Berlin, Nirán Ju dit

• Nirán Judit • BERLIN, 2006

Nirán Judit

Berlin, 2006 D

1.

édapám dédapjával sétálok a berlini zölderdôben. Fogja a kezem, húz maga után, hatalmasak a lábai és rettenetes hosszú a szakálla. „Virágzik a hársfa”, mondja, „áldás hullik most az erdôre, »brohó me-hásomájim«.” Beleszagolunk a napfénybe, mutatja, hogyan szagol ô bele, míg suttogva ismételgeti „áldás, áldás”. Belém ivódik a hársfaillat, leülepszik a gyomromban, rácsimpaszkodik a génjeimre és tudom, hogy dédunokáim dédunokái is emlékezni fognak. „Most hosszúak a nappalok, és ez komplikáció az imánál”, mondja. „Ein wenig kompliziert… weil eigentlich a reggeli Sömát még napfelkelte elôtt, az estit pedig napnyugta után kell mondani a Sulhán Áruch szerint.” Semmit nem értek, és ez jó. Nagy meleg keze és szavainak soknyelvû zûrzavara, a titok, mint széles szárny betakar és megvéd. Szerinte ezt nem mindenki tartja be, mert azt hiszik, hogy nyáron, északon ez lehetetlen, pedig éppen ellenkezôleg, gyönyörû, wunderbar. Ô hajnali négykor felkel és elmondja a reggeli Sömát „még mielôtt a sötétkék ezüstbe fordul az égen”, és akkor már nem fekszik vissza, mert már nem érdemes, és este is ébren van még tizenegy körül, mikor már teljes a sötétség, hogy elmondja az esti Sömát. Délután azonban alszik egy-két órát, így lehet megoldani. Bár még akkor is sajnál lefeküdni, kár minden percért, oly gyönyörû északon a nyár, a hajnal, az alkony és a délután is, „mint

áldás hullik az égbôl a fény”. Mindezt németül mondja és csodálkozom, hogy mégis értem. „Egy nap összegyûjt bennünket az Örökkévaló a föld négy sarkából és hazavezet a Földre. Idegenek vagyunk itt. Mindig emlékezzél erre, idegenek vagyunk itt, északon. És mégis szeretem, el sem tudnék mást képzelni magam számára. Generációk óta itt vagyunk, és szeretjük, hogy idegenek vagyunk. Mintha szent üresség körül rónánk az utakat. De közben élünk, és szeretjük ezeket az idegen szagokat és fényeket és legfôképp az erdôt.” Dédapám dédapja sötét ruhában jár, hosszú a szakálla és arca egészen halvány. Mintha mindig valami másra gondolna, akkor is, amikor hozzám beszél, és amikor fölkap a magasba és rám nevet. De mintha én sem volnék itt. Mintha mindannyian mindig máshol volnánk. Világaink keresztül-kasul repdesik magukat egymáson. A szeme most mélyre húzódik és furcsán rekedtes a hangja: „Jövô héten elutazunk, messze délre. Magyarországra megyünk. Nagyvázsonyba hívtak rabbinak.” 2. Az álmok egymásba botlanak zsúfolt szobámban, az emlékek magukba roskadtan tornyosulnak az asztalomon, szakadozó történeteket terelgetek kaleidoszkópomba. Hirtelen kibírhatatlan a csend, veszem a kabátom, utcákat, tereket, embereket akarok látni, csizmámmal az aszfalt-

