1. fejezet: Fekete koporsó

1. fejezet: Fekete koporsó Esett az eső, amikor eltemettek. Láttam az ismerős arcokat, édesapám munkatársait, beosztottjait, a gondosan kicsípett, fekete, arany- vagy ezüstnyelű esernyő alá bújt feleségeiket, akik bármit megtettek volna, hogy apa észrevegye őket. Még olykor velem is kedvesek voltak, pedig tudtam, hogy megvetnek. Így akarták elérni, hogy a férjük előnyösebb beosztást és természetesen több pénzt kapjon. Láttam anya barátnőit is, akik félresikerült balesetnek tartottak engem, s ha csak tehették, megejtettek egy-egy gúnyos megjegyzést az öltözködésemről vagy a hajamról, vagy bármiről, amit épp méltatlannak véltek az anyagi helyzetünkhöz képest. Bár ilyenkor kedvesen mosolyogtam, titkon sajnáltam őket, hiszen az életüket nem irányította más, csakis a pénz. Ott álltak mind, esernyőtenger a ravatalozó körül, elegáns ruhák és üresen csillogó könnyek a szerencsétlen halottért. Megvetettem ezt a felhajtást, hiszen gyerekkoromtól ismertem a legtöbbjüket, tudtam, hogy nem éreznek, ha csak érdekük nem fűződik hozzá. Semmit sem tettek, ha abból nem származott valamilyen hasznuk. Nem tudtam, ki lehet annyira fontos, hogy könnyekre fakadjanak érte. Bár egyértelmű lett volna a válasz, mégsem értettem meg, hogy rólam suttognak, hogy engem sajnálnak. Bármilyen furcsa vagy hihetetlen, ez nekem egészen egyszerűen nem tűnt fel. Láttam a rengeteg virágot, éreztem az eső szemerkélését, a hideget a bőrömön, az ősz fanyarkás illatát, a torkomat fojtogató fájdalmat, a könnyeket, ahogy végigfolynak az arcomon, aztán egy nagyobb 3

széllökés felkapott és a karjába vett egy fehér rózsaszirmot. Először oldalról láttam, aztán éppen felém tartott, majd csak messziről figyeltem. Itt jöttem rá, hogy valami nincs rendben. Egy pillanatra minden megkavarodott, a szemem előtt pergő képek összegyűrődtek, megfakultak, aztán újra felöltöttek egy formát, mely számomra nem is tűnt igazán valóságosnak. Nem a saját szememmel láttam, hanem másokéval. Nem a saját érzéseim lettek úrrá rajtam, hanem másokéit éreztem. Különös volt, de még ekkor se jutott eszembe az igazából egyértelmű tény: meghaltam. A szirom végül kikötött egy pocsolyában – lágy, nemtörődöm hullámokat vetett a víz. Ezt még láttam, de kíváncsi lettem rá, hogy vajon kit temetnek, így kerültem a koporsó közvetlen közelébe, így élhettem át mindazt, amit anyám érzett és gondolt. Rémisztő élmény volt, hiszen teljes egészében a lelke részévé váltam. Az élénk virágillattól köhögnöm kellett volna, de visszafojtottam, és igyekeztem, hogy a könnyeim ne túl szaporán peregjenek az arcomon. Utáltam, hogy ennyi ember vesz körbe, hogy tartanom kell a látszatot, hogy az igazi fájdalmat el kell rejtenem, mert nem engedhetem meg, hogy összetörjek, hogy az emberek a lelkembe pillanthassanak, hogy igazán lássák a fájdalmam. Még most sem, mikor meghalt az egyetlen lányom. Nem tehettem meg, hogy önmagamból kikelve átkozódjak, hogy a fájdalmam őrjöngve szétküldjem a világba, így enyhítve azt, ami igazából enyhíthetetlen. Csak annyit tehettem, amennyit elvártak tőlem: sírhattam és fogadhattam a részvétteljes pillantásokat. Életemben talán először zavart az a társadalmi helyzet, amiben éltem. Elfordítottam a fejem, és a koporsóra pillantottam. Ez volt a legnehezebb, hiszen tudtam, hogy ott fekszik a lányom élettelen, kihűlt, hófehér teste. 4

Felvillant bennem a kórház, a sápadt arc. Amit akkor éreztem: a kétségbeesés, a düh, s a feldolgozhatatlan fájdalom. A gépek sípoltak, villogtak… kíméletlen zajukba beleivódott a sok emlék, a gyerekkor, tengerpart, mászókák, egy édes, apró kéz kagylót nyújt felém, megcsillan rajta a napfény, veszekedések, becsapott ajtó, báli ruhák, egy összeroncsolódott autó… Ekkor már tudtam, hogy éppen a saját temetésemen veszek részt. Nem mondhatnám, hogy ez túlzottan felvillanyozott, tekintve, hogy azt hittem, valamelyest élek, hiszen éreztem, láttam és képes voltam gondolkodni. A testem ellenben ott lapult a virágokkal jól megrakott koporsóban, mely pontosan előttem feküdt a ravatalon. Mikor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen halottnak kellene lennem, megnyugtató sötétség, béke és csend telepedett rám. Már nem anyámon keresztül érzékeltem a valóságot, nem, immár ott voltam, ahol lennem kellett: a nekem szánt, csillogó, fekete koporsóban. Azt hiszem, először nem fogtam fel, hogy mi történik velem. Hiszen én nem halhattam meg! Nem, ezt a tényt képtelen voltam elfogadni. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, de nem ment, olyan volt, mintha napsugarakat próbáltam volna a tenyerembe rejteni, mintha hókristályokat akartam volna megőrizni ujjam forró bőrén. Mikor rádöbbentem, hogy tényleg most temetnek, meglepő módon nem szomorú vagy elkeseredett lettem, hanem dühös. Feltámadt a mindig lázadó, konok, makacs énem. Tévedés az egész, majd én bebizonyítom. De hiába próbáltam, a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Ez lenne hát a halál? Hogy itt vagyunk, s örökre itt is maradunk? De kell, hogy legyen valami, ez így nem mehet az örökkévalóságig. 5

Úgy éreztem, valami hiba csúszott a világegyetem számításába, és elfeledkeztek rólam. Minden jobb lett volna, mint tudni, hogy fekszem, fagyottan, hidegen, levegő nélkül, mintha csak a lélek lenne az élettelen testemben, de mégis hozzákötve, hiszen nem volt szellemem. Próbáltam valahogy mozogni, nem is igazán a testemmel, hanem… valami mással. Elképzeltem, hogy az emberek számára láthatatlanul kiemelkedik a szellemem a koporsóból, de teljesen feleslegesen, hiszen semmi sem történt. Csak a sötétség és a csend, ennyit tudtam felfogni. Egy ideig még dühöngtem, nem volt egy értelmes gondolatom sem. Átkoztam a világot, amiért ez a halál, az embereket, amiért nem tudják, ezért hát mindenféle botorságot mondanak, hogy mennyország meg pokol, meg hogy nincs is semmi az élet után… Azt hiszem, sose voltam annyira dühös, mint akkor, még anyára vagy apára sem, amiért irreális elvárásaik voltak és azt akarták, hogy mindenben csakis a kedvükre tegyek, hogy olyan legyek, amilyennek ők akarnak. Mindez eltörpült amellett, amit ott éreztem, a koporsóban. Ha képes lettem volna rá, biztosan sírva fakadok a tehetetlenségtől és a dühtől. De mert semmit sem tehettem, s mert csak a gondolataimat tudhattam ténylegesen a magaménak, rákényszerültem, hogy – bármilyen nehéz is volt – lehiggadjak. Nem mintha ez segített volna rajtam, hiszen egyszerűen nem tudtam, mit tehetnék, ettől pedig megrémültem. Mi lesz, ha tényleg örökké itt maradok? A félelem olyan egyszerűen kúszott belém, mint megüresedett kagylóhéjba a tengervíz. Egy pillanatra megdermedt bennem a kétségbeesés, a valóság szétfoszlott, nem maradt semmilyen szilárd, igaz gondolat, 6

csak maga az érzés végtelen ereje. Aztán a megmentő gondolat olyan hirtelen tört rám, mint ahogyan a villám világítja meg az éjszaka sötét fátylát. Hiszen az imént képes voltam mások szemével látni! A nagy felismerés után persze rögtön elillant a hirtelen jött jókedvem. Nem tudtam, hogyan csináljam. Hogy szálljak meg másokat, ha lehet ezt így nevezni? Aztán még inkább elkedvtelenedtem, mikor rájöttem, hogy ezek után talán örökké másokban kell élnem, mások érzéseit éreznem, mások gondolatait gondolnom… De akkor én hol maradok? Felolvadok az emberiségben? Ez a halál? Nem, nem, nem lehet! Nem lehet, hogy ennyi legyen… Újra látni akartam a koporsót, látni akartam kívülről a temetést, mert úgy hittem, csak így fogadhatom el a halálomat, így foghatom fel, hogy az életemnek tényleg vége van. Elég volt csak erre gondolnom, s már ott voltam az unokatestvérem fejében. Pár évvel fiatalabb volt nálam, amolyan példaképként tekintett rám, úgyhogy nagyon megrázta, ami velem történt. A gondolatai és az érzései zavarosak voltak, csodáltam, hogy egyáltalán meg bír maradni a testében. Én nem bírtam, szerettem volna egy semlegesebb emberbe költözni, valakibe, aki elég távol áll ahhoz, hogy ne érezze a virágok émelyítő illatát. Alighogy ez felmerült bennem, átkerültem egy teljesen idegen férfi fejébe, aki igazából azt se tudta, kit temetnek, csak éppen erre járt, és meg akarta nézni a nagy felhajtást. Innen látni lehetett, hogy mennyien vannak, álmomban se jutott volna eszembe, hogy a temetésemre ilyen sokan eljönnek majd. Bár nehezen tudtam megítélni, de több százan lehettek: apa összes beosztottja, munkatársa, üzlettársa, a családunk igencsak népes rokonsága, olyan 7

nagynénik és nagybácsik, unokatestvérek, akiket talán gyerekkoromban láttam utoljára. Mindannyian gyászos arccal figyelték a koporsót, mely a testemet rejtette. Tudtam, hogy a megjátszott fájdalom nem nekem, hanem inkább a szüleimnek (és az idővel várható örökségnek) szól, mégis meghatódtam, ahogy az esőben elmosódó arcokat figyeltem. Felmerült bennem, hogy talán tényleg sajnálnak, hiszen még fiatal voltam, s egy fiatal halála mindig megrázza az embert. – Szegény gyermek – szólalt meg mellettem valaki, mire én (vagyis igazából a test, amit éppen megszálltam) rákaptam a fejem. – Ismerte? – A férfi hangja reszelősen, cigarettától és italtól megkopottan mart a hűvös, őszillatú levegőbe. – Igen, abban az iskolában tanítottam, ahová ő is járt. Ha őszinte akarok lenni, ez így elég tág megfogalmazása volt annak, hogy gyakorlatilag az a nő állt előttem, akit a legjobban szerettem a bentlakásos „hölgyneveldében”, ahová természetesen azért jártam, mert a szüleim úgy akarták. Irodalom tanárom szeme könnyekben úszott, de nem sírt, az ő fájdalma mélyebbről fakadt. Miután végeztem, nem tartottam vele a kapcsolatot, pedig soha, egyetlen szakkört sem hagytam ki, amit ő tartott. Volt benne valami különös, valami megmagyarázhatatlan. Bár talán csak annyi, hogy még az én figyelmemet is meg tudta ragadni, ahogyan mesélt. – Őszintén sajnálom – feleltem érdes hangon (vagyis a test, igazából minden érzés híján, már-már közönyösen, nem érdekelte túlzottan, hogy mi van a gazdagokkal, arra gondolt, hogy a koporsóban fekvő gyerek halálát biztosan túladagolás okozta). Wolf kisasszony csak bólintott. Nem ez volt a rendes neve, de mert Virginia Woolf volt a kedvenc írója, így elég hamar 8

ráragasztottuk ezt a „gúnynevet”, ő azonban nem bánta, sőt, nem titkoltan tetszett neki, hogy így szólítjuk. – Hogyan halt meg? – kérdezte a férfi pontosan azt, amire én is kíváncsi voltam. Vajon hogyan haltam meg? – Elütötték – felelte tömören a volt tanárom, a hangja árnyalatnyit megbicsaklott, de éppen megszállt emberemnek ez nem tűnt fel. – A sofőr is meghalt, aki azt az autót vezette. Ittasan – tette még hozzá halkan, távolba révedőn. Nem éppen egy felemelő halál, ennél mindig jobbra számítottam, nem mintha ezen már bármit is változtathattam volna. Éreztem a férfi közönyét, kicsit mintha a sajátom is lett volna. Kezdett megrémiszteni, hogy valakinek ennyire a része vagyok, így jobbnak láttam arrébb állni. Nem tudtam, hogy miként működik ez a „megszállósdi”. Annak ellenére, hogy éppen temettek – s ennek el kellett volna keserítenie –, én csupán féltem. Szörnyű volt egyszerre tisztában lennem a saját gondolataimmal és érzéseimmel, közben pedig mégis valaki másként jelen lenni, úgy, mintha én nem is léteznék. Féltem, ha túl sokáig maradok egy helyen, akkor esetleg ott ragadok, ezért inkább egy értelmesebb emberbe szerettem volna költözni, hiszen jelenlegi megszállottamnak az érzései is elég egysíkúak voltak, a gondolatairól már nem is beszélve. Amint megfogalmazódott bennem, hogy ideje mennem, átkerültem Wolf kisasszonyba. Amit ő gondolt, azt sosem fogom elfelejteni. Mintha nem is gondolt volna, nem voltak megjelenő, felvillanó és alábukó képek, sem érzések, csak a hangja, amit úgy szerettem, amire nem lehetett megtenni, hogy ne figyeljen az ember. „Úgy sajnálom, Marina, annyira fiatal voltál még, nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Vajon tudtad, hogy mennyire más vagy, 9

mint a többiek? Tudtad, hogy különleges adottságok szunnyadnak benned? De nem tudtam őket feltárni, akárhogy igyekeztem. Ha több időnk lett volna… Vártam, hogy keress, de nem tetted, azt se tudtam, mi van veled, nem akartalak zavarni, pedig kellett volna, meg kellett volna keresnem téged, amikor elhagytátok az iskolát. Miért nem tettem meg, miért? Pedig akkor talán… Nem számít. Már nem. Bár beszélhetnénk újra, annyi mindent kellett volna még megtanítanom neked. Talán, ha… Talán…” A szavai megijesztettek, jobban, mint vártam volna, csakis arra tudtam gondolni, hogy szabadulnom kell belőle, hogy nem tisztességes, hogy kihallgatom. Ezért történhetett, hogy újra sötétség és nyugalom árasztott el. Ismét a koporsómban voltam. Döbbenten és lesújtottan. Miért kellett nekem meghalnom, miért? Éreztem az engem körbeölelő sötétséget, de talán a mérhetetlen zaklatottság miatt a külvilág most beszűrődött hozzám, hiszen ezúttal nem saját magamra figyeltem, sőt, szerettem volna mindent elfeledni. Nagyon tompán, elveszetten hallottam mindazt, ami kint történt, pont, mint ahogyan a tél érezheti az első igazi napsugarak melegéből a tavasz közeledtét. S úgy féltem én is, ahogyan a tél félhet, mikor a levegőben megérzi az új, az idegen érkezésének jeleit, aki azért jön, hogy őt maga alá gyűrje. Összesűrűsödött, monoton hang, számomra értelem nélkül, aztán valami nagyon szomorú zene lopakodott be hozzám, biztosan a szüleim választották, valami klasszikus volt, talán Mozart, de ebben sose voltam jó, pedig anya szerette volna, ha dicsekedhet velem, ezért is kellett zongoraleckéket vennem. A zene halkult, helyébe lépett valami tompa zörgés, azt hiszem, a végső nyughelyemhez szállíthattak éppen. Aztán dobogások – 10

erőtlen, elvesző és keserű dobbanások. Mindegyik olyan volt, mint a szív utolsó, kétségbeesett lüktetése, mint egy dobszóló utolsó hangja, ami után megremeg a levegő, a közönség pedig mintha megfagyna egy pillanatra a viharos taps előtt. Nem mertem újra megszállni valakit, nem akartam látni, ahogy a fekete koporsót végleg elnyeli a föld, így is túl élénken el tudtam képzelni. A barna sáros sötétjét a feketén, a csillogó, élettelen feketén. Aztán a virágok és koszorúk tömkelegét, amint beterítik a földhalmot, mely alatt ott nyugszom én. Eltemettek.

11

2. fejezet: Éjfél Nem lehet megnevezni azt a magányt, amit éreztem. Hallottam, ahogyan elmennek. Mindenki elment. Én pedig ott maradtam a koporsóban, hidegen, élettelenül, mintha nem lennék más, mint egy végtelen hómezőn megcsillanó napsugár. Nem tudtam, mit kellene most éreznem vagy tennem, nem tudtam, miért vagyok még itt, s hogy egyáltalán mi vagyok. Míg éltem, legalább olykor halványan felderengett bennem, hogy vagyok valaki. Mikor éreztem az arcomon a szél érintését, vagy a napsugarak melegét, akkor valóságos voltam, tudatában voltam a létezésemnek. De most nem voltam más, csupán gondolatok és érzések végtelen halmaza. Értelmét vesztette az a fogalom, hogy „én”, értelmét vesztette a valóság és az élet. Sem magamat nem tudtam meghatározni, sem mást. Semmiben sem voltam biztos. Valójában abban sem, hogy tényleg létezem. S ha nem vagyok más, csupán annak a lánynak az emléke, aki valaha voltam? Ez a gondolat – hogy emlék vagyok – még jobban megrémisztett, mint bármi más. Elég nehezen sikerült összeszednem magamat, de amikor végre lecsillapodtam (ami azt illeti, nehéz úgy riadtnak vagy akár dühösnek lenni, hogy csak gondolat és érzés vagyok, ugyanis ha ez tölti ki mindenemet, nem vagyok más, mint egy óriási feszültségbomba, robbanásra képtelenül), megpróbáltam felidézni mindazt, ami a temetés előtt történt. Nem volt könnyű. Zavarosak voltak az emlékeim, inkább nagyon halvány töredékek, mint bármi kézzelfogható. Kifejezetten idegesített, hogy nem vezethettem le és nem oldhatom fel cselekvéssel mindazt az érzést, ami bennem 12

tombolt, már-már egy kisebb hurrikánra emlékeztetve. Szerettem volna tudni, hogy pontosan hogyan is haltam meg, de az egész akkora sokk lehetett, hogy így, halottan se voltam rá képes emlékezni. Pedig már tényleg mindegy volt, végül is gyakorlatilag eltemettek. Wolf kisasszony azt mondta, valami részeg sofőr elütött, de erre egyáltalán nem emlékeztem. Dühösen elrohantam otthonról, ezt tudtam. Nehéz is lett volna elfelejteni, hogy mennyire összevesztem apával és anyával, bár hellyel-közel minden nap összekaptunk valami apróságon, de ez sokkal komolyabb volt. Nem akartam belegondolni, hogy mit érezhetnek most. Egyetlen gyermekük úgy halt meg, hogy nem éppen szép dolgokat vágtak a fejéhez. Ahogy ez eszembe jutott, lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen ők csak a javamat akarták, mikor újra előhozakodtak az egyetemmel. Nyugodtan ültünk az étkezőben, éppen vacsoráztunk (még ott, a koporsóban is éreztem az étel ízét a számban, petrezselymes burgonya és csirkemell majoránnás mártásban, a burgonya arany színe… ahogy szétolvadt a számban – ha a szívem képes lett volna dobogni, megszakadt volna a fájdalomtól, hogy többet nem ehetek, valamiért ez akkor nagyon fájdalmasan érintett – mindig is szerettem enni). Természetesen, ahogy apa kiejtette a száján az egyetem szót, a villám dühösen csattant a tányéron. Sosem tudtunk dűlőre jutni. Nem hagyták, hogy művészettörténetet tanuljak, én pedig más szakra nem voltam hajlandó jelentkezni. Örök vitánk volt ez, ők nem tudtak engem meggyőzni, én pedig őket, így maradtam otthon, s nem tanultam tovább. Helyette dolgozni kezdtem eladóként, amit ők megalázónak és méltóságomon alulinak véltek. Azt hittem, a tény, 13

hogy tanulás helyett a munkát választottam, majd megtöri őket, azt hittem, így végre meghallgatnak, s megértik majd az érveimet. Úgy gondoltam, ha továbbra is hajthatatlanok lesznek, idővel összegyűjthetek annyi pénzt, hogy elköltözzek, és önálló életet kezdjek. Keserűség csempészte magát a szívembe, mikor rájöttem, halottként erre már sosem lesz lehetőségem. Nem győzhetem meg őket, nem tanulhatok tovább, nem élhetem a saját életem. Anyám utolsó szavai (már amire emlékeztem; nem tudhattam, hogy beszélt-e hozzám, míg kórházban feküdtem, hiszen a felvillanó gondolataiból tudtam, hogy nem rögtön a baleset után haltam meg) ezek voltak hozzám: – Akkor menj, menj, amerre akarsz! Visszhangot vert bennem a düh, ami akkor lendült felém a hangjából. Csak néztük egymást az étkező közepén, a szemünkből hideg és közöny csapott a másik felé, és éreztem, hogy valami eltört kettőnk között. Ott, a koporsó magányában úgy éreztem, már nem kapunk rá esélyt, hogy helyreállítsuk. – Rendben, ahogy óhajtod – mondtam fújtatva, mint egy dühös, sarokba szorított macska, aki védekezésként már csak támadni képes. Felszegett fejjel hagytam ott őket. Bevágtam az ajtót magam mögött, és arra gondolva indultam el, hogy vissza se jövök többet. Azt hiszem, a repülőtérre indultam, bár az is lehet, hogy a legközelebbi vasútállomásra. Bár nem szerettem a szüleimen élősködni, akkor mégis úgy éreztem, hogy a gondosan eltett és csak ritkán használt bankkártyát fogom használni, amire havonta fizettek be nekem pénzt. Nagyon elkeseredett voltam, próbáltam megtalálni, hogy mikor távolodtunk el ennyire egymástól. Ennél többet – akárhogy próbáltam – már nem tudtam felidézni a 14

balesetet megelőző eseményekből. Az idő múlása furcsán észrevehetetlenné vált a koporsó hideg, fekete csendjében. Nem úgy, mint gyerekként, amikor az ember még azt sem tudja, hogy a felnőttek miért emlegetik folyton az időt, s nem is úgy, mint amikor utóbb visszanézve rádöbbenünk, hogy egy-egy hónap vagy akár év milyen gyorsan elszaladt. Nem, egyszerűen az idő, mint fogalom, elvesztette minden lényegét. Nem volt testem, amivel bármilyen változást érzékelhettem volna, mondjuk a fáradtságot vagy a kimerültséget. A gondolataim bezártak önmagamba, ennyi voltam mindössze én. Testetlen és időtlen valami. Szörnyű és félelmetes érzés volt. Nehezen tettem túl magam annak a fejtegetésén, hogy mi is vagyok most és mi történt velem. Mikor azonban rájöttem, hogy nem fogok válaszokat találni, valamiért az életemen kezdtem töprengeni. Az életemen, ami igazából nem volt rossz, bár úgy éreztem, azért bőven lett volna még mit megélnem, megtapasztalnom. Sose voltam szerelmes, s tudtam, már esélyem se lesz rá. Nem lesznek gyermekeim, nem lesz családom… Mikor ez jutott eszembe, olyan mértékű fájdalom öntött el, amit már nem bírtam elviselni. Úgy éreztem, egyszerűen megőrülök, ha továbbra is el kell viselnem magamat. Bármit megadtam volna azért, hogy legalább egy pillanatra szabaduljak a gondolataimtól. Nem tudtam, mi történik, de hirtelen pislákoló fényeket láttam, ingadozó árnyakat és áttetsző foltokat. Jóllakott voltam és elégedett, diadalmámorban úsztam. Élveztem, hogy könnyűek a lépteim, hogy nem csapok semmilyen zajt, viszont mindent érzékelek. A fejemben valahogy furcsán egyszerű volt minden, egyszerű és tiszta. Tudtam a helyem, a dolgom, minden rendjén volt úgy, ahogyan volt. Azt 15

hiszem, egész addigi életemben ekkor volt a legkerekebb és legteljesebb a világ. De nem tartott sokáig, alighogy rájöttem, hogy egy macskát sikerült megszállnom, máris átkerültem egy másik testbe, ezúttal emberibe, amit egyrészt persze bántam, másrészt azért örültem neki, hiszen macskatestben lenni – az ő szemével látni mindent – nagyon szokatlan és ijesztő volt. Emberszemmel már felfogtam, hogy besötétedett. Az ősz hűvöse elfoglalta a nyár utolsó, könnyű illatát is, a levegőben már csak a kesernyés mulandóság maradt. Nem csak én szomorodtam el, hanem az is, akibe költöztem. Ugyanazt érezte, amit én is régebben: félelmet az idő múlásától, emlékek fájón kísértő áradatát és leheletnyi furcsa borzongást. Borzongást mindattól, amit az ősz rejthet magában. Hiszen ebben az évszakban van valami különleges, titokzatos, egyfajta baljós szorongás, mintha minden várakozna, készülne valamire. „Árnyékok szelíd zuhanása – őszben lüktető néma fájdalom. Miért, hogy elmúlik minden tétova gyermekálom?” Olyan ismerősek voltak ezek a sorok, lágy hangon kántálta az, akit megszálltam. Nem voltak gondolatai, szinte érzései sem, csak ez a két sor, mely annyira furcsán csengett, annyira ismerős volt… Először csak magában mondta, aztán a hangja szelíden az éj árnyai közé fonta magát. Akkor jöttem rá, hogy kit sikerült ismét megtalálnom. Wolf kisasszony lépkedett a temetőben, bár elképzelésem se volt róla, hogy mit keres itt. A kis idézet pedig (hát persze!) tőlem származott, egyszer, még az első évkezdés elején azt a feladatot kaptuk tőle, hogy írjunk verset az őszről, nem kellett hosszúnak lennie, én pedig ezt a két sort alkottam. 16

Nem hittem volna, hogy Wolf kisasszony megjegyezte, hiszen annyira nem sikerült jól, néhány osztálytársam sokkal hosszabbat és szebbet hozott össze, tőlem azonban csak ennyire futotta. A síromnál álltunk meg. A sok (már hervadó) virág egy pillanatra ledöbbentett, aztán viszont elszomorodtam: sosem akartam ilyen giccses, nagy temetést, koszorúkat és szalagokat, melyekre olyan sorokat írtak, amik aligha jelentenek bármit is a gyászolóknak vagy akár magának a halottnak. Persze ezt apáékkal sosem közöltem, nem ők tehettek róla, hogy nem tudták, milyen temetést szeretnék. Wolf kisasszony persze tudta, hiszen egyszer beszéltünk erről, igazából teljesen véletlenül, az iskola udvarán, a hulló falevelek alatt. Ő tudta, hogy azt szeretném, hogy elhamvasszanak, aztán pedig szétszórjanak a levegőbe. Akkor azt hiszem, az sem történhetett volna meg, hogy lélekként itt ragadjak. Talán egyszerűbb lett volna. – Marina, Marina… – sóhajtotta a nevemet elhalón és szomorúan. Nehezére esett újra megszólalni, bolondnak érezte magát, hogy ezt teszi, de mégis szükségét érezte. – Szeretném, ha hallanál, és bármilyen butaságnak hangzik, nem vagyok benne biztos, hogy nem hallasz. A megérzéseim… hogy is mondjam? Nem szoktak megcsalni. Miért érzem vajon úgy, hogy még mindig itt vagy? Miért annyira erős a jelenléted? Nem értem – ingatta meg a fejét, éreztem én is a mozdulat lemondását, fájdalmát. – Talán a halál… Már elfelejtettem, milyen. Régóta nem vesztettem el senkit, nagyon régóta. Talán elfelejtettem, hogy valakinek az elvesztése után mindig felerősödik minden. Te is… annyira erősen itt vagy… Nem sírt, pedig sajgott a szíve és szorított a torka. Nem sejtettem, hogy ennyire szeretett, hogy ennyire sokat jelentettem neki, hogy a néma kétségbeesés idehajszolja majd a síromhoz. Pedig mereven állt 17

elásott koporsóm felett, az érzései olyannyira úrrá lettek rajta, hogy a gondolatai foszlányokra, zavaros képekre bomlottak, amiket nem érthettem meg, mert saját titkainak csak ő maga lehetett tudója. Lehajolt egy rózsáért, megsimította az egyik szirmát. Aztán hirtelen elindult, a virág a kezében maradt. Nem egészen értettem, miért teszi, hiszen csupán ezért idejönnie felesleges volt. A lelkében azonban nem éreztem mást, csak egy újfajta zaklatottságot, amiben ott pislákolt a remény. A lehullott falevelek zizegve omlottak szét a talpa alatt, a sírok homályos foltokká olvadtak. Egyre távolabb ért, én pedig egyre kevésbé éreztem, hogy a része lennék, mintha a távolság miatt a testem még mindig visszakövetelt volna magának. Hiába voltam halott, hiába élt a lelkem, úgy tűnt, nem menekülhetek földi maradványomtól, hozzá vagyok kötve – ha tetszett, ha nem, még mindig része voltam a testemnek. Nem oldódhattam hát fel a világban, nem tűnhettem el. Wolf kisasszony elment, én pedig maradtam. Megint egyedül voltam, teljesen egyedül a fekete csendben. A magány önmagamba zárt, úgy tűnt, innen már nincs menekvés, nincs feloldozás. A megváltás mégis megérkezett, pontosan akkor, amikor már úgy éreztem, belefulladok a saját lényem megfoghatatlan, mégis túlzottan jelenlevő valóságába – a gondolataimba, az érzéseimbe, mindabba, amit nem tudtam sem felfogni, sem megérteni. A fájdalommal kezdődött. A fizikai fájdalommal. A legerősebbel, amit életemben valaha is éreztem. Igaz, most már halott voltam, de akkor sem volt éppen emberséges az erő, amely szét akarta repeszteni a csontjaimat, a hófehérré fakult, élettelen bőrömet, a szemhéjamat, a tüdőmet, a szívemet, s minden apró porcikámat. Ha 18

nem lettem volna halott, hát azt hittem volna, most haldoklom éppen. Nem tudom, meddig tartott, a pokoli fájdalom mindenemet elemésztette, nem voltam képes gondolkodni. Vajon ennyire fáj, ha a lélek újra ténylegesen a test része lesz? Vajon születésünkkor is ezt éljük át, ezért sírunk fel olyan keserves, kétségbeesett fájdalommal? Még most se adhatok választ ezekre a kérdésekre, csak annyit tudok, hogy azt, amit átéltem, senkinek sem kívánnám, soha. Megdöbbentő élmény volt a fájdalommal együtt érzékelni újra minden testrészemet. Először a lábam és a karom – a sajgás az ujjbegyeimtől indult, tompán, majd ahogy haladt felfelé, egyre inkább erősödött. Apró szúrások, először már-már gyengéden, aztán egyre erősebben, egyre dühödtebben, mintha száz meg száz tű akarna cafatokra marcangolni. Talán pár másodperc volt csupán, talán hosszú percek, de végül már nem éreztem a bőröm, egyszerűen a fájdalom olyan állandó lett, hogy hozzászoktam. Mindig csak ott fájt, ahová éppen újonnan érkezett a szúrás. Mikor beborította az egész testemet, mikor úgy éreztem, ennél rosszabb nem lehet, belülről is megindult valami. A fejemet alig észrevehető kis lüktetések nyomták, aztán ezek is felerősödtek, dagadtak, nőttek… Színtiszta lüktetés voltam, a csontjaim mintha szétporladtak volna, vért nem szállító ereim összehúzódtak, majd dagadtak… Elképesztően fájt. Remegtem, majd mikor már úgy éreztem, többet semmi sem lehet bennem ép és egészséges, öklendezni kezdtem, levegő nélkül kérődzött fel a gyomrom tartalma. Fuldokoltam, pedig már halott voltam. A tüdőm szorult és egyre csak szúrt, belülről hasogattak szét a légszomj kegyetlen tüskéi. A tüdőm hirtelen telt meg újra levegővel. Mintha felszakadtak 19

volna a gátak, mintha elmosott volna engem a világ, mintha megszűnt volna minden, amiben valaha hittem, amit valaha láttam, amit valaha tudtam. Az első levegővétel olyan volt, mint a megváltás. Sőt, maga a megváltás volt. Újra érezni – fizikailag. Ugyanakkor határtalanul, korlátok nélkül. Megrendítő, mégis csodálatos érzés volt ismét valaminek a része lenni. Sose gondoltam volna, hogy ennyit jelenthet egy test. Megszűnt a fájdalom. Halott voltam, mégis éltem. A két érzés ellentmondása úgy hasította szét valamikori önmagam, mint ahogy egy éles penge szelheti ketté a fátyol selyemből szőtt puha anyagát: könnyedén, egyszerűen, mintha ennél semmi sem lenne természetesebb. Azt hiszem, ekkor haltam meg igazán. Ma már tudom, hogy meg kellett halnom, annyira, amennyire csak ember meghalni képes. Nem lélegeztem, a szívem sem dobbant meg. Csak a tüdőm telt meg újra élettel – ezáltal úgy hiszem, én magam is. Az első levegővétel örökre velünk marad – annak idején Wolf kisasszony mondta ezt nekünk, mint biológiai tényt. Az a levegővétel, ott, a koporsóban, velem is velem maradt, többre nem lett volna szükség, éreztem ezt, de sikítanom kellett, sikítanom, hogy elűzzem a temetésem óta bennem gyűlő fájdalmat és félelmet, így levegőért kaptam, hirtelen, mohón, a mellkasom felemelkedett, majd a koporsót betöltötte a hangom. Engem is betöltött a saját, kétségbeesett hangom. Mert nem tudtam, mi történik velem. Mikor elhallgattam, úgy éreztem, remeg a levegő. Vagy talán én remegtem? Nem számított. Nem hagytam abba a lélegzést, nem, mert ez kellett ahhoz, hogy 20

azt érezzem, nem vagyok halott. Be-ki, be-ki – az ismert mozzanatok egyhangúsága ellazított. Tudtam, hogy nem élek. Bármit éreztem, bármit tettem, mégsem éltem. Legalábbis nem igazán… Aztán megdobbant a szívem – lassan, erőltetetten, kényszerű, fáradt mozgás volt –, ugyanakkor, amikor távoli, elkopott harangszó kúszott méltóságteljesen a föld alá, egészen hozzám, fekete koporsóm sötét csendjébe. Tizenkét tompa dobbanás – tizenkét megfáradt kondulás. Majd sötét, csend és fájó szívdobogás. Így születtem meg újra – így születtem meg másodszor.

21

3. fejezet: Áldozat A harangzúgás szétzilálta a koporsó levegőjét, utána még sokáig csengett bágyadtan a fülem. Majd mikor elmúlt minden hang emléke, felfigyeltem az új, eddig ismeretlen zajokra. Először a kísérteties és ijesztő kaparászás, a falevelek zúgása, mindez nem hatott idegenül, csupán az, hogy hallom őket. De mikor a megszokott hangokat elnyelte a felismerés, újakat és eddig ismeretleneket fedeztem fel. Az első a koporsó fájának hangja volt. Egy egészen átható, baljós dallam. Az elmúlás hangjának neveztem el, mert ahogy betöltött, ráébredtem, hogy semmi sem tarthat örökké, hogy egyszer mindennek el kell múlnia, meg kell szűnnie. Utána felfedeztem a föld mély basszusát, ami az életről zengett. Nem volt ez dallam, inkább valami bágyadt, szűnhetetlen dobogás. Apró szívdobbanások – az élet szívének lüktetése. Nem mozdultam, csak hallgattam a világot, az eddig számomra ismeretlen világot. Vajon ezek az édes dallamok mindig jelen voltak? Létezik, hogy csak én voltam rájuk süket? Létezik, hogy minden ember süket rá? Hogy mindenki úgy hal meg, hogy valójában nem is ismeri a világot? Lehet, hogy halála után mindenki átélheti ezt a csodát? Sőt, talán ez az igazi halál. Nem más, mint az igazi élet. Hiába nyitottam ki szúró fájdalom kíséretében a szemem, a sötétségen kívül semmit sem láttam. A kíváncsiság vezérelt a szinte öntudatlan mozdulatra, szerettem volna tudni, hogy nem csak a hallásom, a látásom is megváltozott-e, de csalódnom kellett. Aztán mégis figyelni kezdtem, s úgy éreztem, látom a sötétségen túli világot, mindazt, ami fölöttem van, a földet, a benne rejtőző 22

rovarokat és bogarakat, az apró nedvességcseppeket, a mélyre merészkedő gyökereket, aztán még tovább, a kitikkadt virágokat a síromon, a fák sűrűn erezett leveleit és a csillagokat elérhetetlen magasságban. Egészen szokatlan érzés volt ez, hiszen nem láttam, ténylegesen nem, mégis éreztem a külvilág minden rezdülését, ezáltal a tudatom elém festette a képeket, kitöltötte a sötétséget. A varázs ugyan nem múlt el, mégis tompult, mikor észrevettem, hogy ha nem veszek levegőt, a szívem sem dobog. Mégis gondolkodtam, mégis léteztem. Tehát a lelkem (vagy szellemem, vagy bármi más, igazából kezdtem úgy érezni, hogy az ember rettentően keveset tud a világról és önmagáról egyaránt) nem teljesen vált eggyé a testemmel. Ez megrémisztett, leginkább talán azért, mert tudtam, ténylegesen nem élek, hiába reméltem ezt, miután a szívem is beindult. Nem voltam többé ember, de nem tudtam még, mi vagyok… Úgy gondoltam, ha a légzés felől én döntök, minden bizonnyal képes vagyok rendesen mozogni is. Tesztelésként először az ujjaimat hajlítottam be, először kicsit fájt (mintha elzsibbadtam volna, s úgy próbálnék újra életet lehelni tagjaimba), aztán viszont könnyedén ment. Megmozdítottam a fejemet, balra, majd jobbra – a nyakam megreccsent, de az is rendben volt. Utána jött a karom és a lábam, már amennyire a koporsó engedte. Minden tökéletesen működött, éreztem, hogy az elsőket leszámítva a mozdulataim könnyedek és légiesek. Miután minden izmomat sikerült kicsit megtornáztatnom (határok és korlátok között – a koporsót nem éppen mozgásra tervezték, nyilván senki nem gondol az élőhalottakra, már csak elvből sem), újra a testemet kezdtem figyelni. 23

Kicsit megtapogattam magam, próbáltam leellenőrizni a szerveimet. Természetesen semmit sem tudtam megállapítani, a biológia mindig távol állt tőlem, valahogy elégnek éreztem, hogy működik mindenem, hogy miként, arra nem voltam túlzottan kíváncsi. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a hasam furcsán lapos. Ebből a megállapításból született a felismerés, hogy valamiképp minden bizonnyal átalakultam. De vajon mivé? – villant fel bennem egy pillanatra, de gyorsan elhessegettem ezt a zavaró – és jelenleg megválaszolhatatlan – kérdést. Azonban biztos lehettem benne, hogy átalakultam, így hát azt is megértettem, hogy miért fájt annyira a visszatérésem. „Mindennek oka van, lányok, higgyétek el, minden valamiért történik, s nem csak puszta szeszélyből” – mondta egyszer Wolf kisasszony. Akkor ezzel nem egészen tudtam egyetérteni, de most kezdtem felfogni, hogy mire is akart utalni. A fájdalom nem csak azért kellett, mert a lelkem újra helyet talált magának a halott testemben, hanem azért is, mert a szerveim, s a testem működése nyilvánvalóan átalakult, ezért tehettem meg, hogy ne vegyek levegőt, ha úgy tetszik. Ez a felfedezés sokkolt, csak nehezen tudtam magamhoz térni. Mégis mivé váltam? Egy dologra még kíváncsi voltam, csak nem mertem rögtön megpróbálni, most azonban elérkezett rá az idő. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy sikítani képes vagyok, de vajon hogy megy a beszéd? Felmerült bennem, hogy talán afféle sikító szellem lettem, csak éppen nem egészen szellem, bár nem tudhattam, miként festek… – Hrrr… Első próbálkozásom furcsa, száraz hörgésbe fulladt, úgy éreztem, 24

a szám és a torkom megtelt aranyszín homokkal. A nagy izgalomban elfelejtettem levegőt venni, anélkül pedig nehezen lehet hangokat képezni. Megingattam a fejem, és nekifutottam még egyszer, ezúttal egy jó nagy levegővétellel. – Hahó… A hangom a havas esőre emlékeztetett, hiszen az se nem hó, se nem eső, s igazából eldönteni sem tudja, hogy mi is szeretne lenni. Az én hangom azt nem tudta eldönteni, hogy akar-e egyáltalán hallatszani. Mielőtt újra nekifutottam volna, megnyaltam az ajkam – ekkor vettem észre, hogy van nyálam, hogy olykor nyelnem kell, ebből pedig azt a következtetést vontam le, hogy kell lennie gyomromnak is, sőt, minden bizonnyal képes vagyok az emésztésre, tehát előbbutóbb nyilván éhes is leszek. Azt a gondot, hogy egy koporsóban mivel és hogyan fogok táplálkozni, egyelőre félretettem, hiszen már így is éreztem, hogy a pánik lassan megkörnyékez, nem akartam újabb és újabb táptalajjal szolgálni neki, nem akartam elveszteni az öntudatom, a higgadtságom. Újabb mély levegővétellel – minden erőmet összesűrűsítve – megszólaltam: – Hahó! Ezúttal szépen csengett a hangom, mélyebben, mint amilyennek emlékeztem rá, s ezzel együtt sokkal erőteljesebben is. Legalábbis én így hallottam. – Itt vagyok! – kiáltottam. Szavaim visszaverődtek a koporsó éles csendjébe, felüdülés volt hallani a szorosan összekapcsolódott hangokat. 25

Úgy tűnt, tökéletesen működöm, mint emberi szervezet (eltekintve egy-két apróságtól, például a szívem össze-visszadobogásától vagy a légzéstől), csupán az jelentett problémát, hogy a föld mélyén feküdtem, és elképzelni se tudtam, hogy fogok kijutni. Nem kis erőfeszítésembe tellett, hogy legyőzzem az újra támadó pánikot – a sötétség és a koporsó hideg magánya megfertőzött, a félelem alattomosan kúszott felém, de nem adtam meg magam neki. Éreztem, hogy ki fogok jutni – ki kellett jutnom, ezt a reményt nem adhattam fel. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassam a koporsómat. Tömör volt és szilárd, pedig bíztam benne, hogy csoda történik, és egyszerűen átfut rajta a kezem. Hiú remény volt, végül is hiába voltam halott, a testem attól függetlenül még szilárdnak számított, legalábbis úgy tűnt, nem lettem illékony, sem áttetsző, mint egy kísértet. Ember voltam, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Tehát feleslegesen tapogattam a koporsót, semmivel sem jutottam előrébb. Ahhoz, hogy kijussak, talán többre lett volna szükség annál, minthogy varázslatos módon feltámadtam. Valahol a lelkem mélyén gonoszul keringett a gondolat, hogy mindez lehetetlen, képtelenség, de elűztem azzal, hogy itt vagyok, megtörtént, ez ellen pedig semmit sem tehetek. Nem akartam magyarázatokon töprengeni, mert tudtam, hogy nincs értelmes, logikus és kézzel fogható ötletem. Egyszerűen történt, ami történt, ezt el kellett fogadnom. Az ember, ha már szemben áll a lehetetlennel, más választás híján igen könnyedén elhiszi azt. Viszont hiába törtem a fejem, a kijutásomat tekintve tanácstalan maradtam. Mert az szép, hogy másokat meg tudok szállni, hogy bár meghaltam, mégis élek, hogy nem muszáj levegőt vennem és olykor 26

a szívem se dobog, de a testem tömör volt, s ugyanúgy létezett, mint bárki másé. A lelkem más téma, végeredményben nem volt megkötve – úgy hiszem, akármit képes lettem volna megszállni, de az irányítás akkor sem lehetett az enyém az idegen létformában, ráadásul azt sem tudtam ténylegesen meghatározni, hogy kibe költözzek. Pedig megfordult a fejemben, hogy meglepek valami szerencsétlen erre tévedőt, aztán pedig kiásatom magam vele, de az éjszaka közepén aligha járt volna erre bárki is. Úgyhogy feküdtem, és nem tettem semmit. Az abszolút mozdulatlanság tetszett, éreztem, hogy így minden erőmet képes vagyok megőrizni, ezért megdermedtem, akár, mintha tényleg halott lettem volna. – Az örökkévalóságig itt akarsz feküdni, vagy ki szándékszol végre jönni? A hang váratlanul csapott le rám, ha nem lettem volna egyébként is teljesen dermedt, hát most lefagytam volna. Aztán bizsergés futott rajtam végig. Pontosan olyan volt, mint mikor az ember érzi, hogy figyelik, de hátranézve nem lát semmit, csak a kihalt utcát, melyen faleveleket kerget a szél. – Nos? – Sürgetés ült a kérdés mélyén. Először nem tudtam megszólalni, illetve nem tudtam, kihez beszéljek. – A sírod felett állok, Marina, s nem szeretem, ha megváratnak – közölte türelmetlenül. Nem értettem, hogy válaszolhat a ki sem mondott gondolataimra – a borzongás erősödött. – Érezlek, mintha benned lennék, így ismerem a gondolataidat is. Gyere végre elő! – kérte lágyan. – Mégis hogyan? – tört ki belőlem kétségbeesetten a kérdés, 27

ezúttal hangosan. – Ne vegyél levegőt, várd meg, míg a szíved nem dobog, utána pedig egyszerűen tégy úgy, mint amikor megszállsz másokat – adta ki az utasítást az idegen. Kisebb sokk hatása alatt álltam, így nehezen ment, hogy ne vegyek levegőt – az emberi szokások nem múlhatnak el rögtön. Persze azt se tudtam, hogy másokat hogyan sikerült eddig megszállnom, így lehetetlennek éreztem, hogy azt tegyem, amit különös megmentőm mond. Az sem segített, hogy a vészterhes bizsergés a hátam közepén nem akart múlni. – Lazíts, nem akarok neked ártani. Nyugodj meg, nincs mitől félned. Egyszerűen csak gondolj arra, hogy kint akarsz lenni – közölte már-már unottan az ismeretlen. Persze nekem rögtön az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha ahelyett, hogy kijutnék, pont őt szállom meg… – Ez nem fordulhat elő, Marina, engem nem szállhatsz meg. A sokk kezdett elengedni a karmai közül, ekkor tűnt csak fel, hogy a hang mennyire bársonyos, mennyire kellemes, mintha csak azért csengene ennyire édesen, hogy megnyugtasson. – Gyere elő! – unszolt. A kíváncsiság legyűrte minden ellenérzésemet és félelmemet. Nem beszélve arról, hogy a koporsó egyre unalmasabbá vált. Tettem, amit tennem kellett. Nem vettem levegőt, így a szívem dobogása lassan észrevehetetlenné szelídült, aztán teljesen megszűnt. Akkor behunytam a szemem, és egyszerűen arra gondoltam, hogy kint akarok lenni. Különös érzés volt. Mintha a testem felbomlott volna, nem éreztem határokat, korlátokat, olyan voltam, mint a füst, amit 28

messzire visz a leglágyabb szellő is. – Nyisd ki a szemed! Bár a testemet nem érzékeltem, mégis szót fogadtam. Nem az izmaim mozogtak, hanem az akaratom diktálta, hogy felpattanjon a szemhéjam. Ahogy újra láttam, ismét éreztem a legapróbb porcikámat is. – Üdvözöllek az éjszakában, Marina. Csak egy pillanatig tétováztam, épphogy felfogtam a szabadságot, a hűvös, selymes éjszakát, s a kérdés akarva-akaratlanul élesen kibukott belőlem. – Ki vagy te? A férfi, aki előttem állt, úgy festett, mintha az előző évszázadból, vagy talán még inkább évezredből lépett volna elém. Fekete öltönyt viselt, mint a régi filmek komornyikjai, a bal kezében egyszerű sétapálcát tartott. Csak a kalap hiányzott a fejéről, így azonban láthattam lazán aláomló, vállig érő, őszre fakult haját. Egyenes, magabiztos tartása igazi, vérbeli arisztokratának mutatta őt, eltekintve a szemétől, melyben számomra hihetetlen mélység és valamiféle megmagyarázhatatlan erő uralkodott. – Az Angyal – felelte ő, erősen megnyomva a névelőt, mintha ő lenne az egyetlen, aki így nevezheti magát. Ahogy fürkészve néztem, egy pillanatra elhittem, hogy tényleg igazi angyal. A beszüremlő fényben kísértetiesen csillogott a bőre, az arcán pedig felragyogtak a nemességet rejtő vonások. Nem evilági lénynek tűnt, hanem valami többnek, valami másnak. – Gyere, kikísérlek. – Miért? – Nem maradhatsz itt, a temető a halottaknak való, te pedig nem vagy az, el kell hát menned – felelte komoran. 29

Ha nem vagyok halott, akkor mégis miért temettek el? – merült fel bennem, de a kétségeimnek nem akartam hangot adni. Őt azonban nem lehetett átverni, a lelkem legmélyébe látott, hiába próbáltam elrejteni előle önmagam. – Mint látod, már nem vagy a koporsóban. Nem azt mondom, hogy ténylegesen élsz, de halott sem vagy. A kettő közötti határvonalon állsz, ezért is kell menned. – Vértelen, fakó ajkát szorosan összepréselte, így adva nyomatékot hideg, közönyös szavainak. – De hát hová, Angyal? – fakadtam ki. Hangomból tisztán kicsendült a tehetetlenség. – Ahová csak akarsz, az már nem tartozik rám – vonta meg a vállát, majd belém karolt, s a sétapálcájával előre intett, mintegy felszólítva az indulásra. Próbáltam magam megmakacsolni, de a karja határozottan tartott, így amikor ő lépett, én sem tehettem mást. A temető fái fölénk hajolva szelíden susogtak, zizegtek, a szél játszott velük, a szél zenélt, így pergetve esőcseppeket a nyakunkba. Egy-egy falevelet is felkapott, csak azért, hogy pár méterrel arrébb leejtse. A szél hűtlen szerető, nála minden csak pillanatokig számít, aztán megy is tovább, mintha nem hagyna maga mögött semmilyen változást. A pocsolyák víg fodrokban tükrözték az égen vonuló szürkés felhőket. A temetőben szurkos sötét uralkodott, én mégis jól láttam minden megkopott sírkövet, a fekete betűk árnyas vonulatát, még a neveket és a dátumokat is el tudtam olvasni. A látásom meglepő módon élesedett. Angyal keskeny ösvényeken vezetett végig, a karomat egy pillanatra sem engedte el, szorosan tartott, nem egyszer ő mentett 30

meg attól, hogy elessek egy-egy gödörben. Lépteink alatt csuszamlós volt a sártól ragacsos föld, óvatosan tettem előre a lábam, bár arra esélyem sem volt, hogy igazán lassan és megfontoltan haladjak. Úgy tűnt, vezetőm mindennél jobban ismeri a temetőt, pontosan tudta, hova lépjen, hogy kikerülje a mélyedéseket vagy a köveket, ezért hát gyors ütemet diktált. – Itt volnánk – torpant meg hirtelen, engem is megállásra késztetve. – Ott, a falon repedések futnak, látod? Könnyedén felmászhatsz rajta, s már kint is vagy. – Te… nem jössz tovább? Akárhogy meresztettem a szemem, az említett fal még elég messze volt ahhoz, hogy útközben eleshessek párszor. – Nem, itt fekszik az utolsó sírkő, ennél tovább nem mehetek. – De hát miért? – faggatóztam, nem igazán akaródzott tovább mennem. Egyedül… – Nem tartozik rád. Menj! – utasított közönyösen. – De… – Ég veled, a sötétség vegyen pártfogásába – mondta, aztán elengedett. Pár lépést hátrált, ünnepélyesen meghajolt, majd megfordult, és visszaindult az öreg sírkövek közé. Hiába néztem utána, nem fordult felém, nem ellenőrizte, hogy elhagyom-e a temetőt. – Nincs rá szükségem, ez az én birodalmam. Ha maradsz, tudni fogom. Most már tényleg ideje indulnod. A hangjára összerezzentem. Mint ahogy a koporsóban, úgy most sem voltam benne biztos, hogy pontosan honnan hallottam. Lehet, hogy csak a fejemben szólt, de az is lehet, hogy minden irányból egyszerre sodorta felém a szél. 31

Még egy pillanatig figyeltem, ahogy végleg eltűnik a tekintetem elől, aztán vállat vontam és a fal felé indultam. Megfordult a fejemben, hogy talán mégis jobb helyen lennék a koporsómban (előbb-utóbb csak meghalnék – gondoltam igen derűlátón), de mert nem tudtam, hogyan mehetnék vissza, mégis továbbléptem. Először megrémített a fal szikár magassága, de ahogy közelebb értem, megláttam a repedéseket, melyek tökéletes kapaszkodót jelenthettek számomra. Ekkor jutott először eszembe, hogy megvizsgáljam, mi van rajtam, hiszen nem lehet akármiben falat mászni. Természetesen szoknyában temettek, de az már meglepett, hogy a kedvenc, fekete szaténszoknyám van rajtam, és egy egyszerű, oldalt fűzős felsőm. Nem vártam volna anyámtól, hogy így temettet el, sose szerette rajtam ezeket az általa „lázadónak” bélyegzett ruhákat, mindig arra vágyott, hogy elegánsan öltözködjek, úgy, ahogy megfelel a társadalmi elvárásoknak. Megdöbbentett és meghatott, hogy mégis ezeket választotta, nem beszélve arról, hogy mennyit veszekedtünk a szoknya miatt – akkor varrattam, mikor egy báli ruhát kellett volna csináltatnom egy fogadásra. Ami a legmeglepőbb volt, hogy anyám a hosszú szárú, fekete cipőmet adta rám, szerencsére nem tűsarkút (ő úgy gondolta, fiatal hölgyeknek csakis az lehet előnyös, hiszen több előnye között még a tartáson is javít), hanem lapos talpút. Így igazán nem okozott gondot, hogy felkapaszkodjak a fal peremére, bár azt hittem, nehezebb lesz, mégis szinte három mozdulatból már fentről tekintettem le a városra. A temető egy dombon állt, a város szélén, a falról pont egy forgalmasabb útra láttam. A kései idő ellenére elég sok autó haladt rajta, a zajuk förtelmesnek tűnt most, hogy minden élénkebben 32

érintett. Máskor sem szerettem a tömeget, a forgalmas utcákat, de ez egészen újszerű (s cseppet sem kellemes) élmény volt. Az autók zúgásán túl meghallottam a léptek zaját, kivehetetlen szavak futottak felém, és az egész város úgy lüktetett, mint egy kalitkába zárt madárka szapora szívverése. Be kellett hunynom a szemem, hogy le ne szédüljek a falról, túl sok volt ez a hangáradat nekem, elmosott, mint a gyerekek által épített homokvárat egy nagyobb hullám. Nagy levegőt kellett vennem, hogy képes legyek újra kinyitni a szemem. Csak ekkor fedeztem fel, hogy mennyire szép a város. Az eső a csatornákba mosta a szemetet, láttam, ahogy a betonról párolog a víz, a finom szemcsék az emberek számára láthatatlanul omlottak szét a levegőben, én viszont láttam, ahogy csillog… Csillogott a levegő, a házak, az utcák, az autók által felvert pocsolyák… Gyönyörű volt. Bár a fal több méter magasan zárta közre a temetőt, egy könnyed mozdulattal mégis sikerült leugranom róla. Vonzott a ragyogás, a város élettel teli lüktetése. Puhán érkeztem a földre, még az én új hallásommal is csak egy egészen halvány kis dobbanást hallottam. Úgy éreztem magam, mintha macskává változtam volna. Alig léptem párat, amikor megfordult a szél. Nem számítottam rá, a város felől jövő új illatok letaglóztak, meg kellett állnom. A temetőben ázott falevelek kesernyés illata uralkodott, megszínezve az elmúlással és a fájdalommal, a városi illatok viszont számomra már-már daloltak az élettől, csordultig voltak mindenféle zamattal és érzéssel. Ezek után elképzelni se tudtam, hogy ne lélegezzek (pedig megtehettem volna, de ahogy Angyal is mondta, nem tartoztam a halottak közé, tehát mint élőnek, igenis lélegeznem kellett). Többet 33

és még többet akartam, ezért rátértem a főútra, hogy aztán a város központjába juthassak. Hamarabb beértem, mint gondoltam, fáradtságot vagy kimerültséget, esetleg légszomjat (pedig igen gyorsan lépkedtem) egyáltalán nem éreztem. Még nem voltam egészen a központban, az utcák ismeretlenül húzódtak előttem, életemben sosem jártam erre. Bár itt, ebben a városban születtem, a titkait mégsem ismertem. A szüleim gyerekként sehová sem engedtek egyedül, mikor pedig idősebb lettem, egy távoli, vidéki lányiskolába száműztek, így esélyem sem volt igazi, kalandokkal teli felfedező utakra. Az egész városból nem ismertem többet az elit negyedeknél, a divatos áruházaknál és a központnál. A saját otthonom idegenként köszöntött engem. Épp egy sikátorba fordultam be, mikor egy új illatot éreztem. Új és elbűvölő illatot. Soha, egész életemben, egyetlen illat sem keltette még fel így a kíváncsiságomat. Vágytam rá, hogy minden lehetséges módon érezzem, hogy az enyém legyen, akartam ezt az illatot, akartam, jobban, mint ahogy egy haldokló vágyhat az egész életét megbocsátó, feloldozó szóra. Behunytam a szemem, és amennyire mélyen csak tudtam, beleszívtam a levegőbe. Közel volt a forrás, éreztem. Képtelenül a gondolkodásra nem koncentráltam másra, csak az elsöprő vágyra, ami mindenemet átjárta. Az illat megrészegített. Benne volt minden, amit valaha az életről gondoltam, a sok félelem, keserűség, az öröm, a boldogság… Titokzatosság és az ismeretlen csábítása, végtelen lehetőségek és az örökké ígérete, s még mennyi, de mennyi érzelem. Nem értettem, hogy miként birtokolhat valami vagy valaki ennyire magával ragadó, ennyire teljes illatot. Kellett nekem. 34

Összehúztam magam, nem vettem levegőt, és mikor már a szívem sem dobogott, elindultam. A lépteim könnyűek és ruganyosak voltak, hangtalanul surrantam előre. Az érzékeim megélesedtek, nem kellett pislognom, nem kellett lélegeznem, az illat csábított, éreztem a bőrömmel – kacéran simogatott, és vonzott magához. Tudtam, hogy ő is akar engem, csak engem és senki mást. A vágyam, hogy az enyém legyen, egyaránt volt az övé is. Mikor elértem, beleremegtem. A levegő sűrűn tört utat a tüdőmbe, majd sóhajtásommal együtt visszaáramlott az éjszakába. Az illat előttem volt, felajánlotta magát. Nem volt elég, hogy érezhettem – pedig körbeölelt, rám fonta magát –, többet akartam belőle. Ízlelni akartam, ízlelni és magamba olvasztani. Lehajoltam, s a szám már tele is volt az élet illatával, ízével, érintésével. Selymes volt és lágy, könnyű, delejes mámor. Betöltött, és uralkodott rajtam. Nem lehetett az enyém, míg el nem tűnt a világból, míg hozzám nem tartozott mindenestül. Míg olyan nem lett, mint én. Ittam az illatot, sűrű volt és meleg, minden korty egy szívdobbanás, szapora, kétségbeesett dobbanások. Az illat és az íz már bennem lüktetett, mindkettő a részemmé vált. Nem értettem, mit teszek éppen, egészen addig nem, míg elmém falára fel nem festették magukat az idegen képek, míg az idegen hangfoszlányok fel nem csendültek a fejemben, míg nem lettem pillanatokra valaki mássá. Már késő volt felfogni, hogy mit teszek, nem is akartam elhinni, egyszerűen nem értettem. Nem voltam a magam ura, a gondolataim nem az enyémek voltak, mégsem fogom őket soha elfelejteni, de felidézni se vagyok képes a szavakat. Nem, mert az a fájdalom 35

folyton éget belülről, egy állandó apró szúrás valahol a lelkem legmélyén. Egy haldokló utolsó gondolatai. Visszhangot vert bennem minden szó, hosszú percek (vagy talán csak tétova pillanatok?) végtelen kínja. Éreztem a fájdalmat a nyakamban, a tüdőmben, a szívemben, szorított és égetett, mégis mintha jéghideg kristálypengék szaggattak volna egészen apró darabokra. S ez semmi volt ahhoz képest, amit az az idegen lélek érzett. Kétségbeesés egy elveszett életért, fájdalom a történtek miatt, aztán az emlékek fojtogató áradata, egy emberi élet összes emléke, összes érzése egyetlen pillanatba zárva. A halál nem szép és nem felemelő, ugyanakkor mégis maga a megváltás. Áldozatomnak legalábbis az volt. Nem tudtam megállni, nem tudtam abbahagyni, én voltam a gyilkosa, egy kegyetlen, őrült és szívtelen gyilkos. De egyszerre voltam az áldozat is, hiszen meghaltam én magam is az idegen által. Éreztem, gondoltam és láttam mindent, amit ő, egészen az utolsó szívdobbanásáig. Vagy… talán csak addig, míg a szíve utolsót dobbant. Az utolsó szívdobbanás – talán minden kép, hang, érzés és emlék csak ennyi volt, hiszen az idő abban a pillanatban maga volt a végtelen. Nem tudom, meddig tartott, míg feleszméltem. Hiszen ezúttal is a halálból tértem vissza, ezúttal is feltámadtam. Most azonban már ráébredtem, mi vagyok. A fejemben csak egyetlen szó dübörgött kongva, oly erősen, mint az elvett élettől megrészegült szívem dobbanásai. Vámpír…

36

4. fejezet: Jeltelen sír A karomban tartottam a szerencsétlen férfit, akit megöltem, akinek a vérét vettem, pusztán azért, mert akartam. A saját szeszélyeim által vezetve gyilkoltam, bele se gondoltam, úgy tettem meg. Hogy lehet így, minden részvét nélkül ölni, mégis hogyan? Kábán ringattam a holttestet, feje az ölemben pihent, kezemmel koszos, ragacsos haját simogattam. Meredten bámultam az arcot, az idegen, beesett arcot, melynek mégis ismertem minden szegletét, hiszen meghaltam vele együtt, meghaltam, mikor ő meghalt, s akkor is, mikor átéltem az életét és annak elvesztését. Nem bírtam elviselni ennyi halált egyszerre. Azt hiszem, ezért maradtam ott, remegve, ringva, szörnyülködve saját kegyetlenségemen, mégsem fogva fel azt. Mert ha felfogtam volna, nem mérgezem áldozatom holttestét a jelenlétemmel. Nem, akkor magára hagytam volna, hogy ne én legyek az, aki holtából visszahívja. Elég bátor voltam ahhoz, hogy öljek, de ahhoz már nem, hogy ugyanúgy továbbálljak, holott ennyi tisztelettel tartoztam volna neki. Én okoztam a halálát, s jelenlétemmel megbecstelenítettem mindazt, ami lelke távoztával hátramaradt belőle. Nem volt jogom mellette lenni és gyászolni őt. Nem voltam rá méltó. Hátamat a koszos téglafalnak támasztottam, s csak bámultam magam elé. A házak lyukakkal szabdalt ereszeiről szaporán csöpögött a víz, kis patakokban csilingelve áramlott a csatornákba. A vágy múltával megéreztem az átható bűzt, az emberek fáradt kipárolgását, az éhezés és a nélkülözés életunt gőzét. Ezeket nem moshatta el az eső, mint az utcáról a koszt és a port. Ezek a házak 37

falaiba ivódtak, minden téglában ott lüktettek, ők néztek vissza rám a megrepedt, néhol betört, fekete ablakokból. Lidérces rémálomnak tűnt, hogy az éjszaka sötétjében egy sikátor mélyén ringatom kábultan azt az embert, akinek vére immár az én szívemet sarkallja mozgásra, mert a vér okozhatta, hogy bár nem vettem levegőt, a szívem mégis dobogott. Nem egészen értettem, hogy ez hogyan lehetséges, de nem is akartam rajta gondolkodni, mert féltem, hogy túlzottan megundorodom magamtól. Rátudtam, hogy a koporsóban átélt fájdalmaknak köszönhető minden, s a testem így alakult át. Ezért alakult át. Hogy másokon élősködhessek, hogy azok képezzék a táplálékomat, akik közé halálom előtt tartoztam. Megingattam a fejem, mert nem akartam mindezt elfogadni. A férfira néztem, hátha tévedés az egész, hátha mégis életben van, de a szeme üresen meredt rám, üresen, mégis tele váddal, tele kérdésekkel, tele mérhetetlen fájdalommal. Talán csak a saját érzéseimet láttam tükröződni, talán… – Mit keresel te itt? A kérdés olyan váratlanul és hirtelen ért, hogy riadtan megugrottam, mint a rosszaságon kapott gyermek, vagy mint a titkos szerelmesek, ha ajtó nyílik. – Én… – kezdtem volna, de a hangom elfulladt, a torkom összeszorult, a mellkasom behorpadt, mintha mázsás súlyt dobtak volna rá. Nem tudtam, mit keresek itt. Hiszen egy koporsóban kellett volna nyugodnom. Miért élek hát mégis? – El kell innen menned, nem maradhatsz ebben a városban. A sikátor szélén állt, a fény a háta mögül érkezett, sötét árnnyá torzítva alakját és arcát. Nem tudtam, ki ő. – Miért? – A hangom gyengén, erőtlenül csengett, az övé ezzel 38

szemben szikár és erős volt, olyan, ami még áthatolna a legnagyobb szélorkánon, a legnagyobb zsibongó embertömegen is. Nem felelt, egy szempillantás, aztán már el is tűnt. Az utca sárgás fénye újra szabadon ömlött be a sikátor száján. – Várj! – kiáltottam utána, feleslegesen. Ha hallotta is a hangom, nem tért vissza. Ölemben a férfival újra egyedül voltam, egyedül és elveszetten, szörnyű tettem minden súlyával a szívemen. A fájdalom kérődzve tört elő, hullámokban öntött el, remegett a vállam, levegőt sehogy se tudtam a tüdőmbe préselni. Aztán sírni kezdtem. Az ereszekről csöpögő koszos víztől mocskos arcomat barázdákra szántották könnyeim. Szánalmas voltam. Nem csak azért, amit tettem, hanem azért, mert magamat sirattam, a saját nyomorúságom, s nem azt, amit elkövettem, nem azt a szerencsétlent, aki rosszkor volt rossz helyen. Pedig csak az eső elől akart elbújni, remélve, hogy egy útszéli szemetesben talál valami ételmaradékot, esetleg alkoholt, amivel tompíthatná lelke sajgását… De bármi is történt vele, mégsem kívánta, soha, egyetlen pillanatra sem a halált, a remény a szívében lüktetett, mikor megtámadtam, ő hitt egy új életben, hitt abban, hogy helyrehozhatja mindazt, amit elrontott. Én azonban elvettem tőle mindent. A reményt, a hitet… az életet. A könnyeim marták az arcom, ahogy egyre szaporábban, megállíthatatlanul csak jöttek és jöttek. Államról a férfira potyogtak, s először nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy az áldozatom eddig piszkos arca miért ölt most vörös színt. A szememhez kaptam, majd hófehér kezemre néztem – vörös volt. A vér élettől duzzadó, szikrázó vöröse. Még a sötétben is hívogatón csillogott. 39

Eltaszítottam magamtól a hideg testet, felpattantam, majd a sikátor széléhez rohantam, ahol a ház eresze elengedte az addig összegyűjtött, lágyan terelt vizet, és hagytam, hogy az égből jött feloldozás elmossa arcomról a vért, így tisztítva meg engem szörnyű tettem nyomaitól. Az esővíz hideg volt, bársonyosan simította végig a bőrömet, eláztatta a ruhámat, egészen beterített. Nem bántam. Akartam a hideget, akartam, hogy amit a testemen érzek, az olyan legyen, mint ami a lelkembe is befészkelte magát. Sokáig nem mozdultam. Ahogy behunyt szememre ömlött a víz, megszűnt a folytonos lüktetés, mely feltárta a világ másik, ismeretlen arcát, tompultak a szagok, az erőteljes és még mindig csábító illatok, enyhült a bűntudatom hangja, s az élet dallamai helyett csak a víz megnyugtató, cserfes csobogása létezett. Lopott pillanatokra úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. Mintha nem öltem volna. Mintha nem lennék másokon élősködő gyilkos. Mikor úgy éreztem, már képes vagyok gondolkodni, elléptem a vízsugár alól. Egy hirtelen jött hűvös fuvallat mellbe vágott, még inkább rám simította elázott ruháim. Nem törődtem vele, mert ez a hideg volt az, ami megtartott önmagamban, ami segített, hogy képes legyek arra, amit elhatároztam. Lassan visszalépkedtem a férfihoz. Kizártam magamból mindent, amit éreztem: az új illatokat, hangokat, mindazt, amit korábban sosem láthattam. Nem akartam, hogy ezek az új képességek a hatalmukba kerítsenek, hogy elvonják a figyelmem, használni akartam őket, de csak azért, hogy segítsenek az elhatározásomban. Lehajoltam a férfi testéhez, és a hátamra emeltem. Nem számítottam rá, hogy ennyire könnyű lesz, mégis, mintha a vállamon nem nyugodott volna nagyobb súly egy vékony, őszi kabátnál. 40

Sajnáltam, mert szerettem volna, ha valami, akár a férfi súlya, emlékeztetett arra, amit elkövettem. Nem akartam elfeledni, semmissé tenni, mert rádöbbentem, hogy csakis ez az emlék menthet meg engem attól, amivé váltam, csakis akkor kerülhetem el azt, hogy újra öljek, ha ezt az elsőt gondosan megőrzöm a szívemben, ha nem rejtem el önmagam elől szörnyű, kíméletlen tettem. A város sötétebb részein haladtam, szerencsére az éjszaka kellős közepén a kisebb utcákon nem sokan jártak, csupán a forgalmasabb utakat kellett elkerülnöm, és bár nem ismertem a város ezen részét, a hallásomra támaszkodva mégis könnyedén elkerülhettem az embereket. Árnyak ölelésében és falak tövében haladtam, lépteimet a szél bágyadt mosolya kísérte. Hamar elértem a temetőt, igazából fel sem tűnt az út, pedig élőként ekkora távolságokat ritkán tettem meg gyalog. A gondolataim vadul kavarogtak közben, mégis próbáltam rendszerbe állítani őket, így zárva ki mindazt, ami feleslegesnek bizonyult. Egyetlen dologra koncentráltam, arra, amiért visszatértem a temetőbe. Töréseket kerestem a falon, repedéseket, melyeken megkapaszkodhatnék. Kicsit tartottam attól, hogy a férfi tetemével a hátamon fel tudok-e mászni majd a falra, de egy nemrégiben kivágott fa vaskos gyökere a segítségemre sietett. Felléptem rá, majd elrúgtam magam – olyan magasra ugrottam, amilyenre csak bírtam. Imbolyogva kerestem az egyensúlyomat a fal tetején. Olyan hirtelen érkeztem, hogy egy pillanatra meginogtam, a férfi teteme is előrébb csúszott, csak nehezen tudtam megtartani. Ahogy végre újra biztosan álltam, döbbentem pillantottam hátra – nem akartam elhinni, hogy tényleg képes voltam ekkorát ugrani. 41

Emberként ezt biztosan nem tudtam volna megtenni. Ahogy ez eszembe jutott, fájdalmasan megsajdult a szívem. Már nem vagyok ember – tudtam és éreztem. Megdöbbentő volt az erő, ami bennem talált otthonra, és amit a legfurcsábbnak találtam, hogy hiába kerestem, nem leltem a határokat. Egyszerűen tudtam, hogy bármire képes lennék, amit csak kigondolok. Elrugaszkodtam hát a falról, s oly puhán, kecsesen landoltam a temető füvén, mintha nem lennék több egy kósza árnyéknál. – Miért jöttél vissza? – csattant hidegen Angyal hangja. Számítottam rá, de nem ennyire gyorsan. Azt hittem, több időm lesz, míg rám bukkan. – Én… – El kell menned, ostoba lány, itt nem maradhatsz – vágott a szavamba. – Várj, Angyal… – Nincs mire várnom. Fenyegetően állt az utolsó sírnál, hangja keményen szelte át az átázott levegőt. – Temetni jöttem – mondtam, összeszedve minden bátorságom. Éreztem, hogy meghökken, bár nem mozdult, talán csak egy hajszálnyit, mégis, én látni véltem, ahogyan a válla megemelkedik. – Ugyan kit, gyermek? – Őt – feleltem, gyengéden a fűre fektetve a férfit. – Ki ő? – kérdezte gyanakvással telve. A szeme komoran összeszűkült, ahogyan méregetett. – A… az áldozatom. Nehezemre esett kimondani, de meg kellett tennem. Akartam, hogy lássa, milyen szörnyeteg vagyok. 42

Egy pillanatig még fürkészett, majd motyogva megfordult. Hangját a szél sodorta felém. – Változnak az idők, roppant módon változnak… – Hova mész? – kiáltottam utána. Magam sem tudtam, miért, de szerettem volna, ha áldását adja az elhantolásra. – Hozok neked ásót – felelte félrebillentett fejjel. – Gondolom, az nem árthat – fűzte még hozzá, mintegy csak magának, én azonban biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, hogy hallottam a szavait. A férfi teste mellett guggoltam, míg Angyal vissza nem tért. Nem tartott sokáig, a szél épp csak megfordult, amikor megállt az utolsó sírkőnél. – Gyere – mondta, de nem jött közelebb. Újra a hátamra kaptam terhemet, majd elindultam felé. Mikor mellé értem, jól megnézett magának, aztán szó nélkül bevezetett a sírok közé. Egy öreg fa mellett állt meg, éreztem a fa kérgében a múltat, a sok harcot, amit a természet elemei ellen vívott, hogy életben maradhasson. – Itt megfelel? – Igen, tökéletes. A kezembe nyomta az egyik ásót, majd hozzálátott a munkához. Lefektettem a holttestet, és én is követtem a példáját. Némán dolgoztunk, egyikünk sem érezte szükségét, hogy megzavarja az éjszaka békéjét. Mélyebb gödröt ástunk, mint amilyenbe a koporsókat leeresztik. Titokzatos megmentőm és segítőm úgy tűnt, nem szeretné, ha kiderülne ez a temetés. Nem szóltam egy szót sem, vártam, hogy ő nyilvánítsa befejezettnek a munkát. – Rendben, elég lesz – mondta nemsokára. 43

Mindketten félretettük az ásót, aztán ő diszkréten elfordult, míg én megemeltem a férfit. A gödör felett megálltam, mégsem dobhattam csak úgy bele, valahogy le kellett ereszteni, ennyi tisztelettel tartoztam neki. – Segítenél? – fordultam Angyal felé. Mordult egyet, majd felém lépett. Megfogta a férfi lábát, én a kezénél tartottam, aztán leengedtük, ameddig csak tudtuk, ott azonban nem volt más választásunk, mint elengedni. Nagyot puffant – legalábbis új hallásommal nekem szörnyűnek hatott. Egy pillanatra megálltam a sír felett, aztán az ásóhoz léptem és konok hallgatással újra dolgozni kezdtem. Nem éreztem méltónak magam arra, hogy akár hosszú, akár rövid beszédet rögtönözzek, Angyalt pedig nem akaródzott megkérnem. De talán jobb is volt így: némán tisztelegni a halott előtt. Túl hamar készen lettünk. A sír ott feküdt a lábunk előtt, jeltelenül, észrevehetetlenül. Kettőnkön kívül nem tudta senki, hogy itt egy ember nyugszik. Reméltem, hogy zsibbadt fáradtságot fogok érezni, ehelyett azonban csak üres és elhagyatott voltam. Még nagyobb súllyal nehezedett rám a tettem, de a részleteket elűztem magamtól. Még nem voltam készen arra, hogy emlékezzek és szembenézzek a történtekkel, még egy kicsit hinni akartam abban, hogy ember vagyok – persze hiába. Tudtam ezt, mert ahogy a földhalmot néztem magam előtt, a földet, mely áldozatomat befogadta, engem azonban kitaszított, a lelkem és a testem minden rezdülésével éreztem, hogy már nem vagyok ember, s nem is láttam esélyt arra, hogy még egyszer – akár csak egy pillanatra – az lehessek. Átnyújtottam az ásót Angyalnak, hálásan biccentettem, majd 44

mikor elindultam volna, ijesztő gondolatom támadt. – Angyal, ugye belőle – mutattam a sírra – nem lesz… az, ami belőlem? – Nagyot nyeltem, de még úgyse tudtam megnevezni azt, amivé váltam, viszont a félelem, hogy fertőző vagyok, örvényként támadt a lelkemben. – Nem – felelte tömören, miután behunyta a szemét. – Nem érzem őt. Már nincs velünk, elment. Ennyi elég volt, bíztam benne. Egy pillanatra kérdések özönlöttek el, de tudtam, hogy Angyal nem felelne nekem. Azt hiszem, igazából nem is akartam most válaszokat – még nem álltam rá készen. Még egyszer biccentettem, aztán köszönés nélkül megfordultam. – Hova mész most? – állított meg a hangja. – Nem tudom – vontam meg a vállam visszafordulva. – Közeledik a hajnal. Nem feleltem, csak újra megemeltem a vállam. A közöny elborított. – Nyugovóra kell térned. – Már miért kellene? – kérdeztem fáradtan. – Tudod, mi vagy, nem? – húzta össze a szemöldökét. – Igen – bólintottam, s a mozdulattal egyszerre hirtelen megértettem, hogy mire akar utalni. A mítoszok szerint a vámpírokat elporlasztja a Nap fénye. – Nekem… árthat a Nap? Nem felelt, tekintetét az enyémbe fúrta, majd halkan megszólalt: – Gyere, itt maradhatsz a temetőben. Ha lenyugodott a Nap, érted jövök majd – mondta, aztán elindult. Először tétováztam, vajon mit tehetne velem a fény? Megkínozna, elgyötörne? Nem voltam benne biztos, hogy ezt bánnám. Még magamnak se vallottam be, de szerettem volna szenvedni, bűnhődni 45

azért, amit tettem. – Azzal rajta már nem segítesz és magadon sem. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy így kell élned. Nem fordult vissza, a hangját pusztán a szél sodorta felém. Bár eddig egyszer sem zavart, hogy Angyal a fejembe lát, most mégsem esett jól. Tudtam, hogy nem fog itt hagyni, tudtam, hogy nem enged át a Napnak. Követtem, igazából azért is, mert a szívem vadul dübörgött a gondolatra, hogy esetleg véget vethetnék ennek az elkorcsosult létnek, éreztem, hogy a lelkem mélyén nem akarom elveszteni mindazt, amit még csak most kezdtem felfedezni. Önzőségem megszólalt bennem: kellett nekem ez az új világ, kellett nekem az élet. Akartam mindenestül. De nem bármi áron. Angyal újra bevezetett a sírok közé, egészen a temető legelhagyatottabb, legrégibb részébe, ahol a sírköveket benőtte a borostyán, ahol a nevek már lekoptak, ahová rajtunk kívül talán már senki se merészkedett volna be, főleg nem éjszaka. Egy kisebb, kovácsoltvas kerítéssel elhatárolt előkertben megbújó kripta előtt álltunk meg. A borostyán sűrűn futott a földön. – A kapu és a kripta ajtaja nyitva. Hozok takarót, várj meg itt – szólalt meg Angyal, aztán válaszra sem várva elindult. Kinyitottam a kis kaput, nyikorgás mart az éjszakába, majd leültem a koszos, repedezett kőlépcsőre. Néztem a temetőt, közben pedig élveztem, hogy meg tudom tenni, hogy csak az engem körülvevő világra koncentráljak, arra pedig véletlenül se, ami bennem háborog. Angyal megint hamarabb visszatért, mint ahogy vártam volna. A karján kockás takaró, a kezében párna. Úgy állt meg előttem, mintha csak pincér lenne, aki egy nem éppen kedvenc vendégének hozta a 46

rendelt italt. – Tessék – tartotta felém. – Köszönöm – mondtam, ahogy átvettem őket. – Miért teszed ezt értem? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve. – Magam sem tudom – felelte közönyösen. – Míg érted nem jövök, ne nyisd ki az ajtót, résnyire se… – De… – Az ablakok – vágott közbe igen hangsúlyosan – csak díszként szolgálnak, kívülről. Bent ebből semmit sem fogsz érzékelni. – Akkor nem kell sírba szállnom vagy ilyesmi? – Nem, nem kell. Este jövök, addig bírd itt ki. Bólintásomra megfordult, majd minden további nélkül elindult. Alig tett meg pár lépést, amikor utána szóltam. – Nem maradsz velem? – Remény és várakozás csendült ki a hangomból, ő is érezhette, mert megállt. – Nem. Szerettem volna megkérdezni, hogy mégis miért, de túl gyorsan eltűnt a sírkövek között. Pedig tudtam, hogy ő bármire válaszolhatna, ha akarna – nem értettem, miért nem teszi, nem értettem, miért nem segít. Milyen szabályok vagy törvények kötik? Nagy sóhajtás kíséretében léptem be a kriptába. Ahogy bezártam magam mögött az ajtót, a sötétség körém fonta magát, átölelt, aztán bekebelezett. Egy leheletnyi fény sem törhetett magának utat, így nem sokat láttam. A teljes sötétség engem is legyőzött, hiába lettek kifinomultabbak az érzékeim. Nem törődtem sokat azzal, hogy helyet keressek magamnak, ledobtam a párnát és a takarót, majd egyszerűen lefeküdtem. Amikor behunytam a szemem, megrémültem, hogy már nem vagyok képes az 47

alvásra, hogy esetleg itt kell lennem egész nap, összezárva a gondolataimmal, a kérdéseimmel és az oly fájó emlékeimmel. A pánik egy pillanatra elhatalmasodott rajtam, aztán azonban kellemes zsibbadtságot éreztem, ami pihentető és megnyugtató volt. Nem álmodtam és nem is aludtam igazán. De nem gyötörtek a gondolataim vagy az érzéseim sem, tökéletesen üresnek éreztem magam. Könnyedén lebegtem, mintha a testem megszűnt volna, mintha eggyé váltam volna magával a világgal. Az élet összezsugorodott, az érzések és a gondolatok elhaltak, nem volt más, csak a végtelen és az örökké, a semmi és a soha egyetlen tiszta, megdermedt pillanatban.

