Az alábbi szöveg a képekkel gazdagon illusztrált, színes könyvben megjelent szöveggel tartalmilag azonos. Molnár Zs., Varga Z. (2006): Dunai-Alföld. In: Fekete G., Varga Z. (szerk.): Magyarország tájainak növényzete és állatvilága. MTA Társadalomtudományi Központ, Budapest, pp. 151-198.
A DUNAI ALFÖLD NÖVÉNYZETE ÉS ÁLLATVILÁGA 2.5 botanikai részek: Molnár Zsolt1 zoológiai részek: Varga Zoltán 2005. január 8. Bevezető gondolatok Az Alföld egy különleges táj, olykor az elmaradottság, a pusztaság jelképe, máskor a legmélyebb hazaszeretet érzését kelti az ott élőben, arra járóban (“mit nekem te zordon Kárpátoknak”, "A magyar ugaron"). Aki alföldinek született, vagy sorsa az Alföldre vezérelte, és megismeri múltját, szenvedéseit és máig fennmaradt rejtőzködő értékeit, örökre hű társa marad e tájnak. Az Alföld fő jellegzetessége a nyitottság, a “széles látóhatár”, a Föld és az Ég finom érintkezése a látóhatáron. Ebből emelkedtek ki egykor a templomtornyok, a gémeskutak, a látófák, a kerekerdők, a tanyák és a fogadók. Szerencsére a mai napig több olyan tájrészlet maradt (pl. a Bodrogzugban, a Hortobágyon), ahol nem rajzolták át ezt a képet a villanyvezetékek, víztornyok, betonmagtárak. Másfelől szemlélve, az Alföld egy igen rejtőzködő táj, az ősibb jellegű foltokat gyakran már csak a közutaktól távol, rejtett zugokban találhatjuk meg. Nehéz feladat a rendelkezésre álló igen szűk terjedelemben bemutatni e nagy tájegység változatos növényzetét. Nem is kíséreljük meg, hogy valamiféle adatbázis jellegű összegzést készítsünk, hanem megpróbáljuk megragadni a táj és növényzete azon jellegzetességeit, melyek segíthetnek az olvasónak, hogy kirándulásai, esetleg munkája során jobban átélhesse e táj lüktetését, megérezhesse azokat a feladatokat, sőt kötelességeket, melyek teljesítése Őrá várnak. Szeretnénk az olvasónak abban segíteni, hogy meglássa az Alföld “látszólagos egyhangúságának csodálatos változatosságát”, ahogy azt Moesz Gusztáv, a növényvilág kutatója az 1930-as években megélte, felismerte és írásba foglalta. A DUNA-SÍKJA Kezdjük az ismerkedést a tájegység tengelyével, a Duna síkjával. E tájegység foglalja magába a Duna árterét, a folyótól keletre 10-15 km szélességben húzódó, magasabb fekvésű parti sávot, az ettől keletre található, ma erősen szikes talajú síkot, valamint a lápos talajú Turjánvidéket és Őrjeget. A Duna völgye a Kárpát-medence földrajzi tagolódásának meghatározó tényezője. A Duna a pliocénben még a Lajta vonalában érte el a medencét, de az ó-pleisztocénben már elfoglalta mai helyét a Dévényi-kapun át. Hordaléka jórészét lerakva kialakította kis-alföldi hordalékkúpját és csallóközi-szigetközi hálózatos ágrendszerét. Ettől kezdve válik a Duna-völgy nyugat-keleti irányúvá. Ezt követi a Duna-kanyar áttörése a Magyar-középhegység két, geológiailag eltérő szárnya közti, tektonikus eredetű, eróziósan kimélyített árokban. Esése újbóli csökkenését jelzi a Kiskunság hordalékkúpja, amelynek nyugati peremén a folyó a jelenkorban már szinte egyenesen délnek tart, jobbpartján hatalmas löszfalakkal, balpartján mély fekvésű, holtágak tarkította lapályokkal. Egyik oldalán a „Tiszán-innen”, a Kiskunság homokbuckás síkvidéke, a másik oldalán a „Dunán-túl”: Közép-Európa tagolt tájaira emlékeztető, déli lankáin a mediterrán hatást mutató Pannónia. (Varga Zoltán) 1
jelentős részben inbább csak szerkesztette, hiszen a cél - a táj növényzetének minél aktuálisabb bemutatása - a tájban dolgozó botanikusokkal való konzultációt, a sokszor még nem publikált megfigyelések, adatok összegyűjtését igényelte
2
A Duna ártere Feltételezésünk szerint a Duna árterülete az emberi tájátalakítás előtt (azaz kb. 5000 éve) szinte teljesen erdős lehetett. Az “erdőségeket” csak a lefűződött mellékágak és kanyarulatok mocsarai, a szélsőséges vízjárású termőhelyek rétjei, valamint a friss zátonyok állandóan változó növényzete törték meg. Később - jelentős erdőirtást követően - e tájra az árvizekre építő gazdálkodási formák voltak a jellemzőek. A fokgazdálkodásról “E vízgazdálkodási mód a legkisebbre csökkentette annak valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson. Nemcsak a településeket, művelt földeket, hanem magát a mesterségesen kialakított és fenntartott vízrendszert védték meg ezzel az árterületeket jellemző állandó változások rombolásától.” Tehát… “…nem véletlen, hogy a birtokokat vizsgáló, bejáró oklevélszerzők nemcsak azt tartják szükségesnek, hogy a halastavakról és fokokról – mint értékesebb emberi tájalakító beruházásokról – adjanak pontos számot, hanem ott, ahol ezek a létesítmények még nincsenek, megjegyzik, hogy ez vagy az a mélyebben fekvő terület alkalmas-e arra, hogy bekapcsolják a vízhaszonvételbe.” Mindez önmagában sejtetni engedi, hogy nem valamiféle kényszerszülte alkalmazkodásról van szó, hanem tudatos választásról. Jól példázza ezt – igaz, más oldalról – a nyéki, decsi és pilisi szegénység 1774 szeptemberében írt könyörgő levele, melyből egyértelműen kiderül: az árterek népe tisztában volt cselekedetei hosszú távú hatásaival. Előre látták, hogy “…a gátak a nagy árvizeknek egyáltalán nem tudnak ellenállni, csak felduzzasztják erejét, mely majd hirtelen és eddig nem ismert módon fog rájuk törni, ha pedig az árvíz dühét megszelídítő és levezető fokokat már feltöltik, nem lesz hol megújuljon a halállomány, s a gáton keresztül betört víz nem tud majd távozni: “...Tekintetes Nemes Vármegye nékünk kegyes Atyáink, és Patronus uraink! ...értettük az Ingeniernek tellyes szándékát, azon lenni, hogy minden Dunából kiszolgáló fokok és erek eltöltessenek és tellességgel el zárassanak ezen felül a Duna mentében oll töltés vettessék, hogy annak ki áradása azzal meg gátolhassék és e szerint az föld az víz járásoktól és kiöntésektől megmenekedjen. Valóban, ha mind ez úgy megtörténhetnék és végbe vitethetnék, talán valami hasznot lehetne remélni; de még akkor is az munkának század részét alig érhetné fel, sőtt minékünk nyilvánságos károkat és majd utolsó pusztulásunkat okozván félelemmel várhatjuk. Mi pedig kik Gyermekségünktől fogva itt lakunk, és mind nagyobb, mind kisebb árvizeket értünk, és az föld csínját is leg jobban tapasztaltuk és tudjuk mindenkor az vizeket (és tudjuk, hogy a vizeknek) képesint, vagy rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbúl pediglen nem csak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat és portió fizetésünket szerezhetyük. ...de lehetetlen is azt vélünk elhitetni, kik a földnek mivoltát legjobban tudjuk, hogy az rend kívül való árvizek ellen ol töltések gátok és rekeszek, sőt zúgok tétetődhessenek, hogy azzal a Dunának kiöntését rólunk elfordítsa, a rendes kiöntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk vagyon, nem szükséges, az nagy áradás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna posvánnyá válna, és mind minékünk, mind pedig Marháink(na)k Dögletességet nemzené és midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná. Könyörgünk ezért alázatosan és Instálunk a T(e)k(in)t(ete)s N(eme)s Vármegye Atyai Irgalmassága előtt, hogy méltóztassék abban módot találni, hogy mi az következendő nyomorodástul megszabadulhassunk és végső pusztulásra ne juthassunk...” Nos, aki – akárcsak felületesen is – végigköveti a Kárpát-medence folyóvölgyeinek történetét, maga is tapasztalhatja: a levélírók nem tévedtek. “A fokok betöltésével a régi vízgazdálkodás leglényegesebb létesítményét tették működésképtelenné és megindult az új szellemű vízrendezés. A fokok betöltésének következményei azonban nem az új, hanem a régi vízgazdálkodás helyességét igazolták, mert mindaz bekövetkezett, amitől a decsi, nyéki, pilisi jobbágyok féltek.” Molnár Géza 2000, az idézetek: Andrásfalvy Bertalan 1976
3
Az ártéren kialakított irtásréteket évszázadokon keresztül legeltetéssel és kaszálással hasznosították (Andrásfalvy 1973, 1976). Hosszú idő állhatott tehát rendelkezésére ahhoz, hogy az erdőirtás után “összeverbúválódott” réti fajok összerendeződjenek, rétközösséget hozhassanak létre. Különösen fontos volt (és lenne ma is!) ez azért, mert a vízjárás szeszélyessége miatt hol az egyik, hol a másik növényfajcsoport kerülhet előnyös helyzetbe, azaz hol a több vizet elviselő sásos réti fajok, hol a szárazabb termőhelyi igényű rétsztyepp-jellegű fajok válhattak uralkodóvá a réteken. A Duna-menti ártéri rétek legértékesebb, ritka fajai pontosan azok, melyek az élőhelyeiket ért zavarások után nem képesek gyorsan újratelepedni. Mivel lassan az összes ősibb rétfoltot eléri valamilyen komolyabb pusztítás, egyre kevesebb fajgazdag állományuk marad. Ez aztán tovább csökkenti az újratelepedés esélyét. Ilyen, kipusztulóban lévő fajok a Mohácsi-sziget és környékének ecsetpázsitos kaszálórétjein pl. a réti iszalag (Clematis integrifolia), a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a festő zsoltina (Serratula tinctoria). Az erdők esetében még fontosabb az évszázados léptékű stabilitás, hiszen az árnyékigénylő, a réti gyepfajokkal szemben nem versenyképes erdei növényfajok számára még nehezebb a túlélés, az újratelepedés. E fajokat először az erdei legeltetés (sertésmakkoltatás, marhalegeltetés), majd a sarjaztatásos erdőgazdálkodás tizedelhette. Az elmúlt száz évben pedig egyre nagyobb méreteket öltött a tarvágásos erdőgazdálkodás és a mesterséges erdőfelújítás (tuskózás, mélyszántás, kukorica, tök köztesművelés). E technológiai “fejlesztés” a régóta erdőként használt területeken is lehetetlenné teszi az erdei lágyszárú és cserjefajok túlélését (Kevey-Tóth 2000a, b, Molnár 1996b, Bölöni-Király 2000). Tovább csökkenti az erdők természetességét, hogy gyakran csak egy fafajból állnak, az sem őshonos, és sorba van ültetve, hiányos a második lombkoronaszint, illetve gyakran csupán tájidegen, agresszív fajokból áll (pl. zöld juhar - Acer negundo, amerikai kőris - Fraxinus pennsylvanica). Az eredmény? A gemenci és a Mohácsi-szigeti ligeterdőkben már ritka fajokká váltak az üde erdei fajok (Kevey-Tóth 1992), mint pl. a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), a hóvirág (Galanthus nivalis), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a szálkás és a széles pajzsika (Dryopteris carthusiana és D. dilatata), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a szártalan kankalin (Primula acaulis), a pirítógyökér (Tamus communis), a farkasszőlő (Paris quadrifolia) és a vicsorgó (Lathraea squamaria). A ma is gyakoribb erdei fajok nagy része ún. zavarástűrő faj: erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), erdei sás (Carex sylvatica), zöldes sás (Carex divulsa), varázslófű (Circaea lutetiana), óriás csenkesz (Festuca gigantea), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), erdei lórom (Rumex sanguineus), illatos ibolya (Viola odorata) és bojtorjánsaláta (Lapsana communis). A Duna-menti ligeterdők faunája kevés egyedi vonást mutat. A puhafás ligeterdőkben, és méginkább a bokorfüzesekben – csakúgy, mint a Tisza mentén – a lombfogyasztók jórésze nagy elterjedésű euroszibériai faj (mint ahogy a tápnövényei is). A közeli rokon fajok között időnként érdekes forrásfelosztási jelenségek figyelhetők meg. A puhafa-ligetekben szinte mindenfelé előfordul, helyenként nem is ritka, a fűzön és nyárfán egyaránt fejlődő hernyójú ki színjátszólepke (Apatura ilia). Duna- és Dráva-menti ligeteinkben rendszerint két nemzedéke fejlődik ki évente. Ezt az alakot önálló alfajként (A. ilia nattani) is leírták. Bokorfüzesekben is jól érzi magát, mivel áttelelő lárvaszövedékei (az ún. hibernaculum-ok) a lombozatban bárhol létrejöhetnek. Ahol viszont magasra növő füzesek vannak, ott fordul elő, helyenként szinte tömegesen, a védett magyar színjátszólepke (Apatura metis). A magyar (vagy dunai) színjátszó-lepke (Apatura metis) sajátos elterjedésű faj. Európának csupán délkeleti részén honos, a Fekete-tengerbe és Kaszpi-tengerbe ömlő nagy folyók és mellékfolyóik alsó szakaszain. Az Ural és az Emba folyók vidékétől azután egészen az Amurig elterjedésében hatalmas hézag következik. Keleten széles elterjedésű: megvan az oroszországi Távol-Keleten, Mandzsúriában és Kína több más tartományában, Szahalin szigetén, Koreában és Japánban. Ez a sajátos, megszakított elterjedés a jégkorszakok következménye: a korábbi, nagy összefüggő area leszűkült és szétszakadozott. Az egyes jégkorszaki menedékterületeken elszigetelt népességek külön alfajokká fejlődtek. A legkorábban leírt un. nevezéktani törzsalak (A. metis metis) lakja a Kárpát-medence déli részét és a Balkán-félsziget határos területeit. A Fekete-tenger- és a Kászpi-tenger-melléki területeket egy másik alfaj (A. metis bunea) lakja, míg a távol-keleti országokban egy sokáig külön fajnak vélt alfaj (A. metis substituta) honos. Utóbbiról csak az utóbbi években végzett alaposabb laboratóriumi 4
vizsgálatok derítették ki, hogy főbb genetikai sajátosságaiban nagyon közel áll az európai népességhez, azzal korlátlan termékenységgel keresztezhető, így nem tekinthető külön fajnak. Míg a tágabb tűrőképességű kis színjátszó-lepke hernyója nyárfán és a bokor-termetű fűzféléken is jól megél, addig a magyar színjátszó-lepke hernyója csak fűzön táplálkozik, és csak fatermetű füzeken képes megélni. Ennek kettős oka van. Egyrészt a nőstény lepke csak megfelelő "kulcsingerek" megléte esetén hajlandó petézni: ez pedig a félárnyékos lombozat és az állandó, mérsékelt széljárás. Másrészt: a fiatal hernyó áttelelése is másként történik: nem a lombozatban, hanem a fatörzs kéregrepedéseiben. Szintén két nemzedéke van évente. Hő- és nedvességigényes faj. Legjobb élőhelyei ott vannak, ahol a lankás, homokos folyópart fölött meredek löszpart emelkedik, amely biztosítja az alatta fekvő partrészlet páradús és enyhe mikroklímáját. A magyar színjátszólepke az AlDuna felől északra nyomulva elterjedési határát a Csepel-sziget déli peremén éri el, a Tiszán pedig Algyő közelében. Legjobb hazai élőhelyei a Gemenci Tájvédelmi Körzetben vannak ill. a Duna Mohács környéki szakaszán, de többfelé előfordul a Dráva mentén is. Védett faj, az EU Élőhely Irányelve is megköveteli élőhelyei védelmét. A szabályozások előtt egy folyókanyarulat kifejlődéséhez és lefűződéséhez - a térképek tanusága szerint - kb. 150 évre volt szükség (Somogyi 1974). A 19. századi kanyarulatátvágásokkal azonban "szinte egyszerre" sok holtág képződött, ugyanakkor új holtágak kialakulásának lehetősége, a mederbiztosítás miatt azóta megszűnt. A mesterségesen lefűzöttek igen gyorsan töltődnek, vízmélységük csökken. Az Alsó-Duna árterén a hínárral benőtt holtágak a terület legértékesebb növényzetű részei közé tartoznak (pl. Decsi-Holt-Duna, Nyéki-Holt-Duna) (Steták 2000). Természetvédelmi kezelésük nem megoldott: igen nehéz eldönteni, hogy kotorjuk őket (amivel alaposan megzavarjuk az élővilágot), vagy “hagyjuk őket békén”, és ezzel lassú, de biztos pusztulásukhoz járuljunk hozzá. Lehet, hogy ismét a Dunához lenne célszerű kapcsolni őket? A Duna árterével kapcsolatban mindenképpen meg kell emlékeznünk a zátonyokról. Zátonyok manapság is képződnek, bár természetes módon csak ritkán, inkább a mesterségesen kiépített, mederszűkítő kőgátak, az ún. sarkantyúk alatt. Hamar megindul rajtuk a szukcesszió, mely a lágyszárú zátonytársulásokon, bokorfüzeseken át a fűzligetek felé tart. Folyómenti élelmiszergyárak jóvoltából a flóra érdekes fajokkal színeződhet. Nem ritka a paradicsom, a dinnye, az uborka és a napraforgó, hasonlóan a Maros "paradicsom-szigeteihez (sensu Penksza). A Duna-völgyi szikesek Már a Dunától távolabb találjuk azt a mélyfekvésű részt, mely Dunaharasztitól egészen Bajáig húzódik, és egykor a Duna árterülete volt. E táj igen sokat változott az elmúlt száz évben. Történeti adatok és leírások szerint igen kiterjedt vízivilág volt itt egykor, mely mára nagy területeken száraz és szikes pusztává, illetve szántóvá alakult (I., II. és III. katonai felmérés, Lakatos 1988, Varga 1994). Azonban szerencsére maradtak még bővízű foltok is. E táj jellegzetességei a kontinentális jellegű, sekély vízű, nyáron gyakran kiszáradó sós tavak (pl. Kelemen-szék, Zab-szék, Böddi-szék). Sajnos a partjukat övező magasabb szántókon, az egykori sztyeppek és erdőssztyeppek helyén belterjes gazdálkodást találunk. A szántókról bemosódó tápanyagok (műtrágyák) pedig teljesen átalakítják a tavak vizét. Az átalakulási folyamat első lépéseként a sóban gazdag lebegő anyagtól származó fehér színe barnásan áttetszővé válik. A parti zónából a zsióka (csatak - Bolboschoenus maritimus) lassan elborítja a nyílt vizet - a tó fertővé alakul. A mai szikes tavaknak sokféle arcuk van: hol "tengerré" változnak (mint pl. 1999 és 2000 tavaszán), hol kiszáradt, hófehér katlantálakká, azaz egyik évben az aszály pusztítja a békákat, siklókat, másik évben kipusztul a sok víztől a partmenti növényzet. E tavak aszályos időkben régen is kiszáradtak, hiszen a mi kontinentális jellegű klímánkban nem azt jelenti a mocsár és a tó fogalma, mint a sokkal kiegyenlítettebb csapadékeloszlású Nyugat-Euróbában: a tavasszal hínaras, mély vízű tó helyén nyáron nagy repedéseket és félsivatagi növényeket találunk (pl. sóballa fajok - Suaeda spp.). A kontinentális jellegű tájakhoz nem szokott nyugat-európai ember számára elképzelhetetlenek ezek a változások. Talán az új törvényi szabályozás nyomán megerősödő természetvédelmi oltalom csökkenteni tudja szikes tavaink további pusztulást (ún. ex lege védett terület lett minden szikes tó, Boros 2002) 5
Ez a táj a közelmúltban olyannyira átalakult, hogy a mai kutatónak, természetvédőnek nehéz elképzelni az egykori tájat, annak dinamikáját. Jó példát szolgáltat erre Szabadszállás határában az a hely, amelyre Máté András bukkant néhány éve. Nem messze az 52-es főúttól a táj legmélyebb részén, napjainkban szépen fejlett mézpázsitos szikfok növényzet él, a padkaperemen rövid füvű ürmöspusztát találunk, a dombocskák alsó zónájában alacsony, sztyeppjellegű gyep nő, sok rétisztyeppei közös fajjal, a dombszerű padka tetején pedig közepesen fajgazdag (lösz)sztyepprétet találunk. Meglepetésünkre a dombocskák alsó részén egy tő kormos csátéra (Schoenus nigricans) és néhány tő mocsári kosborra (Orchis laxiflora subsp. palustris) bukkanunk. E fajok máshol láprétek növényei, szikesekből kiemelkedő sztyepprétben semmi keresnivalójuk! Az elsőre igen szokatlan kép megoldását a régi térképeken és a föld mélyén találjuk meg. Még a múlt század végi térképek is bővízű, feltehetően nádas-kákás mocsarakat jelölnek a mai rövid füvű szikes laposok helyén, míg a dombtető talaját megfúrva igen szépen fejlett réti talajt találunk, természetesen a kiszáradás nyilvánvaló jeleivel. Tehát e tájban még száz éve is láprétek és mocsarak váltogatták egymást a mai száraz sztyeppek és szikesek helyén! Kérdezhetnénk, hogy akkor miért fokozottan védett természetvédelmi területek ezek? Azért, mert bár helyileg a növényzet olykor másodlagos, a mai növényzeti típusoknak az egykori tájban is megvolt a helyük, csak kicsit “odébb”. Ebben a tájban a lápi és a szikes jellegű medencék szinte megjósolhatatlan mintázatban mozaikolnak egymás mellett, meglepetésekben nem szűkölködik, aki erre jár. A szikesek ősiségét specialistákban gazdag élőviláguk mellett a lecsapolások előtti sziksógyűjtés is bizonyítja. A Kereskedelmi Közlöny 1893. évi kimutatása szerint a legtöbb, évi 400-500 tonna sziksót Akasztó környékén söpörték. A táj tehát nem eljellegtelenedett, hanem csak "újrarendeződött”. A Duna-mente legnagyobb pusztáján, az apaji-kunszentmiklósi pusztán, a mai ürmös szikesek helyén még a századelőn is többfelé nagy kiterjedésű, ún. székszénás (mézpázsitos - Puccinellia-s) gyepeket jegyzett fel az arra járó botanikus (Moesz Gusztáv 1926-ban, Moesz 1940), a mai ecsetpázsitos rétek helyén pedig zsiókás (csatakos - Bolboschoenus-os) mocsarak voltak. Szerencsére e szikes talajok teljes lecsapolása nem lehetséges, így még ma is sok érdekességre bukkanhatunk e pusztákon (Bagi 1987, 1988, 1989). E gyepek még ma is fontos legelők, az ország legnagyobb szürke marha csordája is itt él. Az ország legnagyobb, "derékig érő" szikpadkáit az Akasztó melletti Mikla-pusztán találjuk. Kialakulásukban minden bizonnyal az északról dél felé tartó vízmozgások is nagy szerepet játszottak. A padkákkal övezett medencéket óriási kiterjedésű pozsgás zsázsás szikfokok, szikes rétek és zsiókás mocsarak töltik ki. Nyáron szikráznak a fehérségtől, és sivatagi katlanoknak is gondolhatnánk őket. A szikes puszták kisebb-nagyobb dombhátain szintén pusztai, de teljesen más jellegű növényzetet találunk. A talaj felső egy métere nem szikes, ezért a gyepet löszsztyeppi fajok alkotják (Bagi 1987, 1989). E területeket a múltban legtöbb helyen beszántották, napjainkban azonban megindult e szántók felhagyása, sőt a gyepek tudatos regenerálása is. Ennek egyik új ötletes módja, hogy 5-10 éves parlagokról gyűjtenek magot, és ezt vetik el a friss felhagyásokon (Szomor Dezső). Így a spontán szukcesszió első - leggyomosabb, magaskórós - évei lerövidíthetőek, a gyep hamarabb válik legelővé.
