BERKESI ANDRÁS
Szól a kakas már… Három regény
1. rész
2010
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben New Baskerville betűtípusból szedve A könyv az alábbi kiadás alapján készült: Magvető Könyvkiadó 1975 Korrektor: Pálinkás Krisztina Borító: Rimanóczy Andrea ISBN 978-963-299-587-8
Hídavatás A matrózok lázadását leverték. Az életben maradt felkelőket az erőd kazamatáiba zárták. A rabok a vastag falak mögött is jól hallották az erős hullámverést, a kikötő felett fáradhatatlanul köröző sirályok rikoltó hangját és a domonkosok templomának harangját. Csak a sós levegő ízét és szagát nem érezték. Voltak, akik tudták, hogy meg fognak halni, voltak, akik még reménykedtek. Csethe Sándor nyomdász, első osztályú matróz már nem reménykedett semmiben sem. Csendesen készült a halálra. Barátja, Bódi Géza esztergályos, ugyancsak első osztályú matróz, reménykedett. Feleségére és négyéves kisfiára gondolt. Hátát a nyirkos falnak támasztotta, és lehunyta a szemét. Látta a tenger haragoszöld vizét, a szürkére festett, karcsú cirkálókat, a gőgös, nyolchüvelyes ágyúira büszke rombolókat és az ellentengernagy parádés zászlóshajóját, az „I. Franz Josef”et. Távolabb, az öböl keleti partján, a kifli alakú védőgát mögött a halászbárkák árbocainak sűrű erdejét. És látta a fehér mészkőből épült piros cserepes házak százait, amelyeket beárnyékoltak a pálmafák, cédrusok, eukaliptuszok, feketefenyők zöld lombjai, látta a város mögött emelkedő kopár hegyek napfényes szikláit. Egy éve sincs még, hogy Erzsikével a pálmákkal övezett parti sétányon csatangoltak, kéz a kézben, mint a szerelmes gyerekek, és most itt rohad, ebben a nyirkos, föld alatti kazamatában. Hihetetlennek tartotta, hogy huszonnyolc éves korában meg kell halnia. Neki, a tanult vasesztergályosnak, akiért a legjobb mesterek versenyeztek. Úgy érezte, szörnyű igazságtalanság történik vele. Csethe egy szalmaszállal a fogát piszkálgatta. Vastag tengerészbajusza eltakarta felső ajkát, szegletes, kemény álla széles mellének feszült. – Ha túléled, Géza, mondd el a fiamnak, hogy mit tettek velem. – És ha te éled túl? – Bódi oldalt fordította szőke fejét. – Én aztán nem, Géza. Tudják ők jól, ha életben hagynak, én elölről kezdem. Csak okosabban. Egyetlen tisztnek sem kegyelmezek meg. – Nem éljük túl. Sem te, sem én. – De ezt csak úgy mondta. – Azért csak mondd el a fiamnak. – Kis idő múlva: – Zentaynak nem lett volna szabad megkegyelmeznem. Hogy miért is hallgattam rád! 3
A domonkosok templomában vecsernyére harangoztak. Amikor csend lett, tisztán hallották az őrök lépteit. Vacsoraosztáskor megtudták, hogv nem állítják haditörvényszék elé őket, hanem megtizedelik. Bódi pontosan olyan magas volt, mint Csethe Sándor, csak karcsúbb, törékenyebb. Ha egymás mellé kerülnek a sorban, egyikőjük biztosan életben marad. De ki? Ő vagy Sándor? A számolást jobbról balra kezdik. És ha most megváltoztatják a rendet? Ha balról kezdik a számolást? Mindegy. Neki életben kell maradnia, mert őt visszavárják. Erzsike és Gézuska. Sándort meg Piri és Sanyika. De hát Sándor kezdte a felkelést. Sándor üvöltötte: „Mi vagyunk a huszadik század rabszolgái!” Ő akkor azt mondta: „Azok vagyunk, de tartsd a pofádat.” Persze nem igazság, hogy nem állítják haditörvényszék elé őket. Ott minden kiderülne. Ki kezdte el a