Berkesi András
Hűség
Berkesi András
Hűség Regény
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Magvető Kiadó 1984 Korrektor: Hoppe Adrienn Borító: Rimanóczy Andrea
1.
1955. március első hetében Pétert, anélkül hogy társaitól elbúcsúzhatott volna, gépkocsiba ültették, és átszállították a vizsgálati osztályra. Tiszta, világos zárkába került. Bármennyire fegyelmezte magát, az idegesség ott lüktetett a torkában. Tudta, az ártatlanul elítélt kommunisták ötvennégy tavasza óta folyamatosan szabadulnak, reménykedett, hogy most ő következik. De senki sem kérdezett tőle semmit, délben ízletes ebédet kapott, este még ízletesebb vacsorát, de az őrök itt is szótlanok és közönyösek voltak, az ablakon itt sem láthatott ki, ám a város zaját jól hallotta. Félóra alatt gyalog is hazaérhetne. Betoppanna, és azt mondaná: itt vagyok, hazajöttem. Nem, anyja az örömtől eszét veszítené. Forgolódott a szalmazsákon, csak pillanatokra szunnyadt el, aztán felébredt, és várta a reggelt. Délelőtt egy fiatal őrmester jött érte. Gyors léptekkel végigkísérte a folyosón, lesietett vele egy vashálóval védett lépcsőn, a folyosó végén, megállva egy ajtó előtt, kopogott. Tágas, ízlésesen berendezett irodába lépett be. Szemközt hatalmas ablak, előtte íróasztal, mellette gépíróasztalka írógéppel, jobbra és balra egy-egy párnázott ajtó. Az ablaktól balra páncélszekrény. Az íróasztalnál szőke hajú, szép arcú, harminc év körüli nő ült, kíváncsi pillantással végigmérte Pétert, majd intett az őrmesternek, és a jobb oldali párnázott ajtóra nézett. Az őrmester bement, halkan jelentett, aztán kiszólt Péternek: – Lépjen be! Péter belépett az ajtón, megállt, kezét hátratette, és előrenézett. Az íróasztal mögött Dobrai Gyula ezredes ült. Néhány pillanatig csend volt. Miután az őrmester eltávozott, Dobrai az íróasztal előtt álló székre mutatott. – Ülj le, Iványi! Péter a székig botorkált, leült. Tenyere, háta megizzadt. „Lám – gondolta – , minden hazugság, ha Dobrai Gyula a helyén van, akkor a másik szobában Deák Vilmos ül, s valahol itt trónol Péter Gábor is.” Feltűnt neki: a falon csak Lenin jól ismert fényképe függött. Sem Sztálin, sem Rákosi, sem Péter Gábor fényképét nem látta. Azt sem értette, hogy Dobrai, az operatív tiszt, hogyan kerül a vizsgálati osztályra? – Iszol egy kávét? – kérdezte az ezredes. Péter bólintott. Nem értette, hogy Dobrai miért tegezi őt. Azért-e, mert valamikor barátok voltak, vagy azért, mert a rendőrök olykor le5
tegezik a rabokat. Megöregedett, állapította meg Péter. Meg is hízott, majdnem kövér. Szőke, haja ritkás, homloka megnagyobbodott, kerek arcán kiütközik a fáradtság. Szeme alatt táskásán lóg a bőr, betegesen sápadt. Péter lehunyta a szemét, és maga elé képzelte azt a régi Dobrai Gyulát, aki fáradtan, de a végsőkig elszántan, rongyos ruhában, eltetvesedve ült a fűrésztelep fészerében, és kitartásra buzdította őket, főleg a fiatalokat, Mitics Jovót és őt. – Ott a cigaretta, gyújts rá! Péter az alacsony asztalkán heverő dobozból kivett egy cigarettát, remegő kézzel rágyújtott. – Beszélj, hogy vagy! Megvonta a vállát. – Még bírom. – Dolgozol? – Tavaly ősz óta magánzárkán vagyok. Néhány napja Mártonf fyval együtt. – Hogy jössz ki azzal a csavargóval? – Alkalmazkodunk egymáshoz. – Szívta a cigarettát, és Dobrai feje mellett elnézve kibámult az ablakon. Dobrai lepöccintette cigarettájáról a hamut, mutatóujja sárga volt a nikotintól. – Nagy hiba volt, hogy annak a csirkefogónak megkegyelmeztek. Hanem miért is kerültél te a kisfogházba? „Folytatódik a játék.”– gondolta. Dobrai ne tudná, hogy miért zárták ki a munkából? Vagy annyira nem érdekes már a személye, hogy nem is tud a vele történtekről? Lehetséges. Elítélt, egy a sok közül, már leírták, vele már nincs gond, az sem lenne csoda, ha nem emlékezne rá. Rekedt, kicsit ideges hangon hozzákezdett, hogy elmondja, de Dobrai közbeszólt. – Igen, már tudom. A Varga-ügy. Lefasisztáztad az egyik szakaszvezetőt. Valóban úgy gondolod, hogy fasiszta? – Szerintem az. A szép arcú, szőke nő behozta a kávét, az egyik csészét Péter elé tette, a másikat pedig az íróasztalra. – Köszönöm, elvtársnő. Senki se zavarjon! Az asszony bólintott, megint végignézett Péteren, aztán kiment a szobából. Dobrai elnyomta a csikket, és újabb cigarettára gyújtott. – Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte, és szájához emelte a csészét. – Tudom. 6