48

5. fejezet: A másik Friss, kipihent és roppant elégedett voltam, amikor végül kinyitottam a szemem. Először fel sem fogtam, hol vagyok, mintha egy nagyon zavaros, mégis túl valósághű álomból riadnék fel. Aztán a sötétség delejes ringatása visszacsempészte az emlékeimet. Minden felvillant bennem, ami történt: a temetésem, az újjászületésem, Angyal… és az első gyilkosságom. Felültem, és megpróbáltam eltorlaszolni a rám törő félelmet, a kérdéseket, az önvádat és a bűntudatot. Nem ment könnyen, de kiterjesztve az érzékeimet sikerült másra összpontosítanom a figyelmem, amit azonban így felfedeztem az több volt minden hangnál, mint amit eddig valaha is hallhattam. A vágy és a csábítás hangja volt, ígéret mindenre, amit csak kívánhattam, a legszebb, a legtökéletesebb, a legtisztább hang. Édesen hívott, csalogatott. Nem törődve semmivel felálltam, és a sötétben tapogatózva az ajtót kerestem. Már majdnem kitártam, amikor felvillant bennem egy üveges szempár, amint vádlón rám mered. A jeltelen sírba temetett férfi üres tekintete. Megálltam. Egyszer már hagytam, hogy az ösztöneim legyőzzenek, bármilyen nehéz is volt, most éreztem, hogy nem engedhetem. Pedig a hívás erősebben zengett nálam, legyűrt, nem hagyta, hogy visszalépjek. Feloldozást és örök békét ígért. Nem mozdultam. A szívem ki akart szakadni, hogy eggyé váljon a hanggal, részegülten, megvadulva dobogott, egyre szabálytalanabbul és egyre gyorsabban. – Tarts ki! – Angyal hangja valamelyest magamhoz térített, igaz, 49

csupán annyira, hogy felfogjam, tényleg nem mehetek tovább, nem lökhetem ki az ajtót, és nem léphetek a szabad ég alá. Pedig vágytam rá, a hang maga volt a kísértés, a vonzás. Úgy hívott, úgy akart engem, mint ahogy én múlt éjszaka az áldozatomat. A vágy ugyanolyan erős volt. Múltak a percek. Küzdöttem magammal, fájt, hogy nem mozdulok, hogy erőszakkal tartom meg minden izmom. Sosem voltam ennyire tudatában annak, hogy valami az enyém, mégis csupán a része vagyok, még akkor sem, mikor fájdalmak közepette visszatértem a testembe. Nem pislogtam, a szemem végig nyitva volt, tekintetem átható sötétségbe merült. Aztán elmúlt. Olyan hirtelen lett vége, mint amilyen hirtelen rám tört. Pár pillanatig még dermedt maradtam, majd nagyon nehezen, de megmozdultam. Élesen sajdult meg a karom és a lábam, nem csodálkoztam rajta, hiszen ki tudja, mennyi ideig kellett minden erőmmel visszatartanom magam a legkisebb rezdüléstől is. – Jöhetsz – közölte Angyal, s a biztonság kedvéért kitárta az ajtót. – Mi volt ez? – kérdeztem feszültségtől remegő, vékony hangon. – A hívás – felelte Angyal. – El kell menned. – Minden átmenet nélkül, ugyanolyan hangon mondta ezt is. Nem értettem, hogy ha egyszer segített, miért nem segít most is. Miért nem válaszol? – Kérlek – néztem rá esdekelve. Fürkésző pillantást vetett rám, majd megingatta a fejét. – Fiatalság… – motyogta. – Nem bánom, mire szeretnél választ kapni? – Miért küldesz el? – mondtam ki az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem. – Ez egy temető. Te élsz. 50

– De nem teljesen. – Nem vagy halott – jelentette ki. – A temető veszélyes hely az olyanok számára, mint amilyen te is vagy. A sötétség magának követelt téged, erőszakkal elszakított a földtől. Nem a föld vetett ki magából, befogadott volna, de te már eleve a sötétséghez tartoztál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a föld nem követel magának, mint jogos tulajdonát. A sírod üres, és ez így nincs rendjén. Ebben a temetőben nem vár rád semmi, amit látni szeretnél, higgy nekem. – Hirtelen hallgatott el, mintha megijedt volna attól, hogy egyszerre ennyit mondott, hogy ennyi mindent elárult. – Akkor a városban… maradhatok? – néztem rá reménykedve. Eszembe jutott a furcsa idegen, aki tegnap meglepett. A hátamon borzongás futott végig, ahogy felidéztem magam előtt, hogy miként állt a sikátor szájában, mennyire határozottan, mennyire erőteljesen. – Nem javasolnám. – Miért? – Mert itt ismernek, mit szólnának hozzá, ha eltemettek, aztán egyszer csak meglátnának élve? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, mintha csak azt akarta volna sugallni, hogy erre igazán rájöhettem volna magamtól is. Igaza volt, de a gondolataim kavarogtak, eszembe se jutott ezt is számításba venni. – Csak ennyi? Akkor maradhatok, nem? Csak vigyáznom kell. – Sose lehetsz elég óvatos. – Mi az a hívás? – váltottam más témára. Nem akartam, hogy további indokokkal szolgáljon, egyelőre nem álltam készen arra, hogy elhagyjam ezt a várost. Bár nem éltem itt sokat, de itt születtem és haltam meg, ezért úgy éreztem, még nem mehetek el. – A fény hangja. Míg éltél, nem hatott rád, mert hozzád tartozott, 51

része voltál. Most azonban… –… a sötétségé vagyok – fejeztem be helyette. – Igen. – Mi történt volna, ha engedek a csábításnak? – Ezt aligha tudná neked bárki is megmondani – tért ki a válasz elől finoman. – A fénynek mindig ilyen hangja van? – Igen, bár ti csak akkor halljátok meg, mikor a lemenő, a búcsúzó Nap fénye szólít titeket, hogy tartsatok vele. Ha teheted, nappal bújj minél mélyebbre, úgy nem jut el hozzád könnyen, és nem esel kísértésbe. Bár nem mondtam ki hangosan, de magamban megjegyeztem, hogy ezért van a mítoszokban, hogy a vámpírok a saját koporsójukban, mélyen a föld alatt alszanak nappal. – A saját koporsómba nem mehetek vissza? – villant fel bennem. – Nappal ott találnak meg a legkönnyebben – nézett rám Angyal megint úgy, hogy azt éreztem, ez a kérdés felesleges, hiszen a válasz egyértelmű. – Régen sokan vesztek így el – toldotta még meg halkan. – Akkor… – Elég – szakított félbe hirtelen. – Többet nem mondok, menj. – De… – Elég – ismételte meg nyomatékosan. – Nem adhatok neked válaszokat, nem tartozom közétek, épp ezért minden, amit mondok, megkérdőjelezhető. Hagyd el a temetőt, a magad érdekében. Ha maradsz, bármi is történjen, nem sietek a megmentésedre. Remegve álltam a kripta megöregedett lépcsőjén, megrémített a gondolat, hogy újra egyedül kell lennem, hogy a város illatai újra behálóznak majd, hogy esetleg egy újabb szerencsétlen téved az 52

utamba… – Muszáj ölnöm? – kérdeztem, mélyen a szemébe nézve. Elfordította a fejét, aztán mégis rám szegezte a tekintetét. – Egészen idáig egy olyannal találkoztam közületek, aki eltemette az első áldozatát. Ő képes volt arra, hogy ne öljön, talán te is az leszel. Láttam rajta, hogy nem fog többet mondani, pedig szomjaztam mindenre, ami segíthet abban, hogy megértsem és elfogadjam nem csak magam, hanem az új világot is, amibe csöppentem. A tekintete még mindig az arcomon pihent, aztán mordult egyet és megfordult. Tudtam, hogy kivezet a temetőből. Lehajtott fejjel követtem, majd búcsú nélkül hagytam magam mögött. Ő sem szólalt meg, némán engedett az utamra. A város ma hangosabb volt, mint tegnap. Megrémültem, ahogy közelebb értem a központhoz, hiszen az emberi beszéd hangjai és a zajok egyszerre támadtak rám. Mintha megállás nélkül a fejemet ütötték volna, hol tompán, hol erősen, a fájdalom nyilallt és szúrt, a fejemhez kaptam, s összegörnyedtem az utca kellős közepén. A temető csendje elzárta mindezt, a hangok ott lágyak és kellemesek voltak, nem készítettek fel ekkora kavalkádra. Sose hittem volna, hogy lehet egyszerre ennyi mindent hallani, és valamelyest még különbséget is tenni az összeolvadó hangok között: pénzérmék csörgése, papírpénzek lágy súrlódása, a beszéd ezernyi színe, melyet nem csak hallottam, hanem láttam is, ahogy szemhéjam mögött lüktetve villantak fel az árnyalatok; aztán a kerekek dübörgése a betonon, ajtók csukódása, tányérokon karistoló evőeszközök, az étel ropogása a fogak alatt, nyikorgások, csattanások… 53

Bemenekültem egy romos ház udvarába, a kerítés részegesen düledezett, így nem volt nehéz dolgom. Egy öreg fűzfa földet simogató ágai alá bújtam, majd leültem egy vaskosabb gyökérre, és felhúzott térdemre hajtva a fejem behunytam a szemem. Ha csak egy hangra összpontosítottam, a többit gyengébben fogtam fel. A fa ágai szelíden cirógatták egymást. Ez volt az első hang, amit igazán külön tudtam választani, ez volt a legszebb hang, amit életemben hallottam. Nem értettem, hogy miért törtek rám ennyire hirtelen a zajok, hiszen már messze magam mögött hagytam a temetőt, s ott is ugyanúgy láttam az autókat, vagy akár a temetőben, ahol a szél kergetőzött a száraz falevelekkel. Akkor miért nem volt ennyire élénk minden? Talán túlzottan magamra figyeltem, csakis befelé, így nem vehettem észre mindazt, ami körülöttem akkor is ugyanúgy létezett. Mint amikor megéreztem a vér illatát, akkor sem létezett más. Nagy sóhajtással kiegyenesedtem, és újra nekivágtam a városnak. Úgy döntöttem, a legbiztosabb, ha csakis a levegő hangjára figyelek, így minden más csak szűrve érkezhet el hozzám. Az ötlet a gyakorlatban is kitűnően működött: felfogtam mindent, ami körülöttem zajlott, jobban, mint emberként valaha, mégsem elsöprő erővel. Rádöbbentem, hogy tegnap is így sikerült észnél maradnom, annyi volt az újdonság, hogy mindig másra figyeltem, így egyik sem hathatott rám teljesen. Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy akkor talán nem is volt ennyire erős a világ, hogy talán ezt az idegen vér teszi a testemben, talán ez kellett ahhoz, hogy minden, ami emberi volt bennem, véglegesen megváltozzon. Az ősz fanyarkás, édes-bús illata a házak között járt, a járdák és 54

utak szélén falevelek zörögtek, ahogy egy-egy autó elhaladt mellettük. A lámpák sárgás fénye lecsurgott a házak faláról az emberek léptei alá, ahol kíméletlenül bekebelezte őket az árnyék. Az élet kipárolgásai hihetetlen erővel rohamoztak meg újra és újra, a város utcái alatt hömpölygő szenny gőzölögve tört fel a csatornákból, elnyomta a kipufogógáz szagát, az ételek levegőbe olvadt illatát, az emberek izzadság-, parfüm- és alkoholszagát. Szerencsére, mert a vér émelyítő illata így nem volt olyan erős, hogy megadjam magam neki. Először fel sem tűnt, hogy az emberek megbámulnak, csak akkor vettem észre, mikor már a városközpontban jártam. – Most keltél ki a sírból? – gúnyolódott velem egy csapat fiú, majd röhögve továbbmentek. Behúzódtam az első kapubejáróba, ami elém került, ott aztán végignéztem magamon. A ruhámra sár tapadt, a karomon koszfoltok éktelenkedtek, a körmöm alá föld ragadt. Egyértelmű volt, hogy át kell öltöznöm, hogy emberibb ruhát kell kerítenem, és hogy megtisztálkodnom sem ártana. Csupán azt nem tudtam, hogy pénz nélkül mindezt hogyan vihetném végbe. Fémérmék csörrenése és papír zizegése riasztott fel. Nem örültem ugyan az ötletnek, de nem sok választásom maradt: lopnom kell. Sose tettem ilyesmit, így most azt se tudtam, hogy kezdjek hozzá. Újra kiléptem az emberek közé, akik természetesen igyekeztek tartani a tisztes távolságot, nem tudtam a közelükbe férkőzni, akárhogy igyekeztem. Bámultak, amint közelebb léptem, én pedig hallottam, hogy mi jár a fejükben, mintha csak megszálltam volna őket, akár a temetőben. Éreztem a megvetést, amivel rám pillantottak, a szánalmat, amivel végigmértek. 55

– Korán kiütötte magát… – Ezek a mai gyerekek, pedig nem is annyira fiatal… – Hogy süllyedhet valaki idáig? Ennyi elég volt, nem néztem többet a szemükbe, nem akartam tudni, hogy mit gondolnak rólam. Egyre gyorsabban róttam az utcákat, nem figyeltem, merre megyek. Éreztem, hogy az emberek körülöttem vannak, éreztem az illatukat is, csupán ennyiből tudtam, hogy mit éreznek, vagy mi jár a fejükben. Ezúttal azonban nem hagytam, hogy a kíváncsiság felülemelkedjen rajtam, elűztem az alig derengő vágyat, mielőtt túlzottan a hatása alá kerülhettem volna. Másra tereltem a figyelmem, leginkább arra, hogy mit kellene kezdenem magammal, merre menjek, és mit csináljak. Azt hiszem, túlzottan féltem volna belegondolni, hogy mi történik velem, hogy mivé váltam. Egyszerűbb volt elfogadni, és a helyzetet kezelni, mint a miérteken töprengeni, hiszen azzal semmit sem oldottam volna meg. Pedig titkon, a lelkem mélyén csakis azt szerettem volna, ha valakitől válaszokat és valamiféle megoldást kaphatok, ez volt az, ami lépésre, cselekvésre késztetett. – Senki sem mondta még neked, hogy minden kérdésedre csakis önmagadban találhatod meg a választ? A hangja belém mart, egészen a szívembe, hideg borzongást hagyva maga után. Riadtan néztem körbe. Annyira próbáltam kizárni magamból az embereket, az édes, hívogató illatukkal és a gondolataikkal együtt, hogy elfelejtettem figyelni, merre járok. Még mindig a városközpontban lehettem, csupán egy kisebb, eldugottabb utcában, amolyan udvarszerűségben. A házak régi építésűnek tűntek, nem voltam benne biztos, hogy lakják-e még őket, viszont a 56

földszinti sötét ablaküvegeken, ajtókon ott díszelgett az üzletek „Zárva” táblája. A rejtélyes hang forrását azonban sehol sem láttam. – Pedig itt vagyok – lépett elő az egyik kapubeugróból. Egy pillanatra megrémülten, az idegen bőrét ugyanis kísérteties ragyogás vonta körbe, legalábbis az én szememben. Mintha napsugarak táncolták volna körbe a testét, arany- és ezüstcsillanásokkal színezve a levegő dús, ködös páráját. Ahogy néztem, az az érzésem támadt, hogy ő is más, nem olyan, mint az emberek, bár abban sem lehettem biztos, hogy olyan, mint én. Az alkata megvolt hozzá, még a fekete kabát alatt is láttam, hogy izmos, már a maga vékony módján. Igazából korábban – míg éltem – aligha vettem volna észre, mert ugyan volt benne valami különös, de csak ha az ember időt szentelt rá, hogy észrevegye. Egyébként nem volt se túl magas, se túl jellegzetes. – Ki vagy te? – nyögtem ki, miután alaposan szemügyre vettem. Gúnyos félmosolyát látva jót derülhetett rajtam, s azon, hogy mennyire megbámulom. – Tegnap már figyelmeztettelek, miért nem hagytad el a várost? – villant meg hideg, sötétséggel átitatott tekintete. – Mégis hova mehetnék? – néztem rá megtörten, pillanatok alatt összezuhanva. Túl sok volt az újdonság, az érzés, ennyi mindent már nem tudtam befogadni. Bár kérdeztem, bár ott voltam, mégis kívülállónak éreztem magam, mintha egyre inkább távolodnék attól, amit „én”-nek nevezhetek, mintha már nem is lennék jelen, mintha egy idegen lenne a testemben. – Csak menj – vonta meg a vállát. Éreztem, hogy neki nem számít, hol vagyok, vagy mit teszek, csupán ebben a városban nem akar látni. 57

– De hova bújjak a fény elől? – A hangom közönyösen csendült, legalább annyira, mint az övé. Összehúzta a szemét, magasan ívelt homloka ráncokba futott. – Mióta jársz az éj ösvényén? – Kutató tekintettel vizsgálta az arcom rezdüléseit. – Én… – elfulladt a hangom. Mégis hogy válaszoljak egy olyan kérdésre, amiről nem is tudom, mit takar? – Újszülött vagy, igaz? – kérdezte sötéten mosolyogva. Minthogy erről sem tudtam, pontosan mit jelent, amolyan féligmeddig bólintás mellett döntöttem. – A tegnapi volt az első? – faggatott tovább. – Igen – feleltem határozottan, de vékony, halk hangon. – Te is az vagy, ami én? – Hol voltál nappal? Nem éreztelek, mikor magamhoz tértem. Azt hittem, elmentél – hagyta figyelmen kívül a kérdésem. – A temetőben – mondtam. – Ki vagy te? – Nem akartam annyiban hagyni a kilétét, reméltem, hogy talán benne segítőre lelhetek. – Miért engedett be Angyal? – Nem tudom. Talán megsajnált – csendült a válaszom, legalább annyira élettelenül, mint minden más, amit mondtam. – Ő senkit sem sajnál meg, volt valami oka – töprengett félhangosan. – Miért pont oda mentél? – Én… el akartam temetni az áldozatom. Éreztem a meghökkenést a tekintetében, aztán teljesen indokolatlanul harsány, féktelen nevetés robbant ki belőle. – Ki hitte volna – nyögte két kacagás közt, s ezt még párszor megismételte, mire végre lehiggadt és újra kiegyenesedett. 58

– Hogy hívnak? – nézett rám derűsen. – Marina – feleltem. – Értem. Nos, Marina, engedélyt adok rá, hogy maradj, egészen addig, míg jelenléted szemet nem szúr valakinek. Ha ez megtörténne, ha észrevennének, hagyd el a várost. Világos? – Igen, az, de… – Képtelen voltam folytatni. Az idegen alig rugózva felpattant, majd eltűnt a több méter magas háztető egy kiszögelésén. Nem tudtam meg, ki ő, nem tudtam meg, hogy miért akar elüldözni, egyáltalán, semmivel sem lettem okosabb. Ott álltam a köd ezernyi szemcséjének ölelésében, és nem tudtam, mit tehetnék. A kábulat megfojtani készült, aztán mielőtt végleg maga alá gyűrt volna, felébredt bennem a düh. Nem engedhettem, hogy így magamra hagyjon, elegem volt abból, hogy elveszettnek érzem magam, hogy nem találom a helyem. „Csak azért is” – gondoltam magamban. Behajlítottam a lábam, majd minden erőmet összeszedve elrugaszkodtam. Bár bíztam benne, hogy képes leszek követni az idegent, erőmből csupán annyira futotta, hogy megkapaszkodhassak az ereszcsatornában. Előre-hátra himbálva a testem, gyűjtöttem annyi lendületet, hogy a karomra támaszkodva feltoljam magam. Oldalra emeltem a jobb lábam, egy erősebb lökés, s máris a tető közepéről, guggolva szemléltem a várost. Egy alig észrevehető árny törte meg a lámpafény sárgás csillanásait a szemem sarkában. Tudtam, hogy csakis a furcsa férfi lehet az. Kiegyenesedtem, majd gondolkodás nélkül a nyomába eredtem. Az első keskeny utcától, ahol megszakadt a háztetők sora, 59

megijedtem. Már magasabban voltam, mint ahonnan elindultam, az üldözés mámorában észre sem vettem, hogy mind magasabb házakra ugrálok fel, itt azonban megtorpantam. A megérzéseim azt súgták, képes vagyok átugrani a mélyben elnyúló utcát, nem okozhat nekem nehézséget, de a még pislákoló emberi értelmem és emberi fogalmaim erősen megkérdőjelezték ezt. Az idegen messze előttem járt, nem tudtam, észrevette-e már, hogy követem, mindenesetre a tempóján nem gyorsított, de nem is lassított, folyamatosan egy halvány árny maradt a látóterem határán. A töprengéssel értékes időt vesztegettem, és semmivel sem jutottam előrébb. Megvontam a vállam, hátrébb mentem pár lépést, aztán nekifutásból ugrottam. A kis utca elsuhant alattam, majd a háztető egy része is, a lendület továbbsodort, végül egy bukfenc segítségével sikerült lefékeznem magam. Felpattantam, és újra futásnak eredtem. Nem inogtam meg, pedig megdöbbentem: vajon mennyi erő lakozik bennem? Órákig tarthatott a néma hajsza, mégsem éreztem magam fáradtnak vagy kimerültnek. Egyre inkább tudatába kerültem az erőmnek, minden ugrás nagyobbra és nagyobbra sikerült, a lépteim pedig egyre halkabbak, egyre puhábbak lettek. Élveztem a szelet, ahogy az arcomat simítja, élveztem, ahogy alattam lüktető életek válnak eggyé az éjszakával, és nem tudtam betelni az elém tárulkozó végtelen lehetőségekkel. Elfelejtettem, hogy mint mindennek, ennek az erőnek is ára van, elfelejtettem, hogy mit tettem tegnap éjjel. Nem létezett más, csak a hangtalan üldözés, a vér áramlása az ereimben, és a megrészegült tisztaság a gondolataim között. Olyan egyszerű volt minden. Egy távolabbi ház tetejéről hirtelen szem elől vesztettem a férfit, 60

nem tudtam másra gondolni, minthogy leugrott az utcára. Ha lehetséges, még gyorsabban futottam, hiszen lent hamarabb eltűnhet előlem. Könnyedén ugrottam le onnan, ahonnan feltételezéseim szerint ő is. – Nem hittem volna, hogy a nyomomba eredsz – szólt a hátam mögül. Megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. – Van benned valami, Marina. – Akkor segítesz? – pillantottam rá reménykedve, majd lesütöttem a szemem. Az ő határozott, szilárd tekintetét nem tudtam elviselni magamon. A szemében valami rémisztő, valami sötét és fenyegető árny lüktetett. – Miben? – Nem értem, mi történik velem – mondtam konkrét válasz helyett. Tudtam, hogy így is érti. – Dehogynem. Esetleg beismerni nem akarod, elfogadni, de érteni érted. Tudod, hogy mi vagy. A határaidat pedig csak te magad fedezheted fel. Mit akarsz hát tőlem? – Válaszokat – feleltem határozottan, és ezúttal álltam a tekintetét. – Miért gondolod, hogy én lennék az, aki felelhet neked? – Mert te olyan vagy, mint én. – Nem, Marina – rázta meg a fejét. – Az vagyok, ami te, de közelről sem olyan, mint te. Mások vagyunk. Amit én taníthatnék neked, az nem lenne ínyedre. Az egészből egyetlen szót értettem meg, muszáj volt abba kapaszkodnom. – Tanítanál? – Nem. A hangja hidegen vágott végig rajtam. 61

– De hát miért? – tört ki belőlem elkeseredetten. – Mert a szívedben még mindig ember vagy – mondta halkan, majd nem hagyva időt válaszra, újra eltűnt a szemem elől. Ezúttal nem eredtem a nyomába.

62

6. fejezet: Harmadszor Dühös voltam. Miért, hogy mindenki elutasít? Felszínre tört bennem a félelem, tehetetlenül álltam szemben a ténnyel, hogy vámpír vagyok, hogy öltem, hogy meghaltam, mégis élek. A gondolatok úgy kavarogtak bennem, hogy kezdtem úgy érezni, szétrobbanok, ezért hát minden megfontoltság nélkül felpattantam egy ház tetejére, és futni kezdtem. Szabadjára engedtem a bennem tomboló tehetetlenséget és elkeseredettséget, belőlük merítettem erőt. Nem néztem, merre megyek, csak előre, mindig csak előre. A szél durván a fülembe süvített, az izmaim megfeszültek, de a lelkem nem lett könnyebb. Az éjszaka hidege a bőrömbe ivódott, eggyé tett magával. Én pedig csak futottam, mintha sosem akarnék többé megállni. Aztán elfogyott az erőm, feladtam. Nem menekülhettem az elől, amivé váltam. Nem menekülhettem önmagam elől. Egy ház sarkán – lábamat az utca fölé ejtve – leültem. Bámultam magam alatt a világot, a felbukkanó és eltűnő embereket. Éreztem a vérük illatát, éreztem, hogy erősebb vagyok náluk, hogy bármit megtehetek velük. Ha akarom. De tényleg így, szörnyetegként akarok élni? Vajon ölnöm kell ahhoz, hogy életben maradjak? Ki mondhatná meg mindezt nekem? Egy patkány surrant el a ház tövében. Apró körmei borzongatón karistoltak a betonon. Az ő szagát is éreztem, és hallottam a vére lüktetését. Vörös ambrózia. Vajon az állatok… – nem mertem befejezni még magamban sem a kérdést. Előrehajolva kutattam a kisállat vérének illata után, de hiába találtam meg, nem csábított, 63

mint az embereké, nem vonzott magához, inkább taszított. A gyomrom háborgott a gondolatra, hogy a vérét vegyem. Nem tudtam volna megtenni. Elkeseredetten hátradőltem. Bár a lábamat nem húztam be, mégis lefeküdtem a tetőre. Motoszkált bennem egy furcsa gondolat, egyszerre rémisztett meg és egyszerre töltött el reménnyel. Tudtam, hogy az embernek mindig van választási lehetősége, ugyan nem voltam ember, de úgy véltem, ez talán rám is igaz lehet. A gondolat mély gyökeret eresztett bennem, s noha kissé féltem, mégsem hátráltam meg. „Ha nincs előttetek lehetőség, hát nézzetek a hátatok mögé is” – mondta egyszer Wolf kisasszony. Szavai most kábult visszhangot vertek a fejemben. Már nem féltem, nem féltem attól, amit tenni készültem. Annyira elöntött a fájdalom, a félelem, hogy úgy hittem, ez lehet az egyetlen megoldás. Nem tudtam tisztán gondolkodni, talán nem is akartam – talán őrült voltam picit. A szívem hiába dobbant ellenezve az elhatározásom, most nem akartam vele foglalkozni. Az önmagamtól való menekülésvágy elvakított és érzéketlenné tett. Újra futásnak eredtem, el kellett hagynom a várost. A háztetőkön ugrálva utasítottam magam mögé a központot, aztán amint kevésbé forgalmas városrészre értem, az utcákon haladtam tovább. Már nem éreztem az illatokat, nem láttam a házakban rejtőző életeket, és nem hallottam az álmodók szelíd neszeit sem. Még nem értem ki teljesen a városból, amikor éreztem, hogy a levegő megváltozik. Az éjszaka, mely eddig oly egyértelműen körbeölelt, most lassan lefoszlott a bőrömről. Ekkor fogtam csak fel, hogy nem vettem észre az éjszakát. Sem az illatát, sem az ízét, sem 64

az érintését, sem a hangját, pedig végig körülöttem volt. A hiánya viszont rögtön feltűnt, kósza fájdalmat csalt a szívembe. Az elbukott, mégis édes álmok fekete illata helyett éles fehéret éreztem, a maga kíméletlen idegenségével. Az érintés, ami eddig könnyed és lágy volt, mint a selyem, borzongató, mint a puha sóhajok, most enyhült, majd érdessé változott, mint a szegények vászonruhái. A mámorral és mély titkokkal, vágyakkal teli bűvös ízt üresség és keserűség váltotta fel. A hangja pedig, melytől könnyűnek éreztem magam, ami besurrant a szívem dobbanásai közé, ami életről és halálról zengett, átolvadt valami baljós, furcsa dallamba. Az éj búcsúja volt ez. Aztán minden hangot elnyelt a felszabadulás és az újjáéledés áriája. Kicsit a hívásra emlékeztetett a dallam, csak ezúttal nem volt még annyira erőteljes, mintha a hangok csak most ébredeznének. A hajnal színei a levegőben játszottak, megtöltve a világot vidám pajkossággal. Az íz a számban alvadt vérre emlékeztetett, az illatok pedig hideggé változtak. Számomra ez nem újjászületés, hanem haldoklás volt. Minden, ami felemelő tisztasággal hatott az érzékeimre, fokozatosan eltűnt. Futottam tovább, amilyen gyorsan csak bírtam, bár éreztem, hogy az erőm egyre fogy. Az út a talpam alatt keményebb lett, a lépteim már nem voltak olyan könnyedek és ruganyosak, mint eddig. A tüdőm szorított, és levegőért kellett kapnom, holott eddig nem is lélegeztem. Szaggatottan és egyre lassabban vert a szívem. Bár még nem hagytam teljesen magam mögött a várost, de olyan területre értem, ahová nem építettek utat. A fű dértől csillogott, az első napsugarak szikrázva törtek meg minden kristályon. Térdre estem. A fejembe éles pengék martak, a vérem 65

tébolyodottan áramlott, a fülem zúgott, s úgy éreztem, mintha forró lángnyelvek tépnék le rólam a bőröm. A belsőm is égett, érezni véltem, ahogy az ereim robbanásig feszülnek, ahogy a szívem lassan megáll. Hörögve, ösztönösen kaptam levegőért. Mintha ezzel megmenthetném az életem. Aztán megdobbant a szívem, s enyhültek, majd feledésbe hulltak a fájdalmaim. Erőtlenül feküdtem a város szélén elterülő mező közepén. A napsugarak körbefontak és lágyan melegítették jéghideg bőröm. Éltem. Próbáltam kiterjeszteni a hallásom, de csak a város nagyon távoli ébredése jutott el hozzám. A napsugaraknak nem volt illata, ahogyan a fűnek sem. A dér érintése hideg volt és nedves, nem váltak külön a kristályok, a cseppek. Nem éreztem semmi különöset, semmit, amit az éj sötétje megadott nekem. Hiába ültem fel és hiába néztem a város irányába, messzinek tűnt, s a formák úgy buktak el láthatárom szélén, mintha… Nem mertem rögtön kimondani, sem magamban, sem hangosan. Összeszedve magam, felültem. Olyan hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnt, mintha az elmúlt két éjszaka nem lenne több egy zavaros rémálomnál. Halkan, nagyon halkan suttogtam magam elé azt, amit éreztem. – Mintha ember lennék. Nevetni kezdtem. Talán azért, mert felszabadultam, talán, mert már nem tudtam feldolgozni mindazt, ami velem történt, talán csak azért, mert örültem a fénynek, a reggelnek, és ennek az új életnek. Frissen pattantam fel, s megörültem, mikor nem éreztem magamban különösebb erőt. Az ősz ezúttal pontosan azt terítette 66

elém, amit vártam. Elszáradt faleveleket, felszálló, puha ködöt és vakítóan kék eget. Gyönyörű nap ígérete rejtőzött el a még álmosan pislogó reggelben. Nem tűnt fel, hogy ennyire messze eljöttem a várostól, a visszaút több órába is beletelhetett. A végére kifulladtam, s bár a levegő hűvösen ölelt körül, mégis melegem volt. Útközben eszembe jutott az iskola, az első ősz, ami ott köszöntött rám. Épphogy beköltöztem a kollégiumba, sok lány még nem is érkezett meg aznap, csak a szüleim engem hamarabb elvittek, mert szerették volna, ha megszokom az új környezetet. Tizennégy éves voltam és ízig-vérig elkényeztetett, hisztis fruska. Az udvaron sétálgattam, dühösen rugdaltam a faleveleket, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy apa és anya így akart tőlem megszabadulni. Hogy beíratnak egy világvégi, mindentől elzárt lányiskolába, rengeteg sznob lány közé, akikhez igazából én is tartoztam. Bár akkoriban már éreztem, hogy a divat nem minden, s hogy az élet nem csak abból áll, hogy „kell” és „akarom”. Mégsem tudtam túllépni ezeken a kicsinyességeken és az önzőségen. Azt hiszem, Wolf kisasszony kellett ahhoz, hogy elfogadjam a családom és egyben az életemet is. Nem beletörődést tanított, hanem ahogy egyszer négyszemközt mondta: kreatív lázadást. Ezen azt értette, hogy mindig mindent csakis ésszel, és nem vadul belevágva, ahogy arra hajlamos voltam. Akkor – az udvaron – találkoztam először Wolf kisasszonnyal. Észre se vettem, hogy közeledik felém, a könnyeimmel küszködve meredtem a megsárgult falevelekre, s csak mentem előre, egy pillanatra sem nézve fel. – Szervusz. 67

– Jó napot – pillantottam rá. Olyan undokul szóltam, ahogyan csak egy gyerek tud szólni. Minden sértettségemet és megbántottságomat ebbe a két szóba zsúfoltam. Nem kifejezetten neki szólt, de éppen ő került az utamba, így csakis rajta vezethettem le az elkeseredettséget, hogy bár nem akartam, mégis itt kell lennem. Elmosolyodott. A szeme megtelt melegséggel és jóindulattal. – Új vagy itt, igaz? – Igen, és? – Körbevezethetlek, ha szeretnéd – ajánlotta fel kedvesen. Morcosan néztem rá, már a nyelvem hegyén lett volna egy csípős válasz, de azt az idegen, barátságos mosolyt látva képtelen voltam kimondani. Nem ismert, mégis kedvesen bánt velem. Felnőttnek tekintett, nem pedig egy zavart kislánynak. Ahogy néztem, a szememből egyszer csak utat tört magának egy könnycsepp. – No – lépett hozzám közelebb, és puha kézfejével gyorsan megtörölte az arcom. – Nincs miért sírnod. Gyere, megmutatom az iskolát, tetszeni fog neked. Tudod, igen régen építették, és akkoriban mindig gondoltak arra, hogy esetleg hirtelen menekülni kell, így titkos járatokat, rejtekutakat is kialakítottak. Szeretnéd őket látni? A hangja tele volt biztatással és bátorítással. A sírás még mindig a torkomat szorongatta, ezért csak bólintottam. Így kezdődött a barátságunk. Ahogy az ébredező reggel simogatásában a város felé közeledtem, az emlék tisztán lejátszódott bennem. Mosolyogva értem el az első házakat, pedig ugyanolyan elveszett voltam, mint akkor régen, az iskolaudvaron, és ugyanúgy segítségre szorultam. – Persze – motyogtam önkéntelenül. – Segítség kell. 68

Hirtelen irányváltoztatással a temető felé indultam, úgy éreztem, jelenleg csakis Angyalra számíthatok, hiszen a titokzatos vámpíron kívül mindenki halottnak hisz. Bár nem voltam benne biztos, hogy nappal megtalálhatom Angyalt, de azért reménykedtem. Kicsit megszaporáztam a lépteim. Alig félóra múlva már a sírok közt bóklásztam. Nem tudtam, merre forduljak, vagy hol keressem Angyalt. Egyik ösvényről a másikra léptem, így jutva egyre mélyebbre, egyre elhagyatottabb és sötétebb részére a temetőnek. A fák ágai ridegen magasodtak fölém, leveleiket javarészt már elengedték, mégis zöldelltek a törzsükre futott borostyán ölelésében. Felmerült bennem, hogy megkereshetném a saját síromat, de ahogy körbenéztem, lehetetlennek éreztem, hogy sikerüljön. Megvontam a vállam, és haladtam tovább, igazából céltalanul, nem is nagyon figyelve, merre járok éppen. – Mit keresel te már megint itt? A hátam mögül szólt, rögtön felismertem a hangját, mert a gerincemen végigfutott az a kis sejtelmes bizsergés. – Hozzád jöttem – feleltem határozottan, ahogy hátrafordultam. – Nocsak? – lépett elő egy fa mögül. – Miben lehetek a szolgálatodra? Meglepett ez a segítőkészség, nem vártam volna tőle. – Tudod – szólalt meg újra –, az éj törvényei csak éjjel érvényesek. Nappal a sötétség visszahúzódik, meglapul az árnyak közt. De azt azért nem gondoltam volna, hogy megkockáztatod a fénybe lépést. Miért tetted? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Tudni akartam, mi fog velem történni – feleltem mély sóhajtás kíséretében. – Kicsit talán abban bíztam, hogy vége lesz. – Bolond vagy, te lány. Képes lennél eldobni magadtól mindazt, 69

amit kaptál? Az éjszaka ajándékát? Értetlenül néztem rá. Milyen ajándék? Hogy gyilkolnom kell? – Te is tudod, hogy nem kell – felelte szilárdan, ezúttal is a gondolataimra, ebből rájöhettem, hogy ő nappal sem veszti el a képességeit. – Soha, semmit sem kell. Gyere, keressünk rád valami emberibb ruhát – mondta, ahogy könnyű mosoly szaladt az arcára. – Utána meghívlak egy teára, kávéra, vagy amire szeretnéd, és elbeszélgetünk egymással. – Elhagyhatod a temetőt? – derültem fel. Örömmel töltött el, hogy végre valaki mellettem lesz és segít. – Nappal igen. Már mondtam, ilyenkor nem érvényesek az éjszaka szabályai, a fényben nem. Angyal elindult. Pár pillanatig döbbenten meredtem utána, aztán néhány lépéssel gyorsan utolértem. – Miért mondtad, hogy ne menjek ki a fényre? – szegeztem neki az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem. – Nem mondtam ilyet, s ha jobban figyeltél volna, akkor nem kérdeznéd most ezt. Csupán azt jegyeztem meg, hogy a hívásnak ne engedj, a fényről nem beszéltem neked. – De… – szóltam közbe bizonytalanul, kicsit félve, hogy ha megzavarom, esetleg nem szólal meg újra. –… mégis a temetőben tartottál tegnap, miután… szóval nem hagytad, hogy elmenjek. – Ez így igaz. – De miért? Miért tartottál vissza? – Biztosan észrevetted, hogy nincs olyan erőd, mint éjszaka. A fény megöli a vámpírt, aki benned van, viszont éjjel újjá fog születni, megint, az pedig fájdalommal jár majd. Jobb, ha erre felkészülsz. Ezért tartottalak itt tegnap, nem éri meg a fénybe lépni, nappal jobb, 70

ha elbújsz, mert akkor a hívás nem érhet el olyan erősen. Most viszont kiszolgáltatott lettél. – Ezek szerint fontos vagyok neked… – jegyeztem meg halkan, csak úgy mellékesen, a szívem mégis örömtől duzzadt. – Ha nem így lenne, most nem lennék melletted. Erre magadtól is rájöhettél volna. Nem zavart a finom dorgálás, boldog voltam, hogy igazat adott nekem. – Akkor ezért segítesz most nekem? – Eddig is segítettem, csak – mondjuk úgy – árnyaltan. – De azért, mert számítok neked? Mélyet sóhajtott. Kezdtem érezni, hogy még néhány ilyen kérdés, s túlfeszítem a húrt, átlépem az általa szabott határokat. – Nem, Marina, nem csak ezért. Ezernyi okom van még, de ezek közül csak egyet osztok meg veled, legyen elég. Harmadszor találkozunk – pillantott rám jelentőségteljesen, és talán kicsit megrovóan, mintha csak azt akarná megmutatni, ennek nem így kellett volna történnie. – Egyszer elküldtelek, visszajöttél. Másodszor is elküldtelek. Attól tartok, ha harmadszor is így cselekszem, nem biztos, hogy újra megkeresel. Van benned valami, kíváncsi vagyok rád. Nem azt mondom, hogy helyesen teszed, hogy tőlem kérsz segítséget, de tudom, hogy nem sok más lehetőséged adódna. Ezért döntöttem úgy, hogy segítek, legalábbis bizonyos határokon belül. Mondjuk úgy, megmutatom a küszöböt, de nem fogom veled átlépni. Az éjszaka ösvényét csakis magányosan lehet járni. Erre születtél, Marina. – Az éjszaka ösvényét? – kérdeztem vissza tétován. Rémlett, hogy már hallottam ezt a kifejezést, de nem emlékeztem, pontosan mikor. 71

Talán az a különös, másik vámpír mondta… – Igen, így nevezzük azokat, akiknek a sötétség az igazi otthonuk, akik az éj gyermekei. Ösvényjárók – ez vagy te is. Ösvényjárók – a szó furcsa érzéseket ébresztett bennem. Mintha egy idegen köszönne rám az utcán, akit nem ismerek, mégis, valahonnan mélyről feltör az érzés: nem most látom először. Zavartan megingattam a fejem, de a tekintetem mégsem emeltem fel. Csak kissé kábultan figyeltem, ahogy lépteim nyomán újra és újra talpam alá szorul a saját árnyékom. – Akkor… – tértem vissza az előző témára, talán azért, hogy kicsit felrázzam magam – napnyugtakor visszaváltozom? De hát hogyan, miért? Ráfordultunk egy szélesebb ösvényre, ahol már kényelmesen elfértünk egymás mellett. Kutatón néztem az arcát, de pont olyan volt, mint amilyen éjszaka is. Arisztokratikus, kissé hideg, s alapjában véve rezzenéstelen – a vonásai nem árulkodtak a gondolatairól. – Nem mondhatok meg neked mindent, Marina – ingatta meg a fejét. – Nem vagyok vámpír. Azt sem állíthatom, hogy túl sokat tudnék rólatok. Csak a legalapvetőbbeket, amit mindenki tud azok közül, akik az éjszakában élnek. Vannak kérdések, amikre nekem nincs válaszom. – De ha lenne, felelnél? – Nem mindenre. – Miért? Mosoly kúszott az arcára, amolyan egyrészt megbocsátó, másrészt lemondó mosoly. – Sokat kell még tanulnod az éjszakáról, nagyon sokat – mondta 72

halkan. – Mondd, a saját fajtádról mit tudsz? – Szinte semmit – vontam meg a vállam. – Koporsó, napfény, fokhagyma, vér, szenteltvíz, ilyesmiket. Nappal könnyebb volt erről beszélni; így, a fényben, kevésbé tűnt valóságosnak az éjszaka világa. – Ezzel nem fogsz elboldogulni, az már egyszer biztos – jegyezte meg, majd mély levegőt vett, s újra megszólalt. – Tudod, a ti fajtátokban az a legfurcsább, hogy különféle népeknél különböző nézetek alakultak ki, ugyanakkor mégis rengeteg egyező momentum van, ezek részben fenn is maradtak, s mi tagadás, ezek váltak a legismertebbekké. A fokhagyma majdnem mindenhol megvan, pedig elég butaság, ahogyan a szenteltvíz is, ezek mind csak babonák. Ami a vért illeti… ezt már tapasztaltad, tényleg általa létezhettek. A napfény, mint szintén tapasztaltad, nem mindig hat rátok. Aztán ami ugyanúgy elég sok helyen előbukkan, hogy a vámpír nappal a koporsójában fekszik, éppen ezért ott a legkönnyebb megtalálni. Az emberek roppant találékony – bár szerintem közel sem hatásos – módszereket találtak ki arra, hogy egy temetőben megtalálják a vámpír sírját. – Például? – néztem rá kíváncsian. Éreztem, hogy az ismereteim erről a témáról roppant hiányosak, szerettem volna többet tudni, nem csak önmagamról, hanem arról is, hogy régen hogyan kezeltek minket az emberek. Úgy véltem, ebből talán felkészülhetek arra, hogy ha úgy adódik, most hogyan kezelnének, bár azért bíztam benne, hogy a létem sosem fog majd szemet szúrni senkinek. – Bizonyos hagyományok szerint egy folttalan fekete csikót kell szabadon ereszteni a temetőben, az pedig megtorpan a vámpír sírja előtt, és ha ütlegelik sem hajlandó átugrani. Van, ahol fehér 73

csikókkal tették ugyanezt. Sőt, van, ahol a csikóra még egy fiatal fiút is ültettek. De ha egy sír megereszkedett, azt is biztos jelnek vették arra, hogy ott egy vámpír nyugszik. Úgy vélem, ezekből adódóan vélték azt, hogy a vámpír kötve van a földhöz, ahová eltemették. Ha már itt tarunk, manapság ezért nem fekszik senki a saját koporsójába, régi beidegződés, hogy bárhová, csak oda nem. Nos, régebben a legtöbb vámpír nappal valóban elbújt, egyrészt, mert átlépni a fénybe fájdalommal jár, másrészt pedig mert ilyenkor nincs semmi erőtök. Olyanok vagytok, mint az emberek. Ez már most aligha jelent gondot, végül is ki gondolna arra, hogy a vámpírok köztünk élnek, nem igaz? – pillantott rám hamiskás mosollyal. – De régen a legtöbb település, a falvak, a városok, igen zártak voltak, mindenki ismert mindenkit, így egy halott, aki élőként jár-kel, hát, mondjuk úgy, feltűnést keltett volna. Ezért is alakult ki mindenkiben az a hit, hogy a vámpírok nappal képtelenek létezni. De ez csak mítosz. Az igazi vámpírok pedig nem siettek ezt megcáfolni, bár gondolom, ez egyértelmű. Hitetlenkedve pislogtam rá. Nem akartam elhinni, hogy egyszerre ennyit beszélt. Ledöbbentett, ugyanakkor nagyon hálás voltam. – Akkor más vámpírok is élnek így, mármint napközben? Szomjaztam mindenre, amit mondani tudott. Szerettem volna megismerni magamat, azt, amivé váltam. – Nem, a legtöbben nem. Félnek az erejük nélkül, amit meg is értek, nappal kockázatos mutatkozni. – Miért? – Ha már az éjszaka is veszélyeket rejt, holott a vámpírok mondhatni az éjszaka urai, akkor elképzelheted, hogy a nappal mennyi bajt tartogathat. A legtöbben nem kockáztatnak. Hosszú évek 74

alatt mindenki megtanulja, hogy a hajnal fájdalma nem éri meg a nappali létet. Nektek éjszaka kell élnetek, nappal csak árnyékok lehettek. Árnyékok. A szavai gondolkodásra késztettek. Miért baj az, ha olyan vagyok, mint az emberek? Vajon kialakíthatnék így egy normális életet, egy másik városban esetleg? Lenne rá esély, hogy… – Tudod, hogy nem. Ragadozó vagy, Marina, az emberek a táplálékodat képezik. Nem értem, miért tiltakozol ez ellen. – Mert nem fér bele az értékrendembe. Nem tudom elfogadni – feleltem dacosan. Mérges voltam magamra, amiért elfelejtettem, hogy hallja a gondolataimat. – Ez nem ilyen egyszerű. Nem hallom, inkább érzem. Már mondtam, mintha benned lennék – mosolygott rám, ajka vonalában egy cseppnyi jól elbújt büszkeséggel. – Mondd, Angyal, ki vagy te tulajdonképpen? Egy öreg néni haladt el mellettünk, frissen vágott virágot tartott a kezében. Egy pillanatra felé fordultam, és a levegőbe szagoltam, de nem éreztem mást, csak az elhullott falevelek fanyarkás illatát. Alig egy méterre volt tőlünk, mégsem éreztem a virágok illatát. Most értettem meg először, hogy mit jelent birtokolni és aztán elveszíteni valamit. Hiányoztak a kifinomult érzékeim, pedig még alig ismertem őket. Mégis, feltámadt bennem a vágy, hogy újra képes legyek úgy érezni, ahogyan éjszaka. – Látod? Nem olyan egyszerű lemondani arról, amit kaptál. El is feledtem, hogy mit kérdeztem az előbb, a gondolataimat már más kötötte le. Ahogy ráfordultunk a temetőkapu felé vezető lebetonozott útra, igazából csak egy kérdésre szerettem volna választ kapni. 75

– Mondd, Angyal, tulajdonképpen hova megyünk? – Vásárolni – nézett rám, felvillantva egy igazán megragadó mosolyt. A válasza egy kissé ledöbbentett, de jó érzéssel töltött el, hogy normális embernek érezhetem magam, aki egyszerűen vásárolni megy. Hirtelen jött derültségem megőrzése érdekében úgy döntöttem, nem kérdezek többet, legalábbis amíg Angyal be nem váltja az ígéretét, és nem lesz előttem egy csésze finoman gőzölgő, forró tea. – Látod, ez végre egy igazán remek döntés – szólalt meg jó kedélyűen, mikor kiléptünk a temető kapuján. Angyal magabiztosan, nagy léptekkel haladt az úton. Szednem kellett a lábamat, hogy ne maradjak le. Angyal jókedve ragadós volt, már én is sokkal jobban éreztem magam, az éjszaka és a velem történtek nem nyomasztottak úgy, mint eddig. Talán a fény tette, hiszen világosban semmi sem tűnik olyan rémisztőnek. Az árnyak, az éj kísértetei csupán egy függöny játéka a széllel és az utcai lámpák fényével, vagy a falevelek keringője a padlóra vetülve. Nappal minden más. Én is más voltam. – Mondd, Angyal, máskor is ki szoktál jönni a temetőből? – Mondd, Marina, te mindig ennyit kérdezel? – Igen – feleltem derűsen. – A kielégíthetetlen tudásszomj teszi. Nos, válaszolsz? – Nem, ritkán hagyom el a temetőt. Sőt, általában nem szoktam – vonta meg a vállát közönyösen. – Akkor ezt most miattam teszed? – kockáztattam meg. – Igen, kisasszony, miattad. Elmosolyodtam. Talán most először igazán a halálom óta. 76

Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg újra élek. Nem beszéltünk többet, míg a városba nem értünk. Angyal nem a központba vezetett, hanem egy eldugott kis utcán lévő üzletbe. Kirakattal nem nagyon bajlódtak, egy ablakon a boltba lehetett belátni, bár azért dísznek előre állítottak egy próbababát, amire a legfurcsább ruhákat aggatták kissé kaotikusan. – Itt biztosan találsz valami kedvedre valót – jelentette ki Angyal, ahogyan beléptünk, majd unottan megállt az ablak előtt, és kifelé bámult. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy csak az én kedvemért van itt, úgyhogy igyekeztem gyorsan szétnézni, már csak azért is, mert úgy éreztem, jelenleg fontosabb dolgunk is lenne, mint a ruhapróbálás. Levettem egy farmert, egy fekete pólót, s már indultam is volna hátra a próbafülkéhez, amikor Angyal megállított. – Nem a legpraktikusabb viselet. Ha rám hallgatsz, nem veszel farmert, nem lehet benne rendesen mozogni. Kérőn rápillantottam. – Akkor mit javasolsz? Közelebb lépett hozzám, leemelt egy sötétbarnás, vállpántos, könnyű anyagból készült ruhát, egy fekete, hosszú ujjú, garbós felsőt, aztán a pulthoz lépett, ahol a már kopaszodó eladó érdeklődve figyelt minket. – Ezeket kérnék és egy fekete pamutharisnyát, a kisasszonynak megfelelő méretben. Az eladó végigmért, majd bólintott, és a pult alól előhalászott egy kosarat, átböngészte, végül pedig a ruhakupacra tette a harisnyát is. – Ott tudsz átöltözni – mondta nekem Angyal, egy gyanús függönyre mutatva. – Én fizetek – biccentett az eladó felé. Igyekeztem, hogy ne felejtsem tátva a szám. Felmarkoltam a 77

ruhákat, és beléptem a függöny mögé. Levettem az árcédulákat, gyorsan átöltöztem, majd a koszfoltos tükörben megvizsgáltam magam. A ruha mell alatt bővült, nagyjából a térdemig ért (s valóban nem akadályozott a kényelmes mozgásban), a kivágása mély volt, de az alávett garbó miatt ez nem zavart. Egész jól néztem ki, pedig alapvetően nem tartottam magam túl csinosnak: a százhetvenet környékeztem, nem voltam éppen vékony, de azért azt se lehetett mondani, hogy sok felesleg lenne rajtam, talán csak a csípőm volt szélesebb, mint amilyet szerettem volna, de az alkati kérdés, nem tehettem vele semmit. – Mindjárt más – mosolygott rám Angyal, amikor kezemben a levetett ruháimmal kiléptem. – Köszönjük szépen – mondta az eladónak, aztán megfogta a karom és finoman kivezetett az üzletből. Félórát se töltöttünk bent. – Vettem neked váltás holmit is – pillantott rám. – Itt van a táskában – adott át egy egyszerű, fekete hátitáskát. Gyorsan beletömtem a szoknyát és a blúzt, amiben eltemettek. Miután végeztem, egy hajgumit nyújtott át nekem (csodáltam a felkészültségét), úgyhogy végre a hajamat is összefoghattam. – Köszönöm. – Igazán nincs mit. Egy ideig szótlanul lépdeltünk egymás mellett. Élveztem, hogy tiszta ruha van rajtam, bár azon, hogy már két napja nem fürödtem, ez nem sokat enyhített. Az őszi napfény bágyadt csillogásba vonta az utcákat és a házak ablaküvegeit, a kellemesen simogató hűvös levegő mintha szikrázott volna. A szél száraz falevelekkel játszott, egyik lámpától a másikig görgette őket az úttesten. Volt valami varázslatos a városban, valami 78

bús-szomorú derengés. Ott ült az emberek arcán, a mosolyukban, a szemükben. Az elmúlás. Nem igazán a halál, hanem inkább a pillanatok, a percek, a napok lassú múlása, a vég észrevétlen, mégis állandó közelsége. – Mi lenne, ha örülnél inkább ennek a napnak? Szabad vagy, Marina, még mindig nem érted? – pillantott rám Angyal. Először üresen kongtak bennem a szavai, lassan végül mégis értelmet nyertek. – Úgy érted, halhatatlan vagyok? – Nem. Úgy értem, hogy hivatalosan halott vagy. Nem köt többé semmi. Azt teszel, amit akarsz – tárta szét a karját. Bár először megrémisztett ez a gondolat, aztán azonban új, végtelen lehetőségeket tárt fel. Kezdtem a helyén érezni a dolgokat, mintha a káoszból lassan rendszer alakult volna. Az eddigi állandó zavartságom helyébe valamiféle bizonyosság lépett, hogy talán mégis van annak értelme, hogy feltámadtam.

79

7. fejezet: Íratlan szabályok – Gyere, ez a hely megteszi nekünk – vezetett egy kisebb kávézóba. Nem bántam, hogy magunk mögött hagyjuk a forgalmat, az emberek jövés-menését. A kávézó kifejezetten régimódi volt. Kör alapú faasztalok, egyszerű székek, megkopott párnával az ülőkéjükön, egy-két régi filmplakát bekeretezve, s néhány futónövény. Fényt csupán a leárnyékolt lámpák adtak, így minden borongós-sejtelmes félhomályba burkolózott. Bár tényleg egyszerűséget sugallt minden, a hangulatot mégis sikerült megragadniuk a tulajdonosoknak. Az ember itt úgy érezte, megállt az idő. Az egyik sarkot céloztuk meg, mindketten úgy véltük, ott majd kevésbé leszünk hallhatóak. – Ha most enni fogok vagy inni, az nem fog nekem ártani? – kérdeztem, ahogy leültünk. – Most nem, de ha visszaváltozol, valószínűleg kiutasítja majd a szervezeted a számára feldolgozhatatlan anyagokat. Döntsd el, megéri-e. Bár én a helyedben enni biztosan nem ennék. Rövid töprengés után igazat adtam neki, úgyhogy a hozzánk siető pincértől csak fűszeres teát rendeltem. Angyal forró csokit kért, amit én igen viccesnek találtam. Mosolyomat látva kijelentette: – A csokoládé az élet ambróziája, ezt jobb, ha észben tartod. Míg a pincér ki nem hozta az italainkat, nem beszéltünk. Azt hiszem, a hely hangulata tette ezt. Egyszerűen muszáj volt csendben ülni, és csak figyelni, átérezni az időt, vagy éppen annak hiányát. – Most kérdezhetsz, Marina – nézett rám a csészéje felett Angyal. 80

Nem kellett sokáig gondolkodnom, rögtön megszólaltam. – Miért hív minket a lenyugvó Nap? – Hív, hogy tartsatok vele, hogy ne adjátok meg magatokat a sötétségnek. – Te is hallod? – Nem, ez a vámpírok átka, főleg, ha úgy döntenek, hogy nappal a fényre lépnek. – Hány vámpír van összesen? – Erre különösen kíváncsi voltam, hiszen ha a tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csupán páran vagyunk, az mégis elviselhetőbbé teszi a magányt, a kirekesztettséget. – Szerintem ezt senki se tudná pontosan megmondani – vonta meg a vállát Angyal, nyilván nem értette, hogy miért fontos ez nekem. – Nem sok, az biztos. Többnyire magányosan élnek, úgy nehezebb feltűnést kelteni, bár igaz, hallottam már amolyan vámpírcsaládokról is, de ez elenyésző. Itt a városban például évtizedek óta egyetlen vámpír az úr, de ha jól tudom, vele már találkoztál. Szerencséd, hogy az áldását adta rád. Meglepett, hogy ezt is tudja. – Mi lett volna, ha nem adja? – faggattam tovább. – Akkor menned kellett volna – jelentette ki egyszerűen. – Miért? – Nem értettem, hogy dönthet valaki más a sorsom felől, nem értettem, miért ne maradhatnék, ha egyszer úgy tartja kedvem. Igaz, abban biztos voltam, hogy ha a másik vámpír nem nézné jó szemmel a ténykedésem, könnyedén elűzhetne innen. – Az éjszakában is vannak szabályok, Marina – mondta jelentőségteljesen Angyal. – Nem minden fekete és fehér, főleg nem éjjel. Az éj az árnyalatok világa. Persze nincsenek igazi törvényeink, 81

inkább követendő viselkedés van, amit mindenki tiszteletben tart. – Ez pontosan mit takar? – kérdeztem két korty között. A tea kellemesen fűszeres volt, bár nem tudtam különválasztani az ízeket. Ha vámpírként tettem volna ugyanezt, megmondhattam volna, miből készült pontosan a teafű. Így viszont élvezhettem a rejtélyt és a titkot, hogy nem tudok mindent, hagyhattam, hogy magával ragadjon az íz és a forróság. Ennek is megvolt a maga varázsa. – Az éjszaka lényei többnyire nem járnak csapatban, a legtöbben jobban szeretik a magányt – magyarázta. – Általában fiatalabbakat sem vesz maga mellé senki, hiszen annak, aki az éjbe lép, tudnia kell önállónak lenni. A gyengék elbuknak, az erősebbek megmaradnak. Ők méltók a sötétségre. Ezért is akart elűzni a másik vámpír, ez az ő városa, mindenki más tiszteletben tartja ezt. Egy vámpír még nem kelt feltűnést, több viszont igen, főleg, ha az egyik még nem tudja irányítani a képességeit és az ösztöneit. Ha új városba lépsz, engedélyt kell kérned a maradásra. Ezek évszázados szabályok, jobb, ha te is betartod őket, így maradhat titokban a létetek. – Vannak a vámpírokon kívül más éjszakai lények is? – csillant fel kíváncsian a szemem. – Igen, de ne kérd, hogy felsoroljam őket. Ha úgy kell, hogy legyen, majd találkozol másokkal is. – Milyen szabályok vannak még? – kérdeztem tovább fáradhatatlanul, élvezve, hogy végre válaszokat is kaphatok. – Nem keresheted fel azokat, akiket életedben ismertél, nem fedheted fel, hogy mi vagy, megőrzöd az éj titkait. Amúgy azt teszel, amit akarsz. Igazából a felsoroltakat is megszegheted, de akkor könnyen prédává válhatsz. Évszázadok tapasztalata szülte ezeket a szabályokat, mind azért van, hogy ne derüljön ki a létetek. 82

– Ennyi? – Nagyjából – bólintott. Félrebillentett fejjel töprengtem, majd lassan ejtve a szavakat feltettem a következő kérdésem. – No és mint vámpír, milyen szabályok vagy kötelességek vonatkoznak rám? – Ebben nem segíthetek – utasított el rögtön Angyal. Már épp kezdtem volna hevesen tiltakozni, amikor valaki megzavart minket. – Én viszont igen. Egyikünk sem vette észre a közeledtét, hirtelen már az asztalunk mellett állt. Úgy tűnt fel, mint a legforróbb nyárdélután az enyhítő fuvallat. A másik vámpír. Nem számítottam rá, Angyalra pillantva láttam, hogy ő se, bár ezt csak egy apró villanás mutatta a szemében, az arca nem rezdült. – Megengeded, hogy leüljek? – hajolt meg finoman a társam felé. – Üdvözöllek körünkben – mondta ő biccentve. A másik vámpír újra meghajolt, mozdulata tele volt tiszteletadással. Furcsa volt most látni őt, így, hogy az arcát nem rejtették az éjszaka színei. A bőre nem ragyogott, fakónak és papírszerűnek tetszett, a tekintete pedig nem volt olyan hideg és sötét, most sokkal inkább mély, meleg barnában játszott. Ahogy leült, rögtön felém fordult. – Szólíthatsz Parázsnak – mondta egy kisebb, félszeg mosoly kíséretében, aztán felém nyújtotta a kezét, amit én elfogadtam, azonban mikor megéreztem bőre hidegét, riadtam hőköltem hátra. Elmosolyodott, ezúttal gúnyosan – ehhez a mozdulathoz jobban igazodtak a vonásai, nem volt olyan idegen az arcán, mint a másik, a barátságos mosoly. 83

– Ritkán lépek a fényre, éppen ezért a Nap engem már nehezen melegít fel. – Elhallgatott, mert a pincér elénk lépett. Megköszönte a kedvességet, de nem rendelt semmit. Feltűnt, hogy mennyire udvarias, mennyire kimért, mintha nem tudta volna levetkőzni azokat a korokat, melyek születése óta rátapadtak. Bár a világ változott, ő megmaradhatott olyannak, mint amilyen régen volt. Kíváncsi lettem volna a történetére, hogy mikor született, hol és miként élt, de ezeket a kérdéseket nem mertem feltenni, nem akartam engedély nélkül mélyre ásni a magánéletében. Azt azonban sejtettem, hogy nem csupán pár évtizedet hagyott már maga mögött. – Parázs… furcsa név. Miért hívnak így? – A szavak kibuktak belőlem, így csak későn vettem észre, hogy ez is elég személyes kérdés. Sajnos hajlamos voltam arra, hogy hamarabb beszéljek, mint gondolkodjak. Ezért nagyon sokan nem szerettek, míg éltem, én pedig csak nagyon ritkán tudtam visszafogni magam – ha kérdésem vagy véleményem támadt, tétovázás nélkül mondtam is. Becsültem a nyíltságot és az egyenességet, a hazugságoktól, a kétszínűségtől pedig egyenesen rosszul voltam – talán azért, mert azokban a körökben, ahol gyerekként mozogtam, s amiből később megpróbáltam kitörni, ezek voltak a legbecsesebb erények. Légy jóban azokkal, akiktől van mit várnod, nem számít, mi áron. Ezzel szemben az én értékrendem azt diktálta, hogy próbálj meg senkit se bántani, de maradj őszinte, s becsüld azt, aki ugyanezt teszi. – Én választottam – magyarázta. – Tudod, a legtöbben elvetjük azt a nevet, amit életünkben viseltünk, egyszerűbb így rejtve maradni. Neked sem ártana egy másik név. Én már akkor választottam, amikor megharaptak. – Megharaptak? – kerekedett el a szemem, s egy pillanatra 84

zavartság suhant át rajtam. – Igen, én úgy váltam vámpírrá – bólintott kissé elmerengő tekintettel. – Viszont ha jól sejtem, te a sírból keltél ki. – Igen. Nem tudtam, hogy harapás útján is válhat valaki vámpírrá – mondtam halkan, közben pedig felrémlett bennem az első áldozatom. Mikor megkérdeztem Angyalt, azt mondta, hogy belőle nem lesz vámpír, én pedig ezt botor módon úgy könyveltem el magamban, hogy akkor senkit sem tehetek vámpírrá. Nyilvánvalóvá vált, hogy tévedtem. Ráadásul megrémisztett, hogy nem mindenkivel úgy történik, ahogy velem, féltem mindattól, amit ez jelenthet. Féltem, hogy én már eleve arra születtem, hogy vámpír legyek… – Pedig a legtöbben úgy változnak át, bár az sem csak egy harapás. Ahhoz, hogy valaki vámpírrá változzon, meg kell, hogy harapják, majd az kell, hogy ő maga is harapjon. Vért kell venni és vért kell adni. Igaz, manapság kevés új van, az utolsót talán ötven éve változtatta át az egyikünk. – Miért nincs több vámpír? – kérdeztem, így zökkenve vissza a beszélgetésbe. Még mindig furcsa volt kimondanom, hogy vámpír. Nem csak azért, mert én magam is az voltam, hanem mert hiába éltem át azt, amit, még mindig alig tudtam elhinni. – Könnyebben felfedezhetnék a létünk, hiszen akkor többet fogyasztanánk – mosolyodott el sötéten. Nem igazán értékeltem a humorát. – Másrészt az újak mindig kiszámíthatatlanok. A legtöbben hamarabb meghalnak, minthogy megélnék a százat. Nem mindenki viseli könnyen a változást és az új képességeket, tapasztalhattad magad is, hogy nem könnyű nem beleőrülni, s még te sem vagy túl a nehezén. Van, aki beleőrül, van, aki a hívásnak nem tud ellenállni és van, akivel más vámpírok végeznek, ha a léte már feltűnést kelt. De 85

nem erről akarok neked beszélni. Először is: mindig tiszteld az idősebbeket, egyedül tőlük tanulhatsz, más nem lehet a segítségedre. Ha egy városból elküldenek, soha ne kérdezd az indítékot, egyszerűen csak menj. Ne lépj túl sokat a fényre, újra és újra fájdalmasabb lesz, főleg, ha már több vér lesz a szervezetedben. Minél többet ittál, annál erősebb a hívás és annál veszélyesebb a fény. Te még nem érzed, nekem már viszket tőle a bőröm. Végül pedig: ne vesd meg a vért, szükséged van rá, és soha ne harapd meg ugyanazt az embert háromnál többször. – Miért kell a vér? – suttogtam kábán. Próbáltam megjegyezni minden egyes szavát, hiszen később csak ezek szolgálhattak útmutatásul. – Attól maradsz életben – jelentette ki komoran, de jelentőségteljesen. Tudta, hogy undorodom egy újabb gyilkosságtól, ahogy attól is, hogy vért igyak. Nem kellett megkérdeznem, tudtam, hogy tudja, csupán abból, ahogy rám nézett. A tekintete komor volt, és nem értettem, miért, de egy pillanatra mégis félelem csillant benne. Lesütötte a szemét, és felállt. Angyal a zsebéből az asztalra tett pár papírpénzt, majd követte. – Magamra hagytok? – néztem fel rájuk riadtan, végre megértve a mozdulataikat. A szememből néma könyörgés lendült feléjük, de vagy nem értették, vagy nem akarták megérteni. – Kaptál segítséget, ezt nem mindenki mondhatja el magáról – válaszolta elutasítóan Parázs. Az előbbi kedvessége nyomtalanul tovatűnt, mintha az csak pillanatnyi elmezavar lett volna. – De mit tegyek? – Menj és élj. Fedezd fel a világot. Ami igazán számít, azt már tudod – felelt ezúttal Angyal. 86

Annyi, de annyi kérdés merült még fel bennem, de ahelyett, hogy megállítottam volna őket, csak néztem, ahogy elmennek, ahogy tompa puffanással becsukódik mögöttük a kávézó ajtaja. Itt hagytak. Alig fogtam fel, hogy a pincér mellém lépett, kihozta a számlát, majd az Angyal által adott pénzből a visszajárót. Még akkor sem voltam egészen magamnál, mikor kiléptem a napfényben fürdő utcára. Félig öntudatlanul tettem egyik lábam a másik után, nem gondolkodtam, nem éreztem, csak mentem, mintha valahová hazavárnának, mintha nem lennék egyedül. Aztán kiszúrtam őket a tömegben, egymás mellett mentek, és élénken beszélgettek. Nem úgy tűnt, mintha sietnének. Ekkor fellobbant bennem a düh. Rajtuk tartottam a szemem, ahogy az embereket kerülgetve utánuk futottam. – Miért ráztok le mindig? Meglepetten fordultak hátra. Angyal elmosolyodva megingatta a fejét, de Parázs hamarabb szólalt meg. – Tiszteletben tarthatnád a döntésünket. – A hangja szigorú volt. Egy pillanatra elszégyelltem magam, aztán megráztam a fejem. Nem akartam hagyni, hogy pont most elbizonytalanítson. – Hogy boldoguljak egyedül, ha semmit sem tudok az új világról, amibe kerültem? Nem hiszem el, hogy neked sem volt segítséged. A vámpír válaszolni akart, de Angyal finoman oldalba bökte. – Akik harapás útján lesznek vámpírok, azoknak a legtöbb dolog egyértelmű, mert a vérrel együtt az ösztön és egy bizonyos fokú tudás is a vámpír része lesz – mondta nekem, majd Parázs felé fordult. – Lehet, hogy neked nem volt mestered, mégis tudtad a legalapvetőbbeket. Marina nem tud semmit, az ő vére nem hordozza egy öreg vérét. 87

– Persze, mert gyakorlatilag, akármilyen furcsa, úgy tűnik, ő olyan, mint egy öreg. Nem hiszem, hogy régen őket tanították volna – ellenkezett Parázs. Hogy milyen vagyok? – villant fel bennem, de nem tudtam választ adni. Az, hogy „öreg”, számomra üresen csengett, pedig ők tisztelettel ejtették ezt az egy, jelentéktelen szót. – Az régen volt, ez már egy másik világ. Tényleges törvény nem tiltja, hogy segíts neki – vitatkozott Angyal. – Mégis miben segíthetnék neki? – csattant fel Parázs. A hangjára többen felénk fordultak. – Ne haragudjatok – szóltam közbe. – Ezt talán nem itt az utcán kellene. Csodálkozva rám néztek, mintha már elfelejtették volna, hogy én is jelen vagyok. – Szerintem sétáljatok egyet – mosolyodott el Angyal. – Nekem ideje mennem. – Meglátogathatlak majd? – kérdeztem tőle reménykedve. – Annak semmi értelme sem lenne, Marina – mondta, bár feltűnt, hogy a hangja túl halk, hogy elveszett belőle az erő, a büszkeség, s a bölcsességét sugárzó felhang. Mintha most nem lett volna biztos abban, amit mond, bár azért mégis folytatta. – Mi magányos lények vagyunk, s még nem jött el az idő, hogy ez megváltozzon, már ha egyáltalán eljön valaha. Örülök, hogy megismertelek – hajolt meg kissé, én pedig tétován viszonoztam a gesztust. Aztán megfordult és pillanatok alatt eltűnt a tömeg ölelésében. Nem volt időm megköszönni a segítséget. – Sétálunk? – fordultam Parázs felé. Morgott valamit, de nem értettem, így mikor elindult, mellészegődtem. 88

– Kérdezz – jelentette ki nem túl lelkesen pár lépés után. Nem foglalkoztam a kedvtelenségével, gyorsan sorra vettem magamban, hogy mire vagyok kíváncsi, s végül kimondtam azt, ami a legjobban foglalkoztatott. – Miért lett belőlem vámpír? Parázs megvonta a vállát. – Nem tudom, az öregek talán tudták, de nem minden tudást örökítették át – felelte barátságosan, ami meglepett, hiszen az előbb úgy tűnt, bármit megadna azért, hogy végre egyedül lehessen. – Kik azok az öregek? – Azok, akik ugyanúgy, mint te, a sírból keltek ki, s nem harapással lettek vámpírrá – magyarázta türelmesen. A hangjában egyre inkább eluralkodott egyfajta kedves, barátságos színezet. Szerettem volna tudni, hogyha élvezi a társaságom, miért akart mégis minél hamarabb maga mögött tudni. – Mert nem helyes, hogy itt vagyok – mondta halkan, kissé szomorúan. – Olvasol a… – Nem, nem igazán – ingatta meg bágyadtan a fejét. – De a te gondolataid annyira erősek, hogy nem lehet nem hallani őket, ha vámpír lennék, pontosan érezhetnék mindent, ami benned van, most csak benyomások érnek el, de ha figyelek, azokból kihámozhatom, mi jár a fejedben – mosolyodott el, én pedig megijedtem. Elég volt nekem Angyal, nem akartam, hogy még valaki belém lásson. – Miért nem helyes? Hiszen a kávézóba is eljöttél – ellenkeztem halkan az előbb mondottakra. – Látod, az is igen komoly hiba volt – húzta el a száját. – Nem engedhetném meg magamnak, hogy ennyire ostoba legyek. 89

Éreztem a hangjában, hogy dühös magára, csak azt nem értettem, miért. Ha meg is érezte a kétségeimet, nem fejtette ki nekem bővebben az érzéseit, amin igazából nem is nagyon lepődtem meg – évek óta magányosan élt, hogyan várhattam volna el, hogy hirtelen megnyíljon nekem, egy ismeretlennek? Elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy talán pontosan ez zavarja: nem akar hozzám semennyire sem közel kerülni, nem akarja, hogy bárki mellette legyen. A mosolyom hamar az arcomra fagyott, ahogy rásandítottam, s láttam a komorságot az arcán, a vonásaiban elrejtőzve. Mi történhetett vele, amiért ennyire ragaszkodik a magányhoz? Vajon hányszor vesztette már el azokat, akik közel kerültek hozzá? Éreztem, hogy meg kell törnöm a ránk ereszkedett hallgatást, ezért gyorsan átfutottam magamban, hogy hol szaladt tévútra az elején oly békésnek indult beszélgetésünk. – Hogy értetted azt, hogy az öregek nem mindent örökítettek tovább? – húztam össze a szemöldököm. – Nézd, Marina, a kávézóban nem mondtam el a teljes igazságot – felelte láthatóan megkönnyebbülve, úgy tűnt, örül, hogy a kérdéssel megszabadítottam a saját gondolataitól. – Nem csak azért van kevés vámpír, mert így biztonságosabb. Azért vagyunk kevesen, mert egy vámpír csak úgy teremthet egy másikat, ha ő maga feladja a létét. Először vért kell venni az embertől, egészen addig, hogy már haldokoljon, a szíve utolsó dobbanásáig, aztán a vámpírnak át kell adnia az összes vérét, ami pedig a végünket jelenti. Érthető módon ezt kevesen teszik. – Te… mikor születtél? – puhatolóztam óvatosan. Szerettem volna tudni, hogy mennyire öreg. – Ezerötszáznyolcvannégyben születtem, mint ember, harminckét 90

éves voltam, mikor vámpírrá váltam. Az én teremtőm volt az egyik utolsó öreg. Megdöbbentett a kora, az évezredek, amiket megélt, mégis gyorsan összeszedtem magam. – Élnek még öregek? – Remény játszott a hangomban. Más voltam, mint azok, akiket megharaptak, úgy gondoltam, tényleges válaszokat csak azoktól kaphatok, akik olyanok, mint én. Kellett, hogy legyen még öreg vámpír. – Ha igen, alaposan titkolják. A válasz hallatán összetört bennem valami, de próbáltam vele nem törődni. Most először volt lehetőségem arra, hogy többet megtudhassak magamról, erre kellett összpontosítanom. – Muszáj vért innom? – Erre már válaszoltam, nem fogom magam ismételni – morogta kissé bosszúsan. – Mi történik, ha mégsem fogok… – Befejezetlenül hagytam a kérdést, a vége közöttünk halt el. – A vágy előbb-utóbb olyannyira erőssé válik, hogy beleőrülsz. Akkor már nem vagy a magad ura, s bárkit lemészárolsz, aki az utadba kerül, míg annyi vérhez nem jutsz, hogy visszanyerd az ép elméd. Utána viszont képtelen leszel elviselni a bűntudatot, s engedsz a hívásnak. – Keményen beszélt, éreztem, hogy szándékosan teszi ezt, így akart elriasztani attól, hogy távol tartsam magam a vértől. – Akkor meghalok? – tettem fel a kérdést inkább kíváncsian, érdeklődéssel, mint reménykedve. Nem éreztem úgy, hogy el akarom magamtól dobni ezt az új életet, de szerettem volna minden lehetőséggel tisztába kerülni. – Olyasmi – bólintott, bár a homlokán a ráncok bizonytalanságot 91

mutattak. – Máshogy nem halhatok meg? – Ha nappal történik valami, te pedig ember vagy, akkor elképzelhető, de közülünk senki sem él huzamosabb ideig a fényben. Ha nem vagy magadnál és megtalálnak, akkor viszonylag könnyen végezhetnek veled például lefejezéssel – régen ez egy igen kedvelt eszköz volt az elpusztításunkra. Éjszaka viszont nem eshet bántódásod, gyorsabban gyógyulsz, mint az emberek, a legtöbb betegség meg sem érinthet, öregedni pedig nem fogsz. Az egyetlen, ami éjjel árthat neked, az egy másik vámpír – képesek vagyunk egymást megölni. Ami biztosan végez veled, az a teremtés, arra azonban még nem vagy alkalmas. – Miért nem? – kérdeztem meglepetten. – Még nem vagy igazán vámpír. Alakulóban vagy, de több vérre van szükség ahhoz, hogy igazán az lehess, ami én. Utcáról utcára fordultunk, s bár én nem figyeltem, merre megyünk, feltűnt, hogy Parázs vezetésével elkerüljük a forgalmasabb utakat. – Akkor a világot is másképpen fogom majd látni? – Igen. Éreztem, hogy fogy a vámpír türelme, a faggatózás egyre kevésbé volt az ínyére, az arcára kiülő konokság tisztán mutatta ezt. De nem tehettem róla, szükségem volt a válaszokra, hogy eligazodhassak ebben az új életben, és amúgy sem tudtam követni a hirtelen érkező hangulatváltásait, egyszerűbbnek tűnt hát, ha nem foglalkozom velük. – És az ezüst, a fakaró, égetés… – kezdtem sorolni. – Javarészt babona, mese, legenda – szakított félbe. – Ha 92

valakinek sikerülne meggyújtania, akkor valóban meghalnál, ráadásul elég fájdalmas is lenne, mert a bőrünk gyorsan regenerálódik, így sokkal tovább tartana, míg végleg leégne rólunk – de kizárt, hogy éjjel bárki elérhessen, ha azt te nem akarod. Ha ez nappal történik, te pedig nem lépsz a fénybe, akkor nem éreznéd, hogy elégsz, nem lennél tudatában a halálodnak. Az ezüst és a fakaró nem bánthat, nincs ránk hatással. Bár igaz, ha egy fakarót beléd döfnek, nem biztos, hogy őszintén mosolyognál, ahogy akkor sem, ha meglőnek egy ezüst golyóval – fájdalmat azért érzünk. Ha ezt is nappal teszik, akkor csupán az lenne kellemetlenebb, amikor magadhoz térsz. – Vannak vámpírvadászok? – merült fel bennem hirtelen. – Igaziak nem, legfeljebb olyanok, akik vámpírvadásznak kiáltják ki magukat, mert azt hiszik, hogy mindent tudnak rólunk, de az ő próbálkozásaik nevetségesek. Nem találkoztam még olyan vámpírvadásszal, aki ártott volna nekem. Megnyugodva hallottam a válaszát, féltem, hogy ez az új, furcsa élet, többek között menekülésből is áll majd. Örültem, hogy a félelmeim alaptalannak bizonyultak. – Milyen lények élnek még az éjszakában? – tettem fel azt a kérdést, amit már Angyalnak is, bár igazság szerint a válaszhoz most se fűztem több reményt, mint akkor. – A fajtánkkal kapcsolatos kérdéseidre felelek, a többire nem. Csak annyit mondok, amennyit én is tudtam, mikor a vámpír vére megtöltötte a testem. Mérlegeltem a szavait, aztán megvontam a vállam. Voltak még kérdéseim, úgyhogy nem estem kétségbe. – Lesznek különleges képességeim? 93

– Hiszen azok nagy részét már tapasztaltad, csupán most még nem tudod őket irányítani. A legtöbb felerősödik majd, esetleg valamelyest alakul, de nem számottevően. A többit felfedezed majd magad, mindent nem mondhatok el. Láttam rajta, hogy kezd egyre türelmetlenebb lenni. A hangja keménnyé, oktatóvá vált. – Van még valami, amit feltétlenül tudnom kell? – kérdeztem az egyszerűség kedvéért. Nem akartam, hogy csupán azért, mert idegesítem, mert miattam fenyegetve érzi a féltve őrzött magányát, újra elküldjön a városból, okosabbnak tűnt inkább befejezni ezt a beszélgetést. – Igazán nincs, de egy-két tanácsot adhatok – felelte megkönnyebbülten, nyilván már érezte, hogy nemsokára megszabadul tőlem. – Ne érintkezz az emberekkel, az elvesztésük feldolgozhatatlan fájdalommal jár. Ha valaki előtt mégis fény derül a kilétedre, úgy azzal végezz, különben mások teszik meg helyetted, de azt már te sem biztos, hogy túléled. Ha meg akarod magad kímélni, most keresel egy sötét helyet valahol mélyen, és aludni térsz. Ha úgy ér a napnyugta, nem lesznek olyan nagy fájdalmaid, mint ébren. Okosabb így tenned. S még egy utolsó: ne vedd az állatok vérét, bár jobb híján egy-két állat vére, főleg a ragadozóké megteszi, de hosszútávon kikészülnél tőle, s rosszabb lenne, mintha egy az egyben megtagadnád magadtól a vért. – A megszállás… Az még most is működik? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott. – Nem teljesen értelek – ingatta meg a fejét, ahogy kérdőn rám nézett. – Mikor még támadtam fel, én… mások testébe léptem – 94

próbáltam megmagyarázni. – Úgy érted, érezted őket? – kérdezett vissza, mire én rögtön megingattam a fejem. – Nem. Úgy, hogy bennük voltam – jelentettem ki határozottan. – Érdekes, ilyenről még nem hallottam – mondta töprengve. – Szerintem ez csak addig lehetett így, míg a tested halott volt, míg nem voltál teljes egészében a része, de azért ezt nem árt majd kipróbálnod, te olyan vagy, mint az öregek, lehet, hogy más képességekkel is rendelkezel, mint mi. Ami biztos, hogy az embereket most is érezheted, a gyengébbeket pedig irányíthatod is, bár ehhez komoly összpontosítás szükségeltetik. Minél több vér lesz a szervezetedben, annál könnyebben fog menni. – Értem – motyogtam. – Akkor ennyi? – Ennyi. – Nem mehetnék veled? – Tudtam, mit fog felelni, de úgy éreztem, nem árt, ha megpróbálom. – Nem, Marina – felelte határozottan, bár a figyelmemet nem kerülte el, hogy a tekintetében valamiféle furcsa vágyakozás villant fel egy pillanatra. – Én már hozzászoktam a magányhoz, nincs szükségem társaságra. A sötétség óvja lépteid – mosolyodott el őszintén, kedvesen, aztán eltűnt egy szűk sikátorban. Elszomorodtam, szerettem volna, ha legalább pár napot vele tölthetek, hogy lássam, ő hogyan vadászik, hogyan él. Azonban ahogy távolodó alakját néztem, megértettem, hogy nem ellenem van kifogása, csupán ő tényleg egy magányos lény. Talán egyszerűen nem tudta, hogyan kezeljen engem vagy a helyzetet. Kissé kábán vágtam neki a városnak, a gondolataim teljesen lefoglaltak, ezért nem figyeltem, merre megyek. Már túl voltam 95

azon, hogy elfogadjam, vámpír vagyok, ezzel kapcsolatban nem maradt választásom. Tudtam azt is, hogy élni szeretnék, ha így, akkor így. Mikor a fénybe léptem, kész voltam feladni mindent, nem gondolkodtam, de most… most úgy éreztem, élni akarok. Elhatároztam, hogy nem fogok engedni a hívásnak és nappal sem térek vissza az emberek közé. Ez csak látszat, illúzió, önámítás, nincs semmi értelme. Már nem tartoztam az emberekhez, eszerint kellett hát viselkednem. Ahogy helyére kerültek bennem ezek a dolgok, megnyugodtam. Úgy éreztem, végre ismét része vagyok önmagamnak. Bár nem értettem mindent, a világ mégis tisztábbá vált, s rájöttem, hogy igazából örülnöm kellene, hogy élek, hogy kaptam még egy lehetőséget arra, hogy megismerjem önmagam és az életet. Ráadásul nem voltak kötöttségeim – ahogy Angyal mondta. Szabad voltam. Az eső lassú, unott szemerkélése térített magamhoz. Nem vettem észre, hogy alattomban szürke felhők kúsztak az égre, hogy a színek kifakultak, hogy a napfény egyre bágyadtabb, egyre erőtlenebb. Az esőcseppek keményen és hidegen csapódtak a bőrömnek, a szél, mely felém sodorta őket, mintha már a tél leheletét őrizte volna magában. Az ősz még küzdött, az eső még őt őrizte, bár lehet, ez már csak a búcsúja volt, siratta önmagát és a télnek adott színeit. Menedéket kellett keresnem, egy helyet, ahová a hívás nem ér el olyan erősen, és ahol nem kelt feltűnést az átváltozásom. A napnyugta vészesen közeledett, az idő túl gyorsan elszaladt – az óvatlanságom és felelőtlenségem feldühített, mérges voltam magamra, jobban kellett volna figyelnem. Nem tudtam, mennyire fog fájni a visszaváltozás, ahogy azt sem, hogy ezt mennyire tudom majd elviselni. Muszáj volt olyan helyet találnom, ahol nem vagyok szem 96

előtt. Futásnak eredtem, egyik keskeny utcáról a másikra fordultam, de nem azon a környéken jártam, ahol a házak elhagyatottak lettek volna. Nem is a leggazdagabb környék volt, de azért itt is jómódban élhettek az emberek. Pedig nekem szükségem volt, ha más nem is, legalább egy pincére. Mi lesz, ha a hívás a szabadban ér utol? Akkor biztosan nem állhatok neki ellen. Próbáltam magam betájolni, és a városközpont felé haladni, arrafelé lehettek lebontásra váró épületek, azokban meghúzhattam volna magam. Nem foglalkoztam az oldalamba szúró fájdalommal, sem azzal, hogy minden levegővételnél úgy éreztem, szétreped a tüdőm. Sietnem kellett. A lábamban húzódtak az izmok, minden tagom feszültségben égett. A napnyugta már túl közel járt, bár hogy ezt honnan tudtam, azt nem sejtettem, hiszen az eget vastag felhőtakaró vonta az uralma alá. A házak, amelyek mellett elszaladtam, egyre szegényebbnek tűntek ugyan, de mindegyikből szűrődött ki fény a közeledő éjszakába, így egyiket se mertem megkockáztatni. Mikor lakótelepi emeletes házak mellé értem, megtorpantam, és kétségbeesetten szétnéztem. Biztos, hogy nem a központ felé haladok, de akkor merre? Elveszetten forgolódtam, remélve, hogy hirtelen ugyanúgy megérzem, merre kellene továbbmennem, mint ahogyan azt éreztem, a Nap percek múlva lebukik a látóhatár peremén. Nem maradt más választásom, mikor kiszúrtam, hogy az egyik házból épp most lép ki egy velem egyidős fiú, rákiáltottam: – Ne zárd be, kérlek! – Még be se fejeztem, máris rohantam felé. – De sürgős – vigyorgott rám, de ahogy találkozott a tekintetünk, 97

valahogy furcsán megvillant a szeme. – Köszi – mondtam gyorsan, aztán már szaladtam is a pincék felé. Hogy a fiú mit csinált, azzal nem volt időm foglalkozni. A szűk, sötét folyosón mindegyik kilincset megragadtam, de csak egy engedett. Alighogy bekerültem a dobozokkal telezsúfolt tároló helyiségbe, megkezdődött az átváltozás. Más fájdalom volt ez, mint amit a koporsóban átéltem, vagy mint amikor a fénybe léptem. Bár az egész testem furcsán sajgott és égett, az igazi fájdalom mégis a hívásból fakadt, s a lelkemből tört elő. A szívem úgy vert, mintha attól félne, most dobbanhat utoljára, aztán soha többet. A fájdalom is a mellkasomból indult, a szívem heves lüktetésével egyszerre. Hullámokban öntötte el a testem, nyöszörögve görnyedtem össze. Olyan volt, mintha a bőröm felrepedezne, a nyers, véres húst pedig forró vízzel locsolnák. Mindeközben pedig ott volt a késztetés, hogy törjek ki a levegőre, mert a fény az egyetlen, ami begyógyíthatja a sebeimet. Emésztő kínnal vágytam balzsamos érintésére, puha simogatására. Tudtam, hogy ha mennék, tényleg elcsitulna a fájdalom. Mégsem mozdultam. A körülöttem lévő dobozokba vájtam a körmeimet, könnyek patakzottak az arcomon, remegtem és hol fáztam, hol pedig úgy éreztem, a forróság elevenen megperzsel. A szám kiszáradt, a levegőt hörögve vettem. Aztán megszűnt a hívás. Öklendeztem, egészen addig, míg a gyomrom fel nem kérődzte magából mindazt, amit nem tudott befogadni. A szám megtelt keserű, maró ízzel. A lábam és a karom még remegett, mikor végre felálltam. Mélyeket sóhajtottam, próbáltam megnyugodni. Már nem volt mitől tartanom, a Nap lenyugodott. 98

A vállamra akasztottam a táskám (nem emlékeztem, mikor dobtam félre), majd elhagytam az épületet, és nekivágtam az éjszakának. Élveztem az ázott levegő finom páráját, a föld- és falevélillatot. A maga ködös, szemcsés szürkeségével, a tél már settenkedő illatával gyönyörű volt ez az éjszaka. Ahogy egyre magabiztosabban, egyre szilárdabban lépkedtem, a lelkembe lopózott a vágy. Először küzdeni akartam ellene, de eszembe jutott, hogy mit mondott Parázs. Innom kellett, nem odázhattam el. Az elhatározás félelemmel töltött el és fájt is valamennyire, de nem akartam később őrült gyilkossá válni, az életemet pedig nem adhattam fel. Nem akartam feladni. Tudtam, hogy most indultam el ténylegesen az éjszaka ösvényén. A döntés megszületett, elfogadtam azt, hogy mi vagyok, vagyis hogy a vér által mivé fogok végül válni. – Vámpír – mondtam ki hangosan, talán így bizonyítva önmagamnak, hogy már nem félek. Természetesen hazugság volt, de egy új élet küszöbét léptem éppen át, ezt pedig emelt fővel akartam tenni.

