Bevezetés Tegnap körülbelül húsz órát feküdtem az ágyban. Lázam volt, fájtak az izmaim. Közben a könyv első mondatai forogtak a fejemben. Ma már nem köhögök annyit, jobban érzem magam. És talán most így, félig betegen, jobban meg tudom fogalmazni, hogy ez a könyv miről is fog szólni. Amikor valaki egy információt, útmutatást hall, nagyon fontos, hogy megőrizze magában a kételkedést a hallottakat illetően. Hiszen ha feltétel nélkül elfogadok valamit, akkor csak bamba birkaként, gondolkodás nélkül megyek, amerre mások mondják. A kételkedés az emberi szabadságom meglétét jelenti, azt, hogy nem feltétel nélkül hiszek el mindent, megfontolom, amit hallok, és végül én magam döntök. Mindenki a maga sorsának a kovácsa. Nekem nagyon nehéz volt odáig eljutnom, hogy elhiggyem: én vagyok a saját sorsom kovácsa. Ez a könyv ajánlatokról fog szólni. Arról, hogy lehet így is, és lehet úgy is cselekedni, érezni és gondolni. Nagyon sok ember gondolkodás nélkül elhiszi, amit állítok, annak ellenére, hogy én ezt egy adott tapasztalat birtokában teszem. Azt gondolom, ez így nem vezet jóra. Amikor hallok valamit, elkezdek mérlegelni, és döntök. És onnantól kezdve az a döntés az enyém lesz. Az igazság sokak szerint csak egy absztrakt elv, és annak függvényében, hogy az igazságot hogyan értelmezzük, felmenthetünk vagy elítélhetünk minden emberi lényt. Az egyetemes erkölcs bírósága előtt mindenki bűnös, a szükség törvénye előtt mindenki felmentést kap. Amióta orvosként dolgozom, azóta érdekel a rabság, a másság és a stigmatizált emberek, akik saját poklukban fortyognak. És a talpra állás - bármilyen pokolba is került valaki. Ez már nagyon régóta megfogalmazódott bennem. Nemrégiben olvastam, hogy egy profi autótolvaj azt mondta a kocsik védelmi rendszeréről, hogy amit egy ember megalkotott, azt egy másik ember mindig feltörheti. Pontosan ezt gondolom a pokolról is. Amibe egy ember juttatta önmagát, abból ki is mászhat. De hogyan? Mi az út? Ezekről a folyamatokról, az első lépésekről fogok beszélni. Bizonyos mondatokból, gondolatokból kiindulva, ahogy én értelmezem őket. Vajon mit jelent a pokol a mai kor emberének? A könyvben sok szó esik majd egy nagy populációról, amit divatos szóval Y generációnak neveznek. Egy jó ideje érdekel már, hogy milyenek ők, milyen erők, kétségek munkálkodnak bennük, hiszen ők a jövő letéteményesei. Ők azok, akik az én generációm nyugdíját biztosítják majd. Állítólag. Úgy látom, hogy az Y-ok világában élők könnyen, gyorsan, azonnal szeretnének jól élni. Roberto Saviano Gomorra című könyvében egy fiatal valószínűleg azóta halott - Camorra-tag (így hívják a nápolyi maffiát) levele - az utolsó mondatokat leszámítva - egyszerű szavakkal fogalmazza meg mindazt, ami a mai világban a fiatalok fejében van: „Én főnök akarok lenni. Azt akarom, hogy bevásárlóközpontjaim, üzleteim, gyáraim, nőim legyenek. Három kocsit akarok, azt akarom, hogy amikor bemegyek egy boltba, tisztelettel bánjanak velem, hogy az egész világon legyenek raktáraim. Utána pedig meg akarok halni. De úgy, ahogy egy igazi, egy olyan, aki parancsol. Azt akarom, hogy meggyilkoljanak.” Azért izgalmas ennek a srácnak a levele, mert felismeri, hogy egy erőszakos világban élve erőszakot kell használnia. A pénz a cél. És a hírnév. És közben elfogadja azt is, hogy ha erőszakkal jutott a csúcsra, akkor erőszak által fog meghalni is. Érdekes az is, hogy ez a fiú a „tisztelet” szót használja. Csakhogy sokan nem tudják azt, hogy mindenki csak annyi tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kap a másiktól, amennyit önmagának ad. Ma a Magyarországon élők tisztelet helyett csak siránkoznak, jajgatnak. Kemény, következetes munka? Hát azt kevésbé látom... Hogy önmagukon dolgoznának? Az utóbbi időben talán már egyre többen vannak, akik ezt fontosnak tartják, de összességében, még kevesen dolgoznak magukon. Az emberek kilencven százaléka másnak igyekszik megfelelni, másnak ad tiszteletet, szeretetet, gondoskodást, és cserébe elvárja, hogy ha ő ilyen sokat ad, akkor ilyen sokat is kapjon vissza.
Azonban ez nem így megy. Azért nem, mert amikor valaki nekem igyekszik megfelelni, akkor én ennek az energiának csak egy kis részét látom. Azt értékelem is. Ám hogy ez ténylegesen mennyi energiájába került a másiknak, azt nem tudom átérezni, nem tudom meglátni. Mondok erre egy példát. Képzeljék el a vasárnapi ebédet főző mama sorsát. Előző nap elmegy, bevásárol. Abból a pénzből, amihez munkával jutott hozzá. Majd megfőzi az ebédet. Megterít. Aztán beszáguld az éhes csürhe, és elpusztít mindent, mint a sáskák, talán még azt se mondják, hogy köszönöm, és eltűnnek. Aztán a mama folytatja a takarítást, és végül hulla-fáradtan beül a többiek közé a jól megérdemelt pihenésért. Az asztalon ott gőzölög a leves, és én azt mondom: köszönöm. Ez két másodperc. Megkapta a mama a szükséges tiszteletet? Nem. Én évtizedekig ezt csináltam. Évtizedekig másoknak akartam megfelelni. És rengetegszer lyukra futottam. Egy ilyen krízis után aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha azt az energiát, amit abba fektetek bele, hogy másoknak megfeleljek, ezentúl önmagam felé fordítanám. Én tudom, hogy mekkora ez az energia, hiszen belőlem fakad. Az én energiám, az én könnyem, az én örömöm. Önmagunkon dolgozni? A fogyasztói társadalom másként gondolja. És azt nyomja: fogyassz éjjelnappal, most és gyorsan. És az öntudatukra nem ébredt „felnőtteket” hol a pöcsüknél, hol az agyuknál ráncigálva manipulálja. Akárcsak a politika. Már rég nem az ember a fontos, az csak egy szükséges láncszem a gépezetben, azért kell, hogy bármi áron működjön a fogyasztás. Minél frusztráltabb valaki - és minél kevésbé tudja, hogy valójában rendelkezik a megoldás eszközeivel annál könnyebben manipulálható a fogyasztás szempontjából. Pénzt, hatalmat szerezni mindenáron: ez a legfontosabb, és ezt minél gyorsabban, átgázolva mindenkin. Elfelejtjük, hogy mindezzel anyagi biztonságot elérhetünk ugyan, de érzelmi biztonságot - boldogságot - soha. Arról nem is beszélve, hogy a pénz és a hatalom eszközeiből semmit sem vihetünk át a másvilágra, az viszont fontos, hogy milyen érzéssel megyünk oda. Ennek ellenére sok felnőttnek és fiatalnak csak ez a célja. Az ezért kifizetett ár? Hát, végső soron a méltóság elvesztése. Aki az önmegvalósítása során a gyermekkori álmait veszíti el, az az önmagába vetett hitét veszti el. A mai világban képesek vagyunk megfogalmazni a gondolatainkat a racionális dolgokkal kapcsolatban. De mi a helyzet az érzéseinkkel? Az már nehezen megy. Pedig az érzések megélése és kimondása egyre fontosabb. Aki ezt gyakorolja, az például egy adott helyzetben, adott pillanatban képes lesz villámgyorsan nemet mondani. Aki viszont nem gyakorolja, az kifogások mögé bújva csak szívni fog. És bizakodni, hátha megússza. Ajánlom ezt a könyvet „gyerekeknek”, felnőtteknek, önmagukat keresőknek. A könyvem szól azoknak, akik együtt maradnának, azoknak, akik elválnának, azoknak, akik újrakezdenének és azoknak, akik a halállal barátkoznak. Szülőknek és egyedülállóknak. Azoknak, akik rosszul vannak, és azoknak is, akik jól. Írom mindezt azoknak is, akik akár a gyors pénzszerzés és meggazdagodás vágya, akár más dolgok miatt eladták a lelkűket, és könyörtelenül hajhásszák a boldogságot, mégsem találják sehol. Az anyagi világ eszközeiben érzelmi tartalmakat megszerezni nem lehet. De kiút mindig van! Ha hiszünk benne. Nyálasnak tűnhet, de még mindig igaz, hogy hittel hegyeket lehet megmozgatni. Kiút mindig van - bármilyen pokolból. Akkor is, ha rájövök arra, hogy feladtam a méltóságomat. Vissza lehet szerezni. Amíg idáig eljutunk, rengeteg hibát elkövetünk, hazudunk magunknak. Azt hisszük: jó úton haladunk, miközben sok év után kiderül, hogy nem. Ilyenkor tele vagyunk bűntudattal, és abban a pillanatban még nem látjuk, hogy elengedhetetlen a hibák felismerése, majd azok hangos kimondása és
elfogadása. Van egy halhatatlan klasszikus mű, az Isteni színjáték, amelynek első részében a szerző, Dante részletesen leírja a poklot, és elmondja, hogyan szenvednek ott a bűnösök. Dante szerint a pokolnak kilenc köre van, és ide, ebbe a kilenc körbe meg a sok-sok bugyorba kerülnek a mértéktelenek, az erőszakosak és a rosszakaratúak. A könyvön töprengve azt gondoltam, mi lenne, ha Dantét követve mi is végigjárnánk ezeket a köröket, a pokol kapujától, le, egészen az alvilág fenekéig. Pokolról pokolra. De még mielőtt a lényegre térnék, egypár nagyon fontos irányelvet ajánlanék. Nagyon sokan vannak, akik miután megfogalmazzák maguknak, hogy valamilyen szempontból rosszul megy a soruk, a következőképpen motiválják magukat: „Talpra kell állnom, meg kell gyógyulnom, sikeresnek kell lennem, pénzt kell szereznem, és így tovább...” Mindenhol ott szerepel a kell szó. Azt figyeltem meg, hogy az az ember, aki rendszeresen használja ezt a szót, valójában saját belső rabságáról beszél. így ismerem fel azokat az embereket, akik másoknak igyekeznek megfelelni. A kell nem a szabadság jelképe. A kellből születik meg a muszáj. A muszáj eredményezi azt a görcsös belső állapotot, ami csökkenti a spontaneitást, és ezzel fokozódik a rugalmatlanság. Ennek következtében a sikerélmény csökken. A fogyasztói társadalom ugyanis rugalmas, hatékony, gyors döntéseket vár el. így lehet érvényesülni. A csökkenő sikerélmény ráadásul csökkenő önbizalmat eredményez, amely csak fokozza a kell szó használatát. így kialakul egy ördögi kör. Tehát, kedves olvasó, nem kell talpra állni, nem kell boldognak lenni, nem kell egészségessé válni. Muszájból cselekedni: rábaszás. Felismerni azt, hogy lehetőségeim vannak: az emberi szabadság jele. Dönthetek. Választhatok. Minden rajtam múlik. Ha az „A” úton indulok el, akkor az „A” út következményeivel nézek szembe. Ha a „B” úton indulok el, akkor a „B” útéval. De mindkettőért én vagyok a felelős. Ennek a felismerése és elfogadása az első lépcső. Hogy lehetőségem van felnőttnek lenni. Mert a felnőttség kritériuma a felelősségvállalás. Mind racionális, mind érzelmi szempontból. Hiszen ha felnőtt vagyok az élet összes területén, akkor jár nekem a felnőttek presztízse is. Nagyon sok olyan embert látok, nő- és hímneműt egyaránt, akik folyton azt hangsúlyozzák, hogy felnőttek, miközben nem vállalnak felelősséget semmiért. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy kislány vagy kisfiú felhúzza az anyja vagy az apja cipőjét, botladozva elindul benne, és azt mondja: „én már felnőtt vagyok”. Sajnos nem így van. Következő megfontolás: aki ezt elkezdi, az kétféleképpen tud hozzáállni ehhez a munkához. A szavaink sok mindenről árulkodnak, például arról, hogy hogyan is viszonyulunk dolgokhoz. Sokunknak vannak negatív viselkedésmintái, amin megpróbálunk változtatni, de folyton elbukunk. A zavarba ejtő igazság az, hogy azért vagyunk sikertelenek, mert megelégedünk a megpróbálomma\. Azért próbálkozunk, mert nem akarunk bűntudatot érezni, vagy azt akaijuk, hogy mások elismerjék a próbálkozásainkat. A siker abból fakad, hogy kitűzünk egy célt, egy változást, amit el szeretnék érni. És amíg nem léptük át a célvonalat, addig nincs megállás. Akik csak próbálkoznak, általában nem akarják igazán a célt, csak szükségük van egy kis önigazolásra, hogy ők megpróbálták. Ezzel szemben megvalósítani annyit jelent, mint átesni egy lelki változáson, amelynek során tudatosodik bennünk, mennyire fontos egy ügy, mennyire fontos egy másik ember. És a legfontosabb az, hogy a nap végén el tudjak számolni önmagammal, hogy mindent megtettem, amit csak tudtam, az életem összes területén. Végül minden helyzetben ugyanabba a döntési helyzetbe kerülünk. Választhatunk, hogy meg fogjuk próbálni, vagy meg fogjuk valósítani. A megvalósítás arról szól, hogy „tudom, hogy képes vagyok rá, és tudom, hogy meg fogom tenni”. És ettől nem fog eltántorítani sem az esetleges siker, sem az esetleges kudarc.
Most, kedves olvasó, ön is dönthet, melyik a hatékony. Választhat! „Mindent meg kell tennem érte!” „Megpróbálok mindent megtenni érte!” „Mindent megteszek érte!”
Y KÖZÖSSÉG ÉS BARÁTSÁG Az Y generációról már nagyon sok írás született, én viszont azt gondoltam, a legegyszerűbben úgy lehet megismerni őket, ha elkezdek velük beszélgetni. Két képviselőjükkel, Gerzsonnal és Orsival beszéltem sokat arról, hogyan viszonyulnak saját korosztályukhoz, önmagukhoz, szülőkhöz, önbizalomhoz, érzésekhez, párkapcsolathoz. Az egyik legfontosabb dolog, ami ebben motivált, hogy megtudjam: milyen jövő vár ránk, az X generációra, hiszen egyszer majd ők fognak bennünket eltartani: állítólag ők fogják biztosítani a nyugdíjunkat. A legérdekesebb talán az volt számomra, hogy megfigyeltem: ennek a korosztálynak mennyire fontos a közösséghez tartozás. Az Y generáció tagjai fiatalok, de nem hülyék. És ha szétnéznek ebben a mai világban, mit találhatnak, amit stabil értékként tisztelhetnének? őszinte, egymásra figyelő családot? Nem. Ilyenből kevés van. Hiteles politikát? A vallást? Úgy tűnik, hogy a különböző emberi kapcsolatrendszerek közül egyedül a közösség maradt meg számukra. „Azért szoktam oda járni, mert olyan jó a közösség” - mondta nekem egyszer valamelyikük. „Azért szeretek velük lenni, mert legalább figyelnek rám, nem úgy, mint a szüleim. Megértenek, szeretnek. Legalább őszintén küldenek el a picsába. Nem úgy, mint a testvéreim, akik a szemembe mindenféle szépet mondanak, és közben a hátamba meg beledöfik a kést” - így egy másik. Az is megfigyeltem, hogy ebben a populációban ez a közösségjelentős mértékben virtuális közösséget jelent. Persze vannak olyanok, akik a valóságban is „barátok”, de a könnyű és gyors kommunikáció nagy része a virtuális térben, közösségi oldalakon, nagyrészt a Facebookon, a Twitteren, a Skype-on és más hasonló csatornákon zajlik. Ebben a rohanó világban azonnal tudni akarják a másikról, hogy mi történt vele, és ugyanekkora intenzitással osztják meg saját magukról is a híreket. Ha úgy vesszük, kialakult egy olyan digitális újság, amit az ember egymaga is meg tud csinálni, maga vágja, szerkeszti, és teszi „adásba”. Korábban volt erre négy ember, most egy ember csinál mindent. A modern technikának vannak praktikus oldalai is. Az Y generáció tagjai már kiskoruktól kezdve tanulnak idegen nyelveket, nem okoz nekik gondot külföldi állásra pályázni, bárhol a nagyvilágban. Éppen ezért egy baráti közösség egyik tagja villámgyorsan Londonban, Párizsban vagy New Yorkban találhatja magát. Ilyenkor is természetesen az internet teremti meg a megfelelő kapcsolódási pontokat. Egy ilyen szűk közösségi körbe kerülve sokan érzik úgy, hogy ha a „barátjuk” felposztol egy hírt, az olyan, mintha az illető valóban ott lenne mellettük. Vagyis ez a közösség szinte egyenlő számukra a valósággal. Az ő valóságukkal. Az „én” és a „mi” között nagyon nagy az összefüggés. Először megjelenik az én, az ego, „nekem legyen jó”, de ugyanakkor, ezzel szinte egyenértékű módon az is, hogy „nekünk legyen jó”. A közösségi barátaikkal megosztanak mindent. Barátság, jóban-rosszban megosztani mindent. Jót és rosszat egyaránt. Mi történt a szüleimmel? Mi történt otthon? Ki hogyan tolta túl magát? Kit vertek össze, vagy szívattak meg a tanárok? Milyen koncert lesz, hová menjünk bulizni? Ugyanakkor észrevettem azt is, hogy sokan közülük azt mondják: nagyon egyedül kell véghezvinniük mindent. Azt mondják, egyedül kell boldogulniuk, méghozzá sokkal több helyzetben, mint a korábbi generációk tagjainak. Talán ezért is ragaszkodnak annyira a közösséghez, mert ennek a világhoz képest más értékrendje van. Felértékelődtek ezek a kötelékek, mert ennek a generációnak a tagjai úgy érzik, széllel szemben kell érvényesülniük. Nagy a környezet
nyomása, és úgy érzik, hogy egyedül sokkal kevésbé lennének hatékonyak, mint összefogva. Abból a szempontból, hogy több szem többet lát, kétségtelenül igazuk van. Sokkal fontosabbá vált, hogy olyan emberekkel legyenek együtt, akikkel nem párkapcsolatban vannak, és nem is a családjukhoz tartoznak. Mert korán elkezdve csajozni vagy pasizni azt is felismerték, hogy ebben a rohanó világban gyorsan jönnek-mennek a pasik és csajok. Csak a barátok vannak ott stabilan, stabilabban, mint a szülők. Hiszen nagy a válóperek aránya, vagy sokszor egyszerűen lelép valamelyik szülő. A barátok megértők, elfogadók. Tőlük sokkal többet eltűrnek, mint egy másik embertől. Az is izgalmas, hogy manapság rengeteg ember számára a telefon sokkal intimebb kommunikációt jelent, mint mondjuk a Facebook. Ha valakit felhívnak telefonon, az szinte egyenértékű a személyes találkozással. Az ilyen közösséghez tartozásnak kétségtelenül nagyon sok előnye van. Számomra azonban az igazi barátság ott kezdődik, amikor nemcsak pozitív dolgokban lubickolok, hanem egy adott konfliktushelyzetben annak ellenére elmondom a véleményemet, hogy tudom, ez a másiknak fájhat. A klasszikus jóban-rosszban együtt lenni. Egyik barátom életében most zajlik egy súlyos párkapcsolati krízis, és feltett nekem egy kérdést: „Imre, én olyan rossz ember vagyok? Nem vagyok szerethető?” Eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt én is feltettem neki ugyanezt a kérdést. A váratlanul bekövetkező negatív folyamatokra nem vagyunk felkészülve. Nagyon kevés az olyan ember, aki a bekövetkező fájdalmas folyamatokat megfelelően tudja kezelni. Még a racionális dolgok világában is. Emlékszem, régebben az autómra úgy gondoltam, mint valami szent és sérthetetlen dologra. Amikor bármi történt vele, egyszerűen szétestem. Ezek a pasik hiányosságai - mondanák erre a csajok. Egy éve például a csajom a fék helyett a gázra lépett parkolás közben... Elöntötte a szar az agyamat, és tíz percig tomboltam. Aztán később rájöttem, hogy amit istenítek, az csak egy tárgy. Fontos, hogy eljussak vele valahová, de akkor is csak egy tárgy. És ha mostanában történik vele valami, például nem indul be, akkor azt mondom magamnak, hogy oké, ez van, ez történt, és inkább azon agyalok, hogy hogyan oldjam meg a problémát. Nincs bennem már a kétségbeesés érzete. De azt gondolom, hogy amikor nincs bennem kétségbeesés egy konfliktust illetően, az nagyon-nagyon sok belső munka árán alakult ki. A barátnőmtől pedig bocsánatot kértem, miután rájöttem minderre. Visszatérve a barátságra: nagyon sok Y azt gondolja, minek járni akár pszichológushoz, akár más segítőhöz, hiszen ott vannak a „barátok”, akikkel le lehet ülni, meg lehet beszélni a dolgokat. Ez kétségtelen, azonban a barátság a szereteten alapul. Szeretni valakit pedig szubjektivitást jelent. Nagyon kevés az olyan barátság, amelyben az emberek húsba vágó dolgokat is el mernek mondani egymásnak. A legtöbben a kényes témákat csak kerülgetik, mint macska a forró kását, nehogy a másik megbántódjon. De ha elmegyek a gondjaimmal valaki máshoz, akit nem ismerek, az kívülállóként objektív marad, és kerek tanácsot adhat. Ha sarkítjuk a dolgot, akkor a baráti közösségekben is ott van a rivalizáció, és a tagok között megkülönböztethetők különböző körök. Egyesek úgy különböztetik ezt meg, hogy van a „pórnép” köre, aztán a közelebbi ismerősök, és végül a belső, nemesi kör, akik okosabbak, szebbek, jobbak, mint az egyszerű ismerősök. A pórnép barátsága lenne a haverság? Mire használják az Y-ok a „barát” szót? Az Y generációnál ezek a hálózatok az önmegvalósítást segítik, ők nagyon komolyan differenciálnak barátok és ismerősök között. Beszélgettem egy sráccal, akinek a Facebookon ezernél is több ismerőse van, jó barátja viszont összesen csak három. Tehát nagyon szoros barátság esetleg csak három emberhez fűz, az utána jövő körben talán tízen-tizenöten vannak, és aztán már egyre lazulnak a kapcsok. Sokan a Facebookon mindenkit bejelölnek, aztán szelektálnak, és elkezdik törölni azokat,
akikkel csak ritkán tartják a kapcsolatot. Vagy csak azoknak a posztjait olvassák el, akik érdeklik őket. Ez jelentős befolyásoló tényező lehet. Egy srác mesélte nekem, hogy többször előfordult vele olyasmi, hogy egy közeli barátja és egy távolabbi ismerőse ugyanazt a posztot tette ki, és míg a barátjáét elolvasta, az ismerősét sokáig észre se vette. Ez a közösségi háló nagyon hasznos pajzsként működhet, csak épp a meglévő szubjektivitás miatt sokan nem veszik észre, mennyire sérülékennyé is tud válni. Az Y-ok arról beszélnek, hogy egyedül kell megoldaniuk a gondjaikat, ami azt is jelentheti, hogy sokkal sérülékenyebbek. Azonban valamiért megszületett az a mondás, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít”, ők nem ismerik ezt a mondást? Ott van például a Facebookon a lájkolás. Sok olyan fiatalról hallottam, aki feltesz egy posztot vagy egy fényképet, és ha az ismerősei közül nem lájkolják legalább ötvenen, akkor azonnal kétségbeesik, és azt mondja: „nem figyelnek rám, nem is szeretnek, nem is vagyok fontos, mi lesz most velem?” És beindul a masszív önsajnálat a lájkolás elmaradása miatt... Akkor döbbentem rá arra, hogy ezek a nagyon fejlett kommunikációval bíró csajok és pasik nem is olyan erősek, mint ahogy mutatják magukat. Amikor azért posztolunk, hogy „lájkoljanak” minket, az valójában a bennem lévő bizonytalanság és önbizalomhiány megjelenése. Ilyenkor a másik ember általi megerősítésre van szükségem. Okos vagyok, szép vagyok, kreatív vagyok stb. Az örökös megfelelni vágyás. Szóval megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy azok az Y-ok, akik a napjuk vagy az idejük egy jelentős részét arra fordítják, hogy a „barátságaikat” ápolják, valójában nem azért teszik-e mindezt, mert képtelenek szembenézni valamilyen konfliktusukkal. Felmerült bennem az is, hogy megváltozott-e valami a nő és férfi közti barátságban. A mostani időben ugyanis ezek a határok kezdenek eltűnni. A nők adott esetben könnyebben el tudnak vonatkoztatni a szexualitástól, ha barátságról van szó. Ez valószínűleg azért lehetséges, mert a mostani férfiszerepek sem olyanok, mint voltak. A nők adott esetben a férfira nem férfiként néznek rá. Ha a saját baráti viszonyaimra gondolok, én döntő többségében férfiakkal barátkozom, bár kétségtelenül van köztük egypár nő is, akikkel a szexualitás fel sem merül konfliktusként. Az igazi férfibarátság számomra olyan, hogy akár az esetlenséget is eltűri, a hátba verést, amit mondjuk a nők teljesen másképp értékelnének. De tudom, hogy a barátaimmal őszinte lehetek. Izgalmas az őszinteség fogalma is. önmagamat nézve nem tudok olyan témát mondani, amiről ne mernék beszélni a barátaimmal. Az Y-t elnézve izgalmas határok vannak. Emlékszem, Gerzson egyszer felhozta a „Helló, tesó!” megszólítást, ő már nagyon régóta használja ezt a köszönési formát. A „Helló, tesó!” megszólítás teljesen mást jelent, mint a „Csá, haver!”. Van egy nagyon komoly jelentése annak, hogy tesó. Utal a testvérre, hogy együtt vannak jóban-rosszban, halálig. A „Helló, tesó!”-féle találkozás az mindig pacsival és öleléssel társul. Puszi nincs. Pacsi, ölelés, esetleg vállazás. De amikor nagyon komoly „Helló, tesó!” találkozás van, ott ölelés is van. Amikor én találkozom egy számomra fontos emberrel, akkor én is pacsizok, ölelek, kölcsönösen megveregetjük egymás vállát, és örülünk egymásnak. Utána, persze, beszélgetünk, hogy vagy, mi újság, mi történt veled stb... Itt kiderülhet, kinek milyen az érzelmi intelligenciája. A lányok könnyebben ölelnek, mint a férfiak, akik sokszor tartózkodnak az öleléstől, mert ott fizikális kontaktusra is sor kerül. Egy fiatal pasi ugyanakkor zavarba jöhet attól, hogy ha egy lány megöleli - minden szexuális indíttatás nélkül -, mert a lány melle hozzáér. Azonban a barátságra egymás kölcsönös elfogadása jellemző, és itt fizikai elfogadásról is szó van. Ha egy fiú tartózkodik attól, hogy egy lány átölelje, akkor ott van egy szexuális vonzalom, ami kizárja a barátság meglétét. Emellett a nők egymás között kimondanak egy
csomó olyan dolgot, amit egy férfi nem biztos, hogy kimondana. A csajok ezt nagyon jól meg tudják beszélni. És persze vannak olyan fiúk, akikkel a lányok ugyanúgy működnek, mintha ők is lányok lennének. Ez gyakran olyankor fordul elő, ha a fiú homoszexuális. Azt tapasztalom ugyanis, hogy homoszexuális pasik nyitottabbak a különböző érzelmi dolgokra. Mert amíg sok a titok és az ebből adódó félelem - például egy homoszexuális pasi nem meri elmondani a szüleinek, hogy milyen érzések kavarognak benne az ugyanolyan neműek felé addig ez az adott srácnak maga a pokol. De amikor elmondja, felülkerekedik a félelmein, és teljesen más lesz. Azok a pasik, akik megoldják ezeket az érzelmi konfliktusukat, azokkal a lányok teljesen más baráti kapcsolatokat alakítanak ki. Az Y generáció tagjainak nagyon fontos egy barátságban, hogy a másik fél lelki társa legyen. A lelki társ a barátság csúcsa. A lelki társ egy olyan ember, aki a legapróbb rezzenését ismeri a másiknak, megérzi, ha baj van, szóba hozza a problémákat, és támogatja őt. Az Y-nak az önmegvalósítás racionális szempontból elképesztően fontos. Éppen ezért ebbe a folyamatba rengeteg energiát önt bele. A munka világában aztán az ismeretségből kétségtelenül kialakulhatnak barátságok. Mint Orsinál, aki jó emberismerő, és sok, számára fontos ember van körülötte. Orsi ügyesen tartja meg a kapcsolatait, őt a munka és a munkahely hozta össze a barátaival, a szerelmeivel is. így a kevés gyerekkori szál mellé folyamatosan kötött újakat az elmúlt, „felnőtt” években. És biztosan fog is még. A közeli barátai fele az X-ek közé tartozik. A témákat illetően mindegyiknél más a mélység és a rálátás, de a barátságot illetően nem. Orsi szerint egyik se azt mondja, amit hallani szeretne, hanem amit valóban gondolnak, és ebből nincs para, akkor sem, ha fáj. Az ő részéről is így működik. Jóban-rosszban együtt vannak, feltétel nélkül. Orsi szerencsésnek tartja magát ebből a szempontból, és viszonylag kevés ilyen megkötött szál tűnt el az életéből. Mindegy, hogy elválasztja őket a távolság, hogy egykor jártak, vagy épp nem aktív részesei egymás életének. Az élethelyzetek néha változnak, de a kommunikáció nem. Orsi egyébként nagyon szeret fiúkkal dolgozni. Szerinte, ha munka van, a pasik a saját érdekeiket mellőzve képesek együttműködni egy csajjal. Az a bizonyos férfi és nő közti pici vibrálás pedig még kifejezetten motiválja is, és úgy érzi, a legjobbat hozza ki belőle. Orsi szerint viszont az utána jövő generáció fiúi egyre femininebbek. Neki is van egy igazán jó barátja, aki meleg. De ezek a „mai srácok” nem feltétlenül melegek - bár első blikkre azt gondolnánk róluk -, csak öltözködésben és értékekben is mást képviselnek. És ez nem az, ami őt munkatársként, barátként vagy nőként vonzza. Orsi inkább a korai Y és az X férfiak értékeivel és gondolkodásával tud mit kezdeni, szexuális beállítottságtól függetlenül. A férfi és női kommunikáció különbségét a munkám során is gyakran megtapasztalom. A nők érzelmi reakciói elképesztően gyorsak tudnak lenni, pillanatok alatt megérzik a manipulációkat. Például hogy egy másik nő mikor lesz a riválisuk vagy a halálos ellenségük. Amikor leülök egy párkapcsolati krízisben lévő pasival dumálni, és felteszem neki a kérdést, hogy mióta érzi, hogy valami nem stimmel közöttük, rendszerint azt a választ kapom: nincs is probléma, ő nem vette észre, ez a nőnek a problémája. A múltkor bementem az autószervizbe, és ültem az irodában. Bejött egy hetven év körüli pasi, és megkérdezte a szervizvezetőt: ő a Csernus? Már vártam, hogy mit kapok a fejemre. Be is jött a megérzésem. „A feleségem elolvasta a könyvedet, és abban a pillanatban megbolondult. Otthagyott a tizenhét éves lányommal, nem tudom, mi volt a baja, de biztos, hogy te váltottad ki belőle.” Adott pasinál - aki nem érti a nők kommunikációját - tehát ez az egész úgy csapódik le, hogy a partnere megbolondult, „a Csernus megbolondította”. Nem pedig úgy, hogy a hölgy esetleg elolvasott valami olyasmit, amiből rájött arra, hogy milyen is az ő kapcsolata. Tehát a férfiak a finom érzelmi manipulációkat képtelenek észrevenni. Mindez azért van, mert a férfiak elfojtják az érzéseiket, nem beszélnek róluk. És aki nem beszél az érzéseiről, nem éli át az adott
érzéseket, az az ezzel kapcsolatos töltetet sem látja meg. A lányok, akik érzelmileg fejlettebbek, viszont gyorsan megérzik, ha valaki ellenségesen áll hozzájuk, miközben látszólag mosolyognak. Az erőszaknak általában érezhető jelei vannak. Amikor bejön hozzám valaki, a gesztusaiból, a hanglejtéséből rögtön meg tudom állapítani, hogy szívből jött hozzám, vagy csak kényszerből, erőszakból. Hogy valakinek ezzel befoghassa a száját. Az Y-nak a barátság azt is jelentheti, hogy mindegyikkel valami más köti össze, és ilyenkor kölcsönösen tudják egymásról, hogy ha egy adott problémával küszködnek, kihez tudnak fordulni. Vannak olyanok, akikkel nagyon jól lehet dumálni divatról, üzletről, de férfi- vagy nőügyekről soha. És fordítva. Adott problémával mindig az adott embert keresik. És persze vannak olyanok is, akik a másikkal bármit megbeszélnek. Számomra a barátság ott kezdődik, hogy mindent megdumálhatok velük. Bármikor. Bármit. Végül is a barátságnál nemcsak az akció, hanem a reakció is borzasztóan fontos. Fontos, hogy a másik kristálytiszta őszinteséggel megmondja, mit gondol rólam. Persze feltételezhető, hogy minden ember olyan embert vonz magához, mint saját maga. Ha gondom van az őszinte kritikával, akkor nem véletlenül vonzok olyan embereket magamhoz, akik olyan kritikát mondanak, amilyet én hallani akarok. Mert utána megnyugodva mehetek vissza a poklomba. Ez a kapcsolat csak barátságnak látszik. Én például azt szeretem, ha a barátom nem azt mondja, amit hallani akarok, hanem akár azt is képes kimondani: „Nézd meg, Imre, mekkora egy fasz voltál!” Én, akit a makacsságom miatt nagyon nehezen lehet eltéríteni, csak akkor látom meg a valóságot, amikor a reakció, a vélemény nagyon élesen, őszintén és rosszindulat nélkül van megfogalmazva. Szerintem nyitottság és kockáztatás nélkül egyszerűen lehetetlen eljutni ahhoz az érzéshez, amit a barátság jelent. Az is igaz persze, hogy egy barátságban a nők sokkal több témát képesek szóba hozni, mernek és tudnak is nyitottak lenni. A nőkben általában sokkal több a kockázatvállalás, nagyobb a nyitottság, gyakoribb a kételyek felvetése és kibeszélése is. A férfiak sem attól lesznek bátrabbak, hogy a másikért tűzön-vízen átmennek, hanem attól, hogy mit képesek kimondani. Mert átmenni valakiért tűzön-vízen át: egy fizikális cselekedet. De kimondani akár kellemetlen dolgokat is: az is bátorságot jelent. A nők jobban keresik azt az élményt, amikor a másikkal meg lehet beszélni a dolgokat. Tehát számukra a kimondásnak is és a meghallgatásnak is megvan a megfelelő, pozitív élménye. Ezt lehet látni is a csajokon: amikor beszélgetnek, kölcsönösen meghallgatják egymást, tudnak figyelni a másikra. Nagyon szép a barátság, de mi van, ha a barátok egymással kezdenek rivalizálni? Mi történik akkor a barátsággal? Hát, akkor a barátság csak barátságnak látszott, de valójában nem volt az. Az Y generáció tagjaival érintkezve izgalmas volt látni, hogy az egyszerű, dicsérő szavakat sokszor teljesen félreértik, és elkezdenek agyalni azon, hogy valójában mást jelentenek ezek a szavak. Például az: „szép vagy”. Ilyenkor sokszor arra gondolnak, hogy a másik csak cinikus, hogy hazudik, hogy meg akarja szopatni. Ha pedig azt gondolják, hogy valaki szép, akkor azt írják le, hogy „kövér disznó”. Mondjuk egy felposztolt gyúrós képre. Miért? Félnek nyíltan megdicsérni a másikat? Szemtől szembe? Ha egy férfi leírja egy másik férfinak, hogy jól néz ki, akkor félni kezd attól, hogy majd homoszexuálisnak gondolják? Adott esetben tehát a jópofizás nem más, mint az őszinteség elkerülése. Nem merik vállalni a kockázatot, hiszen mit fog a másik szólni. A barátság szóhoz nagyon sok fogalmat lehet rendelni: elfogadás, megértés, őszinteség, bátorság. Ha ezeket a fogalmakat egy illető önmaga konfliktuskezelésében nem ismeri, és nem használja, akkor nem fogja használni a kapcsolataiban sem. Kerülni fogja a bátor megnyilvánulásokat. Egy belső bizonytalanság mellett a barátság csak arról fog szólni, hogy hogyan boldoguljak minél könnyebben,
hogyan oldjam meg a konfliktusaimat fájdalommentesen. Az önmagában bizonytalan ember adott esetben túlbonyolítja a verbális kommunikációt, mert folyton arra gondol, hogy a másik mit fog gondolni, ha ő ezt gondolja. A túlbonyolítás pedig rengeteg energiafecsérlést jelent. Én a magam részéről nem várom, hogy a másik így vagy úgy fog reagálni, ahogy én gondolom, ehelyett inkább megkérdezem tőle. És elfogadom, hogy a másik a saját fejével gondolkodik. Nem várok el tőle olyat, ami nekem természetes, nem indulok ki önmagámból. Az őszinteség a barátságban azt jelenti, hogy ha azt mondom: „Legyen szép napod!”, azt úgy is gondolom, de ha azt mondom: „Menj a kurva anyádba!”, azt is épp olyan komolyan gondolom. Mindkét esetben vállalom az arcom. Orsi szerint ma egy „barátság” végét az jelzi, hogy az illető kitörli őt az ismerősei közül a Facebookon. Legalábbis ez öt esetben megtörtént már vele az elmúlt egy évben. Ebből az ötből hármat korábban kimondottan fontos embernek érzett az életében, és érdekes módon egy X generációs is volt közöttük. Orsi elbizonytalanodott: vajon rosszul ítélte meg őt? Nem értette, hogyan lehetséges, hogy intelligens, felnőtt emberek hozzák ilyen formán tudomására, hogy megbeszélés helyett inkább hagyják abba. És, mint mondta, fogalma sincs, ezek után hogyan tudná felvenni a fonalat. Orsi amúgy megszokta már, hogy szélsőséges érzelmeket vált ki az emberekből, de ez a jelenség még neki is szürreális. Az is látható, hogy az igazán tartós barátságok fiatalkorban, sokszor tizennyolc éves kor alatt alakulnak ki. Barátságok sokszor úgy kezdődnek, hogy ovis- vagy iskoláskorban hasonló konfliktusaim vannak a másikkal, beszélni kezdünk róla, és lesz egy közös kapcsolódási pontunk. Azonban itt tekintetbe kell venni azt is, hogy az idő múlásával az ember egyre merevebbé válik. A merevedés pedig kizárja a későbbi korban keletkező barátságokat. Egy idő elteltével mindenki merevedik, aki erre nem figyel oda, nem dolgozik magán. Telnek az évek. Egyes régi barátaimmal már nem beszélgetek annyit, mint azelőtt. Akkor ők még a barátaim, vagy nem a barátaim? Egyesek szerint azok, akik egykor nagyon fontosak voltak egymásnak, de most már nem azok, továbbra is barátok maradnak, hiszen nem tudják meg nem történtté tenni az egykori dolgokat, azokat az élményeket, amikbe beavatták egymást. Csak megváltozott az élethelyzetük. Ez is egy izgalmas elképzelés. Én másként gondolkodom, mert azt tapasztaltam, hogy akik egykor a barátaim voltak, mára eltávolodtak tőlem, mert sok minden megváltozott. Továbbálltunk. Azok az emberek, akik nehezen tudják elfogadni, hogy múlik az idő és ők is mulandóak, mindenféle támpontot keresnek, és görcsösen ragaszkodnak tárgyakhoz, barátságokhoz. Szerintem el lehet veszíteni barátokat, méghozzá könnyen. Ha valaki a saját magával való kommunikációjában nem hiteles, akkor nem lesz megfelelően felvértezve az őszinteséggel szemben, és nem fogja észrevenni, hogy egy szó vagy mondat, amit elsőre agresszivitásnak él meg, valójában nem az. A hiteles önkommunikáció alatt én azt értem, hogy őszinte vagyok önmagamhoz, őszinteség önmagamhoz? Úgy lehet felismerni, hogy a számomra kényelmetlen eseményeket, érzéseket, fájdalmakat hangosan ki merem mondani ön-magamnak. így kezdődik az őszinteség önmagamhoz. És mindezt nyugodtan teszem. Például: „A kurva anyját, a Józsi barátom mekkora szemét volt, hogy így megszívatott!” Vagy: „Józsi azért szívatott meg, mert hagytam magam, mert nagy volt bennem a megfelelni vágyás és az ebből fakadó szeretet-éhség.” Az első mondat hárítja a felelősséget, a másik viszont vállalja, hogy én is masszívan benne voltam a sztoriban. A múlt héten több olyan ember is volt nálam, akik izgalmasan vezették be, miért is jöttek hozzám. Arra kérdésre, hogy mit keresnek nálam, mindannyian azt mondták, hogy azért jöttek, mert tudták, hogy bár egyesek nyersnek gondolnak engem, én őszinte véleményt fogok mondani nekik. Merthogy hiába
mondták el a barátaiknak, amit gondoltak, ők csak simogatták őket, nem merték kimondani, ami van, nem mondták el, mit gondolnak, és így ők sem tudtak továbblépni. „Remélem, ön el fogja mondani” mondták nekem az emberek. Kimondani azt, ami esetleg a másiknak fájdalmat okozhat: ez felelősségvállalást jelent, de ha én a másikat tényleg szeretem, akkor az őszinteség útját választom. Ha mérlegelés után elfogadja, amit mondok, és tud is változtatni, akkor utána ő fogja magát jobban érezni. Aki oda mer állni egy ilyen megmérettetésnél, az a barát. Lehet, hogy a másik sírni fog, de lehet, hogy képes lesz változtatni. Az egyik barátom nemrég párkapcsolati krízisbe került, és sokáig nem kérdezett meg a dolgairól. Egy másik pasitól elszerette a feleségét, és nem vette észre a fontos dolgokat. Úgy néz ki ugyanis, hogy elszeretni a másikat nem lehet. Hogy megértsék, amit mondok, ez azt jelenti: egy nő vagy férfi benne van egy boldogtalan kapcsolatban, és nem meri kimondani azt, hogy valami nem stimmel. így aztán saját maga szemében károsodik nőként vagy férfiként. Bizonytalan lesz önmagában. Aztán jön egy másik ember, aki elkezdi dicsérni, elfogadja olyannak, amilyen, de ebben a másik kapcsolatban valójában nincs felelősség, így járt a barátom is. Nem vette észre, hogy ennek a nőnek a katalizátora lett. Segítette a nőt saját önmegvalósításában, de ez csak „tüneti kezelés” volt. Hiszen saját konfliktusaival a nő nem nézett szembe, hanem hagyta magát kirobbantani egy számára rossz kapcsolatból. A barátom pedig nem tudta, hogy a kirobbantó fél valójában mindig csak katalizátor. A katalizátor szerepe a folyamatban az, hogy eltűnik, feloldódik férfiként. Ez be is következett. Egyik pillanatról a másikra a nő bejelentette: elmegy. Persze egy másik pasihoz. Akkor azt mondtam a barátomnak - mint bárki másnak, aki megkeres -, hogy ő ennek a nőnek egy élő vibrátor volt. Azóta többször felhozta ezt nekem, és iszonyúan fájt saját hiúságának, hogy ezt mondtam neki, de azóta is őszintén beszélgetünk. Tudtam, hogy neki ez fájni fog, de arra gondoltam, hogy így legalább - persze csak utólag - megmérettetik a kapcsolatunk. Hogy működhet-e ilyen a gyakorlatban is. Egyelőre úgy néz ki, hogy értékelte az őszinteségemet. Sőt: megköszönte. Én megtanultam, hogy a barátaim között vannak olyanok, akik kerek perec el tudják mondani, amit gondolnak, és vannak, akik nem. Éppen ezért, ha nekem van egy megoldandó konfliktusom, akkor nagyon sok embertől megkérdezem ugyanazt, hiszen több szem többet lát. Tudván azt, hogy lehet, hogy simogatni fognak, de az is lehet, hogy nem. És lehet, hogy elhangzik egy olyan mondat, ami számomra az egészet kristálytisztává teszi. Egyesek azt gondolják, hogy rettenetesen veszélyes egy emberrel mindent megbeszélni. Én ezzel nem értek egyet. Miért lenne veszélyes őszintén beszélgetni valakivel? Nem is értem. Azt gondolom, hogy adott esetben az életről, önmagunkról való őszinte kommunikáció fogja megmérettetni a kapcsolatot, amit mi barátságnak gondolunk. És el fog válni, hogy a könnyebbik utat választottuk-e. Hogy egy barátság milyen stabilitású, milyen minőségű. Megüti-e a barátság minőségét, vagy csak annak látszott. Ha pedig annak látszott, akkor csak dumcsizgattunk, és nem beszélgettünk őszinte dolgokról. Adott esetben persze a lazább, könnyebb viszonyokra is szükség lehet, de egy idő után csak ebben létezni: kockázatos dolog. Mert az ilyen emberek csak akkor lesznek a barátaim, amikor jól megy nekem. Amikor jön a probléma, ezek a barátok szőrén-szálán eltűnnek.
KÜLSŐSÉGEK VONZÁSÁBAN Sokszor írtam és beszéltem már arról, hogy a mai kor embere a kitűnni vágyás miatt mennyire vonzódik a külsőségekhez. Azt hiszi, hogy ezek által szebb, több, tökéletesebb. Ha megszerzi őket, úgy érezheti magát, mintha harmóniában élne. Tetszik az idősebb korosztálynak, vagy nem, de az Y-ra mindez különösen jellemző. Amikor először találkoztam Gerzsonnal, egyik karján egy dizájnóra volt. Megjegyezte, hogy ebből az órából kilenc különböző színű készült, és képzeljem csak el, milyen tuti lenne, ha mindegyik színből lenne neki egy. Erről eszembe jutott, hogy annak idején én sem voltam különb. Egyetemista koromban egy nagy, négyszögletes digitális órát hordtam, és azt gondoltam: milyen menő faszi lettem. Gerzson amúgy elárulta nekem, hogy a „menő” szó már divatjamúlt. Ma inkább azt mondják: kúl vagy király. Gerzson elmondta, hogy amikor valamit vesz magának, akkor kúlnak érzi magát, de csak ideigóráig - ahogy ő fogalmaz, a szerelem egy vagy két hét után elmúlik. Akkor már a cipőmániájáról beszélt, meg arról, hogy ezek a cuccok hogyan befolyásolják a kisugárzást. Tehát órától, cipőtől lesz valaki menő? A mai világban ez központi téma. Sok embernek fontos a külső. Harmonizál vagy nem, megvan-e az összhang, az igényesség. Egy kis odafigyeléssel persze ezt az is megteheti, akinek nincs pénze divatos cuccokban mozogni. Emlékszem, pár éve Kubában jártam. Ott az emberek nagy szegénységben élnek. Mégis, ahogy egyszer vártuk a buszt, azt láttam, hogy a pasik kivétel nélkül ragyogó, vasalt fehér ingben és fekete nadrágban álltak. Azok a vasalt ingek tiszták voltak. Tehát ezt meg lehetne csinálni itt, Magyarországon is. Hiszen a kubaiak a töredékét keresik annak, ami Magyarországon az átlagfizetés. Gerzsonnak száz százalékban fontos a külső. A pasikra korábban ez nem volt annyira jellemző, de az Y faszik erre általában már sokat adnak. Gerzson már hétéves korában nem volt hajlandó bizonyos színű csizmát felvenni, merthogy az ronda. A mai kor gyermeke öntudatra ébredt. A lányokról ne is beszéljünk, mert ha ez Gerzsonnál már hétéves korban elkezdődött, akkor a lányok esetében már három-négy évesen, sőt, talán még előbb is... Egyik barátom mesélte, hogy látott egy amerikai tévéműsort gyerekfodrászokról. Ezek három-négy éves kislányokkal foglalkoznak, befestik a hajukat, göndörítik, meg a jó ég tudja, hogy mi egyebet. Ezeket az óvodás korú kislányokat aztán úgy öltöztetik fel, mint Beyoncé meg más sztárok, vagyis mindaz, ami a felnőttek világában zajlik, kicsiben látható. És ezek a kislányok a kifutón fantasztikusan tudják magukat előadni. És még egy elképesztő dolog: mindegyik győzni akar. Vagyis a színfalak mögött már ekkor nyírják a vetélytársaikat, szemétkednek egymással. Pestiesen szólva, geciznek. Persze valójában ilyenkor a két szülő verseng, ők akarnak nyerni. Valaki más azt mesélte, hogy olyan divatoldalak is vannak, ahol bemutatják, hogyan tudod úgy öltöztetni a kislányodat, mint Tóm Cruise-ék. Hogy az én gyerekem is úgy nézzen ki, mint Tóm Cruise lánya. Agyereknek persze nem jelent semmit a márka, sem Tom Cruise. Ilyenkor az történik, hogy a szülők saját frusztrált, lúzer életük miatt mindenáron a gyerekeiken keresztül akarnak elérni valamit. Bármi áron. Márpedig egy kisgyereknek az első hitelesnek látszó női minta az anyukája, az első hitelesnek látszó férfi minta pedig az apukája. És milyen érdekes, hogy a kislányok már ekkor ugyanazt csinálják, mint a szüleik! Gyönyörűen sikerült berendezkedniük egy ilyen hozzáállásra. És már tévéműsor is készült belőle. A külsőségeket illetően vajon hol a határ? Hol a határ az egészséges és a beteges között? Gerzson szerint a határ ott van, ahol már kezdesz torzzá válni, a külsőségek eltorzítják a jövődet, a jövőképedet. Nem azt mondom, hogy a szülők nem szeretnék hitelesen nevelni a gyerekeiket, de bizonyos
szavak jelentésével egyszerűen nincsenek tisztában. A serdülő emberi égőből nagyképűség születik, ebből pedig bizalmatlanság. Ezért van az, hogy fiatalként a legtöbben nem hiszik el, amit a szeretteik mondanak nekik megoldásként. Mert fiatalon az ember meg van győződve róla, hogy ő az isten. Azonban a pofonok sorjáznak. Én kölyökkoromban rengeteg mindennel kapcsolatosan bizonytalan voltam sokáig. Az én megoldásom az volt, hogy elkezdtem olvasni. Mert öntudatlanul rájöttem arra, hogy számomra idegen emberek sokszor megfogalmazzák azt, hogyan lehet kijutni a pokolból. Emlékszem, néha, amikor elolvastam egy mondatot, felpattantam az ágyról, és azt kiáltottam: ez az, ez a pasi megfogalmazta, ami a fejemben van! Megint csak azt mondom: az Y generáció tagjai valójában egyáltalán nem olyan stabilak, mint amilyennek mutatják magukat. Aki erősnek mutatja magát, az valójában bizonytalan a rengeteg meg nem oldott kérdése és félelme miatt, ezért nem szereti saját magát, de szeretetre mégis szüksége van. Mint a szomjas embernek a vízre a sivatagban. És ilyenkor a könnyű utat választja. Mi a könnyű út? Ha én nem szeretem magam, elkezdeni megfelelni másnak, egy kívülről jövő képnek, és mindent megteszek azért, hogy szeressenek engem. Éppen ezért az ilyen külsejű pasik és csajok a legkelendőbbek. Akik aztán úgy akarják megélni a kapcsolatukat, ahogy azt a médiában látták. Egy idő után persze rádöbbennek arra, hogy mégsem működik - akkor aztán jön a következő szépnek látszó pasi vagy csaj. Az idő múlásával azonban elérkeznek az egyre nagyobb traumák. A megfelelési vágyat, a megfelelési kényszert az egyik leginkább önpusztító dolognak tartom. A média - a közösségi média is - hamis vagy nem reális mintákat mutat, a fizikai szépség, a külső, a pénz és a hírnév fontosságát hangsúlyozza. Ez az, amit elképesztően sokan „lájkolnak”. Az egyik ismerősöm például feltett egy képet vagy videót - már nem emlékszem - a Facebookra, és a sok száz ismerőse közül csak pár ember lájkolta. Hát mi történt?! Senki nem látja?! Dicsérjetek már meg, bassza meg! Na, erre aztán már jöttek a vigasztaló szavak, amivel ennek a negyven-valahány éves kisfiúnak a fejét megcirógatták. Van egy mondás: járt utat járatlanért el ne hagyj! Igaz Véleményem szerint nem. Pedig sokszor mondják. De én azt gondolom, hogy a járt úton járni kevés energiát igénylő tevékenységet jelent. És a kis energiabefektetés valójában kis sikerélményt jelent. A kis sikerélmény pedig kis önbizalmat ad. A járatlan út ezzel szemben hatalmas megmérettetés. És sok félelemmel jár megoldani ezen az úton bármit. Megoldani pedig csak rengeteg energiával és hittel lehet. Ezért ez ennek megfelelő sikerélményt, önbizalmat és kisugárzást is adhat. A média manipulációjához hozzátartozik a szexualitás is. A rómaiak még erőszakkal adták el a cirkuszt. Ezenkívül még kenyér kellett a népnek. Manapság ezek mellett ott van az egyre intenzívebb szexualitás is. Ma már jó pár hírportált nem lehet úgy kinyitni, hogy a címlapon ne legyen szó arról, hogy melyik celebnek hol látszott ki az akármicsodája, vagy ki mit csinált nyilvánosan. Muszáj etetni a népet. Egyre frivolabb magatartásminták alakulnak ki, és az emberek nem veszik észre, hogy ez jelentősen hozzájárul az egyre gyorsabb szexuális kiégéshez. Az Y-okkal beszélve egyébként kiderült, hogy ez a megfelelési kényszer egyáltalán nem ijeszti meg őket. Sőt! Ezt természetesnek veszik! Miközben legtöbbször nem is tudják, hogy mit csinálnak. Azoknak, akik egyfolytában gyűjtik a lájkokat - ahogy ők szokták mondani: a „lájkvadászoknak” folyamatosan szükségük van a visszacsatolásra másoktól, hogy kellőképpen humorosak, szépek, kreatívak, ügyesek stb. Amikor például egy befolyásolható, megfelelni vágyó ember kiposztol valamit, majd egy olyan valakitől kap lájkot, akitől soha korábban, azt kezdi hinni, hogy tetszik a másiknak, és sikongat egy hétig. Hogy úristen, képzeld, mi történt...! Az ilyen megfelelési kényszerrel
küszködő fiatal, aki megállás nélkül posztol és elvárja a lájkot, valójában nem más, mint a klasszikus bamba fasz. Azt hiszi, hogy menő, király, kúl. És nem látja át azt, hogy közben egy egész rendszer vizsgálja a fogyasztói szokásait, hogy továbbra is megállás nélkül fogyasszon. A fiatalok nagy része azt veszi meg, meg aminek rohadt jó reklámja van. Ráadásul pontosan tudják, hogy a reklámok hatással vannak rájuk, és ők szeretik is ezt. Klasszikus szolgák. A média bedob valamit, és a nagy részük nem tudja, de nem is akarja tudni, hogy mennyire befolyásolható, és éppen ezért be is szopják az egészet. És azért teszik ezt, mert nagyon-nagyon magányosak, és szeretnének tartozni valakihez, valamihez. Orsi a Facebook kapcsán még egy fontos jelenségre hívta fel a figyelmet: szerinte sokan úgy érzik, hogy itt van ez a nagy közösségi média, ahol feltétlenül ott kell lenni, különben nem tudod, hogy ki épített hóembert. És ha nem tudod, akkor azt hiszed, hogy nem is létezel. Megszűntél. Persze ő is használja, és természetesen neki is örömet okoz, amikor olyan ismerősöktől lát nem várt reakciókat egy posztra vagy fényképre vonatkozóan, akikkel nincs napi kapcsolata, vagy esetleg a múltja részei. De Orsi szerint ezt is okosan kell használni. Ha az ember nem figyel, már be is rántotta az örvénybe. Vannak olyan oldalak is, ahol leírják, milyennek kell lenni egy profilképnek, honnan kell fotózni stb., tehát azt, hogyan lehet valaki „kúl”. Milyennek kell lenned a közösségi oldalon? - felhívás a manipulációra. Mások úgy kezdik el élni az életüket, hogy mindenképpen az útjukba akadjon egy érdekes fotóznivaló vagy különleges étel, vagyis úgy töltik a szabadidejüket, hogy abból minél érdekesebb poszt keletkezzen. Meg akarnak felelni egy képnek. Hogy ők mennyire izgalmasak, érdekesek és fontosak. Megint mások a gyerekük vagy a feleségük vagy a barátnőjük fotóját rakják a profilképük helyére. Ezzel megint csak önmagukat akarják megerősíteni, hogy mindenki lássa, milyen jó apák vagy anyák, vagy hogy a pasijukkal, csajukkal büszkélkedjenek. Látjátok, milyen párom van? Látjátok, milyen ügyes vagyok? így aztán könnyen megszűnik az identitásuk is. És persze vannak a magányosok, akik a posztjaikon keresztül kommunikálnak. Nincs, akinek elmondják, mi történt velük, vagy mit éreznek. Azonban csak idő kérdése, hogy az ember mikor lép át a virtuális világból a valóságba. Akkor jön az ágybaszarás. Akkor aztán majd posztokban fogják megkérdezni, hogy hogy érzi magát!? Tehát, jön az élet. Egyszer olvastam egy szúfi példabeszédet, így szól: látják a falubéliek, hogy a bölcs öregasszony nagyon-nagyon keresgél valamit az út porában. Odamennek hozzá, és megkérdezik tőle, mit keres. A bölcs asszony azt válaszolja, hogy ennek nincs jelentősége, csak úgy keres, de ha segíteni akarnak, segítsenek. Azt felelik erre az emberek: ha azt akarod, hogy segítsünk, meg kell mondanod, mit keresel. Rendben, válaszol a bölcs, elejtettem a varrótűmet. Keresik nagy bőszen, nem találják. Megint elkezdik kérdezgetni: mondd meg pontosan, hol ejtetted el, hiszen az út széles, a varrótű meg kicsi. Ennek sincs jelentősége, válaszolja a bölcs, de ha már tudni akarjátok, elmondom: a varrótűmet ott fenn, a domboldalon álló házamban ejtettem le. Erre a tömeg: de hát akkor miért itt keressük az úton? Mire a bölcs: a házamban már sötét van, de az útra még idesüt a nap. Hát, az emberek nagy többségében sötétség uralkodik, és előszeretettel keresik a világosságot. De nem önmagukban, hanem odakinn. A fogyasztói társadalom által kínált kompenzációban. Sokkal jobb könnyedén fogyasztani, hiszen úgy biztosan jobbnak, ügyesebbnek, okosabbnak látszom. Az igaz, hogy a házamban sötét van. Nem gondolkodni, csak megvenni, amit mondanak. Szép ez a poszt. Már ötvenen lájkolták? Akkor lájkolom én is... Emlékszem egy negyvenvalahány éves pasira, aki azt mondta nekem egyszer: tehetős vagyok, több kocsim és házam is van, körbeutaztam a világot többször, menő szállodákban laktam, menő kajákat ettem, menő állásaim voltak, és mégsem érzem jól magam a
bőrömben, boldogtalan vagyok. Mi a megoldás? Mi a cél? De van egy másik példabeszéd is: egy emberről szól, aki gazdag akart lenni, és egy bölcs tanácsait követve hét évet nyugatnak, hét évet északnak, majd hét évet keletnek utazott. A bölcs azt mondta, azon a helyen meg fogja találni a gazdagságot. Odaért az ember, egy erdőszélen látott egy kis patakot, egy kis hegyet, gyönyörűen sütött a nap, de más semmi. Dühösen visszautazott a bölcshöz, és azt mondta neki: átvágtál, becsaptál! Erre a bölcs: volt ott egy patak, ugye? Emberünk megdöbben, és azt mondja: volt. Sütött a nap, ugye? Igen! És nem tűnt fel, hogy valami szikrázott a patakban? Az embernek eszébe jutott: tényleg szikrázott valami a patakban, csak lusta volt odamenni, mert odaérve nem azt látta, amit látni akart, így nem érdekelte. A bölcs így szólt: töméntelen sok drágakő volt abban a patakban. A gazdagság és a béke ott van önmagunkban. Az is igaz, hogy ezt kiaknázni kegyetlen sok munkára van szükség. Kétségtelen, hogy a közösségi oldalaknak egy csomó haszna is van. Például amikor különböző jótékony felajánlásokat tesznek, vagy adományokat gyűjtenek, egy-egy hírfolyammal elképesztő sebességgel lehet tömegeket elérni, hasznos információkat lehet róla szerezni, meg lehet találni rég nem látott ismerősöket stb... Az emberekben meglévő félelmek okozta feszültséget is le lehet vezetni a közösségi oldalakon. Vagyis kétségtelenül lehet segítségként is használni, hogy a humoros oldaláról ne is beszéljünk. De ha belegondolunk, a közösségi oldal is csak egy termék. A kés is csak egy eszköz. Lehet vele kenyeret vágni, de elvághatom vele egy ember torkát. Valójában minden viszonyítás kérdése. Ha három perc van hátra kettőnk életéből, az hatmillió pillanat, ahogy Pajor Tamás énekelte a Neuroticban. Csak hozzáállás kérdése: csak képesnek kell lennem arra, hogy megőrizzem a vidámságot, azt, hogy mennyi jó dolog van az életemben. Az egyik barátomnak a kedvenc könyve a Gyűrűk Ura, és számára az egyik meghatározó rész, amikor Frodó találkozik Bombadil Tornával, aki valami tündeféle. Frodó elmondja neki, hogy ő a gyűrűhordozó, ő cipeli az Egy Gyűrűt. Torna kíváncsi lesz, és megkéri, mutassa meg neki. Felveszi a Gyűrűt - és nem történik vele semmi. Nem válik láthatatlanná, nem válik becsvágyóvá. Megmarad olyannak, amilyen. Örömöt okoz neki, hogy felpróbálta, de nem a gyűrűtől lett több vagy kevesebb, hanem önmagától. A bizonytalan ember fejébe a mai kor brutális mennyiségben önti az információt, és folyton dönteni kell, hogy „tetszik vagy nem tetszik”, „menő vagy nem menő”. Ha az ilyen ember felhúzná azt a bizonyos gyűrűt, óhatatlanul kiütköznének a személyiségének hiányosságai. Úgy érzem, hogy a mai közösségi média kizárja a dolgok mély megélését, mert mindig jön a következő poszt. Nem jut mélyre az információ. Megélésre nincs idő. A befolyásolhatót sodorják az események. Sokan csak manipulálásra használják. Az őszinte, szívből jövő dolog ki van zárva. Azért posztóinak ki valamit, mert hatást akarnak elérni. Hallottam valakiről, aki egyszer azt tesztelte, hogy hányan figyelnek rá valójában. Kiposztolt valami olyat, amire nem lehetett nem ráugrani. Rögtön kapott kilenc-tíz e-mailt, és állandóan csörgött a telefonja. Mi történt? Él még? Ő nem szokott panaszkodni a falon! Ő tudta, hogy amit ír, sok embernél ki fogja csapni a biztosítékot. Csupa olyan ember reagált, akivel normális baráti viszonya volt, csak nem napi szintű. Ettől nem lett jobban, de nem is lett rosszabbul. Egyszerűen kíváncsi volt. Egyszer egy barátnőm mesélt a fekete és a fehér mágiáról. A fekete mágia az ártásról szól, a fehér a gyógyításról. Azonban mindkettő hatással van az emberre. Felhúzni a gyűrűt úgy, hogy ne történjen semmi? Na, ez az igazi kihívás! Hány ember élete lenne üres, ha a Facebook váratlanul megszűnne? Vajon a közösségi média valójában csak sok, önmagában nem bízó ember Egy Gyűrűje?
