatott. Kingsley várt. - Bélyeg? - New Hampshire-i - otthon, édes otthon. Søren lassan felállt, és az ablakhoz ment. Elhúzta a függönyöket, és kipillantott a manhattani égboltra. Kingsley néha legszívesebben írt volna neki egy egymillió dolláros csekket, ha megtudhatja, mire gondol. De túlságosan is jól ismerte Sørent. A pénz semmit nem jelentett neki. Egy titok viszont számára kedvesebb fizetőeszköz volt. - Nem Elizabeth az - mondta Søren. Kingsley odaállt mellé, és figyelte, ahogy szürke szemei a várost pásztázzák. - Biztos vagy benne? - Mégis milyen indítéka lenne? Miért lopná el Eleanor aktáját a szobádból? Miért küldte volna el neked a képet? - Te nálam jobban ismered Elizabeth-et. Egész életét annak szentelte, hogy bántalmazott gyerekeken segítsen. - És? - Te és a Kicsikéd? Vajon mit érezne, ha tudna rólatok? - Eleanor harmincnégy éves. - Akkor nem harmincnégy éves volt, amikor beleszerettél. Tudom, hogy semmi rosszat nem csináltál vele. Tudom, hogy biztonságban volt melletted, és megvédted, még magadtól is, még akkor is, amikor a saját kis kedvenced könyörgött, hogy ne tedd. De Elizabeth is így látná? Søren kifújta a levegőt, és összevonta a szemöldökét. - Nem. Elizabeth nem így látná. A legrosszabbat feltételezné, azt, hogy olyan vagyok, mint az apánk. - A nővéred még nálad is többet szenvedett, Pere Stearns. Előbb tenne tönkre téged, és még csak annyi fáradságot sem venne, hogy később kérdéseket tegyen fel.

- Meglehet. De biztos, hogy nem menne ilyen messzire, akkor nem, amikor elég lenne neki egy telefonhívás is. - Elizabeth mindent megtenne, ami hatalmában áll, hogy tönkretegyen, ha tudna rólad és a kis kedvencedről. De igen, ez nem az ő stílusa. És a kis kedvencedé sem. - Amikor kimondta a "kedvenc" szót, Sadie felemelte hatalmas fejét, és áhítatos odaadással nézett rá. Bárcsak a világ minden nőjét ilyen egyszerűen lehetne kordában tartani... Kingsley még egyszer a képre pillantott. Elizabeth, Søren nővére. .. Gyönyörű, még negyvennyolc évesen is. Gyönyörű, de megtört. Nem, több mint megtört... Darabokra tört. Kingsley csak pár percet volt egy légtérben vele, de találkozott francia katonákkal - háborús veteránokkal, férfiakkal, akik haláltáborokat szabadítottak fel, és végignézték, hogy a nácik hogyan tiporták el Párizst -, akiknek kevesebb kísértet volt a szemükben, mint Søren nővérének. Ha csupán megerőszakolta volna az apja gyermekkorában, azt talán túlélte volna olyan károkozás nélkül, amit a belsejében hordozott. De aztán a maga sötétségét saját öccse felé fordította. Amikor megszűnt áldozat lenni, és maga lett az elkövető... Már nem lehetett tudni, hogy egy ilyen megtört lélek mire képes. Kingsley ismert megtört lelkeket - végül is, az ő lelke is ilyen volt. - Akkor ki még? - kérdezte, és becsusszant az ablak és Søren közé. Søren lepillantott rá. Kingsley csak elvigyorodott, és várta, hogy a másik megmozduljon. De nem tette. Søren némán állt. Kingsley tudta, hogy nem szólalhat meg, tudta, hogy nem szabad elsietnie a választ. Majd idővel megérkezik. Türelem. Søren mindig is megjutalmazta a türelmet. Ezt Eleanor kislányként megtanulta. Ha megpróbálta volna kényszerrel odavonni Søren kezét, az otthagyta volna, magával vitte volna az iránta való rögeszméjét. Eleanor csábított és incselkedett, provokált és dacolt, egész végig várt, válaszokat akart, de soha nem követelte ki őket. Addig a napig, amíg Søren mindent elmondott neki, és mindent megadott neki. És akkor megvolt benne az a merészség, hogy otthagyta az egészet. Søren lakomákat tálalt elé, melyekből Eleanor csak csipegetett, miközben Kingsley felfalta a morzsákat a padlóról. - Nem Elizabeth az - mondta ismét Søren. - De talán tud valamit. Végül is, Lennoxot csak Elizabeth és a két gyermeke lakja. Ha a bélyegző onnan van, akkor. . . - Akkor mi, mon pere? Kingsley várt, remélve, hogy Søren pontosan azt mondja, amit hallani akart. Eleanor elment. Juliette elment. Csak ők ketten, megint. Megint minden tökéletes lehetne, mintha újra iskolatársak lennének. Bárcsak Søren azt mondaná, amire annyira vágyott, hogy mondja! - Akkor beszélnünk kell vele - neked és nekem. Kingsley bólintott. - Oui. Tökéletes.

HATODIK DÉL Az ilyen pillanatokban Wesley azt kívánta, hogy bár ugyanolyan folyékonyan jönne belőle a profanitás, mint Norából. Egy jó kis káromkodás, mondjuk egy "bassza meg" remekül összegezte volna az érzelmeit. Apja arckifejezése láttán Wesley tudta, hogy nem először hallotta a Nora Sutherlin nevet. De honnan tudja, hogy ki Nora? Norát kétfajta ember ismerte - az erotikus regények olvasói és a perverzek. Wes nem örült, hogy az apja valamelyik kategóriába beleesik. - ÖÖ... Apa? - J. W. ...Hol van Bridget? Wesley lepillantott Norára. Még nem igazán mesélt neki Bridgetről. - Nem tudom. Gondolom, otthon. Szakítottunk.

Wesley apja megint úgy nézett rá - azzal a szkeptikus, félig felhúzott szemöldökű tekintettel, ami soha nem folytatódott semmi jóval. - Mikor? Egy hete még kint ültetek a verandán, és olyan hangosan nevettetek, hogy már arra gondoltam, rátok irányítom a locsolócsövet, hogy lehűtselek. Wesley összerezzent, és elfordult Norától. Már csak az hiányzott, hogy lássa az arckifejezését, amelyet a hír váltott ki belőle. De Nora biztosan jól fogadta, mert Wesley megérezte a tenyerét a derekán. Gyorsan megveregette, majd kezét becsúsztatta farmerja hátsó zsebébe. Bár nagyon szerette Nora kezét a Levi's farmerjén, az, hogy a fenekét markolássza, talán nem a legjobb bemutatkozás az apja előtt, tekintve, hogy milyen hangulatban van. - Az után szakítottunk. Nem működött. Én... - Mr. Railey, biztos vagyok benne, hogy sokkolta önt, hogy egyszerűen felbukkanok a semmiből mondta Nora. Kezét elhúzta Wesley-től, és egyet előre lépett. - Az egész nekem is kissé sokkoló. De Wes és én nagyon régóta ismerjük egymást. És. . . - A fiam húszéves, Miss Sutherlin. Senkit nem ismer nagyon régóta. Wesley nézte, ahogy Nora mosolyt erőltet az arcára. Látta már ezt a mosolyt. Nora olyan férfiakkal használta, akiket megpróbált rávenni arra, hogy tegyenek meg valamit neki. Ezzel a mosollyal egyedül ezen az úton két gyorshajtásos bírságot úsztak meg. Azt kívánta, bár telepatikusan kommunikálhatna Norával. Legelőször is azt mondaná neki: hagyd abba a mosolygást! Hidd el nekem. - Úgy érzem, rosszul kezdődött ez a mi ismeretségünk, Mr. Railey - folytatta Nora. - Beszélhetnénk bent pár percet? Wesley régebben nekem dolgozott Connecticutban. És... Wesley apja komótosan elindult előre. Ebben semmi újdonság nem volt. Jackson Railey arról volt híres, hogy mindent komótosan csinált. Amikor Wes még kisfiú volt azt gondolta, hogy ezt azt jelentette, hogy az apja amolyan megfontolt típus, aki soha nem siet, és nem is siettet se mást, se magát. Ahogy idősebb és okosabb lett, rájött, hogy az apja azért haladt lassan, mert szerette, ha mások várnak rá. Egy pillanat alatt döntött, de egy percig várt a válasszal. Órákat töltött olyan dolgokkal, amelyek másoknak csak percekbe teltek, hogy bebizonyítsa, hogy van elpazarolni való ideje és pénze... Még akkor is, ha másnak nem volt. - Tudom, ki maga, Miss Sutherlin. Wesley szíve gyorsabban kezdett verni, minden egyes lépéssel, ahogy apja közeledett Nora felé. A dolgok kezdtek egyre jobban elfajulni. - Rajongó? Milyen kedves! - Nora tovább mosolygott. - Nem éppen, asszonyom. - Apa. Menjünk be, és beszéljük meg. - Wesley oldalt lépett, kétségbeesetten próbált apja és Nora közé állni. Apja nem volt egy erőszakos típus, de nem kellett annak lennie. A szavak elég fegyvert jelentettek a számára, főleg, amikor ilyen dühös volt. - Ez a nő nem lépheti át az otthonom küszöbét, J. w. És őszintén szólva, megdöbbent, hogy egyáltalán ilyen javaslattal állsz elő. - Ez a nő? - Wesley kiegyenesedett, és belenézett apja kék szemébe. Barna szemét anyjától örökölte, ahogy a temperamentumát is. Máskor csak az állkapcsuk vonala árulta el, hogy Wesley és az apja egyáltalán rokonságban állnak egymással. - Az a nő a legjobb barátom, apa, emellett a New York Tímes négyszeres sikerszerzője. - Igazából ötszörös - szúrta közbe Nora egy kacsintással. A kacsintás erőt adott Wesley-nek a folytatáshoz. Akármit is mond az apja Norának, Nora el fogja viselni. A tizenöt külön töltött hónapban majdnem elfelejtette, hogy Nora mennyire imádja, ha kiabálnak vele. - Bocs, Nor. Elfelejtettem az új könyvedet. Többszörös New York Tímes-sikerszerző. Emellett... - Kurva. A szó kiröppent apja ajkai közül, és ott lógott közöttük a lebegőben. Wesley jobb keze ökölbe szorult. Apja talán nem erőszakos, de elég közel járt ahhoz, hogy őt azzá tegye. - Óóó. .. - mondta Nora azzal a gonoszkás kis mosollyal, amitől a férfiak vagy a lábához omlottak, vagy menekülőre fogták. - Kimondta. Tiszteletet érdemel.

- Vond vissza, apa. - Wesley leghűvösebb tekintetét vetette apjára. - Nem tudod, miről beszélsz. - Pontosan tudom, miről beszélek, J. W. Azt hiszed, anyád meg én hittünk neked, amikor azt mondtad, azért akarsz hazajönni Kentuckyba, mert honvágyad van? Két évig azt mondogattad nekünk, hogy mennyire imádod a Yorke-ot, hogy mennyire szeretnéd az egész életedet Connecticutban leélni, hogy milyen boldog vagy, erre egy nap azt mondod, hogy "készen állok arra, hogy hazamenjek”. Azt hiszed, bevettük? Anyád igen, mert el akarta hinni. Nekem több eszem volt. Kicsit kutakodtam. .. - Jézusom, apa, nyomoztál utánam? - Meg kellett tennem. A te érdekedben. Nora halkan felnevetett. - Megengedi, hogy elmondjam, hogy milyen édes a tájszólásuk, amikor ilyen dühösek? Wesley és az apja egyszerre pillantott rá, Wesley döbbenten, az apja undorral. - Na, jó, akkor nem. Folytassák. - Hátralépett és intett, hogy folytathatják. - Azt hiszi, hogy ez mulatságos, kisasszony? Nekem nem az. A feleségemnek sem. A fiunk egy roncs volt, amikor behúzott farokkal visszakullogott ide. A bácsikám megjárta Vietnámot, de nem nézett ki úgy, mint Ő, amikor hazajött. A mosolyt mintha letörölték volna Nora arcáról. Bólintott, előrelépett, és megfogta Wesley kezét. A fiú megszorította az ujjait, és meglepően hidegnek érezte őket. Mintha ideges lenne. Az ő Norája ideges? - Sajnálom, Mr. Railey. Tudom, hogy megsértettem a fiát. És halálom napjáig bánni fogom. De én. .. - Megsértette a fiamat? - Wesley apja megrázta a fejét, és szörnyű, hűvös nevetést hallatott. - Maga nem megsértette a fiamat. Ha leesik a lóról, akkor megsérül. Maga a fiam lelkét zúzta össze. Összeroppantotta. Tudom, milyen mocskos dolgokról ír. A feleségemnek egy egész polcnyi ilyen szemét van a könyvtárában. Abból, amit tudok, a maga irományai meg az ő könyvtárában levők között csupán annyi a különbség, hogy magánál időnként kissé kreatívabbak lesznek a szereplők. Engem nem zavarnak a könyvei. Az sem zavar, hogy árulja a testét. Az viszont zavar, hogy trükkökkel csapta be a fiamat. Kihasználta, megrágta és kiköpte. Wesley tiltakozásra nyitotta a száját, de Nora megelőzte. - Azt mondja, ismer engem, Mr. Railey, de láthatóan mégsem. Ha ismerne, tudná, hogy nem szoktam kiköpni. - Nora kérlek – mondta Wesley. Legszívesebben térdre borulva könyörgött volna Norának, hogy hagyja hadd intézze ő a dolgot. Nem mintha akkor működne. Wesley egy másodpercre némi együttérzést érzett Søren iránt. Nora törvényt nem ismerő, kontrollálhatatlan, fékezhetetlen. Ha az ember mond neki valamit, biztos, hogy pont az ellenkezőjét csinálja. Nevetett, amikor mások sírtak. Táncolt, amikor mások ültek. Körömmel harcolva jutott fel a csúcsra, és egyetlen körme nem tört le. Senki nem tudta megtörni. Senki nem bírt vele. Senki nem tudta elhallgattatni. Egek, de hiányzott neki ez a nő! Wesley az apjához fordult, egyenesen Nora elé lépett, és felszegte az állát. - Apa, a magánéletem Norával... Ami kettőnk között történt, ahhoz semmi közöd. Megoldottuk. És Nora nem kurva. El sem hiszem, hogy ezt mondtad. - Ezt mondtam, és kimondom még egyszer, ha kell. Hogy nevezik azt, ha valaki árulja a testét? - Jó karrierhúzásnak - kukucskált ki Nora Wesley karja mögül. - Habár technikailag én dom voltam... - Nora, magunkra hagynál egy percre? - Wesley megpróbált a lehető legudvariasabb lenni, amennyire táncoló idegei engedték. - Csak nyugodtan, Wes. - Ismét hátba veregette. - Apa, én szeretlek. De most feldühítettél. Nora a legjobb barátom. Ő a barátnőm. Itt marad velem, amíg kitalálom mit csináljak. Ha ezzel gondod van... - Igen, pontosan, gondom van vele. - Akkor szállodába megyünk. - A szálloda jó ötlet - szólalt meg Wesley mögül Nora. - Tetszett az a kastély, ami mellett elhaladtunk. Kibérelhetünk egy tornyot? Megkérdezem, mennyi a heti bérleti díj.

- Inkább egy motelben szállok meg, minthogy eltűrjem, hogy bárki is így bánjon veled, Nora. - Azt mondják, égve hagyják a kivilágítást. Kedves tőlük. - Nora máris elővette a mobilját, láthatóan legszívesebben már el is húzott volna Kentuckyból. Vagy legalábbis Wesley-ék pázsitjáról. A fiú nem hibáztathatta érte. - Motel, mi a fene? - szólalt meg Wesley anyja a verandáról. - Wesley? Hazaértél? - Szia, anya. - Wesley megragadta Nora kezét, és áthúzta a pázsiton, oda, ahol az anyja állt a boltív alatt. Szeretném, ha megismernéd a barátnőmet, Norát. Egészen Connecticutból jött ide, hogy meglátogasson. Wesley szerette volna átölelni, és jól meglapogatni az anyja hátát, de úgy döntött, mégsem teszi. Az apja a múltban azzal vádolta, hogy felhasználta az anyját arra, hogy megússzon egy gyilkosságot. Azt akarta, hogy az apja elfogadja Norát, nem csupán eltűrje azért, mert az anyjának tetszik. - Hello, Mrs. Railey. - Nora megint mosolygott, de nem azzal a mosollyal, ami Wesley-t idegessé tette. Egyszerű mosoly volt, amit csak vele használt, kettesben, vagy akkor, ha egy gyerekkel találkozott. Wesley még soha nem látott senkit, aki olyan jól bánt volna a gyerekekkel, mint Nora. Összetörte a szívét, amikor Nora kijelentette, hogy egyáltalán nem akar gyereket. - Nagyon örvendek. - Nora, ugye? - ismételte Wesley anyja, és viszonozta Nora mosolyát. Az anyja ma kimerültnek látszott. A birtok üzleti ügyei fárasztották, annyira, hogy Wesley attól félt, hogy pusztán a bűntudat miatt örökre ott ragad a farmon. - Nagyon örvendek, én is. De Wesley, azt hittem... Wesley felnevetett. - Anya, Bridget és én jó ideje szakítottunk. Norával akkor voltunk együtt, amikor a Yorke-ra jártam. Megint együtt vagyunk. - Sokkal fiatalabb vagyok, mint amennyinek látszom - lett szélesebb Nora mosolya. - Borzalmasan öregszem. Wesley anyja felnevetett. - Éreztem, hogy az én Wesley-m egy idősebb nőbe fog beleszeretni. A vele egykorú lányok egyszerűen nem elég okosak hozzá. - Gyengéden összeborzolta a fia haját. Nora kinyújtotta a nyelvét Wesleyre és amolyan szemét dolog a karma-pillantást lövellt rá. - Az biztos, hogy én nem vagyok elég okos hozzá. Biztos nem, ha egyszer hagytam elmenni. Most óvatosabb leszek. - Okos kislány. Wesley az anyjára vigyorgott, ahogy az megveregette Nora karját. - Későre jár, anya. Nem kéne ágyban lenned? – kérdezte Wesley, félve, hogy az apjával való vita ébresztette fel. - Igen, Caroline, azt hiszem, ez jó ötlet - szólalt meg Wesley apja ellentmondást nem tűrő hangon. - Igen, uram - mondta az anyja, és a férje kezéért nyúlt. - Fektess le. De aztán jól takargass be! - Mindig betakargatlak. Be kell, hogy takargassalak, különben elszöksz tőlem. Wesley anyja elmosolyodott, és sápadt arca azonnal felragyogott a szeretettől. Wesley is kénytelen volt elmosolyodni. Ö és az apja között voltak nézeteltérések, de mindketten legszívesebben megcsókolták volna Caroline lába nyomát. Ha más nem, ez általában visszatartotta őket attól, hogy új polgárháborút robbantsanak ki Kentucky földjén. - Nagyon örültem, hogy megismerhettem, Nora - mondta Caroline, és átpillantott a válla fölött, amint Jackson bevezette a házba. - Wesley, ügyelj rá, hogy kapjon elég takarót. Lehet, hogy éjszaka még hűvösebb lesz. - Rendben, anya. A vendégházban alszik, velem. - Ezt meg sem hallottam, fiatalúr - mondta az anyja nevetve. Wesley Norára pillantott, aki rávigyorgott.

Most, hogy ismét kettesben voltak, Wesley neki dőlt az elülső veranda egyik oszlopának. - Na, jó, ez rosszabb volt, mint vártam - ismerte be. - Nora, nagyon sajnálom. Nem akarom elhinni, hogy az apám nyomozott utánad és utánam és... Nora két nagy lépéssel megszüntette a köztük levő távolságot, és a fiú köré fonta a karját. - Hűűű, ez meg hogy jött? - Wesley szorosan a karjába zárta. - Wes, te vagy az én hősöm. El sem akarom hinni, hogy így feleseltél az apáddal. Apád egy kicsit olyan... - Nora elhúzódott, és a Psycho zuhanyzós-késelős jelenetét imitálta. Wesley helyeslően bólintott. - Igen, ez vitathatatlan. Apa rendes ember. Tényleg az. Csak túlságosan védi anyát és engem. - Igazi családfő. Ezt értékelem. Az én apám simán eladott volna, ha van tíz dollár tartozása, és azt gondolja, hogy kap értem egy Hamiltont. - Apa csak azért nem kedvel téged... - Gyűlöl.. Gyűlöl engem - javította ki Nora. - Jól van, csak azért gyűlöl, mert azt hiszi, hogy bántottál engem. Nora megsimogatta Wesley arcát. A fiú elfordította a fejét, és belecsókolt a tenyerébe. - Wesley... Bántottalak. A fiú bólintott, és nem szólt semmit. Nora újra átölelte. Hosszú ideig ölelte, olyan hosszan, hogy elfelejtette, miért is teszi. A fiú belecsókolt a hajába, beszívta az illatát - orchidea. Norának mindig orchideaillata volt... Egy nap majd megkérdezi tőle, hogy miért. - Mennem kell. - Nora elhúzódott. - Tessék? - Majd megszállok valahol a városban. Nem akarok több gondot okozni, mint amennyit már eddig okoztam. Nora Sutherlin egyenlő a zűrrel. Egyszerű a képlet. Wesley megrázta a fejét, és megfogta Nora kezét. - Mióta foglalkozol te képletekkel? Ne válaszolj. Figyelj... Nem okozol semmilyen zűrt. Együtt leszünk, pihenünk, kitaláljuk, hogy mit csináljunk. Nem lesz zűr, rendben? Nora mélyet sóhajtott. Összefonta karját, és nekidőlt a háta mögötti oszlopnak. - Maradj egy hetet. Ígérj nekem egy hetet - mondta Wesley. - Ha egy hét múlva is ilyen rossz lesz a helyzet az apámmal, akkor visszamegyünk Connecticutba. Rendben? Wesley figyelte Norát. Lehunyta a szemét, és az orrán átfújta ki a levegőt. Létezik még egy ilyen szép nő a világon, mint Nora Sutherlin? Még az egész napos vezetés után is, úgy, hogy semmi különös nincs rajta, csak egy farmer és egy szűk, fehér póló azon a gyönyörű mellén, amiről Wesley ébren álmodozott. Sűrű, fekete haja lófarokba fogva, szemfestéke elkenődve, rúzsa lekopva... A külső máz mögött, amely egyetlen pillantás után megőrjítette, ott volt az esze, a humora, a lelke, amit senki nem törhetett meg még Søren sem. Istenverte. Nem létezik más szó Nora Sutherlinre. Csak az, hogy istenverte. - Rendben. Egy hét - ígérte Nora, és kinyitotta a szemét. - Jól van. Mit gondolsz, tudsz rendesen viselkedni egy hétig? - Valószínűleg nem. De megpróbálok. A te kedvedért. - Köszönöm. - Szívesen - mondta Nora, és elindult a kocsija felé. - Vagyis. .. Egy hét alatt még én sem tudok zűrt okozni, ugye?

HETEDIK ÉSZAK A MULT Kingsley két hétig mást nem csinált, csak bámulta Stearnst. Órákra járt, részt vett az étkezéseken, úgy tett, mintha összebarátkozott volna a többi fiúval. .. De minden, amit tett, csupán csel volt, tettetés, terelés. Hogy jóvátegye az első napi viselkedését a Szent Ignácban, Kingsley igyekezett mintadiák lenni a környezete szemében. De egyedül csak Stearns miatt létezett, csak a bűn miatt. De Stearns nem volt partner ebben. - Arisztotelész - hangsúlyozta Robert atya, ahogy a törött kréta fájdalmasan megcsikordult a táblán különös elmélettel rendelkezett az elméről, a tudatról. Azt gondolta, hogy a tudatosság székhelye a szív. Az agy csupán egyszerű hűtőgyár - a szellőztetés helye. Érdekes módon az ősi egyiptomiak szintén úgy vélték, hogy az agy céltalan szerv, míg a szíva lélek és a gondolat székhelye. A modern tudomány azt mondja nekünk, hogy ez tévedés. De vajon mit mond Jézus? Kingsley az agya hátsó részében tudta a választ erre a kérdésre. Gyerekként soha nem járt rendszeresen templomba, de néha az anyja magával vitte. Egy közeli katolikus templomban az egyik misét angolul tartották az anyjához hasonló amerikai kivándoroltaknak. Az anyja nem is igazán azért ment templomba, mert hívő volt, hanem inkább azért, hogy egy órán át lubickolhasson az anyanyelvében. Nővére, Marie-Laure hétvégén soha nem tudott tizenkét óra előtt kikászálódni az ágyból. Apja, a büszke hugenotta nem volt hajlandó belépni egy katolikus templomba, így ilyenkor Kingsley teljes egészében élvezhette anyja közelségét. Már kiskorában sem tette semmi boldogabbá, mint egy nő teljes figyelme. Azonban néha azért figyelt a papokra és a felolvasásokra is. És volt valami az egyik szövegben, ami még évekkel később is szíven ütötte. Valami az elméről... Az osztályteremben csend volt. Kingsley felemelte a Bibliáját, és lapozgatni kezdte. Talán ha Isten mellette áll, megtalálja az oldalt, a verset. Stearns szintén erre a teológiai órára járt, a legtávolabbi helyen ült, az ablak mellett - a leghidegebb helyen a teremben. Mindig ő érkezett elsőnek. Ülhetett volna a kandalló mellé, de soha nem tette. - Senki? - Robert atya megfordult és szembenézett az osztállyal. - Valaki? Kingsley látta, hogy Robert atya tekintete megpihen Stearnsen, aki láthatóan elnyomott egy sóhajt. - Lukács evangéliuma, tízedik fejezet, huszonhetedik és huszonnyolcadik vers - mondta Stearns, amikor egyértelmű lett, hogy senki más nem szólal meg. - Nagyon jó, Mr. Stearns. El tudja mondani fejből? Fejből? Kingsley Stearnsre bámult, aki maga volt a megtestesült tudományos tökély. Egyenruhája makulátlan volt, és szőke hajának minden szála a helyén. Kingsley, bármenynyire is próbálkozott, mindig kócosnak és gyűröttnek látszott. Henry atya azzal ugratta, hogy mindig olyan, mintha most kelt volna ki az ágyból. Jó is lenne. Anélkül, hogy a Bibliáját kinyitotta volna, Stearns szája szóra nyílt. - Jézus azt mondta neki: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” Ez a legnagyobb és a legelső parancsolat. - Nagyon jó, Mr. Stearns. És mi köze van ennek a versnek a mi beszélgetésünkhöz az elméről és a szívről? - Jézus különbséget tesz az elme, a szív és a lélek között. Ezek külön egységek. Külön egységek? Kingsley szeme tágra nyílt Stearns szavai hallatán. Mégis ki tartja ezt az órát? - Ez bizonyítéka annak, hogy az elme, a lélek és a szív teljességgel függetlenek és semmi közük nincsen egymáshoz? - folytatta Robert atya. A tíz diák felé intett, mintha megpróbálná kihúzni szájukból a választ. Egyik sem szólalt meg. - Mr. Stearns? Stearns kissé kihúzta magát.

- Nem szükségképpen. A keresztelés során használt formulát, miszerint megkeresztelnek minket "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”18, az első konstantinápolyi zsinat bizonyítékul használta fel, hogy mivel a Szentháromság három külön személyt jelez, azok emellett egyek is. Amikor Jézus azt mondja, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből, akkor azt mondja nekünk, hogy ez három és egy, akár maga az Istenség. 18 A Szent István Társulat bibliafordítása - Nagyon jó, Mr. Stearns. Nos, ha kinyitják a katekizmusukat.. . Ahogy az osztály kinyitotta a könyvet, Kingsley tovább bámulta Stearnst. Az ablakon kívül a felhők egy pillanatra szétváltak, és egy napsugár - napok óta nem látták - fehér fénnyel töltötte be a termet. Kingsley Stearns szempillájának minden egyes szálát meg tudta volna számolni. És amíg a Nap ismét egy felhő mögé burkolózott, Kingsley nem vett levegőt. A nap eltűnt. Kingsley kifújta a levegőt. Stearns elfordította a fejét, és tekintete találkozott Kingsley minden mentegetőzést nélkülöző pillantásával. Kingsley tudta, hogy félre kellene néznie. Az udvariasság ezt követelte. A diszkréció is. Azt érezte, ha tovább bámul, Robert atya és maga Stearns követeli majd, hogy hagyja abba. De képtelen volt félrenézni, mint ahogy képtelen lett volna félrenézni akkor is, ha magával Istennel kerül szemtől szembe. Ahogy Peter tovább olvasott a katekizmusból, Stearns felállt, és engedélykérés nélkül elhagyta a termet. Robert atya egyetlen szót sem szólt hozzá, nem állította meg, csak folytatta a beszélgetést a többi diákkal. Kingsley szíve hevesen vert, keze ökölbe szorult. Ha Júdás-székben ül, akkor sem érezte volna ilyen kényelmetlenül magát. Tíz másodpercnyi nyugalom után felállt, és Stearns után ment. Amint kint volt a folyosón, Kingsley vadul körülnézett. Stearnst sehol nem látta. Merre mehetett? Ki? Hátra? Az emeletre? Kingsley-nek fogalma sem volt róla, miért ragadta magával ez a mánia, ez az elsöprő vágy, hogy kövesse Stearnst. De most már megtette, kijött az óráról engedély nélkül. Nincs visszaút. Hallotta, hogy a keramitkockás padlón léptek visszhangzanak a betonfalak között. A hang felé rohant és ott találta Stearnst, ahogy a harmadik és negyedik emelet közötti helyiségben fel s alá járkál, kezében egy kis Bibliával. Stearns megállt, és szembenézett Kingsley-vel. Nem szólt. Kingsley kinyitotta a száját. Egy hang sem jött ki rajta. - Kijött - mondta végül, franciára váltva. Vous avez quitté. Vous? Egyenrangúak, iskolatársak, ugyanabban az iskolában. Akkor miért használta Kingsley automatikusan a vous-t a meghittebb tu helyett? - Tu as quitté aussi. - Te is kijöttél. Tu. Nem vous. - Utánad jöttem. - Kingsley hihetetlenül ostobának érezte magát, hogy kimondta azt, ami egyértelmű. De nem volt több szava, több indítéka. Mit magyarázkodjon? Itt van, mert itt van. - Miért jöttél ki? Stearns rámeredt, majd folytatta a járkálást. - Én kimehetek az órákról. - Tudom. Te azt csinálsz, amit akarsz. De ez nem válasz a kérdésemre. - Kingsley rábámult s angolról újra franciára váltott. - Pourquoi? - Bámultál. Kingsley egyszer hallott valami mondást a bátorságról és a diszkrécióról, az anyja mondta egyszer angolul. De elfelejtette, hogy szólt a mondás. A diszkréción már rég túl van, a bátorság meg nem érdekelte.

- Oui. Bámultalak. - Miért bámulsz folyton? - Mit érdekel? Stearns egy pillanatig nem válaszolt. Végül belenézett Kingsley szemébe. - Nem tudom. De érdekel. Ha egymillió dollárt ajánlott volna valaki azért, hogy ezek a szavak ne hangzottak volna el, Kingsley azt mondta volna az illetőnek: tartsa meg a pénzt. - Vissza kéne menned az órára - mondta Stearns, és figyelme újra a Biblia felé fordult. Kingsley a szemét forgatta. - Nem zavar, hogy Robert atya így bánik veled? Összefonta a karját, és nekidőlt a falnak. Stearns megint megfordult. - Hogy? Kingsley vállat vont. - Nem tudom. Az órán egyedül te dolgozol. Senki más nem válaszolja meg a kérdéseket, csak te. Rávett, hogy fejből idézz a Bibliából. Fejből idézz. Ne felolvass. Produkálod magad neki. Miután Stearns egy pillanatig bámulta Kingsley-t, folytatta a járkálást, és újra kinyitotta a Bibliáját. - Nem produkáltat. Robert atya gyűlöli a csendet. Itt senki nem vesz rá engem semmire. - Azt látom. - Ez meg mit jelentsen? - Stearns acélos tekintete megpihent rajta. A pillantásában volt valami, amitől Kingsley bátorsága inába szállt. Gyorsan nagy levegőt vett, és folytatta. Ez volt a leghosszabb beszélgetés, amit Stearns-szel folytatott azóta a szörnyűséges első nap óta. Még akkor is, ha felmérgesíti, legalább beszélteti. - Csak... jössz-mész, egyik óráról a másikra, amikor csak akarsz. Ezt senki más nem teheti meg. Soha nem az étkezőben eszel velünk, habár Henry atya azt mondta, hogy ez kötelező. Úgy tűnik, a takarodó rád nem vonatkozik. Miért? - A szabályok azért vannak, hogy a diákok biztonságban legyenek, és rend legyen közöttük. Az atyák tudják, hogy ha takarodó után fent maradok, az azért van, mert olvasok. Ha kimegyek egy óráról, az azért van, mert más munkával foglalom el magam. Azért eszem Aldo atyával a konyhában, mert csak ilyenkor tudom gyakorolni a portugál nyelvet. Kingsley megrázta a fejét. - Nem. Ez más. Van mögötte más is. Különleges elbánásban részesülsz, és tudni akarom, hogy miért. - Ez nem különleges elbánás. Felnőttként kezelnek. És ezt kiérdemeltem. Viselkedj felnőttként, Kingsley, és talán te is kiérdemeled. Stearns még egy sötét pillantást vetett rá, majd elsietett mellette, és lement a lépcsőn. Kingsley tudta, hogy vissza kéne mennie az órára. Szeretett volna Stearns után menni, de valami azt súgta neki, hogy Stearns mára elérte a beszélgetési rátáját, és több szót nem pazarol rá. Talán holnap. Vagy holnapután. Várni fog, figyelni... Kingsley látta, hogy idegesíti Stearnst. Nem éppen erre a reakcióra vágyott, de a semminél ez is jobb. Stearns általában úgy járt-kelt, mintha senki és semmi nem létezne a világon rajta kívül. Az első lépés az volt, hogy behatol a bőre alá. A másik behatolás pedig még várat magára. . . - King? Mit keresel te itt kint? Kingsley átnézett a válla felett, és meglátta, hogy Christian jön végig a folyosón. Ő és Christian szinte természetszerűleg lettek barátok a második héten. A Szent Ignácban ők ketten voltak azok, akiknek bármiféle tapasztalatuk volt a lányok terén. Christiannak emellett piszkos humora és rendkívül mocskos szája volt, ha papok éppen nem voltak jelen. Az iskolában a szüzek csodálattal vegyes féltékenységgel nézegették őket, amikor Kingsley, Christian és még pár srác barátnőkről beszélgetett, szopásokról és összetűzésekről dühös fivérekkel és féltékeny barátokkal.

- Stearns - mondta Kingsley, és nem nézett Christian szemébe. Képtelen volt nem a lépcsőt bámulni, amelyen Stearns nemrég eltűnt. - Igen, engem is rohadtul idegesít. De mit akarsz tenni ellene? - Te nem kedveled? - kérdezte Kingsley, és végre elfordította figyelmét a lépcsősorról. - Dehogy. Mit kedveljek benne? Okosabb, mint az összes pap együttvéve. A srácok sünt szarnak félelmükben, ha csak belép a terembe. Egyikünkkel sem áll szóba. Négy év alatt, talán ha öt szót beszélt velem. Kingsley elnyomott egy mosolyt. Öt szót? Az imént teljes öt perces beszélgetésbe bonyolódott Stearnsszel. Ez valamiféle iskolai rekord lehet. - Itt mindenki úgy tesz, mintha félne tőle - jelentette ki Kingsley. - Talán ezért nem beszél többet. Christian felnevetett, és megveregette Kingsley vállát. - Ez nem csak tettetés. Tényleg félünk tőle. - Miért? Pedig olyan... - Kingsley a megfelelő szót kereste. A veszélytelen nem volt jó szó. Stearns minden, csak nem veszélytelen. - Racionális? - Kingsley - kezdte Christian, és mély levegőt vett. - Mindig elfelejtem, hogy új vagy itt. Valamit tudnod kell a barátodról, Mr. Seggfej Stearnsről. - Quoi? - kérdezte Kingsley. - Mit? - Azt pletykálják, hogy a régi iskolájában... megölt valakit.

NYOLCADIK ÉSZAK A JELEN Az utazás a városból Søren nővérének new hampshire-i házáig nagyjából hat óra volt. Søren általában minden alkalmat megragadott, hogy a Ducatiján utazzon, de Kingsley végül rábeszélte, hogy menjen vele a Rolls Royce-szal. Beszélniük kell, sürgette Kingsley. Tervet kellett kovácsolniuk. Søren szkeptikusan, félrehajtott fejjel, mosolyogva belement. Kingsley pontosan tudta, hogy Sørent nem lehet becsapni. Még semmiről nem tudtak beszélni. Még semmit nem tudtak. Kingsley egyszerűen kettesben akart lenni Sørennel a Rolls Royce-ában. - Mit mondunk neki? - kérdezte Kingsley, ahogy Elizabeth háza felé közeledtek. - Tudnia akarja majd, miért vagyunk itt. - Az igazat. Fenyegető csomagot kaptál Lennoxból. Figyelni fogom az arcát, a szemét. Látni fogjuk, mit árul el. Søren a szemközti ülésen ült, és kibámult az ablakon. Az egész út során alig nézett vele szembe. Ez szokatlan volt tőle. úgy tűnt, Søren imádja a szemkontaktust. Egyetlen pillantással bárkiben képes volt olvasni - tudta az indítékait, a terveit, hogy mit akar, kiben bízik... Kamaszként Kingsley azt gondolta, hogy ez nem több, mint egy trükk. Csak évekkel később értette meg Søren tehetségének gyökerét, akkor, amikor amolyan ezermesterként dolgozott a francia kormánynak. A bántalmazott gyerekekben gyakran alakul ki különleges képesség arra, hogy helyesen ítéljenek meg jellemeket. Ez nem egyszerűen tehetség volt. Nem is trükk. Élethalál kérdése volt. Ezen múlt a túlélés. De Søren most nem nézett rá. Kingsley úgy döntött, ezt bóknak tekinti. A Rolls bekanyarodott az Elizabeth házához vezető hosszú és kanyargós kocsiútra. Habár Søren nem nézett Kingsley-re, Kingsley ettől még bámulta őt. - Jól vagyok, Kingsley - mondta Søren, és futólag rápillantott, majd ismét kinézett az ablakon. Kingsley a ház felé intett. - Az anyádat ebben a házban erőszakolták meg. Az apád tette. - Ez nem újdonság nekem - mondta Søren közömbös hangon. - Ez a tény az, amiért létezem.

- Téged ebben a házban erőszakoltak meg. Mégpedig Elizabeth, akivel hamarosan udvarias csevegést fogunk folytatni. - Kingsley, azt mondtam, jól vagyok. - Tudom, hogy jól vagy. Tudom, hogy nem csak úgy mondod. Ezért van, hogy a világ összes embere és szörnyetege közül te rémítesz meg a legjobban. - Ez hazugság, te is tudod. Te és Eleanor vagytok az egyedüliek a világon, akik nem félnek tőlem. - Mondogasd magadnak, ha ettől jobban alszol. Søren végre ránézett, egyenesen Kingsley szemébe. - Hu! - mondta, és Kingsley csak nevetni tudott rajta. - Kísérteteket nem kérek, köszönöm - emelte fel a kezét. - Sok van belőlük ebben a házban, több is, mint elég. - Én nem tartozom közéjük- válaszolta Søren, és neki dőlt a bőrülésnek. - De Elizabeth igen. Még mindig kísértetként járja be ezt a házat. .. Vagy talán az járja át őt. - Kértem, hogy költözzön el, de hallani sem akar róla. - Søren elegánsan vállat vont. Megérintette a nyakát, ahol papi gallérja a torkához simult - ezt a mozdulatot Kingsley ritkán látta tőle. Tudta, hogy a legtöbb pap nemigen megy papi öltözékében meglátogatni a családját. Mikor másik nővérével, Claire-rel és unokahúgával, Lailával találkozott, Søren mindig hétköznapi viseletben volt. De Elizabeth-tel szemben mindig használta a papi ruháját és a gallérját. Mindig. Ez is része volt a fegyverzetének. - Mazochista lenne? - kérdezte Kingsley mosolyogva. Illene hozzá, hiszen az öccse szadista. - Meglehet. Vagy talán bizonyítani akar magának valamit. Hogy nem az apánk győzött. Kingsley felhúzta egyik szemöldökét, kinyújtóztatta a lábait, és bokánál keresztbe téve letette őket az ülésre Søren mellé. - Vagy... Søren sötéten pillantott rá. - Vagy mi? Egy téli éjszakán, harminc évvel ezelőtt, miután Søren lemeztelenítette testét Kingsley előtt, engedélyezte magának, hogy lelke egy szeletét is lemeztelenítse előtte. Mesélt Kingsley-nek a nővéréről, Elizabeth-ről, arról, hogy a lány mit tett vele azon az éjszakán, amikor ő még csak tizenegy éves volt, Elizabeth pedig tizenkettő. És aztán, hosszú csend után, Søren elmondta Kingsley-nek, hogy mit műveltek ők ketten másnap éjjel, és azután minden éjszaka, amíg az apja tetten nem érte őket. - Talán a nosztalgia viszi rá. Søren nem tagadta, csupán egy jéghideg pillantást vetett rá. - Ne tagadd, hogy a féltékenység nyomós indíték lenne ehhez az egészhez - folytatta Kingsley, és levette lábát az ülésről, majd előredőlt, hogy állja Søren tekintetét. - A féltékenység? Igazán? - Ne légy ilyen szkeptikus! Ideküldtem azt az újságírónőt Elizabeth-hez, hogy kérdezősködjön felőled. Egy vadidegen nőt, akit Elizabeth még soha nem látott, és aki az öccse után nyomozott. Erre mit csinál? Mindent elmond kettőtökről. - Elizabeth csak engem akart védeni. - Vagy dicsekedett. - Imádkozom érted, Kingsley. Kingsley elvigyorodott. - Imádkozz jobban. - Nem Elizabeth volt. Gyűlölte, ami kettőnk között gyerekkorunkban történt, még jobban, mint én. - Gyűlölte? Tényleg? Te tudod, hogy te magad élvezted. Hogy is hívtad azt a nyarat, amikor együtt játszadoztatok? Adám és Éva? Søren egy borzalmas pillanatra elhallgatott, mielőtt válaszolt volna. - Azt mondtam, olyanok voltunk, mint Ádám és Éva... a pokolban.

A sofőr kinyitotta az ajtót, és Søren szótlanul kiszállt. Némán sétáltak a bejárati ajtóig. Mielőtt Kingsley kopogtathatott vagy csengethetett volna, az ajtó kitárult, és ott állt Elizabeth a boltíves előcsarnokban. Mikor Kingsley legutóbb találkozott vele, tíz évvel látszott fiatalabbnak valós koránál. Vörösesbarna haj, ibolyakék szem... Igazi, New England-i szépség. De ma úgy tűnt, pánikban van, rémült, és megöregíti a rettegés. - Hála Istennek - lihegte. Előrerohant, és karjait Søren nyaka köré fonta. Kingsley megfeszült, de Søren pusztán fivéri szeretettel ölelte meg. - Andrew hívott fel? Søren hátrahúzódott. - Nem. Senki nem hívott fel minket. Mi történt? Elizabeth végigfuttatta kezét göndör haján. - Már arra gondoltam, hogy kihívom a rendőrséget - mondta, és Kingsley szeme meglepetésében tágra nyílt. Elizabethnek olyan volt a kapcsolata a rendőrökkel, mint Kingsley-nek az újságírókkal. Bár Kingsley nemrégiben az eszméletlenség határáig kefélt egy újságírónőt a Rolls hátuljában. De az üzlet volt, nem pedig élvezet. Na, jó. .. Üzlet és élvezet. Elizabeth hol Sørenre nézett, hol Kingsley-re. - Meséld el, mi történt! - Søren megnyugtató papi hangján mondta ezeket a szavakat, habár Kingsley érezte a felszín alatt a félelem alig hallható nyomát. Félelem? Sørennél? Kingsley soha nem hitte, hogy megéri ezt a napot. - Megmutatom. Gyere velem. - Elizabeth végre észrevette Kingsley-t. - Maga is, Kingsley. Nem tudom, miért van, de minden segítséget elfogadok, amit csak kaphatok. - Mindig boldogan állok szolgálatára. Végül is egy család vagyunk... Valahol. - Sørenre pillantott, aki nem reagált. Elizabeth tudott fivére rövid, tragikus házasságáról Kingsley nővérével, Marie-Laure-ral. Hogy mit gondolt róla, azt nem tudta, nem is érdekelte, de a házasság, akármilyen szerencsétlen sorsú is volt, legalább ürügyet adott Sørennek, hogy Kingsley-félékkel vegye körül magát. - Nem tudom, hogy akarna-e ennek a családnak a tagja lenni - mondta Elizabeth, ahogy bevezette őket a ház belsejébe, a központi lépcsősor felé. A lépcső tetején balra fordult, és a keleti szárnyba vitte őket, oda, ahol a gyerekszoba volt. Kingsley időnként Søren arcába pillantott. Ebben a házban minden szoba a borzalmas gyermekkora emlékeiről mesélt. Az anyja a keleti szárny apró kis szobájában adott életet neki. Puszta akaraterőből teljes némaságban vajúdott, mert nem akarta, hogy Søren szadista apja élvezetet leljen sikoltásaiban. A könyvtárban Søren majdnem életét vesztette, amikor az apja ott találta, amint közösült a nővérével a kandalló előtt, a padlón. Elizabeth a bal oldalsó, utolsó szobába vezette őket, Søren gyerekszobájába. Elizabeth kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy a szoba állapota magáért beszéljen. - Mon Dieu - lihegte Kingsley, és a szája elé kapta a kezét. Ebben a szobában a tizenegy éves Marcus Stearns egy éjszaka elaludt, és úgy ébredt fel, hogy benne volt a saját nővérében. Ebben az ágyban veszítette el a szüzességét, nemi erőszakkal párosuló vérfertőzés közepette. És most valaki felgyújtotta azt az ágyat, és porig égette. A falakon az alábbi szavak voltak hamuval írva: Szeresd a te nővéred. - Talán Kingsley. .. - suttogta Elizabeth. - Kingsley tudja. Azon két ember egyike, akiknek elmondtam. Kingsley gyomra összeszorult. Elizabeth arcára pillantott. Søren talán ezzel elárulta, hogy van egy másik bizalmasa? Öccséhez hasonlóan Elizabeth is veszélyesen intelligens volt. Kingsley azon imádkozott, hogy a nő azt feltételezze, hogy Søren a gyóntatójáról beszélt. Ha Elizabeth megtudja, hogy pap fivére elcsábított egy lányt a gyülekezetéből, abba felperzselődik az egész világ. Elizabeth bólintott. Søren csak bámulta a szavakat a falakon. - Nem hívtam ki a rendőrséget - folytatta Elizabeth. Nem akartam magyarázkodni rólunk, arról, hogy ez mit jelent. De az ajtón van riasztó. Mindig beélesítem éjszakára. A ház elülső részén, a kocsi feljárón még kamerák is vannak. Senki nem jött fel. Kihívjam a rendőrséget? Ha azt mondod, megteszem.

Søren lassan megrázta a fejét. - Nem. Nem kellene. Ez túlmutat rajtuk. - Akkor mi. .. - Utazz el. - Søren szembenézett Elizabeth-tel, és kezét a vállára tette. - Utazz el a fiúkkal együtt, messzire. Európába. Ázsiába. Ausztráliába. Menj külföldre, és utazz folyamatosan. Indulj, most. - Mi történik itt? Miért jöttél ide ma? Csak ma reggel találtam így az ágyat. A fiúkat átküldtem egy barátomhoz. Egész nap azon töprengtem, mihez kezdjek. Søren visszanézett a hamu halomra, melynek helyén valaha az ágya állt, és nem szólt semmit. Kingsley válaszolt helyette. - Postán kaptam egy fényképet, ami kettőnkről készült még iskolás korunkban. A bélyegző alapján itteni. Más azonosító nincs rajta. Csupán egy iskolai fotó, de ettől eltekintve fenyegető. Elizabeth ellépett az ajtótól, és végigment a folyosón, majd visszafordult. - Marcus, mi történik itt? - kérdezte halk és hűvös hangon. Kingsley megfeszült. Senki nem hívta Sørent az igazi nevén, Marcusnak, soha. Nem engedte meg. Elizabeth is biztosan tudta, tudnia kellett, hogy mennyire gyűlölte, ha azon a néven szólítják, amely az apjáé is volt. Elizabeth vagy annyira zaklatott volt, hogy elfelejtette, vagy olyan dühös, hogy nem is érdekelte. Søren rápillantott, és kifújta a levegőt. - Nem tudom, Elizabeth. - Hazudsz. Többet tudsz, mint amennyit elmondasz nekem. - Tényleg többet tudok, mint amennyit elmondok. De nem hazudok. Tényleg nem tudom, ki áll e mögött. Mondj el mindent, amit te tudsz. Elizabeth megrázta a fejét, és hátat fordított neki. - Már elmondtam. Ma reggel felébredtem. Kiszálltam az ágyból. Furcsa szagot éreztem. Követtem. Megnéztem minden szobát. Utoljára ide jöttem. Igyekszem soha nem bejönni. Te is tudod. Öccse bólintott. Kingsley nem akarta elképzelni, mit érez Søren ennek a szobának a küszöbén. Megállt az ajtóban, mint a filmbeli vámpírok, mint aki hívás nélkül képtelen belépni. Hívás nem jött. - Kinyitottam az ajtót. Megláttam az ágyat, a szavakat a falon. Majdnem elhánytam magam. Valaki tud rólunk, arról, ami történt. Gyötörtem az agyam, hátha rájövök, ki az. Az anyám halott. Az apánk is. Ki marad még? Meséltem rólunk annak az újságírónak. De biztos, hogy. . . - Ismerem Suzanne-t - mondta Søren. - Nem csak nem tenné meg, nem is tehetné meg. Most épp Irakban van. - Ennyi. És azt mondod, Kingsley tudja. - Elizabeth feléje mutatott. - Ki más? Azt mondta, ő a két ember közül az egyik, akinek elmondtad. Ki volt a másik? Søren álla alig láthatóan megfeszült. De Kingsley észrevette. - Nem olyan, aki elárulná. - Biztos vagy benne? - akarta tudni Elizabeth. - Az életemet teszem rá. - Akkor ennyi. - Elizabeth égnek emelte a karját, majd kezével elfödte az arcát. - El sem tudom képzelni, hogy ki vagy miért. .. Kingsley. - Oui? - Maga tudja. Elmondta bárkinek is? Kingsley-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vessen megvető pillantást a nőre. A francia kormány kémje volt. Kém és még sok minden. Akkoriban abba is belehalhatott volna, ha pletykálnak róla. De tudta, hogy inkább más tevékenységekre használja a száját, nem pletykálkodásra. - Azt beszélik rólam, hogy meglehetős en virgonc nyelvem van, ma cherie. De nem a pletyka terén. A titka jó helyen van nálam. Az egyetlen, akinek elmondtam, harminc éve halott. Elizabeth megrázta a fejét, és kifújta a levegőt. - Hogyne. Ne haragudjon. A pánik beszél belőlem.

- Csomagolj, Elizabeth - utasította Søren. - Csak vesztegeted az időt. Ha nézzük egymást, azzal semmit nem tudunk meg. Kingsley-vel kiderítjük, mi történt. Hívj fel egy hónap múlva. Majd értesítelek, hogy biztonságos-e visszatérni ide. Senkinek ne áruld el, hová utazol. Még nekem sem. Elizabeth bámulta őket egy pillanatig, majd megfordult, és szinte átrohant a ház másik szárnyába. Kingsley ismét kinyitotta a szoba ajtaját, és felmérte a kárt. Az ágyból semmi nem maradt. El sem tudta képzelni, hogy a behatoló hogyan tudta csak az ágyat felgyújtani, úgy, hogy másban ne tegyen kárt. Egy ilyen tűzben az egész ház leéghetett volna. Hamu a padlón. Hamu a falon. Minden más a helyén. Szeresd a te nővéred. Szinte bibliai idézetnek tűnt. Szeresd a te felebarátodat. Szeresd az Urat, a te Istenedet. Mit jelentett? Parancs volt? Vagy utalás valakire, egy aláírás kíséretében? Szeresd. A te nővéred. A szoba többi része érintetlennek tűnt. Gyermekként Søren ennél a díszes íróasztalnál ült, és tanulta az angolt. A csendes bosszú jegyében anyja dánul megtanította, de angolul nem. Amikor távollevő apja megtudta, hogy ötéves fattya egy szót sem ért angolul, Søren anyját visszaküldték Dániába, és az angolon kívül minden más nyelvet száműztek a házból. Kingsley néha eltűnődött, hogy talán ez a cselekedet volt Søren nyelvrögeszméjének az alapja. Az íróasztal mellett könyvespolc állt. Rajta a gyermekirodalom klasszikusai sorakoztak, gyönyörű bőrkötéses kiadásban, valószínűleg tökéletes állapotukban kisebb vagyont értek. Tökéletes állapotban voltak, mert az ifjú Marcus Stearns hozzájuk sem nyúlt, egyszer sem ütötte fel őket. Gyermekként a Bibliát olvasta. Shakespeare-t, Miltont. George MacDonaldot vagy C. S. Lewist nem. Csak Lewis Carroll könyvei nyerték el Søren érdeklődését. Tekintve Caroll rögeszméjét a kis Alice Liddell iránt, és a kis Eleanor Schreiber rögeszméjét a könyvek iránt, ez érthetőnek tűnt. A könyvespolc mellett egy ablak volt, amely a szépen gondozott parkra nézett. A ház hátsó részét kis, fákkal benőtt terület védte. Søren évekkel ezelőtt bevallotta Kingsley-nek, hogy Elizabeth és ő gyakran az erdőbe szöktek elintézni közös dolgaikat, hogy távol legyenek a kíváncsi személyzettől. Ott csak magukban voltak, két gyermek, akik az erdőben játszottak. Milyen ártatlan. Milyen idilli és bukolikus. Ha a szobalányok tudták volna, mi zajlik az árnyas fák között. . . - A fák - mondta Kingsley, és kinézett az ablakon a pázsitra. - Mi van velük? - kérdezte Søren, aki még mindig határozottan visszautasította, hogy belépj en régi szobájába. - Aki behatolt a szobádba, a fákon keresztül jött. Kingsley az ablak mellől lefelé mutatott. - Az ajtón át nem jöhetett. Azokat Elizabeth zárva tartja és beriasztja. Az ablakon át kellett jönnie. Hogy kikerülje a kamerákat, biztosan az erdőn át érkezett. Más logikus lehetőség nincs. - Kingsley visszanézett Sørenre. - Mehetünk? Søren nem válaszolt. A küszöbről visszalépett a folyosóra. Kingsley követte lefelé a lépcsőn. Kimentek a hátsó ajtón. Némán vágtak át a pázsiton. - Egyedül is körülnézek, ha akarod – ajánlkozott Kingsley. - Tudom, hogy nem ez a kedvenc helyed. - Ez már a múlt, Kingsley. Mindez a múlt. Ha Elizabeth képes itt élni, akkor én is kibírok egy napot ezen a helyen. - Mikor jártál itt utoljára? - Az apám temetésén, évekkel ezelőtt. - Bementél akkor a szobádba? - Igen. Apám halott volt. Alkalomhoz illő ünneplésnek tűnt. Amikor beléptek a Søren szobaablaka alatti fák közé, mindketten elhallgattak. Az erdő talaját láthatóan nemrég megbolygatták, de mivel Elizabeth két fia is a házban élt, nem lehetett tudni, hogy ők voltake vagy a behatoló.

A két férfi pár percig járkált a fák között, majd kiértek egy tisztásra. Kingsley lábnyomokat látott a porban, kicsiket. Valószínűleg Andrew-é, Elizabeth tizenegy éves fiáé volt. Csak egy fiúé vagy egy kistermetű nőé lehet. Kingsley felpillantott a fákra, és beszívta az erdő illatát. - Fenyő... - mormolta. Ismételten mélyet lélegzett a tiszta, édes levegőből. Aznap az erdőben félt, jobban, mint ma. És félelemből rohant az erdő mélyére. Nem azért futott, hogy minél messzebb jusson, hanem hogy felsrófolja a várakozást, hogy késleltesse az elkerülhetetlent. És hogy egy kicsit mentse magát. Akarta, hogy megtörténjen, de Sørennek nem kellett megtudnia, hogy mennyire. De akkor... Akkor utolérték. Még mindig érezte a vasmarkot a nyakán, a torkára szoruló ujjakat. A kemény erdei talajt a hátán és a szájat a fülénél. - Kingsley, de igazán. Kingsley felnevetett, és Sørenre pillantott. - Nem tehetek róla. Az emlékek túl erősek. - Próbálj uralkodni magadon - mondta Søren, bár Kingsley némi mosolyt vélt felfedezni az arcán. - Te soha nem gondolsz rá? - kérdezte Kingsley, és ahogy Søren felé lépkedett, nagy lábnyomokat hagyott maga után a mocsaras talajban. - Arra az éjszakára, az iskolában, az erdőben? Az a nap mindkettőnket megváltoztatott. Mindent megváltoztatott. - Semmi jó nem származik abból, ha beszélgetünk róla. A múlt maradjon múlt. Kingsley megrázta a fejét. - Non. A múlt a múlt marad, hacsak másképp nem akarja. Valami a múltadban nem akar ott maradni. - Hogy érted ezt? - Eleanor aktáját lopták el, a több ezer akta közül, ami a birtokomban van. A postán a mi közös képünk érkezett. És Elizabeth házába törtek be és becstelenítették meg. Eleanor, Elizabeth és én. .. Mi a közös bennünk? Søren lepillantott a lábnyomokra. Kingsley nagy lábnyoma mellett volt egy sokkal kisebb, meztelen láb teljes nyoma. Søren felnézett az égre és lehunyta a szemét. Kingsley nem szólt, hagyta imádkozni. Søren lassan kifújta a levegőt és kinyitotta a szemét. - Én.

KILENCEDIK DÉL Nora álla aznap másodszor esett le, és úgy is maradt. - Wes... - Nora? - Komolyan... - Mi az? - Azt mondtad, a vendégházban laksz. - Ez itt a vendégház. - Ez nagyobb, mint a házam Connecticutban. - Sok vendégünk van. Nora leejtette a táskáját az előtérben, és körülnézett. A vendégház egyáltalán nem hasonlított a főépületre, de a maga módján ugyanolyan fényűző volt. A durva kő külső mögött elegáns belső rejtőzött barna és fekete bársony bútorokkal, melyeket remekül állítottak össze, és nagyon kényelmesek voltak. Nora két emeletet számolt meg, habár sejtette, hogy van lent egy alagsor is. A nappali egyik falát egy óriási kandalló foglalta el, amely egészen a plafonig ért. - Wesley, ez nevetséges. Mi ez a hely? - Nem hinnéd el, ha elmondanám. - Azért próbáld meg.

- Ezek a rabszolgák egykori szállásai. Persze átépítették őket. Nora szeme tágra nyílt. - Ez most komoly? Wesley bólintott. - Kentucky rabszolgatartó állam volt. Nem léptünk ki a Föderációból a háború során, így a Felszabadítási Nyilatkozat igazából ránk nem vonatkozott. - Azt akarod mondani, hogy a rabszolgák szállásán laksz? Igazi rabszolgák éltek ebben a házban? Wesley fintorgott. - Nos... Ha életnek akarod nevezni... Nora körülnézett, és helyeslően bólintott. - Perverz. - Gyere, megmutatom a szobád. - Az is rabszolgaszállás volt? - Talán. - Megversz és kényszerítesz, hogy Tobyra változtassam a nevem? - Mennyire vagy te rasszista, Nora? - Az egyetlen női barátom Haitiról származik, Wes. Együtt szoktuk nézni a Gyökereket, és koccintunk a vodkával, valahányszor valaki azt mondja, hogy Toby. - Na, ennyi volt. Mehetünk a motelbe. Nora felnevetett, újra átkarolta és magához ölelte Wesley-t. Úgy tűnt, ezt képtelen abbahagyni. A fiú jelenléte még mindig megdöbbentette. Tizenöt hónapot töltöttek külön, és hirtelen... itt volt előtte. A karjaiban. Mind a száznyolcvan centijével, a húszéves testével. Nora belesóhajtott a fiú vállába, és elfészkelődött Wesley melegségében, illatában. - Nyár... - suttogta, ahogy mélyen beszívta az illatot. - Mindig nyárillatod van. Mondtam már neked? Wesley nevetett, és Nora elmosolyodott, amikor mellkasában visszhangzott a hang. - Mondtad. A legelső éjszakán, amikor nálad aludtam. A hátsó verandán szimatoltad a levegőt. Azt mondtad, olyan illata van... Nora felnézett rá. - Mint Sørennek. Wesley bólintott. - Igen. Neki. - Találkoztál vele. Végül. Mit gondolsz? - Nora elhúzódott tőle, és leült a kanapé szélére. - Azt, hogy túl magas. Nora bokánál keresztbe tette a lábait, és elmosolyodott. - Nekem elmondhatod az igazat. Nincs olyan borzalmas dolog, amit már ne hallottam vagy gondoltam volna Sørenről, és valószínűleg olyan sem, amit nem vágtam volna már a képébe. - Jól van. Szerintem egy seggfej. Arrogáns, hűvös és komolyan azt gondolja, hogy te a tulajdona vagy. Érted, ugye? Tudom, hogy ti, perverzek szeretitek ezt a birtoklásosdit játszani. - Ő a rabszolgám. Ő a kis kedvencem. - Nem erről van szó. Azt gondolja, hogy te az övé vagy. Százötven évvel ezelőtt a házában éltél volna, igazi rabszolgaszálláson, megerőszakolt és megkorbácsolt volna, amikor úgy tartotta volna kedve. - Meglehet. - Nora nem vitázott, nem vitázhatott vele. - Jó, hogy a huszadik században vagyunk, ugye? - A huszonegyedikben. - Søren nem rossz ember. Sőt, ő a legjobb ember a világon, bár ezt senki nem hiszi el, amikor mondom. Wesley lassan kifújta a levegőt. Nora félrehajtotta a fejét, és rámosolygott. Nem volt benne biztos, hogy a fiú látta-e a mosolyt, de nem érdekelte. Nem tudott mosolygás nélkül ránézni. Az arca olyan édes és jóképű volt. Azok a drága szemek! Az a nyavalyás, túlságosan hosszú haj, amit azonnal le fog vágni, amint a fiút egy óvatlan pillanatban elkapja.

- Egy kedves dolgot azért mondok róla - mondta végül Wesley. - Megengedte, hogy velem gyere. Nora nagyot nyelt. - Nem engedte meg, Wes. De a gondolat, hogy alig pár száz méterre vagy tőlem. .. Ezen a világon semmilyen hadsereg sem akadályozhatta volna meg, hogy hozzád rohanjak. A fiú szemébe nézett, és meglepetést látott benne. A meglepetés gyorsan valami mássá változott. Wesley előrelépett egyet. Majd még egyet. Nora nem kényszerítette a harmadik lépésre. Felállt, a fiú felé nyúlt, és ismét a karjaiban volt. De most senki nem állította meg őket, amikor Wesley szája lecsapott az övére. Nyáríze volt, és érintése úgy égette bőrét, akár a nap. Nyelve olyan kutakodóan kereste Noráét, hogy a nő majdnem felkuncogott. Szegény kölyök. Fogalma sincs róla, mit adhat neki, hogy Nora mennyit vesz el tőle. Nora beletúrt a fiú hosszú hajába, közelebb húzta, belesóhajtott a szájába, és néma örömujjongásban tört ki, amikor Wesley megértette a célzást. Keze végigcsúszott Nora hátán, és gyengéden megfogta a fenekét. A bensőséges mozdulat olyan húrokat pendített meg Norában, amelyeket eddig letagadott maga előtt. Lénye egy részének ez hiányzott... Akármi is volt ez a finomság a fiúban, ez a tisztelet, amit a kezében, az ajkain érzett. Óvatosan bánt vele. Ennyi. Úgy érintette meg, hogy közben attól félt, összetörik. Nora még soha nem volt olyan férfival, aki ne akarta volna összetörni, vagy ne akart volna általa összetöretni. Ehhez még hozzá kell szoknia. - Olyan gyönyörű vagy - suttogta Wesley a fülébe. - Állandóan rád gondolok, azóta, hogy szakítottunk. Beletúrt a hajába, és magához szorította. Na, jó, máris hozzászokott. - Te is hiányoztál nekem. Tudom, hogy talán nem hiszed el, de minden istenverte nap hiányoztál. Én... - Nora úgy kapaszkodott Wesley-be, mintha az élete függne tőle, és abban a pillanatban azt gondolta, hogy talán így is van. – Szeretem Sørent. Nem fogok hazudni neked. Ha nem érted azt, ami köztünk van, semmi gond. Nagyon kevesen értik meg. De amikor veled voltam... Wesley, szerettem azt, aki voltam akkor. Más, jobb ember lettem veled. És aztán elmentél, és az a Nora is elment veled. Hiányoztál, igen. Kibaszottul. De ugyanígy hiányzott nekem az, aki veled voltam. Wesley megcsókolta a feje búbját. Megfogta Nora vállát, és lenézett a nőre. - Csak egyetlen Nora Sutherlin létezik - az okos, humoros, édes, csacsi, pingvines pizsamában flangáló Nora Sutherlin, akinek fontos az írás és én, és az is fontos neki, hogy naponta kétszer szunyókálhasson. Az a Nora, aki velem voltál, az igazi Nora volt. Az igazi Nora vagy. Nem a szadista Nora. Nem a hírhedt Nora. Csak... az én Norám. Ha semmi mást nem csinálok ezen a héten, erről akkor is meggyőzlek. - Sok szerencsét! - A könnyein át a fiúra mosolygott. - Ehhez elég nagy meggyőző erő kell. - Akkor jobb, ha most rögtön nekilátok. - Elég későre jár. Ideje aludni, kölyök. Wesley két kezébe fogta Nora arcát, és hüvelykujjával letörölt róla egy könnycseppet. Igazad van. Késő van. - Keze a nő arcáról a nyakára csúszott, majd le a csípőjére. Ujjai csak egy pillanatig haboztak, majd megmarkolták Nora pólóját, és elkezdték fölfelé húzni. - Menjünk az ágyba. Nora döbbenten beszívta a levegőt, és majdnem felköhögött. - Komolyan? Wesley bólintott, és elvigyorodott. - Tényleg. Komolyan. És azt akarom, hogy hidd el, mert nem fogom tudni ezt levenni rólad némi közreműködés nélkül. - Ó, igen. Bocsánat. - Nora felemelte a karját, és Wesley lehúzta róla a pólót. Ott állt a fiú előtt a nappaliban, farmerben és fekete melltartóban. Koszosnak érezte magát a vezetéstől, kimerült volt, mindene fájt... És annyira felajzott volt, hogy alig látott. Odanyúlt, és kigombolta a legfelső gombot Wesley kék ingén. - Mindig is imádtam rajtad ezt a színt. Említettem már neked? - Egyszer igen - mondta Wesley, és kezével cirógatta Nora karját. A fiú ujjai a meztelen bőrén egész testét megremegtették. - Két évvel ezelőtt. Ezért hordtam.

- Vettél egy kék inget, csak azért, hogy az én kedvemért viseld? Mikor még azt sem tudtad, hogy viszontlátsz-e? - Nem. - Wesley félrehajtotta a fejét, és gyorsan szájon csókolta Norát. - Ötöt vettem. Nora nem szólt. Nem volt ereje hozzá. Csak gombolt tovább. Minden egyes gombbal egyre lejjebb tolta az inget a fiú vállán, míg végül a földre hullott. - A földön még jobban néz ki, mint rajtad - mondta. - Szerintem a te összes ruhád csodásan fog festeni a padlón. Nora megcsókolta a fiú meztelen vállát. - Gyere, derítsük ki! A kezéért nyúlt, és elkezdte felfelé húzni a lépcsőn. De Wesley felnyalábolta. - Ugye most viccelsz? Wes, sokkal nehezebb vagyok, mint ahogy az látszik. - Igen, tényleg. Mi ez? - kérdezte, ahogy felvitte a lépcsőkön. - Izom. Színtiszta izom. És egy elég nagy popsi. - Tökéletes popsi. - Wesley sután rácsapott, és Nora vad, dekadens boldogsággal felnevetett. - Tényleg felviszel egészen a lépcsőn? Tisztára, mint az Elfújta a szélben. - Nem láttam. - Wesley haladt felfelé a széles, szőnyegborítású lépcsőn. - Pedig nagy klasszikus - feddte meg Nora. - Polgárháborús téma. Nagy ruhák. Túlzó színészi játék. Forró, nem kölcsönös beleegyezésen alapuló szex. - Emellett négy óra hosszú. Van más dolgom is. Gond nélkül megérkeztek a lépcsősor tetejére. - Milyen dolgod van, ami fontosabb, mint megnézni a leghíresebb filmet, amit a Délről valaha készítettek? - kérdezte Nora, miközben Wesley a lábával berúgta a hálószoba ajtaját. Félig letette, félig ledobta Norát az ágyra, amelyen vörös és fehér takarók voltak. Nora mélyen közéjük süppedt. Wesley a szemébe nézett, és kezével a hajába túrt. - Például az, hogy ma este szeretkezek veled. Nora keze egy pillanatra elzsibbadt a fiú szavaitól. A szavak édessége és a fiú tekintete hullámokként borították el. - Jó kifogás. - Végigfuttatta tenyerét a fiú meztelen vállán. Olyan gyönyörű karja volt, olyan fiatal, puha bőre. Egy pillanatra szinte elfogódottnak érezte magát a saját harmincnégy éves testében. - Mi az? - kérdezte Wesley, ahogy ujjaival beletúrt saját hosszú, sötétszőke hajába. - Mi a baj? - A hajad. Wesley elvigyorodott, és megrázta a fejét. - Holnap levágatom. Esküszöm. - Jó. De nem erről van szó. Egyetlen ősz hajszálad sincs. Wesley a szemét forgatta. - Neked sincs, Nora. - Igen, és hathetente háromszáz dollárt fizetek azért, hogy ne is legyen. Wesley mosolya egy pillanatra eltűnt. - Nem is tudtam, hogy fested a hajad. Nora vállat vont. - Muszáj. A védjegyem a fekete hajam. A "több ősz hajszállal teli, mint amennyit szívesen bevallok, de fekete" nem védjegy. Harmincnégy éves vagyok. Tudod, ugye? - Természetesen tudom. Nem érdekel a korkülönbség. Csak... nem tudtam, hogy fested a hajad, enynyi. Nem lennél legközelebb vörös? Tetszik a vörös haj szín.. Nora elvigyorodott. - Kössünk üzletet, jó? Én szőke leszek, te meg lehetsz fekete. - És kiemelné a barna szememet? - kérdezte Wesley, játékosan megremegtetve a szempilláit. - Ezt ne csináld - ugratta Nora. - Úgy nézel ki, mint aki rohamot kapott. - Ó, bocs. - Wesley szempillája megint rendesen viselkedett. - Hol is tartottunk? Azt hiszem, annyira hiányzott az, hogy beszélgessünk egymással, hogy ez végül akadályozza a... a nem beszélgetést.

- Nem kell ma este. Ha fáradt vagy, vagy beszélgetni szeretnél... Nem hagylak itt. Itt vagyok veled. Nem érdekel, ha az apukád máris gyűlöl. A legjobbak gyűlöltek eddig is. Kibírom. - Nem. Most akarom. Azóta akarom, hogy megláttalak a Yorke-on. Nora belenyomta ajkát a fiú torkának mélyedésébe. - Rendben. Csináljuk. Ha már két éve erre vársz. .. - Két éve? Húsz éve várok erre. - Wesley jámboran rávigyorgott. Nora szeme aznap este harmadszorra tágult ki a döbbenettől, és szája elnyílt meglepetésében. Nagy nehezen felült az ágyban. - Nora... Mi a baj? - Wesley? Te még mindig szűz vagy?

TIZEDIK ÉSZAK A MÚLT Maine. Kingsley gyűlölte Maine-t. Az időjárást, az embereket, az, hogy nincs ott... semmi. Semmi, amiért a világon érdemes lenne élni. Gyűlölte. Megvetette. Semmilyen megváltást nem érzett vele kapcsolatban. Akkor miért mosolyog mostanában állandóan? A tavasz abban az évben korán érkezett. A hó olvadni kezdett, és az erdei talaj zöldje és barnája ismét bizonyította állhatatosságát. Miután egy hétig nem volt tél, tavasz köszöntött az iskolára, és az összes tanuló - mind a negyvenheten - kiözönlött az egyetlen lapos területre, baseball labdákkal és focilabdákkal egyetemben. Foci? Kingsley a szemét forgatta. Megmutatja ezeknek az ostoba amerikai fiúknak, milyen is az igazi foci. Hálótermi ágya alól elővette a focilabdáját, és kivitte a gyepre. Miközben a többi fiú frizbizett és amerikai focilabdát passzolgatott, Kingsley megállt oldalt egyedül, és elkezdett dekázni. Játékosan lábat cserélt, térd után a boka következett, bal láb, jobb láb, majd vissza. Miután eltelt pár perc, és a labda nem állt le, nem esett a földre, kezdett közönsége lenni. A körülötte álló diákok cukkolni kezdték, piszkálni, hogy megpróbálják elvonni a figyelmét - de Kingsley egyszer több mint egy órán át dekázott. Valamiért jobban tudott gondolkodni dekázás közben. Az elméje kitisztult és minden, ami miatt aggódott, eltűnt - a halott szülei, az idősödő és aggódó nagyszülei, nővére, Marie-Laure, a küszködő párizsi balerina. Marie-Laure állandóan leveleket írt neki, könnyáztatta irományokat, amelyeket Kingsley alig tudott elolvasni. A lány gyásza, kétségbeesése... Azt írta, biztosan megőrül, ha nem láthatja viszont. Kingsley majdnem hitt neki. De amikor kettesben volt a focilabdával, akkor Marie-Laure és mindenki más eltűnt. Illetve majdnem mindenki más. Egy arc nem akart eltűnni Kingsley agyából. Egy dühítően jóképű arc, amelyet észrevett a szeme sarkából, ahogy figyelte az iskola többi diákjával együtt. A többiektől eltérően Stearns nem szólogatott oda neki, semmivel nem akarta megzavarni a figyelmét. De csak a szeme, a nézése, a tekintete miatt Kingsley majdnem elejtette a labdát. Bal térd. Jobb térd. Jobb térd. Bal térd. Kingsley dekázott tovább, lélegzett tovább. Csak hogy egy Óóóóó-t csaljon ki a közönségből, és talán hogy egy kicsit lenyűgözze Stearnst, Kingsley a levegőbe dekázta a labdát, majd a fejéről visszapattintotta a térdére. Megint feldobta, és hagyta, hogy a nyakán egy másodpercre megpihenjen, majd ismét felküldte a levegőbe és vissza a térdére. Jobb térd. Jobb térd. Bal térd. Bal boka. Jobb térd. - Szóval tudsz focizni, King? - kérdezte Christian. – Vagy csak dekázgatsz egész nap? - Tudok focizni - mondta Kingsley tömören. Nem csak tudott focizni. Párizsban ő volt a legjobb az iskolában. A Paris Saint-German Futballklub már felfedezte magának, és Kingsley szeretett volna csat-

lakozni, ha majd eléri a megfelelő kort. De ez még a baleset előtt volt, még Maine előtt. - A gond az, hogy itt senki nem tud kiállni ellenem. - Bocsi. Mi amerikaiak vagyunk - ugratta Christian. - Mi rendes focit játszunk. Kingsley felnevetett. Bal boka. Jobb boka. - Sajnálhatjátok. Egyszer egy egész csapat jött nekem, hogy eltántorítsanak attól, hogy gólt lőjek. Mégis sikerült. - Tényleg? - akarta tudni Derek. - Egy egész csapat? - Úgy éreztem - mondta Kingsley vigyorogva. - De mit számít? Egyikőtök sem ismeri ezt a focit. Úgyhogy csak magammal játszadozom. - Christianra kacsintott, és pár percig a beszélgetés csak a maszturbálós viccekről folyt. Jobb térd. Jobb térd. Jobb térd. Bal. Óóók. Áááák. Ugratás ok. Nevetés. - Én tudok focizni. A döbbent csendben Kingsley leejtette a labdát. A húsz összegyűlt diák egyszerre fordította a fejét Stearns felé. - Tudsz focizni? - Kingsley felemelte a focilabdát a földről. Stearns szavai annyira alapjaiban rázkódtattak meg mindenkit, hogy senki nem piszkálta Kingsley-t amiatt, hogy tíz perc dekázás után elejtette a labdát. - Angliában jártam iskolába. - Stearns lecsúsztatta a zakóját, és lassan feltűrte az ingujját. - De... te zongorázol. - Kingsley nem tudta, hogy ez mit jelent, csak arra gondolt, hogy aki zenél, az nem lehet egyszerre sportoló is. Stearns nem válaszolt. Keresztbe fonta karját, és várt. Mindenki más csendben volt. Kingsley érezte a feszültséget, a várakozást a levegőben. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen. Stearns felhúzta egyik szemöldökét, és acélszürke szemében Kingsley észrevett valamit, amit korábban nem látott: vidámságot. Stearns nem csupán azt tudta, hogy Kingsley milyen kényelmetlenül érzi magát a közelében, de még élvezte is a helyzetet. A vidámság ingerelte Kingsley-t. Nemhogy ingerelte, iszonyúan feldühítette. Mégis ki ez a srác, aki örül annak, hogy másokat kényelmetlen helyzetbe hoz? Miféle szadista ez? Stearns szőke szemöldöke egy milliméterrel magasabbra szaladt. Mosoly játszott tökéletes ajkain. - Angliába jártál iskolába, oui? - kérdezte Kingsley. - Oui - mondta Stearns. A szemöldök egy centivel magasabbra ment. A mosoly szétterült az egész szájára. - Akkor ez megmagyarázza a tettetett akcentusodat. A tömeg hátrahőkölt. Kingsley rájött, hogy ő lehet a legelső diák, aki felesel Stearns-szel. Már ha így van, mert Stearns általában nem áll szóba senkivel. - Ki vagy te, hogy tettetett akcentusról beszélsz? - kérdezte Stearns eltúlzott francia akcentussal. Nagyon hasonlított Kingsley természetes beszédéhez. Tudott angolul beszélni francia akcentus nélkül, de kifárasztotta, így ritkán próbálkozott meg vele. Főleg azért, mert a lányok odavoltak a francia akcentusáért. Kár, hogy Stearns immunisnak tűnik vele szemben. - Tres bien - mondta Kingsley. - Játszani is tudsz, vagy csak dumálni? - Derítsük ki. Dobd le a labdát. - Stearns egy lépést előrelépett. - Nincs is focipályánk. - Csinálj egyet. Kingsley körbenézett. Tényleg nem volt szükségük pályára, mivel nem is voltak csapataik. Mivel két játékos volt csak, egy kapura volt csupán szükségük. - A fák... – Kingsley a mező végén álló két fa felé biccentett. - Az a kapunk. Én megpróbálok gólt rúgni. Te próbáld megakadályozni. - Azt mondtad, úgy rúgtál gólt, hogy egész csapat rajtad lógott. Ellenem csak nem okoz majd gondot gólt lőni. - Bien sur. - Persze, hogy nem. A támadás az erőssége.