6
Amit a tájban élők mondtak az 1920-as, 1930-as években a táj lényegi tulajdonságairól A 82 éves Beszedics Imre bácsi mondta: “megvolt mindenünk, amíg lápi emberek voltunk. Nádat, takarmányt rengeteget adtak a tavak. Halásztunk, vadásztunk. Piócáztunk, vadkacsáztunk. Mázsaszámra szállították a piócát a bécsi patikáknak. Tojást szedtünk. Egy ember két-háromezer tojást is összeszedett - naponta. Valami húsz kofa hordta innen Pestre a tojást. Mikor a vadkacsának a szárnytolla nőtt, kézzel, kutyával fogtuk. Annyi húst ettünk, mint sehol. Szenet, fát nem vett itt senki, náddal fűtöttünk.” Aztán egyszer mérnökök jöttek a faluba. Hosszú piros-fehér karókat szúrtak le a határban mindenfelé. Zászlókat tűztek ki. “Gukkeroztak. Azt mondják, csatorna! Nem lesz az jó . . . !” A térdnadrágos mérnökök azonban kevélyen állították: “Búza terem majd a nádasok helyén! Paradicsom lesz itt!” “A csatornát azonban rosszul tervezték. Nincs más hibája, csak annyi, hogy száraz évszakban úgy leszippantja a Kiskunság vizeit, hogy a szöcskék is szomjan döglenek a szikeseken. De minden tavasszal és ősszel, kivált esős esztendők idején, nem a csatornában van a víz, hanem a csatorna áll a vízben. Tengerrel borít el az Átokcsatorna /hivatalos nevén a Duna-völgyi-főcsatorna/ olyan földeket is, ahol azelőtt soha vízállás nem volt.” (Lakatos 1988) Amit és ahogy a vízmérnökök írtak a táj lényegi tulajdonságairól A Duna szabályozásával kapcsolatosan ... 1878-ban, majd 1883-ban tartottak az érdekeltek értekezleteket, de az állami támogatás ellenére /a gátak építéséhez/ a szükséges anyagi alapot megteremteni nem tudták. A vízmérnökök szerint /az akasztói/ tavak: nem száradtak ki, széleiken és a közbeeső szigeteken nádat termeltek ki, kevés poshadt ízű halat fogtak ki belőlük. A hajdani medrek a Duna szabályozása óta már csak időszakosan, gátszakadások alkalmával kapnak vizet (pl. 1940, 1941, 1956). E területet a gyakori belvizektől csak 132 km hosszú főcsatornával és 1467 km-i kapcsolódó csatornahálózattal lehetett a mezőgazdasági termelés számára mentesíteni. A főcsatorna bal oldali vízgyűjtője /a homokhátsági vizek idevezetésével/ mesterségesen és hirtelen megnőtt, ezért a nagy belvizes évek tapasztalatai alapján kiépültek az árapasztó mellékcsatornák. Az időközben tévesnek bizonyult Kolon-tói lecsapolási munkák . . .. A terület gazdaságai /a vízhiány miatt/ a lehetőségeket kihasználva több, korszerű öntözőfürtöt építettek /a szocialista időkben/. Az öntözések bevezetésével még bonyolultabbá váló vízrendszer vízjárása ma már alig ellenőrizhető (idézi: Buzetzky-Zsuffa in Tóth 1979). “A magyar vízmérnökökre a helybeliek azt olvasták, hogy nem csupán a turjánok, nádasok, csintoványok dús növényzetét veszejtették ki, hanem a jó szénatermő rétek, a dús legelők gyepét is elhitványították, s még a szántóföldek mélyéből is sok helyt megszöktették a vizet. Nem voltak ezek olyan könnyűszerrel kivédhető, félkézzel félrepöccinthető vádak.” - írja Lakatos Vince. “/Azonban/ még ezeknél is jobban vádolom azokat, akik a háború /I. vh./ után, legyűrve lelkiösméretük és legjobb tudásuk szavát, ahelyett, hogy útját állták volna, valósággal erőszakolták ezt a borzalmas következményekkel járó munkálatot.” - fogalmazta meg elkeseredését Zalai Szalai László. A tervezett dunai védőgátak építéséhez a kunszentmiklósi magisztrátus jellemző módon csak azzal a feltétellel ígérte meg aránylagos hozzájárulását, ha zsilipeket is készítenek rajtuk, mert a Duna vize nélkül nem lehet meg a város halászata, nem lehetnek meg a legelők. Érdemes végiggondolni, hogy e város, Akasztóhoz hasonlóan szintén nem a Duna partján fekszik, hanem attól 11 kilométerre, mégis abból élt! (Varga 1994) A mai kor szava Ezek után érdemes idézni abból, hogyan vélekednek a mai vízmérnökök 1999-ben a Tisza árvízvédelmével kapcsolatban: “Magyarország történelme során az ország társadalmi, gazdasági fejlődése szempontjából mindig kiemelt jelentőségű volt a vizek kártételei elleni védekezés.” A tanulmány megállapítja: “a 7
magyarországi viszonyok mellett az árvízvédelemben a töltés-építésnek /értsd töltésmagasításnak/ az esetek 98 %-ában nincs alternatívája.” A tanulmányban egyetlen szó sem esik a múltbeli fokgazdálkodásról, a hullámtér esetleges jövőbeni kiszélesítéséről, az ökológiailag kedvezőbb hagyományos ártéri gazdálkodás lehetőségeiről. Ijesztő képeket láthatunk ugyanakkor elöntött hullámtéri nyaralótelepekről, és megtudhatjuk: az árvizek potenciálisan 899.4 milliárd forint értékű kárt okozhatnak hazánkban, így bizonyára megéri a gátak magasítására tervezett 60, illetve 138 milliárd forint értékű befektetés (Anonymus 1999)! 2003-ban azonban már a következő gondolatokat hallhattuk a Tisza árvízvédelmével kapcsolatban a vízmérnököktől a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése kapcsán: A Tiszának vissza kell adni az ártér egy részét, a kialakított tározókban a hagyományos ártéri gazdálkodást kell feléleszteni. Az elkövetkező évek döntik el, hogy szlogeneket hallottunk, vagy megindult egy szemléletváltás, ahol ismét társunknak és nem ellenségünknek fogjuk tartani a vizet, sőt az árvizet. A Turjánvidék és az Őrjeg Még keletebbre haladva a Dunai Alföld egyik legmisztikusabb, történetében talán legizgalmasabb, mai növényzetét tekintve pedig egyik legváltozatosabb részére, a Duna-Tisza közi hátság és a Duna síkjának találkozásánál végighúzódó lápvidékre jutunk. Északi részét Turjánvidéknek, a délit Őrjegnek nevezzük. A turján szó feltűnően későn fordul elő nyelvünkben írásban, eredete is ismeretlen. Nyelvészeink szerint bozótos, nádas, zsombékos, posványos, ingoványos helyet, lápot, dsindsát, gyingyát jelent ez a hajdani folyók árvizeitől elvágódott medermaradványban kialakult, szervesanyaggal (tőzeggel) feltöltődő, pangóvizes láp, rétláp. A turjánok Szekeres György és Rácz István “célszerű szegényemberek” szemével “Példájul hát mikó gyüttünk kocsivaa, /a turjánokon keresztül/. . . a lovak úgy úsztak, úgy hoztak át a vizön bennünket. Röndös parasztkocsi vót, vasaat kocsi, de hát a vízön könnyű vót, föntartotta a sok gyékény, mög a lenge sűrű gaz. A lovak mög hozzá vótak szokva. Kiscsikó koruktú benne vótak. ... nyőttek itt a lovak, nyőttek a marhák. Hát ugye, másképp nem tudták ezöket a turjánokat kihasznáni. Eeere bírták csak hasznáni! Rengeteg jószág vót itt, mindön tanyába vót tizenöt-húsz darab marha, és ugye, evvee legeetették, ötették a turjánokat. Még mög nem vénűt a káka /valószínű itt zsombéksás/, addig annak a högyit is eerágcsáta. Akkó vót közte vékony lenge nád /nem virágzó, alacsony nád/, mög még csirkáka /csetkáka/, vót közte az a hosszú pörje, úszó pörje /fehér tippan/, má később, mikó a kákák mögvénűtek, akkó mög ezt legeete a jószág, ezt a dzsindzsulát. A csatakot /zsióka/, azt kiszödte a marha a víz alul is, még mög nem öregödött. Fűféle vót ez is, olyan háromélű szára vót neki, mint a fokhajmának, olyanforma szára. A turjánokbú mög télön, amit a marhák nem öttek le, hát azt télön, mikó mögfagyott, akkó mög kitakarítottuk. Alomnak. Mög fűteni. Mer az másra nem vót való. Ezek vótak a turjánok, oszt annak a szélei olyan partosabb részök vótak, ott már nem vót káka, ott vót oszt a széna. Ezt melléknek híttuk, úgy neveztük, mellék, ezt csak eccő kaszátuk, július utolján, mög aagusztusba. Oszt abbú lött a téli széna. Ó, hát a káka, az gyönge fűtenivaló vót! A kutyú többet ért akarmilyen kákátú vagy szalmátú, sokkaa többet ért! Hát ugye, kemöncébe is, szalmávaa mán akkó tüzeetünk csak, má mikó a kutyú eefogyott, ez a nádtorzsa, mer hát így magyarú csak úgy nevezték, kutyú. De az olyan tűzrevaló vót ám a kemöncébe, mint a fa! A szentmiklósiak a kutyút mindég kidarabúták a rétbű télön. A Kondorba /Fülöpházi Kondor-tó/. Ott vágtuk a kutyút. Ott kapátuk ki. Nem vót nehéz. Mikó mögfagyott, ha nem vót víz alatta, hát akkó gyütt az könnyen. Pozsárost, azt /szinte/ kikapáták. Eere mos má kipusztút. Kondorba, asziszöm, ott se igön teröm má nád. Teröm még! De nem olyan nagy darabon, mint akkó.” Varga Domokos 1994. A turjánoknak és az egyéb “vízvötte” területeknek igen sokféle neve van, melyek közül Tálasi István (1977) a következőket sorolja fel: laposok, tavak, székek, bogárzók, tocsogók, őrjegek, vízfogó 8
hajlatok, fertők, lápos részek, ingoványok, lacák, csintoványok, dzsindzsások, szittyók, kákás rétek, gödrös laposok, kelők, sömjékek, tisztások, pocsolyák. A mai ember ezeket leggyakrabban csak három szóval illeti: tó, láp és mocsár (és ezeket is általában keveri). A botanikusé a feladat, hogy megfejtse e nevek jelentését. Annyit már tudunk, hogy a szittyós és kákás nem feltétlenül a ma szittyó, illetve káka néven emlegetett fajokból állt. A nevek megfejtése sokat segíthet abban, hogy megtudjuk: milyen volt egykor a táj, mi maradt nekünk őseink hagyatékából? A 20. század nagy lecsapolásai a lápvidék legészakibb és legdélibb részeit tették leginkább tönkre. Bugyi környékén már 1935-ben is csak a szántott talaj felszíne alól kibukkanó bakacs (a zsióka földalatti gumója) mutatta, hogy egykor láp vagy mocsár volt azon a helyen (Boros 1936). A Hajós környéki Vörös-mocsarat a lecsapolás után még tőzegjétől is megfosztották, lápjai helyén tőzegbányatavak maradtak vissza (sőt, még ma is tervezik új bányák nmegnyitását). Ma a legnagyobb fennmaradt láptavunk a Kolon-tó. Bár az 1940-es években olyannyira lecsapolták, hogy medrét részben szántották, később hamar visszahódította területét a víz, és mára igazi lápi paradicsommá vált - a zsombéksásos, a mocsári teknős és lápi póc állománya kiemelkedő értékű (Tölgyesi in Tóth 1979). Aki az 1990-es években e területeket járta, elsiratta az egykori lápvilágot. A több évtizedes csatornázás hatására a zsombékosok kiszáradtak, a zsombékok mérete fokozatosan csökkent, a kormos csátésok pedig lassan száraz kékperjés rétekké alakultak, miközben jellemző fajaikat szinte teljesen elveszítették. A láprétek lápos réti talaja a mélyre szállt talajvíz miatt sztyeppesedni kezdett, a növényzet is egyre inkább sztyepprét jellegűvé vált. Az 1998-2000-es évek tavaszi vizei következtében azonban részben újjáéledni látszott a vízivilág (bár a lecsapolás is folyik még mindig). Újra igazi láp volt az Ordító (Farkasordító?), a Daruköltő-turján, a Kurjantó, a Csukás-tó. A zsombéksásnak újra nagy üstöke volt, a semlyékekben csillogott a víz, a lápi póc nevű halnak újabb és újabb állományait fedezték fel. Úgy látszik azonban, hogy az elmúlt évek száraz nyarai nem engedték kiteljesedni a megindult regenerációt. Egy gyógynövény a lápból A vidrafüvet (a keserűlóherét, Trifolii fibrini folium, Menyanthes trifoliata) régóta gyűjtötték keserű, étvágygerjesztő teakeverékekhez, nyugtató, láz- és idegcsillapító hatású szernek. Boros Ádám (1936) tapasztalatai szerint a legnagyobb vidrafű lelőhely a Kiskőrösi lápvidék volt. A gyógynövénykereskedők a századfordulón az éves piaci mennyiséget szárazon 6-12 000 kg-ra becsülték /ez nyersen 50-100 tonnát jelenthetett!/. Ebből kb. 1000 kg volt a hazai szükséglet, a többi külföldre került. A gyűjtött mennyiség, a lecsapolások megindulásával az 1928-29-es évekre kb. 1000 kg-ra csökkent. Az egész említett mennyiséget Kiskőrös és vidékén gyűjtötték, ott is csak a Kis- és Nagy-Csukás-tóban, illetve a Csukás-réten. Bár a Nyírségen és a Duna-Tisza közén még volt néhány “gyűjthető méretű” állomány, Boros Ádám szerint “semmi adat nincs arra nézve, hogy még az országban bárhol másutt a növényt gyűjtenék”. Ma Kiskőrös környékén néhány kis folt, néhány 10, néhány 100 tő van, szárazsúlyuk legfeljebb 5 kg lehet. A 19. század végi térképeken jól látszik, hogy a Turjánvidék egyes részei inkább kaszálók, mások inkább legelők voltak. Most úgy látjuk (elsősorban Máté András kunpeszéri tájtörténeti gyűjtései és terepi tapasztalatai alpján), hogy a réteken a hagyományos fajtákkal folytatott marhalegeltetés, illetve a június végi-július eleji, hagyományos módon végzett kaszálás lenne az optimális természetvédelmi kezelési mód. A birkalegeltetés, illetve a késői (július-augusztusi), nagy területeket egyszerre érintő gépi kaszálás ugyanis több területen komoly károkat okozott az elmúlt évtizedekben, ezért a jövőben nem javasoljuk. Jelenleg az egyik fontos kérdés: mi legyen a turjánokkal? Régen ezeket, mint láttuk, marhával és lóval legeltették, az utóbbi évtizedekben azonban magukra maradtak. Bár tapasztalataink (inkább feltételezéseink) szerint ezen “felhagyott” turjánokban a védelemre érdemes növényfajok száma és dominanciája lényegesen nem csökkent, a nyílt vízű semlyékeket benőtte a mocsári sás és 9
vastagon befedte a sás avarja. A rovarvilág minden bizonnyal szegényesebb lett, az igazi semlyékeket igénylő lápi fajok visszaszorultak. A 19. század végi térképeken jól látszik, hogy a turjánvidék egyes részei inkább kaszálók, mások inkább legelők voltak. Állategyütteseik kialakulásában is lényeges tényező a hagyományos használat. A jó minőségű szénát adó csenkeszes réteket nyár elején kaszálták, a réti boglárka, a kakukkszegfű és az orchideák elvirágzása után. A lápréteket viszont vagy szarvasmarhával külterjesen legeltették, vagy csak kora ősszel kaszálták le, amikor már eléggé kiszáradtak. Az ekkor lekaszált sás- és fűtömeget csupán almozásra használták, mivel a lápréti “savanyúfüvek” nem adnak takarmányozásra alkalmas szénát. Rovarközösségeik e kétféle használatnak megfelelően eltérő módon alakultak. A kaszálás biztosította számukra, hogy a holt növényi tömeg nem halmozódott fel, hogy a láp- és mocsárrétek nem cserjésedtek be, és így megmaradhattak a rovarvilág számára értékes nektáradó és tápnövények. A kezelt rétek talaja jól szellőzik, a talaj anyagforgalma gyors, és a talajfauna is gazdag. Már messziről feltűnik az, hogy az ilyen réteken hatalmas hangyabolyokat látunk, amelyek zsombékszerűen emelkednek ki. Most úgy látjuk (elsősorban Máté András kunpeszéri tájtörténeti gyűjtései és terepi tapasztalatai alapján), hogy a réteken a korai, június közepei-végi hagyományos módon végzett kaszálás, illetve a hagyományos fajtákkal folytatott marhalegeltetés lenne az optimális természetvédelmi kezelési mód. A birkalegeltetés, illetve a késői (július-augusztusi), nagy területeket egyszerre érintő gépi kaszálás ugyanis több területen komoly károkat okozott az elmúlt évtizedekben, ezért a jövőben nem javasoljuk. Tulajdonságok
Legelt etett
a növényzet Németh-Seregélyes-féle természetessége a flóra általános értékessége, gazdagsága
Nem legeltetett azonos: 5, 5
kissé gazdaga bb
gyomosodás vízmélység (cm) nyílt vízfelszín és avarborítás (főleg sásé) (%) zsombék-semlyék élőhelyi gazdagság növények általános életereje zsombéksűrűség, zsombéksás életereje a sás, ill. a nád magassága (cm)
40-55 30-60, ill. 5-10 nagy
150, ill. 210 20, ill. 10 2-3, 12 18 / 6
kissé szegényebb nem észleltünk 40-55 5-15 (részben őzcsapa), ill. 50 kicsi nagyjából azonos azonos mértékű 160, ill. 200
a zsombéksás, ill. a mocsári sás 20, ill. 60-70 borítása (%) a nád, ill. a mocsári nőszirom borítása 3-6, 1-2 (%) további generalista fajok száma / ebből 12 / 4 lápi specialista Lóval legeltetett és szomszédos nem legeltetett zsombékos turján többszempontú összehasonlítása (Kunpeszértől délkeletre, 8 éve kerítéssel kettéosztott turján felmérése alapján, Molnár Zsolt) Döntő fontosságú, hogy a réteken ne csak a korai virágzású növények (orchideák, iriszek), hanem a későbbiek (őszi vérfű, ernyősök, kornis tárnics, őszirózsák) is virágzáshoz jussanak. Ezen kívül, a vérfű és a kornis tárnics az európai Élőhely Irányelv hatálya alá tartozó hangyaboglárka- (Maculinea teleius, M. alcon) fajok kezdeti tápnövénye. Az első 3 lárvális életszakaszt a hernyó a tápnövényen tölti, és annak az éretlen magvait fogyasztja, vagyis a C/N arány szempontjából legkedvezőbb részeket. Ezután a hernyókat specifikus hangyagazdák (fullánkos bütyköshangyák, Myrmica spp.) veszik pártfogásba. Tehát a vérfüves-tárnicsos réteket a gazdanövények virágzása után mindaddig még nem lenne szabad lekaszálni, amíg a virágzatokból kihulló fiatal hernyókat a hangyák nem 10
