Amanda Quick A zöld kristály
1. fejezet Szerénység ide vagy oda, Alice vaslogikával és nem mindennapi intelligenciával megáldott teremtésnek vallotta magát. Olyasvalakinek, aki szemernyi hitelt sem ad a legendáknak. Igaz, eleddig szüksége sem volt rá, hogy e gyermeteg történetekhez és hőseikhez meneküljön, ha segítségre szorul. De ma este hinni akart, kiváltképp abban a legendás hősben, aki történetesen a Lingwood udvarház nagytermének fő helyén ült. A Fekete Lovag, akit máskülönben Hugh, a Rettenthetetlen néven is emlegettek, oly jó étvággyal fogyasztotta a gulyáslevest és a sült kolbászt, mint bármely más közönséges földi halandó. Úgy látszik, egy legendának is táplálkoznia kell. Ebből a valamiképp megnyugtató gondolatból bátorságot merítve, Alice elindult a torony lépcsőjén lefelé. A különleges alkalom tiszteletére legjobb ruháját öltötte magára. A sötétzöld bársonyt selyemszalagocskák ékesítették, alóla minden lépésnél elővillant a halványabb zöld szattyánpapucs. A lány rakoncátlan fürtjeit az a leheletvékony aranyszálakból készült hajháló tartotta kordában, amely még az édesanyjától maradt rá. Alice úgy érezte, ennél jobban nem is készülhetne fel egy élő legendával való találkozásra. A látvány, amely a lépcső aljában fogadta, mégis megtorpanásra kényszerítette. Mert lehet, hogy Hugh, a Rettenthetetlen étkezni, úgy étkezett, mint akárki más, de hétköznapi férfitársaival való hasonlatossága ennyiben ki is merült. Ha létezik olyan szabály, miszerint minden legenda veszélyes, hát Sir Hugh biztosan nem tartozott az ezt megerősítő kivételek közé. Hogy láttán a rettenet vagy a várakozás borzongása futott-e át tagjain, maga Alice sem tudta eldönteni. Még mindig az utolsó lépcsőfokon álldogált hirtelen zavarában a szoknyáját gyűrögette. Egy nyugtalanító pillanatig érzékei is cserbenhagyták. Az nem lehet, hogy amit lát, az a valóság: egy boszorkánymester ármánykodásának kellős közepébe csöppent! Jóllehet, az öreg falak rég nem láttak már egyszerre ennyi embert a teremben, vágni lehetett a csöndet. Még a levegő is rájuk nehezedett, akár tapintani lehetett volna a ki nem mondott komor, baljós gondolatokat. Senki, egyetlen szolga sem mozdult. A trubadúr hárfáján elhalt a dal. A kutyák a hosszú asztalok alá húzódtak, mit sem törődve az eléjük vetett csonttal. Lovagok, fegyveresek kővé vált hadserege moccanatlan ült a padokon. A kandallóban lobogó tűz fénye hiábavaló harcot folytatott az árnyak ellen, amelyek beborítani látszottak a helyiséget. A valaha ismerős terem furcsa, átok sújtotta helynek tűnt. De miért is csodálkoznék?, intette magát Alice. Hugh, a Rettenthetetlen félelmetesebb bármely gonosz varázslónál. Azt beszélik, a kardjára azt vésette: Viharhozó. A terem másik végében ülő marcona alakot méregetve, Alice nagy bizonyossággal három dolgot is megállapított. Először is: nem az a vihar a veszélyes, ami a kardpengére vésve vagyon, hanem amelyik a férfi lelkében tombol. Másodszor: csupán hajlíthatatlan akaratának és acélos önfegyelmének tudható be, hogy még nem engedte szabadjára indulatait. Harmadjára pedig: Hugh nagyon is tudja, hogyan kovácsoljon előnyt legendás hírnevéből. Noha most itt vendég, mégis ő uralkodik a termen és a benne lévőkön. - Lady Alice? - A hang, amely a félelemmel terhei levegőn áthatolt, akárha egy sötét barlang legmélyebb üregéből tört volna elő. Megjelenésében sem cáfolt rá a szóbeszédre. A Fekete Lovag öltözékének minden egyes darabja - zubbonya, öve, csizmája - maga volt a már-már siralmai egyszerűség, és valamennyi a csillagtalan éjszakai égbolt kiábrándító feketéjében sötétlett. - Én volnék. - Lassan, kecsesen pukedlizett, bízva abban, hogy a jó modor nem árthat ügyének. Fejéi felemelve elkapta Hugh némiképp csodálkozó tekintetét. - Hívatott, uram?
- Ó, igen. Kérem, jöjjön közelebb, hogy beszélhessünk. - Hanghordozása kétséget sem hagyott afelől hogy ez nem kérés. - Tudomásomra jutott, hogy önhöz került valami, ami valójában az én tulajdonom. Elérkezett végre a perc amire Alice várt. Felegyenesedett, és engedelmesen megindult az ebédlőasztalok hosszú sora között, közben megkísérelt mindem felidézni, amit az elmúlt három napban Hugh-ró] megtudott. A legnagyobb jóakarattal sem állíthatott mást, mint hogy a lovagról való ismeretei hiányosak - ezt ő maga fájlalta a legjobban -, de minden hírmorzsa, amit a faluban és a nagybátyja házában összecsipegethetett, mendemondákon, kétes híreszteléseken alapult, Sokkal könnyebb lenne a dolga, ha jól ismerné ezt a férfit, akivel hamarosan szembe kell néznie. A rettegés és elszörnyedés csendjét csak a tűz pattogása és a padlóhoz súrlódó szoknya zaja törte meg. Alice egy pillantást vetett a veszélyes vendég mellett feszengő nagybátyjára. Sir Ralf tar koponyája verítékben úszott. Túltáplált testét sárga ruhába gyömöszölve, mint valami jól megtermett tök lapított Hugh árnyékában. Húsos, gyűrűkkel felékszerezett kezében söröskancsót tartott, de egy korty nem sok, annyi sem ment még le a torkán. Alice tudta, nagybátyja idegessége a páni félelemmel határos. Nem volt ezzel másként két tagbaszakadt fia sem. A riadtnak látszó Gervase és William, szemüket Alice-re függesztve, a szomszédos asztalnál ültek. Bár a lány nem sokat időzött a látványnál, nagyon is megértette a két kuzin aggodalmát. Velük szemben ott tornyosultak Hugh zord, harcedzett katonái, kardjaik markolata néha-néha megcsillant a tűz fényében. Alice-re hárult a feladat, hogy kiengesztelje a lovagot. Rajta múlik, lesz-e vérontás vagy sem. Mindenki tisztában volt vele, miért jött Hugh, a Rettenthetetlen Lingwood Hallba. De azt csak a vendéglátók tudták, hogy amit keres, már nincs itt. Térdük reszketett, ha arra gondoltak, mire számíthatnak a vendégtől, ha az értesül a kellemetlen hírről. Nem is volt kérdéses, hogy Alice fog mindenre magyarázatot adni. Az elmúlt három nap során - amióta csak megérkezett a futár az üzenettel, hogy a bősz lovag látogatása várható Ralf szájából mást sem lehetett hallani, mint hogy a kialakult, szerencsétlenséggel fenyegető helyzetet egyes-egyedül a lánynak köszönhetik. Követelte, hogy Alice tárja fel a tényeket Hugh előtt és mentse meg az uradalmat a lovag bosszújától. A lány tudta, hogy nagybátyja iszonyatos haragra gerjedt iránta, ugyanakkor azt is érezte, hogy Ralf legalább ennyire retteg. Okkal. Lingwood uradalmát alig néhány lovag és fegyveres védte, akik szívükben inkább földművelők voltak, mint harcosok. Az ütközetet hírből sem nagyon ismerték. Még maguk előtt sem tagadhatták, hogy nem tudnák visszaverni a Fekete Lovag támadását. Hugh és emberei egy szemvillanás alatt a földdel egyenlővé tennék a birtokot. Egy lélek nem akadt, aki furcsállotta volna, hogy Ralf az unokahúgára ruházza át a felelősséget, hogy szálljon szembe a Rettenthetetlennel. Azon csodálkoztak volna, ha másként tesz. Megszokhatták már, hogy a lányt nem egykönnyen lehet meghátrálásra kényszeríteni. Miért épp egy legenda futamítaná meg? Huszonhárom évesen a maga feje után ment, a maga útját járta, és pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy az életébe nem tűr beleszólást. Tudta, hogy nagybátyja mindezt igen nehezen viseli. Hogy a háta mögött csak „nagyszájú fehércselédként" emlegeti. No persze, soha nem akkor, amikor fájó ízületeire kért gyógyító balzsamot. Alice elég elszántságot érzett magában a feladat véghezvitelére, és tudta, hogy óvatosan kell eljárnia. Nem kellett a szájába rágni, miféle veszélyeket rejt a hamarosan elkövetkező pillanat. De azzal is tisztában volt, hogy Hugh megérkeztével a szabadulás reménye is felcsillant ma este. Ha nem ragadja meg az alkalmat, ő és öccse a Lingwood uradalom foglya marad.
Megállt a hatalmas asztal előtt, a férfira nézett, aki kis híján betöltötte a terem legdíszesebben faragott tölgyfa karosszékét. A lovagról kedvező fényviszonyok között sem állította senki, hogy jóképű lenne, de most, hogy arcát a tűz gyenge fénye nem érhette el és csak az árnyékok húztak rá gonoszkodó csíkokat, leginkább magához az ördöghöz volt hasonlatos. Éjfekete haját hátrafésülte homlokából. A borostyán aranyszínében elővillanó szeme szánalmat nem ismerő tekintettel nézett a világra. Minden valószínűség szerint megérdemelten kapta a Rettenthetetlen nevet. Ezt a férfit semmi nem állíthatja meg, ha meg akar szerezni valamit! Ideges borzongás futott végig Alice gerincén, de eltökéltsége töretlen maradt. - Csalódottságomnak kell hangot adnom, amiért nem velünk költötte el a vacsorát - szólalt meg lassan Hugh. - Ha jól értesültem, ön felügyelte az előkészületeket. - Így igaz, uram - villantotta rá a lány legbájosabbnak vélt mosolyát. Annyit sikerült kiderítenie az ismeretlen férfiról, hogy módfelett nagyra értékeli a nagy törődéssel elkészített, finoman fűszerezett étkeket. Abban biztos volt, hogy a ma esti vacsorában nem találhatott kivetnivalót. - Remélem, megelégedésére szolgált a feltálalt étel. - Elgondolkodtató kérdés. - És valóban mélyen gondolataiba merülni látszott, mint aki komoly filozófiai vagy logikai problémával kerül szembe. - A fűszerezés és az ételek változatossága kedvemre való volt. Jóllaktam. Alice arcáról lefagyott a mosoly. A kimért szavak és az elismerés teljes hiánya bosszantotta. Holott ő órákat töltött a konyhában, csak hogy minden rendben legyen! - Váljék kedves egészségére! - Szeme sarkából látta, hogy nagybátyja megrezzen az éles hang hallatán. - Mint mondottam, az ízesítéssel nem volt semmi gond - folytatta Hugh. - De az emberben óhatatlanul felmerül a mérgezés gondolata, ha azt hallja, hogy aki készítette, nem hajlandó az ételből enni. - Méreg? - pislogott Alice. - Némi erősebb fűszer, és nem is érzik... Ralf akkorát ugrott, mintha Hugh a kardját rántotta volna elő. A szolgák hadából egy emberként szakadt fel az irtózat sóhaja. A fegyveresek kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön, néhány lovag a kardja markolatára csúsztatta a kezét. Gervase-t és Williamet a rosszullét környékezte. - Ugyan, ugyan - Ralf száján akadozva törtek elő a szavak -, biztosíthatom, uram, az unokahúgomnak álmában sem jutna eszébe ilyesmit tenni. A becsületemre esküszöm, hogy nem kell ettől tartania, mylord. - Miután már elfogyasztottam a vacsorám és még mindig itt ülök, egyet kell értsek önnel felelte Hugh. - De a bizalmatlanságom talán érthető az adott körülmények között. - Miféle körülményekről beszél? - érdeklődött Alice. Ralf arca megrándult a kétségbeeséstől. Unokahúga eddig sem a kellő hangnemben társalgott a vendéggel, de most érezhetően támadásba ment át! Eközben a lány úgy érezte, nem ő tehet róla, hogy a beszélgetés nem a megfelelő mederben folyik. A Rettenthetetlen hozakodott elő a kellemetlen témával. Méreg! Hogy miért nem gondolt erre? Talán, ha azt hallotta volna, hogy Hugh valami brutális, ám ostoba fajankó, nos, akkor talán eszébe jutott volna, hogy előkeresse anyja valamely titkos receptjét. De az meg sem fordult volna a fejében, hogy megölje! Csak elkábította volna az embereivel együtt annyira, hogy ne mészárolhassák le hidegvérrel a ház népét. Hugh tekintetét merőn a lányra szögezte. Azután, mintha csak olvasna a gondolataiban, szája sarka fölfelé görbült. Mosolyában nyoma sem volt melegségnek.
- Túlzottnak találja az óvatosságomat, hölgyem? Épp az imént tudtam meg, hogy ön szakavatott értelmezője az ókori szövegeknek. Ha nem tévedek, a régiek sokat - ha nem mindent - tudtak a mérgekről. És arról is értesültem, hogy édesanyja ismerője volt a legritkábban előforduló, de nem legártalmatlanabb gyógynövényeknek. - Hogy merészeli? - Alice-t elfutotta a pulykaméreg. Szándéka, hogy a lehető legudvariasabban és kesztyűs kézzel bánik ezzel az emberrel, köddé vált. - Tudós vagyok, nem méregkeverő! Természettudományokkal foglalkozom, nem pedig fekete mágiával! Édesanyám valóban ismerte a gyógyfüveket. De a tudását gyógyításra használta, nem arra, hogy másoknak ártson. - Nem is tudja, micsoda megkönnyebbülés ezt hallanom! - És én magam sem szoktam gyilkolni – folytatta felpaprikázva a lány. - Felőlem még az olyan kellemetlen vendégek is biztonságban vannak, mint ön! - Alice, az égre kérlek, elég legyen! - Ralf sörös-kancsója ideges dobolással odébb vándorolt az asztalon. Unokahúga rá sem hederített. Összeszűkült szemmel Hugh-t nézte. - Soha senkit nem öltem meg életemben. És ezt, ugyebár, ön nem mondhatja el saját magáról. A hallgatóság soraiból, a félelem nyüszítését palástolandó, csuklásszerű hangok hallatszottak. Gervase és William szemlátomást az őrület határán jártak. Egyedül Hugh nem veszítette el a higgadtságát. Tűnődve méregette a lányt. - Igaza van, kisasszony - mondta lágyan. - Hazudnék, ha ezt állítanám. Eme egyszerű beismerés hatásában egy kőfallal történő ütközéshez hasonlított. Alice hosszú percekig lelki egyensúlyát vesztve álldogált egyik lábáról a másikra. Ralf úgy döntött, menti a még menthetőt. Izzadt homlokát kabátujjába törölve, alázatos testtartásban esengett Hugh előtt. - Uram, kérem... könyörgök, higgye el, az unokahúgom nem akart semmi rosszat. - Nem-e? - pillantott rá Hugh kétkedőn. - Nincs abban semmi gyanús, hogy nem vacsorázott velünk - motyogta Ralf. - Máskor sem... soha nem vacsorázik velünk. - Furcsállom - jelentette ki Hugh mogorván. Alice idegesen toppantott. - Csak az időnket vesztegetjük, uraim. De a lovag még mindig Ralfra figyelt. - Azt mondja, többre tartja a szobája magányát a társaságunknál - magyarázta az idősebb férfi. - Igen? És miért? - fordult Hugh a lány felé. - Hogy őt idézzem - fortyant fel Ralf -, az itt folyó beszélgetés értelmi színvonala nem üti meg a kívánt szintet. - Vagy úgy. Egyre inkább belemelegedve az állandó csatározásra okot adó témába, Ralf ellenséges hangon folytatta: - A kis hölgy kényes ízlését sérti, ha őszinte, bátor férfiszót hall. - Ezt hogy értsem? - ráncolta a szemöldökét Hugh. - Lady Alice nem szeret arról hallani, ki nyerte a lándzsavetést, vagy hogy ki milyen sikerrel járt a vadászaton? - Erről van szó, uram - borongott Ralf. - A legcsekélyebb érdeklődést sem hajlandó mutatni az élet legfontosabb dolgai iránt. Mindig mondtam, nincs annál nagyobb ostobaság, mint a nőket kitaníttatni. Mert egyből fejükbe száll a dicsőség, és azt hiszik, ők viselik a nadrágot. És eszük ágában sincs meleg étellel és gondoskodással megköszönni mindazt az oltalmat, amit a férfiember nyújt nekik. Alice szeme már villámokat szórt.
- Bácsikám is jól tudja, hogy milyen végtelenül hálásak vagyunk mindazért a törődésért és védelemért, amit az öcsémnek és nekem biztosít. Mert hol is lennénk a bácsi nélkül? Azonnal fejezd be, Alice! - vörösödött el hirtelen Ralf. - Megmondjam? Ha a bácsi nincs, Benedicttel most a saját házunkban élnénk, a saját asztalunknál ennénk a saját vacsoránkat! - Az égre és minden szentjeire, Alice! Elment az eszed? - förmedt rá elszörnyedve a nagybátyja. - Minek előhozakodni ezzel a témával? - Nos - mosolygott rá nyájasan Alice -, beszélgethetünk másról is. Kezdjük talán azzal, miként sikerült elkótyavetyélnie azt a keveset, ami az örökségünkből megmaradt. Mást nem is kellett tennie, mint apám birtokát hőn szeretett kuzinomnak ajándékoznia. - Hátrébb az agarakkal, te lány! Csak azt ne mondd, hogy garasoskodom, ha rólad van szó! Hogy a húsba vágó kérdés ismét napirendre került, Ralf a lovag jelenlétéről is megfeledkezett. - Annak a vacaknak az árán, amit legutóbb kaptál, egy jó kopót is vehettem volna! - Könyv még nem született, ami részletesebben ismertetné a drágaköveket és a féldrágaköveket. Maga Marbode, Rennes püspöke írta - vágott vissza Alice. - Egy ilyen könyvért semmi sem drága! - Tudni akarod, mi másra lehetett volna azt a pénzt költeni? - hördült fel Ralf. - Elég - Hugh a boroskupájáért nyúlt. Bár a mozdulatban semmi fenyegető nem volt, a lány önkéntelenül hátrébb lépett. Ralf is visszanyelte a szájára toluló dühös szavakat. Alice elpirult, bosszantotta, zavarba hozta az értelmetlen vita. Mintha nem lenne jobb dolguk, mint ezen huzakodni! Miért épp ő van megáldva ilyen hirtelen természettel?! No persze, a Fekete Lovag vaskalodába zárja az indulatait. Ettől olyan veszélyes. Hugh rezzenetlen arccal nézett rá, szemében csupán a tűz halvány fénye tükröződött. - Későbbre halaszthatnák a családi viszálykodást. Sem időm, sem kedvem végighallgatni. Tudja, miért vagyok itt, Lady Alice? - Igen, uram. - A lány úgy döntött, nincs értelme tovább kerülgetni a forró kását. - A zöld kristályt keresi. - Alig egy hete még azt hittem, nem sokat kell várnom, hogy megkaparintsam azt az átkozott követ. Aztán Clydemere-ben megtudtam, hogy épp előttem vásárolta meg valaki. Egy ifjú lovag, Lingwood Hallból. - Pontosan ez történt, uram - hagyta rá elégedetten a lány. Nem csupán a férfi várta, hogy végre az üzletre terelődjék a szó. - Ha értesüléseim nem csalnak, a követ az ön részére vették meg. - Ismét csak igaza van, mylord. Gervase kuzinom látta meg az egyik árusnál a clydemere-i vásáron. Úgy gondolta, a kő érdekes lehet számomra, és volt olyan kedves, hogy megszerezte. - Arról is beszámolt, hogy nem sokkal később az árusra elvágott torokkal találtak rá? kérdezte Hugh oly udvariasan, mintha csak a lány egészsége felől érdeklődne. - Ó, nem... nem - motyogta kiszáradt szájjal Alice. - Úgy vélem, nem volt tudomása a... tragédiáról. - Az meglehet - helyeselt Hugh. Ragadozótekintete a szomszédos asztal felé villant. Gervase szája elnyílt, becsukódott, majd ismét elnyílt, mielőtt hangjára talált volna. - Uram, esküszöm, nem tudtam, hogy a kő ennyire veszélyes. Nem kértek sokat érte, és úgy gondoltam, Alice-nek örömet szereznék vele. Ő annyira tud örülni a leghitványabb köveknek is. - Végre valaki, akinek örömöt okoz a zöld kristály. - Hugh előrehajolt, arca egyik fele az árnyékok takarásában maradt, másik felét a tűz narancsos lángjai színezték. Az ördög szívesen elfogadta volna tükörképének. - Én magam, minél tovább vadászok rá, annál kevesebb kedvem lelem benne.
- Gondolja, hogy az árus halálának köze van a kristályhoz? - érdeklődött a döbbent Alice, és már a gondolattól is kirázta a hideg. - Kételkedik a szavamban? - Hugh-t azt sem háboríthatta volna fel jobban, ha azt vonja kétségbe, hogy a Nap keleten kel. - Jaj, dehogy! - visszakozott Alice. Nevetséges, milyen érzékenyek a férfiak, ha a gondolatmenetük helyességét kérdőjelezi meg az ember lánya! - Csupán semmi összefüggést nem láttam a kristály és az árus halála között. Már amennyire én megítélhetem, a kő nem különösebben szép vagy értékes. Magunk között legyen mondva, meglehetősen csúnyácska a maga nemében. - A szakavatott ítész véleményét elfogadva... - Kérdem én, akad olyan elvetemült gazfickó, aki gyilkolni képes érte? - folytatta a lány, ügyet sem vetve a gunyoros közbeszólásra. - Még csak fel sem verték az árát, különben Gervase meg sem vette volna. És minek ölné meg bárki az árust, azt követően, hogy eladta a kristályt? Nem, ennek így semmi értelme. - Ha valaki a nyomait akarja eltüntetni, az emberélet nem sokat számít - vetette közbe nyájasan Hugh. - Higgye el, öltek és haltak már meg kevesebbért is. - Igaza lehet - simogatta elgondolkodva az állát Alice. - A férfiak oly sokszor ragadtatják ostoba, érthetetlen erőszakosságra magukat. - Igaza lehet - visszhangozta a férfi. - Akkor sem értem - folytatta saját gondolatmenetét követve a lány -, mi köze egymáshoz a kristálynak és az árusnak? Az árust megölhették valami más okból is. A lovag nem válaszolt. Metsző, mégis csodálkozónak tűnő pillantását a lányon nyugtatva, most először elbizonytalanodni látszott. - Istenem, Alice - nyöszörögte Ralf-, kérlek, ne vitatkozz Sir Hugh-val! Az ékesszólásod bizonyítására lenne más alk... - Nem puszta szeszélyből vitatkozom - torkolta le a közbeszólót Alice. - Csak arra hívnám fel Sir Hugh szíves figyelmét, hogy amit mondott, bizonyítani nem tudja. - A becsületszavammal be kell érnie, Lady Alice - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Hugh. - Az árus a kristály miatt halt meg. Talán nem tévedek, ha azt mondom, egyikünknek sem érdeke, hogy a kő miatt újabb életekben essen kár. - Nem, ezt én sem akarnám. De remélem, nem a jólneveltségem rovására tudja be, hogy kétségbe vontam... - Minden egyes kiejtett szavamat - fejezte be a mondatot Hugh. A lány értetlenkedő pillantását látva hozzátette: - Más alkalommal talán szórakoztatónak találnám a viselkedését, de pillanatnyilag meglehetősen rosszul tűröm az okvetetlenkedését. Egy cél vezérelt ide. A zöld kristályt akarom. - No, nem mintha bármiben is feltartóztatni akarnám, de nyomatékosan megismétlem, a kristályt az én számomra vásárolta meg az unokafivérem. Tehát a kő az én tulajdonom. - Az isten verjen meg, Alice! - szűkölte Ralf. - Szentséges egek, muszáj vitatkoznod vele? - sziszegte Gervase. - Sorsunk beteljesedett - mormolta William. Hugh mindezt meg sem hallotta, csak Alice-re figyelt. - Scarcliffe mindenkori ura tulajdonának számítottak a mesés scarcliffe-i kövek, igaz, mindebből mostanra már csak a zöld kristály maradt fenn. Scarcliffe új ura én vagyok. Tehát a kő az enyém. Alice finoman megköszörülte a torkát, és óvatosan megválogatva szavait megszólalt: - Lehet, hogy volt idő, amikor a kristály Scarcliffe mindenkori urát illette meg. - De kétlem, hogy most akadna bárki is, aki a követ önnek ítélné. - Nocsak, a jogban ugyanúgy járatos, mint a természettudományokban?
- Gervase kuzinom a kristályt törvényes keretek között vásárolta meg - fejtette ki álláspontját Alice. - Azután nekem ajándékozta. Fel nem foghatom, miért lenne az ön tulajdona. Természetellenes csend telepedett a teremre. Egy boroskupa a földre zuhant. A fém hangosan csattant a padlón, az egyik kutya riadtan nyüszíteni kezdett. - Alice, mégis mit képzelsz magadról? - hörögte Ralf elkerekedő szemmel. - Csak annyit mondtam, bácsikám, a zöld kristály most már az én tulajdonom - Alice továbbra is állta Hugh tekintetét. - Azt hallottam, Rettenthetetlen Hugh kemény, de a végletekig becsületes ember. Vagy tévednék, uram? - Hugh, a Rettenthetetlen - ismételte érzelemmentes hangon a Fekete Lovag - leginkább arról ismeretes, hogy nem ereszti, ami az övé. Márpedig, ifjú hölgy, a kő az enyém. - Tudja, a kutatásaim szempontjából igen-igen fontos darab. Épp a drágakövekről készítek egy tanulmányt, és ez a kristály módfelett különleges. - Az imént úgy jellemezte, „csúnyácska a maga nemében"... - Megfigyeléseim szerint, az a kő, amely híján van minden külsődleges szépségnek, intellektuális szempontból még rejthet titkokat. - Ezt a megfigyelését emberekre is alkalmazza? - A lány zavarát látva továbbkérdezett. Aligha hiszem, hogy akadt volna bárki, aki fizikai külsőmet a megtestesült férfiszépségként írta volna le. Ön azért érdekesnek talál? - Hogy...? - Mármint intellektuális szempontból. - Mármint intellektuális szempontból...? - harapott ajkába a lány. - Igen, érdekesnek találom. Mindenképp. - Bár a lehengerlő jelző megfelelőbb lenne, tette hozzá magában. - Lekötelez. Talán azt is érdekesnek találja, ha elárulom, hogy nem véletlenül kaptam a nevem. A Rettenthetetlen egyben azt is jelenti, hogy mindenáron kitartok, amíg a célom el nem érem. - Ó, ez egy percig sem volt kétséges előttem, uram. De ez nem akadályoz meg abban, hogy magaménak mondjam a zöld kristályt. - Elmosolyodott. - Még eljöhet az a nap is, amikor kölcsönadom önnek. - Induljon, hozza ide azt a követ! - mondta Hugh vérfagyasztóan nyugodt hangon. - Most rögtön! - Attól félek, nem értett meg, uram... - Vagy ön nem értett meg engem. Elegem van ebből az ostoba játszadozásból, ami láthatólag oly nagy örömére szolgál. Vagy idehozza a követ, vagy viseli a következményeket! - Alice - siránkozott Ralf -, csinálj már valamit! - És a valami az legyen - szúrta közbe Hugh -, hogy a kezembe adja a kristályt. A lehető legrövidebb időn belül. Alice kihúzta magát, mély levegőt vett, mielőtt közölte volna a rossz hírt. - Nem tehetem, mylord. - Nem tudja, vagy nem akarja megtenni? - érdeklődött a lovag. - Ha akarnám sem tudnám megtenni - vont vállat sajnálkozva a lány. - Attól tartok, ugyanabban a cipőben járunk. - Kifejtené bővebben is? - Pár nappal ezelőtt ellopták tőlem a követ, mylord. - Nézze - szűrte át a szavakat a fogai közt Hugh -, ha az volt a terve, hogy félrevezető és hazug szavakkal kihoz a béketűrésből, hát sikerrel járt. De figyelmeztetem... - Higgye el, uram - bizonygatta Alice -, nincs egy hete, hogy a kristály eltűnt a dolgozószobámból. Hugh Ralfra pillantott, aki morózusan bólintott. A lovag ismét a lányt szögezte földhöz a tekintetével. - Miért nem értesítettek erről, mielőtt ideértem volna?
- Nagybátyám szerint, miután a kő az én tulajdonom, nekem kell a rossz hírt közölnöm önnel. - Bár nincs a birtokában, mégis magáénak mondja a kristályt? Ezen kijelentésen nem sok tagadnivaló akadt. - Igen, uram. - Az is az ön ötlete volt, hogy addig nem közli velem a tényeket, amíg meg nem vacsoráztam? - Igen, mylord. Édesanyám mindig azt mondta, a férfiak sokkal ésszerűbben viselkednek, ha tele a hasuk. Azt hiszem, ennél alkalmasabb pillanatot keresve sem találhatnék arra, hogy elmondjam, milyen tervet eszeltem ki a kristály visszaszerzésére. Úgy tűnt, Hugh nem is hallja a lányt, viszont remekül szórakozik magában. - Nem hiszem, hogy valaha is találkoztam már önhöz hasonlítható hölggyel, Lady Alice. A lány először meghökkent, aztán sosem tapasztalt öröm kezdte melengetni a bensejét. - Úgy érti, érdekesnek talál, uram? - Majd félénken hozzátette: - Intellektuális szempontból? - Igen, kisasszony, a lehető legérdekesebbnek. - Alice elpirult. Férfitól még soha nem kapott ilyen dicséretet. Ami azt illeti, férfitól még soha, semmilyen elismerést nem kapott. Hogy Hugh ugyanolyan figyelemre méltónak találja az ő személyét, mint ő a férfiét, furcsa izgalommal töltötte el. Aztán odébb hessegette a szokatlan gondolatokat, és visszakanyarodott az eredeti témához. - Nagyon köszönöm, uram - hajtotta meg fejét, szerinte a helyzetnek megfelelő, dicséretes higgadtsággal. - Nos, amikor híre jött. hogy meglátogat bennünket, azonnal kiterveltem, miként kaphatnánk vissza a követ. - Miről beszélsz, lányom? - meredt rá Ralf. - Rövidesen mindent megmagyarázok, bácsikám - nézte még mindig sugárzó arccal a lovagot Alice. - Bizonyára önt is érdekelnék a részletek, mylord. - Nagyon-nagyon kevesen merészeltek még csak kísérletet is tenni rá, hogy engem félrevezessenek - jelentette ki Hugh. - Félrevezetni önt? - lepődött meg a lány. - Miért akarná bárki is félrevezetni önt? - Mára már egyikük sincs az élők sorában. - Uram, azt hiszem, a feladatokról kéne beszélnünk, amik ránk várnak - igazította helyre Alice. - Miután mindkettőnk meg akarja szerezni a zöld kristályt, ésszerű lenne, ha egyesítenénk erőinket. - Akadtak nők is, akik veszélyes játszadozásba kezdtek velem. - Hugh elhallgatott. - Ne kívánja megismerni a sorsukat. - Uram, ismét eltértünk a tárgytól! - Hugh maga elé húzta serlegét. - Bár, ha jobban visszagondolok, azok az asszonyok, akik próbára merték tenni a türelmemet, semmiben nem hasonlítottak önre. - Ez csak természetes - kezdett feldühödni Alice. - Én ugyanis nem játszadozom önnel. Épp ellenkezőleg! Csupán arra próbálom rányitni a szemét, hogy az én eszemmel és az ön lovagi tapasztalataival, egyesült erővel könnyedén visszaszerezhetnénk azt a követ. - Olyan könnyedén azért nem fog menni. Semmi bizonyítékát nem látom, hogy csipetnyi ésszel is bírna - forgatta meg keze között a boroskupát Hugh. - Vagy legfeljebb annyival, amit jó, ha egy tyúk megirigyelhetne. - Nem tűröm, hogy pimaszkodjék velem - hebegte Alice mélyen megbántva. - Alice, az életünkkel játszol! - suttogta a kétségbeesett Ralf. Vendéglátójára ügyet sem vetve, a lovag továbbra is a lányhoz intézte szavait. - Nem állt szándékomban megsérteni, csak bátorkodtam rámutatni a vitathatatlanra. Nem sok észre vall ujjat húzni velem. Egy okos asszony erre már rég rájött volna. - Elég legyen, uram! - csattant fel Alice. - Ezt mondom én is.
- Hajlandó végighallgatni a tervemet? - Hol az az átkozott kő? - Mint azt már egyszer említettem - kiáltotta türelmét vesztve a lány -, ellopták! Azt is tudom, ki lehetett a tolvaj, és a nyomára vezetem. De cserébe kössünk üzletet. - Üzletet kíván kötni? Velem? - Hugh szeme vészjóslóan megvillant. - Tréfál? - Nem, komolyan beszélek. - Kétlem, hogy megadná, amit kérek. - Miért? - kérdezte bizalmatlanul Alice. - Mit kívánna tőlem? - A lelkét, ifjú hölgy, a lelkét - suttogta Hugh.
2. fejezet - Nem tetszik nekem az arckifejezésed, uram. Az aranycsináló néz így a tégelyébe, amikor azt lesi, mi sül ki abból, amit összekevert." - Dunstan nem tagadva meg önmagát, hegyesen kiköpött. Ez esetben a Lingwood udvarház határát jelző mohos kőfal fölött. - Semmi jót nem olvasok én ki ebből. Amikor így nézel, uram, már előre sajognak öreg csontjaim. - Rosszabbat is átvészeltek már azok a csontok, mint egy kis szemöldökráncolást. - Hugh az alacsony kőfalra könyökölt, a hajnal rózsás fényében fürdő tájat nézte. Már vagy félórája felkelt, az ismerős nyugtalanság verte fel álmából. Lelkében újult erővel tombolt az orkán, tépte-cibálta, ami útjába került. A marcangoló érzés mindig a változás beköszöntét jelezte, azt jelentette, élete új fordulatot vesz. Először nyolcéves korában érezte, azon a napon, amikor nagyapja, halálos ágyán fekve, közölte vele, hogy ezentúl Thornewoodi Erasmus várában kell élnie. - Sir Erasmus a hűbérurunk - mondta akkor Thomas, láztól véreres szeme vörösen villogott sápadt, beesett arcában. - Vállalta, hogy tisztességgel gondodat viseli. Hogy lovagot nevel belőled. Megértetted? - Igen, nagyapa. - Hugh tanácstalanul, egyre idegesebben álldogált az ágy mellett. Ki ez a roskatag vénember, és hol van az ő nagyapja, a megkeseredett, mégis élettel teli, lobbanékony lovag, aki őt a szülei halála után magához fogadta? - Erasmus fiatal, ám erős. Tapasztalt harcos. Két éve részt vett a keresztes hadjáratban. Dicsőségben, meggazdagodva tért haza - Thomas szavait elnyomta a rátörő, fájdalmas köhögés. - Tőle mindent megtanulhatsz, ami ahhoz kell, hogy elégtételt vegyél a Rivenhallokon. Megértetted, fiam? - Igen, nagyapa. - Azon légy, hogy mindent megtanulj, amíg Erasmus oltalma alatt élsz. Aztán, ha már férfivá lettél, tudni fogod, mit és hogyan cselekedj. Amit a múltadról mondtam, soha ne felejtsd! - Nem felejtem, nagyapa. - Akármi is történjék, tedd, amit anyád emléke megkövetel tőled! És még valamit, fiam! Te vagy családunk utolsó sarja, még ha törvénytelen is! - Értem. - Addig ne legyen nyugtod, amíg bosszút nem álltál azon a házon, amelyikből az a kígyó származott, aki anyádat, ártatlan Margaretemet bűnre csábította. Noha jót még nem hallott a Rivenhall családról, az ifjú Hugh fel nem foghatta, miért kell bosszút esküdnie ellenük. Akárhogy is, az apja - akárcsak az anyja - halott. Igazság tétetett. De már nyolcévesen is tudta, hogy ez az igazság nem igazság Sir Thomas szemében, hát palástolni igyekezett bizonytalanságát. Végtére is, most a becsületükről van szó. Az övéről és a nagyapjáéról. Születésétől fogva ez volt a legfontosabb az életében. „Egy fattyúnak egyebe sincs, csak ez!", sulykolta a fejébe nap mint nap Sir Thomas.
- Ígérem, így lesz - fogadkozott Hugh, a nyolcévesek minden elszántságával. - Ne felejtsd! Becsület és bosszú mindenekfelett! Nagyapja anélkül halt meg, hogy egyetlen szót is ejtett volna unokája iránti szeretetéről. Legjobban Hugh-t lepte volna meg, ha kedves, meleg, érzelmes búcsúszavakat hall. Úgy tűnt, lánya halálával az érzései is kihaltak, Sir Thomast csak az éktelen harag éltette. Nem mintha nem törődött volna az unokájával. Hugh tudta, hogy mindennel fontosabb a nagyapja számára. De csupán azért, mert személye kellő alapot szolgáltat a bosszúra. Thomas cserepes ajkain lánya nevével vett búcsút a való világtól. - Margaret! Szépséges leányom! A fattyad igazságot szolgáltat neked! Az imádott lány törvénytelen gyermeke végre-valahára révbe ért. Erasmustól megkapta mindazt a figyelmet, törődést, kedvességet, amit a nagyapjától hiába is várt. Bár alig múlt húszéves, a Szentföldről hazatért, győzedelmes Erasmus az apa szerepét töltötte be a fiú életében. A gyermek Hugh minden tiszteletét és csodálatát magáénak mondhatta. Ahogy a férfivá érett Hugh nagyrabecsülését és feltétlen hűségét is. Abban a világban férfiember férfiembernek ennél többet nem adhatott. Dunstan, szürke gyapjúlebernyegét magára burkolva, óvatos pillantásokat vetett urára. Az jól tudta, mi jár a fejében. Dunstan már a kezdet kezdetén ellenezte, hogy felkutassák a zöld kristályt. Hiábavaló időpocsékolásnak tekintette a keresést. Hugh magyarázhatta, hogy nem maga a kő értékes, hanem amit képvisel. Ha ezt megszerzi, Scarcliffe-et is a magáénak tudhatja. Dunstan viszont kitartott amellett, hogy Scarcliffe bevételéhez nem kéne más, csak pár erős kar, ami villogó kardokat szorongat. Dunstan tizenöt évvel volt idősebb Hugh-nál, túlélte azt a keresztes hadjáratot, amit Erasmus is. De vele ellentétben, az átvészelt borzalmakért cserébe, sem hírnevet, sem csillogó aranyakat nem tudott felmutatni. Bár maga Erasmus sem tagadhatta Dunstan kiváló katonai érdemeit, jól tudta, hogy hűbérúri ereje és hatalma az olyan hűséges stratégáktól függ, mint Hugh is. Szolgálatai elismeréséül Scarcliffe-et adományozta megbízható emberének, a földet, amely valaha Hugh anyai felmenőinek birtokában volt. Dunstan úgy határozott, Hugh mellé szegődik. - Azért az nem mindegy, uram, hogy te, vagy valaki más ráncolja a szemöldökét. - Dunstan vigyora látni engedte a híjakat sárgás fogai között. - Persze lehet, hogy ugyanabba a hibába esem, mint a többiek. És egy ráncnak a Fekete Lovag homlokán nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint kéne. - Lehet, hogy magadra maradtál - vetette közbe kesernyés mosollyal Hugh. - Mert akadnak még, akiket nem rendít meg egy legendás hős komorsága. Itt van mindjárt Lady Alice... - No, igen - húzta el a száját Dunstan. - Őladysége vehetne még pár leckét illendőségből és tiszteletteljes viselkedésből. Vagy legalább akkor befoghatná a lepénylesőjét... - Ugyan! Semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint hogy üzletet kössön velem. Azt valahogy nem érzékelte, hogy a türelmem véges. Merőben szokatlan. - A vörös hajúakkal csak a gond van! Emlékszem, Londonban egyszer összefutottam egy ilyennel. Sörrel itatott, aztán az ágyában kötöttem ki. Reggelre hűlt helyét találtam az erszényemnek! - Majd igyekszem rajta tartani a szemem a pénzemen. - Csak aztán nehogy meghaladja erődet a feladat! Hugh elmosolyodott, de nem válaszolt. Mindketten jól tudták, hogy a lovag számára semmilyen nehézséget nem okoz anyagi helyzete számontartása. Tehetséges üzletembernek bizonyult. Társai közül nem sokan adták a fejüket ilyen, számukra lealacsonyító foglalkozásra. Számolatlanul szórták az aranyakat, pénzkészleteik feltöltését pedig a szokott módokon oldották meg: váltságdíjakból, lovagi tornák díjaiból, vagy - ha voltak olyan szerencsések, hogy birtokuk volt -az ebből származó jövedelemből. Hugh azonban biztosabb jövedelemforrást választott. Dunstan szomorúan megcsóválta a fejét.
- Bizony mondom, nagy kár, hogy a zöld kristály nyoma egyenesen ehhez a Lady Alice-hez vezetett. Semmi jóra nem számíthatunk. - Lényegesen egyszerűbb lenne a dolgunk, ha a hölgy némileg kezelhetőbb volna, de nem merném azt állítani, hogy szerencsétlen fordulatot vett az ügyünk - felelte Hugh. - Ezen gondolkoztam egész éjszaka. Látok én itt lehetőségeket, Dunstan. Érdekes lehetőségeket. - Sorsunk bevégeztetett - nyilatkozta ki nagy bölcsen Dunstan. - A baj mindig akkor szakadt a nyakunkba, uram, amikor túl sokat törted a fejed valamin. - Észrevetted, milyen gyönyörű zöld a szeme? - Én azt már nem is néztem - nyögte Dunstan. - Baljós előjelnek elég annyi is, hogy a haja vörös. - Egészen különleges árnyalatú, furcsa zöld szempár... - Márhogy olyan, mint egy macskáé? - Inkább mint egy elvarázsolt tündérhercegnőé. - Hát ez egyre rosszabb! Uram, azt hiszed, a tündéreket szokták elvarázsolni? - fintorodott el Dunstan. - Nem irigyellek, amiért ezzel a zöld szemű, vörös boszorkával kell foglalkoznod. - Az éjszaka ébredtem rá, valójában mennyire tetszik nekem a vörös haj és a zöld szem. - Egek! Eddig a feketéket szeretted! És köztünk szólva, Lady Alice nem különösebben szép. Csak az újdonság erejével hat rád, hogy van annyira esztelen, hogy szembeszegüljön veled. Hugh vállat vont. - Majd elmúlik, uram - vigasztalta embere. - Mint ahogy a másnaposság is. - Tudja, mi az, háztartást vezetni - Hugh nem hagyta kizökkenteni magát a gondolataiból. Az a tegnap esti vacsora egy bárónőnek is becsületére vált volna. A király is megnyalta volna mind a tíz ujját azok után a fenséges étkek után, és a felszolgálás is kifogástalan volt. Szükségem van valakire, aki leveszi a vállamról a háztartás terheit. - Miről beszélsz, uram? - Dunstan most először megijedni látszott. - Gondolj arra a csípős nyelvére! Karddal sem vagdalkozhatna jobban! - Viselkedni is tud, ha akar. Sosem láttam még illedelmesebb, kecsesebb meghajtást, mint amivel köszöntött. Annak a férfinak nem lenne oka panaszra, akinek a vendégeit ő fogadja. - Abból, amit láttam, meg amit hallottam róla, amióta itt vagyunk, arra kell következtetnem, hogy ritkán veszi magának a fáradságot, hogy rendesen viselkedjék - szúrta közbe sietve Dunstan. - Benne van már a korban, jól tudja, mit csinál. Semmi kedvem harmatos szemű szűzlánykákkal vesződni, akiket folyton védelmezni, babusgatni kell. Dunstan tágra meredt szemmel, lassan ingatta a fejét. - Szentséges szűzanyám, ezt nem mondhatod komolyan! - Miért? Amint megvan a kristály, annyi dolgom lesz, hogy azt sem tudom, hova kapjak. Scarcliffe-ben bőven akad tennivaló. Lesz mit csinálnom a földeken, legalább a háztartásra nem lenne gondom. - Ne, uram, ne! - fuldokolta Dunstan, mint akinek torkán akadt a falat. - Ha arról beszélsz, amiről szerintem beszélsz, esedezve kérlek, gondold át még egyszer! - Tökéletesen alkalmas rá, hogy elkormányozzon egy háztartást. Te is tudod, hogy csak olyanokat fogadok az alkalmazásomba, akik értik a dolgukat. - De akiről most beszélsz, az nem az inasod, a patkolókovácsod vagy a takácsod lesz! Hanem a feleséged! - No és? Mi a különbség? Egyet érts meg, Dunstan, én katona vagyok és kereskedő. Ahogy te sem, én sem tudom, mi az, rendben tartani a házat, irányítani a cselédséget. Életemben be nem tettem még konyhába a lábam. Elképzelni sem tudom, mi folyik azon a helyen. - Mit számít, mi történik a konyhában? - Történetesen imádok nagyokat enni, lehetőleg finom ételeket.
- Az már szent igaz, fenemód válogatós tudsz lenni, uram - ismerte el Dunstan. - Nekem elég, ha egy jó szelet sült és egy pofa sör kerül az asztalra. - Én már meguntam a birkasültet, a sört se kívánom - mondta türelmetlenül Hugh. - Aztán a konyhán kívül ott vannak még a szobák, amiket takarítani kell. A személyzetre figyelni, ágyneműt szellőztetni, a szekrényekben rendet tartani... Szerinted mitől lesznek az embernek tiszták, illatosak a ruhái? - Ez a probléma sosem foglalkoztatott. De Hugh be sem várta a választ. - Egy szó mint száz, azt akarom, hogy Scarcliffe várában rendben menjenek a dolgok. Olyasvalaki vezetése alatt, aki legalább annyira ért a háztartáshoz, mint én a kereskedéshez. Lelki szemeivel már látta is: az ebédlőjében ül, kényelmes karosszékben, ízletes ételeket tálalnak eléje. Illatos vízben megfürdik, és bebújik a frissen húzott takaró alá. Nem vall szégyent, ha hűbérura, Sir Erasmus meglátogatja. Ura gondolatára az elképzelt jövő képei egy szemvillanás alatt semmivé lettek. Hat hete, amikor Scarcliffe birtokának adománylevelét átvette tőle, Erasmus betegnek tűnt. Szemében melankolikus kifejezés ült, sokat fogyott, daliás termete meggörbedni látszott. A legkisebb zajra is összerezzent. Ám amikor Hugh az egészsége felől érdeklődött, nem válaszolt. Azután a várbeli híresztelések Hugh füléhez is eljutottak. Hogy orvosok jönnek-mennek, valami titokzatos kórról beszélnek, a vér és a szív betegségéről. Bár nem nagyon hitt a doktoroknak, aggasztotta ura állapota. - Ezerszer jobb asszonyt is találhatnál magadnak, uram - győzködte egyre csüggedtebben Dunstan. - Meglehet. De nincs időm keresgélni. Tavasz előtt lehetőségem sem lesz rá, hogy háztűznézőbe járjak. Viszont nem engedhetem, hogy Scarcliffe egész télre a jelenlegi állapotában maradjon. - Értem, de... - Ennél hatékonyabban és megfelelőbben magam sem rendezhettem volna a dolgokat. Megszerzem a zöld kristályt, és ezzel Scarcliffe népe előtt igazolom, hogy én vagyok a valódi uruk. Fontold meg, az milyen hatással lesz rájuk, ha oldalamon egy feleséggel térek haza! - Könyörgöm, aludj még egyet rá, uram! - Ez majd meggyőzi őket - mosolyodott el elégedetten Hugh. - Ebből érteni fogják, hogy ott akarok letelepedni. És ha én ott vagyok, ők is reménykedve fognak a jövőbe nézni. Ha a szívüket és a bizalmukat megnyerem, gyerekjáték lesz gazdaggá és virágzóvá tenni a birtokot. - Ez tagadhatatlan, de miért kell feltétlenül ezt a nőt elvenned? Szegénykém nem sokáig állhatott sorban, amikor a külcsínt osztogatták. - El kell ismernem, első pillantásra Lady Alice nem az a kifejezett világszépe... - Örülök, hogy legalább ezt észrevetted - mormolta Dunstan. - De vág az esze, mint a borotva. És túl van már azon az idétlenkedő korszakán, ami sajnálatos módon minden fiatal lánynak sajátja. - Túllehet már egyebeken is. - Arra célzol - ráncolta a homlokát Hugh -, hogy talán már az ártatlanságát is elvesztette? - Csak arra szeretném felhívni a figyelmedet, uram - motyogta zavarodottan Dunstan -, hogy Lady Alice meglehetősen vakmerő természet, és szándékosan az. Nem holmi iruló-piruló, bimbódzó rózsaszál. A vörös haj és a zöld szem pedig az erős szenvedély csalhatatlan jele. Tegnap este te magad is láthattad, micsoda érzelmek szorultak belé! Bizonyára nem először ragadták el az érzései. Végtére is, már huszonhárom éves! - Hmm - fontolgatta a hallottakat Hugh. - Bármennyire is intellektuális érdeklődésű, ezek a dolgok sem hagyhatták hidegen. De biztos volt annyi esze, hogy diszkréten csinálja. - Reménykedjünk. Dunstan fenntartásai azonban nem sokat nyomtak a latban. - Akárhogy is, azt hiszem, jól megleszünk mi ketten.
- Miből gondolod? - nyögte Dunstan. - Mondtam már, elég intelligens ahhoz, hogy egyezségre juthassunk, és gyorsan tanul - Hugh magabiztosan elvigyorodott. - Hamarosan rájön, bennem nagyobb az akarat és az elszántság, mint amennyivel ő elbír. - Ha elfogadsz egy jó tanácsot, uram, azzal kezdd a tanítást, hogy veszélyesebbnek tünteted fel magad, mint amilyennek ő hisz. - Majd mindig a helyzetnek leginkább megfelelő stratégiát alkalmazom. - Nagyon nem tetszik ez nekem. - Észrevettem. Dunstan újfent kiköpött a fal fölött. - Ha jól látom, semmi esélyem rá, hogy az igazamról meggyőzzelek. De legalább azt ismerd el, hogy Scarcliffe megszerzése és megtartása nehezebb diónak bizonyul, mint ígérkezett. - Igaz - bólintott Hugh. - De hozzászoktam már a gondokhoz. Soha életemben nem pottyantak maguktól az ölembe a dolgok. - Pedig rászolgáltunk már az ég könyörületére. - Bármit kelljen is megtennem, hogy megtarthassam Scarcliffe-et, én kész vagyok megtenni, Dunstan. - Nem ezt vitatom, uram. De kérlek, légy óvatos! A legfineszesebb lovag is pórul járhat, ha Lady Alice-szel próbálkozik. Hugh bólogatva vette tudomásul a figyelmeztetést, de azon pillanatban száműzte is a gondolataiból. Még ma reggel megállapodást köt a titokzatos, kiszámíthatatlan Lady Aliceszel. Aki van annyira okos, hogy felfogja, többet kap, mint amire számíthatott. Tegnap este, miután nem várt ellenállásba ütközött, bejelentette a nagyteremben lévőknek, hogy nyilvánosság előtt nem üzletel. Majd másnap reggel mindent megbeszél Lady Aliceszel, négyszemközt. Holott a tárgyalás felfüggesztésével csupán időt akart nyerni. Amióta a kő nyomában jár, intő jelek, fenyegetések tucatjait kapta. De senki nem figyelmeztette a legnehezebb akadályra. Lady Alice nevét először Sir Ralf ejtette ki az este folyamán. Elnyújtott, mélyen szenvedő sóhajából Hugh arra következtetett, hogy az unokahúg afféle isten meg nem érdemelt büntetése lehet, nyomasztó teher Ralf vállán. Hugh előtt már ki is rajzolódott az örökké zsörtölődő, megkeseredett vénkisasszony képe, aki éles nyelvével pokollá teszi jótevője életét. Nos, Ralf csak egyvalamiben nem tévedett: ennek a lánynak ami a szívén, az a száján! Bátor beszédétől eltekintve semmiben sem hasonlított a nagybátyja által felvázolt alakra. Mint Hugh azt azonnal észrevette, Alice nem megkeseredett, hanem eltökélt. Nem zsémbes, hanem tudja, mit akar. És intelligensebb is, mint akikkel egy fedél alatt él. Ralf leírása alapján Hugh azt várta, egy tenyerestalpas, nagydarab nőszemélyt vezetnek elébe, akinek szépsége tán ha egy harci ménéhez hasonlítható. Ismét kellemesen csalódott. Lady Alice karcsú volt és légies, ami a legritkább esetben mondható el a csatalovakról. Sötétzöld ruhája a megfelelő helyeken, épp a kívánt mértékben domborodott és gömbölyödött. A haját leszorító aranyszálakon megcsillant a tűz fénye, tartása büszkeséget sugárzott. A finom csontozattá arcban ülő hatalmas szempár, az akaratos állkapocs, a határozott kis száj magára vonta minden egészséges férfiember tekintetét. Alice-re nem lehetett nem odafigyelni. Nem mintha gyönyörű lett volna - ahogy erre Dunstan volt is szíves rámutatni -, de a szemében lobogó tűz önkéntelen vonzódást váltott ki a körülötte lévőkből. Ralf vélekedésével ellentétben Hugh úgy látta, a lányt egyáltalán nem törte meg, hogy huszonhárom évesen még nem kötötték be a fejét. Gyanította, Alice-nek nagyon is megfelel a férj nélküli állapot. Ez persze kicsit megnehezíti a dolgát, de ő nem azért Hugh, a Rettenthetetlen, hogy az első akadálynál meghátráljon. - Lady Alice üzletet akar kötni veled - szólalt meg Dunstan. - Mégis mit akarhat a zöld kristályért cserébe?
- Talán néhány könyvet - felelte szórakozottan Hugh. - A nagybátyja szerint szeret olvasni. - Odaadnál neki párat a saját könyveid közül? -szörnyülködött Dunstan. - Csakis kölcsönbe - vigyorodott el Hugh, és továbbszemlélte a tájat. A kora őszi, csípős reggel ólmos szürke felhőkkel köszöntötte az udvarház körül elterülő szántókat és kaszálókat. Az aratást már majdnem mindenütt befejezték, a lecsupaszított földek a gyorsan közeledő, hideg, pihentető telet várták. Mihamarabb vissza kell térnie Scarcliffe-be! Hogy ott mi munka lehet! Lady Alice a jövő záloga! A segítségével végre megtalálja azt az átokverte követ. Most, hogy ennyi időt töltött a keresésével, ennyi ideig várt, nem torpanhat meg. Semmit nem akart jobban, mint megszerezni a zöld kristályt. Ma reggel nem harmincnak, de negyvenévesnek érezte magát. Nyugtalansága - amit nem tudott mire vélni, de ahhoz nem érzett magában elég erőt, hogy á lelkében fortyogó vihar okára magyarázatot keressen - ahelyett, hogy enyhült volna, egyre fokozódott. Fontosabb elintéznivalói vannak, mint hogy a lelki sebeit nyalogassa! Scarcliffe most már az övé. Nincs más dolga, mint megtartani. Nem szabad, hogy a feladat meghaladja az erejét! Az elmúlt hetekben Hugh kezdte megérteni, miért cserélt gazdát oly sokszor Scarcliffe. Alig néhány év leforgása alatt több uraság is bevonult a várba, aztán viharos gyorsasággal távozott. Volt, akit megromlott anyagi helyzete kényszerített Scarcliffe feladására, akadt, aki onnan már csak utolsó útjára indult. A helybeliek egy ősrégi átkot emlegettek. Tiéd lehet Scarcliffe minden köve, földje, és a vár, de a zöld kristályt száz harcos erejével vigyázd! Hugh nem azért indult a kristály felkutatására, mert komolyan vette az átkot. De ha a népek csak akkor fogadják el uruknak, ha nála van a zöld kő... hát rajta ne múljon! Amikor, úgy egy hónapja belovagolt új birtokára, barátságtalan arcok fogadták. Az emberek engedelmeskedtek szavának, már csak puszta megszokásból is. Amit tettek, nem félelemből tették, de főként nem azért, mert az új uraság megérkeztétől életük jobbra fordulását várták. A reménytelenség mindenre rányomta a bélyegét: a malomban egykedvűen őrölték a gabonát, a földeken ímmel-ámmal dolgoztak. Hugh parancsoláshoz szokott. Erre nevelték. Született vezéregyéniség volt. Amióta csak férfivá lett, mindig ő irányított másokat. Tudta, ha vaskézzel kormányoz, együttműködésre tudja bírni Scarcliffe népét. De azt is tudta, hogy ez nem elég. A birtok felvirágoztatásához ezeknek az embereknek a feltétlen hűsége és odaadása szükséges. Ez saját érdekük is. Megtapasztalták már, hogy egy-egy uraság nem marad egy-két évnél tovább, nem vártak mást tehát, mint hogy a lovag is, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik. Megérkezte után alig néhány órával már Hugh is értesült a kellemetlen hírekről. Kóbor lovagok egy csoportja letiporta a termést. A vihar helyreállíthatatlan károkat okozott a templomon. A vándorló szerzetes, aki végítéletről és a pokol tüzéről prédikál, ismét feltűnt a környéken. De hogy valóban katasztrófa közeleg, a scarcliffeiek szemében mi sem bizonyította ékesebben, mint hogy ellopták a zöld kristályt a helyi zárdából. És ezzel beigazolódott az is, hogy Hugh nem az igazi uruk. A népek bizalmát leggyorsabban úgy nyeri meg, ha visszaszerzi a követ, döntötte el a férfi. És most épp azon fáradozik. - Hát csak vigyázz, uram! - intette még egyszer Dunstan. - Lady Alice-t nem rettenti meg a hírneved. Úgy fog alkudozni, mint a legutolsó londoni kofa. - Érdekesnek ígérkezik. - És ne feledd, múlt este a lelkét is eladta volna, hogy megkapja tőled, amit akar! - Igaz - Hugh-nak nagy nehezen sikerült elrejtenie mosolyát. - De lehet, hogy épp a lelkét akarom. - Csak aztán nehogy a sajátoddal kelljen fizetned érte!
- Azt mondod, sokat veszítenék? Benedictet csak nyomorék lába akadályozta abban, hogy gyorsabban törjön rá Alice-re a dolgozószobájában. Izgatottságáról és haragjáról felhevült arca, villámokat szóró zöld szeme árulkodott. - Alice, ez őrültség! - Megállt az íróasztal előtt, mankóját egyik karja alá szorította. - Nem kezdhetsz alkudozni Hugh-val, a Rettenthetetlennel! - Scarcliffe-i Hugh-nak hívják - helyesbített Alice. - Abból, amit hallottam felőle, az derül ki, a Rettenthetetlen név tökéletesen illik rá. Mégis mit képzelsz? Egy ilyen veszélyes emberbe belekötni! - Lehet, hogy veszélyes, de szavatartó is. Ha azt mondta, hogy egyezséget kötünk, akkor az úgy is lesz. - Az egyezség Sir Hugh számára azt jelenti, hogy elfogadják a feltételeit - vágott vissza Benedict. - Alice, azt mondják, nagyon okos ember, és nincs az a helyzet, amire ő ne készülne fel előre. - Magam sem megyek a szomszédba egy kis sütnivalóért. - Ne hidd, hogy ugyanúgy elbánhatsz vele, mint a bácsival. A Fekete Lovaggal senki sem húzhat ujjat, főként nem egy asszony! Alice letette a tollszárat, és az öccsére nézett. Benedict tizenhat éves, és a szüleik halála óta ő neveli. De a rászabott, szomorú kötelességnek nem tudott eleget tenni. Engedte, hogy a fiú öröksége Ralf kezére kerüljön. Most talán jóvátehet mindent. Édesanyjuk, Helen három éve hunyta le örökre a szemét. Apjukat, Sir Bernardot egy évvel később útonállók ölték meg. Holttestére az egyik londoni bordély előtt bukkantak rá. Amint Ralf értesült Bemard haláláról, megindult a harc az aprócska birtokért, Benedict jussáért. Ha nem a kilátástalannak tűnő jogi csatározások egyikén viaskodott, Alice a birtokot igyekezett rendben tartani. De minden erőfeszítése hiábavaló volt. Közel egyévnyi perlekedés után Ralfnak sikerült meggyőznie hűbérurát - aki egyben Alice hűbérura is volt -, hogy a birtok jobb kézben lesz egy lovagnál, mint egy lánynál és nyomorék öccsénél. Alice csalódottan és dühösen fogadta a döntést, miszerint Middletoni Fulbert Ralfnak ítélte a birtokot. Aki azonnal továbbajándékozta fiának, Lloydnak. Nem sokkal később Alice és Benedict Lingwood Hallba költöztek. Hogy megszilárdítsa helyzetét, Lloyd ripsz-ropsz feleségül vette a szomszéd birtokos lányát. Időközben már fiuk is született. Alice nem áltatta magát azzal, hogy visszaszerezhetné Benedict örökségét, ha a bírósághoz fordulna, és most már okosabban védené öccse érdekeit. A veszteség felett érzett dühénél erősebb volt a fájdalom, a tudat, hogy nem teljesítette kötelességét. Mardosta a bűnvád, hogy épp legfontosabb feladatának nem tudott eleget tenni. Azon volt, hogy jóvátegye, amit még lehet. Eltökélte, hogy Benedict kezébe olyan szakmát ad, amellyel megállhat a maga lábán. Úgy határozott, egyetemre küldi a fiút, Párizsba vagy Bolognába, ahol jogot tanulhat. És ha az öccse sorsa elrendeződött, akkor majd valóra váltja a saját álmait. Kolostorba vonul, olyanba, amelynek hatalmas könyvtára van. És a természettudományok tanulmányozásának szenteli életét. Pár napja még úgy tűnt, egyik terve sem valósulhat meg. De Hugh, a Rettenthetetlen látogatása új lehetőségeket villantott fel. - Ne aggódj, Benedict - mondta határozottan. - Minden okom megvan azt hinni, hogy Sir Hugh elfogadja az ésszerű feltételeket. - Ésszerűű? - emelte az égre szabad kezét Benedict. - Ez az ember maga a testet öltött legenda. Mi köze lenne egy legendának az ésszerűséghez? - Ugyan! Tegnap este is milyen komolyan elbeszélgetett velem.
- Nem veszed észre, hogy csak játszadozik veled? Hallgass ide! Sir Hugh hűbérura Thornewoodi Erasmus. Tudod, mit jelent ez? Alice elgondolkozva emelte fel a tollszárat. - Hallottam már Erasmusról. Azt beszélik, nagy hatalmú ember. - Így van. És ez teszi Sir Hugh-t is erőssé. Légy óvatos! Ne hidd, hogy vele is úgy üzletelhetsz, mint holmi árussal a vásárban. - Felfújod a dolgot, Benedict! - próbálta megnyugtatni Alice. - Mostanában vettem észre, hogy hajlamos vagy a bolhából is elefántot csinálni. - Jó okom van rá, hogy aggódjak. - Semmi okod nincs rá! Jól megértjük mi egymást Sir Hugh-val. Ebben a pillanatban egy hatalmas alak torlaszolta el a bejáratot, széles, sötét árnyékcsík vetődött a szőnyegre. Hirtelen a levegő is megfagyni látszott. A lány meglepett tekintete az ajtóban álló Hugh-ba ütközött. - Mintha csak a gondolataimban olvasna, Lady Alice - szólalt meg a férfi. - Örömmel hallom, hogy egyformán gondolkodunk a megállapodásunk felől. Alice arcát halvány pír öntötte el, amíg a szobát betöltő mély, felkavaró hangot hallgatta, amely halk volt ugyan, mégis minden más zajt elnyomott. Az udvar csendjét felverő patadobogás tompa zörejként szűrődött be az ablakon. A párkányon kapirgáló galamb érdeklődve feléjük fordította fejét. A lány bensejét furcsa izgalom bizsergette. Akárhogy küzdött az erős érzés ellen, egy hosszú percig képtelen volt pillantását letépni a férfiról. Tegnap esti találkozásuk során nem nagyon tudta megnézni magának a gyengén megvilágított nagyteremben. Kíváncsi volt, reggeli fénynél is hasonlóan lenyűgöző hatást tesz-e rá. Alice, a tudós megállapította, hogy Hugh nem az a párját ritkító férfiideál, Alice, a nő viszont úgy döntött, életében nem látott még nálánál imponálóbban jóképűbb férfit. Alice, aki vallotta magáról, hogy elsősorban tudós, a megszokott kíváncsiságtól hajtva ugrott volna, hogy közelebbről szemügyre vegye, megtapintsa, kitapasztalja a szeme elé került szerzetet; Alice, aki most ébredt rá, hogy elsősorban mégiscsak nő, sosem tapasztalt kíváncsiságtól vezérelve indult volna, hogy megérintse, a teste melegét érezze... Kábulatából hangos koppanás térítette magához. Benedict szembefordult Hugh-val, mankója az íróasztalhoz verődött. - Mylord. - Állkapcsa megfeszült. - Magánbeszélgetésbe merültünk a nővéremmel. Nem vettük észre, hogy az ajtóban áll. - Eddig még senki nem panaszkodott rá, hogy nehézséget okoz észrevenni a jelenlétemet mondta Hugh. - Benedicthez van szerencsém? - Igen,.uram - húzta ki magát a fiú. - Alice öccse vagyok, és sietek leszögezni, nem helyeslem, hogy négyszemközt kíván beszélni vele. Nem illendő. Alice a szemét forgatva elfintorodott. - Benedict, ne légy nevetséges! Nem holmi kis fruska vagyok, akinek a hírnevét védelmezni kell. Sir Hugh-val való megbeszélésünk szigorúan üzleti jellegű. - Nem hiszem - tartotta még magát Benedict. Hugh az ajtófélfának dőlt, karját keresztbe fonta a mellén. - Mégis... Szerinted mire készülünk a nővéreddel? - Nem tudom - motyogta a fiú -, de nem engedhetem. - Hagyj magunkra, Benedict! - veszítette el a türelmét Alice. - Sir Hugh-nak és nekem komoly üzleti tárgyalnivalónk van. Később még beszélgetünk! Öccse elvörösödött, a lovagra nézett, aki egyszerűen csak vállat vont és beljebb lépett, szabaddá téve a kijáratot a fiú előtt. - Nincs mitől tartanod - mondta nyugodtan. - Szavamat adom, hogy nem fogom elcsábítani a nővéredet.