- Akkor dobd el a labdát. - Stearns még egyet lépett előre. Az összegyűlt diákok egy lépést hátraléptek. Kingsley nem akarta elhinni, ami történt. Az egész iskola ámult csendben figyelt. Elejtette a labdát. Kingsley először attól félt, hogy átverték. Stearns meg sem mozdult, csak bámult rá. Kingsley felemelte a bal lábát, hogy belerúgjon a labdába. Stearns megelőzte. A labda átrepült a mezőn, és Kingsley, ösztönből és tapasztalatból is utána vetődött. Stearns mellette maradt, a labda mellett. Kingsley azt gondolta, könnyű meccs lesz. Akármilyen zongorista, akármilyen magas, akármilyen félelmetes, akkor sem lesz a versenytársa. De Stearns lábai hosszabbak voltak, és megvolt a maga koncentrálóképessége és hihetetlen sportossága. Fej-fej mellett rohantak végig a mezőn. Amikor Kingsley azt hitte, övé a labda, Stearns kirúgta a lába alól, és ismét megszerezte. Kingsley még soha nem játszott ilyen agresszív ellenfél ellen - de nemcsak agresszív volt, hanem nyugodt is. Rémületes összetétel. Rémületes, de lélegzetelállító is. Még soha nem volt ilyen közel Stearns-hez. Hallotta a lélegzetvételét, hangos volt, de lassú. Érezte az illatát a bőrén - a tél illatát, melyet átitatott a forróság. A labda utáni vad küzdelemben Kingsley valamiért észrevette, hogy Stearnsnek szokatlanul sötét a szempillája ahhoz képest, hogy milyen világosszőke a haja. De észrevette. Mindent észrevett. Közeledtek a két fához, amit kapunak neveztek ki. Kingsley kinyújtotta a lábát, visszaszerezte a labdát, és egy elegáns rúgással a fák felé rúgta. Most már nem lehet megállítani. Elmosolyodott. De Stearns belelendült. Hosszú lábai megelőzték a labda magas, íves röpülését, és kinyújtott kezével elkapta, mielőtt még beeshetett volna a fák közé. Az összegyűlt, lenyűgözött tömeg nevetésben és éljenzésben tört ki. Kingsley csak bámulta Stearnst, aki egyik kezében tartotta a labdát, és mosolygott. - Nem lehetsz egyszerre kapus és védő is – mondta Kingsley sötéten. - Miért nem? Nem határoztál meg szabályokat. Egyszerűen csak megnevezted a kaput, és azt mondtad, akadályozzam meg, hogy gólt rúgj. Megtettem. - Ez nem fair. - Akkor újrajátsszuk. Stearns elejtette a labdát, majd a bokáján és a térdén dekázni kezdett. Jobb láb. Jobb láb. Jobb boka. Jobb láb. Kingsley nem szólt semmit, csak nézett. Stearns nem csak a focizásban volt jó, ugyanolyan jó volt, mint maga Kingsley. - Nem - mondta Kingsley. - Már nem akarok játszani. - Mert elvesztetted a pontot? - kérdezte Stearns. Felrúgta a labdát a levegőbe, és egy kézzel elkapta. Minden mozdulatából sütött, hogy mennyire könnyedén csinál mindent. Kingsley csodákra volt képes a focipályán, de minden pontért keményen meg kellett küzdenie. Stearns alig izzadt meg. - Mert nincs értelme. Úgy játszol, ahogy akarsz, és nyersz, akármit is csinálok. - Meglehet. De ha megmondod a szabályokat, követem őket. Kingsley megrázta a fejét, elkapta a labdát a levegőben, és elindult a kollégium felé. - Új szabály - keress valaki mást, akit legyőzhetsz. Kingsley úgy hagyta ott a mezőt, hogy mindenki őt nézte. De nem érdekelték a többiek. Csak az érdekelte, hogy Stearns figyeli. Kingsley azt sem tudta, honnan jött ez a dühkitörés. Stearnsnek igaza volt - nem fektette le a szabályokat. De mégis, Stearns feldühítette. Tökéletes volt. Kingsley még soha nem találkozott olyannal, aki okosabb, jóképűbb, tehetségesebb volt. .. Valószerűtlennek tűnt, angyalnak vagy valamiféle mitikus lénynek. Kingsley megvetette ezért, a szépségéért, a tökéletességéért. .. Megvetette, vágyott rá, és egyszerre kívánta. Kingsley hirtelen rájött, hogy dühe, ami kitört nem is düh volt. Elérte a hálótermet, és az ágyára rogyott. Rádöbbent, mit érzett: tehetetlen volt. Az érzés egyre rosszabb lett, ahogy teltek a percek, és Kingsley újra lejátszotta fejében az egész jelenetet, miközben felpillantott a hálóterem plafonjára, és számolgatta a repedéseket. Talán végre közel kerülhetett volna Stearns-hez. Végül is csak a papokkal állt szóba, soha nem ereszkedett le egyik diákhoz sem. Ritkán, szinte soha nem beszélt osztálytársaival, csak akkor, ha valamelyik bátor lélek megszólította. És Stearns magától focizott volna vele. És Kingsley elrontotta. - Jó vagy. Kingsley fejét a hang irányába fordította. Stearns állt a szoba ajtajában.

Kingsley vállat vont, és visszanézett a plafonra. Szíve vadul vert a mellkasában, lélegzete felgyorsult. Kényszerítette magát, hogy ne gondolkodjon azon, hogy miért. - Te is. Sokat fociztál Angliában? Stearns belépett, és Kingsley ágya felé indult. - Igen. De már rég nem játszottam. Tízévesen hagytam ott azt az iskolát. Kingsley nyögve felült, és keresztbe tette a lábát. - Ezért gyűlöl téged mindenki. Mert olyan rohadtul tökéletes vagy. Hét éve nem fociztál, és mégis jobb vagy nálam. A Paris Saint-German le akart szerződtetni. Az egy profi csapat. Stearns először semmit nem mondott. Kingsley várt, és csak bámulta. - Mindenki gyűlöl? Nem tűnt megbántottnak, ahogy kimondta, de Kingsley azonnal vissza akart menni az időben, hogy ki se mondja. Mindent vissza akart vonni - a szeszélyeskedést odakint, a dühös szavakat, a tehetetlenséget, amely minden perccel egyre közelebb és közelebb sodorta ahhoz, hogy megtörjön. - Non, pas du tout19 - tört ki Kingsley franciául. Valamiért azt érezte, hogy csak franciául tud igazán hatékonyan bocsánatot kérni. - Senki nem gyűlöl. Ezt csak azért mondtam... Na jó, én nem gyűlöllek. Csak szeretnélek gyűlölni. 19 Nem, egyáltalán nem (fr.) Stearns még közelebb jött. Leült az ágyra Kingsley-vel szemben. - Miért szeretnél gyűlölni? - Stearns ránézett, és Kingsley ismét felfedezte sötét szempilláinak sátrát, és azt, hogy mögöttük a szürke szemének tekintete még áthatolhatatlanabbnak tűnt. Kingsley felsóhajtott. A földre ejtette a focilabdát, kettejük közé. Óvatosan megpöckölte a lábával, és Stearns felé gurította. Stearns rátette a lábát, hogy egy helyben tartsa. - Mi vagy te? - kérdezte Kingsley. Nem tudta, mire érti a kérdést, de tudni akarta a választ. Úgy tűnt, Stearns annak ellenére érti a kérdést, hogy Kingsley nem. Felsóhajtott, és belerúgott a labdába, ami gyengéden Kingsley felé gurult. - Pierre atyának, a papnak, aki franciára oktatott, volt egy elmélete rólam. - Az volt, hogy te vagy Krisztus második eljövetele? Ha igen, akkor ezt már ismerem. Søren nem szólt semmit, csak rosszallóan bámult Kingsley-re. Ajka vékony, helytelenítő vonallá szűkült. - Ne haragudj. Szeretném hallani az elméletét. Tudni akarom. - Pierre atyának fotómemóriája volt. Emlékezetből tudta a Bibliát - franciául és angolul. Szinte mindenre emlékezett, amit csak olvasott, még évtizedekkel később is. Csodálatos. - És neked fotómemóriád van? Stearns megrázta a fejét. - Nem, egyáltalán nem. Én más vagyok. Ha egyszer valamit csinálok, jól csinálom, tudom, hogyan kell csinálni. . . Szinte ösztönösen. Ha belerúgok egy focilabdába, a testem rögtön megérti a játékot. Megtanultam skálázni, és valahogy tudtam zongorázni. Pierre atya szerint izom-fotómemóriám van. - A focihoz kell a lábad is. A zongorához a kezed. Pierre atya elmélete azt nem magyarázza meg, hogy miért vagy ilyen jó a nyelvekben. - Kingsley visszarúgta a labdát Stearnsnek. - De igen. A nyelv is izom. Stearns egyszerűen mondta ki a szavakat. Persze. Persze, hogy a nyelv izom. De a szavak mögötti jelentés... Hogy Stearns felhasználhatja valamire a nyelvét - mondjuk csókolózásra -, és örökre tudná a tökéletes csók titkát. .. - Hazudtam - mondta Kingsley halkan. - Tényleg gyűlöllek. Stearns csak mosolygott. - Miért? - Mert... - Kingsley elhallgatott. - Túl sokat gondolok rád. - Ez baj. - Stearns ismét felé gurította a labdát.

- Oui. Un grande probleme. Olyan sok mindenre kéne gondolnom. .. Az iskolára, a nővéremre Párizsban, a szüleimre, Theresára, Caroira, Susanre, Jeannine-re... - Ezek kik? Kingsley elmosolyodott. - A csajaim. Stearns szeme kissé kitágult. - Mindegyik? Kingsley bólintott és válaszolt. - Oui. Azok voltak, mielőtt idejöttem. Azért leveleket még írnak. Csodálatos, borzalmas leveleket. Eladhatnám a leveleket itt a suliban, és elég pénzt keresnék velük, hogy kifizessem a tandíjamat. Kingsley felhúzott szemöldökkel nézett Stearnsre. - Ezek a lányok... engem akarnak. Én akartam őket. - Akartad? Múlt időben? - Múlt időben. Oui. Már alig emlékszem arra, hogy néztek ki. Azt akarom hinni, hogy azért, ami történt, azért akarom elfelejteni őket. De nem. - Kingsley rápillantott Stearnsre, majd a földet nézte. Alig ért lábával a labdához, és az visszagurult Stearns lábai közé. - Mi történt veled? - A focicsapat. Amerikai foci, nem igazi foci – pontosított Kingsley. - Volt egy csajom - gyönyörű volt. És volt egy bátyja. Egy batár nagy bátyja. Megtudta, hogy együtt vagyunk, hogy elvettem a húga ártatlanságát... - Kingsley majdnem felnevetett saját szavai hallatán. Theresa? Ártatlan? A lány a fél iskolának széttette a lábát, mielőtt Kingsley odajutott volna. De Theresa nem csak széttette a lábát Kingsley-nek. Bele is szeretett. És amikor Kingsley másnap éjjel egy másik Iánnyal feküdt le, akkor Theresa sírva megkereste a bátyját. Kingsley elmesélte Stearnsnek az egész történetet... A kezet a nyakán a stadion mögötti parkolóban. A hét focistát, akik körbevették. .. A kést, amit Troy előrántott. .. A mély vágást a mellkasán, ami végül megmentette az életét. - Kés? Megvágtak? - Stearns félrehajtotta a fejét, és hosszú, titokzatos pillantást vetett Kingsley-re. - Oh, oui. Nem láttad a heget? - Kingsley lehúzta pólóját a fején át. A másik ágyra telepedett, Stearns mellé. - Szép, mi? Kingsley Stearns felé hajolt, és megmutatta mellkasán a sebhelyet. A vágás majdnem teljesen begyógyult, az óvatos összevarrás és kezelés után, de a szÍv fölött még mindig ott volt egy öt centi hosszú, fehér heg. Stearns nem szólt semmit, csak tanulmányozta a heget. Lassan felemelte a kezét, és ujját végighúzta rajta. Kingsley tökéletesen nyugodt maradt, és nem mozdult, nem is lélegzett. Hogy tehette volna? Stearns hozzáért. A szavak visszhangoztak a fejében: Stearns hozzáért... Stearns hozzáért... Kingsley előrehajolt, és ajkát Stearnséhez nyomta. És egy tökéletes pillanatra Stearns hagyta. Aztán a tökéletes pillanat elmúlt, és Kingsley hamarosan a hátán feküdt, keze a feje fölött, csuklóit keményen és gyorsan leszorították a matracra. Stearns olyan keményen ragadta meg, hogy Kingsley szinte hallotta, hogy valami megreccsen a kezében. - Ne haragudj - lihegte. - Nem tudom, mi. .. Küzdött Stearns kemény szorítása ellen, de akármennyire harcolt, nem tudott kiszabadulni. Stearns keményen tartotta magát Kingsley fölött, egyik térde az ágyon, másik a földön, és egyre jobban és jobban belenyomta őt a matracba. Stearns arca csak húsz centire volt az övétől. A fájdalom a csuklójában, a félelem a szívében azzal fenyegetett, hogy Kingsley pánikba esik. De a pánik mögött valami mást érzett - különös nyugalmat, a megadás érzetét. Bármennyire is akarta Stearnst, örömmel hagyta volna, hogy tegyen vele bármit, akármit. Akár meg is ölhette volna. - Ne haragudj - ismételte Kingsley. - Én. . . - Ne beszélj! - Stearns hidegen, hűvösen ejtette a szavakat, és Kingsley rögtön engedelmeskedett. Ismét fel akart ülni, de Stearns újra visszanyomta, még nagyobb erővel.

- Ne mozogj! Kingsley megmerevedett. Várt. Rádöbbent, hogy még életében nem volt ennyire felajzott. Stearns szemébe nézett, és észrevette, mennyire kitágultak a pupillái. És Stearns tökéletesen sápadt bőre kissé kipirult. A focipályán átélt testgyakorlás feleolyan reakciót nem okozott benne, mint az az egyszerű mozdulat, hogy lefogja őt az ágyon. - Nagyon veszélyes játékot játszol, Kingsley. - Stearns lehalkította a hangját, amint kimondta a fenyegetést, és Kingsley minden idegvégződése pattanásig feszült. Hallgatott, ahogy parancsolták. Stearns hüvelykujj a Kingsley jobb csuklóján megérintette a pulzuspontot. Az érintés olyan meglepő volt, olyan váratlanul gyengéd, hogy Kingsley felnyögött a gyönyörtől. Halk nyögés volt, szinte alig hallgató. De Stearns meghallotta, mert szemei ismét kitágultak. - Most nem félsz tőlem. - Ez állítás volt, nem kérdés, mégis Kingsley hallotta mögötte a kérdést. Miért? - Most semmi olyasmit nem tehetsz meg velem, amit én magam ne akarnék. Stearns végigmérte Kingsley-t, mintha rájött volna, hogy ember helyett egy űrlény fekszik alatta. - Mi vagy te? Stearns ugyanazt kérdezte tőle, amit Kingsley korábban, de Kingsley válasza egyszerűbb volt. - Francia vagyok. Stearns mélyet, szaggatottat sóhajtott. Lehunyta a szemét, egy milliméterrel beljebb nyomta Kingsley-t az ágyban, majd végül elengedte a csuklóját. Kingsley kényszerítette magát, hogy felüljön, ahogy Stearns az ajtó felé indult. - Tényleg megöltél egy fiút a régi iskoládban? - szólt utána kétségbeesetten; szeretett volna olyat mondani vagy tenni, amivel maradásra bírja. - Igen. - Stearns megállt az ajtóban. - Mit követett el? - Kingsley az ajtó felé indult. Stearns tekintete félúton megállította. - Megcsókolt.

TIZENNEGYEDIK ÉSZAK A JELEN Kingsley képtelen volt levenni tekintetét Sørenről, amíg ki nem értek a repülőtérre. Azok után, aminek szemtanúi voltak Elizabeth házában, azok után, amikről beszéltek vagy amit Kingsley Søren szemében látott, képtelen volt másra nézni, mint kedves barátjára, legkedvesebb ellenségére. Mi ez az őrület, ami velük történik? Harminc év alatt Kingsley látott Søren szemében kéjvágyat, szükséget, dühöt, éhséget, jámborságot, néha még szeretetet is. De soha nem látott még valódi félelmet. Olyat nem, amilyet Elizabeth házában, régi gyerekszobájának ajtajában állva látott. - Ne bámulj már, Kingsley - mondta Søren, ahogy elfordította tekintetét az ablaktól. - Harminc éve bámullak. Most már hozzászokhattál volna, mon ami. Søren felnevetett, ami segített. Megijesztette Kingsley-t. - Azt hiszem. igen. Nem kell velem jönnöd. Egészen biztosan semmi haszna nem lesz ennek az utazásnak. És tudom. hogy nem a legkedvesebb emlékeid vannak a Szent Ignácról. Kingsley lassan kifújta a levegőt. A szavak egyszerre voltak hamisak és igazak. - Marie-Laure előtt... - kezdte. és szünetet tartott. hogy összeszedje magát. Az, hogy a nővéréről beszéljen, úgy fájt neki. mint semmi más. - Mielőtt ő idejött. minden tökéletes volt. A legkedvesebb emlékeim a Szent Ignácról vannak. Szeretném, ha ezt elhinnéd. - Elhiszem - sóhajtotta Søren. - De azt kívánom. hogy bár te ne hinnéd el! Kingsley félrehajtotta a fejét. Søren figyelmét korábban csak a rettenthetetlen vakmerőség keltette fel. Ez bevált akkor is. amikor Kingsley megcsókolta a kollégiumban. Talán most is beválik.

- Zavar. hogy még mindig szerelmes vagyok beléd? - Kingsley. igazán. - Søren átvetette bokáját a térdén. - Szerelmes vagyok. Az vagyok. - A blaszfémiával nem sokra jutsz. - Már rég feladtam, hogy bármire is jussak veled. Mais...cest vrai.20 20 De... ez most igaz. (fr.) - Harminc év. Kingsley. Harminc éve voltunk szeretők. - Non. - Kingsley előrehajolt az ülésen. Odapillantott, hogy lássa. hogy az ablak, amely elválasztja tőlük a sofört, tényleg zárva van-e. Már csak az hiányozna. hogy kiderüljön közös múltja Sørennel. A BDSM-közösség elvileg tiszteletben tartotta mások perverzitását. de Kingsley tudta. hogy a férfi alárendelteket általában lenézik a férfi domok. És a női domok is. És a női alárendeltek. . . - Nem? - Nem harminc évvel ezelőtt volt. Tizennégy évvel ezelőtt. Azon az éjszakán... - Emlékszem arra az éjszakára - vágott közbe Søren hidegen és Kingsley ismét hátradőlt az ülésen. - Bon. Örülök. hogy emlékszel. Akkor sem tudnám elfelejteni azt az éjszakát. ha ezt akarnád. Søren ismét félrenézett és kipillantott a kocsi ablakán. - Nem felejtettem el. És nem akartam elfelejteni azt az éjszakát. Kingsley szíve megugrott Søren szavai hallatán. És nem akartam elfelejteni azt az éjszakát. Az az éjszaka. . . Még mindig pár percre voltak a reptértől. így Kingsley lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a múltba. Az az éjszaka... A halálos ágyán is emlékezni fog rá. Még vissza tudta idézni a jeges rémületet, amely átfutott rajta, amikor Søren bevallotta neki. hogy beleszeretett egy lányba az egyházközösségében. Kingsley tudta. hogy a dolgok megváltoznak majd köztük, amint felnőttként újra találkoznak, miután tíz évet egymástól külön töltöttek. Søren fehér gallérral a nyaka körül jött vissza a száműzetéséből. Kingsley a saját poklából begyógyult, golyó ütötte hegekkel a testén és be nem gyógyult sebekkel a szívében jött vissza. Találkozásuk után udvariasan viselkedtek egymással. Néha gyengéden is. De Kingsley álmai, hogy ő és Søren ott folytatják majd, ahol a Szent Ignácban abbahagyták, szertefoszlottak, ahogy egyik éjszaka múlt a másik után, és Søren egyedül hagyta az ágyában. És aztán azok a szavak. .. Azok a borzalmas szavak. . . Kingsley. .. Megtaláltam! Søren látta Kingsley szomorúságát, és biztosította arról, hogy semmi nem fog megváltozni. Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt. .. És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele. De az évek múltak, és Søren szűzen hagyta Eleanort. Kingsley-t majdnem megőrjítette a vágyakozás, az éhség, hogy együtt legyen ezzel a tökéletes, vad teremtménnyel, akit Søren talált nekik. Vágya nem Eleanornak szólt, habár soha nem találkozott még izgalmasa és részegítőbb nővel. Az, hogy osztoznak rajta, azt jelentette, hogy Kingsley és Søren ismét egy ágyban lesznek. Még akkor is, ha Eleanor ott fekszik majd köztük, Kingsley-nek legalább lesz alkalma még egyszer meztelennek, gyönyörűnek és felajzottnak látni Sørent. Talán meg is érintheti. És megérinthette. Néhány hónapon át Søren csak magának tartotta meg Eleanort. Ez nem lepte meg Kingsley-t. A lánynak kiképzésre volt szüksége, meg kellett zabolázni. És Søren ígéretei ellenére, hogy a lány közös lesz, Kingsley tudta, hogy Eleanor csak a pap tulajdona. Søren birtokolni akarta ezt a lányt. Ehelyett beleszeretett. És akár rájött a lány, akár nem, a férfi iránta érzett szerelme miatt Eleanor is birtokolta Sørent, legalább annyira, mint amennyire Søren őt. De eljött az az éjszaka, és Søren elhozta Eleanort Kingsley házába, Kingsley ágyába. Előbb beszélnie kellett vele. A lány annyira rettegett attól, hogy a gazdáján kívül más is megérintse, hogy cipősarkának kopogása csak úgy dübörgött a keramitkockákon.

A ház zeneszobájában Kingsley beszélgetett a lánnyal, ugratta, megígérte, hogy nem fogja bántani. És a lány végül ellazult, elmosolyodott. És abban a pillanatban, hogy beléptek a hálószobába, azzá a szirénné változott, akinek Søren leírta őt. - Melyikünk legyen az első? - kérdezte Søren Eleanor válla fűlött. És Kingsley megragadta az alkalmat, hogy megkínozza Eleanort, úgy, ahogy Søren őt annyiszor megkínozta. - Természetesen a hölgyé a döntés joga. Eleanor olyan pillantást vetett rá, ami majdnem lyukat perzselt a homlokába. Ettől még jobban kívánta. Eleanor, aki még mindig dühös volt, hogy gazdája hajlandó osztozni rajta egy másik férfival, azt válaszolta: - Kingsley. És elkezdődött a móka. Eleanor letérdelt előtte, és ő szétnyitotta a nadrágját. Amint a lánya szájába vette a farkát, Kingsley azonnal rájött, hogy Søren miért szeretett bele ennyire. Bármibe belement. És bár tiltakozott, panaszkodott, küzdött, a lelke mélyén alá akarta rendelni magát neki, imádta, szüksége volt az alárendeltségre. Így Kingsley alárendeltségre kényszerítette. Először a farkával, aztán a pálcájával. A verés után Søren az ágyhoz vitte Eleanort, és megkötözte a kezét a feje fölött. Kingsley leült elé, és egy ujját beledugta a testébe, szétnyitotta. És amikor Søren elkezdett belényomulni, Kingsley otthagyta az ujját. Eleanor olyan nedves volt attól, hogy Søren farka és Kingsley ujja egyszerre hatol belé, hogy a belőle kiáradó nedvesség ráfolyt Kingsley kezére, és összefogta a kézelőjét. Azt az inget utána a szekrényben tartotta... Soha többé nem vette fel, és ki sem mosta. Aztán eljött a pillanat. Søren a hátára feküdt, nekidőlt egy hegynyi párnának. Hátrahúzta Eleanort a mellkasához - a lányon a fehér magas sarkú cipőn kívül nem volt más. És ahogy Søren a karjaiban tartotta, Kingsley megkefélte. Se előtte, se utána nem kefélt meg nőt ilyen keményen és ilyen alaposan. Eleanor nyögdécselt a gyönyörtől, összerezzent a fájdalomtól, és az eksztázistól lehunyta a szemét. És mikor Eleanor lehunyta a szemét, Kingsley ránézett Sørenre, aki visszanézett rá. És Kingsley tudta, hogy aznap éjjel meg fog történni. Egy óra után kimerítették Eleanort, és hagyták pihenni. Bor... Søren azt mondta, bort akar. Nem. .. Kingsley összevonta a szemöldökét. Az emlék köde kitisztult. Kingsley javasolta a bort. Søren készségesen beleegyezett. Megcsókolta Eleanort, és betakargatta. Együtt hagyták el a szobát. A borért nem mentek el. Amint kint voltak a folyosón, Kingsley egy kezet érzett a nyakán, és ujjak nyomultak a bőrébe. Emlékezett arra a kézre, azokra az ujjakra. .. Søren Kingsley fülére tapasztotta a száját. - Állíts meg, most, azonnal.. - parancsolta, és Kingsley elnyomott egy mosolyt. - Mit állítsak meg... uram? - Ezt. És Kingsley érezte, hogy nekilökik az egyik vendégszoba ajtajának, és Søren mellkasa a hátának feszül. - Bántani foglak, ha nem állítasz meg. - Søren beletúrt Kingsley hosszú hajába, megcsavarta, és ezzel lemeztelenítette Kingsley nyakát. Amikor Søren ajka megérintette a füle alatti kidudorodó eret, Kingsley tudta, hogy most egyiküket sem állítja meg semmi, amit mond, vagy tesz. Kingsley kinyitotta a vendégszoba ajtaját. Søren becsukta mögöttük. - Ágyba - parancsolta Søren, és Kingsley kérdés nélkül engedelmeskedett. Mindig kérdés nélkül engedelmeskedett Sørennek, és ez mindig is így lesz - ha máshol nem, a hálószobában. Kingsley hamar megtanulta, milyen is Søren... ízlése. Nem tartott sokáig rájönni, hogy a fiatalembert, akibe az iskolában beleszeretett, megtörték. De úgy törték meg, hogy amikor meggyógyult, erősebb lett,

mint előtte. A törés miatt csupán a fájdalom okozása adott gyönyört neki. Lehetőleg fizikai fájdalomé, de időnként a brutális megalázás is megtette. Úgyhogy amikor Søren kicsavarta a karját, Kingsley tudta, hogy nem szabad elnyomnia fájdalmas nyögését. Ezekért a hangokért - a nyögésekért, nyöszörgésekért, szipogásokért és a könnyekért - ezekért élt Søren. Kingsley ezt fiatalemberként elfogadta, ösztönösen megértette. Csak amikor maga is elkezdte ezt a játékot, akkor döbbent rá, hogy érti a fájdalomokozás erotikus hatalmát, szereti figyelni, ahogy szerelme azt elfogadja, megmerítkezik benne, sőt, akár szereti is. Lénye egy része vágyott a régi fajta gyengédségre, legalábbis ilyenkor. És ha nem is gyengédségre, akkor legalább némi könyörületre. De Søren aznap éjjel nem volt könyörületes hangulatban, és Kingsley-nek nem kellett tettetnie azt a fájdalmas kiáltást az első behatolásnál. A takaróba kellett harapnia, hogy elfojtsa a sikoltását. Søren döfései puszta erejükkel majdnem kiugrasztották Kingsley vállát a helyéről. És utána vér folyt, és Kingsley megízlelte, milyen a vér látványa. Bizonyíték. Kinyújtotta ujjait Søren felé. - Ezt nem tagadhatod le, mon ami. Vagy igen? - Felmutatta véres kezét. - Még mindig akarsz engem. Søren akkor már az ajtó mellett állt, várta, hogy Kingsley végezzen az öltözködéssel, hogy összeszedje magát. - Soha nem tagadtam, hogy vágytam rád. Csak azt tagadtam, hogy a magamévá akartalak tenni. - Pourquoi? - akarta tudni Kingsley. - Miért? Őt annyiféleképpen teszed magadévá, ahogyan csak akarod, akkor, amikor akarod? Őt miért és engem miért nem? Søren nem válaszolt, és Kingsley ezért örökre hálás lesz neki. Tudta a választ, és ha hallotta volna, megtörte volna lelkének utolsó, maradék, épen maradt részét is. Visszatértek Kingsley hálószobájába, és Søren nem kapcsolta fel a lámpát. Ha felkapcsolta volna, Eleanor meglátta volna a vérző fognyomokat Kingsley mellkasán, a foltokat a csípőjén, a hurkákat a derekán. Kingsley belemerült Eleanor testébe, megmerítkezett könnyedségében, abban, hogy egy ilyen készséges és finom nőt dughat meg. Aki azonban nem volt alárendelt. Kingsley meglátott valamit aznap éjjel Eleanorban - az erőszak szikráját a szemében, a lázadás és a dac felvillanását. Søren azt hitte, hogy Eleanorban megtalálta tökéletes párját, a tökéletes alárendeltet. Talán Eleanor ugyanolyan tökéletes volt, mint Søren; és biztos, hogy gyönyörű volt. De alárendelt nem volt. Egyáltalán nem. Kingsley felismerte a szerepváltókat. Végül is naponta látott egyet a tükörben. Aznap éjjel újra és újra magukévá tették Eleanort, már alig tudott ébren maradni. amíg már alig tudott ébren maradni. És egy idő után már ez sem számított. Kingsley belecsusszant az alvó nő testébe, belenyomakodott, és lassan döfködte. A nő egy pillanatra felébredt, halkan felnevetett és visszaaludt. És Kingsley még mindig kefélte. Bárhogyan is, de be akarta bizonyítani Sørennek, hogy bár a közjátékuk során sérült, kár nem esett benne. És nem sokkal hajnal előtt, amíg Eleanor aludt, Kingsley négykézlábra állt az ágy mellett. Szájával Kingsley kimutatta Sørennek háláját, hogy a pap aznap éjjel megosztotta vele legféltettebb kincsét. Kingsley nyelt, és leengedte az ondót a gyomrába. Ami valaha volt köztük Sørennel, már meghalt, de akkor egy éjszakára feltámadt. Az este nem lett volna teljes enélkül. Nyolc évvel később megtudta, hogy Nora végignézte. És nyolc évvel később Kingsley ott térdelt Nora előtt. Ha nem lehetett az a gazda, akit Søren akart, akkor legalább szolgálta a gazda szolgáját. - Kingsley? - Qui, mon ami? - Kingsley kinyitotta a szemét. - Nem akarom tudni, hogy mire gondolsz, ugye? - kérdezte Søren. - Már tudod is. - Kingsley hasztalanul próbálta leplezni hangjában a keserűséget. - Ne őt gyűlöld - parancsolta Søren. - Én bántottalak téged. Gyűlölj engem. A Rolls Royce megérkezett úticéljukhoz - a reptérre, ahol egy magángép várta őket. A róluk készült fotó, amit Kingsley küldött... Az eredetit a Szent Ignácban helyezték el, régi iskolájukban. Mivel nem

tudta, kihez forduljon, mit tegyen, Søren úgy döntött, odautazik, és diszkréten nyomozni kezd. Kingsley nem volt hajlandó egyedül elengedni. A sofőr megállította a kocsit a kapunál, kiszállt, és kinyitotta nekik az ajtót. - Ne aggódj, mon ami - mondta Kingsley Sørennek. - Gyűlöllek.

TIZENKETTEDIK DÉL Nora magában megjegyezte, hogy ha legközelebb megkérdezi valakitől, hogy "Nem látta Wesley Riley-t?”, és az illető azt válaszolja, hogy "Az istállóknál van”, akkor a következő választ adja: "A tizenhét nyamvadt istálló közül melyikre gondol pontosan?" Nora két órán keresztül vándorolt egyik istállótói a másikig - mindegyik elegáns fehérre volt festve, piros csíkozással - Wesley-t kereste, de nem találta meg. A kölyök még nála is jobban el tud bújni. Kölyök. .. Nora azt is megjegyezte magában, hogy többé nem gondolhat kölyökként vagy a kölyökként vagy bármiféle kölyökként Wesley-re. Nem üldözné át hétezer egyforma istállón, ha képes lenne felfogni azt, hogy Wesley most már felnőtt. Tegnap éjjel, az ágyában... Végig kellett volna csinálnia. Wesley ezt akarta, ezt érdemelte volna. De Norát annyira megdöbbentette a fiú szüzessége, hogy megrémült, ahogy másfél évvel ezelőtt is, mikor legutóbb szexelni próbáltak. Feltehetőleg Nora volt az, akinek volt szexuális tapasztalata. Akkor miért mindig ő ijedt meg? Végül a kétmillió-harmincötödik istállóban megtalálta Wesley-t egy bokszban, ahol a legkövérebb ló sörényét fésülte, amit Nora valaha látott. - Szent ég, ezt meg mivel etetitek? - Nora tátott szájjal bámulta a vörös állat hatalmas bendőjét. - Más lovakkal. - Wesley fel sem nézett rá. - Kérlek, mondd, hogy csak tréfálsz. - Hallott már arról, hogy teheneket más tehenek húsával etetnek, de csak imádkozni tudott, hogy a lovak ne egyék egymást. - Csak tréfálok. Van még egy ló benne. Nora megkönnyebbülten felsóhajtott. - Felcsinálták, mi? - Nagyon is. A héten ellik. Tulajdonképpen bármikor. Wesley végigfuttatta a vastag kefét a kanca hátán, s az állat megreszketett a gyönyörtől. - Mi a neve? - Nora kinyitotta a karámajtót, és óvatosan belépett. Már csak az hiányzik, hogy megrémisszen egy viselős lovat. - Pálya szépe. Anya nevezte el. Ő a legjobb tenyészkancánk. Nora megsimogatta Pálya szépe orrát. Elmosolyodott, ahogy megérezte a ló bársonyos bőrét az ujjai alatt. - Gyönyörű... Eltekintve a pocakjától. - Nora megpróbált Wesley-re mosolyogni. A fiú nem viszonozta. - Ő anya kis kedvence. - Anya másik kis kedvence? - ugratta Nora. Wesley megrázta a fejét. - Már anya sem tekint kicsinek. Csak te. Nora mélyet sóhajtott. - Wes... Nem tekintelek annak. Se kölyöknek. Semmi másnak, csak egy húsz éves, iszonyú jóképű srácnak, akit imádok. - Ezt elég furán mutatod ki. - Te meg elég fura vagy...

- Miben? - kérdezte Wesley. - Mindenben. - Nora végigfuttatta ujjait Pálya szépe hátán és duzzadt hasán. El sem tudta képzelni, mit érezhet ez a szerencsétlen ló, hogy egy másik ló van a hasában. - Ez meg mit jelentsen? - Azt, hogy... te, Wesley, fura vagy. Volt barátnőd, nem? Ez a Bridget nevű nőszemély? Meddig voltatok együtt? Wesley vállat vont. - Pár hónapig. - És nem szexeltél vele? - Nem. Nem szexeltem. - Miért nem? Wesley megkerülte Pálya szépét, és elkezdte a másik oldalán ápolni. Nora lábujjhegyre állt, hogy ránézhessen a lóháta fölött. - Wesley... Miért nem feküdtél le a barátnőddel, ha együtt voltál vele? - Nem akartam. - Ez faszság. - Tessék? Nora dühösen nézett rá. - Fasz-ság. Húszéves, hetero srác vagy. Gondolom, hogy jó csaj volt. Ugye? Wesley kis szünet után bólintott. - Gyönyörű volt... van... gyönyörű. Nora belül összerezzent a fiú hangjának egyszerűségétől. Az „Igen, jó csaj volt..”. nem fájt volna. „Gyönyörű volt..”. ez fájt. - Akkor miért nem? Wesley végigfuttatta kezét Pálya szépe nyakán. A kanca felé fordult, és orrát Wesley hasának nyomta. - Ezt tényleg meg kell kérdezned? - Azt hiszem, mivel most kérdezem. - Nora megkerülte a lovat, és most Wesley mellett állt. A fiú teste megfeszült. Norán majdnem úrrá lett a vágy, hogy megérintse, de attól félt, hogy a fiú elhúzódna, ha megpróbálná. - Bridget... ööö... - Wesley szünetet tartott, és szaggatottan vette a levegőt. - Bridget nem volt semmi, Nora. Még te is beleszerettél volna abba a lányba. Nőbe. Huszonhét éves. Igazi szépség volt, mint egy régi hollywoodi. sztár. Az a szoknya, amit néha felveszel a templomba... Az a szűk, ami a térded fölött végződik. . . - Ceruzaszoknya ? - Igen, az. Állandóan olyat hordott, klasszikus blúzzal, amitől, nem tudom, olyan bájos volt. Bárhová mentünk, mindenki őt bámulta. Egyszer elvittem egy jótékonysági estre... Ott mindenki több millió dollárt ért, és Bridget talán évi negyvenezret ha keres. De a partin a nőket feleannyira nem nézték meg, mint őt. Alig mertem táncba vinni. A pasik fele rajta lógott. És okos is. A Harvardon diplomázott állattenyésztésből. Egy napon majd egy ekkora tanyát fog vezetni, inkább előbb, mint utóbb. Egy magamfajta srácnak, aki több ezer holdas tanyát fog örökölni, ő volt a tökéletes nőt Anya és apa már az esküvőt tervezgette. Nora nagyot nyelt. Minden, Bridgetet érintő bók, amit a fiú mondott, keményebb csapásként érte, mint amikor Søren a nádpálcát használta. - Akkor mi volt a baj? - Nora próbálta érzelemmentesen, nyugodtan feltenni a kérdést. De a hangja alig volt több suttogásnál. - Az volt a baj - Wesley aznap először nézett Nora szemébe -, hogy Bridget nem te vagy. Nora egy pillanatig próbált valami okos válasszal előállni, ami megnevetteti Wesley-t, amivel megtöri a feszültséget. De a szavak cserbenhagyták, így hallgatott. - Nem tudtam lefeküdni vele - folytatta Wesley - mert nem te voltál az. És azon gondolkodom, hogy te nem azért utasítasz-e el engem, mert én pedig nem Søren vagyok.

Nora végül megértette. Teljesen. Életében először felfogta, mit érez az előtte álló férfi, mire van szüksége, mit akar. És életében először pontosan tudta, hogyan adja meg neki. - Nem. Te nem Søren vagy. Ha az volnál, igen, szexeltem volna veled tegnap éjjel, ahogy szexeltem Sørennel már vagy egymilliószor. De te nem Søren vagy, és én letérdelhetek, és hálát adok ezért a Jóistennek itt és most, csak épp egy nagy adag ló citrom van a lábam előtt. Egyetlen Søren elég ennek a világnak. Most úgy tűnt, Wesley az, aki nem jut szóhoz. Nora úgy döntött, kihasználja a hirtelen támadt csöndet. - Az ágyadban alszom, Wesley. - Tessék? - A házamban, Connecticutban az ágyadban alszom. Nem aludtam a saját ágyamban azóta, hogy viszszamentem Sørenhez. Egyszer sem aludtam a saját hálószobámban, amikor otthon voltam. A te ágyadban aludtam, a Kentuckys pólódban, amit otthagytál a szennyesben. Megpróbáltam a saját ágyamban aludni, de... képtelen voltam. - Te is voltál egyszer húszéves szűz. Azt mondtad, akkor volt, amikor te és Søren... - Először is én soha nem voltam szűz. Nem attól szűz valaki, hogy érintetlen a szűzhártyája. Menj el egy muszlim országba. A lányok ott engedik, hogy seggbe kúrják őket a pasijaik, hogy a nászéjszakájukon érintetlen szűzhártyájuk legyen. A szűzhártya nem egyenlő azzal, hogy valaki szűz. - Jó. De akkor is.. . - De semmi. Segg semmi. Søren tizennyolc éves koromtól elkezdett kiképezni magának. Nem. Viszszaszívom. Attól a naptól kezdett kiképezni, amikor megismerkedtünk. Megtanított leülni, felállni, játszani, engedelmeskedni, szolgálni őt: minden kívánságát, akaratát és vágyát. Egyetlen tekintetével közölni tudta, hogy találkozzunk három órakor az irodája előtt. És nem túlzok, Wes. Mire sorra került az első éjszakánkra, készen álltam rá, arra, hogy megtörjön. És Istenem, meg is tört. Darabjaimra tört, és minden egyes porcikám imádta őt érte. De együtt voltunk. Nyakörvet tett rám. A birtoka voltam. A tulajdona. - Nora, mit akarsz ezzel? - Azt, hogy amikor utoljára szexeltem egy szűzzel, az illetőt négy ponton kikötöztem, és égési sérüléseket okoztam neki egy gyertyával. Azt mondom, hogy ez talán téged is megtörhet, ahogy Søren is megtört engem. De lehet, hogy te nem fogsz imádni érte másnap reggel. És ha darabjaidra törlek, nem tudom, hogy rakjalak majd újra össze. - Nora... Nem érted, ugye? - Wesley kezébe fogta az arcát és rámosolygott. - Mit? - Hogy tudom, hogy nagy kockázat veled lenni. De megéri kockáztatni. Nora keze összeszorult, ahogy a szíve is. - Tudom, hogyan kell olyan csomókat kötni, amikről azok a tengerészek, akik fél életüket a vízen töltötték, soha nem is hallottak. Olyan zárakat tudok kinyitni, amik New York legjobb betörőinek felén kifognának. Egy korbács csettintésével el tudok felezni egy post-itet. A világon bármelyik perverz pasit térdre kényszerítem, elérem, hogy megcsókolja a lábamat, és beismerje nekem legsötétebb bűneit, pusztán azért a gyönyörért, hogy megbüntethessem. De Wesley. .. Nem tudom, hogyan legyek együtt egy hozzád hasonlóval. Egy édes, kedves, vanília szűz kifogott rajtam. Tizenöt hónap telt el az utolsó próbálkozásunk óta, és még mindig nem jöttem rá. .. Wesley akkorát sóhajtott, hogy lehelete megrezegtette Pálya szépe sörényét. A ló kissé ingerülten félrecsapta a füleit. - Ha tudni akarod, hogyan legyél együtt velem... Akkor csak meg kéne kérdezned, nem? Nora kinyitotta a száját, majd becsukta. - Ez, őszintén szólva, még eszembe sem jutott. Wesley felnevetett, és Nora is. És Nora majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől, hogy mindketten nevetnek.

- Jól van, vanília. - Nora kezét Wesley karjára tette. Pálya szépe szőre felállt kettejük ujjai alatt. - Akkor mondd meg, hogyan legyek együtt veled. - Ezt nem olyan nehéz elmondani. Emlékszel, hogyan voltunk együtt nálad? Hogyan lógtunk együtt, néztünk filmeket és beszélgettünk és vacsoráztunk meg ilyenek? - Emlékszem. Mintha tegnap lett volna - Nora keze a fiú csuklójáról az arcára siklott. - Ugyanúgy kellene, kivéve... - Kivéve? - Kivéve, hogy nem külön hálószobába mennénk aludni. Képes vagy rá? Nora végigfuttatta kezét a fiú hosszú haján. - Megpróbálhatom. Wesley előrehajolt, hogy megcsókolja, de egy hangos csettintés szétugrasztotta őket. - Gyere, John Wesley! Elkésünk. Nora meglátta Wes apját, ahogy sötét tekintettel méregeti őket a karám ajtajából. A férfi dühösen pillantott Wesley-re, mielőtt elment. - Most, J. W. - kiáltotta. - Velem jöhetsz - mondta Wesley. - Hová megyünk? - Egy pasashoz, lovazni. Nora kifelé menet megállt. - Kérlek, mondd, hogy nem szó szerint érted.

TIZENHARMADIK ÉSZAK A MÚLT Kingsley a kápolnát körülvevő kertbe ment. Vörös virágokkal teli rózsabokrok vették körül, ahogy gyalogolt a köves sétányon az ágyások között. A kert volt Henry atya büszkesége. Ahhoz, hogy a virágok ilyen mostoha körülmények között is életben maradjanak, állandó munka és gondoskodás kellett. Henry atya minden szabad percét a kertben töltötte. - A kertem az én Getsemáném - tréfálkozott Henry atya, és Kingsley ezen mindig mosolygott. Soha nem tudta, hogy mennyiben volt ez tréfa. Kingsley azért jött ide, hogy távol legyen a fiúktól. A nyár közeledett, és ez az iskolaév végét jelentette. A féktelenség még Kingsley-nek is sok volt. A többi diák alig várta, hogy a szüleik értük menjenek, elvigyék őket a számkivettségből, és visszatérhessenek a lányok és a mozi világába, ahol addig aludhattak, amíg csak akartak. Mindezt Kingsley is megkapja két nap múlva, amikor a nagyszülei eljönnek majd érte. De a többiektől eltérő en ő nem örült mindezeknek. Stearns tönkretette őt. Minden elrontott. A civilizációban eltöltött nyárnak semmi varázsa nem volt. Három hónap Stearns nélkül, anélkül, hogy láthatná. Kingsley tudta, hogy milyen fájdalmas lesz a külön eltöltött idő. Minden aranyszínű napsugár Stearns hajára emlékezteti majd. Minden szürke esti égboltcsík Stearns szemét idézi. Valahányszor Kingsley magához nyúl, azt képzeli majd, hogy Stearns keze érinti meg. Nem mintha Stearns valaha is megérintette volna így, csak Kingsley álmaiban. De azóta a nap óta, hogy Stearns leszorította a hálóban, a dolgok megváltoztak kettejük között. Többé nem beszéltek annyit egymással. De Kingsley valamiért közelebb érezte magát hozzá. Valahányszor olvasás vagy írás közben találta Stearnst, fogta a házi feladatát, és leült a földre a széke mellé. Hogy miért a földre, miért nem a kanapéra, az asztalra, egy másik székre, Kingsley nem tudta. De valahányszor eszébe jutott, ahogy Stearns ujjbegye megsimogatta a pulzuspontot a csuklóján, le akart térdelni Stearns elé, és örökre ott szeretett volna maradni.

A kínszenvedés, hogy ilyen sok időt kell Stearnstől távol töltenie, Kingsley-t Henry atya kertjébe űzte. Szeretett volna kipróbálni valamit, amit még soha nem csinált. Talán ez Stearns hatása volt... Kingsley épp tegnap látta őt a kápolnában, rózsafüzérrel a kezében, ahogy némán imádkozott egy egész órán át. Kingsley tudta, hogy egy teljes óra volt, mert három sorral mögötte ült, és egész végig figyelte. Pontosan egy óra múlva Stearns felállt és megfordult. - Miért imádkozol, mon ami? - kérdezte Kingsley. - Azért, amiért azóta a nap óta, hogy megismertelek - mondta Stearns, és kezében forgatta a füzért. - És mi lenne az? Stearns szétnyitotta tenyerét, hogy megmutassa az ujjai köré pókhálóként tekergő füzért. - Erő. Ismét összezárta az ujjait, és a mellkas ára helyezte, a szíve fölé. Stearns elhagyta a kápolnát, de Kingsley ott maradt. Erő. Ez az egyetlen szó mindent elárult Kingsley-nek. Nem kellett több célzás, több szó. Most már tudta az igazságot. De ahelyett, hogy felszabadította volna, az igazság még mélyebbre húzta Kingsley-t a Stearns nevű rejtélybe. Erő. Ez csak egyetlen egy dolgot jelenthetett. Stearns akarta őt. Kingsley keze ökölbe szorult. Stearns erőért imádkozott. Neki is ezt kell tennie. Kiválasztotta a legnagyobb, legszebben virágzó rózsát, leszakította a virágot, és belebámult a kelyhébe. Assistez-moi. Segíts nekem, imádkozott Kingsley, franciára váltva. El sem tudta képzelni, hogy Isten más nyelven is beszélne, mint az anyanyelvén. Assistez-moi, s'il vous plait, mon Dieu. Kingsley kinyitotta a szemét. A kert sarkában, egy fa árnyékában Stearns állt, és figyelte, ahogyan imádkozik. Idegességében a rózsa kiesett a kezéből. Stearns egy lépést előrelépett. Kingsley egyet hátra. Stearns megállt. Kingsley futásnak eredt. Az iskola egy oázisban állt, a fák sivatagában. A helyet csak a sűrű erdő vette körül - erdő, dombok, sziklák, völgyek. Kingsley általában félelmetesnek látta, fenyegetőnek, egy labirintusnak. Most a biztonságba menekült. De a fák kevés védelmet nyújtottak. Ahogy Kingsley járatlan ösvényeken rohant végig, a zöld levelű ágak belécsimpaszkodtak, a bőrébe, arcába kapaszkodtak. De nem állhatott meg. Maga mögött lépések zaját hallotta. Kingsley kényszerítette a lábát, hogy gyorsabban fusson, annak ellenére, hogy arcába csapódtak a faágak, a félelem ellenére, amelytől majdnem megbotlott és elesett. Kiért egy tisztásra. Feje fölött az ég vöröslött a lenyugvó napfényben. Közeledik a sötétség, és most eltéved az erdőben. Egyedül.. Vagy ami még rosszabb: nem egyedül. Felugrott és megpördült, ahogy egy ág reccsenése valaki jelenlétére figyelmeztette. Kingsley nem habozott. Ismét futásnak eredt, mélyebben hatolt az erdőbe. A fák koronája összeborult fölötte. Négykézlábra ereszkedett, és átmászott egy kis nyíláson; felkiáltott, amikor egy tüskebokor végigkarcolta a homlokát. Látása elhomályosult a vértől. De ment tovább, tovább, felállt és ismét futni kezdett. Vagy legalábbis megpróbált. De egy kéz jelent meg a semmiből, megragadta az ingénél fogva, és nekinyomta egy fának. A fatörzs a hátába nyomódott. Kingsley az árnyékok közepette alig látott. Tapogatózott a sötétben, ruhaanyagot érzett ujjai alatt, és megszaggatta. Ujjai valami hűvöset érintettek. Meghúzta, és a kezében maradt. A szorítás enyhült egy pillanatra, annyira, hogy Kingsley ismét visszanyerte egyensúlyát, és rohanni kezdett.

Izzadtság és vér folyt le az arcán. Kingsley megtörölte a szemét. Ahogy látása kitisztult, rájött, hogy egy kis ezüstkeresztet fog a kezében, vékony láncon. Kingsley egészen felment a domb tetejére, a lépések még mindig mögötte dobogtak. Ahogy levegőért kapkodott, cipő surrogását hallotta a levéltakarón. Kingsley ujjai összeszorultak a kereszt körül. Akármi is történik vele, nem engedi el. Egyikük sem szólalt meg. Kingsley még egyszer, utoljára küzdeni próbált, miközben Stearns meztelenre vetkőztette, és arra kényszerítette, hogy hasra feküdjön. Semmihez nem volt ereje, csak a megadáshoz. Minden apró mozdulatra felnyögött a fájdalomtól. Nem így akarta... Nem itt, az erdőtalaján, összetörten, véresen és rettegve. De kibírja ezt a fájdalmat, ezt a megaláztatást. Ezért a mély kapcsolatért, amiért imádkozott, mindent kibír. Stearns végigsimogatta Kingsley-t nyakától a csípőjéig. De igen, döntötte el Kingsley, pontosan így akarja, hogy így történjen meg. Egyik karja kelet felé nyúlt ki. A másik nyugat felé. Ujjaival szorosan markolta a keresztet. Amikor Stearns belényomult, Kingsley felkiáltott. Stearns kezét a szájára tapasztotta. Kingsley beleharapott és bólintott, hálás volt az ujjakért a fogai alatt. A behatolás fájdalma minden addig ismert kínon túltett. A kés okozta seb semmiség volt. Semmi nem fájt még így, se kívül, se belül, se testben, se lélekben. Kínjai közepette megérezte Stearns száját a vállán. Kingsley a földbe süllyedt. Már nem érdekelte, túléli-e ezt az éjszakát. Stearns ajkának érintése a bőrén - csak ennyi kellett. Most már teljes, most már boldogan hal meg, ha ez a sorsa. Telt az idő, de Kingsley nem számolta. Egy perc, egy Óra múlva a vér elkezdte megkönnyíteni Stearns mozgását. A fájdalom nem gyönyörré változott: több volt, mint gyönyör. Olyan eksztázis, ami elnyeléssel fenyegette, ami letarolja, és semmi nem marad belőle. De nem volt fontos. Stearns benne volt. Ahogy a vörös este fekete éjszakává alakult át, Kingsley fürdött ebben az igazságban. Hallotta Stearns szaggatott lélegzetét. .. Vagy a sajátját? Nem tudta, nem érdekelte. Mélyen beszívta a levegőt, és fenyőillatot érzett. Csodálatos illat. Megint beszívta, teli tüdőből. A könyörtelen talajon Kingsley olyan borzongással élvezett el, amely egész testét megremegtette. Stearns benne volt. Imái meghallgatást nyertek. Talán. Vagy talán imái elnyerték büntetésüket. A menny és a pokol jelentés nélküli szavak lettek Kingsley számára. A menny ez volt, ez a pillanat Stearns alatt. A pokol minden pillanat volt ezelőtt és minden pillanat lesz ezután. Stearns benne volt. Addig ismételgette a szavakat, amíg minden nyelven csupán ennyit tudott mondani. Véget ért, végül, talán egy óra múlva. Talán kettő. Vagy talán csak percek teltek el. Érezte, hogy legördül róla egy súly, üresnek érezte a testét. Kingsley lassan felhúzta a karját, és a hátára feküdt. Fölötte az égen csillagok sikoltoztak. Alatta a lehullott levelek élő selyemtakaróként cirógatták a bőrét. Hallotta a helyére kerülő ruha anyagának surrogását. De addig akart itt feküdni, az ég alatt, amíg világ a világ, Meztelenül, vérezve, szégyen nélkül. Meghalt Stearns alatt. Meghalt és újjászületett. Valami az arcához ért. Egy kéz? Nem, egy tökéletes száj. A száj a homlokáról az orcájára siklott, és megállapodott a száján. A csók egy örökkévalóságig tartott, és túlságosan korán ért véget. - Az én nevem Søren. Kingsley bólintott és felkészült saját szavaival. - Je t'aime - válaszolta azon a nyelven, amit Isten beszélt. Szeretlek.

TIZENNEGYEDIK ÉSZAK A JELEN Semmi nem változott. Kingsley alig akarta elhinni, hogy majdnem harminc év után sem változott semmi. A Szent Ignácba vezető út még midig a legelhagyatottabb, legveszélyesebb út volt, amivel Európán kívül valaha is találkozott. A fák még mindig örökzöld takaróként vették körül az épületeket. Mind olyan volt, mint egy templom. - Mennyi idő telt el, mon ami? - kérdezte Kingsley Sørent, ahogy kiszálltak a kocsiból, amit Kingsley bérelt számukra, hogy elvigye őket az alma materba. - Öt év talán. - Søren megállt a négyszögletű, belső udvar közepén és körbenézett. - Akkor jártam itt utoljára, amikor eltemették Henry atyát. - A kertjében? Søren elmosolyodott. - Hol másutt? - Öt év... hosszú idő. Søren bólintott, és lassan körbefordult, felpillantott az őket körülvevő erdőre. - Próbálok nem túl sűrűn visszajönni. Ez... Kényelmetlen most itt lenni, a helyzetet tekintve. - Je comprende. - Kingsley tényleg megértette. Amikor az apja meghalt, Søren majdnem félmilliárd dollárt örökölt tőle. Az örökség volt az utolsó próbálkozás, amivel az apja el akarta fordítani Sørent a papi hivatástól, tudván, hogy fia nem tarthatja meg a pénzt és lehet közben igazi jezsuita. Így Søren elajándékozta. Az utolsó centig. És a Szent Ignác is bőven részesedett belőle, majdnem huszonöt millió dollárral. - Ekkora vagyonnal az ember azt hinné, hogy az iskolából palotát csináltak. - Henry atya pénzalapot hozott létre azoknak a fiúknak, akiket az állam közvetítésével hoztak ide. Egyes létesítményeket felújítottak - kisebb változtatásokat eszközöltek. De Henry atya soha nem akarta, hogy az iskola páváskodónak tűnjön. A vagyon fitogtatása mindig is bántotta. - Érdekes döntés egy katolikus részéről. Søren rábámult. - Nem fogunk megint a Szent Péter bazilika-vitába belebonyolódni. - Egy pár vörös csizmát veszek neked karácsonyra. Miért csak a Pápa érezze jól magát? - Néha hiányzik, hogy jól elverjelek, Kingsley. Komolyan. A két férfi a főépület felé tartott, amely a Monsignor, Thomas atya és a többi pap irodájának adott otthont. Kingsley az ajtót bámulta, és igyekezett nem gondolni a múltra. Túlságosan is belemerült az emlékekbe a repülő úton idefelé. Itt, az iskolát körülvevő erdőben történt, hogy Kingsley Boissonneault, a fiú meghalt, és a későbbi Kingsley Edge-et feltámasztották. És itt halt meg nővére, Marie-Laure, aki soha többé nem született újjá. - Próbálj nem gondolni Marie-Laure-ral, Kingsley - figyelmeztette Søren. Kingsley legszívesebben ott, helyben meggyilkolta volna Sørent ezért a tanácsért, ha a hangjában nem lett volna szinte gyöngéd aggodalom. - Lehetetlen nem gondolni rá. Csak ő maradt nekem a szüleink halála után. Az a nap, amikor elvették tőlem. . . Kingsley eltaszította magától az emléket. - Hetekig tele voltam horzsolásokkal - mondta Kingsley, és keze ökölbe szorult. - Marie-Laure miatt vagy miattam? Kingsley élesen pillantott Sørenre. A pap mindent megtett, hogy elkerülje, hogy arról az éjszakáról beszéljenek, amikor szeretők lettek. És most, hirtelen. .. Kingsley ráncba szedte vonásait. - A Marie-Laure okozta sebek három hét alatt begyógyultak. Azok, amiket te okoztál… - Én?

Kingsley marconán rávigyorgott. - Majd szólok, ha begyógyultak. Søren mélyet sóhajtott, és szólásra nyílt a szája. De a főépület ajtaja kinyílt, és egy reverendás férfi sietett feléjük. - Stearns atya - mondta a pap lihegve, miközben megrázta Søren kezét. - Nem is sejtettem, hogy idejön. - Jó viszontlátni önt, Marczak atya. Csak rövid látogatást teszünk. Ö itt Kingsley Edge barátom, szintén a Szent Ignác tanulója volt. - Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, Mr. Edge. Kingsley megrázta Marczak atya kezét, és bólintott. Ma nem volt kedve eltitkolni francia akcentusát, és nem volt türelme az akcentusa gerjesztette kérdésekhez. Jobb, ha hallgat. Amikor kém volt, megtanulta, hogy minél kevesebbet beszél, mások annál többet mondanak neki. - Mi szél hozta önöket ide? Thomas atya egy konferencián van, és tartok tőle, hogy szerény személyem nem megfelelő helyettese. - Csupán a nosztalgia hozott ide. Kérem, nem zavartassa magát. Egyszerűen csak szerettük volna viszontlátni az iskolát. - Hogyne. Nagylelkűségének hála, az utóbbi időben történtek fejlesztések. Új vízvezetékek, új fűtőtestek, az összes épületen kicserélték a tetőzetet. .. Nem is tudja elképzelni, mennyire nagyra értékeljük. Søren felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a köszönetet. Kingsley tudta, hogy Søren sokkal gyakrabban jönne vissza, ha nem venné körül a túláradó hála, valahányszor megjelenik. - Pusztán örülök, hogy segíthettem az iskolának folytatni a munkát. Ez a hely megmentette az életemet. - Maga pedig megmentette az iskolát. - Akkor egálban vagyunk - mondta Søren, és Marczak atya elismerően mosolygott. - Hogyne. Akkor Henry atya - vagyis Thomas atya irodájában leszek. Ha bármire szükségük van, kérem, ne habozzanak felkeresni. Szabadon járjanak-keljenek. A fiúk imádják, ha látogatók zavarják meg a tanórát. - Köszönöm, atyám. Ha már látogatókról esik szó, sokan jártak itt mostanában? Marczak atya kíváncsi pillantást vetett rájuk, de nem kérdezett semmit. - Nem. Nem igazán. Néhány diák fogadott látogatót az utóbbi hetekben. És természetesen azok az érdeklődő szülők jártak itt, akik ide íratják majd a gyerekeiket. - Egyikük sem tűnt különösnek? Gyanúsnak? Csak azért kérdezem, mert kaptam egy aláírás nélküli levelet a Szent Ignác levélpapírján, melyben az iskoláról érdeklődnek nálam. Kingsley Sørenre pillantott. Ahhoz képest, hogy papként felesküdött arra, hogy betartja a tízparancsolatot, simán hazudott. Marczak atya vállat vont. - Nem igazán. Egy egyedülálló anya járt itt egy hete. Több kérdést tett fel az iskolát illetően - többet, mint a többi szülő együtt. Sokat kérdezősködött az iskola történetéről és az itt végzett diákokról - hogy mi a foglalkozásuk most, mit értek el az életben. - Akcentussal beszélt a hölgy? - kérdezte Søren, és Kingsley összevonta a szemöldökét. Ezt a kérdést meg honnan szedte? - Nem hallottam a beszédén akcentust - mondta Marczak atya. - Bájos hölgy volt, ha megbocsátják nekem, hogy ezt mondom. Søren Kingsley-re pillantott. - Köszönjük, atyám. Mindenképp felkeressük még a távozásunk előtt. Marczak atya ismét kezet rázott velük, és visszament az irodájába. - Többet kéne kérdezősködnünk - mondta Kingsley. - Hogy nézett ki az a nő, mit mondott, hová valósi... Søren megrázta a fejét.

- Túl veszélyes. - A nő, akiről beszél, vagy nincs benne a dologban - és valószínű, hogy nincs benne vagy benne van és jó sok hazugságot mondott az atyának, így a válaszai haszontalanok lennének. Kingsley ezzel az érveléssel nem tudott vitába szállni. - Akkor mit keressünk, mon pere? Hová menjünk? - A fénykép rólunk. .. A könyvtárban archiválhatták. - Akkor irány a könyvtár. A könyvtárban Kingsley rájött, hogy Søren pénzének nagy része itt talált otthonra. Amikor ők jártak a Szent Ignácba, a könyvtár hideg, alig-alig bútorozott helyiség volt. Olcsó fémpolcokon málladozó, vallásos tárgyú könyvek töltötték be. Fonott székek álltak a kopott szőnyegeken. De ahogy most beléptek, úgy érezhették, mintha a Vatikán könyvtárában lennének. A fémpolcokat sötét tölgyfapolcokkal helyettesítették, melyeken faragott bibliai jelenetek és szimbólumok voltak. Majdnem négyszer annyi könyv volt a polcokon, mint régen. Elegáns ülőalkalmatosságok voltak a helyiségben szerteszét. Vas kandeláberek függtek a mennyezetről, és meleg fényükkel elárasztották a fiúkat, akik drága karosszékekben üldögéltek könyvekkel és számítógépekkel az ölükben. - Olálá - mondta Kingsley nevetve. - Könyvtár vagy palota? - A könyvtárnak palotának kell lennie. Te is olvasol, nem, Kingsley? Mármint az aktáidon kívül olvasol mást is? - Bien sur. A regényeket, amiket a kis kedvenc ír. Örömet okoz az olvasásuk, hogy látom, milyen sok mindent lop el az én világomból, és rak át a sajátjába. - Ez az ő világa is. Kell, hogy emlékeztesselek rá? - Az ő világa volt. És elhagyta. - Majd visszajön. Tudom, hogy visszajön. Kingsley elmosolyodott és felsóhajtott. - Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki azt kívánja, hogy bár egyes gondolatai valóra válnának. Igen, visszajön hozzád... Azon a napon, amikor te visszajössz hozzám. Søren nem szólt semmit, ahogy elindultak az archívum felé. Kingsley ezt győzelemnek könyvelte el. Majdnem egy órán át kutattak a diákok archivált anyagai között. Christian fotói, amelyeket az iskoláról készített, a dobozokban voltak. Kingsley fogott pár képet, és becsúsztatta őket egy mappába. - Mit művelsz? Kingsley elvigyorodott. - Ki tudja? Van rajtuk ujjlenyomat, peut-etre26? 26 talán (fr.) - Nem szeretném, ha a rendőrségi kapcsolataidat is belevonnád. - Rendben van. Akkor majd az FBI-nak szólok. Søren sötéten pillantott rá. Megint. Ha nem hagyja abba ezt a sötét pillantgatást, Kingsley itt és most, a könyvtárban, ötven Szent Ignácos diák szeme láttára csókolja meg. És attól egy-két szemöldök biztos a magasba szalad. - Nem látom, hogy más fotók hiányoznának. Christian megszámozta mind az ötvenet. A miénk a harminchármas volt. Ebben a dobozban vannak egytől huszonötig. Te kivetted a huszonhatost és a huszonhetest a másikból. Csak a miénk tűnt el. - Honnan tudná a tolvaj, hogy egyáltalán hol keresse? Amint Kingsley feltette a kérdést, már tudta is a választ. Megkopogtatta mindegyik doboz tetejét, és Sørenre pillantott. Søren kifújta a levegőt, és a plafonra pillantott. - Persze! - mondta. - Biztosan egy másik diák az. Az egyik osztálytársunk. Máskülönben hogy tudott volna a tolvaj a fotókról? - Egy diák vagy az egyik pap - emlékeztette Kingsley. - Megkeressük Marczak atyát, és kikérjük a velünk együtt járó diákok nevét. Talán valami eszünkbe jut. Nem emlékszem, hogy bármelyikükkel is kellemetlen élményben lett volna részem. - Nem is volt. Mind rettegtek tőled. - Túlzol. - Søren kilépett a könyvtárból, és elindult Marczak atya irodája felé. Kingsley követte őt a négyszögletű udvarra, majd megállt, és felnézett a fákra.

- Két hete voltam itt diák, amikor Christian elmondta nekem, hogy a régi iskoládban megöltél egy tanulót. Azért mondtam, hogy "rettegtek”, mon ami, mert mindenki rettegett tőled. Nem túlzok. Sőt, lehet, hogy megértem a helyzetet. - Nem is értem, hogy jutott el ide annak a híre, ami Angliában történt. Az egyik atyának mondtam el, amikor idejöttem - Pierre atyának. A haláláig ő volt a gyóntatóm. Pár hónappal a halála utána jöttél te. - Elárult? - Nem. Nem tett volna ilyet. Egy pap úgy őrzi a titkaimat, akár egy hulla. - Talán az apád elmondta a titkodat a papnak, és egy diák meghallotta. - Meglehet. Szeretett azzal büszkélkedni, hogy a fia megölt egy fiút. Gyere! Beszéljünk Marczak atyával. - Non - mondta Kingsley, és még mindig a fák közé bámult. - Te menj, hajkurászd a saját kísérteteidet. Én megyek és megkeresem kettőnk kísérteteit. Nagyobb magabiztossággal indult meg a fák felé, mint amennyi valójában buzogott benne. Az első lépések után egy faág megreccsent csizmatalpa alatt, és annak az éjszakának az emléke, amikor ezek között a fák között menekült, visszatért. Christian azt mesélte neki, hogy Søren megölt egy diákot a régi iskolájában, Angliában. A tudás nem ijesztette meg Kingsley-t, pusztán felizgatta. Még jobban vágyott Sørenre. De aznap éjjel, amikor végigrohant a fák között, Sørennel a nyomában, megismerte az igazi rettegést. És mégis, akármennyire gyorsan futott, a szíve mélyén azt akarta, hogy elkapják. Azért futott, hogy Søren kergethesse. Mert azt akarta, hogy a magáévá tegye. Igen, keményen, gyorsan futott. De nem annyira, amennyire bírt volna. A levelek zörgése tudatta vele, hogy nincs egyedül. Nem nézett vissza Sørenre, de tudta, hogy a pap követte őt, ahogy aznap éjjel is. - Miért kergettél? - kérdezte Kingsley, és még mindig nem fordult meg. - Mert futottál. - Tudod, miért futottam előled? - Mert azt akartad, hogy elkapjalak. Kingsley felnevetett, és nem tagadta. - Tudtad, hogy meg fogsz erőszakolni, amikor elkapsz? - Tényleg nemi erőszaknak nevezzük? - kérdezte Søren, hangjában sötét humor csendült. - Mi másnak neveznénk? - Aligha volt nemi erőszak, ha te is akartad. - De akkoriban te ezt nem tudtad, ugye? – Kingsley egykor átrohant a fák között, melyek felkarcolták a bőrét és megszaggatták a ruháit. A fák is úgy emlékeztek arra az éjszakára, ahogyan ő? - Állandóan engem bámultál, követtél mindenhová. Álmomban is meglestél, Kingsley. - Ezt honnan tudod? Kingsley megborzongott, ahogy Søren nevetése végig visszhangzott az erdőn. - Meglestelek, ahogy meglestél. Ma Kingsley-nek sikerült kikerülnie azt a tüskebokrot, amitől felrepedt a homloka és vér csöpögött a szemébe. Amikor a nyári szünet után visszatért a Szent Ignácba, az iskolát körülvevő erdő minden egyes centiméterét ismerte. De a több ezer holdon, amit bejárt, és amit emlékezetébe vésett, sehol nem látott egyetlen másik tüskebokrot sem. Csak itt, itt őrizte azt a tisztást, ahol ő ott feküdt Søren alatt, és engedte, hogy a fiú, akit szeret, tönkretegye őt. - Mikor tudtad, hogy akarsz engem? - kérdezte Kingsley, amint belépett a tisztásra, ahol egykor meghalt, vérzett és újjászületett. - Én már azelőtt akartalak, hogy megláttalak volna. Amikor meghallottam a Ravel első taktusait a kápolnából. - Henry atya elmondta, hogy egy francia diák érkezik a Szent Ignácba. Még soha nem játszottam azelőtt Ravelt. Gondoltam, valami franciát játszom, hogy ne legyen honvágyad. Kingsley Sørenre pillantott, és nem szólt semmit. Søren csak visszabámult rá. Kingsley lehunyta a szemét, és visszaemlékezett arra a napra a kápolnában, a rémült Matthew-ra, aki megpróbálta figyelmeztetni, hogy hagyja békén Sørent. Kingsley-nek hallgatnia kellett volna rá, bár hallgatott volna rá, de. . .

- Imádtalak a Ravel miatt. Ha mást játszottál volna, akkor pusztán jóképűnek és izgalmasnak találtalak volna. Søren felnézett az égre. - Akkor örülök, hogy azt játszottam. Kingsley egy lépést tett felé, majd várt. Søren nem tett semmit, nem mondott semmit, hogy megállítsa. Így Kingsley nem állt meg. Még egy lépés. És még egy. És még egy lépés után ott állt Søren előtt, szinte megérinthette volna. - Azt gondoltam, te vagy Isten teremtményei közül a legszebb - vallotta be Kingsley. - Ateistává lettem volna, hogy te bebizonyíthasd nekem, hogy a menny és a pokol valódi, még akkor is, ha csak akkor léteznek, ha veled vagyok. - Nem tudom megmondani, melyik pillanatban éreztem meg, hogy akarlak - mondta Søren. - Talán még azelőtt, hogy megismerkedtünk. Mi másért választottam volna a Ravelt? Mindig is azt gondoltam, hogy Isten hozott össze engem és Eleanort. - Akkor miattunk kit lehet hibáztatni? Az ördögöt? - Remélem, nem. - Søren felsóhajtott. - Nem áll szándékomban megismerkedni vele. Még azért sem, hogy köszönetet mondjak neki. Søren szembefordult Kingsley-vel. - Még mindig te vagy Isten legszebb teremtménye - mondta Kingsley, és minden szavát komolyan is gondolta. - Gyűlöltem azt, ahogy bámultál rám. - Søren felemelte kezét, és Kingsley vállára tette. Felcsúsztatta a nyakán, és hüvelykujját belenyomta a torka mélyedésébe. - És miért? - Mert - mondta Søren, és lehajtotta királyi fejét, hogy az őket elválasztó tíz centiméteres távolság megszűnjön - lehetetlenné tetted, hogy visszabámuljak. Harminc év óta először érintkezett az ajkuk. Még azon az éjszakán sem csókolóztak, amikor Søren tizennégy évvel ezelőtt magáévá tette. Søren csakis Eleanornak tartogatta a csókjait. Ami aznap éjjel történt, pusztán erőszak volt, nem is kéjvágy vagy szerelem. De Kingsley ebben a csókban nem érzett erőszakot. Søren szája hideg volt és tiszta. Nyelvük gyengéden egymáshoz ért. De a gyengédség csupán másodpercekig tartott, és Kingsley tudta, hogy csak a meglepetés ereje volt, hogy a csók egyáltalán bekövetkezett. Ujjak a tarkóján. Emlékezett ezekre az ujjakra. Kéz, amely fájdalmasan a csípőjébe mar. Kingsley emlékezett erre a kézre. Fájdalom, minden egyes érintéssel. Fájdalom, minden egyes csókkal. Fájdalom, szíve minden dobbanásával. Kingsley imádta ezt a fájdalmat. Søren addig nyomódott neki, amíg Kingsley meg nem érezte a hátán a fatörzs kérgét, hogy átnyomódik az ingén, és belevájt a húsába. Csókokkal borították el egymást, harapták egymás ajkát, nyelvük öszszefonódott. Kingsley megérezte a vér ízét, és nem tudta, hogy a saját vére az. Vagy nem? - Hagyd abba Kingsley - suttogta Søren a parancsot Kingsley szájába. De nem hagyta abba. - Még nem árultad el a menekülőszavadat – suttogta vissza Kingsley. – Csak a menekülőszóra hagyom abba. Felnevetett. Søren keze a semmiből csapott le, és letörölte a nevetést az ajkáról. Aztán újra csókolóztak, keményebben, mélyebben. Kingsley a gyomrában érezte a csókot, a csípőjében. A rajta levő nadrágot a világ egyik legjobb szabója készítette mértékre, és egy kisebb vagyonba került. Szeretett volna letérdelni ebben a nadrágban Søren elé, a szájába venni őt, és utána elvinni a nadrágot a szabóhoz, és azt követelni, hogy foltozza össze a térdénél a repedést.

- Erősebb vagyok, mint ő – suttogta Søren fülébe. Søren olyan vad harapással válaszolt Kingsley nyakára, hogy az felkiáltott. – Elviselek ugyanannyi fájdalmat, amennyit ő is. Elment. Mindegy visszajön-e vagy sem. Most nincs itt. Hadd melegítsem fel az ágyadat helyette! - Ki helyett? – Søren még jobban nekilökte Kingsley-t a fának, és combját Kingsley lába közé nyomta. - Eleanor. Kingsley szabad volt. Nem fogták le kezek. Nem csókolta száj. Ott állt a fának dőlve, egyedül, megfosztva Søren érintésétől. Zavartan bámult a férfira, aki másfél méterre állt tőle, lihegve. Søren felemelte a kezét és letörölt egy vércseppet a szája széléről. - Mais… - tiltakozott Kingsley. Søren lehajtotta a fejét. - Kimondtad a menekülőszavamat. TIZENÖTÖDIK DÉL Akkor sem volt képes dühös lenni a szerelmére, ha az élete függött volna tőle. Hogy lehetne bárki is dühös Norára? Volt benne valami, az erő, a vadság... Persze, hogy nem feküdt le vele az éjjel. Pontosan ezt akarta Wesley, és pontosan vele. Úgyhogy nem valósult meg. Semmi nem történt meg Nora engedélye nélkül. Emiatt legszívesebben néha üvölteni szeretett volna. De ezért is szerette annyira. Wesley átvezette Norát a csendes karámokon. Több tucat ló üdvözölte őket, halk, lihegő nyihogással. Időnként fizikailag vissza kellett fognia Norát, hogy ne nyúljon oda, hogy megsimogassa őket. - Ezek telivérek, Nora. Telivérek, nem kiscicák. Fel vannak szerszámozva, és készen állnak a versenyre. És megharapnak, ha olyan kedvükben kapod el őket. És most olyan kedvükben vannak. - De olyan édesek ezekkel a kis harisnyákkal! - mondta Nora, és Wesley egy újabb karám felé húzta, ahol egy Pénz Hiába nevű ló fickándozott duzzogva. - És úgyis visszaharapok. - Tudtad, hogy a lóversenyzést a sportok királyának nevezik? - ugratta Wesley. Norának meglehetősen tiszteletlen véleménye volt a lóversenyzésről. Wesley ezért a pónijátékot kedvelő klienseit okolta. Nora képtelen volt egyetlen nyeregre vagy kantárra úgy nézni, hogy ne meséljen egy volt kliensről, aki ugyanazért nézte a Flicka22 című sorozatot, amiért más férfiak a pornót. 22 Utalás a népszerű, 39 részes amerikai lovas tévésorozatra, amelyet 1956-ban és 57-ben vetítettek az Egyesült Államokban. - a szerk. - És, mi történik itt? - Nora körbemutatott a karámokon. - A versenyelőtti felkészítés. A lovakat lecsutakolják és felöltöztetik. Aztán a kiinduló kapuhoz vezetik. - A nézőtér nincs annyira tele. Az emberek tényleg keresnek pénzt lófogadással? - Nora, erre az egyetlen versenyre, amit itt, Charleston Parkban tartanak, a világon mindenütt fogadnak emberek. - A fene. - Tudom. De nem igazán a bukszában lapul a pénz. Azért akarsz versenyt nyerni, hogy a lovad bebizonyítsa, hogy képes nyerni. így más lótulajdonosok egy vagyont fizetnek majd neked azért, hogy a te lovaddal fedeztethessék a sajátjukat. - És aztán lóversenyekre járhassanak, és ne nyerhessenek sok pénzt, hanem inkább eladhassák a lovuk spermáját a következő generációnak. - Igen. Gusztustalan, de így van. - És a lovak szeretnek futni? - Tessék?

Nora megfordult, és nekidőlt a karámfalnak. Egy Good Golly Miss Molly23 nevű ló kidugta a fejét a karámablakon, és kinyújtotta a nyelvét Wesley-re. 23 A kutyafáját, Miss Molly! (am.) Utalás Little Richard 1958-as slágerére. - Szeretik? Élvezik? - Nem beszélek ló nyelven. De azt hiszem, sokuk igen. Arra képezték ki őket, hogy élvezzék, hogy akarjanak futni. - De ez veszélyes. - Vadlónak lenni is veszélyes. Állatnak lenni veszélyes. Embernek lenni veszélyes. - Kantárt tenni rájuk, arra kényszeríteni őket, hogy veszélyes dolgokat vigyenek véghez mások öröméért. .. Ez nem helytelen? Wesley ekkor vette észre a gonosz kis csillogást Nora szemében. A szeme ma zöld volt. Egyszer megkérdezte tőle, hogy miért vált a szeme olyan gyakran színt. Az egyik pillanatban világos smaragdzöld volt. A következőben koromfekete. - Hangulatszemem van - válaszolta akkor Nora. - Zöld, ha boldog vagyok. Fekete, amikor tüzelek. Wesley azt kívánta, bár fekete lenne most is. - Már nem a lóversenyzésről beszélsz, ugye? Nora megrázta a fejét. - Igen. Vagy mégsem. - A lóversenyzés nem olyan, mint a perverzkedés. Igen, mindkettő lehet veszélyes. És igen, persze, nem tudom, van benne olyasmi, hogy nem kölcsönös beleegyezéssel végzik.. . - És lovaglópálca is. - Igen, lovaglópálca is. De azért van egy nagy különbség a lóversenyzés és a perverzkedés között. - És mi lenne az? - A szeme ugyanúgy csillogott. - Az szomorú, ha egy telivér megsérül egy verseny során. De amikor Søren bánt téged, én meghalok belülről. Nora nem szólt semmit. Szemében kihunyt a szikra. Ellökte magát a karámtól, és odalépett a fiúhoz. Karját a nyaka köré fonta, száját az övére tapasztotta és hosszan, mélyen megcsókolta. A fiút annyira megdöbbentette a hirtelen csók, hogy egy másodperc kellett neki, mire visszacsókolta. De akkor a szenvedély találkozott az éhséggel, ajkát érintette a nyelvével, vágya találkozott szerelemmel. Wesley végigfuttatta kezét Nora hátán, de a nő elhúzódott. - Mi az? - kérdezte a fiú, és kutatóan az arcába nézett, hogy miért hagyta abba. - Ma este - mondta Nora lihegve. - Mi lesz ma este? Nora kezét a fiú mellkasára helyezte. Lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. - Amit akartál. Együtt leszünk, filmeket nézünk, együtt vacsorázunk, beszélgetünk. De külön hálószoba helyett... egy hálószobába térünk. Nora megfordult, és elindult. De hamarosan visszafordult, és kacsintott. Wesley mosolygott. Nora szeme éjfekete lett. Utána indult, de meghallotta, hogy apja a nevén szólítja. - Mi az? - kérdezte Wesley, ingerültebben, mint akarta. Apja sötéten nézett rá. - Ne haragudj. Úgy értem, mit szeretnél? - Meg akarod nézni ezt a lovat vagy nem? Wesley úgy döntött, hogy ha az igazságnak megfelelően válaszol, az nemigen válik javára ebben a helyzetben. - Igen. Persze. Menjünk. - Wesley és apja elhaladtak a nyergelőhely mellett egy újabb istállósorhoz. - Hol van a nőd? - Apa, ő a barátnőm, és nem a nőm. És tudod, hogy Nora a neve. - Nem érdekel, mi a neve. Tudni akarom, hol van.

Wesley képtelen volt nem forgatni a szemét. Szerencsére nem felejtette el feltenni a napszemüvegét. Az apját semmi nem dühítette fel jobban, mint a tiszteletlenség. - Az istállók környékén van. Rendesen fog viselkedni. - Ezt erősen kétlem. Wesley is így volt vele. De mivel ennyi zsoké és tréner van jelen, Nora biztos nem okoz botrányt. Maximum kisebb felbolydulást. A legrosszabb esetben megsért néhány zsokét a póni játékos poénjaival. Csoda lenne, ha túlélnék ezt a napot úgy, hogy Nora ne próbálja ki valakin a lovaglópálcáját. Beléptek a karámba, ahol az a ló állt, akit az apja meg akart nézni. A ló dobogott a patájával. Izmos felépítésű, ideges állat volt, csodálatos kísérőló lenne, de valószínűleg a mezőn bármelyik heréltet lehagyná. Az állatorvos és az apja a ló adatairól és állapotáról beszélgettek, míg Wesley úgy tett, mintha a pedigréjét olvasná. A jó gének egészen Ruffianig vezettek vissza. Ha az apja egy kicsit is értene hozzá, összehozná a kancát Búcsúbájjal. Ezzel a génállománnyal csodálatos utódot hoznának létre, talán egy derbi-győztest. Talán az első Hármas Korona-győztes lenne Affirmed után, aki 1978-ban nyert. A pénz a The Railsbe folyna. Az ipar leghíresebb lótenyésztőfarmja igazi világszenzáció lenne. És Wesley-t egyáltalán nem érdekelné. - Fiam? - Igen? – Wesley az apjára pillantott. - Ő, igen. Beválhat. Apja bólintott, Wesley helyeslését látta a fiú üres arckifejezésében. Egy ilyen kanca pénzbe kerül sok pénzbe. Wesley kora gyermekkorában megtanulta ezt a pókerarcot. Apjának elég pénze volt, hogy bármikor tízszer is megvegye és eladja egész Kentucky államot, de azért volt ennyi pénze, mert a szükségesnél egy fillérrel sem költött többet. A kanca eléggé lenyugodott ahhoz, hogy Wesley megveregethesse az oldalát. A ló kemény izma megrezzent az érintése alatt. Érzékeny egy állat. Ö és Nora jól kijönnének egymással. Nora... Az utóbbi másfél év egyáltalán nem változtatott rajta. Wesley még mindig nem akarta elhinni, ami történt: hipphopp, ismét az élete része volt. A külön töltött idő egy szempillantás alatt eltűnt, egyetlen öleléssel, egyetlen mondattal, amit Nora a fülébe nyögött, amikor átölelte őt. - Istenem, rád férne egy hajvágás. Wesley még mindig nem tudott erre mosolygás nélkül gondolni. Mégis, annyira rettegett az elején. Nem akarta elhinni, hogy Søren megengedi, hogy Nora vele legyen. De bármennyire is gyűlölte Sørent, nem tagadhatta, hogy a pap bármit megtenne, hogy megvédje azt a nőt, akit a tulajdonának tekint, még úgy is, ha át kell adnia valaki másnak. Søren... Ki ő? Nora két éven át beszélt neki a férfiról, siratta a hiányát az életéből és az ágyából, megpróbálta gyűlölni, megpróbált távol maradni tőle, megpróbálta meggyőzni Wesley-t, hogy nem az a szörnyeteg, akinek gondolta... De egészen mostanáig Wesley nem találkozott vele. És amint találkozott, megbánta. Ez a százkilencvenhárom centi magas, szőke pap olyan volt... Pontosan annak az ellentéte volt, mint amilyennek látni szerette volna. Nora egyszer megpróbálta leírni Wesley-nek Sørent. - Tedd össze Stinget és Jeremy Ironst, de legyen magasabb, szexibb és ijesztőbb, mint ezek ketten együttvéve. - Nem túlzol egy kicsit sem, ugye? - Wesley, a világ minden kincséért sem túloznék vagy nagyítanám fel a dolgokat. - Nora. Nora szemében megrezzent az a vad fény, és a mosoly lefagyott az arcáról. - Neki van a világ legszebb szája, amit valaha férfin láttam - mondta Nora, inkább magának, mint Wesley-nek. Gyengéd.., és kegyetlen. - Gyengéd és kegyetlen? Mintha az egyik könyvedből idéznél - ugratta Wesley, remélve, hogy viszszacsalja a mosolyt a nő arcára. Mindig megrémült, amikor Nora ilyen lett, amikor nem rá nézett, hanem elnézett mellette, és ilyenkor tudta, hogy visszament Sørenhez. Legalábbis a gondolataiban. - Várj, amíg megismered - mondta Nora sóhajtva, és magára kényszerítette a mosolyt. - Aztán megmondhatod, hogy igazam volt. Igaza volt.