Berlin, Föpályaudvar az építkezés ideje alatt

• 45 •


tömeg kilométereit gyúrni. Berlin a magányos séták városa. Mehetsz terv nélkül, itt nem ütközöl akadályba, nem érsz ki a tengerhez, nem állja utadat fal, ellenséges városrészbe sem tévedhetsz, mehetsz, senki nem tartóztat fel. Március van, hull a hó, ráfagy az aszfaltra. Ki kell fújnom az orrom, megállok, turkálok a táskámban, szempillantásom ráesik az emléktáblára, amely tudósít arról, hogy X. Y., zsidó színész, újságíró, a nem tudom, minek az alapítója 1935-ben a nemzetiszocialista állam törvényei elôl sikeresen Svájcba menekült, ahol családjával együtt öngyilkos lett. Kifújom az orrom, szorongatom a hideg nedves zsebkendôt a kezemben, megyek tovább. Most a grunewaldi S Bahn-állomáson, a 17-es vágány mentén sétálok. Nem tudom kiszámítani, hány zsidót raktak is itt vonatra, pedig pontosan föl van jegyezve a szám napról napra. Csakhogy nem stimmel az összeadás. A tábla itt ötvenezret mond, de a számításokból harmincezer-egynéhány jön ki, aztán egy másik számítás szerint negyvenkétezer-valamennyi. Voltaképpen mindegy, néhány ezer ide vagy oda. Nem a számok miatt nem bírom tovább, hanem a precizitás miatt, a napról napra pontosan feljegyzett halálszámadás, a szakszerû irodai munka vasnehézkedése, ez löki ki az agyat a fejembôl. Szédülten kajtatok emberibb emlékmû után, olyat akarok, mint például ez a kis aranyló tábla a csizmám alatt, amely egy házaspárról tudósít, aki ebben a házban lakott, mielôtt… Utazom az S Bahnon. Charlottenburg: nagypolgári széles utcák, osztott ablakok, stukkódíszítések, magas sarkú csizmák kopognak az aszfalton, és egy jól ápolt farkaskutya vinnyog, mert elvesztette a gazdáját. Ki lakott itt akkor.

Senki nem lakott itt, senki nem emlékezik, csak a házak, az üres ablaküvegek emlékeznek. A múlt forgácsokká változott. Téltavaszi dermedtségben lépdelünk, az aszfalton elszórt forgácsok, nem ütközünk beléjük, forgácsokba nem ütközik az ember, azokra rálép, puha alattam a föld, a föld múltja, a jó múlt és rossz múlt, a jó jövô és a rossz jövô, és sétád közben az emlékek és fantáziák között húzódó aszfalton, kicsúszik tudatodból a jelen. „Szerinted”, kérdezte amerikai ismerôsöm egyik német ismerôsömet, „szerinted meddig fog ez tartani? Meddig kell a németeknek állandóan errôl beszélni?” A német ismerôsöm vállat vont: „Talán örökké. Lehet, hogy sosem múlik el, hogy most már mindig így lesz, örökké cipelni fogjuk ezt a múltat. De hát ez olyan nagy baj? Jobb volna elfelejteni?” Ha az ember sokat gondol a múltra, mint ahogy Berlinben folyton gondol a múltra, különbözô korú és nemzetiségû múltakra, a miénkre és az övékre, a keletiekére és a nyugatiakéra, akkor lassan lecsendesedik a hisztéria. Mert a múltat nem elfelejteni kell, nem átlépni rajta, hanem gyengéden, komoly szeretettel beemelni a jelenbe. Megsimogatni, megpaskolni, helyet keresni neki, ahol elvan szépen, ahol nincs folyton útban, „csak úgy” van. „De hiszen ti még nem is éltetek akkor! Mi közük van az unokáknak a nagyapák bûnéhez?” „Nem arról van szó, hogy személy szerint köze van-e hozzá valakinek, hanem arról, hogy jó erre emlékezni.” „Jó?” „Igen, jó. Jó érzés tudni, hogy nem felejtetted el. Jó tudni, hogy akkor az volt, és most ez van, és éppen ezért kell folyton gondolni rá, hogy minden pillanatban világos legyen, hogy ami most van, az nem az. Ezért kell folyton gondolni rá.” Berlinben szabad félelmeimmel élnem, itt nem mondják, hogy „ugyan nem unod már, ti zsidók másról sem tudtok beszélni”. Itt szabad felejtenem. Elég, ha ôk emlékeznek. Berlin megsimogatja törött szilánkokkal beszórt álmaimat; nem mondja, hogy megôrültem, és hogy menjek pszichológushoz. „Grunewald, Westkreuz, Charlottenburg, Savignyplatz, Zoologischer Garten, Tiergarten, Bellevue, Lehrter Bahnhof – Hauptbahnhof, Friedrichstrasse, Hackescher Markt, Alexanderplatz…” mindegyik megállót szeretem, de a legszebb Grunewald, ideiglenes otthonom. A vonat Grunewaldtól az Alexanderplatzig akadálytalanul siklik a magasban, elhagyott telkek, szürke koszos tûzfalak és káprázatos szí-