99

8. fejezet: Azúr A világ kitágult a szememben. Az emberek illata körbefont és elbágyasztott. Éhség kúszott a gyomromba, megállíthatatlan és leküzdhetetlen éhség. Nehezemre esett nem rávetni magam az épp hazaérkező emberekre. Kívántam a vérüket, de szerencsére már nem olyan elsöprő erővel, mint először. Nem vesztettem el a fejem, képes voltam gondolkodni. Ha egy-egy embert néztem és erősen figyeltem, csak az ő, sajátos illatát éreztem. Így tanultam meg elkülöníteni a gyerekeket és a felnőtteket. A kisebbeknek édesebb volt az illatuk, mindegyik telve volt könnyedséggel, vidámsággal. Mélyen magamba szívtam őket, ellazítottak és feltöltöttek, mintha kifogyhatatlan életkedvükből oly sok lenne, hogy minden mozdulatukkal szétszórnák a világba, ajándékként az éhezőnek. A felnőttek illata komolyabb volt, élesebb és kiforrottabb. Természetesen mindegyik más. Volt, amelyik rendíthetetlen sziklát idézett meg bennem, de olyan is, ami cserfes vízesést. Az illatukkal beszéltek hozzám, elárulták a titkaikat és a félelmeiket. Megbabonázott, ahogy nekem adták egy-egy részüket, úgy, hogy észre sem vették. Tagadhatták, mégis bíztak a világban, mégis szerették, különben még így sem tékozolták volna el kincseiket. Ha találkozott a tekintetünk, megláttam a gondolataikat. Nem hallottam, inkább éreztem a lelküket, a szavaiknak csupán én adhattam hangot magamban. De csak akkor, mikor a szemembe néztek, mint mikor múlt éjszaka a városban kóvályogtam. Nyitnom kellett feléjük, hogy nekem adják magukat, de akkor önként adták. 100

Nem állíthatom, hogy nem voltak ellenérzéseim. Valahol a lelkem mélyéről szűnhetetlenül törtek elő emberi mivoltom kiáltásai, akit elborzasztott és undorított, hogy ma éjszaka ismét vért készülök inni. Nem hallgathattam a szavaira, élénk tiltakozására. Már nem voltam ember. Hogy elaltassam a riadt hangot, azt hoztam fel, hogy nem lehet véletlen a vámpírrá válásom. Gyenge indoklás volt, de elég egy időre. Talán – gondoltam –, míg meg nem erősödöm annyira, hogy ne kínozzon, gyötörjön úgy az éhség. Bíznom kellett ebben, bíznom, mert még ott szunnyadt bennem az emberségem. Eldugott utcákat kerestem, ahol védtelen sétál egy ember, aki senkinek sem fog hiányozni, ha esetleg eltűnik. Ösztöneimre hagyatkozva fordultam be minden sarkon, mentem, amerre a lábam vitt. Aztán megláttam egy asszonyt. Nem kellett mélyre merülnöm benne, tekintetéből kikönyökölt a halál, beleivódott a vérébe, édes illatát végezetessé, nehézzé telítve. Úgy nézett rám elheverve, rongyok közé burkolózva a kapualjból, mintha tudná, miért jöttem. Nem bánta. – Légy gyors – hörögte, mikor közelebb léptem hozzá. Nem értettem, meg is tántorodtam kissé. Talán tudja, ki vagyok? De honnan? Tétován leguggoltam mellé. Az éhség kezdte átvenni felettem az uralmat, így közelről elbűvölt az illata, az erei kidagadtak, lüktettek, a vére hívott engem. – Ki vagy te? – suttogtam, ahogy a nyakához hajoltam. – Nem számít. Az időm már lejárt. A vérem benned új életet nyer. – A hangja reszelősen mart a fülembe. Nem tudtam tovább ellenállni. A fejét oldalra billentette – a 101

megadás végső mozzanata –, feltárva előttem öreg, ráncos nyakát. Már nem gondolkodtam, a kétségeim úgy oszlottak el, mint könnyű pára a hajnal derengésében. A vér végigömlött a számban, megteltem zamatával, melegével. Mohó kortyokban nyeltem az életet, egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Megszűnt a külvilág, megszűntem én. Összeolvadtam ezzel az idegen testtel, ezzel az idegen élettel. A képek és gondolatok ugyanúgy rám törtek, mint az első alkalommal, de ezúttal nem fojtottak, nem bántottak, mintha a karomba kapaszkodó ismeretlen halála pillanatában nem szeretne mást, csak felidézni élete legszebb és legtökéletesebb pillanatait. Hogy önmagáért, vagy egy kicsit értem is tette, azt nem tudtam, de a gondolataiban éreztem a bűntudatot, amiért engem használ, holott én is ugyanúgy használtam őt. A vére szétáradt bennem, megtöltött melegséggel. Minél többet vettem el – minél többet adott –, az élete annál jobban mutatkozott meg előttem. Gyerekeket láttam, boldogságot, békét, nyugalmat. Majd halált, rengeteg halált, kórházi ágyakat, sírokat, temetést. Magányt. Megzavartak a képek, de nem tudtam megállni. Ahogy ujjai rám fonódtak, tudtam, hogy ő is azt akarja, fejezzem be, amit elkezdtem. A vére pedig csak áramlott, elhagyta a testét és az enyémbe lépett, hogy az én szívemet sarkallja tovább dobogásra. Az érzéseken és a halálon túl belopakodott valami szokatlan hang a tudatomba, de sem eredetét, sem tényleges mivoltát nem tudtam megfejteni. A vér elbódított, nem kevésbé az asszony élete, melyben idegen és érthetetlen képek vetültek elém. Összekapaszkodó tekintetek, idegen csillanások, melyek mintha a múltból törnének 102

fel… Egy másik világ, amely elrejtőzik az emberek között, de olyan homályos, kivehetetlen volt minden, mintha az asszony maga húzott volna elém sűrűn szőtt fátylat, melyen nem láthatok át. Éles fájdalom hasított az oldalamba. Tehetetlenül engedtem el áldozatomat, eltékozolt vércseppek szaladtak végig az államon és cseppentek az éjszakába. Állatias ösztön uralkodott el rajtam, hátat fordítottam az öregasszonynak, és kiegyenesedtem. Morgás tört fel a torkomból, olyan lehettem, mint a vad, mely minden erejével védi zsákmányát. Morgásomra még vadabb morgás felelt. Kivicsorított fogakkal egy fekete bundájú farkas állt előttem. Szeme vöröses-sárgás fényben izzott, olyan volt a tekintete, mint a naplemente. Hogy mit keres itt egy farkas, hogy egyáltalán igazi-e, az fel sem merült bennem; a vágy, az ösztön erősebbnek bizonyult minden logikánál. Csak annyit éreztem, hogy a zsákmányomat el akarja venni egy idegen. Közelebb lépett hozzám, de én nem hátráltam. Figyelmeztetően újra rám morrant, én azonban még ekkor sem mozdultam. Újabb vad morgás – észre sem vettem, ahogy előtört belőlem. A tartásom meggörnyedt: felkészültem a harcra. Az izmaim megfeszültek, ugrásra készen mélyesztettem tekintetem a farkaséba, de csak a naplemente színei néztek vissza rám. Már majdnem támadtam, egy hajszál válaszhatott el csupán, de az a tekintet felébresztett bennem valamit. A naplemente – az éj kezdete, ahogy a fény színeit kioltja a sötétség, ahogy lelkem mélyéből feltámad a vámpír és kioltja bennem az embert. Néztem a farkas tekintetét, néztem a naplementét – néztem a saját bukásomat. De nem ezúttal. Kiegyenesedtem, s hátrébb léptem az asszonytól. A vér lüktetése csillapodott, már nem öntött úgy el a vágy, a gondolataim tisztultak. 103

A farkasnak ez láthatóan tetszett, már nem vicsorgott rám. – Kérlek, ne – nyöszörögte az öregasszony, ahogy az állat a feje fölé lépett. – Mennem kell… A farkas a sebet nézte a nyakán, majd lehajtotta a fejét. Egy pillanatra azt hittem, meg akarja harapni, aztán pedig darabokra marcangolni, de csak lenyalta az egyre gyűlő vért. Nehezen fogtam magam vissza. Ahogy a vörös meg-megcsillant az ember megfáradt bőrén, bennem újra feltámadt az éhség, a farkasra akartam támadni, megölni, aztán pedig akár neki is a vérét venni. Az asszony megtörten rám emelte a tekintetét. – Ne engedd neki, ne… Soha nem láttam még olyan embert, aki a haláláért könyörögne. Megható volt, és egyben szánalmas is. Miért akarja valaki ennyire a halált? Miért könyörög érte? Nem vettem észre, akkor még nem, hogy van olyan fájdalom, amely elviselhetetlen, van olyan fájdalom, amin már nem lehet túllépni, amivel már nem lehet együtt élni. Egy fiatal sosem értheti meg mindazt, ami egy öreg lelkében szunnyad, eltemetve, de sohasem feledve. A farkas dolga végeztével újra felém fordult. Döbbenten vettem észre, hogy a sebből, amit én ejtettem az asszony nyakán, már csak két kis heg látszik – a szemfogaim. Nyelvemmel végigsimítottam őket, hegyesek voltak, bár hogy mikor lettek ilyenek, azt nem tudtam megfejteni. A farkas mordult egyet, és intett a fejével. Nem értettem, mit akar. Megkerülte az asszonyt, elindult, majd pár lépés után visszafordult és még egyszer intett a fejével. – Azt akarod, hogy kövesselek? – kérdeztem halkan, bár nem 104

tudtam, megérti-e. Majdnem ugrottam egyet, mikor határozottan bólintott. Naplemente színű szeme mintha mosolygott volna. Egy pillantást vetettem az asszonyra, a vére hívott engem, énekelt nekem, én azonban nem engedtem a csábításnak. Tétován léptem egyet, de még mindig az embert figyeltem. A keze utánam nyúlt, mintha nem akarna elengedni. A farkas rám mordult. – Sajnálom – mondtam az asszonynak. A tekintete könyörgött, az ajka megremegett. Lehajtottam a fejem, és elindultam. A vére illata a nyomunkba szegődött, erőtlenül kiáltott utánam. Mire a sikátorból kifordultunk, már nem éreztem. – Ugye tudod, hogy ez kegyetlenség? Akarta a halált. – Úgy szóltam, mint egy megsértett kisgyerek. Nem voltam benne biztos, hogy a farkas tényleg érti, amit mondok, de beszélnem kellett, mert még éreztem a vér bársonyos, puha ízét a számban, még éreztem az érintését, hallottam a lüktetést, a szív elhaló dobogását. A hiányérzet fájdalmasan telepedett rám, kísértett az emlékük, olyan erővel, hogy úgy éreztem, nem bírom elviselni. Ott álltam a küszöbön, a bennem élő embert és a vámpírt elválasztó küszöbön. Az ember mellett döntöttem, de rettegtem, hogy az elhatározásom porba hull, ha az emlékek nem eresztenek, ezért muszáj volt beszélnem, muszáj volt éreznem, hogy ember vagyok. A farkas válaszként csak mordult egyet, mintha azt mondaná, akkor sincs jogom ölni, ha az áldozatom pontosan ezt akarja. Nehezen higgadtam le, az emlékek nem akartak múlni. Több utcát is magunk mögött kellett hagynunk, mire a vérszomjam elmúlt, mire már nem gyötört a késztetés a visszafordulásra. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor nyári eső után érezni, ahogy a betonról árad felfelé 105

a meleg. Békés, nyugodt és könnyed is. Megszűnt bennem a vágy, így végre észrevettem, hogy igazából jóllaktam, ez pedig kellemes elégedettséggel töltött el. Már vidámabban követtem a farkast, kíváncsi voltam, mit akar nekem mutatni. A lépteim ruganyosak és magabiztosak voltak, erő öntött el, és az oldalam sem hasogatott már. Bár a ruhám szétszakadt és egy-két vércsepp is szennyezte, sebet nem láttam. Parázsnak igaza volt: gyorsan gyógyultam. A vér hatására még inkább élesedtek az érzékeim. Már nem csak a város neszeit hallottam, hanem egészen új és különös hangokat is: az álomtól nehéz puha sóhajokat, ahogy átolvadnak az éjbe, így színezve át a sötétséget; a beton fáradt, meggyötört nyújtózkodását a lépteink alatt; a házak nehéz, elégedetlen nyögéseit, mintha nem tetszene nekik, hogy szilárd, elmozdíthatatlan formába kényszerültek. Aztán ott volt mindaz, amit láttam. A fák kérgének rezdüléseit; a levegőt, ahogy féltőn átöleli a világot; vagy akár a csillagok ragyogó sugarait, ahogy lassan táncra kérik a város lámpáinak sárgás fényét. Hitetlenkedve csodáltam ezt az új világot, mégis úgy éreztem, még mindig van, ami rejtve marad a szemem elől. Külvárosi részre értünk, valaha gyártelep lehetett itt, amiből mára csak elhasznált romok maradtak. A levegő frissebb volt és sötétebb. A farkas kényelmesen haladt előttem, akárhányszor úgy éreztem, talán nem venné észre, ha megfordulnék és eltűnnék az éjben, tekintetét figyelmeztetően rám szegezte. – Miért hozol erre? – kérdeztem, inkább csak azért, hogy végre hangot adjak kétségeimnek és egyet nem értésemnek, mint azért, mert válaszban reménykedtem. Mégis miért követek egy állatot? – 106

merült fel bennem, de egyetlen indokom volt csupán: a farkas túl emberien viselkedett. Persze eszembe jutottak a vérfarkasok, de hamarabb elvetettem az ötletet, mint ahogy gyökeret ereszthetett volna bennem, hiszen a vérfarkasok állítólag fenevadak és senkit sem kímélnek meg. Ez az állat azonban megmentett egy életet. Egy betört ablakokkal büszkélkedő falhoz vezetett. Könnyedén elrugaszkodott, és beugrott az egyik nyíláson. Követtem. Az épület belülről sem festett biztatóbban, mint kívülről. Áporodott, kesernyés szag uralta, az elhagyatottság és a magány szomorú szaga. A farkas úgy kanyargott a folyosókon, mintha nem először járna erre. Keskeny lépcsősorhoz vezetett, amit valaha egy ajtó rejthetett, bár erről csak egy nyeszlett fadarab árulkodott. Lefelé haladva tompult az áporodottság, átvette a helyét az enyhe földillat. Kisebb alagútrendszerbe érkeztünk, a döngölt padlót üvegszilánkok, szétszórt, már korhadt fadarabok és mérhetetlen mennyiségű piszok borította. Emberi illat tapadt mindhez, a felszínük megőrizte az emlékeket. Az illatokból kétségbeesés és félelem áradt felém. Akik utoljára itt jártak, sietősen és félelemmel telve hagyták el az épületet. A folyosó végén újabb lépcsősor vezetett még mélyebbre, a farkas azon indult tovább. Nem tudtam, milyen mélyen lehetünk, de örültem, hiszen ide a napsugarak nem hatolhattak be, és a hívás sem érkezhet majd olyan erősen. A szívem dobogása megsúgta, hogy már nincs messze a hajnal. Egy egészen szűk helyiségben kötöttünk ki. Egy magasabb embernek már be kellett volna húznia a nyakát, én is épphogy elfértem kényelmesen. Valaha raktár lehetett itt, egy-két faláda legalábbis ezt támasztotta alá. 107

A farkas apróbb morgásokkal beterelt az egyik sarokba, ő maga pedig az ajtóba feküdt. A szemét behunyta, a légzése pedig lassan szuszogássá változott. – Remek – dünnyögtem a sötétségbe. Megfordult a fejemben, hogy talán megszökhetnék, de alighogy a gondolat körvonalazódott bennem, a farkas rám villantotta sárgás tekintetét. Megijedtem, hogy így érzi a legapróbb rezdüléseimet is, amikor én nem érzek belőle semmit, még a vérének illatát sem. Szívem hevesebb dobogása figyelmeztetett, hogy mindjárt megérkezik hajnal, s bár tudtam, ide nem érnek el a napsugarak, így nem válhatok emberré, jobbnak láttam mihamarabb álomra hajtani a fejem. Nem akartam ébren tölteni az egész napot. A lehetőségekhez képest megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Összegömbölyödtem, a táskámat pedig a fejem alá tettem. Behunytam a szemem, és már jött is a kriptából ismert kábulat. Ekkor döbbentem csak rá, hogy mennyire fáradt és megviselt vagyok. Mielőtt azonban végleg elnyelt volna a tudatlanság, egy éles ordítás még visszarángatott a ködös ébrenlétbe. Ahogy félig felemeltem a szemhéjam, egy férfi magzatpózba dermedt meztelen alakját véltem látni, azonban mire igazán felfoghattam volna a képet, bekebelezett az áthatolhatatlan, feledést hozó sötétség. Hirtelen és fájdalommentesen tértem magamhoz. A szemem kinyílt, teljesen éberen ültem fel. Vártam, hogy lecsapjon rám a hívás, de ezúttal nem érkezett el hozzám, csak halvány, kedves dallamként, mely bár mintha ébresztgetett volna bennem valamit, végül mégis hamarabb elhalt, minthogy igazán megérinthetett volna. Megfogadtam, hogy ezentúl mindig keresek menedéket a föld 108

mélyén. Már álltam volna fel, mikor észrevettem a fejem mellé gondosan elhelyezett papírdarabot. Csodálkozva emeltem fel. Még a sötétben is könnyedén kivettem a betűk lágy hajlatait. „Kérlek, várj meg itt, ne menj sehová, míg nem jöttem vissza!” Tétován vizsgáltam a rejtélyes üzenetet, de másodszor sem árult el többet, mint első olvasásra. Megfordult a fejemben, hogy mégis jobb lenne minél hamarabb eltűnnöm innen, de aztán győzött a kíváncsiság. Tudni akartam, kit rejtenek maguk mögött ezek a könnyed, mégis erőteljes betűk. Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaim és élveztem, ahogy felébred bennem az erő. Szükségem lett volna mozgásra, de nem mertem megkockáztatni ebben a szűk cellában. Visszaültem hát a földre, és vártam. Kifelé figyeltem: a levegő pajkos játékára a már omladozó épületben. Ebből pontosan meg tudtam állapítani, hogy tegnaphoz képest esett pár fokot a hőmérséklet, a szél hangjában ugyanis nem volt semmi melegség. Még jobban kiterjesztettem az érzékeimet: esősurrogást hallottam – hideg, kemény esősurrogást. Nem lepődtem meg, a tél már beleírta nevét a levegőbe, igaz, csak halványan, alig érezhetőn, mégis, még idelent, a nyirkos falak árnyékában is tisztán éreztem. Türelmetlenül vártam, hogy végre kiléphessek az éjszakába, hogy érezzem az esőt, a levegőt, a búcsút intő őszt és a közeledő telet. Már-már mozdultam, aztán viszont csak kifújtam a levegőt és mégis maradtam. Engedelmeskedtem a kis lapon talált üzenetnek. Behunytam a szemem – a szagok így sokkal élénkebbek voltak, a hangokkal együtt szinte testet öltöttek és képet rajzoltak elém. Eljátszottam azzal, hogy megkeresem, és az emlékezetembe vésem a 109

kivezető utat. Nem volt nehéz, a falaknak volt egyfajta áporodott, öreg illatuk, nem volt kellemetlen, csupán szomorú, a padlón pedig végig lehetett hallani a szilánkok csikorgó hangját, ahogy a szél játszadozott velük. Gondolatban már majdnem kiértem, amikor erőteljes roppanás állította meg az utamat. Követtem a hangot, felém tartott. Megérkezett hát a rejtélyes idegen. Csukott szemmel hallgattam a közeledésének jeleit. Ami meglepett, hogy belőle semmit sem érzékeltem, sem az illatát, sem a testének hangjait – vagy ennyire halkan járt, vagy egyszerűen az ő vérét nem érezhettem meg. Próbáltam úgy figyelni rá, ahogy az emberekre, de így sem jutottam közelebb hozzá. Elmélázásomat tompa dobbanás szakította meg – az idegen végre előttem állt. Ahogy kinyitottam a szemem, rögtön megtaláltam a napszíneit. Tudtam, hogy ő a rejtélyes farkas, még így, emberalakban is könnyen felismertem. A szeme elárulta őt, hiszen a tekintete őrizte a farkast, őrizte a naplementét, mintha egyszer régen úgy nézett volna a lenyugvó Napba, hogy fogva ejtette annak lángoló fényét. Talán egy ember nem láthatta volna az íriszében megcsillanó vöröses és sárgás pettyeket, számomra azonban tisztábban ragyogtak, mint a mélybarna árnyalat. – Ne haragudj, hogy késtem, siettem, ahogy tudtam – szakította meg a töprengésemet. A hangjában több volt a keménység, mint a lágyság, mintha kissé még rekedtes is lett volna, de ahogy a szavakat használta, ahogy hangsúlyozott, mindent más megvilágításba helyezett. Szerintem sose szóltak még hozzám ennyire udvariasan és ennyi tisztelettel egyszerre. – Hoztam neked ruhát, az elszakítottért cserébe – mosolygott rám, 110

mikor nem válaszoltam, majd felém nyújtott egy vászontáskát. – Köszönöm – feleltem összehúzott szemmel, gyanakvóan méregetve őt. Átvettem a táskát, de nem néztem bele, továbbra is őt figyeltem. Ha az arca nem lett volna borostás, azt mondtam volna, hogy velem egyidős. Így azonban öt-tíz évet írtam a javára. Kócos, szőkés haja vizesen hullott magas homlokába, kint nem eshetett ennyire, úgyhogy feltételeztem, messzebbről jött. Olyan szája volt, amely mindig magában rejtette a mosolyt. – Menjek ki, míg átöltözöl? – törte meg a köztünk feszülő csendet, kedvesen ívelt szája pajkos mosolyra görbült. Nyilván szórakoztatta, hogy így megbámulom. – Igen, az… jó lenne – motyogtam lehajtott fejjel. Nem volt szokásom, hogy így megnézzem az embereket, ráadásul egyértelműen rajtakaptak, ettől pedig zavarba jöttem. Mikor kiment, gyorsan levettem magamról a szakadt, vérfoltos ruhát, a garbót, majd belekukkantottam a táskába. Farmerszerű, de mégis nyúlékonyabb, lazább, fekete nadrágot találtam benne és egy teljesen egyszerű pólót. Magamra kapkodtam mindent, a nadrág szárát betűrtem a cipőmbe, hiszen odakint esett. Ahogy kinyitottam a táskám, eszembe jutott, hogy Angyaltól is kaptam váltásruhát, szerencsére akadt köztük egy kapucnis pulcsi is, úgyhogy a biztonság kedvéért azt is felvettem. Minden mást elpakoltam. – Készen vagyok – fordultam az ajtó felé, mire a titokzatos férfi rögtön belépett. – Hogy hívnak? – kérdezte, ahogy a falnak támaszkodott. – Marina. Téged? – Szólíts Azúrnak. Van kedved sétálni egyet? Felelet helyett csak bólintottam. Bár ő ment elől, pontosan tudtam, 111

hogy mikor merre kell fordulni. Megkönnyebbülten hagytam magam mögött az épületet, nyomasztott a folyosókból áradó félelem és elmúlás. – Nem vagy éhes? – kérdezte Azúr, amint kiléptünk a már csak elveszetten szemerkélő esőbe. Élveztem, ahogy a hűs cseppek az arcomat simogatják, ahogy a szél lesöpri rólam a kábulatot, ami ezen az elhagyatott környéken rám telepedett. – Most viccelsz? Tegnap mintha pont az ellen lettél volna, hogy jóllakjak – néztem rá. A szemem csordultig telt kérdésekkel. – Tegnap nem a megfelelő áldozatot választottad – felelte egyszerűen, kisebb vállrándítás kíséretében. – Miért, van olyan, hogy megfelelő? – horkantam fel. – Akadhat, csak a megfelelő helyen kell keresni. – Az az asszony akarta a halált. – De egészséges volt – jegyezte meg Azúr halkan. Felesleges lett volna tovább vitatkozni, már csak azért is, mert akárhogy néztem, tudtam, hogy ölni fogok, míg végleg és teljesen vámpírrá nem válok, s ebben az esetben én nem találtam olyat, hogy „megfelelő áldozat”, hiszen a gyilkosság mindenképpen gyilkosság. Számomra nem létezett enyhítő körülmény, hiába szerettem volna. A tegnap megtámadott asszony döbbentett rá erre, mert bár akkor jólesett azzal védekezni, hogy ő akarja a halált, most, Azúr szavai nyomán mégis lelkiismeret-furdalásom támadt. Mielőtt túlzottan magamba merültem volna, inkább újra kérdeztem. – Hogy kerültél oda? – Követtelek. A pincétől, ahol átváltoztál. Gyanakodva újra ránéztem. Megpróbáltam felidézni a tegnapi napnyugtát, az emlékeim csak zavarosan maradtak meg, annyira 112

siettem, annyira kellett egy hely, ahol elbújhatok, aztán mikor az a fiú… – Tényleg! – csaptam a homlokomra. – Te nyitottad ki nekem az ajtót. – Így igaz – mosolyodott el. – Azt hittem, már meg se ismersz. – Persze, mert a borosta sokat változtat rajtad – morogtam. – Remélem, csakis előnyömre. Ezt nem akartam részletezni. Kifordultunk a gyártelepről, rátértünk egy repedezett, göröngyös betonútra. A levegő átázva terített be, frissességet és életet éreztem benne, bár enyhén őrizte magában az emberek illatát is. Feszültségtől terhes várakozás bizsergetett végig. Hogy egy újabb lehetséges vadászat, vagy a vér ízének emléke miatt, azt nem tudtam, de az érzés erővel töltött el, kedvem lett volna futásnak eredni. – Honnan tudtad, hogy… mi vagyok? – kérdeztem, mielőtt tényleg engedtem volna a gyorsabb mozgásra sarkalló vágynak. – Nem volt nehéz rájönnöm. A szemed vérben úszott – felelte Azúr könnyedén, de rásandítva láttam, hogy kutatón figyeli az arcom. Talán az érdekelte volna, hogy miért nem azt mondtam: vámpír. Reméltem, hogy nem fog rákérdezni, mert nem tudtam volna értelmesen elmagyarázni, hogy számomra még mindig szokatlan és furcsa, hogy már nem vagyok ember. – Ennyiből tudtad? – A hangomból csodálkozás szűrődött ki. Bár nyilván nem akarta, de észrevettem, hogy azonnal bezárkózott, az arca már nem árult el semmilyen érzelmet. Ekkor derengett fel bennem először, hogy ez talán mindenkire jellemző, aki az éj ösvényét járja. A magány – ahogy Parázs mondta. – Láttam már vámpírt átváltozás előtt – magyarázta Azúr –, nem 113

volt nehéz rájönnöm. A ti szemetek nem úgy úszik vérben, mint az embereké, szó szerint az egész vörös lesz, égővörös. Ha nem tévedek, új vagy még, igaz? – kérdezte, számomra kissé követhetetlenül. – Igen, de ezt te honnan… – A vámpírok ritkán lépnek a fényre, az idősebbek aztán már csak okkal – válaszolt, mielőtt befejezhettem volna a kérdést. – Ami pedig a legfontosabb, hogy mindig bőven napnyugta előtt nyugovóra térnek, senki sem olyan őrült, hogy ne bújjon el a hívás elől – sandított rám. – Honnan tudsz te ennyi mindent? – kérdeztem, bár már a nyelvem hegyén lett volna egy csípős válasz. De nem tartottam okos dolognak megsérteni, jelenleg ugyanis csak ő válaszolhatott a kérdéseimre, s úgy tűnt, ezt egyelőre készségesen meg is teszi. – Én is az éj ösvényét járom, ez talán feltűnt – villant egy gúnyos mosoly az arcán. – Igen, fel – morogtam. Kezdtem úgy érezni, szándékosan provokál. – De mióta? – Közel hatvan éve. A válasza először megdöbbentett, de szerencsére gyorsan magamhoz tértem. Végül is én meg halott voltam, tehát nem kellett volna meglepődnöm, hogy hatvan éves. – Te sem öregszel? – Átgondolni sem volt időm a kérdést, máris kibukott belőlem. – Nos, ez így nem teljesen igaz. Nem vagyok halott, mint te. Én életemben lettem az, ami. – Tulajdonképpen mi? – vágtam közbe. – Sok elnevezést aggattak már ránk az emberek, akkor is, ha 114

olykor nem ugyanazt jelölik, hiszen ők maguk különbséget tesznek, nem tudva, hogy ugyanarról beszélnek – farkasember, fehér farkas, emberfarkas és hogy a legdivatosabbat említsem: vérfarkas, bár akkor még nem beszéltem a különböző nyelvekről, nyelvjárásokról – , az éjben azonban csak farkasnak neveznek minket. S hiába vélik az emberek, hogy a vérfarkas vérengzőbb, mint a farkasember, igazából tényleg ugyanarról, vagyis rólunk van szó. – Teliholdkor változol át? – Igen, többnyire igen. – Többnyire? – húztam össze a szemem. – Holdfogyatkozásnál is – vonta meg a vállát, mintha ugyan ez teljesen lényegtelen lenne –, és ha úgy döntök – toldotta még meg. – Dönthetsz felőle? – Minél öregebb valaki, annál könnyebben, de mindenesetben csak éjjel, nappal embernek kell lennem, mint nektek, ha a fénybe léptek. – Szoktál önszántadból átváltozni? – Nem – felelte gyorsan és határozottan. – Csak ha valamiért muszáj. Az átváltozás fájdalmas folyamat, csak a szórakozás kedvéért számomra nem éri meg. S hát… mikor farkas vagyok, folyamatosan küzdenem kell önmagam ellen, uralkodnom kell az ösztöneim felett. – Ha nem uralkodnál, akkor ölnél? – szegeztem neki. – Igen. – De… a farkasok nem támadnak emberre – ellenkeztem elhalón –, tudom, tanultunk róla. Csak nagy éhség idején teszik, vagy ha ingerlik őket, de egyébként nem. – A hangom csalfa volt, mintha csupán magamat győzködtem volna. – Vagy tévedek? 115

– Nem a hagyományos értelemben vett farkas vagyok, hiszen én az éjszakához tartozom. Mi… mások vagyunk, mint az igazi farkasok. Minket megköt az éj, a sötétség. Az éhség minket is gyötör, mi is azt akarjuk, amit ti. Nem, nem a vért, hanem az életet, az igazi életet. Mint ahogy a sötétség szomjazik a fényre, mert az az egyetlen, ami nem lehet az övé. Mi is így szomjazunk az igazi életre, mert az az egyetlen, ami nem lehet a miénk. De ne félj, rád nem vagyok veszélyes, a vámpíroknak nincs miért tartania tőlünk. Bár az utolsó mondatot érezhetően vigasznak szánta, én mégis alig hallottam meg, mert mindaz, amit előtte mondott, túlzottan elszomorított. Nem akartam tudomást venni erről a zavart, kétségbeejtő szomorúságról, nem akartam elmerülni benne. Menekülnöm kellett előle, mert féltem, olyasmit fedeznék fel önmagamban, amire még nem állok készen. Valamit, ami már ott keringett a tudatom peremén, épp csak láthatatlanul… – Mondd, Azúr, miért vagy mellettem? Miért segítesz nekem? – kérdeztem gyorsan, meneküléstől nehéz hangon. Léptei halk dobbanása felelt, aztán mély levegőt vett, majd sóhajtva kifújta. Azt hittem, válaszolni készül, de mégsem tette meg. Nem nógattam, ha valamit, ezt már megtanultam: az éjszaka lényei nem szeretik a faggatózást, a kérdéseket. Mikor befordultunk egy keskenyebb, kertes házakkal szegélyezett utcára, Azúr végül mégis megszólalt. – Nem érzékelsz engem, sem emberként, sem állatként, éppen ezért én vagyok az egyetlen, akire jelenleg nem jelentesz veszélyt. Ebből adódóan pedig az is én vagyok, aki ha kell, visszafoghat téged. – Elhallgatott, de éreztem, hogy még mondani akar valamit, ezért nem szólaltam meg. Nem tévedtem, nemsokára újra mélyen magába 116

szívta az éjszakát. – Tudod, régen nem volt szokatlan, hogy egy vámpír és egy farkas együtt járja az éj ösvényét, sokan édestestvéreknek tartották őket. Az öregeknek fontos volt, hogy ne öljenek, hiszen akkoriban jobban feltűnt. Persze akkor sem volt mindenki mellett egy farkas, ezért is lehetséges, hogy a különböző népek különböző formákban, de megőrizték mitológiájukban a vámpírt. Mióta farkas vagyok, sokat kerestem, kutattam. Szerencsére akadt egy farkas, aki tanított, aki elvetette a magány örökös gondolatát, ami annyira jellemző az ösvényjárókra. De eljött az idő, mikor már nem mondhatott nekem többet, két farkas pedig egy helyen nem fér meg, egymásra veszélyesek vagyunk, jobban, mint bárki másra. Egy ideig éltem egy vámpír mellett, de aztán ő továbbadta az életét. Azóta keresek egy vámpírt, aki elfogadna társául, de nem akadt senki. Igazából ezért vagyok melletted. Te segítségre szorulsz, s bár lehet, eljön majd a nap, amikor egyedül akarod folytatni az utad, addig azonban talán segíthetek neked, cserébe nekem pedig nem kell elviselnem a magányt, a kirekesztettséget. Az őszintesége meghatott és örömmel töltött el. Azt hittem, úgy fog majd viselkedni, mint Parázs vagy Angyal, mellettem marad egy éjjelt, de végül továbbáll. Megnyugtató volt tudni, hogy ő akár tovább is velem tartana. – Miért van az, hogy mind a vámpírokról, mind a farkasokról egészen más maradt fent, mint ami a valóság? Hogy a mitológia másként őriz minket? – kérdeztem hirtelen, ahogy visszajátszottam magamban a szavait. – Nos, ennek igen egyszerű a magyarázata. Mikor egy ember farkassá változik, kezdetben az ösztönök irányítják, ugyanúgy, mint a 117

vámpírt. Később ezt szabályozni tudjuk, de sajnos akadnak, akik túl könnyen vesztik el a fejüket, mind a farkasok, mind a vámpírok közül. Például a vámpírokról az ezerhétszázas években bukkan fel a legtöbb beszámoló – akkoriban adták át az öregek az életüket, akkoriban született a legtöbb ifjú vámpír, sokan közülük pedig nem tudtak megbirkózni az újfajta léttel. – Akkor mégis van egyezés a mitológia és az igazság közt, nem? – kérdeztem kissé tétován, elveszve a szavaiban. – Véleményem szerint mindig van igazság, a mitológia nem magától születik, sosem nélkülöz valamilyen alapot – válaszolt, megerősítve a bennem is felmerülő gondolatot. – Az emberek csak összerakták azokat a morzsákat, amiket láttak vagy hallottak. A farkasoknál például teliholdkor érzékelték a pusztítást – így logikus, hogy a teliholdhoz kötik az átváltozást, ami ugyebár nem is butaság. Néhány országban úgy él a monda, hogy az ember akkor változik farkassá, amikor akar – ez sem téves megállapítás. Ugyanakkor nem vagyunk halottak, és nem így, farkasként jövünk vissza kísérteni – mindez talán már csak a félelem és a képzelet műve. A vámpíroknál hasonlóan sok az igazság: halottak vagytok, akik feltámadnak, s a vér szükségeltetik a további élethez. A fény megéget, elporlaszt – ez téves megállapítás, azonban könnyen lehet, hogy annak idején valaki látta az átváltozást, ezt ugyan nem tudhatod, de olyankor az egész testetek vöröses színt ölt, így a szerencsétlen azt hitte, a vámpír szétporlad. Ugyanakkor bizonyos népeknél mégis az a változat él, hogy a vámpír nappal képes emberi alakot ölteni. De mindez akkor is csak mitológia, az emberek sosem fognak benne hinni. Érdekesnek találtam, amit mondott. Emlékeztem rá, hogy annak idején, mikor Wolf kisasszony erről tartott nekünk egy kisebb 118

előadást, az én fejemben komolyan megfordult, hogy talán tényleg létezhetnek mitológiai lények, vagy legalábbis valaha léteztek, hiszen az emberek maguktól nem találnak ki ilyesmit, főleg nem régen, tehát ha nem is teljesen, de részben elhittem, hogy egykor tényleg éltek akár kentaurok, akár boszorkányok, akár vámpírok. – Hogyan lettél farkas? – Aznap, mikor betöltöttem a hetet, telihold volt, én pedig átváltoztam. – Mindenkivel így történik? – Igen – mondta, majd még hozzátette: – Legalábbis a legjobb tudomásom szerint. – Miért? – Úgy érted, miért változunk át? – kérdezett vissza kissé értetlenül. Bólintottam. – Sokan sokfélét tartanak erről – hárította el a választ, de nem nézett rám. – De hát sosem érdekelt, hogy miért történt ez veled? – Kissé méltatlankodó hangnemet ütöttem meg, nem szándékosan, csupán úgy éreztem, nem lehet ennyire közönyösen beszélni arról, hogy az emberi élete egyszer csak gyökeresen kifordult önmagából. – Dehogynem. Viszont hiába kutattam. Ezernyi mítosz, mégse tudom, melyik az igazság – hajtotta le a fejét. Beletörődést éreztem a hangjában, s ez elszomorított. Féltem, hogy a saját átváltozásomra sem fogok magyarázatot találni, de nem hittem, hogy én ebbe valaha is bele tudnék törődni. Egyszerűen tudnom kellett, hogy miért vagyok, hogy miért létezem, akkor is, ha lehetetlennek tűnt, hogy kiderítsem. 119

– Talán az az igazság, amelyiket a legjobban szereted, amelyikben hinni tudsz – mondtam halkan. – Nem az érdekel, miben hiszek, hanem az, hogy mi a valóság – felelte azonnal, ébredező ellenszegüléssel. – De ha azt nem tudhatod, talán be kellene érned azzal, amelyikben hiszel – próbáltam győzködni. – Miket tartanak a származásotokról? – Vérrel hozott átok, farkas ősök, de hogy az első közülünk miért változott át, azt senki se tudja – vonta meg a vállát, aztán mégis sorolni kezdte a lehetséges okokat. – Van, aki a sámánokig vezeti vissza, ők úgy tartják, hogy mi az ő leszármazottaik vagyunk, a vérünkben van születésünktől kezdve a lehetőség. Mások azt mondják, születési rendellenesség, igen ritka betegség. Aztán ott van Romolus és Remus a rómaiaknál, ők azok, akik egy farkas tején nőttek fel, van, aki idevezeti vissza, de ha már itt tartunk, akkor szintén ókor, Lükaón a görögöknél – a lükantrópia, mint az alakváltás tudományos elnevezése innen ered, tudtad? –, ez az egyik legérdekesebb történet, ugyanis itt az istenek, történetesen Zeusz, azért változtatja át az árkádiai Lükaónt, mert emberáldozatot mutat be neki. Megint mások bosszúról beszélnek, hogy az első farkas halála után vált farkassá, így tért vissza a sírból, hogy kísértse azokat, akik életében kegyetlenek voltak hozzá. De nem csak ennyi, minden nép őrzi a maga mítoszát, a maga varázslatait a farkassá válásról – igen, vannak, akik szándékosan változtak át, ők maguk akartak, például hogy erősebb, félelmetesebb harcosok legyenek. Ott van még a mese is, az éjszaka meséje. Az éjszakának mindig van egy meséje, az ösvény másként őrzi gyermekei történetét, s ezeket a meséket csakis maguk a gyermekek ismerhetik. De logikus magyarázat akkor 120

sincs. – De te melyiket választanád? – kérdeztem csak azért is, talán, hogy bebizonyítsam, ha kimondatlanul is, hogy a szíve mélyén mégis hisz valamiben. – Az éj meséjét – vágta rá gondolkodás nélkül. – Akkor is, ha csak egy legenda. – Elmondod nekem? – őszinte kíváncsisággal tettem fel a kérdést, érdekelt, hogy az éj milyen meséket őriz. – Rendben, bár nem egy hosszú történet. – Mélyet sóhajtott, aztán belekezdett. – Volt valaha egy farkas, egy igazi, nőstény farkas, aki meglátott egy hófehér bőrű férfit, a szemében pedig a megcsillanó éjszakát. A farkasnak tetszett az éjszaka a férfi szemében, ezért hát különvált a falkájától, és a férfi nyomába szegődött. A férfi megértette a farkast, megértette őt valamilyen rejtélyes, különös módon. Hagyta, hogy vele maradjon, nem űzte el, nem félt tőle. Ám az emberek féltek a férfitól és a nyomába szegődött farkastól. Faluról falura járt a hír a furcsa párosról, akik csak éjjel bukkannak fel. Mindig csak éjjel. Aztán egy faluban megtámadták őket és a férfin oly súlyos sebeket ejtettek, hogy vére az éjszakába veszett. A farkas fájdalmában a Holdra vonyított, de a Hold nem fordította felé ezüsttekintetét. A farkas pedig üvöltött tovább, oly fájón, s oly szívbemarkolón, hogy az emberek nem bírták tovább, és a házaikba menekültek. A férfi haldoklott, a farkas érezte ezt. Még keservesebben, még hangosabban vonyított. A fájdalma oly nagyra duzzadt, hogy társai, az elhagyott falka, meghallották őt a hegyekben, és felismerték a hangját. Akkor ők is vonyítani kezdtek, hangjukat magába zárta az éjszaka, és elvitte a hegyen túlra, az erdők farkasaihoz és a kietlen puszták farkasaihoz. Az éjszaka aznap 121

farkasok üvöltésétől remegett. Akkor a Hold végre meghallotta a felé szárnyaló fájdalmat, és szomorú, bánatos tekintetét a férfira és a már csak nyöszörögni képes farkasra fordította. Sajnálat ébredt a Hold szívében, ezért hát sugaraival végigsimított a farkas reszkető testén, s a farkas akkor gyönyörű, fiatal leánnyá változott. Emberi testben már segíthetett a férfin. A vérét, az immár emberi vérét adta neki, hogy meggyógyuljon. Kettejük gyermeke lett az első igazi farkas. Egy vámpír és egy emberré változott farkas gyermeke. A farkasok pedig azóta vonyítanak a Holdnak, hálát mondanak neki minden éjjel, amiért nem hagyta elveszni egy társuk lelkét. – Szép mese – motyogtam. – Igen – bólintott Azúr. – Sok mindent megmagyaráz. Például ezért gyógyít a nyálunk, bár a mese erre külön nem tér ki, de úgy tartják, a farkas megpróbálta begyógyítani a sebeket, lenyalta a vért, hátha akkor enyhül a férfi fájdalma. Aztán hétéves volt a farkas, mikor emberré változott, ezért változunk mi hétévesen farkassá. S végül magányosak vagyunk, ahogyan a farkas is magányos volt, mikor a férfiért elhagyta a falkát, csak a vámpírok mellett maradunk meg, ahogy a farkas is egy vámpír mellé szegődött. – Azúr komoran elhallgatott, majd lélegzetvételnyi csend után nagyon halkan még hozzátette. – De ez akkor is csak mese. – Honnan tudod? – Szerinted lehet ez a valóság? – nézett rám úgy, mintha az épelméjűségemet kérdőjelezné meg. – Meghaltam és eltemettek, most pedig mégis élek. Ezt sose hittem volna, mégis megtörtént. Ezek után úgy hiszem, bármi megtörténhet, bármi lehet valóság. Azúr magába zárkózott. Mereven bámulta az utat, és még csak 122

véletlenül sem nézett rám. Nem akartam, hogy szomorú legyen, nem akartam elveszíteni, ezért kérdeztem, hátha így felrázom valamelyest. – Hová megyünk? – Kórházba – nézett rám felderülve, mosoly árnyékával az arcán. – Mégis miért? – Majd meglátod – felelte somolyogva. A kertes házakat lassan bérházak fölénk magasodó árnya váltotta fel, ezernyi szemük arany fénnyel csillogott az éjben. Az eső alábbhagyott, selymes simogatásként éreztem csupán, ami olyannyira állandóvá vált, hogy ha nem láttam volna a lámpák szétáradó sárgás fényében és a pocsolyák megtört tükrén a cseppeket, nem is vettem volna észre, hogy a felhők még nem adták fel. Mikor egy újabb utcára fordultunk, Azúr megtorpant mellettem. – Megérkeztünk – mutatott a túloldalra, egy vaskerítéssel elzárt nagyobb terület felé. – Készen állsz? – mosolygott rám kissé csibészesen. – Mégis mire? – néztem rá meghökkenve. – Be fogunk törni, természetesen észrevétlenül. – De hát miért? – Ha haldoklók vérét iszod, azzal már nem ártasz senkinek – természetesen magadnak sem. Míg teljesen vámpírrá nem válsz, nem fogod tudni visszatartani magad, én pedig, ha lehet, nem harapnálak meg minden alkalommal. – Láttam rajta, hogy csak nehezen tartja vissza a vigyorát. – Mennyit kell még ölnöm? – kérdeztem elkeseredetten. – Nem tudom, de érezni fogod, amikor elég – felelte elkomorodva. Tudtam, hogy megérti és átérzi a helyzetemet. – Biztos vagy benne? 123

– Igen. Bólintottam. Azúr futva megindult, bár vékony volt és inkább tűnt törékeny testalkatúnak, a vasrácsok előtt pár méterrel mégis könnyedén ugrott egyet, majd a kezével rásegítve átlendült a kerítés felett. Döbbenten pislogtam. Mikor hátrafordult, csúfondárosan elmosolyodott, majd felém intett. Megismételtem a mozdulatait, csupán gyorsabban. Alig egy szempillantás múlva már mellette álltam. Nem szólt semmit, csak a fejével biccentett az egyik épület felé. Az árnyékok takarásában átvágtunk az udvaron, majd szorosan az egyik épület falához lapultunk. Hangfoszlányok szivárogtak hozzám, tudtam, hogy a második emeleti folyosón két nővér beszélget. Azúr legalább olyan kifinomult érzékekkel rendelkezhetett, mint én, ugyanis gyors ugrással megkapaszkodott az egyik első emeleti ablak párkányában. Láttam, hogy szétnéz, aztán visszahuppant mellém. – Kétágyas kórtermek vannak – közölte. Nem mondtam semmit, tovább füleltem a két nővér beszélgetésére. – A negyedik emeleten rákban szenvedők fekszenek, akad köztük végső stádiumos – jelentettem. – Ügyes kislány – mosolyodott el Azúr. A fal mellett arrébb lopóztunk, egészen az erkély vonaláig. Hallgatóztunk, de szerencsére már senki sem járt kint. Azúr felpattant az első emeletig, nekem rögtön a másodikra sikerült. Az erkély hosszan futott végig az épület falába vájva, üvegablakok és ajtók határolták el a benti tértől. A sötétség jótékonyan takart, biztos voltam benne, hogy az ablakok mögül semmit sem lehet a kinti világból látni. Ennek ellenére gyorsan feltornásztam magam a 124

korlátra, majd onnan elrugaszkodva máris a negyedik emeleten voltam. Behúzódtam a fal tövéhez. Az étkezőből nyíló ajtó nyitva volt, csak beleszimatoltam a levegőbe, s tudtam, hogy azért, mert a takarítónő elfelejtette bezárni, azóta pedig senki sem járt erre. Most értettem meg, hogy ha figyelek, a szagokból és a visszhangokból fel tudom idézni, hogy mi történt egy-egy helyen, mielőtt én megérkeztem. Elbűvölt, hogy erre is képes vagyok. Amint megérkezett Azúr is, intettem neki, hogy ezúttal inkább én mennék elől. Egy bólintással nyugtázta, majd mögém sorolt. Az étkező ajtaja zárva volt, megálltam, és behunytam a szemem. Nem érzékeltem semmit a folyosó felől, csak a tisztára mosott csempék érdes fertőtlenítő szagát, illetve a betegség savanykás kipárolgását. Óvatosan lenyomtam a kilincset, az ajtó megnyikordult, ahogy résnyire kitártam, bár ezt csupán én hallhattam. Kisurrantam, Azúr követett. Végigszaladtunk a folyosón, a lépteink nem ütöttek zajt. Az első fordulónál remegve álltam meg. Bár éreztem magamban tombolni az erőt, már-már ujjongott, hogy végre igazán használom, de tudtam, hogy tilosban járunk, ahogy azt is, hogy mire készülünk, ez pedig megijesztett. Könnyebb volt az utcán áldozat után nézni, mint a kórház nyomasztó csendjében. Miután megállapítottam, hogy továbbra is tiszta a levegő, előre lendültem. Ezen a folyosószakaszon már kórtermek voltak. Mindegyik ajtó előtt megálltam. Biztos akartam benne lenni, hogy ahová belépünk, ott csak egy ember fekszik és már tényleg nincs esély számára. Legalább öt ajtót hagytunk magunk mögött, mikor a hatodiknál megdermedtem. A szobában egy fiatal lány feküdt. Haldoklott. A kínok lassan emésztették fel a testét, némán szenvedett, egyszerűen 125

csak megbékélve tűrte, hogy az élet elhagyja a testét. Álmodott, de a sóhajai keserűek és bágyadtak voltak, az éj sem hozott számára vigaszt. Mellette pedig ott virrasztott könnyáztatta arccal az édesanyja. Megszédültem. Meg is tántorodhattam, mert Azúr felém kapott. – Jól vagy? – suttogta. Bólintottam, majd a mutatóujjamat a számhoz érintettem, így intve csendre őt. A hideg csempéknek támasztottam a fejem, fehérségük számomra világított a derengő fényben. Képek suhantak el előttem, ahogy az ajtóra tapasztottam a tenyerem. Visszafelé peregtek, érthetetlen és szomorú képek, pillanatok az elmémbe égve, már-már követhetetlenül gyorsan: a lány alszik, kinyitja a szemét, édesanyjával csak nézik egymást, nem beszélnek. Megjelenik az édesapa, a szíve fizikailag fáj, a feje széthasad, nem bírja elviselni a fájdalmat. A búcsú kegyetlen, örökre szól, a sarokban a szülők vigasztalják egymást. A lány lehajtja a fejét, hogy ne lássák néma könnyeit, amikor az orvos részvétteljesen bejelenti a rossz hírt. Ápolók jönnek-mennek, infúziót cserélnek, a műszereket ellenőrzik, megjelenik az orvos is, beszél. Vizsgálatra viszik a lányt, majd újra vissza. Telnek az órák, a napok. Csak fekszik. Mikor behozzák a mentősök, még reménykedik. Aztán a szoba kiürül, takarítók járnak csak benne, szellőztetnek, nem bírják a halál falakba ivódó szagát. „Elátkozott szoba ez – suttogják –, ide csak meghalni jönnek.” Újra éreztem a csempék vigasztaló hidegét, a képek megszakadtak. Hogy lehet, hogy a múltat így megőrzi egy szoba? Miként lehetséges, hogy én láthatom a szomorú emlékeket? Mintha minden megőrizne egy illatot, az illat maga pedig egy képet, a 126

csempék és falak a hangokat, mintha folytonosan visszhangoznák a múltat. Azúr karja az enyémen volt. Nem nógatott, nem sürgetett, bár nem tudta, mi játszódik le bennem. Épp mikor már kezdtem volna összeszedni magam, a szívem megsajdult és elsötétült előttem a világ. Kórház, hogy ez vagy egy másik, nem tudtam, hiszen a kórházak mind olyan egyformák. Őszi, bágyadt napsütés szaladt be az ablakon, de a szobában lévők jéghideg szívén szilánkokra törtek. Az ágyban feküdtem, csövek lógtak ki belőlem, gipsz a lábamon, a karomon. Anya mellettem ült, az ép kezemet fogta, bár az is tele volt horzsolásokkal, kék-zöld foltokkal. Apa is ott volt, némán, rezdületlenül állt a sarokban, az arca komor, nem árult el érzelmeket. Anya arcán könnyek peregtek, s közben suttogott, folyamatosan suttogott, nem mozdult mellőlem, csak ha muszáj volt. A hangja belém ivódott, az a két szó sikításként tört fel bennem. – Bocsáss meg, bocsáss meg… Így búcsúzott el tőlem, egészen a végső pillanatig csak ezt mondogatta, ismételte, fájón és elkeseredetten. A kórház fénye a szemembe vágott, megremegve tértem magamhoz. Hogy felejthettem el a szüleimet? Miért nem gondoltam eddig rájuk? Nem, ezt nem foghattam a sok újdonságra, a velem történtekre. Önző módon fontosabb volt az, hogy felfedezzem az új világom, minthogy kiderítsem, hogy ők hogyan viselik az elvesztésemet. Tudtam, hogy nem kellene a közelükbe mennem, hogy az csak fájdalmat jelentene, de látni akartam őket. Azúrral mit sem törődve visszaindultam a folyosón. Bár eddig 127

társaságra vágytam, jelenleg mindennél jobban kívántam a magányt. A múlttal csakis egyedül lehet szembenézni. – Marina… várj… Nem fordultam volna vissza, ha nem hallom Azúr hangjából kicsendülni a félelmet. A szavak hörögve, reszelősen hagyták el az ajkát, nem emlékeztetett emberi beszédre. Ahogy ránéztem, állatias tüzet láttam a szemében megvillanni, az arca fájdalmas grimaszba torzult. – Vigyél ki innen… gyorsan…

128

9. fejezet: Holdudvar Értetlenül néztem rá. A teste torzult, mintha éppen változott volna, de nem értettem, hiszen már nem volt telihold. – Marina… segíts… – A szavak akadozva, küzdve szakadtak fel a torkából. Leráztam magamról a kábulatot, melléléptem, karját a nyakam köré fontam, majd a hátát támasztva elindultunk visszafelé. Ő azonban folyton összerándult, így nem haladhattunk gyorsan. Mögöttünk léptek csattantak, egy nővér közeledett felénk. Azúr morgott és hörgött, a szájából nyál csorgott. Riadtan néztem magunk mögé, tudtam, hogy a nővér mindjárt befordul a sarkon. Nem volt több időnk. Felkaptam a hátamra, mit se törődve a nyögéseivel és a remegésével, majd futásnak eredtem. Vele a hátamon nem sikerült olyan halkan és gyorsan haladnom, de még így is épp időben elértük a fordulót. Bevágódtam az étkezőbe, ki az ajtón, aztán pedig gondolkodás nélkül leugrottam az erkélyről. Földet érve – Azúrral a hátamon – összerogytam, a lábam nem bírta a becsapódást, kettőnknek túl nagy volt ekkora magasság. Ha egyedül ugrom, talán sikerül puhán érkeznem, így azonban keményen megütöttem magam. Azúr legördült a hátamról, vinnyogva magzatpózba gömbölyödött. Az arcán iszonyatos iramban sarjadt a szőr, ujjain megnőttek és megvastagodtak a körmök, azzal kaparta magát mármár véresre. A ruhája szétszakadt lüktető izmain, a teste nőtt és zsugorodott. Nyögései mérhetetlen fájdalomról tanúskodtak. Teljesen megkövültem a látványtól, a döbbenet rezzenéstelenné 129

tett. Eszembe se jutott félni, hiszen Azúr korábban azt mondta, nem jelent rám veszélyt. Ahogy az összes ruhája lefoszlott róla, kezdett kivehetővé válni a fekete farkas alakja, bár a bundája még szemlátomást növésben volt. A hangja keserves nyüszítésbe váltott, hatására hideg futott végig a gerincemen. Rángatózott a teste, majd lassan lihegve, kilógó nyelvvel elcsitult. Kinyitotta a szemét, vörös fénye végigmart rajtam. Feltápászkodott, és felvonyított az égre. Semmi sem volt benne, ami Azúrra emlékeztetett volna, eltűnt az embersége, csupán az állat maradt meg. Ahogy rám nézett, újra végigfutott a gerincemen a hideg bizsergés. Egy pillanatig az enyémbe mélyesztette a tekintetét, majd előrelendült. – Azúr, várj! – kiáltottam, teljesen feleslegesen, hiszen a farkas már az árnyak közt száguldott. Homályosan érzékeltem, hogy fölöttem az erkélyen mozgolódás támad, úgyhogy én is bevetettem magam a nyújtózkodó árnyak biztos takarásába. Azúr már messze járt, de érzékeimnek hála könnyedén a nyomába eredtem. A levegő az arcomba vágott, ahogy egyre gyorsabban futottam. Megteltem az éjszakával, a szívem az ő dallamára lüktetett. Tele voltam energiával, úgy éreztem, szikrázik tőle az egész testem. A hangok alapján követtem Azúrt, de ahogy beljebb értünk a városba, nőtt a forgalom, s léptei ütemes dobbanásai beolvadtak a többi hang közé, őt magát pedig nem éreztem. Sem a vére illatát, sem az érzéseit. Pillanatok alatt elvesztettem a nyomát. Dühösen forogtam körbe, hátha felidéződik bennem egy kép, 130

amelyből megállapíthatom, hogy merre tartott, de hiába, az utcák nem tárták fel előttem a titkát, csakis az autók és az emberek mozgását érzékeltem, akár órákra visszamenőleg is. Azúr azonban eltűnt. – Esélytelen – riasztott meg egy hang. Összerezzenve fordultam hátra: Parázs nézett rám, a szemében megfoghatatlan fájdalmat véltem látni, de csak egy röpke villanásra. – Mit keresel itt? – kérdeztem gyanakvóan méregetve őt. – Mondjuk úgy, hogy ellenőrzöm, nem okozol-e galibát. Ne feledd, az én engedélyemmel lehetsz itt. – Nem felejtettem el – morogtam, és bár tudtam, hiábavalóan, megint megpróbáltam Azúr nyomára lelni. – Nem fog menni, nem érzed őt – egy vámpír se érezné. Ingerülten pillantottam rá, de nem tudtam mit mondani, így csak kissé dacosan megvontam a vállam. – Ne félj, szerintem nem fog sokáig tartani – mondta, ahogy tekintetét az égre emelte. A felhők felszakadoztak, míg a kórházban jártunk, pillanatokra elővillant a Hold sápadt gömbje, s az őt kísérő csillagok. – Mégis mi? – ráncoltam össze a homlokom. – Vissza fog változni, mielőtt a Hold elbúcsúzna. Bár azt már nem hiszem, hogy sikerül megtalálnod. – Egyáltalán miért változott át? – fakadtam ki. – Udvara van a Holdnak – felelte nemes egyszerűséggel, kissé közönyösen. Értetlenül ránéztem, majd kérdőn megemeltem a szemöldököm. A düh és a feszültség egyszerre tette, hogy nem tudtam megszólalni. – Ezt nem mondta el neked, mi? 131

– Azt hiszem, ez elég egyértelmű, különben nem kérdezném – feleltem halkan, elfojtott türelmetlenséggel. Meglepettség suhant át az arcán, bár nem lehettem benne biztos, de úgy éreztem, azért, mert kissé gúnyosan feleltem. – Ha udvara van a Holdnak, ugyanúgy átváltoznak, mint teliholdkor, csak éppen ilyenkor elvesztik az emberségüket és csakis az ösztöneiknek engedelmeskednek. – De hát akkor lehet, hogy ölni fog! – kiáltottam fel önkéntelenül, hangomból kicsendült a szörnyülködés és a félelem. – Talán csendesebben – húzta össze figyelmeztetően a szemöldökét Parázs, fejével egy közeledő pár felé biccentett. – Ne haragudj – szűrtem a fogaim közt, ezúttal természetesen halkabban. Nem mondott semmit, csak fürkésző tekintettel szétnézett, aztán egy furcsa, tőle szokatlan féloldalas mosoly villant fel az arcán. – Gyere – mondta. A döbbenettől egy pillanatra teljesen megdermedtem. – Hogy? – kérdeztem vissza, hátha félreértettem, vagy rosszul hallottam. – Azt mondtam, gyere. Itt túl feltűnő látványt nyújtunk, szóval keresünk valami kevésbé forgalmas helyet – magyarázta. Nem tértem magamhoz, ezért hát megfogta a karom, s pár lépés után behúzott egy kisebb utcába. Csatornabűz, alkohol- és vizeletszag csapta meg az orrom, összerezzentem a kellemetlen, maró összhatástól. Felvillant bennem, hogy ha az emberek úgy éreznék az alkoholt, mint én, hát soha többet nem inna senki. – Mit szólnál a tetőkhöz? – pillantott rám vidámsággal a szemében. 132

Összeszedve magam bólintottam. Parázs könnyedén ugrott, tátott szájjal figyeltem, ahogy magasan a házak fölé lendül, majd minden bizonnyal puhán érkezik. Követtem, de közel sem lendültem olyan magasra, mint ő. Amint kiegyenesedtem a tetőn, láttam, hogy már futásnak eredt. Elmosolyodva eredtem a nyomába. A futás kiűzte belőlem az Azúrral kapcsolatos aggodalmam és félelmem, valamint a csalódásom is, hogy nem bízott meg bennem. Fájt, hogy nem árulta el, hogy akkor is átváltozik, ha udvara van a Holdnak. Nem értettem, miért hallgatta el, hiszen akkor könnyebben megakadályozhattam volna, hogy elinaljon. Talán félt? Vagy valamiért tartott tőlem? Nem tudtam, de ahogy az éjszakába vetettem magam, már nem is érdekelt. Hirtelen egyszerűnek tűnt az élet és a világ, mintha a helyére billent volna minden. Nem létezett más, csak a tetők végtelensége, az ugrások hol magasabbra, hol alacsonyabbra, a megfeszülő izmaim és a levegő bársonyos édessége. Tudtam, hogy Parázs lassabban fut a kedvemért, és ez nagyon jólesett. Bár egy pillanatra sem fordultunk egymás felé, mégis végig együtt haladtunk. Lehet, hogy Parázs ragaszkodott a magányához, de az már biztossá vált számomra, hogy felébresztettem benne valamit, különben nem osztotta volna meg velem sem a társaságát, sem pedig a sötétség szabadságát. Ha akarta, ha nem, együtt jártuk az éj ösvényét. Legalábbis míg megtűr maga mellett – gondoltam árnyalatnyi keserűséggel. Ahogy felugrottunk egy igen magas, lapos tetejű házra, Parázs lassított, majd megállt. Kiegyenesedve mélyeket lélegzett – megmosolyogtam ezt az emberi szokást. – Ne haragudj, de sosem tudok ellenállni a kísértésnek. Itt megengedhetem, hogy igazán önmagam legyek, lent mindig ott 133

vannak az emberek – mondta elmosolyodva, mélyen magába szívva az éj illatát. – Semmi baj, én is szeretem ezt – motyogtam. Rájöttem, hogy eddig mennyire figyelmetlen voltam, gondolkodás nélkül lent is bármikor futásnak eredtem, nem törődve azzal, hogy az emberek megláthatnak. Sokat kellett még tanulnom, s azt is megértettem, hogy hiába szegődött mellém Azúr, igazán csakis egy vámpír lehetne a segítségemre. Parázs leült a tető szélére, lábát a mélybe ejtette, és némán, elmerülve szemlélte a város alattunk zajló életét. Sóhajtás kíséretében mellé telepedtem. Furcsa érzés volt ülni egy vámpír mellett, akit igazából alig ismertem, s aki – úgy éreztem – bármi is történt, még mindig kissé elhatárolódott tőlem. Mégis megnyugodtam és könnyűnek éreztem magam, mintha biztonságban lennék, és nem kellene semmitől sem tartanom. Olyan könnyű volt így, csak lóbázni a lábam, s nézni a várost. Kutatón sandítottam Parázsra, de az arcán nem láttam semmi különöset, békések és nyugodtak voltak a vonásai, ezúttal nem volt olyan zaklatott, mint mikor legutóbb találkoztunk. Talán a fény tette, hogy akkor olyan megfoghatatlanul váltakozott a kedve, most, az éjszakában, talán otthonosabban érezte magát. – Miért hagyjuk, hogy Azúr szabadon garázdálkodjon? – kérdeztem óvatosan. – Nem tudjuk megtalálni őt, Marina. – De legalább megpróbálhatnánk – győzködtem. Nem felelt, csak megvonta a vállát. A mozdulat mögött éreztem valami kimondatlant, de az arca nem árult el semmit, így nem tudtam megfejteni, hogy mire gondol, vagy mit érez. 134

– Nem vagy éhes? – terelte másra a témát. – Tegnap nem lakhattál jól. – Honnan tudod? – Bevégeztem, amit elkezdtél, láttam a harapás nyomát és az illatod is éreztem az asszony körül. – Az illatom? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Igen. Csak nem hitted, hogy neked nincs? – húzta félre a száját, egy cseppnyi gúnyt éreztem ebben a rezdülésben. – Ember voltál, ahogy részben a tested, úgy más egyéb adottságaid is megmaradtak. – Én miért nem érzem a te illatod? – Több, mint háromszáz év van mögöttem, Marina, el tudod képzelni, hogy ezalatt mennyi vért fogadtam a testembe? Az én illatom már egybeolvadt az éjszakával. – Bár az arcán nem látszott, a hangjában mégis mintha fájdalmat véltem volna felfedezni, azonban annyira halványan, hogy nem lehettem benne biztos. – Sokat… öltél? – kérdeztem halkan, árnyalatnyi félelemmel a hangomban. – Igen – felelte tömören, s bár éreztem az elutasítást, mégis kérdeztem. – Sose próbáltad meg, hogy ne… – De, egyszer – vágott a szavamba. – Mi történt? – kockáztattam meg, bár tartottam tőle, hogy ha még sokáig faggatom az életéről, előbb-utóbb nagyon mérgesen letorkol. – Ez aligha tartozik rád – hárított könnyedén, de szerencsére nem dühösen. – De… – kezdtem félénken, majd tétovázva megakadtam. – Igen? – biztatott. – Nem gondolod, hogy csak ezért, mármint az ölésért élnünk 135

felesleges? – hadartam egy szuszra. Egy pillanatig eltöprengett, láttam rajta, hogy átforgatja magában a szavaimat. – Nem ezért élünk – jelentette ki határozottan. – Az ölés engem sem tesz boldoggá, de… Hogy mondjam? Mikor átváltoztam, kezdetben nem tudtam elfogadni ezt a létet, ugyanúgy hadakoztam ellene, mint te. Aztán eltelt egy emberöltő, láttam változni a világot, láttam az embereket születni és meghalni, láttam, hogy mindez mennyire értelmetlen. Akkor gondolkodás és válogatás nélkül öltem. Felsőbbrendűnek hittem magamat. De… végül belefáradtam. Az utolsó pillanat, az élet utolsó pillanata fájdalmas, ugyanakkor felemelő. Érezni, ahogy egy élet a részeddé válik, ahogy szembenézel a halállal, s bár az áldozat mindig elbukik, te magad győzedelmesen továbbélsz… – megingatta a fejét. – Az az igazság, hogy elfáradtam. Addig kívülállóként éltem, akkor azonban megpróbáltam beilleszkedni az emberek közé. Olyan akartam lenni, mint ők, én is el akartam bukni az utolsó pillanatban… Persze tudtam, hogy ez lehetetlen, de eljátszhattam, hogy ember vagyok. Az éjszakai élet akkoriban nagy magaslatokra tört, kávézók, bárok, mulatók, pezsgés és élet. Csodálatos kor volt, de végül az is elmúlt. Céltalanul vándoroltam hosszú éveket, majd szép lassan megértettem, hogy az éj ösvénye maga a szabadság, az érzékelésen túli világ, a csoda, amivel sosem lehet betelni, amit minden éjjel újra és újra fel kell fedezni. – Ezért élsz? – Kell ennél több? – kérdezte összeráncolt homlokkal. – Igen, kell valami cél, valami értelem – suttogtam letörten. – Nem, Marina. Minden cél és minden értelem csakis a szabadság 136

lehet. Ez a világ, ami a miénk – tárta szét a karját. – Boldogság. Béke. Szabadság. – De hogy lehetnénk szabadok, ha egyszer ölnünk kell? Ha egyszer szörnyű függésben kell élnünk? Ha csakis a vér adhatja meg mindezt? – fakadtam ki értetlenül. A torkom összeszorult, a szemem könnybe lábadt. Tehetetlennek éreztem magam, nem bírtam elviselni. Csodálatos élet lehetett a miénk, de milyen áron? Azt hittem, valamelyest már túllendültem ezen, de Parázs hideg szavai előcsalogatták belőlem az undort, a félelmet, s a leküzdhetetlen vágyat, hogy adjak fel mindent. – A vér az élet, Marina. Nem függés, csupán… – kereste a megfelelő szót – csupán egy lehetőség – mondta végül. – Bármikor dönthetsz, hogy továbbadod az életed, vagy egyszerűen véget vetsz neki. De te is tudod, hogy már nem tudnád eldobni magadtól mindezt. Ezt azóta tudnod kell, hogy először megérezted a vér illatát. Lehajtottam a fejem. Tiltakozhattam volna, de mindketten tudtuk, hogy igazat beszél. Akartam ezt az életet, csupán az bosszantott, hogy nem értettem a mibenlétét, sem azt, hogy miért kaptam, hogy mi az értelme, a célja. – Marina – szólított meg lágyan. Felnéztem rá, a szeme tele volt eddig ismeretlen gyengédséggel. – Gondolj bele, az emberek sem tudják, hogy miért születnek vagy miért halnak meg. Itt vannak, mert kaptak egy lehetőséget; van, aki ezt eltékozolja, de vannak olyanok is – igaz, kevesebben –, akik rádöbbennek, hogy azt az időt, amit itt töltenek, akár élvezhetik is. Vámpírként élni ugyanezt jelenti. Nem mindig egyszerű, nem mindig könnyű, de mégis… egyszerűen csodaszép. S ez akár vonatkozhat az emberi életre is – tette hozzá halkan. 137

Elmerengve figyeltem az alattunk szaladó autók sziporkázó fénysugarait. Az embereket, akik most olyan jelentéktelennek, olyan kicsinek tűntek. Abban a pillanatban mintha megértettem volna valamit, amit még soha, mintha egy egészen halvány pillanatra felderengett volna bennem, hogy miért élünk. De mielőtt megfoghattam volna az érzést, a gondolatot, tovarebbent, mint a pillangó a gyertyaláng közelében. Bele a fénybe, a megsemmisülésbe. Talán – gondoltam – ennyit foghatunk fel csupán az élet teljességéből. Pillanatokat, amelyekben mintha értenénk, látnánk az igazságot. Talán csak ennyi: pillanatok, amikben élünk, egészen és teljesen, nem törődve azzal, hogy a vég már a küszöbön áll. Megráztam a fejem, és gyorsan egy kérdés után néztem. Nem akartam teljesen elveszni önmagamban, a gondolataimban, bár tudtam, Parázs megértené, és nem zargatna. Ő is olyan volt, mint én, ha nem is teljesen, de mégis, részben hasonlítottunk egymásra. Mindketten szerettük a csendet, szerettünk csak ülni, figyelni, és szerettük magunkat átadni a pillanat érzésének. – Mondd, miért vagy itt? – pillantottam rá. – Hol? – kérdezett vissza halkan. – Mellettem – suttogtam. – Talán tévedtem a magányt illetően – felelte olyan halkan, hogy még nekem is nehezemre esett meghallani. Mosolyogva újra lehajtottam a fejem. Örültem, hogy itt vagyunk, együtt, hogy nézzük a várost, az életet, hogy az éjszaka körbeölel minket, mi pedig csak hosszú-hosszú percekig hallgatunk. – Követtél tegnap, igaz? – néztem fel, ahogy eszembe jutott, amit az asszonyról mondott. 138

– Nos, igen, ahogy ma is – vallotta be. – Mondtam, ellenőrzöm, hogy mit teszel. – Persze – somolyogtam az orrom alatt, majd mielőtt bármit reagálhatott volna, gyorsan kérdeztem. – Az az asszony tegnap… furcsának tűnt, neked nem? – Pontosan mit értesz furcsa alatt? – Ahogy a vére átáramlott belém, idegen képeket láttam, nagyon idegeneket. Te nem láttad őket? – Én már nem látom az életüket, csak az utolsó pillanatukat érzem, a halált. Egy idő után te is megtanulod majd irányítani ezt, ha már nem feltétlenül csakis az ösztönök vezetnek. Az egyetlen, amitől sosem fogsz szabadulni, az az utolsó pillanat lesz, a halál végső győzelme az emberi lélek felett. Azt mindig átéled majd – magyarázta, majd rám pillantott. – Milyen képeket láttál? – Azt, ahogyan ő látta a világot, de csak halványan, mintha ő maga akarta volna előlem eltakarni az életét… – Megakadtam, mert Parázs teljesen megdermedt mellettem, nem vett levegőt, nem pislogott. Az arcára feszültség lopakodott, aztán a kezébe temette a fejét. – Már megint… – motyogta. Megijedtem attól, hogy engedte látni a pillanatnyi gyengeségét, nem készültem fel rá, hogy összetörve lássam – az én szememben ő volt a vámpír, a megingathatatlan, az erős, a kiszámíthatatlan, a titokzatos vámpír. Nem hittem volna, hogy tud olyan lenni, mint egy ember… – Hogy? – Ő egy… árny volt. Ezért vonszolt el onnan Azúr, a fenébe is, ő megérezte. – A hangjából csak úgy áradt a düh, a szemében vad lángok lobogtak. 139

Megkérdeztem volna, hogy mit jelent pontosan, hogy árny, de nem volt időm rá. Az éjszakába fájó vonyítás kúszott, éreztem a levegő riadt remegését. Parázs felpattant, és szó nélkül futásnak eredt. Nem tétováztam, azonnal követtem. Próbáltam a nyomában maradni, de egyre többször vesztettem szem elől. Nekem még nem mentek olyan könnyen a nagyobb ugrások, olykor meg kellett kapaszkodnom a házak ereszében, s úgy feltornásznom magam, ezzel pedig elég sok időt vesztettem. – Marina – csendült a hangja, ahogy épp átugrottam egy kisebb sikátort. Igazából már nem láttam, merre van, csupán próbáltam arra haladni, amerre éreztem, hogy ment. A háztetőre érkezve visszafordultam, és lenéztem. Parázs Azúr felett állt. Elegánsan sikerült leugranom, ezúttal a földet érés sem jelentett gondot. Ahogy közelebb léptem hozzájuk, észrevettem, hogy Azúr meztelen. Kissé megilletődve megtorpantam. – Nem takarnád be a kabátoddal? – kérdeztem hebegve. Parázs csak egy vigyorral felelt, de szerencsére megtette, amit kértem. Nem tartottam volna helyesnek, hogy ennyire kiszolgáltatott állapotban lássam Azúrt, így azonban már bátran közelebb léptem. – Mondd, ők tényleg nem bántanak minket? – Nem, a vérünk teszi – felelte a megszokott tömörséggel, majd vonakodva mégis hozzátette. – Ők éreznek minket, így tudják, hogy az ereinkben az éjszaka csörgedezik. – Hogy lehet, hogy mi nem érezzük őket, ők viszont éreznek minket? – Ők az életet érzékelik, nem úgy, mint mi. S bár mi nem élünk, a vér által mégis van bennünk élet. Nekik ennyi elég. Mi érezzük az 140

emberi vért, és azon keresztül az embereket. Érezzük az állati vért, és azon keresztül az állatokat. A kettő együtt… hogy is mondjam? Már sok nekünk. Hiszen a farkasok vére se nem emberi, se nem állati, hiszen részben ezek és részben azok. Pont úgy, ahogy mi részben élők vagyunk, részben pedig halottak. – Nem tartottam a legjobb hasonlatnak, de inkább nem szóltam, nehogy kedvét vegyem. – Mi a vérre, főleg az emberi vérre vagyunk kiélezve, azon keresztül érzünk mindent. De az ő vérük más, több annál, amit érzékelhetünk, keveredik benne az éjszaka, az állat és az ember. Idővel érezni fogsz belőlük valamennyit, de soha nem eleget. – Te érzed? – Mit meg nem adnék érte – sóhajtotta. – Miért? – Mert annyit érzek, hogy titkai vannak, olyan titkai, melyeket nagyon őriz – pillantott az ájultan fekvő Azúrra. – Tudni akarom, mi köze van az árnyakhoz. – Kik azok az árnyak? – kérdeztem finoman puhatolózva, de hiába, Parázs nem felelt. Le nem vette volna a szemét Azúrról. Azt várta, hogy magához térjen, egész biztos voltam benne. Mindketten pontosan kivehettük a fekete kabát alól érkező remegést. Azúr homlokán verejtékcseppek csillogtak, az arca sápadtabb volt, mint máskor, arcáról a szőr még nem húzódott vissza teljesen, főleg a szakálla vált jelentőssé. A borostáit már megszoktam, de így ismét nagyon sokat öregedett, úgy néztem rá, mintha egy idegen lenne. Igazából talán az is volt, hiszen alig ismertem. Szempillái megremegtek olykor, de még nem tért magához. Világos hajába sár és vér tapadt, a szája szegletéből vörös cseppek folytak az állára, megalvadt csíkokat hagyva maguk után – összeszorult a gyomrom. 141

Vajon hány ember bánta a mai éjszakát? – Mikor fog magához… – Nem tudom – felelte Parázs, nem hagyva, hogy végigmondjam a kérdést. Úgy éreztem, eltűnt a közlékenységi kedve. – Nem kellene egy biztonságosabb helyet keresnünk? – kockáztattam meg. Parázs válaszul csak morrant egyet, közelebb lépett Azúrhoz, s könnyedén az ölébe kapta. A karján nem feszültek meg az izmok, annyit jelenthetett neki ez a súly, mint a fa kérgének a szorgosan futó hangya. – Tegnap hol töltöttétek a nappalt? – fordult felém. – Egy gyártelepen – vontam meg a vállam. Morgott valamit az orra alatt, de nem értettem. Mintha olyasmi lett volna, hogy „jellemző”, de nem lehettem benne biztos. Gondolkodva szétnézett, aztán öles léptekkel elindult. A város legeldugottabb szegleteiben haladtunk, Parázs minden utcát, sikátort nagyon jól ismert. Ha egy ember közeledett felénk (távolról is megéreztük, a vér illatától folyton izgatottá váltam, nagyon kellett figyelnem, hogy ne adjam át magamat az ösztönöknek), Parázs rögtön másfelé fordult, olykor pedig a háztetőket vettük célba. Már közeledett a hajnal, mikor végül ráfordultunk arra az útra, amit már én is felismertem, hiszen az utóbbi napokban jártam erre párszor. – A temetőbe megyünk? – Igen. – Miért? – kérdeztem élesen. Pontosan emlékeztem rá, hogy Angyal minduntalan elküldött, s folyton azt hangsúlyozta, hogy a temető mennyire veszélyes egy magamfajtának éjjel. 142

Parázs mélyet sóhajtott. – Mert onnan a mi kis farkasunk nem tud felszívódni – felelte elsötétült tekintettel. – Ezt hogy érted? – ráncoltam össze a homlokom. – Ha éjszaka lépünk a temetőbe, nappal nem hagyhatjuk el. Részben egy másik világhoz tartozunk, a temető is, nem enged el magából minket, nem enged vissza az életbe, csak éjszaka, mert az éjszaka maga az a másik világ, amihez mi is tartozunk – magyarázta. Igazság szerint nehezen tudtam követni. Azt ugyan értettem, hogy az éjszaka egy másik világ, hiszen már én magam is megtapasztalhattam, de azt nem, hogy a temető miért tartozna hozzá. Nem értettem, azonban nem volt esélyem kérdezni, mert mire Parázs felé fordultam volna, ő már könnyeden felszökkent a falra, majd onnan a sírok közé. Gyorsan utána ugrottam. – Mit kerestek itt? Még földet se értem, Angyal hangja máris végigcsapott rajtam. – Egy árny volt a városban – vetette oda Parázs. – Ő felismerte – emelte meg kissé Azúr még mindig remegő testét. – Ki ő? – kérdezte Angyal, de a hangjából még nem tűnt el a szigorúság. – Egy farkas. – Igazán? – lépett közelebb kíváncsian. – Nos, és miért hoztad ide? – Ő felismerte az árnyat. – Nem meglepő, hogy egy farkas ennyire érzékeny legyen – rázta meg a fejét Angyal. – Igen, de azt talán te is érdekesnek tartod, hogy megjelent Marina mellett, elvonszolta az árnytól, aztán pedig mellészegődött – 143

jelentette ki diadalmasan Parázs, mintha ezzel ugyan mindent megmagyarázna, eldöntene. – Így történt? – fordult felém Angyal, a hangja rejtett feszültségről árulkodott, ugyanakkor mégis udvarias maradt. Elbűvölt ezzel a viselkedéssel. – Igen – bólintottam. Töprengve végigmért minket. Mit meg nem adtam volna érte, hogy őt is érezzem, mint az embereket, de ugyanolyan rejtély volt számomra, mint Azúr, mintha neki se emberi vér csörgedezne az ereiben. Ki lehet Angyal? – merült fel bennem sokadszor, de ugyanúgy elhessentettem a kérdést, mint már annyiszor. Amíg ő nem akar nekem felelni, addig aligha tudhatom meg a választ – véltem. – Nem bánom, maradhattok – jelentette ki. Parázs láthatóan megkönnyebbült. – Igyekeznünk kell, pontosan hajnal előtt bukkannak fel. – Kik? – szaladt ki belőlem értetlenül. Mindketten rám néztek, pontosan úgy, hogy tudjam, jobban teszem, ha befogom a szám. – Erre – indult el Angyal a sírok között. Amennyire meg tudtam ítélni, ezúttal is a temető elhagyatottabb részébe vezetett, arrafelé, ahová először is vitt. Csak pár nappal ezelőtt történt, mégis éveknek éreztem. Mintha akkor egy másik lány járt volna itt, hiszen azóta annyi minden történt, ami talán a lelkem legmélyéig megváltoztatott. Nem akartam belegondolni, hogy a bennem körvonalazódó érzés mennyi igazságot rejt magában, könnyebb volt róla tudomást sem venni. Mikor megéreztem, hogy a fény már harca kelt a sötéttel a keleti égbolt peremén, Angyal megszaporázta a lépteit. Parázs feszülten körbetekintett, a szemében mintha félelem villant volna, amit alig 144

akartam elhinni. Elkínzott sikítás remegtette meg a temető feszült csendjét. – Jönnek – közölte Angyal, és futni kezdett. – A fenébe – morogta Parázs ingerülten, de csak későn vettem észre, hogy nem a hajnal közeledte miatt. Olyan hirtelen torpant meg, majdnem felbuktam benne, az utolsó pillanatban sikerült csak elkerülnöm az ütközést. Azúr a földön feküdt, először nem értettem, hogy Parázs miért tette le, aztán észrevettem, hogy a szeme meg-megrebben, majd kinyílik. Tekintetéből felém csapott az értetlenség. Parázs nem tétovázott, mielőtt Azúr teljesen magához tért volna, egy gyors mozdulattal fejbe vágta. Újra az ölébe kapta, s már rohant is Angyal felé, aki egy pillanatra sem volt hajlandó megállni. Nem értettem, mi történik, miért rohanunk ennyire, és miért érzem mindkettejükben a visszafojtott, elnyomott feszültséget. Mintha ugyan üldözne minket valaki vagy valami… Angyal egy nagyobb kriptához lépett, feltépte az ajtaját, és berohant, Parázs szorosan a nyomában. Én azonban alig léptem fel a lépcsőn, amikor újabb keserves sikítás mart a levegőbe. Valami vonzás, csábítás csapott meg hátulról, Angyal figyelmeztető kiáltásával mit sem törődve nem léptem be a kitárt ajtón, hanem hátrafordultam. A döbbenet megfagyasztott, pislogás nélkül meredtem magam elé. Alig pár méterre tőlem egy derengő árnyalak lebegett a föld felett. Emberi formája volt, a testét azonban örvénylő, sötét köd alkotta, körülötte ezüstös fénnyel derengett a levegő, melyből kiszipolyozta az éjt. Az arca eltorzult vonásokból állt, szája újabb sikításra nyílt. Térdre estem. Éreztem, ahogy az erőm elszivárog, próbáltam 145

megfordulni, felállni, de a különös jelenség nem engedte, tekintetével megbabonázott, elmerültem benne. Valahol mélyen, a delejen túl megéreztem, hogy a hajnal lassan legyőzi az éjszakát, hogy a fény mindjárt áthatol a sötétségen, s tudtam, akkor újra emberré kell válnom. Féltem a fájdalomtól, mely már a szívemet környékezte. Nem láttam mást, csak az árnyalak örvénylő testét, elmémet betöltötte a sikítása. Újra és újra megpróbáltam elfordítani a tekintetem, de hiába küzdöttem, az akaratom kevésnek bizonyult. – Ereszd el őt – szivárogtak be hozzám elveszetten kóvályogva a szavak. Olyan halknak, erőtlennek tűntek, mintha egy falon túlról érkeznének. Aztán múlt a láthatatlan béklyó, mely mozdulatlanságra kényszerített, a karom, a lábam bizsergett, a testem megremegett. Angyal állt előttem, felemelt karral, kifordított tenyérrel nézett farkasszemet az árnyalakkal. – Tudod jól, hogy felettem nem uralkodhatsz. Halott vagyok én is – suttogta. Mintha a jelenség ezt végre megértette volna, elhallgatott, s visszavonult. Erő öntött el, apró szúrásokkal tért vissza a testembe. Angyal mellém lépett, segített felállni, majd mielőtt a fény elérhetett volna minket, bevonszolt a kripta ajtaján. Parázs ugrott, és bevágta mögöttünk, a hangos csattanás végre igazán magamhoz térített. Angyal újra átvette a vezetést, félretolt egy sírkövet, meglepő volt látni az erejét, ahogy az izmai megfeszülnek az öltöny takarásában. Az arcát nem figyelhettem meg, mert őszes haja előre hullott, pedig szerettem volna látni, hogy mennyi erőkifejtést jelent ez neki, a mozdulatai ugyanis túl könnyednek tűntek ahhoz képest, hogy mekkora kőtömböt tolt el. 146

A sírkő egy mélybe vezető lépcsősort takart. Parázs biztos léptekkel elindult, Angyal hátramaradt, hogy nekem segíthessen. Miután lejjebb értünk, szelíden a falnak támasztott, majd visszaemelte a sírkövet a fejünk fölé, átható sötétségbe zárva minket. Újra mellém lépett, nem volt bennem elég erő, nélküle talán elestem volna. A lépcsősor hosszan vezetett a föld alá, végül egy nagy terembe futott – a méreteit csak a levegő illatának változásából ítélhettem meg. Ahogy megpróbáltam megfejteni, hol lehetünk, gyertya lángja lobbant, kísérteties fénye kőből faragott asztalokat és székeket világított meg. Parázs már leültette az egyikre Azúrt, a farkas feje erőtlenül az asztalra bukott. – Hol vagyunk? – kérdeztem halk, színtelen hangon. – Egy titkos társaság találkozóhelye volt ez, valamikor régen – felelte Angyal közönyösen, miközben eltámogatott egy székig. Nyögve ereszkedtem rá, fejemet a hűvös kőlapnak nyomtam. Ekkor tört belőlem elő a félelem és az ijedtség szülte remegés. – Jól vagy? – lépett mellém Parázs. Tényleg aggodalom játszott a hangjában, vagy csak képzeltem? – Azt hiszem – motyogtam. – Mi volt az a… rém? – kérdeztem elakadva, mert nem tudtam, miként nevezhetném meg azt a furcsa árnyalakot. A remegésem erősödött, mikor felidőződött bennem a sikítása, a tekintete… – Egy visszajáró kísértet – felelte Angyal. – Miattuk van, hogy bizonyos népek úgy hitték, a vámpír nem képes testet ölteni, csupán egy szellemalakban éjszaka visszajár, és az elhagyottak életét szívja el. Úgy tartották, hogy ha elég életet magába nyel, újra szilárddá tömörülhet. Ők tényleg az életet szívják az emberekből, de sosem kapnak újra igazi testet. Kegyetlen, gonosz kísértetek – többnyire 147

azok ragadnak itt így, akik hirtelen, erőszakos halált haltak, mert egy részük még ragaszkodna az élethez. Belőled is lehetett volna ilyen… Többek között róluk beszéltem, mikor azt említettem, hogy a temető veszélyes hely egy magadfajtának éjszaka – tekintett rám élesen. Tudtam, hogy ezzel azt üzeni, jegyezzem meg jól, ami történt, és ne feledjem el soha. – Nem kellett volna idejönnötök – morogta még. – A kis barátunk innen nem mehet el – közölte Parázs, részéről ezzel le is tudta a témát. Kábán figyeltem őket, miközben egyre laposabbakat pislogtam. Parázs elfordította a fejét Angyalról, aggódva rám nézett. – Vissza kell nyerned az erőd, pihenj – suttogta. A hangja megnyugtatott, elringatott, kimerülten buktam bele a rám telepedő sötétségbe.

