BABYLON VIZEINÉL VÉN TOTTH JENŐ VERSEK. Átdolgozott kézirat nyomán. életet szült és szerelmet, AJÁNLÁS FELESÉGEMNEK. hűséget és megbocsátást,

TOTTH JENŐ

VÉN BABYLON VIZEINÉL VERSEK

Átdolgozott kézirat nyomán 1994

AJÁNLÁS FELESÉGEMNEK

Az Antipodiumon, október 7.-re

Köszönöm as imádságod, legyél érte százszor áldott, s azt, hogy Istenadta lelked életet szült és szerelmet, hűséget és megbocsátást, s hogy az Úrhoz fordult bízvást, amikor a sötét éjjel megküzdöttünk száz veszéllyel, s 'mit senki el nem rabolhat, mienk lett egy újabb holnap.

2

VÉN BABYLON VIZEINÉL Első lélekzet

TOTTH JENŐ

kézirat

CANBERRA 1994 Átdolgozott

3

A DÉLIBÁB Remeg, rezeg a délibáb, oly' kár, hogy nem tart már tovább, hisz' a valót eltünteti, s csaló vizében fürdeti. Míg él, remeg s a látszatot kezed kinyújtva markolod – hiába bár. Jaj, mire vár, aki vizéből inna már? A föld felett minden remeg, hőség rázza, vagy förgeteg, vagy tán más rejtett cél, erő? Nem láthatják a csillagok, a délibáb mégis ragyog s vágyakból titkos álmot sző. Az Antipodiumon, 1994. május 25-26

CLIII-IK ZSOLTÁR Egy bujdosóé, hárfára Vén Babylon vizeinél ostorzott lelkem még remél, mert szabadon, akár a szél, bár hontalan, de mégis él. Elmondhatom bús énekem, bár fáj most minden dal nekem, s a gyásztól megszakadt szívem elébed. Uram, elviszem.

5

Vedd le vállamról az igád és hű szerelmed zálogát add vissza, édes Istenem.

Az Antipodiumon, 1994. június 7.

Adjál népemnek új hitet, mely sárból mennyekbe vihet, segíts e botlott nemzeten!

MEGMÉRETTÜNK

Dániel, 5: 25-28.

Megmérettünk színed előtt, Uram, megmérettünk, fájón és rongyosan, és könnyűnek találtál minket itt, és sekélynek a szívünk vágyait.

Örökségünket, ha még van ilyen, eladta sóvár testünk, s a frigyen, amit vakon és éhesen kötött, új rabságot nyert, sós könnyek között.

Így büntetsz hát, ha ellened teszünk? A bún zsoldjától csonka nemzetünk meddig kell hordja terhét szüntelen? Egy árva nép esd Hozzád, Istenem:

Az Antipodiumon, 1994. június 9-10.

Adjál hitet, hogy lássuk az utat, s bocsásd meg vétkünk – hiszem, akkor ad kegyelmed új és biztató reményt, hogy Téged várjunk, s kövessük a Fényt!

6

SZOMJÚSÁG Jeremiás, 31:25. „mert megitatom a szomjú lelkeket és minden éhező lelket megelégítek”. Sorsunk vad pusztáit járjuk ötven éve, meghajtott, ősz fejjel, mint a széthullt kéve, kergetünk még mindig egy-egy délibábot, és amint elértük, csak szikes föld várt ott. Délibábok rezgő vize nem ad inni, de szomjunkat oltó forrást nem lel senki... kinyújtanám én is fakupám feléje, de jaj, mégsem oltja szomjam' csaló fénye.

Az Antipodiumon, 1994. június 13.

Cserepes ajakkal, szomjúhozó szívvel künt járok a pusztán, s mihelyt a nap felkel, rózsás hajnal könnye csillapítja szomjam, s nem kell, hogy síromban szomjasan nyugodjam.

IGYÁL VELEM Idén korán volt a szüret, zöld volt a szőlő... őrület préselte mustból lett a bor, s aki megissza, mind botor. Mégis, gyere, igyál velem, ha nem gyötör a félelem, hogy velem meg ne lássanak, mert amit írok, csak salak. Salak?… de szent, Istent hívó, s a szó ereje bódító... ezért kiadni nem szabad. 7

Az Antipodiumon, 1994. június 13.

De átcseng a szent fájdalom, magyarul... a börtönfalon, s megidézi a holtakat.

ÍGÉRET

Jeremiás. 31:25 „… Mert megitatom a szomjú lelkeket és minden éhező lelket megelégítek".

Nemrégen nálunk "Hősök Napja" volt, de otthon volt-e, 'ki róluk dalolt, hiszen már régen kiapadt a könny sok fáradt szemből s győzött a közöny. Mért csak nekünk fáj, hogy nem szól a dal, s kopott emlék a régi diadal? De a föld reng már a sok sír alatt... Csaba már hívja, aki hű maradt.

Az elesettek sírján nincs virág... s az élők önként húzzák az igát, vagy csak hiszik, hogy az ember fia, ha láncban élt, úgy is kell halnia? A sok kiontott vér égre kiált, hisz' hősök adták jövőnk zálogát, és rengeti a sok, áldott rögöt a Kárpátok s a Vaskapu között.

Vihar hangjával László szól, a szent: "Isten velünk lesz, ha hiszünk, ha bent szívünk hűséges, s kitart a gyökér... akkor nem omlott hiába a vér! Akkor ér véget majd a bujdosás, a szenvedésből dal lesz s áldomás". Addig a kobzos szól csak egyedül, s fájdalma titkon hozzátok repül: 8

Az Antipodiumon, 1994. június 30.

Testvéreim, bár megtagadtatok, s hazámban ismét bujdosó vagyok, meg kell idéznem most a hősöket, akik szívében hazaszeretet lángol örökké és az ígéret, hogy veled küzdjön, amikor kéred, megfáradt népem, csak legyen hited, hogy gondjaid' az Úr elé vigyed.

A DÉLIBÁBOS ÉG ALATT Szász Miskának Megkaptam kis virágodat, múltat idézett, álmokat... Istenem, nem rég voltam ott, kertedben, ahol álmodott e pici orgonavirág. Azóta fordult a világ. a termést elverte a jég? mert az aszály nem volt elég. Mit küldhetek cserébe én, 'mit a világnak kezdetén, a délibábos ég alatt együtt kerestünk? míg szabad volt álmodnunk s a gondolat, bár égnek indult, itt ragadt sok könnyáztatta rög között, 'mit verítékünk öntözött.

mert megmaradt erős hite,

Vén Babylon vizeinél egy öreg kobzos még regél, nem veheti el senki se! 9

Az Antipodiumon, 7994. július 7.

E hitből küldök most neked: töröljed le a könnyedet, és hogyha tényleg akarod, álmod' valóra válthatod!

ÚJ ÜSTÖKÖS

Enuma elish∗ a Tiamatról nézve

Az égnek nem volt még neve, s a mindenség egy Istene a földet sem alkotta meg... csak űr volt akkor, mely remeg az Isten léptei alatt, s alakot ölt a gondolat, és mikor így szólott: "Vagyok!" kigyulladtak a csillagok, Szavára gyulladt ki a fény: üstökös kard és új remény!

Olyan sok ezredév után egy új nap szürke hajnalán egy új üstökös született... véget hoz-e, vagy életet, ki tudja még – s az égi kék – mikor az Úr így szól: "Elég!" egyszer veressé válik-e, ma még nem tudja senki se, és azt sem, hogy ilyen csoda mikor lesz Isten ostora?!

10

∗ Az akkád teremtésmonda első szavai. A monda földünk kialakulását egy az istenek és titánok harcaként bemutatott kozmikus eseménynek tulajdonija. Ilyen esemény a Shoemaker-Levy 9-nek nevezett üstökös Jupiterrel való, 1994. július hó 16.-án hajnali 5 órára [EAT] jósolt összeütközése is.

Itt nézem lent, magam vagyok, amint az üstökös ragyog és megöleli Jupitert tüzes karjával, égve, fent. Csak ősi mondák hősei tudtak ilyenről zengeni, bár bent szívükben fájt a dal, tudták, nincs teljes diadal soha, sem teljes pusztulás, csak élet van és változás.

Az Antipodiumon, 1994. július 16.-án hajnalban.

Könnyel dagasztott itt a sár, s a diadal másé ma bár, új ég alatt holnap, lehet, hogy elfújják majd a szelek, vagy a miénk lesz? Éljük át csupán ez égi, vad csodát, Uram, hogyan vészeljük át? Esdünk, velünk is tégy csodát!

KI AZ Szamosi Zolinak Mikor sötét az ég s reményünk nincs elég, ki szól zaj, jaj felett, s ott van mindig veled? Ki az, 'ki megtanít, hogy vesztett álmaid visszaszerezheted, ha hiszel és mered?

11

Az Úr Ő – Egy, csodás, élő, szent látomás, ő véd Szent lelkivel.

Az Antipodiumon, 1994. augusztus 3.

A sötétben vezet és fogja a kezed, hogy ne tévedj ma el.

SZENT JOBBOD VISZIK-E

Szent István napjára, 1994 -ben

Szent jobbod viszik-e idén, István király, lassú körmenetbe', melynek emléke fáj? Nem volt elég talán tengersok bánatunk? – pogánykor hajnalán ismét árvák vagyunk.

Az ármány már arat, fájón sikolt a száj: látjuk-e jobbodat, szent hős, István király? vagy a sárba ragadt sorsunk vén szekere, hogy régi álmokat eltemessünk vele?

Hiába hullt a vér? Az ártás szelleme ma már mindent elér? hogy' küzdjünk ellene? Jőjj ma ismét közénk -a szívünk hű marad, terjeszd védőn fölénk megszentelt jobbodat.

Az Antipodiumon, 1994. augusztus 4.

Jövel. István király, téged magyar kíván... Óh, szent zsolozsma, szállj milliók ajakán. Bár csak megértenénk intelmeid szavát, és elhoznád közénk az élet zálogát.

12

NE AZT KÉRDEZZÉTEK Egy Szent István napi beszéd emlékére Ne azt kérdezzétek a magyar hazától, hogy mit is kaphattok, s valamit ígér-e, hanem azt nézzétek, s a veszély nem számol, hogy mit is tehettek, amíg éltek, érte. Tenger hősünk adta életét és vérét, dalból, tudományból s hőségből font szívet. Ti, készen a harcra, gyűjtsétek a kévét, mit eggyé varázsol hőség, meg az élet. Ne azt kérdezzétek, hogyan dúskálhattok, míg ínségben sínylik, tengődik a nemzet, de sok régi vétek helyében adjatok, s tegyetek is mindig. Szülessék új kezdet! Az Antipodiumon, 1994. augusztus 20.-án, Szent István napján

13

EMLÉKEZZ NÉPEM

Az 1956-os szabadságharc áldozatai emlékére

Kialudt-e a sok kis gyertyaláng a vérrel festett Országház előtt? A láng, amelytől fénylett a világ, míg a zsarnokság árnya nagyra nőtt?

Emlékszünk még, vagy már nem illik az? pudvás szívektől mire tellenék? Mondd, bánat sincs már, kin sincs, sem panasz?... Az ember bennünk lassacskán elég?

Hiába mondta egy régi őszön Sinkovits Imre, hogy" Talpra magyar" ? Hiába hitte, bár eszelősön, sokunk, hogy e nép még élni akar?

Hogyan hihettük? Volt-e reménység? Csend ült az utcán, vak, halotti csend, és rettegett az, 'ki félholtan élt még... s az Isten sírt a magas égbe' fent.

Inas diákok, gyerekek voltak, ködevő költők – szebbről álmodók, névtelen sírba belökött holtak, őrültek, hősök... közülünk valók.

Oly sok rab Recsken kurta vast kapott, hogy jobban fájjék a test, amíg él, s az akasztástól a kötél kopott, míg anyák könnyét szárítja a szél.

S a sortüzek? Mondd, tenger áldozat és elnyomás ma mind feledve már? 14

A nép akarta? A halál arat... s jóról beszélnünk ma már szinte kár! Népem, 'mit adtak néked: áfium, hogy felejtsd múltad és hogy ne akard lerázni jármod – úgy mondják, hiún –, hisz' már nem illik kezedbe a kard.

Az Antipodiumon, 1994 szeptemberében

Emlékezz népem! Vagy hiába volt megannyi vér és minden áldozat, ha szívedből a szent érzés kihalt, hogy magyar vagy és jog szerint szabad?

CLIV-IK ZSOLTÁR Egy bujdosóé, hárfára' – Nemzedékemnek Ha némán ég a fájdalom szíved mélyén. s a bánaton, úgy érzed, most már nem lehet segíteni, mert eltemet a gond, teher s a szenvedés, – csak boldogságból van kevés – az Urat kérd, tegyen csodát; imádkozz, s akkor megbocsát. Ha kin kiált. s a fájdalom koloncként ég a válladon, az eget is megrengeti s Atlasz se képes tartani feletted a sok csillagot, a könnyed. 'mit az Úr adott, könnyít a kínon, gondokon, de barázdát szánt arcodon.

15

Sírj, ha úgy érzed, elveszett az álmod. és az életed csak sajgó fájdalom marad, amelyre irt csak Isten ad. Őt kérd, hogy nézzen áldva rád, fordítsa sujtó ostorát ma másfelé s legyen veled, hiszen tudod, hogy úgy szeret.

Te balga. gyenge nemzedék! Nem volt sok vétkedből elég? Feletted sötét lett a hold., és aki puszták népe volt, megtört derékkal él ma itt, mert rég feladta álmait, múltját. jövőjét... nemzetét... Kiáltsd már végre, hogy 'elég'!

Az Antipodiumon, 1994. szeptember 17.

Mivégből élsz? Úgy gondolod, ha hajnaltájt a harmatot könnyel sóssá változtatod, bánatod' belefojthatod? Bízz, és ne félj! Egy égi fény utat mutat. Van még remény, hogy bátran élj. Higyj, küzdj, ha kell. s az Urat hívd, hogy jőjjön el!

LEHAJOLT HOZZÁM

Bolygókra hágott s megszólalt az Isten, az ég kárpitja megrepedt belé – s amikor gondom' árván, fájva vittem, lehajolt hozzám, hisz' lelkem Övé – és bíztatott, hogy álljak meg a szélben, dühös orkánnak vessem vállamat,

16

és nézzek túl a földi szenvedésen, hiszen az élet mindég megmarad. Bíztatott, győzzek más és magam ellen, hiszen erőm van, amit Ő adott... hogy tegyek jót, mert énbennem a szellem örökké él és testem sem halott: Csillag anyagból s folyami agyagból gyúrta az Úr, hogy tartson egy kicsit, míg egyszer, végre, amikor az Úr szól, fel nem emel a buzgó, tiszta hit.

Az Antipodiumon,

"Ne bándd, ha fájna...az elnyűtt anyagra foltot már raktam annyiszor, tudod, s mikor a folt már ismét elszakadna, örülj, hogy nem ád többé bánatot!" Így szólt az Úr és testemért cserébe' adott fényeset, színe patyolat, nem aggódom, hogy le kell vetnem végre, a szakadt régit – az új megmarad.

ÚJABB ŐSZÜNK Feleségemnek egy varázzsal teli évfordulóra Újabb őszünk új varázsa: vén szívem halk dobbanása s az, hogy lábam ballag ismét, s testem lerázta bilincsét. Őszi erdők minden fája gazdag, sárarany ruhába borítja most a vidéket... értem teszi, meg Teérted.

17

Aztán rőtté válik minden, s ezen a sok, múló kincsen megnyerte szívem örökre ... zöldből arany – körbe ...körbe.

Régi erdő közelében felszállott a pára éppen, s mint idvezült, boldog lelkek, az őzikék köszöngettek...

Ott álltak az erdőszélen, mi meg vártunk, kéz a kézben. Emlékszel? – ott –októberben megérintetted a lelkem.

Megköszönöm gyengéd kezed, ha, éltető szerelmedet, s hogy akkor is bíztál bennem, mikor néha eltévedtem.

Az Antipodiumon, 1994. október hó 1-én

Köszönöm az imádságod', legyél érte százszor áldott, s hogy Babylon vizeinél, szakadt szívem még él, s remél.

ÉLTESSEN ISTEN

Zeöld Károlynak 80 éves születésnapjára

Köszönjük a sok nékünk mondott verset, amely szavadtól új életre kelt, mert beleadtad hű szíved s a lelked a holt betűkbe életet lehelt.

Zengő szavadtól könnyebb lett a sírás, hisz' bujdosóknak sírni még szabad 18

vesztett hazáért, és amikor sírt ás idegen földben, s csillagok alatt. Köszönjük azt, hogy 'mikor kértünk, adtál mindig, ha lelkünk magyar szót kívánt, s hogy jó barát, és ha magyar maradtál szerelmes szívvel a Múzsák iránt. Mily' gyakran zengett ajkadról az ének és áriákból zsoltár született, hangodban érzett a vibráló élet, arról daloltál, hogy az Úr szeret.

Az Antipodiumon, 1994. október 8.-án

Éltessen Isten, és bő áldásával halmozzon el még sok-sok éven át, s mikor a lelked új egekbe szárnyal, sohsem felejtsd e vén föld mámorát.

KIÁLTANÁL A reménytvesztetteknek Kiáltanál, de úgy se' hallja senki, az élet fáj, és még fájóbb szeretni, ha nem tehetsz a szeretettért semmit, s bénultan nézed minden kínját, könnyét. Kiáltanál, de halkká vált a hangod... Ki hallaná a megrepedt harangot? Csak lelked szól a sötét éjtszakába'... sápadt a hold és minden csillag kába. De él az Úr! és hallja már a szódat... fordulj felé, hisz' senki se' adózhat többel soha, mint szíve dobbanása.

19

Az Antipodiumon, 1994. november 8.

És ád erőt, meg szeretetből vértet, jó fegyverül meg hatalmas igéket, hogy győzelmünket a világ is lássa.

HA BÉNA IS A KÉT KEZEM

Ha ég a könny, s a fájdalom vakon sajog az arcomon, tudom, hogy mégis élni kell, amíg nem mondja, hogy jövel. egyszer az Úr kegyelmesen... s akkor megyek majd, csendesen.

Ha béna is a két kezem, mégis azzal kell küzdenem, s bár lábam csak agyag kolonc, amit a föld parancsa vonz, sólyom lelkem mégis szabad, lerázza a koloncokat.

Ős felrepül az Úr elé, ha meg is szakadna belé, s lehull a trónusa előtt, 'hol, tudom, óriásra nőtt az örök fény és kegyelem... 'hol tán az Úr majd szól velem.

Az Antipodiumon, 1994 november hó 17.

Ha kérem, tudom, megbocsát, eldobva ólmos ostorát, od'adja tán a csillagot, mely egyszer régen ringatott, s megadja, hogy e csillagon ne üljön kín az arcomon.

20

LEVÉL BÁRÁNY PÉTER TAMÁSNAK Kitellett bőjtből, könnyből, áldozatból, hogy dalod, költő, megjelenhetett, s kínodból nőtt ki és a gond-magokból, amiket szíved régen elvetett. Kövek között is megered a jó mag... vessél ezért ma, s ameddig lehet, bár horpadt hátú ma még minden asztag, adj a népünknek szellem-kenyeret. Hidd, hogy szavad már sok bálványt ledöntött, küldd ezután is szent üzeneted, sok fájó évet kalodában töltött, bujdosó társam, küldd, amíg lehet. Szíveddel szóljál minden nap és éjjel, hogy megérthesse kábult nemzeted, megküzdve bajjal, kínnal és veszéllyel szólj, s így teremtsél újabb kezdetet. Könnyként peregjen bensődből a zsoltár... bár elmoshatná népünk vétkeit, mert csatát-vesztett a magyar nép volt már, de rég túlélte, mert volt benne hit. Engedd, peregjen lelkedből a zsoltár, ha nagyon fáj, az Úr ott lesz veled, s ha meg is rendült szívedben az oltár, hidd, tudd, hogy győzöl, mert Isten szeret.

Az Antipodiumon, 1994. november 25.

Dalolok én is ma, s ameddig élek, még akkor is, ha nem kell már az ének, mert nékünk most már más reményünk nincsen, csak az, hogy egyszer megsegít az Isten.

21

EGY MEGOSZTOTT SZÜLETÉSNAPRA

Bakonyi Lászlónak.

Most, hogy beléptünk a vén, nyolcadik, fájó, podegrás, téli évtizedbe, 'mikor az élet többé nem tanít, amire nincs már vágyunknak se kedve? elgondolom, hogy mivé lett az élet, 'mit az Úr nékünk oly tisztán adott, mért sároztuk be. – bár óvott a Lélek – életünket, e szép ünnepnapot?

Az Antipodiumon, 1994. december 6.

Nem tér a múlt már soha többé vissza, de bennünk és az álmainkban él és megmarad sok győzedelme s kínja szívünk csücskében, mely mindig remél: mert él az Úr és értünk ontott vére tisztára mossa régi vétkeink' és konkoly énünk az Isten kezébe' búzává lesz. míg marad benne hit.

22

A ZENE DICSÉRETE Töredék Shakespeare: A Velencei Kalmár c. színmű V. felv. 1 szín Czira Zsoltnak

Az Antipodiumon, 1994. decemberében.

…. [A zenészek belépnek] Lorenzo: [folyt.] Jertek, keltsétek Diánát dallal, hadd simogassa zenétek halkan úrnőtök fülét és hozza haza. Jessica: Soh'sem vidít a zene dallama. Lorenzo: Szellemed figyel, – tán ez az oka. De, nézd, 'mint pajkos, vad, zabolátlan, egyfűvü csikók ménese nyargal, fújva, táncolva, nyerítve, bátran, mert forró vérük semmit se' átall, de 'mint meghallják a trombitaszót, vagy más, fülüknek tetsző dallamot, mindenik megáll, – mert a zene volt édes hangjával melytől nem dobolt egy patája se'. Lásd, nem hazudott a költő, mondván: fák, sziklák s az ár Úrpheüsz szavának engedelmes már. Hisz' nincs oly kemény, vad s dühös semmi, amely ne tudna itt meglágyulni a szép zenétől egy kis időre. S az ember, aki zenétől pőre, s szive se dobban néhány édes hangra, fosztó árulásra. rászedésre képes. Szelleme csorba, s mint az éj, sötét, s ragaszkodása pokoli'n vészes. Ne bízz ilyenben. Figyeld a zenét! ….

23

CLV.-IK ZSOLTÁR

A szabadságért küzdőknek

Mikor az éjjel mély ködbe merül Karácsony-tájban, s fázol egyedül, mert oly' kegyetlen az egész világ és sárba hullik a legszebb virág: az emberszív is, mert az a parancs, hogy eltapossa egy szöges bakancs, mely halni indul, mert nincs kegyelem... ember testvérem, imádkozz velem.

Tenger könny ömlik, medret rontva zúg; vérbe gázolva olyan sok hazug jogról beszél, de 'ki megvédené, olyan sohsincs és megszakad belé szívünk, e sárba taposott virág... Hogy él-e, nem is kérdi a világ! s ha elvész, nem fáj többé a halál, hisz' a világon csak ármányt talál.

Az Antipodiumon, 1994. december 22

Ha érzed, sorsod már reménytelen, mert nem lehet a távol végeken harcolni sem, de élni sem lehet, és azt hiszed, hogy gondod eltemet, mert küzdelemhez sincs elég erőd, borulj le buzgón az Isten előtt, s ha élted gönce szerteszét szakad mikor körülted a halál arat, tudd meg, hogy Isten sohasem hagy el és megsegít szent, áldó lelkivel.

24

AMIKOR SÁRRÁ LESZ A. HÓ El-elbújnak a csillagok Karácsony éjjel, s nem ragyog többé a betlehemi jel... kérlek Uram, mégis, jövel. Amikor sárrá lesz a hó és a tavasz sem biztató a véráztatta földeken... kérlek, Uram, legyél velem. Hogy ismét eljőjj, arra vár a fagyba meredő határ s az itt kínlódó emberek.

Az Antipodiumon, 1994. Karácsonyán.

Jövel közénk, Uram, jövel... hogyan viselnénk mindig el az életet Te nélküled?

KARÁCSONY ÉJJEL Karácsony éjjel szálló lehelet, az imám, Uram, ott van Teveled és ismét kérdi, mért nincs vége még, meddig szenvedjen ez a nemzedék, ma hóban, sárban, holnap viharban, mikor a bosszú őrjöngve nyargal? Uram, szólj végre. Nem volt még elég, hogy templom, otthon s ember is elég a tűzben, melynek neve gyűlölet... Senki sincs már itt, aki még szeret; mert már kiitta a méreg-kupát s nem kér kegyelmet és sohasem ád ?

25

Az Antipodiumon, 1994. karácsonyán.

Uram, békítsd meg ma éjjel Veled és egymással a küzdő népeket. Nyugodjanak meg most a fegyverek, s kegyelmed védjen minden életet; szent békességed végre jőjjön el, hívunk és várunk, jó Uram...Jövel!

ZORDON HEGYEK ALJÁN

A csecsen végvári vitézeknek

Zordon hegyek alján, véres könnyel arcán égnek mered sok halott; fekszik vérbe fagyva s a zsarnok hatalma vérüktől már megkopott.

Városukra talál tűz zápora: halál, ez tán a végítélet? Mégse' enged senki... rabszolgává lenni halálnál rosszabb élet.

Hozzátok száll lelkem; a zsarnokság ellen kiállni kötelesség... és bár gyenge a kar, még harcolni akar, 'mikor dúl az ellenség!

Zordon hegyek alján küzdenek még árván, rab népek, rab emberek, mert a szívük bátor, 26

nem fél a haláltól és sohasem kér kegyet!

de hisszük, tudjuk, hogy egy jobb jövendő vár, amit ránk rég az Isten kimért.

Az Antipodiumon, 1994. karácsony másodnapján

Fegyvert fogott a kar... szabadságot akar egy nép – nem kell elnyomás! Múljék el a rabság... jőjj, arany szabadság, amit sohsem vesz el más.

28

Az Antipodiumon, 1994 Szilveszter éjjel.

Itt, idegenben kiszikkad a szívünk, de vágy hajtja, mert van még benne hit, hogy végetér majd méltó büntetésünk s elérheti szent, régi álmait. Uram, ne büntesd tovább a Te néped, mert árva bár, de szeret és remél, legyen szavad ma kegyelmes ígéret Babylon fájó, vén vizeinél.

Csendes az éjjel – távol van nagy égbolt – trónusod, s mégis itt vagy énvelem... sujtottól lánggal, terhem is nehéz volt, s megkönyörültél rajtam, Istenem. Fáj a lélekzet, mellkasom szorítja a fojtó pára, forró levegő; "fejem az ár, jaj, már-már elborítja" de biztatásod szülötte: erő.

Évvégi imádság

CSENDES AZ ÉJJEL

Az Antipodiumon, 1994 Szilveszter éjjel.

Van még remény a sötét éjszakában, mert körülöttünk a lélek ragyog, és míg az Isten marad erős váram, nyugodtan várom az új holnapot. Jer, imádkozzunk, adjunk annak hálát, 'Ki téged s engem a markába' tart, és hű szerelme az új évre is ád kegyelmet, áldást s harcban diadalt.

VAN-E REMÉNY? Van-e remény a ködös éjszakában, mikor nem égnek fent a csillagok? Összegyűlünk-e ma még ketten-hárman, hogy köszöntsük a felkelő napot? Hogy kérjük Istent, adjon még kegyelmet, hitet, kitartást és főként erőt, hogy megharcoljuk harcunkat, ha enged az Úr megállnunk trónusa előtt. De küzdhetünk-e fakuló reménnyel, vagy adjuk már fel, mert harcolni kár? Maradjunk szolgák minden nap és éjjel s legyen-e lelkünk ismét rab madár? Sok régi vétkünk bilincsben tart minket, s míg a világon a gonosz arat és fáj az élet, Isten ujja intett, hogy megvédjük, 'mit áldó lelke ad. Tűzvész pusztított, vágyam mégse égett, rengett a föld, de két lábam megállt, könyörült Isten, s visszaadott élet dobogja bennem a remény dalát. Sok bajt és áldást hozott ez esztendő és megszenvedtünk minden perciért, 27

EMLÉKEIMBEN Ugrik Alicenak Az, aki elment, mind szív nélkül ment el, mivel a szíve mindnek ott marad, ahol ringatta. s mézédes tejévei táplálta anyja, magyar ég alatt. Ott, 'hol először csókolta az élet, 'hol egy tavasszal nagyon szeretett, 'mitől megválni halálos ítélet, s amit csupán csak szeretni lehet. A Haza szent, ha meg is kínoz néha, mégha ínséget ad is, láncra ver, de ősök lelke él az út porába', s könnyből és porból új embert kever. Az én Apámnak szíve messze vágyott... útrakeléskor mégis fájt nagyon, és megszakadt, – s e letörött virágot emlékeimben mindig siratom. Az Antipodiumon, dércsipte lombok alatt

29

Második lélekzet

1995 Kézirat

31

ÚJ ESZTENDŐ, RÉGI BÁNAT

Az Antipodiumon, 1995 Vízkeresztjén.

Új esztendő, régi bánat régi kin, mely már nem árthat, régi gyász és régi könnyek, amint arcomon pörögnek, felszáradnak s újra kezdik, nem töprengek rajt' napestig, de amikor fáj a szívem és színes szivárvány-íven oda szállnék 'hol kin nincsen, Hozzád szállnék, Uram Isten, de itt kell maradnom mégis, s mikor azt kérdem, miért is, nem válaszolsz. Ki hitte azt, hogy szívemből új dalt fakaszt még a szél is... nincsen mentség, hogy dalolnom kötelesség akkor is, ha fáj a bánat, amit a dal néha rám rak. Igen, ha kell, akkor dallal fordulok szembe egy haddal, hisz' nincs bennem többé kétség, hogy nem győzhet az ellenség és megmarad a Te néped, úgy Uram, ahogy ígérted Lásd, Babylon vizeinél imádkozom, s lelkem remél.

33

CLVI.-IK ZSOLTÁR

Messiásváróban

Kérünk, hogy vétkünk megbocsásd, Uram, és adj feltámadást, hogy szabadok legyünk megint, s valóra váltsuk álmaink'.

Adj, Uram, bátor, hű szívet, mely céllal dobban és szeret, hogy legyen mindég tettre kész, s helytállhassunk, ha jő a vész.

Adjál, Uram, reményt, erőt, s amit hitünk epedve szőtt körénk, az legyen fény-palást, amely elhárít bajt s varázst.

Engedd, hogy testünk, amíg él, szabad maradjon, mint a szél, s ha elringatja majd a sir, lelkünk legyen sebére ír.

Kérünk, sok bűnünk' megbocsásd, küldj, Uram, magyar messiást, hogy Hozzád vezessen megint, s valóra váltsa álmaink':

Az Antipodiumon, 1995. január 24

Hogy igazságunk győzni fog, míg csak hú magyar szív dobog egy új ég sátora alatt, amit, Uram, kegyelmed ad.

34

TUDAT, VAGY ÁLOM A magamfajta vén legények sokszor talán a múltban élnek, hol minden tettük: mende-monda, olyan, mint lábnyom a homokba', még akkor is, ha táncos lábbal, vígan packáztak a halállal. Bárhogyan volt is, óh beh rég volt... ma fojt a köd, sötét az égbolt. Ami rég elmúlt, nem jő vissza: szétfoszlott a sok baja, kínja, de öröme megmarad mégis... ki kérdezhetné, hogy miért is él még ma is a szívem mélyén, meglátogat az álmok éjén, hogy vigyázzon és átvezessen sok gáncs között, nehogy elessem. Tudat, vagy álom...csaló képek... követnek itt, amerre lépek, bent a szobámban... ha künn járok... nem tartják gúzsban vak határok... Ebből a tarka mozaikból világot gyártok, mely ma tombol, holnap elringat halk zenéje, míg elnyeli tudatom mélye. De amikor álmodni mernek, feledve múltat, bajt, keservet, semmibe véve testük göncét, s hogy sebüket be se' kötözték, a magamfajta vén legények a jövővel is szembe néznek és meglátják, hogy beleírta nevét az Úr minden atomba. Az Antipodiumon, 1995. február 14. 35

ÚJ MÁRCIUS

A szél tavasszal újra kél, halkan susog, nevet, beszél, csendesen ringat, mert szeret és felcsókolja könnyemet, mert hiszem, várom a csodát, amit tavasszal Isten ád: rügyet fakaszt, magot terem... csak szabadság nincs, Istenem!

Egy új március idusán terólad álmodom, Hazám; érzem, amint a délibáb föléd teríti sátorát. Csaló a fény, fájó való, 'hol sírgödrünk is biztató. Az élet félelmet terem... mért nincs szabadság, Istenem?

Hazám, mikor ébren vagyok, akkor is terád gondolok, s bár végre nem vagy gúzsba' már, tested, e törtszárnyú madár tömlöcben él, rab lelke fél s imátlan szíve nem remél... az élet igen mély verem... mért nincs szabadság, Istenem?

Az Antipodiumon, 1995 márciusában.

Csontunkba rág a félelem minden lázálmas éjjelen, de pirkad már s jő egy csodás reggel – tavasz – feltámadás – mikor szívünkben az erő, s hitünk, bizalmunk egyre nő és méltó jutalmat terem :... Jőjj, szabadíts meg, Istenem!

36

MILYEN AZ ÉBREDÉS? Vajh' mit hoz a jövő, 'mit Párkák keze szó egy csendes alkonyon? Mindenkivel rokon ezért válik dalom, bár nem is akarom. A lápba süppedő, magába rettenő ember soh'sem talál mást, csak 'mit a halál koncként felé' dobott: egy újabb holnapot. Ha én sohsem merem élni az életem és csak álmom mesés, milyen az ébredés? Öröm, vagy szenvedés, vagy mint elvert vetés? Isten lelket adott és minden holnapot áldással tölti meg. Ezért, ha hív, megyek, de ha harcolni kell, én hívom, hogy: Jövel!

37

Az Antipodiumon, 1995. március 4.

SENKI SOHSEM ADOTT JOGOT A felelőseknek Miért vagytok öngyilkosok, sírunkat ásó cinkosok? Eladtak mindent. ami szent s még azt is, ami lent pihent

az anyaföld fáradt ölén: ősök porát – jogát? Nem én!

Mi történik? Hogyan lehet meggyilkolni egy nemzetet egy tál lencséért ma megint, felélesztve a régi kínt, feltépnetek egy vén sebet, mely ma megöl, s holnap temet?

Öngyilkosok! Hé – emberek! feladni hogyan meritek azt, amit annyi ősötök tengernyi vére öntözött több, mint egy ezredéve már? pedig még szabadságra vár!

Senki sohsem adott jogot, hogy arról 'mit oltalmazott a nemzet ezredéve már, lemondjatok, mint csapodár szajha és hűtlen áruló: kevesebbért is járt bitó!

Az Antipodiumon, 1995. március 19. én ezen az újabb gyásznapon.

De mégsem szakad le az ég! Honszerelmem égő tüzét kazlatok aljába dobom e kíntól gyászos hajnalon, hogy meglássátok, hogy remél a nemzetünk, ameddig él!

38

ELHALLGATOTT Elhallgatott a szívhez szóló ének, s ami maradt, az horpadt sírhalom; de mindig él az Isten-adta lélek, s alkot megint az üszkös romokon. Áldjon meg Isten, fáklya-lelkű költők! Tudom, hogy egyszer majd találkozunk, s együtt imádjuk akkor a Teremtőt, és felé fordul vágyódó dalunk. Tudjuk, hogy' rezgett a szívetek húrja, s miként sírt minden szó-tárogató lelketek mélyén, és halotti torra hogyan hívott a gyász-szaggatta szó. Most búcsúzom, ti, fáklya-lelkű költők, örökségetek gazdag áldomás, mely halhatatlan és a szebb jövendőt, úgy, ahogyan ti, sohsem zengi más. Az Antipodiumon, egy előadás zárószavaiként

39

KÖSZÖNTŐ

Feleségemnek

Ma szólok itt a rügyező tavasszal, s a dél segít egy fáradt, őszi dallal; szólok, amíg az ajkam szólni képes és jót kíván: Isten éltessen, Édes!

Nem új a dal, hisz' azt mondom, mint régen: szeretlek ma s míg csillag lesz az égen, míg kék az ég, ameddig lesz jövendd, mert szívem ég, míg zöld nyáron az erdő.

Imádkozom, hogy legyen még reményünk, és hogy dalom szívből zengjen, míg élünk; legyen hitünk, rezegjen lelkünk húrja, s az életünk' pengesse Isten ujja.

Adja az Úr, hogy szülessék új dallam a fáradt húr elzengte minden dalban. Adjon erőt, hogy örökké kitartsunk 40

Az Antipodiumon, 1995. március 25.

és nagyra nőtt árnyunk ne fedje arcunk'. Otthon tavasz, minálunk, délen, ősz van, oly' csendes az, ameddig a köd halkan, fehéren száll... a lomb arannyal ékes és forr a bor... Isten éltessen, Édes!

BÚVÓPATAK Búvópatak tör fel a mélyből, a vize hűvös, kristálytiszta, ma szomjat olt, mesél a létről, de holnap kő se' tartja vissza. A medrét, partját lassan nyűvi, zúzza csendesen minden cseppje... Ma még a szikla-gátat tűri, holnap megárad, hogy ledöntse. Kin zápor-könnye megdagasztja, fájdalom hava beleolvad... s amint siet az óceánba folyammá válik tán ma-holnap. Árván, a mélybe rejtve kincsét várt az Úr Isten ember-könnye, míg fel nem tört, búvópatakként és dalként e kiszikkadt földre. A dalom ma búvópatak csak, a lelkemből fakad a dallam,

41

Az Antipodiumon, 7995. március 3.

s bár a világ még süket és vak, megérzi már, ha szólok halkan.

ÁLMOK

A ti véneitek álmokat álmodnak, s megálmodják egyszer, hogy mit hoz a holnap. Imádkozva szólnak az egek Urához, aki megtart minket, s felőlünk határoz.

Halgassad meg, népem, 'mit szólnak a vének! Értsétek meg, szavuk több, mint regős ének. Minden szó jelentős, és csak annyit kérnek: Hallgassatok arra, bent mit mond a Lélek.

Száz álom mélyéből őseitek szólnak! Hallgassad meg népem és higyjél a szónak. Nem ígér, nem csábit – bíztat, el ne essék botló életünk, ha híva kötelesség.

Rég gazdagok voltunk, most kísért az ínség, mert nincs a velőnkben sem hit, sem reménység, és nincs szeretet sem a szívünkben mélyen, hogy majd átsegítsen tengernyi veszélyen.

Az álmok mélyéből őseink beszélnek, hogy tudjuk, hogy gyakran oly' olcsó az élet, mert az áldozat ma a jövendő ára, ami tegnap kincs volt, keveset ér mára.

Bűvös álom nélkül tudom-e, hogy élek? Álmomban és ébren csak az erős Lélek kell most, hogy vezessen és a kezem' fogja, hogy ne maradhassak a bűneim foglya.

42

Álmokat álmodnak minálunk a vének, ajkukon igaz szó, s szívükben az ének utunkat mutatja – lesz még víg esztendő, verítéken, véren vett szebb, jobb jövendő. Az Antipodiumon, Húsvétra várában, Az Apostolok Cselekedetei 2:17-et olvasva, 1995. április 12.

BŰNBÁNAT Joel, 1.2 :13 A vétkünk eltemet, bár a szívünk szeret, s hazánk is rab marad, míg az ármány arat, mert a hitünk kevés, s a bérünk szenvedés, fájó emlékezet. Kérünk, tekints reánk, megszaggatott ruhánk' eléd rakjuk Urunk, mégis, mért kell igyunk új méregpoharat, viharfelhők alatt s maradnunk mostohák? Népem, kérd az Urat, hogy ne maradj magad, s tudjad meg, hogy szeret, de „a szíveteket szaggassátok meg és, ha sorsotok verés, ne a ruhátokat”. Az Antipodiumon, Nagypénteken, 1995. április 14.-én.

43

CLVII-IK ZSOLTÁR

Az énekmondóé hárfára

Zsolozsmákat zengett sok dalos elődöm, hadd daloljak én is e meggyötört földön, s mint elhalt az ének öregapám ajkán, odaadta nékem, és könny folyt az arcán.