• 46 •


nes graffitik között, amíg a szomorú ürességek sivatagján túlról szerencsétlenül, árván kikandikál a Reichstag csontvázkupolája – akkor tudod, hogy már a belvárosban vagy. Az épülô, leendô Hauptbahnhofon leszállok. Acélcsövekbôl és üvegtáblákból szerkesztett áttetszô, keresztben találkozó kettôs boltozatcsontváz. Elindulok lefelé egy korláttalan lépcsôn, sisakos mosolygó német óriás integet, hogy nem szabad, semerre nem szabad itt kimenni, mert ez építkezési terület és veszélyes, netán még valami bajom esik, ez pillanatnyilag nem megálló, nem pályaudvar, két sínpár mûködik mindössze, egy oda és egy vissza. A palánkokkal elhatárolt szûk peronon sétálok, mintha a következô vonatra várnék. A nyöszörgô-csikorgó zaj kibírhatatlan, mintha valahol vonathúsdarálóba terelgetnék a kocsikat, onnan jönnek ki karcsú csövekként. Nézem a pályaudvar üvegfala tükrözôdésének tükrözôdését az elrobogó vonat ablakában. Mikor hetek múlva megnézem a fényképet, nem tudom többé, hogy az egymásra vetülô üvegek melyikének tükrözôdése akadt fenn a gépem ablakán, és hogy az elsuhanó árnyék a peronon volt vagy a kocsiban. Visszaszállok, aztán újra kiszállok. Tovább rovom az aszfalton köreimet az üresség peremén. Berlin: üregek, pusztaság. Öde. Formátlan, kocsonyás anyag, amely sosem keményszik meg igazán, de amelybe azért nem süppedsz bele. A belváros felé megsûrûsödnek az elhagyatott telkek. Egyre több az ûr: a Reichstag környéke, amelyrôl senki nem tudja, hogyan kellene kinéznie, a Palast der Republik, amely rogyadozva ugyan, de még állt, amikor idejöttünk, most pedig csontváz maradványa alig takarja már az eget Marxengels bátran a jövôbe nézô szobra mögött. Álmos hideg szédületben, Kelet és Nyugat között sikló spirálutamon bekeringek a Sophienstrasse és Auguststrasse mûvésznegyedébe, a galériák és a turisták közé, aztán még beljebb, a központok központjának ürességéhez, a zsidó temetôhöz a Grosse Hamburger Strasse sarkán. Temetô, amelybôl kiszántották a csontokat, kiboronálták a sírköveket. Temetô, amelyben nincsenek halottak. Csak ennyi: tiszta, szép, zöld gyeppel, fákkal beültetett kicsinyke tér formás házak között. Halál haláltól megfosztott lombos ligete, a borzalom emlékének simogató árnyéka. Nem érzek semmit. Berlinben gyönyörûek az alkonyok és az alkonyatkor a házakra leszálló pasztorál-szomorúság.

3. http://www.planetware.com/berlin/jewishcemeteries-d-bn-bjc.htm: „Hely: Németország, Berlin. Kategória: temetô/történelmi helyszín/zsidó helyszín vagy kegytárgygyûjtemény. Leírás: Az Oranienburger és a Grosse Hamburger utca sarkán, a Mitte elnevezésû kerületben található Berlin legrégibb, 1672-ben felavatott zsidó temetôjének maradványa. A temetôt 1827-ig használták, addig több mint 12 000 személyt temettek el itt. 1943-ban náci különítmény feldúlta a sírokat és mindössze húsz, a falakba beépített, helyükrôl nem mozdítható sír maradt meg, köztük a legelsô sírhely 1672-es évszámmal. A temetôben található a filozófus Moses Mendelssohn sírja is (meghalt 1786-ban), habár az eredeti sírkövet a náci erôk 1943-ban összezúzták.” http://en.wikipedia.org/wiki/Berlin_Hauptbahnhof: „2006. május 26-án ünnepélyes keretek között megnyílt Berlin központi pályaudvara. Angela Merkel kancellár és Wolfgang Tiefensee közlekedésügyi miniszter Lipcsébôl az InterCity Express különvonatjával érkezett az ünnepségre. A felavatást »fények szimfóniája« követte. A megnyitót valamelyest elrontotta, hogy egy 16 éves, késsel felfegyverzett ifjú megszurkálta az ünnepségrôl kifelé igyekvô résztvevôket. Mire letartóztatták, 41 ember sérült meg, köztük hat súlyosan. A rendôrség jelentése szerint, az ifjú nem emlékszik arra, hogy bármit is tett volna, és mind ez ideig tagadja tettét. Az egyik elsô áldozat HIV-pozitív volt, így lehetséges, hogy a további áldozatok megfertôzôdtek.”

