SÁGHY MARIANNE
A korabeli kritikák alapján a későbbi történetírás „babiloni fogságnak”, a pápai hatalom hanyatlásának nevezi az 1305–1377 közötti időszakot. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. Az avignoni pápaság a kor legmodernebb európai állama volt: ekkor alakult ki az a központosított egyházkormányzati apparátus, mely alapjaiban mindmáig fennmaradt.
Róma
a Rhoˆne partján
AZ AVIGNONI PÁPASÁG RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
131
A
pápai teljhatalmat „csúcsra járató” VIII. Bonifác (1295– 1303) halála után Róma a Colonna, a Caetani és az Orsini családok véres pártharcai miatt életveszélyessé vált. Maga Bonifác is e pártküzdelmek áldozata lett: 1303-ban a Colonnák és francia szövetségeseik Anagni városában elfogták és a legenda szerint felpofozták a nyolcvan év körüli pápát, aki e sérelembe rövidesen belehalt. Az a pápa, aki 1302 novemberében kiadott, Unam Sanctam kezdetű bullájában lefektette az egyház legfőbb hatalmának tanát, paradox módon a pápaság „hanyatlásának” elindítója lett. Bonifác az egyház szupremáciáját nem az uralom tényével (ratione dominandi), hanem a bűn mindenütt jelenvalóságával (ratione peccati) magyarázta: mivel minden ember bűnös, mindenkinek az egyház közbenjárására van szüksége ahhoz, hogy üdvözüljön: „Mindkét kard, a lelki is, az anyagi is, az egyház hatalmában van: […] az üdvözüléshez minden emberi teremtmény számára szükséges, hogy alárendeltje legyen a római pápának.”
nem létezett, a középkori pápaság távolról sem hasonlított a mai Vatikánra. Róma ott volt, ahol a pápa tartózko dott: Ubi papa, ibi Roma. Az utazó pápák a pápai állam különböző birtokain élték fel jövedelmüket, ott szolgáltattak igazságot, nyaranta pedig egyene-
MIÉRT AVIGNON? x
UBI PAPA, IBI ROMA x
VIII. Bonifác teokráciája – melynek célja a keresztény uralkodók közötti béketeremtés és új keresztes hadjárat indítása volt – heves elutasításra talált a világi uralkodóknál. Nem a pápaság hagyományos ellensége, a német-római császár lépett fel legerőteljesebben az egyház főhatalma ellen, hanem az új, immár nemzeti alapokon kiépülő monarchia megszilárdításán dolgozó IV. (Szép) Fülöp francia király (1286– 1314), akivel a pápa korábban már számos csörtét vívott a francia püspöki kinevezések és egyházi adók ügyében. A pápa és a király feszült viszonyán még Fülöp nagyapjának, IX. Lajosnak a szentté avatása is csak ideig-óráig enyhített. A franciák Bonifác ellen vívott harca vezetett a Colonnákkal való szövetkezéshez és az anagni támadáshoz. Bonifác halála után XI. Benedek (1303–1304), az első domonkos rendi pápa már nem tudott visszatérni Rómába, ezért Perugiában rendezte be udvarát. Fontos szem előtt tartani, hogy Róma püspökei a 14. századig pontifikátusuk elenyésző részét töltötték csak Rómában, sokan be sem tették a lábukat az Örök Városba. A középkorban megállapodott, helyhez kötött Curia
132
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
katologikus várakozásokkal övezett 1300-as évre helyezte az Isteni színjáték cselekményét. A szentév meghirdetésével Bonifác már jó úton járt ahhoz, hogy Rómából pápai székhely, a pápaságból pedig modern, központosított állam legyen – de ezt csak avignoni utódai valósítják majd meg.
74∞ &£∞ § ™ V. Kelemen (1305–1314) 74∞ &£∞ § ™ sen menekültek az egészségtelen levegőjű, ivóvízben szűkölködő Rómából, ahol a rekkenő hőség idején szúnyogmilliók terjesztették a maláriát. Róma nem mint pápai székhely, hanem mint „szent hely” volt jelentős a középkorban. Zarándokok milliói keltek útra, hogy felkeressék az apostolszentek, Szent Péter, Szent Pál és a mártírok sírjait, és közbenjárásukat kérjék Istennél, hogy gyógyulást vagy bűnbocsánatot nyerjenek. Bonifác nagy újítása az volt, hogy 1330-ra szentévet hirdetett, s ezzel a korábbi spontán zarándoklatokat a pápasághoz kapcsolta: mindenkinek, aki a szentév alatt felkereste Rómát, és bűnbánatot gyakorolva imádkozott a nagy bazilikákban, teljes búcsút engedélyezett. Naponta kétszázezer zarándok érkezett Rómába: az egész város egyetlen óriási „turistaszálló” lett, busás bevételt biztosítva nemcsak a püspöknek, hanem a város lakóinak is. A szentévből a világirodalom is profitált: Dante az esz-
XI. Benedek halála után, 1304-ben a Perugiában összeült zsinat Bordeaux érsekét, Bertrand de Got-t választotta pápává, aki Dél-Franciaországban értesült megválasztásáról. Nyomban Róma felé vette útját, de IV. Fülöp felszólítására és jelenlétében Lyonban koronáztatta ma gát pápává V. Kelemen (1305–1314) néven. Ennek ellenére nem nevezhetjük Fülöp kreatúrájának, a francia király „foglyának”. A gascon Bertrand de Got nem francia, hanem angol alattvaló volt: Bordeaux, Aquitánia fővárosa a 12. század óta az angol uralkodó birtoka, bár a terület főhűbérura a francia király. Noha jó kapcsolatra törekedett Fülöppel, V. Kelemen nem beszélt egy nyelvet a királlyal: a langue d’oc, a trubadúrok dallamos nyelve érthetetlen az északi királyi udvarban. Bordeaux érseke önálló, független szellem, jeles kánonjogász volt – ezért is esett rá a bíborosok választása –, aki 1302-ben, amikor a francia püspökök többsége a király bosszújától rettegve otthon maradt, eleget tett Bonifác felszólításának, és elment Rómába arra a zsinatra, amelyet a pápa Fülöp ellen hívott össze. Az aquitániai birtokok miatt kitört francia–angol viszály elmérgesedésekor – mely röviddel később a százéves háború kitöréséhez vezet – Kelemen eszményi közvetítőnek látszott a két király között. Fülöp azonban mindenekelőtt azt akarta elérni, hogy Bonifác pápát eretnekké nyilvánítsa, s ezt Kelemen csak a Templomos Rend feláldozása árán tudta elkerülni. Mivel egészségi állapota nem tette lehetővé a római utazást, V. Kelemen 1311-re a dél-franciaországi Vienne-be hívta össze az egyetemes zsinatot, hogy tervet dolgozzon ki a Szentföld felszabadítására, ő maga pedig ideiglenesen a provence-i Venuxinus grófságban (Comtat Venaissin) fekvő Carpentras-ba, illetve Avignonba tette át székhelyét, mely hűbéreseinek, Nápoly és Szicília királyainak birtoka volt. Avi -
gnon tulajdonképpen híd volt Dél- és Észak-Európa között. A Rhône keleti partja a nápolyi király birtoka volt, nyugati partja a francia királyé. A 14. században, amikor Európa kereskedelmi útjai a hagyományos mediterrán vidékekről észak felé tolódtak el, Avignon sokkal központibb fekvésű volt, mint a távoli, veszedelmes, intrikus Róma. A pápák azzal, hogy Avi gnont tették székhelyükké, legnagyobb jövedelemforrásaikhoz, a francia és az angol egyházi tizedekhez kerültek közelebb. Avignont számos előnyös tényező tette ellenállhatatlanná: pápai hűbér volta, kedvező geopolitikai fekvése, bortermelése és kultúrája: az antik örökség, melyet éppen a 14. században kezdenek fel- és átértékelni. A görög–római örökség, a nagy ókori csomópontok – Marseille, Arles, Nîmes, Orange, Aix-en-Provence, a 11. századi katalán és toulouse-i grófok alapította „új városok” – Montpellier, Barcelona – és a 13. században Szent Lajos által a keresztes háború céljaira építtetett hatalmas hadikikötő, Ai gues-Mortes egyaránt kiváló hátországot biztosított a pápai székhely számára. A kultúrák keresztútján fekvő város sikeresen ötvözte a régi és az új műveltséget, így a trecento idején, az avignoni pápák alatt az antik örökség újjászületésének egyik bölcsője lett. „Provánsz daltelt mezői”, nyájas éghajlata, az erős északi szélnek, a misztrálnak köszönhetően mindig
Az avignoni hidat fogadalomból építette Bénézet, egy írástudatlan, de bivalyerŒs juhászbojtár 1177–1185 között, aki munkájáért a közösségtŒl kiérdemelte a szent jelzŒt. A híd terve nem Bénézet iskolázatlan koponyájában fogant meg: a juhász észrevette a folyó közepén meredezŒ római alapokat, és arra építette fel az átkelŒt. Bézénet hídja volt az egyetlen átkelési lehetŒség a veszélyesen hömpölygŒ, sebes folyású Rhoˆne folyón: Avignon hídja kötötte össze Itáliát Franciaországgal, Spanyolországgal és Flandrián keresztül Angliával. A korabeli Európa két legfejlettebb gazdasági központja, ÉszakItália és Flandria között Avignon teremtett kapcsolatot.
