Berkesi András
A fekete mappa Regény
1. rész
2010
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben New Baskerville betűtípusból szedve A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Zrínyi Kiadó 1988 Korrektor: Pálinkás Krisztina Borító: Rimanóczy Andrea ISBN 978-963-299-589-2
1 Márti még nem volt 16 éves, amikor Balázsé lett. A HÉV-megállóban futottak össze, és Balázs szinte lerohanta a lányt. Márti megijedt, siet haza, mondta, mert másnap dolgozatot írnak matekból meg franciából, és még át akarja nézni a feladatokat, de Balázs nem hagyta lerázni magát. Majd ő segít, mondta, és azzal kivette Márti kezéből a táskát, belekarolt a lányba, és valósággal magával húzta. Balázsék az iskola mögött, a Benedek Elek utcában, egy négyszobás családi házban laktak. Szülei Galyatetőn üdültek, s a fiú úgy gondolta, hogy kedvére kihasználhatja az egyedüllétet. Mártival gyerekkoruk óta szerették egymást, és Balázs még általános iskolás korában megfogadta, hogy Mártit veszi feleségül. Közben teltek az évek, és ők hűségesek maradtak egymáshoz. Balázs 1968-ban sikeresen leérettségizett, még abban az évben bevonult a határőrséghez, egy év tényleges szolgálat után tiszti iskolára jelentkezett. Sikerült a felvételije, szorgalmasan tanult, szabadidejét Mártival töltötte. Beat-koncertekre jártak, törzsvendégnek számítottak a Metró-klubban. Márti az Árpád Gimnáziumba járt, és azt képzelte, hogy érettségi után a Műegyetem villamoskarán folytatja tanulmányait. De hát még csak másodikos volt, s amikor azon a meleg májusi napon találkozott Balázzsal, bár tudta, hogy másnap két tantárgyból is dolgozatot írnak, hagyta, hogy a fiú magával vigye. Nem először járt Hámoriéknál, ismerte a ház minden zugát, de úgy még sohasem ment fel Balázshoz, hogy megtörténik az, aminek egyszer úgyis meg kell történnie, hiszen már évek óta csókolóztak, jószerivel ismerték egymás testét is, csak még az nem teljesült be, amiről mindketten oly sokszor álmodoztak. Márti, amikor becsukta maga mögött az üvegezett verandaajtót, tudta, hogy ezen a májusi napon Balázsé lesz, mert ő is akarja, nem kíváncsiságból, hanem azért, mert szereti Balázst, és érzi, hogy a fiúnak szüksége van rá, szüksége van a szerelmére, szeretetére. Balázs, mint mindig, most is figyelmes, udvarias volt, csókolta, ölelte a lányt, miközben ügyesen levetkőztette. Márti nem ellenkezett, Balázsra bízta magát. Valahogyan nem jól sikerült ez az első együttlét. Márti félelmében majd frászt kapott, mert a szélben a kertkapu nyikorgott, zörgött, és a lány azt hitte, hogy valaki be akar jönni a házba, s nem bírt felszabadultan, önfeledten szeretni. Másnap csapnivaló, rossz dolgozatot írt franciából és matekból. 3
Évek teltek el, a szerelmük megszelídült, szeretetté változott, és az esküvőről már nem nagyon esett szó köztük. Márti 1977-ben elvégezte az egyetemet, Balázs pedig határőr főhadnagy lett, és már egy éve a hegyeshalmi forgalom-ellenőrző ponton teljesített szolgálatot, így ritkábban találkozhattak. Márti, mikor anyja megkérdezte, hogy mi lesz az esküvővel, azt válaszolta, ő nem akar vándorcirkuszos életet élni. Márpedig egy határőrtiszt felesége arra van ítélve, hogy évente vándoroljon a férje után. – Édes mama, huszonkét éves vagyok, miért siessek. És hova? – A blúzait vasalta, anyja a gáztűzhely előtt állt, főzött, férje, Sebő Vilmos húslevest és szerb rizses húst kért. – Nézd csak, Márti – mondta az asszony –, én mégiscsak az anyád vagyok, bűnt követnék el, ha nem aggódnék érted… – Drága mama, értem ne aggódj. Elvégeztem az