• 47 •


kormányszékház lebontásának és az eredetileg a helyén álló egykori Palota (Stadtschloss) újjáépítésének terve. Egyesek azonban az épület megtartása mellett érvelnek. Cikkünkben az olvasó beleláthat abba a harcba, amelyet a különbözô csoportok Berlin kontrollálásáért vívnak.” 4.

http://de.wikipedia.org/wiki/Berlin-Grunewald: „Grunewald Berlin város Charlottenburg és Wilmersdorf kerületeinek nyugati határán terül el. Az 1880-as években egyéni kezdeményezésre a porosz állam felvásárolt Otto von Bismark birodalmi kancellártól 234 hektárt a grunewaldi erdôbôl, hogy azon felépítse a »milliomosok kolóniáját«. Grunewaldban késôbb több ismert politikus, kutató, mûvész, mecénás és közéleti ember élt, köztük: Ingeborg Bachmann (Hasensprung 2, Koenigsallee 53), Walter Benjamin (Delbrückstrasse 23), Lion Feuchtwanger (Regerstr), Heinrich Himmler (Hagenstrasse 22), Gerhart Hauptmann (Trabener Strasse, Hubertusallee), Max Planck (Wangenheimstrasse 21), Walther Rathenau (Koenigsallee 65) és Samuel Fischer (Erdener Strasse 8).” http://www.db.de/site/bahn/en/db__group/c orporate__group/history/topics/platform17/platform17.html: „Grunewald állomás »17-es vágány«: Az emlékmû központját 186 acéllapocska képezi. A lapok a vágány két oldalán, a peronon sorakoznak, mindegyiken fel van tüntetve a deportálás dátuma, a deportált személyek száma, a kiindulási hely (Berlin) és a célállomás. A fák és bokrok, amelyek a vágányon az évek során maguktól nôttek, érintetlenül maradtak. A sínpárok között burjánzó növényzet az emlékmû részeként azt szimbolizálja, hogy soha többé nem indul innen vonat.” http://www.expatica.com/source/site_article. asp?subchannel_id=53&story_id=24661&name =Berlin’s+palace+coup: „Mai napi adagod helyi hírekbôl: Berlini kastélypuccs!!! Berlinben felmerült a Köztársasági Palota (Palast der Republik), a volt keletnémet

Berlinen nincs mit nézni. Berlin nem szép. Ha véletlenül mégis van itt valami néznivaló, az csak arra jó, hogy eltakarja a lényeget. Azt mondod: te turista vagy, egy hétre jöttél, az alatt meg akarod nézni a várost, „mert nem valószínû, hogy eljössz ide még egyszer ebben az életben”. Éppenséggel mehetünk a könyv szerint, de amint megmutatom, a dolog elveszti Berlin mivoltát. A téma az lesz, hogy „mutatok”, hogy valaki ujjal mutogat valamire. Berlinben ez megengedhetetlen. Itt nincs ujjal mutogatás, nincs kire-mire mutatni. Szótlanul megyünk, csizmáink locsognak az olvadozó kásás lében. Mivel kiderült, hogy nincs semmi néznivaló, ugyanarra gondolunk, hogy hogy is van ez, hogy visszaszökünk ide, hogy belemászunk ebbe a kocsonyába, amely pedig nemrég iszonyúan kilökött minket. Úgysem fog sikerülni, hiszen nem tudunk bemászni a tükörbe sem, hogy megbizonyosodjunk, tényleg mi vagyunk ott a fényes felület mögött. Ezt keressük Berlinben: a tükörfalat. Nem érdekelnek igazán ôk minket, és a saját múltunk sem érdekel igazán, csak végig akarjuk ôrjöngeni a megérthetetlent, ki akarjuk tombolni magunkat felszínekben. Felületeket, homlokzatokat akarunk látni, eltompítani az agyunkat, hogy ne gondoljunk arra, hogy a Kunstakademie az Unten den Linden kezdetén tulajdonképpen nem is létezik, mert ami messzirôl falnak látszik, az állványokra felhúzott hatalmas vászonlepel. Berlin: falak, homlokzatok, monumentális falra feszített vásznak városa. Kommunizmus nyomait elrejteni próbáló vastag mázolások a falakon (elcsodálkozunk, hát ez is volt, nem tudjuk, mit gondoljunk, jó volt-e ez nekünk vagy sem), figyelemelterelô kreatív szobrok-bálványok néma köztereken. A homlokzat metafora, eltakar vagy felfed, ahogy kívánod. Te választod meg, hogy mit akarsz látni, és min siklik át a pillantásod, azt a történelmet éled újra, amely neked tetszik, és közben folyton kimarad valami, és egyre felejtesz. Olyan nehéz a