Zengjen hát a zsoltár Sinár-földtől messze, mert tudjuk, hogy az Úr annyira szerette e bűnös világot, hogy egyszülött Fiát megváltónkul küldte, aki kegyelmet ád.

És felfeszítették áldozat fájára, kínnak szánt, de áldott, véres keresztfára, s meghalt e keresztfán az Embernek fia, mert úgy volt megírva, meg kellett halnia. Bizony ez az Ember Isten fia vala, keresztre feszítve miértünk meghala, fel is támadt értünk a harmadik napon 44

hogy ne tartson minket sem földi sírhalom. Feltámadt az Úr ma és megváltott minket, bűneink terhéből szél kavarta por lett, hiszen úgy szerette Jézus e világot, hogy életét adta értünk és megváltott. Dédapám, a dicséretfaragó Bachó János lelkész emlékére. Az Antipodiumon, 1995 Húsvétján.

BIMBÓ FAKADÁSKOR Bimbó fakadáskor feltámad az Élet, s bár azt hittük télen, hogy már semmivé lett, gyolcsfehér palástban, hóvirág ruhában feltámad a földből, mert feltámadás van. A tavaszi széllel újra kél az Élet, tengernyi alakban szembenéz tevéled, megsimítja arcod, legyőzi kudarcod és a halál ellen megnyeri a harcot. Ha szomorú voltál, könnyedet letörli, ami meggátolná, nincs a földön semmi, s bár gyakran a világ tövis és nem virág, az is kivirul majd, mert érzi a csodát. Ha rég gyenge voltál s árnyad sötétre nőtt, hoz neked új hitet, bátorságot, erőt, hiszen nincs oly' csodás, 45

Az Antipodiumon, 1995. április 16. Húsvétján.

szent, égi látomás, mint, 'mit Isten adott: örök feltámadás.

AZ EMMAUSI ÚTON

Az emmausi úton fáradtan jött velem, szívemben kín és gyász volt, de ő szólt csendesen, és biztatott, ne féljek, nagy ínségemben kérjek – az Írások betelnek, s az Úr győz mindenen.

Nem mondja-e az Írás, hogy ma, harmadnapon, feltámad a halálból harmatos hajnalon az, 'kit az Isten küldött, hogy segítsen repülnöd, az Úr lábához ülnöd, bár tested földre von?

Egy fogadóhoz érve, hívtam, egyék velem, sötét van már s a hold mély árnyékokat terem. Maradj velem. Utas, ma, szomorú ez a páska, s az én Uram halála kínozza a szívem'.

Az emmausi úton, 1995 április 16.-án.

S az utas két kezébe vette a kenyeret s megáldva nékem adta, mint 'ki áldón szeret, és lehullott a hályog szememről – most már látok: Az Úr velem volt s szólott: biztat, hogy hű legyek.

46

BÓBISKOLOK

Az életemben lévő áldott édesanyáknak ajánlom

MÁR OLY RÉG MONDTAM

48

Az Úr mégis szólott velem, s a tündér-arcú szerelem, amelyet rég nekem adott, örömmé vált sok bánatot s őrangyalként velem repül: amint jövendőt – embert szül,

Az ígéretből, lám, mi lett?! hisz' hazánk ismét elveszett, s amit az Úr visszaadott, beszögezték az ablakot, de néhány szent hant megmaradt a fényes csillagok alatt, s könnyünktől sós lett a Duna, mert rabbá kellett válnia.

Már oly' rég mondtam, hogy: anyám... A mennyből, kérlek, nézz le rám, lássad meghajló vállaim' s hogy elnyűtt a sok földi kín, halld, hogy szívem oly' csendbe' ver foldozott billentyűivel, de míg szeret, és míg szabad, Neked szed dalvirágokat.

Rég volt, be' rég – létünk tüzét a vak idő taposta szét, s az egykor kedves csecsemőd mára keményre, nagyra nőtt, s mint fordultak a csillagok, fáradt szemünkben könny ragyog, de vén szívünk mégis szeret, élteti az emlékezet.

Otthonról álmodom Amint az égbolt szürkül, fáradt magányom ott ül a régi karosszékbe' s az éjtszaka zenéje elringatja a lelkem, hogy mindent elfeledjen míg bóbiskolok csendben, kék álomköpenyemben. Így bajt s a bút se' félem, mert csendes szívverésem nem visz sok vért agyamba, ezért az elmém balga, s amíg a szívem alszik, csak dobbanása hallszik a néma éjtszakába'... A sápadt hajnal lába leér az alvó földre, mely ködfelhőbe födve elaltatott ma halkan egyel nem dúdolt dallal, hogy felébresszen ötre, mikor Göncöl hat ökre barázdát szánt a földbe, mely az enyém örökbe. Az Antipodiumon, 1995. április 29.

47

e kettővel engem megáld, s megadja a lét zálogát.

Az Antipodiumon, 1995 májusában, Anyák napján.

Most, életemnek alkonyán hála szavával mondanám, ha elég lenne csak a szó, az áldás, könny, tárogató dala, meg újabb áldomás – mert nincsen olyan senki más, 'kiről szól angyalok dala, mint egy, szent, édes, jó Anya.

ARANJUEZI CONCERTO Rodrigo zenéjének a hallgatásakor A lelkemben a dallamot az Isten adta – elkopott, szakadt szívemből vált sugár, amely új hangra, dalra vár, mint régen, túl a tengeren, mikor kezedhez ért kezem, mikor oly' rég, magányosan, könnytől és vértől sárosan, de mégis együtt, vágyva még szerelmünk perzselő tüzét, míg lassan beköszönt a tél... ki se' tudhatta, meddig él, s meglátjuk-e a holnapot?… míg gondunk velünk ballagott. De egyszer kisütött a nap... ki mint vetett, úgy is arat. Megharcoltam, mint don Quixote, sok szélmalommal és a szót, hogy hajrá! én is ismerem – 49

Az Antipodiumon, 1995. május 31.

[bocsáss meg érte, Istenem!]. Azt is tudom, mi az öröm, és azt is Neked köszönöm. Aranjuezi szép napok – emléketek sohsem kopott, s bár szép volt, mégis fáj nagyon az élet görnyedt vállamon. De lásd, örülni még tudok és hordom, amit rám rakott az élet, mert zeng még a dal, e könnyáztatta diadal, s énekli mindazt, ami szép és vén szívem égő tüzét.

AKÁRMI JŐ, EMLÉKEZÜNK

Imádkozom, sötét az ég, a földi kínból már elég. Meghalni, mondják, oly nehéz és fel sem foghatja az ész... de élni tán még nehezebb – s megküzdeni, világ, veled.

A világ szajha mostoha, elad, és nem segít soha, bilincsbe ver, börtönbe vet, bár szenvedtünk már eleget. Küzdjünk, hogy szabadok legyünk, s hogy megmaradjon nemzetünk.

Akármi jő, emlékezünk, nehogy meghurcolt vén szívünk azt mondhassa, hogy nem szabad megbolygatnunk a múltakat... De én, bár szívem megszakadt, megidézem a holtakat! 50

Felriasztom a népemet, másként a világ eltemet, mert rab még, félre-vezetett, hisz', Uram, ő is gyermeked, s ha nem is tesz még semmi mást, már várja a feltámadást Várja e keserű toron, melyet úgy hívnak: Trianon, vagy talán magyar Golgota, mit nem feledhetünk soha, ahol testünk megtöretett, hogy megküzdjön, világ, veled! Higyj népem, bízz, védjed magad, másként sohsem leszel szabad, és állj helyt, ameddig lehet, hogy megmenthesd az életed' s ha benned ég a tett s a hit, meglásd, az Isten megsegít. Az Antipodiumon, a trianoni diktátum 75. évfordulóján, 1995 júniusában

51

PEREG A DOB

A feltámadásra váróknak.

Pereg a dob, lassan pereg... gyászol az ég, a föld remeg, s mert fáj, a felhőtakaró esőt sir, hiszen sírni jó, vagy jéggel veri a vetést s gyászból szül újabb szenvedést. A föld halált hord, vagy csodát... életet, 'mit csak Isten ád.

Pereg a dob, lassan pereg... a barna gyászmenet felett fáradtan bukik le a nap, 'ki mint vetett, úgy is arat... és gördül már az ágyutalp, amelyen ezer diadalt temetnek el, a sír felé viszik, s a föld is fáj belé!

Amint a dob lassan pereg, némán állnak az emberek a sir szájánál, s benne, lenn, te fekszel, árva nemzetem... Győzött az ármány? El lehet temetni ezt a nemzetet, bár él, remél, s a szíve ver, 'mint csonka testtel itt hever?

Világ! Nem temetheted el, hiszen kiontott vérivel szent minden talpalatnyi föld, mely reng inkább, nehogy megöld! Mert véd az Úr és Földanyánk Kárpát ölében vár reánk, 52

legyünk hű fiai megint és az Úr áldón ránk tekint. Pereg a könny, lassan pereg... Trianonban fél-emberek, fél-ördögök ásták a sírt... mégis, szívünk mindent kibírt és most is él, hisz és remél itt, Babylon vizeinél, s otthon, míg egy is ha marad, hívjuk, Csaba, szellemhadad! Az Antipodiumon, 1995-ben, a trianoni diktátum 75.-ik évfordulóján.

ÉVSZAKOK KÖZÖTT Csokrot kötök most is mezei virágból, felettem az égen száz dalos madár szól Életről dalolnak, élet virágáról, pedig a szívem már fehér hóban gázol; de nem sirat semmit, miért is siratna, bár nem tart soká már, hogy sírom két karja magához ölelne, magának akarna, de hiába akar, hiszen meg van írva, hogy, ím, harmadnapon feltámad a testem, s nem is emlékszik, hogy egyszer, rég elestem. Az Antipodiumon, 1995-ben, mikor hideg szelek fújnak

53

HA ELMEGYEK

Az élet mindig oly' csodás mosollyal síró búcsúzás, sírunk, mikor megérkezünk, s mikorra fáj lábunk, kezünk, halvány mosollyal elmegyünk. Hogy akkor értünk sírnak-e, s bárkinek fáj-e a szíve, a bölcs Úr Isten tudja csak, 'Ki a síróknak enyhet ad. Értem ne sírj, ha elmegyek, inkább azon örüljetek, hogy életünk olyan csodás, könnyel mosolygó változás.

Az Antipodiumon, 1995 június 22.

EGY ÖTVEN ÉVES ÉVFORDULÓRA.

Mért kell ünnepelnünk, hogy szabad lett Sátán? Kiszabadult fájó vétkek, s halál árán: Elpattant a lombik, gomba-felhő réme falira a vádat az Ember egére: Megmérettél, Ember! Nagyobb bűn már nincsen, mint hogy vakon irtasz, s meg kell haljon minden, 'mit kezed ügyébe adott önön vétked... Nem tudod, hogy Jézus már meghalt teérted?

Kiszabadult atom! vadállati ösztön képmutató mezben ömlik szét a földön, s bár van sok más vétek, mely égőn kísértett: minden gyűlöletből elveszített élet, a legnagyobb mégis ma erénynek számit, mondják, hogy legyőztük a világ csodáit, Sátánnál is jobban tudunk csalni, ölni, s színfalként kell néha könnyeket törölni! 54

Eszét vesztett Ember! Bíróként ítélsz ma, ameddig a lelki-ismereted néma, s míg mások szemében átkozod a szálkát, nem látod tiédben a mester-gerendát! Nem, nem most történik, ötven éve történt az, hogy megszegtétek a legnagyobb törvényt: elbitoroltátok, ami Isten joga, és így lettetek a magatok ostora. Tudástokból gyilkos orkán kerekedett, nagy hatalmat adott: nem kell már szeretet, nem kell megbocsátás, kegyelem, sem Isten, hogy az új pokolból végre kisegítsen. Csak egyet nem mertek: szívetekbe nézni, jövőtök az átkot s a halált idézi... Valljátok be, féltek...vajon mi lesz holnap, amikor e földet vélitek pokolnak? Álljatok meg végre, tetteitek hetediziglen hull mindenki fejére... Gerinctelen-gyáván sírhattok, hogy árván maradt nemzedéktek' várja már a Sátán. Gondoljatok arra, hogy az ötven éve elkövetett vétek a világ fejére visszahull, de elsőbb azé az ős vétek, aki, Uram Isten, ellenedbe lépett. Utószó: Bocsássad meg nékik, s nékünk, Uram Isten, hogy eltévelyegtünk és mentségünk nincsen. Szaggatott ruhával, hamuval fejünkön, bűnbánó lélekkel állunk itt e földön. A vétkest se' büntesd, könyörülj él rajta, mert lázálmok gyötrik és félelem marja... Sujtsd porba a Sátánt itt bent a szívünkbe’. hogy Veled lehessünk most és mindörökre. Az Antipodiumon, 1995. július 16-án az első atombombarobbanás ötvenedik évfordulóján 55

Üzenet:

KEZEM KINYÚJTOM

Költőtársamnak

Otthon most nyár van, sok helyt már aratnak, az élet teljes, maggal telt kalász, és örülnek a hosszú, nyári napnak, míg jő az ősz, e tarka lombú nász.

De nálunk tél van, zuzmara az ágon, s az óriásként fénylő csillagok szavát megértem és ma-holnap várom, hogy szóljanak, hisz' tudják, itt vagyok.

A hideg éjjel tán hozzám beszélnek, amint a szél is énnekem dalol, mert én örökké, álmon túl is élek s nem félek, hogy a halál letarol.

Ne félj te sem, bár életünk még fájó, s vergődő szívünk csak kínnal dalol; viseljük mégis, amit az Úr ránk ró e nagy világban, bárhol bujdosol.

Kezünk' az égre nyujtjuk, él az Isten, s amit ma ad, az fájó áldomás, de holnap, túl a lehullott bilincsen csak élet van és örök változás.

Az Antipodiumon, 1995. július 27.-én

Ha szárnyaink majd egyszer összeérnek, a fénybe szállunk, s az élet csodás, gondolj egy kedves, régi dalra, kérlek, s dalold, mint eddig nem dalolta más.

56

CONFIRMATIÓS IMA. A Szuromi családnak ajánlom fiaik confirmatiójakor Ma leborultak elébed, Uram, zsoltáros szívet hoztak, gondosan, s megjelentették hitüket Neked. Munkát ígértek és hű életet, szeretetet, meg tiszta lelküket, mely jóra vágyik és hűen szeret, Neked ígérték, fogadd el, Uram, őrizd meg őket, nehogy sárosan, tépetten kelljen majd elbukniok... de győzzenek le bajt és bánatot! Öltöztesd őket fényes mezbe ma, s váljék belőlük teremtó csoda. Legyen világuk sarkalatja ez: 'ki küzdve hisz, az Úr szolgája lesz, 'ki hű marad a sötét éjtszaka, bú s baj között, az nem vész el soha és égi magból, 'mit lelkükbe vet szavad, Úr Isten, nőjjön szeretet. Kötelességből nőjjön győzelem, és hogyha kérnek: "Maradj ál velem, Uram!" hallgasd meg esdő, hű szavuk', gyógyítsd meg minden bajuk', bánatuk'. Áldjad meg őket, hisz' munkásaid lettek, s szívükben bizonyság a hit. Váljék belőlük hűséges magyar, 'ki idegenben is győzni akar, 'kinek hazája itt is drága kincs, s küzd, hogy lehulljék róla a bilincs. Es messze földön, túl a tengeren, mikor rájuk néz a sok idegen, mondja dícsérve róluk, hogy: "magyar, pallózott elme – segítő a kar "... 57

Tartsad meg őket, Istenem, soká. Bár tudás-kincset halmozhatna rá mindegyikükre e gyülekezet, de jelszónk' adjuk: hűség, szeretet.

Amen

A Canberrai Ev. Református Gyülekezet előtt 1995 július hó 30.án

MÉGIS VAGYUNK

Vert rég az élet mind a két kezével s lelkes szívünk sok dobbanása fájt, meghajtott fővel, kínnal, szenvedéssel vártuk, de nem jött, a magyar királyt, mert Mátyás meghalt, igazság már nincsen, csak zsarnok árnyak, vad kísértetek... s míg vérözönben gázoltunk, bilincsben, úgy éreztük, hogy sorsunk eltemet... Mégis vagyunk!

Mohácsot jártunk rút visszavonásban, veszett a nemzet, tisztesség, haza, bár kiállottunk, felgerjedve, bátran, gögünkből font az Isten ostora. Jobbágyok húzta "Básta szekerében" idegen ült, mert d volt már az úr. Hiába küzdött Bocskay meg Bethlen, s Báthori, mégis elszakadt a húr. Mégis vagyunk.

Végvárainkon török lófark lengett, hős Zrinyi meghalt, Sziget elesett, vak sorsunk annyi fájó szörnyet ellett: Zápolya, Dózsa csak így lehetett. Es mikor mégis megengedte Isten, hogy elmúljék a keserű pohár, 58

Buda magyar lett...véráldozat-kincsen vettük vissza, de más hazája már... Mégis vagyunk! Lantos Tinódi nem dalol már halkan, Balassa hangja tört tárogató, a költő Zrinyit megölte a "vadkan"... és annyi másra várt már a bitó, de kivirult a szent, írott magyar szó, imádkozhattunk ismét magyarul, kései télből senki se' tanul. Mégis vagyunk! Es Nagymajténynál "letörött .a zászló", Rákóczi hősként küzdött, s elbukott, győztes s legyőzött szegény, holtig síró Bottyán helyébe oláhot hozott. Eperjes vére, gályarabok könnye, török irtása, vak rabszolgaság óh jaj, beh sokszor lesújtott a földre, hogy megláthassuk, hol az igazság! Mégis vagyunk! A tetszhalálból lassan ébredeztünk, az álom rossz volt, de ébredni kin... a szabadságból vérmosta keservünk kivirult büszkén: a nemzeti szín. De elbuktunk, mert elejtett az ármány, orosz erő és aradi bitók, sötét egünkön nem volt több szivárvány, csak gyász és könny és holt ajakra csók. Mégis vagyunk. Azóta... éltünk, megbénulva, kábán, sok magyar félve messze bujdosott, közénk lopódzott a felajzott Sátán s addig rombolt, míg rombolni tudott. Mikor az égő, sós könny a szemünkben 59

kiapadt lassan, nem bírtuk tovább, kiegyezés lett, s azt mondják, hogy nincsen búbánat többé... csupán délibáb, mégis sírunk!

Azután vész jött, vad háború támadt; másért küzdöttünk, magunké veszett... csahos kutyák közt tőrbe ejtett gímvad az égre nézett, 'mikor elesett. De az Ég nem szólt, s követ gördítettek sírunk szájára: neve Trianon, és szabadból vak rabszolgává lettek hü fiaid, Te bús, magyar honom. Mégis vagyunk.

Vas-akarattal, verítékkel, hittel küzdöttünk s elménk volt csak fegyverünk, az Urat hívtuk, bárcsak jönne már el. és vacsorálna egyszer mivelünk... Mikor ránk nézett az Úr, úgy futólag, a lábainkról lehullt a bilincs, de szabadságunk fájón rövid volt csak és elveszett...és mára nyoma sincs. Mégis vagyunk.

Az őrült bosszú vágtatott közöttünk, hogy meg fizessen mások tettiért, és amikorra elapadt a könnyünk a föld beszítta a sok drága vért. Mikorra porba taposott a gazság, felsírt a nép, küzdött nagy és gyerek, s hörögve kérte, hogy legyen igazság, de nem figyeltek ránk más nemzetek. Mégis vagyunk!

És meggyalázva mindent, ami szent volt félrevezettek minden gyermeket, szemükben ország, Isten, haza megholt, 60

s múltunk csak kába. vak emlékezet. Ifjú szívükbe félelmet vetettek, nem tanították, hogy ,erős hitünk gyökerén élő örök honszerelmed ha kell, feltámaszt, árva nemzetünk, s megmaradunk! Mégis vagyunk, mert akarunk még élni, velünk küzdöttek eddig őseink és megmutatták, hogy sohsem kell félni, s bátran új néppé válhatunk megint. Szent ősök vére felkiált az égre, mi is kiáltsunk, hívjuk az Urat, hogy segítsen és könyörüljön végre, mert ez a nép a Tiéd is marad... és megmarad! Az Antipodiumon, 1995. augusztus 5.

HAZAÉRTÉL Hegyi Tibor emlékére Hangom elcsuklik, szívem dobban, hiszen itt fekszel, tetszhalottan előttem csendben, sápadt arcod, megharcoltad a nemes harcot. Már tudod, hogy van megbocsájtás, szent békesség és örök áldás. Szíved nem bántja bánat többet... Érzi tán már az anyaföldet az égi harmat, csendes szelő, érzed te is, hogy végre eljő az Úr, hogy édes álmot adjon és győzedelmet a kudarcon, hogy megsimítsa sápadt orcád, hogy élj megint, mert hű tehozzád. 61

Az Antipodiumon, 1995 augusztus 23.

Ébredjél, Lázár, itt a hajnal, dícsérd Urad' egy újabb dallal. Vegyed fel újra nyoszolyádat, menj és örülj, ne érjen bánat és borulj le az Úr elébe, mert hazaértél egyszer végre.

HA AZ ÚR AKARJA

Szeretett tanárom, Bihari János emlékére

Megégett Dózsa teste, vére... Gyűlöletes lett Isten képe, az ember –- és most űzött, árva, így menekül az éjtszakába'. A bosszú-magból szenvedés nőtt, földrengést termett, viharfelhőt. Úrkán volt, jég volt s villám benne, jövőnk gyümölcsét tönkreverte. De megmaradt itt-ott a magja s megfogan, ha az Úr akarja.

Harc volt a sorsunk: küzdve várni... történjék újra velünk bármi. Ezért állnunk kell még a vártát, bár hajnal fényét végre várnád, de sötét csend van... sok vak csillag vezet sokunkat, míg kivirrad. Jaj, csak kitartsunk, bírjuk addig, ne tántorodjék bennünk sem hit, sem akarat s az erő magja foganjon meg – az Úr akarja!

Zászlónk igéje: kötelesség, megtámaszt most, hogy el ne essék 62

sokszor tántorgó, gyenge lábunk, hogy tovább égjen mécsvilágunk, bevilágítva ezt a földet, hogy ne veszthessünk útat többet, az emberszívbe fényt lehelve, a lángokból bár hajnal kelne. A fényt mécsünkbe Isten adta és világit, amíg akarja. Az Antipodiumon, 1995. augusztus 27.

PALÁNTA VOLTAM Amit Bihari Jánosnak még el akartam mondani Palánta voltam kerted mélyén, rég, egy a sok közt, s bajok éjén, mikor a kerted' széttaposták, gaz sarjadt benne, mákony, rabság, hogy meg ne fojtsa gyökér-szívem, kitéptem, hogy az orkán híven elvigyen messze, óh be messze... bár nőni csak otthon szeretne. Elvitt az orkán, hont keresve, mégis vágyom a régi kertbe, mert míg ott egykor ifjú voltam, álmodó lélek, megrakottan reménnyel, vággyal, bízó szívvel, eszménnyel, 'mit csak Isten mível, talán-talán még tiszta voltam és azzá válok ismét – holtan. Nincsen párja a jó tanárnak. Örül az Isten, mikor rá rak angyali terhet: hogy tanítson, s ínségében is Benne bízzon. Köszönöm azt, hogy megnyitottad 63

a lelkemet és hogy ha holnap az égben ültetsz fény-palántát, tudom, az Úr ott is vigyáz rád.

Az Antipodiumon 1995. augusztus'

A tanításod' nem felejtem... Diák s tanító, mind a ketten a nagy igazság útját járják, akkor is, hogy ha nem akarják. Amit találtak: tudás magja, továbbadtam, bárki akarta valaha is a tanításod'... Minden szaváért legyél áldott.

ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN

Hajnalban jött meg és bekopogott, közben megrázott néhány ablakot egy régi lélek, mely új testre várt és betartotta az örök szabályt: paranccsal jött, hogy:" küzdjél és szeress, s a szikesbe is, ha kell, újra vess!" A parancs így szólt: "Higyjél és remélj, s mindig hű' szívvel, imádkozva élj!" Új testében a lélek itt maradt, hogy küzdjön, távol csillagok alatt, sötétben s fényben... és néha dalolt, mikor sírt, vagy ha széles kedve volt.

Paranccsal jött, hogy:" Tűrj és megbocsáss, másoknak csalfa vermet soh'se áss, és ha kell, állj ki bátran a hitért, s egy megcsonkított, árva nemzetért! Tudjad, hogy élsz és lesz új holnapod, noha e földi gúnyád megkopott. De ha a tested beteg és sebes, ne mást kárhoztass, csak magadra vess. 64

Kardod' s a vérted' soha le ne tedd, és, ha kell, tollal védd a nemzeted', ameddig az Egy Isten engedi: Ezzel imádd és szolgáljál Neki!". Így szólt a lélek – míg hullott a hó... délen meg napunk fénye biztató... Északon s délen élek egyaránt. Otthon, 'hol testvér él és jó barát, a vér piros és 'hol sós a könyű, a hó fehér, és ahol zöld a fű! Így álmodom, mert ez az életem, így vallom és így élni is merem. De itt is otthon, e délszigeten, hiszen a terhét én is viselem. Mégis, szerelmem a szívemben rág, mert tudom, mi a gaz, s mi a virág.

MOSOLY Barátomnak

Az Antipodiumon,

Mikor teremtett, mosolygott az Isten s arcodra írt egy szeretet-jelet, hogy ne felejtsed, hogy azt semmi kincsen, bármint akarnád, venni nem lehet. E szeretet-jelt itt mosolynak hívják, 'mit Isten ültet szívek mélyibe, s azok arcára, akik jók és tiszták, önként adók, mint mély forrás vize. Segítettél a sok rászorulónak, hordtad más terhét, ameddig lehet. Sohse aggódtál, hogy mit hoz a holnap, s megmosolyogtad a veszélyeket. 65

Bölcsőd' zenéből faragta az angyal s füledben zengett szférák dallama, 'mikor születtél, meghasadt a hajnal és ha kell, csillag vezet éjtszaka.

A mosolyodból mindig adtál, ingyen s örülsz, amikor sok más is örül. Sírsz a sírókkal, s fenn a magas égen vigyáz az Úr, hogy ne légy egyedül.

Az Antipodiumon, 1995. szeptember 10.

A mosoly balzsam, csodás, égi gyógyszer, mely új erőt és mindég nyugtot ad, s ha mást le is győz ember-szülte kényszer, a mosoly él és örökké szabad.

MA KOPOGTATTÁL

Ma kopogtattál szívem ajtaján, de nem voltál ott, 'mint kinyitottam... tudod, hogy várlak, bár megkopottan, hívj és megyek, mert hívnod kell csupán. Manapság érzem, hogy itt vagy velem. Hallom a szíved halk dobbanását és e világnak szép, égi mását már várva-várom, édes Istenem!

Rég megfáradtam, gyöngyös homlokom barázdált s szürkén borong, mint az ég, szívembe rejtve kihülő tüzét, mert tudom, minden árva rokonom s a szomjazók is... minden elesett, aki repülne, egekbe vágyva, de itt a földön csodára vár ma, hogy szállhasson a világok felett.

66

Szomorún, vágyón, mégis repesve, elmondhatatlan dallal szívünkben, 'mit Neked szánunk, kegyelmes Isten, hogy felajánljuk imánkban, este, mi, elesetten, árván erősek, tépett gunyában, törődött testtel, kérünk, Úr Isten, hogy mégse' vess el, hiszen porunkból táltosok nőnek, hogy meghirdessék e nagy világnak, hogy végre itt van már az új tavasz... véren vett élet új bimbója az, 'hol félelem nincs, sem könny, se' bánat. Nem kell avar már az új tavasszal... az újabb élet színe patyolat, 'mit, Uram, Isten, csak kegyelmed ad, mint holnapot a rózsás arcú hajnal.

Az Antipodiumon, 1995. szeptember 21.

Manapság érzem, hogy itt vagy velem. Hallom a szíved halk dobbanását, és e világnak szép, égi mását már várva- várom, édes Istenem! És ha kopogtatsz szívem ajtaján, Feléd kitárom e rozsdás kaput, hisz' innen indul Tefeléd az út egy újabb élet rózsás hajnalán.

MEGÉRKEZTÜNK Ausztráliába érkezésünk emlékére Kezünkön szükség vak bilincse volt s a létünk ára: két év... mint a rab, félemberként, 'ki kurtavast se' kap, se' nem szabad, bár válla meghajolt, s igát húzott új csillagok alatt... 67

s vet akkor is, ha sokszor más arat; mert a ruhánkon folt hátán a folt, a lelkünkön meg vasdrót tépte seb... s önérzetünknél csak gőgünk kisebb... de élnünk kellett, s ennek ára volt.

Acélos hit és konok akarat élt a szívünkben: szabad, mint a szél, amely nem áll meg soha semminél, és áldássá vált sötét átkokat. Fájt, de kibírtuk, gerincünk sudár és most se' mondjuk: mér' volt? óh be kár... Itt lent a déli csillagok alatt emberré váltunk, csábít a jelen, de benne én a múltat szeretem, s bár szívem fáj, de mégis ha marad.

Az Antipodiumon, 1995. szeptember 24.-én, Ausztráliába érkezésünk 45. évfordulóján.

Gumifák könnye, fanyar illata mellünkre ült és vörös volt a föld, amely először kínzott, – majd megölt, de otthonná vált, bár nem lett haza, mert szabadságot s gyermeket adott, s pora beföd sok, régi bánatot. Zengjen ezért a hálánk új dala, hogy megköszönjük menedékedet, az otthont s a sírt, mely majd eltemet, Délsziget, áldjon meg az Ég Ura.

68

OKTÓBER VAN Feleségemnek Október van, s az őszi színek tánca vadul pörögve lejt most még a széllel, majd holtfáradtan otthagyja a párja s hímes palástból avar válik éjjel. Október van, de itt, délen, tavasz jő, sok hamvas rügyből ezer virág nyílik, s míg simogat a bársony csókú szellő, életről szólva kísér mind a sírig. Az ősz szívünkbe tavaszt ültetett rég, s Téged adott, mint szép tündér virágot... erről mesél az élet s tenger emlék... Legyen Teérted az Úr Isten áldott. A testünk ősze téllé változik már, de a szívünkben virág fakadás van, örökké tart és szent csodája: nyár vár, s megszólal bennünk sok, szent vallomással. Egy dalcsokorral hadd köszöntselek ma, hogy megköszönjem azt az új világot, 'mit teremtettél virágfakadásra... Legyél érette mindörökre áldott. Sötétedik már, fogjad a kezem meg... szívünk világit csak az éjtszakába', hisz másunk nincs, csak hit, szerelem, gyermek és múltunk bűvös, örökszép varázsa. Az Antipodiumon, ötven éves évfordulónkon, 1995. október hó 7.-én

69

OKTÓBER 6. VAN

A Szabadságharc áldozatainak az emlékére

Nem halni – élni kötelesség, s fenntartani, hogy el ne essék hitünk, reményünk s minden álmunk, hogy ismét erős néppé váljunk... s ontott könnyünk ne váljék tenger, de gyenge rabból légyen ember.

Október 6.-van, emlékezzünk, mert soh'sem szabad elfelednünk, hogy ha a Sors döntése: élet, nem mindegy az, hogy hogyan élek... Ha meg a vég van elrendelve, viseljem dallal a szívembe'.

Az Antipodiumon, 1995. október 3.

A meghalt hősök mindig élnek... bevégzett sorsnál én se' kérek mást, Uram Isten, add meg, kérem: jövőt vehessek, ha kell, véren, és engedd meg, hogy hú lehessek Hozzád s magamhoz, mint a gyermek.

MEGTALÁLOM

Megkíséreltem százszor, de mégse' voltam bátor, hogy nyitott szemmel menjek panaszommal a könnyek útjain véges-végig... 'hol sorsunkat kimérik! De amikor az este az álmaimat leste, 70

CLVIII-IK ZSOLTÁR

Eljött, Uram, nem vártam, de szembe néztem bátran ma este a halállal. És elsuhant mellettem... mi voltunk ott csak, ketten, s toldott szívemben száz dal.

Költőtársam, Malonyay Éva emlékére

hogy ízlelhessek csókot, és viselhessek gondot azokra, 'kiket Isten rámbízott, régen, ott fenn, de idelenn elestem és megtöretett testem.

De megfutott. Legyőzted, Uram, s az esendőket megváltottad örökre. Így a szívem Tiéd lett, s enyém az örök élet, csak gúnyám hull a földre.

láttam a százszor áldott, fényes, másik világot... Onnan kértem, én, dőre, hogy juthassak a földre,

Erőm, hogy védjek, elmúlt, a dalom is elhalkult, hisz' itt bizony nehéz lett e fájón édes élet, s a zizegő avarban, bár szép, csak elmulás van.

Az Antipodiumon, 1995. október 25.-én éjjel.

Azt mondják, én akartam... ködgyolcsból gúnyát varrtam, s amint foszlik a széle könnyem' törlöm beléje, hogy kínom minden gyöngye ne hulljon le a földre.

72

Mikor leszállt az este, dallá lett fáradt teste és elaludt leányod, hogy felébredjen újra Nálad, s a szíve húrja zengjen, hiszen megváltott a Jézus Úr szent vére, hogy Hozzád jusson végre, átlépve a határon, amin túl béke s fény van, örvendő szívvel, halkan, mert győztél a halálon. Az Antipodiumon, 1995. október 22.-én.

A szárnyam is törött már, rég vidám dalom zsoltár... Lassan elér az álom, s míg ringat, megtalálom, amit régen kerestem... s levethetem a testem.

71

DÉLIBÁB Csönd van, csak szívem ver magányosan, amint itt állok, vértől sárosan, s most is a békét, a fényt keresem, mért van hát, hogy harc adatott nekem? Mért van, hogy kósza, vad emlékeim ma végigvisznek a harc mezein és sír szívem a sírhalmok fölött: bajtárs, ellenfél rég elköltözött, s csak én maradtam, nem tudom miér', hiszen a játék mára végetér, s aki buzát vet, az konkolyt arat... Hagyjátok békén a halottakat! Hagyjátok békén mindazt, ami szép, s mindazt 'mit szívem tépett szerte-szét: az őrülettel határos telet, amit már elfed az emlékezet; az őrülettel határos tavaszt, harckocsi talpa eltaposta azt, és eltaposta megfáradt szívem', akkor nem tudtam, hogy miért viszem tovább e göncöt, 'mit testnek nevez akárki, pedig csak moly-rágta mez, koloncot hordó kin, bár szíve ég, s most sem tudom, hogy mikor lesz elég. Miért, Úr Isten, mondjad meg, miér', hiszen színműved egyszer véget ér, s lehull a függöny, nincsen taps se már, és elrepült az utolsó madár. A szó elhallgat sápadt ajkamon, s hiába, hogy a világ rokonom, a Mester nem írt nagyobb szerepet s a díszletek közt lassan elmegyek. A dráma mégis, mégis megy tovább, 73

ha egy kidől, helyette annyi báb vár új szerepre, legyen bár rövid, de játsszuk jól, mert tán ez boldogít!?

Sok új színész jő, de nincs új darab... statiszták festik át a színfalat, s az ó darab csak egyre megy tovább, s 'mit a közönség lát, az délibáb.

Az Antipodiumon, 1995. november 10.

EGY MARÉK HOMOK

Válasz Csepelyi Rudolfnak

A Balatonra sokszor gondolok... A tó nekem ma szent forrás, homok, meg holdvilággal játszó nádasok.

Nyarat jelentett régesrég nekem, életre hívta szerelmes szívem', s tündér emlékét síron túl viszem.

Partján megértünk több ezredévet, s fáj, 'mint elnézem, mára mivé lett, de ma is gyógyít vize, ha kéred.

Magába gyűjti az Isten könnyét, bár ma Tihanyban nem zeng a környék, ha kikiáltom, hogy az Úr él még!

Kecskeköröm sincs ma már Tihanyban, elvette azt is a sorsunk, halkan, de él emléke még, gondolatban.

Es él a tó, és gyakran szól velem, benne a múltam most is keresem s megsimogatnám, szépen, csendesen. 74

Tündéri tó, te, dajkám, rokonom, lábam nyoma már nincs a partodon s emlékem régen elfedte a gyom. Vonjál magadhoz, ölelj át megint, hogy elfeledve a sok földi kínt, lássam, amint vén Tihany rámtekint. Halld meg, hogy érted így imádkozom: Áldjon meg Isten mindég, gazdagon, ringass csodát, mely partjaidra von. A hold hídjánál, hullámzó vizen, a szívemet ma tehozzád viszem, s álmomban – ébren rád emlékezem.

Az Antipodiumon, 1995. november 15.

Legyen a testem egy marék homok a partodon, míg terád gondolok, szent tó, susogó hullám, nádasok.

LEGYÉL ERŐS Barátomnak Fogd a kezem, tán úgy nem fáj az élet, nem fáj a lélek sem... nincs lázadás... Életed most és mindég úgy kell élned, hogy ne feledd, hogy minden perc csodás, és magad kell, hogy építsd palotádat, mert a valóság lelkedből fakad, szárnyat növeszthetsz és belőled árad az erő, jóság, fény és akarat. Sohse feledd, hogy erős vagy, hatalmas, 'ki a jelenből a múltba repül, 75

s onnan jövőbe szálló, büszke, szép sas, s az angyalokkal ma együtt örül. Tudd meg, hogy lelked egy isteni szikra, mindent kibíró, teremtő erő, patyolattiszta, mint egy rózsa szirma, mely test-fonálból új életet sző.

Ne kicsinyeld le önmagad' -a Lélek emberré tett rég, s angyallá nevel. A nehéz órán mormold: "sohse' félek, a gonosz megfut, s nem ragadhat el". Bízzál az Úrban és bízz önmagadban, hidd, a szikesből is élet fakad... s véghez viszed, ha csendben is, vagy halkan, a nagy csodát, mely önbizalmat ad.

Legyél erős, hisz' nincsen a világon hatalom, amely összezúzni tud, bízó szavad ma – igen – újra várom, hogy elmondja, hogy merre visz az út, hogy ne tévedjünk el a puha hóban, mikor nem fénylett más, csak csillagok, és hogy túléljünk minden vészt, s valóban tudhassuk, a szó mit jelent : "Vagyok".

Az Antipodiumon, 1995 november 22.

Fogd a kezem, tán úgy nem fáj az élet, nem fáj a lélek sem... nincs lázadás... Életed most és mindég úgy kell élned, hogy ne feledd, hogy minden perc csodás, hogy nincs halál és vár egy újabb hajnal, ha testi göncöd lassan elnyüvöd, s hogy Istenhez szólsz minden tettel, dallal, itt is, bár mindent betakar a köd.

76

PAPÍRON BÉKE VAN Balkáni béke Amerikában Toll serceg fehér papíron... papíron béke van... Elfonnyadt fehér liliom kínja határtalan. Egynegyed millió halott s annyi más áldozat húségért halállal lakolt s élete kárhozat. Vérgőzös éj, vak nappalok... gyilkosan kél a nap, mint néző is hibás vagyok – és feloldást ki kap? 'Ki nem halt meg, az menekült... Rablók torkába' konc fullaszt ma már – a test kihűlt – s élőkön csak kolonc. Ma csendben, halkan hull a hó, tömegsír, gyűlölet alatta él és a bakó fáradt, nincs ki temet. Így béke van már papíron, béke, nem igazság, s míg szégyen ül az arcokon, Ábelt sírba rakják. Hogy meddig tart, ki tudja azt? Sok bún még kísért-e? Szarajevó – síró haraszt – tán kegyelmet kérne... mert összedűlt a kártyavár sok rablott jószágból, 77

s az újra meghúzott határ újabb börtönt ácsol.

Az Antipodiumon, 1995. november 22.

Toll serceg fehér papíron, de a holtak vére pirosló, elszáradt szirom, felkiált az égre. Toll serceg fehér papíron, papíron béke van, Uram, míg ezeket írom hallgasd meg a szavam.

AZ ÉN ATYÁM A TE ATYÁD

Az én Atyám a te Atyád, 'ki megbocsájtón néz le rád és rám is, ha botlunk megint, s ha múltunk sötét árnya int. Tudja, ha sorsa szomorú, megtér a tékozló fiú. Megtérünk mi is, elhívott s nékünk adta e csillagot, amelyen élünk. Fénye nincs, de hozzáköt a test-bilincs.

