AMANDA QUICK NE NÉZZ HÁTRA!

AMANDA QUICK NE NÉZZ HÁTRA!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amanda Quick: Don’t Look Back Bantam Books, New York, 2002 Published by arrangement with Bantam Books an imprint of The Bantam Dell Publishing Group, A division of Random House, Inc. Copyright © 2002 by Jayne Ann Krentz Jacket art © 2002 Franco Accornero Jacket lettering © 2002 Ron Zinn Jacket design by Yoook Louie

Fordította Roby Tiallac Fedéltipográfia: Szakálos Mihály

Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2002 Hungarian translation © by Roby Tiallac, 2002 ISBN 963 203 073 7 Maecenas Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedés, tördelés: Alinea Kft. Nyomás, kötés: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Terjedelem: 19 (A/5) ív

Catherine John: Micsoda öröm és barátság! Rileynek és Frednek - elmentek már, de sohasem felejtjük őket -, és Isten minden teremtményének, kicsiknek és nagyoknak, akik gazdagítják az életünket, amíg velünk vannak.

Köszönetnyilvánítás ŐSZINTE KÖSZÖNET ILLETI CATHERINE JONEST, a British Museum Római- Brit Gyűjteményének kurátorát a római kori Britanniával és az ókori ékszerekkel kapcsolatos tájékoztatásáért és háttéranyagokért. Felbecsülhetetlen értékű volt számomra az ő személyes és szakmai útmutatása és az a gazdag információs anyag, amelyet a tudományos publikációiban, egyebek közt The Jewellery of Roman Britain, Celtic and Classical Traditions című művében bocsátott közre. És még nagyobb hálával tartozom azért a barátságért, amely e könyv megírása közben alakult ki közöttünk. Azért is hálás vagyok Catherine-nek, mert megismertetett engem az angliai régészet egyik nagy öregje, Mr. Samuel Lysons munkásságával. Akinek magas színvonalú régészeti feltárásai és a XVIII. század végén és a XIX. század elején közzétett, csodálatosan illusztrált ásatási beszámolói még mindig kiváltják a szakma csodálatát és elismerését. A könyvben netán előforduló hibákért pedig, természetesen, csak engem terhel minden felelősség És, mint mindig, most is köszönettel tartozom Frank-nek, akinek támogatása és megértése csak ahhoz a titokzatos képességhez mérhető, amellyel megmentett engem a számítógépes katasztrófáktól és az átmeneti áramszünetektől. Szeretlek, kedvesem!

Prológus A HÁZIGAZDA ARRÉBB TOLTA A GYERTYÁT, és kinyitotta a régi, bőrkötéses könyvet. Óvatosan lapozgatta a megsárgult lapokat, míg rá nem bukkant a keresett oldalra. …Azt mondják, titokban találkoznak az éji homályban, hogy elvégezzék különös szertartásaikat. És azt is rebesgetik, hogy a beavatottak Medúzát, a kígyóhajú Gorgót imádják. Mások szerint Nagymesterük parancsára gyülekeznek össze, aki a Medúza varázserejével rendelkezik, és kővé tudja változtatni az embereket. A Nagymesternek, azt mondják, különleges és szörnyű hatalma van. Áldozataira mély, delejes álmot bocsát, majd parancsokat ad nekik. S amikor feloldja őket az álom rabságából, akkor elindulnak, és vakon teljesítik Uruk parancsát. A nagy misztérium pedig az, hogy a mágia hatása alá került személyek utóbb nem emlékeznek, hogy milyen parancsokat kapnak álmukban. Sokan úgy vélik, hogy a Nagymester hatalmát rendkívülivé fokozza az a furcsa ékkő, amelyet a karján visel. Az ékkőbe a Medúza félelmetes képe van belevésve. A szörny levágott feje alá pedig egy pálcát véstek. Ez jelképezi a Nagymester varázspálcáját, melynek intéseitől mélységes mély álomba zuhannak az áldozatok. A faragott kő ónixra hasonlít, de váltakozó színsávjai ritkásak, s nem feketefehér, hanem valamilyen, szerfelett különös, kékes árnyalattal ragyogja be. A külső réteg nagyon sötét, majdnem fekete fényű. Ez a fekete sáv keresztezi a Medúza fejét, amely a drágakő világosabb színű rétegébe van belevésve. Ez a belső réteg finom, sápadt zafírra emlékeztető kékes árnyalatú. Az ékköveket tartó arany karperec egymásba fonódó, pikkelyes kígyókat formáz. A Nagymestertől valósággal rettegnek ezen a vidéken. Arcát a kultikus szertartásokon mindig csuklya rejti. Nevét senki sem tudja; jelvénye és pecsétje pedig a Gorgó- fejes- varázspálcás ékkő. Amely, úgy mondják, erejének és hatalmának a forrása is. Nekem elárulták, hogy a kő neve: Kék Medúza.

Egy TOBIAS FIGYELTE, AHOGY LAVINIA LÉPKEDETT FÖLFELÉ a Claremont utca 7. számú ház lépcsőjén, és rögtön látta, hogy valami baj van. A nő divatos kalapjának mélyen lehajló karimája alatt az arcán, amely mindig felvidította Tobiast, most valami furcsa, töprengő feszültség tükröződött. Tobias még sok mindent nem tudott, de amióta ismerte Laviniát, még sohasem fordult elő, hogy ez a nő bármin is eltöprengett volna. Sokkal jobban szeretett azonnal cselekedni. Tobias szerint túlságosan is erős hajlama volt erre. Vakmerő és nemtörődöm – Tobiasnak folyton ez a két szó jutott eszébe róla. Most a barátságos kis társalgó ablakából figyelte a nőt, és ugrásra készen minden izma és idegszála megfeszült. Nem szerette az előjeleket és a hasonló, misztikus hülyeségeket, de megbízott a megérzéseiben, különösen akkor, ha új partneréről és szeretőjéről volt szó. Lavinia egyáltalán nem látszott feldúltnak. Tobias nagyon is jól tudta, hogy ezt a nőt elég nehéz kihozni a béketűrésből. - Mrs. Lake hazaérkezett – szólt hátra a válla fölött a házvezetőnőnek. - Na, épp ideje – tette le nagy megkönnyebbüléssel a teástálcát Mrs. Chilton, és már indult is az ajtó felé. – Már azt hittem, sohase ér haza. Megyek is, lesegítem a kabátját meg a kesztyűjét. Majd ő akar teát töltögetni a vendégeknek, figyelje csak meg. És úgy látom, neki magának is jót tenne most egy tea. Amit Lavinia kalap árnyékolta arcáról leolvashatott, abból Tobiasnak az az érzése támadt, hogy Laviniának inkább egy rendes adag sherry tenne most jót, abból a fajtából, amit dolgozószobájában őriz. De erre a kis házi alkoholterápiára még várni kell egy kicsit. Először a társalgóban várakozó vendégekkel kell foglalkozni. Lavinia megállt a bejárati ajtónál, és elkezdte végigtúrni nagy, hasas retikülje fenekét a kulcsokért. Tobias most már világosan le tudta olvasni a szeme körül a feszültség jeleit. Mi az ördög történhetett? Pár héttel ezelőtt, a viaszfigurás gyilkosságok idején Tobias már azt hitte, hogy elég jól megismerte Laviniát. Akit nem könnyű felidegesíteni, kiborítani vagy megijeszteni. És a maga néha életveszélyes, bűnügyi nyomozói pályáján Tobias kevés olyan emberrel találkozott, nővel-férfival egyaránt, aki fenyegető helyzetekben annyira meg tudta volna őrizni a hidegvérét, mint Lavinia Lake. Drámai dolognak kellett tehát történnie ahhoz, hogy a nő tekintete ennyire elkomoruljon. Tobiast megborzongatta valami rossz érzés, és azonnal oda lett egyébként sem túl szilárd nyugalma és jó hangulata. Alig várta, hogy kettesben

maradhasson Laviniával. Erre azonban, sajnos, szintén várni kellett. Lavinia vendégei a jelek szerint nagyon vágytak már egy kiadós társalgásra. Tobiast egyikük sem érdekelte. A magas, elegánsan szikár, divatos öltözetű úriember, dr. Howard Hudson a család régi barátjaként mutatkozott be. Felesége, Celeste azok közé a rendkívül vonzó nőstények közé tartozott, akik nagyon is tudatában vannak a fajtájukbeli hímekre gyakorolt hatásuknak, és habozás nélkül ki is aknázzák ezt az adottságukat a férfiak manipulálására. Világosszőke hangját magas kontyba kötötte, szemében a nyári ég fényei ragyogtak. Rózsaszín és zöld szalagokkal díszített, apró rózsamintás, leheletvékony kartonruhát viselt. Retiküljén egy kis legyező fityegett. Tobias úgy ítélte meg, hogy a kartonruha dekoltázsa túlságosan mély egy ilyen friss szeles, kora tavaszi naphoz képest, ám abban is biztos volt, hogy a varrónő ollója nem véletlenül, nem Celeste jól megfontolt útmutatása nélkül kanyarított ki akkora darabot a ruha mellrészéből. Tobias a házaspárral töltött szűk húsz perc alatt két, sziklaszilárd következtetésre jutott. Egy: doktor Howard Hudson egy közönséges, bár nagystílű szélhámos. Kettő: Celeste egy ordas bestia, egy folyton zsákmányra leső kalandornő. De-azt is sejtette, hogy okosabban teszi, ha ezt a két következtetését egyelőre megtartja magának. Nem biztos, hogy Lavinia örömmel fogadná őket. - Már annyira szeretnék ismét találkozni Laviniával! - jelentette ki Hudson, laza eleganciával elterpeszkedve a fotelban. - Évek óta nem láttuk már egymást. Alig várom, hogy bemutathassam őt az én drága Celeste-emnek. Hudson egy profi színész bársonyos, mely zengésű, iskolázott hangján beszélt. Úgy szólt ez az orgánum, mint egy tökéletesen behangolt, sokhúros hangszer. Tobias kissé elálló füleiben azonban nagyon hamisan és idegesítően csengett ez az egész, bár azt kénytelen volt elismerni, hogy van ennek a hangnak valami megborzongató vonzereje. Hudson roppant menő fazon volt abban a kifogástalan szabású, sötétkék zakójában, csíkos mellényében és pengeélesre vasalt nadrágjában. Nyakkendője láthatóan nagy műgonddal és szokatlan csomózással volt megkötve, s Tobias arra gondolt, hogy ettől a csomótól a sógora, Anthony el volna bűvölve. A huszonegy éves Anthony ugyanis épp abban az életkorban volt, amikor a férfiak hajlamosak rettentő nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen semmiségeknek. Tobias osztott-szorzott, és az jött ki neki, hogy a doktor valahol a negyvenes évei közepén járhat. Hudson magán viselte minden ismertetőjegyét annak a disztingvált, jól szituált úriembernek, áld életkortól függetlenül könnyedén elcsavarja minden nő fejét. Dús barna hajában varázslatosán csillogtak az őszes hajszálak, ruháját pedig olyan magabiztosan és öntudatosan viselte, hogy azt fénykorában még maga Brummel is megirigyelhette volna.

- Howard! - szállt el egyszerre minden feszültség Lavinia zöld szeméből, ahogy a társalgóba betoppanva megpillantotta a férfit. Őszinte örömmel tárta ölelésre a karját. - Ne haragudjon, hogy elkéstem. Beugrottam vásárolni a Pall Mallbe, és elnéztem az időt, meg alig kaptam konflist hazafelé. Tobias elképedt, hogy pár pillanat alatt mekkorát változott Lavinia lelkiállapota. És arra gondolt, hogy ha nem sikerült volna kilesnie a lépcsőn fölfelé ballagó Lavinia borús arckifejezését, akkor talán sohasem jöhetett volna rá, hogy a lányt nagyon bántja valami. Az viszont elkedvetlenítette, hogy dr. Howard Hudsonnak már a puszta megpillantása is egy csapásra ennyire felvidította Laviniát. - Lavinia, drágám! - pattant föl Howard, és futó ölelés után hosszú, ápolt ujjaival még sokáig szorongatta a nő két kezét. - El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy oly sok év után megint láthatom magát! Tobiast ismét elfogta valami zavarba ejtő, bár megmagyarázhatatlan rossz érzés. Hudson legfeltűnőbb jellemzője, az elbűvölő hangját leszámítva, a szeme volt. Az a furcsa, aranybarna szem és az a szúrós, ellenállhatatlan tekintet Tobias arra gondolt, hogy a figura a maga mesterségében biztosan nagy hasznát veszi az elzsongító hangjának is és ennek a szinte lebénító nézésnek is. Dr. Howard Hudson ugyanis, mesterségére nézve, gyakorló mágnesező hipnotizőr volt. - Úgy megörültem, amikor tegnap megkaptam az üzenetét - olvadozott Lavinia. - Mert egyébként nem is sejtettem, hogy Londonba jöttek. - Én örültem meg, amikor kiderült, hogy maga itt van a városban mosolygott Hudson. - Képzelheti, kedvesem, mennyire meglepődtem. Az utolsó hírem az volt magáról, hogy az unokahúgával elutazott Olaszországba, meglátogatni egy Mrs. Underwood nevű hölgyet. - Váratlan dolgok jöttek közbe - magyarázta nyájasan Lavinia. - így aztán Emeline-nel a tervezettnél hamarabb voltunk kénytelenek visszatérni Angliába. Tobias fölhúzta a szemöldökét e magyarázat hallatán, de megint jobbnak látta nem közbeszólni. - Mindegy. Ez nekem épp így volt jó - szorította meg Howard még egyszer, majd elengedte Lavinia kezét. - Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Celeste-et. - Helló, Mrs. Lake - búgta Celeste édeskés hanghordozással. - Howard már olyan sokat mesélt magáról. Tobias egy pillanatra eltűnődött a nő modorán. Mén Celeste már-már teátrálisan nyájas főhajtása sem tudta elrejteni szemeinek vesébe látó, hideg pásztázását Tobias pontosan érzékelte, ahogy a nő végigméri, értékeli, és magában helyrerakja a férje nőismerősét. És nyilvánvalóan arra a gyors

megállapításra jut, hogy ez a nőcske nem túl komoly valaki, és nem jelent számára semmi veszélyt. Tobias meglepődött. Először ezen a délutánon. Mert ő már tudta, hogy Laviniát lebecsülni súlyos tévedés. Aki ezt teszi, csúnyán ráfizet. - Hát ez tényleg kellemes meglepetés! - huppant le Lavinia a kanapéra, elrendezgette szilvakék szoknyája szélét, és felvett egy teáscsészét. - Nem is tudtam, hogy Howard megnősült, de most nagyon örülök neki. Már túl sokáig élt magányosan. - Nem volt más választásom - tárta szét a kezét mosolyogva Howard. Megpillantottam egy évvel ezelőtt az én gyönyörű Celeste-emet, és a sorsom megpecsételődött. És nemcsak szerető feleségre és társra leltem. Mert kiderült, hogy Celeste remekül tudja intézni az ügyes-bajos dolgaimat, a számlákat meg az előjegyzési naptáramat is. Tényleg nem tudom, hogy ma már hogyan boldogulnék nélküle. - Ön hízeleg nekem, uram - rebegtette meg hosszú szempilláit a nő Howard felé, majd Laviniára nevetett. - Mister Howard megpróbálta átadni nekem bizonyos mágnesező hipnotizőri képességeiddé attól tartok, nincs érzékem az ilyesmihez. - Megkavarta a kezében tartott teát. - Azt hallottam, hogy az én drága férjem jó barátja volt a maga szüleinek... - Az volt, bizony - sóhajtott eltűnődve Lavinia. – A régi szép időkben gyakori vendég volt nálunk. És a szüleim nemcsak kedvelték, hanem egyenesen csodálták őt. Apám mindig mondogatta, hogy Mr. Howard a legnagyobb tudású mágnesterapeuta, akivel ő valaha is találkozott az életében. - Igazán megható bók - szerénykedett Howard. - Mert a maga szülei szintén mesterei voltak ennek a szakmának. Öröm volt nézni, ahogy dolgoztak. Mindkettejüknek saját stílusa volt, de mindkettejük látványos eredményeket tudott produkálni. - A férjem azt mesélte, hogy a maga szülei a tengerbe fulladtak tíz évvel ezelőtt - mondta csendesen Celeste. – S hogy ugyanabban az évben veszítette el a férjét is. Nehéz idők lehettek ezek a maga számára, kedvesem. - Hát igen - töltött ki két csésze teát Lavinia. – De az unokahúgom, Emeline hozzám költözött úgy hat évvel ezelőtt, és azóta is nagyon jól kijövünk egymással. Sajnálom, hogy nem tudott ma eljönni, de éppen művészettörténeti előadást hallgat Róma műemlékeiről és szökőkútjairól. Celeste udvariasan együtt érzőre változtatta az arckifejezését. - És most az unokahúgával magányoskodnak kettesben? - Nem hiszem, hogy magányosak volnánk - mondta határozottan Lavinia. Nagyon jól megvagyunk így ketten.

- De hát akkor is csak ketten élnek. Két nő, egyedül a nagyvilágban - hadarta a semmibe tekintve Celeste, de egy gyors oldalpillantása csak eltalálta Tobiast. Én már úgy vagyok ezzel, hogy szerencsétlen és boldogtalan az a nő, aki mellett nincs ott támaszul egy erős és okos férfi. Tobias majdnem leejtette a teáscsészét meg a csészealjat, amit Lavinia épp ebben a pillanatban nyújtott át neki. Nem az zökkentette ki a nyugalmából, hogy Celeste mekkora hülyeségeket mond, és mennyire tévesen ítéli meg Lavinia és Emeline képességeit és lehetőségeit. Hanem az, hogy alig pár perce van itt ez a nő, és máris, alig leplezetten, flörtölni merészel vele. - Emeline és én nagyon jól kijövünk egymással. Úgyhogy ne aggódjon miattunk, kedvesem - mondta Lavinia végtelen kedvességgel, de jól érezhető éllel szavaiban. - Te meg figyelj oda, Tobias, mert mindjárt leöntöd magad azzal a forró teával. Tobias a biztonság kedvéért gyorsan letette az asz szélére a csészét, s közben összevillant a tekintete Laviniával. És meggyőződhetett arról, amit egyébként is tett: Lavinia nyájas szalonmodora mögött máris ott lappang a sértettség. És nem tudta, hogy most mi volna ő számára az okos magatartás. Laviniával való viszonya a szélsőségek között ingadozott. Hol a mindent elsöprő szenvedély volt az úr ebben a kapcsolatban, hol pedig az undokoskodás és a haragszomrád. S a kettő kő. csak átmenetileg adódott egy-két nyugodalmasabb nap. Valószínűleg egyikük sem tudott igazából mit kezdeni a hirtelen a nyakukba szakadt nagy szerelemmel. Tobias csak csak egy dologban lehetett biztos: ebben a kapcsolatban mindent lehet csinálni, csak unatkozni nem. És ez Tobiasnak nem igazán tetszett. Mert akadtak időszakok, amikor nagyon vágyott már egy kis unalmas nyugalomra a Laviniával való kapcsolatában. Amikor az ember szusszanhat egyet, vagy kifújhatja magát. - Már megbocsásson, kedvesem - fordult Laviniá-hoz Howard olyan hanghordozással, ahogy a kínos témákat szokták óvatosan megpendíteni. Muszáj megkérdeznem, hogy miért fordított hátat a szakmának. Azért nem foglalkozik már a mágnesező hipnotizálással, mert itt Londonban nincs rá nagy kereslet? Persze azt tudom, hogy nehéz egy jó klientúrát kiépíteni, ha az embernek nincsenek meg a megfelelő társadalmi kapcsolatai. Tobias megint meglepődött. A kérdés ugyanis készületlenül érte Laviniát. Próbálta leplezni, de még a teáscsésze is megremegett a kezében. De aztán, pár pillanat múlva, összeszedte magát. - Más pályát választottam, és sok oka volt ennek - jelentette ki magabiztosan. - Mert a mágnesterápia iránt még ma is nagy a kereslet, de ezen a pályán rendkívül kiéleződött a verseny. És, ahogy nagyon helyesen említette, elég nehéz jó klientúrát maga köré gyűjtenie annak, akinek nincsenek megfelelő társadalmi kapcsolatai és referenciái.

- Értem - bólintott Howard kedvetlenül. - Akkor Celeste-tel kénytelenek leszünk magunknak kitaposni a pályát. Nem lesz könnyű új praxist kiépítenem itt. - Ön korábban hol praktizált? - érdeklődött Tobias. - Hosszú éveket töltöttem Amerikában. Utazgattam és előadásokat tartottam a hipnózisos mágnesterápiáról. Nem egészen egy évvel ezelőtt azonban honvágyam támadt, és hazajöttem Angliába. Celeste ragyogó szemekkel nézett rá. - Tavaly találkoztam Howarddal, Bathban, ahol jól menő praxist folytatott, de aztán úgy érezte, haza kell térnie Londonba. – Azt remélem, hogy ebben a városban sokkal több érdekes és szokatlan esettel találkozom – magyarázta Howard nagyon komolyan. - Bathban is és Amerikában is elég hétköznapi bajokkal kerestek meg a páciensek. Reuma, női hisztériák, alvászavarok és hasonlók. Ez volt a választék. A betegeknek persze baj volt a maguk baja, de én már kezdtem unni egy kicsit. - Howard kutatásokat és kísérleteket is akar végezni a mágnesező hipnózissal kapcsolatban - nézett a férjére Celeste, s tekintetéből imádat sugárzott. Szeretné feltárni e tudomány összes alkalmazási lehetőségét. És könyvet is szeretne írni a témában. - De ehhez az kell, hogy az átlagosnál súlyosabb és extrémebb idegbetegekkel tudjak foglalkozni - tette hozza Howard. Lavinia szeme is lelkesen csillogott. - Ez igazán csodálatra méltó elhatározás. Épp ideje, hogy ez a magnetoterápia megkapja az őt megillető társadalmi elismerést. - Aztán beszédes pillantást vetett Tobiasra. - Mert elfogadom, hogy még ma is van egy csomó tájékozatlan ember, aki azt hiszi, hogy a mágnesező hipnotizőrök közönséges sarlatánok és kuruzslók. Tobias nagyot sóhajtott, és nem vett tudomást a célzásról. Hudson jelentőségteljesen ingatta a fejét. - Sajnos, el kell ismernünk, hogy túl sok a szélhámos ezen a pályán. - Ezt a problémát csak a tudomány fejlődése oldhatja meg - jelentette ki Lavinia. - Pontosan ezért van szükség a kutatásokra és a kísérletekre. - Engem nagyon érdekelne az ön új életpályája, Mrs. Lake - nézett rá Celeste. - Hiszen a nők előtt nem sok pálya vagy foglalkozás van nyitva. - Nos, olyan emberek adnak nekem megbízatást, akik magántermészetű információkhoz szeretnének hozzájutni - tette le a csészét Lavinia. - Kell lennie itt valahol egy névjegynek. - Átnyúlt a kanapé karfáján, és kihúzott egy kis asztalfiókot. - Tessék, itt van. Két kis fehér lapocskát nyújtott át Howardnak és Celeste-nek. Tobias jól tudta, mi áll azokon a fehér lapocskákon.

MAGÁNNYOMOZÁS TELJES DISZKRÉCIÓVAL

- Hát ez... hát ez hihetetlen - dadogta megzavarodva Celeste. - Hát ez nagyszerű! - mondta Howard, de miközben zsebre vágta a névjegyet, alig észrevehetően biggyesztett egyet. - Ám azt el kell árulnom, nagyon sajnálom, hogy maga fölhagyott a praktizálással. Hiszen oly remek érzéke van a mágneses hipnotizáláshoz, kedvesem. A maga pályaelhagyása nagy vesztesége a szakmának. Celeste eltűnődve nézett Laviniára. - Csak a konkurencia miatt fordított hátat a tudományos munkának? Tobiasnak nem kerülte el a figyelmét, hogy Lavinia arckifejezése egy pillanatra megkeményedett. És azt is meghallotta, hogy Lavinia hangszálai egy kicsit feszesebbé váltak. A nő még nyelt egyet, s csak azután szólalt meg. - Volt egy... egy kellemetlen esetem az egyik páciensemmel - mondta semleges hanghordozással. - És a jövedelem sem volt az igazi. Tudja, ebben az országban nem lehet sokat kérni. Ráadásul Emeline jövőjére is tekintettel kellett lennem. Már befejezte az iskoláit, s arra gondoltam, épp itt az ideje, hogy csiszolódjon is egy kicsit ez a gyémánt. És én mindig azt mondtam, hogy eleganciát és kifinomultságot csak külföldön lehet fölszedni, így aztán nem haboztam, amikor megkaptam Mrs. Underwood ajánlatát, hogy menjek Rómába. - Értem - bólogatott Howard, de le nem vette a tekintetét Lavinia kissé félrefordított arcáról. - Be kell vallanom, hogy hallottam némi pletykákat abban a kis északi faluban megesett kellemetlenségekről. Bízom benne, hogy már kiheverte a dolgot. - Már ki, már ki - sietett túlságosan is a válasszal Lavinia. - És mire visszatértünk Emeline-nel Olaszországból, már úgy éreztem, hogy bele tudok vágni egy másik szakmába. És nagyon is kedvemre valónak találtam ezt az új szakmát. - Mégiscsak furcsa foglalkozás ez egy nő számára. Nem? - fordult most Tobias felé Celeste. - Ha jól sejtem, uram, ön nem túl boldog Mrs. Lake foglalkozásától. - Biztosíthatom önt, asszonyom, hogy néha tényleg elfog a határtalan kétely és a mélységes bizonytalanság - válaszolta Tobias szárazon. - Hogy a sok álmatlan éjszakát már ne is említsem.

- Mr. March csak komolytalankodik - nézett rosszallóan Tobiasra Lavinia. És különben sincs abban a helyzetben, hogy miattam boldogtalankodjon. Ugyanis az a helyzet, asszonyom, hogy ő az én segítőtársam. - A segítőtársa? - képedt el Celeste. - Csak nem azt akarja mondani, hogy az alkalmazottja? - Nem teljesen - vetette közbe Tobias. - Inkább partnerek volnánk. Afféle üzlettársak. Celeste és Howard azonban mintha meg sem hallották volna ezt az apró helyesbítést. Csak bámultak Tobiasra megzavarodva. Howard pislogott egyet. - Azt mondja, segítőtárs? - Partner - ismételte Tobias végtelen szívélyességgel. - A furcsa vagy nehéz ügyeknél veszem igénybe a szolgálatait - mosolygott Tobias felé Lavinia. - Ha a speciális szakértelmére van szükségem. És azt hiszem, nagyon örül, hogy van egy kis mellékkeresete. Jól mondom, uram? Tobiasnak kezdett már elege lenni ebből az egész társalgásból. Úgy érezte, épp itt az ideje emlékeztetni a nőt, hogy nemcsak neki vannak karmai. - Nem csupán a pénz vonz engem ebben a partnerségben - közölte. - Be kell vallanom, hogy mellékesen egy csomó örömöt is lelek ebben a munkában. Lavinia alig észrevehetően elpirult, de, mint sejteni lehetett, nem hátrált meg. Nyájas mosollyal a vendégek felé fordult. - A mi szisztémánkban Mr. March rengeteg lehetőséget kap arra, hogy kibontakoztassa logikai képességeit és briliáns következtetéseket vonjon le. És szárnyakat ad neki az a szituáció, hogy az én segédemként dolgozhat. Talán nem jól mondom, uram? - Hát, igaz, ami igaz - fújta ki lassan a levegőt Tobias. - Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy kapcsolatunk az elmúlt években egészen rendkívüli élményekben is részeltetett engem. Valósággal szárnyakat kaptam, Mrs. Lake! Lavinia erre nem válaszolt semmit, csak szúrós szemmel figyelte Tobiast. Aztán elégedetten elmosolyodott, és bekapott egy ribizlis aprósüteményt a Mrs. Chilton által behozott tálcáról. Chilton asszonyság messze földön híres volt különféle ribizlis linzereiről. - Ez roppant érdekes - jegyezte meg Celeste a teáscsésze pereme fölött pillantva Tobiasra. - És konkrétan miben merül ki az ön sajátos szakértői tevékenysége, Mr. March? - Mr. March roppant ügyesen fel tudja deríteni az olyan információforrásokat, amelyek számomra elérhetetlenek - szólt közbe Lavinia, mielőtt Tobias bármit is válaszolhatott volna. - Egy férfi szabadon kérdezős-

ködhet olyan helyeken is, ahol nőket nem látnának szívesen. Ha érti, mire gondolok... Howard arcára kiült a hirtelen megvilágosodás öröme. - Micsoda remek felállás! És ha jól értem, Lavinia, ezen a pályán többet lehet keresni, mint a régi szakmájában. - Bizony többet - hagyta rá Lavinia, és egy kis hatásszünetet tartott. Legalábbis időnként. De azt tudni kell, hogy a várható jövedelem tekintetében itt megjósolni semmit sem lehet. - Értem - bizonytalanodott el ismét Howard. - De hagyjuk is az én új foglalkozásomat. Inkább azt mondja meg, Howard, hogy mikor indítja be a rendelését az új címén. - Még legalább egy hónap kell ahhoz, hogy elrendezzük a bútorokat meg a felszerelést. Azután közhírré kell tennem a megfelelő körzetekben, hogy várom a pácienseket, s főként az igazán különleges idegbetegségekben szenvedőket. Mert ha az ember nem vigyáz, akkor egy szép napon rá kell döbbennie, hogy tele van a várószobája hisztérikus nőkkel. S mint már említettem, nem óhajtom az időmet ilyen közönséges dolgokra fecsérelni. - Értem - méregette a férfit érdeklődő tekintettel Lavinia. - Hirdetéseket fog föladni az újságokban? Én is elgondolkodtam már ezen a lehetőségen. Tobias kezében félúton megállt a sütemény. - Mi a manó?! Ezt a tervet még nem is említetted nekem! - Ne aggódj - legyintett rá Lavinia. - Majd mindent megtudsz a maga idejében. Ezzel a hirdetési dologgal csak úgy eljátszottam gondolatban. - Játszogass inkább valami mással - kapta be a süteménydarabkát Tobias. Lavinia szemrehányóan nézett rá, de Tobias úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Howard megköszörülte a torkát - Az az igazság, hogy nem szeretnék a lapokban hirdetni. Attól tartok, hogy csak a szokásos idegbajokkal csődülnének hozzám az emberek - Hát igen, megvan ennek a kockázata - bólogató Lavinia eltűnődve. - De hát az üzlet az üzlet. A társalgás aztán a misztikus dolgok, a mágnesező hipnotizálás szakmai rejtelmei felé kanyarodott el. Tobias visszaballagott az ablakhoz, és nyitva tartotta a fület, de nem szolt bele a beszélgetésbe. Komoly fenntartásai voltak ugyanis ezzel az egész „mesmerizálással”, vagyis mágnesező hipnotizálással kapcsolatban. Tulajdonképpen, amíg nem találkozott Laviniával, az volt a szent meggyőződése, hogy ebben a témában a francia szakértőknek van igazuk. Például az olyan nagynevű kutatóknak, mint dr Franklin és Lavoiser, akik elég világosan kijelentették: tekintettel arra, hogy biomágnesesség nem létezik, nincsen semmiféle tudományos alapja a

mágnesező hipnotizálásnak sem. Az egész terápia nem más, mint ócska szemfényvesztés. Csalás, hókuszpókusz, ostoba emberek etetése. Tobiasnak tehát az volt a véleménye, hogy a mély transz előidézésének képessége egyszerű salrlatánoskodás, amely csak arra jó, hogy elszórakoztassa a könnyen becsapható embereket. Legföljebb annyit volt hajlandó elfogadni ebből az egészből, hogy egy dörzsölt magnetoterapeuta némileg befolyása alá tudja vonni a gyenge akaratú embereket, de ez is csak az ügylettel szembeni mélységes gyanakvását erősítette. Azt azonban ő sem tagadhatta, hogy a mágneses hipnotizálás iránt nagy az érdeklődés, hiába mondanak róla barmit az orvosok és a komoly tudósok. És Tóbiást néha nyugtalanság töltötte el, ha belegondolt, hogy Lavinia is kitanulta ezt a mesterséget. Hudsonék bő félóra múlva távoztak. Lavinia kísérte ki őket Tobias ott maradt az őrhelyén az ablaknál, és onnan figyelte, ahogy Howard és a felesége beszállnak egy bérkocsiba. Lavinia még megvárta, amíg a kocsi elindul, azután becsukta a bejárati ajtót. S amikor pár pillanattal később belépett a társalgóba, már sokkal jobb hangulatban volt, mint amikor hazaérkezett. A család régi barátjával való találkozás láthatóan oldott valamit a feszültségén. Tobias nem is tudta, miképpen vélekedjék Hudsonról. Lehet, hogy mégiscsak van valami hatalma mások kedélyállapotának befolyásolására? - Kérsz még egy teát, Tobias? - ült vissza Lavinia a kanapéra, és fölemelte a kannát. - Én iszom egyet. - Köszönöm, nem kérek. - A háta mögött összekulcsolt kezekkel csak nézte a nőt. - Mi a fészkes fene történt veled ma délután? Lavinia összerezzent a kérdésre. Még a teát is melléöntötte egy kicsit - Az isten áldjon meg, a frászt hozod rám. - Fölmarkolt egy szalvétát, és elkezdte feltörölgetrú az asztalról a teafoltot. - Honnan a fészkes fenéből veszed, hogy bármi is történt velem? - Tudtad, hogy ma vendégek jönnek, és itt fognak várni rád. Hiszen te magad hívtad meg őket. Lavinia erősen koncentrált egy kisebb teafolt felitatására. - Már mondtam, hogy elnéztem az időt, aztán meg lassan ment a forgalom az utcákon. - Lavinia, én nem vagyok tökhülye, azt már tudhatnád. - Na, ebből elég volt - lökte félre a vizes szalvétát Lavinia. - Most semmi kedvem ehhez a kihallgatósdihoz. És különben sincs semmi közöd a magánügyeimhez. Esküszöm, újabban úgy kezdesz viselkedni, mintha a férjem volnál.

Kínos csönd lett egy darabig. A férj szó elég durván hangzott, s egy ideig még ott lengett a levegőben. - Pedig én valójában csak az alkalmi üzlettársad vagyok - szólalt meg végül Tobias nyugodt hangon. - Meg időnként a szeretőd. Ez eddig világos? Lavinia megint elvörösödött. - Bocsásson meg, uram. Nem tudom, mi van velem. Nem kellett volna. Az egyetlen mentségem, hogy egy kicsit ingerült vagyok. - Hát azt látom. És aggódó alkalmi partneredként megkérdezhetem, hogy mitől vagy egy kicsit ingerült? Lavinia összeszorította a száját. - Ez a nő flörtölt veled - bökte ki végül. - Nem értem. - Celeste. Flörtölt veled. Ne is próbáld tagadni. Láttam, amit láttam. Hiszen elég leplezetlenül csinálta. Nincs igazam? Tobias annyira meglepődött, hogy pár pillanatig föl sem fogta az egészet. - Celeste Hudson? - kérdezett vissza kissé értetlenül. - Hát jó, persze, észrevettem, hogy tett néhány bizonytalan lépést ebben az irányban, de... Lavinia egyenes derékkal, mozdulatlanul ült a kanapén. - Undorító volt sziszegte. Lehet, hogy ez a nő féltékeny? A gondolattól Tobias valami kaján elégedettséget érzett. Megkockáztatott egy halvány mosolyt. - Elég rutinszerű volt az egész, úgyhogy semmi hízelgőt nem találtam benne. De azért az undorító erős kifejezés. - Egyáltalán nem erős. Sőt. Végül is egy férjes asszony. Az ilyen csak ne billegesse a szempilláit vagy egyéb mását idegen férfiaknak. - Az én szerény tapasztalataim szerint a flörtölésre hajlamos nők ebbéli hajlamait nem szokta befolyásolni a családi állapotuk. Ez náluk valami belső, veleszületett késztetés, azt hiszem. - Milyen kínos lehetett szegény, drága Howard számára! Ha ez a nő minden férfival így viselkedik, aki csak az útjába kerül, szegény Howardnak csupa megaláztatás lesz az élete. - Nem hiszem. - Hogyan? - Nekem az a gyanúm, hogy az a szegény, drága jó Howard nagyon is hasznos valaminek tartja a felesége flörtölési hajlamait. - Tobias odaült az asztalhoz, és beletömött a szájába egy egész szelet süteményt. - Sőt, azon sem

volnék meglepődve, ha kiderülne, hogy épp ezért a képességéért vette feleségül ezt a nőt. - Ne csináld már, Tobias... - Komolyan beszélek. Biztosra veszem, hogy ez a nő rengeteg páciens vonzott Hudson doktor bathi rendelőjébe. Lavinia elképedt ettől a megjegyzéstől. - Ez nem jutott volna eszembe. Úgy gondolod, hogy fel akarta benned ébreszteni az igényt egy kis ideggyógyászati kezelésre? - Úgy gondolom, bátran kijelenthetjük, hogy Mrs. Hudson szempillarebegtetése nem más, mint egyfajta reklámja Hudson doktor hipnotizálási terápiájának. - Hm. - Na, ezt a témát elintéztük - folytatta Tobias. - Térjünk vissza a kihallgatósdihoz. Mi a fészkes fene történt veled ma délután, vásárlás közben? Lavinia tétovázott egy darabig, aztán sóhajtott egyet. - Semmi különös. Láttam valakit az utcán, egy régi ismerősömet. - Szünetet tartott, és kortyolt egyet a teából. - És nagyon nem értem, mit keres itt, Londonban. - Ki az? Lavinia vágott egy fintort. - Esküszöm, még sohasem találkoztam ilyen emberrel, aki ennyiszer képes visszatérni arra a témára, amiről én nem óhajtok beszélni. Nem óhajtok, és kész. - Hát igen, vannak bizonyos képességeim. És ha nem tévedek, épp ezért szeretsz velem együtt dolgozni a különleges ügyeken. Lavinia erre nem mondott semmit. Tobiasnak úgy tűnt, nem sértődöttségből és nem makacskodásból. Tálán csak kellemetlen neki az ügy, és most nem tudja, hogy is kezdjen beszélni róla. Tobias felállt. - Gyere, drágám. Fogd a kabátot meg a kesztyűt, és sétáljunk egyet a parkban.

Kettő - NA HOWARD? - NÉZETT CELESTE A FÉRJÉRE A KOCSIBAN. – Azt mondtad, nagyon kíváncsi vagy, hogy a család régi barátja hogyan boldogul a nagyvilágban. Nos, elégedett vagy? Howard az utcát bámulta, így Celeste csak profilból láthatta az arcát. - Azt hiszem, elégedett vagyok. De bevallom, nagyon meglepődtem, hogy Lavinia fölhagyott a mágnesező hipnotizálással egy ilyen furcsa foglalkozás kedvéért. - Talán Mr. March csábította őt a pályamódosításra is. Mert az nyilvánvaló, hogy a szeretője. - Lehet - bólintott eltűnődve Howard. - De az nehezen hihető, hogy Lavinia ilyen szimpla ügy, egy szerető kedvéért hagyott volna föl a praktizálással. Hiszen tényleg nagy tehetség volt a szakmában. Egy időben azt gondoltam, hogy még a szüleinél is kiválóbb terapeuta lesz belőle. Pedig az apja is és az anyja is szép sikereket ért el. - A szerelemnek nem lehet ellenállni - mosolygott jelentőségteljesen Celeste. - Bizony, meg tudja változtatni egy nő életét. Hiszen az én életemet is hogy megváltoztatta... Howard arca megenyhült. Hosszú, elegáns ujjaival megsimogatta a nő kesztyűs kezét. Csillogó szemében sötét, meleg fények gyúltak. - Te változtattad meg az én életemet, drágám - búgta bársonyos hangon. Örökké hálás leszek, hogy összekötötted a sorsodat az enyémmel. Celeste arra gondolt, hogy most mindketten hazudnak, szemrebbenés nélkül. De nem csinálják rosszul. Howard megint az utcát kezdte bámulni. - Na és mi a véleményed Lavinia partneréről, Mr. Marchról? Celeste eltűnődött egy darabig ezen a Mr. Marchon. Önmagát a férfinem nagy szakértőjének tartotta. Élete legnagyobb részében attól függött a szerencséje, hogy mennyire pontosan tudta felmérni a férfiak képességeit, meg a saját képességeit az ő manipulálásukra. Üzleti érzéke mindig is volt, de a pénzzel csak az első férje mellett kezdett komolyabban foglalkozni. Tizenhat éves volt. A férje pedig egy hetvenes éveiben járó özvegy bolttulajdonos, áld annak rendje és módja szerint kilehelte a lelkét, amikor egyszer megpróbálta teljesíteni házastársi kötelességét. A boltot Celeste örökölte, de mert nem akart egész életében ott penészedni egy kóceráj pultja mögött, az első kedvező ajánlatra pénzzé tette az egészet és odébbállt. A boltért kapott pénzből olyan cuccokat és csecsebecséket vásárolt, amelyekkel pár fokot följebb léphetett a társadalmi ranglétrán. Következő

hódítása egy nehéz felfogású, helybéli dzsentrifiú volt, aki négy hónapig lakást is bérelt neki, de aztán jól lebukott, vagyis hát a családja fölfedezte az affért, és megvonta a fiatalúr havi járandóságát. Ezután újabb áldozatok következtek, egyebek közt egy pap, akinek az volt a mániája, hogy ráadta a miseruháját, és úgy szeretkezett vele az oltár tetején. Ez a szép szerelem kurta-furcsa véget ért, amikor a gyülekezet egyik tagja rajtakapta őket. Pontosan ott, az oltár tetején. Az idős hölgy szabályos idegrohamot kapott, majd elájult a látványtól. Celeste azonban nem esett pánikba. Amíg hiányos öltözetű szeretője az ecetes üvegcsét dugdosta az ájult öregasszony orra alá, ő a sekrestyén keresztül csöndben meglépett, s mellékesen magával vitt még két szép, míves gyertyatartót, mert úgy gondolta, hogy azok nélkül is marad még bőven ezüstnemű abban a templomban. A gyertyatartókért kapott pénz éppen addig tartott ki, amíg nem találkozott Howarddal. Aki eddig a legnagyobb trófeának bizonyult a kollekcióban. Celeste a találkozás első percében felismerte, hogy itt a nagy lehetőség mindkettejük számára. A dolgot leegyszerűsítette, hogy a férfi nemcsak a nőt látta és kívánta meg benne, hanem az eszét is nagyra értékelte. És sok mindenre megtanította. Míg Howard az előkelő negyed házait figyelte, Celeste felidézte a Tobiasról szerzett benyomásait. Először is azt vette észre, hogy szép vállas és kisportolt testalkatú a férfi, de a divat iránt nem mutat különösebb érdeklődést. Kabát- és nadrágválasztásában jól láthatóan nem az elegancia, hanem a kényelem szempontjai vezérlik. A nyakkendőjét is csak közönséges csomóra köti... De hát Celeste a férfiak nagy és ravasz szakértőjének tartotta magát, aki nem akad fönn az ilyen külsőségeken. Most is rögtön fölfedezte, hogy Tobias más, mint azok az úriemberek, akikkel eddig futott össze. Megérezte benne azt az acélos erőt, amit semmilyen fizikai hatalom meg nem törhet. És meglátta a szemében azt a hűvös, titokzatos mélységet is... - Mrs. Lake állításaival szemben én nem hiszem, hogy ez a pasas csak az üzlettársa volna - felelt Celeste a percekkel korábban feltett kérdésre. - És aabban is biztos vagyok, hogy Mr. March csak olyan megbízatást vállal el, férfiaktól- nőktől egyaránt, ami neki is tetszik. - Azt hiszem, egyetértek - mondta Howard. - Amikor bejelentette, hogy ő Lavinia alkalmi partnere, azt olyan laza fölénnyel közölte, mint aki csak kedvtelésből mérkőzik meg az ellenfeleivel. - Na igen. Biztosan nem vette sértésnek, hogy Mrs. Lake az alkalmazottjának nevezte őt. Sőt, nekem az a határozott benyomásom, hogy egyenrangú felek játszmája az, ami kettejük között folyik. És ami nagyon intim kapcsolatot feltételez. De ezt már csak magában tette hozzá Celeste. És ő épp ezt az intim kapcsolatot akarta egy kicsit megszondázni azzal a flörtöléssel, de értékelhető eredményre nem jutott. Tobias hűvös

nyugalommal reagált a „szondázásra”, és a szeméből sem lehetett kiolvasni semmit. Mindent meghányva-vetve Celeste végül oda lyukadt ki, hogy Tobias March nagyon érdekes és kétségtelenül még annál is veszélyesebb férfi. De talán még hasznát lehet venni abban a szép, új jövőben, amit Celeste éppen most tervezget magának. Először persze el kell csábítani a pasast Lavinia Lake mellől, de ez nem okozhat különösebb nehézséget egy olyan nőnek, akinek az ilyesmiben már nagy gyakorlata van. Mrs. Lake nem komoly vetélytárs, már amennyire ezt egy találkozásból meg lehet ítélni. Celeste babrálgatott egy kicsit a retiküljén fityegő legyezővel, és elmosolyodott magában. Soha életében még nem találkozott olyan férfival, akit ne tudott volna az orránál fogva vezetni. - Na és mi az, ami annyira érdekel téged, Howard, ebben a Laviniában? fordult megint a férjéhez. - Esküszöm, rám jön a féltékenység, ha így folytatod. - Ne aggódj, drágám - fordult az asszonyka Howard, és pár másodpercig mélyen a szemébe nézett. - Csak téged szeretlek és téged kívánlak - búgta szerelmes hangon. Celeste-nek elállt a lélegzete. De nem a szerelemtől vagy a vágytól. Hanem a rémülettől. De aztán sikerült egy gyors mosoly és egy kis szempilla-rebegtetés mögé rejtenie ezt az önkéntelen reakcióját. - Olyan jó érzés ilyeneket hallani! - búgta vissza a férjecskének. Nagyon remélte, hogy a hangja nem csengett túl hamisan, de a szíve még mindig elég hevesen vert. Nagy önuralommal elérte, hogy ne kezdje görcsösen szorongatni a saját ujjait. Howard valósággal átfúrta őt a tekintetével. Aztán elmosolyodott, és visszafordult az utca felé. - Elég volt Laviniából és Tobiasból. Furcsa pár, az biztos, de az ő különös foglalkozásuk nem nagyon érdekel bennünket. Howard szórakozottan hümmögött még magában, Celeste pedig néma csendben mély lélegzetet vett. Megkönnyebbült. Mintha láthatatlan kelepcéből menekült volna ki. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Nem hitt a férjének. Nem hitte el, hogy csak úgy, minden különösebb ok nélkül akart itt találkozni ezzel a Laviniával. Howardot nagyon érdekli ez a nő. Nagyon. Ez biztos. Celeste arra gondolt, hogy neki jól jöhet még ez dolog. Ha másért nem, hát azért, mert ez a felfokozott érdeklődés épp a legjobbkor tereli el a férje figyelmét az ő szépen kifőzött terveiről. De azért Celeste érzett még némi nyugtalanságot, hogy nem rontott-e el valamit... Alaposan megnézte a férfit. Azt a távolító, töprengő kifejezést az arcán. És ettől megint elkezdett szorongani. Mert az utóbbi időben egyre gyakoribbak lettek a férjénél ezek az elmerengő, szótlan pillanatok.

Amelyek mindig akkor jöttek el, amikor Howardot elfogta valami kényszer, hogy túllépjen a hipnotizálás puszta gyakorlatán, és elmélyedjen a téma intenzív kutatásában. És Celeste kifinomult, intuitív férfiszakértelme hirtelen ráérzett az igazságra. Ott volt lelki szemei előtt az egész szituáció a maga teljes világosságában. - Azért fogadtad el Mrs. Lake meghívását erre a mai teára – mondta inkább, mint kérdezte -, mert kíváncsi voltál, mire vitte ezen a pályán. A mágneses hipnoterápiában. Igazam van? Az érdekelt, hogy többre vitte-e nálad, vagy hogy nagyobb jelentőségű felfedezése jutott-e, mint te. Howard alig észrevehetően megmerevedett, de ez a rezzenésnyi testi reakció nem kerülte el Celeste éber figyelmét. A férfi a következő pillanatban hirtelen szembefordult vele, és Celeste megint elmerülhetett az átható tekintet feneketlen mélységeiben. A férfi nem szólt semmit, de Celeste már ettől is szinte kővé dermedt. Úgy érezte, akkor sem tudna megmozdulni, ha kigyulladna alatta az ülés. Páni felel söpört rajta végig. És csak azt mondogatta magában, hogy Howard úgysem szerezhetett tudomást az ő terveiről, azokról sejtelme sem lehet... Nem tudhat semmit. Hiszen ő mindig nagyon-nagyon óvatos volt. A pár pillanatnyi kínos lebénultság azzal ért véget, hogy Howard elmosolyodott, és az az égető nézése is visszaváltozott normálissá. - Gratulálok, drágám - bólogatott elismerően. - Mint mindig, most is rátapintottál a lényegre. Tudod, magara sem értettem, mi érdekel engem annyira Laviniában, amíg ma, oly sok év után, nem találkoztam vele ismét. És csak ott jöttem rá, hogy tulajdonképpen azt akartam kideríteni, mennyire használta ki mágnesező hipnotizőri tehetségét. Hiszen oly rendkívüli tehetsége volt ehhez a foglalkozáshoz! Én ezt már rég fölfedeztem, ami! kor ő még kislány volt. És biztosra vettem, hogy csak idő és gyakorlat kell a tehetsége kibontakoztatásához. Celeste vett egy mély lélegzetet, és elfojtotta az idegességét. - Talán arra is számítottál, hogy esetleg még nálad is ügyesebben csinálja már? Howard elbizonytalanodott. - Talán - bökte ki végül. - De hiszen ez képtelenség - értetlenkedett most teljesen őszintén Celeste. Nálad rátermettebb ember nem lehet találni. Még a mágneses terápia, a mesmerizmus megalapítója, maga Franz Anton Mesmer is ámulva nézné a tehetségedet. Howard elnevette magát. - Köszönöm a bókot, drágám, de attól tartok, mi már sohasem fogjuk megtudni, hogy Mesmer mennyire ámult volna el az én tehetségemtől. Ez a német doktor ugyanis jó pár évvel ezelőtt, 1815-ben meghalt.

- Tényleg kár, hogy nem láthatott téged dolgozni. Mert biztosan elámult volna. Sőt, még féltékeny is lett volna rád. Ami pedig Mrs. Lake-et illeti, miatta ne aggódj. Semmilyen fenyegetést nem jelent rád nézve. Az új szakmája kedvéért mindennek hátat fordított, és nem érdekli az sem, hogy mihez van született tehetsége. - Úgy tűnik - paskolta meg Howard a nő kezét. - Köszönöm a bátorítást, drágám. Tényleg nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Celeste elmosolyodott, és egy kicsit oldódott a feszültsége is. De a figyelme nem lankadt. Túlságosan fontos dolgokat tervezett el ahhoz, hogy lazítson az éberségén. Azelőtt, kisebb súlyú ügyeknél, mert kockáztatni. De most minden korábbinál veszélyesebb úton indult el. Megéri végigcsinálni, mondogatta magában. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor óriási előnyökre tehet szert, és megint nagyot változtathat az életén. Képes lesz bekerülni a magasabb társadalmi körök világába, s ott aztán megszerezhet mindent, amire oly régóta vágyik. Az úton már csak egy akadály állt előtte: Howard. Akit nem volt szabad lebecsülnie, s ezt is tudta jól.

Három - AZ BIZTOS, HOGY A SORS JELÖLTE KI NEKEM EZT A NAPOT, hogy régi-régi ismerősökkel fussak össze megint - mondta Lavinia. - Először az a találkozásba Pall Mallben, azután Howard Hudson látogatása. És sietek közölni veled, hogy ez a két ember teljesen eltérő helyet foglal el az én értékelésemben. Ott ültek egymás mellett a művészi és elég művi hangulatú gótikus romkertben, amelyet Tobias fedezett föl jó egy évvel ezelőtt. Az építész kétségtelenül szép munkát végzett: impozáns épületrészeket emelt, elegáns oszlopokkal és melankolikusan omladozó falakkal, tökéletes környezetül a csöndes szemlélődés és elmélkedés számára. Az építők viszont eltolták a dolgot, mert az egészet a nagy, bokros-fás parknak egy olya távoli szegletébe dugták el, hogy alig akad ember, aki rátalál. Az előkelőségek azonban szívesen járnak le ebbe a parkba sétálgatni, beszélgetni, megmutogatni magukat a hétköznapi halandóknak is. Itt nem keresik az el- és bezárkózást. Tobias egy hosszú barangolás során bukkant rá erre a romkertre, és rögtön ki is nevezte saját titkos remetezugának. Lavinia tudta, hogy rajta kívül Tobias senkinek sem beszélt erről a helyről, és senkit nem hozott ide. Már szeretkeztek is itt. Most előjött az emlék, s Laviniát úgy megborzongatták a kellemes érzések, hogy attól maga is megijedt. Ilyenfajta élményekben csak azóta van része, amióta Tobiasszal találkozott. Pedig nem könnyű kijönni ezzel a pasassal. Mert egyrészt ő a világ legkibírhatatlanabb alakja. Néha egyszerűen meg lehel őrülni tőle. Másrészt pedig ő a legnagyszerűbb úriember, akit csak imádni lehet. Már pusztán attól, hogy csöndben itt ülhet mellette, Lavinia úgy érezte, hogy a lelke is megtisztul, és szép, világos gondolatok ébrednek a tudatában. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a furcsa kapcsolattal, amelyben egybefonódott a munka és a szerelem. De azt biztosan tudta, hogy az élete sohasem lesz többé olyan, mint amilyen a Tobias Marchcsal való találkozás előtt volt. - Ki volt az? Ott a Pall Mallben? - kérdezte Tobias. Lavinia a szoknyája fodrait rendezgette a térdén, hogy legyen ideje összeszedni a gondolatait. - Hosszú történet... - Én nem sietek. Lavinia nem tudta, hol kezdje. És elég jól ismerte már Tobiast ahhoz, hogy tudja: ez az ember féleredményekkel nem fogja beérni. Addig nem adja föl, a minden kérdésére kimerítő választ nem kap. Mert egy ilyen alak: céltudatos, makacs és szívósan kitartó.

De a magyarázkodás most talán eredményes lesz. S nincs más kiút, ha még sötétedés előtt haza akarnak érni. - Biztos emlékszel, beszéltem már arról a szerencsétlen incidensről ott északon. - Na, az az ember, akit ma megpillantottam a Pall Mallben, kapcsolatban van az incidenssel. A neve Oscar Pelling. És azért értem haza késve, mert teljesen kiborított annak a szörnyű embernek a látványa. Be kellett mennem egy teázóba, hogy egy kicsit lehiggadjak és összeszedjem magam. - Mesélj nekem erről az Oscar Pellingről. - Röviden a lényeg: megvádolt engem, hogy miattam halt meg a felesége. Lavinia itt egy kis szünetet tartott, majd lazán hozzátette: - És talán igaza is van. Ez azért elég durván hangzott. Most Tóbiás nem tudott megszólalni egy darabig. Előrehajolt, s nagy kezeit összekulcsolta a két térde között. És a romok körül zöld hátteret alkotó, magasra nőtt bokrokat nézegette. - A mágnesterápiával van kapcsolatban a dolog? - Igen. - Hoppá... Lavinia mozdulatlanná dermedt. - Ezzel mit akar mondani, uram? - Semmit. Csak most már világos, miért hagytál föl két évvel ezelőtt a praktizálással, és miért választottál új foglalkozást önmagád és Emeline eltartására. Féltél, hogy valami nagy bajba kevered magad ezzel a mesmerizálással. Megint beállt a nagy csönd. Most elég hosszú időre. Lavinia mélyet sóhajtott. - Úgy látom, te nem véletlenül választottad a magánnyomozói pályát. Nagyon jól értesz a logikus következtetésekhez. - Meséld el az egész történetet. - Oscar Pelling felesége, Jessica egy darabig a páciensem volt. Idegrendszeri zavarokkal jött hozzám. - Lavinia itt elbizonytalanodott egy kicsit. - Jessica nagyon kedves nő volt. És csinos. Az átlagnál kicsit magasabb. Az ő osztályába tartozó gazdag, művelt nők gyakran szenvednek túlérzékenységben. Hajlamosak arra, hogy elragadják őket a női hisztéria kisebb-nagyobb rohamai. - Ezt már ismerjük - legyintett megvetően Tobias. - Jessicáról azonban pillanatok alatt kiderült, hogy sokkal súlyosabb eset, mint amilyennek gondoltam. Csakhogy ez a nő vonakodott alávetni magát a hipnotizálásnak. - De akkor meg egyáltalán... Szóval mi a fenének jelentkezett nálad kezelésre?

- Talán azért, mert már nem tudott kihez fordulni. Csak háromszor járt nálam. Mindig rettenetesen fel volt dúlva Az első két rendelésen részletekbe menően kifaggatott engem a mágneses hipnózis lényegéről. - Félt attól, hogy mások irányítása, befolyása alá kerülhet? - Nem egészen. Inkább az aggasztotta, hogy hipnózisban esetleg kifecseg bizalmas és személyes dolgokat is és később nem is emlékszik majd, hogy miket mondott. Biztosítottam őt, hogy az utolsó szóig mindent elmesélek neki, amit esetleg elmond a hipnozisos altatásban, de azt hiszem, nem igazán bízott meg a diszkréciómban. - Mert nem ismert. - Köszönöm a bókot, Tóbiás. Ez rendes volt tőled - mosolyodott el Lavinia. Tobias megvonta a vállát. - Ez nem bök volt. Én rád merem bízni a legféltettebb titkaimat is. Sót, néhányszor már meg is tettem. - És én is el merném árulni neked a titkaimat, drágám - Lavinia elnézte a férfi széles vállának kontúrját. Tobias hihetetlenül önfejű és pökhendi tud lenni, de bárki nyugodtan rá bízhatná az életét. - Azt hiszem most is valami ilyesmi történik. - Folytasd - intett a fejével Tobias. - Szóval, mint mondottam, Jessica Pellmg nagyon félt attól, hogy alávesse magát a hipnotizálásnak, de azt is belátta, hogy nincs sok választása. - Szegény nő … - Hát igen - sóhajtott Lavinia. Eszébe jutottak az utolsó kezelés eseményei. De én inkább végtelenül elkeseredettnek láttam őt. Tobias okos szemében a meglepetés fényei villantak föl. - Depressziós volt talán? - Akkor még nem így láttam. Mint mar említettem, az első két kezelés alkalmával csak a hipnózisos magnetoterápia lényegéről társalogtunk. Elmagyaráztam neki mindent, amennyire csak tudtam, miközben ő föl-alá járkált az íróasztalom előtt. Tobias hátradőlt ültében, és szórakozottan elkezdte masszírozni a bal combját. - Na. Nekem úgy tűnik, Mrs. Feliing komolyan szerette volna kezeltetni az idegbaját, de egyáltalán nem bízott ebben az egész mesmerizálásban. Ami engem illet, én nagyon is megértem a dilemmáját. - Hát persze. Mert te semmire sem becsülöd ezt a tudományt, és azt hiszed, hogy minden terapeuta, aki ezzel foglalkozik, az kuruzsló és szélhámos. - Ez nem egészen így van - jelentette ki Tobias. - Én úgy gondolom, hogy néhány akaratgyenge, kissé hibbant személy lehet fogékony a mesmerista transz

iránt. De azt már nem hiszem, hogy egy terapeuta az olyan emberekre is rá tudná kényszeríteni az akaratát, amilyen például én vagyok. Lavinia nézte, ahogy a férfi a combját masszírozgatja. Eszébe jutott a golyó, amit Tobias pár hónappal ezelőtt ebbe a lábába kapott. És a férfi határozottan nemet mondott, amikor fölajánlotta neki, hogy hipnózisos magnetoterápiával enyhítse a vissza-visszatérő fájdalmait. - Hülyeség - szaladt ki a száján. - Mert az az igazság, hogy már a gondolatától is rettegsz annak, hogy én hipnotizáljalak téged. És inkább szenvedsz, de nem mered még csak kipróbálni sem a módszert, azt, hogy levigyelek transzba. Ismerd csak be. - Hát, pedig amikor melletted vagyok, kedvesem, akkor is folyton úgy érzem magam, mint akit levittek transzba. - Bah! Nem tudnál leszokni az ilyen lapos bókokról? - Lapos?! - hagyta abba hirtelen a lába nyomkodását Tobias. - Pedig én azt hittem, hogy a körülményekhez képest szellemes és elbűvölő vagyok. S ami azt illeti, a sebem elég szépen begyógyult mindenféle mesmerista hókuszpókusz nélkül is. - Csak éppen folyton fájdogál, különösen ha esősre fordul az idő. És neked már az is kellemetlen, ha beszélünk róla. Igaz? - Azt tapasztaltam, hogy egy-két pohárka brandy csodát tesz - vigyorgott Tobias. - Ahogy hazaérünk, töltök is egyet magamnak. De hagyjuk ezt a témát. Folytasd inkább a történetet. Lavinia megint a bozótot kezdte nézegetni. – Amikor Jessica Pelling harmadszor és utoljára jött el a rendelőmbe, teljesen ki volt borulva. Rögtön láttam rajta. Nem kérdezett már semmit, csak arra kért, hogy vigyem le transzba, kezdjem a terápiát. Ez könnyen ment. Tulajdonképpen nagyon jó páciens volt ez a nő. Elkezdtem föltenni neki a kérdéseket, hogy kiderítsem a szorongás okait. És legnagyobb megdöbbenésemig azt válaszolta, hogy halálosan retteg a férjétől. - Oscar Pellingtől? - Igen - bólintott Lavinia. - Alig egy éve voltak még csak házasok, de a nő rémséges dolgokról számolt be, Lavinia elkezdte felidézni Jessica Pelling utolsó kezelésének részleteit:

- ...Oscar ma este megint mérges - Jessica a hipnózisos transzba süllyedtek természetellenesen hűvös nyugalmával beszélt. - Azt mondja, rossz terítéket választottam a vacsorához. Azt mondja, szándékosan csinálom, hogy ezzel is gúnyt űzzek belőle, mint a ház urából. Hogy én szembefordulok le. Megint megfog ezért büntetni... Lavinia gyomra elkezdett összeszorulni. - Jessica, bántotta magát a férje tegnap este? - Igen. Mindig bánt, amikor megbüntet. Azt mondja, én hibám, hogy őt arra kényszerítem, hogy megverjen engem. - Mi történt, Jessica? - Ilyenkor elküldi a személyzetet a saját szobáiba. Aztán megragadja a karomat. Bevonszol a hálószobába, és... és akkor megver. Újra és újra megüt. Lavinia elkezdte fürkészni Jessica csinos arcát. Sehol semmi sérülés nyoma. - Hol üti meg, Jessica? - A mellemet veri. Meg a hasamat. Mindent üt, csak az arcomat nem. Arra nagyon vigyáz, hogy az arcomon egy karcolás se legyen. Azt mondja, nem akarja, hogy bárki megsajnáljon. Mert én olyan rossz feleség vagyok, hogy a bekékült szememmel vagy a fölrepedt számmal biztos együttérzésre késztetném azokat, akik nem tudják, hogy megérdemeltem a büntetést. Lavinia elszörnyedve nézett a nőre. - És gyakran veri meg? - Az utóbbi időben egyre gyakrabban. Úgy látom, egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, hogy teljesen elveszítse az önkontrollját. Nyilvánvaló, hogy csak az örökségemért vett el feleségül. Azt hiszem, hamarosan meg fog ölni engem. Lavinia egy pillanatra lerázta magáról a terápia nyomasztó emlékeit. - És esküszöm neked, hogy egyszerűen nem bírtam már tovább hallgatni ezeket a szörnyűségeket. Félbeszakítottam a kezelést, kihoztam őt a transzból, és visszamondtam neki mindent, amit mesélt nekem. - Hogyan reagált? - Porig volt alázva. Először megpróbálta letagadni a dolgot, de láttam rajta, hogy kissé meggörnyedve tartja magát. Bizony nemcsak a lelki, hanem a testi fájdalmak miatt is. S amikor közöltem vele ezt a megfigyelésemet, teljesen összetört, és elsírta magát.

- Mit csináljak? - kérdezte, miközben dőlték a könnyei. - Hogy mit csináljon?! - kérdezett vissza elképedve Lavinia. - Hát azonnal hagyja ott ezt az embert! - Gondolkodtam is rajta, hogy otthagyom - törölgette a könnyeit Jessica a Laviniától kapott zsebkendővel. - De ő kezeli a vagyonomat. Az egész birtokot. Nekem pedig nincsenek közeli rokonaim, akikhez segítségért fordulhatnék. Még egy vonatjegyet sem tudnék megvenni Londonig. És mihez kezdenék, ha sikerülne elszöknöm? Nem tudok miből megélni. Az utcán végezném. És attól is félek, hogy Oscar utánam jönne. Ő nem tűrne el efféle női engedetlenséget. És ha megtalálna, rettenetesen megbüntetne. Talán még meg is ölne. - Akkor rejtőzzön el. Válasszon új nevet. Mondja magáról azt, hogy özvegy. Pénz nélkül ez sem megy - markolászta görcsösen a retiküljét Jessica. Csapdába kerültem. Lavinia észrevette a Jessica kezén csillogó gyűrűt. – Talán lesz itt egy megoldás... - Nem lep meg, hogy belementél ebbe az ügybe. Rád ismerek - ingatta a fejét Tobias. - És mit csináltál? - Jessicának az ujján nagyon különös aranygyűrű csillogott. Színes ékkövekből és apró, szikrázó gyémántokból egy virág volt kirakva rajta. Megkérdeztem tőle, hogy honnan van ez a gyűrű. Azt mondta, családi örökség, és azóta viseli, amióta befejezte a középiskolát. Lehetett látni, hogy drága egy darab... Tobias csak bólogatott, mint aki tudja a folytatást - És azt mondtad a nőnek, hogy ennek a gyűrűnél az árából megteremtheti új életének alapjait. - Hát, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás - tárt szét a kezét Lavinia. Ezenkívül már csak az maradt hogy Oscar Pelling egyen meg egy kis mérget. De valami azt súgta, hogy ez a nő már a puszta gondolatától is halálra rémülne annak, hogy meggyilkolja a férjét. Tobias elhúzta a száját. - Bezzeg te... - Csak a legvégső esetben, ne nyugtalankodj - mosolygott szomorúan Lavinia. - Mindenesetre úgy láttam, hogy a gyűrűs terv lesz a legjobb. Tudtam, hogy ha el tud jutni a gyűrűvel Londonba, ott komoly összeget kaphat érte. Amelyből fényűzőén ugyan nem lehet megélni, de addig kihúzhatja, amíg új egzisztenciát teremt magának. - Drágám, te már oly sokszor feltaláltad a spanyolviaszt. Csak néha mintha elfelejtenéd, hogy nem mindenki olyan talpraesett és elszánt, mint te.

- Talán igazad van - sóhajtott Lavinia. - Én ragyogónak találtam a tervemet, de Jessica megrémült, amikor elmondtam neki. Megijedt, hogy új nevet kell választania, és dolgoznia is kell, hogy eltartsa magát. Hiszen egész életében tele volt pénzzel. Képtelen volt elfogadni, hogy lemondjon a vagyonáról. - Hát nem is igazságos megoldás - dünnyögte Tobias. - Végül is az a vagyon az övé volt. - Hát persze. És én ezt meg is értem. De szerintem csak ez a két választása volt: vagy hátat fordít a vagyonának és új életet kezd, vagy elkezd keresni valami finom kis mérget. S mint már említettem, azt lehetett tudni, hogy ezért a második változatért nem igazán lelkesedne. - Néha beleborzongok, hogy miket beszélsz, Lavinia. - Hülyeség. Lefogadom, hogy az én helyemben te is ugyanezeket tanácsoltad volna neki. Tobias csak a vállát vonogatta, de nem szólt semmit. Lavinia összecsücsörítette a száját, és elgondolkodott a saját megjegyzésén. Mégsem. Ezt visszavonom. Te nem adnál olyan tanácsot, hogy bajmolódjon egy új élet kialakításával. Te megszerveznél Pellingnek egy tragikus balesetet. - Nincs értelme most találgatni, hiszen nem voltam a te helyedben. - Néha én is beleborzongok abba, amiket te beszélsz. Tobias elmosolyodott, ahogy visszahallotta a saját megjegyzését. Arra gondolt, hogy Laviniának tréfálkozni is van kedve. Pedig a nő most nem tréfált. Néha tényleg átfutott rajta kisebb-nagyobb borzongás attól, amit Tobias tett vagy mondott. Voltak Tobias lelkének mély és sötét és ismeretlen foltjai. Lavinia néha kifejezetten megdöbbent, ha eszébe jutott, hogy mennyire nem ismeri még ezt az embert. - Na és mi történt azután Jessica Pellinggel? - Többé nem láttam - suttogta Lavinia. - Másnap öngyilkos lett. - Hogyan? Ópium-túladagolással? Megivott egy csomó máktejet? - Nem. Durvább módszert választott. A tomboló viharban elment lovagolni, és beleugratott a megáradt folyóba. A lova nélküle tért haza. Később egy szobalány megtalálta a búcsúlevelét a hálószobájában. - Hm - mondta erre Tobias, azután egyikük sem szólalt meg egy darabig. - És a holtteste sem került elő. - Hm. - Előfordult ilyesmi már máskor is - tette még hozzá Lavinia, s a szörnyű emlékek hatása alatt idegesen gyűrögette az ujjait, és kapkodva vette a levegőt. -

Az a folyó nagyon mély, kanyargós, és tele van örvényekkel. Máskor is előfordult, hogy soha nem került elő, akit véletlenül elsodortak a hullámok. - És Oscar Pelling téged okolt a felesége haláláért? - Igen. - Egyenesen az utcán támadt nekem, amikor kiderült, hogy a nő már nem kerülhet elő élve. Úgy dühöngött, hogy... hogy már komolyan elkezdtem félni magam is. Tobias összeszorított ajakkal hallgatott egy darabig. Hozzád nyúlt? Mondd meg! Kezet emeld rád? Bántott akármilyen módon? Attól az elszántságtól, ami megvillant a szemében, majdnem elállt Lavinia lélegzete. Nyelt hát egyet, és gyorsan tovább folytatta a történetet. - Nem, nem - hadarta. - Tényleg nem. Azt nem merte megtenni annyi szemtanú előtt. De azt a fejemhez vágta, hogy én hajszoltam a halálba Jessicát a hipnózisos magnetoterápiával. - Értem. - És ezzel elérte, hogy a környéken gyorsan terjedi rémhírek kikezdjék a szakmai hitelemet. Oscar Pelling tehát egyik napról a másikra tönkretett engem. Minden páciensem otthagyott. - Elgondolkodott egy pillanatra - De az az igazság, hogy nekem is elment a kedvem a praktizálástól. - Mert úgy érezted, hogy Pellingnek igaza van. Hogy az általad végzett terápiának is volt némi szerepe Jessica halálában. - Hát, igen. Hát igen, ismételte magában Lavinia. Tényleg nem sikerült megállni félúton: most már Tobias is ismeri az ő legsötétebb titkát. És hirtelen azt is felismerte, mi volt az igazi oka annak, hogy annyira megrázta őt Oscar Pelling látványa: tudat alatt megsejtette, hogy most már gyorsan és elkerülhetetlenül eljön az a szörnyű pillanat, amikor Tobias megtudja, hogy neki így vagy úgy, de köze volt egy ártatlan, fiatal nő halálához. Az a Tobias, aki amúgy is ellenszenvvel tekint erre az egész mesmerizáló terápiára, meg persze a terapeutákra is. Azután meg azon kezdett tűnődni, hogy miért és mióta érdekli őt annyira Tobias véleménye. Hogy miért izgatja őt ennyire, hogy ez a férfi mit vagy mit nem gondol őróla. - Na, most jól figyelj rám, Lavinia - fogta meg Tobias a nő még mindig ökölbe szorított két kezét. – Te nem vagy felelős ebben az ügyben semmiért. Te csak segíteni akartál neki. Elkeserítő helyzet volt, amelyben elkeseredett lépésekre volt szükség. Az a terved, hogy Jessica a gyűrű árából kezdjen új életet, tényleg ragyogó ötlet volt. Nem a te hibád, hogy a nőnek nem volt elég bátorsága és akaratereje végigcsinálni a dolgot.

