Kovács Gabriella Hát ennyi volt... Hát ennyi volt… érezte, hogy itt az út vége. Tehetetlenül, fáradtan feküdt a hideg kövön a fagyos szélben és nem akart többé engedelmeskedni a teste. Már nem érzett fájdalmat sem. A világ megszűnt körülötte létezni. Befelé figyelt csupán. Az emlékei előtörtek, felszínre, mint egy gejzír és tulajdonképpen boldog volt ezekben a percekben. A családja jutott eszébe, a felesége, aki beleszeretett egy könyvelőbe és kidobta őt a közös lakásból. Lehet, többet kellett volna otthon lennie és kevesebbet dolgoznia… lehet, többet kellett volna törődnie az asszonnyal.. de hát a pénz kellett, mert a szomszédnak is van nyaralója, aztán autója, aztán valami mindig… valami, amit akkor értéknek gondolt, bár ma már teljes bizonyossággal tudja, hogy a pénz csupán eszköz. Ami érték, az a szeretet, a törődés, az egymásra figyelés. Még szerencse, hogy akkoriban volt a cégnek munkásszállója. Válás után beköltözött és bár a lelke mindig hazavágyott, vissza a saját otthonába, a bíróság a vagyonmegosztásnál az asszonynak ítélte a házat, így maradt a szálló, mint lakóhely, de akkor ezt valahogy nem bánta. Nem haragudott rá. Meghúzta magát a munkásszállón, mint akkoriban oly sokan és dolgozott. Talán, ha lennének gyerekei… Ugyan már! Ha lennének, most csak szégyenkeznének miatta. Milyen apjuk lenne ő, aki még egy ócska szobát sem tud szerezni magának… Amikor bezárták a gyárat és a munkásszállóról menni kellett, még bizakodott. 3 havi fizetését kapta meg végkielégítésként és az első szánakozó tekintetet. Ma is előtte van ez a tekintet. A személyzeti osztályon dolgozó Klárika talán már akkor látta, milyen sors vár rá. Talán lelki szemei előtt már látta őt az utcán feküdve lassan elmúlni… Kivett egy szobát és még mindig bízott. A végkielégítésből ki tudta fizetni a 3 havi kauciót és a munkanélküli segélyből megélhet szűkösen, amíg új munkát talál. Nem aggódott. Erős volt és remek szakember. Minden reggel az álláshirdetések olvasásával kezdte a napot és útnak indult munkát keresni. - Adja meg a telefonszámát, majd visszahívjuk! - Nincs e-mail címe? Akkor érdeklődjön majd úgy két hét múlva! - Sajnos, már be van töltve az állás. Ilyen és hasonló válaszokat kapott mindenhol. Ezer helyen kopogtatott munkát keresve, de sehol semmi. A munkaügyi központban sem ígértek semmit, igaz, néha kapott egy-egy címet, de mire odament, általában már betöltötték a meghirdetett állást, vagy túl öregnek találták, vagy alulképzettnek, vagy túlképzettnek. Hiába mondta, hogy neki bármi megfelel, süket fülekre talált. Aztán eljött a nap, amikor már nem kapta a segélyt, csak valami járuléknak nevezett, nevetségesen kicsi összeget…
Este, amikor hazaért, a főbérlő várt rá. Ki tudja honnan, de tudta, hogy neki már a következő hónapban nem telik lakbérre. Rendes, tisztességes ember volt, de maga is szegény, így aztán nem csoda, hogy kellett neki a lakbér. Ott a 3 gyerek, a felesége most vesztette el az állását… Szóval kellett a lakbér, mint egy falat kenyér. - A kauciót természetesen visszaadjuk, vagy amíg tart belőle, még maradhatsz!- csengenek ma is, 5 év távlatából a főbérlő szavai a fülében. Szomorú, együtt érző és szégyenkező szavak voltak ezek, szinte bocsánatkérésnek hatottak és ő ekkor érezte először, hogy a talaj lassan, de biztosan csúszik ki a lába alól, hogy a lejtőn nincs megállás, hogy a helyzete kilátástalanná vált. Bement a szobájába, csendesen becsukta az ajtót és az ágy szélére ülve bámult a semmibe. Az életét bámulta, ami a semmibe vész, a jövőjét, ami sehová vezet, a világot, amelyben nincs számára hely. Ki tudja, mikor aludt el… Reggel ruhástól ébredt, fáradtan, elkeseredetten. Összeszedve magát újabb terveket szőtt. Számolgatta a pénzét. Ha nem költ ételre, ha sikerül a kukákból összeszednie a lakbér különbözetet, hogy a segélyt kipótolja, talán maradhat még. Olcsóbb albérletet úgysem találhat s nincs is újabb kaucióra pénze. Ilyen gondolatokkal áltatta magát, de tudta, hogy ez bizony csak önámítás, olyan, mint amikor a fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba. Nappal állásért kilincselt szerte a városban, este, sötétedés után a kukákban matatott, üres üvegeket, eladható holmikat, szóval kincseket keresve, majd később már azt is, hogy mit lehetne megenni. A napok pedig rohantak előre, kérlelhetetlenül és kíméletlenül. Végül eljött a nap, amikor elfogyott minden. Elfogyott a kaució, a büszkeség, az életkedv, a remény. Minden elfogyott… - Pár napig maradhatsz még!