Berkesi András
BARÁTOK 1. rész
2010
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben New Baskerville betűtípusból szedve A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Magvető Könyvkiadó 1982 Korrektor: Hoppe Adrienn Borító: Rimanóczy Andrea ISBN 978-963-299-610-3
Első rész 1. Zala Miklós apját 1936 februárjában államellenes bűncselekmények miatt három év fegyházra ítélte jogerősen a bíróság. Az ítéletet másodfokon is jóváhagyták, és másnap már el is szállították őt Szegedre, a Csillagbörtönbe. Miklós abban az évben Bodajkon a felsősori elemi iskola negyedik osztályába járt. Egyedül ült az utolsó padban, az ablak mellett. Nem volt padtársa. Bodajkon nem szerették a kommunistákat. A gyerekeiket sem. A szülők megkövetelték Bogár tanító úrtól, hogy gyereküket ne ültesse Zala Miklós mellé. Bodajkon tudták, hogy Zala tizennyolc éves korában beállt a Vörös Hadseregbe, részt vett a felvidéki harcokban, utána a vörösőrség tagja lett. Az sem volt titok, hogy keményen bánt a megyében szervezkedő ellenforradalmárokkal. A Tanácsköztársaság leverése után Zalát is elfogták a fehér tisztek, kegyetlenül megvallatták, aztán bíróság elé állították. Négy év múlva szabadult. 1923 májusában feleségül vette Csutorás Rozáliát, és beköltözött a férfi nélkül maradt Rókás-dűlői házba, néhány nap után a kovácsműhely vezetését is átvette. Csutorás Bálint kovácsmester az Isonzónál hősi halált halt, a műhely az özvegyre maradt. Zala arra számított, hogy a mestervizsga letétele után az iparengedélyt és a műhelyt a nevére írathatja, csakhogy politikai múltja miatt a mestervizsgát sem tehette le, segédként viszont dolgozhatott, mert a községben szükség volt a jó kovácsokra. Márpedig Zala kiváló szakembernek bizonyult, bár tanult mestersége lakatos volt, de értett a vas megformálásához is. De nemcsak a kovácsoláshoz értett, hanem a gépekhez is, ha kellett, azokat is megjavította. Amolyan falusi ezermester volt. Igaz, sokat tanult Goldschmiedt Jakab bácsitól, Csutorás Bálint idős segédjétől, akinek az üllőjén csodálatos művészi vastárgyak: veretes gyertyatartók, kilincsek, zárak, falikarok, kapuk és kerítések készültek. Zala Zirc közelében, a szakolcai majorban született. Szülei cselédek voltak, istenfélő életet éltek, különösen édesanyja, Szüle Borbála, akit a majorságiak szent asszonyként tiszteltek, azt tartották róla, hogy imáját meghallgatja az ég, keze simításától könnyebben érzi magát a beteg, ismeri a füvekben, virágokban rejlő gyógyító 3
erőt, a tenyerek ráncaiból, gyűrődéseiből és tapintható dudoraiból feltárja az eltitkolt múltat és a mások számára ismeretlen jövőt. Férje, Zala Máté, amikor megtudta, hogy fia vöröskatonaként harcol, szégyenében halálra itta magát. Az özvegy megtagadta fiát, unokáját pedig, mivel Zala egyházi esküvőt nem tartott, fattyúnak tekintette, és látni sem kívánta. Kívánsága teljesült, mert unokája születése után három hónappal, 1926. június 10-én tüdőgyulladásban meghalt. Miklós mindezt jóval később, már iskoláskorában tudta meg, nagyszülei furcsa viselkedését és halálát különösebb megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, szüleivel és Csutorás nagyanyjával boldogan élt a Rókás-dűlői házban. Szép ház volt, cseréptetős, verandás, a tisztaszoba zsalugáteres ablakai a széles és rendezett Homokos útra néztek, a