adoptálják. Számos más ízeltlábúnak, pl. a magas kórókra hálót szövő pókoknak, a lesből ragadozó szöcskéknek, az Aster-fajokon táplálkozó csuklyásbagolylepkék hernyóinak, az ernyősök virágzatain pollent és nektárt fogyasztó sokféle légynek, hártyásszárnyúnak és bogárnak létszükséglete a magas kórós élőhely struktúra. A jelenlegi helytelen kezelési gyakorlat éppen ezt akadályozza meg. A vérfüves-tárnicsos rétek, a maguk jellemző rovaregyütteseivel, védett lepkefajaival leginkább Kunpeszér környékén maradtak meg. A Kiskunság lápos területei közül régóta ismert és kutatott az Ócsa-Dabas környéki turjánvidék, ahol a XIX század második felében Metelka Ferenc dabasi gyógyszerész felfedezte a tiszteletére elnevezett Metelka-medvelepkét (Rhyparioides metelkana), továbbá Orgovány környékének nagy mocsarai, ahol ezt a fajt több évtized múltán újra megtalálták, a lápi aranyaraszolóval (Chariaspilates formosarius) és más ritkaságokkal együtt. Sajnos, mára csupán egyetlen területen maradt fenn a fokozottan védett ezüstsávos (= lápi) szénalepke (Coenonympha oedippus), amely korábban a Hanságban, és a főváros közvetlen környékén is több helyen is előfordult, például a teljesen elpusztult Római-fürdő-környéki nedves réteken. Ma Európa egyik leginkább veszélyeztetett lepkefaja, amelynek élőhelyvédelmét az EU Élőhely Irányelv is előírja. Több helyen megvan viszont még faunánk egyik „zászlóshajó”-faja, a szintén fokozottan védett, bennszülött rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis). Nevezéktani törzsalakja az Appenin-félsziget hegyi legelőin él, legelterjedtebb alfaja viszont Kelet-Európa sztyeppéin. Sztyeppei életmódjából következően, “étlapjának” jelentős részét szöcskék-sáskák teszik ki. Ezzel függ össze, hogy mérge melegvérű állatokra csak gyengén hat: Természetes ellensége viszont elég sok van, közülük a kóbor, és a nem kellően kordában tartott pásztorkutyák a legveszélyesebbek. Veszélyeztetei még a talajtömörödést okozó túllegeltetés, élőhelyei beszántása és az ebből adódó élőhely-fragmentáció. Mivel egy-egy élőhelyen csupán kis egyedszámú, genetikailag elszegényedett, valószínűleg erősen beltenyésztett népessége él, egyelőre nem sikerült kipusztulásának veszélyeit teljesen elhárítani. (Varga Z.) A megmaradt lápok, láprétek mai fajkészlete még mindig különleges, sok ritkaság csak ilyen élőhelyeken él az Alföldön, illetve a Duna-Tisza közén (Kovács 1962, Szujkó-Lacza-Kováts 1993, Farkas 1999). Ilyen pl. a békaliliom (Hottonia palustris), a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a csengettyűvirág (Adenophora liliifolia), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a lápi csalán (Urtica kioviensis), a mocsári kardvirág (Gladiolus palustris), az óriás útifű (Plantago maxima), a vidrafű (Menyanthes trifoliata). A turjános láprétek az orchideák paradicsomai. Sokféle fajuk fordul itt elő, nevük is gyakran különleges: szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnodenia conopsea), pókbangó (Ophrys specodes), szarvasbangó (Ophrys scopolax subsp. cornuta), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora), vitézvirág (Anacamptis pyramidalis), hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) (Seregélyes-S. Csomós 1990). Az orchideák pionír jellegű fajok, ami azt jelenti, hogy valamekkora zavarásra, bolygatásra (pl. legeltetésre, kaszálásra, szabad földfelszínre) van szükségük ahhoz, hogy jól fejlődjenek, szaporodjanak. Ezért okoz gondot a hagyományos gazdálkodás megszűnése: a nem kaszált, nem legeltetett gyepekben az avar felhalmozódik, lefojtja az orchideákat és velük együtt több más, kevésbé látványos réti növényt is, így a gyep fajokban szegényedik, egyre “unalmasabbá” válik (Kelemen 1997). Rétből fejlődött sztyeppek a Turjánvidéken A láprétek kiszáradása során lápos réti talajuk elsztyeppesedik, a növényzet ezt követve rétsztyeppé, sztyepprétté alakul. Az így létrejött gyepek azonban - meglepetésünkre - a vártnál sokkal fajgazdagabbak. Az Alföld más tájegységeivel összehasonlítva igazi "fajeldorádók" jöttek létre. A meglepő gazdagság okát csak találgatjuk. Talán az az oka, hogy a fajforrásul szolgáló ősi vagy idősebb kiszáradt sztyepprétek és a kiszáradó láprétek igen finom mintázatú mozaikja miatt az egyes fajoknak gyakran elég 5-10 métert “vándorolniuk” ahhoz, hogy új élőhelyükre érjenek. Ez a távolság még a legtöbb faj számára áthidalható, akár indákkal, tarackkal terjedve is. Jó volna összehasonlítani ezeket a sztyeppeket a Turjánvidék egykor is száraz magaslatainak sztyeppjeivel. Sajnos ezt igen nehéz megtenni, mert jelenlegi tudásunk szerint - néhány egészen apró folttól eltekintve - nem maradt fenn egyetlen állományuk sem. A mai sztyepprétek mind kiszáradt réti
11
talajon állnak! Így nagyobbrészt régi leírások - jórészt hiányos - adataira támaszkodhatunk, és reménykedünk abban, hogy csak rejtőzik még valahol egy nagyobb igazi, ősi sztyeppdombocska. A viszonylag nagy kiterjedésű láprétek mellett a tőzeges talajú, vízbő, magyar kőrises-enyves égeres láperdők már csak kisebb foltokban maradtak fenn pl. Ócsa és Dabas környékén, illetve Tabdi és Kiskőrös között (Boros 1936, Járai-Komlódi 1958b, Molnár et al. 1998). Az erdő tavasszal (régen egész évben) fél-egy méteres vízben áll, így a fák közötti árnyékos vízben csak kevés növényfaj képes megélni. Ezek viszont különlegességek: békaliliom (Hottonia palustris), lápi csalán (Urtica kioviensis), tőzegpáfrány (Thelypteris palustris). Az elmúlt 80 évben bekövetkezett lecsapolások hatására a természes lápi zonáció itt is “lejjebb csúszott”. A zsombéksásosok rekettyésednek (részben azért is, mert nem vágják ki tüzelőnek a "rekityei füzet"), a fűzlápok erdővé nőnek, az égeres láperdők vize leapad, a gyepszintben a ritka lápi fajok helyett a mocsári sás (Carex acutiformis) válik uralkodóvá. Még szárazabb állapotban a sásos gyepszintben megjelennek a keményfaligetek fajai, és bár a lombkoronaszint égerfái még láperdőt jeleznek, a gyep- és cserjeszintben már a gyöngyvirág (Convallaria majalis), a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium), a sédbúza (Deschampsia cespitosa), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a kányabangita (Viburnum opulus) és olykor a kocsányos tölgy (Quercus robur) szaporodik fel. A mai láperdőállományok szerencsére szinte kivétel nélkül védettek, így a természetesebb vízháztartás helyreállítása is sok helyen megkezdődhetett. A Kiskunsági Nemzeti Park eddigi eredményei bíztatóak. Mint fentebb már említettük, természetvédelmi kezelési tervek készítésekor sokszor érdemes a múlt felé fordulni tanácsért. Mivel sok “természetközeli” élőhely több évszázados emberi használat során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük, e kezelési módnak a folytatása nagy eséllyel továbbra is e területek fennmaradását segítheti elő. A valós helyzet azonban gyakran nem ilyen egyszerű. Az utóbbi évtizedekben olyan mértékben változott meg az alföldi tájak vízrendszere, az állattartás módja, az emberek szemlélete, igénye, hogy az egykori tájhasználat nem vagy csak korlátozottan “másolható le”. Ilyenkor a biológus, agrárszakember, vízmérnök megpróbál olyan megoldásokat kitalálni, melyek pótolhatják a pótolhatatlant. A rétek egykori kézi kaszálása eredményeképpen például májustól októberig igen változatosan mozaikos táj jött létre: egyes részeket többször is lekaszáltak, másokat abban az évben nem; egyes részeket már május végén, másokat csak júliusban vágtak le (figyeljük csak meg egy mostani, több gazda között felosztott lucernatábla mozaikos használatát). A mai gépi kaszálás viszont egyszerre, a fűtakarmány vagy éppen az orchideák szempontjából “optimális” időpontban távolítja el a virágokat, magokat, a rajtuk lévő petéket, lárvákat - a teljes rétről! Természetvédelmi kezelések tervezésekor két véglet között lavírozunk: "kézivezényléses", igen részletes kezelési terv készül, vagy pedig magára hagyjuk az élő rendszert, és türelmesen várjuk, milyen irányban fejlődik a jövőben. A Turjánvidéken például mostanában az endemikus rákosréti vipera állományának drasztikus csökkenése veti fel a láprétek, turjánok kezelésével kapcsolatos kérdéseket: miért csökkent oly drasztikusan az állomány az elmúlt 15 évben? Mekkora szerepe volt ebben az 1980-as évek első felében egymással párhuzamosan bekövetkezett változásoknak: a marhalegeltetés elmaradásának, a gépi kaszálás bevezetésének, a 15 éves aszálynak? Hogyan kezeljük az egyes réteket, ameddig nincsenek biztos válaszaink kérdéseinkre? Ha sikerül a viperának kedvező kezelést megtalálni, hogyan fogja ez befolyásolni a növényzetet, a lepkéket, madarakat? Mindennapos gondok, mindennapos felelősség! A DRÁVA SÍKJA A Dunai Alföldhöz tartozik a Dráva ártéri síkja is, bár e tájegység már jóval kevésbé kontinentális klímájú (az üde tölgyesek zónájához tartozik), nyugati része pedig már a gyertyános-tölgyesek klímaövéhez). A tájegység flórájára jellemzőek a részben a Dráva által ideszállított hegyvidéki elterjedésű fajok (Dénes 1996, Kevey 2001), pl. havasi éger (Alnus viridis), hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), berki szellőrózsa (Anemone nemorosa), kapotnyak (Asarum europaeum), bükksás (Carex pilosa), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), kétlevelű árnyékvirág (Maianthemum bifolium), madársóska (Oxalis acetosella), medvehagyma (Allium ursium) és a szubmediterrán jellegű 12
elemek, pl. jerikói lonc (Lonicera caprifolium), szártalan kankalin (Primula acaulis), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), pirítógyökér (Tamus communis), ezüsthárs (Tilia argentea). A tájban egykor az ártéri gazdálkodás volt a jellemző (ez volt a “táj parancsa”), a hasznot a rideg állattartás és az erdőélés szolgáltatta. A múltbeli Dráva-átvágások (1805-1948-ig több időszakban, a legutolsó átvágás 1988-1992-ben!) és a Feketevizek felfogása (1843-tól 1951-ig több lépésben) azonban kiszárította a tájat. Az erdős-mocsaras “járhatatlan” “vadvízországot” 200 év leforgása alatt szinte teljes mértékben agrártájjá alakították (lásd pl. a történeti katonai térképeket). Persze itt sem a helyi társadalom kérésére, hanem hogy az önellátó faluközösségek helyett a Monarchia piacára gabonát termelő földesúri gazdálkodás terjedhessen el. A történeti térképek tanusága szerint a 18. század végén, a szabályozások előtt a Dráva bal parti völgyét még a folyó fattyúágai hálózták be (Ortmann-né Ajkai-Dénes 2000). Árvíz alkalmával csak a kiemelkedő halmok, a Sellye és Harkány közötti magasabb fekvésű területek maradtak szárazon, ezért települt ide a falvak többsége, és alakították ki itt a szántóföldeket. A táj élőhelyei a berkek, árkok, tavak, gürük, völgyek és szigetek voltak. Kitaibel Pál expedíciói során 1799-ben és 1808-ban érintette e területet (Gombocz 1945). Ő még mély, nyirkos legelőkről, fajgazdag mocsarakról, mély síksági rétekről, tölgy- és égererdőkről ír. A kocsányos tölgyeseket réterdőnek nevezi, mert májusban és júniusban elönti őket a kiáradó Dráva. E korból említik meg azt is, hogy nincsenek nagy kiterjedésű egynemű fákból álló erdők e tájban, sőt az erdők igen ligetesek, “sok darabból” állnak. Többször okozott gondot az erdők és legelők elkülönítése, mert az erdők gyakran legelők is voltak (lásd a viszonylag sok mai fáslegelőt). A táj mai erdői (a régiek töredékei) zömmel keményfaligetek és gyertyános-tölgyesek, kisebb részben láperdők és puhafás ligeterdők. Az egykori száraztölgyesekre és sztyepprétekre már csak néhány lágyszárú faj utal (magyar szegfű - Dianthis pontederae, csattogó szamóca - Fragaria viridis, szarvas kocsord - Peucedanum cervaria, parlagi rózsa - Rosa gallica és koloncos legyezőfű Filipendula vulgaris). A mentett oldali keményfás erdők többnyire természetközeli állapotban vannak. Ma is, mint korábban, hatalmas “szlavon” tölgyeikről és egyenes törzsű, ágtiszta, magyar kőriseikről híresek. Jelentősebb erdőtömbök ma a Szentegáti-erdő, a Bükkhát- (Vajszlói-) erdő és környéke, a kisszentmártoni Ataki-erdő, a Lugi-erdő Potonynál, a Bogdásai- (Vörösi-) erdő, a Sellye és Marócsa közti Gesnye-erdő. A magasártér lecsapolása után a keményfás ligeterdők egy része átalakult gyertyános-tölgyessé, egyes vízigényesebb fajok visszaszorultak, például a mocsári sás (Carex acutiformis), parti sás (Carex riparia), erdei nebáncsvirág (Impatiens noli-tangere), villás sás (Carex pseudocyperus), pelyhes kenderkefű (Galeopsis pubescens), de igen jellemzőek a két társulás átmeneti állományai is. A vízrendezések után a nyúlánk sásos, tőzegpáfrányos aljnövényzetű égerlápok is visszaszorultak vagy a csatornázások következtében mozgóvá vált talajvízben égerligetekké alakulnak. A szentegáti bükkös az Alföld egyik utolsó bükkelegyes gyertyános-tölgyese. A folyót többnyire ültetvények és gyomosodó, kiszáradó puhafás ligeterdők kísérik. A Dráva-sík keményfás ligeterdei és síkvidéki gyertyános-kocsányos tölgyesei nemcsak magas hozamú, nagy zöldtömegű, ezáltal nagy vadeltartó képességű erdők, hanem egyúttal rovar-együtteseik faj-sokfélesége is kiemelkedő. Kőrises ligeterdeink fontos, védett faja a kőrisen fejlődő, bonyolult életmenetű díszes tarkalepke (Euphydryas maturna). A Dráva-síkon az az alfaj (E. maturna idunides) él, amely a Balkán északnyugati részének folyóvölgyeiben is honos, egészen Bosznia-Hercegovináig. Geofitonokban gazdag keményfás ligeterdőkben (pl. Gesnye, Szentegát) maradvány-jelleggel fordul elő helyenként a szintén védett kis apollólepke (Parnassius mnemosyne). Az állandó, egyenletes páratartalommal és a viszonylagos szennyeződés-mentességgel függ össze az , hogy ezekben a ligeterdőkben kiemelkedően magas a zuzmó-fogyasztó hernyójú lepkefajoknak mind a fajszáma, mind pedig a tömege. A keményfa-ligetek madárfaunája különösen gazdag, sok a fészkelő faj, különösen azok, amelyek fészküket fák üregeiben készítik, pl. a nagy, a közép és a balkáni fakopáncs (Dendrocopus major, D. medius, D. syriacus balcanicus), a szürke küllő (Picus canus), a kék galamb (Columba oenas). A Dráva mentén, csakúgy, mint az alsó Duna-szakaszon kiemelkedő jelentőségű az egész Európában kipusztulással fenyegetett rétisas (Haliaetus albicilla) és a fekete gólya (Ciconia nigra) jelenléte. A gímszarvas (Cervus elaphus hippelaphus) különösen jó minőségű populációi élnek ezeken élőhelyeken (pl. Dráva-sík, Karapancsa), hiszen ezek az erdők nagy zöldtömegük miatt egészen kiemelkedő vadeltartóképességűek. 13
A homokhátak közötti mély fekvésű területek (Barcsi Borókás TK, Böhönye és Nagyatád környéke) égereseiben és éger-kőris láperdeiben igen fajgazdag az égeren élő rovarközösség, amely döntően tápnövényspecialistákból áll. Tipikus jelenség, hogy a magas cserzőanyag tartalmú égernek és a nyírnek sok a közös specialistája, s ez egyaránt érvényes a bogarakra, a levéldarazsakra és a lepkékre. A lombfogyasztó közösség fontos tagjai az eszelények (pl. Byctiscus betulae, Apoderus coryli, Attelabus nitens), bizonyos ormányos-fajok (Phyllobius arborator, Ph. argentatus, Ph. calcaratus, Xyleborus lapathi) és nagyszámú levélbogár (pl. Melasoma aenea, Agelastica alni, Galerucella lineola); a levéldarazsak közül pl. Hemichroa crocea, Eriocampa ovata, Croesus septentrionalis, Cimbex femorata. A lepkék közül különösen nagy fajszámúak az araszolók (Plemyra rubiginata, Hydriomena impluviata, Electrophaes corylata, Euchoeca nebulata, Aethalura punctulata, Cabera pusaria, Geometra papilionaria), de jelentősek a sarlósszövők (Drepana curvatula, Sabra harpagula, Falcaria lacertinaria), a púposszövők (Furcula bicuspis, Pheosia gnoma, Notodonta dromedarius) és bagolylepkék (Acronycta alni, A. cuspis, A. leporina, Lithophane furcifera stb.) is. Dél-Európában, nálunk pedig a Dráva-síkon egyre inkább az égeres ligeterdők faja az északon döntően nyíren élő tarkaszövő (Endromis versicolora). Az éger fájában fejlődő rovarok közül jellemző több díszbogár (Dicerca alni, Anthaxia manca, Agrilus coeruleus, A. viridis), egy-két cincér (Saperda scalaris, Gracilia minuta) és endophag hernyójú lepke (pl. Sesia spheciforme, Zeuzera pyrina, Cossus cossus). A fás-cserjés lápok, láperdők lakója két karcsúbagolylepke (Zanclognatha tenuialis, Polypogon gryphalis). Délkelet-európai - kelet-ázsiai diszjunkt (megszakított) elterjedésűek, és areájuk harapófogószerűen veszi körül DNy-ról és DK-ről a medence szárazabb belső területeit. A Kárpát-medencében főként a Dráva-sík, a Somogyi- és Zalai-dombság láperdeiben tenyésznek. Jellemző a láperdőkre-cserjésekre a zuzmófogyasztó lepkefajok magas száma (pl. Pelosia muscerda, P. obtusa) is. A síksági gyertyános-tölgyesek, a hozzájuk területileg szorosan kapcsolódó keményfásligeterdőkkel együtt, igen nagy jelentőségűek a Dráva-sík faj-sokféleségének megőrzésében. Ezek az erdők, részben növényzetük gazdagsága, részben pedig a hűvös-nedves élőhelyi sajátosságaik révén képesek olyan állatfajok megőrzésére, amelyek korábban, az Alföld nagyobb mértékű erdősültsége idején, általánosan elterjedtek voltak, de amelyek az erdőtlenné vált és kiszárított alföldi területekről menthetetlenül kipusztultak. A keményfás ligeterdőkkel együtt, ezek az erdők közvetítik az Alföld irányába a pre-alpin hatásokat, amelynek az a következménye, hogy a Dráva-sík erdeiben (Uherkovich Ákos többéves viszgálatai szerint) sok az ún. "montán" elem, különösen a részletesen vizsgált lepkefaunában (Korscheltellus hectus, Hydria undulata, Eulithis prunata, Euphya unangulata, E. biangulata, Odontopera bidentata, Abraxas sylvata, Acronycta strigosa, Diarsia brunnea, Eurois prasina, Mniotype adusta, Autographa pulchrina, A. jota stb). A hazai fáslegelők talán legszebbjei a Dráva-síkiak (Dénes et al. 1998). Ezen területek nem csupán élőhelyi gazdagságuk miatt kiemelkedő természeti értékek, hanem mert egyben a hagyományos erdei legeltetés, makkoltatás emlékeinek őrzői is. Százötven öreg fájával a táj legszebb fáslegelője a Zádorilegelő, a fák közül több 400 évesnél is idősebb lehet. E fáslegelő gyertyános-tölgyesek és keményfaligetek helyén alakult ki, és az egykori fafajkészlet jelentős része ma is megtalálható itt hagyásfaként. Drávakeresztúron feketenyár matuzsálemeket láthatunk a fáslegelőn, míg a Zalátaifáskaszálón 80-100 éves fehér füzek élnek. A Szentborbási-fáslegelő - a Duna-Dráva Nemzeti Park részeként - ma már kaszálással fenntartott, fafajokban is változatos terület. A legeltetés abbamaradása után e ligetes élőhelyek igen gyorsan beerdősödnek (pl. a vejti “Őstölgyes”). Szintén az ember és a táj együttélésének eredményei a Dráva-síki üde rétek (Dénes et al. 1998). Réti csenkeszes, réti ecsetpázsitos és sédbúzás rétek, kisebb részben sásosok és láprétek mozaikjai e területek. Az 1990-es évek elején a legtöbb településen még megtalálhatóak voltak az ilyen növényzetű közös, községi legelők és kaszálók. Azóta azonban bekövetkezett a rétek katasztrófája. Mára ötezer hektár sem maradt belőlük, az is apró foltokban, a tájban szétszórva: Dénes Andrea tapasztalatai szerint 83 legelőből és kaszálóból 1989 után, de zömmel 1993-tól 38-at teljesen vagy részben feltörtek, 4-et részben beakácosítottak, 34-ről kivágták a hagyás- és mezsgyefák többségét. És a folyamat tovább tart! A tocsogós, mocsaras területek kiszárítása napjainkban is folyik. Az állatállomány utóbbi években megfigyelhető drasztikus csökkenése miatt pedig felhagyják a kaszálást és a legeltetést, így a gyepek gyomosodnak, cserjésednek. 14
Rét neve
200 éve
bogdásai Czeirétek bogdásai Korong-rét csányoszrói legelők és kaszálók
posványos
drávaiványi Laszka- és Szürke-rét
rét, ill. irtásrét
Drávakeresztú ri-fáslegelő Gilvánfaifáslegelő
zárt erdő
sellyei Kis- és Puszta-rét
posványos rét és tó posványos rét
zárt erdő rét és posványos
Mai növényzete sásrét, mocsárrét fás mocsárrét mocsárrét, néhol sztyeppesedi k mocsárrét és sztyeppes foltok
Használati módja kaszálják
sztyeppesed ő mocsárrét üde fáslegelő
legeltették, de felhagyták a legeltetés megszűnt
mocsárrét és magassásos, cserjésedik
a kaszálás zömmel, a legeltetés teljesen megszűnt
kaszálják kaszáló és legelő (részben felhagyták) kaszálják
Megjegyzés nagy részét 1996-ban beszántották zömét az 1980-90-es években felszántották folyamatosan fogy: beszántás, erdősítés, fakivágás egy részét 1998-ban felszántották, nagyobb részét kaszálják, ma a legszebbek közé tartoznak Cserjésedik, a selyemkóró terjed a hagyásfák zömét és a “kerekerdőt” néhány éve kivágták helyi védemet kapott, mégis egy részét “véletlenül” beszántották, nagy része becserjésedett, 60 öreg fát kivágták Kaszálják!!