Róma a középkorban sohasem volt „pápai központ”: a „Szentszék” fogalma és a pápaság modernizálása – elsőként az európai államok között – majd csak Avignonban alakul ki! kellemes nyara – a város neve (Avenio) egyébként „szeles várost” jelent – már akkor is marasztalta az erre utazókat.
A LEGMODERNEBB EURÓPAI ÁLLAM x
A pápaság hanyatlását vagy modernizálását hozták az avignoni évek? Mivel az avignoni „fogságról” többnyire csak híres itáliai bírálóinak – Dante, Páduai Marsilius, Petrarca, Sienai Szent Katalin – kíméletlen invektíváit szokás idézni, hamis kép alakult ki a történetírásban és közvéleményben e korról. Az avignoni periódus strukturális és spirituális szempontból is jelentős fordulópont, valódi korszakváltás az egyetemes egyház történetében. Egyrészt a pápaság monarchikus átalakulásának ideje ez, amikor létrejönnek a Szentszék intézményei és udvartartása, a Curia, valamint az a fejlett hivatali és adórendszer, amely a pápai állam megszűnéséig gyakorlatilag változatlanul fennmarad; másrészt éppen ezzel az erősen
intézményi és jogászi szellemű átalakulással párhuzamosan – és részben vele szemben – lépnek fel azok a keresztény lelkiség megújulását célzó, részben immár laikus törekvések, amelyek a reformációt készítik elő. A 14. század hatalmas újítások időszaka: a trecento nagy nemzedéke tudatában van úttörő voltának. Via moderna, Vita nova, Ars nova, Devotio moderna – ezek az új generáció művészeti, filozófiai és vallási jelszavai. A modernitás mozdonyát azonban a pápák, nem pedig az izgága humanisták vezették. A kor legmo dernebb európai államát egy elképesztően szívós és hihetetlen munkabírású aggastyán, XXII. János pápa (1316–1334) építette ki. Az új pápa, aki furfanggal került a pápai trónra, Avi gnon püspöke volt, jól ismerte és szerette városát. A Rhône fölött emelkedő sziklán, a Ro cher du Doms-on, a katedrális mellett álló püspöki palotáját tette meg az egyetemes keresztény egyház székhelyévé. Itt alakította ki azt a központosított egyházkormányzati apparátust, mely alapjá-
AZ AVIGNONI HÍD
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
133
ban mindmáig fennmaradt. Olyan olajozottan működő hivatalnokrendszert hozott létre, mely mintául szolgált a világi bürokrácia számára. János a pápai bürokrácia kialakításakor a II. Frigyes szicíliai hivatalnokállamát továbbfejlesztő nápolyi Anjou-udvar és a francia kancellária modelljét vette alapul, de ezeknél sokkal hatékonyabb szervezetet sikerült létrehoznia. A pápai kúria két nagy részből, a kancelláriából és a konzisztóriumból áll: a kancellária az egyház belügyeivel, a konzisztórium a külügyekkel foglalkozik. János a kancellárián belül létrehozta a pápai „HR-iro dát”, a sze mélyzeti ügyekkel foglalkozó Dataria Apostolicát. Legnagyobb újítása azonban az volt, hogy 1331-ben a bíráskodást leválasztotta a kancelláriáról, és pápai legfelsőbb bírósággá (Sacra Romana Rota) alakította, ahol a püspöki és érseki határozatokat lehetett megfellebbezni. A Rota a harmadik egyházi bíróság lett a Poenitentiaria és a Sacra Poenitentia Apostolica mellett. XXII. János nemcsak nagy kánonjogász, hanem pénzügyi zseni is volt. Az 1331-ben kiadott, Ratio iuris kezdetű bullával létrehozta a pápai kúria pénzügyi irodáját (Camera Apostolica), élén a pénzügyminiszterrel (camerlengo), aki a pápa fő bizalmasa és sede vacante a pápaság legfőbb ügyintézője lett. A pápai kincstár legfőbb gondja az egyházi adók és az egyházi birtokok jövedelmeinek beszedése volt. A háborúktól sújtott Róma és a Patrimonium Petri területén
V. Kelemen bordeaux-i érsekként kezdett szŒlŒmıveléssel és bortermeléssel foglalkozni. A bor volt Guyenne legbb exportcikke, amelyet eljövedelmezŒbb sŒsorban Angliába szállítottak. (A százéves háború gazdasági szempontból a bordeaux-i bortermelés birtoklása miatt tört ki.) A pápa 1300-ban alapította a domaine de la Mothe szŒlŒbirtokot, az itt termelt Château du Pape Clément mindmáig a bordeaux-i csúcsborok legszıkebb klubjába tartozik: a graves (kavicsos) bor a talaj különleges tulajdonságainak köszönheti kiválóságát. A Pape Clément birtok 1992 óta minden évben pápát választ: egy kiemelkedŒ entellektüelt, aki szellemi nagyságával növeli a bor hírnevét. Volt már pápa Alain Decaux (a történelem pápája),
134
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
74∞ &£∞ § ™ XXII. János (1316–1334) 74∞ &£∞ § ™ képtelenség volt behajtani az adókat, ezért új pénzforrásokat kellett találni, ilyenek voltak a helyi egyházaktól befolyó adók (census beati Petri), a beiktatási díjak (reservationes), a betöltetlen székek jövedelme (fructus intercalares), az elhunyt klerikusok vagyona (spolia). A másik nagy jövedelemforrást az adók alkották: a péterfillér (denarius beati Petri), a zarándokok által fizetett ajándék és a keresztes háborúk címén kivetett adó. XXII. János a Szentszék
A PÁPA BORA
által kiadott különböző iratokért illetéket számolt fel (taxa), és bevezette a pápai különadót (subsidia). Az adók összegyűjtését János kiváló érzékkel az itáliai bankok nyakába sózta. Bizonyos beszedési díj ellenében a bankok egy összegben és nagy bizonyossággal fizettek a kúriának, s ha hamarabb kellett a pénz, akkor hitelt is nyújtottak. A harmadik bevételi forrást az egyházi államból származó bevételek jelentették. A közvetlenül a pápa birtokában lévő közép-itáliai területek igen kemény adóztatás alá estek, emellett Nápoly és Szicília is éves adót fizetett az egyházfő nek, miután a két királyság a pápa hűbérbirtoka volt. János pénzügyi rendszere messze meghaladta korát, hiszen a bankok használata olyan fejlődést hozott a pénzgazdálkodásban, amely hamar elvezetett a kötvények használatához. Az avignoni udvar készpénz helyett kötvényekkel dolgozott már a 14. században. A ha tal mas össze ge ket Já nos az egyre terebélyesedő hivatalnokrendszerre és a háborúkra fordította. Pontifikátusa alatt hihetetlen virágzásnak indult Avignon. Az ötezer lelkes városka lakossága hirtelen harmincezerre duzzadt, a század közepére pedig már százezer főre nőtt: a kereskedőknek immár a pápai és bíborosi udvartartások el lá tá sá ra kel lett be ren dez ked niük, s fel kellett készülniük arra, hogy a korabeli keresztény világ leggazdagabb embereinek igényeit kielégítsék.