• 48 •


szíved, hogy már rég nem tudod felemelni, megtelik a szemed könnyel, a tavaszi széltôl van, nem fontos, átlépsz a dolgokon, mész tovább. Berlin a magányos séták metaforáinak túlburjánzása. A metaforák sûrûségük folytán egymásba nyomulnak és kioltják egymást, és a rend zûrzavar. Térkép helyett asszociációk, logika helyett labirintus, utak helyett a jelen és a múlt közé feszülô hártyán való csúszkálás. Ezért verôdünk annyian ide, ezt akarjuk megtapintani, a vékony hártyát, rálépni, kipróbálni, hogy nem szakad-e be. Nem, nem szakad be. Sétálunk. Megszelídültek a falak és megszelídültünk mi is, elfelejtettük, hogy félni kell. Belefáradtunk a mutogatásba, mégsem hisszük, hogy az, a mélyben rejtôzô, kimondhatatlan iszonyat valaha is elmúlik. Jó Berlinben, ahol még néha fennakad egy szép ívû ablakpárkányon a döbbenet: „tényleg megtörtént?” Az ember néha csodálkozva belebotlik önmagába, amelyet nem tud átlépni. Minden túléléssel önmagunkat éljük túl. Ahogy ezeket gondolom, oda nem figyelve, észrevétlen visszavezettelek a Sophienstrasse és az Auguststrasse környékére, a halottak nélküli temetônkbe. Azok közül nincs már itt senki, pedig milyen rengetegen vagyunk itt. Berlinben nyugodtabban sétálnak az emberek, mint máshol. Itt mintha mindenkinek lenne ideje. A buszok és a metró is lassan jár, nem is kell kapaszkodni, és ha átmész az úttesten, néha megállnak az autók, akkor is, ha nekik van zöld. Rengeteg hely van, nem kell egymáson átgázolni, tehát nem kell erôlködni, és sietni, és a másikat letarolni, lehet mindent lassan és nyugodtan, és éppen ettôl lesz minden gyors és könnyû. A berliniek sokat nevetnek és szeretik a világos színeket. Amint kibújik az elsô nap, fehérbe és világos pasztellszínû kabátokba öltöznek, és még szinte fagyban kiülnek a vendéglôk teraszára. Attól van tavasz, hogy ôk azt hiszik. A berlini tavasz káprázat. Sötétség és fény közé feszített vékony hártya, amelyen hangtalanul csúszunk a hétköznapok évszakváltásaiban. Mert már úgyis mindegy. A legrosszabb már megtörtént, és túléltük: mi is, ôk is. 5. Apám: „Nagyszüleim: Fischer Hermann, teljes nevén Fischer Hermann Armin Cvi és Hirsch Cecilia Cvia. Mikor a tizenkettedik gyermekük megszületett, nem akartak többet, és ezért elne-