148

10. fejezet: Forrás Angyal és Parázs hangja ébresztett. Túl gyorsan hagytam el a megnyugtató öntudatlanságot, így kicsit még kába voltam. Nem mozdultam meg, bár leginkább azért, mert kíváncsi voltam, hogy miről beszélget két titokzatos segítőm. Persze nem verhettem át őket, mire végre felfogtam a szavaikat, Angyal már hozzám beszélt. – Jobban vagy? – Igen, azt hiszem – motyogtam álomittas hangon. Felemeltem a fejem, és ránéztem. Rögtön eszembe jutott, ahogy tegnap azt mondta annak a kísértetnek, hogy ő is halott… Ezt vajon hogy értette? – Pontosan úgy, ahogy mondtam, Marina – szólalt meg Angyal, mire egy aprót megugrottam. Elfelejtettem, hogy képes megérezni a gondolataimat. – De… élőnek tűnsz. Persze, én meg embernek – tettem hozzá magamban picit elhúzva a szám. – Te is tudod, hogy attól, mert valami ennek vagy annak látszik, még nem biztos, hogy az is – mondta ködösítve, s természetesen ügyesen kikerülve a témát, én azonban elhatároztam, hogy nem hagyom magam. – Mikor haltál meg? – szegeztem neki a kérdést. Egy pillanatra meghökkent, aztán elmosolyodott. – Miért számít ez, Marina? – emelte meg a szemöldökét. Látszott rajta, hogy tényleg érdekeli a válaszom, nem csak azért kérdezett, hogy lerázzon. – Mert nekem fontos – mondtam halkan. 149

Töprengve figyelte az arcomat, majd halványan elmosolyodott, amitől márványszerű, arisztokratikus arca barátságosabb, kedvesebb lett. Szerettem, amikor mosolygott, valamiért megnyugtatott, biztonságba ringatott. – Nem haltam meg. Valójában sosem éltem – mondta jelentőségteljesen. – Nem értem – ráztam meg a fejem. – Akkor tulajdonképpen mi vagy te? Elkomorodott. A szemem sarkából láttam, hogy Parázs is nagyon kíváncsian figyel, ezek szerint ő sem tudott semmit róla. A magánya tehát együtt járt azzal, hogy talán az éjszaka lényeit sem ismeri úgy, mint ahogy azt én gondoltam. Vagy talán Angyal nem is tarozik az éjszakához? – Az éjszaka az otthonom, Marina. Az éjszaka bárkit befogad. A sötétségben összemosódnak a különbségek, az élők és a holtak világa egybeolvad – erre a vámpírok léte a legjobb példa. Hogy ki vagyok én? Az Angyal, a halottak őre. Ez vagyok én, Marina. – De… – Nincs de. A hangja annyira elutasító volt, s mégis… fájdalmat éreztem benne. A kimondhatatlan fájdalmát. Nem mertem tovább feszegetni a kérdést, pedig tudtam, hogy nem kaptam egyenes választ. Biztos voltam benne, hogy Angyalnak olyan titka van, amit nem mondhat el akárkinek. Én talán még nem álltam készen a válaszra. Elfordítottam a fejem, a pillantásom Azúrra siklott. Örömmel nyugtáztam, hogy míg aludtam, vagy Parázs, vagy Angyal felöltöztette. Bár… – Te is aludtál? – pillantottam a vámpírra. 150

– Mi nem alszunk – nézett rám úgy, mintha ennek számomra is egyértelműnek kellett volna lennie. – Akkor mégis mit csinálunk? – kérdeztem kissé ingerülten. – Meghalunk. Elkerekedett a szemem, hirtelen nem tudtam megszólalni, aztán nehezen ugyan, de összeszedtem magam. – Úgy érted, hogy igazán? – Igen. Az alkonyat leszállta ébreszt minket, a hajnal pedig megöl, akkor is, ha nem ér el közvetlenül – csupán ebben az esetben nem jár fájdalommal. Ha közvetlenül ér, a bennünk lévő vámpír pusztul el, az ember megmarad. Tapasztalhattad már, hogy az mivel jár. A fény életben tartja a testünk, azonban ha nem ér minket, a test a vámpírral együtt hal meg. Ez azért nem fáj, mert részben már eleve halottak vagyunk – mosolyodott el, árnyalatnyi gúnyt csempészve a mozdulatba. Miért sugallta nekem ezzel azt, hogy bármit is mond, ő sem békélt meg a sorsával teljesen? Most először éreztem közel magamhoz őt, most először láttam meg benne igazán az embert, az érző lényt. Ezek után nem tudhattam, hogy mi minden rejtőzik még benne. – Azúr magához tért már azóta? – fordultam Angyal felé. – Egyszer. Aztán tudomásul vette, hogy jobban teszi, ha itt marad, bár kellett egy kevés… rábeszélés. – Ez alatt pontosan mit értesz? – kérdeztem előre is félve a választól. – Nos, leütöttem – vonta meg a vállát, mintha ez lényegtelen lenne, a hangjában mégis furcsa vidámság bújt meg, érezhetően derült a helyzeten. – Talán kicsit túl erősen. Megingattam a fejem. 151

– Akkor még várhatunk, igaz? – Igen – nyugtázta szelíden. Azúr békés arcát figyeltem. Így – öntudatlanul – idősebbnek tűnt, mint amennyi a teste alapján lehetett volna. Bár a tényleges korát nem érte el, mégis… lehunyt szemhéja mögött ott derengett a múlt, a megélt évek terhe és minden fájdalma. Mintha nem is hatvan, hanem sok száz év lenne mögötte. Az arca apró ráncai legalábbis ezt sugallták nekem, de nem lehettem benne biztos, hiszen hiába néztem, egy szemernyit sem éreztem őt. – A vámpírok régebben tényleg együtt járták az éj ösvényét a farkasokkal? – kérdeztem hirtelen. Eszembe jutott, hogy Azúr mit hallgatott el előlem, ezért megkockáztattam, hogy esetleg minden más is, amit mondott, csak félig igaz. – Előfordult – felelte Parázs. – De nem volt jellemző? – A farkasok megfékezhetnek minket – ez igaz. Gondolom, ő is ezt mondta, mikor rád akaszkodott – morogta, s bár lehet, csak képzeltem, de nagyon elveszőn mintha féltékenységet éreztem volna az elnyomott szavakban. – Viszont ez nem feltétlenül könnyű vállalkozás. Még a legerősebb vámpírok is csak nehezen tudják nem az utolsó cseppig inni a vért. Ha közben megzavarnak minket, ösztönösen cselekszünk. A farkasok nem ostobák, tudják, hogy akár szét is téphetjük őket. Feltétlen bizalom kell egy ilyen kapcsolathoz, s az, hogy a vámpír mindennél jobban el akarja kerülni, hogy gyilkoljon. Hogy még a vérnél is jobban akarja megóvni áldozata életét. Éppen ezért, azt hiszem, érthető, hogy ritka volt a kapcsolat a farkasok és a vámpírok között. Elgondolkodtam, de részemről továbbra is igen hasznosnak 152

ítéltem meg egy ilyen lehetőséget. Nagyon szerettem volna, hogy Azúr egy elfogadható magyarázattal álljon elő a holdudvar elhallgatására, mert igazából még mindig nem bántam, hogy mellém szegődött, s az sem lett volna ellenemre, hogy a kapcsolatunk hosszabb időt is megéljen. Az csak egy pillanatra villant át az agyamon, hogy vajon miért bízik meg bennem, mikor én még csak most keltem ki a sírból, az ösztöneim pedig egyértelműen erősebben uralkodnak rajtam, mint akármelyik másik vámpíron. Ez a gondolat túlzottan zavart és túl sok kérdést vetett fel, ezért inkább másra tereltem a figyelmem. – A farkasok tényleg hétévesen, teliholdkor változnak át először? – Igen – húzta el a száját Parázs. – Ha engem kérdezel, túl fiatalon. Nem értettem, mi ez az enyhe megvetés a hangjában, ami mintha csak azért lenne, hogy elfedjen valamit, ami mélyen eltemetve lapul a lelkében. – Miért? – Mert önfejűek, makacsok és meggondolatlanok lesznek. Ráadásul évekig nem tudják kezelni az ösztöneiket. Túl veszélyesek arra a világra nézve, amelyben élünk, s amit titokban kell tartanunk – magyarázta. Igazából teljesen logikus volt, amit mondott, bennem mégis ellenérzést szült, hiszen nem a farkasok tehetnek arról, hogy átváltoznak, ők csak ártatlan gyerekek, akik nem tudják, mi történik velük. Hogy várhatnánk el tőlük felelősséget? – Ezért vált szokássá, hogy az idősebb farkasok maguk mellé veszik a fiatalabbakat – toldotta meg Angyal, mintegy a farkasok védelmére sietve. Örültem, hogy nem csak én érzem úgy, hogy Parázs szavai nem teljesen jogosak. 153

Parázs morgott valamit, de egyetlen hangot sem értettem belőle. Vagy túl halkan, vagy túl gyorsan beszélt. – Azúr miért nem mehetett el nappal? – kérdeztem tovább, ezúttal Angyaltól, mert Parázstól már kicsit tartottam. Nem voltam benne biztos, hogy még több kérdést elvisel a farkasokkal kapcsolatban. – A temető az élők és holtak világa között nyugszik. Ha éjszaka lépsz be, nappal nem hagyhatod el. – De nappal beléphetünk? – Félig kérdés volt, félig inkább kijelentés, mert közben eszembe jutott, hogy én már léptem be nappal a temetőbe. Angyal talán éppen ezért nem is méltatott válaszra, aztán rám nézett és mégis megszólalt. – Nappal senkit sem köt az éjszaka, aki a fényből lép be a temetőbe, azt csak az emlékek várják itt. – Na és… te? – kérdeztem elbizonytalanodva, óvatosan. – Te miért jöhettél ki nappal? Azt hittem, nem fog válaszolni, mert elfordította a fejét, végül komoran mégis rám nézett. – Engem a halottak kötnek meg, nem pedig az éjszaka, ugyanakkor a temetőben nappal senkinek sincs félnivalója, így hát nincs miért őriznem. Nappal alszanak a holtak, félnek a fénytől, mely elpusztíthatná őket. Ahogy bennetek is a vámpírt és Azúrban is a farkast. De nem járok a fénybe, az sosem lesz az otthonom. Azt hiszem, mi angyalok is inkább tartozunk az éjszakához, mint… – Angyalok? – vágtam közbe izgatottan. – Csak nem gondoltad, hogy egyedül én vagyok ilyen? De, amit azt illeti, pontosan ezt gondoltam, bár hogy milyen indíttatásból, azt nem tudtam volna megmondani. Egyszerűen sosem gondoltam végig. Angyal annyira különleges és egyedülálló, hogy 154

valamiért eszembe se jutott, hogy lehetnek többen olyanok, mint ő. Bár végül is nem csak ez az egy temető létezik a világon… – Úgy érted, minden temetőben van egy olyan, mint te? – Nem egészen – mosolyodott el. – Akkor? – faggattam. – Azt egy szóval sem mondtam, hogy csak ehhez a temetőhöz tartozom, Marina. – Ó – szaladt ki belőlem egy halk, elfojtott kiáltás. A felfedezés kiáltása és a megértésé is talán. – A halottak őrzője… – motyogtam. – Igen – erősített meg Angyal. A mosolyában ezúttal azonban nem volt semmi melegség. – Akkor… hogy lehetsz most itt? – pillantottam rá érdeklődve. – Miattad – felelte. – Ebbe a temetőbe csakis miattad érkeztem. Nem voltál halott, nem tartoztál ide. Nem tudtam, ki vagy, csak megéreztem a jelenléted. Eszembe se jutott, hogy egy vámpírt fogok a föld mélyén találni, csak akkor szembesültem ezzel, mikor már a sírod felett álltam. – De miért vagy még mindig itt? – kérdezte élesen Parázs. Jó ideje szótlanul ült, el is feledkeztem a jelenlétéről. – Azért, amiért te is – felelte halkan, de nem vette le rólam a tekintetét. – Miattad, Marina. A szavai sokáig csengtek a fülemben. Elkaptam a fejem. Nem mertem se rá, se Parázsra nézni. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többi vámpír, de feszültté tett, hogy ennyire különleges. Annyi minden történt velem, nem volt erőm arra, hogy az öregeken gondolkodjak, vagy azon, hogy miért vagyok én is olyan, mint amilyenek ők voltak valaha. – Ezért vagyok itt én is – csendült egy halk, rekedtes hang. Azúr. 155

Mire odakaptam a fejem, Parázs már fölé magasodott. – Ki vagy te, farkas? – sziszegte a fülébe. – Idősebb vagyok, mint te, Szikla gyermeke, kijár nekem a tisztelet – felelte kemény, eddig nem ismert hangon Azúr. Rákaptam a tekintetem, de ő nem nézett rám. Olyan gyorsan cikáztak a gondolataim, hogy én magam is alig bírtam követni őket. Parázs ezerötszáznyolcvannégyben született, Azúr viszont azt mondta nekem, hogy közel hatvanéves. Hazudott nekem. Nem csak elhallgatott, amit még megbocsátottam volna, hanem hazudott is. Azt hiszem, bármit elviseltem volna, de a hazugság volt az, amit életemben sem tudtam soha elfogadni. Több kellett már, mint egy jó magyarázat ahhoz, hogy megértsem a farkast. – Honnan tudod, ki teremtett? – szelte ketté a levegőt keményen Parázs hangja, emberi szem nem láthatta volna, de számomra a hangok valóban szikrázva, perzselőn suhantak át a gyertyafénnyel átitatott sötétségben. – Az utolsó öregtől – felelte halkan Azúr, s ekkor végre rám nézett. – Hogy kitől? – kérdeztem Parázzsal egyszerre. Azúr megengedett magának egy gúnyos mosolyt, felelni azonban nem felelt, csak a fejét ingatta. – Kitől? – ismételte meg Parázs, ezúttal sokkal hangsúlyosabban, mintegy éreztetve, hogy mindenképpen választ vár. Azúr komoran ránézett. – Az utolsó öregtől – mondta végül. – Te ismerted az utolsó öreget? – enyhült meg kissé Parázs eddig feszült hangja. – Hogy pontosak legyünk: ismerem az utolsó öreget – helyesbített 156

Azúr. – Van még közülük, aki életben van? – kérdeztem felélénkülve. – Igen – pillantott rám –, és nagyon kíváncsi rád. – Ő küldött, igaz? – A hangom halk volt, arra a mély, vészterhes csendre emlékezetett, mely a könnyű, nyári viharok érkezését előzi meg. – Igen, ő – bólintott. Kutatva figyelte az arcomat. – Miért nem árultad el? – Számonkérés és csalódás csendült ki a szavaimból. – Mert ő így akarta. Ha nem tudsz róla, hogy létezik, nem vágysz a megismerésére. – A korodat azért megmondhattad volna – pirítottam rá, még mindig kissé mérgesen és megbántottan. – Mikor én voltam fiatal, megrémisztett az idő. Féltem, hogy veled is így lenne. – Akkor semmi sem volt igaz abból, amit mondtál? – néztem rá kétségbeesetten. Annyira szerettem volna megérteni őt, tudni, hogy mit miért tett. Annyira bíztam benne, hogy nem csak hazugságokkal közeledett felém, hogy valamelyest mégis bízott bennem, és csak féltésből tartott meg magának dolgokat. – De. Hétévesen változtam át, ez igaz. Az is, hogy egy farkas volt a segítségemre, csupán azt hagytam ki a történetből, hogy a farkashoz egy vámpír vitt el. – Az utolsó öreg? – Igen. Ezért tartoztam neki – egészen mostanáig. – Ezért kért téged az útra? – tette fel a kérdést gyanakvással a hangjában Parázs. Már nem állt olyan fenyegetően Azúr felett, arrébb sétált, s onnan figyelte a farkast. Láttam az arcán, hogy valamelyest 157

már nyugodtabb, inkább volt kíváncsi, mint ingerült. – Igen, részben. De ki mást is kérhetett volna? A vámpírok elől már régen rejtve él, egyszerűbb így. Túl sokan túl sokat akarnának tudni róla, kinek hiányozna ez? Értem küldött, én pedig mentem. – De miért pont érted? – firtatta Parázs. – Mert elég régóta járom már a Földet ahhoz, hogy felismerjek egy öreg vámpírt. Mert tartoztam neki. Nem tudom, az indítékai számomra sem feltétlenül világosak. Ő egyszerűen más, mint bárki, akit valaha ismertem. – Hogy ért utol? – szólalt meg Angyal. Ez a kérdés bennem is felmerült, hiszen tudtam, hogy egy vámpír nem találhat meg egy farkast, kivétel persze, ha az öregek képesek rá, ebben nem lehettem biztos. – Egy árnyat küldött. Parázs felhorkant, de nem mondott semmit. Azúr rápillantott, aztán visszanézett rám. – Megbocsátasz nekem? Nem értettem, miért fontos ez neki, hiszen annyival idősebb volt nálam, a szemében nem lehettem több egy csecsemőnél. Úgy döntöttem, nem kertelek, jogom van végre igaz válaszokat kapni, főként, ha tényleg számítok neki. – Miért akarod tudni? – A hangom hidegen csattant, az ereje még engem is meglepett. – Egyszer volt egy vámpírtársam, elég sok évet éltünk egymás mellett. Aztán továbbadta az életét, s azóta nem találtam hozzáfoghatót. Azt hiszem, túl régóta vagyok már magányos. Tegnap rádöbbentem, ahogy betörtünk a kórházba, hogy hiányoznak a kalandok. Hiányzik az izgalom, de leginkább a társaság. Nem 158

osztanám meg akárkivel az életem, veled azonban úgy érzem, képes lennék. – Velem maradnál? – kérdeztem meglepetten. – Igen. – Akkor is, ha már elvégezted a feladatod? Hogy megtaláltál? – Enyhe gúnyos éllel, s kissé talán fanyarul kapaszkodtak a levegőbe a szavaim. – Igazság szerint a terv eredetileg az volt, hogy addig maradok a közeledben, míg egészen vámpírrá nem válsz, de… elég volt ennyi idő. – Mire? – Hogy kiderítsem, ki vagy te. Megdöbbentett, csak nehezen tudtam megszólalni, talán csupán azért, mert féltem a választól. – Miért, hát ki vagyok én? Mély levegőt vett, lopva Parázsra és Angyalra pillantott, majd vissza rám. – Egy öreg. Nem csak olyan vagy, Marina, közéjük tartozol. Most már nem Forrás az egyetlen. – Forrás? – Nem tudtam mire vélni Parázs hangjában a csodálkozást és a hitetlenséget. – Igen – mosolyodott el Azúr. – De hiszen ő már akkor sem létezett, mikor én születtem. Akkor sem volt több puszta legendánál – mondta értetlenül a vámpír. – Életben van – suttogta Angyal. Volt valami a hangjában, valami fájó féltés, vagy talán nosztalgia? Nem tudtam megítélni, de a mellkasomból lágy hullám tört fel és öntötte el a testem. Egyszerre volt fájdalom, megkönnyebbülés és talán valamiféle, furcsa, 159

megfoghatatlan szeretet. Az érzés megdöbbentett, tudtam, hogy nem az enyém. Angyalra pillantottam. Alig észrevehetőn bólintott. Mindannyian hallgattunk. Parázs magába zárkózott, karját keresztbe tette, az arca visszautasító és közönyös lett. Tudtam, hogy az utolsó öreg vámpírra gondol, s hogy közben rám is. Erről árulkodott, hogy lopva felém lesett olykor. Angyal töprengve meredt maga elé. Összekulcsolt keze az ölében pihent. Ő volt a megtestesült nyugalom. Mégis… az előbb elkapott érzésből tudtam, hogy a lelkében az emlékek vívják kíméletlen háborújukat. Azúr engem figyelt. Amikor ránéztem, finoman elmosolyodott, a tekintete tele volt bizalommal. – Nem bíztál bennem – suttogtam, így palástolva dühömet. Ha engedem, hogy a szavak hangosan szakadjanak ki belőlem, talán az érzéseim is velük tartottak volna. – Sajnálom, Marina. – Nem is próbálta tagadni. – Kíváncsi voltam rád, de… megrémisztettél. Annyi benned az emberi, én pedig ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem tudtam, hogy kellene közelednem hozzád. – Most már bízol bennem? – kérdeztem félrebillentett fejjel, kissé talán incselkedőn. Hármójuk közül Azúr volt az egyetlen, aki nem kezelt engem kirekesztettként, gyerekként, még akkor sem, amikor hazudott. A kedvemért egy teljes élettörténetet kitalált, mert feltételezte, hogy ennek hiányában könnyen átlátnék a szitán. Nem tudom, mi volt benne, ami arra sarkallt, hogy bocsássak meg neki, talán a kedves, pajkos mosolya, az olykor kisfiúsan megcsillanó élénk kék szeme, vagy talán pusztán csak az, ahogy képes volt rám nézni. Mellette még mindig embernek éreztem magam, akkor is, ha 160

tudtam, hogy már nem vagyok az, ha tudtam, hogy az emberek csupán a táplálékomat jelenthetik. Mert bármit lehet tudni, de érezni sosem lesz ugyanaz. Azúr egy könnyű illúziót adott, amibe olyan jólesett kapaszkodnom. – Igen, Marina, bízom benned. – Miért? – A szíved tiszta. Tegnap, a kórházban, nem volt nehéz erre rájönnöm. A szavai nyomán előtört bennem a haldokló lány emléke, és a szüleimé… Nem, most nem akartam erre gondolni. Megértettem, hogy még nem mehetek el hozzájuk, mert amíg nem vagyok az éjszakáé, nem bírnám elviselni, hogy lássam őket, de ne léphessek oda egy mindent megbocsátó és mindent feledtető ölelésre. Nem, először véglegesen az éjszakáé kellett, hogy legyek, csak utána… Hogy ezzel valójában csak azt akartam késleltetni, amivel úgyis szembe kellett néznem? Nem tudom. Talán igen, hiszen az, hogy elbúcsúzom tőlük anélkül, hogy ők tudnák, az emberi létem elengedését jelentette volna. Erre bárhogy is szerettem volna, bármi is történt már velem, még mindig nem voltam készen. – De ha így van, ha tényleg bízol bennem, akkor miért akartál ma elmenni innen? – néztem rá kételkedve. – Ezt honnan tudod? – kérdezett vissza. – Angyal mondta, hogy csak kisebb rásegítéssel voltál hajlandó itt maradni – vigyorodtam el. – A temetőt nem hagyhattam volna el, de a kapuban értesíthettem volna az árnyat, aki elviszi majd a hírt Forrásnak. Megígértem, hogy a lehető leggyorsabban értesítem, ha kiderítek valamit. Érthető okokból eddig nem volt rá alkalmam. 161

– No és tegnap? – szaladt magasra a szemöldököm, hiszen tudtam, hogy ő visszaváltozott emberré, amint feljött a Nap, én viszont csak este tértem magamhoz… – Sokáig öntudatlanul feküdtem a gyártelepen. Alkonyat előtt tértem magamhoz, akkor pedig épp csak annyi időm maradt, hogy ruhát kerítsek, neked is és magamnak is. – Hol van most Forrás? – szólt közbe Parázs elgondolkodva. – Ezt nem árulhatom el, te is tudod – jegyezte meg Azúr hidegen. – Miért nem? – kérdeztem értetlenül. – Az éjszakában senki sem árulja el a másik tartózkodási helyét. Ez szabály – felelte keményen. Ahogy tekintetét az enyémbe fúrta, megértettem, hogy bármennyire is fiatalnak tűnik, mégis egy régi világhoz tartozik, éppen ezért a régi szabályok szerint él. Mindez olyannyira a lelkébe ivódott már, hogy sosem cselekedne másként, mint ahogy az évszázados íratlan törvények diktálják. – Mit fog tenni Forrás, ha megtudja, hogy ki Marina? – pillantott fel Angyal is. – Nem tudom – vonta meg a vállát Azúr. – Szerintem ide fog jönni. A gyomrom összeszorult a gondolatra, hogy nemsokára talán egy öreg elé állhatok, és feltehetem minden kérdésem, amikre itt senkitől sem várhatok választ. De mi lesz, ha Forrás sem tud majd nekem felelni? Mit teszek akkor? Öntudatlanul megingattam a fejem, nem most volt az ideje annak, hogy ezen rágódjak. Mint életemben oly sokszor, most is úgy véltem, hogy egy problémával ráérek csakis akkor szembenézni, ha az a probléma valóban létező, nem pedig csak egy elmélet. Az egyik mécses fénye sercenve ellobbant. A sötétség rögtön 162

bekúszott a láng immár szétfoszlott melegébe. A falakból hideg áradt, a levegő simítása olyan volt, mint a selyem érintése. Az éjszaka mély, telt illata még ide is belopakodott, átitatva töltött meg a föld bársonyos, öreg és mindennél jobban jelenlevő illatával. Hogy honnan és miért született, nem tudtam, de feltámadt bennem a vágy. Olyan emésztő erővel csapott le rám, hogy valósággal beleszédültem. Ahogy felnéztem, éreztem, hogy valami eltört bennem, valami, amit már nem lehet helyrehozni vagy visszaállítani. – Éhes vagyok – mondtam félig öntudatlanul, remegő hangon. Három meglepett szempár szegeződött rám. Ahogy végignéztem rajtuk, mind a hirtelen megváltozott testtartásukban, mind a tekintetükben felfedeztem a félelmet.

163

11. fejezet: Vágy – Gyere, elviszlek enni – jelentette ki Parázs, s már mellettem is termett. A szavai hidegek és egyszerűek voltak, zavarniuk kellett volna, de csak örömmel töltöttek el. A hangjában éreztem egyfajta tartást, ami máskor óvatosságra intett volna. Most azonban az éhség erősebb volt, semhogy ezzel törődjek. Akartam az emberek illatát, ahogy betöltenek, átjárnak, ahogy olyannyira törékeny életük szétolvad bennem. – Kikísérlek titeket – ajánlkozott Angyal. – Velem nagyobb biztonságban vagytok itt – sötétült el a tekintete. Parázs komoran biccentett felé. Kicsit úgy éreztem magam, mintha hirtelen mindannyian tartanának tőlem, mintha egyszerre akarnának megvédeni és elmenekülni a közelemből. – Nem tartasz velünk? – fordultam Azúr felé. Az ő tekintetében még mindig élénken csillogott a félelem, amit ugyan nem értettem, de jelenleg nem is akartam megérteni. Tele voltam erővel, ami robbanni készült. Indulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán pedig vadászni, megkeresni azt, akinek a legédesebb a vére, aki a legteljesebben az enyém lehet. – Dolgom van – felelte Azúr, de a szavai inkább kifogásnak tűntek, mintha valójában ezúttal nem is akarna velünk tartani. Talán Parázs miatt – véltem –, két vámpírt már nem biztos, hogy könnyű visszafogni, főként, ha az egyik nem is akarja. Megvontam a vállam, nem zavart, hogy nem jön velünk. Kissé közönyös voltam, csupán a vér izgatott. 164

Bele sem gondoltam az érzéseimbe, a gondolataim pedig csak áradtak, vadul és kérlelhetetlenül. Ölni akartam. Vágytam rá, hogy istent játsszak, hogy elvegyek egy életet, hogy valakit a megsemmisülésbe űzzek. Érezni akartam a hatalmam, az erőm. Azért akartam ölni, mert tudtam, hogy megtehetem. Tudtam, hogy senki sem képes arra, hogy megállítson. Valahol mélyen felsikoltott bennem egy kis hang, a megmaradt emberségem elhaló visszhangja, de nem törődtem vele. Köd telepedett az agyamra, az éhségen és a vágyon kívül nem létezett más. Már-már ugrándozva követtem Angyalt és Parázst. A lépteim könnyűek, légiesek voltak, mintha nem is járnék, hanem inkább repülnék. Valami azt súgta, az áldozatom már vár, tudatlanul is csak engem akar, a végzetét. Engem. Ez a gondolat megbabonázott, olyan delejjel vont körbe, amiből nem lehetett szabadulni. Ahogy kiléptünk az éjbe, elöntött az elmúlás illata, ezúttal azonban könnyű varázst éreztem benne, egy megfoghatatlan szépséget, mely minden pillanatban ott van. Minden múló pillanatban. Mintha tétován, de mégis megéreztem volna, hogy az elmúlás az egyetlen, ami értelmet adhat az életnek, a maga végtelenségével, tökéletességével. Mert minden szűnhetetlenül, feltartóztathatatlanul szédül a megsemmisülésbe, olyan végzetesen, mint egy falevél földet érése, és csakis ez sarkallhat arra, hogy átadjuk magunkat az életnek, a múló pillanatok oly hamar elvesző csodájának. Ez az egyetlen, ami szabadságot adhat. Azt a szabadságot, amikor tudni véljük, hogy mindegy, mit teszünk, gondolunk vagy érzünk, mert utóbb nem marad itt belőlünk semmi, s nekünk sem marad más, csak az, amit megéltünk, aminek feltétlenül átadtuk magunkat. 165

Ezek a gondolatok megzavartak. Behunytam a szemem, majd ahogy újra szétnéztem, mintha mindent először láttam volna. A sírok repedéseit, a kis kavicsok rezdületlen némaságát, a falevelek konok ragaszkodását az őket tartó ághoz, a felhők lusta vonulását, a fűszálakat meghajlító szél vágtáját… Az egész világ megragadott pillanatokba zsugorodott, és mégis: ez volt a tökéletesség, maga a végtelen, a szabadság. Még javában a sírok között jártunk, amikor hátborzongató hörgés ütötte meg a fülem. Nyomaiban sem emlékeztetett a visszajáró kísértet sikolyára, de legalább annyira rémisztő volt, ha ugyan nem még jobban. – Ez mi volt? – Felébredt egy emlékmás, nem kell tőle félni – felelte Angyal. – Biztos? – Igen – bólintott. – Az emlékmások igazából nem kísértetek, már a szó legszorosabb értelmében. Ők nem bántanak senkit sem, nem kísértenek, csupán az élők halvány lenyomatai – érzések nélkül, gondolatok nélkül. Azok maradnak itt így, akik mások szívében továbbélnek, de ők tényleg csak emlékek. Nem vesznek, nem adnak, s csak addig léteznek, míg van, aki gondoljon a halottra, akiből születtek. – Milyen veszélyek rejlenek még a temetőben? – kérdeztem érdeklődve. Ha belegondoltam, hogy szembetalálkozunk egy visszajáró kísértethez hasonló lénnyel, zavaros izgalom ébredt bennem. Szembeszálltam volna bármivel, ami elém kerül, még vágytam is a kihívásra, a feszültségre, úgy éreztem, ez csak növelné az erőm, a frissességem. Angyal mélyet sóhajtott. 166

– A visszajárók talán a legveszélyesebbek, hiszen ők válogatás nélkül, bárkinek az életét magukévá teszik. Így bosszulják meg a saját halálukat azokon, akik még élnek. De nem rejtenek kevesebb veszélyt magukban a bolyongó kísértetek sem. Ők azok, akik azért ragadnak itt, mert valamit hátrahagytak maguk után – belőlük lettek a népszerű mesék kísértetei, azok, akik elintézetlen ügyek miatt maradtak. Nem vesznek el semmit az élőktől, csupán közöttük élnek, keresve, kutatva azt, amiért maradniuk kellett, de ha ezt nem találják, ha elfelejtik, kik voltak ők élőként, veszélyessé válnak, rombolnak és pusztítanak, sokszor nem is fizikális értelemben, hanem inkább szellemi-lelki vonatkozásban. Megmérgezik az emberek hétköznapjait keserű érzésekkel. Akadnak még élősködő kísértetek – talán ők a legrosszabbak, mert ők nem a halottakból maradnak itt, hanem az élőkből születnek – a fájdalomból, a könnyekből, az itt hagyottak haragjából. Miattuk tartják nagyon sokan nyomasztónak a temetőket, hiszen ők az emberek szívét mérgezik szüntelen. Búskomorrá tesznek, és kiszipolyozzák belőled mindazt, ami boldoggá tehetne. Elveszik az emlékeidet. – Vidám kísértetek nincsenek is? – kérdeztem fintorogva, de a szám szegletében csalfa mosoly bujkált. Angyal csupán megsemmisítően rám pillantott, de nem méltatott válaszra. Ahogy nesztelenül lépkedtem mögöttük, az jutott eszembe, hogy kicsit se bánnám, ha ezek az élősködők vagy bolyongók ránk találnak. Látni akartam őket. – Nem vagy egészen magadnál, Marina, hát nem érzed? Angyal szavai végigvágtak rajtam, a szememben haragos tűz lobbant. – Sose voltam ennél jobban magamnál – állítottam dacosan. – 167

Eddig csak tévelyegtem, most tudom, mit akarok. – Mit akarsz hát, gyermek? – kérdezte Angyal szomorúan, beletörődően, pont úgy, mint aki előre tudja a választ, amit igazából nem is akarna hallani. Az ajkamon megkövült a gúny. – Vért – suttogtam áhítatosan. – Hagyd – suttogta Parázs. Tudtam, hogy ez nem nekem szól, hanem Angyalnak, s örültem, hogy legalább ő megért engem. Csak utólag, sokkal később értettem meg, hogy Parázs nem engem értett meg, hanem a vágyat, ami a válaszomat diktálta. Mikor megpillantottam a falat, majdnem hangos ujjongásban törtem ki. Csak pillanatok választottak el a vadászattól, a vér illatától. A vágy legyűrt, remegés futott végig a testemen. – Vigyázz rá – suttogta Angyal baljóslatúan az utolsó sírnál. Parázs komoran biccentett. Alig fogtam fel a szavakat, vagy a féltő tekintetüket, olyan voltam, mint a gyerek, aki az autó ablakára tapad, ugrál, és nem nyugszik, alig várja, hogy szüleivel megérkezzenek végre a cirkuszba, a csodák otthonába, s csak azért sem hallja meg édesanyja szavait, melyekkel nyugalomra inti őt. Parázst jóval leelőzve ugrottam át a falat. – Várj… Ha nem hallom halk, szelíd intését, futásnak eredtem volna, mit sem törődve vele. Hangjában azonban szorongás karolta át a figyelmeztetést, ez pedig arra késztetett, hogy bevárjam őt. – Ígérd meg, hogy hallgatni fogsz rám – szólalt meg szigorúan, mikor beért. Türelmetlenül bólintottam. Feleletként elindult, én pedig lelkesen mellészegődtem. 168

Legszívesebben futásnak eredtem volna, de Parázs ezúttal nem volt jókedvében. Ugyan így sem haladtunk lassan, nekem mégis óráknak tűnt, amíg a város forgalmasabb részére értünk. Az emberek illata körbelebegett, amint elhagytuk a temetőt, itt viszont már könyörtelenül rám fonódott, gúzsba kötött. Nem akartam mást, csak elmerülni ebben a végtelen, kegyetlen és rettenetes szépségben. Nem tudtam, hogy Parázs szándékosan teszi-e, de olyan utcákon vezetett, ahol nem jártak emberek. Mikor megéreztem a közelségüket, nem egyszer akartam másfelé fordulni, mint ő tette, de mindannyiszor szigorúan rám morrant. Aztán megcsapta az orrom egy illat. Más volt, mint a többi, nem éreztem benne egy szemernyi keserűséget sem. Ez az illat tiszta volt, tisztább, mint a többi. Gondolkodás nélkül megeredtem felé, a lépteim olyan halkak voltak, Parázs talán észre sem vette. Emberek mellett szaladtam el, de ők már nem érdekeltek. Csak ez az egy illat, csak ezt akartam. A vadász ösztönei vezettek, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Felszökkentem a háztetőkre, majd egy sikátor közepén újra le a mélybe. Ott volt előttem, újságpapírokba takarózott. Vékony volt, a bordái szinte átszúrták a bőrét, ha levegőt vett, úgy emelkedett meg a mellkasa, mintha szét akarna robbanni. Fiatal volt még, talán velem egyidős, talán még gyerek. Mikor meglátott, megrémült, el akart szaladni, de amikor felállt, meggondolta magát, és inkább felém lépett. Elmosolyodtam. – Jöjj, gyermek – susogtam lágyan. Megbabonázva meredt rám, földöntúli szépségnek hitt, aki eljött érte, hogy megszabadítsa a nyomorból. Nem siettem meghazudtolni 169

őt. Bizonytalanul,

tétován

lépkedett

felém.

Minden

erőmre

szükségem volt, hogy ne rontsak rá. Vonzott az ártatlansága, a félelme és az, hogy ő ember volt. Ember, ami én már nem lehetek. Pár lépéssel előttem megtorpant. – Ne félj – biztattam, és ezúttal én léptem hozzá. Végigsimítottam koszos, puha arcán – illata a bőrömre tapadt. Ha tudta volna, hogy csupán az emberségével mennyire hatással van rám, talán kihasználta volna. Így azonban tehetetlen bábuként omlott kitárt karomba. A megadása diadallal ajándékozott meg, felemelő érzés volt, mintha olyasmit tettem volna, amit rajtam kívül még soha senki. Apró szúrást éreztem az ínyemen – mikor a nyelvemmel végigsimítottam a fogaimat, éreztem, hogy a szemfogaim hosszabbak lettek, mindez olyan természetesnek tűnt, mint az éjszaka, amely a bőrömre tapadt. Csókot leheltem a nyakára, ízleltem az illatát. Selymesen áradt szét bennem, ellágyított, melegséggel töltött el, s arra sarkallt, hogy ne érjem be ennyivel. Kezemmel óvatosan, lassan félrefordítottam a fejét – hagyta. Fölé hajoltam. Ahogy ajkam a bőréhez ért, borzongás futott végig a gerincemen, olyan édes volt, olyan hívogató, de nem akartam sietni, ezúttal nem. Minden egyes pillanatot át akartam élni, hiszen azokra a pillanatokra aztán nem várt más, csak a megsemmisülés. Egyedül bennem válhattak teljessé. A fiú már elhagyta magát, én támasztottam meg a hátát, így maradt meg a lábán, nekem viszont semmit sem jelentett a súlya. Másik kezemmel a fejét tartottam, közben pedig puha csókokkal halmoztam el a nyakát. A bőrét akartam, az összes illatot, ami átjárta 170

őt, azt akartam, hogy az enyém legyen. A bőre… a fogaim könnyedén mélyedtek a húsába, egészen a nyaki verőérig. A vér dús patakban áradt a számba. Forrón, vörösen ömlött, egy cseppet sem engedtem kárba veszni. Ajkam a sebre tapadt, s csak nyeltem, nyeltem. Mohó kortyok, még több és még több… Hogy létezhet ennyi gyönyörűség egyszerre? Ő remegett vagy talán én? A vörös szétáradt bennem, felmelegített. Behunytam a szemem, mert ennyi gyönyört már nem lehetett elviselni. Megszűnt a világ, megszűnt az élet, csak a fiú volt és én, a vér, amely összekötött és eggyé tett minket. Csak a vörös áradás. A szíve gyorsult – még többet akartam. Szívtam és szívtam a sebet, aztán felemeltem a fejem és újra lecsaptam, új, mélyebb sebeket ejtve rajta. Már semennyire sem bírta magát tartani, a lába összecsuklott. Gyengéden a földre engedtem, mellétérdeltem, közben pedig egy pillanatra sem emeltem el ajkam a nyakáról. Olyan teljes és végzetes volt az íze, teljes, mint a napsugarak sikolya, ahogy alkonyatkor elvéreznek az ég peremén, végzetes, mint a behunyt szemek kihunyt némasága. Az enyém volt az élete, csak az enyém. Még mindig nem volt elég, a szíve már nem pumpálta olyan erővel a vért felém, de nekem több kellett. Újabb harapás, ezúttal a csuklójába, ahol az illata szabadságról sugdosott. Aztán a másik csukló… vérvörös kortyok… mámor… De még kell, még több, mert sosem lehet elég. Birtokolni az életet, tudni, hogy csakis az enyém. Még… Felemeltem a fejem. Egy vércsepp végigszaladt az államon, majd a kezemre esett. Kábán lenyaltam, aztán a fiúra pillantottam. A 171

szeme csukva volt, de tudtam, hogy még él. A torkában megmegdobbant egy halvány, erőtlen kis ér. Elmosolyodtam. Az utolsó harapás. Felszabadított, és elmosta a határokat az élet és a halál között, az álom és a valóság között, minden beleszédült egyetlen közös igazságba. Már nem én voltam, már nem a fiú volt, megszűnt minden, ami elválaszthatott volna minket egymástól. Fuldokló hörgése rángatott vissza önmagamba, de nem emeltem fel a fejem, nem nyitottam ki a szemem, mert rám törtek a képek, ahogy a vére továbbáramlott belém. A fiú szenvedése, az éhezés, a könyörtelen verések, törött bordák, vérző orr, sebek és sebek… A lelkem mélyéről tört fel a sikítás, de csak bennem, a fejemben. Úgy éreztem, szétrobbanok. Könyörögtem neki, hogy gondoljon valami szépre, ne így menjen el, ne így hagyja itt a világot, ne ezzel a fájdalommal, ezzel az állandó, szűnhetetlen félelemmel, de nem akadt olyan, amire örömmel emlékezhetett volna. S még most… most is szenvedett. A fájdalmat már nem érezte, de saját életének pokla beterítette. Nem bírtam elviselni, a vér a számban keserűvé vált, égetett és mart. Nem tudom, miért tettem, talán az ő fakó, zavaros gondolataitól és érzéseitől akartam megszabadulni, de felidéztem azt, amilyennek őt láttam, azt a végzetes szépséget, amely körülragyogta őt minden nyomorúsága közepette, azt, ahogy a világ csodákat rejtve körülölel minket, ebben a pillanatban is. A fiú megnyugodott – éreztem. Átadta magát a belőlem született képeknek, s már tudta, hogy ez a halál, és hogy én egy angyal vagyok. Érte jöttem, hogy megmentsem, hogy egy új, boldogabb életet adjak neki. Tudtam, hogy hazugság, tudtam, hogy minden csak illúzió, de 172

nem hagytam abba a képek teremtését, akartam, hogy boldog legyen. A vére újra édesen ömlött szét a számban, a szíve olyan halványan vert, talán csak én érezhettem meg. A képek még akkor is áradtak belőlem, mikor már elment. Ajkam vadul tapadt a sebre, vadul és kétségbeesetten szívtam ki minden illatát, és még annak emlékét is. Nem akartam, hogy elmúljon a pillanat, még a fiút akartam, aki valójában már nem is volt velem. Az éjszaka robbanva áradt át rajtam. Eltűnt a fiú, már nem feküdt előttem. Nem értettem, mi történt. Néztem a vércseppekkel borított kezem, a koszos, foltos ruhákat, a feketébe hajló betont, ahol az imént még ott feküdt a fiú, és nem értettem, mit keresek itt. Felnéztem, Parázs előttem állt. A szemében megfoghatatlanul kavarogtak az érzések. – Mi történt velem? – suttogtam megtörten, megnyalva vérrel borított ajkam. Undorodtam magamtól és a tettemtől. De leginkább attól, hogy végig tudtam, mit teszek, mégis akartam, mindennél jobban akartam. – Most már igazán vámpír vagy – felelte Parázs. A szemében egy cseppnyi szánalmat láttam, mélyen átitatva néma szomorúsággal. – Megtapasztaltad az ösztönös vérszomjat, az éhséget és immár a vágyat is. Ez a három az, ami bármikor képes kifordítani minket önmagunkból. Ettől a háromtól nem fogsz soha megszabadulni. Soha, Marina. Nézett. Nem vette el rólam akkor sem a tekintetét, mikor a szememből kicsordult az első könnycsepp. Halkan csitítva fél térdre ereszkedett előttem, majd érdes ujjával megtörölte az arcom. Bőrömön éreztem ujja minden apró, kanyargó vonalát és a hideget, mely marta a vértől felhevült, kipirosodott arcom. 173

– Ne sírj, Marina – suttogta, erre azonban még szaporábban megeredtek a könnyeim, pedig ujján még ott volt az első csepp élettől szikrázó vöröse. Nem akartam több vért, nem akartam látni a vöröset, az egyetlen színt, amit egyszerre kívántam és gyűlöltem. Parázs mélyen a szemembe nézett. Láttam, amint felébred a tekintetében a vágy és a fájdalom szorosan összeölelkezve, mintha ugyan nekünk kettőnknek csakis ez járna, csakis ez lehetne örökre a sorsunk, a végzetünk. Aztán felém hajolt, és lecsókolta szememről a vértől izzó cseppeket. Nem kellett hát látnom őket.

174

12. fejezet: Változás – Gyere, fussunk – szólalt meg Parázs szelíden. Könnyedén megemelt, és talpra segített. Megtörten pillantottam rá, majd bólintottam. Igen, fussunk. Fussunk, míg a világ darabjaira nem szakad, míg az élet önmagába nem ájul, míg a halál meg nem érint minket. Mindketten könnyedén felszökelltünk a felettünk nyújtózkodó háztetőre, aztán nekivetettük magunkat a sötétségnek. A város szemcsés, csillogó ködtengerben úszva terült el alattunk, az emberek beolvadtak az éjszakába. Már nem sírtam. A könnyeimet Parázsnak adtam, de mindet a fiúért ejtettem… és kettőnkért, Parázsért és önmagamért, azért, amiért nyomorúságos magányunk egybefonódott. Menthetetlenül és véglegesen, akkor is, ha beismertük és akkor is, ha nem. A részem lett és a részéve lettem. Csupán a könnyek által – a vér immár összekötött minket. Parázs ezúttal szabadjára engedte a féktelenségét, csak ment, nem is pillantva rám. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy ne maradjak le, új erő töltött el, új és félelmetes erő. Könnyedén tartottam a ritmust, úgy léptem, ahogyan ő, úgy ugrottam, ahogyan ő, talán a szívünk is egyszerre dobbant szédítő, őrült ütemben, amit csak mi – az éjszaka szomorú, magányos gyermekei – ismerhettünk. A világ összefolyt, az érzések és a gondolatok messzire szaladtak belőlem, nem találva helyüket a lelkemben. Addig futottunk, míg egészen üressé nem váltam. Akkor Parázs megtorpant, halványan rám mosolygott, és kifeküdt egy tetőre. Én is így tettem. 175

Csak bámultam fel az égre, a felhők takarásából néha elővillanó csillagokra, és nyugalmat éreztem. A fejem csodálatosan tiszta volt, már nem kavarogtak a gondolataim. A szívem erősen és kitartóan dobogott, nem zavarta meg az érzések veszett tombolása. Úgy éreztem, mintha a fiúval mindent magam mögött hagytam volna, mintha most születtem volna újjá, s nem akkor, amikor kikeltem a sírból. Minden annyira valóságos volt, mégis mérhetetlenül elvesző. A szél újra és újra végigborzolta az éj csillagokból szőtt végtelen köpenyét, az ősz didergett, ahogy a tél befúrta magát a levegőbe, a város pedig hallgatott alattunk, úgy, ahogy csakis az utcák tudnak hallgatni, a fekete beton, mely őrzi a léptek moraját, a fák, ahogy mind magasabbra nyújtózkodva menekülnének a föléjük nőtt házak árnyékából, és az emberek, ahogy álmukkal takarózva kiszakadnak a világból. Az idő szétfolyt, elveszett a lehunyt pillák remegésében, a magányosok párnát ölelő karjában, a földre hullott falevelek megfakult színeiben. – Tudtátok, ti tudtátok, hogy ez lesz – jelentettem ki halkan, ahogy hirtelen helyükre billentek bennem a képek. A félelem a tekintetükben, a tartás, a fájdalom… – Igen, tudtuk – nyugtázta halkan Parázs. – Miért nem állítottatok meg? – kérdeztem motyogva. – Nem tehettünk semmit, Marina. Ennek meg kellett történnie. Az elsőt az ösztön diktálja, a természetünkből adódó vérszomj, aztán jön a kényszer, az érzés, hogy meg kell tenni, az éhség, mely miatt muszáj, aztán – kinek hamarabb, kinek később – az akarat, a vágy. Ez a végső pont. Mikor már tudod, mit teszel, mégis megteszed, mikor már meg akarod tenni. Vámpír lettél, véglegesen és teljesen. – 176

Mély hangja betöltött, pont úgy vert bennem visszhangot, mint az éjszaka. – Meg lehetett volna állítani valamikor… ezt a folyamatot? – folytattam a kérdezgetést még mindig nagyon halkan. Szerettem volna tudni a válaszokat, de nem azért, mert bosszantott, ami velem történt, vagy mert abban bíztam, hogy esetleg még visszafordíthatom. Nem, már csak érteni szerettem volna, megérteni azt, akivé vagy amivé váltam. – Nem. Volt, aki megpróbálta. Beleőrült. Semmit sem tehettél volna. – Parázs hangjában észrevettem egy alig morajló, halvány árnyalatot, ami azt jelezte számomra, hogy nem oszt meg mindent velem, hogy a saját titkait mélyen őrzi. – A fiú… miért tűnt el? – kérdeztem félve. Tudtam, hogy a válasz számomra csakis kétségbeejtő és borzalmas lehet, de ez a gondolat csak meglegyintett, mert bármennyire is különös volt, úgy éreztem, természetes, hogy öltem. Talán mélyen belül ez fájt a legjobban… – Az éjszakáé lett. Teljesen. Ha megharapsz egy embert, a vére a tiéd lesz, te pedig az éjszakát adod neki. Az éj vérét – ahogy szokták mondani. Túl sokszor haraptad meg, túl sokat vettél el tőle, így az éjszaka utat törhetett a lelkéhez, és bekebelezte az egész testét. Megszűnt létezni a fényben, már az éjszakáé – felelte egyszerűen, a hangjában enyhe komorsággal. Vajon ő hány embert adott már az éjszakának? Vajon most is megteszi még? Szokott ölni? Mikor először találkoztunk azt mondta, amit ő taníthatna nekem, az nem nyerné el a tetszésemet. Angyal pedig azt, hogy csak egy vámpírt ismert, aki meg tudta tenni, hogy nem ölt. Akkor hát… gyilkosok vagyunk. – Azért történt velem mindez ennyire gyorsan… mert a sírból 177

keltem ki? – Azzal, hogy Azúr engem is öregnek bélyegzett, már nehezemre esett volna ezt mondani, egyszerűbb volt másfelől megragadni a kérdést. – Talán, de az is lehet, hogy az árny vére tette, nem tudom. – Parázs, tulajdonképpen mik azok az árnyak? Mélyet sóhajtott. – Egy régi világ száműzöttjei – felelte tömören. – Nem szereted őket… – Vehette akár kérdésnek is, kijelentésnek is, igazából én magam sem tudtam eldönteni, hogy melyiknek is szánom. – Ez így, ebben a formában nem igaz – mondta. Éreztem, hogy újra bezárkózott önmagába, ilyenkor a hangja elutasítóvá, közönyössé vált. A testtartása is megváltozott, sokkal merevebb, hidegebb lett. Az arcán megkövült az éjszaka szomorú magánya. – Ez a változás, amit most érzek magamban, másokkal is így történik? – próbáltam feloldani a feszültségét egy újabb, más irányú kérdéssel. – Igen, ettől leszel igazán vámpír. Az első gyilkosságnál nem tudod, mit teszel, aztán ugyan tudod, de még tiltakozol ellene, még csak az erőd és a lehetőségeid próbálod, még nem akarsz ténylegesen ölni. Még meg akarod védeni az embereket önmagadtól. Végül, amikor a saját akaratod legyűr, egyben feladsz magadban minden emberit. Most már te is tudod, még inkább talán érzed ezt, innentől kezdve pedig már nem tudsz ugyanúgy tekinteni az emberekre. Ez a változás, ami most benned van. Nem küzdhetsz ellene, mert a lényed, az, aki vagy, már átalakult. – Rám pillantott, de láthatta az arcomra kiülő értetlenséget, mert folytatta. – Ösztön, Marina. A változás benned van azóta, hogy feltámadtál. Ez ösztönösen működik nálunk, 178

pont úgy, mint az embergyerekeknél, hogy levegőt vesznek, hogy sírnak. Csak idő kérdése volt, mikor változol végleg át, mikor veszted el mindazt, ami a nappalhoz kötött. – Elhallgatott, majd pár pillanat múlva újra megszólalt. – Talán itt lenne az ideje, hogy nevet válassz magadnak. – Nem. – Hamarabb kimondtam, mint ahogy átgondoltam volna, miért teszem. A hangom még lebegett köztünk, s én már tudtam, hogy csakis azért nem fogok soha új nevet választani, mert igenis meg akarom őrizni magamban az embert, akkor is, ha immár nem vagyok az, ha már nem tartozom a fényhez, ha már véglegesen és visszafordíthatatlanul vámpírrá váltam. Nem dobhattam el a nevem, azt a nevet, amit emberként kaptam, nem választhattam újat az éjben, mert nem akartam. Kellett, hogy megőrizzem az embert magamban, ha máshogy nem is, legalább így. – Ahogy gondolod – vonta meg a vállát. – De ez már nem változtat azon, hogy hozzánk tartozol. Az ösvényhez. Nem vagy többé ember. – Tudom – bólintottam. – Érzem. Tényleg éreztem, hogy már nem tartozom az emberekhez. A gyilkosság alatt végig tisztában voltam azzal, hogy mit teszek, még akkor is, ha a vágy hályogot vont a szememre, akkor is tudtam és akartam. Ezek után képtelen lettem volna az emberek közé sorolni magam. – Akkor jó – jelentette ki Parázs, majd talpra ugrott. – Itt az ideje, hogy menjek. – De hát hová? – kérdeztem riadtan. Nem szívesen maradtam egyedül, szükségem lett volna a társaságára, még mindig megszámlálhatatlanul sok kérdés várt válaszra bennem. 179

– Enni – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Mióta itt vagy, elhanyagoltam ezt. Vigyáznom kellett, nem őrülsz-e meg. Most már nincs félnivalóm. Vigyázz magadra. – Az utolsó két szót éppen csak elsuttogta, aztán anélkül, hogy megvárta volna a válaszom, előre lendült. Mire észbe kaptam, már csak a sötétségbe ivódott ködöt láttam. Tétován előre léptem, mintha utána akarnék indulni… – Hagyd, nincs értelme, majd visszajön. – Azúr hangja óvatosan, kimérten csengett. – Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem, kicsit talán ellenségesen, mert amikor hátrafordulva megláttam szélfútta, kócos haját, borostás arcát és a barátságos, egyben vigasztaló mosolyt az arcán, egy pillanatra elöntött a düh. Nem tudtam magamban hova tenni ezt a férfit, aki minden bizonnyal több évszázadot élt már, többet, mint bárki, akit ismerek (kivétel talán Angyal, hiszen ő talán öröktől fogva létezik, de ebben nem voltam biztos), mégsem viselkedett túl éretten, vagy éppen bölcsen. Ennyi idő alatt pedig több tapasztalatot is szerezhetett volna az emberi kapcsolatok terén. – Nem volt nehéz megtalálnom két vámpírt – vonta meg a vállát. – Miért nem jöttél velünk? – Ezúttal úgysem állíthattalak volna meg – mondta szomorúan, a semmibe révedve, majd hirtelen rám nézett. – Haragszol rám, igaz? – ráncolta össze a homlokát. – Nem ez a pontos kifejezés – motyogtam, ahogy újra leültem. – Dühös vagy? – kockáztatta meg. – Azt hiszem. Olyan érthetetlen vagy számomra – fakadtam ki. Széttárta a karját, és leült mellém. – Semmit sem tudtam még az emberekről, mikor farkassá változtam. Hét éves voltam, Marina, mindössze hét. Harcosnak 180

neveltek, az érzések távol álltak tőlem. Hosszú évtizedekbe került, míg felnőttem. A farkas, aki tanított, megpróbált emberré nevelni, de egy gyermeket az ösztönök hamarabb legyűrnek. Nagyon sokáig tartott, míg végre emberek közé mertem menni, de a világ addigra már annyira megváltozott, hogy nem éreztem benne helyem. Amikor összeakadtam egy vámpírral, ő megkért, legyünk társak, én pedig örömmel mondtam igent, ugyanis így már volt indokom, hogy miért ne éljek az emberek között. Az az igazság, hogy tartottam tőlük, nem ismertem a szabályaikat, a törvényeiket. Számomra csak az éjszaka létezett. Már több évtizede magányos vagyok. Bejártam az egész világot, tényleg az egészet. Sokáig nemhogy emberekkel, még más ösvényjárókkal sem találkoztam. Elfelejtettem, milyen is az, amikor valaki számít, amikor… nem vagyok egyedül. Amikor idejöttem, csak túl akartam esni az egészen, megkeresni téged, utána pedig visszavonulni a hegyek közé. A város hangos, és túl sok az ember, én, aki a csendhez szoktam, ezt nagyon nehezen viselem. Nem mentegetni akarom magam, hiszen tényleg… elárultalak, régen ezért halál járt volna. Tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem, és hogy ezzel mennyire megbántottalak. De féltem tőled. – Tőlem? – visszhangoztam kábán, szédülve a szavaitól. – Nem kellett volna feltétlenül kapcsolatba lépnem veled, az is elég lett volna, ha csupán figyellek. Viszont amikor megláttalak… ahogy az árny fölé hajoltál – közbe kellett lépnem. Onnan már nem volt visszaút. Míg kivezettelek a városból, egyfolytában azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani neked, kell-e bármit is mondanom. Igen – mosolyodott el sötéten –, megfordult a fejemben, hogy otthagylak. De nem tudtam megtenni. Volt benned valami, ami felkeltette az érdeklődésem. Különleges vagy, Marina. Mit gondolsz, 181

miért maradt Angyal, és miért keres meg folyton Parázs? Van körülötted valami, a levegőben, benned, csak úgy sugárzod magadból. Mindannyian érezzük ezt. Hogy végül megismerkedtem veled, azt nem parancsra tettem, nem azért, mert valakinek tartoztam, hanem mert te érdekeltél. Kíváncsi voltam rád, s hát… mikor megláttalak, tényleg felébredt bennem a társaság utáni vágy. Amit a magányról mondtam, azt tényleg úgy gondolom, valamelyest mi is emberek vagyunk, nem élhetünk örök időkig egyedül. A hazugságomra nincs mentség, elárulhattam volna a koromat, de… féltem, hogy megrémít majd. Féltem tőled, a fiatal vámpírtól, a vámpírtól, aki semmit sem tud még az éjszakáról. Féltem, hogy tőlem, aki oly régóta járom az ösvényt, elmenekülsz majd. Nem akartam, hogy rémült legyél, szerettem volna, ha szabadnak érzed magad mellettem. – Meg is rémít – suttogtam. Felfoghatatlan volt számomra, hogy itt ülök egy férfi társaságában, aki már évezredeket élt meg, aki látta megváltozni a világot. Hogy lehet elviselni ennyi időt? Ha nem a magányt választja, beleőrült volna az állandó veszteségbe, a mulandóság állandóságába. Hiszen számunkra nincs idő, viszont minden, ami körülöttünk létezik, csakis az idő szabályai szerint működhet. – Tudom – monda ő. – Érzem. Tartasz tőlem, és ezt nagyon sajnálom. Sokáig egyikünk sem szólalt meg újra. Ahogy meredtem magam elé, az éjszaka és a sötétség hangján túl felfedeztem valami halk, édes csilingelést, mintha nagyon lágyan, valahol távol éppen csak meg-megremegne egy szélcsengő. Füleltem, hátha megfejtem, mi ez a bánatos, bágyadt dallam, de csak akkor jöttem rá, mikor behunytam 182

a szemem. A köd, a köd zenélt ennyire mélabúsan, ennyire szépen. Félrebillentett fejjel hallgattam. – Jól vagy, Marina? – pillantott rám Azúr. Zavartan nyitottam ki a szemem, a köd hangja magával ragadott, ezüstcsillanásokkal telt szürkeség ölelt körbe, így egy röpke pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. – Azt hiszem. Kicsit… üresnek érzem magam, mintha… – Megingattam a fejem, a szavak cserbenhagytak. Azúrra pillantottam, de a szemében nem láttam mást, csak igazi aggódást és érdeklődést. – Mintha elvesztem volna, érted? Itt vagyok, úgy, ahogy életemben is, ahogy mindig, de már mégsem vagyok egészen az, aki voltam. Talán elfogadtam azt, hogy vámpír vagyok, nem tudom. – Ezúttal már nem esett nehezemre kimondani. Azúr töprengve rám nézett, aztán felállt. – Tudod, az ürességben az a legjobb, hogy bármivel meg lehet tölteni – mosolyodott el, majd búcsút intett, és magamra hagyott. Sokáig nem mozdultam. Ahogy végignéztem a városon, magamba engedtem az éjszakát. Hagytam, hogy átjárjon, betöltsön, eggyé tegyen önmagával. Megmaradtam annak, aki voltam, de mégis… már az éjszaka gyermekei közé tartoztam. Nem azért, mert megtörtént, vagy mert rákényszerültem, nem, azért, mert én így akartam. Ezt akartam. Az éjszakát. Komoran, mégis valamiképp megkönnyebbültem álltam fel és indultam útnak. Le a tetőről, a város utcáira, a szomorú, halk hanggal éneklő utcákra, a léptek visszhangjától remegő utcákra. Vámpír vagyok. Vámpír vagyok. Vámpír vagyok – ismételgettem magamban a mozdulataim lágy ütemére, s már nem éreztem ezt olyan hihetetlennek, mint eddig. 183

Nem figyeltem, merre megyek, csak tettem egyik lábam a másik után. Száraz falevelek zörögtek a talpam alatt, érdes roppanásuk az elmúlásról mesélt nekem. Bár éreztem a levegő hidegét, mégsem fáztam. Ha most emberként jártam volna itt, arra gondoltam volna, hogy az ősz túl gyorsan adta meg magát a tél ostromának, túl könnyen feladta a harcot. Az ősz színeiben már ott derengett a tél, hidegen, fájón, mégis tiszta derűvel, hiszen oly könnyen győzelmet aratott. De vámpír voltam. A tél számomra hosszabb éjszakákat jelentett csupán. Utcáról utcára fordultam, és csak elmerültem a villódzó, színes fények élénk játékában. Tudtam, hogy az emberek félnek, félik az éjszakát. Ezért a sok fény, a lámpák sárgás derengése, mely nyugodt álmot ígér, és a kirakatok kérkedő világítása, mely mintha csak azért lenne, hogy beharangozza a holnapot, az új nappalt. Számomra azonban az éjszaka békésnek, nyugodtnak tűnt, nem rejtett magában veszélyeket, immár ez volt az én világom. Egy gyilkos világa – mosolyodtam el sötéten, majd rögtön felmerült bennem a kérdés: ez már vajon az őrület? Hogy fogadhatom el ennyire egyszerűen, hogy véren kell élnem? Önmagam vagyok még egyáltalán? Megingattam a fejem. Miért számít mindez? Hiszen nem kell feltétlenül ölnöm, Azúr segíthet. Akkor pedig nem teszek semmi rosszat… Hogy önmagamat győzködtem-e ezzel? Azt hiszem, igen, titkon ugyanis vágytam rá, hogy öljek. Volt valami mámorító abban, hogy hatalmam van az élet felett, hogy én magam vagyok a halál. Ezek az érzések, kimondatlan, meg sem fogalmazott gondolatok, azonban megrémisztettek és félelemmel töltöttek el. Saját magamtól féltem, 184

de csak titkon, elrejtve a lelkem mélyén, mintha ez a félelem nem lenne több egy alig jelenlevő árnynál. Túl könnyű volt elhitetnem magammal, hogy nem is létezik. Bár nyilvánvalóan menekültem, de mégis könnyebb volt úgy, hogy nem vettem róla tudomást. Nem akartam feladni az életem, engedve a hívásnak, viszont nem tarthattam magam vissza attól, hogy táplálkozzak, mert ahogy Parázs mondta, az csakis az őrületbe, aztán pedig féktelen mészárlásba vezetne. Más utat kellett találnom, egy olyat, ahol nem kell a vágyam ellen tennem, de ahol az embereknek sem ártok. Nem tudtam még, hogy ezt miként fogom összeegyeztetni, de ha más nem is, legalább elhatároztam, hogy megpróbálom. Tartoztam ezzel annak az embernek, aki voltam. Azt pedig elfelejtettem, el akartam felejteni, hogy mit jelent ölni… Elmosolyodtam, mikor végre elűztem a kétségeim. Már nem rémisztett meg, hogy vámpír vagyok. Ahogy öntudatlanul futásnak eredtem, csakis hálát éreztem. Olyan lehetőséget kaptam, amit emberként sosem. Felfedezhetem és megismerhetem a világot, nem köt az idő, nem köt semmi, megtalálhatom minden kérdésemre a választ, ha kitartóan keresek. Emberként sem akartam soha mást. Tudni a miérteket, megérteni a világot, az életet és a halált. Érteni az embereket. Úgy éreztem, vámpírként talán bölcsebb lehetek majd, mint emberként valaha is. Fel-felugrottam a levegőbe, belekapaszkodtam a szélbe, s erejével mintha repültem volna. Táncoltam az éjszakával, közben pedig a csillagok fénye adta a zenét. Pörögtem és forogtam, kitárt karokkal, kiáltozva. Az, hogy alig öt nappal ezelőtt még tényleg ember voltam, hirtelen távolinak és talán sosem létezőnek tűnt, mintha mindaz, amit 185

emberként tettem, már nem tartozna hozzám. Nem kötött többé a múlt. Felszabadultam. Mikor észbe kaptam, hogy talán jobb lenne nem felhívni a figyelmet magamra, éles pengeként tört utat fejembe a hang. Olyan kétségbeesett volt, olyan könyörgő. Engem szólított. Az éhség újra feltámadt bennem, túl gyorsan és túl hirtelen, nem számítottam rá, teljesen maga alá gyűrt. Megtorpantam, és a hang forrását kerestem. Nem volt nehéz ráakadnom, vonzott magához a kétségbeesés, a halálvágy és a félelem. Futásnak eredtem, elhaladtam a fölém magasodó régi építésű házak között, majd befordultam egy sikátorba. Itt már éreztem az illatot is. Volt benne valami furcsa, de annyira éhes voltam, annyira kívántam, hogy nem törődtem vele. Megkerestem az ablakot, ahonnan a hang jött felém. Égett odabenn a villany. Felugrottam, a párkányban sikerült megkapaszkodnom. Az ablak nyitva volt, a vér illatától megszédültem, de annyi lélekjelenlétem volt, hogy ne engedjem el a párkányt. A lábammal kissé feltoltam magam, majd picit elrugaszkodtam a faltól, és már bent is voltam a fürdőszobában. Nem volt nagy, a kádon és a mosdón kívül épphogy elfért benne egy mosógép és egy kisebb szekrény. Az elmúlás illata majdnem olyannyira erősen jelen volt, mint a temetőben, csupán itt őrzött magában valami mást is. Mikor a tekintetem a kádban fekvő nőre siklott, megértettem, hogy a halált. A nő félájultan feküdt, ruháját átitatta a vér. A szemfogam ezúttal gyorsabban tört magának utat az ínyemben, a nyál összefutott a számban. Édes, kábító illata volt az embernek, olyan, mint a tavaszi hajnaloké, amikor a nyíló virágok színei töltik be a levegőt. Mélyen 186

felvágott bőréből hullámokban Megdelejezett, bűvöletbe vont.

tört

utat

felém

a

kábulat.

Közelebb léptem. A nő még így, sápadtan, színtelenül is szép volt, talán szebb, mint életében bármikor is. A bőre áttetszőn ragyogott, szempillái úgy rebegtek, mint egy pillangó törékeny szárnyai. Erőlködött, hogy fel tudjon rám nézni, annyi vért veszthetett már, hogy csak nehezen tudta megmozdítani a fejét. Leguggoltam a kád mellé. – Miért tetted ezt? – suttogtam összeráncolt homlokkal, kisimítva verejtéktől nedves haját az arcából. Nem felelt, de nem is vártam választ. Éreztem, ahogy a szemébe néztem, hogy már nincs igazán magánál. A halál körülötte suttogott, megváltást ígért, ő pedig már csakis ebben bízott. Vértelen, lilára fakult szája megremegett, mondani akart valamit, de nem volt hozzá ereje. – Ne beszélj, most már nem lesz baj. Ígérem. Felemeltem a csuklóját, meztelen karján végigfutott a vörös, mintegy kesztyűt adva rá. Letérdeltem, és már rá is tapadtam a sebre, mohón és követelőzőn. Selymes illata úgy andalított el, mint az eső fátyolzuhogása. Többet akartam – haraptam, erősen és kegyetlenül, a vér a számba ömlött. Tudtam, mit teszek. Nem gyűrt le sem a vágy, sem az éhség. A hatalom volt az, ami megrészegített. Hogy előttem hever egy eldobott emberi élet, s én a magamévá tehetem. A mámor első kortyainál még nem merült fel bennem, hogy vajon miért is tette magával ezt a nő. A kérdések csak akkor bújtak elő, mikor reszelősen felnyögött. Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Vajon miért döntött a halál mellett? Hogy volt ereje véget vetni az életének? 187

Csak néztem őt, és nem értettem. Szorosan összekapcsolódott a tekintetünk. Kapaszkodott belém, de nem mint emberbe, hanem mint a halálba. A szememben a megváltást látta, megváltást az élet alól, a bűnei alól… – Mi történt, hogy nem láttál más kiutat? – kérdeztem lágyan, letörölve az arcáról egy félelemből született könnycseppet. – Mit tettél? A tüdeje remegve emelkedett és süllyedt, a levegőt zihálva vette. A feje félrebillent, nem tudtam megítélni, hogy ezzel int nemet, vagy csak véletlen mozdulat volt, mely erőtlenségéből fakadt. A szeméből újabb könnycsepp indult, a kétségbeesés ott ült pupillája fáradt merevségében. Ahogy megmerültem a tekintetében, már nem akartam tudni, hogy mi hajszolta, űzte őt idáig. Nem akartam megismerni az életét, nem akartam több nyomort látni. Úgy döntöttem, megadom neki, amit kér. Azzá leszek, akinek lát, mert megérdemli – bármit is tett, bármi is történt vele –, hogy úgy hagyja itt a világot, ahogyan beleszületünk: ártatlanul, békességben. Mindenki megérdemelné ezt. Hogy a halál tényleg maga legyen a megnyugvás, a boldogság, az élet méltó vége, nem pedig fájdalommal telt szenvedés. Így lettem abban a pillanatban a halál angyalává. Tudtam, hogy ez az egyetlen középút: békét adni halál helyett, feloldozni azt, aki feloldozást kér, elfeledtetni az életet és összezúzni az emlékeket. A torka fölé hajoltam, az erei kidudorodtak, megfeszültek. Olyan lágyan hajoltam rá, mint amilyen egy hópihe földet érte lehet. Fogam a húsába mélyedt, aztán újra, erősebben, hogy az ér gyenge fala megadja magát. Sugárban ömlött édes vére, én pedig úgy ittam, mintha a legtisztább forrás vize áradna a számba. Nyelvemmel 188

telhetetlenül ízleltem az életet. A következő harapással a nyaka másik oldalára sújtottam le, kíméletlen voltam és kegyetlen, tudtam, hogy fáj neki, jobban, mint azt valaha is képzelte. De kellett a harapás, még egy és még egy, míg az éjszaka át nem járja őt, míg bőre fakulni nem kezd. Bennem az élet zengett, neki az éjszaka baljós, mégis gyönyörű, felemelő dallamát adtam. Ahogy átfonták a hangok, már nem félt és a fájdalmat sem érezte. Az éjszaka a béke, a sötétség, a nyugalom. Éreztem, hogy vérét megtölti a szeretet. Szeretett… engem. A Halált, akinek hitt. Mindig erre vágyott, mindig ezt akarta. Boldog volt, mert tudta, hogy a vége… a vége szép lesz, szebb, mint az élet, több, mint az élet. Színtiszta szeretet. – Marina! Hagyd abba, ne tedd! Az övé lett az éjszaka, én pedig megkaptam az életet, melyre olyan vadul áhítoztam. Ezért öltem, ezt akartam. Életet. Az életet, amely csakis az embereké lehet. Már nem törődtem a nővel, csak szívtam, szívtam a nyakán ejtett mély sebet, egészen addig, míg ő is el nem tűnt ölelő karom közül, mint alig pár órával ezelőtt a fiú. A kád peremére rogytam. Önkívülettől lázasan égtem belülről. Valami… nem volt rendjén. Próbáltam mozdulni, de nem tudtam. A színek összefolytak a tekintetem előtt, kábulat nyomott le az önmagamban derengő sötétségbe. – Marina! Hideg tenyér csattant az arcomon, kiszakított a sötétségből, a neonlámpából áradó fény azonban bántotta a szemem. Laposakat pislogva néztem fel. – Ne hagyd el magad, kislány – biztatott Parázs szelíden. 189

– Mit keresel te itt – motyogtam erőtlenül, hangsúly nélkül, csak úgy, ahogy alig mozgó ajkam közül kiszaladtak a szavak. – Azt hittem, nem jössz vissza… Azt hittem, elmentél… Mit… – Ne beszélj – csitítgatott halkan, a szavak mégis továbbáradtak belőlem. – Miért nem maradsz velem, Parázs? Miért tűnsz el újra és újra? – Bolond lány, ne beszélj, itt vagyok – suttogta. Tompán érezni véltem, hogy az ölébe húz, karja a derekamra fonódott. – Miért nem mondtad, hogy adhatunk nekik? A halál… nem fáj… boldogok… – A szavaim egyre összefüggéstelenebbek lettek, én ugyan tudtam, hogy mit szeretnék mondani, de mire odaértem, hogy kimondjam, elfogyott az akaratom. – Hallgass, Marina, hallgass – motyogta. A fejem előre bukott, annyira erőtlen és kába voltam, nem tudtam magam megtartani. – Ne, Marina, nézz rám. Parázs hangja zavaros volt, nem egészen értettem, hogy mit mond. Éreztem, hogy megemeli az államat, aztán érthetetlen képek tolakodtak a szemem elé. Az ajkához tartotta a karját, és a csuklójába harapott. Vörös sápadtan ragyogó bőrén… vércseppek a fehér csempén… – Igyál, gyerünk. Erőszakosan a számhoz tolta a karját. Megcsapott a vére illata, nem tudtam és nem is akartam neki ellenállni. Úgy tapadtam a sebre, mint ahogy egy gyermek menekülhet az édesanyja ölébe, ha a testvérei megbántották. Más volt a vére, mint az embereké, más, mint az árnyé. Az ő vérében önmagamra leltem, csakis önmagamra. 190

Tisztult a fejem, de csak lassan jöttem rá, hogy mit teszek. Még pár kapkodó korty, aztán sikerült eltaszítanom magamtól a csuklóját. Félve pillantottam fel rá, de nem láttam mást a szemében, csak aggodalmat. – Jól vagy? – kérdezte nagyon halkan, mintha hangosabban nem merne, vagy nem tudna beszélni. Bólintottam, és elfordítottam a fejem. – Ez… mi volt? – A hangom rekedt és bágyadt volt. – A nő nem csak az ereit vágta fel, gyógyszert is vett be. Nagyon sok gyógyszert. – Ártott nekem? – Árthatott volna, de a vérem megtisztít. Takarítsuk el a nyomokat – mondta gyorsan, mielőtt bármi mást is kérdezhettem volna. Nehézkesen, ügyetlenül felálltam, a kád szélében kellett megtámaszkodnom, hogy ne rogyjak össze. Parázs hozzám lépett – igyekezett, hogy ne nézzen a szemembe –, megemelt, majd felültetett a mosógépre. Hátamat a falnak vetettem, a fejem félrebillent, nem volt erőm, hogy egyenesen tartsam. Még mindig kábultan figyeltem, ahogy leöblíti a kádat, a mosdót, a csapot, aztán felmosó vizet enged, s feltörli a vértől mocskos csempéket. Mikor végzett, fogta a kád peremére tett kést, becsavarta egy kisebb törülközőbe, és a kabátja zsebébe csúsztatta. – Sietnünk kell, mindjárt itt a hajnal – jelentette ki, de még mindig nem nézett a szemembe. Elém lépett, és a karjába kapott, szorosan ölelt magához, ahogy kiugrott az ablakon. Alig éreztem meg az érkezést. Az éjszaka csodálatosan magamhoz térített, Parázs megérezhette, mert a lábamra állított. 191

– Tudsz jönni? – kérdezte. – Igen, azt hiszem – feleltem. Nem haladtunk gyorsan, éreztem, hogy Parázs a szeme sarkából engem les, talán azt várta, mikor esem össze. – Meg akartál állítani. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Emlékeztem a hangjára, mely felcsendült, míg a nő vérét vettem, de akkor egyszerűen nem hallottam meg. – Igen – hagyta jóvá az állításom. – Miért nem tetted? – Nem léphettem be a fürdőszobába. – Mért nem? – Talán már tapasztaltad, hogy vannak érzések, amelyek valósággal ragyognak az emberekből – magyarázta –, s ezt nem úgy értem, hogy a szemükből, hanem inkább az egész lényükből. Ilyen például a boldogság, a szeretet, a nyugalom. Ezek az érzések túlcsordulásig töltik meg az emberi lelket, ezért van, hogy már szinte nem is fér el a testükben. Ezeket az embereket nem érinthetjük meg. Félre ne érts – mondta gyorsan, mikor meglátta elsötétülő tekintetemet –, nem azért, mert mi gonoszak vagyunk, s nem is azért, mert bennünk nem lehetnek azok az érzések, amik bennük. Egészen egyszerűen azért, mert az ereinkben az éjszaka kering, a sötétség maga. Ezek az érzések pedig fényesek, ragyognak, a bennünk lévő sötétség nem bírhatja el. Először ébredtem rá arra, hogy talán nem is a vér az, amire szükségünk van, nem is az élet, ahogyan Azúr mondta, hanem a fény, a tiszta, igazi fény, ami betölti az embereket, s ami nélkül mi, vámpírok is elvesznénk, mert a sötétség, ahová tartozunk, talán végleg maga alá gyűrne minket. Sötétségből vagyunk, és ahogy a 192

sötétség vágyhat a fényre, úgy vágyunk rá mi is… A fény pedig vonzza a sötétséget, akkor is, ha tudja, hogy a sötétség végül majd bekebelezi. Az emberekben mindig ott a fény, őrzik magukban, hogy aztán mi elvehessük, a magunkévá tehessük… Parázs mélyről feltörő sóhajtása rángatott vissza a jelenbe. – Mikor megérkeztem, a nőben már szeretet volt. Szerette a halált, az illúziót, amit adtál neki. A szeretet az egyik legfényesebb érzés. Ez tartott távol engem – mondta, a hangjában mintha halványan fájdalom játszott volna. – Sajnálom. – Nem kell a nyomomban lenned, Parázs, nem kell, hogy megments. Tudom, mit csinálok – motyogtam tétován, megzavarodva a rám törő gondolatoktól. – Igazán? – hördült fel. Düh csapott felém a kérdésből. Nem értettem, egyedül arra tudtam gondolni, hogy a düh féltésből fakad, különben miért? – A gyógyszerek nem öltek volna meg, csak legyengültem – védekeztem. – Nem is erre gondoltam. – Akkor mire? – pillantottam rá gyanakodva, de ahogy felém fordította a fejét, inkább elkaptam a tekintetem. – Nem élhetsz haldoklók vérén, tönkre fogsz menni – jelentette ki. – És mégis miért érdekel ez téged? – suttogtam a feszültségtől és a gyengeségtől elfúló hangon. – Marina, az, hogy vámpírrá lettél, nem büntetés, nem az emberek ellen való vétek, fogd már végre fel. Nem vezekelhetsz így! Felelni akartam, de a szavak a torkomra fagytak, majd bénultan hulltak alá. Megtorpantam, és vakon meredtem rá. Ezért? Ezért teszek mindent? A saját önzőségem vezérel, mert jóvá akarom tenni 193

azt, ami vagyok? Azt, hogy kívánom az emberek vérét, hogy akarom őket, hogy élvezem az élet felett aratott diadalt? Ahogy Parázs kérlelő tekintete összefonódott az enyémmel, rádöbbentem, hogy igaza van. A fájdalom olyan erősen támadt fel bennem, hogy tehetetlenül összeroskadtam. Mielőtt gyenge bábuként a földre estem volna, Parázs újra a karjába kapott. – Bolond lány – ingatta meg a fejét, ahogy felemelt, és útnak indult velem, immár gyorsabban. Nem tudtam, merre visz. Fejemet kabátja ráncaiba fúrtam, s nem törődtem azzal, hogy a hajnal már a nyomunkban lohol, hogy a könnyeim fojtogatnak… hogy Parázs jobban ért engem, mint én magamat.