egyetemet, szeretem Balázst, jó haverok vagyunk, de nem biztos, hogy feleségül kell mennem hozzá. Gondold meg, ma még tűrhető a helyzete, mert kétnaponként Pesten van. De tavaly a román határon volt, három éve a szovjet határon, jövőre talán a jugoszláv határra helyezik. Évente vándoroljak? Nem, mama, én nagyon jó állást kaptam az Elektronikai Laborban, nem hagyom ott azért, hogy csak feleség legyek valahol vidéken. – Furcsán gondolkodol az életről – mondta az asszony, és fedőt tett a fazékra. Középtermetű, szép arcú nő volt, Márti a vasalót a tartóra helyezte, és szembefordult anyjával. – Megmondanád, hogy miért gondolkodom furcsán? Mert szeretek egy férfit, évek óta együtt élünk, de nem akarok feleségül menni hozzá? Még ráérek férjhez menni. – Apádnak sem tetszik ez a dolog! – Akkor most mit tegyek? Adjam vissza a diplomámat, hagyjam ott a labort, és menjek feleségül Balázshoz? – Ne add vissza a diplomádat, ne lépj ki a munkahelyedről, de legalizáljátok a viszonyotokat. Balázs szeret, feleségül akar venni. – Ezt meg honnan tudod? – Megigazította a fehér puplinból készült blúzt, és folytatta a vasalást. – Beszéltem Balázzsal. – Mikor? – Tegnapelőtt. Az óvodában. Panaszkodott. És igaza van. Egyszerűen nem érti, hogy miért nem akarsz a felesége lenni.
4
– Majd megmagyarázom neki. Ma, ha jól emlékszem, harmincadika van, csütörtök. Hétfőtől szabadságon lesz Lellén, jut idő a beszélgetésre is. – Összehajtotta blúzát, és a többire tette. – Apa hogy döntött? Mikor utazunk? – Vasárnap reggel. De nagyon korán, amikor még kicsi a forgalom. Sebő Vilmosék jó anyagi körülmények között éltek. A férfi vízvezeték-szerelő és bádogosmester volt, műhelyét a családi házuk alagsorában rendezte be. Három segéddel dolgozott, ha nagyobb munkákat vállalt, új épületek vízvezeték-szerelését és bádogosmunkáit, akkor segédmunkásokat is alkalmazott. Négyszobás, magasföldszintes házát a Mocsaras-dűlőben, közel a Szentendrei úthoz még 1948-ban vásárolta meg viszonylag olcsón egy banktisztviselő özvegyétől, aki a lányához költözött Szegedre. A jól megépített házat rendbe hozatta, korszerűsítette, központi fűtéssel látta el, a hatvanas évek végén vásárolt egy Riello automata olajégő-készüléket a hozzá való hőfokszabályozóval, egy tízezer literes olajtartályt, amelyet tavasszal feltöltetett fűtőolajjal, és jöhetett a tél. Sebő becsületes kisiparos volt, pontosan és lelkiismeretesen dolgozott, munkájára sohasem panaszkodtak, embereitől is megkövetelte a lelkiismeretes munkát. Munkaidőben nem tűrte el az italozást. Megtörtént, hogy egyik embere egy alkalommal úgy tíz óra körül abbahagyta a szerelést, és átsétált a szomszédos italboltba, pálinkát és sört ivott. Amikor visszament a szerelés alatt álló lakásba, a mestert már ott találta. Sebő csendesen megkérdezte: „Maga hol volt, Ernő?” „Csak itt voltam a szomszédban, főnök.” „A Betonban, ugye?” „Igen, főnök. Muszáj volt tankolnom.” „Akkor most vegye a cuccát, és mától kezdve nem ismerjük egymást! Világos?” „De főnök úr…” „Semmi de… Itt a pénze, és menjen!” Sebőék 1970 nyarán építették fel vízparti nyaralójukat Balaton földváron. Előző évben vásároltak egy Opel Recordot, és azzal autóztak le hétvégeken a Balatonra. De ott töltötték nyári szabadságukat is, hol együtt, hol pedig külön-külön. Még tavasszal megbeszélték, hogy ezen a nyáron három hétig együtt lesznek a nyaralóban, s ha Balázsnak kedve tartja, átjárhat hozzájuk Lelléről. – Mama, tudod, min spekulálok? – Honnan tudnám? Nem vagyok gondolatolvasó. – Kezét megtörölte a kötényébe, és Mártira nézett.