vezték Benjáminnak. Ô a híres rabbi a Rumbach utcából. De bár nem akarták, született még egy, az apám, vagyis a te nagyapád, aki már születésekor többszörös nagybácsi volt. Apám Dévaványán született, anyám Jabláncon. Apám apja, Fischer Hermann Mezôtúron, anyja, Hirsch Cecilia pedig Somlóvecsén. Nagyapa anyját, tehát a dédanyámat is Hirsch Ceciliának hívták, mert nagyapám az unokatestvérét vette feleségül. Teljes neve Hirsch Cecilia Debora, „Beile” volt a beceneve és 1820-ban született. Férje, Fischer Jakob Akiva 1818-ban született Téten. Itt kerül a Fischer név a családba. Hirsch Ceciliának szülei, tehát az én ükszüleim, Miriam Lea Rosenbaum és Cvi Hirsch. Miriam Lea apja, tehát az én szépapám Mose Nachum Rosenbaum, becenevén „Cicisz bájszer”. Eddig tudunk visszamenni a családban, a 18. század második feléig. Mose Nachum Rosenbaum 1770-ben született és 1819-ben halt meg. Nagyvázsonyban volt rabbi, a családja Németországból települt át, talán ô még Németországban született, de errôl semmi bizonyosat nem tudni. Tudós család volt. Nachum fia, tehát Miriam Lea, vagyis az ükmamám testvére haszid lett és kivándorolt a Szentföldre. Amram Haszida néven a szafedi temetôben a nagy misztikusok, Ha-Ari, Mose Al-Sejk és Slomo Halevi Alkabec mellett van eltemetve. Ebben a családban mindenki orvos vagy rabbi volt, de látod, többnyire kis eldugott helyeken, vidéken, szegénységben. Németországból jöttek, németül beszéltek, de semmi nyomunk nincs arról, hogy hol voltak, mielôtt Magyarországra kerültek volna.” Margit nagymama, anyai nagyanyám: „Amikor jöttek a zsidótörvények, akkor hirtelen nem számítottunk magyarnak. Pedig a 18. század elejéig tudjuk visszavezetni a családot Magyarországon, de az ôseim valószínûleg már jó ideje itt éltek. Németországból jöttek, de hogy pontosan mikor, azt nem tudni. És németül beszéltek persze, de az nem jelentett semmit, mert mindenféle nyelveket beszéltek itt akkoriban. A mi családunkban írni fôképp héberül írtak és egymás között leginkább németül beszéltek, de más nyelveken is tudtak. Az ôs, akitôl mindannyian származunk, Baruch Benedikt Goitein. 1700ban született, rabbi volt Hôgyészen, és írt egy teológiai könyvet, melynek címe Keszef nivhor. Ez a könyv olyan híres lett Kelet-Európában, hogy sokan nem is tudták, ki írta, a rabbi és a mûve egy dolog volt az emberek fejében, és ha

• 49 •


beszéltek rólunk, azt mondták, a „Keszef nivhor leszármazottjai”. Ez mentette meg a férjemet, Marcit. Marci századosként volt a fronton az elsô világháborúban. Orosz fogságba került, valahonnan nagyon messzirôl jött haza gyalog, télvízben. Zsidó családok segítették, adták kézrôl kézre. Németül beszélt hozzájuk, de azok értették a jiddisbôl. Így is borzalmas volt, télen, erdôkön keresztül. Mire visszajött, minden haja kihullott, teljesen kopasz volt. Mikor egy zsidó imaházhoz érkezett abban a nagy rengetegben, és elkezdte mesélni, hogy az ô felesége a Keszef nivhor egyenes leszármazottja, az emberek nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Valószínûleg segítettek volna egyébként is, hiszen még az oroszok is segítették, akiknek persze ezt nem mesélte, hiszen nem jelentett volna semmit, de azért egészen más volt egy Keszef nivhor-leszármazottat hazasegíteni Magyarországra.” Anyám: „Nagyapám vidám ember volt, bár mint vidéki orvos, borzasztó nehezen kereste meg a kenyerét. Wurm Ignácnak hívták, késôbb magyarosította a nevét, mert felesége nem szerette a Wurm nevet, pedig talán Worms város nevébôl ered, talán az ôsei onnan jöttek. 1866-ban született, anyja, Goitein Amália németül beszélt, ez volt az anyanyelve. Nyolcévesen került magyar környezetbe és igen gyorsan megtanult magyarul. Nem volt akcentusa, de emlékszem, ha dühös volt, akkor hirtelen németül kezdett beszélni. A piarista gimnáziumban érettségizett. Édesanyja szerette volna, ha rabbi lesz, de orvos akart lenni, bár a vallástudományban nagyon elmélyedt és kitûnôen tudott héberül és arameusul. Orvosi tanulmányait maga fedezte, házitanításból tartotta el magát, és mivel élni és szórakozni is akart, hat év helyett nyolc évig tartott, amíg befejezte az egyetemet. Mikor gyerek voltam, minden széderestén náluk voltunk, vidéken. Gyönyörûen énekelte a Haggadát. Szenvedélyesen szerette a nyelveket, rengeteg nyelven tudott, latinul és ógörögül természetesen, de angolul és franciául is, és hetvenéves korában elkezdett oroszul tanulni. A gettóba is bevitte az orosz nyelvkönyvét. Nagyon szeretett élni.” Apám: „Ez november huszonhatodikán vagy huszonhetedikén lehetett, ha jól emlékszem. A szüleim összecsomagoltak és elmentek a csillagos házba. Ez svéd védett ház volt, a Katona József utcában. Mi pedig, a bátyám és én, elmentünk a Jókai utcába, a svéd ezredbe, mert azt hittük, hogy ott biztonságosabb. A végén