Lavinia először nem akart hinni a fülének. Mert ilyesmire még nem volt példa: Tobias nem hibáztatja őt! Hirtelen az egész világ szebb lett egy kicsit, a levegő tisztább, s a virágok illata is édesebb. Lavinia boldogan sóhajtott egy nagyot - De mégiscsak lehet, hogy a biztatásommal éppenséggel ráébresztettem a helyzete reménytelenségére, s ezért érezte úgy, hogy nincs más kiút. - Lavinia megint elkezdte idegesen gyúrni a saját ujjait. - Talán én adtam meg neki a végső lökést... - Nem! Te egy menekülési útvonalat mutattál neki. És arról már nem tehetsz, hogy nem indult el rajta. - Tobias gyöngéden átkarolta és magához húzta a nőt. Te ennél többet nem tehettél érte. Lavinia maga is meglepődött, milyen jó érzés most odabújni Tobiashoz. Nehéz eset ez a pasas, de az ereje és határozottsága gyakran jelentett biztonságérzetet és megnyugvást Lavinia számára. Nem hibáztatja őt a történtekért. - Nem lett volna szabad annyira kiborulnom Pelling-től - szólalt meg egy idő után. - Hiszen semmi különös nincs abban, ha egy ilyen gazdag és előkelő ember időnként bejön a városba vásárolni és az üzleti ügyeit intézni. - Így igaz. - És abban sincs semmi különös, hogy ő is éppen a Pall Mallben járt. Hiszen London bevásárlónegyede alig nagyobb egy kis falunál. Nem attól borultál te ki, hogy váratlanul ismerős arcot pillantottál meg magyarázta Tobias. - Hanem attól, hogy újra emlékezned kellett arra a tragédiára, mely tönkretette a te hipnotizőri karrieredet. - Részben. De főként talán attól, hogy sejtettem, ki fogod szedni belőlem ezt az egész történetet – ismerte be Lavinia. - Hogy ennek egy nagy gyónás lesz a vége. Ezért kellett betérnem a teázóba is. Hogy összeszedjem magam. És ezért aztán késve értem haza. És nem is nagyon siettem hazamenni. El akartam kerülni, hogy erre a gyónásra sor kerüljön. De most már mindegy. Az igazság kiderült. És Tobias nem hibáztatja őt. Egyáltalán nem. Sőt, felnéz rá, valami drámai hősnőre. - Most már új foglalkozásod van, Lavinia - moi szelíden Tobias. - Ami azelőtt volt, az elmúlt, és ma nem számít. Lavinia megnyugodva bújt közelebb Tobiashoz. Tobias egy idő után magához ölelte a fejét, és gyengéden szájon csókolta. - Itt egy kicsit hűvös van már az ilyesmihez - motyogta Lavinia. - Majd mindjárt fölmelegítelek - nyugtatta Tobias.

Négy ANTHONY NEM IGAZÁN VOLT BOLDOG ATTÓL A LÁTVÁNYTÓL, hogy

annyi szépfiú sürgölődött Emeline körül az egyetem díszlépcsőjén. Az ifjú kandúrok, úgy is mint leendő művészettörténészek, mind az épp most elhangzott előadáshoz kívántak halaszthatatlan és okos kommentárokat fűzni. Anthony persze gyanította, hogy kevésbé elméleti indítékok is fűtik és hajtják őket. Emelineben azonban látszólag nem tudatosult ez az utóbbi körülmény. Ő halálkomolyan megmaradt az elméleti diskurzus keretein belül. - Azt hiszem, Mr. Lexington túl kevés időt szánt Itália építészetére jelentette ki a kandúroknak. - Mai előadásában nagyon felületesen ismertette a régi római építményeket és a szökőkutakat. Mert nekem volt szerencsém a nagynénémmel egy darabig Rómában élni és ezért... - És ezért ért magácska olyan jól a divathoz! - lelkesedett az egyik ifjú. - Ez a ruha is, amit most visel, milyen szép, borostyán-arany színű. Az alkonyi színe. Ennél már csak a maga két szép szeme ragyog szebben, Miss Emeline. Néhány kandúr helyeslően dorombolt. Emeline-t azonban nem lehetett kizökkenteni. - Köszönöm a bókot - jegyezte meg, és ugyanazzal a lélegzettel folytatta a témát. - Mint említettem, a nagynénémmel pár hónapot Rómában töltöttem, és elhihetik nekem, hogy Mr. Lexineton nem valami tájékozott a témában. Alig nekem beszelt például az ókori műemlékek építészeti eleganciájáról. Én pedig, római tartózkodásom idején sok rajzot és vázlatot készítettem ezekről a műemlékekről... - Én nagyon szívesen megnézném valamikor a rajzait, Miss Emeline jelentkezett egy hang a csoportosulás túlsó széléről. - Én is. Még a vázlatait is megnézném! - tette hozzá egy másik. - A legelegánsabb műemlék sem veheti föl a versenyt a maga eleganciájával, Miss Emeline! - hangzott a harmadik műtörténész észrevétel. Anthonynak kezdett elege lenni. Tüntetőleg előhúzta és megtekintette a zsebóráját. Aztán köhentett egyet. - Sajnálom, hogy közbe kell szólnom, Miss Emeline. De sietnünk kell. Megígértem a kedves nagynénjének, hogy ötre hazakísérem magát. - Igen, tudom - mosolygott körbe Emeline a fiatalurak csoportján. - Mr. Sinclairnek igaza van. Sietnünk kell. Pedig nagyon élveztem a tartalmas társalgást. Remélem, folytatni tudjuk még. Nem is hittem volna, uraim, hogy magukat ennyire érdeklik a római szökőkutak. Meg az én szerény vázlataim... - Elbűvölő a maga szakértelme, Miss Emeline - lelkendezett még gyorsan az egyik ficsúr, és Anthony csak azon csodálkozott, hogy nem repedt ki a legújabb

divat szerint szűkre-feszesre szabott nadrágja, amikor meghajolt Emeline, az egyetem egyetlen női hallgatója előtt. Anthony nem habozott tovább. Belekarolt Emeline-be, és kihúzta a rajongók közül. Lesiettek a lépcsőn. Odafönt még sokáig lengették kalapjukat az udvarlási lehetőségtől megfosztott uracskák. - Nem vettem észre, hogy ennyire elment az idő - szabadkozott Emeline.ú - Nyugi - legyintett Anthony. - Otthon leszünk, mielőtt a nagynénje nekikezdene bosszankodni. - Magának hogy tetszett Mr. Lexington előadása? Anthony csak nézett maga elé, aztán megvonta a válát. - Hogy egészen őszinte legyek, dögunalmas volt. Emeline hangosan elnevette magát. - Hát, ebben egyetértünk. De azért érdekes volt ez a délután. - Szerintem is. Azt már csak magában tette hozzá, hogy neki nem hiányzott az Emeline körül rajzó ficsúrok hada. Akiket, ugyebár, oly rettentően izgattak Emeline római szökőkútvázlatai... Emeline ugyanis kissé divatba jött az utóbbi időben, amióta egyetemi előadásokat látogatott és sikeres megjelenései voltak a város legelőkelőbb báljain is. Anthony azonban azt is tudta, hogy Emeline-re nem vár örökölhető vagyon és birtok, ezért a lány nem sokáig tündökölhet a magasabb körökben. Bármit mesterkedik is Lavinia. A rátarti házasságszerző mamák oda fognak figyelni, hogy fiacskáik ne udvaroljanak komolyan Emeline-nek. Ez azonban, sajnos, nem tartja távol a szoknyavadászokat, a kalandvágyó nemesifjakat, akik rettenetesen szeretnék elcsábítani a fiatal lányt. Akik sportot űznek abból, hogy minél több hajadont szédítsenek be az ágyukba. Anthony kinevezte hát magát Emeline kísérőjének és megpróbálja távol tartani a lánytól a kékvérű kandúrokat. De az utóbbi időben egyre nyugtalanabb, mert úgy látja, hogy Emeline mintha hagyná magát bolondítani... Minden sokkal egyszerűbb volna, ha Anthony megengedhetné magának, hogy szerelmet valljon Emeline-nek és megkérje a kezét. De a szomorú helyzet az, hogy feleségként nem tudná őt olyan színvonalon eltartani, amilyenhez ez a lány eddig hozzászokott. Anthony mostanában sokat törte a fejét ezen a témán, és különféle megoldásváltozatokat próbált összehozni. De végül, sajnos, mindig ugyanoda lyukadt ki: meg kell találnia a módját, hogy rendes egzisztenciát teremtsen magának. Méghozzá minél gyorsabban, nehogy az Emeline körül legyeskedő

szerelmes úrfiak valamelyikének sikerüljön megtörnie hozományvadász ellenállását, és az ő orra elől elhalászva oltár elé vezesse ezt a ritka szépséget. Elég fürgén szedték a lábukat a Claremont utcai kis ház felé, mert már késő délután volt, és különben is esőszag lógott a levegőben. - Valami gondja van? - kérdezte Emeline, amikor befordultak a kis park sarkánál. - Tán csak nem beteg, Anthony? A kérdés kizökkentette Anthonyt az álmodozásból. És nem örült annak, hogy Emeline esetleg betegesnek tartja ót. - Ó, nem, nincs semmi bajom. Csak elgondolkodtam. - Csak azért kérdezem, mert említette, hogy nem ízlett magának az a jégkrém. - Biztosíthatom, Emeline, hogy kiváló az egészségi állapotom. - Csak aggódtam egy kicsit. - Köszönöm. Emeline, a nagynénje említette, hogy szeretné, ha maga végigtáncolhatna még egy báli szezont, és csak azután kezdenének gondolkodni, hogy elfogadjon-e egyáltalán bármilyen házassági ajánlatot. - De hogy az ördögbe jön ide a házasság? Anthony összeszedte a bátorságát. - Hát, csak úgy, hogy… Szóval úgy, hogy azoknak az ifjú úriembereknek, akik az előadás után ott rajzottak maga körül, némelyike talán elszánja magát, és házassági ajánlatot tesz. - Á, nem hiszem én ezt. Nem fog ilyesmibe beleegyezni a papájuk meg a mamájuk. Ezeknek az úrfiaknak énnálam sokkal jobb partira van kilátásuk. És nem is fogják kihagyni a jó partit, ha eljön az ideje. - De azért hallottunk már a konvenciókkal nem törődő nemesurakról, akik megszöktek a szívük választottjával - mondta Anthony tompán. - Mint azok a szerelmes ifjak, akik Lavinia nagynéném kedvenc lányregényeiben sorra szöktetik meg az ábrándos hajadonokat? - kuncogott Emeline. – Nagyon romantikus. De én, gyanítom, nem vagyok az a fajta lány, akitől ennyire tűzbe jönnének a lányszöktetésre hajlamos férfiak. - Márpedig pedig maga pontosan az a típus - bökte ki elszántan Anthony. Aztán hirtelen megállt és szembefordult Emelíne-nel. - Nagyon vigyázzon, Emeline. Nem lehet tudni, hogy mikor jelenik meg a hálószobája ablakában egy ilyen szoknyavadász az éjszaka közepén, hogy térden állva könyörögjön magának, hogy szálljon be az odalent az utcán várakozó hintóba. – Ilyen jelenetek táncoltak lelki szemei előtt, amikor nagyon felpörgött a fantáziája. - Hogy aztán meg se álljon velem a skóciai Gretna Green faluig, ahol a helybéli kovácsnak királyi joga van minden odaszökött párocskát összeadni? -

kerekedett el Emeline szeme. - Ez képtelenség. Nem hiszem, hogy ezeknek az elkényeztetett ficsúroknak volna bátorságuk ilyen izgalmas huszárcsínyekhez. Anthony úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. - Azt akarja mondani, Emeline, hogy maga izgalmasnak, huszárcsínynek tartaná, ha megszöktetné maga egy ilyen hólyag, egy ilyen üresfejű ficsúr? - Igen. Hát nem az? Anthony ereiben megfagyott a vér. - Csak éppen teljesen valószínűtlen az egész – tette hozzá Emeline mosolyogva. - Valószínűtlen - ismételte Anthony. - Hát persze. Abszolúte valószínűtlen. - Az hát. Pedig egyáltalán nem valószínűtlen, és ezt Anthony nagyon is jól tudta. Az elmúlt báli szezonban is volt legalább egy ilyen eset, és a mostani szezon sem fog efféle szenzációk nélkül elmúlni. Egymástól eltiltott ifjú szerelmesek valamelyik éjszakán beleülnek egy homokfutóba, és a két jó ló meg sem áll velük Gretna Greenig. És ha az apjuknak nincsenek még jobb lovai, hogy utol érje őket, akkor törvényes ifjú házasként térnek haza. És az előkelő társaságnak lesz megint min csámcsognia teázgatás közben. Anthony érezte, hogy ostobaságot csinál ennek a témának a feszegetésével, de nem tudott lakatot szájára. - És miért gondolja, hogy valószínűtlen a dolog? Hogy ezek a fiatalurak képtelenek volnának megszöktetni egy lányt? - Egyszerűen azért, mert én egyikükbe sem vagyok szerelmes, és kész jelentette ki Emeline, és a szőrmekabátjára tűzött kis ékszerórára pillantott. Gyerünk, Anthony, mert késő van. És mindjárt esik. És Lavinia nagynéném agybajt kap, ha elázik ez a szép új kabátom. Emeline egyikükbe sem szerelmes... De ebből még nem következik, figyelmeztette magát sürgősen Anthony, hogy akkor ez a lány most őbelé volna szerelmes. Csak éppen azok közül nem vonzódik senkihez. Ez azért mégiscsak több a semminél. Anthonynak egészen jó kedve lett. - Ne aggódjon, Emeline. Egy olyan nő, aki képes bevenni az üzletbe maga mellé egy Tobiast, az nem fog elájulni egy kicsit elázott kabáttól. Emeline megint elnevette magát. - Mert maga nem is tudja, hogy Lavinia néném mennyi pénzt öl a Madam Francescánál beszerzett ruhákba. Valóságos befektetési lehetőségnek tekinti őket.

Anthony azonban, sajnos, pontosan tudta, hogy Lavinia miért öl ennyi pénzt a legdivatosabb ruhákba: azért, mert azt reméli, hogy így majd előkelőbb kérőt talál neki. Az utca felénél Anthony észrevette, hogy Lavinia és Tobias ballagnak fölfelé a 7. számú ház lépcsőjén. - Úgy látom, hogy ma nem csak mi érünk haza későn - élénkült meg Emeline. - Lavinia és Mr. March biztos levegőzött egyet. Anthony figyelte, ahogy Tóbiás elégedetten nekitámaszkodik a feljáró vasrácsának, míg Lavinia a táskájában turkált a kulcs után. És még ilyen távolságból is meg tudta állapítani, hogy Tobias most nagyon elégedett lehet a világ állapotával. Mint egy ragadozó fenevad a sikeres vadászat és nagy zabálás után. - Jó kis levegőzés lehetett, ha nem tévedek – mormolta maga elé Anthony. - Ezt meg hogy érti? - bámult rá kíváncsian Emeline. Anthonynak azonban nagy szerencséje volt, nem kellett erre a kérdésre válaszolnia. Tobias ugyanis ebben a pillanatban észrevette és üdvözölte őket. - Jó napot Miss Emeline! Na, milyen volt az előadás? - Nem olyan jó, mint amilyenre számítottunk, de azért Anthonyval így is kellemesen töltöttük a napot - csicseregte Emeline. Mrs. Chilton, a házvezetőnő épp abban a másodpercben nyitotta ki a bejárati ajtót, amikor Lavinia bedugta a kulcsot a zárba. - Nem jön be egy teára? - kérdezte Lavinia Anthonyt. - Nem, köszönöm - szabadkozott a fiatalember, aztán jelentőségteljesen Tobiasra nézett. - Szeretnék szelni veled, ha ráérsz. Tobias felhúzta az egyik szemöldökét, és elengedte a rácsot. - Nem ér rá a dolog? - Nem. Fontos. - Hát jó. Megyek a klubomba, majd útközben elmondod. - Aztán Lavinia felé fordult. - Szép estét kívánok, madam! - Önnek is, uram. Anthony kissé elcsodálkozott ezen a szokatlanul szelíd búcsúzáson. Még kivárták, amíg a hölgyek lerámolnak az előtérben, azután kiálltak a sarokra, hogy fogjanak egy bérkocsit. Jött is hamarosan egy. Belemásztak, és behúzta az ajtót. Tobias szembeült a sógorával, és várakozástelje nézett rá.

- Valami baj van? Ügy nézel ki, mint akibe a doki beletöltött egy bögre keserű teát. Anthony kissé meglepődött. Egy órán belül már másodszor nézik betegnek. Ez nem túl jó előjel. - Vagyont akarok szerezni. Szükségem van rá. - jelentette ki. - Így vagyunk ezzel mi is. Ha találsz egy vagyont, majd értesíts. Szívesen leszek melletted a társtulajdonos. - Komolyan beszélek. Olyan összegre van szükségem, hogy abból megfelelő színvonalon eltarthat egy feleséget. - Jaj, istenem! - nézett a szemébe Tobias. – Beleszerettél talán Emeline kisasszonyba? - Igen. - A fenébe is! Ettől féltem. Már szerelmet vallottál neki? - Természetesen nem. Mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy megkérjem a kezét. Tobias rosszallóan nézett rá. - Mert nincsen vagyonod, mi? Anthony az ujjaival dobolt az ablak peremén. - De törtem a dolgon a fejemet. - A jóisten mentsen meg mindenkit az elvadult gondolatoktól. - Én elszántam magam, és végig is fogom csinálni. - Hát azt látom. Már ki is eszeltél valamilyen tervet a pénzszerzésre? - Van érzékem a kártyához. Csak egy kis gyakorlat kéne... - Ez nem megy. - Hát persze. Mert sohasem játszottam komolyabb pénzekben. Mert te mindig ellenezted a hazárdjátékot De én tudom, hogy nagyokat kaszálhatnék a kártyaasztalnál. - Nem! - Hallgass végig - hajolt előre Anthony. - A kártyások nagy többsége nem a logikára támaszkodik. Sőt, általában akkor ülnek le játszani, amikor már túl sokat ittak, így aztán nem csoda, hogy a birtokos nemesek keményen veszítenek. Én viszont a matematikai valószínűségek oldaláról közelíteném meg a játszmákat. - A nővéred kísértetként járna vissza és kergetne az őrületbe engem, ha megengedném, hogy belemerülj ebbe a pokolba. Te is nagyon jól tudod, hogy mindig attól rettegett, hogy kártyás leszel. - Tudom, hogy Ann attól félt, hogy elkártyázom mindenemet, és teljes nyomorba jutok, ahogy szegény apánkkal is történt. De én garantálom, hogy velem nem ez fog történni.

- A francba! Nem így van. Nem az az igazság, hogy az apád egyszerűen elkártyázta a vagyonát, mert nem bírt felállni attól a rohadt kártyaasztaltól. Hanem az történt, hogy megölték, mert elkezdett vitatkozni az osztásnál, amikor megpróbálta visszanyerni az addig elveszített pénzt. Ezen a pályán hosszú távon nem megélni. De meg életben maradni sem. - De én nem olyan vagyok, mint az apám. - Azt tudom. Anthony bosszúsan sóhajtott. Már bánta, hogy szóba hozta a témát, de most már nem volt megállás. Bármilyen bonyolult is a kieszelt stratégia. - Nem akarok vitatkozni veled erről a dologról - közölte szárazon. - Te is jól tudod, hogy úgysem tudsz visszatartani. Már nem vagyok gyerek. És ha valamit elhatároztam, akkor azt elhatároztam. Tóbiás tekintete vészjóslóan elsötétedett. Anthony arra gondolt, hogy ilyen baljós ridegséget még sohasem látott ennek az embernek a szemében, akivel hosszú évek óta él együtt, és aki apja helyett is apja volt. - Hát akkor tisztázzunk valamit – kezdte Tobias a legszelídebb s egyben a legfenyegetőbb hangján. – Ha te ragaszkodsz ahhoz, hogy leszállj a pokolba, akkor én magával az öreg ördöggel fogok tárgyalni. Lehet, hogy te azt hiszed, hogy én nem tudlak visszatartani. De nem lesz egy perc nyugtod sem, mert mindig és mindenütt a nyomodban leszek. Ennyivel tartozom Ann emlékének. Ne is reménykedj abban, barátocskám, hogy megszegem a neki tett ígéretemet. Anthony sejtette, hogy nem lesz könnyű mérkőzés. Vett egy mely lélegzetet és kihúzta a vállát. - Én tényleg nem akarok emiatt összeveszni veled – fújta ki a levegőt. – Tudod jól, hogy tisztellek, és megértem azt is, ha ragaszkodsz az ígéretedhez. De én nagyon el vagyok keseredve, és nagyon el vagyok szánva mindenre. És egyébként sem látok semmi más lehetőséget az én helyzetemben Tobias nem kezdett bele újabb kioktatásba. Inkább a sötétedő utcát bámulta. És mély hallgatásba burkolózott. Anthony nem sokáig tudta elviselni ezt a csöndet. Végül tett egy kísérletet a komor hangulat eloszlatására. - Tobias? – eresztett meg egy erőtlen mosolyt. -Nem akarsz velem többé szóba állni? Te nem ilyen típus vagy. Valami erőteljesebb reakciót vártam volna. Például att, hogy megvonod a negyedévi járandóságomat. - Épp az imént hívtam föl a figyelmedet arra, hogy te vagy az egyetlen a világon, aki nagyon szeretné rá tenni a kezét egy tetemes vagyonra. Anthony meglepődött a hirtelen témaváltáson.

- Most tréfálsz? - Ne ess ebbe a tévedésbe. Én halálosan komolyan beszélek. Anthony agyában most hirtelen megvillant a felismerés. - Te jó isten! Mrs. Lake-ről van szó? Róla? Azon gondolkozol, hogy megkéred a kezét? Tobiasalig észrevehetően lehajtotta a fejét. - Én ugyanúgy nem vagyok abban a helyzetben, hogy megkérjem a kezét, ahogy te sem vagy abban a helyzetben, hogy házassági ajánlatot tegyél Emeline kisasszonynak. Anthony arra gondolt, hogy ennél jobban nem is indulhatna a dolog. Ideje tehát, hogy rátérjen a gondosan összeállított terv második szakaszára. - Ez nem így van - mondta megenyhülten. - Te nem vagy olyan kilátástalan helyzetben, mint én. Tulajdonképpen irigyellek téged. Hiszen szó sincs arról, hogy te nem támaszkodhatsz semmire. Nyomozóként időről időre zsíros megrendeléseket kapsz. - Az én szakmám igencsak ingoványos terület, és nagyon jól tudod, hogy nem lehet kiszámítani, hogy mikor mennyi pénzhez jutok. - Mrs. Dove biztosan bőkezűen fizetett meg téged a viaszfigurás gyilkosságok ügyében végzett kutakodásodért. Elég csinos összeggel jöhettél ki abból az ügyből, ha be tudtál fektetni az egyik Crackenburne- hajóba is. Jól mondom? - Nem egészen. Abból a megbízatásból csupán egyetlen részvényt tudtam venni. Továbbá, semmilyen módon nem tudom megítélni, hogy mennyi jön vissza nekem ebből a befektetésből, sőt, még azt sem tudhatom, hogy egyáltalán visszajön-e az az elátkozott hajó a Távol- Keletről. Még hosszú hónapokig élek a teljes bizonytalanságban. - És addig is várakoznod kell, és csak reménykedhetsz abban, hogy Mrs. Lake-et nem veszi le a lábáról egy másik gentleman, aki el tud tartani egy feleséget - nézett rá Anthony. - Mint látod, meg tudom érteni a te nem túl rózsás helyzetedet. Anthony megvonta a vállát. - Ha ez vigasztal, én nagyon is kétlem, hogy Mrs. Lake számára bármikor is szempont volna a férjhez menésben a pénzszerzés. Tobias erre nem mondott semmit. Inkább megint kibámult az ablakon. - Emeline elmondta, hogy miként vélekedik a nagynénje a velem való házasságról - jegyezte meg Anthony. Ez már fölkeltette Tobias érdeklődését. - Na és mit mesélt neked Emeline kisasszony?

- Hát, ő biztosra veszi, hogy Mrs. Lake mindig nagy hangsúlyt fektet ugyan a pénzügyi vonatkozásokig, ám titokban óriási nagy romantikus lelke van. - Laviniának? Romantikus lelke? Honnan a csudából szedi ezt Emeline? - Azt hiszem, onnan, hogy Mrs. Lake nagy kedvelője a romantikus költészetnek és lányregényeknek. Tobias eltűnődött ezen egy darabig. Aztán csak ingatta a fejét. - Vigye az ördög, azt tényleg nem lehet tagadni, hogy Lavinia nagy kedvelője a költészetnek. Ugyan akkor túl gyakorlatias beállítottságú is ahhoz, hogy szerelmes versikék befolyásolják a döntéseit. Anthony csöndesen sóhajtott egyet. És az jutott eszébe, hogy Tobiasnak rengeteg kiváló tulajdonsága van de a romantikus vagy szentimentális dolgokhoz már nincs türelme, és azzal sem vesződött soha, hogy tökéletesítse a nők elbűvölésére irányuló képességeit. - Emeline abszolút biztos abban is, hogy romantikus érzékenysége miatt Mrs. Lake sohasem menne bele egy szerelem nélküli házasságba - magyarázta türelmesen. - Bármekkora anyagi jóléttel kecsegtetné is az a házasság. - Hm. Anthony arra gondolt, hogy más körülmények között Tobias elszomorodása talán megmosolyogtató volna, de most inkább sajnálni lehet ezt az embert. Mert régebben voltak ugyan alkalmi nőügyei, amióta, pár évvel ezelőtt elvesztették Annt és a babáját, Athony nem tudott arról, hogy a sógora így lecövekelt volna egy nő mellett, mint most. Hogy bármikor belement volna ilyesmibe. De ez a kapcsolat Mrs. Lake-kel nagyon is komoly. Nem ártana egykét dologra felhívni Tobias figyelmét. Anthony megköszörülte a torkát. - Meglep, hogy ilyen romantikus szemmel is nézed a Mrs. Lake-kel való kapcsolatodat. Már megbocsáss, de néha elég durván beszélsz vele. - Hát persze. Mert mindig mindenen leáll velem veszekedni. Ilyen makacs, fafejű nőt én még nem láttam. - Nekem úgy tűnik, hogy fárasztja őt az örökös parancsolgatás. Tudniillik részedről. Tobias összeszorította a száját. - A francokat! - sziszegte aztán. - Talán egy Byron-utánzattá kellene válnom? Hát először is, én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy a romantikus költőt játsszam. Másodszor pedig, semmiféle verset nem tudok írni. - Nem azt mondom, hogy költővé és versfaragóvá kellene válnod. Csak azt, hogy viselkedésedben és megszólalásaidban legyél kissé költőibb. Tobias értetlenül hunyorgott. - Micsoda?!

- Hát például reggelenként. Ébredéskor azzal köszönthetnéd, hogy istennőhöz hasonlítod őt. - Istennőhöz?! Te megőrültél? - Ez csak egy ötlet. Egy javaslat. Tobiasa bal combját masszírozgatta, és sokáig nem szólalt meg. - Na és miféle istennőhöz? - érdeklődött aztán. -Hát, nagyon nem lehet mellényúlni, ha azt mondjuk egy nőnek, hogy ő egy valóságos Venus. - Venus! Hát ez színtiszta hülyeség. Lavinia a pofámba röhögne. - Nem biztos - mondta elgondolkodva Anthony. - Nem hiszem, hogy akad olyan nő, akinek nem tetszene, ha reggel Venushoz hasonlítanák. - Jaj! Anthony úgy vélte, egyelőre megtett mindent, amit ebben a témakörben megtehetett. Ideje tehát visszatérni a másik, a súlyosabb problémához. - Ha meg tudnám szerezni a szükséges dohányt kezdett bele lazán -, talán nekem is megengedné Crakenburne, hogy egy részvénnyel beszálljak a legközelebbi hajós vállalkozásába. - De egy ilyen befektetéshez a pénzt nem megtalálni azokban az alvilági klubokban, ahol elborult agyú emberek hajszolják görcsös igyekezettel a szerencséjüket - emelte fel figyelmeztetően az ujját Tobias. Förtelmes helyek az ilyenek. A komor árnyak egyre sötétebbek lettek a kocsi belsejében. - Már többször próbáltam elmagyarázni neked, hogy üzletemberként valószínűleg fényes karriert csinálhatnál - folytatta kimért hangon Tobias. Kiváló érzéked van a számokhoz és a részletek átlátásához is. Crackenburne szívesen beajánlana téged valamelyik barátjához. - Engem az a szakma nem érdekel. Megint beállt a nagy csönd. - Nekem más javaslatom van - szólalt meg Anthony, Most már óvatosan haladt előre, mert érezte, hogy közel jár a végcéljához. - Halljuk - nézett rá Tóbiás. - Fölvehetnél munkatársnak. Alkalmazottnak, asszisztensnek... - Alkalmanként már így is ezt a szerepet töltöd be. - De csak informálisan - ütötte tovább Anthony a vasat. Mert egész délután ez járt a fejében. - És én a hivatalos alkalmazottad akarok lenni. Egyfajta

ügyintéző a számodra. Te viszont kitanítanál engem a magánnyomozás rejtelmeire. Arra, hogyan kell lefolytatni egy nyomozást. - És mit kérsz? - Jövedelmet. - Járandóság helyett? - Pontosan. És alkalmanként prémiumot. - Még mit nem! Szó sem lehet prémiumról, mindig mondom. Anthony mély lélegzetet vett. - Egyáltalán hajlandó vagy elgondolkodni a felvetésemen? - Te komolyan gondolod mindezt? - nézett a szemébe Tobias. - Halálos komolyan. És azt hiszem, van érzékem ehhez a szakmához. Én meg nem hiszem, hogy bármiféle érzék is létezne ebben a szakmában jelentette ki Tobias. Erre a pályára akkor tévednek az emberek, ha tisztesebb módokon már nem tudnak olyan jövedelemhez jutni, hogy elkerüljék a dologházat. Kicsit olyan ez, mint amikor odakint az utcán kelleti magát valaki. Vagyis strichel.

Öt EMELINE A REGGELIZŐASZTAL TÚLOLDALÁRÓL NÉZTE LAVINIÁT.

- Biztos vagy te abban, hogy Oscar Pelling tegnapi megpillantása nem borított ki téged jobban, mint kellett volna? - Hát, az igaz, hogy eleinte eléggé fölkavart a dolog - nyitotta ki Lavinia az újságot. - De azután gyorsan helyrerázódtam, köszönöm szépen. Köszönhetően annak, tette még hozzá magában, hogy többé nem kell rejtegetnie Tobias előtt ezt a sötét titkot. - Te mindig így vagy ezzel. - Ezzel a mivel? - tette le Lavinia az újságot. - A gyors helyrerázódással - mosolygott Emeline. - Igazi tehetséged van hozzá, kedves néném. - Hát, nem mindig van más választásom – kortyolt bele Lavinia a kávéjába. S mint megmondtam, megvolt a valószínűsége annak, hogy összefussak Pellinggel, most, hogy visszajöttünk Londonba. Még az otthon ülő fajtájú földbirtokosoknak is be kell néha jönnie a városba ügyes-bajos dolgaik elintézésére. És, ha nem tévedek, Pelling nem vett észre engem. - Én is azt hiszem. Szörnyű egy ember – biggyesztett megvetéssel Emeline. Egy szörnyeteg. Reménykedjünk, hogy minél hamarabb hazamegy a birtokára. – Biztosan hazamegy. Ha jól emlékszem, korábban sem szeretett társaságba járni. - Lavinia lapozott egyet az újságban. És ki a fenét érdekel egy Pelling, most, hogy már Tobias is tudja az igazságot, és nem hibáztatja őt? Ma reggeltől az egész élet könnyebb és fényesebb. Emeline vett egy kis lekvárt az asztal közepén lévő kis köcsögből. Szeretnék beszélni veled, ha nem zavarlak. - Miért? Most nem beszélgetünk? - nézett föl csodálkozva Lavinia. - De. Csak én valami fontos dolgot szeretnék megbeszélni. Elgondolkoztam a karrieremen. - Miféle karriereden? Van neked olyan? - kérdezett vissza Lavinia, fel sem pillantva az újságból. Mellette az asztalon papír és ceruza feküdt. Lavinia némi fejtörés után arra a belátásra jutott, hogy mielőtt megírná 3 megjelentetni kívánt újsághirdetéseket, célszerű lesz egy kicsit tanulmányozni a témát. Nekiállt hát kigyűjteni a legvonzóbb reklámokból, leghatásosabb szavakat és kifejezéseket, hogy azok segítségével összeállíthassa a saját magánnyomozói hirdetését.

A mai újságban sokféle apróhirdetés jelent meg. Többségüket Lavinia elég jellegtelennek találta. Voltak például kiadó szobák, „szép kilátással a parkra”, amott pedig a divatkedvelő urakat figyelmeztették, hogy „megérkeztek a kiváló minőségű, a túlzott izzadást garantáltan megakadályozó pamutingek”. Messze a legérdekesebb hirdetést egy bizonyos dr. G. A. Darfield adta föl, kezelést ajánlva „özvegy és férje asszonyoknak, akik ideggyengeségtől és női hisztériától szenvednek”. A doktor „a női lelkialkat számára különösen megfelelő, egyedülállóan hatékony terápiát” ígéri. - Hisz éppen erről van szó. Hogy nekem nincsen karrierem, nincsen foglalkozásom. - Hát persze hogy nincsen - nézegette Lavinia a női hisztériás hirdetést. Neked hogy tetszik az „egyedülállóan hatékony terápia” kifejezés? - Nagyon orvosszaga van. Lavinia, figyelsz te arra, amit mondok? A jövőmet szeretném megbeszélni veled. - Mi a probléma a jövőddel? - írta ki a cédulára Lavinia az egyedülállóan és a hatékony szót. - Szerintem elég szépen alakul. Hála Joan Dove-nak, meghívást kaptunk a báli szezon két legfontosabb társadalmi esemenyére, a Stillwater-féle bálra és Joanék saját báljára. - Jut eszembe, el kell mennünk Madam Francescához, megrendelni a ruháinkat. - Igen, tudom. De én nem a bálokról és a divatról akarok beszélni - jelentette ki Emeline, és kivárt egy kicsit. - Hanem arról, hogy foglalkozást szeretnék választani magamnak, Lavinia. - Hülyeség - fintorgott Lavinia egy divatárus hirdetésén - „Kiváló kollekció kifinomult ízlésűeknek, akik csak a legdivatosabb kalapok és sapkák iránt érdeklődnek.” Egyetlen úriembernek sem kell olyan feleség, akinek saját foglalkozása van. Mit gondolsz, illik az a jelző az én szolgáltatásaimra, hogy divatos? - Én nem tudom, mitől lehet divatos a bizalmas, személyes információk gyűjtögetése. - Mitől, mitől... Magától értetődik, hogy ha valaki előkelőbb ügyfeleket akar szerezni, akkor igyekeznie kell divatosnak látszani, függetlenül attól, hogy milyen árut vagy szolgáltatást akar eladni. Az előkelőségek nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek divatosak. - Lavinia, én nem óhajtok olyan férfihoz feleségül menni, aki a felsőbb körökben forgolódik. Sőt, el sem tudok képzelni ennél szörnyűbb sorsot magamnak.

Lavinia leírta a divatos szót. - Remélem, azért még nem egy paraszthoz óhajtasz feleségül menni. Ha jól emlékszem, egyikünk sem vonzódik különösebben a falusi élet szépségei iránt. - Nem azt mondtam, hogy egy parasztemberhez akarok hozzámenni. - Úgy döntöttem, az volna a legjobb, ha a munkatársad lehetnék. - Miről beszélsz? Hiszen már így is a munkatársam vagy! Gyakorlatilag minden nap együttműködünk valamiben. Na és hogy tetszik neked az a kifejezés, hogy „hatékony megoldások titkos ügyekben érintett úriemberek számára, a legdiszkrétebb és megbízható módon”? Ez azért elég jól hangzik, nem? - De igen - húzta el a száját Emeline. - Csak fogalmam sincs, mire céloz. - Még nekem sincs - csücsörített eltöprengve Lavinia. – Ez egy kicsit problémás... Meg kell változtatni egy-két szót… - Fölnézett a bejárati ajtó nyitásának halk hangjára. - Azt hiszem, látogatónk érkezett. Vendégeskedéshez még korán van. Talán egy új ügyfél. - Inkább Mr. March lesz az - nyúlt Emeline még egy meleg süteményért. Észrevettem, hogy most már nem ragaszkodik a formaságokhoz, amikor meglátogat téged. - Azelőtt sem ragaszkodott ő semmihez - sóhajtott Lavima. - Emlékezz csak, milyen lendülettel törte össze a szobrokat kis római üzletünkben az első bemutatkozás alkalmával. És szerintem semmit se javult a modora az óta az első találkozás óta. Emeline mosolygott, és illedelmesen leharapta a sütemény csücskét. Lavinia az ajtó felé fordulva figyelte a hallban közeledő lépteket. - Sőt, mintha mostanában még neveletlenebb volna. A héten ez már a második alkalom, hogy reggelinél állít be. Emeline szeme felcsillant. - Lehet, hogy Anthony beállt mellé munkatársnak. - Ne csináljon gondot magának, Mrs. Chilton - hallatszott Tobias hangja odakintről. - Egy kis tojás meg a maga sült krumplija nekem tökéletesen megfelel. Lavinia bosszankodott ezen a betolakodáson, de azért a fülét, mint mindig, most is nyitva tartotta, és figyelte a közelgő léptek kissé egyenetlen kopogását. És megnyugodott, amikor azt hallotta, hogy Tobias ma nem kíméli különösebben a bal lábát. Nyilván azért, mert ma reggel kisütött a nap, és Tobias begyógyult sebe akkor szokott fájdogálni, ha beborul az idő és eső közeleg. Tobias megállt az ajtóban. -Jó napot, hölgyeim! - Ó, Mr. March! - csapta össze a kezét Emeline. - Micsoda megtiszteltetés! Elhozta Mr. Sinclairt is?

- Nem. Velem akart jönni, de adtam neki egy kis feladatot - nézett Tobias csillogó szemmel Laviniára. – Ma ön igazán remekül néz ki, asszonyom! Mintha maga Venus istennő emelkedett volna ki megint a tenger habjaiból. Ahogy a maga szépsége ragyog ebben a reggeli fényben, az felvidítja lelkemet, kristálytisztává teszi gondolataimat, és filozofikus elmélkedésre csábít a világmindenség végső összefüggéseiről. - Venus istennő?! A tengerből megint?! - állt meg Lavinia kezében félúton a teáscsésze. - Nem vagy te beteg, Tobias? Miket beszélsz itt összevissza? - Makkegészséges vagyok, köszönöm a szíves érdeklődést, asszonyom. Maradt még egy kis kávé? - nézett reménykedve a zománcozott kannára. - Természetesen - nyúlt a kannáért gyorsan Emeline, mielőtt Lavinia folytatni tudta volna az elképedésből fakadó kérdezősködést. - Foglaljon helyet, kérem. Nagy örömömre szolgálna, ha tölthetnék önnek egy kis kávét. És mondja, kérem, előfordulhat, hogy megbízatása végeztével Mr. Sinclair is megtisztel bennünket látogatásával? - Nem hiszem. Majdnem egész nap el lesz foglalva - zökkent le Tobias az első szabad székre, és bekapta az utolsó darab süteményt. - Mr. Sinclair nem említette, hogy ma elfoglaltságai támadnak... - töltötte ki a kávét Emeline. - Hát persze. Mert nem is sejtette, amíg az az ötlete nem támadt, hogy a munkatársam legyen. - A maga munkatársa?! - képedt el Emeline, és jó nagy puffanással tette helyére a kávéskannát. - Azt mondta, hogy magánnyomozó akar lenni - bólintott Tobias, és maga elé húzta a vajat meg a lekvárt. - S hogy tanítsam meg a szakmára és indítsam el ezen a pályán. Emeline egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt. – Hát ez… Ez hihetetlen. - Szerintem viszont kifejezetten elszomorító – kente szét Tobias a vajat és a lekvárt a kétszersültön, majd harapott egy jó nagyot. - Mint maga is tudja, én már régóta sürgetem őt, hogy keressen magának egy rendes foglalkozást. Győzködtem, hogy legyen üzletember. De ő makacskodott, hogy a magánnyomozóságon kívül semmi más nem érdekli, legföljebb még a hivatásos kártyázás. - Ó, micsoda egybeesések vannak! Erre viszont Tobias kapta föl a fejét. - Csak nem azt akarja mondani, hogy magát is ez a pálya érdekli, Miss Emeline? - Nem, én természetesen nem akarok hivatásos zsugás lenni - pillantott oldalvást a nagynénjére Emeline, majd finoman megköszörülte a torkát. –

Viszont a maga betoppanása előtt épp azt magyaráztam Lavinia nénémnek, hogy én is saját foglalkozást akarok választani. És azonnal bele akarok kezdeni az új szakma megtanulásába. - Én meg épp azt magyaráztam Emeline unokahúgomnak, hogy verje ki a fejéből ezt az őrültséget - hajtogatta össze Lavinia az újságot. - A közeljövőben egy sor társadalmi eseményen kell részt vennünk. Semmiféle „szakma” kitanulására nem lesz most ideje. - De igenis lesz! - húzta ki magát Emeline. - És pontosan a te szakmádat akarom kitanulni, Lavinia. Rövid, de elég kínos csönd támadt. Lavinia meg azon kapta magát, hogy tátva maradt a szája. Szerencsére senki nem vette észre Gyorsan becsukta tehát. - Nevetséges - mondta aztán. - A munkatársad akarok lenni, ahogy Anthony is munkatársa lett Mr. Marchnak. Lavinia alig tudott megszólalni. Egyszerűen meg volt rémülve a hallottaktól. - Nevetséges - mondta megint. - Szegény szüleid meg volnának döbbenve már a gondolatától is annak, hogy az ő lányuk valami pénzkereső foglalkozásra adja a fejét! - Az én szegény szüleim már halottak, kedves Lavinia néném. Ezért az ő véleményüket nem tudjuk figyelembe venni ebben az ügyben. - De nagyon jól tudod, hogy mi volna a véleményük. És amikor hozzám kerültél, én bizonyos mértékig felelősséget is vállaltam, hogy úgy indítsalak el az életben, ahogy azt ők is szerették volna. Egy úrinő nem választ magának ilyen foglalkozást. Emeline arca felderült. - Hiszen te is ezt a foglalkozást választottad, s ha jól tudom, úrinő vagy. - Az Tobias felé fordult. - Maga talán nem tartja úrinőnek Lavinia nagynénémet, uram? - Abszolút úrinő! - vágta rá hetykén Tobias. - Párbajra hívok ki mindenkit, aki az ellenkezőjét merésze állítani. - Ez a maga műve volt, uram! - támadt most Lavinia Tobiasra. - Maga ültette be ezt az eszement ötletet Emeline -nek és Anthonynak is a fejébe! - Ez igaztalan vád Mr. Marchcsal szemben - tiltakozott Emeline. Tobias lenyelte a falatot, majd felemelte a két kezét. - Esküszöm, hogy nem én beszéltem rá őket, úrnőm! Emeline diszkréten vigyorgott a teáscsésze pereme fölött - Ha valakit mindenképpen hibáztatni akarsz, kedves jó nénikém, akkor csak magadnak

tehetsz szemrehányást. Hiszen te vagy a legfőbb példaképem, attól a naptól kezdve, ahogy ideköltöztem hozzád. - Én?! - döbbent meg Lavinia, és egy darabig megszólalni sem tudott. És úgy érezte menten elájul. Pedig még soha életében nem ájult el, de most, hogy alig kapott levegőt, úgy gondolta, hogy ez lesz az ájulás előszele. - Te hát! - folytatta most már kaján önbizalommal Emeline. - Lenyűgözött, ahogy talpra tudtál állni egy megrendítő sorscsapás után is. Amelybe az emberek többsége belerokkant volna. A férfiak is, nemcsak egy nő. Úgyhogy én csak csodálni tudom a szívósságodat és az okosságodat. - Nem is beszélve... - bólogatott szorgalmasan Tobias - nem is beszélve a báli szezon legfontosabb eseményeire szóló meghívók begyűjtésének zseniális képességéről, kedves Lavinia. Az én ismeretségi körömben például senki sem volna képes összeegyeztetni egy gyilkossági ügyben való nyomozgatást egy ifjú hölgynek a jobb társaságokba való bevezetésével, ahogy azt ön csinálta, igen sikeresen, pár héttel ezelőtt. Igazán rendkívüli teljesítmény az ilyen, asszonyom! Lavinia az asztalra támasztotta a két könyökét, és a tenyerébe temette az arcát. - Katasztrófa! - Emeline-nek tökéletesen igaza van, amikor téged tekint példaképének emelte föl Tobias a kávéscsészét. – Ennél okosabban nem is válaszhatott volna. - Kérem, uram, legalább ne gyötörjön már! – emelte ki Lavinia az arcát a tenyeréből. - Most nincs kedvem humorizálni. Mielőtt Tobias bármit válaszolhatott volna, Mrs. Chilton lépett be az ebédlőbe egy jól megrakott tálcával. - Tessék, Tóbiás úr! Itt van magának a tojás meg a sült krumpli. - Köszönöm, Mrs. Chilton. Ön igazán nagy mestere a konyhai tudományoknak! Ha netán el akarná hagyni mostani alkalmazóját, szóljon nekem, mert én magátt azonnal fölveszem. - Nem akarok én innen elmenni, uram! - nevetett Mrs. Chilton. - De köszönöm az ajánlatát. Kér még valamit? Tobias egy ujjal megbillentette a kis lekvárosköcsögöt. - Úgy látom, Mrs. Chilton, mind fölfaltuk a maga rendkívül ízletes ribizlilekvárját. Amihez fogható csemegét én még sohasem kóstoltam. - Akkor hozok még - kapta föl a köcsögöt Mrs. Chilton, s máris eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött. - Megköszönném, ha legalább a személyzetet nem csábítaná el a házamból, uram - jegyezte meg bosszúsan Lavinia, de Tobias oda sem figyelt. Jobban érdekelte most a tojás meg a sült krumpli.

Emeline az órára nézett és felsikított. - Ó, kedveseim, bizonyára megbocsátanak nekem. – Összehajtogatta a szalvétáját, és felpattant a székről. Öltöznöm kell. Mindjárt itt lesz Priscilla és az anyukája. Megígértem nekik, hogy ma délelőtt elkísérem őket egy kis po zásra az üzletekben. - Emeline, várj egy kicsit - szólt utána Lavinia. -ről a pénzkereső foglalkozásról... - .. .majd később beszélünk! - Az ajtóból még v intett. - Rohannom kell. Nem szeretném megvár tatni Lady Worthamet. - És már a hallban járt, ám Lavinia nekikezdett volna vitatkozni. Az ebédlőben nagy lett a csönd. Lavinia már csak Tobiason tölthette ki a mérgét, tolta maga elől a tányért, és megint rátámaszkodott asztalra. - Anthonynak ez az ötlete, hogy beáll rn" nyomozósegédnek vagy minek, teljesen torz kép két szült Emeline fejében. Tóbiás letette a kést meg a villát és fölnézett. La észrevette, hogy szeméből eltűnt az előbbi tréfálkozós kedv. És megjelent benne valami sokkal komolyabb kifejezés, együttérzéssel és megértéssel vegyítve. - Akár hiszed, akár nem, Lavinia, én sokkal mélyebben átérzem az aggodalmaidat, mint gondolnád. Anthony is nyomozó akar lenni, és ez engem legalább annyira nyugtalanít, mint téged Emeline ügye. - Hogyan tudnánk lebeszélni őket? - Halvány fogalmam sincs - kortyolt egy kis kávét Tobias. - És én elég gyorsan eljutottam arra a belátásra, hogy mi itt már nem sokat tehetünk. Irányítani talán tudjuk őket, de visszatartani nem. - De hát ez rémes. Egyszerűen rémes. Emeline tönkreteszi az életét, ha nem vigyáz. - Higgadj le, Lavinia. Eltúlzod a dolgot. Lehet, hogy nem tetszik neked a helyzet, de azért nem kell ennyire drámázni. Nem lesz ebből olyan rémtörténet. - Szerinted. Szerintem viszont lesz. Mert én mindig azt reméltem, hogy Emeline talál magának egy jóravaló férjet, aki gondoskodik róla, és megfelelő színvonalon tudja eltartani őt. De egyetlen előkelő úriember sem venne feleségül olyan nőt, akinek pénzkereső foglalkozása van. És ráadásul nem is akármilyen, hanem magánnyomozás! Tobias csak bámult azzal a titokzatos fényű szemével. - Te is ilyen férjet álmodtál magadnak? Laviniát váratlanul érte és szinte letaglózta ez a kérdés. Pár másodpercig azt sem tudta, mit válaszoljon.

- Á, dehogy! - nyögte ki végül. - Én már egyáltalán nem akarok férjhez menni. - Azért, mert annyira szeretted az első férjedet, hogy egy újabb házasság már elképzelhetetlen a szádodra? Laviniát pánik fogta el. Ez már valóban életveszélyes beszédtéma. Hiszen elkerülhetetlenül oda vezet, hogy Tobias mennyire szerette a feleségét, aki belehalt a gyerekszülésbe. És Laviniát az a gondolat is nyomasztotta, hogy ő sohasem lehet olyan szép és kedves, mint amilyenként Ann él, immár örökké fiatalon, Tobias emlékeiben. Anthony is mindig úgy beszélt a nővéréről, mint egy angyalról. Bármi és bárki lehetek, gondolta magában Lavinia, még akár egy ilyen „példakép” is a fiatalok számára, de angyalnak akkor sem fog tartani engem soha senki az életben... - Nézze, kedves uram - mondta kimérten, s megint magázódva, miután összeszedte magát. - Most nem arról kellene beszélgetnünk, hogy én mit gondolok a házasságról. Hanem arról, hogy miképpen alakul Emeline jövője. - Meg Anthonyé. - Meg az övé is - sóhajtott Lavinia. - Ezek ketten megkedvelték egymást, ha nem tévedek… - Nem. - Emeline még olyan fiatal! - Anthony sem egy vénember. - Attól félek, hogy ebben a tacskó életkorban még egyikük sem tud kiigazodni a saját érzelmein. - Te sem voltál idősebb, mint most Emeline, amikor férjhez mentél. Te talán kiigazodtál akkoriban a szíved rejtelmeiben? Lavinia arcára valami határozottság ült ki - Természetesen kiigazodtam. Sohasem mentem volna feleségül Johnhoz, ha nem lettem volna teljesen bizonyos abban, hogy szeretem őt. Na persze. Lavinia akkoriban tökéletesen tisztában volt a szíve rejtelmeivel, de most visszatekintve már azt is világosan látja, hogy John iránti vonzalmát egy ártatlan tapasztalatlan és nagyon romantikus lelkivilágú fiatal leányka mindent elsöprő érzelmei táplálták. Ha John még most is élne, akkor ez az éretlen, féloldalas vonzódás nyilván átfejlődött volna egy erősebb éretebb és sokoldalúbb emberi kötődéssé. Tobias fanyar mosollyal nézett rá - Úgy látom, te nem tudsz másként létezni és működni, csak ha mindig, mindenkivel világosan és határozottan átlátod a helyzetet, beleértve a saját érzelmeidet és gondolataidat is.

- Hát igen, elég erős és határozott személyiség vagyok, mások is ezt mondják. Talán azért, mert gyakorlatot szereztem a hipnózisos terápiában. - Munkálnak itt azért veleszületett személyiségvonások is, kedvesem. Lavinia összehúzta a szemét. - Ezt önről is el lehet mondani, kedves uram. – Na, milyen érdekes közös tulajdonságainkat fedezzük föl! - rikkantott vidáman Tobias.

Hat AZNAP DÉLUTÁN TÓBIÁS KIJÖTT A KLUBJÁBÓL, és előhúzta a zsebóráját. Két óra felé járt. Tobias nem sietett sehová, és egyébként is kellemes, sétára csábító idő volt. Nem intett le egy elhaladó konflist, inkább gyalog vágott neki az ismerős, kedves utcák labirintusának. A könyvkereskedés felé igyekezett, ahová a találkozót beszélte meg Laviniával. És azt is eltervezte, hogy meghívja egy jégkrémre, majd rábeszéli, hogy ballagjanak el a park távoli zugába, oda abba a gótikus romkertbe. Mert egy jó kis szeretkezésre is csábít ez a szép tavaszi napsütés... Ezekről ábrándozott, amikor véletlenül az égre tévedt a tekintete. A nap valóban ragyogott, de amott távol gyanús felhők is gyülekeztek. Tobias csak abban reménykedhetett, hogy az eső vár addig, amíg lezajlik az a kis szerelmi románc ott a romkertben. Legutóbb a legforróbb pillanatokban zavarta őket haza egy jéghideg zuhé, amitől persze megint nem tudott elmélyülni köztük a nagy romantikus szerelem. És az is eszébe jutott megint, hogy nem teljesen normális dolog az ő korában efféle titkos helyeken, parkok távoli zugában vagy éppen éjszakai bérkocsik ülésein lebonyolítani bizonyos szerelmi hőstetteket, csak azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem lankad az egymás iránti szenvedélyük. Meg lehetne bizonyosodni erről az ágyban is, látta be a könyvesbolt felé igyekezve Tobias. Csakhogy az ágy körül mindig akad valami bonyodalom az egyébként is szokatlan szerelmi kapcsolatokban. Már csak egysaroknyira volt a könyvesbolttól, és éppen azon kezdett fantáziálni, hogy mi volna, ha elvinné Laviniát egy-két napra egy vidéki fogadóba, amikor a ruhabolt ajtaján hirtelen egy rózsaszín látomás lépett ki elé, és összeütközve majdnem fellökték egymást. - Ó! Mr. March! Micsoda meglepetés! – mosolygott rá divatos, halvány rózsaszín kalapja alól mind a harminckét fogával Celeste Hudson, és megpróbált nem elvágódni a járdán. - Annyira örülök, hogy máris találkozunk ismét! - Ah, Mrs. Hudson! - ragadta meg a könyökénél és húzta vissza a nőt Tobias. - Hát ez... Igazán... Én is örülök... És itt van a férje is? - Hála istennek, nincs! Nem bírja idegekkel a ruhabolti vásárlásaimat kuncogott Celeste. Tobias hálát adott a Teremtőnek, hogy Laviniától még sohasem hallotta ezt a fajta, viszolyogtatóan édeskés kacajt.

- Én sem mondhatnám, hogy a nők ruhaboltba kísérgetése volna a kedvenc időtöltésem. Celeste kinyitotta a kis legyezőjét, s annak széle fölött nézett csábosán a férfira. Tobias azonban nem a szemét, hanem a legyezőt figyelte. Azt a szokatlan, szem kápráztató mintát, a rikító színeket, az anyagba varrt, szikrázó gyöngyöcskéket és aranyfényű flittereket. Tobias úgy érezte, egy ilyen holmi inkább való a bálterembe, mint az utcára, de aztán csak legyintett magában, hogy mit ért ő a divathoz... - És Mrs. Lake-et otthon hagyta? - kérdezte félig elfordított fejjel Celeste. Hiányzott egy kis magányos kóborlás? - Az úgy van, éppen, hogy... szóval most megyek oda, vele fogok találkozni szerencsétlenkedett Tobias a válaszolással, mert idegesítette, ahogy a nő babrált azzal a legyezővel. – Ide jött, a közeli könyvesboltba, megvásárolni egy új verseskötetet. - Ó! Verseskötet! Ez szép. Én is kedvelem a költészetet - forgatta Celeste úgy a legyezőt, hogy a nap visszfénye Tobias szemébe villogjon. - És most szóljon hozzá, micsoda véletlenek vannak: hát én is éppen abba a könyvesboltba igyekszem! Nem bánja, ha magával tartok? - Nem.Természetesen nem - hökkent meg Tobias, de ügyesen leplezte. Celeste erre rutinos mozdulattal belekarolt a férfiba, és tovább villogtatta a legyezőjét. - Szép időnk van, nem? - A szép idő, sajnos, gyorsan véget ér. - Ne legyen már ilyen pesszimista, Mr. March. - Ez nem pesszimizmus. Ez tény - szögezte le Tobias, és a francba kívánta a szemébe villogtatott legyezőt, a nővel együtt. - Úgy látom, maga a kemény tényekkel szeret szembenézni - nézett a kalapja pereme alól Celeste. - És nem az álmok és a fantáziák embere. - Az álmok és fantáziák azoknak valók, akik egy hamis, elképzelt világban akarnak élni. - Ezzel nem értek egyet, uram - takarta el megint a fél arcát a legyezővel Celeste. - Vannak ugyanis álmok és fantáziák, amelyek valóra válnak. De csak akkor, ha az ember hajlandó ezért áldozatokat is hozni. - Én meg úgy látom, hogy miután az ember meghozta azokat „áldozatokat”, az álom- és fantáziabuborékok egykettőre kipukkadnak. A leggyakrabban ez szokott történni.

- Akkor maga egy balszerencsés ember - csapta össze gyors mozdulattal a legyezőt Celeste. - Pedig lehetne merészebb is. Kóstolgassa a dolgokat. - Nehéz úgy kóstolgatni, ha nem kínálják meg az embert. - Hát ebben aztán nagyon téved! - nevetett Celeste, és megint elővirította a legyezőjét. - Ha valaki nyitva ártja a szemét, mindig észreveszi, hogy mi mindennel fialjak. Majd én mutatok magának némi kóstolnivalót. Nagyon meg lesz velük elégedve, Mr. March. Tobias félig szembefordult a nővel, és mélyen belenézett a szemébe. - Lenne szíves eltenni azt a rohadt legyezőt, Mrs. Hudson? Most már rendkívül idegesít. A nő összerezzent és láthatóan kibillent a magabiztosságából. Zavartan csukta össze a legyezőt. Szemében kihunyt a pimasz felkínálkozás fénye. - Ó, hogyne. Feltétlenül, Mr. March. Nem vettem észre, hogy zavarja magát - hebegte. - Ó! Mrs. Hudson! Micsoda meglepetés! – kiáltotta valaki a túlsó járdáról, aztán odajött hozzájuk. Lavinia volt az. - Hogy itt találkozom magával meg Mr. March- csal. A nyílt utcán. Éles, gúnyos hang volt ez, jól hallható kontrasztja Celeste nyálasán édeskés hanghordozásának. Lavinia az egyik kezében egy kis csomagot tartott, nyilván a könyvet, a másikban pedig azt a kis csúcsos, zöld-fehér napernyőjét. Szép vörös haját kontyba kötve csinos, fátyolszegélyes, zöld kalapka alá rejtette. Smaragdzöld ruha volt rajta és bordázott anyagú, zöld felsőkabát. Megint egy Madam Francesca - modell, nyugtázta Tobias. Lavinia megállt előttük, és jeges mosollyal bámult rájuk. - Hol késtél? fordult Tobiashoz. - Én vagyok a hibás - csicseregte szolgálatkészen Celeste. És még mindig nem vette ki a kezét Tobias könyöke mögül. - Tudja, összefutottunk itt az utcán, és elbeszélgettünk egy kicsit. Ugye megbocsátja nekem, hogy egy kicsit föltartottam Mr. Marchot. - Én eddig azt hittem, hogy Mr. Marchot nem lehet föltartani - villantotta jeges mosolyát Lavinia Celeste- re. - Legföljebb akkor, ha neki is tetszik a dolog. Bizonyára roppant érdekes dolgot kellett megbeszélniük, és nem tudták abbahagyni. - Ó, csak a vásárlás örömeiről beszélgettünk - szólalt meg Tobias. És egy diszkrét, de határozott mozdulattal kihúzta a könyökét Celeste kecses karmaiból. - Te. A vásárlásról. Amit mindig is utáltál. De ha már vásárlásnál tartunk fordult Celeste felé. - Furcsa legyezője van, Mrs. Hudson. Ilyet még nem láttam. Megkérdezhetem, hol árulják? Szeretnék én is venni egyet. - Attól tartok, ez nem lehetséges – süllyesztette el gyorsan a legyezőt a táskájában Celeste. - Én magam készítettem ugyanis.

- Csakugyan? - hitetlenkedett Lavinia. - Nahát! Nekem sajnos nincs ilyen kézügyességem. - De azért biztosan van egy sor egyéb kiváló tulajdonsága, Mrs. Lake hízelgett elég undorítóan Celeste. - Néha én is szeretném azt hinni, hogy értek egy-két egyszerűbb dologhoz szerénykedett Lavinia hasonló stílusban. - Például a vásárláshoz. Kiváló érzékem van például az olcsó, kissé selejtes áruk felhajtásához. - Ne mondja - nézett rá Celeste leereszkedő mosollyal. - Nekem viszont a kóklerek és sarlatánok azonnali felismeréséhez van kiváló érzékem. Ha jól sejtem, az ilyen figurák okoznak némi problémát a maga új foglalkozásában. - Mire gondol? Celeste finoman megvonta a vállát. - Bárki kinevezheti magát magánnyomozónak és ilyen-olyan szakértőnek. Amit aztán nem lehet ellenőrizni. - Tessék?! - Hiszen honnan az ördögből deríthetné ki egy szerencsétlen ügyfél - folytatta ártatlan ábrázattal Celeste -, hogy akinek megbízást ad, az valóban ért is a nyomozáshoz? - Akinek esze van, az ugyanúgy választ magánnyomozót, ahogyan például mágnesező hipnotizőrt. Referenciákat kér. - Ön tud referenciával szolgálni, Mrs. Lake? Ezt meglepődve hallom. Tobias itt jutott arra a belátásra, hogy ideje közbelépni. Mert tőle aztán nyugodtan ki is kaparhatná egymás szemét ez a két banya, de neki, Lavinia munkatársaként mégiscsak voltak némi kötelességei. Nem engedhette meg, hogy nyilvános, utcai botránnyá fajuljon ez a bájcsevegés. Ekkora megaláztatást Lavinia sohasem bocsátana meg neki. - Ha már szakmai dolgokról beszélgetünk – szólalt meg, mielőtt Lavinia visszavághatott volna -, feltételezem, hogy ön és dr. Hudson kiváló referenciákat tudna kimutatni Bathból. Természetesen - mondta Celeste, le sem véve a szemét Laviniáról. - Howard ugyanis a legmagasabb színvonalon végezte a gyógykezelést. - Nem hiszem, hogy magasabb színvonalon, mint mi - szúrt vissza Lavinia. - Csakugyan? – kérdezte lesajnáló hangsúllyal Celeste. - Nem hinném, hogy a maga ügyfelei között olyan nevek akadnának, mint például Lord Gunning és Lord Northampton.

Tobias érezte, hogy Laviniának felmegy a vérnyomása. Gyengéd, de határozott figyelmeztetésként megszorította hát a karját. Lavinia vágott egy grimaszt, de valóban inkább csöndben maradt. - Hát ez igazán imponáló - bólogatott Tobias. - Valószínűleg Mrs. Lake-nek is lesznek hamarosan ilyen nagynevű ügyfelei. De most, sajnos/ mennünk kell. Megbeszélésünk van valakivel. - Nincs nekünk semmiféle megbeszélésünk - értetlenkedett Lavinia. - De van. Bizonyára elfelejtetted - nézett rá Tobias. - Viszontlátásra, hölgyem. Celeste azonban nem hagyta ilyen egyszerűen lerázni magát. Szemében megint felvillant az a vadmacskafény. - Viszlát, Mr. March - búgta édeskés hangon. - Igazán nagy öröm volt találkozni önnel. Remélem, hamarosan megint összefutunk. Nagyon szívesen folytatnám a beszélgetést arról a témáról, hogy mikor és hol kóstolhat meg az ember nagyon finom dolgokat. - Rendben van - intett Tobias, és sarkon fordulva gyorsan magával húzta Laviniát. Érezte, hogy a nő egész testében remeg a méregtől. Hosszú ideig szótlanul masíroztak. - Neked nem tűnt föl, hogy a nő hipnotizálni akart téged, és azért is bűvészkedett annyit azzal az idétlen legyezővel? - De föltűnt. Már csak azért is, mert a múltkor épp azt mondta, hogy neki semmi érzéke nincs a mesmerizáláshoz. Lavinia megvetően elhúzta a száját. - Hát, tényleg nem lehet valami sok érzéke. De mert már egy éve együtt dolgozik Howarddal, lehet, hogy fölszedett ezt-azt. - És rajtam akarta kipróbálni? Ennek mi értelme volna? - Na, ne játszd a hülyét. Hiszen nyilvánvaló, hogy el akart csábítani, s ezért próbálkozott bizonyos mesmerizálási technikákkal. - Te tényleg azt hiszed, hogy el akart csábítani? - mosolygott Tobias. - Tényleg azt hiszem. Biztos, hogy lát benned valami fantáziát, valami érdekeset, valami megszereznivalót. - Hízelgő is volna ez a számomra, csak az a baj, hogy Celeste két kategóriába sorolja a férfiakat: Hasznos és Nem hasznos. És az sanda gyanúm, hogy engem az első kategóriába rakott. Lavinia kikukucskált a napernyője alól. - Úgy véled, az van a fejében, hogy téged használni tudna valamire? Vagy kihasználni valahogyan? - Még hogy engem? Nahát, ez sérti hiúságomat. De el kell ismernem, hogy ebben a helyzetben ez a legvalószínűbb magyarázat a helyzetre.

- És mire gyanakszol, hogyan tudna ő kihasználni téged? - Rohadjak meg, ha tudom. - Á, pedig pofonegyszerű ez - karolt belé szorosabban Lavinia. - Nagyon vonzónak talál, és ezért szívesen belemenne veled egy kis szerelmi kalandba. - De mert én nem az az ember vagyok, akit nem tud bárki elbűvölni és hipnotizálni, nem valószínű, hogy valaha is kideríthetjük a szándékait vigyorgott Tobias. - Hát, én is csak ebben reménykedem. - Nem vagy te egy kicsit féltékeny, Lavinia? - Az ő pancser hipnotizőri képességeire? Egyáltalán nem. - Én sem ezekre gondoltam. Hanem az irántam tanúsított érdeklődésére. - Van valami okom, hogy féltékenység gyötörjön? - Nincs. Lavinia láthatóan megkönnyebült. - Hát jól van, Tobias. Én megbízom benned. De mi volt az a célozgatás a finom dolgok kóstolására? - jutott eszébe hirtelen. Ilyen nyíltan fölajánlkozott volna? - Ismersz engem, drágám. Én nem foglalkozom a flörtölés és a célozgatás művészetével, így aztán nem tudom, de nem is érdekel, hogy mit fecsegett ez a nő. - Nem tudod, mi? - torpant meg Lavinia, és bosszúsan szembefordult a férfival. - Nem is sejted, hogy ez a kis ribanc ingyen kóstolgatást ajánlott az általa kínált, rendkívül olcsó portékából! Ráadásul ennyire gátlástalanul! - Te mégiscsak féltékeny vagy - szögezte le Tobias, és magában mulatott a dolgon. Lavinia nagyot sóhajtott. - Maradjunk annyiban, hogy jobban megbízom abban a konflislóban ott a túloldalon, mint ebben az önmagát kóstoltató, pimasz ringyóban. - Na látod, ezzel tökéletesen egyetértek – nevette el magát Tobias. - Mert lehet, hogy finom dolgokat kínálgat kóstolásra Mrs. Hudson, de hogy a csemegézésért nagy árat kell nála fizetni, az is biztos.

Hét A HATALMAS, FOLYÓPARTI RAKTÁRÉPÜLET KÖRVONALAI ELMOSÓDTAK az éji homályban. Celeste-et megborzongatta valami furcsa, korábban sohasem érzett félelem. Ez a félelem először a tenyerét csiklandozta, majd a zsibbadás egymillió apró tűszúrásával egyre följebb terjedt a két karján, végül bénítóan rátelepedett a mellkasára. Celeste alig kapott levegőt. Nem értette, mi ez az egész. Hiszen mindent olyan jól elrendezett. És most mégis halálfélelem fogta el. Életében először. Meg kellett állnia, s jó néhány mély lélegzetet venni, mire úgy-ahogy elmúlt a rettegése. Ismét a ragyogó jővőre gondolt. Már csak ez a ma éjszakai dolog van hátra, s aztán megnyílnak előtte a felső tízezer báltermei és persze ruhaszalonjai is. Kezében a lámpást lóbálva odalépett a raktár kapujához. Óvatosan kinyitotta, de a rozsdás, vén sarokvasak csak megcsikordultak. Átlépte a küszöböt, s odabent ismét megállt. Mozdulatlanul fülelte a sötétséget. A pislákoló lámpafény ugráló árnyékokat táncoltatott a szanaszét szórt ládákon és hordókon. Egy rémes pillanatra úgy nézeti ki az egész, mint a megdőlt sírkövek és fejfák egy rég elhagyott temetőben. Celeste egész testén végighullámzott a jeges borzongás. Már nem lehet visszafordulni. Már túl nagy utat tettél meg. Attól a szánalmas kis boltocskától egészen idáig. És hamarosan beléphetsz a Felső Tízezer társaságába. Valami megzörrent a sarokban két ládahalom között. Celeste összerezzent. Aztán megpróbált megint megnyugodni. Patkány lesz, csak egy patkány, mondogatta magában. A következő jeges rémülethullám akkor borzongatta végig, amikor meghallotta a háta mögött közeledő lépteket. Igyekezett összeszedni magát. A férfi megkapta az üzenetét, tehát eljött. Nem kell félni. Nyélbe ütik az üzletet, s azzal vége, kész. Megnyílik a fényes jövőbe vezető út. - Ó, drága Celeste! - szólalt meg a gyilkos egy vágyakozó szerelmes búgó hangján. - Oly rég várok rád. Celeste most döbbent rá, hogy valahol végzetes hibát követett el. Most már villámként hasított belé a félelem. Sarkon fordult, hogy elrohanjon, s közben étségbeesetten hadonászott a legyezőjével. Szeretett volna még beszélni, alkudozni az életéért, elmondani, hogy épp ezért nem hozta magával azt a karkötőt. Tudta, hogy kockáztat, ezért az élete garantálására biztos helyen hagyta a Kék Medúzát.