Bernard Buffet (a mıvészet pápája), Peter Ustinov (a humor pápája), Patrick Poivre d’Arvor (az információ pápája) és Gérard Depardieu (a szavak pápája). V. Kelemen Avignonba is magával hozta a vitikultúrát: a Rhoˆ ne partján fekvvŒ Chateauneuf-ben ültetett néhány sz szŒlŒtŒkét. A birtokot utóda, XXII. János pápa futtatta fel. A Chateauneuf du Pape ma már a legjobb coˆ tes du Rhoˆne-ok egyike: elképesztŒen összetett, testes, de nagyon arányos bor, melyben aszalt fekete gyümölcsök, szeder, feketecseresznye, minŒségi pörkölési aromák, szárított kék virágok, szarvasgomba, nagyon finom bŒrre és dohányra emlékeztetŒ jegyek tınnek fel hivalkodás nélkül, felsŒbbrendı eleganciával.
74∞&£∞§™
1330-ra a Rómába viszA Szent Jánosszavezető út mind bikápolna freskói zonytalanabbá vált, mivel nemcsak Rómán a pápai palotában belül folyt a nagy arisztokrata családok küzdelme, hanem immár a pápai államhoz tartozó városok is egyre-másra „városállammá” (comune) kiáltották ki magukat, és vagy a saját kebelükből választottak városi vezetőt (gonfaloniere), vagy a környékbeli nagyurak, illetve a város tehetős családjai kaparintották meg fölöttük a hatalmat. Ferrarát Velence, Bolognát a Viscontiak, Veronát a Scaligerek, Pisát és Luccát pedig a messze földön rettegett Castruccio Castracani degli Interminelli hódoltatta. Itáliában Bologna és Perugia mellett csak egy – igaz, az egyik leghatalmasabb – comune maradt a pápák oldalán: a vörös liliom városa, Firenze. 1266-tól hármas guelf szövetség alakult ki: a pápaság, Firenze és az aranyliliomos nápolyi Anjou királyok alkottak szoros érdekszövetséget többek között Velence ellen. E szövetség eredménye volt az Anjou-ház ma gyarorszá gi trónfoglalása a pápaság hathatós támogatásával: ez a politikai manőver ugyanis egyben Velence további gazdasági terjeszkedésének is gátat szabott egy évszázadon át a Mediterráneum nyugati felében.
74∞&£∞§™
A PÁPAI PALOTA x
XXII. János kezdte meg provence-i és angol építészekkel a püspöki palota átépítését pápai rezidenciává. A palota kialakítása híven tükrözi a pápai udvar átalakulását. Avignon volt az első állandó pápai központ, mely a szentszéki kormányzat ekkortájt megszilárduló központi intézményeinek (Curia) is helyet adott. Az építkezéseknek két nagy fázisát különböztetjük meg: a Régi Palotát (Palais Vieux) XII. Benedek (1334– 42) alatt Pierre Poisson, az Új Palotát (Palais Neuf) VI. Kelemen alatt a párizsi Jean de Louvres mester építette. A munkálatok 1364-ben fejeződtek be. Míg XII. Benedek palotájában a liturgikus tér kialakítása dominált – 1334ben alakították ki a pápai kápolnát, ahová a világ legjobb énekeseit szerződtették A fehér márvány –, VI. Kelemen épületpápai trónus együttesében a pápa lakószobái mellett helyet az avignoni kapott a Rota, a legfel- székesegyházban sőbb egyházi bíróság, a
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
nagyméltóságok (bíborosok és pápai tisztségviselők) lakosztályai, valamint a kancellária is. Az avignoni pápai palota a legnagyobb gótikus épületegyüttes a világon, 11 000 m2 (2,6 hektár) területet foglal el. A hatalmas, tizenkét tornyú erőd középpontjában a belső díszudvar (Cour d’Honneur) áll (ahol egykor ünnepélyes ceremóniák zajlottak, ma színházi előadásokat tartanak). Az épületek belsejét cso dálatos freskók díszítik Szent Martialis élettörténetéből vett képekkel. Martialis Szent Péter tanítványa, Limoges püspöke, Aquitánia apostola volt; az avignoni pápai palotában való szerepeltetése egyértelműen legitimálni kívánta Szent Péter utó dainak provence-i tartózko dását. A palota művészeti programja tudatosan hangsúlyozta, hogy Róma után immár Avignon a kereszténység fővárosa. A Matteo Giovanetti festette Szent Martialis-kápolna nemcsak Kelemen szűkebb pátriája, Limousin nagy szentjét dicsőítette, hanem Gallia apostolát, akit Szent Péter Rómából küldött Aquitánia evangelizálására. Martialis az avignoni pápaság apostoli alapítását, ezáltal az apostoli szék translatióját volt hivatott erősíteni.
MISZTIKUSOK ÉS SPIRITUÁLISOK x
A szigorúan két osztályra – klerikusokra és laikusokra – tagolt középkori társadalomban az imádság és a kontemplatív élet a papok kiváltsága volt. A clericus elnevezés egyszerre két dolgot jelölt: a papi rendhez tartozást és azt, hogy az illető tanult, írástudó ember. A klerikusok „választott rend, királyi papság” voltak. Ahogy a szellem felsőbbrendű, mint a test, úgy a papok is a világiak fölött álltak. A pap megkülönböztető jele a tonzúra (corona in capite) volt, melyet Aquinói Szent Tamás a „Mennyei Királyság jelképének” tartott. A papok voltak „a világ világossága”, „emberi testben lakozó istenek”. Egyszer csak azonban a „faragatlan” világiak is határozott lelkiségi igényekkel léptek fel. Keresztény férfiak és nők bensőséges áhítattal, a maguk egyéni módján törekedtek a megváltás misztériumának megértésére, Krisztus kínszenvedésének őszinte átélésére. A 12. századtól mind több világi ember sajátította el a műveltséget az egyetemeken; az egyetemi könyvmásolás
136
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Eckhart skolasztikus filozófus, mint Tamás, misztikája is intellektualista, Istent tiszta létnek (esse purum) fogja fel, de ennek dinamikus töltetet is ad. Isten-leírásában a negatív teológia kifejezéseit használja. Legfon tosabb tanítása, hogy az ember csak úgy juthat el Istenhez, ha mindenről lemond és mindentől függetleníti ma gát. Eckhartot 1326-ban a kölni érsek eretnekségért elmarasztalta, XXII. János pedig 1329-ben 28 tételét bélyegezte tévesnek. A spirituálisok és a misztikusok parttalan elragadtatottságát elítélő, tehetséges szervező és szikár jogász, XXII. János is elmélyült imaéletet élő ember volt. Neki tulajdonítják a híres Anima Christi imát:
74∞ &£∞ § ™ XII. Benedek (1334–1342) 74∞ &£∞ § ™
„Krisztus lelke, szentelj meg engem, Krisztus teste, erősíts engem, Krisztus vére, üdvözíts engem, halálom óráján hívj magadhoz engem, hogy szentjeiddel dicsérjelek mindörökké.”
révén nem papi rétegekhez is eljutottak a könyvek; a középosztály kialakulásával pedig a nők már nemcsak olvasni tanultak meg, hanem írni is. Vallásos kérdések megfogalmazásához természetesen nem kellett feltétlenül művelt embernek lenni. A világiak klérustól független, gyakran iskolázatlan lelkisége megkerülte, de nem zárta ki szükségszerűen az egyház közvetítő szerepét. Ám sem az egyház, sem a világi hatalom nem nézte jó szemmel az új divatú kegyességet, mely azt hirdette, hogy ha a lélek képes teljesen „megsemmisülni” a szeretetben, egyesülhet Istennel. Szép Fülöp uralkodása idején, 1310-ben az egyházi bíróság Marguerite de Porete flamand beginát ítélte máglyahalálra Párizsban, mert a fiatal nő Az egyszerű és önmagukat megsemmisített lelkek tüköre című könyvében, a Szeretet és a Lélek párbeszédében leírta, milyen módon juthatunk el az Istennel való egyesüléshez, Isten dicsőségének színről színre való látásához (visio beatifica). Amikor az 1311–1312es vienne-i zsinat kijelentette, hogy az ember az e világi életben természetes úton nem juthat el a boldogító színelátáshoz, mert maga a visio beatifica is természetfeletti adomány, a lumen gloriae isteni ajándéka, ezzel egy füst alatt elítélte az északi (flamand és Rajna-vidéki) misztikát és különösen a domonkos Eckhart mester tanítását.