194

13. fejezet: Parázs Mikor magamhoz tértem, tudtam, hogy már leszállt egy új éjszaka. Sokáig feküdtem, hallgatva az apró neszeket, közben pedig felidéztem mindazt, ami tegnap történt. Egészen onnan, hogy Parázs felkapott az ölébe, minden homályos és elvesző volt. Rémlett, hogy egy alagúton mentünk keresztül, egy hosszú lépcsősor, de addigra a hajnal közeledte és talán a történtek miatt már annyira elkábultam, hogy alig fogtam fel, hol vagyunk. Ahogy most felültem, a fejembe fájdalom nyilallt, de csak egy pillanatra, aztán el is múlt, a sötétség tisztult, s már láthattam a pazarul berendezett, elegáns szobát. Egy puha, kényelmes díványon feküdtem, a meleg, barna pamuttakaró a lábamra csúszott – ezt minden bizonnyal Parázs terítette rám, mikor megérkeztünk. A kedvessége és a figyelmessége meghatott, már csak azért is, mert mi, vámpírok nem szoktunk fázni, s ezzel neki is tisztában kellett lennie. A szoba szabadon maradt falait sűrűn szőtt, különös jeleneteket ábrázoló szőnyegek takarták padlótól a plafonig. A falak mentén rengeteg vitrines szekrény állt, mindegyikben öregnek tűnő, vastag gerincű bőrkötetes könyvek, valamint az egyikben néhány újabb fajta, színes kiadás is feltűnt. Ezenkívül láttam még egy íróasztalt, rajta egy számítógép (ezen meglepődtem, nem néztem volna ki Parázsból, hogy érdeklődik a modern technika iránt), ami erős ellentétben állt a szoba régies bútoraival. Mellette egy hatalmas, vörös baldachinos ágy állt, aztán a dívány, amin én ültem, előttem egy kisebb, fából készült, díszesen megmunkált dohányzóasztal és két nagyon kényelmesnek tűnő fotel. Az asztalon kovácsoltvas 195

gyertyatartó, benne rengeteg melegen lobogó gyertyával. Az egész szoba a múlt szomorkás illatát árasztotta magából, a falak, a szőnyegek, mind mélyen őrizték titkaikat. – Hogy vagy? – Parázs a hátam mögül lépett elő. Így kabát nélkül teljesen másnak láttam őt. Meglepődtem, hogy inget visel, egy egyszerű, fekete inget, mellé pedig egy még egyszerűbb fekete nadrágot. Furcsa volt így látni őt, már megszoktam a hosszú, mindent elfedő kabátját. Most tűnt fel csak igazán, hogy mennyire vékony. A haja kibontva hullt a vállára, kissé rendezetlenül, mintha most öltözött volna át. Az arca ettől elvesztette a keménységét, ridegségét, sokkal barátságosabban festett így. – Jól, azt hiszem – vontam meg a vállam. – Olyan, mintha éppen most lábalnék ki egy komoly betegségből, mintha eddig lázálmok között vergődtem volna. Nem is tudom… kicsit olyan, mintha most újra önmagam lennék. – A változás időszaka még az emberek számára is ugyanezt jelenti. A kamasz egy reggel úgy ébred fel, hogy már nem is érti, mi baja volt eddig a világgal. Nincs ebben semmi különös, Marina. Félrebillentett fejjel fürkésztem az arcát, de nem tudtam belőle semmit sem kiolvasni. Pedig szerettem volna tudni, hogy mit gondol a tegnap éjszakáról, a sötét szempár azonban nem árulta ezt el nekem. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, hogy enyhítsem mindazt, ami történt, meg kell magyaráznom, hogy értse meg, nem vagyok mindig ilyen, ennyire bizonytalan, ennyire elveszett. – Ne haragudj, én… – Semmi baj, Marina, megértelek. Egyszerűen csak összezavarodtál – vágott a szavamba. – Nézz körül, érezd magad 196

otthon – mutatott körbe elmosolyodva. Megkönnyebbülten felálltam, kinyújtózkodtam, majd elindultam találomra az egyik faliszőnyeg felé. A sűrűn szőtt és színekkel gazdagon árnyalt kép egy erdei tisztást jelenített meg. A közepén egy gyönyörű, fiatal lány állt fehér ruhában, melyet ezüstszálak hálóztak be. Ébenfekete haja egészen a derekáig ért, a szellő lágyan megmegemelte a tincseket. A lány kinyújtott kezén pedig egy aranysárga énekesmadár rebegtette a szárnyait, mintha épp felszállni készülne. Ahogy egyre jobban elmerültem a képben, mintha életre kelt volna számomra. Mintha én is ott lettem volna a tisztáson, éreztem az élénkzöld fű friss illatát, a fák remegését, hallottam a kismadár vidám csicsergését és még a lány sóhaját is. Az illata felém szállt a múltból, elbódított. Önkéntelenül simítottam végig a képet. – Gyönyörű – suttogtam. – Köszönöm. Parázs hangja visszarángatott a jelenbe, zavartan kaptam el a kezem, mintha azzal, hogy hófehér ujjaim megérintették a múlt egy tökéletes, megragadott pillanatát, elvettem volna a szépségéből egy árnyalatot. – Ismerted? – A kérdés kicsúszott a számon, nem is figyeltem igazán, hogy mit mondok. Az a lány a képen annyira gyönyörű volt, még engem is megbabonázott. A szépsége olyan volt, mint a legsötétebb éjszakán a csillagok fénye. Mégis, a szeme csillanása ragadt meg a legjobban, annyi ártatlanság és őszinteség lapult benne. Nem tudtam, hogy a szőttes túlzott-e, vagy ez a lány valaha tényleg ilyen volt. – Igen – felelte Parázs. – Ő volt a lányom. Megdöbbenve pillantottam rá. 197

– Neked… voltak gyerekeid? – Csak ő. De meghalt, mielőtt felnőhetett volna. A pestis – mondta már-már közönyösen. Ami legjobban meglepett, hogy a hangjában nem volt semmi színlelés. – Ez már nagyon régen történt, Marina. A veszteség és az elmúlás az öröklét óhatatlan velejárója. Akkoriban nagyon fájt látnom, ahogy meghal. Még csak gyerek volt. Később az emberi életem elhalványult. Ma már alig emlékszem rá, s arra, aki akkor voltam. – Velem is így lesz? – pillantottam rá. – Idővel igen. Nem őrizhetünk meg minden pillanatot, azonkívül, hogy megéled őket, mást nem tehetsz. De hidd el, a felejtés inkább áldás, mint átok. Nem lehet együtt élni több száz év fájdalmával. Még egy pillantást vetettem a lányra, aztán továbbléptem. A vitrines szekrényekre csak egy pillantást vetettem, nem akartam most kibogarászni a könyvek címét. – Látom, szeretsz olvasni – jegyeztem meg. – A könyv az egyetlen menedék, ami számunkra is pont olyan, mint az emberek számára. Bár ma már egyszerűbb módja is van annak, hogy információkhoz jussunk, igaz, az áramot nem volt egyszerű levezetni ide – mosolyodott el, ahogy a számítógépre mutatott. – Meg is lepődtem, mikor megláttam – viszonoztam kissé bágyadtan a mosolyát. Lassan körbejártam a szobát, féltem, hogy több szőttes is olyasmit ábrázol majd, ami Parázs múltjához kapcsolódik, de szerencsére a többi bonyolult minták hálózata volt csupán, melyből olykor egy fa, máskor pedig egy egyszerű tájkép terebélyesedett ki. Egyik sem volt olyan szép, mint a kép a lányról. Úgy tűnt, ez volt az egyetlen, amit 198

Parázs magával hozott a múltjából, az emberi életéből. – Mondd, Parázs, tulajdonképpen hol vagyunk? – kérdeztem érdeklődve, amikor leültünk egymással szemben az asztalhoz. Bár nem fáztam, mégis körbetekertem magamon a takarót. A ruhámra vér alvadt, nem akartam látni. – Régi búvóhely, az ösztön vezetett ide. Azt hiszem, Szikla, a teremtőm építtethette, nem tudom biztosan. – Mindig itt éltél? – Nem, csak a kezdetekben, innen jártam vadászni. Aztán először az ezerhétszázas évek elején, majd az ezernyolcszázas évek végén visszamerészkedtem az emberek közé. Az ezerhétszázas években bejártam a világot, nagyon sok helyen éltem. Akkoriban szerettem az emberek között lenni. Az ezernyolcszázas években… egy farkassal vándoroltam. A szemem elkerekedett, ezt igazán nem hittem volna. – Egy farkassal? – visszhangoztam csodálkozva. – Igen – felelte nagyon komoran, elsötétült tekintettel. – Mi történt? – kérdeztem óvatosan. Lehajtotta a fejét, sötét tincsei az arcába hullottak. A mozdulatból már tudtam, hogy nem fog válaszolni. Bosszantott, hogy mindig sikerül olyasmit kérdeznem, aminek a hatására bezárkózik önmagába. S mindig akkor, amikor már úgy érzem, hogy végre megnyílt. Dühösen elfordítottam róla a fejem. – Nem a te hibád, Marina. Elszoktam attól, hogy társaságom legyen. Hosszú, nagyon hosszú évek óta nem érintkezem senkivel. – Akkor most miért? – pillantottam rá. – Velem miért? Elküldhettél volna. Még számomra is szemrehányóan csengtek a szavaim. 199

– Elfelejted, hogy megtettem – ellenkezett bágyadtan. – Aznap, amikor először láttalak, ahogy a férfi fölé hajoltál… Eszembe juttattad önmagamat. Ezért küldtelek el, de te másnap újra felbukkantál a… fiatalságoddal, a hevességeddel, a kiszámíthatatlanságoddal. Élet volt benned. Igazi élet. Nem tudtalak újra elküldeni, de segíteni sem akartam, mert nálunk ez… így szokás – vonta meg a vállát. – Aztán pedig… te még minden tekintetben ember voltál. Ha akkor ismersz meg, nem láttál volna bennem többet egy szörnyetegnél. – Miért, hát az vagy? – kérdeztem gyorsan. Ha nem teszem, más csúszott volna a ki a számon, valami, amitől féltem és megijedtem. Mert a szavai azt sugallták, hogy már az elejétől kezdve fontos volt neki, hogy milyennek látom őt. Nem értettem, miért, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom érteni. – Én nem haldoklók vérén élek. Ezt sejtettem már akkor, amikor először találkoztunk. Parázs minden rezdüléséből áradt a veszély, a fenyegetés. Mindannak ellenére, ahogyan velem viselkedett, tudtam, hogy az emberek sorsa nem érinti meg. – Akkor? – kérdeztem halkan, hátha mégis megcáfol. – Mindig akad egy megfelelő áldozat. – A gyertyák lángja kísértetiesen lobogott a szemében. Most először láttam őt vámpírként. Eddig ember volt számomra, ahogy annak tekintettem Angyalt és Azúrt is. Parázs azonban nem volt ember. – De mi alapján választasz? Hogy döntöd el? Nem vagyunk istenek, nem ítélkezhetünk. – Nem is teszem ezt. Ahhoz megyek, aki hív. Elfordítottam a fejem. Nem azért, mert megrémisztett, inkább 200

azért, mert tudtam, hogy valójában én is ezt teszem. Ha hívnak minket, megyünk, mert bár nem vagyunk emberek, de a lelkünk mélyén hozzájuk szeretnénk tartozni. – Mit csinálsz az áldozatokkal? – kérdeztem hirtelen. – Azt mondtad, nem szabad háromnál többször harapni, ha nem teszem, akkor is az éjszakáé lesznek? – Nem, te még nem vagy elég erős ahhoz, még nincs benned olyan mélyen az éjszaka. Nekem egy harapás elég ahhoz, hogy később eltűnjenek. Neked még a három is kevés. Nem ezért mondtam, hogy ne harapd meg őket annyiszor. – Akkor miért? Nem értem. – Vannak vámpírok, akik visszajárnak az áldozataikhoz, persze ehhez elég sokat kell már élni, nem egyszerű megtenni. Ha megkóstolod egy embernek a vérét, az mindig vonzani fog magához, mást nem is akarsz, ezért különösen nehéz megtenni, hogy ne ölj, s ezért nem is képes erre igazán senki. Viszont vannak, akik közben megállnak. Az áldozat ettől búskomorságba süllyed, mert az éjszaka már átjárja a lelkét. A második harapástól még inkább magába temetkezik, olyan lesz, mint egy alvajáró, elveszt minden reményt, minden célt. A harmadik harapástól aztán élőhalottá válik, nem úgy, mint mi, hanem… a lelke lesz halott, éppen csak létező. Mint egy zombi, bár én nem szeretem őket így hívni, számomra azok sokkal rosszabbak. Ezek után a vámpírt már nem csábítja az áldozat vére, mert nincs benne élet. – Vannak, akik tényleg így csinálják? – szólaltam meg szörnyülködve az első döbbenet után. – Akadnak – válaszolt komoran. – Aki így tesz, végeredményben nem öl, bár szerintem sokkal rosszabb az, amit elkövet. Igazából 201

főleg azok táplálkoznak így, akiknél félrecsúszott a változás, akik maguknál maradtak ugyan, de eltorzult a jellemük. Te sem álltál ettől messze. Ha az a nő tegnap nem gyógyszerezi be magát, megtörténhetett volna veled is. Az éhség örökre megváltoztatott volna. Így azonban megmaradtál önmagadnak. Igazából nagy szerencséd volt. – A véred… miért gyógyított meg engem? – Óvatosan, puhatolózva kérdeztem. Nem tudtam, hogy mennyire szeretné felidézni a tegnap történteket. Abból, hogy hirtelen félrekapta a tekintetét, azt szűrtem le, hogy nem szívesen beszél erről. Úgy gondoltam, talán az bántja, hogy tegnap kiadta magát nekem. Megmutatta, hogy lakozik benne féltés és talán szeretet is. Különben nem segített volna… – Nem gyógyított – felelte mégis, lélegzetvételnyi csend után –, megtisztított, igazából az éjszaka tette ezt. A sötétség. Bekebelezte azt, ami árthatott volna neked. Nem nézett rám. – Az emberekkel is megtehetnénk ezt? A homloka ráncokba gyűrődött, tekintete azonban a gyertyák vörös-arany fényébe merült. – Igen, meg, de veszélyes, mert a vérünktől az emberek megváltozhatnak. – De a vérünk gyógyír lehetne a betegségekre? Mindre? – faggattam kitartóan. – Igen. Rám nézett. A szeméből kikönyöklő fájdalomtól hátrahőköltem. – Te már megtetted – suttogtam. Tekintetem a lányát ábrázoló faliszőnyegre tévedt, s már értettem a közönyt, amit korábban 202

éreztem a hangjában. A pestis az élet velejárója volt akkoriban, ezt elfogadta, de megpróbálta megmenteni a lányát, ezzel pedig… – Igen. Megöltem őt. Én öltem meg – felelt a ki sem mondott kérdésemre. – Adtam neki a véremből, de az emberek nem tudják minden esetben befogadni az éjszakát. Túl fiatal volt még. Beleőrült, és folyóba vetette magát. Nem a halála fáj, nem az, hogy meghalt, mert én úgyis túléltem volna őt. Az fáj, hogy részben én okoztam a halálát. Nem tudtam megtenni, hogy ne nézzek rá, a tekintetünk szorosan összekapaszkodott, mintha ezzel feloldozhatnánk egymást, pedig számunkra nem létezett megváltás. Én néztem félre hamarabb. Sem a fájdalmát, sem a tekintete mélyén rejtőző időt nem tudtam elviselni. Egyetlen véletlen gyilkosság többet jelentett számára, mint az összes azt követő, nem kellett ezt elmagyaráznia, hogy értsem. Talán akkor tanulta meg, hogy az emberek nem jelenthetnek számunkra többet a tápláléknál… – Parázs? – Igen? A tekintetét még mindig az arcomon éreztem, de én nem néztem rá. Helyette elmerültem az árnyékok szelíd, nyughatatlan táncában, a fény és a sötétség őrült keringőjében. – Te… adsz az áldozataidnak a végén? Elhiteted velük az utolsó pillanatban, hogy az élet szép és a halál is az? – Erre nincs mindig szükség. – Ne térj ki a válasz elől – pillantottam végre rá, kicsit dühösen. Ha eddig őszinte volt, hát már nem volt értelme, hogy most meneküljön a kérdések elől. – Nem, Marina, én nem – ingatta meg a fejét. – Régen megtettem. 203

Mikor vámpír lettem, bejártam ugyanazt az utat, amit most te. Kerestem, hogy mikor teszek jót. Mikor tudok úgy jól lakni, hogy közben nem ártok? Próbáltam félbehagyni, olykor sikerült, de később visszatértem, mert a vér vonzott magához. Ittam haldoklók vérét, de az élet keserűségét és fájdalmát mi sem tudjuk hosszútávon elviselni, talán bele is őrültem, utólag ezt nehéz már megmondani. Csak azt tudom, hogy egyszer csak túl sok lett, s akkor már nem válogattam. Aztán bárkit választottam, annak a végén megadtam azt, amit látni akart. Sokáig tettem ezt, mert a lelkem így nem háborgott önmagam ellen. De az évek múltak, és már nem csak beismertem, hanem el is fogadtam azt, aki vagyok. Nem lehetséges, hogy ne ártsunk az embereknek. Mindenképpen ölünk, s ez minden emberi erkölcs, törvény, hit szerint elítélendő. A lelkiismereted csak akkor nyugszik majd meg, ha már levetkőzted minden emberséged. – Képes leszek erre valaha? – A hangom tárgyilagosan csendült, nem mertem vagy nem akartam érzést csempészni ezekbe a szavakba. – Vagy megteszed, vagy előbb-utóbb engedsz a hívásnak. A falak elszívták halk hangját, de így se tehettem meg, hogy ne vegyek tudomást arról, amit biztosan kijelentett. Tehát vagy kifordulok önmagamból, vétek az emberségem ellen, vagy feladom az életem. Vajon képes leszek valamelyikre? – Miért mondtad el ezeket, Parázs? Töprengve előrehajolt, karját a lábán nyugtatva támasztotta meg magát. – Már évtizedek óta nem született új vámpír. A világ megváltozott, s úgy hiszem, nekünk is változni kell. A régi szabályok kissé elavultak, de erre rá kellett jönnöm, nem értettem meg rögtön. 204

Ezért is akartalak elküldeni, de te maradtál. Utána pedig már… nem ment, hogy elűzzelek – mosolyodott el féloldalasan. – Azért, mert olyan vagyok, mint az öregek? A kíváncsiság miatt? – kérdeztem, közben pedig nagyon reméltem, hogy nem ez lesz a válasz, hogy másért tette. – Nem, Marina, nem ezért – mondta hangsúlyosan, aztán a gondolataiba merült. Nem sürgettem, tudtam, hogy befejezi, amit elkezdett – a szeme túl élénken csillogott, az ajka meg-megrándult, s a levegőt is minduntalan úgy vette, mintha szólni készülne. A szavak mégis benne rekedtek. Az arcára félelem írta magát, de csak egy pillanatra, aztán mély levegőt vett és nem hagyta, hogy a kimondatlan szavak újra legyőzzék. – Azon az éjszakán, mikor a nyomomba eredtél, mikor másodszor találkoztunk, én hamarabb tudtam, hogy a fénybe fogsz lépni, mint te. Követtelek. Már akkor tudtam, hogy hibázni fogok, mégis megtettem. A fényben… mások vagyunk. Visszaköszön az emberi mivoltunk. Emberként pedig már nem volt olyan egyszerű dolgom. De voltam annyira makacs, hogy még akkor is otthagyjalak. Viszont azt már nem tudtam megtenni, hogy ne kövessem minden mozdulatod. Nem érted, Marina? Nem azért segítettem neked, mert olyan vagy, mint az öregek, vagy mert te magad is öreg vagy. – Akkor miért? – kutattam az arcát értetlenül. De ő csak mosolygott, és megingatta a fejét. – Mikor megjelent a farkas, megijedtem – folytatta, mintha én meg sem szólaltam volna, mintha nem lebegne közöttünk feszülten a kérdésem. – Nem álltál még készen arra, hogy ennyire magával ragadjon az éjszaka, de szerencsére Azúr már régóta járja az ösvényt, 205

így nem történt olyasmi, amit már nem lehetett volna jóvátenni. Ettől függetlenül felbosszantott a farkas merészsége, tudod, neki éreznie kellett, hogy új vámpír vagy, nem tehette volna ezt veled. Ha a változás közben állít meg, nem ússza meg élve. Dühtől elvakultam bevégeztem, amit te elkezdtél, így azonban elvesztettem a nyomod. Másnap, mikor megláttam, hogy udvara van a Holdnak, újra megrémülten – elhiheted, hogy ez az érzés mennyire meglepett. A keresésedre indultam, és szerencsére rád is akadtam. Féltettelek. Most is féltelek, Marina – nézett mélyen a szemembe. A hangja lágyan áradt felém, nem vettem levegőt, míg beszélt, a szívem mégis rendetlenül megdobbant. – Féltelek az éjszakától, félek, hogy be fog kebelezni. Van benned valami, az illatodban, a lelkedben, amire nincsenek szavak. Elhallgatott. A csend úgy fészkelte magát közénk, mint ahogy a tavasz a fák gyenge rügyeibe. Csak néztük egymást, néztük, és nem szólaltunk meg. Azt hiszem, többet mondott a hallgatásunk, a mozdulatlanságunk, a tekintetünk. Úgy meséltünk egymásnak az életünkről, hogy közben nem vettünk levegőt, és csak alig-alig, elveszetten rezdültünk. Két szempillarebbenés között adtuk újra és újra magunkat a másiknak. Az érzések és a gondolatok színeket varázsoltak a levegőbe, árnyalatok táncoltak körülöttünk, nevettek és daloltak. Mi pedig hallgattunk, míg az idő végleg fel nem olvadt bennünk, míg a tér már nem választott el minket. Olykor feleslegesek a szavak, mert egyik sem elég ahhoz, hogy azt mondjuk, amit igazán szeretnénk. De akkor és ott talán nem csak az én szívem dobbant meg olykor.

206

14. fejezet: Az Inkvizítor – Itt van – rontott be hirtelen Azúr a szobába. A hangjára riadtan megugrottam, Parázs azonban teljesen nyugodtan és kimérten felemelkedett, majd szembefordult hívatlan vendégünkkel. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte fagyosan. – Jártam már itt, Sziklával – felelte higgadtan Azúr. – Hogy? – Parázs testtartása döbbenetről árulkodott – kissé megfeszült, mintha éppen támadásra készülne. – Nem tudtad? – emelte meg a szemöldökét a farkas. – Mit? – Szikla és én évszázadokon keresztül együtt jártuk az ösvényt. Akkor váltunk el, amikor úgy döntött, hogy ideje továbbadnia az életét. Ez a hely az övé volt, ő építtette annak idején. Parázs és Azúr hosszan néztek egymásra, végül Parázs biccentett egy egészen aprót. Úgy láttam, hogy egy időre elfogadták egymást, tudtam, hogy miattam, s ez melegséggel töltötte meg a szívem. – El kell vinnünk Marinát Angyalhoz – jelentette ki Azúr. – Angyalhoz? – visszhangozta Parázs, legalább annyi meglepettséggel, mint amennyit én is éreztem. – Igen. Mondtam, itt van, eljött. – De hát ki? – kérdeztem ezúttal én. Úgy éreztem, épp itt az ideje, hogy végre megszólaljak, jelezve, hogy nem dönthetnek a sorsomról, s bármit is terveznek, abba nekem van a legtöbb beleszólásom. – Az Inkvizítor. – Ő csak egy legenda. – Parázs hangja megtöltötte a levegőt hitetlenséggel. 207

– Nem, annál sokkal több – ingatta meg a fejét Azúr. A mozdulatban elkeseredettség és rémület ölelkezett. – Mit keresne itt? – Szerinted? – Engem. Miattam jött – szólaltam meg halkan, de teljes bizonyossággal. Ugyan nem tudtam, ki lehet az említett Inkvizítor (bár már a neve sem ígért semmi jót), vagy mit akar tőlem, viszont éreztem, hogy miattam jött, ugyanúgy, ahogy Azúr is, vagy akár Angyal. Parázs volt az egyetlen, aki nem jött, aki már itt volt, mikor én érkeztem. Ő nem keresett, egyszerűen rám talált. – Át kell öltöznöd. – Parázs hirtelen megragadta a karom, és félrehajtva az egyik faliszőnyeget beráncigált egy kisebb szobába, majd onnan egy következőbe. A falakat végig aranysárga csempék borították, a padlót pedig enyhén mintás, kakaószínű járólapokkal rakták ki. A szoba közepét egy padlóba süllyesztett, elég nagy kád foglalta el. Parázs megnyitott egy csapot, mire a kád oldalából kisebb sugarakban kezdett áramlani a víz. Az egyre gyűlő hullámok közé valamilyen furcsa illatú fürdősót szórt. – Gyerünk, vetkőzz, nincs időnk! – szólt rám, ahogy kirohant az előző szobába. Ajtó nem volt, így tökéletesen láthattam, ahogy kinyitja a falba épített szekrények egyikét, majd a sűrűn egymás mellé akasztgatott ruhák között keresgél. Zavarba jöttem, eddig még nem fordult elő, hogy egy férfi előtt kelljen levetkőznöm. Éreztem, ahogy elpirulok, miközben tehetetlenül bámulom Parázs kapkodós mozdulatait. Mikor észrevette, hogy csak állok és őt nézem, elmosolyodva elém sétált. – Marina, ittam a véredből, te pedig az enyémből, nem egyszer 208

láttalak ölni, nem egyszer láttam, ahogy a tested felett átveszi az uralmat az ösztön, már-már vadállattá torzítva téged. Ezek után szerinted van még előttem szégyellnivalód? Nem az győzött meg, amit mondott, s nem is az, ahogyan mondta, mert a hangjából felém szüremlő hideg és közöny megdermesztett. Egyedül azért gomboltam ki az Azúrtól kapott nadrágot, mert miközben Parázs beszélt, megérintette a karom. Olyan természetes egyszerűséggel, mintha mi ketten bármikor megérinthetnénk egymást. Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy megértsem, tényleg nincs előtte takargatnivalóm, hiszen jobban ismer, mint egész életemben bárkinek is engedtem. Ahogy befejezte, kissé gúnyosan elmosolyodott, majd visszalépett a kisebbik szobába, én pedig gyorsan levetkőztem, és bemásztam a forró vízzel teli kádba. Az ajkamra halvány, félszeg mosolyt csalt, hogy végig magamon éreztem a tekintetét. – Mosd át magad jó alaposan – a kezembe nyomott egy durva felületű szappant –, a pórusaidból szivárog a vér illata. Tökéletesen eltüntetni nem tudod, de legalább enyhítsük, ha már van rá lehetőség – morogta. – A másik szobában tettem ki neked ruhát, a törülköző itt lesz. Siess! Már fordult is volna el, de utána szóltam. – Parázs, várj! Miért van erre szükség? – A legendák szerint az Inkvizítor megérzi a lopott vér illatát. Nem tudom, igaz-e, de nem szeretnék kockáztatni – hadarta. – Lopott vér? – visszhangoztam értetlenül. – Miért, mi más lenne? Elvesszük azt, ami nem a miénk – gyakorlatilag lopjuk a vért. – De akkor te… – hagytam félbe kérdő éllel a mondatot. 209

– Én már régóta az éjszakához tartozom, ahogyan a vérem is – felelte, de éreztem, hogy ezzel nem mondott el mindent. – Azt nem érzi meg? – De, talán még jobban is. Nem volt lehetőségem többet kérdezni, mert az arcán feldúlt kifejezéssel kirohant, szabályszerűen, mintha menekülne előlem. Most merült fel bennem először, hogy talán fizikailag is hatással vagyok rá, s ez a gondolat újra pírt csempészett az arcomra. Sosem gondoltam úgy magamra, mintha szép lennék, de azzal tisztában voltam, hogy mint minden nőben, bennem is van egyfajta erő, amely képes megszédíteni a férfiakat. Tudtam, hogy ez az erő bennem erősebb, bár sosem értettem, miért. Nem voltam különleges, talán csak az arcom, a maga alabástromfehér hibátlanságával. Én ennek ellenére a derékig érő, fekete és egyenes hajamat szerettem a legjobban. Emlékszem, kisebb koromban azt hittem, hogy ebben rejtőzik a bűverőm, s ezért szeretnek az emberek. Meg persze a sötétebb árnyalatú, tengerkék szememért, ami miatt a nevemet is kaptam, hiszen a Marina azt jelenti, hogy a tengerhez tartozó. Ez volt az első név, ami anyának eszébe jutott, mikor először, közvetlenül a szülés után a karjában tarthatott. Eredetileg nem ezt a nevet szánták nekem, később azonban már nem tudtak volna mást elképzelni, annak ellenére sem, hogy a szemem sötétebb lett az évek alatt. Ahogy elmerültem a forró vízben, újra úgy éreztem, hogy otthon vagyok. A víz a természetes közegem volt, ha el akartam menekülni a kötelességek elől, mindig a hatalmas medencénket céloztam meg. Órákig képes voltam az alján lebegni, csak levegőt venni kellett felmennem a felszínre. Most azonban épp csak lemerültem, máris újra felbukkantam. 210

Tudtam, hogy sietnünk kell, hiszen Parázs és Azúr is egyaránt feszült volt, úgyhogy olyan gyorsan mosdottam le, ahogyan csak bírtam. Pár perc lehetett csupán, s már törülközőben álltam. Parázs azonkívül, hogy fehérneműt és harisnyát is kikészített, egy teljesen egyszerű, hosszú ujjú, fekete ruhát hagyott nekem elől. Ahogy belebújtam, egészen a térdem alá ért, mintha pont rám öntötték volna. Találtam még egy fekete szövetkabátot is, bár nem értettem, mi szükség van rá, azért azt is felvettem. Hogy honnan szedte és miért tartott az otthonában női ruhákat, azt nem tudtam megfejteni. Azt pedig még inkább furcsálltam, hogy minden tökéletesen illik rám. Parázs vajon tudta, hogy előbb-utóbb nála kötök ki? Vajon készült rá? – Tökéletes – suttogta mögöttem. Meglepődve fordultam hátra, a tekintete elégedetten csillogott. – Mintha nekem találták volna ki, nem igaz? – mosolyogtam rá, de a hangomból nem tudtam elűzni a kíváncsiságot. – Szeretek mindenre felkészülni – felelte somolyogva. – Gyere, indulnunk kell. – Ahogy kiejtette a szavakat, rögtön elkomorult. Szorongással telve bólintottam. Megragadta a kezem, és maga után húzott. Azúr feszülten várakozott ránk, amint megpillantott minket, rögtön indult. Hosszan kanyargó lépcsősoron haladtunk fel, a sötétség óriáskígyóként tekeredett ránk, mintha nem akarna minket ereszteni. Mi azonban csak mentünk tovább a nyirkos kőfalak között, egyik forduló a másik után, lépcső lépcső után – mintha sose lenne vége. Parázs végig fogta a kezem. Ahogy szorítottak az ujjai, ahogy már-már kapaszkodott belém, mintha azt sugallta volna, minden rendben lesz, mintha így akart volna némán biztatni. 211

Meglepődtem, mikor állott penész szaga és csatornabűz csapta meg az orrom. Egy pillanatra megtorpantam, de Parázs továbbhúzott Azúr nyomában. Alig két forduló után már a szennyvíz áradását is hallottam, így nem lepődtem meg, mikor néhány fordulóval feljebb a városi csatornahálózat egy szerelő folyosójába jutottunk. – Marina, figyelj rám – kezdte Parázs. – Ott – mutatott egy létrára – ki fogunk mászni, a város egy elhagyatottabb sikátorába jutunk majd. Aztán futni fogunk, bármit hallasz, látsz, vagy érzel, ne állj meg, csak fuss a temetőbe, világos? Bólintottam, és félelemtől terhes hangon megkérdeztem: – Ki ez az Inkvizítor? – Hosszú történet, Angyal majd elmondja, most nincs rá idő. Legyen elég annyi, hogy ha megtalál, nem remélhetsz többé semmit. – Te is velem jössz, igaz? Csak biccentett egyet, de a mozdulat akadozott volt, mintha valamit el akarna titkolni előlem. Sejtettem, hogy mit, de nem mertem rákérdezni. Tudtam, hogy bármit is tervez, úgysem tántoríthatom el, legfeljebb csak még inkább megerősítem az elhatározását a tiltakozásommal. Parázs még nálam is makacsabb természettel bírt. – Menjetek – intett Azúr a rozsdás vaslétra felé. – Te nem jössz? – kaptam rá a fejem. – Nem tudok olyan gyorsan futni, mint ti, még farkasként sem. Utánatok indulok majd, hátha az én szagom elnyomja a tiéteket, de nem mehetünk egyszerre, mert megérezné, így viszont van rá esély, hogy eltüntessem a nyomotokat – felelte sötéten. Parázs elindult a létra felé, én azonban még tétováztam, aztán Azúrhoz ugrottam és átöleltem. 212

– Köszönöm, hogy figyelmeztettél – súgtam a fülébe, s mielőtt megszólalhatott volna, Parázs után vetettem magam. A levegő hűvösebben nehezedett ránk, mint számítottam rá. Az elmúlt éjszakák hidege ugyan már őrizte magában a telet, de most a szél is elsuttogta rettegett, fagyos nevét. A hideg beette magát a falakba, a kövekbe, mindent megtöltött kemény ridegségével, megfagyasztva az emberekből áradó illatokat. Könnyebb volt így elviselnem az éjszakát; a csábítás, a vágy nem tudott legyűrni. Szavak nélkül eredtünk futásnak, a mozdulatainkban ezúttal azonban nem volt semmi könnyedség, semmi felszabadulás. Nem azért szaladtunk, mert ez örömmel töltött el minket, hanem mert nem volt más választásunk. Minden apró zajra még gyorsabban nekiiramodtunk. Ha megreccsent egy ág, ha az utcák fáradtan felsóhajtottak, ha az emberek megfordultak álmukban, ha a szél vacogva irányt váltott, mi belekapaszkodtunk a levegőbe, s mintha már nem is futottunk, hanem szálltunk volna. Az éjszaka elrejtett minket, óvón átölelte magányos gyermekeit, így adva menedéket a félelem elől. Parázs a temető főkapujához vezetett, ott aztán az árnyak közé rejtőzve megálltunk. Szelíden megfogta a kezem. – Vigyázz magadra, szeretnélek épségben viszontlátni – suttogta. A tekintete megtelt fájdalommal és félelemmel. Bennem pedig egyre csak lüktetett a kérdés, hogy mikor kerültünk ennyire közel egymáshoz, mikor lett nekem fontos, hogy ne engedje el a kezem, hogy lássam, ahogy engem néz? Mégis mikor történt? Nem akartam, de a képek felbukkantak bennem, úgy jöttek, mint a nyári zápor, hirtelen és jelzés nélkül. Láttam, ahogy megharapta a csuklóját és nekem adta a vérét, ahogy árnyékba burkolózva először 213

találkoztunk, ahogy mohón, mégis lágyan lecsókolta a könnyeimet, ahogy versenyre keltünk egymással a város felett, ahogy csak ültünk és hallgattunk. Hogy lehet, hogy ennyi elég? – Marina – sóhajtotta. Visszazökkentem a jelenbe, a bennem felmerülő képek elvesztek. – Angyal vigyázni fog rád, ő tudja, mit kell tenni – suttogta. – Te… nem jössz velem? Remegett a hangom. – Tovább nem. Ne félts engem, Marina, tudok vigyázni magamra. Az Inkvizítor nem engem akar, hanem téged. Ha rám akarna vadászni, már hosszú évtizedekkel ezelőtt megtette volna. – De ha rád talál… – Nem fog. – Megígéred? Csak nézett. Elmerültünk egymás végtelenül mély tekintetében, mintha így akarná elmondani mindazt, aminek hangot képtelen adni. Mintha így mesélné el, hogy mi minden lehetne, ha az idő engedné. Váratlanul megemelte a kezem, és leheletkönnyen megérintette az ajkával. Olyan volt, mintha egy hópehely olvadna szét a bőrömön, egy hópehely, amely titkon mindig hozzám tartozott, csak azért születve, hogy eggyé olvadjon velem. Mire felocsúdtam, a keze már elengedte az enyémet, hiába éreztem még az érintését. A tekintete egy pillanatra még az enyémbe kapaszkodott, aztán megfordult és eltűnt a szemem elől. Nem ígért meg semmit. – Értem. Köszönöm, hogy eljöttél – riasztott meg Angyal hangja. Váratlanul ért, meglepődve léptem hátrébb, de csak miután szétnéztem, jöttem rá, hogy nem hozzám szólt. Megkönnyebbülten 214

közelebb osontam a temető falához. Az árnyékok gondosan eltakartak, fekete ruháimban könnyen beolvadtam az éjszakába. – Vigyázz vele, nem tudhatod még, mi rejlik benne. Ha tényleg öreg… – Az idegen sokat sejtetően elharapta a mondat végét. – Hamarosan a nyomába fognak szegődni. – A férfi hangja ismeretlen volt számomra, szelíd bársonyosságával mégis megnyugtatott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, látnom kellett, hogy kihez tartozik ez a bűvös hang. Vigyázva, hogy ki ne lépjek az árnyak takarásából, közelebb lopakodtam a temető kapujához. – Tudom – sóhajtotta Angyal –, de nem áll módomban figyelmeztetni. Nem tehetem. Óvatosan kilestem, épp csak egy pillantásra, aztán vissza is kaptam a fejem. Az idegen férfi számomra megdöbbentő módon hasonlított Angyalra, akár testvérek is lehettek volna. Az ismeretlen kevésbé divatjamúlt öltönyt viselt, hosszú, ezüstösen megőszült haját egy fekete szalaggal kötötte meg a tarkóján. A legkülönlegesebb mégis az arca volt, bár pihentek rajta ráncok, főleg a szeme sarkában, mégis kortalanságot tükrözött. A szeme pedig pont olyan fekete volt, mint az éjszaka, ott ragyogott benne az összes mélység és árnyalat, a sötétség maga. – Nocsak, barátom, megszeretted őt? – hallottam újra bársonyos hangját. Beleborzongtam. Volt valami titokzatos ebben az idegenben, valami rejtélyes, ami vonzott magához. Talán az illata… Felidézte bennem a tücsökciripeléstől terhes nyáréjszakákon elsuttogott édes, gyermeki álmok ízét. – Tudod, hogy én nem érzek ilyesmit – felelte Angyal. Mikor felfogtam, mit mond, kicsit megsajdult a szívem. Azt hittem, több vagyok számára, mint egy vámpír, akit kisegített a sírból. Nem 215

akartam elhinni, hogy tévedtem. – Sokáig én is azt hittem – felelte a férfi jót derülve. – Elfelejted, hogy te ember vagy. – Elfelejted, hogy akárhogy tagadod, részben te is. – A szavak megdöbbentettek: Angyal tényleg ember lenne? – Azt hiszem, ideje indulnom. Örülök, hogy láthattalak – folytatta az idegen. – Vigyázz magadra, barátom, és még egyszer köszönöm. – Angyal hangja halk és lágy volt, még egyszer sem hallottam így beszélni. – Ugyan, semmiség. Találkozunk még. Hogy is szoktátok mondani? A sötétség óvja lépteid? – kérdezte a férfi, a hangja mosolygott. – Igen, pontosan így – felelte Angyal. – Akkor hát: a sötétség óvja lépteid, barátom – köszönt el a titokzatos idegen. – A sötétség vegyen pártfogásába – viszonozta Angyal halkan, már-már suttogva. Nem bírtam megállni, újra kilestem, de a férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el – sehol sem láttam. Döbbenetemben elfelejtettem behúzni a fejem. – Mióta vagy itt, Marina? – szegeződött rám Angyal tekintete. – Én… nem rég – feleltem bizonytalanul, mentve a még menthetőt, természetesen sikertelenül. – Ki volt ez a férfi? – kérdeztem gyorsan, hátha elfeledkezik arról, hogy hallgatóztam. – Nem felejtem el, bár már aligha tehetek ellene bármit is. – Összeráncolta a homlokát, és félrebillentette a fejét. – Te mit keresel már megint itt? – Parázs hozott, azt mondta, te tudni fogod, hogy mit kell tenni – 216

motyogtam, mert a gyomrom élesen összeszorult. Ahogy pedig eszembe jutott a Parázs és Azúr tekintetében gyökeret vert félelem, csak még inkább rám tört a rémület, a gyomromból felkúszott a torkomig, belém fojtva a szavakat. – Miért kellene tudnom? – kérdezte gyanakodva Angyal. Tétován megvontam a vállam. – Az Inkvizítor – mondtam, bár hogy ezzel megválaszoltam-e a kérdését, abban nem voltam biztos. – Gyere be! – kiáltott rám, s feszülten előrébb lépett. – De… – Gyere már! Kicsit hátrébb mentem, majd nekifutásból átugrottam a temető magas, díszesen megmunkált vaskapuját. Alig értem földet, Angyal máris megragadta a karom, de nem nézett rám, meredten bámult mögém. Én is megfordultam, majd attól, amit láttam, önkéntelenül még közelebb léptem Angyalhoz. A kapu mögött egy barna köpenybe burkolózott, szikár alak állt. Csuklyája az arcába omlott, így nem láthattam a vonásait, csupán vörösen izzó, tűzszínű szemét. Mégsem ez a természetellenes tekintet volt az, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Az idegen körül lágy fodrokban örvénylett a levegő, olyan érzésem volt, mintha az éjszaka menekülne előle, mintha valójában semmi és senki se szeretne hozzáérni. Aztán a szaga… mikor megcsapott, megtántorodtam. Ha egészen eddig azt hittem, ismerem a félelem vagy a fájdalom szagát, hát tévedtem. Ő maga volt a félelem, ő maga volt a fájdalom. Gyötrő hullámokban áradt felém belőle, s csupán attól, hogy néztem, megroggyant a térdem. Hányingerem támadt a tömény szagtól, mely keserű volt és éles, mint az éjszaka szétomló vére, mikor a hajnal 217

érkezik. Az Inkvizítor rám talált. Tudtam, hogy ő az, senki más nem lehetett. Hallottam, ahogy Angyal nyel egyet. Le nem véve a szemét a csuklyásról, hátralépett, és engem is magával húzott. Mereven emeltem a lábam, a mozdulataim kemények és darabosak voltak, mintha csupán egy madzagon lógó, élettelen báb lennék, akit hatalmas kezek bírnak mozgásra. – Ne nézz rá, Marina – suttogta Angyal. A szavai alig értek el hozzám, az értelmük kóvályogva foszlott semmivé. – Ne nézz rá – ismételte. Nagyon nehezen fogtam fel, hogy mit akar, tompának és esetlennek éreztem magam. Mégis, mikor végre megértettem, mit mondott, elfordítottam a fejem a temető kapujáról. – Jól van – folytatta halkan. – Ne fordulj meg, véletlenül se, neki sose mutasd a hátad, soha. Ha beértünk a mélyebb sötétségbe, ahol már nem látjuk a szeme izzását, futni fogunk. A hajnal közeledik, és te nem maradhatsz a temetőben, mert akkor az éjszaka újra itt ér. Emberré kell válnod – jelentette ki. – Pont akkor kell kilépned innen, mikor az első napsugár átdöfi az éjszakát, nem később és nem hamarabb. Akkor már én is kiléphetek veled, de pontosnak kell lennünk, nagyon pontosnak, különben vagy itt ragadsz, vagy ő kap el. Nem bólintottam és nem is mondtam semmit. Angyal így is tudta, hogy megértettem őt. Lopva újra a kapu felé sandítottam, a vörös izzás az egyre növekvő távolság ellenére sem halványult. Csak meredt rám, 218

szűnhetetlenül és erősen, mintha a szívemet akarná átlyukasztani. – Marina, ne… – kezdte volna Angyal, de elakadtak a szavak, mert az izzás elfordult rólunk. Helyét rögtön átvette a sötétség. – Fuss, Marina! – sodorta felénk a szél, s bár nem láttam, nem láthattam őt, a sikítás mégis kérődzve akart kitörni belőlem, szúrva hasított a fejembe, de a félelem megbénította a hangom, a testem, a lelkem… Parázs. Angyal erőszakosan megrázott, az ujjai a bőrömbe vájtak, mégse tudtam megmozdulni. – Nem… – súgtam elhalón. – Marina, menekülnünk kell! – Angyal hangja keményen és ellent mondást nem tűrve vágódott nekem. – De Parázs… – Érted teszi – szűrte a fogai közt, majd még egyszer ezúttal erősebben. De én nem, nem tudtam elindulni, a kétségbeesetten tapadt a kapun túlra, azonban messze sötétség és a köd pedig fájón nehezedett körénk… Valami eltört bennem. Az erőm, az akaratom

megrázott, tekintetem voltunk, a elhagyott,

összerogytam volna, ha Angyal nem kap el. Nem éreztem mást, csak a testem remegését, mely visszhangja volt csupán annak, ami a lelkemet rázta. A gondolatok elhaltak, az üresség kegyetlenül és hidegen áradt szét bennem. Mielőtt az éjszaka színei feketébe alvadtak volna, nem létezett számomra más, csupán fájdalom és félelem… Nem tudtam, mi történik, hogy hol vagyok, egy pillanatra elfeledtem az elmúlt napokat és a velem történteket. Egyedül azt éreztem, hogy elbírhatatlan fájdalmak gyötrik a testem. Haldokoltam. 219

Aztán elmúlt, s ahogy a fény vakító ragyogása megsértette bágyadtan hunyorgó, pislogó szemem, már tudtam, mi történt velem. Egyszerre szakadt rám az elmúlt napok minden terhe, a fájdalom elviselhetetlenné dagadt bennem, nem kaptam levegőt, csak hörögtem, vonaglottam, mígnem öklendezve kiadtam magamból azt a keveset, ami a gyomromat marta. Remegve, szédülve terültem el a földön. – Marina, jól vagy? – Angyal hajolt fölém, az arcán aggodalom suhant át. Válaszul csak nyögtem egyet, nem volt többre erőm. A köd finom szemerkélése kellemesen hűsítette felhevült bőröm, olyan jó volt a hideg érintés. – Mennünk kell. – Hová? – kérdeztem elhalón. – Nem tudom. El a városból, amilyen messzire csak lehet – felelte halkan, nyugtalanul. – Parázs… hol van Parázs? – Nem tudom. – Meg kell őt… keresnünk. – Erőtlenül beszéltem, alig hallottam a saját szavaim. Angyal komoran vizsgálta az arcom, majd bólintott. Talán megértette, hogy Parázs fontosabb lett nekem, mint azt akár én magam hittem volna, talán őt is érdekelte, hogy mi történt vele. Felsegített a földről, s bár még mindig forgott velem a világ, azért sikerült megmaradnom a lábamon. Nehézkesen mozogtam, annyira fáradtnak éreztem magam, mintha többé már semmihez sem lenne erőm. Lassan értünk el a temető kapujához. A szívem a torkomban 220

lüktetett, a tekintetem sokszor elhomályosult, nem egyszer el is botlottam, de nem álltam meg. Azonban hiába – Parázs nem várt minket. Akárhogy kerestem, kutattam, akárhogy ugrált kapkodva a tekintetem egyik árnyéktól a másikig, őt sehol sem találtam. Angyal nem szólt semmit. Miután ő is meggyőződött róla, hogy itt felesleges Parázs után kutatnunk, szelíden átkarolta a derekam, gyengéden megfordított, és elindultunk. Nem szólaltam meg, míg magunk mögött nem hagytuk a temetőt. Igazság szerint nem tudtam megszólalni. Nem hittem volna, hogy a bizonytalanság ennyire kegyetlenül hajthatja mozgásra a szívem, hogy ennyire fájhat. Mi történt Parázzsal? Miért jött egyáltalán a temetőhöz? Vajon… életben van még? A könnyek a torkomat marták, de nem engedtem nekik utat. Még akkor sem, mikor sorra felvillantak bennem a képek. A jelen mintha megszűnt volna létezni, a temető komor fala belemosódott a hajnali, derengő fénybe, a csillámos ködjátékba, én pedig nem láttam mást, csakis Parázs sötét tekintetét, ahogy néz, egyre csak néz, mintha a lelkemet kutatná, mintha tudná, mi rejtőzik a szívem mélyén, mintha bennem akarna otthonra lelni. Aztán a köd felszállt, a város pedig lüktetve, zsongva kelt életre. Az emberek a szememben arctalan kabátokká korcsosultak, nem érintett meg a ráncokban megbújó fáradt beletörődés, az álomittas tekintetek árja, nem értek el hozzám, kívül álltam rajtuk. Hiába kényszerültem újra vissza a fénybe, az emberlétbe, éreztem, hogy már nem tartozom ide. Máshol lett volna a helyem. Az árnyak között, a sötétségben. – Miért? Miért hoztál a fénybe? – néztem Angyalra mereven, amikor megtorpantam. 221

– A fényben ő nem létezik – felelte. – Ki… – elbizonytalanodtam –… vagy mi ő? – Az Inkvizítor. Egy szörnyszülött, egy legenda – mondta tömören. – Mit akar tőlem? Hallgatott, és nem nézett rám. – Nem vagy mindentudó – sóhajtottam szomorkásan. Magam sem tudtam, miért, de bíztam benne, hogy Angyal többet tud, mint amennyit elárul, titkon hittem, hogy ő több nálunk. – Nem, Marina, én is csak arról mesélhetek, ami én magam vagyok. – Mi vagy te, Angyal? – Nincs most erre időnk, Marina, mennünk kell – ingatta meg a fejét. Gúnyosan elfintorodtam. – Utol fog érni. – Nem, ha elveszti a nyomod – ellenkezett szilárdan. – Megtalálja a módját, te is tudod. – Legalább próbáld meg. Bár nem emelte fel a hangját, mégis éreztem, hogy dühös. – Mégis miért? – fakadtam ki. – Miért próbáljam meg? Mi értelme van annak, hogy még mindig élek? Egy gyilkos vagyok, sosem leszek más – sziszegtem hidegen. – Össze vagy zavarodva. Egy gyermek vagy, nem pedig gyilkos. – Háromszor öltem. – Ha nem tudsz beletörődni abba, ami vagy, engedj a hívásnak, de ne keresd az Inkvizítort. Őt ne. – Miért? 222

– Mert ő nem fog megölni, nem fog végezni veled. Ő csak elvenni tud, elvenni mindent, ami te vagy. Nem marad belőled semmi. Semmi, érted? – Na és? Angyal szemében harag villant, élesen és könyörtelenül, aztán nyomtalanul elcsitult. – Azért tette, hogy élj. – Nem halt meg – jelentettem ki halkan. – Nem. Dacosan összeszorítottam a szám, így próbáltam elrejteni a remegést, de hiába, a könnyek előtörtek a szememből – ezüstös, tiszta könnycseppek. – Miért nem engedtél oda? Miért nem hagytad, hogy segítsek? – ugrottam neki. Meg akartam ütni, de egyik kezével könnyedén elkapta a karom, magához húzott, a másikkal pedig szorosan átölelt. A néma, feszültségtől nehéz zokogás az egész testemet rázta. – Ugye nem halt meg? – suttogtam a mellkasába. – Nem hiszem, Marina, de nem tudhatom biztosan, sajnálom. Nem segíthettél volna neki, hidd el. Parázs tud magára vigyázni, s Azúr is ott volt. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán mégis folytatta, bár úgy tűnt, amit mondani készül, azt maga sem érti. Erre csupán annyi utalt, hogy amikor kérdőn felpillantottam rá, a tekintete elbizonytalanodott, a vonásai pedig lágyabbak lettek. – Árnyak is jöttek. Nem tudom, ki hívta őket, de tegnap itt voltak. Nem láthattad őket, de én láttam. Nem lett volna értelme odamenned, ha a közelében vagy, téged elkapott volna. A többiek nem érdeklik, de te igen. Te egy öreg vagy, az éjszaka igazi gyermeke. El kell mennünk, értsd meg. – Rendben – szipogtam összeszedve magam. A szavai vigaszt 223

jelentettek, ha nem is arra, ami voltam, és ami velem történt, de segített elhinnem, hogy Parázs még életben lehet. S bár tudtam, hogy Angyal nem erre akart utalni, de én csakis azt értettem meg abból, amit mondott, hogy az Inkvizítor engem akar, tehát ha én elmegyek, ő is elhagyja ezt a várost. Utánam fog jönni, akkor pedig mindenki, akit most itt hagyok, újra biztonságban lesz. – A közelben van egy állomás, vonatra szállunk – mondta halkan. Nem ellenkeztem. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, meglepő volt, hogy újra érzem a hideget. Furcsa volt belegondolni, hogy mennyire hamar elszoktam attól, hogy ember legyek. Ekkor értettem meg, hogy valójában már nem is tudok magamra úgy tekinteni, vámpírnak éreztem magam. Azzal együtt is, hogy tudtam: gyilkos vagyok. Bár ezt nem tudtam teljességgel elfogadni, de eljutottam odáig, hogy végre beismerjem. Már nem mentettem magam, egyszerűen tudomásul vettem. Talán azzal, hogy kimondtam Angyal előtt, de az is lehet, hogy Parázs segített mindazzal, amit megosztott velem, hogy valaha neki is voltak kétségei, hogy ő is megjárta ugyanazt az utat, amit most én. Biztos voltam benne, hogy vannak vámpírok, akiket sosem zavart, hogy ölniük kell, akik rögtön el tudták ezt fogadni. Talán az is számít, hogy valaki milyen korban, milyen körülmények közül születik vámpírrá. Parázs világa kegyetlen volt, sötét és dogmákkal teli. Egy szörnyetegnek, egy sötét démonnak érezhette magát, ezért keresett másik utat. De hogyan köthetett békét önmagával, ha egyszer tudta, hogy nincs megváltás? Hogy fogadhatta el azt, amivé vált? Vagy minden csak látszat, és igazából még most is vannak kétségei? 224

Úgy véltem, egyszer talán majd én is elfogadom, a kérdés csak az volt, hogy mennyi időnek kell addig eltelnie. Bár Parázs megmondta, hogy a halált sosem tehetem széppé, hogy magamat nem oldozhatom fel, de az ébredő világ zajában azt elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy az áldozataim fájdalom, félelem és keserűség közepette haljanak meg. Ha még az is a bűneim hosszú listájára írható, hogy hazugságot teremtek, hát legyen. Meg fogom nekik adni, amit látni akarnak azokban az utolsó pillanatokban, bármi legyen is az ára. Ezúttal nem önmagamat mentettem ezzel az elhatározással, hanem azokat, akiket még meg fogok ölni. Ha már végzek velük, legalább számukra legyen könnyű a halál. Tudtam, hogy számomra immár sosem lesz az. Mert ölni egyet jelentett azzal, hogy meghalok, ha nem is igazán én, az áldozataimon keresztül mégis átélem majd, s nem küzdhetek ellene, nem tehetek semmit – az az utolsó pillanat bekebelez engem is, nem csak a tehetetlen áldozataimat. Minden gyilkosságnál meghalok, s mégis, mindig túlélem majd a halált. Talán ez a vámpírok egyetlen igazi tragédiája, nem a magány, nem az öröklét és még csak nem is a szabadság, hanem az, hogy bár nem halhatunk meg, mégis állandóan szembe kell néznünk a halállal. A csillogó fénysugarak ölelésében azonban még ezt is könnyebb volt elfogadni, ez sem tűnt olyan elviselhetetlenül szörnyűnek. Bár, hogy önmagammal miként békélek majd meg, arra még nem tudtam a választ, és féltem, hogy talán sosem tudom meg. Vajon elvesztem-e majd végül mindazt, ami még megmaradt bennem emberi mivoltomból? Vajon végül szörnyeteggé válok? De hiszen Parázs sem szörnyeteg… Ennyire megváltoztam volna? Már nem tartom szörnyetegnek azt, aki gyilkol? De hiszen én sem teszek mást… Azonban azzal, hogy szörnyeteg vagyok, még nem tudtam 225

szembenézni. Akárhogy tagadtam, még akkor is emberi értékekkel mértem magam. Ahogy a vasútállomás komor, múlt századi épülete kibontakozott előttem, elűztem a gyötrő, zavaros kérdéseket. Akárhogy szerettem volna, nem láttam tisztán, talán azért, mert mást súgott az eszem és mást a szívem. Ezért nem volt értelme, hogy emésszem magam, sem azzal, ami vagyok, sem azzal, hogy a gondolataim megállás nélkül Parázsra kanyarodnak, hogy végül úgyis az ő sötét tekintete merül fel bennem, hogy végül csak őt látom magam előtt… Angyal gyors tempót diktált, nem volt egyszerű lépést tartani vele. Magasabb is volt nálam és nagyobbakat is lépett, így nekem már-már futnom kellett, hogy le ne maradjak. Nem tudtam, melyik vonatra váltott jegyet, de nem is törődtem vele, végül is igazán mindegy volt, hogy hova megyünk. El a városból – egyedül ez számított. Így kora reggel rengetegen voltak az állomáson. Az embereken látszott a fáradtság, az unottság, szürke, barna, fekete kabátjaikba burkolózva teljesen élettelennek és hidegnek tűntek. Nem nagyon szólaltak meg, a hangosbemondó érthetetlen, egyhangú duruzsolása indokolttá is tette, hiszen aligha érthették volna egymást. Csak egykét fiatal nevetgélt egy oszlopnál, kabátjaik színesek voltak, a hangjuk harsány és lázadással teli. Ahogy vidám, kacér arcukat figyeltem, megsajdult a szívem. Pár nappal ezelőtt még én is olyan voltam, mint ők, pár nappal ezelőtt még én is nevettem és nem kellett menekülnöm… Amíg a vonatra vártunk, a Nap derűs, éles fényét lassan elnyelték a fölénk kúszó tejfehér felhők. Az emberek így még sápadtabbnak, még szürkébbnek tűntek. Mikor a Nap arany korongja végleg eltűnt, egy kisbaba felsírt – az édesanyja akárhogy próbálkozott, nem tudta 226

megnyugtatni. Idegenek voltak tőlem ezek a hangok, idegenek voltak az emberek. Álltam közöttük, figyeltem őket, de mintha nem is lettem volna jelen, mintha csupán láthatatlan szemlélő lettem volna. A vonat fülsiketítő robogással futott be, emberek özönlöttek le róla, majd megindult a tolakodás. Ha Angyal nem ragadta volna meg a karom, talán többször is fellöktek volna. Emberként nem jártam túl gyakran vonattal, főleg nem ilyen korán, szokatlan volt számomra a tömeg, a zsivaj, a bosszús káromkodások özöne. Angyal segített fel a vonatra, helyet is ő talált nekünk. Ahogy behúzta a fülke ajtaját, fellélegeztem. Hirtelen mintha megszűntek volna a zajok, mintha felszabadultam volna. Sajgott a fejem, szédültem is kicsit, úgyhogy lerogytam a szakadozott, kopott kárpitozású ülésre. Angyal méltóságteljesen letelepedett velem szemben. A vonat nagyokat rándulva indult el. Tekintetem a városra tapadt, az elsuhanó, összeolvadó házakra. Ez volt az a hely, amit nem nevezhettem igazán az otthonomnak, míg éltem. Ez volt az a hely, ami csakis a halálom után vált a részemmé. Elfordítottam a fejem. Fájt nézni, hogy magam mögött hagyom a múltat, hogy gyakorlatilag menekülni kényszerülök, csupán mert üldözőbe vett egy lény, amiről igazából semmit nem tudok. „Hamarosan a nyomába fognak szegődni” – villant fel bennem egy kellemes, bársonyos hangon, amihez hirtelen nem találtam az arcot, de ahogy újra kitekintettem, elkaptam a temető falának egy kimagasló szegletét, és eszembe jutott a tegnap este látott idegen. – Mondd, Angyal, tegnap ki volt veled az a férfi? – kérdeztem. Mélyet sóhajtott, közben pedig folyamatosan az arcomat 227

fürkészte. – Nos, ha azt mondjuk, én a halottak őre vagyok, akkor ő az álmok őre. De mégsem olyan, mint én, azt hiszem, inkább hasonlít hozzád. – Hozzám? – ráncoltam össze a homlokom meglepődve. – Igen. Te az emberi életet uralod, ő pedig az emberek álmait, az emberi fantáziát. – Mit keresett most itt? – Én hívtam. Tudni akartam, hogy tényleg öreg vagy-e. – Erre ő mégis hogyan adhatott neked választ? – Ő másként érzékeli az embereket, a világot. Azt mondanám, ő is az éjszakához tartozik, de a sötétségnek is vannak árnyalatai. Az ő világa nem a mi világunk. Véletlenül találkoztam vele, igazából nem érzékelhetett volna, ő mégis látott engem. Felismerte bennem azt, aki vagyok, s bár mi és ők, mármint azok, akik az álmokat uralják – igen, többen is vannak –, nem érintkezünk egymással, ketten mégis tartjuk a kapcsolatot, hiszen az éjszaka ösvényei gyakran összefutnak. Az álmok világa olykor egybemosódik az ösvényjárókéval, az ember sose tudhatja. Az ő válaszától függött, hogy tényleg öreg vagy-e, de erről rajtam kívül senki sem tudhatott. – Miért, mégis mi más lehetnék még? – kérdeztem csodálkozva. – Ó, akár egy álom is lehetsz, egy ember szülötte – például. – Álom? – A hangomban nevetés bujkált, nem voltam benne biztos, hogy Angyal ezt nem csak viccnek szánta-e. – Akár, hiszen annyi minden létezik a világban. A holtak feltámadnak – mosolygott rám –, az álmok pedig akár életre is kelhetnek. Elgondolkodtam a szavain, meglepett, hogy annyira nem is 228

éreztem képtelenségnek őket. Végül is… én is élek, ráadásul egy még talán nálam is furcsább lénnyel ülök szemben. Kezdtem úgy érezni, hogy a világon bármi lehetséges, ki tudja, talán még tündérek és manók is rejtőznek valahol… – S mi volt a válasz, álom vagyok? – Nem, nem vagy, ha az lennél, tudna rólad, ők mindig tudnak arról, ha egy álom életre kel. Ha pedig nem vagy álom, nincs más lehetőség, tényleg öreg vámpír vagy. Most már egészen biztos, nincsenek kétségeim. Zavartan hajtottam le a fejem, el kellett szöknöm az Angyal hangjában megbújó tisztelet elől, ugyanis nem érdemeltem ki, hogy így beszéljen rólam. Úgy éreztem, azáltal, hogy én is öreg vámpír vagyok, mindenki elvár tőlem valamit, de talán még ők se tudják, hogy mit. Én pedig mégis menekülök… Bámultam ki a vonat koszfoltos ablakán, néztem a kopár, magasba nyújtózkodó fákat, a fagyos földön nyirkosan elterülő, dértől csillogó falevelek kopott, színekkel telt tengerét. Először nem értettem a pihék tétova szállingózását. Csak néztem, de alig fogtam fel, hogy havazik. Pislogás nélkül meredtem magam elé, és éreztem, hogy nem, nem tudok elmenni, nem menekülhetek el, bármennyire is könnyű lenne. Ha megyek, talán sosem tudom meg, hogy mi történt Parázzsal, sosem nézek szembe igazán önmagammal, az Inkvizítor pedig úgyis megtalál, bárhol is legyek. Talán kevésbé jelentek veszélyt másokra, ha önként megyek elé… A hó pedig csak zuhogott, fehér, káprázatos zuhogás, egyre nagyobb pelyhekben, egyre sűrűbben, mígnem a világ belemosódott a végtelen tisztaság és ártatlanság gyönyörű illúziójába. Felnéztem Angyalra, tekintete az enyémet kutatta. Tudtam, hogy 229

tudja. Lemondóan megingatta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Felállt, elhúzta a fülke ajtaját, s maga elé engedett. Mikor a következő állomáson a vonat nehézkesen újra nekilendült, mi már nem voltunk rajta. A peronon vártam, míg Angyal jegyet váltott egy visszafelé induló vonatra. A hó még alig lepte be a síneket, mikor mi már a visszafelé tartó vonaton ültünk. Csak bámultam a sűrű hófüggönyt, az elsuhanó, kopár erdőket, s közben arra gondoltam, hogy idén túl hamar érkezett meg a tél. Túl hamar és észrevétlen, mintha nem lenne több settenkedő tolvajnál, aki besurran a világba, majd elvesz mindent, ami még az őszből megmaradt. Nem marad fény, csak fehér ragyogás. Mintha mindent lehetne tiszta lappal kezdeni, mintha még majd csak ezután kezdenénk el írni saját életünk történetét. Az enyém az Inkvizítorral fog kezdődni… vagy véget érni – gondoltam bágyadtan. Elfordultam a koszos, foltos ablaktól, és elűzve a tegnap rám telepedő árnyait, inkább Angyalra néztem. – Az Inkvizítor miért nem léphetett be a temetőbe? – kérdeztem halkan, talán csak azért, hogy kérdezzek valamit, hogy megtörjem a hallgatást. A fehérszínű, oly ártatlannak tűnő hallgatást, hiszen a csend mélyén feszültség és félelem lapult… – Ez bonyolult – sóhajtotta Angyal. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy nincs kedve elmondani. – Van időnk, és talán megértem, egy próbát megérne… Nem válaszolt rögtön. A vonat zakatolt tovább, ringatva, mintha a kerekek monoton altatót dúdolnának. Már azt hittem, nem fogja elmondani, aztán mégis megszólalt, szinte csak suttogva, alig hallhatón – nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem a szavait. – Ahhoz, hogy megértsd a választ, előbb meg kell értened, hogy 230

ki is igazából az Inkvizítor. Az alakját legendák övezik, sok-sok legenda, bár hogy mikor és hol született, azt senki sem tudja pontosan. A legtöbb változat azonban megegyezik abban, hogy az Inkvizítor még a Föld árnyékba borulta előtt élt. Más világ volt az, mint amit te ismersz, vagy ismerhettél valaha. Abban a világban még léteztek hozzátok és a farkasokhoz hasonló lények, s mind viselhette a saját nevét. Lidércek, boszorkányok, tündérek, manók, koboldok… – Most csak viccelsz, igaz? – szakítottam félbe. – Marina, hát semmit nem tanultál eddig a világról? Mondd, tényleg kételkedsz még bármiben is? Tényleg úgy érzed, hogy van, ami ne lenne lehetséges? Az emberek szemében az ösvény nem létezik, ahogy nem létezel te sem. Ha eléjük állnál és világgá kürtölnéd, hogy mi vagy, egyszerűen őrültnek hinnének. Félnek tőletek. Könnyebb elhinni azt, hogy nem léteztek, mint szembenézni azzal, amit nem értenek. Hiszen a vámpírságot is megmagyarázták már az emberek tudósai. Biztosan hallottál róla: pellagra, porfíria – igen ritka betegségek, régen nem is ismerték őket, de a tudósok ma már azt mondják, erre vezethető vissza az egész vámpírmítosz. Könnyebb ezt vallani, mint elfogadni azt, amit nem értenek. Ez régen sem volt máshogy, az emberek nem tudták elfogadni, hogy rajtuk kívül más értelmes lények is élnek, megbélyegezték őket, hajtóvadászatot indítottak, üldöztek mindenkit, aki csak egy kicsit is más volt, mint az átlag. Persze erről a történelemkönyvek nem beszélnek, az emberiség mindezt túl mélyre temette. Ebbe a korba, ebbe a ma már letagadott, nem is létező korba születhetett az Inkvizítor. Úgy tartják, nemesi sarj volt, előkelők, elöljárók gyermeke. Kiváltságosként nőtt fel, hatalma volt mások felett – már gyerekként is. Egyes legendák úgy tartják, egy kis boszorkány űzött 231

belőle gúnyt, egy gyermek, aki nem is volt tisztában a képességeivel. Más legendák szerint elvesztette édesanyját, mikor hosszú utazásról hazatérve lidércek támadták meg őt és a szolgálóit. Megint mások azt mondják, édesapja üldözte a megbélyegzetteket, s ő ezt kapta családi örökségül, a vérében hordta az idegenkedést mindentől, ami más, mint az ember. Hogy mi az igazság, arra ma már talán csak ő maga felelhetne. Ami biztos, vagy legalábbis annak tartják, hogy még ifjú volt, mikor birtokaikon már ő maga vezette a kivégzéseket, mindenkit elítélt és megöletett, akiben csak egy picit is felmerült a különlegesség. – Ezt hogy érted? Mit tettek azok, akiket kivégeztetett? – kérdeztem előre viszolyogva a választól. – Sokszor semmit – felelte komoran. – Ha valakinek hegyesebb volt a füle, hát rásütötte, hogy tündérvér folyik az ereiben. Ha valakinek olyan szeme volt, mint a tiéd, hát azt mondta, sellők leszármazottja. Megölette az átlagtól eltérő termetűeket is: ha kisebb, hát törpevér, ha nagyobb, óriásvér. Mindenre volt magyarázat. Nem kellett semmit tenni ahhoz, hogy ítélkezzen. Megszállottá vált, saját hitében elvakult és könyörtelen lett. Megmentőnek hitte magát, aki azért született, hogy megtisztítsa a Földet a söpredéktől, azoktól, akik nem emberek. Senki se tudja, meddig élt, de a legtöbben abban egyetértenek, hogy az emberek végül fellázadtak ellene és egyszerűen megölték. Hogy aztán miként ragadt itt? Csak feltételezéseket oszthatok meg veled. Egyesek szerint visszajáró kísértet lett belőle, majd megtörtént az, amire még nem volt példa: oly sok életet tett a magáévá, hogy végül a gonoszságból testet szőtt magának. Mások azt mondják, ő maga ragadt itt, nem az emléke, a visszhangja, ahogy a kísérteteknél, hanem ténylegesen a lelke – túl 232

sok volt benne a gonoszság, ezért a lelke elkorcsosult és démonná vált. Én ezek egyikét sem hiszem. Az elsőre sosem volt példa, egy visszajáró kísértet sosem ölt újra testet. A második lehetséges lenne ugyan, de mégsem hiszem, hogy az Inkvizítor pusztán egy démon lenne. Szerintem az emléke az, ami nem távozhat szabadon. – Akkor az Inkvizítor csak egy emlék? – kérdeztem hitetlenkedve. Felrémlett bennem izzó, vörös tekintete, mindaz, ami a lényéből felém áradt, s nem tudtam elfogadni ezt a magyarázatot. Nem lehet csak egy emlék, több annál… – Igen, Marina, több. Valami más. Nem azt mondtam, hogy most emlék, csak azt, hogy ezért maradt itt. Nem engedte el önmagát, nem tudta elengedni, túl erősen ragaszkodott a hitéhez, a gyűlöletéhez, s ezek az érzések újrateremtették őt. Meg kellett volna halnia, de kijátszotta a halált – nyilván öntudatlanul. Oly erősen hitt abban, hogy ő lesz, aki megszabadítja az emberiséget mindattól, ami véleménye szerint nem létezhet a Földön, hogy képes volt itt maradni, nem tudott az elmúlásba hullni. Azokban az időkben nem lehetett több egyfajta lélektöredéknél, önmaga másánál. De hamar sikerült elsajátítania, hogy miként fordíthatja előnyére ezt az újfajta létet. Először csak emberekbe költözött – így folytatta rémtetteit. Aztán eldobta a használt porhüvelyt, de az életet magával vitte belőle. Az inkvizíció remek lehetőségeket adott számára, mindig ott bukkant fel, ahol éppen a legerőteljesebb volt az eretnekek üldözése – legalábbis a legtöbben így tartják, s persze a ráragasztott név is innen ered. Akkor már nem csak az embereket pusztította, hiszen többet látott a világból, mint életében, addigra megtanulta felismerni például a vámpírokat. Így vált ismertté az éjszaka világában is. Senki sem tudja, hogy mi történt aztán. Eltűnt, mára csak legenda maradt 233

belőle. Egészen tegnapig… – De a temető… – Igen, igazad van, ezt még nem magyaráztam meg – bólintott megfontoltan. – A temető nappal az élőké, éjjel azonban a holtaké. Ő viszont létével kicsúfolja a halált, ezért hát a temető, a holtak nem engedik maguk közé. – Akkor nappal beléphetne? – Nappal ő nem létezik. Ha csak nem más testét használja, de tegnap önmagaként jött. A fény az ő lelkét ugyanúgy nem fogadja be, ahogyan a halottak sem. Az Inkvizítor léte egyaránt megcsúfolása a halálnak és az életnek. A sötétség az egyetlen, ami megtűri őt, a sötétség nem tesz különbséget, bárkit befogad. Mindezért volt fontos tegnap, hogy pont abban a pillanatban hagyjuk el a temetőt, ahogyan emberré változol, hiszen akkor már jelen van a fény, akkor már nem érhetett el. – Miért kellett menekülnünk? Miért nem akartad, hogy visszajöjjünk? – szegeztem neki rögtön a következő kérdésem, talán csak azért, hogy ne idézzem fel magamban újra a sötétség mélyén lapuló izzást, az Inkvizítor tekintetét, az érzést, ami akkor kerített a hatalmába. Nem akartam arra gondolni, hogy ki szegődött a nyomomba, nem akartam megismételni magamban Angyal szavait, mert féltem, hogy nem érthetem meg és nem foghatom fel mindazt, ami igazából az Inkvizítor. Sose értettem, hogy bizonyos emberek miért ártanak másoknak, de amit ő tett – mind életében, mind halálában – az már több volt, mint amit én el bírtam viselni. – Mert bármit teszel, meg fog találni, s nem tudom, lesz-e elég erőd, hogy legyőzd őt – mondta halkan, színtelenül, talán csak így tudta leplezni az érzelmeit – ha ugyan voltak. 234

– Miért akar engem? Mert öreg vagyok? – Nem hiszem, szerintem őt más vonzza. Csak azt teszi, amit életében is. Azt, amiért meghalt. Űzi a sötétséget. Csak azt nem veszi észre, hogy minél inkább meg akarja semmisíteni, annál inkább olyan lesz, mint a sötétség. Talán végül szétfoszlik majd, talán az éjszakában egyszer még megváltást nyerhet. Megváltást attól, amit egész életében és halálában hajszolt. – De ha csak ezért akar engem, akkor más vámpírokra miért nem vadászik? – Nem tudom, csak azt, hogy te erre születtél. Az éjszakára. Benned mindig is megvolt az, amit az ösvényjárók nagy része csak örökölt, Parázs is. Őt megharapták, te viszont… feltámadtál. Talán ezért akar. Te más vagy. Annak idején más öregeket is űzött, sokan ezért kényszerültek arra, hogy továbbadják az életüket. Újra kibámultam az ablakon, már hazaérkeztünk; a sínek gyártelepek és magas irodaépületek között futottak – percek kérdése volt csupán, hogy a vonat befusson az állomásra. Éreztem, hogy a hideg beszivárog a rosszul záródó ablak résein, de igazából örültem neki – a tiszta, hóillatú levegő józanító hatással volt rám. Túl sok minden kavargott bennem, túl sok érzés, gondolat, mégis, egy dologban biztos voltam: tartottam és féltem az Inkvizítortól, s elképzelni sem tudtam, hogy ily mértékű gonoszsággal és gyűlölettel miként szállhatnék én szembe…

235

15. fejezet: Csillag Az állomásról kilépve úgy éreztem, mintha egy mesébe csöppentem volna. Olyan varázslatosnak, kápráztatónak tetszett a máskor messzire elterülő, koszos, szürke város. A hó csillogva lepte be a házakat, az utcákat, a parkok levelet vesztett fáit. A tiszta, nagy pelyhek egyre sűrűbben hulltak, kacéran megültek a kabátok ráncaiban, a cipők orrán, a sapkák tetején vagy a vacogó hajszálakon. Ahogy Angyal oldalán belevesztem a forgalomba, kicsit úgy éreztem, már nem is a valóságban járok. Az emberek tekintete ragyogóbb lett, a város lüktetése halkabb, elveszőbb. Az autók nem zúgtak olyan erősen, a hangjuk tompa morajjá szelídült, a hullámok fodrainak partra vetődött sustorgását idézte. Az aláomló puha pelyhek elmosták az éles határokat, kísértetiesen könnyűvé tettek mindent, mintha bárki kedvére formázhatná a világot. Minden lehetőség megcsillant a hópihék kavargó forgatagában. „Mindig ezernyi lehetőségünk van, hogy melyiket választjuk, az csakis rajtunk múlik, Marina” – mondta egyszer Wolf kisasszony. Olyan tisztán hallottam a hangját, mintha mellettem állna, s most mondaná ezeket a szavakat. Ahogy Angyal mellett az utcákat róttam, felidéződött bennem a múlt, a képek a hó tiszta vásznára festették magukat, én pedig nem tehettem mást, elmerültem bennük. A hó akkor is frissen ropogott a talpunk alatt, akkor is így esett, bár az iskolaépület és a park még inkább azt az érzetet keltette, mintha egy mesében járnék. Az volt az utolsó évem az internátusban, s nem mentem haza karácsonyra. Akkor tettem ezt meg először, előtte soha, sokáig még csak meg se fordult a fejemben. A szüleim 236

számára a karácsony nem volt több egy hatalmas partinál, ahová azokat hívják, akiktől akarnak valamit. Nem szerettem volna ebben részt venni. Hogy a kollégiumban maradhassak, külön engedély kellett, s persze tanári felügyelet – az ünnepet kevesen töltötték az iskolában. Akkor is fáztam, ahogy az ösvényt róttam a fölém magasodó, hólepte fák között – egyedül. A hó olyan sűrűn omlott alá, mintha egy hatalmas, fehér fátyol terülne a világra, eltakarta előlem a komor, ódon épületeket. Akkor fogott el életemben először az érzés, hogy mindig, mindent újra lehet kezdeni. Talán a tisztaság tette, talán az ártatlanság, amit a fehér sugallt. – Gyönyörű, nem igaz? Nem vettem észre, hogy Wolf kisasszony mikor ért mellém, de egy pillanatra se lepődtem meg, igazából rá se néztem, csak ballagtam tovább, ő pedig jött mellettem. – Igen, az – mondtam halkan, mintha attól félnék, hogy ha hangosan szólok, a varázslat szétfoszlik. – Ilyenkor minden annyira más, nem? – De. – Wolf kisasszony alig pár másodpercig hallgatott csak. – Jól vagy, Marina? Nem feleltem rögtön, nehezen jöttek a szavak. – Megvagyok, köszönöm. Csak… kicsit furcsa. Most mondtam először igazán ellent, eddig csak játék volt minden, hatalmi harc, lázadás, de ez már komoly. Választottam, s ezzel kiestem abból a világból, amiben eddig éltem, semmi sem lehet többé ugyanaz. – Biztos vagyok benne, hogy a szüleid megbocsátanának. – Persze – mosolyodtam el keserűen –, a tékozló lány visszatér. De nem, én már nem akarom. Az ő világuk már régóta nem az 237

enyém, ideje volt már, hogy ezt ők is észrevegyék. – Ettől még a lányuk vagy és ugyanúgy szeretnek. – Igen, tudom. Sokáig hallgattunk, mentünk egymás mellett, mintha a fehér ragyogáson kívül más nem is létezne. Átölelt minket a béke, a nyugalom, s megfoghatatlanul, mégis biztosan az érzés, hogy otthon vagyunk. Otthon ebben a kábult, álmos ártatlanságban, mintha csupán most jönnénk a világra. Wolf kisasszony a karomra tette a kezét, és szelíden megállított. – A jövőd most már a tiéd, nem szólhat bele senki. Tudom, hogy fáj a döntés, amit meghoztál, de megtetted és ez a lényeg. Büszke vagyok rád. – Köszönöm – suttogtam, mert a torkom összeszorult. Úgy nézett rám, mintha most indulnék, mintha többé nem állhatna mellettem, ahogy azt addig tette, attól a naptól kezdve, hogy körbevezetett az iskolában. Úgy nézett rám, mint aki tudja, most kell elengedni engem, hogy felfedezhessem önmagam. Megtisztelt azzal, hogy elenged, megtisztelt, mert hitt bennem és a jövőmben is. Aztán a jövőm szertefoszlott, mikor meghaltam – gondoltam keserűen, kiszakadva az emlék keserédes fogságából. A múlt széthullott, eltört a hópelyhek csillogásában, én pedig újra ott lépkedtem Angyal mellett. Nem voltam több egy embertestbe zárt vámpírnál. Mégis, most először éreztem, hogy végre újra tudom, mit akarok és merre tartok. Annyi idő áll előttem, azt tehetek, amihez csak kedvem van. Tanulhatok, bármit, megismerhetem és felfedezhetem a világot – csodák várnak rám. Bármit megtehetek. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy az Inkvizítor ebben megakadályozzon, szembeszállok vele, nem hagyom magam. A jövő 238

újra a fülembe súgta magát, több lehetőséget mutatva, mint életemben bármikor. – Felébredtél végre, most már érzed a lehetőségeket – suttogta Angyal. – Igen, azt hiszem – mosolyogtam rá, majd nevetve megingattam a fejem. – Hova megyünk? – Ha már visszatértünk, illene megtudnunk, hogy mi történt. Parázs talán választ adhat. Nagyot dobbant a szívem, kicsit talán el is pirultam, ezért gyorsan lehajtottam a fejem. Csak remélni tudtam, hogy nem történt semmi baj, közben pedig nagyon féltem, hogy minden remény önáltatás. – Ugye tudod, hogy előre aggódnod felesleges? – pillantott rám fürkészőn Angyal. Nem feleltem. A rossz előérzet nem múlt. A tömeget elhagyva egy keskenyebb utcába fordultunk, majd Angyal felemelt egy csatornafedőt, s lovagiasan maga elé engedett. Mélyet sóhajtva ereszkedtem le a gőzölgő lyukba, szerencsére nappal semmit sem éreztem olyan erősen, nem jutottak el hozzám annyira élesen szagok, bár azért így sem volt kellemes. Lent bevártam Angyalt (hallottam, hogy a csatornafedőt a helyére húzza), majd az ő vezetésével indultunk el a kanyargó, szűk járatokban. A sötétség ezúttal áthatolhatatlanul vett körbe, megtelt a hó tompa puhaságával, még a fény is elveszőn szűrődött le. A város lükető dübörgése lent kísértetiesnek hatott, hiszen a nyirkos falak döngve verték vissza a hangokat. A szívem gyorsabban dobogott, mint azt egészségesnek tartottam, s bár tudtam, nincs mitől tartanom idelent, az emberi beidegződés mégis félelmet csempészett a lélegzetvételeimbe. Angyalt csak 239

homályosan láttam magam előtt, mintha köd ülne rajtunk, mégis előrenyúltam, és megfogtam a kezét. Nem tiltakozott, talán tudta, hogy így biztonságban érzem magam. A lépteink tompán dobbantak, visszhangjukat a nedves kövekbe tapostuk. Végtelen léptek után Angyal végre szelíden maga elé húzott, és betessékelt egy mellékfolyosóra, melyet alig lehetett észrevenni az átható sötétségben. Csak pár métert mentünk, amikor megállított, belökött mellettünk egy ajtót – nyikorgás mart a levegőbe, a szívem pedig meglódult. Lépcsősor vezetett a mélybe, már csak ennyi választott el Parázs otthonától. Az izgatottságtól és a türelmetlenségtől nem tudtam megszólalni, szerencsére Angyal mellett nem is volt rá szükség. Bár nem szaladtam, de igyekeztem gyorsan lépkedni. Ha nem féltem volna, hogy leesek, nem törődve semmivel, tényleg futásnak eredtem volna. De a lépcsők szegélye éles volt és töredezett, felszínüket apró kődarabok borították, újra és újra lassításra kényszerítve engem. Óráknak tűnt, míg végre leértünk. Hevesen dobogó szívvel löktem be az ajtót és léptem be a már barátként ismert szobába. Kapkodva néztem körbe – Parázst sehol sem láttam. Az egyik fotelben Azúr ült, jöttünkre felpattant. – Marina, miért… – Hol van Parázs? – vágtam a szavába. – Nem tudjuk, eltűnt – hajtotta le a fejét, mintha bánná, hogy rossz hírt kell közölnie. – Az éjszakát várjuk. A lábamból kiszaladt az erő, épp csak eltámolyogtam a fotelig, aztán tehetetlenül belerogytam. – Marina, hát elfeledted, mit tanítottam neked? – csendült egy jól ismert hang, de nem akartam hinni a fülemnek. – Sose engedj a 240

bánatnak, soha. Mindig van remény. Döbbenten fordultam hátra, Wolf kisasszony bátorítón mosolygott rám. – Wolf kisasszony? – kérdeztem elhalón, közben pedig hitetlenkedve néztem rá. Az agyam egyszerűen nem tudta befogadni a tényt, hogy látom, hogy itt van. Mintha káprázott volna a szemem, mintha a Napba nézve most nem látnék mást, csak színes foltokat, elmém zavaros játékát. – Már megegyeztük egyszer, hogy barátként fogsz szólítani, nem, Marina? – A mosoly töretlenül ragyogott az arcán. – Tudod, az éjszakában Csillagnak hívnak. Hallottam, mit mond, de nem igazán fogtam fel. – Csillag – ismételtem tehetetlenül, s csak néztem rá bénultan. Kecsesen, ahogy csak ő tud járni, egyfajta könnyedséggel, mint a macskák, mikor tilosban ólálkodnak, közelebb lépkedett, és leült velem szemben. – Hallottál már az árnyakról, igaz? Némán bólintottam. – Közéjük tartozom – mondta szelíden. Mindig így tett. Ha valaki nem volt hajlandó megszólalni, hát mesélt ő, így bírva beszédre a másikat is. – Tudod, kik azok az árnyak? – Némán nemet intettem a fejemmel. – Messzire nyúlik vissza az ő történetük, abba a korba, amit az emberek kitöröltek az emlékezetükből, amit nem őriznek már csak a mesék, a mítoszok, a legendák. Senki sem hiszi, hogy mindaz egyszer tényleg valóság volt. Hogy valaha tényleg éltek itt más, különleges lények is, nem csak azok, amiket ma ismernek és számon tartanak. – Ezt… hogy érted? Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem kissé 241