Az én Uram a te Urad és mindörökké az marad, így nem rémit meg a halál, hiszen csupán testet talál. E testben te vagy-e Simon, hogy terhét hordd a válladon? Vagy netalán-tán én vagyok, 'ki helyette kint hordhatok? Érzem, szárny nő a vállamon... Jer, legyünk cyréni Simon!

78

Az Antipodiumon, 1995. december 10.

Hordozzuk egymás terheit, amelyhez erőt ád a hit; küzdjünk mindenért, ami jó... legyen a szavunk biztató a gyengékhez a nap alatt. Hirdessük: győz, 'ki hű marad, hogy megláthassa a csodát, amit csupán az Isten ád: hogy fény fakad e csillagon, s az élet győz harmadnapon.

AZ ELSŐ ÖTVEN ÉV Feleségemnek Az első ötven év Isten alkotta rév, melyben kettőnk szíve, 'mit elhozott ide, a világ végire az Úr szent Szelleme, vitorlát vont hajó... s mert a part biztató, lassan megnyugoszik, fényes ruhája, hit, mely megőriz, tanít, szeret és boldogít. Mögöttünk óceán... talán most másra szán az Úr, hiszen szívünk dobog, ahogy' megyünk, s benne a szeretet élő emlékezet, de új tusára kész s a sorssal szembenéz. 79

Hogy életem öröm, csak neked köszönöm és ringató karod éltet, míg akarod.

Az Antipodiumon, 1995 december 22.-én

Valóra váltak itt szerelmes álmaid, a világ véginél? S ha nem, mindig remél az ember amíg él; imádkozik s remél. Köszönöm almaid, s az Isten-adta hit örök ígéretét és szerelmed tüzét. Jer, álmodjunk tovább, új ötven éven át.

ÚJ KARÁCSONY

Ma, amikor megszületett az emberré lett szeretet, miért sötét még itt az ég, mért van, hogy testünk fáj s elég, bár látjuk már a szent jelet, mely a Gyermekhez elvezet, sok bujdosás, bú s kín után, egy régi kor új hajnalán?

Három Királyok jártak itt, elhozták szívük álmait, tömjént és mirrhát-, aranyat és amit bölcsességük ad. Pásztorok térdeltek elé és őt imádva, a szívét

80

lábához tette mindegyik, s fénylett bennük a tiszta hit. Halljuk mi is az angyalok szép énekét és látjuk ott, az 61 felett felragyogott szép, betlehemi csillagot. Megállunk a jászol előtt, s szívünket, mint egy keszkenőt, Neki ajánljuk csendesen, hogy fekhelye puha legyen. Halljuk a szent üzenetet, mely mindennél több: szeretet. Megértjük-e, hogy Nélküle az anyag-világ szelleme csak romlást hozó hatalom? Kiáltsuk hát: nem akarom követni bálvány kórusát, hogy megnyerhessük a tusát!

Az Antipodiumon, 1995 Karácsonyán

Ma, amikor megszületett az emberré vált szeretet, a szívünk újra hisz, remél, hisz' tudjuk, hogy az Isten él, s a Gyermek Hozzá elvezet és hű szíve mindig szeret. Ott megláthatjuk a csodát: az Úr szeret és megbocsát.

81

KARÁCSONYI SZONETT

Jelentették az angyalok, látták szegények, pásztorok, három királyok s a világ, élet-fáján nőtt zsenge ág:

a kis Jézus megszületett, s a földre-szállott Szeretet mindőnknek megváltást hozott, s meggyógyít kínt és bánatot.

Jászolához menjünk ma el, tán velünk is csodát mível... Vigyük Neki fájó szívünk.

Az Antipodiumon, 1995. december 24.

Halljuk a szent üzenetet: ma földre szállt a Szeretet, és nélküle mind elveszünk.

KARÁCSONY ESTE

A békét akaróknak ajánlom

Vén Betlehemtől fel Boszniáig, ma este, tudjuk, csend és béke van, a lelkünk mégis remegve fázik, sajogva fáj és oly' boldogtalan.

Sok árva szív van, amely hiába várt eddig minden nap s éjjel csodát, nem érti, hiszen az agya kába, hogy Isten rongyra is új foltot ád.

82

Nem érti még meg, hogy eljött végre közénk is a szent, élő Szeretet, és hogy gyűlölség s harc ellenére emberként jött és értünk született. De szívünk érzi... és odatérdel gondolatban a jászola elé, és amit agyunk sohase fog fel, nem kérdi azt, hogy vajon érted-é?

Az Antipodiumon, 1995 Karácsonyeste

Vén Betlehemtől fel, Boszniáig, hol sok szívben ismét béke van, ott megbocsájtunk, miként a másik, csupán hinnünk kell újra, boldogan.

KARÁCSONY BOSNYÁKORSZÁGBAN A békét akaróknak ajánlom A gyűlöletre ráhullott a hó, a föld sóhajtott... olyan biztató, mikor nem ölnek s ágyú sem dörög, új sírokon nem fáj a barna rög. A hó ma mindent elrejt és beföd, a hernyótalpat elnyeli a köd, s a hontalan, 'ki még reszketve fél, imádkozik és örökké remél, bár tudja azt, hogy míg a hegyeken vak bosszú nyargal, addig félni kell... Oly sok sebet már betakar a hó, de még kilátszik sírdomb és bitó. Lesz-e erőtök megbocsátani, mikor tavasz jő, s új csatára hi? Imádkozunk, hogy erőtök legyen, s béke fakadjon fent a hegyeken, 83

hogy gyógyítson meg mindenik szívet a földre szállott, örök Szeretet, hisz' az Úr Isten, vérgőz-ködön át a bűnbánóknak mégis megbocsát, s megengedi, hogy lent, a hó alatt életté váljon minden áldozat, mert Karácsony van s olyan biztató: a gyűlöletre ráhullott a hó.

Az Antipodiumon, 1995. Karácsonyán

VENITE ADOREMUS

Levél

Ne jöjjön, ha nincs köszönnivalója az évért, 'melynek vége van, gondoljon minden napra, éjre vissza, ha úgy érezné, oktalan a küzdelem és kérdi, mért is élek, ha csupán kin és gyász marad szívünkben s nincs már újabb, szent ígéret, a szép, csillagos ég alatt?

Én érzem mindég, hogy minden imádság az én Uram elébe jut, és hogyha néha földresujt a válság, lelkem kitart, meg sohse fut… Már levegóm sincs, megköszönöm mégis, ami maradt sok év után, öröm, ha fájó lábam néha lép is, s nem állok még a Golgotán.

Köszönöm azt, hogy tudom, hogy vagyok, hogy elaltatnak égi angyalok, hogy rám is süt még a vén, árva nap, s hogy a búzából nékem is arat valaki, messze, hogy ki, nem tudom, 84

s hogy orvos is van, nem csak fájdalom, s hogy a világon, bár porszem vagyok, Jézus Úr néha értem is zokog. Ne jőjjön, ha nincs köszönnivalója az évért, melynek vége van... én köszönöm, hogy minden fájó óra, ha kimos is, nem oktalan. Bár imádkozni mindenütt lehet, másokkal együtt, magyarul mondott imádság sokkal édesebb, hisz lelkünknek kell, támaszul. Az Antipodiumon, 1995. december 27.

NEM BÚCSUZIK AZ ÉLET Szász Médinek Csodálatos az áldás, az örök megbocsájtás, az álom, mely elringat s látomásokkal biztat, csodálatos az élet, amelyet minden léle úgy él, mintha ígéret volna a végén: kérjed, s lesz, ha több dolgunk nincsen és e földi bilincsen túladhatunk, vagy kínnal, néha meg szomorú dal ringat álomba csendben, hogy ott ébresszen majd fel, ahol az Úr elébe állunk a magas égbe'. Nem csak ígéret, más van, nem csak hit, de tudás van 85

örömből nem lesz gyász-dal, s a végső dobbanással nem búcsúzik az élet, hiszen ott, túl is élek – bár, hogy mikép, nem értem, s ha megalvad a vérem, s testemben nem dobog már se' szív, se' dal, se' zsoltár, mégis vagyok, s a lelkem, itt és a fellegekben szolgálja a Teremtőt, mert életfája felnőtt, fel, fel a magas Égbe', s ott áll az Úr elébe.

Az Antipodiumon, 1995. december 29.

Búcsúzz attól, 'ki elvet minden bús, földi terhet, s az Úrhoz tér nyugodni, más nem nyugtatja senki, csak az isteni Lélek, mely azt tanítja: „élek, mindazt, aki hisz, várom, mert győztem a halálon". Sirasd, hiszen a könnyek szeretetből ömölnek, hisz' az Édesanyánál nincsen szentebb virágszál. De ne borulj a rögre, mert veled van örökre és mert benne a Lélek azt üzeni, hogy: „Élek" !

86

VÁRUNK Csend van...csupán a csillagok ragyognak oly' messze mind, és mégis oly' közel; végére járunk véres századoknak s az újabb évvel új kor jön ma el. Új kor, amelyben boldog lesz a holnap, de a ma mindig új csodára vár, Új kor, amelyben újra lát a sok vak és ismét száll a szárny-szegett madár. Várunk, de most már nem anyagra várunk, mert tudjuk, hogy a kincs nem boldogít, nagy szavakon csak kacagnak minálunk, s minden új elven, mely gazként virít. Várunk, de most már szeretetre várunk, nem balga jogra, 'hisz alapja nincs, s hogy megvalósul végre régi álmunk és lehull rólunk az anyag bilincs.

Az Antipodiumon, 1995 Szilveszterén

Várjuk, hogy jőjjön, mint jött Betlehembe, hogy a szegények királya legyen, hogy megjelentse, hogy az Úr szerelme sugárzik ránk, mint örök kegyelem. Nem újat várunk: a Jót, Szentet várjuk... nem kell tehát az ember-írta jog... Tudom, hogy eljön, s Ő lesz a királyunk, s hogy várnak ránk még rózsás hajnalok.

87

AVAR SINCS MÁR

a canberrai télben

A harmat dér lesz minden éjtszaka, a föld megőszül, nincsen illata. Hogy melegedjék, leszáll rá a köd, s pehely bundával sok sebet beföd.

Avar sincs már, mert elvitte a szél, ami maradt, az gumifa-levél, meg hóra váró néhány bús fenyő... vacogva áll, mint megcsalt szerető.

Sok, kopasz ágon didergő madár újabb tavaszra és csodára vár, de nem változnak még a csillagok.

Az Antipodiumon, fogvacogtató télen

Alszik a föld dér-takaró alatt, a hátán pajkos, hideg szél szalad, s alvó arcán a mosoly megfagyott.

88

Harmadik lélekzet

1996 Kézirat

89

90

JÓSLATOK Rég megjósolta tudós Nostradamus, hogy szenvednünk kell s fáj majd a bilincs, s vész szekerén, jaj, amit sok jobbágy húz, kin utazik és soha vége nincs. Rég megjósolta, jön a nehéz óra... de elé állunk, hiszen nem lehet megfutni többé, s talán, virradóra eltávozik a tüzes lehelet, amelytől ég már erdő, hegy meg város és elsöpör majd minden kishitűt... A pusztulással csak vész lesz határos, s hiába várjuk, hogy a nap kisüt. Rég megjósolta látó Nosztradamus, hogy öreg földünk fájdalmába' reng... Hány korszak múlik? Tizenkettő, vagy húsz? Az áradás jó s az ég nem dereng; de fentról ismét újabb pusztulás jő, elver mindent a tyúktojásnyi jég, sötét a szürke, föld-ellette felhő s csonttá fagyasztja, 'mi holnap elég. Ember is pusztít tüzes szekerével, mindenki fél és többé nem remél, és öl és rombol mind a két kezével és nem kegyelmez annak, aki él. És mégis élünk... Jaj, ne gyűlölettel irtsuk önvérünk' – Szent Bertalan éj ne legyen többet, mert az idő elnyel és eltűnik a gőgös s a kevély. Csak kin marad. Vajh' elragad-e vétkünk, vagy csendben jobb, ha most imádkozunk, hogy szeretetben s igazságban éljünk, s mosollyá váljék régi bánatunk? Választhatunk, hogy melyik útat járjuk, 91

hogy ébredjen fel a jó-akarat bent a szívünkben, hiszen rég kívánjuk a létet hordó, szent, örök nyarat.

Vagy önsírunkat ássuk nappal s éjjel és gyűlöletből kivert a kaszánk, hogy kint arasson és a szenvedéssel új pokol várjon ismét mireánk? Választhatunk, így szólt a régi látó, mindig a jó és a gonosz között: hogy sírnunk kell-e, vagy bűnünket bánó szívünk repes, mert gyolcsba öltözött? Az élet édes, óh be' édes ottan... Az Úr reánk néz és tán megbocsát... Nem kell már élnünk fájón, elhagyottan, hisz' Isten ott ád új, örök hazát.

Az Antipodiumon, 1996 Vízkeresztjén

DALOM

Hagy mért írok, csak Isten tudja... az életről zeng lelkem húrja, s míg érzés dobban a szívemben, hajt, simogat és üldöz engem.

Dalom sohsem volt üres szólam, s bár veríték sem szakadt rólam, 'mint írtam, a szók álltak sorba, mint fényes gyöngy a pezsgő borba'.

Dalom kiáltás a pusztába', vak üstökös az éjtszakába', mint ima szól az Ég Urához: áld, könyörög, de soh' sem átkoz.

Szakadt szívemben az imádság sok vétkemért parányi váltság, 92

és bár a szárnyam összetörtem, csillagok égnek körülöttem. Es a szívemben dal van mindig, bölcsőmtől mind a váró sírig, s bár könnyem lassan hull a földre, ott is dalol most, s mindörökre. De, ami rég volt, nincsen többé, ifjúságunk sem tart örökké... a kín se tart... Mindez csak álom... s ébren csupán a dalt találom. A dalom harmat, délben árnyék, ha másutt enyhet nem találnék, patak vize, szél simítása, élet és annak égi mása.

Az Antipodiumon, 1996 január idusán

Hogy mért írok, csak Isten tudja, s azt is, hogy végre meddig futja az élet-ének és a dallam... s hogy mikor hallgat el majd halkan.

THOTH NEGYVENKÉT KÖNYVE Szőllősy Szabolcsnak Egyiptomba indulóban Tudod-e, hogy ki volt, és hogy miről dalolt az íbisz-orrú Thoth? Ember-gúnyája volt, tolltartóján a hold fénye volt csak a folt.

93

Mécsvilágnál író tudós volt és bíró, tanító, bíztató. Rég keltették a hírt, hogy bölcsességet írt, s a fájdalomra írt.

Bár mondhatná ma el mily' sok csodát művel negyvenkét könyvivel.

Élet könyvébe mind felírta tetteink', hogy ne vétsünk megint. Amikor ő ítélt, a mérlegétől félt mindenki, aki élt. Fogta a mérleget s igazság pelyhe lett, 'mit serpenyőbe tett.

A másik oldalon szennyezett gönc-halom: ettek és fájdalom.

Thoth ott állt, nem beszélt, s tetteink szabta bért adott, mikor ítélt. De vétkeink sarát a Jó vállalta át, s a mérleg helyreállt.

94

Aki csodákra vár, annak talán ma kár, hogy Thoth oly messze .jár. A tudomány csoda, s neqyvenkét könyve maÁ csodákról vallana. Az Antipodiumon, 1996. február 13.

SZERELEM Feleségemnek A múlt visszhangja: élet, 'mit itt a földön élek és ha azt kérded, hol van a múlt? -A csillagokban. És ott a jövendd is, e tündérszép kaláris, Veled, boldogan, gondban... jőjj, nyugodj a karomban. A jelen sokszor fájó, vagy örvendve parázsló csodásszép égi szikra,

Az Antipodiumon, 1996. február 14.

amelyre mindig vártunk, most élünk; itt van nálunk: szerelem, élet, munka.

95

ÍRJ ÉS TANÍTS

Fáy Istvánnak 78. születésnapjára

Nagy tél során sikoltva fúj a szél, s a hófúvás örök harcról mesél, mert küzdelem, melyhez már nincs erő, a lépés is, ha fogy a levegő.

De nincs megállj! Ha fáj is, menni kell, mert hív a hang és súgja, hogy jövel, küzdjél tovább, nagy idő jő, s a dal biztat megint, hogy vár a diadal.

A szél eláll, de fehér még a táj, a haja ősz, ha suttog a magány. A nap kisüt és lent a hó alatt él a remény és hóvirág fakad.

Olvad a hó, csepeg már az eresz, langyos a szél és új ruhája lesz holnapra már a völgyeknek talán... ébred a föld új tavasz hajnalán.

A hegytetőn havas erdő köszönt, tar ágait, lásd, meg-megrázza fönt az esti szél, míg lent bimbó fakad és zöld ecset festi a lombokat.

Tavaszi dal köszönt most messziről: fusson a baj a lépteid elől. De kell-e harc? Tán inkább szent zene, tanítás, hit és béke kellene.

Írj és taníts... Ha ma hiába volt, holnap siker díszíti homlokod. 96

Állj ki tovább a jóért s 'mi nemes, vár az ugar, jer szánts és bízva vess. Adjon az Úr Tenéked és nekünk áldást, erőt s hogy árva nemzetünk túlélje ezt az új évezredet, 'mit küzdve és csak nagy hittel lehet.

Az Antipodiumon, 1996 márciusában

Segíts nekünk, mutass utat tovább, s mint olvasod este a Bibliád', hitünk a Te hiteddel összefog, életet ád és újabb holnapot.

FAKADJON ISMÉT ROZMARING Barátaimnak Egy új március idusán rád gondolok megint, hazám, hisz' szabadságod délibáb és régen vágyott mámorát tán soha el nem érheted, ha nincs erőd, célod, hited, és bizonyosan elbukol, ha nem küzdesz s imádkozol. Minden nap rólad álmodom, szent bölcső, vágyott sírhalom. Te vagy az álmom, semmi más, s azt álmodom, feltámadás vár rád, remény, hogy kankalin fakad a Duna partjain, hogy visszahívja lelkemet, s hogy találkozzam még veled.

97

Bár el tán sohsem érhetem vágyam...feledni sem merem a zengő, szép "Talpra magyar"-t... mikor még küzdeni akart és lelkes volt az ifjúság, mely, lásd, ma fonnyadó virág, mert rég megölték a hitét, a magyarságát tépve szét.

A csonkák, meg az öregek mért kell ma még rettegjenek attól, hogy munka s áldozat vért is kíván, meg álmokat? És mért mondják, hogy „nem merek" a színt nem valló emberek? Bárcsak éreznék, hogy vigasz és élet minden új tavasz.

Az Antipodiumon, 1996 március idusára váróban

Legyen a kincsed mára dús életet hordó március, bár az új létnek ára van, lerójuk azt is, gondosan, s ha megkínzottak is vagyunk, feltámadásra gondolunk. Váltsd be, tavasz, az álmaink'... s fakadjon ismét rozmaring.

ÉPÍTSÜNK TEMPLOMOT

A lakiteleki Népfőiskola új templomának az alapkövébe Lezsák Sándornak

Építsünk abból templomot, amit az orkán meghagyott. Kőre építsünk, hogy a nép többé ne vessze el hitét, 98

s ne csábíthassa délibáb, hazudva egy szebb, jobb hazát, s mert kergettük, nyomort hozott, szenvedést, kint és bánatot. Vessünk el minden szólamot, a hazugság rég megkopott; kezdjünk egy újabb életet, küzdve, ha kell, s ahogy' lehet... és hallgassuk a szent Igét, hogy elvezessen újra, szép, Isten-áldotta cél felé, ha a föld meg is reng belé! Miből építsünk templomot, hisz' erőnk, kincsünk elfogyott? Építsünk hitből – az maradt, s ha kell, erőt s bizalmat ad, hogy lesz egy újabb Pusztaszer, 'hol millió szív egybe' ver s az Úr Istenhez felkiált, hogy adjon szabadabb hazát. Építsünk hát új templomot, hogy ne maradjon elhagyott a szomjas lelkű ifjúság, hogy megérhesse a csodát, hogy tavasz jó, s feltámadunk, ha küzdünk érte s áldozunk. Imádkozzunk... Tudom, hiszem, hogy miénk lesz a győzelem. Az Antipodiumon, 1996 március 10-én.

99

MI VAGY NEKEM?

Feleségemnek

Mi vagy nekem? Szent, angyali kenyér az éhezőnek, melyet, hogyha kér az elesett, csak az Úr Isten ad, sugárzó lelkűt, szépet, boldogat.

Szomjas ajaknak kristálytiszta víz voltál s maradsz és 'ki csodába' hisz, biztosan tudja, hogy csakis nekem rendelt az Isten, másként elveszem!

Rég találkoztunk, bajor réteken, ahol az őzek ott álltak, heten, és köszöntöttek; felettünk a hold, noha már ősz volt, tavaszról dalolt.

Aztán történt az égi, szent csoda, s bár néha sujtott Isten ostora, mienk maradt a jelen és jövő, s hogy építsünk rá, kemény sziklakő.

Mikor sikoltott rég a rianás, az Isten lelke – mindez oly' csodás – átvezetett sok jégtorlasz között... kellett, mert hitünk szárnya eltörött.

De tudjuk, él az Úr és megbocsát, hisz' nékünk adta örök zálogát, amely az élő és szent szeretet, s ez kőből is kelt újabb életet.

Köszönöm a sok imádságodat, kincs ez, 'mit hűség és szerelmed ad. 100

Köszönöm az új, zsenge életet, és hogy sudárrá neveltem Veled. Nélküled árva, vak, béna lennék és életemben ezernyi emlék, szívdobbanás csak Terólad mesél, szívem szeret most és ameddig él.

Az Antipodiumon, 1996. március 25

Mi vagy nekem? Szent, isteni áldás, támasz és ihlet, dal, megbocsátás, s a síron túl is a jobbik felem: sugárzó lélek, jőjj s maradj velem.

HAJTSD A VÁLLAMRA Köszöntő Feleségemnek Éltessen Isten, földre költözött angyal. Áldott az asszonyok között. Védjen az Úr és sugár szárnyaid tegye erőssé, fényessé a hit. Enyhítse gondod' a tavaszi szél, s a napsugár, mely hajnaltájba' kél, csókolja arcod. Ilyenkor megáld Isten, s oltalmát így teríti rád. Hajtsad vállamra megfáradt fejed, a szívem szól most, s az emlékezet és kíván boldog, szép évfordulót.

Az Antipodiumon, 1996. március 25

Maradj velem, hisz' tél után tavasz vár ránk megint és nem nő benne gaz, csak lomb, virág...és dal lesz biztatód.

101

ALKONY

A CIII. szura olvasásakor

Tűnő napomra esküszöm, hogy az emberek sorsa vészbe vettetett, csak azé nem, 'ki jót tesz s aki hisz és 'kit igazság és hőség vezet.

Könyörületes, kegyelmes Isten, 'ki minden gyenge léptemben vezetsz, magamtól immár sok erőm nincsen, mégis megtartasz, mert nagyon szeretsz.

Az Égre nyujtom sóvárgó karom, s Téged keresve így imádkozom: Tiéd a létem, s a lelkem dala.

Az Antipodiumon, 1996. március hó 14

Szavad teremtett a nagy semmiből... hadd vigyem zászlód mindenkor elől, s fülem bár mindig Téged hallana!

NÉHA.

Néha repül a gondolat, mint regékben szárnyas lovak, máskor pedig, jaj, meg-megáll s egy száradt fa ágára száll, s mint törött-szárnyú, vén madár, a földre hull – nem volna kár...

Néha dalol a száj s a szív a halálból is visszahív, máskor repes és meg-megáll, és nyűtten, alig kalapál,

102

de mégis él, imádkozik, s az Isten őrzi álmait.

Az Antipodiumon, 1996. március 16

Amikor kiapad a könny, szívemben mégsincsen közöny, mert a marón sós könnyeket lecsókolja, aki szeret, s velem együtt imádkozik ha néha elhagyna a hit.

AZ IHLET Válaszul egy levélre Ha meglátod, hol rejlik égi szikra, s érzed, mikor száll harmat a csalitra: az ihlet áldott meg egy pillanatra, ajándékként, hisz mást mit is akarna? Ha lelket látsz egy könnyes, fáradt szemben, a kis-madárban, mint az ágra lebben, ha örülsz, mikor pirkad már a hajnal, s a nap fölébred kócos, sugár-hajjal. vagy zene szól és elringat a dallam, belső ütem – e százszor kedves balzsam, – az ihlet áldott meg egy pillanatra, hogy örülhess, ha más nem is akarna.

Az Antipodiumon,

Ha rútban is megláthatod a szépet, a parányban meg látod az Egészet, az Úr megáldott, mert szívedben hit lett a fényes szárnyú égi kincs, az ihlet.

103

NYÍLNAK A ORGONÁK

Álmomban otthon jártam és repesett szívem, de gyógyírt nem találtam, hogy a múltba vigyen. Mégis, nálunk a lankán nyílnak az orgonák, a szirmuk lassan hull rám, s hallom a szél dalát...

E dalra újra ébred kínjából a világ, üdvösség, szent ígéret hoz új harmóniát, és hull reám tovább még a sok szirom, s a szó elhallgat lassan, emlék lesz, amely biztató.

Az Antipodiumon, 1996. május 1.

Testem nehéz manapság... a Gellérthegy magas, bilincsbe vert a rabság, fejem, lelkem havas, de amikor tavasz van ébren is álmodom, s az orgonák virágát lelkemben hordozom.

104

MÉG TŰZ A NAP Egy tudósnak Még vágyva várjuk az új holnapot. Még tűz a nap és örül a világ. a Bakony hív és fényes csillagok maguk palástját borítják reád, hogy álmodhass új múltat és jövőt, s hogy megidézhess egy új, szebb hazát, mit a Valóság álmaidból szőtt, s amivel Isten tán egyszer megáld. Még tűz a nap és oly szép kék az ég és simogat a Balaton vize... gond-nyűtte testünk mégiscsak elég, s borunknak is már fanyar az íze, de remélünk...bár tudnunk kellene... fáj a való. de a bizonytalan ég a lelkünkben s kétség szelleme fel-fellobog. bár gyakran rejtve van. Mi van ott, ahol vég s a kezdet egy és nem érvényes semmilyen szabály, mégsem mondhatjuk, minden egyre megy, mert van egy törvény, mely nekünk talány. Amit nem értünk, de vágynunk szabad, ha álmodunk egy napfényes jövőt... Jövőt, amelyet csak az Isten ad, s ahol fénysugár lesz a szeretőd. Jövőt álmodj, mely a szívedben van és csak tebenned s vágyaidban él, jövőt, mely felé a világ rohan, s csak Isten tudja, hogy mi is a cél. Még vágyva várjuk az új holnapot, még tűz a nap és örül a világ... 105

Az Antipodiumon, 1996. május 7.

de ha reményünk, hitünk elfogyott, a jövendőnk csak hervadó virág.

MIKOR AZ ÚR ÍGY SZÓLOTT

Feleségemnek

Mikor az Úr így szólott, hogy: 'Legyen', a szél feléledt távol hegyeken és elröpült az óceán fölött... minálunk nyár volt, gumi fák között a tücsök szólt, s a messzi csillagok láthatták, hogy a szerelmünk ragyog.

Köszönöm ezt a csodás ragyogást, szívemben hordom még azóta, lásd, és olyan sokszor róla álmodom... a fényedről, mely csodával rokon, mely melegít és új életet ád s megváltotta a jövőnk zálogát.

Köszönöm az új, zsenge életet... s amint a gyermek ágyát megveted, vagy zümmögöd az édes altatót, nem tudja még, de hallja már a szód' és aj reggelre s újabb dalra vár a fészkünkben egy pelyhes kismadár.

Az Antipodiumon, 1996 májusában, Anyák Napján

Régen volt, elmúlt, de mindig öröm látni az élet sarját: köszönöm, és eldalolnunk aj csodák dalát, mert mindig áldott, mit az Isten ád, s áldott vagy Te az asszonyok között, ne félj, ha léptünk' befödi a köd.

106

A MAGYAROK BEJÖVETELE Magyarok, ezeregyszáz év távlatából ne feledkezzetek meg „diadalmas Ügekről, s a deli Almosról, s Álmosnak büszke fiáról, párducos Árpádról...”..."Így kívánja Hadúr, egyedül így kedveli népét!"...Ne feledjetek. Lássátok lelki szemeitekkel a táltosok régi áldozatát, a kacagányos vezérek paripáikkal szinte egybeforrott alakját, halljátok az igric és a hegedős dalait, a regős meg Tudun regéit, a vitézek, asszonyok, leányok énekét, s tegyetek, igyatok velük együtt áldomást. Érezzétek, hogy ezeregyszáz esztendeje ott voltatok, Hungvárott, Álmos apával s honszerző Árpáddal, akik kihozták a magyeri népet Szittyaföldről, Dentumogeriából, s bevitték Attila király örökébe, a Kárpátok ölébe! Húnyjátok be a szemeteket és álmodjátok vissza magatokat a múltba. Igric:

Nem tettek tán-szert régen őseim, Árpád vezérrel – így szólt a rege – de várták, vágyva, múlnék el a kin, s az egyedüllét ne kísértene. Buzgón kibánták, bércen s völgy ölén, bár jönne vissza, hisz' rá vár a föld, mely vér jogán és örökül övé, s amely színéről sok mást letörölt. Oly régen vártuk, bárcsak térne már fészkére vissza a Turul madár... Ha nem jó, porlunk, lassan elveszünk: Irgalmas Isten! Légy s maradj velünk! Mert megmaradni sokszor oly' nehéz, hisz' körülöttünk ég a gyűlölet... Nem háború, sem vér mocskolta vész, 'mitől védnünk kell mind a lelkeket, de gyengeség és csalfa árulás egy új évezred kábult kezdetén, 107

mely ínségünkben előre megás országnyi sírt a Kárpátok ölén. Jövel, úgy várunk, bárcsak térne már fészkére vissza a Turul madár... Ma várunk ujra, másként elveszünk, Árpád, te légy a kardunk és hitünk!

Asszony:

Szívem alatt hordott gyenge violaszál, hajam már kibomlott, a szívem meg-megáll... A testem méhéből deli vitéz fakadt s maga erejéből örökké megmarad. Anya vagyok, anya, a magyar nép fiam, mind derék dalia, s ha kell, küzd boldogan. Míg meg nem áll szívem, öntestemmel védem, legyőzhetik bár, de nem hal meg egészen. Mert van hite, bátor, s felkiált az égre, nem vakítja mámor...szabadítsd meg végre kegyelmes Úr Isten, és ha Te akarod, váltsa Árpád népe be az akaratod!

És te, testvérem, kései utód, tán nem tudod, hogy örökül hagyott neked is létet és méz-ízű szót, reményt, jövendőt, s biztos holnapot, párducos Árpád úr s hadi népe, régi rokon a fényes ég alatt Békével mentünk régen elébe s a nemzet így vált nagy, erős, szabad. Emlékezzünk, most zengjen fel a dal: porzó patákon hordott diadal tiéd ma s mindég, hatalmas Hadúr... szálljon az ének, remegjen a húr!

Regős :

Áldozat ég ma végre egy vén kő közepébe', tüzében ezer szikra, megolvad tőle szikla, vagy víz szárad ki tőle, 108

Táltos:

míg zúgja, hogy előre! 'Ki ellenáll, az dőre, míg zúgja, hogy előre! Azért ég, hogy ne váljon vak semmivé az álom, amely megjelentette, és felel arra, lesz-e az ősi földön élet, ha ismét visszatérnek a bátrak, hősök, készek, s az örökké merészek a régen vágyott rögre, akkor is, ha dörögne. Akkor is, ha dörögne. A Szittya földről jönnek... mögöttük puszta földek, s Dentumoger hazának víg búcsút intve szállnak nyeregbe a vitézek, s midőn nyugatra néznek, minden készek a harcra, és ha kell, a kudarcra. De bizton tudják, győznek, mert hisznek és erősek. Mert fény küzd a sötéttel, nappal és minden éjjel, és a nap mindig felkel! Az ősi föld úgy vonzott megannyi szent bolondot, s ha elveszett, helyébe nincs más, 'mi inkább kéne, mint a hét folyó tája s a Balaton csodája a Kárpátok ölében... nincs más ilyen sehol sem! Sohsincs, mert ott a felhő, 109

Tudun:

mégha villámmal is jő, áldást hozó ajándék, ahova visszaszáll még a bujdosó is – halkan, vagy haddal, ami nyargal, örökségét keresve, míg egyszer meg nem lelte.

Ha szeret, Isten is ver téged, te küzdő ember... s ha vészt hozna a holnap, nyakára új igát rak büszkéket sujtó sorsa, és bár vérével mosta e százszor szentelt földet, mely elveszett; mégis vet reménye új jövendőt, s hite szemez új szőlőt.

Hadúr, Tengri, Egy Isten, nélküled semmi sincsen mi tudjuk, hogy e földet felékesíti lépted. Hegy, völgy, folyó meg puszta az igát velünk húzta, de végre táltost ellett, s újjászületve kellett, hogy kardot fogjon érted a Te megszentelt néped.

Az én regém, ha volna, mindig csak arról szólna, hogy őseink még élnek, s a bűvös, regős ének elmondaná, hogy mernek, s ha kell, úgy hadra kelnek... szállnak a hadak útján, 110

Táltos:

mint jégverés meg orkán, mogorván. Jőjjetek ismét, hősök, vár már a szentelt ős-rög, hisz' új hazátok régi, s talán, ha vérrel méri, hogy kinek adja Isten, kettőnknél jobb soh'sincsen. Jőjjetek már, az élet, lássátok, hogy mivé lett... de ébred! Atyáink Csabát várták, míg állották a vártát, de mikor Csaba megjött, a vele érkező öt nemzetségnek a béke lopódzott a szívébe, s megannyi bátor had ma csak vetne és aratna... s maradna. Attila vérét várja, mindeddig tán hiába, hún, avar s Csaba népe, s a bulgárért cserébe vár egy új fejedelmet... Tudom, nagy hegyek mellett róla szól javas dobja, s az orkán hírét hozza, már hozza. Szép daliák, vezérek, ha nyugat felé néztek, előttetek hegy orma, s a szorosban mogorva szálfák merednek égnek... Ezt hívják Vereckének, 111

Vezérek:

sok ló füvét taposta szekerekkel laposra, habosra.

Ezen jött Árpád népe, s mások jöttek elébe, míg Álmos Erdélyt járta, s ott érte a halála. Álmos apa torára a Hadak Útján szállva eljött Csaba s a népe a Mezőség egére, hogy ott legyen a lángban, élő parázzsá váltan, a gyászban.

Kiev meghódolt nékünk, mert Álmos volt vezérünk, most pedig fia, Árpád vezet hegyen s pusztán át. Hős kardja és kegyelme árnyékában szeretne élni megannyi szittya, s míg lovát elborítja a hódolók virága, – barátság jele máma – de karddal a kezében, ha kell, megveszi véren e hegyet, völgyet, síkot, hiszen Attila élt ott, s ránk hagyta örökségül... föld ez, 'min ország épül, föld, melyet együtt szerzünk, többé nem kell keresnünk. 'Ki nem hódol, legyőzzük, s ha uradalmunk már szük, száguldunk napnyugatnak, ahol nekünk aratnak –, 112

Hegedős:

Táltos :

hogy megtudja a császár: gyepünkön át csak szél jár. A húrom zeng, s az énekem, testvérem, halgassad velem, hisz' ének nélkül senki sem tudná, mi a történelem, s feledést hozna az idő, meg minden múló esztendő. Tőlünk tudta a Névtelen: Álmos előtt a félelem nyargalt át hegyen, völgyeken, s azt hitte, hogy nincs kegyelem, pedig bizony a Hét Magyar elvenni sohasem akar semmit, ami nem az övé, s nem a megyeri nemzeté. De öröksége kell neki, s ezt meg akarja tartani. Álmos átkelt a hegyeken, hogy Hungvárott törvényt tegyen. Ott, fia Árpád lett vezér s az esküvel kicsordult vér erősítette nemzetük, s tudták, hogy Isten van velük. Látták, az ország mily' csodás Hungvárott és Ion áldomás... nagy áldomás, szent áldozat, megköszön áldást, álmokat. Az áldomás tánc, dal söröm: Istennek mondott köszönöm. Nincs különb nálunk senki más! Kezdődjék hát az áldomás! Kupátokba bort töltsetek, hisz' megmutatták a jelek, 113

Leány:

Fehér s fekete magyarok, az Isten tinéktek adott földet, országot, álmokat és jó szívet, mely ád s vigad; bátor szívet, mely hisz, remél, s hűen szeret, ameddig él. Mer és kitart, s megannyi dalt zeng és kezében ott a kard, hogy védje népét s otthonát... Ilyen szívet csak Isten ád! Istenem, haldd meg a dalom, és én azon imádkozom, hogy élve éljen a magyar, hiszen elveszni nem akar. Bocsásd meg régi vétkeit és amit törvényed tanít, váltsa valóra nemzetünk. Uram, segíts! Maradj velünk, hogy élve éljen a magyar, hiszen elveszni nem akar. Add meg, Uram. e nagy csodát. Hiszem, hogy Lelked megbocsát.

hogy szomjas már a Föld-Anya. Övé az első korty bora, és Istené az áldozat, hogy maradjon népünk szabad, s bár néha sorsa mostoha, ne győzhessék le, nem, soha! Védd meg, Tengri e nemzetet, s öltsél rá vértet, adj hitet.

Leányok:

Süssünk új lisztből kenyeret, milyet még senki sem evett. Elvezzük hegyeink borát, de ne kívánjuk mámorát. Igyuk sok szent folyónk vizét, sohsem feledve az izét 114

Hegedős:

Mikor a szívünk bánatos könnyünk vigye Tisza, Maros, a vén Duna, Kőrös, Sajó, a Zala, meg a Berettyó. a könnytől sós tengerbe, bár talán az is vigaszra vár. De amikor szívünk örül, és majd ha hős leventét szül minden anya, s e földeken kivirágzik a szerelem, legyen akkor is áldomás, új élet és feltámadás. Istenünk, halld meg a dalunk, amint virágot áldozunk Neked és hű, magyar szívet, amely most Te eléd siet, s kéri, hogy legyen áldomás, s tetszhalálból feltámadás. A húrom zeng, s az énekem, testvérem, halgassad velem: Tőlünk tudta a Névtelen: ki élt a pannón végeken, tőlönk hallotta, hogy ki volt a büszke. kozár Mén Marót, meg Zalán, a bulgár vezér, és ki kegyelmet sohse kér. Erdő-elvén blak Gyalu élt, s az ellenálló blak vezért Tétény legyőzte nagyhamar, s hódolt népéből vált magyar. Később bulgár, kún s annyi blak Galáddal ellenálltanak, de hós Szovárd, meg Kadocsa nem vesztett harcot még soha, s vesztes Galád békére állt... Isten így sokszor tesz csodát! 115

Megyeri rév: út a Dunán, s egy gyönyörű nap hajnalán Árpád népe átkelt azon, s amire vágyott oly nagyon, övé lett őse városa sok, kőből épült palota. A nagy sereg tovább rohant, s Veszprém alatt sok régi hant sok véres harcról szól, regél, s vitéz hírét viszi a szél. Aztán Vasvár is elesett, ott pihentek egy keveset s a futó, római sereg csak német földön várta meg, hogy űzik-e a magyarok? Páncéljuk horpadt, nem ragyog.

Tőlünk tudta a Névtelen, hogy' született a győzelem. Tőlünk tudta, hogy hét vezér, hét törzs vezére, mint a szél nyargalt, s haduk kétszázezer, és élén a fejedelem Attila nemzetségibül... Hogy' is volt? Lassan elmerül a feledés mély-kék vizén, de ébren tartjuk, te meg én!