A kolduló rend radikális szárnya, a spirituálisok nemcsak saját életvitelükben törekedtek az evangéliumi szegénység megélésére Szent Ferenc regulájának eredeti szellemében, úgy, hogy minden tulajdonukról lemondtak és alamizsnából tartották fenn magukat, hanem ezt az egyetemes egyháztól is elvárták. Azt követelték, hogy mivel Jézus nem bírt földi javakkal, az egyház is mondjon le minden tulajdonáról. Minthogy a teljes szegénység ideálját lehetetlen volt megvalósítani az egyházban, a Joachim da Fiore apokaliptikus látomásainak erőteljes hatása alatt álló spirituálisok először rendjükön belül kerültek összeütközésbe mérsékeltebb társaikkal, majd a vita elmérgesedése során a pápákkal is. A spirituális ferencesek hajthatatlan vezetői, az okszitán Petrus Johannes Olivi (1248–1298) és Ubertino da Casale (1259–1330), Provence-ban is terjesztették tévtanaikat. V. Kelemen a vienne-i zsinaton elítélte őket, XXII. János pedig 1318-ban négy spirituálist küldött máglyára. Ebben a helyzetben gyakorlatilag az egész ferences rend szembekerült a pápával. A rend élén ekkor a mérsékelt Cesenai Mihály állt, aki közvetíteni próbált a különböző ferences irányzatok között. A ferences rendi viszály akkor vált nemzetközi diplomáciai konfliktussá, amikor Bajor Lajos császár, akinek megválasztását 1322-ben a pápa nem ismerte el, az ellenzékbe került ferencesek
mellé állt, sőt őket tette meg a császári propaganda szószólóinak. Az udvarába menekülő Cesenai Mihály, William Ockham oxfordi ferences (1285–1347) és Páduai Marsilius politikai írásai kíméletlenül ostorozták a pápaságot, és a császárságot magasztalták. Ockham, a késő középkori filozófia nagy megújítója, a via moderna és a nominalizmus alapítója a politikaelméletet is továbbfejlesztette annyiban, hogy korlátozta a szellemi hatalom tekintélyét, amivel a konciliarizmust támasztotta alá, valamint programszerűen megfogalmazta a világi hatalom jogait, nevezetesen azt, hogy a császárnak joga és kötelessége az eretnek pápa letétele. Marsilius 1324ben írt, Defensor pacis (A béke védelmezője) című politikaelméleti művét – melyben az arisztotelészi közjó (bonum commune) fogalmára alapozva igazolja a világi állam létjogosultságát, és a „totális állam” modelljét állítja szembe a pápai teljhatalom elméletével – XXII. János pápa kiátkozta. Marsilius 1328-ban részt vett Bajor Lajos római császárkoronázásán, ahol a császár vicarius in spiritualibus (szellemi helytartó) címet adományozott neki. Nehéz megállapítani, hogy Ockham kész tényeket igyekezett-e elméletileg igazolni, vagy Lajos vette-e szó szerint a filozófus megállapításait, minden esetre amikor 1328-ban bevonult Rómába, hogy a városi comune kezéből átvegye a császári koronát, XXII. János pápát nyomban eretneknek nyilvánította és megfosztotta trónjától. Helyébe sebtében rögtönzött szertartás keretében Pietro da Corvara ferences barátot ültette, aki az V. Miklós nevet vette fel. Ám az ellenpápa 1330-ban nyilvánosan meggyónta bűneit, és lemondott. Utóda nem akadt, így a császár provokálta egyházszakadás egyelőre elodázódott. A pápai ortodoxia kérdése súlyos és fölöttébb kellemetlen probléma volt. A bíborosi kollégium iparkodott elkerülni, hogy a világiak megkérdőjelezzék a pápa hitbéli kijelentéseit, ezért a rendkívüli szervezőkészséggel megáldott XXII. János halála után egy teológiai „technokratát”, egy inkvizítort ültettek Szent Péter trónusára. „Egy szamarat választottatok meg” – mondotta szokásos szerénységével Jacques Fournier ciszterci szerzetes, aki a XII. Benedek (1334–1342) nevet vette fel. Ha valaki, akkor Fournier szét tudta választani az igaz hit „búzáját” az eretnek tévtanok „ocsújától”. 1317 és 1326 között mint Pamiers püspöke fáradhatatlanul üldözte az albigens eretnekség
maradványait, a legeldugottabb falvak lakóit is kifaggatta hitükről, és vallomásaikat gondosan feljegyezte. Vaskos kötetekre rúgó inkvizíciós jegyzőkönyve egyben gazdag néprajzi és antropológiai adattár, melyet a francia történész, Le Roy Ladurie aknázott ki a leghatásosabban 1975-ben megjelent Montaillou, 1294–1324 című, világsikerű könyvében. XII. Benedek először is a visio beatifica táján igyekezett rendet teremteni. 1336-ban kiadott, Benedictus Deus című enciklikájában kijelentette, hogy az igaz lelkek rögtön haláluk után meglátják Istent, míg a gonoszok azonnal a pokol fenekére taszíttatnak. A korabeli ferences kegyességet erősen foglalkoztatta Szűz Mária fogantatása is: azt vallották, hogy Isten anyja mentes az áteredő bűntől. E kérdésben Benedek a domonkos álláspontot tette magáévá, és elutasította Mária szeplőtelen fogantatását. Az aszkéta szerzetes-pápa az erkölcsi megújhodás programját hirdette, különösen a hanyatlásnak indult bencés rendek megreformálását viselte szívén, de visszaszorította a pápai udvarban elharapózott nepotizmust is. E gondok háttérbe szorították a keresztes hadjárat kérdését, amely elődei figyelmét olyannyira lekötötte. A Szentföld visszafoglalása mind reménytelenebbnek tűnt, különösen azután, hogy 1339-ben a francia trón öröklése körül háború tört ki az angolok és a franciák között. XII. Benedek békeközvetítői működése eredménytelen maradt. Rómában sem változott a helyzet. A pápa rádöbbent, hogy az avignoni tartózkodás hosszabb lesz a vártnál, ezért Pierre Poisson építésszel elkezdte a püspöki palota pápai rezidenciává alakítását, és a katedrálist is felújíttatta. E szikár entellektüel biztos ízlését és érzékenységét bizonyítja, hogy a templom freskóinak
elkészítésével kora leghíresebb toszkán festőjét, a trecento művészi újjászületésének egyik legnagyobb alakját, a sienai Simone Martinit bízta meg, aki 1336-tól 1344-ig élt és dolgozott Avignonban. Itt készült műveiből sajnos csak vázlatok (sinopia) maradtak fenn.
PETRARCA RÓMA-KULTUSZA Bajor Lajos császár 1328-as római útjának (Romfahrt) egyetlen „kézzelfogható” eredménye a imperium romanum eszméjének feltámasztása és az antik örökség iránti csodálat felébresztése volt. Ezt a keresztény áhítattal kevert tiszteletet paradox módon egy avignoni költő, Francesco Petrarca fejezte ki legtökéletesebben és fejlesztette tovább. A firenzei származású, Arezzóban született Petrarca (1304–1374) a népes toszkán kolónia tagja volt Avignonban. A zsidó kereskedők mellett, akik a pápák különleges védelmét élvezték, olasz – elsősorban toszkán – árusok és pénzváltók telepedtek meg a pápai városban, hogy itt alapozzák meg a szerencséjü-
74∞ &£∞ § ™ Francesco Petrarca (1304–1374) 74∞ &£∞ § ™
ket. Közéjük tartozott például a pratói Francesco di Marco Datini, aki nincstelen fattyúból vált szülővárosa leggazdagabb emberévé és legnagyobb mecénásává. „Annyi pénzt kerestem, amennyit csak akartam” – írta avignoni éveiről. Petrarca a montpellier-i és a bolognai egyetemen tanult jogot, ahol barátságot kötött Giacomo Colonnával, a későbbi bíborossal, majd visszatérve Avignonba felhagyott jogi tanulmányaival, és felvette a kisebb papi rendeket. Részese volt a pezsgő avignoni udvari életnek, s itt aratta első nagy sikereit latin költeményeivel. 1327-ben a klarissza templomban pillantotta meg élete nagy szerelmét, Laurát, akihez olasz nyelvű daloskönyvet (Canzoniere) írt. 1333-ban beutazta Franciaországot, Flandriát és a Rajna-vidéket: Párizsban elolvasta Szent Ágoston Vallomásait, mely példaképül szol gált számára, és meghatározta művészi fejlődését. Másik eszményképe Cicero volt, akinek szövegeit kutatta és emendálta a bencés kolostorokban. Ágoston és Cicero: e két név foglalja össze Petrarca keresztény humanista programját, amelynek célja az ókor irodalmi hagyatékának feltárása és szellemének hűséges közvetítése kora keresztény kultúrája felé. Ezt a programot fejezi ki akkor is, amikor 1337-ben azért utazik Rómába, hogy felkeresse „az antik romokat és a szentek ereklyéit”. Római útja mély lelki válságot vált ki: visszatérve Avignonba szakít korábbi életével, élesen ostorozza önmagát és a léha pápai udvart, s egy zöld hegyek övezte, zárt völgyben, Vaucluseben (Valchiusa) remetei magányba húzódik vissza. Petrarca vaucluse-i irodalmi magányában (otium litteratum) kész hagyományt elevenít fel: Szent Jeromos és Ágoston műveit olvasva a sivatagi atyák életét állítja maga elé példaképül, bűnbánatot tart, vezekel. Kis konyhakertjében zöldségeket termeszt, leginkább a babér különféle fajtái érdeklik. 1340-ben aztán egyszerre két levelet kap: a párizsi Sorbonne és a római nép is megszavazta számára a „koszorús költő” kitüntető címet, melynek felélesztését – mondanunk sem kell – ő maga javasolta. Petrarca természetesen a Capitolium mellett dönt, s Róbert nápolyi király áldásával ott helyezi fejére egy római szenátor 1341 áprilisában a költészet és a humanae litterae feltámasztásáért járó babérkoszorút. Petrarca nagy újítása abban áll, hogy felfedezte a történelmi perspektívát.