A GYÁVASÁG KÖRE Orsitől, aki az Y-ok közé tartozik, egyszer megkérdeztem, hogy menő csajnak érzi-e magát. Nem gondolta magáról, hogy ő ebbe kategóriába tartozna, azt mondta, ő inkább valamiféle értéket igyekszik képviselni. Aztán tovább provokáltam, és megkérdeztem, szexinek gondolja-e magát. Izgalmas volt a válasza: „Számomra a nőiesség azt jelenti, hogy reggel úgy kelek fel, este pedig úgy fekszem le, hogy tudom, nőből vagyok.” Vagyis Orsi tisztában van a nőiességével. Bármit tesz, bármit csinál, azt a női öntudata legfontosabb értelmében teszi. Amikor a pasik és nők közti örök konfliktusról kezdtünk beszélgetni, azt mondta, nem gondolja, hogy egy férfinak meg kellene értenie egy nőt minden mozzanatában, ezzel semmi gond nincs. Hiszen - tette hozzá - miért kellene, hogy azokkal a gondolatokkal, amik csak az övéi, egy férfi azonosulni tudjon. Férfi és nő másképp működnek. Egy nő nőként gondolkodik, így öltözködik, nőnek érzi magát reggel, délben, este. Ehhez társulnak a gondolatok, a genetika, amit hozunk magunkkal, és mindazt, amit eltanultunk. Orsi azt mondja, a nők másképp járatják az agyukat. Szerinte túljáratják és túlgondolják a dolgokat. Végül ezt válaszolta: „Én csak abból tudok kiindulni, amit érzek, amit gondolok. Azt kérdezed, hogy szexinek tartom-e magam? A válaszom: igen, mert annak érzem magam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy egész életemben ezt a visszajelzést kaptam. És egy idő után, amikor folyton ugyanazt a visszajelzést kapod, az már a részeddé válik. És semmi nem tud kizökkenteni ebből. Tehát önmagamat nőiesnek gondolom, nőként nézek magamra. A kisugárzás persze nem abból alakult ki, mert mások ezt mondták rólam. Számomra fontos, hogy egy szexi nőként élem az életemet, de ugyanolyan fontos az intelligenciám is. Magam is sokat tettem érte, mindig visszaigazolták, de ma már akkor is észreveszik, ha nem is mutatom.” Orsi azt is elmesélte, hogy őt a konfliktusok, veszekedések nem zavarják, sőt olykor inspirálóan hatnak rá. Mint egy írónak a múzsa, ebből tud építkezni, ő egy ilyen típusú ember. Azt is elfogadta, hogy vannak háborúk, amik mögött az áll, hogy önmagából hiányol valamit, és a másikat okolja érte. Vagy a másik mutat tükröt, és ez zavarja. Férfi és nő közti kommunikáció egyik legnagyobb hibájának azt gondolja, hogy a nők gondolnak valamit arról, hogy a másik mit gondol. Majd ezt elkezdik egy csodálatos rendszerré építeni az agyukban, anélkül, hogy megkérdezték volna a másikat arról, hogy mindez valóban így van e. Ilyenkor aztán kialakul egy kép vagy egy vélemény, és eszébe sem jut, hogy megbeszélje a másikkal. Mert ő „jobban tudja”, mint a másik, aki „úgysem értheti meg őt”. Orsi ezen igyekszik változtatni, és nem prekoncepciókkal indulni egy kapcsolatban, de bajnak tartja, hogy a kommunikációnak ez a fajtája a férfiaknál kevésbé működik. Mint mondta, a „beszéljük meg” és a „mondd el, mit gondolsz, hogy ne én gondoljak valamit előtte erről”, a pasikkal nehezen megy. Pedig ha menne, ez az egész máshogy alakulna. „Akadt olyan az életemben - mondta -, akit minden alkalommal gyomorgörcs kíséretében hívtam fel. Csak mert bekattant pár régi rossz emlék, amit anno a szőnyeg alá söpörtünk. Pedig ha esetleg beszéltünk volna azokról az eseményekről, kaptam volna válaszokat, kérdéseket, bocsánatkérést, esélyt, hogy rájöjjek, ha én hibáztam, akkor nem lett volna a sok para.” Nemrégiben jöttem rá, amikor önmagamon és saját kommunikációs stratégiáimon töprengtem, hogy egy társkapcsolatban alapvetően kétféle kommunikáció létezik. Én mindig is hangoztattam magamról, hogy robbanékony alkat vagyok, képes vagyok fejjel a falnak menni, indulatosan beszélni. De van egy másik hozzáállás is, ami empatikus, kedves és megértő. Az elsőt nevezhetjük „dinamit” típusú, a másodikat „lassú víz partot mos” típusú kommunikációnak. Mind a kettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. A dinamit robban, és ez nagy hatékonyságot jelent. De előfordulhat az is, hogy mindent le fog rombolni. Ha egy „dinamit” típusú és egy „lassú víz partot mos” típusú találkozik -
hát, ezt hívom melós kapcsolatnak. Ott aztán lángolni fog minden. Üvöltés, szenvedély, egymás hajának tépése, majd szerelem, szeretet, és kezdődik az egész elölről. A „lassú víz partot mos” a szerelmének kirohanásait gyakran értékelheti hántásnak, miközben az illető csak vehemensen kommunikál. A „dinamit” viszont a másik hozzáállását meg nem értésnek titulálhatja: hiszen miért nem mondja ki, ha valami bántja? Az áttörés ott következik be, amikor valaki ezt átlátja és megérti. A „lassú víz partot mos” típusú kommunikációnál türelemre, megértésre van szükség. A hátránya ennek, hogy a dolog átbillenhet a megalkuvásba, elfojtásba, és ez elkezdheti mérgezni az embert. A „dinamit” érezheti úgy, hogy ha nem az adott pillanatban reagál, akkor sok az eltékozolt idő, amivel kárt okoz magának és a másiknak is. Ez pedig már nem a türelemről szól. Ugyanakkor a nagy rohanásában felületes lehet, nem veheti észre a rengeteg intő előjelet. A két típus akkor alkothat kiegyensúlyozott szeretetközösséget, ha mindkét fél elfogadja, hogy másképp működnek. Segíthetik egymást, amikor az egyik fél átbillen. Itt van például egri borász barátom, Csuti és felesége, Tünde. Csuti „dinamit”. Pörög ezerrel, elképesztő intenzitással él. Annyira szereti csinálni azt, amit csinál, hogy Tünde azt szokta mondani neki: „Te már egy nagy borospalack vagy.” Tünde viszont „lassú víz partot mos” típusú ember, és mégis elképesztően jól funkcionálnak együtt. Én magam is egy ilyen „lassú víz partot mos” típusú emberrel élek. Sokat tanultam, tanulok tőle. Ezúton is köszönöm Neked. A pasik nagyon sokszor nem akarnak fontos dolgokat megfelelően megérteni - de ezt még maguknak sem vallják be. Csak mutatják, hogy macsók. És közben nem azok. Aki önmagához őszinte, az egy adott helyzetben máshoz ^ őszinte tud lenni, bármi is legyen a téma. Ha erre képes vagyok, akkor férfiként egyetlenegy mondattal le tudom bontani az egészet, amit a másik régóta épít a fejében. Ha viszont nem vagyok rá képes, akkor beindulnak a játszmák: „Miért nem mondod ki?”, „Azért, mert te sem mondod ki.”, „Azért nem mondod ki, mert nem bízol bennem.” És így tovább. Vagyis a nyuszi pasi vagy csaj nem mer kockáztatni, és csak magyarázza a bizonyítványát, például hogy nem bízik a másik megértésében. Vagy hogy önmagát már olyan sokszor megégette, hogy az égvilágon semmi értelme, hogy valakinek újra elmondja. Nagyon sokszor előfordul, az egyik fél az újonnan jöttét bünteti azért, mert a múltban vele sokszor ezt meg azt tették. Orsi szerint ebbe a hibába nemtől és kortól függetlenül beleesnek az emberek, ő maga erre egyébként nagyon odafigyel, és nem szeretne olyan helyzetbe kerülni, hogy „mi lett volna ha”. Akár munkáról, akár párkapcsolatról van szó, azt tartja szem előtt, hogy a tőle telhető legjobbat beletegye az egészbe. Kimondja, ami megfogalmazódik benne, és meri az érzéseit is megélni, amik így keletkeznek benne. Függetlenül attól, hogy csalódhat, pofont kaphat érte, vagy pozitív dolgok várnak rá. És nem tud úgy hozzáállni az élethez, hogy a következőnél is így lesz. Igyekszik odafigyelni, hogy a hibáit ne kövesse el újra. Én azt gondolom, hogy a lényeg: kimondani valamit, és ennek megfelelően következetesen is cselekedni. Hiszen ha kimondok, kibeszélek valamit, ugyanakkor a gyakorlatban nem változtatok rajta, akkor létrejön a szószátyár- vagy hang-jancsieffektus. Mindez persze csak addig történik, amíg az illető nem tapasztal meg egy brutális krízist, ami után felébred, és végre hajlandó elhinni: amennyiben így folytatja a szószátyárkodást, rá fog baszni. Csak idő kérdése. Mert hiába mondogatnak az emberek maguknak célokat, ha ennek megvalósításáért nem tesznek semmit sem. Általában akkor kezdünk el élni a lehetőségeinkkel, amikor valami nagy krízis van. Ha valami beleveri a pofánkat abba, hogy itt gond van. Amikor már nem mindegy, hogy mit gondolunk, nem mindegy, hogy mit csinálunk. Abszolút dráma. Mint mondjuk egy párkapcsolati krízisben. Ami a férfi és nő közti párkapcsolatot illeti, azt gondolom, van az A típusú és a H típusú kapcsolat. A H típusú kapcsolatot olyan felnőtt férfi és
felnőtt nő alkotja, akik úgy állnak összekötve egymás mellett, mint a H betű két szára: mind racionálisan, mind érzelmileg vállalják a felelősséget a tetteikért, gondolataikért, érzéseikért, és ha ez fájdalmat okoz önmaguknak vagy a másiknak, akkor következetesen változtatnak. Az ilyen kapcsolatok száma Magyarországon nagyon kevés, véleményem szerint úgy 5% körül mozoghat. Én ezt a típusú kapcsolatot hívom szövetségnek. Az A típusú kapcsolat az, ahol a felek egymásra támaszkodnak, akár az A betű két szára. Másképpen nevezhetnénk ezt VW-kapcsolatnak is. Vagyis vak vezet világtalant. Az egyik bizonytalan támaszkodik a másik bizonytalanra. Ahogy ők mondják: „ketten alkotunk egy egészet”, vagy „olyan jó, hogy vagy nekem, mert ezáltal leszek több”. Az egymásra támaszkodó kapcsolatból alakul ki a társ-függőség, vagy idegen szóval, a kodependencia. Addig tökéletes minden, amíg a másik is ott van, de ahogy a másik fél eltűnik a képből, megjelenik a bizonytalanság: „Mikor jössz haza?”, „Hol vagy már?”, „Biztos, hogy ott voltál?”, „Tényleg dugóban ülsz, nem a szemét kurvádnál vagy megint?”, és így tovább... Ha pedig megérkezik, akkor: „Szívem, biztosan szeretsz?” A két vak egymásra támaszkodik, és „fejleszti” egymást. De nem egymásnak, hanem valaki másnak. Mert ha egy pasi a pótapja egy nőnek látszó kislánynak, akkor az a kislány előbb vagy utóbb el fog menni pasizni. Ha meg egy pótmami van folyton ott egy pasinak látszó kisfiú mellett, akkor az a pasi meg fogja unni a zsarnokoskodást, és el akarja majd valahol játszani a férfit. Persze az újonnan jött kislány rá fog jönni, hogy a vélt férfi csak játssza az agyát, és amint lehet, letiplizik. Akkor persze a kisfiú mindent meg fog tenni azért, hogy visszamehessen a pótmamihoz. Mert a kisfiú keresi a biztonságot. Amikor egy ilyen kapcsolatban az egyik elpatkol, a másik általában utánahal. Az őseink kapcsolatának nagy része erről szólt. A befolyásolhatósághoz és a megfelelni vágyáshoz visszatérve Orsi így fogalmazott: „A világ azt mondja, hogy a lányoknak jól áll a csőnadrág, és azt kell hordani, ha jól akarnak kinézni, de én a trapézban érzem jól magam. Felvehetem a csőnadrágot, de egy pillanatig sem fogom magam jól érezni benne, mert sírni fogok a trapéz után. Hiába mondják a többiek, hogy a »világ szerint«, én nem érzem, hogy a saját nőiességemet viszonyítani kellene valamihez. Azt sem szeretem, amikor azt mondják, hogy ez a lány szebb, mint a másik. Ez egy relatív dolog, hogy kinek mi a szép. Az én szememben az a szép, aki szépnek érzi magát, és úgy is viselkedik. Általában különben azt tartom szépnek, ami nem szimmetrikus. Pedig a világ azt kommunikálja, hogy legyen szimmetrikus alakod, arcod, orrod, hajad, ruhád. De szerintem magadhoz képest kell jól érezned magad. Ha magamhoz képest úgy érzem, akkor jó. Mert ez ad egy kisugárzást, amit más is megerősít, és akkor megint jól érzem magam, és akkor ez már duplán jó érzés. Vagyis ilyen egyszerű: elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Persze ami zavar, azon változtatok, de nem azért, mert a világ azt mondja, hanem mert nekem rossz, fájdalmas. Persze dönthetek úgy is, hogy beszopom, amit a világ mond, és elhiszem, hogy ilyen-olyan manipulációkkal megőrizhetem a pasimat vagy a csajomat, ha pedig ezt meg azt megteszem, akkor szép leszek, egyéniség leszek.” Amikor a Lipóton dolgoztam, az embereket arra kértem, hogy írjanak magukról pozitív és negatív tulajdonságokat. Akkor felhívták rá a figyelmemet, hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyeket a pozitív és negatív oldalhoz egyaránt beírhatunk. Például ilyen a makacsság. Ez most pozitív vagy negatív tulajdonság? Nemrég rájöttem arra, hogy rossz helyre tettem az előjelet. Nincs olyan, hogy pozitív és negatív, csak emberi tulajdonságok vannak. Ezekkel okozunk önmagunknak jót vagy rosszat. Amikor ezt felismertem, megváltozott bennem minden. Megszűnt bennem a szégyenérzet, és az ebből fakadó elfojtások tömege. Felszabadító érzés volt. Vegyünk például egy tulajdonságot: a gyávaságot. Ez lehet pozitív és negatív is. „Szégyen a futás, de hasznos.” Egy bizonyos szintig jó, de egy szint után már nem. Hol a határ? Bármilyen emberi
tulajdonság esetében kétféle határ van. Az első, amikor azzal, amit testek, ártani kendek magamnak. Ezt látom, érzem, és tudom is. Erre akkor jöttem rá, amikor „boldog” pár-kapcsolatban élő hölgyeket megkérdeztem arról, hogy mióta nem tudnak felnézni a partnerükre férfiként. A csajok szinte napra pontosan tudták, hogy mióta nyelnek és hallgatnak. Vagyis tudták és érezték, hogy rosszat csinálnak maguknak, és mégsem változtattak. A második, amikor ártani kendek a másik embernek. Látom, hogy ártok, tudom, hogy ártok, és ércein, hogy ártok, mégsem váltottatok, mert még nem jutottam le a poklom legmélyére. Tehát rájövök arra, hogy a gyávaság nem szégyen, hanem egy emberi tulajdonság. Amivel okozhatok magamnak és másoknak jót és rosszat is. Tudom, hogy hol a határ. Ha elérkeztem egy tulajdonság negatív határára, és erre rá is jöttem, akkor következhet a lényegi meló. Miért vagyok gyáva? Mert jól eltanultam. A szüleimtől. Láttam apámat, ahogy racionális konfliktusokban bátor volt, de érzelmi konfliktusokban nyusziként viselkedett. Ha az érzelmi konfliktusokban mindkét fél nyuszi, akkor én is az leszek, mert nekem ez lesz a normális. Azért leszek gyáva, mert félek a kudarctól, egy adott mondatban jelentkező fájdalom átélésétől. Ezért egy adott helyzetben nem merem kimondani se az igent, sem a nemet, vagyis azt, amit a helyzet megkívánna. Nem merek cselekedni. Ezért hagyom, hogy saját magam vagy mások bevigyenek az erdőbe, vagyis: befolyásolható leslek. Márpedig a befolyásolható a negatív oldalon kihasználható, megalázható, ugráltatható, manipulálható, zsarolható, csicskáztatható. Testileg és lelkileg egyaránt megbaszható. Egy időben elkezdtem kérdezgetni azokat a nőket, akik boldogtalan házasságban vagy kapcsolatban éltek, hogy milyen a szexuális életük, amikor már régesrég nem tudnak tisztelettel felnézni a férfira férfiként. És mégis hagyják magukat megdugni. Mire gondolnak olyankor, amikor a kisfiú ott szöszöl a lábuk között? Az egyik gondolat az volt, hogy „Mikor lesz már vége?” A másik: „Miért csinálom én ezt magammal?” De, hála istennek, rendelkezünk aggyal, intellektussal. Ezért ilyenkor okoskodni kezdünk. Magyarázkodni vagy intellektualizálni. Magyarul elkezdjük gyártani a kifogásokat, amivel egy nyuszi az érzelmi konfliktusok során megmagyarázza magának, hogy miért illatos a szaros alsóneműje. A kifogások rendszerint a következő szavakkal kezdődnek: igen, de... igen, csak... azért, mert... a^a baj, hogy... az a helyzet, hogy... az a gond, hogy... az a probléma, hogy... A kifogásokkal a szívem, belső, őszinte hangját kinyírom, pedig pontosan tudom, hogy mi lenne a megoldás. A szív hangja gyors, őszinte és hatékony. De sokkal könnyebb persze agyból megmagyarázni mindent, hiszen a szív hangjából származó reakciók újak, kockázatosak és félelmetesek. A kifogások gyártásával együtt persze a kudarcok egyre halmozódnak, a sikerélmény egyre kevesebb. Magyarázkodom, de mégsem vagyok jobban. Ezért a belső bizonytalanságom is egyre fokozódik. Elkezdek félni, hogy lebukom. De hála istennek, azt is megtanultam, hogy a támadás fél
siker - hiszen az apám is meg az anyám is ezt csinálta, tehát elkezdek játszmázni. Minél intenzívebb a félelem bennem az életem különböző területeit illetően, annál intenzívebben kezdek játszmázni, háborúzom, gyilkolom a másikat. Biztosan ismeri, kedves olvasó. Kapnak egy kritikát, aztán jön a düh, a gyűlölet, hogy lebuktak, és jön a „bezzeg te azt tetted velem, hogy...” A játszmák célja mindig a győzelem, legyőzni, megy-győzni a másikat a saját igazamról. Miközben én magam mindent megteszek, hogy elmeneküljek a felelősségvállalás elől. Szóval még inkább halmozódnak a kudarcok és az önbecsapások, ennek következtében egyre kevésbé szeretem önmagam, szükségem van rá, hogy szeressenek, ezért elkezdek megfelelni - bármi áron. Szeretet-, dicséret- és lájkkurva leszek. Prostituálódom azért, hogy a másik szeressen, és bármit képes leszek megtenni ezért. Odaadom a munkám, a testem, a lelkem, csak hogy szeressenek, hogy megsimogassák a fejem. Azonban nem ez a legdurvább, kedves olvasó. Ezután jön csak a brutálisok között a legbrutálisabb dolog: a megalkuvás. Ilyenkor a csajok és a pasik felismerik, hogy szeretetkurvák lettek, hogy a párkapcsolati boldogság szempontjától pont olyanok, mint az anyjuk vagy az apjuk. És mindezt hagyják és tűrnek, mert nem merik kimondani azt, amit éreznek. A megalkuvó állapota azért brutális, mert feladta a belső törvényeit. Az emberből lemegy kutyába. Az egyik legfontosabb belső törvény: boldognak lenni. Amikor fiatal voltam, sok mindent nem tudtam, de boldog voltam, mert hittem valamiben. Aki a belső törvényét feladja, az feladja a belső hitét, az önbecsülését. És megszünteti a méltóságát, a női vagy férfi tartását, és nem lesz többé önbizalma. A feszültség tovább fokozódik, és kialakul az önvád, önmarcangolás, önbüntetés, rinyálás. Ez kívülről így hangzik: „Jaj, én szegény, szerencsétlen, miért baszik ki velem ennyire az élet?”, „Mivel érdemeltem ezt ki?”, „Miért csinálják ezt velem, hiszen olyan jó vagyok?”, „ő a hibás mindenért!” Befelé pedig csak nyelek, tűrök, hallgatok, mérgezem magam. Az emberek ilyenkor a feszültségre megoldást keresve rendszerint tüneti kezelést választanak. Például belemenekülnek a munkába, mert ott esetleg sikerélményeik vannak. Vagy a gyerekeikre támaszkodnak, és az ő energiájukat szívják. Ezeket a szülőket úgy lehet felismerni, hogy így beszélnek: „Ó, én a gyerekemtől annyi mindent tanulok”, „Olyan sok energiát adnak”, „Ők sokkal okosabbak, mint én.” Vagy elkezdenek enni, mert az endorfin oldja a feszültséget. Vagy büntetik magukat, és elkezdenek fogyni. Vagy drogoznak, isznak, nyomják magukba a nyugtátokat. Megállás nélkül vásárolnak, már ha megtehetik. Vagy orrba-szájba az interneten lógnak, Facebook, Twitter, Skype. A fogyasztói társadalom összes kompenzációs eszköze a rendelkezésükre áll. Tunetileg lehet oldani a feszültséget, de semmi sem fog változni, csak az idő múlik. Majd a sok lenyelt feszültség egyszer csak benyújtja a számlát a testnek és a léleknek egyaránt. Kialakulnak a testi és lelki tünetek, esetleg pszichoszomatikus bajok, vagy genetikai hajlam esetén autoimmun betegségek, esetleg rák - aki kíváncsi rá, megnézheti a neten. És akkor szépen lassan - vagy épp gyorsan -, mivel csak vegetálásból áll az életem: megdöglök. És a vége előtt egyre inkább halmozódni fognak az olyan kérdések, hogy mi lett volna akkor, ha másképp élem az életem, vagyis mi lett volna akkor, ha merek élni. Az ilyen emberek brutális bűntudattal mennek el.
Ezt hívom én a gyávaság körének. Ez mindannyiunkban ott van. Csak vannak olyanok, akik ezt tagadják, ezért nem változtatnak, vannak, akik tudják, és mégsem változtatnak, és vannak olyanok, akik tudják és változtatnak. Nap mint nap. Mert a tulajdonságainkat kitépni magunkból nem lehet. Amit lehet: napról napra levágni az ártalmas oldalhajtásokat.
TRAUMA Tapasztalataim szerint az Y fiatalok sokat foglalkoznak a jövőjükkel, leginkább azzal, hogy mennyi lóvéjuk lesz, milyen presztízst szereznek majd, milyen lakásba akarnak költözni, és így tovább. Az esetleges eredmények fontosak nekik, de az idő múlásával nem számolnak. Persze, csak addig, amíg be nem üt az életükbe az egyik legdurvább trauma. Ami mindannyiunkra vár. Az elmúlás és a halál. Volt egy emlékezetes beszélgetésem Gerzsonnal, amelynek során ez a húzós téma került elő kettőnk között. Amíg ez a trauma be nem üt az ember életében, addig csak az a fontos, hogy minden szép, kerek és egész legyen. Merthogy „ez jár nekem”. Volt egy Remarque-regény, az volt a címe, hogy Három bajtárs. Gerzsonnak volt két barátja, ők voltak a három bajtárs. És a három bajtárs közül az egyik rákban meghalt. Húszévesen. Hirtelen jött, hirtelen le is zajlott. Nem egészen egy év alatt. Gerzson így emlékszik rá: „Egyáltalán nem készültem fel rá. Hárman voltunk nagyon jó barátok, és egyszerűen nem láttuk, hogy meg fog halni, pedig tök egyértelmű volt. De nem akartuk látni, annyira elzárkóztunk a halál gondolatától. Kemény volt. Eszünkbe sem jutott, hogy meghalhat. Sőt, amikor azt hallottuk, hogy az orvosok már nem küzdenek érte, nagyon felhúztuk magunkat. Képtelenek voltunk felfogni. Rendszeresen látogattuk közben. Két nappal a halála előtt még vele voltunk. Otthon halt meg. Elképesztően sokat sportolt, és pár hónap alatt odáig jutott, hogy mozgatni kellett. De mondom, eszünkbe nem jutott, hogy meghalhat. Teljesen elzárkóztunk még a gondolatától is. Ő nem annyira, ő értette. Benn a kórházban látta azokat az embereket, akik elmentek. Én is voltam bent a kórteremben, de soha nem láttam fiatalt, talán akkor megértettem volna. Soha nem beszéltem vele a halálról, még érintőlegesen sem. Elzárkózott, kerülte. Ez volt az első brutálisan meghatározó élményem a halállal. Másokkal sokat beszélgettünk erről, azóta is mindig előkerül. Gyerekként annyit értettem ebből az egészből, hogy agyonütöttem valami bogarat, ami aztán nem mozdult többet... De ez túl közel volt. Akkoriban érinthetetlennek éreztük magunkat. Előtte olyan laza hülye gyerekek voltunk, balhéztunk, hülyéskedtünk. Mindegyikünk jól tanult, sportolt, kerek volt az élet.” Mindig a negatív megmérettetés mutatja meg az ember valódi erejét. Az aktuális megmérettetését. Legyen szó akár halálról, balesetről, elbocsátásról, szakításról, megcsalásról, betegségről - és sorolhatnám tovább. Bármilyen traumáról. Gerzson folytatja: „A temetésen is ott voltam. Én beszéltem. Az nagyon kemény volt. Hogy mit beszéltem? Úristen, már nem is tudom. Rövid, »mintha ő mondta volna« mondatokat írtam, azt hiszem, de alig emlékszem, azóta minden kiesett már. Végigvettük a közös életünket. Valami ilyesmi volt. Nem sírtam, de elcsuklott a hangom. Szétszórták, nem volt koporsó. És ezt nagyon utáltam akkor. Mérges voltam a szüleire, hogy ezt választották. Azért, mert utána nem tudtam sehová se kimenni hozzá. De most már nagyon örülök, hogy nem hagyományos temetése volt. Azóta, ha azt hallom, hogy rák, idegbeteg leszek. Ha meglátok egy ilyen fotót a Facebookon, akkor legszívesebben szétverném a monitort, mert eszembe jutnak az élményeim. Szerintem a temetés óta nem is sírtam. Pedig jó lett volna egy jó nagyot sírni.” Izgalmas látni, hogy a gyászban is ott vagyunk emberként. A kommunikációnkba, a reakciónkba azt tesszük bele, amivel rendelkezünk. „Haragszom a szüleire, mert elszórták, és nekem nincs hová kimenni.” Ez a mondat nem éppen a szeretet jele. Inkább az önzésé. Önmagámról van szó, arról, hogy megmutassam, milyen fontos volt nekem a másik. De egyáltalán nem baj, hogy ebben a mondatban önzés van. Ez emberi dolog. Ezt lehet meglátni, de lehet hallgatni is róla, és úgy viselkedni, hogy az
én gyászom milyen brutálisan nagy. Választás kérdése. Gerzson fél újra szembesülni ezzel a dologgal. Nehogy visszazuhanjon a fájdalomba, önsajnálatba, rinyálásba. A halál el nem fogadása a fájdalom el nem fogadását jelenti. Nem sírni. A lányok amúgy ezt is másként csinálják. Emlékszem egy olyan csajra, aki tízévesen találta meg a nagypapáját a hóban fekve. Ott volt a temetésén is. Amikor hazalátogat, kimegy a temetőbe, és beszél a nagypapájához. És ez így van rendjén. Mesélte, hogy amikor ez történt, másnap egyest kapott az iskolában. A kutya nem kérdezte meg, mi történt vele. Az apja összetört, és nem tudta feldolgozni. De a szülők nem segítettek rajta, ő tízévesen még nem értette meg, hogy ez vele is megtörténhet, ez a felismerés csak később jött. Azóta céltudatosan él, és mindig felteszi magának a kérdést: „Mit szeretnék?”, „És mit teszek meg érte?” Ezt sem tízévesen fogalmazta meg, de a küzdési vágy azóta él benne. Amikor valaki ilyen és ehhez hasonló élményeket él át, akkor rájön, hogy egyszer elmúlnak a felhőtlen gyerekkori évek, de ez végül is így van rendjén. Én is tízéves voltam, amikor a nagyapám, akit nagyon szerettem, meghalt vastagbélrákban. Az utolsó heteit otthon töltötte, a családja körében halt meg. Anyám később mesélte, hogy amikor az utolsó napja volt, akkor kiküldtek bennünket a szobából. Meglepő volt hallani tőle - én ugyanis teljesen elfelejtettem -, hogy amikor megtudtam, hogy meghalt, ököllel kezdtem ütlegelni anyámat, azt kiabálva: miért nem mondtátok meg nekem, hogy haldoklik? Mert így nem tudtam elbúcsúzni tőle. Ezt hallva furcsának tűnt, hogy tízévesen ilyet mondtam. Ám ha ez igaz, és valóban így történt, akkor már gyerekként kiemeltem a búcsú fontosságát, és ez döbbenetes a számomra. Ha ma Magyarországon a nagy többségnek nem okozna problémát az öregedés, a haldoklás, a halál, a búcsú, akkor annyival szebben élnének - és persze jó sok embernek más munkát kellene keresnie. A különböző - általában munkahelyi - félelmek miatt a hozzátartozók szépen beviszik a haldokló mamát, papát a kórházba, havonta rendszeresen jattolnak a főorvosoknak, nővéreknek. A félelmektől történő elmenekülésre egész iparágak épülnek. Szépségipar, divatipar, plasztikai sebészet stb. Túl nagy biznisz. A családban pedig eltitkolják a gyerekek elől a kríziseket, száz családból kilencvenkilencben titkok vannak. Majd eltelik húsz év, és a hazug szülők kutyául szenvednek attól, hogy a gyerekeitől nem kapnak őszinteséget, nem ismerik egymás belső vívódásait. A találkozásokkor csak félrenéznek, nyelnek, és jópofán csacsognak. Nagyon sok olyan gyereket látok, akik jó anyagból vannak összegyúrva, sok mindenre képesek lennének, és mégis, egy adott idő után ugyanazt csinálják, mint a szüleik. Miért olyan ijesztő, ha valaki 30 kilóval kevesebb lesz, kihullik a haja, és ráncos lesz a bőre? Mert új? Mert szokatlan? Az elmúlás? Pedig ennél igazabb és őszintébb dolog nem nagyon fog történni velünk. Mégis folyton csak kerülgetjük ezt a témát, mint macska a forró kását. Amióta az egyik bajtárs meghalt, azóta Gerzson nem tartja magát halhatatlannak, mindenhatónak. Az érzés, hogy „nem baszhat be semmi”, elmúlt. De nem tudott tőle elbúcsúzni. Utólag kapott egy tanácsot, hogy íijon neki egy búcsúlevelet. írt is. De vajon a kimondott, leírt szóból mikor születik meg az érzés? Vagyis mikor dolgozódik fel? Akkor, amikor a negatív élménnyel kapcsolatban már nincs bennem fájdalom, hiányérzet vagy félelem. A krízisek fájdalmat okoznak bennünk. Hogy mindezt ki is mondjam, arra azért van szükség, mert amikor fáj valami, és erről hangosan beszélek, akkor a kimondott szó összekapcsolódik az érzéssel. Az érzések kimondása pedig kalapács a szögre. Ez az, amikor úgy döntök, hogy merem megélni az érzéseimet. Tavaly nyáron volt egy ezzel kapcsolatos élményem. Minden héten járok fiatal futballisták közé, hogy mentálhigiénére, a siker és a kudarc megélésére, önbizalom- és konfliktuskezelésre tanítsam őket. Az egyik nagyon tehetséges fiatal focista akkor elmondta, hogy történt vele valami rossz dolog. Kiderült, hogy a szeretett nagymamája haldoklik. Amikor ezt kimondta, elkezdett zokogni. Ezzel a csoporttal már három éve foglalkozom,
tehát tudják, hogy nem szégyen mások előtt sírni. Akik hallgatták, szintén tudtak a dologról. Csendben figyelték, hogy a társuk sír. Majd miután a srác megtörölte az orrát, elmondta, hogy a szülők azt mondták neki, ne menjen be hozzá, mert a nagyi sokat fogyott, és nem azt az embert látná, akit az életben szeretett. A srácok hallgattak, és figyeltek. Megkérdeztem, mit tennének az ő helyében. Összefoglalva azt mondták, hogy ha szeretek valakit, teljesen mindegy, hogy mennyit fogyott vagy hogy néz ki. A búcsú a fontos, az a szeretet és az elengedés jele. És hogy utólag ne legyen benne lelkiismeret-furdalás, hogy nem tett meg mindent. Nem mondtam neki semmit, hogy mit csináljon. A következő napon meccsük volt, rúgott egy gólt. Ezt a következő héten tudtam meg, amikor elmesélte. Amíg a többiek örültek a győzelemnek, ő letusolt, és bement a kórházba. A nagymamája már nem volt magánál. Megfogta a kezét, megölelte, megpuszilta. A nagymamája hétfőn meghalt. Önbizalmat elérni úgy lehet, hogy szembenézünk a félelmeinkkel, és a félelemmel teli konfliktusainkat úgy oldjuk meg, hogy az ebből származó sikerélmény építsen. Vagyis tudatosan ugrok olyan racionális és érzelmi megmérettetésekbe, ami új, ami ismeretlen, amitől félek, teljesen mindegy, hogy öröm vagy fájdalom vár rám. És mindezt csak ma tehetem meg. Tudván azt, hogy mindezt önmagamért teszem. Az ilyen megmérettetések megoldása után születik meg a felnőtt férfi meg a felnőtt nő. Akik tudják és elfogadják, hogy emberből vannak. A felnőttséget én a felelősségvállaláshoz kötöm. Legyen szó akár az érzések kimondásáról és megéléséről, majd mindennek a gyakorlatba történő átültetéséről. Számomra ezt jelenti a felnőtt. A felnőtt felelősséget vállal. A férfi és nő külsejét a külső nemi jegyek, a hormonok és a szocializáció szabályozza. De hogyan gondolkodik és érez? Hogy lehet felnőtt embernek lenni? Felelősséget vállalok. Azért is, hogy emberből vagyok. Vagyis elfogadom, hogy az emberi lét a következő lépcsőfokokból áll: megszülettem, élek, és egyszer megfogok halni. A halál elfogadása nélkül nem lehet emberként élni, nem lehet felnőttnek lenni. Nem lehet oldottan mosolyogni, mert a halál el nem fogadása mindig okoz egy kimondatlanul is jelen lévő, belső görcsöt, ami aztán akkor robban, amikor valaki az elmúlással kapcsolatos konfliktushelyzetbe kerül. Számomra izgalmas volt felismerni azt is, hogy azok, akik nem akarják elfogadni a halált, nem merik észrevenni egy kapcsolat halálát sem. Amiért egyébként mindig két ember a felelős, sohasem egy. Nem veszik észre, hogy a szerettük „haldoklik”, és hogy a kapcsolatban elérkezett egy fontos pillanat. A búcsúzás ideje. Mindannyiunk életében bekövetkezik az a pillanat, amikor először konfrontálódunk emberként az öregedés jeleivel. Megjelenik az első ősz hajszál, megjelennek az első ráncok, a csajok ráébrednek, hogy a mellük már nem olyan feszes, a fenekük már lóg, és így tovább. Ilyenkor megijedünk, pánikolni kezdünk. Úristen! Most mi lesz? Mi? Hát öregszünk. Egy szülinapot lehet úgy is ünnepelni, hogy jaj, de jó, huszonnyolc lettem, de lehet úgy is, hogy hála istennek, egy évvel közelebb vagyok a halálhoz. Mind a kettő ugyanazt jelenti. Azok az emberek, akik nem fogadják el a saját halálukat, azok abban a pillanatban, hogy a szerettük haldokolni kezd, elkezdenek hazudni a másiknak. Az egyik erősnek mutatja magát, nehogy az itt maradónak rossz legyen, a másik meg önmagát hitegeti, és az elmenőnek azt mondja, holnapra jobban leszel, és hogy a jövőben ezt meg azt fogják csinálni. Vagyis folyékonyan hazudnak egymásnak. Majd aki itt marad, az utólag a fejét veri a falba, hogy miért nem merte kimondani, amit fontosnak gondolt és érzett. Van az a nagyon szép mondásunk, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit. Ez csak újabb felhívás arra, hogy legyünk hazugok. Mi az, hogy csak jót?! Sokszor töprengtem azon, hogy a haldokló feszültségét hogyan lehet oldani. Régen megtették ezt a papok. De mostanában már egyre kevesebben járnak templomba. Aki ezt a feszültséget oldhatja, az egy olyan hozzátartozó, aki elfogadta, hogy ő is meghalhat, ezért tudja, hogy a haldokló mit érezhet.
Ebben az esetben a dolog úgy néz ki, hogy megkérdezem a haldokló szerettemet: „Anya, félsz a haláltól?” Ennek a kérdésnek elképesztő ereje van. Tiszta, a másikra figyelő, és bátor. Erő van benne. A másikból ilyenkor ki fog szakadni a sírás, a rettegés, az őszinteség. Mert tudja, hogy mi történik vele. Ki fogja mondani, tehát megkönnyebbül. Majd átölelik egymást, és együtt sírnak. Kimondják mindazt, amit fontosnak tartanak. És ilyenkor békében zajlik tovább az élet. Akik ezt nem tették meg, azoknak azt szoktam mondani, hogy a síron túl is el lehet búcsúzni. Amikor érzik, hogy itt az idő, akkor szívből - nem pedig megfelelési kényszerből - írhatnak egy búcsúlevelet, amelyben mindent leírnak, ami nem hangzott el. Leírhatják, hogy mennyire szerették azt, aki elment, bocsánatot kérhetnek a másiktól, ígéreteket tehetnek neki, hogy ezek után mit fognak másként csinálni. Majd ezt a levelet megőrizhetik emlékeztetőnek. A levelet elvihetik egy olyan helyre is, ahol érzik, hogy az elhunyt lelke ott van. Ez soha nem a temető. Én valahogy úgy gondolom, hogy ez a hely ott van, ahol a két ember szerette egymást. A halál elfogadására négy lehetőség kínálkozik. Az első egy írás, amit végrendeletnek is hívhatunk. A testamentum első két szava az emberré válás szempontjából kulcsfontosságú. így kezdődik: „Halálom esetén. Legyen benne leírva, ami a tudatomban létezik, majd szétnézek a fizikai világban, hogy mit halmoztam fel, és ezt is leírom. Később, amikor előveszem, felütöm az első oldalon. Ismétlés a tudás anyja. A másik lehetőség: amikor a szeretteimmel egy ilyen éles helyzetbe kerülök, akkor dönthetek úgy, hogy nem menekülök el a helyzet elől. Harmadik lehetőség: elmegyek önkéntes segítőnek egy kórházi osztályra, ahol elmenőket ápolnak. Etetni, itatni mindenki tud, beszélgetni is. És megfogni egy öreg bácsi vagy néni kezét, akár egy rákos ember kezét. Simogatni is tudunk. így kezdődik a halál elfogadása. Negyedik lehetőség: adott esetben beszélek róla. Mert bármilyen elfogadás csak akkor jön létre, ha én arról indulatok, harag, düh, frusztráció, kétségbeesés nélkül tudok beszélni. Hangosan és békében, először önmagamnak, majd másoknak. így kezdődik a felnőtté válás. Itt vannak körülöttünk az Y-ok, akinek az életében fontos, hogy jól nézzenek ki, hogy kúlok legyenek, hogy felcsicsázzuk magukat, hogy figyeljenek rájuk, és hogy szeressék őket. De mit kezdenek a félelmeikkel? Hiszen amikor másoknak igyekszünk megfelelni, akkor rettegünk. Egy kreatív, erős, humoros fiatal mit kezd a rettegéssel? Cuki dolgokat posztol, amit mindenki lájkolhat. Hurrá! Hiszen ha lájkolnak: menő vagyok! És ha nem figyelnek rám? Hallgassak vagy tegyem szóvá? Hallgatok, hátha az idő megoldja. Ha kimondom, lehet, hogy a másiknak lesz kellemetlen. Tehát a feszültség fokozódik. Egészen odáig, hogy negyvenesek leszünk. Mint mondjuk én. Én már egy jó ideje tudom, hogy adott esetben az őszinteséggel tudom csak megoldani a konfliktusaimat. A gond akkor keletkezik, amikor önmagamnak hazudok. Sok embert meg szoktam kérdezni arról, hogy hol van az otthona. A legtöbben azt válaszolják: Budapesten, Sopronban, Debrecenben, Szegeden. Csak nagyon kevesen vannak, akik ilyenkor mást mondanak. Az otthont lehet kötni kövekhez, téglákhoz, de akkor egy idő után elkezdek rettegni, hogy mi lesz a köveimmel, a tégláimmal. Hogy elzártam-e a gázt, bezártam-e az ajtót, és így tovább. De vajon hogyan lehetséges azt elérni, hogy az otthonom önmagamban legyen, és mehetek akárhová, akkor is jól érezzem magam? Hiszen ha önmagamban nem érzem otthon magam, akkor mehetek bárhová, vásárolhatok bármit, a látszólagos béke egy idő után meg fog szűnni. Mert valójában önmagamban nem vagyok otthon. Másokhoz őszinte akkor leslek, önmagamhoz az vagyok. Szeretni akkor tudok másokat, ha önmagamatszeretem és elfogadom. Tehát ha megfogalmaztam magamnak, hogy felnőtt férfiként vagy felnőtt nőként szeretnék dni,
akkor tudom, hogy ez felelősség-vállalással jár, mind racionális, mind érzelmi szempontból. Tudom azt is, hogy kimondani kevés. Kimondani és következetesen cselekedni a fontos. Azt is tudom már, hogy nem kell semmit sem tennem, hiszen lehetőségeim vannak. És rájöttem, hogy emberként csak úgy élhetek, ha elfogadom, hogy egyszer meg fogok halni. Ha a fentieket valaki nem fogadja el, akkor a könnyebbnek látszó utakat és önbecsapási módszereket fogja választani, és előszeretettel használja majd a következő mondatokat: „Nem tudom a megoldást. ” „Nem akarom tudni a megoldást. ” „Nem merem tudni a megoldást. ” Nos, kedves olvasó, önre melyik állítás igaz?
A POKOL KAPUJÁBAN Amerikai filmekben látni néha, hogy a kivégzés előtt álló halálraítélthez behívják a papot, aki feladja neki az utolsó kenetet. Ott ül egy sorozatgyilkos, aki, mielőtt beülne a villamosszékbe, vagy beadnák neki a méreginjekciót, bocsánatot kér mindazért a sok gonoszságért, amit életében tett. ő most akkor a pokolra vagy a mennyországba kerül? Sokan megtapasztalhatták már, hogy bocsánatot kérni valamiért jó dolog. Az illető sokkal jobban érzi magát utána. De vajon a bocsánatkérés ugyanazt jelenti akkor is, ha valaki kinyírt egy rakás embert, mint amikor valaki megbántotta a másikat, és utána kér bocsánatot? Kinek a bűne súlyosabb? Hát, a bűnök súlyosságát már egy adott közösség által felállított törvényrendszer szabályozza. Olvastam nemrég egy tanmesét. Három emberről szólt, akik összeálltak, és bő termésük lett. Mivel nem tudták megfelelően elosztani, elmentek a rabbihoz. Az mondták: „Rabbi, itt van ez a hat egység gyümölcs, és nem tudunk megállapodni, hogy kinek mennyi jár. Oszd el nekünk, kérlek.” Amikor az első két egységet, a második hármat, a harmadik pedig csak egyet kapott, felháborodtak. „Rabbi, hát ezt meg hogy gondoltad?” Mire a rabbi így válaszolt: „Hát azt gondoljátok, Isten egyenlően mér? Azt gondoljátok, hogy ami nektek egyenlő, neki is az?” Ha mennyországban és pokolban és végső ítéletben gondolkodunk, elképzelhetjük - ahogy Dante is elképzelte - hogy ott így vagy úgy fognak súlyozódni a dolgok. Ki az, aki csak kicsit ártott a másiknak? Ki az, aki embert ölt? Ki az, aki megcsalta a társát? Ezek azonban csak az egyes bűnök. Valójában úgyis mindenki a teljes életével fog majd elszámolni. És képzelje csak el, kedves olvasó, ez az elszámolás nem a végítélet napján történik. Hanem most, az adott nap végén. Mindiga mai nap a végítélet napja. Amikor kiderül, hogy tiszta, nyugodt lelkiismerettel tudok-e lefeküdni, mert el tudok számolni a cselekedeteimmel meg a hitemmel. Hogy a nap végén tudom-e szeretni magam, átgondolva és érezve mindazt, amit aznap rosszként vagy jóként okoztam magamnak. Mi is a pokol? A pokol az bennünk van, nem kívül. Önmagunkban hinni és bízni? Kőkemény, munkás dolog. Dante a pokol kapujába ültette a közönyösöket, ők azok, akik nem kellettek, se a mennyországnak, se a pokolnak. Én azt gondolom, egy adott nap végén a pokol kapujába kerül az, aki nem vállalja, amiben hisz, nem vállalja, amit tud, és mindezt nem ülteti át a gyakorlatba. És ezért önmaga miatt szenved. Vagyis szerintem a pokol kapujában a bevállalds nélküli emberek élnek. Ami azt jelenti, hogy ma Magyarországon töméntelen sok ember ücsörög a pokol kapujában. Kifelé felnőttet mutatnak, de nem azok. Nem aszerint cselekszenek, hogy mi a jó nekik, vagy mit tudnak. Vagy ha meg tudják, akkor nem csinálják. Az ilyeneket hívom én szószátyárnak vagy nyámnyilának. Csak kicsit hazudok magamnak, csak kicsit vezetem félre a másikat, csak kicsit ártok ennek-annak. Kicsit szeretem, kicsit terhes vagyok... Nincsen olyan, hogy kicsit terhesnek lenni. Ahogy olyan sincs, hogy kicsit szeretek valakit. Szerintem ez nem létezik. Ráadásul létezik az a régi szólásmondásunk, hogy sok kicsi sokra megy. Vagyis csak idő kérdése, hogy a sok kis hazugság, az önmagamnak és másnak való sok kis ártás mikor darálja be a gerincemet. És ha valaki hazudik és árt önmagának, az ki fog ülni az arcára. Együtt lenni valakivel, egyenlő azzal, hogy őszintén megbeszélem vele a gondolataimat és az érzéseimet. Bármit. Bármikor. Ehelyett? Nincs megbeszélés. Hazugságok. Féligazságok. Néha felelősség. Látszategyüttlét. A kompromisszum, vagyis az alkalmazkodás és a megalkuvás között szerintem nagyon nagy
különbség van. A megalkuvás számomra azt jelenti, hogy az egyik ember az örökös tűrés és nyelés miatt egyszerűen kettétöri a saját gerincét. Ettől persze ő még lehet jó ember a saját szemében. A legfontosabb kérdésnek azt tartom, hogy valaki a saját törvényeit betartja- e vagy sem. És ezt nem mi fogjuk megítélni: önmaga előtt fog megítéltetni, és ez az ítélet ráül majd az arcára. Látható lesz, hogy van-e rajta derű, vagy sem. Sok ember azt mondaná, hogy ezek csak sablonok. Mondják. Ettől én még másként gondolom. Kétségtelen, hogy sokszor sablonok szerint élünk, azonban vannak hagyományaink is. Előttünk soksok generáció megélt rengeteg mindent, és mindazt, amit megéltek, megfogalmazták a jövő nemzedékeinek. Például, ha ezt és ezt teszed, akkor valószínűleg így és így fogod magadat érezni, ha meg azt, akkor meg úgy. Hazudsz magadnak a jelen napon? A poklodba kerülsz, ahol önmagad miatt fogsz szenvedni. Vagy a saját mennyedbe jutsz, és örülni fogsz magadnak, és mindannak, amit ma tettél. Mindenki járja a saját útját. És, hála istennek, hibákat követünk el - így tanulhatunk belőlük. Nemrég hallottam egy történetet. Egy ismerősöm hosszú hónapokig asszisztált az egyik barátnőjének egy meg-csalós sztoriban. A lánynak, aki megcsalta a partnerét, azért volt lelkiismeretfurdalása, mert nem volt lelkiismeret-furdalása. A bűntudat és lelkiismeret-furdalás olyankor keletkezik, amikor nem egy megtanult törvénynek, dogmának vagy szokásnak megfelelően cselekszem. Amikor nem a saját hitemnek megfelelően cselekszem. Ugyanis semmi gond nincs azzal, hogy ha egy nőnek két pasija van, ha erről mind a két pasi tud. De sajnos itt az egyik nem tudott a dologról. Ha a lány jól érezte volna magát ebben, akkor nem lett volna bűntudata. Tegyük fel: felismerem, hogy mind a két pasira szükségem van. Akkor a Petinek megmondom, hogy van a Zoli, a Zolinak meg elmondom, hogy van a Peti. „Ilyen vagyok, kellek így?” Ha azt mondják, hogy oké, akkor oké. Azonban ritka az az ember, aki mer nyílt lapokkal játszani. Hallottam olyan nőről, aki nem akart gyereket, és nem is akart megállapodni. És megállás nélkül öt-hat pasit pörgetett maga körül. Ő így érezte jól magát. De ezt a pasik előtt is felvállalta. Megcsalni a másikat? Orsi erre azt mondja: egy nő tudja és érzi is, ha megcsalják. Ő azonban nem mondana ki olyat, hogy ezt nem szabad. Mint mondja, egy ilyen dolog mindig két emberen múlik. A megcsalt fél is hibás, és adott esetben saját magát sem mentené fel. „Megcsalás és megcsalás között is van különbség. Kérdés, hogy a férfit a farka vezette vagy lelki társat talált. Az baj lenne, ha a mellettem lévő férfi sűrűn töltené az idejét egy másik nővel, és a szexen túl beszélgetnének is. Azért az már nem egy félrekefélés. A csaló, a megcsalt meg a szerető. Fájó egy ilyen helyzet mindenkinek, de nem kell egyből eret vágni. Lehet például beszélgetni. Jó lenne, ha többen lennének, akik nem fosnak a változástól, válástól vagy újrakezdéstől. Dönteni vagy megbeszélni még mindig csak egy tűszúrásnyi fájdalom ahhoz a jóhoz képest, amit eredményezhet. A megcsalás nem egy főbűn. A megcsalás egy tünet” - mondja Orsi. Egy párkapcsolat megtartása végett kifogások - gyerek, közös lakás, együtt eltöltött évek stb. mögé bújni mindig a gyávaság jele. Én azt vallom, hogy ha párkapcsolatban élek, a másik ember soha nem lehet a tulajdonom. Ha meg úgy gondolkodom, hogy ő a tulajdonom, akkor megcsalhatom, de akkor nem a társam, nem a partnerem lesz, hanem a rabszolgám. A megcsalással valójában nem a másikat csalom meg, hanem önmagamat tiszta törvényeit adom föl. Egy kapcsolat úgy kezdődik, hogy azt mondom: „Te vagy a szerelmem.” „Szeretlek.” Vagyis ezzel egy ígéretet mondunk ki. Ha nem állom a szavamat, akkor önmagamat árulom el. Ha szeretem magam, akkor tiszteletben tartom magamat, és a másikat is elfogadom. Ha ez nincs, nincsen társas kapcsolat sem. Mert egy férfi mondhatja azt is egy nőnek, hogy „Szeretlek, de sajnos én imádom a puncit. Szeretek sok nővel lenni.