Alkudozni azonban már nem maradt ideje. A férfi rátekerte a nyakkendőt a nyakára. S az utolsó pillanatokban, amikor a vörös sötétség elborította az agyát, vakító világossággal látta át, hogy hol követte el azt a végzetes hibát. Azt ugyanis tudta, hogy ez a férfi könyörtelen is tud lenni, s hogy rögeszméi vannak. De a nyilvánvaló őrültséget nem ismerte föl benne. AMIKOR VÉGZETT, A FÉRFI MEGSZEMLÉLTE AZ EREDMÉNYT. Meg volt elégedve munkájával. Ez a nőszemély soha többé nem fogja becsapni sem őt, sem mást. A férfi felvette a nő retiküljét, kinyitotta, és kiszórta a tartalmát. A szokásos női holmik potyogtak a földre. Zsebkendők meg néhány pénzérme a bérkocsisok számára. De az a nagyon fontos valami nem volt sehol. A férfi megijedt. Letérdelt a holttest mellé, s elkezdte kiforgatni a zsebeket. Sehol semmi. A férfit most már a pánik környékezte. Erőt vett magát, s gyorsan végigtapogatta a nő egész ruházatát. Semmi. A férfi fölráncigálta a szoknyát. Hátha a két lába közé rejtette a nő... De nem rejtette oda sem. A férfi kétségbeesett. Felkapta a lámpást, és körbenézett a földön. Talán a kapálózás közben ejtette le valahol a nő... Pár perccel később azonban kénytelen volt belátni a szörnyű igazságot. A Kék Medúza nem volt sehol. És ő épp most ölte meg az egyetlen embert a világon,, meg tudná mondani, hogy hol is rejtőzik ez a Medúza.

Nyolc - VAN MÉG ABBÓL A CURRYS TOJÁSBÓL, MRS. CHILTON?lapozgatta Tobias a magával hozott reggeli újságot Mert igazán jól sikerült. - Mindjárt hozok be, uram - nevetett elégedetten a házvezetőnő, és hátrált kifelé az ajtón. - Meg egy kis ribizlis süteményt is kérek mellé! Maga isteni ribizlis dolgokat tud sütni, Mrs. Chilton. - Van az is bőven. Sütöttem még egy adagot, mert valami megsúgta nekem, hogy maga ma reggel isi fog toppanni. - Tényleg - nézett föl Lavinia az újságból, amikor a házvezetőnő eltűnt a konyhában. - Egy héten belül már harmadszor állítasz be reggelizőidőben. Kezdenek kiszámíthatóak lenni a szokásai, uram. Már önhöz lehetne igazítani az órát. - Elérkeztem abba az életkorba, amikor át kell térni a rendezett életmódra. A rendszeres és normális reggelizés például jót tesz az egészségnek. - Ha jól értem, az egészséges életmódra törekvés hoz el ide minden nap reggelizni. - A rendszeresség lehetővé teszi a napi sétát is, ami szintén rendkívül egészséges tevékenység. - De ma nem gyalog jöttél. Láttalak kiszállni a konflisból. - Meglestél? - eresztette le Tobias az újságot, nagyon elégedettnek látszott. Azért fogadtam kocsit, mert az éjszakai eső eláztatta az utcákat, ha nem vetted volna észre. - Jaj, drágám - ébredt fel egy pillanatra az együttérzés az egyébként kötözködős hangulatba került Laviniában. – Nagyon fáj a sebed ebben az esős időben? - Egy jó reggeli minden bajt orvosol! - emelte magasra mutatóujját Tobias, és jó hangosan belehörpölt a kávéba. – Jut eszembe: említettem már neked, hogy ma reggel úgy nézel ki, mint a napsütötte déltengerek hullámaiban játszadozó tengeri nimfa? Lavinia döbbenten meredt rá. - Még túl korán van az ilyen lapos humorizáláshoz, uram. Kinyílt az ebédlő, és bevonult Mrs. Chilton egy nagy tálcával. - Itt a currys tojás és a ribizlis sütemény, uram. Szolgálja ki magát. Alig kezdtek enni, amikor meghallották a bejárati ajtó kopogtatóját. Lavinia bosszúsan sóhajtott egyet.

- Kérem, Mrs. Chilton! - szólt ki Lavinia. - Valószínűleg Emeline egyik ismerőse lesz az. Bárki is legyen, mondja meg neki, hogy az unokahúgom elment sétálni Mr. Sinclairrel. - 'Genis, asszonyom. Mrs. Chilton kisietett a haliba. Ám a következő pillanatban, a bejárati ajtó kinyitásakor nem Emeline valamelyik ismerősének hangját lehetett hallani, hanem... Howard Hudson mély zengésű, bársonyos basszusát. - Hudson - kapta föl a fejét Tóbiás. - Mi az ördög hurcolta ide ilyen illetlen időpontban? - Emlékeztetném, uram - jegyezte meg gunyoros hanghordozással Lavinia, hogy önt még korábbi és illetlenebb órában szokta idehurcolászni az ördög. S ha megengedi, most kimegyek és megnézem, mit akar ez a Hudson. - Megyek én is. - Fölösleges. Elboldugulok egyedül is. Tobias azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést, s már pattant is föl. Howard az ablak előtt járkált föl-alá a hallban, és már a mereven fölhúzott vállain is látszott a feszültség. Haja csapzott, ruhája gyűrött, nyakkendője közönséges dupla csomóra kötve... És még a cipője sem volt kitisztítva. Lavinia nem látta az arcát, de rögtön tudta, hogy nagy baj van. - Howard! Mi történt? - sietett oda hozzá. Howard megfordult, és Laviniára villantotta feneketlen mélységű, bénító erejű, merev tekintetét. Lavinia erre nem volt felkészülve, és pár pillanatig úgy érezte, hogy átszédül egy másik, furcsa tér-idő dimenzióba. Hirtelen süket csönd zuhant rá, és még az ablak alatt elhaladó kocsik zörgése is alig hallható nesszé változott. Laviniának össze kellett szednie minden lelki- és szellemi erejét, hogy lerázza magáról ezt a zsibbasztó hatást. Lassanként meg is szűntek az érzészavarok, s ismét normálisan kezdett látni és hallani. Howardnak is újra a szemébe tudott nézni. Tobias érdeklődéssel figyelte Howard minden rezdülését, de Lavinia látta rajta, hogy semmit sem fogott föl a pszichikai, hipnotikus erőtér rövid felizzásából és megváltozásából. - Celeste meghalt - jelentette be komoran Howard. - Megölték. Tegnapelőtt egy csavargó végzett vele. Nekem legalábbis ezt mondták. Még mindig nem tudom elhinni, pedig tegnap bevittek a holttest azonosítására is, - Istenem... - lépett hozzá Lavinia. - Üljön le, Howard. Szólok Mrs. Chiltonnak, hogy hozzon egy teát.

- Nem kérek - ereszkedett le Howard a kanapé szélére. - Ne fáradjanak. Úgysem tudnám meginni. Lavinia odatelepedett mellé. - Akkor legalább egy pohárka sherryt. Kell ilyenkor egy kis szíverősítő. - Nem, köszönöm - suttogta Howard. – Segítsen nekem, Lavinia. Én teljesen összetörtem, hiszen látja... Tobias a fenekével és a két kezével rátámaszkodott az ablakpárkányra. Lavinia már tudta, hogy szándékosan választja ezt a helyzetet: ilyenkor ugyanis a neki hátulról jövő fény jól megvilágítja a beszélgetőtárs arcát, akinek viszont hunyorognia kell az ellenfényben, ha az ő arcába akar bámulni. - Mesélje el, mi történt - szólalt meg Tobias szenvtelen hangon. - Az elejétől a végéig mindent. - Ó igen... - nyomkodta Howard két ujjal a halántékát, hogy össze tudja szedni a gondolatait. – Itt minden olyan zavaros. Még mindig az események hatása alatt vagyok. És kettős a szerencsétlenség. Először a gyilkosság, aztán ez a második ügy... Lavinia gyengéden megérintette a karját. – Higgadjon, le Howard. És kezdje el, szép nyugodtan, az elejéről. - Az elejéről... - Howard lassan az ölébe eresztette a két kezét, és kifejezéstelen tekintettel a padlót bámulta. - Körülbelül két hete fedeztem föl, hogy Celeste-nek van valakije. - Ó! - riadt meg Lavinia. Aztán Tobiasra nézett, de rajta semmi meglepődés nem látszott. Tobias hideg fejjel, szenvtelenül figyelte a szituációt, és igyekezett begyűjteni minden, később még felhasználható információt. Az érzelmek teljes kikapcsolásának ezt a képességét Lavinia hol csodálattal, hol bosszankodva szemlélte. - Celeste olyan fiatal és olyan szép nő... Vagyis, már csak volt - mondta Howard egy kis szünet után. - Azt sem akartam elhinni, amikor Bathban igent mondott a házassági ajánlatomra. Nagyon boldog voltam és nagyon szerelmes, bár a tudatom mélyén mindig ott lappangott valami furcsa balsejtelem, hogy ezt a nőt egyszer el fogom veszíteni. - Biztos ön abban, hogy volt a nőnek valakije? - kérdezte Tobias elég udvariatlanul Howard komoran bólintott. - Azt persze nem tudom, hogy mióta tartott ez a kapcsolat. - És kérdőre vonta a nőt? Laviniát idegesítette ez a stílus, különféle grimaszokkal próbált is jelezni Tobiasnak, de az rá sem hederített.

- Nem volt hozzá lelkierőm - ingatta a fejét Howard. Azzal vigasztaltam magam, hogy Celeste olyan fiatal még, és csak egy rövid kaland lesz az egész. Tobias egykedvűen figyelte ezt a vergődést. – Ismeri a volt felesége szeretőjét? - Nem. - És nem is volt rá kíváncsi, hogy ki lehet az? Ezt azért ne akarja velem elhitetni. Tobias hideg szenvtelensége megijesztette Laviniát. Most döbbent rá ugyanis, hogy ha ez az ember egyszer Howard helyzetében találná magát, akkor nem kímélne senkit és semmit, hogy kiderítse, ki is az ő vetélytársa. S hogy utána mit csinálna, arra jobb nem is gondolni... - Ha jól sejtem, tegnapelőtt este is a szeretőjéhez ment - sóhajtott Howard. Már kezdtem kiismerni a dolgait. Ha a szeretőjéhez készült elszökni, akko előtte mindig olyan titokzatos volt, meg jókedvű is. Úgy volt, hogy elmegyünk egy bizonyos Cosgrove Úr biomágnesességi bemutatójára. Celeste azonban az utolsó pillanatban közölte, hogy fáj a feje, és otthon marad. De ahhoz ragaszkodott, hogy én menjek el nyugodtan. Ha már annyira érdekel engem ez a Cosgrove. - Tovább - szólt rá nyersen Tobias. - Igen... Szóval, elmentem a bemutatóra. Nagy csalódás volt az egész. Ez a figura egy közönséges sarlatán. S amikor hazaértem, Celeste nem volt sehol. Tudtam, hogy a szeretőjéhez ment. Egész éjszaka virrasztottam. Soha többé nem jött haza. Másnap reggel a hatóságok értesítettek, hogy egy elhagyott kikötői raktárban találták meg. Az utóbbi másfél napban egy perc nyugalmam nem volt. A halottszemle, a temetkezési vállalkozó... Csupa rohanás ide-oda... - Leszúrták? Vagy lelőtték? - firtatta Tobias a „technikai” részleteket. - Azt mondják, megfojtották - nyögte Howard. – Azt mondják, a gyilkos által használt nyakkendő még akor is a nyakán volt, amikor megtalálták. - Úristen! - kapott önkéntelenül a nyakához Lavinia és nyelt egyet. - Szemtanú? - Nincs, amennyire én tudom. És szerintem nem is fog előkerülni - bámulta még mindig a padlót Howard. - Magányos csavargó lehetett a gyilkos... - A szakadt csavargók nemigen szoktak elegáns nyakkendőt választani a gyilkosság eszközéül. Például még egyetlen nyakkendős csavargóval sem találkoztam - jegyezte meg Tobias kissé kioktató hangsúllyal. - Nekem azt mondták, hogy azt a nyakkendőt a csavargó egy korábbi betörésből szerezhette. - Nyakkendőért nem szoktak betörni – legyintett Tobias.

Lavinia már nem bírta tovább. - Kicsit kíméletesebben, Tobias. Erre egy kis csönd támadt. Howard és Tobias pár pillanatig farkasszemet nézett. - Ki találta meg a holttestet? - Fontos ez? - kérdezett vissza Howard. - Még fontos lehet - vetette oda Tobias. Howard megint elkezdte masszírozni a halántékát. - Hogy is van... Ja. A rendőr, aki eljött engem értesíteni, azt mondta, hogy az egyik városi koldus talált rá, aki odajár aludni abba az elhagyott raktárba. De ez tényleg mellékes. Van itt valami fontosabb dolog is, amit el kell mondanom maguknak, Lavinia. Valami nagyon furcsa dolog. Lavinia érdeklődéssel fordult felé. - Tegnap késő éjszaka látogatóm volt. Már majdnem hajnalodott. A házvezetőnőt pedig előző nap elküldtem, mert abban a nagy gyászban egyedül akartam maradni. Úgyhogy nekem kellett lemennem, mert a látogató addig dörömbölt, amíg föl nem ébredtem. - Ki volt az? - kérdezte Lavinia. - Egy kellemetlen figura, aki a lámpa fénykörén kívül maradt, így az arcát sem tudtam megfigyelni. Mr Nightingale néven mutatkozott be. És azt mondta, hogy ő bizonyos dolgok adásvételével foglalkozik. - Miféle tranzakciók ezek? - Azt mondta, hogy régiségekben utazik. A névtelenséghez ragaszkodó eladók és vevők között közvetít. Rendkívül diszkrét ügyekben. - Más szóval nem legális ügyekben. - Nekem is ez jutott eszembe - helyeselt Howard. – Azt mondja ez a Nightingale, hogy a szóbeszédek szerint egy nagyon értékes antik kincset loptak el, s hogy Celeste-nek köze volt a lopáshoz. Lavinia ledöbbent. - Celeste ellopott egy régiséget? - Én ezt egy pillanatra sem hittem el - emelte magasba a mutatóujját Howard. – Az én drága Celeste-em volt tolvaj. Nightingale viszont azt mondta, az alvilágban azt beszélik, hogy a feleségemet ezért az elátkozott holmiért gyilkolták meg. - Miféle régiségről van itt szó? - kérdezte Tobias, előszőr mutatva őszinte érdeklődést az egész beszélgetés során. Howard összevont szemöldökkel próbált koncentrálni. - Nightingale szerint egy ókori római arany karkötőről. Itt Angliában került elő egy római sírból,

hiszen, mint tudjuk, Britannia egy része római provincia volt. S a karkötőbe egy különös, kék kámeakő van belefoglalva, a kőbe pedig Medúza képét vésték. - Mit akart öntől ez a Nightingale? - kérdezte Lavinia. - Nyilván a karkötőt. Amelyre nagyon vágyik a gyűjtők bizonyos fajtája. - És Nightingale nyilván abból él, hogy különös értékű régiségeket ad el bizonyosfajta gyűjtőknek - vonta le a következtetést Tobias. - Ezt meg is mondta - bólintott Howard, de csak Laviniát nézte. - És azt feltételezi, hogy tudok valamit a karkötő hollétéről. Nem titkolta, hogy egy vagyonért tudná eladni. És magas jutalmat ígért nekem, ha vissaszerzem neki. - Na és mit mondott neki? - Mit mondhattam volna? - tárta szét a kezel Howard. - Elmagyaráztam, hogy fogalmam sincs erről a Medúzáról. Nem tudom, elhitte-e, de figyelmeztetett hogy nagy veszélyben vagyok, akár igazat mondtam neki, akár nem. - Miért van ön veszélyben? - kérdezte Lavinia. - Nightingale szerint miután az a hír járja, hogy a kincs valahol az alvilágban bolyong, sok gyűjtő indít hajszát utána. És e gyűjtők között akadnak roppant veszélyes figurák is, akik nem riadnak vissza semmitől. Cápák, mondta, akik a süllyedő hajó körül köröznek. S hogy én vagyok a roncsba kapaszkodó egyetlen túlélő... - Talán magára akart ijeszteni - tűnődött el Lavinia. - Bevallom, ez sikerült is neki - hajtotta le a fejét Howard. - Azt mondta, ha jót akarok, akkor minél gyorsabban juttassam vissza neki ezt a régiséget. És hozzátette, hogy nem lesz hálátlan. De ha egyszer nincs nálam az a karkötő?! Egy darabig mindannyian csendben mérlegelték a helyzetet. Tobias nekitámaszkodott az ablakfélfának, és karba fonta a kezét - És ön mit tud még erről az antik kincsről? Howard továbbra is Laviniát nézte. A nő szeméből legalább áradt valami együttérzés. Én magani sohasem láttam azt az elátkozott holmit. Csak azt tudom elismételni, amit Nightingale-től hallottam. Ő Kék Medúzának nevezte. Nyilván a meakő sajátos színe miatt. - Medúza, Medúza... - tűnődött Tobias. - A valamikor gyönyörű, csodálatos hajú leány, aki megsértette Athénét, s az büntetésből kígyóhajú szörnyeteggé változtatta. A három Gorgó egyike. - És ennek a Medúzának a megpillantásától kővé változtak az emberek - tette hozzá Lavinia.

- Ezt a szörnyeteget csak Perszeusz tudta megölni, álmában, és ő is csak úgy, hogy háttal közeledett felé, és a rézpajzsában tükröződő képét figyelte, így nem kellett közvetlenül rápillantania. - Nem tudom, mit keres egy drága ékszeren egy ilyen szörnyetegfej mormolta Howard. - A Medúza gyakran szerepelt az ókori ékszereken. - Itáliában is sok gyűrűt és medált láttam, belefoglalt ká-meakővel, s azon Medúza-fejjel. A rómaiak azt hitték, hogy a Medúza feje távol tartja tőlük a bajt. - Kővé változtatta az ellenséget? - biggyesztett íobias. - De legalább van benne logika. - Mr. Nightingale azt mondta - köszörülte meg a torát Howard -, hogy ez a medúzás kámeakő nagyon különleges darab. Valamilyen ókori, zavaros kultusz jelképe. Ez a szekta titokban működött itt az ókori Britanniában. És ebbe a kőbe nemcsak a kígyóhajú Medúza fejét vésték, hanem alá egy kis botot vagy varázsvesszőt is. - Mondott még valamit Mr. Nightingale az ékszerről? - kérdezte Lavinia. - Még valami olyasmit magyarázott - ráncolta a homlokát -, hogy maga a karkötő színaranyból készült, remekbe szabott ötvösmunka, és egymásba gabalyodó kígyókat formáz. - Én már láttam ilyen karkötőket Rómában. Azok még színes drágakövekkel is ki voltak rakva. Negyedik századi sírból kerültek elő, néhány pénzérmével együtt. Hihetetlenül szépek voltak. - Én már többet nem tudok elmondani erről a Kék Medúzáról – nézett Howard Laviniára, mint utolsó reménységére. – Nightingale azt állítja, hogy Celeste-et ezért ölték meg. De én ezt így nem hiszem el. - Miért? Ön szerint mi történhetett? - kérdezte Tobias. - Jó kérdés - sóhajtott szomorúan Howard. - Sokat törtem rajta a fejem, és arra a kínos következtetésre jutottam, hogy Celeste nem volt ugyan egy tolvajalkat, de azért mégiscsak fiatal volt, könnyelmű és könnyen becsapható. Lehet, hogy a szeretője tényleg belevitte valamibe. - Lehet, hogy az az alak vette rá, hogy lopja el neki karkötőt, s azután végzett vele? - kockáztatta meg Lavinia bátortalanul a feltevést. - Szerintem is ez az egyetlen elfogadható magyarázat - ütögette össze az ökleit Howard. - Az a gazember tegnapelőtt éjszaka találkozhatott vele. És azt mondta neki, hogy erre a találkozóra vigye el neki a karkötőt. Az én szegény ártatlan, naiv Celeste-em pedig el is ment arra az éjszakai találkozóra, az a gazember pedig megfojtotta, és ellopta tőle a kincset.

Lavinia lopva figyelte, hogy Tobias hogyan reagál erre a teóriára. Tobias azonban a gondolataiba merült. Vagy csak unta már az egészet. Ezt a két arckifejezést nehezen lehetett nála megkülönböztetni. - Lavinia! Segítsenek nekem - tette össze a két kezét Howard. - Nem tudok kihez fordulni. Maguk magánnyomozással foglalkoznak. Szeretném megbízni magát azzal, hogy kutassa föl Celeste gyilkosát. - Howard... - Ne utasítson vissza, kérem. Nightingale megfenyegetett, de engem most nem érdekel a saját biztonságom. A gyilkost szeretném elkapni. Segíteniük kell. Könyörgök... - Természetesen segítünk - nyugtatgatta Lavinia. Tobias viszont összehúzta a szemöldökét, és ellépett az ablaktól - Lavinia, előbb meg kell beszélnünk a dolgot. - Nincs mit megbeszélni – szögezte le határozottan Lavinia. – Én már döntöttem: elfogadom a felkérést. Ha gondolod, beszállhatsz a nyomozásba. Ha nem, hát nem. Tobias káromkodott egyet, de a többiek szerencsére nem hallották. - Köszönöm, kedvesem - csókolt kezet Howard Laviniának. - El nem mondhatom, mennyire hálás vagyok. Tobias úgy nézett rá, mint az ölyv a zsákmányul kiszemelt pocokra. - Ha már a háláját említette, Mr. Howard, van itt még egy apróság. A nekünk járó tiszteletdíj... - Ó, a pénz nem akadály! - nyugtatta meg Howard. - Ezt igazán örömmel hallom - mosolygott enyhe főhajtással Tobias.

Kilenc - NEKEM ITT VALAMI BŰZLIK, LAVINIA. - Azt nagyon jól tudom! A véleményedet elég jól kifejezésre juttattad. Kissé foghegyről beszéltél Howard-dal. Választ sem várva bevonult a dolgozószobájába, és leült az íróasztalához. Valamilyen, még számára is rejtélyes okból könnyebben tudta megvitatni Tobiasszal a kellemetlen ügyeket, ha ott volt közöttük az a nagy, fekete mahagónia asztal. Azt nem ismerte be, még magának se, hogy a férfi néha félelmetes is tud lenni, de azt nem lehetett tagadni, hogy Tobiasban bizony félelmetes akaraterő és óvatosságra intő elszántság munkált. A nagy íróasztal mögött trónolva Laviniának valahogy nagyobb volt az önbizalma, - Megmondom őszintén - állt be Tobias a kandalló mellé úgy, hogy a meleg a sebesült bal lábát érje. – Én nem hiszek Howardnak. Lavinia először a fájdogáló seb iránt akart érdeklődni, de még idejében rájött, hogy ilyen hangulatában Tobias nem szereti, ha valaki az ő bajával foglalkozik. Ezért inkább a tárgyra tért. - Te nem tartod valami sokra a hipnotizáló mágnes terapeutákat, s nyilván ez is befolyásolja a véleményedet. Nem ezt hívják zárt gondolkodásmódnak, kedves uram? Tobias a piszkavassal belekotort egy kicsit a tűzbe. - Hudson egyszerűen nem mesélte el nekünk a teljes igazságot. - Hát igen, hát persze - igyekezett elfojtani Lavini bosszankodását. - Neked már szakmai betegség vált az a rögeszme, hogy az ügyfél mindig hazudik. De azt már nem tudnád megmondani, hogy ugyan miért volna érvényes ez a rögeszme Howardra is. Ez egy összetört és elkeseredett ember, akinek már csak egy kívánsága van: elkapni a felesége gyilkosát. - Szerintem viszont egyetlen percig sem hihetjük el, hogy a gyilkost akarja megtalálni. - Lavinia elképedve meredt rá. - Miért beszélsz hülyeséget? Mi mást is akarhatna? - Szerintem meg sokkal valószínűbb, hogy neki nem a gyilkos, hanem a karkötő kell. - Mondd ezt még egyszer - nyögte ki Lavinia, mert azt hitte, nem jól hallotta. - Azt állítod, nem hiszed el, hogy Howard meg akarja találni a felesége gyilkosát?

- Azt állítom, hogy csak a felesége szeretőjét akarja velünk megkerestetni masszírozgatta Tobias a combját. - Mert azt hiszi, hogy annál van a karkötő. - Tobias, te tényleg hülyeségeket beszélsz. Hiszen a szerető a gyilkos. - Nem feltétlenül. Tobias odament az ablakhoz, és a ház mögötti kis kertet nézegette. - És ha netán érdekel a szakmai véleményem, akkor tessék: meggyőződésem, hogy Celeste gyilkosa nem más, mint dr. Howard Hudson. Laviniát nem is annyira a kijelentés tartalma döbbentette meg, mint inkább az a magabiztosság, amivel Tobias előadta. - Te tényleg megőrültél? – kérdezte, amikor végre magához tért. - Nem. Te persze a család régi barátját látod benne. De rakd csak félre a személyes érzéseidet, és gondold végig az események más lehetséges változatait is. - Például melyiket? - Hát például az enyémet - felelte Tobias még mindig hátat fordítva. - Figyelj csak ide. A jó öreg Howard fölfedezi, hogy nála sokkal fiatalabb és rém dögös kis felesége megcsalja őt valakivel. Nem nyugszik, amíg ki nem deríti, hogy ki a csábító. Egyik este azzal megy el otthonról, hogy megnézi egy hipnotizőr kollégáját, de a bemutatóról korán lelép. Visszamegy a házhoz, és lopva követi a feleségét a randevúra. Celeste egyedül van, még várja a szeretőjét. Howard dühösen nekitámad a feleségének. Szörnyű veszekedés következik. S Howard végül a saját nyakkendőjével megfojtja a nőt. - Na és a szerető? Az közben hová lett? - kérdezte kissé gúnyosan Lavinia. - Nyilván a veszekedés kellős közepén futott be, rájött, hogy gáz van, és feltűnés nélkül lelépett. Lehet, hogy soha többé nem bukkan elő. - De Howard mi a fenének ölte volna meg a feleségét? Hiszen szerette! - Nos, köztudomású, hogy a lángoló szerelem pillanatok alatt izzó gyűlöletbe tud átcsapni. Csak bele kell keverni a megcsalatásból fakadó dühöt és keserűséget. Lavinia már éppen elkezdett volna vitatkozni, amikor eszébe jutott, hogy hiszen ő is látott már olyan férjet, aki képes lett volna megölni a feleségét. A nagy állóóra csöndesen ketyegett. - Én megértem ezt a logikát - szólalt meg végül. – Vagyis én egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy Howard ölte meg Celeste-et, de elfogadom, hogy egy nyomozó, aki személyesen sohasem ismerte őt, mérlegeli ezt a lehetőséget is. - Én is megértelek, amikor szeretnéd azt hinni, hogy Howard őszinte és ártatlan. Tudom, mennyire örültél, hogy megjelent itt ez a régi ismerősöd. Végül

is a szüleid barátja volt. Téged is a régi szép időkre emlékeztet. Amikor még nem álltál egyedül a nagyvilágban. Lavinia vonakodva bár, de belátta, hogy van ebben valami. – Én tényleg megörültem ennek a régi családi barátnak, Tobias. Tényleg a régi, boldog napokra emlékeztetett. Amikor még éltek a szüleim, és amikor még sokkal egyszerűbb és barátságosabb volt a világ. De a kellemes emlékek nem homályosíthatják el a tényeket. Azt, hogy Howardot soha nem ragadják el a szenvedélyek és az indulatok. Én jobban ismerem őt, mint te. Ő tudóstípus, és mindig is az önkontroll mintaképe volt. És soha semmi jelét nem tapasztaltam nála az erőszakosságnak. - Csakhogy te a család barátjaként ismerted meg őt. Ebben a szerepben mindenki a legjobb oldalát igyekszik megmutatni - magyarázta Tobias, még mindig a kertet bámulva. - De honnan tudod, hogy mit gondolt, és hogyan viselkedett más helyzetekben, más emberekkel. Például a feleségével. - Hát, ez is igaz. Van benne logika - sóhajtott Lavinia. Tobias erre hátranézett, és nagy meglepődést színlelt. - Nem akarok hinni a fülemnek, hölgyem! Még sohasem volt példa arra, hogy ön ilyen gyorsan igazat adott volna nekem bármiben is. - Nem arról van szó, hogy elfogadom a véleményedet. Sőt, a lényeget tekintve, teljesen elutasítom. Ugyanis akkor megértem azokat az előfeltevéseket, amelyekből ilyen következtetésekre jutottál. De kezdjük a legfontosabbal: tényleg nem akarsz segíteni nekem ennek az ügynek a felderítésében, Tobias? - Figyelj ide - fordult meg Tobias. - Én csak úgy tudnék kimaradni ebből az ügyből, ha meg tudnálak győzni, hogy hagyd a fenébe az egészet. De nem hiszem, hogy meg tudnálak győzni. - Látod, ebben teljesen igazad van. Tobias odament az asztalhoz, és két kézzel rátenyerelt. - Tisztázzunk valamit, Lavinia. Én nem engedem, hogy te egyedül belemássz egy gyilkossági ügybe - Nem a te dolgod eldönteni, hogy én mibe mászom bele és mibe nem vágott vissza Lavinia. - A francba már! Ha te azt hiszed, hogy megengedem neked, hogy az életeddel játssz... - Na most már elég legyen! - csapott az asztalra Lavinia. - Nagyon unom már ezt az örökös parancsolgatást. Ami egyre elviselhetetlenebb a viaszfigurás gyilkosságok óta. Nagyon nehéz kibírni egy ilyen basáskodó férfit. - Én nem szoktam basáskodni – méltatlankodott Tobias. - Nem, a fenét! Már észre sem veszed, mikor váltasz erre a stílusra.

- Nem a stílus itt a lényeg, hanem az, hogy szeretném, ha a józan ész is működhetne ezekben a szituációkban. - Te csak dirigálsz nekem, és én ezt ki nem állhatom. De figyelj most ide, barátocskám. - Fölállt és előrehajolva egész közelről nézett bele a férfi szemébe. - Vagy egyenlő partnerek leszünk ennek az esetnek a felderítésében, vagy én egyedül megcsinálom az egészet. Tessék, választhatsz. - Az is biztos, hogy te vagy a legmakacsabb és legakaratosabb nőszemély, akivel valaha is találkoztam! - Maga pedig, uram, a legarrogánsabb és legerőszakosabb férfi az én ismeretségi körömben! Majdnem egy percig farkasszemet néztek az asztal fölött. - A francba! - egyenesedett föl hirtelen Tobias. - Nincs itt nekem semmi választási lehetőségem. Nem hagyhatlak cserben, ha már belemásztál ebbe a szarba. Lavinia megkönnyebbült egy kissé. A szomorú igazság az volt ugyanis, hogy nem sok tapasztalatot szerzett még gyilkossági ügyekben. Egy esettől még nem lesz szaktekintély az ember. És Tobias néha tényleg undok és kibírhatatlan, de azért a logikája pengeéles. - Akkor megegyeztünk. Hogy együtt csináljuk meg ezt az ügyet. Tobias csak bólintott. - Remek - ült vissza Lavinia. - Először is egy tervet kell készítenünk. És te nagy híve vagy a precíz terveknek. Ha jól sejtem, ezt a rejtélyt egyszerre több oldalról kell megközelítenünk. - Jól látja, hölgyem - bohóckodott megint Tobias, de azért elégedetten mulatott magában. Rávezetett egy nőt a logikus gondolkodásra. Micsoda ritka teljesítmény! – Először is ott van az a régiség vagy mi. Azt kell egy kicsit felderíteni. Azután van vagy volt annak tulajdonosa is, és az is érdekel És aztán megesett itt ey lopás is, ki tudja még, hogyan... - Én szereztem bizonyos ismereteket a régiségkereskedés terén. Ismerek egy csomó kereskedőt is. Ha egy olyan különlegességet lopnak el, mint ez a Kék Medúza, akkor pár napon belül az egész város tele lesz pletykákkal és szóbeszédekkel. Szerintem az lesz a jó, ha én ezeknek eredek a nyomába. - Nagyszerű. Látogasd sorra a törvényes üzleteket és kereskedőket. Én meg majd a többit szaglászom körül. - Elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Moslygó Jacknek például kiterjedt bűnözői kapcsolatai vannak. Valószínűleg ismeri ezt a Nightingale néven bemutatkozó titokzatos figurát is. Majd ráveszem, hogy hozzon össze vele.

Itt az idő, gondolta Lavinia, hogy előhozakodjon azzal a dologgal, amelyen már napok óta törte a fejét. - Ha már a bűnözői kapcsolataidat említed, neken sem ártana megismerkednem ezzel a Mosolygó Jack nevű barátoddal. - Szó sem lehet róla. A Dögkeselyűhöz címzett kocsmába nem szokás nőt vinni. Lavinia sejtette, hogy nem fog simán menni a dolog. - Mehetnék álruhában, ahogy te is szoktál. - Na és te minek álcáznád magad? - kérdezte gúnyosan Tobias. - Kocsmai lotyónak? - Miért ne? - Szó sem lehet róla - vált komollyá Tobias arca Eszem ágában sincs bemutatni téged ennek a Mosolygó Jacknek. - Pedig lehet, hogy egy szép napon még szükségem lesz az ő kapcsolataira. Gondold csak meg, milyen hasznos volna, ha mindketten kapcsolatot tarthatnánk vele. Nem kényszerülnél arra, hogy mindig csak te keresd föl őt... - Hagyd ezt, Lavinia. Nem lesz bemutatkozás - emelte föl gyorsan a mutatóujját Tobias, mert látta, hogy Lavinia máris szólásra nyitná a száját. – Javaslom, térjünk vissza az ügyhöz. Fölösleges vitákra most nincs idő. Lavinia megint kénytelen volt belátni, hogy tényleg nincs. - Hát jó. Viszont vannak nekünk segítőink. Azt javaslom, hogy kóstoljanak csak bele ebbe a fajta munkába. Itt a kiváló alkalom. Tobias megállt, és szótlanul csak bámult Laviniára. Aki pontosan tudta, hogy mire gondol a férfi. Arra, hogy mindketten felelősek azért a két fiatalért, akik most nagy lelkesen önálló életet szeretnének kialakítani maguknak. Lavnia savanyúan mosolygott. - Úgy látom, te ugyanúgy nem szeretnéd bedobni a mély vízbe Anthonyt, ahogy sem szeretném ezen a pályán elindítani Emeline-t. Jól látom? Tobias mély lélegzetet vett, és hosszan, lassan fújta ki a levegőt. - Ann nem ilyen pályát szánt volna ennek a fiúnak. - De Annek nem volt alkalma ebben a kérdésben állást foglalni. Jól mondom? Itt már Anthonynak kell választania. - Ugyanezt lehet elmondani rólad és Emeline-ről is. Az ó pályaválasztásáról sem neked kell döntened. - Tudom. Én csak egy olyan életúton szerettem volna ót elindítani, amilyenről a szülei is álmodoztak. Szilárd egzisztenciáról, társadalmi rangról, anyagi biztonságról. Vagyis egy jó házasságról. Bár, ha Oscar Pellingre gondolok - húzta el a száját Lavinia -, akkor azt is el kell ismernem, hogy egy

„jó parti” még korántsem jelent biztonságot és emberhez méltó életet egy nő számára. Tobias csak figyelt, kitartóan, de nem szólt semmit. Lavinia elővett egy tiszta papírlapot. - Ülj le. Állítsuk össze a tervet. - Hát jó - telepedett le Tobias az asztal túloldalán. – És kezdjük azzal, hogy nemcsak a karkötő tulajdonosát kell felkutatnunk, hanem Celeste Hudsonról is ki kell derítenünk még egy csomó dolgot. Lavinia belemártotta a tollat a tintatartóba. – És Howardnak is még tennünk néhány kérdést. - Már megbocsáss, de neki egy szavát sem lehet elhinni. - Azt akarod mondani, hogy hazudik?! De hát miért tenné? - Miért, miért… Ha nem ő a gyilkos, ahogy te is állítod, akkor azt kell mondanunk, hogy süket és vak volt a felesége viselt dolgaiban. - Nem ő az egyetlen ilyen férj - biggyesztett vigyorogva Lavinia. - De mit és hogyan akarsz még megtudni Celeste-ről? - Ebben te vagy a szakértő. Mit kell csinálni akkor, ha az ember egy hozzáértő mágnesező hipnotizőrt vagy nyomozót keres? - Nagyon egyszerű: referenciákat kell szerezni, vagyis érdeklődni a korábbi ügyfeleknél, hogy mennyire voltak megelégedve az illetővel. - Na látod. Emlékszel még arra a kínos beszélgetésre ott az utcán? Ahol Celeste Lord Gunningot és Lord Northamptont említette? - Csak nem őket akarod kikérdezni? Egyáltalán, ismered te ezeket a lordokat? - Nem ismerem, de Crackenburne vagy valaki más majd segít kapcsolatba lépni velük. - Ki ez a Crackenburne? Már többször említetted. - Fontos ember. Gyakorlatilag mindenkit ismer a felső tízezerben. Meg annak peremvidékein is. - Akkor nekem is szükségem lehet még rá - derült fel Lavinia. - Ugye, bemutatsz neki? Egy ilyen gentlemannek... - Ebben ne is reménykedj. Lavinia arcáról lehervadt a mosoly. - Miért ne? - Egyszerűen csak azért, mert a felesége halála óta a lord ki sem teszi a lábát a klubjából. Ahová viszont nő nem teheti be a lábát. És éppen ez teszi őt számunkra oly értékessé. Mert ott aztán begyűjtheti az össes pletykákat és információkat.

Lavinia kissé értetlenül bámult Tobiasra. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ott lakik abban a klubban? - De. Ő még ezt is megengedheti magának. Mi szont nem engedhetjük meg magunknak, hogy most vitatkozással töltsük el az időt. - Hát jó. Nézzük a tervet. - Nézzük... - emelt föl Tobias néhány papírlapot Lavinia asztaláról. - Hát ez meg mi? - tartotta két kézzel maga elé az egyiket, és elkezdte hangosan olvasni a szöveget. - „Elsőrangú és exkluzív szolgáltatások a magánbnyomozás iránt érdeklődő előkelőségek számára.” - Tessék? Ja! Nem említettem neked, hogy szeretnék hirdetést föladni az újságokban? Ezért kijegyzeteltem az apróhirdetések legérdekesebb kifejezéseit és mondatait. Jut eszembe - vette el Tobias kezéből a lapot -, a ma reggeli lapban különösen érdekes megfogalmazás jelent meg. Ki kell írnom, mielőtt elfelejtem. - Hát, én nem javasolnám ezt a módszert - vakarta a fejét Tobias. - Az apróhirdetésre mindenféle csodabogár ügyfél jelentkezik csak. Ebben a szakmában célszerűbb a „szájhagyomány” útján terjedő ismertségre támaszkodni. - Ez elavult felfogás. Én igenis a modern lehetőségeket fogom kihasználni, és reklámozom magam. Hogy tetszik például ez a mondat? „Hatékony megoldások titkos ügyekben érintett úriemberek számára, a legdiszkrétebb és megbízható módon.” Lavinia látható elégedettséggel ízlelgette a jelzőket és szókapcsolatokat. „Titkos ügyekben érintett úriemberek... „ Ebben van valami titokzatosság, nem? - Hát, az tényleg van! - vágott elég furcsa képet Tobias. - Én persze nem akarom azt sugallni, hogy csak a titkos ügyekben érintetteknek kínálom a szolgálataimat - magyarázta Lavinia. - És a hölgyekhez is szeretnék szólni. Ezért úgy gondoltam, hogy kissé módosítom ezt a szöveget, így: „Privát és diszkrét megoldások titkos "gyekben érintett hölgyek és urak számára. „ Na, hogy tetszik? Nagy csönd támadt az asztal túloldalán. Lavinia fölkapta a fejét, és rögtön kiszúrta, hogy Tobiasnak mintha rangatózna a szája széle. Mintha a nevetését akarná visszafojtani. - Nos? Tetszik vagy nem? - Garantálhatom neked, hogy az így megfogalmazott hirdetésre a benne szereplő „titkos ügyekben érintett urak” kifejezésre az ügyfelek rendkívül széles skálája fog jelentkezni nálad. - Ugye? Te is találkoztál már ezzel a kifejezéssel az apróhirdetésekben?

- Iiigen… Megakadt rajta a szemem. - Látod? Ez is azt bizonyítja, hogy figyelemfelhívó. És hogy nekem is ezt kell majd beírnom a saját hirdetésembe. Csak még az nem teljesen világos számomra - bizonytalanodott el Lavinia egy pillanatra -, hogy tulajdonképpen... hogy pontosan... hogy szóval mi is az a „megoldás”, amit ez a cég az ügyfeleinek kínál? Tobias pár másodperc kivárással szólalt csak meg: - No, akkor most kapaszkodj meg, drága Laviniám: Ez egy közönséges kotonreklám.

Tíz LAVINIA MÉG AZNAP DÉLUTÁN, KÉT ÓRA KÖRÜL LÉPETT BE A régiségboltba. Nyomában ott lépkedett Emeline, tettre, készen és lelkesen. Végre itt a nagy feladat... Edmund Tredlow, ez a gyűrött nadrágot és rosszul megkötött, hervadt nyakkendőt viselő, kócos kis ember éppen tollseprűvel ápolgatta a buja tekintetű Pán-szobrot. Eltelt egy kis idő, mire észrevette a hölgyeket, és rájuk emelte monoklis tekintetét, - Ó, Mrs. Lake! Miss Emeline! Micsoda meglepetés!-, dobta el a tollseprűt, és sietett kezet csókolni Laviniának. Aztán csillogó, bár kissé kancsal szemekkel nézett föl. Lavinia tudta, hogy az élénk érdeklődés nem az ő személyének szól, nem is a nőknek, hanem az alkudozás lehetőségének. A házaló ócskásból magát üzletttulajdonossá felküzdő Tredlow-nak ugyanis szenvedélye volt az alkudozás. - Jó napot, Mr. Tredlow! - húzta vissza kecsesen a kezét Lavinia. Beugrottunk Emeline-nel, hogy pár szót váltsunk, ha van egy kis ideje. - Hoztak megint valamit eladni? - dörzsölte a kezét a kis ember. - Be kell vallanom, hogy feltételezéseim ellenére igen szép árat sikerült kapnom azért az Apollóért, amelyet pár héttel ezelőtt hoztak be nekem. A gyűjtő nagyon meg volt elégedve a minőséggel. - Szerencsére most nem vagyunk kénytelenek eladni újabb darabokat a Rómából hozott régiségek közül - mosolygott Lavinia. - De nem lennék hálátlan, ha megosztaná velünk bizonyos, rendkívül értékes szakmai tapasztalatait. Tredlow azonnal gyanakvó képet vágott. - Pontosan mire volna kíváncsi, asszonyom? Lavinia a legszívélyesebb mosolyát ragyogtatta rá. - A nagynéném többször is említette, hogy egész Londonban nem ismer még egy régiségkereskedőt, aki annyira ismerné a piacot, mint maga, uram. Tredlow belepirult a bókba, majd olyan sötétvörös lett a feje, hogy attól már Lavinia is megrémült, hátha agyérzést kapott itt ez az emberke. - Hát elég régen vagyok már a szakmában - hebegett Tredlow. - És így mégiscsak ragad az emberre valami... - Ragad, ragad... - nézett körül elragadtatással az üzletben Lavinia. - Micsoda remek árukészlet! Esküszöm, az egész városban nem lehet ilyen csodálatos görög vázákat találni.

- Tredlow-nál mindig a legszebbek vannak! - vigyorgott szerényen a kis ember. - Jó hírű bolt ez... Lavinia elégedetten nyugtázta, hogy a boltos kezd már puhulni. így hát folytatta a megdolgozást. - Én pedig csak azt sajnálom, hogy nincs időnk egész nap itt társalogni. Borzasztó sokat tanulhatnék magától az antik műkincsekről. - Jöjjön csak bármikor, Mrs. Lavinia. És hozza el a kedves unokahúgát is. Ami pedig a görög vázákat illeti, megsúgom maguknak, hogy a hátsó szobában is van még néhány igazi különlegesség. Méltóztatnak megtekinteni? Lavirűára megint rátört a frász. Mert itt van az ő ártatlan, szűzi lelkületű unokahúgocskája, a hátsó szobáján meg ott vannak azok a vázák... És a vázákon ruhátlan alakok, nők és férfiak, meg persze ledér nimfák és kecskepatájú Pánok a legizgalmasabb, izé... a legilletlenebb pózokban... Szegény Emeline, biztos elájulna a látványtól. - Most nem ezért jöttünk, uram - próbálta átvenni az események irányítását Lavinia. - Hanem azért, mert a szakmai segítségére van szükségünk. - Bizony! - bólogatott lelkesen Emeline, mit sem sejtve arról, hogy miről maradt le. - Hát jó. És miben lehetek a segítségükre? – készségeskedett Trudlow. - Bizonyára hallotta már, kedves uram, hogy én alkalmanként diszkrét magánnyomozást végzek bizonyos előkelő személyiségek megbízásából. Tredlow képéről egy szempillantás alatt eltűnt a nyájas-dilis arckifejezés maradéka is. - Hát, nem igazán nőnek való foglalkozás - nyögte ki nagy meglepetésében. - Pedig még engem is felvett maga mellé segítőtársnak! - közölte lelkesen Emeline. - Hogy én is kitanuljam a szakmát. Tredlow-nak ez már sok volt. - Kár egy fiatal lánynak ilyen erkölcstelen dolgokba belekeveredni. - Még mindig jobb, mintha a maga görög vázáit nézegetné ott a hátsó szobában - vágott vissza finoman Lavinia. - De térjünk rá a tárgyra, uram. Tredlow felhúzta a szemöldökét, összecsücsörítette a száját, és félig behunyt szemmel kérdezte. - Ha önök üzleti ügyben járnak itt, akkor, ugyebár, fizetni is hajlandók a tőlem remélt szakmai tanácsokért? - Hát az csak természetes! - mondta enyhén méltatlankodó hangsúllyal Lavinia. Aztán elég pofátlanul hozzátette: - Ha ugyan használhatónak bizonyulnak azok a tanácsok. - Az csak természetes! - nyugtatta meg Tredlow. - És mit szeretnének tudni?

- Nos. Azt csiripelték a verebek, hogy pár nappal ezelőtt elloptak egy ókori római karkötőt. Amely nem itt, Itáliában, hanem itt, Angliában került elő egy sírból. Egymásba fonódó kígyókat formázó, színarany karkötő, a belefoglalt, különleges ékkőbe Medúza-fejet véstek, alá pedig egy kis varázsvesszőt. Ön is hallott erről a lopásról? Tredlow úgy csinált, mint aki nagyon koncentál. - A Kék Medúzára méltóztatnak gondolni? - Arra. Ismeri? Sunyi fény villant meg Tredlow szemében. – Már hallottam róla. De azt nem tudtam, hogy ellopták. Maga biztos ebben? Mert akkor ennek gyorsan híre megy. Még hogy ellopták! - Mr Tredlow - vágott közbe Lavinia. - Szeretnénk megtudni, kié volt ez a karkötő. A kis ember a monoklin keresztül nézett bele Lavinia arcába. - Ha nem ismeri a tulajdonost, akkor maga most nem az ő megbízásából végzi a nyomozást. Jól sejtem? - Jól – fújta ki hangosan a levegőt Lavinia. – Mások kértek fel bennünket. - Értem. És ha ellopták ezt a karkötőt, akkor a tolvaj feltehetően keres egy régíségszakértőt. Aki fel tudja becsülni az ékszer árát, s talán a diszkrét eladásában is segédkezhet. Lavinia nem is gondolt erre a lehetőségre, s most megijedt. - Én azt tanácsolom önnek, Mr. Tredlow, hogy ne is álljon szóba a tolvajjal. Mert ez a gazfickó egy embert már meggyilkolt, és nem fog visszaretteni újabb gyilkosságtól sem. - Gyilkosság? - kerekedett el Tredlow szeme a rémülettől. - Maga bizonyára tréfál. - Megfojtott egy nőt, nyilván azért, hogy elnémítsa. Ha ez magának tréfa... - Jaj, istenem. Jaj, istenem... Ez szörnyű. Nem lehet, hogy mégis valami tévedés van itt? Valami félreértés? Vagy baleset? - kérdezte a beijedt ember reménykedő hangján. - Hát, ha maga „balesetnek” nevezi azt, hogy nyakkendővel megfojtanak egy nőt... - Értem... - hebegte Tredlow. - Jaj... Mily sajnálatos! Sokat árt az üzletnek az ilyen eset. - Az én szakmámban viszont fellendíti az üzletet – nyeglédeskedett egy kicsit Lavinia. - Ha nem tévedek, az előbb már éppen meg akarta nevezni a Medúza tulajdonosát.

- Igen. Csak eszembe jutott, hogy maga még nem nevezte meg a nekem ezért járó jutalom összegét. Na, ezt a majmot sem ejtették a feje lágyára, nyugtázta magában Lavinia. De aztán eszébe jutottak Howard szavai: "A pénz nem akadály.” - Mennyit gondol, Mr. Tredlow ezért a jetentéktelen információért, amelyet könnyedén megszerezhetek máshol is? A kis ember végre elemében érezhette magát. Mert az erotikus görög vázák gyűjtése mellett az alkudozás volt még a nagy szenvedélye. Lavinia azonban nem jött zavarba. Rómában, az olaszok között már akalma némi gyakorlatot szerezni az alkudozásban. Egy kis huzavona után már nyélbe is ütötték az üzletet. - Lord Banks a Medúza tulajdonosa - bökte ki Trudlow. - Csak azért tudom, mert az ékszer Prendergast üzletében kötött ki. És Prendergast nem sokat ért a brit- római régiségekhez, ezért tőlem kérdezte meg, hogy mennyit lehet kérni azért a karkötőért. - Értem - bólintott rezzenéstelen arccal Lavinia. És nem árulta el, hogy jól tudja: Prendergast és Tredlow elég csúnyán rivalizálnak egymással. - Később aztán találkoztam Prendergasttal - folytatta Tredlow -, és rákérdeztem a Medúzára. Azt monda, Banksnek adta el. Ezen én elcsodálkoztam. Mert a lord nagy régiséggyűjtő volt, de pár évvel ezelőtt, a halála után szinte az egész gyűjteményét elárverezi. Ez a Medúza meg kellett neki. Én nem tudom, miért. - Én meg azt nem értem, hogy Lord Banks miért nem jelentette be az ékszer ellopását - tűnődött Lavinia Tredlow húzott egyet az orrán. - Őlordsága nagyon idős már, fél lábbal a sírban van. A szíve nagyon gyenge, és az utóbbi időben, azt beszélik, már az emlékezete is kihagy. Néha arra sem emlékszik, mit reggelizett, arra meg pláne nem, hogy van-e neki egy Kék Medúzája. Szerintem nem jut el a tudatáig, hogy meglopták. - Na, ez aztán az ideális áldozat! - jegyezte Lavinia. - Aki föl sem fogja, hogy megkárosítottak. - De a házában csak akad valaki, aki tudja, hogy az a karkötő eltűnt! Nem? szólt közbe Emilia. - Ha jól tudom, az egyetlen rokona az unokahúga. Bizonyos Mrs. Rushton. Pár hónappal ezelőtt költözött lordhoz, amikor megtudta, hogy Banks nem sokáig húzza már. Lavinia nem mutatta, de nagyon megörült ennek a hírnek. Tobias mindig mondogatja, hogy az első számú gyanúsított a türelmetlen örökös. - Talán ez a Mrs. Rushton lesz a Banks-vagyon örököse?

- Én úgy tudom. - Ő is gyűjtő? - kérdezte Lavinia, mintegy mellékesen. Tredlow megvetően elhúzta a száját. - Ha ez a hölgy komolyan érdeklődne a régiségek iránt, akkor már megjelent volna az én boltomban is. De mert nem ismerem, ki merem jelenteni, hogy nem gyűjtő, és halvány fogalma sincs az olyan tárgyak értékéről, mint a Kék Medúza. Lehet, hogy még ő sem tudja, hogy ellopták ezt a darabot. - Pedig az alvilágban már mindenki tudja. Tredlow nem reagált a megjegyzésben rejlő célzásra. - Valószínűleg maga a tolvaj terjesztette a hírt, mert így akar vevőt találni a szajréra. - Nem tudja véletlenül Lord Banks címét? - Van egy omladozó városi kúriája az Edgemere Square-en. - Köszönöm, Mr. Tredlow - kötötte meg Lavinia a kalapszalagját. - Nagyon sokat segített. Gyerünk, Emeline, sietnünk kell. Tredlow eléjük surrant, és mélyen meghajolva kinyitotta nekik az ajtót. És úgy meghajolva tette fel a kérdést. - Mikor remélhetem a kialkudott jutalmamat, Mrs. Lake? - Ne izguljon. Majd megkapja - intett búcsút csipkekesztyűs kezével. - Abban a pillanatban, ha én is megkapom a pénzemet a megbízómtól. - Na de kérem... Lavinia válasz nélkül kilépett az utcára, s ezzel véget vetett a társalgásnak. Emeline bűbájos mosollyal nézett ajtóta az emkerkére, aki elég hamar bevágta utánuk az ajtót. - Észrevettem, hogy amikor Tredlow Mrs. Rushtont említette, Banks unokahúgát, akkor fölcsillant a szemed. Mire gondoltál? - Arra, hogy ez a Banks-örökös unokahúg kétféle módon is kapcsolatban állhat az esettel. Vagy részt vett a lopásban. - Szerintem ez nem valószínű - kotyogott közbe Emeline. - Hiszen ha ő az örökös, úgyis megkapta volna ezt a karkötőt is. - … vagy ugyangy károsult, mint maga Banks. Hiszen ő örökölte volna. - És ez azt jelenti, hogy... - ...hogy ő is ügyfele lehet a Lake and March cégnek. - Lavinia néném, ez briliáns következtetés volt! - lelkendezett Emilia. - Máris két ügyfelet szereztél ebben az ügyben.

- Hát, igen - szerénykedett Lavinia. Nem ment könnyen. Mert nagyon örült, hogy dupla pénzt kereshet egy ügy megoldásán. - Mr. March nagyon fog örülni. - Majd meglátjuk, mennyire fogja értékelni a kezdeményezésemet - fintorgott Lavinia. - Az utóbbi időben szereti kisajátítani az ötleteimet. - Kisajátítani? - Igen - állt meg Lavinia, és megvárta, míg egy zörgő parasztszekér elhalad mellettük. - Néha kifejezetten basáskodik. És folyton dirigál. Hogy ezt csináld, azt meg ne csináld... Még azt is volt képe kijelenteni, hogy egy rendes apróhirdetést se tudok feladni! - Ó, drága nénikém! - Mintha az ő dolga volna eldönteni, hogy milyen módon hirdetem a cégem szolgáltatásait. - Biztos csak segíteni akar. - Akar a fenét! - legyintett bosszúsan Lavinia. - Épp az ellenkezőjét akarja. Hogy elmenjen a kedvem ettől a pályától. Sérti a hiúságát, hogy én is abban a szakmában dolgozom, amelyben ő. - De hát nem természetes, hogy tanácsokat akar neked adni? Hiszen neki sokkal nagyobb szakmai tapasztalata van, mint neked. - És meg is tesz mindent, hogy fennmaradjon köztünk ez a különbség. - Miért mondod ezt? - Mert ez az igazság. Tessék, egy példa: nem hajlandó engem bemutatni egyetlen alvilági kapcsolatának sem. Fönt ma délelőtt kértem, hogy hozzon össze a Mosolygó Jack nevű kocsmárossal. Kerek perec megtagadta. -Talán nem tartja illendőnek, hogy egy úrinő egy szakadt kocsmába járkáljon, sötét figurákkal tárgyalni. - Én soha nem tapasztaltam, hogy őt érdekelték volna az úri illem finomságai - legyintett kissé bosszúsan Lavinia. - Egyetlen pillanatig sem hiszem el, hogy a rangomon aluli kapcsolatoktól akarna távol tartani engem. Inkább azt a Mosolygó Jacket akarja megtartani magának. - Tényleg így látod? - Így. És hogy nem csak fantáziátok, elárulom neked azt is, hogy Tobias Lord Crackenburne-nek sem akar bemutatni engem. Emeline erre csak hümmögni tudott. - Olyan hülyeséget állít, hogy ez a Crackenburne hasem hagyja el a klubját. Ahová viszont nő nem mehet be.

- Hát igen, ez elég furcsa. - És azonkívül, hogy mindig beleszól a dolgaimba, akár kérem, akár nem, és hogy nem hajlandó bemutatni engem az ismerőseinek, hiába kérem erre, bizonyára észrevetted azt is, hogy Mr. March az utóbbi időben elég rendszeresen állít be hozzánk reggeliidőben. - Tényleg elég gyakran láthatjuk őt kora reggel - bólintott Emeline. - És elég drága mulatság egy ekkora darab és ilyen étvágyú férfiembert rendszeresen jóllakatni. - Mr. March szeret sokat enni, az már igaz. - Nem az a bajom, kedves Emeline-em, hogy szeret sokat enni - pontosított szomorúan Lavinia. - Hanem az, hogy nálunk szeret sokat enni! - Ha jól értem én ezt az egészet, akkor arról van itt szó, hogy Mr. March elnyom téged. - Még ha csak elnyomna. De valósággal el akar taposni, félrelökni az útból, és otthagyni, beletaszítva az útszéli árokba. Emeline csak a fejét kapkodta a reá zúduló információözönben. – Lavinia, én azért nem hiszem, hogy... - Mindegy, felejtsd el. Az a lényeg, hogy én azért is megmutatom neki, hogy elboldogulok a munkámban az ő állandó felügyelete és utasítgatásai nélkül is, és az ő segítsége nélkül is el fogok jutni a kulcsemberekhez és a valószínű tettesekhez. És akkor most vissza is kanyarodtunk Mrs. Rushtonhoz. Emeline érdeklődve nézett a nénikéjére. - Mire gondolsz? - Arra, hogy az Edgemere Square nincs messzire innen. Hazafelé menet beugorhatnánk őlordságához. - Remek ötlet. Legalább tovább figyelhetem a kikérdezési technikádat. - Hát, ami a technikákat illeti... - mondta elgondolkodva Lavinia. - Azokkal mi van? - vágott közbe kíváncsian Emeline. - Meg kell mondanom, imponált nekem az a technika, ahogy bevetetted azt a szirupos mosolyodat és a leplezetlen hízelgő modort Mr. Tredlow-val szemben. Ezzel sikerült leszerelni és együttműködésre kényszeríteni őt. Nagyon hatékonyan csináltad. - Köszönöm - mosolygott megilletődve Emeline. - Ezek szerint az én kikérdezési módszerem egy kicsit különbözik a tiédtől, de ez is eredményes lehet bizonyos helyzetekben. - Különösen a férfiakkal. Nehéz őket kézben tartan? - Nekem ez valahogy magától jön.

TOBIAS KÉNYELMESEN ELHELYEZKEDETT A HATALMAS bőrfotelban, de azért minden idegszálát megfeszítve figyelt a lordra. A klubban most csend és nyugalom honolt, csak a kandallóban pattogott halkan a tűz, a kávéscsészék és kanalak csörrentek meg időnként, és az újságok zizegtek, ha lapozták őket. - Megint valami ügy? - kérdezte Lord Crackenbume, föl sem tekintve az újságjából. - Mrs. Lake és én nyomozást folytatunk egy régi családi barát, dr. Howard Hudson megbízásából - válaszolta szolgálatkészen Tobias. - Ja, igen, az a hipnotizáló mágnesgyógyász, akinek megfojtották a feleségét! - Én csak ámulok és bámulok, hogy ön mindig ismeri a legfrisebb pletykákat - hadarta őszintén Tobias, majd a tüzet kezdte figyelni. - Mrs. Hudsont a jelek szerint a szeretője gyilkolta meg, a valószínűleg a nő által ellopott ókori karkötőért. - Ezt maga nem valami nagy meggyőződéssel adta itt elő nekem... - Celeste Hudson gyönyörű szép nő volt és sokkal fiatalabb a férjénél. Szeretett flörtölni, és nyilvánvalóan volt egy titkos szerelmi kalandja. - Más szóval ön azt gyanítja, hogy a férje ölte meg őt. Tobias megint csak ámult és bámult, de most már nem említette. - Hát igen. Úgy, ahogy ön mondja. Ez a legvalószínűbb változat. Én legalábbis ebben hiszek. Mert minden jel arra utal, hogy Celeste Hudsonnak szeretője volt, és a párocska így vagy úgy, de ellopta ezt a régiséget. Lavinia viszont meg van győződve, hogy ez a Hudson ártatlan a gyilkosságban is és a lopásban is, és csak az igazságot akarja kideríteni a felesége meggyilkolásának ügyében. Ezzel szemben énnekem az a határozott benyomásom, hogy nem a gyilkosnak akar ez a fickó a nyomára jutni, hanem a karperecnek, amely szőrén-szálán eltűnt azon az éjszakán. Crackenbume krákogott egyet. - Én nem akarom lelohasztani a lelkesedését, fiatal barátom, csupán kénytelen vagyok rámutatni ennek az esetnek bizonyos árnyoldalaira. - Ne is folytassa, lordom. Már én is fölfedeztem őket. Ha ugyanis az derülne ki, hogy tényleg nekem van igazam, és tényleg Hudson a felesége gyilkosa, akkor Lavinia meg én fújhatjuk a nyomozásért nekünk járó tiszteletdíjat. . - Hm, ügyes. Tényleg tisztán átlátja a helyzetet - csukta be Crackenbume az újságot, és az okuláréja fölött Tobiasra pillantott. - Tehetek még önért valamit? - Igen. Mondjon valamit, kérem, Lord Gunningról és Lord Northamptonról. Én csak annyit tudok, hogy Bathban vagy annak környékén laknak, és valószínűleg Hudsonék páciensei voltak.

Crackenburne elgondolkodott egy kicsit, aztán csak megvonta a vállát. – Én sem tudok sokkal többet. Ha nem tévedek, két nagyon idős úrról van szó. És mindketten elég rossz bőrben vannak már. Viszont mindkettő nagyon gazdag. Tagjai ennek a klubnak, de már évek óta nem láttam itt őket. - Más egyéb? Nem nagyon van. De ha gondolja, begyűjthetek egy kis információt. - Nagyon hálás lennék érte. - Meg kell mondanom önnek - mosolygott a bajsza alatt a lord, és a maga utánozhatatlan eleganciájával felemelte az asztalról a kávéscsészét -, nekem tetszik ez a maga nyomozói ügyködése. Majdnem olyan érdekes és izgalmas, mint a régi szép időkben, amikor a Brit Korona érdekében folytatott titkos felderítőmunkát. Milyen leleményesen sikerült az öregnek kikerünie a vegyes érzelmeket keltő „kémkedés” szót, gondolt magában Tobias. - Igazán örülök, hogy tetszik önnek a munkám - biccentett alig észrevehetően. - De őszintén szólva, sokkal egyszerűbb és nyugodalmasabb volt az életem, amikor még kém voltam, mint most, amikor Mrs. Lake alkalmi üzletfeleként mindenféle idegtépő hülyeségekkel vagyok kénytelen foglalkozni. A BANKS-KÚRIA ÓRIÁSI, KOMOR KŐHALMAZ VOLT, némi barokkos beütéssel. A város távoli zugában épült, magas kőfallal körülvett, hatalmas kert közepén. A felső emeletek keskeny ablakait sötét függöny takarta. Lavinia nézte egy darabig az építményt, aztán csöndesen megborzongott, mert az jutott eszébe, hogy ilyen helyeken szoktak éjszakánként előlopakodni a kísértetek, és kidőlni a félig még hús-bőr csontvázak az óvatlanul kinyitott szekrényekből. - Aki nem tudja, hogy odabent szép lassan haldoklik a ház ura, az is rögtön rájön erre idekintről. Elég egy pillantást vetnie a házra - jegyezte meg szomorúan sóhajtva Emeline. - Nyomasztó egy hely, az biztos - bólintott Lavinia, majd jól megdöngette a kaput a súlyos sárgaréz kopogtatóval. - De hát én nem is számítottam másra. Őlordsága végül is haldoklik. De ezt sem kapkodja el. A házvezetőnő nyitotta ki a kaput, és vaksin hunyorgott a napsütésben. - Mrs. Rushtonnal szeretnénk beszélni - közölte minden köszönés és bemutatkozás nélkül Lavinia, és az elképedt asszonyság bütykös kezébe nyomta a névjegyét. - Adja ezt át neki, és mondja meg azt is, hogy fontos ügyről volt szó. A házvezetőnő szemráncolva nézegette- forgatta a névjegyet, mintha nem tudná kivenni rajta az írást, és csak jó egy perc elteltével bökte ki. - Mrs. Rushton ma délután nem tartózkodik idehaza. Kezelésen van.

- Miféle kezelésen? - lepődött meg Lavinia. - Hát, valami gyógykezelésen - magyarázta az asszony. – Mer’ gyöngék lettek az idegei neki. Elkezdett aztán járni ilyen hipnotizálásra. Ahol mágnesezik is őtet, vagy mit tudom én, mit csinálnak még vele. És az a gyógykezelés csodákat művel, azt mondja. De én ezt nem tudom eldönteni, ne is kérdezzen engemet. Hogy mi ebben az igazság. A főlényeg az, hogy Mrs. Rushton nincsen most idehaza, és kész. Meg vagyok értve?! S azzal a házvezetőnő minden köszönés nélkül úgy vágta be az orruk előtt a súlyos tölgyfa kaput, hogy Lavinia alig tudta hátrarántani az arcát. Emeline arca viszont megint felragyogott a lelkesedéstől. - Mrs. Rushton mágnesező hipnotizőrhöz jár! - Igen - botorkált le a lépcsőn Lavinia. És ő is roppant elégedett volt. Nagyon érdekes információt sikerült megcsípnünk. - De mire megyünk vele? - Azt még nem tudom, hogy mire megyünk vagy hova jutunk el vele, de az biztos, hogy ez nem akármilyen kapcsolat. Valahová biztosan elvezet bennünket. - És mikor számolsz be ezekről az érdekes fejleményekről Mr. Marchnak? tudakolta Emeline. Lavinia eltűnődött ezen egy kicsit. – Valószínűleg még ma este, a Stillwaterbálon. De attól tartok, hogy ezeket az információkat is lefitymálja. Vagy kisajátítja. De most nem hagyom magam. Tudatosítom hogy ezen a terepen az enyém az elsőség. És nincs szükségem az ő jóváhagyására és megerősítésére. A „főlényeg” az, hogy nem tűrök tovább, és kész!

Tizenegy - MEGTALÁLTAM OSCAR PELLINGET! - KÖZÖLTE A MOSTANÁIG VISSZATARTOTT nagy újságot Anthony, és érezni lehetett a hangjában az erőfeszítést, amellyel megpróbálta leplezni dagadó büszkeségét és túláradó lelkesesedését. - Nem volt ám könnyű! Egy csomó szállót és fogadót végig kellett járnom, míg kiderítettem, hogy a figura a Medvefej fogadóban vert tanyát, a Shuttle közben. - Kiváló munka, tényleg az - mondta elgondolkodva Tobias, és a bérkocsi függönyét félrehúzva kikukucsált a koromsötét utcára. Kilenc óra múlt pár perccel. A folyó felől áradó ismerős és jellegzetes bűz egyértelműen tudatta vele, hogy mindjárt megérkeznek. - És arról is megtudtál valamit, hogy ez a Pelling mégis mi a fenét keresett itt a városban? - Az egyik istállófiúval beszéltem a fogadóban. Tobias kérdő tekintettel nézett rá. - Nagyon remélem, hogy nem mutatkoztál be neki. Mert még csak az hiányzik, hogy ez a gazember megneszelje, hogy mi az ő dolgai körül is nyomozgatunk. - Hogy kérdezhetsz ilyet? - nézett sértődötten Anthony. - Hát persze, hogy nem mutatkoztam be. És erre a Pellingre is szinte csak mellékesen tereltem a szót. A lovakról érdeklődtem, meg a postakocsik indulási idejéről, és hát arról is, hogy a környékről miféle birtokos urak szoktak megszállni épp ebben a fogadóban. Szóval csak úgy beszélgettem ott az istálló mellett mindenféléről. - És? Mit sikerült még kiszedned abból a lócsiszából vagy kiből? - Semmi különöset. Ahogy Mrs. Lake is feltételezte, Pelling egészen hétköznapi ügyek elintézésére jön be időnként Londonba. Végül is vagyonos ember. Vannak elrendeznivalói a bankáraival. Meg, ahogy az istállófiú még elmondta, fölkereste a szabóit meg a cipészeit. Ahogy a többi gazdag földbirtokos is teszi, amikor nagy néha belátogat Londonba. Tobias elgondolkodott egy kicsit a hallottakon. - Az istállófiú persze semmit sem tudott Pelling1 üzleti ügyeiről, igaz? - Igaz. Honnan is tudna. Egy lócsiszár… Egyetlen személyes vagy bizalmas információt fecsegett ki, éspedig azt, hogy ez a Pelling esténként egy prostituálttal szórakozott, aki a fogadó környékén szokott kuncsaftokat fogni. - Találd meg ezt a nőt - mondta azonnal Tobias. Anthony meg azonnal elvörösödött. - Uhh... - Valami baj van?