erdő és mocsárrét kaszálják Zalátaiposványos öreg fákkal fáskaszáló A Dráva-síki rétek egykori és mai növényzete, használati módja és közelmúltbeli változásai (Dénes Andrea) Van olyan vélemény is, mely szerint a Dráva-sík újraerdősítéséhez először ezeket a réteket kellene beültetni! Kinek jó ez? Sajnos ugyanezzel a véleménnyel találkozhatunk Bács-Kiskun megyében is, ahol a közép távú fejlesztési tervek szerint még mindig a száraz homokbuckákat akarják erdősíteni. Miért nem tudunk a múltból tanulni? Miért nem tudunk vigyázni értékeinkre? Pedig a Dráva-sík üde rétjei kimagasló természeti értéket képviselnek. Tapasztalataink szerint minél idősebbek, annál fajgazdagabbak. Mesterségesen és gyorsan nem hozhatók majd létre akkor, ha megint szükségünk lesz rájuk! Pedig eredetüket kutatva kiderült, hogy a maiak zöme másodlagos (lázrétek = irtások), a fáslegelők és fáskaszálók pedig teljesen azok. Csakhogy több száz évvel ezelőtt, egy természetközeli élőhelyekben sokkal gazdagabb tájban alakultak ki erdőkből. A mai táj felhagyott belvizes szántóin viszont már nem az őshonos réti fajaink alakítanak ki életközösséget, hanem az azóta, messzi kontinensekről érkezett, ún. özöngyomok szaporodnak el (pl. az amerikai eredetű aranyvessző - Solidago spp.). A rétek egy részének (pl. Sósvertike, Csányoszró, Tésenfa, Markóc, Hirics rétjeinek) természetes eredetére utal, hogy a korai térképeken még “sássos szénát termő” “posványos”-ként vagy nyílt vízként jelölik őket, mai fajkészletükben pedig olyan, kis terjedőképességű fajok élnek, mint pl. kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), szibériai nőszirom (Iris sibirica), mocsári kakascímer (Pedicularis palustris) és vidrafű (Menyanthes trifoliata). A Dráva levágott holtágai - bár legtöbbjük horgászvíz - szintén fontos menedékei a Dráva-menti mocsárvilág túlélőinek (Dénes-Ortmann-né Ajkai 1999, Ortmann-né Ajkai - Dénes 1999). Jellemző élőhelyeik a tündérrózsás nyílt víztükrök, a partmenti nádasok és rekettyések és a tavasszal vízben álló puhafás ligeterdők. A feltöltődési szukcesszió egyik késői állomásaként a holtágak kisebb részében már égeres láperdők is kialakultak. Néhány holtágat ligeterdő vagy nemes nyáras szegélyez, legtöbbjüket azonban csupán néhány méteres bokros, hagyásfás szegély választja el a művelt 15
területektől, szántóktól. Védett fajaik a békaliliom (Hottonia palustris), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a tündérfátyol (Nymphoides peltata), a rucaöröm (Salvinia natans), a sulyom (Trapa natans), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a lápi csalán (Urtica kioviensis), a kis rence (Utricularia minor) és a villás sás (Carex pseudocyperus). A legértékesebb holtágak a Zalátai Ó-dráva - Drávasztáránál, a Hótedra - Gordisánál, a Boros-Dráva - Oldnál, a Szaporcai Ó-Dráva meder, valamint a Zokogai-holtág. Természetes “sorsuk” a feltöltődés, passzív védelemmel hosszú távon nem óvhatók meg (lásd a Szaporcai Ó-Dráva). A Dráva hazánk egyik utolsó "élő" folyója (Toldi 2003). Medrét még hosszú szakaszon szabadon változtatja, gyakori a zátonyok és a holtmedrek képződése. Puhafaligetei folyamatosan újraképződhetnek, ezért megfigyelhetjük a különböző korú-fejlettségű állapotaikat. A Dráva zátonyai különleges élőhelyek. A születő zátonyon létrejövő növényzet nagyrészt attól függően áll fehér fűzből (Salix alba), fekete nyárból (Populus nigra) vagy csigolya fűzből (Salix purpurea), hogy az árhullám levonulása után a zátony mikor, mely fenti növényfaj magszórásának időpontjában került felszínre. A csupasz zátonyon kialakuló füzes az első év végére már méteres nagyságúra nő fel, és öt-hat múlva már eléri a társulásra jellemző magasságot, az öt-hét métert, majd mintegy tíz év alatt fekete nyár-ligetté alakul. Mivel a zátonyok zömmel kavicsból állnak, sajátos fizikai tulajdonságokkal bírnak. A nagy vízáteresztő-képesség miatt alacsony vízállásnál gyorsan kiszáradnak, ezért egymás mellett láthatjuk a mocsarak, a száraz gyepek és - a lassúbb folyású részeken lerakódott iszapos homokon - az iszaptársulások fajait (Kevey-Csete 2003). Érdemes néhány szót szólni Révfaluról, az utolsó itteni igazi ártéri faluról. Ma is a hullámtérben található apró – bár elhagyott, és újonnan felfedezett - település, ahol az ártéri gazdálkodás (fáslegelő, öreg gyümölcsfák) és falukép egyes jellemzői máig együtt megmaradtak. Ugyanakkor a falu környéke a Dráva ártér természetközeli állapotban maradt szakasza, zátonyokkal, holtágakkal, puha- és keményfás ligeterdőkkel, sőt igazi kuriózumként hullámtéri apró gyertyános-tölgyessel is. Ideális helyszín lehet a hagyományos ártéri gazdálkodás felélesztéséhez, de legalább egy, az ártéri táj sokszínűségét bemutató tanösvényhez, bemutatóközponthoz. A MEZŐFÖLD A Mezőföld - növényzetét tekintve - sokkal szorosabban tartozik az Alföldhöz, mint természetföldrajzilag, bár igaz, hogy egyes részei - főleg a peremeken lévő aszóvölgyek - inkább a Dunántúllal, illetve a középhegységek hegylábi tájaival rokonok, mint az Alföld sík vidékeivel. Sőt, a paksi és dunaföldvári magaspartokat a Duna felől nézve, valóban egy dombvidéket látunk. E magaspartok növényzete azonban jellegzetesen alföldi. A táj sziki, száraz homoki és lápi növényzete is olyannyira hasonlít a kiskunságihoz, hogy attól növényföldrajzilag nem is érdemes elválasztani. A mezőföldi táj első ránézésre fátlan, kopár, “üres” és poros. Ha azonban behatolunk a “végtelen” gabona- és kukoricatáblák közé, olyan fel nem szántott völgyekre - szentélyekre - bukkanunk, melyek hangulata már egészen más. A domborzat megelevenedik, a növényzet sokszínűvé válik: erdőfoltocskák, bokrosok, sztyeppek és rétek váltakoznak. A völgyoldalakon és a párhuzamos völgyágak között kipreparálódott gerinceken (az ún. löszpiramisokon) gyakran ôsgyep jellegű, igen fajgazdag löszsztyepprét-állományok maradtak fenn. A legszebb ilyen szentélyek a Gyűrűsivölgyrendszerben, a székesfehérvári Aszal-völgyben, az aba-belsőbárándi völgyekben, az érdi Kakukk-hegyen és az Igar-Vámszőlőhegy melletti Dádpusztán vannak (Kalotás 1990, LendvaiHorváth 1994, Sonnevend 2001, Horváth 2002). E völgyeket egykor feltehetően zömmel száraz tölgyesek borították, ekkor a löszgyepek csak apró szigeteket alkottak az erdők tengerében. Az évezredeken át tartó erdőélés, erdőirtás és erdei legeltetés azonban visszaszorította ezeket az erdőket, és helyükön évszázadok, sőt évezredek alatt igen fajgazdag erdőssztyepprétek, illetve száraz löszsztyepprétek alakultak ki. Típusaikat elsôsorban a kitettség, a lejtôszög, az árnyékoltság, a talajréteg vastagsága és a legeltetés mértéke alakítja ki (Zólyomi-Fekete 1994, Horváth 2002). A mezőföldi löszgyepek legjellegzetesebb fajai a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), az élesmosófű (Chrysopogon gryllus), a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), az osztrák zanót (Chamaecytisus austriacus), a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica), a kései pitypang (Taraxacum serotinum), a közönséges borkóró (Thalictrum minus) és a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Különlegességeik mindenekelőtt a borzas macskamenta (Nepeta parviflora), valamint a sajnos kipusztult pamacslaboda (Krascheninnikovia ceratoides), melyek a kelet-európai puszták, illetve félsivatagok jellemző fajai. Feltételezéseink szerint e fajok a jégkorszaki és az azt 16
követő időszak száraz löszpusztáinak lehettek jellemző fajai, de a mai gyepekből - mivel versenyképességük kicsi - már kiszorultak. További értékes faj a törpemandula (Amygdalus nana), a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), a tátorján (Crambe tataria), a csipkés gyöngyvessző (Spiraea media), a hangyabogáncs (Jurinea mollis), a gyapjas csűdfű (Astragalus dasyanthus), a selymes peremizs (Inula oculus-christi, népi nevén Jézus szeme), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a sárga len (Linum flavum), a sugaras zsoltina (Serratula radiata), a gór habszegfű (Silene longflora) és a csajkavirág (Oxytropis pilosa). Mivel évszázadok óta legeltetik e gyepeket, természetvédelmi kezelésként is legeltetésüket szoktuk javasolni. Azonban, mint másutt, itt is igen nagy veszély a túllegeltetés, amikoris eltűnnek az érzékeny fajok, helyüket a kevésbé igényes, zavarástűrő fajok veszik át (Horváth 2002). Ha e folyamat egy nagyobb tájrészletben általánossá válik, lassan megszűnnek azok a foltok, ahonnan az elszegényített, de a legelési nyomás alól felszabadult gyepek fajkészlete regenerálódhatna. Legeltetés hiányában viszont sok állomány cserjésedik, fôleg galagonyával, ami szintén sok faj elvesztésével jár. Ezért célszerű a gyepek eltérő intenzitással való legeltetése: egyes foltokat teljesen magára hagyunk (lehetőleg azokat, melyeket egykor is alig legeltettek), másokat extenzíven legeltetünk, míg a már menthetetlenül degradált területeken intenzívebb legeltetést engedünk. Így a tájban fennmaradhat a gazdálkodás is, ami egyben lehetővé teszi például a helyi pásztorhagyományok továbbélését is. Mindekit magával ragadó, megkapó látványt nyújtanak a balatonkenesei, dunaföldvári és érdi magaspartokon élő heverő seprűfüvek (Kochia prostrata) évtizedes, sőt talán évszázados, a függőleges falra rálógó törpecserjéi és a keskeny párkányokon a taréjos tarackbúzának (Agropyron pectinatum) gabonatáblát idéző apró “mezői”. Igazi lösz-erdőssztyepptölgyesek már csak néhány egészen kicsi állományban maradtak fenn. A Dádpusztai-löszvölgyben Igar-Vámszőlőhegy határában, a székesfehérvári Aszal-völgyben, a kisszékelyi Hamarászó-völgyben, a kisapostagi löszfalaknál, Külsősáripusztánál, az érdi Kakukkhegyen, a nagykarácsonyi Szarvaspusztai-völgyben és Berhidánál. Az erdők egykori jellemző fafaja (a molyhos tölgy) már csak néhány állományban maradt fenn, sőt igen sok területen galagonyás cserjések óvják az egykori erdők növényeit. Ilyen fajok pl. a bugás macskamenta (Nepeta pannonica), a macskahere (Phlomis tuberosa), az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea), a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), a bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria), a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), az erdei peremizs (Inula conyza), a fekete zászpa (Veratrum nigrum), a bugás veronika (Pseudolysimachion spurium) és a jajrózsa (Rosa spinosissima). A Sárvíz árterületén a szabályozás előtt kiterjedt mocsárvilág volt. Bár konkrét adataink alig vannak az akkori állapotokról, azt tudjuk, hogy gyakori volt a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vízitök (Nuphar lutea), a kolokán (Stratiotes aloides, népi nevén: kutyaherélő sás), a kálmos (Acorus calamus) és ekkor még élt itt a bennszülött debreceni torma (Armoracia macrocarpa) is. A Sárvíz mentén Sárkeresztúrnál, főleg Sárszentágotánál, egészen Sárbogárdig, Rétszilasig sziksóban gazdag szikeseket találunk (Takács-Takácsné 1999-2000). Különlegességnek számítanak a ma is vízállásos szikes tavak, bennük a sziksófű (Salicornia prostrata), a sziki és a magyar sóballa (Suaeda pannonica és maritima), a bajuszpázsit (Crypsis aculeata), valamint a magyar palka (Acorellus pannonicus) állományaival. A tavak körül jellegzetes sziki vegetációmozaik alakult ki: száraz ürmös és cickórós puszták, vakszikek és szikfokok. Flórájuk gazdag, ami ősiségüket támasztja alá. A bagolyfű (Glaux maritima) pl. csak itt él az országban (Farkas 1999). Már Kitaibel Pál, 1799. évi útja során látta itt a pozsgás zsázsát (Lepidium crassifolium, népi nevén: keserűkórót, börzönkét), a bárányparéjt (Camphorosma annua, népi nevén: báránypörjét), a sziki őszirózsát (Aster tripolium subsp. pannonicus, népi nevén: őszifűt), a sóvirágot (Limonium gmelini, népi nevén: kékvirágot, sziki lelleget), a sziki ürmöt (Artemisia santonicum, népi nevén: Istenkefáját, Mária seprőjét) és a sziki mézpázsitot (Puccinellia limosa, népi nevén: székszénát, drótfüvet). A Sárvíz szabályozása után bekövetkezett részleges kiszáradással azonban a szikesek mintázata - bizonyára a Duna-síkiakhoz hasonlóan - átrendeződött. A Mezőföldön volt egykor hazánk harmadik legnagyobb mocsárterülete, az összefüggő Sárrét, Dinnyési-Fertő és Velencei-tó. A lecsapolások és az urbanizálódás következtében az elmúlt 150 év alatt szétdarabolódott ez az egység, egyre kisebb területre szorult a mocsári és lápi vegetáció (a 17
változások szépen nyomonkövethetőek az I., II. és III. topográfiai térképek, illetve egy mai térkép segítsével), míg napjainkban természetvédelmi területek próbálják biztosítani a számunkra egyre fontosabbá váló természeti értékek fennmaradását hazánk egyik leggyorsabban fejlődő ipari és rekreációs térségében. A Velencei-tónak az észak-nyugati sarka őrzi a nádrengeteget, és benne a híres úszólápokat, rajtuk a különlegességekkel: hagymaburok nevű orchidea (Liparis loeselii) és tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) (Balogh 1983). Egykor a tó vize jelentősen ingadozott, olykor teljesen kiszáradt, máskor pedig kiáradt. Az 1960-as években indult meg a vízszint stabilizálása zsilipekkel és víztározókkal. Ez az üdülésnek kedvez, de a természetes mocsári folyamatokat gátolja. A tóhoz délnyugat felől kapcsolódó Dinnyési-Fertőt (egykori nevén: Nádas-tó) szintén megpróbálták lecsapolni, ennek ellenére még ma is óriási nádast találunk itt, ami igazi madárparadicsom, de a megmaradt szikesek és kiszáradó láprétek is értékesek. A Sárrét sorsát a lecsapolásokat követő tőzeg- és lápimészkitermelések pecsételték meg. Tőzegrétege helyenként 3.5-4.0 méter, míg lápi mész rétege 4-5 méter vastag volt. Egykor kiterjedt lápi nyúlfarkfüves és kormos csátés láprétjeit a DunántúliKözéphegységből érkező karsztforrások táplálták. E foltok mára összezsugorodtak, sztyeppjei is már csak apró töredékek. Vajtától, Németkértől, Bikácstól Paksig nagy kiterjedésű homokvidék helyezkedik el, melyen az arra járó olykor hatalmas homokbuckákat is láthat (Lendvai 1990, Kalotás 1990). E táj növényzete szintén teljesen megegyezik a Kiskunság meszes homoki növényzetével. Jellemzőek a magyar csenkeszes és a homoki árvalányhajas gyepek, a megszokott, igen jellegzetes, ún. buckaflórával. Anton Kerner múlt századi tájleírásai elevenednek meg, amikor az erdőből kiérve megpillantjuk a bikácsi Ökörhegy homoki árvalányhaj mezőit. A finom lankák szinte fátlanok, így a táj - egyes pontokról nézve - a határtalan puszta érzését nyújtja az odalátogatónak. Kár, hogy a telepített erdők teljesen körbezárták ezt a gyepmaradványt (is). A természetgyógyítás azonban, ahogy másutt sem, itt sem egyszerű. Míg a beszántás, beerdősítés alig néhány napig tart, a növényzet regenerációja akár 50-100 évet, sőt még több időt vehet igénybe. Sajnos a regenerációt lassítja, hogy az utóbbi évtizedekben a homoki tájainkon is felszaporodtak a távolról érkezett tájidegen fajok, melyek a zavart helyeken gyorsan terjednek, azaz invázióra hajlamosak. Élőhelyek regenerációjakor tehát előfordulhat, hogy nem az őshonos homoki fajok, hanem e tájidegen jövevények foglalják el a teret, és ki tudja mennyi ideig fékezik vagy akár leállítják a regeneráció folyamatát. Sőt az is előfordulhat, hogy magvaikkal betelepülnek a közeli, ma még természetközeli gyepbe is, és azt is tönkreteszik. Más helyeken a homoki növényzet akár öt-tíz év alatt is "szinte teljesen" regenerálódik. A kezelés kulcsszavai tehát: türelem és óvatosság! A homokterületeken többfelé maradtak fenn kocsányos tölgy dominálta homoki tölgyesek - például Vajta mellett a Nagy-erdőben és Németkér mellett a Barát-erdőben (Lendvai 1990, Lendvai-Horváth 1994). A Duna-Tisza közi erdőkkel szemben előfordul bennük a gyertyán (Carpinus betulus) és a szubmediterrán elterjedésű ezüst hárs (Tilia argentea) is. A gyepszint jellemző specialista fajai a tarka nőszirom (Iris variegata), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), a szarvas kocsord (Peucedanum cervaria) és az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea). Ezen erdőtípus esetében is feltűnő, hogy az Alföld széléhez közelebb mind az erdei, mind a hegyvidéki elemek gyakoribbá válnak, ezért nő az erdők fajgazdagsága. Olyan, az Alföldön ritkaságnak számító fajok fordulnak itt elő, mint a hagymás fogasír (Dentaria glandulosa), a bíboros kosbor (Orchis purpurea), a törpe keltike (Corydalis pumila), a bajuszos kásafű (Piptatherum virescens), az őzsaláta (Smyrnium perfoliatum), a fekete lednek (Lathyrus niger), a sátorozó margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a szagos müge (Galium odoratum), a tömjénillat (Libanotis pyrenaica), az ostorménbangita (Viburnum lantana), a húsos som (Cornus mas) és a bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus). Sajnos e tájban is megfigyelhető a tölgyesek akácosra való cserélése, melynek hatására tíz-húsz év alatt teljesen eltűnnek az érzékenyebb specialista fajok, hiszen csak a legjellegtelenebb generalista fajok képesek túlélni a változásokat.