Szóval leszel te meg a Juci, a Zsófi, a Klári... Jó ez neked, vagy nem jó? El tudod képzelni velem így a dolgot, vagy nem?” Ilyenkor ott a másik ember, és az ő választási lehetősége, amikor eldöntheti, hogy ez jó-e neki, vagy sem. Ha beleugrik, és mégsem jó, akkor utána szedegetheti ki a seggéből a tüskéket, mint az az ember, aki meztelenül beugrott a kaktuszok közé. Akkor majd megkérdezik tőle: „De hát miért tetted ezt?” A válasz: „Hát, abban a pillanatban jó ötletnek tűnt...” Vagyis ha úgy alakítok ki egy kapcsolatot valakivel, hogy közben nem mondom ki, mit érzek, akkor eleve hazugságra építem az egészet. Ha pedig hazugsággal éltem, azt is kapom vissza. Megszokásból élni valakivel: hazugság. Nem gondolom, hogy ez bűn, de szerintem ilyenkor az illető embernek önmagával vannak gondjai. Nem lennék a helyében. Lehet lépni. Ez a lány, aki két pasival van egyszerre, hazudik, és becsapja az egyiket, mert számára a két férfi eggyé áll össze. Mindkettőt szereti, de az egyiket mégis becsapja. Hát, ha ő ebben hisz, ebben érzi jól magát, akkor rendben. Ha viszont szarul érzi magát, a pokolba jut. Ő maga küldi magát oda. A lenyelt feszültségek előbb-utóbb testi tüneteket eredményeznek. Ismerjük a pszichoszomatikus betegségeket: amikor egy adott genetikai hajlam esetén a különböző elfojtott lelki tartalmak testi tüneteket, betegségeket idéznek elő. Ez már mindenkinek a saját ügye. Mindenki úgy csapja be magát, ahogy akarja. A múlt mindig benyújtja a számlát. Az, hogy minek mutatjuk magunkat, minek ideologizáljuk meg saját énünket, felmentve önmagunkat a felelősség alól, egyre megy. Ez is egy út. Hogy valaki jó vagy nem jó? Nem ez a lényeg. Mindannyian önmagunkkal számolunk el, hogy hitünknek, törvényeinknek megfelelően cselekedtünk-e. Dante a közönyösök mellé, a pokol tornácára ültette azokat, akik a kereszténység előtt éltek, vagyis kereszteletlen-ként, „hitetlenként” nem üdvözülhettek. Vajon mit jelent ma az Y generációnak a vallás, a hit? És mi van azokkal, akik hisznek, de nem keresztelkednek meg? Nemrég hallottam egy harmincvalahány éves pasiról, akinek most volt az esküvője, tizenegy éves korában ismerte meg a menyasszonyát, és most házasodtak össze. Szokatlan, de egyben szép sztori. Nem a mai párkapcsolati kultúrára jellemző. Az Y-ok életében nem igazán van jelen a hagyományos vallás, a hedonista élet annál inkább. Ugyanakkor egyre több ember életében érkezik el az a pont, hogy csalódnak mindenben, mert csak anyagi biztonságot szereztek, érzelmit nem. És akkor mindig beüt a hit, a túlvilág kérdése. Nekem a vallásról ma sokszor a fanatizmus jut eszembe. Fanatizmus és erőszak. Nagyon sok olyan vallásos emberrel találkoztam, akik erővel akarták megtéríteni az útjukba akadókat. Tűzzel-vassal. Mint annak idején a jezsuiták az indiánokat. Nemrég láttam egy filmet, ahol a fanatizmussal kapcsolatban elhangzott egy fontos mondat, amit nagyon igaznak éreztem: a fanatikus valójában valami fontosat takargat önmaga elől. Azért ragaszkodik görcsösen a hithez, mert valami megkérdőjeleződött benne, de nem akar vele foglalkozni. És erőnek erejével beleveti magát a hitbe. Hiszen így nem kell szembenézni semmivel. Megmondják fentről, hogy mi legyen. Orsi úgy látja, hogy a fiatalok kapcsolata a vallással elég nehéz ügy. Neki van egy saját hite, amit saját maga alakított ki olyanná, amilyen, és így jó neki. Összerakta magának az elmúlt huszonhat évben, amit fontosnak tartott, és amiben maximálisan biztos. Ebben benne van, amit otthonról hozott, amit megtanult, és ami belőle jön. Hitnek nevezi, de nem biztos, hogy ez bármelyik felekezet tanával egyezik. A környezetében ugyanakkor vannak páran, akik vaskalapos katolikus családból jönnek, és nem fogadják el például a házasság előtti szexuális életet. Nem ritka, hogy hat-hét év után, az esküvőt
követően jön létre az első aktus. Én személy szerint a katolikusok elvrendszerével, világhoz való hozzáállásával sok mindenben nem tudok egyetérteni, de elfogadom. Egy egyházi iskolában a gyerekek megtanulják, mi a vallás, megismerik a teológia történelmi vonatkozásait. Ez biztosan nagyon jó és hasznos dolog. De a negatívum az, hogy gyerekekre olyasmit erőszakolnak rá, amit ők még nem érthetnek. Tehát nem érettek a vallásgyakorlásra. Én római katolikus vagyok, és emlékszem, annak idején a fejemben mennyi zűrzavart okoztak a hittanórák és racionális világ ellentmondásai. Ha egy ortodox rendszert a felnőttek megpróbálnak ráerőltetni a fiatalokra, az óhatatlanul értetlenséget és lázadást generál. És jönnek a kérdések. Amikor serdülőkorban elkezdenek kialakulni a másodlagos nemi jellegek, és tombolni kezdenek a hormonok, akkor csókolózni bűn? És az első szerelem? Úgy megházasodni, hogy nem lehet tudni, a két ember szexuálisan passzol-e egymáshoz vagy sem? Azonban a valóban vallásos fiatalok számára ez nem jelent problémát. Ők tényleg így érzik jól magukat. Akkor meg miért ne fogadjam ezt el? Ezek a fiatalok sokszor azért is házasodnak össze, hogy végre kettesben lehessenek. A sok közös program a családdal, a közösséggel azt eredményezi, hogy egymásra nagyon kevés idejük marad. így aztán a házasság után végre beköltözhetnek egy külön lakásba, csinosíthatják, és egymással foglalkozhatnak. Ezzel nincs is semmi gond. Azonban furcsa látni, és mostanában egyre többször látni ilyet, hogy magukat hívőnek tartó emberekből, akik elvileg azt vallják, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, bizonyos dolgok - például a homoszexualitás - elképesztő ocsmány fröcsögést tudnak kiváltani. Valaki mesélte nekem egyszer, hogy egy magát vallásosnak tartó ismerőse hosszasan lelkendezett egy színészről, hogy mennyire tehetségesnek gondolja, hogy mennyire tetszett neki a legutóbbi darabja, és abban a partnerével mennyire szépek voltak, és mennyire szerethetik egymást az életben is. Akkor valaki megemlítette neki, hogy az illető színész meleg, tehát nem valószínű, hogy együtt van azzal a lánnyal, akivel játszik. Abban a pillanatban brutális törés következett be. A színész attól kezdve már nem is volt annyira tehetséges, már nem is volt olyan nagyszerű. Hogy tehet tönkre egy ilyen szexualitással kapcsolatos információ egy évek óta tartó rajongást? Mi köze hozzá? Az ilyen attitűdnek semmi köze nincs azokhoz a nagyszerű gondolatokhoz, amit ezek az emberek folyamatosan szajkóznak. Ez bigottság. Sokan mondják, hogy nekik megvan a saját hitük és elképzelésük az életről, és a szerint is élnek. Személy szerint nekem tök mindegy, hogy mások mit mondanak erről, a fontos az, hogy amit mondanak, azt következetesen átültetik-e a gyakorlatba. Sok olyan szószátyár embert látok, akik folyamatosan a hitről szövegelnek, de amikor az elvek alkalmazására kerülne sor... A vallás kialakít egy hovatartozást. Ez lehet bensőleges, és lehet a külsőségekre irányuló. Mindegyik vallásnak megvannak a maga törvényszerűségei, és óhatatlanul felmerül, hogy vállalom-e ezeket vagy sem? Megtartom magánügynek vagy sem? Egyik felekezet sem rosszabb a másiknál. Én azt tartom fontosnak, hogy az ember önmagával kapcsolatosan meg tudjon fogalmazni állapotokat, érzéseket, hitvallást. Mert lehet ködösen beszélni összevissza, de ha nem ültetem át következetesen a gyakorlatba, akkor annak se füle, se farka nem lesz, és a vége az, hogy ilyenkor kisiklok a megmérettetések elől. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ha ítélkezem a melegek vagy a cigányok vagy akárki felett, akkor vajon hogyan szeretem önmagamat? Ha szeretném magamat, akkor nem jutnék el odáig, hogy elítélően beszéljek melegekről, cigányokról, zsidókról - vagy bárkiről. Mint önmagadat. Ez az origó. Mindig önmagámból indulok el. Mit gondol egy ember önmagáról, ha mást így tud utálni? Hogyan értékeli saját magát? Minek tartja magát? Hogyan szereti magát? Valószínűleg jó vallásgyakorlónak hiszi magát, és ebben biztos.
Szörnyű látni, hogy az ilyenek nem veszik észre, hogy mit is tesznek. Sokszor könyvekre alapozzák a hitüket, ahelyett, hogy saját magukat vennék alapul. A mai világban nagyon sok embernek szüksége van kapaszkodóra, hogy megmondják nekik, mit és hogyan tegyenek, vagy hogyan éljék az életüket. Amikor a hitre, a vallásra és a vallásosságra támaszkodom, az mindig a saját belső bizonytalanságom jele, és ennek a kompenzálása. Egyházi iskolákban, erős vallási közösségekben akadnak olyan fiatalok, akik sokszor csak a vallásról meg hittanos élményeikről tudnak beszélni. Elmenni egy világias jellegű koncertre vagy kiállításra, ami akár a szexualitás témájához kapcsolódik, vagy ahol meg lehetne figyelni más látásmódokat is? Azt már nem. Mintha folyton igazolniuk kéne, hogy ők maguk milyen vallásosak. Jó pár olyan sztorit hallottam már, amikor a szülők nem foglalkoztak a vallással, de a nagyszülők mégis elrángatták a gyereket a templomba. Ott szépen elmondták, hogy kell térdepelni, mit kell csinálni, de nem magyarázták meg egy szóval sem. Vagy ott vannak azok az álszentek, akik házasodni készülnek, és hirtelen fontos lesz nekik a templomi esküvő. És jön a gyorstalpaló tanfolyam hitből, mert a külsőség, a bevonulás meg a fehér ruha az kell, de mögöttes tartalom: semmi. Orsit a családja egyik ágáról evangélikusnak keresztelték. Kevés beleszólása volt a dolgokba, és fiatalon egyházi iskolába felvételiztették. Bár ő a vallását ma már nem a „hagyományos” módon gyakorolja, mégis egyik meghatározó élménye volt a konfirmálás. A konfirmáció tizenháromtizennégy évesen szinte kötelező, de az a lelkész, akihez ő járt, nem szerette, ha ilyen fiatalon konfirmálnak a gyerekek, mert úgy vélte, ebben a korban sem szellemileg, sem mentálisan nem tartanak még ott, hogy ezt megértsék. Orsi hiába mondta a tanárának, hogy ő szívesen konfirmálna, de nem tud, mert nem engedi a lelkésze. Ment a feszkó, mert az iskolai istentiszteleteken fel kellett állni. Orsi meg ült, mert még nem konfirmált. Végül tizenhat éves korában történt meg a dolog, de előtte úgy érezte: megőrül. Azt gondolta, ott fog elkárhozni. Az egyháznak ezt a formalitását azóta sem szereti. ! Szerinte valakinek az önmagába vetett és önmaga által összerakott hite nem változik meg attól, hogy konfirmált-e vagy | sem. De neki mégis meg kellett felelni ezeknek a szabályoknak. így tesszük pokollá a legjobb dolgokat. Pedig lehetne mindezt szépen és szeretettel is csinálni. Orsi szerint sokkal szívesebben ott lennének a fiatalok, ha nem ráncigálnák őket be a templomba, hanem csak bemehetnének, és megnézhetnék, hogy mi történik ott, és eldönthetnék, tetszik-e nekik ez vagy sem. Ha a gyerek még nem áll készen erre, de mégis belekényszerítik, akkor szörnyű és meghatározó élmény lesz í belőle. Szerintem fontos, hogy akik konfirmáltatnak, odafigyeljenek rá, hogy a konfirmálás a gyereket ne traumatizálja. Én római katolikus nevelésben részesültem, hittanra is j jártam. Mindvégig nagyon-nagyon sok kétségem volt, aztán inkább elnyomtam őket. A serdülőkor aztán komoly krízist j eredményezett: amikor a hormonok beindultak, kialakultak a szexuális fantáziák. Azt mondták, az ilyen bűn, én pedig hétről hétre meggyóntam, hogy mi volt a bűnöm. Tehát óriási káosz volt bennem sokáig. Az orvosi egyetem hozott ebben végül változást. Akkor döntöttem, hogy nem akarok úgy viselkedni, azt mutatni kifelé, mintha római katolikus lennék, miközben én magam nem érzem magam annak. Akkor döntöttem úgy, hogy én önmagamban hiszek. Számomra ez azt jelenti, hogy én vagyok önmagam istene. Nagyon sok fiatal elvérzik, miközben erőszakkal próbálják vallásossá nevelni őket. Mást éreznek, és nem merik kimondani. Ott vannak, de valójában nincsenek ott. Sok minden múlik rajtunk, hogy mit csinálunk, hogyan és mire tanítjuk a gyerekeinket. Taníthatjuk őket úgy, hogy közben azt érzik, megsemmisülnek a gyülekezet színe előtt, ha nem tudják a választ, és a gyerekek, akik valójában kiskamaszok, bűntudatot érezzenek szexuális fantáziáik miatt, tele kétségekkel, miközben maximális
bizalommal vannak irányunkban. És taníthatunk úgy is, hogy közben megértjük és szeretjük őket, és átsegítjük őket ezeken a disszonanciákon, úgy, hogy figyelünk rájuk. És akkor megadtuk nekik a megfelelő alapokat. Én nem hiszek sem az erőszakban, sem a megaláztatásban. De valójában rossz tanítás sincs, mert az is csak egy opció. A tanítás akkor megfelelő, ha ajánlattétel formájában érkezik. Ha elmondjuk a különböző utak következményeit, majd a másikra bízzuk a döntést. A gyerekek őszintén elmondják, ha valamit nem értenek, vagy nem úgy gondolják. Ha egy kamasz azt mondja: „Ne haragudjatok, de nem tudom levenni a szemem annak a lánynak a popsijáról” - akkor addig jól tanítottam. A tanítóban meglévő megoldatlan félelmek és előítéletek csak újabb megoldatlan görcsöket alakítanak ki az emberben. Ezek a félelmek kisugárzódnak, és súlyos károkat okoznak a kölykökben. Mindannyian emberből vagyunk, így az ajánlattevőkben is nagyon sok a belső erőszak, így lesz a vallás is erőszakos, és tömöríti az erőszak a korlátokat, a dogmákat, az intézményesülést. Aki önmagában bizonytalan és van egy csomó megoldatlan félelme, az görcsösen és erőszakosan fog ragaszkodni a dogmáihoz, mert azok által érzi biztonságban magát. És azok által erőszakot sugároz ki magából. Mégsem tudok rájuk követ vetni. Mindenki úgyis önmagával számol el. A hit azonban egészen más. Kevés a vallás Hit nélkül. A szeretet, hit nélkül. Amit mi a szeretet szó alatt értünk, abban valójában elképesztő sok önzés van. Ha megfelelően cselekszünk, akkor szeretni fognak minket. Szeretlek, mert olyan jó vagy hozzám. Amikor valaki eljön hozzám egy párkapcsolati problémával, meg szoktam kérdezni, hogy miért szereti a partnerét. A válasz: „Hát olyan jó ember, és annyira szeret engem.” Ezt a mondatot én is évekig beszoptam. Nem vettem észre, hogy a mondat lényege az utolsó szóban van: engem. Azért vagyok vele, mert annyira szeret engem. Vagyis igazából nem a másik a fontos, hanem ő. Hogy ő legyen szeretve. A klasszikus önző szeretet. Ez azt is jelenti, hogy ő nem fontos saját magának. Neki nem fontos, hogy ő is szeressen, hiszen szeretve van. Vagyis önmagával szemben kishitű, megelégszik azzal, hogy őt szeretik. Nincs önmagába vetett hite. Hogy ő is szeressen: erről vagy azt gondolja, hogy a másik nem érdemli meg, vagy nem tartja fontosnak. Aztán ha a vámpír nem kapja meg a vért, akkor éhezik és szétesik. Kétségbeesik. És jönnek a követelőző kérdések és mondatok: „Hol vagy, merre vagy, mikor jössz haza, biztosan szeretsz?” Vagyis beindul az érzelmi manipuláció. Jézus hogyan is viszonyult ahhoz az asszonyhoz, aki megmosta a lábát, és bekente drága illóolajokkal? Jézus tanítványai azt vetették a mester szemére, hogy ez pazarlás. Drága volt az olaj, és annak az árát szét lehetett volna osztani a szegények között. Jézus azt válaszolta: a szegények mindig veletek lesznek, én viszont csak most vagyok itt. Az asszony felismerte ennek a tanításnak a lényegét: Jézusnak akkor és ott ő volt a legfontosabb, tehát rá figyelt. A Biblia egyébként tele van egy csomó olyan történettel, ami a képmutatásról szól, és arra is jók, hogy elgondolkodtassák az olvasót, valójában ő mennyire lát tisztán ebben a dologban. A másiknak csak azt adhatom, amit önmagamban érzek saját magammal kapcsolatban. A „szeretem magam” azt jelenti: szeretem, tisztelem, elfogadom a testemet, az érzéseimet, a gondolataimat. Az intuíció, a megérzés egy éles konfliktushelyzetben jelentkező érzés, amely felhív a veszélyre, hogy valami nem stimmel. Azonban a nyuszi mindent .elkövet, hogy ezt elfelejtse és elfojtsa. Vagyis ilyenkor önmagának hazudik. Ez annak a jele, hogy nem szereti magát. Ha hazudok magamnak, akkor az intuíciómat, a szívem hangját nem merem felhangosítani. Ilyenkor a csiszolt elméjű emberek belemennek az egyik zsákutcába, amit önigazolásnak hívnak. De nevezzük inkább kifogáskeresésnek. Nekem az a tapasztalatom, hogy az ember pontosan tudja, hol kezdődik, amikor elkezd hazudni önmagának, és már egyáltalán nem azt csinálja, ami jó neki. Ilyenkor a könnyűnek
látszó úton indul el. Tudja, hogy bűn, amit csinál, árt önmagának, de azért csinálja. Azért csinálja, mert a valódi következményekkel még nem szembesült, csak érzi, hogy gáz. Érzi és tudja is, hogy hazudik. Mégsem változtat. Kimondani valamit önmagamnak az számomra kinyilatkoztatást jelent, mint ahogy Isten is kinyilatkoztatott. Venni a bátorságot kimondani egy mondatot, kockáztatva azt is, hogy emiatt elítélnek majd az emberek. Nem érdekel. Tudom, hogy ilyenkor megmérettetem magam, de ezt csak olyankor lehet, amikor önmagamban megingathatatlan a hitem. Akik ki mernek mondani bizonyos dolgokat, azok merik vállalni önmagukat olyannak, amilyenek. Önmagammal számolok el úgyis, hogy a hitemnek megfelelően éreztem és cselekedtem-e, vállalva természetesen a kimondás következményeit is. Nem lennék olyan ember helyében, akinek ez problémát jelent, hogy felvállalja saját magát. Ha a többség azt mondja, hogy nem igaz, amit mondok, attól én bűntudatot nem fogok érezni. Olyasmi miatt miért érezzek bűntudatot, ami maximálisan én vagyok? Én ettől boldog vagyok, és jól érzem magam. Egyszer beszélgettem egy negyvenes pasival, aki elmesélte, hogy az apja, aki zsidó származású, évtizedek óta együtt jár templomba az anyjával. Egyszer megkérdezte tőle, hogy miért nem keresztelkedik meg. A válasz az volt, hogy az ő apja, a pasi nagyapja a második világháború alatt koncentrációs táborba került, és ott jóban lett valami katonával, aki felvetette neki a lehetőséget, hogy keresztelkedjen meg, mert akkor könnyen el lehetne hinni, hogy ő nem zsidó, és így esetleg kikerülhet a lágerből. A nagypapa erre azt válaszolta, hogy nem akarja ezt az utat választani, mert árulásnak érezné, ha elhagyná a zsidó vallást egy ilyen vészterhes időben. És a pasi apja azt mondta, ezért nem keresztelkedik meg, mert úgy érzi, ha az ő apja a halálos veszélyben sem választotta ezt az utat, akkor ő is kitart az apja mellett. Amikor ezt a történetet hallottam, fogtam egy papírlapot, és kettészakítottam. Azt akartam ezzel megmutatni, hogy ez az ember szétszakítja magát. Erre a pasi azt mondta: igen, így van. Mások azt mondanák, hogy ez egy szép történet, szép dolog, hogy a pasi apja ezt az utat választja. De nekem az jutott eszembe, hogy ő az apjának akar megfelelni, miközben a szíve máshol van. Lehet, hogy a pasi nagyapja ott csücsül a saját mennyországában vagy a saját poklában, és azt kiabálja: „Fiam, ne velem törődjél, hanem saját magaddal!” Sokan azt hiszik, hogy a vallás egy út az üdvösséghez. A tudásuk, a hitük, a lelki készletük sok mindenre elég, de szükségük van arra, hogy kapjanak egy kis segítséget. Ami emlékezteti őket arra, hogy ők milyen kicsik, és a világ meg milyen hatalmas. Én nem a katolicizmus által tapasztaltam meg, hogy milyen kicsi vagyok, hanem egyszer vitorlázás közben az Adrián. Most is emlékszem arra a pillanatra. Félredőlt hajótesttel száguldottunk a napfénytől szikrázó vízen. A Kornati-szigetcsoportnál voltunk, zöldelltek a szigetek. És egyszer csak a száguldás közben a barátom, akivel voltam, azt mondta, hogy fordulás, mert közeledtünk egy zátonyhoz. Utólag mondta csak el, hogy nagyon kockázatos lett volna arra menni tovább. Aznap este kiballagtam a fedélzetre, az egész égbolt ott volt fölöttem, szikráztak a csillagok. Elképesztően szép volt. És akkor éreztem, hogy nagyon jó, hogy kicsi vagyok, és ez a kicsiség nem töltött el félelemmel. Kicsi vagyok, mégis része ennek az egész világnak. Nem voltak keretek, dogmák, csak tiszta érzések. A félelem nem volt félelmetes, hanem természetes. Ott ülepedett le bennem a természet ereje és csendje. Meghatározó élmény volt az életemben. Azóta önmagamnak szeretnék megfelelni. Tisztán szeretni, úgy, hogy ennek a világnak a része vagyok. Ez az én hitem.
Mértéktelenek A TEST BŰNÖSEI Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket arról, hogy a japán fiatalokat manapság már egyáltalán nem érdekli a valódi szexualitás. Elszálltak a mangába, a virtuális szexbe és a legkülönbözőbb perverziókba. A cikk azt feszegette, hogy a kiegyensúlyozott szexuális élet, a párválasztás és a kapcsolatteremtés hiánya vajon milyen hatással lesz majd a leendő populációra. Vajon a mai huszonéveseknek mi a viszonyuk a szexualitáshoz? Amikor én a szexualitásra gondolok, abban benne van az is, hogy tudom és érzem, hogy nő vagyok, tudom és érzem, hogy férfi vagyok. Tudom, mit jelent az intimitás, ismerem annak verbális és nonverbális formáit egyaránt. Vagyis pasiként nem csak a farkamat akarom bedugni egy csőbe. Egyik Y ismerősöm mesélte, hogy nemrégiben egy társaságban a fiú haverjaival a csajok előtt bunkó módon a szopásról beszéltek. Pár napja jött rá, hogy mennyire nem voltak úriemberek ebben a szituációban. A lányok eközben igyekeztek különválni tőlük, talán nekik is kellemetlen volt a szituáció. De ahogy ő fogalmazott, valószínű, hogy már megszokták. Úriembernek lenni a nők szemében? Ezt úgy lehet elérni, hogy tisztelem magam férfiként, és ebből következően a nőt is tisztelem nőként. Akárcsak Casanova, aki mindig a nő lelkének szépségét látta, akár fiatal volt, akár öreg. Az Y fiúknak a legtöbbször erről fogalmuk sincs, és sokszor paraszt módra viselkednek. Sok olyan huszonéves srácot ismerek, akik számára a nő valójában csak egy eszköz. Páran arról is meséltek, hogy a pesti lányok milyen könnyen adják magukat. Szerintük ilyenkor a csaj is tudja, hogy csak dugásról van szó, és ő is ezt akarja. Mondván, hogy aki ilyen könnyen adja magát, az biztos, hogy csak erre gondol, és az egész csak olyan számukra, mintha kifújnák az orrukat. Sok olyan sráccal beszélgettem, akik elmondták, hogy miután megdugták a csajt, szó szerint kirugdossák a másikat az ágyból, és alig várják, hogy a másik végre elhúzzon a francba. „Akarsz egy indulós kávét?” Szóval a lányok könnyen adják magukat? Ezek a srácok nem tudják azt, hogy nagyon sok esetben csupán szeretetéhségből teszik ezt a lányok, hogy az aktus előtt vagy után valaki végre rájuk figyeljen, és megsimogassa a fejüket. Érezni akarják, hogy „szeretve” vannak, ha már ők maguk ezt nem teszik meg önmagukkal. A szeretetéhség rengeteg pszichotrauma következtében alakul ki. Az ilyen egyéjszakás kapcsolatok bizonyos szempontból az öncsonkításra emlékeztetnek. A nő feladja női méltóságát, a srácok pedig férfiból átmennek dugógépbe. Kezdetben persze fontos a tapasztalatszerzés. Azonban, ha már látható a felelősségvállalás előli menekülés, ott már a méltóság feladásáról van szó. Ma a fiatalok már tizenhárom-tizennégy éves korukban elkezdenek szexuális életet élni. És egy szűk évtized alatt kiégnek szexuálisan. Állami gondozott gyerekek már nagyon fiatal korukban a legdurvább szexuális tapasztalatokról mesélnek. Ki ezért a felelős? A médiában a szexualitásra utaló tartalmak ma már elképesztő méreteket öltenek. Bármelyik hírportált nyitja ki az ember, ott sorjáznak a 18-as karikával megjelölt tartalmak. A szexualitás egy olyan állandó manipulatív eszköz, amivel valójában minden eladható - még a politika is. Az élet bármilyen területéről is legyen szó, ha egy hír ezzel kapcsolatos, azonnal címlapra kerül. És nincs igazi szűrés. Ha egy tizenhárom éves azt a kérdést látja a monitoron, hogy elmúlt-e már tizennyolc éves, vajon mit fog választani? Hát persze hogy elmúlt, csak egy kattintás! És egyre magasabban van az ingerküszöbünk is. A minap láttam a Balaton
Sound reklámját. Zavart, túl durva volt, egyáltalán nem gondoltam, hogy a tévébe való lenne. Annak idején egy Fabulon-reklámban egy felöltözött nő bokája meg válla látszott ki. Most meg már abszolút semmi meglepőt nem találunk abban, ha lemegy egy olyan reklám, amiben monokinis csajokat lehet látni. A mai világban élő huszonévesek és serdülők nagy része elképesztően frusztrált szexuálisan. És ebben nagy szerepe van annak, hogy a szülők alig vagy egyáltalán nem mernek velük beszélni a szexualitásról. Ha meg mégis, az vagy kimerül a trágárságban, vagy az egészet elintézik azzal, hogy „azért óvszert használj majd!” Valószínűleg ez azért van így, mert hamar kiderülne róluk - önmaguk előtt is -, hogy a szexualitást ők is csak felszínesen, minden intimitás nélkül élik vagy élték meg, és iszonyatosan frusztráltak a témát illetően. Az anyák és az apák egyaránt. Sok az elfojtás ezen a területen, és sokan úgy gondolják: ha nem beszélnek róla, akkor ez a probléma nem is létezik. Én nagyon sok előadást szoktam tartani, és az a tapasztalatom, hogy a fiatalok úgy 10%-ával beszélgetnek őszintén mindenről a szülők. A többiekkel nem. Tabutéma. Egy harmincas nő mesélte nekem, hogy amikor serdülőkorában elment egy háromnapos osztálykirándulásra, az anyukája azt mondta neki: „Remélem, kislányom, úgy jössz vissza, ahogy elmentél. Az Y generáció tagjai persze ma már egészen másképpen értenék ezt a mondatot, és azt gondolnák: az anyuka éppen hogy felszólította a lányát egy jó kefélésre... A 21. századi Magyarországon ciki a szülőknek a szexualitásról beszélni. De aki nem képes beszélni életének egy fontos szegmenséről, az vajon hogyan képes azt harmonikusan megélni? Ezért van az, hogy a nagy többség a szexualitást tulajdonképpen frusztrációnak éli meg. Ezért aztán a szexuális tartalmakkal elképesztően könnyű manipulálni. Ha egy frusztrált srác meglátja a Balaton Soundos reklámot, azonnal beindul az elfojtás miatti fantáziálás, és azt gondolja, ha ő is elmegy, ezt fogja látni. És szépen kiperkálja a lóvét, hogy részese legyen ennek a fantasztikus élménynek. A reklámok persze mind manipulációk. A reklámpszichológia is ezért születhetett meg. Ez a PRosok dolga. Megtalálni lélektani szempontból azt a momentumot, amitől az ember bamba fogyasztóvá válik. Persze lehet panaszkodni, hogy a fogyasztói társadalom megrontja a lelkünket, elveszi a szabadidőnket, de miért felejtjük el, hogy a másik oldalon ott állunk mi? Mi, az „ártatlanok”. Mi mindannyian, akit manipulálni akarnak. De akkor miért nem teszünk ellene semmit?! Gondolkodunk egyáltalán azon, hogy ez az egész hogyan hat ránk? Az egy dolog, hogy egy fesztivál marketingesei hogyan tálalják a sztorit, az az ő dolguk. De miért hagyjuk magunkat? És vajon milyen hatással van mindez az intimitásunkra? Hallottam, hogy sok csaj már télen elkezdi az edzést, hogy júliusban jól nézzen ki a Soundon. Vagyis hogy a húspiacon kelendőbb legyen. Tehát van valamiféle testideál, amit a média kommunikál feléjük, és amit rengeteg csaj beszop, és meg akar felelni neki. Legyél vékony, olyan fenékkel, mint amilyen a feka lányoknak van az amerikai rapperek klipjeiben. Persze a barátok is hatalmas húzóerőt jelentenek. Mert ha az Évike ott lesz a Soundon, akkor nehogy már én is lemaradjak. Ezt persze abszolút értem, hiszen létezik a természetes rivalizáció, és mindenki érvényesülni szeretne. Csak azt nem vesszük észre, hogy mindez megrekedt egy fizikális szinten, a maslow-i piramis legalján. Mi van a többi szinten? A racionális és érzelmi intelligenciánkat csiszolni már nagyon munkás és ismeretlen dolognak számít. Sokkal egyszerűbb a mozgáskultúrát fejleszteni. De mi van a lélekkel? Hiszen a test nem a lélek temploma? A testet fejleszteni jó dolog, csakhogy az idő múlásával - ezt az idősebbek már tudják, mert megtapasztalták a kollagénrostok rugalmassága csökken, a bőr elveszíti ruganyosságát, megjelennek a szarkalábak, a mell ereszkedni kezd, a segg laposodik, a hús öregszik. Vagyis az emberek nagy része olyan dologra
gyúr, ami felszínes és múlandó, mégis azt hiszik, hogy nekik így a jó. A média azt sugallja: figyelj a testedre, kezdjél vele valamit, mert akkor leszel boldogabb. Tényleg? Ha izzadsz, mint a ló, izmos és fitt lesz a tested, és megfelelsz egy társadalmi normának, akkor boldog leszel? Vagy csak elégedett leszel a testeddel? A tökéletes testben is ott munkálkodnak a félelmek. Sok olyan nőt láttam, aki elkezdett fogyózni, majd még mielőtt elérte volna a kívánt testsúlyt, abban a pillanatban megállt, és egy dekával sem fogyott többet. Nem értettem a dolgot, de aztán rájöttem, hogy ezek a csajok már előre arról fantáziáltak, mi lesz akkor, ha csinosak lesznek, és a pasik mégsem jönnek... Az, hogy valaki fizikailag rendben van, valójában csak az egyik fele a dolgoknak. Hiszen hány olyan ember van, aki jól néz ki, de valójában csak egy üres lufi. Rengetegen hiszik azt, hogy ha futnak, sportolnak, gyúrnak, aztán meg kiposztolják magukról, hogy mennyire jól néznek ki, akkor boldog párkapcsolatra találhatnak. Ezt gondolják az érvényesülés útjának. Átestem ilyen jellegű felhasználása valójában nem más, mint prostitualizálódás. Mert előbb-utóbb eljön egy pillanat, amikor már túl sok gyertyát fújok el a szülinapi tortámon. Az öregedés megtapasztalása beindítja a mérlegelést. A nőknél ez előbb, a pasiknál később következik be. És akkor jön a pánikba esés. Sokan elkezdenek görcsösen ragaszkodni a fiatalság illúziójához. Ahogy az sem véletlen, hogy az idősebb nők fiatalabb faszikkal kezdenek kapcsolatokat kialakítani. Azoknak, akik ma a külsőségekre fektetik a hangsúlyt, izgalmas lesz majd visszanézni a Facebookon tizenöt év múlva, hogy hogyan néztek ki 25 éves korukban. Ha fosnak az öregedéstől, brutális lesz. Hiszen ma is hányan vannak olyanok, akiknek harmincnyolc évesen egy huszonhárom éves profilképük van fenn? Az Y persze ezzel az egésszel nem foglalkozik, mert még feszes a bőrük. Azt hiszik, mindig fiatalok maradnak. Ez nem baj, csak nem igaz. Akárcsak Dante poklában a test bűnösei, ők is nagy csapatba verődve fel-le szállingóznak, és nem találnak nyugalmat. Persze nem kell úgy élni a húszas éveket, hogy közben azzal foglalkozom, hogy mi lesz velem negyvenévesen. De amikor az ember negyven lesz, ott lesz előtte feketén-fehéren, amit addig összerakott az életében. A tükörbe nézés után ki fog derülni, ki mennyire tiszteli saját magát. Ez attól függ, ki mennyire volt következetes, és mennyire tanult a hibáiból.
TORKOSOK ÉS FALÁNKOK Van egy brutális egy film, a Hetedik, Brad Pitt-tel. Abban a filmben halálra zabáltatják a torkost. A torkosságot sokszor a stressz okozza, ilyenkor az ember a probléma megoldását úgy próbálja késlelteti, elodázni, hogy elkezd zabálni. Rövid távon ez tök jó, mert megnyugszom. Persze ahogy a kaját, úgy az életet és az élményeket is lehet habzsolni. Például, ha valaki nem mer kötődni, és csak zabálja az egyik csajt vagy pasit a másik után. Izgalmas folyamat, mert a végén úgy bezabálhat, hogy hányni akar, annyira rosszul van. Nem hány, de érzi, hogy még egy falat és... Az Y-okra ez különösen jellemző: folyton új impulzusokat akarnak kapni. Zabálnak, zabálnak, de nagyon hamar ráunnak mindenre. Ellaposodik a dolog, és muszáj újat harapni, különben valami fullasztó érzés tör rájuk. Az Y hajhássza, habzsolja az információkat. De aki habzsol, az hogy képes jól megrágni a falatokat? Egy régi mondás jut eszembe erről, miszerint az ember a fogaival ássa meg a saját sírját. Zabálok, zabálok, zabálok, kövérre eszem magam. Aki kövér, az kurva nehezen mozog, nem tud lehajolni sem, hogy bekösse a cipőjét, de legalább messziről látszik. Mint a kínai nagy fal. De egyben gyorsan megkerülhető. Emlékszem egy torkos csajra, aki azt mesélte, hogy amikor szomorú vagy depressziós, mindig csinál magának egy jó nagy kondér spagettit, és már főzés közben tudja, hogy fel fogja az egészet zabálni. Aztán leül a tévé elé, és bámulja, miközben a tévében bámulja a saját tükörképét is, ahogy zabái. De akkor sem hagyja abba. Durva kép. Sokszor észrevettem azt is, hogy ha valaki önmagával kapcsolatban kap egy zűrös kérdést, és az asztalon van egy kis nasi, az illető azonnal a kaja után nyúl, de úgy, hogy szinte észre sem veszi. E mögött is a szeretet iránti vágy lenne? Ezért vagyunk mohóak, ezért kompenzálunk a kajával? Mert valamiért nem szeretem, nem csípem magam, feszült vagyok? Tele vagyok egy csomó fájdalommal? A színpad varázsáról mesélt nekem egyszer egy rock zenész. Azt mondta, hogy elképesztően nagynak, istennek érzi magát, amikor a színpadon van. De a koncert vége felé már eszébe jut, hogy hamarosan hazamegy a kis szuterén-lakásába. Ez minden alkalommal hatalmas trauma számára, ezért visz haza folyton csajokat, ezért használ kábítószereket. Nem mer konfrontálódni a saját valóságával, ezért zabálva él. Az ilyen típusú ember hazaér az ürességbe, és ezt kurvára utálja. Tíz perce meg lehet, hogy egy buliban volt haverokkal, most meg... Tehát vannak a külsőleg generált élmények, és van a belső élmény. Egy fantasztikus buli után sokan megtapasztalják a kiüresedés fájdalmát. Sokak számára addig van történés, amíg van impulzus, amíg velem és körülöttem történik valami. Megkóstolom ezt, megkóstolom azt, megkóstolom amazt. Azonban a kóstolás nem egyenlő azzal, amikor hittel, szívvel-lélekkel, vért izzadva, akár meggörnyedve teszek valamit. Olyankor az izmaim fájnak, és érzem a sós verejték ízét a számban. Az információ- és élményhabzsolás ott van az Y-ok életében. Jövés-menés, csetelés, pörgés. Miközben valójában félnek. Görcsölnek. De kifelé teljesen mást mutatnak. Az Y célja: munka, siker, lóvé, majd nyugodt, mégis izgalmas élet. Profik szeretnének lenni, akik a szakmájukat illetően megkerülhetetlenek. Tegyük fel, lesz lóvé, lakás, verda. Mi történik ilyenkor a mohósággal? Egri borász barátommal, Csutival beszélgettem nemrég erről. Megkérdeztem tőle: „Mi lesz akkor, ha megvalósítjuk azt, amiben hiszünk?” Kapásból ezt válaszolta: „Akkor kitalálok valami újat.” Rendben van, jön valami új, de én úgy gondolom, az elért dolgok megtartásánál nincs nagyobb kihívás. Azokban a fiatalokban, akik a külső élmények után rohannak, egy idő után a félelem fokozódni fog: „Megunom-e majd egyszer, amit csinálok?, „Vajon muszájként élem-e meg azt, amit teszek?” Az Y-ok rühellik a rutint. Pedig a monotonitástűrés, amit sok multi megkövetel, fontos dolog. Én úgy gondolom egyébként: olyan, hogy monotonitás, valójában nem létezik. A most, a mai nap
jelenlegi pillanata soha többé nem fog megismétlődni az életemben. Az csak most van, soha többé nem lesz. Ha az életemnek ebbe a jelen pillanatába nem teszek bele mindent, amiben hiszek, vagy nem mondom ki azt, amit érzek, akkor ez a pillanatfrusztrált pillanat lesz az életemben. Azok az Yok, akik ezt nem tudják, közben csak azt látják, hogy ugyanolyan megbeszélések, témák, ugyanazok a mondatok, módszerek sorjáznak, csak az arcok változnak néha. Ez persze csak a látszat. Tehát megy a rutin, napról napra, nincs reenergetizálódás, feltöltődés, és elképesztő gyorsasággal bekövetkezik a kiégés. A torkosok és a falánkok valójában külsőségekhez kötik a belső békéjüket. Vagyis a falánk fal és zabái - belső béke nélkül. Azonban az, aki ezt teszi, belső békét szerezni soha nem fog. A belső béke hiánya nélkül mindig külső ingerekkel történik a hiányérzet pótlása, ami valójában csak ismétlődő tüneti kezelés, nem pedig megoldás. Amikor ilyen embereket látok, mindig úgy érzem, mintha egy állandó bizonyítási vágy is élne bennük. A mohóságból következik a gyűjtés, majd újra a gyűjtés. Hit nélkül az illető újabb és újabb célokat tűz ki, majd eléri őket, és nem érez semmit sem. Majd ismét egy újabb izgalmas epizódnak kell következnie. A rutinszerű élet egyenes úton vezet a szürke, középszerű élet felé. Kis megmérettetés, kis sikerélmény. Mostanában sok serdülővel találkoztam, és a beszélgetésink során kiderült, hogy a tanulásba 10-20%-nyi energiát fektetnek be. Megkérdeztem őket, hogy tudják-e hogy mindenki csak annyi sikerélményt érhet el, amennyi energiát beletesz a dologba. „20%-nyi energia? Tudja, hogy abból csak egy 20%-os pasi születik? Hogy abból csak egy 20%-os kapcsolat lesz? Egy 20%-os meló, 20%-nyi lóvé, 20%-nyi ház, 20%-nyi verda. Tudta?” Nem tudják. Ilyenkor összeszarják magukat, mondván, hogy ők nem akarnak szürke életet élni. Hát, akarat és tett az két különböző dolog. Az Y is akar: presztízst, hírnevet, pénzt, hatalmat, sikert. Az akarom szó egyébként is olyan erőszakos. A szeretetben van az erő. Teremteni akarok valamit, vagy teremteni szeretnék valamit? A szeretet lágy, rugalmas, empatikus, erős, kitartó. Az akarom meg mohó. A torkoskodás és habzsolás mellett belső üresség van. Csak az a fontos, hogy az ember állandóan szórakoztatva legyen. A földi mennyországban érezze magát. Vannak, akik egész életükben erre rendezkednek be. Habzsolják azt, amit valójában senki nem visz el magával. Ezért van, hogy ha valaki hazaér buli után, óriási kontrasztot érez. Egyedül van a szobában. És hiába vannak ott a kitűzői, a cuccai, az órái, a Facebook, a zene. Olyankor mindez nem elégíti ki, nem kell. Csak magány van és félelem. A rohanó habzsolókról nekem egy cső jut eszembe. A cső akkor érzi jól magát, amikor állandóan átfolyik rajta valamit. A cső látszólag mindig tele van, de a cső valójában üres. Akkor érzem jól magam, ha maximális intenzitással száguld minden. Száguldanak az infók. De ahogy az információ intenzitásának a hatása csökken, jön a gáz, hogy már nem vagyok fontos. A posztolásokra, lájkolásokra mennyi ideig emlékeznek az emberek? Egy napig talán. A nem fontos infókra még addig sem. Pedig abból elég sok van. Gerzson riporterként dolgozik, és egyszer arról beszélgettünk, hogy melyik interjúja volt számára a legemlékezetesebb. Érdekes, hogy kapásból a legelső interjúját emelte ki, amit Szabó Magdával csinált. Olyat kérdezett tőle, amit előtte senki. Arra volt kíváncsi, mi az írónő viszonya a számítógéphez és az internethez. Az írónőnek alapvetően nem volt köze a dologhoz, élete végéig írógépen írt. A habzsolás mögött van egy olyan félelem is, hogy az ember kimarad valamiből. Hogy elmegy a világ mellette, kinevetik, hülyének, ostobának és maradinak nézik. És nem lesz up to date. Én a magam életét eléggé fel tudom pörgetni, ha szükséges. És jól is érzem magam olyankor. De akkor is jól tudom magam érezni, amikor nem csinálok semmit sem.
És ez akár olyan helyzetekre is igaz lehet, amikor száguldók az autópályán, és nem gondolok semmire se, csak bámulok ki a fejemből, és azt néztem, hogyan száguldanak el az autó alatt a felfestett csíkok. Ilyenkor arra szoktam gondolni: lehet, hogy én állok, és a csíkok haladnak? Szóval megint ott vagyunk a félelemnél. Sok olyan Y-t ismerek, akinek még elalvás előtt is gyorsan végig kell pörgetni a telefonján az utolsó posztokat, és reggel már kapcsolja is újra be a gépét vagy a telefonját, hogy megtudja, az eltelt néhány óra alatt mi történt, amíg nem volt online. Mindenről tudni kell, mert meg kell beszélni a haverokkal. Ha meg nem azért, akkor azért, hogy elmondhassa magéról: én mindent tudok. Vagyis e mögött a félelem mögött is szeretet- és elismeréséhség van. Ha nem fogok tudni valamit, akkor nem fognak megbecsülni, és egy szürke kis senki leszek. Olyan értelmetlen lesz az életem - és akkor minek is élek? Mi a félelem oka? Azért habzsolok, azért rohanok, hogy szeressenek. Másoktól várom a szeretetet, vagyis önmagamat nem szeretem. És félek kimondani, hogy bennem egy hatalmas nagy félelem van. Az életünk egyik legnagyobb félelme, hogy nyomtalanul és értelmetlenül halunk meg. így aztán a legegyszerűbbnek látszó megoldás az, hogy élményeket gyűjtünk, hátha akkor az életünk üres papírja megtelik valamivel, valami irkafirkával. Én pár éve elköltöztem Budapestről, mert azt éreztem, hogy ez itt sok nekem. Túl sok volt az erőszak, az agresszió, a frusztrált emberek tömege. Amikor egyre több időt kezdtem a természetben tölteni, észrevettem valamit. Valamit, aminek van egy óriási előnye. A falun élő ember állandóan az évszakok ritmusában él, ma is. Tavasz, nyár, ősz, tél. A születés és a halál a szeme előtt zajlik, egy adott tempóban, amit nemcsak megfigyel, hanem ő maga is benne él. A szeme előtt lesznek kopárak a fák, majd kezdnek újra rügyezni, zöldelleni, lombozni, ősszel összeszedi a lehullott leveleket, majd jön a köd, a fagy, a tél, és ismét újra itt a tavasz. A városban élő ember csak a hideget és a meleget látja, csak ezt érzi. A sok élmény elviszi a figyelmet a lényegtől. A fáktól nem látja az erdőt. Annyira nem érzékeli az életet és a halált. Azok az emberek, akik a természet rendjét a saját életükre is érvényesnek hiszik, előbb fogják megérteni, hogy az életük üres papírjára mit írjanak. A habzsolok vajon boldogok a nagy habzsolásban? Elégedettek? Egy adott pillanatban, a habzsolás pillanatában igen, de utána jön az újabb para. Nem tudják kikapcsolni ezt a hozzáállást. És persze szerintük ez így egészséges, hiszen mindent meg tudnak indokolni... Nekem nincs már olyan vágyam, hogy up to date legyek. Emlékszem arra az érzésre is, amikor rájöttem, hogy nem lehetek a világ összes nőjével. De miért is kellene? Szóval ez arról is szól, tudok-e nemet mondani. Én azt gondolom, következetesen nemet mondani csak a belső békével rendelkező ember tud. Az Y talán már kezdi felismerni, hogy az információhajhászással csak firkál, de azért továbbra is ott él benne a vágy, hogy megtudja, ki mit posztol. Valaki mesélte, hogy a Facebookról tudta meg, hogy Király Tamás, a híres divattervező meghalt. Tizenöten posztolták ki aznap. Még a hírcsatornákat is megelőzte a közösségi média. Személy szerint én nem tudom elképzelni, hogy a gyászomat megosszam a Facebookon, hogy aztán a sok falánk áltanácsokat osztogasson, miközben mindenki annak örül, hogy ez nem vele történt. Az én gyászom az enyém. Akik közel állnak hozzám, azok úgyis tudni fogják. Sok Y szerint állandóan benne kell lenni az információ-áradatban. Akik ezt mondják, soha nem mondanák ki, hogy befolyásolhatóak, és folyton engednek mások véleményének. Rengetegen vannak, akik ha hallanak valamit, mondjuk egy jó számot, már teszik is fel. Szükségük van egy csápolásra, szükségük van egy jóváhagyásra, hogy ők milyen ügyesek voltak. Az Y-ok szerint viszont a lájkolás csak egy összekacsintást jelent: hogy ők félszavakból is értik egymást. És a habzsolást nem érzik
habzsolásnak. Szerintük azért csinálják ezt, hogy nekik jó legyen. De ha belegondolok ebbe az egészbe, ez a fajta információéhség hatalmas kiszolgáltatottságot jelent. Ha egyik napról a másikra megszűnnének az energiaforrások, megszűnne az internet, az emberek azonnal rohannának a késhez, hogy felvágják az ereiket. De fogalmuk se lenne róla, hogyan csinálják, mert azt is a Facebookon akarnák megkérdezni... Szóval nem lenne Facebook. Akkor mi lenne?! Erre a gondolatra, hogy megszűnik a net, nincs Facebook, az Y-ok szörnyethalnak egy időre, és úgy néznek ki, mint egy rablógyilkos, aki épp most irtott ki egy teljes családot. Amikor pedig megkérdeztem tőlük, hogy ha most, huszonévesen így élnek, mit fognak csinálni huszonöt év év múlva, akkor szarnak az egészre, nem tudják elképzelni. Ha nincs net, az Y-ok ki vannak borulva. Ha az okostelefonjukkal - a falánkság fő eszközével valami történik, egyszerűen kikészülnek. Gerzson mesélte nekem, hogy amikor elromlott az okostelefonja, és be kellett adni a készülékét három órára a szervizbe, rájött, hogy képtelen nélküle élni. Nem tudott parkolni, nem tudta, hogy hány óra van, és olyan ideges lett, hogy jobb híján elővette a kameráját, és azt kezdte el felvenni, hogy ő maga mennyire idegbajos. Abban a három órában nagyjából hárompercenként nyúlt a telefonjáért. Brutális függőség. Én nemrég elmentem bevásárolni, és szándékosan nem vittem magammal a telefonomat. Elképesztően jó érzés volt, hogy nem vagyok bedrótozva. A múltkor pedig a hálószobában felejtettem elnémítva, és egy álló napig rá sem néztem. Nem akartam senkit sem hívni, és az sem érdekelt, hogy engem ki hív. Már egy ideje tudom, hogy mobil- vagy okostelefon nélkül is jól lehet élni. Úgy érzem, hogy bizonyos tárgyak és bizonyos folyamatok jelentősen többre vannak értékelve, mint amennyire valójában fontosak. Ami pedig igazán fontos lenne, arra az emberek nem, vagy alig fektetnek hangsúlyt. De nem akarok meggyőzni senkit sem arról, hogy adja fel a falánk életét. Hiszen mindenki úgy gazdálkodik az egyre inkább fogyó idejével, ahogy akar. Előbb-utóbb mindenki eljut az utcája végére. Az Y igazából nem foglakozik azzal, hogy mi lesz, ha egyszer elfogy a habzsolnivaló. Hiszen nem fog. A fogyasztói társadalom mindig gondoskodni fog róluk, és nem engedi el a rabszolgáit. Kellenek a csicskák. Ezért aztán mindig újabb és újabb eszközöket dob piacra - legyen az telefon, fényképezőgép, akármi -, amelyekkel, bármi bármikor történjék is, azonnal és mohón rögzíteni lehet a pillanatot. Meg is teszik, királynak érzik magukat, és posztolják gőzerővel. Úgy járnak, mint a légy a mézzel. Édes, de beleragadnak. És hiába van szárnyuk, nem szárnyalnak, hanem egyszerűen éhen döglenek. Pár hónappal ezelőtt voltam a Class FM-ben, ahol a gyerekek és az okostelefonok függőségéről beszélgettünk. A gyerekeken is nagyon nagy a külső nyomás. Hiszen olyanok szeretnének lenni, mint a szüleik és mint a másik gyerek. És megy ott is ezerrel a verseny, aminek ők persze csak az áldozatai. Egy szülő, mint állítólagos felnőtt ember, ideális esetben úgy adhatja meg a gyerekének a biztonságot, hogy következetesen le meri fektetni a kereteket és a határokat. Hihetetlenül sok gyerek viszont úgy tölti el az idejét, hogy a szülők nem szabják meg számára a határokat, ráadásul következetlenek is. Hétéves gyerekek körében ma már nagyon menő dolog az iPhone meg az iPad. És ha az egyiknek az van, a másik is olyat szeretne, és ír az angyalkának, hogy hozzon neki is egy iPhone-t karácsonyra... A szülők pedig nem tudják, hogy mi a különbség büntetés és következmény között. Mivel önmagunk tulajdonságait illetően is bizonytalanok, nem fogadják el, nem feltételezik, hogy a gyerekük falánk, mohó vagy erőszakos lehet. Vagy épp rosszindulatú. És sorolhatnám még az egyéb emberi tulajdonságokat, amivel rosszat okozhatunk önmagunknak és másoknak. És mivel a szülők ezt nem
feltételezik, így nem is gondolnak arra, mi van, ha ez mégis bekövetkezik. Akkor persze üvöltözve kérik számon a gyereken, hogy ezt hogy képzeli, ők nem ezt érdemelték, megy keményen az érzelmi zsarolás, futnak a szekér után, és büntetnek ezerrel. Az a szülő, aki képes egy - adott esetben súlyosbodó - következményrendszert előre lefektetni, és azt be is tartani, az nem akarja a gyerekét sem zsarolni, sem megvesztegetni. Nem fog olyat mondani neki, hogy ha két órára kussban maradsz, akkor majd kapsz valamit. Ez ugyanis a gyerek megvesztegetése, merő önzésből. Hogy ő addig nyugiban csinálhasson valami mást. Klasszikus önző szeretet. A gyerek akkor jó, ha nem okoz gondot. Ezzel sincsen semmi gond, csak az ilyen szülő ne csodálkozzon azon, hogy öregkorára egy szociális otthonba kerül majd. Hiszen ezt tanulta el a gyereke, hogy addig jó a másik, amíg hasznot hoz. Az öregedő már nem hoz hasznot, mert már pelenkázni, fürdetni, etetni kell. És persze a fogyasztói társadalom is erre szocializál bennünket. Ha egy ruha már nem divatos, megy a kukába, mint a huzat. Az öreg szülő az csak nyűg, „azt sem tudja, hogy tegnap mit evett”. Az, amit a fiatalok ma nem éreznek sem mohóságnak, sem torkosságnak: nekem sok. Az egész idejüket az internet előtt töltik, és arra használják fel, hogy update-eljék magukat, de valójában semmire sem emlékeznek. Tegyük fel, hogy az Y ezt nem érzi gondnak, ez az egész dolog számukra pozitív töltetű, és így érzik jól magukat. De ha ez így van, a mostani fiatal generáció arcán miért nem látni mindezt? Miért nem látni a spontán mosolyt? Én a magam részéről rengeteg búvalbaszott, feszült Y-t látok. Rájuk nézek, és nem érzem, hogy tele vannak hittel. Hogy ez a nagy információhabzsolás megadná a boldogságot. Pontosan úgy, ahogy mostanában sokan már nem azért esznek, hogy életben maradjanak, hanem azért esznek, hogy élvezzék, gyönyörködjenek a kajában. De a belső feszültségeket nem lehet zabálással megoldani. Aki így szeretné megoldani a belső feszültségét, annak ez az egész semmiféle belső élményt nem jelent. Habzsol, de nincs benne átélés. Az élmény át- és megélése. És amint mondtam, a habzsoló szülő ugyanezt ajánlja a gyerekének. Egyikük mesélte nekem, hogy amikor a lánya tizenkét-tizenhárom éves lett, már mindent megadott neki, amit csak lehetett. A szülő odaadja a munkája gyümölcsét, hogy habzsoljon a gyereke, de ő sem oldja meg a feszültségét, tehát csak azt tanítja mindezzel, hogy kompenzáljon. Nem tanítja meg, hogy először a munka, és csak utána a pihenés meg az élvezet. Hogy fogja megbecsülni a gyerek a dolgokat, ha valaki folyton csak ad és ad és ad neki? Hol marad a megmérettetés, a következetes munka, a teremtés, amiből a sikerélmény és a belső béke származik? Kétségtelen, hogy az információzabálással fejlődik az agy, a fiatalok egyre többet tudnak, egyre ügyesebbek lesznek. De mire és hogyan fogják használni? Tele vagyunk ezzel a rengeteg információval, hogy szelektálunk közülük? Régi buddhista szólás szerint: csak üres pohárba lehet tölteni. Adott esetben az alkotás - egy koncert, egy színházi premier megtartása stb. - utáni kiüresedés is fontos a fejlődést illetően. Ha az agyunk tele van szeméttel, és nem tanultuk meg, hogyan ürítsük ki, akkor az ilyen agyba nem lehet beletölteni semmit sem. Most, ahogy közeledem az ötven felé, hülye lennék elbaszni az időmet olyan dolgokra, amiknek látom a veszélyét. A fiatalok nem érzik, nem akarják látni, nem merik látni. Én meg látom. Illetve lehet, hogy ők is látják, de akkora a saját istenségükbe vetett hitük, hogy nem tartanak tőle. De a félelmeiket kimondták-e már valaha valakinek? A félelmek mindenkiben ott munkálkodnak. Azokat kimondani ijesztő. Ezért elhisszük azt, hogy ha nem mondom ki, akkor nincs is. Hiszen ha az ördögöt a falra festjük, az előbb-utóbb megjelenik. Csakhogy a félelem nem az ördögtől való, hanem az emberi létünk alapvető és fontos tulajdonsága, amivel elindulhat a fejlődés. Az Y nem meri kimondani: mi lesz akkor, ha valami nem
jön össze? Ha nem tudom megvalósítani azt, amit szeretnék? Ekkor nem az ördög jelenne meg, hanem az ezzel járó feszültségtől sikerülne megszabadulniuk. Ki lehet mondani azt, hogy nem mindennap fogok kaviárt enni, hanem előfordulhat az is, hogy zsíros kenyér lesz hagymával. Abban a pillanatban, amikor felhangosítjuk a félelmeinket, az azokkal járó feszültségtől szabadulunk meg, és megfogalmazhatjuk a kiutat. Valójában ez a pszichoterápia lényege. Nézzük meg, hogy ez hogyan történik. Vegyünk egy olyan Y-t, aki retteg attól, hogy középszerű életet fog élni, hogy nem fog elérni semmit sem, nem lesz kúl, nem lesz menő. Ilyenkor leírhatom és/vagy hangosan kimondhatom, hogy milyen lesz ez a középszerű, szürke élet. Ilyen lesz: unalom, kis sikerélmény, kis önbizalom. Akkor most mit csináljak? Az egyik út: bedugom a fejem a homokba, és habzsolom, falom a külsőségeket, hogy majd a segítségükkel jobban érezzem magamat. A másik út: ki merem mondani azt, hogy gyáva vagyok kockáztatni, vagyis elfogadom, hogy a gyávaság ott lakozik bennem. Csakhogy azt is tudom, hogy csak rajtam áll, hogy másként döntök-e. Vagyis rajtam áll, hogy a gyávaság körét választom, vagy bátran beleugrom abba, amitől félek. Legyen szó egy megoldatlannak látszó feladatról, vagy akár egy olyan érzésről, amit szerelemnek hívunk. Tehát megbecsülhetem az adott nap adott pillanatát, megbecsülhetem azokat az embereket, akik jönnek hozzám, mosolyogva fogadhatom őket, mert hiszek abban, amit csinálok. De tudom azt is, hogy el is menekülhetek, és újra olyan falánk disznó lehetek, mint amilyen előtte voltam. Ezzel a tudatosulással elfogadom, hogy emberből vagyok, tudom, hogy énrajtam múlik a döntés: elmenekülök, behúzva fülem-farkam, vagy sem. És innentől kezdve megváltozik minden. Más lesz a kisugárzásom, más lesz a tartásom. Nem felejtem el, hogy a távirányító az én kezemben van. Tehát nézegethetem tovább a Facebookot, orrba-szájba posztolhatok, netezhetek. Vagy elkezdhetem mérlegre tenni, hogy miben és hogyan hazudok önmagamnak. Abban a pillanatban, hogy kimondom: „félek az elbukástól”, éles helyzetben már nem azzal fogok foglalkozni, hogy úristen, elbukom. Hiszen tudom, hogy elbukhatom. De már nem félek ettől. Sportolókkal foglalkozva megfigyeltem, hogy fontos meccs előtt azt mondják nekik: „Ne félj!” Teljesen az ellenkezője történik. Miért ne szabadna félni attól, hogy kimondjam: „félek tőle, hogy másképp fog menni a játék?” Hiszen akkor a feszültségtől szabadulok meg, és így gőzerővel tudok majd koncentrálni arra, amit szeretek, és amiben hiszek is. Az a sportoló, aki ki meri mondani, hogy egy fontos meccs előtt fél, annak éles helyzetben nem befolyásolja a teljesítményét a félelmektől való görcsölés. Nem lesz ott a potenciális kudarc okozta fájdalom, mert tudják és elfogadják, hogy vagy nyernek vagy veszítenek, ám mindezeknél sokkal fontosabb, hogy önmagukkal a nap végén el tudnak-e majd számolni. Hogy megtettek-e mindent a dologért? Mindent. A torkos és falánk Y-ok csak posztóinak, és várják a lájkokat, vagyis külső visszacsatolásoktól teszik függővé saját önbizalmukat, nem pedig önmagukból merítkeznek. Ezt sok sportolónál is észre lehet venni. Csak akkor hisznek önmagukban, ha játszhatnak. Ha a kispadon ülnek, az önbizalom csökken, majd megszűnik. Nem hisznek önmagukban. Aki hisz magában, az tudja, hogy semmi gond, ha az edző nem bízik bennük: a következő nap meg a következő nap is azt fogja tenni, amiben hisz, és azt, amit imád. Ha a hitet í és a szeretet következetes munkával ötvözik, a határ a csillagos ég. Tegyük fel, hogy tüdőgyulladásom van, ami magas lázzal j jár, de én csak lázcsillapítót veszek be. A gyógyszer a lázat leviszi, de a gyulladást nem szünteti meg. Hitegethetem magam, de bele fogok halni. A gyulladás csak antibiotikummal szűnik meg. Antibiotikum? Az ember esetében ezt önismeretnek hívják. Amikor elkezdem megfogalmazni, hogy milyen vagyok, hogyan élek, és a paráimat hangosan is kimondom. Ez az antibiotikum.