- Nem, nincs... Dehogy... - tiltakozott zavartan Anthony. - Csak izé... Uhh... Jól van, megkeresem. - Aztán köhécselt egy kicsit. - Csak izé... Azt szeretném, hogy ha lehet, jaj… Szóval, a nyomozásnak erről a részéről ne beszélj Mrs. Lake-nek és Miss Emeline-nek, ha lehet... Tobias csak most fogta föl, hogy ez a szegény fiú meghalna a szégyentől, ha Emeline megtudná, hogy ő kurvák körül forgolódik. - Emiatt nem kell izgulnod - nyugtatta meg Anthonyt - Még azt sem árultam el nekik, hogy egy kicsit utánanézünk ennek a Pellingnek. Csak felidegesítenék magukat. - Na, azt sem fogod zsebre tenni, amit Mrs. Lake-től kapsz, ha majd rájön, hogy megint eltitkoltál előle valamit - nevette el magát Anthony. - Ha nem derítünk ki semmi érdekeset, akkor fölösleges bármit is az orrára kötni. Egyébként pedig, ha megtalálod azt a Pelling ágyát is megjárt nőcskét, akkor én majd átveszem a további nyomozást. - Az tényleg jó lesz - sóhajtott nagy megkönnyebbüléssel Anthony, - Reméljük - nézett ki a kocsiablakon Tobias. - Úgy látom, megérkeztünk kopogott a kocsisnak, hogy álljon meg. A kocsi zötykölődve meg is állt. Tobias kinyitotta az ajtót, és fürgénfiatalosan kilépett a járdára. Ma szép idő volt, s ezért nem fájt annyira a lába, de mégiscsak eszébe jutott, hogy pár éve még nem kilépett, hanem kiugrott a kocsikból. Hiába no, múlnak az évek... Vészesen közeledett a negyven felé, és az Olaszországban szerzett sebesülés sem éppen fiatalítóan hatott rá. Anthony viszont úgy pattant ki a kocsiból, mint egy akrobata. – Ne felejts el szólni a kocsisnak, hogy várjon meg bennünket. Ezen a környéken nem tanácsos gyalog barangolni. Pláne sötétedés után. - Csak pár percig leszünk oda - nyomott egy kis pénzt a kocsis markába Tobias. - Legyen szíves, várjon meg bennünket. - Jó, jó! - vágta zsebre a pénzérméket a kocsis, és előhúzta a laposüveget. Engem itt megtalálnak, menjenek csak nyugodtan. Tobias elindult a kocsma sárgás fényben hunyorgó ablakai felé. Anthony a felfokozott, de titkolt várakozás izgalmával követte. - Figyelj ide - fogta meg Anthony könyökét Tobias. – Meg ne szólalj a kocsmában, amíg be nem jutunk Mosolygó Jack szobájába. Mert a beszéded alapján a kocsmai publikum rögtön kiszúrja, hogy idegen vagy, egy úrifiú, szóval nem közéjük való. És abból könnyen baj lehet. Világos? - Szóval egyszerűen fogjam be a pofámat – fintorgott Anthony - Te aztán igazi nagymestere vagy az álcázásnak!

- Lehet poénkodni, kedves sógoröcsém – mondta kioktató hanghordozással Tobias -, de most aztán végképp nem hiányzik nekünk, hogy belekeveredjünk egy kocsmai verekedésbe. Ezt talán nem nehéz belátni. - Ígérem, meg se szólalok. Tobias megint az ablakok piszkossárga derengését figyelte, és a fejét rázta. – Nem fogod elhinni, de Lavinia arra próbált rávenni, hogy hozzam el őt ebbe a csehóba, és mutassam be Mosolygó Jacknek. És kocsmai ribancnak akarta álcázni magát! Anthony tényleg nem hitte le. Sőt, teljesen meg volt döbbenve. – Úristen! Ugye, nem mentél bele? - Úriember nem visz magával nőt egy ilyen helyre – mosolygott Tobias. – De Lavinia jól megharagudott rám. Azt hiszi, távol akarom tartani őt a nyomozás szempontjából fontos kapcsolataimtól. - És jól hiszi. Vagy nem? - De. És én ezzel csak jót akarok neki. Nem hagyhatom, hogy ilyen környéken bóklásszon. Amúgy is hajlamos a vakmerő, meggondolatlan húzásokra. Nem hagyhatom, hogy valami nagy hülyeséget csináljon. Tobias megállt a Dögkeselyű ajtaja előtt, s még egyszer utoljára végigmérte a sógorát. Anthony kikötői trógernak volt öltözve. Nagy csizmájában, foltozott, lötyögő nadrágjában és félkabátjában úgy nézett ki, mint aki éppen most fejezte be az egész napos kirakodást a közeli kikötőben egy hajóról. A gyűrött karimájú kalapot meg jól a fejébe húzta, hogy elrejtse úri divat szerint nyírott haját, s hogy a kocsmai „kollégák”nagyon tudjanak a szemébe nézni. Tobias hasonló „alkalmi” szerelésben feszített. Az ő megjelenését még hitelesebbé tette, hogy enyhén bicegett a meglőtt bal lábára. A Dögkeselyű törzsvendégei különféle veszélyes, hol törvényes, hol törvénytelen foglalkozást űztek. És körülbelül úgy néztek ki, mintha valami kalózregényből léptek volna elő: bőven akadt köztük falábú, félszemű, csonka kezű és sebhelyes arcú. - Na, csak ügyesen - intett Tobias, és benyitott a füstös helyiségbe. - És ne nézz senkinek mereven a szemébe, mert azt itt sértésnek is vehetik. - Ezt is említetted már - szólt ki a kalapja alól Anthony. - Ne izgulj. Nem kell idegeskedni. Nem foglak lebuktatni. - Remélem, én sem téged - súgta oda Tobias. - Gyerünk! Vágjunk bele! Megindult befelé, kissé még hangsúlyozva is a sántikálást. Anthony egy lépés távolságból követte. Odabent a hatalmas kandallóban zúgva lobogó tűz pokolbeli fénnyel világította meg a díszes társaságot. A hosszú fapadokon szorongó emberek ittak,

kártyáztak, ordibálva beszélgettek, és viccesnek szánt, kétértelmű megiegyzésekkel boldogították a tenyeres-talpas felszolgálólányokat. Tobias keresztülfurakodott a tömegen. Csak egyszer pillantott hátra, hogy Anthony nem maradt-e le, és azt látta, hogy sógorkája megbabonázva bámulja az egyik nagy mellű pincérnőt. Akinek a mellei majdnem kibuggyantak a pruszlikból, ahogy előrehajolva lepakolta a tálcájáról a nagy korsó barna söröket. - Látni való, hogy Mosolygó Jack nagy barátja a női szépségnek - súgta Tóbiás. Anthony csak vigyorgott. Végigmentek a termen, és megálltak Mosolygó Jack szobájának félig nyitott ajtaja előtt. Tobias kettőt koppantott rajta és benyitott. - Jó estét, Jack. Tobias itt már nem vesződött azzal, hogy tahó stílusban és hanghordozással szólaljon meg. Jackkel még a régi szép időkből, a franciák elleni háborúk éveiből ismerték egymást, amikor mindketten kémkedéssel foglalkoztak. Korábbi foglalkozásából, a csempészetből fakadóan Jacknek gyakran volt lehetősége olyan információkat begyűjteni, amelyeknek aztán nagy hasznát vette a Brit Korona. Jack az utóbbi években pályát változtatott: kocsmatulajdonos lett. És most is nagyjából ugyanannyi lehetősége van begyűjteni a legkülönfélébb szóbeszédeket és egyéb híreket, amelyeknek egyesek hasznát vehetik. Itt, a városnak ebben a kevéssé elegáns körzetében ugyanolyan információbegyűjtőként funkcionált, mint Lord Crackenburne a felső tízezer egyik exkluzív klubjában. Jack éppen brandyt töltött egy pohárba, és mosolyogva nézett föl. Láthatóan megörült a jövevényeknek, És Anthony csak most értette meg, miért hívják éppen „mosolygónak” a vén zsiványt: ha elmosolyodott, a szája két sarkától a füléig húzódó ronda sebhely vigyorgó halálfejjé változtatta az egész arcát. - A legjobbkor jöttél, March. Mint mindig. - Fürkésző pillantást vetett Anthonyra. - És ki ez a jóember, akit magaddal hoztál? - A sógorom, Anthony Sinclair - csukta be maga mögött az ajtót Tobias. Már beszéltem róla neked. Fölvettem magam mellé nyomozóinasnak. - Örülök, hogy végre magával is megismerkedhetek Mr. Sinclair - derült föl Jack. - Magának is ehhez a foglalkozáshoz támadt kedve? - Igen, uram - húzta ki magát büszkén Anthony.

Jack elismerően bólogatott. - Látom, a mesterség nem hal ki a családban. És Marchnál jobb mestert aligha találna az egész városban. Bámulatos, ahogy ő ki tudja kutatni mások legféltettebb titkait is. S maga a puszta tény, hogy ezért az elmúlt évek során még egyszer sem vágták el a torkát, nos, az is azt bizonyítja, hogy nemcsak jó nyomozó, hanem nagy túlélőművész is. - Hálásan köszönöm a kiváló szakmai referenciát! - hajolt meg diszkréten Tobias. - De ha nem zavaunk, szeretnék valami fontosabb témát is megbeszélni veled. Ma délután kaptam meg az üzenetedet. Mi az a sürgős, mit el szeretnél mondani nekem Nightingale-ről? - Majd mindent elmagyarázok, csak légy türelemmel. De először is foglaljatok helyet, és kóstoljátok meg ezt a jóféle csempészárut. És míg Jack kitöltötte a fal mellett álló, nagy tengerészláda mélyéről előhúzott skót whiskyt, Tobias odahúzott magának egy durván faragott, masszív támlás széket. Megfordította, lovaglóülésben ült rá, és kényelmesen összekulcsolta a két kezét a támláján. Anthony a szeme sarkából figyelte, aztán, mintegy véletlenségből, pont úgy cselekedett ő is. Ott ültek hát, széktámlára könyökölve Mosolygó Jackkel szemben, aki átnyújtotta nekik a poharakat. - Előre kell bocsátanom, hogy nem volt sok kapcsolatom ezzel a madárral (A „nightingale” fülemülét jelent angolul. A fordító megjegyzése.) - kanyarodott vissza az asztala mögé Mosolygó Jack, és a százhúsz kilójával lehuppant a tágas karosszékbe. - Őurasága közönséges orgazda, bár meg kell hagyni, király a szakmájában. Lopott régiségek, műalkotások és ékszerek adásvételével foglalkozik. De csak a legfinomabb, legnemesebb darabokkal. És információim szerint a vevői is a legfinomabb, legmagasabb körökbe tartoznak. Sokkal előkelőbb foglalkozást űz, mint én. - Beszélsz hülyeséget! - kortyolt bele Tobias a whiskybe. - Miért lenne előkelőbb foglalkozás a lopott kincsekkel való kereskedés, mint a csempészet és a kocsmároskodás? És ami azt illeti, neked is egészen kiváló ügyfeleid vannak. - Köszönöm a bókot! - nevetett Jack. - De visszatérve Nihtingale-re. Ez a fickó olyan ügyfelek között bonyolítja le az üzletet, akik ilyen vagy olyan okból nem egymással találkozni. Árveréseket szervez nekik. - Hogy a fenébe lehet megszervezni egy illegális árverést? - értetlenkedett Anthony. - Narn agyon egyszerűen - dőlt hátra székében kissé tanáros modorban Jack. - Mint mondottam, Nightingale közvetítőként működik. Értesíti az érdekelt feleket, hogy mi bukkant föl a piacon, s hogy a portékának mennyi a „kikiáltási” ára. És lehet licitálni. Többször is körbejárja a kuncsaftjait, s aki a legtöbbet ígéri, azé lesz a szajré. Nightingale teljes névtelenséget garantál mindenkinek, és persze leszedi a maga zsíros jutalékát. Remekül megél ebből az üzletelésből.

- És szokott megrendelésre is dolgozni? Úgy értem, felbérelni embereket, hogy lopjanak el neki valamit, amit valaki más kinézett magának? Jack összekulcsolta a két kezét a hasán, s egy darabig eltűnődve malmozott a hüvelykujaival. - Ezt így nem merném kijelenteni. De azt sem, hogy ne vállalkozna ilyesmire, ha jó alkalom kínálkozik rá, és sokat kereshet rajta. - Említetted a finom és előkelő vevőköret. Nem tudnál neveket említeni a vásárlói közül? - Nem. Mint már mondtam, abszolút diszkrécióval dolgozik. Ezért is fizetik meg. Ha csak egyszer is eljárna a szája, azonnal lehúzhatná a rolót. Ha ugyan élve megúszná. Tobiasnak eszébe jutott, hogy Lavinia is azt nyomatta a névjegyére, hogy „teljes diszkrécióval”. – Úgy tudom, nem az én üzlettársam, Mrs. Lake az egyetlen, aki a diszkréció ígéretével próbál szert tenni jól fizető megrendelőkre. - Ó, kérem! - legyintett mosolyogva Jack. - Mindent meg kell tenni a kedves kuncsaftok kedvéért, ha az ember meg akarja tartam őket. De visszatérve a kédrésedre. Üzentem Nightingale-nek, hogy találkozni akarsz vele. Olyan gyorsan üzent vissza, hogy bátran kijelenthetjük: nagyon izgatja az az eltűnt régiség. Legalább annyira, mint téged. - Mikor és hol találkozhatunk? - Attól tartok, ezt csak Nightingale tudja. Neked nem is kell foglalkozni vele. Majd ő megkeres. - De nekem nincs vesztegetni való időm. Jack fejcsóválva nézett rá. - Most mondtam, hogy őt is izgatja az ügy. Ne félj, nem kell sokáig várnod. - Azért mesélj még valamit erről a figuráról - kortyolt egyet és tette le a poharat Tobias. - Egyáltalán, hogy néz ki? - Én csak egyszer vagy kétszer találkoztam vele, de az az igazság, hogy nem ismerném meg, ha szembejönne velem az utcán. Nightingale ugyanis gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen vevője vagy üzletfele se találkozzon vele nappali világosságban. - Ezt meg hogyan csinálja? - csodálkozott Anthony. - Egyszerűen. Csak sötétedés után mozog, és mindig úgy tárgyal, hogy az üzletfele ne lássa az arcát. Üzletvivőnek meg ismeretlen utcagyerekeket alkalkalmaz. - Jack egy darabig eltűnődve forgatta a tenyerében a whiskyspoharat. - Csak annyit láttam belőle, hogy alacsony emberke. A hangjából ítélve, már nem fiatal.

De nem is öreg vagy beteges. Egyszer láttam távolodóban egy ködös sikátorban. Van valami furcsa a járásában. - Mi az, hogy „furcsa”? - Valahogy húzza a lábát, kissé kifordítva. Fogadni mernék, hogy volt valami balesete, és rosszul forrtak össze a csontjai. - Az ő szakmájában, gondolom, nem számítanak ritkaságnak a „balesetek” jegyezte meg Tobias - biztos összefutott egy elégedetlen ügyfelével. - Biztos... Anthony Tobiasra nézett, mintegy engedélyt kérve a szólásra. - Mit akarsz mondani? - kérdezte Tobias. - Csak az jutott eszembe, hogy Mr. Nightingale talán a megtévesztés céljából csinál úgy, mintha sántítana. Tobias arca felderült. - Gratulálok! Ez tényleg jó megjegyzés. Tényleg nem kizárt, hogy direkt csinálja. - Úgy látom - kacsintott Tobiasra Jack -, hogy a sógorkádnak van egy kis érzéke a nyomozói mesterséghez. - Én is attó1 tartok - sóhajtott Tobias. Anthony pedig nagyon meg volt elégedve magával. Jack visszafordult Tobiashoz. - Szóval, nyomozgattok. Most milyen ügyben szaglásztok? – Van egy megbízónk, aki azt állírja, hogy a feleségét valószínűleg az ölte meg, aki előzőleg rávette arra, hogy lopjon el egy különösen nagy értékű régiséget. - Ó, hát ez annak a mágnesező hipnotizőrnek az esete! - élénkült meg Jack. Anthony elképedt. - Hát ön is hallott az esetről? - Hát hogyne - húzott egyet Jack a brandyből. - Az ilyen hírek előbb-utóbb itt kötnek ki, a Dögkeselyűben. És te a gyilkost szeretnéd elcsípni, igaz? - nézett Tobiasra. - Hát, úgy tűnhet. Anthony meglepődve meredt Tobiasra. - Mit akarsz ezzel mondani? Hiszen Mrs. Hudsont meggyilkolták, nem? - Meggyilkolták, persze. Ez idáig rendben is volna. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a gyilkost olyan nagyon keresnünk kellene. - Ezt végképp nem értem - ingatta a fejét Anthonv, - Na, akkor figyelj ide - mondta Tobias türelmesen. - A hölgynek találkozója volt a szeretőjével azon az éjszakán, amikor meggyilkolták. A férj tudott a viszonyukról, sőt, saját bevallása szerint még erről a randevúról is. Este elment

egy mesmerizáló terapeuta bemutatójára. És a nőt nem sokkal később megfojtva találták meg. Egyelőre ezek a biztos tények, amelyekből kiindulhatunk. Anthony még mindig elég bamba képet vágott, de Jack már bólintott, és a „minden világos” kifejezése ült ki szétszabdalt képére. - Azt feltételezed, hogy Hudson követte a feleségét a randevú helyszínére, és féltékenységi dührohamában ott meg is fojtotta. - Igen - bólintott Tobias. - Ez a legvalószínűbb magyarázat. - S aztán túl későn fedezte föl, hogy az asszony elemeit ugyan egy drága régiséget, de a holmi nincsen sehol. Eltűnt. Körülbelül így lehetett, nem? - Na, itt álljunk meg egy pillanatra - szólt Anthony, és Tobiashoz fordult. Azt akarod mmondani, hogy szerinted Hudson nem azért bízott meg téged Mrs. Lake-et Celeste szeretőjének felkutatásával, mert rendőrkézre akarja juttatni a gyilkost, hanem azért, mert meg akarja kaparintani azt a karkötőt? - Pontosan ezt akarom mondani. - De ha tudod, hogy az ügyfeled hazudik, akkor miért vállaltad el a munkát? értetlenkedett megint Anthony. - Nem volt sok választásom - hajtotta föl Tobias a whisky maradékát. - Az én kedves üzlettársam ugyanis közölte, hogy akár nélkülem is kinyomozza azt a szeretót és a karkötőt. - És te nem akarod, hogy egyedül vágjon bele egy ilyen veszélyes vállalkozásba. - Látom, kezdesz kiigazodni a dolgokban - mondta elimerően Tobias, aztán megint Jack felé fordult. - Mit tudsz még elmondani nekünk? - Csak azt, hogy legyetek nagyon óvatosak - mondta halálosan komoly képpel Jack. - Mélységes aggodalomra ad okot már maga az a puszta tény is, hogy ebben az ügyben érintett ez a Nightingale... És a hírek szerint ennek a fazonnak egyes kuncsaftjai nemcsak iszonyúan gazdagok, hanem tökéletesen gátlástalanok és könyörtelenek is, ha valamit meg akarnak szerezni a gyűjteményük számára. - Bármilyen furcsa, de erre a következtetésre már én is eljutottam. De azért köszönöm, Jack - állt föl Tobias, és letette az üres poharat. - Gyerünk, sógorkám. Indulnunk kell, ha még éjfél előtt be akarunk esni Stillwaterék báljára. És csak abban reménykedem, hogy ez a kísértetmadár Nightingale nem fog sokáig várakoztatni bennünket. - Nem fog, afelől nyugodt lehetsz - állt föl Mosolygó hogy kikísérje a vendégeit. - És azt is biztosan állíthatom, majd meglátjátok, hogy a találkozóra éjszaka fog sor kerülni.

Tizenkettő ÉJFÉL UTÁN NEM SOKKAL LAVINIA ÉS TOBIAS OTT ÁLLTAK LADY STILLWATER lélegzetelállítóan elegáns báltermének egyik sarkában, és éppen azt figyelték, hogy Anthony milyen elsöprő lendülettel szédíti bele Emeline-t a keringő kisebb-nagyobb fordulataiba. Lavinia hirtelen úgy erezte, hogy valami nagyon helyrerázódott ebben a zavaros világban. - Nagyon jól néznek ki együtt, ugye? - Igen - felelte Tobias őszintén. - Tudom, hogy neked minden vágyad az, hogy Emeline-nek találj egy jó gazdag férjet, de az ezzel kapcsolatos terveket elég gyakran dönti romba a fellángoló szerelem. Lavinia a táncolókat figyelte. - Talán csak szalmaláng az egész - sóhajtott szomorúan. - Ne reménykedj. Mert annál nagyobb lesz a csalódás. - Te meg ne ijesztgess - kapta föl a fejét Lavinia Csak nem azt akarod mondani, hogy egymásba szerettek? - Miért? Ettől talán ennyire meg kell ijedni? - kérdezett vissza Tobias még mindig teljesen tárgyilagos hanghordozással. Az a lezserség, amivel Tobias rábólintott, hogy bizony fennáll a fiatalok egymásba szeretésének veszélye, furcsa módon megnyugtatta Laviniát. Csak még azon tűnődött el egy kicsit, hogy Tobias akkor is ilyen vállvonogatva kezelné-e az ügyet, ha őt magát fenyegetné a szerelembe esés veszélye. - Nem fogsz neki örülni - folytatta egy idő után Tobias -, de el kell árulnom, hogy ennek a kölyöknek igenis van érzéke a nyomozáshoz. És élvezi is a dolgot. Amiből az következik, hogy nem fogom tudni rábeszélni őt egy stabilabb mesterség kitanulására. Lavinia kihallotta a csöndes belenyugvást a férfi hangjából, és megértett valamit. Megértette, hogy Tobias, ez a kényszerből lett nevelőapa, ugyanúgy megtett mindent fiatal sógora tisztes életpályára terelgetésének érdekében, ahogy ő maga próbálta Emeline-t megtartani egy igazi úrilánynak való életstílusban. - Gondolod, hogy ezen a téren mindketten kudarcot vallottunk? - kérdezte csöndesen. - Nem is tudom - válaszolta elmerengve Tobias. - De ha azt látjuk, hogy milyen boldogok együtt, akkor talán nem helyes arra következtetni, hogy így csak elrontják az életüket.

Lavinia kicsit felderült ettől a megjegyzéstől. – Van azért valami jó a szerelemben is, ugye? - Valami biztosan - vont vállat Tobias. - De mernék tippelni, hogy mi lehet az. Lavinia erre a válaszra nem számított, s mivel nem tudta, mi jöhet még, inkább gyorsan témát váltott. – Én pedig elmondanám neked, hogy nemcsak Anthonynak van érzéke a nyomozói mesterséghez. Ma délután Emeline nagyon ügyesen alkalmazta a kikérdezési technikákat. - Valóban elég gyorsan utánajártatok, hogy Lord Banksnek körülbelül mennyi köze lehet ahhoz a karkötőhöz. - Köszönöm - rebegte Lavinia kissé megzavarodva a dicsérettől. Aztán visszatért a témához. - Szóval, Tredlow majdnem elolvadt, amikor Emeline rámosolygott és megdicsérte őt, hogy milyen jó szakmai hírneve van. Az az érzésem, hogy ő akkor is kiszedte volna ebből a csirkefogóból a szükséges információkat, ha én nem vagyok ott, és nem ígérek neki némi jutalmat a szolgálataiért. - A kedvesség néha tényleg csodákat művel, és a bájos Miss Emeline kedvessége igazán határtalan! Lavinia megint csak zavartan bólintott. - Én mindig tudtam, hogy ez egy bájos, kedves lány, de azt csak ma vettem észre, hogy ez az adottság milyen eredményesen alkalmazható a nyomozási munkában a férfiak elbűvölésére. Tobias csak hümmögött. - Ahogy ma elnéztem Emeline meglepően jó teljesítményét, eszembe jutott valami - nézett Emeline Tobiasra. A férfi vagy fél percig meg sem szólalt. - És mi jutott eszedbe? - kérdezte aztán óvatosan. És lassan beleivott a pezsgőjébe. - Hát csak az, hogy megkérem őt, tanítson meg engem is erre a technikára. Hogy miképpen lehet kedvessséggel kiszedni az információkat a férfiakból. Tobias rögtn félrenyelte azt a korty pezsgőt. Aztán szerencsérenem köpte ki, de erős köhögési roham tört rá. - Jesszusom, Tobias! Mi történt veled? - kapta elő Lavinia a gyöngyökkd kivarrott retiküljét, amelyet még Madam Francesca tukmált rá, merő jóindulatból. EIőkotort egy zsebkendőt, és a férfi kezébe nyomta. - Köszönöm - nyomkodta a kissé ellilult képébe Tobias a hófehér, finom hímzésű kendőcskét. – A torkomra szaladt ez a pezsgő. Túl sok benne a buborék. Inkább egy jó pohár bordóit innék most. De amíg nem hozzák, addig megteszi ez is - emelt le egy újabb pohár pezsgőt az éppen elhaladó pincér tálcájáról.

Lavinia szemráncolva nézte, ahogy a férfi egy hajtásra kiitta a drága nedűt, az összes buborékkal együtt. - Nem fáj a lábad? - kérdezte aztán, mert valahogy kifejezésre kellett juttatnia az aggodalmát. - Nem a lábammal van nekem bajom - törölte meg a száját Tobias. Lavinia nem törődött a férfi szemében felcsillanó fényekkel. - Hanem mivel? - Kedvesem - kezdte nyájasan Tobias. - Neked oly sok mindenhez van érzéked és kiváló tehetséged. De mint a te hűséges, alkalmi üzlettársad, kötelességemnek érzem közölni veled, hogy kár a fáradságért. Csat pocsékolod az idődet, mert te úgysem fogod tudni megtanulni, hogy miképpen lehet egy kis kedvességgel kicsalni a férfiakból a titkaikat. Ez azért már durva megjegyzés volt. Még hogy ő nem képes a kedvességre... Lavinia ezt nem hagyhatta annyiban. - Azt akarja mondani, tisztelt uram, hogy én képtelen vagyok a kedvességemmel ellágyítani a férfiakat? - kérdezte sértődötten. - Nem, ezt nem mondanám – vigyorgott Tobias. - Mert időnként egészen ellágyulok attól, amit velem csinálsz. Lavinia vérnyomása még tovább emelkedett. - Te csak szórakozol itt nekem, ha jól látom. Miért, talán olyan hülyeség az, hogy gyakorolni akarom a kedvesség technikáit? - Egyáltalán nem hülyeség. Gyakorold, ha annyira akarod. De én nem hiszem, hogy neked vagy nekem különös érzékünk volna a kedveskedéshez és mások elbűvöléséhez. Nem a levegőbe beszélek. Az történt ugyanis, hogy engem meg Anthony próbált megtaníni erre-arra. Hogy a nőkkel hogyan kell bánni… Lavinia most már teljesen összezavarodott. - Ő?! Téged? Mire? - Mire, mire. - Ha nem vetted volna észre, a napokban két kísérletet is elvégeztem veled, és amennyire én meg tudom állapítani, egyiknek sem volt semmi eredménye vagy hatása. - Miféle kísérletet?! - kapkodott levegő után Lavinia. – Te róbáltál a kedvességeddel elbűvölni engem? - Bizony. Nagyon igyekeztem. De a jelek szerint te még csak észre sem vetted, hogy én bármivel is próbálkozom. - Jaj, Szűz Máriám! Hát mikor próbáltál te valaha is kedves lenni? - kezdett bele a szokásos, nagy szemrehányásba Lavinia, de aztán bevillant neki valami. Na várj csak! Tényleg... Azok az idétlen megjegyzéseid a reggelinél... Hogy én olyan vagyok, mint Venus szerelemistennő reinkarnációja vagy mi a fenéje...

- Bizony, bizony. Meg még más szépet is mondtam, például vízitündérhez vagy mihez is hasonlítottalak. Ma reggel egész úton ezeket a mondatokat gyakoroltam hozzátok menet. - Hát ez borzasztó! De abból, hogy te ilyen tapló vagy, és semmi érzéked nincsen a kedvességhez és a kedveskedéshez, még sehogyan sem következik, hogy én is fejlődésképtelen volnék ezen a téren. - Ne erőlködj, drágám. Én arra a belátásra jutottam, hogy a kedvesség veleszületett tulajdonság. Vagy természetes módon, a csecsemőkortól kezdve tartozik bele 4 személyiség tulajdonságkészletébe, vagy ott ette a fene… Úgy értem, ezt-azt még föl lehet szedni, de Miss Emeline vagy Anthony színvonalát ezen a téren nem nagyon lehet már elérni. Hiába igyekszik az ember. - Hát ez hülyeség. - Lehet. De én akkor sem értem, miért akarod még külön tanulni is a férfrak elbűvölésének technikáját - értetlenedett Tobias. - Elég jól megy az neked már így is. - Ön sérteget engem, uram. - Nem áll szándékomban. Lavinia összehúzta a szemét. - Talán azért, mert élvezetet okozna nekem egyes férfiak elbűvölése. - Például az én elbűvölésem? - mosolygott behízelgően Tobias. - Szép elképzelés, de igazán ne fáraszd magad, drágám. Én most is nagyon elégedett vagyok veled, ebben a mostani állapotodban. - Te most megint hülyéskedsz, Tobias. - Nem. Számomra nyilvánvaló, hogy mi ketten eljutottunk már egymás megértésének arra a színvonalára, amelyben nincs szükség üres közhelyekre és értelmetlen udvariaskodásra. - Ez talán igaz. De most nem kettőnkről van szó. És én a kikérdezési technikám fejlesztése érdekében igenis szeretnék elvégezni bizonyos kísérleteket és gyakorlatokat. S aztán majd kiderül, hogy van-e értelme tovább foglalkozni ezzel a dologgal. - Bízom benne, hogy óvatosan kísérletezge majd. Mert nem biztos, hogy az én idegeim el tudják viselni a részedről áradó, túladagolt kedvesség sokkhatását. Laviniának kezdett elege lenni a komolytalankodásból, de azért még visszavágott egyet. - Ne rémüljön meg, uram. Egyáltalán nem óhajtom önre pazarolni az időmet és az energiáimat. Ön ugyanis eleve érzéketlen mindenféle kedvesség iránt. Mint már említettem, ön ebben a vonatkozásban közönséges tapló.

- Hát, ebben van valami - ereszkedett meg Tobias hangja, amiből Lavinia megérezte, hogy kezd vége lenni az ökörködésnek. - De azért én mégiscsak azt javasolnám, hogy ha a kedveskedéssel és a férfiak elbűvölésével kapcsolatosan akarsz kísérletezgetni, akkor ezt a tudományos kutatást próbáld rám koncentrálni. Tobias szemében megvillant valami lelkesítő s egyben fenyegető fény, és Lavinia nem tudta, hogyan reagáljon rá. Lehet, hogy Tobias még mindig komolytalankodik? Pontosan ez az a szituáció, amelyben jó hasznát lehetne venni a férfiak elbüvölésére irányuló képességnek. - Ugyan miért kellene önre koncentrálnom , uram? - A lelkiismeretem háborogna, ha hagynánm, hogy más, ártatlan férfiemberek legyenek kitéve az ebből kadó kockázatoknak. - Maguk között, uraim, ártatlant embert nehéz volna találni. - Ez a frappáns visszavágás volt, hölgyem. Le a kalappal - biccentett Tobias. - De ha már a bűbájosság és kedvesség értékéről beszélünk, van itt valaki, aki nagy szakértője a témának. Itt jön Mrs. Dove - nézett át Lavinia válla mögött. Lavinia egyáltalán nem örült, hogy Joan épp most bírta megtalálni őket ebben az emberekkel zsúfolt bálteremben. Hiszen olyan jól beszélgetnek Tobiasszal, és az ilyen verbális pengeváltás mindig lelkesítette és felvidította őt. De hát hiába, ha egyszer így alakult, hát így alakult... Lavinia összeszedte magát, és megfordult, hogy üdvözölje a feléjük közeledő, látványnak is igencsak feltűnő hölgyet. Joan Dove negyvenes évei közepén járó asszony volt, de fakószőke hajában csak nehezen lehetett észrevenni az ősz szálakat. Eleganciája, divatos öltözete és kiváló stílusérzéke miatt is sokkal fiatalabbnak nézték valóságos koránál. Fizikailag is közel kellett kerülni hozzá, hogy az ember fölfedezze a korral járó szarkalábakat a szeme sarkában és a több évtizedes élettapasztalatról árulkodó csillogást a tekintetében. Özvegy volt. És bár rég letelt már a gyászév, Joan Dove még mindig csak szürke és fekete ruhákat volt hajlandó fölvenni. Kitartóan ápolta szeretett férje emlékét. Ugyanakkor ezek a komor színű ruhák a legutolsó divat szerint és a legkiválóbb szalonokban készültek, falában Madam Francescánál. Ma este is hercegnői eleganciával viselte apró fekete rózsákkal díszített ezüst szaténruháját. A mély dekoltázs meztelenül hagyta szép ívű vállát, és csak félig takarta el fiatalos keblét. A szoknya tökéletes fodrokban ereszkedett alá a bokájáig. - Ó, hát önök is itt vannak, Lavinia és Tobias – mosolygott rájuk Joan. Örülök, hogy találkozhatunk. Úgy látom, Emeline és Anthony is nagyon jól érzik magukat a táncparketten.

- Hát igen - mosolygott elégedetten Lavinia. - Ez mégicsak egy magasabb társasági szint mindkettejük számára. S én el sem mondhatom, mennyire hálás vagyok önnek, hogy elintézte a meghívást a mi számunkra is. - Felejtse el, kedvesem. Önző vagyok, és az érdekeim vezéreltek, hiszen így olyan emberekkel találkozhattok itt, akikkel nagyon jól el tudok beszélgetni. És én nemcsak jó barátnak tekintem önt és Tobiast, hanem kollegának is. Lavinia tekintete egy másodpercre összevont Tobiaséval. És szavak nélkül is tökéletesen értették egymást. Mert mindketten arra gondoltak, hogy még csak ez hiányzott nekik: hogy Joan kinevezze magát az ő kollégájuknak. Mintha nem volna épp elég bajuk nélküle is... Az persze igaz, hogy többször is igénybe vették már Joan segítségét, amikor valami nehéz ügyben zsákutcába kerültek. Joannak ugyanis szerteágazó és különleges kapcsolatai vannak, és a nő maga ajánlotta föl, hogy bármikor, bármiben szívesen segít neki. Mert neki már valóságos, új hobbija lett ez a nyomozósdi. Joan egyébként az első fontos ügyfelük volt, és ó mutatta be Laviniát Madam Francescának. Ugyanakkor mindig valami rossz érzés fogta el őket, ha hozzá kellett fordulniuk, bár a nő természetesen ingyen ajánlotta föl a szolgálatait. Titokzatos egy nő volt, s a múltja is csupa homály, Lavinia csak egy-két dolgot tudott róla biztosan. Például azt, hogy váratlanul elhunyt férje, Fielding Dove; nagy hatalmú, „Kék Kamara” nevű bűnszövetkezetnek volt a feje. Fénykorában ez a szervezet nemcsak egész Angliában, hanem az európai kontinens országaiban is működtetett számtalan legális és illegális üzleti vállalkozást. A Kamara a híresztelések szerint tavaly, Dove halála után szétzilálódott. Tobias viszont olyan füleseket is kapott az alvilágból, hogy sok illegális vállalkozás meg sem érezte a nagyfőnök halálát, és zavartalanul virágzik. Legföljebb lecseréltek egy-két helyi bandavezért. És amennyire Tobias és Lavinia meg tudta ítélni, mostanában mintha épp újjászerveződne ez a Kamara. S mintha az egész folyamatot éppen Joan Dove irányítaná... Lavinia jobbnak látta, ha bizonyos kérdéset föl sem tesz neki. - Örömmel közölhetem, hogy ma este igen sokat volt alkalmam foglalkozni a Lake and March céget igencsak érdeklő kérdéssel - mosolygott sokat sejtetően Joan. Laviniának föltűnt a nő fesztelen vidámsága. Lehet, hogy végre kezd lelkileg is kilábalni a gyászból... - Lake and March - mosolygott Lavinia is. - Ugye, jól hangzik így a cégnév?

- Engem nem érdekel a dolog - szólalt meg Tobias. – De ha mindenáron valami formális elnevezéssel akarjuk illetni a mi alkalmi együttműködésünket, akkor helyesebb, ha March and Lake-nek nevezi ezt a céget, kedves Joan. - Azt már nem! - vágott vissza Lavinia. - A Lake and March a helyesebb. - Nem értek egyet - ingatta a fejét Tobias. - Mindig az idősebb partner nevének kell elöl szerepelnie. - Az életkor persze fontos szempont, bár én nem vagyok annyira udvariatlan, hogy számszerűen megemlítsem a tiédet... - Én nem az életkorra gondoltam, hanem a szakmában szerzett régebbi tapasztalatokra - morgott Tobias. - Kit érdekel itt az én életkorom? Lavinia leereszkedő szívélyességgel elmosolyodott, és tüntetőén Joan felé fordult. - Mit is kezdett mondani, kedvesem? - Még ez előtt a kis belvillongás előtt, amit itt hirtelen rávezettek? - nevetett Joan, akit láthatóan szórakoztatott az egyébként tökéletesen értelmetlen vita. Nos. Éppen el szerettem volna mondani önöknek, hogy milyen új pletykák keringenek a felső tízezer azon köreiben, amelyek szenvedélyesen érdeklődnek a régiségek iránt. Tobias abban a pillanatban letette a pezsgőspoharat. - Csak önre figyelek, hölgyem. - Én sejtem, mik lehetnek az új pletykák - örült meg Lavinia is. - Most már a főúri körökben is az elveszett Kék Medúzáról beszélnek, igaz? Nos, én is éppen ebben az ügyben fordultam önhöz, Joan, és kértem a segítségét. Ön a kiváló társasági kapcsolataival könnyen begyűjtheti a fontos információkat. - Örülök, ha tudok valamit segíteni - fürkészte Joan a vendégsereget, majd hirtelen lehalkította a hangját. Megtudtam, hogy a Kék Medúzáról keringő hírek felkeltették az egyik gyűjtő, egy dúsgazdag nemesember érdeklődését. Erről az emberről meg azt kell tudni, hogy ha valamit meg akar szerezni, azt meg is szerzi. Bármi áron. - Ön miből gondolja, hogy ez a figura meg akaja szerezni a Kék Medúzát? kérdezte Lavinia. - Hát, először is abból, hogy most itt megjelent. Nagyon ritkán szokott elmenni a társasági eseményekre, annak ellenére, hogy mindig mindenhová meghívják. Szóval, az a puszta tény, hogy most felbukkant itt, arra utal, hogy elindult a Kék Medúza után. Mert más okot el sem tudok képzelni, ami elhozta volna őt egy bálba. Lavinia követte Joan tekintetét, és megpillantott egy férfit, aki egy kisebb csoporttal álldogált néhány díszpálma mellett. Jól öltözött úriember volt,

modorábané viselkedésében azzal a hűvös arroganciával és rendíthetetlen magabiztossággal, amely gyakori kísérője a rangnak és a gazdagságnak. S ebben a tekintetben nem is sokban különbözött a vendég urak nagy többségétől. Egyáltalán nem rítt ki a környezetéből. A figyelmes szemlélő azonban észrevehette, hogy hiába igyekszik teljesen elvegyülni a tömegben, ez valahogy egészen sikerül neki. Lavinia is ezért vehette azonnal észre őt a terem rúlsó végében, egyszerűen úgy, hogy követte Joan tekintetét. Pedig Joan nem mutatott rá senkire, és nem is mondta meg, hogy kit kell nézni. Mint a színes halacskák tarka seregében egy rosszul álcázott cápa, gondolta Lavinia. Akárcsak Tobias, nevetett magában, és kortyolt egyet a pezsgőjéből. Külsőre azonban nem volt sok hasonlóság a két férfi között. Először is, az idegen idősebb volt: a negyvenes évei végén járhatott. Másodszor pedig, hátra volt fésülve a haja, s így rögtön feltűnt magas homloka és markáns alrcéle. Ráadásul magasabb és karcsúbb Tobiasnál. - Ki ez az ember? - kérdezte Lavinia. - Lord Vale - súgta Joan. Még a suttogó hangjában is volt valami, ami feltűnt Laviniának. Lopva odapillantott, és meglepődve konstatálta, hogy Joan szinte elolvadva bámulja a férfit. Ilyen arckifeiezést Joan eddig még sohasem engedett meg magának. Joan tehát vonzónak találja ezt a lordot... - A fene enné meg - mormolta Tobias. - Vale is belekeveredett ebbe az egészbe? - A jelek szerint igen - bólintott oda sem nézve Joan. - Sőt, ha nem tévedek, még azt is tudja, kedveseim, hogy maguk nyomozgatnak az ügyben. Mert egyébként mi a csudának jött volna ide ma este? - A franc vinné innen! - boszankodott Tobias. - Nagyon jól meglettünk volna e nélkül a komplikáció nélkül. - Miért zavar téged ez a Vale? - fordult felé Lavinia. Tobias nem vette le a szemét a Lordról. - Mint már Joan is említette, Lord Vale nagyon kényes ízlésű gyűjtő. És elég pénze is van ahhoz, hogy kielégítse ezt a túlfinomult ízlését. És az a hír járja róla, hogy ha pénzzel nem tud megszerezni valamit, akkor nem riad vissza más eszközök és módszerek bevetésétől sem. - Alapítója egy nagyon exkluzív klubnak - folytatta a bemutatást Joan. - A tagok nemes egyszerűséggel „Ínyencek”-nek nevezik magukat. Csak azokat veszik föl maguk közé, akik a legegzotikusabb és leglülönlegesebb régiségeket gyűjtik. Üres hely és tagfelvétel csak ritkán van náluk. S ha mégis, akkor a

belépni szándékozónak egy megfelelő értékű régiséget kell felajánlania a klub saját kollekciója számára. - Joan itt tartott egy kis szünetet. – És mit ad Isten, most éppen tagfelvétel náluk. Lehet jelentkezni. - Ezt ön honnan tudja? - kapfel a fejét Tobias. - Hát csak az, hogy az a hely éppen az én férjem halálával üresedett meg egy évvel ezelőtt. Megboldogult férjem ugyanis hosszú éveken át tagja volt az Ínyencek Klubjának - Nem értem, miért nem vett fel azonnal valakit ez a Vale – jegyezte meg Tobias. - Nyilván nem akadt arra méltó jelentkező - tárta szét a kezét Joan. - Ne felejtse el, hogy a jelöltnek nem egyszerűen valami drága holmit kell ajándékoznia, hanem egy rendkívüli ritkaságnak vagy különlegességnek számító műtárgyat. És ilyet nem könnyű találni. Lavinia lélegzetvisszafojtva figyelt. - A Kék Medúzát biztosan elfogadnák belépési ajándéknak. - Azt biztosan! - bólogatott Joan, de közben szemmel tartotta Vale-t. - A klub múzeuma nagyon is magángyűjtemény. Az oda bekerült tárgyakat soha többé nem láthatja a nagyközönség. És az sem biztos, hogy előtte láthatta. Mert a klubtagok, ha valami igazi ritkaság bukkan fel, sohasem érdeklődnek a holmi eredete iránt. - Joan itt még jobban lehalkította a hangját. - Őlordsága itteni felbukkanásából pedig arra kell következtetnünk, hogy nem óhajtja ölbe tett kézzel megváni, míg valaki más fölhajtja azt a karkötőt. Én biztosn veszem, hogy Lord Vale magának akarja megszereznie Kék Medúzát. - Jól ismeri őt? - kérdezte Tobias. - Hm... - tűnődött el Joan. - Néha vendégeskedett nálunk, amíg a férjem élt. Fielding kedvelte őt. Kölcsönösen tisztelték egymást. De azt nem állíthatom, hogy én j ól ismerem Vale-t. És azt sem tudom, ki az, aki ezt ki merné jelenteni magáról. - Ilyet nehéz volna találni - értett egyet Tobias. - Maga találkozott már vele? - érdeklődött Joan. - Crackenburne bemutatott neki. De én sem kerültem közelebbi ismeretségbe vele. Nyilvánvaló, egészen más körökben mozgunk. - Nézzék csak! - szólalt meg hirtelen Joan. - Otthagyta a társaságát. És mintha... Igen, felénk tart! - Bizony - suttogta Tobias. - Jól tippelt, Joan. - Tudja, hogy itt vagyunk. Nézték, ahogy Vale a táncparkett szélén állókat elegánsan kerülgetve feléjük közeledik. Mögötte néha összesúgtak az emberek, s ő csak alig észreve centessel viszonozta, ha köszöntek neki. És csak egy-két emberrel váltott néhány szót.

Kanyargós volt az útja, de mindhárman érezték, hogy „egyenesen” feléjük közeledik. - Ki akarja faggatni magukat - szólt figyelmeztetően Joan. - Véetelenül udvariasan fogja csinálni, de nem árt az óvatosság, mert nagyon eszes ember. Jól fontolják meg minden szavukat, ha nem akarják kiadni a titkaikat. Vale kibontakozott a tömegből, s a következő percben már ott is állt előttük. Lavinia visszafogottan fürkészgette, s még egy külső, testi különbséget fedezett föl közte és Tobias között: Vale-nek olyan mély tüzű, csábos tekintete volt, mint egy bonvivánnak valamely édes-bús szerelmi színdarabban. - Joan! - hajolt rá könnyed eleganciával a nő kesztyűs kezére Lord Vale. Örülök, hogy megint mutatkozik a társasági eseményeken. Oly sokáig nem láttuk... - Jó estét, Vale - úsztatta vissza leheletfinom mozdulattal a kezét Joan. Ismeri már a barátaimat? Mrs. Lake és Mr. March. - March - biccentett egyet Tobiasnak Vale, aztán Lavinia felé fordult. Örvendek, Mrs. Lake. Ahogy megfogta a kezét, Lavinia észrevette a lord ujján azt a furcsa vasgyűrűt, amely egy kis kulcsot is formázott. Lavinia igyekezett nagyon elbűvölően mosolyogni, és az illem kedvéért még egy jelzésszerű pukedlire is vállalkozott - Lord Vale. Lavinia figyelmét nem kerülte el, hogy a lord nem volt különösebben elbűvölve. Kézcsók helyett csak rábólintott Lavinia kezére, s máris visszafordult Joanhoz. - Megtisztel, hölgyem, egy tánccal? Joan egy pillanatra kővé dermedt. A futó bizonytalanságot alig lehetett észrevenni, de Lavinia figyelmét ez sem kerülhette el. - Ó, hát persze - tért magához a következő pillanatban Joan. De azért kissé értetlenül nézett vissza Laviniára, ahogy Vale kivezette a parkettra. - Na, ennyit arról a nagy faggatózásról – súgta Tobiasnak Lavinia. – Úgy látszik, Vale csak táncolni akart egyet. - Erre azért ne vegyél mérget. Ahogy Joan is megmondta, Vale-nek megvan a magához való esze - karolt bele Laviniába a férfi. - Gyere. Szívjunk egy kis friss levegőt. Okosabbat most úgysem tudunk csinálni. - Tényleg elég nagy itt a zsúfoltság.

Tobias a teraszra nyíló nagy, padlóig üvegezett, kétszárnyas ajtók felé kormányozta Laviniát. Kiléptek a hűvös tavaszi éjszakába. Tobias nem állt meg az alacsony kőpárkánynál. Ment tovább, lefelé a lépcsőn, maga után húzva Laviniát a lámpásokkal kivilágított kertbe. Rákanyarodtak a kastély hátsó oldalához építeít, s most sötétbe burkolózó üvegházhoz vezető ösvényre. Az ég fele néző üvegtáblákban a hold és a csillagok tükröződtek vissza. Lavinia eltűnődött azon a meglepődésen és elbizonytalanodáson, amelyet Joan tekinteten látott átsuhanni, amikor a lord kivitte őt a tácparkettra. Joant nem sok dologgal lehetett zavarba hozni, de most, hogy a lord felkérte egy táncra, a jelek szerint mégiscsak kibillent a magabiztosságából. - Egyre erősödik az a benyomásom, hogy Joan is meg te is tévedtetek, amikor megpróbáltátok megtippelni, hogy Vale-t miféle szándék hozta el erre a bálra. - Mi a fenéből gondolod, hogy tévedtünk? - kapta föl a fejét Tobias. - Mert a lordnak az volt a célja, hogy táncoljon egyet Joannal. És nem érdekli, hogy hol tartunk a nyomozással. Legalábbis én így látom. - Vale-nek nagy gyakorlata van a céljai álcázásában. És, ha tudni akarod, Joan sem kezdő ezen a pályán. Lavinia kihallotta a hangjából a bosszankodást. - Most mi bajod van? – állt meg, és húzott egyet a könyökén, amelybe a férfi belekarolt. - Nincs semmi bajom. - De van. Én érzem, hogy van. Valami bosszant. De mi a jóisten lehet az? Talán az piszkálja a csőrödet, hogy Vale nem akar kifaggatni bennünket? - Nem. - Jaj, Tobias, rajtad se könnyű kiigazodni! Tobias megállt az üvegház bejáratánál és benyitotta az ajtót. Lavinia elbizonytalanodott, amikor rájött, hogy a férfi ide be akar menni. - Komolyan gondolod, hogy nekünk most ide be kell mennünk? - kérdezte értetlenül. - Ha a tulajdonos nem akarná, hogy ide bárki bemenjen, akkor lelakatolta volna az ajtót. - Igen, de én úgy gondolom…

Tobias azonban nem volt kíváncsi az ellenvetésre. Gyengéden betolta maga előtt a nőt, majd nesztelenül becsukta maga után az ajtót. Odabent langyos és párás levegő fogadta őket. Bódító virágillat és a termékeny talaj kipárolgása. A csupa üveg tetőn és falakon besütő holdfényben jól ki lehetett venni a pálmák, páfrányok és egyéb dísznövények sűrű sorait. Lavinia egész kellemes helynek találta ezt a miniőserdőt. - Hát ez csodálatos! – gyönyörködött a sűrű lombozatban, majd megindult egy oldalösvényen. Hol itt, hol ott állt meg, és szagolgatta a virágokat. – És milyen félelmetes lehet egy igazi dzsungel! Remélem, itt nem bújik elő egy mérges kígyó vagy ugrik nekünk egy tigris. - A te helyedben én nem bíznék ebben - lépett mögé Tobias. - Úgy látom, nem javul a hangulatod - simított végig egy hosszú, bőrszerű, fényesen csillogó levelet Lavinia. - Ne menj túl közel hozzá - húzta vissza Tobias. - Nem ismerek minden növényfajt, és nincs értelme kockáztatni. Lavinia mérgesen perdült szembe vele. - Most már fagyon unom ezt a mogorva hangulatodat! Elegem van. Mondd meg, mi bajod van, Tobias. A férfi fölemelte a tekintetét. Szemében sötéten és szomorúan csillant meg a holdfény. - Hát, ha annyira akarod tudni, tessék. Amikor Vale és Joan kimentek a parkettra, hirtelen rám tört a vágy, hogy én is táncoljak egyet. Veled. Lavinia ennél váratlanabb és elképesztőbb dolgot még nem hallott Tóbiástól. - Azt akarod mondani - hebegte -, hogy táncolni akartál velem? - Igen. Nem is tudom, mi történt velem. - Értem. - Pedig engem sohasem érdekelt különösebben a tánc - folytatta Tobias. - És ezzel a meglőtt lábammal most már nem is vállalkozhatnék erre a fajta testmozgásra. Csak kiröhögnének, ha ezzel produkálnám magam egy bálon. A kastélyból beszűrődtek a keringő elringató dallamai. Laviniát megborzongatta valami nagyon kellemes, felvidító érzés. Rámosolygott a férfira a félhomályban. - Itt nem lát senki, és nem is nevet ki senki - mondta kedvesen. - Csak te. - Jaj, istenem! Én már nagyon jól tudom, hogy nincsen benned semmi kinevetnivaló, úgyhogy ez elég hülye megjegyzés volt.

Tobias csak nézte a nőt, szótlanul. Aztán határozott mozdulattal magához húzta és átölelte. És nem túl hosszú, de annál eseménydúsabb ismeretségük történetében most fordult elő először, hogy elkezdtek táncolni. Tobias kissé ügyetlenül és nagyon óvatosan lépkedett, nehogy rálépjen partnere lábára, vagy felborítsa a nőt, be az őserdei bokrok és lombok alá. Laviniát azonban nem zavarta ez a kis ügyetlenkedés. Ő már csak örülni tudott. Örülni a beszűrődő, romantikus zenének és a férfi fekete haján meg-megcsillanó holdfénynek. A távoli világrészekről érkezett virágok mindent betöltő, édes és egzotikus illatának. Annak, hogy e pár pillanatig tartó örökkévalóságban belesimulhat a férfi ölelésébe. Varázslatos, megigéző pillanatok voltak ezek. Lavinia úgy érezte, hogy valamelyik kedvenc verseskönyvének magasztos és bódító hangulata vált itt valóságosan is átélhetővé. Tobias lassú, kimért lépésekkel haladt vele a trópusi növények sorfala között. Lavinia ráhajtotta a fejét a férfi széles vállára. A zenekar most valami egészen tündéri valcerba kezdett. A holdfény ezüstösen áradt az égből. A dús és bizarr lombozató csodakert kísérteties árnyékokkal vette körül őket. Amikor elérték az üvegház végében kialakított kis lugast, Tobias megállt, és még szorosabban ölelte magához a nőt. Azután belecsókolt meztelen válla hajlatába. - Tobias … Lavinia egész testén végigfutott az a nagyon kellemes bizsergés. Átkarolta a férfi nyakát, és szájával megkereste a száját... Mohón, szinte kifulladásig csókolóztak. Tobias nagy szakértelemmel kigombolgatta a nő állát, és egyetlen mozdulattal a derekáig húzta le a ruhadarabot. Lavinia megborzongott, aztán megadóan kiráncigálta a karjait a kifordult ruhaujjakból. Tobias két erős keze hihetetlen gyöngédséggel simogatta, cirógatta a mellét. S amikor a hüvelykujjak elkezdtek körözni a mellbimbói körül, Laviniának még a háta is libabőrös lett Tobias leült a kis kerti padra, és lovagló ülésben az ölébe terelgette Laviniát. Aztán a kezeivel megindult a habos-fodros alsószoknyák alatt fölfelé, s két tenyerével a feneke alatt megemelve kissé közelebb húzta magához a nőt. Lavinia feje hátrahanyatlott. A férfi óvatosan végigcsúsztatta a középső ujját abban a forró résben, majd elidőzött egy darabig a kis, feszes dudoron. Lavinia egyre mélyebbeket lélegzett. Kis idő múlva Tobias addig ügyeskedett, míg sikerült kioldoznia a saját nadrágszíját is. Lavinia lenyúlt és szorosan megmarkolta kedves üzlettársa keményen ágaskodó férfiasságát, s hüvelykujjával ő is cirógatta egy darabig annak érzékeny fejrészét.

Tobias csak nyögni tudott a gyönyörűségtől. - Ilyen pillanatokban - hörögte Lavinia nyakába - tényleg elhiszem, hogy van érzéked a mesmerizáláshoz. Engem legalábbis mindig sikerül transzba hoznod. Lehet, hogy értek valamit a mesmerizáláshoz – lihegte a fülébe Lavinia -, de te, barátocskám, szintén nagy mágus vagy. Finom kezű virtuóz... A holdfény varázslatos fénybe burkolta őket.

Tizenhárom JOAN MOST TÁNCOLT ELŐSZÖR FlELDING HALÁLA ÓTA. ÉS különös bódulat jött rá, ahogy Lord Vale siklott és pörgött vele a keringőző párok forgatagában. Soha nem gondolta volna, hogy ő még egyszer az életben táncolni fog egy férfival, s hogy nem az ő szeretett Fieldingjének, hanem valaki másnak a karjaiban is élvezni fogja a szép zenét és a mozgás ritmusát. S most mégis itt van, összekapaszkodva egyik legveszedelmesebb ismerősével, és egészen megrészegítette ez a szituáció. - Csodálatos a ruhája, asszonyom - jegyezte meg Vale. - Én nem értek a divathoz, de még nekem is feltűnik, hogy ön még mindig a gyász színárnyalatait viseli, jóllehet Fielding már több mint egy éve eltávozott ebből a világból. - Még mindig hiányzik nekem - sóhajtott Joan. - Megértem önt. Hiszen nekem is hiányzik. Fielding a barátom volt. De meg kell mondanom, szerintem ő sem kívánná, hogy ön most már élete végéig mindig csak szürkében és feketében járjon. Joan erre nem tudott mit mondani. Igazság szerint a egészen a legutóbbi időkig eszébe sem jutott, hogy letelt a gyászév. Ő nem akarta, hogy leteljen. Lelke egyik fele valahogy azt kívánta, hogy örökké komor öltözékben járjon. A legutóbbi hetekben azonban megingott az a meggyőződése, hogy neki a soha nem oldódó búskomorság állapotában kell tengetnie hátralévő napjait. A nyomasztó, sötét transz kábulatából Lavinia és Tobias kezdték őt felébreszteni. Választ találtak ugyanis a Fielding halála körüli, nyugtalanító kérdésekre, s ezzel megmentették őt attól, hogy valóban az élete végéig tartson a depressziója. - Hát, majd meglátjuk - mondta Vale-nek. Vale csak mosolygott, s láthatólag egyelőre elégedett volt a válasszal. S újabb, hosszú kacskaringózásba kezdett a nővel. Joannak imponált ez a tánctudás. Átengedte hát az irányítást a férfinak, s ő teljesen átadta magát az áradó zene a lendületes mozgás élvezetének. - Új és érdekes ismerősei vannak - jegyezte meg egy idő után Vale. A megjegyzés visszazökkentette Joant a valóságba. Az álom, a bódulat egy szempillantás alatt szertefoszlott. Joan nagyon jól tudta, hogy Vale ok nélkül nem tesz és nem mond semmit. Jó lesz tehát vigyázni. - Mrs. Lake-re és Mr. Marchra gondol? – kérdezte nyájasan. - Valóban érdekes, kissé különleges emberek. Szeretek velük beszélgetni.

- Ez nem is csoda, asszonyom - nevetett Vale. – Hiszen ön sem egy hétköznapi jelenség. - Itt egy kicsit elhallgatott, mert nagy ívű fordulat következett, s vigyázni kellett a lépésekre. De aztán folytatta. - Mrs. Lake-ről semmit sem tudok, de Marchról elég sok mindent beszélnek. - Ezt meglepetéssel hallom, lordom. Sohasem hittem volna, hogy ön hitelt ad a szóbeszédeknek, vagy hogy egyáltalán odafigyel rájuk. - Mg tudhatná, hogy én nagyon is odafigyelek bizonyosfajta szóbeszédekre, pontosan úgy, ahogy Fielding is tette. - Na és miféléket beszélnek erről a Mr. Marchról? - kíváncsiskodott Joan. - Hát, egyebek közt azt hallottam, hogy a háborúban kém volt, s hogy most is elég szokatlan módon keresi a kenyerét - nézett Vale úgy, mint aki még ezer titkot tud. És valószínűleg tudott is. - Szerintem illő honoráriumért nyomozást vállal olyanok megbízásából, akik nem szeretnék a rendőrökre bízni kényesebb ügyeiket. - Hát ez tényleg elég szokatlan foglalkozás. - Bizony... - És nagyon érdekes is. Vale felhúzta a szemöldökét. - Most pedig azt beszélik, hogy March, és valószínűleg kedves barátnője, Mrs. Lake is valami régiséget keres. - Ah! - Mit akar ezzel mondani, asszonyom? - nézett derűsen Vale. - Semmi különöset. Csak éppen az a tény, hogy ön megemlítette ezt a régiséget, már önmagában is azt jelenti, hogy ezt a tárgyat ön is keresi, lordom. - Úgy látom, asszonyom - sóhajtott gunyorosan Vale -, hogy önnel nem lehet ravaszkodni. Ön túlságosan is jól ismer engem. - Épp ellenkezőleg, lordom. Szinte alig ismerem önt. De ami a régiségeket illeti, kétségtelenül volt alkalmam némi ismeretet szerezni az ön ízléséről. - Na igen. Hiszen éveken át elég sokat beszélgettünk mi, Fieldinggel együtt a régiségek gyűjtésének szépségeiről. És szerintem már ön is szakértője lett itt bizonyos kérdéseknek - kezdett bele egy újabb forgássorozatba Vale. - No, olyan nagy régiségszakértő azért nem vagyok, de azt elismerem, hogy sok minden rám ragadt, amikor beszélgettek Fieldinggel a szerzeményeikről és összehasonlítgatták őket. - És persze ön örökölte Dove nagyszerű gyűjteményét. Árulja el, asszonyom, óhajtja még gazdagítani ezt a kollekciót? Csak hadd találgasson. Tartsd őt bizonytalanságban, Ne árulj el semmit. Ezeket ismételgette magában Joan, de pár másodpercig csak némán mosolygott.

- Ha azt akarja kipuhatolni, lordom - szólalt meg aztán -, hogy forgatom-e a fejemben a Kék Medúza megszerzését, akkor nem tudok válaszolni. Még magam sem tudom. Még nem döntöttem. - Értem - állt le a tánccal a parkett szélén Vale, de nem engedte el a partnerét. Belekarolt, és ügyesen a terem egy csöndesebb szögletébe vezette Joant. – Viszont nem szeretnék az ön vetélytársa lenni ebben az ügyben - De ha egyszer úgy döntött, hogy meg akarja szerezni azt a holmit, akkor nem fog habozni, hogy szükség esetén az én vetélytársam is legyen. Jól látom a helyzetet, lordom? Vale csak mosolygott, és elengedte a füle mellett a kérdést. - Van ebben a szituációban valami más is, ami nyugtalanít engem, asszonyom. - Újabb meglepetést okoz nekem, lordom. Nem hittem volna, hogy önt bármi is képes nyugtalanítani. - Hát, ezt nem jól hitte. Ön azon kevesek egyikének az özvegye, akiket én valaha is a barátaimnak neveztem. És én hűtlen volnék a megboldogult Fielding emlékéhez, ha nem próbálnám megakadályozni, hogy ön fölösleges veszélyeknek tegye ki magát. - Biztosíthatom önt, hogy ebben az ügyben semmiféle veszélyek nem leselkednek reám. - Engem mégiscsak nyugtalanít, Joan, hogy szerepet vállal ebben az ügyben. - Miattam aztán igazán nem kell nyugtalankodnia, lordom - mosolygott nyájasan Joan. – Biztosíthatom önt, hogy tudok vigyázni magamra. Megboldogult férjem nagyon sok hasznos dologra megtanított, s nemcsak a régiséggyűjtés műfajában. - No igen, hát persze - bólogatott Lord Vale. Lerítt róla, hogy nem túl elégedett a válasszal, de igyekezett azt leplezni. - Bocsásson meg nekem, ha netán beleavatkoztam a magánügyeibe. - Nem kell bocsánatot kérnie, lordom. Van szerencsém elárulni önnek, hogy segítek Mrs. Lake-nek és Mr. Marchnak a nyomozási munkában. Ez már Vale-nek is sok volt. Ez már fejbe verte. Ha Joan nem a saját szemével látja a lord arcára kiülő döbbenetet, maga sem hiszi el, hogy ennek az embernek ekkora meglepetést lehet még okozni. A győzelem apró, de nagyon kellemes öröme bizsergette meg Joan szívét. - Ön segít? Nekik? - nézett bambán őlordsága. - A rohadt életbe, Joan! Mi az ördögről mesél ön itt nekem? Joan elnevette magát. És nagyon elégedett volt, hogy ennyire sikerült kiborítania ezt a félelmetes hírű embert. - Higgadjon le, lordom. Csak amolyan hobbim ez nekem. De nagyon szórakoztató, azt elhiheti.

- Elhiszem, de akkor sem értem. Mit segít...? - Pedig nagyon egyszerű. Nekem ott is vannak kapcsolataim, ahol nekik nincsenek. És ha ezek a kapcsolatok hasznosak, akkor én bátorkodom ki is használni őket. A lord csalódott fintort vágott. - Én is az egyik ilyen kapcsolata vagyok? Ezért volt hajlandó táncolni is velem? Hogy tovább szaglászhasson March és Mrs. Lake érdekében? - Na nem! - szólt közbe Joan. - Ebben már nagyon téved, lordom. Azért táncoltam önnel, mert ön fölkért engem, és én megtisztelve éreztem magam. Vale bosszúságát már csak a szeme villogása árulta el. Udvariasan meghajolt, és kezet csókolt Joannak. – Merem remélni, hogy ön is élvezte a táncot, asszonyom. - Ó, legyen csak nyugodt, lordom, igazán nagyon élveztem! Pedig jól tudom, hogy ön kizárólag azért jött el, mert meg akarja szerezni a karkötőt, és ki akarta deríteni, hogy én és a barátaim milyen szerepet játszunk ebben az ügyben. Merem remélni, hogy ön is élvezte a saját nyomozómunkáját, és elégedett az eredménnyel. A lord már rég felegyenesedett a kézcsókból, de még mindig nem engedte el Joan kezét. - Még egy figyelmeztetést engedjen meg, asszonyom. Ez a Kék Medúza nagyon veszélyes ügy. - Ezt majd jól belevésem az emlékezetembe, lordom. Feltétlenül! A lord derekasan tűrte az újabb és újabb fricskázásokat. És tudta, hogy a nő is tudja, hogy ő egyelőre semmit sem tehet. Joant nem tudja félretolni az útból. - Szeretnék nyugodalmas jó éjszakát kívánni önnek, asszonyom. - Jó éjszakát önnek is, lordom - produkált neki még egy kissé túljátszott pukedlit is Joan. - Ön ma este felmelegítette az ismeretségünket, és én ezt megtiszteltetésnek veszem, bár jól tudom, hogy hátsó szándékokkal közeledett felém. Lord Vale már csak egy rakás romhalmaz volt, de még mindig tartotta magát. - Én érzem megtisztelve magam. És engedje meg, hogy figyelmeztessem: egy dologban nagyot téved. Én nem csak azért kértemi önt egy táncra, mert ki akartam puhatolni, hogy mi van a karkötővel. - Tényleg nem? -Tényleg - bólintott határozottan Vale. – Azért is kértem föl egy táncra, mert nagyon szerettem volna táncolni önnel. S mielőtt Joan bármit válaszolhatott volna, a lord már el is tűnt a vendégek forgatagában. Joan még ott álldogált egy darabig, és azon tűnődött, hogy milyen

kellemes és hódító pillanatok is voltak azok, amikor a lord karjaiban siklott a parketten a keringő elragadó dallamára. TOBIAS KINYITOTTA AZ EGYIK SZEMÉT, ÉS AZ EZÜSTÖS HOLDFÉNY CSILLOGÁSÁT figyelgette az arca fölé lógó pálmalevélen. Már piszkosul nyomta a hátát a pad. Tudniillik hanyatt feküdt ezen az alkalmatosságon; egyik lába cipőstül, a térde alá tolt nadrággal együtt a földre lógott, másik meg egy szál harisnyában nyúlt végig a deszkán. Lavinia pedig, szép fodros szoknyáival elég melegen beborítva őt, lovagló ülésben helyezkedett el rajta, s most éppen csendes galoppra vette a figurát. Ringatózó két szép melle meg-megérintette a férfi szőrős mellkasát. Másik szemével Tobias azt is tatálta, hogy időközben a telihold elég nagy utat tett meg az égen. De ő most csak azt kívánta, hogy ne kelljen sokat mozognia, mert már sajgott minden porcikája. És eltűnődött, hogy már megint mi a fene vitte őt bele ebbe az őrültségbe. Mert az utóbbi időben szinte már szenvedélyévé vált, hogy a legrohadtabb, legkényel-metlenebb helyeken és időpontokban kezdjen szeretkezni Laviniával. Hiába határozta el számtalanszor, hogy soha többé... Elég volt megpillantania legközelebb egy rozzant padot, egy megdőlt fatörzset vagy egy elhagyott szénapajtát, hogy máris meginduljon a keze Lavinia szoknyái alá. És Laviniának sem kellett kétszer mondani... Belekezdeni mindig oly ellenállhatatlanul izgalmas volt, de a vége felé Tóbiás már mit nem adott volna egy rendes, tiszta, puha ágyért...! Lavinia a célegyenesbe fordulva még hajrázott egyet, aztán lihegve elnyúlt szegény, elgémberedett Tobiason. - Úristen! - tért magához fél perccel később, s két tenyerével a férfi mellkasára támaszkodva fel is ült. - Mennyi lehet az idő? Vissza kell mennünk a bálterembe! Joan, Anthony vagy Emeline már biztosan fölfedezték, hogy eltűntünk. Még csak az hiányzik, hogy elinduljanak a keresésünkre, és így találjanak itt ránk! - Lekászálódott Tobiasról, és a haját rendezgetve megállt a pad előtt. Tobias is feltapászkodott, és még egy pillantást vetett a holdra. - Nem múlhatott el olyan sok idő - jegyezte meg. – Szerintem nem hiányzunk még odabent senkinek. - Jó, jó, de azért mégiscsak siessünk vissza – rángatta föl a ruha felső részét Lavinia. – Segíts már megkötni ezeket a szalagokat! A hajam hogy nézhet ki? Jaj, istenem… Tobias a derekát nyomkodva figyelte, ahogy Lavinia visszacsúsztatja a kebleit a fölhúzkodott ingvállba. - A frizurádnak nincs különösebb baja.

- Hála istennek! Hála istennek! - sóhajtozott Lavinia, és a szoknyáit rendezgette, míg Tobias megkötögette a masnikat a vállán. - Még csak az hiányzik, hogy olyan állapotban vagy kinézettel sétáljunk vissza Lady Stillwater elegáns báltermébe, mintha… Mint akik... - Mint akik dugtak egy jót? - tűrte bele ingét a nadrágjába Tobias. És hogy végképp megdöbbentse Laviniát, még hozzátette: - Én nem hiszem, hogy ez bárkinek is meglepetést okozna. - Tessék?! - perdült szembe vele teljes megrökönyödéssel Lavinia. - Azt akarod mondani, hogy van, aki sejti, hogy mi... Jaj, istenem, én belehalok a szégyenbe! - Na, nyugodtan abbahagyhatod a haldoklást - nevetett a kétségbeesésen Tobias. - Mert egyrészt mindenki tudja, hogy nekünk viszonyunk van, másrészt pedig nincs ebben semmi szégyellnivaló. - De hogyan lehetséges ez?! Honnan tudhattál meg?! Hiszen én soha senkinek nem beszéltem róla - értetlenkedett Lavinia, aztán hirtelen a férfira meredt. - Tobias! Te... Én... Én esküszöm, hogy megöllek, én megfojtalak, ha bárkinek is kifecsegted a kettőnk titkát! - Már a puszta gyanúsítást is súlyos sértésnek veszem, hölgyem! - emelte fel a kezét Tobias. - Ha ugyanis nem tudná, én úriember vagyok. Álmomban sem jutna eszembe, hogy mások orrára kössem a magánéletem intim részleteit. Ön pedig beláthatná, hogy rokonaink és ismerőseink nem tökhülyék, és vakok, így aztán tökéletesen tisztában vannak azzal, amit látnak. - Jaj, édes istenem! Ez szörnyű... Te tényleg így gondolod? - Tényleg. Úgyhogy lehet lehiggadni. Nézd, Lavinia. Te nem egy férjhez menés előtt álló, tizenéves hajadon vagy, akinek rettentő mód vigyáznia kell a jó hírére, és én is elég rendesen benne vagyok már a korban. Két felnőtt, független ember. Kinek mi köze hozzá, hogy mikor mit csinálunk? És mindenki teljesen természetesnek veszi, hogy testi kapcsolatunk is van. Amíg diszkréten csináljuk, senki nem fog kiakadni rajta. - De hát mi van Anthonyval és Emeline-nel? Hiszen kötelességünk volna jó példát mutatni nekik... Erre nem gondolsz? - Erre aztán végképp nem - kapta föl a zakóját Tobias. - Nekünk nem az a dolgunk, hogy két lábon járó jó példa legyünk számukra. Két teljesen különböző korosztályba tartozunk. És abszolút más szabályok érvényesek ránk. És ezzel Emeline és Anthony is tökéletesen tisztában van. - Hát jó. Bárcsak neked lenne igazad... - bizonytalankodott még egy kicsit Lavinia. - De ezentúl tényleg legyünk nagyon diszkrétek és nagyon óvatosak ebben a dologban.