138
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Ő döbbent rá először arra, hogy az a kor, amelyben él, nem ugyanaz, mint Cicero kora, és nyíltan hirdette, hogy ő hivatott visszaadni a szépirodalom ezredévre feledésbe merült becsületét. Ezt az ezer évet media aetas-nak, „köz-
74∞ &£∞ § ™ VI. Kelemen (1342–1352) 74∞ &£∞ § ™ tes kornak” nevezte el, mely elválasztja az annyira csodált antikvitást az újjászületéstől, vagyis a saját korától. Petrarca jött rá, hogy az ókor visszahozhatatlanul messze van. Ezért ő az első „modern” ember a középkor alkonyán – úgy, ahogy nagy példaképe, Szent Ágoston is az első „mo dern” ember volt az antikvitás végén. Petrarca nem azért újító, mert Cicerót olvas: a középkorban mindvégig olvasták a klasszikus görög és latin auktorokat, de úgy, mintha kortárs írók lennének. A középkori történelemszemlélet anakronisztikus volt: Vergilius még kézen fogva vezette Dantét, Petrarca már csak távoli áhítattal bámulta Cicerót. A középkor szervesen integrálta a klasszikus műveltséget, míg a reneszánsz külön kategóriát csinált belőle és elérhetetlen eszménnyé kiáltotta ki. Róma nem csupán nosztalgikus vágyódás tárgya és kimeríthetetlen irodalmi forrás Petrarca számára, hanem konkrét politikai és erkölcsi jelkép. Roma caput mundi: Petrarca hivatása az,
hogy a régi erények felébresztésével visszaadja a városnak vezető szerepét. Ezért érthető a lelkesedése a római köztársaság visszaállításáért és Cola di Rienzi tiszavirág-életű mozgalma iránt 1347-ben. A római néptribunus szé gyenletes bukása után azonban itáliai fejedelmi pártfogók kegyét keresi, republikanizmusát pedig a monarchikus kormányzat dicséretére cseréli. Petrarca másik alapvető újítása a „magányos alkotó” máig élő figurájának kidolgozása és a „költőfejedelem” szerepének hatásos eljátszása volt. Ennek a társaságkedvelő, kedélyes csevegőnek, aki mellesleg több törvénytelen gyermek atyja volt, sikerült tartósan azt a képet kialakítania önmagáról, hogy reménytelenül sóvárog Laura – a beteljesületlen égi szerelem – iránt, és remetei magányban, szüntelenül fohászkodva alkotja meg halhatatlan műveit. Petrarca avatta a magányt az irodalmárlét kötelező feltételévé. E téren példaképe az első filológus, Szent Jeromos volt: sokatmondó, hogy később éppen Jeromos vált a reneszánsz festészet emblematikus szentjévé. Petrarca pontosan ugyanazzal a kétséggel küzd, mint Szent Jeromos: hogyan lehet összeegyeztetni a keresztény erkölcsiséget a pogány antik irodalom önfeledt kedvelésével és tudatos utánzásával? A „Ciceronianus es, non Christianus!” problematikájának feloldását Petrarca – megint csak Jeromos nyomán – a szerzetesi magányban találja meg. Egyedül ez az életforma, az imába torkolló alkotás képes szertefoszlatni az ellentétet, amint ezt 1346–1366 között barátjának, Philippe de Cabassoles bíborosnak az ágostoni modell alapján írt, De vita solitaria című művében leszögezi. A humanisták Jeromos-kultuszának is szerepe volt a remetemozgalom megújulásában. A 14. század rendi sikertörténete a magyar alapítású pálos rendhez fűződik. Szent Pált Jeromos úgy mutatta be, mint Nagy Szent Antal remete elődjét az egyiptomi sivatagban. A 13. században létrejött szerzet az 1340-es években indult virágzásnak. XXII. János 1327-ben azzal bízta meg Jánki László kalocsai érseket – aki ferences szerzetesként 1317-ben mint királyi követ utazott Avignonba, és ott nyerte el érseki kinevezését –, hogy készítsen jelentést Szent Pál remetéinek életkörülményeiről. Jánki jelentése szerint 30 pálos ház volt az országban. A pápa 1328-ban engedélyezte számuk-
74∞&£∞§™
ra az ágostonos regulát, a káptalanon a generá- A Szent Martialiskápolna freskói lisperjel-választást, felmentést a tizedfizetés a pápai palotában és a helyi zsinaton való kötelező részvétel alól. Ettőll kezdve a pálosok budaszentlő lőrinci központjukból megállíthatatlanul terjeszkedtek. 1352-ben VI. Kelementől engedélyt kaptak a világiak gyóntatására, amit korábban csak a plébánosok végeztek. Nagy Lajos király, a rend nagy jótevője kieszközölte számukra a közvetlen pápai fennhatóságot, 1381-ben pedig a torinói békében kötelezte Velencét Szent Pál ereklyéinek átadására, melyeket Alsáni Bálint pécsi püspök hozott el Budaszentlőrincre. Kaplai Demeter esztergomi érsek egyéves búcsút engedélyezett az ide zarándoklóknak.