Egy negyvenes pasival beszélgettem arról, hogy annak idején őt sem érdekelte a jövő, és csak a jelenben élt. A napjai ugyanolyanok voltak. Túl sok az élmény? Sebaj, gondolta, majd kipörgök. Mindenre van idő. Majd elmúlt sok-sok év, és a sok élményből szinte nem emlékszik semmire, és már érzi az elbaszott idő súlyát. Vagy volt egy másik habzsoló: egy fiatal srác, aki nagyon hamar vezető lett. A médiában utazott, de lelkileg, érzelmileg nem volt elég érett a feladathoz. Amikor kinevezték, taxival járt mindenhová, folyton azt prezentálta mindenkinek, hogy ő milyen fontos ember. Ment a virítás. Valójában nem hitt önmagában, csak mutatta az erőt. Rá két évre a buszmegállóban találkoztunk, épp kotorta elő a kabátjából a tízes gyűjtőjegyét. Amikor megkérdeztem tőle, mi történt, azt mondta, vezetőként sok volt a stressz, az állandó pörgés, és hogy bírja az iramot, jött minden: alkohol, fű, kokain. Mohón habzsolt, és az intő jeleket nem vette észre. Végül kirúgták. Amikor a tökünkre lépnek, először fáj, és tiltakozunk: „Hiszen én olyan jó voltam!”, „Hiszen én annyit dolgoztam!”, „Én annyit tettem érted!” Ezt a folyamatot sok olyan szülőnél is meg lehet figyelni, akik csak adnak és adnak, de nem fektetnek le következményeket. Ahogy az előző sztoriban szereplő pasit sem érdekelték a következmények. Csak habzsolt tovább. Azonban amíg nincs az életben következmény, addig a pokolba vezető út esélye 100%, a pozitív változás felé vezető út esélye pedig 0%. Abban a pillanatban, hogy következményeket állítok fel, és ezeket be is tartom, a oról hirtelen 50%-ra ugrik a felemelkedés esélye. Fennmarad persze a pokolra jutás esélye is, csak ez az esély 100%-ról 50%-ra csökken. Azok a szülők, akik következetlenek, és hirtelen idő előtt elvesztik a szerettüket, elkezdenek azon agyalni, mi lett volna, ha bátrak lettek volna lefektetni a következményeket. Ez egy hihetetlenül durva pszichotrauma, amit meg lehet oldani - de minek várni addig? Vagyis ez a srác, akit kirúgtak, most szembesült a következményekkel, és így 50% esélyt kapott az élettől arra, hogy felemelkedjen. Lehet, hogy elkezdi magát siratni, hogy hogyan lehetett ekkora fasz, másra mutogat, azokra, akik kitúrták, és nem vállalja a felelősséget. Görcsös lesz, tele félelemmel. És marad a pokolban. És lehet, hogy elindul a másik úton. Én mégis azt hiszem: nincs elbaszott idő, csak tanulópénz. Azok az emberek, akik nem ismerik fel, hogy minden pillanatban hazudnak önmaguknak, és csak zabáinak és zabáinak, majd utólag bosszankodnak a múlton: azok nem fejlesztik az önismeretüket, ezért azt sem tudják, hogy amíg valaki él, lélegzik, megvan a két keze és lába, és ép a tudata, bármin változtathat. Bármin. A durva kríziseink alapjaiban változtathatják meg az életünket. Ha nem kezdünk el siránkozni. Ha nem kezdünk el jajveszékelni.
TÉKOZLÓK ÉS FÖSVÉNYEK Amikor beszélgetni kezdtünk erről a témáról, Gerzsonnak és Orsinak is kapásból a pénz jutott eszébe a tékozlásról. Nekem meg minden olyan dolog, ami az értékek elvesztegetését jelenti. Minden ember életében elérkezik egy pont, a megöregedés pillanata, amikor számba veszi, hogy úristen, mire költöttem eddig a pénzemet, az energiámat, az időmet, a tehetségemet, és vajon mennyi van még hátra az életemből. Az Y generáció egyelőre tehát még csak a pénzre gondol. Vannak olyan férfiak - bár kétségtelenül ők vannak kevesebben -, akik szerint a pénz azért van, hogy el tudják költeni, és ez örömmel tölti el őket. A nők nagyon sokszor spórolós típusúak, amiből aztán sokszor születik fösvénység. A fiatalok esetében a pénz legtöbbször könnyen jön, és könnyen is megy el. Amikor van pénzük, hebrencsként viselkednek, nem érdekli őket, hogy mi történik, és éjszaka inkább beülnek egy taxiba, csak hogy kényelmes legyen. Gerzson viszont pont akkor lesz feszültebb, idegesebb, amikor úgymond - „szarik a pénzköltésre”. A tékozlás számára azt jelenti, hogy a „lelki keretein felül” költekezik. De azonfelül, amit valóban megtehet, nem szereti magát tartozásba verni. Mint kiderült, ezt azért engedheti meg magának, mert még otthon lakik a szüleivel, nem vált le. Otthon pedig tele van a hűtőszekrény. A megkeresett pénzt önmagára költi, haza nem ad. Mindezt úgy próbálja kompenzálni, hogy bevásárol a szüleinek. Igazából nem tudta megmondani, hogy miért nem ad haza rezsire. Azzal indokolta, hogy nem rendszeres a bevétele, viszont zsebpénzt már egy ideje nem kér. A tékozlásról nekem eszembe jutott, hogy nemrégiben az egyik hétvégémet kifejezetten eltékozolt időnek éreztem. Mivel hét közben meglehetősen nagy tempót diktáltam magamnak, két napon keresztül hozzá sem nyúltam a laptophoz, szinte a telefont sem vettem fel, csak önmagamra figyeltem, a kutyákkal voltam, begyújtottam a kandallót, főzőcskézem, tévéztem, aludtam. Aztán rájöttem, hogy amit tettem, egyáltalán nem volt tékozlás. Hanem az történt, hogy a nagy hajtás után egyszerűen tiszteletben tartottam a testemet és a lelkemet azzal, hogy pihentem. Vannak olyanok, akik magukra akarják erőltetni a pihenést: kitűznek a héten egy napot, amikor nem csinálnak semmit sem. Ilyenkor csak az a gond, hogy ezt nem hitből teszik. Csinálják, de nem szívből. Hanem mert pihenni kell. Muszájból. Erről mesélt egyszer Orsi is, aki nagyon sokat dolgozik, és egyik alkalommal, amikor úgy alakult, hogy hétvégén nem kellett semmit sem csinálnia, képtelen volt maradéktalanul élvezni a két szabadnapját, mert a hirtelen jött programok miatt nem tudott funkcionálisan önmagával foglalkozni. A szabadidőnek ez is egy formája, de Orsi számára a pihenést azt jelenti, ha a sok munka és egyéb programok mellett arra is jut ideje, hogy csak önmagával foglalkozzon: írhasson a saját kedvére, csak magának és nem munkából, főzhessen és süthessen nem muszájból, vagy csak ülhessen a kanapéján. Ennek hiánya miatt vált számára a programokkal teli, szabad hétvége tékozlássá. Sokan egyáltalán nem képesek pihenni, és azzal hitegetik magukat, hogy majd öregkorukban. Vagy majd a temetőben... Ezzel sincsen semmi gond. Csak ilyenkor a pusztulás gyorsul. Amikor valaki elkezdi önmagában a rendcsinálást, különböző fázisokon megy keresztül. A fájdalmas dolgok kimondása után rendszerint kétségbeesés születik, hogy mit tettem önmagammal, miért tettem, van-e megoldás. Mi a megoldás? Ahogy elkezdjük beengedni a felelősségvállalással járó fájdalmakat és könnyeket, aztán elkezdjük kimondani és leírni az érzéseinket, és megvizsgálni saját felelősségünket, sokszor nekiállunk görcsölni azon, hogy lesz-e még időnk változtatni. Majd elkezdjük halmozni a „lelki táplálékot”. Ma Magyarországon rengeteg pszichológiai, ismeretterjesztő, ezoterikus könyv szól a mentálhigiéné fejlesztéséről. Az emberekkel nagyon gyakran előfordul, hogy orrba-szájba elkezdik habzsolni ezeket, és elképesztő iramban igyekeznek bepótolni azt, amit nem
lehet. A sok felgyülemlett ismeretanyag azonban pont az ellenkezőjét eredményezi a talpra állni vágyó emberben. Olyan sok minden fog kavarogni a fejében, hogy adott esetben nem fogja tudni, hogy mit és hogy használjon. Ilyenkor aztán elkezdenek kapkodni. „Meg kell csinálnom”, „Jobban kell lennem”, „Munkát kell találnom” stb. A görcsölés ettől csak fokozódik, és kialakul a páni félelem. Miközben sok mindent tudnak. Csak még nem kristályosodott ki bennük ez a tudás, nem tudják megfelelően használni. Én az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozva kezdtem rájönni, hogy egy adott anyag elolvasása vagy egy dolog elsajátítása után valamiféle zombiállapot alakul ki az emberben. Olyan sok a felismerés, hogy az megszünteti a spontaneitást, és az illető csak mereven bambul maga elé. Tegnap járt nálam egy harminc körüli pasi, akinek ez volt a problémája. Azt javasoltam neki, hogy menjen el pihenni, de egyetlen önismerettel foglalkozó könyvet se vigyen magával. Amit jelenleg olvas, azt csukja be, rakja félre, és lehetőség szerinte adjon időt önmagának, amíg a felismert élmények és érzések leülepedve a helyükre kerülnek. A pihenés egy hajtós időszak után nem tékozlást jelent, hanem energiabefektetést saját magamba. Én, amikor a kezembe veszek önismerettel foglalkozó könyveket, teljesen másképp szoktam olvasni őket, mint ha például egy regényt olvasnék. Ha olvasás közben odaérek egy számomra fon- í tos mondathoz, akkor sokszor újra elolvasom, aláhúzom, j esetleg a könyvbe beleírok pár szót, ami arról eszembe jut, majd leteszem a könyvet. És akár hónapokig a kezembe sem veszem. Azonban amikor ránézek, mindig eszembe jut az a mondat, és hagyom, hogy dolgozzon bennem. Időt adok arra, hogy megérjen bennem. Minek sietni? Az „élést” nem lehet gyorsítani. így aztán gyakran három-négy könyv ; is hever körülöttem, amelyekre ránézve mindig eszembe jut egy-egy mondtat. Ez a fiatal pasi meg csak habzsolta őket, így az orvosság méreggé változott. De visszatérve a tékozlásra: emlékszem, fiatalon velem is gyakran megesett az „ereszd el a hajam”, és utána mindig jött egy kis lelkiismeret-furdalás. Egyszer beszélgettem egy ismerősömmel erről, ő a tékozlás alatt azt értette, hogy egy ember az értékeit az értékük alatt szólja el, miközben azt gondolja, hogy ez majd mindig pótlódni fog. Ő például képtelen lenne egy jó gondolatot megosztani a közösségi médián, csak hogy kapjon egy „Szevaszt” vagy „Hogy vagy?”-ot cserébe. Vagy épp egy lájkot. És minderre akkor jött rá, amikor történt egy óriási krízis az életében. Egy nagyon rossz LSDtrip. Ennyire negatív élménye még nem volt soha életében. Azt érezte, hogy meghasad, és csak nagyon lassan tért vissza a realitásba. A trip után döbbent rá, hogy bármikor meghalhat, és elveszítheti a hozzá közelállókat. És attól kezdve nem esett neki jól eldobálni azt, amije volt. Nekem is volt több halálközeli élményem, és mindegyik után azt éreztem, hogy egy fordulópont, egy új kezdet lehetősége. Huszonöt-huszonhat éves lehettem, amikor egyszer Budapestről száguldottam haza Szabadkára, a szüléimhez. Esett a hó, jeges volt az út, nekem pedig nem volt téli gumim, mert akkor még ezt nem tartottam fontosnak. Meg is lett a következménye, mivel Kecskemét után a kanyarban egyszerűen kiszálltam az útról. Összetört a bal első lámpám. Kiszálltam, megnéztem. A motor járt. Mentem tovább. A határon nem akartak átengedni, mondván, hogy balesetet okoztam, és visszafordítottak. Akkor történt meg az, amire a mai napig kristálytisztán emlékszem. A határtól egy kilométerre egy kamion váratlanul jobbra indexelt, de balra fordult. Villámgyorsan úgy döntöttem, hogy inkább az árokba hajtok, mintsem hogy frontálisan belemenjek, de ráléptem a fékre is, így az autóm találkozott egy szembejövő autóval. Az egyik oszlop mögötti részt elég mélyen és szélesen bezúzta, és a bal kezemtől 5 centiméterre állt meg. Ha 5 centiméterrel beljebb fúródik, nekem ott azonnal kiszakad a szívem, és a helyszínen halok meg. Másnap döbbentem csak rá arra, hogy újjá-születtem, és az élet szeretne tőlem valamit. Persze hogy mit, azt igazából még nem tudtam.
Én azokat a gondolatokat szeretném megosztani az emberekkel, amikre rájöttem, hogy jobb legyen az életük, tudjanak mosolyogni, és elfogadni azt, hogy emberből vannak. Azonban tényleg sokszor nem veszem észre, hogy úgy dolgozom, hogy az már egyfajta tékozlás, az energiáim iránti tiszteletlenség. Akik erre figyelmeztetnek, igazuk van: hajlamos vagyok beleesni, hogy önmagamat feláldozva szétforgácsolom magam. És ennek ilyenkor mindig meg is van az ára. De ezeket a pofonokat fontosnak tartom a saját életemben. Nem haragszom magamra, amikor erőből beleszállok egy ilyen pofonba. Észhez térek, és legközelebb éberebb leszek. Ezért nem bántam meg soha semmit. Ebben a rohanó világban élve elképesztő méretekben zsákmányoljuk ki önmagunkat, és azt hisszük, hogy az energiánk végtelen. Orrvérzésig tékozlunk. Majd a tékozlás benyújtja a számlát: betegek leszünk. Sok pasit láttam, akik ilyenkor egyszerűen szétesnek. Nehezen tudják elfogadni, hogy betegek, hogy rá vannak kényszerítve a tétlenségre, és elindul az önostorozás. Miközben a betegség csupán egy intő jel, ami arra figyelmeztet, hogy mi lesz akkor, ha erején felül akarja valaki kihasználni magát. A betegség ilyenkor valójában a türelemre tanít. Másoknak a tékozlásról a ki nem használt lehetőségek jutnak eszébe. Egy lány mesélte nekem, hogy egyik ismerőse most harmincéves, már öt éve végezhetett volna egy egyetemen, de az utolsó vizsgát nem képes csinálni. És hányan vannak így! Hányan keseregnek, hogy nincsen semmi munka, miközben semmit sem tesznek érte, hogy legyen. Csak siránkozva tékozolnak. Mások csak a szülők miatt járják végig az egyetemet. Amikor pedig elérkezik a felelősségvállalás, a felnőtté válás ideje, menekülnek tovább. A tékozlóban nincs tisztelet és alázat, nincs megbecsülés az ideje, az emberi mivolta és az értékei iránt. Nem becsülik a munkát, vagy egy adott munka végeredményét. Erről az jut eszembe, hogy állítólag japán topmenedzserek úgy isszák a tokaji aszút, hogy jeget és szódát tesznek bele. Miközben öt-hat év munkája és energiabefektetése van egy hatputtonyos tokaji aszúban. Abban a félliteres kis palackban. A tékozlás egyben pazarlást is jelent. A mértéktelenségben a tékozlás ellenpontja a fösvénység. A fösvény ül az értékein, a láda tetején, és gyűjtöget. Hogy minek? Hát ilyenkor millió okot felsorolnak, amivel meg tudják magyarázni, miért nem kell jónak lenni, adott esetben miért nem kell áldozatot hozni. Magára persze költ, „mértékkel”. Legalábbis olyat még nem hallottam, hogy a fösvény a lefordult volna a ládájáról, mert éhen halt. Indiában teljesen elfogadott, hogy a koldusok adományokból élnek, és ebből tudnak megélni. Ahogy ezt a Gettómilliomos című filmben is látni lehetett. Európában sokkal többen adhatnának, mégsem teszik meg. Azonban mi lesz a felhalmozott javakkal? Az anyagi javakat senki sem viszi el magával a sírba. Hagyjam a gyerekeimre, akiket viszont nem tanítottam meg arra, hogy az értéket munkával lehet elérni?! Hát azok szépen el fogják tékozolni. Mindenki csak azt becsüli meg, amiért megdolgozik. Hallottam persze olyat is, hogy Nyugat-Európában azok az emberek, akik végigdolgozták az életüket, és anyagi javakat halmoztak fel, azt mondják: inkább önmagukra költik a pénzt. A gyerekek kapnak egy kis lakást, aztán rájuk van bízva, mit kezdenek vele. A fösvény az, aki nem ad, pedig adhatna. Pénzt, figyelmet, szeretetet, energiát - bármit. Néha fontos megállni, és segíteni egy néninek átmenni az út másik oldalára, még akkor is, ha késésben vagy. A döntés lehetősége szép dolog. Látom, hogy bajban van. Dönthetek úgy, hogy sietek a dolgomra, és dönthetek úgy is, hogy odamegyek, és segítek neki. Régebben mindig ítélkeztem a kéregetők és koldusok felett. Istent játszottam. Csak akkor adtam pénzt, cigit, ha láttam, hogy nem iszik. Aztán egyszer elgondolkodtam rajta: miért is ítélkezem én mások felett? Miért vagyok ennyire nagyképű? És elszégyelltem magam. Onnantól kezdve, amikor valaki kér - a lehetőségemet tiszteletben tartva -, adok. Persze általában mindenki jó embernek gondolja magát, ezt mantrázza magában, és el is hiszi. De megint más mindezt mérlegre tenni egy adott helyzetben. Az emberek, akik a dugóban ülnek az
autóikban, vajon milyen indokkal nem néznek rá a csövesekre, kéregetőkre? Ilyenkor hirtelen sürgős telefonálnivalójuk támad, sminkelnek, miközben akár meg is kérdezhetnék a másiktól: hogy van? Ismeretlenül is emberszámba vehetnék őket. Nem tudhatjuk, hogy miért kerültek oda. Én azt is fösvénységnek tartom, amikor a férfiak azt mondják, hogy nem tudják az érzelmeiket kimutatni. Sokszor hallom: „Azért nem mutatom ki az érzéseimet, mert a másik ezt nem érdemli meg!” Mi az, hogy nem érdemli meg?! Valójában arról van szó, hogy az illető - ahogy egykor én - retteg attól, hogy sérülni fog. Pedig tudatában van, és látja, hogy mivel segíthetne a másiknak. De nem! Mégsem teszi meg. A kajával is folyton fösvények vagyunk. A klasszikus példa: „Együk meg a régebbi kenyeret!” Csakhogy mire azt megesszük, a friss is régi lesz. Akkor meg minek annyit venni? Hallottam egyszer egy olyan sztorit, hogy egy ajándékba kapott tokaji aszúeszenciát a család addig nézegette, amíg egyszerűen eltűnt. Senki nem tudta, hogy hová. De nézegetni jó volt. Az embert biztonságba ringatja, hogy egy számára fontos érték a birtokában van, de valójában ilyenkor egy külső dologhoz kötöm a biztonságomat. És ez életveszélyes. Mert ez az úgynevezett „érték” idővel megromlik, eltűnik. Vagy hirtelen felindulásból jön a nagytakarítás, és amihez addig görcsösen ragaszkodtam, a kukába kerül. Orsinál egy időben súlyosan jelentkezett valamiféle világvége-hangulat, és ahogy régen a nagymamáink csinálták, ő is bespájzolt otthonra egy csomó ételt: mindenféle konzervet és egyebeket. Csak sajnálta, hogy az internetet nem lehetett bespájzolni... Persze ma már látja, hogy egy kicsit felülértékelte ezeket a dolgokat. Tisztálkodási cuccokból is több van neki otthon, szereti, ha válogathat. A saját maga főzte lekvárjait mindig megfelelő alkalmakra tartogatja. Mostanában az van, hogy fizetéskor vesz olyan kajákat, amiket máskor nem engedne meg magának - csokit, lazacot, például -, hazaviszi, és olyankor elkezd agyalni, kivel ossza meg, hogy hol és mikor lesz annak meg a helye és ideje, hogy el is fogyassza. Abban a pillanatban a lazac a tehetősség jelképe lesz. Az ember ezt dédelgeti. A birtoklás örömet okoz. Csakhogy egy idő után a lazac megromlik, a finom fekete csoki kifehéredik... Egy idő után kialakul a rettegés, az aggodalmaskodás. Az illető görcsösen birtokolni akar egy élményt, ahelyett hogy megélné. Van egy régi ismerősöm, aki nagyon-nagyon sokat dolgozott és sokat tett a családjáért. A sok munka következtében az anyagi javak szaporodtak, és a pasi úgy kezdte el jutalmazni önmagát, hogy egyre többet járt vidékre, a Balatonhoz. És mivel imádta a szőlőt, vett egy kis területet, amihez a városi utakhoz szokott autója nehezen kapaszkodott fel. Azt mondtam neki, figyelj, ez az autó betonúira való, te viszont imádsz fent lenni a hegyen. Miért nem becsülöd meg magad azzal, hogy veszel egy olyan autót, ami bírja a föld-utat? Hiszen megteheted! Emlékszem az arcára, amikor megmutatta nekem az új autóját. Egy fontos lépést tett meg akkor: elkezdte megérteni, mit jelent örömet okozni önmagunknak, nem csak másoknak. És azt mesélte nekem, hogy ez számára elképesztően nagy dolog volt. Mert nem jó az embernek önmagát sanyargatni meg fösvénykedni. Aki önmagához zsugori, az mindig csak azt mondja: majd megeszem, majd megcsinálom... Csakhogy az idő nem áll meg. Nem vagyunk istenek. Nem annyira irányítjuk a dolgokat, amennyire gondoljuk vagy amennyire szeretnénk. És a végén az illető ott fog állni éhesen, csontsoványan. Gerzsonnal például az történt, hogy vett egy vízhatlan kamerát. Majd egy olyan dolgot vett fel, ahol hangot is kellett volna rögzíteni, de azt a tokon keresztül nem lehetett. Kivette hát a tokból, és úgy vette fel, amit szeretett volna. Aztán egyszer csak kicsúszott a kezéből a kamera, és beleesett egy mosószerrel teli mosogatóba. A kamera szép tiszta lett, de persze azonnal meg is döglött. Egy vízhatlan kamera, a tokjából kivéve halálra sebződött a víztől... Szép történet. Ger-zson másfél
hónapig a halálán volt, majd beledöglött, hogy „mekkora egy fasz” volt. Majd azt mondta: addig nem nyugszik, ameddig meg nem veszi meg újra. Két hónap különbséggel vette meg másodszor is. Én egyébként nem hiszek abban, hogy egy adott esemény az életünkben véletlenül történik. Mindennek megvan a miértje, még akkor is, ha adott pillanatban az az életesemény nagyon fáj. Mindenből tanulhatunk. Ezért gondolom azt is, hogy nem véletlenül születünk egy családba, nem véletlenül olyan az apánk és az anyánk, amilyen, nem véletlenül húzok le öt évet egy pasi mellett, holott tudom, hogy sunnyog, és nem képes az érzelmeiről beszélni, nem véletlenül történik, hogy a csajok pótmamát játszanak, nem véletlenül történik, hogy a pótmamák mellől a kisfiúk elmennek csajozni, nem véletlenül rúgnak ki a munkahelyemről... És még sorolhatnám. Ez mind-mind lehetőség arra, hogy tudatosan, nyitott szemmel élhessünk. Vagy nem. Döntés kérdése. A fösvény az valójában attól retteg, hogy mi lesz vele a jövőben. Vagyis eluralja a jövőtől való félelem. Mi lesz holnap? Mi lesz akkor, ha nem lesz semmim? Arról nem is beszélve, hogy fogyasztói társadalmunkban az emberek értéke annak függvénye, hogy mijük van. Tegyük fel, hogy racionális szempontból nem lesz semmink. Kirúgnak, leég a lakás, ellopják a kocsimat. De ha nem lesz semmim, valójában akkor is van valamim. Én ezt hitnek hívom. Tudom, hogy van két kezem, van kitartó hozzáállásom a munkámhoz, van önbecsülésem. És így bármi lehet. A hit adja azt a kisugárzást, amiből manapság nagyon kevés van. Miért félünk attól, hogy mi lesz holnap? Sokan tudják, hogy nem erre kellene berendezkedniük, de egyeseknek már gyerekeik vannak, és velük aztán mindent meg tudnak magyarázni. Hogy erre meg arra miért van szükség. „Félek attól, hogy mi lesz holnap, mert akkor ki fogja felnevelni a gyerekeimet?” E mögött a mondat mögött jó pár megoldandó félelem munkál az illető emberben. Az öregedés és a halál el nem fogadásának a konfliktusa, az önzéssel ötvözve. Mert ez önzés: nehogy már valaki más nevelje fel a gyerekeimet. Pedig ez bekövetkezhet. Ilyenkor retteghetek, de a rettegéssel csak bevonzom, amit nem akarok. Sokszor úgy érzem, hogy a fösvénység mögött van egy adagnyi gyávaság. Mert az illető ember nem meri a jelen pillanatban spontánul önmagát adni, inkább hagyja magát a jövő által befolyásolni. De a jövő nincs itt. Mindig a mai nap döntései fogják befolyásolni a holnapi napomat. De a holnap nincs itt. Persze ahhoz, hogy ezt felismerje az ember, jó pár pofont szükséges megélni. Könnyebb gyűjtögetni, hogy aztán adott pillanatban önmagamat fosszam meg a pozitív érzésektől. Jobban fogom magam érezni, ha van otthon egy rakás tusfürdő, vagy negyven harisnya, vagy egy ládányi konzervbab? Hiszen adott pillanatban mindig csak egy konzervet nyitok ki, egy harisnyát húzok fel. A zsugori, a fösvény végigrettegi az életét. És eközben magyarázkodik, kifogásokat gyárt. Mivel gyáva megélni az adott pillanatot, ezért egyre kevesebb lesz a sikerélménye, és görcsösen ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amiket még soha senki nem vitt el magával. És így nem tud szépen élni. Mosolyogni. Mi lesz? Két év múlva mi lesz? Úristen! Én személy szerint annak örülök, ha a mai napomat megfelelően tudom megélni. Mindig értetlenül állok az olyan, önmagukban bizonytalan emberek előtt, akik mindig mindent tudni akarnak, hogy és mint lesz a jövőben. Tékozlunk, fösvények vagyunk, de vajon mikor vagyunk uzsorások? Az uzsorásnak egy dolog számít: a haszon. Magyarországon ma erről szól például a munka világa: a cégek uzsorások, amelyek felismerik, hogy a félelemmel teli emberekből hasznot lehet húzni, mert utánpótlás megállás nélkül van. Uzsorások az erőszakkal adók is, akik azért adnak, hogy ők jobban érezzék magukat. Meg kell mutatnia magának, hogy ő milyen jó. Tegnap is volt nálam egy mama, aki folyton azt hajtogatta, hogy mennyire jót akar a fiának. Csakhogy a pokolba vehető út is jó szándékkal van kikövezve. „Edd
meg!”, „Ez jó lesz neked!”, „Azért csináltam neked, hogy jó legyen, bezzeg vendégségben meg szoktad enni!”, „Hiszen a kedvencedet csináltam.” Brutális érzelmi zsarolás. És vajon a kapcsolatok nagy része nem arról szól, hogy azért teszek valamit, hogy azt kamatostul kapjam vissza? Ez nem uzsora? Azért hozok virágot a szülinapodra, hogy megdughassalak, hogy halljam tőled, mennyire szeretsz engem. Tehát adok, de cserébe elvárok valamit. Elég nehéz felismerni és kimondani azt, hogy nem vagyunk sem szentek, sem istenek. Emberek vagyunk. Akik jót is cselekszenek, ártanak is önmagukban, néha zsarolnak, áskálódnak, és persze szeretnek, akár önzetlenül is. Kimondani azt, hogy rengeteg érzelmi munkát fektetetek bele egy kapcsolatba azért, hogy nekem is érzelmi nyereségem legyen? Csúnya mondatnak hangzik, pedig igaz. Tehát egy szeretetkapcsolatban lehetséges az, hogy nyereségvágyból teszek valamit. Végül is ez is uzsora, bármennyire is fura. Ettől ez még lehet feltétel nélküli szerelem, hiszen akkor is szeretem a másikat, amikor iszonyú parasztul viselkedik velem. Akkor is, amikor adott esetben nem kapom meg azt a figyelmet tőle, amire pedig szükségem lenne. De onnantól kezdve, hogy elkezdek elvárásokat megfogalmazni a másik felé, már nem feltétel nélkül szeretem őt. Adott élethelyzetben mindannyian képesek vagyunk fösvényként, tékozlóként vagy uzsorásként viselkedni. Ha még nem csináltuk, akkor idő kérdése, hogy mikor fogjuk. De az adott tulajdonságainkkal segíthetünk és árthatunk is önmagunknak. Ha ártok önmagamnak, akkor a másiknak is fogok. A másik eset, ha önmagam és a másik kereteit tiszteletben tartva adok, legyen az valami tárgyi dolog vagy épp érzés. Tehát a kiegyensúlyozott emberi lét és kapcsolat azt jelenti, hogy elfogadom, hogy emberből vagyok, akiben emberi tulajdonságok vannak, vagyis lehetek fösvény vagy uzsorás, de lehetek szent is. Feltétel nélkül elfogadom a másikat, de a megfelelő tapasztalatok megszerzése után lefektetjük a kereteket, és mindketten hiszünk benne. Vagyis a társkapcsolat a kölcsönös tiszteleten, elfogadáson, őszinteségen és alkalmazkodáson múlik. És ha kiderül, hogy ebben a másik nem hisz, ókkor békésen elválok tőle. A harmonikus párkapcsolat munka árán születik meg. Hiába van vonzalom, ha ez nem párosul mindkét fél részéről munkával. Olyankor a vonzalom (amit az érzelmi intelligenciával nem rendelkező emberek szerelemnek hívnak) megszűnik. Hogy ez a munka hogy néz ki? Úgy, hogy előbb magamban, majd hangosan is ki merem mondani, hogy ebben és ebben a helyzetben önző geci vagyok. Ezzel és ezzel rosszat tettem neked, megbántottalak, nem tartottalak tiszteletben, ártottam neked. Ezért meg ezért bocsánatot kérek tőled. Majd elkezdek gondolkodni, és megfogalmazom, hogy legközelebb mit tehetek másképp. Mit mondhatok másképp. Majd figyelem, hogy mikor jön el egy ugyanolyan helyzet. Az uzsora következménye, hogy valakinek fájdalmat okozok. A másik erre addig fog emlékezni, amíg az neki fontos. Onnantól kezdve azonban már nem fog fájni, hogy az illető feldolgozta, elfogadta, miért következett ez be, és kimondta önmaga felelősségét, majd vállalta ennek következményeit. Én magam nagyon sokszor átéltem fájdalmas dolgokat. Ezek akkor szűntek meg bennem, amikor elkezdtem vizsgálni önmagam felelősségét a folyamatban, majd erről mertem hangosan is beszélni. Egy traumatikus élmény akkor lesz feldolgozva, ha arról indulatok, harag, düh, gyűlölet, elégedetlenség nélkül tud valaki beszélni. Békésen. Én nagyon sokáig azt gondoltam, hogy az életünkben is van elpocsékolt, eltékozolt idő. De aztán rájöttem arra, hogy nincs. Van a tanulópénz ideje, meg a hasznos idő. A tanulópénz ideje két részre oszlik. Az első a „vak tyúk is talál szemet”-féle tanulópénz Fiatalon az ember meg van győződve arról, hogy ha elég pénzt halmoz fel, boldog lesz. Ezt látjuk a mai Y-okon is. Ha lesz autóm, nyaralóm, boldog leszek. Csak éppen azt nem veszem tekintetbe, hogy csak annyi megbecsülést kapok
az életben, amennyire magamat is tartom. Ahogy azt sem látom, hogy a pénz anyagi biztonságot adhat, de érzelmi biztonságot, vagyis boldogságot soha. Mégis makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy így kell csinálni. A tudatosulás szempontjából vak vagyok. Sok mindent nem tudok, de fiatal vagyok és erős. A gerincem még rugalmas. Ezért szorgalmasan hajlongok, és kapirgálok. „Vak tyúk is talál szemet” alapon vannak sikereim, de a gerincem merevedik, a makacsságom fokozódik, egyre rugalmatlanabb leszek, a sikerek csökkennek, a feszültség nő. Ennek a tanulópénznek akkor van vége, amikor saját magamnak önmagámról hangosan fájdalmas dolgokat mondok ki, vagy írok le. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy bekövetkezik a változás. Mivel tudom, de még nem hiszem el, hogy én vagyok a felelős a saját sorsomért, megérkezem a tanulópénz idejének második fázisába: a tudatos seggfej korszakába. A tudatos seggfej tudja, hogy mi a megoldás, mégsem teszi. Vagyis adott nap reggelén a homokban csinálok a fejemnek egy kis lukat - pont úgy, hogy kényelmes legyen -, és bedugom a fejemet, a seggemet pedig az ég felé fordítom, abban bízva, hátha nem fognak seggbe kúmi. Szeretném, hogy tiszteljenek, hogy megbecsüljenek, mégis hallgatok, nyelek, tűrök. Tudom, hogy fösvény vagyok magamhoz, mégsem változtatok. Fájó seggel hazaballagok, de magamnak azt mondom: nem baj! Holnaptól másképp fogok cselekedni. Másnap reggel aztán ismét bedugom a fejemet a homokba, és aznap véletlenül nem történik semmi. Megnyugszom, hátha mégis ez a megoldás. Harmadik nap megint bedugom a fejem a homokba, és onnantól kezdve két héten keresztül mindig megtalálnak. Majd egy hétig megint semmi. Aztán a következő öt hónapban rojtosra csinálják a seggem. Kedves olvasó, csináljunk egy próbát! Ha ön jelenleg a tudatos seggfej korszakában van, álljon fel, és hajoljon le, ameddig csak tud. így, ebben a helyzetben tegye fel önmagának a kérdést: ha ebben és ebben a konfliktusban bedugom a fejem a homokba, fel tudnak majd rám nézni hiteles nőként/férfiként? És fel tudok-e nézni önmagamra hiteles nőként, férfiként? Lehajolva, a padlótól 15 centiméterre fel tudok nézni magamra, egyenes a tartásom? Orsi is megjárta ezt a fázist, erre így emlékezett: „Régebben pénzkiegészítésként vállaltam egy melót. Már egy hónap után átláttam, mibe kerültem, és hogy ez nem lehet egy hosszú távú dolog, mert csak leépítem magam. De a suli mellett oké volt, belefért. Aztán beleragadtam. Egy olyan gépezet része voltam azonban, ami érdekelt és vonzott. Nagyon. Ráadásul megismertem valakit, aki szakmailag és érzelmileg is olyan irányt mutatott nekem, ami döntően befolyásolta a továbbiakat az életemben. Jó helyen voltam, csak egy nem nekem való munkával. Ezt megélni borzasztó volt, kialakult tőle egy csomó komplexusom is, de érzelmi alapon hoztam egy döntést, és kitartottam mellette. Végignéztem, hogyan süppednek a megalkuvásba az emberek, kinek-kinek megvolt rá a maga oka. Én is eltűrtem, hogy úgy beszéljenek velem, ahogyan egy kutyával se beszélnének, hogy csicskáztassanak, hogy végignézzek olyan konfliktusokat és pletykákat, amivel emberek élete ment tönkre. Folyamatos volt a feszültség és állandóak a háborúk. Sok mindennel itt találkoztam először. Fontos dolgokkal. Úgyhogy nem bánom, hogy így alakult. Sőt. Az első tévés munkámnál azt a tanácsot kaptam, hogy azt is meg kell tanulni, hogyan nem szabad csinálni. Itt nemcsak azt tanultam meg, hogyan nem akarom csinálni, és milyen emberekre nincs szükségem, de azt is, hogy mennyit érek. És mindeközben szereztem kapcsolati tőkét, és rájöttem, mit akarok csinálni. Vagyis elképesztően sokat tanultam, és nem csak a rosszról. Megismertem érzéseket, rengeteg embert, egy másfajta világot, és a sok negatívum mellett persze egy csomó élmény és pozitívum is ért. Idővel már szakmailag is profitáltam belőle. Kihívás volt napról napra szembesülni ezekkel a dolgokkal, és nemcsak most, visszagondolva érzem ezt, hanem közben is tudtam. Végig tisztában voltam vele. Senkit sem hibáztatok azért, hogy így alakult. Már magamat sem. Hagytam, hogy leköpjenek, sőt én is leköptem
magam, de tudtam, éreztem, hogy miért csinálom. Ezen évek tapasztalatait sosem fogom elfelejteni. Nem tartanék most itt e nélkül. Közhely, de tényleg mindennek oka van. Az utam megtalálásában és a felnövésben talán ez segített a legtöbbet, és ki tudja, most mi jön. Engem mindig a megérzéseim vezetnek, és ezt nem bánom.” Vagyis akkor kezdődhet a változás, amikor valaki meg meri mutatni önmagának, hogy hogyan alázta meg magát. Ennek az emléke megmarad évek múlva is. És akkor van vége, ha tudom, elfogadom, és teszek is ellene. Ha tudom: én vagyok a sorsom kovácsa. Nem megpróbálom, hanem tudom. Akkor az adott napon kialakul a spontán mosoly állapota. Ezért nincs olyan, hogy eltékozolt idő. Ha valaki a tehetségét tékozolja, az az ő döntése, ami persze nem jó. Például egyetemi végzettséggel recepciós állásokra pályázni. Dönthetek úgy, hogy az adott munka nekem kevés, de ilyenkor sokan abba a gondolatba menekülnek, hogy ma úgy sem lehet másik munkát szerezni. És ezt el is hiszik, vagyis a tudatos seggfej állapotában vannak. Kedves olvasó, nézzen csak szét: hányan emelik ki ma a fejüket a homokból? Azt már nem! Pedig ha valamit fontosnak érzek, akkor kiállók mellette. Ez a hasznos idő.
HARAG ÉS INDULAT A mostani negyvenesek serdülőkori haragja nagyon különbözött a mostani fiatalokétól. Akkoriban történt a rendszer-váltás, a levegő tele volt a lázadás, a világmegváltás érzetével, és a haragnak volt egy erős társadalmi vetülete. Ehhez képest érdekes, hogy a mai fiatal korosztály tagjainál a harag, a düh mögött legtöbb esetben párkapcsolati vagy a szülőkkel való konfliktus áll. Az akceleráció miatt ezek a fiatalok már rendkívül okosak, vájt fülűek, tájékozottak. A tudásuk mögött azonban nincs még elég tapasztalat, bölcsesség, a tudás által generált érzések pedig nincsenek leülepedve. Mindennek megszerzése életkor függvénye. Hanna most tizenhét éves. Átlagos tininek vallja magát, ugyanakkor saját véleménye szerint kicsit különbözik korosztálya többi tagjától. Igyekszik más lenni, és nem megfelelni a környezetének, amelyben sokan már drogoznak, naponta járnak bulizni, ő nem gondolja, hogy ez normális. Elmesélte, hogy nemrégiben haragból, indulatból inaktiválta magát a Facebookról. Nagyon unta már, hogy mindenki, aki körülötte van, durván rá van kattanva erre a dologra, de a döntő elhatározás akkor született meg benne, amikor egyszer elment az anyjával vásárolni kettesben. Amíg együtt voltak, az anyja megállás nélkül a telefonját piszkálta. Hanna sokszor rászólt, hogy figyeljen már rá, most végre csak ketten vannak, nincs ott az öccse. De az anyja lecseszte, mondván, miért szól rá, ő azt csinálja, amit akar. Különben is, ha valaki ír neki, akkor arra azonnal válaszolnia kell, mert mit fognak szólni, ha nem válaszol rögtön. Hanna nem is érti, hogy az anyja ezzel mit is akar kifejezni. Hogy fiatalos, vagy hogy nem akar megöregedni? Ő még nem látja, hogy ez önbizalomhiány, brutális megfelelési kényszerrel... Hanna próbálta neki elmagyarázni, hogy nem lesz itt a világvége, ha egyszer nem válaszol azonnal. De aztán rájött, hogy teljesen esélytelen a dolog, az anyja úgyse érti meg. így végül indulatból kilépett a közösségi hálóból. Most már persze visszatért, mert sok iskolai dologgal kapcsolatban csak ott tud kommunikálni a többiekkel... Amikor valaki felfokozott állapotban, ordibálva, kurvaanyázva hoz meg egy döntést, mindig úgy érzi, hogy amit kimondott, azt be is fogja tartani. Azonban az indulat mindig elszáll, elpárolog, és ott marad a kimondott szó. Amit aztán nem tartok be, és ezzel segget csinálok a számból. A másik persze ezt látja, ezért aztán kihasználható, megalázható és zsarolható leszek. Ha következetlen vagyok önmagamhoz, hogy várhatom, hogy következetes emberként tiszteljenek? Elvárhatom persze, de nem fogom megkapni. A másik lehetőség, hogy nyugalomból, átgondolva hozok egy döntést, és azt be is tartom. A halkan, higgadtan, nyugodtan kimondott mondatoknak elképesztően nagy az ereje. Békésen kommunikálni csak az az ember tud, aki önmaga csendjében is jól van. Ez a belső béke állapota. Arra a kérdésedre, hogy van-e benne harag, Hanna azt válaszolja: van, méghozzá elég sok. Általában könnyen felkapja a vizet. Szerinte ez személyiségfüggő. De úgy érzi, sokszor csak azért történik, mert nem megfelelően kommunikálnak az emberek, amiből rengeteg félreértés adódik, és irgalmatlan harag születik. Nemrég az egyik legjobb barátnőjével járt így: összevesztek, mert nem mondott el neki valamit. Nem tartotta fontosnak. Aztán az egészet nem tudta, hogyan kezelje. Hanna még nem tudja: ahhoz, hogy a konfliktusainkat megfelelően kezeljük, nagyon fontos tisztában lennünk a saját érzéseinkkel, tulajdonságainkkal. Nagyon sok ember nyitottnak mondja magát, folyékonyan képes kommunikálni szinte bárkivel és bármiről. Ám ez sokszor csak a látszat. Hogy valaki nyitott vagy zárkózott személyiség-e, az dönti el, képes-e az élete során a benne kialakult érzésekről - legyen az pozitív vagy negatív töltetű - beszélni. Ezzel kapcsolatosan van egy érdekes megfigyelésem. A zárkózott ember nem intonál. Vagyis amikor beszél, a mondataiba nem engedi be az érzéseit. Nincsen mélység, nincsen magasság. Miközben beszél, húzhatnánk a szavai fölé egy vonalat. Kedves
olvasó, próbálja ki ön is! Dobjon egy racionális kérdést a párjának, például azt, hogy a munkahelyén mi történt. Figyelje meg, hogy milyen tempóban, és hogyan beszél. Ezek után egy olyan kérdés következhet, amiről tudja, hogy a másiknak gondot okoz - az apjával, az anyjával, a szexualitással kapcsolatban -, és figyelje meg újra a beszédtempót. Ilyen egyszerű módszerrel el lehet dönteni, hogy az illető zárkózott-e vagy sem. De visszatérve a haraghoz: valami miatt megszületik bennünk ez az érzés. És akkor jön a kérdés, hogy ki mit kezd vele. Van, aki elfojtja, és van, aki kiadja. Aki nem adja ki magából, az gyakran elkezdi mérgezni magát. És az bizony szar ügy. Hanna is hallgatott, amikor egy másik barátsága már nem úgy működött, ahogy ő szerette volna. Úgy érezte, ő mindig meghallgatta ezt a barátnőjét, csak ő tett bele mindent a barátságukba, miközben a másik leszarta a fejét, önző volt. A frusztráció és a feszültség Hannában egyre fokozódott, nem adta ki magából. Azt mondta magában: eltűri, hiszen a másik is segített már rajta. Ez aztán sok-sok hónapig tartott, és a végén megunta. Felrobbant - és indulatból cselekedett. Tehát indulatból eldöntötte, hogy ezentúl nem a barátnője lesz az első, és leszarta. Olyan emberrel állt szóba, akire a barátnője haragudott. Ez kiderült, a barátnője sértésnek élte meg a dolgot, és megszakította a barátságot. Amikor megkérdeztem tőle, hogy a barátnője tudta-e, hogy ő rosszul érzi magát ebben a barátságban, Hanna azt válaszolta hogy nem. Aztán egy idő után elkezdett neki hiányozni a barátnője, írt neki egy mailt, hogy rendezzék a barátságot. Most már beszélő viszonyban vannak, de az egykori jó barátság nincs többé. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Megértem, hogy egy tizenhét éves fiatal lány nem mondja el a szüleinek a problémáit, de az már feltűnő, hogy Hanna a barátnőjének sem mondta el, mi zavarja. Hallgatott és tűrt. Majd robbant. A világ, a média folyton azt üzeni a fiataloknak: legyél boldog! És aztán konfrontálódnak azzal, hogy a szülőknél hiányzik ez az érzés. A gyerekek pedig legbelül attól rettegnek, nehogy ez velük is bekövetkezzen. Hanna életében másfél hónapja drasztikus változások történtek. Kiderült, hogy a szülei külön költöznek. Hanna saját bevallása szerint egész életében ettől félt. Kiskorában sokszor gondolt arra: ha szülei elválnak, megöli magát, vagy egyszerűen belehal. Most, hogy elmondták neki, persze nem halt meg. Egy könnycsepp, ha kicsordult a szeméből, de az sem biztos. Pár hét után aztán az anyjára kezdett jobban haragudni. Egy ismerősével beszélgetve ébredt rá, hogy haragszik az anyjára. Addig csak azt tudta, hogy türelmetlen vele, mindenre azonnal ugrott. Aztán rájött, hogy haragszik rá. Mert úgy érezte, az egész válást az anyja kezdeményezte. így már volt kire fogni az egészet. Volt felelős, hogy szétesett a család. Hanna akkor úgy gondolta, hogy mindennek vége. Most már félig-meddig külön élnek. Egyáltalán nem látta jónak a kapcsolatukat, és Hannának az volt a legfurább, hogy mielőtt ezt bejelentették, nem volt veszekedés, nem kiabáltak, nem vitáztak - csak látszott rajtuk, hogy már nem szeretik egymást. Úgy ültek egymás mellett, mint két barát, akiknek véletlenül van két gyereke. Hanna utólag úgy érzi: rossz volt látni, hogy boldogtalanok. És most már örül, hogy mindketten új életet kezdtek, örül, hogy így döntöttek. De Hanna nem csak a szüleire haragszik. Az öccse most lesz ötéves. „Rá irgalmatlanul sokszor mérges vagyok - meséli. - Türelmetlen vagyok vele, pedig meg kell értenem, | hogy ő csak egy ötéves gyerek. El kell fogadnom őt. Csak ez nehéz, mert tizenkét évig voltam egyedül. Én kaptam 1 meg a szüleim összes figyelmét. Amikor megszületett, egy jó ideig szintén nem vallottam be magamnak, hogy a szüleim elhanyagolnak. Sokáig nem tudtam erről beszélni anyával. Az öcsémmel sokat kellett foglalkozni, elég sokszor volt \ beteg, és úgy éreztem, a háttérbe vagyok szorítva. Ez nekem nagyon rosszulesett. Kire haragudjak? Nyilván arra, aki becsöppent a családba, és elveszi rólam a figyelmet. Azt hittem, hogy mivel ő a kicsi, ezért mindig neki van igaza, azt hittem, hogy őt szeretik, és engem már nem.”
Hanna előszeretettel használja a „kell” szót. „Meg kell értenem”, „El kell fogadnom”. De a „kell” szót használó ember valójában nem szabad: másoknak igyekszik megfelelni, hogy ne ítéljék meg, ne haragudjanak rá, és legfőképpen: szeressék. A kell szó a belső rabság jele. A kellből születik meg a muszáj, a muszáj alakítja ki a görcsös állapotot, a görcsölés csökkenti a spontaneitást, ennek eredményeképp a teljesítmény csökken, és újra megszületik a „kell”. Vagyis ezzel az ember önmagát tekeri bele ebbe az ördögi körbe. A szabadságot az adja meg, amikor felismerem, hogy lehetőségeim vannak. Mondjuk hazudni magamnak, vagy nem. Felismerem, hogy semmi sincs rám kényszerítve. Én döntök. Ez a szabadság. Hanna folytatja: „Elképesztően zavart, hogy a szüleim nem vették észre: az öcsém folyamatosan manipulálja őket. Egyszer játszottam a szobámban, ült az ágyán, és egyik pillanatról a másikra elkezdett sírni, de durván. Ültem, és néztem, hogy mi van. Bejöttek anyáék is, hogy mi történt. Mondtam, hogy semmi, erre ők: hát csak nem sír ok nélkül? Erre az öcsém azt mondta, hogy meglöktem, vagy valami mást. Persze ki volt a hibás? Én. Láttam rajtuk, hogy neki hisznek.” Ahogy ezt meséli, vörös lesz az arca, látszik rajta, hogy iszonyú dühös az öccsére. Adva van tehát egy tizenkét évig elkényeztetett gyerek, aki megkapott mindent, kinyalták a seggét, ő volt a figyelem központjában. Aztán minden megváltozott, a figyelemből már másnak is jutott. Ilyenkor a harag az ego sértettségéből fakad: „Mi lesz most velem? Nem kapom meg azt a figyelmet, ami nekem jár? A kurva anyját a másiknak! Elveszi az én kenyeremet.” Ráadásul Hanna is biztosan manipulálta a szüleit. Lehet, hogy nem tudatosan, de öntudatlanul, ha például valamit el akart érni. Ezt igazolta az is, amikor elmesélte: egyszer mindenáron szeretett volna a szüleitől egy macskát, és mindent elkövetett, hogy hasson rájuk. Hanna tovább mesél: „Emlékszem arra, amikor megtudtam, hogy lesz tesóm. A nagynénémmel voltam. Apa felhívott, és azt mondta, megcsinálták a tesztet. Majd tök szomorú hangon folytatta, hogy jó hír az nincs, de lesz egy kistestvéred. Egy bevásárlóközpontban voltunk a nagynénémmel. És amikor meghallottam ezt, elkezdtem sírni. Nyilván az örömtől, hiszen sokszor mondtam, hogy milyen jó lenne egy kistesó.” „Jó hír az nincs, de lesz egy kistestvéred.” Pszichiátriai tankönyvekben sokat írnak arról, hogy gyereknek milyen rettenetes károkat tud okozni, ha mosolygunk, de közben szidjuk őket, vagy búvalbéleltek vagyunk, és úgy dicsérünk. Ilyenkor jöhet létre a hasadás. Egy tizenkét éves kislány valamit úgy hall, hogy „jó hír az nincs, de lesz egy kistestvéred”. És ő erre az egy mondatra emlékszik. A szavak ereje elképesztő. Hanna elbeszéléséből kiderül, hogy amikor szülei kapcsolata megromlott, az anyja is csak tűrt, nyelt, és hallgatott. Aztán robbant. Akárcsak Hanna a saját konfliktusaiban. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Vagyis Hannának a fejlett érzelmi intelligencia szempontjából nem voltak hiteles szülei. A hitelesség azt jelenti, hogy adott érzelmi helyzetben meg merem élni az érzéseimet, legyen az társadalmilag elfogadott vagy nem, ezt ki is mondom, és vállalom a következményeit, legyen az jó vagy rossz. Ha dühből csinálok valamit, eltorzul az arckifejezésem, lángol a szemem a haragtól. Erre a másik - legyen az az anyám vagy a testvérem - kedvesen fog reagálni? Nyilván nem. A düh a támadás, az agresszió jele. Ha agressziót mutatok, ugyanazt kapom vissza a másiktól. A haraggal gyilkoljuk magunkat, gyilkoljuk a másikat. A konfliktuskezelésre azért vannak ennél jobb módszerek is. Gerzson például soha nem szokott üvöltözni senkivel. Nála a düh nem jár együtt az üvöltéssel. „Pedig néha nagyon jó lenne” - teszi hozzá. Ami a szüleit illeti, ő nem haragszik rájuk, inkább az a zavaró
számára, hogy teljesen más a ritmusuk. Például olyan lassan kezelik a számítógépet, hogy Gerzson szörnyű ideges lesz tőle. De aztán eszébe jut, hogy ő is ilyen lesz egyszer, és ettől megnyugszik. A haraggal öljük egymást. Valaki biztos meghal. Vagy ő, vagy én, vagy mindketten. Dante poklában a haragosok kézzel-lábbal ütik a másikat, és foggal tépik egymás húsát. A haragban az ego átveszi az irányítást. Mindannyian eltöltünk egy időt saját poklunkban. Ki többet, ki kevesebbet. Egyszer hallottam egy sportolóról, aki szándékosan provokálta az ellenfél egyik játékosát a meccs hevében. Erre az izomból, dühből behúzott neki egyet. A bíró persze csak ezt látta, és a játékost ki is állította. A haragost nagyon könnyű manipulálni, könnyű bevinni az erdőbe, kihasználni, zsarolni. Valószínűleg Hanna testvére is sok agressziót kapott a nővérétől. Ő egy nagyon érzékeny kölyök, tele erővel. Azt is tudom, hogy amikor a szülők között ment az érzelmi terror, a srácban az egész úgy csapódott le, hogy kialakult egy látszatsüketség. Annyira fájdalmas volt neki, hogy az egyetlen apja és az egyetlen anyja gyilkolja egymást, hogy ezt nem akarta meghallani. Azt is hallottam, hogy amikor az apjára dühös volt, sötétkéknek látta az apja auráját. Pszichoszomatikus tünetek. A süketség valójában azt jelenti, hogy nem akarok meghallani valami fontosat, ami kihatással van az életemre, el akarok zárkózni. Amióta a szülők megbeszélték a házasságukat, ez a süketség jelentősen oldódott. Persze hogy mi miért történt, egy idő után elfelejtjük. Hanna testvére is el fogja felejteni. De az átélt negatív érzésre, a félelemre, amikor mondjuk egy nagyobb testvér megtámadta, emlékezni fog. A harag fájdalmat idéz elő, és erre a fájdalomra emlékszünk. Amikor változtatni szeretnénk, fontos lehet, hogy a másik helyzetébe belehelyezkednünk. Fontos tudni, hogy mindig kettőn áll a vásár. Rajta és rajtam. Azonban ha elfogadom azt is, hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa, akkor tudom, hogy én tehetek mindenről. Ezért elfogadom azt is, hogy ha haragszom, az kiszolgáltatottá tesz. A legjobb értékeimtől szabadít meg. Felnőtt emberektől elvárjuk, hogy egy adott nehéz helyzetben a lehető legjobban döntsenek. Azonban azt meglátni, elismerni és beismerni, hogy a gyerekek éppúgy manipulálhatják őket, ahogy a szülők is teszik egymással - hát, ez elég nehéz ügy. Nagyon sok szülő nem is feltételezi azt, hogy a testvérek között lehet harag vagy manipuláció. A gyerekek kiskorukban még őszinték. Az érzéseiket úgy mutatják ki, ahogy megélik. Nehéz félreérteni, hogy ki a dühös és a sértett. Ki merik mutatni az érzéseiket. Aztán szép lassan eltanulják a hazugságainkat. Ismerek egy családapát, aki kristálytisztán lefekteti a kereteket: amikor az egyik gyerekkel van, ne zavarja a másik. És fordítva. Vagyis megteremt egy nagyon privát és intim szférát, amelyben az adott pillanatban csak az a gyerek számít. Ilyenkor senki más nincs. Amikor pedig vita van, a padló tele van tócsával, és mindenki üvölt, akkor lehetőség szerint kideríti azt, hogy ki okozta a dolgot és miért. Persze nem csak a következményeket szükséges kiróni, a dicséret is fontos. Szerintem fiatalon mindenki kísérletezőként éli az életét, aztán vagy levonja a tanulságokat, vagy nem. Ha nem vonja le, akkor a gyerekei sem fogják megtanulni, hogy következményei lesznek, ha valami bajt csinálnak. Sokszor előfordul, hogy amikor dühösek vagy haragosak vagyunk egy adott élethelyzetben, akkor utóbb nem tudjuk elfogadni ezt az emberi érzést, nem fogadjuk el, hogy mi erre is képesek vagyunk. Mert képesek vagyunk. Ilyenkor szinte azonnal generálódik bennünk a bűntudat, meg a lelkiismeretfurdalás, mert a szocializáció meg a társadalom ezt diktálja. De miért ne lehetnék adott helyzetben dühös? Legyek! Lehetek dühös. Csak tudjam azt is, hogy mit idézek vele elő. Vagyis elviszem a balhét. A haragból a kiút akkor van, ha át merem élni, hogy ezt a poklot én okoztam magamnak, én vagyok a hunyó. Akkor nincs semmi gond. Dühös vagyok a pasimra, mert kihasznál? Az anyámra, mert ugráltat? A csajomra, aki nem tisztel?