- Ebben egyetértünk. Ha nem vigyázunk a diszkrécióra, akkor szakmailag is meghaltunk. S hozzáteszem még, hogy ennek a kalandos műfajnak, az eldugott helyeken dugásnak, minden szépsége ellenére van azért egy-két negatív oldala is. Például az, hogy ha az ember nem ágyban és szobában, hanem kint a természet lágy ölén csinálja, akkor már jóval előtte, de néha még közben is fél szemmel az időjárást kell figyelnie. - Igaz - bólogatott Lavinia. Aztán elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami. - Az utóbbi időben sokat gondolkoztam ezen a „műfajon”, ahogy te mondod. És rájöttem, hogy van ennek egy csomó pozitív oldala is. Most aztán Tobias döbbent meg. - Pozitív? Mire gondolsz? - Na figyelj csak. Én közben mindig félek a lebukástól, és a frász jön rám, ha emberi hangot hallok a közelből. Szégyellném, ha meglátnák a micsodámat... De azért, mindezek ellenére vagy éppen mindezeknek köszönhetően a dolog néha különlegesen izgalmassá válik. - Izgalmassá - ismételte hümmögve Tobias. - Igen – bólogatott lelkesen Lavinia. - Borzasztóan izgalmassá! Juj… Szóval, én úgy gondolom, hogy éppen bizonyosfajta veszélyek és kockázatok fokozzák az izgalom okozta élvezeteket. - Az izgalom okozta élvezeteket... - Ugye? És meg azt is tegyük hozzá, hogy az újabb és újabb helyszínek az újdonság varázsát is beleviszik a dologba. - Az újdonság varázsát... Tobiasnak nagy erőfeszítéssel kellett lepleznie teljes elképedését. Te jóságos isten! Hiszen itt nemcsak ő van megőrülve! Hát ezért oly könnyű belevinni ezt a nőt a legképtelenebb helyszíneken való szerelmeskedésbe! És egyre könnyebb... Tobiasnak most villant csa be, hogy az ilyen sétáikra Lavinia sohasem veszi fel a mostanság terjedő, legújabb francia divatőrületet, a női bugyogót! Amit pedig még otthon is, egész nap hord! Olyan az, mint a férfiak alsónadrágja, csak egészen rövid és csipkés szélű a szára. És nincsen rajta slicc... Ez a nő tehát ráérzett a kaland ízére! Szenvedélyévé vált a dolog! És pont most, amikor ő már megpróbálni leállítani saját magát. Tobias egyszerűen nem tudottra mondani. Elindultak kifelé. - Szerinted hányan lehetnek még, akik szerelmeskedtek már üvegházban is? ragadta el a már-már tudományos kíváncsiság Laviniát. - Fogalmam sincs - nyitotta ki az ajtót Tobias. - És nem is óhajtok vizsgálódásba kezdeni a helyzet feltárására.

- Én viszont elárulom neked - lelkesedett tovább Lavinia -, hogy legvakmerőbb szerelmeskedéseink egyik-másik tetthelyén nekem versekben megörökített helyek jutnak eszembe. Főként Byron költeményei… - Na most akkor te is figyelj ide - fordította magával szembe a nőt Tobias. Ami szép, az szép, meg lehet, hogy nagyon izgalmas is. De valóban törekednünk kell arra, hogy el ne szaladjon velünk a ló, mert bőven elég egyetlenegyszer lebukni egy zötyögő konflisban vagy a park zugában, hogy aztán tényleg ne álljon velünk szóba soha többé senki ebben a városban. És akkor… És ekkor csizmás léptek csikordultak meg a kaviccsal felszórt kerti ösvényen. Tobiasban megfagyott a vér. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy maga mögé rántsa Laviniát. - Ki van ott? Mutassa magát! - szólt ki a rozott hangon. Valami megmozdult a bokrok mögött, majd a tövises sövény végénél egy alacsony, tagbaszakadt alak csoszogott ki a holdfényre. Viseltes télikabátja a bokájáig ért; nagy karimájú, gyűrott kalapját mélyen az arcába húzta. Kissé oldalra dőlve és meggörnyedve állt, és egyik kezével a botra támaszkodott. - Nézzék el nekem, ha megzavartam magukat - szólalt meg reszelős hangon az idegen. - De úgy látom, már befejezték a dolgukat ott az üvegházban. Lavinia kikukucskált Tobias válla mögül a furcsa kis emberre. - Kicsoda maga, uram? - Mr. Nightingale, ha nem tévedek - mondta Tobias, le nem véve a szemét az idegenről. - Már mondták nekem, hogy maga szeret a sötétség leple alatt találkozni az ügyfeleivel. - Hát igen, uram, ez már csak így van. A sötétség minden másnál jobban meg tud védeni a későbbi bonyodalmaktól. Örülök, hogy találkozhatok önökkel biccentett udvariasan az arcát elrejtő emberke. - Hogyan jutott be ebbe a kertbe? - kérdezte Lavinia. - Hiszen Lady Stillwater egész őrsereget állított fel a szolgáiból. El nem tudom képzelni, hogyan tud valaki ide csak úgy besurranni. - Pedig nagyon egyszerű - nevetett mekegős torokhangon az emberke. - Egy ilyen esti rendezvényen, amikor rengeteg ember járkál ki - be, igazán könnyű elsétálni az ajtónállók mellett. És igazán nem akarok sokáig maradni. Úgysem táncolni jöttem, hehe... - Mit akar tőlünk? - kérdezte Tobias. - Azt csiripelik a verebek, hogy maguk nyomozgatnak egy bizonyos műalkotás után. - Pontosabban egy olyan személy után nyomozunk, aki meggyilkolt egy nőt, hogy eltulajdoníthassa azt a műalkotást - helyesbített Lavinia.

Mr. Nightingale lomha mozdulattal megvonta a vállát. – Nekem tökmindegy. Így is, úgy is a Kék Medúzát keresik. Igaz? - Igaz. De ha megtaláljuk, akkor kiderül az is, hogy ki volt a gyilkos válaszolt megint Lavinia. - Tud nekünk segíteni? - Engem nem érdekelnek a gyilkosok, bár maguknak sok szerencsét kívánok a vadászathoz - válaszolt Nightingale. - Általánosságban szólva a gyilkosság egyébként sem tesz jót az én üzletemnek. Azt persze el kell ismernem, hogy egy-két hulla néha izgalmasabbá teszi az üzletmenetet, sőt fölverheti bizonyos holmik árát is. Máskor viszont, sajnos, nagyon letöri az árakat. Tudják, elég sok olyan kuncsaft akad, aki nagyon ideges lesz, ha meghallja, hogy valakit eltettek láb alól. - Miért érdekli magát az a karkötő? - kérdezte Tobias. - Hm. Hallottak már az Ínyencek nevű exkluzív klubról? - kérdezett vissza lehalkított hangon az emberke. Lavinia meglepődött és visszafojtotta a lélegzetét. És nem szólt semmit. - Már hallottunk róla - bólintott Tobias. - De ennek mi köze van az ügyhöz? - Mi köze, mi köze... - ingatta a fejét Nightingale, mint akinek tudatlanokkal kell vesződnie. - Ebben a klubban a tagok száma korlátozott. Hely csak ritkán üresedik meg. Csak akkor, ha egy tag meghal, kilép, vagy kizárják. És a nagy ritkán megüresedő helyre számtalan jelentkező akad. - Folytassa. - Most az a helyzet állt elő, hogy már egy éve megüresedett egy hely, és az a hír járja, hogy végre föl akarnak már venni valakit. Lehet jelentkezni. - És ha jól tudom, a jelentkezőknek föl kell ajánlaniuk egy különleges értéktárgyat a klub múzeuma számára - vette át a szót Tobias. - És azt veszik föl, aki a legértékesebb, legkülönlegesebb tárgyat hozza. - Ön nagyon jól tájékozott, Mr. March – bólintott elismerőén Nightingale. A végső döntést a klub múzeumának őre hozza meg. S a jelentkezesi határidő két hét múlva lejár. - És maga úgy véli, hogy a Kék Medúza tetszeni fog a múzeumőrnek? - Igen, uram. Az őr nagy bolondja a brit-római régiségeknek. Meg tud őrülni értük. Magam sem értem… - ingatta a fejét Nightingale. - A kifinomult ízlésű gyűjtők többsége a kontinensen lévő ókon romok alól előkerült műkincseket kedveli. Hiszen nem lehet összehasonlítani egy angol farmer ekéje által a földből kifordított kámeakövet egy Pompejiben előkerült szép szobrocskával. De hát ez van. Mindenkinek megvan a maga heppje.

- Szóval, ha jól értem, az a lényeg, hogy a múzeumőr szenvedélyesen vonzódik az Angliában előkerült régiségek iránt. És így azt a jeletkezőt biztosan felveszik a klubba, aki a Kék Medúzát tudja felajánlani a múzeum számára. - Valóban ez a lényeg - villant ki egy másodpercre Nightingale szeme a kalap pereme alól. - Kijelenthetjük, hogy az őr bárkit fölvesz az Ínyencek Klubjába, aki leteszi az asztalára a Kék Medúzát. - És önt miért érdekli ez a karkötő? - kérdezte Tobias. -Csaknem akar klubtag lenni?! - Én? - röhögött megint azon a durva torokhangján Nightingale. - Magának nagyon jó viccei vannak, Mr. March! - Dehogy akarok én belépni egy ilyen előkelő klubba! Én csak egy kis pénzt akarok keresni az ügyleten. Majd rendezek egy nagyon diszkrét árverést. És csak néhány, nagyon előkelő és gazdag gyűjtőnek szólok, hogy lehet licitálni a Medúzára. - És ha egy nagyon előkelő és nagyon gazdag gyűjtő nagyon szeretne belépni az Ínyencek Klubjába, akkor minden árat meg fog adni a Medúzáért - foglalta össze Tobias. - Jól mondom? - Nagyon jól mondja, Mr. March. - De ha mi, tegyük föl, megtaláljuk azt a karkötőt, akkor ugyan mi a fenének adjuk oda magának? - Azt hallottam, hogy maga üzletember, Mr. March. Nos, hát én üzletet ajánlok magának. Ha önök átadják nekem a karkötőt, én hajlandó vagyok igen csinos öszszeget fizetni maguknak érte. - Attól tartok, teljesen lehetetlen, hogy mi átadjuk magának azt a karkötőt szólt közbe Lavinia. Tobias megköszörülte a torkát. - Ó, Lavinia... - Ha úgy alakul, hogy megtaláljuk az ékszert – folytatta Lavinia -, kötelességünk lesz visszaszolgáltatni a jogos tulajdonosának. - Aki ezután hamarosan szintén halott lesz - húzott egyet az orrán Nightingale. - Ezt beszélik ugyanis. És kinek jó ez? - De ebből nem következik, hogy bárkinek is joga volna eltulajdonítani azt a karkötőt – vitatkozott tovább Lavinia. Tobias ismét próbálkozott. - Most már maradj egy kicsit csöndben, Lavinia. - Én nem azt mondom, hogy lopják el azt a rohadt karkötőt - mordult egyet Nightingale. - Én csupa üzleti ajánlatot tettem. Lavinia összehúzott szemmel méregette a furcsa kis embert. Ő maga sem volt valami magas növésű, így aztán Nightingale azon kevesek közé tartozott, akire nem kellett a szó szoros értelmében felnéznie.

- Üzlettársam és én nem szoktunk efféle illegális üzletekbe belemenni közölte hűvösen. - Ugye, önnek is ez a véleménye, Mr. March? - Lehet, hogy el tudjuk végezni a munkánkat, s azután köthetünk egy olyan legális üzletet, amelybei minden érintett jól jár - fogalmazott óvatosan Tobias, Lavinia és Nightingale egyszerre meredt rá. - Hát ezt meg hogyan akarod összehozni? - érdeklődött Lavinia. - Még nem látok tisztán minden részletet - ismerte el Tobias. - De mert ebben az ügyben óriási pénzről van szó, remélem, sikerül kieszelnünk valami jó megoldást - Nagyon jól beszél, uram - mordult elégedetten Nightingale. - Mert miért hagynánk ezt az aranymadárkát kirepülni a kezeink közül? - Ha rajtam múlik, nem fog kirepülni - jelentettek Tobias. - S minthogy ön a segítségünket kérte, nekem is volna néhány kérdésem. - Miféle kérdések? - Hát például ilyesmi: hallott ön bármilyen pletykát is a mágnesező hipnotizőr feleségéről? - Arra a hölgyre gondol, uram, akit meggyilkoltak ebben az ügyben? kérdezett vissza Nightíngale, és a másik lábára állt. - Olyan hírek is terjengenek, hogy a szeretőjével együtt tervelték ki a karkötő ellopását. Azt is mondják, hogy utána a fickó megfojtotta a nőt, és elvitte azt az átkozott holmit. Mások szerint akkor éjjel a férj követte őt a titkos találka helyszínére, és a férj a gyilkos. De akárhogyan is történt, egy biztos: a Kék Medúza eltűnt. Ez minden, amit én tudok. Tobias figyelmesen hallgatta. - De ha helyesek a következtetéseim, akkor a Medúza eddig nem bukkant föl az alvilág piacán. Mert különben miért kérné maga a segítségünket... - Helyesek a következtetései, uram - bólogatott az arctalan emberke. - Semmi hír arról az elátkozott Medúzáról. Eddig még nem kínálta eladásra senki. Egyáltalán senki. - Ezt maga nem találja furcsának? - kérdezte Tobias. A láthatatlan arcú ember érezhetően kancsalított a sötétben. - Furcsának? Lavinia is Tobiasra nézett. - És te miért találod ezt furcsának? - Nagyon egyszerű. Ezért a Medúzáért nagyon sok pénzt megadnának egyesek. Tehát azt lehetne várni, hogy a gyilkos a lehető leggyorsabban felveszi a kapcsolatot valamilyen régiségszakértővel, például Mr. Nightingale-lel. Hiszen ezek a tolvaj vagy gyilkos gazemberek minél előbb pénzhez szeretnének jutni.

- Lehet, hogy a tettes most vár egy darabig, amíg elül a gyilkosság körüli nagy felhajtás - vetette föl Lavinia. - De amíg magánál tartja a Medúzát, addig ő maga van életveszélyben, ez is nyilvánvaló - magyarázta Tobias. - Egyrészt reá leselkedik a következő gyilkos, másrészt pedig, ha a rendőrség kapja el, akkor a Medúza lesz a tárgyi bizonyíték, amely akasztófára juttatja őt. Lavinia elgondolkodott ezen egy darabig. - Ebben van valami. Ráadásul a gyilkos már azt is biztosan tudhatja, hogy mi elkezdtünk nyomozni utána. Tényleg az a legvalószínűbb feltételezés, hogy a tettes most már a lehető szeretne megszabadulni a Medúzától. Nightingale a konya karimájú, nagy kalap alól csak ' Tobiast figyelte. - A gyilkos magukra tartozik. Az engem nem érdekel. Mint már említettem, én egyszerű és üzletember vagyok. Engem csak az a profit érdekel, amit itt meg lehetne szerezni. Ha az a szajré számunkra kedvező módon kerülne elő. Világos, uram? Megköthetjük az alkut? - Várjon egy kicsit - mondta lassan Tobias. - Mrs. Lake-nek igaza van. Ha megtaláljuk azt a karkötőt, akkor vissza kell adnunk jogos tulajdonosának. - Na figyeljen ide, uram - kezdte idegesen Nightingale. - Azt hittem, hogy ön az előbb azt mondta… Tobias egy kézmozdulattal félbeszakította. - Valószínűleg ön is tudja, hogy a tulajdonos nincs a legjobb egészségi állapotban, és azt a hölgyet, aki valószínűleg örökölni fogja a vagyonát, egyáltalán nem érdeklik a régiségek. Bizonyos jutalék fejében én hajlandó vagyok a nő elé tárni az ön ajánlatát. Azt nem garantálhatom, hogy a nő bele is megy az üzletbe, de így önnek legalább lesz esélye megszerezni a Kék Medúzát. - Á! - legyintett Nightingale, és töprengett egy darabig - Értse meg: sokkal kevesebbet lehet keresni én az ügyleten akkor, ha a Medúzát előbb meg kell vásárolnom Banks örökösétől. Hiszen nyilvánvalóan körré árat kell maid fizetnem a banyának azért az elátkozott karkötőért. És a tetejébe még magánakis ki kell pengetnem a jutalékot, March. Mi marad akkor nekem?! - Hát az az érzésem, hogy magának is maradna még bőven - vetette oda Tobias könnyedén. - A magáig csaftiai nem olyan szarrágók, hogy leálljanak magával alkudozni az áron. Őket csak az érdekli, hogy megszerezzék a Kék Medúzát. És annyit fizetnek, amennyit maga kér. - És gondoljon csak az egyéb előnyökre is - szólt közbe Lavinia. - A Banksörökossel kötött üzletek mind törvényesek lesznek, s önnek nem kell kockáztatnia.

Nightingale bosszúsan intett a bő kabátujjba bújtatott, kacska kezével. - Ne akarjon megfosztani engem az üzletet kísérő kellemes izgalmaktól, asszonyom. Bizonyosfajta kockázatok csak fokozzák az élvezeteket. Tobias megdöbbent a nagyon is ismerősen csengő szavaktól, de sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. - Mindegy. Akkor is ez a végső ajánlatunk – szögezte le. - Elfogadja vagy sem? - Mi az isten történt magával, March? – kezdte elveszíteni a türelmét Nightingale. - Maga teljesen megvakult? Hát tényleg nem látja, hogy sokkal többet kereshetünk, ha kihagyjuk az ügyletből ezt az örökösnőt? - De, nagyon is világosan látom – bólogatott hangsúlyozott türelemmel Tobias. - Csakhogy nekünk, bármilyen sajnálatos is, vigyáznunk kell a saját szakmai jó hírünkre is. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan pletykák kezdjenek terjengem, hogy a March and Lake cég meglopja az örökösöket. Mert akkor velünk többé nem állna szóba senki, és lehúzhatnánk a rolót. - Eh! - ütögette meg sétabotjával a kavicsos utat Nightinfíale. - Hát jó. Ha ez a maguk utolsó ajánlata, akkor kénytelen vagyok elfogadni. De azt vegyék tudomásul, hogy ha valami más forrásból mégis megszerzem a Medúzát, akkor a megállapodásunk érvénytelen. És nem fizetek sem maguknak, sem a Banksörökösnek egy pennyt se! Azzal sarkon fordult, és egyik lábára erősen sántítva megindult a sötét ösvényen. - Ezt megértettük - szólt utána Tobias. - De ha úgy alakulnának a dolgok, ne lepődjön meg, ha a Banks- örökös megbíz bennünket az ellopott Medúza visszaszerzésével. És akkor mi rögtön tudni fogjuk, hogy kinél kell azt keresni. Nightingale megállt, és csak a válla fölött kérdezett vissza. - Ez fenyegetés akar lenni, March? - Tekintse inkább szakmai jellegű tájékoztatásnak - felelte nyugodtan Tobias. - Eh! - mordult vissza Nightingale. - Cserébe én is adok maguknak egy jó tanácsot. Ha maguk pénzt is akarnak keresni a magánnyomozói szakmában, akkor kezeljék gyakorlatiasabban a pénzügyi kérdéseket. Vagyis legyen egy kicsivel több eszük - intett a botjával, aztán választ sem várva eltűnt a sövény mögött. Egy darabig csönd volt. Odabent a zenekar is elhallgatott. Amikor Tobias már biztosra vette, hogy Nightingale messze jár, belekarolt Laviniába, és megindult vele a fénynyárban úszó bálterem felé. - Mondani szeretnék neked valamit - szólalt meg Lavinia. - A frászt hozod rám mindig ezzel a bejelentéssel. - Mrs. Rhustonról van szó, Banks örököséről.

- Azt hiszem, valamilyen módon benne van ő is ebben az ügyben. Tobias megállt, és Lavinia arcát kezdte fürkészni a teremből kiszűrődő fényben. - Mi az ördögöt beszélsz? - Talán el is felejtettem megemlíteni, hogy miután ma délután kiszedtük Tredlow-ból Banks nevét Emeline-nel ellátogattunk a Banks-palotába. - Hát, ezt az apróságot tényleg elfelejtetted megemlíteni! - képedt el Tobias. De vajon miért? Lavinia tűnődő képet vágott. - Ha már annyira tudni akarod, meglepetésnek szántam. - No akkor most közölni szeretnék veled valamit, Lavinia - mondta fenyegetően, egyenként ejtve ki a szavakat Tobias. - Ha van valami, amit ki nem állhatok és nem is vagyok hajlandó eltűrni nyomozás közben, az az általad produkált „meglepetés”. Fölfogtad? - Ó, ez csak egy apróság volt - csicseregte Lavinia. - Szerettem volna imponálni neked. Egy kicsit bizonyítani. - Mi a jóistent akarsz te itt bizonyítani? - Mit, mit... - sóhajtott Lavinia. - Kettőnk szakmai kapcsolatában te mindig a szakértőt játszod, és mindig kioktatsz. A te privát kapcsolataiddal mindig nélkülem tárgyalsz. És azokat az embereket távol tartod tőlem. Nem vagy hajlandó nekem is bemutatni őket. - Az isten áldjon már meg, Lavinia... - Ezért akartam bebizonyítani, hogy tökéletesen meg tudom oldani a nyomozási munkából rám háruló feladatokat. Tobias dühösen hallgatott. - És ne bánj így velem, Tobias. Mi egyenlő jogú társak vagyunk ebben a vállalkozásban. És nekem is jogom van önállóan nyomozgatni, ha úgy hozza a szükség vagy a lehetőség. - A francba már...! - A Banks-palota meglátogatása is tökéletesen logikus lépés volt. Ezt el kell ismerned. Végül is Mrs. Rhuston lehet az egyik gyanúsított. - Gyanúsított?! Mrs. Rushton? - Igen. Hiszen te magad mondtad, nem is egyszer, hogy az örökösök nagyon türelmetlenné tudnak válni - hadarta diadalmasan Lavinia. – Ráadásul, ha nem lesz belőle gyanúsított, akkor is lehet még ügyfelünk. Hiszen őt is meglopták, tehát elemi érdeke, hogy kerüljön elő az a Kék Medúza. Lehet, hogy arra a meggyőződésre jut, hogy csinos honoráriumért épp minket kell megbíznia a Medúza előkerítésével.

Tobias bosszankodva bár, de belátta, hogy ez így teljesen logikus, és nem érdemes leállni vitatkozni. - Na, és sikerült Mrs. Rushtonnal beszélned? - kérdezte tárgyszerűen. - Nem. Akkor délután elment valahová. - Értem - nyugodott meg kissé Tobias. - Ugyanis a heti mágnesterápiáján vett részt - folytatta Lavinia némi hatásszünet után. - A hölgy a jelek szerint ideggyengeségben szenved. Tobias nagyon jól érzékelte, hogy Lavinia most roppant elégedett önmagával. - Számodra nagy meglepetés az, hogy Mrs. Rushton egy mágnesező hipnotizőrhöz jár kezelésre? Lavinia arcáról lehervadt a fölényes mosoly. - Számodra talán nem az? Hiszen ez mégiscsak meglepő összefüggés, nem? - kérdezte kissé sértődötten. - Lavinia - kezdte Tobias olyan hanghordozással, mintha értelmi fogyatékosnak magyarázna. - Manapságfél London mágneses hipnózisra jár, és ezerféle baját kezelteti a reumától a menstruáció előtti idegbajig. Lavinia elengedte a füle mellett a célzást. - Most minket nem a fél London érdekel. De azt el kell ismerned, hogy ez több mint különös egybeesés: nyomozunk egy meggyilkolt nő ügyében, aki szoros kapcsolatban állt a mesmerizálással, aztán rögtön az elején ráállunk egy potenciális gyanúsítottra, aki mesmerizáló terápiára járogat. Szerintem alaposan körbe kell szaglásznunk ezt a Mrs. Rushtont. - Hát jó. Mikor szagoljuk meg? - Holnap délelőtt. Felértek a teraszra. Tobias visszanézett a lampionokkal itt-ott megvilágított sötét kertre, és elgondolkodott a lehetőségeken. - Veled megyek - közölte végül. Lavinia a korlátra könyökölve gonosz kis mosollyal fordult hátra. Köszönöm, uram, de nem biztos, hogy szükségem lesz önre. Elboldogulok én egyedül is. Tobias, szerencsére, értette a humort. - Egy pillanatig sem kételkedem ebben, asszonyom. De nagyon kérem, ne fosszon meg attól a lehetőségtől, hogy tanulhassak öntől. Hogy megfigyelhessem önt munka közben. És lehet, hogy önnek van igaza, és én néha tényleg nem értékelem eléggé az ön bámulatos húzásait és utolérhetetlen teljesítményét. Épp itt az ideje tehát, hogy ellessek öntől néhány nyomozói mesterfogást! - Ej, de nagy komédiás is vagy te, barátocskám! - nevetett hátra Lavinia, még mindig a korlátra könyökölve. Tobias csak most vette észre, milyen kihívóan dől előre... A keze már indult is, hogy a fejére borítsa a szoknyáit... De a következő másodpercben, szerencsére, észhez tért, és érdekesebb testtájak helyett csak a nő könyökét ragadta meg.

- Na gyerünk innen, mert már tényleg furcsán fognak ránk nézni odabent.

Tizennégy LAVINIÁT ÉS TOBIAST MÁSNAP DÉLUTÁN KÉT ÓRAKOR VEZETTÉK BE LORD Banks komor hangulatú fogadószobájába. Lavinia úgy érezte, hogy ez a rezidencia belül még nyomasztóbb, mint amilyennek kívülről látszik. A falakat sötét, elkoszolódott drapéria borította, az ablakokat súlyos, fekete függönyök takarták el félig, a sötétbarna, ormótlan és ódivatú bútorok között pedig alig lehetett közlekedni. Az ablaknál rideg tekintetű, meghatározhatatlan életkorú nő ült, sötétbarna gyapjúruhában, könyvvel a kezében. Övén csinos láncra fűzve kulcsok lógtak. Haját vénkisasszonyos, lapos kontyba tekerte. Ő volt Mrs. Rushton, a lord vagyonának reménybeli örököse. - Jó napot! - üdvözölte őket nem túl barátságosan. Letette a könyvet és először Laviniát vette szemügyre, kitüntető érdektelenséggel a tekintetében. De amikor Tobiasra nézett, rögtön megélénkült. Mint a macska, amikor észreveszi a bokor alsó ágára röppent madarat, gondolta Lavinia. - Köszönjük, hogy bejelentkezés nélkül is hajlandó fogadni bennünket kezdte Lavinia kissé hűvösebben, mint amilyennek szánta. - Nem szeretnénk túl sokáig a terhére lenni, de úgy gondoljuk, önt is érdekelni fogja, amit el szeretnénk mondani. - Foglaljanak helyet, kérem - mosolygott Tobiasra, és a tőzegbarna kanapé felé terelgette a vendégeket. Lavinia le is telepedett, de Tobias a legközelebbi ablaknál foglalta el kedvenc pozícióját: beállt a függönyök közötti keskeny fényrésbe, s így az ő arcát alig lehetett kivenni, de ő viszonylag jól látta a szobában lévőket. - Ha megengedi, rögtön a tárgyra térnék - nézett a nőre Lavinia. - Társammal, Mr. Marchcsal magánnyomozókvagyunk. Ezzel a bejelentéssel sikerült Mrs. Rushton figyelmét pár pillanatra elterelni Tobiasról. - Nem értem - hunyorgott Laviniára. - Nem értem. Azt hittem, hogy a nyomozás a rendőrség dolga. - Minket sokkal előkelőbb ügyfelek foglalkoztatnak, mint a Bow Street rendőrkopóit - magyarázta nyájasan Lavinia. - Aha, értem már! - bámult maga elé birkatekintettel Mrs. Rushton.

- Azok az előkelőségek, akik ragaszkodnak a tökéletes diszkrécióhoz, hozzánk fordulnak - tette még hozzá Lavinia, hátha így mégiscsak fölfog valamit a nő. A szeme sarkából viszont azt is észrevette, hogy Tobias az ablaknál elég ingerült pofákat kezd vágni. Mindegy. Ezzel most nem foglalkozhatott. Arra kellett koncentrálnia, hogy kedvező benyomásokat keltsen ebben a nőben, aki talán az ügyfelük lehet még. Jól fizető ügyfelük, természetesen. Tobias meg vágja csak nyugodtan a pofákat… - Hát ez igazán nagyon érdekes! - felelte udvariasan Mrs. Rhuston, de már megint Tobiast nézte. – Nagyon érdekes. - Most éppen - emelte meg a hangját Lavinia - egy gyilkos után nyomozunk. A nő összerezzent, és maga elé kapta a két kezét. - Szent Isten! És milyen furcsa. Még sohasem hallottam olyanról, hogy egy nő nyomozzon gyilkosok után! - Valóban nem mindennapi a foglalkozásom - hagyta rá Lavinia. - De most nem ez a lényeg. Hanem, ha megengedi, rátérnék végre arra, hogy miért is jöttünk ide. Nos, a munkatársammal együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy a nemrégiben gyilkosság áldozatául esett nő nem sokkal a halála előtt ellopott egy értékes tárgyat ebből a házból. y - Ezt nem értettem - bámult a semmibe a nő, most már mint két birka. - Ha volna szíves megismételni… Lavinia elismételte neki. Rövid, háromszavas mondatokra tördelve az előbbi közlést. - De hát ez lehetetlen - rázta a fejét a nő, amikor végre fölfogott valamit. Hiszen ebbe a házba senki sem tört be. Nézzenek csak körül. Az ezüst étkészlet is rnegvan. Nem hiányzik innen semmi. - Nem az eszcájg érdekel bennünket. Amit elloptak, az egy nagyon régi karkötő - szólalt meg Tobias. - Nem igaz - mondta nagy meggyőződéssel Mrs. Rushton. - Mert azt mégiscsak észrevettem volna, ha hiányozna egy karkötő az ékszerdobozomból. - Csakhogy ez egy antik darab. Nagyon sokat érő régiség. A gyűjtők úgy nevezik, hogy Kék Medúza - magyarázta Lavinia. - Ön ismeri ezt az ékszert? - Ja! - húzta el a száját Mrs. Rushton. - Csak nem arra a régi karkötőre gondol, amelyet a nagybátyám őriz a hálószobájában egy vasládában? Azt ismerem, persze. Tényleg régi darab, teljesen kiment már a divatból. Nem tudom, ki hordana ma ilyet, vagy ki tekintené értékes régiségnek. Szerintem valahol itt találták, Angliában. Mert az ókori római vagy görög romok alól sokkal szebb darabok kerülnek elő. Legalábbis ezt mondják. - Nem tudja, hogy Banks miért szerezte meg éppen ezt a műtárgyat, miután eladta a régiséggyűjteménye nagy részét? - kérdezte Tobias.

Mrs. Rushton szipákolt egy kicsit. - Hát, ha éppen tudni akarja, az történt, hogy jött egy gátlástalan kereskedő. És kihasználta a nagybátyám másfél évvel ezelőtt elkezdődött agyi leépülését. Mert volt neki, tudja, néhány szélütése... - A Kék Medúzát egyesek nagyon értékesnek tartják - szólt közbe óvatosan Lavinia. - Hát az talán úgy is van - mondta elgondolkodva Mrs. Rushton -, hogy az arany az elég tiszta, és a kidolgozása is szép. De a belefoglalt kő már egyáltalán nem szép. Én ugyan fel nem húznám a karomra semmi pénzért! Az az igazság, hogy el akarom adni, abban a pillanatban, amikor a nagybátyám rám íratja az örökséget. A doktor szerint talán egy hónapja lehet hátra... - Hallottunk őlordsága betegségéről - mondta Lavinia csöndesen. - Kérem, fogadja együttérzésünket. - Egy ideje már nagyon rossz állapotban van. Megváltás lesz számára, ha eltávozhat ebből az árnyékvilágból. Hát az tényleg áldás lesz már! Az áldás stimmel, gondolta magában Lavinia. Csak még azt nem tudjuk, kinek lesz ez igazi áldás. - Azt hallottuk, ön azért költözött ide, hogy ápolja és a gondját viselje vetette közbe csak úgy mellékesen Tobias. - Hát az embernek vannak kötelességei is - vágott mártírpofát Mrs. Rusthon. - Őlordságának rajtam kívül már senkije nincsen. Én vagyok a család egyetlen élő leszármazottja. Megtettem mindent, ami tőlem tellett, de be kell vallanom, hogy nem volt könnyű feladat. Meg is terhelte, sőt túlterhelte az idegeimet, amelyek, ha már tudni akarják, sohasem voltak acélból. - Érthető. Megértjük - dünnyögte Lavinia együtt érzően. - Már gyerekkoromban is mindig mondta nekem az anyám, hogy vigyázzak az idegeimre és ne terheljem őket. És milyen igaza volt! Három évvel ezelőtt meghalt az én drága férjem. És képzeljék el, kiderült, hogy hajlamos vagyok a női hisztériára! Nagyon kellemetlen betegség ez, nekem elhihetik. A doktorok szerint állandó gyógykezelésre van szükségem. - Ha szabadna visszatérni a Kék Medúzára... - szólt közbe Tobias, mielőtt a két nő végképp belemerült volna az érdektelen hülyeségekről folyó leállíthatatlan bájcsevegésbe. - Árulja már el nekünk, Mrs. Rushton, hogy mikor látta ön utoljára azt a Kék Medúzát ebben a házban? - Hogy mit mikor? - hunyorgott megint a nő, mert nagyon kizökkentették az ideggyengeség-témából. - Ja! A Medúza! Hát már elég régen láttam, de biztos vagyok benne, hogy most is ott van a helyén. - Szerintem viszont érdemes volna most is ellenőrizni, hogy tényleg ott van-e - haladt tovább a saját célja felé Tobias.

- Nem látom be, miért kellene... - Hát csak azért, hogy megnyugodjak - szakította félbe a nő ostoba próbálkozását Tobias. - Jót tenne ellenőrzés az idegeimnek. Mert tudja, Mrs. Rushton, nekem is olyan ideg-túlérzékenységem van, mint magának. Magának biztos nem kell magyaráznom, hogy milyen az, amikor valami elkezdi idegesíteni az embert. Ugye, megért engem? És Mrs. Rushton tényleg megértette Tobiast. Föl is pattant a helyéről, és egészen közel állt meg Tobiashoz. - Hát az csak természetes! - bazsalygott a férfira, és a karjára tette a két kezét. - Nem is gondoltam volna, hogy önnek is gyöngék az idegei, uram. Tökéletesen megértem önt. Mert csak az képes igazán megérteni s másikat, aki maga is tudja, hogy mi az... Mélyen és őszintén együtt érzek önnel, ezt elhiheti. - Hálásan köszönöm - próbálta nem elröhögni magát Tobias. - Hanem a karkötő... Azzal mi lesz? A nő kacsintott egyet rá. - Ha elenged egy pillanatra - búgta bizalmaskodó hangon -, akkor most fölszaladok és megnézem. Hogy megnyugodjnak az ön idegei. És azzal már szaladt is kifelé. Lavinia vigyorogva nézett Tobiassra. - Ideggyengeség? Neked?! - Lefogadom, soha nem jöttél volna rá, hogy én ettől szenvedek. - Hát az biztos, hogy eszembe sem jutott volna - bólógatott szorgalmasan Lavinia. - És már csak abban reménykedem, hogy női hisztériák vagy premenstruációs tébolyok nem kínoznak, szegény barátom. - Azok még nem, és áldom is érte az Istent nap! - Nagy komédiás vagy te, Tobias, mindig mondtam én! Tobiaselhúzta a száját. - Törjön ki rajtam a női hisztéria, ha ott van. Meg aztán Mr. Nightingale sem úgy viselkedett, mint aki csak szórakozik velünk, és be akar küldeni az erdőbe... - Jaj! Jaj istenem! - hallatszott a kiáltozás odakintről, s a következő pillanatban Mrs. Rushton viharzott be a fogadószobába. Halálsápadtan, reszkető kezével a száját gyűrögetve. - Jaj istenem! A karkötő eltűnt! Pont, ahogy maguk mondták - állt meg a szőnyeg közepén. Derekán csörgött a kulcsos lánc. - Nem értem! Nem értem! Mint már mondtam, a házban sehol sincs nyoma semmiféle betörésnek. Se egy bevert ablak, se egy levert lakat. A házvezetőnő különben is rajta tartja a szemét mindenen. Csak szólt volna, ha valami eltűnik!

Tobias a láncra fűzött kulcsokat nézte, - Be volt zárva az a láda rendesen, amikor most belenézett? - Igen - nézegette Mrs. Rushton is a kulcsokat. - Be volt zárva, ahogy kell. - Van másik kulcs ahhoz a ládához? - kérdezte Lavinia. - Nincs. Csak ez. És amióta ideköltöztem, magamhoz vettem a házban minden fontos kulcsot. - Na tehát, Mrs. Rushton - mondta Lavinia. - A karkötőt ellopták. És bár ön sohasem tartotta különösebben értékesnek azt a darabot, én biztosíthatom önt, hogy vannak jó néhányan, akik nagy pénzt adnának érte. Feltételezem ezek után, hogy szeretné visszaszerezni. - Igen, természetesen. Lavínia felvette a legnyájasabb üzletasszonyi mosoylát. - Ebben az esetben megtiszteltetésnek éreznénk, ha megbzást kapnánk öntől az ellopott holmi visszaszerzésére. - Megbízást? - pislogott gyanakvóan Mrs. Rushton. - Miféle megbízást? - Hogy elkezdjünk nyomozni az ügyben - magyarázta Tobias. Az ön érdekében. - Úgy értik, fizessek maguknak valami honoráriumot, ha megtalálják a karkötőt? - Igen, így értjük. Ezt így szokták csinálni - mosolygott Lavinia. - Értem - mondta bizonytalanul a nő. – Csak még nem tudom, mit tegyek. Hogy belemenjek-e ebbe. Ez a feszültség, azt hiszem, máris kezd az idegeimre menni. Tobias karba tette a kezét. - Ha jól tudjuk, ez a karkötő is az ön örökségének a része. De azzal tisztában kell lennie, hogy aki nem ért a régiségekhez, annak nem könnyű előnyös alkut kötnie egy profi kereskedővel. Rengeteg a csaló és a szélhámos ezen a pályán, hogy a közönséges bűnözőket már ne is említsük, akik aztán nem rettennek vissza semmitől, ha valamit meg akarnak szerezni. - Igen, hallottam már ilyesmiről - mondta Rushton kissé határozottabban. - A nagybátyám mindig mondogatta, hogy nagyon óvatosnak kell lenni az ilyen ügyleteknél. - Nagyon igaza volt - bólogatott Tobias. - És most az a helyzet, hogy Mrs. Lake és jómagam elég jól ismerjük ezt a piacot. S ha sikerül visszaszereznünk önnek a Kék Medúzát, akkor örömmel segítenénk önnek nagyon jó áron eladni ezt a darabot. - Természetesen újabb jutalékért - tette hozzá gyorsan Lavinia.

Mrs. Rushton leereszkedett egy székre, és ravasz fény villant meg a tekintetében. - De ezt a második jutalékot, ugyebár, addig nem kell kifizetnem, míg meg nem kapom a karkötő eladásából származó teljes összeget? - Az a pénz természetesen csak az eladás után illet meg minket - emelte fel a két kezét Tobias. - És most, kérem, döntse el. Kívánja-e, hogy megindítsuk a nyomozást az ön érdekében? Mrs. Rushton csak pár pillanatig gondolkozott. Megbízom önöket a nyomozással, de csak azzal a feltéllel, hogy egyetlen pennyvel sem fogok tartozni önöknek, ha nem sikerül visszaszerezniük a karkötőt. - Hát ez magától értetődik - mosolygott még mindig Lavinia. - És most, hogy megegyeztünk, máris feltenni önnek néhány kérdést a nyomozás érdekében. - Miféle kérdéseket? - Említette, hogy ön ideggyengeségben szenved, s hogy hajlamos a női hisztériára. - Ez, sajnos, így van. - Tegnap délután itt jártam, s a házvezetőnője arról tájékoztatott, hogy ön éppen hipnózisos mágnesterápián vesz részt. - Bizony! - csillant föl a nő szeme. - G. A. Darfield doktornál voltam. És meg kell mondanom, nagyon jól csinálja. Laviniának beugrott a név: nemrégiben találkozott vele egy újsághirdetésben. - Láttam ennek a doktornak a hirdetését. Azt írja, különösen jól tudja enyhíteni a férjes asszonyok és az özvegyek női hisztériás tüneteit. - Ez nagyon igaz! Az évek során én már sok doktorral és ilyen-olyan gyógyásszal találkoztam, de senki sem ért el olyan jó eredményeket, mint Darfield doktor. El sem tudom maguknak mondani, micsoda megkönynyebbülést hoz minden kezelés. Olyan jó lesz utána a közérzetem! - Találkozott ön valaha is egy Howard Hudson nevű doktorral? - kérdezte Lavinia lélegzet-visszafojtva. - Hudson? - húzta össze a szemöldökét hosszú orra fölött Mrs. Rushton. Hudson? Nem, ezt a nevet sohasemhallottam. Olyanokat kezel, mint én? Lavinia udvariasan mosolygott, de nem örült a válasznak. Nagyon remélte, hogy kapcsolatot talál Mrs. Kushton és Celeste Hudson között. De hát ez nem iött össze. -A hölgy, akit meggyilkoltak, ennek a Hudson doktornak volt a felesége jelentette be Tobias. - És alapos a gyanúnk, hogy valami köze van a karkötő ellopásához.

- Szent Isten! - kapta ijedten maga elé a két kezét Mrs. Rushton. - Ez az ügy egyre szövevényesebb. Még az a szerencse, hogy egy ilyen imponálóan izmos fizikumú és energikus úriember vezeti a nyomozást – pillantott eménykedve Tobias ra. Lavinia megköszörülte a torkát. - Együtt folytatjuk a nyomozást. És biztosíthatom önt, Mrs. Rushton, hogy én legalább olyan energikus vagyok, mint Mr. March. AHOGY BELÉPTEK A DOLGOZÓSZOBÁBA, Lavinia egyenesen a kis bárszekrényhez ment. Sherry brandyt töltött, az egyik poharat Tobias kezébe nyomta, a másikkal meg leült kedvenc karosszékébe, és a könyökére támasztotta az állát. Tobias óvatosan lekuporodott a kandalló mellé. A lábával ma nem volt semmi baj, hiszen egész nap egy felhő sem mutatkozott az égen. - Hogy a fene enné meg! - háborgott Lavinia. - Pedig biztosra vettem, hogy ma megtaláljuk a kapcsolatot Mrs. Rushton és Celeste Hudson között. - Az úgy túl egyszerű és hétköznapi lett volna - húzta fel magát a kandallópárkányba kapaszkodva Tobias, aztán nagyot húzott a brandyből. - Ezt az ügyet nem lesz egyszerű kibogozni. De nézzük a dolog pozitív oldalát: most már két fizetős kuncsaftunk is van. - A másodikat én szereztem! - Ez igaz. Remekül csináltad - emelte meg elismerően a poharát Tobias, de Laviniának az volt az érzése, hogy a férfi megint csak komédiázik. - Mmm - nyalt bele Lavinia is az italba. - Azt persze el kell ismernem, hogy bár Mrs. Rushton meglátogatása nekem jutott eszembe, végül is a te imponálóan izmos fizikumod volt az, ami meggyőzte őt arról, hogy bennünket fel kell bérelnie. - Ó, én nagyon boldog vagyok, hogy legalább ilyen csekélységgel hozzájárulhattam a te erőfeszítéseid sikereihez. - Nem is olyan csekélység ez - dünnyögte Lavina a poharába. - Tessék? - Mit nem értesz? Én fuvolázhattam neki, amennyit akartam, érvekkel, logikával és tények sorolásával, csak akkor adta be a derekát, amikor rájött, hogy ha mégiscsak felbérel bennünket, akkor lesz még alkalma találkozni ezzel az imponálóan izmos fizikummal közelebbről is... - Féltékeny vagy talán, öreg barátném? - Tobias.

- Ez a kis szürke senkinek látszó nőcske a valóságban egy ordas nőstény kujon, egy kéjvágyó farokvadász. Régi munkaadómra, Mrs. Underwoodra emlékeztet engem. - Jó. De tegyük most félre a nő szexuális hajlamait. Nagyon jó, hogy felbérelt bennünket a Medúza felkutatására, mert így könnyebben tisztázhatjuk, hogy van-e valami köze a lopáshoz. - Én is így gondolom. - Na mármost... Te is láttad a pofáját, amikor visszatért a nagybácsi szobájából, ahol a karkötőt ellenőrizte. Szerintem nyilvánvaló, hogy csak abban a pillanatban tudta meg, hogy a Medúza eltűnt. Szerintem meg nem kizárt, hogy kiváló színészi képességei vannak - dőlt hátra eltűnődve Lavinia. - De valószínűbb, hogy neked van igazad. Nekem is az az érzésem, hogy a nő nem színészkedett, amikor a Medúza eltűnése miatt elkezdett jajveszékelni. Hanem valóban és őszintén meg volt döbbenve. - Iiigen... - Tobias odaballagott az ablakhoz, és kifelé bámult a ház mögötti kis kertbe. - Most már csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk azt a rohadt Medúzát, és besöpörjük a munkadíjat a kuncsaftoktól. És be kell vallanom, hogy az elején nem lelkesedtem ezért az ügyért, de most már kezd egyre érdekesebbé válni, és végre úgy néz ki, hogy egy csomó pénzt is kereshetünk rajta. Hacsak el nem izéljük... - Mit gondolsz, mi a következő lépés? - Mrs. Rushton úgy véli, hogy Banks vasládájához csak egyetlen kulcs van, és az is az ő derekán fityeg. Csakhogy ez a nő alig pár hónapja lakik ebben a házban. És könnyen meglehet, hogy a szolgák többet tudnak erről-arról, mint ő. Lehet, hogy valamelyik szolga hosszú évek óta hozzáfért azokhoz a kulcsokhoz. - Szerinted érdemes volna kifaggatni őket? - Hát, nem ártana. De a Banks-háznak elég népes személyzete van. Órákig tartana mindegyikkel elbeszélgetni. Mi volna, ha Anthonyt bíznánk meg ezzel a feladattal? Jó kis gyakorlat lenne a számára. - Akkor már menjen vele Emeline is. Már említettem neked, hogy az unokahúgocskámnak rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy bűbájoskodással információkat szedjen ki az emberekből, s különösen a férfiakból. - Anthony is elég tehetséges. Jó kis teamet fognak alkotni. És akkor is csak nyerünk a dolgon, ha a szolgák kifaggatásából az derül ki, hogy tök értelmetlen és halálosan unalmas volt az Emeline legalább elgondolkozik azon, hogy tényleg nyomozói pályára akarnak-e lépni. - Ne nagyon reménykedj, hogy elmegy a kedvük. Tobias lassan megfordult, és fancsali képet vágott.

- Lehet, hogy igazad van. Egy unalmas kérdezősködéssel eltöltött délelőtt még nem tántorítja el az embert semmitől. Pláne, ha még lelkes és fiatal. - No igen. De jut eszembe: mit mondjak Howardnak? Őszintén szólva aggódom az idegállapotáért. Eléggé ki van borulva. - Javasold neki, hogy kezeltesse a megtépázott idegeít. Valami szakmabeli kuruzslóval... - Ne komolytalankodj már megint. - Halálkomolyan mondom. Lavinia egyenesen a szemébe nézett. - Téged erről az oldalról nem érdekel Howard. Igaz? - Igaz. Szerintem nagyon valószínű, hogy ő a felesége gyilkosa. Rátört egy féltékenységi roham, és kész. És, minek tagadjam, nem egy szimpatikus figura. - Ha annyira utálod, akkor éppenséggel ki is szállhatsz ebből a nyomozásból. - Ez képtelenség, és te is nagyon jól tudod. - Odament Laviniához, és két kezével a fotel karfájára támaszkodva az arcába hajolt. -Nem szállhatok ki, amíg te is benne vagy. Nem hagyhatlak egyedül ebben a veszélyes vállalkozásban. Lavinia kissé lúdbőrös lett a férfi szemében tükröződő kőkemény elszántságtól. - Miért gyanakszol te annyira Howardra? Semmi bizonyítékod nincsen, hogy ő ölte volna meg Celeste-et. Vagy van valami? – kérdezte megilletődötten, mert azért kellemes is volt az a kis megborzongás. - Nincs. Nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani a sejtésemet, de meggyőződésem, hogy a ti régi családi barátotoknak lehetnek rejtett érdekeltségei és hátsó szándékai ebben az ügyben. Biztosra veszem, hogy esze ágában sincs megbosszulni a felesége meggyilkolását, s hogy ez nem is állhat érdekében. És csak felhasznál téged, hogy megkaparintsa azt a rohadt karkötőt. - Hülyeség. Te már akkor utáltad Howardot, amikor Celeste-nek még semmi baja nem volt. Igazam van? - Igen. Nem tagadom, hogy az első perctől kezdve ellenszenves nekem ez a figura. Utáltam már akkor is, amikor a felesége még a legjobb egészségnek örvendett, és most sem találom semmivel sem szímpatikusabbnak vagy megbízhatóbbnak. - Sejtem. Lerí rólad az első naptól kezdve, amióta itt találtalak benneteket a társalgóban. De én egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt a fajta „meglátni és megutálni" hozzáállást. Mi a fészkes fene az, ami az első pillanattól kezdve ennyire ellenszenvessé teszi számodra ezt az embert? Tobias olyan sokáig nem felelt, hogy Lavinia már le is mondott a válaszról. Érezte, hogy a férfi két erős keze hogyan markolja a karfákat. Arca, melyet most egészen közelről lehetett nézegetni, olyan volt, mintha kőből faragták volna ki. Volt ebben az emberben valami kérlelhetetlen, mozdíthatatlan és

megváltoztathatatlan, ami, ha nem Tobiasról lett volna szó, inkább csak félelemmel töltötte volna el Laviniát. De hát ez itt a derék Tobias volt. Romantikus helyek és kerti zugok ügyes kezű szerelmi bajnoka. Aki persze reszélyes is tudott lenni. De nem Laviniával szemben, es ezzel a nő tisztában is volt. A szíve persze ki volt téve a legnagyobb veszélyeknek... - Hudson kíván téged - bökte ki végül Tobias. Lavinia azt hitte, hogy nem jól hall. - Micsoda?! - Kíván téged, vagy meg akar szerezni, fogalmazz, ahogy tetszik. - Te megőrültél. Nem érted, hogy ez az ember a családunk régi barátja? Kisgyermekkorom óta ismerem. És mindig úgy tekintettem rá, mint valami… valami nagybácsira. És biztos vagyok abban, hogy ő meg valamiféle unokahúgának tekint engem. - Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kíván téged. - De hát soha… Én soha… Úgy értem, soha nem volt semmi… Eh! – Legyintett egyet, és nem tudta folytatni. Össze kellett szednie a gondolatait. – Szóval. Értsd meg, hogy Howard soha nem adta semmi jelét annak, hogy ilyen módon is érdekelném őt. Soha ki nem ejtett a száján egyetlen olyan szót sem, amiből errre lehetne következtetni. Sőt, eljött az esküvőmre, és sok boldogságot kívánt. És semmi okom kételkedni az őszinteségében. - Lehet, hogy te nem vettél észre valamit. Vagy valami megváltozott amióta nem láttad. - Jaj, Tobias... - Férfiak között bizonyos dolgok nem igényelnek kifejtést vagy magyarázatot. Hudson kíván téged, és kész. - Komolyan ezt gondolod? - Igen. Komolyan. - Tobias elengedte a karfákat és felegyenesedett. Visszalépett az ablakhoz, és megint a kertet kezdte bámulni. Most, hogy nem tornyosult fölé a férfi, Lavina végre föllélegezhetett. De azért nyugtalanította az a magabiztosság, amellyel Tobias el akarta fogadtatni vele a maga álláspontját. - Te azt mondod, hogy férfiak között vannak nyilvánvaló, magyarázatot nem igénylő dolgok - szólalt meg határozottan. - Nos, ugyanezt lehet elmondani bizonyos, férfiak és nők közötti dolgokról. - Mi a fenét akarsz ezzel mondani? Lavinia a fotel karfáján dobolt az ujjaival, és keresgélte a megfelelő szavakat. - Mit... Egy nő általában tudja, ha egy férfiban vonzalom támad iránta. Ezt egy

nő valahogy megérzi. Azt már nem, hogy az a férfid szerelmes-e belé, vagy hogy egyébként mit akar tőle. De azt valami mindig megsúgja neki, ha a környezetében egy férfi megkívánja őt. Akárhogy próbálja is elrejteni, vagy álcázni a dolgot az illető. - Vagyis? - Vagyis az a lényeg, hogy ha én, netán, kellek Howard „nagybácsikának”, akkor sem valami túláradó szerelmi gerjedelem dolgozik benne. Ha így volna, akkor arról én előbb szereznék tudomást, mint te. Tobias némi értetlenkedéssel nézett rá. – Ennyire biztos vagy te ebben? - Abszolút biztos. - Én viszont nem. De tegyük fel, hogy neked van igazad. Akkor nagyon érdekes kérdésre kellene megtalálni a választ. - Mi az a kérdés? - Ha Hudson nem az ágyába kíván téged, akkor miért kellesz neki annyira? - Tobias, én még ilyen makacs és fafejű embert nem láttam, mint te. Tobias nem reagált a „bókra”. - Én ugyanis megesküszöm rá, hogy ez az ember így vagy úgy, de nagyon akar téged. Tizenöt TOBIAS BESÉTÁLT A KEDVES HANGULATÚ KIS REGGELIZŐSZOBÁBA, ahol az utóbbi időben egyre inkább otthon érezte magát. Odakint nyúlós, szemerkélő eső áztatott mindent, de idebent meleg volt és szárazság. És a levegőben forró kávé, lágy tojás és frissen sült vajassütemény illata terjengett. Emeline barátságos, szelíd mosollyal üdvözölte. - Jó reggelt, uram. Örülök, hogy látom. - Én is örülök magának, Miss Emeline. - Mr. Sinclairt nem hozta magával? - nézett a hall felé kissé csalódottan Emeline. - Egy óra múlva már itt is lesz, és felszedi magát, hogy megkezdhessék a közös nyomozást a Banks- kastélyban. - Aztán Lavinia felé biccentett. - Jó reggelt. Lavinia barátságtalan, szúrós tekintettel nézett föl a reggeli újságból. Ma elegáns, bíborvörös ruhát vett fel, rajta vidám nyakfodorral. Vörös haját csinos kontyba kötötte formás feje tetején, s még egy kis csipkekalapot is tűzött rá.

Tobiasnak az üvegházi szerelmeskedés jutott az eszébe, meg az, hogy milyen érzés is volt ott abban a mini „őserdőben” magához ölelni a félmeztelen nőt. Egészen megpezsdült most is a vére... És azon tűnődött, hogy vajon meddig lesz rá ilyen vérpezsdítő a nő. - Ó! - mosolygott nagy vidáman. - Az ön szemében a hajnali napfényben fürdő smaragdzöld tenger fénye csillog! - Esik, ronda esős idő van, ha nem vette volna észre, uram. Emeline rosszallóan nézett Laviniára. - Na de nagynénikém! Nem kell ilyen barátságtalanul reagálni. Mr. March csak egy kedves bókot akart mondani. - Á! - lapozott Lavinia, föl sem nézve az újságból. - Szó sincs itt bókokról. A szememre tett megjegyzés csak újabb szakasza annak az ördögi kísérletnek, amelyet rajtam akar ez az ember elvégezni. Emeline kezében megállt a kávéskanál. - Kísérlet?! Miféle kísérlet? - kérdezte elképedve. - Mr March ilyenfajta bűbájoskodással akar engem abban az irányban befolyásolni, hogy könnyebben elfogadjam az ő instrukcióit és utasításait a szakmai tevékenységem során. Emeline egyszerűen nem értette ezt a mondatot s ezért némán Tobiasra meredt, magyarázatot várva. Tobiashúzott magának egy széket, és rákacsintotta lányra. - Mint maga is láthatta, kedves Emeline kisasszony, a nénikéjének ez a szívélyes és graciőz reagálása azt bizonyítja, hogy az én ravasz elgondolásom remekül beválik a gyakorlatban. A nénikéje máris könnyen alakítható, puha agyag a két markomban! Na, nézzük ezt a kávét - nyúlt a csészéért. Lavinia mérgesen csapta le az újságot. - Reggelinél általában nem számítunk látogatókra! - Ezt meglepődve hallom, asszonyom - kenegette vajjal a maga elé szedett süteményeket Tobias. Hiszen az utóbbi időben elég sokszor jelentem meg itt reggelizőidőben. Azt hittem, már hozzászoktak a látványomhoz a reggelizőasztalnál. Hiszen Mrs. Chilton már rég hozzászokott. Észrevettem, hogy mindig eggyel több terítéket rak föl, és mindenből készít még egy adagot. - Úgy van. Én pedig észrevettem ezeknek a még egy adagoknak a háztartási kiadásokra gyakorolt hatását. Bizonyos számlák végösszegének megugrását. - Üresedik tán a padlás meg a spájz? - vett egy nagy kanál ribizlilekvárt Tobias. - Nem kell kétségbeesni. Majd szólok Whitbynek, hogy töltse fel a készleteket. - Nem fontos.

- Ha nem fontos, akkor meg minek kell felvetni a témát? - tömte tele a szájátTobias. elnevette magát. - A nénikém ma kissé nyűgös, uram. Ne törődjön vele. Holdtölte közeledik, s ilyenkor mindig ez van... - Köszönöm, hogy figyelmeztet nénikéje undorító kedélyállapotára, kedves Emeline. Ha nem szól, teljesenelkerülte volna a figyelmemet. Lavinia csak pofákat vágott, miközben szótlanul olvasta tovább az újságot. - Hagyjuk ezt - legyintett Emeline. - Kérem, mondjon némi konkrétumot azzal a kérdezősködéssel kapcsolatban, amelyet Anthonyval kell ma elvégeznünk. Tobiaslenyelte a falatot. - Nos, Mrs. Rushton megengedte, hogy maguk kikérdezzék a Banks-ház személyzetét. Azt kellene kideríteni, hogy akad-e köztük valaki, aki esetleg hozzáférhetett az idős lord vasládájának kulcsához. - Azt gondolja, hogy ez az ember közreműködhetett a karkötő ellopásában? - Igen, azt gondolom. Ez egy olyan lehetőség, amelyet vagy igazolni kell, vagy kizárni. De nagyon óvatosan kérdezgessenek. Nem valószínű, hogy bármelyik szolga is önként óhajtja bejelenteni, hogy ő a mi emberünk, ő lopta el a kulcsot vagy magát a Kék Medúzát is. - Hát persze hogy óvatosak leszünk! - sietett Emeline a megnyugtatással. Nagyon óvatosak és körültekintők. - És ne felejtsenek el mindenről feljegyzéseket készíteni. Még a tökéletesen érdektelennek tűnő részletekről is. Néha az egészen mellékes apróságok hoznak döntő fordulatot és vezetnek el a tettesig. - Mindent felírunk, legyen nyugodt - mondta lelkesen Emeline. Tobias Lavinia felé fordult. - És önnek, asszonyom, milyen tervei vannak mára? - Hát, akad egy-két tennivalóm ma délután – mondta Lavinia sejtelmesen, fel sem pillantva az újságból. -Azt hiszem, meglátogatom Mrs. Dove-ot, hogy van-e valami új ötlete az üggyel kapcsolatban. És ön, uram? - Semmi különös. Lehet, hogy megint beszélek Crackenburne-nel és Mosolygó Jackkel. - És én is tudok sejtelmes válaszokat adni, tette hozzá magában. - Nagyszerű terv - bólintott Lavinia, föl sem tekintve az újságból. Hát jó, gondolta Tobias. Lavinia nyilvánvalóan kifőzött magának valami abszolút privát programot, amelyet egyelőre nem akar az ő orrára kötni. Csakhogy Tobias már elég jól ismerte a nőt ahhoz, hogy a mások számára láthatatlan, apró jelekből azonnal megneszelje az ilyen készülő titkos akciókat. De nem szólt semmit.

A Laviniával együtt folytatott nyomozásokban az volt a legkellemetlenebb Tobiasszámára, hogy nemcsak a delikvensekkel kellett foglalkoznia, hanem nagyon kellett vigyáznia Laviniára is, nehogy valami nagy hülyeséget csináljon vagy veszélybe kerüljön. A SÖTÉTZÖLD AJTÓ ÉPP ABBAN A PILLANATBAN NYÍLT KI, amikor Lavinia megindult fölfelé a lépcsőn. Dr. Darfield előszobájából egy hölgy lépett ki. Kipirult volt és láthatóan jókedvű, s fürgén szedte a lábát lefelé a lépcsőn. - Jó napot! - mosolygott barátságosan Laviniára, ahogy elhaladtak egymás mellett. - Szép időnk van, igaz? - Nagyon szép - motyogta Lavinia, s a nő után fordulva még látta, hogy az nem is lelép, hanem leugrik az utolsó lépcsőfokokról a járdára. Lavinia eltűnődött egy pillanatra... Tényleg ennyire hatásos volna dr. Darfield idegerősítő terápiája? Úgy látszik, Mrs. Rushton nem véletlenül áradozott ennek a mágnesező hipnotizőrnek a módszereiről. A derék doktor, úgy látszik, tényleg nagyon pozitív változásokat tud előidézni az őt ideggyengeségi panaszokal felkereső hölgyekben. Megragadta a díszes vörösréz kopogtatót, és még mindig nem volt biztos abban, hogy mi is hozta őt ma ide, Mrs. Rushton mesmerista terapeutájához. Talán a tegnapi csalódást akarta valamilyen eredménnyel ellensúlyozni, ha lehet. Mert tegnapig nagyon biztosra vette, hogy a lord unokahúgának mágnesterápiája megteremti a Celeste-gyilkossághoz elvezető kapcsolatot. És bosszantotta, hogy bizony csak árnyékra vetődött, ahogy Tobias mondaná, gúnyosan mosolyogva a kudarca fölött. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, s egy feltűnően jóképű fiatalember mosolygott Laviniára. Nyilván a doktor titkára volt. Divatos szabású zakót, sárga mellényt és frissen vasalt nadrágot viselt, s nyakkendőjét olyan figurára kötötte, mint a bohém művészleíkek. Szőke haját sütővassal bodorították, s gyaníthatóan hosszú időt kellett a tükör előtt eltöltenie, míg az összes csábos fürtök mind a helyükre kerültek. - Jó napot, uram. Dr. Darfieldhez jöttem. - Megbeszélték az időpontot? - Nem, sajnos nem - mosolygott bocsánatkérően Lavinia, és gyorsan besurrant a hallba, mielőtt a fiatalember becsukhatta volna az orra előtt az ajtót. - Az én gyönge idegeim ma reggel gyakorlatilag felmondták a szolgálatot, s ezért sürgősen szakemberi segítségre van szükségem. Attól félek, hogy ha nem részesülök azonnali kezelésben, kitör rajtam a női hisztéria. Nagyon bízom benne, hogy sikerül egy kis időt találnia számom-fa is a mai rendelésen.

A fiatalember zavarba jött. - Nagyon sajnálom, de dr. Darfield ma nagyon elfoglalt. Nem tudna holnap jönni? - Én is nagyon sajnálom, de feltétlenül találkoznom kell a doktorral. Az idegeim a teljes összeomlás szélére jutottak. - Megértem önt, asszonyom, de... hirlen bevillant az apróhirdetés, melyben Darfield doktor főként özvegyeknek és férjes asszonyoknak kínálja szolgálatait. - ...de akkor tényleg értsen meg - vette át a szót a fiatalembertől. - Nemrég özvegyültem meg, és ez a rettenetes magányosság kikezdte az idegeimet. És természetesen - emelte fel a retiküljét – kész vagyok extra honoráriumot fizetni az általam okozott kellemetlenségért. - Értem - nézett a fiatalember elgondolkodva a retikülre. – És, ugyebár, előre fizet? - Az csak természetes. A fiatalember rögtön megenyhült. – Foglaljon helyet a várószobában, amíg én megnézem az előjegyzési könyvet. Talán be tudom önt szorítani ma délutánra. - Végtelenül hálás vagyok önnek. A titkár sarkon fordult, és eltűnt egy ajtó mögött. Lavinia pedig helyet foglalt, levette a kalapját, és körülnézett, hová is került. És meglepődött. Hiszen régebbi foglalkozásából eredően is tudta, hogy a hipnotizőrök, mágnesezók, mesmerizálók és egyéb terapeuták várószobáit általában úgy rendezik be, hogy nyugalmat sugározzanak. A színek és a bútorok, a tapéta és a képek, a szőnyegek és a vázák mind-mind úgy vannak összeválogatva, hogy oldják a betérő betegekben a feszültséget. Darfield doktor tágas várószobája viszont abszolút más hangulatot árasztott. A mindent beborító falfestményeken egy római fürdő életképei elevenedtek meg. És abban a fürdőben igencsak hiányos öltözetű, ám annál nőiesebb megjelenésű, hangsúlyozottan érzéki testű nők játszadoztak heverésztek és úszkáltak. A szoba sarkaiban éíetnagyságú szobrok álltak. Lavinia rögtön észrevette, hogy szép testű görög és római istenek klasszikus szobrainak nem teljesen pontos másolatai. Az eltérés nemcsak abból fakadt, hogy ezetet megvoltak az ókori szobrokról általában már letöredezett, kiálló testrészek, hanem főként abból, hogy ezek a bizonyos testrészek itt, mi tagadás, nagyon is kiálltak… Az ablakok előtt festett görög vázák sorakoztak. Rajtuk látványos pózokban megörökített, ölelkező párok. Lavinia tudta, hogy mindig is óriási volt a kereslet a meztelenséget és a testi szerelmet ábrázoló antik műtárgyak iránt a régiségek piacán, de hogy egy

terapeuta várószobája úgy nézzen ki, mint mondjuk Tredlow régiségkereskedő hátsó kamrája, azon már elcsodálkozott. A távoli sarokból férfihangot hallott. Három nő, vélhetően páciens ült körül egy, még a titkárnál is csinosabb fiatalembert, aki verseket olvasott föl egy bőrkötésű könyvből. Lavinia felismerte a sorokat. Shakespeare egyik legérzékibb zonettjét olvasta a szépfiú. Lavinia megörült, hogy itt szép verseket is hallhat, és már éppen fölszedelőzködött, hogy közelebb húzódjon a kis társasághoz, amikor nyílt az ajtó, és belépett a szőke titkár. - Dr. Darfield most tudja fogadni önt, asszonyom – mondta csöndesen. - Ó, nagyszerű! Kint a hallban a titkár megállt egy pillanatra. - A doktor úr rendelője az emeleten van. Ha megengedi, előremegyek. - Köszönöm. - De még meg kell kérnem, hogy akkor a tiszteletdíjat előre... - Igen, természetesen - nyitotta ki a retiküljét Lavinia. Az anyagiak rendezése után felmentek a lépcsőn. Odafent újabb hall következett, majd a titkár benyitott az orvosi szobába. - Kérem, fáradjon be, és foglaljon helyet a terápiás székben. Darfield doktor rögtön jön. Lavinia egy félhomályos szobában találta magát. A súlyos sötétítő függönyök be voltak húzva, az asztalon egy szál gyertya égett. A levegőben édeskés tömjénillat terjengett. Mögötte halkan becsukódott az ajtó. Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz, a szoba közepén egy nagy, párnázott karosszéket vett észre, csuklópántos, képért szétnyitható lábtartóval. Előtte pedig alacsony, kerekes asztalkán egy furcsa kinézetű, tekerőkaros szerkezet várt valamire... Lavinia levette a kalapját, és elhelyezkedett a székben. Nagyon kényelmes ülőalkalmatosságnak találta, bár a lába nem érte el a lábtartót. Előrehajolt, hogy megnézze, miként tudná megemelni ezt a tartót, amikor nyílt az ajtó. - Mrs. Lake? Dr. Darfield vagyok. - Ó! - egyenesedett föl gyorsan Lavinia a mély, zengő hangra. Magas, széles vállú férfí állt az ajtóban, egzotikus mintázatú kék palástban. Igazi Mesmer-tanítvány, gondolta Lavinia. Olvasott néhány leírást arról, hogy a mester hogyan is dolgozott. Akik megfigyelhették őt, arról számoltak be, hogy a mester szerette a bő, lobogó palástokat, a félhomályt és a halk háttérzenét; ezt az

utóbbit jóképű fiatalemberek szolgáltatták. És az is eszébe jutott, hogy mindenki feljegyezte, hogy Mesmer rendeléseire nagy tömegben seregíettek a... nők. Darfield doktor nem volt annyira jóképű és olyan fiaatal, mint a titkára, viszont a tekintete, az a szúrós, kék szempár a vesébe hatolt. Hétköznapi jelenségnek semmiképpen sem lehetett nevezni. Lavinia pedig eljutott abba az életkorba, amikor a sima képű ifjoncok helyett sokkal jobban kezdték érdekelni az őszes halántékú, szemük sarkában finom szarkalábakat viselő és vaskos élettapasztalatokkal rendelkező férfiak. Lavinia gondosan megkomponált mosollyal fogadta, igyekezett, hogy ez a mosoly barátságos is legyen, és mindenképpen tükröződjön benne a női hisztéria szakadékszéleire jutott szerencsétlen özvegyasszony elesettsége is. - Igazán kedves öntől, hogy előzetes bejelentkezés nélkül is fogad. Dr. Darfield becsukta az ajtót és beljebb lépett. - A titkárom arról tájékoztatott, hogy az ön idegei nagyon rossz állapotban vannak. Valami sorscsapás érhette önt, ha nem tévedek. - Nem téved. A férjem elvesztése óta nagy idegi megterhelés alatt élek, s attól rettegek, hogy valami súlyos idegbaj támad meg. Nagyon remélem, hogy ön némiképpen enyhíteni tudja az idegfeszültségemet és a szorongásomat. - Igyekszem megtenni mindent, ami tőlem telik - húzta egy kicsit közelebb a gyertyát Laviniához a doktor. - Szabad megkérdeznem, honnan szerzett tudomást a rendelésemről? - Olvastam az újságban a hirdetését – válaszolt Lavinia. Mrs. Rushtont nem akarta most megemlíteni. - Értem - telepedett le a doktor egy támlátlan székre Laviniával szemben. A térdük majdnem összeért. - Szóval, nem valamelyik nőismerőse ajánlott engem? - nézett mélyen Lavinia szemébe. - Nem. - Nagyszerű. De ebben az esetben egy-két dolgot el kell magyaráznom a terápia lényegéről. Először is arra van szükség, hogy ön teljesen lazuljon el és mereven nézzen bele a lángba - húzta közelebb az asztalkát a gyertyával. Laviniának esze ágában sem volt megengedni, hogy ez a doktor hipnotizálja. Ehhez különben sem volt ő jó alany, legalábbis a szülei szerint, akik végeztek vele néhány kísérletet. De minthogy valamikor maga is praktizált, pontosan tudta, hogy a hipnotikus transz hogyan néz ki másoknál. Ha most sikerül eljátszania, hogy ő már transzba esett, akkor lehetősége nyílik megfigyelni, hogy mit is csinál, hogyan dolgozik ez a doktor. És ez még akkor is érdekes, ha nincs sok köze a Medúza- nyomozáshoz.