álomittas hangon. Félig még mindig legyűrt az, hogy Parázs eltűnt, félig azonban már benne éltem Wolf kisasszony meséjében. Ez volt az ő legigazibb varázsa: az ember nem tehette meg, hogy ne figyeljen rá. Mintha a hangjában különleges bűverő lakozna, mely magához láncolja a hallgató minden figyelmét. – Tündérek, koboldok, kentaurok, manók, óriások, törpék és még ezernyi lény, akiket már nem őriznek szavakkal a mai nyelvek – felelte, én pedig bólintottam. Angyal is erről a rejtélyes korról beszélt, mikor elmesélte, hogy mikor született az Inkvizítor. – Látom, érted – mosolyodott el Wolf kisasszony. – Ennek örülök, nehéz lenne meggyőzni, ha nem akarnád elhinni, hogy ez valaha létezhetett, hiszen nincsenek bizonyítékok, nincs semmi, ami alátámaszthatná mindazt, amit mondok. – Ha csak nem a saját létezésem – szúrtam közbe. – Igen – szaladt szélesebbre a mosolya. – Ha minderről már hallottál – lapos oldalpillantást vetett Angyalra, feltételezve, hogy ő beszélt nekem a múltról –, akkor nyilván azt is tudod, hogy az emberek sosem akarták és tudták igazán elfogadni azokat a lényeket, akik mások voltak, mint ők. Gyakorta dúltak háborúk, az ellentét éles feszültsége mindig a levegőben izzott. Végül az emberek összefogtak és kíméletlen hajtóvadászatot indítottak. Romboltak és pusztítottak, az akkori civilizációkat lángok perzselték sivárrá, nem maradt más, csak hamu és füst, a romok közt pedig a túlélők gyászos sikolya. Ha Wolf kisasszony mesélt, a fantáziám mindig magával ragadott. A történet most is életre kelt, a képek törtető rohama előtt meghunyászkodva hunytam le a szemem. Vad, harsogó, vérben fuldokló csatamezőket láttam magam előtt. Szívtelen és valójában indokolatlan dühtől eltorzult arcokat, 242

kegyetlenségben fürdőző tekinteteket. Lángolt a Föld minden szeglete, de a háború nem csak az emberek és az ellenségnek bélyegzett különleges lények között zajlott, hanem az emberek lelkében is. Érzések és vágyak ütköztek meg egymással, lelkek perzselődtek örök kínban. A napsugaraknak pernyén és hamun kellett áthatolni, ha el akarták érni a Föld szívét, mely már csak néha-néha dobbant meg tétován, mintha csak azt kérdezné elvesző lüktetésében, hogy van-e értelme még dobognia. A csillagok a magasban könnyeket ontottak, de a szelíd álmot hozó cseppek nem olthatták és nem is csendesíthették a háborúk kíméletlen zaját. Elburjánzott vértengerré változott a világ, elkorcsosult lélektöredékek veszetten kavargó forgatagává. Nem volt megváltás. – Azonban az árnyak, akiket az emberek olyan vadul és kíméletlenül üldöztek, segíteni akartak, ezért választották a száműzetést. A Föld színéről egyszerre tűnt el minden tündér, kobold, sárkány, griff vagy akár kentaur. Már csak a mitológia őrzi az emléküket, pedig valaha tényleg itt éltek, közöttünk. Most azonban pontosan olyanok, mint az emberek, talán csak a szemük csillanása más. – Akkor az árnyak valójában emberek? – kérdeztem halkan, és ránéztem. – Igen. Olyan emberek, akiknek a vérében meg-megcsillan a csoda, a mese. Emberek, akiknek az ősei azt választották, hogy önmaguk mélyébe vetik igazi lényüket, és emberi jelmezt öltenek magukra, hogy sose törhessen felszínre a múlt. Ezért vonz titeket olyannyira a vérünk, hiszen más, mint az embereké, több benne a titok, a rejtély. Minden árnyban ott lapul valamennyi az ősökből, 243

hiszen a szívünk mélyén nem lehetünk emberek, legalábbis nem igazán. A világ azt látja, amit látni akar, de az árnyak felismerik egymás igazi énjét. Bármelyik árny gondolkodás nélkül megmondja, hogy az én ereimben tündérvér folyik. Mégsem vagyok tündér, csak a szívem mélyén, ezért vagyok én emberként önmagam árnyéka. Mindannyian azok vagyunk. Önmagunk árnyékai. – De miért tették ezt az ősök? Miért nem szálltak harcba? – támadt fel bennem a lázadó énem. – Megpróbálták azt is, de az emberi gyűlölettel és elvakultsággal nem lehet szembeszállni. Bár minden ősnek volt különleges képessége, de ez nem volt elég, nem lehetett elég, hiszen ők nem akarták bántani az embereket, csupán békében szerettek volna élni. Ezért választották a száműzetést, így borult árnyékba a Föld. De persze ezzel nem adták fel mindenestül önmagukat, nem lettek emberek, ahogy én sem vagyok az. Azok a képességek, melyekkel bírtak, megmaradtak. A tündérek például kiváló mesélők hírében állnak, a szavaik megdelejeznek, megbabonáznak, ez régen sem volt másként, és most sincs – talán észrevetted már, hogy ha mesélek, képek kelnek életre benned. Ez egyrészt a fantáziád, másrészt az a bűbáj, ami az ereimben folyik. Rengeteg tündérszármazású árnyból lett író, költő. De nem csak ennyi, Marina, nem csak ennyi az, amit az ősök emberi alakjukba is magukkal hoztak. Mi mindannyian máshogyan látjuk a világot, mondjuk úgy, mélyebben. Előttünk nem maradhat rejtve az, amit az emberek nem vesznek vagy nem akarnak észrevenni. Számunkra a világ a csodák otthona. Mi látjuk azt, amit te, vámpírként most kezdesz felfedezni. Lehajtottam a fejem. Nem tudtam, miért támad bennem az érzés, de Wolf kisasszony előtt szégyelltem, hogy mivé váltam. 244

– Marina – szólított szelíden. – Előttem nincs mit szégyellned. Te is az éjszakához tartozol, én is. Az ősök az éjszakában születtek újra, a sötétségből szőttek maguknak emberi testet, így hát mi is közétek tartozunk, mi is ösvényjárók vagyunk. Csatlakoztunk azokhoz a lényekhez, akik emberből születtek, a farkasokhoz, a vámpírokhoz, csatlakoztunk hozzájuk az éjszakában, hiszen ők nem térhettek vissza a fénybe, nem ölthettek emberi jelmezt, mert igazából emberek voltak. Nem csak a farkasok, a vámpírok, vannak még mások is, s mi mindannyian az ösvényt járjuk. Ismerem a törvényeket, a szabályokat. Ismerem az éjszaka gyermekeit, ismerem őket már régről. De veled ellentétben tudom azt is, hogy kik voltak régesrégen a vámpírok, hogy kik voltak az öregek. Nincs mit szégyellned. – Miért, kik voltak ők? – kérdeztem bágyadtan, nem remélve, hogy a válasz engem majd megnyugtat. – Vámpír csakis abból születhetett, akiben az élet oly erős volt, hogy még a halál sem győzhette le. A vámpírok az élet, nem pedig a halál hírnökei. Hiszen véletlen lenne, hogy a véretek gyógyír? Hogy azt adtok az embereknek, amit csak akartok? Ezernyi lehetőség áll előtted, s minddel jobbá teheted a világot. – De miért csak az emberek vére által létezhetek? – Már-már kétségbeesetten néztem rá, reméltem, hogy azt mondja, valójában nincs is szükségem a vérre, hogy minden tévedés, amit eddig mondtak nekem, amit eddig éreztem, de ő csak megingatta a fejét. – Halott vagy, ez kell ahhoz, hogy élj. De te is tudod, hogy nem kötelező ölnöd, nehéz megállni, de nem lehetetlen, ha más nem, hát segítséggel. – Miért olyan nehéz megállni? – kérdeztem elkeseredetten, magamba zuhanva. Ha Wolf kisasszony is ezt állítja, akkor nincs 245

menekvés. – Az embernek is nehéz megállni, sőt, talán lehetetlen, hogy ne igyon, ne egyen, csak keveset, épp annyit, amennyi elég. Nekik is az életük múlik ezen, nektek is, talán csak annyi a különbség, hogy ők nem vágyják sem az ételt, sem az italt úgy, mint ti a vért. Azt nem teheted meg, hogy ne igyál az emberekből, legfeljebb azt, hogy az életüket megkíméled. Ez sosem lesz könnyű, nem lehet az, mert a vágy és az éhség elsöpör minden mást, de… meg lehet tenni – vonta meg a vállát, ezzel jelezve, hogy többet nem tud mondani. Dühösen megingattam a fejem, aztán felpattantam. Csak járkáltam fel és alá, próbáltam megérteni, felfogni mindazt, amit hallottam, de a gondolatok túl sebesen kavarogtak bennem. Bár most nem éreztem éhséget, sőt, enyhe undor fogott el, ha a vérre gondoltam, mégis tudtam, hogy az éj leszálltával ugyanúgy felébred majd bennem a vágy. Hogy lehetne ellenállni? Hol találnék magamban annyi erőt? Megingattam a fejem, és Wolf kisasszonyra néztem. Átható zöld tekintete óvatosan figyelt, mintha azt várná, kirobban-e belőlem mindaz, ami emészt. Néztem őt, s akkor megéreztem azt, amit emberként is éreztem, csak sosem találtam rá magyarázatot, sosem tudtam nevén nevezni. Megéreztem, hogy ő más, hogy nem ember. Tündér. Furcsa volt még csak magamban is kimondani, annyira hihetetlen, felfoghatatlan. A világom, amit még csak most fedeztem fel, újra összeomlott, és újra épülni kezdett, megtelve egy új színnel, melyet eddig nem láthattam. Sem vámpírként, sem emberként. – Az emberek láthatnak titeket igazi valótokban? Ismerhetik azt a világot, amit mi, az ösvényjárók látunk? – kérdeztem hirtelen. – Ha igazán átadják magukat az ismeretlennek, ha készek 246

elfogadni azt, ami megrengeti a jól felépített, biztonságos világukat. Kevesen teszik ezt, a legtöbb embert a saját, fel nem fedezett félelme tartja vissza attól, hogy meglássa a világot a maga teljességében. Akkor míg éltem, én magam is vak voltam arra, ami a szemem előtt hevert, vak voltam a világ igazi kincseire. Tényleg meg kell halni ahhoz, hogy igazán élhessünk? Vajon hány halál árnyalja az életünket? Vajon a csodák, az igazi csodák tényleg köztünk élnek, bennünk, velünk? Miért nem vettem észre semmit ebből emberként? – Csillag – suttogtam, először ejtve ki Wolf kisasszony igazi nevét, legalábbis én így gondoltam rá. Elmosolyodott, elém lépett, és úgy ölelt magához, mint ahogyan a napsugarak ölelik át a Földet. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor kibontakoztunk az ölelésből. Ahogy egymásra néztünk, éreztem, hogy falak omlottak le közöttünk, hogy már nem egy tanár és nem egy diák áll egymással szemben, hanem két ösvényjáró, az éjszaka gyermekei, testvérek a magányban és a kirekesztettségben. – Azt hittem, a temetés után nem maradsz a városban. – Éreztem a jelenléted. Azt hittem, tévedek, de nem akartam kockáztatni, ezért hát maradtam és figyeltem. Már régen tudtam, hogy életben vagy, de addig kockázatos lett volna megkeresnem téged, míg végleg át nem alakultál vámpírrá. Az árnyak vére túl nagy csábítást jelent számotokra. Amikor azonban megtudtam, hogy az Inkvizítor a városba érkezett, már nem tétovázhattam. Tudtam Azúrról és Parázsról is, ahogy arról is, hogy a temetőbe fognak vinni, ezért hát odaindultam. A többit azt hiszem, tudod. – Nem egészen – ingattam meg a fejem. – Mi történt a temetőnél? – Megmutathatom – mondta Csillag, kérdőn rám pillantva. Tétován bólintottam, mire ő megfogta a kezem. 247

– Ne ijedj meg – mondta halkan. A szemhéjam akaratom ellenére lecsukódott, és sötétség borult rám, de csak pár törékeny pillanatig, mert aztán jöttek a képek, a tegnapi éjszaka képei. Úgy peregtek előttem, mintha régi filmet néznék, minden áttetszőnek, kísértetiesnek hatott. A temető fala komoran rajzolódott az éjbe, a kopár, rideg faágak úgy nyújtózkodtak felé, mintha az elmúlás földjén visszanyerhetnék faleveleiket. A temető előtt húzódó úttest üres volt és elhagyatott, a padkák szélén pocsolyák meredtek a világra üveges, dermedt szemmel, a szél faleveleket görgetett maga előtt, nem hagyva, hogy lassítsanak, hogy megálljanak. – Fuss, Marina! – harsant ekkor élesen. A temető előtt Parázst láttam, szemben az Inkvizítorral, így, közelebbről még félelmetesebb volt, mint múlt éjjel, a temető biztonságot nyújtó kapuja mögül. – Miért akarod őt? Miért pont őt? – kérdezte Parázs. Nyugodtan állt, rezzenéstelenül. – Nem tartozik rád, Szikla gyermeke, ne avatkozz hát közbe – szólalt meg az Inkvizítor. A hangja keményen csengett, keményen, mint a kövek konok hallgatása. A szavak közt hideg bújt meg, olyan hideg, melyben elhalnak az érzések. – Kérlek, engedd el őt. – Nem tehetem – susogta az Inkvizítor, hidegen, mintha csak csillagos téli éjszakán süvítene a szél. Egy pillanatra úgy éreztem, nincs is igazi hangja, úgy éreztem, mintha a szél sziszegne, nem pedig ő. Parázs behunyta a szemét, kezében kavargó füstből születve megvillant egy hosszú penge. Ahogy előre vetette magát, a kép 248

megtelt füstszerű árnyakkal, kiáltásokkal és vad forgataggal, melyben nem lehetett eligazodni. Aztán a hajnal első tétova sugara szétrebbentette az árnyakat, elfoszlottak az éj menekülő sötétjébe. A temető kapuja előtt csak Azúr és Csillag állt… A tekintetem előtt sötétségbe bukott a kép. Megtántorodtam, ahogy kinyitottam a szemem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom. – Ezt… hogy… – dadogtam. – Különleges adottság – felelete Csillag, megérezve, hogy mit szeretnék tudni. – Minden árnynak adatik valami, ez is olyan, mint a mesélés, ezt is a tündérvér teszi az ereimben. – Hogy került Parázs kezébe a kard? Sose láttam még nála… – A sötétségből teremtette – erre csak a vámpírok képesek – magyarázta Wolf kisasszony, pont úgy, mintha még mindig az iskolában lennénk, s épp azt vitatnánk meg, hogy az egyik költő milyen leveleket váltott a másik költővel. – Ha elég sokat éltél az éjszakában, te is teremthetsz majd a sötétségből az akaratoddal. Nagy összpontosítás és rengeteg energia szükséges hozzá, kevesen tudják megtenni, ezért hát nem is vált elterjedté a vámpíroknak ez a képessége, pedig szerintem az egyik legvarázslatosabb. Ha a szükség úgy kívánja, a sötétség megvédi a gyermekeit – mosolyodott el. Megdöbbentett ez a képesség, olyan lehetőségeket vetett fel bennem, hogy egészen beleszédültem. Megingattam a fejem, hátha így elűzhetem a gondolataim, s visszaidéztem magam elé az iménti képeket. – Mi volt az a sok… füstszerű kavargás? – motyogtam zavartan, de érdeklődéssel. Kicsit még mindig a képek hatása alatt álltam, nehezen tudtam kitörni az emlékből, mely furcsa elmosódottsága 249

ellenére is valóságosabbnak tűnt, mint most Parázs otthona. – Az árnyak, akiket én hívtam. Mindannyian messziről érkeztek, és természetesen az árnyalakjukban – ez volt a kavargás. Ha lett volna időd megfigyelni, láthattad volna, hogy mindegyik más, még a formájukat is kivehetted volna. Az árnyalak hozzánk tartozik, bennünk van, így őrizzük az igazi külsőnket, de ez mégsem valóságos, vagy ahogy te mondtad, csupán füstszerű kavargás – mosolyodott el. – Az éjszakában, ha úgy akarjuk, kitörhetünk az emberi jelmezből, nappal azonban hozzá vagyunk kötve. – Miért foszlottak szét, mikor világos lett? – Nem voltak itt ténylegesen, a testük, az emberi testük ott volt, ahol élnek, az árnyalakjukban érkeztek ide, de az a fényben nem létezhet. Ezért hát szétfoszlottak. Elgondolkodva bólintottam, majd felidéztem magamban az utolsó képet, amit Csillag megosztott velem. – Az Inkvizítor tehát eltűnt – jelentettem ki. Csillag komoran bólintott, az én arcomra azonban sötét mosoly kúszott. – Ideje mennem. – Hová? – kérdezte Azúr, felkapva a fejét. Csillag szeme büszkén ragyogott rám, elfeledett erővel töltött meg. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, bármit elérhetek, amit csak akarok. – Meg kell keresnem az Inkvizítort – feleltem határozottan, remélve, hogy a hangomból Azúr megérzi, nem tántoríthat el. – Arra nem lesz szükség, egyszerűbb bevárnod itt. Meg fog találni. A szívem ki akart szakadni a helyéről, a gerincemen borzongás futott végig. Megpördültem. Bár Parázs nem mosolygott, a szeme 250

mégis tele volt melegséggel. Engem nézett, csak engem. – Jól vagy? – kérdezte. Hogy csak én hallottam, vagy tényleg aggodalom volt a hangjában, azt nem tudtam megállapítani, sem akkor, sem később. – Jól, és te? – Én is. Néztük egymást. Néztük a másikat, a másik szemében tükröződő önmagunkat. Talán csak pár pillanat volt, talán hosszú, néma percek. Mintha lebegtem volna, akár egy szappanbuborék, akár egy hópihe az éjszaka súlyos csendjében. A pillanat megtört, Parázs tekintete Azúrra, majd Csillagra villant, ott aztán megállapodott. Tisztán láttam, ahogy a szeme megtelik könyörtelenséggel és elutasítással. – Egy farkast még megtűrök az otthonomban, egy árnyat már nem. Menj el, kérlek – szűrte a fogai közt, veszélyesen lángoló tekintettel. – Nappal nem érzel engem – mosolyodott el Csillag, azzal a könnyed természetességgel, ami minden mozdulatát jellemezte –, éjszakára elmegyek, addig nem – mondta határozottan, állva Parázs kemény tekintetét. – Nem elég, hogy a városba csődítetted az árnyakat, még te szabod a feltételeket is? – hördült fel Parázs. – Ez az én városom, itt évszázadok óta vámpírok élnek, egy árnynak sincs semmi keresnivalója itt. Az én szavam a törvény, te is tudod. – Igen, tudom. De megmentettem az életedet azzal, hogy „idecsődítettem” a társaimat, tehát tartozol nekem. Hidd el, nem maradok szívesen – ebbe a városba, a te városodba, egy árny sem maradna szívesen –, de van itt valaki, aki nem csak neked fontos. 251

Maradok. Csillag pont úgy szólt, mint az iskolában, mikor elégedetlen volt az osztállyal. A hangja ilyenkor megtelt keménységgel és ellentmondást nem tűrő éllel. Parázs rezdületlenül nézett rá, még csak nem is pislogott. Aztán bólintott. – Napnyugtáig – mondta élesen, és elfordult, mintha többé nem is akarna tudomást venni Csillagról. Azúrra pillantott, aztán megingatta a fejét, majd kimérten az íróasztalához lépett és bekapcsolta a számítógépet. Mosolyt csalt az arcomra a helyzet: egy valótlan környezetben a modern technika és egy vámpír, aki dühében a billentyűzetet veri. Csillag megvonta a vállát, aztán újra kényelembe helyezte magát. Követtem a példáját, én is leültem, holott legszívesebben Parázs nyakába vetettem volna magam. Annyira örültem, hogy él, de a többiek jelenléte láthatóan feszélyezte, így nem mertem kimutatni az érzéseim. Most először jutott eszembe, hogy őszintén magamba nézzek és elgondolkozzak azon, hogy mit is érzek. Eddig nem figyeltem a jelekre, de most, ahogy lopva Parázsra pillantottam, hevesebben vert a szívem és a levegőt is szaporábban vettem. Nem mertem és azt hiszem, nem is akartam ebből bármilyen következtetést levonni. Annyi minden volt még, amivel szembe kellett néznem, ezért nem álltam készen arra, hogy beismerjem azt, ami talán nem csak az én számomra volt egyértelmű. Könnyebb volt így, még akkor is, ha tudtam, hogy ez menekülés. – Elena. Csak suttogás volt, alig hallottam meg, talán csak arra kaptam fel 252

a fejem, hogy egy idegen nevet hallok. Angyal a Parázs lányát ábrázoló faliszőnyeg előtt állt, keze szelíden simított végig a sűrű szövésen. – Honnan tudod? – Parázs hangja kíméletlenül szelte át a levegőt. Angyal mozdulata megragadt az időben és a térben. – Még nem múlt el – felelte végül megfordulva. A szemében fájdalom csillant, de mélyebben gyökerező, mint azt megérthettem vagy felfoghattam volna. – Ezt… hogy érted? – Most először éreztem bizonytalanságot Parázs hangjában. Angyal lehajtotta a fejét, úgy válaszolt. – Ha nem engeded őt el, ha őrződ, sosem múlhat el végleg. – Mégis hogy feledhetném el? – Bocsáss meg magadnak, nem kell ennél több. Te is tudod, hogy nem te ölted meg őt, a pestis tette. Az idő lelassult számomra. Láttam, ahogy Parázs homloka ráncokba szalad, ahogy fáradtan, törődötten behunyja a szemét, s ahogy végül ridegen elfordítja a fejét. Van fájdalom, ami sosem múlhat el. Vajon mennyit bír el egy eredendően emberi lélek? Vajon a fájdalom elpusztíthatja-e, kiűzheti-e végleg az embert? Vajon Parázs tényleg nem több egy vámpírnál, egy vérszívó szörnyetegnél? Mi minden rejtőzhet még benne, mélyen elrejtve sötét pillái alatt? – Tényleg te vagy az – motyogta Azúr. A szavai visszarángattak a jelenbe, az idő újra egyenesbe zökkent, csak káprázat volt a dermedtség. – Te ölted meg az apámat, Holdvilágot. A feszültség eddig csak szunnyadt közöttünk, most úgy támadt fel, mint a tenger békés hullámai égzengés idején. – Erről senki sem tudhat – suttogta Parázs. Nem nézett ránk, a 253

hangjából azonban felénk csapott a fenyegetés. – Az árnyak suttogtak rólad – mondta Azúr, ahogy közelebb lépett. Ajka könnyű vonala most először öltött magára komolyságot. – Az árnyak mindig, mindent tudnak. Meghalt egy társuk, egy vámpír keze által, szerinted nem érezték meg? Őket úgy köti össze az éjszaka, mint titeket a vér, mint minket, farkasokat az ösztön. A testvérek érzik egymást, én is éreztem, hogy az, aki felnevelt, aki tanított, elveszett. Tudtam. Éreztem. Csak az árnyakra kellett figyelnem, s már azt is tudtam, mi történt. Egy vámpír végzett vele, mert ő – az, akire apámként tekintek – vissza akarta tartani egy árny vérétől. Csupán azt nem tudtam sokáig, hogy ki volt a vámpír, aki tette – szomorúan elhallgatott. Parázs még mindig nem nézett fel. – Tudtad, hogy az árnyak soha nem nevezik nevén azt, aki megölt közülük egyet? Halálhozónak hívnak téged és Magányosnak. Azt mondják, melletted senki sem maradhat élve, mert végül mindenkit megölsz. Tudtam, hogy a vámpír, aki megölte Holdvilágot, megölte annak idején a saját lányát is. Sejtettem, hogy te vagy az, már régóta sejtem, mert ebbe a városba nem jönnek árnyak, te pedig idegenkedsz tőlük, és engem sem fogadtál jó szívvel. De most már tudom, hogy te ölted meg őt. – Menjetek el – szólalt meg pár másodpercnyi lebegő csend után Parázs. A hangjában elfojtott érzelmek lappangtak. Senki sem mozdult. – Régóta kereslek – mondta Azúr közönyösen. – Régóta várlak – pillantott fel Parázs. – Sokat hallottam Holdvilágtól a gyermekről, akit felnevelt. Egy időben kerestünk is téged. Tudtam, hogy el fogsz jönni. – Újra lehajtotta a fejét. – Bosszút akarsz? 254

Azúr félrebillentette a fejét, az ajkára apró, gúnyos mosoly feszült. – Eleinte meg akartalak ölni, igen. Vámpírokkal jártam, hogy kiismerjem magam, árnyak közt, hogy megtaláljalak. Aztán a fájdalom enyhült, a düh és a keserűség is. Eszembe jutott mindaz, amit Holdvilág tanított. Hogy az éjszaka kegyetlen, hogy kevesen vagyunk, ezért vigyáznunk kell egymásra, hogy nem számít, ki hova tartozik, mert mindannyian az éjszaka gyermekei vagyunk. Nem, már nem akarlak megölni. Minden farkas, aki egy vámpír mellé szegődik, vállalja, hogy akár meg is halhat. Holdvilág vállalta. Azúr határozottan Parázs elé lépett. – Megbocsátasz? – nézett fel rá Parázs, a szemében mérhetetlen fájdalom lángolt. – Már rég megtettem, én nem haragszom rád, Szikla gyermeke – felelte jelentőségteljesen, minden egyes szót hangsúlyozva Azúr. Milyen érdekes – villant fel bennem tétován –, hogy aki Azúr társa volt, később Parázs teremtője lett, aki pedig Parázs társa volt, Azúrt nevelte fel. – De talán itt lenne már az ideje – folytatta halkan, pillanatnyi csend után Azúr –, hogy elfogadd, ami történt, ne gyűlöld tovább az árnyakat és a farkasokat. Sem ők, sem te nem tehetsz arról, ami történt. Az ösvény kegyetlen, megköveteli a maga áldozatait. Azúr kihúzta magát, és Parázs felé nyújtotta a kezét. A vámpír mélyen a farkas szemébe nézett, aztán biccentett egy egészen aprót, s megragadta a másik csuklóját. Összefonódott karral álltak, némán, megrendülve. Aztán Parázs újra elfordult, sötét haja az arcába hullott. – Menjetek el, kérlek, szeretnék Marinával négyszemközt beszélni. 255

Azúr Csillagra nézett és bólintott. Sietve indultak a lépcső felé, a sort Angyal zárta. Egy pillanatra mindannyian visszanéztek rám, mintha csak azt kérdeznék, én is ezt akarom-e. Egy egészen aprót biccentettem válaszul.

256

16. fejezet: Alku A távozásukkal furcsa csend ereszkedett ránk. Nem nyugodt és nem békés, inkább olyan, mint a sötétség hallgatása egy gyermek szemében. A szívem meglódult, oly hangosan vert, mint az óramutató riadt kattogása hallgatag, vészterhes éjeken. Parázs mélyet sóhajtott, majd leült velem szembe. Hosszasan nézett. Nem szólalt meg, csak a tekintete kalandozta be ide-oda rebbenve az arcom. Én csak a szemét figyeltem. Eddig ismeretlen fénnyel izzott, vágyakozással és éhséggel telten. Pont azt láttam benne, mint ami engem is a hatalmába kerített, ha megéreztem a vér illatát. – Elmondod? – szólaltam meg, mikor nem bírtam tovább a tekintete súlyát. – Mit? – kérdezte hidegen, már-már otrombán, amitől kissé mélyebbre süllyedtem a kanapén. – Hogy mi történt Holdvilággal – feleltem félszegen. Gúnyos mosoly villant az ajkán, úgy éreztem, mulat rajtam, sőt, csúfondárosan néz rám. Nem tudtam mire vélni. – Egyszerű történet – kezdett bele vontatottan, mintha nem is akarná igazán elmondani. – Mikor megelégeltem, hogy öljek, felkértem egy farkast, hogy legyen a társam. Holdvilágot. Sokáig jártuk együtt az ösvényt, folyton úton voltunk, mulattunk, megnéztünk mindent, amit megnézni érdemes, éltünk, úgy, ahogy csak azok élhetnek, akik számára nincs jövő. Aztán egy városban megkívántam egy árny vérét. Holdvilág vissza akart tartani, mikor támadtam. Az éhségtől elvakultan végeztem vele. Aztán pedig az 257

árnnyal is. Közöny, mint mikor a napsugár szétgurul az utca szürke porában; hideg, mint a gyűlölet némasága. Kihívóan nézett engem, talán azt várta, megszólalok-e, de megrendültségemben képtelen voltam beszélni. – Láthatod, Marina, az árnyaknak igazuk van. A halált hozom, mellettem senki sem maradhat meg élve. Gyilkos vagyok. A szavak közt megbújó keserűség a szívembe mart. – Engem nem bántanál – motyogtam, bár nem olyan meggyőződéssel, mint amilyet éreztem. – Gondolod? – kérdezett vissza rögtön, felhúzott szemöldökkel. Megremegtem a felém csapó könyörtelenségtől. Ahogy a szemébe néztem, az ismeretlen izzás gonosz fénnyel telítődött. Az ajkára visszakúszott a gúnyos, csúfondáros mosoly, kivillantva fogsorát. S csak nézett, én pedig nem értettem, mi történik, nem értettem a változást. Ennyire félreismertem volna? Csak játszott velem, játszott egészen addig, hogy már ne lehessen visszaút, hogy amit érzek, már megváltoztathatatlan legyen? Tényleg szörnyeteg lenne? Nem maradt benne semmi emberség? A mosolya szélesebbre szaladt, és még mindig csak nézett, rezdületlenül, kábultan, mélyre merülve bennem. – Marina – suttogta. Megborzongtam, mint a fűszálak, ha a szél a rettegett nevet betűzi suttogva: vihar. – Félsz tőlem, igaz? Annyira nem illett hozzá a hang, a kérdés, a fenyegetés a tekintetében. Úgy éreztem, valaki más ül velem szemben, nem Parázs. Hiába kutattam az arcát, egyetlen vonása sem volt ismerős, pedig úgy hittem, bármikor fel tudom idézni az arcát, a lágy vonalait, a tekintetét, mely a szívembe lát, de nem, most mintha nem őt láttam 258

volna. – Mesélek neked magamról, őszintén, semmit sem fogok elhallgatni, rendben? – Gúny és derű ölelkezett a hangjában, furcsa zavarodottságba forrva össze. – Ezerhatszáztizenhat. Abban az évben lettem vámpír. Veled ellentétben én tudtam, mi fog történni, vállaltam. Szikla elmondta, mit várhatok, nem kertelt, nem ígért, beszélt a magányról, a vérről, de én akartam, mert rettegtem a haláltól. Akartam úgyis, hogy a lányom még nem töltötte be a tízet, hogy nem volt anyja, mert őt a szülés közben elvesztettük. Halhatatlan akartam lenni, ezért adtam fel az emberi életem. – Lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy a múlt benne most életre kel, hogy lát mindent, amiről beszél. Egy pillanatra éreztem a megtörtségét, aztán újra felnézett, de a szemében csak ürességet véltem felfedezni. – Meséltem már arról, hogy később miként küzdöttem, majd fogadtam el ezt az életet, de azt gondosan elhallgattam, hogy mindeközben mennyit öltem. Férfiakat és nőket, igen, legtöbbször talán nőket. Idővel tapasztalni fogod majd, hogy az emberekre milyen hatással lehetünk, olyan egyszerű volt a csábítás, mégis minden alkalommal delejező. Nem végeztem velük rögtön, visszavisszajártam, élveztem a hatalmam, az erőm, élveztem a vadászat izgalmát. Volt idő, hogy dühből öltem, nem válogattam, kegyetlenül és részvét nélkül tettem, nem húztam el, gyors voltam, de részvéttelen. Voltam falvak démona és városok legendája. Értsd meg, Marina, bárhogy is tettem, ha adtam a végén, ha nem, ha olyat öltem, akinek már nem volt sok hátra, vagy aki akarta a halált, akkor is, mindig ugyanazt éreztem: mámort. Élvezem, amit teszek. Kihívóan nézett rám, várta, hogy tiltakozzak, de nem tettem. Én is tudtam, mit jelent ölni, tudtam, hogy mit érzek közben, nem lepett 259

meg úgy, mint várta. Ugyan őszintén azt kívántam, hogy bár bele se kezdtünk volna ebbe a beszélgetésbe. Nem akartam még többet hallani. Nem azért, mert ezzel összeomlott bennem a róla alkotott kép, sosem volt titok, hogy öl, s hogy ezt el is fogadta, de nem akartam ismerni a múltját, amit már régen maga mögött hagyott, őt akartam megismerni, amilyen mélyen csak engedi. – Miért mondod ezt el? – suttogtam. – Mert te nem engem látsz. – A hangja éles késként hatolt a szívemig. – Felmagasztaltál egy olyan vámpírrá, aki sose voltam. Bár nem tagadom, én is rásegítettem, akartam, hogy mellettem maradj. – Most már nem akarod? – Csak nehezen tudtam kipréselni magamból a kérdést, a hangom elveszett a minket elválasztó térben. A szívem minden dobbanása félelemről mesélt. – Nem, Marina, nem akarom. Mellettem csakis halál várhat rád, talán pont az én kezem által. Nekem ez nem éri meg. Ha megöllek, prédává válok, az ösvényjárók üldöznének. Nem ölhetjük meg a testvéreinket, ha csak nincs rá jó okunk. Nem akarom, hogy velem maradj. Nem az vagyok, akinek látsz, s te sem az vagy, akinek én látlak. Nem az ártatlan kislány vagy, aki a segítségemre szorul, nincs rám szükséged, s ezt te is tudod. Csak egy illúzió az, ami minket összeköt. Nem értem hát, miért jöttél vissza – közölte mélyen a szemembe nézve, én pedig úgy éreztem, összedől minden, a világ darabjaira szakad, szétfoszlik az űrben, mert nem, ez nem történhet meg. – Honnan tudod, hogy elmentem? – kérdeztem színtelenül, ostobán. – Ott voltam az állomáson, figyeltelek. Pontosan úgy viselkedtél, ahogyan kellett. 260

– Nem, ez nem igaz. Miért kellene menekülnöm? – Élesen csattant a kérdés, beleremegett a levegő, de ő csak mosolygott. – Az Inkvizítor keres, ép ésszel senki sem sétálna a karjába. – Én megteszem, és nem azért, mert vágyom a halált. Azért, mert nem élhetek állandó futásban. Megkeresem őt, ha segítesz, ha nem. Nem mondott semmit, de a hallgatása számomra többet elárult. Hogy mennyi volt igaz abból, amit az imént mondott, nem tudtam, bár úgy sejtettem, a java része valós, de azt éreztem, hogy csakis azért osztotta meg velem mindezt, mert így akart elűzni. Így akart megmenteni. – Bolond vagy, Marina. Bocsáss meg – suttogta, ezúttal végre a saját hangján, az oly hőn vágyott bársonysimogatással, mely rám borult és békét hozott. A szemében fájdalom csillant, egy röpke pillanatra eltűnt a különös, gúnyos ragyogás, de aztán újult erővel visszatért. – A bizalmad és a szereteted a veszted – suttogta, de már újra idegenként, győzelemittas remegéssel. Döbbenten néztem rá, egészen addig, míg kérődzve elő nem törtek belőlem a szavak. – Te nem lehetsz Parázs, legalábbis nem egészen. – A hangomban csengő határozottság még engem is meglepett. Egy pillanat töredékére felmerült bennem, hogy tévedek, hogy eddig félreismertem őt, de behunyt pilláim fekete vásznára olyan pontosan fel tudtam festeni az arcát, a szemét, ahogy engem néz, ahogy a tekintetében felfedezem mindazt, amit én is érzek, hogy újra ránézve már nem láttam valóságosnak őt. Nem, nem lehetett Parázs az, aki velem szemben ült. – Mégis ki más lennék, Marina? – A nevemet áhítattal ejtette ki, mintha egy örökkévalóságon keresztül rám várt volna, mintha oly régóta keresne már, hogy élő ember abba beleőrülne. 261

– Az Inkvizítor vagy. Nem tudtam, hogy miért mondom ezt, hogy honnan jutott eszembe, mégis teljes bizonyossággal állítottam azt, ami őrültségnek tűnt. Nem mondott semmit, nem hazudtolt meg, de igazat sem adott. Továbbra is csak nézett, ugyanazzal a mosollyal, ugyanazzal a tekintettel. Én pedig nem tettem mást, egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy nem tévedhetek, nem lehet, hogy félreismertem Parázst, nem lehet, hogy eddig csak játszott velem. Annyi apróság eszembe jutott, egy-egy lopott tekintet, tétova szavak, érintések, a vére bennem és az én vérem benne… Nem tévedtem, s ebben biztos voltam. Parázs sosem bántana, és bár lehet, hogy sötét múlt van a háta mögött, hogy nem élt szent életet, hogy követett el hibákat, de tudtam, hogy nem szörnyeteg, hogy akkor sem az, ha ezt hiszi magáról. Tudtam, hogy csak azért mesélt, mert messze akart űzni. Beleborzongtam, hogy az Inkvizítor talán végig benne volt, s neki küzdenie kellett ellene, csak azért, hogy engem eltaszíthasson magától. – Mit akarsz tőlem? – Közönyösen kérdeztem, nem volt bennem félelem, de kíváncsiság sem. Azért jöttem vissza a városba, hogy megkeressem, most pedig eszembe sem jutott elmenekülni. Bár nem számítottam rá, hogy ennyire hamar találkozunk, de így történt, én pedig nem akartam ellene tenni. Vannak dolgok, amikkel szembe kell néznünk, ha akarjuk, ha nem. Úgy véltem, jobb túlesni az elkerülhetetlenen, mint folyton haladékot keresni és csak lopva élni. Parázs felnevetett, éles és vad féktelenséggel. – Alkut ajánlok neked – mondta, mikor sikerült lecsillapodnia. – 262

Nekem egy test kell. Ha a barátodéból úgy lépek ki, hogy nem költözöm másikba, meghal. Ha felajánlod a tested, ő életben marad. Kíváncsian, derűsen figyelt. Biztosan szórakoztatta a helyzet, kielégítette a kegyetlenségét. Éreztem, hogy a velejéig romlott, hogy valamikor régen belőle tényleg elveszett az ember, s nem maradt más, csak az értelmetlen bosszúvágy, a hajsza, az üldözés. – Miért én? – kérdeztem. Nem akartam rögtön megadni neki azt, amit kér, bár már tudtam, mi lesz a válaszom. – Mert a sötétség és a fény még egyszerre van benned. Az ember még nem múlt el belőled teljesen, nekem pedig erre az emberre van szükségem. – Tényleg az vagy, akinek mondanak? – Az attól függ. Kinek mondanak? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Parázs arcán rideg volt ez a mozdulat, az ismeretlensége a szívembe szúrt. – Leginkább démonnak, aki valaha elvakult hitében ártatlanokat ölt – feleltem. Újra felnevetett, a hideg végigsöpört rajtam. – Olyan régen volt már, ki emlékszik erre? – Ki vagy te tulajdonképpen? – Ezt csak úgy tudhatod meg, ha magadba engedsz. Adtam neked esélyt, de te maradtál, most már dönts, vagy ő – mutatott végig Parázs testén –, vagy te. Válassz. – Te akartál elűzni vagy ő? – kérdeztem ahelyett, hogy feleltem volna. Ezt tudnom kellett még, mielőtt átengedem magam neki. – Mindketten. Ő azért, mert bízott benne, hogy el tudsz menekülni, én azért, hogy üldözhesselek. Ezért engedtem neki, én beszéltem, de csak azt mondtam, amit benne találtam. 263

– Azúr… – suttogtam. – Melykőtök békült ki vele? – Megható jelenet volt, igaz? Évszázadok fájdalmát söpörtem el egy pillanat alatt, hát nem zseniális? Nos, meg kellett tőlük szabadulnom, a kis színjáték az én művem volt. Én téged akartalak, ők csak útban voltak. Dühösen összeszorítottam a szám. Nem csak engem vert át, hanem mindenkit, és tény, hogy nagyszerűen tette, senki sem fogott gyanút. De már nem számított. – Megígéred, hogy Parázsnak nem lesz baja? – Az utolsó kérdés. Az utolsó és legfontosabb. A hangom megremegett. – Igen – vágta rá rögtön, a gyorsasága bizalmatlanságot ébresztett bennem, de nem foglalkoztam vele. A tekintetében egy pillanatra rémület és tiltakozás suhant át, aztán tovatűnt, fel sem fogtam igazán, pedig Parázs nézett rám akkor. De nem számított semmi, csak az, hogy megmentsem, akkor is, ha ezzel magamba engedem az Inkvizítort. – Rendben – bólintottam. – Mit kell tennem? Az Inkvizítor mosolya kéjesen nyúlt el Parázs arcán. – Gyere – suttogta győzelme teljes tudatában. Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, mit akar velem tenni. De mindez nem számított. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet, a tenyerünk szorosan összetapadt. Hogy mi történt abban a pillanatban? Hogy hova tűntem én, és hogy vette át a testem az Inkvizítor? Pillanattöredékeket fogtam csak fel, szétzilált, zavaros képeket, tér és idő nélkül. Parázs teste megrázkódott, az enyém pedig megmerevedett. A tekintetünk összefonódott, és egy pillanatra csak mi ketten voltunk. 264

Vágy és fájdalom. A napsugár vágya a fényre és a meg nem született könnyek fájdalma. Magány és halál. A hópelyhek magánya a fehér zuhogásban és az érzések észrevétlen halála. Elveszett és meg nem történt pillanatok. A pillanatok, amelyek már csak bennünk élhetnek, és mindaz, amit nem mertünk megtenni, mikor meg kellett volna. Aztán sötétség és fény ölelkező tánca. Halálba menetelő arctalan sikolyok. Véresre korbácsolt félelem. Keresztre feszített fájdalom. Majd sötétség. Egy ájult gyermek szempillaremegésének sötétje… Hörögve kaptam levegőért. A szemem felpattant, de a formák nem szilárdultak meg a tekintetem előtt, kavargott és örvénylett a világ. A lábam összecsuklott, a földre rogytam. Egy férfi mellettem termett, erős karjával óvón átölelt. Remegtem. Mint a templomtornyok harangjai, ha elütik az éjfélt. Egy puha tenyér simított végig a homlokomon. – Marina, jól vagy? Ismerősen csengett a név. Marina. Én volnék? Hol vagyok és mi történt velem? – Marina? Hogy tud valaki ilyen édesen, ennyi féltéssel beszélni? Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű hangja? Félrebillentett fejjel néztem fel rá. A szemében fájdalom parazsát láttam… – Parázs – suttogtam megtörten. Az emlékek feltámadtak hamvaikból, a világ újra a helyére billent. 265

Szétfoszlott a kábultság és az öntudatlanság békéje. – Mi történt? – kérdeztem. Megpróbáltam

felülni,

de

megszédültem, így újra Parázs ölében találtam magam. – Nem tudom, elájultam. – Azt hiszem, én is – motyogtam. Néztük egymást. Ahogy tekintete az enyémbe kapaszkodott megfeledkeztem minden másról, az Inkvizítorról, Wolf kisasszonyról, Angyalról és Azúrról, vámpír mivoltomról… Nem létezett semmi, csak ő és én, mi ketten, együtt, és az a megfoghatatlan érzés, amely átölelt minket. Azt hittük, hogy elvesztettük egymást, most mégis itt voltunk. Mindketten átéltük, hogy nincs tovább, hogy ennyi volt, mindketten szembenéztünk azzal, hogy a másik már nem létezik számunkra. Olykor ez kell ahhoz, hogy az érzések napvilágra kerüljenek, hogy ne legyen többé titok az, amit a szívünk mélyén őrzünk. Olykor csak a veszteség képes ráébreszteni minket arra, ami igazán fontos. Közelebb hajolt hozzám, de a tekintetét nem szakította el. Aztán az ajka megérintette az enyémet… Bársonypuha remegés, zuhanás és zuhanás, remegő gyönyör és vágy… Tenyere az arcomra tapadt, csak picit emelte fel a fejét, de máris éreztem a hiányát, ajka hiányát az enyémen. – Bocsáss meg – suttogta. – Miért? – kérdeztem zavartan, remélve, hogy nem bánta meg máris, ami történt. – Mert nem tudtam őt visszatartani, mert nem tudtalak elűzni. A szemében bűntudat lángolt, fortyogó lávaként öntött el a fájdalma. – Nem mentem volna – suttogtam –, akármit is mondasz. Nem 266

mehetek el. – Nem értelek, Marina. Miért? – tört ki belőle elkeseredetten. Úgy hajtotta le a fejét, mintha már most el akarna bújni a veszteség elől. – Nem menekülhetek örökké, nem lehet. Ha az Inkvizítor a végzetem, hát legyen – vontam meg leheletnyit a vállam, aztán elgondolkodva félrebillentettem a fejem. – Mondd, amit az Inkvizítor beszélt, az igaz volt? – Pontosan melyik részére gondolsz? – A homlokára komor ráncokat vésett a kérdés. – Hogy már nem akarod, hogy melletted legyek, hogy melletted csak halál vár rám, hogy… nem az vagy, akinek látlak és én sem az vagyok, akinek te látsz… Elfordította a fejét, aztán mégis visszapillantott rám. – Igen, Marina, igaz volt, tényleg így gondolom – nézett mélyen a szemembe. – De ez nem jelenti azt, hogy nem akarom, hogy mellettem légy, hogy nem akarok melletted lenni. – Keserédes mosoly kúszott az ajkára. – Nem helyes, hogy itt vagy, nem helyes, hogy engem akarsz. Mondd, egyáltalán nem zavar a múltam, mindaz, amit tettem? Nem zavar, hogy gyilkos vagyok? – Tényleg annyit öltél? – Sosem számoltam, már az elején se lett volna értelme. Igen, Marina, rengeteget öltem. El tudod ezt fogadni? – Téged fogadlak el, olyannak, amilyen vagy. A múltad tett azzá, aki vagy, így a múltadat is elfogadom, de jelenleg azt hiszem, nem az határoz meg téged, hogy régen mit tettél. Szeretném… – Elbizonytalanodtam. Merjem mondani? Nagy levegőt vettem, és igenis belekezdtem. – Szeretném melletted felfedezni a világot, ezt az életet, szeretném látni mindazt, amit már láttál. Veled, melletted, 267

együtt. A tenyere megrezzent az arcomon, de nem válaszolt. Forróság öntött el, borzongató forróság, a szívemből indult, hogy aztán a gerincemen végigfutva remegésbe vonja a testem. Parázs újra közelebb hajolt, a lehelete lágyan cirógatott, aztán összemosódott a világ, behunyt szemhéjamra szikrázó színek festették magukat. Emésztő ragyogás, tétova érintés, ajka az enyémen. Megszűntek a korlátok és a határok, az érzések egybeolvadtak. Tébolyító vágy – többet és még többet, mert sosem lehet elég, belőle nem. Az íze bársonycsillogás, mint a naplemente vérző, fájó színei. Miért olyan keserédes az érintés, a csók? Miért olyan, mintha búcsúznánk, mintha elválnánk, és többé sose látnánk egymást? Miért didereg a jövő megrezzenő pilláink mögött? A pillanat végtelenbe olvadt. A kettőnkből áradó sötétség szenvedélyes ölelkezésben forrt össze. Az örökké most nem csak egy halovány ígéret volt, hanem valóság. Aztán a pillanat ájultan zuhant a megsemmisülésbe, oly gyorsan, mintha nem is létezett volna. A keze még az arcomon, remegve lopott érintés. Mintha nem érezném, hogy mennem kell, mintha nem érezném az indulás sürgetését. De hát hová, miért? Tudta, ahogy a tekintetünk újra egymásba kapaszkodott, tudta, hogy nem maradok. A fájdalom színe a fehér, mert csak a fehér képes mindent elmosni maga körül. Fehér, mint a hó, mely talán már egészen belepte a fölöttünk elterülő várost. A várost, ami lüktetve várt rám. – A Nap hamarosan lenyugszik – mondta. – Még nem érzem – feleltem gyengén. – Mert még fiatal vagy, nagyon fiatal. 268

Egyszerre sóhajtottunk. Egyszerre szakadt fel belőlünk az oly közeli elválás elsöprő fájdalma. A félelem az éjszakától a gyermekek félelme volt az ismeretlen és rémisztő sötétségtől. Az éjszakához tartoztunk, de mindent megadtunk volna azért, hogy a fényben maradhassunk. – Miért? – kérdeztem, s tudtam, hogy érti, de képtelen voltam szavakba önteni mindazt, amit éreztem. Miért kell mennem? Miért érzem ezt? Miért nem akarom, hogy velem jöjjön? – Az Inkvizítor. – A válasza halk volt, halk és elveszett, hiszen valójában talán ki sem akarta mondani a rettegett nevet. – Bennem van, igaz? – Igen. A végzet csendült ki a hangjából, a könyörtelenül felém törtető végzet. – Te érezted? – Felettem uralkodott, hiszen engem csak használni akart. Éreztem, hogy bennem van, mert nem titkolta el. Rád szüksége van, téged úgy irányít, hogy ne érezd. Képes rá. – Nem küzdhetek? – faggattam őt elhalón, hiszen tisztában voltam a válasszal. – Hiszen most se tudsz. Itt vagy, velem, de el fogsz menni, mert el akarsz menni. Nem tudom, miként képes ezt tenni veled, de azt akarod te is, amit ő akar. Eszedbe sem jutna küzdeni, egyszerűen nem tudod megtenni, mert miért küzdenél a saját akaratod ellen? Menni fogsz, te is tudod. – Sajnálom. – Ne tedd – simogatta meg a homlokom. – Ne tedd, mert visszavárlak. 269

– Akkor miért engedsz el? – Mert ezt akarod. Létezik fájdalom, amit már nem lehet elviselni, amit már nem lehet befogadni, ami messzire űz önmagunktól, ami arra késztet, hogy fordítsuk el a fejünket és ne nézzünk szembe a világgal, az életünkkel. Létezik olyan fájdalom, ami megbénítja a hangszálakat, az izmokat, így hajtva teljes dermedtségbe a testet. S létezik fájdalom, amit csak a másik szemében érthetünk meg. A kezem tétován indult, először alig emeltem meg, máris visszaejtettem. Aztán mégis, mégis megmozdultam. Parázs arca a tenyerembe simult. A bőre meleg volt, mint a nyári, fülledt alkonyok. Sima és puha, mint egy még nem bántott emberi élet. Érintettem, ahol értem, ívelt szemöldökét, orrát, szája lágy hajlatát. Ujjai a csuklómra fonódtak, rábíztam magam, hagytam, hogy elemelje kezem az arcától. Mutatóujjával tenyerem összes vonalát megérintette – a szétfoszló álom lassú bukása, az öntudat ébredése, és a határ a kettő között, amikor nem létezik az én. Az érintése megsemmisített. Aztán csókot lehelt a tenyerembe, s rázárta ujjaim. Én pedig ökölbe szorítottam a kezem, így őrizve őt, őrizve önmagamban. Éreztem, hogy a Nap feladja a küzdelmet, utolsó sugarait vigaszként még szétküldi a világba, aztán keletről a sötétség fenyegető hulláma végleg beteríti az eget. A testünket átjáró fájdalom szétszakított minket, de talán egyikünk sem fogta fel, hiszen a lelkünk mélyéről tébolyító ordítás tört fel, az elválás féktelen fájdalma. Nem tartott sokáig. Mire visszaalakultam vámpírrá, elmúltak az érzéseim, s már nem akartam mást, csak menni. Határozottan álltam 270

talpra, és céltudatosan indultam a lépcső irányába. – Marina – szólt utánam Parázs. Közönyösen torpantam meg és fordultam vissza. – Igen? A hangom nyomán megvonaglott. – Vigyázz magadra – suttogta. Nem feleltem, csak elmosolyodva bólintottam. Már indultam volna tovább, de hirtelen előttem állt. Keze még utoljára megérintette az arcomat, aztán félreállt. A belőle született forróság – ismeretlen, bőrön átizzó forróság, talán a szenvedély, talán a félelem – még akkor is égette a bőröm, mikor már a lépcsőn szaladtam felfelé. Fel a városba, az életbe, hogy megtegyem azt, amit akartam, de amiről még nem tudtam semmit.

271

17. fejezet: Ember és vámpír Magamban dúdolva, vidáman lépkedtem a város hófedte utcáin. A lámpafény törékeny csillogást varázsolt a fehér pehelytakaróra, így a világ élettől szikrázott. Szerencsére elég hideg volt ahhoz, hogy a hó ne kezdjen el olvadni, csupán a lábak és az autók kíméletlen rohama szennyezte be a tiszta ragyogást, sáros feketével borítva az utakat, a járdákat. Nem tudtam, merre megyek vagy mit is keresek, csak éreztem a sürgetést, hogy ne álljak meg, hogy ma éjszaka vár rám valaki. Nem volt könnyű, hiszen a mellettem elsiető emberek illata körbefont és elbódított. Olyan egyszerű lett volna átadni magam a csábításuknak, a hívásuknak, mégis éreztem, nem ők kellenek nekem. Valaki más, valahol máshol. Mentem hát tovább, egy pillanatra sem torpanva meg. Elnéztem a fények játékát, a kirakatok zsúfolt színeit, az emberek megfoghatatlan ragyogását. Közben pedig egyszerűen jó volt, hogy itt vagyok, hogy élek. Talán elúszó pillanatokra felvillant bennem az ember. Az ember, aki nem tudja, mi vár rá halála után, tudja, hogy egyszer vége lesz, de nem törődik vele, mert a fény végiggördül a havon, mert a várost mesebeli álommá varázsolja a fehér, mert az, hogy egyszer meghal, elveszti a jelentőségét, a lényegét, s így nem marad más, csak a szív lüktetése, a lélegzetvétel, a mozdulat. Olykor elég ennyi, sőt, talán több is, mint amit valaha remélhetünk. Hiszen talán csak ilyenkor élünk igazán, ilyenkor az életnek élünk és nem a halálnak. Mert ilyenkor nincs halál. Csak a hó, a város és maga az ember. Semmi több. 272

Belefeledkezve az élet lágy zengésébe, szinte vakon róttam az utcákat, mindig a nagy tömeg felé haladva, így végül egy nagyobbacska, fákkal szegélyezett téren kötöttem ki. Annyira elbódultam az élettől, hogy először nem is vettem észre, hova tévedtem. Csak akkor jöttem rá, mikor megláttam egy épületre függesztett szalagon: jelmezbál. Már maga a szó is bizsergést ébresztett bennem, elárasztott a körülöttem lévők vad izgatottsága, vágya, öröme. Többnyire fiatalok vettek körül, szebbnél szebb ruhákban, s természetesen álarcban, mely elrejtette igazi arcuk, igazi valójuk. Hiszen az ember szeret rejtőzni mások elől, talán mást sem tesz egész életében, mint titkolja valódi vágyait, érzéseit. Mert ha megmutatják a lelküket, az sérülékennyé teszi őket. Nekem nem kellett ettől félnem, én ma csak azt akartam elrejteni, hogy mi vagyok valójában, ez pedig nem tűnt túl nehéz feladatnak. Vonzott a bentről kiáramló zene lágy ritmusa, az illatok telt üteme, a hangok és az érzések összefonódó tánca. Be kellett jutnom. A tömeggel egy irányba haladva közelebb furakodtam a bejárathoz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy meghívó és jelmez kötelező, anélkül senkit sem engedtek be. Egy röpke másodpercre elkeseredtem, aztán rögtön ráébredtem, hogy nekem ez nem jelenthet gondot. Ügyesen kikerülve az embereket a fák közé osontam, és onnan lestem a megfelelő áldozatot. Mosolyt csalt az arcomra, hogy bálba készülök, pont, mint a filmek gonosz, alattomos vámpírjai, a hódítók, a csábítók. Gyönyörű akartam lenni, azt akartam, hogy a teremben, ha belépek, minden szem rám szegeződjön. A tökéletes ruha befordult a sarkon. A lány, aki viselte, első ránézésre is jellegtelennek tűnt, felém kígyózó illata nem hordozott 273

magában megélésre váró mélységeket. Észrevétlenül és gyorsan léptem elé. – Velem jössz – suttogtam. Elkerekedő szemmel nézett rám, először tiltakozni akart, éreztem, hogy őrültnek gondol, aztán ahogy mélyebbre veszett a tekintetemben, elhalt az ellenállása. Az akarata elfoszlott, mintha nem lenne több fátyolos ködnél. Azt tette, amit én akartam. Csodálatos volt ráébredni, hogy uralkodhatom az emberek felett, nem csak a gondolataikat és az érzéseiket fürkészhetem ki, ha úgy tetszik, irányíthatom, befolyásolhatom őket – pont, ahogy Parázs mondta. Végre kezdtem ráérezni, hogy mit jelent vámpírnak lenni. Persze akkor, a hatalom mámorában, eszembe se jutott belegondolni, hogy mindezt az Inkvizítor hatása alatt teszem és érzem. Könnyedén használt engem és vámpír mivoltomat, igazság szerint nem akart mást, csak amit én is. Használni és felfedezni mindazt, ami újjászületésemmel a birtokomba került. Csupán én, egyedül, gyáva lettem volna hozzá, általa kiélhettem a gyarlóságaimat, lelkiismeret-furdalás nélkül. Közben belül, mélyen, talán sikított a lelkem, az emberségem, de az Inkvizítor gondosan elnyomta bennem az ellenérzéseket. A lányt egy melléképület mögé vezettem, ott aztán hidegen közöltem vele, hogy ruhát fogunk cserélni. Egy szó nélkül engedelmeskedett. Mélyvörös, fűzős ruhája tökéletesen illett rám, a földig omló, lágy hullámok édesen susogtak, ha megmozdultam. Fekete kesztyűje kihangsúlyozta bőröm sápadt ragyogását, tudtam, hogy ezáltal én magam lettem a titokzatosság. Az álarca egyszerű volt, pont illett hozzám, eleget takart ahhoz, hogy ne lehessen kivenni a vonásaimat, s így ne jegyezhessen meg senki, mégis 274

felfedett pont annyit, hogy kíváncsiságot ébresszen abban, aki rám néz. Cipőt nem cseréltünk – bát tetszett az elegáns szandál, amit viselt –, nem egyezett a lábméretünk. Bíztam benne, hogy a ruha leomló redői majd takarják a kissé koszos, viseltes cipőt, amiben eltemettek. Tudtam, hogy sminkre nincs szükségem, bőröm fehérsége több mint elég ahhoz, hogy annak, akire szükségem van, észrevegyen, ezért nem bajlódtam azzal, hogy kifessem magam, pedig a lány retiküljében a meghívó mellett találtam sminkkészletet is. Miután végeztünk, elégedetten kihúztam magam. – Most haza fogsz menni – közöltem a lánnyal, persze előtte kifürkésztem, hogy egyedül él, így senki sem várja haza –, elfelejted, hogy ma bálba akartál jönni, és elfelejted azt is, hogy találkoztunk. A lány úgy bólintott, mint egy bábu. Meghatott a kiszolgáltatottsága, a végzetes emberi lénye. Megfordult a fejemben, hogy megkóstolom őt, hiszen az éhség már rám telepedett, aztán mégis elengedtem. Másvalakire volt szükségem, valakire, aki a bálteremben várt engem. Már éreztem az illatát. Könnyedén siklottam az emberek között, senkihez sem értem hozzá, mintha én magam lennék az érinthetetlen tökéletesség, akit mindig üldöznek, de sosem tudnak megfogni. A szmokingos, parókás és maszkos hercegek, lovagok közt, a színes, csillogó ruhákba öltözött lányok közt úgy éreztem magam, mintha egy másik századba csöppentem volna. Mire bejutottam a terembe, az éhség már érzéketlenné tett. Mint vadállat a megsebesített prédája felett körözve, úgy kerestem én is az áldozatom. Az illata elbódított, megbabonázott, fejemet megemelve, mélyeket lélegezve kerestem őt, vakon lépkedtem a tavaszi napfény 275

ízét idéző hívása felé. Ott állt, egyedül, dermedten, egészen úgy, mint akit átok sújtott, mely miatt képtelen megmozdulni. Idősebb volt nálam, bár az arcát vörös maszk takarta, mégis éreztem a tartásából. Erőről és tapasztalatról árulkodott az egyszerű öltönybe bújtatott test. Önfeledten megnyaltam a számat, már érezni véltem magamban az ízét. Közelebb léptem hozzá, és elmosolyodtam. Nem kellett több, a tekintete vad kéjjel falt engem, a reményei betöltöttek. Félrebillentettem a fejem, finoman intettem neki, majd megfordulva elindultam. Tudtam, hogy követni fog. Nem maradt választása, azt tette, amit csak akartam. Keskeny, félhomályos folyosón vezettem végig. A zene a nyomunkba szegődött, kíméletlen ritmusok szabták meg lépteink ütemét. Tánc volt ez is, a vadász és a préda tánca, elöl én, mögöttem pedig ő, az űzött vadász, aki azt hitte, megszerezheti a bál legszebb ékkövét, pedig az előtte haladó vad volt az igazi vadász. Már majdnem beért, lehelete a nyakamat csiklandozta, édesen, mint a nyári záporok surrogó érintése. Hirtelen fordultam meg, s rögtön lecsaptam. Nem volt ideje magához térni. Fogam a húsába mélyedt. Az enyém volt, még csak nem is ellenkezett. Nem öntöttek el az érzései, a gondolatai, én tettem őt hideggé, én babonáztam meg, így benne nem maradt késztetés semmire, még annak sem volt a tudatában, hogy éppen megölöm őt. Boldoggá tett, hogy egyszerűen elfeledtettem vele önmagát. Értem élt, értem létezett. Csak azért volt, mert nekem szükségem volt rá. Megteltem az illatával, túl hamar, az éhségem ugyan nem múlt, mégsem akartam már őt. Azonban túl sokat vettem el, nem volt 276

esélye az életre. Nem érdekelt. Úgy ejtettem őt a puha szőnyegre, mint ahogyan egy gyermek dobhatja el megunt játékát. Elindultam, aztán pár lépés után megtorpantam és felnevettem. Visszaléptem az ernyedt testhez. – Tudod mit? – suttogtam. – Élni hagylak. Igen, élni fogsz. Csuklómat az ajkamhoz emeletem, s beletéptem a saját bőrömbe. Lenyaltam kicsorduló véremet, majd a szájához nyomtam a karom. Öntudatlanul nyelt. Nem engedtem neki sokat, éppen csak annyit, hogy megremegjen a szempillája. Nem érdekelt, hogy gyengének fogja magát érezni. Mikor kinyitotta a szemét, elmosolyodtam. – Nem emlékszel rá, hogy mi történt. Bólintott, majd szaporán pislogott párat, mintha csak a rátelepedő kábulatot akarná elűzni. – Mi… mi történt? – kérdezte akadozva, gyengén. – Nem tudom – feleltem ártatlanul, kissé kényeskedő hangon. – A mosdót kerestem, és itt találtalak a földön. Jól vagy? – Aha, azt hiszem – dörzsölte meg a halántékát. Ekkor vettem észre a nyakán végigszaladó vércseppeket. Meglendítettem a karom, és könnyedén fejbe vágtam. Ezúttal tényleg elájult. Morogva lenyaltam a szétmaszatolt vért, a nyakáról és a kezéről is. Megvizsgáltam a nyakát, de a harapásnyom helyén csak két apró, pirosas folt látszott. Úgy tűnt, a vérem a testében meggyógyította őt. A biztonság kedvéért előkotortam a retikülből egy alapozót, s a két foltot is eltüntettem. Újra megvártam, hogy magához térjen, újra eljátszottuk ugyanazt, mint az előbb, aztán visszakísértem őt a táncolók közé, és bár erősködött volna, hogy maradjak vele, gyorsan leráztam. Egy újabb áldozat vére már zengte felém csábítását. Bele sem gondoltam, mit 277

teszek, az éhség nemhogy enyhült volna, inkább felerősödött, még jobban átvette felettem az uralmat. Ezúttal egy karcsú, Marie Antoinette-nek öltözött lány hívott magához. Egyedül állt, pezsgővel a kezében. Szerencsém volt. – Sétáljunk – toppantam elé határozottan és vidáman. Rögtön elveszett. Az akaratomnak kiszolgáltatva úgy követett, mintha élettelen lenne. Átvágtunk a táncolók közt, a ruhák szelíden susogtak, cipők kopogtak a márványlapokon, a finom hangokból szőtt zene pedig szétolvadt a párok forgásában, ölelésében, érintésében. Az élet szüntelenül remegett a levegőben, ott lüktetett a tekintetek forró kapaszkodásában, az összeérő ujjak és ajkak közt. Az emberekben. Ezt az életet akartam én, erre éheztem. A lányt másfelé vezettem, mint a fiút. Amint kettesben maradtunk, mohón rávetettem magam. Ahogy ajkam a bőréhez ért, tehetetlenül felnyögött. Mosolyogva haraptam meg. A vére édes volt, édes a vágyaktól, az álmoktól; az íze átjárt, felmelegített. Nem tudtam neki ellenállni, még mélyebben akartam őt, ezért hát hagytam, hogy újra önmagára találjon. Sikítani már nem volt ereje, azonban élete képei a szemem elé kígyóztak – ártatlan és boldog képek. Egy lány, aki még alig élt, most pedig a karomban éri a halál. Én voltam a halála. A fájdalma és a félelme belém vágott, élesen és kegyetlenül, pont úgy, mint ahogyan letámadtam őt. Mikor megéreztem a kétségbeesését, mikor a vére ízéből eltűnt az édes árnyalat, mikor kesernyéssé és maróvá vált, ellöktem magamtól, és csak néztem, ahogy nyakán legördül egy vércsepp. Feketének tűnt a félhomályban. Sikításom a fülembe mart, de csak bennem, a lelkem kíméletlen 278

csendjében. Próbáltam megállni, nem leguggolni mellé, de a vágyam legyűrt. Az éhség győzött felettem. Még mindig akartam őt. Belülről egy halvány, erőtlen hang könyörgött, hogy álljak meg, hogy ne tegyem, én mégis lehajoltam, s bevégeztem, amit elkezdtem. A lányban nem maradt erő küzdeni, bár elveszőn próbálkozott, de én még ezt is megöltem benne – a kedvéért szépnek hazudtam a halált, békésnek és tisztának. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem akartam, hogy tudja, mi történik vele. Ahogy utolsót kortyoltam, megmérgeztem őt az éjszakával, leheletnyi csókom nyomán szétfoszlott a teste – csak a ruhái maradtak. Megtöröltem a szám, és a falnak vetettem a hátam. Mit teszek? Mit keresek én itt? Miért ilyen hatalmas az éhség, a vágy? Miért nem tudom legyőzni, miért? Sírni szerettem volna, zokogni, elhagyni magam és elfelejteni azt, amit tettem. A kíméletlenséget, a zordságot. Hogy lehet ennyire szívtelenül ölni, mikor a fiút elengedtem, mikor őt el tudtam engedni? A lányt miért nem? Miért akartam annyira vadul, annyira kétségbeesetten az életét? Mert én akartam, ezt nem az Inkvizítor tette. Éreztem, tudtam. Életet akartam, mert a sajátomat elvesztettem, életet a halálomért cserébe. – Jól vagy? Kisfiús, mégis kedves hang szólított. Felemeltem a fejem, de nem akartam válaszolni, mert a fogam még nem húzódott vissza, így elárultam volna magam. Ezért csak némán néztem a fiút, aki balszerencséjére pont engem akart megmenteni. Casanovának öltözött. Harisnya, térdnadrág és bő fehér ing, a nyakában megkötött fekete köpeny. Jól állt neki a paróka, a fehér álarc, a vonásaiban több volt még a gyermek, mint a felnőtt. Lágy és 279

puha volt, én pedig tudtam, hogy az íze is az lesz. Elhaló visszhangként még felcsendült bennem a tiltakozás, de a telhetetlenségem hamar elnyomta a tétova kísérletet. Ő jött, ő választott. Casanova. Nemet intettem a fejemmel, bízva abban, hogy erre majd közelebb lép. Pontosan így tett. Az emberek olykor annyira kiszámíthatóak, annyira könnyen becsaphatók. Fél térdre ereszkedett előttem. Felemeltem a karom, ujjaim a nyaka köré fontam, és közelebb húztam. Azt hitte, meg akarom csókolni, a szája elnyílt, de az utolsó pillanatban, mikor az ajkunk majdnem összeért, bennem valami vadul és fékezhetetlenül kiáltott. Ezért hát rögtön a nyakát vettem célba. A húsa puha volt, oly könnyedén szeltem át, és a vére… A vére, mint őszi harmatcsepp a fűszálon, mint a napsugár, mely pocsolyába fullad. Megpróbált eltolni magától, erre én szorosan átöleltem. Lassan elhalt benne a küzdés, nem ellenkezett. Átjárt a diadal, a mámor, ismét egy legyőzött, megbukott ember. Ennyit jelent nekik az élet, a saját életük. Feladják, túl könnyen feladják. Az éhségem csillapodott, már nem mart, nem égetett. Elengedtem őt, mielőtt az éjszaka megölte volna. Mielőtt én megöltem volna. Félájultan bukott a lábamra. Elnéztem gyermeki arcát, puha vonásait. A bőrébe még nem írt jeleket az idő, még tiszta volt, s még annyi minden állt előtte. Az élet, amit a magamévá tehetnék. De miért tenném? – villant fel bennem. – Miért adjam magam nekik, az áldozataimnak, miért, mikor ha nem teszem, sokkal könnyebb? Önzőség, ha nem osztozom velük? Önzőség, ha csak veszek és veszek, de nem adok? 280

Hiába sorakoztak bennem a kérdések, mégis úgy éreztem, hogy az életük nélkül nem élhetek. Kellett nekem a fiú, kellett az élete, nem volt elég csak ennyi. A vágy… a vágy a szívemben dobogott. Nem csak a vér, az élete is kellett, a belőle áradó fény… Öntudatlanul simítottam végig újra és újra a fiú félrecsúszott parókáján, játszottam a hófehér tincsekkel. Közben pedig arra gondoltam, hogy megölhetném őt, hogy életet adhatnék neki az utolsó pillanatban, érzéseket, melyeket nem élt még meg, s talán nem is fog, én viszont megadhatnám neki. Megadhatnék neki mindent. Ezzel mentettem magam? Igen, és ezt pontosan tudtam, tudtam, ahogy végigsimítottam sápadt arcán. Kívántam őt. Akartam, hogy az enyém legyen. Akartam minden rezdülésemmel, minden kapkodó lélegzetvételemmel. A vágy a fülemben lüktetett, elhomályosította a látásom, könnyű delejbe csalt. Csak még egy korty, egyetlen egy. Mit árthatok azzal? Aztán elengedem, hagyom, hogy éljen – mondogattam magamban önáltatón. Már majdnem ráhajoltam a sebre, ajkam már majdnem érintette a bőrét, mikor újra megéreztem már lassan elvesző, elfolyó illatát, és rádöbbentem, hogy ha most folytatom, nem tudok megállni. Nem, mert még egy korty, s nem lesz elég, egészen kell majd nekem. Nem tudtam magam átverni. Hiába adnék neki bármit, mi ér annyit, mint maga az élet? Nincs több hazugság, ha nem adom át magam nekik, ha nem fogadom be őket teljesen, nem kell hazudnom, nem kell illúziókat teremtenem nekik és nem kell, hogy vége legyen. Ha igazán csak azt veszem el, amire szükségem van, ha nem kérek többet belőlük, mint a vérüket, csak az ízt, az érzéseik, gondolataik nélkül, akkor nem muszáj őket megölnöm. Akkor meg tudok állni. 281

Mosolyogva haraptam meg ma éjjel már másodszor a csuklóm, hogy újra vért adjak. Hiszen így lesz igaz: veszek, aztán pedig adok. Csak keveset, hogy az éjszaka ne bontsa meg az elméjük épségét. A fiú nehezen tért magához. Akkor emeltem el a kezem, mikor a nyakán begyógyultak az apró sebek. Kábultan nézett rám, amikor felült. – Ki vagy te? – kérdezte álomittas hangon. – Nem számít, ki vagyok, mert nem fogsz rám emlékezni. Menj vissza és táncolj. Élj, élj mindenestül, mert ez adatott meg neked. Szót fogadott. Egyedül maradtam. Egyedül a félhomályban fürdő folyosó zenével átitatott magányában. Próbáltam felfogni, megérteni, hogy mit tettem. Az éhség enyhült, bár nem szűnt meg teljesen, mégis, már kordában tudtam tartani, már nem uralkodott rajtam. Visszanyertem önmagam. Ekkor döbbentem rá, hogy sikerült egyedül megállnom, nem kellett hozzá egy farkas segítsége, nem kellett semmi, én magam tudtam megtenni. Ennyi lenne az egész? Ha nem adom át magam nekik, akkor nem ejtenek rabul, akkor elvész a varázsuk, s így nem kell ölnöm, így be tudom fejezni anélkül, hogy kárt tennék bennük. De ha így működik, ha ennyi az egész, miért, hogy olyan kevés vámpír képes erre? Hiszen Parázs azt mondta, ő nem adja át magát az áldozatainak, akkor bármikor képes lenne megállni. Vagy én azért tudom megtenni, mert öreg vagyok? Van ennek bármi köze az egészhez? Az Inkvizítor. Mi van, ha mindezt az Inkvizítor tette? Ha el akarja hitetni velem, hogy ez lehetséges, így hajtva majd később ezernyi gyilkosságba… Nem. Amit ma éjszaka tettem, ahhoz nem sok köze 282

volt az Inkvizítornak. Tudtam, hogy bennem van, hogy még mindig bennem van, de nem tett mást, csak elnyomta a lelkemben az emberséget, felszabadítva így a vámpírt. Most azonban… mindkettő bennem volt, mégsem éreztem, hogy tetteim súlya alatt szétszakadnék, hogy nem tudnám elfogadni együtt az embert és a vámpírt. Miért baj, ha mindkettő él bennem? Fáradtan hunytam be a szemem, mikor megértettem, hogy az Inkvizítor nem bántott, nem ártott nekem, csupán megtanított együtt élni önmagammal. Segített nekem, segített, hogy megőrizhessem magamban az embert. – Marina – szólított. Felnéztem. Előttem állt, de nem abban az alakban, amit a temetőben öltött magára. Ezúttal egy szőke férfi volt, fiatal férfi, mélyen ülő, bölcsen csillogó szemmel. Nézett engem és mosolygott. – Gyere, ma már nincs itt dolgunk. A friss levegő jót tesz a léleknek, főleg, ha megszállás után szabadul fel. Közben pedig beszélgethetünk. Felsegített a földről, felmarkolta a lány testet vesztett ruháját (szörnyű emlékeztető arról, hogy öltem), belém karolt, és ügyesen kormányozva kivezetett az épületből, elkerülve a nagyobb tömeget. A ruhát a lehető leggyorsabban egy szemetes konténerbe rejtette, így már nyugodtabban sétálhattunk. Hiába hagytuk magunk mögött az embereket, a zsivajt, a bál hangulata csak akkor foszlott le rólunk, mikor a zene is eleresztette lépteink nyomát. Akkor szólaltam meg. – Ki vagy te? – Egy lélek – úgy hiszem, bár ebben én magam sem lehetek biztos – válaszolt kedvesen. A hangja olyan könnyű volt, mint a tavaszi 283

fuvallat, és olyan meleg, mint a gyertyák lángjának imbolygó lobogása. Egy park felé haladtunk. Hóvirágos faágak nyújtózkodtak dideregve a lámpák sárgás, halovány fénye felé, tőlük remélve meleget a hideg, téli éjszakában. A szél azonban nem csitult, érintésétől megremegtek a fák, szikrázó fehér esőt pergetve a földre. Sokáig nem akaródzott megszólalnom, jó volt csak menni előre, kanyarogni a parkban, vissza-visszatérni a már elhagyott ösvényekre, élvezni a hó ropogását a talpunk alatt, közben pedig egyszerűen csak létezni, élvezni a békét, a nyugalmat. De mindig eljön a pillanat, mikor nem lehet tovább elviselni a csend tökéletességét, mindig van egy pillanat, amikor meg kell szólalni, mert nem, tovább már nem lehet bírni hangok, szavak nélkül. Mert nekünk kell, hogy mindent megnevezzünk, kell, különben talán nem hinnénk el, hogy létezünk. – Mit tettél velem? Mi történt a bálon? – kérdeztem halkan, hangsúlytalanul. – Szerintem ezt tudnod kellene. Elgondolkodtam. Vajon tényleg tudom? Tudom, hogy mi történt? Annyira zavaros volt minden, mintha én magam lennék a kő nyomán lágyan fodrozódó hullám. Össze kellett szednem a gondolataimat, és kimondani mindent, hogy ténylegesen megértsem a bennem lejátszódó változást. A változást, ami – úgy éreztem – visszavezetett önmagamhoz. Nem csak félig-meddig, hanem igazán. – Az elsőnél velem voltál – kezdtem. – Te irányítottál, nem hagytad, hogy alámerüljek a fiú életében. Te mutattad meg, hogy a vérem által életben maradhat. – Igen, így igaz – bólintott. Ahogy rápillantottam, kristálytiszta 284

tekintetében mintha büszkeséget véltem volna felfedezni. – A lánynál viszont hagytad, hogy azt tegyem, amit akarok. Hagytad, hogy hazug, de szép halált fessek neki – folytattam enyhe kérdő éllel, hiszen tudtam, hogy így volt, csak azt nem, hogy pontosan miért. – Ismerned kellett a két végletet, a két lehetőséget – segített ki. – A harmadiknál pedig döntened kellett. Választhattál. – Mi történt volna, ha megölöm azt a fiút? – Azzal az embert is megölted volna magadban, s most nem beszélgetnénk. Gyakorlatilag szörnyeteggé tettelek volna – vonta meg a vállát, bár talán csak azért volt közönyös, mert amiről beszélt, az nem történt meg. – S elengedtél volna? – kérdeztem, bár úgy éreztem, pontosan ismerem a válaszát. – Nem. Hallgattunk. Az utolsó szó végzetesen lebegett közöttünk, aztán mikor megértettem, hogy elvesztve önmagam a halál csakis megváltás lehetett volna, elenyészett a képzelt fenyegetés. – Azért, mert így tartod helyesnek, vagy… – Nem, nem az én dolgom megítélni, hogy mi helyes és mi nem. Miattad tettem volna. Az emléked miatt. – Köszönöm – mondtam halkan és kissé zavartan. – Ugye a véremtől nem lesz baja annak a két fiúnak? – tereltem másra a szót. Amit meg kellett értenem, már megértettem: próbára tett, választást kínált, ezzel segített, hogy önmagam maradjak. Már nem féltem tőle. Igazság szerint sebezhetőnek és védtelennek tűnt, mint egy gyermek rossz álomból ébredve. Tudtam, hogy nem akar bántani, talán nem is akart soha. 285

– Ebben sosem lehetünk biztosak – válaszolt komoran –, az éjszaka az emberi elmét olykor félelmetes felfedezésekbe sodorja, ez pedig az őrülethez vezet. De nem kaptak annyit, hogy ártson nekik, legalábbis nem hiszem. – A lánynál miért nem tudtam megállni? Nem értem – ingattam meg a fejem. – A lány a hatalmába kerített – magyarázta. – Az élete beterített, te pedig megízlelted, az életből pedig sosem lehet elég. Ha kegyetlen és hideg vagy az áldozataiddal, ha vámpírként viselkedsz és nem emberként, ha nem szánod őket közben, akkor képes vagy félúton megállni. De a vágy olykor le fog győzni, olykor erősebb lesz az élet utáni sóvárgás, olykor ölni fogsz. Ez kikerülhetetlen. Viszont ha az ember benned él, s nem csak egy emlék, akkor olyan vámpír lehetsz, aki meg tudja tenni, hogy ne öljön. – De… nem értem. Ha hidegnek és kegyetlennek kell lennem, ha vámpírként kell viselkednem, akkor mi köze az egésznek a bennem élő emberhez? – Minden vámpír emberből születik, s mindig a múlt tesz minket azzá, akik vagyunk, ezért a múltat nem szabad elfeledni. Az igazi vámpír egyaránt ember és egyaránt vámpír. Ha őrződ az embert, megérted, hogy tisztelned kell az életet, akkor is, ha te magad már halott vagy, s ez a tisztelet, az élet tisztelete tesz igazán vámpírrá. Az, hogy vámpír vagy, képessé tesz arra, hogy megállj útközben, ezért kell hidegnek és közönyösnek lenned; az ember pedig arra, hogy vért adj, hogy ne hagyd magára az áldozataid. Ha csak az embert őrzöd magadban, ha nem tudsz vámpír lenni, mindig át akarod élni az életet, így sosem fogsz tudni megállni. Ha csak vámpír lennél, s az embert nem őrzöd, akkor nem adnál a véredből, mert az 286

ember nem lenne több a szemedben tápláléknál. Érted? – Azt hiszem, igen – motyogtam, nem túl határozottan, hiszen igazából nem értettem, inkább csak éreztem azt, amiről beszélt. Az embert és a vámpírt. Önmagamban. – Helyes. Neked pont az kellett, hogy ezt megértsd. Így már tudod, hogy kerülheted el a gyilkolást. Így már tudod, hogy lehetsz igazi vámpír, olyan vámpír, mint az öregek. Szomorú, hogy mára elfeledték, milyenek voltak régen a vámpírok, szomorú, hogy ez a mítosz átalakult, hogy elfeledték, nem az vámpír, aki öl, hanem az, aki megőrzi az életet. – Te ébresztettél rá erre – pillantottam rá féloldalasan. – Igen, igyekeztem – mosolyodott el, én pedig csodálkozva néztem barátságos, nyílt és kedves arcát. Ha mosolygott, apró ráncok futottak a szeme köré. – S a többi vámpír? Nekik miért nem segítesz? – kérdeztem. A hangomban akaratom ellenére is számonkérés csendült. – Nem lehet mindenkin segíteni, ők tudták, mit vállaltak, egy öreg sem adta tovább úgy az életét, hogy ne készítette volna fel az utódját. Ők feladták önmagukban az embert, számukra mindaz csak emlék. Ezért nem fogadják be soha az áldozatuk életét igazán. – De akkor meg tudnának állni, nem? – töprengtem hangosan. Észre sem vettem, hogy a kérdés kicsúszott a számon, hiszen tudtam a választ. – Sokszor meg is teszik. De aztán visszatérnek, mert az áldozat vére hívja őket. – Engem is fog? – kérdeztem riadtan. Nem voltam benne biztos, hogy ha másodszor harapom meg ugyanazt, még mindig képes leszek ellenállni… 287

– Nem, te adtál nekik a véredből. Ez összeköt titeket örökre, de nem, nem fognak téged hívni. – Akkor miért nem teszi mindenki ezt? Nem akartam ennyire egyszerűen elfogadni, hogy vannak vámpírok, akiket ez tényleg nem érdekel, akik tényleg el tudták engedi az embert önmagukban, akik annyira megváltoztak, hogy már nem tisztelik az életet. Ez vajon együtt jár a halhatatlansággal? Hiszen a halál nélkül nem lehetne az élet, de akik tudják, hogy örökké élnek, azok számára minden egyszerre lesz jelentéktelenebb és jelentősebb, miért, hogy az élet viszont egyszerűen elvész? Talán azért, mert a halál sem létezik… – Nem képesek rá. Ehhez kell az ember, akit te őrzöl magadban. Igen, az ember és az élet. A vámpírok nem élnek. Léteznek. De azt elfelejtik, hogy mit is jelent élni. Élni emberként. – Ennyi… ennyi az egész? Ők ezért lesznek gyilkosok? – suttogtam halkan, elkeseredetten, de minden indulat nélkül. – Igen, de ők nem úgy gondolnak erre, mint te. Számukra az ember táplálék. Te sosem fogod tudni őket ennyire egyszerűen kezelni. Érted? Ők nem akarnak küzdeni azért, hogy ne öljenek. Nekik ez így jó. Hiszen már tapasztaltad, az ölés maga is felszabadít benned valamit, akkor is, ha ezt nem akarod beismerni. A hatalom könnyen megrészegít. Az ember kell ahhoz, hogy erről lemondj. – Akkor ők – a többiek – tényleg egyszerű szörnyetegek? – Nem, csak azok lehetnek igazán szörnyetegek, akik megtagadták, hogy valaha emberek voltak. A többiek nem, ők csupán… vámpírok – vonta meg a vállát. Vámpírok. Visszhangot vert bennem a szó, aztán kongva elhalt. Hihetetlen, hogy emberként mennyi minden a szemünk előtt van, mi 288

pedig mégsem hisszük el. Mesének tartjuk, mitológiának, holott nagyon is mindennapi valóság. Vajon a félelem teszi? Félünk attól, ami ismeretlen? Vámpír. Emberként sosem hittem volna a létezésükben. Tényleg csak mese volt számomra, az emberi félelem szülötte. Pedig a létünk természetes, nincs benne semmi különös. Legalábbis én már nem találtam. Se nem romantikus, se nem mesés, se nem horrorba illő. Olyan, mint az emberek léte. Valóságos, minden nyomorúságával és minden csodájával együtt. Nem sokban különbözik az emberi élettől. – Kérdezhetek még valamit? – pillantottam megtorpanva különös társamra. – Egészen bátran – mondta, szembefordulva velem. – Miért lettem vámpír? Lélegzetvétel. Egy. Kettő. Fehér pára az éjszakában. – Nem, Marina, ez az a kérdés, amire én nem felelhetek neked – ingatta meg a fejét. – Miért? – Mert nem tudom a választ. Újra elindultunk, ezúttal azonban elhagytuk a parkot. A város csendes utcáin ballagtunk, nem siettünk sehová. Csak halványan vettem észre, hogy a mellettünk elsiető emberek furcsán megbámulnak minket. Talán a vörös ruhám tette, talán az Inkvizítor hófehér öltönye, talán csak kettősünk zavartalan nyugalma. Havazni kezdett. A hópelyhek szelíden és békésen szállingóztak ránk. Megültek ruhám ráncaiban, márvány bőrömön, de nem olvadtak el, csak lassan. A testem hideg volt, hiába vettem ma éjjel annyi vért. Talán ezért nem éreztem a hideget se, csak kellemes borzongást. 289