5
– Azon spekulírozok, hogy én vasárnap a saját kocsimmal megyek utánatok. Arra gondoltam ugyanis, hogy rossz idő esetén kirándulni megyek, és apa kocsiját nem akarom kölcsönkérni, tudod, mennyire félti. Az asszony takarékra állította a lángot. – Azt csinálsz, amit akarsz. A kocsi a tied, apád neked vette. Talán jobb is, ha ott van velünk Földváron, és nem itt áll a garázsban. Mostanában annyi a betörés meg a kocsilopás. Én nem is tudom, hogy mi lesz a világgal. – Mi lesz, mi lesz… – Felemelte a szépen kivasalt és gondosan ös�szehajtogatott blúzokat, és bevitte a szobájába. Amikor visszament a konyhába, folytatta. – Semmi olyasmi nem lesz, amitől félnünk kellene. Mozgásban van a világ. Te gondoltál volna arra, hogy Franco halála után milyen változások történnek Spanyolországban? Hogy Dolores Ibarruri, a kommunista Ibarruri Moszkvából negyven év után visszatérhet Spanyolországba? – Nem, erre nem mertem gondolni. Persze neked azt is elárulom, hogy arra sem, hogy Sztálin halála után nálunk is ennyi minden megváltozik. – Sztálin halála után két évvel születtem. Nem tudom, hogy mi minden történt akkor, azokban az években. Sokat olvastam azokról az időkről, filmeket is láttam, és most sem értem, hogy okos, művelt és feltételezem, tisztességes emberek hogyan imádhatták istenként Sztálint. – Hát utólag nehéz is megérteni – mondta az asszony. – Lehet, hogy félelemből imádták. Az imádtak szót persze idézőjelbe teszem. Az emberi társadalomban, magában az ember természetében nagyon sok furcsa és számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan tulajdonság, jellemvonás tapasztalható. Márti kíváncsian nézett anyjára. – Mire gondolsz, mama? – Hogy mire gondolok? Egyszerű. Huszonkét éves korom óta vagyok óvónő, negyvennyolc óta ugyanabban az óvodában. És azt tapasztalom, hogy az oda járó édes, aranyos csöppségekben milyen erős az agresszivitás. Nem értem. Ott van például Schütz doktorék gyereke. A szülők egyformán nevelik a csöppségeket, nem kivételeznek sem az egyikkel, sem a másikkal. És mégis. Andráska, az idősebbik nem is ördög, annál rosszabb, a kisebbik, Tibor szelíd lelkű angyalka, csak éppen szárnya nincs. Andráskából szinte su6
gárzik a gonoszság. Verekszik, a játékokat széttördeli, letépdesi a pompásnál pompásabb virágokat, de nem azért, hogy csokorba szedje őket, a fenéket, azért, hogy szétszaggassa. – És nem beszéltek vele? – Jaj, dehogynem. Megmagyaráztam neki nem is egyszer, hogy a virágnak is van lelke, neki is fáj, ha letépdesik a szirmait, ugyanúgy fáj, mint neked, ha bevágnám az ujjaidat. Erre tudod mit mondott? Azt mondta, Klára néni, ez hülyeség… Miért az, kérdeztem, azt felelte, azért, Klári néni, mert én anyuékkal tavaly külföldön jártam, és láttunk egy körmenetet, ahol az utat virágokkal szórták tele, és azokon a szép virágokon tapostak az emberek meg a papok. Azoknak a virágoknak nem volt lelkük? Azoknak nem fájt, hogy tapossák őket? – Hány éves Schütz Andriska? – kérdezte Márti, és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodik a hallottakon. – Az ősszel megy iskolába. A nyáron tölti be a hatodik évét. – Nem lehet buta gyerek. – Nem azt mondtam, hogy buta. Azt mondtam, hogy agresszív. És azt szeretném tudni, hogy miért az? Márti megvonta a vállát. – Nem tudom, mama. De gyanítom, hogy ezek a gyerekek, így Andriska is, nézik esténként a tévét, és