- A nők idegei nagyon kényesek, összhangban a természettől kapott, végtelenül kifinomult érzékenységükkel. - A doktor most is mélyen zengőí de már halkabb és kissé dallamos hangon beszélt. - És ez különösen igaz az olyan fiatal özvegyek esetében, akik meg vannak fosztva egy szerető férjjel kialakult normális kapcsolattól. Lavinia udvariasan bólogatott, és igyekezett elleplezni a türelmetlenségét. A testet és a lelket kezelő doktorok s egyéb terapeuták körében általános volt az a meggyőződés, hogy a különféle idegrendszeri zavarokat, valamint a női hisztéria kategóriájába sorolt százféle homályos tünetet a rendszeres és kielégítő szexuális érintkezés hiánya okozza. Lavinia tudta, hogy erről a témáról már évszázadok óta és elég sokat írtak. - A szorongás, az idegeskedés, a búskomorság és a nők egyéb, idegi eredetű panaszai úgy szüntethetők meg, hogy a páciens a kezelés során egy krízist él át – magyarázta Darfield. - Krízist? - Igen. Orvosi szaknyelven hisztériás paroxizmust. - Hallottam már ezt a kifejezést - bólintott Lavinia. Ez igaz is volt, de Lavinia most gondolkodóba esett. Soha nem látott még pácienst, aki a hisztériás paroxizmus állapotába jutott volna, így aztán nem is tudta, hogyan kell ezt az állapotot színlelni. A problémát itt az okozta, hogy a Mesmer-követő terapeuták nagyon sokféle módszerrel és stílusban dolgoztak. Lavinia a saját szüleitől sajátította el a hipnózissal egybekötött mágnesterápia technikáit, csakhogy az ő szülei nem törekedtek a paroxizmus állapotának előidézésére. Az apja gyakran mondogatta, hogy ez a reakció, bármilyen látványos is, csak átmeneti tünetenyhülést hozhat. -A test természetes működése mágneses hullámokat kelt, és ezek szabad áramlását időnként akadályozzák bizonyos feszültséggócok. Ezeknél a mágneses hullámok összetorlódnak, ami tovább fokozza az idegfeszültséget. A hisztériás paroxizmus viszont feloldja ezeket a feszültséggócokat – folytatta Darfield doktor. – És akkor a hullámok ismét szabadon áramolhatnak. Úgyhogy nem kell aggódnia. A pácienseim arról számolnak be, hogy jön egy nagyon kellemes görcs, utána pedig eltűnnek az idegi feszültségek, és óriási közérzetjavulás áll be. A Mesmer doktor módszerével dolgozó, jól képzett terapeuták nagyon hatékonynak tartják ezt a krízismódszert. - Értem. - Nos, akkor a tökéletes hatás elérésének érdekében a lehető legkényelmesebben helyezkedjen el. A doktor előrehajolt és a szék oldalán meghúzott egy kart, amelyet Lavinia az előbb nem vett észre. A lábtartó erre megemelkedett. Darfield ezután a szék

mögé lépett, és egy másik kar segítségével félig fekvő helyzetbe döntötte a háttámlát. Mintha nyugágyon feküdnék - gondolta Lavinia, és nem tudta eldönteni, hogy nagyon kényelmesnek, vagy egy kicsit azért idegesítenek is tartsa ezt a testhelyzetet. Most az egész szobából már csak a mennyezetet látta. Kiesett a látóteréből a doki is. És csak most vette észre, hogy a mennyezeten alkonyati égbolt derengett, lassan felgyűlő csillagokkal és kis piros felhőkkel az ég alján. - Nagyon furcsa ez a szék -jegyezte meg. - Magam terveztem. A doktor ezután leült Lavinia mellé, és kellemes, halk hangon egyenesen a fülébe kezdett duruzsolni arról, hogy milyen fínom szerkezet is a női test, hogy az tulajdonképpen egy érzékeny hangszer s hogy milyen egészségtelen is, ha egy felnőtt nő meg van fosztva az életerőt adó, egészséges és rendszeres házastársi érintkezéstől. Megemlítette, hogy hasonló idegrendszeri tünetei vannak sok olyan férjes asszonynak is, akit elhanyagol a férjük. Lavinia felismerte azt a nyugodt, de nagyon határozott hanghordozást, amellyel könnyű hipnózist lehet előidézni, és a doktor megtévesztésére fölvette a hipnotizáltak ilyen szituációban jellegzetes arckifeiezését. - Most nézze a lángot - hangzott a szelíd, de ellentmondást nem tűrő utasítás. Darfield fölemelte a gyertyát, hogy Lavinia is láthassa, majd lassú köröket kezdett leírni vele a levegőben. - És most gondoljon a női testnek arra a legkényesebb és legérzékenyebb tájékára - mormolta Darfield. - Ez az a tájék, ahol feszültséggóc alakulhat ki, amely azután idegrendszeri zavarokat okoz a hölgyeknél. Fel kell oldani az itt felhalmozódott feszültséget, s akkor enyhülnek a tünetek. Lavinia tudta, hogy az a kis gyertyaláng arra szolgál, hogy koncentrálja a páciens figyelmét. Készségesen követte hát tekintetével a lángocskát. Darfíeid lassan; kitartóan körözgetett a gyertyával. A lobogó lángocska mögül pedig ki-kivillant átható tekintete. - Most átadja magát, Mrs. Lake, az én gyógyító érintésem hatásának mondta Darfield édeskés, de egyre határozottabb hangon. A szék fölé hajolt, s köntösének redői könnyedén végigsimították Lavinia karját. - És most leteszem ezt a gyertyát - tette le a gyertyát egy közeli állványra, de közben le nem vette a szemét Laviniáról. - Csukja be a szemét. Mostantól kezdve a hangommal és érintésemmel fogom irányítani. Lavinia engedelmesen becsukta a szemét. De egy kicsit persze kukucskált. - Ne gondoljon semmi másra, csak arra a szét nem oszlatott feszültséggócra ott, a testének a legkényesebb és legérzékenyebb tájékán. - Darfield doktor most hátranyúlt, és közelebb húzta Lavinia székéhez azt az alacsony, kerekes

asztalkát rajta azzal a furcsa gépi szerkezettel. - Érezze az elakadt mágneshullámok összetorlódását és az ott felgyülemlett feszültséget. Ne nyomja el ezt az érzést. Hagyja, hogy szabadon áradjon és terjedjen. Hamarosan megszabadítom önt attól a feszítő, égető érzéstől, amely túlterheli és legyengíti az ön idegeit. Majdnem teljesen lehunyt szemhéja alól Lavinia figyelte, ahogy a doktor kinyit egy kis balzsamos szelencét. A levegőben bódító illat kezdett terjengeni. - Feltaláltam egy ötletes szerkezetet, amely jelentősen fokozta a hipnózisos mágnesterápia hagyományos tech nikáinak hatékonyságát. - mondta Darfield. Rendkívül hatékonyan és hatásosan képes oldani az altesti feszültséggócot, ahogy azt mindjárt ön is megtapasztalhatja. Nekem itt valami rossz előérzetem van, gondolta magában Lavinia. Darfield most lenyúlt, és meghúzott még egy karfa széken. A következő pillanatban Lavinia teljes megdöbbenésére szétnyílt a lábtartó jobb és bal oldá Lavinia ott találta magát félig hanyatt fekve s annyira széttárt lábakkal, mintha lovon ülne. Most már megijedt. Azt ugyan tudta, hogy a szoknyája bokáig eltakarja a lábait, de a testhelyzet és az egész szituáció mégiscsak borzasztóan kínos és feszélyező volt. De hát ez egy terapeuta, nyugtatgatta magát. Egy szakember, aki hosszú évek óta, napi rendszeresség gyógykezeli a nőket. És a páciensei nagyon is meg vannak elégedve vele. Lavinia azon kezdett gondolt, hogy meddig játssza még itt a páciens szerepét. Darfield doktor most még közelebb, majdnem Lavinia lábai közé húzta a kerekes asztalkát. Szempillái közül kukucskálva Lavinia azt látta, hogy a szerkezetből egy hosszú fémrúd mered előre, s ennek a rúdnak a végére valami puhának látszó, prémes párnagombócot erősítettek. Darfield néhányszor, nyílván ellenőrzésképpen megforgatta a tekerőkart. A fémrúd, rajta a prémes párnagombóccal gyors forgásba és rezgésbe kezdett. - Találmányommal most irányításom alá vonom az ön testében áramló mágneshullámokat – folytatta a nyilván sokszor elmondott szövegét Darfield. Ezek a mágneshullámok, mint ön is érzi, olyanok, mint a zubogva áradó víz, melynek a bukógáton átcsapva a mélybe kell zuhannia, hogy azután egy tiszta tóban a hullámai elcsendesedjenek. Ez a terápiás berendezés megkönnyíti a rnágneshullámok belső áramlását. Engedje át magát a terápiás hatásoknak. Adja át magát az érzéseinek. Ön egy orvos kezeben van. Darfield lehajolt, s egyik kezével fölhajtotta Lavinia szoknyáját, másik kezével pedig betolta a kerekes asztalkáját, a páciens széttárt lábai közé. Lavinia

eddig is sejtette, de most már megbizonyosodhatott arról, hogy testének melyik tájékán is óhajtja a derék doktor azzal a forgó-rezgő párnagombóccal feloldani az úgynevezett idegfeszültségeket. - Darfield doktor! Azonnal hagyja abba! - ült föl Lavinia. Összezárta a lábait, és leugrott a székről. - Ebből nekem elegem van. Ránézett a doktorra, aki mélységes aggodalommal nézett vissza rá. - Higgadjon le, asszonyom. Az ön idegei valóban elég gyatra állapotban vannak. - Nekem ez így pont megfelel. Nem kérek az ön módszereiből, uram! Nem óhajtom magamat ezzel a különös gépezettel gyógykezeltetni. - Biztosíthatom önt, asszonyom, hogy a módszereim a modern tudományon és évszázados tapasztalatokon alapulnak. Mert, ha tudni akarja, az orvostudomány minden nagy alakja, pergamoni Galénosztól a híres Culpeperig mind annak a női testrésznek az élénk masszírozását ajánlja a hisztériás és egyéb idegi panaszok enyhítésére. - Hát elég intim egy masszázs, mondhatom! Dr. Darfield láthatóan sértve érezte magát. - Hát akkor, kérem, vegye azt is tudomásul, hogy semmi kivetnivaló nincs az én terápiámban. Én csupán annyit tettem, hogy az évszázadokon át alkalmazott manuális technika, vagyis kézi masszírozás helyett bevezettem a gépi, vibrációs masszázst. Ezzel a készülékkel sokkal alaposabb terápiás hatást érhetünk el. - Nem a hatásosság itt a lényeg - akadékoskodott Lavinia. - Már hogy a fenébe nem az volna a lényeg, ha az ember meg is akar élni ebből a foglalkozásból? – esett ki dr. Darfield az eddig oly óvatosan előadott doktorszerepből. Dühösen fújtatott és a fejét rázta. – El sem tudja képzelni, hogy mit szenvedtem, míg össze nem eszkábáltam ezt a készüléket. Voltak pácienseim, akiken egy teljes órát is kellett dolgoznom, mire végre hajlandók voltak eljutni a terápiás csúcspontra, a feszültségoldó paroxizmus állapotába. Van önnek fogalma arról, hogy egy ilyen „kezelés” micsoda fizikai munka?! Hát elárulom önnek asszonyom: átkozottul nehéz munka! - Munka? - mutatott a székre és a készülékre Lavinia. - Ezt ön munkának nevezi, uram? - Igen, ezt csakis munkának lehet nevezni asszonyom. Vagy ön azt hiszi, hogy olyan könnyű újra és újra előidézni a terápiás csúcspontot? Ebben a székben reggeltől estig egymást váltják a nők! Elárulom önnek, hogy estefelé néha már annyira fájt és úgy megdagadt a kezem és az egész karom, hogy egész éjszaka borogatnom kellett.

- Nem igazán tudok együtt érezni magával - mondta kissé undokul Lavinia. Fölkapta a kalapját az asztalról, és megindult az ajtó felé. - Mert úgy látom, hogy nem keres olyan rosszul ezzel a fárasztó munkával. - Hát, a terápiát kedvelő nőknek köszönhetően elég jól megélek a munkámból, de vagyont ezen a pályán sem lehet keresni. Egyelőre, sajnos, nem tudtam magamra vonni a felső tízezerbeli hölgyek figyeld Mert, mint ön is nagyon jól tudja, a nagy pénz ott van, azokban a körökben. - Ezt tényleg nagyon jól tudom. - Bizonytalankodj egy kicsit, de aztán csak megkérdezte. – Azt akarja mondani, hogy az ön kiváló apróhirdetései nem vonzották ide az előkelőbb hölgyeket? - A főrangúak nem az újságból, hanem egymástól szerzik a fontos értesüléseket - sóhajtott doktor. - És amíg legalább egy fontos személyiség nem kezd rólam suttogni azokban a körökben, addig elég reménytelen a helyzetem. Lavinia már kezdte megsajnálni a szegény, dolgos doktort. - Hát igen. A referencia mindig komoly probléma. - Igen - mondta eltűnődve a férfi, majd hirtelen témát váltott. De ha most mégis visszatérnénk az ön idegeinek kezeléséhez, akkor meggyőződhetne róla, asszonyom, hogy az én készülékem tényleg csodát művel... - Nem, köszönöm - szakította félbe Lavinia, már az ajtóban állva. - Attól tartok, az én megtépázott idegeimnek túl radikális volna ez a mechanikus vibrációs kezelés. Viszontlátásra, Darfield doktor! Átvágott a hallon, leszaladt a lépcsőn, s odalent majdnem összeütközött a szőke titkárral. Az elegáns mozdulattal ugrott félre, majd udvariasan kinyitotta neki a bejárati ajtót. A járdára már igyekezett lazán és közömbös arckifejezéssel kilépni. Mint akivel az égvilágon semmi érdekes nem történt. Udvariasan rámosolygott a szembejövő nőre, aki épp a doktorhoz igyekezett. Nyugodt vagyok, nem vagyok ideges, mondogatta magában, pedig majd szétvetette a méreg. Kénytelen volt beismerni, hogy hülye ötlet volt felkeresni ezt a lélek- vagy micsodagyógyászt, Mrs. Rush-ton női hisztériás „idegmágneses feszültséggócainak” nagy szakértelmű kikúrálóját. Még az a szerencse, hogy a reggelinél nem árulta el Tobiasnak, hova is készül. Mert akkor kénytelen volna beszámolni, hogy hol járt és ott mit látott. És akkor Tobias halálra röhögné magát. És kicikizné őt a világból... Balra egy árnyas fákkal szegélyezett mellékutca nyílott. Lavinia tempósan haladt tovább, s nem vette észre, hogy a fák árnyékából kimozdul valaki, s követni kezdi. Csak akkor kapott észbe, amikor az illető odalépett mellé. - Tobias! - kapta ijedten a szája elé a kezét.

- Szép időnk van, nem igaz? Az embernek ilyenkor sétálni támad kedve. És elkóborol erre-arra… - Tobias! Muszáj neked sötét fasorokban leselkedni utánam?! A frászt hozod rám. Mi a fészkes fenét csinálsz itt? - Nem bírtad ki, hogy ne lásd a saját szemeddel is ezt a derék doktort, igaz? vigyorgott gúnyosan Tobias. - És legalább levitt transzba ez a sarlatán? - Nem. Ismét kiderült, hogy nem vagyok ehhez megfelelő alany - Ezen én már nem lepődöm meg. Él egyáltalán olyan ember a földön, akinek te hajlandó vagy alávetni az akaratodat? - Pontosan annyi, ahánynak te vagy hajlandó elfogadni a véleményét vagy az akaratát - vágott vissza Lavinia. - Még azt sem engeded, hogy megpróbáljam enyhíteni a lőtt sebed vissza-visszatérő fájását. - Egyéb feszültségeimet viszont sokszor sikerült már enyhítened. Nagyon elégedett vagyok a terápiás módszereiddel, úgyhogy ne nyugtalankodj. - Nem kellene már megint elviccelni a dolgot. Ez egyáltalán nem olyan vicces! Mi a fészkes fenét kerestél te itt? Követtél végig, hogy hová megyek? Mi? Válaszolj! - El kell ismernem, hogy bizony, furdalt a kíváncsiság. És te? Mi újat és érdekeset tudtál meg? - Első megbízónk egy mágnesező hipnotizőr. A gyilkosság áldozata értett valamit ehhez a terápiához - sorolta Lavinia kedvetlenül. - Második megbízónk, Mrs. Rushton rendszeresen jár kezelésre egy mágnesező hipnotizőrhöz... Hát képzeld el, hogy ez a hármas egybeesés nem hagyott nyugodni. Hiszen te is mindig az hajtogatod, hogy még a véletlennek tűnő egybeesésekre is nagyon oda kell figyelni. - Azokra oda. De ha meggondoljuk, hogy Londonban ma hány ember és főként hány nő kezelteti különféle „ideggyengeségét” ezekkel a sarlatánokkal, akkor az volna a furcsa, ha ez a Mrs. Rushton nem járna mágnesterápiára közölte Tobias szárazon. – Nos? Ennek fényében mi újat hozott ez a kis magánnyomozásod? Elégedett vagy az eredménnyel? Lavinia megköszörülte a torkát. - Nagyon elégedett vagyok. - Meggyőződtél arról, hogy Darfield legálisan praktizál? - Meg. Tobias visszanézett a már alig látható zöld ajtó felé. - Amíg vártam rád, megfigyeltem az érkező és távozó pácienseket- És arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ez a figura a nőkre specializálódott. - Ez így is van. Darfield a női hisztéria kezelésének specialistája.

- De mi az öreg ördög az a női hisztéria? Áruld már el nekem! - Szakmai kérdésekben járatlan embernek ezt elég nehéz elmagyarázni undokoskodott finoman Lavinia. - Legyen elég annyi, hogy az orvosok és a különféle terapeuták szempontjából ez roppant jövedelmező nyavalya, hiszen a páciens se bele nem hal, se ki nem gyógyul belőle. Hanem szorgalmasan visszajárkál a kúrálójához. És előtte vagy utána, de fizet. - Mint például Mrs. Rushton is. - Igen. - Na, végre egy szakma, amely igazán tartós üzleti kapcsolatokat építhet ki jegyezte meg Tóbiás, és Laviniát karon ragadva elindult az utca másik oldala felé. - Na és Darfield doki hogyan kezeli ezeket a női hisztérikákat? - Mitől lettél hirtelen ilyen kíváncsi ezekre az orvosi, szakmai részletekre? - Hát csak attól, hogy észrevettem valamit. A Darfield rendelésére érkező nők egyáltalán nem tűntek szánalomra méltó, idegbajos teremtésnek. Sőt, nagyon is vidáman szaladtak fölfelé a zöld ajtóhoz vezető lépcsőkön. Aztán pedig kipirulva és csillogó szemekkel távoztak. És Mrs. Rushton is csak áradozva beszélt erről a terápiáról. Ezek után fel kell tételeznem, hogy DarPoktor fájdalommentes kezelést alkalmaz. - Úgy is van. Tobias megállt, és a könyökénél fogva szembefordította magával Laviniát. És azt is el kell mondanom, hogy pár perccel ezelőtt te úgy szaladtál le azon a lépcsőn - intett a fejével a doktor háza felé -, mint akit kergetnek. Mint aki alig várja már, hogy kiszabaduljon odabentről. - Sietnem kell - válaszolta Lavinia nem nagy meggyőződéssel. – Ma délután még egy csomó dolgot el Tobias azonban nem hagyta eltéríteni magát. - Történt valami Darfield szobájában, Lavinia? - Semmi említésre méltó - vonta meg a vállát Lavinia. - És, mint te is feltételezted, Mrs. Rushton idejárkálása teljesen érdektelen ügy, és semmi köze nincs ahhoz, amiben mi nyomozunk. - Teljesen biztos vagy abban, hogy nincs itt semmi olyasmi, amiről nekem is tudnom kellene? - Tobias, esküszöm, hogy hozzád képest egy buldog könnyen elzavarható kisegér! - nézte meg tüntetően a kabátgallérjára tűzött kis órát Lavinia. Úristen! Már ennyi az idő? Még egy csomó dolgot be is akartam vásárolni hazafelé menet. - Szóval milyen terápiás technikákat is alkalmaz ez a Darfield?

- Ne izgassa föl magát, uram - mondta sejtelmes magabiztossággal Lavinia. Biztosíthatom önt, hogy a dr. Darfield által a női idegrendszeri panaszok kezelésére alkalmazott módszerek semmiképpen sem lépik át a hagyományos és jól bevált mágnesterápiás és orvosi praxis kereteit.

Tizenhat EEMELINE MÉLY EGYÜTTÉRZÉSSEL FIGYELTE A KERTÉSZT, akinek Anthony mindenféle kérdéseket tett föl. A szegény ember a konyha közepén toporgott, idegesen gyűrögette a kalapját, és a kérdésekre rövid, kelletlen válaszokat adott. Jól láthatóan feszengett, pedig Anthony a lelkét is kitette, hogy mindenkivel a lehető legnyugodtabb hangon és a legnagyobb udvariassággal beszéljen. - Látott-e bárkit is, bármikor is bemenni őlordsága öltöző- vagy hálószobájába? Olyan valakit, semmi keresnivalója nem volt? Vagy aki szokatlan időben ment oda? Például késő éjszaka? - kérdezte Anthony. - Én még őlordsága szobáit sem láttam. Nem láttam az öltözőjét. Sem a hálószobáját. Még az emeletre sem mentem föl - intett a kertész a fejével a lépcső felé. – Én nem tudom, mi van odafönt. Tizenhét éve dolgozok itt. A házon belül csak egy helyiségben voltam: a konyhában. – Hát persze - mondta erre helyeslőén Mrs. Rushton, aki hosszú tölgyfa asztal végénél ült. - Ez így természetes. A kertészeknek semmi dolguk a konyha határain túl. Anthony összeszorította a száját, és inkább nem szólt semmit. Emeline viszont érezte, hogy a fiúnak kissé felment a vérnyomása. Mert Mrs. Rushton nem először beszélt bele a nem rá tartozó dolgokba. Kéretlenül, természetesen. Eeész délelőtt folytatták Anthonyval a személyzet kikérdezését. És hiába vágtak bele nagy lelkesedéssel, mert most, a vége felé Emeline egyre inkább úgy érezte, hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Egyetlen alkalmazott sem volt készséges és közreműködő, és mindenkiből úgy kellett kihúzni minden egyes választ. Hallgattak, feszengtek, a vállukat vonogatták... És Emeline pontosan tudta, hogy miért: azért, mert ez a kellemetlen perszóna, ez a Mrs. Rushton nem volt képes elmenni a francba. Ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen az alkalmazottak kikérdezésén. Anthony megköszönte a közreműködést a kertésznek, aki alig várta már, hogy elmehessen. Emeline is csak nézett maga elé, azután kedvetlen sóhajtással becsukta a jegyzetfüzetét. - Akkor kész is vagyunk! - jelentette be, ismét kéretlenül, Mrs. Rushton. - Ez volt az utolsó. Megtudtak valami fontosat, Mr. Sinclair? Anthony rávirította megnyerő mosolyát a nőre, de Emeline jól látta a vicsort is a mosoly mögött. Mrs. Rushton azonban nem vett észre semmit. Ő nyilvánvalóan el volt bűvölve a fiatalembertől. Amióta Anthony bemutatkozott neki, Emeline-nel gyakorlatilag nem is foglalkozott, egyszerűen levegőnek nézte. Anthonyra viszont egészen ellágyulva pillogott, és le nem róla a szemét.

Emeline arra gondolt, hogy ha egy férfi legeltetné így a szemét egy nőn, bámulná ilyen gátlástalanul, akkor azt a fickót bizony romlott erkölcsű, tolakodó fráternek neveznék. - Az majd csak akkor derül ki, ha Mr. March Mrs. Lake-kel közösen kiértékeljük a feljegyzéseinket - válaszolt udvariasan Anthony - Köszönjük, hogy reánk áldozta ezt a délelőttjét, Mrs. Rushton. - Ó, semmiség! - állt föl a nő, folyamatosan bámulva a fiatalembert. - Ugye, azonnal értesítenek, ha bármit is megtudnak a karkötő sorsáról? - Természetesen. - Nagyon hálás lennék, ha személyesen értesítene engem, Mr. Sinclair - búgta csábos hangon a nő. - Úgy érzem, mi jól megértjük egymást. És számomra különösen megnyugtató, hogy egy ilyen imponálóan izmos fizikumú fiatalember is részt vesz a nyomozásban. - Köszönöm a belém vetett bizalmát, asszonyom - biccentett udvariasan Anthony, és az ajtó felé hátrálva Emeline tekintetét kereste. - Folyamatosan tájékoztatjuk majd önt az eredményeinkről. Most pedig mennünk kell. - Egy teát csak megisznak indulás előtt? - próbálkozott még a nő. Anthony már éppen kibökte, hogy nem, de Emeline-nek sikerült jeleznie neki, hogy maradjon csöndben. Anthony erre elbizonytalanodott, és zavartan köhécselni kezdett. - Asszonyom - fordult a nőhöz Emeline. – Ugye megengedi, hogy a kertésszel megnézzem az önök csodálatos kertjét? Tudja, nekem nagy szenvedélyem a kertészkedés. Most Mrs. Rushton bizonytalanodott el egy pillanatra. Emeline-nek támadt egy mentő ötlete. - Addig Mr. Sinclair megiszik önnel egy teát. Amíg én gyorsan megnézem, hogy az idén milyen virágokat ültetnek. Mrs. Rushton arca felderült. - Ó, hát persze! Remek ötlet! Menjen csak nyugodtan. És^nem kell sietnie, nézzen csak végig mindent. - Köszönöm! - süllyesztette a retiküljebe Emeline a noteszt és a ceruzát. Már megyek is. És már szaladt is. Anthony néma kétségbeess bámult utána.

HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB VALÓBAN ELHAGYTÁK A NAGYBETEG LORD nyomasztó rezidenciáját. Anthony komor képpel, leszegett fejjel ballagott Emeline mellett. Emeline sejtette, hogy ez a rosszkedv csak részben személyzet kifaggatásának eredménytelenségéből. - Nagyon remélem, hogy volt valami komoly okod arra, hogy kettesben hagyjál engem ezzel a borzasztó banyával - sziszegte Anthony. Az utóbbi időben már egyre gyakrabban tegeződtek - Borzasztó? Banya? Hogy mondhatsz ilyet arra a kedves nőre? Aki láthatóan el van bűvölve tőled. Rólam tudomást sem vett, rólad viszont le nem vette a tekintetét egy pillanatra sem. Biztos vagyok benne, hogy szonettet vagy ódát fog írni a te imponálóan izmos fizikumodról. - Nincs kedvem most viccelődni - ragadta karon Emeline-t Anthony, és nagyon határozottan a park felé kanyarodott vele. Emeline-nek eszébe jutott, hogy Anthonyt eddig még sohasem látta ilyen ingerültnek. Új oldaláról ismertem meg egy embert, gondolta magában. - Mitől vagy ennyire kiborulva? - Mitől, mitől... - nyitotta ki Anthony a vaskaput, s terelte be maga előtt Emeline-t a bekerített, de kissé elhanyagolt parkba. - Mi a fene volt az a kerti séta? Nagyon jól tudod, hogy nem azért jöttünk ide, hogy te a rozsatöyek dugványozását tanulmányozd! - Valóban - lihegte Emeline, mert alig tudott lépést tartani a dühösen masírozó fiatalemberrel. - Azért jöttünk, hogy kiszedjünk a személyzetből valamit. De jól pofára estünk. - A miatt a borzaszto banya miatt - loholt tovább Anthony a parkon átlósan átvezető ösvényen. - Az ő jelenlétében nern mertek beszélni a szolgák. Mert tudják, hogy az öreg lord a halálán van, és hamarosan ez a nő lesz a ház ura. És bármikor bárkit kirúghat, aki neki nem tetszik. - Ez igaz - szedte a lábát Emeline. - És épp ezért jutott eszembe szerencsére, hogy négyszemközt is beszéljek azzal a szerencsétlen, halálra rémült kertésszel. Anthony kicsit lelassított, és érdeklődve nézett Emeline-re. Tulajdonképpen sejtette ő, hogy Emeline annyira mégsem lehet ostoba, hogy nyomozás közben a rózsák dugványozásával szórakozzon... - Na és mit tárgyaltál azzal a szerencsétlennel? Emeline kissé megkönnyebbült. Érezte, hogy mégis szót tudnak ők érteni. Miről tárgyaltunk? Pénzügyekről! - Pénzügyekről?! - képedt el Anthony, De aztán bekattant neki valami. Lefizetted?

- Még nem. Csak ígértem neki egy kis jutalmat. Ha beszél. Az ötletet egyébként a nagynénémtől vettem. Mert rájöttem, hogy ő is és Mr. March is ugyanolyan árucikknek tekinti az információt, mint mondjuk a kenyeret vagy a tűzifát. És ugyanúgy hajlandók fizetni érte. - Valóban - nyitotta ki Anthony a park túlsó végén a kaput. - Tobias nem szereti a kenőpénzt meg a vesztegetést, de ha úgy jön ki a lépés, akkor fizet. Szóval, mondott valamit az a kertész? - Nem is tudom. - Hogyhogy? Nem tudod, hogy mit mondott? Akkor minek ígértél neki pénzt? A nagy semmiért? - Nem éppen a semmiért. Csak ez a szegény ember még odakint is nagyon ideges volt, és nagyon félt. Attól a banyától, ahogy te nevezed. De éreztem, hogy sokkal többet tud, mint amennyit a konyhában eldadogott. Nem is nyúztam tovább, de közöltem vele, hogy még huszonnégy óráig él az ajánlatom: ha elmondja, amit a konyhában nem mondott el, akkor kap egy összeget. - Ertem - kanyarodott be Anthony egy szűk kis utcába. Most már normális tempóban lépkedett, és megenyhülve belekarolt a lányba. Az út közepén ballagtak, mert a keskeny járdán egy ember is alig fért el. Hát, majd meglátjuk. - Meglátjuk... De azért jó ötlet volt, nem? A semminél mindenképpen több. - És ezért kellett engem odalökni annak a banyának a karmai közé? - nézett elgyötörten Anthony. – Hogy te egy kis kenőpénzt tudjál ígérni a kertésznek? - Ismétlem: nem kenőpénzt, hanem jutalmat. Ami pedig a te „odalökésedet” illeti, könnyen belátható, hogy volt más választásom. Gyorsan kellett cselekednem. - Ez elég gyenge magyarázkodás. - Most miért vagy úgy oda? Annyira rossz volt talán az a kis teázgatás Mrs. Rushtonnal? - Életem legszörnyűbb húsz perce volt, ha már annyira tudni akarod. A banya megpróbált rávenni, hogy látogassam meg egyedül is. És nem is akármikor, hanem estefelé. Brr! - Anthony láthatóan megborzongott. - Ennyire szörnyű volt? - kérdezte részvéttel Emeline. – Ennyire hátborzongató? - Ennyire. És haragszom Tobiasra is. Mert amikor megkértem, hogy vegyen maga mellé segítőtársnak, elhallgatta, hogy vannak itt olyan borzasztó kuncsaftok is, mint ez a Mrs. Rushton. - Ettől szép ez a szakma, nem? Hogy sokféle emberrel ismerkedhetünk meg.

Anthony a bajsza alatt mosolygott. - Nagyon szép szakma. Tobias nem lelkesedik a pályaválasztási ötletemért, de egyelőre, úgy tűnik, belenyugodott. - Lavinia nagyjából ugyanígy van velem. Anthony egy darabig nem szólt semmit. Aztán csak kibökte. - Ha már szóba került Tobias és Lavinia, akkor szeretnék valamit megbeszélni veled. Emeline kicsit megijedt, de nagyon megtisztelve erezte magát. Hogy ilyen bizalmas témát akarnak megbeszélni vele. - A kettejük kapcsolatára gondolsz? - Arra. Te nem aggódsz egy kicsit miattuk? - De. - Egy kicsit. Az utóbbi időben. - Most már elég egyértelmű, hogy a kapcsolatuk, hogy is mondjam, nagyon szorossá vált. És most nem a szakmai kapcsolatukra gondolok. Emelie az utca távoli végét bámulta. - Azt akarod mondani, hogy intim kapcsolat alakult ki köztük? - Igen. És nézd el nekem, hogy ezt szóba hoztam. Végül is ilyen témákat nem ifjú úrhölgyekkel szoktak kitárgyalni. De hát nem tudom mással kitárgyalni. - Ne aggódj az illem miatt - mondta szelíden Emeline. – Nekünk, úgy értem, neked meg nekem, úgysem a hagyományos, „úri” módon alakult eddig a sorsunk. Én például sokkal több élettapasztalatot szereztem, mint a korombeli úrileánykák. Úgyhogy nyugodtan beszélhetsz velem bármiről. - Na szóval... Engem az zavar, hogy Tobias és Lavinia az utóbbi időben egyre többet veszekszik. - Igen. Mostanában tényleg elég feszült a kapcsolatuk. Hogy finoman fejezzem ki magam. - A viaszfígurás gyilkosságok ügyében folytatott nyomozásuk sikere után azt hittem, hogy lehiggadnak, és békésebb vizekre eveznek. Hogy tényleg szerelem alakul ki közöttük. Mert az biztos, hogy valamilyen szenvedélyek már régóta munkálnak a háttérben. Valamilyen szenvedélyek... Ernelíne-nek eszébe jutott, hogy Lavinia egyszer milyen kipirult arccal és csillógó szemekkel tért haza egy hosszú séta után. Valahol a parkban barangoltak Tobiassal. - Szerintem egyértelműen abból fakad a probléma - folytatta Anthony -, hogy Tobias tökéletesen érzéketlen a romantika iránt. Egyszerűen nem tudja, hogyan kell a szó jó értelmében elcsavarni egy nő fejét. Én megpróbáltam néhány tanácsot adni neki, de azt hiszem, nem fogadta meg őket. Emeline elgondolkodott ezen. - Szerintem nem ez a fő baj. Mert az igaz, hogy a nagynéném odavan a szerelmes versekért, de azt már nem hiszem, hogy

azt várná Tobiastól, hogy olyan legyen, mint Byron valamelyü költeményének férfi főhőse. - Na, ezt örömmel hallom, mert én sem olyan neveltetésben részesültem, hogy Byron-főhős legyen belőlem. Ráadásul nem is akarok az lenni. De ha nem ez a baj, akkor mi a jóisten nem stimmel közöttük? - Lavinia nagynéném említett egy-két dolgot, s szolból én arra következtetek, hogy kitört köztük a szakmai rivalizálás. - Micsoda? Honnan veszed ezt? - Például onnan, hogy Tobias nem volt hajlandó mutatni őt néhány kapcsolatának. ~ Ezt én is tudom. De meg kell mondanom, hogy Tobiasnak itt igaza van. Végül is egyik-másik kapcsolata kifejezetten alvilági figura. És nagyon helyesen úgy gondolja, hogy ezekkel talán mégsem kellene Laviniának megismerkednie. - Talán. De van itt más baj is - sorolta tovább Emeline. – Az utóbbi időben Tobias elkezdett dirigálni. Naponta az újabb és újabb parancsokat meg a kéretlen tanácsokat. Lavinia már nagyon nehezen tűri. Nincs ő hozzászokva ahhoz, mások irányítsák a cseledeteit. Most Anthony tűnődött el egy kicsit. - Az elég egyértelmű, hogy két önálló, sőt önfejű emberről van szó. Akiknek kialakult már az önálló életvezetési stílusuk. Én csak azt nem tudom... Hirtelen egy gyerek kiáltozása hallatszott valahonnan mögülök. - Uram.! Asszonyom! Várjanak! A papa küldött üzenetet! Anthony meglepetten fordult hátra. - Hát ez meg mi? Emeline sejtette már. Nyolc-kilenc éves fiúcska szaladt utánuk, ócska ruhában, a kalapjával integetve. Az utca elején járt még. - A kertész fia lesz - mondta Emeline. - Találkoztam vele a kerti sétánkon. Segíteni szokott az apjának virágot ültetni. - Mit akar tőlünk? - Szerintem az apja küldött valami üzenetet. Valami érdekes információt. És nyilván számít a jutalomra. Tudtam, hogy működni fog az ötletem. A fiú észrevette, hogy várnak rá, ezért kissé lelassított, és abbahagyta a kiáltozást is. Ebben a pillanatban nagy zaj támadt. Az utca végén, messze a fiú mögött egy fekete bérkocsi kanyarodott elő. Aztán a kocsis az ostorával kettőthármat odavágott a lovaknak, mire azok vágtatásba kezdtek. A nyolc patkó rémisztően, szikrázva csattogott a kockaköveken. A szörnyű fogat egyenesen a kertész kisfia felé száguldott.

Emeline rögtön átlátta, hogy a gyerek a lovak patái és a kerekek alatt fogja végezni. - Nézz hátra! - kiáltott a gyereknek. A gyerek pár másodpercig még nem fogott föl semmit, de azután mégiscsak megállt és hátrafordult. És rögtön meg is bénult a feléje rohanó szörnyűség látványától. - Menj onnan! Ugorj félre! - kiáltotta most Anthony. És rohanva megindult a fiú felé. - Szentséges isten! - kapta föl a szoknyája szélét Emeline, és Anthony után eredt. A fiú végre magához tért, és két nagy ugrással keskeny járdán termett, ahol már biztonságban volt. A kalapját viszont a szél lekapta a fejéről. A kalap a járda szélére pottyant, majd szépen begurult a kocsiút közepére. - A kalapom! - ugrott utána ijedten a gyerek. - Hagyd ott! - sikította Emeline. - Hagyd a fenébe! A fiú azonban nem figyelt rá. A fekete kocsi nem lassított. A kocsis vagy nem vett észre a gyereket, vagy... Emeline szívébe belemarícolta rettenet. - Maradj a járdán! - kiáltott vissza Anthony. Emeline behúzódott egy kapu alá, és tehetetlenül figyelte, hogy a következő másodpercekben a kocsi vagy Anthony éri-e el előbb a gyereket. És megtörtént a csoda. Anthony az utolsó pillanatban még félre tudta rántani a kisfiút a csattogó patái elől. A szörnyű batár pár másodperccel később rettenetes zajjal elrobogott Emeline mellett is. És Emeline csal; a szeme sarkából látta, hogy a kocsis valamit odahajít neki. Az a valami a falon koppant, majd leesett a járdára. Emeline nem foglalkozott vele, mert most csak a kisfiú érdekelte, és persze Anthony. A kocsi majdnem fölborulva, de eltűnt az utca végen a kanyarban, Emeline pedig rohanni kezdett a „fiúk” felé. Ott voltak elterülve a lejtős, keskeny járdán, gyerek Anthonyn feküdt, keresztbe, zöld kalapja valahová kettejük közé gyúródott. Emeline még nem ért oda, amikor a gyerek már megmozdult, aztán föl is tápászkodott. Kicsit szédelegve és kábultan, de láthatóan komolyabb sérülés nélkül. Emeline letérdelt vagy inkább lerogyott Anthony mellé. - Anthony! Az ég szerelmére! Mi van veled? Válaszolj!

A fiatalember azonban csak feküdt, mozdulatlanul. Emeline lelki szemei előtt pár másodperc alatt leperegtek a legborzalmasabb képek, már látta a sírásót, a temetést… Letépte az egyik kesztyűjét, és Anthony csuklóján, majd a nyakán próbálta, elég szerencsétlenül, kitapintani a pulzust. Anthony már nem bírta tovább. Kinyitotta egyik szemét és elvigyorodott. Ez csiklandoz! Egyébként pedig akár meg is halhattam volna. De az őrangyalom vigyázott rám. Emeline elkapta a kezét. - Megsebesültél? Eltört valamid? - Á nem - ült fel Anthony, és a kisfiú felé fordult. - Mi van magával, hercegem? Nem esett baja? - Nem, uram - markolta föl és vizsgálgatta aggódva a kalapját a gyerek. Aztán megkönnyebbülve nézett fel - Nagyon szépen köszönöm, uram, hogy megmentette a kalapomat! A mamától kaptam a múlt héten, a születésnapomra. És mit kaptam volna, te jó isten, ha most elszakadt volna! - Nagyon szép kalap - állt fel Anthony és veregette a port lefelé a nadrágjáról. Aztán a kezét nyújtotta és felsegítette a még mindig ott térdelő Emeline-t is, Aztán ismét a fiú felé fordult. - Na akkor, halljuk, mit akartál elmondani nekünk. A gyerek erre felnőttesen komoly képet vágott, és egy darabig komolyan koncentrált. - A papa azt üzeni, hogy beszéljenek a komornyikkal. - A lord komornyikjával? Mr. Fitchcsel? - kérdezett Anthony. - De az ma nem volt ott. Most jut eszembe, hogy tényleg nem találkoztunk vele. Hol van most? - Mrs. Rushton elküldte. Magyarázat és fizetés nélkül. A papa mondta. Mr. Fitch nagyon mérges volt. De nagyon. Emeline tekintete összeakadt Anthonyéval. - Ez nagyon érdekes. Folytasd csak. Anthony is biztatta a gyereket. - Mondd tovább. - A papa azt mondja, nogy Nan, az egyik szobalány azt mondta, hogy Fitch nagyon furcsán viselkedett azon a napon, amikor kirúgták. Nan a lepedőket és ágyhuzatokat rendezte akkor. Fitch nem vette észre őt, de ő látta, hogy ez a Fitch kijön a lord hálószobájából és a kezében valami kisebb dolgot visz. Ami be volt csomagolva valamibe, vagy egy nyakkendővel volt körültekerve. Aztán betette ezt a valamit a zsákjába, és kiment a házból. - Nan miért nem mondta ezt el senkinek? - kérdezte Anthony. A gyerek megvonta a vállát. - Mindenki tudta, hogy Mr. Fitchet kirúgták. Búcsúpénz és ajánlólevél nélkül. És így nehezen fog új helyet találni magának.

Nan is nyilván úgy gondolta, hogy muszáj volt segítenie magán, hiszen nem tudhatta, hogy talál-e munkát. Vagy meddig lesz munka nélkül. - Ennek a komornyiknak voltak kulcsai? - kérdezte Emeline. - Vagy megszerezhette Mrs. Rushton kulcsait? Esetleg csináltatott róluk másolatot? A gyerek ezen elgondolkodott egy darabig, és megint csak a vállát vonogatta. - Az is lehet. Volt rengeteg alkalma egy darabka viasszal lenyomatot csinálni a kulcsokról. Anthony fölkapta a fejét. - Mit értesz azon, hogy rengeteg alkalma volt? - Hát a délutáni találkozásaikon ott fönt az emeleten - nézett meglepetten a fiú, mint aki nem érti, hogy mit nem lehet itt érteni. - Miféle találkozások voltak ezek? - kérdezte Emeline. - Amikor Mrs. Rushton megérkezett - nézett Emeline-re a gyerek -, pár nap múlva azt mondta Fitchnek, hogy adjon rendszeres tájékoztatást neki a lord egészségi és agyi állapotáról. És ezért hetenként kétszer háromszor találkoztak az egyik emeleti hálószobában. Ottan adta neki a Fitch a tájékoztatásokat. Egész után, de néha még éjszaka is. Emeline érezte, hogy ettől bizony elpirult. Nem mert Anthony szemébe nézni. - Értem - bámulta kissé zavartan maga előtt a földet. A gyerek persze megérezte, hogy valami nincs rendben. - Egyszer hallottam, hogy a Fitch azt mondja a pának, hogy Mrs. Rushton egy tehetetlen nő - sietett valami okosat mondani. - Tehetetlen?! - meredt rá Anthony. A gyerek rándított egyet a vállán. - Tehetetlen. Vagy valami ilyesmi. Te-vel kezdődik. Az biztos. - Nem telhetetlen? - kérdezte Anthony nagyon semleges hanghordozással. - De! - örült meg a gyerek. - Pont ezt mondta. A komornyik úr azt mondta, hogy ez a nő telhetetlen. Meg még azt is, hogy kikészít ez minden férfit, az hétszentség! Most Anthonynak kellett lepleznie a zavarát. - Na és, az apád megmondta, hogy hol lakik ez a Mr. Fitch? - Csak azt, hogy egy kis házban lakik a White Streeten. - És most furcsa aggodalom ült ki a gyerek arcára. - Megkapom a pénzemet, uram? A papa azt mondta, hogy ne felejtsem el elkérni a pénzt. Amit maguk megígértek. - Ne izgulj, megkapod - mosolygott rá Emeline. - Mr Sinclair máris szedi elő a zsebéből a jutalmadat.

Anthony megeresztett egy vicsorgó vigyort Emeline felé, de aztán engedelmesen elkezdett kotorászni a zsebében, majd egy csomó pénzérmét potyogtatott a gyerek markába. A kisfiú súlyra méregette a zsákmányt, aztán boldog mosollyal sarkon fordult és elrohant. Anthony és Emeline addig néztek utána, míg el nem tűnt. - Nekem meg az jut erről eszembe, amit már Tobias is többször említett kezdte szemrehányó tekintettel Anthony, - Hogy amikor Lavinia nagynénéd pénzt ígér valami információért, akkor annak mindig az a vége, hogy neki kell a zsebébe nyúlnia. Úgy látom, ez nálatok női ágon öröklődő családi vonás. - Írja a többihez, uram - legyintett pimaszul Emeline. A végén, ha a kuncsaftok kifizetnek bennünket, majd kasszát csinálunk. Elkezdte felhúzni a kesztyűjét, és akkor vette észre, hogy még mindig remegnek az ujjai. Anthonyt majdnem halálra taposták a lovak. Hiába beszélgetnek már hosszú percek óta másról, az idegei még őrzik az előbbi megrázkódtatás emlékét. Emeline-nek komoly erőfeszítésébe került rendesen felhúzni azt a csipkekesztyűt. Anthony figyelmét nem kerülte el a dolog. - Mi bajod van? - kérdezte csak úgy mellékesen. De Emeline-nek ez már sok volt. Nem értette, hogy Anthony miért vesz ennyire félvállról mindent. - Te az előbb majdnem meghaltál! - kiáltott rá olyan erővel a megrémült fiatalemberre, hogy hangját hullámokban verték vissza a környező házfalak. - De hát élek! - tárta szét a kezét Anthony. - Látom. Értem. De te majdnem meghaltál! - Emeline, azt hiszem... - És én most mit csinálnék, ha te ott hevernél az út közepén, agyontaposva? folytatta még mindig kiabálva Emeline. - Ebbe már belegondolni is szörnyű! Én már a gondolatától is megőrülök. Hallod, amit mondok? - Hallom, hallom. Akárcsak az egész utca. - Ó, Anthony! Én úgy megijedtem! És nyüszítő, gyerekes sírással Anthony vállára borult, két karjával átölelve a fiatalember nyakát. Anthony a meglepetéstől majdnem összeesett. De aztán persze magához tért, és olyan szorosan ölelte át lányt, hogy az alig kapott levegőt. - Emeline! - suttogta vagy inkább hörögte. - Emeline! Villámgyors rántással kioldotta Emeline kalapszalagjának áll alatt megkötött masniját, és hátralökte azt a zavaró kalapot. Aztán felemelte a lány arcát, és vadul, szenvedélyesen csókolózni kezdett vele. Emeline beleborzongott...

És ez az egész testét megpezsdítő borzongás egy szempillantás alatt szertefoszlatta az előbbi pá mát. Hiszen már hetek óta ábrándozott erről a pillanatról, egy ilyen csókolózásról. Mindig az járt a fejében, hogy vajon milyen érzés volna Anthonyval csókolózni. Sok mindent elképzelt, de ez a mostani felülmúlta minden képzeletét. Anthony szája forró volt, ellenállhatatlan és megállíthatatlan. És a nyelve is csak nyomakodott befelé… Emeline majdnem elájult ettől a borzasztó modortalanságtól és a félelmetesen jó érzéstől. A fiú egész testével magához ölelte, és Emeline olyan kontárokat és kidudorodásokat is megérzett, amilyenekről eddig még csak a múzeumban látott szobrok és képek alapján alakultak ki homályos sejtései. Anthonynak sem voltak még különösebb tapasztalai a nőkkel, de most egyik kezével ösztönös ügyességgel végigsimította Emeline hátát, szép lassan, le egészen a fenekkéig, s aztán tele tenyérrel, nagy erővel magához szorította a lányt. Emeline ilyet sem érzett még, s nagyon tetszett neki a repertoár. Kíváncsian várta, mit tud még ez az Anthony. Két évvel ezelőtt valahogy sikerült rábeszélnie Laviniát, hogy áruljon már el neki ezt-azt a férfi-nő kapcsolat testi vonatkozásairól. Lavirnia persze, eleinte, rettenetesen zavarban volt, de azután megmutatott neki néhány görög és római vázát, amelyekre erotikus jeleneteket festettek És beszélgettek is arról, hogy körülbelül mi történik, amikor egy férfi és egy nő összekerül az ágyban. Vagy éppen nem az ágyban... De ezek az elméleti ismeretek semmit sem közölhettek vele arról a lángoló izgalmi állapotról, amely most tört rá pár másodperc alatt. Meg persze arról sem lehetett halvány fogalma se, hogy ilyen nagy és kőkemény kidudorodás támad majd Anthony nadrágjának az elején, szintén néhány másodperc alatt... Az egyébként tényleg tapasztalatlan Anthonynak veleszületett érzéke lehetett a nők elbűvöléséhez. Mert most abbahagyta az intenzitásában már amúgy is fokozhatatlan csókolózást, és gyöngéden hátrahajtva Emeline fejét, a lány füle tövét és a nyaka oldalát kezdte csókolgatni. Emeline most már teljesen kész volt, elolvadt a gyönyörűségtói, keze-lába remegett. Ha Anthony meg nem tartja kissé illetlen alámarkolással – a fenekénél, tán még össze is esik. - Anthony! - lihegte, amikor végre levegőt kapott. Anthony erre megrémült. Abbahagyta a nyakcsókolgatást, elengedte Emeline fenekét is, és nagyon zavarodottan pillogott jobbra-balra. - Bocsáss meg, Emeline – lihegett ő is. - Nem tudom, mi történt velem. Ugye, nem haragszol… - Nem – tapasztotta a szájára a tenyerét Emeline. - De ha most elkezdesz itt nekem magyarázkodni meg bocsánatot kérni, akkor tényleg megharagszom.

Hosszú másodpercekig álltak így, mozdulatlanul. Anthony vegül elmosolyogott, és belenyalt a szájára tapasztott tenyérbe. Emeline erre óvatosan kezét. Aztán megint csak álltak ott az utcán, szótlanul, egymás szemébe meredve. - Anthony - kezdte Emeline, de még mindig nehezen szedte a levegőt. - Menjünk - karolt bele a fiatalember, s megindult vele az utca vége felé. Sietnünk kell. Hogy minél előbb elmondjuk ezt a Fitch -ügyet Tobiasnak és Laviniának. - Hát persze - bólogatott szolgálatkészen Emeline. Bár ő még szívesen maradt volna egy kicsit. És azon tűnődött, hogy a férfiak hogyan tudnak ilyen gyorsan hangulatot váltani... Vagy az is lehet, morfondírozott tovább Emeline, hogy ez az Anthony nem is érezte olyan nagy dolognak mindazt, ami most történt. Lehet, hogy sokszor volt már ilyen helyzetben. Ő maga viszont még sohasem. Vagyis ez volt az első komolyabb összeölelkezése egy férfival. Mert Rómában előfordult ugyan egyegy lopott csók a kertben vagy a teraszon, de azok inkább csak puszilkodások és idétlenkedések voltak. És nem kísérte őket semmiféle olyan megrendítő érzelem és borzongás, mint most ezt. Arról nem is beszélve, hogy... hogy még a fenekébe se markolt bele soha senki. De ez az Anthony... - töprengett tovább. Ez az Anthony biztos nem ma kezdte. Két évvel idősebb is volt nála. Ez nagyon tud csókolózni... Hány nővel gyakorolhatta már... Ebbe izgalmas volt belegondolni. Ahogy Anthony nyal-fal egy másik nőt. És markolássza a fenekét... Meg kétségbeejtő is volt belegondolni: hogy ez az Anthony nem őt nyalja-falja és markolássza, hanem más nőket, jaj! Nem ért rá egészen kétségbeesni, mert véletlenül megpillantotta azt a valamit, amit a gyászfekete hintó kocsisa hajított oda neki az előbb. - Hoppá! Már majdnem el is felejtettem - hajolt le a kőért. Mert egy darab kő hevert ott a járda szélén. – Ezt hajította felém a kocsis, amikor elrobogott mellettem. - Kicsoda? A kocsis? - nézett oda Anthony. - Az a rohadék el is találhatott volna téged. Mi ez a kő? A követ spárgával kötötték át, a spárga alá pedig papírdarabot dugtak. - Valamit írtak rá - fedezte föl Emeline. Széthajtogatta a papírt. Anthony odaállt mellé, és együtt silabizálták ki az ákombákom betűkkel írt üzenetet. Ne üsd bele az orrodat ebbe az ügybe. Ahol egy embert megöltek már, ott könnyen megölhetnek még egyet!

Tizenhét - Azt gondoltuk, hogy a kocsis el akarja gázolni a kertész fiát. Nyilván azért, hogy a gyerek ne tudjon beszélni - nézett végig Anthony a Lavinia dolgozószobájában összegyűlt kis társaságon. - De most már úgy tűnik, hogy a pasas észre sem vette a gyereket. Csupán az volta célja, hogy átadja ezt az üzenetet. És ezért követett bennünket. - Figyelmeztetés - lóbálta a lábát, fél fenékkel az asztal sarkán ülve Tobias. A papírdarab ott feküdt mellette az asztalon. - Tulajdonképpen bárki küldhette, aki érintett ebben az ügyben. - Minket persze nem lehet megijeszteni. Nem fogjuk abbahagyni a nyomozást - jelentette ki magabiztosan Lavinia. - Hát persze hogy nem! - csatlakozott hozzá Emeline is. - Szerintem sem szabad abbahagyni - jegyezte meg Joan Dove, miközben szórakozottan igazgatta a szoknyája fodrait. - Sőt, ez a fenyegetés még izgalmasabbá teszi ezt az egészet. Nem? - De. – emelt le az asztala melletti polcról egy bőrkötéses mappát Lavinia. Itt vannak a feljegyzéseim. Eddig mindent feljegyeztem, ami így vagy úgy kapcsolódik ehhez az ügyhöz. Minden adatot, információt és megfigyelést. Emeline, mesélj el mindent: milyen volt az a kocsi, és hogy nézett ki a kocsis. Emeline belekezdett. És csak sorolta, sorolta, ezer jelentéktelen részletet is elbeszélve, ahogy a nők szokták. Lavinia alig győzte lejegyezni. Joan odaállt fölé, és néha kommentárt fűzött a hallottakhoz. Míg a nők így elfoglalták egymást, Tobias diszkréten Anthonyt figyelte. Feltűnt neki, hogy a fiatalember le nem veszi a szemét Emeline-ről. De csak akkor, ha az nem néz rá. És nagyon elbúsult képpel bámulja a lányt. Nyilván megrázta ez a majdnem tragédiával végződött incidens... Vagy történt még valami... Azon nem lehet csodálkozni, hogy Anthonyt sokkolta az eset. Hiszen abban a csapatban mégiscsak ő a férfi, akinek vigyáznia kell a munkatársnőjére is. És Emeline most nagy veszélybe került. Érthető tehát, ha Anthonynak nincs valami rózsás kedve. De mintha mégiscsak történt volna valami más is a két fiatal között... Mert valami furcsa feszültség vibrál közöttük. Mi az ördög ez? Tobias eltöprengett ezen egy darabig, aztán azzal zárta le magában a témát, hogy majd később beszél róla Laviniával. Hátha ő már tud valamit, Addig meg erre a rohadt Medúza-ügyre kell koncentrálni.

- Nna! - nézett végig Lavinia a leírtakon. - Eddig tehát az derült ki, hogy Mrs. Rushtonnak viszonya volt a lord komornyikjával. Akit nem túl régen, előttünk egyelőre ismeretlen okból, kirúgott. - Egy kis szerelmi haragszomrád? Féltékenységi viharok? - ráncolta a szemöldökét Joan Dove. - Jól hajba kaphattak, ha a nő fizetés és ajánlólevél nélkül zavarta el a pasast. Lavinia is csak a fejét vakarta. - A veszekedés oka nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a Fjitch jól megsértődött, és így indítéka is volt a lopásra. És látták is később, ahogy egy nyakkendőbe bugyolált valamivel oson ki a lord hálószobájából. - Van itt egy fontos mozzanat - szólalt meg Tobias. - Ha ez a Fitch éppen a Kék Medúzát lopta el, és nem valami olyan értéktárgyat, amelyet sokkal könnyebben el tudott volna adni egy orgazdának vagy egy zálogháznak, akkor az azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel volt már egy vevője vagy megrendelője. Aki komoly összeget ígért ezért a Medúzáért. - Celeste Hudson! - kiáltott fel Lavinia. Feszült csend támadt a szobában. - Akkor hát a lehető legsürgősebben beszélnünk kell Mr. Fitchcsel - törte meg Tobias a csendet. - Anthony, kerítsd elő ezt a pasast. Nem lesz nehéz. És ha kiderítetted, hogy hol tartózkodik, azonnal szólj nekem. Majd én beszélek vele. - Jó volna többet tudni erről a Kék Medúzáról - tette le a tollat Lavinia. Mert akkor könnyebb volna behatárolni azoknak a körét, akik érdeklődhetnek ez után a karkötő után. - Én ismerek egy embert - mosolygott sejtelmesen Joan -, aki sokat tud a Medúzáról. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e beszélni. DÉLELŐTT LAVINIÁT, TOBIAST ÉS JOANT bevezették Lord Vale csodálatos könyvtárába. A nagy, kétemeletes termet csaknem a mennyezetig érő ablakok világították meg. A falakat mindenütt könyvespolcok borították. Csigalépcső vezetett az emeletre, ahol szintén könyvek voltak. A terem egész hangulata megilleted öttséggel töltötte el a belépőket, akik itt ösztönösen is halkabban kezdtek beszélni. Lavinia nem tudta megállni, hogy egy kicsit körbe ne nézzen ebben a kincsesbányában. Végigsétált a polcok mentén, és áhítattal emelt le egy-egy bőrkötéses, aranyszélű ritkaságot. Lord Vale megvárta, amíg az inas mindenkinek kitölti a teát. Azután hátradőlt a karosszékében, és udvarias érdeklődéssel figyelte a vendégeit.

- Mrs. Dove arról tájékoztatott, hogy kérdéseket szeretne nekem föltenni egy gyilkossági üggyel kapcsolatban - szólalt meg aztán. - Remélem, nem érzi szőnek ezt a dolgot - nézett föl Lavinia az asztalon fekvő, vaskos régészeti albumból. Egy kicsit aggódott, hogy ez a főúr esetleg a rangján és méltóságán alulinak találja majd, hogy ilyen alantas ügy kapcsán kérdezgessék őt. - Ugyan miért érezném sértőnek? - kérdezte barátságosan a lord. - Magam is nagyon szeretek nyomozgatni és tudományos kutatást folytatni a görög-római művészet területén. És szerintem nagyon érdekes elfoglaltság lehet az a kutatómunka, amelyet önök folytatnak. - Nagyon érdekes elfoglaltság - bólogatott Tobias, aki megint az ablakmélyedésbe húzódott. -Gyilkossági ügyben nyomozgatva tényleg ritkán unatkozik az ember. - Én eddig csak a réges-rég elhalálozott emberek értéktárgyaival foglalkoztam. A változatosság kedvéért nem árt talán belenézni egy nemrég elhalt ember ügyébe - mosolygott utánozhatatlan udvariassággal a lord. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy hajlandó fogadni bennünket - mondta Lavinia. - Mrs. Dove a jó barátom - nézett Joanra a lord. - Boldog vagyok, ha bármiben is segíthetek neki. - Azután Lavinia felé fordult. - Úgy látom, Lysons könyvét lapozgatja, a Brit-római régiségeket. - Igen. Még sohasem foghattam ezt a könyvet a kezembe. Nagyon sokba kerül, mint az bizonyára ön is tudja. - Igen, tudom - mosolygott még mindig a lord. Lavinia pedig mélyen elvörösödött. Mert csak most döbbent bent rá, hogy egy ilyen vagyonos embert, mint ez a lord, nyilván egy pillanatig sem foglalkoztatja a könyvek ára. A lord természetesen nem vette észre a vendége zavarát. - Mr. Lysons rendkívül érdekes dolgokat ír a brit-római régiségekről - folytatta szívélyesen. Lapozza csak végig az egész kötetet. Laviniának ezt sem kellett kétszer mondani. Egymás után teregette ki a könyv csodálatos, dupla oldalas, színes ábráit. A művészi kivitelezésű rajzokon főként azok a régészeti leletek sorakoztak, amelyeket Samuel Lysons talált a gloucestershire-i római romok környékén végzett ásatásai során. Ékszerek, mindennapi használati tárgyak, festett agyagedények, szobrocskák. - Bizonyára tudja, hogy mi Celeste Hudson gyilkosát keressük - fordult a lord felé Tobias. – Azt feltételezzük ugyanis, hogy nem sokkal a halála előtt ő lopta el a Kék Medúzát. - Vagyis tulajdonképpen ezt a karkötőt keresik, abból kiindulva, hogy akinél van, az lehet a gyilkos.

- Azt reméljük, hogy a karkötő így vagy úgy, de elvezet bennünket a gyilkoshoz - magyarázta Lavinia. - Akárhogy is nézzük, ez nem közönséges darab. És ezért gondoljuk, hogy nem ártana többet tudnunk róla. - Meg persze azokról is, akik szívesen látnák a gyűjteményükben ezt a darabot - tette hozzá Tobias. - Mr. Nightingale például elárulta, hogy vannak, akik nagyon nagy összeget is megadnának érte, mert ezzel beléphetnének az Ínyencek Klubjába. - Na igen. Nightingale - ivott bele a teájába a lord, majd nagyon lassan tette vissza az asztalra a csészét. - Vállalkozó szellemű ember. Ami pedig a klubba belépni óhajtó komoly gyűjtőket illeti, nos, ők jól tudják, hogy én, mint a múzeum alapítója és őre, nagy bolondja vagyok a brit földön előkerült római régiségeknek. És valóban, én határozottan támogatnám annak a jelentkezőnek a felvételi kérelmét, aki egy ilyen értékes műtárgyat kínálna fel a klub magángyűjteménye számára. Lavinia óvatosan becsukta a hatalmas könyvet. - Mit tud elmondani nekünk arról a karkötőről, uram? Vale arrébb tolta a teáscsészét, és fölállt. - Majd mondok róla egy-két dolgot. De előbb tekintsék meg, kérem, a klub magánmúzeumát. Elindultak a terem túlsó végében lévő ajtó felé. Amikor Vale kinyitotta, egy lépcsőházba jutottak. A lord vezetésével megindultak fölfelé. Odafönt egy hosszú, keskeny terembe értek. Lavinia azonnal átlátta, hogy ez a terem végighúzódik a nagy ház egész emeletén. A falak mellett üvegezett tárlók, polcok, állványok és szekrények sorakoztak, s köztük szobrok, vázák és oszloptöredékek. A terem közepén meglepően épen maradt szarkofágokat lehetett körbejárni. Lavinia el volt bűvölve. - Ez csodálatos! - rebegte egy tároló fölé hajolva, amelyben a fekete posztón római pénzek sorakoztak, rajta a római császárok portréjával. Joan megállt egy üveges szekrény előtt, amelyben csodálatos megmunkálású, smaragddal kirakott arany nyaklánc csillogott. - Ez valami új szerzemény, ugye, Vale? Amikor legutóbb itt jártam, nem találkoztam vele. - Fielding halála óta ön most jár itt először – jegyezte meg tapintatosan a lord. - Én pedig az elmúlt év nagy részét házon kívül töltöttem. Hónapokat töltötem a Bath melletti ókori római villa romjainak feltárásával. Sok rajzot készítettem az ott talált csodálatos mozaikokról. - Megnézhetném azokat a rajzokat? - fordult el Lavinia a nyaklánctól. - Megtisztelne, ha megtekintené szerény firkálmányaimat - mosolygott a lord.

Lavinia észrevette, hogy az érdeklődéstől felcsillant a lord szeme, és észrevette azt is, hogy Joan gyorsan arrébb lépett, és egy másik tárlót kezdett intezíven tanulmányozni. Nyilván látta már azokat a rajzokat... - Ez a klub magánmúzeuma? - kérdezte egy töredékekből összeragasztott hatalmas vázát szemlélgetve Tobias. - Igen - simított végig egy faragott oszlopfőt gyengéd szeretettel a lord. - És ami itt látható, annak nagy részét brit földön találták. Itáliában és Görögországban sok szép romot és kincset lehet látni, de azért Angliának is megvan a maga nagyon értékes ókori öröksége. Ezt Lysons is bebizonyította, az Ínyencek Klubja pedig komoly feladatának tekinti a brit-római régiségek megőrzését. - Britanniát ugyanis, mint tudjuk, Kr. e. 55-ben meghódította Caesar, s azután több mint 400 évig római provincia volt - magyarázta Joan. - És a rómaiak rengeteg értéket hagytak itt. - A fürdők, a villák és a templomok meg romjaikban is lenyűgözőek - vette át a szót Vale. - És ki tudja, milyen kincsek rejtőznek még a föld alatt. Arany ékszerek, szobrok, pénzérmék... - Melyek nagy része soha nem kerül be a múzeumokba - szólt közbe Tobias. - Hála az elfuserált régiségtörvénynek. Mert hogyan is lehetne elvárni egy szegény paraszttól, hogy leadja a kincstárnak az ekéje által a földből kifordított bögrényi aranypénzt, ha a kincstártól nem kap érte egy árva pennyt sem? Így aztán kincsek többségét a magángyűjtők és nepperek vásárolják föl, és a nemesfémet általában beolvasztják. - Ne ítéljüki el a neppereket - mosolygott titokzatosan a lord. - Ha ők nem volnának, az arany és az ezüst kivételével minden megsemmisülne. Mert gondolják csak el, melyik paraszt vesződne azzal, hogy például a törött vázákat beszállítsa a száz mérföldre lévő nagyváros múzeumába. Úgyhogy Mr. Nightingale és társai nemcsak üzérkédnek, hanem bizonyos értelemben kulturális missziót is teljesítenek. Lavinia zománcozott bronz melltűk sorozatát tanulmányozta éppen. Volt közöttük hal, kígyó és madár alakú is. Azután az ékköves aranygyűrűk sorozatát vette szemügyre. Faragott köves gyűrűk voltak ezek. Az egyiken vörös kakedonba faragva apró nőalak volt látható. A miniatűr bőségszaruról és evezőlapátról Lavinia felismerte Fortunát, a szerencse görög-római istennőjét. A másik, jáspiskőbe egy szárnyas istennő alakját vésték, kezében korbáccsal. Lavinia őt is felismerte: Nemeszisz ő, a bosszúállás görög istennője. Tobias egy szépen faragott szarkofágnak támaszkodott, és Vale-re nézett. Csodálatos gyűjteménye van, lordom. De ugye nem felejti el a Kék Medúzát? Meg amit érdemes tudnunk róla...

A lord bólintott. - Nos. Maga a karkötő az ókori aranyművesség egyik remekműve. De talán még többre becsüik mind a mai napig a belefoglalt faragott kámeakövet. - Igen, ezt már mi is hallottuk - jegyezte meg Tobias. - Ha jól tudom - folytatta a lord -, ezt a karkötőt valamikor a múlt század elején találták. Egy családon belül öröklődött, a család pedig lassan kihalt, s végül már egy vénlány nagynéni és az unokaöccse, egy tizenöt éves fiú maradt az egész történelmi famíliából. Egy reggel aztán, sok-sok évvel ezelőtt, egy cselédlány talált rá a nagynéni holttestére. A nagy konyhakés még mindig ott meredezett a hátában. - Szent ég! - hebegte Lavinia. - A fiú viszont eltűnt, s vele együtt egy csomó értéktárgy is a házból. Köztük a Kék Medúza - mesélte tovább a történetet a lord. - Nyilván sok kézen ment már át, amikor Lord Banks fölfedezte egy kis londoni régiségboltban. Úgy másfél évvel ezelőtt. - És mi történt azzal a tizenöt éves fiúval? – kérdezte Tobias. - Nem tudni. Eltűnt örökre. Lehet, hogy megváltoztatta a nevét. Vagy meghalt. Esetleg kivándorolt Amerikába vagy a kontinensre. Nem hiszem, hogy bárki is kereste volna. - Annak ellenére sem, hogy valószínűleg ő gyilkolta meg a nagynénjét? kérdezte Joan. A lord legyintett egyet. - A fiút nem nagyon kedvelték. A szomszédok féltek tőle. Voltak piszkos ügyek, állatok megölése meg kisebb-nagyobb gyújtogatások, melyeket az ő számlájára írtak. Így aztán senki szorgalmazta, hogy kiderüljön az igazság a nagynéni halálának ügyében. - Azt is hallottuk, hogy a kámeakőbe egy különös Gorgó-fejet faragtak mondta Tobias. - Hát az biztos, hogy nem a szokásos Medúza-ábrázolás - állt meg a lord a sorba rakott római sírkövek végénél. - Valami régi könyvben olvastam, hogy a római időkben, valamikor a IV. században virágzott itt Britanniában egy különös kultusz. A Római Birodalomban és különösen a távoli provinciákban sokféle misztikus gyülekezet létezett, amelyek titkos templomokban vagy kultuszhelyeken hódoltak a saját isteneiknek és szellemeiknek. Itt Britanniában is akadt belőlük ilyen is meg olyan is, de a kutatásaim során kiderítettem, hogy az a Kék Medúzás szekta egészen különleges volt. - Milyen értelemben? - kérdezte Lavinia. - A kámeakőbe a Medúza-fejen kívül egy bot vagy pálca is bele van faragva. Ez a kultusz nagymesterének emblémája vagy pecsétje lehetett. Egy olyan mágusé, akitől a többiek rettegtek.