18
Hasonlóan a Duna-Tisza közi buckásokhoz, a homokterület buckaközi laposaiban itt is apró lápszemeket, zsombéklápokat találunk (pl. Kistápé körül). E lápok különlegessége a zergeboglár (Trollius europaeus) és a vidrafű (Menyanthes trifoliata) (Lendvai 1990). Különleges erdei élőhelyei a Mezőföldnek az akár több száz éves kastélyparkok (Kevey 1984, 1987). Ezekben a kertekben az erdők igen nagy részben másodlagosak, bár feltételezhető, hogy a kert kialakítása idejében is volt területükön valamiféle fás vegetáció (ezt azonban érdekes módon a korabeli térképek gyakran nem jelölik). A kerttulajdonosok és a kertészek kitartó munkájának köszönhetően ezen kertekben ma igen gazdag fa-, cserje- és lágyszárúállományú, keményfás ligeterdő jellegű "erdőket" találunk, több olyan növényfajjal, mely e kerteken kívül a tájban nem, vagy csak igen ritkán található meg, pl. a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) és a pézsmaboglár (Adoxa moschateliana) Martonvásáron, ugyanő, illetve a turbánliliom (Lilium martagon) és a ciklámen (Cyclamen pupurascens) Dégen, a keleti kontyvirág (Arum orientale) és a medvehagyma (Allium ursinum) a Pesti-síkságon fekvő Vácrátóton. E fajok egy része a betelepítés óta láthatóan terjed, elfoglalja a neki megfelelő termőhelyet. Ilyen terjedő faj a vácrátóti kertben például a téltemető (Eranthis hyemalis), a galambvirág (Isopyrum thalictroides), a medvehagyma (Allium ursinum) és a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides). Ezen kerteknek van egy különleges értékük: a természetközeli jellegű erdők mesterséges létrehozhatóságának, ma még nem kellő mértékben számontartott modelljei, mintái lehetnek. A DUNA-TISZA KÖZI LÖSZ- ÉS LÖSZÖS-HOMOK VIDÉKEK E tájak napjainkban - miközben igen jó termőtalajuk miatt hazánk éléskamrái közé tartoznaknövényzetüket tekintve igazi agrársivatagok. Óriási területek csak a termesztett kultúrfajták és a vegyszerezést is túlélni képes gyomfajok borítanak. Egy kis kereséssel azonban még ezekben a tájakban is nyomára bukkanhatunk a természet ősibb növényeinek: útszéleken, táblaszéli mezsgyéken, érpartokon, kunhalmokon. Ezekben a gyepmaradványokban csak a gyomoknak van köze az úthoz és a szomszédos szántókhoz, a többi, ősibb eredetű specialista növény éppen az út (az árokpart, a meredek rézsű) oltalmában élte túl a kiterjedt löszpuszták felszántását (Boros 1952, 1959, Zólyomi-Jankó 1962). Ilyen fajok például a bennszülött budai imola (Centaurea sadleriana), valamint a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica), a parlagi rózsa (Rosa gallica), az aranyfürt őszirózsa (Aster linosyris), a törpemandula (Amygdalus nana), a taréjos tarackbúza (Agropyron pectinatum). A Duna-mente magasabban fekvő balparti sávjának növényzetéről igen keveset tudunk. A történelem előtti időkben részben száraz tölgyesek, részben magas füvű sztyeppek boríthatták, de ezekből a 18. század végére már alig maradt valami, a tájat legnagyobbrészt szántók uralták (lásd az I. katonai felmérésből készített vegetációtérképet: Biró 1998). A hátat át- meg áthálózzák a Duna egykori medrei, illetve a fokgazdálkodás céljából épített fokok és erek, pl. a közel 150 kilométer hosszú, Foktőnél eredő Vajas (régi nevén: Vájás). Ezek mentén a mai napig fennmaradtak keskeny rétsávok, szinte alig ismert növényzettel. A Gerje-Perje-síkon és a Kecskemét környéki homokos lösztakarón természetközelibb növényzet ma csak a vizes, lápos vagy szikes területeken maradt fenn, illetve a mezsgyék őriznek az egykori sztyeppvegetációból töredékeket. Meglepetésként bukkanunk a selymes peremizs (Inula oculuschristi) vagy éppen a rostostövű sás (Carex appropinquata) egy-egy állományára. Az Illancshoz tartozó Császártöltés környéki ún. Hétvölgyek növényzete hasonló a mezőföldiekéhez, különlegességeik a törpemandula (Amygdalus nana), a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), a tarka nőszirom (Iris variegata) és a csajkavirág (Oxytropis pilosa). Megkapó látvány körültekinteni a császártöltési löszfal tetejéről. Előttünk terül el az óriási Vörös-mocsár, mögötte a Duna-síkja látszik. Hátunk megett löszvölgyek és szőlők, mögöttük a kéleshalmi és szarka-debeáki, egykor vad és kegyetlen homokbuckák. A bácskai lösznövényzet szinte teljesen eltűnt, a Madarasi-legelő mellett csupán néhány kisebb löszgyepfolt jelenti a kivételt. Ugyanakkor több növényfajnak jelenleg csak itt él állománya a DunaTisza közén (Csathó András szóbeli közlése). Ilyenek a karcsú orbáncfű (Hypericum elegans) és a vöröslő buvákfű (Bupleurum affine). Előfordul még e tájban a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) és a Latinovits-család egykori kastélyának szomszédságában a tarka sáfrány (Crocus variegatus). Az itteni, kis magasságú löszfalak növényzete viszonylag fajszegény. Az erek mentén apró láprétek 19
maradtak fenn pl. a fátyolos nőszirom (Iris spuria) több ezres állományával. Gara határában gazdag szikes növényzetet találunk. A DUNA-TISZA KÖZI HOMOKVIDÉK A Duna-Tisza köze legkiterjedtebb tájtípusa a meszes, száraz, lankás-buckás homoki táj. A mélyedésekben lápi, illetve sziki vegetációt találunk, a hátakon pedig naprózsás, árvalányhajas nyíltabb és zártabb homoki gyepeket, ligetesebb vagy zártabb homoki erdőket (Molnár et al. 2003). A kunpuszták . . . Orgovány, Tázlár, Bócsa, Kötöny, Harka, Zsombó, Kömpöc, Öttömös, Köncsög, Baracs . . . mind régi név. A Kiskunság ezen nagy kiterjedésű pusztáit a kevés számú lakosság jóformán a 19. század második feléig javarészt a közös ménesek, csordák és falkák legelőjének használta. Csak igen lassan, fokozatosan indult meg a távoli pusztákon is a szántó-vető gazdálkodás és a tanyavilág kialakulása (Lakatos 1988). Az egyik legszebb buckás, nyárfás homoki táj Tázlár és Pirtó határában található. A hol lankásabb, hol akár mini “szurdokvölgyeket” formázó homokbuckák tetején fehér- és szürkenyárak csoportjai díszítik a tájat. A lejtőkön magyar csenkeszes, homoki árvalányhajas, félsivatagi jellegű gyepekben, a jobb termőhelyű hajlatokban fajgazdag homoki sztyepprétekben, míg a legárnyékosabb, legmélyebb buckaközökben még a hajdani láprétek maradványaiban gyönyörködhetünk. Mert, bár a ma arra járóval már nehéz elhitetni, a legszárazabb, naprózsás buckahátak közti mélyedésekben is egészen a 20. századig bővízű zsombéksásosok, fűzlápok és üde láprétek voltak. Ha kitartóan keresgélünk, még ma is megtalálhatók a zsombékok elporló maradványai, ködös nyárvégi-őszi alkonyon pedig e mélyedésekben jelenik meg először a leszálló köd. A táj szárazabb termőhelyeire a ligetes, ún. erdőssztyepp-erdők jellemzőek. A mai homoki erdőgyep mozaikok igen sokfélék, és gyakran egymásba fonódva, egymással mozaikolva is előfordulnak a buckán álló magányos tölgyfától a ligetes tölgyesen át egészen a zárt kocsányos tölgyesekig. A szárazabb, nyílt lombkoronájú homoki erdőket pusztai tölgyesnek, az üdébb, zárt lombú változatot pedig gyöngyvirágos tölgyesnek nevezzük, általában attól függetlenül, hogy milyen okok miatt ligetes vagy zárt az erdőállomány. A sokféleséget részben a termőhely változatossága okozza, részben a korábbi tájhasználat (sarjaztatás, legeltetés) következménye. A kecskeméti erdők a 19. században A Kecskemét környéki homoki erdőket 30 éves vágásfordulóval sarjaztatták, azonban ezeket ekkor már alig lehet erdőnek nevezni. “Az egyes tölgytuskók hajtásai mind meghagyatván - számra nézve gyakran 16, sőt több darab, az egymástól 20-30, sőt még több ölnyire fekvő 10-15 éves tölgybokrok gyérítésénél a talaj beárnyalására semmi gond sem fordíttatik, hanem egyszerűen mind azt a mi nem tölgy, eltávolítják, így a napsugarak befolyásának kitett tisztások képződtek. A tölgyfák mind sarjak, sokat kerestünk magról kelt csemetét, vagy ilyenből lett fát, de fáradságunk eredményre nem vezetett.” (Szabó 1879). Ma már nehéz megállapítani, hogy az egykori erdei legeltetés milyen hatással volt az erdőkre, dinamikájukra. Azt tudjuk, hogy a legelőerdőkben a fáknak elég távol kellett állniuk egymástól, hogy koronájuk körben napfényt kapva évente makkot teremjen, a fák közti részen pedig dús füvű gyepek alakulhassanak ki. Meg is lepődött Boros Ádám, amikor Nagykőrös mellett egy ilyen erdőben fenyő spárgát (Monotropa hypopitys) és kétlevelű sarkvirágot (Maianthemum bifolium) talált (Boros 1935). A legszárazabb homokbuckákon ma általában nyáras-borókásokkal találkozhatunk, például Bugacon, Orgoványban, Jakabszállásnál (Babos 1955, 1966, Szodfridt 1969). E növénytársulás eredetéről, természetességéről a mai napig komoly vita folyik (Fekete 1992). Korábban szinte kizárólag homoki tölgyesek degradált maradványának vagy regenerációs állapotának tartották, de napjainkban az a feltevés is egyre elfogadottabb, hogy a legszárazabb homokterületeknek a mai nyáras-borókásokhoz hasonló lehetett a természetes vegetációfejlődést záró erdőtársulása. Sajnos az elmúlt évtizedek belvízlevezető munkálatai szinte az összes buckaközi lápfoltocskát kiszárították, és ezért a bennük lévő tőzeg teljesen vagy nagy részben eloxidálódott. Mivel az elmúlt korszakok növényzetének rekonstruálásának legfontosabb forrásai a lápok tőzegében megőrzött 20
virágporszemek, a lápok kiszáradásával elpusztult a bennük kódolt történet is. Így csak más módszerekkel, és valószínűleg sokkal nehezebben tudjuk majd meg, mi is történt pontosan a Kiskunság erdőivel az elmúlt évezredekben. Az ásotthalmi Emlék-erdő A sokunkat rabul ejtő szépségű ásotthalmi Emlék-erdőben állva nem könnyű azon dűlőre jutni, hogy mennyiben másodlagos eredetű az itteni spontánnak tűnő erdő és a gyep? A választ Kaán Károly: Természetvédelem és a Természeti Emlékek című könyvében találhatjuk meg: "Szeged város a tulajdonát képező ú.n. Ásotthalmi erdőben 29.1 kat. hold területet természeti emlékként hasított ki és érintetlen fenntartásáról gondoskodott. A kérdéses területet, mint hasznavehetetlen sivány homokot, az 1807-1810. években telepítették be fekete (csomoros) nyár- és fűz- dugványokkal. A fűzek már a második 30 éves vágásfordulóban kipusztultak, a fekete nyárak csak a legutóbb. 1917-ben még 46 db csúcsszáradt csomoros nyár állott a területen. Ma (1931 körül - a szerk.) már csak 2 db száraz törzs tanúskodik a régi állapot mellett. A hullámos, sovány, jelenleg már egészen megkötött talajon magától, csoportokban megtelepedve, a szürke nyár foglal le a területből mintegy 20%-ot, míg a foltokon kívül, a homoki flóra lepte el azt. Az ok mely miatt eredetileg rezerválták, a fekete nyárak kipusztulásával megszűnt. Most elbírálásra vár, hogy a rajta tenyésző homoki flóra érdemesíti-e ezt a területet továbbra is a természeti emlékként való fenntartásra, avagy nem volna-e ajánlatosabb azt valamely más terület kihasításával felcserélni". Szerencsére az erdő megmaradt, így még gyönyörködhetünk benne, sőt ez az hely kitűnő kutatási helyszín is lehet a homoki vegetációmozaik regenerálódását kutatónak! Az üdébb, magasabb talajvízszintű homoki termőhelyeken gyöngyvirágos-tölgyesek lehettek egykor (Soó 1960). Amennyiben az erdei legeltetéssel már régebb óta felhagytak, ma ezek a területek meglehetősen "természetes" képet mutathatnak szépen fejlett erdőszegéllyel, bennük a jellegzetes szegélyfajokkal (Molnár 1998). Ilyen állományok vannak a Csókás- és Nagy-erdőben Nagykőrösnél, valamint a Peszéri-erdőben. A talajvízszint süllyedés okozta gyors száradás-felnyílás miatt azonban a legtöbb állomány talaja nitrofilizálódik, ezáltal gyomosodik, ami igen súlyos természetvédelmi gondot jelent. A tölgy átmenetileg nem újul, helyette pionírok és tájidegen fajok terjednek. A homoki erdőkben egykor jellemzőek voltak a lápréti, illetve sztyeppréti gyepszintű nyíresek. A tájképileg és fajkészletükben a mongóliai erdőssztyeppekre emlékeztető állományok voltak az élőhelyei a mára kipusztult, bennszülött magyar sakktáblalepkének és sok más ritka lepkefajnak. Ezen erdőtípus utolsó maradványait a Peszéri-erdő őrzi, reméljük, még sokáig. Azt, hogy a Duna-Tisza közi hátság egykor mennyire lehetett erdős, nem tudjuk, bár az biztosnak látszik, hogy északról dél felé az erdősültség csökkent. Az ún. “Ősmátra”, azaz az északról szegényező középhegységek hatását érezhetjük ebben. A Pesti-síkon és onnan Pusztavacs, Nagykőrös, Kecskemét felé egészen Nyárlőrincig erdők uralkodhattak, Fülöpházától délre és Bugac környékén viszont a sztyeppek eredetileg is nagy kiterjedésűek lehettek. Csak a táj északi részén fordulnak elő olyan, inkább hegyvidéki elterjedésű erdei fajok, mint például a kapotnyak (Asarum europaeum), a húsos som (Cornus mas), a bugás macskamenta (Nepeta pannonica), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), a bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) és a bugás veronika (Pseudolysimachion spurium) (Fekete et al. 1999). A Kiskunság kiemelkedő természeti nevezetességei a homokbuckások. A hatalmas parabolabuckák és barkánok a jégkorszak, illetve a 7500-9000 évvel ezelőtti mogyoró kor alatt fejlődtek ki, majd hosszú évezredekre benőtte őket a növényzet. A 13. században megindult pusztásodás, mezővárosiasodás, a kunok betelepítése, majd a török hódoltság ideje alatt felvirágzott rideg szürkemarhatartás azonban a száraz homokterületek túllegeltetéséhez vezetett. “A földesurak jobbadán csak baromjárásnak tartották a kutyatejes, vadzabos buckákat, így hamarosan sorra megléptette őket a homok.”- írja Lakatos Vince. Azaz egyre több helyen mozdultak meg ismét a buckák, és a 18. század végére elborítással fenyegették a hátság sok területét, sőt városát. E korból származhatnak az olyan nevek, mint például a homoksíva, a Pirtói-havasok, a pirtói mérges homok, a Tolvajosi-eső, a kúnsági eső (utóbbi kettő homokhullásra, nem pedig víz hullására utal), a buckák 21
számumja vagy a füstölgő buckák (lásd Biró-Molnár 1998). Sokáig uralta a tájat a felszabadult nyargaló homok, gyakran előfordult, hogy a buckásbeli tanyának csak a kéménye állt ki a homokból. A 19. században meginduló homokfásítás azonban úrrá tudott lenni az igen káros és kellemetlen homokmozgáson (pl. Borbás 1886, Magyar 1961). A homokötésben az erdősítés mellett a tanyavilág és a szőlő-gyümölcstermesztés felvirágzása is szerepet játszott. A homok legyőzése A 18. század végén a túlzásba vitt szürkemarha-legeltetés, a helyenkénti teljes fátlanság és az 17791797 közti szokatlanul száraz és forró évek következtében a homok mozgásba lendült. Ekkor PestPilis-Solt vármegyében összesen 300 000 kh homoksivány volt. Rendeletek, könyvek és erdészeti cikkek egész sora jelent meg a fásítás mihamarabbi megkezdése érdekében, de a munka a megfelelő szakértelem és ismeretanyag hiányában az 1860-as évekig csak kis területeket érintett. Igen sokféle hazai és egzotikus fafajt és cserjét próbáltak ki, de 1793-tól 80 éven át mégis a fekete (csomoros) nyár adta a homoki erdők főállományát. A 19. század második felében a fásítás újabb lendületet vett, ekkor már egyre többfelé (sokszor túlzásba vive) próbálkoznak akáccal, általában sikerrel. A századfordulóra a sík vidékeken faszegély nélkül már alig találunk birtokot, és a laza homokon a nehézségek ellenére is növekvőben volt (bár a kívánatos mértéket nem érte el) az erdősített területek nagysága. A homokkötés legnagyobb akadálya a továbbra is külterjes jellegű legeltetés volt. Az 1930as évek újabb fellángolása után 1947-től kap nagyobb lendületet az erdősítés, hiszen még 1949-ben is 7000 ha többé-kevésbé mozgásban levő homokterület volt a Duna-Tisza közén. Ekkor viszont már az akác mellett egyre több fekete (és erdei) fenyőt ültetnek. A telepítés módja is fejlődik (buckák eldózerolása, mélyforgatás és tuskózás erőgépekkel). Az 1789-ben még csak 4.5%-os erdősültség így nőtt 1935-ben 6.6%-ra, majd mára 18% fölé. A homok megkötéséért a természetnek azonban nagy árat kellett fizetnie: eltűnt a nyáras-borókás homokbuckások és a szárazabb homoki legelők nagy része, és megindult az inváziós karakterű akác terjedése a természetesebb erdők és gyepek belső részeibe is. Ma már alig lehet olyan homoki tölgyest találni a Duna-Tisza közén, ahol ne lenne minden egyes hektár megfertőzve. És az akác tovább terjed! Sőt, még néhány éve is - erdőrezervátum pufferterületén! - 100 éves tölgyes helyén akácost alakítottak ki, a tölgyet tüzifának adták el! Napjainkban több kutató is kísérletbe kezdett, hogyan lehetne pl. az egykori akácosok helyén a homoki gyepeket regenerálni. Tapasztalataik szerint a feladat nem kilátástalan, de sok türelmet és odafigyelést igényel. Hasonlóan nagy feladat az anyagilag veszteséges fenyőültetvények lecserélése a társadalom és a természet javát jobban szolgáló faállományokra. Biró Marianna (in Biró-Molnár 1998) A homokmegkötés annyira jól sikerült, hogy napjainkban már csak egyetlen helyen (Fülöpházán) és ott is csak állandó emberi beavatkozással lehet fenntartani a mára ritkaságuk miatt természeti értékké vált mozgó homokbuckákat. Mivel a gyepek nagy részén a hajdani legeltetés is megszűnőben van, regenerációs folyamatok indultak el, a gyepek egyre zártabbakká válnak, megindult becserjésedésük, beerdősülésük. A fajgazdag nyílt évelő homoki gyep jellemző, érdekesebb fajai a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a csikófark (Ephedra distachya), a kék szamárkenyér (Echinops ruthenica), a tartós szegfű (Dianthus diutinus), a szártalan csűdfű (Astragalus exscapus) és a Rákosi csenkesz (Festuca wagneri). A homok gyakran homokkővé cementálódik, ami még rosszabbá teszi a termőhely vízháztartását (itt már szinte csak a naprózsa - Fumana procumbens él meg). Ezt a fajta homokot a nép is megnevezi: csiligés, varangyköves vagy macskaszaros homoknak hívja. A kiskunsági homokbuckások peremterületei egykor “kultúrvidékek" voltak: ami munkálható volt, munkálták. Az erőltetett tanyafelszámolással és a mezőgazdaság egyre gazdaságtalanabbá válásával azonban a táj egyre lakatlanabb. "Csak össze-vissza van, gazdátlan, elcsapott” - mondják a még ott lakók. E folyamat jól követhető térképeken és légifotókon, azonban hosszú távú hatása a táj növényzetére még csak nem is becsülhető. Például, ha a felhagyott szántók ősi homokbuckások közelében vannak, akár 5-10 év alatt természetközeli gyepek jöhetnek létre rajtuk (Csecserits-Rédei 2001), sőt a felhagyott szántók vegetációdinamikai folyamatai sokban hasonlítanak az ősgyep jellegű gyepek változásaihoz (Bartha et al. 1999). Amennyiben azonban a talaj kissé humuszosabb és a 22
természetes fajok forrása is messzebb esik, igen jellemző a tájidegen özöngyomok terjedése. Akác (Robinia pseudo-acacia), parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), selyemkóró (Asclepias syriaca), betyárkóró (Conyza canadensis), ligetszépe fajok (Oenothera spp.), átoktüske (Cenchrus incertus), hogy csak a legfontosabbakat említsük! A 20. század első 30 évében kétszer lépte át a magyar határt: a parlagfű történetéből “Hívatlan vendégnek ajtó mögött a helye - mondja a régi szólás-mondás. Az elmúlt esztendőben azonban váratlan és veszedelmes vendég érkezett Szegedre. Egy rendkívül szapora, hihetetlen tömegben fellépő gyomkártevőről van szó, a Szegeden eddig ismeretlen parlagfűről, melyet sok más veszedelmes társával együtt észak-amerikai takarmány-, gabona- és burgonyaszállítmányokkal importáltak a századforduló idején Európába a német kikötővárosokon keresztül, hasonlóan a burgonyabogárhoz. 1863-ban látták először Németországban, 1908-ban már megjelenik Alföldünk déli kapujában, Orsovánál. 1925-ben már megtaláljuk Zala és Somogy megyék déli részén is, 1950-re óriási területeket fertőz meg szinte az egész Dunántúlon, majd a Duna-Tisza közén és a Nyírségen özönli el a szántókat. A parlagokon pedig egyenesen meglepő életerővel üti fel a fejét. Az egyes gyomfajokat pusztító specifikus gyomirtó szerek korában fel kell figyelnünk erre a veszedelmes kártevőre!” - írja Timár Lajos botanikus 1955-ben. Megjegyzés: az Erdélyi Mezőségen napjainkban kezd terjedni a parlagfű (a selyemkóróval együtt) többek között éppen a "külföldi kapcsolatairól" híres Széken (Ruprecht Eszter személyes közlése).