konyha és a két másik szoba ablakai pedig a tágas udvarra és a kovácsműhely repkénnyel befuttatott falára meg a virágoskertre. Az udvar közepén hatalmas diófa állt, alatta tölgyfa asztal kanapéval és székekkel, onnan jól lehetett látni a ház végétől mintegy tíz méterre épült ólakat és egyéb melléképületeket, amelyeket élősövény-kerítés választott el a háztól és az udvartól. Miklós boldogsága csak hatéves koráig volt zavartalan. Akkor vitték el ugyanis az apját a csendőrök. Megbilincselték, megverték, elhurcolták. Apja furcsán mosolygott a csendőrökre, nem jajgatott, nem sírt, csak mosolygott, furcsán, gyűlölettel. Miklós akkor értette vagy inkább sejtette meg, hogy a gyűlöletet mosollyal is ki lehet fejezni. Miklós nem mosolygott. Sírt. Siratta apját, és a csendőröknek akart rohanni, de Jakab bácsi ölbe kapta, és bevitte a műhelybe. Rossz magyarsággal valami olyasmit mondott, hogy majd eljön annak is az ideje, mármint a csendőrökkel való leszámolásnak. Apja egy év múlva jött haza. Sovány volt és sápadt, sűrű barna haja megritkult és megderesedett, keskeny száját két mély, keserű ránc fogta zárójelbe. Egykedvűen vette tudomásul, hogy a hatóságok valamilyen rendeletre hivatkozva özvegy Csutorás Bálintnétól megvonták az iparengedélyt, s Miklós nagyanyja kénytelen volt eladni a műhelyt Koller Dezsőnek, aki Jakab bácsit alkalmazta, de Zalát már nem. Azt mondta: – Figyelj rám, Miklós, teneked tudnod kell, hogy én sohasem voltam fehér meg ilyesmi. Igaz, vörös sem voltam. Te annak idején engemet nem bántottál. Nem volt minékünk bajunk egymással sohasem. De Forbáthék rám parancsoltak… – Ne folytasd, Dezső – mondta Zala. – Értek én mindent. – A konyhában ültek, az asztalon kancsóban bor, egy tányéron kenyér 4
és szalonna. – Nem fogunk éhen halni. Majd csak kapok munkát valahol. – Felemelte poharát. – Egészségünkre. – Ittak. Jakab bácsi is az asztalnál ült. Nem volt még túl öreg, de a sok munka idő előtt tönkretette, hetvenévesnek látszott, pedig nem olyan régen töltötte be az ötvenediket. Májfoltos keze fejével megtörölte száját, mélyen ülő szemével Zalára nézett. – Amíg nekem lesz egy darabka kenyér, annak a fele lenni a tied meg a família. Érted, mit én mondok teneked? Zala bólogatott, megveregette az öreg csontos vállát. – Köszönöm, Jakab bácsi. Zala, aki rendőri felügyelet alatt maradt, végül is a Cérnagyárban helyezkedett el karbantartó lakatosként. Napi tizennégy órát dolgozott, nyilvános helyre nem járhatott, este tíz óra után nem hagyhatta el a lakását. Nem is bánta. Így legalább esténként együtt volt családjával. Zalát bántotta, hogy fiának nincsen padtársa, beszélt is erről Bogár tanítóval, mondván, hogy átíratja Miklóst az alsósori iskolába, ahova a kimondottan szegény szülők gyerekei járnak, de Bogár ragaszkodott a kisfiúhoz, tehetségesnek tartotta, és nem akarta, hogy elkallódjon az alsósori iskolában. Így hát Miklós Bogár tanító osztályában maradt, és továbbra is egyedül ült a padban, ami persze nem jelentette azt, hogy nem voltak a gyerekek között olyanok, akik ne barátkoztak volna vele szívesen. Miklós azonban túlságosan büszke és önérzetes volt, a sajnálatból fakadó barátkozásnak nem tudott örülni. Mert mit kezdjen az olyan baráttal, akivel csak az osztályban vagy az iskolaudvaron barátkozhat, de az utcán, a réten vagy az erdőben már