Es volt még másik hét vezér, hét másik törzs, mely ide tér, ha kicsi is, s velünk marad: a kabarokból álló had. Hún, blak, magyar, meg besenyő: összeötvözte az idő mindet, s a régi avarok, 'kik beszédükben magyarok, a székelység, s annyi kozár, 116

Táltos:

s bulgár-taposta itt a sár, és egybefolyt tengernyi vér! Testvériség sokat megér! Erről irt a vén Névtelen, testvérem, halgassad velem, s bár néha botlott tolla is, írása mégsem volt hamis, amint ma többen hirdetik, de ha más füllent, elhiszik. Bizton nyugodj, vén szerzetes, írásod él még és híres. Fehér ló áldozattal köszönt népünk re hajnal, Még él Attila népe, mely itt maradt, cserébe új életért – nincs kétely – határőr lett és székely, s buzgón védte gyepünket mindég, amikor kellett, az Igfon erdőn túl is, s ha elnyomásba fúl is, még most is. A húnok kabar népe is velünk van örökre, a blakok is, 'kik régen, Csaba kis seregével jöttek s állták a vártát... köréjük vont a Kárpát …. sziklás hegyet, meg erdőt, s folyókból új otthont szőtt köréjük Tengri – Isten, 'kinél erősebb nincsen, sohsincsen. 117

Regős:

Tudun vezér meg népe járult Árpád elébe. Kurzán frigyévei jöttek, bízvást elégedettek, s hozták a szívük vágyát, avar lelkük imáját, s az édes anyanyelvet, mely isteni lehellet, 'mit nem kellett tanulnunk, mert egybe-mosta sorsunk, s a múltunk.

Mindőnkből áll e nemzet a Duna-Tisza mellett, a Kárpátok ölében, amit megvettünk véren, öntöztünk verítékkel, s bár most a nemzet térdel, örököd ne cseréld el... Magyar, sohsem cseréld el.

A fény küzd a sötéttel, nappal és minden éjjel, s hogy vajon lesz-e élet, ha egyszer visszatérnek a bátrak, hősök, készek, s az örökké merészek, a régen vágyott rögre, mely a mienk örökre, az Úr megjelentette, hogy megtöretett teste a mai nemzedéknek, de zeng bennük az ének. Már zeng bennük a lélek, s a mai nemzedéknek bár megtöretett teste, az Úr megjelentette, hogy a mienk örökre 118

földünk mindenik rögje, s az örökké merészek, a bátrak, hősök, készek, majd egyszer visszatérnek, időben haza érnek, mert tudják, nappal s éjjel a fény küzd a sötéttel. A fény küzd a sötéttel, és a nap mindég fölkel. Az Antipodiumon, a Millecentennarium évében, 1996 júniusában

HA ARCA NINCS IS Álmodjatok, késő utódok... Alom nélkül senki se' boldog, hisz' nélküle nincs vágy s remény se, hogy szobrászként szívünkbe vésse mindazt, 'mi jó, szép, halhatatlan, ami a földön szent s nemes van, s hogy honnan jő az égi dallam. A földön csak sírunkat ássuk, s a csillagoknak sincs csodájuk szemünkben már. A sárban, itt lent, úgy képzeljük, hogy tudunk mindent, de a természet és az ember mögé szemünk még nézni sem mer, és bénán állunk, ha a jég ver. Ha nem is hisztek már el semmit, ha szívetekben nincsen sem hit, sem remény már, mit ér az élet, ha nincs megváltás, sem ítélet? Ha csak halál és "nem tudom" van mikor megáll a szívünk, holtan, nem lennénk más, csak nyom a porban? 119

Az álom nélkül nincs jövendő, hisz' ki érthetné, miért meddő egy fényes gondolat is néha, s hogy' válhat szentté egy-egy céda? Ha arca nincs is a Nagy Úrnak, mert kezei emberré gyúrtak, meglátjuk, majd ha jő a Holnap.

Az Antipodiumon, 1996. június 14.

A FÉNY

Jegyzet egy régi paradigmához

Mért küzd a fény az árnnyal, jajból mért lesz madárdal s a sírás örömkönnye mért lesz velünk örökre?

Agyunk éppen csak mozdul... test-börtönünk csikordul, de látod, gondolatban szabad vagy mégis, halkan.

Szállj hát a magas égbe, ahogy az Úr kimérte, tényleg, vagy álmaidban, amíg szívedben dal van.

Ne küzdj, fény, a sötéttel sem nappal, sem az éjjel, hisz', ha a fényben állnék, mögöttem volna árnyék

s bár árnyék délben nincsen, nem hullik le bilincsem,

120

mert nem az árnyék tartja s van, míg az Úr akarja. Árnyékomban sötét van s előttem, napsugárban a fénylő, örök Isten... nála fényesebb nincsen! Úgy világit a fénye s tengernyi szenvedésre csak Ő ád gyógyirt mindig s ha megtorpansz, megindít! Fény teremtette árnyék, ellentét, s mégis egy még s ha rám borul, nem félek, mivel megtart a Lélek. Az Antipodiumon, 1996. június 27.

ÉLET Jegyzet egy régi paradigmához Az élet könny, meg emlék, amit ma meg szeretnék köszönni, Uram, néked s hogy látom az egészet a porban is, s a dalban, amit szívem zeng, halkan. Az élet szép ajándék, s ha színed elé állnék, elmondanám, halk szóval: rosszért fizettem jóval, de sok elvesztett harcot s a számtalan kudarcot nem tűrtem mindig békén, sokszor lázadtam...én...én... mert áthágtam a törvényt... 121

de nem tűrtem az önkényt, csupán az igazságot, – légy Uram érte áldott – amit zászlómra tűztem... és kísértetet űztem!

Az Antipodiumon, 1996. június 27.

Az embertől nem várok sem szebb, sem jobb világot, csak harcot, vétket, ármányt, s agyat, 'mit lávaként hányt magából a föld gyomra, hogy tűz hulljék a porra. Beh szomorú... és mégis, mert ember vagyok én is, értem talán: az élet, mely egy szavadra éled, csodás tánc, égi játék, törvénybe vert ajándék, veszélyes tor, kísérlet és ha végére érek s a helyemet megálltam, bár kőből van a lábam, magadhoz hívsz, adsz szárnyat, hogy Te elébed szálljak, s daloljak tiszta szívvel előtted, Uram, Isten!

122

RETTENET Jegyzet: egy régi paradigmához Tűztől pirosló szürkület... emlék, sokunknak rettenet, félelem, hogy majd jő az éj, mikor az őrült szenvedély felperzsel szállást, asztagot s a pernye közt csupán halott és gyász marad és pusztulás, s nincs már 'ki várja, hogy csodás kék lesz az ég, zöld lesz a fű, s hogy minden szép lesz, gyönyörű, hogy élnek még az emberek s hogy békén élniök lehet. Amikor elvégeztetett s velőnk mélyéig rettenet dermeszt meg minket, – félelem, hogy az Úr nincsen már velem és veled sincs, csak kin, halál, mely, ha elbújsz is, rád talál és egyszer meglel engem is, mert nincs elég hitem, s hamis, ami maradt, s oly' béna már szívem, e szárnya-tört madár, megállok akkor...nem futok s lázálmot-űzőn dalolok. A daltól tart a rettenet... álomba ringat gyermeket s felnőttet is, mert nyugtot ád és álmaink aszú borát reánk köszönti csendesen és elvezet erdőn, vízen, hegyen keresztül messzire, 123

Az Antipodiumon, 1996. július 2.

'hol édes a folyó vize, ahol nincsen több félelem, ahol az Isten jár velem. Ezért nincsen ott rettenet és boldogok az emberek.

CSENDES BÉLÁNAK – UTOLJÁRA

„Munkád ne hagyd elvégezetlen: vess, amíg élsz; arató majd csak lesz”

Csendes Béla: Végrendelet

Bakonyerdőről fú az esti szél, a Sukorón már az őszről mesél, új mustról, borról, ezer szüretről és hogy az új tölgy lassacskán megnől, hogy átölelje pincéd tetejét, mely a tiéd volt, s örökre tiéd. Nem veheti el tőled senki se, száz nemzedék vén szöllőmivese!

Vinitor regis – szól a pergament... csak Isten tudja, mi lakik ma bent szakadt szívedben és miért sajog a vád: hatezertizennyolcasok. Dózsától féltek, nem tőled, tudom, mégis tiéd volt a sok fájdalom és téged ért a kín, meg sors-csapás... neked szentelt e könnyes áldomás.

Neked szenteljük mi. 'kik a hazát s népet szeretjük itt és odaát, és minden ősünk, 'ki kardot fogott, érezte sokszor azt a bánatot, amit mi érzünk, ha egy elesett 124

bajtársat a föld-anyánk eltemet. Te már megérted a szent, nagy csodát, s tudod, hogy várt rád társad, Ilonád. Mi csak azt tudjuk: az élet örök, sem gyűlölet. sem tüzes ördögök nem vetnek véget semminek, 'mi szép, s a szeretetnek gyógyító tüzét veled küldjük, új. táltos-szárnyakon, hogy ne takarjon szerény sírhalom kópjafa nélkül, amelyen ez áll: "Uram. elébed költő lelke száll!" Az Antipodiumon, 1996 július hó 27.

LESZÁLL AZ ESTE Csendes Béla emlékére Vén fakupádban zöldarany a bor... Öntsél a földre... kezdődjék a tor! Igyék a Föld, 'hisz minden cseppre vár az erdő, hegy, rét... az egész határ... hogy megszülessék majd az új tavasz, új élet nyíljon, balzsamos vigasz. Ha szomjazol és görnyedt válladon a bánat ül – rég megszokott rokon – s ha már nem érzed ezt a földi kínt: kiáltsad Istent háromszor megint, s újra kiáltsad: az élet örök, mert csak gúnyádat fedi be a rög, s e helyett, új patyolat-ruhát teremt az Isten és kegyelmet ád. Veled ürítjük Sukoró borát és újra éljük a lét mámorát. Aztán, ha elhal a síp, dudaszó, s érezzük, itt van az Örök Bíró, 125

elcsendesül a zokogás, a dal... nem marad más, mint kopott diadal... ami marad, az barátság s a hit, mely a halálban életre tanít: ami marad, az emlék s látomás, mint te, nem érzi ma még senki más, nem érzi még, hogy itt jár már a tél s dércsípte már a fákon a levél: mégis tavasz van ott, ahol te vagy, ígéret földjén, ahol földi fagy nem hervaszthatja el az orgonát... s ahol új dalt biz az Isten terád, hogy énekeljed az új dallamot: az, aki elmegy, sohasem halott!

Az Antipodiumon, 1996. Július 30.

Tudom, hogy most te, öreg barátom szöllőt kapálsz az égi határon, s tanítod a sok tőke-diákot, beléjük oltod az új világot, a jobbat, melyben ínség sohsincsen, s letört a zár a rozsdás bilincsen: az újat, melyben mindenik ember mások kezére bilincset nem ver, hogy rabként tartsa. Csodák csodája... ez az igazság harmóniája! Erről álmodtál ínségben, hóban, börtönök mélyén, várakozóban. Ezért küzdöttél kimívelt ésszel, de ős-paraszti lelkesedéssel. Valóra váltja az Úr az álmod, Ő tartja kézben ezt a világot. Leszáll az este, lopódzik halkan, s elveszti útját lent, az avarban.

126

ÉLNI AKARUNK Ha ránk is dőlne az egész világ, és elhervadna sok élet-virág, jég verné, sáska rágná a vetést, álom tompítná csak a szenvedést, mégis, sötétben fáklyát tart karunk, mert, küzdve is, de élni akarunk. Bár elárultak minket annyiszor, s kábultságunkban sok tettünk botor, most emeljük fel megint a szavunk' és kiáltsuk, hogy: élni akarunk! Legyen bár sorsunk fájó, mostoha, reményünket nem adjuk fel soha! Hidd, testvérem, hagy az új ezredév mienk lesz, szent lesz, Isten-adta rév, mennyország, fent a fellegek felett és itt a földön: szabad emberek, viruló élet, melyben nincs bosszú, s többé a szívünk sem lesz szomorú. Küzdjél hát érte, s tiéd a jövő! Nem bilincs vár, nem csalfa szerető, sem börtön, mert 'ki erősen akar, az győz, ha mégoly gyenge is a kar, ha hisz, remél, ha jó, és hőn szeret! Ember, ne hagyd el hited', nemzeted'! Állj ki. ha kell és esküdj ék a szád, hogy szolga nem lesz többé a hazád, és a kezedben kard legyen a toll, s a lelked láng, 'mely mindent áthatol. Az idő itt van! Jer, most tenni kell, az Élet szólít, testvérem, jövel! Az Antipodiumon, 127

STATISZTIKA

Magyarországon ma négy ezrelékkel többen halnak meg, mint amennyien születnek

Ezerszáz esztendő kellett éppen hozzá: így vált sorsunk meddő. Bár világra hozná elvetélt magzatát minden magyar anya, várva a nagy csodát s Égre kiáltana százezer könyörgést, ezer imádságot: Jőjjön, Uram, végre el a Te országod. Jövendőnk mért meddő? Ki akarunk halni? Bár fullaszt a fertő, mégse' halhatunk ki!

Ereinkben mért ég hősök diadalma, ha nem lehet bőség mindnyájunk jutalma, ha célunk: kihalni? Hát már senki sem mer fennen kiáltani: Térj magadhoz, ember, hogy, jaj, el ne vesszen megannyi új élet!? Nem mentheti más meg, ha bűnbánón kéred, egyedül az Isten. Egyedül az Isten! Más reményünk nincsen, nem vehetjük kincsen!

Ezerszáz esztendő nem irtott ki minket! Állj ellent, ha eljő az újabb kísérlet. Ha elér, e földet ne változtasd sírrá, ember, kérjed Istent, bárha megmutatná, hogy magunk okozzuk sanyarú sorunkat és szívünkben hordjuk sajgó bánatunkat, könny s vétek keresztjét, gyengeségünk göncét, s körmünk tépi most szét, 'mit a lélek nem véd.

Ezerszáz esztendő megtaníthat minket, hogy lelkünk nem meddő. Megidézzük mindet, hogy most tanuskodjék Isten s ember előtt, hogy már megbűnhődték múltjuk, s a jövendőt Őseink, s az egész, árva magyar nemzet. Kérjük Istent, adjon erőt, segedelmet. 128

Az Antipodiumon, 1996. augusztus 15.

Ébredj, Árpád népe, ne engedd kihalni az új nemzedéket s ne rontsa meg semmi!

FEHÉR MADÁR Fenn szokott ülni a nagy cédruson a bejáratnál – senkivel rokon... Tollát borzolta a vad, téli szél, mely mérgében csak új fagyról beszél. Reggel még itt ült a fehér madár, úgy ült, mint aki nagy csodára vár, csodára, mely tán sok gondot megold, álmatlan éjre, 'hol a teli-hold szemébe süt s az ágak árnyai remegnek halkan. De ha táncba hí valakit a vén, sarlós markú vég, nem mondhatja, hogy a torból elég. Zúzmara ült a szürke ágakon... Téli sötétben nincsen fájdalom. Remegett, fázott az öreg madár, tolla elsápadt, hófehér. Beh kár, hogy nem dalol, nem száll az ég felé. Csak vágyott...s szíve megszakadt belé és lezuhant...Itt lent a sár, avar az Úr helyett ma mindent betakar. Felhős az ég, lassan estére jár... Fészked üres – te, tépett, vén madár, de hajnalra, egy új nap s ég alatt ismét repülsz... s álmodsz szép álmokat. Az Antipodiumon, 1996. augusztus 20.

129

SOHA, SOHA, SOHA!

A többség parlamenti képviselőinek a magyar-román alapszerződés aláírásakor

Nem volt Trianon elég, s a lánc. 'mit ránk rakott? Mért kell újabb lánc ma még, 'mit önkezünk hozott? Régen nem volt mód másra és húztuk az igát, ma, magunk' vertük vasba, hogy' várhatnánk csodát?

Bár mondják, megválasztott az éhes, balga nép, amelytől elrabolták kis, maradék hitét, s talán eszét is, rendre... önökre hallgatott, s most hiába szeretne boldogabb holnapot.

A nép részét eladni többségnek sincs joga... nem lehet elfogadni soha, soha, soha egy csalárd egyezséget, mely csak új vészbe visz s úgy csalja meg a népet, hogy Istenbe se hisz.

Árulás ez. nem erkölcs, mandátum nincs reá és beleőrül sok bölcs, mert pokol-kapuvá változik lassan minden, 130

s eladott véreink keze újabb bilincsben, s felettük gyász kering.

Az Antipodiumon, 1996. szeptember 16.

Mert erkölcs nélkül élni önöknek sem lehet, megöl – kár is remélni – a lelkiismeret. És eljön Csaba s népe, nem lesz több szolgaság... számonkéri, hogy érte mit sem tett a világ!

TI, MEGVÁLASZTOTT, VAK KÉPVISELŐK .A többség parlamenti képviselőinek a magyar-román alapszerződés aláírásakor Felszólalok, a nemzetem jogán! Én is hordtam a magyar Golgotán más vétkiért kicsiny kereszteket, s ha reng a föld, engem is eltemet. Ti is hordjátok, 'mit rátok rakott önvétketek: a gyáva holnapot, a megszegett, hiú ígéretet, s az igazságot, ami elveszett. De mért szenvedjen a székely s magyar, mert Erdélyben még mint nemzet akar élni tovább, de kihalni soha, bár sorsa légyen mégoly mostoha. Eladtátok, 'mi nem volt tietek: a holnapot s egy szent ígéretet, hogy elbukik majd a földi gazság, s eljő közénk az örök igazság.

131

Ti, megválasztott, vak képviselők! Mikor látjátok, hogy a nagy időt, amit megértünk, már veri a jég, s harácsolt kincse lassacskán elég? Miért kell nektek ma eladnotok örökségtek' és az ősi jogot, egy nép önrendelkezési jogát, amit az Isten minden népnek ád?

Az Antipodiumon, 1996. szeptember 16.

Lemondtál, ember, bár nem a tied... ezért az élet lassan eltemet: Árulónak hí a történelem, s nem imádkozik érted senki sem. Éjtszakád mélyén sok lidérc kísért és megbűnhődsz az eladott hitért, s ha maradt benned lelkiismeret, kínozza az tévelygő lelkedet.

LESZÁLL AZ ÉJ

Önmagamhoz szólok

Leszáll az éj, hűlt szenvedély már nem kínozza szívemet, de míg ver, addig hún szeret. Leszáll az éj, szívem, remélj, s ha néha tán nem is hiszem, benne dobog az életem, s ha egy napon már fáj nagyon, elviselem, amíg tudom, míg meg nem áll egy hajnalon.

132

És ha megáll... a Mennybe száll lelkem s amint az Úrhoz ér, tudja, hogy nincs idő, se' tér, sem ban, se' rossz és a gonosz legyőzetett, s a lelkemet megőrzi Isten, mert szeret, s a kezemet e szeretet tartja kezében s életem sugár, mivel az Úr velem. Nem hál velem a félelem, s testem, mely földből vétetett, s szakadt szívem, mely még szeret, törtszárnyú már, szegény madár, s mint földanyánkhoz visszatér, imádkozik újabb hitér' és még az is, ha lopva is, a földben létezik tovább s tavasszal fakaszt orgonát.

Az Antipodiumon, 1996. szeptember 17.

A lelkem él, mindig remél, tudja, nem fáj a változás, de új öröm, mely oly' csodás ... nem fáj megin' a földi kin, és vár reánk egy új szerep, melyet az Úr ád, mert szeret, Nem búcsuzom, mivel tudom, hogy változásunk nem halál s lelkem az Úrhoz visszaszáll.

133

HAJNALI NÉGYKOR

Zas Lórántnak -- válaszul

„Ölelj magadnak más világot a ködből, ami körülted kereng", öleljed vágyón a sok áldott, szivárványszínű ideálod, amíg az Isten megtart idelent.

Ne engedjed, hogy kifakuljon a szíved fénye, a sok vágy-virág, ezért ne bándd, hogy reád hulljon kín s vágy gyümölcse, hogy tanuljon belőle a már hervadó világ.

Háborgasson, 'mi másnak nincsen, neked fájjon más ember-szülte kin, s hogy milliók élnek bilincsben, míg sok más dőzsöl lopott kincsen tudom, hogy fáj a szakadt szív s az ín.

Az Antipodiumon, 1996. október 7.

Ha mégúgy fáj is, itt kell élned, öleld magadhoz száz ideálod, sohse adjad fel a reményed, s a régen elnyűtt, horpadt vértet öltsd fel, hogy védje mindenik álmod.

134

AKKOR IS VAN Nem régen szólított az Úr, s érintette a vállamat – „Az arató, lásd, már arat" szólott és bennem szólt a húr, s felsírt sok új harmóniát, hogy eljátsszék egy dallamot, amit az Úr oly' rég adott, s amit talán még mindig ád. Bár fáj a dal, nem szomorú, nem ostromolja az eget, s mint édes-bús emlékezet, az íze aranyos aszú. Szólt az Úr, s mondta, hogy „Ne félj!" „Én mindenütt veled vagyok, s ha kihűlnek a csillagok, akkor is van lét és remény!” Akkor is él az új csoda: dallam, 'mit senki sem dalolt és fényes, mint a teli-hold, s a szívemben az otthona, és ha megint szólít az Úr, bizonnyal készen is leszek s viszek Neki egy ha szívet, mely zeng örökké. konokul. Az Antipodiumon, 1996. október 11.

135

TE IS SZERESSED

János Evangéliuma olvasásakor

Ha nem tudod, hogy mire véljed, hogy mért félsz és mért nincs reményed, s hogy elnyűtt vérted mért gönc mára? Tán nem hiszel Ég s föld Urába’, s azért nincs benned bátorság se', hogy helytálljál, és ajtód zárd be a vész előtt, mert künt süvölt már... Fáradt szívedben mért nincs zsoltár?

Megáll az Úr ajtódnál, halkan, s mikor a szíved fáj a bajban, kopog és szólít, névről ismer, tudja, hogy ajkad szólna s nem mer és hogy a terhed nem bírod már, s hogy lerakhasd, nincs földi oltár... ha erőd nincs – nem lehet venned –, miért nem esdesz s kérsz kegyelmet?

Az Antipodiumon, 1996. október 14.

Kérjél hitet és megbocsájtást, imádkozz érte mindig, bízvást, s O felkarol, hogy el ne essél, szeret, hogy egyszer te szeressél, megbocsát, hogy te megbocsássál, új éltet ád, hogy sohse ássál sírt, s leveszi válladról terhed és szeret, hogy te is szeressed.

136

CARMEN MISERABILE Az 56-os Szabadságharc 40-éves évfordulóján Ősz volt, mustízű, verőfényes ősz, mégis nehéz volt, kínzott a bilincs... s az elnyomás bár sok embert legyőz, kérdezni merték, hová lett a kincs: a szent szabadság, a nemzet, ország s az örök élet jele: a kereszt? Ki szól az Úrhoz s hirdeti: jóság és szabadság kell? Ki tanítja ezt? Éter hullámán szólt a rádió, magyarul szólott, szabadon beszélt, vak reményt keltett, mely oly' biztató, bár lelke mélyén tán mindenki félt. A foglyok verten és kurtavasban kísérelték meg Recsken és Vácott, gyalázva, éhen, de lelki harcban, hogy túlélhessék e rab-világot. Írók beszéltek, lelkiismeret furdalt minden szép mondat, szó mögött, míg a diákság fellelkesedett, kivonult s hitte, a jég megtörött. Tíz ment egy sorban, nemzeti zászló pirossal együtt lengett a szélben... A tömeg tudta, szent ez a pár szó: magyar szabadság – s kell mindenképen! A tengerré vált nagy diákfolyam hömpölygött, zúgott, felébredt a nép... A Bem szobornál már vezére van és csak növekszik, mind amerre lép. Tudták, hogy megtelt már minden börtön s fekete gyászban sínylenek sokan, 137

nyomorúság van a magyar földön, s a szabadságnak magas ára van.

Mégis özönlött az ember-tenger, követelésük tizennégy pontban összefoglalva, mit más még nem mer ebben az átkos, földi pokolban. És kivirágzott sok magyar zászló, a közepében lyuk lett a címer, s a zászlótartó nép csodaváró, 'ki nem csak hinni, de tenni is mer.

Ledöntötték a bronz behemótot, kínos mosolyra torzult érc feje, amint zuhant... rég egy zsarnok állt ott, Sztálin, s nyüszített átkos szelleme. Egy dörrenésre a rádiónál elszabadult és az aszfaltra szállt a halál és bár ártatlan voltál, gyilkos golyója mégis eltalált.

Nem messze már a Múzeum égett... éjfélre Pestre ért sok ruszki tank... már reggel hívták...tudjuk, mi végett... s ezt hirdette egy félrevert harang. Zsarnokság zúgott ágyutorokból és annyi fegyver szedett véradót... a nép felébredt s zsenge fiúkból harcos vált, mihelyt hallotta a szót:

Szabadság! Szűnjék meg az elnyomás... s benzinpalack, meg kampós végű drót sok hőst teremtett és tettük csodás, míg fegyver dúdolt másnak altatót. Annyi rajongót elért a halál és mégse' féltek... s a Parlamentnél, míg sok emberszív békét kalapál, szovjet tankokból a bosszú felkél. 138

A Corvin-közben Pongrátz szólt: elég az elnyomás, gúnyolta a halált... vén s gyermek harcolt..."nézd, a tank hogy' ég!" s Szent László lelke közéjük leszállt, hogy megvédje az öreg laktanyát és mentsen mindent, ami menthető. Ily' hősöket csak az Úr Isten ád s rájuk épül majd a magyar jövő. A Széna-téren harcoló Dudás senkinek sem hisz, neki Nagy Imre csak vörös most is, mint megannyi más... csak más a helyzet... miért is hinne? Gérecz Attila szívében sok dal eldalolatlan, szomorú ének, s amint derengett a vészes hajnal, kínzott testéből elszállt a lélek. Amíg a harcban annyi hős vész el, egy partizánnal tett az Ég csodát és magyar hőssé válott Maléter... a nép meg vissza-kapta pásztorát: Felsőpetényből Pallavicini – Pálinkás Antal, honvédszázados Mindszentit hozta, s tudta, remélni, küzdeni kell, bár még vérharmatos Magyaróvárott s Hatvanban a föld, a szellem él még, a célja tiszta... csak test volt, 'mit a zsarnokság megölt, míg szabadságát szerezte vissza. Fegyverszünet lett, azt hittük győzött az igazság és szabad lett a nép, s magyar szívét, 'mit máig megőrzött, e földön senki sem téphette szét.

139

Nagy Imre, Tildy s mások beszéltek... keletnek húzott most megannyi tank... Bár sokan hitték, a szabad élet dicséretével szól majd a harang, amint Szuezben a kocka fordult: odafigyelt a biztató Nyugat, s október végén kupánk kicsordult és beözönlött egy új szovjet had.

Hogy van hatalma, tán azt hitte Nagy... Konduktorov = Kós, a magyar követ szabotált mindent, s mint nyálkás varangy, elhallgatott sok vész-üzenetet, hogy segítség kell, mert már reng a föld... hernyótalpaknak minden egyre megy, mert annyi hőst már eddig is megölt, s a nemzet sírja tank-taposta hegy.

Segítsetek, Egyesült Nemzetek! És Nagy beszélt...zúgott a rádió... November volt már, síró fellegek gyászolták, hogy vár ismét a bitó, börtön, bilincs – nem mentes senki se... Az elnyomó jött s nyomában Kádár... szürke november volt...negyedike... és méltán hitted, bosszúja rád vár.

"Éljen Magyarország, éljen Európa!" szólt utoljára még a rádió. Azután csönd lett, hallgatott a róna s várta az új hírt, amit hinni jó. De sem nyugatról, sem a magas Égből egy szó se' hangzott, mindenki aludt. Egy nemzet állt ki, csak egy és a vészből rémes pokolba vezetett az út.

Kádár poklába, ahol csak öltek, míg el nem fáradt végkép a bakó, 140

vér áztatott sok utcát meg földet és elnémúlt a sírás és a szó. Felnőtt és gyermek bitóra került, megint megteltek sötét börtönök... pár százezer meg messze menekült, de szívükben a fájdalom örök. Azután csend lett s a Duna felett otthon csak éjjel mert sírni a szél, mert nappal félt még...ismét elveszett a szent szabadság s szenved, aki él. Majd belopódzott – jaj – az ős Kaján és lelkeket vett egy üveg boron, de lidérc volt csak, mámorparipán, hogy elveszítsen, szegény rokonom. Ősz volt, halk hangú, köd-siratta ősz... Isten lenézett... szét, a földeken s piros vért látott... Elbukott, de győz a zsarnokságon, bár testük pihen, megannyi hős, mert nagy, láng-lelkük él s esdve dörömböl a Menny kapuján, hogy megsegítse népét, hiszen él az Isten, itt e földi Golgotán.

Az Antipodiumon, 1996 szeptemberében

És szürke felhők úsztak az égen... Isten lenézett, szét a földeken... s mert vérnyom égett utcákon, téren, sírt. és könnyéből új világ terem... Egy jobb világ. 'hol vas akarattal, több hittel, bízva, hogy Ő megbocsát, munkában várjuk, jőjjön a hajnal, hogy megláthassuk az új, jobb hazát.

141

AKAROM

Távolból a tenger hívott, könnye folyt az arcomon, idegenben járok én ott s fáj belül a bánatom.

Szél fútta, mint réges-régen, üstököm', szemem komoly... kopottan, de még emlékszem... s arcomon ránc a mosoly.

Oly' jó a távolba nézni, s mint a múltat megidézi, csendessé válik dalom.

Az Antipodiumon, 1996. november 7.

Lassan hasad már a hajnal... új élet kél, tele dallal, s én is zeng'ni akarom!

HOZZÁD ESDEK

Karom feltartom az Égre, Hozzád esdek, Istenem! Vétkeimtől ments meg végre, ínségemben légy velem.

Bennem zúgnak, kavarognak érzések, dal és kínok, ma nem bánom, de már holnap talán bűnbánón sírok.

Mindegyik új hajnal előtt vágyón szólítlak, Uram,

142

és sorsom, 'mit nem Párka szőtt, a Te két kezedben van. Nem tudjuk, mit hoz a holnap... Nem értjük a miértet, keresünk, bár szemünk még vak, de lelkünkben van képed.

Az Antipodiumon, 1996. november 2.

Az Igazság Tenálad van, 'mit felfogni nem tudunk, de ha hitet adsz a bajban, örömmé lesz bánatunk.

DÖRÖMBÖLÖK Tollas Tibornak Dörömbölök a lelked ajtaján, amit Kaján eltépne tőled, hogy többé ne írj s új pályadíj ne koszorúzza ismét homlokod’... Miért adod küzdelmedet fel, Barátom, miér’? Némán, mit ér az élet, 5 tudom, annyi még a dal, új diadal, a szíved mélyén, hogy még eldalold, élő s a holt kell még, hogy hallja a szíved dalát – nem odaát, itt kell a dal, új harcra buzdító, s ezer bitó kívánja tőled, hogy ismét dalolj és zengve szólj!

143

Az Antipodiumon, 1996. november 11.

És ezt kívánják holt barátaid, kikben a hit mindvégig élt és oly’ fiatalon, szent-konokon, éltüket adták, hogy legyen tavasz, magyar vigasz, egyszer a Kárpát megszentelt ölén. Parázsló szén legyél, mely minden szívet melegít, mert él a hit, csak néha dallal még táplálni kell! Költő, jövel, mert dörömbölök lelked ajtaján, amit Kaján eltépne tőled, hogy többé ne sírj, s többé ne bírj életre hívni sok kövült szívet, s ha elviszed dalod magaddal, itt csak űr marad, mert learat bennünket is a sok vesztett tusa, tél idusa. Kelj fel s dalolj hát, kell a magvető, mert az idő már itt jár lopva a kertek alatt, s ha nem marad, ’ki megfújhatja a tárogatót, a véradót elénk idézve, dobogó szívvel – a holt majd felkel, hogy velünk védje a magyar Hazát sok vészen át, és akkor küzdünk, fájóan, magunk... s megmaradunk!

144

KÖSZÖNTŐ Bakonyi Lászlónak közös születésnapunkra Éltessen Isten, öreg zsellér... az Úr kertjében mindig elkél szorgos kezed, bár ránc lett mára mosolyodból, szemed sugára mégis vidám, s ha fáj is lépted, a hited él és van reményed. Ne törődj azzal, hogy mivé lett bennünk a régen pezsgő élet, s ha fáj is minden léptünk, csontunk és postánk sincs, amit kibontsunk, bár szánkban maradt keserűség, szívünkre balzsam a sok emlék. Hull már a köd, nehéz az utunk, de lidércektől nem kell futnunk, mert lámpánk fénye megmutatja az irányt, ha az Úr akarja, s eljutunk Hozzá, egyszer, végre, fényes, szent trónusa elébe. Ne add fel álmod, vágyad, harcod, sohse’ fogadd el a kudarcot... Kérjed az Istent, hő imával, legyen az zsoltár, vagy madárdal, és míg a lelked Urához tér, dalolj, s éltessen Isten, testvér. Az Antipodiumon, 1996. december 6.-ára váróban

145

MEGFÚVOM BÁTRAN

Alomra hajtom bús, konok fejem... esztett reményt még ott sem ismerem. Futottam egyszer, de többé soha; itt állok, mert kell, még ha harcosa lennék gigászi ügynek is.

Nézzen bár szembe velem a halál, megfúvom mégis szellem-harsonám, s átvágok minden bonyolult csomót, reménytelent, vagy csalón biztatót, mert megoldásom nem hamis!

E megoldásom: konok küzdelem, míg Isten enged bátran küzdenem, míg el nem érem nagy, szent célomat, küzdök, míg népem nem lehet szabad a földön és a hant alatt.

Az Antipodiumon, 1964 szept. 29 – 1996. december 4.

Hívlak Testvérem, jer, küzdj él velem, otthon, vagy künt, e messzi végeken; egyedül, vagy ha újra hadba’ kell, karddal, tollal és Isten lelkivel, s a hitünk győzelmet arat.

146

AKKOR SE TUDNÁK Ne bujdoss többé, nincs hová... nincs hegy, se’ völgy, mely hallaná, hogy róna, erdő mit sirat, s mért gyászol ledőlt holtakat. Szikessé vált lassan a föld, s a szél arcomról letörölt kint, verítéket, könnyet is, s már felszáradt a harmat is. Száraz a puszta, rónaság, ahol régente sok virág csábította a méheket, sziksó virít és eltemet. Az erdő ég, a szél süvölt és azt kiáltja: meg ne öld a felkorbácsolt lángokat, hogy elpusztítsa, ’mit szabad. A földünk méhe drága kincs... vasából kard lesz, vagy bilincs, ólmából, rézből szürke füst... lázzal teli boszorka-üst. Kínjából lett a drágakő amint múlt lassan az idő, s az ember jött, lopott, rabolt, míg fentről, bambán néz a hold. A tiszta víz ma szenny-folyam, minden cseppjének ára van, s ha dühöng is a förgeteg, a tenger is beszennyezett. 147

És ahogy múlik az idő, a mérges füst csak egyre jő, hogy nagyra nőjjön a haszon, bármennyi is a sírhalom.

Rikoltanék, hogy nem lehet megölnötök az életet, a haszonért, mert mi marad? A szenvedés halált arat!

Az Antipodiumon, 1996. december hó 9.

De nem hallgat meg senki se’, s ha tán a föld megrengene, akkor se tudnák, hogy miér’ sújt szenvedés, s folyik a vér.

OTTHONOD AZ ÚR VÁROSA

Ne bujdoss többé – nincs hová! Már senki sincs, ’ki vallaná, hogy másként szól a nóta itt, és hit sincs, ami boldogít.

Nincs becsület, s a kéz-adás – bármit jelent, holnapra más. Ha eltűnő ősz a válaszon, az fájni fog, sajgón, nagyon.

Bár reméltük, elszáll a gond, hiú remény volt és bolond, de e helyett más nem adott újabb reményt, csak bánatot.

Még a bánat is elfogyott... ’ki csal ma itt, holnapra ott vezet félre sok nemzetet... s az Ármány mindent eltemet. 148

Ki mozgatja a rőt kezet? Ki lopja el a gyermeked’, aki kifosztva ott hagyott: gyásszá váltva a bánatod? Nincs hová fuss, kelet s nyugat csak kábít, újabb mérget ad... Már-már azt hinnéd nincs kiút, mígnem az Úr elébe jut buzgó imád, s Ő felemel, segít kegyelmes Lelkivel, hogy ne bujdoss többé soha: otthonod az Úr városa. Az Antipodiumon, 1996. december 10.

KEDVES, ÖREG BARÁTOM Levél Czira Zsoltnak Kedves, öreg Barátom, bizony, én nem tudom, hogy mért fáradt a lábam a magyar ugaron. De nem fáradt a lelkem, akármilyen kevés levegőt kell lihegnem, mert nő már a vetés, csak gondoznunk kell bátran, s öntöznünk, hogy ha kell, ha nincs több. ketten hárman. öntestünk vérivel, de, ha kedvesb az Úrnak, veríték szülte gyöngy kell, ’mit a földbe túrnak, s arany lesz a göröngy. 149

Berzsenyi Dániellel ujjat sohsem húzok, ellentmondanom sem kell, hisz’ erre nincsen ok. Az Ő hite enyém is, bennem az értelem, bár rajta veszt, de mégis imádkozik velem. Ne hidd, hogy nekem nincs mér’ magammal küzdenem, hisz’ én is csak, mint zsellér kapálok a hegyen, amit világnak hívnak, s a tőkék közt a gaz burjánzik, mint a kínnak feláldozott igaz.

Itt alig van már szőllő, mert elverte a jég, szak mindenik esztendő, ha sírjuk is, elég! Nincs tavaszra kilátás és fejünkön a dér, mint régen várt megváltás, lassan az égig ér, és mégsem hoz nyugalmat, míg gyenge s képtelen agyam, s a dőre holnap csak játszódik velem. Mégis van, ami éltet, s ha kell, velem dalol: lélek, csodás a fényed és erőd felkarol.

Nyújtsd ki kezed, eléred e fényt, mely néha hí, s ha ésszel nem is érted, 150

eljő segíteni... Ha tetszik, ne higyj abban... ne higyjen senki se, míg él e nagy világban vén Berzsenyi hite. Csak tudd, hogy van, mert érzed, hogy több az, mint remény... én bevallom, míg élek, hogy vezet már a fény pusztán és ugaron át, s hol forró a korom, lábam alatt, s a nagy vád fáj, s nehéz hordanom. Nem hit, tudás kell, biztos, lelki tapasztalat: hogy megtisztítsa piszkos gúnyánkat, mint halad. E tudás égi élmény, nagy, szent misztérium, nem hit, megismert szent tény, áldás, nem áfium. Nem hit, tudás kell, biztos, lelki tapasztalat, tudás, mely sohsem kínos, amit csak Isten ad. Hívjad sokféle névvel, szól hozzád, s él az Egy, és isteni zenével adott szerelme kegy. Ha nem kell láncolt dogma, mert gyengéknek való, misztériumot hoz ma és halkan hull a hó. Kedves, öreg Barátom, szentelt misztérium az élet és már látom, 151

Az Antipodiumon, 1996. december 15.

nem csaló áfium. Ha tetszik, jer, keressük értelmét, zamatát, s melódiákba vessük egy új élet dalát, hogy ismét bátran zengje az Úr dicséretét, míg nem szólít magához s nem mondja, hogy :”elég!”.

KARÁCSONY, HOZD EL MEGINT A CSODÁT

Sötét van, néma, csillagos az éj s a hó alatt már fakad a remény fent. északon és a fenyők szava suttogó ének. Isten dallama. Égi csodáról álmodik szívünk, epedve vár, míg mi emlékezünk, s a lelkünk mélyén édesen sajog megannyi emlék, szent Karácsonyok.

Szólít a fény... túl. a dombok mögött, csillagsugáron földre költözött a Szeretet, mely egy jászolban él... menj, és keresd meg, hisz’ szíved remél... a világ sóvár, megváltásra vár ember, barom és törtszárnyú madár, s a kisded, aki ma megszületett, az Úr, a testet öltött Szeretet.

Lelkünkben él a régi Betlehem, a pásztorokkal ma odaviszem a szívemet és benne a dalom... mert, Uram, ezt is Teneked adom. Fogadd el, kérlek, annyi év után, hisz’ az is járt a földi Golgotán 152

Az Antipodiumon, 1996 Karácsonyára váróban

s amim maradt, azt Néked elhozom egy csillagfényes, áldott hajnalon.