Benedict vérvörös arccal még egy utolsó, dühös pillantást vetett a testvérére, aztán nehézkesen kisántikált. Hugh megvárta, amíg döccenő lépteinek zaja elhal a folyosón. Tekintetét Alice-ébe mélyesztette. - Egy fiatalember büszkesége törékeny jószág. Törődést, odafigyelést igényel. - Az öcsém és a büszkesége maradjon csak az én gondom - felelte Alice, és egy szék felé intett. - Foglaljon helyet! És talán térjünk a tárgyra. - Helyes. - Hugh csupán egy pillantást vetett a székre, aztán a kis vasserpenyőhöz lépdelt, és a parázs felett melengetni kezdte a kezét. - Hallhatnám az ajánlatát? - Őszinte leszek, uram - jelentette be a lány. Alig titkolt várakozással nézett a beszélgetés elébe, egyszersmind megkönnyebbüléssel is. Ha eddigi sejtései nem csalnak, ezzel a férfival értelmesen lehet beszélni. - Kedvelem az egyenes beszédet. Azzal időt takaríthatunk meg. - Uram, feltett szándékom elmondani önnek, hol találja a tolvajt, aki a kristályomat ellopta. - A kristály az enyém. Ezt valahogy állandóan feledni látszik, Lady Alice. - A tulajdonlás kérdésének megvitatását későbbre halaszthatnánk. - Nincs mit megvitatnunk rajta - szögezte le Hugh. Alice egyetértően elmosolyodott. - Tehát... elmondom önnek, hol találja meg a követ. Mi több, elkísérem és segítek kézre keríteni a tolvajt. - Ön felettébb segítőkész - ismerte el a férfi. - De mit kér a nagylelkűségéért cserébe? - Nemhogy segítek megtalálni, de... - rövid szünetet tartott, hogy Hugh felfoghassa mondandója súlyát - hajlandó vagyok lemondani a kristály tulajdonjogáról. Az ön javára. - Jól hallok? Hajlandó nekem adni a saját kristályomat? Alice megütközve kapta fel a fejét, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta: - Viszonzásul két dolgot kérek. Vállalnia kell, hogy jó két év múlva, amikor az öcsém ehhez már elég idős lesz, egyetemre küldi. Párizsba, esetleg Bolognába. Szeretném, ha a szabad művészetekben, illetve elsősorban a jogban olyan jártasságra tenne szert, ami lehetővé teszi számára, hogy viszonylag magas pozíciót tölthessen be egy bíróságon. Esetleg valamely dúsgazdag herceg vagy nemesúr szolgálatába álljon. - Öccsének leghőbb vágya, hogy titkárként vagy irodaszolgaként helyezkedjen el? - Nem sok választása maradt. - Alice szomorúan kulcsolta össze ujjait. - Akárhogy igyekeztem, nem tudtam megmenteni az örökségét a nagybátyánk elől. Ha már a birtokát nem szerezhetem vissza, jó szakmát kell adnom a kezébe! - A dolognak ebbe a részébe nincs beleszólásom - mondta elgondolkodva Hugh. - De azt vállalom, hogy a kristályért cserébe kitaníttatom az öccsét. Alice megkönnyebbülten felsóhajtott. A legrosszabbon már túljutottak! - Köszönöm, uram. - És mi lenne a második számú kérése? - Még egy apróságot kérnék. Az ön pozíciójában lévő ember ezt könnyedén megengedheti magának. - Egész pontosan miről lenne szó? - Egy csekélyke hozományról. Hugh oly döbbenten meredt a vasserpenyőben parázsló szénre, mint aki életében ilyet még nem látott. - Hozományról? Férjhez menni készül? - Férjhez menni? Én? - csuklott ijedten Alice. - Hová gondol? Zárdába szándékszom vonulni! Hugh lassan felé fordult, borostyánszín szeme megvillant. - Szabad kérdenem, miért? - A tanulmányaimat szeretném folytatni. Ehhez pedig a legalkalmasabb egy jó könyvtárral felszerelt kolostor. Csak hát... - hümmögött a lány ~, abba a rendbe, ahová érdemes lenne belépnem, a felvételt a megfelelő nagyságú adomány jelenti.
- Értem. - A férfi sólyomtekintete nem eresztette a prédát. - Néhol bizony túlzottan magas az ár... Alice szíve majd kiugrott a helyéből. Csalódottsága kiült az arcára. Annyira biztos volt benne, hogy Hugh teljesíti ezt a kérését is! Kétségbeesetten kezdte fejtegetni: - Mylord, kérem, gondolja meg még egyszer! Nem tagadhatja, a zöld kristály életbe vágóan fontos önnek. Én segítek, hogy megszerezze. Az a kő a többszörösét éri annak, amit kérek. - Félreértett, kisasszony. Kész vagyok hozományt biztosítani önnek. - Hát mégis? - ragyogott fel Alice mosolya. - Hogyne. Momentán viszont szükségem lenne egy menyasszonyra. - Tesséék? - Egy ígérettel is beérném. A megzavarodott Alice megszólalni is alig tudott. - Kifejtené bővebben is, uram? - Nem fogalmaztam elég világosan? Minden kérését teljesítem, egy feltétellel: a jegyesem lesz, még mielőtt a zöld kristály keresésére indulnánk.
3. fejezet Hugh azon se lepődik meg, ha megtudja, életében először fordult elő Alice-szel, hogy nem tudta, mit mondjon. Magában mulatva, némiképp elégedetten szemlélte a tágra meredt szempárt, az. enyhén elnyílt szájat és a mérhetetlen értetlenségtől ernyedt arcocskát. Kissé gőgösen megállapította, hogy férfi ekkora meglepetést még nem okozott ennek a lánynak. Amíg várta, hogy Alice magára találjon, körbenézett a dolgozószobán. Amit látott, megint csak megelégedéssel töltötte el. Lingwood Hall többi helyiségétől eltérően ezt a szobát felsöpörték, minden tisztaságtól ragyogott. A levegőben kellemes növényillat szállt. Épp erre számított. Tegnap este elbűvölte Alice konyhaművészetben való jártassága. Az ínycsiklandó étkeket, amelyeket eléje tettek, az utolsó falásig megette. De már ma reggel megtapasztalhatta, hogy a vacsora kivételes alkalom volt, a lány nem terjeszti ki gondoskodását a háznép többi tagjára. Csak azokra a szobákra, amelyeket ő és öccse lakik. Itt egy porszem sem látszott. - A rend és a tisztaság szeretetéről árulkodott minden egyes műgonddal felakasztott falikárpit, a felsuvickolt padló. Sir Ralf termeiben egészen más látvány fogadta volna: dohos falak, felgyűrődött szőnyegek, szemétkupacok, tárva-nyitva lengő szekrényajtók. Olyasmi, amit Alice a saját kis világában nem tűrt volna meg. A lány dolgozószobájában nem csupán a tisztaság ragadta meg Hugh figyelmét. Furcsa, érdekesnek tűnő eszközök és tárgyak sorakoztak a polcokon és az asztalokon. A könyvesszekrény központi helyét két vaskos bőrkötésű könyv és több kézikönyvnek látszó kötet foglalta el. Az egyik fadobozka rovargyűjteményt rejtett magában. Halcsontdarabkák, kagylóhéjak csinos mintába rendezett együttese díszítette a sarokba állított asztalkát. Megannyi kísérlet résztvevői, üvegcsék, tálkák, mindenféle porral telt edények sorjáztak egy szélesebb polcon. Ha csak a szobát látja, Hugh akkor is biztos lehetett volna abban, hogy lakója mindenre kíváncsi, széles érdeklődésű elme. - Mylord - nyögte ki végre nagy nehezen Alice -, még most sem értem, miről beszél Nincs éppen elragadtatva a házasság gondolatától, állapította meg Hugh. Ha zárt kapukat dönget, hát majd cselhez folyamodik. Mindig is kiváló stratégának számított. Miért ne használná ki ezt a képességét éppen most?
- Hallotta. Szükségem van valakire, aki a menyasszonyomnak mondja magát. -De... - Legalább egy kis időre. - Nem találhatna valaki mást? Biztosan akadna elég önként jelentkező is. De egyik sem lenne olyan, mint te, gondolta Hugh. - Önnél jobbat nem kívánnék. - Nem az vagyok, akit egy férfi jegyeséül kívánhatna! - tört ki dühösen Alice. - Kérdezze csak meg a nagybátyámat, mennyire így van. Tőle megtudhatja, hogy nyűg vagyok a nyakán. - Ha jól sejtem, ön gondoskodik róla, hogy ezt ne felejthesse el. Mindamellett remélem, mi ketten egyezségre juthatunk, és nem ellenségek leszünk, hanem partnerek. - Partnerek? - visszhangozta gyanakodva a lány. - Társak - magyarázta Hugh -, üzlettársak. Hisz ön volt az, aki üzletet akart kötni velem. - Nem egészen így gondoltam. Kérhetném, hogy kicsit részletesebben is beszéljen erről, a mi üzlettársi viszonyunkról? - Természetesen. - A férfi megállt egy kör alakú sárgaréz lemezkékből és egy mérőalkalmatosságból álló, bonyolultnak tűnő műszer mellett. - Hol szerezte ezt a gyönyörű asztrolábiumot? Utoljára Itáliában láttam ehhez foghatót. - Még apámtól kaptam - felelte szemöldökét ráncolva Alice. - Pár éve egy londoni boltban bukkant rá. Ismeri netán ezt a műszert? Hugh közelebb hajolt az asztrolábiumhoz. - Azért, mert időm nagy részében a kardommal keresem a kenyerem, hiba lenne azt gondolni, hogy sültbolond vagyok, ifjú hölgy - gyakorlott mozdulattal odébbtolta a lemezkék felett függő mércét, amellyel a csillagok földhöz viszonyított távolságát lehetett meghatározni. - Akadtak már, akik ezt gondolták. Nagy árat fizettek érte. Alice felpattant és megkerülte az asztalt. - Eszembe sem jutott ilyen feltételezés, uram. Épp ellenkezőleg. - Ő is megállt az asztrolábium mellett. - Eddig még nem sikerült kiderítenem, hogyan működik ez a műszer, és senkit nem ismerek, aki értene az asztronómiához. Elárulná, hogyan kell használni ezt a holmit? Hugh felegyenesedett és az izgatott arcocskába nézett. - Igen. Ha megállapodásra jutunk, megtanítom a használatára. Alice elpirult, szeme csillogott a lelkesedéstől. - Igazán kedves öntől, mylord. Találtam egy könyvet, amely leírja, mi mindent lehet mérni ezzel a műszerrel, csak azt nem, hogyan. Rengeteget bosszankodtam emiatt! - A használati utasítást fogadja jegyajándékomul. A lelkesedést mintha letörölték volna a lány arcáról, a hatalmas szempárban ismét bizonytalanság csillant. - Igaz is, a jegyesség. Magyarázattal tartozik…. - Valóban. – Hugh továbbsétált egy másik asztalhoz, amelyen nagyság szerint elrendezett kövek és kristályok pompáztak. Felemelt egy vöröses követ, és tanulmányozni kezdte. – Bármily hihetetlennek tűnjék fel, amit magamról mondok, egy rontás szenvedő alanya vagyok. - Kétségkívül csak önmagát okolhatja, uram – szúrta közbe jeges hangon a lány. - Magamat? – pillantott rá meglepetten Hugh. - Szegény édesanyám mindig azt mondogatta, ezt a nyavaját csak a bordélyban lehet összeszedni. Gyógyszer más nagyon nincs rá, mint a köpölyözés és purgálás. Általában nem vagyok keményszívű a betegekkel, de az a véleményem, hogy aki ilyen helyekre jár, azt kapja, amit megérdemelt. - Hmm... - köszörülte meg a torkát Hugh. - Milyen otthonosan mozog a témában. - Édesanyám ismerője volt a gyógyfüveknek. Sok mindenre megtanított, arra is, hogyan állítható helyre a testnedvek egyensúlya - méregette nemtetszéssel Alice. - Azt is tőle
hallottam, hogy egyes betegségek legjobb ellenszere, ha meg sem kapjuk őket. Még mindig jobb, mint orvoshoz szaladgálni, miután a baj megesett. - A legmesszebbmenőkig egyetértek ezzel a megállapítással - mondta Hugh. - Mi történt az édesanyjával? - Három éve meghalt - suhant át egy szomorú árnyék Alice arcán. - Részvétem. - Új, addig ismeretlen gyógynövényekből kapott szállítmányt - sóhajtotta a lány. - Alig várta, hogy kipróbálhassa őket. - Kipróbálhassa? - Ő maga állított össze új főzeteket. Akkor épp az erős gyomor- és béltájéki fájdalmakra akart orvosságot kikeverni, és az egyik ismeretlen növényből is tett bele. Túl erős lehetett az adag. Megölte. Hugh úgy érezte, egy jeges kéz markolássza a bensejét. - Az édesanyja mérget ivott? - Véletlen volt - felelte sietve a lány. - Mondtam, épp kipróbálni akarta... - Önmagán? - kérdezte hitetlenkedve Hugh. - Először mindig ő ivott a főzeteiből, csak azután adta a betegeinek. - Anyám is így halt meg - hallotta a férfi a saját hangját, mielőtt még megtilthatta volna magának a felesleges bizalmaskodást. - Mérget ivott. A csodás zöld szempár együttérzően megvillant. - Micsoda tragédia! Az édesanyja is gyógyfüvekkel kísérletezett? - Nem. - Hugh idegesen visszaejtette a helyére a vöröses követ. Hova lett az önfegyelme? Soha, senkinek nem beszélt még arról, hogy az anyja öngyilkos lett. És hogy csak azután vette magához a végzetes italt, hogy az apjával is megitatott egy adagot. - Hosszú történet, nem szívesen mesélném el. - Értem, mylord. Fájdalmas dolgok ezek. A férfit felbőszítette az együttérző hang. Eddig sem állhatta az érzelgést, és a lányt sem fogja erre bátorítani. Az együttérzés mindig a gyengeség tagadhatatlan jele. - Félreértett, kisasszony! Amikor azt mondtam, rontás van rajtam, nem a test betegségéről beszéltem. - Csak nem varázslat...? - kerekedett el Alice szeme. - De igen. - Ugyan, kérem! - csattant fel a lány. - Nem hiszek a babonákban, átkokban... - Én magam is így volnék vele. - Tudom - Alice egyre jobban belemelegedett a témába, ügyet sem vetett a közbeszólásra -, manapság tanult férfiak sem restellenek Toledóba utazni, hogy kitanulják a mágiát. De én mondom, varázslat pedig nem létezik! - Ebben tökéletesen egyetértünk - vágta el a szófolyamot Hugh. - De gyakorlatias ember vagyok. - Hogy jön ez ide? - Rájöttem, ahhoz, hogy a célomat elérjem, valóra kell váltanom egy régi legendát és megtörnöm egy ősi átkot. - Legendát? - Úgy van. - Kezébe fogott egy opálos, rózsaszín kristályt, és a fény felé fordította. Scarcliffe-ben az utóbbi években egymást váltogatták az uraságok. Egyikük sem maradt sokáig, mert nem tudták megnyerni maguknak az embereket. - Ön kíván az első lenni, akinek ez sikerül? - Igen, hölgyem. - Helyére rakta a követ. Egyik kezével az asztalra támaszkodott, másikat kardja markolatára helyezte. - Scarcliffe az enyém, és az enyém is marad, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.
- Az eltökéltségét még csak érteném - pislogott rá kissé értetlenkedve Alice -, de mi köze mindehhez a legendának? - Azt mondják, Scarcliffe igazi urának két dolgot kell beteljesítenie. Meg kell őriznie az utolsó kristályt, amely a híres-neves kincsből, a scarcliffe-i kövekből megmaradt. Azután fel kell kutatnia a többi követ. - A zöld kristály tényleg értékes lenne? - hűlt el a lány. Hugh vállat vont. - Legalábbis az embereim szemében. Úgy tartják, Scarcliffe valahai urainak birtokában volt egy felbecsülhetetlen értékű drágakőgyűjtemény, amelynek darabjai, egy kivételével, eltűntek az idők folyamán. A zöld kristályt egészen a múlt hétig a helyi kolostorban őrizték, mígnem annak is lába kélt. - Úgy érti, ellopták? - A lehető legszerencsétlenebb pillanatban. - Röviddel azt követően, hogy ön, mint az új uraság, megjelent a birtokon? - ráncolta szemöldökét Alice. - Pontosan. - Gyorsan forog a kisasszony esze kereke, állapította meg Hugh. - És vissza akarom szerezni. Mert így elűzhetem az emberek félelmeit és bizalmatlanságát. Ha pedig a menyasszonyommal térnék haza, az végképp meggyőzné Őket, hogy én vagyok az igazi uruk. - Feleségül kíván venni? - Látszott, roppant kellemetlen számára még a gondolat is. - Eljegyezném. - Mindent a maga idejében, intette óvatosságra magát Hugh. Nem szabad elijesztenie a madárkát! Apránként belátásra bírja, végül a házasság semm marad el. De szüksége van Alice együttműködésére. Nem ér rá másik menyasszonyt keríteni magának. Kis időre. - De az eljegyzés majdnem olyan erős köteléknek számít, mint a házasság! - tiltakozott Alice. - Némely egyháztudósok pedig egyenesen azt állítják, hogy voltaképp nincs is különbség a kettő között. - Ön is jól tudja, hogy az ilyen tudósok kisebbségben vannak. A jegyesség könnyedén felbontható, főként akkor, ha mindkét fél beleegyezésével történik. Nem értem, hol itt a gond. Alice hosszú percekig egy szót sem szólt. Arcára volt írva, hogy alaposan meghányja-veti magában az ajánlatot, csapdát gyanítva minden egyes kiejtett szóban. Hugh elbűvölten nézte. Zavarba ejtően ismerős volt ez a testtartás, ez az arckifejezés, ez a homlok-ráncolás. Mintha csak magát látta volna, amikor új tervet dolgoz ki, új ötletek felett töpreng. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy azt is egészen pontosan meg tudná mondani, mi jár ebben a pillanatban a lány fejében. Úgy érezte, sokkal jobban ismeri a másikat, mint erre rövid ismeretségük alapján következtetni lehetne. De ahhoz még hozzá kell szoknia, hogy az ifjú hölgy észbeli képességei az övéivel vetekszenek. Szokatlan, hogy van valaki, akivel épp a legalapvetőbb dolgokban hasonlítanak egymásra. Soha nem érzett közösséget senkivel. A kirekesztettség érzése végigkísérte életét. Létezett ugyan egy távoli, ismeretlen földrész, ahol a többiek éltek, de ő egy lakatlan szigeten tengette napjait. Ám úgy tűnt, most látogatót kapott: a szigetre betoppant Lady Alice. - Azonnal kolostorba vonulok, amint az öcsém képes lesz megállni a saját lábán - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány. A gondolataiból kizökkentett Hugh összerezzent. - Megszokott, hogy a jegyességét felbontott nő egy zárdában keres menedéket. - Igen - felelte szűkszavúan Alice, aztán továbbfontolgatta az ötletet. Hugh elmélázott. Vajon akkor is tüzes villámokat szór a szeme, amikor egy férfi tartja a karjában?
No, már megint az ismerős probléma. Ölelhette már ezt a nőt férfi? Biztosan. Mint Dunstan oly udvariatlanul megjegyezte, Alice már nem az a kis feslő rózsabimbó. Ugyanakkor semmi nyomát nem látja, hogy a lány kapható lenne a flörtölésre. A dolgozószobát betöltő műszerekből, kő- és rovargyűjteményből ítélve szenvedélyei tudományos kérdésekre korlátozódnak. Alice keresztbe fonta a karját, ujjai ideges ritmust vertek a felkarján. - A céljainak milyen időtartamú jegyesség felelne meg legjobban, uram? - Néhány hónapnál nem hosszabb. - Néhány hónap... - Gyorsan elröpül ez a kis idő - mondta a férfi kedvesen. - Tavaszra már kezembe veszem az irányítást a birtokon. - És mire kitavaszodik, te már a feleségem leszel angyalom! - Addig van hová mennie? - Nincs. - Akkor természetesen a telet Scarcliffe-ben töltheti. Az öccsével együtt. - De mi lesz, ha az idő alatt talál magának asszonyt, amíg én is az ön fedele alatt élek? - Ezzel a problémával ráérünk akkor foglalkozni. - Nem is tudom. Nem így képzeltem én... Érezvén, hogy nyerésre áll, Hugh megismételte. - Pár hónap gyorsan elszalad. És ha nem érzi jól agát Scarcliffe-ben, gondoskodom más elhelyezésről. Alice sarkon fordult, és háta mögött összekulcsolt kézzel fel-alá járkálni kezdett. - A nagybátyám beleegyezését is el kell nyernie a jegyességhez. - Kétlem, hogy bármi nehézséget támasztana. - Igaz is - rándult grimaszba Alice arca. - Alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. - A döntését talán az is kedvezően befolyásolja, ha felajánlok némi fűszert. Alice csodálkozó pillantást vetett rá, majd elindult a szoba másik vége felé. - Nagyobb mennyiségben áll rendelkezésére? - Igen. - Fűszer alatt mit ért, uram? - A legjobb minőségű keleti fűszereket - mosolyodott el a férfi. - Fahéjat? Sáfrányt? Borsot? - És ehhez hasonlókat - bólintott Hugh. Hezitált, beavassa-e a lányt a pénzügyeibe. Ha atyai örökségként nem szállt rájuk földbirtok, a legkiválóbbnak számító lovagok számára is csak váltságdíjak begyűjtése, hadizsákmányszerzés volt a lehetséges pénzforrás. A legügyesebbek bezsebelhették a lovagi viadalok győztesének járó jutalmat, és bőségesen jövedelmezett az is, ha szolgálataikat valamely földesúrnak ajánlották fel. Hugh szerencsésnek mondhatta magát, mert nem egy tornáról ő hozhatta el a legjobbat megillető értékes páncélt vagy harci paripát, és az urak, akiknek szolgálatába szegődött, bőkezűnek bizonyultak. Ám vagyona gyarapodását mégsem ily módon, hanem a fűszerkereskedelemmel érte el. Eddig nem foglalkozott azzal, mit szól ehhez a világ. De most ráébredt, zavarná, ha Alice szemében is olyan alantas foglalatosság lenne a kereskedés, mint a többiekében. Másfelől a hölgy igen gyakorlatias észjárású. Esetleg kifejezetten jó néven veszi, hogy ilyen biztos jövedelemforrással rendelkezik. Számba vette a lehetőségeket, aztán úgy döntött, a lány elé tárja a tényeket. - Nem köztudott - mondta halkan -, de nem csupán a kardommal biztosítom a megélhetésem. - Fűszerekkel kereskedik? - kérdezte meglepetten Alice. - Az elmúlt néhány évben meglehetősen jó kapcsolatokat építettem ki több keleti fűszerárussal is. Így nem fog gondot okozni egy nagyobb összegű adomány, ha ön zárdába kívánna vonulni.
- Remek - bólogatott lelkesülten Alice. - Az a rendház, ahová belépni szándékozom, utasított már el jelentkezőt anyagi okokra hivatkozva. - Az apácák is lassan olyan válogatósak lesznek, mint a jó házból való, házasulandó fiatalemberek. - Azt meg többször is meggondolják, hogy felvegyenek-e valakit, akinek... folt esett a becsületén - motyogta a lány. - Márpedig, ha mint a jegyese az ön házában élek, de aztán mégsem vesz feleségül... - Azt fogják feltételezni, hogy mindaz megtörtént, ami csak egy házasságban történhet meg - bólintott Hugh. - De ha megfelelő a hozomány, a legjobb hírű rendházak is elsiklanak e fölött az apró részlet fölött. - Azt tanácsolnám, ne mondja el a nagybátyámnak, hogy hozományt kíván adni nekem. Megpróbálná becsapni önt. Hugh szája önkéntelen vigyorra húzódott, minden akaraterejére szüksége volt, hogy rendezze arcvonásait. - Nem örülnék neki. De egyet se féljen, az alkudozás művészetében jártasnak mondhatom magam! Szokásom annyit fizetni, amennyit az áru ér. Még az ön esetében sem teszek kivételt. - A bácsinak nincsenek skrupulusai, ha üzletről van szó - bizonygatta Alice - Az öcsém örökségét is ellopta. - Lehet, hogy önt olcsón megszámítja... Alice eleresztette a füle mellett a megjegyzést, tovább rótta a köreit. Hirtelen megtorpant, - Elfogadom a feltételeit, mylord - jelentette be elszánt arccal. - A telet önnél töltöm Scarcliffe-ben, tavasszal pedig újra megbeszéljük a dolgot. Hugh nem tudott mit kezdeni a határtalan megkönnyebbüléssel, amely egyszeriben elöntötte. Mindennapos kis üzleti ügy, hűtötte lelkesedését, semmi több! Mire föl ez a nagy elégedettség? - Tehát - mondta kimérten -, megállapodtunk. - Volna még itt egy probléma, nem is kicsi. - Mi lenne az? Alice bizonytalanul toporgott az asztrolábium mellett. - A nagybátyám. Ugyan áldani fogja azt a percet, amikor kiteszem a lábam ebből a házból, de nem fogja elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. - Bízza ezt rám, Lady Alice! - Most, hogy az üzlet megköttetett, Hugh-t idegesítette az akadékoskodás. - Mindent elrendezek vele. - Sir Ralf nem tudja majd mire vélni a nagy sietséget, amivel ön feleségül akar venni. - Mi gyanúsat láthatna benne? - vonta össze a szemöldökét Hugh. - Ha elkerülte volna a figyelmét - jegyezte meg csípősen Alice -, kissé éltesebb vagyok, mint az eladósorban lévő lánykák legtöbbje. - Többek között ezért is felel meg olyannyira a kívánalmaimnak - húzta széles mosolyra a száját a lovag. - Önmagát tagadná meg - fintorodott el a lány -, ha hajlandó lenne üzletet kötni egy tapasztalatlan csitrivel, akinek a hátsó fertályán még ott a tojáshéj, ugye? - Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban - hagyta rá Hugh, és próbált napirendre térni a kérdés fölött, hogy vajh Alice-nek mennyi tapasztalata lehet. - Egy nyivákoló fruska, aki duzzog, ha nincs időm szórakoztatni, csak púp lenne a hátamon. Mint mondottam, elsősorban nem menyasszonyra, hanem üzlettársra van szükségem, aki koránál fogva érett személyiség, és helyén van az esze. - Ez a leírás tökéletesen illik rám, mylord! - vidult fel a lány, aztán azonnal el is komorodott. - A nagybátyámmal akkor is gondok lesznek. Tudja, azután, hogy az öcsémet és engem Lingwood Hallba hozatott, a bácsi többször is megpróbált kiházasítani. - Nem sok sikerrel járt, ha jól látom.
- Egészen odáig elment, hogy kisebb hozományt is hajlandó lett volna adni mellém. De így sem tudott rávenni egyetlen jelentkezőt sem, hogy megkérje a kezemet. - Senki nem akadt? - Ez meglepte. A hozomány, a legkisebb is, mégiscsak hozomány, és vannak olyan szerencsétlen flótások, akik kénytelenek a legkevesebbel is beérni. - A szomszéd birtokosok közül kettő vette magának a fáradságot, és személyesen is tiszteletét tette nálam. Mondhatni, a megismerkedésünk első percében elvesztették az érdeklődésüket irántam. - Erről ön gondoskodott - öntötte szavakba gyanúját Hugh. - Fájdalom - lehelte halvány pírban égő arccal a lány -, néhány percnél tovább képtelen voltam elviselni a társaságukat. Az esküvőnek csak a felemlegetésére is hisztérikus rohamok törtek rám. - Úgy ismertem meg, mint akinek kötélből vannak az idegei. - És látja, mégis... - csillant meg huncutul Alice tekintete. - Mindjárt az első két kérőm látogatásakor jelentkezett ez a szörnyű betegség. Aztán nem is jöttek többen. - Inkább vállalta, hogy a nagybátyja kegyelemkenyerén él, mintsem férjhez menjen? Alice vállat vont. - Két rossz közül a kevésbé rosszat választottam, itt legalább némi esélyem volt rá, hogy néha-néha érvényesíthetem az akaratomat. De ha férjhez megyek, elvesztem. - Olyan borzalmas lenne a házasság? - Azokkal a tökfilkókkal, akiket a bácsi rám szabadított, mindenképp. - A lány akaratlanul is egyre emeltebb hangon beszélt. - Nem csak azért, mert boldogtalan lettem volna mellettük. Gondolnom kell az öcsémre is. Ezek a harcban nevelkedett emberek egyetlen erényt ismernek el: a fizikai erőt. És gyakran érthetetlen, szükségtelen kegyetlenséggel viseltetnek az elesettekkel szemben. Hugh most értette meg, hogy Alice-t minden döntésében az öccse iránti felelőssége vezérli. - Még apánk is, ő is levegőnek tekintette a fiát azután, hogy Benedict leesett a pónijáról és megsérült a lába. Haszontalan jószágnak nevezte. Csak mert nem nevelhetett lovagot belőle. - És ön nem akarta kitenni az öccsét mások szívtelenségének... - Eleget szenvedett attól, hogy apánk semmibe vétse. Én törődtem vele, gondoskodtam róla, amennyire erőmből tellett. De ki pótolhatná az apát egy fiú életében? - Nem könnyű, de vannak, akiknek sikerült - gondolt vissza saját gyerekkorára Hugh. Alice a fejét ingatta, mintha csak a kellemetlen gondolatokat akarná kirázni onnan. Felsóhajtott. - De Benedict az én gondom. - Akkor én most megkeresem Sir Ralfot. Hugh már indult is kifelé. Elégedett volt önmagával, amiért ilyen gyorsan tető alá hozta a megállapodást, mégsem hagyta nyugodni a tudat, hogy egy eljegyzés azért mégsem esküvő. Sebaj! Érjenek csak Scarcliffe-be, ráér ott kitalálni, mi legyen a következő lépés. - Egy pillanatra még, Sir Hugh! - szólt utána Alice. - Parancsol? - nézett vissza a válla felett. - Mivel fogja indokolni ezt a viharos gyorsaságú leánykérést? Arra nem hivatkozhat, hogy a hozományom hat önre csábítólag, lévén, hogy nincs hozományom. Azt sem állíthatja, hogy az idők hosszú során megkedvelt, lévén, alig egy napja volt szerencsénk találkozni. - Magyarázatul olyan okkal állok elő, amibe még Sir Ralf sem tud belekötni. - Jelesül? - érdeklődött Alice. Hugh megfordult, aztán ahelyett, hogy beszélni kezdett volna, csak állt és nézte a lányt. A reggel ragyogó fényében mint folyékony arany tündökölt a haja. Kék ruhája kiemelte keble ingerlő halmait. A férfi kiszáradt szájjal közelebb lépett, szíve hevesen vert.
- Nyilvánvaló, hogy az adott körülmények között csupán egy indok hozható fel magyarázatként. - Mégpedig? - A szenvedély. A lány oly elképedten bámult rá, mintha Hugh valamely idegen, érthetetlen nyelven szólalt volna meg. -A... szenvedély? - Mi más? - A lány elé lépett. Alice ajka lassan elnyílt, majd becsukódott. - Komolyan gondolja, hogy elhitetheti a bácsival, hogy ön, a legendás hős ilyen... ostoba, elcsépelt ok miatt kész házasságra lépni? Hugh a lány vállára helyezte a kezét. Kellemesen itt az érintése. A törékeny, élettel teli testből áradó asszonyi erő és hajának illata eltéveszthetetlen hatást tett érzékeire. - A legkomolyabban - nedvesítette meg kiszáradt át. - Csupán a mindent elsöprő szenvedély győzedelmeskedhet egy férfi józan eszén és belátásán. Mielőtt a lány rájöhetett volna, mire készül, az ölébe vonta, és ajkát az ajkára szorította. Csak most, hogy a karjában tartotta, döbbent rá, hogy amióta megpillantotta, egyéb vágya sem volt, mint átölelni és csókolni. Miben rejlik ennek a lánynak a bűvereje? Asszony még nem volt rá ilyen delejes hatással. De türtőztetnie kell magát! Kénytelen-kelletlen szakította le ajkát lányéról. Alice megrezzent a karjában, bizonytalanul nézett rá. Tétovaságát kihasználva Hugh ismét az érett fügeként duzzadó, forró, mézízű szájacska fölé hajolt. Ezt az ízt, amíg él, el nem unná! A szerelmes éjszakák íze ez: édes, lágy és bódító. Amikor nyelvével gyengéden szétnyitotta a lány ajkait, Alice halkan felkiáltott. Nem a tiltakozás vagy a félelem hangja volt ez, csupán a csodálkozásé. Hugh érverése őrült vágtára váltott, amint a lány lábujjhegyre állt, és karját a nyaka köré fonta. Szorította magához a kecses testet, és azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat, bár örökké a karjaiban tarthatná a lányt. A rettenetes üresség a szívében szűnni látszott, és már bizton tudta, hogy sokkal többet akar, mint ez a néhány csók... Ekkor Alice kibontakozott az öleléséből. - Sir Hugh! - rebegte elhomályosult tekintettel. Ujját finoman a férfi újra csókra nyíló ajkára szorította. - Uram, kérem... Hugh nem mozdult, mély levegőt vett. Letaglózta a felismerés, hogy kölyökkora óta először egy asszony által legyőzetett. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Még egy csók, és erejét vesztve Alice lába elé omlik. Híres akaraterejét és önuralmát segítségül híva fegyelmezett csatarendbe állította gondolatait. Induljunk ki abból, hogy soha, semmit nem tesz meggondolatlanul, tehát az imént lezajlott jelenet is egy jól kidolgozott terv szigorú pontossággal végrehajtott része volt. A csókmanőver során megállapíttatott, hogy Hugh, a Rettenthetetlen igenis lángra tudja lobbantani Alice-t. A most szerzett megfigyelés a későbbiekben még hasznosítható, alkalomadtán kihasználandó. - Mint... - rekedt suttogás hagyta el az ajkát. Újra kezdte. - Mint mondottam volt, bizonyos vagyok benne, hogy a szenvedély, mint olyan, elégséges ok a házasodásra. - Most már nincs kétségem afelől, hogy meg tudja győzni a nagybátyámat. - Rózsás foltok ütköztek ki Alice orcáin, tekintetét zavartan kapta el Hugh-ról. A férfi erőt vett magán, és az ajtó felé indult. - Csomagoltassa be a saját és az öccse holmiját. Déli tizenkettő körül útra kelünk. - Igenis, uram. - Végre ismét ránézett. Elégedettség és asszonyi öröm táncolt a zöld szemekben. - Még egy apróság... - Uram? - Az úticélt elfelejtette közölni velem. Ideje, hogy teljesítse, amit vállalt, Alice. Tehát hol kell keresnünk a zöld kristályt?
- Ó, a kő! - kacagott fel a lány. - A nagy kavarodásban egészen el is felejtettem! - A zöld kristály mindennél fontosabb - közölte dermesztő hangon Hugh. - Természetesen, uram. - Alice arcáról egy szemvillanás alatt lefagyott a mosoly. - A nyomára vezetem.
4. fejezet Sir Ralf reggelire fogyasztott sörét kortyolgatva bólogatott. - Értem, értem. Megkéri az unokahúgom kezét. Az éltető ital cigányútra ment, Sir Ralf szeme kiguvadt, padlizsánszínt öltő tokája, hatalmas potroha rengett a visszafojtott köhögéstől. - Hogy miii? - hörögte. - Jól hallok, mylord? Feleségül akarná venni Alice-t? - Az unokahúga teljesíteni tudja mindazt, amit egy feleségtől elvárok. Hugh maga elé húzott egy szikkadt kenyércsücsköt. A reggeli láttán elment az étvágya. Nem volt kérdéses, hogy Alice, miután a tegnapi vacsorát mindenki nagy megelégedésére levezényelte, elvesztette érdeklődését a konyhaművészet iránt. És mert a szívéhez a gyomrán át vezető út kapuját megnyitotta, ma reggel már egyéb praktikáit próbálgatta a lovag felett. Hugh kíváncsi lett volna, mi jót tálaltatott fel magának a lány szobái rejtekén. Meg mert volna esküdni tó, hogy nem sört és több napja száradó kenyérvéget. - Teljesíteni tudja? - Ralf leesett állal, bambán pislogott. - Alice? - Úgy van. Nem vonhatta kérdőre a tamáskodásáért. A lány háztartásvezetési gyakorlatát még véletlenül sem csillantotta meg Ralf előtt. A nagyterem üresen kongott. Ők ketten üldögéltek kandallóhoz legközelebb eső asztalnál. Nagy néha felbukkant egy hajszolt tekintetű cseléd, és szándékoltan erőtlen kísérletet tett rá, hogy az előző esti lakoma nyomait eltüntesse. Az egyik megrázintott egy portörlőrongyot, a másik úgy tett, mint aki az asztalokat akarja lemosni. Hogy a feladat némi tisztítószert és vizet is igényelne, fel sem merült benne. A padlóra ömlött sörbe ételdarabok ragadtak. A levegőt az erjedésnek indult bor és a bomlásnak indult húsmaradékok bűze töltötte be. - Az esküvő később, valamikor tavasszal lenne. - Hugh szórakozottan tapogatta a kenyérvéget. Bármilyen éhes is volt, nem támadt gusztusa rá. - Momentán nincs időm rá, hogy kivárjam az előkészületeket. - Értem. - Az anyagi vonatkozásokról pedig... - Nos - harákolta Ralf -, ami a pénzügyi dolgokat illeti... - Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha Alice és az öccse elkísérne Scarcliffe-be. így később nem kéne értük jönnöm. - Még ma el akarja vinni innen? - Ralf dülledt szemében hitetlenkedés villant. - Igen. Már utasítottam is őket, hogy csomagoljanak. Délben indulunk. - Már megbocsásson, uram - tett tétova kísérletet értetlensége kifejezésre juttatására Ralf. Nem akarnék én beleszólni, de... Aláírom, Alice fiatalosabb a koránál, de... ön is tudja, már huszonhárom éves. - Nem számít. - A fiatalabb lánykák csak könnyebben tanulnak. Kezesebbek, idomíthatok. Néhai feleségem még tizenöt sem volt, amikor elvettem. Soha, semmi bajom nem volt vele. - Nem hiszem, hogy bárminemű nehézséggel kéne számolnom Lady Alice részéről - mondta Hugh. - Ó, hogy is merészelne szembeszállni önnel! - Ralf szomorúan felsóhajtott. - Nem úgy, mint velem! Én mondom, valóságos istencsapása ez a lány! - Valóban?
- Azok után, amit érte és a nyavalyás öccséért tettem! - Ralf súlyos szemhéjai vad verdesésbe kezdtek a felindultságtól. - Az apjuk halála után otthont és ételt biztosítottam a számukra. Erre mi volt a köszönet? Vita, vita és esztelen követelőzés! - Bosszantó - értett egyet Hugh. - Mit bosszantó? Vérlázító! - tört ki Ralfból az elégedetlenség. - Ez a nagyszájú liba még arra sem vette a fáradságot, hogy a házamat rendben tartsa! Bezzeg a saját szobái tiszták és illatoznak! - Igen - mosolyodott el Hugh -, magam is tapasztaltam. - Úgy él abban a toronyban, mintha semmi köze nem lenne Lingwood Hallhoz. Külön főzet magukra! Az a satnya kis féreg különb ételeket eszik, mint én! - A mélyen átérzett felháborodás könnyeket csalt Ralf szemébe, tajtékozva üvöltötte: - Egy tisztességes vacsora nem került az asztalomra, amióta a feleségem meghalt. Ennek már hét éve! Azt hittem, ha Alice-t ide veszem, minden megváltozik. Hogy, ha másért nem is, hálából elvégzi az asszonyi teendőket körülöttem. - Nem ez történt? ~ érdeklődött Hugh, aki sejtette, hogy Alice sajátos bosszúhadjáratot kezdett a nagybátyja ellen. - Még kísérletet sem tett rá! - Ralf lemondóan legyintett. - Egyfolytában csak vádaskodott, hogy elloptam azt a keveset is, amijük még megmaradt! De kérdem én, mi mást tehettem volna? Benedict nem töltötte be a tizenötöt sem! Láthatta, az a gyerek egy nagy rakás szerencsétlenség! Hát hogy tudta volna megvédeni a saját birtokát' Urunk, Middletoni Fulbert úgy döntött, nálam jobb kezekben lesz az a föld... - Amit gyorsan a fiának adományozott – vetett közbe Hugh. - Nem tehettem mást! De az a szemtelen perszón ezt sem értette meg. - Ralf nagyot húzott a sörből serlegét mérgesen az asztalra lódította. - A jövőjét elrendeztem volna. Férjet akartam keríteni neki... - Miután rájött, hogy a hölgynek esze ágában sincs rendet tartani Lingwood Hallban? érdeklődött Hugi - Hát tehetek én róla, hogy senki nem akarta elvenni? - Nem, azt hiszem, erről tényleg nem tehet. - Eszébe jutott Alice beszámolója a hisztérikus rohamokról. - Bizonyítani nem tudnám, de a mai napig erős gyanúm, hogy ő ijesztette el a kérőit. - Ez a probléma már a múlté, Sir Ralf. - Korgó gyomra arra késztette, hogy ismét megtapogassa szikkadt kenyeret. - Most már nem kell aggódnia ; unokahúga miatt. - Nem aggódnék én - ráncolta szemöldökét Ralf ha uram is úgy ismerné ezt a lányt, ahogy én. A maga valójában. - Bízom a jó szerencsémben. - De mi van, ha néhány hét alatt meggondolja magát? Ha egyszer csak beállít, hogy nem bírja tovább ennek a kiállhatatlan perszónának a nyelvelését, követelőzését? - Nem másítom meg az elhatározásom. Erre szavamat adom. Ralf nem hagyta magát meggyőzni. - Miért? Miért olyan biztos benne, hogy az unokahúgom megfelelő lesz? - Okos, egészséges. Lehet, hogy nem ebben a házban csúcsosodott ki a tehetsége, de tudja, mi az, háztartást vezetni. Mi mást akarhatnék még? Akármit mondott is Alice-nek, eszébe sem jutót szenvedéllyel előhozakodni. Akárcsak ő, Ralf is annyira férfi, hogy tudja, a vágyai senkit nem hajszolhatnak bele egy házasságba. Ralf még mindig nem adta meg magát. - Gondolja, hogy okos húzás Alice-t elvenni? - Szükségem van egy asszonyra - felelte határozottan Hugh -, aki gondot visel a házra, amíg én távol vagyok. Tudja, az embert néha hetekre, hónapokra elszólítja otthonról a kötelesség. - De Alice természete... talán a kora miatt is, meglehetősen furcsa.
- Szerintem jól megértjük mi majd egymást. És számos teendőm miatt idő sincs rá, hogy másik menyasszonyt keresgéljek. - Értem én! Az ön pozíciójában lévő embernek mihamarabb feleséget kell kerítenie. Aki gondoskodik az utódlásról és az otthonról. - Az utódlásról - visszhangozta meglepetten Hugh, mint akinek új a gondolat. - És ön szerint erre Alice alkalmas - ismételte még egyszer Ralf, nagy falat száraz kenyeret tömve a szájába. Ezen kérődzve folytatta: - Meg ne sértsem, de... Alice-szel beszélt már? - Befolyásolja önt döntésében az unokahúga véleménye? - No nem - csámcsogta Sir Ralf -, de azt vettem észre, hogy Alice-t meglehetősen nehéz együttműködésre bírni. Ha ő valamit nem akar, azt nagyon nem akarja! - Lady Alice és én már megállapodásra jutottunk. - Tényleg? - Ralf még rágni is elfelejtett. - Beleegyezett az eljegyzésbe? Érdekes, felettébb érdekes. -Tekintetében a remény tüze gyúlt. - Már csak az anyagi kérdések vannak hátra. - A kenyérvéget, amelynek halmazállapotát egy kőszikla is megirigyelhette volna, reményvesztetten eltolta maga elől. - Meg kell vallanom - méregette sunyi pillantással Ralf -, hozományt nem sokat adhatok. Idén a termés is elmaradt a várttól... - Nocsak! - Szűkös esztendőnk volt. És nem fogja elhinni, mennyit kellett költenem erre a két gyerekre! Benedict még csak hagyján... de Alice! Igen-igen költséges szórakozásoknak hódol... - Jegyajándékul egy láda borsot és egy láda gyömbért ajánlok. - Hol egy könyvért, hol valami haszontalan kőért rágja a fülem... - Ralf levegőt sem mert venni. - Borsot és gyömbért mondott? - Jól hallotta. - Nem is tudom, mit mondhatnék... - Mondjon igent. Indulnom kéne. Elszaladt az idő. - Ön ad nekem? - Így szokás, vagy nem? - Hát nem. Főleg nem, ha a menyasszony semmit nem visz a házasságba. Mert... ugye, tudja, hogy Alice-nek nincsenek birtokai? - Beérem a sajátommal is. Viszem az unokahúgát, ahogy van. Megegyezhetnénk végre? - Mi az, hogy! - vágta rá Ralf. - Alice az öné, egy láda borsért és gyömbérért cserébe! - Már csak papot kéne keríteni az eljegyzési ceremóniához. Lehetőleg gyorsan, mert mihamarabb indulni szeretnék. - Én majd mindenről gondoskodom - ígérkezett Ralf, és kilökte maga alól a széket. Azonnal elszalajtok valakit a papért! Sokkal szívélyesebben, mint a lovag megérkezte óta bármikor, Hugh-ra vigyorgott, és kirobogott a teremből. Alig halt el léptei zaja, Dunstan állított be. Feldúlt arcán a zaklatottság szántotta redőkkel, idegesen toporgott Hugh előtt. - Baj van, uram! - Ahogy így elnézlek - méregette elgondolkozva Hugh -, legkevesebb, ha a végítélet pillanata közeleg. Mi történt, Dunstan? Rajtunk az ellen? - Néhány perccel ezelőtt - Dunstan tudomást sem véve a gunyoros hangról, mondandójába fogott - Lady Alice a szobájába kérette két emberünket, és utasította őket, hogy hordják le a csomagjait. - Ez aztán a jó hír! Végre egy asszonyszemély, aki nem sokat bajmolódik a pakolással! - Csak várj, uram, amíg megtudod, mi mindent nem akart lehordatni! - Szétvet a kíváncsiság, Dunstan! Áruld már el, mi volt azokban a csomagokban!
- Kövek! Két láda kő! - panaszolta Dunstan, álla megremegett a felháborodástól. - És nem elég, hogy ezekkel egy nagyobbacska kertet is körbe lehetne keríteni, de akkor még ott volt a másik láda... tömve könyvekkel, pergamenekkel, tollakkal, tintatartókkal. - Értem. - És akkor jött a negyedik... - csuklásszerű hangok törtek elő a vén harcos torkából -, hogy abban mi volt! Mindenféle műszerek, edények, üvegholmi! És hátravoltak még a ruhái, a cipői... - Ki gondolta volna, hogy Lady Alice ennyit ad a megjelenésére! - jegyezte meg csodálkozva Hugh. - A többihez képest ez igazán semmiség volt, de arra elég, hogy egy újabb ládát megtöltsön. Uram, azt mondtad, nagyon fontos küldetésben járunk. Hogy hajt az idő. Hogy percnyi késlekedést sem engedhetünk meg magunknak. De ha ezt a tengernyi rakományt fölpakoljuk tárta szét kétségbeesetten a kezét -, a szekerek mozdulni sem bírnak! Legalább a köveket hagyjuk itt! - Lady Alice a jövendőbeli feleségem - dörrent rá szikrázó szemmel Hugh. - Ha parancsol valamit, vedd úgy, mint ha én parancsoltam volna! - Jó, jó, de... - Dunstan! - Értettem, mylord - csikordultak meg Dunstan fogai. - Szabad kérdenem, mi lesz az úticél? - Még nem tudom. Az eljegyzés után ez is kiderül. - Nem mintha nem lenne mindegy - vont vállat az idősebb férfi. - Akármerre indulunk is, nem kétséges, hova jutunk. - Hova? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Hugh. - Pokolra! - mormogta Dunstan. - No, ott legalább ismerős terepen mozgunk! - vigyorodott el a lovag. Az öreg katona válaszra sem méltatta. Sarkon fordult és magában motyogva kibandukolt a nagyteremből. Hugh körbenézett. Egy árva homokórát sem látott sehol. Úgy látszik, Ralf nem tartja számon az idő múlását. Felállni készült. A Nap állásából majd megállapítja, mennyi lehet az idő. Furcsán koppanó lépteket hallott a torony lépcsője felől. Benedict jelent meg. A fiú zaklatottnak, ugyanakkor elszántnak tűnt. Felszegett állal bicegett Hugh felé. Ha nincs a sérült lába, magas, jóvágású fiatalembernek számított volna. Felsőteste véznaságát a fizikai erőpróbák teljes hiányának lehetett betudni. Haja sötétbarna színben játszott, a nővéréhez hasonlatos, különös zöld szempár intelligenciáról árulkodott. - Uram, beszédem van önnel! Halaszthatatlan! Hugh alkarját az asztalra fektette, összekulcsolta ujjait. - Miről lenne szó, Benedict? - A nővéremről - hajolt közelebb a fiú, majd lopva körbepillantott, senki nem hallja-e őket. Most mondta el, miben állapodtak meg. Hogy tavaszig a jegyese lesz önnek, de aztán felbontják az eljegyzést, mert az ön érdekei így kívánják. - Az én érdekeim? Ezt a szót használta? - Lehet, hogy nem pontosan így fogalmazott - rándított a vállán mérgesen Benedict -, de szavainak ez volt az értelme. Azt mondta, önnek mindennél előbbre való a hatékonyság. - A nővéredet sem kell egy kis gyakorlatiasságért a szomszédba küldeni. Csak hogy tisztán láss, Benedict! Lady Alice volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy előbb vagy utóbb, de felbontsuk az eljegyzésünket! - Nem számít, ki, mit mondott - morogta a fiú. - A lényeg az, hogy a jegyességüknek néhány hónap múltán úgyis vége szakad.
- Úgy értsem, fenntartásaid vannak az egyezségünkkel kapcsolatban? - Hogyne lennének! - Benedict szeme lázasan fénylett. - Úgy vélem, kihasználja a nővéremet, és csak a saját céljait tartja szem előtt. Hogy megkövetelné tőle, hogy tegye, amit egy feleségnek tennie kell, azután, ha beköszönt a tavasz, eldobná, mint egy... - Aligha - mormolta Hugh -, tekintve, hogy tekintélyes summát fizetek érte. - Gúnyolódjék csak, mylord! - dühödött meg Benedict. - Lehet, hogy az ön szemében csupán egy hitvány fajankó, de akkor is Alice testvére vagyok! És kötelességem oltalmazni őt! - Ha képtelen vagy elfogadni a megállapodásunkat - mondta egy percnyi hallgatás után Hugh -, van más lehetőség is. - Miféle lehetőség? - követelőzött az ifjú. - A nővéred elmondja nekem, amit tudni akarok, anélkül, hogy a jegyesemmé kéne tennem. - Ne higgye - csapott az asztalra Benedict -, hogy én nem ugyanezt kértem tőle! - Te tudod, hol a kő? - Nem. Alice már épp elmondta volna nekem is, amikor híre jött, hogy ön a kristály nyomában jár. - Benedict elfelhősült tekintettel felsóhajtott. - Alice azonnal terveket kovácsolt... - No, persze. - Tervek kidolgozásában utolérhetetlen. Úgy gondolta, az ön érdeklődése a zöld kristály iránt egyben a mi szabadulásunkat is jelenti Lingwood Hallból. - Még ha csak ennyit kért volna! - nyögött fel Hugh. - De szavamat vette, hogy kitaníttatlak jogásznak, neki pedig hozományt adok, hogy zárdába vonulhasson! - Engem a legkevésbé sem érdekel a jog - csóválta meg a fejét Benedict. - Az egész az ő ötlete. - De a nagybátyádtól szívesen megszabadulnál. - Igen, de nem azon az áron, hogy Alice becsülete veszélybe kerül! Hugh hirtelen megsajnálta. - Amíg Lady Alice velem van, nincs mitől félned. - Nem hiába hívják önt rettenthetetlennek! Biztos vagyok benne, hogy a nővéremet is csak az egyik tervéhez kívánja felhasználni. És ezt nem tűrhetem! - Nem sokan merték még megengedni maguknak, hogy sértegessenek. - Nem hiszem, hogy elégtételt kívánna, Sir Hugh! Egyenlőtlenek a feltételek - Benedict kesernyés mosollyal sérült lábára mutatott. - Ha a testvéri aggodalmadat ez elcsitítja, elárulom, szándékomban áll az eljegyzéssel vállalt kötelességeimet teljesíteni. - De Alice nem akar az ön felesége lenni! - tiltakozott Benedict. - Legyen az már az ő baja. Én mindenesetre addig is gondját viselem. És meg ne tudjam, hogy egyetlen szót is ejtesz Sir Ralfnak a beszélgetésünkről! Három órával később Hugh már Alice-t segítette fel a nyeregbe. A lány szíve vadul kalimpált. A terve megvalósult! Végre megszabadultak Sir Ralitól. Hónapok óta először látta kedvező színben a világot. A hűvös szellő meglibbentette útiköpenye fodrait. Szürke kancája izgatottan rázta meg fejét, mintha ő is alig várná már az indulást. Alice a szeme sarkából látta, hogy Benedict is lovára szállni készül. Jóllehet rossz lába és a hóna alá szorított mankó akadályozta a mozgásban, a fiú kifejlesztett egy - látványnak nem túl épületes - módszert, amellyel egyedül is nyeregbe tudott szállni. Akik régebbről ismerték, meg sem próbáltak a segítségére sietni. A lány látta, hogy lopva Hugh is Benedict mutatványát figyeli. Egy pillanatig attól rettegett, a férfi odarendeli egyik emberét, hogy tegye fel a fiút a nyeregbe. Alice megkönnyebbült, amikor ez elmaradt.
Tekintetük egymáséba fonódott. Hugh szeme derűsen megvillant, jelezvén, hogy sejti, mire gondolhat Alice. A lány hálásan visszamosolygott rá. A férfi biccentett, és könnyed mozdulattal nyeregbe pattant. Benedictről lerítt, hogy nincs ínyére sorsuk ilyetén fordulata. Azt persze nem bánta, hogy ott hagyhatja Lingwood Hallt, de a változást a cseberből vederbe tipikus esetének vélte. Alice sokkal bizakodóbban nézett a jövőbe. Minden remekül alakul, mondogatta magában. Földi javaikat a ládák rejtették, amelyeket gondosan felszíjaztak a szekerekre. Volt némi kis kellemetlensége Dunstannal, aki az istennek sem volt hajlandó a köveket és a felszereléseket felpakoltatni, de végül ez is elrendeződött. Nem tudta, mi bírta jobb belátásra a nyakas harcost, de hát az eredmény a. lényeg. Az eljegyzési ceremónia alig pár percet vett igénybe". Amikor a falusi pap előtt elrebegett eskü végeztével Ralf Hugh-éba helyezte Alice kezét, a lány testén különös bizsergés futott át. Annak tudta be, hogy szokatlan számára egy férfi érintése. Ami azt illeti, a csókja is. Hugh ölelésének emlékétől melegség öntötte el. - Nos, hölgyem? - kérdezte Hugh, lova kantárát szorítva markában. Köpönyege félrecsúszott, elővillant kardja markolata. Fekete ónixgyűrűjén megcsillant a bágyadt őszi napfény. - Itt az ideje, hogy teljesítse ígéretét. Mi lesz az úticélunk? - Ipstoke, mylord - sóhajtott nagyot a lány -, ahol éppen lovagi tornát és vásárt tartanak. - Ipstoke? Alig kétnapi járás. - Gilbert, a trubadúr lopta el a kristályomat. Minden okom megvan feltételezni, hogy innen az ipstoke-i vásár felé vette az útját. - Egy énekest kell keresnünk? Biztos ebben? - Gilbert néhány napig bennünket szerencséltetett a dalaival. A faragatlan ripők! keskenyedett el felháborodottan Alice szája. - Amíg itt volt, minden cselédlányunkat megkörnyékezett! És azok az otromba versei! Még sakkozni sem tudott rendesen. - Egy trubadúrtól valóban többet várna az ember. - Hugh zavarba ejtően átható tekintettel méregette a lányt. - Ő a tolvaj! Kiügyeskedte, hogy körbenézhessen a dolgozószobámban. Elég volt egy pillantás a zöld kristályra, más már nem is érdekelte. Egyfolytában arról kérdezgetett. Nem sokra rá, hogy elment, vettem észre, a kő eltűnt. - Miből gondolja, hogy az ipstoke-i vásárba tartott? Hogy válaszolni tudott a kérdésre, abban Alice logikus gondolkodásának és éleselméjűségének cáfolhatatlan bizonyítékát látta. - Valamelyik este - felelte saját teljesítményétől eltelten -, amikor már jócskán a pohár fenekére nézett, Gilbert arról motyogott, hogy Ipstoke-ban a viadalra összesereglő lovagok majd többre fogják értékelni a dalait. - Értem - Semmi kétségem afelől, hogy ő vitte el a kristályomat. Ugye, sok lovag összegyűlik ilyenkor Ipstoke-ban? - Ha valóban most rendezik a tornát, mozdulni sem lehet tőlük. - Én is úgy gondoltam – mosolyodott el elégetten Alice. – És nem csak azért mennek, hogy erejüket összemérjék, hanem azért is, hogy mulassanak. Gilbert biztosan arra számít, hogy a dalaival pénzt kereshet, és egy füst alatt eladhatja a követ is. Hugh egyétértően bólogatott. - A logikája kifogástalan, hölgyem. Tehát irány Ipstoke! - Nagy valószínűség szerint Gilbert arról nem tud, hogy ön a kristályom nyomában jár – jegyezte meg Alice. – Ha a tudomására jut, aligha hiszem, hgoy bevár bennünket. - Majd gondoskodom róla, hogy ne tudja meg. Így nem csusszanhat ki a markunkból. Még valamit, Lady Alice! - Igen?
- Lassan állandó szokásává válik elfeledni, hogy a kő az én tulajdonom. - Nézőpont kérdése, uram – pirult el a lány. - Nem Ténykérdés. A kristály az enyém. Megállapodtunk. – Azzal jelet adott az indulásra. Az udvarház kapujából Alice még egyszer visszanézett. Ralf a fiaival a lépcsőn állt. A lány búcsúzóul Gervase felé intett. Ő volt itt az egyetlen emberi lény akihez kicsit is ragaszkodott. Utolsó emléke Lingwood Hallról az maradt, hogy Gervase integet utána.
5. fejezet Ipstoke-ban színes, zsivalygó forgatag várta őket. Még Benedict is felvidult a régi vár falánál felállított csíkos sátrak, a szélben verdeső zászlók látványától. Gyerkőcök rohangáltak a portékájukat hangosan kántálva kínálgató árusok asztalai között, a mutatványosok bodéja körül lovagok, fegyveresek hada tolongott. Hegynyi harci mének abrakoltak békésen a kordék elől kifogott öszvérek, a lomha söröslovak tőszomszédságában. A lovagok fegyverzetét szállító szekerek mellett zöldséggel, gyapjúval megrakott taligák álltak. Hárfájukat, lantjukat pengető énekesek bukkantak fel itt is, ott is. - Értelelemben nem láttam még ennyi embert egy helyen – ámult el a Benedict – Mintha Angolhon minden teremtett lelke ide gyülekezett volna össze! - Ez is valami? – A kis domb tetjéről nézték a sokaságot, ahová Hugh egyszerű, éjfekete sátrát felverték. Alice feje fölött Hugh fekete zászlait cibálta a szél. A többi sátrak harsány zöldje, vakító sárgája, élénk vöröse mellett nyomasztó volt a sötét színt tudni maguk körül. – Práizsban vagy Bolognában ennél különbet is láthatsz. - Szeretném, ha nem úgy beszélnél Párizsról meg Bolognáról mint bizonyosságról! – Benedict szemében a lelkesedés parazsa is kihunyt. - Most már az! – mosolyodott el Alice. – Sir Hugh gondoskodni fog róla. Szavát adta. - Ne is emlegesd nekem az egyezségeteket! Én sem rajongtam a bácsikánként, de előbb paktálnék le az ördöggel, mint a Hugh-val, a Rettenhetetlennel! - Nem bánnám ha Sir Hugh-ként emlegetnéd ezentúl – pirított rá a nővére. - Csak nem akar sorompóba állni, mylord? - Feltűnne, ha másként tennék. Nem akarnám, hogy bárkiben is felmerüljön a gyanú, hogy más okból vagyok Ipstoke-ban. Az eredeti terv az volt, hogy elvegyülünk a tömegben, ha még emlékszik. - Semmi szükségét nem látom, miért kéne egész délután a lova hátán bohóckodnia. Gilbertet kéne inkább megkeresnünk. - Bohóckodnom? - Ha már így rákérdezett, elárulhatom, ez a véleményem. - Értem. Pedig sok hölgy élvezetét leli abban, ha nézheti a versenyt. - Hugh rövid szünetet tartott. -Főleg, ha az egyik küzdő fél valamiért kedves a szívüknek. - Nos, engem sosem kötött le az efféle időtöltés. - De zálogot azért ad? - A lány bizonytalan tekintetét látva hozzátette: - Egy kendő, vagy egy szalag a ruhájáról is megteszi. - Miért pazarolnék egy darab tiszta gyolcsot vagy egy selyemszalagot ilyen haszontalanságra? - ingatta értetlenül a fejét a lány. - A küzdelem hevében úgyis elveszítené. Mert ennek a - ahogy ön nevezi - zálognak ez a sorsa: elszakad, sárba hull, rátaposnak. Vagy nem? - Megeshet - felelte rezzenéstelen arccal Hugh. - Mégis mondom, bölcsen teszi, ha rászánja magát az adakozásra. - Miért tenném? - húzódozott még mindig Alice. - Mert elvárják - nyilatkozta ki a nyilvánvalót Hugh -, végtére is jegyesek vagyunk. - Egy aprócska záloggal akarja ezt a tényt ország-világ előtt bizonyítani?
- Úgy valahogy. - És mi lesz a zöld kristállyal? - Mindent a maga idejében! - felelte lágyan Hugh. - Azt hittem, a kristály mindennél fontosabb az ön számára. - Az is, és mire leszáll a nap, megszerzem. De adódott valami, ami legalább annyira fontos. Rivenhalli Vincent is a küzdőtéren lesz. - Színtelen, érzelemmentes hangja egészen megrémisztette a lányt. - Hát nem tud lemondani egy kis testmozgásról a kő érdekében? - kérdezte mégis felháborodottan. - Ismétlem, az, hogy összemérhetem erőmet Rivenhalli Vincenttel, van annyira fontos a szememben, mint a kristály. - Mit számít, melyikőjük küzd jobban? - háborgott Alice. - Azt feltételeztem volna, hogy kinőtt már a kakaskodó korból. - Velem kapcsolatban csak ne legyenek feltételezései, Alice! - Jó, majd igyekszem visszafogni magam - felelte az morcosan, de a parancsoló hang nem tévesztette el hatását. - Később még visszatérünk rá, miért elkerülhetetlen, hogy összecsapjak Rivenhalli Vincenttel. Most nincs időm, sietek - nyújtotta a lány felé a kezét Hugh. - A zálogot, ha lesz szíves! Alice szája tiltakozásra nyílt, de aztán jobbnak látta, ha zálogot kerít. Végigpillantott a ruháján. - Ezt a szalagot a ruhám ujjáról elviheti. Ha már úgy érzi, hogy ez elkerülhetetlenül szükséges. - Pontosan ezt érzem. - Próbálja meg nem összepiszkolni. Sokba került. - Ha ennek valami baja esik, ígérem, kap másikat. Egy szalagot még megengedhetek magamnak. Hugh gunyoros tekintetében benne volt, hogy mindketten jól tudják, egy vékony selyemcsíknál sokkalta többet is megengedhet magának. Alice lángoló arccal, szótlanul oldotta le és nyújtotta át a férfinak a szalagot. - Igazán hálás vagyok - mondta Hugh, és kezében a zöld selyemszalaggal a küzdőtér irányába intett. - Látja ott azt a sárga-fehér színű sátrat? A hölgyek részére állították fel. Onnan végignézheti a viadalt. - Nem pocsékolom ilyesmire a drága időmet - közölte vele indulatosan a lány. - Jobb dolgom is van. - Úgymint? - Megkeresem Gilbertet. Felesleges mindkettőnknek elfecsérelnie az egész délutánt. Hugh keze ökölbe szorult. - Nem kell a trubadúrral foglalkoznia, Alice. Nem kerülheti el a sorsát. Önt viszont a nézőközönség soraiban akarom látni! Anélkül, hogy elköszönt volna, megrántotta lova kantárját. A behemót állat meglepő könnyedséggel megfordult, és dobogva ügetni kezdett a versenytér felé. - De, Sir Hugh, épp most mondtam, hogy semmi kedvem végignézni... - Alice döbbenten konstatálta, hogy szavait már csak a csődör terjedelmes hátsó feléhez intézi. Kételyei támadtak, jól tette-e, hogy olyan egyezséget kötött Hugh-val, amilyet kötött. A lovag az egyenlőségen alapuló üzlettársi viszonyt szemlátomást még hírből sem ismeri.
6. fejezet
- Énekesek? Annyi van belőlük, mint égen a csillag! - nyújtotta át az apróra vágott, mézben megforgatott csirkehússal púpozott sült tésztát az árus. - De sárga-narancs ruhásra nem emlékszem. - Elvette Alice-től az érmét, és az övén függő erszénybe csúsztatta. Szolgálhatok még valamivel, asszonyom? - Nem, köszönöm. A rózsás arcú asszonyság leütögette tenyeréről a morzsákat, és máris a következő vevőhöz fordult. - Mit parancsol az ifiúr? Egy kis pástétomot? Gyümölcstortát? Vegyen csak, nem bánja meg! Alice az undorral küszködve nézegette a kezében tartott ételt. Az elmúlt egy órában már három ilyen adagot elfogyasztott. Képtelen lenne még egy falatot lenyelni! Úgy gondolta, mindent tűvé tesz, csak hogy Gilbertet megtalálja, ám a feladat meglepően hosszadalmasnak bizonyult. Eddig jó, ha a vásártér egyharmadát bejárta! Minden egyes bodega és sátor előtt megállt, megpróbált szóba elegyedni valakivel, de hamar megtapasztalhatta, hogy senkinek sincs kedve üres fecsegessél tölteni az időt. Rájött, hogy az árusok sokkal készségesebbek és beszédesebbek, ha úgy látják, hogy némi kis pénzmagot szándékszik náluk hagyni. Hát e szerint cselekedett. De csalódottan kellett megállapítania, hogy erszénye kiürülése nem növekszik egyenes arányban a megtudottakkal. Egy tapodtat sem haladt előre, viszont megevett három húsos pástétomot, és legurított két korsó almabort. Tétován álldogált a sátorsor végénél, azt latolgatva, mi legyen a frissiben megvásárolt étekkel. Nem állhatja a pocsékolást, de ezt mégis el kéne hajítani... - Hé! Szép kisasszony! Maga ott! Alice még mindig a pástétom sorsa felett tűnődve, az egyik ponyva takarásából felé integető fiúra nézett. A szurtos képű kölyök, lehetett vagy tizenhat éves, rá vigyorgott. - Jó botot ajánlok! Ezt nézze meg! - A gyerek körbekémlelt, és egy tőrt húzott elő mocskos inge alól. Alice levegőt sem mert venni, riadtan hátrált egy lépést. A rablás és a zsebmetszés mindennapos eseménynek számított a vásárokban. Azon volt, hogy fölmarkolja a szoknyáját és futásnak ered. - Ne fejjen, szép kisasszony! - A kölyök szeme ijedten elkerekedett. - Nem bántom én magát! Fulk a becsületes nevem. Ez a tőr meg eladó. Nézze, nézze csak ezt a fáin spanyol acélt! - Nem mondom, csinos kis jószág - sóhajtott fel megkönnyebbülten Alice -, de nem tudnám mire használni. - Odaajándékozhatná' valakinek - ajánlotta Fulk. Látszott, semmi nem tántoríthatja el az üzlettől. - Férfiember mindig tuggya, mire hasznájjon egy tőrt. - Sir Hugh-nak több is van belőle a kelleténél! - felelte ingerülten a lány. Dühe azonnal fellángolt, ha arra gondolt, hogy a lovag holmi kis viadallal múlatja az értékes időt. - Az uraság tunná értékelni ezt a remek pengét! Nézze ezt a finom kidógozást! - Hol szerezted? - kérdezte Alice, bár nem csigázta fel érdeklődését a fegyver. - Apám késeket árul a másik soron - állította Fulk. - Én meg járkálok a tömeg közt, oszt vevőket próbálok fölhajtani... - Rég hallottam ilyen szép mesét. - Jó' van - morogta Fulk. - Ha ezt nem hiszi, megmondom én az igazat! Találtam! Ott fekütt az út mentibe! Gondótam, kár lenne veszni hagyni! - Szerintem valamelyik késárus asztalán feküdhetett. - Isten az atyám, becsületes úton jutottam hozzá! - bizonygatta Fulk, végigsimítva a nyék díszítő berakásokon. - Lássa, hogy ez milyen gyönyörű? Ezek itten ritka, sokat érő drágakövek ám!