Nora hálószobája volt az utolsó hely, ahol Wesley azt gondolta, találkozni fog a férfival. Amikor Wesley és Nora együtt éltek, Wesley-t néha majdnem elfogta a vágy, hogy egy vasárnap reggel kiosonjon, és részt vegyen egy misén a Szent Szívben. De valami azt súgta, hogy veszélyes és hibás lépés lenne. Tudta, hogy Nora még mindig szereti a papot, és Wesley nem akarta megadni ennek a férfinak, hogy érezze, hogy félelmet kelt benne. Főleg mivel Søren távolról sem félt Wesley-től. De Wesley nem volt hajlandó újra félni sem Sørentől, sem Nora érzéseitől iránta. Végül is... nem sokkal előtte, a nyergelőhely mellett ott állt az első és egyetlen Nora Sutherlin, aki Jon Huntley-val, az egyik Calumet-es trénerrel flörtölt. .. Az ő Norája itt van Kentuckyban, vele, Wesley-vel. És ezért hálás lehet Sørennek. Wesley még mindig emlékezett a megdöbbenésre, amikor elhaladt Søren mellett, hogy elmeneküljön Nora házából és annak a férfinak a bűvköréből, akinek szokásává vált, hogy Nora makulátlan fehér bőrét lilásfeketévé változtassa. De Søren ott és akkor olyasmit mondott, amiről Wesley tudta, hogy megváltoztatja az életét, még mielőtt a pap kifejtette volna. - Wesley. .. Szívességet kell kérnem magától. Wesley lassan még egyszer szembefordult a pappal. - Szívességet? Mi lenne az? - Hallotta a gyűlöletet a saját hangjában, ami ettől nagyon idegennek tűnt. Wesley nem gyűlölt senkit, vagy legalábbis nem gondolta, hogy gyűlöl bárkit is. Addig a pillanatig nem. - Mint mondtam, történtek dolgok. Aggódom, hogy Eleanor veszélyben van. Szeretném, ha egy időre elutazna. Azt reméltem, hogy Kingsley és én megoldjuk a helyzetet, amíg az állam túlsó végében volt, de sajnálatos módon... - Várjon. Azt akarja... - Tudom, ki maga, Wesley. Tudom. Már azelőtt tudtam, mielőtt engedélyt adtam magának, hogy öszszeköltözzön Eleanorral. - Engedélyt adott? Hogy érti, hogy engedélyt adott, hogy összeköltözzek Ele... Norával? Ö megkérdezett engem. Én igent mondtam. Søren elmosolyodott, és a mosoly jégcsákányként vágott Wesley hátába. - Eleanort figyelik. Wesley dühösen előrelépett. - Hogy maga micsoda egy hihetetlen seggfej! Kémkedik a saját barátnője után? - Ez aligha kémkedés, Wesley. Eleanor a tulajdonom. Kötelességem gondoskodni a biztonságáról. Az ember a kocsiját is bezárja, és soha nem hagyja ott veszélyes környéken. Miért? Hogy ne lopják el. Én ügyelek rá, hogy Eleanort figyeljék, így nem esik baja. Az elv ugyanaz. - Csakhogy Nora nem egy kocsi vagy egy ház. Hanem egy személy. - Igen. És ezáltal végtelenül értékesebb, mint bármi más ingóság. Úgyhogy abban a pillanatban, hogy érdeklődni kezdett maga iránt, Kingsley-vel kideríttettem, hogy ki maga. Wesley addig nem szólt semmit. Attól félt, hogy még megöli Sørent vagy Søren öli meg őt a következő szavaival. Nora és az ingóság szó egy mondaton belül. Ott és akkor Wesley eldöntötte, hogy megtesz mindent, hogy elszakítsa Norát ettől az embertől, és távol tartsa tőle... örökre. - Kentucky hercege, így nevezik magát, ugye? Wesley álla megfeszült. - Sajnos igen. Søren kissé felhúzta egyik szemöldökét. - Soha nem mondta meg Eleanornak, hogy a családja nagyjából egymilliárd dollárral rendelkezik. Mégis miért, fiatalember? Maga nem az a titkolózós fajta.

- Az emberek máshogy néznek arra, akinek pénze van. - Azt akartam, hogy embernek lásson, férfinak, ne pedig. .. - Egy kupac pénznek. Bármennyire is nem örült, hogy egyet kell értsen vele, Wesley bólintott. - Otthon még egy jótékonysági estre sem mehetek el úgy, hogy ne kerüljek bele valami ostoba pletykalapba. Próbáltam meglátogatni pár gyereket egy kórházban, és egy ápolónő telerakta a Facebookot a képekkel. Utálom. Utálom, hogy John Wesley Railey vagyok, Jackson Railey fia, a Kentuckybeli The Rails-ből. Dollárjelek pörögnek a szemem előtt. Volt a gimiben egy barátnőm, Madison. Egyszer meghallottam, hogy azt mondja a barátnőinek, hogy csak azért jár velem, mert így a város összes jó partijára bejut. Nem akartam, hogy Nora így tekintsen rám. - Tudja, hogy Eleanort ugyanannyira nem érdekli a pénz, ahogy engem sem. Wesley vállat vont. - Akkoriban ezt nem tudtam. És úgy tűnt, boldog, hogy segíthet nekem. - Imádja az elkóborolt kisállatokat, ugye? Maga volt a legkedvesebb kiskutyája. Søren gúnyos hangnemétől Wesley előtt vörösbe borult a világ. Aztán feketébe. Wesley nekilódult, a falnak akarta lökni Sørent. A kiskutya felnőtt. De Søren egyetlen hanyag mozdulattal oldalt lépett, egyik karját Wesley nyaka köré fonta, és keményen az ajtónak nyomta a fiút. Wesley feje keményen a fának csapódott, és látása egy ezredmásodpercre elhomályosult. Az egész olyan gyorsan történt, olyan kecsesen, hogy tudta, soha nem lenne képes fizikai erővel legyőzni Sørent. A férfi természetellenesen erős volt, és több évi gyakorlata volt abban, hogy egyeseket helyre tegyen. De Wesley-ben volt valami, ami Sørenben nem volt meg. Abban a pillanatban, amikor a torkánál fogva leszorították, és Søren ujjai a nyakába mélyedtek, Wesley látása kitisztult, és tudta, mit kell tennie. - Viselkedjen, fiatalember! Eleanor nagyon kedveli magát, és nem szívesen pusztítanám el az egyik kis kedvencét. Ezt inkább ráhagyom . .. Ha hajlandó befogadni őt, elvinni Kentuckyba magával, míg Kingsley és én elintézünk egy befejezetlen ügyet... Wesley nagyot nyelt, és érezte, hogy nyakizma keményen megfeszül Søren keze alatt. - Norával is így nyeri meg a küzdelmeket? - Wesley nem akart behódolni a pániknak, ami azzal fenyegetett, hogy elönti. - Hogy fojtogatja? A fejét a falba veri? - Nem tartom olyan keményen, hogy akárcsak a legkisebb mértékben is elzárjam a légútjait. Megrezzent, ezért ütötte be a fejét. Amikor Eleanorral csinálom, ő egészen más okok miatt pisili össze magát, mint maga. - Maga egy szadista. Tudom, hogy élvezi. Nem adom meg magának azt a gyönyört, hogy féljek magától. - Élvezem? - Søren közelebb hajolt, és száját Wesley füléhez tette. - Bocsásson meg, fiatalember, de nem igazán az esetem. Søren ujjai még keményebben martak a nyakába, és Wesley néma rettegéssel beszívta a levegőt. - Vagy talán mégis... - suttogta Søren. És abban a pillanatban, amilyen gyorsan megragadta, olyan gyorsan el is engedte, és hátralépett. Wesley a nyakát dörzsölte, és nagyokat lélegzett. - Ha velem jön, mindent megteszek, amit tudok, hogy többé ne térjen vissza - fogadkozott. - Mindig visszajön hozzám, Wesley. És ezt maga is tudja. - Maga nem látta a világomat. Magának temploma van. Nekem kastélyom. Maga szegénységet fogadott. Nekem Istennél is több pénzem van. Magát nem láthatják meg nyilvánosan Nora társaságában. Én odaállhatok vele több ezer fényképezőgép elé, és miközben az egész világ figyel, megcsókolhatom. Wesley nagy levegőt vett, megfordult, és Sørenre pillantott. Meglátott valamit a szemében. A félelem szikráját. Az egyik pillanatban ott volt. Aztán már nem. De Wesley látta. És megadta neki azt a reményt, amire szüksége volt. Ha Søren attól fél, hogy Nora vele marad Kentuckyban, akkor Wesley tudta, hogy van esélye.

- Jól van. Rendben. Magammal viszem Norát. Akár örökre is velem maradhat. Biztonságban lesz nálam, de mivel maga nem lesz ott, ez természetes. - Rendben van. Amint visszatér a városba, küldetek magáért. Wesley megfordult, hogy elhagyja Nora házát, az ő házukat. - Nem engedem, hogy visszamenjen magához – mondta Wesley. - Csak figyelmeztetem. Søren összehúzott szemmel elmosolyodott. - Nem engedi? - ismételte. - Nocsak, Wesley, kezd úgy beszélni, mint a mi fajtánk. - Wesley? Wesley visszatért a jelenbe, megfordult, és ott találta Norát maga mögött, aki a kantárnál fogva egy lovat vezetett. - Nora... Mégis mit... - Az enyém lehet? Olyan cuki. Nora rávigyorgott, majd elfordította a fejét, és megcsókolta a ló orrát. Az állat kifújta a levegőt, és megrázta a sörényét. - Náspáng a neve. A Sors akarta így. Mi összetartozunk. Wesley felnyögött, és odament Norához, majd megfogta a ló kantárját. - Nora... Nem hozhatsz ki csak úgy egy lovat a karámjából. Az ilyesmit errefelé nem nézik jó szemmel. - De ő követett. - Nem követett. - Ő nem, de én igen. - A hang a ló mögül jött. Wesley átnézett Náspáng háta fölött, és meglátott egy magas, jóképű és láthatóan közel-keleti származású férfit, aki mosolyogva nézte Norát. Wesley szeme tágra nyílt. Nora kuncogott. A férfi megkerülte a lovat, és odaállt Nora mellé. - Wesley, ő egy barátom... - Második Talel bin Nassar - mondta Wesley a kezét nyújtva. - Ismeritek egymást? - kérdezte Nora. Először Wesley re, majd Talelre mosolygott. - Én is ezt akartam kérdezni tőled. - Wesley látta, hogy Talel Norára kacsint. Kacsintás? Egy közelkeleti király egyik fia csak úgy Norára kacsint? - Ismeritek egymást? Nora vigyorogva bólintott. - Ó, igen. Régi barátok vagyunk. Talellel már ezer éve ismerjük egymást. - Hogy bánik magával a kocsim, kedvesem? - Talel gyönyörűen beszélte a nyelvet, folyékonyabban, mint sok Kentuckybeli, akivel Wesley találkozott. Mindez nem volt meglepő, mivel Oxfordban diplomázott, és több évet töltött az Egyesült Államokban. A versenyiparban mindenki ismerte. - Még mindig úgy dorombol, akár egy kiscica - pont, mint a tulajdonosa. Wes... Talel az a barátom, akitől az Aston Martint kaptam. - Nora oldalvást pillantott rá. Egyszer elejtette, hogy az egyik kliense, egy közel-keleti királyi család sarja egy sportautót adott neki, miután egy csodálatos hetet töltött együtt vele. Természetesen ez egy sejk volt, akinek köze van a lóversenyzéshez. Talel majdnem olyan magas és jóképű volt, mint Søren, habár igen fontos területeken pont az ellentéte volt - neki sötét bőre volt, míg Sørennek hófehér, fekete haja, míg Sørennek szőke. És ha valóban Nora kliense volt, az csak egyvalamit jelenthetett - hogy a férfi szexuálisan alárendelt. Wesley hirtelen elképzelte a földön fekvő Talelt, akinek a hátán ott áll Nora, kezében egy lovaglópálcával. A kép pillanatnyi, perverz örömmel töltötte el. - És hogy lehet az, hogy ön ismeri Kentucky hercegét, madam? - kérdezte Talel, és megfogta Nora kezét, majd gálánsan megcsókolta. - Wesley-vel valaha együtt éltünk. Egy időre meglátogattam. Ö az én... - A fiúja vagyok. - Wesley határozottan, ellenvetést nem tűrően mondta ki. Várta, hogy Nora ellentmondjon neki. Talán megteszi. Azt sem tudta, miért mondta, azon kívül, hogy Talel mintha kissé túlságosan is örült volna, hogy viszontlátja Norát, és Nora is túlságosan örült, hogy találkoztak.

- Igen - mondta Nora, majd elengedte Talel kezét, és megfogta Wesley-ét. - A fiúja. A hangsúlya "fiú" szón van. Tisztára Mrs. Robinsonnak érzem magam. - Nem panaszkodom. - Wesley megcsókolta Nora feje búbját. Imádta ott megcsókolni. Hozzá képest Nora aprócska volt. Talán a személyiségével föléje tornyosult, de legalább magasságában rávert. - Ne is panaszkodjon, fiatalember - mondta Talel, és kezet rázott Wesley-vel. - Áldott, hogy egy ilyen nő van az életében. Maga meg én csupán hercegek vagyunk, de ő királynő. Nora helyeslően bólintott. - Ezzel nem szállok vitába. Na, jó, szállhatnék, de nem szállok. Náspáng Talel lova. Kölcsönadta nekem, hogy egy kicsit rád ijeszthessek. Sikerült? - A lótolvajlásnál több kell ahhoz, hogy rám ijessz. Végülis rólad van szó. - Igazad van. - Nora még egyszer orron puszilta Náspángot, és visszaadta Talelnek. - Ma versenyezni fog? - Igen. Azonban a maga helyében nem fogadnék rá. Kegyed elbűvölte, milady, és a megrészegült ló figyelmetlen. Norának fülig szaladt a szája. - Ez borzalmas. Ez nem lehet! - Előrelépett, kezét Náspáng oldalára helyezte, és a szemébe nézett. Ma nyerned kell! Nyerj, értem! Megértetted? - A ló fújtatott, és Nora megveregette a fejét. - Ezt igennek veszem. - Ostobaság lenne tőle, ha engedelmeskedne magának, úrnőm - mondta Talel, és visszavezette Náspángot a karámhoz. - Mint bármely más férfitól is. - Bírom a pasast - mondta Nora. - Remek ízlése van a nők terén. Wesley lenézett rá. - Nem akarom elhinni, hogy ismered Talel bin Nassart. - Nem akarom elhinni, hogy te ismered. A lóverseny szakmában mindenki ismer mindenkit? - Igen, valójában igen - mondta Wesley, ahogy elhaladtak a nyergelőhely mellett a fogadófülkékig. - A perverzek világában mindenki ismer mindenkit? - Abszo-baszo-lúte. Legalábbis a New York-i közösségben. Érdekes, hogy mennyi átfedés van a kettő között. Griffin, Talel és te... - Én nem vagyok a New York-i perverz közösség tagja. - Kingsley Edge-nek van egy vastag dossziéja rólad az irodájában. Akár tetszik, akár nem, közénk való vagy. Rossz társaságba keveredtél - mondta Nora. - Hogyan tudok fogadni Náspángra? - Az attól függ. Mire akarsz fogadni? Tétre, helyre vagy befutóra? Akár kombinálhatod is, ha akarod. Fogadhatsz hármas befutóra vagy többszörös superfectára. - Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. - Nora elővett egy százdollárost, és letette a pultra. - Azt akarom, hogy Náspáng nyerjen. Ennyi. A fülkében ülő hölgy odaadta Nora jegyét, és Wesley a lelátóra kísérte. Elfoglalták helyüket, és Wesley elővette a látcsövét. Jó, kemény a pálya. Már vagy egy hete nem esett. A verseny ma gyors lesz. Imádott kezdőket bevezetni a versenyzés rejtelmeibe. Mindig meglepte őket, hogy milyen gyorsan véget ért a verseny. A legjobb napján Wesley hét perc alatt futott másfél kilométert. A leggyorsabb ló erre 131 másodperc alatt volt képes, alig több mint két perc alatt. Megáll az esze, ha belegondol - több mint négyszázötven kilónyi hús, amely két perc alatt tesz meg másfél kilométert. Lóversenyiparág, telivérek, versenyek... Ebben nőtt fel, és nagyon régen elveszítette érdeklődését ez iránt a világ iránt. De maguk a lovak a mai napig elbűvölték. Megszólalt egy sziréna, ami jelezte, hogy a verseny másodperceken belül elkezdődik. Nora elvette tőle a távcsövet, és figyelmét a kezdőkapu felé fordította. - Figyeld, ahogy kivágtáznak a kapun át – mondta Wesley. - A célig az a legizgalmasabb rész. A lovakban annyira dolgozik az adrenalin, hogy amikor kinyílik a kapu, az olyan, mintha bomba robbanna. - Veszélyesen hangzik. - Mert az is. Itt elég sok baleset van. Sok ló halt meg még a kapu előtt. Törött boka, törött láb. Sok zsoké is megsérül. - Szegény srácok.

- Egyes zsokék nők, Nora. - Szegény csajok. - A lóversenyzés nem szép sport - vallotta be Wesley. - A lovakat nem a kedvességük, hanem a sebességük miatt tenyésztik. A lábuk olyan vékony, mint a piszkafa. Könnyen törik. Az pedig, hogy ilyen gyorsan futnak, tüdővérzést is okozhat náluk. Törékeny állatok. - Törékeny - pont az én esetem. A versenyló tényleg úgy vizel, mint a versenyló? - Ha egy lónak vérzik a tüdeje, Lasix-ot kap. Ami vízhajtó. Nagyjából hetvennégy litert képes pisilni. - Hm... hetvennégy liter. Adj nekem ugyanennyi chardonnay-t, és máris állhatnak sorba a pénzükért! - Megállhatunk a bárnál később. Vagyis csak te. Én még mindig kiskorú vagyok. - Dörgöld az orrom alá, öcskös, persze. - Nora elfordította a fejét, és gonoszul rámosolygott, majd figyelme ismét a verseny felé fordult. Wesley elpirult. Próbált nem gondolni az aznap éjszakára. Szeretett volna úgy járkálni nyilvánosan, hogy nincs látható erekciója. - Náspáng vezet. Mennyit hoz nekem a konyhára? - Pár ezer dollárt. Nagy esélye van. - Szuper. Jól jön a pénz. Láttam az ajándékboltban egy lovaglópálcát, amit muszáj megvennem. - Nora, mégis hány lovaglópálcára van szükséged? - Már csak egyre. Mint mindig. - Nora felállt, és kiabálta: Hajrá, Náspáng! - De hangját elfojtotta a tömeg őrjöngése, amint a lovak közeledtek a célvonal felé. Úgy tűnt, Náspáng nyerni fog, legalábbis pár orrhosszal. Náspáng másfél orrhosszal előzte meg a célban a második lovat. Nora felállt a helyén, elkurjantotta magát párszor, hogy "Baszki, ez az!': amitől Wesley egyszerre nevette el magát és rezzent össze. . - Gyűjtsük be a pénzed! - Kézen fogta Norát, és elhúzta a helyéről. Készpénzre váltották Nora nyertes jegyét, és ő a fele nyereményt pólókra költötte az ajándékboltban. - Ezek meg minek? - kérdezte Wesley. Nora nem sűrűn viselt pólót, és biztos nem ilyen nagy méretben. - Egyet viszek Griffinnek. - Persze. - Egyet Michael-nek. - Ki az a Michael? - Az alárendeltje. - Miért kérdezek ilyeneket? - Egyet Juliette-nek. - Kinek? - Kingsley titkárnőjének. Aki emellett a szexuális tulajdona is. Kingsley fehér és francia. Juliette fekete és Haitiról való. - Ez elvileg törvénybe ütközik. - Olyan édesek együtt. - A barátaid megrémítenek. - Ártalmatlanok. Na, jó, amíg nem dühíted fel őket. Egyet pedig Talelnek. Hogy legyen, ami emlékezteti a mai nagy győzelemre. - Nora a vállára dobta a pólókat, és kilépett az ajándékboltból. - Nagyjából százezer dollár zsebpénze lesz és egy rózsakoszorú meg egy serleg. Ez nem elég szuvenír? - Ki mondhatna nemet egy pólóra? Wesley nem szólt többet, azt gondolta, hogy Nora csak ürügyet akart, hogy még egyszer beszélhessen egy maga fajtával. Visszavezette az istállókhoz, Náspáng karámjához. Szerencséjük lesz, ha egyáltalán elkaphatják Talelt egy pillanatra. Egy ilyen győzelem után valószínűleg körbeveszik a sportújságírók, a gratulálók és mások, akik legalább egy kicsit szeretnének része-

sülni a győzelméből. Náspáng ma bebizonyította, hogy igazi kincs. A ló ára valószínűleg megháromszorozódott. Minimum. De ahogy közeledtek a karám felé, nem ünneplés fogadta őket. Wesley egyenruhákat látott, állatorvosokat, rohangáló szervezőket. .. Látott már ilyet korábban. - Nora... Menjünk. - Nem. Találkozni akarok Talellel. Mi a baj? - Valami. Nora megállt, és kutató pillantást vetett rá. Wesley megfogta a kezét, de Nora gyorsan elhúzódott, és átnyomakodott a tömegen. - Talel? - kiáltotta és Wesley kénytelen volt utána rohanni. - Nora, menjünk! - mondta, amikor utolérte, éppen a karám előtt. - A francba! - Wesley... - Hallotta Nora hangjában a szívfájdalmat, a bánatot és meglátta, miért. A gyönyörű, nagy Náspáng oldalvást feküdt a karámjában, csendesen, mozdulatlanul. Úgy tűnt, minden rendben van. Mintha semmi baja nem lett volna. Egy alvó ló... Ennyi. Azonban a lovak nem maradnak ennyi ideig fekve, és biztos, hogy így nem fekszenek. Talel a ló mellett térdelt, egy orvos suttogva beszélt hozzá. - Gyere, Nora. Nem tudunk segíteni rajta. Talel felnézett, bele Nora szemébe. - Mi történt? - suttogta Nora. - Meghalt.

TIZENHATODIK ÉSZAK A MÚLT Senkinek nem árulta el, honnan származnak a sérülései. Egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni. A nagyszülei az iskola utolsó napján érkeztek meg Kingsley-ért, és levegő után kapkodtak, amikor ott találták a gyengélkedőben, telis-tele foltokkal, a szája felszakadt, homlokán varrás éktelenkedett, térdén nyílt horzsolások, hurkák a karjain és egyik bordája megrepedt vagy meghúzódott. És csak ezeket a sérüléseket volt hajlandó megmutatni az orvosnak. Tudta, hogy belső sérülései is voltak - szétrepedt. Biztosan szétrepedt. De azt a fájdalmat titkolta, mint ahogy titkolta a kis ezüstkeresztet is, amit letépett Søren nyakából. Éjjel-nappal szorongatta, és nem volt hajlandó elengedni. A nagyszülei alaposan kihallgatták, mint ahogy a papok is. Kingsley nem akart hazudni, bár mondhatta volna, hogy "elestem az erdőben" és ennyivel lezárhatta volna a kérdezősködőket. De az az éjjel Sørennel az erdőben... túl sokat jelentett számára, nem akarta bemocskolni egy hazugsággal. Egyszerűen ennyit mondott: - Nem akarok beszélni róla. Jól vagyok. - A szavak vigasztalóan hatottak rá. Két nap alatt vagy százszor elmondhatta őket, addig, amíg a végén csak ezeket a szavakat ismerte. De még ezek sem voltak teljes mértékben igazak. Akart beszélni róla, de csak Sørennel. És nem volt jól. A "jó" meg sem közelítette azt a gyönyört, amit akkor érzett, amikor Søren levetkőztette és kiterítette őt a csillagok alatt. Kingsley-nek nem volt más szava rá az Istenen kívül. Nem jól volt. Ő volt Isten. Søren volt Isten, és Kingsley csak imádta és imádta őt. De a gyengélkedőben elkülönítették, nem fogadhatott látogatókat. Feltételezte, hogy a papok azt remélték, az elszigeteltség miatt majdcsak megnyílik, és elmeséli, mi történt. Ehelyett még jobban megerősítette magát titoktartási fogadalmában. Sem franciául, sem angolul nem tudta volna elmondani, hogy mi történt vele úgy, hogy azt bárki is megértse. Egy fal emelkedett közé és a világ közé. A papok, a nagyszülei, a többi diák... azt mondanák: "nemi erőszak". De Kingsley jobban tudta. Azért futott, mert azt akarta, hogy elkapják. Hagyta, hogy levetkőztessék és bántsák. És amikor megadta magát Sørennek, az volt az a pillanat, amikor igazán önmaga lett.

- Kingsley, kérlek. S'il vous plait. .. - Kingsley nagyanyja gyengéden megsimogatta arca ép felét. Kingsley elmosolyodott francia-próbálkozásán. Mélyen megérintette, hogy anyanyelvén könyörgött neki, de akkor sem mondta el. A második estén barátja, Christian rontott be a gyengélkedőbe. Kingsley felébredt könnyű álmából, és ott találta maga mellett osztálytársát, aki rémülten bámult rá. - Nem olyan vészes, Christian - mosolygott Kingsley, és ásított. Christian csak bámulta tovább. - Ez a. .. Hogy lehetsz még életben? - Az Isten szerelmére, mon ami. - Ki tette ezt veled? Mondd meg, hogy megölhessem, és eléd hozzam a szívét, hogy lakmározz belőle. Christian hűsége, barátsága és dühe... Kingsley szerette volna megsimogatni a buksiját, mint egy hűséges kutyáét. Jó kutya. - Jól vagyok, Christian. - Nem úgy nézel ki. Kingsley odafordult, és rámosolygott a fiatal, jóképű Christianra, aki most olyan volt, mint egy barát, akitől már réges-rég elbúcsúzott. - Még soha életemben nem éreztem ennyire, hogy jól vagyok. - Ez nem volt hazugság. A béke, amit érzett, addig tartott, amíg vissza nem tért nagyszülei portlandi házába, és körül nem vette Søren hiánya. Miután elhálták azt, ami köztük volt, Søren otthagyta és elment, Kingsley-t otthagyva a földön. De nem bánta. Pontosan ezt akarta: hogy egyedül hagyják a sebeivel, a szerelmével. Szerette, hogy Søren összetörte őt, de nem akarta, hogy összetörten lássa. Egyedül szedegette fel megtépázott ruháit. Egyedül félig felköhögte, félig kihányta a vacsoráját, némi vérrel keveredve. Egyedül sírt, ahogy megpróbált felállni, és keményen térdre esett. A harmadik próbálkozás után feladta a kísérletet, hogy gyalogoljon, és négykézláb mászott végig az erdőn, vissza az iskoláig, és a kápolna lépcsőjén összeesett. Henry atya ott talált rá. Az idős pap minden erejét összeszedve felemelte, és elvitte a gyengélkedőbe. - Mondja, jól van, fiam? - kérdezte. - Fiam? Kingsley, maga nevet? De most, itthon, most, hogy Søren több órányira volt, még mindig az iskolában, Kingsley érezte, hogy elfogja a kétség és a félelem. Tényleg megtörtént? Igen, és a gyógyuló sebei jelentették rá a bizonyítékot. De megtörténik újra, ha visszamegy? Mégis mi történt? Szex. Az történt. Még soha nem szexelt így, de ha még egyszer csinálni fogják, akkor valahogy úgy kellene, hogy Kingsley ne repedjen szét. Dédelgette a fájdalmat, de azért akart élni, hogy újra és újra megkeféljék. De a szex... Az volt a legkevesebb, ami történt. Søren. Kingsley rászokott, hogy kis papír fecnikre leírja a nevét. Aztán meggyújtott egy gyufát, és mosolyogva nézte, ahogy a név elégett. A rituálé megnyugtatta. Látta Sørent, amint kis mécseseket gyújt a kápolna előtt, megáll és fejet hajt. Ilyen érzést keltett benne Søren nevének elégetése - mintha imádkozna. Søren ... Az, hogy megtudta ezt a nevet, sokkal jelentőségteljesebb lett, jelentősebb, mint maga a szex. Az iskolában mindenki Stearnsnek hívta, a papoktól eltérően, akik Mr. Stearnsnek szólították. A keresztneve Marcus volt. Ezt mindenki tudta, de senki nem merte kiejteni a száján. De Søren volt a neve. Kingsley nem tudta, hogyan, azt sem, hogy miért. És nem is érdekelte. Nem érdekelte senki és semmi más, mint az, hogy viszontlássa Sørent. Múltak a nyári napok, és Kingsley mindent megtett, amit tudott, hogy bebizonyítsa nagyszüleinek: jól van, és bármi is történt vele, annak nincs maradandó károsodása. Visszatért korábbi kicsapongásaihoz, újra összejött a régi barátnőivel. A nyár folyamán könnyedén elkerülte a fiúikat és a bátyjaikat, akik megkeserítették az életét, amíg a portlandi gimibe járt. Hagyta, hogy a bájos lányok felvegyék kocsijukkal, aztán kihagyták a mozit, a vacsorát, mindent, leparkoltak valahol a nagy semmi közepén, és minden és bármi megtörténhetett a hátsó ülésen. De csak a hátsó ülésen. Susan szeretett volna leteríteni egy pokrócot a földre, és a csillagok alatt szexelni. Kingsley nem volt hajlandó. Az ilyesmit csak Sørennek tartogatta. Hazudott Susannek. .. Valamit mondott neki a mérges szömörcéről. A lány megadta magát felsőbbrendű tudása előtt, és vidáman széttette lábát apja Cadillacjének hátsó bőrülésén.

Július utolsó hetére Kingsley majdnem beleőrült a Søren utáni vágyakozásba, de nem tudta, hogyan gyorsítsa a napok múlását vagy miként lépjen kapcsolatba vele. Félt levelet írni neki. A papok válogatták szét és kézbesítették a leveleket. Kingsley nem volt hajlandó magyarázatot adni sérüléseire. Senki nem volt hajlandó szóba állni Sørennel, hacsak nem volt elkerülhetetlen. így Kingsley lett volna az egyetlen diák, aki levelet küld neki a nyár folyamán... Nem, túl nagy a kockázat. Nem hívhatta fel, nem írhatott neki... Várt és imádkozott. Teltek-múltak a napok és az éjszakák, és a teste tökéletesen meggyógyult. Olyan tökéletesen, hogy végre úgy érezte, képes minden ruháját levetni. Július vége felé Kingsley és Jackie, az irányító könyvmoly és gyönyörű, vörös hajú húga egy szerda este befészkelték magukat Jackie szobájába, amíg a szülei az évfordulójukat ünnepelték a városban. Az az éjszaka valóban jelentőségteljes volt. Jelentőségteljes, de egy valami miatt: egy cselekedet miatt, amely ki nem mondott imáira érkezett válaszul. Jackie végigcsókolta Kingsley-t a csípőjétől a nyakáig. - Csinálhatnánk valami mást is? - kérdezte, ahogy Kingsley fülcimpáját harapdálta. - Bármit, ma chérie. Bármit, amit akarsz... – Amerikai lányok társaságában mindig kicsit eltúlozta a francia akcentusát. A legtöbb ismerős srác sörrel vette rá a barátnőjét, hogy szétnyissa neki formás combjait. Kingsley-nek csak pár francia szóra volt szüksége. - Szeretnék valami olyasmit csinálni veled, amit még senki mással nem csináltál. Kingsley a plafonra mosolygott. Átfordult, hanyatt szegezte Jackie-t az ágyon, és térdével szétnyomta a combját. Hagyta, hogy merevedésének hegye gyengéden simogassa a lány duzzadt csikIóját. Jackie levegő után kapkodott, és torokhangon felnevetett. A lány kinyújtotta a kezét, és a földre mutatott. Kingsley kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. - Az ágy alatt - mondta Jackie. Kingsley lehajolt, és felhajtotta az ágytakarót. Ágya alól egy műanyag tubust húzott elő, benne valamilyen folyadékkal. - Cest quoi?24 24 Mi az? (fr.) - Apám nőgyógyász. K-Y a szer neve. Egyszer hallottam, hogy elmondta anyának, mire használják mások. - Én most katolikus iskolába járok. - Kingsley ismét felhúzta a szemöldökét. - A szodómiát nem nézik jó szemmel. - Na és? - Jackie csak várt. Kingsley szó nélkül hasra fordította a lányt, felhúzta a térdére, bekente a hűvös folyadékkal, és beléhatolt. Mély hangon felnyögött, hangosan, ahogy megérezte, hogy köréje feszül, és milyen szűk. Jackie ficánkolt alatta, és megragadta a kezét. - Csináltad már máskor is... - mondta Kingsley, aki észrevette, hogy a lány milyen készségesen fogadja magába. Jackie kuncogott. - Hát... Mással még soha. Kingsley a lány vállába harapott, hogy elfojtsa nevetését. Jackie könyvtáros kisasszony akart lenni. Persze, könyvtáros kisasszony. Mindig azok a rendes lányok. . . Miután végeztek, Kingsley megkérte, hadd tartsa meg a síkosítót emlékbe. Jackie egy tucat tubussal ígért neki, ha átjön a hétvégén, és megismétlik. Megtette, és Jackie megtartotta, amit ígért. Végre minden a helyére került. Olyan vággyal égett Søren ért, amilyet egyetlen nő sem keltett benne. És Søren magáévá tette az erdei talajon. És újra meg fog történni. Kingsley belehalna, ha nem lenne így. De megtörténik-e újra? Két hónap telt el, és miután sebei teljesen begyógyultak, Kingsley kezdett attól félni, hogy csak képzelte az egészet. Megtörtént, emlékeztette magát viszonylag gyakran. Persze, hogy megtörtént. Mi más magyarázná nagyszülei óvatos pillantásait, suttogásait, amikor belépett a szobába?

Egyetlen, utolsó bizonyítéka volt még, miután az összes folt elhalványult. A kereszt... A kis ezüstkereszt, amit leszakított Søren nyakából, és amit egész éjjel szorongatott, amibe egész éjjel kapaszkodott. Soha nem vált meg tőle. Mindig a zsebében tartotta, akár egy talizmánt, egy terhet, egy ikont. Két héttel iskolakezdés előtt Kingsley ott ült a nagyszülei házának hátsó teraszán, és a csillagokkal társalgott. A csillagok megvigasztalták. Ezek a csillagok voltak egyetlen szemtanúi azon az éjszakán. Vajon ugyanolyan jól emlékeznek rá, mint ő? Majdnem megkérdezte tőlük, mit láttak, amikor hangokat hallott a konyhából. - Nem érdekel, mit mond, nincs jól. Egyáltalán nincs jól. - Ezt a nagyanyja mondta, és hangjában Kingsley hallotta néhai anyját. Mennyire hiányzott Maman! Kingsley tudta, hogy a nagyanyja néhai apját okolja lánya haláláért. Az anyja Párizsban járt iskolába, és beleszeretett egy jóképű, idősebb franciába. A gazembernek volt képe viszontszeretni, sőt, feleségül is venni a tizennyolc éves Karen Smith-t, Madam Boissonneault-t csinálni belőle. Még a két gyermek, akik megszülettek, sem győzték meg a szüleit, hogy Kingsley apja nem több az ifjú leányok gaz csábítójánál. Kingsley tudta, mit gondolnak a nagyszülei: apja fia. Bár tudták volna, hogy amíg lányokat csábított el, a szíve egy másik fiatalemberé volt. - Mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte a nagyapja. Hangjában tehetetlenség csengett. Kingsley úgy vélte, nem ma este beszélnek erről először. - Henry atya ma felhívott, hogy megbeszéljük. Szerinte Kingsley-nek nem lenne szabad visszatérnie. Aggódnak miatta, amiatt, ami történt, amiről nem hajlandó beszélni. Nem térni vissza? Kingsley társalgása a csillagokkal hirtelen darabokra tört. Miért ne menne vissza? Henry atya egy kukkot nem mondott arról, hogy ne menjen vissza. Kitől származik ez az ötlet? Søren ... Lehet, hogy Søren ötlete volt? Megbánta azt az éjszakát? Søren elmondta volna Henry atyának, hogy tud valamit arról az éjszakáról? Kingsley-t elfogta a pánik. Mi van, ha ez Søren műve? Még a papok is meghajoltak előtte. Kingsley ezután napokig járkált a házban, önbizalomhiánnyal küszködve. Nem mehet vissza, ha Søren nem akarja, hogy ott legyen. De muszáj viszontlátnia. Vissza kell mennie. Egy héttel az tanév kezdete előtt ott ült a konyhaasztalnál a nagyszüleivel. Nem evett és nem ivott. - Ma leveled jött. - Nagyanyja fehér borítékot adott át neki. Kingsley rá sem pillantott. Újabb levél Marie-LauretóI, nyilván. Majd később elolvassa. - Nemsokára kezdődik az iskola. - Nagyapja ránézett olvasószemüvege fölött. - Nagyanyáddal úgy döntöttünk, rád hagyjuk a döntés jogát. Szent Ignác vagy Portland Gimnázium? A döntés előtte állt. Mindkét eshetőség tarthatatlannal tűnt. Nem mehet vissza Portlandbe. Søren nem lenne ott. Nem mehet vissza a Szent Ignácba, akkor nem, ha Søren nem akarja, hogy ott legyen. Kingsley megrázta a fejét, összefonta a karját, és fejét az asztalra hajtotta. Fájt a hasa. Fájt a feje. Szüksége volt valamire, akármire, egy jelre. A levél az ölében feküdt, és meglátta, hogy a kézírás nem Marie-Laure-é, sem pedig egy másik nőé. Férfiírás volt, erőteljes és élénk. Lassan, remegő kézzel bontotta ki a levelet, és elolvasta az egyetlen szót az elefántcsontszínű levélpapíron. Reviens. Gyere vissza. A levél aláírása egyetlen, kacskaringós, vízszintesen áthúzott S betű volt. Kingsley felnézett a nagyszüleire. - Visszamegyek a Szent Ignácba.

TIZENHETEDIK ÉSZAK A JELEN Kingsley csak egy pillanatig bámult Sørenre, mielőtt a legmélyebb undorral megrázta a fejét, és mélyebbre ment az erdőben. Hallotta maga mögött a lépteket, de nem fordult vissza. Ma Kingsley nem futott el, de nem különösebben akarta azt sem, hogy elkapják. Harminc év telt el azóta, hogy bejárta ezt a veszélyes területet, sűrűn álló fáival, melyek mögül váratlanul sziklák bukkantak elő. Lábai még ennyi idő után is emlékeztek az ösvényen tett sétákra. Fél óra múlva egy meredek kanyonra néző hegyhátra ért. - Mon Dieu. .. - lihegte. Ennyi idő után. .. Az nem lehet. De mégis ott volt. - Még mindig használatban van. - Søren odaállt mögé. - Felújították. Nagyon szép lett belül. - A mi remetelakunk? - A régi szerelem fellángolt Kingsley szívében, és annyira hirtelen bocsátott meg Sørennek, hogy felnevetett. A kanyon alján apró kőkunyhó állt. Száz évvel ezelőtt a Maine-be érkező első jezsuiták először egy kápolnát építettek, majd lakóépületeket, és végül egy remetelakot Charles atyának, aki némasági fogadalmat tett. - Nagyon szép... - ismételte Kingsley. - Természetesen kivárták, amíg mi végeztünk, és csak utána újították fel. Mindig is így volt. Istenem, micsoda nyomasztó egy hely, micsoda pokol lika volt ez! Søren halkan felnevetett. - Valóban. De a mi céljainknak tökéletesen megfelelt. - Oui - helyeselt Kingsley. - Parfait. Amikor Kingsley visszatért az iskolába, a remetelak volt a búvóhely, ahol ő és Søren ott folytatták, ahol abbahagyták. Kingsley elszakította tekintetét a kis háztól, ahol teste ezerféleképpen adta meg magát Sørennek olyan sok évvel ezelőtt. Pár méterre a remetelaktói egy hatalmas, moha lepte szikla emelkedett föléjük. Kingsley egy hosszú percen át bámulta. Csak akkor pislogott és kapta el a tekintetét, amikor egy kezet érzett a nyakán - gyengéd kéz volt, az érintése is az, és minden titkos szándék nélküli. - Ott történt? - Søren keze lehullott. Kingsley-nek abban a pillanatban hiányozni kezdett. - Oui. Pontosan ott. Olyan nagyot zuhant. .. - Elhallgatott, és nagyot nyelt. Ismét pislognia kellett, hogy eltűnjön szeme elől nővérének teste. - Az arca... - Jé sasi - suttogta Søren. Tudom. Persze, hogy tudta. Marie-Laure Kingsley nővére volt... De mikor meghalt, akkor Søren felesége is. Marie-Laure... csak húszéves volt... A párizsi balerina. - Mi öltük meg, mon pere. - Nagyon régen feloldoztalak minden bűntudat alól, Kingsley. Meg kell tanulnod feláldozni saját magadat. - Nem volt arca, amikor megtalálták. - Odafordult Sørenhez. - A világ szerint én jóképű vagyok, te is az vagy, a te Eleanorom gyönyörű... De a közelébe sem érünk Marie-Laure-nak. Még én, az öccse is megbámultam időnként. Az ő arcához képest minden elhomályosult. És amikor meghalt, amikor megöltük... Nem volt arca. Egyáltalán nem. A zuhanás miatt a koponyája betört, és az arca szétzúzódott. Csak a jegygyűrűje alapján azonosították. - Elfutott. Lezuhant. Nem te lökted le. És én sem. - Søren halkan beszélt, ahogy közelebb húzódott hozzá. Mennyire vágyott arra, hogy hátralépjen egy lépést, és Sørenhez simuljon! Mint amikor kamaszok voltak, és az erdőben állva bámulták az éjszakai égboltot. Akkor Søren egyik karjával átfogta Kingsley mellkasát. A mozdulat egyszerű volt, közvetlen, szinte alig gyengéd, pusztán birtoklást kifejező. És megmentette Kingsley lelkét. Hogy megint ezt érezze Sørennel... Kingsley megháromszorozná vagyonát és az utolsó fillérjeit is odaadná érte.

- Szeretett téged - mondta Kingsley. - Bennem pedig megbízott. És meglátta őket. Együtt. - Gyere - mondta Søren. - Vissza kell mennünk. - Menj csak - mosolygott rá Kingsley. - Én egy kicsit még maradok. Søren felemelte kezét, és lágyan belemarkolt Kingsley hosszú hajába, majd elengedte és elment. - Hogyne. Ahogy egyedül maradt a dombtetőn, Kingsley tekintetét a sziklán pihentette, ahol a nővére meghalt. Visszanézett a remetelakra. Odabent kellett volna csinálniuk Sørennel. Ha a remetelakban lettek volna, soha nem látta volna meg őket. Kingsley világéletében azt akarta, hogy Søren annyira akarja őt, amennyire ő akarta azon az éjszakán az erdőben. Søren soha többé nem veszítette így el az önuralmát. Ő, Søren bántotta, durván bánt vele, megtörte - de nyugodt maradt, uralkodott magán... Megszelídítette éhségét, mederbe terelte, visszafogta. Kingsley vágyott a félelemre, amit azon az első éjszakán érzett. Ezért provokálta Sørent, próbálgatta hatalmát. Végül Søren megadta magát, és berángatta Kingsley-t az erdőbe. Kingsley dühkitörését a féltékenység generálta. Søren feleségül vette a nővérét, és hirtelen úgy tűnt, Marie-Laure jobban szereti Sørent, mint a saját öccsét. És mint nős ember, Søren Marie-Laure ágyában aludt, és Kingsley ismét egyedül. Bizonyosságot kellett szereznie, hogy Søren még mindig mindenkinél jobban vágyik rá. És még egyszer megkapta. Azonban annak nem csupán a csillagok voltak szemtanúi. Kingsley óvatosan lépkedett a remetelakhoz vezető, kanyargó ösvényen. De mielőtt bement a kunyhóba, megfordult, és odasétált a sziklához. Mikor legutoljára felnézett rá, vöröslött a nővére vérétől. Az eső több ezerszer lemosta a vért, és a szikla ismét szürke és zöld volt. Kingsley kezét a hűvös kőre helyezte. - Marie-Laure... - Milyen jó volt egyszerűen kimondani a nevét, elismerni, még ha csak magának is, hogy valaha élt. Még ma is élnie kellene. Rég megbocsátotta Istennek a szülei halálát. És a nagyszülei halála... szinte csak repedések voltak a golyó ütötte sebhez képest, melyet szülei halála ütött a szívén. De Marie-Laure halála megsemmisítette. Bombaként robbant a belsejében. Minden összetört, és csak a külső héja maradt meg. Utána halált evett és ivott. Amíg Søren vissza nem jött, és ismét életre nem keltette. - Ma soeur25 - suttogta. - Tudnod kell, Kingsley, hogy valójában nem halt meg. 25

A nővérem (fr.)

TIZENNYOLCAD1K DÉL Az autóúton Nora már tizedszer intette le Wesley-t. - Mi az? Miért intesz le folyton? - Komoly dolgokon gondolkozom. Tudod, mennyire nehéz ez nekem. Nora lehunyta a szemét, hátradőlt az anyósülésen, és elképzelte a versenyt... A rohanó lovakat, a repülő sörényeket és azt, hogy Náspáng előretör, és nem hajlandó feladni. És aztán egy órával később... Az a hatalmas, színtiszta, mozgó izom mereven és holtan feküdt a karámjában, minden látható sérülés nélkül. Látta a lovat, odament hozzá, belenézett a szemébe, majd letérdelt a földre Talel mellé és átölelte. Nem beszéltek. Nora semmit nem tudott mondani, amivel segítségére lett volna. Csak érintésével tudott segíteni. Ha Wesley nincs ott, Nora másképp is megvigasztalta volna Talelt.

Talel... Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a kísértet felbukkant a múltjából Wesley világában. Nora visszajátszotta agyában az eseményeket. Wesley elment az apjával, és otthagyta őt az istállók környékén. Szeme sarkából ismerős alakot pillantott meg. Szeme tágra nyílt, szíve vadul verni kezdett. Talel? Itt? Minden Wesley-nek tett ígéretét, miszerint betartja az illendőséget és rendesen viselkedik, sutba vágva kiáltotta: - Talel! - a férfi felé rohant. Az sarkon fordult a hangja hallatán. Akár közel-keleti előkelőség fia, akár nem, a férfi még mindig nyilvánvalóan megcsókolta volna a lába nyomát is. Csókokkal, nevetve üdvözölték egymást. A férfi karjaiban Nora érezte, hogy visszatér belé a nyugalom, az a nyugalom, amit azóta nem érzett, hogy otthagyta a biztonságos New Yorkot. - Hogy bánik magával a kocsim, kedvesem? – kérdezte Talel, és Nora a képébe nevetett. - Az én autóm. Nekem adta az Aston Martint. Az enyém. - Én pedig a magáé vagyok - mondta Talel, és kezet csókolt. - Erről egy szót sem! Az a kocsi ugyanannyira bajba sodort engem, mint amennyire maga is. - Ez volt a tervem, úrnőm. Reméltem, hogy annyi bajba sodor, amiből csak én menthetem meg. Mindezt a fülébe suttogta, és Nora játékosan dorombolt neki. Talel... Sok szabályt megszegett ezzel a férfival. Három évvel ezelőtt Kingsley megtudta, hogy a jóképű sejk, aki látszólag diplomáciai okokból érkezik New Yorkba, csendesen tapogatózott azután, hogy miként élvezhetné a város egyik legendás dominájának társaságát. Kingsley pusztán dollárjeleket látott Talelben. De Nora sokkal többet. A szigorú muszlim országban töltött élet után a férfi éhesen vágyott arra, hogy felfedezze a nyugati világ dekadenciáját. Mi több, egyszerű en gyengédségre vágyott, elfogadásra. Az ő világában a vágyai tabunak számítottak. Ha kiderült volna, hogy Talelben olyan mértékben ott rejtőzik a behódoló alárendelt, mint amilyen széles az országát körbevevő sivatag, apja száműzte volna. Kingsley-nek csak egyetlen szigorú és kemény szabálya volt a szolgálatában álló dominákat és alárendelteket illetően - a klienssel tilos szexelni. Kingsley büszkén hangoztatta, hogy ő nem strici. Ha Nora lefekszik Talellel, akkor Talel nem lehet fizető kliens. De Nora lefeküdt vele. És Kingsley őrjöngött. Nem mintha Norát érdekelte volna. Jordániába szökött, hogy egy hétig együtt legyen Talellel, és az ország legszebb szállodájába fészkelte be magát. Nap mint nap, egyik éjjel a másik után ő lett Talel oázisa... Megadta neki azt, amire sivatagi otthonában vágyott, de soha nem kaphatott meg. Egyetlen csodálatos hetet töltött vele, szikrázóan kiélvezte domina oldalát, ahogy megverte Talelt, megkötözte, és újra és újra térdre kényszerítette. A férfi a csizmája orrát csókolgatta, minden parancsnak eleget tett, élt és meghalt a combjai között. Könyörgött neki mindenért, minden érintésért, minden csókért.. . És csak akkor tehette magáévá, ha eleget könyörgött neki. És a hét végén még egyvalamiért könyörgött neki. Maradjon velem... Maradjon itt örökre. És Nora életében másodszor belenézett annak a férfinak a szemébe, akit imádott, aki luxus életet biztosított volna számára, aki jobban akarta őt, mint a levegőt a tüdejébe, és azt mondta: "Nem”. És ugyanazért mondta Talelnek, amiért olyan sok évvel ezelőtt nemet mondott egy másik, jóképű, összetört szívű férfinak. Daniel... Talel... Még Griffin is... mindegyik övé lehetett volna, de őt otthagyta őket, és mind ugyanazért. Sørenért. De Talel ezt megbocsátotta neki. És annak ellenére szerette, hogy tudta, hogy mást szeret. Egy héttel azután, hogy Talel visszatért Amerikába, Nora egy tűzvörös Aston Martint talált a kocsi feljárón, melynek rendszámra DOM volt. Az, hogy viszontlátta itt, egy versenypályán, több ezer kilométerre New Yorktól és több milliárd kilométerre a férfi otthonától. . . Nora nem akart hinni a szemének, a szerencséjének. Amint újra Talel karjaiban volt, ismét otthon érezte magát. Ezek a gazdag déliek a milliódolláros tájszólásukkal és a huszonötmilliós pónijaikkal nem az ő világa. Talellel, aki vágyott a női dominancia után, és hajlandó volt alávetni magát bárminek, amit Nora tenni akart vele, azt suttogta a fülébe: "Igen, úrnőm" ... Otthon érezte magát.

Ezért még jobban megsiratta Náspángot, mintha a saját lova lett volna. Olyan gyönyörű állat volt, fehér csillaggal a homlokán és a kis vörös harisnyával a bokájánál. Talel elmesélte neki, hogy Nora járt a fejében, amikor elnevezte a lovat. Nora ezért keményen fenéken csapta. - Ha bárki meglát minket, bajba kerülök - mondta Tale1 mosolyogva. - A lovak nem beszélnek, ugye? Vagy igen? Mister Ed nem volt valódi, ugye? - Nem, úrnőm. A lovak nem beszélnek. Hála az égnek. Csak elképzelni tudom, hogy ez a gonosz fenevad miket mondana, ha képes lenne beszélni. Az nem lenne való egy hölgy fülének. - Jó, hogy sehol nem látok itt hölgyet. De nem tűnik igazán fenevadnak nekem. Ugye, Náspáng? Nora átnyúlt a karámajtó felett, és megsimogatta a ló bársonyos orrát. - Ma ritka jó hangulatban van. Szinte alárendeltként viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy ez a maga jelenlétének köszönhető. De mesélj en arról, miért van itt! Alig akartam hinni a szememnek! - Én hiszek a szemének. - Talelnek volt a legsötétebb, legnagyobb lélekkel bíró szeme, amit Nora valaha látott. Az ilyen szemek nagy titkok tudói. - Hogy miért vagyok itt... Mert a fiúm itt van? - A mondat kérdés volt, nem állítás. - A fiúja? - Talel ugyanolyan szkeptikusnak tűnt, mint Nora, és sokkal inkább megdöbbentette a fiú szó, mint Nora jelenléte a versenyen. - És a papja? - Tudja, hogy itt vagyok. Nem tudom, miért engedte, hogy eljöjjek, de azt hiszem, úgy gondolta... Nem tudom. Soha nem tudom, mit gondol az az ember. - De visszamegy hozzá? Nora úgy döntött, erre a kérdésre nem válaszol. Addigra meglátta Wesley-t, aki a nyergelőhely mellett álldogált és körbenézegetett - valószínűleg őt kereste. A délutáni napfény megcsillant túlságosan hosszú haján, és egy pillanatra úgy tűnt, glória övezi fejét. Most, hogy így hirtelen meglátta, Norának elakadt a szava, és felébredt a vágya. Lehet, hogy rossz döntés elvenni Wesley szüzességét és ismét visszamenni Sørenhez, de Wesley elég idős ahhoz, hogy szembenézzen a kockázatokkal. És Norának muszáj megkapnia őt. - Wesley... - Nora kinyitotta a szemét, és visszatért a jelenbe. A fiú bekanyarodott otthona kocsi feljárójára. – Mi történt ma? Úgy értem, Náspánggal? - Nem tudom. Nem törte el semmijét. A lovak nagyon törékenyek. Talán szívrohamot kapott azért, mert olyan keményen futott? Vagy áramütés érte? - Most viccelsz? Wesley vállat vont. - Nem. Egy lovat olyan enyhe áramütéssel meg lehet ölni, amit egy ember meg sem érezne. Nem olyan régen elég sok ló elpusztult, amikor egy kábel belelógott valami vízbe, a lovak meg túl közel álltak hozzá. Baleset volt. - Szerinted baleset volt? - Miért ne lett volna az? - Az a ló olyan egészséges volt, Wes. Megsimogattam és megpuszilgattam. És amikor futott, olyan volt, mintha valaki a szélből haragot alkotott volna, és a haragból létrehozta volna ezt a lovat. .. Még soha nem láttam hozzá foghatót. Gyönyörű volt. - Kezdesz úgy beszélni, mint egy lovi-rajongó. Ez nem jó. Nem szeretném, ha minden filléredet pónikra költenéd. - Soha nem hagysz szórakozni. Wesley elkomorodott. - Ezt én is mondhatnám. Nora gyomra összeszorult Wesley megbántott hangja hallatán. - Próbálkozom, Wes. Veled. Próbállak kiismerni. Szeretném, ha együtt lehetnénk, igazán együtt. Ez a dolog Náspánggal eléggé megrémített. - Gáz az egész és szomorú, de előfordul. Ez egy szuper sport, de veszélyes is. Ezt meg kell értened.

- Megértem. Tényleg. De az emberek perverzkedés közben nem sűrűn halnak meg. Néha be kell szaladni a sürgősségire egy csuklóficam miatt? Igen. De a vége nem a hullaház. - Mondtam, hogy a lovak törékenyek, és balesetek előfordulnak. - De ez szerintem nem baleset volt. Wesley odakanyarodott a vendégház elé, és megállította a kocsit. Norára pillantott, aki megkeményítette magát. Lénye bizonyos oldalait, múltja bizonyos részeit megpróbálta eltitkolni Wesley elől, a saját érdekében. Egy ilyen édes kölyöknek nem kell tudnia, hogy Nora is több embert kórházba juttatott, hogy nem csak Wesley szívét törte össze, hogy volt egy abortusza, hogy olyasmiket művelt, amiket Wesley senkinek nem bocsátana meg, csak neki... De tudta, hogy Wesley-nek ezt tudnia kell. - Nora... mit tudsz, amit én nem tudok? Nora egy kis, piros tárgyat vett elő a melltartójából. Talel karámjában látta, rögtön felismerte, és gyorsan elrejtette oda, ahol senki nem keresné. Most megmutatta Wesley-nek. - Mi ez? - kérdezte a fiú. - Krokodilcsipesz. - Hol találtad? - A szénában, Náspáng teste mellett. Wesley, tudod, mire használják a krokodilcsipeszt, ugye? - Igen, a fogorvosom ezzel erősíti oda az előkét. Nora hidegen felnevetett. - Ilyen csipesszel biztos nem. Ezt áramvezetésre használják. Wesley szeme döbbenten kitágult, majd összeszűkült, ahogy felfogta. - Biztos vagy. . . - Igen. Teljesen biztos. - És te honnan tudod, hogy mi ez? - Már használtam korábban. Wesley szeme még jobban összeszűkült. - És mire? Nora nagyot nyelt, mielőtt megszólalt. - Hogy áramot vezessek emberekbe.

TIZENKILENCEDIK ÉSZAK A MÚLT Kingsley szeptemberben tért vissza a Szent Ignácba, teljesen gyógyult volt, és kétségbeesetten várta, hogy láthassa Sørent. Søren ... El sem akarta hinni, hogy az iskola összes diákja közül éppen ő érdemelte ki, hogy Sørennek nevezhesse. A barátai, Christian és a többiek örömmel, de óvatosan üdvözölték, amikor újra az iskola területére lépett, kezében bőrönddel, haja lófarokban, nyaka Jackie előző éjszakai búcsúharapásaitól foltos. De a mosolya és a nyári kalandjairól szóló történetek láthatóan megnyugtatták a többieket. Senki sem kérdezte meg tőle, hogy mi történt két nappal azelőtt, hogy véget ért az iskola. Ha megkérdezték volna, egyszerűen elismételte volna a mantráját. Soha nem beszélt senkinek arról az éjszakáról, Sørent kivéve. De hol van Søren? Kingsley visszaköltözött a kollégiumba, és elfoglalta azt az ágyat, amely Søren tavalyi fekhelye mellett állt. Odapillantott, és zavartan vette észre, hogy Søren tárgyai közül semmit sem lát - sem a valamilyen skandináv nyelven íródott Bibliáját, sem a cipőjét, ami két számmal volt nagyobb Kingsley-énél és mindig fényesre volt suvickolva - az sem hevert a ládája mellett a földön. Sőt, maga a nagy, rézzáras faláda sem volt itt. - Stearns barátod leérettségizett - mondta Christian, aki észrevette, hogy Kingsley Søren ágyát nézi.

- Micsoda? - bámult rá rémülten Kingsley. - Igen. Leérettségizett. Kiköltözött a kollégiumból, át a papi szárnyba. Hála az égnek, mi? Kibaszottul ijesztő volt. Mindig is attól féltem, hogy éjszaka, amikor kimegyek hugyozni, megbotlom, és megöl. Az atyáknak mostantól kezdve lábujjhegyen kell közlekedniük. - Tehát még itt van? Nem hagyta el az iskolát. - Kingsley majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. - Most tanít. Idegen nyelveket. Az atyák csak latinul, görögül és héberül beszélnek folyékonyan. Így Stearns tanítja a franciát, a spanyolt és a németet. Nem tudom, miért. Neked kéne a franciát tanítanod. - Talán lehetnék a tanársegédje. - Kingsley elmosolyodott, de Christian csak tágra nyílt szemmel bámult rá. Csak vicceltem, Christian. - Remélem is. Jézusom, el tudod képzelni a diákjait? De a nyelvet legalább megtanulják. Túlságosan rettegni fognak, hogy ne tegyék. - Nem hinném, hogy Stearns olyan ijesztő, mint amilyennek gondolod. Christian játékosan belebokszolt a karjába, ahogy kifelé indult. - Akkor te bátrabb vagy, mint én. Vagy egyszerűen kurvára elmebeteg. Kingsley most, hogy egyedül maradt, összeszedte a holmiját, és átment Søren régi ágyára. Nem tudta, hogy valaha egy ágyban alszanak-e még - legalábbis egy szobában biztos nem. De Kingsley aludhat Søren ágyában. Talán elég lesz. Aznap este Kingsley alig evett valamit az étkezőben. A vágy, a szükség, hogy viszontlássa Sørent minden mást elnyomott. De Søren nem jelent meg - sem vacsorakor, sem az esti ima idején, sem lámpaoltáskor. Aznap éjjel Kingsley feküdt az ágyban, és a mennyezetet bámulta, ahogy a szobában levő tizenkét fiú egymás után szenderült álomba. Nehéz, ritmusos légzésük és lágy horkolásuk betöltötte a szobát. Kingsley megfordult ágyában, és a folyosóról az ajtó alatt beszűrődő fénycsíkot bámulta. A fény megrezzent, mintha valami elállta volna az útját. Valami... vagy valaki. Kingsley felhajtotta a takarót, és olyan némán, amennyire tudott, az ajtó felé rohant. Visszafojtott lélegzettel fordította el az ajtógombot, és kinyitotta. Azért imádkozott, hogy ha elég lassan csinálja, akkor az ajtó nem adja ki a megszokott, hangos nyikorgó hangot. Imája meghallgatásra talált. Kingsley kisurrant a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Azonnal a falnak nyomták, arca a hűvös kőhöz préselődött. Egy meleg test nyomult a hátához. Egy szál fekete alsónadrágban feküdt le, amit Susantől kapott. Bőrén egy végiggombolós inget érzett, selyem nyakkendőt, egy övcsat hideg fémjét. Kingsley mély levegőt vett, és beszívta a tél illatát. - Hiányoztál - suttogta franciául. Søren nem szólt semmit, csak keményebben nekidőlt. Abban a pillanatban, amikor Kingsley meglátta az ajtó alatti fénycsíkot elsötétedni, felizgult. Érezni akarta Søren felajzottságát is, a hátán akarta érezni, magán és benne. Kingsley a falnak támaszkodott mindkét kezével. Søren könnyű fogással markolta csuklóját. - Visszajöttél - mondta Søren Kingsley hajába. - Mert te azt mondtad. - Ez a négy szó olyan mély igazságot rejtett magában, amit Kingsley még soha nem tapasztalt. Mert te azt mondtad. Kingsley bármit, tényleg bármit megtett volna Søren ért. - Bántottalak. Nagyon. - Søren egyszerűen ejtette a szavakat, bűntudat vagy szégyen nyoma nélkül. - Oui. - Te élvezted. - Nem kérdés volt. - Oui. Mais... - Kingsley nem tudta, hogy közelítse meg a témát. Elhallgatott, és egyetlen tiltakozó szava a levegőben lógott. - Igyekszem óvatosabb lenni - fogadkozott Søren. Kezét Kingsley lapos hasára tette, és Kingsley élesen beszívta a levegőt. Søren keze a bőrén húsbavágó élvezetet okozott számára. - Van nálam valami, ami segíthet - mondta Kingsley. - Jó. - Søren megcsókolta a meztelen vállát.

- Most? Érezte, hogy Søren megrázza a fejét. - Ma este nem. Itt nem. De hamarosan. Kingsley bólintott. Csalódott lehetett volna, de alig várta, hogy ez megtörténjen, amint visszatért az iskolába. - Menj vissza az ágyba - parancsolta Søren. - Feküdj le. - Oui, monsieur - mondta Kingsley, és vigyorgott. Søren halk nevetésétől lúdbőrözni kezdett a gerince mellett a bőr. Søren lassan elhúzódott tőle, és neki azonnal hiányozni kezdett a hűvös bőrén érzett forróság. Megfordult, és szembenézett Sørennel. Egek... A nyár folyamán még szebb lett. A haja legalább három centivel volt hosszabb, a szeme még szürkébb. Az iskolai egyenruhát igazi öltönyre cserélte, így látható volt benne a leendő férfi ígérete. - A tiéd vagyok - suttogta Kingsley. Mindkét tenyerét Søren mellkasára helyezte. - Jól tudod. Søren lenézett a kezére. - Tudom. Én... - kezdte, majd elhallgatott, és nagy levegőt vett. - Nem akartam olyan nagy fájdalmat okozni, mint amekkorát okoztam. Kingsley elmosolyodott. - Jólesett, ahogy fájdalmat okoztál. - Jó. Fájdalmat kell okoznom neked. - Kell? - Kingsley belenézett Søren szemébe. Az a tekintet... Kingsley nem értette. Mit látott benne? Megbánást? Nem. Szégyent? Nem. Félelmet sem. - Én más vagyok. - Søren elfordította a fejét, és végigbámult az alig megvilágított folyosón. A sarkokban árnyak honoltak. De Søren az árnyakat nézte vagy köztük valamit? - Nem. Nem vagy más. Jobb vagy - biztosította róla Kingsley. Søren halványan elmosolyodott, és elszakította tekintetét a folyosó sarki sötétségtől. - De igen. Nem tudok... Kingsley levegőért kapkodott, amint Søren hirtelen becsúsztatta kezét az alsónadrágjába, és ujjai öszszezárultak körülötte. - Ez... - suttogta Søren, és száját Kingsley füléhez emelte. - Ha nem bánthatlak, ha nem okozhatok fájdalmat, én nem tudok... És Kingsley megértette. Søren csak akkor izgult fel, ha fájdalmat okozhatott. Most már minden érthető volt. Søren távolságtartása, az önvédelem fala, amit felépített maga körül, a hidegsége, ami elriasztotta a többi fiút - szándékosan csinálta, hogy megvédje azt, aki közel akarna kerülni hozzá. Mert ha közel kerülsz Sørenhez, a tűzön gyalogolsz át, üvegcserepeken lépkedsz, áthaladsz a poklon. Kingsley ellazította a csípőjét, és nekinyomakodott Søren kezének. Csak ettől az egy mozdulattói majdnem elélvezett. - Je comprende. Søren lassan elengedte Kingsley-t, és visszahúzta a kezét. Szeme meglepetten elkerekedett. - Megértesz engem - mondta. - De én nem értelek meg téged. Nem félsz ettől? Kingsley vállat vont. - Mondtam neked, francia vagyok. Olvastál már de Sade márkit? - Hirtelen fülig ért a szája, és Søren mosolya is szélesebb lett. - Néha azt gondolom, hogy ő én vagyok. Olvastam Machiavellit is. A herceget. Jobb, ha félnek tőlünk, mint ha szeretnek. Kingsley hallotta a szomorúságot Søren hangjában, a vágyakozást az iránt, amiről azt gondolta, hogy soha nem lehet az övé. - És... - folytatta Søren - biztonságosabb, ha félnek tőlünk, mint ha szeretnek. Legalábbis ami engem illet. Szinte félénken elmosolyodott, és Kingsley hirtelen mindent megértett - hogy miért volt Søren olyan hűvös, olyan távoli, miért tett meg mindent, amit tudott, hogy félelmet csepegtessen az emberek szívébe, akik a közelébe merészkedtek. Szándékosan tette. Azért, hogy biztonságban legyenek tőle.

Kingsley kezét Søren mellkasára tette. Érezte, hogy szíve lassan, egyenletesen ver. - Nem akarok biztonságban lenni - suttogta. - Nem tudod, mit beszélsz, Kingsley. - Pontosan tudom, mit beszélek. Azt gondolod, összetört vagy. Non, tökéletes vagy. - Franciául beszélt. Sokkal könnyebb volt igazat mondania az anyanyelvén. - Ha tehetnéd, akarnál olyan lenni, mint amilyen én vagyok? - Akarok. Csak azért bánod azt, ami vagy, mert azt hiszed, hogy távol kell tartanod magadtól a többieket. Engem azonban nem fogsz. - Mindig... - Søren félrenézett, felfelé pillantott és sóhajtott. - Mindig is hinni akartam abban, hogy Isten okkal teremtett ilyennek. "Je suis la raison." Én vagyok az ok. Søren lassan kifújta a levegőt. Keze végigfutott Kingsley karján, a válláig. Megfogta a nyakát, és száját Kingsley-éhez érintette. Kingsley kinyitotta a száját, és Søren nyelve az övéhez ért. Gyengéd csók volt, bensőséges, de óvatos. - Ma raison d' etre26 - suttogta Søren , és Kingsley összerázkódott a vágytól. 26 Az indoklás (fr.) - Visszafogod magad. Érzem. - Kingsley szinte Søren ajkának mondta a szavakat. - Muszáj visszafognom magam. Legalábbis most. Különben ismét összetörlek. - Ezt akarom. Téged akarlak. Søren újabb gyors csókot hintett Kingsley ajkaira. - Nemsokára. Elintézem, hogy valahogy együtt lehessünk. De újra bántani foglak. Ebben biztos vagyok. Segítened kell, hogy ne menjek túl messzire. Kingsley két kézzel megragadta Søren ingét, és megpróbálta közelebb húzni. A két és fél hónap távollét miatt kínozta a szükség. Nem engedhette el Sørent. Most még nem. - Könyörögtem neked aznap éjjel, hogy hagyd abba. Azt mondtam, hogy "hagyd abba” és "kérlek" és "ne”, te pedig folytattad. Nem akartam, hogy abbahagyd, de nem tudom, hogy mivel állítsalak le, hogy ha az nem működik, ha azt mondom, hagyd abba. - Azért nem működött, mert tudtam, hogy nem akarod, hogy abbahagyjam. - Egyszer lehet, hogy majd akarom. - Akkor mondd, hogy... - Søren elhallgatott, és körül nézett a folyosón. A hideg kőfalakon más díszítés nem volt, mint különféle pápák és szentek képei. - ... hogy "kegyelem". Kingsley felnevetett. - Kegyelem? Ez most komoly? Søren bólintott. De nem nevetett, nem is mosolyodott el. - Kegyelem, azaz mercy... - ismételte Kingsley angolul. - Hasonlít a merci szóhoz. - Kegyelem. Angolul azt jelenti: megbocsátás, könyörület. Franciául azt: köszönöm. - Tudom. - Søren olyan mosolyt villantott rá, amitől majdnem elesett. - Ki vagy te? - A kérdés önkéntelenül bukott ki Kingsley-ből. Søren csak nézte. - Úgy értem, a neved, Søren. Honnan származik? Azt mondják, a neved Marcus Stearns. De tudom, hogy nem az. Søren egy pillanatra nem szólt, és Kingsley imádkozott, hogy megmondja, hogy válaszoljon. A vágy, hogy válaszokat kapjon Sørentől, még a szex iránti vágyánál is erősebb volt. - Marcus az apám neve - mondta Søren egyszerűen, érzelemmentesen. - Apám megerőszakolta anyámat, így születtem én. Saját maga után nevezett el. De anyám adott nekem egy másik nevet, a saját apjáét. Senki nem hív Marcusnak, csak az apám. - Ki hív Sørennek? Mármint az iskolában. Søren gyengéden megérintette Kingsley ajkát.

- Csak te. - És én miért? - Ez a kérdés kínozta tíz hete, az erdei talajon lezajlott nemi erőszak óta. Az iskola öszszes diákja közül.. Miért pont ő? Miért Kingsley? Miért? Miért őt választotta Søren, miért neki mondja el a titkait, miért vele osztja meg a testét? - Mert. .. - Søren leengedte a kezét, hogy csípőjénél fogja meg Kingsley-t. Homlokát a homlokához érintette, és kétszer lassan beszívta a levegőt. - Mert te nem félsz tőlem. Ezzel elhúzódott, és eltűnt a folyosón. Kingsley ott állt a háló előtt, és levegő után kapkodott, ahogy nekidőlt a hideg kőfalnak. Egyik kezével eltakarta a szemét, másikkal benyúlt az alsójába, és megsimogatta magát párszor, amíg szinte hallható nyögéssel és rázkódással elélvezett. Saját ondójától nedvesen Kingsley visszatért ágyába, azzal sem törődött, hogy megmosakodjon. Sørentől támadt erekciója, és már ettől a tudattól is majdnem elélvezett. Nem akarta lemosni, mint ahogy az erdei éjszaka után sem akart megfürödni. Tudván azt, hogy Søren elélvezett benne, úgy érezte, az egész kínzás megérte a félelmet és a fájdalmat. És hamarosan újra megtapasztalja. De mikor? Kingsley valahogy túlélte a következő napot, szinte alig figyelt oda bármire is. Igyekezett ébernek és figyelmesnek lenni, olyannak, aki felismeri környezetét. Beszélt az órákon. Ebédidőben csevegett a társaival. A kápolnában töltött idő alatt még önként is jelentkezett, hogy felolvassa a napi igét. De elméje csakis Søren számára létezett. És aznap késő délután végre megpillantotta. A könyvtár második emeletén járva meghallotta a hangját. Søren volt az? Mintha ő lett volna. De mégsem. A hang boldog volt, bátorító és szárazan humoros. Még mindig biztonsággal jelenthette ki, hogy összes eddigi, Sørennel folytatott beszélgetése alig tett ki egy órát. És minden ilyen beszélgetés feszültséggel volt terhes. Megállt a folyosón, és belesett egy osztályterembe. Søren állt a tábla előtt, barna nadrágban, barna mintás mellényben és elegánsan visszatűrt ujjú fehér ingben. Egy egész osztálynyi tizenegy és tizenkét éves gyerek mormolta a "beszél" ige ragozását. Yo hablo... Tú hablas. .. El habla. .. Nostros hablamos. .. - Jó. Nagyon jó. - mondta Søren, amint a diákok befejezték. - Most próbáljuk újra... de hangosan. Beszéljenek, kérem. Beszélni? Nem hablas inglés? Ideges, de igazi nevetés szaladt végig az osztálytermen. Søren elmosolyodott, és bólintott. A diákok végre némi artikulálással ismételték el a ragozást. - Máris jobb. Gracias. Az osztály kórusban válaszolt: De nada. Kingsley a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa kitörni készülő nevetését. Søren , aki az iskolában mindenkit megrémített diákkorában, minden diákja imádatát elnyerte. A diákjai? A felismerés belehasított Kingsley-be, és keze lehullott a szája elől. Érezte, hogy remeg, amint kényszeríti magát, hogy elszakadjon az osztálytermi jelenettől, és újra kint legyen a szabad levegőn. Már akkor is elég nagy kockázatot vállaltak együttlétükkel, amíg Søren még diák volt. De most... Kingsley még mindig diák volt, Søren azonban már tanár. Tanár. .. Istenem, viszonya van az egyik tanárával. És ha belegondol, hogy a nagyszülei azért küldték ide, hogy távol tartsák mindenféle szexuális tévelygéstől.. . A friss levegőn Kingsley nagyokat lélegzett, és megpróbált lenyugodni. Szívdobogás a lassult, és a pánik elmúlt. Teljes mértékben megbízott Sørenben. Ha úgy érezte, hogy biztonságban vannak, ha együtt vannak, akkor ez így is van. Igen, rossz, hogy Søren tanár, furcsa. Még óvatosabbnak kell lenniük. De sokkal rosszabb is lehetett volna. Legalább ő nem pap.

HUSZADIK ÉSZAK A JELEN Kingsley megfordult, és szembetalálta magát egy mosolygó arcú kísértettel a múltból. - Mon Dieu - lihegte, és azonnal felismerte az arcot. - "És ez az ígéret, amelyet ő maga tett nekünk, az örök élet' 27 27 Szent Biblia, János első levele, második fejezet, 25. vers. A Szent István Társulat bibliafordítása Kingsley néma csodálattal bámult. A fekete reverenda, a fehér gallér és harminc év sem változtatott semmit az arcon, amely most mosolygott rá. - Christian? - Most már Christian Elliot atya. Emlékszel? Vagy nem emlékszel az öregdiákok hírlevelére? Christian és Kingsley testvérekként ölelték meg egymást. Christian volt az első fiú a Szent Ignácban, aki összebarátkozott vele, és az egyetlen volt, aki megpróbálta felkutatni őt, miután Kingsley otthagyta az iskolát. - Attól tartok, elfelejtettem elküldeni az új címemet az öregdiák bizottságnak. - Kingsley megsimogatta Christian arcát. - Jó viszontlátni téged. Rémesen nézel ki. Régi barátja szívből felkacagott, és még egyszer megfordult. - Mi az? Nem tetszem? Kingsley undorral megrázta a fejét. - Te is beléptél Isten hadseregébe. Hogy tehetted? Személyes sértésnek veszem. - A Szent Ignácban az atyák célul tűzték ki, hogy az osztályokban egy diákból jezsuitát faragnak. Örülj, hogy én lettem az, és nem te. - Engem élve soha nem kaparintottak volna meg, mon frere28. 28 fivérem (fr.) Összenéztek, és ismét felnevettek. Az eltelt évek, a nagyon különböző utak, melyeket végigjártak, egy szempillantás alatt tűntek el. - Nem akarom elhinni, hogy Kingsley Boissonneault áll előttem. Komolyan, azt hittem, többé nem látlak viszont mármint csak a mennyben. - Ott aztán biztos nem. - Kingsley igazi, ördögi mosolyt villantott rá. - Nem kellene vigasztaljon, hogy egy cseppet sem változtál. De vigasztal. Ez nem igazságos. Én harminc évet öregedtem harminc év alatt. Te miért nem? - Én francia vagyok. - Ja, persze. Elfelejtettem. Láttam Stearnst... Stearns atyát egy pár évvel ezelőtt. Ö még szebben öregszik, mint te. Christian szelíden elmosolyodott, és Kingsley tudta, hogy Søren említése pusztán csali. Papok... Mindig játszmáznak az ember fejével, ugye? Nem mintha bánta volna. Az egyik legjobb tulajdonságuk ez. - Azt hiszem, hogy eladta a lelkét az ördögnek azért az arcért. Ma is láthatod, ha akarod. Itt van velem. Christian szeme tágra nyílt. - Tényleg? Ti ketten még mindig... - Egy család vagyunk. A nővérem meghalt, igen. De Sørennel még mindig jóban vagyunk. De azért... nekünk is voltak nehéz éveink. Elindultak a remetelak felé.