Két tudatosan elterjesztett gyom A baracsi bógácsot (mai nevén átoktüske) a szóbeszéd szerint a kunbaracsi uraság terjesztette el, mert féltette a nyulait a kóbor kutyáktól. Mások szerint a szántóit féltette a pásztorok nyájaitól. (Mezítlábbal ugyanis nem érdemes belelépni e növény terméseibe.) Ma mindenfelé megtaláljuk, sokunk bosszúságára. A selyemkóró (helyi nevén vaddohány) mézelő növény, ezért ültették szorgalmasan. Ma már csak a “tízkörmös” gyomirtó viszi ki, vagy az sem. Menyhárth László már a múlt század második felében tömegesen látta Dunaföldvár szőlőiben, de sokfelé csak a II. világháború utántól mondják gyakorinak. Az 1980-as évektől “berobbant” a felhagyott homoki szántókra és a száraz, nyíltabb lombkoronájú faültetvényekbe, sőt a természetközeli homoki gyepekbe is. Napjainkra már tájalkotó szerepet kapott! Apró magvaik segítségével terjedőben vannak egyes ritka, sőt különleges orchideák is. E fajok a telepített nyárasokban találtak új otthonra. Ilyenek a világon csak Bugac környékén élő bugaci nőszőfű (Epipactis bugacensis), valamint a vörösesbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens) és a piros madársisak (Cephalanthera rubra). Pedig a telepített erdők általában fajszegények, hiszen nehezen "találják meg" őket a természetes erdei fajok, csupán az ún. "ötös csapat", az illatos ibolya (Viola odorata-cyanea), a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium), az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a hagymaszagú kányazsombor (Alliaria petiolata) és az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum) képes erre. A Kiskunság homoki gyepei a Pannonicum legjellegzetesebb élőhelyei közé tartoznak. Az itteni erdőssztyepp klímára jellemző a részleges nyári csapadékhiány, a gyakori aszály. Ennek hatása a laza szerkezetű, alacsony humusztartalmú, rossz vízgazdálkodású homoktalajokon felerősödik, ezért a növényzet pusztai-félsivatagi jellegűvé válik, annál inkább, minél erősebb a szubmediterrán klímahatás. Számos alkalmazkodási jelenség teszi képessé a növényeket, hogy elviseljék a csapadékhiányt és a homok szélsőséges termőhelyi viszonyait, a szélfúvást, a homokmozgást. A tavaszi egyéves növények rendszerint ősszel vagy kora tavasszal csíráznak, nyár elejére már termést érlelnek (pl. a vadrozs), más fajok karógyökerükkel mélyre hatolva képesek többletvízhez jutni (pl. a 23
báránypirosító), sok faj viaszbevonattal (magyar csenkesz) vagy molyhos szőrzettel (homoki gyopár) törekszik a párologtatás csökkentésére. A Kiskunság meszes homokjának sokszínű, bennszülött növényfajokban, délies jellegű, pontuszipannóniai és szubmediterrán-pontomediterrán elemekben bővelkedő élővilága már régóta magára vonta a kutatók figyelmét. Régóta ismert, hogy ez a terület, a növényföldrajz „Praematricum”-a, fajösszetételében és az életföldrajzi elemek arányaiban egyaránt szoros kapcsolatban áll a MagyarKözéphegység (a botanikusok „Ősmátrája”) déli, szubmediterrán hegylábi erdőssztyepp-övezete meleg, száraz lejtőinek élővilágával-élőhelyeivel. Különösen erősnek mutatkozik ez a kapcsolat a nyílt homokpusztai gyepek és a törmelékes váztalajú nyílt dolomitgyepek életközösségeinek összetételében, jóllehet a fajösszetétel finomabb elemzése fontos különbségeket is feltár. Sajnos, abban is számos közös vonás van, hogy a kopárfásítás, az akác- és fenyőtelepítés nagyon sok értékes maradványfaj élőhelyét szüntette meg. Tény az például, hogy a legtöbb kipusztult vagy „eltűnt” rovarfajunk homokpusztai-, illetve dolomit-sziklagyepek lakója volt. Ez figyelmeztető jel, amikor természetvédelmünk mai és jövőbeni prioritásaira gondolunk. A homoki gyepekben a rovaregyüttesek összetételének döntő tényezője a gyep szerkezete. Alapvető, hogy vannak-e tartósan kopár homokfelszínek, amelyek az inszolációtól gyorsan felmelegednek, emellett arra is alkalmasak, hogy menedéket nyújtsanak azoknak az állatoknak, amelyek a laza homokba beássák magukat. Ez utóbbi viselkedés jellemző pl. a mediterrán elterjedésű önbeásó sáskára (Acrotylus insubricus). A piros, feketeszalagos hátsó szárnyú sáskák nyár végére fejlődnek ki, majd magukat a homokba beásva ivarérett állatként telelnek át, és a kora tavaszi meleg napokon szaporodnak. Az ilyen élőhelyeken csekély az elsődleges szervesanyagtermelés, ezért a növényevő rovarok fajösszetétele is szegényes. Jellemzőek a geobiont életformájú sáskák, amelyek nagy térigényű, hosszú távú vándorlásokra képes állatok, pl. a félsivatagi rokonságú homokszínű sáska (Sphingonotus coerulans) és a mediterrán tengerpartok dűne-vidékeire jellemző hosszúlábú homokisáska (Acrotylus longipes). Ez utóbbi faj csak bizonyos években jelenik meg a Kiskunság dűnéin, majd évek sorára eltűnik. A laza, áthevülő homok a sötét színezetű, fémfényű földi poloskák (Cydnidae) megfelelő élőhelye. Közülük jellemzőek pl. a Cydnus flavicornis, Sciocoris deltocephalus, Sc. cursitans, Emblethis ciliatus fajok. Gyakori poloskák még: a homoki pajzsospoloska (Odontoscelis dorsalis) és több bodobács, pl. a Nysius-fajok és a fekete bodobács (Macroplax preyssleri). A nyílt, kopár homokfelszínek jellemző rovarai közül soknak az eredeti hazája az eremiális, félsivatagi-sivatagi területeken van. Ilyen több kisebb termetű gyászbogár-féle (Tenebrionidae: Gonocephalum pygmaeum, G. pusillum, Melanimon tibiale), a nagyobbak (> 2 cm) közül a közönséges és a pontuszi bűzbogár (Blaps lethifera, B. halophila). A nyílt homokon számos ragadozó rovarfaj él, pl. a homokfutrinkák. Leggyakoribb az öves cicindela kiskunsági bennszülött alfaja (Cicindela hybrida magyarica) és az alföldi homokfutrinka (C. soluta). Félsivatagi rokonságúak a hosszúlábú hangyák (Cataglyphis spp.), a forró, meszes homokon a fémfekete C. aenescens fordul elő. A hangyalesők (Planipennia, Myrmeleontidae) legnagyobb termetű faja a pusztai hangyaleső (Acanthaclysis occitanica), amelynek lárvája magát a laza homokba ásva les zsákmányára. A többi faj lárvája homoktölcsért készít, amelybe az apróbb rovarok belehullanak. Félsivatagi rokonságú faj a kétsávos hangyaleső (Macronemurus bilineatus). Szintén a nyílt homoki gyepekben gyakori a kis hangyaleső (Neuroleon nemausiensis), a négyfoltos hangyaleső (Formicaleon tetragrammicus), a homoki hangyaleső (Euroleon nostras) és a rozsdás hangyaleső (Creoleon lugdunense). Számos parazitoid hártyásszárnyú (Hymenoptera) a laza homokba készíti ivadékbölcsőit. Sok fajuk hőigényes, dél-európai elterjedésű; általában a nyílt homoki gyepekre jellemzőek. Méhfélék élősködői, esetenként parazitoidok hiperparazitái a fémdarazsak (Chrysididae). Csőrösdarazsak (Bembex spp.) lárváiban élősködik a pompás fémdarázs (Parnopes grandior), amely gazdafajai megritkulásával veszélyeztetetté vált. Szintén kaparódarázs, a méhfarkas (Philanthus triangulum) ivadékain élősködik a méhfarkas-fémdarázs (Hedychrum intermedium). Karcsúméhek (Halictus) és bányászméhek (Osmia) élősködője több Chrysis-faj (pl. Ch. viridula, Ch. scutellaris), mások viszont a kürtősdarazsak (Eumenidae) parazitoidjai. Bogár- és hártyásszárnyú-lárvák élősködői a tőrösdarazsak (Scoliidae), legnagyobb fajuk az óriás tőrösdarázs (Megascolia flavifrons). Fő gazdaállata a butabogár (Pentodon idiota) lárvája. Ismert parazitoidok a pókölődarazsak (Pompiliidae). Fajaink jelentős része déli jellegű állatföldrajzi színezőelemet képvisel, és előfordulásuk a nyílt homoki gyepekre 24
korlátozódik. Nagyobb termetű farkaspókokat zsákmányol a pompás útonálló (Batazonus lacerticida). A Kiskunságra jellemző pontuszi-pannon fajaink: a korábban endemikusnak vélt Tachyagetes dudichi, Cryptocheilus szabopatayi, C. richardsi. Jellegzetes parazitoidok a kaparódarazsak (Sphecidae). Sok fajuk készíti fészkeit homokba; gazdaállataik pókok, egyenesszárnyúak, lepkehernyók, illetve gyakran más hártyásszárnyúak. Ebbe a családba is sok olyan dél-európai faj tartozik, amely nálunk főleg a Kiskunság meleg homokterületein fordul elő. Nagy termetű (2-3 cm) darazsak a szöcskeölők (Sphex spp.). Gazdaállataik szigorúan meghatározottak, pl. a karcsú sáskairtóé (Sphex albisectus) a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens). Nyílt homoki gyepekben él a hernyóölő (Ammophila) fajok többsége, pl. a homoki hernyóölő (A. sabulosa), a Mocsáry-hernyóölő (A. apicalis) és a homoklakó darázs (A. affinis). Gazdaállataik többnyire bagolylepkék hernyói. Méhfélékkel táplálják utódaikat a Philanthus-fajok, pl. a közönséges méhfarkas (Ph. triangulum). Nagyobb termetű (1,5-2,5 cm), legyeket zsákmányoló állatok a csőrösdarazsak (Bembex spp.). Homokba ásott fészekhelyüket rendszeresen őrzik. Legtöbb európai fajuk a mediterrán tengerpartok dűne-vidékein él, nálunk főleg a Kiskunság meleg homokbuckás részein fordulnak elő, pl. az óriás csőrösdarázs (B. rostrata), a fakó csőrösdarázs (B. olivacea) és a légyrabló csőrösdarázs (B. oculata). A homoki gyepekben is fontos predátor-csoport a pókoké (Araneidea). Két fő életformatípusukat különböztethetjük meg. Az egyik csoport tagjai a talaj fölött, alacsonyan fogóhálót készítő fajoké, amilyenek pl. az endemikus Dictyna szaboi, továbbá Singa albovittata, Lithyphantes albomaculatus, Ischmyphantes fuscipalpis. A másik csoportba a fogóhálót nem szövő, hanem a talajon futva vadászó fajok tartoznak, pl. Lycosa cursor, Thanatus pictus, Oxyopes heterophthalmus és az ugrópókok (Salticidae, pl. Pellenes campylophorus, Aelurillus festivus, Sitticus spp., Attulus saltator). Zárt homoki gyepeink nagy részét régebben rendszeresen legeltették, ma egyre kevésbé. Korábban ezeken a legelőkön egész sor nagy termetű, trágyában fejlődő bogár fordult elő. Közülük a legismertebbek a galacsinhajtók, pl. az óriás galacsinhajtó (Scarabaeus affinis) és a jámbor galacsinhajtó (Sc. pius). Marhatrágyából 2-3 cm átmérőjű galacsint készítenek, amelyet a talajba süllyesztenek. Főleg marhatrágyából készíti galacsinját a kis galacsinhajtó (Gymnopleurus mopsus) és a holdszarvú ganajtúró (Copris lunaris) is, juh-legelőkön viszont a lőcslábú galacsinhajtó (Sisyphus schaefferi) volt tömeges. A hagyományos legeltetés visszaszorulásával valamennyi nagyon megritkult. A félig nyílt vagy záródó homoki gyepekben már több a növényevő rovar. A geobiont sáskák közül is azok fordulnak elő, amelyek a mozaikos, kopár foltokkal tarkított gyepes élőhelyeket igénylik. Jellegzetes dél-európai faj a homoki gyepeinkben sokfelé közönséges barbársáska (Calliptamus barbarus) és a főleg kiskunsági nyílt gyepekben honos homoki bunkóscsápú-sáska (Myrmeleotettix antennatus). Faunánk jellemző tagja a szubendemikus sisakos sáska (Acrida hungarica), homoki és löszös-homoki gyepekben egyaránt megtalálható. A homoki gyepekre jellemzőek a füvek gyökerén fejlődő bogarak, pl. a kétszínű kiscserebogár (Homaloplia ruricola), a bársonyos kiscserebogár (Serica brunnea), a pusztai cserebogár (Anoxia pilosa) és a keleti cserebogár (A. orientalis). A cserebogár-félék közül több faj megmarad, sőt tömegessé válik a gyepek helyén létrehozott agrárterületeken és erdőtelepítésekben, pl. a kis és nagy zöldcserebogár ("fináncbogár": Anomala aenea, A. vitis), a kis és a közönséges sárga cserebogár (Amphimallon assimile, A. solstitiale), a tavaszvégi és a közönséges vörhenyes-cserebogár (Rhizotrogus aestivus, Rh. aequinoctialis), továbbá a csapó cserebogár (Polyphylla fullo). Az orrszarvúbogár-félékhez (Dynastidae) tartozó butabogár (Pentodon idiota) is a homoki gyepek jellegzetes faja. Nagyszámú tápnövény-specialista lepkefaj jellemző a homoki gyepekre. Nagyrészük keletidélkeleti sztyepplakó vagy ürömpusztai faj, mint pl. a magyar kutyatejen fészkekben élő hernyójú térkép-bagolylepke (Oxycesta geographica), a buglyas fátyolvirágon és más homoki szegfűfélék terméseiben fejlődő szegfű-bagolylepkék (Hadena irregularis, H. silenes, H. compta, H. magnolii), a homoki szalmagyopáron élő magyar gyopárbagoly (Eublemma pannonica), a nyúlparéjon élő nyúlparéj-nappalibagoly (Schinia cognata) és homoki csuklyásbagoly (Cucullia balsamitae), továbbá az ürmön fejlődő ezüstfoltos csuklyásbagoly (Cucullia argentea), üröm-csuklyásbagoly (C. artemisiae) és ürömpusztai bagoly (Conisania leineri). Más fajok, pl. a fűféléken fejlődő bagolylepkék, pl. buckabagoly (Staurophora celsia) és a földibaglyok több faja (Euxoa segnilis, E. 25
crypta, E. tritici epixantheia, Agrotis vestigialis), továbbá a szintén fűféléken élő hernyójú szemeslepkék, pl. a homoki szemeslepke (Hipparchia statilinus), homoki ökörszemlepke (Maniola lupina) mikroklimatikus okok miatt kötődnek a homokterületekhez. Sajnos, élőhelyeik beszűkülése miatt az érzékenyebb fajok egyre ritkábbak lesznek. Ilyen az egyik legszebb színezetű medvelepkénk (Arctiidae), a díszes medvelepke (Ammobiota hebe), mediterrán jellegű csüngőlepke-félénk (Zygaenidae), a vörös csüngőlepke (Zygaena laeta), a tisztesfű-busalepke (Lavatheria lavatherae) és több más faj. A zárt homoki gyepekben megjelennek a nagyobb termetű, a növényzeten fogóhálót készítő pókok is, amilyen pl. a karélyos darázspók (Argiope lobata), továbbá Mangora acalypha, Uloborus walckerianus, Chracanthium pennyi. és a növényzeten lesből vadászó karolópókok (pl. Thomisus onustus, Xysticus kochi). Kötöttebb, löszös homokokon honosak a nagy termetű, a talajba függőleges lakócsövet készítő farkaspókfélék (Lycosa singoriensis, L. vultuosa). Jellemző hüllők a zöld gyík és a homoki gyík (Lacerta viridis, Lacerta taurica). Homoki gyepekben táplálkozik a homoki erdők és cserjések számos madárfaja (Coracias garrulus, Lanius minor, L. collurio, Oriolus oriolus). Emlősök közül fontos a betelepített üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus), amelynek jelentős a vegetációra gyakorolt hatása. (Varga Z.) Ha a homokbuckák közti mélyedésekből a szél kifújja a homokot, és megindul a talajvíz felfelé való vándorlása, a víz a felszínen elpárolog, a sók visszamaradnak, így a terület elszikesedik. Egykor több száz ilyen eredetű szikes tó volt a hátságon. A 18. századi I. katonai felmérés térképein egyesek a "Himmelteich" nevet kapták, utalva arra, hogy vizüket az égből kapják (azóta tudjuk, hogy bár patak nem ömlik beléjük, vizük jelentős része a felszín alól érkezik). A lecsapolások és a hosszú aszály következtében számuk nagyon lecsökkent, a fennmaradtakban is alig maradt víz. A szárazság miatt megindult a sók kilúgzása, ezért helyenként már felszántásukat is elkezdték (pl. a ladánybenei Nagyszéksósét). A szikes tavak különleges szikestófenék-növényzetéből jellegtelen, gyomos homoki szárazgyepek képződnek (Bagi 1995). Európai jelentőségű természeti értékek tűntek el ezzel! Mások, mint például a híres Szegedi Fehér-tó helyén ma már halastavak “díszlenek”. A kiszáradó tavak jövőbeni regenerálódására talán van némi remény, ha egy csapadékosabb időjárás regenerálja vízháztartásukat, és meg lehet akadályozni a környező táj újabb lecsapolását. Híres szikes tavak voltak egykor a Szappan-szék, a Szívós-szék, a Szappanos-tó, a Csíra-szék, a Madarász-tó, a Müllerszék, a kisteleki Nagy-szék, a Csaj-tó és a Büdös-szék. Fennmaradásukért a természetvédők napjainkban is kemény harcokat vívnak. A buckásokból kifújt homokot - lepelhomokként - a szél az elmúlt évezredekben a környező tájra terítette. Mivel ez a homok apróbb szemű és gyakran lösszel is keveredik, rajta sztyepprétek alakultak ki (Fekete et al. 2002, Molnár et al. 2003). E társulás becsléseink szerint hajdan kb. 280 000 hektárt borított, mára kevesebb, mint 1000 hektár maradt (főleg Kunpeszér, Nagykőrös, Imrehegy és Érsekhalma határában). Ezek nagy része is másodlagos. Történeti leírásokból és a megmaradt apró maradványokból próbáljuk rekonstruálni, hogyan is nézhetett ki ez, a régiek (pl. Kerner 1863) által magasra magasztalt magas füvű sztyepprét. Azt tudjuk, hogy uralkodó füve a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), az élesmosófű (Chrysopogon gryllus, népi nevén nagy síkárfű) és a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum, népi nevén kis síkárfű) volt. E fajok magyar neve onnan ered, hogy gyökerüket egykor kiásták, és síkárkefét kötöttek belőle. A gyerekek még a II. vh után is tömegesen gyűjtötték, ásták e gyökeret - zsebpénznek (Gödöllőn mázsában mérték a gyökeret a helyi erdészeteknél). A homoki sztyeppek ritkaságai közé tartozik az egyhajúvirág (Bulbocodium vernum), a tarka nőszirom (Iris variegata), a magas gubóvirág (Globularia punctata) és a tarka sáfrány (Crocus variegatus), valamint a már kipusztult osztrák sárkányfű (Dracocephalum austriacum) és leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). A hátság egykor híres volt a roppant marhacsodákat eltartó dús rétjeiről, melyek zömmel kékperjés láprétek és fehér tippanos (népi nevén: veresfarkú füves) kaszálórétek lehettek (Lakatos 1988, Biró 1998). E rétek egy része bizonyosan történelem előtti erdőirtásokból származtatható. Másik részük viszont ősi lehet, hiszen az elmúlt évezredekben az Alföldre végig a nagy legelő csordák voltak a jellemzőek (először az őshonos legelőké, majd a nomád népek állatai), melyek megakadályozhatták a rétek teljes beerdősülését (Medzihradszky 1996). Az elmúlt fél évszázad lecsapoló munkálatai során azonban e több ezer éves rétek igen jelentős része megsemmisült, a maradékok zöme is csak 26