- mondta szánakozva a főbérlő, de ő tudta, nagyon is tudta, hogy arra a pénzre nagy szüksége van a családnak, és hogy a kauciót már ezer éve elköltötték, így hónapok óta nem kapnak lakbért, ami nagyon hiányzik a család kasszájából. Eredeti terve, hogy majd a segélyét kipótolva lakbért tud fizetni, már az elején füstbe ment, így tudta jól, hogy mennie kell, mennie illik most már. Ekkor aludt először az utcán. Nyár vége volt, így nem volt annyira vészes a dolog, csak vigyáznia kellett a holmijára, mert az éjszaka nagyon veszélyes az utcán alvónak. Reggelente bement a közeli pályaudvar mosdójába és rendbe szedte magát, amennyire ott lehetett. Nappal állás után futkosott, de a tömött hátizsákkal a vállán már eleve be sem engedték a legtöbb helyre. A ruhája nyilván már rongyosabb is lett a még elfogadhatónál, - bár mosási lehetőség híján elég gyakran cserélgette a szeretetszolgálatnál-, na és borotválkozni sem nagyon tudott hol. A reményt még mindig nem adta fel, de már nem nagyon bízott a szerencséjében. Érezte, ahogy napról napra kijjebb taszítja a világ az életből, az emberi létből.
Az ősz pedig beköszöntött, csípős, hideg, szeles éjszakákat hozva magával és ő minden éjjel fázott, nagyon fázott. Egyik reggel elgémberedett, zsibbadt ujjakkal, reszketve ébredt. Azon az őszi hajnalon vett először a segélyéből pálinkát. Sosem szerette igazán, de tudta, hogy az alkohol életben tartja, melegíti és segít abban, hogy ne gondolkodjon. Nincs miről gondolkodnia, nincs miben hinnie, nincs kiben bíznia. Egyre többet ivott, aztán már kéregetett is, hogy vehessen pálinkát és gyufát. A gyufa azért kellett, hogy az utcai hamutartókból kiszedett csikkeket meg tudja gyújtani, mert rájött, hogy a cigaretta füstje is melegít picit. Ettől kezdve nem sok dologra emlékszik. A napok és évszakok összemosódtak, a dolgok elvesztették értelmüket. Már csak út van… kiút, az nincs sehol… Nem halt éhen. Túl sok az eldobált étel a világban ahhoz, hogy itt bárki éhen haljon. Eltelt egy év, vagy talán kettő, vagy három is… Egyik délelőtt a szokásos csikkszedő útján egy idős asszony megszólította: - Jaj, fiam, hát beteg lesz azoktól a cigarettavégektől! Ki tudja, kinek a szájából kerül valami fertőzés a maga szájába! Döbbenten nézett az idős asszonyra. Észrevették! Ő még él, létezik, itt van, látható! Valaki meglátta, valaki szólt hozzá, emberségesen, úgy, ahogy emberekhez szólnak. Szokatlan érzés kerítette hatalmába. Végtelen hálát érzett és könnyek tolultak a szemébe. - Segíthetek? – kérdezte a nehéz szatyrokért nyújtva bizonytalanul kezét, amelyek az asszony fáradt karjait húzták, miközben rettegett a szíve attól, hogy majd tolakodónak, vagy ami még rosszabb, tolvajnak gondolná. De az asszony hálás tekintettel nyújtotta a szatyrokat és elindultak együtt, a tiszta, gondosan fésült, fényesre kefélt cipőjű öregasszony és a mocskos, szakadt kabátú, rongyokba burkolózott, kócos hajléktalan. A külvárosi, takaros kis kertes házhoz érve a néni beinvitálta őt és levessel, kávéval kínálta. Úgy emlékszik, mintha ma lenne… nem mert leülni, mert félt, hogy összemocskolja a tiszta széket a konyhában, de az angyal-asszony csak mosolygott és azt mondta, majd letöröljük, ha koszos lenne. Miközben kanalazta a meleg levest, a könnyeivel küszködve válaszolgatott a néni kedves kérdéseire. Évek óta először érdekel valakit, hogy ki is ő és mivégre van a világon. Amikor el akart búcsúzni, az asszony azt kérdezte, van-e hol aludnia. Persze, hogy van!- vágta rá sebtében, mert nem akarta, hogy ez a csodálatos, drága lélek aggódjon érte. A néni azonban vizslató tekintettel nézett a szemébe, majd így szólt: - Van egy kis szoba a kert végében, ott megalhat, ha gondolja. Messze van a belváros, ebben a hidegben ne induljon el.