KARÁCSONYVÁRÓBAN A vaksötétben születik a fény, nagy ínségünkben biztat a remény, hogy egyszer, végre lesz majd támaszunk, buzgón keressük, másként elbukunk. Hitünkben megtart, új életet ad, s miértünk válik ismét áldozat. Várjuk, hogy földre szálljon e csoda, s hogy testté váljék az Isten szava. A vak-sötétben egy csillag ragyog: királyok látták, meg pór pásztorok, s e csillagfény, ’mit nem mindenki lát, vezet, hogy lássuk mi is a csodát, hogy fényből, szóból ember született: szent áldozat és égi szeretet. Keressük együtt, jer hát most velem, ha kell, át pusztán, hegyen, tengeren. Bár vállamon a vétek oly’ nehéz, vágyódó lelkem mégis messze néz, hogy megláthassa egyszer a csodát, amit az Isten a világnak ád... Oly régen várjuk, szemünk sejtve lát... Karácsony, ringasd az Isten Fiát, mi meg legyünk ott a jászol előtt, szívünket hozva, hogy imádjuk Őt. Az Antipodiumon, 1996. Karácsonyra váróban

153

ÁLDÁS ÉRTED

Az Antipodiumon, 1996 december 16.-án Beethoven születésnapjának a 226.-ik évfordulóján

Amint az Úr kiméri mindőnknek a zenét, van, aki buzgón kéri, és hogyha sohse vét, szárnyak helyett zenét ad az olyannak az Úr – hisz’ dallam szárnya hordhat angyalként, konokul, minden bajt, földi terhet, s a dallam felemel még szívet is, ha szenved nehéz keresztjivel. Áldás érted, Beethoven, mert lelkedből zene fakadt, amit az Isten trónjához kellene elvinned nappal s éjjel... s te mégis itt hagyod minékünk, hogy reménnyel várjuk a holnapot, hogy lelkünkben rezegjen ezer harmónia mert ég s föld közt már régen zene a lét szava. Zengjél örökre, nyisson sok égi ablakot zenéd és hogy tanítson varázsos dallamod. z élet zene nélkül oly’ elhagyott, sivár, s amint az ember vénül, mindig zenére vár.

154

AMÍG Magdikámnak, 51. évfordulónkra Amíg Betlehemben Karácsonyra várunk, buzgón kívánjuk, hogy jőjjön el Királyunk és teremtsen békét, enyhítsen a gondon, amíg a szívedet a szívemben hordom, amíg a kezedet két kezemben tartom, és bár egyre többször megsápad az arcom, még mindketten élünk, s győzünk a kudarcon. Amíg forog a föld keserű levébe’, mindaddig szeretlek, s tündéri zenébe burkolnám a létet, hogy tán jobban lássad, s arra kérem Istent, megláthatnád bár csak, hogy angyalok várnak s vezetnek az úton, s palotává válik mindaz, ami még rom, csak kérjed az Istent, erős hittel kérjed... én is imádkozom tiszta szívvel Érted... Áldjon meg az Isten mind a két kezével... halhatatlan lelkem Elébe letérdel, hogy ma megköszönjem, hogy énnekem adott... Legyen meg, Úr Isten, a Te akaratod. Az Antipodiumon, 1996. december 22

155

AZ ÚR KÖZEL

Vajon miért fáj, mért vesztettük el mindazt, ’mi bennünk tiszta, patyolat? A zűrzavarban mért mondjuk: jövel, Uram, a lelked diadalmat ad? Szólunk, mert tudjuk, hogy „az Úr közel” és Vele győzünk, bár a vész arat, Ő véd meg minket fényes Lelkivel, s általa válik szabaddá a rab... Kenyérrel, borral ma fölidéztük, hogy Ő volt értünk a szent áldozat, s bár ködben járunk, szívünkbe véstük: az Úr szeret, és hogy velünk marad. És amint vettük az Úr-vacsorát, a menny azúrkék kárpitja fölött a megbocsájtás kenyerét, borát minekünk adta...s felszakadt a köd. Új napra virrad... oszlik a sötét... kínzott szívekben élet vágya reng, s a pásztorokkal jászolodhoz lép a szívem, s benne megértés dereng.

Az Antipodiumon, 1996 Karácsonyán

ÁLMOMBAN NEM FÁJ

A fényes csillag csendesen vezet és elringatja fájó szívemet. Almomban nem fáj, mert az angyalok őrzik s a fényben az is felragyog. Nem vak csillag, de meleget adó, még akkor is, ha ellepi a hó, még akkor is, ha elnyűtt és szakadt és néha futna – de mégis marad – marad, mert itt kell minden fénysugár, marad, bár sokszor megpihenne már, 156

messze költözne, fel, az Úr elé, mert igát vont és megfáradt belé, mert gyenge lett, s bár ha tudott, adott... „nem elég”, szóltak fent az angyalok... Ezért a csillag ma tovább vezet s munkára hívja fáradt szívemet. Az Antipodiumon, 1996. december 25.

VITÁM CHLOÉVAL Sokszor csak csal, játszik velem a szép Chloé: Történelem. A bája néha ködbe vész, rész látható, nem az egész, vagy fellebbenti fátylait és akkor talán megtanít: mit hihetek, s mi az igaz, mi a virág és mi a gaz. Tényeket gyűjtök lelkesen. Nevet Chloé, ha elesem, mert sokszor „tények” nincsenek, csak kiagyalják emberek. Sokszor minden hazug, hamis, ha „szakértő” állítja is, s ha ma kisütnek valamit, holnapra tényként hirdetik. Egy-egy megtalált kézirat rossz tételnek is hitelt ad, ha hamis volna is talán... nem kezelhetjük mostohán, pláne, ha ellentétet szít, s ha mást nem, hazudni tanít. Ha egy tárgyról senki sem ír, a tényt is befedi a sir.

157

Ha Chloé tényleg úgy szeret, hogy megáldja a lelkemet tudással arról, ami volt: hogy Bendegúz hol abrakolt, és ős Sumérban mit dalolt a javas, míg sütött a hold és egy kollégám gáncsot vet, munkám’ kiadni nem lehet.

A tudás keserű öröm, Chloénak mégis köszönöm, és elzengem dicséretét, amit nem téphet szerteszét semilyen bírálat szava, s anyává lesz a mostoha, és míg a történész remél, az igazság életre kél.

Az Antipodiumon, töprengve

De ha Chloé már nem szeret, az okokat és tényeket rossz hypothézis tépi szét, és a siker ígéretét úgy aláássa a galád, hogy tényeim vályog-falát az első eső elviszi... s hogy mi igaz, ki kérdezi?

158

Negyedik lélekzet

1997-8 Kézirat

159

ELMÚLT AZ ÉV

Egy élmény margójára

A NYÁRI ZÁPOR

162

Az Antipodiumon, 1997. január 1.

A nyári zápor életet adó, de vészt is hord – bármilyen biztató. Mégis megyek, mert nincsen vissza-út, mindig előre, balga, aki fut. Az Úr kezében van az életem, Ő megőriz, mert célja van velem, s mivel nem sújtott az égi erő, testem sem hívja még a temető. Ez az Erő hajt, az életemet ez vezeti, mert győz, s nagyon szeret.

Vakító fény és baljós csattanás ózont terem és a föltámadás ígéretével itt van már közel... Villám, vagy mennykő találhatna el, amint hajtom a felhőkben kocsim’, s ha eltalál, úgy nincs több földi kin... átváltozik néhány elnyűtt atom... s kívülről nézek be az ablakon. Angyalkezek majd gyógyítják sebem’, ha Isten ujja így int majd nekem.

A nyári zápor életet hozó angyalok csókja, s mindig biztató. Leszáll a földre a felhő s a köd és egyre halljuk – távolban dörög... De néha jég lesz minden cseppjiből s amint dörög, megborzadunk belől, mert villám sújt most a hegyoldalon fát, házat, embert, nincsen hatalom, mely ellenállhat, ha a perc ütött... fény s csattanás, ha összeütközött.

Feleségemnek Elmúlt az év, oly halkan állt tovább, s magával vitte búját, mámorát. Magával vitte mindazt ’mit adott, de itt hagyott egy újabb holnapot. Emléke is a szél hátán repül és mivel elmúlt, széppé nemesül, mert túléltük a sok gondját, baját, s még él reményünk, ’mit az Isten ád. Elmúlt az év. Egy sápadt fénysugár, amire szívem oly’ epedve vár, repített annyi szakadék fölött, ’honnan az élet rég elköltözött, de mégse rémit – s mint szabad madár szálltam felette... megrémülni kár... Most búcsúzom. A gyertyánk csonkig ég, megosztott lángból soha sincs elég. Elmúlt az év, gyertyája csonkig ég... jer, kérjük Istent, bárcsak adna még újabb erőt, mely bűvös látomás, meg szeretet, ’mit nem érezne más, csak Te, meg én, mert itt vagyok Veled, ’kit szívem lelkem mélyéből szeret: Nálad kezdődött s végződött az év, s az újban ismét csak Te vagy a rév. Az Antipodiumon, 1997 Új Év hajnalán

161

IMMANUEL. Bencze Jánosnak és munkatársainak Immanuel, ím, velünk az Isten! Ha hiszed, s kéred, hogy megsegítsen, veled marad a magányos órán, áldón tekint rád ~S nem hagy árván. Immanuel, tudd, az Úr velünk van, hogy ne maradjunk bús-elhagyottan, ha szívünk nem zeng és könnyünk árad, s ha nekivágunk az éjtszakának. Érezzed mindég, hogy szent ajándék benned a Lélek s az égi szándék, hogy elvezessed az Úr elébe

Az Antipodiumon, 1997. január 12.

azokat, ’kikre a bánat várna másképpen és nem az Úr csodája, hogy megérezzék : emberek végre.

NYOMUNK ELTŰNIK Végsőt vert lassan az ó-év szíve és nem siratta talán senki se’. Elfelednénk, de sohasem lehet, s hóvá vált könnyünk lassan eltemet. Nyomunk eltűnik, amint hull a hó... töprengünk, vajon van-e biztató ígéret, hogy jó ismét a tavasz, könny s kin után az éltető vigasz? Gyászolnunk kéne a sok bűnt s hibát, ’mit elkövettünk és az új igát, amit hordoznunk nincsen már erő: Alapszerződés – újabb temető... 163

Keserű mákony, öncsaló remény, maszlagra épült, pártos szenvedély, csalás, mely hitet öl, félrevezet és becsapja e kábult nemzetet. Alapszerződés – kaján őrület... eladott lelkek között még üget a magas égen Csaba új hada... Segítene, ha kérést hallana, segítene, ha mindnyájunk kezét nem kötné gúzsba, s szórná szerte-szét akaratunkat a csalárd, hazug Ármány, mely ismét a vesztesbe rúg.

Az Antipodiumon, 1997 januárjában

A vesztesbe, ’ki már feladta rég hitét, mely éltet s holt szívben nem ég; a vesztesbe, ’ki rémületben él s dermedt szívével többé nem remél... Hiába volt hát a sok szenvedés, és ’mit ezerszáz év szívünkbe vés: tenger emléket, miértet, okot, és azt, hogy Isten kegyelmet adott? Ez újabb évben bár ébredne fel ismét. a nép, és bízó lelkivel Urához térne, hogy küzdjön megint, s győzzön megszentelt álmai szerint.

164

MIÉRT IS VAN Nyugat-Ausztrália szerelmeseinek, Bácskai Tóth Árpádnak és Kalotás Árpádnak. Szeretem ezt a nagy, magányos földet, ’hol puszta csaknem minden talpnyi hely, ’hol a szél gyakran vándor kórót kerget, s az oltáron is poros a kehely. Ahol az ég s a puszta ölelkeznek, s csábítón hívnak fönt a csillagok, ’hol ég s a föld oly mostohán szeretnek és mégis, mégis védettjük vagyok. Szeretem ezt a nagy, magányos földet, s kőóceánon túl a gumifát, mely fanyar szagú levelekkel ernyed tűző napfényben s árnyékot sem ád; ’hol poros bőröm verítéke szikkadt és a homoktól vörös a szemem, de hajnaltájban rámhullik a harmat... Uram, miért is van, hogy szeretem? Szeretem itt a rózsás arcú hajnalt, a csillagoktól amint búcsúzik; tücsök zenélte estét, víg madárdalt és a tavaszt, ha virágba-borit. Távoli bércek hamvas-szilva színe s mélysárga dombok, nyújtózó hegyek lába leér nagy, vörös-barna ívbe’ a tengerig... amerre elmegyek. Nyugatnak erdő, sárguló homok van, fövenypartjával vár az óceán... Ott vérben fürdik, esti hullámokban a nyugvó nap és visszanéz reám. Déltájt rezeg a fény, de minden este 165

gyógyitó szárnyon megjön majd a szél, s az embernek, ’ki hiába kereste nappal az enyhet, harmatról mesél.

Délnek őserdő... ezredéves fái égnektárt karral szólnak: él a föld! és északnak, fönt, nagy csodákat látni... dagályt, mely árja már sokat megölt. Mégis békésebb északon a tenger, mig délen, mérges, hideg szél süvölt... ilyenkor látom, parányi az ember, hiszen a tajték sziklát is ledönt.

Amikor régen borzadva futottam, e föld adott új, második hazát, s vándor-madárként, sokszor elhagyottan, de itt leltem meg a földi csodát... fészket, fókát és szabadabb földet... nem puszta minden talpalatnyi hely... s a tenger könnyet, amit letörölget, szívemben gyűjti egy hála-kehely.

Az Antipodiumon, 1997-ben az új honfoglalás 47.-ik esztendejében

A HAZÁM KÉPE

Slim Dusty balladája

Történetem szól néhány jó vitézről... együtt voltak a harcvonal mögött, így pihenőben, oly’ sok fajta népből, ’ki az Egyesült Nemzetekből jött, és mind a messzi otthonról beszéltek, távol a nagy harc zaja halkuló... egyik megszólalt, elhalkult az ének, egy ausztrál legényé volt a szó:

166

Nem vagyok festő, híres Namatzsíra, ecset sem volt a kezemben soha, így szóval festem, ha nem is papírra, milyen hazám, nagy Ausztrália. Láttatok pusztát éggel ölelkezve és napnyugtával lángoló eget? A felhők égnek és a kísértetfa Dél-Kereszt fényben súgja, hogy szeret. Hallottátok-e vad madár hívását a tocsogó nád csendes mélyiben, vagy vad-ló ménest, amint inni jönnek, mihelyt a halvány hold nekik üzen? Jártatok-e egy páfrány-lepte völgyben, tavasszal, mikor mimóza virít? Ha nem, – aligha tudjátok, mily’ édes az illata, mely csendben elborít. Láttátok-e békés tanyánkat, messze, mögötte a kék, nyújtózó hegyet, s amint mellette a csorda legelget a folyóparton, s kenguru követ? Láttad esténként, ’mint füstöl a kémény, hisz’ munka végén vár az est-ebéd, és kookaburra nevet a bozótban... nekem Mennyország – otthon ez, beh szép!

Az Antipodiumon, 1997. január idusán

Láttatok-e már búzaföldet reggel? Fújja a szél a kalász aranyát... Jártatok-e a tanyák közt a széllel, s szívtátok-e a nedves rög szagát? Nem vagyok festő, híres Namatzsira és mondtam már, nem festettem soha, bajtársaim, de benne van a dalba’, milyen hazám, vén Ausztrália.

167

HAJNAL

Gyere, ragyogj, csillagom, hajnalig ragyogjál mindenre, ’mi még ma rom... beh jó, hogy fényt hoztál. Nélküled az éjtszaka korom-sötét lenne s csillagom sugárhaja elveszne a ködbe’.

Tudom, jő a kikelet, pirkad az ég alja, arra néz, aki szeret s hajnal hangját hallja. Lassan megrezzen a lomb, hajnali szél fújja, kikötve alszik a komp, part ölébe bújva.

Az Antipodiumon, 1997. február 15.

Fent a fán egy kis madár parány szárnya rezdül, csak egy fénysugárra vár a lombon keresztül. Mire a dombokig ér, elsápad a csillag s a napfénybe belefér mind, hiszen már virrad.

168

BARÁTSÁG Jegyzet egy régi paradigmához Ha elcsuklik a hangod, s éjente magad’ hallod kiáltani a ködben, űzve, összetörötten és úgy érzed, még árván sem tanulsz magad kárán, s mikor leginkább kellett, az utolsó lehellet nyitotta szóra ajkad, de nem volt ’ki meghallgat, s ha tántorgott a lépted, ő támasztott meg téged, hogy megállhasson lelked és segítse a szentet felébreszteni benned: a hűséget, szerelmet és megmutassa célod... s ha ömlött volna vér ott, ahová menni vágytál, vérsárban nőtt virágszál, akkor, ha nem is kéred, ad és ha kincs a béred, elvonul, halkan, csöndbe’, s ha sorsod úgy pörögne, hogy bajba jutnál mégis, nem kérdezi: miért is? Segít, ne érjen válság, mert ilyen a barátság. A nyomod az avarba’ tán rejtőzni akarna, de minden szép emléked újra, meg újra éled, ha van balzsamos álmod 169

Az Antipodiumon, 1997. február 22.

s egy régi, jó barátod, hogy megossza a terhed’ még akkor is, ha kerget a múltak sápadt árnya s a mécsesed világa fel-fellobog az éjjel, s ha küzdesz száz veszéllyel – segít, ha nem is kéred, bár tán nincs is reményed, de veled marad mindig, egy élten át a sírig. Eggyé lesz minden másság és örök a barátság.

A FÖLD

Giordano Bruno emlékére

A fák felett a csillagok ragyognak, halkan súgják, hogy lassan kél a holnap s a mindenségben csupán élő fény van... de vak a föld, nem hisz a csillagokban.

Másban se’ hisz, csak a parányi részben, balga tudás, mely nem hisz az Egészben. Azt képzeli, hogy rajt’ van csak madárdal, hegy-völgy tele a tavasz illatával.

Porszem a föld, anyánknak hívjuk mégis. Véd, ostoroz, kegyetlen, sokszor szép is. Vakon rohan a nap után az égen, de öle szült s elringat mindenképpen.

Porszem a föld, de otthonunknak mondjuk, egy talpalat földért más vérét ontjuk.

170

Magunkéval sem fukarkodhatunk már, ha fenyeget itt-ott egy kapzsi kalmár. Parányi föld...de mégis szent minékünk, öntözte már verítékünk s a vérünk, rá borulunk, hogy elmondjuk imánkat és ha lesújt a kard s talán a bánat. Benne terem az élet s a jövendő, ha szeretjük, úgy soha sem lesz meddő, ha megállunk most rajta emelt fővel dacolhatunk a pusztító idővel. A fák felett a csillagok ragyognak, halkan súgják, hogy ébred már a holnap Ébresztenek...Tudom, csak élő fény van szívembe’ bent és fent a csillagokban. Az Antipodiumon, 1997. február 27.-én, Bruno megégettetésének 397.-ik évfordulóján

CSEND VOLT Fáy Pistának, megosztott bánat jeleként Meg-megcsillant a gyertyafény a karácsonyfa ágain – bíztatott: mindig van remény, s elmúlik majd a földi kín. A láng azt súgta, hogy ne félj, árnyékod bármilyen sötét, ellobbant, elmúlt szenvedély a fényt soha sem tépi szét. Csend volt, már nem hullott a hó, a Lélek csendje bíztató, mert ebből nő egy új világ... 171

Az Antipodiumon, 1997. március 5.

Az álom édes nyugtot ad, kínunkból semmi sem marad, de égi kertben új virág.

VISSZAHÍVNÁM

Fáy Istvánnak levél helyett,

Fejemre halkan hull a hó, elbódít, mégis nyugtató, s feléd repül csendes dalom, hogy letörölje könnyedet, s biztasson úgy, ahogy lehet, mert tudom, sebed fáj nagyon.

A veszteség szívedben ég, de mint az Úr ígérte rég, nincsen halál, sem elmúlás, csak élet van és szeretet, s emlékként itt marad veled. Az Új tavasz csak változás.

Szólította az Úr szava: elbúcsúzott egy éjtszaka hú társad s várta a tavaszt... Kezed kinyújtod... nincsen itt, a kankalin még nem virít, mert elfödi a sok haraszt.

Agyam sajog, rád gondolok… mért csak az álmaink nagyok, s amink marad, mért földi kin? De jó ismét a biztatás, s a szent ígéret oly csodás, amint az Úr szólít megin’. 172

Szólít, biztat: új rügy fakad, s régi helyébe mindig ad egy újabb, patyolat ruhát és begyógyítja mély sebed az isteni, szent Szeretet, s veled járja a Golgotád’. Visszahívnám az álmokat, szívemben bár alig marad más, mint a dal, a könny s a vágy. Ha visszatérnek, hol leszek? A szél visz s vándor fellegek és a dalom nyomot se hágy.

Az Antipodiumon, 1997. március 6. Veled érezve.

A gyertyánk lassan csonkig ég, de lángjától a messziség fel-felragyog, amint lobog. Így áraszd fényed, míg lehet, a toll maradjon fegyvered, ameddig csak szíved dobog.

ADDIG Nemzetemnek márciusi hittel Meddig szakad fel szívem mélyiből fáradt dalom, ha nem hallgatja senki? Világos lesz-e vakok éjiből, míg a hályogtól nem gyógyít meg semmi? Meddig lesz könnyem? Tudok sírni még azon, hogy népem kábult aggyal szenved? Sírnunk magában sohasem elég, tett kell, meg hit, mely mindent leteperhet.

173

Jövőbe nézzél nemzetem: a jó és örök Isten Jézusért bocsát meg, s hogy feltámadhass, ad majd bíztató újabb reményt és újabb munka-kedvet.

Legyen kezedben szerszám s toll a kard, a kín meg égő áldozat szívedben. Lásd meg a szépet és a jót akard, s az Úr megőriz...sokszor magad ellen!

Az Antipodiumon, 1997. március 8.

Addig szakad fel szívem mélyiből újabb dalom, míg ez valóra válik, s fény árad majd a vakok éjiből: új ember sarjad, s hú lesz mindhalálig.

VÁLASSZ!

mert nincs semleges világnézet

Mi az, hogy semleges? Az tán, hogy meg ne vess senkit, s legyél magad, mert máshogy’ nem szabad?

Mi az, hogy semleges? Nem fehér, zöld, veres, csak, mint a szürke por, gerinctelen, botor.

Csak, mint a szürke por, fájó, halotti tor, mely némán eltemet... Halljátok, emberek?

Bár árnyad nagyra nőtt, válassz, legyen erőd, 174

s bár éjtszakád közel, hited’ nem veszhet el. Válassz jó s rossz között, darócba öltözött, bűnbánó, árva nép! Válaszd Isten hitét! Válaszd, mi jó s nemes, ha kell, úgy fegyveres lélekkel szólj: megállj! a fertő gőze fáj. Vallj hitet, nemzetem, a zászlódat viszem, ha választod a jót, Isten lesz pártfogód.

Az Antipodiumon, 1997. március 18.

Sohse légy langymeleg, az Úr ott lesz veled, és acélos hited győzelemre vezet.

EMLÉKEK ÉS ÁLMOK Feleségemnek Fény, árnyék meg emlék ez a földi élet, tenger álmunk benne lassan semmivé lett, aztán újak jöttek, újabbak születtek... emlékek és álmok előttünk peregnek, amint fogjuk egymás sóvár kezét, halkan, s gázolunk a száraz, rozsdaszín avarban. Ránkőszült tavasszal és dércsípte hajjal harcoltunk sokáig s küzdöttünk a bajjal 175

és ha fájt is néha, s régi kedvünk béna, vállon hordjuk terhünk, nem a másokéra rakjuk a nehéz múlt nagy, kínzó keresztjét, amitől megfutni hiába szeretnénk.

Amitől megfutni talán jó se’ lenne, hisz’ a múlt mi vagyunk, szívünk dobog benne. Márciusi ősz is – ne tagadd – mi vagyunk, de testünk göncétől földre mégse’ rogyunk, hiszen érezzük még a sarjú fű szagát, őszünkben a tavaszt, amit csak Isten ád.

Emlékek és álmok pergő táncot járnak, múltunkból jövő lesz – s míg a felhők szállnak, nekifeszült mellel száll dalom az égnek, hálát adok, hogy élsz és hogy én is élek, és hogy meghallhatjuk a Teremtő szavát, láthatjuk a hajnalt, minden nap új csodát.

Az Antipodiumon, évfordulónkra, 1997 március 22.

Nem csupán csak emlék és álom az élet... Tartsd kezed kezemben, hadd menjek még véled heted-hétországba, szép csillag-sugáron, ringasson el minket csendesen az álom, s ébresszen fel új nap, új csillag, új hajnal: köszöntsük a létet hálaadó dallal.

MÉRT FESZÍTETTÜK MEG?

Véres az ég alja, az ártatlant falja az emberi, éhes, önző farkas falka... Ólomszürke felhő egyre közelebb jő, s őrjöngő szelétől zavaros a fertő.

Szikkadtak a földek...már nem menekülhet senki s keserűek a kiontott könnyek.

176

Nincs többé megállás. Átok lett az áldás? Sok, fájó bűnünkre van-e megbocsátás? Könyörül-e Isten? Miért is segítsen? elkótyavetyéltük, amit megvett kincsen, s most itt állunk árván, fájva, magunk kárán sem tanuló szívvel, de csodára várván. Mégse’ mozdul semmi...tudunk-e szeretni? s ha Kálváriánkon végig kell majd menni, vár-e ott bocsánat, vagy csak a halálnak leszünk martaléka s hiába a bánat? Mért feszítettük meg? hisz’ az égi gyermek látására régen hárman útrakeltek, bölcs, három királyok jöttek, hogy imádják, áhítattal, csendben, s hogy lessék az álmát. Rég megfeszítettük, keresztre szögeztük, szent vérét kiontva hányszor kinevettük... mégis, magát adta – halvány volt az arca, s aki hittel kérte, azt meg nem tagadta. Százszor megbocsátott, s ha nem volt lakásod, élelmed s ruhád sem, adott és megáldott. De ’mint elment tőlünk, csak por vált belőlünk, könnyel összegyúrva. – Mért mentegetődzünk? Szenvedett az Ember... Ki az, aki nem mer még felnézni sem rá – hátha szeme megver? Keresztre szögezve, latrok közé vetve, azért halt meg értünk, mert üdvünk’ kereste. Uram, bocsássad meg, hogy megkínzott tested árnyékában hitünk hiába kerested és őrült „feszítsd meg” ítélete zengett, valahányszor értünk vitted a keresztet. 177

Az Antipodiumon, 1997 Húsvétjára váróban

Tudjuk. feltámadtál és imánk hozzád száll, megfutott előled a kegyetlen halál... Bocsásd meg a vétkünk, buzgón, esdve kérünk és maradj szívünkben örökös reményünk.

FENN A HEGYEKEN

virágvasárnapon

Az Alpokban fenn csengett a harang, visszhangzott bátran a meredeken, sziklák tövében nincs se pór, se rang: ember s virág van csak a hegyeken.

Virág, mert Virág Vasárnapja van, s bár a hidegtől sok szirom vacog, virul az élet, míg a szél rohan, és éjből válnak fényes nappalok.

Virágvasárnap... emberi szándék szárnyain, Uram, Tehozzád szállnék, bár kell itt lent a napsütötte kéz.

Az Antipodiumon, 1997. március 23.

Új, szorgos munka és újabb álom... ébredve csak a régit találom, de ébredésem mégis mért nehéz?

178

VÁRJÁK

Feleségemnek

HA MOSOLYOGSZ

180

Júdás voltam és elárultalak, s a szívem mélyén csak salak maradt. Péter voltam és megtagadtalak, mert féltem, egy lány bitó-kézre ad. Fejedre tettem tövis-koronát, hang voltam, amely öld meg-et kiált,

NAGYPÉNTEK

Az Antipodiumon, 1997. március 27.

Szorít a mellem... de a közönyöm elpárolog és ’mi marad, öröm, hálaének, mely fel az égre száll, kettőtökért és visszhangra talál. Ha mosolyogsz, úgy kiderül az ég... a végtelenje odafenn a kék, csodálatos szép, szikrázó lepel, mely beborít az Isten lelkivel. Bármi történik, az nekem öröm, míg mellettem vagy. Szívből köszönöm.

Szorít a mellem, de van örömöm míg mellettem vagy – néked köszönöm, hogy mosolyodtól kiderül az ég, és hogy szerelmed gyógyító tüzét rám pazaroltad annyi éven át, általad láttam meg a nagy csodát, az újabb létet, születő embert, ki nekünk áldás, szép virágoskert, valódi álom, múlt és jövendő testté lett íge – jövőt teremtő.

Két verébnek Felhő burkolta mind a csúcsokat, s a jég ver mindent, ami verhető... kegyetlen szél fú, a villám arat, sötét a nappal, zordon az idő. Egy fa odvában búvik két veréb, szívük repesve vár új holnapot, Ősszel is érez mindent, ami szép, bár mind a kettő kicsit megkopott. Mégis várják, hogy kis üssön a nap, mikor a lelkük ismét szárnyra kap és egyszer újra ég felé repül.

Az Antipodiumon, 1997. március 25.

Várják, mert tudják, megint jő a nyár, hogy Istené már minden kis madár, s szívükben hála dala zeng belül.

179

feszítsd meg-et, bár tudtam, hogy ki vagy... Uram, bocsáss meg – soha el ne hagyj! A keresztre én feszítettelek, csuklód’ s lábadba vertem a szöget... Én voltam, aki kockát vetettem a köntösödre, s szivacsot tettem a lándzsa-végre...és megdöf telek... dörgött az ég és rengtek a hegyek, a templom-kárpit fájón elszakadt, s felrázta Isten mind a holtakat... Én voltam, én és hulltak könnyeim, tudtam, miattam is sújtott e kin, éreztem fájó vétkeim’ s hibám’ a kereszt alján, fent a Golgotán. Aztán sötét lett – „Elvégeztetett”... s a kereszten az Örök Szeretet így szólt az Úrhoz: „Én Egy Istenem, mégegyszer kérlek, maradjál velem !” A Lélek a két bús lator között a Mennyekbe, az Úrhoz költözött – a test pedig, e mulandó hüvely, halálra készen kiöntött kehely, ma tudom, értem is megtöretett, hogy újra éljen, mint Szent Szeretet... Uram, bocsáss meg, soha el ne hagyj, bűnös voltomban is tudom, ki vagy. Az Antipodiumon, 1997. március 28.-án

181

ŐRZI A VETÉST

Az Antipodiumon, Húsvét napján, 1997 március 29.én

Sírjánál jártam, de nem találtam... Nem magam mentem, ott voltunk hárman: Velem volt kétely, e földi métely és bíztatott, hogy „lassacskán lépdelj”. És velem volt a dermedt félelem, e félelemtől remegett hitem, s hogy visszanyerjem, így imádkozom: „Uram, hiányzik Jézus Úr nagyon!” Es vissza-tért a szent, szín-tiszta hit, amely megtart, és ismét megtanít, hogy buzgón várjuk az új holnapot, s azt súgja, Jézus Úr feltámadott. Üres a sír ma – lesz még holnapod, mert az Úr Jézus már feltámadott, nincs benne senki, kong, üres a sír, ezért szívem már minden kínt kibír, minden, rám hulló, fájó szenvedést, mert él az Úr és őrzi a vetést!

KÖSZÖNJÜK

Márffy Ágitól búcsúzom

Gyászol, sirat a nagy világ, száratört, fiatal virág és az emléked megmarad itt lent, a Dél-Kereszt alatt.

Jó szíved mindig csak adott és egy szép, fényes csillagot követtél – hátha nyugtot ád – s hűen szolgáltad a Hazát.

182

Köszönjük e szolgálatot, s amíg itt magyar szív dobog, fohászkodik az Úr előtt,

Az Antipodiumon, 1997 április 10.

hogy áldja meg a lelkedet, s a bő, isteni szeretet legyen örökké szemfedőd.

ÁPRILIS 11 József Attilára emlékezem Költészet napja van. Talán egyszer olyan tavaszi nap leszen fent a Gellért-hegyen, mint réges-régen volt, mikor köztünk dalolt egy költő lelke itt, amely vonz és taszít, de fáj, borong, dacos, könnyektől harmatos, mikor emlékezik s idézi álmait, mikor lázad, kiált, mikor kelet fiát elnyeli a nyomor, s a szenvedés botor iszapja ráfrecseg – s a könnye mossa meg. Végzete kin s a jaj, egy elnyomott sóhaj, tört szív, mely fáj nagyon, minden éjjel s napon, kinek az elmúlás

183

Az Antipodiumon, 1997. április 11.

többé már nem csodás, s a balatoni gyors csupán fekete sors, mert holtában is él s csak önmagától fél, fél, mert az őrület ma még felé üget, de holnap, óh be’ kár, lehull, mint holt madár.

KIÁLTANÉK

Kiáltanék, de nem szólal meg ajkam, s az esti égbolt kábítóan, halkan elringat s végre, elernyedt tagokkal nem futok már, mert lelkem új dalokkal teleoltotta az élet s a bánat, csak fényét várom egy új, szent csodának, újabb zenének, – bár hozná a holnap, – dallamnak, ’mit csak régi érzés hozhat.

Kiáltanék, de hangom tompa... nincsen... Hiába vennék újat, régi kincsen, nem zengene úgy, ahogy’ szívem érez, néma maradna, hisz’ lobbant lidérc ez... sok ősz jele, sok dérré dermedt harmat... Tőlem az Úr, jaj, vajon mit akarhat, hogy dallal áld, bár minden ének néma, s író kezem meg görcsbe dermedt, béna?

Amikor ismét nyílik szegfű, pitypang, a néma hangra válaszol a visszhang. Őszből tavasz lesz, melynek nincsen párja, és kél az élet páratlan csodája... Tudom, hogy szómat meghallja az Isten, ha néma is és könnyit a bilincsen, 184

Az Antipodiumon, 1997. április 21.

mit testnek hívnak, ha nyűtt, hát levetnek, dal lesz belőle, hogy zengjék a lelkek.

SZÍVED DOBOGÁSA. Czira Zsoltnak

Az Antipodiumon, 1997. április 22.

Szíved dobogása gyönyörűszép ének, az Istennek hála és tán a zenének, hogy már nem vagy fáradt, felszáradt a könnyed, keserű cseppjei bárhogy is pörögtek, és mosollyal nézel széles evilágba, a szívedben béke s csak örömre vársz ma. Új örömre ébredsz, úgy alszol el este, feléje az útat többé nem keresve, és mert megtaláltad, megbékélt a lelked, az életed, végre, boldogságban telhet, míg a zene ringat, csak örömet lelhet. Nagy szymphoniákban tücsök hegedülhet, Te úgy hallod mégis, Paganini játszik, elővarázsolva ezeregy csodáit. Ha pedig dörög, Te, jó Beethovent hallod, avagy Richard Wagnert, mikor nem átallott leszállni a mélybe, – amikor a Rajna, őrült, vak dühében Wotán hangját hallja... Te a szent dalt hallod s nem fáj már az élet... az Istennek hála...s talán a zenének.

TÖRVÉNY ÉS DAL A törvények: égi ének, és a törvény emberének dolga a változtatás. Jót hoz létre a gonoszból, 185

mindig épít, sohsem rombol, s amit alkot, az csodás.

Óceánban mély az örvény... minden cseppben egy a törvény, fent ugyanúgy, mint alant. A hegyek meg égig érnek, hátukon odáig érek, hogy ott szóljon majd a lant.

Törvény és dal nagy ajándék, szárnyukon magasra szállnék, hogy neked vigyem, hazám. Neked kéne égi ének, s törvény, amit becsülnének palotában s a tanyán.

Szép remények, virágének, cinkosan, ha összenéznek, jobb, szebb jövő születik, mikor áldás, megbocsátás uralkodik, nem a párás lidérc-lét, hanem a hit.

Az Antipodiumon, 1997. április 28.

LETÖRLI AZ ISTEN

Fáy Istvánnak

Megpróbál az Isten minket a halállal mikor néma csönddé válik a madárdal, mikor semmivé lesz sok, képzelt ígéret, mikor azt hisszük, hogy sírba hullt az élet; ha elapad könnyünk s bent a szívünk sajog, hogy nem virradnak ránk új, rózsás hajnalok, ha beborul az ég és kialszik a fény, s úgy érezzük, hogy nincs soha többé remény, 186

Az Antipodiumon, 1997. május 3.

mikor csendben elszáll egy szemből az élet s megtört fénye maga a sajgó ítélet: Akkor mégse’ jő el a kegyetlen halál, mert csak változás van. s lelkünk a mennybe száll és megállott, csendben, az Úr trónusánál, Isten szól majd hozzá: „Jó szolgám, hű voltál...” Nem értjük, miért van kínunk, szenvedésünk, mégsem adjuk fel, hogy reméljünk, míg élünk. Letörli az Isten könnyed’ a kezével, ne sirasd, ’ki elment s már nem veled lépdel, mert itt maradt véled százszor fényes lelke annak, ’ki e földön az Istent kereste.

KARJA RINGATTA A JÖVŐT Anyák napjára Az idő nem vár, nem rohan, hogy ünnepeljünk boldogan: minden nap anyák napja van. Nem ma csupán, minden napon Anyám, szerettelek nagyon, míg itt jártál e csillagon. Ő volt, ’ki világra hozott, óvott, táplált és gondozott, – mintha égből lett volna ott. Minden nap értem dolgozott, s ha kellett, akkor foldozott, sok terhemtől feloldozott. Hiába várt rám oly’ soká... féltett, s ha gondolok reá, szép most is – mint haját foná. 187

Bár ma tán nincsen már velem, gazdaggá tette életem, s a síron túl is szeretem.

És míg e nagyvilág kerek, másik anyát is szeretek, ameddig csak szerethetek.

Jobbik felem ez az anya, életem kincse, mámora, e főkép, Isten angyala.

Karja ringatta a jövőt, vele lestem, mint nagyra nőtt gyermekünk, s érte áldom őt.

Ma is megosztja gondomat, értem is vet még és arat, ameddig Isten éltet ad.

Az Antipodiumon, 1997. május 10.

Túl csillagfényes körökön, Anyák, a lét boldog öröm, és ezt Tinéktek köszönöm.

FATIMA

Világos lett az ég, s benne ragyogva ég egy csodás, régi jel és hí : „ember jövel!” Egy csodás, égi fény, a lelkeknek remény, amelyből zeng a hang, csengő-bongó harang,

188

mely hatszor újra szól az Úr csodáiról: hogy rónán, s hegyeken világosság legyen, hogy az egész világ, mint kinyíló virág, fogadja be a fényt, tartsa meg a reményt, s Isten kegyelmivel sohse felejtse el, hogy mért van idelent a bűnös és a szent, a balga és okos és minden bánatos, kínban szült ember itt, ’kinek szívébe’ hit és szeretet lakik, és meg nem alkuszik. Nem lesz többé sötét, mert az élet tüzét, s hitét tovább viszi az ember, ha hiszi, hogy a mennyből való, a lelke, mint a hó; hogy a jó győzni fog, s aki ma még zokog, holnapra nyugta lesz... Isten csodája ez! Ismét tekints ma ránk, Boldog-Asszony Anyánk. Mért van, hogy csak gyerek, s álmodók értenek, s a többinek a szó sohasem hallható, hét-pecsétes titok, 189

amelyet angyalok köntöse rejt ma el fényes redőivel?

Mért van, hogy a csodás gyönyörű látomás nekünk nem látható, csak fénye biztató? Mégis, új csillagok alatt a nép zokog, a porba sújtva rí, s nem lesznek álmai míg nem imádkozik, s javítja útjait.

Az Antipodiumon, 1997. május 13-án a fatimai jelenés 80.-ik évfordulóján

Messze sötét az ég, de benn ragyogva ég az örök, égi jel, és hí: „népem, jövel, járd Isten útjait, pajzsod legyen a hit, kardod a szeretet és az embereket vezesd az Úr elé, hisz’ minden az Övé!”