veresnadrág csenkeszes legelő. Szerencsére azért maradtak különleges értékű szentélyterületek is pl. a Mórahalom körüli “csodarétek” (Margóczi et al. 1998) és a Móricgát környéki rétek. A kiskunsági láprétek jellemző fajai a mocsári kardvirág (Gladiolus palustris), a pókbangó (Ophrys sphecodes), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a fehér zászpa (Veratrum album), a buglyos szegfű (Dianthus superbus) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). E réteknek van egy világviszonylatban is jelentős földtani különlegessége, mely e rétek, semlyékek vízháztartásában is kiemelkedő szerepet játszik (Iványosi in Tóth 1979). A holocén folyamán e vizes élőhelyeken karbonátos üledékek képződtek, ami helyenként 20-60 cm vastag, kemény karbonátkőzetté, zömmel dolomittá vált. Ez az ún. réti mészkő (népi nevén darázskő), mely a Kiskunság egyetlen kő jellegű építőanyaga. Kőkutak, házalapok, sőt emeletes házak, középkori templomok épültek belőle. E rétek domináns fajai a réti sás (Carex distans), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a réti csenkesz (Festuca pratensis). Amennyiben a természet elleni bűncselekmény "rangú" lecsapolási gyakorlatot nem tudjuk megszüntetni, e társulás utolsó állományai is elpusztulnak, és akkor megint egy érdekes réttípussal leszünk szegényebbek. Zárógondolatok Van előnye annak, ha történetiségben vizsgálódunk egy tájban. Így nemcsak a jelenben megmutatkozó vegetációváltozásokat vesszük észre, hanem a táj hosszabb távú átalakulásait is. Ez segíti a kutatót, amikor rövidebb vagy hosszabb távú kísérleteit tervezi, megfigyeléseit, eredményeit értékeli (vö. Kovács-Láng 1999), de a természetvédőt is, hogy eldönthesse: mely változások igényelnek beavatkozást, és melyek nem (vö. Molnár et al. 2003). Egy táj történetében való búvárkodás azonban mindenekelőtt óriási élmény, hiszen egy ismerősnek hitt táj ismeretlen világába repíti el a kutatót! Felhasznált és ajánlott irodalom (Tiszai és Dunai Alföld) Andrásfalvi B. 1973. A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi történetei füzetek 6. Budapest, 5-75. Andrásfalvy B. 1976. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítések befejezéséig. Tanulmányok Tolna megye történetéből. VII. Tolna megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, pp. 476. Anonymus 1999. Megvalósíthatósági tanulmány Magyarország árvízvédelmi fejlesztéséről. HALCROW, VITUKI, Budapest, pp. 8. Aszód L. 1936. Adatok a nyírségi homoki vegetáció ökológiájához és szociológiájához. Acta Geobot. Hung. 1: 75-107. Babos I. (szerk.) 1966. Erdészeti termőhelyfeltárás és térképezés. Budapest, pp. 493. Babos I. 1955. A nyárfások homokbuckán elôforduló megjelenési formái 4: 31-86. Bagi I. 1987. Studies on the vegetation dynamics of Nanocyperion communities III. Zonation and succession. Tiscia (Szeged) 22: 31-45. Bagi I. 1987. The vegetation map of the Kisapaj UNESCO biosphere reserve core area, Kiskunság National Park, Hungay. Acta Biol. Szeged. 33: 63-74. Bagi I. 1988. The role of water management in the degradation processes of halophilic vegetation in Hungary. Environmental Conservation 15: 359-362. Bagi I. 1989. The vegetation map of the Tripolisz UNESCO biosphere reserve core area, Kiskunság National Park, Hungay. Acta Biol. Szeged. 35: 39-51. Bagi I. 1990. The vegetation map of the Szappan-szék UNESCO biosphere reserve core area, Kiskunság National Park, Hungary. Acta Biol. Szeged 36: 27-42. Bagi I. 1995. A Kiskunsági Nemzeti Park szikes tavainak vegetációátalakulási folyamatai. In: Iványosi Szabó A. (szerk.) Tudományos Kutatások a Kiskunsági Nemzeti Parkban. Kecskemét. Bagi I., 1997. Másodlagos, egyéves homoki gyepek. In: Fekete G., Molnár Zs., Horváth F. (szerk.) A magyarországi élôhelyek leírása, határozója és a Nemzeti Élôhely-osztályozási Rendszer. MTM, Budapest, MTA ÖBKI, Vácrátót. 27
Bajzáth J. 1996. Flóra- és vegetációtörténet a Kárpát-medencében. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest. Balázs F. 1943. Nagykároly és Erdőd környékének erdői. Acta Geobot. Hung. 5: 353-398. Balogh M. 1983. A Velencei-tó Ny-i medencéjének úszólápjai és hatásuk a tó vízminőségére. Kandidátusi Értekezés Tézisei, ELTE, Budapest. Bartha D. 1990. Égerlápok a Nyírség északkeleti részén, Bot. Közlem. 77: 17-23. Bartha D., Kevey B., Morschhauser T., Pócs T. 1995. Hazai erdôtársulásaink. Tilia 1: 8-85. Bartha S. Kertész M., Molnár Zs., Csecserits A., G. Henebry, Kovács-Láng E. 1999-2000. Homoki gyepek dinamikájának rekonstrukciója felhagyott szántóföldek és zavart "ősgyepek" mintázataiból. Bot. Közlem. 86-87: 248-249. Bellon T. 1996. Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században. Karcag, pp. 415. Bellon T. 2003. A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Timp Kiadó, pp. 231. Bellon T., Csányi M., Hagymássy S., Palóczy Horváth A., Somogyi S., Szabolcs I., Szilágyi M., Tóth A. 1992. Túrkeve földje és népe I., Túrkeve. Bernátsky J. 1901. Növényföldrajzi megfigyelések a Nyírségen. Természett. Közl. Pótf. 33: 203216. Bernátsky J. 1905. A Magyar Alföld sziklakó növényzetéről. Ann. hist.-nat. Mus. Nat. Hung. 3: 121214. Biró M. 1998. A Duna-Tisza köze vegetációja a 18. században. Kéziratos térkép, Vácrátót. Biró M. 1999. A folyószabályozás hatása a Dévaványai-sík tájátalakulására, tájhasználati és növényzeti változásaira. In: Frisnyák S. (szerk.) Az Alföld történeti földrajza (895-1920), Nyíregyháza, pp. 79-92. Biró M. 2000. A Duna-Tisza köze aktuális élőhelytérképe. In: Molnár Zs., Vajda Z. (szerk.) A Duna-Tisza köze élőhely-térképezése. Kézirat, Kiskunsági Nemzeti Park, Vácrátót-Kecskemét, pp. 27. Biró M., Guláys Gy. 1999. A Duna-Tisza köze élőhelytérképe a 18. század végén. Kéziratos térkép, Vácrátót. Biró M., Molnár Zs. 1998. A Duna-Tisza köze homokbuckásainak tájtípusai, azok kiterjedése, növényzete és tájtörténete a XVIII. századtól. Történeti Földrajzi Füzetek 5: 1-34. Biró M., Tóth T. 1998. A 18-19. század vegetációjának rekonstrukciója az elmúlt ezer év tájhasználatának tükrében a Hármas-Körös mentén. Crisicum 1: 18-34. Blazovich L. 1985. A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje. Dél-alföldi Századok, Békéscsaba-Szeged. Bodrogközy Gy. 1960. Phytozönologische und Bodenökologische Untersuchungen an den Sumpfwiesen im Süden des Gebietes Kiskunság (Klein-Kumanien). Acta Bot. Hung. 6: 171-207. Bodrogközy Gy. 1961. Ökologische Untersuchungen der Mahwiesen und Weiden der Mittel-Theiss. Phyton 9: 198-216. Bodrogközy Gy. 1962. Die standortökologischen Verhältnisse der halophilen Pflanzengesellschaften des Pannonicum. I. Untersuchungen an den Solontschak-Szikböden der südlichen Kiskunság. Acta Bot. Hung. 8: 1-37. Bodrogközy Gy. 1965. Ecology of the halophilic vegetation of the Pannonicum II. Correlation between alkali ("szik") plant communities and genetic soil classification in the Northern Hortobágy. Acta Bot. Hung. 11: 11-51. Bodrogközy Gy. 1966. Ecology of the halophilic vegetation of the Pannonicum. V. Results of the investigation of the "Fehértó" of Orosháza. Acta Bot. Hung. 12: 9-26. Bodrogközy Gy. 1973. A Kis-Sárrét növénytakarója. In: Vésztô története, Vésztô, pp. 49-63. Bodrogközy Gy. 1977. A Pannonicum halophiton társulásainak rendszere és synökológiája. Kandidátusi Értekezés, Szeged. Bodrogközy Gy. 1980. Szikes puszták és növénytakarójuk. Békés Megy. Múz. Közlem. 6: 29-50. Bodrogközy Gy. 1990. Hydroecological relations on littoral, marsh and meadow association at Bodrogzug. Tiscia (Szeged) 25: 31-57. Borbás V. 1881. Békésvármegye flórája. Mathematikai és Természettudományi Értesítő 18: 1-105. 28
Borbás V. 1886. A magyar homokpuszták növényvilága, meg a homokkötés. A szerző kiadása, Budapest, pp. 116. Borhidi A. 1961. Klimadiagramme und klimazonale Karte Ungarns. Ann. Univ. Budapest, Ser. Biol. 4: 21-50. Borhidi A., Sánta A. (szerk.) 1999. Vöröskönyv Magyarország növénytársulásairól. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, Budapest. Borics G. 1991. Természetvédelmi intézkedéseket alapozó vizsgálatok a tiszadobi Malom-Tisza holtágon, különös tekintettel az úszólápra. KLTE, Debrecen. Boros Á. 1918-36. Utinapló. MTM Növénytára, Tudománytörténeti Gyűjtemény, Budapest. Boros Á. 1929. A Nyírség flórája és növényföldrajza. (Rövid kivonat.) Mathematikai és Természettudományi Értesítő 46: 48-59. Boros Á. 1935. A nagykôrösi homoki erdôk növényvilága. Erdészeti Kísérletek 37: 1?24. Boros Á. 1936. A Duna-Tisza köze kőriserdői és zsombékosai. Bot. Közlem. 33: 84-97. Boros Á. 1952. A Duna-Tisza köze növényföldrajza. Földrajzi Értesítő. 1: 39-53. Boros Á. 1958. A magyar puszta növényzetének származása. Földrajzi Értesítô 7: 33-52. Boros Á. 1959. A Mezôföld növényföldrajza. In: Ádám L., Marosi S., Szilárd J. (szerk.) A Mezôföld természeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 365-383. Boros Á. 1959. Hozzászólás Soó R. ”Az Alföld növényzete kialakulásának mai megítélése és vitás kérdései” című tanulmányához. Földrajzi Értesítô 8: 1-26. Boros E. 2002. Szikes tavak. Nemzeti Ökológiai Hálózat 4. Környezetvédelmi Minisztérium, Természetvédelmi Hivatal, Budapest, pp. 28. Bölöni J., Kertész É., Király G., Virók V. 2000. A Fekete- és Fehér- Kőrös menti erdők botanikai értékei. Kitaibelia 5: 177-187. Bölöni J., Király G. 2000. Erdei növényfajok elterjedésmintázata a Fekete-Körös mentén. Crisicum3: 21-27. Bölöni J., Kun A., Molnár Zs. 2003. Élőhely-ismereti útmutató 2.0. Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót. Buschmann F. 1995. Jászberény és környékének természeti értékei I. A Hajta. Jász Múzeum, Jászberény. Cs. Szabó I. 1992. Sertéstartás a békési Sárréten és peremvidékén. Folklór és etnográfia 70, Debrecen. Csathó A. 1986. A battonya-kistompapusztai löszrét növényvilága. Körny. Termvéd. Évk. 7: 103115. Csecserits A., Rédei T. 2001. Secondary succession on sandy old-fields in Hungary. Applied Vegetation Science 4: 63-74. Dénes A. 1996. Adatok a Dráva-sík flórájához. Bot. Közlem. 83: 91-97. Dénes A., Kevey B., Ortmann-né Ajkai A., Pálfai L. 1998. A Dráva-sík védelmet érdemlő területei. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 41-42 (1996-1997): 5-12. Dénes A., Ortmann-né Ajkai A. 1999. A Dráva baranyai holtágai: Általános és botanikai jellemzés, természetvédelmi kérdfések. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 43(1998): 5-26. Dobrosi D., Haraszty, L., Szabó G. 1993. Magyarországi árterek természetvédelmi problémái. WWF Budapest, pp. 18. Farkas S. (szerk.) 1999. Magyarország védett növényei. Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 419. Fekete G, Molnár Zs., Kun A. 1999. Chorológiai grádiensek a Duna-Tisza közi erdei flórában. Kitaibelia 4: 343-346. Fekete G. 1992. The holistic view of succession reconsidered. Coenoses 7: 21-29. Fekete G., Molnár Zs., Horváth F. (szerk.) 1997. A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. A Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer. MTM, Budapest, pp. 374. Fekete G., Molnár Zs., Kun A., Botta-Dukát Z. 2002. On the structure of the Pannonian forest steppe: grasslands on sand. Acta zool. Hung. (Suppl. 1.): 137-150. Fekete G., Molnár Zs., Kun A., Virágh K., Botta-Dukát Z. 2002. Záródó homokpusztagyep a DunaTisza-közén: a Festuca wagneri gyepjei. In: Salamon-Albert É. (szerk.) Magyar botanikai kutatások az ezredfordulón. Tanulmányok Borhidi Attila 70. születésnapja tiszteletére, Pécs, pp. 381-414. Fintha I. 1994. Az Észak-Alföld edényes flórája. A KTM Természetvédelmi Hivatalának tanulmánykötetei I. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 359. 29
Frisnyák S. 1990. Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest. Füri A., Urbán S. 1995. A Tápió-vidék természeti értékei JÁSZKUN Természetvédelmi Szervezet, Szolnok. Füri A., Urbán S. 1997. A Jászság kapuja, a Tápió-vidék. TermészetBÚVÁR 1: 20-22. Gombocz E. 1945. Diaria Itinerum Pauli Kitaibelii. Budapest, Természettudományi Múzeum, Vols 1-2. pp 1082. Gyôrffy Gy., Zólyomi B. 1994. A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. In Kovács L. (szerk.) Honfoglalás és régészet. Balassi Kiadó, Budapest, pp. 13-37. Győrffy I. 1984. Nagykunsági krónika. 4. Kiadás, Karcag. Hargitai Z. 1940. Nagykôrös növényvilága. II. A homoki növényszövetkezetek. Bot. Közlem. 37: 205-240. Hargitai Z. 1943. Adatok a beregi sík erdeinek ismeretéhez. Debreceni Szemle 17: 64-67. Hargitai, Z. 1938-39. A Long-erdő és vegetációja. Acta Geobot. Hung. 2: 143-149. Hollós, L. 1896. Kecskemét növényzete. In: Bagi, I. (szerk.) Kecskemét múltja és jelene, Kecskemét. Horváth A. 1991. A tátorján (Crambe tataria SEBEÓK) magyarországi védelmének cönológiai és ökológiai alapja. Természetvédelmi Közlemények 1: 23-38. Horváth A. 2002. A mezőföldi löszvegetáció términtázati szerveződése. Synbiologia Hungarica 5., Scientia Kiadó, Budapest, pp. 174. I., II., III. katonai térképek, HM Hadtörténeti Intézet Térképtára, Budapest. Ihrig D. 1973. A Tisza szabályozása. Budapest. Iványosi Szabó A. 1994. A Duna- Tisza közi Hátságon bekövetkezett talajvízszint-süllyedés hatása természetvédelmi területeinkre. In: Pálfai I. (szerk.) A Duna-Tisza közi Hátság vízgazdálkodási problémái. Nagyalföld Alapítvány, Budapest, pp. 77?87. Jakab G., Lesku B. 1996. Egy újabb ősláp a Nyírségben: A piricsei Júlia-liget botanikai értékei I. (előzetes közlemény). Kitaibelia 1: 46-55. Jakab G., Tóth T. 2003. Adatok a Dél-Tiszántúl flórájának ismeretéhez. Kitaibelia 8: 89-98. Jankó J. 1886. Tótkomlós flórája. Term. Füz. 10: 175-180. Járai-Komlódi M. 1958a. Die Pflanzengesellschaften in dem Turjángebiet von Ócsa-Dabas. Acta Bot. Hung. 4: 63-92. Járai-Komlódi M. 1958b. Sukzessionsstudien an Eschen-Erlenbruchwäldern des Donau-TheissZwischenstromgebietes. Ann. Univ. Budapest., Sect. Biol. 2: 113-122. Járai-Komlódi M. 1966. Palinológiai vizsgálatok a Magyar Alföldön a Würm glaciális és a holocén klíma- és vegetációtörténetére vonatkozóan. Kandidátusi Értekezés, ELTE, Budapest. Járai-Komlódi M. 1987. Postglacial Climate and Vegetation in Hungary. In: Pécsi, M., Kordos L. (szerk.) Holocene Environment in Hungary. Geographic Research Institute, Budapest. Járai-Komlódi M. 2003. Quaternary vegetation history in Hungary. MTA Földrajzi Kutatóintézet, Budapest, pp.76. Járainé Komlódi M. 2000. Pannon Enciklopédia. Magyarország növényvilága. Dunakanyar 2000, Budapest, pp. 430. Juhász-Nagy P. 1959. A Beregi-sík rét-legelô társulásai. Acta Univ. Debr. 4: 195-226. Kaán K. 1927. A Magyar Alföld. Magyar Tudományos Akadémia, pp. 351. Kalotás Zs. 1990. A tolnai Mezőföld természeti kincsei. Közép-dunántúli KÖVIZIG, Veszprém. Károlyi Zs., Nemes G. 1975. Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846). Vízügyi Történeti Füzetek 8: 8-35. Kárpáti I. 1985. Az ártéri szintek geomorfológiai- és vegetáció-szukcessziójának kapcsolata. In: Fekete G. (szerk.) A cönológiai szukcesszió kérdései. Biológiai Tanulmányok 12: 73-81. Kárpáti I., Kárpáti V. 1958a. A hazai Duna-ártér erdôtípusai. Az Erdô 7: 307-318. Kárpáti I., Kárpáti V. 1963. A Duna-ártér félruderális gyepjeinek cönológiai és termôhelyi értékelése. Bot. Közlem. 50: 21-33. Kárpáti I., Tóth I. 1962. Die Auenwaldtypen Ungarns. Acta Agron. Hung. 11: 421-452. Kárpáti V. 1963. Die zönologisch-ökologischen Verhältnisse der Wasservegetation des DonauÜberschwemmungsraumes in Ungarn. Acta Bot. Hung. 9: 323-385. 30