- Elutaztál... azok után, ami történt. Hová mentél? - Franciaországba - mondta Kingsley egyszerűen, és várt. Christian nem szólt. Kingsley sóhajtva folytatta. - Csatlakoztam a francia idegenlégióhoz. Ami nyilván nem Isten hadserege. - Hallottam la Légion-ról. A legkevésbé sem lep meg, hogy végül odakerültél. Érdekes egy egyenruhátok van nektek, légiósoknak. - Végigmérte Kingsley-t. - Látnod kellene, amikor nem igyekszem azért, hogy feltűnőnek tűnjek. - A Szent Ignácba tett utazáshoz Kingsley nem a szokásos lovaglócsizmát és viktoriánus vagy régenskori stílusú szürke vagy fekete öltönyt vett. Nem vette fel a hímzett selyemmellényt sem, a katonai zubbony és a kravátli is a szekrényben maradt. Ma egyszerű Armani öltönyt viselt - feketét, egysorosat. Egyik alkalmazottja szerint unalmasnak és kiszámíthatónak látszott az öltönyben - pontosan ezt akarja elérni most. - Évekkel ezelőtt elhagytam la Légiont Manhattanért. - Hallottam pletykákat arról, hogy manapság üzletember vagy. Akarjam tudni, milyen üzletágban vagy? Kingsley vállon veregette Christiant. - Non. Christian nevetve nyitotta ki a remetelak ajtaját. Kingsley megállt a küszöbön, hirtelen vonakodott belépni. Olyan sok emlék. .. Mindegyik olyan hatalmas, és nem mindegyik jó. - Bejöhetsz. Itt nincsenek kísértetek. Henry atya csak azért mondta, hogy elijessze a kisebb fiúkat, hogy ne járkáljanak ide. Veszélyes ez a környék...Ó, King. Bocsáss meg. Kingsley belépett a remetelakba. Nem akarta, hogy a múlt még jobban hatalmába kerítse, mint eddig. - Christian, harminc év telt el. Elviselem, ha kimondod a nevét, szóba hozod a halálát, hidd el. Máskülönben aligha maradtam volna jó barátja annak a szőke szörnyetegnek, nem igaz? - El sem akarom hinni, hogy egyáltalán barátok voltatok. Christian egy fotel felé intett, és Kingsley hálásan süppedt bele. Hiányzott neki a lovaglócsizmája, a kemény bőr, a tartás. Ez a cipő... Az egyik asszisztensévei abban a minutumban tűzre vetteti, amint újra otthon lesz. - Nem akarok rosszat mondani egy másik jezsuitáról, de Stearnst elég nehéz kiismerni. Azt pedig szinte alig lehet elképzelni, hogy bárki is a barátja lehet. Kingsley meghallott valamit Christian hangjában. Először nem igazán jött rá, mi az, mert nem sűrűn hallotta. A hangsúlyban ott volt... a tudás. Kingsley összehúzott szemmel nézett Christianra, és úgy döntött, kideríti, hogy mi az, amit úgy gondol, hogy tud. - Nem könnyű közel kerülni hozzá. De ha egyszer sikerül, akkor megkapod érte a jutalmadat - mondta, óvatosan visszaadva a kölcsönt a csalival. Christian feltette a teáskannát a tűzre. Kingsley körülnézett a remetelakban, és észrevette, hogy Søren igazat mondott az átalakítás kapcsán. Harminc éve, amikor ő és Søren bizonyos célokra használták ezt a kunyhót, a berendezés nem volt más, mint egy durva faasztal, egy szék és a pókhálóval beszőtt kandallóban néhány rothadó fahasáb. - Emlékszem erre a remetelakra, Christian. Nyomasztó egy hely volt akkoriban. Most úgy tűnik, egy tervező a Fifth Avenue-ról gatyába rázta. Harmonikus bútorzat? Bőrülés? Istenem, ahhoz képest, hogy pap vagy, luxuskörülmények között élsz. Christian szélesen elvigyorodott. - Nem panaszkodom. Lemondtam a nőkről emiatt a munka miatt. Legalább egy rendes lakást adhatnak. - Mikor újították fel? - Nem sokkal azután, hogy megkaptuk Stearns barátod bőkezű adományát. Majd megint-elhagyatott volt egy ideig. Azután kanadai menekültek laktak itt. - Kanadai menekültek? - Vagy amerikai menekültek, akik Kanadába tartanak. Minden évben vannak néhányan, akik errefelé akarnak átmenni. Ez a völgy köti össze a két autópályát. - Ez itt halálos. Nálunk jobban senki nem tudja. Christian bólintott.

- Páran meghaltak, akik át akartak kelni ezen a terepen. Próbáltak kissé nagyobb rendőrállományt bevetni. Vannak, akik így is átsurrannak. Amikor elkezdtük átalakítani a kunyhót, egy egész család aludt benne. - Az atyák biztosan a gondjaikba vették őket. - Igyekszünk. Teát? - Oui, merci. - Kingsley elvette a csészét Christian-tóI, aki szembe ült vele, a kandalló mellett. - Ó, a franciák. Még mindig megvan az akcentusod, de a nyelv hiányzik. - Az akcentust soha nem hagyom el. Abból fizetem a számláimat. Christian ismét elvigyorodott. - Igazad volt. Tényleg nem akarom tudni, milyen üzletben utazol. Biztos vagyok benne, hogy az üzletet távol tartod a Stearns atyával való kapcsolatodtól. Kingsley felhúzta egyik szemöldökét. Ajka megrezzent, igyekezett nem elmosolyodni. - Bien sur. Úgy kortyolgatták teájukat, mint két angol úriember, nem pedig úgy, amik igazából voltak - egy jezsuita pap és egy francia bűnös. - Megkérdezhetem, mi hozott vissza ide? – kérdezte Christian, és Kingsley-t méregette csészéje pereme fölött. - A régi kísértetek. - Kingsley tekintete ismét a hideg kandalló felé fordult, és mérlegelte a szavait. Christian készítette azt a fényképeket, amit neki és Sørennek elküldtek. Talán Christian tud valamit. Mivel most pap vagy, úgy gondolom, amit most elmondok, kettőnk között marad. - Talán ha az igazság egy kis szeletét elárulja, Christian még többet mond el. - Bármit megoszthatsz nekem. Megtiszteltetés lenne, ha meghallgathatnám a gyónásodat. - Csak ne oldozz fel, s'il vous pia it. Hiányoznának a bűneim, és én is hiányoznék nekik. - Szavamat adom. Áruld el, ki az a kísértet, aki ennyi év után is visszahoz ide? - Bárcsak tudnám, mon frere. Mon pere – kacsintott Kingsley Christianra. - Emlékszel a fényképekre, amiket készítettél mindannyiunkról? Christian összevonta a szemöldökét, majd az emléktől tágra nyílt a szeme. - Igen, persze. Karácsonyra kaptam a fényképezőgépet. Azt gondoltam, hogy egész életemben National Geographic címlapfotókat fogok készíteni. - Persze, gondolom, állatokról. Nem bennszülött nőkről, ugye? - Kingsley felhúzta szemöldökét, és Christian enyhén elpirult. - Oda megyek, ahová küldenek. Igen, emlékszem a képekre. Próbáltam mindenkit lefotózni az iskolában. - Készítettél egy képet Stearns atyáról és rólam is. Az egyik óra után segítettem neki franciadolgozatot javítani. - Nem emlékszem a részletekre. A könyvtárban készült a kép? - A kápolnában. - Kingsley a nap minden részletére emlékezett. Ő és Søren veszekedtek a remetelakban. Keserűen veszekedtek, ahogy az megszokott volt köztük. A fiatal Kingsley lobbanékony volt, forróvérű, több időt akart tölteni Sørennel, több gyengédségre vágyott a gyakran távolságtartó fiatalembertől. Søren akkor is hűvös volt, hideg, racionális. .. Kingsley dühével szembeni közönye a francia fiút még jobban felingerelte. Kingsley provokálta Sørent, szeretett volna valamilyen reakciót kicsikarni belőle. Végül megkapta. Søren az ágyra lökte, és a csuklóját az ágy fémkeretéhez kötözte. Fél órán át kefélte teljes csendben, könyörtelenül, egyik kezét Kingsley szájára szorította, hogy elfojtsa nyögéseit, másikkal pedig a nyakát fogta, hogy nyugton maradjon. A szex után Kingsley lábai remegtek a Søren által kierőszakolt orgazmusok puszta emlékétől. Visszatértek az iskolába, és szokás szerint ki-ki ment a maga dolga után - Kingsley végre megnyugodott. Passzív álmodozásban üldögélt Søren lábánál, ahogy csendben átnézték a dolgozatokat, bekarikázták a hibákat, és javításokat eszközöltek. A földön ült, Søren széke mellett, és miközben segédkezett neki, Kingsley még közelebb érezte magát Sørenhez, mint kefélés közben - ezt a vadonatúj érzést soha életében nem tapasztalta meg még egyszer. Amíg Juliette fel nem bukkant.

- A kápolnában. Igen. Most már emlékszem. Rettegtem, hogy megzavarlak titeket. Franciául beszéltetek egymással. De nem sokat. Csendesnek tűntél, munkába merültél. Reméltem, hogy úgy fotózhatlak le, hogy egyikőtök sem veszi észre. - Észrevettük, de nem bántuk. Christian kiitta a teáját, és töltött még egy csészével. - Szóval a fénykép, amit készítettem rólatok... Mi van vele? - Valaki elpostázta nekem. Az eredetit. - Ki? Kingsley megrázta a fejét. - Épp ez a kérdés. - Nem sejted? - Egyáltalán nem. Névtelenül küldték. Fenyegetésként vagy figyelmeztetésként... Vagy talán pusztán gúnyból. - Fenyegetésként? Talán titok, hogy te meg Stearns atya egy iskolába jártatok ide? Volt valami Christian hangjában... Kingsley ismét hallotta. Tudott valamit. Talán nem tudta, hogy mi tudott. De Kingsley kideríti. - Nem titok, hogy egy iskolába jártunk. Non. Kingsley várt, ahogy a köztük levő csend emelkedő vízfalként betölti a szobát. - A nővéred. .. - kezdte Christian, és elhallgatott. Kingsley nem szólt. Vagy ezer férfit látott már, akik közel álltak ahhoz, hogy megtörjenek, és ismerte ezt a tekintetet. Ebben a pillanatban Christian egy szikla szélén állt, egy olyan szikláén, mint amilyen megölte Marie-Laure-t. Nem volt mit tenni, mint hagyni, lezuhanni. - Te és Stearns... - Mi van velünk? Christian lebámult összefont kezére. - Marie-Laure egyszer megkeresett... könnyek között. Azt mondta, azt hiszi, hogy Stearns, hogy a férje valaki másba szerelmes. Azt mondta, hogy soha. . . - Soha nem nyúlt hozzá. Christian belenézett Kingsley szemébe. - Nem hittem neki. Senki nem volt a környéken, csak a papok meg mi. Több kilométeren belül ő volt az egyetlen nő. És még ha nem is lett volna, ki szeretne nála jobban bárkit is? - Ő szeretett - mondta Kingsley, és nem sikerült eltitkolni a hangjában levő büszkeséget. Talán elveszítette Søren szerelmét az ő Kicsikéje ellenében évekkel ezelőtt, de egyszer Kingsley volt a győztes. - Ő téged szeretett. - Christian úgy mondta ki a három szót, mintha felfedezte volna a Szent Grált. Egész életemben azon tűnődtem, hogy ez, Marie-Laure halála olyan volt, mint egy soha be nem gyógyuló seb. Miért halt meg? Mi ütött belé? Te és Stearns. Ezt gondoltam, de soha nem hittem el. - És mit hittél? Christian megrázta a fejét, és körbenézett, úgy, mintha még életében nem látta volna a szobát. - Az esküvőn néztelek titeket, hármótokat. Marie-Laure folyamatosan őt bámulta. Nyilván. Ő volt a menyasszony. De te nem néztél Marie-Laure-ra, a saját nővéredre, aki épp férjhez ment. Te csak őt nézted. És ő. . . - Ő pedig engem. - Istenem... - Régi barátja letette teáscsészéjét, és Kingsley-re bámult. Végigfuttatta ujjait maradék, kevéske haján, és megdörzsölte az arcát. Keze lehullt. Felállt. - Mielőtt az iskolának vége lett, a szünet előtt, téged ölben vittek be a gyengélkedőbe. Te... - Non. Nem erről van szó. Azt nem... olyan nehéz elmagyarázni. - Olyan sok barátnőd volt. Kingsley felállt, és odalépett Christianhoz. - Még mindig sok barátnőm van. Hogy is van a szöveg? "Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek"29 Kingsley ágyában. 29 A Szent István Társulat bibliafordításának felhasználásával

Atyáskodva megsimogatta Christian arcát. Barátja összerezzent, rájött, hogy összerezzent, és elnevette magát. - Ez a Galatabelieknek írt levél számomra eddig ismeretlen fordítása lehet. - Ez az én személyes fordításom. Mondd, jól vagy, Christian? Meglehetősen sápadtnak tűnsz. - Majd helyrejövök. Talán. Próbálom felfogni ezt az egészet. ., De bizonyos dolgok értelmet nyertek. Stearns mindig is olyan távoli volt. - Csak megtörtént... Csak mi ketten voltunk egymásnak... Egyetlen nő sem léphetett be az iskolába, kivéve az ápolónőt... - Jan nővér, kilencven éves, kétszáz kiló. - Exactement. - És a nővéred - emlékeztette Christian. - És a nővérem. - Szóval valaki elküldte neked azt a fényképet rólad és Stearnsről. És te és Stearns. . . - Szeretők voltunk, Christian - feddte meg Kingsley. - Pap vagy, nem pedig szűz. Christian rávillantott egy félmosolyt. - Igaz. Azt mondtad, "voltunk". Ez tényleg a múlt. Stearns ma már pap. Nem szabad... - Ne aggódj le prétre miatt. Köztünk már mindennek vége. A gyülekezetének tagjai majdnem annyira istenítik, mint Istent. Soha nem árulta el a bizalmukat. - Jó... Ez jó. Természetesen soha nem árulom el. Ezt az egészet nem mondhatom el senkinek. De jobban alszom, ha azt tudom, hogy a múltad már a múlt. - Az. Vagy az volt. Valaki tud rólunk. Vagy azt gondolja, hogy tud. - Volt valamiféle fenyegetés? - Történtek esetek. Valamit elloptak az otthonomból. Betörtek Stearns atya gyermekkori otthonába. De erről nem beszélhetek. - Gondolod.. . - kezdte Christian és elhallgatott. - Mármint te ott voltál a sziklánál, amikor megtalálták Marie-Laure-t. - Ott voltam, igen. - Miért? Kingsley csak bámult Christianra. - Je ne sais pas. Leróttam a tiszteletemet. Csak ő maradt nekem a szüleim halála után. Szinte semmilyen kapcsolatom nem volt a nagyszülőkkel, akik befogadtak. Szerettek, mert az unokájuk voltam, de másért nem. De Marie-Laure mindent megtett, amit csak tudott, hogy Amerikába jöhessen, hogy velem lehessen. Pourquoi? Christian bambán bámult rá. - .Miért kérdezed? - ismételte Kingsley. - Nem is tudom. Csak egy gondolat. Szerinted valaki azt gondolhatja, hogy a halála nem baleset volt? Mi van, ha valaki azt gondolta... Ha valaki téged okolt érte? Már ne haragudj, de jobban emlékszem Marie-Laure első, itt töltött napjára, mint a te első itt töltött napodra. A fenébe is, a saját első napomnál is jobban emlékszem rá! - Ezzel aligha sértesz meg. Még soha nem láttam hozzá fogható szépséget. Szerinted... Christian odalépett a remetelak ablakához, és széthúzta a függönyt. Felmutatott a hegyhátra, ahol alig egy órája Kingsley és Søren együtt állt. - Mi történt azon a napon, Kingsley? - Dühös volt rám. Elrohant. Elesett, és rázuhant a sziklára. - Rázuhant vagy leugrott? Kingsley képtelen volt Christian szemébe nézni. A pap ugyanazt a kérdést tette fel, amit Kingsley azóta kérdezgetett magától, hogy rápillantott nővére összetört testére. - Leugrott... Azt hiszem. De biztosan nem tudom. Áttért a katolikus hitre, amikor Stearns atyával öszszeházasodtak. Ha öngyilkosságot követ el, megtagadják tőle a katolikus temetést. Mais...

Christian mélyen együttérző pillantást vetett rá. - Azt mondtad, veszekedtetek. Min veszekedtetek? Kingsley felnyögött, és megszorította orrnyergét. - Ó... Marie-Laure... - Úgy érezte, pillanatnyilag képtelen folytatni. Az, hogy arról az időszakról beszélt, Marie-Laure haláláról, ritkán érzett érzelemmel töltötte el – már ha egyáltalán érezte -, szégyenkezett. - Elcsípett engem és Stearns atyát együtt. Meglátott minket. - Szent Isten! - Christian homlokához emelte a kezét. - Ez azután történt, hogy Stearns elvette feleségül? Kingsley bólintott. - Marie-Laure és én nincstelenek voltunk - egy fillér nem volt a nevünkön. Amerikában akartunk maradni, együtt, de nem lehetett. Vissza kellett mennie Párizsba, a balett-társulatához. Nem veszíthettem el még egyszer. És Stearns felajánlotta a tökéletes megoldást. Ha megnősül, megkapja a pénzalapot, amit az apja hozott létre számára - több millió dollárt kap a huszonegyedik születésnapján, vagy azon a napon, amikor megnősül, amelyik előbb történik meg. - Szóval Marie-Laure tudta, hogy az egész csak névházasság. - Te is láttad le pretre-t. Emlékszel rá, hogy milyen volt akkoriban - majdnem olyan jóképű volt, mint most. Marie-Laure belement a házasságba, és azt mondta, tudja, hogy csak a pénz miatt van. De beleszeretett Stearnsbe. - Ő szerette Stearnst, mi pedig gyűlöltük. - Mert nem ismertétek. Én szerettem. Bárki, aki ismeri, szereti. És ha nem szereti, akkor nem ismeri. Christian továbbra is bámulta Kingsley-t. - Még mindig szereted őt, barátom. Kingsley megpróbált Christian szemébe nézni, de képtelen volt rá. - Ez az egyetlen bűn, ami alól engedem, hogy feloldozz. Christian odalépett hozzá, és kezét gyengéden Kingsley homlokára helyezte. - A szerelem nem bűn. Ez az egyetlen dolog, amit elmondtál, ami alól nem akarlak feloldozni. Kingsley felnevetett, elvette Christian kezét a homlokáról, és Christian homlokára tolta. Harminc év egyetlen játékos mozdulattal eltűnt. Férfiak voltak, de mégis, fiúk. - És ő tudja? - kérdezte Christian. Ráült a konyhaasztalra, és eltolta az útból a teáscsészéket. - Oui. Mindig is tudta. Szerettem, amikor kamaszok voltunk, de ő nem viszonozta a szerelmemet. Akkor sem. És most sem. Nem ugyanúgy. Vagy talán ugyanúgy, de nem annyira. - Nem lett volna szabad akkoriban így használnia téged. - Peut-etre.30 De ha azt mondtad volna, hogy Stearns nem szeretett engem és soha nem is fog... Kingsley ismét megtalálta csúfondáros mosolyát - .. .Akkor sem változtattam volna semmin. 30 Talán. (fr.} - Kivéve persze Marie-Laure halálát? - Az állítás kérdésként hangzott el, és Kingsley válaszolni kényszerült. Ha Marie-Laure nem hal meg, mi történt volna? Ő és Søren még mindig házasok lennének. Ez mit jelentett volna kettejük számára? Søren komolyan szeretett volna együttélni Marie-Laure-ral. Amint rájött, hogy fiatal felesége valóban szerelmes belé, elhatározta, hogy jó férje lesz. A házasságot több hónappal az esküvő után sem hálták el. Søren arra várt, hogy megmondja neki, hogy a vágyát csak a fájdalom okozása elégíti ki. Tervét bevallotta Kingsley-nek is. És aztán még keserűbben veszekedtek, mint azon a napon, amikor Christian lefényképezte őket. Kingsley-ben felforrt a düh és a bánat a gondolatra, hogy Søren mással legyen, különösen hogy a nővérével. Minden más fivér megvédte volna a nővére becsületét, nem hagyta volna, hogy szadista férje azt mondja neki, hogy ha valaha is szeretők lesznek, akkor meg kell őt vernie. Kingsley azonban azt akarta, hogy csak saját maga érezzen fájdalmat. Ha Marie-Laure fájdalmat akart, ott volt az egész világ, hogy megadja neki. De a Søren okozta fájdalom csak az övé, csak Kingsley-é. Megfenyegette Sørent, hogy mindenkinek elmondja az iskolában, hogy szeretők voltak. Ostoba, ízetlen tréfa volt, aminek akkor sem lett volna hatása, ha Kingsley véghezviszi. Søren pénzalapja akkorra

már megérkezett. Ő és Marie-Laure gazdagok voltak. Szabadon mehettek, ahová csak akartak. Kingsley ettől jobban félt, mint bármi mástól: hogy Søren és Marie-Laure elmegy, és őt hátrahagyják. Søren nyugodt maradt, még Kingsley dührohamának legrosszabb pillanataiban is, és amikor Kingsley dühe és bánata végül kimerült, Søren két kezébe fogta Kingsley arcát és megcsókolta. És a csókból valami több lett. Amikor Kingsley inge lecsúszott a válláról, és egy surranással a padlón termett, és Søren hátrahajtotta a fejét és belemélyesztette ajkait Kingsley kulcscsontjába, amitől Kingsley felnyögött a gyönyörtől, a fájdalomtól és a puszta megkönnyebbüléstől... Akkor látta meg őket MarieLaure. És habár a szíve még pár percig vert, ahogy végigrohant az erdőn... Kingsley tudta, hogy az volt az a pillanat, amikor valóban meghalt. - Persze - válaszolt most, de nem volt benne biztos, hogy igazat mondott-e. Ha Marie-Laure életben maradt volna, Søren most zongoratanár és egyetemi tanár lenne, és a papi hivatás iránti hívása válasz nélkül maradt volna. Kingsley tudta, hogy Søren nélkül halott lenne. Több mint tíz éven át, miután Sørennel elváltak útjaik, Kingsley a lehető legveszélyesebb életet élte. Úgy szökött a halál elől, ahogy annak idején, azon az éjszakán Søren elől szökött - abban a reményben, hogy elkapja, és magáévá teszi. Csak amikor újra összetalálkoztak, akkor lelte meg Kingsley ismét élete célját, az okot, hogy miért éljen. És Eleanor. Nora... Søren Kicsikéje. Neki is kényelmes kuckója lenne két méter mélyen a föld alatt, ha Søren nem lép be az életébe. Csábító, ismerte be magának Kingsley. Egy világ, Nora Sutherlin nélkül.. Majdnem szívesen megnézte volna. - Csak arra értem, ami kamaszként történt köztem és Stearns atya között. Nem bántam meg semmit, habár Stearns most pap. És nagyon odaadó pap. - De nem annyira odaadó, hogy nyilvánosan meglássák veled - mosolyodott el Christian. - Ez aligha nevezhető nyilvánosságnak. És most nincs itt, valószínűleg misét mond a kápolnában Aldo atyával. - Ó, Aldo atya már rég nincs itt. Visszament Dél-Amerikába. Manapság a déli félteke lelkeit menti meg. - Biztos vagyok benne, hogy a diákoknak hiányzik a főztje. - Mindannyiunknak hiányzik. Csak Marie-Laure tudott finomabb creme bullée-t készíteni. Majd meghaltunk érte. Kingsley mélyet sóhajtott. - Talán ezért halt meg. Christian ajkát biggyesztve félig vidám, félig undorral teli tekintettel nézett rá. - Kerülöd a témát. Ugye, tudod? - Most pap vagy, vagy pszichológus? Nem tudom, melyik rosszabb. - Mind a kettő vagyok. - Christian leült a konyhaasztal szélére. - Hittudományból és pszichológiából diplomáztam. PhD-ztem pszichológiából. A papoknak pszichológusoknak kell lenniük. Főleg egy olyan iskolában, ahol problémás diákok vannak. És nem kell PhD ahhoz, hogy rájöjjek, még mindig mélyen gyászolod a nővéredet. Minden egyes apró tréfa újabb bizonyíték erre. Kingsley majdnem újabb tréfával állt elő, de meggondolta. Christiannek igaza volt. Miért küzdjön az igazság ellen? - Bien sur. Persze, hogy még mindig gyászolom. Mostanában jobban, mint az utóbbi években. Az sem segít, hogy itt vagyok. - Így biztosan sokkal nehezebb felejteni. - Az segít, hogy veled beszélgetek. Segít, hogy beismerem, hogy nagymértékben felelős voltam a haláláért. Christian megrázta a fejét. - Nem vagyok benne biztos, hogy felelős voltál. Öngyilkosságot elkövetni, az a legnagyobb bűn. Másvalakit megölni egyenlő egy ember megölésével. Önmagadat megölni mindenki más megölésével egyenlő. A férjét együtt látni az öccsével borzalmas volt? Igen. Mindenképpen borzalmas. De emiatt meggyilkolni az egész világot? Talán valami többről volt szó.

- Többről? Christian ismét felállt, és járkálni kezdett a kis kunyhóban. Kingsley-nek eszébe jutott, hogy ez volt a szokása. A tanulószobában Christian soha nem tudott nyugton ülni. Ha gondolkodni akart, folyton járkálnia kellett. - Egy fénykép rólad és Stearnsről, amit én csináltam rólatok, névtelenül megérkezik hozzád. Te ezt fenyegetésnek tekinted. - Mert fenyegetés is. A többi eset... Azok is fenyegetőek voltak. Stearns atya gyermekkori ágyát porig égették. És egy aktát elloptak az irodámból. Az akta magánjellegű információkat tartalmaz Stearnsről. Olyan információkat, amelyek tönkretehetik őt. Nem mintha ezt érdemelné. Ha van, aki megérdemli, hogy pap legyen, az ő. - Mondod te, és én hiszek neked. Szóval ezek a fenyegetések Stearns magánéletével függnek össze. És Marie-Laure meghalt azon a sziklán. És a fenyegetések. Ezek a fenyegetések. . . - Mind Stearnsre vonatkoznak, oui. Ezt tudjuk. - És kire vonatkoznak még? - Három emberre. Arra a három emberre. akivel Stearns valaha is együtt volt. Csak ennyit mondhatok. - Csak három volt neki? - vigyorgott Christian. és Kingsley meglátta benne a csintalan kamasz fiút, akit valaha ismert. - Ebben még én is lekörözöm. Kingsley az orrán át kifújta a levegőt. és a fahasábhalmot bámulta a kandalló mellett, ahol valaha ő és Stearns összebújtak a takarók alatt a hűvös, téli estéken. Kingsley még soha nem volt ilyen hálás a hidegért. - Egyszerűen nem tudom. ki merészelné ezt művelni vele... - Kingsley. elmondok valamit neked. de nem akarom, hogy meggyűlölj érte. Kingsley élesen felpillantott rá. - Mondd el. - Gyűlöltem Stearnst. Még amikor egy iskolába jártunk. A gyűlöl szóval nem sűrűn szoktam dobálózni. - Tudom. hogy sokan irigyelték. - Irigyelték és megvetették. Jobb volt. mint mi, többiek. És nem, nem azt mondom. hogy jobbnak gondolta magát nálunk. Nem hinném, hogy így volt. Egyszerűen jobb volt nálunk - okosabb. ezerszer jóképűbb. és még mindig sokszorosan jóképűbb, mint bármelyik férfi, akit valaha láttam. Gyorsabban tanult meg egy új nyelvet, mint ahogy én megtanultam elgitározni egy új himnuszt. Úgy zongorázott, akár egy isten. És az itteni papok imádták. És amikor a nővéred, a legszebb lány, akit valaha láttunk. eljött látogatóba, Stearnsbe szeretett bele, és őhozzá ment feleségül. Harminc évvel ezelőtt szívesen láttam volna Stearnst holtan. - És most? Christian megrázta a fejét. - Kamaszkori hormonok és szorongások. Most csak csodálni tudom. És egy kicsit aggódom a gyülekezet miatt. - Ne aggódj. A legjobb kezekben vannak. De mit akarsz ezzel? - Azt. hogy valaki nyilvánvalóan gyűlöli őt. Még mindig gyűlöli. Ha tud valamit rólad és róla. MarieLaure-ról... Ha valaki még nálam is jobban szerette Marie-Laure-t és Stearnst okolta a haláláért... Christiannek nem kellett többet mondania. Az indíték, amelyet egész nyáron kerülgetett, amióta begyógyszerezve találta két rottweilerét és amióta Eleanor aktája eltűnt... Hirtelen világossá vált. Søren első szeretője a saját nővére, Elizabeth volt. A második Kingsley, egy diák. akkor, amikor tanár lett. Tiltott gyümölcs, többféle értelemben is. És Eleanorja. aki igazibb felesége volt. mint Marie-Laure valaha is. csak tizenöt éves volt, amikor Sørennel egymásba szerettek. Tizenöt éves, és a gyülekezete tagja.

- Christian. talán igazad van. Lehet. hogy valaki szerette Marie-Laure-t, eléggé szerette ahhoz. hogy bosszút akarjon állni Stearns atyán, még ennyi idő elteltével is. Te mindenkivel jóban voltál az iskolában. Ki volt szerelmes belé? Christian mélyet sóhajtott. Odament egy kis, redőnyös asztalhoz. és kinyitotta a középső fiókot. A fiókból egy bekeretezett fényképet vett elő, és odavitte Kingsley-hez. Kingsley elvette tőle a képet, és rábámult. A torkán akadt a lélegzet, és nyelni sem tudott. Egy alig húszéves lány nézett vissza rá a képről. Csupán közhelyekkel lehetett leírni a szépségét – selymes, rozsdaszínű haj, végtelen szempillákkal keretezett, bronzszínű szemek, nevetős mosoly, mely nem ért fel szinte földöntúli szeméig. Kecses, táncosnői nyaka volt és olajbarna bőre, akárcsak az öccsének. - Ma soeuy31... - Kingsley megérintette az üveget az ujjával. Elszakította tekintetét a képről, és Christianra meredt. - Ki volt szerelmes belé? - ismételte Christian. - Kingsley. .. Mindannyian azok voltunk. 31 A nővérem (fr.)

HUSZONEGYEDIK DÉL Amint Nora belépett a vendégházba, elővette laptopját és a mobilját. Valamilyen oknál fogva Kingsley privát vonalon nem volt elérhető. Megpróbálta felhívni az asszisztensét, de most nem járt sikerrel. Kingsley - ő az, aki ebben segíteni tud. - Nora, hagyd csak - mondta Wesley, ahogy Nora ismét megpróbálta elérni Kingsley-t a forró vonalon. - Fel fogja venni. - Nora ismét megnyomta a gyorstárcsázót a mobilján. - Ez a forró vonala. Azt mindig felveszi. Annyiszor hallottam már ezt az embert kefélni, hogy már megszámolni sem tudom. Akármit is csinál, akárkivel is csinálja, a forró vonalat mindig felveszi. - Ne hívogasd. Ha Náspáng elektrosokktól vagy valami ilyesmitől halt meg, a nyomozók majd kiderítik, és megbüntetik, akit meg kell büntetni. - De Talel lováról van szó! - Nora odafordult Wesley-hez, aki az ágya sarkán ült, és figyelte őt, aki a padlón ült. - Ismerem Talelt. A légynek sem ártana, nemhogy elektrosokkal kivégezne egy lovat! Wesley felkelt az ágyról, és megállt Nora előtt. - Nézd, Nora, tudom, hogy jó barátod, és ez remek. De a lóversenyzés kemény üzlet. Nem csupán selyem és a Millionaire's Row. Brutális, veszélyes és zűrös. - De Talel... - Nora elkezdett kutatni a telefonjában. Meg kell, hogy legyen neki Talel száma. Beszélnie kell vele a mai napról. Ismerte őt. Bibliai értelemben is. Szerette, ha bántják - ez volt a perverziója. De mást bántani? Soha. Nora ezt nem volt hajlandó elhinni. - Talel milliomos lótulajdonos és egy perverz állat, mint a többi barátod. Nem szent, rendben? Tudod, honnan lehet tudni, hogy egy telivér kancát fedeztek-e? Nora hallotta az alig leplezett dühöt Wesley hangjában. - Nem. Hogyan? - A kancának hegei és látható varratai vannak a vaginája alatt. Igen. Ez a tény. Felvágják a kancát, hogy mélyebben tudja magába fogadni a csődört. Majd összevarrják. Majd megint felvágják a következő fedezéskor. Majd megint összevarrják. Majd megint felvágják. Újra és újra. Nora undorral a szája elé kapta a kezét. - Ugye most. . . - Csak viccelek? Nem. A saját szememmel láttam. Ez annak a szarságnak a része, ami a sportok királyánál folyik. Jó cimborád, Náspáng akár harminc évig is elélhetett volna. De valaki vagy szerette volna megkaparintani a biztosításpénzét, vagy azt akarta, hogy még nyerjen párszor, és még magasabbra hág-

jon a fedezési értéke. Egy lovat láttál, egy háziállatot. Talel és minden más lótulajdonos dollárjeleket lát. Sok dollárjelet. A lovak egyeseknek olyanok, mint a versenyautók. Ha összetöröd a kocsit, felhívod a biztosítótársaságot, és kapsz egy csekket. Nekem sem tetszik, de ez így megy. Nora gyomra összeszorult a bűntudattól. - A versenyautó nem élőlény. Nem érzi a fájdalmat. Csak... - Most már tudod, miért nem szálltam be a családi üzletbe. - Igen, most már értem. Sajnálom, Wes. Csak Talel meg én nagyon régóta ismerjük egymást, és nagyon jó. . . - Lefeküdtél vele, ugye? Ezt Wesley minden rosszindulat és vádaskodás nélkül kérdezte. Csak szomorúan. Nora jobban örült volna, ha nyíltan lekurvázza, akár az apja. - Igen, lefeküdtünk. Pár évvel ezelőtt. Tőle kaptam az Aston Martint. Wesley egy pillanatig nem szólt. Nora csak bámult rá, úgy tűnt, a fiú keresi a szavakat. Nora ritkán látta ilyen komolynak és hallgatagnak. Amikor még együtt éltek, állandóan tréfálkozott vele, és mindig ugratta. És Nora ragyogott a fiatalember figyelme középpontjában. De Wesley már nem kamasz fiú volt, aki egy idősebb nőre van ráizgulva. Bevallotta, hogy szereti Norát, még mindig, tizenöt hónap távollét után is. És megvolt a lehetősége, hogy lefeküdjön a nála idősebb, gyönyörű barátnőjével, és nem ragadta meg. Ez nem kamasz fiús vonzódás - Wesley szereti őt. És Nora elhagyta Sørent, a nyakörvét Wesley miatt. Hogy mennyi időre, azt nem tudta. De Søren megtiltotta neki, hogy elszökjön tőle, és abban a pillanatban, hogy Nora eltűnt a szeme elől, lerúgta a magas sarkú cipőjét, és úgy futott, mintha az élete függött volna attól, hogy időben ér-e Wesley-hez. Nora is szerette Wesley-t. Akár akarta, akár nem. - Wesley? - Tudod - mondta a fiú görbe mosollyal -, annyi Aston Martint vehetnék neked, amennyit csak akarsz. Nora félredobta a mobilját, és a laptopját letette a földre. Felállt, a fiú után nyúlt, de az egy lépést hátralépett. - Megetetem a harcsákat. Mindjárt jövök. Sarkon fordult, és hirtelen kisietett. Nora körülnézett az üres szobában, és csak megismételhette, amit a fiú mondott. - Megeteti a harcsákat? Wesley után indult, de megszólalt a mobilja – Ravel Bolerója. - King, hála az égnek! Egész nap hívogattam. Vagyis az utóbbi öt percben. Hol a pokolban van? - Maine-ben, ma chérie - válaszolta Kingsley legkedélyesebb hangján. - Látom, hogy többször is hívott. Mennyire hiányzom? - Egy cseppet sem. De a kapcsolatai hiányoznak. Na, kivel futottam össze ma? - Talellel. Nora kinyújtotta a kezét, és egy pillanatig a mobilra bámult, majd újra a füléhez emelte. - Utálom, ha ezt csinálja, ha többet tud az életemről, mint én magam. - Csak figyelek, ma chérie. Maga viszont írónő. - Értettem. Mindegy, Talel lova meghalt. És valószínűleg áramot vezettek bele. Nem hinném, hogy.. - Chérie... - sóhajtott fel Kingsley, és Nora hallott valamit a hangjában, amit ritkán fedezett fel nála. A tehetetlenséget. - Attól tartok, hogy egy ló halála aggaszt most a legkevésbé. A papjának és nekem súlyosabb gondjaink is vannak. - De... - A maga érdekében, Maitresse. Hagyja. Az csak egy ló. A lóhús csodálatos előétel. - De... - Nora? - Mi az? - Egyedül van.

És ezekkel a keveset mondó szavakkal Kingsley letette. Nora pár másodpercig bámulta a telefont, majd a földre hajította, és Wesley után szaladt. Megeteti a harcsákat? Komolyan úgy értette, hogy... megeteti a harcsákat? A vendégházból kilépve Nora megállt, és körülnézett. Hová a pokolba ment Wesley? Talált egy kavicsos ösvényt a ház háta mögött, és úgy döntött, követi. Az ösvény mellett alacsony kőkerítés futott. Ahogy sétált, Nora az utóbbi, Wesley-vel töltött napokon gondolkodott. Minden egyszerre volt tökéletes és borzalmas. Az első órákban nem csináltak mást, csak beszélgettek az utóbbi tizenöt hónapról, mindenről, ami azalatt történt, amíg nem voltak együtt. Tizenöt hónap választotta el őket, amikor összeölelkeztek a Nyolcadik Kör fehér szobájában. De ahogy teltek az órák, és egyik történet a másik után hangzott el, a köztük levő távolság megszűnt. Nora elmondta Wesley-nek, hogy visszament Sørenhez, hogy milyen furcsa volt az első néhány hét, amikor újra az alárendeltje lett. Azon az estén, amikor megjelentek a Nyolcadik Körben úgy, hogy Norán megint rajta volt a nyakörve, az egész klub döbbenten bámulta őket. Nora ideges volt, és kényelmetlenül érezte magát - Úrnő volt, és most megint Søren alárendeltje, szolgája lett. Íme: egy titán bukása. De aztán meglátta. Bankjegyek cseréltek gazdát. Emberek ütötték össze a tenyerüket. Ujjak mutogattak. A levegőben az "én megmondtam" és az "előre tudtam" mondatok repkedtek. Tehát az emberek fogadásokat kötöttek, hogy mikor megy vissza Sørenhez. Soha nem az volt a kérdés, hogy megadja-e neki magát vagy sem. Csak az, hogy mikor. És Wesley elmesélte neki, hogy mi történt a világában, abban a tizenöt hónapban, miután kiköltözött a házából, és visszament Kentuckyba. Semmi... Semmi nem történt, Wesley szerint. Valamiféle álomvilágban fejezte be az iskolaévet, összecsomagolt, elajándékozta ütött-kopott sárga Volkswagenjét, és visszarepült Kentuckyba. Hetente pár napot ápolóként dolgozott a helyi kórházban, csak hogy tisztában legyen a pénz és a privilégium fogalmával a saját világában, hogy tudja, mennyi szegénység és szenvedés van másutt. Egyébként pedig a farmon segédkezett. A The Rails több ezer hold földből állt, ahol milliódolláros telivérek grasszáltak. A birtokon nem egy, hanem két lókórház is volt, több tucat, szinte palotának beillő istálló, úszómedence - a lovaknak. Wesley beismerte, hogy kényelmesebb, otthonosabb volt Nora kis, Tudor-stílusú házikójában, Connecticutban, mint a szülei farmján. Ezért nem mesélt Norának soha a pénzről, a farmról, a hírnévről, amit úgy viselt, mint egy rá nem illő inget a versenyzés világában. Ezért vett annak idején egy használt bogárhátút Connecticutban, és nem vitte magával a Shelby Mustangját az egyetemre. Ezért hagyta otthon a Gucciját Kentuckyban, és viselt a Yorke-on használt GAP és Old Navy-ruhákat. És amikor Nora úgy döntött, hogy ismét domina lesz, és Wesley minden centjét felajánlotta neki, ezért kellett volna a nőnek elfogadnia. Nora az első közös estéjükön elaludt Wesley mellkasán. Nem csókolóztak, nem szeretkeztek, csak beszélgettek. De a szavak újra egyesítették őket. És a szavak, melyeknek olyan nagy hatalma van, most szétválasztották őket. Ahogy közeledett a kavicsos ösvény vége felé, Nora belélegezte a meleg állóvíz és alga szagát. Maga előtt egy magas spotlámpát látott; egy fastéget világított meg, ami egy nagy tóra nézett. És a stég végében díszes kilátótorony állt, olyan jól felszerelt, mint Nora háza Connecticutban. Vadrepkény kúszott fel mindét oldalán, és fél tucat citromfű gyertya égett, hogy távol tartsa a szúnyogokat. Wesley a stég végén állt, és kibámult a fekete vízre. Mögötte magasodott a torony. Több ezer csillag szikrázott a tó felszínén. - Szóval.. - Nora a stégre lépett, és odaállt a fiú mellé. - Megeteted a harcsákat? Wesley rá sem pillantva bólintott. - Igen. Ezt figyeld. Fogott egy fémkanalat, és valami kutyatápnak kinéző élelmet dobott a tóba. - Jó dobás - mondta Nora. A kutyatáp magasan ívelve repült, és most harminclábnyira tőlük ringatózott a tó felszínén. - Nem ez a poén része. Hanem ez. - Mi a... Ó, Istenem, mi volt ez? - Nora hangos placcsanást hallott, és látta, hogy a víz fodrozódni kezd. - A harcsák - mosolygott Wesley. - Nyamvadt városi kis lány!

Nora kinyújtotta a nyelvét. - Ez olyan... Szent szar! Vagy egy millióan vannak! Úgy tűnt, vagy száz hosszú, barna test fickándozik és forgolódik a vízben. - Azt hiszem, csak százan lehetnek. - Wesley újabb adag tápot hajított a vízbe. - Nem emlékszem, hányat számoltak meg legutóbb. Napközben a tófenéken alszanak, és éjszaka jönnek fel. Főleg, ha eteted őket. Van pár albínó harcsánk is. Látsz valahol szürkét? - Sehol egy mini Moby Dick. - Nora leguggolt a stég szélén, és a vizet tanulmányozta. Hosszú, pikkelyes bajszok kandikáltak ki belőle, sokkal helyesebbek és kevésbé ijesztőbbek, mint a cápauszonyok. Wes, ezek tök jó fejek. Az egyik az enyém lehet? Kinyúlt, és megérintette az egyik tekergő harcsa hátát. Meleg és nyálkás volt az ujja alatt. Ahogy a hal lefröcskölte, Nora felsikkantott, és talpra ugrott. - Mindegyik a tiéd lehet. - Köszönöm. Egyelőre itt, a tóban tartom őket. - Jó ötlet. Wesley letette a fémkanalat, összefonta a karját, és felnézett az égre. Nora követte a pillantását. Úgy tűnt, nem a holdat nézik, nem is a csillagokat, hanem a köztük levő, néhány sötét helyet. A halak megették a tápot, és a víz ismét elcsendesült. Nora rájött, hogy visszatartja a lélegzetét, de maga sem tudta, miért. Wesley beszívta a levegőt, és lassan, mélyen kieresztette. - Nora, gyűlölnöm kéne téged. Tudod, ugye? Nora rápillantott, és bólintott. Az égre nézett, talált egy fényes csillagot, és azt bámulta. - Igen. Tudom. - Áramot vezettél emberekbe. Próbálom ezt felfogni. - Ne próbáld, nem kell. A munkám része volt. Egyesek azt szeretik, ha megkorbácsolják őket. Mások azt, ha megvesszőzik. Megint mások azt, ha elektromos áramot vezetnek a testükbe. Mindenkinek megvan a maga perverziója. - Nekem nincs. - Ha nem vagy perverz, az is egyfajta perverzitás. - Kösz, hogy nem azt mondod, hogy mennyire vanília vagyok. - Wesley... Miért vagyok itt? - Megetetjük a harcsákat. Ezért vagy itt. - Tudod, hogy értem. Wesley megrázta a fejét. - Ha te nem tudod, én biztosan nem mondhatom meg neked. Nora sután felnevetett. Soha nem tudta, hogy viselkedjen Wesley-vel, amikor ilyen volt - olyan távoli, hogy a köztük levő hatvan centi három kilométernek tűnt. - Jó itt. Gyönyörű. Tetszik a kilátótorony. - A szüleim ott esküdtek meg. - Wesley megfordult és nézte. - Az alatt a boltív alatt. A vendégek a stégen gyűltek össze, mintha díszőrséget álltak volna. Az év esküvője volt, azt mondták. Azt is mondták, hogy nekem is itt kéne esküdnöm. Wesley elsétált a fehér torony boltíves bejáratáig, és lepillantott a hosszú stégre. - Régebben gyakran jártam ide, hogy elszabaduljak mindentől. Biztonságos, jó kis hely volt. Rád gondoltam. Vagy próbáltam nem gondolni rád. - Én minden egyes külön töltött napon gondoltam rád - vallotta be Nora. - Minden egyes napon. - Én is. Akármennyire próbáltam nem gondolni rád. Idejöttem, itt álldogáltam, és néztem a csillagokat. És amikor megfordultam, megláttam, hogy a stégen közeledsz felém. - Ma este így volt. - De nem úgy, ahogy álmodtam. - Wesley félénken elmosolyodott. - Az álmomban. .. esküvői ruha volt rajtad. Nora összerezzent, de csak belül. - Azt hiszem, kissé ostobán festenék egy nagy, habos fehér esküvői ruhában.

- Az álmaimban nem. Az álmaimban... gyönyörű voltál. Nora egy lépéssel közelebb lépett, szerette volna megérinteni, de hirtelen félni kezdett a mozdulattól. - Wes, nem lenne szabad ennyire szeretned. Én nagyon sok minden vagyok, de egyvalami biztosan nem: jó neked. Nem tudom, miért vagyok itt, attól eltekintve, hogy most sehol máshol nem tudnék lenni. Akkor sem mehetnék el, ha megpróbálnám. - Nem, még nem. De újra elmész, ugye? Nora mélyet sóhajtva kifújta a levegőt. - Egy napon majd megtanulod, hogy ne tedd fel azokat a kérdéseket, amikre nem akarod hallani a választ. - Nincs rá okom, hogy ne tegyem fel ezeket a kérdéseket. Már nem bánthatsz, Nora. Annál jobban nem, mint amennyire megbántottál. Összetörtél engem. - Soha nem akartalak bántani. Szerettelek volna megmenteni. - Megmenteni? Engem? És mitől? - Magamtól. Az életemtől. A világomtól. - Nem volt szükségem arra, hogy megmentsenek. Csak rád volt szükségem. A közös életünkre a házunkban. Mert az a mi házunk volt. Te vetted - tudom. De a miénk volt. Nora torkában gombóc formálódott, és kétszer is nyelnie kellett, hogy megszabaduljon tőle. - Megvehettem volna tőled a házadat abból a pénzből, ami a folyószámlámon volt - folytatta Wesley. - Az a Railey családban puszta zsebpénz. Nem tudtad, talán észre sem vetted, de időnként, amikor beküldted a havi törlesztő részletedet a bankba, fogtam a csekket és összetéptem. És én magam fizettem be, csak azért, mert megtehettem. Szóval igen, az a kettőnk háza volt. Nora nem próbált meg újra megszólalni. Nem volt benne biztos, hogy képes lenne-e rá. - És kirúgtál engem. Søren miatt. Arra kényszerítettél, hogy távozzak, miután másfél évig éltem együtt veled. Miután elmosogattam utánad, főztem rád és kitakarítottam a dolgozószobádat, és ágyba vittelek téged, miután a túl sok bor vagy a túl sok írás vagy mindkettő miatt elájultál." Aztán elmentem. Olyan volt, mintha mindez semmit nem jelentett volna számodra. Nora végül megtalálta a hangját. - Mindent jelentett nekem. Csak... Wesley... – Lehunyta a szemét, hogy ne lássa a csillagokat. - Tizennyolc éves voltál azon a napon, amikor megismertelek. - Tizenhét. - Mi? - Tizenhét éves voltam. A születésnapom szeptemberben van, emlékszel? A kurzus második hetében töltöttem be a tizennyolcat. Nora kezét a gyomrára szorította. - Tizenhét... Még csak szavazati jogod sem volt. Tizenhét éves voltál aznap, amikor megismertelek, a kurzus első napján. Kingsley felhívott aznap reggel. Másnapos voltam, és Griffin Fiskét lovagoltam meg épp, amikor felhívott. Kingsley egyik legjobb kliense a régi egyetemed dékánja volt. Wesley hűvösen felnevetett. - Ez eggyel több információ volt a kelleténél. - Ezt tudnod kell. Kingsley felhívott, és megparancsolta, hogy menjek el a Yorke-ra, a sulidba. A pasas, aki elvileg az elsősöknek szóló kreatív írás kurzust tartotta volna, szívrohamot kapott. Kellett egy helyettes. Én voltam az egyetlen író, akit ilyen rövid idő alatt megszerezhettek. Egek, az egy kibaszottul szar reggel volt. Vitatkoztam Kingsley-vel a meló miatt, vitatkoztam Griffinnel amiatt, hogy miért nem engedem soha, hogy uralkodjon rajtam, rosszul voltam az előzőesti túl sok piától. .. És aztán a régi szerkesztőm a Librettótól tizenhét oldalnyi változtatást küldött nekem a könyvemhez. Tizenhét kibaszott oldalt. Szóltam a hölgynek, hogy talán összetéveszt Nora Roberts-szel - én trágárságokról írok. Hat kemény kefélést írtam le a könyvben. Ha nem tetszik, továbbállhat. Rossz nap volt. Nagyon rossz nap. Semmi másra nem vágytam aznap... Kétségbeesetten, kibaszottul vágytam Sørenre. Mindenem sajgott érte. Vele egy csapásra megszűnt volna minden rossz. Ha aznap reggel az övé lettem volna, ráhozta volna a frászt Griffinre, szólt volna Kingsley-nek, hogy keressen valaki mást, azt mondta volna nekem,

hogy fogjam be, és tegyem, amit a szerkesztőm mond, aztán levetkőztetett volna, lefektetett volna, és hozzám simult volna azzal a gyönyörű, meztelen testével, amíg el nem alszom, és ismét emberként ébredek fel. - Nem akarom hallani ezt. Nem... - Wesley, hallgass meg. Az a nap, amikor megismertelek, borzalmasan kezdődött. Olyan borzalmasan, hogy ott akartam hagyni azt az életet, amit magamnak létrehoztam, és vissza akartam menni Sørenhez, és a lába mellett akartam élni. Szerinted Søren ijesztő és veszélyes. A helyzet az, hogy soha nem voltam nagyobb biztonságban, mint amikor vele voltam. És amikor elhagytam, a dolgok ijesztőek, rondák és nehezek lettek. Voltak napok, amikor szerettem Kingsley-nek dolgozni. És voltak napok, amikor majdnem elhánytam magam a kocsimban egy-egy szeánsz után a klienssel, aki olyasmiért fizetett nekem, amit a világon senki nem tenne meg, sem szerelemből, sem pénzért. Készen álltam rá, hogy megtegyem, hogy visszamenjek Sørenhez. Fel akartam hívni őt - aznap. Bementem az egyetemedre, és bejelentkeztem arra az ostoba kurzusra, botrányt akartam csinálni, hogy elzavarjanak, és utána felhívtam volna Sørent, és megkérdeztem volna tőle, hogy találkozhatunk-e a paplakban. És ha ott lettem volna, odaadtam volna neki a nyakörvemet, letérdeltem volna, és könyörögtem volna neki, hogy fogadjon viszsza. Ez volt a terv. És megtörtént volna. Ezt nem kétlem. De valami visszatartott. Wesley elszakította tekintetét az éjszakai ágboltról, és Norára nézett. - Mi az? - suttogta. Nora elmosolyodott. - Megláttalak téged. Nora végre elcsendesítette Wesley-t. - Megláttalak, én Wesley-m. És egyszerűen - elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy vissza akartam menni hozzá. Teljesen kiment a fejemből. És azon a napon, az első óránk után csak rád tudtam gondolni. Azokra a nagy, barna szemeidre, a mosolyodra, és arra, ahogy rám néztél. Mintha... mintha... - Mintha még soha nem láttam volna hozzád hasonlót, és mintha nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok, így jobb, ha egy pillanatra sem veszem le rólad a szemem. - Igen - sóhajtotta Nora. - Pontosan. És el is felejtettem másnap visszamenni Sørenhez. És a következő nap is. Ott voltál nekem te. Emlékszel azokra az ebédekre a Yorke menzáján? Hogy hogyan néztek ránk? - Nem akarták elhinni, hogy a bombázó tanárnőmmel ebédelek együtt, és magammal viszem a Bibliámat. - Jókat vitatkoztunk akkoriban. De még mindig szomorú vagyok, hogy nem tértél át a felszabadítási teológiára. - Túlságosan is metodista vagyok. Bocs. Nora felnevetett. Aztán a nevetés elhalt. - Azt mondtad, azon gondolkoztál, hogy otthagyod a Yorke-ot. Ezzel halálra ijesztettél. Ezért kértelek meg, hogy költözz hozzám. - Csak azért mondtam, mert reméltem, hogy mondasz valamit arról, hogy hiányozni fogok neked. Közeledett a téli szünet. Csak a telefonszámodat szerettem volna megkapni. - Megkaptad, és még mást is. - Többet, mint amiről valaha álmodtam. - De még mindig nem elég? - Nora a szemébe nézett, és megpróbált mosolyogni. Wesley egy pillanatra összeérintette vele a homlokát. - Ez egy olyan kérdés, amit nem lenne szabad feltenned. - Wes, én... - És semmi. Semmi mást nem tudott mondani. Egyetlen szó sem tudta begyógyítani a fiú szívén ütött sebet. - Megyek lefeküdni - Wesley ellépett tőle. - Késő van. Sajnálom, hogy elhoztalak ide. Fent kellett volna maradnunk valahol északon. Szerettem volna, hogy lásd a világomat. De a világom nem olyan szép, mint amilyennek hittem. - Te itt vagy. És emiatt ez egy csodálatos vidék.

Wesley nem szólt semmit, csak újra az éjszakai égre pillantott. Nora kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a fiú karját, de végül megállította a mozdulatot. Érdekes... A tizenöt hónap alatt közelebbinek érezte magát hozzá, mint most, alig harminc centire tőle. Nora egyet hátralépett. Aztán még egyet. Holnap... Holnap jobb lesz. Ma este alszanak és kiszellőztetik a fejüket, ha tudják. Három nap után Nora kénytelen volt beismerni, hogy a dolgok köztük soha többé lesznek olyanok, mint voltak. - Nora? Nora megpördült. Wesley tekintete az arcát kutatta. Szeme úgy égett, mint a gyertyák a toronyban. - Mi az, Wes? - Gyűlölnöm kellene téged... De nem gyűlöllek. Nora felismerte a fiú tekintetét. Több tucat férfi szemében látta a tüzet, a vágyat, a kívánást. .. De még egyik sem ragyogott ilyen édesen, fényesen és gyönyörűen. Nem, a dolgok soha nem lesznek olyanok, mint voltak. De talán jobbak lesznek. Wesley három éven át szerette és akarta őt. Magának tartogatta őt. Három év. .. Egyetlen napot sem várakoztatja tovább.

HUSZONKETTED1K ÉSZAK A MULT Eltelt egy nap. Két nap. A harmadik napon Kingsley azt érezte, belehal, ha Søren nem közeledik újra valahogy felé. Még soha nem volt ilyen helyzetben. Mindig ő volt a csábító, a kalandor. Kiválasztott egy lányt, a megfelelő módon közeledett hozzá, és amikor behívta a hálószobájába, és azt mondta neki, hogy tárja szét a combjait, a lány megtette, amit mondott neki. Mindig. Soha nem volt másként. Aztán hagyta elmenni és hagyta, hogy várja a telefonját, amikor ismét magához hívja. Most ő volt az, aki várt és figyelt, és azt mondogatta magában: "Ma... Ma lesz” - De nem volt. És másnap sem. Kingsley még soha nem volt hálásabb azért, hogy az idősebb fiúk hálótermében a fürdőszobaajtó zárható volt. A szokásosnál több időt töltött el bent, és nem higiéniás vagy emésztési problémákból kifolyólag. Ez a kínzás, ez a borzalmas várakozás, hogy Søren végre lépjen, állandó ideges felajzottságban tartotta. Elélvezett, és perceken belül ismét érezte az ismerős szorítást a gyomrában, a fájdalmat a hátában, a feszülést a combjában... Senki és semmi nem enyhíthette ezt a kínt, csak egy éjszaka Sørennel. Egy éjszaka, amely úgy tűnt, soha nem jön el. Miután egy hete ott volt, Kingsley úgy érezte, hogy Søren csak szórakozik vele. Az az éjszaka az erdőben erőszak volt, és semmi más. Nem kéjvágy, nem szerelem... Puszta erőszak. Kingsley-nek mindent jelentett, de Sørennek semmit. Legalábbis ezt mondta magának, vagyis megpróbálta. Ha még mindig Stearns lett volna, és nem Søren, Kingsley talán elhitte volna, hogy az éjszaka nem jelentett semmit. De most már tudta Søren nevét, és érezte ennek hatalmát. Így tovább járkált, ólomnehéz herékkel, fájó gyomorral, sajgó szívvel. Péntek este úgy érezte, képtelen elaludni. A Søren utáni kínzó, szellemi vágy és céltalan várakozás mellett eltörpült a fizikai kényelmetlenség. Kingsley valamikor elbóbiskolhatott, mert azt álmodta, egy házban van, és felgyújtották az ágyát, és felébredt, amikor a lángok elkezdték a talpát nyaldosni. Szeme felpattant, és lihegve ült fel az ágyban. Kezét a homlokához emelte, és érezte, hogy merő izzadtság. Végigfuttatta ujjait nedves, hosszú haján.

Egy pohár hideg víz érintette ajkait, és Kingsley hálásan kortyolt belőle. Várjunk. Víz? Kingsley majdnem megfulladt a víztől, de egy kéz tapadt a szájára, hogy elfojtsa köhögését. - Beteg vagy? Kingsley nem is hallotta, inkább érezte a suttogást. Megrázta a fejét, és a kéz lassan elhúzódott a szája elől. - Merci - mondta. - Nem vagyok beteg. Csak rosszat álmodtam. Az ágy kissé megnyikordult, és Kingsley szeme gyorsan hozzászokott a sötéthez. Søren ott ült az ágya szélén, kezében az immár üres vizespohárral. Kingsley pislogott, nem volt benne biztos, hogy ébren van-e. Søren az ágyán ül az éjszaka közepén! Álmodott erről. Álmodozott, de attól még álom volt. Még soha nem látta Sørent ilyen laza öltözetben. Csak nadrág és nyaknál kigombolt fehér ing volt rajta. Se nyakkendő, se mellény, se zakó. Még cipő sem. Cipő sem? Kingsley Søren meztelen lábára pillantott. Csend. Nem volt rajta cipő, hogy csöndesen tudjon közlekedni a folyosón. Okos. Kingsley is eszébe vési. - Mit csinálsz itt? - kérdezte franciául. Ha az egyik fiú felébred, és meghallja, hogy beszélgetnek, legalább ne értse meg, hogy miket mondanak. Søren először nem válaszolt. De a tekintete miatt nem volt szükség szavakra. Kingsley most már napok óta a pánik szélén állt a gondolatra, hogy együtt töltsön egy éjszakát vele vagy ami még rosszabb, hogy soha többé nem tölthet el egy éjszakát vele. De most, hogy Søren ott ült az ágyán, és készen állt rá, hogy magáévá tegye, Kingsley rendkívüli módon meg nyugodott. Vágtató szíve lenyugodott. Légzése egyenletes lett. Bárhová, akárhová Søren után ment volna. És bármit, akármit megtett volna, amit csak kért. Søren felállt, és az ajtóhoz ment. Kingsley az ágy alányúlt, elővette a pólóját és egy kis hátizsákot. Ahogy elhagyták a szobát, Kingsley körülnézett, hogy megbizonyosodjon, hogy minden hálótársa alszik. Bármilyen ügyesen is hazudott, nem tudott volna semmilyen lehetséges magyarázatot adni arra, hogy ő és Søren miért osonnak el együtt az éjszaka közepén. Némán kiléptek a hálóteremből. A folyosó padlója hideg és csúszós volt Kingsley meztelen talpa alatt. Søren mögött ment, nem mellette. Søren szavakkal nem mondta neki, de parancsoló testtartása megkövetelte, hogy Kingsley mögötte haladjon, és Kingsley-ben belül valami ujjongott, hogy átveheti az alárendelt szerepét. Megfeszült, amikor elérték a kifelé vezető ajtót. Søren kinyitotta, és Kingsley hálásan meghajtotta a fejét, ahogy elhaladt mellette. Az ajtó becsukódott mögöttük. Egyedül voltak Isten és a csillagok alatt. - Hová megyünk? - kérdezte Kingsley, ahogy óvatosan haladtak a hűvös, harmatos fűben. Szerencsére a szeptember Maine-ben még elég meleg volt ahhoz, hogy csak a lábuk fázzon meg ma éjjel. Kingsley beszívta az éjszakai levegőt, és megpróbálta emlékezetébe vésni a szellő illatát. Fenyő. .. Rengeteg fenyő illata. A fenyőillaton kívül nehéz mást is érezni. De megérezte a nem túlságosan távoli óceán illatát és valamilyen tűz távoli füstjét is. Csodálatos volt az éjszaka eme parfümje - mindig is emlékezni fog rá! Ezt mondta magában, ahogy követte Sørent az erdő széléig és végig egy jól kitaposott ösvényen. - Van egy hely, ahova néha elvonulok olvasni. Ott biztonságban leszel. - Aggódsz a biztonságom miatt? - Kingsley majdnem felnevetett. Søren megállt, és megfordult. - Persze, hogy aggódom - mondta, és újra elindult. – Az aznap este miatt. .. nem fogok bocsánatot kérni. - Nem is akarom. - Én azt akarom... Nehéz megmagyarázni, mit is akarok. - Megpróbálnád? Søren kifújta a levegőt, és Kingsley összerezzent. Nem igazán érdekelte, mit akart Søren , vagy miért, amíg Kingsley is valahol ott van akarata tárgyai között. De kíváncsi volt.

- Fájdalmat kell, hogy okozzak neked. Évek óta a csak a fájdalom az egyetlen gyönyöröm. Vagy legalábbis az egyetlen utam a gyönyör felé. Azt hiszem, az, ami fiatalabb koromban történt, lehetetlenné tette, hogy... normális legyek. - Jól van - mondta Kingsley, és komolyan is gondolta. - Túl sok időt töltök a normálisak között. Szeretem, hogy te nem vagy az. Tetszik, hogy bántani akarsz. Olyan sok csajom volt. Nem is hinnéd el, hogy mennyi. Ötven, talán? Nem mind csaj volt. Nők is voltak. Egyszer egy tanárnőm. Nem, várjunk, két tanárnőm. Kingsley elvigyorodott, ahogy Søren halkan felnevetett. - Gondolom még soha nem voltál lánnyal. Nem számít. Nem sokat hagytál ki. Csak fekszik, kuncog és sóhajtozik, amikor bedugod. A legtöbb este a saját kezemmel jobb szokott lenni. Csak... néha, ha a lány egy kicsit fél tőlem, vagy még szűz és nagyon fél tőlem, akkor jobban élvezem. A félelem - legszívesebben kiinnám. - Én ugyanezt érzem - helyeselt Søren, ahogy letért a fő csapásról, és egy keskenyebb ösvényre tért, ahol sűrűbben nőttek a fák. - De a fájdalommal. A gondolat, hogy azt csináljam valakivel, amit az imént most leírtál. .. Halott leszek tőle odabent, hideg. Nem hinném, hogy bárkivel is együtt tudnék lenni így. Anélkül nem, hogy először ne bántanám. De tudnod kell valamit. Én már voltam mással is. - Ki volt a srác? - Kingsley felnyögött, ahogy egy éles kőre lépett. Søren mosolyogva hátranézett, és ment tovább. Ez a terv része volt - Kingsley, meztelen talppal egy olyan ösvényen, amelyen még soha nem járt. Mire az út végére érnek, a lába vérezni fog. És tudta, hogy Søren egyre jobban és jobban felizgul minden egyes nyögéssel és fájdalmas sziszegéssel, amely Kingsley ajkáról fakad. Kingsley már nem figyelt arra, hova lép, és hagyta, hogy az erdei talaj a talpába vájjon. - Nem srác volt. - Lány volt? Azt hittem, évek óta élsz itt. - Tizenegy éves korom óta élek itt. - Tizenegy? Tizenegy éves koromban az egyetlen lány, akivel beszéltem, a nővérem volt. Søren megállt és megfordult. Nem szólt semmit, de nem is kellett. - Mon Dieu... - suttogta Kingsley. - Te... és a nővéred? Søren megfordult, és továbbindult. - Ne pazarold az időt. Vad kíváncsisága ellenére Kingsley becsukta a száját, és ment tovább. Ahogy egy-egy faágra vagy kőre taposott, minden alkalommal felnyögött. Ha nem érnek oda hamarosan, Sørennek a karjaiban kell visszavinnie a nyavalyás iskolába. Az ösvény egy tisztásra vezetett. Nagy, lapos szikla állt ki a sziklás erdőből, alatta mélyen, meredeken nyújtózott el a völgy. Kingsley letette hátizsákját egy vékony fa alá, és fellépett a kőemelvényre. Az ég ezer csillaggal robbant szét körülöttük. Kingsley elment a szikla széléig, amíg lábujjai a mélység fölött voltak. Jobbra-balra kinyújtotta karjait, ameddig csak bírta. Megadta magát, feladta, elengedte magát, és hagyta, hogy az éjszaka birtokba vegye. Békés megadása addig tartott, amíg Søren át nem ölelte a mellkasát, és vissza nem húzta a szikla pereméről, majd keményen a földre lökte. Az eséstől kiszorult a levegő a tüdejéből. Ahogy Søren levetkőztette, Kingsley csak feküdt és kínlódva levegőért kapkodott, mint a partra vetett hal. Levegő. Levegőre van szüksége! A teste alatti kő vastüdőnek érződött. Tudta, hogy holnap a háta tele lesz véraláfutásokkal amiatt, hogy Søren milyen erővel nyomta a földnek. Holnap alig lesz képes megmoccanni. .. Ha túléli a mai éjszakát. - Lélegezz! - suttogta a fülébe Søren. Kingsley bólintott, még mindig képtelen volt megszólalni. Søren Kingsley mellkas ára hajtotta a fejét, és megcsókolta vadul verdeső szíve fölött. Søren ajka a meztelen bőrén - csak erre volt szüksége. Ismét elernyedt, megnyugodott Søren karjaiban. - Ez az. Ernyedj el szépen - mondta Søren halkan, szinte gyengéden, de Kingsley tudta, hogy ez parancs, nem kérés, és érezte, hogy az engedetlenséget követő büntetés épp olyan súlyos lenne, mint az engedelmességért járó jutalom. Kingsley ellazult, ahogy Søren parancsolta, hagyta, hogy teste elernyedjen a kövön. Søren egyik kezét a lába közé csúsztatta, és egyik ujját belényomta. Kingsley háta ívbe feszült, és megragadta Søren vállát.

Søren megfogta Kingsley kezét, és karját visszanyomta a földre. - Ne küzdj ellenem. King megrázta a fejét. Nem küzdeni akart Søren ellen, csak megérinteni. De úgy tűnt, Søren magának akarta az érintés gyönyörét. Teljesen felöltözve maradt - nadrágban, pólóban - míg Kingsley meztelenül feküdt alatta. Søren száját Kingsley szájához emelte, és brutális erővel csókolta. Harapta, szívta, feltépte a száját... Kingsley olyan szenvedéllyel nem csókolt még lányt soha, ahogy Søren tette vele. Az ujj benne rátalált egy pontra, amelynek létezésről Kingsley nem tudott, és amikor Søren megnyomta, Kingsley felkiáltott a színtiszta gyönyörtől. De a gyönyör rövid életű volt. Søren kihúzta az ujját, ott hagyta Kingsley-t a földön, majd felállt, és az erdő széléhez ment. Felemelte Kingsley hátizsákját, majd letört egy vékony ágat az egyik fáról. - Ereszkedj négykézlábra - mondta, amint a földre pottyantotta a hátizsákot, és megállt Kingsley mellett. - Tessék? Søren lábát Kingsley mellkasára tette, és keményen hátralökte, aki így a hasára gördült. - Ereszkedj... négykézlábra... - ismételte, és Kingsley nyögve engedelmeskedett. Søren lecsapott az ággal a hátára. Egyszer. Még egyszer. Harmadszor. Öt után Kingsley már nem számolta. Öt perc után Kingsley már nem lélegzett. Összeesett, és csak halványan rémlett neki, hogy Søren félredobja az ágat, kinyílik a hátizsák cipzárja, és valami hideg és nedves tölti be. De amikor Søren elkezdett beléhatolni, Kingsley újra magához tért. - Igen... - lihegte a szót, ahogy Søren mélyen beléhatolt. Fájt. Nem tagadhatta, hogy fájt. De meg is gyógyította. A hurkák, a vágások és a horzsolások voltak az ár, amelyet ezért a drága pillanatért fizetett. Kingsley próbált megkapaszkodni az alatta levő kőben, hogy mereven tartsa magát, miközben Søren újra és újra beléhatolt. Hátrahúzódott, amikor Søren előretört. A teljes behatolás pillanatában Kingsley megszűnt személynek, emberi lénynek lenni. Nem volt más, mint birtok, tulajdon, ingóság, egy tárgy, amelyet birtokolni lehet, és gyönyörforrásként lehet használni valakinek. Az a valaki Søren volt, akit Kingsley szeretett. Az, hogy ő birtokolja, nagyobb megtiszteltetés volt, mint azt elképzelni tudta. Ha a világ trónokat és kastélyokat kínált volna fel neki, azt, hogy hercegként vagy királyként uralkodhasson, cserébe azért, hogy mindezt feladja, Kingsley nemet mondott volna, és nem bánta volna meg a döntését. Most nem. Sohasem. Kingsley teste elkezdett megnyílni Sørennek. A fájdalom csökkent. A gyönyör nőtt, míg Søren teljes némaságban, gépies mozdulatokkal döfködte. Kingsley vágyott valamire, bármire tőle - egy érintésre, egy szóra, valamiféle vigaszra vagy biztosítékra. De arra is rájött, hogy Søren a civilizált emberek közötti szex szépségeire alkalmatlannak tartja őt. Søren beletúrt Kingsley hajába, hogy megtartsa, hogy még keményebben hatolhasson belé. Ez nemhogy civilizált nem volt, ez vad volt, és Kingsley minden egyes ősi pillanatát imádta. Szeretett volna mondani valamit Sørennek, el akarta mondani, hogy mit érez azzal kapcsolatban, ami vele történik, de nem tudott rá szavakat - sem franciául, sem angolul, sem bármilyen olyan nyelven, amit Søren ismert, de Kingsley nem. Muszáj volt mondania valamit. Amit érzett. .. Azt érezte, hogy használják, birtokolják, mintha egy tárgy lenne, rabszolga, akit dédelgetnek, akarnak, kívánnak, mintha egy rendkívül értékes tárgy lenne, amely után annyira sóvárognak, hogy Søren a lopás szintjére ereszkedik le, hogy a magáévá tehesse Kingsley-t. Søren alatt fekve Kingsley úgy érezte, sokkal jobban él, mint amikor bármilyen lány fölött volt. Szerette a csajait, mindegyiket szerette. De ez több volt, mint szerelem. Nem tudott rá szót - nem lamour, nem passion... La vie. Úgy érezte, legjobban ezzel tudja meghatározni. La vie. Élet. Søren kivonta az ujjait Kingsley hajából, végighúzta őket a vállain, a hátán, majd belemarkolt Kingsley csípőjébe. Muszáj volt elélveznie, el kellett élveznie, de valahogy ösztönösen tudta, hogy nem kellene. Még nem. Addig nem, amíg engedélyt nem kap rá. Søren nem érintette meg, meg sem simította, és mégis, Kingsley azt érezte, hogy bármelyik pillanatban robbanhat. Mélyeket lélegzett, hogy vissza-

tartsa magát, a földet bámulta, a követ, amely így éjszaka majdnem fekete volt. Kingsley nem volt benne biztos, hogy hány óra van, de remélte, hogy közeleg a hajnal. Sørennel szerette volna megérni a hajnalt. Ma reggel és ezután minden áldott reggel. De a csillagok fent maradtak az égen, és a nap valahol még a látóhatár mögött volt. Úgy tűnt, eltelt egy óra, bár Kingsley agyának racionálisabb része azt súgta, hogy csak ennyinek érződött. A fájdalom sokkal hatalmasabb módon állította meg az időt, mint amennyire az unalom megállíthatta. Az eksztázis másodpercek alatt elmúlt. A kín örökké tartott. És a hideg, sziklás kövön, miközben Søren minden egyes érintéssel fájdalmat okozott neki, Kingsley mindkettőt átélte. - Kérlek... - A szó úgy szakadt ki Kingsley-ből, hogy szinte alig volt tudatában. Még egyszer kimondta. És még egyszer. - Mondd ki - parancsolta Søren, és lenyomta, hogy hasaljon. Kingsley elfordította a fejét, hogy védje arcát a sziklától. De Søren egy érintéssel megállította. Behajlította karját, és a földre helyezte. Kingsley hálásan tette rá arcát Søren alkarjára. A mozdulat olyan egyszerű volt és mégis olyan óvó, hogy majdnem eszét vesztette tőle. Örömében felkiáltott volna, ha nem sírt volna a fájdalomtól. - Nem tudom... - És nem tudta. Nem tudta, miért mondta, hogy "kérlek': nem tudta, hogy mit kért. De szüksége volt valamire Sørentől. Søren valahogy ösztönösen megértette, mire van szüksége Kingsley-nek - még nála is jobban. Egy végső döféssel még egyszer belényomakodott, és teljes némasággal elélvezett, fogai nyomot hagytak Kingsley tarkóján. Kingsley beleharapott Søren alkarjába, hogy elfojtsa fájdalmas nyögését, amint Søren kihúzta magát belőle. Megragadta Kingsley-t a vállánál fogva, és hátralökte. A hold és a csillagok fényénél Kingsley nézte, ahogy Søren kigombolja az ingét, és leveszi. Szépen összehajtotta, felemelte Kingsley fejét, és alátette az inget. Kingsley rádőlt a rögtönzött párnára, és elfordította tekintetét, ahogy Søren lenézett rá. Ösztönösen tudta, hogy nem nézhet Søren szemébe - engedély nélkül nem. Most kevesebbet ért, mint egy ember, nem érdemelte meg az embereket megillető előjogokat. Vagy talán most Søren emberibb volt, mint valaha, és így joga volt istenként viselkedni az emberek között. Viselkedni? Ebben a pillanatba, ahogy a hold a válla fölött volt és az egész világ a térde alatt, Søren maga volt Isten. És Isten megcsókolta. A csók a rendkívüli gyengédsége miatt először megijesztette. Kingsley ajkai szétváltak, és belélegezték Søren levegőjét. Søren széjjelebb nyitotta Kingsley ajkait. Nyelvük összeért, és összefonódott. Sørennek nemcsak az illata volt téli, hanem az íze is. Bár meleg volt a nyelve, mégis jégíze volt. Megnyugtatta Kingsley száraz, égő ajkait. Azt akarta, hogy Søren elolvadjon a szájában, és megihassa. Amint Søren elvette ajkait, Kingsley kínlódva felnyögött. A csók... Örökké tudott volna élni abban a csókban. De újonnan meglelt boldogsággal sóhajtott fel, amikor Søren torka lihegő mélyedésébe nyomta ajkát. A torkáról ajka átvándorolt a vállára. A bal vállára, majd a jobb vállára. A szíve fölött Søren ismét megcsókolta. Majd lejjebb haladt a mellkasán, végig Kingsley kemény, lapos hasán. Ha ágyban lettek volna, Kingsley mélyen a matracba vájta volna ujjait, hogy mereven tartsa magát. Azonban csak puszta kő volt alatta. A földet kaparta, de nem volt mibe kapaszkodnia. Úgy tűnt, Søren megérzi vágyát. Megfogta Kingsley kezét, és összefonták ujjaikat. A mozdulat bensőségessége kitöltött egy űrt Kingsley szívében, amelyről nem is tudta, hogy üres. Azt akarta, hogy most minden azonnal álljon meg, és ő beszélhessen róla Sørennek. Kingsley tudta, hogy amit most csinálnak, olyan hatalmas, mint a több millió évi napsütés, szél és eső, amely kifaragta ezt a fennsíkot a hegy oldalából. Minden egyes csók erodált valamit a régi Kingsley-ből, és új formát vájt belé. De Søren csókjai egyre lejjebb haladtak. A szájába vette Kingsley-t. És aztán Kingsley már nem akarta, hogy bármi is megálljon. Ezt örökké el tudta volna viselni. Több tucat lány megtette ezt vele, és mindig élvezte, akár tudta a lány, mit csinál, akár nem. A látvány, ahogy az ártatlan, kislányos arc felnéz rá a lába közül, a farka az angyali, puha szájában... És azzal a szájjal csókolja meg a nagyanyját. .. Csupán ennek a gondolatnak olyan ereje volt, hogy a döbbenetes siker soha nem maradt el. De most, hogy Søren

tette meg vele, a cselekedet egész jelentése megváltozott. Úgy érezte, nem méltó rá, hogy Søren szája érintse. Korábban, lányokkal úgy érezte, joga van ahhoz, hogy leszopják. Kérte és megkapta. Sørennel úgy érezte, érdemtelenül ajándékozzák meg. A gyönyör túltett mindenen, amit valaha életében érzett. Semmi nem volt hozzá fogható. Semmi. Kingsley háta ívbe feszült, ahogy egyik érzéshullám a másik után öntötte el. Csípője felemelkedett a talajról, és ujjai vadul belemarkoltak Sørenbe. Szorosan lehunyta a szemét, ahogy Søren egészen a határig vitte. Majd hirtelen hideg levegőt érzékelt, ahogy Søren elhúzódott tőle. Mindenféle figyelmeztetés nélkül Kingsley-t ismét négykézlábra kényszerítette. Az orgazmust nem tudta megakadályozni, és amikor elélvezett, nem Søren szájába élvezett el, hanem az alatta levő hideg kőre. Søren viselkedésének hirtelen megváltozás a megszégyenítette. Földre kiontott ondója megszégyenítette. Az, hogy Søren mozdulatlanul tartotta, megszégyenítette. Az orgazmus utolsó hulláma átnyargalt rajta, és a szégyenben lelt öröm megszégyenítette. King a hátára gördült, és felnyögött a fájdalomtól. Milyen lesz holnap? Máris szerette volna látni a hurkákat és a véraláfutásokat. Ajándékok voltak ezek, ajándékok Sørentől. Kingsley minden egyes közös pillanatukra kincsként tekintett, és amikor elhalványultak, újabb pillanatokért könyörgött. Abszurd, nem? Aranyrögként dédelgetni a véraláfutásokat? Őrület! És mégis, mennyire igaz! Valami felbuzogott Kingsley-ben. Valami, amit nem tudott magában tartani. Szélesre tárta karját, mintha az égnek akarná átadni magát. És hirtelen, maga sem tudta miért, nevetni kezdett. A nevetés betöltötte, és kibuggyant belőle. Felemelkedett a levegőbe, szétterült, bekúszott az erdőbe, és végigvisszhangzott az alattuk elterülő völgyben. Kingsley meghallott valami mást is: egy másik nevetést. Sørenét. Hallotta valaha Sørent nevetni? Soha. Dehogy! Emlékezett volna erre a hangra. Annyira hozzá nem illő volt - olyan könnyű és élettel teli, de egyben olyan súlyos és valódi is. Ha Isten nevetett volna, az így hangzott volna. Søren Kingsley után nyúlt, és magához vonta. Kingsley ott feküdt Søren lábán, és elernyedt teste melegétől. Søren fél karral átkarolta, és némán bámultak az éjszaka sötétjébe. Legalább öt teljesen percen át hallgattak, míg végül Søren szólalt meg elsőnek. - Fázol? - kérdezte. - Nem. Jól vagyok. - Ügyes voltál. - Søren végighúzta két ujját Kingsley háta közepén és gerince életre kelt a mozdulat nyomán. - Merci - sóhajtotta Kingsley. Egy szót szeretett volna hallani Sørentől, azt, amit ő mondott neki az első éjszakájuk után, az erdőben. De valamiért az "ügyes voltál" most valahogy nagyobb és fontosabb volt, mint a "szeretlek'. - Késő van. Aludnod kell. Menj, öltözz fel! Visszaviszlek az ágyadba. - Igen, uram. - Kingsley felkelt Søren öléből, és lassan felállt. Mindene fájt. Nem úgy, mint első alkalommal. Első alkalommal szétrepedt, felrepedt. Ma este csak összetörték. Ez jó volt. Egy hét múlva ismét készen áll majd egy ilyen éjszakára. - Uram? - ismételte Søren. Kingsley ismét felnevetett, miközben öltözködött. - Tanár vagy, de nem tartozol a papok közé. Hallottam, hogy a diákjaid így szólítanak: uram. Gondoltam, illik hozzád. De hívhatlak monsieur-nek is. Søren kezébe fogta Kingsley arcát, aki rögtön abbahagyta a nevetést. - Az "uram" tetszik. Hüvelykujjával végigsimította Kingsley alsó ajkát. Kingsley nem szólt semmit, csak bólintott. Søren keze lehullott. Kilépett a szikla szélére. Kingsley, aki már felöltözött, odaállt mellé. - Maine-ben vagyunk - mondta Kingsley. - Tényleg? Nem is vettem észre. Kingsley elnyomta a késztetést, hogy a szemét forgassa. - Úgy értem, nemsokára hűvös lesz. Túl hideg lesz éjszaka, hogy így találkozgassunk.

Søren arca rezzenéstelen maradt. - Azt feltételezed, hogy ez folytatódni fog? Kingsley szíve a völgy aljáig zuhant. Vagyis elkezdett, de aztán meglátta a Søren szája szélén lappangó mosolyt. - Te szőke szörnyeteg! - mondta Kingsley, és gyengéden hátba lökte. Søren felnevetett, és viszonozta a lökést, kétszer annyi kecsességgel és tízszer annyi erővel. Kingsley ismét hanyatt esett, Søren pedig lovagló ülésben ráült. - Mondd ki! - parancsolta Søren. - Kérj bocsánatot! Keményen a földre szorította Kingsley-t. - Bocsánatot kérek, uram. - Jó kisfiú. Kingsley felnyögött, ahogy Søren felhúzta sajgó testét a földről. - Keresünk egy helyet - mondta Søren. - Ha puszta kézzel kell felépítenem a házat, akkor is keresünk egy helyet, ahol együtt lehetünk. Együtt. .. A szó minden sebet begyógyított Kingsley testében. A véraláfutások ott maradtak rajta, a hurkák és a vágások is. De a fájdalom megszűnt. Ismét egy és egész volt. - Mit szólsz ahhoz, ott? - A hajnali fény első sugarai elkezdtek átkukucskálni a hegyek fölött. A völgy aljában kis kőkunyhó állt, melyet majdnem elnyelt a borostyán és a gaz. - Az a régi remetelak. 1954, Leopold atya halála óta nem használta senki. Van négy fala, kéménye... Mi más kell még nekik? Semmi, csak menedék az elemek elől, ha eljön a tél. - Nyomasztó egy hely. Maga a pokol lika. Már láttam. Kingsley lebámult a kis kunyhóra. - A pokol megfelel. Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk. .