74∞&£∞§™
AZ AVIGNONI PÁPASÁG FÉNYKORA x
Petrarca, a költőfejedelem rendkívüli népszerűsége egybeesett az avignoni pápaság csúcspontjával, amelynek ő volt a legcsípősebb nyelvű elméleti kritikusa. A trecento humanizmus kibontakozását bőkezű mecénásként támogató avignoni pápaság paradox módon éppen a Róma-eszme újjáéledésének áldozata lett. Petrarca kitűnő személyes kapcsolatban állt a pápákkal, barátai bíborosok és püspökök voltak, és jelentős jövedelmet húzott egyházi javadalmakból. A koszorús költő nem a pápák életmódját, gazdagságát vagy teológiai nézeteit bírálta, csupán azt, hogy nem Rómában székelnek. Jeromos szatirikus stílusát utánzó retorikája, a hagyományos Romdiatribe műfaja azonban megkövetelte, hogy még legjobb barátait is kegyetlenül támadja: Avignont a „babiloni nagy paráznához”, VI. Kelement pedig a bibliai Nimródhoz hasonlította, miközben magánleveleiben kitűnő lelkipásztornak nevezte. Közép osztálybeli moralisták toll hegyre tűzték a pápai fényűzést: Jean Dupin 1340-ben írt, Mélancolies című munkájában a társadalmat alkotó különböző osztályokat bírálja. Ez a szociológiai erkölcsnevelő műfaj nagyon népszerű volt, gyakran a szentmisét is ezzel zárták. Dupin szerint – a történészek által aszketikusan önmegtartóztató és szerény embernek tartott – XII. Az avignoni Benedeket csak az építszékesegyház kezés és a kincsgyűjtés érdekli: Avignon olyan
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
„bevásárlóközpont [revenderie], ahol minden eladó”. Való igaz, hogy XXII. János és XII. Benedek sikeres adóre formjai megkétszerezték a pápaság bevételeit, és ez tette lehetővé a nagyszabású építkezést. De a pápa jövedelmének 20 százalékát to vábbra is a szegények megsegítésére fordította. Avi gnont VI. Ke le men pápa (1342–1352) tette igazi pápai székhellyé: az ő pon ti fi ká tu sa alatt kezdték ragyogó udvarát „Rhôneparti Babilonnak” nevezni. A limousini kisnemesi családból származó bencés szerzetest, teológust és kánonjo gászt pályafutása Észak-Franciaországhoz kötötte: Sens és Rouen érseke volt, majd VI. (Valois) Fülöp kancellárrá nevezte ki. Pierre Roger végtelenül intelligens, barátságos, bátor és egyenes ember, egyben lenyűgöző szónok volt, akit egyöntetűen nemzedéke legtehetségesebb tagjaként tartottak számon. Megválasztásakor kicsúszott a száján, hogy elődeinek „fogalmuk sem volt arról, hogyan kell pápaként élni”. Folytatta a pápai palota építését, a munkát egy Párizs mellől származó északi mesterre, Jean de Louvres-ra bízta. Kelemen bőkezű mecenatúrája a pápai rezidenciát a keresztény Európa legna gyobb gótikus palotájává, Avi gnont pedig a kor legszebb városi együttesévé fejlesztette. Froissart a pápai palotát a világ legszebb és leghatalmasabb épületének nevezi. A pápai reprezentáció nem a szentatya egyéni pompakedvelését szolgálta, hanem a hívek közösségét: a palota, a kápolna és a pápai liturgia megkapó szépsége a mennyei Jeruzsálem csodálatos ragyogását villantotta fel egy rövid időre a hívek előtt. Az avignoni liturgia szépségét a II. vatikáni zsinat által lecsupaszított miserend alapján elképzelni sem lehet. A reprezentáció a közvélemény nyomásának igyekezett megfelelni: Dupin megkövetelte a pápától, hogy rangjának megfelelően éljen, mert ez növeli tekintélyét. Kelemen pápa a trecento művészet és tudomány tündöklő központját teremtette meg udvarában, ahol a muzsikus Philippe de Vitry, a festő Matteo Giovanetti társalgott Petrarcával (akit a pápa bízott meg Cicero kéziratainak felkutatásával), a történetíró (és egyben inkvizítor) Bernard Guivel, a matematikus Lévi ben Gersonnal vagy Johannes de Muris asztronómussal. A híres francia konyhaművészet is itt, Avignonban született meg: a válogatott
140
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
74∞ &£∞ § ™ VI. Ince (1352–1362) 74∞ &£∞ § ™ fogásokat a pápai szőlők híres boraival öblítették le. VI. Kelemen három nagy és egymással összefüggő problémával szembesült: a keresztes hadjárat, a százéves háború, illetve a Szentszék itáliai birtokainak (a pápai állam) kérdésével. Kelemen – elődjével ellentétben – nem hagyta füstbe menni a keresztes hadjárat ügyét, melyet 1333-ban még mint roueni érsek is meghirdetett, noha az angol–francia háború nagymértékben akadályozta a keresztény összefogást. A franciák 1346-os csúfos csatavesztése Crécynél csak fegyverszünetet, nem pedig az ellenségeskedés megszűntét eredményezte. Mivel a vilá gi uralko dókra nem számíthatott, Kelemen maga állt a keresztes had élére, és ezzel jelképesen is kifejezte, hogy a pápa a keresztény világ feje: 20 harci gályát fegyverzett fel, és 1344-ben visszafoglalta Szmirnát a törököktől. Itáliában azonban nem ért el sikereket: 1343–45 között az első nagy gazdasági válság a firenzei Peruzzi- és Bardi-bankházat, a pápaság első számú hitelezőit vitte csődbe; 1343-tól Johanna nápolyi királynő botrányait kellett elsimítania, aki 1348-ban kénytelen volt Provenceba menekülni, s ekkor a pápa 80 ezer aranyforintért megvette tőle Avignon városát. 1348 és 1850 között a Szicíliából és Marseille-ből elterjedő pestisjárvány megtizedelte Európa lakossá gát. Az
emberek meg voltak győződve arról, hogy a „fekete halál” a haragvó Isten büntetése bűneikért. A pestisért sokan a zsidókat vádolták: azt terjesztették róluk, hogy megmérgezték a kutakat. Pogromok indultak ellenük, egyedül a pápaság védte meg őket. V. Kelemen kiátkozással fenyegette mindazokat, akik a zsidók ellen fellépnek, és befogadta az elűzött zsidókat. A keresztények általános bűnbocsánatért könyörögtek, ezért VI. Kelemen közkívánatra 1350-et is szentévvé nyilvánította. Vezeklő zarándokok százezrei utaztak Rómába, hogy az apostolfejedelmek sírjánál imádkozva nyerjenek feloldozást. A szentév során – amelyen a pápa személyesen nem volt jelen Rómában – állt az avignoni pápaság a csúcspontján, de paradox módon ez váltotta ki bírálatát is: Svédországi Szent Brigitta, aki a szentévre utazott Rómába, megfogadta, hogy a várost addig el nem hagyja, míg Péter utóda vissza nem tér oda. A „fekete halál” szörnyűsége mélyen felkavarta az embereket, és – a világi vallásosság térnyerésével, a vallási szkepticizmussal és antiklerikalizmussal párhuzamosan – megerősödött a hit, hogy az üdvösség eléréséhez nélkülözhetetlen az egyház közbenjárása. Ez a klérus szakrális hatalmának felmagasztalásához, a papi hivatás szinte mágikus erejének dicsőítéséhez, az egyház tekintélyének hatalmas növekedéséhez vezetett. A pestis pusztítása utáni évtizedben a firenzei művészetben – a ferences Santa Croce- és a domonkos Santa Maria Novella-templomban – jelenik meg a legérzékletesebben az újfajta, szakrális érzésvilág és látásmód, mely Isten megközelíthetetlen fenségét, a rítus és a liturgikus szimbólumok jelentőségét, egyház és Isten közvetlen kapcsolatát emeli ki, a földi életben pedig csak a halál iszonyatos tombolását érzékeli. Míg a korai trecento festői Jézus emberségét, a megváltás történetének humánumát ábrázolták, Orcagna, Giovanni da Milano és Andrea da Firenze világában megszűnik az átjárás az isteni és az emberi szféra között: Krisztus és szentjei – akikről frontális, ikonszerű kultuszképeket festenek – fenséges, elérhetetlen magasságban trónolnak, az emberi szenvedés iránt érzéketlenek, az emberi lélek az üdvösség szűk kapujának közelébe csak a pápaság vezetésével juthat. VI. Kelemen monarchikus kormányzást vezetett be az egyházban. Tehet-
ségével sikereket ért el, nagylelkűsége és bőkezűsége népszerűvé tette. Hűbéreseit, illetve a hozzá hű uralkodókat – többek közt a legkevésbé sem keresztény erényeiről elhíresült Nápolyi Johannát is – minden évben a böjt utolsó vasárnapján aranyrózsával tüntette ki. A magyar király, Nagy Lajos nem tartozott ebbe a körbe: bár a pápaság fél évszázaddal korábban támogatta az Anjouk ma gyarorszá gi trónra kerülését, Kelemen mindvégig szilárdan elutasította Lajos nápolyi örökösödési igényét, sőt azt a jogos követelését is, hogy öccse, András herceg gyilkosait megbüntessék. A pápa által kreált bíborosoknak azonban egyre kevésbé tetszett az egyszemélyi irányítás, több beleszólást követeltek az ügyekbe. Kelemen halála után megfogalmazták, hogy a bíborosi kollégium a pápa fölött áll, majd pedig az idős főpenitenciáriust, az ugyancsak délfrancia Étienne Aubert-t választották meg, aki VI. Ince néven ült a pápai trónra (1352–1362), és első dolga volt, hogy mint a kánonokkal ellenkező kitételt törölte a bíborosok hatalmát megerősítő cikkelyt. VI. Ince ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint elődje. A franciák újabb csatát vesztettek Azincourt-nál 1356-ban; a százéves háború már Avignont is fenyegette: a délvidéket dúló szabadcsapatoktól (grandes compagnies) csak óriási váltságdíj fejében szabadulhatott a város. A pápa lőrésekkel ellátott, magas falakkal vette körül nemcsak a palotát, hanem az egész várost, melynek immár ő volt az egyedüli védője. A szaracénok előrenyomulása – 1356-ban a törökök elfoglalták Gallipolit s ezzel megvetették a lábukat Európában – a keresztes háború indítását is kockázatossá tette. Egyedül az itáliai városállamok visszahódítása látszott megvalósíthatónak. A pápa 1353-ban egy spanyol grandot, Albornoz bíborost nevezte ki itáliai legátusává, aki a rábízott feladatot, az olasz városköztársaságok pacifikálását maradéktalanul teljesítette. Először Rómában igyekezett szövetségeseket nyerni a pápaságnak, mert itt a szentév emléke még elevenen élt, a pápai kormányzás pedig eszményinek tetszett a nagy római klánok csatározásához képest. Albornoz 1357-re visszafoglalta a spoletói hercegséget, az anconai határvidéket és Emilia–Romagnát. A pápai városokat hatalmas várakkal vette körül, ahová pápai őrséget állított. A bí-
74∞ &£∞ § ™ V. Orbán (1362–1370) 74∞ &£∞ § ™ boros sikereit a történelemben egyedülálló módon a császárság is segítette: IV. Károly császár a Viscontiak szövetségesi ajánlatát elutasítva a pápa pártjára állt, és 1355 húsvétján szinte észrevétlenül koronáztatta magát császárrá Rómában Albornozzal. A „papkirálynak” (Pfaffenkönig) csúfolt császár pártfogása nagymértékben egyengette a pápaság római visszatértét.