Mély levegőt vettem, aztán lemondóan kifújtam. Ezúttal nem akartam megtörni a csendet. – Igen? Mondd csak – biztatott az Inkvizítor. Már zavart, hogy magamban így gondolok rá, de nem tudtam, hogyan máshogy nevezhetném. – Miért segítettél nekem? – Ez a dolgom. Minderre ráébredtél volna magadtól is előbb vagy utóbb, de addigra talán már elvesztetted volna az emberséged. Az embert védtem, aki benned él. – De miért? – Mert annak idején túl sokan haltak meg miattam – vonta meg a vállát. – Akkor hát igaz, amit mondanak rólad? – kérdeztem árnyalatnyi csalódottsággal. Bíztam benne, hogy amit róla hallottam, az mind tévedés, hogy összekeverték valakivel, bíztam benne, hogy mindig az volt, akinek én megismerhettem. – Igen. Igaz. Valaha tényleg én voltam az Inkvizítor, aki elvakult hitében annyi embernek ártott. Családokat zúztam szét és ártatlanokat küldtem a halálba. Mikor meghaltam, eleinte nem értettem, mi történik. Nem értettem, ki vagy mi vagyok. Aztán felfedeztem, hogy képes vagyok másokat megszállni – amolyan lélektöredék lehettem, önmagam erőtlen mása. De mégis éltem, s ez elégtétellel töltött el. Folytattam hát, amit gyerekként elkezdtem. – De miért? Miért üldözted azt, ami más, mint az emberek? – kérdeztem halkan. – Azt hiszem, a hatalomért. A hatalom, hogy uralkodhatok másokon, a birtoklási vágy, túl hamar megérintett, és nagyon sokáig nem engedett el. Élveztem, amit tettem. Úgy hittem, azok a lények 290

alantasabbak az embernél, de mert mindegyik bírt olyan képességgel, amit nem érthettem, féltem tőlük. A félelem és birtoklási vágy, a hatalom irányított. Halálom után is. De aztán… egy vámpír került az utamba. Sokáig küzdöttünk – két lélek egy testben. Végül egyikünk sem győzött, nem győzhettünk, hiszen ugyanolyanok voltunk. Így ébredtem rá, hogy bennem is él még az ember, ahogyan élt benne is. Akkor temettem el végleg azt, aki valaha voltam. Akkor haltam meg, az emlékem is. Én mégis itt maradtam, mondjuk úgy, újszülötten, egy furcsa lélekként. Megnyugtattak a szavai, a hangja. Úgy beszélt, mint aki már tényleg nem tartozik ahhoz, aki annak idején szörnyűségeket tett. Úgy beszélt, mintha nem is önmagáról mesélne. A szavak megidézték a múltat, a múltat, melynek következményei már rég eltűntek, a múltat, ami nem több már, mint egy emlék egy ismeretlen emberről. – Ha… ha csak lélek vagy, hogy lehet tested? – Illúzió – részben. A sötétség illúziója. Játék az elmével. Általad teremtettem most újjá magam. A te még fel sem fedezett képességedet használtam, azt, hogy teremthetsz a sötétség által, de a saját erőmmel, nem a tiéddel. Tudod, valaha tényleg így festettem. – Akkor tulajdonképpen még bennem vagy? – Valamennyire igen. De el foglak hagyni, ne aggódj – mondta rám mosolyogva. Nehéz volt elhinnem, hogy valaha tényleg ártott másoknak, hogy kíméletlen és szívtelen volt, hiszen a mosolya úgy ragyogott, mintha ismerné a világ összes titkát. – Már nem aggódom – mosolyodtam el én is, aztán összehúzott szemmel, rosszallóan ránéztem. – Miért így jöttél? Úgy értem, miért hagytad, hogy tartsak tőled? 291

– Csak így volt értelme. Ha előtte elmagyarázom, mire készülök, te sosem értetted volna meg igazán. Kellett, hogy félj, kellett, hogy meg akard menteni Parázst, mert így engedtél magadba, így lehettem a részeddé. Ha nem így történik, uralkodtam volna feletted, mint Parázs felett is, s nem éled át, amit át kellett élned. Ez így volt rendjén. Igen, így volt rendjén. Tökéletesen megértettem őt. – Parázs… – sóhajtottam. – Ő sem őrzi magában az embert, igaz? – A hangomat átitatta a szomorúság. – Ő a szíve mélyén még mindig ember, jobban, mint te, vagy bármelyik másik vámpír – felelt elkomoruló tekintettel. Hópelyhek ültek a szempilláján, de ahogy egy pillanatra behunyta a szemét, mind leperegtek. – Akkor miért öl mégis? – Mert hiába ismeri a másik utat, sosem tudja megtenni, hogy vért adjon. A lánya emléke nem engedi. Ő volt az egyetlen, akinek adott a véréből, másnak soha. De elég öreg ahhoz, hogy ritkán öljön. Az éhség állandó társa, ebbe már beletörődött. Nem mondom, hogy az emberek számítanak neki, hiszen sosem adja oda magát nekik, sosem éli át az életüket. Hideg fejjel öl, kíméletlenül. Nem válogat, ahhoz megy, aki hívja, bárki is legyen az. Azért öl, mert táplálkoznia kell. – Szomorúan hallgatott el, mintha sajnálná, hogy van, akinek nem segíthet, mintha Parázs fájdalma az övé is lenne. – Tudod, hogy miért lett vámpír? – Mert élni akart – feleltem rögtön, már-már ösztönösen, hiszen a szavai megbénítottak. Parázsban is él az ember? Erősebben, mint bennem? – Elfelejted, hogy ezt akkor mondta, mikor én is benne voltam. 292

Elfelejted, hogy éppen el akart űzni. Elbizonytalanodtam. – Akkor… nem a halhatatlanságért lett vámpír? – Ismered őt. Ha belegondolsz, nem érzed képtelenségnek ezt a választ? – somolygott rám, aztán a homlokára újra komolyságot írtak az apró ráncok. – Nem, Marina, de ne kérd, hogy elmondjam neked az igazságot, ezt nincs jogom megtenni. Ha Parázs akarja, megosztja majd veled. Visszafogtam a kíváncsiságom, s nem kezdtem el faggatózni. Parázsnak joga van a titkaihoz, a múltjához. Talán egyszer majd meg fog bízni bennem annyira, hogy ezt is elárulja – gondoltam. – Talán egyszer igazán közel enged magához… – Mit fogsz most tenni? – pillantott rám őszinte érdeklődéssel a tekintetében. A hópelyhek egyre sűrűbben omlottak alá az égből, mint egy fehér fátyol, mely elmossa a határokat, a körvonalakat, játékká varázsolva a világot. Mert ilyenkor csak az létezik, amit látni akarunk. Ilyenkor mi teremtjük a világot, kedvünkre formáljuk, alakítjuk, mert a fehér azért van, hogy megtöltsük színekkel. Játék. Játék az élet, a világ. A hó újra és újra erre tanít. – Hazamegyek. Szeretnék végre elbúcsúzni a szüleimtől – feleltem mosolyogva. – Ha gondolod, elkísérlek, legalábbis egy darabon. – Nagyon örülnék neki. Nem beszéltünk többet. Hallgattuk a hópelyhek szelíd ölelkezését, a város eltompuló zajait, a nyugalmat. A nyugalom hangja olyan, mint a harangzúgások közti csend. Mikor még érezni a levegő remegését, mikor még emlékként kísért a visszhang, mikor nincs más 293

hang, mert a harang újra lendül és a várakozás némán írja magát a térbe. Mikor egy pillanatra minden megmerevedik, talán még az idő is. Mikor elfelejtünk élni, csupán létezünk egy önfeledt, megfoghatatlan teljességben. Ilyen a nyugalom hangja. Ha voltak is kérdéseim, hóba fagyott lépteink nyomával azt is magam mögött hagytam. Többet ért, hogy egyszerűen csak sétálunk egymás mellett, és amit elmondhatnánk, arról hallgatunk. Nem siettünk, mégis elég hamar arra a környékre értünk, ahol valaha éltem. A házunk békésen húzódott meg az egymáshoz oly hasonlatos házak között. Kislány koromban azt hittem, igazából egy palotában lakunk. Felnőve anyagi helyzetünk fitogtatásának tartottam az otthonunkat. Most, vámpírként, az emberi életemet láttam benne. – Köszönöm, amit értem tettél – mondtam mélyen az Inkvizítor szemébe nézve. – Én köszönöm, Marina. – Miért? – mosolyodtam el önkéntelenül az értelmetlennek tűnő válaszán. Ugyan miért lenne ő nekem hálás? A bizalmatlanság villámcsapásként hasított belém. Lehet, hogy félreértettem valamit? Emberként megtanultam, hogy ne adjam könnyen a bizalmam. Túl sokszor csalódtam, utána pedig nem akartam folyton kockáztatni, kiszolgáltatni magam, csak azért, hogy aztán könnyedén megsebezzenek. Vámpírként kénytelen voltam bízni azokban, akik a segítségemre siettek, szükségem volt arra, hogy ne legyek egyedül. Csak így foghattam fel és fogadhattam el a létezésemet. Hamar elfelejtettem, hogy milyen igazán csalódni, ezért óvatlan lettem. Lehet, hogy hibáztam? Kérdőn néztem rá, ő pedig megingatta a fejét. – Mert egy lehettem veled – felelte aztán halkan. – Mert osztoztál 294

velem önmagadon. Mert adtál és elfogadtál. Élni fogok benned, míg te élsz, élni fogok, mint ember. Ne érts félre, kérlek – mondta gyorsan, mikor ráncokba futott a homlokom –, nem maradok veled ténylegesen, csak az emlékem. Egyszer ígéretet tettem. Vissza fogok térni oda, ahol megváltozott a létem. Ahol ténylegesen meghalt egykori önmagam. Ahol szörnyetegből újra emberré váltam, mert rádöbbentem, hogy már nem létezem. Visszatérek a vámpíromba, mert eljött az ideje. Aztán pedig vége lesz. – Minek lesz vége? – suttogtam. – A létünknek. Ő és én… mi ketten… eggyé váltunk, mikor megküzdöttünk. A lelkem sose szabadult igazán belőle. Elváltunk, de mégis… mégis összetartozunk. Összetartoztunk egész életünkben. – Nem értem. – Emberként… – Megingatta a fejét és újrakezdte. – Az első áldozatom egy gyermek volt. Még én magam is gyermek voltam akkor. Félelemből tettem, amit tettem, pedig szerettem őt. Szerettem úgy, ahogy csak egy gyermek tud szeretni. Mégis megöltem. Vámpírrá született, de ezt csak később, sokkal később tudtam meg. Az a félelem, ami akkor bontakozott bennem, végigkísérte az egész életemet. Mindent félelemből tettem. Féltem az ismeretlentől, attól, ami más, ami felfoghatatlan. Azt hiszem, az emberek félelemből ölnek a legtöbbször. Félnek, hogy elvesztenek valamit, hatalmat, célt, szerelmet. Az ember birtokolni akar, holott soha, semmit nem birtokolhat. Minden ajándék. Mégis félnek, hogy kisebbnek érzik majd magukat, ha nem ölnek, félnek, hogy elvesztik, amit a sajátjuknak hisznek. Félnek, hogy őket ölik meg. Én is féltem. Aztán ő eljött és végzett velem, mikor már elviselhetetlenül sok ártatlant bántottam. Őrült voltam, kifordultam önmagamból. Később rájöttem, 295

hogy ő önmagát hibáztatta, hogy miatta… Pedig a saját ostobaságom volt. – Várj, akkor téged nem is az emberek öltek meg? – kérdeztem. Visszaemlékeztem az Inkvizítor történetére: Angyal szerint őt a fellázadt ártatlanok ölték meg, bár nem állította biztosan, de mégis, amikor mesélt, úgy tűnt, ő maga is ezt tartja a legvalószínűbbnek. – Mondhatjuk így is, hiszen többen voltak ott. De a tényleges gyilkosom az én vámpírom volt, gondosan vigyázott rá, hogy ezt rajtam kívül senki ne tudja, mára ezért is merült feledésbe a halálom története. Legendák szólnak rólam, de senki sem tudja, hogy az a gyermek ölt meg, akit elsőként küldtem a halálba. – Keserű mosoly játszott az ajkán, aztán nyomtalanul eltűnt, az arca újra békés, szelíd lett. – Mikor megölt, én is itt ragadtam. Aztán sok-sok év múlva ismét találkoztunk. A vámpír, aki megváltott. Az első áldozatom. Barátom, társam, szeretőm, testvérem. Egyek vagyunk, ő és én. De ezt csak akkor értettük meg, mikor megszálltam őt. A küzdelem hevében megértettük egymást. Az embert és a szörnyeteget, mely mindkettőnkben megvolt. Egymás által ismertük meg önmagunkat. Ő akkoriban még féktelenül ölt, pont, mint én. De ott volt bennünk az ember, mindkettőnkben. Akkor megfogadtuk, hogy együtt távozunk majd, ha eljön az ideje. Mert egyek vagyunk, mindig is egyek voltunk. – De… miért most? Finoman elfordította a fejét. Tudtam, hogy nem fog válaszolni. Ott akartam hagyni, elindulni az otthonom felé, de a szívemben sejtelmesen lüktető érzés visszatartott. Kérdeznem kellett még valamit. – Miattam tetted, amit tettél, vagy magad miatt? 296

Elmosolyodott. Úgy, mint ahogy egy szülő mosolyoghat a gyermekére, ha a gyermek arról faggatja, azért szereti-e, mert olyan, amilyen, vagy azért, mert a szülőnek szeretni kell a gyerekét. – Számít ez, Marina? Bólintottam. – Ember vagyok, bármi is történt, részben még mindig az, pont úgy, ahogy te is ember vagy. Önző vagyok. Annyira tettem magamért, amennyire érted is. – De értem miért? Mélyet sóhajtott. – Azért, amiért folyton át akarod élni az áldozataid életét. Azért, amiért mégsem teszed ezt meg. Azért, amiért vért adsz. Értetlenül néztem rá, s kérdőn megemeltem a vállam. – Az életért – mondta. – Az emberért. Néztem őt. Próbáltam felfogni, megérteni a lényét, de nem ment. Olyan volt a tekintetébe mélyedni, mintha a végtelen, az örökké, a minden és a semmi nézne rám vissza. Mintha egyszerre létezne és nem létezne. Felfoghatatlan. Vannak dolgok, amiket sosem érthetünk meg. Küzdhetünk vagy elfogadhatjuk. Egyik sem változtat azon, hogy végül úgysem értjük meg azt, amit nem lehet, amihez még nem éltünk eleget. Mindegy, miért segített nekem, hiszen segített. Nem akart ártani – ezt éreztem. A többi pedig nem számított. Magam sem tudtam, miért, de nem köszöntem el tőle. Csak biccentettem egyet, és hátat fordítottam. Nem néztem vissza, bár éreztem, még sokáig követ a tekintetével.

297

18. fejezet: Otthon A kapunk előtt tétovázva megálltam. A rácsokon túl elterülő, hófedte kert olyan volt, mintha egy képeslapról kelt volna életre, a valamivel távolabb meghúzódó házunk mesébe illő jégpalotára emlékeztetett. A szobám ablaka sötétségtől megüvegesedett szemmel nézett vissza rám. Apánál és anyánál szelíd, villódzó fényeket vetett a függönyre a tévé. A ház többi ablaka szintén sötétségbe dermedt. Elbátortalanodtam. Képes vagyok megtenni? De mit mondjak, hogy búcsúzzak el? Hogy, mikor már halott vagyok a szemükben? Ha eléjük állok, el kell velük feledtetnem, amit mondok, akkor mi értelme lenne? A hópelyhek sűrű finomsággal zuhogtak a kertre. Lehetetlennek tűnt úgy bejutnom a házba, hogy ne hagyjak magam után nyomot. Ha sikerülne is akkorát ugranom, hogy a teraszunkra érkezzek, még akkor is ezernyi buktatóval kellene szembenéznem. Megingattam a fejem. Nem lehetek ennyire gyáva. Elbúcsúzni jöttem, nem azért, mert a szüleimnek van rá szüksége, hiszen ők már elbúcsúztak tőlem, amikor a koporsóm leereszkedett a mélybe, a kíméletlen, fekete csendbe. Most én akartam elbúcsúzni, nekem volt rá szükségem ahhoz, hogy továbbléphessek végre. Könnyű mozdulattal letéptem a szoknya alját, ügyelve, hogy azért valamelyest takarjon. A kesztyűt is levettem, csak ekkor tűnt fel ugyanis, hogy a csuklómnál a fogaim nyomán szétszakadt és véres lett. Egy bokor aljába rejtettem mindent, megjegyezve, hogy visszafelé itt ne felejtsem. Jól jött, hogy a cipőt nem cseréltem el a lánnyal, akitől a ruhát vettem, így most nem kellett ügyetlenkednem 298

egy elegáns szandálban. Mély levegőt vettem. Átsétáltam az utca másik oldalába, majd nekifutásból, erőteljesen elrugaszkodtam a földről. A lábamat felhúzva, összegömbölyödve hagytam, hogy vigyen a lendület. Hogy csak érezni véltem, vagy a szél tényleg a szárnyaira kapott, azt nem tudom, mégis olyan volt, mintha repülnék, így végül sikeresen megérkeztem a teraszunkra. Képtelenségnek tűnt, mégis sikerült. Győzelemittasan húztam ki magam – már semmi sem tűnt lehetetlennek. Tudtam, hogy ha körbemegyek, a konyharész ajtaja nyitva lesz, a szakácsnőnk mindig elfelejtette bezárni, miután este kirakta a szemetet. A hátsó ajtó engedett a szelíd nyomásnak, besurrantam a tisztítószerszagú konyhába. A csempék rideg fehérsége az éjszaka árnyait őrizte magán, visszhangosnak és élettelennek tűnt az edények szurkos csendje. Éreztem, hogy mindenki alszik. A falakba a lélegzetvételek nyugodt álma lopta magát, a levegőt átitatta a lehunyt pillák édeskés íze. Csak ekkor jutott eszembe, hogy előfordulhatott volna, hogy nem jutok be a saját otthonomba. Elkeserített a gondolat, hogy beléphettem, mert ezek szerint a szüleim fájdalma még nagyon erős volt, nem vette még át a helyét az emlékezés, a szeretet. Először a saját szobámat vettem célba. Most, hogy itt voltam a házunkban, már nem is tűnt olyan egyszerűnek elbúcsúzni. A torkomba keserű gombóc nőtt, a gyomrom is idegesen remegett. Minden ugyanúgy maradt, mint ahogy a baleset napján hagytam. A szobában áporodott, állott volt a levegő, mintha azóta senki sem lépett volna be ide. A por vastagon ült meg a polcokon, az asztalomon, a széthagyott könyveken, füzeteken. Érezni lehetett a 299

sötétség némaságán, hogy aki valaha itt élt, már halott. Hogy itt már nincs élet, nincs semmi, csak az emlékek. Megdöbbentő volt megértenem, hogy már én magam sem tartozom ide. Hiába ez az én szobám, hiába éltem itt hosszú éveket, már nincs itt helyem. Az, aki voltam, halott. Csak emlék, ahogy emlék az életem is. Sokáig álltam mozdulatlanul, csak néztem, néztem a szobám, néztem az emlékeim. A múltam megelevenedett a sötétségben. Láttam magamat gyerekként, ahogy a sarokban kuporgok könyvvel a kezemben, láttam, ahogy az íróasztalnál ülve rajzolok, láttam, ahogy írok, ahogy megőrzöm a gondolataim – azt kívántam, hogy anya és apa egyszer majd megtalálja azokat a jól elrejtett lapokat – szerettem volna, hogy lássák, ki voltam, hogy utóbb megismerjék azt a lányt, akit előlük elrejtettem. Ékszerek pihentek egy kis dobozban – mindegyikhez hozzátapadt az emlék: születésnap, karácsony… Megingattam a fejem. Ez már a múlt. Megfordultam, és anélkül léptem ki a szobából, hogy bármit is magammal vittem volna. Nem volt szükségem már a múltra, nem volt szükségem arra, hogy megőrizzem az életem nyomait. Azt hittem, jobban fog fájni magam mögött hagyni a szobám, hiszen a falak őrizték a gyermekkoromban elsuttogott titkokat, az álmaimat, engem. Mégis olyan könnyedén léptem ki és hajtottam be magam után az ajtót, mint ahogyan a szél surranhat be nyitva felejtett ablakokon, magával ragadva az emberek lélegzetvételét, a hangulatokat és az érzéseket. Egyáltalán nem fájt. A szüleim ajtaja előtt megtorpantam. Egy pillanatra elgyengültem, már majdnem tovább is léptem, mikor sikerült magam 300

megkeményíteni, így végül lassan, megfontoltan lenyomtam a kilincset, és hangtalanul besurrantam. Mindketten mélyen aludtak a hatalmas franciaágyban, amelybe gyerekkoromban én is oly gyakran fészkeltem magam. Az arcuk kisimult – békések és nyugodtak voltak. Míg velük éltem, sosem láttam őket ilyennek. Ennyire szépnek. Ennyire embernek. A szüleim voltak, akikkel hadakoznom kellett, hogy azt az életet élhessem, amit szerettem volna. Most a szüleim voltak, akik számára soha többé nem létezhettem, és akik számomra is most létezhettek utoljára. Álltam az ágy lábánál, s nem tudtam levenni róluk a szemem. Egyszerre emelkedett és süllyedt a mellkasuk. A vér ugyanúgy lüktetett az ereikben. A vér, amiből én is lettem, amiből születtem. Kettejükből. Anyám karja a takarón pihent, úgy mozgott, ahogy a levegő ki- és beáramlott a tüdejébe. Közelebb léptem. A kar, mely valaha engem ringatott, simogatott, vigasztalt és szeretett. Az erek hívogatón dudorodtak ki a bőréből – kékes-lila mámor. Tudtam, hogy meg kell tennem. Csak így búcsúzhatok el. Szavak nélkül, hangok nélkül. A vér, amiből születtem, a vér, ami életet adott, a vér, amiből magammal kell vinnem az új életembe is. S a vérem, melyből adnom kell, hogy örökre velük maradhassak. Haraptam. Anyám felsikított. Apa riadtan ült fel. – Ami most történik – szólaltam meg, szám szélén megült anya vére –, azt el fogjátok felejteni. Aludjatok, aludjatok tovább – suttogtam. Delejbe hullva fogadtak szót. A szemükről még el sem illant az álom, máris újra mélyen eltemetkeztek benne. Tudtam, hogy velem álmodnak, hogy engem látnak, s hogy ez az álom édesebb, mint 301

bármi egész eddigi életükben. Láttak csecsemőként, gyerekként, kamaszként, láttak újra felnőni, de csak a boldog perceket; a szomorúságot, a veszekedést nem. Így leltek békét, így leltek a halálom óta most először békét, hiszen anya véréből éreztem, hogy mióta elmentem, ők is elvesztek. Mintha a szívük többé nem akarna dobogni, mintha az, hogy még élnek, csak ösztön lenne. Nem akarat, nem vágy, nem öröm, csakis ösztön, gépies mozgás, értelem és érzelem nélküli tettek makacs sorozata. Nem ittam sokat. Épp csak annyit, hogy érezzem anyát, a lelkét, az érzéseit, a gondolatait, őt magát. Úgy, mint ahogy életemben sosem tudtam sem érezni, sem érteni őt. Őt. Akiből születtem. Akinek az életem köszönhetem. Aztán apa fölé hajoltam. Őt is befogadtam magamba. Talán most először értettem meg a szüleimet, talán most először láttam meg az igazi arcuk, a küzdésekkel teli életük. A hitet, hogy értem teszik, amit tesznek. Mindent csak értem. A gyermekükért, aki már halott. Újra feltéptem a bőröm, nem adtam sokat, csak néhány cseppet. Hogy magukban érezhessenek, amíg csak élnek. Hogy soha ne higgyék, hogy elvesztettek. Hogy találjanak meg önmagukban. Hogy leljenek végre békét, hogy ne gyötörjék magukat, hogy a bűntudat elcsituljon, hogy képesek legyenek újra élni – nélkülem. Néhány csepp. A vérem bennük, a vérük bennem. Soha nem választhat el minket semmi. Sem élet, sem halál. Sokáig néztem még őket, ahogy alszanak. Így búcsúztam. Szavak nélkül. Aztán pont olyan csendesen, ahogy jöttem, elhagytam az 302

otthonom. Felmarkoltam a bokor alá rejtett vörös, szakadt anyagot, még egyszer visszanéztem, aztán elindultam. Nem ejtettem egy könnycseppet sem. Nem azért, mert nem fájt, hanem azért, mert ez a fájdalom már nem szült könnycseppeket. Lassan és szomorúan baktattam a város utcáin. Kicsit kábának éreztem magam, mégis felszabadultnak. Hiszen elbúcsúztam. Lezártam az életem. Bíztam benne, hogy anya és apa tényleg tovább tud majd lépni, de megfogadtam, hogy sosem fogom őket keresni többet. Élniük kell az életüket, ahogy nekem is az enyémet. A hó még mindig sűrűn omlott alá. Betemette lépteim nyomát, eltüntette a jelenlétem. Mintha sosem jártam volna itt. Mintha már tényleg nem élnék. Jó volt kicsit azt játszani, hogy halott vagyok, hogy mindaz, ami történik, nem más, mint egy buta álom, egy halott kétségbeesett kapaszkodása az életbe. Öntudatlanul haladtam Parázs otthona felé, csak akkor vettem észre, hogy hol járok, mikor már a csatornabűz rám telepedett. Szükségem volt Parázsra, hogy átöleljen, hogy mellettem legyen – csakis ő adhatott vigaszt. Hevesen dobogó szívvel szaladtam le a lépcsőn, közben végig arra gondoltam, hogy ott találom Parázst, hogy egyedül lesz és engem vár. Minden lépés egy szívdobbanás, szapora lüktetés a mellkasom mélyén. Belöktem az ajtót. Ott volt. Elmélázva ült az egyik karosszékben, mikor azonban berontottam, felpattant, elindult felém, aztán pár méterre tőlem megtorpant. – Hol vannak a többiek? – kérdeztem remegő, halk hangon. Feszült és ideges voltam, hiszen nem tudhattam, hogy mit érez, hogy mi történik benne, a lelkében, hogy igaz volt-e, ami történt, s nem 303

csak a félelem tette. Hiszen több száz éves, annyi mindent megélt már, miért pont én kellenék neki? Az már nem volt kétséges számomra, hogy én mit szeretnék. Elég volt csak megpillantanom, a szívem máris meglódult, őrült dobogásba kezdve. Az egész testem az érintése után szomjazott. A lelkem a lelkére, ismerni akartam őt, mindenestül, megosztani vele önmagam, titkok nélkül, az övé lenni egészen… – Téged keresnek – felelt elfojtott hangon. Kutatón, fürkészve nézett, mintha várna valamire… – Te… miért nem? A mozdulatlanságunk belekövült a levegőbe. Csak belül, belül akartam szétrobbanni… – Én… vártalak. Tudtam, hogy visszajössz. – Honnan? Tétován megvonta a vállát, aztán elmosolyodott. – Tudtam. Mindkettőnk szemében félelem izzott. Az érzések háborút játszottak a szívemben, ütköztek és robbantak, megfejthetetlen egységbe olvadtak, hogy aztán szétfeszítsék a határaimat. – Parázs? – Igen? Néha olyan nehéz megszólalni, azt mondani, amit kell. Néha sokkal könnyebb lenne hallgatni, de tudnom kellett, hogy mit jelentek neki, tudnom, hogy mindez nem csak álom, nem csak én képzeltem azt, ami nincs is… – Adtál nekem a véredből. – Adtam. – De… a lányod után soha senkinek nem… 304

– Így igaz. – Nekem miért? Közelebb lépett hozzám. Felemelte a kezét, aztán félúton mégis visszaejtette. Nem ért hozzám, pedig szomjaztam az érintésére… Nem bírtam el a tekintete súlyát. Úgy nézett, mintha most látna először és most látna utoljára. Úgy nézett, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni a vonásaimat, az arcomat, a lelkemet. Elfordítottam a fejem. – Életemben a lányom állt hozzám a legközelebb – szólalt meg nagyon halkan. – Nem voltam szerelmes az édesanyjába, pedig csodálatos asszony volt. De nem tudtam szeretni, a lányom azonban… mindent meg akartam neki adni, mindent. Beteg lett. Olyan fiatal volt, olyan elesett, s a szemem előtt haldoklott. Szikla akkor már régóta környékezett. Nem tudom, miért engem. Nem volt bennem semmi különös. Nem akartam vámpír lenni, de aztán… úgy éreztem, nincs választásom. Érte lettem vámpír. A lányomért. Hogy a véremet adjam neki, hogy meggyógyítsam. Felesleges áldozat volt. Meghalt. Én viszont itt maradtam, örökre. Annyiszor akartam elmenni, de végül mindig megfutamodtam. Abban a pillanatban, mikor feltéptem a csuklóm… mikor megízlelted a vérem… már nem bántam. Sem a botorságom, sem a gyávaságom. Nem bántam, hogy vámpír lettem és hogy maradtam. Akkor minden… teljessé vált. Mintha ezért lett volna minden. Nem gondolkodtam, mikor a véremet adtam neked. Nem létezett más akkor, csak te… a karomban… haldokoltál… Én… nem hagyhattam. Nem követhettem el még egyszer ugyanazt a hibát… Hogy aki fontos nekem… Nem tudtam ránézni. Akartam, de nem ment. A szívem összeszorult, és úgy éreztem, a világ megáll, az idő megszűnik, hogy 305

már nincs semmi és soha nem is lesz. Hogy ez a vég. Ez az érzés. Mert hogy lehetne megnevezni? Hogy lehetne szavakba kényszeríteni? Hogy lehetne hangot adni neki? Nem, nem, szárnyalnia, ragyognia kell, szabadon és féktelenül, elsöpörve mindent. Megérintett. Remegő szikra a bőröm alatt, a testemben, bársonypuha didergés. Ujja az állam alatt. Megemelte a fejem, hogy végre ránézzek. Aztán elmosolyodott, nem csak a szája, a szeme is. A borzongás az egész testemet beborította. Megfogta a kezem, és szelíden maga után húzott. Ha akartam volna, elenged. De nem akartam. A fürdőszobába vezetett. A csapból a víz vad robajjal ömlött a kádba. Visszhangot vetett a csobogás, gőz burkolt be minket, a csempék párásan csillogtak a meggyújtott fáklyák imbolygó fényében. Mögém lépett. Kibontotta a fűzőt, ujjai könnyedén siklottak a szálakon, alig ért a bőrömhöz, alig éreztem, hogy megszabadít a ruhámtól, aztán a cipőmtől. Nem maradt rajtam semmi, de nem takartam el a meztelenségem, bár az arcomra halvány pír kúszott. Lehajtott fejjel, némán álltam előtte. Nem mertem megmozdulni, nem mertem megszólalni. – Marina – suttogta elfúló hangon. – Nézz rám, kérlek… Felemeltem a fejem. A tekintete bekebelezett. Olyan csodálattal, olyan ragyogással nézett, ami megsemmisített, ami elmosott, ami tétova zavarba hajtott. Hogy elűzzem, közelebb léptem hozzá. A kezem ügyetlenül indult, a gombok makacskodtak, a szövet oly nehezen engedett… Álltunk egymással szemben, meztelenül, kitárt lélekkel. 306

Néztük egymást. Önmagunkat. Ilyen lehet a megsemmisülés. Esőcsepp zuhanása a mélybe, önként vállalt repülés irány nélkül, sebesség nélkül, csak a zuhanás, a repülés. Szállni a semmibe, a végtelenbe… A sötétség ölelésébe. Megérintett, mindenhol megérintett. Égett a bőröm, megperzselődött ujjai nyomán. A vágy forrósággal öntött el, lángolt a testem. Belül és kívül… Folyékony tűztenger, vad hullámok, mint a szél korbácsolta magasra csapó tajték. Elönt mindent, megsemmisít. Eggyé tesz önmagaddal, eggyé tesz a világgal, eggyé tesz a másikkal. Csókokkal takart be, lágyan ringatott. A bőre selyemként simult hozzám, a vágytól és a szenvedélytől forró volt a teste. Megborzongott, mikor hozzáértem. Sose érintettem még senkit rajta kívül, nem tudtam, hogyan kell, mégis… csak érintettem, érintettem, ahol értem. A víz megtisztított. Elmosta a múltat, a jelent, a jövőt. Csak ő és én, nem létezett más. Csak az érintés. Én voltam az érintés és ő volt az érintés. Ennyi volt csak. Az érintés végtelensége. Úgy mosdattuk egymást, mint bármelyik anya újszülött gyermekét. Óvatosan, finoman, lágyan. Alig-alig érve egymáshoz, mégis lemosva minden sebet, minden fájdalmat, minden gyötrelmet, bűntudatot. A tekintetünk olykor összefutott, ölelkezett a levegőben, s nem, nem hittük el, ami történik. Hogy itt vagyunk. Hogy ugyanaz csillog a szemünkben, hogy ugyanúgy nézzük egymást. Csodálat és rajongás, és még valami, valami kimondatlanul, hiszen a szó olykor kevés, hiszen nem lehet mindig mindent kimondani, mert őriznünk kell magunkban, mint az egyetlen titkot, amiért akár az életünket is 307

adnánk. Őrizni, míg a szó már csak a miénk, mikor már csak bennünk van értelme, hiába mondták ki már előttünk annyiszor, őrizni kell addig, míg úgy érezzük, már csak a miénk, s csakis akkor, akkor hangot adni neki, elsuttogni vagy világgá kiáltani. A pillanatok összeforrtak. A víz még ringatott, holott már szaporán dobogó szívvel feküdtünk az ágyon, egymás mellett. A tisztaság eggyé tett minket. Néztük egymást, érintés nélkül. Csak a tekintet. Néma, hangtalan ölelkezés. Mint ahogy a fény öleli át a rügyező faágakat, a fűszálak harmatcsillogását… Aztán nem lehetett tovább bírni, vadul és féktelenül, de újra érezni kellett a másikat. Érezni, hogy mindez valóság, nem csak álom. Ujjak és kezek, bőr a bőrön, forróság és vágy, lobogó szenvedély, csókok mindenütt… Szeretni az őrületig, a megsemmisülésig, érinteni addig, míg már nem tudod, te érintesz vagy téged érintenek, érinteni, mintha most lehetne utoljára, mintha nem lenne tovább, mintha a küszöbön állna a vég. Jégforró zuhanás, táncot járó káprázat behunyt szemek végtelenségében, színek és robbanások, szivárványörvény… Zuhanni kell, zuhanni, szárnyalni, repülni, érezni, hogy semmi sem létezik, hogy minden egy, hogy összetartozunk. Hogy az élet csak illúzió, s csak a másik valóság, csak az érintés, a csók, a vágy, a szenvedély… A szenvedély forró és jéghideg, a borzongást didergés kíséri, a kettő összekapcsolódva pedig új felismerésekbe hajtja a testet. Mert csakis ilyenkor érezhetjük, hogy nincsenek határok, hogy nem érünk véget ott, ahol véget kellene érnünk, hogy a másik a részünk, hogy ő is mi magunk vagyunk. Nem létezhet semmi, csak ez a beteljesülés. Az otthon – megtalálni a másikat önmagadban és önmagad a 308

másikban. Összeforrni örökre, eggyé lenni az ölelésben, a csókban, test a testben, és nincs valóság, csak egyetlen, soha véget nem érő pillanat, mert minden csak az érzés, a megnevezhetetlen, a kimondhatatlan, mert meghal minden, mert a test újjászületik, mert semmi sem lehet többé ugyanolyan… A lepedő ráncai testünk hajlatait őrizte. Verejtékcseppek csillogtak a bőrünkön. Nem volt suttogás, és nem volt vallomás. Csak ő és én…

309

19. fejezet: „Mi lenne, ha…” A város a fejünk felett kábán ébredezett, mi meg csak feküdtünk. A hajnal már közeledett, éreztem abból, hogy a szívünk lassabban ver. A fejem Parázs mellkasán pihent, hófehér, sima bőre selyemként simult az arcomhoz, a szíve még suttogta a gyönyört. Megborzongtam a gondolatra, hogy hamarosan mindketten halálba ájulunk, aztán pedig csak az éj kelt majd minket újra életre. Annyi erőt és boldogságot éreztem magamban, képtelenségnek tűnt, hogy most engedjem el önmagam, hogy most engedjek az öntudatlanságnak, hiszen olyan volt, mintha szét akarnék szakadni, mintha nem maradhatnék egyben itt és most. – Lépjünk a fénybe – motyogtam halkan. Végigsimította a homlokom, a hajam. Bár nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy elmélázva néz. – Rendben – lehelte –, de sietnünk kell. Nehezemre esett elengedni, hiszen olyan jó volt érezni őt magam mellett, a tüdejéből kifújt levegőt az arcomon, a szíve elhaló lüktetését, a teste hűlő melegét. – Maradj itt – mondta, majd ajkát futólag az arcomhoz érintette, s már el is tűnt. Elégedetten nyújtózkodtam, behunytam a szemem, közben pedig hitetlenül gondoltam bele a történekbe. Hogy meghaltam, hogy vámpír vagyok, és hogy még életemben nem találhattam rá a szerelemre, most, holtan, egy több százéves férfi karjában lelek békére. Ezek után kezdtem úgy érezni, hogy nincsenek véletlenek, hogy a végzet és a sors talán tényleg létezik. 310

Parázs már felöltözve tért vissza, ruhákkal a kezében. Mindet az ágyra ejtette, aztán újra eltűnt. Gyorsan kaptam magamra az egyszerű farmert és a fekete pulcsit – igyekeznünk kellett. – Ez még jól jöhet – szólt Parázs mellém lépve, majd a kezembe nyomott egy kabátot. – Emberi bőrbe bújva érezzük a hideget. Hálásan vettem el a szürke kabátot, aztán gyorsan belebújtam. – Mehetünk. Parázs lehajolt, csókot lehelt az ajkamra, majd mosolyogva megfogta a kezem. Nem szólt egy szót sem, csak maga után húzott a lépcső irányába. Úgy szaladtunk fel, a fény felé, mintha a sötétség űzne ki minket önmagából. A csatorna gőztől és kicsapódó párától nehéz, bűzős levegőjében már éreztem, hogy a hajnal csupán pillanatokra van tőlünk. Egyre gyorsabb lépteink sürgető visszhangja a fülünkbe égette magát. Ahogy elhagytuk a csatornát, megérkeztek az első bágyadt napsugarak. A fájdalom egyszerre döntött minket a hóra, egyszerre járta át a testünket és egyszerre kiáltottunk fel. Nem engedtük el a másikat, szorosan kapaszkodtunk egymásba. A kezem elfehéredett, ahogy Parázs szorította. Aztán vége lett. Feküdtünk a hóban, néztük a finom, lágy csillogást, éreztük a hideget és éreztük a másikat. Sűrű, nagy pelyhekben omlott alá a hó, a fejünk felett törhetetlen ívben kavarogtak a puha kristályok. A fehér beburkolta a fölénk magasodó házakat, az utcát, a szemeteskukákat, az elhajított, széttört üvegeket, cigarettacsikkeket – az emberi élet otromba nyomait. Minden ártatlannak, tisztának látszott. Mikor a hideg bekúszott a bőrünk alá, feltápászkodtunk a hóból. Nem volt kesztyűm, s a hó olyan hidegen simogatott, hogy 311

beleborzongtam. Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy hógolyót gyúrjak és Parázshoz dobjam, aztán mégis elvetettem – többet jelentett a kezem a kezében. Elindultunk. Furcsa volt újra igazán emberi testbe bújni, pedig a legutóbbi óta nem is telt el sok idő. Mégis úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna, mintha most először igazán otthon lennék a testemben. Talán csak Parázs közelsége tette ezt, talán mindaz, ami történt, s amire kissé pironkodva gondoltam vissza. Sose hittem volna, hogy ilyen érzés szeretni, hogy ezt jelenti, ha valakinek a részévé válunk… – Mondd, Parázs, nekünk lehet gyermekünk? – kérdeztem hirtelen. Egy pillanatra meg is rémültem, nem hittem, hogy készen állok az anyaságra, főleg nem vámpírként. Mégis hogy nevelhetnénk fel mi egy gyermeket? Egyáltalán: milyen lenne a mi gyermekünk? – Mikor vámpírok vagyunk, nem. Emberként, a fényben, azonban nemzhetünk, illetve te teherbe eshetsz, de vámpírként rögtön elvetélnél. Igazából csak a visszaváltozás fájdalma lenne kegyetlenebb. Elgondolkodtam a szavain, aztán hirtelen eszembe jutott valami, amit már régóta szerettem volna megkérdezni, így a gyermekkérdés szétfoszlott, háttérbe került. – Az átváltozásunk a fény miatt történik, igaz? – Igen – bólintott, nem értve, miért olyan fontos ez, illetve, hogy miért kérdezem, mikor ez annyira egyértelmű. Pontosan láttam tükröződni a szemében a gondolatait. – Miért? – Miért a fény miatt? – pillantott rám, mire én csak bólintottam. – Mi az éjszakát hordjuk magunkban – felelte töprengve, mintha 312

csupán most jönne rá a válaszra. – A fényben nem létezhet az éjszaka, emberré kell válnunk. Tehát vagy meghalunk, vagy átváltozunk. – S a visszaváltozásnál, mikor újra vámpírok leszünk, tulajdonképpen mi történik? – Nem egészen értelek – pillantott rám. – Fizikailag – mondtam nyomatékosan. – Egészen pontosan én sem tudom, Szikla nem osztott meg velem mindent. De… úgy gondolom, átalakul a testünk, pont úgy, mint amikor vámpírrá születünk. Gondolom, neked is fájt. – Igen – leheltem megborzongva, ahogy felidéztem azt a pillanatot, mikor a síromban feküdve újra része lettem a testemnek. Olyan távolinak tűnt most, mintha egy másik életben történt volna. – Azt hiszem, tulajdonképpen az emberi mivoltunk szűnik meg. Nyilván észrevetted már, hogy vámpírként nincsenek szükségleteink, már a véren kívül. Nem vagyunk éhesek, szomjasak, legalábbis nem emberi értelemben, így távozni sem kényszerül belőlünk semmi. – Elmosolyodtam azon, ahogyan megfogalmazta. Ilyen pillanatokban ütközött ki nagyon, hogy nem ennek a kornak a szülöttje. Bizonyos dolgokról csakis szemérmesen tudott beszélni. – Ezért van, hogy ha emberi alakban eszünk vagy iszunk, azt a visszaváltozás után kiadjuk magunkból. Ezért nem szokott egy vámpír sem igazán emberként viselkedni. Nem éri meg, hiszen nem tudunk emészteni. – De a vér… mi lesz a vérrel? – kérdeztem félrebillentett fejjel. Érdekes, hogy emberként sosem érdekelt a saját testem, a biológia, most viszont, vámpírként, nagyon szerettem volna tudni, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem. Talán azért, mert ez nem volt megszokott, ez nem volt természetes, sőt, eltért mindattól, amit 313

normálisnak véltem. Kellett a magyarázat, kellett, hogy megértsem. – Amit megiszunk? – kérdezett vissza kissé értetlenül. – Igen. – Feloldódik bennünk, bekerül a véráramba – úgy alakul át a testünk, hogy erre képes legyen. Ez a vér hajtja aztán mozgásra a szívünket, ettől tudunk létezni – magyarázta fokozódó lelkesedéssel. Egészen úgy beszélt, mintha tanítani akarna, s ezt a szerepet láthatóan élvezte. Végül is ki ne szeretné megosztani a tudását másokkal? – Van, aki úgy gondolja, hogy az éjszaka túlságosan elnehezíti a vérünket, s ha nem pótoljuk emberi vérrel, végül nem keringene, mi pedig egyszerűen tényleg meghalnánk. Bár erre még nem volt példa, talán csak azért, mert az éhség és a vágy nem engedi. Az ösztön a túlélésre. Bár nem vagyunk emberek, de ez nagyon is emberi módon működik bennünk, sőt, talán még inkább állati módon, hiszen az állatok például sosem lesznek öngyilkosok, bennük sokszor erősebb az élni akarás, mint az emberben. Azt hiszem, sok szempontból jobban hasonlítunk az állatokra. Mi ösztönből cselekszünk, nem pedig szeszélyből. Az ösztön diktálja, hogy öljünk, hiszen szükségünk van a vérre. – S az ember diktálja, hogy ne vegyük el mások életét. Hogy megálljunk – szóltam közbe, bár éreztem, hogy jobb lett volna visszafogni magam. Nem attól tartottam, hogy vitába bonyolódunk, hanem attól, hogy elriasztom magamtól Parázst. Nem akartam, hogy azt érezze, elvárom tőle, hogy ne öljön, hiszen olyannak szerettem, amilyen volt, nem akartam megváltoztatni. Legalábbis nem magam miatt. Azt szerettem volna, ha önmaga miatt változik meg, ha belátja, hogy lehet máshogy is, hiszen tudtam, hogy nyomasztja, amit tennie kell, akkor is, ha nem mondja. Ezért keresett olyan mentségeket, 314

mint például az ösztön. Szerettem volna, ha elfogadja magát, mert csakis így fogadhatott el engem is. Először mindig önmagunkkal kell megbékélnünk, önmagunkat kell szeretnünk, hogy őszintén szerethessünk másokat is. Hiszen különben folyton ott a kétség, hogy nem érdemeljük meg a másikat, nem érdemeljük meg a szeretetet, s ez csakis ahhoz vezethet, hogy eltaszítunk magunktól mindenkit. Ezt pedig nem akartam megélni, nem, mert úgy éreztem, nem létezhetek Parázs nélkül. Önző módon akartam, hogy felfedezze magában a mélyre temetett embert. Önzőség volt, mert nem akartam őt elveszteni. Ugyanakkor fájt, nagyon fájt, hogy állandó harcban áll önmagával, szerettem volna, ha végre ő is megérti, hogy milyen nagyszerű és csodálatos ember – vámpírbőrbe bújva. – Az nem ér semmit – jelentette ki szomorúan. – Hiszen aztán úgyis visszatérünk, nem tudjuk megállni. – De, ha adunk nekik a vérünkből, akkor megállhatjuk, akkor nem vonzanak minket – tiltakoztam halkan, nem túl jelentőségteljesen. Nem most akartam ebbe a témába belebonyolódni, túl korainak éreztem. – Lehet – felelte, de nem mondott többet. Én sem szóltam, még nem jött el az ideje. Még csak most kezdődött minden, tudtam, hogy először meg kell ismernünk egymást mindenestül, a régi sebeket, a fájdalmakat, aztán együtt feloldhatjuk a múltat önmagunkban. De ehhez idő kell, nagyon sok idő. Ezért hát visszatereltem a gondolataimat az első kérdésemre, de ahogy eszembe jutott, rögtön megtorpantam. – De akkor neked születhet gyermeked – mondtam, félig kijelentve, félig kérdezve. – Igen, emberként igen – mondta, ahogy ő is megállt és 315

szembefordult velem. Az arcán láttam, hogy nehezen tudja követni a gondolatmenetemet, ahogy azt is, hogy az előbb ő valahol egészen máshol járt. Talán az oly fájdalmas és nehéz múltban… – Ha… ha így lenne, a gyermek is vámpír lenne? – kérdeztem óvatosan. – Nem, nem születhet senki sem vámpírnak, legalábbis nem így, nem újszülöttként a fényben. Legfeljebb jobban szeretné a húst, s az éjszaka a vérében megváltoztatná őt. Vonzódna a sötétséghez, több lenne benne a művészi hajlam, esetleg az emberek kevésbé értenék meg, de nem lenne vámpír. Emberként élne és halna. Részben emberként – javította ki magát. – Úgy tartják, bár nem tudom, igaz-e, hogy egy vámpír és egy ember gyermeke félvámpír, vagyis bizonyos legendák szerint damphyr lesz. Ők képesek felismerni az éjszaka lényeit, mert az éj bennük is ott van. Valahogy úgy, mint az árnyak, ők is felismerik egymást. De tényleg nem tudom, hogy igaz-e, lehet, hogy csak egyszerű szóbeszéd. Lehajtottam a fejem. Éreztem, hogy elpirulok, hiszen amit kérdezni akartam, az zavarba hozott. Hümmögtem, aztán mégis kimondtam, amire kíváncsi voltam. – Mióta vámpír vagy… született gyermeked? Felsandítottam rá. Jót derült a kérdésemen, az őszinte mosoly átrajzolta az arcát, vidámmá és valahogy puhábbá tette. – Nem, Marina, nem született. Azt nem mondhatom neked, hogy szent életet éltem, hogy nem voltak nők az életemben, de soha nem a fényben. – Ó. – Ennyit tudtam mindössze zavartan mondani. Nem voltam naiv, tudtam, hogy több száz év alatt Parázs rengeteg nő ágyában megfordulhatott, ez a gondolat mégis fájt kissé. Ostobaság volt, 316

tudtam ezt akkor is, de a lüktető kis érzés nem akart elhalni a szívemben. – Marina. Azt várta, hogy ránézzek, de olyan nehéz volt. Beleborzongtam, ahogy a nevemet mondta. Emberként egészen más volt ezt átélni, mint vámpírként. Vámpírként áramütés volt és szikrázás, így, emberként, villámok fényes vágtája. Ugyanaz, mégis más kicsit. Végül, mikor a közénk fészkelődött csend kezdett minket eltávolítani egymástól, felemeltem a fejem. – Azok a nők, akikkel együtt voltam, nem jelentettek nekem semmit. Egyiküket sem szerettem – mondta nyomatékosan. A szívem nagyot dobbant, be kellett hunynom a szemem egy pillanatra. Ha lettek volna kétségeim, most mindet elmosta volna az utolsó mondata. – Tudom. Csak… furcsa érzés, hogy más nők is… érinthettek… hogy… – Marina. – A hangjában nevetés bujkált, amitől csak még inkább zavarba jöttem. – Azok a nők már rég halottak. Erre már nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem, bár nyilvánvaló volt, hogy így is látja, ahogy elvörösödöm. Valami kérdés után kutattam, mondtam volna bármit, hogy oldjam a helyzetet, hogy másfelé tereljem a témát, de egyszerűen kiürültem. – Haragszol? – kérdezte, a hangjában komolyság és árnyalatnyi félelem csendült. – Dehogyis – mondtam rögtön, ránézve. – Miért haragudnék? Semmi értelme sem lenne, hiszen akkor még nem is ismertél, csak… csak furcsa. Olyan… kicsinek, fiatalnak és tapasztalatlannak érzem magam melletted, és… ez zavarba hoz. 317

– Azt látom – motyogta az orra alatt, ferde, visszafojtott mosollyal. Önkéntelenül toporogni kezdtem, mintha így akarnám elűzni a zavart. Aztán kitört belőlem a nevetés. – Ne haragudj – mondtam, mikor kissé megnyugodtam. Parázs arcán letörölhetetlenül ragyogott a mosoly, olyan finommá és lággyá váltak tőle a vonásai, mint ahogy a Nap első tavaszi sugarai tölthetik meg élettel a világot. – Előttem sosem kell zavarban lenned, Marina. – Megsimogatta az arcom. Az ujjai hidegek voltak, én mégis forróságot éreztem. – Mi ketten… összetartozunk, s én szeretném, hogy… hogy sose érezd azt, hogy valamit nem mondhatsz el, vagy nem kérdezhetsz meg. Ezt az egészet, kettőnket, nekem is tanulni kell, mert sose voltam még ennyire közel senkihez. Szeretnélek téged ismerni, s a te szemeddel megismerni önmagamat. Még csak most kezdődik minden, te is most fedezed ezt fel, én is, és… azt hiszem, ez így van rendjén. Nem feleltem semmit, csak szorosan hozzábújtam. – Olyan furcsa minden, nem? – kérdeztem kibontakozva az ölelésből. – Mintha megváltozott volna a világ, valahogy mindent más szemmel nézek, minden ragyogó és… minden olyan egyszerű. Válasz helyett csókot lehelt a számra, aztán megfogta a kezem és újra elindultunk. A hó beburkolt, eltakart minket, úgy éreztem, ketten vagyunk csupán a világban, ártatlanul és tisztán, mintha még csak most születtünk volna, mintha tényleg most kezdődne minden: az élet, a halál és minden, minden, ami számít. A hó finom ropogása kísérte lépteink nyomát, a lágyan hulló, kergetőző pelyhek megültek a hajunkban, a kabátunkon. Hideg volt, 318

fáztam is, de cseppet se bántam, hiszen éltem, ahogy talán még soha. Annyira tisztában voltam minden rezdülésemmel, minden lélegzetvételemmel, a szívem mohó dobbanásaival, mint ahogy emberként sosem. Akkor minden annyira természetes volt, az egész életem, a világ, most viszont minden pillanat átölelt, s tudtam, ez maga a csoda. Az emberek arctalanul és névtelenül bukkantak fel mellettünk, aztán úgy tűntek el, mint a könnyű nyári viharok – észrevétlenül. Az utcák némák voltak, nem beszéltek hozzánk a házak, a fák, csak a hó tompa, fehér némasága dalolt könnyű, boldog álmot a fényben. Olykor elgondolkodunk azon, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben. Talán olyankor, mikor az érzések végtelenül áradnak szét bennünk, talán, mikor az üresség elnyom minden mást, vagy akár, mikor az élet egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Ahogy a hó eltakarta a világot, ahogy a tüdőmbe lopakodott a hideg, ahogy Parázs keze az enyémbe kapaszkodott, én egyszerűen csak annyit éreztem, hogy végre hazaértem. Hogy soha, semmi sem lehet többé fontos, csak ez, csak mi ketten. Az, hogy mi történt, távolinak tűnt, ahogy az is, ami még megtörténhet. Minden csak tétova lebegés volt, nem több egy gyorsan feledésbe hulló, ködös álomnál. Egy ismeretlen park fái karcsún nyújtóztak fölénk, hóvirágos ágaik meg-megremegtek, ahogy a szél örvényt varázsolt a levegőbe. A forgalom fáradt zaja ide nem jutott el, minden csendes és visszhangos volt, lépteink barátságosan, kedvesen daloltak. A lélegzetünk párája lágyan mesélt az ölelésébe vont hópelyheknek, míg azok könnyű álomra nem hajtották fejüket társaik karjában. – A hó arra a helyre emlékeztet, ahol felnőttem – szólalt meg 319

halkan, elmélázva Parázs. – Gyerekként nagyon szerettem, talán csak azért, mert apám egyedül olyankor fogadta el azt, hogy még nem vagyok felnőtt. A hó elmosta az elvárásokat, a különbségeket, mindenki egyként örült neki. – Mélyet sóhajtott. –Már alig emlékszem azokra az időkre. – Emlékszel még arra, hogy milyen volt embernek lenni? – kérdeztem halkan, óvatosan. – Ha behunyom a szemem, akár így, akár éjszaka, még mindig fel tudom idézni – felelte szelíden, s én megnyugodtam, kicsit féltem, hogy felzaklatom a kérdéssel. – Míg éltem, nem számított, mi vagyok. Rangom volt az emberek között, hatalmam, de kötelességeim is. A világ azóta teljesen megváltozott, de az emberek még mindig ugyanolyanok. Embernek lenni… azt hiszem, csodálatos. Tétováztam, hogy merjem-e feltenni a kérdést, ami megfogalmazódott bennem, aztán alig észrevehetően megvontam a vállam, és anélkül, hogy belegondoltam volna, mennyi mindent indíthat el egyetlen felvetés, kimondtam, amire gondoltam. – Ha lenne rá lehetőség… akarnál újra ember lenni? Ez a kérdés még számomra is csak egy lehetetlen feltételezésnek tűnt, de mégis csalogatott, hívott magához. Mit választanék, ha lehetséges lenne? Parázs összeráncolt homlokkal felnézett az égre, aztán pedig rám pillantott. – Igen, de csak ha te is velem tarthatnál – mondta elmosolyodva. A szívemben melegség lobbant. – Nem bánnád az örökkévalóságot? – pillantottam rá, kicsit incselkedve. Végül is ki ne szeretne örökké élni? Ki ne akarná, hogy 320

ne kelljen attól rettegnie, mikor lesz vége? Ki ne vágyná a végtelent? – Olyan régóta élek, hogy már nem, nem bánnám – felelte szomorkásan. – Régebben, az elején, boldog voltam attól, hogy örökké élhetek, hogy láthatom megváltozni a világot, hogy nem kell szembenéznem a halál kérdéseivel, de most már tudom, hogy örökké élni nehezebb, mint élni úgy, hogy tudod, egyszer eljön a vég. Emberként sosem gondoltam bele a halálba, természetes velejárója volt az életünknek, vámpírként annál inkább. Szerintem az emberi élet pont attól szép, hogy nem tart örökké. Hogy van esély a nyugalomra. Ha tudod, hogy sosem lehet vége, egy idő után minden elveszti a lényegét. Vágynál a békére, amit sosem kaphatsz meg. Arra a bizonyos végtelen békére. Más tudni, hogy egyszer vége, hogy megélsz, amennyit megélsz, aztán örök álomra hajtod a fejed. Ha ezzel tisztában vagy, megragadod a pillanatokat, az életet magát, hogy aztán úgy hagyhasd itt a világot, hogy tudod, megélted mindazt, amit meg kellett élned, vagy amit meg akartál élni. Ezért idézem fel, milyen embernek lenni, nem akarom elveszteni az életet. Fárasztó dolog örökké létezni – mondta még, egészen mellékesen, mégis éreztem a hangjában megbújó keserűséget, mindazt, amit nem mondott ki. Fárasztó dolog örökké magányosnak lenni, fárasztó örökké ölni, fárasztó az éjjelek és a nappalok nyughatatlan váltakozása… – Te mit választanál? – pillantott rám. – Téged – csúszott ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna. Halkan felnevettem, aztán folytattam. – Szeretnék újra ember lenni, de ha te nem tarthatnál velem, megmaradnék az éjszaka gyermekének. Emberként nélküled… elviselhetetlen lenne. Megszorította a kezem, bár a talán bátorításnak szánt mozdulatba 321

kimondatlan fájdalom kúszott, pedig mindez csak feltételezés volt, csak játék, amit gyerekként az ember oly sokszor játszik – mi lenne, ha… –, nincs jelentősége, mégis mindketten elszomorodtunk kicsit. Emberként élni egymással teljesen mást jelentene, mint vámpírként. Így az örökkévalóság a jussunk, úgy egy teljes, boldog élet, amit akár tovább is adhatnánk. Úgy éreztem, ezért nem lehet soha gyermekem, mintha ez lenne az ár az én életemért, emberi életek, melyek belőlem erednének, a sajátomért. Nem igazán értettem, hogy miért fáj ennyire az örökkévalóság gondolata, miért, hogy nem tölt el örömmel? Mindeddig ebbe bele sem gondoltam, úgy éreztem, örökké élni ajándék, álom, most azonban Parázs szavai felébresztettek bennem valamit, amire nem találtam magyarázatot. Emberként folyton ott lebegett a gondolataim mögött, hogy egyszer vége, s hogy nem lesz elég időm mindarra, amit szeretnék, most pedig előttem állt a végtelen, bátran nekivethettem magam, mégse tudtam vele mit kezdeni. Vajon miért? Miért vágytam vissza a halandóságba? Miért, mikor emberként sokszor nagyon féltem a haláltól, attól, hogy vége lesz, hogy eltűnök? Megpróbáltam belegondolni, hogy milyen lesz örökké élni, milyen lesz figyelni, hogy az emberek születnek és meghalnak, hogy civilizációk emelkednek a magasba, majd buknak el, hogy minden, minden eltűnik. Én pedig maradok. Megrémültem. Pont úgy, mint mikor gyermekként arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet meghalni. A szobám sötétjébe meredve elképzeltem, hogy milyen érzés nem lenni. Képtelen voltam rá, s a végére mindig könnyek peregtek az arcomon, mert egyrészt átéreztem, hogy milyen lehet, másrést pedig nem tudtam, hiszen az emberi elme hogy is tudná 322

önmaga elé vetíteni azt, hogy ami önmaga, az már nincs. Ugyanígy éreztem most magam, csupán ezúttal azt nem tudtam felfogni, hogy milyen lesz örökké élni, ez pedig félelemmel töltött el, pont úgy, mintha az ismeretlennel néznék szembe. Miért jobb tudni, hogy meghalunk, mint az tudni, hogy sosem halunk meg? Miért nem fáj az egyik, és miért fáj a másik? Ha mélyen magamba néztem, tudtam a válaszokat a bennem felmerülő kérdésekre. Nem attól féltem és nem az fájt, hogy örökké fogok élni, hanem az, hogy idővel én magam leszek az, aki az elmúlást méri, már nem látok majd mást, csak az örökös halált, az emberek pedig elvesztik lényegüket a szememben, nem fognak számítani, hiszen csak jönnek és mennek, ami nekik egy élet, nekem csak futó pillanatok halmaza lesz. Ez rémített meg és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Hiszen a szívemben őriztem az embert, őriztem azt, aki voltam. De vajon hosszú, hosszú évek múlva is őrzöm majd? Fogom-e még tudni, hogy milyen emberként élni, vagy csupán a vámpírlét lesz majd számomra valóságos? A kérdések annyira vadul és kétségbeesetten támadtak rám, hogy egy pillanatra meginogtam. Parázs aggódva nézett rám, a tekintetében értetlenség csillant. Megráztam a fejem, és nem mondtam semmit. Nem azért, mert nem bíztam benne, mert nem hittem, hogy megértené, egyszerűen csak azért, mert ha hangot adtam volna a gondolataimnak, túlontúl valóssá váltak volna. Nem hittem, hogy ezt elviselném. Így is túl sok érzés volt bennem egyszerre, nem akartam még ezt a felfoghatatlannal is tetézni. Már csak azért sem, mert nem volt más út, csakis az örökkévalóság, felesleges volt eljátszani, akár csak feltételezni, hogy lehetne másként is. 323

– Ne félj, Marina – szólalt meg halkan Parázs. – Itt leszünk egymásnak. Ha az egyikünk feledné az életet, a másik mindig emlékezteti majd rá, hogy milyen embernek lenni. Nem hagyjuk egymást elveszni a mulandóságban – mondta bátorítón, mintha tudná, mire gondoltam az imént. Igen, egymással képesek leszünk arra, hogy az életre mindig ajándékként tekintsünk. Hiszen ha elfelejtenénk, akkor nem lennénk többek a halottaknál, sőt, rosszabb sors lenne a miénk, mint a halottaké, hiszen az élők közt járnánk, valóságként, mégis képtelenül arra, hogy valaha is békét leljünk. Kósza gondolatként átfutott rajtam, hogy a választás lehetősége nekünk is adott: a hívásnak bármikor engedhetünk. Mikor úgy érezzük, elég, csak engednünk kell a kísértésnek. De vajon képesek lennénk rá? Képesek lennénk eldobni az életet? Bár nem tudtam, de azt biztosan éreztem, hogy az életemet, ezt az életet, sose adnám tovább másnak. Nem, akkor inkább együtt intek búcsút a lenyugvó Nappal a világnak, hagyva, hogy belebukjak az ismeretlenbe. Megingattam a fejem, így űzve el a rám telepedő komorságot. Nem akartam a jövőn töprengeni, emberként sem tettem és most sem láttam értelmét. Ráérek akkor töprengeni és megoldást keresni, ha már megtörtént az, amitől esetleg tartottam, addig gondolni sem érdemes rá, mert még a végén én idézem elő saját magamnak a cselekedeteimmel, amelyeket átitat a jövőtől való félelem. Most nem akartam mást, mint élvezni Parázs közelségét, a hó ragyogását, a láthatatlan békét. Mikor a park végére értünk, nem mentünk tovább. Nem kellett megbeszélnünk, hogy tudjuk, egyikünk sem vágyik az emberek közelségére, ezért hát egyszerűen csak visszafordultunk, majd újra elvesztünk a hótól nehéz faágak szelíd ölelésében. 324

– Szoktál gondolkodni a múlton? – kérdeztem hirtelen. – Hogy mi történt, hogy miért történt, s hogy tennél-e bármit is másként? – Ritkán, mondhatni elenyészően ritkán – mosolyodott el. – Néha legyűr a nosztalgia, de többnyire csak próbálom átélni mindazt, amit átélni lehet. Mindig mást, mindig valami újat. Éjszaka megmutatom neked, hogy mi mindenre képesek az érzékeink. Ha megtanulod őket megfelelően használni, sosem fogsz ráunni a világra. – Mit fogsz nekem először mutatni? – kérdeztem kíváncsian, de ő csak nevetve megingatta a fejét. – Az meglepetés – somolygott hamiskásan, s mint már annyiszor, most is megállapítottam, hogy mennyire megváltoztatja az arcát a mosoly. Úgy döntöttem, megőrzöm a méltóságom és nem kezdem el faggatni, hogy árulja el, inkább visszatértem az előző kérdéseimre. – Nincs semmi, amit megbántál az életedben? – Nem, nem igazán, különben nem lehetnék most az, aki vagyok. Azt hiszem, kellett mindaz, ami történt, hogy olyan legyek, amilyen. De ettől eltekintve nem számít a múlt, nincs lényege. – Akkor sem, ha még őrzöd magadban? – Nem értelek. – A hangjába távolságtartás költözött, egy pillanatra visszabújt önmagába, s olyannak tűnt, mint amilyennek először láttam őt. Hidegnek és közönyösnek. Ugyanakkor, ha már idejutott a beszélgetésünk, nem akartam visszakozni. – Azúr – mondtam ki halkan. – Sem a farkasoknak, sem az árnyaknak nem tudsz megbocsátani. Lopva rápillantottam – elsötétült a tekintete. Sokáig nem szólalt meg. A szél felhőtlen gyerekkacagást sodort felénk, átitatta a levegőt, úgy éreztem, még a hópelyhek is táncra 325

kelnek az édes, csilingelő hangra. Parázs megállt, és szembefordított önmagával. Ahogy a tekintete az enyémbe mélyedt, már nem létezett senki rajta kívül. – Marina, meg kell értened, hogy számomra a múlt az nem több a múltnál. Bármi is történt velem, bármit is tettem, az már elmúlt, az én szememben elveszett. Nem gyűlölöm a farkasokat és az árnyakat sem. A farkasoktól jobb magam távol tartani, mert veszélyes lehetek rájuk. Megöltem egy kedves barátom, mit tennék hát olyanokkal, akik nem kötődnek hozzám? Nem akarom, hogy a kelleténél több halál száradjon a lelkemen. Az árnyak pedig kitaszítottként kezelnek engem, mert egy társuk vérét vettem. Megértem őket, ezért nem akarok tőlük kegyelmet vagy megbocsátást. Megtanultam már, hogy idővel minden elmúlik, ez is el fog, s akkor már nem leszek több a szemükben egy vámpírnál a sok közül, akit el kell kerülni. Az árnyak elkerülnek minket, tudják, hogy a vérük jobban csábít minket, mint az embereké. Talán mert bennük valamelyest önmagunkra ismerünk, mindkét énünkre. A fényből született éjszakára. Bennük mindkettő megvan, bennünk már csak az egyik. – Mélyet sóhajtott. – Vannak dolgok, amiken nincs értelme változtatni. Az éjszaka még sok titkot őriz, amit nem ismerhetsz. – Akkor… Azúr… – Neki mindezt nem kell tudnia. Ő őszintén megbocsátott nekem, mikor az Inkvizítor bennem volt, s ez sokat jelent, hiszen én vagyok az apja gyilkosa. – De te… te meg fogsz valaha bocsátani magadnak? Annyira fájt, hogy hiába mondja, tagadja, mégis tele van a múlttal, hogy nem tud felejteni. Újra mélyet sóhajtott. 326

– Sokáig úgy hittem, azért élek, hogy bűnhődjek. Tovább tetéztem a vétkeimet csupán a létemmel, ezért még tovább bűnhődtem. De… – Tétován elmosolyodott. – Most már úgy hiszem, azért maradtam életben, hogy végül hazataláljak. – Felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. – Otthon vagyok. Nem kell tovább bűnhődnöm. Egyetlen tettemért sem. Annyira szerettem volna mondani valamit, bármit, de egy kislány – hangosan kacagva és sikítva egyszerre – szaladt mellénk, majd Parázs mögé bújt, mintha csupán a papája mögött keresne menedéket. – Úgyis elkaplak! – kiáltotta vidáman egy kisfiú. A hangjára akaratlanul is hátrakaptam a fejem. A tekintete rögtön belém mart, aztán megláttam a mosolyát is. Lassított, majd kezét lazán a zsebébe ejtve futásból sétára váltott. Az Inkvizítor közeledett felénk.

327

20. fejezet: Kárhozottak Megdöbbentő volt nézni a bájos gyermeket, közben pedig tudni, hogy a szemében egy több százéves halott lélek figyelő tekintete villan. Tudtam, hogy ez a test is ugyanolyan álca, mint amelyben éjszaka mellettem sétált, de a legkevésbé sem értettem, hogy miért bújt ezúttal gyermekbőrbe, és mit keres egy kislány társaságában. Elszakítottam róla a tekintetemet, s a Parázs mögül kikukucskáló gyerekre pillantottam. Ahogy összeforrt a tekintetünk, a szemem csodálkozva elkerekedett. A kedves barna copfok, a vézna kis test, az élénken csillogó szem rokonlelket sejtetett. Évszázadok néztek rám, évszázadok keserédes emlékei és talán maga az idő. – Forrás? – kérdeztem akaratlanul. A kislány elmosolyodott, majd ahogy Parázs is felé fordult, nevetve az Inkvizítor mellé szaladt, mintha nem lenne több egy fuvallatnyi, pajkos kis tündérnél. Parázs mellé húzódtam, nem azért mert félelmet éreztem, hanem mert összezavarodtam és csakis a közelsége tudott megnyugtatni. Kezemet szorosan az övébe kulcsoltam. A két gyermek egyre közeledett felénk. Nem siettek, nyugodtan és kimérten lépkedtek, én pedig úgy éreztem, a felvetésem nem volt butaság, a kislány talán tényleg Forrás. Hiszen ki mással látogatna meg minket az Inkvizítor? Talán egy árnnyal? Nem, nem hittem ebben. Ahogy a már majdnem elénk ért párosukat figyeltem, egyre biztosabb voltam a feltételezésben. A gyermek minden idők legöregebb vámpírja, az utolsó öreg a régiek közül. – Üdvözöllek titeket a fényben! – köszöntött minket az Inkvizítor 328

derűsen. – Te… hogy kerülsz ide? Annyi minden futott át a fejemen, többek között az is, hogy az Inkvizítor nem léphet a fénybe – legalábbis eddig azt hittem. – Inkvizítorként nem lehetnék itt, de már nem is vagyok az. A fény újra befogadott, s többet nem is fog elengedni – mosolyodott el elégedetten. – Immár csak egy fiú vagyok, az, aki valaha voltam. – Hogyan szólíthatunk? – kérdezte Parázs, megelőzve engem. – Ártatlan. A nevem ma Ártatlan. – Ártatlan – ismételtem kábultan. – Engedjétek meg – folytatta, tudomást sem véve motyogásomról –, hogy bemutassam nektek Forrást. A kislány méltóságteljesen kihúzta magát.

a

– Örülök, hogy végre találkozunk – pillantott rám, én pedig ledermedtem. Nem csak a hangjától, ami felemelő volt és olyan tiszta, mint egy hegyi patak cserfes csillanása, hanem a tekintetétől is, melyben ezernyi megélt év ragyogott, oly kivehetően, hogy abba valósággal beleszédültem. – Én is – feleltem egészen halkan és megilletődve. Annyira fiatalnak és tudatlannak éreztem magam mellette, mintha összezsugorodtam volna, s egy óriással néznék szembe éppen. – Régen éreztem ilyet, egészen különös, hogy fázom – mondta csilingelő hangon. – Szeretnék veletek beszélni, de előbb-utóbb azt hiszem, dideregni fogok, s ha össze-össze koccannak a fogaim, nem fogjátok érteni, mit mondok – mosolyodott el. – Húzódjunk valami védettebb helyre – javasolta. Nem várt választ, rögtön elindult. Parázs és én csodálkozva követtük őt. Az Inkvizítor Forrás mellé lépett, és megfogta a kezét. 329

Egészen úgy festhettünk, mint egy boldog család: két gyermek és a szülők. Bár teljesen zavart voltam a hirtelen felbukkanásuktól, mégis megsajdult a szívem a gondolatra, hogy igazából sosem lehet ehhez hasonló élményem, sosem lehetnek gyermekeim. Akármerre mentünk, a város kihalt volt. A gyengén kivilágított kirakatok üresen meredtek ránk, a lehúzott redőnyök titkokat sejtettek. Lehet, hogy Forrás szándékosan vezetett minket olyan utakon, ahol nem futhattunk emberekbe, de az is lehet, hogy csupán vasárnap volt, s a hideg időre való tekintettel az emberek többsége inkább nem mozdult ki otthonról. Igazság szerint ezt nem tudtam megállapítani, mióta meghaltam, nem tartottam számon a napok múlását, így nem elég, hogy azzal nem voltam tisztában, milyen hónapot és hányadikát írunk, azzal sem, hogy milyen nap van pontosan. Ez már elvesztette a lényegét, hiszen előttem nem évtizedek, hanem a végtelen állt. Kívül kerültem az időn, többé nem lehetett rám hatással, legalábbis ebben a formában semmiképp… Ahogy engedett a kábultságom, rájöttem, hogy valójában ki lépked előttem, s hogy ez mit is jelent. Magamban már azokat a kérdéseket fogalmaztam, amiket feltétlenül fel kell majd tennem. Éreztem, hogy ez lesz az egyetlen esélyem, és nem akartam semmit sem figyelmetlenségből elfelejteni, kihagyni. A havazás kezdett alábbhagyni, már csak elvétve szállingózott felénk egy-egy pehely. Helyette megérkezett a szél, jégkörmeivel kíméletlenül marta az arcunkat, a kezünket, de a világért se engedtem volna el Parázst. Olykor felé sandítottam: meredten nézett előre, semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán, csupán abból tudtam, hogy nem zárkózott újra mélyen magába, hogy a kezemet megmegszorította. 330

Mikor a kíváncsiság már kezdett fölém kerekedni, befordultunk egy macskaköves, szűk sikátorba – egészen úgy éreztem, mintha hirtelen az előző évszázadba léptünk volna. Egy színes üvegdarabokkal kirakott faajtó mellett álltunk meg. Nagyjából fejmagasságban apró faragás díszelgett, a Nap és a Hold forrt rajta egybe, a Nap mosolygott, a Hold szemébe viszont ezüstös könnycsepp kúszott. Értetlen tekintetemet látva Parázs halkan a fülembe súgott. – Az éjszaka gyermekeinek jelképe. Nappal és éjszaka, az örök kettősség, az örök változás. Egyaránt jellemez minket, a farkasokat vagy akár az árnyakat. Forrás nem bajlódott kopogással, egyszerűen benyitott. Átható sötétség és áporodott levegő fogadott minket, mintha évek óta senki nem járt volna itt. Talán így is volt, hiszen még emberként is éreztem, hogy a kihaltság beette magát a falakba. Némán álltunk, míg hozzá nem szokott a szemünk a sötétséghez. A színes üvegeken beszivárgó fényt mi magunk takartuk el, így szinte semmit sem lehetett látni. Én még mindig csak elmosódott foltokat voltam képes megkülönböztetni, amikor hallottam, hogy Forrás már mozgolódik. A léptei könnyűek és ruganyosak voltak, a padló alig reccsent a talpa alatt. Gyertya lángja lobbant, a sötétség a sarkokba iszkolt, ott aztán összehúzva magát vacogva meglapult. – Gyertek – mondta Forrás, ahogy elindult a szűk folyosón. – Tulajdonképpen hol vagyunk? – kérdeztem halkan, nem kifejezetten Parázstól, bár mégis ő válaszolt rá. – Ez egy menedék, óvóhely, ha úgy jobban tetszik. Az éjszaka gyermekei ide bármikor jöhetnek. Többnyire árnyak élnek a 331

menedékekben, de ebben a városban egy sincs közülük, legfeljebb átutazóban. De van egy mély pince kialakítva számunkra is – tette még hozzá, bár a hangsúlya egyértelművé tette, hogy ő nem szokott erre a helyre fanyalodni. Talán azért tűnt ennyire kopottnak, réginek és egyszerűen élettelennek. Forrás egy kisebb szobába vezetett minket, a szűk folyosó után valósággal fellélegeztem a nagyobb térben. A gyertyát egy poros asztalra helyezte, aztán közelebb lépett a falnál kuporgó kandallóhoz, s pillanatok alatt begyújtott. A valaha minden bizonnyal szép tapétát vöröses árnyékok nyaldosták, úgy tűnt, a tűz lángnyelvei keltek önálló életre és szabadultak ki önmaguk fogságából. A szoba nem volt túl nagy, sajnos még ablak sem jutott neki, így meg kellett elégednünk a gyertya és a kandalló ingatag, játékos fényével. Az asztal mellett portól megszürkült vászonnal letakart karosszékek aludták mély álmukat. Ahogy az Inkvizítor megszabadította őket szakadozott, foszlott védelmüktől, a vörösben izzó kárpitok valósággal élettel töltötték meg a szobát. Mindannyian leültünk, aztán némán figyeltük egymást. A lángok andalító pattogása ellazított, megnyugtatott. Rövid időn belül fészkelődni kezdtem, úgy éreztem, talán ideje lenne megtörni a hallgatást, a kérdéseim válaszok után kiáltottak. Végül mégsem én szólaltam meg. – Itt nem fog minket senki sem zavarni, napnyugtáig van időnk, úgyhogy kérdezzetek bátran, amit csak szeretnétek – mondta csendesen Forrás. Ajkán mindentudó mosoly ragyogott. Megköszörültem a torkom. – Miért létezünk? Ez volt az a kérdés, amire a leginkább tudni szerettem volna a 332

választ, amit semmiképp sem akartam elfelejteni. Miért vagyunk itt? Mi célja van az életünknek? Forrás elgondolkodva nézett, hosszan fürkészte az arcom, a tekintetem. Kezdtem úgy érezni, nem fog felelni, de végül mégis beszélni kezdett. – Hogy miért vagy itt, hogy mi értelme a létezésednek, azt csakis te tudhatod. Ha megismered önmagad, megtudod a választ a kérdésedre. Ha arra vagy kíváncsi, hogy én miért vagyok… – Elakadt, félrebillentette a fejét, aztán újrakezdte. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy én miért voltam itt, arra tudok választ adni. Érdekel? – Persze – suttogtam már-már áhítatosan. Ha a kislány nem vont volna annyira a bűvkörébe, talán megfordult volna a fejemben, hogy végtére is egy gyermekkel ülök szemben, s talán jót nevettem volna a helyzet képtelenségén. – Azért voltam itt ilyen hosszú ideig, mert vártam – mondta egyszerűen. Csalódottan összevontam a szemöldököm. Valami nagyobbat, többet vártam, valami hozzáillő, méltóságteljes választ. Ez így annyira üresnek hatott. – Nem, ez így mindent elmond, amit elmondhatok – mosolyodott el, nekem pedig átfutott a fejemen, hogy képes olvasni a gondolataimban, ami nem lett volna olyan furcsa, ha az éjszakában, vámpírként beszélgetünk, de most emberek voltunk, emberek a fényben. – Hiába vagyok most ember, bennem a vámpír már nem bukhat feledésbe, mint bennetek. Tapasztalod majd – nézett rám –, hogy az idő múlásával vámpírként már nem csak az embereket tudod érezni, hanem akár az éjszaka gyermekeit is. Ehhez még fiatal vagy, de néhány száz év múlva már nem fog gondot jelenteni. Aztán, ahogy az 333

ember egyre inkább a múltba vész, már a fényben is képes leszel erre. Olvasol majd a gesztusokból, a tekintetekből, a mozdulatokból. Ösztönösen teszed majd, nem kell tanulnod, bár tanulással fejlesztheted ezt a képességet, egészen addig, míg már tényleg majdnem olvasni fogsz mások gondolataiban, érzéseiben, a bennük felvetülő képekben. Én éltem már annyit, hogy tudjam, mire gondolsz, akár a lélegzetvételedből is. Sokáig figyeltem az embereket, s te még nagyon is emberi vagy, akár most, akár vámpírként. A barátoddal – pillantott Parázsra, a szívem nagyot dobbant – már nem ilyen egyszerű a helyzet. Bár nem öreg, nem annyira, hogy indokolt legyen, mégis tökéletesen ura a testének. Hogy tanultad ezt meg? – intézte a kérdést Parázshoz. – Hosszú évek magánya képessé tesz arra, hogy csakis befelé figyelj. Ami kívül van, az elveszti a lényegét, az nem számít. – Igen, értem – mosolyodott el Forrás. – Azt hiszem, mindketten igen különlegesek vagytok, örülök, hogy egymásra találtatok. A hangjából melegség áradt felém, úgy éreztem, tényleg őszintén örül, hogy együtt talált minket. Talán ez is volt a célja? – Nem, Marina, nem ez volt a célom – nézett újra rám. – Igazából csak veled akartam találkozni, de így talán még jobb. Amit mondani akarok, az mindkettőtöket érinti. De szeretném, ha előbb kérdeznétek, annyi kérdés tombol bennetek, miért nem teszitek fel őket? Nem tudtam mit felelni. Talán bizonytalannak éreztem magam. Tényleg rengeteg kérdés várt bennem válaszra, mégis, annyira furcsa volt, hogy amit vártam, megtörtént, hogy a legöregebb vámpír itt ül velem szemben. Fel kellett fognom a helyzetet ahhoz, hogy aztán tudjak vele mit kezdeni. 334