HUSZONHARMADIK ÉSZAK A JELEN Kingsley a kápolnában bukkant rá Sørenre. A zongora előtt ült, és húsz elbűvölt kamasz fiúnak játszott. Ebben a korban és ebben az életkorban Kingsley aligha tudta elképzelni, hogy a klasszikus zene ennyire rabul ejtsen kamaszokat. Vagyis a barokk zene, javította ki magát, amint felismerte a zeneművet - Vivaldi Négy évszakjából a Tél, az Allegro tétel zongorára. Søren kedvelte Vivaldit, a rőt papot, ahogy akkoriban ismerték. Kingsley ott maradt a kápolna végében, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a zene átmossa. Antonio Vivaldi... Kingsley harminc évvel ezelőtt házi dolgozatot írt a zeneszerzőről Henry atya zeneértékelő szemináriumán. A zeneszerzőt Søren javasolta. Kingsley kevésre emlékezett a férfiból. Emlékezett, hogy Vivaldi olyan sú1yos asztmától szenvedett, hogy misét sem tudott mondani. Az egyházi élet helyett egy árvaházba küldték, ahol zenét tanított kurtizánok törvénytelen gyermekeinek. Amikor Kingsley elolvasta ezt Vivaldi életrajzában, megértette, hogy Søren miért gondolta, hogy ő és Vivaldi ilyen jól kijönnek majd egymással. A zenemű véget ért, Søren felállt, és túlzott szerénységről árulkodó meghajlást tett a hallgatóság felé. Páran odamentek hozzá, és beszélgetni igyekeztek vele, miközben Søren megpróbált kimenni a kápolnából. Valószínűleg még soha nem találkoztak Sørenhez hasonló pappal olyannal, akiről szinte sütött, hogy bármelyik nőt vagy férfit könnyedén megkaphatná, bármilyen szakmában karriert futhatna be, amilyenben csak akar, de ehelyett önmegtartóztatást és szegénységet fo-

gadott, idejét és tehetségét Istennek ajánlotta. Vagy legalábbis tehetsége nagy részét Istennek ajánlotta. Volt, amit megtartott az ő Eleanorjának. Mázlista ribanc. Søren odalépett Kingsley-hez, és Kingsley nem szólt semmit, csak bólintott, jelezve, hogy indulásra készen áll. Søren udvariasan integetett a fiúknak, kezet rázott néhány pappal, majd elmentek. Amint biztonságban voltak az autóban, és az üvegfal elválasztotta őket a sofőrtől, Kingsley végre úgy érezte, szabadon beszélhet. - Tudsz valamit - mondta Søren, mielőtt Kingsley kinyithatta volna a száját. - Nem tudok semmit - válaszolta Kingsley, és nézte, ahogy a Szent Ignác eltűnik mögöttük. - De azért van egy elméletem. - Mondd el. - Találkoztam Christiannal. Most pap. Tudtad? - Persze - mondta Søren. - Ott voltam a felszentelésén. Most a remetelakban él? - Oui. Hosszan beszélgettünk. - És miről? Søren szembe ült Kingsley-vel, akinek muszáj volt kinyújtania a lábát, és rátenni az ülésre, Søren combja mellé. - A feleségedről. Søren összehúzott szemmel nézett, rá és Kingsley elvigyorodott. - A nővéredről? - Bizony ám! Christian szerint lehetséges, hogy valaki tudott rólad és rólam, amíg a Szent Ignácba jártunk, és feltételezte, hogy Marie-Laure emiatt lett öngyilkos. - Szerinted öngyilkosságot követett el. - Mindig is ezt gondoltam. Feleségül vetted, de nem ismerted. Képtelen volt a szerelemre - csak a megszállottságra. Aznap, amikor szétválasztottak minket, majdnem leszakította a karom. A megszállottad volt, és amikor meglátott minket együtt... - Kingsley elhallgatott és nem szólt többet. - Zokogva elrohant, és lezuhant, a halálba. Talán öngyilkosság volt, de ez az ő döntése volt. Túl sok bűntudatot szórsz magadra. - Akarod tudni ezt az elméletet vagy meg akarod menteni a lelkemet? - Mindkettőt akarom. De a lelked megmentése kissé tovább tart. Mondd el az elméletet. - Christian szerint olyasvalaki az, aki szerelmes volt Marie-Laure-ba, és most bosszúval fenyeget minket. - Bosszú... - Søren mélyet sóhajtott, ahogy királyi fejét hátrahajtotta. - Micsoda melodráma! A fénykép, a felgyújtott ágy. .. Van egy szeretőm, Kingsley, és a fél Alvilág tudja. Tizenöt éves volt, amikor beleszerettem. És azon a napon elhatároztam, hogy az enyém lesz. Azon a napon elkezdtem kiképezni őt, hogy egyszer majd az ágyamba jöhessen. Ez nem titok. Egy telefonhívás az érseknek, és kiátkoznak. Ha valaki tönkre akarja tenni a papi karrieremet, aligha kell ilyen messzire elmennie. - Van egy szeretőd. Igen, és az egész Alvilág tudja, hogy ő meg én tönkretennénk bárkit, aki tönkre akarna tenni téged. És igen, akkor szerettél belé, amikor tizenöt éves volt, de csak húszéves korában tetted magadévá, amely herkulesi tett volt, tekintve, hogy az évek során mennyire szeretett volna elcsábítani. Még ha a gyülekezeted elcsípett volna, hogy abban a templomban, ahová járnak, ott állsz az oltár előtt, egyik kezed Nora nyakán, másik kezed tizenöt centi mélyen a testében, akkor is túlságosan szeretnek téged ahhoz, hogy egy léleknek is eláruljanak. Lehet, hogy ezen a bolygón te vagy a legnagyobb biztonságban. - Akkor mi ez? - Talán nem egyszerűen tönkre akarnak tenni, mon pere. Ez, már elnézést a francia dumáért, de játszmázás. Ami, ahogy azt az Alvilágban mindenki tudja, a te specialitásod. Valaki azt csinálja veled, amit te szoktál másokkal. - És szerinted ez olyasvalaki, akivel egy iskolába jártunk? - Annak kell lennie. Ki más tudna rólunk? A fényképről, amit Christian készített rólunk? - Eleanornak van egy példánya.

- Szerinted Eleanor áll az egész mögött? - Dehogyis. - Akkor ki? Søren kifújta a levegőt az orrán, nyilvánvaló tehetetlenséggel megrázta a fejét, és elfordult, hogy kibámuljon az ablakon. Habár tudta, hogy ugyanannyira veszélyben van, mint Søren, bármi is jár a tolvaj fejében, Kingsley perverz örömöt lelt Søren tehetetlenségében ebben a helyzetben. Akármi is történt a világukban, Søren mindig ura volt a helyzetnek. Minden körülmények között birtokában volt a tudásnak, a válaszoknak és az erőnek, amellyel megküzdött a helyzette1. Amikor egy szadista a Nyolcadik Körben túlment egy határon, mindig Søren tette helyre az illetőt. Amikor egy fiatal alárendelt már nem volt képes megkülönböztetni a külvilág valóságát a szeánsz fantáziájától, mindig Søren hozta vissza a normalitásba. Akármilyen dráma is esett meg a világukban, Søren megbirkózott vele. Megbirkózott a drámával, az Alvilággal, és megbirkózott még Nora Sutherlinnel is, az egyetlen nővel, akit Kingsley vagy bármilyen más férfi képtelen volt kezelni. De Søren láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzette1. - Kingsley. .. - kezdte és a szemébe nézett. - Szerinted ki lehet az? Kingsley csak vállat vont. - Je ne sais pas. El sem tudom képzelni. De azt hiszem, Christiannak igaza van. Akkoriban annyira csak egymással foglalkoztunk, hogy alig vettük észre, hogy az iskolában egyedül mi nem voltunk szerelmesek a nővérembe. - Gyönyörű lány volt. - És az egyetlen nő nyolcvan kilométeres körzetben. Pont ezért soha nem engedtek nőket kalózhajók vagy tengerjáró hajók fedélzetére. Egy magányos nő a férfiak között kész sorscsapás. - A csapás enyhe kifejezés. - Søren kezét a homlokához emelte, és könyökét az ablaküveghez nyomta. - Katasztrófa volt. Az egész. Kingsley megborzongott a célzástól. - Az egész? Azt hiszem, ez azért túlzás. Ami kettőnk között volt, mielőtt tönkretették volna. .. - Amit kettőnk között volt, ahhoz Isten nem akarta, hogy többé köze legyen. Søren szavai szinte puskagolyókként csattantak Kingsley-n. - Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ezt komolyan mondtad. - Kingsley szigorúan pillantott rá. - Kingsley, ezt te magad mondtad, szó szerint, a második együtt töltött éjszakánk után. Ezt mondtad, ahogy ott álltunk a sziklán a remetelak fölött. Te voltál az, aki azt mondtad, idézem: "Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk:' Te mondtad, nem én. Kingsley hallotta a dühöt Søren hangjában, a keserűséget, a megbántottságot. A megbántottságot? Harminc évvel ezelőtt tett egy könnyed megjegyzést, miután összeverték, és szinte az ájulásig kefélték... És három évtizeddel később Søren szó szerint emlékezett rá. Emlékezett a szavakra és a fájdalomra. - Mon Dieu... Soha nem hittem, hogy eljön ez a nap. Végre, végre először én bántalak téged! Kingsley felnevetett - hangosan és dekadensen. És Søren addig nézte összevont szemmel, amíg végül ő is nevetni kezdett. - Egek, Kingsley, gyerekek voltunk akkoriban. Ostoba gyerekek, akik veszélyes játékokat űztek sötétedés után. - Játék? Ez volt számodra? A vérem a testeden, játék volt? Søren mélyet sóhajtott. Szinte imádkozva kulcsolta össze a kezét, és ujjai rácsa mögött pillantott Kingsley-re. - Nem, nem volt játék. Egyáltalán nem. Valamilyen szinten az, ami kettőnk között volt, az üdvözülés volt nekem. Akkoriban így gondoltam rá. Imádkoztam, hogy az legyen, imádkoztam, hogy téged Isten küldjön hozzám. Amikor azt mondtad, hogy Isten nem akarja, hogy köze legyen hozzánk. .. Igen, az fájt. Kingsley igyekezett összeszedni magát, és nem mutatni, hogy Søren szavai úgy betöltötték a szívét, mint amikor az ember markába vizet öntenek.

- Megmentettem a lelkedet azzal, hogy véremet ontottam érted. Micsoda keresztényi cselekedet volt részemről! Søren keserűen elmosolyodott. - Isten megmentette a lelkem. Te azonban az ép elmémet mentetted meg. Előtted azt gondoltam... Søren hangja elcsuklott, és Kingsley rájött, hogy előrehajolt a helyén. Meg akarta érinteni Sørent... A térdét, a kezét, az arcát - de nem merte, nehogy összetörjön a pillanat. Søren ritkán vallott neki. Késő éjszaka Kingsley házában, a paplakban, amikor mindketten túl sok bort ittak és túl keveset aludtak. .. Søren néha lecsupaszította a szívét Kingsley előtt, épp annyira, hogy emlékeztesse rá, hogy neki is van szíve. - Min gondolkozol? - Borzalmas gondolatok járnak a fejemben, mon ami. - Søren elmosolyodott. - Azok után, ami azon a nyáron Elizabeth-tel történt... Azt gondoltam, távol kell maradnom mindenkitől, távol kell lennem tőlük, különben megfertőzöm őket azzal, ami ilyenné változtatott engem. De még Elizabeth előtt is tudtam, hogy van bennem valami, ami más. Vele felfedeztem, hogy mi is az. - Örökölted apád szadizmusát, ahogy én is örököltem az apám szemét. De én sem vagyok már a saját apám, mint ahogy te sem vagy a tiéd. Neked van lelkiismereted. Neki nem volt. - Most már tudom. Gyermekként... Nem értettem, nem érthettem meg. Azt hittem, így születtem, öszszetörten. - Összetörten? - Kingsley alig akart hinni a fülének. - Amikor először megláttalak, azt éreztem, begyógyulok. Ha te összetört voltál, akkor csak azon imádkozom, hogy egy nap én is összetörjek. Søren leengedte összekulcsolt kezét, és a térdei között lógatta. Valaha ez volt Kingsley otthona. Imádott Søren lábánál ülni, a két térde között. A remetelakban, miután kitöltötték egymáson vágyukat és brutalitásukat, szörnyetegekből újra iskolásfiúk lettek. Søren olvasott és dolgozatokat javított, míg Kingsley hátát Søren lábának vetette, és a saját tanulmányaival foglalkozott. Ilyen béke olyan erőszak után... Egyikük sem figyelt fel a dolog különös iróniájára. Akkor úgy érezték, így helyes. De most még inkább helyesebb lenne... Most... Kingsley otthagyta ülőhelyét, és letérdelt Søren lábához. Lecsúsztatta válláról zakóját, és félrehajította. Lerúgta a cipőjét, a zokniját, a nyakkendőjét, és kigombolta az ingét. Olyan rég csinálta ezt, olyan rég hagyta, hogy alárendelt énje kerekedjen felül, hogy szinte elfelejtette, hogy is kell ülni. De ahogy leült, eszébe jutott. Tisztelettudóan a földet bámulta. Nem szólalt meg. Egyenes tartása ellazult, és megadta magát sorsának. - Kingsley - sóhajtotta Søren a nevét, és Kingsley homlokát Søren térdére hajtotta. - Tudom, hogy szüksége van rá, uram - suttogta Kingsley. - Veszélyes megtagadnia önmagát. Ezt mindketten tudjuk. - Jól vagyok. - Søren hangja élesen csengett, de Kingsley hallotta, ahogy határozottsága megbicsaklik. - Csak pár napja van távol. - Még akkor is, ha itt van... Visszafogja magát vele. Láttam. Aggódik, hogy összetöri őt. Tudja, hogy tízszer annyi fájdalmat kibírok, mint a Kicsikéje. Emlékszik, hogy mennyit bírok? Kingsley elhallgatott, és hagyta, hogy a csend beszéljen helyette. Fájdalom... Annyi fájdalom. Mindaz, amit Søren művelt vele, mikor kamaszok voltak... Csoda, hogy Kingsley megérte a tizennyolcat. Még a legforróbb napon is, amikor a többi fiú levette az egyenruhát, hogy baseballozzon a gyepen, Kingsley magán tartotta a ruháját, hogy elrejtse a foltokat, a hurkákat, a vágásokat, sőt, néha az égési sérüléseket. Itta a fájdalmat akkoriban, úgy itta, mint a vizet, megrészegült tőle, akár a bortól. Évek óta száraz volt a nyelve, évek óta várta, hogy újra ihasson belőle. Eleanor Schreiber... Kingsley fogta Søren alárendeltjét, és Nora Sutherlint csinált belőle, a világ leghíresebb domináját. De nem a világnak alkotta meg. Hanem magának. És miután kiképezte, ő lett az első kliense. Egy vagyont kifizetett azokért a szeánszokért vele, és Nora minden egyes centért megszolgált. De akármennyire gonosz és brutális is volt

vele a nő, az össze sem volt hasonlítható a Søren okozta fájdalommal. Nora csodálatos módokon tudott fájdalmat okozni a testének. De Søren a lelkét tépte fel. - Ez nem történhet meg még egyszer... - Søren rátette kezét Kingsley fejére, mintha megáldaná. - Pourquoi pas? Miért nem? - Avilai Szent Teréz. .. egyszer azt írta, hogy nem szereti Istent és nem akarja szeretni Istent, de azt akarja, hogy akarja szeretni Istent. Én ezt értem. Kingsley eltitkolta mosolyát. - Nem akar akarni engem - mondta, és Sørenre nézett. - De akar. Søren keze lesiklott Kingsley feje búbjáról az arcára. - Igen. Kingsley várt. Megtörténik. Søren fel fogja emelni a kezét, és jön a pofon, a pofon, amely jobban fog fájni, mint az a sok ütés, amit annak idején elszenvedett. Aztán Søren megragadja majd a torkánál fogva, és hanyatt löki vagy hasra kényszeríti. Søren megveri Kingsley saját övével, talán még fojtogatja is. A lehetőségek végtelenek voltak. Egyes szadisták éveken át gyakorolták a fájdalom okozásának mesterségét anélkül, hogy kárt okoztak volna másokban. De Søren őstehetség volt. Tizenkilenc élő és öt holt nyelven beszélt folyékonyan, és beszélte az egyetlen, igazi, univerzális nyelvet - a fájdalomét. - A magáé vagyok. - Kingsley franciára váltott, arra a nyelvre, amit mindig beszéltek egymás között legintimebb pillanataikban. A francia volt Kingsley anyanyelve, és akkor használta, amikor fáradt vagy gyenge volt. Vagy amikor a legsebezhetőbb. Másokkal szemben fegyverként használta, hogy lefegyverezzen, vagy pajzsként, hogy kikerülje a támadást. Sørennel a megadás pillanataiban beszélt franciául. Kisgyerekként is franciául beszélt. Sørennel megint gyermekien védtelen lett. Je suis le vôtre. Jetais toujours le vôtre, monsieur. Az öné vagyok. Mindig is az öné voltam, uram. Oui. Tu es le mien. Igen. Az enyém vagy. Kingsley megmerevedett, nem tudott, nem akart megmozdulni. Søren harminc éve először hívta Kingsley-t az övének. Évtizedek óta várt erre a pillanatra. Søren lassan végigsimította Kingsley ajkait az ujjbegyéveI. Kingsley-nek eszébe jutott az első éjszaka az erdőben, a földön. .. Søren hanyatt lökte Kingsley összetört testét, és megérezte azokat a tökéletes zongoristaujjakat a száján. Az ujjak helyét átvették az ajkak. A csók kevésbé tűnt személyesnek, mint az érintés. Megcsókolta az anyját, a nővérét, az apját, a barátait. Az összes francia állandóan puszilkodott. Egy puszi, egy csók semmiség. De megérinteni valakinek az ajkát, az olyan erotikus, olyan birtokló, olyan intim. Mostanra Kingsley lehet, hogy ezer nővel és félezer férfival is csókolózott. De csak három embert tudott, akiknek megadta az engedélyt, hogy megérintsék kezükkel az arcát Norát, Juliette-et és Sørent. - Még mindig szeretem magát, ahogy azon az éjszakán, amikor összetört - mondta ki Kingsley hangosan a vallomást, ajka Søren kézfejéhez ért. - Újra összetörhet. - Nem tudlak összetörni. - Søren megrázta a fejét. - Soha nem is tudtalak. A testedet igen. De van benned egy mag, amit soha nem érinthettem meg, nem érhettem el, nem törhettem meg. Ez a lényed azon része, amely soha nem félt tőlem. - Ezért szerette őt és engem, nem? - Benne is megvan ez a mag, igen. És ezért van, hogy annyi ember van a világon, és csak ti kettőtöket szerettelek. Kingsley szíve felrepült. Remény járta át. Az, hogy Søren egy mondaton belül említi őt a Kicsikéjével, többet jelentett, mint Søren keze Kingsley ajkain. - Nincs bennem semmi, amit nem törhet össze. Hagyom, hogy megsemmisítsen, aztán saját hamvaimból feltámadok, hogy újra kiérdemelhessem, hogy megsemmisítsen. - A nővéred amiatt halt meg, amit te meg én jelentettünk egymásnak. Nem kockáztathatom, hogy Eleanort is elveszítsem úgy, ahogy Marie-Laure-t.

- Marie-Laure őrülten szeretett engem. Az öccse voltam. És magát még őrültebben szerette. A férje volt. Mi egyik sem vagyunk Eleanor számára. És mindkettőnket elhagyott. Hunyja le a szemét, monsieur. Látja maga előtt? Ágyban fekszik, és széttárja neki a lábát. Alatta van. Ő pedig benne, a testében. Elment tőlünk. Nem... Nem elment. Elfutott. Søren keze lehullott Kingsley ajkairól. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. - Lehet, hogy te vagy az ördög, Kingsley. Kingsley gyászos nevetéssel megcsókolta Søren térdét, majd visszaült a helyére. Megint a hírhedt francia dom lett, lábát feltette a bőrülésre, bokánál keresztbe vetve. - Az ördög a hazugságok hercege, emlékszel? - Visszatért angolra. - És mindketten tudjuk, hogy én csak igazat mondok. A brutális igazság a New Yorkig tartó utazás végéig ott lebegett közöttük. Kingsley nem erőltette. Ha megtörténik, akkor történik meg, amikor Søren akarja, nem akkor, amikor ő. Ez mindig is így volt. Az alvilág fogta az ilyen vad kapcsolatokat, mint amilyen az övék is volt, és háziasította, megszelídítette. Olyan címkéket használtak, mind domináns és alárendelt, és olyan szlogeneket ismételgettek, mint biztonságos, egészséges és megegyezésen alapuló. Mindenkinek volt menekülőszava. Még a legerőszakosabbak és legperverzebbek is a szabályok szerint játszottak, különben kiűzték volna őket alvilági édenkertjükből. De Kingsley tudta, hogy az egész csak kirakat, játék, önbecsapás. Ő és Søren több voltak, mint domináns és alárendelt, és a szabályok rájuk nem vonatkoztak. Ez nem játék volt. Amikor Kingsley azt mondta: "a magáé vagyok”, komolyan gondolta. Ha Søren úgy dönt, hogy megégeti, megcsonkítja, eladja, megtöri, megteheti, és Kingsley tudta, hogy nem állítaná meg, nem állíthatná meg. Søren iránti szerelme szolgaságba taszította, és a világ összes királyságának gazdagsága sem tudná kivásárolni belőle. Éjfélre végre visszatértek Kingsley házába. Habár Søren pusztán ujjaival érintette meg az ajkán, Kingsley úgy érezte, mintha megkorbácsolták volna. Látni a sziklát, ahol a nővére meghalt. .. Ülni a remetelakban, ahol Søren olyan sokszor majdnem megölte... Az iskolában lenni, amely legnagyobb szívfájdalmainak helyszíne volt. .. Kingsley felsietett a lépcsőn. Tudta, hogy csak egyvalami segíthetne most rajta. Most azonban megtagadták tőle. Ezért úgy tervezte, hogy az eszméletlenségig leissza magát. Kingsley és Søren beléptek Kingsley hálószobájába, amely a második emeleten, a folyosó végén volt. - Ma Amontillado-hangulatban vagyok - mondta Kingsley, amint kinyitotta hálószobája ajtaját. Van egy üveggel, ami annyi idős, mint Poe32. Büszke lenne, ha látná, hogy megisszuk. 32 Utalás Edgar Allan Poe Egy hordó amontillado című elbeszélésére - a szerk. Søren ott állt Kingsley ágya végében, vállát az ágy oszlopának vetve, karját összefonva. - Poe huszonhét évesen elvette a tizenhárom éves unokahúgát. Tényleg szeretnénk, ha büszke lenne ránk? Kingsley lehámozta magáról a zakóját, és a földre hajította. Alig várta, hogy újra normális ruhát viselhessen - a sötétszürke öltönyét és a hímzett mellényét. A lovaglócsizmáját. A kravátliját. Ez az Armani-izé jelmeznek tűnt számára. Beleolvadna a jólöltözött üzletemberek sokaságába, és eltűnne. A névtelenség nem állt jól neki. - Nem hinném, hogy bármelyikünknek is van joga elítélni Poe-t. Vagy bárkit is. A te Eleanorod tizenöt éves volt, emlékszel? És én... Mindketten ismerjük az én bűneimet. Søren nem szólt semmit, pusztán félrenézett, ahogy Kingsley vetkőzni kezdett. Mindig ezt csinálta. Még kamaszként is. Még akkor is, ha alig néhány perccel előtte még Kingsley testében volt, valamiért diszkrécióból, tiszteletből, talán tagadásból - Søren mindig elfordult, amikor Kingsley a jelenlétében levetkőzött vagy felöltözött. Kingsley eltűnődött, hogy ugyanezt csinálja-e Eleanorral, vagy őt nézi-e, meztelen teste minden porcikájának látványát magába szívja. Kingsley tudta, hogy különleges helyzete van Søren életében. Tulajdonképpen rokonok voltak, a házasság által.

Søren és Kingsley annyi időt tölthettek együtt, amennyit akartak, és a világon senki el nem ítélte volna őket ezért. Kingsley lehúzta lovaglócsizmáját, de az ingét kissé tovább hagyta magán. Gyerekes trükk volt, hogy ingerelje Sørent, de néha nem bírta ki. Akkor nem, amikor a pap megfeszült állal ott állt, és mindenhová nézett, csak Kingsley-re nem. - Maradsz? - kérdezte Kingsley, majd odaállt egyenesen Søren elé. Már csak a nadrágja volt rajta, semmi más. Általában értékelte, amikor a sok nő és férfi, aki meglátogatta a hálószobáját, nem bámulta a mellkasát. Testén régi hegek és golyónyomok voltak abból az időből, amikor a francia kormánynak dolgozott a francia idegenlégióban. A szeretők a kihallgatási folyamat előtt mindig megbámulták a mellkasát. Hol szerezted a golyónyomokat? Meglőttek. Ki lőtt rád? Az összes eddigi férj. A tiéd nincs a környéken, ugye? Kingsley mindig humorral kerülte el a kérdéseket, és a szeretői még jobban szerették emiatt. Csak Søren tudta a hegek mögötti igazságot. Kingsley nem tért át a katolikus hitre a Szent Ignácban, de minden titkát elmondta Sørennek. Hol szerezte a golyónyomokat? Azok, akiket meg kellett volna ölnie a fizetéséért, néha visszalőttek. Hol szerezte a hátán levő halvány hegeket? Egy külföldi terrorsejt tagjai egy hónapon át fogva tartották és kínozták. Honnan szerezte a csúnyán begyógyult vágásokat a csuklóján? Majdnem leszakította a saját karját, amikor megpróbált kiszabadulni a béklyóiból. Természetesen a hegek semmit nem jelentettek számára. Ott voltak, és begyógyultak. Az Alvilágban a hegek a titokzatosság és a veszély levegőjét jelentették. A számára fontos sebek azok voltak, melyeket Søren hagyott rajta. Kingsley egyetlen dolgot bánt abban az évben, amíg Søren szeretője volt, hogy bármilyen brutálisan is verte és kínozta meg, egyáltalán nem volt hege a közösen töltött időszakból. Legalábbis látható. - Mennem kell - mondta Søren. - Késő van. Holnap gyónásokat hallgatok meg. És imádkozni akarok az elméleteddel, Christian atya elméletéveI kapcsolatban. - Imádkozz csak, amennyit akarsz. Szerintem van benne igazság. Az, hogy egyáltalán tudtak arról, hogy létezik rólunk egy fotó. .. Tudod, hogy egy ottani diák lehetett. Vagy az egyik pap. - Mondod te, és talán igazad van. Aludj jól! - Søren egy pillanatra a szemébe nézett. - Zárkózz be! - Soha nem zárkózom be - emlékeztette Kingsley, ahogy Søren kifelé indult. - Tudom, és Eleanor aktája ezért tűnt el az irodádból. - Okkal nem zárkózom be soha. Ha úgy tűnik, hogy én félek ebben a városban, akkor el is kell kezdenem félni. Mindenki tudja, hogy nem zárom az ajtókat, és ez jobban elijeszti őket, mint a világ bármilyen biztonsági szerkezete. Søren tekintete megnyugodott Kingsley-n. - Itt most nem az imidzsedről van szó, Kingsley. Hanem a biztonságodról. Tedd, amit mondtam! Kingsley elindult Søren felé. - Már nem tartozom neked felelősséggel. Eladnám azt, ami még a lelkemből maradt, egyetlen veled töltött éjszakáért. De amíg le nem veszed azt a nyavalyás gallért, és nem veszel birtokba engem, és nem teszed meg velem azt, amit már megtettél... - Kingsley elhallgatott és nagy levegőt vett, remélve, hogy kissé tompítja haragját. Csak Søren merte megmondani neki, hogy mit csináljon. Még Juliette sem vette magának a bátorságot. - Csak akkor engedelmeskedem a parancsaidnak, ha megint megszolgáltad a jogot, hogy parancsolhass nekem. Most pedig menj! És biztos lehetsz benne, hogy nem zárom be mögötted az ajtót. - El sem tudom képzelni, hogy éltél eddig úgy, hogy nem gyilkoltak meg. - A képzelőerőd eltűnt, amikor az írónőd eltűnt. Talán menj, és hozd vissza őt az új, gazdag szeretőjétől.

- Remek képzelő erőm van. - Søren most szembeállt Kingsley-vel, aki tudta, hogy azért áll szembe vele, hogy kiemelje a köztük levő, tizenkét centis magasságkülönbséget. Ez egy seggfej - egy hihetetlenül, elviselhetetlenül arrogáns seggfej. - Most például elképzelem, hogy miféle kreatív módszerekkel tudnék rendkívül nagy fájdalmat okozni neked. Kingsley felszegte az állát. Arcukat csak pár centiméter választotta el. - Ne flörtölj. Tudod, hogy erre nincs időnk. - Nem flörtölök. A fájdalmat, amit most okozni tudnék neked, csak az egyikünk élvezné. - Mindig is csak az egyikünk élvezte. - Ne nevettess! Könyörögtél érte! Minden éjszaka könyörögtél. - Persze, hogy könyörögtem. A fájdalom az egyetlen módja annak, hogy kimutathasd a szeretetedet. - Nem az egyetlen módja a szeretetem kimutatásának. Az egyetlen módja, amivel veled közlöm. Megjelentél a Szent Ignácban, és úgy döntöttél, te leszel az iskola királya. Valakinek muszáj volt azzá a kis herceggé átváltoztatnia, aki valójában vagy. - Nem vagyok olyan kicsi. Azt hiszem, egy bizonyos területen meglehetősen passzolunk egymáshoz. - Az arroganciád, Kingsley, számomra elképzelhetetlen magasságokba tör. - Mármint a sajátodon kívül, úgy érted. - Megpróbálsz összeveszni velem. Nem fog menni. - Már megy is. Már megfenyegettél, hogy fizikailag bántalmazol. Feláll a farkam. Azt hiszem, tekinthetjük ezt a szokásos előjátéknak. - Most elmegyek. - Jó éjt, uram. Søren kinyitotta Kingsley hálószobájának ajtaját, és megállt a küszöbön. Kingsley nézte, és várt. Keze olyan okokból remegett, amiket nem értett, így nadrágja zsebébe dugta, felszegte az állát, és Sørenre bámult. - Elfelejtettél valamit? Søren, kezét az ajtógombra téve, visszafordult hozzá. - Komolyan gondoltad akkoriban, hogy Isten nem akarja, hogy bármi köze legyen többé hozzánk? Kingsley halkan felnevetett. - Ostoba, könnyed megjegyzés volt. Ha tudom, hogy ennyire megbántalak vele, akkor is kimondtam volna. Most Søren nevetett fel, és megrázta a fejét. - Azt kell hinnem, hogy minket Isten hozott össze. Kingsley mélyet sóhajtott. - Talán így volt, igen. Valóban körüllengett a Sors szele téged is és engem is. Isten hozott össze minket. Csak amikor együtt voltunk úgy... Azt hiszem, Isten úgy döntött, hogy nem nézi végig. Søren bólintott. - Ezért nem okolhatom Őt. Kingsley mosolyogva kivette kezét a zsebéből, és odament Sørenhez. Megfogta a csuklóját, és szétnyitotta a kezét. Tenyerén kis, ezüst kereszt feküdt, elszakadt láncon. Søren bámulta a kezében levő keresztet, amit Kingsley szakított le a nyakából azon az éjszakán, amikor először szeretkeztek. Az idő megállt. A világ véget ért. Senki nem vette észre, csak Kingsley. Søren a nyakához nyúlt, és levette papi gallérját. Visszalépett Kingsley hálószobájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Isten lehunyta szemét.

HUSZONNEGYEDIK DÉL Wesley nagy levegőt vett, és ezzel a nagy levegővel megengedte magának, hogy megijedjen attól a pillanattól, amit annyira várt, amiért imádkozott, amiről álmodozott, ami után sóvárgott, és ami most megtörténik. Most megtörténik. A levegővel együtt kifújta magából a félelmeit. Mély és tartós nyugalom szállta meg. Ez itt Nora, az ő Norája. Az a nő, akit szeretett, igen. De Nora ennél több volt: a legjobb barátja. Bízott benne, bár maga sem tudta, miért. És a vi1ágon senki nem tudta elérni, hogy saját magával nagyobb békében legyen. Már eleget várt. Mindketten eleget vártak. Wesley ajkát Noráéra tette, aki felemelkedett hozzá. Meleg, olyan meleg volt a szája... Imádta a teste forróságát. Egyszer Nora azt mondta, hogy ez valami orvosi probléma. Nora egészséges, természetes testhőmérséklete 37,5 volt, nem pedig a megszokott 37. Azt mondta, hogy ez annak a bizonyítéka, hogy tüzesebb a többi nőnél - szó szerint. De nem tréfa volt. Bőre csak úgy sütött Wesley érintése nyomán. És ma este Wesley azt akarta, hogy ez a tűz feleméssze őt. Nora nyelve benyomakodott a szájába, de Wesley visszanyomta - nem akarta siettetni a pillanatot. Három éve szerette Norát, érte élt. És most elveszíti vele a szüzességét. Nem elveszíti, odaadja neki. - Biztos vagy benne? - suttogta Nora a fülébe, ahogy Wesley a torony közepén levő asztalnak döntötte. Körülöttük még mindig égtek a gyertyák. - Biztosabb, mint eddig, életemben bármiben. Nora átölelte a karjaival, és szorosan magához húzta. Igen, jobban szüksége volt rá, mint bármire. A biztató ölelésére. - Jól van. Itt vagyok, Wes. Nem megyek sehová. Wesley bólintott. Reménytelenül elvesztek a szavak, amiket mondani akart Norának, hogy milyen érzéseket keltettek benne a szavai. Azt kívánta, bárcsak ő is olyan tehetséges lenne a szavak terén. Amikor beadandó egyetemi házi dolgozatot kellett írni, mindig Nora segítségét kérte. "Ezt szeretném közölni, de nem tudom, hogyan" - mondta mindig neki, és Nora fogta Wesley kísérleteit, és csodálatos mondatokká alakította őket, melyek tömörek voltak és erősek. Most Wesley-nek szüksége volt Norára, hogy elmondja neki, mennyire kívánja, de nem csupán szexuális értelemben. És hogy mennyire szereti, de nem csak valami ostoba, üdvözlőlap-stílusban. És el akarta mondani, hogy soha nem akarja bántani - úgy nem, ahogy Søren bántotta. - Semmi baj, Wes. Ne félj - Nora végigsimította a karját. - Csak beszélj hozzám, beszélj még. - Mondd meg, mit tegyek - mondta Wesley, és Nora elkezdte kigombolni az ingét. - Bármit, amit akarsz - mosolygott fel rá. Több tucat spotlámpa vette körül a tornyot és a stéget. Lágy, fehér fényt vetettek a tóra. És ebben a fényben Wesley látta a Nora szemében sugárzó boldogságot. Boldogságot. .. Nem bűntudatot, félelmet, szégyent vagy Sørent. - Ennél kicsit több kellene. Én... - Ideges vagy? - Ó, igen, nagyon is - mondta Wesley, és felnevetett. Egek, annyira jó volt Nora karjaiban lenni. Olyan meleg volt, lágy és valódi. Valódi és kemény. Melle a mellkasához nyomódott. Ujjai az ingébe markoltak. Körme gyengéden belevájt Wesley felső karjának lágy bőrébe, ahol időnként beadta magának az inzulin-injekciót. Nora észrevehette a lágy összerezzenést, mert azonnal áthelyezte a kezét a vállára. - Jól van. Sikerülni fog. Nem kell idegeskedni. Biztosan itt akarod csinálni? - Körülnézett a toronyban. A szabadban voltak. Bárki, aki erre járt, megláthatta őket. - Igen. Semmiképp nem tudnék most visszamenni a házba. És már mindenki lefeküdt. Legalábbis anya meg apa. Jók vagyunk. - Próbált magabiztosabbnak tűnni, mint amennyire annak érezte magát.

- Jó. Hála az égnek. - nevetett fel Nora, és Wesley az idegesség parányi jelét vette észre a hangjában. De ahelyett, hogy ez aggasztotta volna, inkább megnyugodott attól, hogy az első és egyetlen Nora Sutherlin ideges mellette. - Lássuk csak... Első alkalom. Maradjunk az alapoknál. Asztal? - Asztal. - Wesley végighúzta a kezét Nora hátán, és mindkét tenyerével megmarkolta Nora combjának hátsó részét. Nora a vállába kapaszkodott, ahogy felemelte és letette az asztal szélére. Máris készen állt, hogy beletemetkezzen. - Kell, hogy... - Nem. - Nora megrázta a fejét. - Voltam teszten. Teljesen tiszta vagyok. És szedem a gyógyszert. Te pedig szűz vagy. Érted? Wesley elvigyorodott. - Már nem sokáig vagyok szűz... remélem. - Nem. Már nem sokáig. - Nora ismét a fiú inge után nyúlt, megfogta az alját, és megpróbálta kirángatni a nadrágjából. Egy gomb beakadt a nadrág korcába, és Nora tehetetlenül felnyögött. - Ez a könyveimben soha nem fordul elő - mondta, és kicsit még jobban megrángatta az inget, hogy kiszabadítsa. - Senkinek az inge nem akad bele a nadrágjába. És senkinek nem kell azon aggódnia, hogy meglátják a szülei. És a pasi soha nem emeli fel a fejét, és nem mondja azt, hogy "Ööö, azt hiszem, öszszeszedsz egy gombás fertőzést”. Wesley majdnem összeesett a nevetéstől és az undortól. - Mi? Azt mondod, hogy a szerelmes és az erotikus regényekben nem száz százalékban igaziak a szexjelenetek? Ledöbbentem. Nora fejét Wesley vállán nyugtatta, és ujjával a fiú hajába túrt. - Attól tartok, nem, kölyök. Senkinek nincs reggel szájszaga. Vagy lábgörcse. A pasik a végtelenségig képesek kefélni. Soha nincs erektilis diszfunkció sem. - Erektilis diszfunkció? - Merevedési zavar. - El sem tudom képzelni, hogy ilyenekkel találkoztál volna a való életben. Kivéve mondjuk a reggeli szájszagot - ugratta Wesley. Másfél éven át élt együtt Norával. Látta a legrosszabb pillanataiban - frissen kiszállva az ágyból, összeállt hajjal, szájszaggal, mindenhogy. Sokkal jobban festett, amikor épp kivánszorgott az ágyból, mint egyes nők kétórányi cicomázás után. - Ó, minden megvolt. Egyszer lábizomgörcsöt kaptam, miközben Kingsley-vel szexeltem. Annyira kiabáltam, hogy a titkárnője kihívta a mentőket. - Merevedési zavar? - Abból nem sok volt. Kivéve persze Sørent. Wesley nézte, amint Nora arcáról lehervad a mosoly. - Søren? Nora az alsó ajkába harapott, és bólintott. - Csak akkor tud teljesíteni, ha bánt engem... Vagy ha bánt valakit. - Nem tud, vagy nem akar? - Nem tud. Søren. Nem. Tud. - Nora bágyadtan elmosolyodott. - Nem csak a szórakozás kedvéért szokott bántani. Ez az előjáték. De ezt már elmondtam. Wesley emlékezett arra a beszélgetésre. Még be sem költözött Norához. Alig múlt tizennyolc éves, és elsős volt a Yorke-on. .. Decemberben volt, a karácsonyi szünet előtt. És nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a következő félévet az iskolában Nora nélkül kell eltöltenie. De Norát csak arra az egy kurzusra kérték fel. Félt, hogy a tavaszi félév eljön, és Nora nem lesz ott. Wesley azt lódította, hogy a szülei valószínűleg kiveszik a méregdrága egyetemről. Nora cseppet sem habozott. Azonnal azt mondta neki, hogy hozzáköltözhet, mivel a koszt és a kvártély nagyjából fele volt annak, amit a diákok a Yorke-on fizettek. De, figyelmeztette Nora, ő nem csak író. Dominaként is dolgozik. A tekintetet, amit Wesley rávetett, Nora megdöbbenésnek hitte, de csupán zavar volt. Wesley még életében nem hallotta a domina szót.

Aztán Nora mesélt neki Sørenről, bonyolult kapcsolatukról, arról, hogy mennyire volt a férfi a múltja... És mégis... Mégis... És Wesley-nek eszébe jutott, micsoda tesztoszteron túltengése lett a gondolattól, hogy egy férfi kezet emel Norára, arra a nőre, akit olyan dühödt szenvedéllyel szeretett, hogy alig mert lélegzetet venni a társaságában. - Csak ne engedd a közelembe - mondta Wesley, szinte kidüllesztett mellkassal. Még most sem tudott pironkodás nélkül gondolni arra a pillanatra. Milyen kakaskodó volt! Igazi kamasz. És fogalma sem volt róla, hogy Søren mennyire ijesztő tud lenni. - Miért? Azt hiszed, legyőzheted Sørent? - Aztán Nora nevetett. Nevetett. Az sem fájt volna kevésbé, ha barackot nyom a fejére. - Wesley, soha ne baszakodj egy szadistával! Søren számára a kínzás csak az előjáték. És Nora szeme akkor a csillagtalan éjszaka sötétjét idézte, és valami kigyulladt benne, és Wesley-t a hideg kilelte tőle. Ekkor döbbent rá, hogy nem ismeri jobban Nora Sutherlint, mint amennyire ismeri a csillagok számát az égen. - Miért maradtál vele? - Szinte suttogva kérdezte meg, mert csak suttogásra futotta a hangjából. Nora elmosolyodott - a mosoly szétterült az arcán, elérte a szemét, és Wesley úgy bámulta, ahogy néha a fogyó holdat. - Szeretem az előjátékot. - Azt mondtad, szeretted, amikor megütött – mondta most Wesley, és keze végigfutott Nora lábán. Minden simogatás egyre feljebb ért véget. - Szerettem. Tényleg. De néha kimerítő. A fájdalom fáj, és Sørennel szexelni azt jelenti, hogy az ember megadja magát a fájdalomnak. Néha eltűnődtem, hogy milyen lenne úgy szexelni, hogy előtte nem tesznek ki tíz különféle kínzásnak. Wesley nem szólt semmit, csupán kézbe fogta Nora arcát, és megsimogatta arccsontját. Nora az orrát ráncolta, és felnevetett. - Miért vágsz ilyen képet? - A kezed harcsatáp- szagú. Wesley elhúzta Nora arcáról a kezét, és ami még fontosabb, az orrától is. - Ne haragudj. Talán igazad van. A házban kéne csinálnunk. Előbb lezuhanyozhatnék. - Nem, nem, nem. Megcsináljuk. Abszolúte. De a harcsatápos kéz... Még valami, ami nem fordul elő a szerelmes regényekben. - Nora bedugta ujjait Wesley övpántjába, hogy magához húzza. - A francba! Ez sem. - Mi a baj? Nora a fény felé emelte a kezét - Letörtem az egyik körmöm. Ez reménytelen. Reménytelenek vagyunk, Wes. Nora nevetve nekidőlt Wesley mellkasának, és kifújta a levegőt. Wesley felsóhajtott, és állát Nora feje búbjának döntötte. - Szerintem van remény számunkra - suttogta. - A szexet talán elrontjuk, de szerintem minden másban jók vagyunk. A szerelmes regényekben a nő tökéletesen gyönyörű, igaz? Ez a része megvan. Nora gyönyörű arcát a fiú felé fordította, és rámosolygott a holdfényben. Egy szentjánosbogár ragyogott a szemében, és Wesley gyomra összeszorult. - Ez tényleg megvan - ismételte meg Wesley. Nora széthúzta Wesley ingét, és lassan elkezdte lecsúsztatni a válláról. - A férfiaknak a szerelmes regényekben mindig tökéletes testük van. Nagy, széles válluk van, szexi az alakjuk, kemény, lapos a hasuk, az erek kidudorodnak az alkarjukon. .. - Ahogy Nora lehúzta Wesleyről az inget, végigsimogatta az egész mellkasát - a vállát, a hasát, az alkarját. - Tökéletes férfitested van. Majdnem minden megvan. - Mi maradt ki? - Wesley lassan kihúzta a csatot Nora hajából, és a fekete hullámok szabadon gyűrűztek végig a hátán. Nora felemelte a karját, és lehúzta a felsőjét, csak fekete melltartóban és szoknyában volt. - Most szeretkeznünk kell. Nem baszunk, nem szexelünk. Szeretkezünk. A szerelmes regényekben soha nem nevezik baszásnak. Ó, hacsak nem a cselszövő és a szeretője között történik. Ők baszhatnak.

A hős szeretkezik a hősnővel. Először gyengéden, aztán elragadja a szenvedély, és elveszik a... bla-blabla satöbbi. - Szeretkezni veled. Az menni fog. Azt hiszem. Nora elvigyorodott. - Ezt ne is halljam. Semmi kételkedés önmagadban. Ha szerelmes regényhős akarsz lenni, akkor igazi seggfejnek kell lenned. Csak az alfahímek élnek meg, a béták nem. Bocsi. Játékosan megfenyegette az ujjával, majd kezét a fiú hasára tette, és ujját végighúzta a csípője mentén. - Akkor nem akarok szerelmes regényhős lenni. Egyszerűen veled akarok lenni. És most tele vagyok kétségekkel. Nora... Mi a fenét kell csinálnom? Nora mindkét kezét Wesley mellkas ára csúsztatta, és megpihentette a kulcscsontja alatt. - Velem vagy. Azt csinálsz, amit akarsz. Wesley bólintott, és nagy levegőt vett. Megfogta Nora tarkóját, és vadabb csókban forrt össze vele, mint amire valaha is képesnek gondolta magát. Nora válasza gyengéd, torokhangú morgás volt, ahogy átadta magát a csóknak. Wesley keze bejárta a nő bőrét - puha, lágy karjait, végigfutott a hátán, a felsőtestén és a mellén. A melle... A világon egy nőnek sincs ilyen. Wesley Nora háta mögé nyúlt, és kikapcsolta a melltartóját. - Jézus... Azt hiszem, most sikerült. - Szép volt, kölyök. - Nora kissé felvonta a vállát, ahogy Wesley lecsúsztatta a melltartópántot. Gyakorlat teszi a mestert. - Most nem volt szükségünk lángvágóra. - Nem. Csak rád. - Nora hátradőlt az asztalon, és Wesley csak bámulta a mellét. Kezét Nora hasára tette, ami megrándult az érintése nyomán. Az idegességéből színtiszta vágy lett. Kezébe fogta Nora melleit, és gyengéden simogatni kezdte őket. - Jó ez így? - kérdezte. Szerette volna, ha Norának is olyan jó, mint neki. - Nagyon jó. De ne feledd a mellbimbót! Ott történik a varázslat. - Soha nem felejteném el. - Hüvelyk- és mutatóujja közé vette a bimbót, és kissé megszorította. Nora levegő után kapkodott, háta elemelkedett az asztalról. Wesley megállt. - Jó volt vagy rossz? - Jó. Nagyon-nagyon jó. - Jó. Szuper. - Wesley megújult önbizalommal tért vissza a bimbókhoz, ahogy Nora ott feküdt a keze alatt, és minden egyes érintésétől jobban lihegett. Hamarosan Wesley már nem elégedett meg az érintéssel. Közelebb húzta Norát, egyik karját alácsúsztatta, és szája lecsapott a mellére. Óvatosan szájába vette a bimbót. Nora halk lihegéséből hangos nyögdécselés lett. Kezét ismét a fiú hajába túrta, aki egyik mellbimbótól a másikig vándorolt. - Kezd tetszeni ez a hosszabb haj. Nagyon... hasznos. Nora belemarkolt Wesley hajába, és játékosan meghúzta. - Ez azt jelenti, hogy többé nem piszkálsz azzal, hogy vágassam le? - Nem. Csókolj tovább. - Igen, úrnőm. Wesley élvezettel tért vissza Nora melléhez, csókolgatta a mellbimbót, szívogatta, ujjai között csavargatta. Többet is akart, de nem is akarta abbahagyni, ahogy Nora lihegett és halk, gyönyörteli nyögéseket hallatott. Wesley nem tudta eléggé kiélvezni a hangját, magát Norát. Amikor először próbálták, akkor Nora ágyán csinálták, a házában. Minden tökéletes volt - napfény töltötte be a szobát, az esti fény bekúszott az ajtó alatt, Wesley lehúzta a selyemtrikót Noráról, majd hanyatt döntötte... És most itt vannak a nyavalyás stégen, a kivilágított toronyban, ahol bárki megláthatja őket. Molylepkék és szúnyogok táncolják körbe őket. Wesley koszos, Norának biztosan szálka fog menni a hátába. De Wesley-t nem érdekelte. A kétkedés elmúlt. A félelem is. Nem maradt más, csak a vágy, és az érzés, hogy ha ez valahogy még sincs rendjén, akkor is jól van. - Wesley... - Neve szinte egy sóhajtás volt Nora ajkán. - Itt vagyok - mondta, és megcsókolta Nora mellkasa közepét.

Nora felemelte a fejét, és egyik kezét Wesley arcára tette. - Megölsz ezzel. Wesley szeme tágra nyílt. - Várj... mi? Megöllek? - Van az előjáték és van a kínzás. A kínzás az, amit Tudodki csinál. - Azt hittem. .. Azt hittem, azt szereted. Nora felkönyökölt. - Kibaszottul imádom. És ha öt másodpercen belül nem vagy bennem, annyira fogom imádni, hogy belehalok. Wesley-nek arcába szökött a vér. És a vér az arcából egyenesen az ágyékába áramlott. - Az menni fog. Azt hiszem. Wesley felhúzta Nora szoknyáját a csípőjéig, és elkezdte lehúzni a bugyiját. - Tépd szét, ha akarod. A francba is, tépd szét nyugodtan! - Próbálok nyugodt maradni, Nor. Ezzel nem segítesz. - Én már túlvagyok a nyugalmon. Levetted már a bugyimat? - Most veszem le. - Wesley a földre hajította a fekete bugyit. Most mindennél inkább azt kívánta, hogy legyen némi rendes világítás. Álmodozott arról, hogy meztelenül látja Norát, hogy széttárja neki a lábát és engedi, hogy minden egyes részletét lássa... De még ebben a kevés fényben is ki tudta venni, ahogy széttárja neki a combját, hogy szétnyílnak a szeméremajkai, és teste nyílásában megcsillan az ezüstékszer feje. - Egek... - Csiklópiercing. Mi az, megijeszt? Wesley kezét Nora belső combjára tette, és kissé széjjelebb nyitotta. - Épp ellenkezőleg. Egek, Nora, olyan gyönyörű vagy! Két ujjával óvatosan széthúzta. - Soha nem láttad a barátnődet. . . Wesley megrázta a fejét. - Addig soha nem jutottam vele. Ez az a pont, ahonnan nincs visszaút. - Nem akarta elhinni, hogy Nora milyen lágy volt, milyen selymes, mint a virágszirom. - Most már nincs visszaút. Csak előre. És befelé. Nora a saját lába közé nyúlt, és megérintette magát. - Egy hete nem szexeltem, Wes. Csak szólok. - Jaj, ne! Egy teljes hete? - Ami a vaníliák mércéje szerint kábé egy év. Lehet, hogy némi plusz síkosítóra lesz szükség, hogy belém hatolj. Nem felejtettem el, hogy milyen a felszerelésed. - Síkosító? Nálam nincs... Nora felült, és karját Wesley válla köré kulcsolva meztelen mellét a fiú mellkasához nyomta. Szája lecsapott az övére, és nyelvét az ajkai közé nyomta. Beleharapott Wesley nyelvébe, és azt suttogta: - Síkosító. És Wesley megértette. Nora újra elnyújtózott az asztalon. Wesley széthúzta a lábát, és ideges várakozással megnyalta a szája szélét. - Az ajaknyalás jó. De az enyémet nyald. Ne a sajátodat. - Igen. Persze. Hogyne. - Ujjával még egyszer széthúzta Nora szeméremajkait. - Fogalmam sincs róla, mit csinálok. - Csak csókolj meg. Odalent. Gondolj rá úgy, mint egy csókra. - Csak egy csók - ismételte Wesley és szájával megérintette. Álmodozott arról, hogy ezt teszi vele. Az egyik haverja a Yorke-on arról panaszkodott, hogy fél órát kell izgatnia a nyelvével a barátnőjét, mire az elélvez. Semmi mástól nem élvez el. Wesley emlékezett erre, és arra gondolt, hogy ha harminc percet kéne eltölteni Nora combjai között, az lenne élete legjobb

fél órája. És most érezte Nora fanyar ízét a nyelvén, érezte az illatát, ami olyan nőies volt és erotikus, érezte a piercingjét, a megduzzadt csiklóját és szeméremajkait a szájával. Nora megemelte a csípőjét, és Wesley nyelve benyomult a hüvelyébe. - Wesley... Kérlek... - nyögött fel Nora, és most Wesley-nek nem kellett megkérdeznie, hogy mire gondol. Elhúzódott tőle, annyira, hogy szétnyissa a nadrágját, és kiszabadítsa magát farmere és bokszere fogságából. Nora lenyúlt, és a kezébe vette. Amikor megsimogatta, Wesley kezdett nyögdécselni. Nora elengedte, majd térdét a mellkasához húzta, és Wesley várt. - Nora? Nora megfogta a kezét, és összekulcsolták az ujjaikat. - Szeretlek, Wes. - Nora egyszerűen mondta ki a szavakat, és Wesley csak egyféleképpen válaszolhatott. Beléhatolt. Éveken át álmodott erről a pillanatról, arról, hogy a testük végre egyesül. És most Nora körbefonta, magába fogadta meleg, nedves forróságával. Olyan teljesnek érezte magát. . . olyan teljesnek érezte magát benne. Norában... Wesley benne volt Norában. Benne vagyok Norában... A szavak visszhangzottak az agyában, a gondolat épp olyan erős volt, mint a valóság. Még mélyebben hatolt belé, nem tudta megállni, hogy ne temetkezzen olyan mélyen belé, amennyire csak lehetett, és minél jobban megpróbálta maga köré fonni. Nora kinyújtózott, háta felemelkedett a fehér faasztalról. Wesley-t megdöbbentette az érzés, és majdnem elfelejtette, hogy mozogni a kellene. De Nora csípőjének intenzív ringása erre ösztökélte, és elkezdte döfködni - előbb lassan, és amikor Nora is mozogni kezdett - nem, tekeregni kezdett alatta -, akkor egyre keményebben nyomult belé. - Úristen... Nora... - Wesley csak ennyit tudott kinyögni. Nem voltak más szavai. Isten és Nora. Abban a pillanatban a kettő ugyanaz volt. Wesley áldozott Nora testének oltáránál, és egy pillanatra szinte áldozásnak érezte egyesülésüket. Nora lábaival átkulcsolta a hátát, és még közelebb, még mélyebbre húzta. Wesley Nora lábai foglyaként csak rövid, éles döfésekkel dolgozhatott, melyektől elérte a határait. De nem volt gyerek. Húsz éves vagyok, feddte meg magát. Tovább fogja bírni, mint öt perc, még ha belepusztul is. És lehet, hogy belepusztul. Szándékosan lelassította a légzését, elnézett Nora melle mentén, a teste mentén, kinézett a dombokra, melyek sötéten és némán feküdtek az éjszaka vánkosa alatt. Nézte a szentjánosbogarakat, ahogy apró, földközeli csillagokként megvilágították a sötétséget. Beszívta a levegőt, és megérezte az augusztusi tó illatát. Most, hogy kissé lenyugodott visszanézett Norára a mosolyra, amely szétterült az arcán, a szemén - és le oda, ahol a testük összeforrt. Oda kellett néznie, látnia kellett, ahogy ki-be mozog. De csak egy-két másodpercre. Ha hosszabb ideig nézte volna, akkor... Lehunyt szemmel és kétségbeesett, szinte néma nyögéssel Wesley beleélvezett Norába. Majdnem rároskadt az orgazmustól, amit a látvány kiváltott belőle. - Szentséges Atyám - mondta Nora. Felemelte a fejét, és karjaival átölelte. Magához szorította, és végigfuttatta a kezét a haján. Érintése szinte anyai volt - ahogy a melléhez szorította, Wesley hallotta vadul dobogó szívét. Vad... Az ő Norájának vad szíve volt. És tudta, hogy ez az egyetlen cselekedet nem szelídítette meg. Soha semmi nem szelídíti meg, és ezért Wesley még jobban szerette. - Imádkozol? Ez valami katolikus szokás? - Wesley elvigyorodott, ahogy Nora a haját simogatta, és körmét lágyan végighúzta a vállain. Wesley még soha nem érezte így magát. .. Egyszerűen békességet érzett. Ebben a pillanatban semmi rossz nem volt, semmi mocskos vagy bűnös, még így sem, hogy testük még mindig összefonódott. - Az imádkozás szex után? Vagyis szeretkezés után? - A katolikusok gyakran veszik szájukra hiába Isten nevét, ha úgy érzik, megfelelő az alkalom. Ha egy szűz elmegy benned, az szerintem megfelelő alkalomnak tekinthető.

Nora hangja rekedten és lihegve csengett, mintha futott volna vagy valami hasonlóan abszurd dolgot csinált volna. Wesley-nek tetszett, hogy miatta ilyen a hangja, miatta változott meg a hangszíne. Máris meg akarta ismételni a dolgot. - Te úgy érezted? Nora beleharapott az alsó ajkába, és lassan bólintott. - És ez nem semmi, kölyök. Úgyhogy gratulálok. Ez már súrolta a hurrikánszerű orgazmus fogalmát. Wesley eltakarta az arcát, és felnyögött. Lassan kihúzta magát Norából. Ha tehette volna, egész éjjel benne maradt volna. - Nem hinném, hogy a szerelmes regények hősnői használnák a "hurrikánszerű orgazmus" kifejezést. Nem mintha sok szerelmes regényt olvastam volna. Nora megcsókolta Wesley feje búbját, és elvonta a kezét az arcáról. - Hadd áruljak el egy titkot. - Megfogta a fiú állát, aki felnézett rá. - Én nem szerelmesregény-hősnő vagyok. Lehet, hogy én vagyok a cselszövő. - Jó. A cselszövők úgyis sokkal érdekesebbek, mint a hősök. És én nem akarok senki hőse lenni. Nora rámosolygott, és Wesley meglátott valami furcsát a szemében, valamit, ami nem odavaló volt a szomorúságot. - Talel lovát ma megölték, és nekem bizonyítékom van rá. És egyikünk sem tesz ezzel kapcsolatban semmit. Elmondható, hogy itt egyikünk sem hős. Nora újra megcsókolta Wesley feje búbját, és visszafeküdt az asztalra. Wesley simogatta az arcát, az ajkait, végigsimogatta egész testét nyaktól csípőig és vissza. Pusztán az érintéstől megint merevedése lett, attól, hogy nézte, hogy Nora arcán mindinkább szétterül a mosoly, annak ellenére, hogy csukva tartotta a szemét. Wesley magához húzta, és ismét beléhatolt. Nora a háta köré fonta a karjait, és fejét a mellkasába temette. Ez az. Ott a helye. Oda tartozik, ott van biztonságban, a karjaiban. És Wesley helye pedig ott van... Norában. Ajkaik összetalálkoztak, ahogy Wesley lassan egyre mélyebbre hatolt benne. Nora szavai fájtak - egyikük sem hős. Wesley-nek hősnek kell lennie, Noráért. Azt kívánta, bárcsak lennének a világon sárkányok, hogy legalább valamit leölhessen érte. Szeretett volna bizonyítani Norának, hogy megérdemli őt. És ha Talel lovának halála fájt Norának, akkor ő majd segít rajta. Noráért. Kettőjükért. Nora reszelős hangon belenyögött Wesley mellkasába. Három évet várt erre a hangra, Nora borzongó hangjára, amelyet az általa okozott gyönyör keltett. Három év. Húsz év. Megérte a várakozást. - Holnap - suttogta Wesley a fülébe, ahogy Nora ismét megcsókolta. - Mi lesz holnap? - Nora felpillantott rá, vágytól ködfátyolos szemmel. - Holnap elkezdünk hősként viselkedni. HUSZONÖTÖDIK ÉSZAK A MULT Soha nem hitte, hogy megéri ezt a napot, de Søren, Stearns, vagy akárki is legyen, fizikai munkát végzett. Amint figyelte, hogy Søren puszta kézzel, egy darab szappanos vizes acélgyapottal, négykézláb csúszva-mászva súrolja a remetelak padlóját, Kingsley tudta, hogy ha most, tizenhét évesen meghalna, elmondhatná magáról, hogy mindent látott. - Segítened kellene, Kingsley - mondta Søren. Kiöblítette az acélgyapotot a vízben, és újult erővel látott neki egy foltnak. - Sajnos nem megy. Sokkot kaptam. Még most sem tértem magamhoz, mon ami. Søren ajkain mosoly játszott.

- A Mi Urunk ács volt vagy talán kőműves. Pál apostol sátorkészítő volt. Ők is a két kezükkel dolgoztak - kemény, megerőltető fizikai munkát végeztek. Ha nekik nem derogált bepiszkolni a kezüket, akkor nekem sem. - Én akarok derogálni neked. - Derogálsz nekem, Kingsley, mégpedig szó szerint. És ha azt akarod, hogy ne derogálj, akkor segítesz. Mondtam, hogy ez a remetelak nyomorult egy hely. Kingsley mély sóhajjal fogott egy szivacsot, és letérdelt. - Nem túloztál. - Körülnézett, és még egyszer szemügyre vette a pókhálókat, a koszos padlóba beleragadt hamut, az egér- és madárürüléket - az állatok azóta fészkelték be magukat ide, hogy Leopold atyát Teremtője magához szólította. - Más helyet kéne keresnünk. - Nincs más hely. Több kilométeren belül nincs. - Ez undorító. - Ez Maine. A tél közeledik, mégpedig gyorsan. Két hétig melegek még az éjszakák. - Több mint undorító. - Amint tiszta lesz, nekünk tökéletes lesz. - Tökéletes neked, hogy összeverj és megkefélj? - Pontosan - mondta Søren a mosoly leghalványabb jele nélkül. Nem kell mosoly, döbbent rá Kingsley, mert Søren nem viccelt. Jól van. - A diákok soha nem járnak ide. - Pourquoi? - Kingsley visszatért a sikáláshoz. Úgy tűnt, egy egér itt pusztult el, és csontvelője örök nyomot hagyott a padlón. Csodás hely arra, hogy átadja testét annak, akit imád. - Valaki elkezdte pletykálni, hogy Leopold atya kísértete visszajár ide, mióta az atya itt meghalt. Egy hét múlva találtak csak rá, mivel egy hóvihar miatt mindenki az iskola foglya volt. - Csak egy pap kísértete. Akkor nincs mitől félni. - A történet szerint Leopold atya mindenkit szexuálisan molesztál, aki csak a közelébe jön. Halálában dagonyázik abban, amit egész életében megtagadott magától. Te ezt elhiszed? Kingsley tágra nyílt szemmel nézett Sørenre. - Nem... De nagyon is szeretném. Søren felnevetett, és hozzávágta a rongyát. Kingsley a melléhez szorította, és elszántan megtámadta vele az egér hűlt helyét. Két teljes órájukba telt felsuvickolni a padlót. Újabb óra eltelt, mire elsöpörték a pókhálókat és megszabadultak a kunyhó egyéb lakóitól. Kingsley vidáman összetaposott egy farkaspókot. Ez már túl sok volt Søren kényes ízlésének. - Nem tudod megfogni és letenni őket odakint, Kingsley? Értelmetlen megölni. Kingsley hűvös, kemény pillantást vetett rá. - Fogjam meg a pókot, és engedjem el kint? Elmeséltem már, hogy az első közös éjszakánk után három napon át folyamatosan véreztem? Pardonnez moi, hogy ezt mondom, de az élet szentsége iránti katolikus tiszteleted meggyőzőbb lenne, ha nem lennél szadista. Søren felállt, és kiegyenesedett. Odament Kingsley-hez. - Épp annyira nem akarok pókokat ölni, mint ahogy neked sem akarok fájdalmat okozni. Azért van némi különbség. - Tényleg? És mi lenne az? - Először is a pókokat egyáltalán nem találom vonzónak. Søren felhúzta a szemöldökét. Kingsley nem bírta ki, kipukkadt belőle a nevetés. De Søren ajka rátalált az övére, és elhallgattatta. A csók egy pillanatig tartott csak, majd Søren visszahúzódott. - Folytassuk a munkát - vezényelte. Kingsley térdre esett Søren előtt, és felpillantott rá. - Igen, uram. Søren lenézett rá, és Kingsley könnyedén észrevette a vágyat a szemében. - Folytassuk... a... munkát! - parancsolta Søren. Úgy tűnt, legalább annyira győzködi magát, mint Kingsley-t. Kingsley összevonta a szemöldökét. - Igen, uram.

Egy sóhajjal felkapta a szivacsot, és neki állt az egyetlen széknek, amit sikerült kimenekíteniük a remetelakban hagyott, málló és rothadó bútorok közül. Kedvetlenül sikálta, aztán meghallotta, hogy Søren undorodva azt mormolja: - Kingsley, még soha életedben nem takarítottál? - Non. Van egy nővérem. Søren összehúzott szemmel nézett rá. Kingsley felnevetett. - Tényleg így van. Van egy nővérem - Marie-Laure. Mindig ő és Maman takarított. Papa dolgozott. És én... Én azt csináltam, amit akartam. - Miért nem vagyok meglepve? Ebben az iskolában az árvák, akik fél életüket az utcán töltötték, sokkal fegyelmezettebbek nálad. - Gondolom, nagy fegyelem kell ahhoz, hogy az ember túléljen az utcán. Én élveztem, hogy elkényeztettek. Egy francia család egyetlen fiúgyermekének lenni irigylésre méltó helyzet. És te? Gondolom, te sem takarítottál otthon túl sokat. Søren szeme elsötétült a kérdésre, de arca merev maradt. - Apám házát nagy létszámú személyzet tartotta rendben. A nővéremtől, Elizabeth-től és tőlem megkövetelték, hogy tartsuk rendben a szobánkat. Ettől eltekintve kevés dolgunk volt a házimunkával. Inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy túléljünk. - Annyira szörnyű volt? - kérdezte Kingsley. Remélte, hogy újabb titkokat húz ki Sørenből arról, ami a nővére és közte történt. Søren bólintott, miközben folytatta a munkát. Keze egy percre nem állt le. Úgy tűnt, nagy elszánás vezeti, amint végigfuttatta a szappanos rongyot az asztalon. - Egy gyermekeken erőszakot elkövető családapa családjában fiúgyermeknek lenni egyáltalán nem irigylésre méltóhelyzet. Kingsley elejtette a szivacsot. - Azt mondtad... Azt mondtad, az anyádat erőszakolta meg. Anyád... - Tizennyolc éves volt - jelentette ki Søren, még mindig sikálva. - De a nővérem nyolc éves volt. Csak nyolc. - Mon Dieu. - Non. Pas du tout. Istennek inkább hozzánk van köze, mint ahhoz a dologhoz. Az a szörnyeteg, aki apámnak nevezi magát, megerőszakolta a nővéremet. Én akkoriban Angliában jártam iskolába, máskülönben most egy halott helyett kettő nyomná a lelkiismeretemet. De inkább ne beszéljünk erről. Mesélj a nővéredről. Kingsley nagyot nyelt. Nem vágyott másra, mint hogy Søren gyermekkoráról minél többet megtudjon. Bármilyen borzalmasnak is tűnt, akkor is ő volt, az ő élete, az ő múltja. Kingsley minden egyes édes kinyilatkoztatást manna-ként szívott magába. Az iskolában senki nem tudott semmit Sørenről - még az igazi nevét sem. Hallottak pletykákat, meséltek történeteket, de senki nem ismerte őt, az igazi énjét. A titkok intimitása majdnem olyan erős volt, mint Kingsley-é és a közös két éjszakájuké. Majdnem. - Marie-Laure... - Kingsley elkapta tekintetét Sørentől, aki látszólag elmélyülten tisztogatta a kandallókövet. - A nővérem gyönyörű. Bár én az öccse vagyok, elismerem, hogy ő a legszebb lány a világon. Táncol. - Táncol? - Igen. Balerina. A párizsi balettkarban táncol. De jó. Nagyon jó. Egy napon prímabalerina lesz belőle. - Hiányzik neked? - Rettentően. Most már csak ő maradt nekem. Az apám szülei hosszú évekkel ezelőtt meghaltak. Az anyám szülei - ők nem beszélnek franciául. És soha nem szerették Papát. Nehéz közel érezni magamat hozzájuk. Marie-Laure az egyetlen családtagom. Minden héten leveleket ír nekem. Borzalmas leveleket. Alig tudom elolvasni őket, annyira elmosódottak. - Elmosódottak?

- Sír, miközben ír nekem. Sír Maman és Papa miatt. Sír amiatt, hogy távol vagyunk egymástól. Azt hittem, megöl a temetésen.. . - Kényelmes helyszín a gyilkoláshoz. - Nagyon is. - Kingsley nevetett, bár annak a szörnyű napnak az emléke visszatért hozzá. A két urna az oltár két oldalán. A gyászolók láthatóan végtelen sora, nagy részükkel Kingsley soha életében nem találkozott még. Az apja üzlettársai. Az anyja barátai. Mindenkivel kezet kell fogni, mindenkit arcon kell csókolni. Pedig csak arra vágyott, hogy a földre rogyjon, és napokon, heteken, hónapokon, éveken át zokogjon, amíg meg nem hal, és újra együtt nem lesz a szüleivel. Azután az anyja szülei eljöttek érte. Komoly mondatuk, "Most már ideje indulni, kedvesem" volt a legfájdalmasabb öt szó azóta, hogy Marie-Laure azt a borzalmas négy szót suttogta neki: "Maman és Papa meghaltak:' Kingsley hagyta, hogy elvezessék, egyfajta kábulatban volt. De rögtön felébredt, amikor tíz éles köröm vájt a karjába. - Non. Non... - zokogta Marie-Laure, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle. Gyönyörű arca eltorzult a kíntól. és szókincse egyetlen szóra redukálódott: non. Tíz percen át kapaszkodott az öccsébe, zokogott a vállán, simogatta a haját... És végül Kingsley is elsírta magát. A szüleik második nászútra mentek Toszkánába. Ez volt a terv. De Párizst már nem hagyták el. És most már csak Kingsley és Marie-Laure voltak egymásnak. És Kingsley-t most elveszik Marie-Lauretól, és Amerikába viszik, hogy ott éljen. - Marie-Laure becsavarodott a temetés után. Még soha nem láttam olyannak. Mire a nagyszüleink végre elszakítottak tőle, mindkét karja vérben fürdött. Kingsley aggódott a nővére miatt. Marie-Laure túlságosan szerette őt. Túlságosan is. Kingsley-t, a szüleiket, bárkit, aki felé odafordult a figyelme. Kingsley azt kívánta, bárcsak vele mehetett volna Amerikába. Megnyugtatta volna megtépázott idegeit. Talán elkezdtek volna begyógyulni a sebei, ahogy Kingsley-nek is. - Néha csak a fájdalom okozásával lehet kimutatni a szeretet. Kingsley élesen felnézett Sørenre. - Nekem is ezért okozol fájdalmat? Søren arca nem árult el semmit. Egyáltalán semmilyen érzelmet nem mutatott, amikor egyszerűen így válaszolt: - Egész biztosan nem gyűlöletből okozok neked fájdalmat. De folytasd. Mi lett Marie-Laure-ral? - Nincs jól. Aggódik miattam. Amikor megsérültem az iskolában, elkezdte eladogatni Maman ékszereit, hogy legyen pénze meglátogatni. De nincs pénze. Papának adósságai voltak. Nagyon keveset hagytak ránk, amikor meghaltak. - Úgy érzem, te ugyanannyira aggódsz érte, mint ő érted. Kingsley az asztalra összpontosított. - Így van. Marie-Laure érzelmes lány. Nem gyenge. Igazából nagyon is erős. Erősek benne a szenvedélyek. Mindenkit, akit szeret, úgy szereti, mintha nélküle meghalna. Nem... Nem szabad ennyire törődni másokkal. - És miért nem? - Mert meghalunk. Vagyis majd meghalnak... egyszer. Még te is. A születésünktől kezdve ez a sorsunk. Ezzel az erővel ki is élvezhetjük az életünket, oui? Úgysem számít. - Te sátáni hugenotta. El sem akarom hinni, hogy bepiszkolom magam egy kálvinistával. - Én sem - mondta Kingsley, és próbált komoly arcot vágni. Nem akarta, hogy Søren lássa, mennyire élvezi, hogy bepiszkolja magát ezzel a katolikus zongoristával, akitől az iskolában mindenki rettegett őt kivéve. - Mégis mit képzelsz? - Semmit nem képzelek. - Søren odament Kingsley-hez, és elvette tőle a rongyot. - Egyáltalán semmit.

Søren kezét Kingsley nyakához emelte, és elkezdte kigombolni az ingét. Kingsley hamarosan meztelen volt, és arccal a földnek feküdt az asztalon. A keményasztallap széle a csípőjébe vájt. Søren levette bőrövét, és most arra használta, hogy megmutassa neki, milyen lenéző véleménnyel van Kingsley teológiai meggyőződéséről. És a hosszadalmas korbácsolás után, miután Kingsley egész teste tüzes hurkáktól sajgott, Søren megmutatta neki, hogy milyen kevéssé számítanak neki a köztük levő teológiai ellentétek. Két fájdalommal és gyönyörrel teli óra telt el valamiféle kábulatban. Végül mindketten ott hevertek a remetelak most már patyolattiszta padlóján - Kingsley meztelenül, Søren felöltözve; Kingsley mosolyogva, Søren küzdve mosolyával. A padlón feküdtek egymás mellett, és a plafont bámulták. Kingsley megkereste Søren kezét. A csípője mellett talált rá, és ujjai összefonódtak az övével. És bár Søren alig egy perccel ezelőtt még benne volt, túlságosan nagy merészségnek tűnt megfogni a kezét. - Azt hiszem, jól érzem magam itt - jelentette ki Kingsley. - Pokol lika. .. peut-etre. De a mi pokol likunk. Søren végre elmosolyodott. - Tényleg az. És ha végeztünk vele, még jobb lesz. Behozhatunk az iskolából egy tiszta ágyat és matracot. A raktárban egy csomó van. - A padló is jó. Søren megrázta a fejét. - A padlón még valami sérülést okozok neked. Szeretném, ha kényelmesen éreznéd magad. És lehet, hogy pár éjszakán itt kell majd aludnunk. Kingsley szemöldöke megrezzent. - Itt kell aludnunk? Vagy itt aludhatunk, ha akarunk? Søren szembenézett vele. - Mindkettő. Vagy egyik sem. Kingsley úgy döntött, hogy a mindkettő az új kedvenc szava. Egy perccel ezelőtt még félt megfogni Søren kezét. De most felült, odahajolt Søren mellére és megcsókolta. Søren először nem csinált semmit, nem is reagált. - Te sátáni katolikus - viszonozd a csókot! - mormolta Kingsley Søren ajkainak. Søren felnevetett, de aztán megadta magát, és viszonozta, először lustán, aztán megújult szenvedéllyel. Másodperceken belül ismét Kingsley felett volt, és hanyatt döntötte. A padló dörzsölte Kingsley bőrét, de élvezte a kellemetlenséget, fürdött a fájdalomban. Ez az élet. A fájdalom, a szex, a félelem, a bűn... Azt gondolta, meghalt azon a napon, amikor a szülei testét elhamvasztották, és hamvaikat urnába helyezték. De Sørennel egy új életet fedezett fel, egy életet, amelyben nem lehetett volna része, ha a szülei nem haltak volna meg. - Kérem - könyörgött Kingsley. - S'il vous plait. Akarom... - Megint franciául beszélt, ahogy csókolóztak. Vágyott Søren teste és az egyesülés pillanata után, amelyen mindig osztoztak, miután a verés véget ért. Søren elhúzódott tőle, és lepillantott rá. Megérintette Kingsley ajkát. - Nem tudok. Søren sóhajtva gördült a hátára. Most, ahogy ismét egymás mellett feküdtek, felbámultak a plafonra Søren teljes némaságban, Kingsley pedig a tehetetlen vágytól lihegve. - Komolyan mondtad. Nem tudsz... - Kingsley szavai elhaltak. Azt gondolta, hisz Sørennek azon az éjszakán, amikor bevallotta neki, hogy csak akkor izgul fel, ha előtte fájdalmat okoz. De az a csók, az a hihetetlen csók... Egy férfi sem képes így csókolni úgy, hogy a teste ne reagálna. - Nem. Valami nagyon régen összetört bennem. Soha nem gyógyul meg. Meg tudsz bocsátani nekem? - Non. Vagyis úgy értem, hogy nem vagy összetörve. Más vagy. Biztosan én is más vagyok, mivel nem bánom, mivel szeretem a fájdalmat. - Te más vagy. - Vive la différence, oui?

- Qui - mondta Søren halk nevetéssel. - Vive la différence. - Gondolod, hogy... talán... vannak valahol olyanok, akik hozzánk hasonlók? Vagy csak de Sade könyveiben léteznek? Søren kifújta a levegőt. - Azt hiszem, kell, hogy legyenek mások is, akik hozzánk hasonlók. - Rémisztő gondolat. - Kingsley a plafonra mosolygott. - Komolyan. - Úgy tűnt, Søren ízlelgeti a gondolatot. Kingsley-nek mindenesetre tetszett. - Egy nap megtalálom őket - fogadta meg ott és akkor Kingsley. - És mindet neked adom. Ezer ember hever majd a lábaidnál, amikor csak akarod. - Nem kell nekem ezer. - Akkor csak egy. Lesz egy lány, aki a miénk. A tiéd meg az enyém. A változatosság kedvéért. - Egy lány jó lenne. - Mária vagy Mária Magdolna? - kérdezte Kingsley ördögi vigyorral. - Természetesen Mária Magdolna. Mindig is őt találtam a legérdekesebbnek a Máriák közül. - És hogy nézne ki ez a mi Mária Magdolnánk? - Nem lehet szőke - mondta Søren. - És hozzád sem hasonlíthat. - Akkor valahol kettőnk között? Világos lesz a bőre, mint neked, de sötét lesz a haja, mint nekem. - Nem kérünk túl sokat, ugye? - Ez egy álom. Olyanná formálhatjuk, amilyenné mi akarjuk. Legyen zöld a szeme. - Nekem a fekete jobban tetszik. - Akkor mindkettő - mondta játékosan Kingsley. - Fekete haj és zöld szem. Vagy zöld haj és fekete szem. - Bájosnak tűnik. És milyen a természete? - Vad. - Ez volt az első szó, ami Kingsley eszébe jutott. Søren olyan visszafogottnak, hűvösnek és nyugodtnak tűnt. Olyasvalaki való mellé, aki meleg és vad, hogy ellensúlyozza. - Vad... Igen, zabolátlan - javasolta Søren. - De nem megzabolázhatatlan. Különben elszökne. Søren megrázta a fejét. - Nem szökne el. Ebben biztos vagyok. Nem lenne igazán vad, ha nem szökne el. - De visszajönne? - Igen... visszajönne. Azt akarná, hogy szelídítsük meg. - Legalábbis magunknak ezt mondogatjuk - Kingsley oldalra hemperedett, és megsimogatta Søren nyakát és kulcscsontját. - Vadabb és veszélyesebb lesz, mint mi ketten együtt. - Már most imádom. De megígérem, hogy osztozom rajta veled - fogadkozott Kingsley. - Nekem adod, vagy elfelejtetted? Én vagyok az, aki osztozik rajta veled. - Persze. Bocsáss meg. A tiéd lesz és osztozol rajta velem, mert egy ilyen lánynak soha nem elég egy férfi. És mi hárman, mi leszünk a szentségtelen szentháromság. - Isten segítsen minket. - Segítenie is kell majd egy ilyen lánnyal. - Tökéletesnek tűnik. - Olyan tökéletes lesz, mint amilyenek mi vagyunk. - Szegény lány! Mit adjak neked cserébe egy ilyen ajándékért? - kérdezte Søren, majd elhúzta Kingsley kezét a nyakáról és a hasára tette. - Rien... Semmit. Mindenem megvan, amire vágyom. - Ez nem igaz. Azt mondtad, hogy nagyon hiányzik a nővéred. Kingsley felült, és lenézett Sørenre. - Oui. Mais. . . Nincs pénze meglátogatni itt. Mindketten... Egyikünknek sincs. .. Nincs pénzünk. Søren felhúzta a szemöldökét, és arrogáns félmosollyal nézett Kingsley-re, amitől annak a gyomra az ágyékában landolt. - Nekem van.