190

NÉZZED A MÉLYKÉK, BÁRSONYOS EGET Néztem a mélykék, bársonyos eget... a fű még harmatos lábam alatt, mert jő a tél, idelent délen és mesél régi időkről; – áldomást kellene innunk... Még ne ásd, ember, a sírod, mert beszél, susog halkan az őszi szél és ma még nem hív, nincs vihar és elragadni sem akar. Ha holnap nézed az eget, benne a föld, mely eltemet, olyan csipetnyi kis parány... még porszemnek is halovány. Ne félj tehát, hogy elborít és megzavarja álmaid, mert fent olyan csak, mint alant, hisz’ csillagporból lett a hant. Szikrázik fent a magas ég, belső tüzétől tán elég, e pitykés leple oly hideg és hívja már a lelkeket, mert tűz és fagy ma egyre megy, a föld lélekzik, nő a hegy, aztán rázkódik és ledől... és tenger lesz a semmiből. Nézzed a mélykék, bársonyos eget... mely soh’se bánatos s a messziről jött sok sugár egy újabb, fényes napra vár... s az ember fél, hogy vajh’ mi lesz?... és minden vágyat félre tesz, hogy elfuthasson, – nem lehet –. 191

Az Antipodiumon, 1997. április

A föld ölelne, mert szeret, s a menny is hívna – hű barát – pitykés palástját öltve rád, hogy az egészből egy legyen a földön, s egy a mennybe’ fenn, s e kettő, végül mégis egy... hiszed, ha nem, az egyre megy... de megérzed, hogy mi igaz... mi a virág és mi a gaz!

CSAK HALLGATOM

Csak hallgatom a szívem dobbanását, s nem érzem már, hogy mennyi szépet s kint ád. A déli szél simítja arcom este, a napsugár még csókol és a teste körém fonódik, mintegy búcsúzóul, s a távolban az estharang már kondul.

Ősz, lusta felhők úsznak fent az égen. Bóbiskolok, s bár nem alszom egészen, már álmodom: álltunk az erdőszélen és őzikéink bólogattak szépen. Leszállt a köd lassan a buja gyöpre... varázsos esték elmúltak örökre.

Az Antipodiumon, 1997. május 19.

Csak vágy maradt. s az oszló-foszló élet... Hálát adok, hogy élsz és én is élek. Tiszta öröm az ég s a föld csodája, szívem dalol, hát halgassál reája. Leszáll az est – távol harangszó kondul – titokban még a könnyem is kicsordul.

192

SIRATOK MÚLTAT, HOLNAPOT Keresztes Gizike emlékére Aludj békével, csendesen, lehullt virág, a földbe’ benn, ringasson Földanyánk öle, takarj on avar özöne... Nekem is fáj az űr s a csend, és könny fakad szívembe’ bent, siratok múltat s holnapot, amit a jelen ellopott, s amelyből soha sincs elég, míg el nem lobban, el nem ég. Tudom, hogy minden írva van... siratlak, s szánom önmagam’. Most búcsuzom : Isten veled! Ringasson világok felett az édes álom, bár a szél kergeti most és míg csak él, a vágyat és az álmokat, míg végül semmi se marad. Könnyünk sem ég, felszáradt már, felcsókolta a napsugár, s amint e csókban mennybe száll, megérzi, hogy nincsen halál, csak élet van, könny és mosoly: Ne sirj hát, lelkem, csak dalolj! Dalolj, ha fáj is néha tán, zúgj, mint a szél az esztenán, és amint sir a fák között, a zöld palástba öltözött magány, a hangja oly csodás szent, égig érő áldomás, halk, zsongó, édes dallamok, miket rég Isten hallhatott. 193

Az Antipodiumon, 1997. május 29.

Bóbiskolok, azt álmodom, hogy gyertyám ég az asztalon, s szívemben kélnek új dalok, hogy enyhítsék a bánatot.

POR ÉS HYDROGÉN

Kosmogonia

Az esti csöndben érzed-e, hogy szentelt ihlet kellene, hogy megérezd, mi a való, fenyeget-e, vagy biztató... és ha kérdésed égig ér, választ kap-e. s lesz-e babér homlokodon a válaszér’, s ha lesz is, vajon mennyit ér? Ki mondja meg, miként esett a teremtés, vagy elveszett a monda rég? A föld s az ég, miként lett. s lelked meddig ég?

Az űrbe nézz! Nem vagy magad, az Isten él és mindig ad, s te megmaradsz, ha por vagy is, ha ősz is lett az április, hisz’ a Mindenség kezdetén az űrben por volt s hydrogén, ebből lettek a csillagok s az élő szív is, mely dobog, ebből lett, amint szólt az Úr: „E por él, s mindent megtanul, mert benne van a hydrogén, és él a por, mert élek ÉN!”

194

Amint a porból lét fakadt, tűz, mely ma él és megmarad, és szellem, mely a tűz fia – sohsem kell kialudnia, mert megtörtént a nagy csoda, test született, harmónia; e test is tűz és robbanás: tűz-porból szikla, – oly csodás – s az Úr elfújja, hogyha jő a neki rendelt, nagy idő, hogy végre ismét por legyen csupán, mint rég... a kezdeten. Aztán?… Feledd a földi kint... Gyúrja az Úr a port megint és belélehel hydrogént, s feltámaszt jobb, új emberként, mivel még veled célja van, s amint az űrben zúg, rohan az élet – az Úr szent szava – tudjad. hogy nem vagy mostoha, s ismét elhívja lelkedet, elfutnod tőle nem lehet. és belé örök-szépet vet, mert ember vagy és mert szeret. Az Antipodiumon, 1997. május 31.

TRIANON 77 ÉVE VOLT Hetvenhét éve volt... az ártatlan lakolt és bezárt követek védték a nemzetet, míg szívük megszakadt egy átoksúly alatt.

195

A bosszú és csalás győzött és semmi más. A mennybolt megrepedt s benne a lelkeket verte az égi jég... Jaj, mikor lesz elég? A földön a vihar veri, ’ki nem akar megalkudni soha, veri a mostoha világ is mindenütt és gúnyolódva üt. Sok szív csodára vár, a megcsonkult határ vérzik s emberszívek súgják mindenkinek, hogy ki kell tartani: a lélek harcra hí.

Igazság, jöjj közénk, epedve várunk rég. Ne hozz megalkuvást... A sírodat ne ásd tovább már, nemzetem – inkább küzdjél velem!

Küzdj, népem... sikerül... a fiaid közül kél majd egy új vitéz, aki előre néz, az igazságba’ hisz és győzelemre visz. Trianon, Trianon... óráid’ számolom... rozsdás bilincseid 196

lidérces álmait nem zengi már a húr s elkergeti az Úr. Az Antipodiumon, 1997 májusában

A NEGYEDIK LÉLEKZET Soliloquium Füst, pernye eltemet, ha a lélekzeted nem tiszta, szél-hozta levegőből veszed. Reggel megfojt a köd s addig nincs örömöd, míg lelkedben a fény test-kolonchoz kötött és míg lelked nem ég – ez meg van írva rég – be nem lehelheted a Mindenség tüzét. Délben megöl a fény, a füstbe ment remény, önön tükrébe zárt, vakító égi lény, melynek lehelete – nem tehetsz ellene – oly forrón fojtogat, mint orgyilkos keze. Mégis viselheted tüzes keresztedet, ha kell, hiszen tudod, hogy az Isten szeret. A harmat tán leszáll, mikor estére jár, kiszáradt ajkad új, hűs, édes csepp re vár, s bár érzed, keserű, mégis manna ízű. Nem kérded, méreg-e, minden csepp nagyszerű, mint tiszta levegő, mert benne az erő, melytől minden parány csillag-talárba nő. Aztán leszáll az est, mindent sötétre fest, s az akácok között a szél zenéje esd újabb lélekzetér’, mely mindennel felér, s meg is kapod, amit a Mindenség ígér. Így lélekzik a föld... minden zugot betölt... s kékké válik, ami a verőfénybe’ zöld.

197

Az Antipodiumon, 1997 június 11.

A világ eltemet, de tiszta lelkedet fogja az Úr keze és magához vezet, tudod, ingyen kegyen, hogy majd szabad legyen mind, aki született, megváltva, csendesen. Akkor majd lelked ég s a Mindenség tüzét tán belehelheted, s nem szakít szerte-szét.

A DOB PEREG MÁR

Hőseink emlékére

Sok vér kiomlott a magyar földre, még több könny hullott, mely megöntözte... Tenger-sok élet s vér volt az ára, hogy nem változtunk szolgákká mára.

A dob pereg már... míg élünk, halljuk... szellem vitézek, bár csorbult kardjuk, jönnek, imájuk felszáll az égre, s bátorítást ad az Isten érte.

Ameddig élünk, tudom, helytállunk, sohsem lesz senki gyáva minálunk, és kísértésbe sincs több, ’ki esnék: mert tudjuk, harcunk szent kötelesség.

Ahogy lehet, úgy védjük a földet, mindig, ha rája keselyűk törnek, hogy ne lehessen többé megszállás, de szabad élet, rég remélt áldás.

Nem rég vonult ki az orosz...végre; negyvenhat évnek vér volt a bére... Mért kell nekünk egy másik megszálló, vörös helyett kék-csillagos zászló?

198

Csak a miénk kell, ez a mi álmunk... ne másik népért leljük halálunk’. Ha kell, hát csonkán, de mégis élünk...: Tartsál meg, Isten, csak arra kérünk! Sok vér s könny hullott a magyar földre; Tartsd meg minékünk, Urunk, örökre. Add, hogy szemünket ne marja bánat, s áldd meg mindenik, hős katonánkat. Az Antipodiumon, 1997 június 19.-én, a szovjet kivonulás hatodik évfordulóján

LÁTOMÁS Raffay Ernőnek A dob távolból, szívfájón pereg, fekete gyászban, sápadt emberek mennek egy régi ágyútalp után... Mikor volt – kérdem – más világba’ tán? Az ágyútalpon egyetlen tetem... egy országé, ’mit most temetnek el. Ország, mely mégis csupán tetszhalott, szíve nem bírta a sok bánatot, s mikor beszívta az élet tüzét két vén tüdő, az ármány tépte szét. A dob távolból szívfájón pereg... Sírj, sírba visznek egy hős nemzetet, s népek helyett nem állja más körül a sírt, amelyben nincs ’ki üdvözül, csak mindig éhes, átkos keselyük: falánk madár mind, bűzös torka szűk. A tetszhalottal szépen bánjatok, mert mesgyén élni fájó állapot, ti emberek, hisz’ reng itt már a föld... s amit ígért az Úr, mindent betölt. 199

Az Antipodiumon, 1997. június 21.

Es a mély sírból kikél a halott, csak azt kell mondja: ‘Élni akarok!’ s amint megrázza holtnak hitt kezét, sok ellensége fut majd szerte-szét. A dob elhallgat, de él a halott! Isten kegyéből, lásd, feltámadott, s mert megkóstolta a halál izét, élete szálát nem téphette szét kegyetlen Párkák jéghideg keze. Kérjük, az ármány se győzhesse le!

ÚJ ÉG ALATT

Új ég alatt most hideg szelek fújnak... Jaj, júniusban nem jött meg a nyár, virága fagyva... aggasztó a holnap... megcsalt reményünk mégis nyárra vár.

Meddig kell tűrnünk, amíg egyszer eldől, magunk merünk-e jót teremteni? Vagy azt követni, ami izzik belől és szabadságra, új életre hí?

Vagy nincsen többé senki, hogy kiálljon, s odakiáltsa, hogy nem alkuszunk? Nincsen több vérnek hely arabigánkon, s ha nincs segítség, tollal harcolunk.

Tollal s a szellem örök erejével – mert ármány szülte azt a maszlagot, mely béklyót ugyan soha...sohsem tép el, de elhitetné: az ország halott.

Halott, s határa elmosódva sincsen, csak másoknak jár ilyen fényűzés... 200

s a mások-rakta, sanyarú bilincsen, börtönön nem lesz soha, soha rés. E börtön-romból, zsebemben arannyal, Zrinyi ként én is kitörnék! Hova? Az élet alkú, mégis mindig megcsal... Nem alkuszom meg én ezért soha! Egünk a régi, régi szelek fújnak... Hiába vártuk, hogy lesz változás, s eljön a nyár, de könnyeink még hull’nak... Csak tor után jő a feltámadás! Az Antipodiumon,

TÖLTSD BÉ REMÉNYSÉGGEL Udvaros Bélának, az „Evangélium Színház” művészeti vezetőjének Töltsd bé reménységgel e széles világot, s hirdetett igédért legyél százszor áldott. Jó hírt hozol mindig, szépen zengő hangon, hogy hit nélkül soha senki ne maradjon, hogy az igazsághoz megtalálja útját, bár mocsárban gázol s néha partot sem lát, És ha megtalálta, örökké kövesse, az Úr kezét fogva reggel, délben, este. E szent reménységgel vívja meg a harcát s váltsa diadalra sok, régi kudarcát. Töltsd bé reménységgel e széles világot, beszélj csodáról, ’mit még senki se látott. Hirdesd, hogy szeretnünk kell a magyar népet... Ember fia, hányszor szenvedett teérted...! És hogy dolgoznunk kell és áldoznunk érte, akkor is, ha még egy rög sincs nálad bérbe’ a magyar hazából s idegen az ég is, 201

küzdened kell érte, ameddig élsz, mégis. S ha sok sorscsapás közt meg is állnál, kábán, hinned, remélned kell, s megállnod a vártán.

Ne csak szószékekről szóljon most az Ige, mindenünnen szóljon, hogy az ember szíve a beléhullt magnak termőföldet adjon, s belőle, mint termés, cselekvés fakadjon. Cselekvés fakadjon sok reménység magból, meg szent biztatásból, mely mindenkihez szól. Szeretet és jótett új világot teremt, amiként a mennyben, úgy e világba’ lent: Töltsd bé reménységgel e széles világot, s hirdetett igédért legyél százszor áldott.

<Motto: „...bétöltsük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.” Tamási Áron: Hegyipatak>

Az Antipodiumon, 1997. július 9.

TUDOM

Az éjtől félt és elsápadt az ég, a kékje megbújt a felhők fölött, s a lebukott nap parazsában ég a fél világ a lét s nemlét között.

Elállt a szél, az est könnye szitál... Miért van messze minden égi fény? A szürke ködben nincs, ’ki megtalál egy árva lelket. Van-e hát remény?

Ha elveszett, úgy sohase’ keresd a szellemet: az él és megmarad; repülni fáradt, menekülni rest, s bár kérded, hol van, választ már nem ad.

202

Akkor miért van? Oly’ sötét az ég... Vacogva várja, felkél-e a nap? Tüzétől egyszer talán csak elég és fájdalmából semmi se’ marad. E semmi is fáj, mert büszkén konok és mélyre szíva lassan fojtogat... Tudom, nem várnak fényes holnapok és a reményből csak pernye marad. Mégis remélek...Nem...Bizton tudom, hogy a pernyéből új élet fakad, és túl sok könnyön, kínon, bánaton az Isten egyszer fiává fogad. Az Antipodiumon, 1997. július 12.

VÁROM, HOGY SZÓLASZ A tündér álom valóvá érett... ajtódnál áll a napfényes élet, s hív, hogy kövessed. A fáradt tested könnyűvé válik, s a régen restet új szorgalommal viszi a lélek, és felkiáltasz: örökké élek... Fáradt vagy mégis. Vajon miért is nehéz az élet? Törötten, én is megállok csendben, szívem dörömböl és leszáll hozzám a fellegekből egy fénysugár. Későre jár. Szárnyaszegetten egy madár lehull a földre. Nincs már örömre, munkára, harcra, se’ dalra kedve. Csak nézi, nézi a messziséget, mint én. Nem tudom, látlak-e téged? Várom, hogy szólasz és hogy feloldasz, és hogy a csöndben az égi vigasz leér a földre és bút örömre 203

Az Antipodiumon, 1997. július 25.

vált, amint harmat szitál a gyöpre. Amint a pára leszáll, sokára, beburkol lassan, hajnalra várva, és halkan ringat, vigasztalást ad, s cserében, végre tán megnyugodhat idő mardosta, megtépett szívem – s ha egyszer innen én is elviszem, hiába ének s tündérszép regék, hiába fényes, kék a déli ég, sohsem mondhatnám, hogy most már elég, mielőtt véled szót nem váltanék. Szólj hát, s rikoltsd a világba bele: Élünk és él az ősök Istene!

PIHENJ MEG, KÖLTŐ

Tollas Tibortól búcsúzom

Búcsúzom halkan és az avarban a léptünk árván, tétován dobban... Mondjunk hát áldott Istenhozzádot, s amint az este lassan leszállott daloló kedvet, bút és szerelmet nem ád az éjjel. Minden lehellet mára nehéz lett, s e földi élet rég fényes lángja lassan kiégett

Ha jő a holnap, mások dalolnak ujjongó szívvel. Kár, hogy szemük vak, hisz’ a csodának beillő fákat nem látják, mint te. Feléjük áradt szerelmed, gondod, és csendben hordod a vágy emlékét, amit kioltott a sorsunk kába, mogorva árja. Közöttük vársz egy újabb csodára.

204

Pihenj meg költő, az álom eljő, lassan beburkol e varázs-kendő, hogy elringasson, – hogy megsirasson barát, ellenség, család meg asszony, hogy elvethessed maggá vált tested, hisz’ a hazád volt örök szerelmed. És most cserébe’, érjél a révbe, mely földről indul az Úr elébe.

Az Antipodiumon, 1997. augusztus 15.

Angyalok szőnek a magvetőnek lombból palástot, s a lombok nőnek, árnyékuk ringat, szentnyugtatást ad, s az Úr vigyázza, amíg megvirrad. Mert érzem, mélyen szívedben ég, benn, ezernyi emlék s tiéd egészen. Az emlék buzdít. Mondd, mért hagytál itt? Szellemed fénye mindig világit.

SZEGFŰ, MELY MINDIG VIRÍT Feleségemnek A mindenségben talán nincs idő... minden forog, ha száradt, újra nő, mert minden él és lüktet, mint a szív, és dobbanása új életre hiv. A mag kinő és új életre kel, s ha megnőtt, akkor zsoltárt énekel, fészket rak s áldón tekint fel reád... anya csak egy van, ’kit az Isten ád. Ezért az Úrnak ma megköszönöm, hogy voltál, vagy és hogy léted öröm, s hogy Te ringattad az új életet, mely ember lett és neve: szeretet. 205

A csillag-porból Isten-gyúrta test, ha jön az óra, hogy majd eltemesd, ismét csillaggá, fénnyé változik, de amíg itt él, fénye beborít.

Az Antipodiumon, 1997. augusztus 22.-én

A mindenségben talán nincs idő, benne a múltunk fehér keszkenő, jegykendő, szegfű, mely mindig virít, s üzenetével biztat, boldogit.

AZ ÚR LENÉZ

Az Úr lenéz e vak világra, ’hol szenvedés az élet ára, vétkes homály rejt minden szépet, s jóra csak titkon vár a lélek.

Hulló harmattal sirat minket, mert elherdáltunk minden kincset, amit adott és pergő könnye a mi szemünkben ég örökre.

Mert nem hiszünk, nincs bennünk jóság, gyengék vagyunk – ez a valóság, önzés él bennünk, rút irigység, s vétkezünk rútul, kábán, mindég.

Szívünk bálványa az önérdek Senki sem ád... én is csak kérek... Kérem, hogy terhem elviseljem, és végre győzzek magam ellen.

Akkor... a béklyóm tán megoldod, Uram, s levetek minden gondot,

206

amit rám raktál itt, e földön, akkor... tudom, Országod eljön. Az Antipodiumon, 1997. augusztus 31.

VALAKI Valaki tegnap elment ismét, yorsan lerázta sár-bilincsét. Nem mondott búcsút, sem egy áldott, elsusogott Istenhozzádot. Az angyal várta, kezét fogta... „Ne markold szíved’ oly’ szorosra” mondta az angyal. „Gyere bátran, itt fény, igazság s új világ van, mert itt testvéred minden lélek, és mondhatod: ‘Örökké élek!’ Kiszabott utad megfutottad, szeretet vár rád, boldog holnap és mindörökkön érzett áldás, kegyelem, napfény, megbocsátás”.

Az Antipodiumon, 1997. szeptember 7.

Itt, könny fakad két fáradt szemből, amott a test bálványa megdől, mert egy Valaki elment ismét, s elnyerte egy új élet kincsét.

207

MÉRT BÁNT A KÉTSÉG?

Bor Gyuri barátomnak

Mért bánt a kétség, mikor holnap minden fájó szív megnyugodhat? Mért bánt, hogy végső, nagy rohammal, elesve virrad ránk a hajnal, vagy megtört testtel, tompa aggyal talál miránk egy kóbor angyal, hogy kézenfogva elvezessen, vigyázzon ránk, s az elnyűtt testben meglássa...ott is... még a szépet, az Isten gyúrta szelencéket?

Mért bánt, hogy néha fáj az élet, hogy ifjúságunk semmivé lett? Mért bánt, hogy megtört testünk börtön, melyből a lélek ki kell törjön? Vagy a szabadság mégse’ édes, ha tartozásunk esedékes, s földi kincsünket elprédálta sok tegnap vétke, csalfa vágya? Miért tartasz a változástól...? Születéskor senki se’ gyászol!

Csillag porából gyúrt a testünk, lélek tartott, hogy el ne essünk... Az anyag bennünk pár forintnyi, mint mi vagyunk, mégsincs más senki. Így szólt az Úr: „Istenek vagytok”, zsoltár szavával törvényt tartott, s bár tükör által rosszul látunk, azt kívánta, hogy megbocsássunk, higyjünk, reméljünk és szeressünk... és égi fénnyé lesz a testünk. 208

Mért bánt a kétség, mikor holnap megfáradt szívünk megnyugodhat, levetve testünk sár-gunyáját, hisz’ megjártuk a Golgotáját ember létünknek, s hisszük, bátran, e sár mögött egy más világ van, jobb, szebb világ! Tanulj meg hinni, s az Úr szavára élet kel ki, miként a mag a barázdában: mert nincs halál, csak változás van. Zsolt.:82:6 ; Ján.: 10:34; 1.Kor.:13: 12-3; 1.Kor.: 15:51. Az Antipodiumon, 1997. szeptember 2

TERÉZA NŐVÉR Köszönjük, hogy jobbá tetted a világot A tested megtört és vállad nyomta nyomor, szegénység ezernyi gondja. De kinyújtottad a kezed mégis, hogy az ínségből válhassék szép is. És az árváknak új otthont adtál, melyből az Égbe csodás zsoltár száll. Az elesettet mind felkaroltad, szükségből kincset hozott a holnap: a lelked kincsét. Ingyen kínáltad... s a kitaszított otthont nyert nálad. A tested megtört, válladat nyomta az élet s bánat tengernyi gondja. De a szívedből szeretet áradt, s bár elvesztetted sok-száz csatádat, te nyertél mégis, csendesen, végre, s mint oda állasz az Úr elébe, sugárrá válik a földi tested, hisz’ a lelkeddel Istent kerested 209

és megtaláltad... megáldott ismét, s levette rólad tested bilincsét.

Az Antipodiumon, 1997. szeptember 6.-án, mikor Teréza nővér elköltözött miközülünk.

TÜNDÉRMESÉK

Ember, ha vége már a harcnak, tudjad, hogy tündérmesék vannak... Tündérmesék... mind szép ajándék, hogy rongyon át fényesség lássék, hogy, ami fájna, az ne fájjon, s ki elbukott, ismét felálljon és sár-mezünket sutba dobva ne zuhanjunk a szürke porba.

Az Antipodiumon, 1997. szeptember 14.

Ember, neked szól ma az ének... embermesékről nem regélek, mert ezekben az „Én” hatalma zokog a húrján síró dalra, vagy úgy örül, s fütyülni is mer, hogy vele vigad minden ember! Pedig csak tündérmesék vannak, bár oly’ sokan csodát akarnak!

A TENGERPARTON

Ma még a szívem halkan dobban és lábnyomom lent a homokban, hirdeti bátran, hogy még élek, s dalol bennem a szív s a lélek, de elmossa egy csendes hullám a parton majd és mély csend hull rám, amikor testem mássá válik, s teher helyett megint világit. 210

Énekem messze, messze szárnyal, és minden áldó napsugárral karöltve zengi: Él az Isten! s szeretet lánggal buzdít, hogy benn, szakadt szívemben lakjék béke, s ne lássak szálkát más szemébe’, de meglássam a százszor áldott, örökérvényű igazságot. Csendesen lélekzik a tenger, s a parton lent, egy árva ember nézi, mily’ közel van a távol... az ég sincs messze a világtól, a dal is itt zeng, s mindenütt van, és mint mikor a szívem dobban, túlárad, lüktet bent az élet, s vígan dalolja, hogy még élek! Parti homokban hagyott lábnyom: a múlt, amelyre már nem vágyom, és ha a tenger lassan mossa, hisz’ parti nyomnak ez a sorsa, bár talán fáj, nem bánom többé, de emlékim közt él örökké, és mikor testem mássá válik teher helyett megint világit! Az Antipodiumon, 1997. szeptember 27.

211

VILÁG, VÁDOLLAK!

Földrengés után

Világ, vádollak! Elorzott szabadság mért tesz erőssé tolvaj népeket? Miért hiszed, hogy láncok, meg a rabság előbb-utóbb a békéhez vezet?

Amit ma hirdetsz, csak látszólag egység, mert szolgává tesz mindenkit ’ki él; szabadság nincsen, csupán kötelesség, s ínségbe döntve senki sem remél.

Sokan dőzsölnek, de még többen sírnak, korbács nyomán új vérfolyó fakad, s ha nincs már többé helye újabb sírnak, feltörik a rég horpadt hantokat.

Világ, mi lenne véled, hogy ha egyszer lerázná láncát minden elnyomott? Ha feltámadna álmából a tenger, s a rengő földön rom lenne s halott?

Világ, vádollak, hogy árúvá tettél mindent, ’mi szép, jó, igaz és nemes. Magad’ árulva árván, céda lettél – elszámoláskor így magadra vess.

„Aranyért mindent meg lehet már venni!” Jelszavad ez, de tudod, nem igaz... Nem lehet pénzért igazán szeretni... s elprédált földből égig nő a gaz!

Fordulj magadba, nyújtsad fel az égre, az Úr Istenhez, megfáradt karod, 212

és legyél ismét anyánk, hogy ha végre az Isten szólít – és ha akarod.

Az Antipodiumon, 1997. szeptember 29.

Adj szabadságot a gyermekeidnek, hogy mindnek jusson betévő falat, és azoknak, ’kik ma még hinni mernek, legyen a bére égi patyolat.

ÚJ ERŐT KÉRTEM Mellettem állott, de rám sem tekintett szakadt mezében a sápadt halál... jól tudom bár, hogy mindez csak igézet, mely megtart, még ha bajban is talál. Új erőt kértem, és ’mit visszakaptam, a réginek egy kis forgácsa csak, de áldás minden földre-döntő bajban, hogy kibírjam, ’mit a vállamra rak az élet rendje, és nevetve bírjam, s ha nem, a lelkem szól s imádkozik újabb erőért...és tudom, hogy megvan, míg él szívemben a kőszikla hit. Mert rajtam százszor-fényes égi mez van, mely véd, ha néha el is botlanék, legyen hazám itt, vagy a csillagokban, ha földi testem nem volna elég. E fény-ruhám ma szikrázón világit, hogy megérezzék fent az angyalok, hogy bár talán nincs tündérszép világ itt, mégis, míg élek, itt boldog vagyok. Boldog vagyok, míg kéz a kézben járunk, s szél borzolhatja dércsípte hajunk’, míg szeretet-láng melegít minálunk, s az Úr kegyes, hogy még álmodhatunk.

213

Az Antipodiumon, 1997. október 1.

Boldog vagyok, hogy itt, a tengeren túl, megállunk bátran, s bennünk élet ég, mi választottuk mennynek s Golgotául, míg azt nem mondja az Úr, hogy elég! Ilyenkor otthon, jól tudom, hogy ősz van, itt bimbó nyílik, felszállott a köd, amott szél dermeszt, fent a havasokban, pacsirta zeng itt a gallyak között. Dalolj, madárkám, dicsérjed az Istent, együtt dicsérjük mi is teveled, hogy hálát adjunk a kegyért, hogy itt bent, szívet adott, mely, míg dobog, szeret.

LESZÁLLT A KÖD

Leszállt a köd és eltakarta a gránát-tépte házakat... A ködben senkinek sincs arca, s a kin is rejtett kin marad.

Köd takarta a templom tornyát, melyből már nem szól a harang... s e fájó ködben senki sem lát utat, se célt. – Néma a hang.

Köd takarta a kopjafákat, a véset rajtuk is kopott... Élünk, de sajnos, csak a mának, mert nem értjük a holnapot.

A köd leszállt és eltakarta holt ifjúságunk képeit, szívünket mégis fájón marja sok emlék. Gyógyír csak a hit.

214

Hit, hogy tán egyszer ismét látunk s nem fojtogat többé a köd, kisüt a nap megint minálunk, s madár dalol a lomb között. Az Antipodiumon, 1997. október 3.

ÉRZEM A SZITÁLÓ KÖDÖT Egy tapasztalat margójára Úgy fáj az élet – óh, beh fáj, amint húsomba beleváj a kín, de látom, kék az ég, érezhetem a szél izét, s a napsugár még simogat a kertünk lombjai alatt. Érzem a szitáló ködöt ősszel, s a tar lombok között, elköltözött nyarak izét, mely, jól tudom, hogy semmiképp nem hoz lidérces álmokat, de inkább csendes nyugtot ad. Érzem, hogy fáj, s mégis öröm a lét, Uram. Megköszönöm, hogy velem hál a fájdalom, s göncként viszem a vállamon, mert láthatok ezer csodát, beszívom a lét mámorát. És bizonnyal elmondhatom: nem csupán érzem... jól tudom, velem vagy nappal s éjtszaka, mert ez a létem záloga... és amint múlik az idő, összefolyik a múlt, s jövő. 215

Úgy fáj az élet, – óh beh fáj, mégis öröm, mert nincs homály, mert süt a nap és kék az ég, s érezhetem a szél izét, a mezők, hegy s völgy illatát, amelyet mind csak Isten ád.

Az Antipodiumon, 1997. október 5.

És amint múlik az idő, árnyékom, lassan, nagyra nő, és bár elhalkult a dalom, égnek fordulva dalolom: csak időt adj, hogy megtegyem, amért testem kellett legyen.

KEGYELMES ISTEN, EL NE HAGYJ!

Howard Robertsnek

Lüktet a kékes-sárga agy... Kegyelmes Isten, el ne hagyj! Lékelten áll a koponya, s fájást tompító mákonya ringat... Nem tudja, él-e még, nem tudja, teste lázban ég, hogy fényesek a csillagok, de érzi tán, hogy elhagyott, a mennybe fel nem érkezett, nem tudja hol van...elfeled mindent, s lebeg a víz felett. Nem tudja: bevégeztetett, vagy új élet jő s új világ, új tavasz, fakadó virág. Nem tudja még, hogy sorsa mi: az Úr fog hozzá szólani, vagy ismét csak az orvosa, 216

’mit nem felejthet el soha. De addig lüktet és lebeg, barátai a fellegek. Addig a tenger gondolat a fejben még nyugtot sem ad, csak körbe, százszor körbe jár, mint szárny-szegett, kicsiny madár. Nem fáj neki a kés-acél, s terhétől mentve, újra él a fáradt, kékes-sárga agy... Kegyelmes Isten, el ne hagyj! Az Antipodiumon, egy műtét margójára, 1997. október 17.

SZÓLTAM, ÍRTAM ÉS IMÁDKOZTAM Átszáll a hang az Óperencián és halkan „Isten éltessent” kíván. A hangban ott az ember lelke is, cseng, mert igaz, hisz’ nem lehet hamis a jó kívánság ha, mint áldomás, szívből jön, s tudja, nem lesz elmúlás többé, hiszen az élet biztató, s mögötte minden tiszta, mint a hó. Szóltam. – Így régen, vajh, ki is beszélt? Hirdettem álmom szent ígéretét; a csüggedőnek adtam biztatást, dorgáltam is, de mikor áldomást ittam oly régen, beh régen, veled, ki hitte volna, hogy majd elfeled fáradt agyunk szép, régi álmokat... s helyükben kin és csak a csend marad? Írtam, oly sok sós-könny-áztatta sort, amint az élet fel s alá sodort, de szívemből, ’mit élet gondja rág, kinyílott néha egy-egy szent virág, 217

a szó, az érzés, s megcsendült a dal: szomorúság, vagy öröm, diadal, hogy fenn hirdesse, ne hallgassa el: z idd eljött és az Úr közel!

Az Antipodiumon, 1997. október 22.

És imádkoztam sötét éjjelen... Az Urat kértem, hogy legyen velem. Reméltem, bennem nem lesz félelem és fényes arcát megismerhetem. A sötét éjjel fényről álmodom – Ébrenlét terhe nyűg a vállamon. Jer, forduljunk most a szent fény felé, s menjünk zsoltárral jó Urunk elé.

A FÉNYSUGÁRBAN ÁLLOK

Barátomtól búcsúzom

A fénysugárban állok, bár nem értem szívem mért dobban, mint szent áldomás... Tudom, hogy meghalt másokért és értem az Úr s így nincsen többé elmúlás. A kékes fényben állok, – ez csak álom, – a valóság még csodálatosabb, mert eljött értem, így sohasem várom, mert bennem él és áldón innom ad a megismerés ó fakupájából, hogy tudjam, mért volt a szent áldozat... A hangja gyengéd, amikor hozzám szól, és lelke ég, míg új utat mutat, hogy a sötétben el ne tévelyedjek, és kínjaimban segítséget ad. Tudom, megadja sokszor, amit kérek, s most jött, hogy hozzon áldott álmokat.

218

A fénysugárban állok, más is állott, és Téged vár, hogy vezessed, Uram. Fogadd magadhoz, legyen lelke áldott, amint az égen régen írva van. Öltöztesd ismét patyolat ruhába, hogy földi ínség ne ronthassa meg, hogy ne lehessen soha többé árva, s legyen szabad, mint szél, s a fellegek. Tenéked szolgált, itt, e földi testben: adott, segített szűnős-szüntelen – keze nem lankadt, sohasem állt resten, s a lelke Téged keres, Istenem! Engedd, hogy végre otthon legyen Nálad, hogy építse szent templomod tovább... Tudom... az ormon fehér orgonákat lenget a szél és nyugodalmat ád. Az Antipodiumon, 1997. november 9.

E FÖLD SZENT NÉKÜNK... Göncz Árpádnak Szavaznom tán nem, de szólnom szabad, ehhez jogot bús magyar szívem ad, bár messze élek, Óperencián is túl, egy másik magyar golgotán, melyen múlt vétkek kin-keresztje áll, de sóhajom még most is haza száll. Elvették, régen, jövendőm’, Hazám’. Láncos kopókkal vadászott reám sok, uralomra ültetett pribék, bár szentelt földünk’ nem dúlhatta szét az ármány, mert a föld magyar maradt, mélyén ringatva szabad álmokat.

219

Régen elvették házam’, földemet, s ha másé nem lett, a szövetkezet osztotta szét bús magyarok között a földet, amit vér, könny öntözött s fájó veríték – az őseimé, ’kik karddal álltak minden vész elé.

Elesett testük, vérük lett a föld, azoké, kiket a balsors megölt: jobbágyé, úré...mindenik magyar és szolga módra élni nem akar. E föld szent nékünk...sohsem eladó, ha védelméért jár is a bitó.

Az ősök földje mienk is marad, s ha kell, idézzük meg a holtakat, hogy védjék, mert e véráztatta por magyarnak élet, sir, halotti tor, nem árucikk, ’mit bárki idegen felvásárolhat, csak pénze legyen.

Az Antipodiumon, 1997 október 23.

Hogy eladja, nincs senkinek joga, hisz’ másoknak ez csupán mostoha, de nekünk szent és édes, jó anyánk, álomba ringat, áldón néz le ránk, de tud haraggal rengeni is ám, s már láng-kéz ír a palota falán.

220

Az Úr

Az Úr : Én

Atyám, vigyázz akkor reám...

Tudod, nevem nincs: ÉN VAGYOK. Agyagból embert alkotok, s figyelmeztetlek: nagy korok szülöttei, tört csillagok, elérnek majd, s földre zuhan az égi kő, – fény-farka van – maga jő, vagy ha párosan jönnek, mind végébe rohan. Az űrben por csak, semmiség mindenik, de ha itt elég, emlékszik rá sok nemzedék, s mondják, hogy leszakadt az ég. De elfelejtik, hogy alant parázsként izzott hegy s a hant, csak azért, mert nektek rohant egy vándor csillag, égi kő. Megáll majd most is az idő. A nap sötét lesz, hold se jő. Elpárolog az óceán, s a végzet vágtat vad lován... Az élet kitárt kapuján kevesen lépnek be csupán...

Szólj Adám, hol vagy? : Itt vagyok: Csábítottak a századok. Szégyenem ég. – Ez volt az ok, hogy elrejtőztem. – Nem tudok szemedbe nézni! – Városok égnek körültem, – lelkem ég – és vétkeim izzó tüzét ruhámmal le nem vethetem... Mit akarsz, Uram, énvelem?

PÁRBESZÉD A JÖVENDŐRŐL

Én:

221

Az Úr:

Én:

Az Úr :

Igen. Miért van, hogy megölt világunk többé sohse’ zöld, s a vadlúd korcs libákat költ...? Az ég se kék: – sötét, konok! Milliók vére lett homok, míg teltek évek, századok, e vér-fövényről dalolok... Nem ringat már az óceán... A süket feledés taván csak kínunk ég – az ég csupán, – s az élet benne vár,...talán. És mégse’ fáj, mert fájdalom nincsen már többé, s a dalom elhallgat, bár nem akarom, mert be födi egy sírhalom. A csöndben csak az ős-Kaján dúdolja, amíg vár reám, ott fent, -a sziklás Golgotán, egy végső, fagyos délután, dalt, amely csak az övé, s ha eldalolta, Istené!

Amíg sötétben fáj a föld és feltámad minden megölt...

Az Antipodiumon, 1997. november 27.

Ádám, legyen lelkedbe’ hit, amely remélni megtanít, és ami vesztes lábaid’, ha kell, a mennybe felviszi! Halld meg, hogy népek álmai, s tiéd is, küzdelemre hí! Eredj hát s küzdj, s az új ruhát, amit neked kegyelmem ád, vegyed magadra s jőjj elő – s viruljon ki a temető!

222

CSENDBEN ÁLMODOM A szélre bíztam, hogy vigye hazáig a hangomat, s míg száll, csak pillanat: Szeretetet visz, bár az űrben fázik, és aki hallja, annak nyugtot ad. A szélre bíztam, hogy vigye hazáig messze kiontott, égő könnyemet. Hazám, teérted ömlik mindhalálig, mert távolról is hűséggel szeret. Ott megpihen a hang, felszárad könnyem... a lomb elringat, csendben álmodom. Csodás álmomból nem ébredek könnyen, s múltat idéz a vágyódó dalom. lelkemre bíztam, hogy hozzád repüljön, s elvigye néked életem dalát, hogy vágyból, célból tetté nemesüljön, mely véd és őriz tűzön, vízen át.

Az Antipodiumon, 1997. december 22.

Ahogy lehet ma, kard helyett a tollal kell mindhalálig, bátran küzdenem, s mikor ajkamról nem fakad már több dal, Hazám, te ringasd porrá vált szívem.

A SZÉLRE BÍZTAM Feleségemnek. A szélre bíztam, vinné el Tehozzád, vak-sötét éjjel altató dalom, hogy elringasson új világokon át, s virág fakadjon kormos ágakon.

223

A szélre bíztam, vinné el a múltba sok, régi álmunk emlék-mámorát, hogy betakarja, puha földre hullva, egy jobb jövendő örök zálogát.

Az éjre bíztam, a csillagos égre, hogy rám borítsa fényes sátorát, harmattal hűtsön, ha a szívem égne, mikor csókomtól permetes a szád.

Lelkemre bíztam, hogy repüljön Hozzád... helyette, lassan Hozzád vezetett... Nagy bűvöletben rózsás volt az orcád, s megérintetted égő szívemet.

Az Antipodiumon, 1997. december 22.

Kezem kinyújtom, kezedet keresve, s megosztom szívem rejtett álmait. Verjen bolondul, csendben, vagy repesve, mikor megáll majd, Rólad álmodik.