- Felesleges tovább győzködnöd, fiú! Azt a kevés pénzt, ami az erszényemben még megmaradt, hasznosabb dolgokra kívánnám költeni - mosolyodott el kesernyésen Alice. - Mit akarna venni, szép hölgyem? - ragyogott fel a kölyök arca. - Mongya csak, és én má' hozom is! Csak fizet, és megkap mindent! Nem köll körbejárkálnia az összes sátrakat... - Talán hasznodat vehetnem - mondta elgondolkodva Alice. - Rám aztán bizton építhet a kisasszony! - nyaklott le szolgálatkészen Fulk feje. - Csak azt szeretném megtudni... - kezdte a lány, érezvén, hogy végre-valahára segítőtársra akadt. - Mér' nem ezzel kezdte? - A tőr már el is tűnt Fulk ingujjában. - Értesüléseket adok-veszek. Hogy egyes népek mit meg nem akarnának tűnni! Maga ippen mire kíváncsi? - Egy trubadúrt keresek - fogott bele Alice a mondókába, amit már az árusoknak is előadott. - A haja barna, a szeme kék, kis szakálla van. Korábban már hallottam néhány énekét, de képtelen vagyok fellelni ebben a tömegben. Előszeretettel visel citrom- és narancssárga ruhát. Ismered? - Belehabarodott a kis hölgy? - érdeklődött fejét félrebillentve a pimasz kölyök. Alice-nek fékeznie kellett magát, hogy ki ne törjön belőle a szívből jövő tiltakozás. Minden erejét összeszedve azt rebegte: - Oly jóképű, oly csinos! - Nem maga az egyetlen, aki így láttya - horkantott egyet nem értése jeléül Fulk. - Csak tunnám, mit szeretnek ennyire ezekben a kobzos akasztófavirá-gokban! - Hát ismered őt? - Pont a sárga ruhást ne ismerném? Tegnap is ott danolászott a tábortűz mellett! Vót szerencsém hallani a nótáit. - Jól gondolom, hogy az idő tájt került hozzád a tőr? - szúrta közbe Alice. - Így vót. - Fulknak szeme se rebbent a lelepleződés miatt. - Egy-két pohár bor, és a lovagurak azt se tuggyák, mi merre. Hol az erszényüket haggyák el, hol a tőrüket. Szabad kérdenem, ménnyit ér meg magának ez a kis dalos pacsirta? Alice megtapogatta a pénzestarsolyát. - Csörög itt még egy-két arany. Egy a tiéd lehet, ha elárulod, hol találom a trubadúrt. Ha gyorsan elmondod, esetleg kettőt is kaphatsz. - Úgy legyen - vigyorodott el Fulk. - Csak gyöjjön utánam! - Mitől vagy ilyen biztos a dolgodban? - Montam má', hogy nem maga az egyetlen, aki odavan érte! Egy szőke szépség is találkára hítta, mondván, a lovagja úgyis a viadallal lesz elfoglalva! - Ezzel Fulk megfordult, és eltűnt a sátrak között. Alice magáról elfeledkezve elhajította a kezében szorongatott pástétomot, és a fiú után iramodott. Néhány perc múltán azt vette észre, hogy a tömeg mögöttük marad, és kettesben kaptatnak felfelé a lejtőn, Ipstoke várának tövében. Légszomjjal küszködve hátrapillantott. A sátor- és zászlórengeteg fölött épp a küzdőtérre látott. Hallotta, amint a nézősereg izgatottan fölmorajlik. A lovagok elfoglalták helyüket a mező két oldalán. Aztán összecsaptak. A Nap sugara még egyszer föl-csillámlott a páncélokon, a lószerszámokon. Alice tekintete hiába is kereste az ismerős fekete zászlót, ebből a távolságból sem Hugh-t, sem senki mást nem ismerhetett volna fel. - Gyöjjön má', hölgyem! - suttogta Fulk, és bekanyarodott az omladozó várfal mellett. Sietnünk kéne! Hugh sokkal okosabb és gyakorlottabb, semhogy megsebesítsék, mondogatta magában Alice. Egy Hugh-féle lovagnak a haja szála sem görbülhet! Kirázta a hideg. Az apja sem volt különb! Bemard élete javát Franciahonban töltötte, lovagi tornák sokaságán küzdve át magát, dicsőséget és gazdagságot remélve. Holott csak a felelősség elől menekült, gondolta a lány, tudván tudva, hogy mint apa és férj leszerepelt.
Alice-nek csupán homályos emlékei voltak az apjáról, és e képek az évek múltával egyre csak halványultak. Bemard jóképű férfinak számított a vörös hajával, zöld szemével, mélyről jövő kacagásával. Harsány, múlhatatlan lelkesedést érzett a vadászat, a bajvívás és - Alice anyja szerint - a kuplerájok iránt. Bemard felbukkanása a birtokon piros betűs ünnepként szerepelt Alice naptárában. Ajándékok, érdekes történetek özönét zúdította a ház népére. Ha lányát ölébe kapva vonult át a halion, minden és mindenki - Alice anyját is ide értve - a boldogság csalóka ábrándjába merülni látszott. De rövidesen Bemard ismét útra kelt. Várta az újabb kihívás vagy egy új szerető. A kislány Alice legmaradandóbb emléke anyja könnyes tekintete, majd zokogása, amint férjét búcsúztatja. Legtöbbet fia születése után látták Bernardot. E röpke kis idő alatt Helen is mintha új életre kelt volna. De aztán bekövetkezett a szörnyű baleset, a fiúgyermek sérülése, és Bemard visszatért szokott foglalatosságaihoz. Londoni, franciaországbeli tevékenységei végeérhetetlen hosszúságúra nyúltak. Az évek múltával, férje távollétét felejtendő, Helen egyre inkább magába zárkózott. Gyermekeiről, fejlődésükről tudomást sem véve, csak a gyógyításnak, a gyógyfüvekről írott könyvének élt. Teltek az évek, és Alice már nem látta az örömteli csillogást az anyja szemében, ha férje váratlanul beállított. De a könnyeket sem, ha Bemard ugyanolyan váratlanul távozott. És mert anyja csak a tanulmányaival törődött, Alice kénytelen-kelletlen nyakába vette a háztartás és a birtok minden gondját-baját. Kötelességének érezte az öccséről való gondoskodást is. Mindamellett, hogy tudta, bármilyen jó testvér is, nem pótolhatja egy személyben az anyát és az apát Benedict életében. A lelke üdvét felajánlotta volna, csak ne kelljen az öccse közönyös, üres tekintetét látnia, ha a szüleik neve említésre kerül. De legcsúfosabb kudarcként azt élte meg, hogy hagyta Benedict örökségét semmibe veszni. - Kisasszony! - Hová megyünk, Fulk? - hessegette odébb a nyomasztó gondolatokat. - Csöndesen, hölgyem! - pisszegett rá a kölyök. -Má' csak nem akarja, hogy meghalljanak? - Szeretném tudni, hova tartunk - mondta Alice. A roskatag, a vár falához tapasztott pajta mellett befordulva kis híján átesett a bokrok mögött lapuló fiún. - Tegnap este azt mondta a szőke hölgy, hogy itt fognak találkozni! Megeszem a kalapom, ha nincsenek itt! - Úgy legyen! - mondta a lány, és szoknyáját megemelve, óvatosan lépkedett Fulk után. Ezt is eldobhatom, nézett bosszankodva sár borította cipőjére, de eltökélten gázolt tovább a kis patakot övező cserjésben. Egy éles sikoly megállásra késztette. Rémülten megszorította a fiú karját. - Mi volt ez? - kérdezte ijedten. - A szőke hölgy lehetett - vélte Fulk minden különösebb megrázkódtatás nélkül. - Rátámadhattak! Segítenünk kell neki! - Nem gondónám, hogy ippen a mi segítségünkre vágyik! - Fulk pillái szaporán verdestek, mintha egy gyakorló őrülttel került volna szembe. - Miért? - A hangból ítélve azt mondanám, a trubadúr ippen a megfelelő húrokat pengeti. - A megfelelő húrokat? - Újabb asszonyi kiáltás reszkette meg a levegőt. - Miről beszélsz? Ez a nő bajban van! Tennünk kell valamit! - Na jó, mongyuk úgy - emelte az égre a tekintetét Fulk -, hogy az énekes kellemetes élményben részesíti a hölgyet. - Nem sikoltozna így, ha jól érezné magát!
- Nem fér abba a szűk agyába? - förmedt rá durván Fulk. - Ezek ketten... hmm...szeretik egymást. - A bokrok közt? - Az álmélkodás tehette, hogy Alice bokája kibicsaklott. Kevésen múlt, hogy nem zuhant arccal előre a sárba. - Vóna rá más hely? - igyekezett talpra állítani lányt a fiú. - A hölgy sátrába má' csak nem mehetnek! Egy énekes kabócának meg nincs saját sátra! A szégyen forrósága mosta át Alice minden pora kaját. Ez a kölyök - nem idősebb, mint Benedict! többet tud ezekről a dolgokról, mint ő! - Igaz is - motyogta, mint aki tisztában van a helyzettel. Nyilvánvaló zavarát Fulk csupán egy szánakozó pillantással díjazta. - Meg akarja várni, amíg végeznek? - Azt hiszem, nem helyénvaló félbeszakítani őket - Nem örülnének neki - értett egyet Fulk. - De ami engem illet... én azt adtam, amit ígértem. Kérem pénzem, és már itt sem vagyok! - Honnan vagy olyan biztos benne, hogy az a férfi ott Gilbert? - ráncolta a homlokát Alice. - Nézzen csak oda! - állával az ágak takarásába elővillanó, földre dobott, sárgás színű ruhakupacra bökött. - Valóban, mintha Gilbert ruhái lennének - kukucskált ki a lány. - Mellettük ott a lantja is. Utolsó aranyainak egyikét Fulk kezébe nyomta. A bokrok mögül ezúttal elnyújtott, férfias hörgés hallatott. - Emberünk mán a saját örömére játszik - kacsintott kölyök, ujjai az érmére kulcsolódtak. De egyet se féjjen, kisasszonkám! Hallottam, amikor ászt monta a hölgynek, nem csak egy menetet bír ám! - Azt hiszem, nem értem... - kezdte volna Alice. De Fulk már el is tűnt a cserjésben. A lány nem tudta, mitévő legyen. Úgy tervezte, amint megtalálja Gilbertet, azonnal kérdőre vonja, és követeli tőle, hogy szolgáltassa vissza a zöld kristályt, addig fel sem merült benne, hogy a trubadúr esetleg mindent tagadhat. Ráadásul micsoda kínos jelenetbe csöppent! Mert mit lehessen mondani egy párocskának, akik épp hogy befejezték a szeretkezést? Mi több, a szőke hölgyike házasságtörést követett el! Nem feltételezte volna Gilbertről, hogy ennyire vakmerő. Ha rajtakapják egy férjes asszonnyal, legkevesebb, amit várhat, hogy a felszarvazott férj puszta rézzel öli meg. Nem beszélve a kasztrálás lehetőségéről. Ez a férfi, aki minden veszéllyel dacol, csak hogy vágyát csillapíthassa, fogja magát és a szeme közé nevet, ha a követ kéri tőle vissza! Mennyivel egyszerűbb lenne a dolog, ha Hugh is itt lenne! Nem aggályoskodna, hanem szépen párbajra hívná Gilbertet. De őurasága inkább a küzdőtéren illegeti magát! Gondolataiból újabb kéjes nyögés zökkentette ki. Hosszabb és mélyebben átélt volt, mint az előző, mintha a férfi elégülten nyugtázná, hogy valamely csúcsra vagy célba ért. Alice azon morfondírozott, vajon mennyi időt vehet igénybe egy szeretkezés. Ezek ketten bármelyik pillanatban szedelőzködni kezdhetnek, ő meg csak itt ácsingózik! Cselekednie kell, mégpedig azonnal! Mély levegőt vett, azután óvatosan a ruhahalom felé araszolt. A lant mellett megpillantott egy kisebb vászonzsákot. Egy nagyobbacska kő épp belefért volna. Alice habozott, de aztán úgy döntött, Gilbert úgy lopta a kristályt, és neki, Alice-nek minden joga megvan azt visszavenni. Reszkető ujjakkal oldotta ki a zsák száját, és előhúzott egy mocskos rongyba burkolt tárgyat. A szövetdarabot széthajtogatva máris kezében tarthatta a furcsa, matt kristályt. Kétség nem férhet hozzá, ez az ő zöld köve. A tökéletes csiszolás dacára a kristály nem nyújtott szép látványt, de Alice-t most is - mint mindig - lenyűgözte. Ehhez fogható drágakövet még nem látott Mintha azért nem akarná átengedni magán a fényi azért nem
tükrözné vissza a napsugarakat, mert így akarja megőrizni a titkát. De még a lány tudós elméje sem foghatta föl, miféle titkokat rejthet egy csúnyácska kő. A bokor túloldalán férfihang harsant, Alice gyorsan görcsbe rándult. A kristályt szorongatva óvatosan felegyenesedett. - Ha ma este meghallod a dalom, ugye, tudni fogod, édesem, hogy a szépség, amit megénekelek, mind te vagy? Csodaszép verset költök alabástrom kebleidről, telt csípődről, a feszes combjaid közt lelő gyönyörről. - Nagy zsivány vagy te, trubadúr! - kacagott fel asszony. - De jól vigyázz! Az uram meg ne sejtsen valamit, különben fejhangon folytathatod az éneklést. - Kockázat nélkül nincs gyönyör. - Gilbert harsányan felnevetett. - Egyes férfiak bajvívásban lelik meg örömüket. Én meg asszonyaik ölében. Alice, bénultságát végre leküzdve, futásnak eredt. Magában azon imádkozott, nehogy meghallják léptei neszét. Nem jutott messzire, amikor mögötte dühös üvöltés harsant. Gilbert felfedezte, hogy kirabolták! Alice egyre gyorsabban szaladt. Mire a vár falához ért, levegőt is alig kapott. A szíve majd kiugrott a helyéből. Megkönnyebbülten vette észre a pajtát, ami mellett idefelé jövet is elhaladtak. Pihegve az oldalának dőlt. Mindjárt beér a vásártérre, Gilbert ott már nem találhatja meg! Fedezékét odahagyva kilépett a hátsó sátorsorhoz vezető ösvényre. Két férfi várta, mindketten tőrt markoltak. Az egyiknek egy foga sem volt, ő elvigyorodott. A másik idegesen megigazította a jobb szemét takaró fekete kötést. Alice a rémülettől sóbálvánnyá válva megállt. - Ihun a szép hölgy! A kézibe meg ott a batyu! Mégse hazudott a kölök! - Anni kéne neki valamit, ha má' igazat szólt! - vélte a félszemű. - Sose fizess olyanér', amit ingyér is megkaphatol! - intette a fogatlan, és a lány felé nyújtotta a tenyerét. - Adsza a követ, hölgyem, oszt nem esik bántódása! Alice eltökélten kihúzta magát és mérgesen rájuk förmedt. - A kő az enyém. Térjenek ki az utamból! - Azannya! Ez ám a szép úri hölgy! - csuklott fel a gyönyörűségtől a félszemű. - Ha eccer egy ilyet a kezem közé kaphatnák! - Bevégezzük, amiér gyöttünk - mondta a fogatlan -, oszt felőlem ászt csinálsz vele, amit akarsz. A kristályt szorongatva Alice-nek átfutott az agyán, hogy sikoltozni kezd. De reményvesztetten el is vetette az ötletet. Senki nincs a közelben, aki a segítségére siethetne. - Benedict visszajött már? - Hugh a küzdőtér másik végébe meredt, ahol Vincent zászlait lobogtatta a szél. Jeges, mégis pezsdítő várakozás cikázott át tagjain. Nem felejtem, nagyapa. - Még nem. - Dunstan tekintete követte ura pillantását, szeme hirtelen megvillant. - Jól van! Úgy látom, Rivenhalli Vincent is felsorakozott a többiek mellé. - Ideje volt. - Hugh hátranézett az öltözősátor felé, Benedictet keresve. A fiúnak híre-hamva sem volt. - Hol a pokolban van már ez a gyerek? Rég hírt kellett volna hozzon a nővéréről. Amikor hiába kereste a nézők között Alice-t, ráparancsolt Benedictre, hogy kerítse elő a nővérét. Kezdetben csak bosszankodott, hogy a lány megint ellenszegül az akaratának, de aztán egyre inkább méregbe gurult. Dühe lassan őrjöngéssé fokozódott, ha arra gondolt, Alice csak azért sem engedelmeskedik az utasításainak. - Nem érdekli ez az egész - vonogatta a vállát Dunstan, és kiköpött. Az élénk sárga sátor árnyékában cseverésző, pompázatos ruhákban feszítő hölgyeket méregette. - Végtére is, a bajvívás férfidolog. Emlékszem, volt idő, amikor a fehérnépek azt sem tudták, mi fán terem a
viadal. Most is csak azért vannak itt, mert újabban sikknek számít végignézni a férfiak összecsapását. - Igaz - mondta Hugh. Tekintete még mindig a tömeget pásztázta, de Benedictet nem látta sehol. - Nem várhatok tovább! Vincent is elkészült. Vezessétek elő a lovamat! - Igenis, uram. - Dunstan füttyentett az apródnak, aki Hugh lova kantárját tartotta. A lovag még egyszer végigfuttatta pillantását a nézők seregén. Alice nem került elő. Móresre tanítom én a kisasszonyt!, fogadkozott magában. Egy széles vállú, szakállas férfi lépett ki az öltözősátorból, és csillogó szemmel sietett a lovag üdvözlésére. - Sir Hugh! Sejtettem, hogy itt találom. Nem tudja megállni, hogy össze ne csapjon Rivenhalli Vincent-tel, igaz? - Hallom, sikeres napot tudhat maga mögött, Eduárd - biccentett Hugh az újonnan jött felé, a lelkesedés leghalványabb jele nélkül. - Elnyertem egy remek paripát, és Granthorpe-i Alden teljes fegyverzetét - kuncogott elégedetten Eduárd. - Sir Alden törött lábbal zuhant le a lova hátáról. Mondhatom, szemet gyönyörködtető látvány volt! Úgy feküdt ott a porban, mint egy hátára fordított bogár. A lovag nem válaszolt. Ki nem állhatta Eduárdot. A nálánál pár évvel idősebb férfi rettegett zsoldos hírében állt, aki bárkinek hajlandó felajánlani a kardját, aki azt jól megfizeti. Hugh jól tudta, ha a jó szerencse nem Thornewoodi Erasmus házába vezérli, ő is hasonló sorsra jutott volna. Ellenszenvét mégis durva modorával és faragatlan viselkedésével vívta ki Eduárd. Azt beszélték, a zsoldos olthatatlan vágyat érez minden útjába kerülő ártatlan lány meggyalázására. Legutóbb az a szörnyű hír kapott lábra, hogy Eduárd az egyik bordélyban felszolgáló, alig tizenkét esztendős gyereklányt teperte maga alá. A lány nem élte túl az erőszakot. Hugh nem tudta, igaz-e a híresztelés, de nem esett nehezére elhinni. Amint lovát elébe vezették, szó nélkül hátat fordított Eduárdnak. - Uram! Sir Hugh! - Mielőtt lábát a kengyelbe akaszthatta volna, Benedict bicegett elő. Levegő után kapkodott. - Sehol nem találom! - Nincs a sátrában? - meredt rá a lovag. - Nincs, uram. - Benedict a mankójára támaszkodva megállt. - Talán a vásárban nézelődik. Nem nagyon érdekli a viadal. - Ráparancsoltam, hogy nézze végig! - Tudom, uram - pislogott idegesen a fiú. - De, kérem, legyen belátással. Alice nem szokta meg, hogy utasítgassák. Mindig azt teszi, amihez kedve van. - Vettem észre. - Hugh nyeregbe szállt, és elvette embere kezéből a lándzsáját. A fegyver nyelére erősített zöld selyemszalagra pillantott. - Uram, könyörgöm, legyen kíméletes vele! - kérlelte Benedict. - Senkitől nem veszi jó néven, ha parancsolgatni akar neki. Egy férfitól meg aztán végképp nem. - Van még mit tanulnia. Bár tekintetét merőn Rivenhalli Vincent vörös zászlajára szegezte, érezte, nem a közelgő küzdelem tölti el baljós érzéssel. Alice körül nincsenek rendben a dolgok. Hogy nem hajlandó a viadalt megtekinteni, azt a lány sértett büszkeségével magyarázta. Úgy képzelte, menyasszonya most durcásan gubbaszt a sátrában. De ezzel ráér később foglalkozni. Ha már megküzdött Vincenttel. Thornewoodi Erasmusnak tett esküjük arra kötelezte Hugh-t és Vincentet is, hogy kerüljék a nyílt összecsapást. Erasmus nem engedhette, hogy két legkiválóbb lovagja minden erejét és jövedelmét az egymás ellen való háborúskodás eméssze fel. A lovagi tornákon kívül minden más találkozás is tiltva volt. És ilyen alkalmakkor, a férfias mulatságnak kikiáltott rendezvények leple alatt, fellángolt a bosszú.
A legutóbbi, szintén erőpróbának álcázott küzdelem során Hugh az első lándzsadöféssel kiütötte nyergéből Vincentet. Az, a két dúsgazdag báró védnöksége alatt megrendezett torna rangos eseménynek számított, az elkérhető jutalmak nagyságának sem szabtak határt. A győztesek bármit követelhettek a vesztesektől, amit azoknak módjukban állt megadni. Mindenki azt várta, Hugh most aztán elégtételt vesz Rivenhalli Vincenten. Hogy a legkevesebb, amit kér, az ellenfele pompás lova és drága fegyverzete lesz. Ehelyett Hugh nyugodtan kilovagolt a küzdőtérről, úgy hagyva ott a porban fekvő Vincentet, ahogy egy rongycsomó mellett megy el az ember. A sértés égre kiáltott, örökre az emlékezetekbe vésődött. Újabb balladák születtek, tovább öregbítve Hugh, a Rettenthetetlen amúgy is rettegett hírnevét. Csak a lovag és beavatott embere, Dunstan tudta az igazságot. Hogy összeállt a nagy terv, amellyel tönkretehetik Rivenhalli Vincentet. Néhány hónap, legfeljebb egy év, és megszerzik mindenét. Addig meg hadd maradjon nála a lova és a páncélja. Mert a végső győzelem teljes lesz. És akkor végre Hugh lelke is békét lel. De hogy a Viharhozó be ne rozsdásodhasson, és mert szórakozásnak sem volt utolsó, Hugh nagy ritkán benevezett még egy-egy viadalra. Sisakját igazgatva lenézett Benedictre. - Végy magad mellé két lovászt, és keressétek meg a nővéredet a vásározók között! - Igenis, uram. - A fiú már-már sarkon fordult, de aztán félve megkérdezte: - Mit szándékszik tenni Alice-szel, ha megtaláljuk? - Legyen ez Alice gondja. - Igen, de... - Az ügy onnantól fogva csak rám és a nővéredre tartozik. Indulj, Benedict! Tedd, amit mondtam! - Igen, uram. - A fiú csüggedten sántikálni kezdett az öltözősátor előtt álló emberek felé. Hugh a zászlaja alatt gyülekező fegyveresekre nézett. Szemükben türelmetlenség csillogott. Tudták, pénz áll a házhoz, ha Hugh, a Rettenthetetlen oldalán indulnak küzdelemre. A győzelem titka nem sokáig maradt rejtve a lovag előtt, lett légyen szó lovagi tornáról vagy háborúról: fegyelem és stratégia. Néha maga is elcsodálkozott, mily kevesen bírnak e kettővel. A lovagok - természetüknél fogva vad, indulatos népség - forgószélként törtek be a küzdőtérre, s csupán a személyes dicsőség és a jutalom lebegett a szemük előtt. Uraik is ezt várták el tőlük, a trubadúrok csak ezt a fajta hősiességet voltak hajlandók megénekelni. No és a hölgyek! Ők szerették a legjobban, ha szívük választottja a balladák hősévé növi ki magát. Hugh soha nem bocsátkozott azért csatába, hogy a nevét dalba öntve hallja emlegetni. Úgy látta, az efféle fegyelmezetlenség esetlegessé teheti a győzelmet. Jobb szerette, ha a győzelme előre megjósolható. Fegyelmezettséggel, a stratégia következetes véghezvitelével elkerülhető a vereség. Emberei felkészítésénél is ezt a két aranyszabályt tartotta szem előtt. Azok a lovagok és fegyveresek, akik a saját dicsőségüket mindennél előbbre valónak tartották és nem követték vakon Hugh parancsait, nem sokáig maradhattak az alkalmazásában. - Rendezett sorokban vonultok be, és tartjátok magatokat a tervhez, amit korábban már megbeszéltünk - mondta Hugh az embereinek. - Megértettétek? - Igen, uram. - Dunstan vigyorogva húzta fejébe a sisakját. - Ne aggódj, tudjuk a dolgunk. A többiek egyetértően bólogattak. - És ne feledjétek! - intette őket utoljára Hugh. - Rivenhalli Vincent az enyém. Ti csak az embereivel foglalkozzatok! Újabb engedelmes főhajtás volt a válasz. A két bosszúszomjas lovag ellenséges érzülete senki előtt nem volt titok. Hugh elégedetten szemlélte csapatát. Alice-t majd ráncba szedi, ha végeztek. - Uram! Várjon! - hallotta hirtelen Benedict kiáltását.
Türelmetlenül nézett hátra a válla felett. - Valami baj van? - kérdezte a fiú rémült arca láttán. - Ez a kölyök - mutogatott egy kora béli legénykére Benedict - azt mondja, ő tudja, hol van Alice. Azt állítja, két, tőrökkel felszerelkezett ember támadt rá. De elvezet minket arra a helyre. Ha megfizetjük. Kissé megkésve jutott Hugh eszébe, hogy Alice alighanem azért nem a sátrában duzzog, mert Gilbert keresésére indult. Ennyire nem lehet esztelen! Nyugtatgatni próbálta magát, de a rátörő balsejtelmet nem tudta elűzni. Eszébe villant a clydemere-i kőárus elvágott torka, vérbe fagyott teteme. Jeges tekintetét a vigyorgó Fulkra szögezte. - Igaz ez? - Igen, nagyuram - felelte Fulk fülig érő szájjal. - Lássa, én is csak egy kereskedő vagyok. Amit tudok, jó pénzér' eladom. Boldogan elmondom, hol találja a vörös hajú kisasszonykát. De jól teszi, ha siet, mert azok a sötét gazfickók már odaérhettek. A düh és - talán életében először - a félelem fojtogatta Hugh torkát. Ám amikor megszólalt, hangjában nyoma sem volt érzelemnek: - Beszélj! - Nagyuram, előbb meg kéne állapodnunk a fizetségben. - Ha beszélsz - mondta igen-igen lágyan Hugh -, meghagyom az életed. Fulk arcáról letörölték a vigyort.
7. fejezet Alice visszamenekült a pajtához. Egyetlen reménye maradt: magára zárja az ajtót, mielőtt a két útonálló utolérhetné. - Kapd el! - rikoltotta a félszemű. - Ha megint kicsúszik a kezünkből az az átok kő, sose kaptyuk meg a pénzünket! - Úgy szalad ez, mint a nyúl! - zihálta a fogatlan. - De úgy éjjek, én elkapom! Csizmás lábaik dobbanása rémítő visszhangot vert Alice fülében. A csűr elérhetetlen messzeségbe került. A szoknyája és a kristály is akadályozta a futásban. A rablók már ott lihegtek a sarkában. A lány alig tíz lépésnyire járt a menedéktől, amikor mennydörgés robajlott. A föld is beleremegett. Maga sem értette, hogy maradt ideje még erre is felfigyelni, de megállapította, hogy a nap még mindig fennen ragyog. Semmi sem utal rá, hogy vihar készülődne. A mennydörgés mégis erősödött. És akkor meghallotta egyik üldözője rémült ordítását. A velőtrázó sikolytól földbe gyökerezett a lába. Riadtan megfordult. Még látta, amint egy hatalmas, fekete harci mén feldönti a fogatlant, és rátapos. A szörnyeteg, mintha mi sem történt volna, vágtatott tovább, újabb prédát keresve. Alice a kristályt szorongatva, elborzadva nézte a szeme elé táruló jelenetet. Ló és lovasa, akár egy megállíthatatlan harci gépezet, fekete förgetegként zúdult előre. Napfény villant a kivont kardlapon. A vérszagtól megvadulni látszó csődöméi és a nyergében ágaskodó lovagnál félelmetesebb látványban még sosem volt része. A félszemű megállás nélkül ordított, menedéket keresve a bokrok felé iramodott. De aztán belátta, hogy a lóval nem veheti fel a versenyt. Sorsába beletörődve szembefordult végzetével. Alice kétségbeesetten lehunyta a szemét, hogy ne is kelljen látnia az ütközést, amely elkerülhetetlenül a rabló halálához vezet. Ám az utolsó pillanatban a mén, lovasa láthatatlan
parancsának engedelmeskedve, irányt változtatott. Eldübörgött a félszemű mellett, anélkül, hogy kárt tett volna benne. Majd hirtelen megállt, visszafordult és a rabló mellé léptetett. A hatalmas állat a kantárját rángatta, nagyokat fujtatott, nyugtalanul toporzékolt - szemlátomást rossz néven vette, hogy a vadászat máris véget ért. A félszemű halálra váltan térdre esett. Hugh Alice-re nézett. - Nem esett baja? A lány képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta. Hugh ezzel a válasszal is beérte, ismét a rablóhoz fordult. - Szóval ti úgy vadászgattok az ifjú hölgyekre - érdeklődött vészjóslóan nyugodt hangon -, mint más a nyulakra? - Az égre kérem, ne öjjön meg, nagyjóuram! - esedezett a félszemű. - Nem akartuk mink bántani, csak játszadoztunk a kisasszonkával! - Aki történetesen a jegyesem - tájékoztatta Hugh. A tolvaj ép szeme öklömnyivé kerekedett a borzadálytól, mint aki azt látja, hogy a föld megnyílik a lábainál, és alant a pokol tüze várja. Utolsó kísérletet tett, hogy kimagyarázza magát. - Honnan is tudhattuk vóna, jó uram? Úgy néz ki, mint más fehérnépek! Eccer csak itt termett a bokroknál, ászt hittük, benne lesz egy kis mókába'. - Elég! - dörrent rá Hugh. - Hogy még élsz, annak köszönd, hogy kérdezni akarnék tőled egyet-mást. De ha nem vigyázol a nyelvedre, lehet, hogy nem várom meg a válaszaidat. - Igenis, uram - nyöszörögte a félszemű. Dunstan kanyarodott be a vár falánál. Szorosan a nyomában Benedict járt, meglepő fürgeséggel sántikálva társa után. Kivörösödött arccal, lihegve torpantak meg. - Alice! - kiáltott fel Benedict. - Jól vagy? - Igen. - Eddig észre sem vette, hogy minden porcikája reszket. - Nézd meg azt, ott! - pillantott Hugh Dunstanra, és állával a földön fekvő rablóra bökött. Szélvész patái alá került, kétlem, hogy túlélte. Dunstan megböködte csizmája orrával a mozdulatlan testet, majd közönyösen kiköpött. - Igazad van, uram. - Lehajolt. - Nocsak, milyen szép kis tőre van. - A tiéd - mondta Hugh, és leszállt a nyeregből. - Csakúgy, mint bármi más, amit találsz nála. - Sokra megyek vele! A távolból ujjongás, fegyvercsörgés hangját sodorta feléjük a szél. Hugh és Dunstan a küzdőtér felé kapták a fejüket. A levegő vibrált körülöttük. - Rivenhalli Vincent is a küzdők között van - mondta hosszú hallgatás után Hugh. - Igen - sóhajtott fel sajnálkozva Dunstan. - Könnyű győzelem lesz. Az ifjú Ardmore-i Haroldnak nem sok esélye van ellene. Hugh állkapcsa megfeszült, de hangja oly nyugodtan csendült, mintha az időjárásról beszélgetnének. - Szívből sajnálom, Dunstan, hogy ma meg kell elégedned annyival, amit a két rablónál találsz. Bizonyos események arra kényszerítettek, hogy lemondjunk a sokkal jövedelmezőbb győzelemről. - Értem, uram. - Dunstan tekintete vádlón Alice-re villant. Hugh Benedict kezébe nyomta lova kantárját. - Kerítsd elő a szolgabírót, és mondd meg neki, hogy később még kikérdezem ezt a fickót. - Igenis, uram. - Igyekezvén elkerülni a mén rosszindulatú pillantását, a fiú vezetni kezdte Szélvészt. Hugh ismét Alice-re nézett.
- Nos, biztos, hogy nem esett bántódása? - Igen - suttogta a lány. Egy nevetséges pillanatig úgy érezte, azonnal könnyekben tör ki. Legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát. - Megmentette az életem, mylord. - Ez elkerülhető lett volna, ha engedelmeskedik az utasításaimnak - jegyezte meg kimérten Hugh. Alice megdermedt. Nem tévednek, akik azt állítják, a rettenthetetlen lovag a mély, emberi érzéseket még hírből sem ismeri! A rongyba burkolt kristály ólmos teherként húzta le a kezét. Ettől észbe kapott. - Megtaláltam a követ, uram - mondta, remélve, hogy ez az örvendetes tény legalább hajszálnyi rést üt Hugh érzelmei köré vont páncélján. - Valóban? - Nem vidította fel a hír. - Annyit nem ér, mint amennyit kis híján fizetett érte. - De... - Az embereim már kiderítették, hogy Gilbert ma este a nagy tábortűz mellett fogja szórakoztatni a lovagokat és hölgyeiket. Reggelre a kristály így is, úgy is a kezemben lett volna. Teljesen felesleges volt a nyakát kockáztatnia érte. Alice, előbbi gyöngéd érzelmeit feledve, dühödten kitört: - Jobban tette volna, ha beszámol a terveiről, mielőtt a küzdőtérre indul, mylord! És lesz szíves nem elfelejteni, hogy üzlettársak vagyunk! Megállapodtunk valamiben! - Az egyezségünktől függetlenül mindenkitől elvárom, hogy a parancsaimnak engedelmeskedjék. - Hát nem egyenrangú társak vagyunk, uram? - Méltánytalansággal vádol - indult el feléje a férfi -, csak mert rámutatok, micsoda őrültséget követett el? - Emiatt ilyen bosszús? - kérdezte csodálkozva a lány. - Eltalálta. - Úgy értem, csak és kizárólag azért dühöng - Alice nem mert hinni a fölének -, mert az én életem veszélybe került? - Számomra ez nem holmi kis, szóra sem érdemes apróság. Fenyegető arckifejezéssel közeledett, ám a lány - valami különös oknál fogva - még csak meg sem ijedt. Lelkében a remény aprócska lángja lobbant. - Jól értem? A sorsom inkább aggasztotta, mint a zöld kristály? - Ön a jegyesem - közölte szárazon Hugh -, felelősséggel tartozom önért. - Nem tud becsapni, mylord ~ felelte Alice reszkető mosollyal -, ma bebizonyosodott, hogy önnek vannak érzései. Megmentette az életem, és ezért hálás leszek, amíg csak élek. Kezéből a rongyba bugyolált követ óvatosan a földre csúsztatta, a férfi elé lépett. Legnagyobb meglepetésére Hugh karja ölelésre tárult. Alice hozzábújt. A páncél hideg és kemény fémjén keresztül is érezte a férfi testéből áradó, biztonságot adó erőt. - Később még számolunk! - fogadkozott halkan a lovag. Hugh csak a vacsora végeztével szánta rá magát, hogy beszéljen Alice-szel. A fekete sátor felé indult. Szép ez a sátor, állapította meg magában. Tágas, meglehetősen kényelmes, belül válaszfüggönnyel két részre osztott. Ezt az egy sátrat hozták magukkal az utazásra. Közölte a lánnyal, hogy a vásár idejére átengedi neki a sátrát. Nem kérdezte, igényli-e Alice ezt a figyelmességet, vagy hálás-e érte. Sejtette, mi lenne a válasz. Tegnap éjjel a szabadban aludt a tűz mellett, az embereivel. Ma éjszakára sem tervezett mást. Alice pedig csak élvezze a sátor nyújtotta előnyöket. Mert nemcsak hogy egyedül lakta a sátrat, a lány ott is étkezett, egymagában. Mint azt a nagybátyja helyesen megjegyezte, Alice képtelen volt a legcsekélyebb érdeklődést is felmutatni a lovagok, harcosok által oly kedvelt beszédtémák iránt.
Ha arra gondolt, hogy a lány az ő takarói alá bújik be esténként, Hugh-ban felbuzdult a férfivágy. Nem csoda, rég volt már asszonnyal. Fegyelmezettsége nem engedte, hogy minden szoknyának utánakapjon, de nagy árat fizetett ezért. A hosszú évek során nemegyszer kellett a beteljesületlen szenvedély kínzó érzésével megbirkóznia. Azzal biztatta magát, ha megnősül, e-z a probléma magától megoldódik. Ami azt illeti, neki már majdnem van egy felesége. A jegyespárok többsége, állítván, hogy az eljegyzési eskü legalább olyan erős, mint a házassági eskü, minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül elhálta a nászt. Mi több, az előre hozott nászéjszaka volt a záloga, hogy az esküvő sem várat sokáig magára. No persze, amilyen szerencséje neki van! Az ő menyasszonya inkább tekinti magát az üzlettársának, semmint jövendőbeli hitvesének. Fogalma sem volt, miként győzhetné meg Alice-t, hogy a házasság érdekesebb lehetőségekkel kecsegtet, mint a kolostor. A kezdet kezdetén nem voltak kétségei, hogy hamar belátásra bírja a lányt. De kezdett elbizonytalanodni. Mert hiába eszes és - Sir Erasmusnak köszönhetően - tanultabb, olvasottabb, mint a köreiben megforduló férfiak többsége, egyre fájóbb hiányát érezte egy bizonyos tudásnak: nem ismerte a női lélek rejtelmeit. Ráadásul Alice lelke átlagon felüli érzékenységet követel meg a legjámborabb lovagtól is! - Uram! - emelkedett fel Benedict a tábortűz mellől, és Hugh felé sántikált. - Válthatnék néhány szót önnel? - Nem, ha a nővéredről akarnál beszélni! - reccsent rá ura. - Sir Hugh, kérem, próbálja megérteni, Alice semmi rosszat nem akart ma délután... - Kevésen múlt, hogy nem metszették el a torkát -vetette közbe Hugh. - Szerinted bátorítanom kéne az efféle meggondolatlan viselkedést? - Dehogy! De higgye el, többé nem ragadtatja magát ilyen esztelenségre. És szabad legyen rámutatnom, végül is megszerezte, amit ön annyira óhajtott. A zöld kő most már az ön tulajdonában van. Nem hagyhatná ennyiben a dolgot? - Nem, nem - csóválta meg a fejét Hugh. A fiú aggódó arcát látva hozzátette.- - Nyugodj meg, fiam! Nem szokásom nőket verni. Egy ujjal sem érek a nővéredhez. - Sir Dunstantól hallottam - folytatta Benedict -, hogy uram igencsak bosszús volt, amiért Alice miatt az összecsapás Rivenhalli Vincenttel elmaradt. - Attól tartasz, a nővéreden vezetem le a dühömet? Nézz a szemembe, fiú! - És mert félelmet olvasott ki a tekintetéből, megszorította Benedict vállát. - Egyet érts meg! Alice-nek és nekem bizonyos kérdéseket tisztáznunk kell. Akárhogy is, ő most már a menyasszonyom, és engedelmeskednie kell a szavamnak. Nem azért parancsolgatok, mert jó dolgomban nem tudom, mit csináljak. Ha elrendelek valamit, azt azok érdekében teszem, akikért felelősséggel tartozom. - Értem, uram. - Hogy a beszélgetésünk Alíce-szel vitába torkollik, az nem kétséges, de esküszöm, tettlegességre nem ragadtatom magam. - Köszönöm, uram - motyogta a még mindig bizonytalankodni látszó Benedict. - A nővérednek is el kell fogadnia - Hugh tekintetét a fiúéba mélyesztette -, hogy ameddig az oltalmam alatt él, engedelmességgel tartozik. Ezen, mint ezt a ma történtek jól példázzák, akár az élete is múlhat. - Hát... győzze meg, uram! - mondta Benedict. - Járjon szerencsével! - Köszönöm - vigyorodott el Hugh. - Azt hiszem, szükségem lesz a jó kívánságaidra! Azzal sarkon fordult, és folytatta útját a fekete sátorhoz. Kellemes esténk van, futott át az agyán. Tábortüzek világították meg az Ipstoke körül elterülő hatalmas térséget. Részeg kurjantások, vad röhögés harsant innen is, onnan is, dalfoszlányok szálltak a csípős esti szélben.
Így van ez minden viadal után. A győztesek önnön dicsőségüket hirdető dalokat énekeltetnek maguknak, a legyőzöttek azt számolgatják, mibe került nekik a vereség. Akadnak, akik meggazdagodnak, mire a nap leszáll, vannak, akik csak sebesüléseiket, törött végtagjaikat ápolgathatják. És ha az ipstoke-i vásár bezár, a győztesek és vesztesek felkerekednek, és együtt vonulnak a következő torna színhelyére, akárhol tartsák is azt. Sokuk számára ez volt az egyedül elképzelhető életforma. A tény, hogy Angolhonban betiltották a viadalokat, mit sem csökkentett lelkesedésükön. Hugh személy szerint nem sok örömét lelte az efféle szórakozásban. Sokszor csak azért vezényelte embereit a küzdőtérre, hogy a helyes harcmodort begyakoroltassa. Vagy ha tudta, hogy Rivenhalli Vincent is az ellenfelek közt lesz. A fekete sátor hasadékán kiszűrődő fény elárulta, hogy Alice már gyertyát gyújtott. Hugh félrehajtotta a ponyvát, és belépett. A lány nem hallotta meg. Háttal a férfinak, az egyetlen, összecsukható széken ült, amelyet magukkal hoztak. Elmerülten tanulmányozta az ölében tartott tárgyat. Gerince kecsesen meghajlott, a rézserpenyőben izzó parázs rézszínre festette a haját, szoknyája fodrai a szék lábai körül örvénylettek. A menyasszonyai Hugh ujjai önkéntelen egyre szorosabban markolták a sátorlapot. Ha arra gondol, hogy ma délután kis híján elvesztette! Újra élte a pillanatot, amint a lányt ölelve bősz haragja egy csapásra semmivé foszlik, és helyét a határtalan megkönnyebbülés foglalja el. Hát él! Az övé és senki nem veheti el tőle! Alice, mintha megérezte volna a férfi közelségét, megfordult. Elmosolyodott. Hugh ökölbe szorított kézzel igyekezett legyűrni a vágyat, hogy megérintse. - Észre sem vettem, hogy bejött! - Mással volt elfoglalva. - Hidegvérét visszanyerve beljebb sétált, és a lány kezében tartott tárgyra pillantott. - Úgy! A kristályomat nézegeti. - Igen, a kristályomat, mylord! - Ujjait végigfuttatta a csiszolások mentén. - Próbálok rájönni, miért vélte Gilbert és a két rabló is olyan értékesnek ezt a követ. - A trubadúrtól sosem fogjuk megtudni. Kereket oldott. - Gilbert eltűnése újabb bosszúságra adott okot. Ma valahogy nem akarnak rendben menni a dolgok, gondolta morózusan a lovag. - A félszemű sem beszélt? - kérdezte Alice. - Nem sokat mondhatott. - Mert széket hiába is keresett volna, Hugh az egyik ládára ereszkedett, amelyben Alice a köveit tárolta. - A szavaiból az derült ki, a társa állapodott meg valakivel, aki a zöld kristályt akarta megszerezni. Szerintem a clydemere-i árus halála is az ő lelkükön szárad. Ahogy ön is tudja, a félszemű társát már nem hallgathatjuk ki. - Igaz. - Ez a két elvetemült gazember - ráncolta a szemöldökét Hugh - minden aggályoskodás nélkül képes lett volna legyilkolni önt. - De ön megmentette az életemet! - ragyogott fel Alice mosolya. - Nem erről kívánnék beszélni! - Tudom, tudom - húzta el a száját a lány. - Kérem, próbálja meg kedvező oldalukról nézni a dolgokat! Az egyik rabló meghalt, a másik lakat alatt. A kő megkerült, és mi ketten biztonságban vagyunk. - Nem feledkezik el valamiről? - Ugyan miről? - Az a személy, aki felbérelte a két gazembert, még szabadon járkál. És sejtelmünk sincs a kilétéről. - Egyszer már próbálkozott, és nem járt sikerrel. A kristály most már az ön kezében van, uram. Ki merészelné ellopni öntől? - érdeklődött magabiztosan Alice.
- Kedves öntől, hogy így bízik bennem - hajtotta meg fejét Hugh -, de botorság lenne azt hinni, hogy egy mindenre elszánt tolvaj is rettegi a nevemet. - A nagybátyám azt mondta, ön a testet öltött legenda, uram. - Alice, én sajnálom a legjobban, de aki az olyan isten háta mögötti helyeken, mint Lingwood Hall és Ipstoke legendás hősnek számít, nem feltétlenül kap elismerést máshol. - Téved, ha ezt hiszi, uram. - A lány szeme nem várt odaadással csillogott. - Láttam, hogyan bánt el azzal a két rablóval ma délután. A hír bizonyára annak a fülébe is eljut, aki felbérelte őket. És az a gazember kétszer is meggondolja, hogy ujjat merjen-e húzni önnel! Úgy vélem, nem kell több támadástól tartanunk. - Alice... - Inkább az érdekelne, miért akarta magának a követ, aki először ellopta. Hisz még a clydemere-i árus sem taksálta sokra - forgatta kezében csodálkozva a-lány a kristályt. - Annak tartotta, ami: egy nem különösebben szép, de érdekes kőnek, ami legfeljebb egy tudós érdeklődésére tarthat számot. - A tolvaj azt hihette, más okból értékes a kristály. Beszéltem már önnek a legendáról és az átokról. - Hugh vállat vont. - Talán meg akarta akadályozni, hogy én legyek Scarcüffe új ura. - Ki merészelne ilyesmit tenni? - Ha jól emlékszem, Rivenhalli Vincent neve is szóba került már köztünk. - Akivel mindenáron meg akart mérkőzni délután? Benedict mondta, hogy mennyit bosszankodott amiatt, hogy az összecsapás elmaradt. - Így volt. - El kell ismernie - mosolyodott el ismét a lány -hogy a zöld kristály ügye mégiscsak fontosabb. És megszereztük! Hogy minden jóra fordult, azt mondom, borítsunk fátylat a mai nap szerencsétlen kis történéseire. Hugh úgy döntött, ideje leckét adnia a lánynak engedelmességből. - Nem szokásom fátylat borítani szerencsétlen kis történésekre, Alice. Hasznosabbnak vélem, ha mindenki levonja a megfelelő következtetéseket... - Én már levontam a magamét, uram! - jelentette boldogan a lány. - Bárcsak remélhetném, hogy helyes következtetésre jutott! - sóhajtott fel Hugh. - De valami azt súgja nekem... - Várjon csak! - szakította félbe ismét Alice, és kezét megemelve csendre intette a férfit. Mi ez? Hugh értetlenül vonta össze szemöldökét. - Hallgassa csak! Egy trubadúr énekel odakint! Nem önről szól ez a dal? Most már az erőteljes, zengő férfihang minden egyes szavát tisztán értették. A lovag, ki nem tudta, mi a rettenet, Sir Vincenttel kiállni ma mégse mert. - Mintha rólam esne szó, valóban - morogta Hugh. Vincent tehát módot talált a visszavágásra. Mit el nem kell viselnie az ember fiának, ha egy olyan nő a menyasszonya, mint Alice! A lány letette a követ, és felállt. - Felöntött a garatra ez az énekes! Különben nem merne ilyen pimaszul viselkedni! - Most legalább igazolva láthatja, amit az előbb mondtam. Egyik helyen legendás hősnek tartják az embert, másutt meg fütyülnek rá! Te, ki reszkettél, ha jőni láttad Sir Hugh-t, Most már ne félj, bebizonyosodott: gyáva, mint a nyúl!
- Hallatlan! - húzta félre a sátorlapot Alice. - Nem tűrhetem tovább! Az az igazi hőstett, amit ön cselekedett, nem pedig az a vacak kis győzelem, amit ezen az ostoba viadalon el lehet érni! Hugh-nak késve villant az eszébe, hogy Alice alighanem azért megy, hogy rendre utasítsa a trubadúrt. - Jaj, ne, Alice! Jöjjön vissza! - Egy perc és itt vagyok, uram! Megmondom én ennek a fajankónak, hol énekelje a hazugságait! - füstölgött a lány, és kilépett a sátorból. A ponyva a helyére hullt mögötte. - Istenem! Mit vétettem? - nyögött fel Hugh, aztán felpattant, és két lépéssel átszelve a helyiséget, a kijáratnál termett. Felhajtotta a sátorlapot. Haragvó jegyese általános feltűnést keltve robogott végig a saját táborhelyükön, és már a szomszédos tábortűz közelében járt. A trubadúr, nem sejtve, hogy a végítélet közéig, újabb strófába fogott: Szép hölgy, ki szeretted a Viharhozó gazdáját, Oly lovagot keress, ki tudja, mire használja a szerszámát! - Hé, énekes! - kiáltott rá hangosan Alice. - Azonnal hagyd abba ezt a sületlenséget! A trubadúrnak, aki táborhelyről táborhelyre járt, és mindenütt előadta a dalát, ahol csak kérték, torkára forrt a szó. Hugh úgy érezte, természetellenes csend telepszik a tájra. Emberei tátott szájjal bámulták a jelenetet. A lánynak a közeli tábortüzeknél üldögélők figyelmét is sikerült felkeltenie. Alice harciasan megállt az énekes előtt, aki mély főhajtással üdvözölte. - A bocsánatáért esedezem, asszonyom! - mondta a férfi gunyoros udvariassággal. - Nem nyerte el tetszését az énekem? Egy derék, nemes lovag megrendelésére írtam. - Rivenhalli Vincentről beszélsz, ha nem tévedek? - Így igaz! - nevetett fel a trubadúr. - Sir Vincent a viadalon aratott győzelméről akart megemlékezni ezzel a dallal. Csak nem akarná kétségbe vonni, hogy Sir Vincent megérdemel egy hősi éneket? - De igen, pontosan ezt kívánom tenni! Mert a mai nap igazi hőse nem Sir Vincent, hanem Sir Hugh volt! - Aki nem mert megmérkőzni Sir Vincenttel? - vigyorodott el az énekes. - Mondhatom, asszonyomnak igazán furcsa elképzelései vannak egy hősről! - Sem te, sem Sir Vincent nem tudhatjátok, mi történt délután! - A szóváltás több érdeklődőt is köréjük csalogatott, Alice hozzájuk fordult. - Hallgassanak ide, jóemberek, elmondom én maguknak, mi történt valójában! Lehet, hogy Sir Hugh nem jelent meg a küzdőtéren, viszont igazi hőstettet hajtott végre! Egy vörös ruhás, magas férfi vált ki az embergyűrűből. Hugh felhörrent, amikor felismerte. - Szabad kérdenem, miféle hőstettet vitt véghez Sir Hugh? - érdeklődött a férfi udvariasan. Alice megpördült: - Leszámolt két útonállóval, és ezzel megmentette az életemet! Mindeközben Sir Vincent a viadalon parádézott! Mert tudja meg, uram, a két gazember hidegvérrel lemészárolt volna, ha nincs Sir Hugh! - És önben kit tisztelhetünk? - kérdezte a magas férfi. - Alice vagyok, Sir Hugh menyasszonya. A bejelentést a körülöttük állók izgatott sustorgással fogadták. - Értem - méregette a lányt a magas férfi. - Felettébb érdekes. - Azt még ön sem tagadhatja - forszírozta tovább Alice -, hogy az életmentés dicsőségesebb tett, mint a viadalon való idétlenkedés! A férfi a lány válla felett elnézve Hugh-ra pillantott, aki közben szintén a közelükbe ért. A két borostyánszín szempár összevillant. A magas férfi ismét Alice-hez fordult, gúnyosan biccentett.
- Elnézését kérem, hölgyem! Sajnálom, ha a trubadúr éneke sértette érzékenységét! És kimondhatatlan örömömre szolgál, hogy a két útonállóval való találkozást szerencsésen átvészelte! - Nagyon kedves - mondta jeges hangon Alice. - A naivitása lehengerlő, hölgyem. - A férfi hátrébb lépett. - Bár itt maradhatnék még arra a néhány röpke percre, amíg Hugh, a Rettenthetetlen hős marad az ön szemében! A választ már nem várta meg. Alice szótlanul bámult utána, aztán az énekesre förmedt: Másik dalt énekelj, trubadúr! - Ahogy kívánja, asszonyom! - Úgy tűnt, az énekes remekül szórakozik. Alice sarkon fordult, hogy visszatérjen a sátorhoz. Ekkor vette észre Hugh-t. - Ó, hát itt van, uram? Elintéztem, hogy ne kelljen ezt az ostoba dalt hallgatnunk! - Igazán hálás vagyok a gondoskodásáért, Alice! - Hugh a karját nyújtotta, és elindultak a saját táborhelyük felé. - Ugyan, semmiség! Nem engedhetem, hogy Sir Vincentet kiáltsák ki a nap hősének, önről pedig nevetséges híreket terjesszenek - elgondolkozva ballagott tovább. - Az a férfi ott, a tábortűznél... emlékeztet valakire. Tudom, bolondság, de mintha önre hasonlítana. Nem ismeri véletlenül? - Az a férfi - mély levegőt kellett vennie, mielőtt folytatni tudta - Rivenhalli Vincent. - Sir Vincent? - A lány az álmélkodástól lépni is elfelejtett. - Mellesleg az unokaöcsém. - A... az unokaöccse? - dadogta kábán Alice. - Vincent nagybátyja, Sir Matthew volt a Rivenhall birtokok jog szerinti örököse - Hugh arcán az az örömtelen mosoly játszott, amelyet mindig magára kényszerített, ha ez a téma szóba került -, és egyben az apám. Ha nem felejtette volna el feleségül venni anyámat, mielőtt teherbe ejtette, ma nem Vincenté lenne a Rivenhallok vagyona. Hanem az enyém.
8. fejezet Alice nagyon is tudatában volt a csúfondáros tekinteteknek, amelyek a sátorhoz vezető útján végigkísérték. Fogadni mert volna, hogy azok, akik kissé távolabb, a tűz mellett ülnek, teli szájjal vigyorognak. Még Benedict is olyan furcsán nézett rá, mint akinek komoly nehézséget okoz véka alá rejteni jókedvét. - Ha füleim nem csalnak - eresztette ki hangját Dunstan, hogy lehetőleg mindenki jól hallja , emberünk új dalba kezdett! Hugh, rettenthetetlen vitéz, hajítsd félre lándzsád, Nincs mitől tartanod, arád helyetted is áll a vártán! - Ez jobb, mint az előző! - nyerítette valaki. Röhögés harsant. Alice arca grimaszba rándult. Hátrapillantott. A Vincent által felfogadott trubadúr már új nótáját fújva vándorolt egyik táborhelyről a másikra. Sehonnan nem zavarták el. Bár hozományt - vagyont, földeket - a házasságba nem hozhatott, A becsületed, Sir Hugh, nála jó helyen tudhatod! Üdvrivalgás fogadta az újabb strófát. Alice elpirult dühében. Ez a bitang őt meri megénekelni! Hugh-ra nézett, mindez milyen hatást vált ki a férfiból. - Az én fülemnek is - mérlegelte nyugodtan Hugh a hallottakat - kellemesebb ez a dal, mint a másik volt.
Benedictből, Dunstanból és a többiekből egy emberként tört ki a nevetés. - Lehet, hogy Sir Vincent jeleskedett a bajvívásban délután - kiáltotta valaki hátulról -, de ma este nem ő vitte el a pálmát! Alice örökre hálás marad a sötétségnek, amiért vérvörös orcáit akkor eltakarta. Határozottan odafordult az egyik fegyvernökhöz: - Kérem, hozna egy kupa bort a sátramba? - Hogyne, asszonyom! - A férfi feltápászkodott, és elindult az ételszállító szekér felé. Megállíthatatlanul rázta a röhögés. - Ha már úgyis mégy, Thomas - szólt utána Hugh -, nem tökénél nekem is eggyel? És hozd a sátramba! - Igenis, uram! Hugh vigyorogva hajtotta félre a sátorlapot. - Ritkán adódik alkalom rá, hogy Sir Vincent vereségére emelhetem a poharam! - Ne kezdje ön is, uram! - viharzott be Alice a sátorba. - Nem győzedelmeskedtem Sir Vincent felett, csupán felhívtam a figyelmét rá, hogy téved a mai eseményeket illetően! - Ön téved, Alice - eresztette le maga mögött a ponyvát Hugh. - Ami történt, vereség volt Vincent számára. Méghozzá csúfos. Az énekes pedig gondoskodik róla, hogy erről mindenki értesüljön. Amit elért, hölgyem, majdnem akkora fegyvertény, mintha én ütöttem volna ki Vincentet a nyeregből. - Ez még tréfának is rossz, mylord! - pirított rá a lány. - Nem mondom - vonogatta a vállát Hugh -, nagyobb lenne az elégtétel, ha magam sújtom a porba a kedves kuzint, de így sem panaszkodhatok. - Uram! - Thomas jelent meg, kezében tálcát, azon két kupát és egy flaskát tartva. - A bor! - Remek! - vette el tőle a tálcát Hugh. - Mára végeztünk. Hagyj magunkra, hogy illő módon köszönetet mondhassak becsületem védelmezőjének! - Igen, uram. - Még egy utolsó, sokat sejtető pillantást vetve a lányra, Thomas kihátrált. Alice homlokát ráncolva nézte, amint Hugh tölt. - Elárulná, mitől találja olyan végtelenül mulatságosnak ezt a szerencsétlen kis incidenst? Miért érzi olyan roppant jól magát, ha Sir Vincent vereségét látja? - Ez a gyengém - vigyorgott Hugh. Az egyik kupát Alice-nek nyújtotta, a sajátját hozzákoccintotta. - De mondhatjuk úgy is, ez az egyetlen szórakozásom maradt. Sir Erasmus minden egyébtől eltiltott. - Mit akarjon ez jelenteni? - Thornewoodi Erasmus mindkettőnknek szigorúan megtiltotta, hogy a lovagi tornákon kívül más alkalmakkor is összecsapjunk. Azt mondta, hódoljunk más élvezeteknek, ő ezt nem engedheti. - Nem buta ember ez a Sir Erasmus! - Nem - ismerte el Hugh. - De az állandó önmegtartóztatás mardosó, csillapíthatatlan éhséghez vezet. Ám ön igazán fogamra való vacsorát tálalt elém, Alice. Ha tehettem volna, repetát kérek. És a felszolgálás is fenséges volt. Alice-t bőszítették a gúnyos válaszok. - Volna szíves legalább az utolsó mondatát megmagyarázni? A boroskupa fölött rámosolygó aranyszín szempár megvillant. A sólyom néz így, mielőtt karmát a kövérkés galamb hátába mélyeszti. - Rá kellett jönnöm, a ma estétől eltekintve, még soha, senki nem sietett a védelmemre. Köszönöm, Alice. - A legkevesebb, amit tehettem. - A kupa megremegett a lány kezében. - Ön délután az életemet mentette meg. - Mondhatjuk, ugye, hogy a mi kis üzleti kapcsolatunk kiválóan működik? - kérdezte Hugh gyanúsan közönyös hangon.
A tekintete a lány torkára forrasztotta a szót. Nem, most nincs ereje vitatkozni! Megviselte a mai nap. Sürgősen más mederbe kell terelni ezt a beszélgetést! Kimondta, ami először eszébe jutott: - Tehát ön törvénytelen gyerek? Hugh megdermedt, szeméből tovatűnt a vidám csillogás. - Így igaz. Zavarja netán, hogy egy fattyúnak a jegyese? Alice legszívesebben visszaszívta volna a kiejtett szavakat. Ostoba liba, hova tetted az eszed? És micsoda tapintatlanság ilyet kérdezni! - Jaj, nem! Csak... arra akartam utalni, hogy... nagyon keveset tudok a családjáról. És ettől ön olyan... titokzatosnak tűnik. - Elhallgatott. - Feltételezem, nem ezt akarta elérni, de... - Azt a megfigyelést tettem, hogy minél kevesebbet tudnak az igazságról, az emberek annál inkább hisznek a legendákban. Mi több, a meséket jobban szeretik a valóságnál. - Hugh a borába kortyolt. - Ez sokszor igen hasznos lehet. De néha, vegyük például a zöld kristály esetét, meglehetősen terhes. - Én, mint a tudomány embere, szeretem tudni, mi van a legendák mögött, és szeretem az őszinte válaszokat. Ma este megtudtam egyet s mást önről, de úgy érzem, távolról sem mindent. - Ön roppant kíváncsi természet. A tudás veszélyes lehet. - Egy asszonyra nézve? - vágott közbe élesen Alice. - Ahogy egy férfira is. A világ egyszerű és biztonságos hely azok számára, akik nem sokat kérdeznek. - Igaza van - húzta el a száját Alice. - De mit tegyek, nekem a kíváncsiság a gyengém. - Vettem észre. - Hugh hosszú percekig szótlanul nézte a lányt, úgy tűnt, magában tusakodik valamin, de nem tud dűlőre jutni. Az egyik ládához ballagott, leült, és két kezébe fogva boroskupáját, annak tartalmát tanulmányozta elmerülten. - Mit szeretne megtudni? Alice meghökkent. Nem számított rá, hogy valamit is kihúzhat a férfiból. Lassan az egyetlen székre ereszkedett. - Hajlandó válaszolni a kérdéseimre? - No, nem mindre! Kérdezzen, azután én eldöntöm, válaszolok-e vagy sem. - Sem ön, sem Sir Vincent nem tehet arról, hova született - fogott bele mély levegőt véve a lány. - Balszerencse, hogy épp ön született törvénytelennek, és nem örökölhette a Rivenhall birtokokat. Hugh vállat vont. - De nem értem, miért az unokaöccsét okolja a kialakult helyzetért. Nemesebbnek ismertem meg önt, semhogy az ártatlanok ellen is hajlandó lenne irtó hadjáratot folytatni. Mi tette kettejüket esküdt ellenségekké? Alice azt hitte, ezzel be is fejezik a beszélgetést, mert a férfi már az első kérdésére sem fog felelni. Amikor Hugh megszólalt, hangja oly tompán, oly élettelenül csendült, mintha nem is a saját életéről mesélne. - Vincent családja kiapadhatatlan gyűlöletet érzett az enyéim iránt. És viszont. Az előttünk járó generációk és a szüleink már nem élnek. Ketten maradtunk, hogy beteljesítsük a bosszút. - De miért van erre szükség? A férfi újra hallgatásba burkolózott. - Kérem, mondja el! Hugh a gondolataiba merült, Alice moccanni sem mert. Hirtelen úgy érezte, elátkozott helyre került. A kinti hangok elhalkultak, a nevetés, a dalok mintha elérhetetlen távolságból szűrődnének be. A gyertya sercegve égett, a parázs kialudni látszott. Árnyak lepték el a sátrat, ott táncoltak Hugh alakja körül.
- Hosszú történet, de jó, elmondom. Tartozom önnek ennyivel - kezdte Hugh, még mindig a boroskupát nézve. - Apámat Sir Matthew-nak hívták, ő volt Rivenhall ura. Azt mondják, a legkiválóbb lovagok egyike volt. Hűbérura több uradalmat is neki adományozott. A házasságát a család rendezte el. A kiszemelt menyasszony egy gazdag örökösnő volt. Sir Matthew-nak állítólag semmi kifogása nem volt az eljegyzés ellen. De közben az egyik szomszéd birtokos lányára is szemet vetett. Bár az apa, Scarcliffe ura, eltiltotta a lányt Sir Matthew-től, az mégis rávette, hogy titokban találkozzanak. - Ez a lány az ön édesanyja? - Igen. Margaretnek hívták. - Hugh a kupát forgatta a kezei közt. - Rivenhalli Matthew elcsábította. Teherbe ejtette. Aztán, mert hűbérúri esküje erre kötelezte, háborúba indult. Amikor megszülettem, épp Normandiában járt. - Mi történt ezután? - A szokásos - legyintett Hugh. - Nagyapám őrjöngött. Rivenhallba ment, és követelte, hogy Matthew azonnal vegye feleségül anyámat, amint hazatér Normandiából. - Azt akarta, hogy bontsák fel Sir Matthew eljegyzését? - Igen. De apám családja mereven elzárkózott attól, hogy elsőszülött fiuk egy szegény lányt vegyen el - Sir Matthew menyasszonya mit szólt mindehhez? - Az ő családja is ragaszkodott hozzá, hogy a házasságot, amint lehet, kössék meg. A frigy mindkét család részére előnyös lett volna. Alice együttérzően bólogatott. - Tehát nem állt szándékukban felbontani a jegyességet? - Legkevésbé Sir Matthew-nak. - Hugh a lányra nézett, aztán a rézserpenyőben izzó parázsra kapta a tekintetét. - Nem szalasztotta volna el a gazdag lányt anyám kedvéért. De, amikor hazatért Normandiából, még egyszer meglátogatta. - És mit mondott, amikor megtudta, hogy fia született? - kotyogott közbe Alice. - Senki nem tudja - kortyolt ismét a borába Hugh. - De akármi lehetett is az, anyámnak nem tetszhetett. Előbb Matthew-t, azután magát ölte meg. Halva találtak rájuk másnap reggel. Alice leesett állal bámult. Amikor végre meg tudott szólalni, patakként zubogtak elő szájából a szavak. - Az édesanyja megölte az apját? Hogy történhetett? Hogy tudta egy harcedzett, erős lovag életét kioltani? És az apja? Nem tudta magát megvédeni egy gyenge asszonnyal szemben? - Női fegyverekről még nem hallott? - húzta kesernyés mosolyra a száját Hugh. - Méreg? - A borban adta be, amivel apámat kínálta. - Édes istenem! - Alice a kupában csillámló vörös folyadékra nézett és kirázta a hideg. Azután ő is ivott belőle? - Igen. Vincent apja, Matthew öccse örökölte Rivenhallt és a hozzá tartozó birtokokat. Három éve ő is meghalt. Így lett Vincent Rivenhall ura. - És azért gyűlöli önt ilyen engesztelhetetlenül, mert azt hiszi, az ön anyja gyilkolta meg a .nagybátyját? - A gyűlöletet az anyatejjel szívta magába. Pedig, ha anyám nincs, ő sosem lehetett volna Rivenhall ura. Az igazat megvallva, engem is, már a bölcsőben, a bosszúra neveltek. - A lány kérdő tekintetét látva folytatta. - Nyolcéves koromig a nagyapámmal éltem. Thornewoodi Erasmushoz akkor kerültem, amikor ő meghalt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem a lelencházban kötöttem ki. - De elvesztette mindenét - suttogta Alice. - Rivenhall elvesztése most már nem olyan fájdalmas - Hugh tekintetében számító elégedettség villant. - Hisz van saját birtokom. Hála Erasmusnak, nagyapám földje az enyém.