ITER ROMANUM x
A limousini bíborosok befolyását társaik csak úgy tudták korlátozni VI. Ince halálakor, hogy nem kardinálist, hanem szerzetest választottak pápává Guillaume de Grimoard, a marseille-i Szent Viktor bencés apátság apátja személyében, aki már névválasztásával is – V. Orbán (1362–1370) – a Rómába való visszatérés programját hirdette meg (Urbs – Urbanus). Az avignoni pápák közül egyedül Orbánt avatták szentté, s ez sokat elárul róla. Az entellektüel Orbán támogatta a fennálló egyetemeket, és újabbakat is alapított Közép-Európában: IV. Károly 1348-as prágai alapítását követően 1364-ben Bécsben, 1367-ben pedig Pécsett engedélyezte bolognai mintájú egyetem felállítását, bölcsészeti és jogi fakultással, de teológiai kar nélkül. A szent életű szerzetes, kánonjogász és tudós egyetemi tanár a százéves háborút és az itáliai városállamok marako-
dását úgy javasolta lezárni, hogy a szabadcsapatokat, az itáliai condottieréket és zsoldosokat küldjék a Szentföld felszabadítására. A török előrenyomulásnak hősiesen ellenálló Pierre de Lusignant, Ciprus királyát azonban sikertelenül próbálta megsegíteni, pedig a török szorításában már Bizánc is közeledett a Szentszékhez. A pápaság visszatérése Rómába eb ben a po li ti kai hely zet ben kü lö nö sen fon tos sá vált, hi szen Konstantinápoly és a német-római császár is a római pápa támogatását kereste, és a Boszporuszig terjedő kereszténység középpontja ismét a hatalmas szimbolikus erővel rendelkező Róma lett. Orbán az avignoni pápai palotát csak egy kerttel bővítette, amelynek a Róma nevet adta, ám 1365-től már komolyan tervezte a Curia visszatelepítését. Albornoz bíboros itáliai működése és a római politikai helyzet is kedvezett a visszaköltözésnek: 1360-ban a római comune új alkotmányt fogadott el, a városlakók elűzték a nemeseket és a garázda zsoldosokat, s a vezetést a Felix societas balestriorum et pavesatorum vette a kezébe. Svédországi Szent Brigitta látomásai is buzdították a pápát, aki 1367-ben érkezett vissza a pápai kancellária egy részével, az apostoli kamarással és a főpenitenciáriussal az Örök Városba. Szent Péter sírjának felkeresése után, 1368-ban IV. Károly német-római, 1369ben Palaiologosz János bizánci császárt fogadta. Egy boldog pillanatra úgy látszott, hogy immár küszöbön áll a keleti és a nyugati egyház egyesítése, a keresztény egység helyreállítása és a Szentföld felszabadítása. Az angol–francia konfliktus, a bréti gnyi szerződés azonban keresztülhúzta a számításokat. Orbán – Brigitta baljós jóslata dacára – Avignon felé vette útját, hogy ott tárgyaljon III. Edwarddal és V. Károllyal, ám 1370-ben hirtelen meghalt. Utó da, XI. Gergely (1371–1378) VI. Kelemen unokaöccse s ennyiben az avignoni pápaság sokat szidott nepotizmusának megtestesítője volt. A 18 éves korában bíborossá tett Pierre Roger de Beaufort, az első humanista pápa – udvarában már görög filozófust is tartott – kitűnően ismerte az olasz viszonyokat, és eltökélt szándéka volt a pápaság visszatelepítése Rómába. Ez azonban az egykori nagy szövetséges, Firenze ellenállásába ütközött. A terjeszkedő városállam semmiképp sem tűrte határai mellett egy erős pápai haRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
141
talom felemelkedését, ezért az antiklerikális gúnnyal „nyolc szentnek” nevezett városi tisztségviselők háborút hirdettek a pápa ellen. Gergely politikusi tehetsége diadalmaskodott a pöffeszkedő comune fölött: Firenzét kiátkozta, és a százéves háború egyik hosszú fegyverszünetében munka nélkül maradt francia zsoldosokat felbérelte a pápai állam visszahódítására. A pápaságot – a pestis utáni időszak nagy misztikusa, Sienai Szent Katalin látomá sainak és személyes közbenjárásának hatására is – 1377-ben telepítette vissza véglegesen Rómába.