HUSZONHATODIK ÉSZAK A JELEN Kingsley egy teljes órán át állt a zuhany alatt, és hagyta, hogy a forró víz és a gőz megnyugtassa sajgó testét. De ez nem igazán volt elég. Vagy megadja magát, és beül a kádba és lecsutakolja magát, vagy készít egy Vicodin-vodka koktélt. Vagy mindkettőt. Mindkettőt. Akarta ezt, ezt a fájdalmat, imádkozott érte, emlékeztette magát. Harminc éve vágyott erre a fájdalomra, ahogy az éhező vágyik az ételre. És ma megkapta a fájdalmat - olyan fájdalom lakomában volt része, hogy majdnem megfulladt belé. Kingsley lepillantott a lábára, és látta, hogy a víz vörösből rózsaszín, majd ismét tiszta lett. Søren ma éjjel különösen alapos volt vele. Szegény Eleanorja - tényleg fogalma sincs róla, hogy Søren az erőszaknak milyen fokozataira képes. Søren mindig visszafogta magát vele. Muszáj volt. A százötvennyolc centis és maximum ötvennégy kilós Nora nem véletlenül érdemelte ki a "Kicsike" becenevet. Domina karrierje csúcspontján megtévesztően erős volt. Søren tette azzá. Egy ilyen kis nőnek erősnek kellett lennie, ha versenyezni akart a piacon levő több, fizikailag ijesztőbb dominával. Ami súlyban és magasságban hiányzott, azt Nora erővel és szokatlan gonoszsággal pótolta. A fajtájabeliek hátrahőköltek az olyan kívánságoktól, amiket a klienseik elmondtak neki. Ha Nora hátra is hőkölt, soha nem mutatta. Csak elvigyorodott és annyit mondott: - Megteszem... Ha jó kisfiú leszel. - És mindannyian jó kisfiúk voltak, ha eleget fizettek. De semmiféle személyes kiképzés nem változtathatott azon a tényen, hogy Nora Sutherlin nő volt és törékeny. Legalábbis Kingsley-vel összehasonlítva. És amikor Søren végre beadta a derekát, és megverte Kingsley-t, nem fogta vissza magát. Kingsley elzárta a vizet, és elvette a legfinomabb plüsstörölközőt. Még az is smirgli-durvaságúnak érződött meztelen, vérző, hurkákkal teli hátának. Talán egyszerűen így, vizesen lefekszik, és hason alszik. De ha hasra fekszik, az is problémás. Kingsley lepillantott teste elülső részére. - Szent Isten - lihegte, amint meglátta a hatalmas zúzódásokat az alhasán és a combján. Egek, még a. .. Kingsley-n szédülés lett úrrá, ahogy megtépázott testét tanulmányozta. A hurkák és a harapásnyomok csak a kezdet volt. Egyszer látott egy betolakodót, akit elkaptak a kutyái - most ő rosszabb állapotban volt. Hetekig tart majd, mire a legnagyobb sebek begyógyulnak. Fekete foltokban tarkították a testét, nyaktól térdig. Rettegett az alvástól. Holnap reggel biztos moccanni sem tud majd. Søren jobban megtépázta, mint a Kicsikéjét azon az első napon, amikor ágyba vitte. Kingsley utána egy hétig ápolta a húszéves Norát - jegelte a zúzódásait, balzsamot kent a hurkákra, kiszedegette az üvegszilánkokat a talpából, és tapaszt tett véres bőrére. De Nora nem sírt. Egyszer sem. Még akkor sem, amikor arra ébredt, hogy vérben ázik a lepedő. Nemhogy nem sírt, az átkozott nőszemély még mosolygott is. Mosolygott, úgy, ahogy csak egy szerelmes nő mosolyoghat. Kingsley gyűlölte érte, azért, hogy kínjai közepette egyetlen könnyet sem ejtett. Søren aznap éjjel, amikor elveszítette vele a szüzességét, megtörte Eleanor testét, de a lelkét nem törte meg. És Kingsley kénytelen volt tisztelni őt ezért, eltekintve attól, hogy mennyire irigyelte Eleanor Søren-okozta sebeit. De most a sebek az övéi. Kingsley majdnem megbotlott, útban az ágy felé. Ritkán aludt egyedül. Házában mindig volt egy szépfiú, vagy egy lány, aki boldogan lett társa és párnája éjszakára. Most a világon semmire nem vágyott jobban, mint arra, hogy egyedül legyen. Feküdni fog az ágyban, és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedik. És újra és újra lejátssza az agyában azt, amit Søren órákkal ezelőtt művelt vele. Lelki szemei előtt már most is táncolni kezdtek a képek.

Kezek az arcán, a nyakán... Háta a falnak nyomódik... A szakadó ruhaanyag, fogak érintése a szegycsontján... Ujjak vájnak a torkába... A bőr a hátán, a combján... Térdre zuhan, sós íz a szájában, izzadtság a hasán... Karja fáj a bilincstől, amely mozdulatlanul az ágyhoz szegezi, és a behatolás, amely annyira szükségszerű és annyira durva... Egy adott ponton lehunyta a szemét, és nem volt benne biztos, hogy valaha is kinyitja-e. Kingsley bal kezével megragadta az ágy oszlopát. Jobb kezével megmarkolta magát. Ráélvezett az ágyra, és felnyögött az orgazmus kínjától. Søren teste egyetlen porcikáját sem hagyta érintetlenül. Kingsley Edge, az Alvilág királya, akinél húsz éve nem telt el nap szex nélkül, legalább egy hétig önmegtartóztatásban lesz kénytelen élni, mire annyira felgyógyul, hogy megint behatolhasson valakibe. És Søren minimum egy hét múlva lehet csak újra benne. Minimum. Szadista. Nem a szeretője ágyának oszlopán hagyott rovátkákat, hanem annak a testén, aki bemerészkedett az ágyába. Ha Kingsley egész éjjel számol, akkor sem jut a végére annak, hogy Søren hány korbácsütést mért azokra, akiket szeretett. Hajnalig számolhatna, és nem jutna a végére. Természetesen Søren Kicsikéjének még magasabb volt a hentesszámlája. Kingsley óvatosan, meztelenül bemászott az ágyba. Általában imádta hatalmas ágyát, melyen vörös és fekete takaró volt. A királyi méretnél is nagyobb volt - azzal tréfálkozott, hogy Kingsley-méretű, és az egész Alvilágban tisztelettel emlegették. De most gyűlölte a magasságát. Minden egyes centiméter, amit meg kellett tennie, másfél kilométer kínnak tűnt. Rohadj meg, mon pere. Kingsley mosolyogva felsóhajtott. Rohadj meg a pokolban. Amint feje a párnát érte, kopogtak az ajtón. - Arretep33 - szólt ki fáradtan. Egy szónál hosszabb parancsokra nem volt ereje. 33 Állj! (fr.) - Monsieur? S'il vous plait... - Sophia hangja szólalt meg az ajtón túl. Vagy Cassandra volt? Most valahogy összekeveredtek. Egy nő sem számított neki, csakis Juliette, de őt elküldte Haitire, hogy biztonságban legyen, olyan okokból, amelyekre most nem volt hajlandó gondolni. - Mi a baj? - szólt ki, és magára húzta a takarót. Még az is fájt, ahogy megemelte a könnyű anyagot. Holnap... Holnap bevesz valami fájdalomcsillapítót, méghozzá sokat. Ma este elfogadja a fájdalmat, fürdik benne. Søren adta ezt a fájdalmat, ő pedig örül az ajándéknak. - Les chiens, monsieur. Kingsley szeme felpattant. A kutyák? Legutóbb azért szóltak neki a kutyák miatt, mert egy tolvaj betört a házába, elkábította hírhedt rottweilerfalkáját, és ellopta Nora aktáját. Ha valaki megint begyógyszerezte őket. .. Fájdalma ellenére Kingsley azonnal kiugrott az ágyból, felhúzta nadrágját és egy inget, és az ajtó felé indult. Kinyitotta, és ott találta a kis, vörös hajú Sophiát, éjszakai titkárnőjét - arca halottsápadt volt. - Quoi?34 34 Mi az? (fr.) A lány nem válaszolt. - Mon Dieu - lihegte Kingsley, és követte a lányt végig a folyosón. Sophia lerohant a lépcsőn, és Kingsley olyan gyorsan követte, amennyire csak tudta. Már csak az hiányzott, hogy a személyzet gyengének, szenvedőnek lássa. Lenyelte a kínt, és futott tovább. A lépcső alján meglátta Brutust, Domonicet és Max-et. A kutyák egy csapatban ültek, és vonyítottak. Megérintette Max meleg orrát. - Sadie? - kiáltott. Sophia könnyáztatta arccal lépett oda hozzá. Odamutatott. A szoba sötétjében Kingsley egy fekete árnyat látott. Ahogy közelebb lépet, az árny egy kutya alakját vette fel. Sadie... A kutya mozdulatlanul feküdt a fehér kövön, vér szivárgott a mellkasán levő sebből. Kingsley odanyúlt, és megérintette a vért. Sadie-t szíven szúrták.

- Oh, ma fille35 ... - suttogta Kingsley, és megsimogatta az állat bundáját. A falon maga mögött öt, vérrel írt szót látott. Csak ötöt. És egyik szó sem egy név volt. Azonban amint elolvasta őket, tudta, ki ölte meg a kutyáját, ki lopta el Nora aktáját, ki küldte a fényképet és gyújtotta fel Søren ágyát. 35 kicsikém (fr.) - Sophia? - Oui, monsieur? - Hívd fel Griffin Fiskét. És ha azt próbálja mondani, hogy még mindig nászúton van az új, igaz szerelmével, akkor mondd neki azt, hogy nemkívánatos személy lesz az Alvilágban, ha holnap délben nem vár a hálószobámban. - Oui. Bien sur. Sophia elrohant, és magára hagyta Kingsley-t a három rottweilerrel, akik egyetlen lánytestvérüket siratták. Kingsley tudta, mit éreznek. A falon levő írásra bámult. Christiannak igaza volt... mindenben igaza volt. Søren csak azt akarta, hogy Kingsley derítse ki, ki van a nyomukban. És most Kingsley tudta. Tudta, és soha nem fogja neki elmondani.

HUSZONHETEDIK DÉL Nora úgy ébredt, hogy a párnán Wesley feje volt mellette. Csak pár centi takaró és tizennégy év választotta el őket egymástól. De a kora reggeli fényben Wesley idegennek tűnt számára. Hová tűnt az a srác? A srác, aki úgy követte őt connecticuti házában, akár egy kölyökkutya, Nora minden teendőjét elvégezte, nehogy letartóztassák adócsalás miatt, kilakoltassák azért, mert nem fizeti a kölcsönt vagy kórházba szállítsák, mert nem eszik... Hová tűnt az a fiú? Az ő Wes-e... Az ő barnaszeműje. .. A kölyök, akit ugratott és kínzott. A fenébe is, amíg együtt laktak, gyakran nevezte fogadalmi gyűrűnek36, amíg Wesley négykézláb nem könyörgött neki, hogy hagyja abba. Ahogy nézte az alvót, önkéntelenül visszagondolt azokra az éjszakákra, amikor megállt a fiú hálószobája küszöbén, és hallgatta lassú, ritmikus lélegzetvételét, ami azt jelezte, hogy mély álomba merült. Nem igazán tudta, miért olyan vigasztaló érzés hallgatni az alvó Wesley-t, de úgy érezte, abból sosem elég. Miután elhagyta Sørent, nem sűrűn aludt együtt senkivel. Belement, megkapta, amit akart, majd eltűnt. A délelőtt tizenegy órás, egyedül elköltött reggeli teljesen megfelelt számára. Aztán egyszer csak ott volt ez a fiú a házában, aki reggel fél nyolckor kelt fel, minden rohadt hétvégén is. És reggelit készített Norának. És ügyelt a könyvelésére. És elintézte, hogy a csekkek időben be legyenek fizetve. A nyár alatt, amíg együtt éltek, hetente egyszer még a pázsitot is lenyírta. Wesley-vel való együttélése során fogalmazódtak meg benne a legszörnyűbb gondolatok. Egy éjszaka leült a fiú ágya szélére, és felolvasta neki az új regénye első fejezetét. Később, a saját ágyában eltűnődött, hogy anyának lenni is ilyen jó lenne-e - Dr. Seusst vagy Lewis Carrollt olvasni a saját fiának. Aztán egy héttel később Wesley kitisztította a kádja lefolyóját - megint 36 Utalás az 1990-es években az Egyesült Államokban kibontakozó mozgalomra. A keresztény fiatalok körében elterjedt szokás szerint a fogadalmi gyűrű jelzi azt, ha az örök hűség jeleként valaki nem akar házasság előtt szexuális életet élni. - a szerk. Nora hajszálaival volt tele. Nora figyelte, ahogy a fiú ott matat a szifon alatt, és arra gondolt, hogy egy félig-meddig normális sráccal kötött házasság talán nem az a lélekgyötrő rémálom lenne, aminek mindig is elképzelte. És amikor Nora túlságosan sokat írt az asztalnál, és teste minden porcikája úgy sajgott, mint egy rosszfajta verés után, Wesley berángatta a szobájába, lenyomta az ágyra, és megmasszí-

rozta a hátát nagy, erős kezeivel. Ettől elmúlt a fájdalom, és Nora azt gondolta, hogy nemcsak nem lenne gáz egy félig-meddig normális sráccal kötött házasság, de lehet, hogy talán tetszene is neki. Nem is csak talán. Nora megérintette Wesley sötétszőke haját. Talán hozzá tudna szokni, hogy ilyen hosszú. Talán. Ha nem lóg a szemébe. Wesley megrezzent álmában, és közelebb nyomult hozzá. Majd gyorsan ismét lenyugodott, és Nora elmosolyodott, amikor halkan felmordult, és arcát a párnába temette. Óvatosan, hogy ne ébressze fel, egy pillanatra felemelte a takarót. Meztelen. Mindketten meztelenek voltak, és együtt voltak Wesley ágyában. Miután szeretkeztek, rendbe hozták öltözetüket, és visszamentek a vendégházba. Nora azt gondolta, hogy Wes-szel lefekszenek aludni, de Wesley fejében legkevésbé az alvás járt. Amint beléptek a házba, máris elkezdtek lerepülni a ruhák. Kétszer szexeltek, amíg az ágyhoz értek egyszer az ajtóban, amint beléptek a házba, aztán pedig csak centikre a hálószobától. Nora mindkét alkalommal széttárt lábakkal feküdt, Wesley pedig rajta feküdt és benne volt. Furcsa... Soha nem szexelt még így, sima misszionárius pózban. Sem fájdalom, sem megkötözés, semmi, csak az egymásba fonódó testük. Soha nem hitte, hogy élvezni tudja az ilyen egyszerű szexet. Mindkétszer Wesley volt felül, de biztosan nem uralkodott Nora felett. Minden első behatoláskor megkérdezte, hogy jó-e, csináljon-e valamit máshogy, hogy Nora még jobban érezze magát. Nora fülébe suttogta, hogy mit csináljon, biztató szavakat suttogott neki. Sørennel soha nem csinált ilyet. Amikor Sørennel szexelt, az azon ritka alkalmak egyike volt, amikor hallgatott. Sørennek nem volt szüksége instrukciókra, nem kívánt bátorítást. Ha Nora bármelyikkel megpróbálkozott volna, abban a pillanatban kipeckelte volna a száját, és addig nem szabadította volna meg tőle, amíg nem végez vele. És amikor benne volt, mindig ő volt felül, míg Nora vagy hason feküdt, vagy négykézláb állt. Egyszer próbálták meg misszionárius pózban. Utolsó alkalommal Søren először egy borotvapengével nyitotta szét Norát. Amíg benne volt, Nora ilyeneket mondott neki, hogy "igen, uram': vagy "nem, uram': vagy egyszerűen csak azt, hogy "szeretem, uram”. Amint Wesley ágyában volt, Nora hanyatt döntötte a fiút, és ráült. Wesley-t láthatóan azonnal zavarni kezdte a helyzet. - Mi a baj? - kérdezte Nora, amint rákönyökölt a fiúra és hagyta, hogy mellbimbói súrolják a mellkasát. - Ez... furcsa érzés. - Furcsa? Hogy érted? - Nem tudom. Csak furcsa. Aaa. .. elég furcsa a szög. De a látvány tetszik. - Megsimogatta a mellét, és Nora felsóhajtott. - Jól van, de valami másra is rá kell vegyelek, mint a misszionárius póz. A vanília így is elég gázos ugratta, és aztán legördült róla. Wesley nagykifli pózt vette fel, és Nora érezte, ahogy erekciója a hátának nyomódik. Majd lábát átvetette a fiún, kezébe fogta a farkát, és magába csúsztatta. Wesley levegő után kapkodott, ahogy mélyebbre hatolt benne. - Így már jobb? Wesley csókokkal hintette Nora nyakát és vállát. - Abszolúte. Ez... jó. Nagyon jó. - A szavak elvesztek a Nora vállát és hátát érő csókok között. - Misszionárius póz és kiskifli-nagykifli - mondta Nora, ahogy Wesley beleborzolt a hajába. - Az Alvilág ezt soha nem tudhatja meg. Wesley abbahagyta a mozgást. - Miért, nem szabad? Nem jó neked? - Ne hagyd abba. Ne hagyd abba... - Nora maga mögé nyúlt, és megragadta Wesley csípőjét. Wesley nevetett, és folytatta. - Soha többé nem hagyom abba. Nora egy párnát húzott a mellkasához, és ráhajtotta a fejét, ahogy a fiú folytatta lassú, érzéki döfködését. - Nem... Ez jó nekem. Csak nekem ez egy kicsit más. Vagy nagyon domináns vagyok az ágyban felül vagyok, a férfi alul, általában lekötözve. Vagy...

- Vagy? - Vagy nagyon alárendelt. Mint... - Igen, tudom. - Wesley gyengéden megérintette Nora mellbimbója hegyét. - És mi olyan más bennünk? Csak a pozíciók? Kicsit mélyebbre és keményebben hatolt belé, és Nora hüvelye összeszorult körülötte. Néhány másodperc után Nora ismét levegőhöz jutott, és megszólalt. - Ööö... nem. Nehéz elmagyarázni. Amikor én vagyok a Domme vagy az alárendelt, abban a szerepben élek, a lényem másik része veszi át a hatalmat, és én leszek a Nora Sutherlin, ha én vagyok felül. Vagy ha Sørennel vagyok, én leszek a Kicsikéje. - A Kicsikéje? Nora bólintott. - Mindig így hív engem. Ez a becenevem. Mert ő elég nagy. - Igen, találkoztunk. Nora elvigyorodott a Wesley hangjában hallott undorral vegyes irigységtől. - Søren százkilencvenhárom centi magas. És én... én nem. - Nem akarom elhinni, hogy Kicsikémnek hív. Ez olyan. . . - Milyen? - Atyáskodó. Atyáskodó... Nora nem tudott vitába szállni ezzel. Végül is Søren Stearns atya. Mármint a nagyvilágnak. Öt perc ismeretség után megmondta Eleanornak az igazi nevét - a Sørent -, és azt mondta, szólítsa így, de csak akkor, ha négyszemközt vannak. Az, hogy Stearns atyának szólítsa, mindig is egy bensőséges tréfának tűnt. Még húsz év után is alig tudta komoly képpel kimondani. És mégis... szinte Søren nevelte fel. Amint megismerkedtek, Eleanor eddigi, mondhatni minimális kapcsolata is megszűnt a szüleivel. Egyes-egyedül Sørennek tartozott elszámolással. Még most is... az, hogy itt van, Wesley-vel, Søren ötlete volt, az ő ajándéka volt Norának. De Nora ha addig él is, sem jön rá, hogy miért. - Miért. .. - suttogta a takarónak, ahogy Wesley megrezzent és kinyitotta a szemét. - Mi miért? - mormolta, és közelebb húzta magához Norát. Egy pillanatig azon birkóztak, hogy kinek a karja hol legyen. Nora Sørennel reggelenként egyszerűen elhelyezkedett a férfi széles mellkasán - nem volt szükség birkózásra. Nora nem volt hozzászokva ehhez az "egymás mellett, egymással szemben, ki tudja, kinek a karja hol legyen"-dologhoz. - Mit csinálsz? - kérdezte Wesley, ahogy Nora közel fészkelte magát hozzá, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. - Azt hiszem, le kell vágnom a karomat, ha így akarok feküdni. Vagy neked kell levágnod a tiédet. - Nora, még soha nem bújtál össze senkivel? - Nem, így nem. Tessék. Te feküdj a hátadra. Én meg rád fekszem. - Jól van. Jól van... - Wesley a hátára gördült, és Nora a mellkasára feküdt. Wesley kifújta a levegőt, ahogy Nora elhelyezkedett. - Mi van, te ólomból vagy? - Tiszta izom és gonoszság vagyok. Ne cseszegess, inkább bújj hozzám. Wesley felnevetett, és átölelte. - Igenis, asszonyom. Nora lehunyta a szemét, és elhelyezkedett Wesley mellkasán - ami nem volt olyan széles, mint Sørené, de melegebb és közelibb. És Wesley fiatal szíve gyorsabban vert, mint Sørené. Ez a szokásos ritmusa vagy a természetes velejárója annak, hogy egy meztelen nő fekszik rajta? - Hogy érzed magad ma reggel? - kérdezte Nora, és szembenézett vele. - Jól - bólintott Wesley, majd eltűnődött. - Nagyon jól. Úgy érzem, ma bármire képes vagyok. - Üdv a szex utáni állapotban. Jó, ugye? - Nagyon. Árulni kéne a feketepiacon. - Árulják is. Marihuána a neve. - Kentucky első, nem hivatalos takarmánya.

Nora szeme tágra nyílt. - Napról napra jobban szeretem ezt az államot. Wesley felnyögött és felült, így Nora a hátára csúszott. Wesley könnyedén fenéken legyintette, és Nora a szükségesnél nagyobbat nyögött. Wesley döbbenten bámult rá. - Ne haragudj - mondta Nora. - A szokás hatalma. Mi az? - Menjünk. Felöltözve. - Mindkettő rémes ötlet. Miért és hová? - Meg kell tudnunk, mi történt Náspánggal! - Tényleg? Meg kell? - Nora kimászott az ágyból, és öltözködni kezdett. - Igen. Azt mondtad, Talel rendes ember, és nem ölné meg a saját lovát. Ha te hiszel neki, akkor én is. Végül is egyetlen épeszű lótulajdonos sem ölné meg a saját pénzfialóját. Akkor nem, ha nem akar kétségbeesetten, gyorsan pénzhez jutni. - És Talelnek van pénze, úgyhogy erről nem lehet szó. Más elmélet? - Nora felhúzta a farmerjét, és pólót vett. Talán le kellett volna zuhanyoznia, de nem akarta ezzel húzni az időt, és szinte élvezte, hogy érezte magán az együtt töltött éjszaka szagát. Nemcsak szinte. - Nincs. Menjünk át hozzá, és beszélgessünk el vele. - Jó terv. Te beszélgetsz. Én... nem annyira. - Rendben. Tíz perc múlva Nora Aston Martinjában ültek, és az autópályán száguldottak. - Hová megyünk? - kérdezte Nora, ahogy lekanyarodtak egy kijáratnál. Hagyta, hogy Wesley vezessen, mivel tudta az utat, és Nora azt tervezte, hogy rendkívüli mennyiségű kávét fog magába dönteni. - Párizsba. Nora félrenyelte a kávét. - Párizsba? Az kicsit több mint egynapi kocsiút, Wes. - A Kentuckybeli Párizsba. Ott van Talel farmja. Vagyis az egyik. - Hány nyavalyás farmja van ennek? - Kettővel kevesebb, mint nekünk. - Wesley Norára pillantott, és rákacsintott. Nora a szemét forgatta. - Ennyit a félig-meddig normális pasi-fantáziámról. - Mi? Ki itt a félig-meddig normális pasi? - Te. Vagyis csak voltál. Amikor együtt éltünk. Néha azon kaptam magam, hogy eltűnődtem, milyen jó lenne egy félig-meddig normális pasival lenni. A "félig"-et úgy értem, hogy te jóképűbb vagy, mint az igazi normális pasik. És okosabb. És szűz. Mármint akkor az voltál. De most már nem vagy ilyen. Az Istennél is több pénzed van. Vagy legalábbis több pénzed van, mint Talelnek. - Az a szüleim pénze. De egy nap én fogom örökölni, azt hiszem. A legutóbbi mérések szerint tízezer hold föld, a Maryland- és Tennessee-beli precíziós gazdaságok. Kétszáz, kiképzés alatt álló ló. Öthatszáz tenyészkanca és csikó. Nora elfordult, és kibámult a kocsiablakon. Még soha életében nem látott ennyi zöldet. - Mihez kezdesz majd a birodalmaddal? Wesley megrázta a fejét. - Nem tudom. Az a mennyiségű munka, amit apám naponta végez - őrültség. Amióta az eszemet tudom, minden áldott nap hajnali fél ötkor kel. Erősnek és egészségesnek tűnik, de tízéves korom óta küzd különböző fekélyekkel. - Add el. - Tessék? - Add el. Add el az egészet. Szabadulj meg tőle, ha nincs szükséged rá. Te Connecticutba jártál egyetemre, és egy büdös szót nem meséltél az itteni életedről. Elmentünk lovagolni, de csak a móka kedvéért. Orvos akarsz lenni, nem egy birodalom feje, igaz? - Igaz.

- Akkor add el. Griffin is eladta a nagyapja lovait. Soha nem nézett vissza. - Ez a farm egy legenda. És generációk óta a családom tulajdonában van. Ez apám mániája. Apám öröksége. - Az én apám öröksége az autótolvajlás, az autók feldarabolása és a maffia általi kinyíratás, Wes. Csak azért, mert a szüleinknek fontos valami, még nem kell, hogy nekünk is az legyen. Wesley megrázta a fejét. - Nem megy. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha eladnám a The Railst. - Akkor mi a másik megoldás? - Nem tudom. Anyával már beszéltünk róla. Szerinte vegyek el egy olyan nőt, aki szereti a lovakat, és hagyjam, hogy ő irányítsa a farmot, míg én azt csinálom, amit akarok. Anya allergiás a lovakra. Minden héten injekciókúrára kell járnia, csak hogy levegőt kapjon az orrán keresztül. Nora nevetett. - Tetszik az anyukád. Jó a gondolkodásmódja. Keresünk neked egy olyan feleséget, aki imádja az ilyesmit, te pedig mehetsz doktorosdit jásztani. - Inkább olyan feleség kellene, aki engem imád. - Ez butaság. Nora és Wesley egész Párizsig butaságokról beszélgettek. Amikor odakanyarodtak az Unstableside Farms elé, Nora akarata ellenére ismét hangosan felkiáltott. - Mi az? - akarta tudni Wesley. - Wesley, ez kész őrület. Miért lakik Kentuckyban mindenki egy kibaszott palotában? - Eszerint el kell vigyelek Kentucky keleti részébe. Nagyon kevés betekintést nyersz ennek az államnak az életébe. - Kelet-Kentuckyba? Miért, mi van ott? - Láttad a Gyilkos túra című filmet? Nora feltolta a napszemüvegét, és felnevetett. - Hogy láttam-e, Wesley? Én magam átéltem. Wesley a szemét forgatta, és leparkolta a kocsit a hatalmas, koloniális stílusú udvarház főépületének számító építmény előtti, kör alakú parkolóban. - Unstable37? Imádnivaló - mondta Nora. - Talel túlságosan is élvezi az angoltudását. 37 Az unstable szó jelentése: ingatag. - a ford. - A lovainak is mindig fura nevet ad. Nálunk minden lovat anya nevez el, és ő elég konzervatív. Nincsenek BDSM utalások. - Én is szeretnék elnevezni egy lovat. - Ha itt maradsz, mostantól minden lovat te nevezhetsz el. Nora szíve összefacsarodott Wesley mosolyától. Annyira megszokta, hogy Søren szereti, hogy szinte már nem is vette észre. Søren szerelme olyan volt, mint az égbolt - hatalmas és mindenütt mindig jelen levő. Nora úgy gondolta, ha Søren szerelme elmúlna, az olyan lenne, mintha egyszer csak kisétálna éjszaka a szabadba, és a csillagok nem volnának a helyükön. De Wesley szerelme... olyan különösnek tűnt számára, olyan újnak. Honnan táplálkozik? És miért? Előbb értené meg a csillagok eredetét, mint azt, hogy ez a gyönyörű fiú, aki olyan édes és tiszta, miért szeretne egy ilyen nőt, mint amilyen ő. Wesley csöngetett a bejárati ajtónál, és várakozás közben megfogta Nora kezét. - Szóval az ember csak idejön és becsönget? – kérdezte Nora. Megdöbbentette, hogy nincsenek testőrök. - Nem. Az ember nem. De én igen. - Ismét Norára nevetett, és Nora kinyújtotta a nyelvét. - Jól van. Értem. Tiéd egész Kentucky. Ha visszamegyünk New Yorkba, minden olyan helyre elviszlek, ahová csak én tudlak bejuttatni. - Muszáj lesz?

- Mit lesz muszáj? Olyan helyekre menni, ahová csak én tudlak bejuttatni? - Nem. - Wesley arcáról eltűnt a mosoly. – Visszamenni New Yorkba. Nora mélyet sóhajtott, és megszorította a fiú kezét. - Ez a te világod, kölyök. Nem az enyém. Tudod, hogy én nem ide tartozom. - Egyszer azt mondtad, hogy imádod a déli fertályt. - Az anális szexről beszéltem. - Hát persze. Az ajtó kinyílt, Wesley bemutatkozott a fiatal nőnek, aki kinyitotta, és azon nyomban beterelte őket, mielőtt még Wesley kimondta volna a nevét. Amikor a nő hátat fordított nekik, Nora kinyújtotta a nyelvét Wesley-re. - Nagymenő - suttogta. - Nagy pénz - válaszolta Wesley, aki nemigen volt elégedett magával. Nora együttérzett vele. Wesley-t nem igazán érdekelte a lóversenyzés. A másfél év alatt, amíg együtt éltek, állandóan az orvosi egyetemről szőtt álmairól beszélt - arról, hogy gyerekorvos lesz, olyan gyerekeket kezel majd, mint amilyen ő is volt, akik l-es típusú cukorbetegséggel meg ilyenekkel küzdenek. Embereken, gyerekeken segít majd. Épp annyira érdekelte a családja vagyona, mint amennyire Sørent. Søren minden egyes centet elajándékozott, amit örökölt. Pénzalapja Kingsley-hez vándorolt, aki abból hozta létre az Alvilág birodalmát. Örökségének nagy részét két nővére kapta. Katolikus lelkészként évi harmincezer dollárt keresett. Természetesen mivel Kingsley a közelében volt, Søren mindent és mindenkit megkapott, amire csak szüksége volt. És Nora is ellátta nagyzongorával és finom szálú, egyiptomi pamutlepedőkkel. Még Søren tiltakozása ellenére is. Nora megszorította Wesley kezét, ahogy Talel - aki farmerben és fekete ingben volt, és egzotikusan jóképű volt, mint mindig - lesietett a lépcsőn, és mosolyogva üdvözölte őket. - Mindig jó a napom, ha Kentucky hercege és az Alvilág királynője látogat meg. - Talel kezet rázott Wesley-vel, és arcon csókolta Norát. - Az Alvilág volt királynője - mondta Nora. - Nyugdíjba vonultam. - Hallottam a pletykát. Akkoriban nem hittem el. Most sem hiszem el. Hadd vigyem körbe az istállók körül, és adjak a kezébe egy lovaglópálcát. Meglátjuk, mikor kezd el ütlegelni vele valakit. Nora bánatosan felsóhajtott. - Hiányoznak a lovaglópálcáim. A pirosat természetesen megtartottam. - Ha nem lenne meg, Artur király lenne, az Excalibur nélkül. Egyébként minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte Talel, ahogy beterelte őket az elülső helyiségbe. Nora szeme elkerekedett az ezüstserlegek és trófeák láttán, melyekkel tele volt a hatalmas nappali. Mindenütt ott voltak - a kandallópárkányon, a polcokon, asztalokon és emelvényeken. A serlegekből masnik kandikáltak ki. Széles szalagok kígyóztak a trófeákon. - Affene. - Nora helyeslően bólintott. - Ha lenyűgözik győzelmeim - mondta Talel, és mosolyogva körülnézett -, az csak azért van, mert még nem látta a győzelmi szobát a The Railsben. - Nem, nem láttam. Miért is, Wes? - Mert apa nem enged be a házba - emlékeztette Wesley. – Ja, igen. Elfelejtettem. Mindegy is. Talel... Igazából Náspáng miatt jöttünk. Mi a fene történt? Talel mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. - Ezt próbáljuk kideríteni. Egy enyhe vértolulás miatt gyógyszert szedett. Lehet, hogy az adagolás nem volt megfelelő. Nem tudom biztosra mondani. Nagy tragédia. Csodálatos ló volt. Lenyűgöző sebessége és állóképessége volt. Bármilyen terepen futott. A derbire teremtették. - És helyes is volt - mondta Nora összevont szemöldökkel. - És helyes is volt. - Talel gyorsan megszorította Nora kezét. - Ki nyomoz az ügyben? - kérdezte Wesley, és pillantásra sem méltatta a szobában levő díjakat. Nora látta, hogy a fiú egyenesen Talelt nézi. Nyilván nem gyanította, hogy bármi1yen piszkos üzelmekbe keveredett volna.

- A szokásos - a derbi állatorvosa, a biztosítótársaság. Náspáng negyvenre volt biztosítva. Nora érezte, hogy a szeme majdnem kiugrik a helyéből. - Negyvenmillióra? - Konzervatívok vagyunk. Olyan nagy csapás... – Talel felsóhajtott. - Igyekszem addig nem gondolkodni rajta, amíg vége nincs a vizsgálatnak. Nem akarom, hogy fejek hulljanak. Biztos vagyok benne, hogy puszta véletlen, szerencsétlen baleset volt. Jó lenne visszakapni a lovamat. - Tudom, mit érez - mondta Wesley. - Tavaly Aforizma kimúlt kólikában. Apa úgy viselkedett, mintha a legjobb barátja halt volna meg. - Aforizma szép állat volt, különleges fajta. Ahogy Náspáng is. De van még pár különlegességünk. - Nem baj, ha körbenézünk az istállóknál? - kérdezte Wesley. - Apa azt mondta Norának, hogy nem mehet a lovaink közelébe. Gyakran elfogja a vágy, hogy lovacskázzon. Talel csak egy kis szünet után válaszolt. - Persze. Szívesen kísérőül szegődnék, de ma tele vagyok tárgyalással, az eset miatt. Maguk mellé adjam kíséretnek az intézőmet? Wesley legyintett. - Boldogulunk magunk is. - Bocsássanak meg, de kérem, csak a csődörök istállóját látogassák. A többiben bizonyos felújításokat eszközlünk. Csak a testi épségük miatt mondom. A csődörök a főistállóban vannak. - Persze - mondta Wesley. - Nora csak lovakat szeretne látni. Norának sikerült komoly arcot vágnia. Mr. Railey nem tiltotta ki az istállókból. Lehet, hogy eszébe jutott, de nem mondta ki, hogy Nora nem mehet a lovak közelébe. - Úrnőm, örültem, mint mindig. - Talel kétfelől arcon csókolta Norát, aki megveregette a feje búbját, olyan lekezelően, amennyire csak tudta. - A régi idők emlékére. Nora és Wesley kiléptek a házból, majd megálltak a verandán. - Mi az? - kérdezte Nora, és Wesley hangosan kifújta az orrán a levegőt. - Valami bűzlik. - Csak a lószar. Azt hiszem, ráragadt a cipőmre. - Nora felemelte a lábát. - Nem szó szerint bűzlik. Nem tudom. Van valami furcsa Náspáng esetében. Talelnek zaklatottabbnak kéne lennie. Az a ló egy pénzfialó volt. És a fedezési költségekben egy év alatt negyvenmilliót hozhatott volna. - És? - Egyes lovak húsz évig vagy még tovább is élnek. Az a ló száz-kétszázmillió dollárt fialhatott volna neki a következő tíz év során. - De Talel a Jóistennél is gazdagabb. Az csak zsebpénz neki. - Nora, százmillió dollár senkinek nem zsebpénz. Gyere! Nora követte a fiút a kocsiig, és némán autóztak vagy egy kilométert, ahol fél tucat istálló állt körben a kocsi feljáró végén. Otthagyták a kocsit, és odagyalogoltak a legközelebb álló istállóhoz. Nora füttyentett, ahogy beléptek. - Wesley, ez nevetséges - mondta, és körülnézett. Ismerek olyan connecticuti biztosítási igazgatókat, akiknek a házai nem olyan díszesek, mint ezek az istállók. - Nekem mondod? A The Railsen a lovaknak úsztatói vannak, fűtött istállói, fürdői. .. A legjobb lovainkhoz masszőr jár, homeopátiás orvos végez akupresszúrát rajtuk... Őrület, mennyire elkényeztetettek ezek a nyamvadt állatok. Odasétáltak az istálló középső folyosójához. A lovak kidugták a fejüket a bokszukból, és nyűgösen rájuk nyihogtak. Nora odanyúlt, hogy megsimogassa az egyiket, de Wesley visszahúzta a kezét. - Tudom, tudom. Ezek telivérek, nem kiscicák. Harapnak. - Pontosan. És keményen harapnak. - Ahogy én is - mondta Nora, és Wesley-re vicsorgott. Egy nagy, barna ló felé horkantott, és Nora válaszul rámorgott. A ló döbbenten rábámult, majd viszszatért a bokszába. - Mégis mi a nyavalyát. .. A francba!

Nora megragadta Wesley ingét, ahogy megbotlott valamiben, és majdnem elesett. - Nora! Jól vagy? - Mi a faszom ez? Belerúgtam valamibe. Ne haragudj. - Lehajolt, és beletúrt a szalmába, majd kihúzott egy darab rothadt fát, melynek végén rozsdás ezüst forgópánt volt. Wesley elvette tőle a táblát, és megszemlélte. - Furcsa. - Mi a furcsa? - kérdezte Nora. Wesley nem válaszolt. Megfordult, és végigment a folyosón még egyszer, mindegyik boksznál megállva. - Wes... Mi folyik itt? Wesley megrázta a fejét. - Nem tudom. Gyere. Nézzük meg a kancákat. Egyik kezében a rothadt táblával megfogta Nora kezét, és szinte kirángatta az istállóból. - Talel azt kérte, hogy maradjunk a csődöröknél. - Tudom. Éppen ezért nem maradunk itt. A csődörök nagy pénzt hoznak. Az embereket mindig ők érdeklik. Azok ott díjnyertes lovak. Én szeretném látni, hogy a többiek hogy élnek. Wesley rendkívül ébernek tűnt, ahogy kiléptek a csődörök istállóiból, és elindultak egy ösvényen, amely egy zöld szélű, fehér istállóhoz vezetett. Ez is elegánsnak és jól karbantartottnak látszott, de amikor Wesley az ajtóhoz ért, és meglátott egy nagy, ezüst lakatott fityegni az ajtón, káromkodásban tört ki. - A francba! Zárva van. - Olyan mereven bámulta a lakatot, hogy Nora azt gondolta, puszta akaraterővel akarja kinyitni. - Miért zárják be a kancákat, és miért nem zárják be a díjnyertes csődöröket? - Én is ezt kérdezem. - Akkor derítsük ki a választ. Nora elhaladt Wesley mellett, kinyitotta a táskáját, és kihúzta zárnyitó készletét. - Fedezz. - Nora, mit művelsz? - Ne ijedezz már! Kinyitom a zárat. Egy pillanat. - Honnan tudsz te zárakat kinyitni? És miért van zárnyitó készlet a táskádban? - Wesley, fiacskám, tizenöt éves koromban tartóztattak le. Mármint először. Azóta még tizenkétszer. Ha az embert annyiszor tartóztatják le, mint engem, akkor elkezd minden eshetőségre felkészülni. - Nora... Nora kinyitotta a zárat, ami leesett. Beosontak az istállóba, és becsukták maguk mögött az ajtót. - Jól van. - Nora odafordult Wesley-hez. - Søren imádja a megkötözéses játékokat. Döbbenetes, mi? - Szóhoz sem jutok. Nora a szemét forgatta. - Csak azért tanultam meg, hogyan lehet zárakat kinyitni, hogy bosszanthassam. Szerettem volna, hogy tudja, hogy bármibe is rak, ki tudok szabadulni belőle. Még akkor is, ha meg sem próbáltam. - Miért? Azt hittem, szereted. - Szeretem. A szerelem és a vészterv egymást nem kölcsönösen kizáró tényezők. Sőt, mindkettő különösen javasolt. - Nora talált egy kapcsolót, és felkattintotta. - Ez nagyon furcsa. - Igen, nekem mondod? Némán körülnéztek az istállóban. Üres volt. Teljesen üres. Se lovak, se lószerszámok, se személyzet, se zsokék, se semmi. Csak régi, rothadó szalma a földön a rájuk ereszkedő sötétségben. - Úgy tűnik, jó ideje üres. - Wesley minden bokszba bekukkantott. - Igen, így érzem. Furcsa, hogy minden üres istállóra lakatot tesznek, nem pedig arra, ahol az aranytojást tojó lovak vannak. - Nézzük meg a többit is! - Van egy sejtésem. Nora követte Wesley-t a második istállótói a harmadikig. Az is le volt lakatolva. Az is üres volt. A negyedik és ötödik is. Se lovak, se semmi.

- Mi a fene folyik itt? - Wesley megállt az utolsó bokszban, és bámulta az ürességet. - Mondd meg te! Te vagy a lószakértő. - Nem tudom. Hacsak Talel nem vitette át minden lovát egy másik farmra. .. De ennek semmi értelme. Egy ekkora tanyán több száz lónak kellene lennie - csikóknak, csődöröknek, kancáknak. Még akkor is, ha az összes lovát átvitette máshová, legalább pár kancát itt hagyhatott volna, amelyek másokéi, de itt szállásolják el őket pénzért. Mi legalább száz olyan ló ellátását biztosítjuk, amely nem a miénk. - Fel kellene keressem, hogy megkérdezzem tőle. Nekem bármit elmond. - Ne kérdezd meg. Még ne. Előbb megkérdeznék tőle valamit én. - És mit? Wesley felemelte a csődör karámjának tábláját. - Friss festék a rothadó fán, Nora? Az első kérdésem az lesz, hogy egy milliárdosnak miért nincs pénze arra, hogy megjavítsa a törött istállóajtót? Nora a fára nézett, majd Wesley-re. Wesley meglátott valamit a szemében, valamiféle megértést. Várt, de Nora úgy tűnt, nem ad magyarázatot. Mélyet sóhajtott, és a szemében ismét kihunyt a fényt. - Ez egy rohadt jó kérdés.

HUSZONNYOLCAD1K ÉSZAK A MÚLT Kingsley mély torokhangon felnyögött - a nyögést Søren hallgattatta el a szájával. Meghúzta a kötelet, mely az ágy hideg fémvégéhez kötözte, de nem tudta kiszabadítani magát. Ez színtiszta kínzás volt. Kingsley keze-lába oda volt kötve az ágyhoz, míg Søren lassan, gyengéden csókolta. A szája, a nyaka, a kulcscsontja és a mellkas a majdnem öt teljes perc figyelmét élvezhették. . . - Kérem... S'il vous plait... - könyörgött Kingsley, és azt sem tudta, miért és mi után könyörög. Søren soha nem teljesítette a könyörgéseit - sem azt, ha kegyelemért könyörgött, sem azt, ha közösülésért. Minden Søren tempója szerint történt, egyedül csak az ő akarata szerint. De Kingsley úgy érezte, muszáj könyörögnie, kérlelnie. Egyetlen lány sem csókolt így. Tárgynak érezte magát, semmi többnek. Amikor Søren megcsókolta, Kingsley tudta, hogy ez csakis Søren érdekében történik. A fájdalom Sørené. A gyönyör is az övé. Kingsley csakis Søren miatt létezett, és ezt tudta. Egy hónappal ezelőtt kivételes helyzetével dicsekedett Sørennek - azzal, hogy egy francia család egyetlen fia. Anyja imádta őt, és semmit nem követelt tőle. Apja elkényeztette. Nővére végezte el mindazt, amit Kingsley-től soha nem vártak el. Egy kis herceg volt... Igen, egy Le Petit Prince lett belőle. És az anyja minden éjjel felolvasott neki A kis hercegből, ami a kedvenc meséje volt. De Søren alatt Kingsley sem herceg nem volt, sem király. Nem volt más, csak egy szolga, egy rabszolga, egy test, amelyet Søren használ és kihasznál. Kingsley-nek semmi nem okozott nagyobb örömet, mint az, ha éjszaka elosonhatott a remetelakba, és ott találta Sørent, amint várt rá. Kingsley ilyenkor levette a koronát, melyet szülei helyeztek a fejére már azzal is, hogy a Kingsley38 nevet adták neki, habár nemigen létezett kevésbé franciásabb név -, és Søren lába elé helyezte. És egész éjszakára a hercegből szolga lett, a királyból pedig közember. 38 A név jelentése: "a király mezeje". - a ford. Søren végigfuttatta a kezét Kingsley mellkasán, a hasán, és keze még lejjebb csúszott. Kingsley felnyögött a szinte fájdalomközeli vágytól, a hihetetlen kíntól. Meg kell, hogy érintse. .. hamarosan. De Søren keze és szája minden egyes porcikáját bejárta, kivéve ott, ahol a leginkább vágyott a csókra, ahol a legkétségbeesettebben vágyott az érintésre. - Maga gyűlöl engem - suttogta Kingsley, és Søren belenevetett a bőrébe.

- Annyira nem érdekelsz, hogy gyűlöljelek. - Søren szája Kingsley fülét érintette, és végigcsókolta a nyakszirtjétől a válláig. - Semmit nem jelentesz nekem. - Ezért akar megölni? - Kingsley megemelte a csípőjét, valamiféle kielégülést keresve, de nem érzett mást, csak megújult nyomást a gyomrában. Ha nem vigyáz, még elélvez. És ennél több esze volt. Søren véresre verné, ha valaha is az engedélye nélkül élvezne el. A háta alsó részén bizonyítékként ott volt az egyhetes hurka. - Soha nem ölnélek meg - mondta Søren, és végigsimított Kingsley belső combján. Masszírozta, végigfuttatta rajta ujjait Kingsley fájdalmasan ágaskodó, merev hímtagjáig, majd újra elhúzta. Csak egy másik férfi érthette meg ennek a fajta izgatásnak a totális kínját. Csak egy Sørenhez hasonló szadista volt képes ilyen mértékű fájdalmat okozni. - Értékes időmet pazarolnám azzal, ha megölnének. - Ha megölne, mást kellene keresnie, akit így kínozhat - mondta Kingsley nevetve, bár szemei ki nem ontott, tehetetlen könnyekkel voltak tele. - Pontosan, pazarolnám... - Søren megcsókolta a bordáit. - Az... - Megcsókolta a csípőjét. - Időmet. - Megcsókolta a hasát, alig két centire attól, ahol Kingsley annyira vágyott a csókjára. - Úgyis meghalok, ha nem enged elélvezni. - A túlzás iránti hajlamod zavarba ejtő. Szégyellhetnéd magad. - Szégyellem is. Vagy szégyellném, ha lenne bennem szégyenérzet. .. De nincs. . - Nincs szégyen benned? Az ember azt hinné, hogy akiben nincs szégyenérzet, az jobban könyörögne, mint ahogy most te... Kingsley hallotta a célzást Søren hangjában, és majdnem boldogan felnevetett. Søren néha ezt csinálta, a vágyott válasz felé irányította. Kingsley ilyenkor érezte a legerősebben, hogy szolga, hogy gyerek, hogy tulajdon. Søren azt akarta, hogy Kingsley szerepeljen neki - könyörögjön, ha könyörögni kell, sírjon, ha sírni kell, és mindig, mindig adja meg magát neki, mivel a megadás volt az, amire Søren a leginkább vágyott. Megadás... Kingsley addig nem értette, amíg el nem töltötte első, teljes éjszakáját Sørennel. Az első éjszaka az erdőben egyszerűen megtörte a testét. A második pedig az akaratát. De a remetelakban töltött első, közös éjszakájuk után, amely egészen hajnalig tartott, Kingsley megtanulta hogy a adás nem azt jelenti, hogy megadod magad az ellenségednek. Hanem hogy megadod magad a szövetségesednek. Habár Søren soha nem vallotta be, hogy szerelmes Kingsley-be, még azt sem mondta, hogy vonzódik hozzá, Kingsley minden egyes többes számú mondatból kiérezte ezt aznap éjjel. - Itt kellene maradnunk ma este - mondta Søren. - Aludnunk kellene - legalább egy kicsit - suttogta Søren. - Nem kellene együtt visszamenni. Valaki még meglát jelentette ki reggel. Az első, a remetelakban töltött éjszakájukon Søren megverte Kingsley-t, majd arccal lefelé az ágyhoz kötözte, újra és újra beléhatolt. És minden lökésnél Kingsley azt suttogta a lepedőbe, hogy Je taime. Vagy ezerszer kimondta aznap éjszaka. Vagy ezerszer komolyan is gondolta. Másnap reggel úgy ébredt, hogy a feje Søren hasán volt, és a tökéletes zongoristaujjak a hajába túrtak. A fájdalom szinte mozdulatlanná merevítette, de nem tudta abbahagyni a mosolygást. A kápolnában azon a héten az egyik pap Jákobról tartott igehirdetést, aki addig tusakodott egy angyallal, amíg ki nem csikart belőle egy ígéretet - egy angyallal, akiről kiderült, hogy maga Isten. Jákob aznap este megkapta az áldását, és vele együtt a sántítását, ami soha nem gyógyult meg. Kingsley aznap reggel elsántikált Sørentől, és minden közös éjszakájuk reggelén ugyanez történt. Kingsley elsántikált, és tudta, hogy nem azért sántít, mert megátkozták, hanem mert megáldották. Úgyhogy ha Søren azt akarta, hogy könyörögjön, hát könyörgött. És tényleg könyörgött. - Kérem! - Felsóhajtott. - Monsieur! Mindent megteszek, amit kér tőlem. Akármit. Csak hadd élvezzek el! Kérem! És így tovább. Kingsley lealacsonyította magát, ahogy Søren folytatta érzéki támadását. Támadás volt - mert támadásnak érezte. Minél gyengédebben ért hozzá Søren, Kingsley annál jobban

vágyott rá. Bármilyen erőszak kevésbé fájt, mint ez a fajta gyengédség. Csak Søren volt képes ilyen brutálisan fájdalmassá tenni a gyönyört. Lágy érintései nyomán Kingsley minden egyes idegvégződése felszikrázott. Miután Søren egy órán át simogatta a kezével, a szájával, minden érintése olyan volt, mintha smirglipapírt húzogatnának nyílt seben. - Még - parancsolta Søren, és csókot nyomott Kingsley torka mélyedésébe, majd lassan végigcsókolta a mellkasát, a hasát. - Adja meg a megkönnyebbülést, és örökre a magáé leszek - fogadkozott Kingsley. - A testem, a szívem, a lelkem... Vigye, csak engedje meg, hogy. . . - Már így is az enyém vagy. - Søren nyelve gyengéden végigszaladt Kingsley oldalának érzékeny bőrén - azon a részen, ami egy kicsit csiklandós volt. Könnyek potyogtak a szeméből Søren hajára. El akart élvezni, de nem tudott. Muszáj volt, hogy megérintse. - Teljesen enyém vagy, amennyi vagy, ami ugyan nem sok. Enyém a tested... - Søren mindkét keze felsiklott Kingsley megkötözött karján. - Enyém a szíved... - Száját Kingsley mellkasára nyomta. - És mivel francia vagy, és nem vagy katolikus, nem is vagyok biztos benne, hogy van lelked... - Van lelkem: a farkamban tartom. Nyugodtan szopd ki - mondta Kingsley, aki most már kétségbeesetten provokálta Sørent. Søren a pimaszságot egy gyors, kemény pofonnal honorálta. - Így nem kapod meg, amit akarsz. - Akkor mondja meg, hogyan, kérem... - Kingsley hangja elcsuklott, a torka elszorult. - Nincs semmi, amit ne tennék meg, ha megengedi, hogy elélvezzek. Semmi! - Semmi? - Søren ráült, lefogta a combjaival. Amint Kingsley belépett a remetelakba, levetkőztette, de Sørenen még mindig rajta volt a nadrágja, az inge, a mellénye és a nyakkendője. A vágy, hogy érezze Søren bőrét, majdnem olyan erejű volt, mint a vágy, hogy elélvezhessen. - Akkor hagynád, hogy megint szodomizáljalak? - Istenem, igen. - Kingsley lenyelte a torkában levő gombócot. Az első, ma esti verés után Søren ráfektette egy székre, és szodomizálta. Megparancsolta, hogy ne élvezzen el, és nem nyúlt máshoz, csak a vállához, amíg benne volt. - Hagynád, hogy felhasítsalak? Kingsley várt, majd bólintott. - Oui. Bármit. - Søren eddig csak egyszer hasította fel, és a borotvapenge látványa egyszerre rémítette meg és ajzotta fel Kingsley-t. Még soha nem látta, hogy Søren szeme ennyire elfeketült volna a vágytól, mint amikor meglátta Kingsley piros vérét olajbarna bőrén. Hogy újra láthassa azt a tekintetet, Kingsley akár azt is megengedné Sørennek, hogy a nyelvét kivágja, ha ezt akarja. Søren két keze Kingsley csuklójáról a vállára siklott. . . Végig a mellkasán, le a hasán, majd megint fel, majd végül megállt, amikor is összeszorult Kingsley torka körül. - Hagynád, hogy megöljelek? Kingsley nagyot nyelt, és érezte, hogy ádámcsutkája Søren kezének nyomódik. Azt suttogta: - Igen. - Jó. - Søren ujjai megszorultak a torka körül, és egyetlen gyönyörű, borzalmas pillanatig Kingsley meglátta az eljövendő világ fehér fényét, és Istent látta maga előtt állni. De aztán a kéz eltűnt a nyakáról, és hihetetlen forróságot érzett. Søren egyik ujját beledugta a testébe, és amikor megérintette azt a helyet, amelytől hullámokban öntötte el a gyönyör, Kingsley összerezzent. Egyetlen torokhangú kiáltással beleélvezett Søren szájába. Az orgazmus egy örökkévalóságig tartott, olyan sokáig, hogy Kingsley nem csupán azt érezte, hogy soha nem ér véget, de félt attól, hogy soha nem ér véget. A megkönnyebbülés újabb és újabb hullámai suhantak át rajta. Később rájött, hogy csak másodpercekig tarthatott, de a puszta megkönnyebbülés, hogy végre, egy óra kínzás után, végre... Végül hogy megengedték neki, hogy elélvezzen, megfosztotta érzékeitől, elveszítette az időérzékét. Sørennek megvolt ez a hatalma. Nem csupán Kingsley adta meg magát az akaratának, hanem az idő is.

Egy nappal vagy pár perccel később Kingsley körül oszladozni kezdett a köd. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Søren elkezdi kioldozni a bokáját a kötelekből. - Merci - lihegte Kingsley, és mosoly ömlött szét az arcán. - De rien. - Søren szépen összehajtogatta a kötelet. Kingsley imádta nézni, ahogy a kötéllel foglalatoskodik - olyan természetes kecsesség vette körül. Minden, amit Kingsley-vel csinált, olyan fegyelmezett volt, olyan rituális. Még a verésnek is megvolt a maga sajátos szépsége. - Ügyes voltál. - Igyekszem örömet okozni. - Kingsley már kimondta, mielőtt végiggondolta volna. Pesszimista hangon szólalt meg, azt érezte, amit mindig is, hogy soha nem lesz érdemes igazán Søren figyelmére. Søren kiszabadította a csuklóját, és Kingsley kinyújtotta a karját, hogy a vér visszatérjen hideg ujjaiba. Összerezzent, amikor ismét megérezte Søren kezét az arcán - most nem pofon volt, hanem könnyed érintés. - Azt teszed - mondta Søren, és megkocogtatta Kingsley állát, mielőtt elhagyta az ágyat. Kingsley ülőhelyzetbe gördült, és magára húzta a takarót. Az egyórás kínzás alatt szinte izzadt a vágytól. Most hűvöset érzett, szinte fázott, és olyan nyugodt volt, hogy tudta, ha egyedül marad, és senki nem zavarja, átaludja a következő tíz órát. - Igen? - Ne tűnj olyan meglepettnek. Miért gondolod, hogy nem okozol örömet nekem? - Søren kihozott egy kis ládát a raktárból, amit arra használtak, hogy abban rejtegessék a hevenyészett kötelékeket és öveket, amelyekkel Søren Kingsley-t verte. Kingsley vállat vont. - Je ne sais pas. Mais... olyan sokat kérsz tőlem. El sem akarom hinni, hogy megadom neked, amit akarsz. - Kingsley, az életedet helyezed a kezembe. Nincs semmi, amit akartam, amit nem engedtél, hogy megtegyem veled. Elmondhatatlanul nagy örömet okozol. Kingsley arca átforrósodott, ahogy elpirult a bóktól. A pillanat hevében Søren a legborzalmasabb dolgokat mondta Kingsley-nek - hogy semmi, egy rabszolga, egy szolga, csupán egy tárgy, mellyel Søren kielégül. Talán ezeket nem gondolta komolyan? Vagy csak akkor gondolta komolyan és utána már nem? Vagy talán... Talán komolyan gondolta őket, és örömet okozott neki, hogy Kingsley nem tiltakozott? - Én... - Kingsley bólintott, ahogy maga köré vonta a takarót. - Örülök, hogy örömet okozhatok. Ez a legfontosabb. Søren odament az ágyhoz, és megérintette Kingsley egy hajtincsét. Kingsley kényszerítette magát, hogy ne moccanjon meg. Szerette volna elfordítani a fejét, és megcsókolni Søren nyitott tenyerét, de erős maradt. Ma már eléggé lealacsonyította magát. - Ez kell, hogy a legfontosabb legyen. - Søren rámosolygott, majd gyengéden megsimogatta ujj hegyével Kingsley duzzadt ajkait. Kingsley felnyögött, és Søren felnevetett, majd visszament a ládához. - Seggfej! - mondta Kingsley, kedvenc amerikai szitok szavát használva. - Már csak ezért is plusz verést kapsz legközelebb. Kingsley oldalára gördült, és mélyen befúrta magát a takaró alá. - Az mikor lesz? Hamarosan? - Ezt mindig megkérdezte, és mindig azért imádkozott, hogy a válasz igen legyen. - Ca dépende.39 - Søren visszament az ágyhoz, és megállt a végében. Kingsley drámaian forgatta a szemét, ahogy felült, és elkezdte kigombolni Søren mellényét. Minden feladat közül, amit Søren rárótt, ez volt Kingsley kedvence, hogy levetkőztesse az alváshoz. A legkevésbé azt akarta, hogy Søren megtudja, hogy mennyire szeret a ruháival foglalatoskodni - gyengéden, egyesével levette őket, összehajtogatta, és szépen letette, bár Kingsley saját ruhái csak szétszórva hevertek a padlón. Søren soha nem szalasztotta el az alkalmat, hogy rálépjen Kingsley ruháira, amikor keresztülvágott a remetelakon. 39 Az attól függ. (fr.)

- Mitől? - Kingsley lecsúsztatta a mellényt Søren vállairól, újra begombolta, majd félbehajtotta, és letette az ágyra. Søren korábban már levette a nyakkendőjét, hogy betömje vele Kingsley száját. Kingsley szétnyitotta Søren nadrágját, és kihúzta az ingét. Minden gombot, amit kigombolt, egy csók követett Søren meztelen mellkasára. Søren soha nem tett megjegyzést, amikor Kingsley ezt csinálta, soha nem sóhajtott fel kéjesen, nem dorgálta meg. Figyelmen kívül hagyta. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta. - Történik valami az iskolában? Tudom, hogy mindjárt itt vannak a félévi vizsgák. Gondolom, túlságosan elfoglalt leszel, hogy velem találkozz. - Mindig túl elfoglalt vagyok, hogy veled találkozzam - mondta Søren, amint Kingsley levette az ingét. Gyakran mondta, hogy nincs ideje Kingsley-re. De újra és újra visszajöttek a remetelakba. Egyszer, amikor Kingsley elég bátor volt, hogy megkérdezze, hogy Søren miért szakít időt rá, így válaszolt: - Nem rád szakítok időt, Kingsley, hanem magamra. - Szóval a félévi vizsgák miatt? Søren elmosolyodott magában, és Kingsley lehúzta a nadrágját. Søren kilépett belőle, és ott állt előtte, meztelenül. Kingsley az ágy szélén ült, és fejével Søren hasához dőlt. Többet nem mert. Ha ügyes volt, Søren megengedte, hogy egész éjjel egy ágyban aludjon vele. Ha bármilyen szempontból is elégedetlen volt vele, akkor egy takaróval együtt száműzte a kandalló elé. - Nem. Az iskolába hamarosan látogató érkezik. Attól tartok, a hölgy miatt kevesebb időt lehetünk majd együtt. - Hölgy? Ki az? Megint egy újabb nővér? - Két hete egy Benedek-rendi apáca látogatta meg az iskolát három napra. Skolasztika nővér Patrick atya teológiaóráján volt vendégelőadó. Hatvanéves volt, és tetőtől talpig apácaruhát viselt. De egy nő jelenlététől a Szent Ignácban még a jámbor Henry atya is fülig pirult, és dadogni kezdett. - Igen - mondta Søren. Kezét Kingsley álla alá tette, és felemelte a fejét. - A nővéred.

HUSZONKILENCEDIK ÉSZAK A JELEN Kingsley a hálószobája ablakánál állt, és kibámult a városra. Mióta Manhattanbe érkezett és megostromolta az Alvilágot, a saját játszóterévé alakította át, úgy érezte, egyfajta felelősséggel van választott otthona iránt. Franciaország odaköpte őt Manhattan partjaira. Kingsley négykézláb mászott be a szigetre, de úgy döntött, megveszi. Ezek az emberek itt, az ő világában - betegek. Megtörtek, sérült áruk, akiket elhajítottak, akiket megvetettek... Legtöbbjüknek volt pénze, de nem volt büszkesége, méltósága. A világ közölte velük, hogy nem fogadja be őket, és ők ezt a hazugságot el is hitték. Vagy talán nem is volt hazugság. Talán az olyanok, mint ő - azok a férfiak, akik megérezték a hatalmat, amikor egy nőt a rettegés szélére taszítanak, vagy akik akkor érezték a gyönyört, ha térdre kényszerítették őket - nem igazán valók erre a világra. Mármint nem a nappali világra, a földszinti világra, arra, amely szalonképes. Ő és a fajtája helye a sötétségben van, az éjszakában, az emeleti szobákban, ahová senki nem mehet fel. Egy olyan nővel, mint Nora Sutherlin, mihez kezdene a világ? Túl erős és okos volt, hogy megadja magát a háziasságnak, így a világ szemében vénlányságra volt kárhoztatva. Ezer szeretője lehet, de férje egy sem. És Søren, le pretre... A világ csak a felszínt látta. Csak a jó papot látta, és igaza is volt. De Søren másik oldalát csak kevesen látták, és még kevesebben beszélhettek róla. Kingsley szerette volna terelgetni azokat az embereket, akik a világ árnyékos sarkaiban jöttek a világra. De ki lenne képes mindegyiküket terelgetni? így helyettük az árnyakat terelgette. De valaki betört az árnyakon túlra, és vért ontott Kingsley házában. Vért ontott, azon az egyetlen módon, amit Kingsley soha nem engedélyezett otthonában - beleegyezés nélkül.

- Késtél, Griffin. - Kingsley megfordult, és meglátta a jóképű, bár kimerültnek tűnő fiatalembert a hálószobája ajtajában. - Siettem, ahogy tudtam, King. - Griffin letette aktatáskáját a küszöbön, és Kingsley felé indult. - Mi a fene folyik itt? Mick holtra rémült. Ahogy én is. Nem mintha ezt közöltem volna vele. Kingsley felsóhajtott, fogta sherry-s poharát, majd meglötyögtette, hogy a pohár oldalára is jusson a tartalmából. Aztán anélkül, hogy ivott volna belőle, letette. - Hogy van az új kedvenced? - Kingsley végigmérte Griffint. A szerelem jót tett Griffin Fiskének. Bármilyen fáradt is, még mindig úgy tűnt, készen áll bárkit puszta kézzel kettétörni. Jól van. Talán még arra is sor kerül. - Kezd hozzászokni a nyakörves életéhez? Griffin elvigyorodott, és összefonta a karját, majd neki dőlt az ágy oszlopának. - Úgy tűnik. Mick... Ő meg én jók vagyunk. Kibaszottul jók. Kingsley szórakozott helyesléssel felhúzta egyik szemöldökét. Kevés szóval sokat mondott. De Kingsley-nek nem volt szüksége szavakra. A csillogás Griffin szemében mindent elárult, amit tudni akart. A huszonkilenc éves Griffin Fiske, akinek egy kőkemény testépítőhöz hasonlított a teste, megtalálta a párját egy félős, szinte néma tizenhét éves fiúban. Az egész Alvilág még mindig attól a hírtől volt hangos, hogy a gazdag és biszexuális bacchanáliák urát visszahúzta a földre a szerelem. Mindenki megvetően felhorkant, amíg nem találkoztak Michaellel, akinek ezüstös szemei úgy csillogtak, mint a hold egy csillagtalan éjszakán. Kingsley, maga keveset látott Michaelben - a fiatal fiút, aki imádta a férfit, akinek a tulajdona, akinek éppúgy szüksége volt a félelemre és a fájdalomra, mint ahogy gyengédségre és bizalomra is. De Michael csupán Kingsley lényének egy részéhez volt hasonlatos. A fiúnak egyetlen domináns porcikája sem volt, ahogy Nora elmagyarázta Kingsley-nek. Kingsley eleinte szolgált, és ettől az étvágya még inkább megnőtt. Nem az újabb szolgaságra, hanem arra, hogy ő maga legyen az úr. - Örömmel hallom, hogy a kis kedvenceddel minden rendben. Sajnálatos módon velem és az én kedvenceimmel ez nem így van. Griffin szeme kissé tágra nyílt. - Mi történt? - Sadie-t... meggyilkolták. - Hogy mi? Griffin leejtette a karját. Odalépett Kingsley-hez, és az arcába bámult. Kingsley félrenézett, nem akarta, hogy Griffin meglássa, milyen mélyen érintette Sadie halála. - Leszúrták. Szíven szúrták. - Szentséges ég! Ki akarja ennyire a saját halálát? Tényleg, ki? Kingsley tudta, hogy Griffin kérdése pusztán költői. Nem azt kérdezte, hogy ki ölte meg Sadie-t, hanem hogy ki az, aki annyira ostoba, hogy bántani merészelje Kingsley Edge egyik kedves rottweilerjét. A válasz az lett volna, hogy senki. Egyáltalán senki. Csak olyasvalaki, aki a saját halálát akarja. Vagy rosszabb: valaki, aki már halott. Kingsley válaszul csak megrántotta a vállát. Tudta, hogy ki tette, de nem mondhatta, nem árulhatta el. De azt sem engedhette meg, hogy ez így menjen tovább. Időre volt szüksége. Időre, hogy gondolkozzon, hogy terveket szőjön. Egyik kezét az arcához emelte, és megdörzsölte a homlokát. - King... Őszintén sajnálom. - Griffin megérintette a vállát, és Kingsley bólintott. Griffin kétségtelenül félreértette Kingsley pillanatnyi zavartságát, és azt gondolta, a halott kutyáját siratja. Hadd higgye azt, amit akar. Az igazság amúgy sem derül ki soha. - Ahogy magam is. - Kingsley mosolyogva fordult Griffin felé. - De már semmit nem lehet tenni. Sadie meghalt, és mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük magunkat. Valaki, akárki is az, ártani akar nekünk. Ezt nem engedhetem meg. - Nem. Természetesen nem. Én miben segíthetek? Kingsley kifújta a levegőt. Mit segíthet Griffin? Most semmit. Nem sokat. Kingsley olyan kevés emberben bízott az Alvilágban, hogy pusztán az a tény, hogy Griffin újra a városban van, megnyugtatta. Most arra volt szüksége, hogy legközelebbi barátai a közelében legyenek, azok, akikre számít. Az Úrnő elhagyta őket. Az ő Juliette-jét ő maga küldte el. - La Maitresse... nincs itthon. És azt hiszem, annak, aki megölte Sadie-t, az Úrnővel is vannak tervei.

- Norával? Miért? Kingsley hallotta a Griffin kérdése mögött megbúvó dühöt, és tudta, hogy ösztönösen éppen ezért küldetett el érte. Griffin valaha szerette Norát - vagy legalábbis megpróbálta szeretni. És még mindig szerette, habár már nem vággyal és szenvedéllyel, hanem hűséggel és odaadással. Nora hozta össze Griffint és fiatal szerelmét, és Kingsley tudta, hogy Griffin akár a forró parázson is végiggyalogolna, csak hogy megvédje őt. És ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogy most állnak, lehet, hogy erre szükség is lesz. - Miért? Azt nem mondhatom meg, mais... Azt hiszem, hogy aki megölte Sadie- t, az a felelős azért is, hogy elloptak egy aktát a magán dolgozószobámból. La Maitresse aktáját. - A francba! Valaki betört az irodádba, megölte a kutyádat... Kingsley, mi a fene folyik itt? - Bár elmondhatnám, mon ami. Sejtheted, hogy nem szeretném, ha mindez kitudódna. Egy pletyka, miszerint az én otthonom nem biztonságos... - Kingsley hangja elhalt. Nem kellett elmagyaráznia Griffinnek, mekkora baj lenne, ha a világ megtudná, hogy betörtek az otthonába. A várost a félelem tartotta vissza. A félelem Kingsley-től és attól, hogy mekkora hatalma van. Kingsley dolgozószobájának archívumában a társadalom felső vezetőiről több ezer órányi felvétel volt, melyeken a létező legízléstelenebb, legdekadensebb, legerkölcstelenebb, legilletlenebb és legbűnösebb cselekedeteket hajtják vére. És néhány még magát Kingsley-t is meglepte. Drog- és fegyverkereskedelemben utazó gazdagok és hatalmasok egyaránt szerepeltek a felvételeken, ahol volt megkötözés és szado-mazochizmus is. És voltak, akik még ennél sötétebb üzelmekben is utaztak, mely több vagyonos jótevőjük halálát okozta, akik elkövették azt a hibát, hogy túlságosan nagylelkű végrendeletet írtak. Kingsley mindezen felvételeket elmentette és katalogizálta, miután természetesen megengedte, hogy a rendőrfőnök, a bíró, a szenátor, a polgármester vagy a társadalmi élet más elismert tagja végignézze a videót. Kingsley megígérte, hogy a bűneiket soha nem használná fel ellenük. Se a pénzük, se a szívességük nem kellett neki. Pusztán annyit kért, hogy ha egyszer eljön az ideje, akkor legyenek szívesek, és fogadják a telefonhívását, és szánjanak rá öt percet az idejükből. Soha nem kellett kétszer elmondania a fenyegetést. Ha menteni akarták magukat, egyszerűen megígérték, hogy segítenek, ha felhívja őket. - Isten tudja, hogy én sem akarom, hogy bárki bejusson az irodádba - mondta Griffin a fejét csóválva. - Rég elégettem a felvételeidet - hazudta Kingsley. Griffin látható megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. Az utóbbi néhány évben rendes fiú volt, de amikor Kingsley bemutatta az Alvilágban, akkor nem volt éppen szent. Drogfüggősége majdnem a pénzalapjába került. Egy bizonyos, különösen nagy felbontású felvételen, amely Kingsley birtokában volt, lehetett látni a kokainhalom alatt a sztriptíztáncosnő hátán levő, pillangó alakú tetoválást, és természetesen Griffin Fiske arcát, akinek egy százdolláros bankjegy volt feltekerve és feldugva az orrlyukába. - Köszönöm. Tehát? Bármit megtennék Noráért. A pokolba is, miattad otthagytam a nászutamat mondta Griffin gonosz kacsintással. - A nászút folytatódhat. Vidd el a kis kedvencedet La Maitresse házába. Maradj ott. Figyeld a házat. Túlságosan sok mindent tart ott, ami árthat neki. Nem akarom, hogy a ház felügyelet nélkül maradjon. - Hová utazott Nora? - La Maitresse Kentuckyban van. Griffin szeme tágra nyílt, de aztán gyorsan összeszedte magát. - Ez... érdekes hír. Na, és Søren hogy fogadta? Kingsley várt egy kicsit a válasz előtt. Megbízott Griffinben. A fiú rég kiérdemelte megbecsülését és bizalmát. És mivel Juliette nincs itt.. . Óvatosan, hogy ne árulja el, mekkora fájdalmat okoz neki minden mozdulat, Kingsley kigombolta az ingét, és szétnyitotta. - Ó, bassza meg! Jézusom, Kingsley! - Griffin összerezzent, ahogy meglátta a rengeteg zúzódást és hurkát, amelyek Kingsley mellkasát borították. Megnézte, majd félrenézett, aztán megint döbbenten odanézett. - Azt hiszem, itt a válasz. Søren így fogadta.

Kingsley nyakig begombolta az ingét. Szüksége lesz majd egy nyakkendőre, ha kilép a házból. A nyakán félreismerhetetlen ujjnyomok vannak. - Mondd, a... ez a... - Kölcsönös volt, erről biztosíthatlak. Kölcsönös, bár nem teljesen kényelmes. Griffin megrázta a fejét. - Nem is tudtam, hogy... Nem tudtam. Kingsley... Te szerepváltó vagy? Kingsley felsóhajtott, és végigsimította a haját. Olyan nehéz megmagyarázni. - Azt hiszem. Ha nevet kell adni neki, címkét, akkor igen. Azt gondolom, ez megint olyasmi, amit nem kellene másokkal közölnöd, még a kis kedvenceddel sem. - Nem. Természetesen nem. Habár ő biztosan örülne, ha megtudná, hogy a város legijesztőbb embere néha alárendeltként is működik. Mick még mindig igyekszik megbarátkozni azzal, hogy mi is ő. - És még akkor is igyekezni fog, ha annyi idős lesz, mint most én vagyok. - És Nora tudja? - Oui. Bien sur. Amit a pap tud, Nora is tud. És Nora... majdnem olyan jó benne, mint Søren. Kingsley szavait hosszabb ideig tartott felfogni. Aztán Griffin jóképű arcán egyszerre villant fel a vidámság és a döbbenet. - Ó, a francba! Nora szétrúgta a seggedet? Jézusom, egy vagyont fizettem volna azért, hogy azt végignézzem. - A világ minden kincséért sem engedtem volna meg, fiatalember. - A francba! Egyszer megkérdeztem Norától, ki volt az első kliense dominaként, és nem akarta elárulni. - Most már tudod. - Most már tudom. A francba! - ismételte meg Griffin, és halkan felnevetett. Kingsley is kénytelen volt mosolyogni. Talán ez volt az igazi oka annak, hogy magához hívta Griffint - hogy rávegye, hogy újra mosolyogjon, pedig úgy érezte, ezer éve nem mosolygott. - Jól van, elviszem Micket Nora házába, ahogy parancsoltad. Az, hogy Nora ágyában kefélhetem meg, maga lesz a valóra vált álom. Vagy az lenne, ha Nora is ott lenne. De azért így sem lesz rossz. - Keresd meg Sophiát. Van nála kulcs. A ház be van riasztózva. A kódot is megadja neked. - Addig maradunk, amíg nem szólsz, hogy tiszta a terep. - Bon. Merci. - Hogyne. Szívesen. Tudod, hogy csak kérned kell. Griffin az ajtó felé indult, de megállt, és megfordult. - Ő jó. Vagyis Søren - mondta Griffin. - Pár héttel ez előtt hagytam, hogy ő legyen felül. .. Mick miatt tettem. - Tudom. Bármi történik a Nyolcadik Körben, én tudok róla. - Még csak kezet sem emelt rám. Nem kellett. A szavaival kettétört. - Tudja, hogy tud kettétörni, és mégis, amikor távozol, úgy érzed, soha nem voltál még ennyire egyben. - Ne áruld el neki, hogy élveztem - mondta Griffin kacsintva. - A titkod, mint mindig, jó helyen van nálam. – Kingsley kissé meghajolt, és Griffin nevetve távozott. Kingsley kiegyenesedett, de közben felszisszent. Most, hogy egyedül volt, nem kellett elrejtenie a fájdalmát. Arra gondolt, hogy leül, de végül meggondolta magát. Még mindig alig tudott mozogni, nemhogy lefeküdni vagy leülni. A Sørennel töltött éjszaka utáni adrenalin-löket eltűnt, és csak a kín maradt. Mindene fájt és lüktetett. Søren az éjjel majdnem megölte. Kingsley csak abban reménykedett, hogy a sebei még mindig olyan gyorsan gyógyulnak, mint régen. Egyetlen dolog gyógyítaná meg igazán: még egy éjszaka Sørennel. Magához rendelte Sophiát, akitől izomlazítót kért és Valami keményebb italt, mint a sherry. Sophia gyorsan visszatért, és Kingsley szinte nyelés nélkül döntötte magába a gyógyszert és az italt. Az egész Alvilág tudta, hogy hajlamos a túlzásokra. Kingsley féltően óvta piás hírnevét. Kevesen tudták, hogy va-

lójában milyen keveset iszik, és milyen ritkán használ bármiféle tiltott szert. Azt akarta, hogy mindenki azt higgye, hogy a valóságosnál több gyengesége van. És most még inkább szüksége volt a kedélyes iszákos álcájára, hogy megvédje magát. A délután további részében Kingsley a dolgozószobájában dolgozott. Vagyis úgy tett, mint aki dolgozik. Valójában csak bámulta a különböző klubjai és vállalatai igazgatóinak jelentését, míg elméje harminc évvel korábban járt, a múltban. Hogy... Hogy történhetett ez? Talán tudta? Harminc év... Hogy volt képes bárki is... Nem volt értelme, mégis tökéletesen érthető volt. Kingsley nem volt hajlandó elhinni, de ez volt az egyetlen magyarázat. Örvendezni akart, most, hogy tudta az igazat. De ez az igazság? Christian. Újra beszélnie kell Christiannal. A pap többet tud, mint amennyit elmond. Megpróbálta... Megpróbálta elmondani Kingsley-nek, de nem tudta. - Sophia - vakkantott bele Kingsley a telefonba. Vissza kell térnem Maine-be. Intézkedj telefonon. - Oui, monsieur? Mikor? - Most. Letette, mielőtt a lány bármit mondhatott volna. Most nincs idő cseverészni, sem megkérdőjelezni a parancsait. Arra gondolt, hogy felhívja Sørent, de végül úgy döntött, mégsem. Sørennek megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy olvasott az emberek arcán. Ez jól szolgált neki, mint papnak és dominánsnak, de szinte lehetetlenné tette, hogy bármit is eltitkoljanak előle. Egyetlen tekintetet vetne rá, és tudná, hogy Kingsley tudja, tudja, ki követte őket, ki a tolvaj, és mi az indíték a fenyegetések mögött. Fenyegetések. Csak fenyegetések, emlékeztette magát Kingsley, amint visszatért a hálószobájába és felvette a zakóját. Még senkinek nem esett baja. Csak egy kutyának. És nem is fog senkinek baja esni. Ha rajta múlik, akkor nem. Elindult lefelé a lépcsőn, és lakása bejárati ajtaja felé tartott. Vissza kell mennie a Szent Ignácba, több információt kell kiszednie Christian atyából. És kiszed, még akkor is, ha a bokájánál fogva kell fellógatnia a papot, és meg is kell korbácsolnia. - Monsieur? - kiáltotta Sophia, amint az inasa rohant kinyitni az ajtót Kingsley-nek. - Nincs időm, Sophia. Vedd át az üzenetet. - Griffin úr az. Nora úrnő otthonában van. - Csodálatos. - Az ajtó kinyílt. Kingsley meglátta a Rolls Royce-ot az utcán. - De uram... Griffin úr beszélni akar önnel. Az agyán leült ködön végre áthatolt a titkárnője hangjában hallható pánik. Megfordult, és szembenézett a lánnyal, aki sápadtan, remegve állt, kezében fekete telefonnal. - És miről? - kérdezte Kingsley. Nem akart Griffinnel beszélni, már így is a legrosszabbtól tartott. - Azt mondja. rohant a házhoz, ahogy csak tudott, de... - De? Sophia nagyot nyelt, sápadt bőre most hófehér volt. - De valaki megelőzte.

HARMINCADIK DÉL Biztosan ilyen a mennyország. Ilyennek kell lennie. Egész életében hallott róla a tisztelendő atyáktól, a prédikátoroktól és a tanítóktól. Olvasott róla a Bibliában, tanult róla a vasárnapi iskolában... A Mennyország a Paradicsom, ahol minden teljes lesz, ahol az ember megpillantja Istent, és örvendezik abban a tudásban, hogy eme végtelen szépségű és végtelen békességű hely örökkön-örökké megmarad. Wesley lepillantott, és elmosolyodott, amint meglátta, hogy Nora haja szétterül a hasán, a szája Wesley köré fonódik, az ajkai közé veszi, gyengéden simogatja a nyelvével. Csomó formálódott a gyomra mélyén, ahogy Nora újra és újra végighaladt rajta a tövétől a hegyéig.