Borzalmas állapotban kaptam vissza, de minden erőmmel azon leszek, hogy ismét felvirágoztassam. Ujjpercei elfehéredtek, oly nagyon szorította a kupát. - Továbbadom az örököseimnek! És, mindenre ami szent, esküszöm, ezt Vincent nem tudja majd utánam csinálni! - Miért? - pislogott a lány, kissé megrémülve a jeges, bosszúszomjas hangtól. - Rivenhall sincs jobb állapotban, mint Scarcliffe. Már nem az a virágzó gazdaság, ami valaha volt. Mit gondol, miért nevez be minden viadalra Vincent' így akar pénzhez jutni, hogy fenntarthassa az uradalmát. - Rivenhall-lal mi történt? - Vincent apja felelőtlensége okozta a bajt. Minden, a gazdaságból származó jövedelmét arra fordította, hogy eljusson a Szentföldre. - Keresztes háborúba ment? - Igen. És mint oly sokan, ő is egy távoli sivatagban lehelte ki a lelkét. Nem a szaracénok, hanem a bélférgek támadásának esett áldozatul. - Édesanyám is mondta - jegyezte meg Alice elgondolkodva -, milyen sok ismeretlen betegséget hurcoltak haza magukkal a keresztes lovagok. Kiürült kupáját a földre téve, Hugh a térdére könyökölt. - Vincent apja világéletében vad, meggondolatlan ember volt. Híján volt minden üzleti érzéknek, és a családja iránti kötelességeit sem teljesítette. Ezért fájlalták sokan, hogy apám meghalt. Tudták, hogy az öccse irányítása alatt a birtokok sorsa megpecsételődött. Sajnos meghalt, mielőtt mindent elkótyavetyélhetett volna. - És most Sir Vincent próbálja menteni, ami még megmaradt. Szomorú történet - mondta Alice. - Nem szomorúbb, mint az öné és az öccséé - jegyezte meg Hugh. - Ami velünk történt, az kizárólag az én hibám! - Túlságosan keményen ítéli meg önmagát - sötétült el Hugh tekintete. - Sir Ralf kezén lett semmivé Benedict öröksége. - Ez igaz. De nem lett volna szabad megengednem, hogy ez bekövetkezzék. Meg kellett volna őriznem a birtokot, amíg Benedict elég idős lett volna ahhoz, hogy kezébe vegye a dolgokat. Mert akármit mondott is az apánk, én hiszem... én tudom, hogy az öcsémből nagyszerű ember válhatott volna, ha nem fosztják meg a lehetőségeitől. Én pedig - azzal, hogy hagytam az örökségéből kiforgatni - épp ezt tettem! Felpattant, hátat fordítva a férfinak a rézserpenyőben parázsló széndarabok tanulmányozásába kezdett. Hugh is felállt, és lassan a lány mögé lépdelt. Alice összerezzent, amint az erős kezek megszorították a vállát. Ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy ismét a férfi karjában keressen menedéket. - Alice, senki nem nyerhet meg minden csatát. - Én megpróbáltam mindent! Mindent! Olyan egyedül éreztem magam! - sírta el magát a lány. Megfordult és a férfi ingébe temette az arcát. A széles mellkashoz bújt, vállát rázta a néma zokogás. Hugh nem szólt, csak tartotta a karjában. A lány könnyei lassan elapadtak. Olyan nyugalom és béke szállta meg, mint már régóta nem. - Bocsásson meg, uram - szipogta. - Higgye el, ritkán fakadok könnyekre. Azt hiszem, túl hosszú és túl fárasztó volt ez a mai nap. - Hosszú és fárasztó - ismételte a férfi, és gyöngéden felemelte a lány állát. A bájos arcot fürkészte, mintha a titkait akarná megfejteni. - És tanulságos. Alice tekintete a férfiéba mélyedt. Eltökéltséget látott, és fájdalmat. Mit tehetne, hogy elűzze a borostyánszemekből ezt az irtóztató fájdalmat?
Hirtelen mindennél jobban csókolni kívánta a férfit. A lelkét odaadta volna egy csókért, amelyből ő maga is erőt meríthet, és amellyel eltörölheti a férfi szomorúságát. Hugh olvashatott a gondolataiban, mert fejét lehajtva száját a lány ajkára tapasztotta. Alice karját a férfi nyaka köré fonta, és úgy ölelte, mintha az életük függne ettől az öleléstől. - Jól választottam - mormogta Hugh. Ha meg tudott volna szólalni, a lány megkérdezte volna, mit jelentenek e furcsa szavak. De a világ forogni kezdett körülötte. Homályosan érzékelte, hogy Hugh felemeli, és átviszi az ágyhoz. A puha takarók besüppedtek, amint a férfi is mellé ereszkedett. Alice édes kábulatban itta a forró csókokat, a férfi illata, a testéből áradó tűz megrészegítette. Bódultan hagyta, hogy egy kéz vándorútra induljon szoknyája alatt, majd a ruhája szalagjait bontogassa. Ám amikor a kardforgatáshoz szokott, érdes tenyér végigsimított meztelen keblén, feltartóztathatatlanul kitört belőle a gyönyör apró kiáltása. - Csendesen! - hajolt ismét az ajkára Hugh. - Az éjszakában messzire elhallanak a szerelmes sikolyok! Szerelmes sikolyok?, pattant ki Alice szeme. - Uramatyám! Igaza van, uram, ezt azonnal be kell fejeznünk! - Dehogy! - simogatta meg gyengéden a lány selymes arcát Hugh. - Csupán óvatosan és halkan kell folytatnunk. Hunyd be a szemed, kedves! Én majd vigyázok mindenre! Alice erőtlenül felsóhajtott és engedelmesen becsukta a szemét. Akármit olvasott is természettudományi könyveiben, ami ezután következett, arra semmi nem készíthette fel. Hugh ajka az ágaskodó mellbimbót becézgette, keze a lány combjára csúszott. Alice halkan nyöszörgött. - Halkabban, kedves! - suttogta a férfi. - Mondtam már, csendben kell maradnunk! Ujjai lassan felfelé araszoltak az alabástrom combon, és a kis dombra érve rátaláltak a gyönyör forrására. Az első finom simogatások után Alice úgy érezte, mindene lángra lobban, hallani vélte Hugh lágy nevetését, aztán teste megfeszült, megrázkódott a beteljesülés hullámainak vad ostromától. Szája hang nélküli sikolyra nyílt. Majd a gyönyör borzongató vihara elcsitult, és tagjai elernyedtek. Lustán megemelve pilláit, pihegve nézett fel Hugh-ra. Az olvadt aranyként tündöklő szempár elégedetten csillogott. - Uram, ez... ez... - Cserbenhagyták a szavak. - Nos? Milyen volt? - simított körbe erős ujjával a lány ajka körül Hugh. - Tanulságos. Nagyon-nagyon tanulságos - lehelte Alice. - Tanulságos? - pislogott meglepetten a férfi. - Furcsa mód, a tanulmányaim során még sosem sikerült ilyesfajta tapasztalatokra szert tennem. - No, ennek örülök - mormolta Hugh. - Páratlan élményben volt részem - fűzte hozzá Alice. - Tanulságos és páratlan - ismételte tűnődve a férfi. - Önt ismerve, azt hiszem, ennyivel be kell érnem. Alice nem tudta mire vélni a csalódott megjegyzést. - Megbántottam valamivel, uram? futtatta végig ujjait a férfi haján. - Ugyan! - mosolyodott el az kesernyésen, és kissé távolabb húzódott. - Noha én magam is tanulságosnak és páratlannak ítélem meg ezt a kis szeretkezést, az a gyanú fészkelte be magát a fejembe, hogy mindkettőnknek lesz még mit tanulnia. - Szeretkezés? - Alice keze idegesen ökölbe rándult. - Szentséges egek! Hát ez az volt? - Egén. - Hugh szenvedő arccal a lány markolásán igyekezett lazítani. - Azért még nem muszáj a hajamat tépnie. - Ó, bocsásson meg, mylord! - kapta el a kezét a lány. - Nem állt szándékomban fájdalmat okozni. De ennek most azonnal véget kell vetnünk! Megpróbált felülni, de a széles mellkasnak ütközött. Hugh nem mozdult. - Miért?
- Még kérdi? - Ésszerű kérdésnek tűnik az adott körülmények között. - Uram, lehet, hogy nem sok tapasztalatom van az ilyesmiben, de azért tudok egyet-mást. Tisztában vagyok vele, mi az, ami most óhatatlanul bekövetkezik. - Beavatna? - Dühös lesz önmagára. És persze rám is, amiért hagytam, hogy bevégezze, amit elkezdett. - Erre számít? - Mi másra? - igyekezett szabadulni a rá nehezedő test súlya alól. - Ha hagynám, hogy megtörténjék a dolog, amilyen végtelenül becsületes, kötelességének érezné, hogy feleségül vegyen. - Alice... - Ezt egyszerűen nem engedhetem. - De miért? - Mert egyezséget kötöttünk. Tartozom önnek annyival, hogy ha kell, akár akarata ellenére is betartatom önnel a megállapodásunkat. Hugh felkönyökölt. - Biztosíthatom, ura vagyok magamnak. - Ez nyilvánvaló tévedés, uram. Ha annyira kordában tudná tartani a vágyait, mint amennyire nem, szeretkezni sem kezdtünk volna. - Miért? - érdeklődött a férfi. - Mert bizonyára nem akarna csapdába esni! - csattant fel a lány ennyi értetlenkedés hallatán. - Alice - kérdezte rosszul titkolt türelmetlenséggel a hangjában Hugh -, az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nincs kifogásom a házasság ellen? - Az lehetetlen. - Tudna egyetlen okot is felhozni, ami ellene szól? - követelőzött a férfi., - Akár százat is, de a legfőbb az, hogy nem lennék jó felesége önnek! A férfi egy darabig meg sem moccant, azután lassan lehengeredett a lányról és felült. - Honnan szedi ezt az ostobaságot? - Mindketten jól tudjuk, hogy belőlem mindaz hiányzik, amit ön egy feleségtől megkíván. - Alice már a ruháival bíbelődött - Kénytelen vagyok ellentmondani. Úgy veszem észre, egyikünk jelen pillanatban nincs józan ítélőképessége birtokában. - Én is így látom, mylord. De meglátja, hamarosan elmúlik önről ez a nyugtalanság. Akkor majd tiszta fejjel tud gondolkodni. - Nem hinném, hogy kettőnk közül én lennék megzavarodva. - A lány méltatlankodó szavait meg sem várva, Hugh folytatta. - Számomra egyáltalán nem nyilvánvaló, miért ne lehetne önből jó feleség. - Se vagyonom, se birtokom. Az ön pozíciójában lévő férfinak egy gazdag lányt kéne nőül kérnie. - És ha nincs kedvem gazdag örökösnőt elvenni? - Örülök, hogy jól szórakozik... - Komolyan gondoltam, amit mondtam, Alice. Mert én hiszem, hogy önből jó feleség válhatna. Nem látom be, hogy ha már úgyis üzlettársak vagyunk, miért ne lehetnénk mindjárt házastársak is. - Ha már úgyis kéznél vagyok... - szúrta közbe csípősen Alice. - Ez sem utolsó szempont - ismerte el Hugh. Felpofozom, kikaparom a szemét, gyomorszájon rúgom, fenéken billentem...! Aztán, mielőtt az egyéb testrészeket is sorra vette volna, visszafogta magát. - A többi szempontját is hallhatnám, uram? - sziszegte dühödten. A férfi készségesen sorolni kezdte: - Az elmúlt három napban megállapíthattam, hogy ön hűséges, becsületes és kötelességtudó.
- Mindezt miből szűrte le? - Abból, ahogy az öccse örökségéért harcolt, és biztosítani próbálta a jövőjét. És azt is látom, hogy ön jó eszű, gyakorlatias teremtés. Ezt mindennél többre becsülöm egy nőben. Ami azt illeti, mindenki másban is. - Erényeim ennyiben ki is merültek? - Tudja, hogyan kell egy háztartást eligazgatni. - Hugh egészen belemelegedett kedvenc témájába. - Mindig is nagyra értékeltem, ha valaki érti a dolgát. Nem szenvedhetem a kontármunkát. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ön erős és egészséges. - Más egyéb? - Megfojtom!, döntötte el magában. - Semmi. Hacsak az nem, hogy szabadságában áll házasságot kötni, ahogy nekem is. És már amúgy is eljegyeztük egymást. Ez jelentősen leegyszerűsíti a problémát. - Valóban. Pofonegyszerű minden - jegyezte meg pikírten a lány. Jobb szerette volna nem látni a borostyán szemekben megvillanó elismerést, amelyet a helyes helyzetfelismerésnek tűnő megjegyzésével váltott ki. - Csupán egy aprócska szépséghibája van a dolognak. Nem fogok nőül menni önhöz csak azért, mert tudok főzni, és mert ön ahhoz is lusta, hogy megfelelő asszonyt keressen magának! - De... miért? - kérdezte döbbenten a férfi. Mert, ha valaha is feleségül megyek valakihez, azt szerelemből teszem, zakatolta a lány szíve. Esze azonban azt súgta, ezt a férfi sosem értené meg. Hát logikusabbnak vélt magyarázattal állt elő: - Olyan érzéketlennek tűnik így ez az egész... - Érzéketlennek? - Hugh nem tudott hova lenni az ámulattól. - Nem hideg számítás vezérel, Alice, hanem az ésszerűség. Mindketten ismerjük és elfogadjuk a másik természetét és képességeit. Miért ne dönthetnénk úgy, hogy egymáséhoz kötjük az életünket? Tekintse a házasságot az üzleti kapcsolatunk folytatásának. - De én úgy terveztem - mondta kissé elbizonytalanodva a lány -, hogy zárdába vonulok, és folytatom a tanulmányaimat. - A tanulmányait a feleségemként is folytathatná - győzködte a férfi mély, csábító hangon. Idejéből és pénzéből is futná rá! - Hmm... - Gondolja meg - folytatta Hugh olyan meggyőződéssel, mint aki mesés kincsek elfogadására akarja rábírni a lányt -, annyi könyvet, alkímiai berendezést, asztrolábiumot vehet magának, amennyit csak akar! Felőlem begyűjthet minden követ és bogarat, amin csak megakad a szeme. - Saját nagylelkűsége magamagát is meglepte, hát sietve hozzátette: - Csak tartsa őket a dolgozószobájában! - Nem tudom, mit mondhatnék, mylord. Olyan zűrzavar uralkodik a fejemben. Azt hiszem, a csókjai okozta megrázkódtatást sem hevertem még ki. Talán jobb lenne, ha most távozna. - Ahogy kívánja - állt fel a férfi. - Fontolja meg jól, amit mondtam, Alice. Jól meglennénk együtt. Én is megadhatom önnek, amit egy kolostor nyújthat. Ha nem többet. - Kérem, adjon egy kis időt, hogy átgondoljam az ajánlatát. - Befejezvén ruhái rendbe szedését, a lány is felpattant. Az elégedetlenség kínzó érzésével küzdött. - Oly hirtelen történt minden. Egy pillanatig úgy tűnt, Hugh ismét vitába száll vele, de aztán futó csókot lehelt a lány ajkára. - Nem kell ma este választ adnia. Gondolkodjék csak nyugodtan! - Köszönöm, uram. - Remélte, a férfi kiérzi szavaiból a gúnyt. - De ne sokáig! - tanácsolta Hugh. - Nem vesztegethetem az időm ilyen csip-csup dolgokra! Scar-cliffe-ben rengeteg munka vár. Szükségem lesz egy rátermett feleségre! Alice-t foglalkoztatta a gondolat, hogy utána hajítja a borosflaskát.
9. fejezet Amíg három nappal később Alice-szel az oldalán be nem lovagolt a faluba, Hugh-ban fel sem merült, valójában milyen barátságtalan hely Scarcliffe. Itt született. És most itt akar magának és a gyerekeinek új jövőt teremteni. Amikor röviddel ezelőtt útra kelt innen, hogy felkutassa a zöld kristályt, a falu nem tűnt ilyen nyomasztóan sivárnak. No persze, az a Scarcliffe, amelyik az emlékezetében él, az már a jövő Scarcliffe-je. Tervei vannak az uradalommal. Nagy tervei. Egy-két éven belül a birtok tündökletesebb hely lesz a legszebben csillogó ékszernél. A földeken nem győzik majd betakarítani a termést. A juhok vastag, puha gyapjat adnak. A kunyhókat rendbe szedik, a falubeliek tisztaságban, jólétben élnek. De ma megpróbálja a falut Alice szemével nézni. Be kell látnia, a hely pillanatnyi állapotában inkább hasonlít poros széndarabra, mint ragyogó ékkőre. Noha egyébként nem törődött az olyan apróságokkal, mint az időjárás, Hugh bosszankodva állapította meg, hogy nemrégiben eshetett. A gyászos-fakó égbolt csak rontott Scarcliffe amúgy is erősen megkérdőjelezhető szépségén. A vár kőfalait, amelyeknek a falu mögött kellett emelkedniük, a köd szürke pászmái látni sem engedték. Alice-re pillantott, hogy lássa, ő mit szól mindehhez. A lány nem látszott észrevenni fürkésző aggodalmát. Karcsún, királynői tartással ült nyergében. Vörös haja fénylő lángnyalábként világított a mindent körülölelő szürke ködben. Komoly-kíváncsi képpel nézelődött, figyelmét lekötötték a látnivalók. Bár mindezt megállapíthatta, Hugh nem tudta volna megmondani, mi járhat a lány fejében. Milyen érzést vált ki belőle a látvány: csüggedést, undort, esetleg megvetést? Vagy mind a hármat? Egy olyan hölgy, aki méltóságán alulinak tartja, hogy a férfiakkal egy asztalnál egyék, aki azt hiszi, hogy neki jobb étel dukál, mint másoknak, aki mindig tiszta, illatos ruhában jár - nos, az ő szemében bizonyára visszataszító lehet a szomorú falu, a kopár vidék képe. Kénytelen-kelletlen Hugh-nak is el kellett ismernie, hogy a kis zárdát és a templomot körbefutó düledező kőkerítés, a zsúpfedeles házak - amelyekre bizony ráfért volna a javítás -, a roskatag liba- és disznóólak nem nyújtottak szívderítő látványt. Nehéz szag ülte meg a délutáni levegőt. A félreismerhetetlen bűz a falu eldugult szennyvízelvezető árkából tört elő, ahol több év szemete rothadt háborítatlanul. Egy hirtelen támadt zápor nem frissíthette fel Scarcliffe-et. Csak a sárt dagasztotta tovább az egyetlen utcácskában. És ha a falu és a földek nem rettentették vissza, gondolta fogait csikorgatva Hugh, Alice-ben elhűl a vér, ha a várat meglátja. De emiatt ráér később aggódni. Előbb gondoskodnia kell róla, hogy valamennyi szomszédos birtokon és szerte az uradalomban megtudják: Hugh, a Rettenthetetlen bizonyítani tudja, hogy ő Scarcliffe jog szerinti ura. Pihenést nem engedélyezve hajszolta embereit, hogy a vásár napján érjenek Scarcliffe-be. Ahogy számított is rá, aki élt és mozgott, ott tolongott a szűk kis utcácskában. Így legalább valamennyien tanúi lehettek új uruk győzedelmes bevonulásának. Ez lehetne élete legdiadalmasabb pillanata, futott át Hugh agyán. Mindene megvan. Visszaszerezte a zöld kristályt, eljegyzett egy lányt, akiből még remek feleség lehet letelepedhet, gazdálkodni kezdhet. Ám azon az éjszakán, amikor a házasságra akarta rávenni a lányt, valami elromlott. Alice úgy viselkedett, mintha jobban csábítaná a kolostor, mint az ő ágya! Márpedig ha nem fejezheti be, amit a hófehér combok között elkezdett, ő megbolondul! Emberfeletti erőfeszítésébe került akkor este magára hagyni Alice-t, és a következő két éjszakát is nélküle tölteni. A kínok kínját állta ki az utazás során is: valahányszor arra gondolt,
hogyan reszketett a gyönyörtől a karjában a lány, nem csak az ülepét kezdte törni a nyereg. S mert más egyébre napok óta nem tudott gondolni, csillagokat látott, mire Scarcliffe-be értek. Ez így nem mehet tovább! Ha törik, ha szakad, valamiképp a feleségévé kell tennie a lányt! - Nézd azt a szép hölgyet! - Lehet, hogy a felesége? - Nem gondoltam volna, hogy újra látom. Azt hittem, ez is megöleti magát, mint a többiek. A köréjük gyülekező tömeg izgatott pusmogása zökkentette ki Hugh-t álmodozásából. Az emberek úgy tárgyalták egymást közt az eseményt, mintha nem is uruk hazatértét, hanem csodát látnának. A zsibongásra néhány apáca is előszaladt. A zárda kapujában álltak, tekintetük Alice-re tapadt. Egyikőjük a főnökasszony, Joan mellett álló magas apácához hajolt és a fülébe suttogott valamit. A magas asszony válaszul csupán bólintott. Úgy tűnt, egyedül ő nem fogadja kitörő örömmel a hazatérő kompániát. Hugh futólag rápillantott, és felismerte benne Katherine-t, a javasasszonyt. A mogorva, borús kedélyű apáca az ötvenes évei közepén járhatott. Hugh csak egyetlenegyszer találkozott vele. Azon az éjszakán, amikor a kristályt ellopták, Joan Katherine-t szalasztotta hozzá a hírrel. Magában imádkozott, hogy sose kényszerüljön arra, hogy ez az asszony gyógyítsa. Nem túl szívderítő, ha az ember orvosa arcáról lerí, hogy nem bízik a kedvező végkifejletben. Hugh felemelte a kezét, a csapat megállt. Amint a patadobogás és a kerékzörgés elcsendesedett, Hugh az apátnő felé irányította lovát. Joan üdvözlő mosolyából megkönnyebbülést olvasott ki. Alig néhány lépésre volt a zárda kapujától, amikor egy vékony, magas, barátcsuhába öltözött alak tört utat magának a tömegben. Bár a csuklya eltakarta az arcát, Hugh legszívesebben szitkozódni kezdett volna, ahogy a közeledőben felismerte Oxwickí Calvertet. Azt remélte, mire visszaérnek, a vándorló szerzetes már más faluban hirdeti az igét. - Uram, hála legyen istennek, hogy ismét Scar-cliffe-ben köszönthetjük! - kántálta Calvert fülsértően reszelős hangon. - Hálát adok a Teremtőnek, hogy életben tért vissza hozzánk. - Nem állt szándékomban más módon visszatérni. - Megállította a lovát, és csak akkor folytatta, amikor már biztos lehetett benne, hogy mindenki rá figyel. - Dunstan, hozd ide a követ, hogy mindenki láthassa: a kristály épségben megkerült és ismét Scarcliffe-ben van! - A kő! - suttogta valaki. - Megtalálta a követ! - Igenis, uram. - Dunstan közelebb lovagolt. Nyeregkápájához erősítve egy kis ládika himbálózott. A tömeg soraiból a várakozás sóhaja szállt. Mindenki a ládikát nézte. Dunstan szándékoltan hangsúlyos mozdulattal pattintotta fel a zárakat, felnyitotta a láda tetejét és kiemelte a követ. A zöld kristály tompán megvillant a szürkés fényben. Az éles csöndet boldog ordibálás törte meg. Sapkák repültek a levegőbe. - Tudtam én, hogy ő az igazi urunk! - A patkolókovács örömében irgalmatlan nagyot csapott az üllőjére. A csengés-bongás egy templomi harangnak is becsületére vált volna. - Visszahozta! - ölelgette feleségét John, a molnár. - Lord Hugh visszahozta a követ, az átok megtört! - Megtalálta! - ugrabugrált körülöttük legkisebb porontyuk, Kicsi John. - Lord Hugh megtalálta a kristályt! Joan előrébb lépett. - Uram - a törékeny, középkorú asszony meleg, barátságos tekintetében öröm bujkált -, el nem mondhatom, micsoda boldogság számomra, hogy küldetése sikerrel járt. - Scarcliffe népe, halld szavam! - kiáltotta Hugh. Hangja az utca végébe, a serfőző házáig is elhallott. - A legenda beteljesedett! Elhoztam nektek a zöld kristályt! Amíg én vigyázok rá, baj nem érheti. Ahogy Scarcliffe-et és lakóit sem.
Újabb üdvrivalgás harsant. - De nem csupán a követ hoztam el - intette őket csendre Hugh -, a hölgy itt mellettem a jegyesem, Lady Alice. Kérlek benneteket, fogadjátok őt szívesen. Az én életem és a ti életetek most már az övé is! Alice megrezzent, dühös pillantást vetett a férfira, de nem szólt. Szavait úgyis elnyomta volna a tömeg örömteli kiáltozása. , Csuklyája sötétjében Calvert szeme megvillant, de Hugh úgy döntött, ügyet sem vet a szerzetesre. Inkább érdekelte, miként fogadja a lány a lelkes üdvözléseket. Alice gyorsan összeszedte magát, és hálás, kecses mozdulatokkal biccentgetett a köréjük sereglők felé. - Igazán nagyon kedvesek! - mondogatta megnyerő mosollyal az arcán. Calvert hátratolta a csuklyát, felfedve lázasan csillogó szemét, halottsápadt vonásait. - Hallgass ide, Éva lánya! - recsegte. - Esküszöm, rendes, tiszteletreméltó asszonya leszel Sir Hugh-nak. Mivel nincs pap a faluban, én magam leszek segítségedre, hogy megismerhesd egy menyasszony kötelességeit. - Erre semmi szükség - szúrta közbe fagyosan Alice. Ám Calvert nem figyelt rá. Aszott ujját a lányra szegezte. - Tőlem megtudhatod, hogyan válhat kötelességtudó feleség belőled. Aki költekezéseiben és a szája jártatásában mértéktartó. Aki tudja, hogy a férje lábainál a helye, aki alárendeli magát ura és parancsolója akaratának. Hugh már azon volt, hogy elhallgattatja a károgót, de aztán új ötlet fogant a fejében. Átengedi a szerzetest Alice-nek! Gyanította, Sir Ralf is akkor követett el óriási hibát, amikor nem engedte Alice intelligenciáját és képességeit kibontakozni. Egy, a lány temperamentumával megvert személyiségnek lehetőséget kell adni, hogy kipróbálhassa magát. Máskülönben örök elégedetlenségre és boldogtalanságra kárhoztatik. És mellesleg pokollá teszi a körülötte élők életét. Hát nem, ő nem követ el ilyen szarvashibát. Eddig is mindig bevált, hogy megbízható, erős egyéniségeket fogadott az alkalmazásába, aztán szabadságot engedett nekik a maguk területén. Miért épp a jövendőbeli feleségével tenne kivételt? Azon kapta magát, hogy már alig várja az óhatatlanul bekövetkező szócsatát. - Nagyra értékelem az ajánlatodat, barát - mondta Alice végtelenül udvarias, csikorgóan jeges hangon -, de félek, túlontúl idős és önfejű vagyok ahhoz, hogy efféle új dolgokat tanuljak. Sir Hugh-nak olyannak kell elfogadnia, amilyen vagyok. - Minden vörös hajú és zöld szemű fehérnépnek ilyen éles a nyelve! - dörrent rá Calvert. Meg kell tanulniuk lakatot tenni a szájukra! - Csak a gyávák félnek egy asszony nyelvétől - közölte vele negédesen Alice. - Hidd el, barát, Sir Hugh távolról sem mondható gyávának. Vagy mernéd az ellenkezőjét állítani? A szájtátó tömeg halálos csendben közelebb hajolt. Egy szót sem akartak elszalasztani. Calvert elsápadt. Idegesen Hugh-ra tekintett, majd folytatta a tirádát. - Ne csavarja ki a szavaimat, hölgyem! Mindenki tudja, hogy a vörös hajúak könnyen kaphatók egy kis civakodásra. - Én ellenben azt hallottam, hogy Sir Hugh-t - noha haragja és a legdühöngőbb vihar egy tőről fakadnak - nem egykönnyen lehet kihozni a béketűrésből - vetette ellen Alice. - Úgy gondolom, hogy azt a férfit, aki maga a megtestesült nyugalom, nem riasztja meg egy kis asszonyi pörlekedés. Calvert fuldoklott a felháborodástól, látszott, nehezen talál a hangjára. Hugh úgy döntött, véget vet a vitának. Szegény szerzetesnek semmi esélye sincs Alice-szel szemben.
- Igaza van, hölgyem - mondta könnyedén. - Bár be kell valljam, vannak helyzetek, amikor cserbenhagy a hidegvérem. Ennek jól látható jelei is lehetnek. Nyugalmamat ilyenkor csupán egyféle módon tudom visszanyerni. De bízom benne, hogy az általam oly kedvelt megoldás majd az ön élvezetére is szolgál. A körülöttük állók hasukat fogták nevettükben. Alice zavarodottan pislogott. Amint a férfi szavainak jelentését felfogta, halvány pír öntötte el az arcát. - No de, uram! - suttogta méltatlankodva. Mindeközben Calvert feje figyelemre méltó bíborszínt öltött. Hugh már attól félt, a szerzetes kiguvadó szemei kiszakadnak üregükből. Calvert dühödt pillantása majd' felnyársalta a lányt, de szavait már a lovaghoz intézte: - Tartózkodj az olyan asszonytól, uram, aki nem engedelmeskedik a parancsaidnak. Az ilyen asszony csak bajt hozhat a házadra! - Egyet se félj, barát! - vigyorgott Hugh. - Engem nem aggaszt a menyasszonyom csípős nyelve. Néha egyenesen érdekesnek találom, amit mond. A tömeg helyeslően felkacagott. Nem úgy Calvert. A botját rázta Hugh felé. - Mint a lelki tanácsadód mondom, uram, ha feleségül akarod venni ezt a fehérnépet, először tanítsd meg engedelmeskedni! Különben elátkozod még a percet is, amikor megismerted! Alice az égre fordította a tekintetét. - Akármit is mondj, barát - mennydörögte Hugh -, ezt a hölgyet, akit magad előtt látsz, feleségül veszem. Az enyém lesz, testestül-lelkestül. Újabb nevetés harsant. Hugh úgy látta, még Joan is megengedett magának egy halovány mosolyt. A mögötte sorakozó apácák szégyenlősen vigyorogtak, Katherine kivételével. A lovag azon gondolkodott, történhet-e egyáltalán olyasmi, ami mosolyra húzza savanyú vonásait. Hirtelen Joan került a figyelem középpontjába. Keze egyetlen mozdulatára csend ereszkedett a kis gyülekezetre. - Isten hozta, asszonyom! - mondta csengő, nyugodt hangján Alice-nek. - Én vagyok ennek a zárdának a főnökasszonya. A kolostorunk jóléte az uradalom jólététől függ. Örömömre szolgál, hogy Sir Hugh újabb lépést tett afelé, hogy a jövőnket biztosítsa. Mielőtt Hugh észbe kaphatott volna, Alice már lecsusszant a nyeregből és elindult Joan felé. A férfi lassú mozdulatokkal leszállt a lováról és azt fontolgatta, vajon mit tervez a lány. Kiszámíthatatlan teremtés!, füstölgött magában. Alice úgy lépdelt el Calvert mellett, mintha a szerzetes ott sem lenne. Aztán Hugh - és talán mindenki - legnagyobb meglepetésére térdre ereszkedett Joan előtt. - Köszönöm a kedves fogadtatást, anyám - mondta. - Áldását kérném valamennyiünkre: Sir Hugh-ra, rám és az itt lakókra. Hugh a falubeliek elismerő mormolását hallotta. Joan keresztet vetett. - Megáldalak valamennyiőtöket! ígérem, mindenben a segítségére leszek, Lady Alice, hogy kötelességeit teljesíthesse ebben az uradalomban. - Köszönöm, anyám. - Alice felemelkedett a porból, anélkül hogy pillantást vetett volna a szoknyáját éktelenítő koszfoltokra. Amint a karját nyújtotta a lánynak, Hugh észrevette, hogy Calvert arca eltorzul a haragtól. Mindenki szeme láttára kellett elszenvednie az új úrnő teljes és látványos visszautasítását. Mert Alice viselkedése egyértelművé tette, hogy egy, és csakis egy vallási-lelki vezetőt hajlandó elfogadni maga felett, ez pedig Joan anya. Scarcliffe népének kételye sem maradhatott efelől. Joan aggódva a lovagra nézett. - Ismét a zárdában kívánja őriztetni a zöld kristályt, uram?
- Nem - felelte Hugh. - Most már az én feladatom, hogy megvédelmezzem. A várban biztonságban lesz. - Nagy megnyugvás a számomra. - Az apátnő nem is igyekezett elrejteni megkönnyebbülését -, hogy a követ az őt megillető, biztos kezekben tudhatom. - Hosszú út áll mögöttünk - szorította meg a férfi Alice karját. - Ideje új otthonába kísérnem a menyasszonyomat. - Igen, uram. - Joan behátrált a kapun. Hugh nyeregbe segítette a lányt, aztán maga is lovára szállt. Intésére ismét útra keltek a szekerek, megsarkantyúzták hátasaikat a lovasok. - Minden elismerésem! - mondta Hugh olyan halkan, hogy csak Alice hallja. - A főnökasszony az egyetlen, akiben az emberek kicsit is bíznak. Miközben újabb és újabb birtokosok jöttek és mentek, nála és az apácáinál remélhettek támogatást a helybeliek. - Szívembe zártam a nagytiszteletű anyát - ismerte el Alice. - Sajnos a barátról nem mondhatom el ugyanezt. Lehet, hogy isten embere, de szörnyen visszataszítónak találtam. - Ezzel nincs egyedül. Kétlem, hogy a főnökasszony kedvelné, de helyzetéből adódóan kénytelen elviselni. Mindamellett Calvert meglehetős buzgósággal okítja a hölgyeket az illendőségre... - Ah - legyintett Alice. - Ismerem a fajtáját! Nem az asszonyok lelkét akarja megmenteni, csupán retteg tőlük. Azt hiszi, a dörgedelmeivel elgyengítheti őket. - Meglehet - mosolyodott el Hugh. - De még a szerzetesnél is kevésbé tetszett, ahogy ön viselkedett, uram - rázkódott meg hirtelen a lány. - Mintha élvezte volna, hogy az emberek a legenda beteljesítőjét látják önben. - Értse meg, ezt a számomra igenis terhes és nevetséges szerepet el kellett játszanom. Most, hogy ezzel megvagyok, fontosabb dolgokkal foglalkozhatok. - Vagyis felkutatja a többi követ? - Eszemben sincs! Azt sem tudnám, hol keressem őket! Már ha egyáltalán léteznek. - És ha valakinek egyszer eszébe jut - firtatta tovább a lány -, hogy a legenda szerint a mesés scarcliffe-i kövek mindegyikét meg kell szereznie? - Én nem állok a boldogságuk útjában - vont vállat Hugh. - Ha egy marék értékes drágakövet akarnak, tőlem megkaphatják. - Hogyhogy? - lepődött meg Alice. - Majd vásárolok néhány ládikával; Éppenséggel megengedhetem magamnak. Nem kerülhet többe, mint pár láda fűszer. - De azok nem a scarcliffe-i kövek lennének! - Számít az? Élő ember nincs, aki látta volna azokat a köveket, a zöld kristályt kivéve. Hogy is tudnák megállapítani, hogy egy londoni árus boltjából vagy a legendából kerültek elő? A lány furcsa pillantást vetett rá, mint akit csodálatra késztet a felsorakoztatott érvekben rejlő, támadhatatlan logika. Hugh igazából még meg sem fürdőzhetett az elismerő tekintetben, amikor Alice szeme elkerekedett. - Ez lenne Scarcliffe vára? Hugh is az előttük magasodó kőfalakra nézett. - Igen, az új otthona. - Kis időre - jegyezte meg szórakozottan a lány. - Hozzá lehet szokni - biztosította a férfi. Igyekezett tárgyilagos szemlélőként nézni a tornyot, a vastag falakat. Jóllehet itt, a várban született, semmilyen emléke nem volt a helyről. Miután szeretett lánya meghalt, Thomas csecsemő unokáját egy északon élő, megözvegyült nagynéni gondjaira bízta. Szívében csupán a bosszú tüze égett, a gazdasággal nem törődött. Halála után a birtok ebek harmincadjára jutott: gondatlan, tékozló gazdák sora követte egymást.
A vár maga sziklákkal körülvett, komor erődítmény volt. Azt beszélték, építtetője úgy terveztette, hogy az utolsó ítélet harsonái se reszkettethessék meg a falait. És valóban. Az erőd kiállta az idők próbáját. Akárkit kérdezett is, senki nem tudta pontosan megmondani Hugh-nak, honnan kerülhettek ide a különleges, ónixfekete kövek, amelyekből a falakat emelték. Egyesek állították, hogy a sziklák alatt megbúvó barlangokban található ez a furcsa színű kő, mások megesküdtek rá, hogy messzi, ismeretlen földekről szállították ide őket. - Ki építette ezt a várat? - érdeklődött a csodálkozástól elgyöngült hangon Alice. - Úgy tudom, Rondale-nek hívták. - Az egyik őse? - Igen. Anyai dédapám. Állítólag az ő életében tűntek el a scarcliffe-i kövek. A legenda szerint elásta őket egy barlangban, aztán soha többé nem talált rájuk. - Mi történt a dédapjával? - Ha hinni lehet a szóbeszédnek, többször alászállt a barlangokba, hogy felkutassa a kincset - vont vállat Hugh. - Egy nap nem került elő. - Furcsa vár... Hugh büszke pillantással méregette a fekete falakat. - Erős, megbízható. A leghevesebb ostromnak is ellenáll. - Azokra az elvarázsolt kastélyokra emlékeztet, amikről csak a trubadúrok dalaiban hallani. Ilyen helyen gyülekezhettek a Kerek Asztal lovagjai egy erdő mélyén. Félelmetes, talán átok sújtotta vár... Gyűlöl itt lenni! Hugh szíve kihagyott egy pillanatra. A tudat nyomasztóbbnak bizonyult, mint várta.
10. fejezet Másnap reggel Alice leporolgatta az íróasztalát és leült. Elégedetten nézett körbe. A vártorony meglepően tágas, napfényes helyiségét választotta dolgozószobául. Arányait, nagyságát tekintve is megfelelő volt, mintha isten is arra teremtette volna, hogy természettudományi kutatásokat végezzenek benne. Ládáit már kicsomagolták, rovargyűjteménye, könyvei, kövei a polcokon és a munkaasztalokon sorakoztak. Az asztrolábium az ablakpárkányon állt. A zöld kristály az íróasztal sarkán kapott helyet. Alice furcsa mód otthonosnak érezte ezt a környezetet. Olyasmi volt ez, amit a Lingwood Hallban eltöltött hónapok alatt egyszer sem érzett. Boldog lehetnék itt, gondolta. Nem kell mást tennie, csak elfogadnia Hugh ajánlatát. Feleségül kéne mennie a férfihoz, akit Rettenthetetlenként ismernek. Aki mindennél többre becsüli a hatékonyságot és az eredményességet. És aki valószínűleg nem hisz a szerelemben. Vészjelző csengettyűk szólaltak meg Alice fejében, amint eszébe jutott az édesanyja. Volt idő, amikor Helen azt hitte, képes megtanítani egy férfit a szeretetre, gondolta szomorúan a lány. Tévedett. Helen, a valaha életvidám, bájos asszony szenvedélyes szerelemmel szerette a férjét. Ám Bemard válasza a forró érzésekre csupán közöny és hideg elutasítás volt. Helen súlyos árat fizetett azért, hogy olyan férfihoz ment feleségül, aki nem tudta, mi az, szeretni. Nála jobban ezt talán csak a gyermekei sínylették meg. Alice a könyvre pillantott, amit az anyja írt. Nem tagadhatta, a kötet a tudás valóságos tárháza, a fájdalomcsillapítás módszereiről sehol máshol nem tanulhatna ennyit, és
vitathatatlanul érdekes anyjának Európa tanult főivel folytatott levelezése is - mégis: voltak időszakok, amikor engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az iromány iránt. Ami Benedict és az ő számára a szenvedést jelentette. Élete vége felé Helen semmi mással nem foglalkozott, csak a könyvével, minden figyelmét ez kötötte le. Még a gyermekei is megszűntek létezni a számára. Alice felállt és az ablakhoz lépett. A vár körül meredező, egyszerre biztonságot adó és fenyegető sziklákat nézte. Tegnap elismeréssel vegyes borzadállyal vette szemügyre a különös fekete erődítményt. Aki ide belép, azt megvédelmezik a rideg kőfalak, de emberi érzelmekre, melegségre ne is számítson. Ezt akár Hugh-ról is elmondhatná. Létezik, hogy Hugh is oly kemény és hideg, mint ezek a áttörhetetlen fekete falak? Vagy van még remény, hogy a szíve mélyén ott lapul egy kis gyengédség? De nem, erre még gondolnia sem szabad! Lelke nyugalmát nem háborgathatja azzal, hogy ostobaságokon tűnődik. Tilos csak egy fél percig is komolyan fontolóra vennie Hugh házassági ajánlatát! Pedig itt boldog lehetnél, suttogta szívében egy bátortalan hangocska. Csak épp semmi esélyed nincs rá, súgta az esze. Legjobb lesz, ha udvarias kívülállóként szemléli az eseményeket, megtartja a három lépés távolságot, és még véletlenül sem enged szabad folyást az érzelmeinek, döntötte el magában a lány. Nem eshet ugyanabba a hibába, mint az édesanyja. Három nappal később Hugh az íróasztalánál ült, amikor mozgolódásra lett figyelmes. -Bobo... Bocsánat a za-zavarásért, mylord! - Elbert, az újonnan felfogadott főkomornyik feszengett az ajtóban. A magas fiatalember idegesen nyeldekelt, minden bátorságát össze kellett szednie, hogy meg merje szólítani urát. Emellé még megvolt az a roppant bosszantó szokása, hogy rögvest dadogni kezdett, ha Hugh-t meglátta. - Mi történt, komornyik? - tolta el maga elől az abakuszt Hugh, és türelmetlenül várta a választ. Bár nem tudta volna pontosan meghatározni, miféle tulajdonságokkal kell egy komornyiknak rendelkeznie, élt a gyanúperrel, hogy Elbert egyikkel sem bír. Olyannyira rettegett új gazdájától, hogy azt sem tudta eldönteni, fiú-e vagy lány, ha Hugh feltűnt a közelében. De ha legalább máskülönben kezében tartotta volna a dolgokat! Hugh-nak el kellett ismernie, Elbert mindig gondoskodik róla, hogy a szobákat kitakarítsák, de az étkezések súlyos csapást jelentettek a gyomorra nézve. Az eleve ízetlen ételek dermedtre hűltek, mire felszolgálták őket. Egyszer sem fordult elő, hogy mindenkinek jutott volna elegendő a kenyérből. Hol egy söröskupa, hol egy fatányér pottyant a földre, éktelen zajt csapva. Hugh-t a hideg is kirázta, ha arra gondolt, közeleg az ebédidő. Alice-nek persze nem kell átélnie ezeket a megpróbáltatásokat, gondolta a férfi komoran. Benedict és ő azokba a szobákba kéretik az ételt, amelyeket a lány személyes használatukra kijelölt. A szakácsok külön recept szerint főznek a számukra. Hogy Hugh nem penderítette még ki Elbertet, annak egy oka volt: Alice fogadta fel. Miután hosszas rábeszélésre hajlandó volt eleget tenni Hugh kérésének. A férfi úgy képzelte, Alice majd felügyel a háztartásra. A lány megtette, amire kérték kiválasztotta a jelentkezők közül Elbertet -, aztán visszavonult a termeibe. Hugh szándékai szerint mindazt a hatalmat és felelősséget átengedte volna Alice-nek, ami egy háztartás eligazgatásához szükséges, ám tapasztalnia kellett, hogy a lány nem kap az alkalmon. Ingerültsége nőttön-nőtt, ha arra gondolt, gondosan kidolgozott terve dugába dőlt. - Nos? - sürgette a még mindig tátott szájjal ácsorgó komornyikot. - Egy fufu... futár, uram! - nyökögte Elbert.
- Futárt mondott? - I-igen - folytatta kínlódva a fiatalember. - Né-néhány perce érkezett, lele... levelet hozott uramnak. Azt mondja, éjéj... éjszakára itt marad. - Hát küldje be azt a futárt, komornyik! - I-igenis, uram. - Elbert sarkon fordult, végigbotladozott a folyosón, majd ledübörgött a lépcsőn. Hugh felsóhajtott és ismét a számításaiba mélyedt. Pár perccel később Elbert egy magas, jó kiállású fiatal férfit vezetett elébe, aki gyűrött köpönyege, sáros csizmája ellenére is elegánsnak hatott. - Isten hozott, Julián! - köszöntötte Hugh. - Kellemes utad volt? - Köszönöm kérdését, mylord! - biccentett a küldönc, azzal átnyújtotta a levelet. - A lovam nem sántult le, az eső sem ért utol. Windlesea környékén rablók támadtak rám, de amikor felmutattam uram pecsétjét, utamra engedtek. - Ezt örömmel hallom - forgatta kezében a papirost Hugh. - Már megbocsásson, uram - köhentett halkan Julián -, de szabad legyen megjegyeznem, ilyen apró bosszúságok sem érnének, ha rendes libériám lenne. Talán a kék-sárga megfelelne, diszkrét aranyszegéllyel... - Később, Julián! - Olyan, ami megragadja a figyelmet. Amit az útonállók is azonnal észrevesznek. Amiről egyből felismerik, hogy én az ön embere vagyok, és nem háborgatnának. - Majd később beszélünk róla, Julián! - kapta rá türelmetlen pillantását Hugh. - Ha jól emlékszem, eddig is minden évben kaptál új ruhát, köpenyt, csizmát, erszényt... - Hálás is vagyok a nagylelkűségéért, uram! - mormolta Julián. - Csak hát minden darab olyan... - Milyen? - ...fekete! - vágta ki elkeseredetten a futár. - Úgy nézek ki ebben az öltözékben, mint egy vándorszerzetes! - Utazni éppúgy jó, mint bármi más. Ha már itt tartunk... Most néztem át a legutóbbi kiadásaidat. - Minden tételre magyarázattal szolgálhatok -készségeskedett Julián. - Ajánlom is. - Ami az új libériát illeti... - Miféle új libériát? - csattant fel Hugh. - Most mondtam, hogy nem kapsz új libériát! - Tehát maradunk a jól bevált feketénél. - Julián nemtetszéssel nézett végig ruházatán. - Ahogy mondod. - Néhány arany színű csíkkal is beérném. - Aranycsíkkal a ruhádon mászkálnál sárban, fagyban? Őrültség! Ha másért nem is, ezért biztosan kupán csapnának! - Lord Larkenby pompázatos ruhát csináltatott a személyi futárjának! - mondta elragadtatottan Julián. - Smaragdzöld, narancsszín szegéllyel. - Elég legyen ebből! Inkább azt mondd, mi hír Sir Erasmusról! Julián csinos arca elkomorodott. -Átadtam neki uram üdvözletét, ahogy meghagyta. - Találkoztál vele? - Igen. Engem fogadott. Azért, mert ön küldött. Mindenki mást elzavarnak az ajtaja elől. Az ügyeket a felesége intézi. - Az egészsége hogy szolgál? - kérdezte Hugh. - Sir Erasmus nagybeteg, uram. Ugyan ő nem beszél erről, de a felesége kisírt szeme mindennél jobban árulkodik. Az orvosok azt mondják, a szíve viszi a sírba. Rettentően lefogyott. A kimerültségtől mozdulni is alig bír, aludni mégsem tud. - Reméltem, hogy jobb híreket hozol.
- Sajnálom, uram - rázta meg a fejét Julián. - Sir Erasmus üdvözletét küldi. - Mindenkinek meg vannak számlálva a percei - sóhajtotta Hugh és feltörte a pecsétet. Eredj a konyhába és kérj magadnak ennivalót! - Igenis. - Julián nem mozdult. - Még annyit a libériáról, uram... Tudom, nem szereti a kiadásokat... De most, hogy saját birtoka és vára van, talán a személyzet megfelelő megjelenéséről is gondoskodnia kellene. Mert, valljuk be őszintén, sok minden leszűrhető abból, ahogy egy uraság az embereit öltözteti. - Veled tudatom először, ha érdekelni kezd mások véleménye. Most menj, futár! - Igenis, uram. - Julián elég régóta szolgálta Hugh-t ahhoz, hogy tudja, meddig feszítheti a húrt. Udvarias hajbókolások közepette kihátrált, majd fütyörészve elindult a folyosón. Hugh nem is látta a kezében tartott papírlapot. Thornewoodi Erasmus haldoklik. Akárhogy szerette volna, most már maga előtt sem tagadhatta a tényt. Bele kell törődnie, hogy hamarosan elveszti azt az embert, aki apja helyett az apja volt. Könnyek tolultak a szemébe, mélyeket lélegzett, hogy felindultságán erőt vegyen. Eltökélten igyekezett csak az üzenetre koncentrálni. A levelet londoni intézője küldte, aki egy hajórakomány fűszer sikeres megérkeztéről számolt be. Számba vett minden ládát, a tartalmuk értékét megbecsülte, felsorolta a várható költségeket. Hugh az abakuszért nyúlt. - Bocsánat, uram! - Benedict lépett be. - Igen? - Hugh fel sem pillantott a munkájából. - Sir Dunstan küldött. Az istállót rendbe tették, kitakarították. Sir Dunstan kérdezteti, kíváne a patkolókováccsal beszélni. - Tekintete megakadt az abakuszon. - Ez micsoda? - Abakusznak hívják. Számításokat lehet végezni vele. - Hallottam már ilyesmiről. - Benedict érdeklődve közelebb lépegetett, mankója tompán koppant a padlón. - Hogy kell használni? - Ha akarod, megmutatom - mosolyodott el lassan Hugh. - Összeadni, szorozni, osztani lehet vele. Nagy segítség a pontos számolásban. - Szeretném, ha megtanítana a használatára - mondta szégyenlősen Benedict. - Mindig is érdekeltek a számítások. - Valóban? - Alice megtanított mindenre, amire csak megtaníthatott. De ez nem sok. Őt inkább a természettudományok érdeklik. - Igen, tudom. Hugh a fiú lelkesültségtől ragyogó arcát tanulmányozta. - Benedict, azt hiszem itt az ideje, hogy a hallban étkezz a háznép többi tagjával egyetemben. Elvárom, hogy már a mai ebédnél megjelenj! - A hallban? Önökkel? - vetett rá éles pillantást Benedict. - Alice azt mondja, jobb, ha a saját szobánkban eszünk. - Alice azt csinál, amit akar. De neked, ahogy a többi emberemnek is, a hallban kell étkezned. - Ahogy a többi emberének? - ismételte döbbenten a fiú. - A nővéred a jegyesem, és te itt élsz Scarcliffe-ben - közölte vele Hugh. - így te is a házam népéhez tartozol, nem gondolod? - Igazsága lehet, uram. - A zöld szempár izgatottan megvillant. - Úgy teszek, ahogy parancsolja. - Remek. Ha már Alice így szóba került... Hol a nővéred? - Lement a faluba, hogy Joan főnökasszonnyal beszéljen. - Benedict óvatosan felemelte az abakuszt. - Egyedül ment? - Igen. - Nem mondta, mikor jön vissza?
- Hamarosan. - Lenyűgözve mozdította odébb az egyik piros golyót a vékony farúdon. Mintha azt mondta volna, hogy újabb köveket akar keresni a gyűjteményébe. - Köveket? - rándult egyetlen vonallá Hugh szemöldöke. - Igen. Azt reméli, érdekes darabokra bukkanhat a sziklabarlangban. - Hogy az a mennydörgős istennyila! - pattant fel a lovag és megkerülte az asztalt. - A nővéred az őrületbe kerget! - Ralf bácsikánk is mindig ezt mondogatta.
11. fejezet - Amint látja, Lady Alice, tennivaló akad itt bőven - mutatott körbe Joan. Mozdulatában benne volt, hogy nem csupán a zárda kertjéről, hanem egyúttal a faluról is beszél. - Három éve lettem ennek a kolostornak a főnöknője. Úgy érzem, megtettünk minden tőlünk telhetőt, de az uradalom csak akkor indul fejlődésnek, ha az uraság erős kézzel tartja a gyeplőt. - Értem, anyám. - Alice a takaros kertecskét nézegette. Több apáca is szorgoskodott a közelükben. A séta a faluban érdekesnek bizonyult. Majd mindenki az üdvözlésére sietett. A földművesek, félbehagyva a munkát, tiszteletteljesen felé bólintottak. A porban játszadozó gyerkőcök szégyenlősen fölvigyorogtak rá. A serfőző egy korsó friss csapolású sörrel kínálta. A kovács, köszönésképp, kalapácsával az üllőre sújtott. A molnámé egy meleg cipóval lepte meg, amit Kicsi John nyújtott át nagy büszkén. A levegőben várakozás vibrált. Alice jól tudta, az itt lakók hiszik, hogy egy legenda válik körülöttük valóra. Az átok megtört, igazi uruk megérkezett, most már semmi baj nem lehet. Fájdalom nyilallt a szívébe, amikor ráébredt, hogy még a megfontolt, melegszívű Joan is az uradalom jövendő úrnőjét látja benne. Pedig a nagytiszteletű anyának igaza van. Rengeteg munka vár itt még mindenkire, gondolta a lány. És Hugh majd gondoskodik róla, hogy rendben menjenek a dolgok. Hisz saját élete és jövője is ehhez a földhöz köti. De kérdés, hogy ő, Alice megengedheti-e magának, hogy ezentúl Hugh-hoz és Scarcliffehez tartozzon. Nem hiszem, hogy gyáva lennék, de most az egyszer meg kell futamodnom. A saját érdekemben. Békésebb, egyszerűbb életet élhet egy zárdában. A tanulmányaiban is segítheti a csend és a nyugalom. - Az a nevetséges legenda is többet ártott, mint használt - indult el az apátnő a kert egyik ösvényén. - Átokként lebegett a fejünk felett éveken át. Lenne néhány keresetlen szavam ahhoz, aki ezt az ostoba mesét elterjesztette! - Csak nem hitt ön is a legendában? - pislogott rá csodálkozva Alice. t - Én nem, de Scarcliffe lakói igen. Bár el kell ismernem, minél több gyengekezű urat megismertünk, annál inkább úgy tűnt, fogott az átok. - A legendák olykor saját életre kelnek. - Igaz - bólintott Joan, és a kert gyógyfüveknek elkerített részétől nem messze megállt. Itt csak egy magas apáca dolgozott magában. - Azt már meg sem említem, mennyit szenvedtünk a kóbor lovagok és a zsiványok támadásai miatt, mert senki nem akadt, aki megvédett volna bennünket. - Most már, hogy Sir Hugh Scarcliffe ura, ilyesmitől nem kell tartaniuk - mondta mély meggyőződéssel Alice. A magas apáca abbahagyta a gyomlálást, és kapája nyelére támaszkodott. Sötét, komor tekintete megvillant a fátyol alatt. - Nagyobb szerencsétlenség is van egy rablótámadásnál, Lady Alice. Az átok nem múlt el. Ezt hamarosan Sir Hugh is kénytelen lesz belátni.
- Ne is figyeljen Katherine-re, asszonyom - vágott közbe bocsánatkérően Joan. - A gyógyfüveknek jó ismerője, de hajlamos a dolgoknak csak a rossz oldalát nézni. Alice a magas apácára mosolygott. - Ha hitt a legendában, akkor most örülnie kéne, hogy minden jóra fordult. A zöld kristály... - Ugyan! Ki beszél itt a zöld kristályról?! Gyerekmese! Az igazi átok ezen a földön a Rivenhallok és a Scarcliffe-ek rossz vére. Gyalázat és gyilkosság kelevényét, amely minden ragálynál veszedelmesebb, semmi nem gyógyíthatja. - Ha nem tévedek, a két család viszályáról beszél. - Hallott róla? - kérdezte habozva a némiképp meglepettnek tűnő Katherine. - Igen. Sir Hugh-tól tudom ezt a szomorú históriát. De ha attól fél, hogy kitör a háborúskodás, megnyugtathatom, nincs mitől tartania. - A bosszú magvát a múltban vetették el - ingatta fejét vészjóslóan az apáca. - Mostanra kicsírázott, és megmérgezi ezt a földet. - Dehogyis! - Alice-t kezdte idegesíteni, hogy Katherine ilyen borús színben látja a jövőt. Nyugodjék meg, nővér! Lord Hugh maga mondta nekem, hogy nyílt ellenségeskedésre nem fog sor kerülni. Ő is, és Sir Vincent is fogadalmat tett erre hűbéruruknak, Thornewoodi Erasmusnak. Sir Erasmus megtiltotta a vérontást, csak annyit engedett, hogy néhanap egy viadalon összecsapjanak. - Azt hallottam, Thornewoodi Erasmus halálán van. - Katherine ujjai egészen elfehéredtek, annyira szorította a kapanyelet. - Ha ő már nem lesz, ki állhat Sir Vincent és Sir Hugh útjába? Scarcliffe és Rivenhall is messze esik a hatalom központjától. Az itteni urak szabadok, akár a pórázról elengedett kopók. Egy szemvillanás alatt egymás torkának esnek. - Lehet abban valami, amit Katherine nővérem mond - ráncolta a homlokát Joan. - Eddig úgy véltem, kimondottan előnyös számunkra, hogy a falucskánk távol esik mindentől. A mi életünket nem befolyásolta, ki áll a hadsereg élén, vagy ki ül a trónon. De ez egyben azt is jelenti, hogy az uradalom háborítatlan békéje egyedül Sir Hugh jóakaratától függ. - Nem fognak csalatkozni benne. Alice maga sem értette, miért ilyen biztos ebben. Talán mert jobban ismeri Hugh-t, mint ezek az asszonyok és nagyon szeretné, ha ők is bíznának a férfiban. - Soha nem lesz béke Scarcliffe és Rivenhall között - suttogta Katherine. Alice úgy döntött, jobb lesz más mederbe terelni a beszélgetést. < - Ez itt a füveskertje, nővér? - Igen. - Katherine testvérünk sok-sok évvel ezelőtt csatlakozott hozzánk - mondta Joan. - Nála jobban senki nem ismeri a gyógyfüveket. Hol egyikünkön, hol másikunkon segít a főzeteivel. - Édesanyám is gyógyított - jegyezte meg Alice. - Mindent tudott a füvekről. Sok furcsa növényt termesztett ő is a kertjében. De Katherine nem hagyta magát eltéríteni, állhatatos pillantását a lányra szegezte. - Mióta menyasszonya a Rettenthetetlennek? - Nem régen. De kérhetném, hogy Sir Hughnak hívja? - Mikor tartják az esküvőt? - Valamikor tavasszal - felelte bizonytalanul Alice. - Miért várnak olyan sokáig? - Lady Alice házassági tervei nem tartoznak magára, testvérem! - feddte meg az apátnő. Katherine összeszorította keskeny ajkait. - Egy eljegyzés bármikor felbontható. - A jegyesség erős kötelék... - vágott közbe ismét Joan. - De mégsem házastársi eskü. - Most már elég legyen! - kiáltott rá élesen a főnökasszony. Katherine nem szólt, de továbbra is Alice-t méregette. A lányt zavarba hozta a kutakodó, rosszindulatú tekintet.
- Sir Hugh kívánságára halasztottuk el az esküvőt. Azt mondta, egyéb dolgai nem tűrnek halasztást. - Érthető - bólintott Joan. - Nővérem, kérem, térjen vissza a munkájához! Én körbevezetem Lady Alice-t. - Maga után húzva a lányt gyorsan továbblépdelt az ösvényen. - Jöjjön, asszonyom, megmutatom a műhelyt, ahol borpárlatokat készítünk. Vagy inkább a könyvtárt kívánná látni? - Ó, igen, a könyvtárt szívesen megnézném! - vidámodott fel Alice. - Természetesen a rendelkezésére bocsátjuk a köteteinket, amikor csak akarja. - Amikor Katherine már nem hallhatta őket, halkan hozzátette. - Kérem, bocsásson meg neki. A legszorgosabb apácáink egyike, de elkeserítően mélabús természet. - Értem. Sajnálatos, hogy épp saját magán nem segíthet a főzeteivel. - Ha a kedélye végképp elborul, mákgubóból készít magának valami orvosságot. De azt mondja, az sem sokat használ. - Mákból? - rezzent össze Alice. - A mákból készült főzettél csínján kell bánni! - Ahogy mondja - nézett rá érdeklődve Joan. - Asszonyom is ismerője a füveknek? - Rám maradt az édesanyám által írott könyv, abból sok mindent megtanultam. De a természettudományok érdekelnek igazán. - Alice megállt, és a falu mögött magasodó sziklákat nézegette. - Ami azt illeti, úgy terveztem, további kutatásokat folytatok ma délelőtt. - A szikláknál? - döbbent meg Joan. - Az igazat megvallva, még sosem jártam barlangban. Izgalmas lehet felderíteni a járatokat... - Bocsásson meg, asszonyom, de nem hinném, hogy ez okos ötlet. Lord Hügh tud a tervéről? - Oly elfoglalt volt reggel - mosolyodott el a lány -, hogy úgy döntöttem, inkább nem zavarom. - Értem. - Mintha mondani akart volna még valamit, de aztán meggondolta magát, és más témára tért át. - Miért olyan biztos benne, Lady Alice, hogy Scarcliffe és Rivenhall között nem lesz háborúskodás? Annyit szenvedett már ez a föld, kétlem, hogy egy újabb sorscsapást átvészelne. - Ne féljen, anyám, Sir Hugh megvédelmezi Scarcliffe-et! - A próféta szóljon önből! - Joannak hirtelen torkára forrtak a szavak, meredten bámult valamit Alice válla felett. A lánynak nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Hugh áll mögötte. - Örömömre szolgál, hogy bízik a képességeimben, hölgyem - mondta a férfi érzelemmentes hangon. - Bárcsak én bízhatnék ennyire a józan eszében. Mi ez az eszement ötlet, hogy bejárja Scarcliffe barlangjait? Alice megpördült. A férfi ott tornyosult előtte. Maga Scarcliffe vára sem lehetett volna szilárdabb, meg-ingathatatlanabb. A lány térde megroggyant. Valahányszor csak meglátta a lovagot, hullámokban tört rá a forróság, szíve hevesebben vert, tagjai reszketni kezdtek. Ez csak azóta van, hogy ott, a sátorban... Tegnap este már kamillateát főzött magának, hogy csillapítsa felbolydult érzékeit. A nyugtató italtól álomba szenderült ugyan, de azután jöttek az álmok. De micsoda álmok! - Megijesztett, uram! - Gyengeségét palástolandó a férfira támadt. - Nem vettem észre, hogy itt van. Azt hittem, a pénzügyeivel foglalatoskodik. - Egészen addig így volt, amíg meg nem tudtam, hova indult. - Hugh az idősebb nő felé biccentett. - Üdvözlöm, anyám. - Hozta isten, uram! - Idegesen kapkodta pillantását Alice felhevült és Hugh mogorva arca között. - Nem is bánom, hogy megérkezett. Attól tartok, asszonyom nem tudja, miféle veszélyeknek teszi ki magát, ha bemerészkedik a barlangba.
- A legnagyobb veszély, amivel szembe kell néznie, én vagyok. - Hugh csípőre tett kézzel állt, most mérgesen a lányra förmedt. - Mégis, hogy képzelte ezt? Alice-ről lepergett a szemrehányás. - Csak néhány érdekes követ akartam gyűjteni. - Egyedül nem teheti be a lábát a barlangba! Megértette? A lány békítőleg megveregette Hugh karját. - Csillapodjék, uram! Van már némi gyakorlatom az ilyesmiben. Különben is, mi bajom eshetne? - Nem mondom még egyszer, Alice. Megtiltom, hogy egyedül kóboroljon a falu határában! - Nincs kedve velem tartani? Segíthetne a cipekedésben. Ezek a fránya kövek szörnyen nehezek tudnak lenni. A kedves invitálás úgy meglepte Hugh-t, hogy hosszú percekig csak pislogni tudott. De gyorsan összeszedte magát és a szürke égboltra nézett. - Mindjárt esni fog. - Ugyan! - nézett fel Alice is. - Épp csak beborult. - A természettudományokban való jártasságára tekintettel - villant meg a férfi szeme -, most az egyszer elfogadom a véleményét. Elkísérem önt. - Ha jónak látja. - Túláradó jókedvét csak nagy nehézségek árán sikerült elrejtenie. - Ha tanácsolhatom, próbálják meg elkerülni a mi kedves szerzetesünket - mosolygott rájuk megkönnyebbülten Joan. - Azt mondják, a barlangban húzta meg magát. - Miért kell Oxwicki Calvertnek a barlangban aludnia? — lepődött meg Hugh. Bár a főnökasszony arca komoly maradt, szeme vidáman megcsillant, - Minden valószínűség szerint azért, mert nem akadt üres cella a zárdában, amit a rendelkezésére bocsáthattam volna. Ezenkívül csak a várban találhatna szállást magának. Az ismert körülmények miatt azonban aligha bízhat uram vendégszeretetében. - Ne is bízzon! - csattant fel Alice. - Egy percig sem tűrném meg a várban azt az utálatos szerzetet! Hugh szemöldöke a homlokára szaladt, de egy szót sem szólt. Alice-nek kissé megkésve villant az eszébe, hogy egyes-egyedül a férfinak van joga eldönteni, ki szállhat meg Scarcliffe várában, és ki nem. Ő csak látszólag a jövendőbeli várúrnő. Mi több, szentül megfogadta magában, hogy nem avatkozik a várbeliek életébe. - Nos - köszörülte meg a torkát. - Akkor talán indulhatnánk is, mylord. Elszaladt az idő. Még felettük feketéllett a barlangnyílás, amikor már esőcseppek koppantak körülöttük a sziklákon. - Édes istenem! - húzta a fejére köpenye csuklyáját Alice. - Bőrig ázunk, mielőtt a barlangba érnénk. - Megmondtam, hogy esni fog. Hugh óriási léptekkel törtetett felfelé, karjánál fogva vonszolva maga után a lányt. - Szokása a tévedhetetlenségével kérkedni, ha véletlenül beigazolódik egy feltevése? lihegte levegőért kapkodva Alice. - Dehogy. - Hugh hangjában nevetés bujkált. A barlang bejárata fölé nyúló sziklapárkány alá rántotta a lányt. - Az esetek többségében igazam van. Minek fecsérelném arra az időmet, hogy mindahányszor felhívjam erre a tényre a figyelmet? Alice már épp visszavágni készült, de aztán csak szótlanul meredt a férfira. Hugh egészen másként festett így, elázva. Az előbb még szélfútta sörénye most vizesen tapadt a fejére. Ettől arca különös mód gyengédnek, majdhogynem sebezhetőnek tűnt. Odakint vadul csapkodott az eső, a távolban mennydörgés robajlott. Ugyanekkor Hugh is a hajába túrt. Nedves tincseit hátra simította, ismét láthatóvá vált széles homloka. Arcán esőcseppek csillogtak, még ragyogóbbá téve szeme aranyát. Lélegzetvételnyi idő alatt visszaváltozott a legendák rettegett hősévé.