hadjárat céljára meghirdetett rendkívüli egyházi adók váltották ki. A francia király már a század elején megtiltotta a nemesfém kivitelét országából. Angliának a Szentszék hűbéreseként emellett hűbéri adót is kellett fizetnie, amit
PÁPA VAGY ZSINAT? A NAGY EGYHÁZSZAKADÁS x
A bíborosi testület megosztottsága és hatalmi ambíciói Gergely halála után a nagy egyházszakadáshoz vezettek. A pápaság monarchikus univerzalizmusával szemben a bíborosi kollégiumot az újonnan kialakuló nemzeti érzés kerítette hatalmába és nemzeti alapon szavazott. A rómaiak mindenáron római (de legalább olasz) pápát akartak Szent Péter trónjára ültetni. A tömeg nyomására a többségükben francia bíborosok Bari püspökét választották meg, aki a VI. Orbán nevet vette fel (1378–1389), de pontifikátusát szerencsétlen módon azzal kezdte, hogy gazdagságuk és abszentizmusuk miatt az összes kardinálist a sárga földig leteremtette. A vérig sértett bíborosok elmenekültek Rómából, kijelentették, hogy kényszer hatása alatt szavaztak, az új pápa megválasztását semmisnek nyilvánították, és helyébe egy francia kardinálist választottak meg. VII. Kelement (1378–1394) Franciaország, Nápoly–Szicília, Spanyolország és Portugália fogadta el, míg Anglia, Német-, Magyar- és Lengyelország, valamint Észak-Itália a római pápát, Orbánt tartotta az igazi pápának. Az egyház kettészakadt. A szkizma egyik oka a nemzeti egyházak kialakulása volt. Az egyes országokban a klérus mindinkább nemzetével, illetve a helyi problémákkal azonosította ma gát, nem pedig az egyetemes, nemzetek feletti egyház elvont eszményével. E fejlődésben az angol egyház járt az élen, mert a gallikanizmus megelégedett az avignoni pápaság támogatásával. A nemzeti egyházak és a pápaság konfliktusát prózai okok, az egyházi tized és a keresztes
142
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
74∞ &£∞ § ™ XI. Gergely (1371–1378) 74∞ &£∞ § ™ azonban az Edwardok rendre megta gadtak. Az Oxfordban, Thomas Bradwardine-nál tanult John Wyclif (1320– 1384) már 1360-tól tagadta az egyház világi hatalmát, támadta a pápaságot és támaszait, a kolduló rendeket, elítélte a papi nőtlenséget. Harca az egyház bírálatától fokozatosan a teológia síkjára sodorta: „láthatatlan” egyházat hirdetett, mondván, hogy az egyház az előre kiválasztottak (predesztináltak) közössége, tagadta a pápaság krisztusi eredetét, Krisztus jelenlétét az oltáriszentségben, elvetette a katolikus dogmákat, egyedül a Szentírás tekintélyét tartotta meg és ezt tekintette a hit alapjának. 1377-ben XI. Gergely pápa Wyclif 19 tételét elítélte, de az angol udvar nem lépett fel Wyclif ellen egészen addig, amíg gyújtó prédikációi hatására 1382ben parasztlázadás nem tört ki. Wyclif tanainak betiltását követően hívei, a lollardok közül sokan Csehországba menekültek. A cseh–angol kapcsolatok
1381-ben egy királyi házassággal élénkültek meg, amelynek következtében az intellektuális érintkezés is szorosabbá vált az oxfordi és a prágai egyetem között. Prágában több magiszter (Jan MiliJan Milič, Jan Mentzinger, Prágai Jeromos) csatlakozott Wyclif radikális nézeteihez, ezeket azonban Husz János (1369–1415) öntötte rendszerbe és fejlesztette tovább nemzeti irányba. A huszitizmus a német befolyás ellen a cseh egyház megteremtését tűzte ki célul. Eközben az V. Károly francia király által erőteljesen támogatott VII. Kelemen visszaköltözött Avignonba, és csak egy célja volt: Róma visszahódítása. A két pápa személyes küzdelme háttérbe szorította a Szentszék addigi legfontosabb célját, a hitetlenek elleni harcot, a Szentföld visszafoglalását, valamint a százéves háború befejezését is. VII. Kelemen úgy akarta spirituálisan megerősíteni az avignoni pápaságot, hogy az élő szentként tisztelt, 17 éves (a kánoni kort még be nem töltött) Luxemburgi Péter fejére helyezte a bíborosi kalpagot. Péter – akinek életrajzát az „utolsó lovag”, Philippe de Mézières, Ciprus kancellárja, VI. Károly francia király nevelője írta meg – 1387-ben halt meg: sírja a villeneuve-i karthauzi kolostorban, ahol megannyi csoda történt, zarándokközponttá vált. VI. Orbán halálakor párthívei IX. Bonifácot (1389–1404) választották római pápává, ő avatta szentté Svédországi Bri gittát. Halála után XII. Gergely (1404–1415) lett a pápa. Az avignoni VII. Kelement az aragon Pedro de Luna követte XIII. Benedek (1394–1422) néven. Az 1409-ben Pisában összeült zsinat a szkizmát úgy akarta megszüntetni, hogy mindkét pápát letette, és helyükbe újat választott: V. Sándort (1409–1410), akit XXIII. János követett (1410–1415). Ez azonban csak növelte a szakadást, mert immár három pápa – XII. Gergely, XIII. Benedek és V. Sándor, illetve XXIII. János – vetélkedett az elsőségért. A zsinati mozgalom gyengesége tehát már Pisában megmutatkozott. A konciliarizmus hívei a zsinatot a pápa fölé helyezve kívánták korlátozni a szentatya és a püspökök hatalmát, hasonlóan a rendi gyűlésekhez, amelyek a világi uralkodók abszolút hatalmát voltak hivatottak kordában tartani. Az egyháznak a rendi parlamentarizmus mintájára történő átalakítása azonban számos teológiai problémába ütközött és eleve kudarcra ítéltetett.
MI AZ EGYHÁZ? x
A klérus és a hívek közötti funkcionális különbséget elmosva Páduai Marsilius és Ockham, a népfelség elvének megalkotói az egyházat a hívek gyülekezetének (congregatio omnium fidelium) tartották, melyben mindenki egyformán képviselteti magát. Az egyházat universitas, azaz egyetem módjára képzelték el, melynek irányítását legszívesebben egyetemi doktorok kezébe helyezték volna. Értelmiségi, „demokratikus” modelljüknek nemcsak a szentírási hagyomány, hanem és legfőképp a mindennapi valóság mondott ellent. Péter egy volt az apostolok között, ahogy a pápa is egy a püspökök között, de Jézus Pétert, nem pedig az apostolok közösségét bízta meg egyháza vezetésével. Másfelől az egyetemi doktoroknak semmi tekintélyük nem volt a kiterjedt territoriális hatalommal bíró püspökök között. A zsinati mozgalom vezetése mindinkább az egyetemi teológusok (a párizsi egyetem kancellárja, Jean Gerson) és az alsópapság kezébe került, míg a bíborosi testület (Pierre d’Ailly, Filastre) és a világi fejedelmek a reform más módozatait keresték. Pedro de Luna, a gőgös aragon nemes hallani sem akart arról, hogy lemondjon tisztéről, melyre Isten választotta ki. XIII. Benedek és honfitársa, egyben gyóntatója, a lángszavú domonkos szónok és csodatévő hittérítő, Ferreri Szent Vince (1350– 1419) rendkívül emelkedett fogalmat alakított ki Krisztus helytartójának tisztségéről: meggyőződéssel hirdették a pápai plenitudo potestatis elvét, hangsúyozva, hogy a teljhatalom Krisztusé, akinek a pápa csupán egyszerű földi megbízottja. A szkizma azt a kérdést is felvetette, hogy mi Krisztus szerepe az egyházban. Az egyház királyság (regnum), melynek királya Krisztus. Krisztus királyságának tanát Ferreri Szent Vince mellett a ferences Kapisztrán Szent János fogalmazta meg a legszebben De auctoritate papae című írásában. A konstanzi zsinat, melyet 1414-ben XXIII. János és Luxemburgi Zsigmond
német-római császár hívott össze, három célt tűzött ma ga elé: az egyház egységének helyreállítását (causa unionis), az egyház reformját (causa reformationis in capite et in membris) és a prá gai Husz János eretnek tanainak
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
VII. Kelemen (1378–1394) XIII. Benedek (1394–1422)
egyetem 2000 képviselője, 83 királyi követ, 71 herceg és fejedelem, több mint ezer városi képviselő és így tovább. 1415-ben a pápákat sikerült lemondatni (XIII. Benedeket ekkor már mindenki elhagyta: megszökött Avignonból, de egy megközelíthetetlen sziklavárban 94 éves korában bekövetkezett haláláig kitartott elvei mellett), és a hatalmas Ottone Colonnát választották meg az egyház immár egyedüli fejének (V. Márton, 1417–1431), aki azonnal törölte Gerson tételét, amely szerint a zsinat a pápa fölött áll, a zsinatot pedig minden további teketória nélkül 1418-ban feloszlatta. Csak a reformbizottságot vette maga mellé, hogy az ekkor már külön nemzeti utakat járó országokkal egyenként konkordátumot kössön, így például Magyarországon szabályozta a király főkegyúri jogát. V. Márton a romokban heverő Rómában elsősorban családjára támaszkodva ért el kiváló eredményeket. Minthogy azonban a doktrinális kérdéseket Konstanzban nem sikerült dűlőre vinni, Husz eretnekként való megégetése (1415) pedig felszította a cseh nemzeti ellenállást, V. Márton, aki komolyan törekedett a visszaélések megszüntetésére az egyházon belül, és 1425-ben jelentős reformintézkedéseket írt elő, 1431-ben újabb zsinatot hívott össze Bázelbe. Ez azonban ismét csak a pápa hatalmának korlátozásával akart foglalkozni. Amikor IV. Jenő pápa (1431–1447) helyett a Bázelben összegyűlt alsópapság új pápát is választott – aki először Ferrarába, majd Firenzébe tette át a zsinatot, s feladatául a keleti egyházzal való egyesülés lehetőségének vizsgálatát tűzte ki –, a fejedelmek kitartottak IV. Jenő mellett, így nem került sor újabb egyházszakadásra.
vizsgálatát (causa fidei). A hatalmas érdeklődést jelezte, hogy a zsinatra több mint százezer ember jött Konstanzba: 33 bíboros, 250 püspök, 500 apát, 37
Az egyházszakadás és a konciliarizmus viharaiban megerősödött pápai monarchia hatalmát immár a reneszánsz Róma fényűző pompája tükrözte, amelynek árnyékában a reformkérdések megoldatlansága – például hogy a Szentírás vagy az egyházi hagyomány számít-e mérvadónak – a reformációt készítette elő. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
143