A SZERETET MEGSZÜLETETT

Távol, a fényes csillagok mindenikében ott ragyog az örök láng, és nem pihen... – így vall sok régi pergamen’–: a sötéten már győz a fény és megvalósul a remény.

Hajnalra meg is érkezett a létet adó szeretet. Besugározta életünk’ és örök támaszt ad nekünk, hogy megláthassuk a csodát, a fényt egy gyenge testen át.

224

A fellobogó életet adta az Úr, mi vel szeret, s melyre az ember lelke vár, a százszor áldott napsugár, e fényből szövött jegykendő: ígéret, áldás, jövendő.

Az Antipodiumon, 1997. december 25.

E szeretet véd, megbocsát... Gazdag’ s szegénynek egyaránt, és vétkünkből lesz új remény, arra vezet az égi fény. Imádjuk e fény-gyermeket: a Szeretet megszületett.

IGAZSÁG, JÓSÁG, KEGYELEM A messzi ég s világ felett ragyog, vezet a szeretet, s e gyönyörű szép csillagot, amely egy jászolnál ragyog, követte három, bölcs király, míg nem kiáltott, hogy „megállj!” a szívük, meg egy látomás, mely világított, mint csodás mennyei fáklya, égi fény... Es mindenikhez szólt: „ne félj!” E napkeleti mágusok útnak indultak, mert a sok jelből már tudták, eljövend a Megváltó, és megjelent testben az Úr, a szent Király, hogy értünk törje, ami fáj, s aki mindent feláldozott, hogy megváltsa a holnapot,

225

a vétkező ember-szívet, amit az Úr mégis szeret.

S miről a három álmodott: megláthatta az új napot, megláthatta Isten fiát: aki a bölcsőből is áld; megláthatta, hogy Ő a fény, az emberré lett égi lény, a mag, amelyet Isten ad szívünkbe, s melyet learat a fény-ember, az új csoda, ki Él, bár meg kell halnia.

Eddig nem tudta senki se’, hogy mi e három bölcs neve, s hogy e három név mit jelent a földön és a mennybe’ fent: A három csendben szól: nevem Igazság, Jóság, Kegyelem. Az Úr mindez, és Áldozat, amit az Isten érted ad és értem, bűnös emberért Ő ontott könnyet s drága vért.

Az Antipodiumon, 1997 karácsonya után

A három bölccsel elviszem én is Neki szakadt szívem és leteszem lába elé, hogy az is legyen az övé. Nem arany, tömjén, mirrha az, csak amolyan mezei gaz, sziksó-virág bizony szegény, ’mit beborít az égi fény, s a három bölcs itt áll velem: Igazság, Jóság, Kegyelem.

226

MINDEN A FÉNYRE VÁR Az élet tarka-barka és, hogy elmúljék a szenvedés, szívembe vág egy balga kés, hogy gyógyítsa a testemet, hogy megsúgja, az Úr szeret, s folytassam, minek vége lett; hogy megérjek néhány tavaszt, őszt és nyarat, de a haraszt ropog nyomomban, s nem maraszt. Az égen látom a napot akkor is, ha leáldozott, s hold tükrén fénylik: nem halott. Látok sok fényes csillagot, de olyat is, mely megkopott, s nem ér meg újabb holnapot. Távoli csillagok hada utamra világítana, mégsem érhetem el soha. A föld pedig, bár mostoha, s rajta a létem csak tusa, mégis az élet záloga. Sárból vett testünk itt marad, s ha új nap újabb kedvet ad, megint dalol, szánt, vet, arat. De ahhoz fény kell, isteni, hogy el lehessen mondani: a föld szeret, s örülni hí! 227

Itt lenn minden a fényre vár: a föld, növény, ember, madár és állat is, de várni kár,

mert ember mezben állatok sötétre festik a napot, hogy ne lássuk a holnapot.

Megint rab lett a gondolat, és eltaposták vad lovak a szellem-szült virágokat.

Ezért kiáltok: Istenem! Engedd, hogy világos legyen, s fényedben éljem életem.

Az Antipodiumon, 1998. január 11.

Add, hogy ne legyek eszelős, sem áldozat, se báb, se hős, de hittel áldott és erős.

MÁMOR HELYETT

Kék érben piros vér folyik... kergeti múltam álmait, viszi reményem és hitem, amíg szívem ver csendesen... de hol vagy, tündér szerelem, mért nem szólsz múltamból velem?

Visz téged is a dobbanás? A múlt emléke oly’ csodás, szivárványíven táncoló, szép, dalos kedvű kis bohó, mert bennem lüktet, bennem él, és ha el is múlt, még remél.

228

Míg ver, remél a vén szívem, és hogy ha egyszer elviszem az Isten trónusa elé, hiszen amúgy is az övé, a vérem nem folyik tovább, felejtve régi mámorát.

Az Antipodiumon, 1998. február 8.

Mámor helyett és dal helyett csend lesz, amikor elmegyek, s e csendben, fényes csillagok azt súgják mindig, hogy vagyok, mert vér, jaj, álom s dal felett, az Úr tartja a lelkemet.

ÁLMOM A CSÖND Amikor csöndben rám borult az este s némán pislogtak fent a csillagok, itt lent a lelkem az utat kereste, s a keresésben szívem megkopott. Oh, már mily’ régen keresem az útat... felvitt az ösvény bércre, s völgybe le, s bár körülöttem vészek árja zúghat, álmom a csönd a béke berkibe’. Most csönd van, s látom, néma lábnyomával a Csoda járt itt, előttem, maga, s míg szélcsókolta vizek felett szárnyal, lassan vezet a vízen át, haza.

Az Antipodiumon, 1998. február 10.-én

Kié e nyom? Bár tenger árja mossa, a lelkem mélyén mégis megmarad, hogy azt kövessem, hisz’ hűen mutatja kétségek közt is, mindig az utat.

229

BÁLINT NAPON

Feleségemnek

Az Antipodiumon, 1998. február 14.

Kis csillag néz be ma az ablakon és köszöntőt súg Szent Bálint napon. Amit lát az, ha hervadt is, virág, szavakba öntve szívem zálogát: szegfűm már hervadt, de vérem piros, és a szerelmem könnytől harmatos, hisz' lüktet bennem és dalolna még, hogy énekelje lángoló tüzét... de testem elnyűtt, meggörnyedve áll, s csak belül érzi, hogy nincsen halál. Világit szívem, oszlik a sötét és fény lesz tőle, mind amerre lép… E fényben halkan mondja: köszönöm... Szerelmed fénye kincs, életöröm, ha el is múlt már annyi tenger év, s ha nemsokára köszönt is a rév, arany föveny, új, békés partokon, s barázdált, sápadt, konok homlokom lassacskán fordul az egek felé – a rév mienk lesz s szívünk Istené. Kis csillag néz be ma, Bálint napon szívünk nyitotta, kicsiny ablakon, s amit belül lát, szeretetvirág, s vele örül e megkínzott világ.

MEGSZÜLETETT

Az éjtszakában, messziről pislákolnak a csillagok, még nem dereng kelet felől, de él reményem és ragyog... ángját fújják az Angyalok. 230

Remény meg az emlékezet új létet ad, hoz új csodát, csendben a jászolhoz vezet, hogy meglássam Isten fiát, 'kit újra e világnak ád. Hozzá viszem a szívemet, mert tudom, hogy megszületett és testté lett a Szeretet. Mikor az élet eltemet, tán megbocsátja vétkemet: Uram, nyújtsad felém kezed! Áldó kezed új biztatás, s fényéből árad egy csodás ígéret és feltámadás. Az Antipodiumon,

EGY VÉRTELEN MÁRCIUS EMLÉKÉRE 1848. március 15.-e 150 éves évfordulójára Vértelen volt a felkelés, s az elfelejtett szenvedés mámort hozott, befoldozott elnyűtt reményt, új holnapot ígért, amelyben összefér mindenki, aki helyet kér s ahol a népé a babér. Sok lelkes ember áldozott vért, verítéket, holnapot, s mi több, tündéri álmokat. Kívánta, hogy legyen szabad a nép megint. Az eszme szép 231

és nem verheti szerteszét semmi a szívek szent tüzét!

A zsarnokság bujtogatott, megmérgezte a holnapot, de mikor ez nem volt elég, s futó hadára dűlt az ég, idegent hívott a galád, hogy népét irthassa tovább. s holtakból rakott Golgotát.

És megteltek a börtönök, mivel a szolgaság örök, csak a szabadság múlik el, még ha szent ősök vérivel szerezted is. Csak Isten ád egy szebb és szabadabb hazát, ha küzdesz, lesz majd gondja rád.

Ha kell, hát jőjjön új tusa: egy új március idusa, mely lelkesít és megtanít, hogy életünkhöz kell a hit. Másként nem jő többé tavasz, csak elmulás lesz, nem vigasz, s szívünkben burjánzik a gaz.

Az Antipodiumon, 1998 márciusára váróban

A hitnek itt győznie kell, s a hivők szentelt vérivel magot vetünk, hogy nemzetünk éljen és bármi lesz velünk, tudjuk, minden cselekedet azt súgja; szent Hazám, szeret mindenik árva gyermeked.

232

AZT MONDJÁK, DÖNTHETSZ Választási útravalóul E nagy világban dúl a kapzsiság, mely kéj ellette, vak rabszolgaság szekerén gázol át az emberen, s csupán bilincset, szenvedést terem, sárba tiporva, ami emberi; mégsem mer senki ellentmondani a rabtartónak, mert nincsen hite, hogy harcra keljen egyszer ellene! E zord világban néma lett a jaj, elnémult már a legvégső kacaj, vád várja, 'ki a megváltásba' hisz, kinek sziklából fakasztotta víz oltja csak szomját, szőlőnedv helyett, aki nem gyűlöl, vádol, csak szeret, és bár gúnyolják, van még benne hit, mely túlélésre és harcra tanít. Ma e világ még gyűlöletben ég, s áfium oltja a lélek tüzét. Erőszak, börtön más nevet kapott, beszögeztek már minden ablakot, s a fényről így csak álmodnunk lehet, s várnunk, vezesse majd a lelkeket, egy új napon, a vész-felhők mögött, hol minden földet könnyünk öntözött. Azt mondják, dönthetsz a sorsod felől... csak hogy imádhasd. 'mi holnap megöl? Mi mégis várjuk, hogy felkel a nap és a zsarátnok egyszer lángra kap. Dönts hát merészen, s ne a félelem, de hit vezessen. s emeld fel velem szavad e százszor sújtott nemzetért, s ha kell. ne kímélj sem munkát, se' vért. 233



A harcra készen, népem, hát ne félj! Elmúlik lassan a könny-marta éj, hajnal hasad a vész-felhők mögött és szabad lesz e vér-szentelte rög. Bár sok az ellen, meg kell küzdened. Tudd, hogy az Isten harcol majd veled! S ha nem vezetne még lánglelkű hős, csak a hitedben légy, népem. erős.

Az Antipodiumon, 1998 február 27.

TARTSD ÉBREN HITÜNKET TOVÁBB

Fáy Istvánnak 80-éves születésnapjára

Arany kupába aszút önt, áldomást ül ma és köszönt minden barátod, míg lehet, s kíván dús, áldott életet. Kéri az Istent, hogy tovább onthassad lelked harmatát: a szent magyar szót és betűt, a nagy világon mindenütt.

Hogy tudjuk még, hogy nem akar némává válni a magyar, s mert nem vesztette el hitét, a jobb világot várja még. Tartsd ébren hitünket tovább, és jobb jövendőnk zálogát, a magyar szót, mert nélküle a szent Igének sincs íze.

Míg olvasod a Bibliád, írásodért gyakran kiált 234

Az Antipodiumon, 1998. tavaszán

sok, szóra éhes olvasó, mert, amit írsz, az biztató! Ezért kupánkba aszút önt és nyolcvan-évesen köszönt minden barátod, olvasód, szellemed áldva és a szót!

IMÍGYEN SZÓLOTT ZARATHUSTRA: Mert vétettünk, megérett s alázuhant az élet e kietlen pokolba, 'hol mindig dúl a torna, 'hol régen fáj a vágy is, és belehalnánk máris, ha nem volna reményünk, hogy megbocsátja nékünk az Úr sok tévedésünk'. Volt egy szent fejedelmünk, hívott, hogy vele menjünk, s vegyük vissza a földet, ahol anyáink szültek, és imádták az Istent, mert a szívükben szólt, bent, a szent fohász az Egy-hez, 'Ki él, teremt és rendez, és talán megkegyelmez. Az őseink imája szállott és tűz volt szárnya, és égre nyújtott karral, együtt a holt avarral, imádkozott a táltos, bús őszön, mikor sáros a föld, hogy keljen élet, 235

s elmúljék az ítélet tavasszal. ha feléled.

Az égnek törd élet tied lesz, hogyha kéred. Ne félj, ha tüze éget, mert táplálja a szépet. Ne fuss, ha kürtje harsan, és fordulj szembe, lassan, minden bajjal, veszéllyel, nappal jőjjön, vagy éjjel... küzdd le és verjed széjjel.

E harcban tán nem érted, mért fáradt meg az élet, s a tűz, amely kialszik, mért lesz hamu... a sós szik mért marja ki a füvet, és jaj, miért repülhet oly' sok madár, le. délre... s mért te maradsz, remélve, hogy lesz tavasz majd, végre.

KEGYETLENÜL

Soliloquium

Kegyetlenül és élesen, vergődve fájt, és véresen, szakadt szívem- de kék az ég és rám ontotta melegét a százszor áldott napsugár... Ne repess hát, öreg madár, s ha nem lehet már szállanod, bár szíved arról álmodott, köszönj meg minden új napot, 236

Az Antipodiumon,

amit az Úr Isten adott... s bár lassan múlik életem, mégsincs velőmben félelem, mert tudom, hogy nincs elmúlás, csak küzdelem és változás.

Az Antipodiumon, 1998. március 11.

Ha por-ruhámat levetem, az Úr kegyelme lesz velem és új dalt ád, és új hazát, bár ott is gondolok reád, jó földanyánk, hisz' betakar egyszer öled, és az avar, aztán a hó majd megölel, hogy sohase felejtsen el. Addig, sajogva, élesen, vergődve fáj szakadt szívem. De míg felettem kék az ég, és reám ontja melegét a szent, gyógyító napsugár, addig, szívem csodára vár.

VALAMI VÁR Valami vár a hó alatt, ami reményt, nyugalmat ad, s ami mindig velünk marad. Ne kísértsen hát félelem, inkább fogd meg mindkét kezem'... s menjünk a szivárványíven, hogy lásd, télen, a hó alatt a zsenge él és már fakad az új tavasz, s új létet ad.

237

A hó fehér, de nem halál, amint pihékben földre száll, s emlékeim közt megtalál.

Beborítja a múltamat, mely kín, öröm és gondolat, hogy álmodjak új álmokat.

Az Antipodiumon, 1998. március 11.

Jer, várjuk együtt a tavaszt! Várakozóban szent malaszt hint a fejünkre új vigaszt, virággá váltva majd a gazt.

MÉGIS KÉK AZ ÉG

A zsarnokság áldozatainak ajánlom

Sötét talárban itt járt Trianon, végigtekintett az új hantokon, keze munkáján, zord hegyek között, ruháján vér volt, jelenébe' köd, és a jövője őrülten sikolt: megnyílt sírokból újra-kél a holt, hogy követelje, ami az övé: a múlt bilincse váljék semmivé.

Folyik a könny kín-barázdák között, Rigómezőn meg vérrel öntözött sok sír azt kérdi, mért alkottatok Trianonban sok, tákolt államot? Mind szétesik, ellepi könny s a por... Aki teremtett, az majd eltipor. Bölcsőjükben ott lappangott a vég: s önön népeik mondják: már elég!

238

Hűtlen világ, te, mindezért felelsz, míg önérdekből, végre hadra kelsz, hogy védd, 'mi nálad sincs, mert rég halott: az álom szülte emberi jogot. Helyette kéne most azt mondanod: Nem adok néked újabb holnapot, Trianon, mivel te vagy az oka, hogy múltunk fáj, jövőnk tragédia.

Az Antipodiumon,

E szerződésből fakadt vérszüret nem áll meg, s egyszer mindent eltemet, ha nem nyílnak meg régi s új sírok és jéggel elvert vak júniusok nem bizonyítják, hogy nincs vége még, s egyszer megbékül minden nemzedék. Es ünneplünk majd azon a toron, amikor végre meghal Trianon!

NÉZZ FEL VELEM A CSILLAGOKRA Feleségemnek Nézz fel velem a csillagokra... Az Úrnak rájuk is van gondja, nekünk meg csendes álmot ad, hogy elröpüljünk varázs-szárnyán, érezzük, soha nem hagy árván, s kegyelmesen velünk marad. Almunkban fent, az égben szálltunk, ébren, gond-anyó lakott nálunk, és rajtunk annyi seb esett. De kezed fogtam nappal s éjjel, így szerelmünk' nem tépte széjjel Kaján, s őrizte szeretet.

239

Maradj velem. Nézd, körülöttünk új élet sarjad, s ha felöltünk tavaszi mezt, bár vár az ősz, és éveink oly' gyorsan szállnak, köszönjünk ismét a határnak, 'hol miránk vár s bólint az őz.

Az Antipodiumon, 1998. március 22.

Mi akartunk földre születni, hogy együtt járva, soha semmi ne rontsa meg a holnapot. Ameddig élünk itt, e földön, hidd, a csoda mégegyszer eljön, és senki nem lesz elhagyott.

NYÍLJ MEG, SÍROM

Az Antipodiumon, 1998. március 23.

Az élet harc csak és a végén sírhalmomat csak arra kérném, ringasson el, amíg tavasz jő, és még a sziksó sem lesz meddő. Sár ölét nyissa újra akkor, hogy feltámadjon, mit az aggkor, elnyűtt ruhaként félredobna, szakadt szívvel, de megnyugodva, odaad majd az anyaföldnek, melyen a győztesek még ölnek, a vesztesek meg halni vágynak, nagy szégyenére a világnak. Nyílj meg, sírom, ha itt az óra, és ébresszél fel virradóra. Sár öled addig adjon álmot, hogy álmodjak egy jobb világot.

240

NYÁRUTÓ VOLT Feleségemnek Előre jöttél...fényes volt a szárnyad, én meg baktattam, lassan utánad... Az út, 'min jöttünk, göröngyös, árva, és ide értünk, testünkbe zárva... hogy elfeledjük a Mennyországot, amellyel régen az Úr megáldott. Itt lent az élet reánk is fájva borult, de soha nem néztem hátra. Így gyorsan felnőtt bennem az ember, hogy szembe nézzen a félelemmel, és szembe nézve, fütyültem rája, hisz' ez volt írva az életfámra. Alig kezdődött, azt hittem vége, s mert fájt, éreztem, pihennem kéne pázsitos földön, zöld halom alatt, amin még gallyból kereszt se' marad, hogy emlékezzem, magamban, várva egy, Isten adta, áldott csodára. Téged se kímélt, s kínzott az élet, és fakóvá vált minden reményed, de erős szívvel mégis megálltál, bár megkísértett százszor a sátán, és nem adtad fel soha a harcot, bár könnybe borult tőle az arcod. Én meg csak éltem, elbódult testtel, s megannyi angyal szólni is restel, csak üzenték, hogy sohsem kell sírni, az élet víg-gond, csak ki kell birni, és begyógyulna fájó seb, emlék, ha irt keresve most imádkoznék. 241

Nyárutó volt és kaszáltak éppen a vadvirágos, alpesi réten, mikor megláttam ismét az angyalt, kinek emléke szívembe sarkalt... és felismertem..., hogy réges-régen együtt jártunk a végtelen égen.

Nem ismertél meg, de szíved zengett, mert dalt találtál, hitet, szerelmet, s bár nem hoztam le a Mennyországot ide a földre, ezerszer áldott kis mécsest hoztam, mely mindig égett, hogy világítsa meg a sötétet.

Az Antipodiumon, 1998. március 25.

Ha emlékeznék a Mennyországra, emlékeimnek nem lenne párja, mert ott is, mindég látnám az arcod, érezném szíved, mely a kudarcot nagy győzelemre váltani képes – így kérem, Isten éltessen, Édes!

NEM VÁRT RÁM SENKI

Szent otthon, rólad sokszor álmodom, bár deszka volt a betört ablakon és zárt ajtónkat is beszögezték, keresztre verték nemzetem testét, s mikor besurrant közénk az éjfél, túl szétlőtt házunk rom-küszöbénél, csak engem lelt ott... Szél fútta arcom, mint úrrá váltam tenger kudarcon.

Nem várt rám senki...batyúmba' gondom... idegen voltam másutt és otthon romokon álltam, terpesztett lábbal, 242

és szembe néztem már a halállal. Később a léttel nézhettem szembe, s mert kényszerített, magam törtem be a fegyver védte börtönkapukat … hogy egyszer végre megszabaduljak. A múltat érzem, de van még célom, nem játszik holdfény sápadt acélon, amit viszek, mert nem ölni jöttem, nem bosszút állni – későn...törötten, de imádkozni, helytállni, várni... jöttem, hogy adjak, történjék bármi. Adjam a szívem bús dobbanását, s hogy megidézzem az Úr csodáját. Szent otthon, rólad sokszor álmodom, és könny csorog a fáradt arcomon. Amint pereg, fáj, míg emlékezem, bent ég az emlék, s itt marad velem. Haza s az otthon összeolvadott emlékeimben, s csalfa századok égbe emelték, hogy lássam megint, és földre sújtva hordjam gondjait. Az Antipodiumon, 1998. március 30.

AZ IDŐ KÖZEL A magyar választásokra váróban Ébredj fel népem, ébredj végre fel! Rég' léprecsaltan, sírodhoz közel, térjél magadhoz, ameddig lehet, hisz' kínzó, mély seb rágja lelkedet. Ébredj fel! Lásd be, most kell küzdened, nehogy elérjen fájó végzeted: hogy a sötétben, kínnal vándorolj szolgává váltan. Vár a hangyaboly, 243

mások javára rótt örök robot... Annak a sorsa, aki elbukott!

Küzdjél és győzz most, árva nemzetem! Tiéd – akard csak – az új győzelem. Kérjed az Istent, hogy adjon hitet, hogy hűen szolgáld öntestvéredet, hogy őseidhez ismét hű legyél és tudd, hogy benned e régi gyökér az ember-nemnek elejéig ér, ahol erő volt és piros a vér! Tartsad hát észben, sohse veszhet el a hű, erős és a bátor kebel.

Az Antipodiumon, 1998. tavaszán

Álljál ki hát! Te vagy a vasverő! Néked kovácsol szablyát az idő, hogy megőrizhesd, ami a tiéd, s ha szükségben vagy, az Úr karja véd. Mindenki számit – megszámláltatott mindenik élő és minden halott – mert szólnod kell, hogy tudják, mit akarsz, és nélküled nincs sem béke, se harc. Ébredj fel, népem, ébredj végre fel, hogy magad' váltsd meg. – Az idő közel!

TAGADOM

Ha fáj is néha mindegyik tagom, ameddig élek, mindég tagadom, hogy háborogva fáj a lelkem is, bilincsét rázva. Csattogó haris a fú között oly' nyugtatón dalol, s szíve repesve, halkan zakatol... az enyém, bennem, néha dübörög, ha foldozott is, az ütem örök és számadásra szólított ma fel, 244

hogy ne küzdjek az Isten lelkivel, s magamban győzzem már le a gonoszt, .azt .parancsolja: "szívedet ma hozd, ha szakadtan is már, az Úr elé... mert, épen, kínban mégis az Övé! Hozd foldozottan, nem úgy, mintha kincs lenne a rávarrt, acélos bilincs, mely létet hordó, örökös rabság, több, mint megszolgált, kemény Igazság, de Kegyelem, mely sújtva is szeret, mert benned tartja fájó lelkedet, hogy jót tegyen, hogy küzdjön, míg lehet, s valóra váltsa: semmi sem temet örökre el, mert könnyű lesz a föld, hegyhátak, erdők, völgyek színe zöld, s feletted bársony buborék az ég...!" Érzem, belül nagy honszerelmem ég, a lelkem mégis fáj, bár tagadom, mert láncba verten járja a toron az utólsó, nagy, vad, földi táncot, olyat, mit eddig senki se' látott. Mikor megállok, megszédült fejjel, a szívem száguld, s csordult kehellyel iszom az élet fanyarkás borát és így köszöntöm létem alkonyát. De tagadom, hogy fájó lelkem ég, és hogy nem oltja perzselő tüzét semmi e földön – százszor tagadom, míg végre egyszer elnémul dalom. Az Antipodiumon, 1998. április 4. – a dúlás és szabadulás napján

245

AGGÓDÓ SZÍVVEL

Kovács Pistának

Amint itt állok, az eső pereg: angyalok könnye, amit nem merek összekeverni ember könnyivel, hagy egyszer végre én sírhassam el a bánatom, míg csendesen pereg... míg szürke utcán szürke emberek róják a gond s az élet útjait szennygőzös sárban, hisz' az van csak itt. Aggódó szívvel magam is megyek, amíg felettem síró fellegek sok szürke rongyban, borongós arccal bíztatnak: küzdjek meg a kudarccal. Bíztatnak, küzdjek meg önmagammal, hagy mire egyszer megjő a hajnal, s tavasz virága a sárból kikél, bizonnyal tudjam, hogy az Isten él! Hagy van tavasz és vár a győzelem, Testvér, ha végre kibékülsz velem, és megfoghatjuk egymás vén kezét, hagy szerződésünk ne téphesse szét senki, sem földön, sem a föld alatt, s tanúul hívom most a holtakat, hagy nem lesz szenny a földi szívben több, s új életet hord majd az ősi rög.

Bár körülöttünk még az éj sötét, és csillagot sem hord a barna ég, s csupán a széllel száll feléd dalom, hogy hallgassad meg, kérem, akarom, arról, hogy mégis él a nemzetünk, és kell, hogy érte bármit megtegyünk, hogy anyánkat ne hagyjuk el soha, mert minden más csak csalfa mostoha. 246

Az Antipodiumon, 1998. április 22.

Nincs más anyánk – köszöntsük hát: „Jövel, béklyódat ismét azok tépik el. akiknek élet minden Gondolat, mely eléri, hogy végre légy szabad".

NE SÍRJ Czira Évának Csönd van, mikor imádkozom, hogy földi, bús határokon végtére békesség legyen ... győzzön a fény az emberen! Élet e fény, nem elmúlás: Anyag bilincsből új, csodás világ fakad, bár hull a hó és szomorú a sirató. Földanyánk öle gondos ágy – s megfáradt testet hí a vágy. Ne sírj, a szeretet örök, s a fekete, alföldi rög nem rejtheti a lényeget, mely él, ha nem is kérdezed, – a lelket, amely úgy szeret ma is, mint rég, s itt van veled, hogy vezesse a léptedet, s örökké fogja a kezed. Kérd az Urat, hogy így legyen, s könnyed apadjon csendesen. Az Antipodiumon, 1998. április 30.

247

HA ÉJ ÖLÉBEN ALHATOM

Ha a föld mélyén alhatom, nem kell, hogy zengjen a dalom, mert álmom fény, harmónia, és nem lesz mit dalolnia lelkemnek fent, az Úr előtt, hiszen, 'mit három párka szőtt, megénekelte annyi más... Nem kell ide új áldomás, sem bor, se' dal, csak új remény... s belőle kél az égi fény!

Ébren is látom a csodát, ezer tudat-határon át, s dalom is fénnyé változik, hogy a világ virágait ölelje éjen, s nappalon, és zengje: minden rokonom e széles világ kerekén... te porból, – sárból lettem én, de lelkünk fény – minden fölött, s hó-patyolatba öltözött!

Az Antipodiumon 1998. május 1.

Ha éj ölében alhatom, álmom elringat s hallgatom a csodás, égi dallamot, amit az Úr Isten adott. Fényről zeng menny s az óceán és nyugtatóan néz le rám a csillag-pitykés, magas ég, s szerelme bent, szívembe' ég, és amíg halkan zakatol a fény csupán nekem dalol.

248

MESSZE SODORT A SZÉL Édesanyám emlékének Az éj minden szépet beburkolt körültem, egy diási sírhoz mégis elrepültem. Lent a nádas alatt a Balaton fénylett, s mindenütt, 'hol fény van, ott az örök élet. Egy besüppedt sírra tettem egy virágot... Anyám nyugodott itt, az emléke áldott. De a lelke fény lett – hol is lenne másutt – az Úr elé vitte egy százszor csodás út. Mára ott várt engem, ott várt oly' rég óta, Csendben megöleltem és vártam, bár szólna... A hangja oly halk volt, az enyém elcsuklott, s 'mint a fényben álltunk, maga az Úr volt ott. És amint beszéltem, szememből könny pergett, s megint éreztem az anyai szerelmet. Köszönteni hoztam sok emlék-virágot, Édesanyám, lelkem, légy ezerszer áldott. Messze sodort a szél, ezért lettem vándor... Hetedhétországban vert jég is, meg zápor, és sokszor azt hittem, vége a világnak, száraz szemmel sírtam, belül kórok rágtak, s hosszú éjtszakákon, ugaron, csapáson, magamban, vagy éppen hangos áldomáson feléd szállt a lelkem – Édesanyám, lelkem... örök bocsánatod' ma este is esdem, mert nem voltam olyan gondoskodó fiad, ahogy' kellett volna, s a szürke gondokat nem vettem le hajlott, öreg vállaidról... Éjtszakák csendjében csak halk szívverés szól, az én szívverésem... dobogó bánatom... Tudom, hogy nem zár be süppedő sírhalom, és szellem-kezeddel fogod a virágot... Édes Szülőanyám, légy ezerszer áldott. Az Antipodiumon, 1998. május 10. Anyák napján. 249

KÖZÖS ÉDESANYÁNK

Egy Anyák Napján tartott választásra

Közös Édesanyánk, a Hazánk vajúdik. újra-éli régi, vész-szülte álmait, és ha fiai most cserbe hagynák megint, elég erős lesz-e, hogy kibírja a kínt? Elég erős lesz-e? lesz-e híve, társa, hogy elkészülhessen a feltámadásra? lesz-e szilárd hite, hogy fennhangon mondja: Élni jöttem ide, nem halotti torra!

Hazánk, ha van hited, tied a jövendő, bársony-puha öled nem lesz többé meddő, és mély álmaidban az Úr fogja kezed, s a múltadba nézve jobb jövőbe vezet. Hazánk, Édesanyánk, imádkozunk érted, verítékünk hullik, úgy, ahogyan kérted – de ha kell, a vérünk’ is teérted ontjuk, s toll és eke helyett kardunk’ is kivonjuk.

Meglásd Szülőhazánk, eljő majd a béke, s nem hullott hiába meghalt hősök vére, és, ha magad sorsát írod ma az égre, láng-betűkkel írjad, hogy olvassák végre: Mienk a szabadság, évezredes álom, igazsággal szerzett... túl csonka határon, túl a régi börtön láncos kapuján is, mert, ha hiszünk, győzünk, s feltámadunk mégis!

Az Antipodiumon, 1998. május 10. A választás napján.

250

KI ÉRTENÉ AZ ISTEN ÚTJAIT? Feleségemnek – Anyák Napján Mikor a fényes nap reád nevet, érzed-e, Isten mennyire szeret, hisz’ égi fényből kehellyé válva csodát hozhat tál e vén világra. Csodának adtál testet, szárnyakat, hogy mindig szépre, jóra várjanak az Úrban bízó, zsoltáros szívek... és mindezért, ha kell, hát küzdjenek. Köszönöm ezt a bűvös életet, a neve láng és örök szeretet, és szépen magba szökkenő kalász, minek párjára másutt nem találsz. Köszönöm, hogy a csillagos égből dallamot hoztál, részt az egészből, hogy gazdagabbá váljék a világ... Az Úr áldása szálljon érte rád! Ki értené az Isten útjait, hogy mikor büntet, áld, s mikor tanít? Ki értené, hogy mért anyánk öle az új, jövendő élet jegyese? Ki értené, hogy korszakokon át mért anyánk az, ’ki hordja a csodát, az újabb élet szép ígéretét, hogy rabláncunkat az téphesse szét? Ki értené az Isten útjait, hogy tavasszal a sok rügy kivirít? és hogy Istennek miért lett ma szent az Asszony, aki új embert teremt? Én is csak sejtem, érzem a csodát, az élet örök, új diadalát, 251

Az Antipodiumon, 1998. május 10.

s megköszönöm és hálákat adok: Égi csodától lettünk boldogok.

KÉTSÉGBEESETT, BALGA AKARÁSSAL

Kétségbeesett, balga akarással mért sodródsz népem a Nyugat felé? Mi csábít olyan bódító varázzsal, mely múltat rombol csalfa semmivé? Mondd, Párizs vonz-e és az Eiffel tornya, vagy Szajna-parti, bűvös éjtszakák? A Mulin Rouge és hajnalig tivornya tompítja tán el Trianon szavát?

Mondd, London vonz-e? Parlamentek anyja talán, ’mi csábít, s ködös Albion, ahol, érdekből a porba taposva az önzés mindég új keresztre von? Vagy Shakespeare verse vonz, s a Magna Carta, vagy királyság, ’hol nincsen hatalom... és akié, bár a nép nem akarta, az sohse’ fekszik a ravatalon?

Vagy New York vonz, és Ellis szigetére ha nem is enged vámosok hada, onnan hozod, hogy otthon legyen „végre” burger, snack-bár és „gutter-media”? Haza-viszed a szellemet, s a nyüzsgés, a nemzetközi bűnszövetkezet, s a TV az, ’mely agyba, szívbe is vés kapzsi, irigy és torz eszményeket.

Kétségbeesett, balga akarással mért kívánod, hogy szolgává legyél? Mért engeded, hogy mákonyos varázzsal, vakon sodorj on Nyugatra a szél? 252

Az Antipodiumon, 1998. május 17.

Mért engeded, hogy a pénz uralkodjék, s az életed is másoké legyen? Ébredj! Uralmad híre mért csak emlék? Az Úrba’ bízz és küzdjél, nemzetem!

ITT ÁLLOK Itt állok, egy kis, köves szigeten s mögöttem végső versem hídja ég, hogy elválassza, ha én nem merem, a kövektől ma mindazt, ami szép. A szikla szirt így magára marad, barázdált ormán csak a szél dalol képmutatóan, hisz’ nyugtot nem ad se’ szél, se’ orkán...soha és sehol. A vádad fájt, hogy én csalárd vagyok, s a szódra fáradt lélek-ablakok halkan becsukták mindkét szárnyukat. Legyen a szélé ezután a szó, ha már nem vijjog a tárogató, hogy harcra hívjon élőt s holtakat. Az Antipodiumon, 1998 őszén

KEGYELEM ÉS IGAZSÁG lement a nap és itt csak lidércfények ragyognak. Csábító lángjuk balga, s nem tudják, lesz-e holnap. Az égen is sötét van, kialudt minden csillag. Életünk test igában, múltunk emléke: illat. 253

A hold másutt világít... Nem látunk a sötétben... lesz-e majd jobb világ itt, ha elmúlik az éjjel? Van-e még itt zsarátnok, mely fellobbanhat újra, ha elmúlik az átok, s a lélek szele fújja?

Hol a parázs. Úr Isten, hogy láng váljék belőle? Hisz’ más reményünk nincsen... Mért küldtél hát a földre, ha parázs sincsen bennem, csak fájó hús dörömböl? Lüktetve zúg a mellem a vágytól, kíntól, könnytől.

Az Antipodiumon – várakozóban.

Hadd legyek én zsarátnok... lehelj, Uram, reája, s a láng, amelyre várok, legyen világ-csodája. Hirdesse: jő a holnap és nem lesz benne gazság... Az élet-könyvben új lap: Kegyelem és Igazság!

NÉZZ RÁNK, URAM

A választás második fordulóján

Nézz ránk, Uram, nézd, mily’ lassan pereg homokóra, s mint folyik a könny... Gerinctelen és árva emberek megtört szeméből bámul a közöny, 254

szívükben nincsen vágy, sem áldozat és jajjal-bajjal van lelkük tele... nem álmodnak már dicső álmokat, s még azt se’ mondják: megnyugszom bele. Van-e még más ma, mint visszavonás, ármány, gyűlölség, kapzsi hatalom? esz-e jövendd – szabad és csodás? Van-e ember, hogy mondja: akarom? létezik bárki, ’kinek van hite, aki minálunk hű, s kiállni mer szíve szerint, bár orkán ellene, s lábánál már a fél-ország hever? Nézz ránk, Uram, és kegyelmed’ terítsd az égi sátor kékjével fölénk, hogy talpra álljunk, s áldásod’ ma hintsd reánk és légyen kegyelmed miénk. Neked ajánljuk árva nemzetünk’, munkánkat, vérünk’ és az életet, most bilincsben, s ha szabadok leszünk, a jóért küzdve, úgy, ahogy’ lehet. Vezesd, Uram, ma ezt a nemzetet, hogy megtalálja végre önmagát jó s rossz között és tudja, eltemet a rabság, ’mit az ármány lelke ád. Már alkonyul, a nap most búcsúzik... Láttad, Uram, egy nép mit is tehet... Vedd le válláról régi bűneit, és szabadítsd meg ezt a nemzetet! a Te népedet! Az Antipodiumon, 1998. május 24

255

A RÉGI HŐSÖKÉRT

Imádkozom a régi hősökért ma és felidézem szent emléküket. Gondolok a sok nem-vágyott babérra, ’mit az utókor lassan elfeled. Amért meghaltak: örök kötelesség... csontjukba rágott szenvedés, halál... Úgy imádkoztunk: Uram, el ne essék annyi szerettünk, s imánk égbe száll!

Felkiáltottunk, fel a puszta földről – a testvérért, apáért, kedvesért és a Hazánkért, ’mit fájdalom őröl... áldjál. Uram, meg minden cseppnyi vért! Mi. ’kik még élünk, lábadhoz borulva kegyelmed’ kérjük, Seregek Ura... Fakadjon hősök véréből ma újra egy jobb jövendő reménysugara.

Az Antipodiumon. 1998. május 30.

Nem mi akartuk azt, hogy megmaradjunk, Te döntöttél így rólunk, Istenünk, hogy a vadócba piros rózsát oltsunk, s Neked áldozzuk megfáradt szívünk’. Maradj velünk, hisz’ nőnek már az árnyak, s szerelj le minket, Seregek Ura, mert nincs szüksége ránk már a Hazának... s a Hadak Útján vár reánk Csaba.

256

A GYERTYA LÁNGJA LOBBAN Ha fú a szél, a gyertya lángja lobban s e lángtól árnyunk lassan nagyra nő, de sutba dobva, egy sötét sarokban kialszik, s meghal vele az idő. Az indulat is fel-fellobog néha, s ha nincs mi szítsa, megnyugszik talán... jogos vagy sem, ha túláradó: préda a szó s a tett – az élet alkonyán. Mikor megáll a láng a válasz-úton, világit csak és soha se’ kell zúgjon, mert tudja, újabb korba érkezett.

Az Antipodiumon, 1998. június 3.

Új évbe érve álljunk meg egy percre, és kérjük, Isten különös kegyelme legyen velünk, mert tudjuk, hogy szeret.

VÁRJUK, HOGY ELJÖN A nap megállt a kékes fényű égen... nem cseng már többé sem dal, sem kacaj, amit hallottunk régestelen-régen, míg ránk nem zúdult orkánként a baj. De nincs idő és nincsen mozdulat több, mert görcsbe fagytak népek, emberek... Csupán az mozdul, aki tán az ördög szavára lett ma vad fenegyerek. Nekem még könny se’ gördül arcomon... Tudom—e még, hogy miért nem pereg?

257

A dal s a könny, bár Istennel rokon, kiszáradt már, s rabok az emberek.

Új határt húztak, lent, a sajgó földön, s megdermedt minden lüktető röge... Az ármány húzta, cselből lett a börtön, dér s vér hullott az árva földre le. A nemzetünket lassan egyre rágta a kór és tépte és szaggatta szét, porba taszítva, hogy minden garázda eltaposhassa pislákló tüzét. Akik elestek, megküzdve a harcot, szabadon éltek, s úgy jött a halál... Trianon tett csak rabszolgává minket, és börtönben tart, míg élve talál.