Szája körül fanyar mosoly játszott, amint körbeintett: - Birtokba veheti a barlangját, hölgyem! - Elég sötét van itt, nem gondolja? - rázkódott meg Alice. - Másra számított? - érdeklődött szárazon Hugh. A barlang hatalmas volt. A kívülről beszűrődő szürkés Fény csak egy kis részét világíthatta meg, beljebb áthatolhatatlan sötétség honolt. - Legközelebb egy fáklyát is hozok magammal - jelentette ki a lány. - Anélkül nem sokat látunk - értett egyet a férfi. - Sajnos. - Magának sem szívesen vallotta be, de örült, hogy jó okot talált, miért nem merészkedik be a nyirkos kövek közé. - Attól tartok, mára fel kell függesztenünk a kutatást. Hugh az egyik sziklának támaszkodva tekintett végig a falun és a szántókon. - Felhőszakadás ide vagy oda, szép innen a kilátás. A lány figyelmét nem kerülte el a borostyán szempárban felvillanó tulajdonosi büszkeség. - Gondolom, tiszta időben még távolabb ellátni. - Igen. Egészen Rivenhallig. A gyanúsan lágy hang megrémítette Alice-t. Eszébe jutottak a javasasszony szavai: A bosszú magvát a múltban vetették el. Mostanra kicsírázott, és megmérgezi ezt a földet. Azt mondogatta magában, hogy értelmes ember nem hisz a legendákban. Gondolni sem mert arra, hogy a nővérnek netán igaza lehet. - Nos, Alice? - szólalt meg a férfi. Nem fordult a lány felé, a tájban gyönyörködött. - Nos mi, uram? - Alice az imént felszedett fekete kődarabot tanulmányozta elmerülten. - Azt hiszem, elég ideje volt gondolkodni. Mire jutott? A lány megdermedt. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan kerülhetné meg a választ. - Nem különösebben érdekes kő. Abból szeretnék mintát szerezni, amiből a vár is épült. Azt érdemes lenne alaposan megvizsgálni. Még sosem láttam olyan követ. - Ne is próbáljon úgy tenni, mintha arról az átkozott szikladarabról beszélnénk! - szólt rá türelmetlenül Hugh. - Tehát: feleségül jön hozzám? - Az isten áldja meg, mylord! Nincs egy hete, hogy először feltette ezt a kérdést. Ez idő alatt pedig annyi minden mással kellett foglalkoznunk mindkettőnknek. - Nem emlékszem, hogy a kisujját is mozdította volna azon kívül, hogy felfogadta azt a kétbalkezes komornyikot. - Elbert egyszer még remek komornyik lesz - vette védelmébe a fiatalembert Alice. - De hogy merészel lustasággal vádolni? Mikor lett volna időm alaposan végiggondolni, akarok-e férjhez menni, vagy sem? Hugh nem válaszolt. Egy nagyobb sziklára ereszkedett és térdén könyökölve arrafelé nézett, ahol Rivenhallnak kellett lennie a köd- és párafüggöny mögött. - Gyűlöli ezt a helyet, ugye, Alice? A lányt váratlanul érte a kérdés. - Scarcliffe-et? Nem. Miért gyűlölném? - De nem is szereti. - Hát... Jártam már szebb tájon is. De ez a környék is érdekes, és bővelkedik a látnivalókban. - És a vár? - követelőzött a férfi. - Az sem nyerte el a tetszését? - Mint ön is rámutatott, erős vár, könnyű megvédeni. - Azon tűnődött, vajon hová akar vezetni ez a kérdezősködés. - És kényelmesebb, mint első pillantásra tűnt. - Akár otthonának is el tudná fogadni? - Mint már mondtam, semmi bajom a várral, - Ezt örömmel hallom. - Hugh felkapott egy kavicsot és könnyedén elhajította. A játékos mozdulat sehogy sem illett zord hangulatához. - Ha mégis kifogásolnivalót találna, kérem, szóljon, és azonnal intézkedem. - Nagyon kedves. Köszönöm. - A lejtőn alábukdácsoló kavicsot nézte. A gyermek Hugh-t próbálta maga elé képzelni. Mint fattyúnak biztosan rövid és boldogtalan gyerekkora lehetett. - Tehát a birtok és a vár is kedvére való - összegezte Hugh.
- Így igaz, mylord. - Akkor mi a fészkes fenéért nem akar hozzám jönni? Alice a barlang bejáratánál lévő lapos sziklára zökkent, kínjában a molnárnétól kapott kis tarisznya sarkát kezdte gyűrögetni; - Mit szólna egy falat friss kenyérhez? - húzta elő végül a cipót. - Alice, rosszul tűröm a halogatást... - Ezt magam is tapasztaltam. - Kettétörte a cipót és az egyik felét a férfinak nyújtotta. —De fájdalom, még türelemmel kell lennie. - Mennyi idő még, amíg döntésre jut? - Nem tudom. - Majszolni kezdte a kenyeret. Hugh is hatalmasat harapott, állkapcsán megfeszültek az izmok rágás közben. Hallgattak. Az eső szakadt, feltartóztathatatlanul, fáradhatatlanul. .Egy percnyi csend után Alice-t nyugalom szállta meg. Hugh tehát levette a napirendről a házasság témáját. Legalább egy kis időre. Rágcsálta a kenyeret, és átengedte magát a boldogító érzésnek, hogy a férfival lehet. Jólesett itt üldögélni vele, és elképzelni, hogy talán ezentúl is barátok és társak maradhatnak, Ez az ártalmatlan kis fantáziálás már csak nem borítja fel a lelki békéjét! - Egy nap még arra ébredünk, hogy Elbert miatt romokban hever a vár - jegyezte meg hosszú szünet után a férfi. - Nem keresne helyette valaki mást? - Elbert gyorsan tanul - riadt fel álmodozásából Alice. - A többi jelentkezővel is elbeszélgettem, és mind közül ő volt a legértelmesebb, a leglelkesebb. Adjon neki még egy kis időt, mylord. - Könnyen beszél. Miután még sosem volt jelen, fogalma sincs róla, mi min megyünk keresztül minden egyes étkezés alkalmával. Amióta Elbert felügyeli a munkálatokat a hallban, minden ebéd és vacsora kitörölhetetlen nyomokat hagy mindannyiunkban. És mindannyiunkon. - Ha nem szeret a hallban étkezni, miért eszik ott? Küldesse a szobájába az ételt - pillantott rá tétován Alice, majd nagy bátran kivágta: - Esetleg csatlakozhatna hozzám is. - Elő nem fordulhat! Az egyértelmű elutasítás égő, vörös foltokat csalt a lány orcájára. - Elnézést, nem bizalmaskodásnak szántam... A férfi ingerülten méregette. - Hát nem érti, hogy a vár urának az embereivel kell étkeznie? - Fel nem foghatom, miért - vont vállat könnyedén Alice. - A faragatlan beszéd, a durva tréfák épp elegendők ahhoz, hogy elmenjen az ember étvágya. Engem halálosan untat, ha fegyverekről, viadalokról folyik a szó, és mást se hallok, mint háborús és vadásztörténeteket. - Tényleg nem érti? Egy várúr azzal is szorosabbá teheti a köteléket maga és a szolgálatában állok között, hogy velük étkezik. - Hugh újabb falás kenyeret tömött a szájába. - Mert a leghatalmasabb uraság is annyira függ az embereitől, mint azok őtőle. A tudomásukra kell hoznia, hogy megbecsüli őket és értékeli a kitartásukat. - Mindezt azzal éri el, hogy velük vacsorázik? - Többek között. - Ez mindent megmagyaráz - mosolyodott el hirtelen Alice. - Eddig képtelen voltam rájönni, hogy egy intelligens ember, mint ön is, hogyan képes elviselni azt a közönséges viselkedést, ami az ilyen közös étkezéseknél oly gyakori. - Meg lehet szokni. - Én képtelen lennék rá. Nem irigylem, hogy ezentúl minden áldott nap ilyen szörnyű áldozatot kénytelen meghozni. - Számomra ez nem áldozat! - vágott közbe bosszankodva Hugh. - Mi, többiek nem bírunk az ön kifinomult érzékenységével, hölgyem! És ha elfelejtette volna, lovag vagyok. Engem nem untat, ha fegyverekről, csatákról kell beszélgetnem.
- És a vaskos tréfák? A durva röhögés? Azt is élvezi? - Ha férfiak isznak-esznek együtt, ez majdhogynem természetes. - Igaz - hagyta rá Alice, továbbmajszolgatva a kenyeret. - És nem egyszer - jelentette be Hugh - a vár úrnője is a háznéppel tart. - Hallottam már ilyesmiről. Hogy mi bírhatja rá őket?! - Ugyanazon okokból vannak ott, mint a vár ura - szűrte át a szavakat a fogai közt a férfi. Alice a csodálkozástól rágni is elfelejtett. - Hogy a megbecsülését és a tiszteletét kifejezésre juttassa? - Igen. Ezzel bizonyítja az emberek előtt ura iránti nagyrabecsülését és feltétlen hűségét. A lány egyszerre vett levegőt és nyelte le a szájában tartogatott falatot. A kenyér cigányútra ment. Lélegezni próbált, de közben fuldoklott a köhögéstől. Hugh jó erősen hátba veregette. - Minden rendben? - Igen - kapkodott levegőért Alice. Ismét csak hallgattak. De a lány korábbi nyugalma, elégedettsége tovatűnt. Lehet, hogy Hugh úgy ítéli meg, ő azért nem étkezik a hallban, mert nem tiszteli-becsüli a férfit? Vajon a háznép többi tagja is így látja? - Alice, szeretném, ha őszintén elmondaná, miért nem képes rászánni magát, hogy feleségül jöjjön hozzám - mondta Hugh halkan. - Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk. - Azt hittem, ezzel a témával végeztünk mára -hunyta le a szemét a lány. - Ha elárulná, miért vonakodik elfogadni az ajánlatomat, talán orvosolhatnánk a bajt. Alice türelmét vesztve felkiáltott: - Ha annyira akarja, hát őszinte leszek! Soha, de soha nem megyek férjhez önző számításból és kényelmességből! A házasságot csakis és kizárólag gyengéd érzelmekre építve tudom elképzelni! - Hogy mire? - hűlt el Hugh. - Jól hallotta. Édesanyám is olyan férfihoz kötötte a sorsát, aki más egyebet nem akart tőle, csak utódokat, és hogy tartsa rendben a házat. Magányosságra kárhoztatva tengette a napjait, csupán a munkájából meríthetett vigaszt. - De az édesanyjának ott volt ön és Benedict... - Az nem elég! - fakadt ki keserűen a lány. - Hiszem, hogy anyámat nem a méreg, hanem a boldogtalanság ölte még. Nincs kedvem hasonló hibát elkövetni. - Alice… - A kolostor csendje és békéje majd kárpótol a gyengéd érzelmekért. Érti már a vonakodásom okát? - Ühüm - bökte ki elégedetten a férfi, mint aki nagy felfedezésre jutott. - Udvaroltatni akar magának! Miért nem ezzel kezdte? De figyelmeztetem, nincs nagy gyakorlatom a széptevésben. Ám amennyire szerény képességeim engedik... - Tartsa meg az ostoba versikéit és a virágait magának! - A lány már tombolt. - Nem azt kértem; hogy érzéseket színleljen! Szerelemről beszéltem! Érti? Szerelemről! - Ah - lobbant meg a felismerés lángja az aranyszemekben. - A szenvedélyt hiányolja? Bízzék bennem, nem lesz oka panaszra! Hugh felállt, és mielőtt Alice-nek esélye lett volna rá, hogy az újabb félreértést tisztázza a férfi a karjába zárta és megcsókolta. A lány reszketett a dühtől, de aztán ráébredt, hogy jelen pillanatban többet nem várhat Hugh-tól. Csupán szenvedélyt. Ami egyszer talán még szerelemmé változhat.
12. fejezet
Hugh diadalmámorban úszott, amikor a lány hozzásimult. Nem tévedett mégsem! A szenvedély az a kulcs, amellyel ebbe az édes, gondosan őrzött várba bebocsáttatást nyer! Alice kívánja őt! Asszonyi vágya a mákonynál is bódítóbb. Kezét lassan a lány csípejére csúsztatta, magához szorította. Alice halkan felnyögött, teste a férfiéhoz tapadt. Gyöngéden végigsimított Hugh arcán. - Mi lehet az a delejes erő, uram, ami nem enged szabadulnom az öleléséből? - suttogta, és csókot lehelt a férfi nyakára. - A költők szerelemnek hívják. — Óvatosan leemelte a lány haját leszorító hálót. A vörös tincsek mint lángnyelvek táncoltak Alice válla körül. - Bár én magam úgy vélem, a szenvedély helyesebb megfogalmazás lenne. A lány felemelte fejét Hugh válláról, és mélyen a szemébe nézett. A férfi úgy érezte, rögtön elveszik a smaragdzöld szempárban. - Téved, uram. Édesanyám példája megtanított rá, hogy a szenvedély még nem szerelem. De kezdem azt hinni, hogy a kettő együtt jár. - Attól tartok - mosolyodott el kényszeredetten Hugh - mostani állapotomban képtelen vagyok elméleti vitát folytatni a kérdésről. - Pedig a különbség igenis jelentős! —Ugyan! Inkább elhanyagolhatónak mondanám. Újra és újra csókolta a lányt, míg azt nem érezte, hogy az, ha akarna sem tudna elmenekülni; Csak ekkor húzódott kissé hátrébb, hogy lecsatolja a kardját és lekanyarintsa nyakából fekete köpenyét. Alice moccanatlan nézte, amint a földre teríti a köpönyeget, és a kardhüvelyt mellé helyezi. Hugh minden figyelmét lekötötte a művelet. Amint végzett, a lány felé nyújtotta a kezét. Bosszankodva állapította meg, hogy remegnek az ujjai. Alice szomorú tekintete láttán görcsbe rándult a gyomra. De aztán felragyogott a lány reszketeg mosolya, és ő is a kezét nyújtotta. Hugh rettegését megkönnyebbülés váltotta fel. Magához szorítva a lányt lassan a köpenyre ereszkedett. Habos szoknyák örvénylettek körülöttük Alice köpenye rájuk borult. A lány megadón a férfi mellkasához bújt. Aztán aggodalom villant zöld szemében: - Nem törik a hátát ezek a kemény kövek? - Sosem volt még kényelmesebb nyoszolyám - vigyorodott el Hugh. Alice elfészkelődött. Mocorgása elemi erővel hatott. Hugh úgy érezte, még egy mozdulat, és szétfeszíti a vágy. De miért is türtőztetné magát? Végtére is, Alice a jegyese! Szája mohón a lányéra tapadt, keze a fodros szoknyahalom alá tévedt. Alice oly hevesen válaszolt a csókjára, hogy fogaik összekoccantak. Követelőzőn a férfi hajába markolt. - Lassan, kedves, csak nyugalom! A tiéd vagyok egészen! Hugh lágy nevetését elnyomta az égzengés. A természet, mintha csak bizonyítani akarná, hogy az emberpárban tomboló viharnál erősebbet is tud kelteni, szabadjára engedte erejét. Villámok cikáztak az égbolton, az eső ömlött, mintha dézsából öntenek, sötétszürke függönyt eresztve a barlang szája elé. A fák sóhajtozva, megfeszülve, elhajolva küzdöttek a széllel. Az utolsó, megsemmisítő mennydörgésbe a hegyoldal legparányibb köve is belerázkódott. A szenvedély elcsitultával a kinti ítéletidő is csillapodni látszott. Hugh, védőn ölelve a mellette pihegő lányt, arra gondolt, igazuk lehet a költőknek. Az, amit most érez, nem szenvedély. Sokkal több annál. Mélyebb, felkavaróbb. Nemesebb. Fennköltebb. Mit is mondanak erre azok a agyalágyult poéták? Szerelem? Szerelem, ízlelgette a szót. Ajka körül álmodozó mosoly játszott. Odakint lustán koppantak az esőcseppek. Egy pillanatra a nap is előbukkant a felhők mögül, szivárványhidat feszítve Scarcliffe egére.
Alice kábultan emelte fel a fejét. Combja közt még perzselt a fájdalom, de valójában nem is érzékelte. A gyönyör rabságát megszenvedve eszmélt. Lelkében a remény lángja lobbant. Ez, az ismeretlenbe tett utazás eltéphetetlen kapoccsal fűzi őt a férfihoz. Többé semmi nem választhatja el őket. Kinyitotta a szemét. Hugh rezzenéstelen arccal, kifürkészhetetlen pillantással meredt rá. Alice minden várakozása hamvába holt. Mindaz a gyengédség és sebezhetőség, amely törődést és szeretetet követelt az elmúlt percekben, eltűnt a férfiból. Alice-nek ismét a rettenthetetlen lovaggal kellett farkasszemet néznie. Sajnálkozva állapította meg, hogy álma még nem válik valóra. De türelem! Hugh nem változhat meg egy szemvillanás alatt! Azon töprengett, mit kéne most mondania. Miről beszélgetnek más asszonyok egy ilyen szenvedélyes kis közjáték után? Olyasmivel kell előállnia, ami a legendás hős szívét megérinti. Valami varázslatos mondatot kell megfogalmaznia. Finoman megköszörülte a torkát. - Mintha csendesedni látszanék az eső. - Jól érzi magát? No, ennyit a bűbájos csevegésről! - Természetesen! - ráncolta a homlokát Alice. - Hogy érezhetném még magam? Micsoda ostoba kérdés! A férfi szája sarka alig észrevehetően fölfelé görbült, tekintete ellágyult. - Azt hiszem, helyénvaló a kérdés az adott körülmények között. - Köszönöm, megvagyok. Az öltözékét kezdte rendbe hozni. Arca vöröses árnyalatot öltött, amikor észrevette alsószoknyáján a vérpöttyöket. A férfi is a hófehér batiszton éktelenkedő foltokra meredt. - Alice, mégiscsak beszélnünk kéne... - Ugyan miről? - A házasságunkról. - Ami sok, az sok, mylord! - Dühödten rángatta helyükre szoknyáit. - Nem tűröm, hogy megint ezzel a kérdéssel hozakodjék elő! - Alice... - Még fel sem öltöztem ez után a kellemetes kis intermezzo után, máris ezzel nyaggat? - Kellemes közjáték? Hát csak ennyit jelentett önnek? - Nem, dehogy! - pirult el a lány. - De az ön számára nem lehetett több ennél. Vagy azt akarná elhitetni velem, hogy még sosem ölelt asszonyt? A gondolat, hogy netán mindketten először merítkeztek meg a szerelem tengerében, bénítólag hatott rá; - Vagy mégis erről van szó? - Most először szeretkeztem olyan asszonnyal - jelentette ki Hugh hűvösen -, aki egyben a jegyesem is. - Ó! - Mi mást várhatott? Hugh harmincéves és férfi. Szüzességi fogadalmat sosem tett. Változtat ez valamin? Hugh a lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - A legtöbb nő boldog lenne, ha egy ilyen helyzetben a házasságról akarna beszélgetni vele valaki. - Én szívesebben beszélgetnék az időjárásról. - Sajnálatos. Annál is inkább, mert az esküvőnket fogjuk megbeszélni. Előbb még meg kell tanulnod szeretni engem, gondolta a lány. - Uram, úgy látom, emlékeztetnem kell a megállapodásunkra. - Azzal, ami most történt, az egyezségünk érvényét vesztette, Alice. Ez most már becsületbeli ügy. Olyan eltökéltség csillogott a borostyán színű szemekben, hogy Alice egy darabig mozdulni sem tudott. A férfi hangjában nyoma nem volt érzelemnek, szenvedélynek sem nemhogy
szerelemnek. Hugh előtt, mint rendesen, most is csak a cél lebegett, amit bármi áron el akart érni. Hogy közben darabokra tör egy szívet, nem számított. - Ha a történteket arra akarja felhasználni, hogy rábírjon a házasságra, közölnöm kell önnel, hogy nem fog sikerrel járni. Hugh előbb meglepődött, majd méregbe gurult. - Hisz most veszítette el az ártatlanságát! - Miért olyan fontos ez? Mivel nem kivártok férjhez menni, a szüzességemet sem muszáj a férjemnek megőriznem. Ahogy önnek, úgy nekem is szabadságomban állt megtenni, amit megtettem. - Még egy ilyen nyakas teremtést nem hordott a hátán a föld! - csóválta meg a fejét Hugh. - Lehet, hogy ön fene nagy szabadságában azt tesz, amit akar, de engem köt a tisztesség. - Mi köze mindehhez a tisztességnek? - érdeklődött a lány; - Ön a menyasszonyom - magyarázta a becsületében mélyen sértve érzett Hugh -, és azzal, amit tettünk, tulajdonképpen a házasságunkat szentesítettük. - Nem értek egyet. A kánonjog sem fogalmaz egyértelműen ebben a kérdésben. - Nem fogok egyházjogi vitába bonyolódni önnel, hölgyem! - dühödött fel végképp a férfi. A becsületem forog kockán! És ilyenkor kizárólag én lehetek a döntőbíró! - Azt kell mondanom, uram - pislogott döbbenten Alice -, minősíthetetlen a viselkedése! Ha majd lehiggadt kissé... - Még higgadt vagyok, de az ön helyében nem feszíteném tovább a húrt! Jól figyeljen rám, Alice! Átléptük azt a határvonalat, ami a házasságot a jegyességtől elválasztja. Innentől fogva semmi nem különbözteti meg a kettőt egymástól. - Mint már említettem volt - jegyezte meg pikírten a lány -, ezen még az egyháztudósok is vitatkoznak. - Felőlem ők azon vitatkoznak, amin csak akarnak. De önnek eszébe se jusson egyházi bíróság elé vinni az ügyünket! - Azt kell hinnem, uram, zaklatottságában már nem tudja, mit beszél! - Már csak azért se - tette hozzá végtelenül kedvesen Hugh -, mert mire a bölcs bírák foglalkozni kezdenének az esettel, már rég nem lesz mit kivizsgálniuk. Remélem, világosan fogalmaztam? - Nem kényszeríthet bele a házasságba - mondta Alice éppenhogy megszeppenve -, se fenyegetéssel, se erőszakkal. - Késő visszatáncolni, Alice. Ameddig elmentünk, onnan már csupán egy út vezet tovább. - Nem, tartsuk magunkat a megállapodásunkhoz, amíg el nem döntöm... A barlang mélyén valami megmoccant. Alice dermedten fürkészte a sötétséget Hugh széles válla felett. Tiltakozó szavait belefojtotta a pánik, egy rémületes percig szólni sem bírt. - Hugh! A férfi fegyvere után kapott, és egy szemvillanás alatt talpra ugrott. Kivont karddal, harcra készen nézett szembe a veszéllyel nem törődve azzal, ki vagy mi támad rá. Alice feltérdelt, biztonságot keresve Hugh háta mögé húzódott. A barlang eddig nem is látható járatában fény derengett. Egy kámzsás alak lépett elő, kezében alig pislákoló fáklyát tartott. - Légy üdvözölve, Sir Hugh! - hallották Oxwicki Calvert ráspolyos hangját. Hugh a hüvelyébe lökte kardját. - Mi az ördögöt keresel itt, barát? - Imádkoztam - felelte a szerzetes lázasan fénylő szemmel. - Hangokat hallottam, gondoltam, megnézem, ki lehet. Már attól féltem, zsiványok ütöttek itt tanyát. - Imádkoztál? - Hugh magára rángatta az ingét, és gyakorlott mozdulattal felcsatolta kardját. - A barlangban? Calvert lehajtotta a fejét, csuklyája arcára borult.
- Arra beljebb találtam egy helyet, ahová nyugodtan elvonulhatok a világ zaja elől. Abban az alacsony, kőfalú teremben könnyebb meggyónni a test bűneit. - Barátságos hely lehet - vetette közbe szárazon Hugh. - E célra szerintem egy napsütötte kert is megfelelne, de tégy gusztusod szerint, barát! A menyasszonyom és én nem háborgatunk tovább. Visszatérhetsz imáidhoz. Gálánsán felajánlotta a karját Alice-nek, és oly gőgös, páváskodó léptekkel vezette ki a lányt a barlangból, mintha épp egy királyi audienciáról távoznának. Calvert szó nélkül nézte kivonulásukat. Csontvázszerű teste megremegett a felháborodástól, rosszallását az árnyékok sem rejthették. Éles, megvető tekintetét Alice hátába fúrta. A lány gerincén a hideg szaladgált. - Lehet, hogy látta, hogy mi... szeretkeztünk? - kérdezte idegesen. - Számít az? Hugh azzal volt elfoglalva, hogy épségben leérjenek a hegyoldalról. Szemlátomást nem izgatta Calvert felbukkanása. - De mi lesz, ha pletykál rólunk a faluban? - Ha csöpp esze van, tartja a száját. - Odébb terelgette a lányt egy tüskés bokor mellől. - És ha beszél is? Mindenki tudja, hogy jegyesek vagyunk! Mi rosszat mondhatnának? A baj csak akkor kezdődik, ha ön végérvényesen visszautasít. - Minden alkalmat megragad, hogy a házasságra terelje a szót? - Régen megtanultam már, hogy elszántság és akarat szükségeltetik ahhoz, hogy az ember elérje, amit akar. - Épp csak utolérte a lányt, akinek csizmái önálló életre kelve siklottak a nedves fűcsomókon lefelé. - De, ha ennyire zavarja a téma, beszélhetünk másról is... Üzleti ügyeim Londonba szólítanak. Néhány napra oda leszek, de egy hétnél nem maradok tovább. - Londonba? - fékezett sarkait a kavicsos talajba fúrva Alice. - Mikor indul? - Holnap reggel. - Ó - jegyezte meg csalódottan a lány. Mihez kezd hét teljes napon át? Milyen unalmas lesz az élet az állandó viták, a lopott csókok, a szenvedély vibrálása nélkül! Hugh nélkül! - A gondjaira bízom Scarcliffe-et. Amíg vissza nem térek, ön felel mindenért. - Ééén? - Döbbent lábai megállíthatatlanul csusszantak ki alóla. - Igen - karolta fel a vigyorgó férfi. - Az ön kezébe helyezem a falut és a várat. A biztonsága felől nem kell aggódnia. Dunstan és a fegyveresek itt maradnak, csak két embert viszek magammal. Julián, a futár sem jön velem. Ha bármi üzennivalója van, küldje utánam. - Jó A hirtelen nyakába szakadt felelősség súlya nem törte meg, fejét büszkén felvetette. Hugh a gondjaira bízza a számára mindennél értékesebb birtokot! - A hazatértem után azonnal egybekelünk - segítette át egy kisebb emelkedőn a férfi. - Az esküvő előkészületeiről se feledkezzék meg! - Az isten áldja meg, mylord! Hát hányszor mondjam még, hogy gyakorlatias és kényelmi szempontok miatt nem megyek férjhez? - A muszáj szót nem ismeri? - Ismernem kéne? Hugh megállt. Ujjáról lehúzta a nehéz ónixgyűnit. - Tessék! Viselje! Ebből mindenki tudni fogja, hogy önre ruháztam át a hatalmat. Úgy adom önnek, mintha a feleségemnek adnám, akiben a legmesszebbmenőkig megbízom... - De, Hugh... - Vagy ahogy egy becsületes üzlettársamnak adnám - fűzte hozzá szárazon. - Az öné, Alice! - Megragadta a lány kezét, és a gyűrűt az aprócska tenyérbe nyomva a kecses ujjakat ráhajtogatta. Megszorította a kicsiny öklöt. - És azt is tudnia kell... - Igen, uram? - Alice szíve majd' kiugrott a helyéből.
-...hogy nem mehet egyedül a barlangba! Megértette? - Meg, uram - fintorodott el a lány. - Szabad legyen megjegyeznem, jól tette, hogy lovagnak állt. Trubadúrként felkopna az álla! Még véletlenül sem hagyná el a száját egy kedves szó! A férfi vállat vont. - Efféle ostobaságok kiötlésére ott vannak a poéták és az énekesek. - Megfelelő ember a megfelelő helyre? Ez önnél alapszabály, nem igaz? - Kérdezhetnék én is valamit? - Csak bátran! - Az imént azt mondta, nem a férje számára tartogatta a szüzességét. - És? - rándított a vállán Alicej színleg Scarcliffe panorámájában gyönyörködve. - Akkor - kérdezte Hugh, figyelmes tekintetét a lány arcára szegezve - mire várt ezidáig? - Nyilvánvaló, vagy nem? - A nyers hang mindkettejük fülét sértette. - Nem egészen. - Eddig senki nem akadt, aki kiérdemelte volna... Könnyáztatta arcát a szélbe fordítva leszáguldott a lejtőn, magára hagyva á reményei és kételyei közt vergődő férfit. Már vagy ezredszer forgatta meg kezei között a nehéz, zöld kristályt. A fénybe emelte, markába szorította. Úgy érezte, eszét veszti, ha nem tudja meg, mit rejt a kő. Mert a titok ott lapul valahol mélyen. Legbelül.. Akárha Hugh-róí beszélne. Örülnie kéne, hogy néhány napig nem kell elviselnie a jelenlétét. Béke és nyugalom venné körül. És talán elhatározásra juthatna. Erőteljes kopogás zavarta meg gondolatait. - Szabad! Benedict botorkált be a dolgozószoba ajtaján, boldogságban úszva. - Alice, nem fogod elhinni, mi történt! - Beavatnál? - Sir Hugh magával visz Londonba! - Mankója vidáman koppant a padozaton, övére akasztva az abakusz fityegett. - Hallod, nővérkém? Londonba megyek! - Szívesen veletek tartanék én is. - Rég nem látta már ilyen örömtől sugárzónak az öccsét. Ez megint csak Hugh-nak köszönhető! - Nem-is tudod, milyen szerencsés vagy! - Hogyne tudnám! - A fiú mankójára támaszkodva összedörzsölte tenyerét. - Segítségére leszek Sir Hugh-nak. Az üzleti ügyeiben. - Pénzügyekben? - hűlt meg a vér Alice-ben. - Mit értesz te ahhoz!? - Sir Hugh majd megtanít mindenre, ami a fűszerkereskedelemhez kell. Azt mondta, a segédje lehetek, - Megtapogatta az abakuszt, - Ennek a csodálatos holminak a használatába is beavat. Mert ezzel lehet osztani-szorozni... - Mikor közölte veled Sir Hugh, hogy magával visz? - kérdezte lassan Alice. - Nem sokkal ebéd után, a hallban. - Vagy úgy. - Gondolatai új irányba terelődtek. - Kérdeznék tőled valamit, Benedict, és kérlek, légy őszinte! > . - Nos? - Szóvá tette bárki is, hogy én miért nem a hallban ebédelek? Öccse már-már válaszolt volna, de aztán meggondolta magát. – Nem. - Biztos vagy ebben? Nem beszéltek erről egymás között? Nem mondták, tiszteletlenség Sir Hugh-val szemben, hogy nem vele étkezem? - Sir Dunstantól hallottam, hogy valamelyik ember hasonló megjegyzést tett tegnap. Sir Hugh kiparancsolta a hallból. Sir Dunstan szerint azóta senki még csak említeni sem meri a témát. - De bizonyára a többiek is így gondolják. - Hugh-nak igaza volt. - Miben?
- Nem fontos... - állt fel Alice. - Nem tudod, hol tálálom? - Lord Hugh-t? Azt hiszem, a dolgozószobájában van. Mondott valamit arról, hogy elbocsátja a komornyikot... - Elbertet? - Már el is feledkezett róla, hogy azért indult, hogy bocsánatot kérjen Hugh-tól, amiért kínos helyzetbe hozta az emberei előtt. - Ezt nem teheti meg! Nem fogok hozzájárulni! Elbertből kitűnő komornyik lesz! - Ő maga szolgálta ki Lord Hugh-t az ebédnél, és egy teljes kancsó sört az ölébe zúdított húzta el a száját Benedict. - Bizonyára nem szántszándékkal tette. - Alice megkerülte az asztalt, és már az ajtónál járt. Na, majd utánanézek. - Alice, talán nem kellene beleavatkoznod. Mégiscsak Sir Hugh itt az úr! De a lány ügyet sem vetett öccse figyelmeztető szavaira. Szoknyáját megemelve leviharzott a lépcsőn és egy szinttel lejjebb végigszáguldott a folyosón. Egyenesen a szobához ment, ahol Hugh általában az üzleti ügyeit intézte. Az ajtónál lelassított, bekukucskált. Elbert minden ízében reszketve Hugh íróasztala előtt állt. - Ké-kérem, bocsásson meg, u-uram! - suttogta lehajtott fejjel. - Mimi... mindent úgy aakartam csinálni, ah-ah... ahogy Lady Alice mondta. De mindig tötö... történik valami, haha... ha ön is a kö-közelben van. - Nem szívesen bocsátom el - vágott közbe Hugh -, már csak azért sem, mert maga Lady Alice fogadta fel. De tovább nem tűrhetem azt a mérhetetlen ügyetlenséget, amivel mindennap szerencséltet bennünket. - Csacsa... Csak még egy e-esélyt adjon, uram! - kérlelte a fiatalember. - Nem sok értelme lenne. - Olyan egyedül vava... vagyok a vi-világban, mint az ujjam, mumu... muszáj dolgoznom és na-nagyon szeretnék ko-komornyik lenni. - Sajnálom. - Nini... nincs hová mennem. A-apám halála után édesanyám Scarcliffe-be jött. Be-belépett a zázá...zárdába. En meg itt a vává... várban találtam he-helyét magamnak. A-aztán Sir Charlest merne... megölték és akkor jött ön... - Az édesanyja a zárdánkban él? - szakította félbe Hugh. - Élt. Tata... tavaly télen me-meghalt. Hoho-hova mehetnék? - Nem kell elhagynia a várat. Majd keresünk más munkát magának - ajánlotta a lovag. - Az istállóban mindig elkel a dolgos kéz. - Az ist... istállóban? - hápogta Elbert. - Uram, én félek a lolo... lovaktól! - Csak bátorság! - válaszolta minden együttérzés nélkül Hugh. - Inkább a lovaknak van mitől tartamuk. - Mama... majd igyekszem, uram! - roggyant meg a fiatalember válla. - Marad a helyén, komornyik! - lépett be most már Alice. - A képességei megfelelők,. csupán egy kis gyakorlatra van még szüksége. - Asszonyom - pördült meg Elbert, esdeklő pillantást vetve a lányra. - Majd én elintézem ezt az ügyét - szólalt meg Hugh Alice-hez fordulva. A lány az asztalhoz lépdelt és mélyen meghajtotta magát. - Szépen kérem, mylord, adjon még egy lehetőséget Elbertnek, hogy bebizonyítsa a rátermettségét. Hugh felkapott egy tollszárat, és idegesen dobolni kezdett vele az asztallapon. - Valami azt súgja nekem, hölgyem, hogy roppant mód óvatosnak kell lennem, ha ön ilyen illedelmesen viselkedik. A múltkor is elkápráztatott a jólneveltségével, aztán megkötöttem egy egyezséget, amivel csak a bajt zúdítottam a fejemre. Alice érezte, hogy elvörösödik, de úgy döntött, nem hagyja ennyiben.
- Elbert hamar beletanulna a dolgába. - Hosszú napok álltak a rendelkezésére, de csekélyke előrehaladásról sem tett tanúbizonyságot. Áldásos tevékenységének köszönhetően, kénytelen leszek új öltözet ruhát varratni magamnak a tél múltával. - Ha valóban szükséges, én majd gondoskodom erről - mondta Alice. - Elbertnek egyéb vágya sincs, mint hogy mindenben az Ön kedvére tegyen, uram. A nagy igyekezetben aztán minden a visszájára sül el. - Lassan felemelkedett. - Biztos vagyok benne, hogy csak egy kis időre és pontos instrukciókra lenne szüksége. - Alice - sóhajtott fel belefáradva a vitába Hugh -, pátyolgatásra nincs időnk! Itt mindenkinek a legjobb tudása szerint kell dolgoznia, attól a perctől fogva, hogy munkába állt. Semmi kedvem egy csetlő-botló komornyikot kerülgetni. - Akkor csak annyit kérnék, mylord, hogy legalább addig ne mozdítsa el a helyéről, amíg ön Londonban tartózkodik. Én magam fogom betanítani. Aztán, ha visszatért, megítélheti, fejlődött-e vagy sem. Ha még mindig nem lesz megelégedve vele, ráér akkor is elbocsátani. Hugh hátradőlt a székében, összehúzott szemmel méregette Alice-t. - Újabb egyezség? - Ha úgy tetszik... - pirult el ismét a lány. - Ezúttal mit kínál cserébe? - A komornyikok gyöngyét - mondta rövid hallgatás után Alice. Kezdte felbőszíteni a gunyoros tekintet. - Ennél többet igazán nem kívánhat! - No végre! - húzta vigyorra a száját a férfi. - A régi, jól ismert, pimasz hang! Csakhogy magára talált, kedvesem! Nos... egye fene! A következő pár napban még Elbert felügyelheti a személyzetet. De amikor hazaérek, egy olyan komornyikot akarok itt találni, aki minden mozdulatával bizonyítani tudja, hogy nála jobbat keresve sem találnék! Megértették? - Hogyne, uram! - mosolyodott el magabiztosan Alice. - Elbert? - Nana... - bólogatott szaporán a komornyik - nagyon i-igyekezni fogok, u-uram! - Helyes! - sóhajtotta a lovag. Elbert térdre vetette magát Alice előtt. Átkarolta a lány lábát, a szoknyája szegélyét csókolgatta. - Köszönöm, köszönöm, asszonyom! Nem is tudja, mily nagy jót tett velem! Mindent úgy fogok csinálni, ahogy kéri. Egy életre a lekötelezettje maradok! - Pár napon belül kisujjában lesz a szakma - biztatta Alice. - Elég legyen már! - morrant fel Hugh. - Távozhat, komornyik! Négyszemközt kívánok beszélni a menyasszonyommal. Elbert felugrott és sűrű hajbókolások közepette az ajtó felé hátrált. Elvétette az irányt, és hangos koppanással a falnak ütközött. Alice ijedten összerezzent. Látta, hogy Hugh az égre emeli a tekintetét. De, hála istennek, csendben maradt. Elbert, végre rálelve az ajtónyílásra, kirohant. - Köszönöm, uram — fordult a lovaghoz Alice. - Ígérje meg, hogy nem engedi neki romhalmazzá változtatni a várat! - Legyen nyugodt, Scarcliffe várát épségben fogja viszontlátni! - Elhallgatott. - Ha jól tudom, az öcsémet is magával szándékszik vinni. - Igen. Benedict nagyon tehetségesnek bizonyult a számolásban. És amúgy is szükségem van egy ügyes segédre. - Azt szerettem volna, ha jogot tanul - mondta lassan Alice. - Mi kifogása van az ellen, hogy pénzügyekkel és kereskedelemmel foglalkozzon? - Valójában semmi. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyen boldognak, mint ma délután. - Elmosolyodott. - És ezt ön érte el, mylord.
- Igazán semmiség. Mindannyiunknak hasznosabb, ha olyasmit tanul, amihez érzéke is van. - A tollszárral játszadozott, majd a lányra emelte a tekintetét. - Hiányozni fogok, amíg Londonban leszek? Alice, csapdát sejtve, hátrébb lépett. A férfira villantotta legragyogóbb mosolyát. - Londonról jut eszembe! Üzennem kell Joan főnökasszonynak! Hogy külön imádsággal készüljön a reggeli misére. - Külön imádsággal? - Az úton lévőkre kérnék áldást. Azzal megfordult és kisietett a szobából. Aznap este, félbeszakítva a játékot, Alice a tenyerébe szorította az egyik fekete, kalcedónból faragott sakkfigurát. Aggódva a férfira nézett. - Úgy látom, a gondolatai elkalandoztak, uram. Nem is figyel. Mindjárt leütöm a bástyáját. - Ó! Valóban. - Töprengő pillantását csak most kapta a díszes kristálytáblára. - Ügyes lépés volt! - Egy gyerek is utánam csinálná - felelte növekvő szorongással a lány. Hugh egész este nagyon furcsán viselkedett. Megkérdezte, nincs-e kedve egy játszmához, és ő, Alice lelkesen telepedett le a kandalló elé állított sakkasztalkához. De már a nyitólépések után nyilvánvaló volt, hogy a férfi lélekben messze jár. - Nézzük csak, mit lehet itt még tenni. - Az asztalkára könyökölt, és elrévedő pillantással tanulmányozni kezdte a fekete-fehér mezőket. - Az úti előkészületek a legnagyobb rendben haladnak. Holnap mindjárt mise után indulhatnak. Mitől ilyen gondterhelt mégis? Hugh alig láthatóan vállat vont. - Hűbéruram jár a fejemben. - Sir Erasmus? - Úgy tervezem, meglátogatom. Julián azt mondja, ő is Londonba utazott, hogy felkeressen néhány orvost. - Szegény ember! - suttogta Alice. A férfi keze ökölbe szorult. - Tudom, hogy nincs mit tenni, de nem tudok beletörődni a változtathatatlanba. Pár hónapja még kutyabaja sem volt, majd' kicsattant az egészségtől. - Tudom, hogy nagyon fog önnek hiányozni - bólintott együttérzőn a lány. Hugh hátradőlt, és kezébe vette fűszerezett borral teli kupáját. A kandallóban lobogó lángokba meredt. - Mindenemet, amim csak van, neki köszönhetem. Ő taníttatott, ő nevelt belőlem lovagot, tőle kaptam a birtokom. Hogy lehetne meghálálni ennyi jót? - Hűséggel. És ön ezt megadta neki. Sir Eras-musnak soha nem volt önnél hűségesebb embere. - Ennyi viszonzás nem elég - kortyolt borús arccal a borába. - Mik a tünetek, uram? - Tessék? - Sir Erasmus betegségének a tünetei - magyarázta Alice. - Mindet nem tudnám felsorolni, de egyik-másik bizony nagyon furcsa - felelte elgondolkozva Hugh. - Uram újabban úgy riadozik mindentől, mint egy kisnyúl. Mintha nem is sokat tapasztalt, harcedzett lovag lenne. Ez volt a legszembeötlőbb, amikor legutóbb láttam. Reszket az idegességtől. Nem tud aludni. Lefogyott. Azt mondják, néha úgy ver a szíve, mint ami rögvest ki akar szakadni a helyéből. - Nem lehet véletlen, hogy olyan híres lovag, biztosan sok csatát végigharcolt már - jegyezte meg tűnődve Alice. - Még tizennyolc se volt, amikor a Szentföldre ment. De azt mondta, nem lenne képes még egyszer végigélni azokat a borzalmakat, amiket ott tapasztalt. Akkor sem, ha a hírneve és a
gazdagsága múlna rajta. Azt mondta, tisztességes embernek nem lett volna szabad abban a hadjáratban részt vennie. Még akkor is a férfi szavai csengtek a fülében, amikor már nyugovóra tért. Egy darabig álmatlanul forgolódott, aztán felkelt, és magára kanyarította köntösét. Gyertyával a kezében kilépett a hideg folyosóra, és dolgozószobájába ment. A gyertyatartót a zöld kristály mellé rakta, és leemelte a polcról anyja könyvét. Vagy égy órán át lapozgatta, mire megtalálta, amit keresett. .
13. fejezet - Ó, gyarló asszonyállatai e földnek, hát nem tudtok ellenállni a kísértésnek? - mennydörögte másnap reggel Calvert a kis templom szószékéről. - Önteltségetekben mire nem vetemedtek? A jámbor férfiember fölébe akartok kerekedni? De én mondom, lelketek a pokolra jut! A templom zsúfolásig megtelt. Mindenki feszengett a helyén, Alice el-elkapta a rosszalló pillantásokat. Mintha ugyan ő rendelte volna ezt a misét! Tegnap csak annyit kért Joan anyától, mondjon imát, hogy Hugh-nak biztonságos útja legyen. A hír, hogy az uraság és jegyese a reggeli misét nem a várkápolnában, hanem a falu templomában fogja meghallgatni, mindenki fülébe eljutott. Így aztán Scarcliffe apraja-nagyja és valamennyi apáca ott bent szorongott. Nem akarták elszalasztani a ritka lehetőséget, hogy urukkal együtt mondhatják el reggeli imádságukat. Nagyon szépen indult a dolog, Alice elégedetten üldögélt Hugh mellett az első sorban. A szerencsétlenség Oxwicki Calvert személyében köszöntött rájuk. Befejezték a közös imát és Joan már bele is fogott az utak veszélyeiről szóló beszédébe, amikor a szerzetes a templomba rontott. Előrerohant a padok között, szutykos, saruba bújtatott lába minden lépésnél elővillant csuhája alól. Botját keményen a padlóhoz verte. A szószék előtt megállt, és ráparancsolt Joanra, hogy üljön vissza az apácái közé. Az apátnő egy pillanatig habozott, de aztán összeszorított szájjal engedelmeskedett. Az egyház úgy rendelkezett, hogy amikor ez megoldható, a misét férfiembernek kell megtartania. Calvert azonnal a szószéken termett, és végeérhetetlen prédikációba kezdett az asszonyok paráznaságáról. Kedvelt téma volt ez a faluban nagy néha felbukkanó papok és szerzetesek között. A jelenlévők sóhajtozva hallgatták az unalomig ismert szónoklatot, amely az asszonyokat elkárhozással fenyegette, a férfiakat pedig önmegtartóztatásra szólította fel. - Bűnös lelkek, Éva esendő leányai! Úgy nyerhettek üdvözülést, ha meghajtjátok magatokat uratok akarata előtt. El kell fogadnotok azt a hatalmat, amellyel maga a Teremtő ruházta fel a férfiakat. Alice felnyögött. Szeme sarkából Hugh-ra sandított. A férfi unatkozni látszott. Karba tett kézzel ült, ujjai lassú ritmust vertek felkarján. - A pokol tüze vár minden asszonyállatot, aki maga alá akarja rendelni a férfit! Joan Alice-hez hajolt. - Nagyon sajnálom, asszonyom! - suttogta.. - Tudom, hogy nem ilyen prédikációra számított. - Nagy hangon jártatjátok a szátok isten megszentelt házában - bömbölte Calvert -, nem törődve azzal, hogy a tisztes férfiember hallani sem akarja szentségtörő locsogásotok? Azt hiszitek, nektek is jogotok van arra, hogy rendelkezzetek a sorsotok felett, vagy akár egy zárda élére álljatok?,
Alice összeszűkült szemmel nézte a szerzetest. Calvert dörgő hangon szónokolt tovább. nem látta vagy nem akarta meglátni, hogy minden egyes kiejtett szavával fokozza a lány bosszúságát. Lázasan fénylő tekintetét Alice arcára szegezte. - Vannak köztetek olyanok, akik gyalázatos praktikáikat a legerősebb, legnemesebb lovagokon sem átallják kipróbálni. Szomorú sors vár arra a szerencsétlenre, aki hallgat ezeknek az ördögfattyaknak a csábító suttogására. A férfi, aki behódol nekik, elveszett. Lelke a Sátán követei kényére-kedvére lesz kiszolgáltatva! Alice megdermedt. Csak nem róluk beszél a barát? - Mert a pokolbéli némber szégyentelen testét felfedve egy eldugott helyre csalogatja áldozatát. A földre teperi a férfit, ráveti magát, a vérét szívja akár egy lidérc! - Édes istenem! - mormolta a lány. A szerzetes kileste, mint szerették egymást a barlangban! Az illendőség megkívánta volna, hogy zavarba jöjjön, ehelyett éktelen haragra gerjedt. - Legyetek elővigyázatosak, férfiak! - nézett most Calvert Hugh-ra. - Egyikőtök sincs biztonságban! Legyetek éberekr úgy védekezzetek ezek ellen az irtóztató teremtmények ellen, akárha háborúban irtanátok az ellent! - Elég legyen! - ugrott fel Alice. - Nem hallgatom tovább ezt a fertelmet! A tömeg elszörnyedve felsóhajtott. Minden fej Alice felé fordult. A lány bosszúsan konstatálta, hogy Hugh bezzeg most is csak mosolyog. - Az a perszóna, aki tagadja a férfiember istentől elrendelt jogait, a tisztességes keresztény világnak csak szégyenére van. - A szerzetes ismét Hugh-ra pillantott, mintha tőle várna támogatást. - A férjnek pedig kötelessége, hogy megzabolázza asszonya féktelen nyelvét. A lovag nem mozdult. Érdeklődve Alice-t nézte, látszott, kedvére való a kis színjáték. - Lefelé arról a szószékről, Qxwicki Calvert! - rendelkezett a lány. - Itt többé nem prédikálhatsz! Hamis mételyező szavaid becsületükben sértik a falu és a zárda asszonyait! - Hát nem értettél meg semmit, Éva leánya? - tárta szét kétségbeesetten csontos kezét Calvert; - Hogyan mentsem meg halhatatlan lelkedet a Gonosztól, ha dölyfösségedben arra sem vagy hajlandó, hogy híven értelmezd, amit Teremtőnk általam üzen? - A lelkemet inkább olyanok kezébe helyezem, akik a könyörületesség isteni parancsát is ismerik, szerzetes! Most pedig szedd a sátorfádat! Se a templomban, se a faluban nem akarlak látni többé! Nem tűröm tovább a sértéseidet! Calvert arca eltorzult a haragtól. - Vörös hajad és zöld szemed jól árulkodik valós természetedről, asszonyom! Imádkozni fogok, hogy jövendőbeli férjed megtörje nyakasságodat, mielőtt még kárt tehetnél a javaiban vagy a lelkében. - Sir Hugh nem szorul a segítségedre - vágott vissza Alice. - Takarodj a szemem elől, Csuhás! - Felettem egy asszony nem rendelkezhet! Hugh megrezzent. Alig észrevehető mozdulat volt, épp csak a válla moccant meg, mégis: egyszeriben minden jelenlévő rá figyelt - Márpedig Lady Alice szavának engedelmeskedni fogsz - jelentette ki nyugodtan, csupán a tekintete villant meg hidegen. — Ő a jegyesem. A gyűrű, amit visel, a hatalmának a jelképe. Ha parancsol valamit, az olyan, mintha én parancsoltam volna. Az elragadtatás halk mormolása visszhangzott a kicsiny templomban Scarcliffe népe megtudhatta, hogy igazi uruk mellé igazi úrnőt is kaptak.. - De... no de, uram! - makogta Calvert. - Nem akarhatja átengedni ezt a szószéket egy asszonynak! - Hallottad, mit mondott a jegyesem! - mondta Hugh. - Takarodj! Lady Alice nem kíváncsi a prédikációdra.
A lány már attól tartott, hogy a szerzetest ott helyben megüti a guta. Szája hangtalanul mozgott, szeme kidülledt,, aszott teste megvonaglott, mintha minden izma görcsbe rándult volna. A helybéliek izgatottan várták a fejleményeket. Calvert egyetlen szó nélkül felmarkolta a botját, és kiviharzott. Tiszteletteljes csend ereszkedett a templomra. A bent lévők Alice-re meredtek. Még Hugh is udvarias érdeklődéssel nézett rá, mint aki azt várja, mihez kezd most a lány. Alice kábultan álldogált. Nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Nem az lepte meg, amit tett, hanem hogy Hugh kiállt mellette. Ez nem csupán udvariassági gesztus volt a részéről. Egyszer s mindenkorra világossá tette mindenki előtt, hogy ő, Alice igenis hatalommal bír ezen a birtokon. Másodszor fordult elő, hogy Hugh tiszteletben tartotta az ő akaratát. Tegnap csak kérnie kellett és nem bocsátotta el Elbertet. Most pedig kipenderítette a templomból isten egyik szolgáját, csak azért, mert jegyese tetszését nem nyerte el a szentbeszéd. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy Hugh, a Rettenthetetlen tiszteletet tanúsít az irányukban. Csupán azokat részesíti e kegyben, akikben vakon megbízik. - Igazán hálás vagyok, uram. - Végre sikerült megszólalnia. Hugh egy biccentéssel nyugtázta a köszönetnyilvánítást. A templom ablakán beáramló hajnalfény megcsillant szeme aranyán. - Lassan be kéne fejeznünk az ájtatoskodást. Mire felkél a nap, már úton szeretnék lenni. Alice Joanra pillantott. - Tiszta szívemből imádkozni fogok Sir Hugh biztonságáért és mihamarabbi visszatértéért. Azt hiszem, ezt nem csak én, de minden jelenlévő szeretné - állt fel kecses mozdulattal a padból az apátnő. Az apácák széles mosollyal arcukon, egyetértően bólogattak. Csupán egyikőjük tekintete maradt komor. Úgy látszik, Katherine megint rossz hangulatában van, gondolta Alice. Az utolsó ima ékes latinságát valószínűleg Joanon, Hugh-n, Alice-en, Benedicten és a nővéreken kívül senki nem értette pontosan, de ez nem gátolta meg a falubelieket abban, hogy áhítatosan az apátnő után ne ismételjék a számukra ismeretlen szavakat. Alice lehunyta a szemét, és magában külön fohászt mormolt. Édes istenem, add, hogy a két embernek, akiket a világon a legjobban szeretek, ne essék bántódása, és vigyázz azokra is, akik útjukra elkísérik őket. Kezét lassan odébb csúsztatta a könyöklőn, és megérintette Hugh kezét. A férfi nem nézett le, csak a markába szorította a lány ujjait. Néhány perccel később a hívek kiözönlöttek a - templom ajtaján, hogy tanúi legyenek a búcsúzkodásnak. Alice a lépcsőn állt, és nézte, ahogy Hugh, Benedict és két fegyveres kísérőjük lovukra szállnak. A Calvert okozta nagy kavarodásban kis híján elfeledkezett a búcsúajándékról. Az utolsó pillanatban jutott eszébe a gyógyfüvekkel teli erszényke és a recept, amit anyja könyvéből kimásolt. - Csak még égy perc, uram! - Kapkodva oldotta le Övéről a bőrerszényt és a már lován ülő Hugh-hoz sietett. - Kérem, ezt adja oda Sir Erasmusnak! - Mi a csoda ez? - nézett le rá a férfi. - Ahogy tegnap este leírta Sir Erasmus betegségét, biztos voltam benne, hogy ilyesmiről már olvastam valahol - nyújtotta fel a bugyrot és a papírlapot, - Édesanyám is írt erről a nyavalyáról a könyvében. - Valóban? - vette át az erszénykét Hugh. - Egyszer meggyógyított egy hasonló betegségben szenvedő embert. Ő is katonaviselt férfi volt. Nem állíthatom hogy Sir Erasmusnak ugyanaz a baja, de ezek a füvek talán segíthetnek. - Köszönöm, Alice.
- Mondja meg neki, hogy pontosan be kell tartania az utasításokat. És ne engedje hogy az orvosok eret vágjanak rajta! Megértette? - Igenis, asszonyom! - Nos, akkor szerencsés utat kívánok! - mondta a lány reszkető mosollyal, és hátrébb lépett. - Egy héten belül újra itt leszek - ígérte Hugh. - Hozom a papot is, aki összead bennünket. - Esküszöm, mylord nem tudnám megmondani, melyikőjüket lepte meg jobban, Alice-t vagy azt a károgó szerzetest - jegyezte meg lova nyergében zötykölődve Benedict. Elvigyorodott. - Pedig a nővérem ritkán csodálkozik el valamin. Hugh elégedettén mosolygott. Késve csak, mert Alice ragaszkodott hozzá, hogy, részt vegyen a hajnali misén. De a tudat, hogy a lány képes volt összecsődíteni a falut, csakhogy minen ki az ő testí épségükért imádkozzon, megérte a késlekedést. Attól sem hagyta zavartatni magát, hogy Alice aggodalma alighanem nagyobbrészt Benedictért szól. Olyasfajta búcsúztatás volt ez, ami arra készteti a férfiembert, hogy amint lehet, visszatérjen a családi tűzhelyhez. Igaz, ami igaz, a családi tűzhelyből egyelőre csupán a tűzhelyt mondhatja teljes biztonsággal a magáénak. De már majdnem van egy felesége is! A többi meg lassan kialakul! A két kísérő Hugh és Benedict mögött lovagolt, kezüket a kardmarkolaton tartva, felkészülten várták az esetleges rablótámadást. No nem mintha tartaniuk kellett volna ettől! Még a legvakmerőbb útonálló is kétszer meggondolja, hogy megtámadjon-e négy jól felfegyverzett lovast, akik közül az egyik kétséget kizáróan tapasztalt lovag. Ha az arzenál látványa nem is tántorítja él szándékuktól a támadókat, az, hogy mind a négyen az eltéveszthetetlen fekete öltözéket hordják, nem marad hatástalan. Az útonállók nemcsak hogy gyávák természetüknél fogva, és ha tehetik, a náluk gyengébbekbe kötnek bele, de ezen a tájon roppant elővigyázatosak is. Hugh-t valójában még lovaggá sem ütötték, amikor mindenki számára világossá tette, hogy az embereit vagy a Thornewoodi Erasmus embereit ért legkisebb zaklatás sem maradt megtorlatlanul. A balgák, akik mégis megpróbálkoztak egy-két kisebb rajtaütéssel, hamarosan megtanulhatták, hogy a rettenthetetlen lovag állja a szavát. - Kíváncsi voltam, meddig viseli el a nővéred Calvert hablatyolását - mondta Hugh Benedictnek. - Nem is számítottam rá, hogy ilyen sokáig. Á fiú zavartan pislogott. - Régebben az első szó után kitessékelte volna a barátot a templomból. Hogy Calvert hosszú percekig háborítatlanul prédikálhatott, az csak annak tudható be hogy Alice bizonytalan volt. - Bizonytalan? - A jogait illetően. - Benedict körültekintően válogatta meg szavait. - Hogy, mint az ön jegyesének, mit áll jogában megtenni, és mit nem. - Alice megszokta, hogy hatalmában áll megtenni, amit akar - mutatott rá Hugh. - Nem is tudja, uram, milyen igaz, amit mond! - Bátorodott el Benedict az ifjabb fivér beletörődésével. - De mentségére legyen mondva, a körülmények kényszerítették rá. Apám uradalmát is neki kellett irányítania hosszú éveken át. - Igen, hallottam róla, hogy apátok nem sokat időzött a birtokon. Édesanyátok mindeközben mit csinált? - A gyógynövényeivel foglalkozott - felelte keserűen a fiú. - Magára zárta a szobája ajtaját, és minden tennivalót Alice-re hagyott. - Ha nem tévedek, nagyszerűen helytállt. - Igen. De utólag visszagondolva, azt hiszem, néha nagyon magányos lehetett. - Csinos arca megrándult a fájdalomtól. - Egyetlenegyszer nem sikerült elérnie, amit akart. A nagybátyánk elperelte tőlünk a birtokot. Alice magát okolja ezért. Pedig nem állt módjában többet tenni... De hisz ismeri a történetet.
- Igen. A nővéred bátor kis teremtés, és soha nem adja fel! - jelentette ki nem minden büszkeség nélkül Hugh. - Ö is azok közé tartozik, akik értelmetlennek tartják az életet, ha nem tehetnek valami hasznosat. Tenni pedig hatalom nélkül lehetetlen, de csakis felelősséggel érdemes. A hatalom és a felelősség oly elemi szükséglet Alice számára, mint a levegővétel. Benedict egyetértően bólintott. - Kettőnkben több a közös vonás, mint azt Alice képzeli - folytatta a lovag. - Remélem, mire hazaérünk, ezt már ő is jobban meg tudja ítélni. Felismerés gyúlt Benedict szemében. - Ó, mylord! Akkor hát ez a londoni út is csupán egy újabb taktikai húzás az ön részéről? Hugh elvigyorodott, de nem válaszolt. - Ó, már értem! - A fiú hangjából elismerés csendült. - Azzal, hogy a várat és a birtokot is a gondjaira bízta, azt akarja bebizonyítani a nővéremnek, hogy megbízik benne. Hogy alkalmas arra, hogy hatalmat adjon a kezébe. - Így van - ismerte el Hugh. - Ez lesz a mézesmadzag, ugye? Most megtudhatja, milyen felelősséget és hatalmat kapna, ha hajlandó lenne házasságra lépni önnel. - Azt hiszem, ilyen jó eszű segédem még sosem volt - vigyorodott el ismét Hugh. - Igazad van. Remélem, Alice most legalább ráébred, mit szalaszt el, ha a kolostort választja és nem a birtokot. És vele együtt engem, tette hozzá magában. - Nagyon okos terv! - nézett urára csodálattal elegy tisztelettel Benedict. - De az ön helyében imádkoznék, hogy Alice rá ne jöjjön utazásának valódi okára! Mert tajtékozni fog, ha kiderül, hogy ami történik, azt az ő kedvéért rendezték így. Nem állhatja, ha úgy tologatják ide-oda, akár egy bábut a sakktáblán. De Hugh nem tartott attól, hogy ez bekövetkezik. - Annyi dolga lesz, hogy nem ér rá azon töprengeni, miért utaztam el ilyen váratlanul. - Meglehet - mondta elgondolkodva a fiú. - Szerintem még ki sem tettük a lábunkat, máris parancsokat osztogatott. Ha kis időre is, de talán ez majd eltereli a figyelmét arról, hogy nem sikerült megőriznie az örökségemet. - A nővéredet a kihívások éltetik, Benediet - mondta mély meggyőződéssel Hugh. - A feladat, hogy segíthet nekem Scardiffe helyreállításában, csábítóbb lesz a szemében egy szekérderéknyi drágakőnél. És ezért fog feleségül jönni hozzám. Három nap telt el. Alice, Joannal az oldalán, elégedetten szemlélte, amint az ácsok egy újabb kunyhó tetejének rendbehozatalán szorgoskodnak. - Még három ház, és végeznek igyekezett túlkiabálni a kopácsolást. - Ha van egy kis szerencsénk, minden kész lesz, mire Sir Hugh hazaér Londonból. Lesz nagy öröm! - Nem szólva a lakók öröméről - kuncogott boldogan Joan. - Nemsokára beköszönt a tél. Ha urunk nem ad utasítást a tetők kijavítására, nem egy család bent, a szobában „élvezhette" volna a hóesést, - Sir Hugh ezt sosem engedte volna. Gondját viseli az övéinek. Céltudatos léptekkel megindult az egyetlen utcácskán lefelé, hogy megtekintse az új szennyvízelnyelő építésének munkálatait. A bűz, amely eddig belengte a falut, enyhülni kezdett. Még jó, hogy tíz embert rendeltem ki a régi árok betemetésére, gondolta Alice, ők most éjt nappallá téve hordják a földet az eldugult csatornára. Joan igyekezett lépést tartani vele. - Ugye, asszonyom is hiszi, hogy mindaz; amit Sir Hugh az uradalommal kapcsolatban tervez, meg is valósul? - A lovag nem olyasvalaki, aki meghátrálná á felelősség vagy a feladatok elől. Számára a birtok mindennél fontosabb.
Visszafordulj végigtekintett az aprócska falun, ami már nem nyújtott olyan lehangoló látványt. A remény, bár álig néhány napja pislákolt; máris egészségesebb színben tüntette fel az itt lakókat, a rozzant épületeket. A tennivalók sokasága örvényként nyelte el Alice-t. A porfelhő még el sem ült Hugh és kis csapata mögött, neki máris intézkednie kellett. Mindenki az ő utasítását várta, mindenben neki kellett döntenie. Nehezére esett bevallani, de - annak ellenére, hogy azt a csatát elvesztette - utoljára akkor érezte magát ennyire elemében, amikor Ralf bácsival kellett pereskednie. Az a drága, drága lovag talán nem is sejti, hogy távollétével - tálcán nyújtotta át neki a boldogságot, Mert a felelősség - ami a nyakába szakadt, és amely másokat a porba sújtott volna - a szabadság szárnyaló érzetével töltötte el. Soha nem tapasztalt, ismeretlen erők buzogtak fel lelke mélyén: tennie, cselekednie kell! És akadt valaki aki minden bizodalmát az Ő kezébe helyezte, aki minden hatalmat ráruházott! Drága Hugh, szerelmem! Bárcsak tudná, hogy nincs az a zárda, amiért ezt a felemelő érzést elcserélném!!! . Újabb két nap telt el. Hangos, erőteljes kopogás riasztotta fel álmából - Lady Alice!- hallotta a sürgető hangot. Lassan, imbolyogva felült. Az álmok rémei még ott kísértettek körülötte: hosszú, sötét folyósón rohan, menekül az ismeretlen, gonosz erők elől... - Asszonyom! - Egy pillanat!—kiáltotta. Félrehúzta a baldachin nehéz függönyét, köntöse után nyúlt. Aztán ügy, ahogy volt, mezítláb ballagott az ajtóhoz. A folyosó félelmetes sötétjét Csák a kis cseléd kezében világító gyertya fénye enyhítette. Mi történt, Lara? - Esedezve kérem, ne haragudjék, asszonyom, hogy ilyen kései órán ébresztem, de két nővér várja lenn. Azt mondják, Joan anya küldetett önért... - Azonnal lent leszek! Ha nem lett volna amúgy is félholt a rémülettől, saját, éles hangja halálra rémisztette volna. Ha Joan küldet érte, nagy baj lehet... - A köpenyét is hozza! - ajánlotta félve Lara sietősen öltözködő asszonyának.- Ha jól értettem, azt szeretnék, ha velük menne a faluba... De Alice már robogott is lefelé a lépcsőn. A kihűlt kandalló mellett két apáca várakozott. Az álmából felvert Dunstan, két harcosával egyetemben, hátrébb álldogált. A nővérek idegesen tördelték a kezüket. - Joan anyánk kéri, szíveskedjék velünk jönni a molnár házába - szólalt meg reszkető hangon egyikük - A légkisebb gyerek betegedett meg. Katherine testvérünk már mindent megpróbált, de semmi nem használ. Anyánk reméli, hogy ön talán még segíthet... Alice maga előtt látta a kacagó, pufók Kicsi Johnt, amint a meleg cipót nyújtja felé... - Természetesen önökkel tartok. De nem tudom, mit tehetnék a gyermekért, ha Katherine nővér se tudott enyhíteni a kínjain. - Anyánk szerint a fiúcska haldoklik - mondta a másik apáca, olyan halkan, hogy Alice maga sem tudta eldönteni, hogy hallja-e, vagy csak a képzelet játszik vele. - Nincs vesztenivalónk.... - Értem - fordult a torony lépcsője felé a lány. - Hozom anyám könyvét és indulhatunk! Pár perc múltán visszatért. Dunstan lépett eleje. - Elkísérjük, asszonyom! - Nem szükséges állandóan a nyakamon lógniuk!
- Igaz. Lóghatnánk a sajátunkon is - mordult fel a vén harcos. - Sir Hugh bitófát helyezett kilátásba, ha asszonyom őrizet nélkül hagyná el a várat... Katherine épp hidegvizes borogatást cserélt Kicsi John láztól tüzes homlokán, amikor Alice belépett a molnár kunyhójába. Elszörnyedt, amint az ágyon hánykolódó fiúcskát meglátta. Mi lehet az a borzalmas kór, ami a reggel még vidáman szökdécselő apróságot ily gyorsan leteperte? Alig néhány órája Kicsi John még majd kicsattant az egészségtől, most erőtlenül hunyta le szemét, kis testéből sütött a forróság. Zihálva, szaggatottan vette a levegőt. Panaszosan nyögdécselt, de nem volt öntudatánál. - A gyermek isten kezében van - emelkedett fel Katherine. A nővér arca a szokottnál is komorabb volt, de érzelemnek egyéb jelét nem lehetett felfedezni rajta. A szavakat is tárgyilagosan, kimérten ejtette ki, mint aki ismeri és elfogadja gyógyító tudásának határait. Semmiben nem hasonlít anyámra, gondolta Alice. Helen az utolsó pillanatig küzdött, s nemegyszer - szó szerint - a kezéből ragadta el a halál a betegeit. Joan keresztet vetett. A molnárnéból az anyai szeretet kétségbeesett sikolya tört elő, és szívfájdítóan zokogni kezdett. Férje mellé lépett, átölelte, és gyengéden magához szorította. - Jól van, no. Jól van - motyogta. Arcán a fájdalom elmélyítette a ráncokat, élettelen, csüggedt tekintettel nézett Alice-re. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy eljött, asszonyom. - Ez csak természetes - válaszolta szórakozottan a lány, pillantását nem véve le a kis betegről. Amíg az ágyhoz ért, édesanyja szavai jutottak eszébe. Minden tünetet pontosan határozz meg, mielőtt orvosságot adnál! Joan az ágy másik oldalához lépett. - Én magam is úgy látom, hogy itt már nem sokat segíthetünk, de reméltem, hogy ön talán... - Ismerem az orvosságokat, amit lázra és a tüdő megbetegedéseire szoktak adni - szólalt meg halkan Álice -, de gondolom, Katherine nővér azokkal már próbálkozott. - Igen, valamennyivel - hangzott a hűvös válasz. - De egyik sem vitte le a lázát. Kicsi John anyja hangosan felzokogott, a molnár fájdalmasan hunyta le szemét. - Azt mondta - nézett Alice-re az apátnő -, az édesanyja több hatékony szert és főzetet is kikísérletezett. Nem akad közöttük olyan, amit esetleg érdemes lenne kipróbálnunk? A lány ujjai egyre szorosabban markolták a bőrkötésű könyvet. - Volna itt egy-két főzet, amivel édesanyám makacs lázat gyógyított. De azt mondta, a legmesszebbmenő körültekintéssel szabad csak ezeket használni. Ha nem a megfelelő betegség ellen, és nem a kellő adagban adjuk be, mi magunk mérgezhetjük meg a beteget. - Annál a kórnál, amivel e gyermekecske küzd, semmi nem lehet halálosabb - mondta Joan egyszerűen. - Igaza van, anyám. - Alice ismét a fiúcskára nézett. A vén Kaszás már kinyújtotta felé csontos kezét. - Az a piros folt a mellén... - Látott már ilyet korábban is? - vágott közbe Katherine. - Én nem, de édesanyám talán igen. - Alice az ágy mellé térdelt, és ujjait Kicsi John csuklójára kulcsolta. A gyermek érverése túlságosan gyors és alig tapintható volt. A lány a molnárhoz fordult. - Mondják el, hogyan és mikor jelentkezett a rosszullét. - Délután kezdődött, asszonyom - suttogta a férfi. - Egyik percben még a csirkéket hajkurászta az udvaron, a másikban már egy falatot sem volt hajlandó enni a pástétomból, amit az anyja neki készített. Alice felütötte a könyvet, és ahhoz a részhez lapozott, amelyik a szokatlanul erős lázak és a tüdő nyavalyáinak ellenszereit taglalta. Pár percig szótlanul olvasott. Vörös foltok a mellkason. Akadozó lélegzet. Erős láz. - Édesanyám egyszer gyógyított egy gyermeket, akinek hasonló tünetei voltak - jelentette be végül.