- De hát miért? - érdeklődött Joan. A lord habozott egy darabig, majd megvonta a vállát. - Nem fogják nekem elhinni, de az a régi könyv azt írja, hogy a mágus a hipnózisos magnetoterápia, vagyis a mesmerizmus egy ókori változatát művelte. Lavinia tényleg nem akart hinni a fülének. - Az okorban?! Mesmerizmus? De hiszen ez egy rnodern tudomány! A lord jót derült ezen a megjegyzésen. – Ha valóban létezik az állati mágnesesség, mint az emberi testben is ható és áramló erő, akkor miért kellene csodálkoznunk azon, hogy az ennek az erőnek az irányítására alkalmas technikát már többször is fölfedezték, aztán elfelejtették, majd újra fölfedezték az évezredek során. Miért kellene azt gondolnunk, hogy bizonyos igazságokat csak mi, a felvilágosodás gyermekei ismerhetünk föl? Miért kellene azt képzelnünk, hogy mi értelmesebbek, íílieensebbek és találékonyabbak vagyunk, mint az előttünk élt nemzedékek? Lavinia csak a fejét ingatta. - Ebben önnek igaza lehet uram. De az azért mégiscsak furcsa feltételezés, hogy egy ókori pogány kultusz itt Britanniában olyan fejlett tudományos módszerekkel dolgozott, mint amilyen a mesmerizálás. - Szerintem az is csak feltételezés, hogy ez egyáltalán tudomány - vetette oda Tobias. Vale ezen is derült egyet, aztán ismét Lavinia felé fordult. - Valóban furcsa. És nagyon érdekes. És egy kicsit rejtélyes is. - Ezt hogyan kell érteni? - kapta föl a fejét most Joan. Vale föl-alá járkált az ókori oszlopdarabok és szarkofágok között. - A könyv azt írta, hogy a mágus sötét dolgokra használta hipnotizáló-mágnesező erejét, amelyet közvetlenül a karkötőbe foglalt kőből merített. S ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az egész kultusz a félelmen és a megfélemlítésen alapul. Meg persze a nagy titkolózáson és misztériumon. - A Medúzát nem véletlenül választották e kultusz egyik legfontosabb szimbólumává - jegyezte meg Joan. - Hiszen a görög mitológiában ez volt az a nő, akinek már a pillantásától is kővé változtak az emberek. - Több volt ez, mint szimbólum - mondta elgondolkodva a lord. - Mint már említettem, a karkötőbe foglalt kámeakövet a papi hatalomm tényleges forrásának tartották. És a hívek is szilárdan hittek, hogy veleszületett, isteni adottság kell ahhoz, hogy valaki energiát tudjon nyerni a kőből. Na, erre ünnepélyesnek mondható csönd támadt a lord múzeumában. - Én csak abban bízom, uram - törte meg a kínos hallgatást Tobias -, hogy ön tisztán tudományos érdeklődéssel fordul a Kék Medúza felé. Mert az aztán mégiscsak furcsa volna, ha egy olyan művelt és világlátott ember, mint ön, a

legcsekélyebb mértékben is hitelt adna egy ókori ékkő varázslatos erejéről szóló meséknek. Lavinia a szeme sarkából látta, hogy Joan erre vág egy grimaszt. Ijedten nézett a házigazdára. A házigazda azonban most is rendíthetetlen nyugalommal, udvariasan mosolygott. - Biztosíthatom önt, Mr. March, hogy én nem sokra tartom ezeket az energiaátviteles hókuszpókuszokat. És a különféle, rég eltűnt kultuszokat. De mindig meglepetést okoz nekem, hogy iskolázott, látszólag intelligens emberek milyen mélyen tudnak hinni különféle badarságokban, régi legendákban és szélhámos agyszüleményekben. Valósággal elbűvölik őket ezek a dolgok, a hatásuk alá kerülnek. - És a Kék Medúza jelenti ezt a varázserőt? - kérdezte Tobias. - Igen. Vannak, akiket tényleg elbűvöl. - A lord odalépett az egyik szekrényhez, és lehúzta a bal kezéről a vasgyűrűt. A gyűrűn lévő parányi kulcsot a zárba illesztette, és kinyitotta az ajtót. - Nézzék például ezt az ókori római kelyhet. A hagyomány szerint emberek haltak meg érte. Benyúlt a szekrénybe, és egy különös formájúra öntött és rafinált mintázatúra csiszolt nagy poharat vett elő. Az üvegedény összegyűjtötte és a lángoló borostyán-sárga egy tucat változatára bontva szikráztatta visszaa fényt. Lavinia megbűvölve bámulta. - Ez hihetetlen - suttogta közelebb lépve. Ezt is itt ott találták, Angliában? - Nem. Itáliából hozták évekkel ezelőtt. Joan odaállt Lavinia melé. - Gyönyörű – rebegte megbabonázva. Vale most titokzatos félmosollyal nézte a két nőt. Lavinia közelebbről is szemügyre vette a kelyhet, amelybe emberi alakok voltak belecsiszolva, de olyan különös módon, hogy bizonyos szögből nézve úgy látszottak, mintha elemelkedtek volna pár milliméterre az üveg felületétől. Lavinia most is felismerte az ábrázolt jelenetet. – Perszephoné, az alvilág királynője menekül Hadész, az alvilág királya elől. - És beleborzongott, hogy milyen életszerűen tükröződik a rémület az istennő, és az elszántság az isten üvegbe vésett arcán. - Ez az úgynevezett Hadész-kehely - forgatta a beszűrődő napfényben a műtárgyat a lord. - És egyesek szerint veszélyt jelent a birtoklása. Én persze nem hiszek az ilyen ostobaságokban. De azért mégiscsak úgy szoktam nyilatkozni róla, hogy én ezt a kelyhet nem birtoklom, hanem csak őrzöm itt a klub múzeumában. - Azzal visszatette az üvegcsodát a szekrénybe, és az apró gyűrűkulccsal rázárta az ajtót.

- Azt hiszem, értjük a lényeget - mondta Tobias. - A legendáknak máig ható erejük van, és a műgyűjtők bizony fura egy népség. - Ez így is van - mosolygott a lord. - A műgyűjtők imádják, ha valamilyen régiségnek még valamilyen saját legendája is van. És ha ez a legenda valami varázserővel is rendelkezik, akkor egyesek még a gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy azt a különleges tárgyat megszerezzék. Lavinia összecsapta a kezét. - Nagyszerű! Újabb indíték a gyilkosságra. Ha így nézzük, akkor most fél Londont felvehetjük a gyanúsítottak listájára.

Tizennyolc TOBIAS LEÜLT CRACKENBURNE-NEL szemben a karosszékbe, és fölemelte a kettejük közötti asztalról a brandysüveget. - A lába nem fájdogál ma? - kérdezte Crackenburne, föl sem nézve az újságból, - Nem a lábam izgat most, hanem az a beszélgetés, amelyet nemrég folytattam az egyik potenciális gyanúsítottal - töltött Tobias a poharába. Ahogy az üveg odakoccant a pohárhoz, eszébe jutott a Hadész-kehely és a a rajta látható jelenet. - Mit tud nekem elmondani Lord Vale-ről? Crackenburne egy darabig hallgatott, majd lassan leengedte az újságot, és kikukucskált mögüle. – Gazdag. Özvegy Zárkózott. Egy rendkívül exkluzív műgyűjtői klub vezetője. Tudományos cikkeket ír a szaklapokba. És néha hosszú hetekre eltűnik Londonból, hogy az isten háta mögött mindenféle római romok környékén kutakodjon és túrja a földet. - Ezt én is tudom - nyalt bele Tobias a brandybe, majd kényelmesen elterpeszkedett a székben. – És még azt is hallottam, hogy a tavaly elhunyt Fielding Dovenak közeli barátja volt. Ami azt is jelenti, hogy tudhatta, hogy Dove a Kék Kamara vezetője volt. Gondolja, hogy Vale lord részt vett ennek a kamarának valamilyen tevékenységében? - Sohasem hallottam, hogy a lord kapcsolatban állt volna ezzel a bűnszövetkezettel - hajtogatta össze és tette le Crackenburne az újságot. Amiből persze nem következik, hogy tényleg nem állt kapcsolatban vele. Vale a maga módján legalább olyan okos és legalább olyan veszélyes figura, mint amilyen Dove volt a maga idejében. De én úgy gondolom, hogy őt másféle dolgok érdeklik. - A régiségek. - Igen. - Ön szerint képes volna embert is ölni, hogy megszerezzen egy nagyon kívánatos és nagyon értékes római ékszert? Amely egy itteni, britanniai római szektának volt a kultikus kegytárgya? Crackenburne eltöprengett ezen a kérdésen. - Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Nem merném határozottan állítani sem azt, hogy nem, sem azt, hogy igen. Azt viszont hallottam, hogy valóságos megszállottja a brit-római régiségeknek. Döntse el ön, hogy mi a valószínűbb. - És ön szerint?

- Nézze, ha Vale gyilkosságot követett el egy műkincsért, akkor én erősen kétlem, hogy ön valaha is ki tudná nyomozni az ügyet. Lord Vale nem ostoba ember. Ő tökéletesen eltüntetné a hozzá vezető nyomokat. - A gyilkos, akit mi keresünk - vette föl megint a poharat Tobias -, a tetthelyen hagyta egy személyes tárgyát. A nyakkendőjét. Crackenburne hangosan fújta ki a levegőt. - Lord Vale ennyire azért nem hülye. - Jó, nem hülye. De mi van akkor, ha azt hitte, hogy ezzel a nyakkendővel úgysem megyünk semmire? Hiszen ettől a nyakkendőből csak azt lehet kikövetkeztetni, hogy Celeste Hudsont nem valami ágrólszakadt csavargó ölte meg, hanem egy jól öltözött úriember. Crackenburne mély meggyőződéssel ingatta a fejét. - Ha Vale azzal vesződött volna, hogy hamis nyomot hagyjon maga után, akkor az egészen biztosan olyan nyom lett volna, amely önt akkora erdőbe vezette volna bele, természetesen az orránál fogva, hogy abból sohasem találna ki. És épp ön mondta az előbb, hogy ebből a nyakkendőből semmire sem lehet következtetni. Ez a rongydarab nem vezet el senkihez. - Valóban nem vezetett el engem sem sehová, így azt kell feltételeznünk, hogy nem Vale a gyilkos - vágott fanyar képet Tobias. - A logika, egyhén szólva, kissé tekervényes, de hát jól van, elfogadom. Az igazat megvallva én sem nagyon hittem, hogy őlordsága volna a tettes. Túl zavaros ez az ügy ahhoz, hogy ilyen egyszerű megoldása legyen. - Meg nem is Vale stílusa ez - töltött újabb adagot magának Crackenburne. De van más oka is annak, hogy én kizárnám a lordot a lehetséges elkövetők közül. - Mi ez az ok? Crackenburne elgondolkodva ivott bele abrandyjébe. - Nem tudom elképzelni, hogy Vale hidegvérrel meggyilkoljon egy nőt. Vale persze nem szent ember, és bizonyos körulrnények között nagyon veszélyes is lehet. Akárcsak maga, ha már itt tartunk. De az valószítlen, hogy csak úgy megfojtson egy nőt. Egy rohadt régiségért. Tobiasnak eszébe jutott, hogy a lord milyen áhítattal vette kezébe azt a Hadész-kelyhet. - Akkor sem, ha nagyon értékesnek tartja azt a régiséSet? - A lord okos és ravasz fickó, aki általában megszerzi, amit meg akar szerezni. De egy ilyen szituációban más eszközöket szokott választani. Mint ahogy hasonló helyzetben nyilván maga is más eszközöket választana – mosolygott Crackenburne, és megint fölemelte a poharat. Tobias egy darabig a kandallóban lobogó tüet figyelte, és eltűnődött azon, amit Crackenburne mondott.

- Van még valami, ami érdekes lehet számomra? – kérdezte azután. - Van. Érdekes pletykákat hallottam Gunningról és Northamptonról. Tobias felhúzta az egyik szemöldökét. – Nocsak. Crackenburne tartott egy kis hatásszünetet hadd nőjön egy kicsit a feszültség. - Szóval, azt beszélik, hogy az elmúlt hónapokban valószínűleg fosztogatók jártak mindkét úriember házában. Tobias a meglepetéstől olyan lendülettel tette le a poharát, hogy az majdnem eltört. - Mi az, hogy valószínűleg? - Igen. Betörésre utaló nyomokat ugyanis egyik helyen sem találtak. Sehol egy bevert ablak vagy lefűrészelt lakat. És azt sem lehet tudni, hogy pontosan mikor tűntek el bizonyos értéktárgyak. Mindkét öregúr elég szenilis már, úgyhogy egyesek szerint az is lehet, hogy egyszerűen ők maguk kutyulták el valahol az értekeiket, amelyeket most senki sem talál. - Miféle értéktárgyak tűntek el? - Lord Gunningtól az elhunyt felesége egy pár gyémántköves fülbevalója. Lord Northamptontól pedig egy nagyon szép gyöngy és smaragd nyaklánc, amelyet a lánya örökölt volna. - A fenébe is! A nő tényleg ékszertolvaj volt. S lefogadom, hogy nemrég megözvegyült férje is ugyanebben a műfajban utazik. HOWARD! JÖJJÖN BE ÉS FOGLALJON HELYET! - tette le Lavinia a tollat, amellyel az apróhirdetéseket karikázgatta be az újságban, és egy fotelhez terelgette a vendéget. - Azt hiszem, van még egy kis tea a kannában. Szabad töltenem egy csészével? - Köszönöm, kedvesem. - Howard visszalépett, becsukta a dolgozószoba ajtaját, de nem ült le. Megállt az íróasztal előtt, és Laviniára nézett. - Olyan ideges hangulatban voltam ma délután. Ezért elhatároztam, hogy sétálok egyet, az talán megnyugtat. És aztán, képzelje csak - tárta szét a kezét -, azt vettem észre, hogy itt állok a maga háza előtt. - Értem - mosolygott Lavinia. - És biztos arra is kíváncsi, hogy Mr. March és én mire jutottunk eddig a nyomozásban. - Nem is tagadhatnám, hogy éjjel-nappal ez az ügy jár a fejemben. - Előhúzta a zsebóráját, és szórakozottan elkezdett játszogatni vele. Az arany óralánc csillogva táncolt a kezében. - Mondják meg nekem az igazságot. Ne kíméljenek. Elő tudják keríteni azt a gazembert, aki megölte az én Celeste-emet? Lavíniának eszébe jutott Tobias figyelmeztetése: a kuncsaftot mindig biztatni és nyugtatgatni kell.

- Jól haladunk a nyomozással - jelentette hát ki magabiztosan. - Mr. March is biztosra veszi, hogy hamarosan leleplezzük a gyilkost. - Ó, kedves Lavinia! - Az óralánc egyre csak himbálózott. - Mire is mennék én maguk nélkül! - Aztán mélyebb és keményebb lett a hangja. - Kedves, nagyon kedves barátom! Nekünk oly sok közös emlékünk van. Olyan sok mindenről tudnánk beszélgetni. És olyan sok mindent tárhatnánk föl együtt. Lavinát kezdte zavarni a merev nézés és az óralánc ritmikus himbálózása. Lehet, hogy ez a fickó hipnotizálni akarja őt? Ilyen alattomos módon? De hiszen ez a család régi, kedves barátja, Howard Hudson. Ő talán csak nem próbál bevetni ellene ilyen módszereket. Az óralánc csak véletlenül himbálózik oly kitartóan és egyenletes ritmusban. Nem szándékosan. Hiszen ez az ember a család régi kedves barátja. - Egy ilyen kedves barát… Hirtelen ráébredt, hogy el kell fordítania a tekintetét. Nagyon-nagyon sürgősen. A feladat egyszerűnek tűnt, de végrehajtani ijesztően nehéznek bizonyult. Megtapogatta a nyakában fügő kis borostyánkövet, és a kellemetlen érzés enyhült. Megkönnyebbülve nézett bele az asztalon nyitva hagyott újságba. - Örülök is, hogy benézett hozzám, Howard. Átnéztem a jegyzeteimet, és rájöttem, hogy van itt még néhány tisztázandó kérés. - Kérdezzen csak nyugodtan. Mindent elmondok, amit tudok. – Howard hangja már úgy zengett, mint a nagyharang. - Mit szeretne tudni? - Hát… Ha megbocsát nekem a személyes kérdésért... Szóval, hogyan jött rá, hogy Celeste-nek viszonya van valakivel? - Hogyan jön rá egy férj az ilyesmire? Hat az apró jelekből, melyekről eleinte én sem akartam rudomást venni. Celeste egyre gyakrabban ment vásárolni, és eeyre későbben ért haza. Gyakran úgy, hogy nem is vásárolt semmit. Aztán minden különösebb ok nélkül napokon át feltűnően jókedvű, ideges vagy ingerült volt. Vagyis pont úgy viselkedett, ahogy a szerelembe esett fiatal lányok szoktak. Lavinia fölpillantott, és azon kapta magát, hogy megint a ringó aranyláncot bámulja. És most már egészen kimerült, olyan óriási erőfeszítésébe került elfordítania a szemét. - Válasz ez a maga kérdésére, kedves Lavinia? Lavinia pár másodpercig nem tudott felelni. Howard hipnotizáló próbálkozásán töprengett. Képtelenség hogy ez az ember le akarja őt vinni transzba. Puszta képzelgés az egész. Talán egy kis idegkimerultseg jele. Hiszen ez az ember a család régi barátja

Erős akarattal összeszedte magát. Belelapozott a feljegyzéseibe. Van itt még egy kérdés, amit föl kell tennie. De mi is volt az... Komolyan koncentrált, hogy eszébe jusson. - A Celeste által ellopott régiség Lord Banks tulajdona volt - mondta végül. Találkozott ön valaha a lorddal? - Nem. Az aranylánc kitartóan fityegett. - Ön szerint Celeste kiügyeskedhette valahogyan, hogy a lord közelébe kerüljön? - Nem tudom, hogyan lehetett volnal ezt összehozni - ingatta a fejét Howard. - Legföljebb akkor, ha már azelőtt is ismerte a lordot, mielőtt velem találkozott volna. - Erre a lehetőségre nem is gondoltam - mártogatta bele a tollat Lavinia a tintatartóba. – Arra volnék kíváncsi, hogyan szerzett tudomást Celeste arról a karkötőről. Tap... tap... tap... Lavinia rémülten vette észre, hogy önkéntelenül is ugyanolyan tempóban mártogatja a tollat a tintásüvegbe, ahogy a fityegő aranylánc hintázik ide-oda. Nem letette, hanem szinte ledobta a tollat. - Szeretnék rekonstruálni, hogy Celeste milyen módon szerzett tudomást e régiség létezéséről? - Igen - hajtotta össze Lavinia az újságot. S most, amikor fölemelte a fejét, elkerülte a férfi tekintetét, s inkább a szoba túlsó falán függő képet nézte. Igyekezett töprengő képet vágni. Pár pillanatig mindketten hallgattak. Azután Howard egy halk sóhajjal visszacsúsztatta az órát a zsebébe. - Szerintem az a legvalószínűbb - kezdett fel-alá járkálni a szobában -, hogy a szeretőjétől kapta a fülest. Hogy létezik egy ilyen karkötő, és borzasztó sokat ér. - De ha ez a szerető tudott a karkötőről, akkor miért nem lopta el ő maga? Lopni elég kockázatos dolog. Miért Celeste-et küldte oda ez a fickó? - Megmondom én, miért. Az a rohadék gyáva volt, és nem mert betörni a lord házába! - Howard hangja most szenvedélyessé vált, egyik kezét ökölbe szorította. - Jobbnak látta, ha az én szegény Celeste-em vállalja a veszélyt. Kihasználta, azután pedig meggyilkolta őt. - Ne haragudjon, Howard. Tudom, hogy nehéz magának erről beszélni.

- Én kérek elnézést. Hiszen maga csak segíteni akar. De ha eszembe jut az a szörnyeteg, aki megfojtotta a feleségemet, nem bírom féken tartani az indulataimat. - Ez érthető. - De mindjárt összeszedem magam... - Howard hirtelen sarkon fordult, odalépett a könyvespolchoz, és a könyvek gerincét kezdte nézegetni. Pár másodperc múlva már mosolyogva fordult vissza. – Látom, még most is kedveli a költészetet. Emlékszem, mindig rajongott a szép versekért. Most már könnyebb volt a férfi szemébe nézni. - Emeline szerint ez azt jelzi, hogy én romantikus alkat vagyok. - Hát, maga az életében eddig nem sokat találkozott a romantika szépségeivel - mondta megértő, sőt együttérző hangon Howard. - Ezt én nem mondanám - válaszolt Lavina mosolyogva. - A férjem ugyanis költő volt, ha még emlékszik rá. És ő aztán talpig romantikus lélek volt. - Emlékszem, az esküvőn találkoztam vele – nézett megint szúrós, merev tekintettel a férfi. – Nem tartottam őt megfelelő férjnek a maga számára, de hát nem akartam ebbe beleszólni. És akkor maga boldognak látszott. - Boldog is voltam. Egy darabig. - Ösztönösen ismét megfogta a nyakában lógó borostyánkövet. És a szorongása most is azonnal szertefoszlott. - Megdöbbentem, amikor meghallottam, hogy elvitte őt a váltóláz. Nagyon megviselhette magát, kedvesem, a férje halála, különösen azért, mert a szüleit is akkoriban, nem sokkal korábban veszítette el. - Howard - sóhajtott Lavinia. - Térjünk inkább vissza Celeste meggyilkolásának témájához. Most is tényleg nincs idő a múltbéli ügyeken merengeni, Howard elengedte a füle mellett a megjegyzést. - Nem hiányzik magának a régi szakmája, kedves Lavinia? - kérdezte kissé erőltetett nyájassággal. - Hiszer magának olyan istenáldotta tehetsége volt a hipnózisos mágnesterápiához. És emlékszem, már iskoláskorában is remekül teljesített a természettudományokban. Maga igazi csodagyerek volt. Felnőttként pedig kitűnő szakember lett. Megkérdezhetem, mi késztette a pálya elhagyására? - Most tényleg nincs idő ilyenekről beszélgetni... A haliból ajtócsukódás, majd ismerős léptek zaja hallatszott. A következő pillanatban hirtelen kinyílt a dolgozószoba ajtaja. Tobias először Laviniára meredt, azután Howardra nézett. - Ó! Bocsánat! Sajnálom, ha megzavartam volna a társalgást.

Lavinia persze a hangszínből rögtön megérezte, hogy Tobias egyáltalán nem sajnálja a dolgot. Sőt, mintha nagyon is ingerült volna. - Á, dehogyis zavarta meg! - nyájaskodott Howard. - Épp a nyomozásról beszélgettünk. - Értem - nézett megint Laviniára Tobias. – De nekünk most el kell mennünk egy megbeszélésre. - Igen? Nem is emlékszem... - szerencsétlenkedett Lavinia, de Tobias szeméből kiolvasta, hogy jobban teszi, ha gyorsan mégiscsak emlékszik rá. - Ja persze! – vette föl a lehető legszélesebb mosolyát. - Hát persze! Egészen kiment a fejemből, úgy elbeszélgettük az időt. Howard, ha nem haragszik... Nekünk most Mr. March-csal el kell intéznünk valami fontos dolgot a maga ügyében. Howard habozott egy kicsit, hol Tobiasra, hol Laviniára szegezve a tekintetét. Lavinia már megijedt, hogy ezt az alakot nem fogják tudni kirúgni. Howard azonban mégiscsak megadta magát. - Ó igen, természetes - bólintott és megindult kifelé. Elmentében abszolút közönyös tekintetet vetett Tobiassra. - És nagyon remélem, hogy hamarosan szép eredményekről tudnak majd beszámolni nekem. Udvariasan meghajolt, sarkon fordult és kiment. Tobias megvárta, míg becsukódik mögötte a külső ajtó. Akkor odament az íróasztala mögött ülő Laviniához, két tenyerével rátámaszkodott az asztallapra, és kőkeményen a szemébe nézett. Lavinia hátán végigfutott a hideg ettől a nézéstől. - Most pedig megígéred nekem - szólalt meg, minden szót külön hangsúlyozva -, hogy soha többé nem niaradsz kettesben Hudsonnal. - Már elnézést! Hogyan merészelsz nekem parancsolgatní?! Mit képzelsz, ki... - Nem tudta folytatni, Tobias átnyúlt az asztal fölött, összemarkolta a mellén- nyakán a ruhát, és elég durván felrántotta a székből. - Nem jól hallottad?! Ígérd meg, Lavinia! - De hát miért? Mire jó ez az idétlen megígérősdi? - hebegte Lavinia. Nagyon jól tudod, hogy Howard a család régi barátja. Régi, kedves barátja. - Akkor sem maradhatsz vele kettesben! Én nem bízom benne. - Hidd el, hogy ő úriember. - Meg valószínűleg gyilkos, - Én ezt egy percig sem hiszem el. - És ha mégsem ő ölte meg a feleségét, nekem akkor sem tetszik a pofája. És főleg az nem, ahogy reád néz. Lavinia már éppen sorolta volna az újabb érveket Howard védelmében, amikor mégiscsak eszébe jutott, hogy pár perccel ezelőtt milyen rosszul érezte

magát, amikor Howard mélyen a szemébe nézett azzal a tengermély, bénító tekintetével. És igaz, ami igaz, ő sem szeretne még egyszer így, kettesben találkozni Howarddal. De neki ez a Tobias akkor se dirigáljon! - Ígérd meg, Lavinia! - Hát jó. Ha ez boldoggá tesz - vetette oda kelletlenül. - De csak akkor, ha végre elengeded a grabancomat, és megengeded, hogy normálisan leüljek vagy a két lábamra álljak. Tobias elengedte. - Ezentúl csak egy harmadik személy jelenlétében állok szóba Howarddal. Ez megfelel neked? - Nem teljesen. Az igazi az volna, ha egyszer s mindenkorra megszakítanál vele minden kapcsolatot. De mert nem valószínű, hogy ezt megteszed, egyelőre megelégszem azzal az ígéreteddel, hogy ezentúl nem maradsz kettesben Howarddal. - Ezt tényleg megígérem. És most elég az idétlenkedésből - rendezgette Lavinia a szoknyáját és a haját. - Van épp elég tennivalónk. - Hát az tényleg van - komorult el megint Tobias tekintete. - Ma megtudtam egy-két érdekes dolgot Crackenburne-től. Emlékszel, hogy Celeste, amikor a saját referenciájukról beszélt, mellesleg elég pimasz módon, két bathi főnemest említett. Két lordot. Nos, kiderült, hogy mindkét lordtól értékes ékszereket loptak el. Jó, mi? - Régiségeket? - Nem. Legalábbis ezt nem említették. De jó darabokat. Egy pár gyémánt fülbevalót és egy drágaköves nyakláncot. - Szent isten! - suttogta Lavinia, és lassan visszaereszkedett a székébe. Celeste ezek szerint tényleg ékszertolvaj volt. Mintha valami belső erő hajtotta volna, hogy értékes régiségeket és egyéb kincseket lopkodjon. De honnan fakadhatott ez a késztetés? - Jó kérdés. Az én tapasztalataim szerint a profi tolvajok általában meghatározott zsákmányfajtákra szakosodnak. De ez most mellékes. A fontos az, hogy ez az információ kissé más megvilágításba helyezi az ügyet. - Vagyis? - Nekem az a gyanúm, hogy Howard Hudson és felesége családi válalkozásként, közösen dolgozott ebben „szakmában”. Laviniát megint elfutotta a méreg. - Micsoda?! Újabb vádak a szegény Howard ellen? Most már ékszertolvajnak is ki akarod kiáltani?

- Nem akarok én semmit. Csak azt állítom, hogy nagy valószínűséggel ékszertolvaj. - Először gyilkossággal vádoltad, most meg tolvajnak nevezed. Ez azért már mégiscsak túlzás, nem gondolod? Nekem az a benyomásom, hogy te nem vagy képes különválasztani a személyes érzelmeidet és a józan, logikára támaszkodó ítélőképességedet. - Ez sem így van - mondta Tobias immár teljesen lehiggadva. - Mert ha igazam van, és ha Celeste és Howard Hudson együttműködtek a tolvajlásban, akkor újabb indítéka van a gyilkosságnak. - Hajba kaptak a tolvajok a szajrén?! Ugyan már, Tobias! Azt képzeled, Howard nem féltékenységi rohamában ölte meg a nőt, hanem azért, mert az meg akart lépni a zsákmánnyal? Ez hülyeség. - Lavinia fölényesen nézett végig Tobiason. - Én teljesen elvetem azt a feltételezést, hogy Howard megölte volna a feleségét. Tobias nem szólt semmit. Fölfogta, hogy megint belefutott a női makacsságba, és ilyenkor úgysem érnek semmit a leglogikusabb érvek sem. Így aztán csak csöndben nézte Laviniát egy darabig. - Na mi van? Erre nem tudsz semmit mondani? - fölényeskedett tovább Lavinia. - Nem. Erre nem - sóhajtott lemondóan Tobias. - Csupán annyit jegyeznék meg, hogy a tolvajlás vádja aló1 is próbálod fölmenteni Hudsont. Erre Lavinia sóhajtott egy nagyot és kissé összébb húzta magát a karosszékében. - Te biztos vagy abban, hogy Bathban ellopták azokat az ékszereket? - Biztos. Bár közvetlen bizonyítékaim egyelőre nincsenek. De Crackenburne nem szokott hülyeségeket beszélni. Lavinia kézbe vette a tollat, és elkezdett játszogatni vele. S közben megpróbálta mégiscsak hideg fejjel végiggondolni a tényeket. - Ha Celeste ilyen megrögzött tolvaj volt, akkor nehéz elképzelni, hogy Howard ne kezdett volna legalább egy kicsit gyanakodni. - Én meg nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy ő is benne van a dologban. Társtettesként vagy valami ilyesmiként. - De annyira nem lehet hülye, hogy akkor épp minket bízzon meg a nyomozással! - Neki esze ágában sem volt minket megbízni. Ő csak téged akart ezzel megbízni. Méghozzá azért, mert eltűnt a Kék Medúza, és azt ő nagyon szeretné megszerezni. Továbbá azt gondolja, hogy nem vállalt különösebb kockázatot. - Ezt miből gondolod?

- Na figyelj ide, Lavinia. Elment ez a pasas a Bow Streetre a rendőrségre. Szólt az ottani detektíveknek? Nem szólt. Csak hozzád jött el, régi ismerőséhez, aki szeretettel gondol rá, és a család régi kedves barátjának tekinti őt. És aki egyetlen pillanatig sem feltételezi róla, hogy ő gyilkos lehet vagy tolvaj. Lavinia alig észrevehetően biggyesztett egyet, és visszatette a tollat a helyére, a mappa mellé. - Még mindig nem győztél meg. Nagyon valószínű, hogy más lesz a magyarázata a gyilkosságnak is és az ékszerlopásnak is. Szegény Howard... - Jaj, szegény, szegény Howard! - nevetett gúnyosan Tobias. - Milyen balszerencséje van szegénynek, hogy amikor téged fölfogadott nyomozónak, árukapcsolat ként megkapott engem is!

Tizenkilenc TOBIAS MÉG MINDIG ELÉG NYOMOTT HANGULATBAN VOLT, amikor nem sokkal később hazaért. A dolgozószobában ott találta Anthonyt, aki az asztalnál ült, nagy halom krumplis lazacpástétom mellett, amely láthatóan gyors ütemben fogyatkozott. - Ha nyomozói ösztöneim nem csalnak, sógorkám, akkor te most azért vagy itt, mert van valami érdekes információd számomra - ült le Tobias is a halpástétom mellé. - Megtaláltad talán azt a nyakkendőt? - Még nem - válaszolt Anthony tele szájjal, és Tobias elé tolta a tálat. Az egyik szomszéd megsúgta, hogy Fitch, amió kirúgták, folyton mindenféle kártyabarlangokba jár. Holnap ismét megpróbálom elkapni. - Minél gyorsabban. Nagyon szorít bennünket az idő, ha nem vetted volna észre - dobolt az ujjával az asztalon Tobias. - A lehető leggyorsabban kerítsd elő nekem azt a fickót. - Az sajnos nem olyan egyszerű. Nem lehet tudni, hogy egyáltalán hazajár-e. Ráadásul nem ismerem őt, nem is tudom, hogy néz ki. - Hát akkor aktivizáld magad. Kérdezd ki az ismerőseit, hogy ez a Fitch komornyik körülbelül hogyan néz ki. Termetre, arcra. Milyen ruhát hord. Lehet, hogy az utcabeli gyerekek is meg tudják ezt mondani. Kérdezd meg, hogy milyen kocsmákba vagy kártyázóhelyekre ját Az isten áldjon meg, Anthony. Te akartál nyomozósegéd lenni, és nem vagy képes kitalálni a legegyszerűbb megoldásokat sem. - De képes vagyok. Végigfaggattam például az összes kurvát annak a fogadónak a környékén, ahol Oscar Pelling szokott megszállni. Ez azért már mégiscsak valami, nem? - De - sóhajtott Tobias. - No és az eredmény? - Semmi. - Vagyis egyik fronton sem jutottál előbbre egyetlen lépessel sem. Azt javaslom, minél sürgősebben térj vissza a kerdezősködéshez. Ilyenkor nincs idő pástétomokat eszegetni. Anthony kissé sértődott képet vágott. - Már enni sem szabad? Csak éppen beugrottam, hogy bekapjak végre valamit. Veled meg mi van? Megint jól összevesztél Laviniával? - Az nem tartozik rád, hogy én mikor mit csinálok azzal a nővel. - Hát persze hogy nem. De azért látom, hogy történhetett valami.

Tobias a tenyrével nagyot csapott az asztalra. – Ha olyan nagyon tudni akarod, amikor egy órával ezelőtt beléptem a dolgozószobájába, kettesben találtam őt Hudsonnal. - Hoppá. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - Semmit az égvilágon. Csak most már értem, hogy mitől van ilyen rossz kedved - nézett kissé megértőbben Anthony. - Ha nem tévedek, te nem igazán kedveled azt az embert. - Nem bízom benne, és nem hiszem el egyetlen szavát sem. Ez a pofa egy most is praktizáló mágnesterapeuta, aki valószínűleg a saját feleségének a gyilkosa. És meggyőződésem, hogy van valami sötét terve Laviniával kapcsolatban. Lavinia pedig vak és süket, és nem hajlandó felismerni a veszélyt. Inkább velem vitatkozik és kötözködik, és védi ezt a gazembert. - Elfogadsz egy tanácsot? - Nem, köszönöm! - hárította el az ajánlatot két kézzel gesztikulálva Tobias. Adtál már nekem jó tanácsokat, hogy miként lehet elbűvölni a nőket, aztán azokkal is csak jól pofára estem. - Hát jó - köszörülte meg a torkát Anthony. - És ha én kérnék tőled tanácsot? - Miről beszélsz már megint? - Azért jöttem ide ma délután, mert szeretném kikérni egy nálam idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb ember véleményét egy olyan, rendkívül kínos problémával kapcsolatban, amely most súlyos fejtörést okoz nekem. - A szentségit, Anthony! Hiszen megígérted nekem, hogy nagy ívben elkerülöd a szerencsejáték-lebujoknak még a környékét is! Ha mégis belemásztal a slamasztikába, akkor engem felejts el, és mássz ki belőle a saját erődből. - Nyugodj meg. Nem kártyáztam el egyetlen pennyt sem. Ha elkerülte volna a figyelmedet, túl sok időmet kötötte le a kérdezősködés és kutakodás, vagyis az új munkaadóm számára végzett munka, így aztán egyetlen percem sem maradt kártyázni vagy kockázni. Tobiasnak az jutott eszébe, hogy ilyen kioktató hangon még sohasem beszélt vele a sógora. - Hát akkor miről van szó? - kérdezte kissé megnyugodva. - Nem miről, hanem kiről. - És kiről? - Emeline-ről.

- Na, sejtettem! - csapott mérgesen a térdére Tobias, aztán hátradőlt a székében, és a csizmás sarkát amerikaiasan az asztal szélére pakolta. - Valami történt tegnap, miután eljöttetek Bankséktől, igaz? - Igaz. Valami borzasztó dolog történt. Már elmeséltem nektek, hogy mi. Anthony felpattant, és idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Emeline-t majdnem elgázolta az a kocsi. Megsérülhetett volna. Nagyon súlyosan is. - Én úgy értettem, hogy te voltál veszélyben, meg persze a kertész fia. - Igen, de Emeline is veszélyben volt, bár úgy tűnik, ezt képtelen felfogni. Tobias a körmét piszkálgatta. - De tegnap még arra a következtetésre jutottunk, hogy a kocsis csak egy üzenetet akart átadni. És nem akart megölni senkit. - Semmiben sem lehetünk biztosak. Még kevésbé egy kocsis szándékaiban szögezte le kissé ingerülten Anthony. - Ó, Tobias! Egy vagyont adnék azért, ha csak öt percre a kezem közé kaphatnám azt a gazfickót! - Megértelek. - És el kell mondanom neked, hogy teljes mélységében és minden lehetséges következményével együtt én magam is csak tegnap este láttam át az egész helyzetet. Amikor lefeküdtem aludni. De elaludni csak hajnal felé tudtam. Addig a plafont bámultam a sötétben, és egyre csak az járt a fejemben, hogy mi minden történhetett volna. Ha például megvadultak volna a lovak, és a kocsis nem tudta volna visszafogni őket. Vagy ha Emeline is ugyanúgy megbénult volna a rémülettől, mint a fiú, és csak állt volna ott az út közepén. Agyontaposták volna a lovak. - Ez utóbbitól nem kell tartani. Emeline a nénikéjére hasonlít, arra pedig nem jellemző, hogy veszélyes helyzetekben ekénulna a rémülettől vagy egyáltalán zavarba jönne. - És amikor végre el tudtam aludni, rémálmok gyötörtek - dadogta maga elé Anthony. - Szörnyű képeket láttam, ahogy Emeline ott fekszik, vérbe fagyva. Vagy ahogy rohanok felé, de már nem érem el... - Hát akkor te is nyugodj meg. Mert nekem is voltak már ilyen rémálmaim Laviniával kapcsolatban. - Ma délelőtt, amikor Laviniával és Mrs. Dove-val Lord Vale-nél jártatok, elbeszélgettem Emeline-nel. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg még egyszer ezt a pályaválasztást. És ne akarja ugyanazt a munkát végezni, mint a nagynénje. - Tényleg erről győzködted? - Tobias levette a lábát az asztal széléről, és közelebb húzta a halpástétomot. - Azt hiszem, nem kell hozzá sok ész, hogy kitaláljuk, mit válaszolt.

- Nagyon begurult - mosolygott szomorúan Anthony. - Paprikavörös lett a feje a méregtől. Azt mondta, még csak elgondolkodni se hajlandó a javaslatomon. És még hozzátete, hogy foglalkozzak a saját dolgaimmal, és ő majd eldönti, hogy neki mi a jó és mi a rossz. És ne üssem bele az orromat olyasmibe, ami nem tartozik rám. - Tényleg ilyeneket mondott? - tömött a szájába egy jó adag pástétomot Tobias. - Ez aztán a meglepetés! Nem gondoltam volna... Anthony odaállt mellé, és keményen a szemébe nézett. - Te most gúnyolódsz velem? - Ó, dehogyis, dehogyis! - nyelte Tobias a finomfalatokat. - Teljes együttérzésemről és megértésemről biztosíthatlak. - A francba! - csapta hátra bosszúsan a haját Anthony. - Azt azért nem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy szórakozni az én nehéz helyzetemen. Vagy azon kárörvendezel, hogy most én is jól megjártam? És azért büntet a sors, mert néhányszor már kioktattalak, hogy másként kéne viselkedned Laviniával? Hogy nem kellene folyton dirigálnod meg erőszakoskodnodnod... Tobias nem válaszolt semmit. Csak evett, komoly odafigyeléssel. Whitby remek pástétomokat tud készíteni. Whitby egyébként is remek háztartási alkalmazott. És mindenes: szakács, pincemester, inas és alkalmi doktor egyszerre. Egyébként pedig elegánsabban tud öltözködni, mint a felső tízezer tagjainak többsége vagy éppen mint a saját házigazdája, Tobias. - Ha ez vigasztal - folytatta Anthony -, beismerem, hogy most már sokkal világosabban tudom értékelni a te érzékenységedet a Lavinia által vállalt veszélyekkel kapcsolatban. - Az mindig megnyugtató, ha megértik és értékelik az ember érzékenységét harapott bele Tobias egy darab pástétomos kenyérbe. - Akkor ne is várjak tőled semmilyen tanácsot? - Tanácsaim persze vannak. Azt tanácsolom például, hogy egyél te is, mert nem marad - nyújtotta Anthony felé a tányért Tobias. - Whitby nagyon érti a dolgát. A póréhagymával egészen pikáns ízeket tud elővarázsolni. Aztán még azt is tanácsolom, hogy ha befejezted az evést, menj vissza nyomozgatni Banks komornyikja után. Kérdezd ki az utcabeli gyerekeket. Meg mindenkit, aki szembejön veled azon a környéken. Anthony kelletlenül vette el a tányért, és egy darabig csak nézegette a pástétomot. - Most ugye azt hiszed, hogy elvette az eszemet ez az Emeline kisasszony? - Hát, nagyon úgy néz ki - kapta be Tóbiás a maradékkenyeret. - De vigasztaljon az a tudat, hogy nem te vagy az egyetlen ilyen megzavarodott

tökfilkó a környéken. Néha én sem tudok kiigazodni magamon, hála Mrs.Lakenek. - VALAMI BAJ VAN, EMELINE? - tette le a tollat Lavinia, és az unokahúga komor ábrázatát kezdte figyelni. – Tudom, nem nagyon halad ez a nyomozás. Te meg tegnap óta nagyon lehangoltnak látszol. Ennyire megviselt az utcai incidens a robogó kocsival? Emeline letette a jegyzeteit, melyeken a Banks-személyzettől begyűjtött szegényes információkat próbálta rendszerezni. Eltűnődve nézett maga elé. - Bizonyos értelemben - mondta aztán. - Tudom. Biztos aludni sem tudtál rendesen. A reggelinél észrevettem, milyen sápadt vagy. Emeline elhúzta a száját. - Ez udvarias megfogalmazása akar lenni annak, hogy úgy nézek ki, mint a mosogatórongy? - Nem. Annyira azért nem súlyos a helyzet. De este lefekvés előtt tényleg beléd tölthettem volna egy gyűszűnyi sherryt. - Anthony beugrott ma délelőtt, amikor ti Mrs Dove- val ellátogattatok Lord Vale-hez. - Jesszusom! - csapta össze a kezét Lavinia. Anthony idejött?! Bejött a házba? Remélem, Mrs. Chilton itthon volt... - Itthon volt. De Anthony be sem jött a házba. Elhívott sétálni a parkba. Laviniát most már tényleg a frász kerülgette. Mert eszébe jutott, hogy mivel szokott végződni az, amikor Tobias sétálni hívja őt a parkba. Nemrégiben is... Ajjaj… Belesápadt a gondolatba, hogy Emeline előrehajolve ott könyököl egy pad támláján, fejére borított szoknyával, Anthony meg mögötte szorgalmaskodik. Huh... - Egyáltalán hogyan merészelt az a fiatalember ilyen ajánlatot tenni?! Mit képzel, kicsoda ő? Micsoda pimaszság! Ezért vagy még ma is annyira felzaklatva: Majd szólok Tobiasnak, hogy beszéljen ennek a pernahajdernek a fejével. Emeline csak vágta a pofákat ezekre a mondatokra. - Nyugodj meg. Nem kell aggódnod az illem miatt. Csak mászkáltunk egy kicsit a park legforgalmasabb részén. És nem tűntünk el egy-másfél órácskára a távoli részek bokrai mögött, ahogy ti szoktátok, amikor Tobias elhív egy kis sétára. Az eddig holtsápadt Lavinia most úgy érezte, hogy leég a feje. Zavartan köszörülte a torkát. - Tobias és én úgy tapasztaltuk, hogy a mi életkorunkban

nagyon hasznosak a hosszú barangolások. – Ennél okosabbat nem tudott kinyögni. Emeline pedig volt annyira tapintatos, hogy nem vihogta el magát. - Nagyon hasznosak - bólogatott halálosan komoly képpel. Lavinia kissé magához tért. - Na és miről beszélgettetek Anthonyval? Mi zaklatott föl annyira? - Csak az, hogy ő is kezdi átvenni Tobias stílusát. Kezd úgy viselkedni. - Hogyhogy? Milyen stílust? - Kezdi magát okosabbnak képzelni. És beleszólni az életembe. Azt mondta, gondoljam át még egyszer, hogy érdemes-e nekem is a magánnyomozói pályát választanom. - Értem - gondolkodott el Lavinia. - Szerinted mi a fenétől jut eszébe ilyen ötletekkel előállni? Hiszen eddig egy felvilágosult, modern gondolkodású fiatalembernek látszott. - Azt hiszem, nagyon megrázta őt az az utcai incidens a kocsival. - Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyek az idegei. A tegnap délutáni viselkedéséből, amikor hazajöttetek a lordéktól, én azt a következtetést vontam le, hogy Anthony ugyanolyan hidegvérrel és higgadtan viselkedik a veszélyes helyzetekben, mint Tobias. - Nem az borította ki, hogy ő maga is majdnem otthagyta a fogát magyarázta Emeline. - Pedig azt még látni is szörnyűség volt, ami ott pár másodperc alatt lezajlott. Csakhogy ő este még elkezdett fantáziáim a történtekről. És ettől készült ki. És folyton azt hajtogatta, iogy csak az isteni szerencse mentett meg attól, hogy lalálra tapossanak engem a lovak. Ilyeneket beszélt be nagának. Meg hogy néztem volna ki, véres cafatokban, az úttesten heverve... Lavinia csak hümmögött. - Szóval, a sok képzelgés az idegeire ment - folytatta Emeline, s ezért megpróbált rávenni, hogy mondjak le a magánnyomozói foglalkozásról. - Értem. - bólintott Lavinia. - Azután még végig kellett hallgatnom egy dögunalmas előadást, hogy miért és hogyan nem szabad kitenni magam a reám leselkedő, különféle veszélyeknek. Meg még arról is prédikált, hogy milyen foglalkozások illenek egy finom úrilányhoz. Jaj! A végén már az idegeimre ment, és kerek perec megmondtam neki, hogy mi a véleményem erről a tolakodásról. Hogy bele merészel szólni a magánügyeimbe. Aztán jó napot kívántam neki, és otthagytam a park kellős közepén. - Értem - állt föl az asztal mögül Lavinia. - Mit szólnál egy korty sherryhez?

Emeline csalódott képet vágott. - Ennél okosabbat vagy biztatóbbat nem tudsz ajánlani? Hiszen te olyan művelt és tapasztalt nő vagy. Jártál már idegen országokban is. Ismered a férfiakat. És az egész műveltségből és ismerethalmazból csak ennyit tudsz javasolni nekem? Egy pohár sherryt? - Ha neked okosságokra és mélyenszántó bölcsességekre van szükséged, akkor lapozz bele mondjuk Shakespeare-be, Szent Ágostonba vagy a görög sztoikus filozófusokba - mondta Lavinia tanáros hanghordozással. - Ha viszont olyan úriemberek viselt dolgaiban akarsz komolyabb idegkárosodások és egyéb mellékhatások nélkül kiigazodni, mint például Tobias vagy Anthony, akkor a leginkább helyénvaló megoldás egy gyűszűnyi sherry. - Ó... Lavinia kinyitotta a bárszekrényt, elővette az üveget, és töltött két pohárkával. - Ez ilyenkor a legjobb - nyújtotta át az egyiket. Emeline kissé bizalmatlanul nézegette és szagolgatta a borostyánsárga folyadékot, majd óvatosan belekortyolt. A következő pillanatban felderült az arca. - Tényleg ez a legjobb! Kérek még. Lavinia is húzott egyet a magáéból, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. A férfiakról. - Nos. Az én tapasztalataim szerint a férfiak hajlamosak idegbajossá és izgágává válni minden olyan szituációban, amelyben úgy érzik, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás. És különösen jellemző ez akkor, ha olyan nő van a közelükben, akit féltenek, imádnak vagy másképpen az ágyukban szeretnének látni. - Értem - bólogatott Emeline, mint a jó tanuló. - És a maguk idegbaját azután persze leplezni próbálják. Kioktatással, dirigálással, kötözködéssel és hasonlókkal. Emeline a sherryjét nyalogatta, és szorgalmasan bólogatott. - Elég elviselhetetlenek tudnak lenni. - Sőt. Néha teljesen kibírhatatlanok. Hát ezért vagyok néha én is teljesen kiborulva Tobiastól. - Azt látom, akaratlanul is - nézett föl a pohárból Emeline. - Nem csoda, hogy annyit veszekedtek egymással. És azt is sejtem, hogy nekem sem lesz könnyű Anthonyval. Lavinia a magasba emelte a poharát. - Akkor hát igyunk! - Mire?

- Hát ezekre az elviselhetetlen férfiakra. Mert az az igazság, hogy néha viszont egész jól el lehet viselni, amit velünk művelnek! Az ágyban vagy a parkban tette még hozzá, de csak magában.

Húsz A BÁGYADT NAPFÉNY NEM TUDOTT ÁTHATOLNI A VÁROST másnap délutánra már teljesen elborító sűrű, nyirkos ködön. Ebben a taknyos-borongós időben késő délután ért oda Lavinia a Tredlow-f éle régiségbolt kirakatai elé. Meglepődve látta, hogy odabentről semmi fény nem zűródik ki, egyetlen lámpa sem ég. A bolt belsejét sötét árnyak borították be. Lavinia kicsit hátrált a járdaszél felé, és felnézett a bolt fölötti ablakokra. A függönyök be voltak húzva, és széleiken sem szűrődött ki semmi fény. Lavinia odalépett a bolt bejáratához, és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Lavinia belépett a szokatlanul csendes üzletbe. - Mr Tredlow! - szólt bele a sötétbe, de a hangja üresen visszhangzott a szobrokkal és mindenféle egyéb holmival telezsúfolt helyiségben. - Megkaptam az üzenetét, és már itt is vagyok. Tredlow rövid és kissé titokzatos üzenete nem egészen egy órával ezelőtt érkezett, a konyhaajtóra tűzött cédula formájában: Híreket kaptam egy bizonyos, önt is érdeklő régiségről. Lavinia akkor éppen egyedül volt otthon. A házvezetőnő kinézett a halpiacra, Emeline pedig elment valami szép kesztyűt vásárolni a közelgő Dove-bálra. Nem volt vesztegetni való idő. Lavinia fogta a köpenyét meg az egyik utcai kalapját, és már indult is. A délutáni csúcsforgalomban csak nehezen sikerült szabad konflist találnia. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a zsúfolt utcákon elvergődtek Tredlow boltjáig. Félő volt, hogy Tredlow elunja a várakozást, bezárja a boltját, és eltűnik valamelyik kávéházban vagy ivóban. - Mr. Tredlow! Itt van? Zavarba ejtő volt ez a nagy csönd és az egész helyzet. Miért hagyta volna nyitva az öreg a boltajtót, ha elment valahová, vagy ha fölment volna az emeleten lévő szobába? Edmund Tredlow tényleg elég idős már... És egyedül él. Laviniát nyugtalanság fogta el. A múltkor nem látszott betegnek, de ebben az életkorban bármi megtörténhet az emberrel. Mi van, ha szélütés érte, és most ott fekszik bénultan a pult mögött? Vagy legurult a lépcsőn és beverte a fejét. Vagy a szíve mondta fel hirtelen a szolgálatot. Laviniát most megborzongatta a félelem. Itt valami nem stimmel. Itt valami csúnya dolog történt. Ezt már minden idegszálával érezte. Először is az üzlet hátsó szobájában kellene körülnézni. Ez a barlangszerű raktár háromszor akkora volt, mint maga az üzlethelyiség, és nyílott belőle egy

kriptaszerű, egészen kicsi kamra is, amelyben Tredlow a legértékesebb műkincseit őrizte. Lavinia bement az üzlet végében lévő pult mögé, és félrehúzta a raktárajtót eltakaró nehéz plüssfüggönyt. A kitárt ajtó mögött nagy csend és sötétség honolt. A mennyezet alatti egyetlen, keskeny ablakon épp csak annyi fény szűrődött be, hogy nagy nehezen ki lehessen venni a szabálytalan sorokba és halmokba rakott szobrok, oszlopdarabok, limlomok és egy kőkoporsó, vagyis szarkofág körvonalait. - Mr. Tredlow! Itt van? Semmi válasz. Lavinia gyertya után nézett. Talált egy díszgyertyát, füles tartóban. Gyorsan meggűjtotta. Az imbolygó lángocskát maga elé tartva belépett a raktárba. Megint végigfutott a hátán a hideg. Balra a széles csigalépcső árnyai sötétlettek. Lavinia úgy döntött, hogy majd ott fönt is körülnéz. De előbb itt lent. Ahogy tapogatózva haladt előre, folyton vagy beleütközött valamibe, de azért sikerült megtalálni a kanyargó, keskeny átjárókat a rengeteg bezsúfolt holmi között. Lavinia attól félt, hogy egyszer csak a halott Treddlow-ba botlik bele... Itt-ott kísérteties emberfejek deregngtek föl: ókori istenek és istennők élettelen tekintetű szobrai. Lavinia az egyik kanyarban egy guggoló, letört karú Aphroditéval találta szembe magát. A szerelem és a szépség ógörög istennője... Egy ilyen kísértetbarlangban, gondolta Lavinia. A sorba állított, zord tekintetű római császárok és a szép testű görög atléták között egész könnyen lehetett utat találni. A falak melletti masszív polcokra rakott domborműtöredékeken gladiátorok gyilkolták egymást, légionáriusok harcoltak, csatalovak ágaskodtak... A lovak patái alatt legyilkolt, széttaposott holttestek... Az urnák, agyagszeíencék és vázák között Lavinia óvatosan mozgott, le ne verje valamelyiket. Tredlow ezeket a festett alakos vázákat nem rakta ki elöl a kirakatba, de neki egyszer megmutatta őket, A vázákon meztelen fiákat és nőket lehetett látni, meg mindenféle szerelmi jeleneteket, illetlen pózokat. Lavinia egyszer arra gondolt, meg kellene mutatni őket Emeline-nek, amolyan felvilágosítás gyanánt. Csakhogy voltak itt keményebb dolgok is: Léda a hattyúval, nimfa egy szamárcsődörrel, a felgerjedt, kecskelábú Pán isten egy nőstény kecskével és hasonlók. Brrr... Lavinia úgy döntött, hogy az ilyesmi már tényleg nem egy ifjú úrhölgynek való látvány. És ott az a kis kamra. Félig nyitva a nehéz, vasalt tölgyfa ajtó. Tredlow büszkén mutatta meg neki: a telken valamikor állt középkori épület maradványából, talán egy kis toronyból vagy szoborfülkéből ő maga alakítatta ki, amikor ideköltözött, és kissé átépítette ezt az egész házat, Nagy baj esetén

belülről is be lehetett zárni a kör alakú, masszív kőfalat pedig kívülről sem tudta volna elbontani a legügyesebb betörő sem. Ebben a páncélkamrában őrizte Tredlow a legértékesebb dolokat. Ékszereket, aranytárgyakat, ritkaságokat. A kamrát kívülről kulcsra lehetett zárni, most is benne volt a kulcs, de Tredlow bizalmasan azt is megsúgta Laviniának, hogy belül is van egy erős vasretesz. Így aztán, ha a betörők meg akarnák őt ölni, csak beszalad ebbe a kamrába, és belülről egyetlen mozdulattal magára zárja ajtót. Amelyet faltörő kossal sem lehetne bezúzni. Lavinia bevilágított a hűvös pinceszagot árasztó lyukba. Ez is tele volt pakolva mindennel, s épp csak egy embernek elegendő, szűk helyet hagytak benne. Végül is Tredlow apró, sovány emberke volt. De most hol lehet? Ahogy ott forgolódott, a szoknyája széle beleakadt egy római bronz üsttartó egyik lábára. Óvatosan ráncigálta kiffelé, s ahogy odavilágított, a padlón sötét foltokat vett észre. Közelebb tartotta a gyertyűt, s a csillogásból látta, hogy ezek a foltk még nedvesek. Víz lesz ez, víz, mondogatta magának. Vagy tea. Esetleg gyömbérsör. Idejött hátra inni egy pohárral az öreg, és kilöttyintette. Itt is. Meg ott is. A cseppek és a foltok elvezettek valahová… És akkor Lavinia megborzongott. Hiszen a víz vagy a sör nem is ilyen foltokat hagy a padlón! Még egyszer odavilágított, s most már felismerte a félig megalvadt vér foltjait. Óvatosan követte a nyomokat, melyek a szarkofághoz vezettek. A kőkoporsó peremén is vérfolt éktelenkedett, de a teteje a helyére volt húzva, így nem lehetett látni, hogy ki van benne. Lavinia odahajolt, megpróbált valami rést keresni, hogy belekukucskáljon a szarkofágba, amikor a feje fölött halkan megnyikorgult a mennyezet. Vagyiss a fenti szoba padlója. Aztán megint… És megint… Valaki járkál odafent. Óvatosan lépked. Lavinia most már majdnem elájult a félelemtől. Ahogy fölegyenesett, hátratántorodott, s ha nem sikerül elkapnia az egyik életnagyságú szoboralak kardját, tán még hanyatt is esik. Odavilágított, hogy miben kapaszkodott meg. Perszeusz volt az, jobb kezében a kardját tartotta. A baljában pedig a Medúza levágott fejét. Lavinia úgy érezte, ő is menten kővé válik e kígyófhajú szörnyalak bénító pillantásától, és dermedt mozdulatlanságban itt talál rá az az odafönt lopakodó alak.

Megint megnyikordult a padlódeszka, s ettől Laviniának mégiscsak sikerült összeszednie a maradék akaraterejét. Ha nem bénáskodik itt, ostobán a rémülettől, talán még megmenekülhet. Most már határozottan lépegetett az a valaki odafönt. Méghozzá csizmában. Tehát férfi…. Aki aligha lehetett Tredlow, és egyenesen az ide vezető lépcső felé tartott. Laviniának majd kiugrott a helyéről a szíve, és zsongott az agya, de megpróbálta felmérni a helyzetet. Először is: ha most elfújja a gyertyát, és meglapul a sötétben, akkor meghal. Az az alak tudja, hogy ő itt van, hiszen hallhatta, hogy Tredlow-t szólítgatja. Másodszor: pár másodperce maradt ugyan, hogy kimeneküjön innen, a raktár hátuljából az üzletbe, onnan pedig az utcára, csakhogy a lépcső éppen e raktár kijárata mellett ér földet. S mire ő ebből a sötét lomtárból, a hosszú szoknyájában ezer akadályon átbukdácsolva eléri az ajtót, valószínű, hogy éppen belefut a föntről közeledő alak karjaiba. Egyetlen menekülési útvonal maradt, a hátsó ajtó, amelyen keresztül Tredlow a nagyobb darab árukat hozatta be és adta ki. Lavinia sarkon fordult hát, és a gyertyát magasra, a felhalmozott límlomok dzsungele fölé tartva elkezdte keresni a kijáratot a hátsó falon. Keresztülpréselte magát egy sor római sírkövön, s közben hátrapillantott. És meglátta a táncolva kiszüremkedő fényt a mennyezet alatt a lépcső tetejénél. Az az ember tehát megindult lefelé. Mindjárt itt lesz. Hol van már az az átkozott hátsó ajtó?! A következő pillanatban beleütközött. És döbbenten látta, hogy az ajtó olyan vastag keresztrudakkal van elreteszelve, amelyeket ő tán megmozdítani sem tud. Majdnem összesett a rémülettől, de még mindig nem adta föl. Hátranézett. Az az ember már itt lent járt. Gyertyájának fénye a raktárszoba elején villogott. És az illető láthatóan nem sietett. Ő igazán ráért. Nem rohant be a régiségek sötét dzsungelébe, hogy ott bújócskázzon vagy fogócskázzon az áldozatával. Aki innen már úgysem menekülhet. Lavinia immár nagyon egyszerűen át tudta tekinteni a helyzetét: az első kijáraton a gyilkos várja, a hátsó kijárat elreteszelve. Egyetlen menekvés maradt: a kis páncélszoba. Ha oda még be tud jutni és magára tudja zárni az ajtót, akkor életben marad. Sietve törtetett a kis kamra felé, nem törődve azzal, hogy mozgását jól látja és hallja az a valaki. Elérte a vastag tölgyfa ajtót. A gyertyával bevilágított és megborzadt. Odabent nem sokkal volt nagyobb a hely, mint egy falhoz támasztott koporsóban. És ő klausztrofóbiás volt, irtózott minden szűk szobától, folyosótól és helyiségtől. Pár pillanatig habozott, hogy bebújjon-e, de amikor már egészen közéből hallotta a csizmás léptek kopogását, vett egy mély lélegzetet, és betuszkolta magát az ajtó mögé. S mielőtt becsukta volna, még egyszer visszanézett. A gyertyafény már csak pár méterre volt tőle, de eltakarta a közeledő férfi alakját.

Lavinia nekifeszült az ajtónak. A nehéz fatábla alig akart megmozdulni, s Lavinia attól félt, hogy nem fogja tudni becsukni, ha a gyilkos is elkezdi tolni befelé, De az illető ezt valamiért nem tette. Talán nem jutott eszébe, gondolta Lavinia, amikor az ajtó végre a helyére nyomódott. S ebben a pillanatban kialudt a gyertya. Lavinia reszkető kezekkel tapogatta végig a vaksötétben az ajtót. Fogalma sem volt, hol lehet a retesz, és az hogyan néz ki vagy hogyan működik. Ha a gyilkos kívülről nekitámaszkodik az ajtónak, akkor neki vége. De ekkor hirtelen beleakadt a ruhája ujja valami kiálló vasba. Két kézzel kapott oda, és azonnal fölismerte az óriási riglit. Olyan volt, mint amilyeneket az óíakra szerelnek, csak sokkal nagyobb. Csak be kell lökni azt a vízszintes vasrudat. Belökte. A vasak nagyot csattantak egymáson. Lavinia meg könnyebbülten sóhajtott föl. Ő már biztonságban van. A gyilkos meg előbb-utóbb rájön, hogy ezt az ajtót úgysem tudja rátörni. És akkor elkullog. És akkor ő is kimenekülhet ebből a szörnyű koporsóaknából a biztonságot jelentő utcára. Rátapasztotta a fülét a vastag tölgyfa deszkára. Hogy kifülelje, mit csinál, hol jár most a gyilkos. De hosszú másodpercekig nem hallott semmit. Aztán halkan megcsikordult valami vasszerkezet. Újabb hosszú másodpercekig tartott, míg eljutott Lavinia tudatáig, hogy mi történt. De akkor villámként hasított belé az iszonyatos felismerés: a gyilkos kívülről rázárta az ajtót! Egyszerűen ráfordította azt a rohadt kulcsot, amelyet ő is látott, de eszébe sem jutott, hogy ki kellene húzni a zárból. Lavinia fölfogta, hogy ez itt a vég. Nincs menekvés. A gyilkos az ölesnek szokatlan, de hatékony módját választotta: bezárta őt ebbe a függőleges szarkofágba. Tredlow kincseskamrája így hát az ő sírkamrája lesz. Széthulló csontvázát ki tudja, mikor fogják megtalálni... A SŰRŰ KÖDBEN KÉT ALAK KÖZELEDETT A FÉRFI FELÉ. Hosszú köpönyegük alól ki-kivillant fényesre suvikszolt csizmájuk. Arcukat elrejtette a félhomály és a szemükbe húzott fekete kalap karimája. - Önre vártunk, Mr. Fitch - mondta halkan az idősebb, ahogy a férfi mellé lépett. S mintha egy kicsit húzta volna az egyik lábát, talán valami régi sebesülés miatt. S ez a sántikálás még fenyegetőbbé tette a megjelenését. A másik férfi nem szólt semmit. Pár lépésnyi távolságból figyelte az eseményeket, láthatóan utasításra várva, ugrásra készen. Fitch látott már ilyet: az útonállók is így dolgoznak, meg a kiszemelt áldozat erejét először csak felmérő, elvadult kóborkutya-falkák is.

Először nyilván ez az idősebb alak fog támadni. A komornyik térde megremegett a félelemtől. Megállt és óvatosan körülnézett, hogy merre lehetne elmenekülni. Az utca teljesen kihalt, sehol egy lélek. A kávézó, ahonnan pár perccel ezelőtt kilépett, messze az utca végén van valahol, a ködben már a fényei is alig látszanak. A járdák mentén sötét kapualjak ásítottak. Hiába érné bármelyiket is, a kapu úgyis zárva van... - Mit akar tőlem? - Fitch nagyon igyekezett, hogy a hangjából ne lehessen kihallani, mennyire fél. Különben is, egy jó komornyik mindig tudja, hogyan kell hatásosan megszólalni. - Beszélni szeretnénk önnel - mondta erre a veszélyesebbnek látszó alak. Fitch nyelt egyet. Ezek itt önözik őt. És lám, nem is úgy vannak öltözve, mint valami útonállók. De azért ez az alak elég csúnya szemekkel néz rá... Mégiscsak el kéne futni. Ezt a sántikálót nem volna nehéz lehagyni. De ott van az a fiatalabb „kutya”. Az elől úgysincs menekvés. - Kicsoda maga? - kérdezte. És megijedt, mert kihallotta a saját hangjából, hogy meg van ijedve. - A nevem March. Elégedjen meg ennyivel. S mint már említettem, én és a társam szeretnénk felttenni önnek néhány kérdést. - Miféle kérdést? - Ön nemrégiben még Lord Banks komornyikja volt. És információink szerint önt elbocsátották, méghozzá ajánlólevél nélkül. Fitch már kezdett volna egy kicsit megnyugodni, de most megint nagyon megijedt. Ezek tudják, hogy ő mit csinált. Az a banya fölfedezte a lopást, és most utána küldte ezt a két alakot. - Arra volnánk mi kíváncsiak - folytatta Tobias -, hogy amikor ön eljött a lord házából, nem hozott-e el onnan valamilyen értéktárgyat. Végem van, gondolta Fitch. A helyzet reménytelen. Tagadni sem érdemes. Ha ez a figura őt megtalálta, akkor nincs a földnek olyan szeglete, ahová el lehetne bújni előle. A szemén is látszik... Talán a megértésében lehetne még bízni. Hiszen művelt beszédű, intelligens úriembernek látszik, nem valami tahó csavargónak. Hátha megérti a magyarázkodást. - A banya úgy rúgott ki engem, hogy a negyedévi béremet sem fizette ki. És nem adott ajánlólevelet sem. Pedig mennyit dolgoztam nekik! Kitettem a telkemet is, pedig, higgyék el nekem, nem volt könnyű kiszolgálni azt a banyát. - Jól sejtem, ön nem mást, mint őlordsága unokahugát, Mrs. Rushtont titulálja nemes egyszerűséggel banyának? - kérdezte Tobias. És majdnem elröhögte magát. De aztán nagyon zord arckifejezést erőltetett magára.

- Azt hát. Hetenként kétszer kellett mennem hozzá, de néha gyakrabban is, ha nagyon be volt zsongva. Majdnem három hónapon át! - Fitch elhallgatott egy kis időre, s láthatóan küszködött a nyomasztó emlékekkel. - El tudják ezt képzelni? Ilyen munkaadóm még sohasem volt. Aki ennyire kifacsart volna. Aztán meg kirúgott. Indoklás nélkül, fizetés nélkül és ajánlólevél nélkül. Most vajon miből fogok megélni? Ezt mondja meg nekem valaki! - Miért bocsátotta el önt Mrs. Rushton? - szólalt meg a fiatalabb „útonálló” is. - Elkezdett rendszeresen járni valami szemétláda gyógymágnesezőhöz vagy kihez - vigyorgott keserűen Fitch. - És azt mondta, hogy az jobb hatással van neki az altesti ideggócaira vagy micsodáira, mint amit én tudok csinálni. És egyszer azzal jött haza a kezelésről, hogy többé már nem is tart igényt az én szolgálataimra. - Vagyis kirúgta önt. Ön pedig úgy gondolta, hogy mindezért igazán jár egy kis kárpótlás, így van? - kérdezte Tobias. - Nem volt korrekt dolog, amit velem tettek - próbált kicsikarni némi együttérzést Fitch, és úgy tartotta maga elé a tenyerét, mint egy koldus. Nagyon csúnyán elbánt velem az a banya. Hát ezért emeltem el azt az átkozott tubákosszelencét. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog, ez az igazság. Az öreg lord már több mint egy éve nem tubákolt, és a nyakamat rá, hogy ezen a világon már nem is fog soha többé. Tobias szeme összeszűkült. - Ön egy tubákosszelencét lopott el? - Igen. Ott porosodott ez a szelence egy szekrény hátsó polcán a lord szobájában már időtlen idők óta. A lord talán nem is használta soha. Senki nem foglalkozott vele, és senkit sem érdekelt, hogy eltűnik-e vagy sem. Tobias szorosan odalépett a komornyik mellé. - Ön tényleg egy tubákosszelencét lopott el? - Azt hittem, hogy a házban már mindenki elfeledkezett róla - horgasztotta le a fejét Fitch. - Csak azt nem értem, hogyan fedezhette föl egyáltalán az eltűnését az a banya. - És mi van a karkötővel? - kérdezte Tobias. - Karkötővel? - nézett ijedten Fitch. - Miféle karkötővel? - Azzal az arany római karkötővel, amelyet Banks egy lelakatolt ládában őrzött. Különös faragású kék kámeakó volt belefoglalva. Medúza-fej. - Arra a régiségre gondol? - biggyesztett Fitch. - Mi az ördögnek vittem volna el? Egy ilyen holmit csak a régiségek piacán lehet eladni. És én nem óhajtok kapcsolatba kerülni a régiségkereskedőkkel. Ki nem állhatom őket. A lordnál töltött hosszú évek alatt épp eleget vesződtem velük. Szemét népség, az biztos.