Kelemen J. (szerk.) 1997. Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez. A KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 4. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, pp. 387. Kerner, A. 1863. Das Pflanzenleben der Donauländer. Innsbruck, pp. 348. Kertész É. 1988. A Körös-vidék növényvilága. Békéscsaba. Kertész É. 2000. Sziki tölgyes és sziki magaskórós maradványok a Dél-Tiszántúlon. Crisicum 3: 5765. Kevey B. 1984. Dég parkerdejének tölgy-kôris-szil ligetei. Bot. Közlem. 71: 51-61. Kevey B. 1987. A martonvásári kastélypark tölgy-kôris-szil ligeterdôi. Bot. Közlem. 73: 33-42 (1986). Kevey B. 2001. Montán elemek a Baranyai-Dráva-sík erdeiben. Kitaibelia 6: 299-321. Kevey B., Csete S. 2003. Gondolatok a Dráva zátonyainak vegetációjáról. In: Molnár Zs. (szerk.) I. MÉTA-túra. Kézirat, MTA ÖBKI, Vácrátót. Kevey B., Tóth I. 1992. A béda-karapancsai Duna-ártér gyertyános-tölgyesei (Querco roboriCarpinetum). Dunántúli Dolg. Term. tud. Sor. 6: 27-40. Kevey B., Tóth I. 2000. A hazai Alsó-Duna-ártér gyertyánostölgyesei. Tilia 9: 128-163. Kevey B., Tóth I. 2000. Adatok a hazai Alsó-Duna-ártér flórájához. Kitaibelia 5: 131-143. Kiss I. 1976. A pusztaföldvári Nagytatársánc és a rajta levô löszgyep természetvédelmi, tudományos és közművelôdési jelentôsége. Békés Megy. Term. véd . Évk. 1: 35-59. Kovács G., Salamon F. 1976. Hortobágy a nomád pusztától a Nemzeti Parkig. Natura, Budapest. Kovács M. 1962. Die Moorwiesen Ungarns. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 214. Kovács M., Kárpáti I. 1974. A Mura- és a Dráva-ártér vegetációja. Földrajzi Értesítő 22: 21-32. Kovács-Láng E., Molnár E., Kröel-Dulay Gy., Barabás S. (szerk.) 1999. Long-term ecological research in the Kiskunság, Hungary, Vácrátót. Körmöczi L. 1995-96. Spatio-temporal patterns and pattern transformation in sand grassland communities. Acta Biol. Szeged 41: 103?108. Lakatos V. 1988. Krónika a kun pusztákról. Kecskemét, pp. 198. László G. 1915. A tőzeglápok és előfordulásuk Magyarországon, Budapest. Lászlóffy W. 1982. A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 610. Lendvai G. 1990. A Tengelici-homokvidék északi részének vegetációja (áttekintés). Bot. Közlem. 77: 9-16. Lendvai G., Horváth A. 1994. Adatok a Mezőföld flórájához. Bot. Közlem. 81: 9-12. Lengyel G. 1915. A királyhalmi magyar királyi külsô erdészeti kísérleti állomás területe növényzetének ismertetése. Erd. Kísérl. 17: 50-73. Magyar P. 1928. Adatok a Hortobágy növényszociológiai és geobotanikai viszonyaihoz. Erd. Kísérl. 30: 26-63. Magyar P. 1961. Alföldfásítás I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 622. Margóczi K., Urbán M., Szabados B. 1998. “Csodarétek” a Dél- Kiskunságban. Kitaibelia 3: 275279. Máthé I. 1933. A hortobágyi Ohat-erdô vegetációja. Bot. Közlem. 28: 163-184. Máthé I. 1936. Növényszociológiai tanulmányok a kôrösvidéki liget- és szikes erdôkben. Acta Geobot. Hung. 1: 150-166. Máthé I. 1939. A hencidai "Cserjeerdô" vegetációja. Bot. Közlem. 36: 120-129. Máthé I., Tallós P., Zólyomi B. 1967. Peucedano-Galatelletum punctati In: Zólyomi B. et al. Guide der Exkursionen des Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn, Eger-Vácrátót, pp. 62-63. Matus G. 1995. Xerofil gyomközösségek szukcessziójának elemzése homok és szikes talajokon. Kandidátusi értekezés, KLTE Növénytani Tanszék, Debrecen. Medzihradszky Zs. 1996. Szemelvények az ember természetátalakító tevékenységének történetébôl. Lacertina füzetek. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest. Menyhárt L. 1877. Kalocsa vidékének növénytenyészete. Budapest. Mihály B., Botta-Dukát Z. 2004. Biológiai inváziók Magyarországon, Özönnövények. A KTM Természetvédelmi Hivatalának tanulmánykötetei 9. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 408. 31
Mike K. 1991. Magyarország ősvízrajza és felszíni vizeinek története. Budapest. Moesz G. 1940. A Kiskunság és a Jászság szikes területeinek növényzete. Acta Geobot. Hung. 3: 100-115. Molnár A. 1989. A bélmegyeri Fás-puszta növényzete. Bot. Közlem. 76: 65-82. Molnár G. 1992. A középkori vízrendszer összeomlása és az Alföld elmocsarasodása. In: Mérlegen a Tisza-szabályozás. Előadások és vita a BME-n. Római Kiadó, Budapest. pp. 47-70. Molnár G. 2002-2003. A Tiszánál. Zalkod, Ekvilibrium, pp. 192. Molnár V. A., Pfeiffer N. 1999. Adatok hazai Nanocyperion-fajok ismeretéhez II. Iszapnövényzetkutatás az ár- és belvizek évében Magyarországon. Kitaibelia 4: 391-421. Molnár Zs. 1992. A Pitvarosi-puszták növénytakarója, különös tekintettel a löszpusztagyepekre. Bot. Közlem. 79: 19-27. Molnár Zs. 1996. A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a Középkortól napjainkig. Natura Bekesiensis 2: 65-97. Molnár Zs. 1996a. Ártéri vegetáció Tiszadob és Kesznyéten környékén I.: Tájtörténeti, florisztikai és cönológiai értékelés. Bot. Közlem. 83: 39-50. Molnár Zs. 1996b. Ártéri vegetáció Tiszadob és Kesznyéten környékén II.: A keményfaligetek (Fraxino pannonicae - Ulmetum) története és mai állapota. Bot. Közlem. 83: 51-79. Molnár Zs. 1997. Vegetation history of the Kardoskút area (SE-Hungary) II.: The lake Fehér-tó in the last 200 years. Tiscia 30: 27-34. Molnár Zs. 1998. Interpreting present vegetation features by landscape historical data: an example from a woodland-grassland mosaic landscape (Nagykőrös wood, Kiskunság, Hungary). Kirby, K.J., Watkins, C. (eds.) The ecological history of European forests, CAB International. PP. 241-263. Molnár Zs. 1999. Ősi és másodlagos (szikes) puszták a Tiszántúlon. In Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében. Gödöllő, pp. 231-233. Molnár Zs. 2003. Tájtörténeti adatok a hazai szikesek növényzetének ismeretéhez. In: Tóth A. (szerk.) Ohattól Farkas-szigetig. Az Ökológiai kultúra - Ökológiai nevelés sorozata. BudapestKisújszállás, pp. 71-95. Molnár Zs., Biró M. 1997. Vegetation history of the Kardoskút area (SE-Hungary) I.: History of the steppes from the Middle Ages to the present. Tiscia 30: 15-25. Molnár Zs., Horváth F., Litkey Zs., Walkovsky A. 1998. A Duna-Tisza közi kőrises égerláperdők története és mai állapota. Természetvédelmi Közlemények 5-6: 55-77. Molnár Zs., Kun A. (szerk.) 2000. Alföldi erdőssztyeppmaradványok Magyarországon. WWF-MTA ÖBKI, Budapest-Vácrátót, pp. 56. Molnár Zs., Sipos F., Biró M., Vidéki R., Iványosi-Szabó A. 2003. A Kiskunság száraz homoki növényzete. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 159. Nagy Czirok L. 1959. Pásztorélet a Kiskunságon. Gondolat, Budapest. Németh F. 1978. The vascular flora and vegetation on the Szabadszállás-Fülöpszállás territory of the Kiskunság National Park. Studia Bot. Hung. 13: 79-105. Nyilas István 1999. Az angol Robert Townson leírása a Hortobágyról (1793). In: Rózsa P. (szerk.) Robert Townson magyarországi utazásai, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 143-146. Ortmann-né Ajkai A., Dénes A. 1999. A Dráva-holtágak fátlan növénytársulásai. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 43(1998): 27-39. Ortmann-né Ajkai A., Dénes A. 2000. Changing floodplain ecosystems in the last 200 years in the plain of Dráva. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Közleményei, különszám. Pálfai I. 1994. Összefoglaló tanulmány a Duna-Tisza közi talajvízszint-süllyedés okairól és a vízhiányos helyzet javításának lehetőségeiről. In: Pálfai I. (szerk.) A Duna-Tisza közi Hátság vízgazdálkodási problémái. Nagyalföld Alapítvány, Budapest, pp. 111?123. Petőfi S. 1847. Útirajzok. Helikon kiadó, Budapest, pp. 76. Pócs T. 1954. A rákoskerestúri "Akadémiai erdô" vegetációja. Bot. Közlem. 45: 283-295. Rakonczay J. (szerk.) 1987. Kiskunságtól a Sárrétig. Az Észak-Alföld természeti értékei. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest. Rakonczay J. (szerk.) 1988. Csévharaszttól Bátorligetig. Az Észak-Alföld természeti értékei. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest. 32
Rapaics R. 1916. A Hortobágy növényföldrajza. Gazdasági Lapok 88-89, 102-103, 115-116, 124126. Rapaics R. 1918. Az Alföld növényföldrajzi jelleme. Erd. Kísérl. 21: 1-164. Rapaics R. 1927. A szegedi és csongrádi sós és szikes talajok növénytársulásai. Bot. Közlem. 24: 12-29. Réthy Zs. 1986. A Körösök vidéke. Békéscsaba. S. Csomós Á., Seregélyes T. 1990. A kunmadarasi szikes puszta változásainak vizsgálata 19861990. Kézirat, Budapest, pp. 130. Seregélyes T., S. Csomós Á. 1990. Természetvédelmi célú botanikai feltáró kutatások a Dabasi Turjános TT Területén. Kézirat, Budapest, pp. 121. Simon T. 1950. Montán elemek az Északi-Alföld flórájában és növénytakarójában. Ann. Biol. Univ. Debr. 1: 146-174. Simon T. 1957. Az Észak-Alföld erdői. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 172. Simon T. 1960. Die Vegetation der Moore in den Naturschutzgebieten des Nördlichen Alföld. Acta Bot. Hung. 6: 107-137. Simon T., Zólyomi B. 1967. Természetes növényzet (több fejezet). In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) A Dunai Alföld. Magyarország Tájföldrajza I. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 359. Somogyi S. 1965. A szikesek elterjedésének időbeli változásai Magyarországon. Földrajzi Közlemények 41-55. Somogyi S. 1974. Meder- és ártérfejlődés a Duna sárközi szakaszán az 1782-1950 közötti térképfelvételek tükrében. Földrajzi Értesítő 23: 27-36. Sonnevend I. 2001. Tatárjuharos-lösztölgyes maradványok a Nyugat-Mezőföldön (előzetes közlemény). Kitaibelia 6: 377-380. Soó R. 1933. A Hortobágy növénytakarója. A Debreceni Szemle különszáma, Városi Nyomda, Debrecen, pp. 26. Soó R. 1937. A Nyírség erdôi és erdôtípusai. Erd. Kísérl. 39: 337-380. Soó R. 1938. Vízi, mocsári és réti növényszövetkezetek a Nyírségen. Bot. Közlem. 35: 249-273. Soó R. 1939. Homokpusztai és sziki növényszövetkezetek a Nyírségen. Bot. Közlem. 36: 90-108. Soó R. 1943. A nyírségi erdôk a növényszövetkezetek rendszerében. Acta Geobot. Hung. 5: 315352. Soó R. 1960. Az Alföld erdôi. In: Magyar P. (szerk.) Alföldfásítás I., pp. 419-478. Soó R. 1964, 1966, 1968, 1970, 1973, 1980. A magyar flóra és vegetáció rendszertaninövényföldrajzi kézikönyve I-VI. Akadémiai Kiadó, Budapest. Soó R. 1973. Az erdőspuszta. Búvár 131-137. Soó R., Máthé I. 1938. A Tiszántúl flórája. Debrecen. Steták D. 2000. Adatok a Duna-Dráva Nemzeti Park Gemenci Tájegysége flórájához. Kitaibelia 5: 145-176. Sümegi P., Molnár A., Szilágyi G. 2000. Szikesedés a Hortobágyon. Természet Világa 131: 213216. Szabó A. 1879. Tölgyesek irtása és ákáczosok telepítése a Kecskemét városi erdôkben. Erdészeti Lapok 18: 14?26. Szabolcs I. 1961. A vízrendezések és öntözések hatása a tiszántúli talajképzôdési folyamatokra. Akadémiai Kiadó, Budapest. Szalma E. 2003. Vízinövények életformája és élőhelyeik szerinti csoportosítása. Doktori (PhD) értekezés, Debreceni Egyetem, Debrecen, pp. 148. Szalma E., Bódis K., Juhász G., Zádori A., Szakál Sz., Fejes Cs., Aleksza R., Pomogyi P. 2002. A Kiskörei-tározó hínár- és mocsári növényzetének 1994-1998 közötti változása, a vegetációtérképek földrajzi információs rendszer (FIR) segítségével való feldolgozása és értékelése. I. Vízinövények. Hidrológiai Közlöny 82: 128-129. Szodfridt I. 1969. Borókás-nyárasok Bugac környékén. Bot. Közlem. 56: 159-165. Szodfridt I., Faragó S. 1968. A talajvíz és vegetáció kapcsolata a Duna-Tisza köze homokterületein. Bot. Közlem. 55: 69-75. Szűcs S. 1977. Régi magyar vízivilág. Magveto Kiadó, Budapest. Szűcs S. 1992. A régi Sárrét világa. Magyar Néprajzi Társaság. 33
Szujkó-Lacza J., Kováts D. (szerk.) 1993. The Flora of the Kiskunság National Park. Vol. 1. The Flowering Plants. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, pp 469. Takács A. A., Takácsné Kovács A. 1999-2000. A sárszentágotai Sós-tó vegetáció térképe. Bot. Közlem. 86-87: 57-67. Tálasi I. 1977. Kiskunság. Gondolat Kiadó, Budapest. Thaisz L. 1921. Az alföldi gyepek fejlődéstörténete és azok minősítése gazdasági szempontból. Pátria nyomda, Budapest, pp.25. Timár L. 1952. A délkelet-Alföld növényföldrajzi vázlata. Földrajzi Értesítő 1: 489-511. Timár L. 1950a. A Tiszameder növényzete Szolnok és Szeged között. Ann. Biol. Univ. Debrecen 1: 72-145. Timár L. 1950b. A Marosmeder növényzete. Ann. Biol. Univ. Szeged 1: 117-136. Timár L. 1954. A Tisza hullámterének növényzete Szolnok és Szeged között. I. Vízi növényzet (Potametea Br.-Bl. et Tx.). Bot. Közlem. 45: 85-98. Toldi M. (szerk.) 2003. Élő folyónk a Dráva. Lanius Természetvédemi Egyesület, Nimfea Természetvédemi Egyesület, Kaposvár, pp. 18. Tóth A. 1985. Degradálódó hortobágyi löszgyepek reliktum foltjainak szünökológiai viszonyai. Tudományos Kutatások a Hortobágyi Nemzeti Parkban, pp. 76-85. Tóth A. 1987. A Közép-Tiszavidék felszínének mai arculata. In: "Áldás és átok a víz." Tudományos emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200. évfordulójára. In: A Közép-Tiszavidék felszínének mai arculata. Kisújszállás Város Tanácsa, Kisújszállás, pp. 106-111. Tóth A. 1997. A közép-tiszavidéki táj gyökeres megváltozása a folyószabályozási munkálatok nyomán. In: Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Honfoglalás óta Kárpát-medencében. BudapestGödöllő, pp. 347-353. Tóth A. 2000. Drasztikus agroökológiai változások a belvíz hatására a Nagykunságban. In: Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében a történelmi események hatására. BudapestGödöllő, pp. 14-17. Tóth Cs., Novák T. 2003. Szikpadkák fejlődésének geomorfológiai, talajtani és növénytani vonatkozásai. In: Tóth A. (szerk.) Ohattól Farkas-szigetig. Az Ökológiai kultúra - Ökológiai nevelés sorozata. Budapest-Kisújszállás, pp. 205-214. Tóth I. 1958. Az Alsó-Duna ártér erdôgazdálkodása a termôhely- és az erdôtípusok összefüggése. Erd. Kut. 1958(1-2): 77-160. Tóth K. (szerk.) 1979. Nemzeti Park a Kiskunságban. Natura, Budapest. pp. 520. Tóth K. 1985. Tudományos kutatások a Kiskunsági Nemzeti Parkban (1975?1984). KNPHUNGEXPO, Budapest. Tóth K. 1996. 20 éves a Kiskunsági Nemzeti Park 1975?1995. A tudományos konferencia előadásai és hozzászólásai, tudományos kutatási eredmények. KNP, Kecskemét. Tölgyesi I. 1979. A nemzeti park növényvilágának mai képe. In: Tóth K. (szerk.) Nemzeti park a Kiskunságban. Natura, Budapest, pp. 179?212. Tuzson J. 1914. A Magyar Alföld növényformációi. Bot. Közlem. 3: 1?7. Tuzson J. 1915. A Magyar Alföld növényföldrajzi tagolódása. Matematikai Természettudományi Értesítô 33: 170-179. Ubrizsy G. 1948. A rizs hazai gyomnövényzete. Acta Agrobot. Hung. 1(3-4): 1-43. Ubrizsy G. 1961. Unkrautvegetation der Reiskulturen in Ungarn. Acta Bot. Hung. 7: 175-220. Ujvárosi M. 1940. Növényszociológiai tanulmányok a Tisza mentén. Acta Geobot. Hung. 3: 30-41. Varga D. 1980. Aranyhomok. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest. Varga D. 1994. Kies Kiskunság, szeretett Szentmiklós. Lyukasóra könyvek 2., pp. 154. Varga J., Varga Z., Nyilas I. 1982. Nyírôlapos-Nyári járás: talaj, növényzet, állatvilág. Hortobágyi Nemzeti Park, Debrecen. Varga Z. 1989. Die Waldsteppen des pannonischen Raumes aus biogeographischer Sicht. Düsseldorf. geobot. Koll. 6: 36-50. Varga Z. 1999. Kontinentális sziknövényzet. In: Borhidi A., Sánta A. (szerk.) Vörös Könyv Magyarország növénytársulásairól. A KÖM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 6., TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 228-266. 34
Varga-Sipos J., Varga Z. 1993. Hortobágyi Krónika. Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, Debrecen, pp. 96. Vas M. 1983. Természetvédelmi intézkedések hatásai a kállósemjéni Nagymohoson. Bot. Közlem. 70: 25-35. Vedress I. 1825. A sivány homokság használhatása. Grühn Orbán, Szeged, pp.140. Vidéki R. 1993. A társadalmi beavatkozások hatása a Duna-Tisza köze geomorfológiai, vízrajzi, növénytani viszonyaira. Kézirat, Kiskunfélegyháza, pp 34. Zólyomi B. 1945-46. Természetes növénytakaró a Tiszafüredi Öntözőrendszer területén. Öntözésügyi Közl. 7-8: 62-74. Zólyomi B. 1953. Die Entwicklungsgeschichte der Vegetation Ungarns seit dem letzten Interglazial. Acta Biol. Acad. Sci. Hung. 4: 367-409. Zólyomi B. 1957. Der Tatarenahorn-Eichen-Lösswald der zonalen Waldsteppe. Acta Bot. Hung. 3: 401-424. Zólyomi B. 1958. Budapest és környékének természetes növénytakarója. In: Pécsi M. (szerk.) Budapest természeti képe. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 508-642. Zólyomi B. 1967a. A Mezôföld temészetes növényzete. In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) Magyarország Tájföldrajza I. A Dunai Alföld. Akadémiai Kiadó, Budapest. Zólyomi B. 1967b. Amygdaletum nanae. In: Zólyomi B. et al. (szerk.) Guide der Exkursionen des Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn, Vácrátót, pp. 47-48, 61. Zólyomi B. 1969. Földvárak, sáncok, határmezsgyék és a természetvédelem. Természet Világa 100: 550-553. Zólyomi B. 1989. Magyarország természetes növényzete. In: Pécsi M. (szerk.) Magyarország Nemzeti Atlasza. Kartográfiai Vállalat, Budapest Zólyomi B., Fekete G. 1994. The Pannonian loess steppe: differentation in space and time. Abstracta Botanica 18: 29-41. Zólyomi B., Jankó B. 1962. Salvia nutans und Salvia betonicifolia in Ungarn. Acta Bot. Hung. 8: 262-277. Zólyomi B., Simon T. 1969. Természetes növényzet (több fejezet). In: Marosi S., Szilárd J. (szerk.) A Tiszai Alföld. Magyarország Tájföldrajza II., Akadémiai Kiadó, Budapest. Zólyomi B., Tallós P. 1967. Galatello-Quercetum roboris. In: Zólyomi B. et al. (szerk.) Guide der Exkursionen des Internationalen Geobotanischen Symposiums, Ungarn. Eger-Vácrátót, pp. 55-61. Zsolt J. 1943. A Szentendrei-sziget növénytakarója. Index Horti Bot. Univ. Budapest 6: 3-18.
35