– Mit tudsz a családodról? – Semmit. – Anyád Óbudán, Sára vidéken lakik. – Kitelepítették? – Nem. Magától ment vidékre. Somogyfajszra. Könyvtáros és kultúrotthon-vezető. Voltak balhéi, de most már egyenesben van. A barátodnál lakik. Somfai Dénesnél. – És anyám még él? – Miért ne élne? – Marci? – Ő is. Ugyanolyan ostoba, mint azelőtt volt. A felesége férjhez ment Gelley Miklóshoz. Az újságíróhoz. Gondolom, hallottál már róla. Egyesek szerint derék, becsületes elvtárs. Én karrieristának tartom. Péter alig tudta tartani és szájához emelni a kávéscsészét. Úgy remegett a keze, mintha hideglelős lenne. „Szegény anyám.” „Csak nem sírni – gondolta rögtön azután. – Dobrai előtt semmi szín alatt.” – Az öcséd iszik. Azt hiszem, túlságosan konok, önfejű volt. – Az ezredes nem nézett Péterre. „Most azt is el kéne mondanom, hogy ezért én is felelős vagyok. Én dobattam ki az állásából, mert a taggyűlésen nem volt hajlandó elismerni a bátyja bűnösségét és minden közösséget megtagadni vele. Parancsra tettem… Akkor is megtettem volna, ha nem kapok rá parancsot? Igen.” – Marci nem konok – mondta Péter. – Csak becsületes. – Te kemény ember vagy, Iványi, mindig is annak ismertelek. Én sem vagyok érzelgős.– Tüzet adott Péternek, aztán folytatta. – Azt hiszem, az öcséd elzülléséért mi is felelősek vagyunk. Hogy jobban értsd: Péter Gábort a párt kezdeményezésére, még ötvenháromban többedmagával őrizetbe vettük. Visszaélt a hatalmával, karrierista kispolgárok befolyása alá került. Miután téged letartóztattak, Deák Vilmos, aki egyébként szintén őrizetben van, azt a parancsot adta, hogy öcsédet le kell váltani főmérnöki beosztásából, és el kell távolítani az egyetemről. Azt hiszem, ez volt az egyik oka, hogy végül összeroppant. Persze utólag könnyű okosnak lenni. Péter hallgatta Dobrai szavait, de gondolatai Marcin jártak, a csöndes, zárkózott fiún, aki állandóan szerelt, kísérletezett, olvasott és tanult, és mindig arról ábrándozott, hogy híres mérnök lesz belőle. Most pedig alkoholista. – Mondd, Iványi, te hogyan látod a jövődet? – A jövőmet? Nekem nincs jövőm. 7
– Feladtad? – Régen. – Komolyan beszélsz? – Nincs okom, hogy tréfálkozzak. Az én életem véget ért, amikor aláírtam a jegyzőkönyvet. Azóta csak vegetálok. – A hangja őszintének hatott, mégis undorodott magától, mert érezte, hogy mindenekelőtt sajnáltatni akarja magát. Mintha azt mondaná: ti vagytok az okai, hogy így beszélek, ti tettetek ilyenné. – Ez azt akarja jelenteni, hogy nem bízol a pártban? Megtagadod a pártot? Nem nézett Dobraira. – Nem vagyok a tagja, tehát nem is tagadhatom meg. Engem nem a párt ítélt el, hanem a katonai bíróság. – Mit tennél, ha amnesztiát kapnál? – Nem fogadnám el. Amnesztiát a bűnösöknek adjanak. – No, erre még visszatérünk – mondta Dobrai olyan hangon, mint aki azt gondolja, majd meglátjuk akkor. – Egyébként ha egy elítélt amnesztiát kap, nem kérdezik meg előtte, hogy elfogadja-e vagy sem. Egyszerűen kiteszik a szűrét a börtönből. De most nem is erről van szó. Tanúként hallgatlak ki Deák Vilmos ügyében. Deákék ügyével külön vizsgálóbizottság foglalkozik. Ennek a bizottságnak én is tagja vagyok. A kérdésekre természetesen őszintén kell válaszolnod. – Ha tudok. – Mikor ismerted meg Deák Vilmost? – Negyvenötben, a felszabadulás után. A feleségem mutatott be neki valamelyik fogadáson. – Az illegalitásban nem találkoztál vele? – Nem. – Feleséged sem említette a nevét? – A háború előtt? – Igen. Az illegalitásban. – Nem. Miért említette volna? – Nem beszélt róla a háború után sem? – Azt mondta, hogy Deák Csánó néven részt vett a mozgalomban, és amit rábíztak, hibátlanul elvégezte. Okos, becsületes ember, képzett marxista. Olyan ügyesen dolgozott, hogy egyszer sem bukott le. – Mást nem mondott? – Nem emlékszem. Mire gondol, ezredes úr?
8