A molnárne megrezzent férje karjai közt, a szemét törölgetve megkérdezte: - És életben maradt az a gyerek? Ne csak orvosságot adj, reményt is! - jutottak eszébe ismét anyja intelmei. A remény sokszor minden orvosságnál jobban segíti a gyógyulást! - Igen - bólintott. - Könyörögve kérem, asszonyom - rimánkodott a molnárné. - Adja be az én kicsi fiamnak is azt a gyógyszert! - Felírom, milyen füvekre lesz szükségem - fordult máris Katherine-hez a lány. - Kérem, hozza ide őket, amilyen gyorsan csak tudja. - Igenis, asszonyom - keskenyedett vékony vonallá a magas apáca szája. Alice agyán átfutott, hogy minden valószínűség szerint vérig sértette a nővért azzal, hogy kivette a kezéből az irányítást. De ezen most már nem tud segíteni. - Mi addig vizet forralunk - fordult Joanhoz. Kicsi John láza valamivel hajnal előtt alábbhagyott. Légzése nyugodtabbá vált. Mire a nap felkelt, már biztosak lehettek benne, hogy fog még ez a gyerek riadalmat okozni a tyúkól lakói között. A megkönnyebbülés könnyei csordogáltak az elgyötört szülök szeméből. A hosszú virrasztástól kimerült Alice még utoljára kitapintotta Kicsi John pulzusát. A gyerkőc szíve ismét erősen, egyenletesen vert. - Azt hiszem, hamarosan kérni fogja azt a pástétomot is, amit délután nem evett meg mondta halkan. - Köszönjük, asszonyom! - suttogta Joan. - Ne nekem köszönjék. - Végigsimított a gyermek homlokán. A pufók arcra már némi szín költözött, Kicsi John egészséges álomba szenderült. - Édesanyámnak. - Hiába lett volna itt a könyv, ha ön nem ismeri fel a betegséget, vagy nem a megfelelő főzetet készíti el. - Joan meleg hangja szinte simogatott. - Az édesanyja büszke lenne önre. Mert ön megtanulta, hogyan használhatja fel azt a tudást, amit az édesanyja a könyvében felhalmozott. És a tudását jóra használta. Megmentette e gyermek életét. Nem Kicsi John az első, akinek ez a könyvecske megmentette az életét, és nem is az utolsó. Alice eddig csak haragot és fájdalmat érzett, ha a kötetre pillantott. Minden sora sivár gyerekkorukat juttatta eszébe. Most kissé megszégyenülten gondolt arra, hogy a sűrűn teleírt, vastag lapok nem csupán Benedict és az ő szenvedéseiről, magányáról, szeretet utáni sóvárgásáról mesélnek. Helen boldogtalanságának is jelképe e könyv. A szívét-lelkét beleírta, mi több, az életét áldozta érte. És az áldozata nem volt hiábavaló. - Tudja, anyám, eddig a percig valójában fel sem fogtam, milyen csodálatos örökséget hagyott rám az édesanyám. Kicsi John megmoccant, lassan kinyitotta a szemét. Tekintete azonnal anyját kereste. - Mami! Miért van itt ilyen sok ember? Alice a szívére szorította anyja könyvét. Tekintetét elhomályosították a hála könnyei. Köszönöm, suttogta a megbékélés, a megbocsátás, a feloldozás szavát.
14. fejezet Alice, gondolataiba merülve, a hall közepén állt. Bár a kandallóban lobogott a tűz, a terem mégis hidegnek hatott. - Valami hiányzik innen, Julián! - Úgy érti, eltűnt valami? - tette le Julián a hárfát, amelyet addig pengetett. -Aligha! Ki merészelne lopni a rettenthetetlen Hugh-tól? Nem sok jót jósolnék annak a tolvajnak!
- Nem, nem loptak el semmit. Egyszerűen csak hiányérzetem van - mutatott a lány a csupasz falakra, a gyékénnyel leterített padlóra. - Lord Hugh mindennap itt étkezik az embereivel. Itt ülnek törvényt is, ha éppen úgy hozza a sors. Itt fogadják a vendégeket. Olyan jellegtelen ez a terem! Olyan... hogy is mondjam? - Ne keresgélje tovább a szót, asszonyom! - vigyorodott el Julián. - Minden elegancia híján van, erre gondolt? - Elegancia? - Igen. Ami ebből a hallból végképp hiányzik, az a kellem, a báj, a melegség, a külcsín... - Ez mind? - nézett körbe elhűlve Alice. - ... hogy ne is folytassam. Mert tudja, asszonyom, Sir Hugh sok mindenhez ért, de semmi érzéke az eleganciához és a divathoz. Szabad legyen megjegyeznem; ez meg is látszik. - Azt hiszem, igaza lehet. - Ha jól látom - folytatta Julián -, a legalapvetőbb probléma az, hogy Sir Hugh csak egy színben tud gondolkodni, lett légyen szó a csizmájáról vagy akár a futárja libériájáról. És sajnálatos módon ez a szín a fekete. - Valóban, mintha más színt nem is tudna elképzelni maga körül. Kétlem, hogy jó néven venné, ha minden égszínkékben vagy tulipirosban pompázna, amikor hazaér. - Nem mondom én, hogy a feketével, úgy ahogy van, szakítani kell. - Körbeindult a termen, aprólékos gonddal szemügyre vett minden szegletet. - Urunknak különben is jól áll. De mi lenne, ha feldobnánk más színekkel ezt a nagy sötétséget? - Mint például? - Elsősorban a zöldre és a vörösre gondolnék. Az eltérésükből adódó hatás lenyűgöző lenne! Vagy vegyük a fehér színt... Alice-t hirtelen megszállta az ihlet. - Borostyánsárga! - Hogy mondja, asszonyom? - Ilyen színű Lord Hugh szeme - mosolygott elégedetten Alice - csodás, majdnem arany árnyalatú! És ez is elüt a feketétől. - Borostyánsárga,.. - bólogatott elgondolkodva Julián. - Mindjárt másképp nézne ki ez a terem! - Rögtön rendelek is egy baldachint az úr széke fölé! - lelkesült fel a lány. S egyre sorjáztak a jobbnál jobb ötletek. - Megígértem Sir Hugh-nak, hogy új ruhát készíttetek a részére. Az már borostyánsárga és fekete színű lesz! - Közeleg az idő, amikor a személyzet új öltözéke is esedékes - jegyezte meg szerényen Julián. - Minden évben teljes öltözet ruhát kapunk Sir Hugh-tól. Idén a mi ruháink színét is megváltoztathatnánk... - Remek elgondolás! Julián az ő embere! Egyedül úgysem tudna megbirkózni a feladattal. Igazából azt sem tudná, hogyan kezdjen hozzá. - Magára bízhatom, hogy mindent megszervez? Julián mélyen meghajolt. - Megtiszteltetésnek veszem, hogy segítségére lehetek. Az ön részére is megrendelhetem az új ruhát? Alice már látta is magát, amint a férfi új színeiben pompázó ruhában fogadja a hazatérő Hugh-t. - Micsoda kérdés?! Minden erejét össze kellett szednie, hogy ellejtse szomorúságát, amikor belépett a szobába, amelynek mintha falaiból is reményvesztettség, fájdalom, búskomorság áradt volna. - Hugh! - Sir Erasrrius a kandalló mellé tolt székben ült. Erőtlen mosolyán is átütött öröme. De jó látni téged! Ki ez a fiatalember melletted?
- Ő Benedict, nagyuram! - Intett a fiúnak, hogy lépjen közelebb. - A jegyesem öccse. - Isten hozott, ifjú Benedict! - Számomra a megtiszteltetés! - hajtotta meg magát a fiú. - Jöjj, hadd ismerjelek meg közelebbről! - mondta Erasmus.. - Mondd el azt is, mit végeztetek, te és Hugh, a kikötőben. Benedict engedelmesen elindult a kandalló felé. A lovag Erasmus feleségére pillantott. A csinos kis asszonyka nagyjából Hugh korabeli lehetett. Szája mosolyra húzódott, de tekintetében szomorúság bujkált. Hugh tudta, hogy Eleanor nagyon szereti a férjét. - Semmi javulás? - kérdezte halkan a férfi. - A rohamok egyre erősödnek. Elzavartam az orvosokat. - Bölcs döntés - morogta a lovag. - Úgy vettem észre, csak fájdalmat okoznak, ahelyett, hogy enyhítenék szegénykém kínjait. Annyiszor vágtak rajta eret, hogy azt hittem, csepp vére sem marad. - Eleanor felháborodottan ingatta a fejét. - Azok a kuruzslók többet ártottak, mint használtak! Attól tartok, szegény férjemnek egyéb kívánsága sincs, mint békében meghalni. Erasmus tíz évet öregedett az utóbbi hónapokban, állapította meg Hugh. Az erős, imponáló férfi - aki központi alakja volt Hugh gyermekkorának, és akit az élete árán is megvédelmezett volna - most csupán árnyéka volt hajdani önmagának. - Nem tudom felfogni, hogy elveszíthetjük - mondta Hugh. - Még a negyvenkettőt sem töltötte be, és világéletében jó egészségnek örvendett. - Éjszakákon át le sem hunyja a szemét - suttogta Eleanor. - Ha el is alszik, rémálmok gyötrik. Felriad, a fogai vacognak, rázza a hideg. És ez így megy hajnalig. Azt hiszem, nem a haláltól fél igazán. Hanem attól, hogy megőrül. - A menyasszonyom küldött egy receptet és az elkészítéséhez szükséges gyógyfüveket nyújtotta át Hugh az erszényt és a papírlapot. - Nem tudom, hatásos lesz-e, de ártani semmiképp nem árthat. - Nem akarnék még több fájdalmat okozni szegény uramnak - méregette az ajándékot bizalmatlanul Eleanor. - Sir Erasmus szívében egy harcos lakozik. Semmiféle betegség nem változtathat ezen. Engedje neki megharcolni az utolsó csatáját, Eleanor! Még ne adja fel a reményt! - Azt hiszem, igaza van - szorította markába az asszony a gyógyfüvekkel teli erszénykét. - Gyere csak, Hugh! - intett erőtlenül Erasmus. - Veled is váltanék néhány szót. A lovag nehéz szívvel ballagott a kandallóhoz. Alice vizsla tekintettel nézett körbe a konyhán. A szinte elviselhetetlen hőség ellenére serény munka folyt. A nyitott tűzhely fölé függesztett kondérokban leves, hús, zöldségek rotyogtak. A tűz mellett álló, nyársakat forgató kukták homlokán izzadság gyöngyözött. Hússzeletek barnultak a lángok fölé nyúló rostélyon. - Gondoskodjon róla, hogy az üstöket hetente legalább egyszer alaposan kisúrolják, Elbert mondta határozottan a lány. - Nem szeretném megtudni, hogy hónapokig használják őket anélkül, hogy el lennének mosva. - Igenis, asszonyom. - A komornyik homloka aggodalmas ráncba szaladt a figyelemtől. Az elmúlt öt nap alatt Scarcliffe vára hatalmas változáson ment át. Kitakarították a padlástól a pincéig. A vászonneműs ládákat és a ruhaszekrényeket kiszellőztették, kimosták, kis, illatos füvekkel teli zacskókat helyeztek beléjük. Minden helyiséget, Hugh hálószobájától kezdve az éléskamráig, rendbe tettek. A műveleteket Alice irányította, Elbert egy percre sem tágított az oldaláról. A lány elhadart utasításait gondosan kis viasztáblájára rótta. A konyhát hagyták utoljára. - A kukták ne legyenek álló nap a tűz mellett, adjon nekik más munkát is. Nem egészséges állandóan abban a forróságban álldogálniuk.
- Egyéb feladatok. - Elbert íróvesszője ismét mozgásba lendült. - Igen, asszonyom. A verítékben úszó kukták hálásan elvigyorodtak. Alice körútra indult, hogy egy-két dolgot közelebbről is szemügyre vegyen. A megilletődött, izgatott szakácsnőkre mosolygott, akik - ha a lány jól sejtette - kicsit idegesek is a jelenlététől. Alice most először tette tiszteletét a konyhában. Eddig Elberten keresztül érintkezett a konyhai személyzettel, a komornyikkal üzente meg, hogy mit kíván enni, és milyen recept szerint készítsék az ételeit. A lány megállt az asztal mellett, ahol az egyik asszony hagymát kockázott. - Abból a zöldséglevesből, aminek a minap már megadtam a receptjét, mindennap kerüljön Sir Hugh és a többiek asztalára is. - Zöldségleves - ismételte Elbert. - Mindenkinek. Értettem, asszonyom. - Nagyon egészséges - magyarázta Alice. - És az ebédhez legalább háromféle salátát szolgáljanak fel. - Háromféle saláta - készített újabb jegyzetet a komornyik. A lány bekukucskált az óriási cserépedénybe, amelyben őrölt gabonaszemek főttek tejben. - A búzakásába tegyenek mézet. Anélkül semmi íze sincs. - Mézet a kásába - Elbert íróvesszeje a viaszba hasított. - Majd megadom a fokhagymás-kakukktormás és gyömbéres-sáfrányos szősz hozzávalóit. Mindkettő igen ízletes. Halételek és sült húsok mellé tálalják fel. - Igenis, asszonyom. - A komornyik idegesen pillantott Alice-re. - Ha már a fűszereknél tartunk... Honnan szerezzem be őket? - Micsoda ostoba kérdés! - nézett rá meglepetten a lány. - Sir Hugh-nak több láda kiváló fűszere van csak itt, a várban. Elbert a torkát köszörülgette. - Őlordsága magánál tartja a kamra kulcsait. Azt az utasítást kaptam, hogy ha bármi kell is a konyhára, személyesen tőle kérjem. Ám, amikor elé járultam, hogy megmondjam, miféle fűszerekre van szükségük a szakácsoknak, őurasága szörnyen megdühödött. - Miért? - A mennyiséget kifogásolta - magyarázta boldogtalanul Elbert. - Azt mondta, tanuljak meg takarékoskodni, és ne engedjem, hogy a szakácsok ész nélkül fűszerezzenek. - Értem - kuncogott Alice. - Lord Hugh szeret nagyokat enni, de még sosem kellett magamagának elkészíteni az ételeket, és fogalma sincs róla, mit jelent ennyi emberre főzni. Naponta legalább negyvenen asztalhoz ülnek itt, néha még többen is. Lehet, hogy Sir Hugh ahhoz ért, hogyan lehet megfogni a pénzt, de a legcsekélyebb elképzelése sincs arról, hogy mennyi és milyen hozzávaló szükségeltetik az ételekhez. - Elképzelése sincs - helyeselt buzgón Elbert. - Semmi ok az aggodalomra, fiam! Mielőtt útra kelt, Sir Hugh nekem adta a kamra kulcsait. Ideiglenesen magamnál tartom őket akkor is, ha már őlordsága hazatért. Mostantól fogva minden reggel jelentkezik nálam a listával, hogy milyen fűszerekre lesz aznap szükség. Én magam fogom kiporciózni a szakácsok részére. - Nem Sir Hugh-tól kell kérnem ezentúl? - Elbertet megkönnyebbüléssel töltötte el a hír. Nagyon köszönöm, Lady Alice. - Akkor talán át is térhetnénk az étrendre. Többet is összeállítok majd. Maga szabadon válogathat közülük, cserélgetheti a fogásokat, ha úgy látja jónak. - Alice a felfújt készítésével foglalatoskodó asszonyokra nézett. - A szakácsnők részéről is szívesen fogadok minden olyan javaslatot, amivel változatosabbá tehetjük az étkeket. A két asszony arca felragyogott a megtiszteltetéstől. Alice továbblépdelt a polc felé, amelyen tojással teli kosárkák sorakoztak. - A tojásételek is nagyon egészségesek. Legalább napi egy olyan fogást is iktasson be az étrendbe... - Asszonyom! - Az egyik inas toporgott az ajtóban. - Elnézést, hogy megzavarom, de...
- Mi a baj Egan? - fordított hátat a tojáshalmoknak Alice. - Egy kölyök van itt - felelte az inas. - Azt mondja, azonnal beszélnie kell önnel. Azt mondja, élet-halál kérdésről van szó. - Zavard el azt a kölyköt! - mordult fel az egyik szakácsnő. - Asszonyunknak fontosabb dolga van! Alice az Egan mögül beleselkedő sötét hajú, aranyosbarna szemű gyermekre pillantott. Úgy nyolcéves lehetett. A lány nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a falubeli gyerekek között. Takaros ruhácskája ragadt a szennytől. - Beszélnem kell a vár úrnőjével! - lihegte a fiúcska levegő után kapkodva. - Nagyon fontos dologban járok. Nem megyek el addig, amíg nem beszéltem vele! - Mit nem akarnál még! - rázta meg felé fenyegetően a kenyérvágó kést az egyik cseléd. Tágulj innét! Úgy bűzlesz, mint a trágyarakás! A nyitott ajtón belebbenő szellő mintha csak igazolni akarta volna a cseléd szavait. Az orrfacsaró szag, amely egy pöcegödörnek is becsületére vált volna, kétséget kizáróan a gyerekhez tartozott. - Tegye le azt a kést! - szólt rá a cselédre Alice, aztán mosolyogva az újonnan jötthöz fordult. - Lady Alice vagyok. És te ki vagy? A fiú kihúzta a vállát, felszegte fejét. A kellemetlen szag és mocskos külleme dacára nemes büszkeség sugárzott minden porcikájából. - Reginaldnak hívnak, asszonyom. Rivenhall urának, Sir Vincentnek vagyok a fia. - Egy Rivenhall! - szörnyedt el Elbert. A konyhában vágni lehetett a csöndet. Reginald állkapcsa megfeszült, de nem moccant. Tekintetét Alice arcára szegezte. Szemében elkeseredettség és elszántság villogott. - Segítséget kérni jöttem. Könyörgök, mentse meg apám birtokát és anyám becsületét! - Miről beszélsz, gyermekem? - indult el riadtan a fiú felé Alice. - Anyám azt mondta, Scarcliffe-be hiába is jönnék. De hova mehettem volna? Többnapi járóföldön belül nincs más, aki a segítségünkre siethetne. Hallottam, hogy apám egyszer azt mondta valakinek, ő és Hugh, a Rettenthetetlen unokatestvérek. Ezért vagyok most itt. - Nyugodj meg, Reginald! - csitította kedvesen a lány. - Azt mondták, Sir Hugh Londonba utazott. De ön itt van, és a fegyveresek is. Segítenie kell rajtunk! Kérem, asszonyom... - Mondj el mindent, az elejétől fogva! - mondta határozottan Alice. De a megpróbáltatás hullámai összecsaptak Reginald feje fölött. Mintha túl sokáig kellett volna tartania magát, lelkiereje, bátorsága cserbenhagyta. Könnyekben tört ki. - Mindnyájan elvesztünk, ha nem segít! - zokogta kétségbeesetten. - Apám egy viadalon van. Azt mondta, kell a pénz. A lovagok és a fegyveresek is vele mentek. - Reginald... - Sir Eduárd tegnap érkezett. Elfoglalta a várat. Anyácskám retteg. Apám semmiképpen nem érkezhet időben, hogy megmentsen bennünket. Hiába küldenénk futárt utána! - Meglátom, mit tehetek - mondta a lány, és egy színültig telt vizesdézsához vezette a gyermeket. - Először is meg kell szabadulnod ettől a szörnyű bűztől! - A komornyikra pillantott. - Hozasson tiszta ruhát a fiúnak! - Igenis, asszonyom. - Elbert azonnal intett az egyik inasnak. Néhány perc múltán Reginald már lecsutakolva, tiszta ruhában üldögélt az egyik konyhaasztal mellett. - Hozna valaki egy tálkával a vendégünknek abból a finom zöldséglevesből? - kérdezte a lány. Az egyik szakácsnő kimerte a levest, és a fiú elé tette a tálkát. A levegőben petrezselyemillat szállt.
- Kóstold csak meg! - bátorította a gyermeket Alice, és a szomszédos székre telepedett. Erőt ad. Reginald oly mohón emelte szájához az edénykét, mint aki már napok óta egy falást sem evett. Az első korty ugyan nehezen csúszott le, de aztán engedelmesen nyeldekelt tovább. Fancsali ábrázattal tette le a tálkát. - Köszönöm, asszonyom - mondta udvariasan. Hangja már erősebben csengett. - Nagyon éhes voltam. - Már emelte a karját, hogy inge ujjába törölje a száját, de a mozdulat félbemaradt. Jólneveltsége tiltotta, hogy ilyen illetlenségre ragadtassa magát. Zavarában elpirult. - Akkor most mondd el, ki az a Sir Eduárd, és hogyan foglalta el a várat. - Locktoni Eduárd föld nélküli lovag - magyarázta Reginald. - Hírhedett zsoldos, aki hajlandó bárkinek a szolgálatába állni. Anyácskám azt mondja, leginkább a rablólovag szó illene rá. - És miért ment Sir Eduárd Rivenhallba? -Anyácskám szerint azért, mert tudta, hogy apám távol van az embereivel együtt. És biztos lehetett benne, hogy Hugh, a Rettenthetetlen úgysem sietne a birtokunk megsegítésére. Tudja, a viszály miatt... - Locktoni Eduárd fogta magát, belovagolt a várba és átvette az irányítást?. - Igen. Tegnap érkezett, azt állította, barátsággal jött. Szállást kért magának és az embereinek egy éjszakára. Anyácskám nem merte visszautasítani. Azzal a néhány fegyveressel, akiket apám hátrahagyott, nem tudtuk volna megvédelmezni a várat Sir Eduárd csapatával szemben. - Tehát édesanyád megnyitotta a kapukat, remélve, hogy a vendégek reggel távoznak. - Így volt. De nem mentek el - sóhajtotta nekikeseredve Reginald. - Eduárd a saját embereit állította a falakra. Úgy viselkedik, mintha ő lenne Rivenhall ura. Egyetlen kardcsapás nélkül bevette a várunkat. - Apád hűbérura, Thornewoodi Erasmus biztosan Eduárd ellen indul, ha tudomására jut a dolog. - Anyácskám szerint Sir Erasmus haldoklik. Megeshet, hogy a hírvivő már nem is találná életben. - Ellenetek esküdött a sors - mormolta Alice. Az járt a fejében, hogy a nagybátyja is hasonlóképp kaparintotta meg az ő birtokukat. Mert papolhattak a klerikusok királyi jogról, kánonjogról, szokásjogról, csupán egyvalami nyomott a latban: a tulajdon. Az a féri vagy nő, aki nem tudta megtartani azt, ami az övé, hamarosan az erősebbek prédájává vált. Már csak ilyen ez a világ! - Tudom, mit érzel most, Reginald! A fiú szemében ismét könnyek csillantak - És tegnap este, vacsora után, Sir Eduárd a szobájába akarta kényszeríteni anyácskámat. Azt hiszem, bántani akarta... Jeges félelem szorította össze Alice gyomrát. - Szentséges úristen! Anyád... jól van? Mi történt? - Kiszabadította magát Eduárd markából, az ölébe kapott, és felrohant a toronyszobába. Sikerült elmenekülnünk az üldözők elől és magunkra zárnunk az ajtót. - Hála legyen az égnek! - suttogta Alice. - Eduárd őrjöngött. Dörömbölt, mindenfélével megfenyegetett bennünket. Végül elment, de megesküdött, hogy élve nem hagyjuk el a toronyszobát. Azt ordította, halálra éheztet bennünket! Édesanyám még mindig a toronyban van. Tegnap óta sem inni, sem enni nem kapott. - Az üres tálkára pillantott. - Én legalább ezt megehettem... Alice intett az egyik szakácsnőnek. - Hozna egy kis sült húst a vendégünknek? Az asszony, aki eddig földbe gyökerezett lábbal hallgatta a fiú elbeszélését, a tűzhöz iramodott és a legnagyobb szelet húst kiválasztva már szaladt is vissza.
- Hogy sikerült megszöknöd? - kérdezte Alice. - A toronyszobához építettek illemhelyet is. - Reginald lelkesen vetette magát a sültre, nyilvánvalóan inkább fogára való volt, mint a tápláló leves. - Az akna kicsit szélesebb a szokásosnál. - Annyira, hogy egy magadfajta fiúcska átférjen rajta? Reginald bólintott. - Egyes helyeken nagyon csúszott, és az a bűz! - Képzelem! De hogyan tudtál leereszkedni? - Kötelet csavartunk egy régi ágyfüggönyből. Ez magyarázatot ad a gyerek ruháiból áradó szagra. Milyen borzalmas élmény lehetett azon az úton távozni a várból, ahol rendes esetben valami egészen más távozik! - Nagyon bátor fiú vagy, Reginald! Úgy tűnt, az nem is hallja a dicséretet. - Ugye, segít nekünk, Lady Alice? Ha nem tesz valamit, Eduárd bántalmazni fogja az anyámat! Ebben a pillanatban Dunstan rontott a konyhába. Szakálla remegett a visszafojtott dühtől. Öklelésre kész tekintetét körbefuttatta a bent lévőkön, pillantása végül Alice-en állapodott meg. - Mi a jó rosseb folyik itt? - bömbölte. - Igaz, hogy ez a kölyök Rivenhallból jött? - A kölyök - felelte kimérten a lány és felállt - Sír Vincent fia, Reginaldnak hívják. Rivenhallt elfoglalta, és Reginald édesanyját rabságba vetette egy bizonyos Locktoni Eduárd. A vár felmentésére indulunk! Dunstan bambán tátogott. - Éppen mi fogjuk felszabadítani Rivenhallt? Éppen mi? Elment az esze, asszonyom? Ha Sir Hugh megtudja, hogy Rivenhall elesett, olyan ünnepséget csapunk, hogy csak na! - Ne nevettesse ki magát, Dunstan! Egy dolog a családi viszálykodás, és más dolog hagyni, hogy az unokafivérünk birtoka idegenek kezére kerüljön. - No de, asszonyom... - Szólítsa fegyverbe az embereit, és szálljanak lóra! A kancámat is nyergeljék fel! Egy órán belül indulunk! - Ezt nem engedhetem! - Dunstan szeme szikrát szórt. - Sir Hugh az első fára felhúzat az árulásomért, ha az embereket kivezénylem Rivenhall megmentésére! - Ha ennyire tele van a nadrágja, maradjon itthon! Elmegyünk maga nélkül - jelentette ki Alice. - A pokol minden ördögére! Kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb, mert engem Sir Hugh legfeljebb csak fellógat. De ki tudja, önnel mit csinál? Ön a jegyese. Soha nem fogja megbocsátani, hogy elárulta! - Nem áll szándékomban elárulni Sir Hugh-t - húzta ki magát a lány, igyekezvén elrejteni, hogy gyomra ideges görcsbe rándul. - Csupán segítségére leszek valakinek, aki vér a véréből. - Sir Hugh történetesen teljes szívéből gyűlöli ezt a rokonát. - De Reginaldot és az édesanyját nincs miért gyűlölnie. - Vincent fiáról és asszonyáról beszél! - förmedt rá az öreg harcos. - Sir Hugh semmivel nem érez több szeretetet irántuk, mint Vincent iránt! - Sir Hugh Scarcliffe irányítását rám hagyta, ha nem tévedek. - Igen, de... - Tehát azt teszem, amit jónak látok! Maga pedig azt teszi, amit mondtam, Dunstan! A férfi teste megremegett a tehetetlen dühtől. Felkapott egy cserépcsuprot, és teljes erejéből a falhoz vágta. - Megmondtam! Én megmondtam, hogy maga csak bajt hoz ránk! Sarkon fordult és kiviharzott a konyhából. Két órával később, csapata élén, Alice bevonult Rivenhall kapuján. Mellette, egy szürke kanca nyergében, az ifjú Reginald lovagolt. Minden baj nélkül bejutottak a várudvarra, senki
nem tartóztatta fel őket. Úgy látszott, Eduárd nem mer ujjat húzni Hugh-val, a Rettenthetetlennel. A levegőben feszültség vibrált. A lány magán érezte a falakra állított őrök figyelő tekintetét. Biztosan a kis had erejét latolgatják! Azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy a csapat fegyverzet- és számbeli fölénye bizonyára félemlítőleg hat Eduárd embereire. Még Julián is velük tartott. Mert, mint elmagyarázta a lánynak, annak, aki Hugh szolgálatába áll, egyaránt jól kell értenie a kardforgatáshoz és hárfapengetéshez, függetlenül attól, melyik áll közelebb a szívéhez. A szürke ködben néha-néha megvillantak a fényes páncélok, a dárdahegyek, a kardpengék. A fekete zászlókat meg-meglibbentette a szél. - Isten hozta, asszonyom! - Egy termetes, bozontos hajú és szakállú, csillogó szemű férfi jelent meg a lépcsőn. - Örömmel üdvözlök mindenkit, aki a rettenthetetlen lovag zászlaja alatt lovagol! - Ez Sir Eduárd! - sziszegte Reginald. - Látja? Úgy viselkedik, mintha ő lenne a vár ura! Alice lopva tanulmányozni kezdte a férfit. A zsoldos vastag nyaka, erős álla, apró szeme miatt leginkább egy vadkanra emlékeztetett. Már első pillantásra is úgy tűnt, hogy esze is csupán egy vadkanéval vetekszik. A lány megállította a lovát, bevárta Dunstant és az embereit. Felszegett fejjel Eduárdra parancsolt: - Jelentse a vár úrnőjének, hogy a szomszédja kívánja meglátogatni! - Úgy? - vigyorodott el Eduárd, feltárva foghíjait. - És kit tisztelhetünk önben? - Alice vagyok, a rettenthetetlen Hugh menyasszonya. - A menyasszonya? - érdeklődött a zsoldos, de tekintete a lány mögött felsorakozó fegyvereseket fürkészte. - Ugyanaz a menyasszony, aki miatt Sir Hugh elszalasztottá az összecsapást Sir Vincenttel az ipstoke-i vásáron? Ki gondolta volna, hogy még azt követően is a jegyese marad! - Biztosíthatom, Sir Hugh elégedett a választásával - mondta hidegen Alice. - Olyannyira, hogy a birtokát és az embereit is a gondjaimra bízta. - Azt látom. És Lord Hugh most hol van? - Londonból tart hazafelé. Hamarosan megérkezik. Én addig is tiszteletemet tenném Lady Emmánál. - Sir Hugh tud róla, hogy ön itt van? - méregette alattomosan Eduárd. - Nemsokára megtudja - felelte a lány. - A maga helyében addigra elhagynám Rivenhallt. - Fenyeget, hölgyem? - Csupán figyelmeztetésnek szántam. - Kettőnk közül önnek kéne óvatosabbnak lennie - mondta kellemetlen, vontatott hangon a zsoldos. -Látom, nem tud róla, milyen a viszony Scarcliffe és Rivenhall között. Jövendőbeli férje elfelejtette tájékoztatni a viszályról? - Ne aggódjék, bírom Sir Hugh bizalmát. Mindenről részletesen beszámolt nekem. Eduárd arca mérgesen megrándult. - Akkor azt is tudhatná, hogy Lord Hugh hálás lesz nekem, amiért elfoglaltam ezt a várat. Az igaz, hogy a hűbérura megtiltotta neki, hogy bosszút álljon Rivenhallon. De arra nem kellett megesküdnie, hogy esküdt ellensége védelmére kel, ha mások támadnának rá. - Attól tartok, maga az, aki nem ért valamit -mondta Alice lágyan. - Azzal, amit tett, Sir Hugh családi ügyeibe avatkozott. Ne számítson a hálájára! - Majd meglátjuk! - vágott vissza Eduárd. - Még mielőtt ez bekövetkezne - villantotta rá jeges mosolyát a lány -, találkozni szeretnék Lady Emmával. Most is a toronyszobában van? A zsoldos apró szeme összeszűkült. - A gyerektől hallotta, ugye? Igen. Bezárkózott és nem hajlandó kijönni.
Alice Reginaldhoz fordult. - Menj, engedd ki édesanyádat! Mondd meg neki, hogy szeretnék megismerkedni vele. És hogy Sir Hugh fegyveresei szavatolják az ő és a te biztonságodat! - Igenis, asszonyom! - csusszant le a fiú a nyeregből. Dühödt pillantást lövellt Eduárd felé, és felszaladt a lépcsőn. A zsoldos csípőre tette húsos ökleit, és a lányra förmedt. - Mindenki tudja, hogy Lord Hugh számára a hűség mindennél fontosabb. Nem fogja megbocsátani az ön árulását. Felbontja az eljegyzést! És mihez kezd akkor, balga asszonyom? Alice eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Dunstanhoz fordult. - Lesegítene? Dunstan, egyik szemét a zsoldoson tartva, leszállt a lováról, és a lány kancájához ment. A karját nyújtotta. Tekintete elhomályosult a haragtól, állkapcsa megfeszült. - Bízzon bennem, Sir Dunstan! - mosolygott rá Alice. - Nem lesz semmi baj! - Nem áltatom magam, uram a fejemet véteti ezért a kis kiruccanásért - suttogta a vén harcos kicsit enyhültebben. - De mielőtt ezt megtenné, közölni fogom vele, hogy a menyasszonyába annyi kurázsi szorult, ami legfeljebb az övével vehetné fel a versenyt. - Nagyon köszönöm. - Alice valóban hálás volt, és meglepte a nem várt dicséret. Nyugodjék meg! Nem hagyom, hogy Sir Hugh magát okolja a történtekért! - Sir Hugh azt és úgy okol, ahogy kedve tartja - felelte mindenbe beletörődve Dunstan. - Lady Alice! Lady Alice! - hallották Reginald hangját a hallból. - Engedje meg, hogy bemutassam az édesanyámat! A lány megfordult, és a lépcső tetején egy bájos, büszke tekintetű szőke asszonyt pillantott meg. Szeme alá árkokat húzott az átvirrasztott éjszaka és az átélt viszontagság, de a remény némi pírt csalt kimerült arcára. - Isten hozott, kedvesem! - Gyors, utálkozó pillantást vetett Eduárdra. - Elnézést a szegényes fogadtatásért. Mint látod, kénytelenek vagyunk elviselni a hívatlan vendégek jelenlétét. - Már nem sokáig - nyugtatta meg Alice, és megindult a lépcsőn felfelé. - Sir Hugh hamarosan elűzi innen ezt a söpredéket! Míg odavoltak, Elbert megőrült. Persze, ő már a kezdet kezdetén gyanította, hogy a komornyiknak nincs ki mind a négy kereke, de... - Hogy mit csinált Lady Alice? Elbert minden ízében reszketett, de kötötte az ebet a karóhoz. - Sir Dunstannal és a fegyveresekkel Rivenhall felszabadítására indult. Mert a várat elfoglalta valami Locktoni Eduárd. Ez minden, amit tudok, uram. - Ez nem lehet igaz! Hugh háta mögött a fáradt lovak dobrokoltak, prüszkölve fújtattak, alig várták már, hogy az istállóba vezessék őket. Benedict és a két kísérő is elcsigázott volt. A lovaik mellett állva várták, hogy kiderüljön, mi történt. Hugh egész nap hajszolta a kis csapatot, hogy a vártnál korábban érhessenek Scarcliffe-be. Arról ábrándozott, hogy Alice kitörő örömmel fogadja és... Gondolhatta volna, hogy nem megy ilyen simán a dolog. Ha a lány is érintett egy ügyben, a tervek valamiképp mindig félrecsúsznak. De az már mégiscsak elképzelhetetlen, hogy Rivenhallba ment volna! - Ez az igazság, uram! - győzködte Elbert. - Bárkit megkérdezhet! Reginald úrfi délelőtt állított be, és könyörgött asszonyomnak, hogy mentse meg őt és az édesanyját. - Reginald? - Sir Vincent fia és örököse, mylord. Mindenáron meg akarta védelmezni az anyját és apja várát. Lady Alice azt mondta neki, hogy bizonyára ön is azt akarná, hogy Rivenhall segítségére siessen.
- Nem merhette megtenni - ejtette lágyan a szavakat Hugh. - Még Alice sem merészelne ilyen arcátlanul dacolni velem. - Úgy érezte, kötelessége segíteni - nyelt nagyot a komornyik. - Hogy az a mennydörgős istennyila! - kiáltott fel Hugh, és a csődörét elvezető lovászfiú után szólt: - Hozzon egy pihent lovat! - Igenis, uram! - A lovász az istálló felé iramodott. - Mylord! - Benedict a másik lovászfiú kezébe nyomta lova kantárját. - Mi történt? Alice bajban van? - Nincs - felelte a lovag -, amíg a kezem közé nem kapom. Rivenhall várának nagytermében szinte sistergett a levegő az indulatoktól. Alice úgy tett, mint aki mit sem vesz észre ebből. A kandalló mellett halk beszélgetésbe merült Emmával. Reginald a közelükben üldögélt egy széken. Emma időről időre mérges pillantásokat vetett Eduárdra, aki Sir Vincent karosszékében terpeszkedett, és egy tálból ribizlit szemezgetett. Három marcona harcosa nem messze tőle, egy padon ült. Sunyi tekintetük Dunstanra és a két fegyveresre tapadt, akiket Dunstan a hallba rendelt Alice védelmére. Többi emberét a falakra vezényelte, miután elzavarta Eduárd fegyvereseit az őrhelyeikről. - Már meg ne haragudj, Alice - suttogta Emma -, de olyan érzésem van, mintha két nap alatt kétszer foglalták volna el a várat. Először Eduárd, most meg Sir Hugh katonái. - Amint Hugh hazatér Londonból, ismét a tied lesz Rivenhall - felelte Alice mogyorót majszolgatva. - Uram tudni fogja, hogyan bánjon el Eduárddal. - Bárcsak hinni tudnék neked! - sóhajtotta Emma. - De amiatt, amit a féljem a családi háborúskodásról mesélt, nem vagyok biztos benne, hogy ilyen egyszerű lesz a dolog. Mi van, ha Sir Hugh úgy határoz, Eduárd kezén hagyja a várat? - Nem fogja. - Miattad is aggódom, Alice. Mit szól majd Sir Hugh, ha megtudja, mit tettél? Meglehet, árulásnak minősíti az esetet. - Ugyan, mindent megmagyarázok neki, és be fogja látni, hogy igazam volt. - Újabb mogyorószemeket dobott a szájába. - Sir Hugh intelligens ember, meg fogja érteni, hogy nem tehettem mást. Reginald idegesen az ajkába harapott. - És ha Sir Hugh túl dühös lesz ahhoz, hogy önt meghallgassa? - Uram intelligenciájánál csupán az önmérséklete figyelemreméltóbb - jelentette ki büszkén Alice. - Előbb mindig felméri a helyzetet és csak azután cselekszik. Elnyújtott kiáltás harsant a vár udvarán. Paták dobogtak a köveken. Dunstan megrezzent, kihúzta magát, és az embereire nézett. - Csakhogy! - rezzent meg Eduárd. Diadalmas pillantást vetett Alice-re. - Ha nem tévedek, Sir Hugh végre-valahára megérkezett. Most elválik, mit szól hozzá, hogy a jegyesét az ellensége várában találja. Alice rá sem hederített. Odakint mennydörgés robajlott, jelezve, hogy a vihar - amely egész délután a levegőben lógott - megérkezett. A hall ajtaja szélesre tárult. Dunstan tekintete Alice-ébe mélyedt. - Azt mondják, könnyebb az ördögöt megidézni, mint elűzni. Asszonyomnak nem okozott gondot előcsalogatni. Remélem, ugyanilyen tehetségesnek mutatkozik az elűzésében is.
15. fejezet Hugh méltósággal, mindenre elszántan lépett be halálos ellensége otthonába. Fekete köpenye örvénylett csizmái körül. Szélfútta haján, olvadt aranyként fénylő szemén megcsillant a fáklyák fénye.
Páncélt nem viselt, de félrehúzott köpenyege látni engedte hatalmas kardját. Egyik kezét a markolaton nyugtatta. Senki nem mozdult. Mindenki letaglózva állt, mint akit a kitörni készülő vihar előszele legyintett meg. A férfi körbejártatta tűzben égő tekintetét az élőképpé dermedt társaságon. Alice úgy látta, Hugh egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. És még ugyanabban a pillanatban eldöntötte, miként cselekedjék. A hallban lévők sorsa ebben a percben eldőlt. Jóformán még be sem lépett, de már a lovag uralkodott a termen. Ahogy az égen tovasikló felhők sem dacolnak a tomboló szélviharral, úgy a helyiségben lévők sem vitatták Hugh hatalmát. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Még Locktoni Eduárd is összetöpörödni látszott, már korántsem tűnt olyan félelmetesnek. De sajnos ettől még ugyanaz az elvetemült gazember maradt, aki volt. Hugh tekintete Alice-en állapodott meg. - A jegyesemért jöttem. Halk hangját a némaságba burkolózó terem legtávolabbi végében is hallották. - Szentséges szűzanyám! - kapta szája elé a kezét Emma. - Milyen óriási! - jegyezte meg elragadtatottan s Reginald, aki kendőzetlen kíváncsisággal bámulta meg apja esküdt ellenségét. Eduárd eddig úgy ült, mint akire bűbájt eresztettek. Most felpattant. - Isten hozta, nagyuram! Abban a szerencsében van részem, hogy vendégemül láthatom Lady Alice-t. De a lovag oda sem figyelt rá. - Jöjjön ide, Alice! - Hugh! - A lány felállt, és szoknyáit megemelve .szinte röpült a férfi felé. - Uram, oly boldog vagyok, hogy ismét láthatom! Már attól féltem, egy nappal később érkezik. De most legalább rendbe hozhatja a dolgokat. - Mit keres itt? - Kérem, hallgasson meg, mylord, mindent megmagyarázok. - A lány megtorpant a lovag előtt, pukedlizett és mélyen meghajtotta a fejét. - Ajánlom is. De erre ráérünk - mondta Hugh hidegen. - Jöjjön! Elmegyünk! Ezzel sarkon fordult. Alice Emma halk, kétségbeesett kis sikolyát hallotta. - Semmi baj nem lesz, anyácskám - suttogta Reginald. - Minden jóra fordul... - Csak egy percre még, uram! - szólt a férfi után Alice. - Attól tartok, nem indulhatunk most rögtön. - Miért nem? - Hugh lassan visszafordult, és a lány arcába nézett. Alice csendesen imádkozott magában, nehogy cserbenhagyja a bátorsága. Elég kitartása kell legyen, hogy lecsendesítse a férfiban fortyogó gonosz, vad erőket. Egyetlen esélye, ha Hugh eszére tud hatni. - Előbb még meg kell mondania Locktoni Eduárdnak, hogy az embereivel együtt takarodjon ebből a várból! Eduárd ocsmány röhögésben tört ki. Közelebb lépett. - Azannyát! Nem mondom, nagyuram, takaros kis szerzet a menyasszonya, de csökönyös, mint az öszvér! - Szája sarkában nyálbuborékok pattantak, amint a lányt gusztálgatta. Szívesen megfogdosnám magam is! Alice dühösen fordult szemközt vele. - Mit nem merészel, maga alávaló, hitvány gazember! Nincs joga itt lenni ebben a várban! Sir Hugh úgy kihajítja innen, hogy lába sem éri a földet! Eduárd odvas fogai elővigyorogtak ápolatlan szakállából. Hugh-ra kacsintott.
- Ha szabad megjegyeznem, nagyuram, túlontúl laza pórázra engedte a hölgyikét. Botorságában úgy véli, még önnek is úgy parancsolgathat, akár egy szolgának! De egy-két korbácsütés, és egyből megtanulja, hol a helye! - Még egy tiszteletlen szó a jegyesemről - mondta Hugh -, és magának befellegzett! Megértette, Eduárd? Alice önelégülten elmosolyodott. A zsoldos meghökkent, de azonnal összeszedte magát. - Nem sértésnek szántam, amit mondtam, nagyuram. Csupán rámutattam a tényekre. Az igazat megvallva, én magam is kedvelem az ilyen tűzrőlpattant menyecskéket! Alice meg sem próbálta elrejteni undorát. - Mondja meg neki, hogy tűnjön el innen! - nézett ismét Hugh-ra. - Semmi keresnivalója itt! - Ah! Asszonyok! - csóválta meg busa fejét Eduárd. - Nem értik ezek, mitől megy előbbre a világ! A lovag oly unottan méregette, ahogy a jóllakott ragadozó szemléli az útjába kerülő friss zsákmányt. - Miért jött ide? - Elég nyilvánvaló, nem igaz? - A rosszindulatú, apró malacszemek ravaszul megvillantak. Senki előtt nem titok, hogy Rivenhall urának se pénze, se ereje többé, hogy fenntartsa a birtokát. - A távollétét használja fel, hogy elvegye tőle a földjét - Hugh hangjából hűvös kíváncsiság csendült. - Mindenki tudja, hogy önt az esküje kötelezi arra, hogy ne támadjon Rivenhall ellen - tárta szét a kezét Eduárd. - De azt senkinek nem ígérte meg, hogy megakadályozza, ha mások akarnák megszerezni. - Ez igaz. - A zsoldos elvigyorodott. - Ha a szóbeszédnek hinni lehet, Thornewoodi Erasmus a halálán van. Aligha indul Rivenhall felmentésére. - Nem veheti el a fiam örökségét, maga lator! - suttogta Emma. - Ugyan ki akadályozna meg ebben, Lady Emma? - érdeklődött csúfondáros hangon Eduárd. - Hát Sir Hugh! - kiáltotta Reginald. - Lady Alice megígérte! - Térj eszedre, fiacskám! - horkant fel Eduárd. - Akármit ígért is, Lady Alice nem parancsolhat Sir Hugh-nak! Erre majd hamarosan ő is ráébred! Reginald csípőre vágta kicsiny ökleit, és követelőzőén mondta Hugh-nak: - Sir Eduárd bántalmazta az édesanyámat! Lady Alice azt ígérte, ön nem fogja tűrni, hogy ez a gazember Rivenhallban maradjon! - Így is lesz! - jelentette ki Alice. Emma közelebb lépett, esdekelve kulcsolta össze az ujjait. - Mylord, tudom, hogy nem viseltetik szeretettel e ház iránt, de kérve-kérem, ha másra nem is, a menyasszonya ígéretére legyen tekintettel, és segítsen ki bennünket a bajból! - Segíteni fog - biztosította Alice. - Sir Hugh rám , ruházta a hatalmat. Amit ígértem, az ő nevében ígértem. És ő ehhez tartja magát. Eduárd durva röhögése megrázkódtatta a falakat. - Elég! - Hugh egyetlen szavára ismét csendbe borult a terem. - Távozzon, az embereivel együtt! - Hogy miii? - pislogott az elképedt Eduárd. - Hallotta - mondta Hugh halkan. - Vagy elmennek békével, vagy a katonáim tisztítják meg a csürhéjüktől a várat. Nem hiszem, hogy pár percnél tovább tartana. - Hová tette az eszét, uram? - tört ki Eduárd. - Képes lenne védelmébe venni Rivenhallt egy ostoba asszony miatt?
- Lady Alice teljhatalommal bírt, amíg nem voltam itt. Tiszteletben kell tartanom a döntését, amit a távollétemben hozott. - Csak nem képzeli, hogy a vár elhagyására kényszeríthet? - vicsorgott a zsoldos. Hugh vállat vont. - Ha akartam volna se tudtam volna nem észrevenni, hogy odakint az én embereim foglalják el a kulcsfontosságú helyeket. Idebent pedig Sir Dunstan kezében van az irányítás. Ha ennek ellenére is össze akarja mérni az erőinket... A zsoldos arca eltorzult a haragtól. Aztán felismerés villant sunyi tekintetében. - Ó, már értem! Magának akarja a várat, nem igaz? Akármit esküdött is Sir Erasmusnak, bosszút áll a Rivenhallokon! De egy megbízható szövetségesre azért még szüksége lehet... - Hugh, nagyuram - kiáltott fel Emma -, kérem, legyen könyörületes! - Csak nem képzeli, maga ostoba fajankó - förmedt Eduárdra csípőre tett kézzel Alice -, hogy Lord Hugh megszegi az esküjét? - Takarodjon! - Hugh még mindig nem emelte fel a hangját. - Vagy készüljön az összecsapásra! Eduárd riadtan hátrahőkölt. - Nem akarnék én nagyurammal harcolni... A lovag Dunstan felé intett. - Gondoskodj róla, hogy ez a csürhe banda a kapukon kívülre kerüljön! - Igenis, uram! - Dunstan két fegyveresével körbevette Eduárdot és az embereit. - Esküszöm, megkeserüli ezt még! - fröcsögte Hugh felé a zsoldos. Alice elégedetten szemlélte, amint az ajtó bezárul Eduardék mögött. - Látod, Reginald? Megmondtam, hogy minden jóra fordul! De Reginald le nem vette volna a lovagról áhítatos tekintetét. Emma a kezeit tördelte. Hol Alice-re, hol Hugh-ra kapta ideges pillantását. - Bocsássa meg kérdésem, uram, de ugye nem... ugye nem áll szándékában...? - Hangja elcsuklott kétségbeesésében. Alice megértette az aggodalmát. Hugh könnyedén befejezhetné, amit Eduárd elkezdett. - Nyugodj meg, Emma! - mondta bátorítólag az asszonynak. - Sir Hugh részéről semmilyen veszély nem fenyegeti Rivenhallt. - Nem foglalom el a várat - jelentette be Hugh érzelemmentes hangon. - Szavamat adtam erre Sir Erasmusnak, és amíg ő életben van - márpedig még életben van -, az eskümet semmi nem másíthatja meg. - Köszönöm, mylord - hálálkodott Emma reszkető mosollyal. Reginald perdült a lovag elé, gyermeki bájjal hajtotta meg magát. - Apám nevében is köszönöm, hogy a segítségünkre volt! - A hála nem engem illet - vetett kifürkészhetetlen pillantást a lányra Hugh -, hanem a jegyesemet. - Csodálatos teremtés! - lehelte Emma. - Ha ő nincs, elvesztünk. Alice boldogan elmosolyodott. - Szóra sem érdemes! Épp csak Sir Hugh legendás hírnevét használtam fel az ügy érdekében! - Nem is sejti, milyen árat kell még fizetnie ezért, kedvesem! Hugh metsző szavai éles pengeként hasítottak Alice szívébe. - Jót akart, uram. - Dunstan, mint akit megbabonáztak, képtelen volt levenni a tekintetét a boroskupáról, amit Hugh a kezei közt forgatott. - Végtére is, csak egy lágyszívű asszony. Az ifjú Reginald könyörgésére nem tudott nemet mondani. Hugh a kandallóban duruzsoló tüzet nézte. Amint visszatértek Rivenhallből, azonmód a dolgozószobájába sietett. A szakadó esőben megtett úton nem nyílt alkalma rá, hogy Aliceszel beszéljen.
Odakint a szél süvített, a vihar esőcseppeket morzsolt szét a fekete falakon. A lelkében ugyanilyen ítéletidő dühöngött. Oly közel járt hozzá. A kupát szorító ujjai megrándultak. Oly közel! Egy karnyújtásnyira volt a győzelemtől! - Tekintve, hogy kezdetben miként vélekedtél a jegyesemről, most meglep, hogy véded, Dunstan. Az öreg harcos elvörösödött. - Nem ismerhette uram terveit. - Mintha isten rendelte volna így - borongott a lovag, tekintete a lángokba mélyedt. Rivenhallt egy hajszál választotta el az összeomlástól. Vincent viadalokra szórta azt a kevés pénzét, amit az apja nem herdált el. Annyi embert sem hagyott itthon, akik megvédelmezhették volna a várat. Rivenhall arra ítéltetett, hogy egy olyan senkiházi kaparintsa meg, mint Locktoni Eduárd is. - Tudom, uram arra számított, hogy Rivenhall maga teljesíti be a végzetét - sóhajtott nagyot az idősebb férfi. - Ennek be kellett következnie, Dunstan! rEgen... - De Alice összekuszálta a szálakat. Minden reményemet romba döntötte. - Uram hagyott rá minden hatalmat... - köszörülte meg a torkát Dunstan. - Scarcliffe-ben. És nem Rivenhallban. - Talán nem tette a számára elég egyértelművé, hogy a hatalma határai meddig nyúlnak kockáztatta meg a vén katona. - Ezt a hibát még egyszer nem követem el - kortyolt a borába Hugh. - Én mindig tanulok a hibáimból. - Uram, hadd mondjam meg, hogy Lady Alice igen bátran viselkedett. Sosem láttam még nőben ennyi kurázsit. Úgy vonult be Rivenhall kapuján, mint egy királynő a hadserege élén. - Valóban? - Látnia kellett volna Locktoni Eduárd megnyúlt képét, amikor észrevette, hogy egy asszony lovagol uram zászlaja alatt! Majd szétvetette az idegesség! Nem tudta, mit gondoljon! Aztán abba a hiú ábrándba ringatta magát, hogy uram úgysem áll ki Lady Alice mellett. - Nem volt más választásom. Alice nem hagyott számomra más lehetőséget. Az én nevemben lépett fel - húzta el a száját Hugh. - Sőt, még ennél is messzebbre ment! Úgy viselkedett, mintha egyenrangú felek lennénk, társak! - Akármit is gondoljon most felőle, uram, tudnia kell, hogy Lady Alice bátorsága egy férfinak is dicséretére válna - elgondolkodva elhallgatott. - Ami azt illeti, asszonyom bátorsága az önével vetekszik! - Csak nem képzeled, hogy én ezt nem tudom? - kérdezte Hugh. - Többek között ezért határoztam el, hogy feleségül veszem. Biztos akartam lenni benne, hogy az utódaim is öröklik a bátorságomat. - Hallottam, amint uram azt mondja Lady Alice-nek, hogy meg kell fizetnie azért, amit tett. Azt hiszem, a bátorságával már törlesztett valamit... - Ó, hogyne! Értékén felül megfizettem ezért a tulajdonságáért! És még azzal áltattam magam, hogy üzleti ügyekben és alkudozásban nem akad párom! Dunstan mély levegőt vett. - Mégis arra kérném uramat, vegye figyelembe, hogy Lady Alice nem tudhatta, milyen engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a Rivenhallok iránt! A lovag elkapta pillantását a lángokról, tekintete öreg barátjáéba mélyedt. - Ebben tévedsz, Dunstan! Nagyon is jól tudta, miként érzek Rivenhall iránt! - Erihez mérhető csodálatos helyet még nem láttál, Alice! - Benedict izgatottan kopogott mankójával a padlón. Amikor elfordult az ablaktól, arcán áhítatos lelkesültség fénylett. -
Fűszeresládák a mennyezetig tornyozva! Mindegyikben fahéj, gyömbér, szegfűszeg, bors, sáfrány! Sir Hugh embereket fogadott fel a raktár őrizetére! - Nem lep meg. - Alice, összekulcsolt kezét az asztalon nyugtatva, igyekezett öccse beszámolójára koncentrálni. De gondolatai folyton elkalandoztak, visszatértek az előző nap eseményeihez. Mire a nap felkelt, a viharnak már nyoma sem volt. Az ablakon beáramló meleg fényben felszikráztak a drágakövei, még a zöld kristály is tompán felragyogott. Alice nem bánta volna, ha - ahogy az idő, úgy - Hugh is megenyhült volna mostanra, de vérmes reményeket nem fűzött ehhez a lehetőséghez. Amióta tegnap éjjel hazaértek, egy szót sem szóltak egymáshoz,- nem is látta a férfit. Maga sem tudta eldönteni, akar-e egyáltalán találkozni vele. Tudta, hogy a múlt kíméletlen tüzeit lobbantotta lángra tegnap a férfiban. De azt nem tudta, meddig tart, amíg a parazsuk ismét ki nem hűl. Addig is okosabbnak tűnt távol tartani magát a valószínűleg még mindig perzselő lángoktól. - Tömérdek sok embert alkalmaz. Írnokokat, irodistákat, intézőket. A Fűszerkereskedők Céhével is kapcsolatban állnak, az áruszállító hajók kapitányaival kötnek szerződéseket, a legbefolyásosabb kereskedőkkel üzletelnek. Egyik délután lementünk a kikötőbe, hogy megnézzük az egyik hajó kirakodását. Az is Keletről hozott rakományt. - Valóban csodálatos lehetett... - Igen. De a legérdekesebb az irattár volt, ahol az utak és szállítmányok papírjait őrzik. Az írnok, aki ezért a részlegért felelős, megmutatta, hogy minden egyes árucikk, már a megérkezésekor, bejegyzésre kerül a főnaplóba. Ő is abakusszal számol, mint Sir Hugh, csak sokkal-sokkal gyorsabban. Elképesztően rövid idő alatt rengeteg számot össze tud adni. Sir Hugh azt mondja, ez az ember mestere a szakmájának. A fiú hangjából kicsendülő lelkesedésre már Alice is felfigyelt. Elgondolkozva méregette öccsét. - Ez úgy hangzik, mintha te magad is szívesen végeznél ilyen munkát... - Szívesen hát, ha Lord Hugh-nak dolgozhatnék - bólogatott Benedict. - Azt mondja, csak olyan embereket alkalmaz, akik értik a dolgukat. Mert bennük megbízhat és szabad kezet adhat nekik a munkájukban. Mindig a saját belátásuk szerint dönthetnek. Sir Hugh szerint ez a legcélravezetőbb. - És mi történik, ha valamelyik alkalmazott túllépi a hatáskörét? - fintorodott el Alice. - Gondolom, elbocsátja azt az embert - vonogatta a vállát Benedict. - Kíváncsi vagyok, egy menyasszonytól is ilyen könnyedén megszabadul-e? - mormolta Alice. Aztán elhallgatott, mert léptek hangzottak a folyósóról. Idegesen az ajtóra pillantott, félve-remélve, hogy Elbert lép be. Vagy egy órája Hugh-hoz küldte a komornyikot azzal az üzenettel, hogy négyszemközt kíván beszélni vele. Mindeddig nem érkezett válasz. Ám a léptek elhaladtak az ajtó előtt, majd elhaltak a hallban. Alice visszanyelt egy csalódott kis sóhajt. - Mit mondtál? - nézett rá Benedict. - Semmi, semmi. Mesélj még valamit Londonról! Hol szálltatok meg? - Sir Hugh kedvenc fogadójában. Az étel meglehetősen egyhangú volt, de a szakács nem is kísérletezett azzal, hogy romlott húst tegyen elénk, és az ágyneműt is tisztán kaptuk. Sir Hugh szerint, az ember ennél többet nem várhat egy fogadótól. - Nők is voltak abban a fogadóban? - puhatolózott Alice. - Persze, ők szolgáltak fel az ivóban. Miért kérded? A lány felkapta a zöld kristályt, és vizsgálgatni kezdte. - Sir Hugh beszédbe elegyedett ezekkel a nőkkel? - Tőlük rendelte meg az ételt és a sört. - Elment velük valahová? - kérdezősködött tovább Alice.
- Nem. Hova mehetett volna Sir Hugh egy felszolgálólánnyal? - értetlenkedett a fiú. Furcsa mód megkönnyebbülés öntötte el a lányt. Letette a zöld követ, és az öccsére mosolygott. - Nem is tudom. Csak úgy kérdeztem. Mondj még valamit Londonról! - Lenyűgöző hely, Alice. Mennyi ember! És az a sok üzlet és ház egymás hegyén-hátán! - Tényleg pompás látvány lehetett! - Igen. De Sir Hugh azt mondta, a saját vára kényelmét többre becsüli. - Benedict megállt az egyik asztalka mellett, és az asztrolábiummal kezdett játszadozni. - Alice, sokat gondolkodtam a jövőm felől. Azt hiszem, már tudom, mivel szeretnék foglalkozni. - Mivel? - dermedt meg a lány. - Szívesen dolgoznék Sir Hugh-nak. - Mint micsoda? - kérdezte egészen elhűlve Alice. - Szeretnék a fűszerkereskedelemben dolgozni - fejtegette lelkesen Benedict. - Szeretném megtanulni, hogyan kell könyvelni, hogyan kell szerződést kötni a hajóskapitányokkal. Szeretném felügyelni a kirakodást, amikor a szállítmány megérkezik. Mindez olyan izgalmas, Alice, el sem tudod képzelni! - Valóban úgy gondolod, hogy örömöd lelnéd egy ilyesfajta munkában? - Sokkal érdekesebb, mint a jog. - Úgy látom, Sir Hugh-nak sikerült elérnie, amit nekem nem - mosolyodott el a lány. Kitárta előtted a világot, és ezzel rávett, hogy a saját kezedbe akard venni a sorsodat. Ennél nagyszerűbb ajándékot nem is kaphattál volna! És miközben Hugh ilyen nagylelkű volt az öccséhez, gondolta Alice szomorúan, ő megfosztotta a férfit rég áhított bosszúja beteljesülésének még a lehetőségétől is. Elképedt csend fogadta. Az étkezés előkészületeit kísérő szokásos zajok elhaltak, a korsók, a kések megálltak a levegőben, a hallban tartózkodók abbahagyták a beszélgetést. Valakinek torkára fagyott egy harsány kacaj. Mindenki döbbenten bámult rá. Alice tudta, hogy a csodálkozás nem csupán a megjelenésének, hanem az öltözékének is szól. Ezt a ruhát nem lehetett nem észrevenni. A várúr jegyese jövendőbeli férje új színeit viselte! Az ámulat és a kíváncsiság mormolása törte meg a csöndet. Alice elmosolyodott. Belépője akkora szenzációt keltett, mint Hugh megjelenése néhány perccel korábban. A lány a terem másik végébe nézett, ahol a férfi az újonnan készített fekete-borostyánsárga baldachin alatt trónolt. A tapintható feszültség ellenére is csodálattal adózott Julián munkájának. Terítők fedték az asztalokat, falikárpitok lógtak a falakon. Az új szőnyegek friss gyékényillatot árasztottak. Az inasok legtöbbje már az új libériában feszített. Hugh is nagyon jól mutat az asztalfőn abban a hatalmas székben, futott át a lány agyán. Viszont roppant morózusnak tűnik. Alice röpke örömét mintha elfújták volna. Tehát Hugh még nem bocsátotta meg neki, hogy Rivenhall felmentésére sietett. - Asszonyom. - Elbert hajbókolt idegesen a könyökénél. - Ma velünk költi el az ebédjét? - Igen. - Akkor engedje meg, hogy az asztalához kísérjem - nyújtotta a karját leplezetlen büszkeséggel a komornyik. - Köszönöm. - Hugh-tól hiába is várná ezt az udvarias gesztust. A lovag jeges érdeklődéssel figyelte, ahogy a lány az asztalhoz közeledik, de csak akkor állt fel ébenfa székéből, amikor Alice a közvetlen közelébe ért. Hidegen fejet hajtott, kezét nyújtva székébe segítette Alice-t. Ujjai vaskapcsokként fonódtak a finom kacsó köré. - Milyen végtelenül kedves öntől, Lady Alice, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével — morogta.
A gúnyos hangtól Alice megrezzent, és tudta, hogy ezt a férfinak is éreznie kellett. Minden erejét megfeszítve igyekezett őrülten dobogó szívét lecsendesíteni. Lassan a székébe ereszkedett. - Remélem, kedvére való lesz az ebéd. - Elhúzta kezét a férfi szorításából. - Az ön jelenléte különleges ízt ad minden falatnak. Noha sejtette, hogy Hugh ezt nem elismerésnek szánta, Alice úgy döntött, annak tudja be. - Igazán hízelgő, uram. Hugh is karosszékébe zökkent. Hátradőlt, kezét a széles karfára emelte. Fenyegető pillantással méregette a lányt. - Megkérdhetem, hogy egy érzékeny lelkületű hölgyet mi vesz rá, hogy durva katonákkal együtt ebédeljen? Alice zavarában elpirult. - Semmi kivetnivalót nem találok a társaságban. - Elbert felé bólintott, aki azonnal dolgára indult. - Szívesen ebédelek önnel, mylord. - Nocsak. Az új ruhát figyelemre sem méltatta. Nehezebb lesz, mint számítottam, állapította meg Alice. No persze, Hugh-val sosem lehet egykönnyen zöld ágra vergődni. Mindenekelőtt valami ártalmatlan társalgási témát kéne találnia. Pillantása megakadt az asztal másik végén ülő, fekete ruhás idegenen. - Kit tisztelhetek a vendégünkben? - kérdezte udvariasan. - Ő a pap - Hugh az elé tett, sáfrányos mártással nyakon öntött főtt halat nézegette érdeklődve -, aki holnap elvégzi az esketési szertartást. - Esketéést? - nyelt nagyot Alice. - Holnap lesz az esküvőnk. - A férfi szája barátságtalan mosolyba görbült. - Vagy már elfeledkezett róla? - Nem, természetesen nem. - Felragadta a kanalát, ujjai belefehéredtek, annyira szorította. Úristen, a férfi még mindig tajtékzik! Sokkal mérgesebb, mint gondolta. Most mihez kezdjen? Fogalma sem volt róla, kezelhető-e egyáltalán Hugh, amikor ilyen veszélyes hangulatban van. Igyekezett úrrá lenni a minden tagján elhatalmasodó kétségbeesésen. - Nem válaszolt a kérdésemre. - Maga elé vett egy szeletet a forró sajtos-póréhagymás lepényből. - Melyik kérdésére, uram? - Hogy miért kegyeskedik velem és az embereimmel étkezni. - Nem kegyet gyakorlok. Egyszerűen csak az ön társaságában szeretném elfogyasztani az ebédet. Mi ebben a meglepő? Hugh egy falat lepényt forgatva a szájában alaposan meghányta-vetette a választ. - Minden - jelentette ki végül. Játszadozik velem, mint macska az egérrel, gondolta a lány. Gyötörni akar. - Bármily hihetetlen legyen is, ez az igazság, uram. - Figyelmét a mandulaszószos csirkére fordította. - Üdvözölni akartam abból az alkalomból, hogy hazatért Londonból. - Üdvözölni vagy kiengesztelni? Alice-t elhagyta a béketűrés. Kanalát az asztalra csapta. - Nincs miért bocsánatot kérnem! - A látszat ön ellen szól. - Hugh ajka örömtelen mosolyba rándult. - Azt a megfigyelést tettem, hogy kizárólag akkor folyamodik a jólneveltségéhez, ha kérni akar valamit. A mai viselkedésével talán bocsánatot akar nyerni azért, hogy tegnap túllőtt a célon? Alice érezte, ezek után egy falat sem menne le a torkán. Felpattant. - Azt tettem, amit szükségesnek láttam! - közölte ingerülten a férfival. - Üljön le!