- Nora... Elélvezek, ha ezt így folytatod. Nora annyira megállt, hogy szórakozottan bosszankodó pillantást vessen rá. - Épp ez a lényeg. - De... - Seggemre, de semmi de - jelentette ki Nora, és megsimogatta Wesley-t. - A seggem majd később következik. Most szopunk. Évek óta meg akarom fújni a kürtödet. Fogd be, és hagyd. Wesley elnevette magát, ahogy Nora az ajkát rátette a kürt alakú tetoválásra a csípőjén, és hangosan belefújt a bőrébe. - Most már sokkal kevésbé fenyeget az elélvezés veszélye. - Ezen segíthetek. - Nora mozdult volna, hogy ismét a szájába vegye, de Wesley egy óvatlan pillanatban a hátára gördítette, és végigcsúszott a testén. Nora egyetlen tiltakozó szó nélkül nyitotta szét a lábát, és Wesley könnyedén behatolt nedves forróságába. - Ne haragudj... - suttogta Nora fülébe. - De ez már nagyon hiányzott. - Semmi baj. - Nora a fiú háta köré fonta a lábait, és még mélyebben magába fogadta. - Nekem is. Szüksége volt rá. Norában úgy érezte... Nem is talált rá megfelelő szót. Teljesnek érezte magát... így érzett Wesley, amikor Norában volt. Semmiben nem szenvedett hiányt, ahogy Nora ott feküdt alatta, széttárt lábakkal, melle minden gyönyörteljes lihegéssel emelkedett és süllyedt, sötét szeme ragyogott, mint a holdudvar. A bőre... olyan puha volt... Olyan rég álmodozott arról, hogy megérinti. De azok, amikről fantáziált - a melle, a combja - bár olyan gyönyörűek voltak, mint várta, elhalványultak az olyan részek előtt, amik eszébe sem jutottak. Ha megcsókolta a gerincét pár centivel a nyaka alatt, Nora válla megemelkedett, és gyerekes nevetésben tört ki. Lejjebb, ha ujjhegyével megérintette a feneke fölött, Nora úgy nyögött fel, mint amikor legelőször hatolt belé. Még soha nem érintett puhábbat, mint a térdhajlatában levő vagy a bokacsontja alatti bőrt. Azon az éjszakán most szeretkezett vele másodszorra. Az első alkalommal Nora a lábát a vállára tette, és Wesley elfordította a fejét, hogy megcsókolja Nora vádliját. A bal bokájánál volt egy apró anyajegye. Hogy lehet, hogy még soha nem vette észre? - Olyan csendes vagy - suttogta Nora, ahogy ívbe feszült a háta Wesley alatt. Imádta, ahogy Nora mozgott, amikor lassított a döfésein. Nora kinyújtózott, akár egy macska a napsütésben, és kéjesen felsóhajtott. - Valami baj van? Wesley megcsókolta az arcát, a nyakát, a száját. - Benned vagyok. Nincs semmi baj! Soha. Semmikor. Nora felnevetett, és Wesley levegő után kapkodott, ahogy a belső izmai megfeszültek körülötte. Ezt nem tudta... Nem tudta, hogy a hüvely megfeszül, ha a nő nevet. Mit nem tudott még Noráról? Bárcsak azzal tölthetné élete hátralevő részét, hogy felfedezi a teste titkait! Akkor is azzal tölti élete hátralevő részét, hogy felfedezi a teste titkait, ha nem is kellene. - "Nincs semmi baj:' Mondta a férfi, aki kufircol. Még valami Norában szex közben... A hangja egy oktávot mélyült, és minden, amit mondott, rekedt torokhangon szólt. Wesley még soha életében nem hallott hasonlót sem. Érezte a szavait, nem csak hallotta. Bársonyként simultak a bőréhez. Wesley félrehajtotta a fejét, és megcsókolta Nora vállát, majd lejjebb csúszott, és szívni kezdte a jobb mellbimbóját. Szája lassan átcsúszott a melléről a mellkasára. Nora imádta, ha a mellkasát csókolják - azt mondta, hogy ott olyan vékony a bőr, hogy minden érintéstől remegni kezdett. - Ez nem kufircolás. Ez nem az. - Wesley lehunyta a szemét, ahogy a térdétől a nyakáig átsuhant rajta a gyönyör hulláma. A szex miatt jobban tudatában volt a saját testének, mint korábban bármikor. Nem tudta, hogy a csípő legapróbb rezdülése a kényelmes élvezetből másodpercek alatt az orgazmus szélére tudja sodorni. Mielőtt először együtt volt Norával, a karját arra használta, hogy fogjon és mozgasson dolgokat. Most a karizmai azért voltak, hogy átölelje és felemelje Norát, megtartsa teljes súlyát, hogy tekergőzhessen alatta. A vállára soha nem gondolt addig különösebben, amíg Nora bele nem harapott, a

hátára sem, amíg Nora egy különösen heves csókolózás folyamán végig nem karmolta. A bordáira sem, amíg Nora szex után végig nem dőlt a mellkasán, és végig nem zongorázott rajtuk. - Akkor mi ez, Wes? - Nora felnézett rá, ahogy a fiú mélyebben belényomult. - Szeretkezel velem? Wesley Nora hajába temette az arcát, és igent suttogott a fülébe. - De csak azért, mert szeretlek. Nora torokhangon felnyögött, és Wesley azonnal abbahagyta a mozgást. - Fájdalmat okoztam? - Még mindig nem szokott hozzá, hogy milyen intenzív tud lenni a szex. Néha túl mélyre hatolt, és akkor Nora összerezzent vagy levegő után kapkodott. Soha nem panaszkodott, nem mondta, hogy hagyja abba, de Wesley mindig megrémült a gondolattól, hogy fájdalmat okozhat neki az ágyban. - Nem. - Nora felemelte a kezét, és megsimogatta Wesley arcát. - Mármint nem rossz értelemben. Wesley elmosolyodott, ahogy lassan elernyedt Nora fölött. Néha hagyta, hogy teljes testsúlyával ránehezedjen. Úgy tűnt, Nora ezt szereti, bár Wesley el sem tudta képzelni, hogy miért. - Évek óta kéne már csinálnom - mondta Wesley Nora fülébe. - Vagy legalábbis azóta, hogy először felajánlottad. - A medencében? - kérdezte Nora, és nekinyomta a csípőjét Wesley-nek. A mai esti első szex kemény volt és gyors. Most, hogy egy orgazmuson már túl voltak, Wesley lassan és kényelmesen mozoghatott benne. Azt érezte, hogy ezt akár egész éjjel bírná. De ha Nora ilyeneket csinál a csípőjével, akkor elélvez, akár akarja, akár nem. - Igen, ott. Talán nem a medencében. De azután, hogy kiszálltunk a medencéből Wesley emlékezett arra az éjszakára a Yorke-on töltött első féléve végén. Nora egyszer csak felhívta telefonon, és szinte kiprovokálta, hogy találkozzanak az uszodában. Wesley egyedül ment oda, és ott találta a kreatív írásóra tanárnőjét az úszódresszében, amint ott áll egy startkövön. Pár nappal azelőtt Wesley azon panaszkodott, hogy egyetlen bánata a Yorke-on az, hogy nincs úszócsapat. Zseniális gyorsúszásban de ez most veszendőbe megy, és Nora megemlítette, hogy ő a New York-i Egyetemen benne volt az úszócsapatban. Így Nora egy úszóversennyel lepte meg. Természetesen Wesley nyert. Száznyolcvan centi a százötvennyolchoz képest. De épphogy nyert. Alig akarta elhinni, hogy Nora milyen közel végzett hozzá. Aznap éjjel a medencében Wesley ugyanannyi izmot látott Nora apró kis testén, mint amennyi formás idomot. Meglepetten megjegyezte, hogy milyen feszes Nora karja és válla. Nora akkor azt mondta, hogy keménynek kell lennie, hogy megverhesse a kisfiúkat és a kislányokat. Wesley akkor tréfának hitte. Aztán Nora megkérdezte tőle, van-e kedve szexelni vele. De Wesley tudta, hogy az nem tréfa volt. - Miért mondtál akkor nemet? - kérdezte Nora, mellét Wesley mellkasának nyomta, és gyengéden végigkarmolt a hátán a csípőtől a vállig. - Bármelyik pasi a világon a tiéd lehetett volna. - Wesley megcsókolta Nora homlokát, ahogy kihúzta magát belőle csak a hegye maradt benne, majd újra visszacsúszott bele. - Úgy értem, hogy te, Nora Sutherlin... Te írod azokat a vad könyveket, és olyan gyönyörű vagy és szexi. Nem akartam egy újabb pasi lenni a számodra. Még egy, nem is tudom... - Rovátka a baldachinos ágyam oszlopán? Wesley bólintott. - Valami olyasmi. - Te soha nem lettél volna hódítás nekem. Imádtalak, Wes. Már akkor is. - Tehát nem csak a szexről szólt? Nora megrázta a fejét. - Szerettem volna együtt lenni valakivel, aki olyan, mint te. .. Édes és gyengéd. .. Talán csak kíváncsiságból, mert azt még soha nem próbáltam. Te soha nem a szexről szóltál nekem. Kivéve most. Most csak a szexről szólsz.

Wesley megértette a célzást, és keményebben, gyorsabban kezdett el mozogni benne. Imádta Nora nedvességét, a forróságot, amely körbevette. Nora belülről olyan volt, mintha virágszirmokkal lenne tele... Olyan lágy volt, de kissé érdes is. Legközelebb lehet, hogy befekszik a széttárt lábai közé, és felfedezi magának az ujjaival - egy órán át vagy tizenkét órán át. Azt akarta, hogy élete további részében megismerhesse a testét, de Norával... Ki tudja? Lehet, hogy csak ez az egyetlen éjszakájuk van. Megragadta Nora lábát, és a saját combjára fektette. Szerette, ha ennyire megnyílt neki, ennyire kitárult és ellazult alatta. Félrehajtotta a fejét, és szájába vette az egyik mellbimbóját, majd gyengéden megszívta, ahogy Nora felnyögött és a vállába markolt. - Nora... - lihegte, és Nora megcsókolta az arcát. - Semmi baj. Ne várj rám. Wesley bólintott, és fejét Nora mellkas ára hajtva egy újabb döfés után elélvezett. Kihúzta magát, és érezte a nedvességet, amint ondója Norából a lepedőre csöpögött. - Ne haragudj - mondta Wesley nevetve, és az oldalára dőlt. - Még új vagyok ebben. - A szex tudomány, Wesley. Te csak most kezded el tanulni. Ne érezd magad kellemetlenül. Wesley megdörzsölte az arcát, ahogy Nora az oldalára gördült. - Csak... - Elhallgatott, hogy bátorságot gyűjtsön. Az egész rettentően kínos volt. - Kérdezhetek valamit? - Bármit kérdezhetsz. Tudod, hogy nincs bennem szégyenérzet. - Neked nincs orgazmusod. Legalábbis... velem nincs, ugye? Még nem volt, igaz? Nora felnyögött. - Igazából azt reméltem, hogy nem veszed észre. - Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy a tíz alkalomból, amikor szexeltünk, én tízszer elmentem, te pedig egyszer sem? - Sok férfi nem veszi észre az ilyesmit. Wesley felült, és lenézett Norára. Olyan gyönyörű az ő Norája. Szex után a haja borzas, a bőre kipirul, a szeme ragyog - szebb, mintha egy ötezer dolláros ruhában lenne, tíz réteg sminkben. - Észrevettem. Mit csinálok rosszul? Nora felült, és nekidőlt az ágy támlájának. A nyakáig húzta a takarót, összefogta a haját, és olyan kedvesen és szánakozón pillantott Wesley-re, hogy a fiú szinte gyűlölte érte. - Wes, nem beszéltük már meg, hogy nem teszel fel olyan kérdéseket, amikre nem akarod tudni a választ? - De tudni akarom. Miattad. - Alig húszéves vagy. És pár nappal ezelőttig szűz voltál. Fogalmad sincs róla, mit csinálsz az ágyban. Nem tudod, hogy érj hozzám, nem tudod, hogy basszál meg. Annyira félsz attól, hogy fájdalmat okozol nekem, hogy alig érzek valamit. Nagyon felhúzol, és aztán... semmi. Ami nem baj. Szakértője vagyok annak, hogyan tudok elérni magamnál orgazmust. Wesley azt érezte, hogy minden egyes mondattói egyre kisebb és kisebb lesz. - Úgy érted, hogy kielégíted magad? Mikor? Nora vállat vont. - Amikor te elaludtál. - Ezt csinálod, amikor alszom? Miért? - Nem akarsz te sem vértolulást odalent, nem? Én sem akarok vértolulást a... méhemben, ha létezik ilyen. - De... ezt én szeretném csinálni neked. Nora kifújta a levegőt a száján, ahogy a lovak. Wesley ettől felnevetett. Halkan, de felnevetett. - Én is ezt akarom. Mutatok pár dolgot, ami beválhat. Te mindig csak egy ujjadat dugod belém. Nekem három kell. Az kell, hogy megérintsd a csiklómat, sokszor és sokáig, ha azt akarod, hogy elmenjek. A keményebb döfködés jó. És a másfajta pozíciók. A hüvelyizgatás misszionárius pózban nem túl sikeres.

- Azt hiszem, jegyzetelnem kellene. Még valami? Mi az, ami beválik neked? - Az orális szex. Ha kinyalsz. - Azt imádom, de tudod, ha már előtte elmentem benned, az. .. - Wesley felnyögött. - Nem szereted a saját ondód ízét? - rebegtette meg Nora a szempilláit. - Nem. Van olyan pasi, aki szereti? - Vezetéknév vagy keresztnév szerinti ábécésorrendes listát óhajtasz? Wesley szórakozott tehetetlenséggel túrt a hajába. - Olyan béna vagyok ebben. Akarjam tudni, hogy mi jó még neked, vagy inkább szálljak ki, ha hátul vagyok? - A perverzkedés beválik. Wesley szigorúan nézett rá. - Te kérdezted, Wes. Egy csomó előjátékot kihagyhatsz, ha van egy kis perverzkedés. Az mindennél jobban beválik. Nem mondom, hogy muszáj. Se most, se máskor. Megkérdezted, mi jó nekem. Ez a válasz. - Az nekem nem fog menni. - Nem is kérlek meg rá. - Akkor mit.. . - Gyere ide, és figyelj. Megmutatom, neked, hol a csikló. Ez a harmadik leckénk. Vagyis a cs leckénk. Wesley a szemét forgatta, de azt tette, amit Nora mondott. Rossz érzés volt, hogy nem tudja, hogy okozzon Norának olyan örömöt, mint amilyen örömben ő részesül. Wesley Nora mögé feküdt, és ő átvetette a lábát a fiú csípőjén. Jobb kezét a kezébe fogta, és a lába közé irányította. - A csikló olyan, mint a szem - kezdte Nora. - Ez a legszörnyűbb párhuzam, amit életemben hallottam. - Nem így értem, te balfék. - Nora gyorsan megpuszilta. - Hanem úgy, hogy az ember nem nyúl bele a szemébe. Ha meg kell érintened, a szemhéjadat érinted meg. Úgyhogy közvetlenül ne érintsd meg a csiklót. A környékét simogasd, és a csikló fitymáját. Ezt rajtam nagyon könnyű megtalálni, mivel van benne egy fényes fémdarab. - Milyen kézenfekvő. Szó szerint. - Pontosan. Nora odanyomta Wesley két ujját a piercingje köré, és elkezdte gyengéden, körkörösen mozgatni. - Ezen egy jó ideig érdemes elidőzni. - Abszolúte nem panaszkodom - mondta Wesley, és érezte, hogy valami elkezd megduzzadni az ujjhegye alatt. Itt el tudnék szöszölni. - Lehet, hogy kellene is. Nem valami gyorsan tudok e1élvezni. Jó időbe telik. - Sørennek sok időbe telt, mire rájött, hogy... Érted... Hogy érje el, hogy elélvezz? Nora a plafon felé fordította az arcát. - Miért kérdezed? - Válasza könnyed volt, bosszantóan könnyed. - Nem tudom. Søren pap volt... Ma is pap. Egyszer elmondtad, hogy te meg ő. .. Azt mondtad, hogy nagyon sokáig nem szexeltetek. - Søren nem szexelt. Megvert embereket - kölcsönös beleegyezéssel - de nem szexelt. Tizennyolc éves korától harmincnégy éves koráig cölibátusban élt. - Gondolom, ugyanolyan béna volt, mint én, mi? Nora nem mondott semmit. A csend beszélt. - A francba - lihegte Wesley. - Nem hittem, hogy még annál is jobban tudom gyűlölni, mint ahogy eddig. - Wes, ne akard, hogy beszéljek róla. - De, akarom. Mondd el! Tizenhat éven át cölibátusban élt, és elérte, hogy orgazmusod legyen? Már az elején? Nora lassan bólintott.

- Már akkor is. Az első alkalommal. Az első éjszakánkon, - Hangja elcsuklott, a szeme elsötétült, és Wesley tudta, hogy Søren ismét győzött. - Tíz alkalomból én egyszer sem tudtam elérni, hogy elélvezz. Ő hányszor érte el az első éjszakán? – Wesley elhúzta a kezét tőle, hirtelen nem akarta megérinteni, így, hogy Søren köztük volt. - Nem emlékszem rá. - Nora, ne hazudj, kérlek. Neked van a legjobb emlékezőtehetséged a világon. Mondd meg! - Biztos nem vagy mazochista, kölyök? Mondtam, nem emlékszem, hány volt. - Nora felült, és felemelte a pólóját és a bugyiját a földről. - Ez nem igaz, és te is tudod. Mert... - De igaz. Nem emlékszem, hányszor mentem el Søren által a legelső éjszakán, amikor megkefélt. Azért nem emlékszem, mert a negyedik után elveszítettem a fonalat. Elveszítettem a fonalat. Három kis szó, ami erősebbet ütött, mint a lovaglópálca a versenyló oldalán. - Ezért nem emlékszem - mondta Nora, és felöltözött. - És ezért van, hogy végre megtanulhatnád, hogy ne tégy fel olyan kérdéseket, amelyekre nem akarod tudni a választ. Nora kiment a hálószobából. Wesley felhúzta a farmerját, és utánament. A francba is, ez a nő aztán gyorsan megy, ha olyan kedve van. Máris eltűnt a folyosóról. Wesley megnézte a vendégháló szobákat. Nora sehol. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt. Nora ott sem volt. Nora érzelmi evő. A konyha! Persze! Wesley ott találta Norát a vendégszoba konyhájában, az asztal szélén ült, a kőkandalló előtt. Wesley szótlanul odalépett hozzá, fát tett a tűzre, és meggyújtotta. - Wes, augusztus van. - Itt hideg van, és rajtad nem sok ruha van. Nora fáradtan felnevetett, és megrázta a fejét. - Az isten verjen meg, Wes Railey, megtennéd a kedvemért, hogy egy pillanatig nem vagy kedves velem? Wes megállt Nora előtt, és a nő fejét a mellére hajtotta. - Nem. Nora elhúzódott tőle, és felnézett rá. - Ez egyébként jól áll neked. Felső nélkül, csak farmerben? Jobban csinálod, mint bármelyik pasi a bolygón. - Végre van valami, amit jobban csinálok, mint Søren. Nora lassan végigfuttatta kezét Wesley mellkasán és oldalán. A fiú megborzongott, de nem a hűvös, éjszakai levegőtől. - Emlékszel arra az éjszakára a házunk konyhájában? Amikor olyan dühös lettél rám azért, mert Zach-kel flörtöltem? - Az nem flörtölés volt. Hanem csábítás. Amiről tudom, hogy nagyon jól megy neked. Csak előtte még soha nem néztem végig a saját házunkban. A mosoly eltűnt Nora arcáról. Bólintott. - Így még soha nem gondoltam bele. Akkoriban nem tudtam, hogy szerelmes vagy belém. Komolyan. Fogalmam sem volt róla. Különben soha nem tettem volna veled ilyet. Ezt el kell hinned nekem. - Elhiszem. Legalábbis el akarom hinni. Nora felsóhajtott. - Azon az éjszakán olyan dühös voltam rád. Amiket gondoltam rólad, Wesley Railey, azoktól még Søren is elpirult volna. A fantáziálások, a vágyak... Azok, amiket veled akartam művelni... Volt egy mantrám is, amit mindig ismételgettem veled kapcsolatosan, amikor a hormonjaim a belegyezésem nélkül kezdtek vitustáncot járni. - Volt mantrád? - "Nézni szabad, hozzányúlni tilos”. - Ez jó.

- Szóval aznap este nagyon dühös voltál rám azért, mert flörtöltem Zach-kel... Nem tudom. Én csak bosszúra vágytam. Te még csak rám sem startoltál, alig flörtöltél velem, és mégis, abban a pillanatban, amint feltűnt az életemben egy férfi, úgy viselkedtél, mintha belerúgtam volna a kiskutyádba. - Ne rúgj bele a kiskutyámba! Nora kuncogott ahogy megfogta a fiú kezét. Az egész konyhát bevilágította a nevetése és a kandallóban égő kevéske tűz. - Ezért startoltam rád olyan durván azon az éjszakán. Szerettem volna valami reakciót kicsikarni belőled. Ennyi volt. Csak magam miatt. Csak hogy bizonyítsam magamnak, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki arról álmodozik, hogy odakötözlek az ágyam fejtámlájához, és olyan szopásban lesz részed, amiért a legtöbb pasi fizetni szokott. Wesley-t mellkasától a feje búbjáig pirosság öntötte el. - Viszont nekem kellett megküzdenem a falnak döntős szexfantáziámmal, valahányszor szoknyát vagy ruhát vettél fel otthon. - Falnak döntős szex? Szereted a falnak döntős szexet? - Gondolatban nagyon szeretem. - Wesley szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy eszébe jutott kedvenc fantáziája Noráról. - Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne felemelni téged úgy, hogy a szoknyád a csípőd köré csavarodik, és a lábad körém fonódik és... A fenébe is! Wesley már attól megkeményedett, hogy beszélt róla, és ezt Nora láthatóan észrevette. - A fenébe is... - ismételte Nora, és kezét a fiú erekciójához nyomta. - Kár, hogy nincs rajtam szoknya. - Kit érdekel? Wesley szája olyan keményen csapott le Noráéra, hogy maga is meglepődött rajta. Nora átölelte a vállát. Wesley keze végigsiklott a hátán, és lerángatta róla a bugyiját. Rálökte az asztalra, és széttárta a lábát. Három ujjal hatolt belé, ahogy Nora mondta, és színtiszta, gyönyörteljes nyögés volt a jutalma. Hüvelykujj csiklóját simogatta, és Nora háta úgy ívbe feszült, hogy teljesen megemelkedett az asztalról. Wesley még soha nem hallotta Norát így lihegni. . soha nem érezte, hogy a belső izmai ennyire megfeszülnek a keze körül. És még soha nem érezte erősebben a vágyat, hogy benne legyen. - Nora... - Basszál meg, Wesley, most rögtön! - Igenis. Wesley kihúzta a kezét, és szétnyitotta a farmerjét. A szükségesnél hosszabb másodpercekig tartott, mivel a vágy annyira hajtotta, hogy esetlenül babrált vele. Nora felült, és Wesley odahúzta az aszta legszélére. Megfogta a farkát, és belényomult. Amint olyan mélyre hatolt, amennyire csak tudott, Nora öszszefonta a lábait a háta körül. - Wes, nehezebb vagyok, mint amennyinek látszom, jó? - Igen, de én erősebb vagyok, mint amilyennek látszom. - Ezzel felemelte Norát az asztalról, és hozzányomta a kandalló melletti kőfalnak. Nora felnyögött. - Kőfal - rossz ötlet. - Wesley megpróbálta jobban magához húzni. - Csodálatos ötlet. Imádom. Ne hagyd abba. Wesley azt érezte, akkor sem tudná abbahagyni, ha valaki pisztolyt szorítana a fejéhez. Keményen beléhatolt, keményebben, mint amire képesnek gondolta magát, és a Nora ajkáról elröppenő hang olyan erősen erotikus volt, hogy azt kívánta, bár megörökítette volna. Ugyanolyan erősen újra döfött egyet rajta, és a hang megismétlődött. Nora félrehajtotta a fejét, és beleharap ott Wesley vállába. A fájdalom nem zavarta Wesley-t, inkább bizonyosságot adott, hogy kivételesen végre valamit jól csinál. Elméje elhomályosult, és teste vette át az uralmat. Wesley futni járt, úszott, súlyt emelt és nagy, veszélyes lovakat ült meg, és az ezekből a tevékenységekből fakadó testi erejét most Norán használta, magasra emelte, még keményebben hatolt bele. Testének minden izma megfeszült, akár a magasfeszültségű

vezeték. Ő is hangokat adott ki, nyögött, lihegett, olyan torokhangon, amiről ha valaki meghallotta volna, azt hitte volna, hogy fájdalmai vannak. És fájdalmai is voltak... A karja fájt attól, hogy a magasba emelte Norát, a háta megfeszült, hogy nehogy elengedje magát, és túl hamar elélvezzen. De a fájdalom semmit nem jelentett számára. Hogy is jelenthetne, hiszen Nora egész teste körbeveszi őt, és olyan mélyen van benne, hogy ennél mélyebbre már nem is tudna hatolni. Wesley megcsókolta Nora nyakát, száját és fülét. Nora körmei belevájtak a hátába. Wes minden egyes lökésévei Nora valamilyen ősi kétségbeeséssel nyomta neki a csípőjét. Wesley még soha nem érezte ennyire, hogy kívánják, hogy akarják. Főleg ahogy Nora kiáltásai egyre rekedtebbek és feszültebbek lettek. Érezte, hogy még jobban megfeszül körülötte.. . Wesley fülében a kiáltás édesebben visszhangzott, mint bármilyen melódia, amit eddig hallott. Nora orgazmusa egész testét megreszkettette. Megrázkódott, mintha fájdalom mart volna belé, míg Wesley még mindig vadul döfködte tovább. A szívverése. .. olyan volt, mintha a gyomrában, a combjaiban érezné. - Wes... - lihegte Nora. De Wesley nem hallott semmi mást, ahogy saját orgazmusa kirobbant belőle, bele Norába. Teste velejéig belerázkódott. És még az sem tudta elnémítani a pillanat gyönyörét, erejét és megadását, hogy Nora újra és újra kimondta a nevét. Nora lassan lecsúszott a fiún, és egyik lábát óvatosan a földre tette, ahogy Wesley kihúzta magát belőle. A fiú lihegve a falnak dőlt, homlokát a kőnek döntötte. - Mi... mi a baj? - kérdezte, ahogy Nora villámgyorsan elkezdte magára kapkodni a ruháit. - Az ajtó. Valaki dörömböl az ajtón. Wesley vonakodva kinyitotta a szemét, és Norára nézett. A kandalló fölött órára pillantott és elkezdte összeszedni magát. Lenézett magára. - A francba! - Igen, a romantikus regényekben a testnedveket sem szokták leírni. Tessék. - Odadobott egy törlőruhát, és Wesley letörölte magát vele, majd felhúzta a farmerje cipzárját. - Kezdem azt gondolni, hogy ezeknek a regényeknek egyáltalán semmi közük a valósághoz. - De senkinek ne áruld el - mondta Nora, majd levette Wesley egyik dzsekijét a konyhaajtó mögül, és maga köré kanyarította, mint egy köntöst. Miután félig felöltöztek, Wesley a vendégház bejárati ajtajához rohant. A késő éjszakai kopogás általában egyvalamit jelentett. Kivágta az ajtót, és ott találta az apját. - Ki az? - kérdezte Wesley, ahogy Nora csípőre tett kézzel odaállt mögé. Apja csupán undorodó pillantást vetett Norára, majd visszanézett Wesley-re. - Azt hiszem, zavarok. Mindegy. Majd elintézem én. - Nem zavarsz, apa. Ki az? - Pálya szépe. Jössz? - Mi történt? - kérdezte Nora Wesley mögül. Wesley a karjára tette a kezét. - Pálya szépe elleni fog. Lehet, hogy komplikáció merül fel. Egyikünk mindig igyekszik ott lenni. - Akkor menjünk! - mondta Nora, és megszorította Wesley kezét, majd elindult. - Megyek veled. Amint Nora eltűnt, Wesley hallotta, ahogy az apja felsóhajt. - Apa, hagyd abba. Nora és én együtt vagyunk. Ez tény. Szokj hozzá. - Hozzászokom, ahogy a sérvkötőmhöz is hozzászoktam. Az is tény, de attól még nem kell szeretnem. Wesley megtartotta a válaszát magának. Végül is Nora az imént akkorát élvezett, hogy valószínűleg még két órán át csengeni fog tőle a füle. Boldogsága áthatolhatatlan fal volt, akármit mondott vagy tett is az apja. - Kész vagyok - mondta Nora. Nadrág volt rajta, és hozott egy inget Wesley-nek. - Még soha nem láttam lovat elleni.

- Csúnya és undorító - mondta Wesley apja, ahogy mindhárman a várakozó kisteherautó felé indultak. - Annyi placentája van, hogy néha úgy kell kiemelni belőle a kicsit. Az anya gyakran elfogyasztja a méhlepényt. - Fantasztikus - mondta Nora, és fülig ért a szája. Ha Wesley apja el akarja ijeszteni, akkor nem tudja, miféle nőszeméllyel áll szemben. - Majd felteszem a YouTube-ra. - Ne merészeljen egy Rails-lovat feltenni az internetre! - mondta Wesley apja. Hangja szokatlanul hűvös és komoly volt. - Apa, csak tréfált. Nora felemelte üres kezét. - Nincs nálam kamera. Higgye el nekem. - Szélesen elmosolyodott. A hideg és komoly hangú utasítások épp az ellenkező hatást váltották ki belőle, mint amiben Wesley apja reménykedett. Két perc alatt megérkeztek a kancák istállójához. Wesley még le sem állította a kocsit, az apja máris kiugrott, és az ajtóhoz rohant. - Mi ez a sietség? - kérdezte Nora, és felvette Wesley tempóját, aki apjához hasonlóan szinte futott. Ez nem órákba telik? - Az is lehet. Már egy ideje vajúdhat. De azért kell itt lennünk, nehogy valami baj legyen - néha csak tíz perced van megmenteni a kancát és a csikót. Amint beléptek az istállóba, halk lihegés és nyögdécselés érte fülüket. - Ez ismerősnek hangzik - mondta Nora, és Wesley könnyedén fenéken legyintette. A boksz ajtajánál megálltak, és benéztek. Pálya szépe az oldalán feküdt a szénában, hosszú lábai remegtek a megerőltetéstől. Még így, a földön fekve, felfúvódott pocakkal és izzadtan is méltó volt a nevére. Wesley belépett a bokszba, ott találta apját és Dr. Fischert, a bentlakó állatorvost, aki ellenőrizte a kanca életfunkcióit. A két férfi épp tanácskozott. - Mi a baj? - kérdezte Wesley. Letérdelt, és gyengéden megsimogatta Pálya szépe izzadt orrát. A lovak intelligens állatok, habár a telivérek inkább az ösztöneikre hallgatnak, de Pálya szépe szemében általában értelem honolt. Most Wesley csupán egy ostoba állatot látott. A ló tekintetéből a fájdalom és a félelem minden értelmet kivett. - Már egy ideje fekszik - mondta Dr. Fischer. - Ki kell húznunk. - Szegényke! - mondta Wesley a vajúdó lónak. - El sem tudom képzelni, hogy ez mennyire fog fájni. - Pálya szépe hasa hullámzott, ahogy a még nem született csikó küzdött benne. - Mi a baj, Wes? - kérdezte Nora halkan. Talán semmit nem tud a lovakról, de ha baj van, azt mindig megérzi. - Valami nem stimmel. Ki kell húznunk a csikót. - Nekünk? Kinek? - kérdezte Nora, amint Wesley fertőtlenítette a kezét és a karját. - A nekünk az én vagyok - mondta Wesley, aki abban a pillanatban eldöntötte, hogy ő csinálja. Apjának fájt a háta, és Dr. Fischer a hatvanas éveiben járt. Most már bármelyik pillanatban megjelenhetnek a birtok munkásai az istálló előtt, híreket várva. Wes azt akarta, hogy jókat halljanak. - Gyere, Nora, fogd a fejét. Pálya szépe nők közelében nyugodtabb. - Fiam, én nem is tudom. .. - Nem lesz baj, apa. Csak menj hátrább, hogy megnyugodhasson. Dr. Fischer a bokszban maradt, de egy távolabbi sarokban, ahol a ló nem láthatta. Wesley nézte, ahogy Nora lábujjhegyen belép a bokszba, és letérdel Pálya szépe feje mellett. - Tudod, hogy vannak erre megoldások - suttogta Nora a lónak, ahogy simogatta Pálya szépe gubancos sörényét. - A spirál, a fogigátló... Készítenek Nuvaringet lovak részére? Vagy az hullahopp karika méretű lenne? És ott van még az egyszerű önmegtartóztatás is. Az a szász százalékos módszer. Wesley halkan nevetett, ahogy félrehúzta Pálya szépe verdeső farkát, és meglátta a kibuggyanó méhlepényt. - Ne kommentáld, Nora. Kérlek - mondta, ahogy egyik karját bedugta a ló hüvelyébe.

- Egy szót sem fogok szólni - fogadta meg Nora, és a ló fejét a kezébe vette. - Csak ez az egész az utolsó Griffinnel eltöltött randimra emlékeztet. Wesley mélyen benyúlt, és megtalálta, amit keresett - egy vékony bokát. Mellette ott volt a másik. - A lehető legnyugodtabban tartsd - mondta Norára pillantva. - Keményen és egyenletesen fogom húzni, és ez zűrös lehet. Nora bólintott, és keze nyugtató an masszírozta Pálya szépe nyakát. Wesley feltérdelt, és lassan, keményen húzni kezdett. Először a csikó mozdulni sem akart, és Wesley attól félt, hogy még méhen belül eltöri az egyik törékeny kis lábat. - Kérlek, gyönyörűségem! - mondta Nora a kancának. - Engedd ki. Nyomsz egy kicsit a kedvemért? Belefújt a ló pofájába, és Pálya szépe megrezzent. A rezzenés épp elég volt, hogy Wesley végre kihúzhassa belőle a két bokát. Leszaggatta róla a méhlepényt, és egy törölközőbe csavarta a csikó lábait. Wesley mély levegőt vett, és hátrafelé kezdett lépkedni, lassan húzva a lovacskát. Minden erejére szüksége volt, hogy ne engedje el a síkos lábakat és minden gyengédségére szüksége volt, hogy ne fogja olyan keményen, hogy elrepedjenek a kezében. Egy utolsó húzás után kijött a csikó feje, több liter folyadék és méhlepény mellett. Dr. Fischer és Wesley apja sietett be tűkkel és törülközőkkel. A csikó körül foglalatoskodtak, míg Wesley Norával és Pálya szépével törődött. - Ez nem is volt olyan vészes, ugye? - kérdezte Nora ahogy Wesley megtörölgette a karját. - Kicsit gázos, de nem volt rémes. - Gázos? Ne hallgass rá, drága szívem. Csodálatos hüvelyed van, és biztos vagyok benne, hogy egykét Kegelgyakorlat után az izmaid tökéletesen visszaállnak. Wesley előrehajolt, és megcsókolta Norát, apja helytelenítő pillantásai ellenére. De az apja arcáról eltűnt a helytelenítő kifejezés, amikor a csikó elkezdett forgolódni, hogy felálljon. - Hűű. Ez gyorsan megy! - kuncogott Nora, ahogy a csikó felállt, majd rögtön vissza is esett. Kuncog? Nora Sutherlin kuncog? Wesley el sem akarta hinni. Ezerszer hallotta már Norát nevetni, de ilyen kislányos és gyerekesen boldog kuncogást még soha nem hallott tőle. A csikó felállásra tett kísérletei egyszerre voltak tréfásak és szánalomra méltók. - Ügyes kisfiú! - mondta Wesley apja, ahogy a csikó végre felállt, és megállt négy lábon. Ott állt az újszülött mellett, és kezével simogatta a szőrét, kereste rajta a hibákat. Mivel Pálya szépe a tenyészkanca és Búcsúbáj az apamén, nem talált ilyesmit. - Vajon mi lesz a neve... - Norának kéne elneveznie, hiszen itt volt mellette. Minden Rails-lovat nők neveznek el. Ez szerencsét hoz. - Sok regényszereplőt neveztem már el - mondta Nora. - És ez a kis fickó is olyan, mint egy regényszereplő. Wesley és Nora nézték, ahogy a csikó megteszi első, tétova lépéseit. Előre két lépés... Hátra egy és még egy... Wesley apja káromkodott egy rövidet, és felnyögött, ahogy a csikó egyenesen a nagylábujjára lépett. - Csodálatos. Letapossa a lábamat. - A férfi felnevetett, és megsimogatta a csikó kis fejét. - Nos, akkor már tudjuk, mi lesz a neve - mondta Nora, és Wesley-re mosolygott. A mosoly visszarepítette Wesley-t arra a napra, amikor először kilovagoltak ők ketten. Wesley egy nagy, Bastinado nevű csődört választott. Nemigen törődött az egzotikus névvel mindaddig, amíg Nora meg nem kérdezte, hogy a ló szokott-e rálépni mások lábára. Az istállóslány szerint igen, és Nora elmagyarázta, hogy a Bastinado egy kifejezés a lábfej kínzására. - Akkor legyen a neve Bastinado - mondta Wesley. - Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a név nincs a jegyzékben. Nora odamászott a csikóhoz, és megsimogatta a pofáját. Wesley már nagyon régen nem látott ilyen kicsi és ilyen kedves pejlovat. Búcsúbáj is kicsike volt, mikor megszületett, és aztán a leghosszabb lábú óriásló lett belőle, amit Wesley valaha látott.

- Imádom. Magamnál fogom tartani. - Nora megcsókolta a ló orrát. - A házamban. Elég nagy az ágyam. Elfér benne. - Hölgyem, annak a lónak az ára... - kezdte Wesley apja. - Apa! Tréfál. Nora csak tréfál. - Rettentő sokat tréfál. Mond olyasmit is, amit komolyan is gondol? - Nem - mondta Nora, és Wesley-re kacsintott. - És ezt most komolyan gondolom. - Nem különösebben találom szórakoztatónak kegyedet, ifjú hölgy - nézett rá sötéten Wesley apja. - Nem érdekel, hogy szeret-e vagy gyűlöl. Ifjú hölgynek nevezett, úgyhogy maga lett a legújabb kedvencem. Wesley nézte, ahogy apja arca megfeszül a dühtől, majd kifújja a levegőt, és megrázza a fejét. - Hogy van a nagylány, Fisch? Nora odahajolt Bastinadóhoz, és tovább dörzsölgette, miközben Dr. Fischer és Wesley apja még egyszer, majd újra alaposan megvizsgálta a kancát. Wes és Nora figyelme a kis Bastinado körül forgott, aki épp azon volt, hogy kiderítse, mire is jók a lábai. Nora valahol még egy lovaglópálcát is talált, és úgy ugratta Bastinadót, mintha kiscica lenne, nem pedig egy egymillió dolláros telivér. Órákon át nézték, nevettek a fejlődésén, felnyögtek az esései láttán, bátorították, hogy újra felálljon, amikor elesett a szénában. - Szegényke. .. - gügyögte Nora, ahogy kiszedegette szőréből a szénát. - Tudom, hogy nehéz. Ha én sok bort iszom, én sem tudok rendesen menni. Bastinado belenyomta orrát Nora kezébe, és Wesley nézte őket. Párszor látta már Norát gyerekek társaságában. Olyan jól bánt velük, ugratta és felnőttként kezelte őket, teljes figyelme feléjük fordult, mintha a világon egyedül ők léteztek volna. Wesley-ben valami megsajdult, ahogy hallgatta Nora lágy, anyáskodó hangját, nézte ragyogó mosolyát. Nem tehetett róla, elméje veszélyes területekre tévedt. Nora olyan gyönyörű lenne állapotosan. Állandóan nyafogna a megdagadt bokája és a fájó mellei miatt, és mégis, a világon egyetlen nőből sem lenne jobb anya. Milyen végtelenül türelmes volt vele is, mint tanár, milyen gondoskodó és védelmező volt, mint lakótárs. Hogy miként talált rá, amikor kórházba került ketoacidózissal, az máig rejtély volt számára. A gyerekével, a gyerekükkel tízszer ilyen szorgalmas, védelmező, aggodalmaskodó lenne. És Istenem, milyen lenne Nora egy gyermekkel a karjában? Az egész Railey-birodalmat feltenné és eladná az eBay-en érte. Talán még a lelkét is eladná. - Fáradt vagy, Wes? - kérdezte Nora. Megszorította a kezét. - Azt hiszem, mindjárt hajnalodik. - Egy kicsit. - Olyan csendes vagy. - Csak gondolkozom. Hogy van a hátad? - kérdezte suttogva. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ilyen brutálisan szexelt Norával, nem akarta elhinni, hogy őmaga ennyire élvezte. - Lesz pár zúzódásom. Szép munka volt! - mondta Nora, és pajkosan ránevetett. - Egy hitvány vanília frátertől nem is rossz, ugye? - Nem rossz? - Nora halkan füttyentett. - Szerintem bekerült a top tízbe nálam. Wesley ragyogott a férfibüszkeségtől. - Legközelebb a top ötre hajtok. Nora majdnem válaszolt, de aztán elhallgatott, és Wesley apjára nézett. - Mi a baj? - kérdezte, és Wesley is észrevette apja aggodalmas arckifejezését. - Túl régóta fekszik. Majdnem négy órája. Állítsuk talpra. Wesley felállt, hogy segítsen apjának felhúzni a kancát. Pálya szépe tiltakozóan nyihogott, de talpra állt, és Wesley kifújta a levegőt - észre sem vette, hogy visszafojtja a lélegzetét. - Jó kislány. - Wesley apja megveregette a ló orrát, és elindult kifelé. Azonban amint hátat fordított neki, Pálya szépe lába megbicsaklott, és a ló megint elesett. - Az istenit! - Wesley végigfuttatta rajta a kezét, miközben apja és Dr. Fischer még egyszer m- Segítenünk kell neki újra felállni - jelentette ki Wesley apja.

- Mi a baj? - kérdezte Nora. Átölelte Bastinadót, és úgy tartotta az ölében, akár egy kutyát. - Fáradt. Az imént szült meg egy kicsikét, aki akkora, mint egy ló. Mert igazából egy ló is. - Fel kell állnia - magyarázta Wesley. - Túlságosan hosszú ideig feküdt. A lovak nem fekhetnek. Az halálos számukra. Nora szeme tágra nyílt. - Ez nem jó. Mi a baj? - Makacs. Kimerült. Ki tudja? A tüdeje tiszta. – Wesley apja lebámult Pálya szépére, mintha meg akarná bűvölni, hogy felálljon. Wesley csatlakozott hozzá, és megpróbálta húzni a kanca kötőfékét. A ló ímmel-ámmal megpróbálkozott felállni, de feje ismét félrebicsaklott. - A francba! - Wesley a homlokát dörzsölte. Pálya szépe nem csupán a legjobb tenyészkanca volt a farmon, hanem az anyja kedvenc lova is. Muszáj valahogy felállítani. - Gyerünk! Próbáld meg újra. - mondta Wesley apja, és bátorítóan megvakargatta, megsimogatta a lovat. Hangja nyugodt maradt, de Wesley látta a feszültség ráncait az arcán. Pálya szépe majdnem húszmillió dollárra volt biztosítva - de ez semmi az anyja boldogságához képest. Mindhárom férfi teljes erőből próbálta talpra állítani Pálya szépét. Egyiküknek sem sikerült. Wesley látott már ilyet korábban is - hogy egy ló kimerült és elcsüggedt, nem volt hajlandó felállni, minden látható ok nélkül. A szülés minden ösztönön és észérven túlmenően kifárasztotta Pálya szépét. - Hoznunk kell egy hevedert, és fel kell húznunk. Mást nem tehetünk - mondta dr. Fischer. - Hívok segítséget. Be kell tennünk a mentőbe. - Wes? - szólalt meg hátulról Nora hangja. Wesley nem törődött vele. - Ez az egyetlen lehetőség. Tudja, hogy nem fog felállni. - jelentette ki. ' - Wesley? - szólalt meg ismét Nora. - Egy pillanat, Nora. - Az anyaállat rendkívüli módon védelmezi a kölykét, ugye? - kérdezte Nora. - Természetesen - mondta Wesley, és letérdelt Pálya szépe feje mellé. A ló tekintete kiüresedett Wesley nem látta benne az élni akarást. Azt sem a mentő, sem a heveder, sem a kórház nem hozhatta vissza. - Miért? Egy szívszaggató, apró nyöszörgés hangja törte meg a bokszban beállt, feszült csendet. Wesley felállt, és megfordult. Nora kezében ott volt a lovaglópálca, és a szánalomra méltó nyüszítés nem mástól eredt, mint Bastinadótól. Nora felemelte a pálcát, és még egyszer végigvágott a csikón. A csikó pedig még egyszer apró fájdalomkiáltást hallatott, olyan szívfájdítót, amilyet Wesley még életében nem hallott. Az állat megrezzent, és megpróbált elsurranni, de újszülött lábai megbicsaklottak alatta. Nora még egyszer ráhúzott, olyan döbbenetes erővel, amilyet Wesley nem is tulajdonított volna neki. Bastinado még egyszer felnyüszített, és hátrálni kezdett, sötét szemében rettegés ült. És Wesley hallotta, hogy sírását hátulról megválaszolják. Wesley rohanni kezdett, ahogy a kilencszáz kilós anyaállat talpra ugrott, és előrelendült. - Nora! - Wesley felé indult, de az apja megelőzte. Elrántotta Norát Pálya szépe dühe elől, és kihúzta a bokszból. Wesley nem is nyitotta ki a boksz ajtaját, egyszerűen átugrotta. A négy ember megállt a bokszon kívül, és nézték, ahogy Pálya szépe megszaglássza Bastiano orrát. A törékeny újszülöttnek három párhuzamos hurka látszott a hátán, de Wesley nem látott vért. Lehet, hogy lesz pár hege. De az anyja élt és lábra állt. - Nora? - Wesley Norára nézett, és látta, hogy még mindig elfehéredett kézzel, lihegve szorongatja a lovaglópálcát. - Jól vagy? Nora megrázta a fejét. - Jól vagyok - mondta, bár Wesley nemigen akarta elhinni.

- Ő is jól lesz. - Wesley gyengéden elvette tőle a lovaglópálcát, és a falra akasztotta a többi lószerszám közé. Karjával átfogta Nora derekát, és magához húzta. Nora nem bújt hozzá, ahogy szokott. Csak állt, lihegett, és bámult maga elé. Wesley megfeszült, ahogy apja odalépett Norához. Tekintete új fénnyel ragyogott. - Ez volt a legdöbbenetesebb dolog, amit életemben valaha láttam – mondta, és hol Norára, hol Bastinadóra nézett. - Remélem, nem lesz semmi baja - mondta Nora, és lassan belenézett az idős férfi szemébe. - Azt hiszem illik megköszönnöm. - Wesley apja kezet nyújtott. Nora rápillantott, majd veszélyes mosolyra húzta a száját. - Legalább most már tudja, hogy ha muszáj, nagyon komoly tudok lenni.

HARMINCEGYEDIK ÉSZAK A MÚLT Kingsley csak akkor hitte el, amikor meglátta. Több mint egy éve nem találkozott a nővérével, mióta a nagyszüleik kiszakították Marie-Laure szorításából a szüleik temetésén. Hogy vitte véghez Søren, hogy intézte el, hogy a nővére eljöhessen meglátogatni? Søren azt állította, van pénze, és abból, amit Kingsley hallott, az állítás egyfajta szerény kijelentés volt. Søren apja vagyonos családba nősült be, majd fogta a családi vagyont, és a könyörtelen üzletember húsz év alatt megháromszorozta. Kingsley számára legkevésbé Søren vagyona volt vonzó. Ha olyan szegény lett volna, mint a templom egere, Kingsley akkor is a lábánál aludt volna, megcsókolta volna a kezét, és akár égő parázson is lépkedett volna, ha ezt kéri tőle. Kingsley kétkedését azonban nem Marie-Laure ideutaztatásának költsége táplálta. Közös éjszakáik során, amikor Kingsley ott térdelt Søren lábainál, alatta feküdt vagy engedelmeskedett parancsainak, Søren mindig elmondta neki, hogy milyen kevéssé számít őneki. Kingsley tudta, hogy pusztán egy testet jelent Sørennek, egy testet, amelyet használhat és kihasználhat, és ha kielégül, akkor eldobhat. Akkor miért.., Miért kedveskedne neki ezzel? Semmi értelme nem volt. És mégis,.. A keskeny autóúttól az iskoláig vezető úton lassan haladt egy fekete autó. Kingsley egyedül állt a jeges decemberi levegőben, várva érkezését. Søren a remetelakban eltöltött első, közös éjszakájuk óta vagy ezerszer játszmázott vele. Voltak napok, amikor egyszerűen tudomásul sem vette a jelenlétét. Kingsley beszélt hozzá, és Søren folytatta, amit csinált, mintha csak egy kísértet lenne, aki hasztalanul próbál kapcsolatot teremteni az élőkkel. Máskor Søren minden egyes pillantását figyelte, figyelte és kritizálta. Kingsley-nek újra be kellett kötnie a cipőjét, szebb kézírással át kellett írnia a leckéjét, ruháját pedig lecserélnie, csupán azért, mert Søren ezt követelte tőle. A remetelakban egyszer Søren azt mondta, hogy már nem akarja folytatni a játékot, hogy beleunt, ráunt Kingsley-re. Kingsley hitetlenkedve térdre rogyott előtte, és könyörgött, hogy adjon neki még egy éjszakát, még egy esélyt. Szemében könnyek gyülekeztek, de aztán észrevette, hogy Søren szája szélén apró mosoly játszik. Dühösen felpattant, és felé ütött. Søren döbbenetes erővel és gyorsasággal kapta el a karját. - Mérsékeld magad, Kingsley! - suttogta, ahogy megpróbált kiszabadulni vasmarkából. - Gyűlöllek! - mondta Kingsley angolul. Ez franciául túl ronda lett volna. - Tudom. Tudom, hogy gyűlölsz. De én nem gyűlöllek. A gyűlölet túlságosan erős szó, hogy leírja, amit irántad érzek. - Miért... Miért teszed ezt velem? Erre Søren elengedte a kezét. Kingsley odarohant hozzá, de Søren keményen belerúgott a combjába, és így Kingsley a földre zuhant. Fel akart állni, nem akarta feladni a küzdelmet, bár tudta, hogy milyen

értelmetlen. De Søren ráült a térdére, és visszanyomta a földre. Kezével Kingsley hajába túrt, és leszorította a kemény padlóra. - Egyetlen egy okom van rá... - sziszegte a fülébe Søren. Kingsley teste megfeszült a dühtől, és attól, hogy akarata ellenére vágyat érzett, melyet soha nem tudott legyőzni, valahányszor Søren megérintette. Én is ugyanannyira élvezem, mint te. És aznap éjjel, ahogy Søren újra és újra megverte és megkefélte, teljes némaságban csinálta, még akkor is, amikor Kingsley könyörgött egyetlen szónyi kegyelemért. Søren csak hajnalban szólt hozzá ismét, és akkor is csak egyetlen szót. Viszlát. Így egyáltalán nem lepte volna meg Kingsley-t, ha a nővére látogatásának ígérete nem lett volna más, mint egy kidolgozott csíny Søren részéről. Valahol az egyik épületben Søren ott áll az ablaknál, és figyeli az elé táruló eseményeket - Kingsley ebben biztos volt. A kocsi majd megáll Kingsley előtt, és valaki egy pap, egy apáca vagy akár egy rabbi kiszáll, és meglepetten bámul majd rá. Marie-Laure pedig nem lesz sehol. Hogy mégis miért ment bele az egészbe, arról Kingsley-nek fogalma sem volt. De ezt a csínyt Søren rendezte meg, és Kingsley bármit megtett volna érte. .. Még odáig is lealacsonyította magát, hogy ott álljon a jeges hidegben, és egy órát várjon a nővérére, aki úgysem jön el. A kocsi egyre közeledett. Kingsley még jobban a zsebébe süllyesztette a kezét. Körülnézett, és az osztályterem épülete, az irodák, a könyvtár ablakaiban arcokat látott, az osztálytársai arcát, akik a benti melegben és kényelemben várakoznak, és őt figyelik. Próbálta felkészíteni magát a megalázó érzésre, ami vár rá, amikor kiderül, hogy Marie-Laure látogatása nem több mint Søren kitalációja. Søren... Kingsley meglátta a gyűlölt-szeretett zongorista arcát az osztálytermek épületének legfelső ablakában. Kingsley kifújta a levegőt, elszakította tekintetét Søren tökéletes arcáról, és ismét a kocsit nézte. A kocsi majdnem megállt. De nem állt meg. Még nem. És mégis, az anyósülés ajtaja kinyílt, és két apró, bokaszalagos, fekete cipő jelent meg. - Kingsley! - kiáltotta egy hang, amit több mint egy éve hallott utoljára. Alig volt képes felfogni, amit lát, alig bírt a boldogságával, alig tudott megállni a lábán, amikor a nővére odarohant hozzá, és a karjaiba zárta. - Marie-Laure... - sóhajtotta bele nővére nevét Kingsley a sötét hajba. A külön töltött egy év során megnőtt a haja. Mikor utoljára látta, ő volt a legszebb lány Párizsban. Most fivéri büszkeséggel vette észre, hogy a világ legszebb lánya lett belőle. - El sem akarom hinni, hogy itt vagy! Marie-Laure köré fonta kecses balerinakarját. Tökéletes párizsi franciasággal elsuttogta, hogy menynyire hiányzott neki, hogy azt gondolta, belehal, ha nem láthatja hamarosan viszont, hogy milyen borzalmas volt nélküle, és hogy soha nem engedi, hogy bárki is újra szétválassza őket. Kingsley álla MarieLaure vállán volt, füle a szájánál. Felnézett az ablakban álló, még mindig figyelő Sørenre. Ajkai egyetlen szót formáltak. Merci. És Søren csak bólintott válaszul, majd eltűnt az ablakból. Kingsley figyelme újra Marie-Laure felé fordult. - Hogyan...? El sem... - Itt vagyok - mondta Marie-Laure. - A lakásomra küldtek egy repülőjegyet. És egy meghívót, hogy látogassalak meg. El sem akartam hinni. - Marie-Laure két kesztyűs kezébe fogta Kingsley arcát, és két oldalról megcsókolta. - Én sem akartam elhinni, amíg meg nem láttalak. Nem tudom, hogy most elhiszem-e. - Hogyan... - Marie-Laure megrázta a fejét és hajtincsek röpködtek az arcába. - Grandmere és Grandpere volt? Talán... Kingsley a szemét forgatta. A nővére jelenlétében ismét felvette régi, francia szokásait. - Hosszú történet. Majd elmesélem. .. De még nem most. - Nem érdekel. A lényeg az, hogy itt vagyok és te is itt vagy!

- Megint átölelte, és Kingsley is átölelte. A szeme sarkából észrevette, hogy ő és Marie-Laure már nincsenek egyedül a hidegben. Több fiú is kijött, valószínűleg azért, hogy jobban megnézzék maguknak a lányt. Hónapok óta nem láttak nőt - legalábbis fiatal nőt, aki nem tett szüzességi fogadalmat. - Ez biztosan a nővére. - Henry atya joviális hangja szólalt meg mögülük. - Bonjour, mademoiselle mondta, és megrázta Marie-Laure kezét. Kingsley megfogta nővére karját, ahogy a pap beterelte őket az irodájába. Szinte alig hallott valamit, ahogy Henry atya üdvözölte Marie-Laure-t az iskolában, és előre is bocsánatot kért a flörtölésért, aminek a fiúk minden bizonnyal kiteszik majd. - Általában nem engedünk be nőlátogatókat - mondta Henry atya kissé dadogva. - Legalábbis hajadon nőket nem. Vagy olyan nőket, akik nem egy rend tagjai. De Mr. Stearns elmagyarázta nekem a helyzetet, hogy maguk a szüleik halála óta nem találkoztak egymással. Boldogan látjuk vendégül itt tartózkodása idején. Kingsley-nek ugyanúgy kell majd órákra járnia, és el kell végeznie a házi feladatát is. De örömmel látjuk az étkezések idejére az ebédlőben. Az épület legfelső emeletén vannak a vendégszobáink. Az egyik fiú majd felviszi a holmiját. - Merci, mon pere - mondta Marie-Laure, és széles mosolyt villantott Henry atyára. Kingsley majdnem hangosan felnevetett a pirosság láttán, ami Henry atyát papi gallérjától egészen kopasz feje búbjáig elöntötte. Marie-Laure ugyanolyan hatással volt a férfiakra, mint Kingsley a nőkre. Mindkettőjüknek csak annyit kellett tenniük, hogy elmosolyodtak. Kingsley és Marie-Laure egyenesen a lány szobájába mentek az épület legfelső emeletére. MarieLaure körbejárt, felnevetett a falon függő ikonok láttán - keresztek, szentek képei, Szűz Máriát ábrázoló szobrok voltak mindenütt. - Katolikus iskola? - ugratta Kingsley-t. - Papa forog a sírjában. Kingsley felnevetett, és vállat vont. - Tudom. Nem az én ötletem volt. A fiúk a régi iskolámban gyűlöltek. - Biztos azért, mert az összes barátnőjüket és húgukat elcsábítottad - fenyegette meg ujjával MarieLaure. - Hát. .. persze. De azzal a késszúrással kissé túlreagálták a dolgot. Marie-Laure szeme tágra nyílt. - Késszúrás? Azt mondtad, csak megkarcoltak. - Nagyon megkarcoltak. - Nem tudom, hogy Papa büszke lenne-e rád vagy inkább ő maga akarna megölni. - Mindkettő - mondta Kingsley, és nevettek. - Na, és te? Még mindig összetörsz Párizsban minden szívet? - Természetesen. - Marie-Laure leült mellé a kanapéra, és keresztbe tette izmos, kecses lábát. - Nekem kell összetörnöm az ő szívüket, mielőtt még az enyémet törik össze. - Keress egy gazdag vénembert, és menj hozzá. Nemsokára meghalna, és az összes pénzét rád hagyná. Akkor itt maradhatnál velem Amerikában. - Maradjak Amerikában? És mégis miért? Ha hozzámennék egy gazdag emberhez, elvinnélek erről a szörnyűhelyről, és visszavinnélek magammal Párizsba. Kingsley hátradőlt a pamlagon, és bokáját a térdére fektette. - Nem is tudom. Azt hiszem, szeretek itt lenni. Amerika. . . nem is olyan rossz. - Ez meg mi? Az öcsém... Monsieur, Párizs az egyetlen város a világon... Amerikában akar maradni? Hogy hívják a lányt? Kingsley szeme tágra nyílt. - Ne vágj ilyen ártatlan képet - mondta Marie-Laure, és mellbe bökte. - Hogy hívják a lányt? Biztosan szerelmes vagy, ha ebben az országban akarsz maradni. Kingsley felnyögött, hogy titkolja sutaságát, és Marie-Laure-ra nézett.

- Hidd el nekem... Semmilyen lányba nem vagyok szerelmes ebben az országban. Még Kanadában sem, ami fél méterre van arrafelé. - Észak felé mutatott. - Szeretem Amerikát. Párizs dekadens hely, luxushely. .. De Amerika... Van valami megzabolázhatatlan ebben az országban, valami vad. Marie-Laure felsóhajtott. - Ha te jól érzed itt magad, akkor én is jól érezném. Mindegy, most az a lényeg, hogy te itt vagy. - Én és ötven másik fiú, akik hónapok óta nem láttak egyetlen csinos lányt sem. Marie-Laure felhúzta a szemöldökét. - Ez ügyben nem panaszkodom. Talán körbevezethetnél, ha a következő hónapban úgyis itt fogok élni. Kingsley felállt, megfogta Marie-Laure kezét, és talpra húzta. - Egy hónapig? - Csak ennyit tudok maradni. Azt kellett hazudnom a színház igazgatójának, hogy kiment a bokám, és egy hónap a gyógyulási idő. Ha hosszabb ideig maradok távol, elveszítem a karban a helyemet. - Nem a karban kellene táncolnod. Te prímabalerina vagy. - Az leszek. Majd egyszer. De mindennek megvan a maga ideje. És egyébként Laurent még nem csinálhat belőlem prímabalerinát. Akkor mindenki gyanakodna. - Újabb hódítás? Marie-Laure a szempilláját rebegtette. - Férfitáncosok. .. Olyan erős a lábuk. Kingsley legyintett, amint felvették a kabátjukat, és ismét kiléptek az ajtón. - Nem érdekelnek a hódításaid részletei. Gyönyörű vagy, de attól még a nővérem vagy. - Én viszont minden részletét tudni akarom a szerelmi életednek. Jaj, várjunk, egy fiúiskolában vagy. Nincs is szerelmi életed. Gyengéden, tréfásan arcon legyintette, majd előresietett, ki a hidegbe. Ah, Marie-Laure - sóhajtott fel magában Kingsley. Ha tudná. .. Kart karba öltve járták be az iskola területét. Kingsley megmutatta az étkezőt, és bemutatta MarieLaure-t Aldo atyának. Marie-Laure és a pap hosszú perceken át csevegtek az aznap esti menüről. Kingsley azt tettette, hogy álomba merül, és Marie-Laure a karjába csípett, mint ahogy azt gyerekkorában is szokta. Kingsley összerezzent a csípéstől, annyira, hogy Marie-Laure megijedt. - Mióta vagy ilyen érzékeny? - kérdezte, ahogy kiléptek az étkezőből. - Csak beléd csíptem. - Semmi baj. De ott csíptél belém, ahol van egy zúzódásom. De túlélem. - Majd keresek rajtad egy olyan területet, ahol nincs zúzódás, és legközelebb ott csíplek meg. Oui? - Oui. - Kingsley elmosolyodott, de tudta, hogy Marie-Laure jó sokáig keresgélhetne, mire találna egy olyan helyet rajta, ahol nincs zúzódása vagy hurkája. Előző éjjel Søren könyörtelen volt vele. A verés, úgy tűnt, soha nem ér véget. A szex még úgysem. Most, hogy belegondolt, Kingsley rájött, hogy éjszakájuk azért volt ilyen intenzív, mert Marie-Laure jelenléte ezután bonyolítja találkozásaikat. De majd megoldják. Muszáj, hogy Søren és Kingsley együtt legyenek. ők összetartoznak. - Mi ez? - Marie-Laure megállt a kápolna előtt. Kingsley félrehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Belülről hallotta, hogy egy zongorán azt a kísérteties zenét játsszák. . . - A Bolero - mondta Kingsley. - Ravel. - Ravel - Marie-Laure felsóhajtott, és tekintetében keveredett a szomorúság és a vágyakozás. Kingsley tudta, hogy ugyanaz az emlék keríti hatalmába, ami őt is - Papa és a lemezei. Apjuk, ahogy ott fekszik a lakásukban a földön, rásüt a nap, és együtt dúdol a zenével.. . - Hiányzik Papa - suttogta Kingsley, majd megfogta nővére kezét, és megszorította. - Nekem is. De te jobban hiányoztál. Annyira, hogy... Annyira, hogy azt hittem, belehalok. Kingsley a fejét rázta. - Ne halj meg. Most együtt vagyunk. A zene csak úgy áradt, és Marie-Laure a kápolna felé fordította a fejét. - Bemegyünk meghallgatni?

Kingsley elindult vele befelé, de amint átlépték a templom küszöbét, valami a lelke mélyén azt súgta neki, hogy álljon meg, forduljon vissza... A zene egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek a forrása felé. Kingsley lerázta magáról a hirtelen támadt, különös félelmet. Marie-Laure követte a zenét, szeme tágra nyílt, megbűvölten lépkedett, akár a hamelni patkányfogó által elcsalt gyermekek. A templom ajtajánál Marie-Laure megállt, és benézett a főhajó felé. Az ősrégi és viharverte nagyzongoránál Søren ült, zakóját levette, ingujját könyékig feltűrte, megmutatva ezzel izmos alkarját. Olyan döbbenetes virtuozitással és szenvedéllyel játszott, hogy Kingsley ismét azt érezte, hogy a zene életre kel körülötte. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a hangjegyek megérintsék, körbetáncolják, megcsiklandozzák az arcát, átsuhanjanak a haján, titkokat suttogjanak a fülébe. Istenem, mennyire szereti Sørent. Szereti. Szereti, mint egy apát, egy fivért, egy barátot, egy szeretőt... És szereti, mint egy ellenséget, aki arra kényszeríti, hogy erősebb legyen, okosabb, bölcsebb, bátrabb. Søren lett számára a legfontosabb... Kingsley kinyitotta a szemét. Nem Sørent, hanem magát Istent látta a zongoránál. Tudta, hogy a megfelelő embert választotta ki arra, hogy imádja, akár most is szívesen térdre rogyna előtte. Kingsley érezte, hogy Marie-Laure keze remegni kezd a szorításában. Ez kizökkentette álmodozásából, és visszahozta a jelenbe. A nővérére pillantott, és elmosolyodott. Most már mindent értett... Søren miatta, Kingsley miatt hozta ide. Kedvességből tette. Kegyelemből, ajándékul. Mint Isten minden egyéb ajándékának, ennek forrása is a szeretet volt. Søren szereti őt. Kingsley most már a szíve mélyén tudta. És azok a játszmák, amelyeket vele játszott, csak. .. játszmák. Søren némasággal büntette, még akkor is, amikor teljes figyelmével felé fordult. Sértegette, majd a legszenvedélyesebb csókokkal illette. Azt mondta, Kingsley nem jelent számára semmit, majd a fél éjszakát a testébe temetkezve töltötte. Søren szereti. Søren szereti Søren szereti. A szívében a refrén megegyezett a zene állhatatos ütemévei. Senki nem képes megérteni azt, mennyire szeretik egymást, vagy hogy miként mutatják ki. Csak Søren, Kingsley és a zene tudta, és a zene soha nem árulja el. - Mon Dieu... - lihegte Marie-Laure. Szeme mereven, pislogás nélkül bámult Sørenre. A félelem ismét visszatért Kingsley szívébe. Ne... Még őt is... Bárkit, csak a nővérét ne... Marie-Laure kiszakította a kezét az övéből, és maga elé emelte. Kingsley szeme kitágult félelmében, amint meglátta, hogy Marie-Laure keze milyen vadul remeg. - Mon Dieu - suttogta Marie-Laure. Istenem. Kingsley ismét megfogta a kezét, és szorosan a mellére húzta. Magához szorítja és öleli, hogy távol tartsa attól a szerelemtől, ami démonként szállja majd meg a szívét. - Ne félj. - Kingsley megcsókolta Marie-Laure kézfejét, és rámosolygott - a hamis mosollyal szerette volna megtörni a zene és a szőke isten varázsát. - Mindenkire ilyen hatással van.

HARMINCKETTEDIK ÉSZAK A JELEN Kingsley ott hagyta a Rolls Royce-át a saját háza előtt. Mindenki ismerte Kingsley Edge-et és az ezüst Rolls-át, amely egész Manhattanben szállította. Ma névtelenségre volt szüksége. Így visszament a házba, fekete farmert, szürke pólót, bőrdzsekit és napszemüveget vett fel. Hosszú haját alacsony állású lófarokba kötötte. A ház hátsó részében levő garázsban Manhattan legnagyobb részének feltételezése szerint csak a Rolls és annak ikertestvére állt. De egy szarvasbőr autótakaró alatt karcsú, fekete Jaguar

várakozott, bejelentetlen rendszámmal. Kingsley csak vészhelyzet esetén hagyta el inkognitóban a házat. És ez mindenképp vészhelyzetnek számított. Elindította a kocsit, és kerülő utakon haladt. Egész Connecticutig szidta Norát, mint a bokrot. Ostoba. Bolond. Miért kell ilyen messze laknia? Megengedhetné magának Manhattant vagy a város bármelyik másik részét. Miért egy Tudor-korabeli házat kellett venni egy polgári és prózai kertvárosban? Ezt Kingsley nem tudta megérteni. Alig egy év dominaként eltöltött idő után elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy megengedje magának otthona első részletének kifizetését. Készpénzzel fizette ki, és az első adandó alkalommal kiköltözött Kingsley házából. Kingsley öt év alatt csak egyszer járt Nora házában. Majdnem meghalt az unalomtói csupán azalatt, amíg elért oda a kocsival. Megállt Nora nappalijában, amely tele volt kényelmes, de jellegtelen bútorokkal és regényekkel teli könyvespolcokkal, majd odafordult hozzá és megkérdezte. - Miért? Nora elmosolyodott, vállat vont, sóhajtott, nevetett, megrázta a fejét, és mindent megtett, hogy ne kelljen szavakkal válaszolnia neki. De Kingsley addig bámult rá, amíg a nevetés elhalt és a mosoly eltűnt a szeméből. Az a szempár... Kingsley azt érezte, hogy Nora biztosan az ördög szempárját lopta el. - Jól érzem itt magam, King. Úgy érzem, hogy... ember vagyok. Normális. Kingsley átvágott a bézs színű szőnyegen, megállt Nora előtt, és az álla alá nyúlt. - Te vagy a világ leghíresebb dominája, chérie. Szörnyeteget csináltam belőled, és szörnyeteg is vagy. Élj itt, ha muszáj, de ne feledd, hogy ezek között a falak között te Eleanor Schreiber vagy. Nora Sutherlin nem lakik itt. Nora egyetlen válasza az volt, hogy ugyanolyan keményen viszonozta a pillantását. Kingsley ekkor jött rá a borzalmas igazságra - hogy egyáltalán nem ő hozta létre Nora Sutherlint. .. Ő csak leleplezte. Egy óra múlva végre elérte Westport-ot. Újabb negyed- óra múlva már a környéken volt. Nora háza előtt egy vörös Porsche állt - Griffin még ott volt. Griffin és senki más. Jó. A fiú nem volt olyan ostoba, hogy kihívja a rendőrséget. Kingsley nem kopogott, csak bement a bejárati ajtón, és a házat ugyanolyannak találta, mint ahogyan emlékezett rá megszelídített volt, biztonságos, kertvárosi, polgári. - A hálószobában, King! - hallotta Griffin hangját. Kingsley megtalálta a lépcsőt, és kettesével szedte a fokokat. A folyosó végén rábukkant Nora hálószobájára. .. Vagy arra, ami maradt belőle. - A francba... - lihegte Kingsley. Túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy franciául szólaljon meg. - Igen, én is ezt mondtam. - Griffin ott állt a küszöbön, és nézte az elé táruló mészárszéket. - Hol van Michael? - kérdezte Kingsley. Franciául ejtette a nevet, Michelle-nek - bár a szokást Griffin és a barátja kedvéért igyekezett elhagyni. - Gyorsan kimenekítettem innen. Az anyjához küldtem, hogy töltse ott az éjszakát. Majdnem elhányta magát, amikor meglátta. - Mélyen átérzem. Kingsley nagyot nyelt, és felmérte a kárt. A szoba közepén annak az ágynak a megszenesedett romja állt, amelyről valaha a világon a legtöbbet fantáziáltak. A megfeketedett halom tetején láthatóan ott volt Nora egész domina ruhatára - minden egyes darabot felvagdostak és megszentségtelenítettek. A falon vér volt - állati vér, gondolta Kingsley. Gondolta, vagy legalábbis remélte. Véres szavak, véres kézlenyomatok. Vér a vérvörös falon. A lábuk alatti világos színű szőnyegen szintén vérnyomok, véres lábnyomok voltak. És véres szavak. - Mit jelent ez, Kingsley? - kérdezte Griffin, és a szöveget bámulta. - Franciául van, ugye? Elég szarul beszélek mostanság franciául.

- Oui, franciául van. - Kingsley elolvasta a szöveget, és gyomra összeszorult, amikor rájött, hogy a halott Sadie teste fölé ugyanez volt írva. Griffin hunyorogva nézte az üzenetet, láthatóan nem értette. - "Megmondtam..." Megrázta a fejét, és felsóhajtott. - Mit jelent? Kingsley mélyet sóhajtott. Nem volt benne biztos, hogy Griffinnek vagy bárki másnak beszélni akar a szövegről. De még ha meg is mondja neki, Griffin nem tudná, mit jelent. - Azt jelenti, "Megölöm a ribancot': - "Megölöm a ribancot"? Norát? És kihez szól? - Griffin megdörzsölte az arcát, és még sápadtabb lett. - King... Valaki meg akarja ölni Norát? Kingsley meglátott valamit a falon, ami először nem tűnt fel neki. Lyukakat. Nem, nem lyukak voltak, hanem szúrt sebek. Valaki fogott egy kést, és többször belemártotta a falba - mindenütt apró késszúrás nyomait látta. Odament az ágy maradványaihoz, és felemelte Nora egyik véres fűzőjét. A vágásnyomok egy helyre összpontosultak. A hashoz. Ha Norán rajta van a fűző, és akkor vagdossák össze, másodperceken belül meghal. - Oui. Valaki nagyon is meg akarja ölni a mi Noránkat. - De... - Griffin tágra nyílt, rettegő szemmel nézett Kingsley-re. - Miért? Nora soha nem ártott senkinek. Vagyis az illető beleegyezése nélkül nem. - Attól tartok, ez a személy úgy érzi, hogy Nora elvett valamit, ami nem az ő tulajdona. - Nora soha életében nem lopott. Na jó, a kocsiktól eltekintve, de akkor még gyerek volt. De egy kocsi miatt senki nem ölne. - Nem. Nem a kocsik miatt történt. Nem erről van szó. - Akkor mi a faszomról? Mit lopott el Nora? Bárki is ez a kibaszott, gennyes állat, én lefizetem! - Sajnos az, amit ez a személy akar, pénzzel nem megvásárolható. - Azt majd én megítélem - mondta Griffin egy olyan ember hangján, akit abban a hitben neveltek, hogy minden és mindenki megvásárolható - egy emberi élet is. - És mit akar? Kingsley benyúlt a ruha halomba, és megtalálta, amit előre sejtett. Egy rózsafüzért húzott ki - a rózsafüzér vérvörös volt, és simára koptatta a több ezer ima, amitől még maga Mária Magdolna is elpirult volna. Tudta, hogy Nora a rózsafüzér keresztje mögött tartja a dobozka kulcsát, melyben a nyakörve van. Megtalálta a rózsafüzért... a keresztet... a kulcsot viszont nem. Kingsley a kezére tekerte a rózsafüzért, és magyarázatként Griffin felé nyújtotta. - Sørent? - kérdezte Griffin. Arcán az elszántságot rémület váltotta fel. - Ez az állat Sørent akarja? Kingsley bólintott. - Oui - csak ennyit mondott. Griffin a gyomrára szorította a kezét. Úgy tűnt, rosszullét kerülgeti. - Kingsley... Ez őrület! Egyikünket sem követ senki. A te pénzed és hatalmad... Az én pénzem és hatalmam... És Søren? Ki a fene követné Sørent? - Valaki, akit nem érdekel a pénz és a hatalom. És attól tartok, léteznek ilyen emberek. - Mit jelent ez... Mindez? - Griffin ismét a földre mázolt véres szavakra pillantott, a cafatokra vágott ruhákra és a véres, szenes ágyra. Kingsley-n kívül a jelenet mindenki másnak teljesen értelmezhetetlen volt. Mégis mit jelentett? De Kingsley pontosan tudta. Miután elmenekült a Szent Ignácból, beállt a francia idegenlégióba. Először angoltudása tűnt fel feletteseinek - ha összpontosított, minden francia akcentus nélkül volt képes beszélni a nyelvet. Aztán egyéb képességei is napvilágra kerültek - az intelligenciája, az, hogy bárkiből képes kivarázsolni azt az információt, amit tudni akar, a lövészetben tanúsított ösztönös tehetsége... És az, hogy a legkevésbé sem érdekelte a saját biztonsága, sőt, a saját élete sem. Először kémet csináltak belőle - aztán később még sok minden volt. Több ezer ember halálát látta, és eme halálok oka sokszor egy egyszerű tett volt, amely egy ehhez hasonló hálószoba zárt ajtaja mögött zajlott le. Ő, igen, pontosan tudta, mit jelent az elé táruló jelenet. - Ez egy hirdetés, Griffin. Kingsley kihúzta bőrkabátja zsebéből a kulcsokat. Meg kell keresnie Sørent. A titkok kora egyszer s mindenkorra lejárt.

- Mit hirdet? Az elmebajt? - Nem, mon ami. Háborút.

HARMINCHARMADIK DÉL Nora a Wesley házáig tartó egész út alatt nyugodt és összeszedett volt. Alig pislogott, és nem sírt. Egyetlen érzelem sem jelent meg az arcán, a keze sem rezzent meg. Régen megtanulta, hogyan irányítsa magát még a legbonyolultabb helyzetekben is. A munkája miatt szüksége volt rá. Kingsley Edge-nek, az Alvilág királyának ez volt a második számú leckéje: te vagy a domina. Viselkedj is úgy! Ez a hét szó késztette arra, hogy arca és keze rezzenéstelen maradjon, még akkor is, amikor egyik alárendelt a másik után kereste fel a legkétségbeesettebb és legveszélyesebb fantáziákkal. Egy Wall Street-i tőzsdeügynök borospohárból akarta kiinni Nora vizeletét. New York polgármester-helyettese a legteljesebb részletességgel elmesélte megerőszakolós-fantáziáját, ahol a férfi lett volna az áldozat. Egy texasi marhamilliárdos négykézláb könyörgött neki, hogy jelölje meg a hátát a saját billogozójával. Akármennyire is felzaklatták ezek a fantáziák, ezek a fétisek, mindig nyugodtnak és megfontoltnak kellett maradnia, még akkor is, amikor könyörögtek neki, kérték, hogy okozzon fájdalmat, ahogy azt álmaikban látták. - Nem - mondta nekik gyakran. - Nem érdemelted meg. - Ez volt a betanult szöveg arra a helyzetre, amikor tudta, hogy nincs olyan összeg, ami meggyőzhetné arról, hogy teljesítse a kérést. Aztán még jobban könyörögtek, feljebb srófolták az árat, és Nora végül elfogadta. - Na, most megérdemelted - mondta ilyenkor Nora - ez volt a kód arra, hogy "kimondtad az áramat”. Én vagyok a domina, mondta magának Nora újra és újra, akkor is, amikor el akart rohanni vagy össze akart roskadni. Úgy is viselkedem. És most, ahogy Wesley apja a szeme sarkából némán figyelte, ahogy visszafuvarozta Norát és Wesley-t a vendégházba, Nora ugyanezt mondta magának. Az, hogy megütött egy újszülött csikót egy lovaglópálcával, minimum egy évi börtönt jelentett volna állatkínzásért. Még most is legszívesebben összegörnyedt vagy hányt volna. Vagy mindkettő. De az ösztöne azt súgta, hogy Pálya szépe csak akkor találja meg magában a hajlandóságot, hogy felálljon és éljen, ha azt látja, hogy a kicsinyének fájdalmai vannak. És sikerült. A kanca nem csupán felállt, de Nora ezzel láthatóan kiérdemelte Wesley apjának tiszteletét... Vagy legalábbis a félelmét. És Nora világában a kettő egy és ugyanaz volt. Befordultak a kocsival a vendégház elé, és először Wesley szállt ki. Kinyújtotta kezét, várt, és Nora egy angol hercegnő kecsességével fogadta el, mint aki épp kiszállni készül a hintóból. - Köszönöm, uram - mondta Nora, ahogy lába érintette a talajt. - És jó éjszakát, Mr. Railey. Nora épp annyira fordította el a fejét, hogy a válla fölött rámosolyogjon Wesley apjára. Ezt az apró mozdulatot is Kingsley tanította neki - senki nem flörtöl úgy, mint egy francia. - Jó éjszakát, fiam. És magának is, hölgyem. Nora a házhoz sietett, anélkül, hogy Wesley-t bevárta volna. Hallotta, hogy suttogva beszélget az apjával. Nora általában őrjöngött volna, hogy megtudja, miről beszélnek, de most nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy bejusson a házba, és megtalálja a fürdőszobát. Öt perc, imádkozott. Csak még öt percig maradj kint, Wesley. Nora beért a fürdőszobába, becsukta maga mögött az ajtót, és mindent kihányt, amit ebéd óta evett. Keményen és gyorsan jött, így szeme könnybe lábadt és megfájdult a hasa, mintha kapott volna egy erőteljes gyomrost. Lehúzta a hányadékot a vécén, és bemászott a tusoló alá. A forró víz sugárban ömlött rá, miközben Nora megpróbálta levenni vizes ruháit. Amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, gyorsan felöl tőle megszokott arckifejezését. - A zuhany alatt állok, Wesley. Tiszta ló-méhlepény vagyok. - Igen, én is. Adj egy kis helyet. Nora kedvetlenül felnevetett, ahogy Wesley, teljesen felöltözve, benyomakodott mellé.