Nem tudott persze nemet mondani, mert nem is lehetett volna. Ez az asszony a veséjébe lát, tudja, milyen nyomorult is ő, és mégis úgy bánik vele, mint egy emberrel. Hálás köszönettel elfogadta tehát a lehetőséget és összeszorult szívvel nézte a fürge kis asszonyt, ahogy a szekrényben keresgél, szeretett férje halála után hátra maradt ruhái között és vasalt inget, nadrágot, trikót, zoknit, meleg pulóvert szed elő, majd kabátot, sapkát, csizmát is kerít hozzá és egy törölközőt a ruha halom tetejébe rakva kedvesen megmutatja a fürdőszobát. Másfél óra telt el, amikor kopogtak a fürdőszoba ajtaján és szelíden szólt be egy kedves hang: - Jól van? Minden rendben? Másfél óráig mosta, súrolta magáról a mocskot, amely az utcán rárakódott testére, lelkére… Amikor felöltözve a tükörbe nézett, alig ismert magára. Hátrament a kicsi, tiszta szobába és mint egy csodát, úgy nézte az apró kályhában pattogó tüzet, melynek lángjai táncolva, vidáman hirdették, hogy van még emberség a földön. - Befűtöttem kicsit, meg ne fázzon itt nekem!- mondta a néni, aki a szobáig kísérte, majd jó éjszakát kívánva visszament a házba. Lefekvés előtt még jól körbenézte magát, nem maradt-e valami kosz rajta, amivel összepiszkítaná a frissen vetett ágyat. Félve, óvatosan feküdt le, úgy, mint aki lopni megy, mint aki tiltott dolgot művel éppen, olyasmit, amit neki nem szabadna, amihez egy hajléktalannak nincsen semmi joga. Ahogy lágyan átölelte testét a puha takaró, szemeiből a hála könnyei útnak indultak és arcának barázdáin utat keresve folytak le a hófehér párnára. Másnap dél körül ébredt. A szobában most nézett igazán körül először. Apró kis szoba volt, egy ággyal, asztallal, székkel. Valamikor a ház ura dőlt itt le néhanapján, a kerti munkában elfáradva, hogy pihenjen kicsit. Az asztalon kenyér és egy darab kolbász volt egy bögre tejjel. A bögrének döntve egy cédula, rajta öregesen nehéz betűkkel írva: „Jó étvágyat” Már épp neki akart látni a reggelinek, amikor surrogó zajt hallott kintről. Az öregasszony lapátolta az éjszaka lehullott havat a járdáról. Azonnal felkapta a tegnap kapott kabátot és sietve ment ki az udvarra. A hólapátot kivette az asszony kezéből és ő folytatta a munkát, boldogan a tudattól, hogy valami hasznosat tehet, hogy valahogy ő is segíthet. Mikor végzett, az angyalasszony – ahogy gondolatban elnevezte őt- ebédelni hívta. Terített asztalhoz, meleg konyhában, igazi ebédhez. Ebéd után segített eltörölgetni az edényt, majd hozott be tűzifát, ismét végigsöpörte a járdát, majd a fészerben lévő összes fát felhasogatta. Boldog volt. A néni ismét marasztalta. - Nyugodtan elalhat ma is az alsóban! – csak így hívta a pici szobácskát a kert végében- és a hajléktalan embernek lett még egy békés, szép, nyugodt, emberhez méltó éjszakája.
Másnap reggel azonban hangokra ébredt. A néni lánya jött látogatóba és nagyon haragudott, amiért a néni egy idegent fogadott be a házába. - Ki is rabolhatott volna, meg is ölhetett volna!- hallotta az aggódó szemrehányást a csukott ajtón át. Szomorú szívvel kezdett szedelőzködni. Tudta, hogy a tündérmesék hamar véget érnek, tudta ő jól, hogy neki már otthon sosem járhat. Csendben kiosont a kis házikóból, óvatosan nyitotta ki a kaput és még egy hálás pillantást vetve a rendezett, kicsi házra elindult vissza, a semmibe, a sehovába, a kilátástalanságba. Ezek az emlékek jöttek most elő kusza emlékeiből, miközben egyre jobban kihűlt az utca kövén fekve. Halkan, mintha nagyon távolról jönne, hangokat hallott. Egy férfi hangját: - Halló, mentők? Kérem, jöjjenek azonnal, egy férfi fekszik az utcán. Azt hiszem, nagyon rosszul van! Utolsó gondolatai békések, szépek voltak. Még egyszer, utoljára az életében, ismét embernek nézte valaki! Embernek, érző lénynek, úgy, ahogy az az asszony akkor régen.. s csukott szemmel, békésen mosolygott, maga mögött hagyva a földi lét minden keservét."
***