- Eszemben sincs! Azért jöttem ide, hogy lássam, észrevette-e a változást, ami végbement a várban. – Az új baldachinra mutatott. – Egy szót sem ejtett a dekorációról. - Üljön le Alice! - Egyetlen kedves szó sem hagyta el az ajkát az ebéddel kapcsolatban. – sorolta tovább a lány. Mit bánja, hogy órákat töltöttem azzal, hogy minden elkészüljön igaz? Nos mondja, milyennek találta a lepényt? Feltűnt egyáltalán hogy nem hűlt ki? Hugh szeme összeszűkűlt. - Fontosabb dolgom is van most, mint… - És a friss csapolású sor hogy ízlett? - Még nem kóstoltam. - Arra azért figyelt, hogy a ruhái illatoznak? Hogy új gyékények kerültek a padlóra? Hogy az illemhelyek sem bűzölögnek, mert több ember, több napon át csak azokat sikálta? - Alice… - Mit szól az új színekhez, amit Julian és én választottunk? A borostyánsárgát azér, mert illik a szeméhez. - Hölgyem, esküszöm, ha nem ül le rögtön, én…! Alice meg sem hallotta a rendre intést, szoknyája fodrait ráncigálta. - És hogy tetszik az új ruhám? A lány késő éjszakáig dolgozott rajta, hogy elkészüljön a hímzéssel! Hugh pillantása végigsöpört az öltözéken. - Azt hiszi, attól megbékélek, hogy az új színeimben mutatkozik? - Megmarkolta a szék karfáját.- Miért gondolja, hogy az árnyékszék szagával inkább tőrödöm mint a bosszúval? - Ha Reginaldot könyörögni hallotta volna – kiáltotta magából kikelve Alice -, ön sem tett volna mást a helyembe! - Ne képzelje, hogy ezzel mindent megmagyarázhat! – Hugh szeme haragosan villogott. - Pedig azt képzelem! Soha nem tud arról meggyőzni, hogy sorsára hagyta volna Lady Emmát és a fiát, hogy kiszolgáltatta volna őket egy olyan alávaló gazember kényérekedvére, mint Locktoni Eduárd! Akármit is érez, a Rivenhallok iránt, azt nem engedte volna, hogy ártatlanok szenvedjék meg a bosszúját! - Nem ismersz még engem eléggé…. - Nagyon téved. Kiisemertem önt mylord! És végtelenül sajnálatosnak tartom, hogy a nemeslelkűséget csupán az elviselhetetlen konoksága múlja felül! Ezzel a szoknyáját megemelve megpördült és az ajtó felé iramodott. Könnyek égették a szemét. Kiviharozott a napsütésbe. Anélkül, hogy megtorpant vagy visszafordult volna, kirohant a vár kapuján.
16. fejezet Maga sem tudta, mi vezérlete lépteit a barlang felé. Meglepő módon mégis enyhülést nyert a hűvös falak között, ahol Hugh-val szerették egymást. Az esztelen rohanásban egészen kifulladt. Mit akartam elérni ezzel a szégyenletes megfutamodással?, zsörtölődött magában. Levegő után kapkodva a barlang bejárata melletti hatalmas szikla mellé rogyott. Haja ziláltan lógott. A tincseit leszorító háló félrecsúszott, a vörös-arany hajszálak ott röpködtek arca előtt. Szattyánpapucsa elszakadt, ruháján piszokfoltok éktelenkedtek. Annyira biztos volt benne, hogy ha Hugh lehiggadt, meg fogja érteni, miért indult Rivenhall felszabadítására! Biztosra vette, hogy elnyeri a bocsánatát. Hugh végül is intelligens ember, nem olyan vadállat, mint lochtoni Eduárd. Másfelől nem véletlenül hívják Rettenhetetlennek!
Ha egyszer elhatároz valamit, addig nem nyugszik, amíg véghez nem viszi. És a bosszúra jóformán már születése pillanatától készülődik. Alice nehéz szívvel arra gondolt, hogy neki - aki mindig derűlátón nézett a jövőbe - most talán szembesülnie kell a keserű ténnyel, hogy a sors nem tartogat a számára semmi kedvezőt. Végigjártatta csüggedt tekintetét Scarcliffe látképén. Hogy is mehetne feleségül egy férfihoz, akinek nincs szíve? Jobb lesz, ha beletörődik, hogy egy csendes zárdában fogja leélni az életét. Jobb lesz elfelejteni a szerelemről szövögetett ostoba áknokat. Igyekezett nyugodtan mérlegelni a helyzetet. Még nem adták össze őket, talán még nincs minden veszve. Majd Hugh becsületszavára apellál, és kényszeríteni fogja, hogy tartsa magát az egyezségükhöz. Mert a férfi számára a becsülete mindennél többet ér. Ennek tegnap este Rivenhallban tanúságát is adta. Megtartotta az esküjét, jóllehet ezáltal a bosszúról kellett lemondania. Az sem kizárt, hogy Hugh boldogan eltekint az esküvőtől. Hisz Alice meggyőző módon bizonyította, hogy még annál is alkalmatlanabb a feleség szerepére, mint a férfi azt gyaníthatta. A gondolattól ismét könnyek szöktek a szemébe. Először a ruhája ujjával letörölgette őket, de aztán szabad folyást engedett az érzelmeinek. Fejét a sziklára fektetett karjaira hajtva, keservesen zokogni kezdett. Soha életében nem érezte még magát ilyen magányosnak. Hosszú időbe telt, amíg fájdalma csillapult. Reményvesztetten üldögélt, homlokát a hideg sziklához szorítva néha-néha szipogott, fel-felsóhajtott. Úgy döntött, nyugalmát akkor nyeri vissza leghamarább ha észérvekkel győzi meg magát. A könnyek nem oldanak meg semmit! Felesleges a múlton rágódni! De akkor is! Ha újra kezdhetné, akkor is így csinálná. Nem fordítana hátat Emmának és Reginaldnak! Ha azt hitte, hogy ezt Hugh is méltányolni fogja, hát tévedett! De az ember emelkedjék fölül a tévedésein. Mindig előre kell tekinteni! Mást se tapasztalt életében, mint hogy egy nőnek kitartónak, erősnek kell lennie, ha befolyásolni akarja a saját sorsát. A baj csak az, hogy most egy olyan férfival került szembe, aki ugyanezt tanulta meg és következetesen ehhez is tartja magát. Elmaszatolta arcán a könnycseppeket, mély, bátorító lélegzetet vett, aztán felemelte a fejét. Az első dolog, amit megpillantott, a férfi volt. Hugh hanyagul a barlang falának dőlt, ujjait az övébe akasztotta. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett le rá. - Nagy megrázkódtatást okozott a papnak - jelentette ki közönyösen. - Azt hiszem, még sosem volt tanúja ilyen jelenetnek. Alice gyomra görcsbe rándult. - Mióta leselkedik itt rám, mylord? Nem hallottam, mikor jött. - Vettem észre. Valósággal elmerült az önsajnálatban. - Azért van itt, hogy tovább kínozzon? - Nem állta a metsző, éles pillantást. Figyelmeztetem, nem vagyok megfelelő hangulatban újabb csatározáshoz. - Nem olyannak ismertem meg, mint aki belefárad a harcba. - Elegem van ebből! - csattant fel mérgesen a lány. - Nos... ha tudni akarja, nekem is. A szomorú hang egy percre megzavarta a lányt. - Csak nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen? - Ne feszítse túl a húrt, Alice! - mosolyodott el savanyúan a férfi. - Igaz. Miért is tételeznék fel ennyi ésszerűséget és megértést önről! Nos, miért követett hát, ha nem kiengesztelni akar? - Megmondtam, hogy egyedül nem jöhet a barlangba!
Hugh kerülni akarja a témát, állapította meg csodálkozva a lány. Ez igazán nem jellemző rá! - Igen. Méghozzá azon a napon, amikor ezt a gyűrűt nekem adta. - Az ujját lehúzó, széles ónixkarikára nézett. A szomorúság újabb hulláma öntötte el. - De úgy vélem, ez a kis vétségem eltörpül a mellett a borzadály mellett, amit tegnap követtem el. - Így igaz. Bárcsak tudnám, mire gondol most Hugh, morfondírozott Alice. A hangulata egyszerűen megfejthetetlen. De mintha már nem tűnne olyan szörnyen haragosnak. Talán ő maga sincs tisztában az érzéseivel? Ez ismét oktalan reménységgel töltötte el. - Azért jött tán, hogy bejelentse, felbontja az eljegyzésünket? - érdeklődött hidegen. - Bíróság elé citál, ha mégis inkább feleségül akarnám venni? - Ne legyen nevetséges! - tört ki a lány. - Megállapodtunk valamiben, ha még emlékszik. - Hogyne. - Hugh ellökte magát a faltól. Alice-hez lépett, és a vállánál húzva lassan talpra segítette. - Azért nem perelhetne be, hogy megtartottam az ígéretemet, igaz? - Igaz, mylord. - És valójában szívesebben venné, ha meghúzhatná magát egy kolostorban. - Uram, tudom, hogy most nagyon mérges, de tudnia kell, hogy... - Csss! - ragyogott fel a férfi szeme. - Nem beszélünk többé arról, ami tegnap történt. - Neeem? - pislogott fel rá Alice. - Ami történt - karjai hirtelen lehullottak a lány válláról -, egyes-egyedül az én hibám. - Az öné? - Alice úgy érezte, belép egy titkos ajtón, és egy olyan kicsavarodott világban találja magát, ahol minden ellentmond a józan észnek. - Igen. - Karba tette a kezét. - Nem szabtam meg világosan, mire terjed ki a hatalma. Nem vettem számításba minden lehetőséget. És nem számoltam a jó szívével. - Nem csoda! - eresztett belé újabb fullánkot a lány. - Hogy is számolhatott volna olyasvalamivel, amivel önmaga nem bír! De vegye tudomásul, még ha kerek-perec megtiltotta volna, hogy Rivenhallba menjek, akkor sem tartóztathatott volna fel. - Szerencse, hogy rettenthetetlen vagyok! - jegyezte meg fanyarul a férfi. - így még ön sem képes megfutamítani! - Reginald könyörgése azt a kősziklát is megindította volna, amit a szíve helyén hord, uram! - Aligha. Sosem feledkezem meg a legfőbb célról. - Ha tetszik, ha nem, az a fiú a vér szerinti rokona. Mi több, sem ő, sem az édesanyja nem tehetnek arról, ami a múltban történt. Sőt, a ma élők közül senki sem. Okosabb lenne fátylat borítani a régmúlt bűneire. - Most már aztán elég legyen! - szorította egyik ujját Hugh a felháborodottan remegő ajkacskára. - Lehet, hogy meglepi, de nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzam önnel. - Nem? - villantotta rá a lány gunyoros, mégis csodálkozó pillantását. - Nem. - Hugh állkapcsa megfeszült. - És szót se többet Rivenhallról! Ami történt, megtörtént. Hosszú percekig szótlanul meredtek egymásra. - Alice, amikor legutóbb itt voltunk, azt mondta, azért nem ölelt még férfit korábban, mert nem akadt, aki kiérdemelte volna. - Ez az igazság. - De nem a teljes igazság! Egy sem akadt, akit szerelemmel szerethettem volna! - És? Hugh nem válaszolt. Ehelyett magához húzta a lányt és megcsókolta. Ölelése vad volt, veszélyes és szenvedélyes. Alice beleborzongott. Eddig úgy érezte, a férfi ura a vágyainak, de ez az éhes, követelőző csók arról árulkodott, Hugh a tűrőképessége határára ért. A testéből sugárzó nyers erő megrémítette a lányt. De, nem! Hugh nem fogja bántani, soha nem okozna fájdalmat! Bolond kis öröm mosta át minden porcikáját. Karja önkéntelen a férfi nyaka köré fonódott, szája engedelmesen szétnyílt.
Ám ekkor Hugh elhúzódott tőle. - Ideje visszatérnünk a várba. Fel kell készülnünk a holnapi esküvőre. Alice elnyomott egy boldogtalan sóhajt. Igyekezett összeszedni magát. - Uram, talán várhatnánk még azzal az esküvővel. - Nem! - csattant fel a férfi. - Késő már ezen gondolkodni. - Tisztában vagyok vele, hogy önnek ez csupán becsületbeli kérdés, de higgye el, mylord, én... - Csupán becsületbeli kérdés? - fénylettek fel a borostyánszemek. - A becsület számomra, hölgyem, mindennél fontosabb. Mindennél! Megértette? - Nem azt akartam én mondani, hogy nem számít a tisztesség, de... - Szeme sarkából valami, a barlangba oda nem valót vett észre. Elhallgatott. A .hűvös odú sötété felé fordította a fejét. - Mi az? - dermedt meg Hugh is. - Isten a mennyekben! - lehelte Alice. - Nem úgy néz ki, mint egy pár saru? - De igen. - Elengedte a lányt, és elindult a barlang mélye felé. - Ha az az istenverte szerzetes még nem hordta el az irháját, hát magam fogom Scarcliffe-ből ! - Miért maradt volna, ha itt már úgysem prédikálhat? - érdeklődött Alice, és Hugh sarkába szegődött. - Remek kérdés. - A férfi megállt a barlangjárat bejáratánál, és lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a sarukat. - Nos? - kukucskált át Hugh válla felett a lány. Hirtelen balsejtelem szállta meg. A járatból kiáramló levegő is hidegebbnek hatott. - Uramisten! A saru még Calvert lábán volt. A szerzetes teste mozdulatlan hevert a hideg köveken, mocskos csuhája úgy omlott rá, akárha egy halom rongy lenne odavetve. A félhomályban csak annyit lehetett látni, hogy Calvert tagjai furcsán kicsavarodnak. Arcára torz, emberfeletti fájdalom fagyott, pedig már túl volt minden fájdalmon. - Meghalt - mondta halkan Hugh. - Szegény ember! - Alice keresztet vetett. - Nem szerettem, de azért sajnálom, hogy egy ilyen helyen kellett meghalnia. Egyedül. Mit gondol, mi történhetett vele? - Nem tudom. Talán elesett, és beverte a fejét valamelyik kőbe. - A bokájánál megragadva kihúzta a merev testet a járatból. - Mit csinál? - hűlt el Alice. - Nagyon nem tetszik nekem valami. Szeretnék jobban látni. A lány idegesen ellépett az útjából. Aztán már ő is látta, hogy Calvert szája furcsán elkékült. Kirázta hideg. Eszébe jutott, mit írt anyja az egyik ritka növény levéből készített főzetről. A barát körmeire is vetett egy pillantást. Bár ujjai karomszerűen begörbültek, körmei alatt félreismerhetetlenek voltak a kék foltok. - Uram... - Igen? - kérdezte szórakozottan Hugh. Még mindig a testet vonszolta, aztán a barlang szájához ért vele, töprengve vizsgálgatta. - Azt hiszem, nem azért halt meg, mert elesett - suttogta Alice. - Miről beszél? - Attól félek, megmérgezték. - Biztos ebben? A lány erőtlenül bólintott. - Anyám több oldalon keresztül ismerteti a mérgeket a könyvében. - Senkinek, hallja, senkinek nem szabad elárulnia, miben halt meg a barát! Alice nem tudta mire vélni a parancsoló hangot. - Hallom, csak nem értem. Miért olyan fontos, hogy elhallgassam a halála okát? - Mert az egész falu szeme láttára kelt ki ellene a templomban! - Hugh a szerzetes mellé térdelt. - És mert mindenki tudja, hogy ért a mérgekhez! Alice-nek csontjáig hatolt a rettenet. Hirtelen hányinger tört rá. Nagyokat nyelt, hogy háborgó gyomrát lecsillapítsa.
- Istenem! Mindenki azt fogja hinni, hogy nekem okom volt megölni őt! És mérget is tudok szerezni! - Ha lehet, szeretném elkerülni, hogy a feleségemről pletykáljanak. - Hugh leoldotta a bőrerszényt Calvert övéről. - Ennek a földnek már így is bőven kijutott a legendákból és az átkokból. Semmi szükség újabbakra. Alice alig észlelte, mit csinál Hugh. A rettegés elgyengítette, lábai nem akarták megtartani. Kimerülten a barlang falának dőlt. - És ha nem tudjuk megakadályozni, hogy híre menjen? A férfi vállat vont. Markában Calvert erszényével felállt. - Bízzon bennem! - No persze! - Alice jéghideg tagjai átforrósodtak a pökhendi válasz hallatán. - Úgy tűnik, egyfolytában csak kényelmetlenségeket okozok önnek, mylord! - Ne féljen, ragaszkodni fogok a kárpótláshoz! - Szétnyitotta a bőrzacskót, és a tartalmát kezdte tanulmányozni. - Érdekes! A férfi meglepett arckifejezése láttán Alice haragja elillant. Feléledt híres kíváncsisága. - Mi van benne? Hugh előhúzott egy összetekert pergament, és széthajtotta. - Egy térkép! - Milyen térkép? - lépett közelebb a lány. A férfi hosszasan nézte a rajzot, aztán felcsillant a szeme. - Azt hiszem, a barlang járatainak térképe. Vagy legalábbis azé a részé, amit Calvert bejárt. Alice már ott toporgott mellette, ő is a pergamen fölé hajolt. - Nézze, uram, egyes járatokat külön is megjelölt! Ehhez a kettőhöz pedig azt írta, hogy üres. - Csodálkozva kapta fel a fejét. - Mi az, hogy üres? Mit kereshetett ott? - Nem a lelki békéjét, annyi szent! De létezik a kincs, ami miatt érdemes lehet felderíteni ezeket a járatokat. - A scarcliffe-i kövek! - suttogta elhűlve a lány. - Igen. Talán épp ezek miatt ölték meg. - Hívatott, uram? - Julián jelent meg Hugh dolgozószobájának ajtajában. - Igen - tolta el maga elől a lovag a naplófőkönyvet. - Gyere! Beszédem van veled! - Csak nem akar Londonba szalasztani valami üzenettel? - kesergett a futár, de engedelmesen beljebb; lépdelt. - ígérje meg, uram, hogy ma nem küld el sehová! Nem szeretnék lemaradni az esküvőről és a vigalomról! Válogatott jó falatokra számítok... - Nem azért kérettelek magam elé - ráncolta aj homlokát Hugh -, hogy megkérdezzem, mivel akarnád megtölteni a feneketlen bendődet. - Ó, bocsánat, mylord! - hátrált meg Julián ura komor arca láttán. - Miben lehetek a szolgálatára? Hugh ujjai ideges ritmust vertek az asztalon. - Egyebek mellett azért is tartalak, mert jó érzékkel farigcsálsz mindenféle ostobácska dicsérő énekeket, versikéket. - Mi tagadás, jártas vagyok a költészetben - ismer-; te el szerényen Julián -, és komponáltam már néhány, egészen jól sikerült dalocskát. - Kiváló. Állíts össze egy listát bókokból! - Micsodákból? - kerekedett el Julián szeme. - Azt hiszem, három-négyféle elég is lesz. A poétává avanzsált küldönc finoman megköszörülte a torkát. - Ő, és miről zengjen a dicséret, nagyuram? Szóljak Rettenthetetlen Hugh csatákban aratott győzelmeiről, netán méltán híres küzdőszelleméről? Ha a hűségéről vagy a becsületéről kíván hallani, pár kedves sorral máris szolgálhatok!
- Mi a fészkes fenéről beszélsz? - bámult rá Hugh leesett állal. - Mintha azt mondta volna, bókokat kíván tőlem, - Nem magamról, te félkegyelmű! - rivallt rá a lovag. - A jegyesemről! - Vagy úgy! Már értem! - villant meg vidáman a futár tekintete. Hugh-n elhatalmasodott az aggodalom, kezét tördelve folytatta. - Tagadhatatlan, hogy sok mindenhez értek, de elképzelésem sincs, mivel lehet egy hölgynek a kedvében járni. Találj ki néhány kedveskedő mondatot, amit bebiflázhatok, és elmondhatok a menyasszonyomnak! Világos? - Tökéletesen, mylord! - szélesedett el Julián vigyora. - És szabad legyen megjegyeznem, a legjobb helyre fordult a kérésével. Ígérem, nem fog csalódni bennem! Aznap este Alice fel-alá járkált Hugh hatalmas hálószobájában. Ilyen zaklatottnak még sosem érezte magát. Hugh és ő nem üzlettársak többé. Hanem férj és feleség. Megtorpant a kandalló előtt, a hallból beszűrődő hangokat fülelte. Lépteket még mindig nem hallott. Úgy egy órája elbocsátotta már a komornát. Hughnak rég itt kéne lennie! Ha a férfi arra számít, hogy a várakozás feltüzeli az ő vágyait, hát nagy meglepetésben lesz része! A percek múltával egyre kevesebb indíttatást érzett az ölelkezésre. Ellenben egyre ingerültebb lett. Egész nap Hugh okos stratégiáját kellett elszenvednie. És meglehetősen hosszú nap áll mögöttük! Kezdődött azzal, hogy a templom mögötti kis temetőkertben elhantolták Oxwicki Calvertet. Csupán Alice, Benedict, Hugh és Joan kísérték utolsó útjára a barátot. Geoffrey, a pap, akit Hugh magával hozott Londonból, mondta a búcsúztató beszédet. Senkit nem sikerült könnyekre fakasztania. Pár órával később, valamivel déli tizenkettő előtt, Geoffrey már a templom kapujában búcsúztatta az ifjú párt. Jókívánságok áradata és végeérhetetlen vigasság;: vette kezdetét. Alice arca elzsibbadt az állandó mosolygástól és hálálkodástól. Úgy érezte, elég lesz megpillantania egy ágyat, és máris álomba zuhan. De amint magára maradt Hugh hálószobájában, kiröppent az álom a szeméből. A bizonytalanság érzete borzolta minden idegét. Felhagyott az értelmetlen rohangálással, és a kandalló előtti székre zökkent. A lángokba bámult, és megpróbálta elképzelni jövendő életét. Ahogy Scarcliffe várának falait egy ködös napon, úgy az ő jövőjének is csak a körvonalait lehetett látni. A homály egyre sűrűsödni látszott. Csupán egyvalami biztos: ő most már Hugh felesége. Hideg szaladt végig a gerincén. Szorosabbra fogta magán a köntösét. A jövője nem olyan lesz, mint amilyennek eltervezte. De innen már nincs visszaút, nem gondolhatja meg magát. A sorsa ezennel elrendeltetett. Háta mögött az ajtó hirtelen kinyílt, majd becsukódott. Riadtan fordult meg. - Uram... Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a férfi egyedül lépett a szobába. Hála istennek, hogy nem ragaszkodik ahhoz a lehetetlen szokáshoz, amely szerint a lármás násznépnek egészen a nászi ágyig kell kísérnie az ifjú párt. Egyes helyeken még a házasság elhalását is végignézik a kíváncsibbak! - Jó estét, ...kedves feleségem! - Úgy tűnt, Hugh kedvtelve próbálgatja a szót. Csizmája nem csapott zajt a szőnyegen. Az éjszaka fekete teremtménye volt, mellette elhalványult a tűz fénye, elsötétültek az árnyékok.
Az új fekete ruháját viselte, amelyen csak borostyánsárga hímzés világított. Éjfekete haját hátrasimította homlokából. Alice idegesen felugrott. Az asztalkához lépett, amelyen két kupa és egy flaska állt. - Egy kis bort? - Igen. Köszönöm. - Megállt a tűz előtt, kezét a lángok fölött melengette. Nézte, amint Alice tölt. - Említettem már - kérdezte közömbösen -, hogy a haja színe a lenyugvó nap ragyogó aranyára emlékeztet, mely még egyszer, utószor felvillan, mielőtt elnyelné a fenséges éj? - Nem, még nem említette. - A flaska megremegett a lány kezében, orcáira mályvaszín pír kúszott fel. - Pedig így van. - Köszönöm, uram. Hugh szemöldöke a homlokára ugrott, amint a bor a kupa mellé löttyent. - Ideges? - Aligha róható fel hibámul az adott körülmények között. - A nők legtöbbje talán ideges ilyenkor - vont vállat a férfi -, de ön különleges teremtés. - Én is úgy találom, hogy ön eltér a többi férfitól - nyújtotta át a kupát a lány. Hugh ujjai végig simítottak a kezén. - Amennyiben? - érdeklődött. Nem ilyesfajta beszélgetésre számított a nászéjszaka előtt. Alice azt latolgatta, komolyan vegye-e a kérdést, vagy ez megint a férfi stratégiájának a része, amely arra irányul, hogy megzavarja őt és kibillentse a nyugalmából. - Intelligensebb, mint az általam ismert férfiak - felelte óvatosan. - Összetettebb. Időnként nehéz, időnként sokkal könnyebb önt megérteni, mint másokat. - Ezért jött hozzám? - vizslatta Hugh a kupa pereme fölött. - Mert okosabb vagyok, mint mások? Érdekesebb? Ez keltette fel a kíváncsiságát? Ezért érdeklődik irántam? Nagyító alá vesz, mint egy különleges tárgyat, és megvizsgálja, érdemes vagyok-e arra, hogy a gyűjteményébe kerüljek? - Nem egészen - feszengett Alice. Hugh, kezében a kupával, járkálni kezdett. - Akkor az ön számára hasznos a mi házasságunk? - Dehogy! - dermedt meg a lány. - Én voltam az, aki önt és az öccsét kiszabadítottam a nagybátyja házából - mutatott rá a férfi. - Ez igaz, de ezért még nem lennék a felesége. - Talán nem tud lemondani a zöld kristály tulajdonjogáról? - Micsoda nevetséges feltételezés! - ingatta fejét Alice. - Már csak nem megyek férjhez egy J furcsa kő miatt! l - Biztos? - Biztos! - sziszegte a lány. Hugh megállt az óriási fekete ágy mellett. Diadalmasan elvigyorodott. - Nos, akkor csak egy magyarázat maradt: a szenvedély! - Ne merjen gúnyolódni, uram! - gurult méregbe Alice. - Csak tudni szeretném... - Azt képzeli, néhány csók miatt hajlandó vagyok rabigába hajtani a fejem? - Nem, nem a csókok miatt. Hanem, ami utánuk következik! És a kíváncsisága is hajtja, nem igaz? - A férfi hangja hirtelen élessé vált. - Mert meg akar tudni, meg akar tapasztalni mindent, legyen szó kövekről vagy szenvedélyről. És ez már elégséges ok a házasságra, ugye? - Sejthettem volna! - tört ki Alice-ből a felháborodás. - Ugyan mit? - Hogy ezt is előre eltervezte! Hogy a csókjaival, az ölelésével az volt a szándéka, hogy megtanít a szenvedély élvezetére, és ezzel csapdába ejt!
- Nagyon téved, ha azt hiszi, a szenvedélyről már mindent megtanult! Javasolnám, hogy készítsen elő papirost és tollat, hogy menet közben feljegyzéseket készíthessen arról, amit megtapasztal! - Szörnyeteg! - süvöltötte a lány. Boroskupáját az asztalkára csapta, keze ökölbe szorult. Azt merészeli feltételezni, hogy azért lettem a felesége, hogy legyen, aki a vágyaimat beteljesíti? - Miért? Nem így van? - Nem értem, mi célja lehet ezzel a kellemetlen beszélgetéssel. Mindenesetre részemről befejezettnek tekintem a társalgást! - Eltökélten megindult az ajtó felé. - Most meg hova megy? - A szobámba. - Ujjai a hideg ajtógombot markolták. - Azután, ha majd kilábalt ebből a furcsa hangulatából, csak küldessen értem nyugodtan! - Fel nem foghatom, mi a furcsaság abban, ha a férj megkérdi ifjú nejét a nászéjszakán, valójában miért is lett a felesége? Alice dühöngve fordult vissza. - Túlságosan intelligens ahhoz, mylord, hogy meggyőzően alakíthassa az ostobát! Pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy miért mentem önhöz nőül! Mert szeretem! Hugh mozdulatlanul állt. Sötét, kételkedő érzések örvénylettek a tekintetében. - Ez igaz? - kérdezte végül, suttogását alig lehetett hallani. Alice magányosságot, szomorúságot olvasott ki az arany szempárból. El is feledkezett róla, hogy a saját hálószobájába készült. Jól ismerte ezeket a bénító érzéseket, valamennyit átélte már ő maga is. - Mylord, higgye el, nincs többé egyedül a világban! - Eleresztette az ajtógombot, átrohant a szobán és a férfi karjába vetette magát. - Alice! Oly szorosan ölelte magához, hogy a lány levegőt sem tudott venni. A következő pillanatban már Alice köntösének szalagait bogozgatta, majd a mezítelen lányt az ágyra emelte. Aztán ő is vetkőzni kezdett. Ruhái egymás után hullottak le, végül ott állt férfiassága teljében, a vágytól remegve. Alice, a gyönyörben alábukva, majd felemelkedve, nem mert volna megesküdni rá, hogy ő sikoltotta az éjszakába: - Igen, szeretlek! A kábulat múltával, az ölelő karok meleg biztonságában, gyengéden megsimogatta a mellette szendergő férfi arcát. Szükséged van rám, ahogy nekem is szükségein van rád. Esküszöm, eljön még a nap, amikor ezt te magad fogod kimondani!
17. fejezet Alice szereti őt! Hugh a puha párnát a feje alá gyűrve a kandallóban ropogó fahasábok narancsos-arany fényét nézte. Soha nem érzett nyugalom szállta meg. Mintha a lelkében dühöngő vihar elült volna, és helyét békés napsütés vette volna át. Alice szereti őt. Még mindig a fülében csengett a szenvedélyes sikoly: Igen, szeretlek! Alice nem az a nő, aki ezt boldog-boldogtalannak odakiáltja! Ki sem ejtené a száján, ha nem gondolná komolyan! Kényelmesen elfészkelődött, igyekezett nem megzavarni a lány álmát. Ám a bársonyos csípő, meleget keresve, utána mozdult, teste legnemesebb részéhez törleszkedett. Mit tehet ilyenkor a férfiember?
Tenyere először az egyik telt keblet simogatta, majd lassan lejjebb siklott a lány darázsderekára, ruganyos combjára. Alice minden mozdulatára kéjes édes nyögéssel válaszolt. Elvigyorodott. Mit kívánhatna még egy feleségtől? Nappal hűséges, bátor és okos, tökéletesen vezeti a háztartást, éjjel szenvedélyes szerető, akivel nem lehet betelni. - Látom, nagyon elégedett magával, uram! - hallotta Alice álomittas hangját. - Mire gondol? - Ön igen jól behozta az árát, kedvesem! - nézett le rá a férfi. - Ha belegondolok, hogy csak két láda fűszerembe került... - Ó, maga elviselhetetlen, udvariatlan, pöffeszkedő alak! - A lány szeme felpattant, térdre ugrott, és az egyik párnát felkapva, teljes erejéből püfölni kezdte a férfit. Hugh csak tessék-lássék védekezett, haldoklott a kacagástól, végül széttárta a kezét: - Megadom magam! - Ajánlom is! - tolta félre a lány pelyhes fegyverét. - De ez nem elég! Kérjen bocsánatot! - Nem érné be néhány bókkal? - Az attól függ - harapdálta elgondolkodva az ajkát Alice. - Előbb hallanom kéne a bókokat, hogy meg tudjam ítélni, elégtételnek elegendők-e. - Kebled édes, érett és feszes, mint a nyáron termett őszibarack! - Szemléltetésül mindjárt gyöngéden markába is fogott egyet. - Bóknak mégcsak elmegy... - fontolgatta a lány. - Lesz még más is - ígérte a férfi. - Hraram. Óvatosan maga fölébe emelte Alice-t. Á forró, lágy asszonyi testnél kívánatosabb takarót képzelni sem tudott. Megrohanták az emlékek. Á nap, amikor megmentette őt az útonállóktól Ipstoke-ban, és a lány, mint aki érzi, hol a helye, a karjaiba vetette magát. Alice a férfi mellkasára könyökölt. - Szívesen vennék egyéb bókokat is, de jelen esetben nem tudom ennyivel beérni. - Ragaszkodik a bocsánatkéréshez? - Nem - kuncogott a lány. - Csupán szívességet kérnék... - Miféle szívességet? - érdeklődött Hugh bizalmatlanul. A lány hajába borzolt. Olyan édes. ahogy itt, az ágyban bolondozik. Lehet, hogy ha nem ő Hugh, a Rettenthetetlen, akkor .Alice most nem itt lenne vele? Lehet, hogy a sors más mellé rendelte volna? Vagy lehet, hogy ő arra született, hogy ezt a lányt megtalálja magának? - Még nem tudom - ragyogott fel Alice gyönyörű mosolya. - Csak az ígéretét akarom bírni, hogy szívességet tesz nekem, amit akkor és úgy használok fel, ahogy akarok. - Látom előre, elátkozom a percet is, amikor ezt megígértem, de ma éjjel nincs kedvem önnel alkudozni. Szavamat adom, hogy ha szívességet kér tőlem, kedvesem, állok rendelkezésére. - Ez igazán kedves öntől - eresztette le a pilláit sejtelmesen Alice. - Tudom. A legnagyobb hibám, hogy képtelen vagyok önnek ellenállni. Másnap reggel Dunstan nagyot köpött a porba a raktárépület vetemedett ajtaja előtt. - Szép napunk van, mylord. - Igen - mondta Hugh, és elégedetten körülnézett a várudvaron. - Úgy néz ki, esőt sem kapunk így minden munkával elkészülhetünk. Örömmel töltötte el, hogy a birtok a vártnál jóval gyorsabban szépül. A faluban minden kunyhó) tetejét megjavították már. Az új szennyvízelvezető is elkészült, a híd a patak fölött ismét biztonsággal használható lett. A feladatokkal, amiket a legfontosabbaknak ítéli, már végeztek.
Most már csak magát a várat kell rendbe hozni. Többek között a vetemedett raktárajtót. Az udvar visszhangzott a szekercék kopácsolásától, a fűrészek nyikorgásától. - Dolgos kézben nincs hiány - jegyezte meg Dunstan. Hugh-t magát is meglepte, hogy milyen sokan jelentkeztek munkára reggel. És nem a parancsának engedelmeskedve jöttek. Ő csak annyit üzent a faluba, hogy aki tud, segédkezzen a várbeli munkálatokban. Egy órán belül Scarcliffe valamennyi épkézláb embere, szerszámaikat szorongatva, bemasírozott a várba. Rögtön lelkesen munkához fogtak. - A feleségemnek köszönhetjük, hogy ennyien eljöttek - felelte Hugh szárazon. - Míg Londonban voltam, mély benyomást tett a falu lakóira. - Lady Alice lassan már legendaszámba megy, ahogy ön is, uram. Senki nem felejti el, hogy visszahozta az életbe a molnár fiát, amikor a javasasszony már feladta a reményt. - Hallottam róla - mondta halkan Hugh. - És azt sem, hogy kizavarta a templomból azt a kiállhatatlan barátot. - Felejthetetlen élmény volt, valóban. - És gondoskodott róla, hogy a munkálatok rendben haladjanak, amíg ön távol volt. - A szervezéshez nagyon ért - értett egyet a lovag.
- Nekem sincs ínyemre, hogy épp az ön lekötelezettjének kell lennem! - sziszegte Vincén! De kötelességem-köszönetet mondani azért, amit a feleségemért és a fiamért tett. - Tartsa meg a köszönetét! Nem tartok rá igényt! - Akkor talán a kedves feleségének köszönje meg... - horkant fel Vincent. - Semmi szükség rá. Lady Alice meglehetősen elfoglalt ma reggel. - Úgy ítélte meg, legjobb lesz megszabadulni a Rivenhall pereputtytól, mielőtt még Alice tudomást szerez a jelenlétükről. - Nem szereti, ha a tanulmányaiban megzavarják. Hirtelen Emma szólalt meg. - Azt hallottuk, tegnap volt az esküvőjük, mylord. Csupán a jókívánságainkat szeretnénk tolmácsolni - reszketett fel félénk, bájos mosolya. Hugh egy hideg bólintással nyugtázta a bejelentése. - Bizonyára megbocsátja nekem, hogy nem rendelek el örömünnepet nem várt látogatásuk tiszteletére. Sürgetőbb tennivalóink is vannak. Emma szeme könnybe lábadt ennyi udvariatlanság hallatán. - Márpedig köszönetet mondok valakinek, kuzin, ha addig élek is! - dühödött meg Vincent. - Beérjük annyival, hogy ezentúl jobban őrzi a birtokát, és nem kényszeríti Scarcliffe-et arra, hogy Rivenhall felmentésére pazarolja az erőit - mosolyodott el Hugh szélesen. - Bizonyos vagyok benne, hogy megérti a kellemetlen incidenssel kapcsolatos érzéseimet. Rivenhall felszabadítása jobb meggyőződésem ellenére történt. - Nekem is kedvem ellenére való, hogy épp Scarcliffe nagylelkűségért kell hálámat lerónom - biztosította unkokafivére. - Emma, drágám! - Álice örvendező hangja szállt a várudvar felett. - Isten hozott benneteket! Milyen kedves tőletek, hogy eljöttetek! - Már csak ez hiányzott! - morogta Hugh. Ennyit arról, hogy kiteszi a hívatlan vendégek szűrét, mielőtt a felesége is megtudja, hogy itt vannak! AZ udvaron lévők valamennyien a toronyra emelték tekintetüket. Alice a szűk ablakon kihajolva, őrülten integetett egy zsebkendővel. Hugh még ebből a távolságból is megállapíthatta, hogy arca ragyog a boldogságtól. - Idejében érkeztetek, hogy velünk költsétek el az ebédet! - kiáltott le Emmának a lány. - Köszönjük a meghívást! - kiáltott vissza Vincent felesége. - Örömmel elfogadjuk! - Azonnal lent leszek! - tűnt el Alice az ablakból. - Ajaj! - nyögött fel Vincent elgyötörten. - Ettől tartottam.
- Mmra... - sóhajtotta Hugh. Alice-nek és Emmának egy éjszaka is- elég volt, hogy életre szőlő barátságot kössenek. - A bölcs katona tudja, mikor kell visszavonulni - jegyezte meg segítőkészen Dunstan. A két felbőszült lovag haragvó tekintetét látva úgy döntött, ideje a gyakorlatba is átültetni állítását. Elvonultában még sajnálkozva széttárta a karját: - Nekem a lovak után kell néznem... Két órával később Alice, Emma társaságában, már a dolgozószobája ablakában állt. Idegesen nézte, ahogy Hugh és Vincent átvág a várudvaron. Az istálló felé tartottak. - Annyit legalább elértünk, hogy az ebédnél nem estek egymás torkának - mondta. Nagy megkönnyebbülésére az ebéd, bár a hangulat többek étvágyára is kedvezőtlen hatással volt minden összetűzés nélkül lezajlott. Csak az ő és Emma beszélgetése törte meg a kínos csöndet, a két lovag szótlanul, rosszkedvűen falatozott. Mindössze néhány sértő, fullánkos megjegyzésre szorítkozott társalgásuk. - Igen. - Emma is aggódva figyelte, amint a két férfi belép az istállóba. - Mindketten a családjaik közötti gyűlölködésnek az áldozatai. Egyikük sem tehet arról, ami a múltban történt, ám mindkettejüket a bosszúra nevelték. - Ismered Lady Margaret és Sir Matthew történetét? A másik asszony bólogatását látva továbbkérdezett. - Szerinted is elképzelhetetlen, hogy miután Normandiából hazatért, Sir Matthew azért ment Margarethez, hogy feleségül kérje? Emília szomorúan elmosolyodott. - Az uram azt mondja, semmiképp sem bontotta volna fel az eljegyzését azzal a gazdag örökösnővel. A házasságot mindkét család szorgalmazta. De lehet, hogy Sir Matthew szeretőként azért még meg akarta volna tartani Margaretet. - De ő túl büszke volt ahhoz, hogy ezt elfogadja - ingatta a fejét Alice. - Lehet, hogy a helyében én is hasonlóan cselekedtem volna. - Ugyan. - Emma a lány szemébe nézett. - Belőled hiányoznak azok a gonosz indulatok, amik ahhoz kellenek, hogy meg tudd mérgezni a férfit, akit szeretsz. És te magad sem ittál volna a halálos főzetből. Nem hagytad volna árvaságra jutni a kisfiádat. - Ezt valóban képtelen lettem volna megtenni - ismerte el Alice. Kezét óvón a hasa elé emelte. Ha nem téved, Hugh gyermekével viselős. Sosem tudná sorsára hagyni ezt a még ismeretlen, meg sem született gyermeket! - Egyetlen anya sem tenne ilyet! - suttogta Emma. - És mi van, ha nem Margaret volt a gyilkos? - Nincs rá más magyarázat - méregette értetlenkedve Emma. - Tévedsz - mondta lassan Alice. Furcsa képzettársításként Oxwicki Calvert jutott az eszébe. Őt is méreg ölte meg. - Egyéb lehetőségeket sem szabad elvetnünk. Előfordulhat, hogy Sir Matthew-val és Lady Margarettel valaki más itatta meg a főzetet. - Ennek semmi értelme. Senkinek nem volt indítéka rá, hogy ezt tegye. - Akármi is történt, már késő, hogy kiderítsük az igazságot. Hacsak a gyilkos vissza nem tért Scarcliffe-be ennyi hosszú év után, gondolta. De miért egy szerzetest ölt meg? A félelmetes gondolatok továbbkavarogtak a fejében, szórakozottan elfordult az ablaktól. Az asztalhoz lépett, és felemelte a zöld kristályt. - Volna kedved megnézni a kőgyűjteményemet? - Senkit nem ismertem, aki köveket gyűjtött volna! - ámult el Emma. Kipillantott az udvarra, és szeme elkerekedett. - Atyaisten! Mit csinálnak ezek?! - Kik? - A férjeink! - Emma elszörnyedve a szája elé kapta a kezét. - Kardot rántottak! - Az lehetetlen. - Az ablakhoz viharzott, és kihajolt, hogy jobban lásson.
Emmának igaza volt. Az udvar közepén, kivont karddal ott állt Vincent és Hugh. Pengéiken megvillant a napfény. Sisakot, páncélt egyikőjük sem viselt, de mindketten kis pajzsot szorongattak. A falubeliek ás a munkára kirendelt harcosok letették szerszámaikat, és a két lovag köré gyülekeztek. - Azonnal hagyják abba ezt az őrültséget! - kiáltott le Alice. A tömeg felnézett a torony ablakára, néhányan elvigyorodtak. Alice látta, hogy többen a mellettük állókhoz fordulnak, és szájuk elé tett kézzel suttognak valamit. Biztos volt benne, hogy fogadásokat kötnek. Hugh is a toronyra emelte villámló tekintetét. - Foglalkozzon a köveivel és a rovaraival, hölgyein! Ez a játék csakis férfiaknak való! - Nem engedhetem, hogy párbajozzon a vendégünkkel, mylord! - markolta meg az ablakpárkányt Alice. - Találjon ki valami mást Sir Vincent szórakoztatására! Víncent is felnézett. Széles vigyorát fentről is látni lehetett. - Biztosíthatom, hölgyem, hogy a kedves férje, ha akarna sem tudna ennél jobban a kedvemben járni. Számomra nincs szórakoztatóbb, mint ha kipróbálhatom a kardomat Sir Hugh-n! - Uram - könyörgött Emma -, vendégek vagyunk ebben a házban! Kérem, tartsa tiszteletben Lady Alice kívánságát! - Sir Hugh ajánlotta, hogy csapjunk össze! - kiáltott vissza Vincent. - Az ő kérését sem utasíthatom el! Alice kijjebb hajolt. - Sir Hugh! Szépen kérem, más módon igyekezzék elszórakoztatni a vendégünket! - Arra gondol, törjünk inkább lándzsát? - érdeklődött ártatlanul Hugh. - Ha semmi szórakoztatóbb nem jut eszébe - kiáltotta türelmét veszítve a lány -, mutassa meg Sir Vincentnek az új szennyvízelvezető árkot! Nem bánom, mit csinálnak, de párbajról hallani sem akarok! Megtiltom! Megértette? Levegőt sem mert venni senki. - Megtiltja? - ismételte vészjósló hangon Hugh. - Jól hallotta! Szíveskedjék másként szórakoztatni Sir Vincentet! - Asszonyom, ennek a várnak még én vagyok az ura. Ha tehát párbajozni támad kedvem... - Kérném, hogy most váltsa, be a tegnap esti ígéretét... - Alice! - Megfogadta, hogy teljesíti egy kérésemet. Hugh. – Arckifejezése még az ebéd ideje alatt sem volt ilyen zord. Pár percig mozdulatlanul állt, majd helyére lökte a kardját. - Ahogy óhajtja, asszonyom! Kérése teljesül - mondta érzelemmentes hangon. Megmutatom Sir Vincentnek azt az átkozott árkot! Vincent gúnyosan felkacagott, hüvelyébe tolta a kardját, és vállon veregette Hugh-t. - Ne bánkódjék, mylord! - mondta nem minden együttérzés híján. - Hamarosan beleszokik a házaséletbe! Kis idő múltán Hugh már a kolostor közelében lovagolt, annak a férfinak a társaságában, akiről gyerekkora óta azt hallotta, hogy teljes szívéből gyűlölnie keli. Amióta kiléptek Scarcliffe várának kapuján, egyikük sem szólt. - Ha meg nem sértem... muszáj azt a szennyvízelvezetőt megnéznünk? - fanyalgott Vincent. - Nem - fintorodott el Hugh is. - De volna itt valami, amiről feltétlenül beszélnem kell önnel. - Azt fontolgatta, mennyit mondjon el Calvert haláláról. - Ha megint a Rivenhall iránti felelősségemről akar kioktatni, jobb, ha bele sem kezd. A viadalokon összeszedtem annyi pénzt, hogy most már gondoskodni tudok a birtokról. - Ez nem tartozik rám - vont vállat Hugh. – De ha tetszik, ha nem szomszédok vagyunk, és azt hiszem, tudnia kell róla, hogy gyilkosság történt a közelben. - Gyilkosság? - nézett csodálkozva kuzinjára Vincent. - Kit öltek meg?
- Egy vándorszerzetest, Oxwicki Calvertet. Én fedeztem fel a holttestét a sziklabarlangban. Úgy vélem, rablók ölhették meg. - Miért akarna bárki is megölni egy szerzetest? - Hugh habozott. - Calvert a scarcliffe-i kövek után kutatott – bökte ki végül. Vincent hitetlenkedve felhorkant. - Ugyan már! Ha valaha léteztek is azok a köves, már réges-rég eltűntek! - Mindig akadnak, akik hisznek az ősi legendákban. Á szerzetes is közéjük tartozott. - És a gyilkos? - Valószínűleg ő is - felelte Hugh. - Ha valóban a nem létező kövek miatt ölte meg a barátot, a gyilkos azóta már biztosan rájöhetett a tévedésére - fejtegette Vincent. - Rég kereket oldhatott. - Igen. De tudván, hogy ön elhatározta, visszatér a birtokára, úgy gondoltam, nem árt, ha értesül erről. Egyikünknek sincs szüksége rá, hogy gyilkos bujkáljon a szomszédságában. - A kardjánál csak a gúnyos megjegyzései veszélyesebbek. Sir Hugh. - Á feleségem minden más fegyvertől eltiltott mára - mormolta Hugh. Csendben lovagoltak tovább. A zárda kertjében dolgozó apácák szájtátin bámultak utánuk. A molnár kunyhója elől Kicsi John integetett feléjük. Vincent Hugh-ra nézett. - Azt hallottam, Thornewoodi Erasmus halálán van. - Igen. - Hiányozni fog - ismerte el őszintén Vincent. - jó urunk volt, annak ellenére, hogy nem engedte bosszúnkat beteljesíteni. - Igaz. Vincent elismerően nézett körbe a falun. - Sok minden megváltozott itt az utóbbi hetekben, Sir Hugh - mutatott a kijavított tetőkre. - Igen, és ez felerészben a feleségemnek köszönhető. - Hugh nem is tudta volna elégedettségét és büszkeségét elrejteni. Scarcliffe-et a rend és állandóság levegője lengte be. Tavasszal pedig újult erővel kezdhet a birtok felvirágoztatásába. - Árulja el — szólalt meg ismét Vincent -, még mindig meg akarja kaparintani Rivenhallt, vagy megelégszik a saját földjeivel? - Arra kíváncsi - ráncolta a szemöldökét Hugh -, hogy Sir Erasmus halála után is megtartom-e az eskümet? - Azt kérdeztem, megkísérli-e megszerezni Rivenhallt? - javította ki Vincent. - Megkísérlem-e? - A-nevetés feltartóztathatatlanul bukott elő Hugh-ból, végighömpölygött a kis utcán. Az apácák meglepve kapták fel fejüket a kolostor kerítésének másik oldalán. - Örvendek, hogy ilyen mulatságosnak találja a kérdést! - méregette elbizonytalanodva Vincent. - De még nem válaszolt! Hugh komolyságot kényszerített magára. - Gyanítom, amíg a feleségem barátnőjének vallja az ön feleségét, Rivenhall biztonságban lesz. Nem állnék meg a lábamon, ha csak említést is mernék tenni Rivenhall elfoglalásáról! Vincent először értetlenül pislogott, azután vigyorogni kezdett. - Valami azt súgja, uraságod beletörődött már, hogy ezentúl szép, nyugodt házaséletet fog élni. - Vannak ennél rosszabb sorsok is. - Hát vannak. A másnap felhős, borongós hajnallal köszöntött rájuk. Hugh kénytelen volt gyertyát gyújtani, hogy dolgozni tudjanak Benedicttel. Az új fűszerszállítmány listáját nézegette, amikor feltűnt neki, hogy a gyertyaláng egészen lehetetlen módon pislákol. Letette a tollszárat, és
megdörzsölte a szemét. Alig vette el arca elől az kezét, amikor a láng hatalmasra nyúlt. Elképzelhetetlenül nagyra. - Valami baj van, urain? - aggodalmaskodott Benedict az asztal másik oldalán. - Semmi - rázta meg a fejét Hugh, hátha ettől az a pókhálószerű homály, ami az agyára ereszkedett, felszakad. Benedict arcvonásai szétfolytak. Szeme, orra lassan becsordogált a szájába. - Lord Hugh? Hirtelen ismét éles lett a kép. Á fiú arca, hál istennek, olyan volt, mint máskor. - Végeztél már az összeadással? - Igen - tolta el maga elől a kupát Benedict, amelyben a zöldséglevest behozták az imént. Holnap reggelre mindennel kész leszek, Julián indulhat Londonba az iratokkal. Uram, biztos, hogy jól érzi magát? - Huzat van itt? Vagy miért táncol úgy az a láng? - Hisz meg se rebbent! Hugh a gyertyára meredt. A láng elhajolt, elugrott, eltűnt, majd rózsaszínen ismét lobogni kezdett. Rózsaszín láng, ki látott már ilyet!? Pillantását a gyertyáról lassan a falikárpitra emelte. A rá hímzett unikornis életre kelt. Fejét félrehajtva, érdeklődéssel figyelte a férfi kínlódását. - A leves! - nyögte Hugh. - Tessék? A lovag a félig kiürült kupára nézett. Szörnyű gyanú fészkelte be magát elködösülő agyába. - Te is ittál belőle? - Beszélős suttogás hagyta el az ajkát. - A zöldséglevesből? - Benedict alakja épp úgy hullámzott, mint az előbb a gyertya. Utálom! De mindig hozatok magamnak is, csak hogy Alice kedvében járjak. Aztán adandó alkalommal kiöntöm. - Alice! - A szoba észvesztő pörgésbe kezdett. Hugh megmarkolta az asztal szélét. - A leves! - Mi a baj, uram? - Hozd ide! Alice-t! Szólj, hogy... méreg! - No de, uram! - ugrott fel Benedict. - Hogy merészeli még feltételezni is, hogy a nővérem megmérgezné önt? - Nem ő. — Alig tudott megszólalni is. - A Rivenhallok tették. Az én hibám. Soha nem lett volna szabad a várba engednem őket... A padlóra zuhant. Hallotta még Benedict sietős bicegését. Aztán az egyszarvú lelépett a falról. Kecses léptekkel átlépdelt a szobán, fejét szomorúan Hugh fölé hajtotta. - Úgy végzed te is, mint apád és anyád.
18. fejezet - Most letolom az ujjam a torkán, mylord, csak arra kérném, ne nagyon harapjon meg! Alice a férfi mellé térdelt, félrefordította Hugh fejét és szétnyitotta a száját. Egészen kis idő múlva Hugh felnyögött, öklendezve az éjjeliedény fölé hajolt, amit Benedict tartott eléje. Alice az első görcsös roham múltával ismét meghánytatta. Ami kevés még a férfi gyomrában maradt, az éjjeliedényben kötött ki. Benedict szemében iszonyat csillogott. - Meg fog halni? - kérdezte a nővérét. - Nem! - fogadkozott a lány. - Életben marad, esküszöm! Hozz egy nagy korsó vizet, Benedict! És tejet! Siess! A fiú a mankója után nyúlt, és talpra kecmergett. - És Benedict! - Igen? - fordult vissza az ajtóból.
- Senkinek egy szót sem! Megértetted? Mondd azt, hogy a tej nekem kell, hogy megmossam az arcomat! - De mérgezett a leves! Mindenki ívott belőle! - A levesnek semmi baja - mondta Alice csendesen - Én magam is megkóstoltam. A komornám is megitta a maga adagját. - De - Igyekezz! A fiú már ott sem. volt. Hugh lassan felnyitotta tompán fénylő aranyszemét. - Alice! - Ön erős, uram, és a levesnek a felét sem itta meg. A nagy része már annak is visszajött. Életben marad. - Megölöm! - esküdözött a férfi, és újra lehunyta a szemét. - Akármit ígértem is Sir Erasmusnak... - Kiről beszél? - Vincentről! Meg akart mérgezni! - Hugh, ebben nem lehet biztos... - Ki más tette volna? - Ismét öklendezés roham jött rá teste belerázkódott az erőlködésbe, de gyomra már üres volt. - Csakis ő lehetett! Benedict jelent meg. Végigrohanhatta a konyha és a dolgozószoba közti utat. Két korsóval egyensúlyozott óvatosan. - Itt a tej és a víz! - Remek! - vette át tőle az egyik korsót Alice. – Segíts! Meg kell itatnunk vele! Hugh résnyire kinyitotta a szemét. - Már megbocsásson, hölgyem, de valahogy elment az étvágyam! - Anyám azt írta a könyvében, hogy a mérgezés áldozataival sok folyadékot kell itatni. Ez nem engedi felszívódni a mérget. - Lassan az ölébe emelte a férfi fejét. - Kérem! Próbálja meginni! Még veríték gyöngyözött a homlokán, de Hugh szeme vidáman megcsillant, ahogy a feje fölött ágaskodó keblekre emelte a tekintetét. - Tudja, hogy elvesztem, ha ilyen szépen kér! Jól van, kedvesem! Azt itat meg velem, amit akar. De ha kérhetem, a színe ne zöld legyen! - Szerintem máris jobban érzi magát - nézett az öccsére Alice. - Szólj Sir Dunstannak! Az ágyába kell segítenünk Sir Hught. - Rögtön itt leszünk! - Benedict már ki is lépett az ajtón. - Egy frászt! - morogta Hugh. - Már csak nem engedem, hogy ölben vigyenek, mint egy gyereket! Végül a saját lábán tette meg az utat a hálószobájáig, Dunstanra, Alice-re és Benedictre támaszkodva. Az ágyra omlott. Mire betakargatták, már mélyen aludt. - Méreg? - Dunstan az ágy végénél állt csípőre tett kézzel. - Lord Hugh-t megmérgezték? Biztos ebben? - Igen - bólintott Alice. - De erről senkinek ne beszéljen, Sir Dunstan! Eleddig csak mi négyen tudunk róla. Szeretném, ha egyelőre köztünk maradna a dolog. - Ne szóljak senkinek? - Dunstan úgy meredt rá, mintha a lány megőrült volna. - Ha kell, a sarkaiból forgatom ki ezt a várat! Egyenként nyúzatom meg a konyhai személyzetet, amíg ki nem deríteni, ki tette a mérget uram levesébe! - Sir Dunstan... - Bizonyosan valamelyik Ravenhail a felelős! - Bozontos szemöldöke elégedetten megrándult. - Igen, ez megmagyaráz mindent. Mielőtt tegnap elment volna, Sir Vincent rábírta az egyik inast, hogy tegye a gyilkos füvet uram ételébe!
- Elég legyen! - pattant fel a lány az ágy mellé állított székről. - Én majd kiderítek mindent! - Sir Hugh biztosan nem akarná, hogy asszonyom is belekeveredjen ebbe a mocskos ügybe! - Már belekeveredtem! - hívta fel a figyelmét Alice. - És többet tudok a mérgekről, mint maga. Ha rájövök, melyik ártalmas növényt használták, azt is meg tudom mondani, ki volt a tettes. - Ezen nincs mit gondolkodni. Rivenhalli Vincent a méregkeverő! - állította Dunstan. - Ebben nem lehetünk biztosak. - Alice fel s alá járkálni kezdett. - Most csak annyit tudunk., hogy Sir Hugh levesébe szórták a mérget. Na már most! Vagy akkor került a kupába a méreg, amikor a dolgozószobájába vitték, vagy... - Megtalálóin az áruló inast! - mennydörögte Dunstan. - Délre lógni fog! - Vagy - nyomta meg a szót a lány -, már akkor a kupában volt, amikor a levest beleöntötték. Dunstan csak bizonytalanul pislogott. - Igen, uram.. A konyhában sokan megfordulnak. Néhány csepp színtelen mérget ki venne észre? Rámérik a levest... - Pár csepp elég, hogy megöljön egy erős embert? - Bizony! És a forró leves elnyomja az ízét is. De csak néhány cseppet, tette hozzá magában. Anyja tanulmányai szerint, egy vagy két főzet akad csupán, amely ilyen kis adagban is halálos lehet. - Mindenki tudja, melyik tányér és kupa Sir Hugh-é - pillantott Alice-re az alvó férfi fölött BenedIct. - Könnyen kiválaszthatták, melyikbe tegyék a mérget! - Igen. - A lány, háta mögött összekulcsolt kézzel, még mindig a szobát rótta. - Sir Dunstan, ezt a nyomozást én fogom lefolytatni, megértette? Sok minden múlhat azon, mire jutok. Egy háború a Rivenhallok-kal emberéleteket követelne. Nem szeretném, ha többek halála az én lelkemen száradna. Hátha van egyéb lehetőség is! - Más megoldásról csak addig ábrándozhat, asszonyom, amíg Sir Hugh fel nem ébred! recsegte Dunstan ádáz tekintettel. - Amint lóra tud. szállni, harcba indulunk! Alice Hugh-ra pillantott. Még álmában is veszélyesnek tűnt. Nálánál jobban senki nem tudhatja, hogy a férfit semmi nem állíthatja meg, ha egyszer a fejébe vett-valamit! Dunstan és Benedict felé fordult. - Akkor gyorsan kell cselekednem! Becsukta anyja könyvét, és a kölyökképű inasra nézett, aki az asztala előtt állt. - Te vitted be Sir Hugh-nak a zöldséglevest, igaz, Luké? - Igen, asszonyom! - vigyorodott el büszkén a fiú. - Az én feladatom urunk levesét felszolgálni minden reggel! - Ki bízott meg ezzel? - Hogyhogy ki? - kérdezte elképedten Luké. - Természetesen Elbert úr. - Mondd, de őszintén, fiam, megálltál egyszer is, mielőtt Sir Hugh dolgozószobájába értél? - Nem, asszonyom! - villant meg ijedten a kölyök tekintete. - Esküszöm az élő istenre? Egyenesen urunk szobájába mentem, ahogy meghagyták. Higgye el, asszonyom, a leves még forró volt, amikor bevittem! Ha kihűlt volna, mire Sir Hugh megitta, nem az én hibám! - Nyugodj meg, Luké! A leves elég meleg volt -mondta kedvesen Alice. - Lord Hugh is elégedett volt a felszolgálással? - vidámodott fel a kis inas. - Mondhatni, levetted a lábáról. - Csak azért kérdem, mert Elbert úr azt mondta, ha Sir Hugh elégedett velem, a hallban is felszolgálhatok - ragyogott fel Luké boldog mosolya. - Semmit sem szeretnék jobban! Anyám is büszke lenne rám! Ha nagyon akarom és mindent megteszek, hogy sikerüljön, végül elérem a célomat! Ezt urunktól hallottam. - Ez valóban úgy hangzik, mintha Sir Hugh mondta volna. De mikor osztotta meg veled ezt a bölcsességet? - érdeklődött Alice.
- Tegnap reggel, amikor megkérdeztem tőle, hogy tudja meginni azt a borzalmas zöldséglevest. - Értem - sóhajtotta a lány. - Elmehetsz, Luké! - Kivárta amíg a fiú léptei elhalnak, csak azután nyitotta ki ismét a könyvet. Egy kérdésére már feleletet kapott. Luké őszinte gyermek. Senkivel nem találkozott a dolgozószobába menet. És ez azt jelenti, hogy a méreg már a kupában volt, amikor a levest beleöntötték. Vagyis olyan mérget kell keresnie, ami színtelen, szagtalan, észrevehetetlen amiből pár csepp is elég, hogy komoly rosszullétet, netán halált okozzon. Édes istenem! Majdnem elveszítette Hugh-t! Halálos hideg dermesztetté meg tagjait. Meg kell találnia azt a valakit, aki ölni akart, mielőtt még egyszer lecsaphatna! Mielőtt Hugh Rivenhall ellen indulna, felszítva ezzel a sokéves viszályt a két család közötti Minden erejét összeszedve az anyja által leírt, a mérgező növényről szóló sorokra figyelt. Kis mennyiségben is komoly fájdalmakat okozhat elsősorban a belekben. A túladagolás halálhoz vezethet... Halk kopogtatás jelezte, hogy újabb látogatója érkezett. - Szabad! - kiáltotta, ujját a lapok közé csúsztatva. Elbert dugta be a fejét. - Kéretett, asszonyom? - Igen. Gondoskodjék róla, hogy minden tányért, tálat, korsót, kupát... egyszóval mindent elmosogassanak, mielőtt ismét az asztalhoz vinnék őket! - De... Eddig is minden étkezés után elmosogattunk, ahogy asszonyom parancsolta! - A komornyik nem tudta mire vélni a furcsa utasítást. - Tudom., Elbert. Most mégis azt kérem, mindent mosogassanak el még egyszer. Még ebéd előtt! - Még ebéd előtt. Értettem, asszonyom! — hebegte megzavarodottan a komornyik. Parancsol még valamit? - Lord Hugh ma nem a hallban ebédel. A szobájában marad, és azt kívánja, senki ne zavarja! - Csak nincs valami baj, asszonyom? - ijedt meg Elbert. - Nincs. Sir Hugh kissé meghűlt. Már adtam neki orvosságot. Holnapra jobban lesz. - Értem - mosolyodott el megkönnyebbülten a komornyik. - Küldessek még egy kiszöldséglevest a szobájába? - Ne! Illetve... azt hiszem, nem kíván most enni. Elmehet, Elbert! És ne feledje, amit kértem. A komornyik távoztával csend telepedett a szobára. Csak a homokórában peregtek halkan a szemek. Órák teltek el. Alice végül behajtotta a könyvet. Ahogy sejtette is, méreggel megölni valakit nem egyszerű. Ugyanis ezek a fránya mérgező növények nem úgy hatnak, ahogy az ember elvárná tőlük. Először is - aki gyilkolni akar -, remek kertész kell legyen, aki a megfelelő növényt termeszti. Aztán a főzetkészítéshez is értenie kell! És ha a főzet kész, még mindig számtalan problémával kell szembenéznie. Nehéz meghatározni a megfelelő adagot. A legtöbb méreg hatása kiszámíthatatlan. Scarcliffe-ben nem sok ember akad, aki el is tudja készíteni a halálos mérget, adagolni is tudja, és képes az áldozatnak beadni. Illetve az áldozatoknak. De miért akarná megölni valaki az elviselhetetlen szerzetest és a legendás lovagot? Egyetlen magyarázat adódik csupán: a scarcliffe-i kövek! Hugh ugyan visszaszerezte a zöld kristályt, de a többi kő szemlátomást nem foglalkoztatta. Calvert ellenben a sosem létezőnek hitt kincs nyomába eredt. Ha van összekötő kapocs kettejük között, annak a múltban kell lennie. Kora este egy alacsony, kedves novícia tárta ki előtte a főnökasszony szobájának ajtaját. Joan mosolyogva állt fel asztala mögül. - Lady Alice! Foglaljon helyet!
- Igazán fájlalom, hogy zavarnom kell, anyám. - Megvárta, amíg a novícia bezárja mögötte az ajtót. Egy kényelmetlen, fából faragott székre rogyott. - Egyedül jött? - Joan is visszaereszkedett székébe. - Igen. A cselédség azt hiszi, rövid sétára indultam a vár körül. Vissza kell térnem, amint lehet. - Mielőtt Hugh felébred! - Nincs sok időm. - Asszonyom is tudja, hogy mindig örömmel látjuk. - .Joan kedves-komoly tekintete aggódva villant. - Nyugtalanítja netán valami? - Néhány kérdésem lenne. - Kérdése? - Katherine nővérről. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha neki magának teszi fel a kérdéseit - lepődött meg Joan. Azonnal hívatom! - Ez lehetetlen! – Természetétől idegen, gyors, ideges léptekkel suhant végig a barátságtalan folyosón. Fátyla, fekete ruhája röpködött körülötte. - Testvérünk mindig gyógyításra használta a tudását. Soha nem mérgezett volna meg senkit! - Akkor mivel magyarázza, hogy sehol nem találjuk? - szaporázott az apátnő mögött Alice. - Itt kell lennie valahol! - Kerestük már a kápolnában, a kertben... Hol lehetne még? - Talán mégis a cellájában van, csak imáiba mélyedt, és nem hallotta a kopogást. Vagy a búskomorság újabb rohamától szenved. Attól az orvosságtól, amit ilyenkor bevesz, mindig mély álomba szenderül. - Nem túl megnyugtató lehetőség. - Asszonyom gyanúja sem megnyugtató - fakadt ki méltatlankodva Joan. - Katherine már úgy harminc éve a zárdánk lakója. - Épp ezért gondolom, hogy köze lehet a mostanság történtekhez. - Alice végigfuttatta pillantását a komor folyosón nyíló faajtók sokaságán. Mindegyiken kis ablak nyílt, amely belátni engedett a kopár,, spártai egyszerűséggel berendezett kis szobákba. A napnak ennek a szakában a cellák többsége üres volt. Az apácák a kertben, a konyhában, az ima- vagy a zeneteremben tartózkodtak. - Azt mondja - nézett vissza a válla fölött Joan -, hogy Sir Hugh szüleit is megmérgezték harminc évvel ezelőtt? - Igen. Mindenki úgy véli, hogy az édesanyja volt a gyilkos. Merthogy a végsőkig elkeseredett asszony volt. De ma újabb lehetőségek merültek fel. - De miért gondolja, hogy Katherine nővérünk többet tud arról a szerencsétlen eseményről, mint pletykákat? - Emlékszik arra a napra, amikor találkoztam vele a kolostor kertjében? - Természetesen. - Mondott valami olyasmit, hogy a férfiak könnyen felbontják az eljegyzésüket. Keserűség csendült a szavaiból. Úgy éreztem, mintha személyes emlékéről beszélne. Azt mondta, ragaszkodjak az esküvőhöz, különben magamra maradok. - No és? - állt meg az apátnő az utolsó rácsos ablakú ajtó előtt. - Igazán megszívlelendő tanács. - Úgy beszélt, mint aki már átélte az eljegyzés felbontásával járó megaláztatást - erősködött Alice. - Nem lennék meglepve, ha ezt követően öltötte volna fel a fátylat. - Ez sajnos igen gyakori ok a zárdába vonulásra. - Joan megverte a nehéz tölgyfaajtót. - Tudom. De kíváncsi lennék, hogy ha Katherine ezért vonult kolostorba, ki volt a jegyese, aki eltaszította magától. Netán Hugh apja, Scarcliffe-i Matthew? - Ha hinni lehet a szóbeszédnek - mondta döbbenten Joan. -, Sir Matthew feleségül akarta venni azt a lányt, akit a családja kiszemelt a számára. És Sir Hugh édesanyját szeretőjének akarta megtartani. Azt mondják, szegény asszony ezért itatott vele mérget.