Dühös vagyok a NAV-ra? A politikusokra? Ma, Magyarországon azt látom, hogy irtózatosan dühösek vagyunk a másikra. Valami állandó paranoid készenlétben vagyunk, azt lessük, hogy a másik mikor és hogyan fog ártani nekünk. Megszoktuk, hogy egymásra mutogatunk, és így vezetjük le a dühünket. Azt a dühünket, amiért valójában mi magunk vagyunk a felelősek. És ha ezzel szembesítenek minket, csak még jobban felkapjuk a vizet, kikérjük magunknak, és elküldjük a másikat a picsába. Azok, akik rendelkeznek önismerettel, éles helyzetben sosem felejtik el, hogy egy adott folyamatban ők is hunyok. Az ilyen ember tud magán röhögni - és nyugodtan megy tovább. Ez egy varázslat. Ha meg tudsz állni, és röhögni magadon, már baj nem lehet. Ez ugyanis azt jelenti, hogy elfogadjuk: emberből vagyunk. A haraggal rengeteg energiát pazarolunk el. Izgalmas dolog volt felismerni, hogy düh akkor is keletkezik bennem, amikor egy másik ember emlékeztet önmagam olyan tulajdonságaira, amit én gáznak érzek, és nem oldottam meg. Amivel nem vagyok hajlandó szembenézni, és amin nem változtatok. Csakhogy amíg nem oldjuk meg a konfliktust, az idő múlásával újra meg újra a nyakunkba kapjuk. Sokan mondják, hogy az élet egyre nehezebb, és emiatt szörnyű dühöt éreznek. Azonban nem az élet nehezebb, hanem az önmagával nem foglalkozó ember merevsége fokozódik. Aki egy konfliktussal nem birkózott meg, aki fiatalon úgy döntött, hogy inkább a szőnyeg alá söpri a dolgokat, annak a haragja fokozódni fog, mert egy idő után a sok kis elfojtás kulminálódni fog. Valamin átlépni nem megoldás. Az elfojtás. És sok kicsi sokra megy. Vannak olyanok, akik már foglalkoznak saját magukkal, és elfogadják, hogy tudnak haragudni önmagukra és másokra is. Azonban az ego olyan, mint a hétfejű sárkány: hiába vágom le az egyik fejét, villámgyorsan kinő két újabb. És ha nem figyelek, ugyanúgy másokon fogom leverni a dühömet, ugyanúgy másokat fogok bántani és gyilkolni. A rettegő ego minél jobban meg van sértve, annál inkább haragtartóbb lesz. Minél inkább nem szeretem magam, annál jobban kialakul bennem az örök harag. És akivel szemben ezt az örök haragot táplálom, az valójában csak arra emlékeztet, hogy milyen is vagyok valójában. Emlékeztet arra, amit nem oldottam meg. Az örök harag az önbizalommal nem rendelkező ember jelképe. Olyan nehéz, de olyan nehéz kimondani, hogy azért haragszom valakire, mert én engedtem, hogy így bánjon velem. Én évekre visszamenőleg nem tudok mondani önmagam életében olyan embert, aki iránt örök haragot éreznék. Vannak dühös reakcióim, de amikor ilyen helyzetekbe kerülök, figyelek arra, amit teszek. Egyszer a Szentendrei úton bevágtak elém, majdnem karamboloztam, a pasi meg sem állt. A megbánásnak nyoma sem volt, se villogás, se intés, semmi. Úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Felbasztam magam, utána száguldottam, kikerültem, lefékeztem előtte, majd vörös fejjel odarohantam az ajtajához. Akkor láttam, hogy egy hatvan év körüli, holtra rémült pasi ül a volán mögött. Az arcán láttam, hogy nem érti, mi történik, csak rettenetesen be van szarva. Szörnyű rosszul éreztem magam, és rájöttem arra, hogy ha nem figyelek oda, az a vékony máz, ami elválaszt az állattól, elképesztő gyorsasággal hullik le rólam. Utána fogalmaztam meg, hogy bennem folyamatosan az ördög és az angyal harcol. Tehát mondhatom, hogy nem vagyok haragos, de mindig a negatív megmérettetés mutatja meg, hogy valójában az vagyok-e. Ezek a helyzetek azért fontosak, mert csak ezek után reagálhatok másképp. Amíg nem tapasztalom meg, addig nem fogom elhinni. Ez a fiatalok sajátossága. A harag éppolyan, mint a vak szerelem. Nem olyan rég aztán történt velem egy hasonló eset. Csorogtam a Lehel úton. Dugó volt. Egy autó egy bekötőútról kinyomta az orrát. Nem tudtam beengedni, mert az autóm egyharmadánál volt. Szinte megnyomta az autómat. Leengedtem az ablakot, és mutattam neki, hogy nem tudom beengedni. Erre ő elkezdett üvölteni, hogy menjek már, megkerült, leengedte az ablakát és üvöltött tovább, hogy te hülye fasz. Figyeltem magam. És nem voltam dühös. Abban a pillanatban dönthettem volna én is úgy, hogy kurvaanyázok, de minek. Ha neki ez így volt jó,
tegye, ő ment el felforrt agyvízzel, nem én. Másfelől a harag következményeit sokan úgy próbálják feldolgozni, hogy magyarázatokat akarnak találni a dologra, vagyis racionalizálnak. De ezzel is csak az időt szúrjuk el. Mert igazság szerint a legtöbbször az történik, hogy tényleg mások bántottak, és hitványul viselkedtek velem, csakhogy én is hagytam magam behúzni a csőbe. Akik ártottak nekem, azok lehettek a szüleim, frusztrált pedagógusok, rendőr, féltékeny kolléga, a társam, bárki. Az első rutinszerű reakció ilyenkor az, hogy úristen, nem én voltam hibás ebben a dologban, más volt a hibás. Ilyenkor elkezdem szépíteni a dolgot, hazudni önmagamnak, és felmenteni magam a felelősség alól. Ezzel csak azt érem el, hogy a düh fokozódik bennem, és egyre kiszolgáltatottabbá teszem saját magamat. A kudarcaim így csak fokozódni fognak. Amikor rájövök arra, hogy ezért én is felelős vagyok, a harag elképesztő gyorsan oldódik. A pasikban az egyik legklasszikusabb harag, amikor a csajaik lelépnek, és otthagyják őket- akár megcsalva. Az első reakció: „Az a szemét kurva, bezzeg én mennyi mindent megtettem érte!” Nagyon sokáig én is ezt csináltam. Üvöltöttem, ordibáltam, sírtam, mutogattam a másikra, berúgtam, jajveszékeltem. Nem lett jobb. Akkor változott meg minden, amikor rájöttem: minden folyamatnak rengeteg előjele van, amelyeket ha nem tudok, nem akarok vagy nem merek meglátni, attól még a dolog megtörténik. A törvény éppúgy vonatkozik rám is. Ha én nem mertem észrevenni valamit, akkor miért haragudjak a másikra? Feldobtam a labdákat, aztán végignéztem, hogy a másik hogyan üti le őket. Bedugtam a fejem a homokba, hogy majd csak megoldódik magától, és valójában nem tettem semmit se azért, hogy a dolgok megváltozzanak. Vagyis ez valójában az én balhém. És képzelje el, kedves olvasó, megszűnt bennem a harag. Azóta tudom, hogy ha ezeket az intő jeleket megfelelően interpretálom, nagyon sok kudarcot meg tudok előzni vele. El sem jutok a haragig. Megint csak: kettőn áll a vásár. Emellett, ha negatív, haragos állapotaimra utólag visszagondolok, akkor azt látom, hogy ilyenkor mindig történt egy pozitív dolog is, a negatív dolog folyományaként. A negatívat tragikusnak éltem meg, pedig annak köszönhettem, hogy elkezdtem gondolkodni a megoldásokon. Vagyis valójában én hálás vagyok ezeknek a folyamatoknak. Mert aki, úgymond, megbántott vagy megalázott, valójában öntudatlanul felajánlott nekem egy csomó egyéb utat, amin haladva rájöttem rengeteg konfliktuskezelési stratégiára. Amikor az Isten becsuk egy ajtót, mindig kinyit egy ablakot. A harag a konfliktuskezelés során szűk látókörűvé tesz. Az igazság egyébként is nagyon viszonylagos cucc. Mindenkire érvényes, és annak függvényében, hogy hogyan értelmezzük, felmenthetünk vagy elítélhetünk bárkit. Az egyetemes erkölcs bírósága előtt mindenki bűnös, a szükség törvénye előtt mindenki felmentést kap. Nem olyan rég olvastam, Merle-től a Mesterségem a halál című könyvet. Rudolf Hess-ről szól, Auschwitz parancsnokáról, csak a regényben Lang-nak hívják. Hess a felelősségre vonásakor nem érezte magát bűnösnek, nem volt bűntudata, nem volt lelkiismeret-furdalása. Azt mondta, parancsot kapott, és azt végre is hajtotta. Nem volt benne indulat, harag. A hozzátartozókban, akiknek a szeretteit elgázosította, annál több. Ez a könyv azért is volt nagyon izgalmas, mert meg lehetett figyelni, hogy egy gyerekben a felnőtté válás során a sok pszichotrauma hogyan eredményez ilyen fokú lelketlenséget. Hess apja - legalábbis a könyv szerint egy érzelmeit soha ki nem mutató, rideg férfi volt, aki a vallás mögé bújva terrorizálta az egész családot. Anyai oldalon az elfojtások tömegét, opportunista, megalkuvó viselkedést tanult. Azért csatlakozott a nácikhoz, hogy tartozzon valakihez. Általános, mindannyiunkban meglévő, emberi igény, hogy tartozzunk valakihez. Persze, ez csak olyankor hatalmasodik el az emberen, amikor nem tudja, hogy a megoldás kulcsa ott van a saját kezében. A nácik közt hű maradt a politikai elvekhez, a közösséghez, mivel ott megbecsülték, tisztelték, és nem hagyták cserben. A saját félelmeivel soha nem
foglalkozott, így aztán az az igény, hogy odafigyeljenek rá, hogy szeressék és elismerjék, egyre csak fokozódott benne. Egy olyan bitófára akasztották fel, amit ő maga ácsoltatott. Amelyen másokat végeztetett ki. Tudta, hogy mi lesz a vége, hogy elítélik és kivégzik, de nem érdekelte. Hitt abban, amit csinált. Nem mert érezni, így nem is értette a haragot. Kiskorától kezdve mély betonbunkerbe ásta el az érzelmeit. A harag mint érzés elég nehezen érthető folyamat, és valójában nagyon félelmetes. A haragostól tartanak az emberek, mert kiszámíthatatlannak látszik. A haragos haragszik, a másik meg fél. A haragos ezt látva egyre erősebbnek érzi magát, és egyre nagyobbakat üt azon, aki fél. A mai fogyasztói társadalomban szinte minden kiszámítható. Azok az emberek viszont, akik elfojtják az érzéseiket, azt gondolják, hogy az érzések nem kiszámíthatóak. Félnek az érzésektől, úgy érzik, hogy az érzéseket illetően vékony jégre tévednek. Főképp a férfiaknak vannak ezzel problémáik. Akkor lesznek haragosak, amikor egy váratlan inger megsérti az integritásukat és a hiúságukat, és úgy érzik, védekezniük kell. Azok az emberek, akik elfojtják az érzéseiket, nem is vállalnak felelősséget. És ha egy ilyen ember szülő lesz, ugyanerre fogja megtanítja a gyerekét is. Sértődésre, kurvaanyázásra, hárításra, támadásra. És a gyerek felelősségvállalás helyett ugyanezeket fogja csinálni. Ilyenkor a szülők a haragos kölyköt sokszor erővel lekezelik, mert félnek attól, hogy elveszítik a presztízsüket. Pedig már el is veszítették. Csak tetszelegnek abban, milyen hatékonyan cselekedtek. Ha valaki odafigyel a haragjára, abból rengeteget lehet tanulni. A haraggal megteremtődik egy viszonyítási pont. Ugyanilyen helyzetben legközelebb dönthetek úgy, hogy haragosan reagálok, vagy higgadt maradok. Emlékeszem egy olyan lányra, aki tíz évvel ezelőtt még nagyon haragudott a szüleire. Édesanyja tanár szeretett volna lenni, de végül nem tanult tovább, így aztán kitalálták, hogy a lányuk majd az lesz, annak ellenére, hogy neki egészen más tervei voltak. A nevében beadták a jelentkezést. A lány fogcsikorgatva végigcsinálta, de volt olyan, hogy három-négy hónapig feléjük sem nézett. A harag akkor kezdett el oldódni, amikor rájött arra, hogy ez nem végleges dolog, hogy ezután ő még csinálhatja azt, amit szeretne. Dönthet úgy, hogy haragszik, de ezzel csak önmagától veszi el a drága időt. Egy idő után meg is találta a helyét, másként is kommunikált velük, de ők ennek ellenére folytatták a kisded játszmáikat, zajlott az érzelmi manipuláció, és erőből próbálták a lány kísérleteit letörni. Arra is emlékszik, hogy amikor a suli után kiment Londonba, senki nem kísérte ki. Az apa azt gondolta, úgyis hazarohan majd, úgysem bírja ki, hiszen ő egy senki. Hosz-szú évekig tartott, amíg elfogadták, hogy a lányuknak önálló élete van. Amikor hazajött, az apja már azt mondta: belevaló lánya van, és büszke rá, hogy kijutott Londonba. Az érzelmeit nem vállaló ember az érzelmi konfliktusokat illetően úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. A lány anyja nem merte megvalósítani magát annak idején, nem mert kockáztatni, aztán a saját álmait a lánya által akarta véghezvinni. Ebbe belevonta a manipulálható apát is. A lány elmondta, hogy mindennek akkor lett vége, amikor megszerezte az első lakását, biztonságban érezte magát, és megértette, hogy dönthet. Élhet vakon, mint a szülei, vagy kinyitja a szemét. Miért haragudjon olyan emberekre, akik mindent megtesznek, hogy ködben éljenek, és csak magukkal csesznek ki? Vagyis a haragja, bár rengeteg energiát elvitt, konfliktushelyzetben segített neki, hogy helyesen reagáljon. Motiválta őt az önmegvalósításra. Időben rájönni, hogy a harag mögött mi van, ez az igazi kihívás. Időben nemet mondani, még akkor is, hogy ha tudom, hogy a másiknak ez nem fog tetszeni. Menni a saját utamon, amiben hiszek. Aki fejlett érzelmi intelligenciával bír, az tudja, hogy képes a haragra, de azt is tudja, hogy ha kiengedi magából az állatot, ezzel ártani fog önmagának és a másiknak. De mindig csak a következő éles helyzet fogja megmutatni, hogy valóban szavahihető-e.
Erőszakosok RABLÓK ÉS GYILKOSOK Hol kezdődik az erőszak? És miért használjuk? Tehetetlenségből, kárörömből, reménytelenségből, a mindenhatóság érzéséből, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, gyávaságból, makacsságból. Bárhogy is nézem, ma az erőszak legalizálása folyik a világban. Nagyon akarjuk az erőszakot. És egyre inkább elfogadottá válik. Úgy hisszük, hogy ez a boldogulás útja. Egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk vérengzővé válni, ha nagyon akarunk valamit, és bármi áron megszerezzük. Legyen az siker, hírnév vagy pénz. Bármi. Csakhogy aki sokat markol, az keveset fog. Az erőszakról eszembe jut a Sivatagi show című film, amelynek az egyik jelenetében bemutatják, hogy a dél-afrikai bennszülöttek hogyan fognak majmot a sivatagban. A majom szeme láttára lyukat fúrnak egy termeszvárba, és finom csemegéket meg magvakat szórnak bele. Közben a majom érdeklődve figyeli, hogy mi történik, mert nagyon kíváncsi állat. Egy idő után aztán nem bírja tovább, és odamegy, hogy megnézze, mi lehet a lyukban. Bedugja a mancsát a lyukba, és felmarkolja a magokat. Csakhogy az ökölbe szorított mancs nem jön ki a lyukon. Az ember már ott is terem - és megvan a majom. Aki erőszakkal sokat akar markolni, az egy idő után észre fogja venni, hogy majommá vált, és a szabadságát is elveszítette. Az Y generációnak ma mindennap újra meg újra meg kell küzdeni az érvényesülésért, vagy egyáltalán: a szinten maradásért. Különösen azért, mert mára látható, hogy egy munkahely biztonsága a minimumra csökkent. Az Y generáció tagjai ezért szinte folyamatosan készenlétben tartanak egy önéletrajzot, és azt időről időre frissítik is. Hiszen bármikor bármi történhet. Látható tehát, hogy az Y racionális szempontból nagyon felkészült, ebből a szempontból kifejezetten érettek. Az éberség valóban elképesztően fontos. Nem csak az Y-oknak. Magas szinten teljesíteni csak ezzel a tulajdonsággal lehet. A nagyon fejlett racionális intelligenciának és éberségnek köszönhetően a mai huszonévesek önmenedzselése elképesztően magas színvonalú. A kapcsolatrendszerük rendkívül összetett és széles, kíváncsiak, fejlett a kommunikációjuk, nyitottak az újra, az ismeretségek kialakításába és megtartásába rengeteg energiát fektetnek be, így adott helyzetekben ez a kapcsolati háló hihetetlenül hatékonyan működik. Azok az emberek, akik nem éberek, nem veszik észre az intő jeleket sem, ezért a mennyországból egy pillanat alatt lezuhannak a saját poklukba. Vannak olyanok, akik tanulnak a saját hullámvölgyeikből, és ez motiválja őket, hogy újra összekaparják magukat. A hibákból rövidebb idő alatt okulhatunk. A sok hiba azonban óhatatlanul szétesést eredményez, és ebből a talpra állás sokkal hosszabb ideig tart. Nézzük csak, hogy működik: megy a szekér, de az illető nem veszi tekintetbe az intő előjeleket, bekövetkezik a hullámvölgy. Ebből összekaparja magát, majd óriási lendülettel megy előre, és újra a csúcsra ér. Megint nem akaija látni, hogy minden csoda három napig tart, majd hopp, újra le. Aztán újra föl. Ha ezt az utat időben ábrázolnám, akkor ez egy nagyon hosszú ideig tartó út lenne. Sokáig tart. És ezt az időt meg lehet másképp is élni. Különösen, ha megfelelően értékelem az intő jeleket. Amikor kezdenek az intő jelek sorjázni, és én épp egy a hullámhegyen vagyok, akkor sokkal könnyebb továbbsiklani egy másik hullámhegyre. De én tiszteletben tartom azt, hogy mindenki arra használja a saját idejét, amire akaija. És úgy, ahogy akarja. Ha az éberség megfelelően csiszolt érzelmi intelligenciával társul, akkor az első pillanattól lehet érezni, hogy egy helyzet jó-e nekem vagy sem. És ha nem, akkor bármennyire sok lóvét is keresnék egy adott helyen, nem mennék oda. Épp azért, mert ez irgalmatlan sok energiámba fog kerülni később.
Tehát a legtöbb dolog az életünkben a racionális érvényesülésről szól. Az Y generáció tagjai eldönthetik, hogy részt vesznek a gyilkos versenyben, vagy sem. Vállalják az ezzel járó összes energiabefektetést, vagy sem. De mi történik azokkal, akik nem érvényesülnek úgy, ahogy szeretnének? Ha az éberség csökken, akkor könnyen átbillenhetnek a könyörtelen taposásba. Hiszen ők is Magyarországon élnek. És ma Magyarországon előszeretettel választják az emberek a könnyű utat. Azaz miközben különböző anyagi és érzelmi értékek után vágyakoznak, ők maguk semmit sem tesznek az ügy érdekében, és folyamatosan másoktól várják, hogy megtegyék helyettük a dolgokat. Mint ahogy az Y generáció egy részénél az látható, hogy elvárják: anyuci, apuci segítse őket mindenben a halálig. Az Y-ra az is jellemző, hogy csapatjátékosok. Ebből a szempontból pontosan tudják, hogy egységben az erő. Azonban éles helyzetben mégis kiütközhet a bizalmatlanságuk, mert például azt hiszik, hogy bizonyos dolgokat csak ők tudnak megoldani. Összességében azonban nagyon fejlettek a szövetségeik. Elképesztő gyorsasággal felmérik, hogy ki a hasonló gondolkodású potenciális szövetséges vagy társ. Tehát vannak hadvezérek, meg vannak parasztok. Mint a sakktáblán. A hadvezérek az irányítók, a parasztok meg a végrehajtók. Mindkettőre szükség van. Egymás nélkül elérni valamit nem lehet. Csakhogy sokuknál ez a folyamat pirruszi győzelem. Pürrosz király a legenda szerint azt mondta: „Még egy ilyen győzelem, és elveszünk!” Vagyis ebben az esetben a leves sokkal drágább, mint a hús. A gond általában ott kezdődik, amikor valaki nem tartja tiszteletben, hogy ő maga mire képes. Nem tartja tiszteletben a kereteit, a korlátait és a képességeit. Mondjuk az illető katonának nagyon jó, de szeretne irányító lenni. Csakhogy ezekkel a képességekkel nem rendelkezik. Elkezd vágyakozni, és hitegetni önmagát. A vége: rábaszás. Egyik barátom mesélte, hogy akkoriban, amikor beütött a recesszió, és elkezdődött a világgazdasági válság, látott egy videót a YouTube-on. A jelentben egy pick-upon megérkezik egy mexikói farmer, kalapban, átizzadt kockás ingben egy irodaház elé. Az irodaház előtt öltönyös üzletemberek állnak megtépázva. A mexikói úgy sétál el előttük, mint egy rabszolgahajcsár. Az erősebb testalkatú öltönyösöket kiválasztja, és utasítja őket, hogy szálljanak fel a platóra, majd elhajt. így jár az, aki nem tartja tiszteletben önmagát, és nem figyel az előjelekre. A pokol valójában éppúgy lehet az erőszakos lét egyik következménye is. Látni egy emberen és érezni is, hogy rendelkezik-e lelki nyugalommal, vagy inkább a fogát csikorgatva halad előre. Orsi újságíró. Az adott helyzeteket mindig erkölcsi szempontból is mérlegeli, ő tudja, hogy választhat mennyország és pokol között, attól függetlenül, hogy egy ilyen brutális versenyben él. És úgy érzi, nem feltétlenül szükséges, hogy a tiprást, a taposást, a mások és önmaga pusztításával járó pokoli utat válassza. Számára az a fontos, hogy azután is tükörbe tudjon nézni, hogy elérte azt, amit szeretne. Mivel emberekkel foglalkozik, tudja, hogy pokoli nagy felelősség van rajta. Az etikai kérdések minden egyes munkánál felmerülnek, ő pedig minden munkájához úgy áll, hogy élete legjobbját akarja összehozni. Teljesen mindegy, hogy egy kurátorral, egy szakáccsal, vagy egy Kossuth-díjas színésszel beszélget, esetleg épp egy sajtóanyagot ír. Mert, ahogy ő fogalmaz, soha nem tudhatja, hogy azt ki hallja, olvassa vagy látja, és hogy abból mit fog leszűrni. Elmondta nekem, hogy az ő felelőssége azzal, hogy az elkészített munkát leadja az éppen aktuális médiumnak vagy megrendelőnek, nem ér véget. Az is fontos, hogy az anyag utóéletével mi lesz. Tudja, hogy amit megcsinált, nyomot hagy majd a hallgatóban, nézőben vagy olvasóban. Orsi szerint ezt sokan elfelejtik, és azt hiszik, hogy az anyag elkészültéig tart a felelősségük. Holott akkor kezdődik igazából. A nevét és az arcát adja valamihez: és ez hatalmas felelősség.
Vajon ha az erőszak ilyen méretekben terjed a világban, harminc év múlva mekkora lesz az intenzitása? Hol a határ? Lehet, hogy sehol? Hajszálak választanak el bennünket attól, hogy olyan műsorokat nézzünk a televízióban, ahol valódi életek pusztulnak el, igazi vér folyik. Ahol kivégzéseket közvetítenek. A társadalom az utolsó lehetőségeit tékozolja el, és hiába minden válság, az emberiség nem okul. Kicsúszhat alólunk minden, lakás, kocsi, munka. Aztán majd jön a mexikói csávó a pick-upjával, és felvesz bennünket, ha szép a fogunk. Miközben rengetegen élnek brutális anyagi és érzelmi nélkülözésben, a hatalmi struktúrák komoly elnyomása alatt. És a média éppúgy az elnyomás része. Mennyire igaz az a mondás, hogy az erőszak erőszakot szül? Gerzson tetováltatta magát. Vajon ezzel erőszakot tett önmagán? A szép bababőrét megváltoztatta. Gerzsonban körülbelül öt éve megfogalmazódott már ez a gondolat. Amikor aztán megcsináltatta, nyugtalanító érzés alakult ki benne, és azon gondolkodott, hogy ha lehetne, visszacsinálná-e a dolgot. Nem tudta eldönteni, és azt remélte, hogy elmúlik majd ez a bizonytalanság. Nem értette, miért történik ez most benne, mert közvetlenül utána örült neki. Aztán ahogy hazaért, lefeküdt az ágyába, és elkezdett remegni. Fájt a billog. Számos népcsoportnál a tetoválás fontos szimbolikusjelentést hordoz. Az átlépést jelenti a serdülőkorból a felnőttek világába. Gerzson életében ez volt az első fontos dolog, amit az anyja akarata vagy tetszése ellen csinált. Gerzson tehát látszólag megbélyegezte önmagát. Mégis egy új ember született. Amikor minderről beszélt, teljesen más volt a kisugárzása, a hangszíne, mint pár nappal korábban. Olyan volt, mintha elpusztította volna saját játékos, nevetős oldalát. Kicsit rezignált lett. Ő ezt nem érezte át, és nem is hitte el. Nem volt benne biztos, hogy mindez jó. De a serdülőiét megszűnt, és Gerzson elkezdett ismeretlen területen járni. Jó pár olyan embert ismertem, aki erőszakot alkalmazva lépett át egy másik létbe. Összességében én nem hiszek az erőszakban. Nem hiszek abban, hogy pofonokkal és pusztulással megy előre a világ. Lehetne minden szép és jó, ha el nem basznánk. És hogy ezért ki a felelős? Hát egyrészt természetesen: én magam. Másrészt azonban van egy populáció, aki nagyon sok erőszakot tesz rajtunk. És ez azóta tart, amióta világ a világ. Ha másként döntenének, sok minden más lenne. Ók a szülők. Sokszor nagyon brutális pofonokat adnak, és sokszor indokolatlanul. Ha egy szülő nem engedi meg felnőni a gyerekét, a gyerek sem fog mindent megtenni érte. És hiába volt jó gyerek, meg fogja kapni a legbrutálisabb pofont. Amit csak egy fel nem nőtt ember érez pofonnak. Ez pedig akkor történik, amikor a szülő meghal. Aztán a felnőtt gyerek is ezt a mintát adja tovább. Kivéve persze, ha ténylegesen, racionálisan és érzelmi szempontból is felnőtt időben, és képes lesz leválasztani magáról a gyerekeit. Még akkor is, ha ez nem fog neki tetszeni. És a gyerek kilép a fészek melegéből arra az útra, ami végső soron a saját fészkének melegéhez vezet. Nagyon sokszor jönnek hozzám olyan szülők, akik arról panaszkodnak, hogy a gyerekeik nem hallgatnak rájuk, nem csinálják azt, „ami a dolguk lenne”. Megalázzák a szüleiket, ki- és felhasználják őket. Miközben azt mondják magukról, hogy nem tudnak dönteni. A szülők ezt persze el is hiszik, és kinyalják a gyerek seggét. Ők rágják meg a gyerek falatját. Az ilyen szülők nem tudják, hogy az önbizalom sikerélmény függvénye. A sikerélményt pedig csak munkával lehet megszerezni. Kitartó, sok, következetes munkával. Nap mint nap. Tehát az önbizalmat fejleszteni csak az adott napon lehet, racionális vagy érzelmi konfliktusokban, tudatosan, odafigyelve. Ha elegendő önbizalmat szeretnék elérni, akkor ezek a megmérettetések mindig újak, ismeretlenek. Félek tőlük, de mégis teszem azt, amiben hiszek, teljesen mindegy, hogy öröm vagy fájdalom vár rám. És mindezt ma, a mostani pillanatban, így lehet önbizalmat szerezni. Kedves szülők! Ha önök oldják meg mindig a gyerek megmérettetését, akkor az ebből származó siker az önöké lesz vagy a gyereké?
A minap bejött hozzám egy huszonnégy éves kölyök, aki el volt telve az önmaga istenségébe vetett hitével. Megkérdeztem tőle, hogy hány százalékban a szülei, és hány százalékban önmaga kedvéért jött el hozzám. Kiderült, hogy a kölyök csak azért jött el, hogy a szülők befejezzék végre a baszogatását. „Jól van, elmegyek a Csernushoz, csak hagyjátok már abba.” Csakhogy változtatni csak akkor lehet bármin is, ha azt ioo százalékban önmagamért teszem. Ha ez nincs, akkor a segítséget kérő és a segítséget nyújtó is rábaszik. Igazából mindkettő csak önti az energiáját a szitába. A szülőkben megfogalmazódnak a kétségek a gyerekükkel kapcsolatban, de nem merik kimondani. Továbbra is azt az ártatlan töpörtyűt látják benne, aki egykor ott rohangált a lakásban. És nem látják, hogy jelenleg ez a kis töpörtyű erőszakos vérszívóvá változott. Ha ránézek a gyerekemre, nehéz azt mondani: vérszívó geci. Hát hol van az én édes, aranyos gyerekem? Megvan. Csak a vérszívó uralkodik fölötte. Ezt az állapotot hívják az orvosok személyiségzavarnak. Ez nem betegség, csak egy állapot. De ezen akkor lehet változtatni, ha az illető belátja, vagy beláttatják vele. Az első lépés mindig az adott konfliktus őszinte megfogalmazása. Ez a konfliktus lehet a gyerekkel, a párommal, a munkahellyel kapcsolatos dolog. Bármi. Az őszinte megfogalmazás általában együtt jár egy kellemetlen érméssel, amit fájdalomnak hívunk. Boldogtalan vagyok, kevés pénzem van, nincs meg a belső békém, nem vagyok férfi, nem vagyok nő, rossz úton haladok, hazudok magamnak, dühös vagyok, hűtlen vagyok. És persze még sorolhatnám azokat a dolgokat, amelyek befolyásolhatják az adott úton történő elindulást. Aki ezt nem vállalja, vagyis nem fogalmazna meg őszintén az adott konfliktusát: esélye sincs a változtatásra. Tehát a változtatás nemcsak munkával, hanem fájdalommal jár. Azok a szülők, akik százszázalékos motivációval jönnek hozzám, nem tudják, hogy náluk van a megoldás kulcsa. Mert látják ugyan, hogy ennek rossz lesz a vége, kriminalizmus, zárkózottság, egzisztenciális nehézségek stb., de az aggodalmukat mindig sírva, dühösen, ordibálva, könyörögve, kurvaanyázva mondják ki, és aztán soha nem történik semmi sem. Vagyis a szülők nyitva hagyják a kiskapukat, legközelebb újra tűrnek, hallgatnak, és megint nem lesz semmiféle következmény. A kölyök pontosan tudja, hogy a nyitott kapun ki lehet sétálni. Én hiába dolgozom velük, a szülőknek pedig esélyük sincs arra, hogy szülőként megkapják a tiszteletet. Aki ugyanis önmagával szemben következetlen, az hiába szeretne következetesként megbecsülést és tiszteletet kapni, az nem jár neki. A tudomány jelen állása szerint a személyiségszerkezet egyharmada a genetikai örökség, kétharmada pedig a szocializáció függvénye. Vagyis a gyerek személyiségének egy része a szülőktől eltanult racionális és érzelmi konfliktuskezelésen alapul. Ha a gyerekben ez nem tudatosul, akkor ugyanolyan életet fog „élni”, mint a szülei. És közben a fogyasztói társadalomban a párák és a félelmek exponenciálisan fokozódnak. Én minden héten a Győri ETO-nál dolgozom, tizenöt éves srácoknak tartok „osztályfőnöki órát”, beszélek nekik önbizalomról, a fájdalom elfogadásáról, a siker megbecsüléséről, a munka fontosságáról, szexualitásról, bizalomról, személyiségvonásokról. Pár hónappal ezelőtt megkérdeztem tőlük, hogy ha nekik gondjaik vannak a csajokkal vagy a párkapcsolattal, akkor kihez fordulnak. Az anyákhoz vagy az apákhoz? Kiderült, hogy jelentős többségben az anyjukhoz fordulnak, mert az anyák őszinték, kedvesek és figyelmesek. Elmagyaráztam nekik, hogy egy férfi a férfihoz fordul, ha gondjai vannak, és az ő apjuk állítólag férfiból van. Azt mondták, az apával a fociról lehet beszélni, de ilyesmiről nem, mert általában hülyéskedve elutasítja a közeledésüket. Az apák nem mernek erről beszélni, vagyis gyávák. Aki gyáva kimutatni azt, amit gondol és érez, abban nem lehet megbízni, annak nem mondom el, ha egy ugyanilyen konfliktussal
kerülök szembe. Ezek a férfiak - a nagy, erős férfiak nagy része - meg sem fogalmazzák, hogy a gyerekeik lelki életéről miért nem tudnak semmit sem. Hát ezért. A racionális dolgokkal kapcsolatban megkeresik őket, pénz, adásvétel, autók. De mély érzésekről nem esik szó. Az erőszak ott van a családok életében is. És az erőszaktevő vajon mit érez a tette után? Kielégültséget? Örömet? Elégedettséget? Ilyen is van. Esetleg bűntudatot? Én szenvedélybetegeknél láttam, hogy milyen sokszor tesznek olyan ígéreteket, amelyeket igazából nem gondolnak komolyan. Például hogy soha többé nem tesznek rosszat a másiknak, nem lopnak a szüleiktől, és így tovább, majd ismét meglépik ugyanazt az erőszakos tettet. A hazugság a két ember közti bizalmat robbantja szét. Ez a pokol. Tudják, hogy mit csinálnak, mégis megteszik. Kielégülnek, aztán újra bűntudat ébred bennük. Mi a bűntudat? Önutálat? Hogyan születik meg ez az érzés? Valószínűleg sokféle bűntudat létezik. Van a narcisztikus-sebvakargatós, a kőkemény kijózanító, és persze van a felületes. Amikor például az apám vagy az anyám vagy az életem párja megüt, és utána azt mondja: „Jaj istenem, meg tudsz nekem bocsátani?” Aztán másnap megint megüt, és teljesen hiteltelenné válik. Az áldozat érzi, hogy a másik igazából nem bánta meg a cselekedetét. Bűntudatnak látszik, de mégsem az. Hiszen ha az lenne, nem tenné meg újra meg újra... Azonban arról, hogy az erőszaktevő bűntudata felületes, az áldozat is tehet. Mert ilyenkor a megütött elkezd félni, ledermedni, sírni, üvöltözni, de nem mer, ezért nem is képes megfelelő következményrendszert felállítani az erőszakos felé. A következetlenség miatt kinyílik egy kiskapu, és az erőszakos már pontosan érzi és tudja, hogy bármit megtehet. A következmények lefektetésével az erőszakos megértené, hogy ez az a pillanat, amikortól már nem babra megy a játék. Ha nincs megfelelő következmény, akkor elég megfelelni a konvencióknak. Ezért kér az illető bocsánatot - mert így „kell” - csak az egészet nem érzi át. Egy ismerősöm mesélte, hogy a legnagyobb bűntudata akkor volt, amikor egyszer egy viharos éjszaka az egyik kutyája félelmében ugrálni kezdett és ugatott, ő pedig halál másnapos volt, és nem tudott tőle rendesen aludni. Lement a kutyához, üvöltött vele, és rácsapott a pofájára is. Aztán egyszer csak kijózanodott, és akkor döbbent rá arra, hogy a kiszolgáltatottat bántotta, azt, aki félt. Csak azért, mert ő aludni akart. Azóta ez az élmény újra és újra felidéződik benne, és teljesen megváltoztatta a hozzáállását az ilyen helyzetekhez. A kijózanító bűntudat érzésekor az illető magába száll, és átértékeli azt, amit tett, és máskor másképp cselekszik. Vannak olyan emberek, akik igazából nem akarják a bűntudatukat felvállalni. Nem akarnak, és nem mernek a hibáik után bocsánatot kérni. Folytatják ugyanazt az erőszakos életet, amit éltek. S közben egyre szarabb az életük. Majd egyre kevésbé bírnak, és nem is mernek elszakadni ettől az erőszakos életviteltől. Van olyan ember, aki megállás nélkül veri a családját, de még soha nem volt képes arra, hogy bocsánatot kérjen ezért. Az ilyen emberekről nekem mindig az ugrik be, hogy ezen az úton járva nem a pokolba fog kerülni, hanem már most is ott van. Az ilyen ember már most is a poklában él. Saját magát gyűlöli, talán azért, mert egykor nagyon hasonló helyzeteket élt át korábban, és ugyanezt kapta az apjától. Mégsem változtatott. Áldozata is volt az erőszaknak, és most ő is ugyanezt teszi. Az a gyerek, aki áldozata volt az erőszaknak, felnőttként sokszor hajlamos felmenteni a szülőt, amikor szóba kerül a családon belüli erőszak témája. Azt mondják az erőszakra, hogy nem is volt olyan nagy dolog, csak egy-két atyai pofon, ami beletartozik a nevelésbe, hiszen nagyon rossz gyerekek voltak. Egy kiskorú gyerek, aki körülbelül 10-15 kiló, és ártatlanul játszik, az hogy lehet rossz? És egy 80-90 kilós embernek nem jut eszébe, hogy mit tesz a 10-15 kilóssal? Amikor mentegetjük a szülőt, akkor valójában a szülő felelősségét nem merjük kimondani? Nem merem
bevallani magamnak, hogy igenis haragszom rá. Beszéltem olyan szülővel, aki csak akkor csap a gyereke fenekére, amikor nem haragszik rá. Csak akkor engedi meg magának, amikor a szívében nincs harag. Akkor abban a pillanatban ez tényleg valaminek a következménye. Az életet nem félelemmel kell élni, és nem félelemre kellene tanítani a gyerekeket. Egy sportoló mesélte nekem, hogy kiskorában az edző egy pálcával, az ún. „hallásjavítóval” csapott a fenekére, ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna. Akkoriban ez még nem tudatosult benne, és egyáltalán nem érdekelte a fájdalom. A pálca egy vékony kis pálca volt, de annyira megmaradt benne, hogy ez a nagy edző üti őt, a kisgyereket, hogy a végén ott is hagyta azt a sportot. Egy szülő pedig azt mesélte nekem, hogy az egyik fia pingpongozni járt, és minden alkalommal azzal jött haza, hogy kollektív büntetés történt. Mert a hét elején, az edzés tizenkettedik percében a hét-nyolc éves gyerekek elkezdtek súgni-búgni, hogy mi történt a hétvégén. Erre az edző mindenkinek kiszabott büntetésül tíz kör futást. A fiában végül az maradt meg, hogy a pingpong a legszarabb dolog a világon. Ahelyett, hogy csinálnák a dolgukat, egész végig futni kell. A terror olyankor alakul ki, amikor az emberben ott munkál saját megoldatlan gyávasága. Valódi, önmagát megmérettető dolgokba nem mer beszállni, és az ebből származó frusztrációját, gyengeségét, egy nálánál sokkal gyengébben vagy kisebben vezeti le. Nézzünk például egy anya-gyerek közötti konfliktust. A gyerek látszólag elképesztően haragszik a szülőre, és verbálisán nekiugrik, ordítozni kezd vele. Tegyük fel, hogy a szülő jót akar a gyerekének, csak egy csomó törvényszerűségével nincs tisztában. A kislány sem tudja, hogy az első hitelesnek látszó idolja az anyukája, hiszen kiskorától kezdve az érzelmi konfliktusait úgy oldja meg, ahogy az anyja. A lány látja az anyjában, hogy milyen nem szeretne lenni, de ugyanakkor nem tudja, hogy már most olyan, mint a saját anyja. Hiszen ugyanazokat a konfliktuskezelési mechanizmusokat sajátította el, és már ugyanazt csinálja. Látja az anyja hibáit, haragszik rá, de ilyenkor nem az anyjára haragszik, hanem saját magára, mert az anyja emlékezteti önmaga olyan tulajdonságaira, amit ő sem tudott megoldani. Mind a két fél - az egyik már jó ideje, a másik csak egy idő óta - ugyanazokat az érzelmi ostorcsapásokat méri a másikra. Mutogatnak egymásra. Ha a fizikai erőszak érzelmi manipulációval ötvöződik, akkor az történik, hogy kettős kötésbe teszi az elszenvedőt. Fáj az arcom az ütéstől, és még azt a mondatot is megkapom, hogy: „Mindez a te javadat szolgálja, a te érdekedben történt”. Ilyenkor az elszenvedő megsemmisül. Ezek szerint annyira hülye, hogy még azt sem tudja felfogni, hogy az ő bántalmazása a saját érdeke. Ő csak egy pondró, akinek nagyon-nagyon fáj. És nagyon rossz. Vannak persze olyan pofonok, amik hasznosak. Például ha valaki egy kőkemény mondással rávezeti a barátját valami fontos dologra. Az ilyen „pofontól” újjá lehet születni. De ilyenkor nincs szégyenérzet, és nincs az az érzés, hogy hülye voltam. A kettőt az különbözteti meg egymástól, hogy az egyik esetben fölényeskedés van, a másiknál viszont ajánlattétel. Az egyik megsemmisíti, megbélyegzi az áldozatot, a másik meg építi. Ismerjük Harlow majomkísérletét a szőranyával és a drótanyával: a majmok ketrecében egy szőrből, illetve egy drótból készült „anyát” helyeztek el, és az állatok az élelmet hol az egyiktől, hol a másiktól kapták. A táplálás szempontjából a két bábu között nem volt lényeges eltérés. A testi érintkezésben azonban már hatalmas különbségek voltak: a kismajmok majdnem nyolcszor annyi időt töltöttek a szőranyába kapaszkodva, mint a drótanya közelségében. A kísérlet azzal folytatódott, hogy megvizsgálták: a drót-, illetve szőranya mellett felnevelkedett majmok hogyan viselkednek a közösségben. A szőranya mellett nevelkedett állatok bátrabbak voltak, és hamarabb barátkozni kezdtek. A
drótanyások viszont nem játszottak a többiekkel, összevissza rohangáltak, vagy magukban ücsörögtek valahol. A drótanya mellett nevelkedettek felnőttként kerülték a szexuális életet, és rossz anyák lettek, nem figyeltek oda a kicsinyeikre. Mindezek ellenére a kismajmok még ezekhez a rossz anyákhoz is ragaszkodtak, és megpróbáltak odabújni hozzájuk. Ezért van az, hogy hiába kap valaki a szülőtől erőszakot, figyelmetlenséget, szidalmazást, mégis nagyon sokáig csimpaszkodik belé. Hátha megváltozik, hátha a drót átöleli. Az ilyen gyerek mindig bocsánatot fog kérni, és egy jó ideig újra meg újra megbocsát a szülőjének, mert arra vágyakozik, hogy szeretve legyen. Hátha tényleg most szeretve lesz. Az ilyen gyerekek a végsőkig fenntartják, hogy a drótszüleik képesek a szeretetre. A végsőkig próbálják menteni őket. Vannak olyan drótszülők is, akik a szeretetüket úgy mutatják ki, hogy a gyereküket kövérre hizlalják. Egyél, kisfiam, csak egyél. Önmagukból szeretet nem adnak, csak ételt. És ha valaki jó húsban van, akkor azt hiszik, hogy ők mindent megtettek szülőként. Hiszen szép kövér gyerek. Vágni való kismalac, nem? A nők általában azért lesznek elhízottak, mert így felmentik magukat a női szerep alól, és megmarad nekik az anyaszerep. Egy jó ideje megfigyeltem, hogy van egy kérdés, ami rettentően zavarba hozza az embereket. Rendszeresen fel szoktam tenni ezt a kérdést, noha igazából csak kevesen értik. így hangzik: Hogyan szereted önmagadat? Ma Magyarországon mit látni: valódi önszeretet vagy egoista szeretet? Szeretni magam? Megbecsülni magam? Ez melós dolog. Az emberek jelentős része inkább az azonnali jutalmazást választja. Ha egy ember életébe beüt a trauma: egy tragédia, egy betegség vagy megmérettetés, akkor kialakul egy döntési helyzet. Ilyenkor szokásos reakció, hogy „utazzunk el egy kis időre, kell egy kis szünet”. Majd eltelik egy hét, két hét, és ugyanaz a küzdelem folytatódik tovább. Aki pedig nem engedheti meg magának, hogy elmenjen, az mit csinál? Elkezd rohangálni, mint pók a falon, vagy bebaszik, vagy elrohan a díleréhez drogért, a háziorvosához egy kis nyugtatóért. Vagy rákattan az internetre, lehet egy kicsit nyüzsögni. Vagy a Barátok költőt bámulja. És sikerül is: a figyelem elterelődik. Sikerült elmenekülni. A menekülő ember szülője erőszaktevő. Ezek a felnőtt gyerekek nemcsak saját szüleiktől várják el, hogy szeressék őket, hanem másoktól is. Ezért nem lesz önbecsülésük, és ezért nem szeretik önmagukat sem. Mindig másoktól szívják a szeretetet. Azt hiszik, hogy szeretni fogják őket, ha ötöst visznek haza a suliból, ha egyetemre járnak, ha a sok kihívást megpróbálják teljesíteni. Mindenféle olyan dolgot kitalálnak, amiről azt gondolják, hogy majd dicséretet kapnak érte. De mindezt nem önmagukért teszik. Prostituálódnak a szeretetért. És már vissza is tértünk a gyávaság témaköréhez. Úgy szeretem önmagamat, hogy nem hazudok magamnak. Az életem egyik területén sem. Ha valaki nincs tisztában ezzel, nincs tisztában önmagával, miért szül gyereket? Mert kell? Kinek kell? Meg kell felelni a társadalomnak, a szülők, a nagyszülők nyomásának? Átmenetileg persze mindig jó ötletnek tűnik gyereket szülni. Generációk óta. Mert a gyerek a felelősséget nem vállaló szülő számára sok esetben felmentést jelent egy csomó minden alól. Rengeteg mindennel nem kell megküzdeni, lehet a gyerekre hivatkozni, mindent meg lehet vele magyarázni. Lehet szidni, miért van szüksége erre meg arra. Nem lenne jó ötlet egy szülői jogosítványt bevezetni? Ha ilyen nem lesz, akkor egyre több lesz a bamba, szeretetéhes gyerekfelnőtt. Aki manipulálható a fogyasztói társadalom kellékeivel, amelyekkel
el lehet ezt az egészet tartani, lehet profitot termelni. A mai világban élő emberek erőszaktevők, akik „jót akarnak”, „meg akarják változtatni a világot jó irányba”, csak épp nem hisznek benne. Ahogy abban sem, hogy valaki képes lehet megváltozni. Pedig lehet dönteni: másként csinálni, és másként élni. És lehet segíteni a másikon: lehet neki megfelelő ajánlatokat tenni. Én abban hiszek, hogy mindenki képes megváltozni.
ÖNGYILKOSOK A Magyar Statisztikai Évkönyv 2012. szeptember 12-ei statisztikája szerint 2011-ben 2422-en lettek öngyilkosok. Huszonnégy éves korig bezárólag a befejezett öngyilkosságok száma száz volt. De mi is áll az öngyilkosság mögött? És vajon mit gondol minderről az Y generáció? Én azt gondolom, hogy az öngyilkosság mögött egy olyan belső lelkiállapot húzódik meg, amikor az ember úgy érzi, nincs kiút. Nem tagadom, ez bizonyos körülmények között fakadhat abból, hogy ténylegesen nincs kiút, de sokszor csak arról van szó, hogy azt akarom látni, hogy nincs kiút. Mert eddigi életem során mindig a dolgok könnyebbik oldalát fogtam meg. És aztán szépen bele is lovalhatom magam az érzésbe. Ez egy hisztérikus reakció, ami tudatbeszűkülést eredményez. És akkor úgy látom a világot, mint a szemellenzős ló. És akkor ez nem más, mint egy durva érzelmi zsarolás. Erről nekem kapásból az irigység jut eszembe. Ez ma Magyarországon általánosan jellemző. „Bezzeg neked sikerült, a kurva anyádat...”, „Hogy mersz te egyáltalán mosolyogni?”, „Könnyű neked...”, „Bezzeg szegény én.” De természetesen ez ténylegesen helyzetfüggő, mert találkoztam már olyan emberrel, aki manipulálta volna a környezetét, de már nem volt kit, és teljes reménytelenségben és kiúttalanságban volt. Az egyik ismerősöm sokat dolgozott állami gondozottakkal. Az illető egyszer beszélgetett egy barátjával, aki durván meg akart halni. Ösztönösen azt tanácsolta ennek a búvalbéleltnek, hogy menjen, és törődjön olyan emberekkel, akik tényleg nagy bajban vannak, és ne csak önmagát sirassa. Persze nem aratott ezzel a gondolattal nagy sikert, mert hát ez nagy meló lett volna, megszabadulni az egótól, amire jól rácsavarta magát. Ha ez a búvalbélelt illető ezentúl azzal foglalkozna, hogy egy idős embernek a homlokát törölné, vagy a száját nedvesítené, akkor lehet, hogy hamar lecsavarodna az egojáról. Tehát aki egy kétségbeesett, nihilisztikus állapotba kerül, és megsimogathatja valakinek a szenvedéstől és a fájdalomtól verejtékes homlokát, az rá fog tudni jönni arra, hogy az ő homloka is verejtékes-e a fájdalomtól, vagy csak úgy akarja látni. Egy negyvenes barátomnak sok olyan ismerőse volt, akik öngyilkosok lettek. Vajon ez jellemzőbb volt az előző generációra? Vagy ez is csak illúzió, ami a fogyasztói társadalom manipulációjából fakad? Mert a mai huszonévesek közelebb érzik magukhoz a lehetőségeket, kevésbé érzik röghöz kötöttnek magukat, mint a korábbi nemzedékek? Az elmúlt tíz évben közel félmillió ember hagyta el Magyarországot egy új élet reményében. Lehet, hogy a húsz-huszonöt évvel ezelőtti fiatalok nem érezték a valódi lehetőségeket, és úgy voltak behuzalozva, hogy inkább bedobták a törülközőt? Orsinak és Gerzsonnak nincsenek ilyen élményei, nem volt még a közelükben olyan ember, aki ezt komolyan gondolta volna. Szerintük ez a dolog inkább csak egy erős figyelemfelhívásból fakad. Az Y generáció fő konfliktusa: elérni valamit. Pénzt, hírnevet. A cél a siker, bármilyen áldozatot is kell hozni érte. És a lelki összeomlás akár még manipulációs eszköz is lehet, amivel felhívhatom magamra a figyelmet, hogy szeressenek. A cél az előrejutás. Durva érzelmi zsarolás, egoizmussal párosítva. Persze lehet egy segélykiáltás is. Sok olyat is láttam, aki kifelé azt mutatta, hogy jól van, aztán szép csöndben végzett magával. Tehát vannak olyan emberek, akik kinyírják magukat, és vannak olyanok, akik ezt párszor már megcsinálták életükben... Ilyenkor aztán szinte mindig elítéljük azt, aki manipulál minket. De azért ítéljük el, mert önmagunkra emlékeztet. Mert mi is képesek vagyunk ilyen manipulációkra, csak ezt nehezen valljuk be.