- Jó ötlet - mondta Wesley. Felemelte a kezét, és elkezdte kigombolni Nora vizes ingét. - Egyszerre tusoló és mosoda. - Nekem csak jó ötleteim vannak. - Kezdem azt hinni, hogy ez tényleg így van. Tehetetlenül felnyögött, amikor Nora inge rátapadt nedves testére, és nem mozdult. Wesley a szemét forgatta, és egyszerűen rántott egyet rajta, így három apró gomb szanaszét repült. - Hoppá. Nora vállat vont. - Amúgy is a te inged volt. - A francba! - Wesley felnevetett, szájával Noráéhoz ért, de a nő elhúzta a fejét, mielőtt megcsókolhatta volna. - Mi a baj? - Semmi - mondta Nora. - A szám ló-méhlepénytől bűzlik. Hadd mossak fogat, mielőtt megcsókolsz. - Ez a leggázosabb dolog, amit életemben hallottam. - Miért? A méhlepény kiváló proteinforrás, nem? - kérdezte Nora, és ismét felnevetett. - Nora... Mondd, jól vagy? - Igen, persze. Persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék? Mégis miért? Wesley lenézett rá. Nora alig volt képes szembenézni vele: tekintete egy őrangyal lángoló szeretetével mélyedt az övébe. Istennek is talán ilyen szeme van, mint neki... Bárki, aki belenézett, azonnal bocsánatot akart kérni minden egyes eddig elkövetett bűnéért. . - Például azért, mert állsz a forró zuhany alatt, és reszketsz. - Két kezébe fogta az arcát. - Valahányszor felnevetsz, attól félek, darabokra törik a tükör. Mondd el! Simogatta Nora arcát, megcsókolta a homlokát, és fejét a mellére húzta. Ezek a nyavalyás magas férfiak. .. Nora utálta őket. Mindegyiket. Olyan kicsinek érezte magát mellettük, és olyan gyengének, pusztán a méretük miatt. Nora utálta kicsinek és gyengének érezni magát, és utálta Wesley-t, mert emlékeztette arra, hogy ezt mennyire utálja. - Megütöttem egy kisbabát - suttogta Wesley mellkasának. Wesley felsóhajtott, és még közelebb húzta. - Egy lovat ütöttél meg, Nora. Nem egy kisbabát. És nem lesz semmi baja. Nem így lett volna, ha az anyja meghal a bokszban vagy a kórházban. A lovak nem gyógyulnak valami jól. Nem olyanok, mint a kutyák vagy a macskák. Ha betegek lesznek, el kell altatni őket. Pálya szépe talán egy hétig sem húzta volna, ha a doki hevederrel viteti el, akkor sem. És... - Most már abbahagyhatod a dumát, Wes. - Igen, asszonyom. A tűzforró tus alatt Nora ott állt Wesley karjaiban és sírt, hagyta, hogy a víz lemossa könnyeit, mielőtt még lecsöpöghettek volna az arcáról. Tíz perc telt el, talán tizenöt is, mire a fájdalom és a szégyen, amit érzett, valahányszor brutális erővel rácsapott a lovaglópálcával a kis ló hátára, kiment belőle. Végre elsírta minden könnyét, és nevetni kezdett Wesley mellkasán. - Na, ez egy igazi Nora-nevetés. Min nevetsz? - Rajtunk - mondta Nora, és mivel folyt az orra, a fiú ingébe törölte. - Hogy lehet, hogy mindig a fürdőszobában kötünk ki úgy, hogy én idegösszeroppanást kap ok, te pedig egyben tartasz engem? - Nem tudom. Úgy tűnik, a fürdőszoba a kedvenc helyed az idegösszeomláshoz. - Olvasásra is jó. - Undorító vagy. - Miért? Én szoktam olvasni a kádban. Mire céloztál? Wesley felnevetett, és állát Nora feje tetejére helyezte. - Semmire. Egyáltalán semmire. Olyan mélyet sóhajtott, hogy Nora érezte, amint mellkasa az övének szorul. - Most meg mi bajod van, kölyök? - Nora hátralépett, felnézett Wesley-re, és elkezdte lehámozni magáról a maradék ruhát. - Te. Te vagy az én bajom. Úrülten imádlak, és mégis el fogsz hagyni. Vagy nem?

- Wes, csak pár napja érkeztem. És most úgy tűnik, apád mégsem gyűlöl annyira. Ez azért haladás. - Ez nem válasz a kérdésemre. - Kérdezd meg újra. Wesley belenézett a szemébe, Nora pedig levette a bugyiját és meztelenül, vizesen állt előtte. - El fogsz hagyni engem... megint? Nora gyomra még jobban összerándult, mint ott, az istállóban, amikor rádöbbent, mit kell tennie. - Először nem hagytalak el, Wes. Visszamentem Sørenhez. Én kényszerítettelek arra, hogy elmenj. Én nem tudtalak volna elhagyni téged. Ezért dobtalak ki. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy elhagyjalak. Csak ahhoz voltam elég erős, hogy megparancsoljam neked, hogy menj el. - És megint megparancsolod, hogy elmenjek? - Nem. Amikor először megtettem, azt hittem, belehalok. Miután elmentél, egy hétig alig tudtam beszélni. Állandóan sírtam. - Søren biztos imádta. - Engem imádott. És minden könnyemet megbocsátotta. És egyszer sem mondta azt, hogy ne érezzem a hiányodat, ne beszéljek rólad, ne szeresselek. - Gyűlölöm, amikor a jótetteiről mesélsz. Nehezebb lesz gyűlölni. - Soha ne gyűlöld Sørent. - Nora kicipzárazta Wesley farmerjét, elkezdte letolni a nedves nadrágot a csípőjén, ahogy a fiú végre levette vizes és taknyos ingét. - Gyűlölj engem, de őt ne gyűlöld. - Muszáj. - Miért? A gyűlölet nem áll jól neked, Wesley. - Nora... Miatta kerültél kórházba. Ott voltam, emlékszel? Én vittelek be, miután... - Nem miatta - mondta Nora kongó hangon, és abban a pillanatban, ahogy kimondta, meggyűlölte magát érte. Megígérte magának, hogy soha nem meséli el azt az éjszakát Wesley-nek. - Nem miatta mi? - Nem miatta kerültem kórházba azután, hogy visszamentem hozzá. Nem így történt. Wesley szeme tágra nyílt. Nora elzárta a csapot, kilépett, és fogott egy törülközőt. A törölközőt kivéve meztelenül lezöttyent a földre. Wesley, akiről még mindig csöpögött a víz, leült vele szemben, hátát a kádnak támasztva. - Az éjszaka, amikor visszamentem Sørenhez, kemény volt. Durván játszottunk. Egy nagy pofonnal kezdett. Jó naggyal. Ami a kedvencem. - Be kellett volna törnöm emiatt a képét. - Wesley - Søren azért pofoz fel, mert szeretem, ha felpofoznak. A klienseimet is állandóan pofozom. Ez a perverzkedés része. Søren ezt tudja. Pofon vágott. - Ezt nem akarom hallani. - Nem engedhetem, hogy gyűlöld. Azt hittem, igen, de csak azért, mert azt gondoltam, hogy akkor engem is gyűlölnél. El kell mondanom az igazat. Tudnod kell, hogy mit kérsz tőlem, valahányszor azt mondod, hogy maradjak. Nora mélyen belenézett Wesley barna szemébe. - Nora... Hallotta Wesley hangjában a könyörgést, de nem hagyhatta abba. - Egy pofon volt, aztán megkorbácsolt. Jó alaposan megkorbácsolt. Már vagy ezer ilyenben volt részem. Imádtam. Aztán mindketten annyira felajzottak voltunk, és annyira vágytunk egymásra, hogy felvitt az emeletre és... - Tudom. Basztatok, ugye? Nora megrázta a fejét. - Nem. Szeretkezett velem. Olyan gyengéden, ahogy te is. És folyamatosan azt mondogatta, hogy mennyire szeret. - Láttalak másnap, Nora. Láttam, mit tett veled. Nora összehúzta a szemét, és megengedte, hogy Wesley lássa azt az énjét, amit olyan gyakran titkolnia kellett.

- Semmit nem tudsz arról, mit tett velem. Miután szeretkeztünk, könyörögtem, hogy ne hagyja abba. Kinevetett, és telhetetlennek nevezett. Az ágyhoz kötözött, és megint megkorbácsolt, most kicsit erősebben. Aztán jött egy kis pálcázás. Csak annyi, hogy legyen pár zúzódásom. És vártam. Vártam az alkalomra. - Milyen alkalomra? Nora visszagondolt arra az éjszakára, amikor öt év távollét után visszament Sørenhez. Tudta, hogy tennie kell valami szörnyűt, olyat, ami még őt magát is megrémíti. Meg kell tennie, hogy Wesley el akarja majd hagyni érte. - Søren kioldozta a kezemet, és arrébb lépett, hogy elvegyen valamit - bilincset, még egy korbácsot, nem tudom. Amint hátat fordított nekem, én leestem. - Leestél? Vagyis elájultál? - Nem. Direkt leestem az ágyról. Keményen, a padlóra. Az arcomra és a bordáimra estem. Eldőltem, mint egy kivágott fa. Mint a gerenda - mondta, és kezével egy nehéz fa dőlését imitálta. - Teljes testtel, teljes testsúlyommal zuhantam le szándékosan. Így sérült meg a bordám. így sértettem fel az ajkam... Nem Søren csinálta. Én csináltam magammal. Nora tudta, hogy Wesley hisz neki, mert csak annyit kérdezett: - Miért? - Miért? - ismételte Nora. - Érted. Arra gondoltam, hogy ha azt hiszed, hogy Søren tényleg nagyon csúnya módon még a szart is kiverte belőlem, akkor azt gondolod, hogy én... Nem tudom... Reménytelen eset vagyok. Azt gondoltam, hogy ez eléggé elijeszt ahhoz, hogy el akarj hagyni. Ha elérem, hogy szörnyetegnek hidd Sørent, és tudod, hogy szeretem őt, akkor azt fogod gondolni. . . - Azt fogom gondolni, hogy szörnyeteg vagy. A Wesley hangjában megbújó mély bánattól Nora elszégyellte magát. Csalással rávette Wesley-t, hogy azt higgye, Søren egy bántalmazó vadállat. Pedig megrémítette Sørent az esésével aznap éjjel. Egyiküket sem érdemelte meg – sem Sørent, sem Wesley-t. - Sørenre is a frászt hoztam. - Nora. .. Kérlek, ne érd el, hogy ne gyűlöljem. Muszáj gyűlölnöm... - Olyan keményen csapódtam a földnek, hogy Søren azt hitte, hogy elájultam. Tudtam, hogy nagyon megijesztettem. Akkor nevezett életében először Nórának. - Muszáj gyűlölnöm. Kérlek... Nora nem hallgatott a kérésre. Most már képtelen volt abbahagyni. Wesley-nek mindent tudnia kell. - Azt kiáltotta: Nora! - És letérdelt mellém a földre, és végigtapogatott. És rám nézett, belenézett a szemembe. Tudta, hogy miért zuhantam le szándékosan. És nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy hazudni fogok neked arról, hogy ütöttem meg magam ennyire, és hagyta, hogy hazudjak neked. Tudta, hogyan ne tegyen fel olyan kérdéseket, amikre nem akarja tudni a választ. Wesley lehajtotta a fejét, és kezével nedves hajába túrt. - Felemelt a földről, és az ágyhoz vitt. Magához szorított, és... azt mondta, válasszak egy számot egy és száz között. - Nora, nem akarok többet hallani. Nora érezte, hogy valami nedves folyik végig az arcán. Víz a tusolóból? Vagy valami más? - Ez egy játékunk. Válassz egy számot, de nem tudod, mire választod. Egy korbácsütést választasz vagy százat? Egy csókot vagy százat? Én a százat választottam. Wesley hallgatott. Nora beszélt tovább. - Elkezdte összeszámolni. - Nora elhallgatott, amint eszébe jutott az oldalába szúró fájdalom, a vér a nyelvén. Søren fogott egy nedves mosdókesztyűt, és törölgette a száját. - Elkezdte összeszámolni azt a száz dolgot, amit szeret bennem. - Nora... ne. Még soha nem hallott Wesley hangjában ennyi bánatot. - Egy - szereti, ahogy nevetek. .. állandóan. És hét - szereti, hogy soha nem normális hangon veszem fel a hivatalos telefonomat. És ötvennyolc - szereti, ha feltűzöm a hajamat.

- Szadista vagy. Ugye tudod? - Wesley hiába próbálkozott a nevetéssel. Nora nevetett, de nehéz és fájdalmas volt nevetni. - Csak most jöttél rá, kölyök? Hatvanhatnál felnevettem. Szereti, ahogy megbicsaklik a hangom, amikor kimondom a nevét, miközben bennem van. - Mi volt a századik ok? - kérdezte Wesley, ahogy víz folyt le az arcán és rácsöppent összefont kezére. - Száz: szereti, hogy amikor különösen hiányzom neki, csak el kell olvasnia az egyik könyvemet. És hallja a hangomat a leírt szavaimban, olyan tisztán, mintha ott lennék vele a szobában. Azt hiszem, ha megkérdeznéd, mind a száz okot fel tudnám sorolni. - Kérlek, hadd gyűlöljem! - könyörgött Wesley, és végre Nora szemébe nézett. - Miért kell gyűlölnöd? Ő nem gyűlöl téged. Most itt vagyok veled, és nem gyűlöl téged. - Mert visszamész hozzá. És én megint egyedül leszek. És ha nem lehet enyém a gyűlöletem, mi marad nekem? Nora rámosolygott, és gyűlölte magát azért a mosolyért. - Ott lesznek a szüleid. Egy hatalmas gazdaság. Több millió dollár. - Tehát ez a válaszod? - Wesley tekintete megkeményedett, és Nora tudta, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint Bastinadónak. - Nem tudom, mi mást mondhatnék még... Hozzá tartozom. A tulajdona... - Nem vagy a tulajdona, Nora. - Wesley felállt, és elkezdte lehúzni magáról nedves ruháit. - Ti meg az ostoba, kibaszott, perverz szabályaitok! Senki nem a tulajdona senkinek. Az emberek már nem egymás tulajdonai. Søren nem a tulajdonosod. - Nem hozzá tartozol. Elhagyhatod őt, és velem maradhatsz, ha ezt akarod. - Ez nem egy kibaszott szabály. - Nora fogta a saját törülközőjét, és követte Wesley-t a hálószobába. - Nem erről beszélek. Nem nyakörvekről, pórázokról és korbácsokról beszélek. Amikor szeretsz valakit, akkor a tulajdona vagy, akár perverz vagy, akár nem. Ezt bizonyára megérted. - A szerelmet értem meg, mert szeretlek. - Megfordult a szoba közepén. - És te szeretsz engem, ugye? - Istenem, igen. Szeretlek. Te is tudod! - Maradj velem. Kérlek. - Wes... - Kérlek - ismételte meg a fiú. Csak ennyit tudott mondani. Nora nekidőlt a fiúnak, és felsóhajtott. Az egyetlen fogadalmat mondta ki, amire képes volt. - Megpróbálom. Másnap hajnalban Nora felébredt, és gyengéden kiszabadította magát az őt fogva tartó karok, lábak és a lepedő fogságából. Lepillantott az alvó Wesley-re, gyorsan felöltözött, és imádkozott, hogy még aludjon, amikor visszatér. Tegnap éjjel, miután utoljára kihúzta magát belőle, Nora az oldalára gördült, elhelyezkedett a fiú karjaiban, és hozott egy döntést. Kilépett a házból, és a kocsijához ment. Csupán emlékező tehetségére hagyatkozva tette meg a Talel lovas birtokáig tartó, negyvenöt perces utat. Amint odaért, kinyitotta a csomagtartót, és megtalálta a lovaglópálcát, amit magával hozott connecticuti otthonából. Imádta ezt a pálcát. Piros volt, rövid és gonosz. Nora domina korában általa érdemelte ki a Pirosszka becenevet. Erről a pálcáról novellákat írtak. Végül legendák keringtek róla. De nagyon is valóságos és fájdalmas volt, és Nora használni akarta valakin, mégpedig könyörtelenül. Te vagy a domina. Viselkedj is úgy! Úgy viselkedett. A száznyolcvan centi magas, kilencven kilós inas a földön feküdt, hátraszorított kézzel.

- Csak beszélgetni szeretnék Talellel, aki kedves, régi jó barátom. Az Aston Martin odakint? Ö vette nekem. Tudom, hogy még mindig ágyban van. Magának is ott lenne a helye. Most menjen, vagy az államban mindenki értesül róla, hogy egy százötvennyolc centis nő két vállra fektette. Mondja, hogy "igen, Úrnő': ha megértette. - Igen, Úrnő. - Jó kisfiú. És most tűnés! - Nora hagyta elmenni, majd felrohant a lépcsőn. Fogalma sem volt róla, melyik Talel hálószobája, de nem kellett sokáig keresnie, mivel a teljesen éber Talel ott várt rá az ablak mellett. - Hallottam, hogy jön, Úrnőm. Annak a motornak a hangját akármikor felismerném. - Fel is kell ismerned. A tiéd volt, mielőtt az enyém lett volna. Visszaadjam? Talel megfordult, és bambán rámosolygott, bár nem nézett a szemébe. - Nem mondanám. - Visszaadtam volna, ha tudom, hogy annyira pénzszűkében vagy, hogy ki kell végezned miatta egy lovat. Mekkora a tartozásod? - Úrnőm... én nem... Nora odarohant hozzá, és keményen arcon csapta. A férfi összerezzent, és döbbenten bámult rá, majd döbbenete gyorsan vággyá alakult át. - Mekkora a tartozásod? - ismételte meg Nora. - Én nem... Nora megpörgette a pálcát a kezében. Ez volt a személyes trükkje - a pörgetés. Megpörgette a pálcát, mint egy botot, majd a nyelénél megfogta, és keményen lesújtott vele. Talel rettegve nézte a pörgő pálcát. Nora hagyta, hogy végigcsússzon ujjai között, majd megragadta a nyelét, és keményen lecsapott vele Talel térdhajlatára. A férfi a földre zuhant. - Ne hazudj nekem! Megvédtelek Wesley-vel szemben. Láttam az istállókat - az üres istállókat. Mekkora a tartozásod? Talel nem válaszolt, de ez Nórát nem lepte meg. A férfi imádta, ha megtörik, ha megfosztják büszkeségétől. Megadta a válaszokat, amiket Nora akart, de meg kellett dolgoznia értük. Azt megteheti. - Vedd le a ruháidat - parancsolta Nora. Talel mindenféle vita nélkül másodperceken belül meztelen volt. Nórát egyáltalán nem lepte meg, hogy áll a farka. Minél gonoszabbul viselkedett vele, a férfi annál inkább vágyott rá. - Feküdj a hátadra! Nora Talel hasára ült, egyenesen az erekciójába. A férfi felnyögött. A farmer és a kemény leülés nem lehetett kellemes. Nora nem akarta, hogy kellemes legyen. A pálcát két kezébe fogva nekinyomta a férfi torkának. - A farkad megmozdult alattam, Talel. Mindig is szeretted, ha fojtogatnak. Ezt nem felejtettem el. A férfi nagyot nyelt, és nem szólt. - Azt sem felejtettem el, hogy mennyire imádod megadni magadat egy nőnek, aki még a szart is kiveri belőled, majd a saját élvezete miatt megkefél. Szeretted, ugye, ha használnak? Válaszolj! - Igen, Úrnőm. Szerettem. - Tudom. Nem is kellett elmondanod. - Nora felsóhajtott. - Nagyon boldogtalan vagyok, Talel. Kedveltelek téged. Komolyan kedveltelek. Lenyűgözött, hogy királyi család sarja vagy az országodban, de mégis az Államokban maradtál, hogy úgy bánjanak veled, mint egy átlagemberrel. Kingsley megmondta, hogy nem kellene dugnom veled, hogy csak dollárjeleket kellene látnom benned, nem pedig egy embert. De én csodáltalak téged. Ostoba voltam. Nora felállt, és lábát Talel mellkasának közepére helyezte. - Csókold meg. - Nora hagyta, hogy koszos, lótrágyás cipője beterítse a férfi arcát. Talel felemelte a fejét, és engedelmesen megcsókolta Nora cipője orrát. - Jó kisfiú - mondta Nora, majd lábát a férfi torkára tette. Csupán annyit kellene tennie, hogy teljes testsúlyával ránehezedik, és Talel következő lélegzetvétele az utolsó lenne. Tehát... mennyi a tartozásod? - Harmincmillió dollár. - Alig hallhatóan mondta.

- Az neked semmiség. Talel megrázta a fejét. Nora egy milliméterrel feljebb emelte a lábát. - Apám megtudta. .. Megtudta, ki vagyok. Nora lenyelte a pillanatnyi szánalmat, ami elöntötte. - Kitagadott? - Nem tudom. Egyelőre nem folyósít pénzt nekem. A birtok, a bankok, a hitelezők. .. Harmincmillió olyan összeg, amit senki nem bocsát meg. - És Náspáng negyvenre volt biztosítva. Kényelmes. Egy csoda és még egy kis apró is marad. Meg vagy mentve. Tekintetében keveredett a düh és a szánalom. - Nem éppen. A nyomozók... rájöhetnek, hogy nem baleset történt. Óvatosak voltunk, de... Talel hangja elhalt és a "de" következményei ott lógtak közöttük a levegőben. Nora kihúzta a piros csipeszt a zsebéből, és megmutatta. - Annyira nem voltatok óvatosak. A férfi nem szólt semmit, csak bámulta a bizonyítékát annak, ami távol tarthatja a csodájától. - A hitelezőkről, bankokról beszélünk? Vagy mély zsebekről? - Mindkettőről. - A francba! - Nora álla megfeszült. Mély zsebek. ..Vagyis a maffia. - A lómaffia, mi? - Ahol pénz van, ott a maffia is ott van... Ahogy ön is tudja, Úrnőm. Nora bólintott. Talel nem csupán a szeretője volt, hanem a barátja is. És Nora elmesélte neki a családi hátterét - mesélt az apjáról, akinek maffiakapcsolatai voltak, arról, hogy egy autóbontóban nőtt fel, a kocsilopásokról, amik miatt közmunkát kellett végeznie, amit a papja felügyelt. Nora mindenki másnál jobban tudta, hogy a maffia keze milyen messze ér el, mekkora a hatalma és a pénze. És ha Talel pár maffiafőnök elevenébe taposott, csak idő kérdése, és az Alvilágban eggyel kevesebb férfi alárendelt lesz. - A barátai, a Railey-család... - kezdte Talel, és Nora újra keményebben lenyomta a lábfejét. - Vigyázz! - figyelmeztette. - Fogalmad sincs róla, mennyit jelent nekem Wes Railey. - Vele van itt, és nem a pappal. Azt hiszem, sejtem. - Mi van Railey-ékkal? - Nekik nagyobb a befolyásuk, mint bármilyen nyomozásnak. - Wes szerint a nagybátyja Kentucky kormányzója. - A nagyapja pedig igazi, kifinomult georgiai úriember. Nora a szemét forgatta. - A nagyapja szenátor? Remek. Wesley ezt nem említette. - Szerény fiatalember. És kedves. Túl szerény és túl kedves ehhez a ronda üzlethez. Túl kedves nekünk. - Úgy érted, túl kedves nekem. Na, ne mondd! Talel némán feküdt a földön. Nora szerette volna arcba rúgni, szétrúgni a fejét, de visszafojtotta a dühét. Sørentől tanulta a szadizmust, de a kegyelmet szintén. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte Nora, mindenféle köntörfalazás nélkül. Wesley koránkelő volt, és Nora nem szívesen magyarázgatta volna, merre járt. - Maga meg tudja győzni Mr. Railey-t, hogy egy telefonhívást elintézzen nekem? Csak egy telefonjába kerülne megszüntetni a nyomozást. - Megpróbálom. De nem ígérem, hogy sikerülni fog. Nem vagyok a kedvence, de legalább már nem engem utál a legjobban a világon. - Biztos vagyok benne, hogy meghajlik az akarata előtt. Mint ahogy mindannyian. - Azt mondtam, megpróbálom. De te megöltél egy lovat, Talel. Pénzért. Ez gyilkosság... Biztosítási csalás. .. - Könnyedén kifizettem negyvenmilliót biztosításra. A saját pénzemet adják vissza nekem. És aligha fair egy olyan nőtől egyetlen állat halálát gyilkosságnak nevezni, akinek több bőr van a szekrényében, mint az én istállóimban.

Nora nem szólt semmit - megértette Talel szavainak kegyetlen igazságát. Amikor erkölcsi kérdésekre került sor, Nora régóta megadta magát. Azt a magasságot meghagyta Sørennek és az ő szokatlan helyes-helytelen törvényrendszerének. Most azt kívánta, bár itt lenne vele, hogy megmondja, mit tegyen. Még külön töltött éveik alatt is néha felkereste őt tanácsért, útmutatás ért és segítségért, miközben menekült szerelme, hatalma és irányítása elől. - Nora - mondta Talel halk, kétségbeesett hangon -, meg fognak ölni. Nora lehunyta a szemét. Talelnek igaza volt. Amikor a maffia elkapta az apját, annyi golyót eresztettek bele, hogy csak hamvasztással tudták eltemetni. Egy ember. .. Egy ló. - Beszélek Mr. Railey-vel - mondta Nora. Pontosan tudta, mit felel majd Mr. Railey a kérésére. Tudta, mit fog mondani, és tudta, hogy neki magának mit kell tennie. És tudta, hogy Wesley beleroppan. Mint amikor tegnap éjjel megkérdezte tőle, hogy vele marad-e vagy elhagyja. Ha ezt megteszi Talelért, nincs más választása, mint elmenni. - Köszönöm, Úrnőm. Köszönöm... Nora elvette a lábát Talel nyakáról. A férfi feltérdelt, és térden állt Nora előtt. A lábujj hegyén kezdve végigcsókolta a lábát felfelé a bokáján, a vádliján és a combján. Nora felsóhajtott, és hagyta, hogy a férfi kedvenc módszerével nyilvánítsa ki imádatát. Hiányzott neki, hiányzott a lábimádat, hiányzott, hogy férfiak térdeljenek előtte. De nem tagadhatta azt az egyszerű igazságot, hogy bármennyire is hiányzott neki az Alvilág, Wesley jobban hiányozna. - De annak ára van, hogy beszéljek rólad Mr. Railey-val. - Megadom. Bármi is az. - Talel felnézett rá a földről. Nora igyekezett, hogy a férfi gyönyörű, barna bőre és erotikus engedelmessége ne hasson rá. Wesley otthon várja az ágyban. Nincs szüksége arra, hogy Talel alatta legyen. Akarja, talán akarja. De szüksége nincs rá. - A következő az ára. - Nora az ablakhoz lépett, és ott hagyta Talelt a fóldön térdelni. - Minden megmaradt lovadat eladod. A pénzt megtarthatod, de soha többé semmi közöd nem lesz a lóversenyzéshez. Soha többé. És ki vagy tiltva az Alvilágból. A helyedben még New Yorkba sem tenném be többé a lábamat. Talel tátott szájjal bámult rá. - Vége, Talel. Ne is könyörögj. Az a szarság nálam már nem válik be. Talel becsukta a száját, és láthatóan nagyot nyelt. Felállt, és fejet hajtott. - Igen, Nora. - Jól van. Tudod, mennyire imádja Kingsley a kutyáit. Szerencsésnek mondhatod magadat, ha nem lenyúzott irhával kell eltakarodnod Manhattanből. - Remélte, hogy a blöff beválik. Kingsley-t nemigen érdekelte egy halott ló Kentuckyban. - A farmot is add el, és tűnj el az államból. Nem érdemled meg, hogy ugyanabban a megyében légy, mint az én Wesley-m. Ő inkább a saját kezét vágná le, minthogy a világon bárminek is ártson, akár szerelemért, akár pénzért. - Akkor mit keres maga mellett? Nora csupán domina tapasztalatának köszönhette, hogy nem rezzent össze Talel szavai hallatán. De nem Talel volt az első férfi, aki lénye legmélyéig megsebezte. Az Søren volt. Ha Søren mondott volna neki ilyesmit, Nora dühvel vagy könnyekkel válaszolt volna. De Talel nem érdemelt ilyen reakciót. Így Nora csak elmosolyodott. - Én is ezt kérdezem magamtól nap mint nap, Talel. Úgy döntöttem, nem válaszolom meg a kérdést. Nora visszament a férfihoz, újra térdre kényszerítette, és megállt előtte. Azért a megjegyzésért, azért, mert kénytelen hazudni Wesley-nek és főleg azért, mert megölte Náspángot, különleges búcsúban részesíti. - Kingsley-nek igaza volt. Egyszerűen nem kellett volna másnak tekintenem téged, mint dollárjeleknek. Lovaglópálcája jól irányzott ütésévei hatalmas erővel lecsapott Talel heréire. A férfi magzatpózba görnyedt a földön, és rángatózott. A következő egy-két órában így is marad.

Jól van. A The Rails-ig vezető úton Norát emésztette a lelkiismeret-furdalás - különös érzés, mivel addig a pillanatig egészen biztos volt benne, hogy nincs lelkiismerete. Mi mást tehetett volna? - kérdezte meg magától újra és újra. Jelentse fel Talelt? Megbírságolták volna azért, mert megölte a lovát, és talán eltiltották volna a versenyeztetéstől. A csalás elkövetésének hajlandóságát senki nem akarná bíróságra vinni, ráadásul, ha beismerné, hogy árammal kivégezte Náspángot, búcsút mondhatna a biztosítási pénznek. Egy csattanás a csuklón, semmi több. Amit Nora tett vele, az sokkal súlyosabb büntetés volt, mint amit bármilyen versenybizottság kiszabott volna rá. Kingsley Edge keze messzebbre elér. Az, hogy Talelt kitiltják az Alvilágból, azt jelentette, hogy egyetlen törvényesen működő perverzintézmény ajtaja sem nyílik meg előtte többé soha. Egy Talelhez hasonló férfinak, aki a saját világában nem lehetett önmaga, az, hogy Nora világából kitiltják, a halálos ítélettel volt egyenlő - legalábbis szellemi szinten. Nora ilyesmit érzett az alatt az egy év alatt, amíg bujkált, miután elhagyta Sørent. Az olyanoknak, mint Nora és Talel, a szexualitás egyfajta hatodik érzék volt. Ha kiűzik őket a sötét Paradicsomból, az olyan, mintha a látásukat vagy a hallásukat veszítenék el. Søren nélkül, az Alvilág nélkül Nora egy éven át vaknak érezte magát. A szeme nem működött. Bármennyire mélyen is gyászolt, képtelen volt sírni. Nora visszatért a The Railsre. Ahelyett, hogy egyenesen a vendégházhoz autózott volna, a főépülethez ment, udvariasan bekopogott, és várt. Maga Wesley apja nyitott ajtót. - Furcsa - mondta Nora abban a pillanatban, hogy meglátta. - Jó reggelt magának is, ifjú hölgy - mondta Mr. Railey zavartan, de nem a szokásos ellenséges hangján. - Elnézést. Azt hittem, van házvezetőnője vagy titkárnője vagy ilyesmije, aki ajtót nyit. - Nincs szükségem rá. Nagyon régen megtanultam, hogyan kell ajtót nyitni. Azóta sem felejtettem el. Nora felnevetett. - Olyan lehet ez, mint a biciklizés. Bár én nem tudok biciklizni. - Nem tud biciklizni? - A motorozás annak számít? - Nem, nem. Nora felsóhajtott. - A fenébe! Beszélhetek magával egy percre? Mr. Railey rábámult, majd hátralépett, és beterelte Norát a házba. - Óóó... gyönyörű. Szép csillár. - Köszönöm. Versailles-ból van - mondta a férfi, ahogy Nora követte őt az emeletre. - Azt hittem, Verszéjsz-nek ejtik. A férfi hátranézett a válla fölött, és felhúzta a szemöldökét. - Ó - mondta Nora és összerándult. - Az igazi Versaillesból. - Az tény. Nos, mit tehetek önért? - kérdezte Mr. Railey, ahogy beléptek egy helyiségbe, amely valószínűleg a dolgozószobája volt. Egy szék felé mutatott, ő pedig az íróasztal mögött foglalt helyet. - Szép ház - mondta ki Nora az évszázad legenyhébb kifejezését. - Igyekszünk jól karban tartani. - Eddig sikerült. - Nora körülnézett a szobában, és végignézett a rózsatakarót viselő lovak fényképein. Számos fényképen Wesley is szerepelt. Egy méternyi fal alatt nyolcévesből tizennyolc éves lett. Magasabb lett, szélesebb lett a válla, de a szeme nem változott - minden képen édes és ártatlan volt. - Azt hiszem, kissé merész a részemről az, hogy szívességet kérjek öntől - kezdte Nora minden bevezetés nélkül. - De megígértem, hogy megteszem. És számomra hihetetlenül kellemetlen betartani az ígéreteimet. Olyan sebnek tekintem őket, amelyeket inkább nyitva hagyok. - Jó filozófia, azt hiszem. - Wesley apja hátradőlt a székében, és tanulmányozta Norát. - Folytassa. - Talel megölte a lovát. Ezt beismerte nekem. Nem baleset volt. Örökre kiszáll a versenyzésből, és eladja az összes lovát. Semmi értelme nem lenne, ha bemószerolnám a versenybizottságnál, és csak felesleges problémákat okozna. Hajlandó lenne egy-két telefonhívással lezáratni a nyomozást? - Miért zárassam le a nyomozást? És maga miért akarja ezt?

- Talel régi, kedves barátom. És most bajban van. Komoly, nagy bajban, az életét fenyegetik. És ez a fenyegetés megszűnik, ha kijelentjük, hogy Náspáng pusztán véletlenül halt meg, nem másért. A lovak elég könnyen meghalnak, ugye? - Alkalmanként igen. Törékeny állatok. - Észrevettem. - A fiak is törékenyek. - Azt is észrevettem. - Nora elhallgatott. Azt érezte, hogy ha még valamit mond, az ellene dolgozik. így beszéd helyett inkább felkészítette magát az elkerülhetetlenre. - Nem kedvelem magát, Miss Sutherlin. - Mr. Railey egyenesen a szemébe nézve mondta ki a szavakat. Nora hallgatott, nem kérdőjelezte meg, nem is bókolt neki a nőket illető ízlése kapcsán. - De nem is gyűlölöm. - Ezt nagyra értékelem, uram - mondta Nora, és ismét elhallgatott. - Maga olyasmit tett az éjjel, amit még életemben nem láttam. Ehhez kötélidegek, acélidegek kellettek, hogy Pálya szépe ismét lábra álljon. Már jegyzékbe is vetettem Bastinado nevét. És egy szót sem szóltam a feleségemnek arról, hogy mennyire közel jártunk ahhoz, hogy elveszítsük négylábú gyermekét. - Örülök, hogy minden jól alakult. - Nora álla megfeszült. Az, hogy nem mondhatott el mindent, amit el akart mondani, rosszabb volt, mint egy korbácsolás. Ilyen lenne az élet a The Railsen? Hogy nem feleselünk? Hogy nem okozunk gondot, nem keltünk hullámokat? Talán tényleg az a legjobb, ha Mr. Railey megteszi neki ezt a szívességet cserébe azért az ígéretért, hogy egyszer s mindenkorra elhagyja Wesley-t. - Én is, ifjú hölgy. Mr. Railey nem mondott többet. És Nora várt, a nyelvét harapdálva várt. A férfi elmosolyodott és megrázta a fejét. - Négy dolog létezik, mely mindennél több: nők és lovak, hatalom és háború. Nora rábámult. - Rudyard Kipling - magyarázta Mr. Railey. - Az egyik kedvenc idézetem. Nők, lovak, hatalom és háború... Az életem története. Nora elmosolyodott. - Az enyém is, manapság. Nyilván. - Szüksége van még másra is? - kérdezte Mr. Railey, és nyilvánvaló türelmetlenséggel kocogtatta meg asztalát. - Nem... Ennyi volt. Csak... - Menjen vissza az ágyba. Úgy nézem, ráfér magára pár óra alvás. Elintézem a telefonhívást. De a barátja soha többé be ne tegye a lábát egy versenypályára se. - Nem fogja. - Jól van. Most pedig menjen. Dolgom van. Nora kinyitotta a száját, majd ugyanolyan gyorsan be is csukta. - Köszönöm, Mr. Railey. - Pukedlizett, már maga sem tudta egyéb okát adni, miért, mint azt, hogy a pillanat megkövetelte. Mr. Railey felnevetett, ahogy kitessékelte a szobából. A lépcső aljánál Nora bekukkantott a szalonba. Wesley anyja egy kecses kis asztalnál ült, előtte egy töltőtoll és egy csomag fehér, piros szélű üdvöz1őkártya volt. Mivel Mrs. Railey-t lefoglalta az írás, Nora egy pillanatig nézte. Bájos hölgy, igazán bájos, szeme ugyanolyan barna és nagy, mint a fiáé. Az asszony felpillantott, és Norára mosolygott. - Nem akartam zavarni - mentegetőzött Nora, mielőtt Mrs. Railey megszólalhatott volna. - Bármikor megzavarhatja a köszönőlevél-írást. Nora füttyentett az üdvözlőkártyák mennyisége láttán. Úgy tűnt, az asszony már vagy százat megírt, és még legalább ugyanennyi van hátra. - Ennyi köszönőlevél megírása számomra maga lenne a pokol.

- Számomra is - ismerte be Mrs. Railey, és rátette a kupakot a tollára. - De kétszázan tettek rendkívül nagylelkűadományt a The Rails Alapítványnak. Ilyenkor illik köszönetet mondani. - Én biztos inkább azt mondanám nekik, hogy tartsák meg a pénzüket. Mrs. Railey bólintott. - Néha én is így voltam vele. Foglaljon helyet, ha van kedve. - Nem maradok, nem zavarom. De a férje most először engedett be a házba. Mrs. Railey mosolya még szélesebb lett. - A férjem makacs, akár egy öszvér. De jó, csak... nehéz ember. - A jó, makacs és nehéz emberek terén jól képzett vagyok. - A fiamat soha nem tekintettem nehéz embernek. A legkedvesebb gyermek volt, akit anya valaha is remélhet magának, és ma is az. Ezt tőlem örökölte - mondta hunyorítva. - Azt látom. De Wesley pont a kedvessége miatt nehéz ember. Mrs. Railey sóhajtva visszaült a székébe, és hosszú, kutató pillantást vetett Norára. - Nem tervezi, hogy a környéken telepedne le, ugye? - Én... - Nora vállat vont. - Nem igazán szoktam tervezgetni. - Ezt látszik magán. Olyan nőnek tűnik, aki soha nem pakolja ki teljesen a bőröndjét. Nora tiltakozásra nyitotta a száját, majd ismét becsukta. Majd bánatosan, egyetértően felnevetett. - Valaki egyszer kalóznőnek nevezett - mondta. Valamiért nem akarta kimondani Søren nevét Wesley anyja előtt. - Született martalócnak, akit a nagy hullámok várnak. - Még egy kalóznak is szüksége van egy biztos kikötőre. - De az a kikötő akkor is biztos, ha a kalózok kikötik a hajójukat? - Nora mosolyogva tette volna fel a kérdést, ha nem lett volna gombóc a torkában. Mrs. Railey pillantása még Sørent is lenyűgözte volna. - Nem akarom, hogy a fiamat újra megbántsák. - Akkor ebben egyetértünk. - Wesley szereti magát. - Én pedig szeretem őt. - De? - A szerelemnél több kell ahhoz, hogy ellovagoljunk a naplementében. - Ez igaz. Lovak is kellenek hozzá. Nora kipillantott az ablakon. A keleti pázsiton több tucat lovat látott. - Azt gondoltam, hogy a családban Wesley a visszavágások mestere. - Ezt is tőlem örökölte. Nora bólintott. - Jók a génjei. Visszaengedem magát a köszönőlevél-börtönbüntetéséhez. Én pedig visszamegyek a... - A fiamhoz? - kérdezte huncutul csillogó szemmel Mrs. Railey. - Hozzá. - Nora ismét tudott vigyorogni. A benne rejlő kalóz szólalt meg, ahogy az ajtó felé indult. Reggelenként pokolian kanos. Észrevenné, ha nem vagyok ott. Mrs. Railey-nak a szeme sem rebbent. Levette a tolla kupakját, és felvett egy újabb üdvözlőlapot. - Na, azt az apjától örökölte. Nora egészen a vendégházig próbált rájönni arra, hogy mi is történt. Mr. Railey belement, hogy a kérése szerint segítsen Talelnek. .. És semmit nem kért cserébe. Nora saját életét tette volna fel rá, hogy Mr. Railey felszólítja majd, hogy segítségéért cserébe hagyja el Wesley-t. De nem így történt. És nem is fenyegette meg. Igent mondott, és útjára bocsátotta. Szinte már számított arra, hogy Mr. Railey a távozását kéri Talel megmentéséért cserébe. És most, hogy nem kérte. .. Nora abban a pillanatban elkezdett vetkőzni, ahogy beért a vendégházba. Wesley csak félig aludt. Nora az órára pillantott, és alig akarta elhinni, hogy még nincs reggel nyolc óra sem.

- Merre jártál? - kérdezte Wesley, ahogy Nora befészkelte magát mellé. Magához húzta, és Nora hozzásimult, háta a mellkasának dőlt. - Volt egy kis elintéznivalóm. Aludj. Én is megpróbálok. - Jó ötlet - mondta Wesley, és csípőjét Noraéhoz nyomta. Nora halkan felnevetett. A kölyök alig egy hete szexel, és máris tipikus, reggel kanos pasi lett belőle. És Nora imádta érte. És minden másért is imádta. És nem kellett elhagynia. És mivel nem kellett elhagynia, ez azt jelentette, hogy végül válaszolnia kell Wesley kérdésére. Wesley-vel marad? Vagy elhagyja... megint?

HARMINCNEGYEDIK ÉSZAK A MÚLT A félelemről, amely akkoriban irracionálisnak tűnt, a félelemről, amely majdnem megakadályozta Kingsley-t abban, hogy belépjen a kápolnába, mindennél jobban bebizonyosodott, hogy helyes volt. Egy hónappal azután, hogy Marie-Laure megérkezett a Szent Ignácba, és először megpillantotta Sørent, Marie-Laure és Kingsley újra kéz a kézben tértek vissza a kápolnába. December huszonegyedikén éjfélkor... Az időpontot Marie-Laure választotta. Ez Søren születésnapja, mondta mosolyogva. És az év leghosszabb éjszakája, tette hozzá Kingsley, és addig bámult a nővérére, amíg az el nem pirult. Elpirult. . . Az ő nővére, akinek fél Párizs megfordult az ágyában, képes elpirulni. - Tudsz jobb nászéjszakát? - mondta végül Marie-Laure, és Kingsley gyomra összeszorult. És most Kingsley a templom előcsarnokában várakozott. Megnézte az óráját, és az időt gyászolta egy perc múlva éjfél. Marie-Laure gyönyörű volt, ezt nem tagadhatta. Szebb, mint valaha. Egy hóvihar miatt az egész iskola a völgyben rekedt. Nemigen vásárolhatott esküvői ruhát. Ehelyett fogta az egyik saját ruháját és néhány régi, csipkéből készült oltárterítőt, és kézzel varrt uszályt és fátylat. Nem volt rajta smink, mivel egy hete minden készlete elfogyott, és sehol nem tudott vásárolni. Festetlen arca még soha nem ragyogott ennyire, és soha nem látszott ilyen ártatlannak sem. Ártatlan volt, szinte szűzies. Kezét görcsösen összefonta. Ideges? A nővére, aki szinte egy szál semmiben táncolt több tízezer ember előtt a Párizsi Balettnél eltöltött két éve során, ideges? Kingsley megfogta Marie-Laure kezét, és megszorította. Ujjai jéghidegek voltak. - Félsz? – kérdezte, és próbált biztató hangot megütni, gyengédnek lenni, míg nyugodt külseje mögött düh lappangott. - Qui... Nagyon. - Marie-Laure nagy levegőt vett, és kifújta. Arcát szinte glóriaként fehér párafelhő vette körül. A kápolnát szinte lehetetlen volt télen felfűteni, de Marie-Laure ragaszkodott hozzá, hogy a templomban esküdjenek meg. Kingsley rövid szertartásért imádkozott, különben még hajnal előtt mindannyian kihűléstől halnak meg. - Akkor miért mész hozzá? - Őszintébb érzelemmel tette fel a kérdést, mint amennyit el akart árulni. De úgy tűnt, Marie-Laure, aki elveszett saját gondolataiban és félelmeiben, nem veszi észre. - Még soha nem találkoztam hozzá foghatóval. Még soha... Szeretem. - Odafordult Kingsley-hez, és mosolya meleget és fényt sugárzott körbe a kápolnában. - Egy hónapja ismered. - Nem számít. Beleszerettem abban a pillanatban, amikor megláttam. És ezt meg is mondtam neki.

- És mondta, hogy viszontszeret? - kérdezte Kingsley, és rettegett a választól. Søren ezt soha nem mondta neki, habár Kingsley mindig kimondta, valahányszor Søren beléhatolt. Annyiszor mondta, hogy "szeretlek”, ahányszor azt mondta neki, hogy "gyűlöllek'. Soha nem számított, melyiket mondja - szereti vagy gyűlöli -, mivel a kettő ugyanazt jelentette: hogy "történjen bármi, a tiéd vagyok'. De tudta, hogy Søren szereti. Soha nem volt szüksége szavakra - csak a zúzódásokra, a hurkákra és az emlékekre, hogy testük összefonódott az éjszaka legsötétebb óráiban, amikor még Isten is feladta és nyugovóra tért. És Marie-Laure... Søren a pénzével elhozta őt Kingsley-nek. Ez a szerelem. És Kingsley most az egyszer azt kívánta, bár kicsit kevésbé szerette volna őt Søren. Marie-Laure megrázta a fejét. - Nem. Szavakkal nem. De mondott valamit, ami jobb, mint a "szeretlek'. Azt mondta, hogy "összeházasodhatunk". Nem habozott, egy pillanatra sem. Olyan volt, mintha arra várt volna, hogy megmondjam neki, hogy szeretem, és megkérdezhesse. - Hogy érted hogy. .. - Sss... - Marie-Laure egyik ujját az ajkához emelte. Fény jelent meg az oltárnál - egyetlen egy gyertyát gyújtottak meg. - Itt az idő. Marie-Laure kinyújtotta a karját, és Kingsley elfogadta. Marie-Laure pihegését leszámítva néma csendben kísérte nővérét az oltárhoz, ahol Søren várta Henry atya mellett. Henry atya szokása szerint mosolygott. Marie-Laure is. De Søren és Kingsley nem mosolygott, ahogy összenéztek. Kingsley kutatott valami után Søren szemében - bocsánat, magyarázat, cél vagy terv után... Valami után, ami megmagyarázza ezt az őrületet. De egyáltalán nem látott semmit. Marie-Laure mosolya még szélesebb lett, ahogy Henry atya beszélni kezdett. Kingsley hallotta a hangját, de agya egyetlen szót sem fogott fel. Újabb némaság terült rájuk, és Kingsley rájött, hogy feltettek neki egy kérdést. - Igen - válaszolta, mert eszébe jutott, hogy egyetlen szót kell mondania ebben a komédiában - Henry atya megkérdezte tőle, ő adja-e át eme nőt a férjének. Igen - egyetlen szó. Kingsley-nek ennyit kellett mondania. Ennél a szónál kevésbé fájt az, amikor látta, amint szülei hamvait ezüsturnákba helyezik. Tudta, hogy ott kellene állnia Marie-Laure mellett - mivel ő volt az egyetlen nő a Szent Ignácban, senkit nem tudott megkérni kísérőjéül. De Kingsley képtelen volt rá, képtelen volt a saját nővére mellett állni. Így odaállt Søren mellé. Marie-Laure nem vette észre ezt a hiányt. A szertartás folytatódott. Nem lesz áldozás. Marie-Laure-t csak előző este keresztelték meg. Sørenért elhagyta a hitét, és katolikus lett, így frigyüket megáldja az Egyház. Mit szólna Kingsley apja, ha ezt látná? Monsieur Auguste Boissonneault, a hugenották büszke leszármazottja... Meghalt volna abban a pillanatban, amint megtudja, hogy a lánya katolikus lett azért, hogy hozzámenjen egy katolikushoz. Kingsley apja halálára most áldásként tekintett. Jobb, hogy halott, mintha ezt végig kéne élnie. Ő is kívánta a halált. Bárcsak lehetett volna még egy utolsó éjszakájuk, Sørennel. .. Kingsley könyörgött volna neki, hogy ölje meg. És tudta, hogy szerelmében, hatalmában és könyörületében Søren teljesítette volna a kérését. Kingsley abban a pillanatban tért magához, amikor Henry atya rámosolygott Sørenre és Marie-Laurera. - A mindenható Isten az ő áldó szavával egyesítse szíveteket a tiszta szerelem végtelen kötelékében. Az összegyűlt diákok és papok, az egyetlen vendégek, közös, komoly Áment mondtak. Ámen... Úgy legyen. Azonban Kingsley és Søren nem mondtak áment. Henry atya bólintott Søren felé, aki Marie-Laure-ba karolt, és együtt elhagyták a kápolnát. Azon a pokoli napon Kingsley először érezte meg Isten kegyelmét. Valamilyen okból - illendőségből vagy a vőlegény kérésére - nem volt csók. Kingsley ólomlábakon haladt Henry atya mögött az oltárig és kifelé. Søren és Marie-Laure az ajtó mellett, az árnyékban várakoztak. Søren levette öltönyzakóját, és Marie-Laure-nak adta. Ha egy király-

ság kulcsait adta volna neki, Marie-Laure akkor sem mosolygott volna szerelmesebben és hálásabban. Kingsley a látványtól is rosszul volt. - Henry atya, a szobájába kísérné Marie-Laure-t? - kérdezte Søren, amint Kingsley ott várt Szűz Mária szobra mellett. Zavar futott át Marie-Laure borostyánszínű szemein. Søren mosollyal csitította félelmét. - Hamarosan én is megyek - fogadkozott. Marie-Laure mosolya visszatért, és Henry atya újabb köpenyt terített rá, ahogy kikísérte a hidegbe. Søren és Kingsley majdnem egy percen át némán állt. Egy szót sem szóltak egymáshoz, ahogy a diákok és a papok kivonultak a kápolnából a hidegbe. Senki nem gratulált Sørennek. Még csak feléjük sem nézett senki. Féltékenység. .. Mindegyikben forrt a féltékenység. Egy tökéletes lány jött közéjük, akit mindannyian imádtak. Mégis az egyetlent választotta, akitől mindannyian féltek. Kingsley barátja, Christian volt az utolsó távozó, aki megfordult, és visszanézett rá kifelé menet. - Jól vagy? - formálták Christian ajkai a szavakat Kingsley felé, de Sørent még egy pillantásra sem méltatta. Kingsley bólintott. A bólintás hazugság volt. - Nem vagy jól. - Amint egyedül maradtak a kápolnában, Søren végre megszólalt. - Nem. Nem vagyok jól. - Kettőnkért tettem, Kingsley - mondta Søren. - Bár ne tetted volna. - Ez mindkettőnkön segít. Kingsley kifújta a levegőt, és lehelete opálossá vált a hidegben. Olyan volt, mintha tüzet hányt volna. - Marie-Laure nem a miénk. Emlékszel az álmunkra? A lányra, aki vadabb, mint mi ketten együttvéve. Akinek zöld a haja és fekete a szeme. - Fekete a haja és zöld a szeme - javította ki Søren. – És zabolátlan. - De nem megzabolázhatatlan. - Kingsley az álom minden egyes szavára emlékezett. - Osztozni fogunk rajta. - Mert egyetlen férfi nem lenne elég neki. - A szentségtelen szentháromság. - Ahogy az utolsó diák is elhagyta a kápolnát, Kingsley kezébe fogta Søren kezét. - Tudod, hogy gazdag családból származom. És apám bármennyire is próbálta, nem tudott még egy fiút nemzeni. Huszonegy évesen megörököltem volna a pénzalapomat. De ha megnősülök, azonnal megöröklöm. - Azért vetted el a nővéremet, hogy megkaphasd a pénzedet? - Nem. - Søren Kingsley felé fordult, és belenézett a szemébe. - Azért vettem el, hogy mi megkaphassuk. Te meg én. És természetesen ő is. Tudom, mennyire szereted, mennyire hiányzott neked. Most mindannyian együtt lehetünk. - Azt hiszi, hogy szereted. - Majd megérti. Ha feleannyira intelligens és belátó, mint te vagy, akkor majd megérti az egyezség racionalitását. Kingsley szeme tágra nyílt. Intelligencia és belátás? Ez Søren szájából hangzott el? Hányszor szorította le őt Søren, és hányszor suttogta neki, hogy mennyire értéktelen? Mennyire semmit nem jelent? Vagy... nem mondta komolyan? - Ő a nővérem. - Tudom. És tudom, mennyire fontos neked. Nem áll szándékomban... - Søren elhallgatott, és Kingsley többet nem is akart tudni. - Nem fogod. .. ? - Képtelen vagyok rá... Te mindenki másnál jobban tudod. - Napok óta az első mosoly jelent meg Søren ajkai szélén.

- Képes lennél rá. .. - Képes lenne rá, ha bántaná Marie-Laure-t. Ha úgy bánna vele, ahogy Kingsleyvel - erőszakosan és megvetéssel, ha megverné és megalázná, és szexuálisan mindenféle módon lealacsonyítaná... Akkor szeretők lehetnének. De csak akkor. - Nem tenném meg. Ilyen szempontból nem érdekel a nővéred. Csak te. King szívébe remény költözött. - Csak én? Miért? A Søren ajkain játszó mosoly most már az egész arcát beragyogta. Kingsley alig mert levegőt venni a látványtól. Még a menyasszonyi boldogságától ragyogó Marie-Laure sem volt ilyen gyönyörű, mint ez az egyetlen mosoly. Søren megsimogatta Kingsley arca bal felét. Kingsley lehunyta a szemét, fürdött az érintésében. Mikor érezheti majd újra? - Meg kell kérdezned? - suttogta Søren. - Igen. Søren nem szólt többet, de Kingsley megérezte ajkain az ajkát. És akkor megértette az igazságot. Søren nem azért vette feleségül Marie-Laure-t, mert szerette őt. Søren azért vette feleségül Marie-Lauret, mert Kingsley-t szerette. Megérezte Søren vonakodását, amikor elhúzódott. Egy ilyen csók mindig a szenvedélyes, szenvedéssel teli éjszaka előhírnöke volt. Szenvedély. .. Szenvedés... Kingsley nem értette meg, mi a szenvedés, amíg nem érkezett meg a katolikus iskolába, és nem tanult Krisztus szenvedéseiről. És a szenvedély. .. Søren előtt pusztán a kéjvágy, a szexuális éhség és gyönyör szinonimája volt. Most elnyerte igazi értelmét. A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki. - Mennem kell - mondta Søren, amint Kingsley kinyitotta a szemét. - Megértem. - Tudtam, hogy megérted. És ő is megérti majd... Végül megérti. - Elmondod neki, hogy mi vagy? - kérdezte Kingsley. - Marie-Laure a te nővéred. Szerinted? Megmondjam neki vagy ne? Marie-Laure kétségbeesne, ha megtudná, miféle férfihoz ment feleségül, de még jobban kétségbeesne, ha hozzá sem érne, és semmi magyarázatot nem adna rá. Kingsley választás előtt állt. És tudta, mit kell tennie. - Ne mondd el neki - mondta. - Még ne. - Ha azt gondolod, hogy így a legjobb... - Igen - hazudta Kingsley, és nem nézett Søren szemébe. Felpillantott, és látta, hogy Søren a kápolna ajtaja felé bámul, úgy bámulja, mint egy ellenséget, akit le kell győzni. - Nem akarsz felmenni hozzá. - Nem - mondta Søren. - Itt akarok maradni veled. - Akkor maradj velem. Maradj velem örökre. Søren ismét rátalált a szájára, és megcsókolta. .. Mély, lassú csók volt, a totális birtoklásé. Majd véget vetett neki, és felegyenesedett. Kingsley még soha nem látta jóképűbbnek és boldogtalanabbnak. - Ezért vettem feleségül, Kingsley. Hogy örökre veled maradhassak. A csók még mindig ott égett Kingsley ajkán, a pillanat még mindig ott lebegett a levegőben, mint egy zongoraszonáta utolsó akkordja. Søren félrenézett, és megtett egy lépést, majd megállt, megfordult és durván nekilökte Kingsley-t a kápolna falának. Az első csók valamiféle bocsánatkérés volt Søren részéről, a második magyarázat. De ez a csók, a harmadik és utolsó, támadás volt. Kingsley hagyta, hogy Søren beleharapjon az ajkába, a nyelvébe, ujjai a torka köré szoruljanak. . . - Kegyelem - suttogta Kingsley Søren fogainak. Søren azonnal abbahagyta. - Kegyelem? Vagy merci? - kérdezte. Kingsley felemelte a kezét, és letörölte szájáról a vért. - Számít egyáltalán?

Søren megrázta a fejét. - Nem. Søren elszakította magát Kingsley-től, és kilépett az év leghosszabb éjszakájába. Marie-Laure végül természetesen meg fogja érteni, még akkor is, ha Søren nem mondja el neki, mi is ő. Mindhármuk számára ez volt a legjobb. A pénz szabadságot jelentett - szabadságot, hogy mindannyian azt tegyék, amire vágynak. Kingsley-nek és Sørennek azt jelentette, hogy mindig együtt lehetnek, és nem kell félniük attól, hogy ki mit gondol. Marie-Laure-nak. .. Kingsley nem tudta, mit jelent Marie-Laure-nak, de biztos, hogy a híg szerelem és a kézzelfogható pénz közül az utóbbit választaná. Igen. .. Persze, hogy megérti. Bien sur. De nem értette meg. Kingsley ott állt Marie-Laure-ral a vendéglakás apró konyhájában, ahol most nővére Sørennel élt. A Szent Ignácban az atyák kijelentették, hogy Marie-Laure itt maradhat az iskolaév végéig, míg Søren befejezi első tanítási évét. Bármennyire is féltek a diákok Sørentől, a papok szerették. Kingsley tudta, hogy Henry atya bármit megtett volna, hogy Sørent ott tartsa a Szent Ignácban, akár még fiává is fogadta volna, ha az kell. És Marie-Laure is hasznossá tette magát. Franciául korrepetálta a fiatalabb fiúkat, segített Aldo atyának főzni rájuk. Minden nap dolgozott az iskolakönyvtárban, átrendezte a polcokat, és arra buzdította a fiúkat, hogy dolgozzanak tovább, tanuljanak tovább. Röviden, ő lett a tökéletes tanárfeleség. És mégis... - Nem értem. Azt hittem, szeret. - mondta Marie-Laure Kingsley-nek, ahogy óvatosan elpakolta a teáscsészéket a szekrénybe. Kingsley hallotta a hangjában a bánatot, a szomorúságot. - Mi a baj? Veszekedtek? - Igyekezett könnyedén, kíváncsian beszélni. Gyűlölte magát azért, hogy megkönnyebbülést érez nővére fájdalma láttán. De a gondolat, hogy Marie-Laure minden éjjel Søren mellett alszik, Kingsley-t a féltékenység legmélyebb bugyraiba taszította. Neki kellene egy ágyban lennie Sørennel, nem Marie-Laure-nak. Fájóan hiányoztak neki a remetelakban töltött éjszakák, az, hogy Søren mellett aludjon el és ébredjen fel. - Non, nem veszekszünk. Én veszekszem vele. Ő hallgat. Legszívesebben kikaparnám a szemét, de még akkor is csak ülne és hallgatna. - Marie-Laure a fejét rázta, és könnyek kezdtek szivárogni a szeméből. Kingsley felállt, és kezét a vállára tette. Nem szólt semmit, csak várt. - Kingsley... Hozzám sem nyúl. Soha. Egyszer sem. Még a nászéjszakánkon sem... Sem előtte, sem utána. Soha. Kingsley legszívesebben elbőgte volna magát a megkönnyebbüléstől. Attól félt, hogy Søren, mint minden férfi, aki találkozik Marie-Laure-ral, megadná magát szépségének. - Søren elég bonyolult ember. - Kingsley-t mardosta a lelkiismeret. - Kérd meg, hogy mondja el, miért nem akar együtt lenni veled... Talán akkor megérted. - Nem akarom megérteni. - Marie-Laure lecsapta a csészét, olyan erővel, hogy az összetört. - Azt akarom, hogy a férjem hozzám nyúljon. Marie-Laure a földre roskadt, ahogy kis teste megreszketetett a gyásztól, amely eluralkodott rajta. Kingsley letérdelt mellé, és átölelte. - Sajnálom - Nem tudta, mi mást mondhatna. Mit mondjon? Bármennyire is szerette Sørent, borzalmas volt nővére boldogtalanságát látnia. Meg kell mondaniuk neki... Vagy megmutatni. .. Mindegy. - Mi a baj? - suttogta Marie-Laure. - Mi a baj velem? - Semmi. Egyáltalán semmi. - Kingsley maga felé fordította Marie-Laure könnyáztatta arcát, és rámosolygott. - Veled nincs semmi baj. Vele van baj. Hidd el, hogy vele van baj. - Van... - Marie-Laure elhallgatott, hogy lenyelje zokogását. - Van valakije? Kingsley kissé megfeszült. Mit mondjon erre? El kell mondania neki Sørent. De képtelen volt rá. Søren azt mondta, majd idővel elmagyarázza. És bármennyire is szerette Kingsley a nővérét, hűsége aznap éjjel az erdőben Sørené lett.

- Kingsley... - Marie-Laure két kezébe fogta Kingsley arcát, és olyan sötéten és elszántan bámult rá, amit Kingsley soha nem feltételezett róla. Valahogy Marie-Laure megérezte, hogy Kingsley-n milyen félelem és rémület cikázik át. Hogy mindent elmond neki, még Søren kívánsága ellenére is. - A barátod. Mondd, el, mit tudsz. Van valakije? - Lehetséges. Marie-Laure kiszabadította magát Kingsley karjaiból, és felállt. - Marie-Laure... Mi a baj? Mi... Marie-Laure gerince szálfaegyenes lett, arca kemény, mint a gránit, mely a környező hegyeket alkotta. Szeme tűzben égett. Lehetséges... A szavak lobbantották fel a tüzet Marie-Laure szemében. Olyan hevesen lángolt, hogy Kingsley már saját testi épségét féltette. Az ilyen düh képes felégetni a világot, és nem hagy mást maga mögött, csak hamut. - Ha ez igaz, ha van valakije, akkor bejárom akár az egész világot, ha kell. . . Marie-Laure elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Könnyei elapadtak. Kingsley-re pillantott, de nem látta az öccsét: átnézett rajta. - Marie-Laure? - Kingsley alig ismert rá. - És megölöm a ribancot. HARMININCÖTÖDIK ÉSZAK A JELEN Nora otthonát negyvenperces kocsiút választotta el Søren paplakjától. Kingsley ismét elátkozta az őrületet, amely élete legfontosabb embereit ilyen távol tartotta a várostól, ahová legszívesebben költöztette volna őket. Egy olyan kiemelkedően jó hírnevű, jó neveltetésű és tudású papnak, mint Søren, New Yorkban lenne a helye, hogy a művelt tömegeknek prédikáljon, vagy a Jezsuita Egyetemen tanítson... Nem pedig egy kisvárosban kéne eltékozolnia a tehetségét, ahol a legpolgáribb bűnösök vannak, akik olyan banális dolgokat követnek el, hogy azok még a feloldozás mértékét sem súrolják. Kingsley néha eltűnődött, hogy Nora és Søren vajon azért nem élnek New Yorkban, mert ő maga ott él. - Merde. - Kingsley keserűen káromkodott, ahogy Wakefield határában feltartotta egy esküvői menet. Az egyik kereszteződésnél lassan áthaladó lovas kocsiban piruló ara és egykedvű vőlegénye ült, és több száz nevetgélő, mosolygó vendég követte őket gyalogosan. Bárcsak Marie-Laure és Søren esküvője is ilyen lett volna - egy nappali esküvő, ahol a vendégek örömmel és nem keserű féltékenységgel üdvözlik házasságkötésüket. Bárcsak kölcsönös lett volna a szerelem, nem pedig egyoldalú. . . Bárcsak. . . Az esküvői menet végre elhaladt, és Kingsley száguldhatott a paplakig. Amint odaért, szinte le sem állította a motort, máris kopogás nélkül rontott be Søren otthonába. Teste most is sajgott minden egyes lépéstől. Søren még kamaszkorukban sem bánt soha olyan durván Kingsley-vel, mint előző éjjel. Kingsley azt akarta hinni, hogy ezzel szerelmét bizonyította, de már nem az a bolond volt, aki kamaszkorában volt. Most már tudta a különbséget a szeretet és a kéjvágy között. Akkoriban a kettő egy és ugyanaz volt. Kingsley nem találta meg Sørent a paplakban, de nem esett kétségbe. Látta odakint parkolni a fekete vintage Ducatit - Søren egyetlen közlekedési eszközét. Nem mehetett messzire. Kingsley évek óta először lépett be a Szent Szívbe. Amint végignézett a gyertyákon, az ereklyetartókon, az örök odaadás apró kis kápolnáján, érezte, hogy ránehezedett a bűntudat. De ez nem katolikus bűntudat volt. Sokkal mélyebben gyökerezett, mint a vallás, mélyebben, mint a hit. Annyira mélyen benne volt, mint a saját vére, a vér, amely a nővére ereiben is folyt, a vér, amelyet elárult aznap, amikor arra sarkalta nővére ifjú férjét, hogy csókolja meg őt, pedig tisztában volt vele, hogy Marie-Laure megláthatja őket együtt.

Søren nem volt a szentélyben. Nem volt a kápolnában sem. Végül Kingsley az irodájában talált rá. Az asztalánál ült, előtte láthatóan egy újságcikk másolata feküdt. - Mon pere... - mondta Kingsley, és Søren felnézett. Søren felé nyújtotta a papírt, és Kingsley elvette. Megnézte a dátumot - 1980. január. Elolvasta a szalagcímet: "A kanadai menekült három hete eltűnt - attól tartanak, halott'. Bámulta az eltűnt lány fotóját. Hosszú, barna haja volt, vékony teste, táncos teste. Ha letakarták a lány arcát, összetéveszthető lett volna Kingsley nővérével.. Christian szavai jutottak eszébe. Az a völgy, ahol a remetelak állt, egy földalatti országút volt a menekülteknek. És hirtelen rádöbbent, mi történt. Marie-Laure megtalálta a szökevényt, és rájött, hogy itt az alkalom. És megragadta. - Marie-Laure az - mondta Kingsley minden előzmény nélkül. - Életben van. Søren felállt, és a szemébe nézett. - Tudom. A nővéred életben van. Ami azt jelenti. . . Kingsley térde majdnem összecsuklott, amikor rájött. Addig a pillanatig eszébe sem jutott, de ahogy ott állt a Szent Szívben, Søren előtt, akin rajta volt papi gallérja és ruhája, és akit körbelengett a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség fogadalma... - A feleséged életben van.

HARMINCHAT'ODIK DÉL Wesley-nek volt egy terve. Egy buta terve. Egy borzalmas terve. A legrosszabb terv. De ez volt az egyetlen terve. És csak reménykedni tudott abban, hogy Nora, aki az ostoba tervek királynője, belemegy. A terv egy lóval kezdődött. - Én aztán fel nem szállok erre az izére. - Nora a fehér kerítés mellett állt, míg Wesley elsétált mellette a lovával. - Nem kell felszállnod erre az izére. Ez az izé, ami egyébként egy saddlebred csődör, az én izém. A te izéd a karámban van. - Az én izém kisebb, mint a te izéd? - Sokkal kisebb és sokkal szelídebb. - Jó. Akkor indítsuk el ezt a kutya- és pónishow-t. - Nincs kutyánk. Csak pónishow lesz. - Nem baj. Wesley leszállt Röviden Bobról, aki a legmegbízhatóbb és legbiztosabb járású volt a két tucat saddlebred ló közül, akiket a szülei a birtokon tartottak. Odakötözte a kerítéshez, majd bevitte Norát a karámba. Felszerszámozott egy Foltonfolt nevű kancát, és átadta Norának a gyeplőt. - Nem akarom elhinni, hogy rávettél - mondta Nora, ahogy kisétáltak a lóval a napfénybe. - Mire vettelek rá? Hogy eljöjj velem lovagolni? - Igen. A ma reggel után? És a tegnap éjjel után? És a tegnap délután után? Wesley bambán bámult rá. Nora a szemét forgatta, ahogy egyenesen odaállt a fiú elé. - Fiatalember, maga szétkúrt engem. - Mellbe bökte Wesley-t. - Minden porcikám fáj odalent, és még életemben nem ültem nyeregben. Wesley együttérzőn felnyögött. - Aúúú. Sajnálom. Nem tudtam... Sajnálom. Hatalmas mosoly terült el Nora arcán. - Én nem sajnálom. Lássunk neki! Lábát a kengyelbe helyezte, és felugrott a nyeregbe. Meg sem rezzent, ahogy elhelyezkedett. - Gyerünk, Wes. Ha nem sajog semmim szex után, az azt jelenti, hogy valaki valamit rosszul csinált.

Wesley felnevetett, felugrott a nyeregbe, megmarkolta a gyeplőt, és Bobbal Nora mellé léptetett. - Nos, örülök, hogy csak sajog, és nem fáj. Tudom, hogy te azt szereted, de tartok tőle, hogy én soha nem fogom megszeretni. - Semmi baj - mondta Nora, ahogy Wesley kivezette őket a mezőről egy jól kitaposott ösvényre, amely pár hold széleslevelű fa között kanyargott. - Nem hiányzik annyira a fájdalom, mint gondolnád. Igazából jó, hogy nem érzem azt, hogy egy nappal megrövidül az életem a gyönyör miatt. Nem mintha panaszkodnék vagy ilyesmi. A perverz szex intenzív, hogy finoman fogalmazzak. De veled lenni... Odafordult és rámosolygott. - Jó érzés, Wesley. Jobb, mint amiről valaha is álmodtam. Jobb, mint amiről valaha is álmodni akartam. És te? Nem baj, hogy egy olyan nővel vagy, aki elég idős ahhoz, hogy az anyád lehetne, ha tizennégy évesen felcsinálják? Wesley fogta a gyeplőt, és megfordította Bobot, hogy Nora szemébe nézhessen, amikor válaszol. - Dehogyis baj. Ez a legjobb, ami valaha történt velem. - Valaha? - kérdezte Nora, és elpirult. Wesley imádkozott, hogy az arcpír a bóknak szóljon, és ne annak, hogy az utolsó forró nyári napok egyikén hegynek felfelé lovagol. Könnyebb ösvényt is választhatott volna, de valamit meg akart mutatni Norának, és csak errefelé tudtak eljutni oda. - A valaha sok idő. Majdnem ugyanolyan sok, mint az örökké. És tuti hosszabb, mint az örökké-kibaszott-valóság. - Nekem tetszik az örökkévalóság - mondta Wesley, ahogy elhaladtak a lehajló fák koronái alatt, és a túloldalon kiléptek alóluk a kora esti napfényben. - Neked nem? Nora vállat vont. - Attól függ, milyen örökkévalóságról beszélünk. Az örökkévalóságig tartó várakozás az én meghatározásom szerint a pokol másik neve. De egy örökkévalóságot együtt lenni azzal, akit szeretsz? Az a mennyországé. - Akarod tudni, nekem mi a mennyország másik neve? - kérdezte Wesley, ahogy felértek a dombra. - Hozzátartozik egy sárral teli úszómedence, én egy halászhálóba tekerve, egy vadászkürt és egy hétemeletes csokoládétorta? - Nem. - Akkor igen, mondd el. - Rendben. Megfogadom Zach tanácsát, és megmutatom, ahelyett, hogy elmondanám. - Megálltak a tisztás szélén, és lenéztek. - Nézz le oda. - Istenem... - pihegte Nora, és egy Kentucky méretű mosoly terült szét az arcán. - A mindenit! - Pontosan. Bizony, a mindenit! Wesley már egymilliószor látta ezt a környéket, ezt a völgyet, de amikor meglátta, miként ragyog fel Nora arca, amikor végignéz rajta, tudta, hogy eddig még soha nem látta teljesen. Boldog volt, hogy életében először igazán Nora társaságában nézheti meg. Azt akarta, hogy minden első alkalmat Norával élhessen át. És minden utolsót is. És mindent, ami a kettő között van. A hegytetőről több kilométeren át belátták az alattuk levő völgyet. Kanyargó kőfalak rajzoltak Salakú formákat a buja, zöld fűbe. Ezer ló táncolt és fickándozott a ragyogó, hófehér kerítések mögött. A tó gyémántként csillogott a napfényben. És egy gyémánt csillogott Wesley kinyújtott kezében. Nora szeme tágra nyílt. - Wesley? - Minden, amit idelent látsz, az enyém. Vagy az enyém lesz. Utálom, ha Kentucky hercegének szólítanak, de csak azért hívnak így, mert nagyjából igaz is. Van egy királyságom, és kész. És nincs semmi a világon, ami szebb lenne, téged kivéve. - Wes... Te... - Maradj velem, Nora. Maradj itt. Örökre. Mindent, amit látsz, neked adhatok. És szeretheted és megtarthatod, vagy gyűlölheted, és porig égetheted. Nem érdekel, ameddig itt vagy velem, és nem mész vissza hozzá. Tudom, hogy olyasmit tud megadni neked, amit én nem - magányt, fájdalmat, szégyent és megaláztatást. De én is adhatok pár olyan dolgot, amit ő nem adhat meg. Házasságot. Gyerekeket, ha akarod. Ha nem akarod, nem. Közös életet, itt, nappal, ahol mindenki láthat minket. Soha nem kell elrejtőznöd vagy tettetned, ha velem vagy. Az egész világ a tiéd lenne. Soha többé nem kellene dolgoznod.

Ha nem akarod, nem kell több könyvet írnod. Vagy írhatsz, amíg le nem esik a kezed, és a világ legjobb orvosát fogadom fel, hogy visszavarrja. Elnevezheted az összes lovat, ahogy a regényalakjaidat is elnevezed. Egész életedben megőrjítheted a szüleimet azzal, hogy lovaglópálcás és lovacskázós vicceket mesélsz. És... - Wesley hangja elhalt. Bob hirtelen nyugtalan lett alatta. Wesley nagy levegőt vett, megfogta Nora kezét és megszorította. A gyémántgyűrű a tenyerébe nyomódott. - És biztonságban lehetsz, és soha többé senki nem fog bántani. Én nem foglak bántani, és senkinek nem engedem meg, hogy bántson. Se most. Se máskor. Még akkor sem, ha megőrülsz, és úgy döntesz, azt akarod, hogy bántsanak. Én boldoggá teszlek. Mellettem biztonságban leszel. Csak kérlek, mondj igent vagy nemet, még mielőtt ezek a nyavalyás lovak megvadulnak, és mindkettőnket megölnek. Nora dadogott, és a fejét rázta. - Nem tudom, Wes. Azt kérdezed, amire gondolok... - A fenébe is, Nora. Mindig megnehezíted az ember dolgát. Feleségül jössz hozzám? Ezt kérdezem. Igen? Nem? Talán? Nora kihúzta a kezét az övéből, de elvette a gyűrűt. Wesley csak várt, imádkozott, hogy húzza az ujjára. De Nora csak bámulta. - Az ükanyámé volt, anyai ágon. A húgomé lett volna, ha van húgom. Mázlim van - egyetlen gyerek vagyok. - Gyönyörű. - Azt mondták, az ükanyám a maga korában a legszebb lány volt Georgiában. Férfiak párbajoztak érte. Régebben azt gondoltam, a párbaj a világon a legnagyobb őrültség két férfi megöli magát egy nő miatt. Aztán megismertelek téged, és esküszöm, hogy a gondolat, hogy Búcsúbáj végigvonszolja Sørent az utcákon a farkára kötve, úgy megnevettetett, mint semmi más. - Párszor nekem is voltak ilyen gondolataim – mondta Nora ideges nevetéssel. - De Wesley... - Semmi de! Válaszolnod kell. Gondolkodhatsz rajta, ha akarsz. Remélem, nem kell gondolkodnod, de ha kell, akkor kell. Mindegy, ne is válaszolj. Ne mondj semmit. Csak gondold át. Ha visszaérünk az istállóba, akkor mondhatsz igent, nemet vagy talánt. Rendben? Nora lágyan beszívta a levegőt, ahogy a gyűrűt nézte. Wesley nem sokat tudott róla, csak azt, amit az anyja mondott egyszer - hogy valami tízkarátos és kétmillió dollárt ér. - Rendben... - Nora ujjai összeszorultak a gyűrű körül, és a melléhez szorította. - Visszamegyünk. Nem is kell beszélgetnünk. Elég meredeken visz az út. Az ajkunkat pecsét őrzi. Wesley nézte, ahogy Nora a hüvelykujjára húzza a gyűrűt - elég közel a gyűrűsujjához, hogy reményt keltsen benne majd ismét megfogta a gyeplőt. Elindultak lefelé a hegyről, és annyi hangzott el köztük néha, hogy "vigyázz, szikla" és "igen, látom'. Fél órával később visszaértek az istállókhoz. A visszafelé vezető út kínszenvedés volt a várakozás miatt, mégis Wesley szerette annyira Norát, hogy ne rémítse meg, és ne is erőszakoskodjon. Kényszerítette magát, hogy lassan, komótosan haladjon a lovakkal. Gyengéden leszerszámozta és lecsutakolta őket - ez megnyugtatta vadul dobogó szívét. Siettetni akarta, túl akart lenni rajta, meg akarta tudni Nora válaszát. De amennyire akarta a választ, annyira félt is tőle, és így a lehető leglassabban mozgott, hogy késleltesse azt, amit elkerülhetetlennek érzett. - Jó kislány - mondta Wesley Foltonfoltnak, ahogy visszavezette a bokszába, és odakínált neki egy marék zabot. - Jó, ha egy ilyen szépség a tenyeredből eszik, ugye? - kérdezte Nora, és kezét végigfuttatta a ló hoszszú orrán. - Nem igazán ő az a szépség, akire én várok. - Kár. Pedig úgy tudom, perverz. - Kitalálom. .. Szereti a lovaglópálcát és a lovacskázást? - Ki ne szeretné? - Nora... Nora felsóhajtott, és kezét Wesley arcához emelte.

- Az Isten verje meg, hiányoztál, amíg távol voltunk. Bárcsak tudnád, mennyire! - Én tudom, hogy nekem mennyire hiányoztál, és soha nem akarom ezt még egyszer érezni. És tudom, hogy soha nem is kell ezt éreznünk. Csak mondj igent. Tudod, hogy ő nem adhatja meg neked azt az életet, amit én igen. Tudod, hogy képtelen rá... Nora? Nora szeme elszakadt Wesley arcáról, és most a vállán túl nézett. Wesley hátrapillantott, de nem látott semmit, csak árnyakat a karám sarkában. - Nora? Nora nem szólt semmit, de Wesley félelmet látott a szemében. Félelem? Mitől? Kitől? Egyedül voltak, a lovaktól eltekintve. Ennyire megijesztette a gondolat, hogy feleségül menjen hozzá? - Nora, kérlek. Mi... - Igen. - Felnézett rá, ahogy lehúzta hüvelykujjáról a gyémántot és ráhúzta a gyűrűsujjára. - Igen, szeretlek. Hozzád megyek feleségül. Mondjuk meg a szüleidnek, hogy azonnal megrémülhessenek. Wesley majdnem összeesett a szalmán. Megkönnyebbülése még boldogságán is túltett. - Hála Istennek! - Karjába akarta venni, de Nora elhúzódott. - Most mondjuk meg a családnak. Gyere! – Megragadta Wesley kezét, és elkezdte maga után húzni. - Még csak meg sem csókolhatlak. . . És a világ hosszú időre elfeketedett, és úgy is maradt. Pár perc, pár óra telt el, nem tudta, nem tudta volna megmondani. Amikor felébredt, csak fájdalmat érzett. Fájdalmat, akkora fájdalmat... Soha nem érzett még ilyet. Wesley kényszerítette magát, hogy lassan kinyissa a szemét: Arccal lefelé találta magát a szalmában - még mindig a karámban volt. Mindene fájt... A feje úgy sajgott, hogy szinte nem is volt biztos benne, hogy a teste többi része megvan-e még. - Nora? - Köhögve mondta ki a nevét. Wesley nem hallott választ. Nagy nehezen négykézlábra állt, körülnézett. Az általában sima szalmát feldúlva találta, mintha birkóztak volna benne. Ismét Norát szólongatta, ahogy kezét a tarkójához emelte. Ujjai vörösek lettek, és vértől ragacsosak. - Ó, a fene... - Wesley majdnem elhányta magát a saját vére láttán. Valaki... Valaki fejbe vágta. De hol van Nora? Foltonfolt bokszától az istálló ajtajáig két párhuzamos sáv futott. Valakit végigvonszoltak itt, akinek a lába sávot vájt a szalmába. .. Végigvonszoltak. .. Vér... A félelem Nora szemében... Wesley félig futott, félig botorkált az ajtó felé. Ki kell jutnia innen, elérnie a szüleit, kihívni a rendőrséget. .. Meg kell találnia Norát. De megállt, mielőtt az ajtóhoz nyúlt volna. Valaki öt szót vésett a fába - az öt legborzalmasabb szót, amit Wesley valaha is látott, bár értelmüket nem tudta. Mégis rájött, hogy nem mondhatja el a szüleinek, nem hívhatja ki a rendőrséget, nem tehet semmit, csak előveheti a mobilját a zsebéből, és felhívhat egy számot, amit legszívesebben nem is akart volna tudni. Azonban az ösztönei azt súgták, hogy egyedül ezt a számot hívhatja fel. Az első kicsöngésre felvette. - Søren... Itt Wesley. - Torkán akadt a szó. Bármelyik percben elhányhatja magát. De ki kell mondania. Az ajtóba vésett szavakra bámult. - Wesley? Mi a baj? Hol van Eleanor? - Je vais tuer la salope. Mit jelent ez? - Franciául van - mondta Søren. Hangja egyszerre volt dühös és gyilkos. - Azt jelenti, hogy "megölöm a ribancot”. Wesley, hol van Eleanor? - Nem tudom. Valaki elrabolta. - Hogy érti, hogy valaki elrabolta? Wesley kisgyerekként gyakran hallotta az "Isten haragja" kifejezést a templomban. Gyakran eltűnődött, milyen lehet. Most már tudta. - Søren... Nora eltűnt.