figyelik, látják, hogy mi történik a világban. Gondolj azokra a híradórészletekre, amikor a kamera a brutalitást örökíti meg. – Márti cigarettára gyújtott. Megszívta, kifújta a füstöt. – Emlékszem – folytatta –, kilenc évvel ezelőtt, tizenhárom éves voltam, de láttam, tudtam, hogy Mao Cetungék hívei, a diákok, szinte felforgatták a világot. És az európai nagyvárosok is forrongtak. Nem az öregek, a fiatalok, mama. Te már elfelejtetted, hogy akkor mi történt Párizsban meg a nyugatnémet városokban. De én még most is emlékszem a felgyújtott autókra, a bezúzott kirakatokra, a rohamrendőrök brutalitásaira. És nagyon jól emlékszem az azt követő terrorcselekmények sorozatára, amelyek még ma is tartanak. Mama, talán nehéz tudomásul venni, de mégis tudomásul kell vennünk, hogy ilyen világban élünk. Szerencsére a terrorizmus még nem gyűrűzött be hozzánk, s reméljük, nem is fog. Mama, tudod mit mondok én neked? Választ sem várok – folytatta –, azt mondom, mama, hogy ennél rosszabbul sohase éljünk. Jobban élhetünk, csak rosszabbul ne. – Én is ezt mondom. – Látta, hogy a lány öltözködni kezd, megkérdezte: – Elmégy? 7
– Igen. Elmegyek Hámoriékhoz. Eszter néni nincs jól, meglátogatom. – A nyitott ajtón át beszélgettek. – Mit mond az orvos? – Küldi ide, küldi oda, kivizsgálás itt, kivizsgálás ott, egyik laborból a másikba, összevissza szurkálják, vért vesznek tőle, de nem tudják megmondani, hogy mi a baja. – A lány kijött a szobából. Frissen vasalt mályvaszín blúz volt rajta, fekete alapon rózsamintás, derékban ráncolt szoknyát viselt hozzá, lábára pedig fehér pántos, alacsony sarkú, bőrtalpú szandált vett fel. Szép volt. Sebőné szíve gyorsabban vert, ahogy Mártit nézte. Sötétbarna haja a válláig ért, sűrű sötét szemöldöke alól elővillant zöldesszürke szeme, kicsiny, de formás melle átdomborodott a pamutból készült vékony blúzon. – Már megint nem vettél fel melltartót, kislányom. – Nem, mama. Nekem még nincs szükségem rá. – Tudom, de így nagyon látszik… – Mama, drága, nem kell azt titkolni. – Az asszonyhoz ment. – Csók, mama. – Megcsókolta az asszonyt. – Remélem, estére itthon leszek. – Vigyázz magadra. – Vigyázok. Hamarosan hallatszott, hogy beindította a kocsit, és hátramenetben kitolatott a tágas garázsból. Tünde, a kétéves farkaskutya ott ugrált a kocsi mellett. Márti kilépett a kocsiból. – Tünde, a helyedre! Nem hallod? Azt mondtam, a helyedre. – A kutya továbbra is ott ugrált a lány körül. Márti leguggolt, szoknyája szélesen szétterült a betonon. – Gyere ide, Tünde. – A kutya a farkát csóválva a lányhoz ment. Márti megsimogatta az állat pofáját, kedvesen beszélt hozzá: – Tündém, kiskutyám, a gazdinak most el kell mennie. Addig pedig vigyázz a mamára. Márti kinyitotta a kaput, kihajtott az útra, megállt, bezárta a kaput, abban a pillanatban Tünde már ott ugrált a kerítésnél. Június harmincadika volt, csütörtök, a nap még melegen szórta sugarát. Márti már kislány korában megtanulta – nem könyvből, tapasztalatból –, hogy a nap úgy este nyolc óra táján nyugszik le a Hármashatár-hegy mögött. Az órájára nézett, fél öt volt. Indított. Ahogy megmozdult a kocsi, máris a kettesbe tette a sebességváltót, gázt adott, felpörgette a motort, és csak akkor kapcsolt a négyes sebességbe, amikor a kilométeróra mutatója elérte a hatvanas számot. Szeretett vezetni, a sebesség megnyugtatta. A fehér 127-es Fiat ko8