Mi mégis élünk, csonkán, szomorúan, s várjuk, hogy a nap mozduljon megint... Várjuk, hogy eljön Megváltónk, s a gondban valóra váltja népe álmait. Mi mindig várjuk, munkában és hittel, bár lelkünk, s testünk lassan lesz erős, hogy vezessen, mert más vezérünk nincsen, s gyávákból így lesz milliónyi hős.

Az Antipodiumon, 1998. június 4.

Egy cseppnyi könny sem gördül arcomon, és már tudom, hogy miért nem pereg: az égen fenn, egy piciny csillagon láthatjuk már a szent ígéretet.

258

MEREDITH Isten veled, halvány virág, sírok, és sír a nagy világ, amint keres és nem talál, s azt hiszi, elvitt a halál . De élsz, tudom! Nem múlhat el, bár, hogy-ha kérdem, nem felel, se test, se lélek, sem az Ég, mely rejti életed tüzét. Bizton tudom, hogy élsz tovább, s bár földünk kéklő sátorát elhagytad, mégis itt vagy, itt,

Az Antipodiumon, 1998. június 14.

hogy feltöröld a könnyeink’ s érezzük, velünk vagy megint, hogy zenghesd az Úr dalait.

A TÁRGYAK IS BESZÉLNEK László Gyulától búcsúzom Tehozzád még a tárgyak is beszéltek... a hangjuk halk volt, csendes, biztató, és amit róluk megsúgott a Lélek, neked: új fény volt, új irányt adó. Azt súgta, hogy rég tévedtünk a ködbe’, mert őseinkről keveset tudunk, és azt is rosszul, s nem nézünk a földre,... vogul gúnyában szlávul álmodunk! Anonymusból szószátyárt teremtünk, besenyők elől meg elmenekülünk,

nyugatot járva, ha nyeregbe ültünk, rabolni mentünk, ez volt mindenünk. Kultúránk sem volt. míg e keresztyénség közénk belátást s erényt nem hozott, – és nyugat nélkül nem lehet reménység, és ez megért sok, nagy áldozatot.

De te ezt láttad, mint éltek az ősök... Kiásott csontváz, kard neked beszélt, s tengernyi sírban megláttad a hősök gondját, baját és egész életét. Láttad a szorgos köznép életét is, tudtad, miben hitt, s miről álmodott, s hogy mire szolgált egy-egy szép kaláris, mikor a sírba feküdt a halott.

Művész szemeddel tisztán láttad őket, és hallottad is, hogy mit mondanak... Megidézted az elrejtett erőket, hogy lásd, az álom igazság marad; hogy magyar lakta rég a pannón fölcet, uralma bár több ízben elveszett, de visszatért, hogy – bár a földre görnyedt – megmentse ismét e szent nemzetet.

Az Antipodiumon, 1998. június 17.

Bár óvatosan mondtad ki a tételt: hogy több volt mint egy nagy honfoglalás. Láttuk, hogy végre a nap egyszer felkelt, és nem lehet több csűrés-csavarás! Hogy élhess, „termékeny bizonytalanság” volt a neve, de tudtad, hogy igaz. Benned nagy látót vesztett a magyarság, s lábad nyomát nem lepi be a gaz.

260

HOL VAGY KIRÁLYUNK, ISTVÁN? Hol vagy királyunk, István? Emléked ragyog tisztán, de hallod-e, hogy néped s ok régi terhe éget, s azért kiált az égre, új igazságot kérve? Az eddigi kemény volt, és árnyékában megholt megannyi zsenge élet... mert így szólt az ítélet. Most új törvényre várunk, segítsél megtalálnunk! Az országot s a népet az Isten védi csak meg csapástól, vésztől, gondtól... mi nem tudjuk, magunktól. Nélküle fogyunk, foszlunk, s megtagadjuk a múltunk’. Könyörögjél hát értünk, hogy éledjen reményünk. Vezessél erős kézzel, mert úgy senki se’ vész el, és megmarad a nemzet, a Te örök szerelmed.

Az Antipodiumon, Szent István napjára

Szent, jó királyunk, István, Tehozzád esdünk, bízván, hogy kérésedre Isten tán enyhit a bilincsen, hogy legyőzhessük Ármányt, s ne kergessünk szivárványt.

261

A KÖR VÉGRE BEZÁRUL

A magyar parlamentben már elhangzott a szó, erős ígéretképen, ami oly’ biztató, arról, hogy egyszer, végre tán tavasz lesz megin’ s egy újabb nemzedékre nem vár többé a kin.

Ezentúl ismét szent lesz a haza, hit s család, a nemzettől ’ki elvesz, bűnhődik a galád. A láthatár kitárul egy jobb jövő felé... A kör végre bezárul, s a föld is reng belé.

Az Antipodiumon, 1998 júniusában

Nem álmodtunk hiába... megtörtént a csoda..., vagy ébredésre vár ma álmaink mámora? Úr Isten, buzgón kérünk, hitünk legyen való, teljesedjék reményünk, ha hull is még a hó.

262

CSITTÉNY Balatonparti emlékeimben él Az őseim is gyakran jártak arra, mikor a tóban még sellő lakott, mikor halászok acél-izmú karja fatörzsből vájt még bodon-csónakot. A tó partján oly’ sűrű volt a nádas, és víz ölelt sok fűzfa-gyökeret... Alattuk kincsek – s a magasból egy sas keringve les, mert vadászni szeret. Tölgy, fenyves, szilfa suttogott a szélben, s felettük lősz-fal meredt ég felé... A nap lement és sötét lett egészen, Tihany árnyéka így lett Istené. Csittény, terólad gyakran álmodom még, s meglátogatlak a romláson át... lelkemben képed elvarázsolt emlék, s lombjaid zsongják a múltam dalát. Az Antipodiumon is rólad álmodom

VÁLASZ EGY KÍNAI VERSRE Czira Zsoltnak Írtál, s most itt a válasz: Akármerre is szál’asz, vonz otthonod, s a föld. Ha fáj is már az élet, s jég-verte a vetésed, könnyedet letöröld, s mosollyal nézz az égre...

Az Antipodiumon, 1998-ban Li Sang-jinnek

A Mindenség zenéje meggyógyítja szíved, s ha fáj is még a bánat, vedd ünneplő ruhádat: a szép emlékeket, idézzed fel a múltat, melyből sokat tanulhat az, aki megbocsát, s ’ki rég koloncot hordott, legyen szabad és boldog, s ne járjon Golgotát.

BÉKÉSI ISTVÁNNAK

a bujdosó magyarok papjának

Ajkadról buzgott, mint hűs, hegyi csermely, a magyar szó s az Ég áldotta dal... ’mint Veled ültünk, kies lett e zord hely, s elesettségből vált a diadal. Verseket mondtál, – tán már nem emlékszel, – Fekete Bojtár sok, sóvár szavát... Ajkadon függtünk – szód sohase vész el – Az Ige vers, ’mit csak az Isten ád.

A köd takarja most már a nyomunkat, de szemünk mégis az Egekbe lát, nem hiszünk bár a kőbor csillagoknak, de meghalljuk a Mindenség szavát. Nem fáj tovább a csontnyüvő öreg-kor, sem a szívünk, mely vergődve repes, s létünk jegye csak egy kupa fanyar bor, mely, ha nem ízlik, csak magadra vess.

Az Úr oly’ régen állította sorba mindegyikünket, s küldött küzdeni, 264

mégse feledjük, hogy ránk van még gondja, s hogy terhünk göncét magára veszi. Így, amíg éltet, kell, hogy munkálkodjunk, ha csonkán, törten is, de hív az Úr... Jó hegedűként nincs magunkra gondunk, a Művész Ő, s mi zengünk, mint a húr. Az Antipodiumon, 1998. NagyBoldogasszony napján

WASS ALBERT TEMETÉSÉRE Az Úr rég porból gyúrta, s belé lehelte lelkét, arcot adott a pornak, a szívnek meg szerelmét. Szót is adott, hogy szóljon, amikor más már nem mer, és küzdjön, Erdély, érted, hogy hallja minden ember. Küzdött, oh, sokszor árván, mert volt benne reménység, s éberen állt a vártán, míg mások vesztét lesték. Fájt múltja s a jövendő, vágya az ősi földre... lidérc ígéret – meddő – megcsalta mindörökre. Bujdosott messze földön, s a kín kenyerét ette... A nagy világ is börtön, ha nem léphet a földre, mely elringatta régen, s mindenik ősét védte mely az övé egészen, és mégse’ engedték be!

265

Nem kellett tán a földnek? Azoknak nem, ’kik őrzik... s majd Istennek felelnek, mert nem várták, mint illik. A föld már nyúl feléje, a Mezőség már várja, ha meg is tagadják tán. Erdély az ő hazája.

Hamva, ha lassan porlik, vagy szerte száll a szélben, hó lesz a havasokban, vagy sárrá lesz a réten, mikor leér majd egyszer jó Földanyánk ölébe, ott is tudja, hogy ember, és feltámad majd végre.

Az Antipodiumon, 1998. augusztusában

Nyugodj meg, vándor lélek, Erdély szent öle vár rád... büszkén mondjad, hogy „Élek! és állom még a vártát!” Így mégy az Úr elébe, hogy elvegyed jutalmad’... s ne ródd fel a hazádnak, ott csak emberek laknak.

266

GYÁSZBESZÉD Veszely János felett Amíg mindenki könnyes szemmel gyászol, a pillanat egy új létet varázsol szemünk elé, mely örök és csodás. A lélek él, nincs igazabb valóság, mely elvezet most mindenhez, ’mi jóság, mely több, mint álom, ködös látomás. Szeretet-fény az, megbocsátás fénye, mindnyájunk örök, sóvárgó reménye, végső toron meg örök áldomás. Most, hogy megálltál s letetted a tollad, hogy megpihenjél és csak más dalolhat, bár fáradt szívvel, magyar éneket, tudom, hogy hallod, amint szelek szárnyán, ittmaradt hitves, gyermek, barát – árván Tehozzád szólva üzeni: szeret, és hogy utánad fájó űr maradt csak, míg emberkönnytől keserű a harmat, s e szikes föld, mely ringat, s eltemet.

Az Antipodiumon, 1998. augusztus végén

Nem volt hiába százszor kezdett harcod, hiszen kiálltál sok, fájó kudarcot, s bátran szolgáltad árva nemzeted. Kemény küzdelmed sikert hozott végre, magyar ügyeknek hűséges vitéze. Búcsúzunk csöndben, – most Isten veled. Köszönjük munkád’, s áldozat gyümölcsét, útmutató szód, ami több, mint emlék, – s az Úrnak meg a fényes lelkedet.

A DRÁMA ÉS A DAL

Udvaros Bélának

Hatalmas, csengő-pengő pénzekért tán kap a nemzet, amit nem remélt: egy széllel-bélelt pajtát, mely „nyitott” mindenfelé és a szél bánatot fú majd belőle, mákonyt, tagadást... Megállj! A sírod már tovább ne ásd, népem -ne add fel hited’, nemzeted’. Nélkülük élned többé nem lehet, s a világ csalfán ismét eltemet.

Harminc hamisan csengő pénz mit ér? Ne add el, ember, ’minek ára vér, ne áruld el a múlt ígéretét, tépjék bár tested ezren szerte-szét! Lásd, hú marad a dráma és a dal, szárnyukon jő az örök diadal. Szellem, a hit és acél akarat, ha a világ most reánk is szakad, célt ér, ha mindőnk, mindig hű marad.

Az Antipodiumon, 1998. szeptember 7.

Építs a dalnak, drámának lakot... ürügy, hogy mért ne, régen elkopott. Hajlékot adjál, ’hol, ha kell, felráz népet s egyént a Nemzeti Színház, mely’ színpadán, ha megszólal Tiborc, új Merán, tudd, hogy egyszer meglakolsz! Addig a jó hírt ki mondhatja el? Ki szól mihozzánk ősök lelkivel? Nemzeti Színház! Mind’ hívunk: jövel!

268

HA ELMEGYEK Felhős az ég, egy csillag sem ragyog... ki tudja hát, a föld miként forog? Az Úr vigyáz, hogy ne találja meg senki soha nyomom, ha elmegyek. De itt marad a szent emlékezet, mely nyugtot ad, ha egy kicsit szeret, s tán eldalol rólam egy éneket, hogy elvigyék a szálló fellegek. Szívem, ne hidd, hogy láncba ver a föld... Anyád az, ’ki sok könnyet letörölt... s ha befogad és magához ölel csillagpor voltod’ nem felejti el. Bolond szívem, dalok szerelmese, táltos vigyen, repüljél el vele, túl hegyeken s az Óperencián... és hangtalan’ dalolj és szólj, te, szám! Dalolj, ne félj, hogy ki se’ hallja meg: A dal örök, bár tán a szív öreg. A lélek él, s testemből dal fakad... dalnak tekintsd a szép virágokat. Dal kopjafámon minden rótt betű, zengi, hogy élek s a lét gyönyörű, s ’kit szeretek, megsimítja a szél, hogy tudja, lelkem ott is, mindig él.

Az Antipodiumon, fogvacogtató hidegben

Ha elmegyek, sohsem sirassatok, erdők, hegyek, zizegd nádasok. A testem él vén Földanyánk ölén és ura kél a bűvös szóra: én! A lelkem fény s ha testté születik, így akarja a Szeretet s a Hit. Mondjad: hiszek – hogy sohsem volt halál... s ha elmegyek, az Isten rám talál.

269

SZÜRET UTÁN

Alig, hagy elmúlt a szüret, máris százszor-vak őrület tapossa – habzik már a must – az emberszőlőt: balga húst, lustát és szorgost egyaránt... Nincs kegyelem, mert beleránt mindenkit, aki menekül a véres ember-prés elül.

Az ég sötét és egyre hűl... Nincs már, ’ki küzdjön emberül, a tölgy-kádból meg vér folyik, hisz’ elárulta álmait az ember, s ’mit vár, nem jövő, de fájó, hét szűk esztendő. Ez az ember Ármány fia, és zúzva kell elbuknia.

Jaj, zúzva kell elbuknia, mert vétkezett e föld fia, s nem tartja a kormány-rudat... testéből meg csak por marad. Idő-hordókban áll a bor... Ember, miért vagy oly’ botor, hagy nem látod a végzeted’, s magad vagy, aki eltemet?

Az Antipodiumon, 1998. október 10.

Magad vagy, aki eltemet. A te munkád e vérszüret, mi mégis várjuk a csodát, s a kegyelmet, mit Isten ád.

270

VILLON NYOMÁBAN I Sötét és kábult barna éjjel csókold rám álom hímporod, Jőjj, békítsél meg a veszéllyel s ne ácsolj komor kínpadot. Az élet múlik, elröpül már, deres lesz lassan a hajunk, Szemünkben gondok fénye ül – kár, hogy alig éltünk, meghalunk. Ifjúságunk volt csak madárdal... „az évek múlnak, mint a percek, Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”.

II

Ma még vidáman borba fojtjuk az élet gondjait s baját, holnap búsongva visszasírjuk a józan élet mámorát. Ma tettre vágyunk, elfeledve, hogy minden tettünk szenvedés, holnap kihűlt csókunk keserve, hogy megszűnjék, minden kevés. A tékozló fiú is megtér... „az évek múlnak, mint a percek. Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. Éjfélt ütött, a lámpa lobban, fájó szívem ma eldobottan esett a sárba – régi nóta – kíntól keserves, mint bitófa, mint kereszt, amin szögre verték azok, akik soh’sem szerették

az igazságot, jót, szerelmet... s a megholtnak sírra se’ tellett. Fekszik a sárban, ez a sorsa, a sarat festi csak pirosra. De lelkem Hozzád mégis megtér... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”.

III

Sír most az ég is, könnye csorran, sötét az éjjel, nincsen honnan, miért is jönne bíztató fény, lelkemben más sincs, csak vak örvény. Fenn, a magasban a sok csillag, megannyi fájó, sötét ablak, már nem világít bennük lámpa, nem ég, hiszen úgy is hiába. Idő szántotta homlokomba az élet már rég belerótta, hogy jót s a szépet sárba dobják, szemétdomb várja, bármi tiszták, avagy talán keresztre vernék... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”.

Megindulok...az utam régi, mégis botorgok a sötétben; mély éjtszaka s vak nappal méri a léptem, semmibe merülten. Sok kint okoztam, akaratlan, bár bántani sohsem akartam, és fáj az élet, mikor némán megvallom ezt, egy sajgó dalban. Könnyet ontottam csak, de nem vért... „Az órák múlnak, mint a percek... 272

Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg!” Végigtekintek a világon, s látom, hogy minden ember szenved, az Istenemet mégis áldom, mert lelket. szívet ád, s szerelmet; mert erőt ád, célt, boldogságot, kezemet fogja a sötétben, és főleg érted légyen áldott, Szerelmem, és hogy itt vagy vélem. Isten markában kin is elfér... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáér’ irgalmazz nékünk, Jézus herceg!”„

Es irgalmazott, itt az Antipodiumon, mind a mai napig.

Szorít a markod mellkasomban, Uram, sok sejtnek inni kéne... de szomjas szívem mégis dobban, és lüktet benne ősök vére. Kiáltanék, hogy van még célom... de hallgatok, mert szól a Lélek: Az él vagyok, vágó acélon, ne félj – tudod, hogy mindig élek! Hited, szerelmed ma erős vért...’ „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg!”

273

Tartalomjegyzék

AJÁNLÁS FELESÉGEMNEK ...................................................................2

ELSŐ LÉLEKZET ............................................................................... 3

A DÉLIBÁB ...........................................................................................5 CLIII-IK ZSOLTÁR ...............................................................................5 MEGMÉRETTÜNK .................................................................................6 SZOMJÚSÁG .........................................................................................7 IGYÁL VELEM ......................................................................................7 ÍGÉRET .................................................................................................8 A DÉLIBÁBOS ÉG ALATT ......................................................................9 ÚJ ÜSTÖKÖS .......................................................................................10 KI AZ .................................................................................................11 SZENT JOBBOD VISZIK-E ....................................................................12 NE AZT KÉRDEZZÉTEK .......................................................................13 EMLÉKEZZ NÉPEM .............................................................................14 CLIV-IK ZSOLTÁR .............................................................................15 LEHAJOLT HOZZÁM............................................................................16 ÚJABB ŐSZÜNK ..................................................................................17 ÉLTESSEN ISTEN ................................................................................18 KIÁLTANÁL .......................................................................................19 HA BÉNA IS A KÉT KEZEM ..................................................................20 LEVÉL BÁRÁNY PÉTER TAMÁSNAK ...................................................21 EGY MEGOSZTOTT SZÜLETÉSNAPRA ..................................................22 A ZENE DICSÉRETE ............................................................................23 CLV.-IK ZSOLTÁR..............................................................................24 AMIKOR SÁRRÁ LESZ A. HÓ ...............................................................25 KARÁCSONY ÉJJEL .............................................................................25 ZORDON HEGYEK ALJÁN ....................................................................26 VAN-E REMÉNY?................................................................................27 CSENDES AZ ÉJJEL..............................................................................28 EMLÉKEIMBEN ...................................................................................29

MÁSODIK LÉLEKZET..................................................................... 31

ÚJ ESZTENDŐ, RÉGI BÁNAT ................................................................33 CLVI.-IK ZSOLTÁR ............................................................................34 TUDAT, VAGY ÁLOM ..........................................................................35 ÚJ MÁRCIUS .......................................................................................36

MILYEN AZ ÉBREDÉS?........................................................................37 SENKI SOHSEM ADOTT JOGOT.............................................................37 ELHALLGATOTT .................................................................................39 KÖSZÖNTŐ .........................................................................................40 BÚVÓPATAK ......................................................................................41 ÁLMOK ..............................................................................................42 BŰNBÁNAT ........................................................................................43 CLVII-IK ZSOLTÁR ............................................................................44 BIMBÓ FAKADÁSKOR .........................................................................45 AZ EMMAUSI ÚTON ............................................................................46 BÓBISKOLOK .....................................................................................47 MÁR OLY RÉG MONDTAM ..................................................................48 ARANJUEZI CONCERTO ......................................................................49 AKÁRMI JŐ, EMLÉKEZÜNK .................................................................50 PEREG A DOB .....................................................................................52 ÉVSZAKOK KÖZÖTT ...........................................................................53 HA ELMEGYEK ...................................................................................54 EGY ÖTVEN ÉVES ÉVFORDULÓRA.......................................................54 KEZEM KINYÚJTOM............................................................................56 CONFIRMATIÓS IMA. ..........................................................................57 MÉGIS VAGYUNK ...............................................................................58 HAZAÉRTÉL .......................................................................................61 HA AZ ÚR AKARJA .............................................................................62 PALÁNTA VOLTAM .............................................................................63 ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN............................................64 MOSOLY ............................................................................................65 MA KOPOGTATTÁL.............................................................................66 MEGÉRKEZTÜNK................................................................................67 OKTÓBER VAN ...................................................................................69 OKTÓBER 6. VAN ...............................................................................70 MEGTALÁLOM ...................................................................................70 CLVIII-IK ZSOLTÁR ...........................................................................72 DÉLIBÁB ............................................................................................73 EGY MARÉK HOMOK ..........................................................................74 LEGYÉL ERŐS .....................................................................................75 PAPÍRON BÉKE VAN............................................................................77 AZ ÉN ATYÁM A TE ATYÁD ...............................................................78 AZ ELSŐ ÖTVEN ÉV ............................................................................79 ÚJ KARÁCSONY .................................................................................80 KARÁCSONYI SZONETT ......................................................................82 KARÁCSONY ESTE ..............................................................................82

275

KARÁCSONY BOSNYÁKORSZÁGBAN ..................................................83 VENITE ADOREMUS ............................................................................84 NEM BÚCSUZIK AZ ÉLET ....................................................................85 VÁRUNK ............................................................................................87 AVAR SINCS MÁR ...............................................................................88

HARMADIK LÉLEKZET ................................................................. 89

JÓSLATOK ..........................................................................................91 DALOM ..............................................................................................92 THOTH NEGYVENKÉT KÖNYVE...........................................................93 SZERELEM .........................................................................................95 ÍRJ ÉS TANÍTS .....................................................................................96 FAKADJON ISMÉT ROZMARING ...........................................................97 ÉPÍTSÜNK TEMPLOMOT ......................................................................98 MI VAGY NEKEM?............................................................................100 HAJTSD A VÁLLAMRA ......................................................................101 ALKONY ..........................................................................................102 NÉHA...............................................................................................102 AZ IHLET..........................................................................................103 NYÍLNAK A ORGONÁK .....................................................................104 MÉG TŰZ A NAP ...............................................................................105 MIKOR AZ ÚR ÍGY SZÓLOTT .............................................................106 A MAGYAROK BEJÖVETELE .............................................................107 HA ARCA NINCS IS............................................................................119 A FÉNY ............................................................................................120 ÉLET ................................................................................................121 RETTENET ........................................................................................123 CSENDES BÉLÁNAK – UTOLJÁRA .....................................................124 LESZÁLL AZ ESTE.............................................................................125 ÉLNI AKARUNK ................................................................................127 STATISZTIKA....................................................................................128 FEHÉR MADÁR .................................................................................129 SOHA, SOHA, SOHA!.........................................................................130 TI, MEGVÁLASZTOTT, VAK KÉPVISELŐK ..........................................131 LESZÁLL AZ ÉJ .................................................................................132 HAJNALI NÉGYKOR ..........................................................................134 AKKOR IS VAN .................................................................................135 TE IS SZERESSED ..............................................................................136 CARMEN MISERABILE ......................................................................137 AKAROM..........................................................................................142 HOZZÁD ESDEK................................................................................142

276

DÖRÖMBÖLÖK .................................................................................143 KÖSZÖNTŐ .......................................................................................145 MEGFÚVOM BÁTRAN .......................................................................146 AKKOR SE TUDNÁK ..........................................................................147 OTTHONOD AZ ÚR VÁROSA..............................................................148 KEDVES, ÖREG BARÁTOM ................................................................149 KARÁCSONY, HOZD EL MEGINT A CSODÁT .......................................152 KARÁCSONYVÁRÓBAN ....................................................................153 ÁLDÁS ÉRTED ..................................................................................154 AMÍG ...............................................................................................155 AZ ÚR KÖZEL...................................................................................156 ÁLMOMBAN NEM FÁJ .......................................................................156 VITÁM CHLOÉVAL ...........................................................................157 NEGYEDIK LÉLEKZET................................................................. 159 ELMÚLT AZ ÉV .................................................................................161 A NYÁRI ZÁPOR ...............................................................................162 IMMANUEL.......................................................................................163 NYOMUNK ELTŰNIK .........................................................................163 MIÉRT IS VAN...................................................................................165 A HAZÁM KÉPE ................................................................................166 HAJNAL ...........................................................................................168 BARÁTSÁG .......................................................................................169 A FÖLD ............................................................................................170 CSEND VOLT ....................................................................................171 VISSZAHÍVNÁM ................................................................................172 ADDIG..............................................................................................173 VÁLASSZ! ........................................................................................174 EMLÉKEK ÉS ÁLMOK ........................................................................175 MÉRT FESZÍTETTÜK MEG?................................................................176 FENN A HEGYEKEN...........................................................................178 VÁRJÁK ...........................................................................................179 HA MOSOLYOGSZ .............................................................................180 NAGYPÉNTEK ..................................................................................180 ŐRZI A VETÉST .................................................................................182 KÖSZÖNJÜK .....................................................................................182 ÁPRILIS 11 .......................................................................................183 KIÁLTANÉK .....................................................................................184 SZÍVED DOBOGÁSA. .........................................................................185 TÖRVÉNY ÉS DAL .............................................................................185 LETÖRLI AZ ISTEN............................................................................186

277

KARJA RINGATTA A JÖVŐT...............................................................187 FATIMA ............................................................................................188 NÉZZED A MÉLYKÉK, BÁRSONYOS EGET ..........................................191 CSAK HALLGATOM ..........................................................................192 SIRATOK MÚLTAT, HOLNAPOT .........................................................193 POR ÉS HYDROGÉN...........................................................................194 TRIANON 77 ÉVE VOLT ....................................................................195 A NEGYEDIK LÉLEKZET ...................................................................197 A DOB PEREG MÁR ...........................................................................198 LÁTOMÁS ........................................................................................199 ÚJ ÉG ALATT ....................................................................................200 TÖLTSD BÉ REMÉNYSÉGGEL ............................................................201 TUDOM ............................................................................................202 VÁROM, HOGY SZÓLASZ ..................................................................203 PIHENJ MEG, KÖLTŐ .........................................................................204 SZEGFŰ, MELY MINDIG VIRÍT ...........................................................205 AZ ÚR LENÉZ ...................................................................................206 VALAKI............................................................................................207 MÉRT BÁNT A KÉTSÉG? ...................................................................208 TERÉZA NŐVÉR ................................................................................209 TÜNDÉRMESÉK ................................................................................210 A TENGERPARTON ...........................................................................210 VILÁG, VÁDOLLAK!.........................................................................212 ÚJ ERŐT KÉRTEM .............................................................................213 LESZÁLLT A KÖD .............................................................................214 ÉRZEM A SZITÁLÓ KÖDÖT ................................................................215 KEGYELMES ISTEN, EL NE HAGYJ! ...................................................216 SZÓLTAM, ÍRTAM ÉS IMÁDKOZTAM .................................................217 A FÉNYSUGÁRBAN ÁLLOK ...............................................................218 E FÖLD SZENT NÉKÜNK....................................................................219 PÁRBESZÉD A JÖVENDŐRŐL .............................................................221 CSENDBEN ÁLMODOM .....................................................................223 A SZÉLRE BÍZTAM ............................................................................223 A SZERETET MEGSZÜLETETT ...........................................................224 IGAZSÁG, JÓSÁG, KEGYELEM ..........................................................225 MINDEN A FÉNYRE VÁR ...................................................................227 MÁMOR HELYETT ............................................................................228 ÁLMOM A CSÖND .............................................................................229 BÁLINT NAPON ................................................................................230 MEGSZÜLETETT ...............................................................................230 EGY VÉRTELEN MÁRCIUS EMLÉKÉRE ...............................................231

278

AZT MONDJÁK, DÖNTHETSZ .............................................................233 TARTSD ÉBREN HITÜNKET TOVÁBB ..................................................234 IMÍGYEN SZÓLOTT ZARATHUSTRA:..................................................235 KEGYETLENÜL .................................................................................236 VALAMI VÁR ....................................................................................237 MÉGIS KÉK AZ ÉG ............................................................................238 NÉZZ FEL VELEM A CSILLAGOKRA ...................................................239 NYÍLJ MEG, SÍROM ...........................................................................240 NYÁRUTÓ VOLT ...............................................................................241 NEM VÁRT RÁM SENKI .....................................................................242 AZ IDŐ KÖZEL ..................................................................................243 TAGADOM ........................................................................................244 AGGÓDÓ SZÍVVEL ............................................................................246 NE SÍRJ.............................................................................................247 HA ÉJ ÖLÉBEN ALHATOM .................................................................248 MESSZE SODORT A SZÉL...................................................................249 KÖZÖS ÉDESANYÁNK ......................................................................250 KI ÉRTENÉ AZ ISTEN ÚTJAIT? ...........................................................251 KÉTSÉGBEESETT, BALGA AKARÁSSAL .............................................252 ITT ÁLLOK ........................................................................................253 KEGYELEM ÉS IGAZSÁG ...................................................................253 NÉZZ RÁNK, URAM ..........................................................................254 A RÉGI HŐSÖKÉRT ...........................................................................256 A GYERTYA LÁNGJA LOBBAN ..........................................................257 VÁRJUK, HOGY ELJÖN ......................................................................257 MEREDITH .......................................................................................259 A TÁRGYAK IS BESZÉLNEK ..............................................................259 HOL VAGY KIRÁLYUNK, ISTVÁN? ....................................................261 A KÖR VÉGRE BEZÁRUL ...................................................................262 CSITTÉNY.........................................................................................263 VÁLASZ EGY KÍNAI VERSRE .............................................................263 BÉKÉSI ISTVÁNNAK .........................................................................264 WASS ALBERT TEMETÉSÉRE ............................................................265 GYÁSZBESZÉD .................................................................................267 A DRÁMA ÉS A DAL ..........................................................................268 HA ELMEGYEK .................................................................................269 SZÜRET UTÁN ..................................................................................270 VILLON NYOMÁBAN.........................................................................271 TARTALOMJEGYZÉK .................................................................. 274 BÖNGÉSZŐ ...................................................................................... 280

279

Böngésző

A délibáb ...................................................................................... 5 A délibábos ég alatt ...................................................................... 9 A dob pereg már ....................................................................... 198 A dráma és a dal ....................................................................... 268 A fény ....................................................................................... 120 A fénysugárban állok................................................................ 218 A Föld ....................................................................................... 170 A gyertya lángja lobban............................................................ 257 A hazám képe ........................................................................... 166 A kör végre bezárul .................................................................. 262 A magyarok bejövetele ............................................................. 107 A negyedik lélekzet .................................................................. 197 A nyári zápor ............................................................................ 162 A régi hősökért ......................................................................... 256 A szélre bíztam ......................................................................... 223 A szeretet megszületett ............................................................. 224 A tárgyak is beszélnek .............................................................. 259 A tengerparton .......................................................................... 210 A zene dicsérete.......................................................................... 23 Addig ........................................................................................ 173 Aggódó szívvel ......................................................................... 246 Ajánlás feleségemnek ................................................................... 2 Akármi jő, emlékezünk............................................................... 50 Akarom ..................................................................................... 142 Akkor is van ............................................................................. 135 Akkor se tudnák........................................................................ 147 Áldás érted................................................................................ 154 Alkony ...................................................................................... 102 Álmok ......................................................................................... 42 Álmom a csönd......................................................................... 229 Álmomban nem fáj ................................................................... 156 Amíg ......................................................................................... 155 Amikor sárrá lesz a. hó ............................................................... 25 Április 11 .................................................................................. 183 Aranjuezi concerto...................................................................... 49 280

Avar sincs már.............................................................................88 Az első ötven év ..........................................................................79 Az emmausi úton.........................................................................46 Az én Atyám a te Atyád ..............................................................78 Az idő közel ..............................................................................243 Az ihlet ......................................................................................103 Az Úr közel ...............................................................................156 Az Úr lenéz ...............................................................................206 Azt mondják, dönthetsz.............................................................233 Bálint napon ..............................................................................230 Barátság.....................................................................................169 Békési Istvánnak .......................................................................264 Bimbó fakadáskor .......................................................................45 Bóbiskolok ..................................................................................47 Bűnbánat .....................................................................................43 Búvópatak ...................................................................................41 Carmen miserabile ....................................................................137 CLIII-ik zsoltár..............................................................................5 CLIV-ik zsoltár ...........................................................................15 CLV.-ik zsoltár............................................................................24 CLVI.-ik zsoltár ..........................................................................34 CLVIII-ik zsoltár.........................................................................72 CLVII-ik zsoltár ..........................................................................44 Confirmatiós ima.........................................................................57 Csak hallgatom..........................................................................192 Csend volt..................................................................................171 Csendben álmodom ...................................................................223 Csendes az éjjel ...........................................................................28 Csendes Bélának – utoljára .......................................................124 Csittény .....................................................................................263 Dalom..........................................................................................92 Délibáb ........................................................................................73 Dörömbölök ..............................................................................143 E föld szent nékünk...................................................................219 Egy marék homok .......................................................................74 Egy megosztott születésnapra .....................................................22 Egy ötven éves évfordulóra.........................................................54 Egy vértelen március emlékére .................................................231 281

Élet121 Elhallgatott ................................................................................. 39 Elmúlt az év .............................................................................. 161 Élni akarunk.............................................................................. 127 Első lélekzet.................................................................................. 3 Éltessen Isten .............................................................................. 18 Emlékeimben .............................................................................. 29 Emlékek és álmok..................................................................... 175 Emlékezz népem......................................................................... 14 Építsünk templomot.................................................................... 98 Érzem a szitáló ködöt ............................................................... 215 Évszakok között.......................................................................... 53 Fakadjon ismét rozmaring .......................................................... 97 Fatima ....................................................................................... 188 Fehér madár .............................................................................. 129 Fenn a hegyeken ....................................................................... 178 Gyászbeszéd ............................................................................. 267 Ha arca nincs is......................................................................... 119 Ha az Úr akarja ........................................................................... 62 Ha béna is a két kezem ............................................................... 20 Ha éj ölében alhatom ................................................................ 248 Ha elmegyek ............................................................................. 269 Ha elmegyek ............................................................................... 54 Ha mosolyogsz ......................................................................... 180 Hajnal ....................................................................................... 168 Hajnali négykor ........................................................................ 134 Hajtsd a vállamra ...................................................................... 101 Harmadik lélekzet....................................................................... 89 Hazaértél..................................................................................... 61 Hol vagy királyunk, István?...................................................... 261 Hozzád esdek............................................................................ 142 Igazság, jóság, Kegyelem ......................................................... 225 Ígéret............................................................................................. 8 Igyál velem ................................................................................... 7 Imígyen szólott Zarathustra: ..................................................... 235 Immanuel. ................................................................................. 163 Írj és taníts .................................................................................. 96 Itt állok...................................................................................... 253 282

Jóslatok........................................................................................91 Karácsony Bosnyákországban.....................................................83 Karácsony éjjel............................................................................25 Karácsony este ............................................................................82 Karácsony, hozd el megint a csodát ..........................................152 Karácsonyi szonett ......................................................................82 Karácsonyváróban.....................................................................153 Karja ringatta a jövőt.................................................................187 Kedves, öreg barátom................................................................149 Kegyelem és Igazság.................................................................253 Kegyelmes Isten, el ne hagyj! ...................................................216 Kegyetlenül ...............................................................................236 Kétségbeesett, balga akarással ..................................................252 Kezem kinyújtom ........................................................................56 Ki az ............................................................................................11 Ki értené az Isten útjait?............................................................251 Kiáltanál ......................................................................................19 Kiáltanék ...................................................................................184 Köszönjük .................................................................................182 Köszöntő ...................................................................................145 Köszöntő .....................................................................................40 Közös Édesanyánk ....................................................................250 Látomás .....................................................................................199 Legyél erős ..................................................................................75 Lehajolt hozzám ..........................................................................16 Leszáll az éj...............................................................................132 Leszáll az este ...........................................................................125 Leszállt a köd ............................................................................214 Letörli az Isten...........................................................................186 Levél Bárány Péter Tamásnak.....................................................21 Ma kopogtattál ............................................................................66 Mámor helyett ...........................................................................228 Már oly rég mondtam..................................................................48 Második lélekzet .........................................................................31 Még tűz a nap ............................................................................105 Megérkeztünk..............................................................................67 Megfúvom bátran ......................................................................146 Mégis kék az ég.........................................................................238 283

Mégis vagyunk ........................................................................... 58 Megmérettünk............................................................................... 6 Megszületett.............................................................................. 230 Megtalálom................................................................................. 70 Meredith ................................................................................... 259 Mért bánt a kétség?................................................................... 208 Mért feszítettük meg? ............................................................... 176 Messze sodort a szél ................................................................. 249 Mi vagy nekem? ....................................................................... 100 Miért is van............................................................................... 165 Mikor az Úr így szólott............................................................. 106 Milyen az ébredés? ..................................................................... 37 Minden a fényre vár.................................................................. 227 Mosoly ........................................................................................ 65 Nagypéntek............................................................................... 180 Ne azt kérdezzétek...................................................................... 13 Ne sírj ....................................................................................... 247 Negyedik lélekzet ..................................................................... 159 Néha.......................................................................................... 102 Nem búcsuzik az élet .................................................................. 85 Nem várt rám senki................................................................... 242 Nézz fel velem a csillagokra..................................................... 239 Nézz ránk, Uram....................................................................... 254 Nézzed a mélykék, bársonyos eget........................................... 191 Nyárutó volt.............................................................................. 241 Nyílj meg, sírom ....................................................................... 240 Nyílnak a orgonák .................................................................... 104 Nyomunk eltűnik ...................................................................... 163 Október 6. van ............................................................................ 70 Október van ................................................................................ 69 Önvallomás harmadik személyben ............................................. 64 Őrzi a vetést .............................................................................. 182 Otthonod az Úr városa .............................................................. 148 Palánta voltam ............................................................................ 63 Papíron béke van ........................................................................ 77 Párbeszéd a jövendőről............................................................. 221 Pereg a dob ................................................................................. 52 Pihenj meg, költő...................................................................... 204 284

Por és hydrogén.........................................................................194 Rettenet .....................................................................................123 Senki sohsem adott jogot ............................................................37 Siratok múltat, holnapot ............................................................193 Soha, soha, soha!.......................................................................130 Statisztika ..................................................................................128 Szegfű, mely mindig virít..........................................................205 Szent jobbod viszik-e ..................................................................12 Szerelem......................................................................................95 Szíved dobogása........................................................................185 Szóltam, írtam és imádkoztam ..................................................217 Szomjúság .....................................................................................7 Szüret után.................................................................................270 Tagadom....................................................................................244 Tartsd ébren hitünket tovább.....................................................234 Te is szeressed...........................................................................136 Teréza nővér..............................................................................209 Thoth negyvenkét könyve ...........................................................93 Ti, megválasztott, vak képviselők .............................................131 Töltsd bé reménységgel.............................................................201 Törvény és dal ...........................................................................185 Trianon 77 éve volt ...................................................................195 Tudat, vagy álom.........................................................................35 Tudom .......................................................................................202 Tündérmesék .............................................................................210 Új ég alatt ..................................................................................200 Új erőt kértem ...........................................................................213 Új esztendő, régi bánat ................................................................33 Új Karácsony...............................................................................80 Új március ...................................................................................36 Új üstökös....................................................................................10 Újabb őszünk...............................................................................17 Valaki ........................................................................................207 Valami vár.................................................................................237 Válassz! .....................................................................................174 Válasz egy kínai versre .............................................................263 Van-e remény? ............................................................................27 Várják........................................................................................179 285

Várjuk, hogy eljön .................................................................... 257 Várom, hogy szólasz................................................................. 203 Várunk ........................................................................................ 87 Venite adoremus ......................................................................... 84 Világ, vádollak! ........................................................................ 212 Villon nyomában ...................................................................... 271 Visszahívnám............................................................................ 172 Vitám Chloéval......................................................................... 157 Wass Albert temetésére ............................................................ 265 Zordon hegyek alján ................................................................... 26

286