csak bujkálva, így aztán nagyon tartózkodó volt, s az évek során zárkózott, bizalmatlan lett. Egyetlen igazi barátja volt csupán: Dávid Imre, akit 1936 májusában ismert meg. Imre magas növésű, fekete hajú, fekete szemű, nyílt tekintetű, izmos gyerek volt, majdnem egy fejjel magasabb Miklósnál. Amikor Bogár tanító bevezette őt az osztályba, és azt mondta, gyerekek, Dávid Imre az új osztálytársatok, fogadjátok őt szeretettel, Miklós arra gondolt, de jó is lenne, ha a tanító úr az új fiút az ő padjába ültetné. És mennyire örült, amikor vágya teljesült, mert a fiatal tanító, mintha kitalálta volna Miklós gondolatát, egyenesen őhozzá vezette. – Itt fogsz ülni Zala Miklós mellett – mondta. Miklós pedig arra gondolt, nem fog sokáig tartani az öröme, mert ha Imre szülei megtudják, hogy a tanító ki mellé ültette őt, 5
nyilván tiltakozni fognak, hiszen évek óta ez a dolgok rendje az osztályban. Akkor még nem tudta, hogy Imre árva, szülei Kadán, az árvíz idején pusztultak el, amikor az állataikat akarták kimenteni az istállóból és az ólakból. Miklós az Imrét ért tragédia részleteit csak később és apránként ismerte meg. Dávid Imre és bátyja, Ferkó, az árvíz reggelén ugyanúgy, mint máskor, elindultak az iskolába. Tanyájuktól az iskola öt kilométerre volt, de ők már megszokták a gyaloglást, s mivel szerettek tanulni, mentek esőben, hóban, szélben. Edzettek, szívósak voltak, mint általában a tanyákon élő emberek. Napok óta tudták, hogy a Körösök vízszintje vészesen emelkedik, de arra nem gondoltak, hogy a gátakat áttöri a megáradt folyó, s éppen ott, ahol áttörhetetlennek hitték. – Az iskolát nem öntötte el a víz? – kérdezte Miklós. – Nem – mondta Imre. – Az iskola a Vértes-halomra épült. Odáig nem jött föl a víz. – Az iskola napsütötte udvarán beszélgettek, és Miklós arra gondolt, hogy mi lenne vele, ha szülei meghalnának. Milyen jó, hogy a Tercel nem szokott kiönteni, még az olvadás után és nagy esőzések idején sem. – A bátyád hol lakik ? – kíváncsiskodott. – Pesten. Zsófi nénémnél. –Az ki? – Édesanyám nővére. Zsófi néni Ferkó gyámja. Az én gyámom a nagybátyám, Balla Zsigmond. – Ismerem őket. A nagybátyádat is és a feleségét is. Sonntágék után a leggazdagabbak a községben. Imre megvonta a vállát. – Azt nem tudom – mondta. – De az biztos, hogy nagyon szép házuk van. – A Kossuth Lajos utcában – mondta Miklós, és leguggolt. Ceruzájával a keményre taposott, homokos talajon rajzolni kezdett, közben magyarázott: – Ez itt a Hősök tere, látod? Itt van az iskolánk, innen nyílik a Kossuth Lajos utca. – Megvakarta fejét, felnézett Imrére. – Én meg tudod, hol lakom? – kérdezte, és választ sem várva folytatta: – Itt – mutatott a homokba rajzolt térkép egyik pontjára, vagy négyarasznyira a berajzolt iskolától –, a Rókás-dűlőben. Figyelj, át kell menni a Hősök terén, és itt be kell fordulni a Pöltenberg utcába. Irtó széles, nagyon szép utca, két oldalán gömbakácok vannak. Legalább két kilométert kell gyalogolni a vasúti sorompóig. A sorompón túl már kevesebb fa van, meg szegénye6