lázadást? Ki mit mondott? Talán még az is, hogy Zentay sorhajóhadnagy életét ő mentette meg. Persze az is kiderülne, hogy ő is lőtt. Elszégyellte magát. Szerette volna azt mondani: Ne haragudj, testvér, nem kívánom én a halálodat, csak, tudod, Erzsikéék engem nagyon várnak. „Várnagy úrék azt ígérték – jutott eszébe Erzsike levele –, hogy ha egészségesen hazajössz mihozzánk, akkor ők, édes Gézám, megszerzik minékünk a házmesterséget, mert az őnekik is nagyon jól jönne, mivelhogy én akkor őnáluk maradhatnék továbbra is, mert nem is tudják, hogy rni lesz ővelük, ha én felmondok. Nagyon jó népek, ezért arra kérem a jó istent, hogy vigyázzon tereád, ne legyen tenéked semmi bajod sem, mert akkor, én édes jó uram, utánad halok a kicsi fiaddal együtt.” Könnyes lett a szeme. – Mondtam már, hogy mit írt Erzsike? – Nem mondtad. – Várnagy úr megígérte a házmesterséget. – Derék dolog. De pénz kell oda. Kaució. Annyi pénzből már egy műhelyt is nyithatnál. – De honnan venném a gépeket? Eszterga, maró, síkköszörű. Nem megy az, testvér. – A kaució kitenné a gépek árát is. – Nem kell kaució. A ház Szathmáry báróé. Szereti Várnagyékat. Meg Erzsikét is. Jólelkű ember. – Arisztokrata. Nem lehet jólelkű. Hozzád nem. Ha méltóságos úr lennél, akkor igen. – De ő tanár. Egyetemi tanár. Nemcsak báró. 4
– Először csak az. Földbirtokos. Háztulajdonos meg ilyesmi. És csak aztán tanár. Már nem hallották a hullámverést. Elültek a zajok. – Mindegy – mondta később. – Úgysem megyek én már haza. Szorongva várta Csethe biztató hangját. „Te hazamégy. Te igen.” Csethe azonban hallgatott. Barátkozott a halállal. Betűszedő volt a Franklin nyomdában, de legénykorában dolgozott Lipcsében is. Sokat látott ember volt. „Miért fél az ember a haláltól? – tűnődött. Nyilván azért, mert ember.” Ennél okosabb nem jutott az eszébe. „De így kell lennie, mert az ember tudja, hogy mi a szép, mi a jó, az igaz. És sajnálja itthagyni a szépet meg mindazt, amit megszeretett.” A lázadókat kora hajnalban sorakoztatták az udvaron. A falakon körös-körül megszigorították az őrséget. A tenger fölött az ég még gyöngyházszínű volt. A vízszagú, sós levegő a matrózok arcára tapadt. A város felől gitár hangját sodorta feléjük a szél. Az altisztek üvöltve ropogtatták a német vezényszavakat. Bódi negyedik éve szolgált a flottánál, jól beszélt németül. Csethétől jobbra állt, tőle jobbra egy hosszú bajuszos dalmát fiú. Bódiban emlékképek villantak fel: Ciprus narancsligetei, Alexandria fehér palotasorai, a cirkálójukat kitartóan kísérő repülőhalak, a fehér tarajos hullámok… – Jobb-raaa, iga-zodj! Eltűntek az emlékképek, szorongás fogta el. Hányadik lehet? Számolni kezdett. Még mindig jobbra néztek, de nem láthatta a sor elejét. A nap hátulról érte őket, árnyékuk hosszan rálapult a kopott mészkőkockára. Számolt, de rögtön látta, hogy reménytelen, mert néhány méterrel arrább az árnyékok összemosódtak. Háta megizzadt, hóna aljából patakzott a verejték. Újabb vezényszó rec�csent, visszakapták a fejüket, és mereven előrenéztek. Most jól látta a vezénylő őrmester szíjakkal összeszorított, vaskos testét, a tisztek csoportját, benne Zentay hadnagyot. A napfény megvilágította szikár, keskeny arcát. Az őrmester jelentett valamit egy ismeretlen korvettkapitánynak. A kapitány magas volt és sovány, mozdulatai frissek, arca borotvált. Hangját elsodorta a szél. Az őrmester tisztelgett, pattogva hátrafordult, előrejött. Léptei alatt döngött a napszítta mészkő. – Számolás jobbról! Minden tizedik egy lépést előrelép! Bódi Géza első osztályú matróz a huszonkilencedik volt, Csethe Sándor első osztályú matróz a harmincadik. 5