csoda, hogy megmaradtunk, Wallenbergnek köszönhetôen, aki kíséretével együtt hirtelen megjelent a Józsefvárosi pályaudvaron. Azt már nem tudta elintézni, hogy a vonatról leszedjék az embereket, de akit, mint minket, még nem vagoníroztak be, azt hazaengedték. Valahogy visszajutottunk a Katona József utcába. Szüleim azért tudtak ott helyet kapni, mert abban a házban a legfelsô emeleten, ahol csak egyetlen lakás volt, lakott Beden Olga, és ô elintézte, hogy az egyik lakás valamelyik szobájába bekerüljenek apámék. Beden Olga egy ôskeresztény német nô volt, aki már évek óta Magyarországon élt és német nyelvtanításból tartotta fenn magát. Tizennégy éves korom körül kezdtem járni hozzá. Állítólag négyéves koromban jobban tudtam németül, mint magyarul, amikor azonban bekerültem az elemibe, nagyon elfelejtettem. Persze olvastam Stefan Zweiget és Thomas Mannt gót betûsen németül, de sokat felejtettem. Egy ismerôsöm ajánlotta Beden Olgát, és attól kezdve hetente kétszer jártam hozzá. A házban mindannyian úgy éreztük, hogy ha baj lesz, akkor Beden Olga fog bennünket megvédeni. Nagyon rendes nô volt. Neki, mint kereszténynek, el kellett volna mennie abból a házból, de ô nem ment el, és mivel nem volt magyar állampolgár, és végig megtartotta a német állampolgárságát, nem tudtak volna eljárni vele szemben. Én reggeltôl estig fönt voltam nála, és német klasszikusokat olvastunk vagy rádiót hallgattunk. Este lementem a szüleimhez aludni. Azt hiszem, sosem volt férje. A felszabadulás után is jártam hozzá, de a háború után néhány évvel rákban meghalt. A Katona József utcából nem vittek el senkit. Két alkalommal vittek embereket munkára, de csak munkára. Én valószínûleg azért úsztam meg, hogy elvigyenek, mert akkor is fent voltam a felsô emeleten. Valahogy nem is nagyon tudták, hogy az az emelet létezik, mert a lift nem ment odáig. Ha pedig bekopogtak volna oda, akkor Beden Olga nyilván kirúgta volna ôket.” 6. Grunewaldban (Koenigsallee 20) írom ezeket a sorokat, egy bombatalálatból feleszmélt, megalomániás, álreneszánsz szobrokkal, ógörög bölcs mondásokkal és mitológiai jeleneteket ábrázoló mozaikokkal díszített palotában, egy Berlinbe tévedt, kétségbeesetten magányos mil-