- Eddig így tudtuk - ismerte el Alice. - De mi van, ha Normandiából hazaérve Sir Matthew úgy döntött, azt az asszonyt veszi el, akit elcsábított, és aki fiút szült neki? - Gondolja, hogy a hölgy, aki a menyasszonya volt, bosszút állt? - Elképzelhető, nem? Joan lábujjhegyre állt, és bekukucskált a rácson. - Katherine nincs odabent. A cellája üres. Igazán furcsa. - Ezek szerint elhagyta a kolostort. - De hova mehetett? Ha elvitte volna valamelyik lovat az istállóból, mostanra már észrevette volna valaki. Alice is bekémlelt a rácson. - Egy kis tekercs pergamen van az ágyán. - Katherine testvérünk a végletekig pedáns. Nem hagyná szanaszét a személyes holmiját. - Akkor bizonyára azért hagyta ott, hogy megtaláljuk - nézett a főnökasszonyra a lány. Joan egyre tanácstalanabbnak tűnt. Aztán szó nélkül az övére akasztott nehéz kulcscsomóját majd, kiválasztotta az egyik vaskulcsot és a zárba helyezte. Egy pillanattal később Alice besétált Katherine cellájába. Látnivaló nem sok akadt: egy keskeny ágy és egy kicsiny faláda alkotta a berendezést. A pergamentekercs a szalmával kitömött matracon feküdt. A lány a tekercsért nyúlt. Majd tétován visszahúzta a kezét. Kérdően az apátnőre nézett, Joan csak bólintott beleegyezése jeléül. Alice óvatosan széthajtogatta a pergament. Egy nehéz, zöldköves gyűrű hullott ki belőle. - Katherine nővéré? - kérdezte a lány a gyűrűt vizsgálgatva. - Ha az övé is, idáig rejtegethette. Sosem láttam nála. - Ismerősnek tűnik - pillantott fel Alice. - Lady Emma viselt hasonlót. Azt mondta, Sir Vincémtől kapta, eljegyzési gyűrűként. - Egyre rosszabb - mormolta Joan. - Mi áll a levélben? Alice dermedten olvasta fel a takaros betűkkel írt rövid üzenetet. A fattyú megfizetett apja és anyja bűneiért. Bevégeztetett. - Istenem! Mit jelentsen ez? - suttogta az apátnő. - Katherine még nem tudja - hajtotta össze a tekercset a lány -, hogy mesterkedése nem járt sikerrel. A kulcsok megcsörrentek a karikán, amint Joan az ajtó felé pördült. - Kiküldőm az egyik nővért a. faluba, hogy kérdezősködjön. Valaki csak látta Katherine testvérünket! Alice kitekintett a cella szűk ablakán. Odakint már mindent beborított a szürke köd. - Későre jár. Vissza kell mennem a várba, mielőtt nyugtalankodni kezdenek a távollétem miatt. Hugh már biztosan, felébredt, és terveket kovácsol Rivenhall lerohanásáról. - Üzenek asszonyomnak, ha megtudunk valamit testvérünkről - lépett ki Joan a cellából Köszönöm - mondta halkan Alice. - Legjobb lesz, ha a méregről nem esik szó. Anyám is tudja, a falubeliek mennyire félnek az ilyesmitől. - Még csak az kéne, hogy elterjedjen, valaki mérgezi az embereket! Senkinek nem szólok róla - ígérte a főnökasszony. Benedict a hallban várta Alice-t. –Türelmetlensége mindent elárult. - Hála istennek! Hol voltál ilyen sokáig? - pirított nővérére. - Urunk már egy órája felébredt, és azonnal téged hívatott. Amikor megmondtam neki, hogy nem vagy a várban, nagyon csalódottnak látszott. - Hol van most Sir Hugh? - vette le a köpenyét Alice. - A dolgozószobájában. Azt kérte egyenesen hozzá menj! - Pontosan ezt akartam tenni - indult a lépcső felé a lány.
- Alice! - szólt utána a fiú. Amikor a lány visszafordult, közelebb lépett. Lehalkította a hangját. - Mondanom kell valamit. Tudod, ott voltam, amikor Sir Hugh rosszul lett. - Igen, tudom. - Amikor rájött, hogy mérget ivott, az első szava a te neved volt. Jeges félelem markolt Alice bensejébe. - Azt hitte, én mérgeztem meg? - Nem, nem - mosolyodott el Benedict - A kezdetektől Rivenhaili Vincentet okolta. Azért küldetett érted, mert tudta, hogy te vagy az egyetlen, aki képes őt megmenteni. A határtalan megkönnyebbülésbe beleremegtek Alice tagjai. - Köszönöm, hogy elmondtad - reszketett fel mosolya. - Nem is képzeled, micsoda félelmektől szabadítottál meg ezzel. Benedict elpirult. - Tudom, milyen gyöngéd érzelmekkel viseltetsz urunk iránt. Sir Dunstan azt mondja, Sir Hugh természeténél fogva képtelen rá hogy szeressen valakit, pláne hogy a szívét egy asszonynak adja. Azt akartam, tudd, hogy urunk legalább megbízik benned. Sir Dunstan szerint, azt is kevesen mondhatják el magukról, hogy Sir Hugh a bizalmukba fogadta őket. - Kezdetnek ez sem rossz, nem igaz? Azzal feliramodott a lépcsőn, a pergament és a gyűrűt szorongatva kopogtatott be a dolgozószoba ajtaján. - Tessék! - hallotta Hugh idegborzolóan hideg hangját. Alice mély levegőt vett, azután benyitott. A férfi az asztalánál ült, egy térkép feküdt előtte kiteregetve. Amint meglátta a lányt, felállt, az asztallapra támaszkodva előredőlt. Szeme villámokat szórt. - Hol a jő nyavalyában mászkált, asszonyom? - A zárdában voltam. - Aggódva vizslatta a lovag arcát. - Úgy látom, felépült a betegségéből, uram. Hogy érzi magát? - Visszatért az étvágyam - felelte Hugh. - Minden vágyam, hogy megkóstolhassam a bosszú ízét. - Nem ön az egyetlen, aki csak ezzel a különleges étekkel tudja elverni az éhségét. - Az asztalra lökte a tekercset és a gyűrűt. - Ma egy olyan asszonynak esett áldozatául, akinek az éhsége csillapíthatatlanabbnak bizonyult, mint az öné.
19. fejezet - A nővér mérgezett meg? - Hugh eleinte kétkedve hallgatta Alice beszámolóját, de a bizonyítékok önmagukért beszéltek. - A gyűrűből és az üzenetből ítélve, Katherine lehetett az a lány, akit az ön apja eljegyzett. Alice lassan leült az egyik székre. - Gyanítom, miután Sir Matthew hazatért, közölte vele, hogy a jegyességi esküjüket semmisnek tekinti. - Mert anyámat akarta elvenni, úgy érti? - Hugh-nak minden erejére szüksége volt, hogy nyugodtan tudjon megszólalni. De ereiben sosem érzett forrósággal dübörgött a vér. Lehetséges lenne, hogy az apja el akarta őt ismerni örökösének? - Igen. - Alice kedves, meleg tekintete a férfi arcára szegeződött. - Azt hiszem, erről lehetett szó, mylord. Hugh a feleségére nézett, és biztos volt benne, hogy a lány is tudja, érti ki nem mondott gondolatait. - És Katherine azzal torolta meg a rajta esett sérelmet, hogy megmérgezte a szüleimet. Elengedte a pergament, és figyelte, ahogy az magától összetekeredik. - Meggyilkolta őket! - Nagyon úgy tűnik. - Olyan ez, mintha valaki újraírná az életem történetét - suttogta Hugh. - A legmegbocsáthatatlanabb, hogy az igazság eddig nem került napfényre.
- Ha belegondolok, hogy gyerekkoromtól fogva arra neveltek, hogy gyűlöljek mindent, aminek csak köze lehet Rivenhallhoz... - Képtelen volt befejezni a mondatot. Nem felejtem, nagyapa. Hugh úgy érezte, hogy azok a masszív kőpillérek, amikre az élete épült, hirtelen összeomlanak. Apja feleségül akarta venni a nőt, aki fiúgyermekkel ajándékozta meg. Sem Margaretet, sem a fiát nem akarta eltaszítani magától. - Szörnyű! Mindaz a borzalom, amit Scarcliffe és Rivenhall elszenvedett a múltban, ennek a nőnek a gonoszságának köszönhető! - Igyekezett összeszedni a gondolatait, és logikusan felmérni a helyzetet. - De mire várt eddig? Miért nem akkor próbálta meg beadni nekem a mérget, amikor először érkeztem Scarciiffe-be? - Nem tudom - tűnődött szemöldökét ráncolva Alice. - Még sok a megválaszolatlan kérdés ezzel az üggyel kapcsolatban. - Akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. - Hugh idegesen dobolt a pergamennel az asztalon. - Óriási volt itt a rendetlenség. Könnyen becsempészhette volna a mérget a várba. És akkoriban senki nem akadt, aki meg tudott volna menteni. Mire várt hát? Alice az ajkát harapdálta. - Talán a két család közti ellenségeskedés minden percét ki akarta élvezni. Azt hihette, hogy az ön megjelenésével a viszálykodás csak fokozódni fog. Erre azt kellett látnia, hogy ön vendégeként fogadja Sir Vincentet. Hisz végiglovagoltak a falun! Ez senkinek nem kerülte el a figyelmét! - Igaz is. - Hogy ez miért nem neki jutott eszébe? Úgy látszik, annyira megzavarták az új fejlemények, hogy nem tud tisztán gondolkozni. - Katherine úgy érezhette, nem tűrheti, hogy megenyhüljön a két család közötti gyűlölködő viszony. Látom nagyon zavarja még valami nézett a helyén idegesen feszengő lányra. - Nem értem... Nem értem, miért kellett a szerzetesi is megölnie. Sehogy sem illik a képbe. - Erre alighanem egyedül a nővér adhat feleletet. - Hirtelen elhatározással talpra ugrott, megkerülte az asztalt. - Hová megy, uram? - Meg kell találnunk Katherine-t. Szólok Dunstan-eak, hogy fésüljék át Scarcliffe minden szegletét. A nővér gyalogosan nem juthatott, messzire. Talán előkeríthetjük, mielőtt kitör a vihar. Épp csak mondandója végére ért, amikor mennydörgés reszkettette meg odakint a levegőt, villámok ragyogó cikkcakkja hasított a fekete égboltba. - Elkéstünk, uram. - A fene vinné el!.- lépett az ablakhoz Hugh. Künn zuhogott, az esőcseppek kíméletlen erővel csapkodták a vár falát és a sziklákat. Ilyen esőben a fáklyákkal nem mennének semmire. Hugh elkomorodva hajtotta be az ablaktáblát. - Reggel már a keresésére indulhatnak – mondta Alice. - És meg is találjuk! - fogadkozott a férfi. Megfordult. Alice aggódva nézett vissza rá. Akkor ilyen az arckifejezése, gondolta Hugh, amikor ideges valaki miatt, aki a számára kedves. Akit szeret. Ma ez az asszony, a felesége, nem csupán az életét mentette meg,- de talán ahhoz is hozzásegítette, hogy megszabaduljon múltja árnyaitól. Oly sokat köszönhet neki! Sürgető érzés bugyogott fel lelke mélyéről. Mondania kell valamit ennek a drága teremtésnek, valami kedveset, szépet, amivel a háláját kifejezheti. Ó, hogy miért is nem íratott több dicséretet Juliánnal! Most elővenné és felolvasná neki! Mert ahhoz, amit érez, csak felejthetetlen, felemelő szavak illenek, amit csak egy költő tud megénekelni. Gyönyörűséges mondatokra van szüksége, amelyek méltók Alice nagyszerűségének leírására. - Köszönöm - mormolta végül.
- Furcsa nap ez a mai. - A zárda kapujában álltak, az orrukig sem láttak a ködben. Joan fázósan toporgott, karját - kezét ruhája bő ujjába csúsztatva - összefűzte maga előtt. - Nem bánnám, ha már véget érne. - Nem ön az egyeden, aki így érez. - Alice a hóna alá szorította anyja könyvét, és a fejére húzta köpenye kámzsáját. - Néha arra gondolok, talán mindannyiunknak jobb lenne, ha Hugh nem találná meg Katherine-t. A lovag már hajnalban a nővér keresésére indult. Magával vitte Benedíctet és a vár valamennyi mozdítható emberét. A lány azóta nem hallott felőlük. Először kezét tördelve, szorongva várta vissza őket, a vár nagytermében rohangált fel-alá, de aztán nem bírta tovább az idegesítő egyedüllétet. Ügy döntött, hasznosabb időtöltés után néz. Felkapta anyja könyvét, és lesétált a faluba. A kolostor betegszobájában mindig elkélt a segítség. Köhögéscsillapító főzetet készített, kenőcsöt kevert ízületi fájdalmak ellen. Délben együtt imádkozott a nővérekkel, velük ebédelt. - Talán valóban megkönnyítené a dolgot, ha testvérünk nem kerülne elő, de ez aligha valószínű - vélte Joan. - Igaz. Sir Hugh a pokol tornácáról sem fordulna vissza, onnan is előrángatná Katherine-t bólogatott Alice. - Már csak abban bízom, hogy a nővérrel együtt a lelki békéjét is megleli. - A múlt nem nyújthat megnyugvást, asszonyom. - Megértés, szeretet villant az apátnő szemében. - Lelkünk békéjét a jelenben kell keresnünk. Alice magához szorította a könyvet. - Ön igen bölcs, anyám. - Ezt a leckét, legyen bármilyen fájdalmas is, mindannyiunknak meg kell tanulnia. Én sem vagyok kivétel - mosolyodott el szomorúan Joan. A lány most először gondolkodott el azon, vajon Joan miért lépett be a rendbe. Egy nap felteszi neki ezt a kérdést, de most még túl korai lenne a bizalmaskodás. Úgy érezte, erősödő barátságuk mindkettejük számára nagyon fontos. A szürke, lehangoló időjárás ellenére melegség töltötte el a szívét. A sorsa most már Scarcliffe-hez köti. Szép élete lesz itt. - Mennem kell, anyám! - Isten óvja asszonyomat! - integetett Joan a lány után, akit hamarosan elnyelt a köd. A vastag, tejfehér párában Alice a szekérnyomokat is alig látta. A köd Hugh-t is hátráltatja a nyomozásban, gondolta, ez persze nem akadályozza meg abban, hogy mindent tűvé tegyen Scarcliffe-ben és környékén. Most az egyszer megértette a férfi elszántságát: a szülei gyilkosát keresi. Azt a személyt üldözi, aki megfosztotta őt az örökségétől, a földjeitől - mindentől, ami kijárt volna neki. Ahogy a kunyhók között ballagott, megint eszébe villant a megválaszolatlan kérdés: Calvertnak miért kellett meghalnia? Valami összefüggésnek csak kell lenni Hugh szülei és a szerzetes halála között! Kiért a faluból anélkül, hogy teremtett lélekkel találkozott volna: egyetlen férfi sem dolgozott a földeken, egyetlen asszony sem szorgoskodott a kertekben. A gyerekek sem ricsajoztak kint az utcán. Mindenki behúzódott a házába, a tűz körül melegedett. Hirtelen egy emberformájú, sötétszürke, fenyegető tömeg mozdult a ködben. Alice sóbálvánnyá vált a rémülettől. - Na végre! - hallotta a durva férfihangot. - Már azt hittem, vecsernyére is az ájtatoskodókkal marad! A lány sikítani akart, de elkésett. Egy erős kéz tapadt a szájára, valaki a vállánál fogva megragadta. Alice elhajította a könyvet a kezéből, kétségbeesetten kirúgott. Bár szoknyája gyengítette a rúgás erejét, az nem tévesztett célt. Csizmája talpa a támadó sípcsontján csattant. - Az anyádl - dörrent fel a férfi. - Veszett kis boszorka! Csihadj, te! - Ezzel a lány arca elé rántotta Alice köpenyének csuklyáját.
Alice vakon, teljes erejéből küzdött a szabadulásért. Rúgkapált, igyekezett kitörni a támadó szorításából, kiáltani próbáit. Aztán újabb lépteket hallott. - Hallgattasd el, Fulton! - dörmögte a támadó társa. – Egy köpésre van a falu. Még meghallja valaki, ha sikít! De a lány még nem adta meg magát. Addig rángatta a fejét, míg szája kiszabadult. - A rohadt életbe! - szentségelt Fulton. - Megharapta a kezemet! - Peckeld fel a száját! Hiába kapálózott, Alice-nek hamarosan rongycsomó nyomult a fogai közé. Egy kendőt kötöttek a szája elé, hátul erősen meghúzták. - Tűnjünk el innét, Fulton! Ha Sir Hugh emberei belénk botlanak, jól megnézhetjük magunkat! - Amíg a felesége a túszunk, Sir Hugh egy ujjal se nyúlna hozzánk! - tiltakozott Fulton, de hangjából riadalom csendült. - Mindjárt alulról szagolod te az ibolyát, ha Sir Hugh ránk talál! - morogta a másik. - De Sir Eduárd azt mondta, a Rettenthetetlen nagyon odavan a feleségéért! Sir Eduárd! Alice ereiben meghűlt a vér. Csak nem Locktoni Eduárdról beszélnek ezek? Nem, az nem lehet. Eduárd nem merne szembeszállni Hugh-val! - Ha odavan érte, ha nincs, a kardjára nem véletlenül vésték rá, hogy Viharhozó! Ne akarjál megismerkedni vele! Magukkal hurcolták a lányt, aki gyanútlanul besétált csapdájukba. Nagyokat pislogott, amikor elhúzták arca elől a csuklyát. Azonnal tudta, hogy valahol a barlang mélyén lehet. Fáklyák sápadt fénye vetült a rideg sziklafaiakra. Távolabb vízcseppek koppantak a köveken. Fulton kivette a pecket a szájából. Alice még zsibbadt ajkait masszírozta, amikor Katherine lépett elő a sötétből. A nővér arcára a búskomorság vésett mély ráncokat. Élettelen, tompa pillantása a lányra tapadt. - Tudom, nem hisz nekem, Lady Alice, de szívemből sajnálom, ami történt. Elkerülhetetlen volt. Figyelmeztettem: a bosszú magvait már rég elvetették. - Nem a múlt a bűnös, hanem maga, Katherine. Talán tudja már, hogy Sír Hugh életben maradt. És addig nem nyugszik, amíg meg nem találja magát. Locktoni Eduárd jelent meg. A gyér fényben ördögibbnek hatott, mint valaha. Apró disznószemében rosszindulat villant. - A Rettenthetetlen már átkutatta a külső járatokat. Semmit nem talált. Most aztán nem tudja, hol keressen, mi, Katherine? Az asszony meg sem rezzent. Tekintetét állhatatosan Alice-re függesztette, mintha nagyon akarná, hogy a. lány megértsen valamit. - Eduárd az unokafivérem, Lady Alice - mondta, mintha ez magyarázat lenne bármire is. - Az unokafivére? - nézett a férfira Alice. - Nem értem.,. - Pedig nyilvánvaló - vicsorogta Eduárd. Előbukkantak sárgás agyarai. - De ne féljen, hamarosan megért mindent. Ahogy az a fattyú férje is. Mielőtt a szívébe döföm a kardomat! Alice megdermedt. A zsoldos arcát torz vigyoriba rántotta az indulat. - Miért gyűlöli ennyire a férjemet? - Mert azzal, hogy megszületett, tönkretett mindent. Mindent!- Egyetlen mozdulattal kiparancsolta a sziklateremből Fulront és a társát. Közelebb hajolt a lányhoz. - Rivenhall Matthew-nak Katherine-t kellett volna elvennie! Én magam egyeztem meg a családjával. - Tizenhárom éves koromban meghaltak a szüleim - suttogta Katherine. - Más rokonom nem maradt, csak Eduárd. A sorsom az ő kezében volt. - Ezzel a libával terveim voltak! Nagy terveim! - fröcsögte Eduárd. - Az anyja után hatalmas vagyont örökölt. Matthew-nak pedig földjei voltak. A családja Katherine pénzét akarta. Azt mondták, ha nyélbe ülöm a házasságot, én is kapok egy kisebb birtokot.
- Hasznot akart húzni az unokahúga kiházasításából? - kérdezte elhűlve Alice. - Naná! - vont vállat Eduárd. - Hát mi más a házasság, ha nem üzlet? Az asszonyok két dologra jók: vagy meghágja őket az ember, vagy elveszi. Az első célra a legutolsó kocsmai felszolgáló is megfelel. De elvenni csak gazdag lányt érdemes. - És maga áruba bocsátotta az unokahúgát, csak hogy földhöz jusson? - tört ki Alice-ből a méltatlankodás. - Többet, sokkalta többet akart, mint egy birtokot - rándult meg keserűen Katheriné szája. - A terv az volt – folytatta mogorván Eduárd -, hogy nem sokkal az esküvő után elteszem láb alól Matthewt, Katherine-ért mint dúsgazdag özvegyért még több pénzt és nagyobb birtokot kaphattam volna. - Sorra legyilkolta volna az unokahúga férjeit, hogy aztán újra és újra eladhassa Katherinet? - Esküszöm, nem tudtam róla, mit tervez - motyogta az asszony. - Naiv voltam még, semmit nem sejtettem a férfiak cselszövéseiről. - De aztán - morrant fel Eduárd - Matthew hazatért, és bejelentette, hogy elveszi a szajháját. Amikor ezt a családja kategorikusan megtiltotta, úgy határozott, titokban tartják meg az esküvőt. Szerencsére idejiében, tudomást szereztem, róla. - És mindkettőjüket megölte. - Matthew-nak nem kellett volna meghalnia! Nekem az is elég lett volna, ha feleségül veszi Katherine-t - üvöltötte Eduárd. - De a bolondja ugyanabból a pohárból ivott, mint Margaret! - Honnan tud ennyit a mérgekről? - meredt rá Alice. A zsoldos arcán elégedett vigyor suhant át. - Néhány évig Toledóban éltem. Akkor tanultam meg elkészíteni ezt a főzetet. Többször hasznát vettem már. Ha rá is jönnek, hogy az áldozatot megmérgezték, mindenki azonnal arra gyanakszik, hogy egy asszony lehetett a tettes. - Ez történt harminc éve is - sóhajtotta a lány. Eduárd eszelős vigyora láttán megborzongott. Szorosabbra húzta magán a köpenyét. - És engem miért rabolt el? Mit akar elérni ezzel? - Hogy mit? — kérdezett vissza lágyan Eduárd. - Természetesen váltságdíjat akarok. - És mit követelne Sir Hugh-tól? Néhány láda fűszert? - Másra vágyom - ingatta a fejét a férfi. - Mire? - érdeklődött egyre jobban megijedve Alice. - Bosszúra! Annak ellenére, hogy csak egy fattyú, Hugh, a Rettenthetetlen megkapta mindazt, ami engem illetne meg! - Eduárd hangja elcsuklott a gyűlölettől. - Saját birtoka van, amelynek a földjében kincs rejtőzik! - Senki nem tudja, hol lehetnek a scarcliffe-i kövek - győzködte csüggedten Alice. - Sir Hugh szerint mese az egész... - Nem mese az, asszonyom - biztosította a zsoldos. - Oxwícki Calvert tudta az igazságot. Ő pedig egy elaggott lovagtól hallotta, aki - miután túlontúl öreg lett a kardforgatáshoz szerzetesnek állt. Ez a lovag Scarciiffe valamelyik régebbi ura alatt szolgált, akinek birtokában volt egy levél, amely félig feltárja az igazságot. - Miről beszél? - lépett hátra egy lépést Álice. - A zöld kristály a nyitja mindennek. - Eduárd szeme félelmetesen megvillant. - Mit gondol, miért öltem már kétszer is érte? - Az árus és Calvert... - Ha ön nem avatkozik bele, és nem vezeti a kőnyomára a Rettenthetetlent, azt a trubadúrt, Gilbertet is meg kellett volna ölnöm. - Gyilkos!
- Higgye el, nagyon izgalmas időtöltés gyilkolni. - Eduárd nem is tiltakozott. - És hasznos is. Mert csak így szerezhetem meg azt, ami már harminc éve az enyém kéne, hogy legyen. Most elégtételt veszek! Alice mély levegőt vett. - Mit szándékszik tenni? - Üzenek Sir Hugh-nak, hogy a zöld kristályért cserébe visszakaphatja a feleségét. Á lány fejében egymást kergették a gondolatok. Hogyan játszhatna ki ezt a gazembert? Valamiképp tudatnia kell Hugh-val, hogy hol van. - Ha meg akarja kapni a váltságdíjat Sir Hugh-tci, először is bizonyítékkal kell szolgálnia, hogy még életben vagyok. Ha Sir Hugh azt hiszi, hogy már meghaltam, maga, Eduárd, nem kap semmit. - Miért kételkedne a szavamban? – pislogott rá a zsoldos. - Ha még nem tudja, akkor hamarosan tudni fogja, hogy ön eltűnt! - Hiheti azt is, hogy eltévedtem a ködben - vont vállat Alice -, és hogy néhány rabló, tudomást szerezve az eltűnésemről, ki akarja használni a helyzetet. Eduárd, a szakállát simogatva, hosszú percekig szótlanul gondolkodott. - Akkor majd küldök valamit a Rettenthetetlennek, amiből tudni fogja, hogy ön valóban a foglyom - jelentette ki végül. - Csak jussunk ennek az ügynek a végére, és maga repül! - Igenis, mylord - hajtotta le a fejét Elbert. - Nem mondhatok mást, mint hogy végtelenül sajnálom, ami történt. De Lady Aiice mindennap egyedül ment le a faluba. Nem láttam okát, hogy épp ma küldjek vele valakit. - A fenébe is! A komornyiknak igaza van, gondolta Hugh. Semmi értelme őt hibáztatni. Kizárólag ő, Hugh a felelős a történtekért. Nem gondoskodott a felesége védelméről. A hallban állt, a kandalló előtt, a bőrkötésű könyvet szorongatta. Hazafelé tartottak az eredménytelen kutatásból, amikor megpillantotta Alice könyvét az úton. - Lehet, hogy csak eltévedt a ködben. – Benedict hangja elvékonyodott az aggodalomtól Aligha - csikordultak meg Hugh fogai - Bár sűrű a köd, az útmenti mérföldköveket azért még ki lehet venni. Nem, nem. erőszakkal vitték el. - Azt mondja, Alice-t elrabolták? - kerekedett el Benedict szeme. - Igen. - Abban a pillanatban sejtette a szörnyű igazságot, amikor a könyvet meglátta a porban heverni. Lehunyta a szemét, nyugalmat erőltetett magára. Higgadtan kell gondolkodnia, különben minden elveszett. - Ki rabolná el Lady Alíce-t? - kérdezte a megrettent komornyik. - Hisz mindenki annyira szereti őt! - Azonnal lóra kell szállnunk! - Benedict hangjából pánik csendült. - Meg kell keresnünk! - Nem - mondta Hugh. - Ebben a ködben úgysem találnánk meg a fogva tartóját. Nincs más választásunk, mint kivárni, amíg az emberrabló üzen. - És ha nem üzen? - kiáltott fel mérgesen Benedict. - Ha egyetlen szót sem hallunk felőle? - Üzenni fog. - Hugh önkéntelen a kardja markolatára csúsztatta a tenyerét. - Váltságdíjat, akar. Az este Scarcliffe-re borította már fekete köpenyét, amikor az üzenet megérkezett. Egy ideges őr továbbította Hugh-nak a követeléseket. - Egy ember jelent meg a kapunál, mylord. Azt mondta, ha uram vissza akarja kapni Lady Alice-t, vigye a zöld kristályt a régi szennyvízárok északi végébe. Csak rakja de a követ, és térjen vissza a várba. Ha ezt megteszi, Lady Alice reggelre itthon lesz. - A zöld kristályt? - Hugh előredőlt ébenfa székében, és összeszűkült szemmel az őrt méregette. - Ennyi lenne csupán a váltságdíj?
- Igen, uram - nyelt nagyot a szerencsétlen. - Uram... én csak azt mondom, amit attól az embertől hallottam... - Ki küldte az üzenetet? - Loctoni Eduárd, ha jól értettem. - Eduárd. - Hugh tekintete a kandallóban lobogó lángokba mélyedt. - Mégis ujjat mer húzni velem? Gondolkodj. Garam, mást nem mondott az az ember? - De igen - bólogatott az őr. - Eduárd bizonyítani kívánja, hogy asszonyunk valóban a fogságában van. - Miként? Bár Hugh nem mozdult, Garan hátrálni kezdett. Lassan kinyújtotta a kezét, tenyerén megcsillant az ónixgyűrű. - Lady Alice elküldte önnek eljegyzési gyűrűjét, és kérve-kéri uramat, hogy szíveskedjék visszaemlékezni azokra a szavakra, amiket aznap mondott, amikor a gyűrűt asszonyomnak adta. Úristen, mit mondhatott? Szerelmes szavakat? No nem., azt biztos nem. De akkor mit? Nem mehet egyedül a barlangba! - Vagy úgy - suttogta. - Uram? - lépett előrébb Benedíct. - Eduárd valahol a barlang mélyén tartja fogva Alice-t.
20, fejezet Benedict tajtékzott, amikor megtudta, mit tervez a lovag. - Mi az, hogy nem adja oda a zöld kristályt?! Az isten szerelmére, mylord, Loektoni Eduárd megöli a nővéremet! Dunstan csítitólag a fiú vállára helyezte a kezét. - Nyugalom, Benedict! Sír Hugh nem először akad össze ilyen hitvány alakokkal, mint Eduárd is jól tudja, mit csinál. - Hát nem hallotta? - Á fiú idegesen kopogott mankójával a padlón. - Azt mondta, nem áll szándékában odaadni a követ! - De hallottam... Benedict Hugh felé pördült. - Azt állította, mylord, hogy a kő semmilyen értékkel, nem bír. Hogy csupán jelkép. Egy legenda része. A nővérem, élete már csak többet ér mint az az átokverte kristály! Hugh Calvert térképét tanulmányozta, fel sem nézett. - Csillapodj, fiam! - És én még azt hittem, hogy érez valamit Alice iránt! Hogy törődik vele! Hogy megvédelmezi! Most álljon le vitatkozni a kölyökkel, és ecsetelje neki, hogy amit Alice iránt érez, az nem valami, az nem pusztán törődés, gyöngédség, hanem... - A kő valóban értéktelen - mondta halkan, a fiú feszült arcába nézve. - De nem erről van szó. - Uram, ki kell fizetnie a váltságdíjat! - könyörgött Benedict. - A nővérem élete a tét! Mennyit mondjon el a kölyöknek? Dunstanra pillantott, az csak a vállát vonogatta. Semmi értelme eltitkolni a fiú elől az igazságot, olvasta ki a tekintetéből. - Attól félek, nem igazán értetted meg, miről van szó - jegyezte meg csendesen. Hogy magyarázza el az öccsnek, hogy a nővére élete egy hajszálon függ? Hogyan magyarázhatná ezt el, amikor ő, a férfi is csak alig-alig tudja felfogni, hogy a felesége egy gyilkos kénye-kedvének van kiszolgáltatva?
- Mondja el, hogy a saját félelmeivel küzd? Hogy kísérti a gyötrelmes lehetőség, hogy talán Ailce nélkül kelljen leélnie hátralévő életét? - Nem igaz! - tört ki Benedictből a kétségbeesés. - Nagyon is jól érteni, mi történt. Eduárd elrabolta a nővéremet, és váltságdíjat követel érte. Meg kell adnia, amit kér, uram! - Ha odaadnám a zöld kristályt - mondta Hugh —, Eduárd megölné Alice-t. Dunstan helyben hagyólag bólintott. - Sir Hugh-nak igaza van, Benedict! A fiú ide-oda kapkodta ideges pillantását a két férfi között. - De... De Eduárd azt ígérte, szabadon engedi a nővéremet, ha megkapja a követ! - Ez nem holmi barátságos lovagi torna, ahol az összecsapás természetes velejárója a felajánlott díj. - Hugh ismét a térkép tanulmányozásába merült. - A helyedben nem nagyon bíznék Eduárd becsületszavában. - De Eduárd is lovag! - tiltakozott a fiú. - Őt is köti az esküje. - Azzal, amit tett, Eduárd bebizonyította, hogy nem igazi lovag - mormolta Dunstan. Csend ereszkedett a szobára. A lovag Locktoni Eduárd megváltozott viselkedésén töprengett. Mert amikor Rivenhallt elfoglalta, Eduárd tudhatta, hogy Hugh egy szalmaszálat sem tesz keresztbe azért, hogy az ellenséges birtokot felszabadítsa. Akkor számíthatott a lovag jóváhagyására. De most Eduárd vette magának a bátorságot, és esztelenül őellene, a Rettenthetetlen ellen támadt. Tettei immár nem egy alattomos rókára, hanem egy felbőszült vadkanra vallottak. - Akkor... mit lehet most tenni? - kérdezte a végsőkig elkeseredett Benedict. - Csupán egy esélyünk maradt - állt fel Hugh, és feltekerte a térképet. - Felkutatom Eduárdot. De azt a percet, amikor megtalálom, nem éli túl! - Sir Matthew halála után - mondta Katherine - Eduárd elverte az örökségemet, így aztán egyetlen házassági szerződést sem tudott tető alá hozni. Egy idő után hozzájárult, hogy Scarcliffe-be jöjjek, a kolostorba. Ezt követően nem sokat láttam a kedves kuzint. Kimondhatatlan örömömre. - A zárdában végre boldogságra lelt? - Alice hangjából együttérzés csendült. - Mondjuk inkább, hogy beletörődtem a sorsomba. Lekötött a kertészkedés, szerettem a gyógynövényekkel foglalkozni... A sziklaterem egyik sarkába húzódtak. A lány nem bánta, hogy beszélgetnie kell a nővérrel. A társalgás legalább eltereli a gondolatait a rettegéséről. Most sokkal jobban félt, mint amikor először találkozott Eduárddal. Nem csak azért, mert Rivenhallban maga mögött tudhatta Dunstant és a katonákat. Locktoni Eduárd szörnyű változáson ment át. Minden mozdulatából, mondatából sütött az erőszak. Eszelős gonoszság torzította el vonásait. Kiszámíthatatlan kegyetlenség áradt minden porcikájából. Az még csak hagyján lett volna, hogy a zöld kristályt akarja. De ahogy akarta! Alice határtalan megkönnyebbülésére, a férfi néhány perce, fáklyáját magasra emelve elhagyta a termet. Látszott, biztonsággal eligazodik a kacskaringós barlangjáratokban. Most harmadszor indult el a régi szennyvízelvezetőhöz. Alice úgy érezte, rádőlnek a sziklafalak. A hely egyre nyomasztóbbá vált. A levegő mintha összesűrűsödött volna. A fáklyák lassan csonkig égtek, a félhomályban inkább hallani lehetett, mint látni. A terem másik végében Fulton és társa kockát dobtak. Idétlen játszadozásuk közben néha fülsértően felröhögtek. Fegyvereiket azért a kezük ügyében tartották. Alice inkább érezte, mint tudta, hogy későre járhat. A barlangnak ebbe a részébe sosem hatolt be a napfény. - Amint Eduárd megkaparintja a kristályt - kulcsolta össze a kezét az ölében Katherine -, mi ketten befejeztük földi pályafutásunkat. - A férjein megment mindkettőnket! – fogadkozott Alice.
Szegény Hugh, villant át az agyán, egyebet sem tesz, mint teljesíti az ígéreteimet! Ha nem itt, és nem most jut eszébe, akár mulatságosnak is találta volna a gondolatot. Katherine szomorúan ingatta a fejét. - Mi ketten elvesztünk, Lady Alice! A bosszú magva tápláló talajra hullt, meggyökeredzett, új hajtásokat hoz... - Nővér, kérem, kíméljen meg a növénytermesztési hasonlataitól! - fakadt ki a lány. - Elég bajom van e nélkül is! - Nézzünk szembe a tényekkel! - jelentette ki Katherine meglepően józanul. - Ha hiú ábrándokba kívánja ringatni magát... - Édesanyám mindig azt mondta, a reményt soha nem szabad feladni. És én hiszem, hogy Sir Hugh győzedelmeskedni fog Eduárd felett! Majd meglátja! - Túlzott jelentőséget tulajdonít a férjének - jegyezte meg Katherine. - Miért ne tenném? Eddig még sosem hagyott cserben! - Magamagát is meglepte a büszkeség, amivel, e szavakat kiejtette. - Ha azt hiszi, hogy Eduárd vetélytárs lehet a férjemmel szemben, hát nagyon téved! - Nincs az a férfi, akiben meg lehetne bízni -összegezte élete tapasztalatát a nővér. Alice úgy látta, hiábavaló lenne az igazáról győzködni az asszonyt. Inkább témát váltott. - Nem tudja véletlenül, ki lopta el a zöld kristályt a zárdából? - Én. - Tesséék? Katherine felsóhajtott. - Amikor Eduárd megtudta, hogy a kő a kolostorban van, beüzent. Hogy ha nem szerzem meg neki a kristályt, akkor... - Akkor? - Megmérgez valakit a falubeliek vagy a nővérek közül. Engedelmeskednem kellett. Egyik éjjel átadtam a követ az egyik emberének. - De miért nem lopta el a kristályt Eduárd már évekkel ezelőtt? - Mert csak néhány hónapja jutott a tudomására, milyen értékes - vont vállat Katherine. - Amikor Oxwícki Calvert meggyőzte arról, hogy a scarcliffe-i kövek igenis léteznek? És ez történetesen egybeesett azzal, hogy Sír Hugh-é lett a birtok? - kérdezte a lány. - Eduárd elhatározta, hogy megkeresi a rég elfeledett kincset... - A nővér felsóhajtott. - De az embere, akinek odaadtam a követ, megszökött. A balga lélek nem ismerte fel a kristály valódi értékét. Eladta egy árusnak... A kő aztán, önökhöz került. - De miért kellett Calvertnek meghalnia? - Megállapodtak Eduárddal, hogy az unokafivérem megszerzi a kristályt, a szerzetes pedig feltérképezi a barlangot. Calvert egy szép napon felhánytorgatta Eduárdnak, hogy nem teljesítette, amit vállalt. - Erre Eduárd megölte. - De még nem mondott, le a kristályról — bólintott Katherine. - Ezért elrabolt engem! Ez az ember megőrült! - Sosem tudtam, hányadán állok vele - suttogta a nővér. ~ Mindig is gyűlöltem, de ma este egyenesen megrémiszt. - Gyűlöli? Az unokafivérét? - Tudom, hogy megszokott, ha egy idősebb unokatestvér kezébe veszi egy elárvult lány sorsának irányítását, de... - Katherine akadozva folytatta. ~ Eduárd nem úgy viselkedett, mint egy rokon, ha érti, mire gondolok... Erőszakkal... rám... kényszerítette magát... - Szentséges isten! - lehelte Alice. Félve megsimogatta az asszony karját. - Ha tudná, mennyire együtt érzek önnel... - Aztán megpróbálta elintézni a házasságomat Sir Matthew-val. - A nővér arca megmerevedett a fájdalomtól. - Isten bocsássa, meg, de tiszta szívemből gyűlölöm Eduárdot!
Csizmatalpak dübörögtek valahol a sziklák mélyén. Alice riadtan a barlangjárat bejáratára nézett. A sötét alagútban előbb halvány fény derengett, aztán berontott Eduárd. Fulton felugrott, ura üres kezére esett tekintete. - Sir Hugh nem fizeti ki a váltságdíjat? - Az a fattyú szórakozik velem! - Őrjöngve egy sziklahasadékba állította a fáklyát. Mindjárt hajnalodik, de a kő még nincs az ároknál. Ebben az átkozott ködben meg már látni sem nagyon lehet, - Úgy látszik, a Rettenthetetlen sokallja a feleségéért az árat. - Fulton sértődött pillantást vetett Alice-re, és óvatosan megtapogatta a sebesülést a kezén. - Én megérteném, ha meg akarna szabadulni tőle. Fárasztó egy teremtés! - Nem értesz te semmit! - kiáltott rá Eduárd mérgesen. - Meglehet - hagyta rá Fulton. - De egyre kevésbé tetszik ez nekem... - Sir Hugh bármi árat hajlandó lenne kifizetni a feleségéért. - A zsoldos idegesen a hajába túrt. - Rivenhall-ban magad is láthattad, mit meg nem tesz a kedvéért. - Igen, de... - Eszét vette ez az asszony. El fogja hozni nekem a zöld követ, csak hogy visszakaphassa. Fulton társa is, akit - mint Alice időközben megtudta - Royce-nak hívtak, feltápászkodott. - Én is azt mondom, amit Fulton. Nem lesz ez így jól. Az a kő nem ér meg annyit, hogy magunkra haragítsuk a Rettenhetetlent, hogy aztán sarokba szorítson itt bennünket. - Ne károgjatok már! - Eduárd feldúltan rohangált. - A barlangban biztonságban vagyunk. Calvert halott. Most már csak egyedül én ismerem ki magam a járatokban. Még Sir Hugh sem merészkedne be ebbe az útvesztőbe! - Ön legalábbis így gondolja. - Royce az erszényébe ejtette a kis csontkockákat. - De ez semmin nem változtat. Lehet, hogy ez a terem pillanatnyilag remek búvóhely, de könnyen csapdánkká válhat. Eduárd megtorpant, szeme fenyegetően összeszűkült. . - Kétségbe mered vonni a szavaimat, kutya? De Royce-nak nem szállt inába a bátorsága. Egy hosszú percig elgondolkodva bámult urára, aztán elhatározásra jutott. - Azt hiszem, csak az időnket vesztegetjük. Nekem ebből elegem van! - Micsodaa? Itt én parancsolok! - ordította Eduárd. A kardjára csapott. - Ha csak kísérletet teszel rá, hogy itt hagyj, megöllek! - Na, azt próbálja meg! - nyúlt Royce is a kardja után. Fulton sápadtan hátrált ki a két dühöngő közül. - Uramisten! Ezek megőrültek! - Áruló! - üvöltötte Eduárd, és kirántotta fegyverét. - Maradjon ott ahol van! - villant meg Royce pengéje is. - Abbahagyni! Abbahagyni! - Kiabálta Fulton. Alice megragadta Katherine karját. - Jöjjön! – suttogta - Talán ütött r szabadulásunk órája. A nővér nem mozdult. A félelemtől tágra nyílt a szeme. - Sosem találnánk ki a barlangból. Nem menekülketünk meg. A lány csuklójánál fogva talpra rángatta az assszonyt. - Majd követjük Eduard nyomait! - Milyen nyomokat? - Azokban a járatokban, ahol többször elhaladt, a fáklyája bsszekormozta a falakat - mondta Alíce, és közben csak remélni merte, hogy igaza lesz. Egyet azonban biztosan tudott: ki kell használniuk a lehetőséget, nogy Eduárd és Royce hajba kaptak. - Gondolja, hogy kikerülhetünk innen? - kérdezte a megzavarodott Katherine. Szemlátomást beletörődött már hogy rövidesen meg fog halni. A reménytelenség érzése minden életerejét kiszívta.
- Siessen! Alice egyik szemét az egymás körül kivont karddal köröző Eduárdon és Royce-on tartva a kijárat felé indult. Fulton sem figyelt rájuk. A másik két férfit igyekezett lecsillapítani. A lány maga után vonszolva Katherine-t, épp megragadta az első keze ügyébe kerülőő fáklyát, amikor különös, hideg bizsergést érzett hátul a nyakán. Belereszketett a biztos tudatba. A legkisebb zaj sem utalt Hugh jelenlétére, de Alice tudta, hogy valahol a közelben lehet. A járat felé pördült, amelyen az előbb Eduárd a terembe érkezett. Hideg, csípős levegő áradt be a fekete alagútból, az utolsó ítélet fagyos lehelete. A fáklyák lángja vadul hullámzani kezdett. - Hugh! - suttogta Alíce. Aranyszemek parázslótok a sötétségben, a homályból hirtelen kivált egy magas, fekete emberalak. Bár a küzdők nem hallhatták ellenségük suttogva kiejtett nevét, a hangját - amely csattant, akár a korbács - ezer közül is megismerték volna. - Elég! - Az egyetlen szóba beleremegtek a terem falai. - Ha kedves az életük, tegyék le a fegyvert! Mindenki kővé dermedt, megigézve bámultak a járatból belépő férfira. Még Alice tagjai is elzsibbadtak a rémülettől, holott ő számított Hugh felbukkanására. Elhűlve meredt a lovagra, aki veszélyesebbnek látszott, mint valaha. Tekintetében kíméletlen harag csillogott, kezében megvillant kivont kardja. Katherine keresztet vetett. - A Viharhozó! - suttogta. Hugh mögött megjelent Dunstan és Alex, az egyik várőr. Mögülük a fáklyát tartó Benedict lépett elő. A megkönnyebbülés sóhajt csalt elő torkából, amikor megpillantotta a nővérét. Először Eduárd tért magához. - Fattyú! - süvöltötte. - Tönkretettél mindent! Amióta csak élsz. mást se csinálsz, mint elveszed tőlem, ami engem illet! Most mindenért megfizetsz! Előreugrott. De nem Hugh, hanem Alice felé. A lány testét megbénította a félelem.- Eduárd őt akarja megölni! - Aiíce, mozdulj már, az istenít! - Hugh megindult feléjük, de még jó pár lépésre volt tőlük. A parancsoló hang megtette a hatását, Alice életre kelt. Odébb siklott. A zsoldos kardja szikrát szórva a sziklára sújtott, ami előtt a lány az előbb még állt. A csendülés, akár egy női sikoly, visszhangot vert. Alice-t hideg veríték öntötte el. Ha nem ugrik, el, Eduárd csapása kettébe hasítja! A zsoldos utána vetette magát. Két marokra fogva a markolatot, kardját ismét magasba emelte. Alice hátrált, meg-megbotolva szoknyája szegélyében. - Te szajha! Te tehetsz mindenről! - Őrült düh villogott malacszemeiben. - Most meghalsz, szuka! A lány látta, hogy Hugh még mindig nagyon messze van, nem ér oda, mielőtt Eduárd újra lesújthatna. Ám hirtelen némi értelem villant az eszelős tekintetben. - Még egy lépés, és megölöm a nőt! - ordította Eduárd Hugh-nak, A lovag megtorpant, köpenye alól előhúzott valamit. - Ezt akarta, nem? - Tenyerén a zöld kristály csillogott. - A kő! - nedvesítette meg kiszáradt ajkait a zsoldos. - Adja ide, és a felesége életben marad! - Fogja! - Hugh elhajította a követ, az szállt, egyenesen a sziklafalnak. - Ne! - üvöltötte tágra nyílt szemmel Eduárd. A kristály után kapott, de nem érte el. A zöld kő nagyot csattanva a falnak vágódott. Ezer darabra tört. A szivárvány színei szikráztak fel a földön. Rubinok, aranyszín brillek, gyöngyök, smaragdok, zafírok, gyémántok gurultak szerteszét, kiszabadulva burkukból. - A scardiffe-i kövek! - suttogta Alice.
Tudnia kellett volna, hogy nem véletlenül volt olyan nehéz a zöld kő! De pusztán a természet különleges produktumát látta benne! Pedig csak volt valahol egy ügyes kezű mesterember, aki zseniális álcát készített a kincsnek, oly tökéletes művet alkotva, hogy még a szakértőt is megtévesztette. -A kövek! - hörögte Eduárd. Megbabonázva meredt a drágakőhalomra. Egy lélegzetvételnyi időre még Hugh-ról is megfeledkezett. Megkésve fordult a lovag felé. A Viharhozó első csapását kivédte ugyan, de a hatalmas ütés alatt megroggyant, térdre esett. Hugh kiütötte a kardját a kezéből. A Viharhozó ismét lesújtani készült. Alice elfordult, képtelen lenne végignézni, ami most következik! Katherine halálsápadtan meredt a két férfira. A terem másik végében Dunstan és Aleyn tartotta sakkban Eduárd embereit. Benedict rettegve nézte a jelenetet. A lány lehunyta a szemét. Várta a halálsikolyt. Eltelt egy perc. Kettő. Három. Néma csönd. Amikor kinyitotta a szemét, a többiek még mindig szótlanul bámulták a helyet, ahol Eduárd és Hugh összecsaptak. Alice is odafordult. Eduárd a hátán feküdt, de még élt. A Viharhozó pengéje a torkának szegeződött. - Mire vár, mylord? - szólalt meg Dunstan. - Végezzen vele! Legyen már vége ennek az éjszakának! - Néhány kérdésemre még választ szeretnék kapni - mondta Hugh. - Kötözd meg, és vidd a várba, Aleyn! Vessétek a tömlöcbe! Majd reggel kihallgatom. - Igenis, uram! - Az őr foglya mellé sietett. Hugh végre Alice-re nézett. Csupán borostyánszeme égett különös tűzben, egyébiránt oly nyugodtnak tűnt, mint aki épp most vett pihentető, forró fürdőt. - El kell ismernem, asszonyom, minden estére tartogat valami meglepetést! - Ön pedig mindennap beteljesít egy legendát, mylord! - mutatott a lány a földön heverő drágakövekre. - Panaszra tehát nincs oka! - Alice! - Ó, Hugh! - A boldogság könnyei szorongatták a torkát. - Tudtam, hogy kiszabadít! Zokogva a férfi karjába vetette magát. A reszketés csak nem akart múlni tagjaiból. Valahányszor a barlangban töltött órákra gondolt, vacogni kezdtek a fogai. Talán készítenie kéne magának is abból a füzetből, aminek a receptjét elküldte Thornewoodi Erasmusnak. Hugh magához ölelte, betakargatta. - Most már nyugodjék meg, kedvesem! Próbáljon aludni! - Hogy alhatnék, uram? Annyi kérdésre szeretnék feleletet kapni! Ráadásul olyan furcsán érzem magam... - Az idegesség teszi, Alice. Nem csoda azok után, amin ma keresztülment. De hadd halljam, mire kíváncsi? - sóhajtotta a férfi. - Ha jól sejteni, addig úgysem hunyja le a szemét, amíg minden kérdésére választ nem kap. - Mikor tudta meg, hogy a scarcliffe-i kövek a zöld kristályban vannak elrejtve? - Amikor a kristály széttört. - Csak akkor? - Az igazat megvallva, közelebbről nem is vettem szemügyre. Nekem az is elég volt, hogy megszereztem. Várta a következő kérdést, aztán elmosolyodott, amikor a lány egyenletes szuszogását hallotta. Gyengéden elsimította a vörös fürtöket a bájos arcocska elől. - És, uram... - rezzent meg félálomban Alice. - Igen? - Mit akar megkérdezni Eduárdtól? - Még gondolkozom rajta— hazudta Hugh; bár egy percig sem remélte, hogy becsaphatja a feleségét.
Locktoni Eduárd szájából akarta hallani, hogy Matthew kész volt feleségül venni Margaretet, és magáénak elismerni a gyermekét.
21. fejezet Hugh csizmái nem ütöttek zajt a köveken, de éjfekete köpenye haragosan csattogott. - Biztos, hogy meghalt? - Igen, uram. - Dunstan fáklyája fényénél mutatta az utat, bekanyarodott a folyosón. Nemrég talált rá az egyik őr. - Miért nem motozták meg? - lépdelt embere mögött a lovag. A scarcliffe-i vár föld alatti folyosói nem sokban különböztek a barlang járataitól. Sötét volt, dermesztő hideg. A nap sugara nem hatolt be ide, ahol a fűszereket és a gabonát tárolták. És alkalmanként a foglyokat őrizték. - Megmotozták, uram - felelte Dunstan. - De az őrök tőrt kerestek nála vagy más, hasonló fegyvert. Megállt a vasráccsal elkerített, nyirkos fülke előtt. Locktoni Eduárd kínba rándult, kihűlt teste a cella közepén feküdt. Hugh tagjait a csalódottság forró hullámai mosták át. Oly sok mindent akart volna kérdezni még ettől az embertől. Annyi mondanivalója lett volna szülei gyilkosának! De legalább bosszúja beteljesedett. Igazság tétetett. Úgy gondolta, elégedettnek kéne lennie, ehelyett kongó ürességet érzett. - Nem találták meg a mérget, amit a maga számára rejtegetett - mormolta. - Nem, mylord. De talán így van jól - nézett urára az öreg harcos. - Á múlt minden csúfsága vele halt. Maga sem tudta, hova tart. A lábai vitték a hideg, sötét folyosók hosszán át, átvágtak a hallon, ahol már ebédre terítettek, felkanyarodtak a toronyba vivő lépcsőre. Hugh hirtelen Alice dolgozószobája ajtaja előtt találta magát. Anélkül, hogy kopogott volna, benyitott. Alice meglepetten nézett a belépőre, aztán aggodalom villant a tekintetében a férfi komor arca láttán. - Uram. - hajtotta be a könyvét. - Mi történt? - Eduárd megmérgezte magát. Halott. Alice felállt, asztalát megkerülve a férfihoz ment. Szó nélkül átölelte. Semmit nem kell mondanom, gondolta Hugh, Alice mégis mindig megérti, mit érzek. Csendben ölelték egymást. A lány erőt adó karjaiból szeretet, melegség, béke áradt át a férfi tagjaiba. Valahol dördülve bevágódott egy ajtó. Kirekesztve a múlt árnyait, a fájdalmat, a megaláztatást. Egy hónappal később, egy csípős őszi reggelen, az őr kiáltására kapták fel fejüket a várudvaron serénykedők. - Lovasok közelednek, mylord! Egy lovag és öt fegyveres! Mögöttük szolgák és egy szekér! A harcosokat gyakorlatoztató Hugh éles füttyszavára mozdulatlanná dermedt a kis sereg. - Milyen zászló alatt lovagolnak? - Zöld és sárga, uram! - Thomewoodi Erasmus színei - nézett Dunstanra a lovag. - Igen - sóhajtotta az öreg katona. – Biztosan urunk halálhírét jönnek jelenteni. Hugh-ra rátört a szomorúság. Nem szabadna, hogy váratlanul érje a szörnyű csapás, mégsem tudja elhinni, hogy Erasmus nincs többé. Esztelen módon az utolsó pillanatig bízott abban, hogy Alice orvossága segíteni fog. Szeme elé emelve tenyerét felkiáltott a toronyb. - Jól látod a színeket? - Igen, mylord - nézett ismét az őr az útra. - A kíséretéből ítélve igen gazdag lehet a lovag. Jól felfegyverzett kis társaság. Egy hölgy is van velük.
- Egy hölgy? - lepődött meg Hugh. Talán a megözvegyült Eleanor személyesen akarja közölni a rossz hírt? Benedict felé intett. - Szólj Alice-nek, hogy vendégeink érkeztek! Úgy készüljön az ebéddel. - Igenis, uram! - nyomta a fiú Dunstan kezébe az íjat, amivel eddig gyakorolt. Hóna alá szorítva mankóját, sietősen elbicegett a nagyterem felé. Néhány perc múltán a lovasok megálltak a várkapu előtt, és udvariasan bebocsáttatást kértek. Az őr felhúzta a rostélyt. Alice ebben a pillanatban lépett-ki a hallból. - Kik, lesznek a vendégeink, uram? - Olyasvalakik, akik Erasmus uram halálhírét hozzák - felelte halkan Hugh. - Miért olyan biztos benne, hogy meghalt? - kérdezte homlokát ráncolva Alice. - Csak nem felejtette el odaadni a receptet? Hisz a lelkére kötöttem, uram... - Nem felejtettem el. - És megmondta a feleségének, hogy az orvosok nem vághatnak több eret rajta? - Pontosan úgy tettem, ahogy kérte, Alice. De mindenki, még maga Sir Erasmus is tudta, hogy a vég közel. Az ember érzi, ha meg kell halnia. - Jaj, ne legyen már nevetséges! Sír Erasmusnak kutyabaja sem volt, egy kis ídegkimerültségtől eltekintve... De nem folytathatta a fejmosást, mert a kis kompánia a lépcső elé kanyarodott. Hugh arcán előbb hitetlenkedő, majd egyre boldogabb mosoly terült szét, amint az elöl haladó lovagot megpillantotta. - Uram - suttogta. - Nos? - türelmetlenkedett Alice. - Kit köszönthetek a vendégünkben? - Thornewoodi Erasmus! Hát ön az, uram? - A mindenségit! - csattant fel a lány. - Julián csak ma reggel érkezett vissza Londonból. Miért nem jelentette, hogy Sir Erasmus meglátogat bennünket? Hát mire tartjuk a mihaszna futárját?! - Legyen kíméletes Julianhez, asszonyom. Én még igényt tartok egyéb szolgálataira vigyorodott el Hugh, és ura üdvözlésére sietett. Az erejét visszanyert Thornewoodi Erasmus hátasa nyergében magasodott. Á sápadt napfény vidáman megcsillant páncélján. - Isten hozta, nagyuram! - ragadta meg a kantárt Hugh. - Örülök, hogy úgy döntött, inkább hozzánk látogat el, és nem a temetőbe! - Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy a temetés távolról sem olyan vidám dolog, mint a keresztelő! - kacsintott a feleségére Erasmus. - El is határoztuk Eleanorral, hogy meglepjük még magunkat egy-két csemetével! Az asszony boldogan elpirult, és kancája nyergéből lenézett Hugh-ra. - Azért jöttünk, hogy ezt megköszönjük a kedves feleségének. Ha szó egyáltalán kifejezheti hálánkat... - Boldog lesz, ha megtudja, hogy a vártnál többet használt az orvossága - felelte Hugh fülig érő vigyorral. - Rólam nem is szólva. Mindig mondtam, hogy uram kifejezetten tehetséges a gyereknevelésben. De engedjék meg, hogy bemutassam a feleségem... De Alice már száguldott is lefelé a lépcsőn. - Végre valaki, aki komolyan veszi az utasításaimat! Aznap este Sir Erasmus figyelmes, szürke szeme elégedetten villant meg a sakktábla felett. - Ön lép, asszonyom! - Igen. igen... - Hugh igazat mondott. Ön valóban méltó ellenfél. - Nagyon köszönöm, nagyuram. - Alice az egyik ónixból faragott futárt szorongatta a markában, és elmélyülten .a táblára meredt. - Szeretek sakkozni. - Kezdem azt hinni, ezt a játszmát fel kell adnom.
- Ne vegye sértésnek, nagyuram, de ebben a játékban csupán a férjem jobb nálam. Mert tudja, ő a legnagyszerűbb, ha stratégiát kell kidolgozni. - Igen, ezt már magam is tapasztaltam. Valahol a hátuk mögött Eleanor felnevetett. Erasmus mosolyogva fordult meg. Felesége, Hugh társaságában, a kandalló előtt üldögélt, mézes fügét eszegetett és Julián hárfajátékát hallgatta. - Ön jön, nagyuram! - Bocsánat - nézett ismét a táblára a férfi. Habozva az egyik bástyáért nyúlt. - Elismerésem, asszonyom. Eddig senkinek nem sikerült az én Hugh barátomban tomboló, haragvó viharokat lecsendesítenie. A lány meglepetten pillantott fel rá. - Igen, asszonyom. Önnek sikerült. - A férjem számára az a legnagyobb megnyugvás, hogy Scarcliffe-et a magáénak mondhatja - felelte Alice. - A birtokot pedig ön adományozta neki. Ha tehát köszönet és elismerés illet valakit, az ön. - Hugh kiérdemelte, hogy földje legyen. A hűségével. De kiérdemelte azt is, amit öntől kapott. - Ugyan mit kapott tőlem? - kérdezte egyre inkább megzavarodva Alice. - Hát szerelmet, drága asszonyom - kacagott fel Erasmus -, szerelmet! Ne is tagadja! Hogy is tagadhatta volna?! Julián nem sokat haladt, amíg a vendégeket kellett szórakoztatnia, de Sir Erasmusék távozta után alig néhány héttel már elő is állt az új listával Hugh kedvtelve olvasgatta a megrendelt dicséreteket. Álig várta, hogy Alice fülébe suttoghassa a bókokat. Ám még be sem lépett a lány dolgozószobájába, a bebiflázott kedveskedések már ki is röppentek a fejéből. Megszokhatatlan és felemelő volt a tudat, hogy ez a bűbájos teremtés a felesége. Alice háttal az ajtónak állt, nem hallotta meg, hogy belépett. Egy szikladarab tanulmányozásába merült. A napsugarak körbetáncolták alakját, csábítóan megcsillantak fürtjein. A férfin úrrá lett a vágy. De aztán emlékeztette magát, hogy miért jött. Mit is írt Julián, melyik bókot mondja el elsőként? Megköszörülte a torkát. - Csodás hajából font glóriája oly ragyogó tűzzel tündököl, amely mellett csípős hajnalon elgémberedett ujjaimat is megmelengethetem, asszonyom. - Köszönöm - mondta szórakozottan Alice, és továbbra is a követ vizsgálgatta. Ajaj! Úgy látszik, unja már, hogy mindig a haját dicsérem, riadt meg a lovag. Majd szól Juliannek, hogy a vörös hajkoronát hagyja el ezentúl a listáról. - Kecses hattyúnyaka fehérebb és puhább a frissen hullott hónál - Igazán kedves - mormolta a lány, és a fénybe emelte a szikladarabot. Hugh megütögette a lábszárát a pergamentekercssel, amelyen a dicséretek sorakoztak. Julian bókjai ma valahogy nem érik el a kívánt hatást! - Bőre selymesebb a szárnyát tejszínben fürösztő galamb tollánál! - Hát észrevette? - Alice végre az asztalra ejtette sziklát. És azonnal egy másik szürke kő fölé hajolt. Hugh kétségbeesetten göngyölte szét a pergament, és kapkodva elhadarta a következő mondatot: - Apró lába finom íve és karcsúsága láttán irigyen sóhajtanak a szellő borzolta patkányok is. - A patkányok? - Alice erre azért már felfigyelt. Hugh döbbenten meredt a pergamenre. A rosseb essen Julianbe és a macskakaparásába! - Patkányokat mondtam volna? A páfrányok, asszonyom, a páfrányok! Apró lába finom íve és karcsúsága láttán irigyen sóhajtanak a szellő borzolta páfrányok is!
- A páfrányok? Az más! Folytassa kérem! - Hát... Momentán nem jut az eszembe egyéb... Máskor pár kedves szó után már a hálószoba felé tartottak. De most... Vagy Alice-szel van valami baj, vagy Juliannel. - A szememről szót sem ejt, mylord? Nem úgy találja, hogy a malachit igéző színében fénylik? Persze előfordulhat, hogy Julián tökéleteset alkotott, csak ő nem tudja hűen tolmácsolni a szavait. - A szeme? - motyogta. - Zöldnek zöld... És a malachit is nagyon szép árnyalat. - Köszönöm. Nem térnénk át a keblemre? - Hova? - nyelt nagyot a férfi. Alice eddig azzal is megelégedett, ha az ágyban suttogott csacskaságokat a kebleiről. - Ön szerint is olyan bársonyos és ruganyos, mint a frissen érett őszibarack? - Ha... Hamvas, az tagadhatatlan, - Jó. A derekam? - Mi van vele? - hűlt el Kugli. Alice a szürke követ odahagyva, egy sötétebb szikladarabot fogott a kezébe. - Nem gondolja, hogy a karcsúsága egy virágkehelyével vetekszik? A darázsderékról és a virágkelyhekről Julián is írt valamit, de Hugh úgy gondolta, azt a passzust inkább kihagyja, nehogy megsértse a lányt, aki egyes helyeken gömbölyűbbnek és domborúbbnak tűnt, mint néhány héttel ezelőtt. De neki így is nagyon tetszett. Különben is? Mondja azt Alice-nek, hogy meghízott? - Igazság szerint a derekáról nem sokat gondolkoztam - kezdte óvatosan. – De most, hogy mondja... Nem a képzelet játszik vele! Alice ott állt az ablak előtt. A fény körberajzolta alakját. Mi tagadás, vékonyabb volt, amikor a nagybátyja házából elhozta. ~ Hallgatom.. - Én... Hogy is mondjam... Én nem úgy látom,., hogy a dereka oly karcsú lenne, mint egy virágkehely. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem így nem tetszik... - Amikor a lány válla megrázkódott, döbbenten elhallgatott. - Alice, kérem... Könyörgök, ne sírjon! Én... Esküszöm, a dereka karcsúbb a legkarcsúbb virágkehelynél! Aki mást állít, azt párbajra hívom... - Ön igazán gáláns, mylord.- - Alice megfordult. Széniében nem sírás, hanem nevetés bujkált. - De szeretném, ha őszinte lenne. — Alice... - Igaza van. A derekam kissé elvastagodott, a mellem is nagyobb már, mint egy barack. Mindennek egyszerű oka van. Terhes vagyok. Hugh körül elsötétült a világ. .Alice gyermeket vár! Az ő gyermekét! Amikor magához tért, már kuncogó feleségét tartotta a karjában. - Tudja, uram, amíg nem találkoztam önnel, én nem hittem a legendákban! - Tudja, asszonyom, amíg nem találkoztam önnel, én nem hittem a szerelemben!
22. fejezet A késő ősz meleg fényében fürdött a táj. Hugh az őrtoronyban állt, elsőszülött magzatát ringatta. - Látod, kisfiam, ez itt Scarcliffe - mutatott körbe. - Gazdag termésünk volt az idén. A birkák is több gyapjat adtak, mint tavaly, a fűszerek is szép pénzt hoztak. Betakargatta a pár hónapos gyermeket. - Sok mindent meg kell még tanulnod, de anyád és én mindig melletted leszünk. A kis Erasmus elégedetten gőgicsélt, és boldogan apja mutatóujjába harapott. - Ha arra, keletre nézel, fiacskám - kapta el a kezét Hugh -, Rivenhallt láthatod. Egy napon az unokafivéredé lesz. Sose feledd, hogy az ifjú Reginald a rokonod! - Apádnak igaza van, Erasmus! - ért fel a toronyba Alice is, levegő után kapkodva. - A családnál nincs fontosabb!
- Az ágyban lenne még a helye, kedvesem! - rótta meg Hugh. - Ha a gyermekágyra gondol, abból már több hete felkelteni, ha nem vette volna észre! — zsörtölődött Alice. - Újabban a széltői is óv, mylord! Igaz, ami igaz, fiuk világrajövetele leginkább Hugh-t viselte meg. Már-már az ájulás határán járt, mire a gyermek felsírt. Erasmus és Alice minden különösebb megrázkódtatás nélkül átvészelték az eseményt. - Hadd hallom, miről mesélt a fiának! A scarcliffe-i kövekről? Netán a rettenthetetlen lovagról szóló történetekkel szórakoztatta? - érdekdődött Alice. - Ugyan! - felelte morcosan Hugh. - Épp a fűszer-kereskedelemnél tartottunk... Az asszony felkacagott. - Hát jó! Állapodjunk meg valamiben! Ön bevezeti a kereskedés és a gazdálkodás rejtelmeibe, én pedig elmesélem neki, amit a családjáról tudnia kell! - Ennél előnyösebb üzletet még sosem kötöttem! Még önnel sem, szerelmem!