A halálraítélteket elvezették. Az életben maradók foghíjas sora továbbra is ottmaradt a téli napsütésben. Egy kövérkés sorhajókapitány előrelépett, és felolvasta az ellentengernagy parancsát. Bódi egy szót sem értett. Az örömtől elszorult a torka, de így sem bírta visszatartani könnyeit. Később barátját siratta. De áldott jó ember volt, de szépen tudott nótázni. Csak megpengette mandolinját, és szebbnél szebb nóták keltek életre a szájából, úgy szálltak a tenger felett, mint a sirályok. Zentay előbbre jött. – Aki a számlálásnál kilencedik, tizenkilencedik és így tovább volt, az három lépést előrelép, a többiek jobbra át, indulj a körletbe. Az őrmester megismételte a parancsot. Bódi előrelépett. Hallotta az elvonulók lépteit, nem tudta, hogy nekik miért kellett kilépniök. Húszan maradtak ott. Húsz lázadó. De miért? Hiszen már a tisztek is elmentek? A sorhajóhadnagy most az első emberhez lépett. Az őrmester ott állt mögötte jegyzetfüzettel és ceruzával. Bódi izgatottan fülelt, de nem hallotta, hogy mit kérdezett a hadnagy. Türelem, mindjárt megtudja. Nem kellett sokáig várnia. Akivel a hadnagy már beszélt, azt két fegyveres őr elvezette. Zentay hozzálépett, Bódi kihúzta a derekát. A szikár arcból két hidegszürke szem nézett rá. – Melyik elítéltnek szeretne kegyelmet kérni? Gondolkodás nélkül válaszolt. – Alázatosan jelentem, Csethe Sándornak. – Csethének? – Kenyeres pajtásom. A sorhajóhadnagy bólintott, az őrmester felírt valamit a papírra. Mikor a domonkosok templomában elharangozták a hetet, az erőd udvarán már nem tartózkodott senki sem. Csak az őrök strázsáltak a bástyákon. Szép, délceg legények. Matrózok. Magyar nem volt köztük. A korvettkapitány lenyelte a sajtot, zamatos dalmát bort ivott rá. – Értem, hadnagy úr. De mi a célja ezzel? – Aki a barátját agyonlövi, az saját magát is megöli – mondta Zentay. A korvettkapitány intett a pincérnek, hogy töltse meg borral a poharát. A fehér kabátos matróz mind a két pohárba töltött. A vörös dalmát bor az ablakon át betűző napfényben olyan piros lett, 6
mint a testből kibuggyanó, friss vér. A kapitány felemelte a poharát, de nem ivott. – A kivégző osztag az ön hatáskörébe tartozik, hadnagy úr. Úgy állítja össze, ahogyan akarja. – Felállt, megbiccentette a fejét, és magára hagyta Zentayt. A flottánál az volt a szokás, hogy a kivégző osztag egyik tagja vaktöltényt kapott. Így a kivégzők abban a hitben élhettek, hogy vaktölténnyel lőttek. Kegyes intézkedés, gyógyír a lelkifurdalásra. Már alkonyodott, amikor Zentay azt mondta a négy matróznak, Josef Krizslának, Waldemár Stefcsiknek, Rudi Spacseknak és Bódi Gézának: – Mind a négyen éles töltényt kaptak. Ha valamelyikük mellélő, mind a négyen haditörvényszék elé állnak. Nem jogászok voltak. Matrózok. Spacsek pék Brünnben, Krizsla virágkertész Zágrábban, Stefcsik halász Rovinjban, Bódi vasesztergályos Budapesten. Bódi úgy lépkedett a felvezető után, mintha saját kivégzésére vitték volna. Az alkonyi ég bíborlila volt. Bódi egy pillanatig