Emlékszem egy lipóti élményemre, amikor tizennyolc órányi munka után lefeküdtem aludni, és pár órával később felébresztett egy telefon. Egy pasi volt a vonal másik végén, és elmondta nekem, hogy öngyilkos akar lenni. Két út közül dönthettem. Az egyik az volt, hogy elkezdek hosszasan beszélgetni vele, de éreztem, hogy erre most képtelen vagyok, annyira fáradt voltam. A másik út az volt, hogy ezt válaszoltam neki: „Nagyon sajnálom önt, kedves uram, hogy ezt akarja tenni. Ezek szerint ön lesz idén a harmincnegyedik öngyilkos Magyarországon, mert épp tegnap olvastam, hogy a múlt hét végéig harminchárman nyírták ki magukat.” Egy percnyi csend lett a telefonban. Aztán a pasi hangosan elkezdett kurvaanyázni, hogy én hogy mondhatok ilyet, nem is vagyok orvos. Majd lebaszta a telefont. A másik hiúságára utaztam, ő azt hitte, hogy elkezdődik majd a klasszikus, megértő kommunikáció, ezért aztán az indulat és a düh kiszakította őt az önsajnálatból. Ez volt a pofon, ami kijózanította. Ezt a stratégiát választottam, mert ezt tudatosan is lehet használni. Nemrég láttam egy filmet, Tommy Lee Jones rendezte, az volt a címe, hogy The Sunset Limited. Elképesztő film volt. Kétszereplős az egész, az egyik Tommy Lee Jones, a másik Sámuel L. Jackson. A sztori az, hogy egy fehér ember, egy tanár öngyilkos akar lenni, és egy viharos éjszakán beesik egy fekete pasihoz, aki korábban megjárta a saját poklát, börtönben is ült gyilkosságért, és most hittérítőként dolgozik a város legrosszabb hírű negyedében. Az egész film egy szobában játszódik. Végig ők ketten beszélgetnek életről, az élet értelméről, hitről, istenről, Bibliáról. A fekete megállás nélkül le akarja beszélni a fehéret az öngyilkosságról. Egyik jelenetben visszaráncigálja az ajtóból, majd folytatják a beszélgetést. Végül felkel a nap. De a fehéret nem lehet lebeszélni az öngyilkosságról, továbbra is meg akar halni, annak ellenére, hogy nagyon jót beszélgetett a feketével. A fekete pedig elkezd azon töprengeni, hogy isten miért adott neki egy ilyen megmérettetést, amikor tudta, hogy semmivel sem tudja majd megállítani a másikat. Elképesztő izgalmas és nagyon kemény film. Aki szeretné megérteni ezt az állapotot, melegen javasolom. Az öngyilkosság tehát lehet egy látványos manipuláció is. Lehet, hogy egy olyan ember készül ilyesmire, aki a szürkeség mellett döntött, és soha nem mondta ki önmagának, hogy ezért ő is felelős. És ezzel a tettel szeretne kitűnni, hogy addig az egy percig ráfigyeljenek. Az biztos, hogy egy ilyen konfliktus mögött súlyos gyerekkori traumák, nevelési problémák állnak. A szülők nem tanították meg arra, hogy hogyan értékelje magát. De arra sem, hogy a megoldásokra törekedjen, és a dolgokat megfelelően kezelje. A gyerekek ragyogva jönnek a világra. Elképesztő energiával bírnak. Leteszik őket a földre, és azonnal keresnek valamit, amivel játszhatnak. Mennyi erőszakot kell elkövetni rajtuk, hogy ez elmúljon? El kell pusztítani ezt a nagy energiát egy gyerekben, hogy felnőttkorában felmásszon a Szabadság hídra, miközben az odalenn veszteglő autósok kurvaanyáznak, hogy nem érnek haza időben. Hány ágát kell letörni egy fiatal fának, ahhoz, hogy elpusztuljon? Milyen érdekes, hogy Dante poklában az öngyilkosok lelkei fává változnak, és törött ágaikból vér folyik. A személyiségszerkezet kétharmada a szülőktől eltanult minták követéséből alakul ki. így ha valaki azt látta otthon, hogy a szülők menekülnek a felelősségvállalás elől, a feszültségeiket pedig önpusztító tüneti kezeléssel oldották, ami lehet alkoholizmus, drog, zabálás és más önagresszió, akkor ő is ezt fogja tenni. Ezt látta, ugyanezt teszi. Tapasztalataim szerint az öngyilkosságot elkövető emberben túlteng az önzés: az illetőt abban a pillanatban kurvára nem érdekli, hogy kiket hagy itt, akiket állítólag szeret; a makacsság', az illető makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ez az egyetlen megoldás; a gyávaság, nem mer szembenézni önmaga felelősségével, és inkább a halálba menekül; a türelmetlenség. azonnal és gyorsan akarja a halált, vagyis a „megoldást” a problémáira. És mindezeken felül ott a kétségbeesés, aminek kialakulásához persze elég sok pszichotrauma szükséges. Az istent játszó ember fokozatosan leszáll a
földre, és rájön, nem mindenható. A kétségbeesés általában a támaszkodó emberre jellemző, és akkor jelentkezik, amikor az életének legbiztosabb pontja - egy szülő, egy barát - azt mondja: bocs, most nem érek rá. A biztosnak hitt kapaszkodó eltűnik. És ha ez eltűnik, akkor itt a vég. Hallottam egyszer egy sztorit: egy földkerülő, egyszemélyes vitorlásversenyen az egyik pasi leharapta a nyelvét. Telefonon kért segítséget, és visszavarrta magának. Ez nem film volt, hanem a való élet. Vagy ott van az a film, ami valós történeten alapul, a 127 óra. Egy sziklamászóról szól, aki egyedül mászik egy kanyonban, amikor lezuhan, és a karja beszorul egy sziklahasadékba. Amikor rájön, hogy senki sem fogja megtalálni, és kiszabadítani, levágja a saját kezét. Valószínűleg ez a fiú úgy volt szocializálva, hogy tudta, mit jelent megoldásokat találni, és egy pillanatra sem felejtette el, hogy ő a felelős a döntéseiért. Meg sem próbált öngyilkos lenni. Az állatok is ösztönből cselekszenek. Ha csapdába kerülnek, inkább lerágják a lábukat, mert élni szeretnének. Adott krízist azt tud megoldani, aki magában elfogadja a potenciális negatív folyamatokat. így amikor ez a negatív esemény bekövetkezik, akkor hideg fejjel nemcsak gondolkodik, hanem cselekszik is. Mert kiút mindig van. Adott esetben pedig nem szégyen segítséget kérni. Az élet valahogy összefügg a játékossággal, a szeretettel, az együttérzéssel. Ha valakinek ettől nem dobban meg a szíve, és saját lélegzése is elviselhetetlen hangzavart okoz már neki, az el fogja pusztítani magát. De azok, akik tudják meg érzik is, hogy minden egyes nap minden egyes pillanata egy lehetőség önmagamnak, és az összes negatív megmérettetés ellenére én veszem a levegőt, és azért vagyok itt, hogy teremthessek, azok tudni fogják, hogy van kiút. Ahogy Gan-dalf mondja/l Gyűrűk, Urában: a világ nagy sorskérdései apróságokon múlnak. Az Y generációra nagyon is jellemző a támaszkodás. Fiatal felnőttként is elvárják, hogy a szülők készenlétben álljanak, ha a „gyereknek” érzelmi, de főként egzisztenciális problémái akadnak. De még ennél is jellemzőbb a türelmetlenség. Miért baj az, ha valamit szeretnék, és nem jön össze fél vagy egy év alatt? A türelem azt jelenti, hogy elfogadom és tiszteletben tartom: a sikerélményhez, a sikeres munkához, munkaszerzéshez, talpra álláshoz megfelelő érési idő szükséges. Megfelelő energia, megfelelő munka. Vér és verejték. A türelmetlen, makacs, egoista nyuszi azt akarja, hogy azonnal legyen pozitív változás. Csak hát hamar munka ritkán jó. A türelmetlen ennek ellenére sietteti a folyamat megélését, ennek következtében görcsös lesz, a görcsölés csökkenti a spontaneitását, csökkenő spontaneitással a hatékonyság csökken, így a kudarcélmények szaporodnak, az önbizalom csökken, és ettől csak még türelmetlenebben lesz. Vagyis önmagamnak köszönhetően leszűkül a lehetőségeim köre. És a végén aztán akár arra a gondolatra is juthatok, hogy véget vetek az életemnek. Az öngyilkosságot persze lehet önpusztításnak is értelmezni. Az Y generáció szeme előtt ott lebeg a siker, a gyors karrier, a kiteljesedés reménye. Azonban ha mindez megalkuvással és türelmetlenséggel, a „csak nekem, most azonnal” gondolatával ötvöződik, az azt eredményezi, hogy úgy érzem, csak akkor lehetek sikeres, ha bárkin, aki az utamba kerül, átgázolok. Akár saját magamon is. Valójában ez is egyféle önpusztítás. Ez történik akkor is például, ha egy nő férfit játszik. Felvesz egy csomó férfias allűrt, mert azt gondolja, hogy ettől hatékonyabb lesz. És ezzel valójában saját nőiességén tesz erőszakot. A mai világban rengeteg ember sok éven keresztül sokkal többet dolgozik, mint a valódi tempója. És az eredmény? Negyvenévesen az első szívinfarktus? Ebben az esetben a talpra állás mondata: „Én tettem erőszakot önmagámon, és elfogadom, hogy ez visszaütött.” Az önpusztítás során az ember észre sem veszi, hogy hátat fordít saját értékeinek, miközben pont
önmaga legjavát pusztítja el. És közben még jó képet is vág hozzá. Hogy „hú, de nagyon keményen bevállaltam ezt”. És nem megy el pihenni, mert azt mondja magában, jaj, mi lesz akkor, hogyha nem dolgozom? Vagyis az ilyen ember elfogadja, beletörődik, hogy az élet értelme önmaga kizsákmányolása. Bármi áron. Kerüljön bármibe. Egy álszent világ eszközeinek a legitimizálása folyik ilyenkor. Beszélgettem egyszer egy apával arról, hogy milyen dolgokra szeretné megtanítani a gyermekeit. Az egyik, amit fontosnak tartott, az volt, hogy adott helyzetben tudjanak önbizalommal nemet mondani. Nemet mondani a mai világban? Amikor mindenki nyomul előre? Kimondani azt, hogy ez nem megy? Hát ez lehetetlen! Ez a pasi imádta a Forma-1-et, de csak addig, amíg Ayrton Senna meg nem halt. Elmondott egy sztorit Riccardo Patreséről, aki majdnem húsz évig versenyzett, de szinte alig nyert egy vagy két futamot. Az egyik versenyen az élre került, de a menők sorra visszajöttek mögé, Senna, Berger, Prost, és elkezdtek olyan nyomást gyakorolni rá, belekényszerítették egy olyan tempóba, amit nem tudott már kontrollálni, és egy akkorát karambolozott, hogy majdnem otthagyta a fogát. A versenyszabályok kimondták, hogy a lassabb versenyzőnek el kell engedni a gyorsabbat, de ő inkább belement egy karambolba. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna Patresé-nek nemet mondani. Amikor egy ember felvesz egy olyan tempót, ami nem az ő tempója, akkor valójában nem mer nemet mondani. Ez dacreakció. „Csak azért is megmutatom!” És pusztítani kezdem magamat, meg a másikat is. De a dacreakció a háromévesekre jellemző. A mai világban az látható, hogy a „felnőttek” nagy része megmarad ezen a szinten. Az önismerettel rendelkező ember ugyanakkor nem érzi problémának a dacreakciót, ha vállalja, hogy adott esetben dacosan viselkedik. Tehát tudom, hogy hajlamos vagyok megerőszakolni magam, kudarcot követek el, feszülök, de a legvégén mégis tudok nevetni önmagámon. Kedves olvasó! Ha érzi is meg tudja is, hogy a világ brutális tempót nyom önre, én azt kívánom önnek, ideiglenesen húzódjon le, energetizálódjon. Mert mindenáron győzni, még ha belepusztulunk is: ennek nem sok értelme van. Gyorsan átgázolni másokon - ez ma már nemcsak természetes, elfogadott, hanem szinte elvárt dolog. De aki így él, vajon mennyire tudja azt, hogy ha erőszakosan éli az életét, akkor erőszakot is fog visszakapni. Mert ezzel sincsen semmi gond, ha elfogadom: aki kardot ragad, az kard által vész el. Vagyis egyszer jön majd egy másik kard, ami az én torkomat vágja át. Ha becsületes és fair vagyok önmagammal szemben, akkor ezzel megkapom a lehetőséget arra, hogy én is ezt kapjam vissza. Beszéltem, írtam már sokszor a médiáról, és arról, hogy milyen sokszor alkalmaz erőszakot. Hogy zajlik mindez egy ember szemszögéből? Tegyük fel, hogy van egy srác vagy lány, aki tizenöt-húsz éve énekel, és az az álma, hogy énekes legyen. Adódik számára egy lehetőség, hogy benevezzen egy televíziós versenybe. Be is nevez, hiszen minden lehetőséget meg kell ragadni, és mindent ki kell próbálni. Azonban bármit is érek el, sokkal nehezebb ott maradni és megtartani azt a valamit. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, mi vár rá, amikor bekerül egy ilyen valóságshow-ba, vagy tehetségkutató műsorba. Mivel sikert szeretne, már az elején aláír egy olyan szerződést, aminek olyan következményei vannak, amelyekről fogalma sincs még akkor. A verseny maga is gyors, erőszakos és türelmetlen. Valójában vállal-hatatlan helyzeteket vállalnak egy olyan versenyben, ahol nem lehet emberként helytállni. És egy ilyen verseny végén nem a nyertes irányít, ő akkor már bekerült egy helyzetbe, amihez kénytelen alkalmazkodni, pláne ha megnyeri a vetélkedőt. A média a keblére öleli, megrágja, és végül kiköpi. Otthagyja, hiszen indul a következő casting. A tévék ilyenkor pszichológusokat alkalmaznak a valóságshow vagy tehetségkutató műsor szereplőinek megsegítésére, de csak addig, amíg zajlik a műsor. Pedig a valódi traumák utána kezdődnek. Pontosan azért, mert a
valódi megmérettetések is csak akkor kezdődnek. Egy ilyen versenybe lehet tudatosan és öntudatlanul is belelépni. Akik öntudatlanul lépnek bele, azok csak az ismertséget, a csillogást és a lóvét látják, meg hogy közel kerülnek az idolokhoz. De az aláírt szerződéssel már kiszolgáltatottá tették magukat. Nem veszik észre, hogy a cél a pénzszerzés. Azt hiszik, hogy a három hónap örökké tart majd. Amikor olvasnak magukról a bulvársajtóban, amikor lefotózzák őket, és kedvesek hozzájuk, nem veszik észre, hogy csak használják őket. Istent játszanak, ezért törvényszerűen el is buknak, és eltűnnek a süllyesztőben. A bizonytalan személyiségszerkezetű ember bármilyen munkában is használja az erőszakot, sikereket elérni nem fog. És csak idő kérdése, hogy a fagylalt visszanyaljon. Amikor az öntudatlan ember egy akaratának nem megfelelő helyzetbe (például egy olyan munkába, amit nem szeret) keveredik, és nagy a tét (például sok pénz), akkor sokszor erőszakkal belekényszerül egy olyan állapotba, ami neki rossz. Vagyis lemegy kurvába. Hit nélküli kurvába. Azonban ezt lehet tudatosan is csinálni. Én ezt tudatos megalkuvásnak nevezem. Ez azt jelenti: tudom, hogy nyelem a mérget, tudom, hogy ez negatív hatással lesz rám, de tudom azt is, hogy ezért én vagyok a felelős. Ezt a konfliktuskezelési stratégiát olyankor lehet használni, amikor adott pillanatban ténylegesen nincs más kiút. Hangsúlyosom: abban az adott a pillanatban. Döntök, hogy csinálom még egy évig, két évig, de közben gőzerővel keresem a másik kiutat. Másik lakást, másik állást. Miközben nap mint nap az erőszakot alkalmazom, de ezért nem hibáztatok mást. Azok, akik tudatosan állnak hozzá, azok tisztában vannak a tulajdonságaikkal, van önismeretük, és azt tudják használni is. Tudják, hogy eddig is tették a dolgukat, és ez csak egy lehetőség a dobbantásra. Semmi más. Mindent beleteszek. Aztán vagy sikerül, vagy nem. De hisznek magukban, hogy amit csinálnak, az jó. Amikor tudatosan odafigyelnek magukra, akkor észreveszik azt is, hogy ez az út azzal jár, hogy lemennek prostiba. De az is az ő döntésük lesz. Látni fogják, hogy hirtelen sok barátjuk lett, de csak kevés őszinte van köztük. Érdekemberek, akik le akarják őket húzni, és irányítani akarják őket. Rengeteg irigyük lesz, akik azzal jönnek, hogy „Eladtad magad a médiának!”, „Médiakurva vagy!”, és hasonlók. Pufognak összevissza, mert hát ők is megpróbálhatták volna, de savanyú a szőlő. Én jó pár olyan döntésemre emlékszem, amikor tudtam, hogy brutális tempó és munka vár rám, de nem adtam fel. Eszembe sem jutott, hogy visszavonulót fújjak. Nemcsak én, hanem mindannyian kaptunk valamennyi tálentumot. Dönthetek úgy, hogy elásom, és ezért dicséretet várok. De dönthetek úgy is, hogy használom, és adott esetben kockáztatok. Sokszor az Y-ok is ezt teszik. Vannak helyzetek, amikor erősebbnek, határozottabbnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában, mert ezt tartják a legcélravezetőbb útnak. Orsi szerint a legjobb példa erre egy állásinterjú, ahol mindenki bekamuzza, hogy ezt meg azt tudja, pedig még életükben nem volt az adott dologhoz közük. Orsi szerint amúgy önmagunk eladása érdekében az egészséges kamuval nincs is semmi baj, de amikor kamuzik valaki, akkor fontos tudni, hogy csak olyat kamuzzon, aminek a hiányát tudja majd pótolni. Középfokú spanyolt nem lehet megtanulni egy hét alatt. De az Excelt akár két nap alatt is el lehet sajátítani alapszinten. Az Y generáció nagy dilemmája, hogy részt vegyen-e a versenyben, vagy sem. Persze részt akar benne venni, hiszen a mostani korosztály számára minden sokkal gyorsabb, hatékonyabb. Állások, megmérettetések vannak. Csak éppen a függönyt kurva gyorsan lehúzzák. Az Y generáció tagjai ettől nincsenek kétségbeesve, hiszen találékonyak, gyorsak, erősek, és olykor erőszakosak is. Összeomlanak, aztán kezdik újra, akár hetente többször is. Ezt kezdetben lehet tolerálni. De idővel egyre több energiát vesz el a fiataltól, mert a feszültségét óhatatlanul a családján, a párkapcsolatán, a barátain fogja levezetni. Azt tapasztalom, hogy a mostani Y-ok elképesztő gyorsasággal és kapásból
keresik a kibúvókat, megy ezerrel az ideologizálás. Minél fejlettebb az intellektus, annál fejlettebb az ideológia is. Aztán ha nem úgy történik, ahogy szeretnék, és a fagyi visszanyal, akkor jön a sértődés. Ami persze újabb agressziót vált ki. Majd jön az önsajnálat, a támaszkodás a másikra, és a másik vérszívása. Mert kompenzálni kell az elvesztegetett energiát. És közben nehezen hallgatnak az idősebb, tapasztaltabb emberekre. Persze mi is ezt tettük: azt mondtuk, hogy az idősebbek csak papolnak, és most sokszor mi tesszük ugyanezt. Ezért fontos soha nem elfelejteni azt, hogy tanácsot csak akkor adjon az ember, amikor a másik azt kéri. Én nem akarom megakadályozni a tudatlanságból származó kudarcokat, amelyek az önismeret nélküli léthez tartoznak. Mindenki maga is meg fogja tapasztalni őket. Egyébként én magam is többször tettem erőszakot önmagámon. Az egyik ilyen volt, amikor orvosként elégedetlen voltam az addig elért sikereimmel, és abba akartam hagyni az egészet. Jelentkeztem egy gyógyszercéghez. Ott nem volt ügyelet, több pénzt kaptam stb. Szépen elhitettem magammal, hogy milyen jó csapatjátékos lennék, miközben akkor még kurvára nem voltam az. Hál’ istennek levágták rólam, mert nem vettek fel. A kétségbeesésem után, amikor már lehiggadtam, csak akkor jöttem rá arra, hogy a sértettségem, a türelmetlenségem és az erőszakosságom miatt akartam abbahagyni, feladni a hitemet. Hogy azonnal, gyorsan nekem mindent! „És kurva anyját a világnak, hogy engem mennyire nem értenek meg, hiszen én milyen tehetséges vagyok!” Ez persze csak egy kis halálnak látszik, de számomra nagy halál volt, amire az adott fejlődési szakaszban egyszerűen szükség volt. Amikor orvoslátogatónak jelentkeztem, én is a könnyebbik utat választottam. Még akik nyílt szemmel élnek, azok is kerülhetnek ilyen helyzetbe, ha nem csinálják következetesen az életüket.
ISTENTELENEK Nemrégiben volt egy hosszú beszélgetésem egy meleg sráccal, aki nem szerette volna, ha a neve megjelenik ebben a könyvben, mert szerinte az emberek hamar ítélkeznek mások fölött. Egy tanyán nőtt fel, szinte a civilizációtól elzárva. Akárcsak más Y-ok, az ő életében is fontos szerepet játszanak az információs társadalom, a technika adta lehetőségek. Azonban abban nagyon is különbözik kortársaitól, hogy jól elvan egyedül, önmagában. Akkor is, ha nincs internet, tévé, okostelefon. Igaz, korábban ő is rá volt kattanva ezekre, de ma már nem. Amikor szóba került köztünk az istenhit, elmondta, hogy szerinte ez a nemzedék egy nagyon elveszett generáció. Úgy vélte, az istentől eredeztethető jó és rossz dolgok - mint irányvonalak - az Yokban nem válnak külön. Nem tudják őket megkülönböztetni. Vagy nem akarják. Csak cél van. És a cél eléréséért akár rossz dolgokra is képesek, aztán megmagyarázzák maguknak, hogy az a rossz nem is annyira rossz. Vagyis kifogások mögé bújva újra és újra megteszik a rosszat. És ez a célorientáltság az emberi kapcsolataikban is látható. Elmesélte, hogy a párjának van egy nagyon jó barátnője, akivel mostanában megromlott a kapcsolatuk, ő úgy véli, hogy egy igazi barátságban előfordulhatnak elhúzódó konfliktusok, aminek következtében egy kapcsolat mélypontra kerül. De ezt meg lehet oldani, tovább lehet lendülni. Hiszen a szeretetben nemcsak a pozitív dolgok szerepelnek, hanem a negatívak is. Szeretet a negatív dolgok elfogadása nélkül nem működik. Persze ha az adott negatív folyamat valakinek terhes, akkor jelzi ezt. De az emberek többsége nem így gondolkodik, hanem azt mondja: „megváltozott az élethelyzet, így a barátságunknak is vége van”. Ezért aztán instant kapcsolatokban élünk. Egy embernek nagyon kevés valódi, szoros, emberi kapcsolata van. Inkább a különböző körök, társaságok jellemzők, ezek azonban többnyire csak felszínes érintkezések. A barátság akkor alakul ki, amikor két ember meztelen mer lenni egymás előtt, a lelkűket illetően is. Ha ez nincs, akkor bekövetkezik a magány. Amikor megkérdeztem tőle, hogy istentelennek tartja-e magát, ezt válaszolta: „Hát ez érdekes kérdés, merthogy én meleg vagyok. Mivel a vallás szerint a szodómia bűn, ennek alapján én is bűnben élek, vagyis istentelen vagyok. Én azonban nem érzem, hogy istentelen lennék. Ha az lennék, akkor valami olyan dolgot csinálnék, ami nem felel meg a saját értékrendemnek, amit nem tartanék feltétlen helyesnek. Vagyis hiába tudnám, hogy mi lenne a jó megoldás, inkább az egyszerűbb utat választanám. Tehát érzem a saját utamban a jó irányt, és mégsem arra mozdulok el. Könnyebb hallgatni például egy munkahelyi konfliktusban, mint kiállni magunkért. De ezért is tartunk ott, ahol tartunk, mert folyton kifogások mögé bújunk. Nem állunk ki önmagunkért, másokért pedig még ritkábban. Inkább azt mérlegeljük, mennyi előny vagy hátrány származik abból, ha kiállunk valamiért vagy valakiért. Ha ezt teszem, akkor igen, istentelen vagyok. Én egyébként nem hiszek Istenben. A pszichológiában igen. Megvannak a saját törvényeim, és nagyon fontos, hogy azok szerint éljek. A rossz dolog számomra azt jelenti, ha ártok más embernek vagy kínos helyzetbe hozok valakit.” A srác fontos dolgot fogalmazott meg: ha én vagyok önmagam istene, akkor az istentelenség akkor következik be, ha önmagam törvényeit nem tartom, ha a saját törvényeimet szegem meg. Az Y-ok között nagyon kevés olyan akad, akinek ilyen komoly morális törvényei lennének. Sokszor tapasztalom, hogy azok rendelkeznek ilyesmivel, akik megtapasztalták a saját pokluk legmélyét. Pokoljárás nélkül nem alakulnak ki morális törvények. Vajon ha nem hiszek Istenben, akkor van Isten? És akinek van, annak mit ad? Sokan túl gyakran hivatkoznak Istenre a saját hétköznapi életükben, és egy konfliktusos helyzetben nem csinálnak semmit sem, mondván, ez Isten akarata. Vagyis Istenre
hivatkozva felmentik magukat a felelősségvállalás alól. A srác így folytatta: „Szóval én nem hiszek Istenben, de ha találkozom vele egy másik ember életében, szavaiban és cselekedeteiben, akkor onnantól kezdve én is reagálhatok arra a dologra. Hiszen érzem rajta, hogy ez fontos számára. Ha pedig fontos, akkor ezt el is fogadom. Egyébként, amikor Istenre gondolok, nem Isten jut eszembe, hanem valamiféle életvezetés. Az, hogy ki hogyan menedzseli a saját életét. A barátaim között vannak vallásos emberek. Van egy lány, aki rendszeresen forgatja a Bibliát, de attól még ugyanúgy eljár bulizni a többiekkel. A vallási tanításokból ő annyit vesz el, amennyire szüksége van. Tehát életvezetési tanácsadónak használja Istent. Egyesek ezt biztosan istenkáromlásnak gondolnák. De én érzem rajta, hogy boldog, hogy megtalálta az értékeit. A vallásból elveszi azt, amivel boldogulni tud, amivel pedig nem tud, azt kirekeszti. A szexualitást például nem érzi bűnnek. Nem tartja bűnnek. Azt vallja: megváltozott a világ, ezért a vallási előírásoknak is szükséges megújulniuk. Ami a kereszténység kialakulásakor szentírás volt, az nem tud a mai világban is az lenni. Mert megváltoztunk. Ő tudja, hogy a szex az egy jó dolog. Érzi is, hogy jó. Miért lenne emiatt bűntudata? Ha meg nincs bűntudata, akkor miért kellene ezt meggyónnia? Nem él morális széthullásban. Nem lop. Éli az életét. Számára a vallás olyan, mint egy jó pszichológus.” A srác többször kihangsúlyozta: számára az a fontos, hogy ne ártson másoknak. Ez a meggyőződés úgy alakult ki benne, hogy gyerekkora óta nagyon viharos a kapcsolata az apjával. Az apjának pedig nagyon viharos a kapcsolata a srác anyjával. A fiú látta, hogy az apa hogyan árt neki, hogyan árt a testvéreinek. És sokkal durvább volt látni, hogy ez nekik mit okoz, mint megélni magának is. Amikor azt látja, hogy az utcán bántanak vagy megaláznak valakit, egy hajléktalant, egy koldust vagy egy idős embert, mindig eszébe jut, hogy a megalázottnak is van egy anyja, van egy testvére. Őt is szereti valaki. „Az ember nem egy céltábla, amit leköphetünk - mondta. - A családomban ez nagyon durva volt. Az ember, akit szeretek, bántott minket. Persze biztos én is bántok, bánthatok mást, akaratom ellenére is. De tudatosan nem.” A srác apja soha nem fogadta el a fiát. Emberként sem, de melegként főleg nem. Ő nem fogad el senkit sem, csak saját magát. Istennek hiszi magát. Amikor a srác ránéz, úgy érzi, mintha két apja lenne. Az egyik, aki apai kötelességből szereti - már ha jó passzban van. A másik az Isten-apa, aki azt gondolja: ő egy kudarc, egy selejt. Egy feminin férfi, aki nem teljesíti a biológiai szerepét. Akit még most is gyereknek gondol. Annak ellenére, hogy már felnőtt, és önálló életet él. „Életképtelennek gondol - mondja. - Ó bezzeg azért életképes, mert el tud nyomni másokat és rájuk erőszakolja az akaratát. Ebből táplálkozik. Akiket elnyom, azok szenvednek. Lehet, hogy neki is rossz valamilyen szinten, de összességében kielégítő. Van egy komfortérzete. Elé rakják a kávét, főznek helyette. Közben ő diktál, megmondja, mi a jó, mi a rossz. Ha ellenállásba ütközik, azt letöri. Utána meg azt érzi, hogy ő milyen fasza, király. Legtöbbször ordítva beszél velem. Én azt a technikát használom, hogy hirtelen elkezdek beszélni egy tabuként kezelt családi problémáról. Erre meglepődik, és elhessegeti a témát. De ez csak rövid ideig tart, utána úgy forgatja a beszélgetést, hogy igazolódjon: én életképtelen vagyok. Hogy én gondolom rosszul. Az apámat az élet tette ilyenné.” Szegény apa, az élet áldozata... Az életet hibáztatja, miközben elfejti, hogy mindig van választás. Abban is volt választása, hogy ilyen ember lett belőle. Odafigyelhetne önmagára. Tudhatná, mit okoz másnak. Ehelyett áldozatnak állítja be magát. A klasszikus, üres kifogás. Amikor az ilyen emberek konfrontálódnak azzal, hogy másképp is lehet élni, ezt tiszteletben lehet tartani, és el lehet fogadni a másik embert olyannak, amilyen, ezt a dolgot erőszaknak élik meg, ezért tűzzel-vassal igyekeznek letörni az „ellenállást”.
Az anyja mostanra talán már elfogadta, hogy a fia meleg. Legalábbis nyitottabban áll hozzá, mint évekkel ezelőtt, és nem csinál belőle nagy ügyet. Ismeri a fia partnereit is. A beszélgetésünkből nyilvánvaló volt számomra, hogy a srác semmi mást nem szeretne jobban, mint hogy a családon belüli számkivetett állapotból - és a gyereklétből - elfogadott felnőtté váljon. Hogy a szülei szívből elfogadják őt. Elfogadják a szexuális identitását, és elfogadják őt emberként olyannak, amilyen. Hiszen valójában még mindig ő a családban a fekete bárány. Felnőtt, aki mégis gyerek. Gyerek, de mégse igazi gyerek. Gyerek, aki nem az apja gyereke. Legalábbis a srác szerint az apja egész biztosan így tekint rá. Egy gyerekre, aki nem a gyereke. Az anyja már gyerekeként tekint rá, de még nem tekint rá felnőttként. A srác ugyanakkor már képes arra, hogy a szüleit feltétel nélkül szeresse. A gyerekek mindent megtesznek azért, hogy boldognak lássák a szüleiket, és boldognak lássák őket. Ezt a szülők a legtöbbször nem veszik észre. És a feltétel nélküli bizalmat sokszor tűzzel-vassal gyilkolják. A srác apjának racionális szempontból mindene megvan, szereti a munkáját. Mindig is azt akarta csinálni, amivel most foglalkozik, gyönyörű helyen él, a felesége a korához képest jól néz ki. Csak épp nem a társa, hanem az inasa. Tehát a srác hiába szeretné nagyon, hogy igazi családja legyen, valójában nincs neki. Nincsenek hiteles, őt önzetlenül szerető és elfogadó szülei. Az anyját mindig óvón és szorosan öleli át, az apját mindig szárazon, a vállát veregetve. Van egy távolság köztük. A mellkasuk talán összeér. Kínos, furcsa ölelés ez. Én is voltam már így, amikor valaki a lapockámat ütögette. Utólag jöttem rá, hogy ez azt jelenti: a másik alig várja már, hogy kiszabaduljon. De a fiú igazából vágyódik rá, hogy az apja átölelje. Amíg beszélgettünk, megfigyeltem, milyen választékosán beszél ez a srác. Tisztán ki merte mondani az érzelmi folyamatokat. Ezeket a szavakat olyanok használják, akik foglalkoznak önmagukkal. Ki is derült, hogy sok éve jár már pszichológushoz. Egykor az egyik barátjának súlyos lelki problémái voltak, és odaköltözött hozzá. Ó részt vett a srác életében a problémák megoldásában, azonban lelkileg és fizikailag ez annyira megterhelte, hogy érezte: hatással van rá, és újra megél valamit a saját múltjából. Azért, hogy segítsen a barátjának, elkezdet járni pszichológushoz, majd előjöttek a saját problémái. A srác valóban öntudatos embernek bizonyult az élet bizonyos területein, de a racionális önérvényesítésben sokszor kudarcot vall. Sokszor kishitű, és inkább a langyos vizet választja, vagy a biztonságos meleg szart, ahelyett, hogy továbbmenne. Ebből a szempontból ugyanolyan, mint az apja. Miközben látja az összefüggéseket, a valódi megmérettetésekbe nem mer beleugrani. Vagyis árt önmagának. A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ezt tudja is önmagáról. A nagy kérdéseket illetően ő kétszer annyi idő alatt hozza meg a döntéseket, mint egyébként. A döntés előtt nagyon-nagyon meggondolja a dolgokat. Ilyenkor szüksége van egy megerősítésre is a barátaitól. Csakhogy nem mindegy, hogy ez tanácskérést jelent vagy másokra való támaszkodást. A tanácskérésénél tudom, hogy miután meghallgattam a másikat, csak én dönthetek az információk alapján. Végül is ez a pszichológus dolga: hogy elmondja a lehetőségeket. Ajánlatot tesz, megvilágítva a lényeget. De hogy az adott helyzetben hogy dönt valaki: ez már a tanácskérő dolga. A támaszkodás mást jelent. Tanácsot kérek, majd az is várom, hogy a problémát a tanácsot adó oldja meg helyettem. A srác az apja törvényei szempontjából árulónak érzi magát, miközben úgy érzi, az anyját is elárulta azzal, hogy elköltözött otthonról, és így már nem tudja őt megvédeni az apja támadásaitól. Az apa az egoista makacsságából kifolyólag gyáva kimondani azt, hogy hibázott. De az apjához hasonlóan az anyja is a gyerekébe ülteti a bűntudatot. A srác nem látja át, hogy nem az ő dolga megvédeni az anyját. Az az anyja dolga lenne. Vagyis mind a két szülő részéről brutális érzelmi
manipuláció történik. Nagyon kevés olyan család van, ahol nem ez történik. Attól kezdve, hogy ehhez a ponthoz értünk, így zajlott a beszélgetésünk: - Ha úgy érzed, hogy elárultad anyádat is, akkor haragszol magadra. Ha haragszol magadra, akkor bünteted is magad? - Most már nem. De régebben büntettem magam. Bűntudatot éreztem azért, milyen vagyok. De nem tudtam megmondani, hogy milyen vagyok. Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok szerethető. Ezért mindig arra törekedtem, hogy én zsákmányoljam ki az embereket szexuálisan. -
Tehát legjobb védekezés a támadás?
Igen. Ezt tettem. Ahogy elkezdett kialakulni bármilyen érzés az aktuális partnerem és énközöttem, abban a pillanatban véget vetettem az egésznek. Most már tudom, hogy azért történt így, mert nem éreztem magam szerethetőnek. Arra gondoltam: ha a saját apám nem szeret, akkor egy idegen férfi mit szeressen bennem? -
Soha nem mondtad el neki, hogy meleg vagy?
-
Nem.
-
Miért nem?
-
Mert félek tőle.
-
Hogy mi lesz?
- Hogy végérvényesen még annyit sem kapok belőle, mint most. Mit kapok most tőle? Talán azt az érzést, hogy van apám. Nagyon szar körülmények között is, de van. Illúziót kapok. -
Az illúzió az illúzió. Ami illúzió, az nem létezik!
- Tudom. De mégsem tudom. Igazából nem tudom. Nyilván el akarom neki mondani, és tudom, hogy el kell neki mondanom. A saját érdekemben. Mert most ez ugyanolyan poshadt víz, mint amiről korábban beszéltem. Úgy érzem, hogy akkor fogom feltárni neki ezt az egészet, ha majd egy hosszú távú, rendezett kapcsolatomban azt látja, hogy boldog vagyok. Akkor talán el tudja majd fogadni, hogy van egy meleg fia, aki nem különbözik más hétköznapi embertől, azt leszámítva, hogy egy férfival él együtt. Tudom, hogy az, hogy nem merem elmondani neki, hátráltat engem. Hátráltat, hogy tudom, mi lenne a megoldás, és mégsem teszem meg. De egyszerűen nem érzem magamat készen rá, mert tudom, hogy ő sem kész rá. A másik meg, hogy félek tőle, hogy bántani fog - fizikailag is. Ez egy nagyon mély fájdalom, amikor a gyereket megüti vagy bántja a szülője. -
Valójában az illúziód bánt.
-
De mi ebben az illúzió?
-
Az, hogy te őt apádnak akarod látni, miközben hiteles apád nincsen.
- De biológiailag az apám. Látom, hogy még ott van. Látom, hogy lélegzik. A génjei bennem vannak. -
Érzelmi hitelesség szempontjából nincs apád.
-
Hát úgy nincs...
-
Olyan ember volt ő egész életében, aki az érzelmeiért vállalta a felelősséget?
-
Nem. Nem vállalta.
Szerinted mit fog mondani, amikor megtudja, hogy a fia együtt él egy férfival? Mindennek tükrében. -
Hát azt, amit gondol erről. Hogy beteg vagyok. Kívülálló. Áruló.
-
Mit fog még mondani?
- Hát azt, hogy fiam, te nem vagy normális. Csalódtam benned. Nem ezt az életet szánom neked. Satöbbi. -
Azt fogja mondani, hogy meleg? Szerinted ezt a szót fogja használni?
- Neeem... Azt fogja mondani, hogy buzi... Illetve ezt csak magában fogja gondolni, másnak nem fogja kimondani. Mert hát számít a presztízs. Hogy kívülről hogyan bánik a családjával. De belül ezt fogja mondani: „A fiam egy köcsög buzi lett, egy faszszopó. Milyen undorító, mindjárt elhányom magam tőle!” -
A saját isteneddel akkor hogy fogsz tudni elszámolni majd? Szerinted megtettél mindent?
-
Hát... Hetente „gyónok”...
- Végül is ezt az időt önmagadtól veszed el. De ez egy fajtája az istentelenségnek, amit teszel. Nagyon könnyű elhinni, hogy várhatsz még. Az az igazság, hogy hitegetem magam. Illúziókat táplálok az apámmal kapcsolatban. Azt gondolom, nekem van apám, számíthatok rá mint apára. Hiszen sokszor igaza volt. De ezt mindig olyan lendülettel kommunikálta felém, hogy hülyének éreztem magam. Nem vagy hülye. Ha egy okos faszi azt mondja magáról, hogy hülye, akkor én azt menekülésnek érzem, ami számomra egyet jelent a gyávasággal. - Érdekes, hogy ezt mondod. Valójában önmagamat nem vállalom az apámmal szemben. Viszont nem voltam gyáva sohasem, ha mást kellett megvédeni. - Mindig könnyebb a másikat megvédeni, és tetszelegni a megmentő szerepében... Ha az ember átél egy nagyon frusztráló eseményt, és később elkezd erről beszélni, akkor újra átéli az ezzel járó feszültséget. Szajkózhatod a kifogásokat, miközben az apáddal szemben gyáva vagy vállalni a gondolataidat, érzéseidet, szexuális identitásodat. - Az a baj, hogy még elképzelni sem tudom, hogy hogyan fogom elmondani neki. Nem bírnám kimondani neki, hogy meleg vagyok. „Apa, én buzi vagyok.” Érdekes, zavarna, hogy egy olyan szót kellene használnom magamra, ami az ő szemszögéből pejoratív. Én használom a „buzi” kifejezést a barátaim előtt, de apám előtt nem lennék hajlandó erre, mert tudom, hogy neki mit jelent. A társadalom söpredéke. Nem akarom, hogy ennek gondoljon, vagy akár ennek aposztrofáljon. Érdekes volt látni, ahogy ez a srác elkezdett magyarázkodni. Kifogások mögé bújt, és legfőképp mentegetni kezdte az apját. Úgy éreztem, hogy ezzel önmagát is gyilkolja. Nemcsak az apja gyilkolja, hanem ő is saját magát. Ez mindig olyankor következik be, amikor valaki érzelmi szempontból nem vált még le a szülőről. Amikor elkezdett az apjáról beszélni, az addig határozott beszéde bizonytalanná kezdett válni. Ahogy maga elé képzelte az apját, lement gyerekbe, egy gyerek kisugárzása áradt belőle. Csakhogy mindenki annyi tiszteletet kap egy adott pillanatban, amit abban a
pillanatban önmagának ad. Aki önmagából teszetosza gyereket csinál a szülei előtt, az ugyanezt a megbecsülést kapja tőlük. Ilyenkor egy felnőtt férfi feladja magát. A könnyebb ellenállás felé megy. Ezt hívom önpusztításnak. A modern kor emberének racionális szempontból hatalmas az önmagába vetett hite, miközben érzelmi szempontból feladja önmagát. Én ezt hívom istentelenségnek. így az ember a saját „istenét” pusztítja, ami miatt nem tud önmagára tisztelettel felnézni, és nem tudja szeretni sem önmagát. És másokra kezd támaszkodni. Sokan tapasztalnak meg hasonló személyiségszerkezettel rendelkező apát az életükben. Ezek az emberek hasonló helyzetekben mindig újra átélik az agresszorral szembeni konfliktusukat. Ezért húzzák be fülüket-farkukat. Mert eszükbe jutnak az apával kapcsolatos élmények. Én megértem, hogy mindig olyan után vágyakozunk, ami nincs, és amiből hiányt szenvedtünk. De izgalmas dolog történik, amikor szembenézünk az illúzióinkkal. Mert olyankor meg fogjuk látni a terroristában - aki lehet az apám, az anyám, a férjem, a feleségem, bárki - a félelemmel teli embert. Akkor meg lehet látni a nem túl magas embert, aki régen vállasnak és erősnek tűnt, de ma már csak egy kis öregember, aki önmagát pusztítja. Ha gyerekként valaki fizikai vagy lelki agressziót él át, akkor áldozatként ráébredhet arra, hogy semmi gáz nincs abban, ha haragszik az agresszor szülőjére. Olyankor haraggal újra és újra kimondhatja a feszültségét. A harag el fog múlni, ő pedig elfogadhatja a szülőjét olyannak, amilyen. Vagyis tudja és elfogadja azt, hogy érzelmi szempontból nincs hiteles apja vagy anyja. És ez már nem zavarja. Az agresszor meg közben elképesztően magányos. Mindig a megoldatlan félelmek eredményezik a magányt. Mondtam már: amikor Isten becsuk egy ajtót, ki fog nyitni egy ablakot. Ebből a szempontból mi lesz itt az ablak? Hát az, hogy látszólag megölök egy apát, amelyik valójában nem is létezett, és ezzel rálépek az elfogadás útjára. Mert nemcsak azt fogadom el, hogy bizonyos szempontból nincsenek hiteles szüleim, hanem azt is, hogy egy adott élethelyzetben lehetek gyerek is, és ezt már nem szégyellem. Elfogadom azt, hogy amikor a férfi gyerekké válik, az a gyávaság jelképe. És akkor megnyugszom, mert ki merem majd mondani, hogy: „Apa, eddig nem mertem neked elmondani azt, aki vagyok. Mert féltem tőled. Már nem félek. Ezért döntöttem úgy, hogy vállalom az arcom. Hosszú vívódás után rájöttem és elfogadtam azt, hogy buzi vagyok. Megvethetsz, bánthatsz - én akkor is az vagyok. Már nem tudsz megfélemlíteni. Ja és még valami: én így szeretlek, ahogy vagy.” És átölelem. Kész, vége. És vége van az apának is, mert nincs többé hatalma az áldozat fölött. Mert hogyha a srác többé nem fél tőle, akkor az apa egy pofontól nem lesz boldogabb. Ez maximum addig tart, amíg a pofontól nagyon erős és hatalmas embernek érzi magát az agresszor. Miközben gyepálja azokat, akik hagyják magukat. Végül minden a helyére kerül. A kisöreg meg a koporsóba. Gyorsan. Saját magának köszönhetően. Jobb látni, mint nézni. Az önhitegetés kétségtelenül jó egy darabig. Az is csak egy formája a tanulópénznek. De valójában attól nem lesz jobb, hogy a fejem bedugom a homokba, abban bízva, hogy nem fog senki se bántani. Mert bántani fognak. És ez addig tart, amíg a fejem a homokban van. Tehát a megoldás, ha kihúzom a fejem a homokból. Ha már embernek születtem. Vannak persze olyanok, akik az ilyesmit indulatból és dühből mondják el. Bosszút akarnak állni. Hogy ezúttal ők kínozzák az agresszort, például azzal, hogy kimondják neki: buzi vagyok. De ez is csak az erőszak egyik formája. És az illető nem mondja ki, hogy ezért ő is felelős. Aki bántani akarja a másikat, aki eddig bántotta őt, az része lesz ugyanannak a folyamatnak. Az áldozatból így lesz
agresszor. Vagyis ugyanolyan lesz, mint az apja. Végeredmény? Az illető egyszerre áldozat és agresszor is. Gyerek, aki nem gyerek. Felnőtt, aki nem felnőtt. És mit hoz ez a konyhára? Kizárja a belső békét. Egyeseknek az a véleménye, hogy ez csak egy átmeneti időszak. Változnak az emberek, változnak a prioritások, változik minden. Kétségtelen, hogy az Y generáció és az ő szüleik nemzedéke között óriási szakadék van, világnézetben, mentalitásban, életcélokban, szokásokban, lelkületben és kommunikációban egyaránt. De közben az előző generáció megoldatlan feszültségei robbannak most az Y-ban. A szülők beplántálták a gyerekeikbe, ők már éltek a rendszerváltás idején, megkapták a maguk pofonjait, hogy hogyan lehet elbaszni egy életet, hogy a munkahelyek megszűnhetnek, hogy bárki bármikor az utcára kerülhet, hogy a kölcsönöket nem tudják fizetni, és így tovább. Ezért aztán azt kommunikálják a ma huszonéves gyerekeik felé, hogy „hamarabb törjetek be, mert könnyen úgy járhattok, mint mi!” Orsi is arról számolt be, hogy sok mai negyvenes felhánytorgatja a következő nemzedékének, hogy ők a szabadságot már készen kapták, és hogy ez milyen csodálatos dolog. De Orsi nem érti, hogy miért kell őket folyton arra emlékeztetni, amire nekik nem kell emlékezniük. Miért kell hálát adniuk azért, amiért a szüleik adhatnának hálát? Miért ébresztenek bennük bűntudatot olyan dolgokkal kapcsolatban, ami nem az ő életükhöz tartozik? Orsi már a rendszerváltás után nőtt fel. Abba született bele, hogy van banán és csoki. Hogy leírhatja a gondolatait. Miért nyomják mégis beléjük mindenhol, hogy bezzeg az apádnak meg az anyádnak kis Polskival kellett csempészni ezt-azt? Miért kell ezt folyton végighallgatnia? Miért nem elég csak egyszer vagy kétszer? Az X generáció a saját élete kottáját pörgeti, miközben az Y-ok már más megmérettetésekkel küzdenek. Orsi azt érzi, iszonyú sok mindennek kell megfelelnie, közben ott van a saját világképe is. Az előttük járó nemzedék rengeteg mindent erővel igyekszik beléjük verni, nem magyaráznak meg semmit. Történelmi múlt, társadalmi és politológiai kérdések, csupa olyasmi, amiből ők semmit sem éltek meg. A szülők és a munkaadók brutális elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben. Miközben ők okosak, gyorsak, és érzik ennek az egésznek az értelmetlenségét. Egyesek a saját felelősségükkel is tisztában vannak. Hogy gyávák nemet mondani. Orsi úgy érzi, az előttük járó generációk nem dolgozták fel rendesen a múltat. Legalábbis annak jó néhány sarkalatos pontja nem került megfelelő formában eléjük. És most azt várják tőlük, hogy ők dolgozzák fel ezeket a témákat. Ők csináljanak belőle színdarabot, könyvet, akármit. Pedig az előző nemzedékek feladata lett volna, hogy feldolgozza ezeket a traumákat. Az ő megmérettetésük lett volna beszélni Auschwitzról, Trianonról, Erdélyről, ’56-ról, a III/III-ról. Nem pedig az Y-é. El lehet tőlük várni, hogy ezekhez a kérdésekhez is hozzányúljanak, de ettől össze fognak zavarodni. Kínosan fogják érezni magukat. És abban a pillanatban, hogy egy Y nem ért valamivel egyet, jön a szokásos szöveg: „Ó, te fiatal vagy még!” A fiatalságuk az előnyük és a hátrányuk is egyben. így azonban elég nehéz létezni. Az X generáció tagjai valójában tele vannak félelmekkel. Félnek a megmérettetésektől, félnek megmutatni, hogy ők is emberből vannak. Bizonytalanok, lassúak, az érzelmi dolgokat összekeverik a racionálissal. Rengeteg frusztráció gyűlt össze bennük. így aztán a rengeteg frusztrált negyvenes önmaga be nem teljesült álmait akarja megvalósítani az Y generációban. Eszközként akarják felhasználni a mai fiatalokat. Amit az Y generáció érez. És lázad. De közben mindezt el is tanulja. így az eltanult, megoldatlan félelmek sora ma már bennük is látható. Jönnek a nyikhaj Y-ok, akik tele vannak energiával, kommunikatívak, önzők. És nyírják egymást.
De az Y dönthet. Talpra áll érzelmi önmegvalósítás szempontjából is, vagy nem áll talpra. A viszonyítási pont elengedhetetlen a fejlődést illetően. Az egyik opció, hogy másokhoz viszonyítanak. A másik opció, hogy a csillagos eget önmagunkban találjuk meg. Erről szól ez a könyv. Valójában ez a két generáció nagyon jól együtt tudna működni, ha először elfogadnák önmagukat. Ha a megoldatlan félelmeikkel és frusztrációikkal foglalkoznának. Ha az idősebbek békében átadnák a szakmai és emberi tapasztalatokat, a fiatalabbak pedig elfogadnák ezt. És ha nem lesz köztük béke? Mindkét fél sokat fog veszíteni. Az Y meg elmegy. Megy külföldre. Hiszen potensek. Okosak. Kint is maradnak. És csak azok fognak hazajönni, akik kint nem tudnak labdába rúgni. Tényleg ezt szeretnénk? Bajban van-e az Y generáció? Igen. Megoldatlan félelmekkel küszködő emberek között eltűnnek a tartalmas, mély emberi kapcsolatok. Más dolgok lesznek a fontosak. És akkor egy kapcsolatban mind a két fél rosszul kezdi érezni magát, majd óhatatlanul előhúzzák a kardjaikat, és elindul az erőszak. Önmagam istenéhez viszonyítani? Hát ez melós dolog. A legtöbb Y nem is tudja, hogy ez lehetséges, és csak azt nézi, hogy a másikhoz képest ő hol tart. És akkor lehet vágyakozni, irigykedni, kurvaanyázni. Az ego frusztrált lesz, de hála istennek, itt vannak a fogyasztói társadalom pótszerei, amivel a sok feszültséget oldani lehet. És megint itt a mondás: Járt utat járatlanért el ne hagyj! Én már rájöttem arra, hogy ebben a mondásban nem hiszek. Amiben én hiszek, az így hangzik: Járatlan utat jártért el ne hagyj! Járt úton járni? Kis megmérettetés, kevés energiabefektetés, kis sikerélmény, kis önbizalom, kis kisugárzás. Szürke, rutinszerű élet. A járatlan út? Kőkemény meló. Rengeteg energia. És persze a hatalmas sikerélmény esélye. Ma Magyarországon, a panamák és a nepotizmus országában, ahol kéz kezet mos, az emberek előszeretettel választják az egyik utat. ön szerint, kedves olvasó, melyiket?