sebbek a házak is. Aztán úgy ötszáz méter után át kell menni a Tercel hídján, és onnan kezdődik a Rókás-dűlő. Mi ott lakunk, a Homokos utcában. Van ott egy nagy kovácsműhely. A mellette levő házban lakunk. Eljöhetsz hozzánk, amikor csak akarsz. – Felállt, Imrére nézett. – Jó messziről járok iskolába, ugye? – Hát ez nincs is olyan messze. Én tíz kilométert gyalogoltam mindennap. – Hát nem mondom. Szép kis séta lehetett. Szeretsz gyalogolni? Már úgy értem, hogy csatangolni? – Szeretek. – Ha akarod, én megmutatom neked az egész környéket. Van ám itt minden: kastély, őspark, olyan fák vannak benne, amilyeneket máshol nem találni. Még várrom is van. Valamikor igazi vár volt. Aztán a várhely túlsó oldalán van a Füzesi-tó, abba folyik a Tercel, és a folyó mellett van a Cérnagyár. A tanítás után együtt mentek haza. A többiek üvöltve elhúztak mellettük, csak a lányok nem üvöltöttek, nyugodt, kimért léptekkel sétáltak hazafelé. – Kérdeznék tőled valamit, Imre – mondta Miklós. – Hát kérdezz. – Balláék tudják már, hogy én vagyok a padtársad? – Nem kérdezték, én meg nem mondtam. – Miklósra nézett. – Miért kérdezed? Miklós hallgatott egy sort. Aztán azt mondta: – Ha megtudják, hogy mellettem ülsz, szólni fognak a tanító úrnak, hogy ültessen el mellőlem. Imre megállt, Miklósra nézett. – És miért? – Mert az én apukám börtönben van. – Mit csinált? – Semmit. Csak kommunista. A kommunistákat pedig börtönbe zárják. Ha nem hiszed, megkérdezheted a tanító urat. Imre továbblépett. – Elhiszem – mondta. A gyenge szél belekapott Imre sötét hajába. Összekócolta. Az utca túlsó oldalán a templomkert vasrácsos kerítése napfényben fürdött, a hatalmasra nőtt ezüstfenyők eltakarták a kéttornyú barokk templom bejáratát. Átsétáltak az úttesten a parkba. A fehér murva csikorgott a talpuk alatt. A murvával felszórt út két oldalán díszbokrok, cserjék, köztük frissen festett pa7
dok, a padokon idős asszonyok ültek. Onnan jól lehetett látni a tér emeletes házait, a sárgára festett községházát, a Hangya Szövetkezet kétemeletes épületét, az evangélikus templomot, Schiller József kocsmáját a Pöltenberg utca sarkán. Lassan lépkedtek, nézték a virágzó bokrokat, a nemrég nyírt pázsiton ugráló feketerigókat. Az egyik padon öreg, fejkendős nénike ült, kenyérmorzsákat szórt a galamboknak, arcán lágy, megértő mosoly ült. Megálltak a bronzból öntött világháborús emlékmű előtt. Egy térdre rogyó, haldokló katonát ábrázolt, aki egyik kezével szuronyos puskájára támaszkodott, másik kezével rohamozó bajtársának köpenyét ragadta meg, mintha lábra akarna állni. A haldokló arca a fájdalomtól eltorzult, Miklós megállt, tűnődve nézte a fájdalmat sugárzó bronzarcot, s azon gondolkodott, hogy mit érezhet egy súlyosan sebesült katona a halála előtt. – Nem bánod, hogy a többiek vörös Mikinek csúfolnak? – kérdezte váratlanul Imre. Miklós megvonta a vállát. – Csúfoljanak. Különben is, én is kommunista leszek. – Akarod, hogy én is az legyek? Hogy barátkozzak veled? – Akarom – mondta Miklós.
2. Balla Zsigáék már megebédeltek, de még az asztalnál ültek, amikor Imre hazaért. Illedelmesen köszönt, de köszönését nem fogadták. A szikár, szép arcú asszony a faliórára emelte tekintetét. – Hol csavarogtál? – kérdezte. – Nem csavarogtam – mondta Imre, és táskáját a szennyesládára tette. – Mikor volt vége a tanításnak? – Egy órakor. – Nézz az órára – vette át a szót nagybátyja, és bort töltött a pohárba. – Hány óra van? Imre a faliórára nézett. – Kettő – mondta. – Tíz percre van az iskola – mondta a szőke, kék szemű asszony. – És még azt mondod, hogy nem csavarogtál? Hazudsz is? – Hangja éles volt, sípoló. 8