• 50 •


liomos orosz herceg építészeti ôrjöngésének felsô emeletén. Szabadjára engedett gondolataim átkóvályognak a tágas balkon dór oszlopai között, kiszabadulnak a végtelenbe húzódó, tömött lombok közé, ahol a tetôk kacskaringós díszei, mint összetört ékszerek zöld hullámokon, feltûnnek a messzeségben. Szétfolyok ebben a burjánzó természetben, a gazdagságban, és torkomban reked az imádság. Csendben ülök, sokáig, nagyon sokáig. Várom a telet. Fanyar szegénységszagot hoz a parttalan magasságokból fáradtan ömlô hó gyémántfehérje. A táj osztatlan vászonként terül az ablakra, mintha csak azért volna, hogy ne értsd, mi van mögötte. Öblös üregbôl vörösen sugárzik, sötét patakokban ömlik az erdô káprázata: egymásba nyomuló, összegabalyodó barna törzsek megoldhatatlan rejtélye. Kicsiny havas ágak, mint csillogó kések hasítják keresztül-kasul a barnásvörös vásznat. Éles fehér pengék a homályos tél-halál egymásra halmozott nehéz kelméin, gyémánt ékszerek vérzô testen. Az égvászon kifordul, a fehér, sárga, vörös és kék folyók zubognak. Némán tanúskodom a történelem e zajos robogásán, amely szemem elôtt folyik – nélkülem. Hogyan hangozhatott az ima éhgyomorra, egy távoli német település fûtetlen imaházában mágikus téli reggelen? Nap nap után, újra és újra, állok az ablak elôtt. A képzelet bizonyosságával tudom, hogy e káprázat képi vetülete zsidó imaházaink hangjának. Úgy állok itt, nyugodtan és mégis döbbenten, mint álltam sok évvel ezelôtt a Teleki téri zsinagóga hátsó padsorában meghúzódva. A férfiak barna és szürke kopott ruhái rendezetlen foltokba tömörülnek az elsô sorokban. Ritmikusan hajlongnak, mindegyik másképp, ahogy a szél fújja. Sietôs vékony dallamfoszlányokat eregetnek állandóan mozgó szájukból. Egymásba ütközô életek, egymáson keresztül cikázó, dallamba hadart titkok, mint fák egymásba gabalyodó meztelen ágai téli reggeleken. A zsinagógánk mormolása: hatalmas remegô membrán üvegszilánkokkal beszórva. Halk kiáltások keresztül-kasul vagdossák a hangfelhôt. Mintha parancs volna, itt-ott mindig feljajdul valaki, belevág egy felsikoltó rövid dallammal a mormolva ömlô hangzuhatagba. Nem hallok senkit – az egészet hallom. Nem tudom,

mikor kezdôdött – mindig így volt. Ismeretlen forrásból ömlik az imazubogás, sugárzik a mindent beborító árnyéktalan fehér fény. A való és a másik világ között feszülô membrán, amely magába szívja a nemlétbôl sugárzó fényt. A kibogozhatatlan hangzavar beburkol és elrejt: sátor, takaró és árnyék. Bármerre fordulok Berlinben, mindenhol zsidó magamat látom a külsô világ színes szôttesében. Áttetszô vásznak ölelnek körül, egy nem teljesen kimondott lét absztrakt formáinak és vonalainak kaleidoszkópja. Berlin a vásznak és szôttesek káprázata: a grunewaldi erdô színei, tükrözôdések az S Bahn ablakában, az épülô Hauptbahnhof acélcsövei mögött áttetszô kékeszöld éter. Berlin ezernyi inkarnációban küldi az erdô üzenetét: pasztellszínû homlokzat keresztülkarcolva-luggatva a „valahol máshol” jeleivel. Berlin: zsidó létezés, a soha meg nem értés árnyékokból szôtt fél-jelenléte. Berlin képtelen beszélni, védekezni sem tud, megzavarodik saját hangjától, más akar lenni, mint ami, de végül mégsem tud másképp és máshol. Berlinben önmagába fordul a képzelet. A téli fény néma, önmagától megrettenô vibrálás, füst, és köd, és homályos üveg: nem látod, mi van mögötte. Halkan vagyok itt, nagyon halkan, idegen vagyok, árnyékok árnyéka. Hazaérkeztem az idegenségbe, nem értem a nyelvüket, de jó, hogy itt vannak körülöttem. Mindig így volt, évszázadok óta így zeng a felsebzett, befelé tükrözôdô remény-hallgatás. A színtelen fényesség szemeink körül kivetôdik a bura falára, és a spirálúton bekering önmagába. A házak elnyelték a napot, mint az embereket, összeszorított foggal tartom a számban az átvibráló titkot. Negatív fény, fennakadt lüktetés, bennrekedt életek – rendezgetem a szilánkokat szemem üveghártyáján. Ittlétem: imádság. Szavaimat nem értem. Szótlan, könnyed, sétáló jelenlétem „emlékmû”, folyékony fénylô döbbenetem zsoltár. Miért itt, miért most, miért én? Úgy teszek, mintha keresném a választ, mintha nem tudnám. Sosem érünk oda, ahova indulunk, és jól vagyunk ott, ahol sosem akartunk lenni. Berlin, 2006. augusztus 2. – Budapest, 2006. október 7.

• 51 •

Berlin, Nirán Ju dit

Recommend Documents