Rosszakaratúak KÉPMUTATÓK ÉS TISZTESSÉGTELEN TANÁCSADÓK Rossz tanácsadók, kerítők, csábítók, hízelgők. Nagyon hasonló emberek. Az Y generáció tagjai, akik idejük jelentős részét valamilyen - valódi vagy virtuális - közösségben töltik, valószínűleg gyakran találkoznak velük, ha nem épp maguk is azok. Ezek mind azok az emberek, akik másokat rá akarnak venni valamire. A másik kapzsiságára, frusztrációjára utaznak. Mit jelent az, hogy rossz vagy tisztességtelen tanácsadás? Amikor igazából nem adok tanácsot, csak saját frusztrációimból, meg nem oldott konfliktusaimból merítek. így aztán nem is azt mondom, amit valójában gondolok. Vagyis valójában leszarom a másikat. Rossz tanácsadás az, amikor a másik nem kéri, hogy tanácsot adjak. Másrészt az, amikor olyan megoldásokat mondok, amikben igazából nem hiszek. Bort iszom, és vizet prédikálok. Ezeket az embereket sokszor úgy lehet felismerni, hogy amikor a mondandójukban egy fontos részhez érnek, akkor a hangjuk elbizonytalanodik. Kedves olvasó, észre vette már ezt valaha? Például: „Azt kéne tenned, hogy... Öööö...” És abban a pillanatban már önmagáról beszél. Olyat mond, amiben ő maga sem hisz. Nekem a magam részéről volt már szerencsém részt venni életem során néhány olyan beszélgetésben, amikor szeretetből és nem tolakodóan adtak nekem tanácsot. Akkor pontosan éreztem, hogy azért történik mindez, mert a másiknak lelki szükséglete, hogy valamit mondjon nekem. Mindent belead abba, hogy tegyen értem. Szerintem ez a mennyország. Amikor kérésre érzem, hogy jót kapok. A rossz tanácsadók folyton saját meg nem oldott konfliktusaikról beszélnek. Amikor jönnek a jó ötleteikkel, hogy például egy párkapcsolati krízist így meg úgy kell megoldani, mert ők tudják, hogy mi a tuti. „Ilyenkor azt kell csinálnod, hogy...”, „Hidd el, ez a fiú csak kihasznál, rosszat akart neked..., „Tutira az van a fejében, hogy...” Ezek az önjelölt próféták ilyenkor saját tapasztalataikra támaszkodnak, olyan konfliktusaikra, amelyeket nem voltak képesek megoldani, de ezt maguknak sem merték még bevallani, például hogy egy pasi őket is kihasználta. Mert milyen nehéz kimondani ezt a mondatot: „Valójában szeretetéhes voltam, és nem mertem észrevenni, hogy a pasinak csak azért kellettem, hogy megdughasson.” így aztán általánosít, hogy az összes pasi csak dugni akar. Ha a barátnőjével történik egy ilyen dolog, feltolul benne a pasik iránt érzett harag. Valójában azonban nem a pasikra haragszik, hanem önmagára. Nem jutott el arra a szintre, hogy kimondja: „Én vagyok a hunyó.” És ilyen esetekben hangzanak el azok a mondatok, hogy: „Jól tetted, hogy otthagytad! Megérdemli!” Vagy a pasi szájából: „Megütötted? Megérdemli! Az összes csaj egy szemét kurva!” Ezek a „barátnők” nem akarnak igazán jót a másiknak. Élvezetből csinálják, mert szeretnek okosnak látszani. Csak önmaguk hangját akarják hallani. Semmiféle empátia nincs bennük, ók úgy gondolják, jobban érzik és tudják, hogy a szenvedőnek mire van szüksége. Vagyis erőszakkal adják a „tanácsokat”, de valójában semmi tisztelet nincs bennük a másik iránt. Aki átélt már ilyet, sokszor utólag jön rá, hogy nem ő volt a fontos, hanem az, amit a másik igazságnak gondolt. És a kéretlen tanácsadót valójában nem érdekli, hogy a másik ettől az igazságtól szenved-e vagy sem. Ahogy a csábítót sem érdekli, hogy miután elhúzta a mézesmadzagot, utána mit érez a másik. Lényeg az, hogy a lista gyarapodjon. Egy számmal több. Mit mondhat valaki a barátnőjének, ha ezt hallja tőle: „Nem tudtam nemet mondani neki, olyan jól kommunikált, olyan humoros volt, olyan menőnek látszott!” A „nem tudom” használata szerintem izgalmas kérdéseket vet fel. Én már egy ideje észrevettem azt, hogy amikor olyan kérdéseket teszek
fel, ami a másikban fájdalmat idéz fel, a válaszadó elképesztő gyorsasággal használja a „nem tudom, miért tettem” kifejezést. Vagyis beindul valamiféle öndebilizálódási folyamat. Átmegy értelmi fogyatékosba. A „nem tudom” válasszal az illető felmenti magát egy fájdalommal teli mondat kimondásának a felelősségvállalása alól. Menekül. „Hiszen én buta vagyok, nem vagyok képes felfogni, megérteni!” Elég vicces, amikor főiskolát vagy egyetemet végzett emberek szájából hallom ezt. Miközben tudom, hogy valójában nem akartak vagy nem mertek nemet mondani. A „nem tudtam nemet mondani” helyett úgy is lehetne fogalmazni tehát, hogy: „Nem akartam nemet mondani, mert annyira tetszett nekem.” Vagy: „Ott voltak az intő előjelek, de halogattam magamban a döntést.” Vagy: „Féltem nemet mondani, mert olyan szinten elhatalmasodott rajtam a magány érzése, és így legalább egy rövid időre azt éreztem, hogy hozzám bújik valaki.” Mindent kimondani azonban csak a megfelelő önbizalommal lehet, amit önismeret útján lehet megszerezni. A kerítők és rossz tanácsadók valójában saját életük elől menekülnek. Ez arról szól, hogy nem akarok önmagamnak tanácsokat adni, vagy éppen kitalálni, hogy mi legyen a saját életemmel. Ezért aztán azzal baszom el az időmet, hogy a másik életét akarom megoldani. A másiknak azért ártok, mert én jelen pillanatban a poklomban vagyok, hagytam, hogy elvigyen az ördög, és abszolút nem szeretem magam. Egyszer elmesélte nekem egy nő, amikor őt akarták keríteni. Összeboronálták egy pasival. A pasinak ő bejött, de neki a pasi nem. Egy rövid idő után érezte, hogy ebből baj lesz, mert csak visszaél a másik érzéseivel. Személyesen mondta el neki, hogy mit érez, hogy ő nem akar semmit, és nem szerelmes belé. Pár nap múlva a srác írt neki egy e-mailt, hogy nagyon szépen köszöni az őszinteségét, és neki még soha senki nem mondta meg ilyen korrektül a dolgokat. A lányok ilyen helyzetben csak csűmek-csavarnak. A nőt utólag is jó érzés töltötte el önmagával szemben, hogy korrekt volt magához és a másikhoz is. Emlékszem, egyszer én is kerítő lettem egy adott helyzetben. Az egyik barátom elmesélte a nyűgjeit egy lánnyal kapcsolatosan. Egy nagyon okos pasiról van szó, aki érzelmi dolgokban mindig túlbonyolítja a helyzetet. Azt mondtam neki, hogy a túlcifrázásnál hasznosabb lehet egypár nagyon erős, őszinte szó, kérdésként megfogalmazva. Elküldte ezt a pár szót, amire a lány azonnal reagált. Összejöttek. Majd egy adott idő után láttam, hogy ebből nagy baj lesz. Brutális játszmák alakultak ki, ment a csiki-csuki, egymás háta mögött szidták a másikat, majd elkezdték gyilkolni egymást. Egyszer a pasi megkeresett, és megkérdezte, hogy mit csináljon. Azt mondtam neki, hogy ő fog dönteni, de ha engem kérdez, szerintem lépjen, mert ebből rábaszás lesz. Vannak olyan élethelyzetek, amikor érzem egy adott folyamat végkifejletét. Érzem, hogy az már nem csupán „lehet”, hanem „lesz”. Kiderült, hogy a nő nem is szerelmes belé, és csak az előző kapcsolatának sikertelenségét kompenzálta a pasival. Csak éppen szült neki két gyereket. Most már jó ideje külön vannak. Hogy én ezek után a pokolban éreztem-e magam? Nem. Amikor láttam, hogy baj lesz, és a másik tanácsot kért, én elmondtam neki, hogy vigyázzon. A másik másképp döntött. A másik döntése miatt miért érezzem magam a pokolban? A tisztességtelen tanácsadás ott kezdődik, hogy valaki olyasmit mond, amiben nem hisz. Erőszakosan teszi, és ilyenkor nem veszi figyelembe, hogy a másik ezt kértee vagy nem. Mindenesetre az kiderült számomra, hogy képes vagyok keríteni és rossz tanácsot adni, és azóta nem teszek ilyet .Akkor azt hittem, hogy jót teszek. Miközben nem akartam meglátni, hogy amit én mondok, az csupán a saját tapasztalataimból született. Az én szavaim voltak, nem az övé. Önmagamnak kimondani, bevallani, elfogadni és feldolgozni, hogy bármikor lehetek kerítő és rossz tanácsadó: fájdalmas dolog. Nagyon egyszerű lenne ezt elkerülni azzal, hogy hallgatok. Önmagamnak,
önmagámról. Nem mondok semmit. De akik hallgatnak önmaguknak önmagukról, azok saját magukat húzzák karóba. Jólesik vájkálni a mások magánéletében. Az ilyen ember tipikus kiszolgálói a bulvárlapok. Milyen jó másokról beszélni, mások életével foglalkozni. Olyan, mintha a legközelebbi barátaink lennének. Miközben semmit nem tudunk róluk, csak a szenzációhajhász cikkeket olvassuk el hétről hétre. Hányszor hallottam már én is ezt: „Én ismerem magát.” Mire én: „Találkoztunk már?” „Ja, nem, de a tévében láttam.” Akkor biztos ismer, ha ő mondja. A tanácsadás és erőszakosság között sokszor csak egy paraszthajszái a különbség. Pár hónapja történt, hogy Angelina Jolié leoperáltatta a melleit. Egy olyan gént mutattak ki a szervezetében, ami nagyon erősen valószínűsíti a mellrák kockázatát. Ráadásul az anyukája és a nagymamája is ebben a betegségben halt meg. Ahogy én hallottam, Angelina Jolié állítólag kijelentette: arra buzdítja a többi nőt, hogy menjenek el orvoshoz, és adott kockázat esetén döntsenek ők is így. „Arra buzdítom...” Ez most ez felszólítás vagy ajánlat? Szerintem a tisztességes az lenne, ha a mondat úgy hangozna: „Fontolják meg, hogy meghozzák-e ezt a döntést. Ez azt jelenti, hogy teheted így is, meg teheted másképpen is. Hiszen a te időd a te időd, a te életed a te életed. Mindenkinek lehet belátása a saját élete fölött. Azonban kevesen tudják, hogy hová tartanak. Kevesen hiszik és tudják, hogy mire van szükségük. A nagy többség hagyja, hogy mások mondják meg nekik, hogy mit csináljanak. Erről jut eszembe: nagyon sok ember panaszkodik, hogy nem kapott pozitív mintát a szüleitől. Fizikális, lelki terrornak voltak kitéve gyerekkorukban. Ha viszont valaki ennyi negatív mintát kapott, akkor már láthatja, hogy mit ne tegyen az életében. Persze könnyebb követni, mint ellene tenni. Könnyebb azt mondani, hogy én ezt láttam, akkor miért csináljam másképp. Könnyebb utánozni, mint elkezdeni gondolkozni azon, hogy a negatív tapasztalatokból okulva hogyan építsük fel önmagunkat. Könnyebb irányítva lenni, mert akkor legalább lehet szidni az irányítókat. Az Y gondban van a felnőttséget illetően. A felnőttség ott kezdődik, amikor éjszaka felébredek, és tudom, hogy a szomszédos szobában nem alszik ott sem az apám, sem az anyám. Egyedül vagyok. És jól vagyok egyedül. Persze elindulhat a para, hogy mi lesz, ha valaki betör, vagy csöpögni kezd a vízcsap, vagy bármi más probléma történik. Akkor vagy megoldom, vagy nem. A felnőttség a felelősségvállalással kezdődik. Ez fájdalmas út. Hogy egy egyszerű példát mondjak: nemrég nagyon nagy dumálásban voltam valakivel, és a beszélgetés hevében elfelejtettem meghosszabbítani a mobil parkolásomat, nem küldtem el az SMS-t. Fél óra múlva jutott eszembe, de akkor már tudtam, hogy megbüntettek. Lementem az autóhoz, és nem voltam meglepődve. Beszélgetés heve ide vagy oda, én voltam a hunyó. Aki nem felnőtt, az nem vállal felelősséget. Illetve szóban gyakran elhangzik ilyesmi, de legközelebb újra megcsinálja ugyanazt, újra elköveti ugyanazt a hibát. Például milyen a kölykök hozzáállása a tanuláshoz? Minimális energiát fektetnek a dologba, majd bebuknak, aztán a következő nap mégis ugyanúgy állnak hozzá. Hányszor hallottam olyat, hogy egy rossz dolgozat után elhatározzák: a kurva életbe, most tanulni fognak. És újra elbuknak, vagy csak minimális mennyiséget tanulnak. Pedig tudják, ha rendesen odaülnek, sikereket érnek el. A felelősség nem vállalása következetlenséggel párosul. Az ilyenek például soha nem tudják beosztani az idejüket. Az utolsó pillanatra hagynak mindent, például egy 15-ei határidőt kitolnak 16-ára, és az utolsó este ülnek neki. Aztán a halmozódó kudarc elkezdi ledarálni az önbizalmukat. Klasszikus válaszuk: „Tudom, hogy mit csinálok, de hát én ilyen típus vagyok”, „Néha szarabbul alszom emiatt, de majd következő nap
megoldom.” Félelemből történő döntés. A kudarc élménye halványul, mivel indulatból hoztam meg a döntést, miközben segget csináltam a számból. Általában a cigiről való leszokás is ezt a mechanizmust követi: amikor a dohányosok meghallják, hogy valakinek tüdőrákja van, fogadalmat tesznek. Majd minden folytatódik úgy, ahogy eddig is történt. Szokásos válaszok: „Akkor teszem le, amikor akarom”, „Ez nem egy nehéz ügy.” Gerzson nem olyan régen volt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében forgatni, egy nagy részben roma lakta település-részen. Egy kilencéves kisfiú nagy átéléssel elkezdte magyarázni neki, hogy ő mit hogyan nem fog úgy csinálni, mint a szülei: hogyan nem fogja verni a gyerekét, hogyan nem fogja csavarkulccsal beverni a felesége fejét, és így tovább. De nagyon kevesen vannak, akik képesek mindent másképp csinálni, mint ahogy látták. De persze van ellenpélda is: hallottam egy állami gondozott cigány srácról, akinek diplomás felesége van, két kis óvodás gyereke, és kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatban él. A lényeg, hogy megfelelő viszonyítási alapja legyen valakinek. A felnőttség sorsfordító pontja a szülőkről való leválás. Szülőkről lehet leválni racionális szempontból. Ez akkor történik, amikor anyagilag önálló leszek, elköltözöm tőlük, saját magam tartom fenn a lakásomat. Vagyis racionális szempontból függetlenedem tőlük. És van az érzelmi szempontból történő leválás. Ha ez nem következik be, akkor egy lány biológiailag érett korban egy olyan személyiségszerkezetű pasihoz fog hozzámenni, amilyen az apja. És a kapcsolatban úgy fog viselkedni, ahogy azt az anyjától tanulta. Egy pasi, aki nem vált le az anyjától, az anyjához hasonló személyiségszerkezetű nőt fog választani, és ha az apja megalkuvó volt, ő is ezt fogja tenni. A leválást mindig csak az adott napon lehet megvalósítani. Ennek a következő a folyamata. Először is tudom, hogy a személyiségszerkezet kétharmada szülőktől eltanult mintákból és konfliktuskezelési modellekből áll, és csak egyharmad a genetikai örökség. Másodszor is elfogadom és tudom, hogy a világ összes emberi tulajdonsága ott van bennem, csak még nem kerültem olyan élethelyzetbe, hogy mindet használhassam. Harmadszor is tudom és elfogadom, hogy bizonyos tulajdonságokkal árthatok önmagamnak és másoknak is. Ezek után az ajánlatom így szól: kedves olvasó, vehet egy papírlapot, és felírhatja rá édesapjának és édesanyjának a tulajdonságait. Felírhatja, melyikkel mikor és hogyan ártanak önmaguknak, és melyikkel mikor és hogyan segítik, dicsérik, építik önmagukat. A szüléink tulajdonságainak a megfogalmazása brutálisan kemény meló. Ezzel megfogalmaztam a viszonyítási pontokat. Ha tudom, hogy 70 százalékban tőlük tanultam el mindent, akkor azt is tudom, hogy olyan lettem, mint ők. Mivel tudom, hogy a kimondással a feszültség oldódik, megvizsgálom, hogy miben és hogyan lettem olyan, mint az apám meg az anyám. Milyen tulajdonságokkal rendelkezem én? Például: kimondom azt, hogy a pasikkal éppolyan erőszakos vagyok, mint az anyám az apámmal. Ez abból a szempontból jó, hogy kiderül: én vagyok az irányító. És abból a szempontból rossz, hogy felismerem: így soha nem lesz egyenrangú társam. Mivel nem én vagyok az Isten, így tudom, hogy nem ítélkezhetett a szüleim felett. Ők úgyis eldöntik, hogy a nap végén a mennyországban vagy a poklukban vannak. Majd felismerem azt, hogy belőlük csak egy van. így rájövök arra, hogy szeretem őket, és amikor ezt megtehetem, ezt ki is mondom, és ki is mutatom. Vagyis verbális és nonverbális eszközökkel kimutatom irányukba a szeretetemet. Amikor leírom a tulajdonságaikat, azt is észreveszem, hogy hajlamosak belém mászni. Azt is tudom, hogy ha indulatos vagyok és ordibálok, annak semmi foganatja nem lesz, ezért eldöntőm magamban, vagy akár le is írom, hogy mit fogok tenni. Elmondom vagy leírom előre, hogy ha az apám
vagy az anyám érzelmileg zsarol, arra hogyan fogok reagálni. Vagyis ha zsarolnak, manipulálnak, nem tartanak tiszteletben felnőttként, akkor elkezdek nekik nyugodtan és higgadtan nemet mondani, és felállítom a megfelelő következményeket. Például: „Anya, én imádlak, szeretlek, azonban sokszor azt mondod nekem, hogy te csak arra voltál jó, hogy felnevelj engem, és én szarok a fejedre, és nem csinálom azt, amit mondasz nekem. Mondhatod, ez a te dolgod. Csak ilyenkor nem érzem, hogy szeretnél. Hanem azt érzem, hogy azt akarod: úgy ugráljak, ahogy te mondod. Szidod a csajomat, miközben én nem kérdeztem tőled, ráadásul én élek vele, nem te. Tehát semmi gond, ha legközelebb is ezt teszed, csak éppen le fogom tenni a telefont. Vagy ha eddig jöttem hetente egyszer, akkor ezentúl csak havonta egyszer fogok.” Vagyis nyugodt hangon olyan következményhálózatot állítok fel, amit béke és háború esetén egyaránt betartok. Sokan azt mondják, hogy ez zsarolás. De ha minimum két ajánlatot kínálok fel valakinek, ami közül lehet választani, akkor az miért zsarolás? A kötbér az egy működő dolog. A racionális világban is így működik az élet. Ha nem alkalmazkodunk a szabályokhoz és feltételekhez, meglesznek a következményei. Aki a munkájában ezt kiválóan alkalmazza, az miért nem fekteti le ezeket a kereteket az érzelmi életében is? Persze csak olyat érdemes lefektetni, amit be is tudunk tartani. És van még egy fontos dolog a szülőkről való érzelmi leválás útján: amikor a szüleim tulajdonságát leírom, rájöhetek arra is, hogy ők az életük fontos területein folyékonyan hazudnak önmaguknak. Ilyenkor elfogadom és tudom, hogy a benyelt hazugság mindig benyújtja a számlát, olykor testi betegség formájában. Vagyis ha a szüleim sokat hazudnak maguknak, akkor elégedetlenül, frusztráltan, vegetálva, ronda halállal fognak elmenni. Ez tehát a szülőkről való érzelmi szempontú leválás, amelyet mindig csak az adott napon lehet megtenni. Újra meg újra. Ismertem egy lányt, aki ebben a dologban már kinyitotta a szemét. Mint mesélte nekem, az apja nagyon erős pasi volt, az anyjának mindig kuss volt otthon. A nővére szépen le is utánozta ugyanezt a mintát. Korábban a lány is egy olyan pasit választott, mint az apja, de aztán megtanulta, hogy ez neki nagyon nem jó. A nővére ezzel szemben egész életében hárította a saját felelősségét, és pár éve aztán elkezdte mondogatni, hogy a húgának mennyire könnyű, neki minden sikerül, miközben az ő élete mennyire szar. A lány egyszer megkérdezte a nővérét: „Te mit teszel azért, hogy változtass ezen? Mert szerintem valójában semmit.” Erre a nővére úgy megharagudott rá, hogy három évig nem is beszéltek egymással, és csak nemrégiben üzent az anyjukon keresztül, hogy találkozzanak újra. A lány annak idején hosszasan magyarázta neki, hogy szerinte mennyire életveszélyes dolog kitartott nőnek lenni. A nővére felsőfokon beszél angolul, így ő is tudna Pesten élni és dolgozni, de számára mégis az tűnt eddig a járható útnak, hogy lemásolta a szülei életét, és közben a húgát hibáztatta mindenért. Kereste a kifogásokat, hogy ő már idős, meg hogy felette eljárt az idő, ezért aztán még mindig ugyanott tart. A lány szerint annak idején ő is dönthetett volna úgy, hogy egy olyan pasi mellett marad, mint az apja, és ugyanúgy kussol, mint az anyja, de ő nem szeretett volna ilyen életet élni. Amikor régebben az apja feljött, hogy megszereljen neki valamit, mindig azt kérdezte tőle: „Van még valami, fiam?” Ő pedig mindig azt válaszolta: „Én lány vagyok.” Évek munkájába tellett, amíg elfogadták, hogy megváltozott, és más életet él, mint a szülei. És ahogy a lány fogalmazott: „Izgalmas volt látni, hogy ahogy én megváltoztam, ők is megváltoztak.” A nullából újraépíteni magam: a lehető legnagyobb kihívás. Ha már felismertem, hogy bizonyos szempontból ugyanolyan életet élek, mint a szüleim, az érzelmi konfliktusaimat ugyanúgy kezelem, mint ők, akkor megfogalmazhatom, hogy nem szeretnék olyan életet élni, mint ők. Ezért adott esetben fontos megköszönni a szülőknek azt a mintát, amit ők ajánlanak. Úgy elfogadni és szeretni őket, ahogy vannak, és adott esetben nemet mondani nekik, nyugodtan, nem elfelejtve azt, hogy mindig
dönthetek másképp is. Azonban ahhoz, hogy elkezdjük építeni önmagunkat, elengedhetetlen megjárni a poklunkat, mert egyébként nem fogjuk elhinni, hogy mi is ráfázhatunk. A következtetések levonása után rá fogok jönni arra, hogy az adott mintakövetésben mi az érték, és mi nem az. Ahhoz, hogy számítani lehessen rám, elsőként önmagamra számítok. Felismerem azt, hogy a létezésnek van helye, alkothatok és teremthetek. Felismerem, hogy a jót - racionális vagy érzelmi sikerélmény szempontjából egyaránt - csak munkával lehet elérni. Ugyanakkor igaz az is, hogy a fejlődéshez a rám figyelő emberek tanácsa elengedhetetlen. A mai napig is megbecsülöm, amikor valaki udvariasan megkérdezi, hogy elmondhatja-e a véleményét rólam, szemtől szemben. Mert olyankor a másik tiszteletben tartja, hogy én fogok dönteni. 1993 őszén, az egyik egy lipóti ügyelet során felvettem az első heroinista betegemet. Már akkoriban motoszkált bennem, hogy másként is lehetne hozzáállni az elvonáshoz, és bele lehetne vágni egy olyasvalamibe, amire sok orvos azt mondta, hogy úgysem lehet megoldani: egy heroinistát kezelni. Tele voltam egy csomó kétséggel, kérdéssel, bizonytalansággal és félelemmel. A mai napig emlékszem arra a válaszra, amelynek - végső soron - azt is köszönhetem, hogy most írhatom ezt a könyvet. Mielőtt felvettem volna azt az embert, felhívtam a főügyeletest, és elmondtam neki, hogy én másképp szeretném az elvonást megoldani. Rigó Péternek hívták ezt a tapasztalt pszichiáter főorvost, aki akkor már sok-sok éve foglalkozott heroin- és ópiátfüggőkkel. Az ő válasza indított el ezen az úton. Türelmesen végighallgatott, majd azt mondta: csináld. Ez az egyetlen szó akkor hatalmas erőt adott nekem. Beleugrottam az ismeretlenbe, amelynek során rengeteg kudarc és sikert várt rám. Nem bántam meg egyetlen pillanatát sem. „Önmagam szemében megbízható vagyok.” Mikor lehet kimondani ezt a mondatot? Akkor, amikor a kimondott szót betartom. Amikor tudom magamról, hogy lehetek képmutató, nyerészkedő, vagy akár következetlen is. Amikor általános iskolába jártam, én is rendszeresen nyerészkedő voltam. Észrevettem, hogy a tanárok egy bizonyos sablon szerint dolgoznak. Szünidő után az osztály nagy része még a vakáció hevében égett, és senkinek nem volt kedve tanulni. Akkor rájöttem arra, hogy keveset tanulva is aránylag könnyen lehet jó jegyet szerezni. Tanultam, jelentkeztem, jeles. Aztán egy idő után már nem szólítottak fel, mert azt gondolták: én jó tanuló vagyok. A többiek pedig októberbennovemberben már sokkal nagyobb anyagból feleltek. Adott szituációban mindannyian hajlamosak vagyunk a képmutatásra, azaz sokkal jobb színben feltüntetni önmagunkat, jobbnak látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. A képmutatás célja, hogy megsimogassák a fejemet. Még akkor is, ha tudom, hogy bizonytalan vagyok, és egy dolog nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Valaki mesélte nekem, hogy egyszer egy esküvő előtt a menyasszony átküldte neki a fotókat az esküvői ruháról, azzal a felkiáltással, hogy „nem lett olyan szép, mint amilyennek terveztem!” Az illető érezte az erőszakot ebben a felkiáltásban, és pontosan tudta, hogy neki erre azt kellene most mondania, hogy „dehogynem, nagyon is szép lett ez a ruha”. A menyasszony egy nagyon bizonytalan lány volt, masszív féltékenységi rohamokkal. A problémáit mindig másra hárította, többek között az előző kapcsolataira, amelyekben elmondása szerint tönkretették őt, lelkileg ütötték-verték. A bizonytalan nagyon szeretné, hogy minden jól sikerüljön, hogy a jövőben erre tudjon emlékezni, hogy ez adjon neki erőt a továbbiakban. Persze az esküvő nem egy terápiás helyzet, de ennek ellenére, ha én lettem volna ebben a helyzetben, akkor a menyasszony barátjaként nem hazudtam volna. Lehet, hogy rosszulesett volna neki, ha azt mondom: „Szerintem szép ez a ruha, de tudom, hogy te milyennek szeretted volna, és tényleg nem olyan lett. Hát most nézzük meg, ebből hogyan lehet kihozni a maximumot.” Vagy dönthettem volna úgy, hogy részt veszek a játszmájában, és azt mondom:
„Ne hülyéskedj, tévedsz, ez a ruha pont olyan lett, mint amilyet szerettél volna!” És ráhagyom az egészet, tudván azt, hogy neki valójában az a legfontosabb, hogy ezt hallja. Csakhogy ez nem igaz. Egy adott krízis következtében az emberek legtöbbször szétesnek, mert nem számolnak azzal, hogy negatív folyamatok is bekövetkezhetnek. Ha viszont tudom, hogy mindig mindenből ki lehet jutni, akkor egy pofon elszenvedése után elkezdhetek gondolkodni azon, hogy mi a megoldás. A mai hazug világban az emberekben valójában hatalmas vágy él az őszinteség iránt. Nagyon sok olyan ember van, aki azért keres meg, mert őszinteségre vágyik. Hazugságokkal borzasztóan egyszerű dolog manipulálni a környezetünket. Mivel csak felületesen figyelünk egymásra, a manipuláló könnyen eléri a célját. Csak egy idő után ez a viselkedés unalmassá válhat, az illető meg a hazugságai hálójában fog vergődni. Kifelé mosolyog, belülről pedig görcsös. Az az ember, aki gyáva kimondani adott helyzetben a barátnőjének azt, amit gondol, képmutatóvá válik. Játssza a barátnőt, eljátssza a jó kapcsolatot, holott erről szó sincs. „Igen, nagyon szép ez a ruha.” A csajok ezt igen szofisztikában képesek művelni. A férfi barátok ebből a szempontból sok esetben nagyon mások. Olyanok, mint Nagy Sándor és a gordiuszi csomó. Átvágják a kardjukkal, és a probléma meg van oldva. A pasik egymás között, ha látják, hogy a barátjuk hülyeséget csinált, gondolkodás nélkül elmondják a másiknak, hogy „te egy fasz vagy, menj a picsába, hagyj a hülyeségekkel”. Beszéltem már olyan pasikkal, akik imádnak ilyen válaszokat kapni. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy a múltkori mennyire jó beszélgetése volt a barátjával: az egész abból állt, hogy fél órán keresztül egymás hülyeségei miatt szidták egymást. De egyik sem sértődött meg, hanem helyrerázódva folytatták a beszélgetést. Őszintén. A nők ezzel szemben sokszor csak kerülgetik a témát, mint macska a forró kását, körmönfontan beszélgetnek, nem mondják ki azt, amit éreznek, és így csak egymás vérét szívják több órán keresztül. Ez olyan, mint a majmoknál a tetvészkedés. Lehet ilyen szituációkba önmagam gyávasága miatt folyamatosan belekeveredni: de végső soron minek? A vérszívásból jó érzés nem keletkezik. Az egyik barátom szokta mondani azokra az éttermekre, ahol a kiszolgálás lassú, a kaja rossz, a hangulat meg középszerű: „Itt kétszer voltunk: először és utoljára.” Meg lehet tapasztalni az ilyen „baráti” beszélgetéseket, de szerintem elég kétszer: először és utoljára. Én bírom a szemtől szembeni, őszinte kommunikációt. Amikor a másik tényleg őszintén beszél, a hangjában nincs bántó agresszivitás. Nincsenek szurkapiszkák. „Te egy hülye fasz vagy.” Ez egy egyenes, őszinte mondat. A képmutatók nem rendelkeznek belső békével, ezért meghamisítják az érzéseket, és viszályt szítanak. A képmutatókban a félelem egyre csak fokozódik, hogy mikor fognak lebukni. Ezért gőzerővel játszmáznak, és körülveszik magukat kamu emberekkel, akik éppúgy saját képmutatásuktól görcsösek és feszültek, miközben azt hiszik magukról, hogy ők milyen menők. Ha egy ilyen embernek valaki elmondja őszintén a véleményét, az illető önérzete megroggyan, de semmi baj, mert ott van a társaság, aki majd széles nyelvcsapásokkal helyrebillenti a megsértett egóját. Ennek tipikus fajtája az a hétvégi apuka, akiről lerí, hogy csak muszájból van a gyerekkel, és alig várja, hogy a kötelező három órát letudja. Mozi, Meki, és már viszem is haza ezt a nyűgöt. Kipipálva. A gyereke meg közben szomjazza az őszinte beszélgetést, az őszinte érintést, az őszinte ölelést. Neki arra lenne szüksége, hogy az apja őszintén mellette legyen. Sokszor látni olyat, amikor a szülők folyékonyan vetítenek, vagyis hazudnak a gyerekeinek. Ha a gyerek valamit szeretne, megy a vetítés. Miközben látni és érezni is, hogy hazudnak. Miért nem akarnak az emberek kijönni a poklukból? Talán mert nem is biztos, hogy tudják: benne
vannak. Nem biztos, hogy az ember felfogja, hogy a pokolban rotyog. Vagy nem bízik abban, hogy ha dönt, attól jobb lesz. Mert önmagában sem bízik. Mennek a kifogások és magyarázkodások megállás nélkül. Közben peregnek a homokszemek, ők meg elhiszik, hogy nem olyan erősek, mint a másik. Vagyis nem mernek nemet mondani a saját poklukra. Az ilyeneket könnyű felismerni: amikor egyedül vannak, és azt hiszik, hogy nem látja őket senki, nem mosolyognak oldottan. Hétfőn reggelente tömegével látni őket az utcán, amint gürizni mennek. A rossz tanácsadók nem mosolyognak. A kerítők nem mosolyognak. A képmutatók nem mosolyognak. Valaki mesélte nekem egyszer, hogy egy amerikai pasi, aki Magyarországon járt, csak egyetlen mondatot tudott magyarul, és mindig ezt ismételgette: „Mosolyogj egy kicsit!” Persze, könnyű neki, mondja erre egy önmagában nem bízó ember. Bezzeg mi, a vérünket ontottuk Európáért, és már kétezer év óta csak szenvedünk. Pár hónapja voltam egy ETO-Fradi focimeccsen, amikor a két félidő közti szünetben a pályára vonult a győri kézilabdacsapat, akik épp akkor nyerték meg a Bajnokok Ligáját. Vagyis egy magyar csapat a csúcsra ért. A Fradi-drukkerek egyáltalán nem tapsoltak. Nem jutott el az agyukig, hogy egy magyar csapat nyerte meg, nem örültek nekik. Szomorú? Magyarország.
ÁRULÓK Vajon jelent-e még valamit az Y generációnak, az a szó, hogy hazaárulás? Egyáltalán: mit jelent számukra a haza? Egy fejlett racionális intelligenciával rendelkező és anyagi önmegvalósításra törekvő, ön- és céltudatos, karrierista Y-nak mit jelent ma Magyarország? Ismerek olyan Y-t, aki számára ez abszolút fontos. A legtöbbjükben felmerült már a külföldre költözés, de egyesek ezt nem tudják huzamosabb ideig elképzelni. Beszéltem egy sráccal, aki négy hónapot élt külföldön. Jó élményekben volt része, élvezte is, de egy idő után nagyon vágyott haza. Hiányoztak neki az ízek, a szagok. Vajon a fejlett infrastruktúra és a kommunikáció mennyire bontja le a fizikai határokat? Ma a mobilitás igen nagy, ráadásul minden gyorsabban megy, ezért a határok bizonyos szempontból eltűnnek. Az Y-ok önéletrajza könnyen elkerülhet egy nemzetközi céghez. Mehet Budaörsre vagy akár Bristolba is dolgozni. De mi történik ott vele? Asszimilálódik, és angol, német vagy francia ember lesz belőle? Vagy valami módon egy zavarodott figurává válik, aki hazajön, amint tud? Az Y-ok között - persze nem csak köztük - két fontos csoport van ebből a szempontból. Az egyiknek fejlett a szociális és családi hálója, a másiknak szinte nincs is ilyesmi. Óriási különbség van a két típus, a két attitűd között. Nagyon sok Y ment ki külföldre. Ez azonban nem jelent automatikusan könnyebb életet. Hallottam olyanról, aki Londonban él, mindene megvan, jó a munkahelye, ahol jó dolgot csinál. Ennek ellenére folyton hazakacsingat. Pedig a barátain és a szülein kívül más nem köti ide. Különösen sok érve nincs hazatérni, és mégis megteszi. Ez lenne a honvágy? Vagy az emlékek, emberek miatt történik? Egy fejlett szociális hálóval bíró Y mesélte nekem, hogy neki a szagok hiányoztak, a fröccs, a romkocsmák, a szaros négyes-hatos villamos. Vagyis közönséges kis hangulati elemeket említett. Kiülni a Duna-partra töprengeni, elmenni a haverokkal focizni. De vajon ezt tényleg nem lehet megtenni ugyanúgy a tengerparton, egy sokkal kellemesebb klímában? Aki viszont se családi, se szociális kötelékkel nem rendelkezik, azt a magyarországi intézmények nem tartják meg. Számukra Magyarország kiszámíthatatlan hely lett. Mihez ragaszkodunk mégis? A jellegzetes magyar búvalbaszottsághoz? Egy ismerősöm mesélte, hogy annak idején ő egy évet élt külföldön, Franciaországban. Egy idő után erős honvágyat érzett. És pontosan azt érezte, hogy ehhez a búvalbaszottsághoz ragaszkodik, hogy tényleg a meleg állóvízben való ücsörgés hiányzik neki. Nem tartozott ehhez az érzéshez se jövőkép, se valamiféle cselekvési terv. Csak pontosan tudta, hogy ha nem csinál semmit sem, itt akkor is elfogadják, és egy veszélytelennek érzett környezetben élhet. Ez aztán később megváltozott benne. Letépte magáról, ahogy a családi kötelékeket is. Mert egy idő után elkezdte azt érezni, hogy ezek valójában akadályozzák az önmegvalósításban és a kibontakozásban. Most már csak röhögni tud azokon, akik ragaszkodnak a meleg szarhoz, mert már tudja, hogy a világ nem egyforma. Vannak jobb helyek, és vannak rosszabbak. Vannak a magyarnál barátságosabb, emberbarátabb kultúrák. Ahol nem arról szól az élet, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Példaként említette Kanadát. Ahol, ha valaki beköltözik egy adott településre, nem azt kérdezik tőle, hogy ki a fene vagy te, és mit fogsz itt csinálni, hanem azt kérdezik, hogy van-e már áram a házában, mert ha nincs, adnak szívesen, hogy tudjon főzni meg mosni. Egy magyar mit tenne? Hát gyanakodna, kardot rántana. Tisztelet a kivételnek. Egy másik, egykori lázadó ismerősöm azt mesélte, hogy mióta megszülettek a gyerekei, már nem olyan lázadó, mint annak idején. Tudja, hogy nekik egy ideig biztonságra van szükségük, és most azzal
foglalkozik, hogy lehetőségei szerint minél jobb életkörülményeket teremtsen nekik. Sokat járt külföldön, de ő egy fröccstől nem tud elolvadni. Számára mondjuk Szicília, ahol bazsalikomillatot hoz a szél, éppen annyit ad, mint ha meginna egy fröccsöt egy romkocsmában. Kinek a pap, kinek a papné. Más tehát a helyzete azoknak, akik biztonságot adó, szerető családban nőttek fel, mint azoknak, akik például fizikai és érzelmi terrorban nőttek fel. Akiknek alkoholista az anyjuk, az apjuk, vagy a szüleik elváltak, börtönbe kerültek, esetleg rokkantnyugdíjasok, nyomorban élnek. Nem volt szép, idilli családjuk, mentális és egzisztenciális nyomorról szólt a gyerekkoruk. Akik a tetejébe soha nem is voltak megtanítva a megfelelő érdekérvényesítésre, és a megfelelő konfliktuskezelésre sem. Az ilyenek mitől éreznék Magyarországot a hazájuknak? Egy Y generációs lány mesélte nekem, hogy amikor tizennyolc évesen kiment Londonba, és egy évet élt Angliában, számára ez volt a felnőtté válás kezdete. Az első döntés, amit a szülei akarata ellenére hozott meg. ő nem akart kint maradni, de állítja, hogy élete egyik legjobb élménye volt. Mesélt olyan magyar lányokról, akik nagyon rossz körülmények közül jöttek - alkoholista szülők, ilyesmi -, és ezek a lányok ott is elvéreztek. Ő már akkor folyékonyan beszélt angolul, és adott esetben tudott nemet mondani. Pedig volt, hogy róla is akartak aktfotókat készíteni. Azok a lányok, akik kötélnek álltak, furcsának tartották, hogy ő nem megy bele ilyen dolgokra, hiszen csak egy-két fotóról van szó, és még sok pénzt is kap érte. Ezek a lányok azonban rövid idő alatt lementek kutyába. Bármit bevállaltak, és ennek következtében az életük is egyre rosz-szabb lett. Amikor elment ebből a környezetből, a lányok nem értették őt. Szerintük hülye volt, mert ők azt tartották a megoldásnak, hogy előbb-utóbb fognak egy - lehetőleg gazdag - brit pasit, és akkor minden meg lesz oldva, minden szép és jó lesz. A végén persze teljesen elzüllöttek. ő azonban már eleve úgy ment ki, hogy tud önmagára vigyázni. Vele is megtörtént, hogy egy taxisofőr egyből a lakására vitte, és erőszakoskodott vele, de megúszta. Ezek a lányok viszont a meg nem oldott múltjukat cipelték magukkal, pontosan azt, amiből elmenekültek Angliába. Volt olyan, aki azonnal terhes lett. Vagyis cseberből vederbe, és egyre rosszabb lett minden. Megoldásnak tűnt, és pokol lett belőle. Egy angolul nem tudó, pszichotraumatizált fiatal lány teherbe esik Londonban. Mi lesz vele? Egy új, boldog élet kezdődik számára? Egri borász barátom, Csuti nagyapját 1956-ban az egyik haverja ki akarta vinni Kaliforniába, hogy ott, valahol So-noma vidékén telepítsenek rengeteg szőlőt, és így gazdagodjanak meg. Csuti nagyapja erre azt mondta a haverjának: „Aki Egerben nem tud megélni, az máshol sem fog.” A pasi kiment, és tíz évvel később tüdőrákban meghalt. Nem lett gazdag. Csuti nagyapja pedig a haláláig az álmai megvalósításában élt. Tamási Áron halhatatlan idézete jut eszembe erről, az Ábel-trilógiából, amikor a harmadik könyv végén Amerikában ezt mondja valaki Ábelnek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Orsi jó angol nyelvtudással ment ki Londonba, nem sokkal az uniós csatlakozás után, amikor mindenki indult kifelé. Ó azt látta, hogy a kinti magyarok kinn is ugyanolyanok, mint itthon. Az idehaza meg nem oldott problémáikkal szembesültek kint is. Vagyis más környezetben, más emberek között ugyanazokkal a problémákkal szembesültek, amiket itthon nem oldottak meg. Kivétel nélkül mindegyikük elvérzett. Alig ismer olyat, aki kint maradt volna, mindegyikük hazajött. Mert azt gondolták: ha itthon van egy lerendezetlen ügyük, mondjuk a szüleikkel, és kimennek külföldre, akkor majd jobb lesz nekik kint. A jobb élet aztán egyenlő lett a magánnyal. Orsinak azzal lett tele a hócipője, hogy kinn is mindig kelet-európai maradt. Hiába dolgozott az Oxford Streeten,
„bennszülött” angolokkal körülvéve. Orsi biztosan nem menne el egy uniós államba csak azért, mert ott egy picivel jobban fizetnek, miközben itthon rengeteg megoldatlan problémája lenne. Az ő véleménye az, hogy ha itthon nem érzi jól magát az ember, az nem az ország miatt történik, hanem azért, mert saját magában van valami gáz. ö azt látta kint Angliában, hogy soha nem lesz angol, bármit is csinál. Kevés olyan ország van, ami tényleg olvasztótégelyként működik. Ma már nem tudja elképzelni, hogy külföldön éljen. Legalábbis most így gondolja. Talán Amerika az egyetlen, ahová visszavágyik, de maximum valami rövid időszakos meló erejéig. Úgy érzi, járt eleget mindenfelé, és ő a magyar és a Magyarországon elérhető kultúra közvetítésére tette fel az életét. Tudja, hogy ezek „nagy szavak”, de számára ez a fontos. És fontosak a kapcsolatok is, azok az emberek, akik még itthon vannak... A kapcsolódási pontok, és maga a nyelv is. Amelyhez foghatót nem ismer, de még ha lenne, sem tudná úgy, mint ezt. így tudja és akarja kifejezni magát. De senkire nem vet követ, aki nem így gondolja. És senkit sem tart vissza attól, hogy külföldre menjen. Csak ne menekülésből tegye. A legjobb barátnőjét például két éve nem látta, mert New Yorkban él. Nem változott köztük semmi. Érzik és értik egymást továbbra is. Megoldják. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen szégyellik azt a munkát, amit odakint csinálnak. Kimennek pizzás fiúnak vagy bárminek, de persze itthon nem azt mondják, hogy pizzás fiúként dolgoznak, hanem azt mondják: „Kinn dolgozom, Londonban.” Mi van akkor, ha a bőrömben nem érként magam otthon? Amikor elkezdek mindenféle dologgal takarózni, akkor szégyellek valamit. Ha viszont szégyellek valamit, akkor hangulatilag is egyre rosszabbul fogom magam érezni. Ez kihatással lesz a környezetemre, a munkámra is. Persze ha a pizzahordás egy felfelé ívelő folyamat része, akkor azt nem fogom szégyellni. Akkor itthon azt mondom: „Most kifutóként dolgozom, de ez csak ideiglenes.” Akkor nincs szégyen sem. Én tizennyolc évesen jöttem el az akkori Jugoszláviából Magyarországra. A motivációm elsősorban az volt, hogy szerettem volna Magyarországon tanulni. Akkoriban már folyékonyan beszéltem angolul, szerbül, magyarul. Jugoszláv útlevéllel mehettem volna bárhová. Bárhol befogadtak volna. Vajdasági magyar kisebbségként mégis fontosabb volt számomra, hogy az anyanyelvemen tanulhassak. De már akkor észrevettem, hogy a magyar mentalitás jelentősen különbözik a vajdaságitól. Legalábbis én a saját környezetemből nem emlékszem erre az állandó rinyálásra, a kifogások keresésére, a másokra mutogatásra, a rettenetes frusztráltságra. Egy időben aztán sokat gondolkodtam azon, hogy hol van valójában az én hazám. Sokáig élményekhez, barátokhoz kötöttem. A jugoszláv háború alatt azonban a barátok szétspricceltek a világ minden tájára. A mai napig elég nehéz megszervezni egy osztálytalálkozót, hogy mindenki ott legyen. Aztán később helyszínekhez, hangulatokhoz kötöttem a hazát. Most már tudom: ha önmagamban nem lelem meg a békémet, akkor hazám sem lesz soha. Ahogy a mondás tartja: gyáva népnek nincs hazája. De otthona sem. Csak egy téglából rakott lakás, így aztán, ha épp külföldön vagyok, jól érzem magam. Ha Egerben vagyok, ott is jól érzem magam. Ha pedig Pesten, akkor Pesten. Bárhol vagyok, jól vagyok. Mert tudom önmagámról, hogy nincs olyan félelem, amit nem tudnék megoldani. Egyszóval az otthonom meg a hazám ott van, ahol én vagyok. Elképesztő sok munkát jelent eljutni idáig. Szándékosan nem használok múlt időt, mert a félelmeim és a belőlük származó megmérettetések nap mint nap újra előjöhetnek. És tudom, hogy mindig dönthetek: hagyom, hogy a félelmeim befolyásoljanak, és bevigyenek a mocsárba, vagy nem. Rajtam múlik, hogy sírok-e vagy mosolygok. És azt is tudom, hogy ott, ahol éppen vagyok, át tudom élni a pillanatot. És jól érezhetem magam bárhol.
Megszokjuk a hangokat, illatokat, fényeket, a nyelvet, mindazt, amiben az adott gyerekkori szocializáció során részünk volt. Aztán a rengeteg félelmet, párát, feszültséget, búvalbaszottságot is. Egy idő után, adott esetben ez kezd el hiányozni. Ha nincs gond: gyártunk magunknak. Az igazi haza érzetét azonban a belső béke alapozza meg, és ebből születik meg az ember otthona. És ez sugárzik is róla. Az a néhány kő, amit az ember házzá vagy lakássá rak össze, elbizonytalanodás esetén adhat valamiféle biztonságérzetet. De ez is a hit lenyomatát őrzi, és annak függvényeként lesz jó vagy rossz kisugárzása, hogy milyen hozzáállással lett megcsinálva. Egy ismerősöm mesélte, hogy hiába érzi úgy, hogy sikerült megtalálnia a belső nyugalmát, elkezdte zavarni a diszharmónia a környezetében. Jelenleg is egy csomó minden zavarja, és a lelki béke megtartásához rengeteg energiát kell beleölnie a dologba, mert rengeteg az erőszak és az agresszió körülötte. Ót nem érdekli a presztízs. Bárhol nagyon szívesen sütne akár pizzát is. Onnantól kezdve, hogy megszületett a belső értékrendszere, a legnagyobb érték az, hogy a félelmek ellenére nyugodt és stabil tud maradni. Nem tetszik neki az a mentalitás, amit idehaza lát. Magyarország neki szörnyű hely ebből a szempontból. A felelősségvállalás teljes hiányát és a másra mutogatást látja folyton, ő az Y-ok helyében mégis először önmagában szeretné otthon érezni magát. A belső lelki problémák megoldása nélkül senki sem fogja magát otthon éretni magát, legyen bárhol a világban. Csak rohanni fog egyik helyről a másikra. Ma Magyarországon nagyon kevés embernek vannak valóban hiteles gyökerei, hiteles, tápláló tradíciói. Orsi egyik barátnője sok éve kint él Londonban, és most nagy dilemmába került. Angliában ugyanis az ember nem lehet kettős állampolgár. Vagy-vagy. Ő egy olyan Y lány, aki soha többé nem akar hazajönni. Kinn egy másodpercig sem beszél magyarul, a középosztály tagja, és egy cseppet sem érdekli, hogy magyar állampolgárként funkcionál-e a jövőben vagy sem. Neki most már Anglia az otthona, ott érzi jól magát. Itthon nem, így aztán beadta a kérelmét, hogy brit állampolgár legyen, és brit útlevelet kapjon, mert ezzel bürokratikus szempontból egyszerűbb lesz az élete. Évente párszor úgyis hazalátogat Magyarországra. A rendszerváltás előtt az emberek mindent megtettek, hogy kijussanak külföldre. Majd odakint megpróbáltak olyanok lenni, mint a nyugatiak. De bárhogy is próbálták utánozni őket, mindig kiszúrták, hogy magyarok. Orsi szerint viszont ma már inkább arra vágyunk, hogy mások legyünk, mint a nyugatiak. De mi van nekünk, ami annyira magyar? Nehéz kérdés. Magyar virtus már csak leírva létezik. Felelősségvállalás nincs. Egy dolog azért van. A magyar nyelv. Ez az, amivel az érzéseinket elképesztő színesen ki tudjuk fejezni. Orsi szerint, az, hogy „magyar vagyok”, azt jelenti, hogy ez az anyanyelvem, itt van dolgom, ez jelenti a hollétemet, ahol ki tudom magam fejezni. Szerinte egyfajta hazaárulás az is, ha valaki letagadja a nyelvét, letagadja, hogy kitől született, legyen az alkoholista, cigány, magyar, zsidó, szerb vagy akárki. Ha letagadja, hogy azok milyen nyelvet beszéltek, vagy kik voltak valójában, csak azért, hogy beilleszkedhessen egy közösségbe. És az is, ha valaki rosszul van a saját hazájától, holott ő is biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az a haza ott tart, ahol tart. Vagy az, amikor valaki külföldön tudatosan mindent megtesz, hogy elfelejtse a saját nyelvét, a szokásait. Ha ez bekövetkezik, akkor az ilyen szülők gyerekei általában összezavarodnak, és komoly káosz támad bennük. Majd kialakul a kiüresedett tradíciók majmolása. Hiszen a gyereknek a legnagyobb motivációja, hogy boldoggá tegye a szüleit. Mert a szüleinek ez fontos. És bekövetkezik az önfeladás. Én egyébként hallottam olyan Amerikában élő magyar férfiról, aki hazajött, és megpróbálta itt tartalommal megtölteni azt a kiüresedett semmit, amit a szüleitől látott. Orsi szerint az ember nem attól lesz magyar, hogy kokárdát tűz ki. Ahogy egy gyerek sem lesz attól
amerikai, ha amerikai iskolába jár. Magyar akkor vagy, ha odavalónak érzed magad. Nem a külsőségeken múlik. Az egy tudat. Egy érzés. Amikor jó érzés magyarként kimenni az utcára. Jó érzés magyarként otthon lenni önmagadban. Ma Magyarországon folyton vita van, széthúzás, a másiktól való elhatárolódás. Jobb- meg baloldal. Nincs összefogás. Még olyanról is hallottam, hogy egy színházban az egyik néző nem akart a bal oldali helyére ülni, hiába oda szólt a jegye. Merthogy ő jobbos, és nem hajlandó a bal oldalon ülni. Hazaárulás, ha egy fiatal kimegy külföldre, és letagadja, honnan jött? Ha nem vállalja, hogy magyar? Azok az Y-ok, akik elhúznak Magyarországról, hazaárulók? Szerintem nem. Szerintem az a hazaáruló, aki hazudik önmagának. Ami meghatároz minket, az az, hogy otthon vagyunk-e, otthon érezzük-e magunkat a saját bőrünkben. Nem leszünk otthon márkás cuccoktól, autótól, külsőségektől. Azok csak anyagi, fizikai szempontból adnak biztonságot. Sokszor tapasztaltam már, hogy aki ma Magyarországon jóban van saját magával, az tud mosolyogni. Miközben a nagy többség kiveti magából az ilyen embereket. Itt, Magyarországon nem szabad jól érezni magunkat. Akik ezt átélték, azok közül nagyon sokan már rég külföldre mentek. Azonban érdekes az is, hogy egy adott mentális állapot vagy tulajdonság milyen hatással van a cselekvés végrehajtására. Sokan ugyanis épp a hazaszeretettel takargatják saját gyávaságukat. Nem mernek külföldre menni, és azt mondják, azért, mert annyira imádják a hazájukat. És kurvaanyáznak mindenkit, aki esetleg kimegy. Magyarországon már nagy hagyományokkal rendelkező népszokás, hogy állandóan basztassuk a másikat. Amit a mindenkori politikai hatalom ki is használ, és egyre több olyan szabályt és törvényt alkot, ami hatással van a mindennapi életünkre. Véleményem szerint mindez azért van, mert a nyúl- és a birkanépség akkor érzi magát biztonságban, ha elképesztően sok keretet állítanak nekik. Mert azt hiszik, hogy a keret: biztonság. És milyen jó, hogy még csak gondolkodni sem kell a dolgokon, csak végrehajtani, mint egy robot. Az irigység ma már olyan szintet üt meg, hogy újra orrba-szájba feljelentgetjük egymást, akárcsak az ötvenes években. Az állam meg beszedi a gyűlölet sápját. Ez az „Oszd meg és uralkodj!” hatékony alkalmazása. Adott esetben áttörni a merev kereteken? Mert amit lefektettek, az egyáltalán nem biztos, hogy jó? Adott esetben merni nemet mondani, és kitömi ebből? Hát azt már nem. Mert mit fog szólni a tanár, a rendőr, az apám, az anyám, és így tovább. És akkor, úristen, mi lesz velem? Én is ebben az országban élek, mint ön is, kedves olvasó. Pontosan tudom, hogy mi az irigység. Hiszen fiatal orvos koromban, amikor nagyon kevés pénzért dolgoztam, én is irigykedtem olyanokra, akiknek több pénzük volt, mint nekem. Azonban rájöttem, hogy mindezért egyedül én vagyok a felelős! Ahogy arra is rájöttem, hogy nekem attól nem lesz jobb, ha mutogatok a másikra. És elkezdtem a saját életem irányítását száz százalékban a saját kezembe venni. Ebben az országban élek, de ma már nem zavar, ha valaki gyűlölködik. Ez az ő energiája. Gyűlölködéssel nem lehet építeni. Valószínűleg ez külföldön sincs másképp, csak nálunk ez valahogy intenzívebb. Egy sajtos mesélte nekem egyszer, hogy az egyik Magyarországon megrendezett vizes Eb-n a Margitszigeten megjelent valamilyen miniszter, és a közönség egy emberként fütyülni és sípolni kezdett. Néztek rá a külföldi újságírók, és azt kérdezték: mi ez a gyűlölethadjárat? Ő nem merte nekik elmondani, hogy ezek vagyunk mi. Mi, magyarok gyűlöljük egymást. És állandóan felhánytorgatjuk egymásnak, hogy a múltban ki mit csinált. Komcsik, fasiszták, szemét balosok, jobbosok, és még sorolhatnám. Az egyik Kuroszava-filmben van egy jelenet, amikor egy uralkodó mindhárom fia kezébe ad egy-egy nyílvesszőt, hogy próbálják meg eltörni. Könnyen meg is teszik. Majd a legöntörvényűbb, legkonokabb fia kezébe ad egyszerre három nyílvesszőt, hogy próbálja meg most
eltörni őket. Persze az már nem megy. Hiszen összefogásban az erő. Biztos vannak olyanok, akik most úgy gondolják: könnyen dobálózok ilyen szavakkal és mondatokkal, hogy így meg így működik a magyar ember. De én azért írok erről, mert szeretek őszintén beszélni. Kimondani azt, ami van, amit látok. E nélkül nem kezdődhet semmiféle megoldás. Addig, amíg nincs meg önmagunkban a saját békénk, addig négyévente mindig lesznek mindenféle politikai pártok, akik egy jobb élet reményével etetnek minket, hogy aztán azt higy-gyük, hogy a választások után egy nappal minden szép és jó lesz. De csak munkával lesz jó bármi. Nem hazugsággal. Addig, amíg a populációnak egy adott része nem lesz őszinte, addig nyomorban fogunk élni, és maradunk tovább a langyos szarban. Ez egy közös probléma. Fel lehet dolgozni. Itt kezdődik a haza felvállalása. A bűnbakkeresés nem más, mint a hazaárulás. A félelmek a másságtól, az újtól mindig kialakítják az előítéleteket. Magyarok lakta településre odaköltözik egy roma család? Biztosan szemét tolvajok! Sokan közülünk nem nyíltak arra, hogy megismerjék a másikban az embert. Pedig a félelmeinktől való függőség megoldható, legyen szó bármelyik generációról. Nagyon szép dolog nagy krízishelyzetekben összefogni. Amikor öt-hat évente jön egy nagy árvíz. Csakhogy nem ezekben a pillanatokban mutatkozik meg, hogy van-e egy társadalomban összefogás, hanem a leghétköznapibb helyzetekben. Amikor segítek a másiknak. Amikor észreveszem, hogy emberből van. Nem olyan nehéz segíteni. Szükséges hozzá éberség, szükséges hozzá észrevenni, hogy valaki szenved. És ez hatalmas élményt ad az embernek. Jót tettem. Ezt hívják sikerélménynek. „Szép vagy, okos vagy, ügyes vagy. Képes vagy megoldani mindent. Képes vagy jót tenni.” Ezt mondjuk egy amerikai szülő mondja a gyerekének. Sok magyar szülő meg ezt mondja: „Úgysem fog sikerülni. Minek mész te külföldre? Úgyis hazajössz majd.” A szülők a saját paráikat verik bele a mostani Y-okba. „Mi van, mi nem voltunk elég jók neked? Itt hagytál bennünket a szarban?” Klasszikus érzelmi zsarolás. Miközben az Y azt hiszi, hogy ezek valódi jó tanácsok. Hány szülő mondja azt, hogy élj a saját hitvallásod szerint? Mert minden erőforrással rendelkezel, és képes is vagy rá. Vannak olyan helyek a világban, ahol nem divat visszarángatni egymást. Mi Magyarországon illúzióban élünk. Magyarnak lenni? Az úgy történik, hogy annak vallom magam, magyarul beszélek, és az életem során szerzett tudást szeretném átadni a környezetemnek - ha nyitottak az újra, ha nyitottak a másságra. És amíg én úgy érzem, hogy nekem itt dolgom van: addig itt maradok. Ez nálam hit kérdése. Nekem úgy húsz éve ez a hitvallásom. A legcsúnyább hazaárulás szerintem az, ha valaki önmaga hitéhez nem hűséges. Ha elhanyagolja azt, amibe belekezdett. Ha letagadja a származását. Ha feladja a belső törvényeit. Mi ilyenkor a megoldás? Ha a gyávaságom miatt nem merek nemet mondani, mert félek a következményektől, akkor a sorozatosan bekövetkező kudarcok miatt egyre kevésbé szeretem magam, így elkezdek megfelelni másoknak, hogy szeressenek. Vagyis megalkuvó leszek. Feladom a hitemet, önmagam szemében nem leszek többé hiteles, kettétöröm a saját gerincemet, és nem leszek többé büszke magamra. Csökken, majd megszűnik az önbizalmam, megszűnik a tartásom. Nem leszek hiteles nő vagy férfi, az életemben bekövetkező önfeladás miatt. Ennek kimondásához eljutni eléggé fájdalmas út. Megoldás? Ahhoz, hogy újra elkezdjem szeretni saját magam, az első és legfontosabb lépés, hogy meg tudok-e bocsátani magamnak, meg tudom-e bocsátani saját önfeladásomat. Mert ilyenkor egy tiszta, fiatal lány vagy fiú hitét, gerincét és tisztaságát adom föl. Sok-sok év alatt. Az a fiatal lány vagy fiú sok mindent nem
tudott, de legalább hitt valamiben, abban, hogy boldog lesz, hogy mérnök lesz, tűzoltó, focista, anya, apa stb... Tehát a második lépés: megkeresni azt a fiatal lányt vagy fiút, akit tudatosan vagy öntudatlanul feladtam. Hol volt az a pont, ahol az életem egy fontos területén elkezdtem hazudni magamnak, és elárultam saját magam? Én nagyon sok önmagát feladó emberrel találkozom, akik ilyenolyan dolgok miatt nem szeretik saját magukat. Nekik azt szoktam tanácsolni, hogy írhatnak egy bocsánatkérő levelet az egykori tiszta önmaguknak. Persze szívből! Nem azért, hogy megfeleljenek a Csernusnak. A levélben részletesen el lehet magyarázni ennek a tiszta énnek, hogy miért és hogyan adták őt fel, ezzel mit értek el, mibe került az önprostitíciójuk. Majd írásban bocsánatot lehet kérni tőle. Majd a bocsánatkérés után önmaguknak ígéreteket tenni, hogy ezek után mi lesz másképp. Mire fognak törekedni, hogy másképp legyen. Persze ez nem fog sikerülni egyik pillanatról a másikra, de ott marad egy emlékeztető levél formájában, amit bármikor elő lehet venni, és újra elolvasni. Ebben a módszerben az a szép, hogy csak egy ember fog tudni róla. Legalábbis egy ideig. Porból lettünk, porrá leszünk. Egy szülő a gyerekeire ráhagyhatja az anyagi javait, ingatlant, pénzt, autót, ruhákat, fotókat, egyéb személyes tárgyakat. Az anyagi javak eltűnnek, a pénz elköltődik, a személyes tárgyak a szemétdombra kerülnek. Mi marad akkor örökségként? Amit átadunk. A neveltetésből származó eszmék, a hit, a szülők hozzáállása az élethez. A hiteles férfi és hiteles nő mosolya. És megmaradhat még valami. Egy levél. Amit egy negyven évvel azelőtt önmagát feladó ember írt, amikor megfogalmazta, hogy ezek után hogyan fogja újra elkezdeni szeretni önmagát. Egy nyolcvanéves átadhatja a negyvenes gyerekeinek ezt a levelet. Azok pedig elolvashatják, hogy az apa és az anya az önmagának tett ígéreteit betartotta-e vagy sem. Amikor ezek a gyerekek nehéz helyzetben lesznek, mindig elővehetik a meghalt szüleik levelét, emlékeztetve magukat arra, hogy mindig van megoldás. És erőt merítve ebből a levélből, mehetnek tovább. Számomra ez a maradandó örökség.