– Régen mondtam ilyet, de az idő sürget – folytatta Forrás. – Csak ez a napom a tiétek, már csak ez a napom az életé. Annyira közönyösen mondta ezt, megrémültem. – Nincs miért, gyermek – mondta –, én már eleget éltem ahhoz, hogy bátran és felszegett fejjel búcsút inthessek. Eljött az ideje, hogy távozzak. – De miért? Ismét félrebillentette a fejét, annyira gyermeki, annyira ártatlan mozdulat volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. – Mert azt, amit oly sok éven át hordoztam magamban, ma tovább fogom adni. Meg kellett várnom azt, aki képes lesz a tudásommal mit kezdeni. Meg kellett várnom azt az embert, aki vámpírbőrbe bújt. Azt, aki élhet majd azzal, amit mondani fogok. Meg kellett várnom téged. Téged, aki olyan vagy, mint én, született szörnyeteg és ember egyszerre. Téged, aki megölte magában a szörnyet, aki megtette azt, amire én sokáig képtelen voltam. Meg kellett várnom téged. Éreztem, hogy még mondana valamit, de nem akartam tudni a folytatást, a teljes igazságot, a befejezést. Elfordítottam a fejem, a szavai félelmet ébresztettek bennem. Mit akarhat nekem átadni? Mit, ami olyan fontos, hogy évszázadokat várt érte? S miért pont rám, miért pont nekem? Miért vagyok más, mint a többiek? – Nem ezeket a kérdéseket kell most feltenned, még nem – mondta kedvesen, mintha csak ő lenne a felnőtt és én a gyermek. Igazából így is volt. Gyermek voltam mellette. Jobban, mint Parázs mellett, jobban, mint bárki más mellett. Néztem őt, úgy, ahogy csakis egy ember nézhet egy másik embert. Kérdőn, kutatva, próbálva megérteni a másik lényét, megragadni a lényegét. Mintha ugyan lehetne. Mintha ugyan nem azt keresnénk 335

másokban, amit akár magunkban is könnyedén meglelhetnénk. Az életet. Az életet, amit mindig másoktól remélünk, holott bennünk van. Az Inkvizítor megmozdult, ekkor fogtam csak fel, hogy ő is itt van. Annyira lekötötte a figyelmemet Forrás, hogy róla egészen megfeledkeztem. Úgy éreztem, a jelenléte nem helyénvaló közöttünk, vámpírok között, úgy éreztem, nem tartozik hozzánk. Ahogy azonban bájos, gyermeki arcára néztem, végre megértettem, hogy tulajdonképpen mit is keres itt. Eszembe jutott, amit korábban mesélt, hogy volt egy lány, az első áldozata, aki vámpírrá lett, s akinek később a halálát köszönhette. Ő volt az a vámpír, akit mikor megszállt, megismerte önmagát, és akivel együtt akar távozni. „Barátom, társam, szeretőm, testvérem. Egyek vagyunk, ő és én” – visszhangoztak bennem a szavai, borzongásba vonva a testem. – Forrás a te vámpírod… – suttogtam a döbbenettől megdermedve. – Igen, Marina, ő – felelte az Inkvizítor mélyen a szemembe nézve, különös hangsúlyt fektetve az utolsó szóba. Mintha számára már csakis ennek az egyetlen szónak lenne értelme. Ő. – Ezért segítettél nekem igazából. Mert ha én ember maradok, Forrás átadhatja nekem, amit át akar adni, s te eggyé válhatsz vele, és akkor együtt… együtt… – Vethetünk véget a létünknek. Igen – fejezte be helyettem az Inkvizítor. Az Ártatlan. A kárhozott. Forrásra néztem, de csak mosolygott. – A kárhozottak, igen, ezek vagyunk mi – szólalt meg lágyan, könnyed gyermeki bájjal. – Egymásnak ítélve, egymásnak teremtve. Felborítottunk mindent, az életünket, amit leélhettünk volna 336

boldogan. Egymásért, egymás ellen, egymás mellett, egymással. Együtt. Oly régóta vártunk már rád, Marina, de most végre itt vagy. Megszabadítasz minket a kárhozatból. Megszabadítasz minket az életből, hogy végre úgy lehessünk egymásé, ahogy a kezdetekben kellett volna. A mi életünk már te vagy. Nem bírtam ránézni, nem bírtam rájuk nézni. A kandalló magába szívta a tekintetem. A tűz magába nyelte a pillantásom, bekebelezett és megsemmisített. Csak egyetlen kérdés tombolt bennem vadul és féktelenül, egyetlen kérdés, amire már választ kaptam, de mégsem kaptam meg igazán. Miért én, a született szörnyeteg és ember egyszerre? Miért én lettem ez? Miért? – Miért egy olyan kisfiúval játszottam évezredekkel ezelőtt, aki később a halálba küldött? Miért lettem vámpírrá? – nézett rám könnyedén mosolyogva Forrás. – Miért én? Miért nem valaki más? Miért nem halhattam meg békén? Miért lakozott bennem már emberként a vámpír, a szörnyeteg? – Egy pillanat szünetet tartott, majd jelentőségteljesen elhalkulva folytatta. – Nincs mindenre válasz. Vannak az életünkben dolgok, amelyeknek meg kell történniük ahhoz, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Engem az az ember ölt meg, akihez tartoznom kellett volna, akihez tartoztam is, ezért vámpír lettem, hogy aztán megöljem majd, de neki is maradnia kellett, mert hozzám tartozott, ezért hát meg kellett küzdenünk egymással, hogy végre, oly hosszú idő után egymásra találjunk. Nem mehettünk el, mert mikor megértettük, kik vagyunk, túl sok hibát találtunk, amit helyre kellett hoznunk. Te vagy az utolsó, Marina, hozzád már együtt jöttünk. Nem tudom, miért lettem az, aki lettem, de azt hiszem, ez nem is számít, mert egyedül így tudok békével 337

távozni. Nekem ennyi nem volt elég. Nem, én tudni akartam, hogy miért. – Oly sok évet éltél, de te sem tudsz mindent – motyogtam kissé keserűen. – Ezek a kérdések botorságok, Marina, nem számítanak. Most még foglalkoztatnak téged, mert új vagy ebben a világban, de mondd, emberként kérdezted ugyanezeket? Miért lettél ember, mikor akár állat is lehettél volna? Miért születtél? Mi célja volt az egésznek? Talán az, hogy vámpír légy, s így fedezd fel az életet. Talán az, hogy a mi megmentőnk légy, mi pedig a tiéd. Talán. Ezeket sosem fogod tudni biztosan. De… hidd el, nem ez számít. – Akkor mi? – Az, hogy mit kezdesz a lehetőségekkel. Mindig ez a kérdés. Nehezemre esett úgy nézni az életet, ahogy ő nézte. Nehezemre esett, hogy ne próbáljam megfejteni az okokat. De el kellett töprengenem azon, hogy mi van, ha nincsenek is igazi okok, ha tényleg csak az élet van, a lehetőség, hogy éljünk, hogy elfogadjuk azt, akik vagyunk, s azt, amit tehetünk. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy ez az egyetlen igazság: az élet. Úgy éreztem, nincs más ok, nincs más magyarázat, csak maga az élet. Aztán a pillanat eltűnt, én pedig ott maradtam, ugyanúgy kétségek közt, de valamelyest mégis megnyugodva. Talán kezdtem elfogadni, hogy tényleg nincs mindenre válasz, hogy vannak dolgok, amiket el kell fogadnunk ahhoz, hogy az életet teljességében tudjuk értékelni. Végre felmerültek bennem azok a kérdések, amelyeket nem akartam elfelejteni. Hiszen csak ez az egy lehetőség adódott arra, hogy válaszokat kapjak, nem szalaszthattam el, ezért hát félretettem a miérteket. 338

– Hogyan lettek a vámpírok? Ki volt az első? – Hogyan lettek az emberek? Ki volt az első? – visszhangozta Forrás, árnyalatnyi különbséggel. – Tudom, hogy ha akarsz, ezekre tudsz választ adni. Vannak, akik a vámpírok létét is azzal magyarázzák, és úgy kezdik, a testvér, aki megölte a sajátját, majd eltiltatott a fénytől, az ételtől, az italtól. Hihetsz ebben, ha akarsz, hiheted, hogy az ő gyermekei vagyunk mi. Hihetsz az evolúcióban, a kiválasztódásban. Hihetsz a mágiában, a varázslatban. Hiheted, hogy egy rosszul sikerült varázslat következményei vagyunk, hogy szellemek által lettünk, hogy a gonosz hozott minket létre. Hihetsz, amiben csak akarsz, csak ennyit adhatok neked. Erre a kérdésre nem találtam meg az igazi választ, pedig nagyon sokat kutattam. De… annak idején a világ sokkal színesebb volt, s vannak, amit még az emberek sem tudnak letagadni, az óriásokat például. Találtak csontvázakat, óriási csontvázakat, tudtad? Persze megmagyarázzák, ahogy csak lehet, mutáció, génhiba, de abban a világban, ahonnan én jöttem, mindez még természetes volt, akkor az árnyak még a fényben éltek és viselhették a saját nevüket – nem voltak még árnyak. A világ színes volt, sokkal színesebb, mint most. Bár akadnak olyan emberek, akik meglátják ezt a másik világot, az éjszaka világát, de persze sosem hisznek nekik, miért is tennék? Nincsenek bizonyítékok. De te láthatod, vámpírok is léteznek, farkasok is, miért ne létezhetne minden más, amit ma mesének, mitológiának tartanak? Ők is lettek valahogyan, de senki sem tudja, hogyan. A tündérek úgy tartják, a gyermekek nevetéséből születnek. Az óriások a hegyek gyermekeinek mondják magukat, akik akkor születnek, ha a hegyek megrázkódva köveket sírnak. Ezek a kövek ők, az óriások. Mindenkinek megvan a maga legendája. A miénket nekem egy árny 339

mesélte el, ismered is, a te Wolf kisasszonyodról van szó – jegyezte meg kedvesen. – Amire én nem tudok választ adni, talán ő majd tud. Az árnyak nagy tudással bírnak, ő pedig még az árnyak között is különleges – benne nincs egy csepp emberi vér sem. Ő mesélte nekem, hogy régen úgy tartották, a vámpírok a Hold gyermekei. Az örök változóé, aki réges-régen, mikor elfogyott az égről, nőként közénk lépett a Földre. Sokat járt itt, tündökletesen gyönyörű volt alabástrom bőrével, megfoghatatlan ragyogásával. Ám a Hold megismerkedett egy férfival, aki megszerette őt. Ritkán találkozhattak, hiszen a Hold ritkán jöhetett közénk, a férfi mégis mindig várt rá. A Hold is szerette őt, szerette a fényt a szívében, a napfényt, amit ő mindig csak tükrözni volt képes, magába fogadni nem. Sokáig éltek így, de akkoriban, oly régen is voltak háborúk, mert az ember mindig féltette azt, ami az övé. A férfi kötelességét teljesítve elment harcolni és meghalt. A Hold hiába várt rá. Mikor rádöbbent, mi történt, sírva fakadt, akkor sírt először, s a könnyei megsértették az éjszaka fátyolos szövetét, vérrel itatva át a könnyeket, így jött létre az éj vére. Az éj vére pedig olykor beszivárog az emberek szívébe, azokba a szívekbe, melyek tele vannak fénnyel, tele vannak élettel. Így egyesülhet újra a Hold azzal a férfival, akit szeretett. A fény a sötétséggel, az éj vére által. De ehhez tiszta fényű szív kell. S az ilyen emberekből lesznek a vámpírok. – Szép történet – mondtam egy keserédes mosoly kíséretében. Wolf kisasszony beszélt erről, szerinte vámpír csakis abból születhetett, akiben az élet oly erős volt, hogy még a halál sem győzhette le. „A vámpírok az élet, nem pedig a halál hírnökei.” – mondta akkor, s én végre megértettem a szavak értelmét, 340

jelentőségét. – Csak egy egyszerű történet? Ennyi lenne? Csak egy mese? – kérdezte élénken Forrás. – Én szeretem azt hinni, hogy tényleg így kezdődött, s hogy tényleg az éj vére által születünk. Jobban tetszik, mint bármilyen más elmélet, de persze ez is választás és hit kérdése. Te döntesz. Én hiszek ebben a mesében, ami talán furcsának tűnhet, de oly sokat éltem és annyi furcsaságot, annyi csodát láttam, hogy ez igazán semmiség a többihez képest. Akár valóság is lehet. – Akkor szerinted mi nem vagyunk szörnyetegek? – pillantottam rá kicsit tartva a választól. – Az emberek között ugyanúgy vannak szörnyetegek, mint közöttünk. Lehetünk szörnyetegek, én magam is az voltam. De nem a gyilkosságok miatt, hanem mert mindezt élveztem, örömmel tettem. Kegyetlenül, szívtelenül, sokszor csak azért, mert ehhez volt kedvem. Így álltam bosszút az életemért, holott azért senki sem volt felelős. De nem, Marina, ez is csak választás kérdése, és belőled, belőled sosem lesz szörnyeteg. – De nem éppen jóságra vall, hogy emberekből táplálkozunk. – Már tudod, miként ne ölj, s ezt képes leszel megtanulni. Az ember viszont sosem fogja megtanulni, hogy ne öljön. Az állatok élete is élet, az emberek pedig elveszik ezeket az életeket. Te legalább nem fogsz soha életet elvenni, legalábbis egy idő után. Ha így nézem, az emberek rosszabbak lesznek nálad. Bár értettem az érvelést, mégsem tudtam vele rögtön azonosulni. Az én szememben az emberek többek voltak, mint én magam, nem tudtam ugyan, hogy miért, de így éreztem. Talán azért, mert vágytam vissza a halandóságba, a vámpírlét minden szépsége ellenére szerettem volna újra ember lenni, akkor is, ha ez lehetetlen volt. 341

– Ha vért adunk, azzal az éj vérével fertőzzük meg az embereket, igaz? – kérdezte Parázs. – Igen, bizonyos mértékben – felelt Forrás csodálkozva, nyilván úgy vélte, ez egyértelmű, én azonban már tudtam, hogy Parázs mit akar kérdezni, tudtam, hogy ez csak a bevezetés volt. – A mese szerint azokból lesznek vámpírok, akiknek a szívébe az éj vére költözik. Akkor, ha mi ezt továbbadjuk, mikor adunk azért, hogy ne gyilkoljunk, tulajdonképpen vámpírokat teremtünk? Az áldozatainkból haláluk után nem lesznek vámpírok? – Az éj vére választ, sosem mi és sosem az ember. Ha olyasvalakit választasz áldozatodul, akiben tisztán ragyog a fény, lehetséges, hogy vámpírt teremtesz. De ha nem te adod a véred, akkor megtalálja őt az éjszaka. Ezeket a dolgokat mi nem tudjuk befolyásolni. Parázs elégedetten bólintott, úgy tűnt, a válasz végre elindít benne valamit, talán lassan képes lesz elengedni a lánya emlékét és képes lesz vért adni. Ezt persze nem tudhattam biztosan, de nagyon bíztam benne. – Miért születhetett Marina, mikor annyi ideje nem született már egy vámpír sem? – szólalt meg újra Parázs. Kicsit kihúztam magam, a válaszra én is nagyon kíváncsi voltam, csodálkoztam is, hogy nem nekem jutott hamarabb eszembe ez a kérdés. – Az ő szívében volt elég fény. Ki tudja, mikor választotta ki őt az éj. Talán csak abban a pillanatban, amikor meghalt. A halálunk pillanatában nagyon sok minden megváltozik. Emlékszel rá, hogy történt? – Nem – néztem Forrásra kicsit megütközve, eddig eszembe se jutott, hogy a halálomnak köze lehet ahhoz, hogy vámpír lettem. – De nem egészen értem, hogy ez miért számít. Mármint a halálom. 342

– Halálunk pillanatában az élet felragyog bennünk, akkor hirtelen, egy pillanatra mindennél fontosabbá válik. Ha ez benned valamiképp erősebben történt, elképzelhető, hogy az éj csak akkor választott ki, csak akkor adta neked a vérét. Régebben leginkább gyerekként áradt belénk az éj vére, de az más világ volt, amilyen gyerekek voltunk, később olyanok lettünk felnőttként is. Volt időm ezt megtapasztalni. Ma már egy gyermeket, hiába ártatlan, annyi hatás érhet élete alatt, hogy teljesen kifordul önmagából, a drogok, az alkohol, ma már túl sok lehetőség van, hogy az ember letérjen az útról, amit önmagának választ. Ez pedig megöli a szívben őrzött fényt. De te, Marina, te igazán kivételes ember lehettél. Mikor megtudtam, hogy született egy vámpír, el se akartam hinni, ezért is küldtem Azúrt, pedig tudtam, hogy nem örül a feladatnak. Azúr tiszta lélek, nem akart titokban leselkedni valaki után, talán ezért is döntött úgy, hogy kapcsolatba lép veled. Örülök, hogy megtette, így vált számomra is egyértelművé, hogy öreg vagy te is, akárcsak én. – Miért? – Mert Azúr nem áll szóba akárkivel, ahhoz kell, hogy legyen valami a lélek mélyén. Talán épp azért, mert a farkasok gyerekként lesznek farkassá, sokkal érzékenyebbek a lélekre és a lélek változásaira. Szóba állt veled, tehát különlegesnek kell lenned – gondoltam, s végül ezért keltem útra, ezért érkeztem, érkeztünk hozzád – mosolyodott el, de a mosolyában ezúttal ott sejlett egy halvány ígéret, egy ígéret, melyet nem tudtam hova tenni, melyet nem értettem. Az Inkvizítorra néztem, az ő arcán is hasonló mosoly ragyogott. Furcsa volt őt ebben a gyerektestben látni, furcsa volt a tekintete, a mosolya, mégis úgy éreztem, hogy ez a test jobban hozzátartozik, mint az, amelyben előttem megjelent, amire azt 343

mondta, valaha ő volt. Ez a gyerek jobban illett hozzá. – Honnan van ez a test? – kérdeztem felé fordulva. – Egyáltalán, hogy jöhettél a fénybe? – Ez a sajátom – felelt mosolyogva. – Újrateremtettem önmagam. – Hogyan? – Az ártatlanoknak mindig van helye a fényben. Én a magam módján már ártatlan vagyok. A testem fényből született. Igazság szerint inkább héj, mint test, nincs tartalma, nincs mélye, csak látszat, de akkor is az enyém. Olyan, mintha újra ember lennék, ez életem és halálom egyik legcsodálatosabb ajándéka. A fény így fogadott újra magába. – Mi történt volna veled, ha… régebben lépsz a fénybe? – kérdeztem szelíden. – A fényben nem létezem. Megpróbáltam belépni, de kitaszított magából, árnyak közé űzött. A fény nem viselt el engem, nagyon sokáig nem viselt el. Már egy ideje befogadott, ha mások testében voltam, sőt, akár illúzióként is, de most először adta vissza önmagam. – Ez hogyan lehetséges? – faggatóztam tovább. – A sötétség és a fény sokkal élőbb, mint azt sokan hinnék – magyarázta az Inkvizítor. – Nem gondolkodnak, nem is ösztönösen cselekednek, hanem egyszerűen léteznek, s mint minden, ami létező, képesek arra, hogy cselekedjenek, leginkább a természetükből adódóan. A világban minden létezik, minden; amit látsz, amit érzel, létező, épp ezért minden képes cselekvésre – csak nem úgy, ahogy azt emberi értelemmel gondolnánk. Ahhoz, hogy megértsük a sötétség lényegét, sötétséggé kell lennünk. Ahhoz, hogy megértsük a fényt, fénnyé kell lennünk. Én már fény vagyok, nem pedig sötétség. 344

Így a fény önmagából szőtt nekem ruhát – ezt – mutatott végig magán, már-már nevetésre görbülő szájjal. Én is mosolyogtam – meghatott a története vége. A férfi, aki a fénybe született, s hajszolta a sötétséget, mígnem hasonlatossá vált hozzá, olyannyira, hogy végül maga lett a sötétség, most visszatért oda, ahová született, de nem úgy, ahogyan született – sokkal tisztábban. Méltó befejezése ez az életének, akármit is terveznek még. Igen, ez az egy kérdés még hátravolt, tudnom kellett, hova készülnek, hogyan akarnak együtt véget vetni a létüknek. – Továbbmegyünk a fénnyel – felelt a ki sem mondott kérdésemre Forrás. – Engedtek a hívásnak? – Parázs megfeszülve előredőlt, hogy az izgalom tette, vagy mert felháborodott ezen a mindent megvető bátorságon, azt nem tudtam megfejteni. – Igen, így is mondhatjuk – válaszolt Forrás. – Ártatlan ma ugyanúgy megszáll engem, mint egyszer régen, még Inkvizítorként, de ezúttal már nem küzdünk meg egymással, ezúttal belevetjük magunkat a kísértésbe, nem állunk ellen a hívásnak, nem küzdünk. Fénnyé leszünk. Megborzongtam. Lehetséges lenne ez? – A testünk – folytatta Forrás –, vagyis az én testem, lángra gyúl és elporlad majd, tudom, hogy ez fog történni, mert ez a test egy vámpír teste, s láttam már, mi történik, mikor egy vámpír a sötétség helyett a fényt választja. De a lelkünk, a kettőnk összeforrt lelke elég erős lesz, hogy a sötétség évei után megállja a helyét a fényben, így békére, nyugalomra fogunk lelni. Véget érünk ott, ahol valaha elkezdődtünk. A fényben – fejezte be halkan, angyali mosollyal az arcán. 345

– Ezt jelenti, ha valaki enged a hívásnak? – kérdezte nagyon halkan, alig suttogva Parázs. – Nem. A hívás mindenkinek mást jelent. Mindenki máshogy ér véget. Kevesen engednek neki, mert ez a teljes megsemmisülés, mi nem fogunk továbbélni sehogy. Akik átadják az életüket, valamelyest mégis csak itt maradnak, akik a fényt választják, egyszerűen véget érnek. Vagy… – Elhallgatott, megingatta a fejét, aztán pár másodpercnyi feszült csend után újra megszólalt. – De ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért jöttünk. Úgy hiszem, a legfontosabb kérdések és válaszok elhangzottak, bár tudom, még bőven tudnátok mit kérdezni. – Várj még – szólalt meg Parázs. – Igaz, hogy rajtad kívül már nincsenek régi öregek, hogy te vagy az utolsó? – Már mindannyian továbbadták az életüket. – Te miért nem? – kérdeztem hirtelen, kíváncsiságtól vezetve. – Mert nem akartam továbbélni. Nem, én véget akarok érni, azzal együtt megsemmisülni, akihez tartozom – pillantott az Inkvizítorra – Ártatlanra, helyesbítettem magamban. Hiszen már nem volt többé a rettegett Inkvizítor. Forrás várt még pár pillanatot – ha lettek volna kérdéseink, feltehettük volna –, aztán mikor úgy érezte, már készek vagyunk végighallgatni őt, újra belekezdett. Minden szót különös hangsúllyal, lassan ejtett ki, mintha olyasmit készülne elmondani, ami évezredeket várt benne. Talán így is volt. – Egyes népek legendái úgy tartják, hogy egy vámpír hét év után esélyt kap arra, hogy újra emberré váljon. – Ránk pillantott, várta szavai hatását, de tudtam, hogy Parázs is ugyanolyan üresen mered rá, mint ahogyan én. Nem éreztem semmit. Legenda – ez 346

visszhangzott bennem. – Hét év, pont annyi idő, hogy egy emberi lélek megváltozzon, hogy egy emberi test megújuljon. Hét év. Ezt a legendát senki sem tartja valóságnak. Egy vámpír sem vált soha újra emberré. Egy vámpír sem tapasztalta, hogy hét év után lehetőséget kapna az emberré válásra. Minden szava egy ütés volt, bár az imént semmit sem éreztem, most mégis, mégis fájtak a szavai. Nem hittem, hogy lenne esély, de annyi legenda igaz, annyi legenda valós… A meg sem kapott és rögtön elvesztett ajándék fájdalma megült a testemen. – Nem volt még rá példa, ezért nem valóság – folytatta töretlenül. – Azok a legendák, melyek így tartották, már majdnem feledésbe buktak, igazából csak az emberek őrzik őket, nem hitből, csak meséből. Számukra mindez csak mese. – Mélyet sóhajtott. – Hosszú évszázadokat vártam rád, Marina. Vártam azt a vámpírt, aki olyan lesz, mint amilyen én is vagyok, vagy legalábbis voltam valaha. Nincs, aki elmondhatná, mert nincs, aki megélte, de én tudom, hogy az öreg vámpírok nem csak azért öregek, mert legyőzték a halált. Az öregek másként látták a világot, mint azok, akiket megharaptak, akik úgy lettek vámpírok, hogy nem haltak meg igazán, de ezt nem tudja senki, honnan is tudhatnák? Hiszen az öregek továbbadták az életüket, s a fiatalok még csak nem is sejthették, hogy miként látták, érezték az öregek az életet. Nekik csak a töredéke jutott mindannak, ami a tiéd lehet. Te láthatsz mindent, amit csak akarsz, igazán mindent. Az élet legapróbb rezdüléseit. A fiatal, másodgenerációs vámpírok is képesek lehetnek erre, de csak nagyon ritkán. Öreg vámpír csakis abból lehet igazán, aki legyőzi önmagát, aki átlép egy határt, egy olyan határt, mint amilyen maga a halál. Hogy ezt honnan tudom? Halálom után vámpír lettem, de ma, ma már nem az a vámpír 347

vagyok, aki akkor voltam. Nem úgy vagyok öreg vámpír, mint a régiek. Nem, én fiatal, megharapott vámpírból lettem öreggé. A döbbenet úgy sújtott le rám, mint villám a gyanútlanul álló fára. Fény és aztán a fehérnél is sötétebb csend. Majd recsegés, ropogás, és a fa ájultan hasad darabjaira, nem értve, mi is történik vele. Forrás azonban folytatta, nem hagyott időt arra, hogy feldolgozzam a szavait. Nem tehettem mást, minthogy megkövülten hallgattam tovább. – Alig voltam még vámpír, mikor megkerestem azt az embert, akinek a halálomat köszönhettem. – A hangjában nem volt semmi keserűség. Mialatt beszélt, most először emelte le rólunk a tekintetét, s pillantott Ártatlanra. Szelíden és mérhetetlen szeretettel megfogták egymás kezét. – Megöltem őt, az akkor már férfivá érett gyermeket. Megöltem és elmenekültem. Nem tudtam, hogy ő is itt ragadt. Más kor volt az, más értékrendek szerint. Úgy hittem, leróttam a tartozást, amiért maradnom kellett, amiért élősködővé váltam. Akkoriban nem öltem féktelenül, egy éretlen gyermek voltam, aki minden egyes alkalommal vért sírva enyhítette éhségét. Betegeket vittem el és olyanokat, akikre egyébként is halál várt volna. Ártatlan voltam, amennyire csak egy kétségbeesett gyermek ártatlan lehet. Egyetlen igazi gyilkosságom volt: mikor végeztem azzal, aki engem megölt. Tényleg azt hittem, hogy így már szabadon elmehetek, a hívás is folyton ezt súgta nekem. Ma már tudom, hogy tévedtem, a hívás csak azért súgta ezt, mert én ezt akartam hallani. A fény azzal hív minket, ami a leginkább hat ránk, hívja vissza elvesztett gyermekeit. Én akkor, aznap, engedtem neki. Az éjszaka már nem a vámpírt találta meg, hanem egy remegő testű embergyermeket. Nem értettem, mi történt, nem értettem, miért élek még. Meghaltam emberként, és 348

vámpírrá születtem. Aztán meghaltam vámpírként, és emberré születtem. Az utolsó szavak visszhangot vertek a fejemben, csak kongtak tompán, kongtak tovább, én pedig nem tudtam felfogni a jelentőségüket. Mintha a pillanat megdermedt volna, a szempillák nem rezdültek, a lélegzet megszakadt, s az idő, az idő ezúttal nem akart múlni. Nem kellett hozzá vámpírhallás, hogy tudjam, mindannyiunk szíve egyszerre lendült mozgásba újra. Sóhajtás, kapkodó levegővétel, majd lehunyt pillák mögé zárt sötét. Csend. Éles csend kívül és áthatolhatatlan belül. Talán így ér véget a valóság, talán így kezdődik az álom… – Ember voltam hát újra, de nem erre számítottam, én nem vágytam vissza – folytatta elgondolkodva, félrebillentett fejjel Forrás. – Kirekesztettnek éreztem magam, mintha más lennék, mint a többiek, s hiányzott az a világ, amit vámpírként megismertem. Nem volt már helyem az emberek között, ők is érezték, akárhányszor csak rám néztek. Boszorkány – suttogták. Folyton menekültem, bujkáltam, sehol sem volt nyugtom. Ráadásul a gyerektest csak megnehezített mindent. Egy év telt el így, egy hosszú év. Akkor végre találtam egy vámpírt. Félévig tartott, míg meggyőztem őt, hogy valaha vámpír voltam. Akkor fogta magát, és engedett a hívásnak. A teste lángra kapott és elporladt. Újra keresésbe fogtam, aztán egy éven keresztül újra és újra, egészen addig, míg egy olyan vámpírba botlottam, aki elsőre hitt nekem, s aki úgy döntött, az életét is továbbadja, ha én kérem. Úgy gondolta, ő is ugyanúgy elporladna a fényben, mint mindenki más, aki megpróbálta, engem viszont különlegesnek hitt. Azt mondta, meg fogom találni azt a vámpírt, aki 349

majd élni is tud azzal a tudással, amit magamban hordozok. Aki újra ember akar lenni és lehet is, aki így majd olyan életet hoz a világra, mely más lesz, mint az embereké, mert ötvöződik majd benne a fény és a sötétség, s akkor végre békében véget érhet az életem, ezzel együtt pedig az övé is, mert abban nem hitt, hogy még egyszer ember lehetek. Azt mondta, el fogok porladni. Ez az esély csak egyszer adatik meg az életben. Csak egy ilyen választás lehetséges. A legtöbben azzal elbukják, hogy feladják magukban az embert, így a fény már nem fogadja őket vissza. Szerinte én azért lehettem újra ember, mert a lelkem mélyén nem voltam vámpír. Mert ha tudtam róla, ha nem, de az emberi életet választottam. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy nem vagyok már igazi öreg. Soha, senki nem tudta, hogy én voltam az első fiatal vámpír, az első, akit megharaptak. Én megtapasztaltam, milyen öregnek lenni, és megtapasztaltam azt is, hogy mit jelent, ha csak átadták ezt az életet. Annyira más a kettő, az egyik csoda, a másik csak halvány utánzat. Az újak közül ezért vadultak el oly sokan, már nem érzékelték az élet csodáit, ezért van, hogy abban a korban az emberek is jobban felfigyeltek a jelenlétünkre. Ezért vadultam el én is. Dühös voltam, hogy nem ugyanazt kaptam, amit egyszer már megéltem. Aztán… a többit már tudjátok. Mikor rádöbbentem, mivé lettem, legszívesebben rögtön távoztam volna, de tudtam, hogy még nem tehetem. Megígértem annak a vámpírnak, aki nekem adta az életét, hogy csakis akkor intek majd búcsút az életnek, ha megtalálom azt a vámpírt, aki újra ember lehet. Te vagy az, Marina, ebben biztos vagyok, bár azt én sem tudhatom, hogy ha úgy döntesz, az emberi életet választod, s engedsz a hívásnak, nem fogsz-e elporladni. Ez is megtörténhet, minden választás hordoz magában kockázatot. 350

– És Parázs? – hebegtem, fel sem fogva a lehetőséget, ami elém tárult. Nem, még nem akartam befogadni, mert ha egyedül lehetek csak ember, akkor semmi értelme visszatérnem, akkor jobb, ha elfelejtem a mai napot és ezt a beszélgetést. Akkor nem akartam róla tudni, hogy máshogy is lehetne. Forrás sokáig, elgondolkodva nézte Parázst. Tekintetét mélyen az övébe fúrta, s csak fürkészték egymást, nem pislogtak, nem fordították el a fejüket. Olyan érzés volt figyelni őket, mintha azt figyelném, ahogy két ember megosztja magát egymással. Aztán Forrás tekintete lassan rám siklott. – Lehetséges – mondta kimérten –, hogy neki is sikerülne. De az is lehet, hogy mindketten belehaltok a próbálkozásba. Nem tudom. Rajtam kívül ez sosem esett meg mással – ha mégis, azt már elrejtette előlünk a feledés. – Hét év? – szólalt meg nyugodtan Parázs, a hangjában semmilyen érzelem nem játszott. – Én nem hét év után engedtem a hívásnak. De ha az emlékezetünk nem csal – pillantott Ártatlanra –, én öt évesen haltam meg először, és pontosan negyvenkilenc év múlva, mikor Ártatlan ötvenöt éves volt és megöltem őt, léptem a fénybe. Az hétszer hét év. Lehet, hogy számít. A ránk nehezedő csend édeskés illattal ölelt körbe. A szívem úgy lódult előre, mint ahogyan a vadászsólyom csap le hirtelen a kiszemelt áldozatra. Le kellett hunynom a szemem, nehogy megszédüljek, nehogy elájuljak, le kellett hunyom a szemem, hogy magamat a testemben tartsam. Parázs keze szelíden átölelte az enyémet, az ujjaink összefonódtak, és a szorításból tudtam, ő is szeretné. Szeretné, ha 351

egyszer megpróbálnánk. Ha eljön az ideje. Amikor mindkettőnk vámpíréveit hét évvel oszthatjuk, akkor beléphetünk a fénybe. Nem számít, ez mikor lesz, nem számít, mennyit kell rá várni. Meg fogjuk próbálni, akkor is, ha elbukunk. Arra a lehetőségre gondolni sem akartam, hogy az egyikünknek sikerül, hogy egyikünk életben marad, a másik pedig nem. Nem, ezt elképzelhetetlennek tartottam, úgy éreztem, ez nem történhet meg. Vagy mindkettőnknek sikerül, vagy egyikünknek se. Nem lehet máshogy, nem akartam, hogy máshogy legyen… – Elmondtam hát, amiért jöttem – szólalt meg Forrás. – Most már nektek kell eldönteni, hogy éltek-e ezzel a tudással, hogy továbbadjátok-e, én rátok bíztam, nekem ennyi volt a dolgom. Ha nem haragszotok, mi most elbúcsúzunk tőletek, maradt még pár óra ebből a napból. Aztán… – Mosolyogva hagyta, hogy a mondat folytatását magába fogadja a hallgatás. Magamban azonban befejeztem: aztán engednek a hívásnak, aztán véget vetnek a létüknek. Szomorúság és boldogság keveredett bennem a sorsuk nyomán. Szomorúság, hiszen most elmennek, annyi magányos, keserű év után; és boldogság, mert végül mégis egymásra találtak, mert végül mégis meglelték a békét. Vajon kérhetünk-e ennél többet az élettől? Remélhetünk-e többet, vágyhatunk-e többre? Ártatlan állt fel először, Forrás elé lépett, megfogta a kezét, s maga mellé húzta. Ahogy egymásra néztek, akaratlanul is mosolyra görbült a szám. Őket nem lehetett úgy figyelni, hogy az ember szíve ne dobbanjon meg, hogy ne érezzen valamit, valami tökéleteset, amit igazából nem lehet nevén nevezni. Mert nem szeretet volt ez, és nem is szerelem, hanem valami több, valami végtelenül mély összetartozás. 352

Mikor mi is felálltunk, ránk néztek. A tekintetükkel szorosan átöleltek minket, de szólni már nem szóltak. Ez a búcsúzás több volt, mint egy egyszerű „viszlát”, több, hiszen tudtuk, hogy soha nem látjuk egymást újra. Mégis mit lehetne ilyenkor mondani, mit, ami megállja a helyét? Vannak pillanatok, amikor nem kellenek a szavak, mert egy sem fejezheti ki mindazt, amit a másikkal megosztanánk. Ilyenkor többet mond a hallgatás, többet mondanak az összefonódó tekintetek, az utolsó, láthatatlanul rebbenő ölelések. Aztán nincs más, csak elfordított fejek, halk levegővétel, és a külvilág oly oda nem illő, besurranó hangjai. Léptek tétova koppanása és összekapaszkodó kezek. Kilincs nyikordulása és egy ajtó távoli dobbanása, ahogy véglegesen a helyére csusszan. Ennyi csak, olykor ennyit jelent elbúcsúzni.

353

21. fejezet: Az éjszaka gyermeke Ahogy elmentek, sokáig álltunk még szótlanul, a kandalló elhaló lángjainak fényében. Megbabonázva meredtem magam elé, a szemem előtt kéretlen képek peregtek. Egy gyermek, hiszen az Inkvizítor, vagyis Ártatlan csak a mi kedvünkért öltött testet, ő nem vámpír, rá nem hatna a fény, őt nem vonzaná a hívás, ezért először fel kell oldódnia Forrásban, így lesznek ők ketten igazán eggyé, s ketten együtt, Forrás testében rohannak majd a fény felé, el a sötétségtől, a múlttól, az életüktől. Belevetik magukat a Nap aranyló korongjába a láthatár peremén, s kihunynak oly észrevétlenül, oly gyorsan, mint ahogyan a gyertya lángja lobban el egy fuvallat törékeny hatalma alatt. – Mehetünk? – törte meg a hallgatást Parázs, mikor a kandallóból áradó fény már alig-alig vonta derengésbe az arcunkat. – Igen – feleltem. Nem kellett megkérdeznem, hova, hiszen már régóta vártak ránk. Wolf kisasszony, Angyal és Azúr minden bizonnyal nagyon kíváncsi lesz rá, hogy hova is tűntünk el és mi történt velünk. Bár azt még nem tudtam, hogy miként fogunk mindent elmagyarázni, de ha más nem is, hát legalább meg kellett próbálnunk. Mikor kiléptünk az utcára, a hó még szállingózott, bár ahogy a vastag felhők meg-megtört felszínére néztem, úgy éreztem, hogy csak a szél fújja a fákról és a háztetőkről a tehetetlenül vele sodródó pelyheket. A tűz jóleső melege után a hideg rögtön apró szúrásokkal támadta meg a bőrömet, az arcom kipirosodott, a fülem égett. Úgy éreztem, emberként sosem fáztam ennyire. 354

– Létezik, hogy én most jobban fázom, mint eddig bármikor? – Igen – bólintott Parázs. – De talán csak azért, mert elszoktál a hidegtől. Ezért is mondta Forrás, hogy keressünk melegebb helyet. Ő talán már évtizedek óta nem volt ember, képzeld el, őt hogyan érinthette a hideg. Beleborzongtam. Ő nem csak kis szúrásokat érezhetett, hanem erős tüskéket, melyek marják, karistolják a bőrét. Már nem csodáltam, hogy mihamarabb védett, meleg helyre akart húzódni, sőt, úgy éreztem, a helyében én még ennyire se tudtam volna magam tartani. A forgalom délutánra megnőtt. Furcsa volt hallgatni azokat a zajokat, melyektől már elszokott a fülem. Csak zúgás és emberi beszédfoszlányok, sem az autók kerekeinek réveteg fordulása, sem a hangok árnyalatnyi különbsége, sem az úttest remegő fájdalma, mindezt nem hallhattam meg emberi fülekkel. Bár halványan úgy éreztem, többet hallok, mint régen, igazán emberként, de akkor is hiányzott, hogy nem tudom olyan pontossággal elkülöníteni a zajokat. A szememre mintha hályog feszült volna, nem tudtam kivenni a hótakaró kristályait, a felhőkön áttörő gyenge, bágyadt napsugarak szikrázó csillanásait, a málló vakolat lepergő szemcséit, vagy az autókerekek félig elkopott mintázatát. Kicsit vaknak éreztem magam, hiányzott az aprólékosság, hiányoztak a részletek. Pillanatokra, ha megerőltettem a szemem, ha nem úgy néztem, ahogy eddig, hanem figyelmesen, mégsem összpontosítva az egészre, el tudtam kapni egy-egy apró részletet, amit vámpírként oly tisztán láttam. Ha nem akartam meghallani a zajban az árnyalatot, ha csak engedtem, hogy egy-egy tétova hang elvigyen magával, akkor képes voltam arra, hogy felfedezzem az eredetét, hogy olyasmit is halljak, 355

amit emberként képtelen lettem volna. Talán csak azért, mert nem úgy hallgattam, ahogy hallgatnom kellett volna, s nem úgy láttam, ahogy látnom kellett volna. Talán minderre emberként is képes lehettem volna. Fájt arra gondolni, hogy úgy éltem volna le az életem, hogy nem figyelem meg, hogy nem veszem észre a világ árnyalatait. Mintha régen fekete-fehérben éreztem volna mindent. De még jobban fájt, ha arra gondoltam, hogy az emberek nagy többségének nem adatik meg a lehetőség, hogy felfedezzék, mennyire színes a világ, mennyire varázslatos, s minden elkapott pillanat mennyire egyedi és soha vissza nem térő. Elhatároztam, hogy ha újra ember leszek, akkor sem fogom elfeledni, hogy milyen volt vámpírként átadni magam a világnak, mert ha elfelejtem, akkor már nem számít, hogy élek. – Parázs? – kérdeztem halkan, tétován, mintha csak egy tollpihe lebegett volna tova. – Igen, Marina, én is akarom – felelt, pontosan megérezve, hogy mit akarok kérdezni. A hangja eltökéltséget és szilárdságot hordozott magában. – Nem félsz? – Remegés bújt meg a kérdés mélyén. – Csak attól, hogy az egyikünknek nem sikerül – válaszolta kimérten. – Elviselhetetlen lenne itt hagynom téged. Ha abban az utolsó pillanatban arra eszmélnék, hogy nekem nem sikerül, akkor abba a fájdalomba halnék bele, hogy el kell hagyjalak. De még ráérünk ezen töprengeni, most élnünk kell. Élni, amíg lehet – fejeztem be magamban, és nem törődtem az érzéssel, ami alattomban a szívembe kúszott. Félelem? Fájdalom? Talán. Talán valami más. Nem akartam rá szavakat keresni, nem akartam nevén nevezni. 356

Meglepődtem, mikor a keskeny sikátorhoz értünk, az út rövidnek tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy igen jelentős távolságot tettünk meg. A gyomrom idegesen összerándult, ha eszembe jutott, hogy pár pillanat múlva rengeteg kérdéssel kell szembenéznünk, és nem kerülhetjük ki őket, hiszen tartozunk annyival, hogy amennyire csak módunkban áll, mindre felelünk. Túlzottan elvesztem a gondolataimban, próbáltam válaszokat fogalmazni a még ki sem mondott kérdésekre, így alig fogtam fel, hogy már magunk mögött hagytuk a csatornát, hogy a lépteink már ütemes visszhangot vernek a lépcsőn. Csak akkor eszméltem fel, mikor Parázs belökte az ajtót, s maga után húzva beléptünk az otthonunkba. Megkövültem, ahogy a rádöbbenés körbeölelt: nekem már ez az otthonom, most értem haza. Kellemesen meleg érzés volt ez valahol a szívem mélyén, és bár eddig a gyomrom feszülten remegett, most enyhén oldódni kezdett, mintha itt semmi, de semmi baj nem érhetne engem. – Marina! – kiáltotta Wolf kisasszony, és tétovázva felém lépett, majd megtorpant, mikor tekintete a kezemre siklott, mely szorosan kapaszkodott Parázsba. – Csillag – köszöntöttem őt tartózkodóan, igazából csak azért, hogy elrejtsem a hangomból a gyenge, alig-alig lüktető félelmet. Nem akartam, hogy Wolf kisasszony elforduljon tőlem csak azért, mert immár Parázs és én összetartozunk. Bár nem hittem, hogy így tenne, a kétség mégis úgy ült meg a lelkem mélyén, mint tavasszal a még ki sem bontakozott szirmok a rügyek kemény burkában. – Csakhogy visszatértetek – mondta halkan, majd folytatta a már előbb megkezdett utat, és átölelt. Parázsra csak egy pillantást vetett, aztán biccentett egy egészen aprót, így köszöntve őt. Azonban 357

éreztem, hogy ez a biccentés több volt, mint egy egyszerű üdvözlés, hiszen kimondatlanul és láthatatlanul ott tündökölt benne az elfogadás. Megnyugodva néztem először Azúrra, majd Angyalra. Mindketten mosolyogtak, bár Angyal tekintetében felfedeztem valami bágyadt szorongást, sürgetést, a kettőt nem igazán tudtam különválasztani, holott egyiket sem értettem. – Megtalált? – kérdezte halkan, már-már kétségbeesetten. Először azt hittem, az Inkvizítorra gondol, aztán olyan erővel szólalt meg a fejemben, mintha nem is az emlékezetem idézné elő a szavait: „Egészen idáig egy olyannal találkoztam közületek, aki eltemette az első áldozatát. Ő képes volt arra, hogy ne öljön, talán te is az leszel.” – Igen – feleltem, mire feszült mosolyba kövült arca lassan felengedett. – Ő volt az, igaz? Forrás, ő volt az, aki eltemette az első áldozatát. Lassan bólintott, mintha az idő furcsa játékot játszva tréfát űzött volna velem. A tekintete próbált elhatolni a lelkemig, kifürkészni a válaszokat, a válaszokat azokra a kérdésekre, melyeket félt feltenni. – Tudtál az Inkvizítorról, te tudtad, ki ő igazából – motyogtam. – Hazudtál nekem. – Nem, Marina, nem hazudtam – mondta rögtön. – Csupán annyit mondtam el, amennyit tudnod kellett. A legendát, azt, aminek tartják őt. Sok igazság volt a mesémben, de nem a teljes igazság. Most már te is ismered őt… őket. Tudod, hogy nem hazudtam. Csak elmondtam a feltételezéseket, azt, amit mások gondolnak. Amit én ténylegesen gondolok, azt nem oszthattam meg veled. „Vigyázz vele, nem tudhatod még, mi rejlik benne. Ha tényleg öreg… Hamarosan a nyomába fognak szegődni.” 358

Az a bársonyos hang… mikor is? A temetőben, mikor kihallgattam az idegent és Angyalt. Kettejükre, Forrásra és az Inkvizítorra utalt volna? Vagy jönnek majd még mások is? – A temetőnél… az a férfi… kikre utalt? Kettejükre? Forrásra és az Inkvizítorra? Bólintott, ahogyan gyengéd félmosoly küzdötte magát az ajkára. „Tudom, de nem áll módomban figyelmeztetni. Nem tehetem.” Angyal tudott mindent, végig tisztában volt az Inkvizítor és Forrás történetével… – Miért? – suttogtam. – Ki vagy te? Angyal fürkésző tekintettel nézett, nem pislogott, csakis engem figyelt, mintha a többiek eltűntek volna, mintha ebben a pillanatban mi ketten kiszakadtunk volna térből és időből. – Azért nem figyelmeztethettelek, azért nem mondhattam el, kik ők, mert meg akartalak óvni. Téged, Marina, a lelked. Ha tudod azt, amit már tudsz, sosem éled át azt, amit át kellett élned, hogy megőrizhesd önmagad, hogy megtedd azt, amit egyszer Forrás is megtett. Marina… – suttogta áhítattal ejtve ki a nevem. – Kiálltad a próbát. Megmaradtál embernek. – Ki vagy te? – kérdeztem újra, megdermedve, megbabonázva. Tudtam, hogy nem ember, hogy angyal, talán igazi angyal, de ki lehet igazán ő, hogy ennyi mindent tud? – Azt szeretnéd tudni, ki vagyok én. Én azt szeretném tudni, készen állsz-e erre a tudásra? Készen állsz-e arra, hogy szembenézz velem? A hangja komoly volt, így afelől sem lehetett kétségem, hogy a kérdés is az. De nem töprengtem, a válasz már régen megszületett bennem. Ha a világ egyszer teljesen a feje tetejére áll, már nem 359

számít, hányszor próbálják még kifordítani a sarkaiból. – Rendben. Elmondom neked – sóhajtotta, olyan szelíden, mint ahogyan az álmok buknak feledésbe az ébredés előtt. Mielőtt újra megszólalt volna, még mélyebben nézett engem, a kétely parányi szikrája után kutatva a tekintetemben. Nem talált semmit, ezért hát kimondta, amit oly régóta szerettem volna hallani, s amit a szívem mélyén talán végig tudtam. – Az elmúlás vagyok. – A levegő bennem rekedt ugyan, de azért bólintottam egyet, mintha érteném. Kapkodva folytatta: – Igazából nem létezem, csak ritkán történik meg, hogy a kötelesség emberi testbe szólít. Most itt vagyok, de hiába érzem magam embernek, hiába vagyok részben az, akkor sem létezem. Mi, angyalok, nem létezünk. Döbbenten pislogtam rá. Hogy az lepett meg jobban, hogy ő maga az elmúlás, vagy az, hogy szemben áll velem és azt állítja, nem létezik, azt képtelen lettem volna megállapítani. Mégis… a szívem nem vert gyorsabban és a levegőt sem szedtem kapkodva. Csak néztem őt, némán, megrendülve. – Marina, jól vagy? – Igen – nyögtem elveszőn, ahogy – mint fuldokló merülhet fel levegőért sikoltó tüdővel – támadt fel bennem a gyanú, a gyanú, hogy miért van itt… – Nem, Marina, már senki sem fog elmúlni – mondta olyan gyorsan, hogy szavakba sem önthettem a félelmem. – Miattad érkeztem. Ott voltam a halálodnál, s aztán maradtam is. Maradtam, mert te feltartóztathatatlanul haladtál az elmúlás felé, tétlenül néztem, ahogy egyre közelebb kerülsz önmagad elvesztéséhez, mert nincs jogom beleszólni az élet és halál menetébe. De… – 360

elmosolyodott – már nincs miért maradnom. – Miattam vagy itt? – Igen. – Ennyire közel álltam a bukáshoz? – Igen. – És Forrás? Ő ma… ma… hiszen tudod. – Igen, de ő nem köt ide engem, nem úgy, mint te. Te, aki különleges és más vagy, mint a többiek, te, akit én hívtam ki a sírból. Akkor is az elmúlás küszöbén álltál és utána is. Már nem. Forrás önként választja ezt, de még nincs ott. Meg fog érkezni, igen, de akkor én már nem leszek jelen ebben a formában. Akkor már az leszek, ami igazán vagyok. Az elmúlás. Így fogom őt… őket magamba vonni. Megérdemlik végre. Forrás. Beleborzongtam, ahogyan elém vetült gyermeki mosolya, ártatlan arca, a hangja, az a csilingelő, édes hang, ahogy megosztja velem a titkokat… – Te ott voltál, amikor meghaltam? – kérdeztem hirtelen. – Igen – felelte, enyhe tartással a hangjában. Talán már tudta, mit szeretnék, talán csak félt, hogy a sejtése igaz. Angyal választ adhatott nekem a kérdésre, a választ, mely végre megmagyarázná a létem. Vajon már a kezdetektől, a születésemmel eldőlt, hogy vámpír leszek, vagy az éjszaka csak később, a halálom pillanatában választott? Hogy miért számított ez nekem olyannyira, hogy miért akartam kétségbeesetten tudni a választ? Talán mert igazolást akartam a létezésemre. Mert ha csupán a halálom pillanatában dőlt el, akkor véletlen, ahogyan talán a halálom is az. Ha viszont még emberként, akkor valóban a vámpírlétre lettem kiválasztva. Azt ugyan nem 361

tudtam, hogy melyik választ szeretném inkább; azt hiszem, egyszerűen csak az igazságra szomjaztam. – Én meg tudom mutatni – szólalt meg Csillag, visszazökkentve a jelenbe. – Mit? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – A halálodat, Marina. Képes vagyok rá, persze csak ha Angyal engedi, hogy megmutassam az emlékeit. Angyal komoran bólintott, Csillag pedig kérdőn nézett rám. – Igen, akarom – bólintottam határozottan. Csillag először Angyal kezét fogta meg, majd az enyémet – ő volt a közvetítő, így kapcsolt össze kettőnket, hogy megmutassa nekem Angyal emlékeit arról a pillanatról, amikor a vég a karjába vont. Dermedten figyeltem, ahogy Parázs otthona átalakul. Mintha az idő és a tér együtt gyűrődött és fodrozódott volna, a színek fájó olvadásában csak mi maradtunk meg szilárdan, körülöttünk szétfolyt a világ. A sötét, kárpitozott falak kifehéredtek, fehér csempék verték vissza élettelenül a fényt, ahogy újra alakot öltöttek a színek. Ápolók és orvosok siettek fodrozódó, majd alig lebbenő köpenyben, mindenki egyetlen szoba felé tartott, ahonnan éles sípolás mart a levegőbe. A tér beszűkült és már nem létezett más, csak egy fehér ágy, körülötte hangos, fojtó műszerek, melyek kíméletlenül mérik az életet, s annak elmúltát. Az orvosok hiába serénykedtek, az ápolónők hiába tartották vissza könnytől fuldokló, összegörnyedő édesanyámat, belekapaszkodó mindig komoly, kiszámított, most mégis kegyetlenül összetört, megrendült édesapámat. A gép panaszosan sírt fel, mígnem megtört a mozgolódás árja, valaki a falon függő órára pillantott, a másodpercmutató kattant és ugrott, 362

számolta tovább az időt, mely az ágyban fekvő hófehér, élettelen test számára már semmit sem jelenthetett. A gép pedig sípolt, sípolt tovább, még akkor is a fülembe marva, mikor Csillag elengedte a kezem. – Én… – suttogtam elhalón, aztán megingattam a fejem. Nem erre vártam, nem ezt akartam látni. Ez a pillanat olyan rövid volt, olyan végleges és olyan keserű. A testem ott a nagy ágyban, a csövek közt… mintha nem is én lettem volna. A napfény, ahogy megcsillant a kijelzőkön, a csempén, a fehér rideg tükre, a mindent átitató fertőtlenítő- és betegségszag, mely fojtogatón ránehezedik minden mozdulatra, rezdülésre, még az utolsó, elveszett szívdobbanásomra is… Nem, halálom pillanatában nem volt jelen a sötétség, csupán a fény. A fény, mely arany, tükröződő és ezerfelé guruló ragyogásával elbúcsúzott tőlem, mintha csak tudná, hogy az éjszakáé vagyok, mintha a bélyeg már akkor ott ragyogott volna a homlokomon. Parázs ujjai szelíden simították végig a karom. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – Igen, azt hiszem – motyogtam, közben pedig arra gondoltam, hogy talán a baleset, hogy lehet, akkor is a halálból hoztak vissza, a kórházban eltöltött idő pedig nem volt több elkeseredett próbálkozásnál, hiú reménynél… – Tudom, mit szeretnél megérteni, Marina – szólalt meg halkan Angyal –, de az élet csak a halál pillanatában ragyog teljesen, hiába a baleset, akkor nem jelölhetett meg az éjszaka. Születésedtől kezdve benned volt az éj, nem tehettél ellene semmit. – De a baleset… – Látni szeretnéd? – pillantott rám tekintete minden mélységével. 363

– Igen. – Legyen. Ezúttal Angyal ragadta meg Csillag kezét, eszmélni sem volt időm, máris újra formálódni kezdett a világ. Az összemosódó színörvény ezúttal egy utca alakját öltötte magára. A sárgás lámpafényben fáradt esőszitálás csillogott, de a sötétség ott lapult minden apró, törékeny csepp mögött, a házak oldalában, sarkában, a beton elgyötört repedéseiben, a csatornákból felszálló, lágyan hajló párában, ott sziszegett készen a támadásra egy ittas vezető kába tekintetében. Feldúlt lány fordult ki a sarkon, szétnézett ugyan, de az az autó még oly messze járt tőle, és nem is jött gyorsan. A lány tekintetében düh, kétségbeesés és elszántság villogott, nem törődött a fejére szitáló esővel, arcára tapadó hajával, csak ment előre, mintha tudná, mit akar, mintha tudná, mit tesz. Csak a mozdulatai árulkodtak arról, hogy fél, hogy elesett, hogy legszívesebben hazarohanna. Az éj árnyai köré fonódtak, de egy sem hatolt a szívéig, egy sem simította végig a lelkét. Mormolták delejes fenyegetésüket, de a lány nem hallotta meg. Úgy néztem a képet, mintha tőlem teljesen idegen lenne, mintha ugyan nem is én lennék az a lány, aki éppen lelép az úttestre. Néztem önmagam, a tekintetem, s nem éreztem semmit. A képek nem szakadtak meg, peregtek tovább, mintha moziban ülnék, belelapulva a székbe, és mindaz, amit láttam, legalább annyira távol állt tőlem, mint egy film a hatalmas vásznon. A lány rémülten nézett fel a dübörgő hangra, lába alatt mintha megremegett volna a beton, talán abban a pillanatban felfogta, hogy mi fog történni, hogy már nincs esély, talán ezért, talán a döbbenet 364

okozta sokktól képtelen volt megmozdulni, még a levegő is a tüdejében rekedt, a szempillái nem rezdültek, s az az autó, az ittas vezető értetlen tekintettel csak robogott, száguldott felé. Az éjszaka ott remegett mindenhol, várta gyermekét, hívta őt. Ott volt a lenyomott gázpedál robajló lüktetésében, a lány megdermedt tekintetében, az egyre fogyatkozó távolságban, a már tehetetlen vezető riadt kiáltásában. Átölelte a lányt, mielőtt az autó száguldva össze nem törte veszendő testét. Átölelte és a lelkét magával vitte, hogy ne létezzen fájdalom, hogy ne létezzen félelem, hogy ne legyen megértés, hogy ne legyen halál. Az éjszaka megóvta a lányt, megmentette őt, megmentette oly régóta várt gyermekét, s lüktetett, dalolt boldogságában, mikor a lány ájultan zuhant a mélybe, sötétségbe zárt önmagába. Az élet pedig könnyeket ontott a vérző, tehetetlen, összeroncsolódott testre, siratta a gyermeket, akit nem menthetett meg, akit átadott a sötétségnek azért, hogy tovább létezhessen. A halál némán várt, várta a pillanatot, mikor elveheti azt, ami már hozzátartozik, beleszőtte magát a sötétségbe – töredékét, azt az egy halált, mely a lánynak szólt, átadta az éjszakának, átadta, hogy a lány magában hordozza tovább, hogy döntsön, mikor eljön az idő. Így mondott le az élet és a halál is rólam, így adtak át valami másnak, az elveszett, otthont kereső sötétségnek, s én végre megértettem, hogy mindez nem számít, hogy nem élethez és halálhoz tartozom, hanem csakis a sötétséghez, az éjszakához. Hogy a születésemtől kezdve vagy csak azóta, mikor meg kellett volna halnom? Mit számít, ha egyszer itt vagyok? Mit számít, ha mégis élek, élek és halok egyszerre, az éj törvényei szerint? Létezem, vagyok, mint a levegő, mint az élet, mint a halál. Én vagyok. 365

Angyal és Csillag keze egyszerre engedett el. Ahogy visszazuhantam a jelen pillanatába, már éreztem, hogy a Nap búcsút int mára, hogy az éjszaka vágytól égve ránk talál. Most először nem fájt a visszaváltozás. Az éj oly gyöngéden ölelt magához, hogy nem éreztem a testemben lezajló átalakulást. Vámpír lettem újra, vámpír, aki élet és halál között jár, ott, ahol összeérnek az álmok a valósággal, ahol elmosódnak a korlátok, ahol bármit megtehetünk, ahol minden lehetséges, mert nem kötnek sem az élet, sem a halál törvényei. Vámpír lettem, az éjszaka szabad gyermeke. Riadtan pillantottam Angyalra, tudtam, hogy ugyanúgy, ahogy ma Forrás és Ártatlan átadja magát a megsemmisülésnek, úgy Angyal is visszatér oda, ahová tartozik. Nem álltam még készen a búcsúzásra, még annyi mindent akartam mondani… – Így vagy úgy, de találkozunk mi még, Marina – suttogta. – A lényeg, hogy most már érted, érted önmagad – mondta lágyan. A tekintete nevetve ölelt át, s én kacagó pillantással viszonoztam a láthatatlan rezdülést. Parázshoz fordultam, akartam, hogy ő is értse, mi játszódott le bennem az imént, de ahogy ránéznem, tudtam, hogy tudja, nem szorultam hát magyarázkodásra. Értett mindent, elég volt csak a szemembe néznie, értette, mert mi ketten összetartoztunk, pont úgy, mint Forrás és az Inkvizítor. – Akarod még? – kérdezte halkan. Az arcát a közöny álarcába bújtatta, így rejtette el előlem az érzéseit, a vágyait. A szavak csak lassan nyertek bennem értelmet, aztán mikor felfogtam, hogy mire vár választ, elmosolyodtam. – Persze, hogy akarom – feleltem a kétség legkisebb érintése nélkül. 366

Melegen elmosolyodott, majd mit sem törődve a többiekkel hozzám lépett, és könnyű csókot lehelt az ajkamra. – Akkor hát vissza fogtok térni? – kutatta az arcunkat Angyal. A hangja erőt vesztve csengett a fülemben. Ahogy rápillantottam, éreztem a tekintetében, hogy küzd azért, hogy még itt legyen. A halottak már hívták, vissza kellett térnie, s én még mindig nem mondtam neki semmit, nem köszöntem meg… – Nem is kell, Marina, tudom én. Gyűrődött vonásai fakultak, mindig sápadt arca halványult, mintha már csak részben lenne velünk, mintha már félig máshol lenne. – Angyal… – Nem, Marina, ebben a formában nem látjuk többet egymást. Vigyázz magadra, és a sötétség óvja minden lépted – suttogta. A hangja nem volt több a levegő észrevehetetlen rezdülésénél. – Ég veled, Angyal – suttogtam, s nagyon igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen. – Köszönöm – mondtam még, bár már nem biztos, hogy meghallotta, mert teste lágy, áttetsző hullámot vetett, ahogy eggyé vált a levegővel. Szaporán pislogva figyeltem a helyet, ahol az imént még ő állt. Nem tudtam felfogni a hiányát, mégis, az üresség úgy dagadt a szívem mélyén, mint ahogyan a fűszálak nőnek, csendesen, észrevétlen, mégis megállíthatatlanul. Parázs mellém lépett, majd bátorítón megszorította a kezem. – Hová? – szólalt meg hirtelen Azúr, szétzúzva a csendet. Egészen megfeledkeztem a jelenlétéről, így egy kissé megugrottam, mikor a hangja körém fonta magát. – Hogy? – kérdeztem tétován. 367

– Hová tértek vissza? – Az emberlétbe – feleltem határozottan, de ő értetlenül nézett rám, ezért folytattam. – Nem biztos, hogy sikerülni fog, nem biztos, hogy a lehetőség számunkra is adott, de meg kell próbálnunk. – Feladjátok az éjszakát? – nézett ránk palástolatlan döbbenettel. – Nem most – felelt Parázs. – Amikor eljön az ideje. Addig maradunk, de aztán… – Biztosan ezt akarod? És ha nem sikerül? – faggatózott Azúr, keményen a szemembe nézve. – Akkor azzal hagyom itt a világot, akit szeretek – mondtam lágyan. Nem vártam, hogy megértsen, hiszen tudtam, hogy őrültség, amit szeretnénk, amire vágyunk. Az öröklétet lecserélnénk a halandóságra, de mégis, bármilyen csodálatos az éjszaka, annyira szerettem volna Parázzsal megöregedni, igazán teljes életet élni, hétköznapokkal, esetleg gyermekekkel, unokákkal, ezernyi kalanddal… Azúr komoran nézett, aztán félszegen elmosolyodott. – Mielőtt elmentek, megkerestek, hogy elbúcsúzhassak? – Persze – feleltem megkönnyebbülve. Furcsa volt nézni őt, nem igazán értettem a köteléket, ami kettőnk között kialakult, hiszen nem töltöttünk együtt csak pár napot. Mégis éreztem, hogy annyi mindent köszönhetek neki, hogy ha akarom, ha nem, pont akkor volt velem, mikor átestem a legjelentősebb változásokon, s talán ezért fonódott olyannyira össze a sorsunk. – Azúr? – szólalt meg Parázs. Éreztem a hangjában a bizonytalanságot, nem tudta eldönteni, hogy tényleg kérdezzen-e, feladja-e az álcát, melyet magán hord, a rideg, közönyös vámpír külsőt. Nem tudta, hogy a farkas előtt is fel akarja-e fedni az igazi 368

arcát, amit eddig talán csak nekem mutatott meg igazán. – Igen, Parázs? – Hamarosan útnak indulunk, talán még ma éjszaka, vagy holnap – pillantott rám, én pedig bólintottam. Igen, arra vágytam, hogy felfedezzem Parázzsal a világot. – Szeretném, ha egy darabon velünk tartanál – mondta ki egy szuszra. A szavaival még engem is meglepett. – Miért? – kérdezte Azúr. Akárhogy igyekezett, a hangjából kikönyökölt a gyanakvás. Parázs mély levegőt vett, a homloka ráncokba gyűrődött, aztán kifújta a levegőt. – Szeretném megtanulni, hogyan ne öljek. Eddigi életem legteljesebb éveit apáddal töltöttem, aki sosem hagyta, hogy gyilkos legyek. Marinát félteném attól, hogy ő fogjon vissza, s nem is biztos, hogy képes lenne rá. De ha te vele vagy, sem őt, sem téged nem bánthatlak, így lehet rá esélyem, hogy megtanuljam azt, amit régen meg kellett volna már tanulnom. Akármennyire is szerettem volna, akármennyire is megdöbbentett Parázs, éreztem, hogy a szavai nem teljesen őszinték. Afelől nem volt kétségem, hogy tényleg ezt szeretné, de arra még nem állt készen, hogy vért adjon úgy, mint nekem vagy mint a lányának, akármennyit is élt, ehhez még mindig időre volt szüksége. – Tényleg ezt szeretnéd? – lépett közelebb hozzá Csillag. – Igen – bólintott határozottan Parázs. – Miért? – faggatózott tovább. Tudtam, hogy nem hiszi el, a kérdés mögött úgy ült meg a kétség, mint hó alá bújva az élet apró jelei. – Nem azt mondom, hogy készen állok rá – magyarázta Parázs. – 369

Nem is azt, hogy ez minden vágyam, elfogadtam már, amit teszek, és hiába rossz a szemedben, próbálom jól tenni. De… én is sok mindent megértettem az elmúlt napokban, többet, mint valaha is reméltem. Eddig nem éltem igazán, csak… eleget tettem a szükségleteimnek, távol tartottam magamtól mindenkit, most viszont… berobbantatok az életembe, s hiába küzdöttem, mind maradtatok. Tudtad, hogy a véred most dalol nekem? Marinában még nem ébredt fel az éhség, de én érzem, érzem minden szívdobbanásod, lüktetésed, érezlek téged. Mégsem bántalak, és nem azért, mert nem vágyom rá. Nem is azért, mert ezalatt a pár nap alatt ennyit változtam volna. Nem, azért nem teszem, mert Marina szeret téged. S ezért akarom megtanulni, hogy ne öljek. Hogy térhetnék vissza az emberek közé, hogy tartozhatnék újra hozzájuk, hogy néznék a szemükbe, ha éjszakáról éjszakára megölök közülük egyet? Sosem hittem volna, hogy valaha visszatérhetek, hogy van rá esély… pedig titkon ezt akartam, mindig ezt. Irigyeltem az embereket, az apákat, ahogy a gyermekeikre néznek, ahogy átölelik őket, irigyeltem az álmaikat, az életüket. Ezért lettem olyanná, amilyennek megismertetek. Nem azt mondom, hogy képes vagyok megváltozni, mert ez nem lenne igaz. Csupán azt mondom, hogy megtalálhatom magamban azt, aki igazán vagyok, akit valaha mélyre temettem. Parázs zavartan elhallgatott. Most értettem csak meg, hogy mennyi minden játszódhatott le benne, hogy lassan levetkőzi azt az álarcot, amit önmaga helyére teremtett. Lassan talán engedi magát annak látni, aki igazán ő, aki előlem nem tudott elbújni. – Hiszek neked – mosolyodott el barátságosan Csillag, majd finoman Parázs karjára tette a kezét. – Vigyázz rá, kérlek – suttogta. – Hogy? – kérdeztem. 370

– Én nem maradhatok veletek, Marina. Munkahelyem van, mint tudod. Jelenleg éppen betegszabadságon vagyok, de már nem húzhatom tovább az időt. Viszont nyáron… nyáron meglátogathatnátok, bármelyik árny könnyedén elirányít titeket hozzám, bárhol is legyek. – A hangja nyugodtan csengett, mégis éreztem a felszín alatt megbújó érzéseket. Mint a lágy hullámokat vető tenger mélyén szüntelen erővel kavargó áramlatok. Félelem, féltés, fájdalom. Lehulló sziromeső mind, földre hulló káprázat. – Rendben – feleltem. – Nyáron. Addigra talán sokkal erősebb leszek, s akkor a véred sem fog úgy csábítani. – Reméljük, de azért ne aggódj, nem félek tőled, nem hiszem, hogy tudnál engem bántani. Megvontam a vállam, így jeleztem, hogy ebben én nem vagyok olyan biztos, de a bizalmát megtisztelőnek éreztem, még akkor is, ha úgy éreztem, nem szolgáltam rá. – Ha nem haragszotok, én most indulok, így holnap már az iskolában lehetek. – Elkísérlek egy darabon – ajánlkozott rögtön Azúr, gyengéden rám pillantva. Hálás voltam, hogy most magunkra hagy minket. Aztán ajkán felvillant a csibészes, barátságos mosoly. – Holnap napnyugtakor jövök, addigra elkészülök. Megfelel nektek? – Tökéletes lesz – mondta Parázs. Bár nem véglegesen váltunk el, mégis szomorúságot éreztem, mikor Csillag átölelt. Szerettem volna, ha még egy kicsit velünk marad. Tudtam, hogy még sok mese szunnyad benne, mesék az árnyakról, az éjszakáról, mesék arra várva, hogy elmondják őket. Annyi tudás, amit ő megoszthat velem. „Tudjátok, lányok, számomra nincs annál szebb dolog, mint 371

átadni nektek az ismereteimet a világról. Engem az tesz boldoggá, ha taníthatok.” Elmosolyodtam az emléken, s tudtam, hogy eljön az idő, amikor Csillag mellett újra diáknak érezhetem majd magam. Könnyek nélkül váltunk el egymástól, nem volt igazi búcsú, hiszen tudtuk, hogy még látjuk egymást. Mikor a lépteik dobbanását már egyikünk sem hallotta, Parázs megszorítva a kezem maga felé fordított. – Gyere, Marina, fussunk. Ahogy a város egyetlen, összefüggő tengerré változott a lábunk alatt, újra éreztem, hogy milyen csodálatos és varázslatos az éjszaka. A sok feszültség, félelem lefoszlott rólam, az élet ismét egyszerűnek és könnyűnek tűnt, mintha nem is lett volna semmilyen fenyegetés – hiszen nem is volt, s ezt most már én is értettem. Szabadnak éreztem magam, mintha még csak most kezdődne az életem, mintha ártatlan lennék, mintha nem várhatna rám többé semmi rossz. Az éjszaka mélyen beszivárgott a levegőbe, magában hordozta a tél csípős hidegét, az illata mégis tele volt titkokkal és sötét, fekete bársonymélységgel. Úgy terült el a házak, utcák felett, mintha azért jött volna, hogy elfojtsa az időt, a percek kábultan törtek szét a vastag hótakarón, csillogva véreztek el, s nem maradt más nyoma az elmúlásnak, csak a zakatolva dobbanó szívek, a szempillák mögül kicsorduló álmok és az elfojtott, akaratlan sóhajtások. Messze alattunk zúgó autók szórták tékozlón fényeiket az utak szürke-fehér sarába, de mégis mind dermedt volt, ahogy felettük suhantunk, dermedt, mint a csillagok szétguruló mosolya. Repültünk a házak felett, közben pedig nevettünk, ahogy lábunk cserépről cserépre dobbant. Belül nevettünk, mélyen, úgy, ahogyan 372

csak az élettel lehet nevetni, mintha tűz égne valahol eltemetve, lángjai azonban felcsapnak az égig, megmelengetve a Hold hófehér szívét. Tekintetünk morzsáit szétszórtuk a csillagok közt, fényükkel együtt hintáztunk a koromsötét égen, s abban a pillanatban egész volt minden. Egésszé váltunk a hangtalan, néma nevetésben, és az elrohanó percek nélkülünk álmodták tovább a jövőt, mert nekünk nem kellett már több, mint a jelenbe zuhanó álom forró és jéghideg valósága. Nem kellett több, csak ennyi. A pillanat – a valóság. Úgy ugrottunk háztetőről háztetőre, mintha kósza vándorok lennénk, pislákoló fénysugarak, mintha a télillatú szél a karjába kaphatna minket, hogy elrepítsen oda, ahol álom és valóság csókban forr össze. Mintha mi magunk lennénk a csók egy másik világ küszöbén, egy világ küszöbén, ahol nincs jövő és múlt, csak a jelen boldog, mámoros pillantása. Parázs szelíden végigsimított a karomon, majd ahogy keze rátalált az enyémre, gyengéd húzással megállított. – Szeretnék mutatni valamit – mondta, s a háztető széléhez vezetett –, hiszen megígértem – mosolyodott el, ahogy lábunkat a mélybe ejtve leültünk a peremre. Olyan magasan voltunk, hogy ha az emberek véletlenül feltekintenek, akkor se vehettek volna minket észre. – A meglepetés? – pillantottam rá hamiskásan. – Igen. – Most? – Nemsokára – bólintott, de aztán nem szólalt meg újra. Az álmok szorosan betakaróztak az éjszakával, ahogy az emberek egyik oldalukról a másikra fordultak. Tejillatú fényesség kapaszkodott a párnák sarkába, ahogy gondos, megfáradt, ráncos 373

kezek megigazították a gyermekek hátáról lecsúszott takarót. Ujjak fonódtak össze és sóhajok súgtak titkokat, csókok és ölelések meséltek az életről. Utolsó, elvesző szívdobbanások engedték el a jövőt, hagyva, hogy ők maguk végleg belebukjanak a pillanatba. Az idő vágytól égve ült meg a pillák némaságán, suttogva, becézve a holnapi álmokat. – Hallod az életet? – kérdezte Parázs, olyan halkan, mintha csak egy falevél ért volna földet. – Az életet? – kérdeztem vissza kissé elnyújtottan. – Hunyd be a szemed, és csak figyelj. Csendesítsd el önmagad, légy azzá, amit hallasz. Szót fogadtam, bár az, hogy ne saját magamra figyeljek, nehezemre esett, hiszen a szívem dobogása, a levegő a tüdőmben, vagy akár a hó hideg, de nem kellemetlen érintése megbabonázva húzott egyre mélyebbre a testemben. Hosszas próbálkozás után azért mégis sikerült függetlenné tennem magam az érzékeimtől, s már tényleg csak a hangokra figyeltem. Csukott szemmel ez könnyebben ment, hiszen nem rohamozott meg mindaz, amit láttam – a részletek elbűvölő sokasága. Először csak az álmok tompa neszezését éreztem, ahogy a kifújt levegővel beleírják magukat az éj lágy sötétjébe. Aztán meghallottam a hópelyheket, a tétova csilingelést, mikor az apró kristályok széthasadnak. Majd a zúgás – az autókerekek tompa zajai, az izzók sistergése, mely nyomán a lámpafény megremeg, emberi beszédfoszlányok… De mindez még nem volt egész, nem volt teljes, hiányzott belőlük valami, amit nem hallottam, amit képtelen voltam meghallani, pedig éreztem, hogy ott szunnyad mindennek a mélyén. Végül azt hiszem, mégis véletlenül hallottam meg, amit Parázs 374

mutatni akart nekem. A részletekre figyeltem, s nem az egységre, csak hallgattam, de nem hallottam igazán. De aztán az éjszaka gondosan összeszedte az elhajított, eldobott álmokat, a zsebébe gyűrte őket, mintha csupán felszedne a földről egy elfeledett fényképet, tele a múlttal, a múlt egy megragadott, megmerevedett pillanatával. Úgy éreztem, engem is magával ránt, mintha én sem lennék több egy könnyen feledhető álomnál, de ahogy éreztem magam a tenyerében, meghallottam az életet, az éjszaka pedig gyengéden elengedett, mintha csak azt mondaná: Jól van, így már rendben lesz minden. Az élet pedig dalolt. Patakcsillogás és öblös barlangnevetés, csillagtánc és felhőörvény, elfeledett percek és sóhajok ölelése, mind-mind összeforrt az élet lüktetésében. Ahogy még inkább átadtam magam a hangoknak, egyre többet és többet hallottam, megkülönböztetve, megnevezve, mégis egyszerre érezve mindent, a töredékeket az egészben és az egészet magát. Nem mertem kinyitni a szemem, mert féltem attól, hogy ez a csoda tovaillan, eltűnik, mintha nem is lett volna soha, mintha csak én képzeltem volna. Parázs szelíden megfogta a kezem, a hirtelen érintés rögtön megszakította a hangokat, én pedig kissé csalódottan pillantottam rá. – Ez az, amire sosem fogsz ráunni – mondta mélyen a szemembe nézve. – Magára az életre, pedig most még csak hallottad, képzeld el, milyen lesz majd látni és akár érezni is. – Miért nem most? – Elég mára ennyi, lesz még időnk elveszni benne – együtt. Elmosolyodtam, aztán finoman bólintottam. Igen, együtt. – Marina… – kezdte tétován, s csak akkor folytatta, amikor biztatásul ránéztem. – Miért akarsz velem lenni? Miért szeretsz te 375

engem? Nem akartam butaságot mondani, ezért nem feleltem rögtön. Néztem az arcát, a vonásait, ívelt, sötét szemöldökét, az apró ráncokat, és hirtelen úgy éreztem, mintha most találkoznánk először, a város eldugott, sötét sikátorában. A zárkózott vámpír és egy összezavarodott gyermek. Vajon tényleg többek vagyunk már ezeknél a bélyegeknél? Megváltozhattunk-e ennyi idő alatt? Sőt, mi van akkor, ha csupán megismertük egymást és önmagunkat egyszerre, ha rádöbbentünk, hogy a felszín alatt mi rejtőzik, s valójában nem is volt semmilyen változás? Egyáltalán, számít ez? Megingattam a fejem, volt egy kérdés, egy nagyon fontos kérdés, amire választ kellett adnom. Mélyen Parázs szemébe néztem. – Hosszan sorolhatnám mindazt, amit érzek, amiért szeretlek, de azt hiszem, végül mind ugyanoda vezetne. Melletted otthon vagyok. Bárhol is legyek, bárhol is legyél, mindig hozzád térnék haza. Nekem te vagy az otthon, te vagy minden – suttogtam, s a végére már nem is voltam biztos a szavaim értelmében. Vajon ez mindig így van? A legfontosabb dolgoknál a szavak cserbenhagynak minket, és elvesztik önmagukat, a jelentésüket? Vagy csupán mi nem érezzük már őket eléggé, mi fordulunk el tőlük, mert úgy érezzük, hogy nem lehetnek elegek? – Köszönöm – motyogta Parázs, de láttam rajta, hogy bár érti, érzi, amit mondtam, egyelőre mégsem tud teljességében mit kezdeni ezzel a számára is új, olykor zavarba ejtő érzéssel. Elfordította a fejét. – És te? – Azt hiszem, ugyanezért – nézett vissza rám, s ezúttal nem kapta el a tekintetét, nem pillantott másfelé. 376

– Én is köszönöm – mondtam mosolyogva. – Köszönöm, hogy vagy. Néztük egymást ott, magasan a város felett, egy háztető peremén ülve, és nem szóltunk többet. Nem akadt olyan, amit szavakkal elmondhattunk volna, ezúttal csak az létezett, amit a másik a szemünkben látott, s ez talán több volt annál, mint amennyinek hangot adhattunk volna. Aztán Parázs megszorította a kezem. Egyszerre álltunk fel és egyszerre eredtünk újra futásnak. A csillagok mosolyogtak ránk, a hajnal még messze volt, és én tudtam, már tudtam, hogy ez a boldogság. Kéz a kézben, a Hold oly ritka mosolya és egy vallomás az éjszaka gomblyukába tűzve.

377

Epilógus – Holnap… Nem tartottuk számon az időt. A pillanatnak éltünk, mintha sosem lenne vége, mintha nem közeledne az év, amikor visszatérhetünk az emberlétbe. Azt hiszem, mindketten sokszor bizonytalanodtunk el, erről mégsem ejtettünk soha szót. Nem azért, mert szégyelltük vagy féltünk, hanem azért, mert a másik e nélkül is tudta. Egy idő után rájöttünk, hogy szavak nélkül is pontosan értjük egymást, hogy néha elég egy érintés, vagy egy összefonódó tekintet, s a másik lelkét tisztábban látjuk, mintha szavakkal próbálnánk megértetni azt, amit igazából képtelenség, hiszen nem is érteni, érezni kell. Így éreztük egymásban a bizonytalanságot is. Néha, pillanatokra nem tűnt olyan csábítónak az emberlét, pillanatokra felvillant mindaz, amiért érdemes vámpírnak lenni. Vajon emberként halljuk-e majd még a fák hangját, a levelek suttogását, a házak néma törekvését az ég felé? Vajon érezzük-e majd az érzések illatát és ízét, érezzük-e az életet, halljuk-e a hangját? De aztán jött a vágy és jött a vér, s megállni mindig nehéz volt, a csábítás, az éhség olykor leküzdhetetlennek tűnt… Azt hiszem, nem egyszer haltunk meg vámpírlétünk alatt, mégis mindig feltámadtunk, mint hamvaiból a főnixmadár, s a feltámadás sokszor jobban fájt, mint maga a halál. De mindez csak megerősített minket abban, amire készülünk, megerősített minket az elhatározásban, s míg titkon mindketten tudtuk, hogy rohannak a percek, az órák, a napok, hogy széttörnek mind lábunk ütése alatt, 378

megragadtunk minden pillanatot, kapaszkodtunk beléjük, mert tudtuk azt is, hogy talán az életből csak ennyi adatik meg nekünk. Hogy láttunk-e mindent, amit látni érdemes? Nem, ebben nem vagyok biztos. Sokat láttunk: embereket, életeket, meséket, csodákat. De nem mindent. Annyi titok van még, annyi minden, amit meg kell élnünk. De emberként, nem pedig gyilkosságok árnyékában. Véletlen gyilkosságok, de gyilkosságok. Nem akarok több életet elvenni, adni, már csak adni akarok. Egy cseppnyi élet belőlünk. Gyakran elképzelem, hogy milyen lenne, ha növekedne bennem egy gyermek, egy gyermek, akit megtaníthatunk arra, hogyan kell látni a világot, hogy hogyan nézzen úgy, mintha vámpír lenne. Mert lehetséges, tudom, hogy lehetséges. Talán ezért lettem vámpír. Hogy észrevegyem mindazt, amire emberként vak voltam. Az árnyalatokat. A színeket. Az örökkévalóság. Igen, sokszor úgy érzem, megérné. Mikor a pillanatok elragadnak, mikor Parázst nézem, ha megérint, vagy ha együtt futunk. Ilyenkor úgy érzem, az örökkévalóság sem lenne elég belőle. De… talán nem véletlen, hogy az emberi élet nem tart örökké. Talán nem is kell, hogy örökké tartson. Így van ez rendjén. Nem az számít, hogy meddig élünk, hanem az, hogy míg élünk, mennyi mindent élünk meg igazán. A pillanatokat, a hangulatokat, az érzéseket. Mindent, amit lehet, és akkor már nem is kell az örökkévalóság, hiszen akkor mindig csak annyi kell, amennyi éppen megadatik. S ez elég. Nekem elég. Elég, ha Parázs mellettem lesz, míg csak élek, elég, ha megérint, ha egymás mellett alhatunk el, és a hajnal fénye ébreszt majd minket. Elég, hogy megöregedhetünk egymás mellett. Hogy leélhetek egy boldog, teljes, békés életet, gyilkosságok nélkül, vér 379

nélkül, mások halála nélkül. Tudom, hogy Parázs fél. Érzem a tekintetében, az érintésében, mind mohó, kapkodó, úgy néz és érint, mintha most lehetne utoljára. Talán így van. Talán csak ennyi marad meg belőlünk, a gondosan lejegyzett történetünk, az emlékeink, a mese, mely arról szól, hogyan kezdődött az életünk. Tudom, hogy Parázs is érzi az én félelmem. Mikor írok, elmélázva figyel, nem érti, miért teszem, hiába magyarázom, hogy így őrzöm meg önmagunkat. De ha sikerül, amit elterveztünk, ha majd akkor elolvassa a soraimat, meg fogja érteni, hogy miért kellett leírnom a múltat, miért kellett megörökítenem magunknak. Akkor majd megérti. A félelem a kitűzött nap közeledtével erősebb és erősebb bennünk. Úgy futunk, és úgy szeretjük egymást, mintha a következő pillanatot már elragadná tőlünk az elmúlás. Mégsem beszélünk róla. Ha megtennénk, talán nem lenne elég bátorságunk, várnánk tovább, hogy újra egybeessen a sok hét év, melyben vámpírlétünket számoljuk. A világ így is túl sokat változott, nem hiszem, hogy annyi idő múlva még boldogulni tudnánk. Mindenre felkészültünk. Vannak papírjaink, új nevünk, házunk és bankszámlára félretett pénzünk. Pénz, amit munkával kerestünk – leginkább otthon végezhető munkával –, számunkra ezek könnyű és vicces feladatok voltak. Egy másik bankszámlán az a pénz pihen, amit az áldozatainktól vettünk el. Nem mindig tudtuk elkerülni a gyilkosságot, akárhogy igyekeztünk. Ha sikerül visszatérnünk, jótékonykodni fogunk, névtelenül, hogy sose jussanak el hozzánk, de adunk, mert tisztességtelenül vettünk el. 380

Minden készen áll már, még bizonyítványaink, végzettségeink is vannak – bár ezek nagy részét hivatalosan, tanulással és vizsgákkal szereztük. Parázs történelemtanárnak készül, én pedig azt hiszem, kutatni fogok és írni. Azt teszem majd, amire emberként a legjobban vágytam. Élni fogunk, nem lehet máshogy, sikerülnie kell. Ma… ma befejezem ezeket a sorokat. Véget ér a történet, vagy így, vagy úgy, de mindenképpen véget ér. Aztán holnap… holnap lesz az utolsó éjszakánk együtt, aztán a fénybe lépünk, s napnyugtakor nem térünk vissza a sötétségbe. Igen, holnap. Ha behunyom a szemem, érzem a lelkemben a hívást. A fényt. Én, aki a sötétség gyermeke vagyok, holnap engedek a hívásnak. Igen, látom. Parázs fogja a kezem, még utoljára megszorítja, aztán nekilendülünk. A lebukó Nap vérvörös fénye átölel minket – a tékozló gyermekek visszatérnek… Fáj minden lépés, a bőrünk ég, perzselődik, de szorítjuk egymást, és futunk, futunk a fény felé. Nem számít, mi lesz, nem számít, sikerül-e, csak futunk, futunk a pillanatnak, futunk az életért és önmagunkért… Igen, holnap visszatérünk a fénybe…

381

Tartalom 1. fejezet: Fekete koporsó ................................................................................... 3 2. fejezet: Éjfél ................................................................................................. 12 3. fejezet: Áldozat ............................................................................................ 22 4. fejezet: Jeltelen sír ........................................................................................ 37 5. fejezet: A másik ............................................................................................ 49 6. fejezet: Harmadszor ...................................................................................... 63 7. fejezet: Íratlan szabályok .............................................................................. 80 8. fejezet: Azúr ............................................................................................... 100 9. fejezet: Holdudvar ...................................................................................... 129 10. fejezet: Forrás ........................................................................................... 149 11. fejezet: Vágy ............................................................................................ 164 12. fejezet: Változás ....................................................................................... 175 13. fejezet: Parázs........................................................................................... 195 14. fejezet: Az Inkvizítor ................................................................................ 207 15. fejezet: Csillag .......................................................................................... 236 16. fejezet: Alku ............................................................................................. 257 17. fejezet: Ember és vámpír .......................................................................... 272 18. fejezet: Otthon .......................................................................................... 298 19. fejezet: „Mi lenne, ha…” .......................................................................... 310 20. fejezet: Kárhozottak ................................................................................. 328 21. fejezet: Az éjszaka gyermeke ................................................................... 354 Epilógus – Holnap… ...................................................................................... 378

382