mindent élesen látott, aztán a képek kihulltak az emlékezetéből. Látta a kivégző négyszöget, a tiszteket, a tábori lelkészt a feszülettel, Zentay szikár szobor-arcát, a kivégző cölöphöz kötözött barátját. Hallotta a vezényszavakat, s mint a cirkuszi mutatványra betanított állat, ösztönösen engedelmeskedett. Nem ő, Bódi Géza első osztályú matróz, hanem a keze, a lába. Csak a szeme nem engedelmeskedett. Az becsukódott. És sírt. Sírt, és lőtt. Csethe Sándor kendővel bekötött szemét, kemény állát, felszegett fejét soha nem felejtette el. Tomboló nyár volt, mire hazakeveredett. Mosolytalan, hallgatag ember. Erzsikéék örömmel fogadták. Vége a háborúnak. Forradalom van, igaz, de ez jó forradalom, nem folyik sok vér, nem is kell részt venni benne, a gróf okos ember, tudja, mit, hogyan kell csinálni. Bódi úgy bújt Erzsikéhez, mint a beteg gyermek az anyjához. De valahogyan nem ízlett neki a csók, pedig kívánta, az asszonyka szelíd ölelését is terhesnek érezte. Munkába állt a Ganzban, dolgozott, egész nap a szavát sem hallották. Hívták őt a munkástanácsba, mondták, szólaljon fel, mesélje csak el, hogy mi történt Cattaróban. 7
Nem tud ő semmit. Nem Háry János ő. Sietett haza a családjához. Várnagyékhoz, a cselédszobába. Mert ott éltek ők hárman. Egyik este a fiatal, szakállas Várnagy behívta dolgozószobájába. Bódi már járt ott, ismerte a puha kényelemmel berendezett, de rendetlenségéről híres szobát, mely tele volt könyvekkel, katalógusokkal, festményekkel, az ötvösművészet remekeivel. Várnagy nem volt egyedül. Ott tartózkodott Szathmáry Jenő báró is, aki hetek óta a forradalmi kormány mellett tevékenykedett, azt beszélték, az ő feladata lesz az oktatási reform kidolgozása. Kedvesen, barátságosan fogadták őt. Nem azért, mert győzött a forradalom, és most divat a demokratikus magatartás. Ilyen emberek voltak. Várnagy István tanár, régiségkereskedő és műgyűjtő, aki mint tartalékos tiszt még tizennégyben súlyosan megsebesült Sabácnál, s azóta betegeskedett, hazulról, a szülői házból hozta magával a nép szeretetét és demokratikus gondolkodását. Szathmáry Jenő báró pedig közismert pacifista, radikális párti volt, aki az országgyűlésben mint ellenzéki képviselő minden alkalmat megragadott, hogy nevetségessé tegye a kormányzó párt vezető embereit. Nagy vagyona, nemzetközi hírneve (neves orientalista volt) biztonságot, védelmet adott neki. Negyvenen alul voltak még mindketten. Borral kínálták Bódit. Elfogadta, illedelmesen megköszönte. Kérdezték. Nézte a poharát, és szűkszavúan válaszolt. – Mi történt magával, Géza? – kérdezte Várnagy, selymes szakállát simogatva. – Maga vidám, életrevaló ember volt. Fél tőlünk? Nem bízik bennünk? Bódi felemelte meggyötört arcát. – Várnagy úr, kérem. A tizedelésnél a sorban álltam. Huszonkilencedik voltam. A barátom a harmincadik. – Szeme könnyes volt. Csendesen sírt. Szathmáry intett Várnagynak. Ne faggassa. – No igen – mondta Várnagy. – Értem. Értjük. – Szivarra gyújtott. – December elsejével megkaphatják a házmesterséget. A báró úr kauciót nem kér maguktól. Rendben van? – Hálásan köszönöm. – Ismeri a házat. Ha ügyesek lesznek, hamar összeszedhetik magukat. Kapupénz. Lift még nincs, de hamarosan felszereljük. A lakásokban akad javítanivaló mindig. Persze azt nem ingyen kérjük. – Köszönöm, Várnagy úr. 8