KIÚT „...és így jutottunk ki a csillagokhoz- ” (Dante Alighieri: Isteni színjáték - Pokol; Babits Mihály fordítása) Gáborról először úgy szereztem tudomást, hogy a párom beszélt róla. Elmesélte, hogy ez a pasi sok-sok évet ült börtönben, de amikor szabadult, mégis a rögös utat, vagyis a talpra állást választotta. Nem került vissza a börtönbe. Autószervizt vezet, és megbízható, első osztályú munkát ad ki a kezéből. Nemrég meghibásodott az autóm, és hozzá vittem el. Elképesztő gyorsasággal megjavította. Akkor kezdtünk el először beszélgetni. Mindannyian követünk el hibákat. Néha a törvényekkel szemben is. Én mindig úgy éreztem, hogy azok az emberek, akik megjárták a börtönt, éppolyan megbélyegzettek, mint a drogosok, az alkoholisták és egyéb szenvedélybetegek. Mindenki, aki saját magát a társadalom perifériájára tolta. Kíváncsivá tett, hogy ő hogyan éli meg a talpra állást. Gábor azt mesélte, hogy a börtönlakók szempontjából nagyon sok csoport különböztethető meg. A tolvajok között sok megélhetési bűnöző van, nem volt pénzük, vagy egyszerűen csak lusták voltak dolgozni. Aztán ott vannak az autótolvajok, a gyilkosok, a zsarolók, az önbíráskodók. Gábor úgy véli, az élet iskolája valójában nem ott kezdődik, amikor az ember bekerül a börtönbe. Hanem ott, az első szabad napon, amikor kikerült onnan. Amikor az ember bekerül a börtönbe, a meglévő barátai közül kevesen tartanak ki mellette. A szülők kötelességből vagy szeretetből talán megmaradnak. A feleségek, az élettársak egy-másfél év után lelépnek. A barátnők még hamarabb. Amikor az ember kijön, akkor egy teljesen új világba lép be. A nulláról kezdi. És ebbe az is beletartozik, hogy megszűntek a kapcsolatai, megszűntek az ismerősök. A börtönélettel az ember kilép abból a körforgásból, ami ott kezdődik, hogy egy kölyök leérettségizik, egy munkahelyre kerül, kapcsolatokat szerez, beindít egy vállalkozást, és így tovább. Ha pedig tönkremegy, elad valamit, és próbál továbblépni. A börtön után nincs ilyen. Részben azért nincs, mert például nincs mit eladni. Gábor jól emlékszik arra, hogy amikor kijött, az ismerősei egy viszonylag vastag regiszteres füzetbe voltak felírva, és a telefonszámokból mindössze egyetlenegy élt. Az első nap, amikor hazaért, boldogságot érzett. De szinte már másnap jöttek a megmérettetések. Be kellett fizetni a csekkeket. Nem volt feltöltve a telefonja. Ilyen hétköznapi problémákkal hét éven keresztül nem találkozott, írt egy levelet, jött egy telefonkártya, a beküldött csomagok éltették, életben tartották. Ezzel szemben amikor kijött, onnantól kezdve neki kellett megvennie a cigit, a telefonkártyát. Mindez hirtelen pofonként érte, odabenn erre nem is gondolt. Nem volt kérdés, hogy a kikerülés után dolgozni fog. Hiszen Gábor nem volt bűnöző. Fel sem merült benne, hogy ne dolgozzon. A célja az volt, hogy pénzt keressen. Úgy érezte, ez az egyetlen, amit tenni tud, mert nem szeretett volna visszakerülni. Bár, mint mondta, ez menet közben azért hullámzott. Mert volt úgy, hogy vissza akart menni a börtönbe. Gábor azt mesélte, hogy bármilyen furcsán hangzik is, egy jó ideig úgy érezte, hogy ott lényegesen jobb az élet. A szabadulása után nagyon sok olyan időszak volt az életében, amikor egyszerűen nem érezte magát biztonságban. Nem azért, mert veszélyben lett volna, mondjuk, mert egy bűnszervezet valamelyik tagja meg akarta volna ölni. Hanem egyszerűen azért, mert hiányzott a létbiztonsága. Nem volt meg benne az az érzés, hogy hú, milyen szép is ez az élet! Nem érezte szabadnak magát. Bent kiszámítható volt minden. Amit meg
itt kinn talált, az brutálisan nem. A statisztikák szerint a börtönviseltek visszaesése az első három hónapban a legesélyesebb. Az első három hónap után Gábor örült, hogy nem erősíti ezt a statisztikát. De sokáig motoszkált benne a gondolat, hogy jobb lenne újra benn. Én a pszichiátriai osztályon dolgozva tapasztaltam hasonló folyamatot. Ezt hospitalizációnak hívják. Amikor valaki bekerül a pszichiátriai osztályra, elkezdenek az orvosok és a pszichológusok beszélgetni vele. Foglalkoztató terápiákra viszik. A szociálisan izolálódott ember ilyenkor elkezdi megtapasztalni, hogy vannak emberek, akik nem akarnak neki rosszat. Beszélgetnek egymással, megölelik egymást. Mosnak és főznek rá, tiszta ágyba fekszik le. Egy közösségnek a része lesz, és lassan biztonságban kezdi érezni magát. Mivel azonban a pszichiátria nem szálloda, egy idő után kikerül az életbe, ahol mondjuk, az alkoholista anyja odalöki neki: „Mi van, bazmeg, megjöttél?!” Ezért egy idő után olyan érzése lesz, hogy jobb volt bent. És mindent elkövet, hogy visszakerüljön. A könnyűnek látszó utat választja, de annyira, hogy teljesen feladja az önállóságát. Pszichiátriai kezeiteknél ez nagy probléma. Hihetetlennek hangzik, de a Lipótmezőre visszavágyakoztak az emberek. Miért akarna valaki önálló lenni? Ezt csak vérrel, verejtékkel meg rengeteg, következetes munkával lehet elérni. Ez fájdalmas cucc. Gábor igazán pontosan nem tudta megmondani, hogy mi volt az, ami arra motiválta, hogy ne kerüljön vissza többé. Érezte, hogy nem akar visszakerülni. Soha nem szerette, ha legyőzik. És azt se, ha megmondták neki, hogy mit csináljon. Soha nem tudott nem önálló lenni. A mai napig belebetegszik, ha valaki fölötte áll. Voltak szakaszok az életében, amikor volt főnöke. Tizenkilenc éves korában elvégezte a fényképésziskolát, nyomdában dolgozott reprodukciós fotósként. Szeptember i-jével munkába állt, majd szeptember 15-én felmondott, és szabadúszóként dolgozott tovább. Amikor főnöke lett, később is folyton arra törekedett, hogy az ilyen kiszolgáltatott viszonyból kikerüljön. Hogy ő legyen a góré, és ne irányítsák. Irányítva lenni, és ezt megélni sokszor durva érzés. Valójában nagyon sokan megtapasztaljuk ezt, nem csupán a munkában, hanem a családunkban is. Főként akkor, amikor megöregszünk. Ilyenkor a család fiatalabb tagjai lépnek az irányító szerepébe, és úgy akarják rendezni az idős szülők helyzetét, hogy berakják őket egy szociális otthonba: „Apu, van itt egy nagyon jó hely, csak ketten lesztek egy szobában, jól megértitek majd egymást, a nővérkék kinyalják majd a segged...” Valaki mesélte nemrég, hogy az anyja ilyen helyzetben van. Nagyon öreg, és már nehezen látja el magát. Ennek ellenére inkább az önállóságot választja. Egyébként kimutatott tény, hogy aki szociális otthonba kerül, az hamarabb hal meg. A család ezt pontosan tudja, ezért ez nekik élet-halál kérdése, hogy a nyolcvanegynéhány éves anyja tovább élje az addigi életét, és ők ebben igyekeznek támogatni őt. Félnek attól, hogy ha bemegy egy idősek otthonába, akkor gyorsabban bekövetkezik a halál. És mehetnek a temetésre. Van ebben valami. Tegyük fel, hogy egész életemben nem fogadtam el a halált, és minden olyan helyzetet kerültem, ami erre emlékeztetett. Majd egyszer csak megtapasztalom, hogy a család „betesz” egy otthonba. Onnantól kezdve én azt fogom mondani, hogy a halálgyárban vagyok. Hogy már csak pár nap választ el a tepsitől. És mindez valóban be is következik. Az önálló élet ezzel szemben azt eredményezi, hogy az idősödő ember előtt állandó kihívások vannak. Dönthet úgy, hogy elhagyja magát, akkor jön a kórház, a szociális otthon. És dönthet úgy, hogy nem. így ő fizeti be a csekket a postán, és ő törli ki a saját seggét. Hasznosnak érezheti magát, miközben vigyáz az unokáira. Persze nagyon sok olyan embert látok, aki azt mondja: majd nyugdíjaskoromban olvasok, pecázok, élek a hobbijaimnak. De mivel nem fogadják el az elmúlást, nem is tervezik meg gondosan az életüket a
nyugdíjaskorukig. Mivel a mai kor embere a sikerélményt legtöbbször a munkájához köti, és abból szerzi, ez a dolog megszűnik számukra. És az ember ekkor szembesül az elfojtott, meg nem oldott, fel nem vállalt konfliktusaival. Ez legtöbbször szétszedi az illetőt. Gábor igazi megmérettetése tehát akkor kezdődött, amikor kikerült a börtönből. Akkor már nem kellett elmenni hozzá meglátogatni a család fekete bárányát. Nem kellett csomagot küldeni. A hozzátartozók azt gondolhatták: erős fiú, oldja meg egyedül a dolgait. Mire kijött, az anyja nyugdíjas volt, édesapja már meghalt. Édesanyjától lelki támogatást kapott, meg a szombati és vasárnapi ebédeket. Ez persze nagyon sokat segített neki: családban érezhette magát, és nagy biztonságérzetet nyújtott. Számára az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy elveszítette azt az érzést, hogy mit jelent pénzt keresni, és azzal megfelelően gazdálkodni. Gábor úgy érzi, ez a léthez szükséges. Ki kell fizetnie valamit, ennie kell. Pénzből tud gazdálkodni, vásárolni, befektetni. Szabadulásakor nem is ismerte a pénz címleteit. Amikor bekerült, még más kinézetű bankjegyek voltak. Szabadulása előtt már elkezdett reszocializálódni, vagyis kijárhatott eltávozásra. Egy autóbontóban dolgozott nap közben. Ilyenkor eszébe se jutott, hogy elmenjen kur-vázni, nem ment az éjszakába szórakozni. Minden reggel kijött, megreggelizett, és dolgozott. Majd a barátja visszavitte a börtönbe. A legemlékezetesebb beszélgetésünk így zajlott: - Gábor, te kemény pasinak tartod magad? - Nem. Soha nem mondtam, és nem is gondoltam, hogy kemény vagyok. Sokan megkérdezik, hogy hogyan éltem túl. És azt mondják, nagyon jól viseltem. Hát nem. Nem viseltem jól. Túléltem. Úgy éltem túl, hogy kialakultak bennem különböző védelmi mechanizmusok, ahogy a kis lelkemet próbáltam védeni. A börtönben van, aki nem tudatosan, van, aki tudatosan, de mindenki védi önmagát. Én nem akartam ott bent bűnözővé válni. De a környezet ott bent nagyon hat az emberre. így, ha nem döntőd el, hogy mit kezdesz a helyzettel, akkor a sok lúd bizony disznót győz. Az intim szférámat az átlagos 60-80 centiről két méterre toltam ki. Ne közelítsenek meg. Ha igen, agresszív lettem. Óvtam magam. Mielőtt megkaptam volna az utolsó ítéletemet, eldöntöttem: ha fegyházba kerülök, akkor felkötöm magam. Akkor nem tudtam volna nem bűnözőként kijönni a börtönből. A fegy-házban ugyanis mások a fogva tartási körülmények. A fogház a legenyhébb, a börtön a következő szint, a fegyház a legnehezebb. A fogháznál egész nap lehet udvarra menni, sétálni, egyik szintről a másikra menni. A börtönnél nyitva vannak a zárkaajtók, egyik zárkából át lehet menni haverkodni, és persze lehet dolgozni is. Már ha van éppen munkalehetőség. És egy óra szabadidő is van. A fegyházban egy órát van nyitva összesen a zárka. Annak idején én úgy tudtam, hogy egy emberre három-négy négyzetméter jut, de állítólag sokszor még ennyi sincs. Ott rengeteg emberrel össze vagy zárva, és ez hat rád. Veszekedések, verekedések, történetmesélések. Ott az embernek a lelke is elszáll. Onnan bűnözőként jöttem volna ki. Ezt nem szerettem volna. -
Hogy élted meg a szabadulást?
- Amikor közeledik a szabadulás napja, az ember elkezd fantáziálni arról, hogy milyen lesz az első szabadon eltöltött perc. Én is ezt tettem, ahogy a hét év telt-múlt. Elképzeltem, mit fogok csinálni, milyen nagy mágus leszek, majd én megváltom a világot! Én úgy akartam elkezdeni visszatérni a polgári életembe, hogy vásároltam egy autót. Egy BMW-t. Részletre. Az a BMW nagyon fontos volt. Egyrészt, hogy a buszon ne találkozzam régi ismerősökkel, akik ezt mondják: „Hát te hol voltál,
lecsúsztál?” A BMW-vel kapásból egy menő imidzset szerettem volna szerezni. Mert az emberek a külsőségek alapján ítélnek. Óráról, autóról, cipőről. A külső dolgokról ítélik meg, hogy milyen ember vagy. A börtön előtti életemben is voltak jó autóim. Mindig is fontos volt, hogy jó autóban üljek, mert ettől jól érzem magam. Státuszszimbólumként is fontosnak tartottam. A szabadulásom pillanatát aztán az utolsókig megterveztem. Van egy sorompó, ahol megáll a szabadulókat szállító busz. Azok szállnak le, akiket vár valaki. A többieket meg viszik a vasútállomáshoz. Álmodoztam, milyen jó lesz: leszállók a buszról, és ott áll az ezüst BMW. Hadd irigykedjenek rám a többiek. Fricskát akartam adni a smasszereknek. Persze nem mindenki, de sokan hét éven keresztül szórakoztak velem. Üljél le, keljél fel, sapkát fel, sapkát le, ide vagy oda menjél. Tehát elterveztem, hogy ott áll a BMW, és ott áll a barátom. De milyen az élet? A barátom elaludt. Leszálltam a buszról, ácsorogtam, a BMW sehol. Arra gondoltam: most mi van? Becsaptak, átvertek? Az őr már rég elment, a busz is. És senki nem látta, amikor végül is megjött a BMW. Nagy késéssel, de megérkezett. Hát... Nem egy fényesen induló, nagy boldogsággal teli nap volt az. Hanem rögtön egy masszív félelemérzet keletkezett bennem. Majd jött a következő pofon, amikor az előzetesen megbeszélt munkából nem lett semmi. A pasi ugyanis helyettem felvette az unokaöccsét, mert neki kevesebbet kellett fizetni. Hát ez egy nagyon nagy pofon volt. Fontos lett volna a munka, mert a részleteket így tudtam volna törleszteni. Ezért aztán elkezdtem kapkodni, hogy pénzt szerezzek. Jött a kölcsönkérés a barátomtól, aki nem adott, csak azt mondta: „Gyere, költözz Debrecenbe, adok munkát.” Én inkább maradtam Pesten, de most is hálás vagyok neki, hogy nem adott pénzt, őszinte volt. Pénzt nem, munkát igen. -
Gábor, te nagyjából tíz éve vagy kinn, igaz?
-
Igen.
-
Mikortól mondod azt, hogy na, talpra álltam?
-
2016-tól.
-
Még nem álltái talpra?
-
Nem.
-
Minek a függvénye a te talpra állásod?
Én egy kicsit anyagi természetű ember vagyok. Illetve nagyon. Ez nem azt jelenti, hogy milliárdos szeretnék lenni, bár egy időben tényleg szerettem volna az lenni. Most még milliomos sem szeretnék lenni, csak egy olyan életkörülményt megteremteni magamnak, amiben jól érzem magam. De minimum egyszer elmenni nyaralni. Ezt még nem értem el. Látom a fán a gyümölcsöt, de még zöld. Mindenki azt mondja a környezetemben, hogy évek óta talpra álltam. Én pár hónapja mondom azt, hogy most már biztonságban vagyok. Egy időben gyűjtöttem a dezodorokat. Nyolc dezodorom volt, ugyanennyi tusfürdő. Tizenkét doboz tartós tej. Mert benn, a börtönben minél jobban ki volt tömve a szekrény, annál nagyobb volt a biztonságérzetem. Akkor a Nes-café volt a tőke. Tíz üveg volt belőle a szekrényben. -
Tehát úgy érzed, a pénz az boldogít?
-
Nem, csak olyan helyzetbe hoz, hogy boldogan tudjam élni az életet.
-
Boldogságban vagy biztonságban?
-
A biztonságot nem utasítom el. Boldogság nem létezik. Létezik tartós öröm, de boldogság:
olyan nincs. Nem emlékszem olyan időszakra, amikor boldog lettem volna. Voltak olyan időszakok, amikor nem volt meg az anyagi biztonság, mégis jól éreztem magam a bőrömben. Milyen voltam akkoriban? Oldott, laza, beképzelt és hiú. Most nem vagyok laza. Ez az egykori lazaság juttatott a börtönbe. Ez nemcsak a viselkedésemben, de a döntéshozatalaimban is megmutatkozott. Az éjszakában dolgoztam. Hát inkább nem is laza, hanem lekezelő voltam. Emlékszem arra, amikor kurváktól vásároltam a valutát, és rendszeresen jártam a Margit-szigeti hotel bárjába. Amikor van pénzed, akkor kialakul egy plebs körülötted. „Gyere, hívjál meg valamire.” „Igyál!” És jön az a laza mozdulat. „Van egy cigid?” „Itt van, gyújts rá.” Jöttek a vérszívók. Az urak nem viselkednek így. Nagyképű voltam és beképzelt. Egyszer leesett a tantusz. Eldobtam a szivaromat, és másnap visszamentem a bárba egy doboz Symphoniával. Akkor már nagyon nem kellett azoknak a fiúknak, akik előtte még barátként kezeltek. Akkor döbbentem rá arra, hogy honnan jöttem, és ezután jött egy jobb időszakom. Hogy most miért nem vagyok laza, pedig tíz éve kint vagyok, és élet az életem? Azt hiszem, még mindig nem dolgoztam fel azt az életmódot és életformát, amelyben élek. Én három életemet különböztetem meg. A börtön előtt, közben és utána. A mai napig is mindig rácsodálkozom az életemre, hogy megváltoztam. Néha elgondolkodom, hogy valóban megváltoztam-e, vagy ez csak egy időszaka az életemnek. Amíg ezt nem tudom eldönteni, addig nem leszek laza. Addig feszült leszek és vagyok, önmagammal szemben szigorúan élem az életemet. Nem félek a visszakerüléstől, mert nem fogok visszakerülni. De nem értem el azt az anyagi szintet, amit szeretnék. Amikor egyszer megfelelő mennyiségű pénz lesz a zsebemben, akkor majd elkezdhetek mást csinálni. Mondjuk festeni. A festés mint alkotó tevékenység nagyon hiányzik. De addig nem jön az ihlet, amíg azon kell gondolkoznom, hogy holnap mi lesz. Ki hozza a kocsiját, miért nem hozza, miért nem utaltak már? A félelem a jövőtől nem engedi, hogy fellazuljak. Lehet, hogy a drágakövek ott vannak előttem, és én nem akarom meglátni. Akkor nagy a baj. Meggyőződésem, hogy minden ember életében eljön az a pillanat, amit vagy észrevesz, vagy nem. Ha nem, akkor marad egy átlagos szinten. Ha meg igen, akkor mer lépni és kockáztatni. Akkor ki tud tűnni. Az én életemben több nagy lehetőség is volt már, amit eltoltam. A mostaniba mindent beleteszek, hogy megtartsam. -
Ha nem tartod magad kemény pasinak, akkor milyennek tartod magad?
- Alapjában véve én egy nagyon zárkózott ember vagyok. A börtönéletet csak zárkózottan lehet túlélni. Ne tudjon senki semmit. Ezzel nem lehet visszaélni. Ha kérdeznek, szívesen beszélek, de magamtól nem. De észrevettem azt, hogy azok az emberek, akik képesek beszélni arról, mi történik velük, mi történik a lelkűkben, akik el tudják mondani a kétségeiket, azok sokkal gyorsabban jutnak a megoldásokhoz. Mosolygósak. Ez volt számomra az a felismerés, ami rávitt, hogy oldjam a zárkózottságomat. - Gábor, ennek a feloldása sokáig tart. Sok ember azt gondolja, hogy az őszinteséggel ráfázik. Én az őszinteséget inkább eszközként, fegyverként használom. Hogy megmérjem, hogy a másik is képes erre vagy sem. Én azt vallom, hogy a legrövidebb út az egyenes út. Persze vállalva mindazt, ami ezzel jár. - Én érzem, hogy jó úton haladok. Azt is tudom, hogy napról napra könnyebbé válik az út. És ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek problémáim. De látom azt, hogy amit eddig csináltam, az elmúlt tíz évben, annak oka volt. A döntéseim jók voltak, és a mai napig is vigyázok, hogy ne tegyem tönkre a vállalkozásomat. Rendkívül jó nevelést kaptam otthon. Becsületes édesapám volt, aki azt mondta: „Fiam, a neved soha nem szabad besározni, annak csengenie kell!” -
Az apád bement hozzád látogatóba a börtönbe?
-
Igen.
-
Mit mondott?
-
Nem emlékszem rá, de az arcára igen.
-
Mi volt az arcán?
- Sírt. Sírt és zavarban volt attól, hogy hol van. Úgy érzem, hogy jelentős szerepet játszottam a halálában. Még mielőtt lecsuktak, kapott egy agyérgörcsöt, aztán egy infarktust. Amikor bementem, akkor ő elemésztette magát, és bele is halt. Nem tudta feldolgozni, hogy mi történt. Soha nem mondta senkinek, hogy hol vagyok. Mindenki előtt titok volt. Az édesanyámat, amikor temette a papámat, megkérdezték, hogy hol a Gábor. Azt válaszolta, hogy összevesztünk, és ezért nem jöttem el. Mindenki szégyellt a családban. A becsületes apám a velem való történteket nem tudta feldolgozni, és azt sem, hogy rajtam keresztül mindez vele is megtörtént. -
Beszéltél vele erről valaha is?
Nem volt rá alkalmam. A látogatások nem arról szóltak, hogy mély beszélgetéseket folytathatnék. Ott sétált az őr, hallgatóztak a társaim is. Nem lehetett normálisan beszélni ezekről a dolgokról. A miértekre nem tudtam neki választ adni. A látogatásaikor nem is tette föl ezeket a kérdéseket. Az ilyen látogatás az teljesen más helyzet. Részemről is más volt a hozzáállás. Felöltözhettem, felvehettem a legszebbik rabruhámat, szereztem valahonnan illatszert. A látogatás napján kétszer is kezet mostam. Olyan készülődés előzte meg a látogatást, amit nem lehet elmondani. Ilyenkor egy szeletet kaptam a külvilágból, és még rántott húst is ettem. Erről szólt egy látogatás. Ha ez nem történt meg, az mérhetetlen tragédia volt. Az összes hölgy látogatóba szerelmes lettem. Még akkor is, ha rokon volt. Azt hiszem, ez egy tudat alatti vágy volt a szabadság, az érzelmek iránt. Mert gyakorlatilag e nélkül próbáltunk élni a börtönben. - Érdekes ez, amit mondasz a börtönről. De én azt gondolom, van a társadalom által felállított és működtetett világi börtön, és van a belső börtön. Az utóbbiba egy ember olyankor zárja be magát, amikor a saját életében elkövetett hibáiért bünteti, gyilkolja és sajnálja magát. És haragszik magára. Ebből kikerülni csak megbocsátással lehet. Ráadásul sok ember azért választja mindezt, mert valójában ez ad nekik egyfajta biztonságot. Majd a felismerés után motivációt arra, hogy elrendezze ezt a dolgot. Hogy a saját életét élhesse szabadon, és ne a saját börtönébe legyen bezárva. - Én egyébként eléggé önpusztító életet élek. Sok cigi, kávé. Lehet, hogy infarktusra gyúrok? Pedig szeretem az életet, de rohadtul nem érdekel a halál. Azért cigizek, mert nekem ez jó, azért kávézom, mert nekem ez jó. Örülök annak, ha megihatom a kávét. És annak is örülök, hogy megiszom a szénsavas üdítőt. Pedig tudom, hogy jobb lenne, ha nem ilyet innék. Sokan azt mondják: vegyél be nyugtatót, mert akkor nem leszel feszült, és kevesebbet fogsz dohányozni. De az én életem az enyém. -
Megbántál már valamit az életedben?
- Nem. Persze eljátszom azzal a gondolattal, mi lenne, ha újra tizennyolc éves lennék, de ezzel a tapasztalattal és csiszoltsággal. Akkor mi lenne? Nagyon jó életem volt, még a börtönben is. Ott is el tudtam érni egy olyan pozíciót, egy olyan anyagi jólétet, amit a többiek nem. És ezt csak magamnak köszönhetem. Az elmúlt tíz évet nézve pedig büszke vagyok arra, amit elértem. De azért időnként óvatosan fogalmazok. Egy-két éve döbbentem rá arra, hogy most már nagyon kell vigyáznom, mert már van mit elveszítenem. Mint ahogy a szervizt nem szerviznek, hanem műhelynek hívtam. De egy ideje már ki merem mondani azt, hogy szerviz. Ez nem sufni. Azért vagyok óvatos, mert igyekszem
tanulni a régi életemből, és nem akarok beképzelt lenni. Annak ellenére, hogy állandóan fejlesztem a szervizemet, büszkének mondhatom magam, sőt. Büszke is vagyok rá. Magamban. De az ember önmagával szemben sokszor elfogult. Egyébként én meg régebben is marhára mindig meg tudtam bocsátani magamnak, bármit is csináltam. Ha nem figyelek oda, elképesztő gyorsasággal felmentem magam bármi alól. -
Tudom, hogy most már ez lehetetlen, de ha mégis bekövetkezne, mit mondanál az apádnak?
Fogalmam sincs. Nem tudnék bocsánatot kérni. (A váratlan kérdésre Gábor elvörösödött, feszült lett. És elkezdtek folyni a könnyek a szeméből.) Nem tudom... Bocsánatot kérnék, megölelném. Nem tudom, melyik lenne az első. Volt egy csomó olyan tanácsa, amit nem fogadtam meg, és ez kihatott az életemre. Büszke vagyok, hogy ő az apám, és az anyámra is, hogy ő az anyám. (Ekkor kért egy zsebkendőt.) Olyan szüleim voltak, akiknek nem volt ellenségük, irigyük. Nem volt olyan dolog az életükben, ami miatt félve néztek volna hátra. Gyönyörűen élték le az életüket. Látszólag persze. Nem veszekedtek, apám nem ivott. Mindent megadtak nekem és a tesómnak is. -
Most miért sírtál?
- Nem tudom. Valami felszakadt. Talán a lelkiismeretem. Talán az, hogy az apám miattam halt meg. Ez számomra tény. Már abba is bele tudott betegedni, ha azt mondták rá, hogy hibás valamiben. Egész életében igyekezett megfelelni másoknak. Vigyázott arra, hogy a környezete, a szomszédok soha ne mondjanak róla rosszat. Látszólag boldogan élték az életüket, de szerintem valami hiányzott belőlük. Soha nem törekedtek arra, hogy elérjenek valamit. Nekik úgy volt jó az életük, ahogy volt. Nyolctól ötig dolgoztak, örültek a minden második szabad szombatnak, aztán később minden szombat szabad lett. őket ez éltette - nekem ez kevés volt. Volt egy idő, amikor kitagadtak otthonról. Fiam, ha nem dolgozol, nincs munkahelyed, ne is lakjál itthon. Valahol elkezdtem dolgozni, és hazakeveredtem három hónap múlva, amikor is megvettem az első autómat. De mindent elkövettem, hogy megszegjem azt, ami számukra törvény volt. A mai napig nem tudom, hogy ők sikeresnek tartották-e az életüket. Nem derült ki soha. Az alapvető gond az volt a gyerekkoromban, hogy én nem beszélgettem velük. A tesóm igen. ő folyamatosan beszélt a dolgairól, én meg soha. „Mi volt a suliban?” „Semmi” válaszoltam. Azért nem volt semmi, mert egyébként egyest kaptam. A hátsó sorban marha jót verekedtem, felszólítottak, én pedig nem tudtam válaszolni. Az egyest szar megmondani otthon. Ezért aztán inkább nem beszélgettem. Előfordult, hogy volt gondom, és megpróbáltam elmondani, de soha nem éreztem azt, hogy számomra is megfelelő megoldást javasoltak volna. így lettem én a fekete bárány. Tudod, Gábor, a gyerekek szeretetéhsége zárkózottsággal övezve brutális pszichotraumákat eredményez. Ha ezt a szülők nem veszik észre, hogy a gyerek a könnyűnek látszó utat választja, akkor azt sem fogják észrevenni, hogy a gyerek elindul az illegalitás és a bűnözés felé. Nem mernek lefektetni őszintén kimondott következményeket, amiket be is tartanának. A következetlen szülőt, aki mindig másnak igyekszik megfelelni, a gyerek nem tudja tisztelni erős és szavahihető szülőként. De vágyakozik a szeretet iránt. Amióta kint vagy, a megoldatlan lelki dolgaid miatt kértél már segítséget? -
Nem.
-
Tudod őket oldani?
- Nem tudom őket oldani, bár már törekeszem rá. Főleg magánjellegű problémáim vannak, amit nem tudok megoldani. Vagy nem akarok. Az ezzel járó feszültséget a barátokra terhelem. Szükségem
is van ezekre a beszélgetésekre. Tudatosan keresem. Megiszunk egy kávét, üdítőt, és ez feltölt. Utána visszaszállok a mókuskerékbe. Ugyanazt csinálom tovább. Tényleges, professzionális segítséget még nem kértem. Hogy miért nem változtatok rajta? Gyáva vagyok! Vannak olyan területek, ahol egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Ilyen konfliktus a magánéletem. Azt várom, hogy a párom döntsön helyettem, aki ugyanolyan gyáva, és ő sem dönt. ő mindig azt várja, hogy én mondjam ki. így aztán egymást gyilkolva éldegélünk egymás mellett. Ezen a területen képtelen vagyok változtatni. Tudom, hogy ez mentegetőzés. Ezért aztán lefoglalom magam a munkával, a céggel. Keresem a pénzt, a többit meg elhessegetem. Azt mondom, nem érdekes. Majd úgyis megoldódik. Egyébként nem oldódik meg. - Miközben ezt mondtad, azon gondolkodtam, hogy ha a talpra állást csak a racionális oldalra vonatkoztatjuk, akkor a dolog nem igazán nevezhető talpra állásnak. Nem talpra állás, ha valaki érzelmi szempontból nem oldja meg higgadtan és odafigyelve a problémákat, éppen úgy, mint mondjuk a munkája során. Csak racionális szempontból megoldani a problémákat nem lesz elég a belső békéhez. - De mondtam, én még mindig nem tudok választ adni arra kérdésre, hogy mikor álltam talpra. Lehet, hogy két év múlva is azt mondom majd, hogy majd két év múlva. Az érzések vállalása? Ez érdekes, én szentimentális vagyok. Minden filmen tudok bőgni. Örömömben tudok sírni. A bánatot már ritkábban mutatom ki. A racionális önmegvalósításomat illetően figyelek arra, hogy ne a vágyaim és az exhibicionizmusom irányítson. Igyekszem nem felvenni azokat az allűröket, mint régen, amikor már nem a sarki kiskocsmában ettem a rántott húst, hanem a Hiltonban. Ha ezen úrrá tudok lenni, és kordában tudom tartani, akkor azt fogom mondani: tuti, hogy talpra álltam. A börtönben töltött hét év alatt sokat gondolkodtam az életemről, és akkor szembesültem azzal: ha tanultam volna, ha elvégeztem volna a sulit, akkor... Tudom azt is, hogy ha akkor, az iskolaéveim alatt nem azzal foglalkozom, hogy hogyan adjam el a párizsis zsemlémet, hogy abból megvegyem a büfében a rántott húsosat, akkor más lett volna. Úgy érzem, hogy jelenleg nincs kellő iskolázottságom ahhoz, hogy azt a szellemi szintet elérjem, amit szeretnék. Ezen úgy próbálok változtatni, hogy nagyon sokat olvasok. És próbáltam autodidakta módon tanulni. Amit egyébként tudok is használni, el tudom adni magam. Művelt nem vagyok, de próbálok választékosán fogalmazni. Intelligenciám van, elég tudásom még nincs. - Ha két év múlva beszélgetünk majd a párkapcsolatodról, talpra állást fog majd jelenteni, ha ki fogod tudni mondani: „Tudom, hogy ő is gyáva dönteni, és egymást gyilkolva éldegélünk.” Az már talpra állás? - Nem. Ebből a szempontból nem lesz talpra állás. Számomra azonban fontos a nevem vállalása, vagyis hogy csengjen, és hogy legyen súlya. -
Hány éves vagy?
-
Ötvennégy.
- Amikor a kortársaiddal beszélgetsz, ők hogy mondják ki, hogy gyávák dönteni a párkapcsolatot illetően? Vagy gyávák dönteni érzelmi konfliktusokban? - Nem mondja ki azt egyik sem... Van, ahol jó a párkapcsolat, van, ahol nem. Általában szóba sem kerül, nemhogy ezen még gondolkodjanak is. Az általános az, hogy a nagy többség önmagukról egyáltalán nem beszél, hanem megállás nélkül mutogatnak másokra. „Nekem azért szar, mert a Fidesz
ezt tette, vagy az MSZP azt tette.” Egyik sem kezdi úgy a mondatot, hogy hülye voltam, visszaéltem a bizalommal. A másik megharagudott, és most fasírt van, kész. Mint ahogy én is évekig nem mertem erről beszélgetni másokkal. Ugyanakkor a felelősségtudatom az alkalmazottjaim felé nagyon erős. Olyanon is próbálok segíteni, aki alkoholista. Ilyenkor felmerül bennem: mi a jobb? Ha segítek neki, vagy ha nem? Ha elnézem neki, hogy piásan jött be dolgozni, vagy ha kirúgom? Történhetnek csodák is. Ott van az asszony, aki csak rám számíthat. Nyilván valakire számíthatna még, ha krízis-helyzetbe kerülne. -
Például önmagára...
Vannak olyan dolgok, amiket pillanatok alatt megértek, és vannak, amiket egyáltalán nem. Vagy megérzek. Életemnek egy nagyon hosszú részében lelki szemetesláda voltam. Mindenki imádott velem beszélgetni. Elmesélték az életüket, csalódásaikat, bújukat-bajukat. Nagyon jó közönség voltam, jól tudtam bólogatni. De nem akartam tanácsot adni. Meghallgattam a másikat. És ez jó volt. Mindig is érdekeltek a pszichés folyamatok, ezért végigolvastam az összes fellelhető könyvet. Akkoriban tudtam, mit mondott Freud, és mit Jung. Mára már elfelejtettem. Úgy érzem, hogy jó emberismerő vagyok. Azonban ha nekem volt lelki bánatom, azt tettem, hogy megismerkedtem egy vadidegen nővel, akinek aztán elmondtam a legbelsőbb titkaimat. Kibeszéltem magam, bármit elmondhattam neki. De a nevemet és a lakcímemet soha. Nem is kértem el a telefonszámukat, önvédelemből tettem. Tudtam, hogy amit hall, azzal nem tud visszaélni. Meglepődik vagy szömyülködik esetleg. Egy-két hétre így mindig rendbe tettem magam. Majd minden kezdődött elölről. Ez a feszültség klasszikus tüneti oldása. Elmondom, de mindezen nem változtatok következetesen. - Most már becsületesnek érzem magam, de ezt a szüleim neveltetésének és a szocializálódásnak is köszönhetem. Persze, van ember, akit becsaptam, és volt olyan is, hogy megcsaltam a páromat. De ennek ellenére becsületesnek érzem magam. A becsületesség az nem egy feladat. Az egy életmód. Kimondok valamit, a nevem és a szavam cseng. Súlya van. Vagyis betartom, amit mondok. Szüleim egy panellakásban éltek, volt egy autójuk. Párizsira futotta, téliszalámira már nem. Szépen éltek. Örültek a színes tévének és a húszéves Zsigulinak. És jó volt. Elutazhattak háromévente Nyugatra. Ilyenkor a fater két hétig szervezte az utat. Leírta, mikor hová megyünk, mit nézünk meg. ők ettől jól érzeték magukat. Én nem. Ők Fecskét szívtak, én Marlborót. Csak köszönni tudom nekik mindazt, amit tettek értem. Amikor elfogadom, hogy múlandó vagyok, akkor azt is elfogadom, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik a kapcsolat halála. Legyen az párkapcsolat vagy szülő. Mit kezdjek a bűntudattal, amikor tudom, hogy ártottam az apámnak, vagy az anyámnak? Ezt nem beszéltem meg vele, nem kértem tőle bocsánatot. És legfőképpen nem voltam vele, amikor meghalt, és nem búcsúztam el tőle. Sok ilyen emberrel találkozom. Akik ilyen és hasonló konfliktusokat cipelnek - akár halálukig. Megoldásként két opció van. Az egyik, hogy belső börtönbe zárom magam, gyilkolva önmagamat. Vagy írok egy bocsánatkérő levelet szívből. Nem azért, hogy minél gyorsabban túlessek rajta, hanem időt adva a levélnek. Mert ez egy bocsánatkérő levél. „Szia, Apa! De jó lenne, ha itt lennél, és tudnánk most tiszta fejjel, éretten beszélgetni egymással, őszintén. Ne haragudjál rám azért, mert megbántottalak ezzel meg ezzel.” Vagyis ebben a levélben mindazokat az érzéseket hangosítom fel, amiket elmondhattam volna, ha ott lettem volna. És tudom a bátorságom és a gyávaságom közötti különbséget. Ilyenkor ígéreteket is tehetek, hogy a még élő szeretteim felé hogyan fogok reagálni, és az érzéseimet kimondani.
Gábor sokkal előrébb van, mint ahogyan ő azt hiszi önmagáról. Még nem akarja elhinni. Fél attól, hogy újra beképzelt vagy hiú lesz. Én azt sem érzem gondnak, ha az lenne. Inkább az számít, hogy milyen gyorsan fogja észrevenni, ha tényleg az lesz, és milyen gyorsan fog kilépni ebből. Erről szól az élet. Ez az örök körforgás.
X-Y Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni. (Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normális) 30 éves nő (Y): Nekem az önismeret segített rendszerezni a belső világomat. Hogy igen, tudok beszélni a kudarcokról anélkül, hogy ez fájna. Az önismeretnek köszönhetem, hogy amin pár éve még kattogtam, az már nincs jelen az életemben. Nekem ez megnyugvást okoz. A másik, ami történt velem és fontosnak tartok, hogy egy idő óta lapos cipőben járok. Ez nekem nagyon fontos, mert mindig magas sarkúban jártam. Mert úgy kellett kinéznem. Vettem egy baseballsapkát, úgyhogy most köszönöm szépen, jól vagyok... 41 éves férfi (X): Én megtanultam az Y-ont szeretni. És meg is sajnáltam őket. Számomra az Y generáció egy iránytű nélküli társaság, akinek nincs külső viszonyítási pontja. Valamiért kénytelenek egymáshoz viszonyítani. És ez így nehéz. A világ lett ilyen körülöttük, mert ma egy olyan korszakot élünk, amikor már minden mese el lett mesélve, minden gondolat végig lett gondolva, minden érzés meg lett élve. Ha vannak is történetek, azok is csak újrameséléssel születnek meg. Ismerős dolgokat mondunk el. Néha sikerül a dolgokat kicsit más fényben megvilágítani. Ami az Y generációnak marad, az egy kiüresedett szabadság, amit a mi generációnk teremtett meg. A mi külső viszonyítási pontunk a szabadság hiánya volt. Ma már - egypár ország kivételével - egyértelmű, hogy az emberek egyenlők, és nem szabad egymást korlátozni semmiben. A szabadságunk addig ér, amíg a másiké kezdődik. Amíg ez nem volt, az én generációmnak ez bőven adott munkát. Kiskamaszként azzal szórakoztunk, hogy aki a szabadságunkban korlátozott minket, azt piszkáltuk, idegesítettünk. A rendszerváltozás után lassan megváltozott a világ, ezt ki lehetett értékelni, megteremteni más minőségű emberi kapcsolatokat, és mindazt, amit a szabadság adott nekünk. De mindez ma már adott. A szabad világ bája elmúlt. Az Y generáció egy báj nélküli világban él. Ez a vonzerő nélküli szabadság. És milyen tartalommal töltjük meg ezt? Jóval-rosszal, de leginkább unalmas, strukturálatlan sokféleséggel. Olyannal, amilyenek mi magunk is vagyunk. És persze megkapták tőlünk a sok meg nem oldott félelmeinket is.
Amit meg is tanultak ugyanúgy cipelni. Lehet azt mondani, hogy a szabadság azért van, hogy felhasználjuk valami nagyon jó dologra. Lehet kisszerű dolgokra felhasználni, és lehet valami nagyon jóra is. Az Y generációnak nincs könnyű dolga. Hiszen ki tudja ma megmondani, mi a nagyon jó? Gerzson (Y): Tele vagyunk félelemmel, tele vagyunk görccsel. Nemrég csináltunk egy filmet, öreg néniket és bácsikat kérdeztünk meg arról, hogy miként látják ők a mai fiatalokat. Az egyik néni pontosan ezt kezdte el pedzegetni: hogy tele vagyunk félelemmel. Állandóan keressük, kutatjuk, merre tudunk továbbmenni, és közben próbálunk úgy tenni, mintha lazák lennénk. De van bennünk egy görcs, hogy mihez kezdjük, mit csináljunk. Én ezeket a félelmeket nagyon nehezen veszem észre. Annyira mélyen vannak, vagy annyira lenyomom őket, hogy nehéz kiszúrni. Csak úgy dolgoznak bennem, és mindenféle rossz dolgot tesznek. Ez nem egy ilyen nagyon kézzelfogható, érezhető félelem. És még annyit: már büszke vagyok a tetoválásomra... 38 éves nő (X): Én pszichológiát tanítok 18-40 éveseknek. Magyarokat és külföldieket egyaránt. Országok szerint nagy különbségeket lehet érzékelni. Látni a szabad szellemiségű skandinávokat, a nyitott arabokat, vagy épp a ciprusiakat, akiknél egy nagyon erős katolikus hagyomány ötvöződik az Y jellegzetességeivel. Ami még jobban felerősödik azokban, akik itt vannak Magyarországon. De látni a saját gyerekeinket is, akiket nevelünk, és ebben a folyamatban fontos észnél lenni. Én megtanultam, hogy ne a saját vágyaimat vetítsem rájuk, ne a saját múltamat, céljaimat próbáljam velük megéletni. Fontos, hogy tiszteletben tartsam őket, hogy örüljenek annak, hogy szabadok, és hogy ez mennyire jó. Vagyis fontos, hogy ne próbáljuk a frusztrált múltunkat rájuk kényszeríteni. Mert ehhez nekik nincs közük. Ez a mi megmérettetésünk. Az ő felelősségük, hogy eldöntsék, mi az, amit fontosnak tartanak. Nekem mint szülőnek pedig az a felelősségem, hogy mindezt teljesebbé tudjam tenni. Amikor másokat tanítok, és amikor a gyerekeimet nevelem, mindent megteszek, hogy megmutassam: mit jelent, ha egy ember minden helyzetben ott van. A legfontosabb, hogy merjék megélni önmagukat, a saját érzéseiket. Fontos azt is megtanítani, hogy gondolkodva, kritikusan kezeljék mindazt, amit az idősebb generáció mutat nekik, és ne fogadjanak el feltétel nélkül semmit, ha azt érzik, hogy valami nem stimmel. Csak azért, mert bennünket tisztelni kell. Lehetőségük van tisztelni bennünket, nekem meg lehetőségem van arra, hogy a saját szememben hogyan tudok megfelelni önmagam-nak. Hogy hiteles vagyok-e. Orsi (Y): Szerintem X és Y egyaránt sokat rinyál. Szereti a mennyország-pokol felosztást, a kategóriákat meg a fekete-fehéret. Na de ki dönti el, mi a bűn? És hát van olyan is, hogy szürke, nem? Keveset és ritkán beszélgetünk fontos dolgokról. Sokszor nincs is kivel. Vannak viszont klisék meg terelések, idézetek, posztok és patetikus kijelentések. Szerintem X-ek és Y-ok problémái is a kommunikáció hiányára, vagy a nem megfelelő kommunikációra vezethetők vissza. Nekem már kicsiként is közléskényszerem volt, most is az van. Sokszor zárkózott embernek szoktak titulálni, de az adott emberhez, témához kapcsolódó érzéseimet sosem rejtettem véka alá. Ebből adódóan sok konfliktusom is származott, mégsem vettem vissza. Igyekszem nem azzal foglalkozni, hogy milyen következményei vannak, ha beszélek dolgokról, mert egyre jobban látom azt
is, mi történik akkor, ha nem beszélek. A hallgatás éles helyzetben inkább az X generációra jellemző. Mert a bűn-nem bűn fogalmai, a negatív és pozitív folyamatok náluk sokkal intenzívebben vannak jelen, és élesebben elkülönülnek. Nálunk ezek a határok már elmosódnak. Az X-ek nem mondják ki a feszültségeiket, bűnnek érzik azt, amikor a saját érzéseikről beszélnek. Sokszor nem mernek munkát vagy társat váltani. Persze előfordult, hogy az érzéseim kimondása nem talált megértésre. Belátom, érzékeny csaj vagyok. Tudom, hogy sok a para meg a konzerv az életemben. A páráim és a konzervek fele is valószínűleg felesleges. De azt is tudom, hogy mindent megteszek, hogy elkerüljem a „mi lett volna, ha” érzést, és az ezzel járó fizikai és lelki betegségeket. Persze minden dolognak megvan a helye és az ideje, a stílusa és a formája, nem ész nélkül rohanok én sem a falnak, de nem a következményeken akarok agyalni. Én azt szeretném, hogy fejlődjek, és jobb legyek, többet tudjak magamról és másokról. Ezt kommunikációval lehet elérni. És itt most nem csak a „negatívumokra” gondolok, az örömre ugyanúgy. A szép szavak, a dicséret kimondására is. Ezzel a hozzáállással eddig nekem több jó jutott, mint rossz. Rengeteg ember van körülöttem, szerelmek, párkapcsolatok, jó munkák, előrelépés, életre szóló élmények, fejlődés. És borzasztóan sajnálom az X generációnak azokat a képviselőit, akiken azt látom, hogy ezt nem teszik meg. Az elfojtott problémák kicsinálják őket, és nem is tudják, hogy mit veszíthetnek. Én azt vallom, hogy az út az utolsó napig tart. Nem várom meg, hogy biztonságban legyek. Mindennek persze lehetnek hátrányai. Az emberek furán veszik, ha valaki az érzéseiről beszél. Egyszer talán majd menni fog nekik is. Vagy nem. Nemrég ismét tettem egy kísérletet, és őszintén elmondtam valakinek, hogy mi bánt. Egy érzést és néhány véleményt. Erre azt kérdezte: „És most mit vársz tőlem???” Elvárni? Semmit. Jó, hogy elmondhattam. Nem állítom, hogy nem vagyok betojva. De megyek tovább az úton. A meleg srác, aki az anonimitás mellett döntött (Y): A belső börtönöm nagyon megfogott. Mert összefügg a szabadsággal. Magamra és az Y generációra is vetítve ezt központi motívummá emelném, mert lehet, hogy a szabadságban valami miatt börtönbe zárjuk magunkat. Nálam ez a valami a félelem. Meg az apámmal való kapcsolatom. Hogy nem merem vállalni önmagam vele szemben. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy félek-e az apámtól. Az apámtól félek, vagy attól, hogy elveszítem az illúzióimat? Amikor ezt végiggondoltam, elhatároztam, hogy nem zárom magam börtönbe többé. És elkezdtem felülvizsgálni az ösz-szes dolgot az életemben, mindazt, amit csinálni szeretnék, de valami miatt nem teszem. Az egyik ilyen egyszerű dolog a sport. Végigelemeztem, hogy mi történt velem gyerekkoromtól felnőttkoromig a sport területén. Hát nagyon sok kudarcélmény. Úgy döntöttem, hogy ennek most véget vetek. Beiratkoztam jógát tanulni. Majd konditerembe is járok. Rájöttem, hogy ezt eddig egy csomó sztereotípiával ruháztam fel: oda olyan agresszív férfiak járnak, mint az apám. És azok ott majd engem biztos terrorizálni fognak. A jövő hónaptól egy személyi edzővel dolgozom, aki egy agresszív kinézetű férfi. Vagyis elkezdtem mindent megtenni, hogy kitörjek a belső börtönömből. És ez jó hatással van a páromra is. Elmeséltem neki az önmagammal kapcsolatos felismeréseimet, hogy mennyire jellemző rám az önsajnálat, és fontos megmérettetésekben a passzivitás. Rájöttünk arra, hogy az életünk más területein is jelen van egyfajta kishitűség, főként olyankor, amikor a megoldás egy karnyújtásnyira van, de mégsem teszem meg. Mert akkor megváltozna valami. Mindketten megfogalmaztuk, hogy nem hagyjuk, hogy a félelem uralja az életünket, és az ebből kialakult belső börtönöket meg fogjuk szüntetni. Minden olyan dolgot, amitől félünk, azt felmérjük, és eléje megyünk. És megtapasztaljuk, hogy mi lesz. És ha nem megy egyedül, akkor kézen fogva.
Mi, Y-ok tudatos fejűek vagyunk. De pont ezzel meg is indokoljuk, hogy mit miért nem teszünk. Végül is ez a gyávaság, nem? Arra jöttem rá, hogy én nem vagyok zárkózott. Hanem bizonyos területeken gyáva. Például az apámmal szembeni lerendezetlen ügyemben, akár a homoszexualitással kapcsolatosan. És ez leblokkolja az életemet. Ezért nem járok melegfelvonulásra sem. Mert attól félek, hogy majd valaki jön, és jól pofán vág. És ez az élet más területeire is igaz. Igazából tök nyitott ember lennék, csak nem merem vállalni magam, mert attól félek, hogy jön valaki, és pofán vág. Apám is mindig jött, és majdnem pofán vágott. Csak akkor osztom meg az érzéseimet, ha biztonságban érzem magam. Egy új munkahelyen kezdetben láthatatlan egér akarok lenni, így feltérképezem a dolgokat, és csak utána vállalom magam. Hogy ne provokáljak senkit, és egy kis amorf, alaktalan zseléként elcsússzak az emberek között. Ahogy aztán egyre inkább biztonságban érzem magam, úgy áll össze az alaktalan zselé egy emberforma dologgá. Azt akarom, hogy ez ne így legyen. Azt akarom, hogy ha megjelenek valahol, ne egy alaktalan zselé legyek, hanem egy ember. Oda akarok figyelni a körülöttem lévő emberekre, de előtte saját magamra. Hogy ne következzen be az, hogy valamit azért nem mondok ki, mert félek a következményektől. Szeretném ezeket a gócokat feloldani. Legyen testképem. Ne legyek kishitű, és tudjam azt, hogy menynyit érek. Ne pozícionáljam mindig magam, csak annyira, amennyit ez ér. A munkámat, önmagamat ne egy belső feszültségből kiindulva éljem meg, csukott szemmel tapogatózva. És ott van az apám. ő tényleg egy félelmetes ember. Tudom, hogy misztifikálom egy kicsit. Vagyis a félelmeim mögé bújok. ízlelgetek egy mondatot a számban: „Figyelj, Apu, féltem tőled, de már nem félek.” Kezdek rájönni arra, hogy én tartom magam félelemben. Mert félek, hogy a felszínre kerül az összes hibám. Azt hittem egy csomó helyzetre, hogy meg kell felelni a másiknak, miközben a másiknak sokszor nem is volt elvárása felém. Ez a saját bűnöm. Saját magamat kényszerítem bele a pokolba, ahelyett, hogy megkérdezném: te tényleg azt várod el tőlem, hogy spárgában üljek a konyhaasztalon? De nem kérdezem meg. Elhúzott függönyök mögött élek a homoszexuális párommal. Nemrég egy őszinte mondatból egy hosszú beszélgetés alakult ki köztem és a párom között. Leültünk este nyolckor beszélgetni, és reggel hatig tartott. Féltékeny voltam egy emberre, aki legyeskedik a párom körül, ö meg is kérdezte, hogy az vagyok-e. Azt válaszoltam, hogy igen! Megkérdezte, ő most mit csináljon. Ne menjen el oda, ne tegye meg, amit megígért? Tisztában voltam vele, hogy ez egy teljesen irracionális féltékenység. Végül azt válaszoltam neki, hogy isten őrizz, menj csak el. Ekkor ültünk le megbeszélni, hogy miért vagyok féltékeny. Kérdéseket tett fel. Arra vagyok féltékeny, hogy majd ágyba bújik vele? Nem. Erre nem voltam féltékeny. Aztán rájöttem: arra vagyok féltékeny, hogy a párom megtetszik a másiknak, én pedig ki leszek ejtve. Rájöttem, hogy valójában attól félek, hogy nem vagyok elég jó valakinek, hogy nem vagyok szerethető. Miért érzem azt, hogy nem vagyok elég jó valakinek? És akkor elkezdtem végiggondolni. Mit gondolok a munkámról, szeretem-e magam önzetlenül, hogyan érzem magam a bőrömben. Most már tudom: mindezt szeretném az apámmal lerendezni és megbeszélni. Imre (X): Az Y generáció tagjai a jövőnk letéteményesei. Igazából bizonyos szempontból nem tudok különbséget tenni az X és az Y generáció között, mert mind a két populációnál látok egy folyamatot. Ennek pedig a függőség az origója. Mindkét populáció függő. A félelmek erősebbek náluk. Ez a függőség megszünteti a szabadságot, megszünteti a választási lehetőséget. Mindezt azért, mert az
illető ember hagyja magát. Abban a pillanatban azonban, hogy valaki nem szégyelli kimondani, hogy ő függő, már megfogalmazza a konfliktusát. Arra az útra lép rá, amin egy önmagában hívő ember jár. Ha az úton járva megtapasztalja, hogy a szégyen megszűnik - bármivel is legyen az kapcsolatban akkor megváltozik minden. Akkor merni fog erről beszélni, nincs mit elfojtani. Ilyenkor felismerem, hogy ember vagyok, tudom, hogy mivel jár az egyik út, és tudom, hogy mivel jár a másik. Tudom, hogyan ártok a másiknak, és azt is, hogyan ártok önmagamnak. És felismerem azt is, hogy dönthetek. Vagyis szabad vagyok. És akkor megváltozik minden. A megoldatlan félelmekkel szenvedő Y generáció a racionális önmegvalósítás szempontjából a hatalmas lehetőségek kapujában áll. De ez csak akkor fog érzelmi felnőttséggel társulni, ha megoldja és elfogadja, hogy abból sincsen semmi szégyen, hogy fél. És erről mer beszélni. Majd a félelmeiből származó problémáit elkezdi fokozatosan megoldani. És elfogadja, hogy ha az adott napon nem figyel oda, újra erősebbek lesznek nála a félelmei. Lehet, hogy a meg nem oldott félelmek következményeiről beszél az Úr: „Akinek sok van, annak adatik, akinek kevés van, attól az is elvetetik, amije van.” Ha ezt nem tartja szem előtt, ha csak keresi a kifogásokat, akkor a hatalmas elbukás kapujában áll. Hiába van körülötte szabadság. Szabadon levegőt venni nem fog. Bármit bármikor el lehet érni, ha tiszteletben tartom az emberi kereteimet, tulajdonságaimat, képességeimet. Ezt mindig csak munkával, vérrel, verejtékkel lehet. Mindebből születik meg a hit. Én az tartom a legnagyobb bűnnek, amikor valaki feladja az egykori tiszta, belső hitét. Vagyis: önmagának hazudik. És bekövetkezik az önfeladás. Az Y generáció nem zárkózott, de mivel nem rendelkezik kellő önismerettel, így nem is veszi észre, hogy mikor válik gyávává, önfeladóvá és megalkuvóvá. Én az írás jóvoltából újraélem mindazt, amit tudok és érzek, és a mai napig is tudom, hogy szívből, hitből, a megérzéseimre hagyatkozva cselekszem. Mindezt ötvözve a racionalitással, megőrizve a kíváncsiságomat. Ettől vagyok jól. Nemrég kaptam egy e-mailt, amiben szerepelt néhány fontos mondat: „A változás nemcsak fájdalommal, hanem megértéssel is jár. Ez az elfogadás útja. A szenvedés azt jelenti, hogy van valami, amit nem értünk. Ha mindent megértünk, az begyógyítja azt a folyamatot, ami fájdalmat okoz. És lehetővé teszi, hogy áthatoljunk a fájdalom ellenállásán.” Vigyázzon magára! Dr. Csemus Imre
Köszönetnyilvánítás Itt van az ősz, az elmúlás és egy valamikori újrakezdés ígéretének ideje. Ezúton köszönöm legelőszöris annak az erőnek, ami által megszülettem, és így megírhattam ezt a könyvet. Köszönöm a szerelmem és társam érzelmi támogatását, megértését, racionális gondolatait - és a vitákat is, mert több lettem általuk. Megtanított arra, hogy mi a megértés, az elfogadás és a türelem. Addig azt hittem, tudom, mik ezek. Rados Richárdnak, a kiadómnak, azt, hogy az elmúlt soksok év alatt rendületlenül hitt bennem és támogatott. Nélküle nem születhetett volna meg ez a könyv. Megyeri Zsuzsa Dórának, aki szorgalmas és odaadó munkájával, gondolataival sokat hozzátett ehhez a kötethez. Nemes Krisztiánnak, aki szerkesztette a könyvet, és többek között beleásta magát Dante Isteni színjátékéba, is, hogy a pokoljárás minél teljesebb legyen. Szívét-lelkét beleadta, mert fontosnak tartja az alkotást. Ligeti Szilviának, hogy korrektorként tüzetesen átnézte a szöveget, az elírásokat és a hibákat vadászva, és közben „tűrte” intenzív érdeklődésemet, hogy mi a véleménye a könyvről. Érsek Editnek, hogy egy hosszú és tikkasztó nyáron át kitartóan segített a kézirat rendezésében. Gerzsonnak, hogy vállalta magát fullos Y-ként, de mégsem zárta ki az esetleges új megközelítéseket és megoldásokat, miközben makacsul halad az útján, persze tele kétségekkel. A névtelen Y-nak, hogy ő is kitette a tálcára a lelkét, és őszintén beszélt a félelmeiről, vágyairól, kétségeiről és persze a megoldásokról is. Hannának, hogy tinédzserként megosztotta az érzéseit, miközben tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben volt és van önmagával, ráadásul ezek a megmérettetések mindig csak az adott napra szólnak. Gábornak, hogy mindent megtett, hogy őszinte legyen önmagához, és mindezt azért, hogy tartása legyen. Miközben azt is tudja, hogy ezt a munkát még korántsem fejezte be. És végül, de nem utolsósorban Hegyi Péternek, hogy megmutatta nekem: a sok-sok labirintusom mindegyikében ott van a bikafejű szörnyem, ami legázol, ha nem vagyok résen. Nap mint nap.