Tobias egy pillanatra Anthonyra nézett, majd visszafordult Fitchhez. - Mit csinált azzal a szelencével? Fitch bosszúsan vonogatta a vállát. - Eladtam egy ócskásnak a Field utcában. Azt hiszem, rá lehet venni, hogy elárulja, kinek mennyiért adta tovább, bár.. Tobias galléron ragadta a komornyikot. - És azt tudja, mi történt a medúzás karkötővel? - Azt nem. - Fitch elkezdett reménykedni. Ezeksze rint a két fickót nem érdekli az a rohadt szelence. Ezeket a karkötő izgatja. - Miért? Talán eltűnt az is? - El - bólintott Tobias, de még mindig szorosan markolta a komornyik kabátját. - És mi azt keressük. Fitch óvatosan megköszörülte a torkát. - Ha én most elmondom azt a keveset, amit tudok az ügyről, akkor engem békén hagynak? - Igen. Ez ésszerű feltételezés. - Na, akkor hallgasson ide. Én nem tudom, hol van most az a karkötő. De azt bátran állíthatom, hogy nem valószínű, hogy a személyzet bármelyik tagja ellopta volna. Ők sem tudnák eladni. - Túl nehéz volna eladni? - Szinte lehetetlen. A személyzet tagjainak fogalmam sincs arról, hogy miképpen lehet pénzt csinálni egy ilyen régiségből. - Van valami elképzelése arról, hogy ki lophatta eL? - Nincs... Tobias megrázta egy kicsit a komornyikot. - Nincs, tényleg nincs! - rázta hevesen a fejét Fitch. De mondok én magának valamit. Amikor a banya költözött a lord házába, még aznap magához vette összes létező kulcsot. Még a lord vasládájának a kulcsát is. És akkor most figyeljen ide. El tudja maga azt képzelni, hogy egy betörő behatol a bezárt házba, észrevétlenül feljut a lépcsőn a lord emeleti lakosztályba, megtalálja a hálószobát, abban a szobában a rejtett helyen lévő vasládát, felfeszíti ezt a vasládát, majd szintén észrevétlenül leoson a földszintre, és ki is jut a házból. Ugye ezt elég nehéz elképzelni? Márpedig akkor az egész világon egyetlenegy személy létezik, aki magához vehette azt a rohadt karkötőt. - Talán Mrs. Rushton? - kérdezte kissé értetlenül Tobias. - Miért lopna el ez a nő egy olyan értéktárgyat, amelyet hamarosan úgyis ő fog örökölni? És nem is kell ellopnia, hiszen bármikor elveheti, amikor csak akarja. - Ezt már ne tőlem kérdezze, Mr. March. De adok én magának egy jó tanácsot. Ne becsülje le a banya képességeit, és ne ringassa magát abba a

tévhitbe, hogy a banya húzásai és lépései majd pont a maga logikájához igazodnak. Tobias eltűnődött ezen pár másodpercig, aztán elengedte a komornyikot, aki majdnem nekiesett a házfalnak. - Munkatársammal együtt nagyon hálásak vagyunk önnek, uram, a kapott információkért - biccentett színlelt udvariassággal Tobias. - Ajánlom magamat. Azzal sarkon fordult, és hátra sem nézve beleballagott az egyre sűrűbben gomolygó ködbe. Anthony is rávetette fagyos mosolyát a komornyikra, majd megindult a főnöke után. Fitch ott állt mozdulatlanul, amíg a két férfi végképp élnem tűnt a szeme elől. Aztán mélyet sóhajtott, és kicsit megigazgatta a kabátját. Most megúszta. Ez a két alak nem őrá vadászott. - De akire valóban vadásznak, annak a bőre hamarosan ki lesz terítve motyogta félhangosan maga elé a szegény komornyik, és kissé remegő térdekkel megindult hazafelé.

Huszonegy LAVINIA FÖLFOGTA, HOGY ŐT MOST TULAJDONKÉPPEN ÉLVE eltemtték, de keményen elhatározta, hogy nem adja meg magát, és nem najlancló beleőrülni ebbe a szörnyű ép elmével és nem megtébolyodva fog meghalni! Az őrület persze erősen környékezte. úgyhogy nagyon össze kellett szednie a akarterejét. És minden olyan tudását és képességét, amelyre hipnotizőrként tett szert vagy a szüleitől sajátított el. Eszébe jutott egy-két régi páciense, akin nevetséges okok miatt törtek ki a „női hisztéria” tünetei. Vajon milyen tüneteket produkálnának azok az elkényeztetett úrinők most, ebben a nyomasztó vaksötétben, bezártságban és teljes tehetetlenségben? Telt-múlt az idő. Hogy milyen sebességgel, azt sem érzékelni, sem mérni nem tudta. Szerencsére. Mert ha számolta volna a perceket és órákat, attól csak még jobban kétségbeesett volna. Sikerült lekuporodnia a kriptaszerű kamra hideg kőpadlójára. Két kezébe fogta a nyakában lógó borostyánkövet, és megpróbált koncentrálni. Tudatilag ki kell zárnia a külső, fizikai sötétséget, amely agyonnyomja és megfojtja őt. Ki kellett építenie a tudatában és a lelkében a higgadtságnak és nyugalomnak azokat a belső szigeteit, amelyekre a megőrülés elől menekülhet. És akkor nem elborult elmével talál rá az, aki esetleg hamarabb ér ide, mint a halál... Pislákolt még egy halvány reménysugár ebben a szörnyű éjszakában. Ha Tobiasszal nem történik valami baleset, akkor a férfi valószínűleg előbb vagy utóbb rá fog találni. Tobias olyan. - HOVÁ A FRANCBA MEHETETT EZ A NŐ?! – masírozott végig a hallon Tobias, és benyitott Lavinia dolgozószobájába. Sehol senki. - Így nem lehet eltűnni! Micsoda viselkedés ez? Anthony megállt mögötte. - Lehet, hogy csak elbóklászott az üzletekben. Vagy kirakatot néz... Tobias a házvezetőnőre nézett. - Vásárolni ment Mrs. Lake ma délután? - Nem tudom, uram - tördelte a kezét Mrs. Chilton. - Amikor hazaértem a halpiacról, már nem volt itthon. Tobias odalépett az asztalhoz, és ott kezdett keresgélni. Tobiast mindig is halálosan idegesítette, hogy Lavinia mindent otthagy az asztalán, oltári rendetlenségben, de most abban reménykedett, hogy ebben a szeméthalomban talál valami nyomravezetőt. - És ettől a naptól kezdve - nézett szigorúan a házvezetőnőre - szigorú szabályok lesznek bevezetve ebben a házban! Amikor

nyomozást folytatunk, Mrs. Lake-nek többé nincs joga csak úgy eltűnni. Előtte közölnie kell itt valamelyikünkkel, hogy pontosan hová és kihez megy, és hány óra hány perckor érkezik haza. Világos? - Jaj, kedves Tobias úr! - mosolygott szomorúan a házvezetőnő, miközben Tobias idegesen túrta szét az asztalon heverő papírokat. - Én nem hiszem, hogy Mrs. Lake örülni fog, ha még több előíráshoz kell igazodnia vagy ha még többet dirigálnak neki, már megbocsásson a megjegyzésemért. Egy kicsit már így is háklis attól a sok utasítástól, amit az elmúlt napokban kapott. - Az „egy kicsit háklis” az nem kifejezés ahhoz képest amilyen idegi és indulati állapotban most én vagyok - vetette oda Tobias ingerülten, és Lavinia jegyzeteit kezdte vizsgálni. - Mi a fene ez? „Teljes diszkréció a titoktartást igénylő ügyfelek számára.” - Azt hiszem, Mrs. Lake még mindig azzal foglalkozik, hogy megfogalmazzon egy jó hirdetési szöveget valamelyik újságba - magyarázta a házvezetőnő. - Reklámozni akarja a szolgáltatásait? - derült fel Anthony arca. - Remek ötlet! Te is gondolkodhatnál rajta, Tobias. Nagyon modern vállalkozói módszer, nem? - Megmondtam neki, hogy verje ki a fejéből az egészet. De túl makacs ahhoz, hogy hallgasson a bölcs tanácsokra - pöckölte bele Tobias a lapot az asztal mellett álló papírkosárba. - Figyelmeztettem őt, hogy egy ilyen hirdetésre csak idióták meg komolytalan kuncsaftok fognak jelentkezni. Jobban tenné, ha... Hát ez meg mi? - emelt ki egy összegyűrt cédulát a papírkosárból. Odatette maga elé az asztalra, és kisimítgatta a tenyerével. - Mi ez? - hajolt oda Anthony is. - Hogy mi? Hát csak az, amit a szakmában nyomra vezető információnak szoktak nevezni. A házvezetőnőnek leesett az álla. - Azt mondja, kiderült, hogy hová ment Mrs. Lake ma délután? – dadogta boldogan. - Azt. Valószínűleg Edmund Tredlow-hoz ment, mert ezt az üzenetet az a vén ószeres küldte. Csak éppen megint nem volt benne sem elővigyázatosság, sem udvariasság, hogy hátrahagyjon egy cédulát, hogy elment, és hogy hová ment. Dühösen belegyűrte Tredlow papírját a zsebébe. - Megint ez a nemtörődömség, ez a felelőtlenség, ez a le-van-szarva-mindenki stílus. De én majd beszélek a fejével, csak kerüljön elő! Velem ezt többé nem fogja megcsinálni! A házvezetőnő rosszallóan nézett rá – Uram, azt hiszem, fel kell hívnom az ön figyelmét arra a körülményre, hogy Mrs. Lake nagykorú, önálló nő. Akkor jön és akkor megy, amikor ő akar. Végül is ő ennek a háznak az úrnője. És itt ő szabja meg a játékszabályokat. Én nem tanácsolnám önnek, hogy folytassa azt a kritizálást és dirigálást, amivel az utóbbi időben elég gyakran bosszantotta az asszonyomat.

- Fogd a kabátodat, Anthony. És hozz egy lámpát is. Maga meg ne fecsegjen itt összevissza mindenféle hülyeséget, Mrs. Chilton! - indult a kijárat felé Tobias. - Új és szigorú szabályok lesznek itt bevezetve. Már épp itt az ideje hogy valaki kézbe vegye a dolgokat ebben a házban. Punktum! A házvezetőnő majdnem hanyatt vágódott az elképedéstől. - Hát most meg hová rohan, uram? - hebegte. - Megkeresni Mrs. Lake-et és tájékoztatni őt a vadonatúj játékszabályokról! DE AMIKOR NEM SOKKAL KÉSŐBB BENYITOTT Tredlow boltjába, azonnal elment a kedve minden leckéztetéstől és kioktatástól. Nem volt ő ijedős gyerek, de most valami megborzongatta, ahogy beleszagolt a sötét és kihalt bolt levegőjébe. - Lavinia! - emelte magasba a lámpát Tobias. Lavinia! Hol az ördögben vagy?! – Senki nem felelt csak az emberfejű szoborgyülekezet árnyai táncoltak a reszkető fényben. Anthony megállt a zsúfolt üzlethelyiség közepén, és értetlenül bámult körbe. - Hogyan lehetséges, hogy Tredlow nem zárta be éjszakára a boltot? Az nem létezik, hogy elfelejtette volna. Ilyen feledékeny boltos nem létezik. - Nem bizony - vakarta a fejét Tobias. - Lehet, hogy Laviniával meg elkerültük egymást. Hiszen nem tudta, hogy idejövünk. És most otthon ül és issza a teáját... - Nem - vágott közbe határozottan Tobias. Azt ugyan maga sem tudta, hogy honnan ez a határozottság, de minden idegszálával érezte, hogy itt valami bűzlik. Nagyon. - Menjünk föl az emeletre - indult el a pult mögé. Félrehúzták a sötét és nehéz függönyt, s csak akkor látták, milyen nagy is a hátsó raktárszoba. És hogy tele a ládákkal, polcokkal, szobrokkal, faragott kövekkel, és minden egyébbel. - Lavinia! - világított be ide is Tobias. Síri csend. Aztán tompa kopogás hallatszott valahonnan a nagy halom összevisszaság mögül. De hogy honnan jön a hang, azt nem lehetett megállapítani. - A fenébe is! - indult meg Tobias, utat keresve az összezsúfolt holmik között. - Valahol itt van ez a nő. Fogj egy gyertyát, és nézz körül ott hátul. Én majd itt elöl... Ahogy Anthony bepréselte magát a ládák és a sírkövek közé, megint felhangzott a kopogás. Mintha egy vastag ajtót ütögetne valaki a tenyerével. - Lavinia! Itt vagyok! - kerülgetett éppen egy kentaurcsoportot Tobias. Kopogj már hangosabban, az isten áldjon meg!

Elment a levágott Medúza-fejes, hátborzongató Perszeusz- szobor mellett, és akkor pillantotta meg a vasalt tölgyfa ajtót. Valami kisebb kamra lesz, gondolta. És ekkor újra felhangzott a dörömbölés. - Megtaláltam! Gyere ide! - kiáltotta Anthonynak. Letette a lámpát egy halom repedt agyagedény mellé egy oltárkőre, és szemügyre vette a zárat. - Szabadítsatok ki innen! - hallatszott Lavinia könyörgése a vastag ajtó mögül. - Nem tudod, hová lett a kulcs? - Nem. Anthony átverekedte magát a holmikon. - Zárva? - Naná. Hiszen egyébként rég kijött volna, nem gondolod? - Tobias benyúlt a köpönyege egyik zsebébe, és előhúzott egy köteg célszerűen meghajlított, finom acélkampót. Ezeket a szerszámokat „akcióba” menet mindig magával vitte. Anthony elröstellte magát, mert tényleg hülyeséget kérdezett. Kérdezett hát gyorsan valami okosabbat. - De hogyan kerülhetett oda be? - Jó kérdés. Ez lesz az első, amit fölteszünk neki, ha sikerül előbányásznunk onnan. - Tobias a kulcslyukon keresztül piszkálgatta a zár belsejét. Maga a zár tekintélyes méretű volt ugyan, de nagyon régi és viszonylag egyszerű szerkezetű. A zár a következő pillanatban megadta magát. A vasalt fa tábla rozsdásan nyikorogva nyílt meg, mint valami évszázados kripta ajtaja. - Tobias! Lavinia úgy omlott ki a sötét fülkéből, mint egy zsák krumpli. Ha a két férfi időben el nem kapja, elterül földön. Tobias magához ölelte, és érezte, hogy Lavinia egész testében remeg. - Nincs valami bajod, Lavinia? Felelj nekem. Nem sérültél meg? - Nem - sírta el magát Lavinia, és beletemette az arcát a férfi vállgödrébe. Tudtam, hogy eljössz értem. Tudtam. Anthony bekukucskált a szűk kis kamrába. - Elég szörnyű lehetett itt kuporogni, Mrs. Lake. Lavinia némán csüngött Tobias nyakában, s újra és újra rátört a remegés. Tobias vigasztalóan simogatta - paskolgatta a hátát, s közben ő is benézett a kis kamrába. Neki is az volt az első gondolata, hogy ez egy függőleges koporsó...

- Mi történt itt? Ki volt az a gazember, aki bezárt téged ide? - kérdezte elképedve és dühösen. - Valaki már volt itt, amikor ideértem. A fönti szobában keresgélt. Aztán lejött, és csak jött utánam. Előle zárkóztam be ebbe a kamrába. Ő meg kívülről rám zárta az ajtót. - Lavinia hirtelen megdermedt, ijedten nézett föl, és kissé eltolta magát Tobiastól. – Tredlow! Szegény öreg Tredlow! - Mi van vele? Lavinia a padlót kezdte nézni, de a mészetesen most nem látott semmit. - Az előbb vérfoltokat láttam itt valahol. A betörő megölte őt, a holttestét pedig az egyik szarkofágban rejtette el. Szegény öreg Tredlow! Miattam kellett meghalnia. Nem lett volna szabad őt is belekevernem ebbe a nyomozásba. - Hagyd most ezt! - lazított egy kicsit az ölelésén Tobias , és kézbe vette a lámpát. - Az önmarcangolással még ráérünk. Lássuk előbb, mi is történt itt. És mi még a tennivalónk. Hol vannak azok a vérnyomok? - Valahol itt, a Perezeusz körül. Hol is... Ott! Látjátok? És egyenesen a kőkoporsóhoz vezetnek. Tobias szemügyre vette a szarkofágot. – Szerencsére nem túl gazdag római polgáré lehetett. Mert akkor sokkal nagyobb volna. De ennek a fedőlapja is elég könnyű. Ha a gyilkos elég markos fickó, akkor nem volt túl nehéz dolga, amikor beletette Tredlow-t. - Elbánunk vele - gyürkőzött neki Anthony is. Ketetten szinte fél kézzel eltolták egy kicsit a fedőlapot, mint valami szenesláda tetejét. Lavinia minden eddigi pgpróbáítatás ellenére ott lábatlankodott és nézelődött. Ennek a nőnek acélból vannak az idegei, gondolta magában Tobias. Rozoga idegzetű nők persze ne is menjenek nyomozónak... Például az olyan főúri leányok és asszonyok, akiknél az „idegi túlérzékenység” szinte már a rang és a méltóság tartozéka. Lavinia viszont nem volt szívbajos, ha éppen egy kis vért vagy hullát kellett látnia. Tobias büszke is volt a barátnőjére, de ezt természetesen nem árulta el neki. Még majd elbízza magát... Anthony odatartotta a lámpát, és belenéztek a kőkoporsóba. Annak mélyén egy férfi élettelen teste hevert, arccal lefelé, rettenetesen kitekeredett végtagokkal. Nyilvánvaló, hogy valaki csak belegurította, belelökte a tóperemen keresztül. Az áldozat kócos, ősz haja vértől volt csimbókos. Kabátja csupa vér. A nyaka alatt, a koporsó alján alvadt vértócsa... Tobias belenyúlt a szarkofágba, és kitapintotta Tredlow nyaki ütőerét. - Szegény Tredlow! - lépett közelebb Lavinia. - Te jóságos isten! Ettől tartottam. A betörő megölte. Ha nem kérem meg, hogy szóljon nekem, ha megtud valamit, még most is élne!

A „pályakezdő” Anthony elég rendesen meg volt illetődve. Nehezen szedte a levegőt, s időnként nagyokat nyelt. - Úgy látom, fejbe verték. Aztán a gyilkos el akarta rejteni a holttestet. - A gyilkos nyilvánvalóan az egész bűntettet el akarta titkolni. És majdnem sikerült is neki - sóhajtott Lavinia - Hetek vagy talán csak hónapok múlva találtak volna rá szegény Tredlow holttestére. Ha nem küldte volna ma délután azt az üzenetet, nekem eszembe sem jutott volna idejönni. És benézni a raktárba is. Jaj, istenem, ha egy kicsivel korábban érkezem, talán meg is tudtam volna akadályozni... - Na, most már elég a siránkozásból! - szakította félbe elég nyersen Tobias. Akárhogyan is volt, te megkaptad az üzenetet. - Nekiveselkedett és két kezével teljesen keresztbe fordította a fedőlapot. - Tredlow szempontjából nagyon is jó volt, hogy idejöttél. Elképedve bámultak rá. - Miért mondod ezt? - kérdezték egyszerre. - Hát csak azért, mert ez az ember még él.

Huszonkettő TOBIAS KORA ESTE JELENT MEG LAVINIA TÁRSALGÓJÁBAN. Szinte még a köpenyéből is áradt a köd és az egész barátságtalan este hangulata. Megállt a kanapé előtt és alaposan szemügyre vette az „üzlettársát”. Lavinia a háta mögé pakolt vánkosoknak támaszkodva félig feküdt, félig ült a kanapén és bágyadtan mosolygott Tobiasra. Emeline a nyakától a lába ujjáig bebugyolálta meleg takarókba, a Mis. Chilton által főzött méregerős és tűzforró tea pedig ott gőzölgött mellette a dohányzóasztalon. És a tea illatába mintha egy kis sherry-aroma is keveredett volna. Tobias egyenesen Emeline-hez fordult. - Hogy van a betegünk? - Most már valamivel jobban, azt hiszem - nézett föl a teatöltögetésből a lány. - Az idegeit persze megviselték az események. Tudja, a nénikém egyébként is betegesen irtózik a szűk, kicsi helyiségektől. És az a szörnyű kis kamra vagy mi. Hát az borzasztó lehetett. Abban olyan sokáig bezárva lenni... - Hát, igen - bólogatott Tobias és megint nézett. - De hamarosan helyrerázódik, igaz? - Hát persze! - nyugtatta meg Emeline. – Most nyugalomra és pihenésre van szüksége. És arra, hogy egy ne kerüljön veszélyes vagy sokkoló helyzetekbe. - Hogy van Mr. Tredlow? - érdeklődött Lavinia cérnavékony, beteges hangon. Az inasom, Whitby ápolja és gondoskodik róla - dobta le egy székre a köpenyét Tobias. - Egész éjszaka vele marad. Azt mondja, az öreg egészen biztosan felépül, de hát egy fejbe verés későbbi hatását nem lehet megjósolni. Könnyen meglehet, hogy Tredlow mindenre fog emlékezni, csak éppen a fejbe verése előtti fontos pillanatokra nem. - Értem - hunyta be Lavinia a szemét. - Vagyis előfordulhat, hogy nem fog emlékezni az őt fejbe verő betörőre sem. - Bizony. Reménykedjünk, hogy legalább annyi az eszébe jut, hogy miért is küldte neked azt az üzenetet. - Igen - nyitotta ki a szemét nagyon lassan Lavinia. - De az is csak holnap derülhet ki. Ma már semmit sem tudunk csinálni. Nagyon köszönöm, hogy kimentettél engem abból a szörnyű kriptából, abból az élve eltemetésből. Ha te nem jössz, ki tudja, mikor találták volna meg szegény Tredlow csontvázát. Meg az enyémet... - Biztosan nincs semmi komoly bajod?

- Nincs - hunyta le ismét a szemét Lavinia. - De azt kell vallanom, hogy jobban meggyötört a dolog, mint gondoltam volna. Szóljatok Mrs. Chiltonnak, hogy tart kéznél a szagoltató üvegcsét, ha netán elájulnék. - Reggel majd benézek, hogy lássam, hogy vagy. Lavinia csukott szemmel, szótlanul bólintott. És megérezte, hogy Tobias az egyik lábáról a másikra áll, mert már mennie kellene, de szíve szerint maradna még. - Ügyeljenek, hogy nyugodt éjszakája legyen. És sokat aludjon. - Rajta tartjuk a szemünket, legyen nyugodt, uram - készségeskedett Emeline. Tobias toporgott még egy darabig. - Akkor talán én el is búcsúznék. Jó éjszakát mindkettőjüknek. - Fogta a köpenyét, és lassan megindult kifelé. - Jó éjszakát - suttogta Lavinia, de nem nyitotta ki a szemét. - Nyugodalmas jó éjszakát, uram! - mondta mosolyogva Emeline. Behallatszott, hogy Tobias odakint a hallban valamit még hosszasan magyaráz a házvezetőnőnek. Pár perc múlva végül kinyílt és becsukódott a külső ajtó. Lavirnia megkönnyebbülten sóhajtott föl. Kinyitotta a szemét, félrelökte a vastag takarókat, és kipattant a „betegágyból”. - Már attól féltem, hogy sohasem megy el. Hol az a sherry, amit a betoppanása előtt ittam? Emeline odament a kandallóhoz, fölemelte a párkányon álló nagy porcelánszelence tetejét, és kivette belőle a Lavinia poharát, amely még félig volt sherryvel. És amelyet az utolsó pillanatban sikerült Tobias elől elrejteni. - Köszönöm - mosolygott Lavinia, és jót húzott az italból. Megvárta, amíg az ital végigbizsergeti, azután mélyet lélegzett, és lassan fújta ki a levegőt. - Azt hiszem, elég jól adtam elő a dolgot. Nem? - De. Színházban is megtapsolnának érte - bólogatott elismerően Emeline. - Remélem is - nevetett Lavinia. - De azért én nagyon hálás vagyok Tobiasnak. Válsághelyzetben mindig feltalálja magát. Magam sem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kiszabadít abból a szörnyű cellából. Emeline megint arra gondolt, hogy mi lett volna, ha őt zárták volna be egy ilyen helyre. És megint beleborzongott a gondolatba. - Az persze már sajnálatos - folytatta ajkbiggyesztve Lavinia -, hogy nem tudta megállni, hogy utána jól ki ne oktasson engem. Alig kerültem elő élve abból a kriptából, és máris megkaptam a nagy fejmosást. Szerintem most is csak azért ugrott be, hogy megnézze, vagyok-e már olyan állapotban, hogy el tudjak viselni még egy eligazítást.

- Színészi képességeidnek köszönhetően azon megmenekültünk egy újabb nagy prédikációtól. - Nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy már össze is írta a számomra kötelező új viselkedési szabályokat - nevetett hangosan Lavinia. - Hogyan találta ki, asszonyom?! - nyitott be a hallból diadalmas vigyorral Tobias. - Tob… Tobias! - nyelte félre a korty sherryt ijedtében Lavinia, és elfogta a köhögés. Tobias a kezét karba fonva és vállal a félfának támaszkodva szigorú tekintettel várta ki a köhögés végét. - Szóval, az történt, hogy nem sajnáltam a fáradságot és tényleg összeállítottam egy üyen szabálylistát. Nagyon praktikusnak fogja találni ezeket a szabályokat, asszonyom. Nem lesz nehéz betartani őket. És nagy örömömre szolgál, hogy ön ilyen villámgyorsan kiheverte a megpróbáltatásokat. Nem kell megvárnom a holnapot. Már ma este belekezdhetek az új szabályok észletes ismertetésébe. - Az ördög vigyen el téged, Tobias! - itta ki bosszúsan maradék sherryt Lavinia. - Megint túljártál az eszemen. Emeline az ajtó felé szedte a lábát. - Ha megbocsátanak nekem, akkor én elmennék aludni. Ha nincs már rám szükség. És én is eléggé kimerültem mindattól, ami ma történt. - Menjen csak - húzódott félre az ajtóból Tobias. – Az ilyen események az acélidegzetűeket is megviselik. Jó északát, Miss Emeline - biccentett udvariasan a távozó lány felé. - Önnek is, Mr. March - libbent ki Emeline. Lavinia rosszat sejtett, amikor Tobias nagyon határozott, már-már teátrális mozdulattal betette az ajtót Emeline mögött. - Mi hozott vissza? - kérdezte Lavinia, lassan beletörődve a lelepleződésbe. Mivel buktam le? - A szagoltató üvegcsével. Hogy Mrs. Chilton készítse ki, mert lehet, hogy el fogsz ájulni. Ah...! Szóval, ez mar túlzás volt. Akkor jöttem rá, hogy csak szimulálsz és komédiázol - sorolta haragosan Tobias. - És én még azt hittem, milyen finom színészi megoldás lesz. - Hát, pedig csak egy ordító ripacskodás volt - röhögött gonoszul Tobias.

TOBIAS MÉG MÁSNAP IS MORÓZUS VOLT EGY KICSIT, amikor Laviniával beléptek Edmund Tredlow kicsike emeleti lakásába. Lavinia azonban úgy járt-kelt, mintha előző nap semmi szörnyűség nem történt volna vele, ezért Tobias lemondott arról, hogy további kioktatásokban részesítse őt. Végül is a legfontosabb megállapodást sikerült kicsikarnia: Lavinia vonakodva bár, de megígérte, hogy ezentúl mindig szól valakinek, ha el akar menni otthonról valahová. Hogy többé nem tűnik el csak úgy, szó nélkül. Ez egyelőre elég lesz, gondolta Tobias. Különben is, ennél a nőnél az embernek meg kell elégednie az apró győzelmekkel. Whitby, Tobias inasa, éppen zabkását kevergetett a a teakályhán. Nagyon is átérezte a feladat fontosságát. Mintaszerűen ápolta a szegény, fejbe vert öregembert. Még ki is csípte magát az alkalomra: tiszta, vasalt kötényt kötött, a vállán pedig csíkba hajtogatott, patyolat törlőkendőt vetett keresztbe, minden eshetőségre készen. És olyan utánozhatatlan eleganciával hajolt meg Lavinia üdvözlésére, hogy azt bármelyik főrangú ficsúr is megirigyelhette volna. - Jó reggelt, asszonyom - egyenesedett föl, majd külön biccentett Tobiasnak is. - Uram. - Jó reggelt, Whitby. Hogy van a betegünk? - Azt hiszem, elindult a felépülés útján, de még egy jó darabig fogja gyötörni a fejfájás. - Félrehúzta a lábaskát, megtörölte a kezét egy rongyban, és megindulta hálószoba felé. - És előre figyelmeztetem önöket, hogy a történtekből alig emlékszik valamire. Egy ilyen fejbe verés után persze nem is csoda. Tredlow is párnákkal fölpolcolva ült az ágyon. Hihetetlenül kopott, elszürkült hálóingét nyugodtan kiakaszthatta volna a kirakatába a többi régiség közé. A feje pedig alig látszott ki a rátekert fehér gézcsíkok aló. Éppen forró csokoládét kortyolgatott. Letette a csészét és az okuláréján keresztül Laviniára hunyorgott - Maga jól van, Mrs. Lake? Whitby elmesélte, mit művelt magával a betörő. - Ó, hiszen magával sokkal szörnyűbb dolgot művelt - lépett oda az ágyhoz Lavinia. - Hogy van a feje? - Fáj még, de azt mondták, elmúlik. És nagyon kedves magától, Mr. March nézett most Tobiasra -, hogy ideküldte az emberét, Whitbyt. Még éjszakára is. - Üdvözlöm, Mr. Tredlow - biccentett az ajtóból Tobias. - Whitby elmondta nekem, hogy maga még nem sok mindenre emlékszik a tegnap történtekből. Ezek szerint azt sem tudja, hogy nézett ki a támadó?

- Nem hiszem, hogy egyáltalán láttam volna, Arra emlékszem, hogy miután elküldtem az üzenetet Mrs. Lake-nek, bezártam a boltot, és elmentem, hogy egyek valamit. Siettem, hogy visszaérjek, mire Mrs. Lake megérkezik. És lehet, hogy nyitva hagytam az ajtót. - Az a fickó bizonyára azt hitte, hogy maga egész este házon kívül lesz. Amíg maga evett, bement az üzletbe és ott volt még akkor is, amikor maga egy kis idő múlva visszaérkezett. - Rémlik, mintha valami zajt hallottam volna a hátsó szobából - folytatta Tredlow. - És nyilván bementem megnézni. A következő dolog pedig, amire emlékszem, már az volt, hogy itt fekszem az ágyamban, és maga meg Whitby itt állnak mellettem. - Még az a szerencse, hogy nem tért magához abban a szarkofágban sóhajtott Lavinia. - Mert annál borzasztóbb élmény talán nem is létezik, mint egy koporsóban felébredni. - Ne is beszéljünk róla - mondta komor képpel Tobias. - És arra emlékszik, hogy miért üzent nekem? Hogy miért akart beszélni velem? - kérdezte Lavinia. Tredlow vágott egy grimaszt. - Hát, csak arról akartam tájékoztatni magát, hogy az elmúlt két napban két régiségboltba is betörtek. És olyan szóbeszédeket hallani, hogy valaki a Kék Medúzát keresi. Lavinia egy pillanatra Tobias szemébe nézett, majd visszafordult az öreghez. - Látott-e vagy hallott-e bárki is valami olyasmit, ami segíthet kideríteni, hogy ki volt a betörő? - Ilyesmiről nem hallottam - ingatta a fejét Tredlow.

Huszonhárom A MÁGNESEZŐ HIPNOTIZŐR MAGA NYITOTT AJTÓT, de mintha nem nagyon örült volna, hogy Tobiast látja az ajtaja előtt. - March. Ilyen váratlanul. Mi dolga van errefelé? - fürkészte nyugtalanul a látogató arcát. – Talán valami hírt hozott a gyilkosról? - Beszélni akarok magával - válaszolt Tobias, s azzal már be is lépett, majdnem félresodorva az útból a házigazdát - Ugye nincs kifogása az ellen, ha bejövök? - Maradt még választásom? - nézett bosszúsan Howard Hudson. - Na, kövessen. Becsukta a bejárati ajtót, és megindult egy rövid folyosón. A hall végén lévő szoba felé tartottak. Tobias figyelte a ház berendezését. A társalgó ajtaja nyitva volt. Odabent majdnem teljes sötétség, s mindössze egy szék és egy asztal. Minden sötétítő függöny be volt húzva. Bútor szinte sehol. Hudsonék láthatóan nem vesződtek a bérelt ház berendezésével. Vagy azért, mert Celeste-et megölték, mielőtt összeválogathatta volna a lakástextíliát mega bútorokat. Vagy pedig azért, mert Hudson egyébként sem akart sokáig ebben a városban tartózkodni. Hudson egy barátságtalan dolgozószobába tereitea vendéget. - Ha gondolja, foglaljon helyet. Megkínálnám teával, de az inasomnak ma szabadnapja van. Tobias nem ült le. Inkább megállt az ablakban, háttal a fénynek. Gyorsan körbepillantott a helyiségben. A polcokon alig néhány könyv porosodott. Volt köztük egy nagyon régi, repedezett borítójú kötet. A falak csupaszok, sehol egy kép. Az asztalon nem volt semmiféle személyes vagy munkára utaló tárgy. - Ha jól sejtem, nem tervezett hosszabb tartózkodást ebben a városban jegyezte meg Tobias. Lehet, hogy Hudson meglepődött, de nem mutatta. Beállt az asztala mögé. És véletlenül vagy szándékosan éppen ott állt meg, ahová alig jutott fény. És ebből a a félhomályos térszegletből nézett Tobiasra, tengermély szemmel. - Arra céloz, hogy kevés itt a bútor? - húzta elő mintegy mellékesen a zsebóráját Hudson. Az aranylánc lelógó vége könnyed ingázásba kezdett. - Nos, béreljük a házat. Celeste-tel nem volt időnk rendesen kicsomagolni, hogy a bútorvásárlásról ne is beszéljünk. Aztán őt megölték, s nekem elment a kedvem a lakberendezéstől. Ez talán érthető. - Érthető.

- Megkérdezhetem, miért jött ide, March? – kérdezte Huddson mélyen zengő, lágy hangon. Az aranylánc egyenletes ütemben ringott. - Gondolom, nem lakberendezési tanácsokat óhajt adni. - Valóban nem. Azért jöttem, hogy Gunningról és Northamptonról beszélgessünk. Az ararnylánc egy pillanatra kiesett a ritmusból, de az árnyékban álló Hudson az udvarias értetlenségen kívül más reakciót nem mutatott. A szeme sem rebbent. - Mi van velük? Az aranylánc visszanyerte régi, egyenletes ingaritmusát. - Ha jól tudom, a maga páciensei voltak Bathban. - Jól tudja. Gunning egy darabig alvászavarokkal járt hozzám kezelésre. Northamptonnak meg merevedési problémái voltak. - Hudson hangja még mélyebb és még zengőbb lett. Az aranylánc csak himbálózott. - Az ő korukban egyik sem számít ritkaságnak. De nem tudom, hogy jönnek ők ide. Mi közük van az ügyhöz? Az a fityegő aranylánc kezd rohadtul idegesítővé válni, gondolta magában Tobias. - Mindkettőjüktől drága kszereket loptak el nem sokkal azután, hogy elkezdtek magához kezelésre járni. - Nem értem. Ugye nem arra akar célozni, hogy az én Celeste-emnek bármi köze is volt ehhez az ékszerlopáshoz? Hogyan mer ilyet feltételezni, uram? – Hudson minden felháborodás nélkül, nyugodtan beszélt, és nem emelte föl a hangját a felesége becsületének védelmében. Sőt, a hangja még tovább mélyült, már-már zsongítóvá vált. - Celeste gyönyörű és szenvedélyes nő volt, de nem volt tolvaj, uram. - Talán nem. Talán igen. Most már nem mindegy? - Gyönyörű és szenvedélyes nő - ismételte Hudson halkan. Az aranylánc csak járt, mint az inga. - Nem tolvaj. A szeme úgy ragyogott, mint az arany. Úgy csillogott, mint ez az aranylánc itt a kezemben. Nézze ezt a láncot, March. Meg a rajtuk lévő kis aranygolyókat. Nézze a golyókat, March. Aranyból vannak, fényesek és csillognak. Nagyon kellemes nézni őket. Mágnesként vonzzák az ember tekintetét. - Ne strapálja magát, Hudson - mosolygott gúnyosan Tobias. - Most nincs kedvem lemenni transzba, úgyhogy nem fog sikerülni a hipnotizálás. - Nem tudom, miről beszél. - Tudja maga azt nagyon jól. De engem most nem érdekelnek Celeste bűnözői képességei. Ami igazán foglalkoztat engem, Hudson, az az, hogy nagy valószínűséggel maga is tolvaj.

- Én - csattant föl Hudson. Az óralánc abbahagyta fityegést. - Hogyan merészel maga tolvajlással vádolni engem? - Bizonyítani természetesen nem tudom. - És nem is fogja tudni. - Csakhogy a helyzet szerintem a következőképpen néz ki - támaszkodott két tenyerével az ablakpárkányra Tobias. - Maga éveken át egyedül dolgozott. De valószínűleg akadt egy vagy két kellemetlen összeütközése a törvénnyel, és jobbnak látta, ha eltűnik egy időre. Áthajózott hát Amerikába. Ott elég jól mehetett magának, így aztán maradt egy ideig. Végül mégiscsak visszajött Angliába, és Bathban telepedett le. - Ezek merő feltételezések. - Igaza van. Csakhogy az én feltételezéseim általában be szoktak jönni. Szóval, ott hagytuk abba, hogy elkezdett praktizálni Bathban. És ott találkozott Celeste-tel, egy olyan nővel, akinek az erkölcsi elvei harmonizáltak az ön elveivel. - Mit akar ezzel mondani? - Hát csak azt, hogy egyiküknek sem esett neheze bűnözői életmódot folytatni. - Ezért párbajra is kihívhatnám önt, uram. - Kihívhatna, de nem fogja megtenni - kezdett alá sétálni, háta mögött összekulcsolt kézzel Tobias. - Ugyanis jól sejti, hogy kettőnk közül én tudok jobban lőni. És a pletyka sem tenne jót az ön üzletmenetének. - Hogyan merészeli... - Mint már említettem, maga és Celeste párban dolgoztak. Maga választotta ki az áldozatokat, nyilván a gazdag, idős, sőt nagyon öreg úriembereket, akiket Celeste könnyedén el tudott bűvölni. Ő pedig addig ravaszkodott, míg rá nem vette őket egy kis hipnózisos mágnesterápiára. S amikor bekerültek a rendelőbe, maga a megfelelő hipnotizálási és egyéb technikákkal rávette őket, hogy adjanak át néhány értéktárgyat a gyűjteményeikből. Utána pedig semmire sem emlékeztek, köszönhetően a hipnotizált állapotban magától kapott utasításoknak. Hudson keményen tartotta magát. Mozdulatlanul állt az asztala mögött, és olyan rezzenéstelen tekintettel bámulta Tobiast, hogy az még a Medúzának is dicsérete vált volna. - Ebből maga semmit sem tud bizonyítani - jelentette ki. - És itt Londonban hol csúszott be a hiba? - Maga megőrült, uram. Keressen föl egy szakembert.

- A műtárgyakkal azonban teljesen új helyzet állt elő - folytatta Tobias. Egészen új terepre lépett át, amikor úgy döntött, ellopja Lord Bankstől azt a különleges holmit. Első látásra semmi értelme nincs egy ilyen vállalkozásnak. Maga a drága ékszerekre specializálódott, nem a régiségekre. Az olyan műtárgyaknak, mint például a Kék Medúza, nagyon behatárolt a piacuk. Ezeket sokkal nehezebb pénzzé tenni, mint mondjuk egy Pár gyémánt fülbevalót vagy egy igazgyöngy és smaragd nyakláncot. Hudson nem szólt semmit. Csak állt ott a felhomályban, mint a támadásra készülő kobra, várva a kedvező alkalmat. Tobias rá sem hederítve leemelte a polcról azt a régi, szakadozott bőrkötésű könyvet. - Két lehetséges okot tudok elképzelni, amiért maga elhatározta a medúzás karkötő ellopását - lapozott bele a könyvbe Tobias. - Az egyik az, hogy valami megrendelőnek dolgozott. Egy olyan alaknak, akinek el tudta hinni, hogy megfizeti a nagy pénzt a karkötőért. - Magát túlságosan elragadja a képzelet, March. Tobias most a könyv címét vette szemügyre. Értekezés a brit-római kor némely titkos szertartásairól és praktikáiról - És van még egy lehetséges ok. - Tobias visszatette a polcra a könyvet. - És bár elismerem, hogy itt az érvelésemben akadnak még logikai hézagok, azt is el kell árulnom, hogy ezt még valószínűbbnek tartom, mint a megrendelésre elkövetett lopást. Hudson megvetően biggyesztett. - Na és mi volna ez a második ok? - Egyszerűen az, hogy maga megőrült – jelentette ki Tobias. - A szó szoros értelmében. Elkezdett hinni a Kék Medúzáról, ennek a régiségnek a varázserejéről szóló legendáknak. Ugye, ezért határozta el, hogy megszerzi azt az elátkozott karkötőt? Mert azt vette a fejébe, hogy a Medúza segítségével ellenállhatatlan erővel fog tudni hipnotizálni bárkit. Hudson abszolút mozdulatlanul figyelte. Még a szempillája sem rebbent. - Nem értem, miről beszél maga itt nekem - szólalt meg végül. Tobias odament a régi könyvhöz. - Maga véletlenül találkozott a Kék Medúza állítólagos varázserejének említésével. Talán éppen ebben a régi könyvben. És a rögeszméjévé vált a dolog. Közölte Celeste-tel, hogy ez lesz a

következő szerzemény, s azután ideköltöztek Londonba, és kidolgozták a haditervet. - Magának elment az esze, March. - Csakhogy Celeste sem volt már kezdő a pályán, és már rég megtanulta, hogyan érvényesítse a saját érdekeit. Nyilván átlátta, hogy a maga által kiagyalt újabb akcióból csak baj lehet, haszon nem. És talán attól is félt, hogy magán elhatalmasodik az őrület. Hogy elmeháborodott lesz. - Hagyja már ki Celeste-et ebből! - Sajnos, nem tehetem. Valójában mi történt között azon az éjszakán, amikor a felesége Hudson? Először azt hittem, azért ölte meg őt, mert rájött, hogy megcsalja. Azután felvetődött bennem az is, hogy talán hajba kapott a két tolvaj a szajrén, és ez végződött gyilkossággal. De most már azt kezdem gondolni, azért ölte meg őt, mert a felesége rájött, hogy maga kezd megháborodni, és emiatt valahogyan szakítani akart magával. Hudson olyan erővel markolta az íróasztali szék támláját, hogy öklén a bütykök belefehéredtek. - Az isten verje meg magát, March, nem én öltem meg a feleségemet! Tobias megvonta a vállát. - Elismerem, hogy sok még itt a megválaszolatlan kérdés. Azt például még nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mi történt a Kék Medúzá- val. És nyilvánvalóan maga sem tudja, hogy hová lett az a karkötő. És valójában ezért bízta meg Laviniát a nyomozással. És nem azért, hogy előkerítse a gyilkost. Így van? Maga azt a rohadt karkötőt szeretné előkeríteni. - Elképedve hallgatom magát, uram - röhögte el magát egészen közönséges torokhangon Hudson. - És én még azt hittem, hogy ön előtt nincsenek megválaszolatlan kérdések! - Ma még akad néhány - indult Tobias az ajtó felé. - De nyugodjon meg, hamarosan minden rejtély megoldódik. - Várjon, az isten verje meg magát. Lavinia tud ezekről a maga képzelgéseiről? - Nem mindegyikről - nyitotta ki Tobias az ajtót. - Egyelőre... - Jobban tenné, ha nem adná elő neki ezeket a hülyeségeket. Mert úgysem hinne magának. Ő sokkal régebben ismer engem, mint magát, March. Én a család régi barátja vagyok. És ha arra kényszeríti őt, hogy választón maga és énközöttem, akkor ő engem fog választani. Hát ezt jól jegyezze meg. - Ha már szóba hozta Laviniát, adnék én magának egy jó tanácsot. - Semmi szükségem a maga idióta tanácsaira! - Akkor vegye ezt figyelmeztetésnek: én egy pillanatig sem fogom megengedni, hogy maga Laviniával próbálja pótolni Celeste-et.

- Azt képzeli, March, hogy Lavinia annyira bele van zsongva magába, hogy az én kedvemért soha el nem hagyná magát? - Nem képzelek én semmit. De azt nagyon jól tudom, ha magának véletlenül sikerülne is elcsábítania Laviniát, akkor egyszerűen nem lesz ideje kiélvezni ezt a győzelmet. Kisétált a szobából, és szép lassan becsukta maga mögött az ajtót.

Huszonnégy TOBIAS NEM ÁLLT LE TÖPRENGENI, hogy hová is akar menni. Egyetlen helyre kívánkozott most az egész világon: a Claremont utcába. Leintett egy arra járó konflist, és már robogott is a kis ház felé. A combjába belenyilallt néhányszor a fájdalom, amikor kiszállt a kocsiból, de nem törődött vele. Fürgén fölszaladt a lépcsőn, és jól odavágott néhányat a réz kopogtatóval. Semmi válasz. Tobias nem volt éppen a legjobb hangulatban, és ez a csönd csak tovább fokozta az idegességét. Amikor az itt elköltött reggeli után távozott, közölte Mrs. Chiltonnal, hogy ma délután háromkor jön vissza. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időben második otthonának kezdte tekinteni Lavinia kis házát. Ahogy az urak a klubjukra tekintenek. Már Mrs. Chiltonnak is adott mindenféle utasítást, akárcsak otthon a saját inasának, Whitbynek. Azt azért tudta, hogy nem veheti zokon, ha nem teljesítik maradéktalanul az utasításait. Mindenesetre Mrs. Chilton azt mondta, hogy Lavinia ma délután itthon lesz. És mégsem jön senki ajtót nyitni. Lement a lépcsőről az utcára, és felnézett az emeleti ablakokra. A függönyök be voltak húzva. Pedig Lavinia napközben el szokta húzni az összes függönyt. Szerette a világosságot. Tobias elkezdett nyugtalankodni. Ez a ház ebben a napszakban nem nem szokott ilyen kihalt lenni. Lehet, hogy Emeline és Lavinia elszaladtak valamit meg gyorsan bevásárolni, de hol van Mrs. Chilton? Mrs. Chilton sincs sehol. Ez már mégiscsak furcsa. Tobias már elég régóta jár ebbe a házba ahhoz, hogy a házvezetőnő időbeosztását ugyanolyan jól ismerje, mint a saját inasáét. Nem ilyenkor szokott elmenni, hogy meglátogassa a nővérét. Tobias egyre nyugtalanabb lett. Egyet-kettőt még pogott, majd türelmetlenségében lenyomta a kilincset. Az ajtó azonnal kinyílt. Nem volt bezárva. Hiszen Tredlow üzletébe is ilyen könnyen be lehetett nyitni tegnap. Ez a hasonlóság most már komolyan megijesztette Tobiast. Lábujjhegyen, óvatosan belépett a házba, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Aztán csak állt mozdulatlanul és hallgatózott a csendben. De nem hallott semmit.

Lehajolt, és a jobb csizmaszárába bevarrt rejtett tokból előhúzta az önvédelmi kését. Késsel a kezében nézett be a társalgóba, és ott sem látott senkit. Aztán benézett Lavinia dolgozószobájába. Az is üres volt. Akárcsak a konyha. Legyőzte a félelmet, amely egyre szorosabban markolta a szívét, és megindult fölfelé a lépcsőn. A lépcsődeszkáknak a két szélére lépegetett, hogy meg ne nyikorduljanak. Fölérve megint megállt hallgatózni. S közben eszébe jutott, hogy még sohasem járt ennek a háznak az emeletén. És nem is ismeri idefönt a járást. Nézegette a szűk kis folyosóról nyíló ajtókat, és eszébe jutott, hogy Lavinia egyszer mintha említette volna, hogy az ő hálószobája az utcára néz. Lábujjhegyen indult meg a hálószoba felé, be-bepillantva az útba eső szobácskákba is. Némi megnyugvással konstatálta, hogy felfordulásnak sehol semmi nyoma. Betörő tehát valószínűleg nem járt itt. Ekkor valami neszt hallott abból a helyiségből, amelyet Lavinia hálószobájának gondolt. Közelebb lopózott, és az ajtó mellett a falhoz lapult. Megint hallotta a neszt. Valaki mozgott abban a szobában. Tobias óvatosan belesett. S odabent egy ókori római kert képeivel díszített paravánt látott, amely eltakarta azt a valakit, aki ott valamit csinált. S közben halkan pattogott a tűz, és szelíd vízcsobbanások is hallatszottak. Tobias feszülten figyelt. Ekkor egy elegáns, mezítelen láb jelent meg a paraván széle alatt. Ez a láb a padlóra terített puha törölközőre lépett ki. Aztán ismét egy kis vízcsurgás hallatszott, és megjelent annak a lábnak a párja is. Tobias azonnal kapcsolt. Idegessége és félelme egy szempillantás alatt elpárolgott, és egészen más hangulat költözött a lelkébe. Kését visszadugta a csizmaszár titkos redőjébe, és belépett a szobába. - Segíthetek valamit a fürdőzésben, asszonyom? Megmoshatom például a hátát? - kérdezte minden köszönés nélkül. A paraván mögül meglepett, halk sikkantás hallatszott. - Tobias, te vagy az? - kukucskált ki a paraván mögül Lavinia, és a szeme kerekre tágult a csodálkozástól. - Szent ég! Mit keresel te itt? - Körbetekerte magát egy fürdőlepedővel, és kilépett a férfi elé. Tobias érezte, hogy elkezd forrni a vére. Lavinia a feje tetejére kontyolta föl az összes haját, s így teljes szépségében tárult föl finom ívű, alabástrom nyaka.

Tarkójáról a nagy kazalból kicsúszott, nedves pihék kunkorodtak lefelé. Arca kissé kipirult a meleg víztől és a kandalló tüzétől. - Ugye, most valami nagyon szerelmes és nagyon költői bókot kellene mondanom? - vigyorgott kissé szerencsétlenül Tobias, és közelebb lépett a nőhöz. - De hát, amilyen ostoba vagyok, én nem tudok egyetlen ilyen bókot sem. - Tényleg nagyon ostoba vagy te, Tobias - mosolygott vidáman Lavinia. Olyan fényes volt a szeme, mint a kandalló lángja, és a pupillája is mintha kitágult volna... - Nedves vagyok. Ezt már figyelmeztetésnek szánta, mert közben a férfi átkarolta a derekát. - Hát, ezt örömmel hallom. Hogy máris nedves vagy - nyalábolta föl abban a pillanatban Tobias, és megindult vele az ágy felé. - Mert így mégiscsak gyorsabban beléd bújhatok. Lavinia fojtott hangon nevetett föl, ami nagyon csábos zene volt Tobias kissé elálló füleinek. Lefektette a nőt az ágyra, és letekerte rólal a legfinomabb indiai pamutfonálból szőtt frottír fürdőlepedőt. Azt hitte, a vágyát már nem lehet tovább fokozni, de amikor a fürdőlepedő leomlott az ágy mellett a padlóra, az a vágy szinte a fájdalomig fokozódott. Ott feküdt előtte meztelenül a nő. Gömbölyű, rózsás mellekkel és a két combja találkozásánál azzal a göndörbozontos háromszöggel... Tobias nyelt egyet, pedig már teljesen kiszáradt a szája. És arra gondolt, hogy ez az első alkalom, amikor végre anyaszült meztelenül láthatja a barátnőjét. Kapcsolatuk jellegéből fakadóan egyszerűen nem volt alkalmuk ilyen helyzetekbe kerülni. Ezért aztán csak a parkok bokrai mögött és hasonló helyszíneken hódolhattak a szerelem örömeinek, de az ilyen helyeken a szerelmesek nem szoktak meztelenre vetkőzni. Tobias biztos volt abban, hogy Lavinia is épp erre gondol. Szélsebesen rúgta le a csizmáját, vette le az ingét, és bújt ki a nadrágjából. Gyöngéden ráereszkedett a nőre. - Te fölfogtad, hogy ez az első eset, amikor egy ágyban fekszünk? - kérdezte a fülébe suttogva. - Nekem is pont ez jutott az eszembe - ölelte át két karral a nyakát Lavinia. - Remélem, nem fogod a dolgot unalmasnak találni. Hiszen magad mondtad, hogy számodra a különleges és a veszélyes helyszínek az igazán izgatóak. Ahol például a mókusok megleshetik a csupasz fenekedet. - De azért az ágynak is megvannak a maga előnyei - mosolygott Lavinia. Nem nyomja például annyira a énekemet, mint egy kőpad a gótikus romkertben

vagy éppen az íróasztalom lapja odalent. És nem is zötykölődik annyira, mint egy bérkocsi. - És végre én is kényelmesen lefekhetek - nyögte e|egedetten Tobias. Aztán egymásnak estek. Először csókolóztak egy nagyot, vadul, mohón és kifulladásig. Tobias érezte, hogy a nő minden porcikája remegve kívánja őt, és egy férfi számára erősebb vágyfokozó varázsszer nem is létezik. Most már a vére és minden izma megfeszült. Ezt a nőt soha nem hagyom el és soha nem engedem el, fogadkozott magában. Hudsonnak meg végképp nem adom oda. Kényelmesen elhelyezkedett mellette, aztán megindította és fürge ujjait. A nő nyakánál, a füle mögött kezdte a cirógatást és simogatást, s úgy haladt a hónalján, a két mellén, a hasán és borzas szőrfoltján keresztül majdnem a térdéig. Lavinia bőre sima volt, meleg és rugalmas. Aztán Tobias megindította vissza, fölfelé is a tenyerét, s a középső ujjával megérkezett Lavinia bársonyos combjai közé, a nagy forróságba. - Tényleg jó nedves vagy - dörmögte csókolózás közben. - Ezt szeretem. Lavinia alig hallhatóan nyöszörögni kezdett, és szorosan odahúzódott a férfi mellé. Aki addig játszogatott azzal a feszes kis dudorral abban a nedves forróságban, amíg Lavinia a hátába nem meresztette mind a tíz körmét. Tobias már nem bírta tovább. Lavinia fölé fordult, azután szép lassan, de feltartathatatlanul belenyomult, valósággal beleereszkedett. S amikor már egészen benne volt, nagyon elégedetten nyögött fel. Érezte Lavinia fogait a válla bőrében. A nő olyan szorosan ölelte, mint aki örök időkre eggyé akar forrni vele. Anthony még nem fejezte be a beszélgetést az utcalánnyal, de már a hátával, a tarkójával érezte, hogy valaki követi. Olyan ez az érzés, mint amikor egy apró pók esik be ott hátul az ember gallérja mögé, és időnkent mászkál egy kicsit. Az a virágárusnő lesz az, a nagy szürke kalapban. A látómezője szélén már többször felbukkant ez az alak, de csak most tudatosodott benne, hogy gyanúsan sokszor bukkant fel. Anthony néhányszor hátrafordult, de akkor az a valaki villámgyorsan behúzódott egy kocsi vagy egy elárusítóbódé mögé. Akkor majd kitalálunk valami mást, gondolta Anthony, de közben udvariasan hallgatta az utcalány különös kifejezésekkel teli mondatait. És figyelni kezdett. Minden érzékszervével, felokozott éberséggel. Figyelte az egész utcát, a házakat, a fogatokat és az embereket maga körül.

A helyzetet kissé fenyegetőnek és nagyon nak érezte. És az jutott eszébe, hogy Tobias biztosan ezt szereti a nyomozói szakmában, ezeket az izgalmakat. És valóban érdekesebb ez a szituáció, mint amikor az ember bokszmeccset néz, vagy egész este csak kockázik egy füstös játékbarlangban. De most nem volt idő filozofálgatni az új szakma ilyen- olyan vonatkozásain, mert a lehető leggyorsabban ki kellett deríteni, hogy ki is az az alak, aki itt szaglászk utána az utcán. - Köszönöm a kedves segítségét, kisasszony - nyomott néhány pénzérmét a feltűnően fiatal, tizenöt-tizenhat éves kis prosti markába. - A fáradozásaiért. - Nem volt ebben semmi fáradság, uram - kuncogott leány, és eltüntette a pénzt rongyos ruhája valamelyik zsebében. - Örülök, hogy segíthettem. Anthonyt kínos érzés fogta el. Hiszen ennek a kislánynak az anyja mellett volna még a helye, nevelőnővel az oldalán. Vagy cselédkednie kellene valami tisztes úri házban, az erkölcsökre szigorúan ügyelő úrnő alkalmazottjaként. Nem pedig itt az utcasarkon... Anthony elszomorodott, hogy milyen kegyetlen is a sors a zegény emberekhez. Búcsúzásuí udvariasan megemelte a kalapját. A lány legínt elnevette magát. Nyilván nem volt hozzászokva, hogy egy úriember emberszámba vegye őt és udvariasan bánjon vele, s ezért roppant mulatságosnak találta a helyzetet. Anthony lerázta magáról az utcalánnyal folytatott szélgetés kellemetlen utánérzéseit, és elkezdett a titokzatos virágárusra koncentrálni. Talán most fordulópont következik be a nyomozásban... Ha ügyesen oldja meg ezt a helyzetet, akkor kulcsfontosságú ínformációkra tehet szert. És az sem mellékes körülmény, hogy most talán bebizonyíthatja, hogy igenis van tehetsége a nyomozói munkához. Ha egy rakás, aranyat érő információval tér haza, akkor talán Tobias is abbahagyja az örökös célozgatást, hogy menjen ő inkább üzletembernek... Meggyorsította lépteit a kanyargós, szűk utcácskák és átjárók labirintusában. Egy órával ezelőtt érkezett az elegánsnak egyáltalán nem nevezhető városrészbe, hogy kikérdezze az utcalányokat. Tele volt ez a a kerület ócska lebujokkal, zsugások és kockázók játékbarlangjaival, orgazda ószeresek butikjaival és piros lámpás házakkal. A piszkos és sáros utcák pedig az ennek megfelelő népséggel. Anthony az egyik kocsma sarkánál egy kis benyílót vett észre. Keskeny ösvény vezetett itt a házak hátsó fala között. Anthony villámgyorsan befordult ezen a sarkon, és szinte mellbevágta a tömény húgyszag, a rothadó szemét és az idehajigált patkányhullák dögszaga. Befogta az orrát, és óvatosan a házfal mellé húzódott, vigyázva, hogy bele ne lépjen valamibe.

Két kölyök ballagott el mellette, azon veszekedve, hogy miképpen lehetne valamit lelopni a pék kocsijáról, amely éppen az utca túloldalán állt meg. Utánuk egy falábú, kampókezű öreg matróz baktatott, mintha csak egy kalózregényből lépett volna elő az ócska mankójával. Anthony időnként óvatosan kikukucskált a sarok mögül, és már kezdte volna föladni a reményt, amikor pár házzal arrébb mégiscsak feltűnt a virágárusnő alakja. Arcát most is eltakarta a széles karimájú, szürke kalap. Alakját elrejtette a szakadozott, bő köpönyeg. A karján lévő kosárban alig néhány virágszál hervadozott. Itt valami nem stimmel, gondolta Anthony. Ez a nő öregnek van öltözve, de egészen fiatalosan mozog. A nő elhaladt a szűk benyíló előtt, s azután megállt. Tanácstalanul nézett körül, hogy hová tűnhetett az áldozata. Anthony csak erre várt. Két lépéssel a nő mögé került, fél kézzel derékon kapta, és berántotta a sikátorba. Aztán szembefordította magával, és gyengéd, de erélyes mozdulattal „fölkente” a téglafalra. A nő kalapja előreesett, és Anthony szemtől szembe találta magát... - A betyár életbe! Sejthettem volna! - mondta bosszúsan, de majdnem elröhögte magát. - Te mi a jóistent csinálsz itt?! Elengedte Emeline derekát, s így a lány rendesen ráállhatott a két lábára. Pár pillanatig némán bámultak egymásra a sikátor bűzös félhomályában. Anthony még arra is gondolt, hogy megint csókolózhatnának egy jót, csak ne volna itt ilyen borzasztó büdösség. - Hogyhogy mit csinálok? - kérdezett vissza kicsit méltatlankodó hangon Emeline. - Hát követtelek. Ha nem tűnt volna föl. - De, nagyon is föltűnt. És mi az ördög hurcolt ide, erre az életveszélyes környékre? - Hát csak az, hogy ma délelőtt nagyon gyanúsan titokzatoskodtál, amikor a napi programod felől érdeklődtem - tette föl a kalapját Emeline. - Rögtön sejtettem, hogy valamiben mesterkedsz. - És ezért követtél engem? Mi ez az egész képtelen, idióta… - Na csak ne olyan hevesen! - vágott közbe Emeline. - Mit beszéltél azzal a nőcskével ott az utcasarkon? Meg azzal a másikkal, aki az utca túlsó végén a kocsma előtt illegette magát? - Mindjárt megmagyarázom - karolt bele Anthony. - Csak előbb menjünk el erről a szörnyű helyről. Én is utálom, de egy úrinőnek végképp nincs ezen a környéken semmi keresnivalója.

- Más hölgyeknek viszont van, ha jól látom - nézett a sarkon álló utcalány felé Emeline. - Bár nem tudom, mennyit kereshetnek. - Nem jószántukból választották ezt a kenyérkereseti lehetőséget - jegyezte meg kedvetlenül Anthony. - Menjünk innen. Ahogy átvágtak az úttesten, kocsizörgést hallottak maguk mögött. Anthony megfordult, és nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy egy konflis. Leintette. - Anthony - nézett keményen a szemébe Emeline, amikor már Lavinia háza felé zötykölődött velük a kocsi. - Tudni akarom, hogy mit csináltál itt. Azt hiszem, jogom van megtudni. Magyarázattal tartozol. - Miféle magyarázattal? - terpeszkedett el Anthony az ülésen. - Tobias megkért, hogy gyűjtsék egy kis információt. - Az a lány ott a sarkon. Az egy utcalány, nem? - De. - Meg az a másik is, ott a kocsma előtt. - Emeline hangjából keményen kicsengett a számonkérési szándék. - Az is. - Na, akkor én meg nagyon remélem, hogy nem akarod, hogy ennek az „információgyűjtésnek” bármi köze is van a Medúza-ügyben folytatott nyomozáshoz. - Eszem ágában sincs semmit bemesélni neked. - Úgy... - tette le maga mellé az ülésre a nagy szürke kalapot Emeline. A szeme résnyire szűkült, ahogy föltette a nagy, kérdést. - Miért társalogsz te utcalányokkal, Anthony? És milyen gyakran szoktál velük társalogni? Anthony megeresztett egy káromkodást a bajsza alatt, és kibámult az ablakon. Aztán eltűnődött, hogy mennyi információt lehet ennek a nőnek az orrára kötni. Mert egyrészt nő, tehát nem árt vele az óvatosság. Másrészt pedig ez a nő mégiscsak Emeline, nem más, és neki azért mégsem volna ildomos hazudni. - Na figyelj ide. Ha megígéred, hogy nem fecseged ki a nagynénédnek, akkor elmondom neked az igazat. - Miért kell ezt megígérnem? - Azért, mert Tobias egyelőre nem akarja Lavinia tudomására hozni, hogy őt nagyon is érdekli, hogy Oscar Pelling mégis mi a fenét keres itt ebben a városban. Emeline eltátotta a száját a csodálkozástól, s aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehet, hogy tényleg nincs oka féltékenykedni. - Ó! Most már értem. Ezek szerint Tobias az egyik szemét rajta tartja ezen a szörnyetegen.

- Úgy van. És én ebben segítek neki. - Nagyon helyes! Ez a Pelling nem egy bizalomgerjesztő figura. De azoknak a nőknek mi közük van hozzá? - Pelling egy környékbeli fogadóban szállt meg. És az egyik istállófiú szerint rendszeresen ellátogat egy helybeli prostituálthoz. Tobias azt mondta, kutassam föl azt a nőt, mert beszélni akar vele. - Nem értem. Mit tud elmondani egy utcalány erről a Pellingről? Anthony kissé zavartan bámult kifelé az ablakon. - Nos, Tobias azt mondja, hogy az ő szakmai tapasztalatai szerint a prostituáltak a kuncsaftjaikról oly dolgokat is megtudhatnak, amilyeneket senki más csak nem is sejthet. - Hát, igen... Anthony visszafordult az ablaktól. - Nem kellett volna utánam jönnöd. Ez elég veszélyes környék. - Ha a nagy titokzatoskodás helyett elmondtad volna, hogy mire készülsz, akkor én sem éreztem volna fontosnak, hogy meglesselek. - A fenébe is, Emeline! Hol van az megírva, hogy be kell számolnom neked rninden lépésemről? Emeline arca megmerevedett. - Bocsásson meg, uram. Nem gondoltam végig, hogy mit teszek. Ön természetesen nem tartozik nekem magyarázatokkal. Ön teljesen szabadon jár-kel, és azt csinál, amit akar. Hiszen nem vagyunk házasok. Kínos csönd támadt egy pillanatra. Anthony nem adta, hogyan reagáljon erre. - Nem - nyögte ki végül. - Mi tényleg nem vagyunk házasok. Aztán csak bámultak egymásra, örökkévalóságnak tűnő néhány percig. Anthonynak valamitől hirtelen kiszáradt a torka. Emeline aztán hirtelen előrehajolt és megragadta a fiú kezét. - Az isten szerelmére, Tony! Mi történik velünk? Mindig ez a veszekedés és vitatkozás. Mi nem ilyenek voltunk. Komolyan mondom, kezdünk mi is úgy kinézni, mint Lavinia és Tobias. Ok is folyton veszekednek. Anthony a tenyerébe vette és simogatni kezdte a lány keze fejét. - Igazad van. Nekünk nem ezt a példát kellene követnünk. - Nekik talán a természetükből fakad - mosolygott bizonytalanul Emeline. De nekünk, ugye, nem ilyen a természetünk? - Nem - szorította meg a lány finom kis kezét Anthony. És máris szent volt a béke. Derűs hangulat költözött a zörgő-imbolygó konflis belsejébe.

Anthony gyöngéden az ölébe húzta a lányt, aki egyáltalán nem ellenkezett. Sőt, boldogan mosolygott. Aztán csókolózni kezdtek, lassan, mély és kimért szenvedélyeséggel. S közben a már másodszor csókolózók rutinjával vigyáztak, hogy a zötykölődő kocsiban ki ne verjék egymás fogát. Hiába, bizonyos dolgokat fiatalkorában gyorsan megtanul az ember... Anthony szeretett volna még mást is kipróbálni a és csókolózás mellett, de amikor kissé kifulladva fölnézett, észrevette, hogy nemsokára megérkeznek. És Emeline is nagyon sajnálta, hogy nem tart még legalább egy ez a kocsikázás. Kíváncsi lett volna, mit tud még ez a fiú… Szomorú sóhajtással ültek vissza a helyükre, egymással szembe, szép illedelmesen. A kocsi nagy robajjal állt meg Lavinia háza előtt. Anthony udvariasan kisegítette Emeline-t, s egy darabig csak álltak ott a járdán, kissé kipirulva méregetve egymást. Emeline azonban a fiú háta mögött megpillantotta Mrs. Chiltont. A házvezetőnő vadul integetett, és sietve közeledett feléjük. Anthony megfordult, és már messziről látta, hogy Mrs. Chilton nagyon izgatott, és valami fontosat akar mondani. Még itt kint az utcán. - Valami baj van, Mrs. Chilton? - Nem, nincs semmi - lihegett a nagy rohanástól az idős házvezetőnő. - Csak most még ne menjenek be a házba. Azt gondoltam, mostanra már befejezik, de nagyon elhúzzák, úgy látom. Nincs mit tenni, várni kell. Jöjjenek velem. Itt az utca végén a parkban van egy kényelmes kis pad. - De hát mire kell várni? - kérdezte meglepetten Emeline. - Én ezt nem értem. - Most mondtam, Miss Emeline, hogy azok ott ketten együtt vannak odabent. Emeline döbbenten meredt a bejárati ajtóra. - Kicsodák vannak ott ketten együtt?! - Kik, kik.. Hát Mrs. Lake és Mr. March. Gondoltam, befejezik, mire maguk hazaérnek - ingatta a fejét Mrs. Chilton, és megindult a park felé. - Az isten tudja, mit csinálnak ilyen sokáig. Nem ér ennyit a dolog, ha engem kérdeznek. Legalábbis az én időmben ez még nem így volt. - De miféle „dolog” nem ér ennyit? - kérdezte most már türelmetlenül Emeline. Mrs. Chilton sokatmondó pillantást váltott Anthonyvajl. Anthony agyába is csak ekkor villant be a felismerés. Jól bele is vörösödött. - Mrs. Chiltonnak igaza van. Menjünk - ragadta karon Emeline-t, és húzta magával a park felé. – Igazán szép az idő, kellemesen el lehet üldögélni ilyenkor egy kicsit.

- De hát mi ez az egész? - huzattá magát Emeline. - Mi folyik itt, Mrs. Chilton? - Bocsásson meg, de azt hiszem, az én hibán. Tudja, megsajnáltam őket. Szegények mindig a parkokban, a bérkocsikban meg ilyen helyeken voltak kénytelenek csinálni. Szegény Tobias is, azzal a fájós lábával. És ebben az évszakban az időjárás is kiszámíthatatlan. - Hogy az ördögbe jön ide az időjárás? – toppantott mérgesen Emeline. Miről van itt szó egyáltalán? Mrs. Chilton azonban nem veszítette el a türelmét. Elmagyarázza ő, ha már muszáj... - Mr. March azt mondta nekem ma délelőtt, hogy három óra körül jön vissza. Én meg úgy gondoltam, hogy hagyok nekik egy kis időt, hogy végre kettesben maradhassanak ebben a meleg házban, a kényelmes ágyban - fújtatott még mindig Mrs. Chilton. - Gondoltam, jót teszek velük. De honnan tudhttam volna, hogy nem elég nekik egy negyedóra? Anthonynak külön erőfeszítésébe került, hogy el ne röhögje magát. - Kényelmes ágyban? Mr. March és Lavinia néném? - derengett végre valami Emeline-nek is. Fülig belepirult. Nem mert Anthony szemébe nézni. Aztán elnevette magát. - Mrs. Chilton! Hiszen ez borzasztó. Lavinia tudja, hogy maga mit ravaszkodott itt össze? - Nem. Még nem. Mert amikor beleült a kádba, azt mondtam neki, hogy el kell mennem ribizlit vásárolni a lekvárfőzéshez. Tudtam, hogy Mr March hamarosan betoppan, ezért nyitva hagytam neki az ajtót. Aztán láttam é, hogy megérkezik. Ez egy órával ezelőtt volt, és azt hittem, hogy nem tart ez nekik ennyi ideig. Még az a sze-rencse, hogy nem esik - pillogott a felhőkre Mrs. Chilton. - De bármelyik percben eleredhet - jegyezte meg Emeline. - Még szerencse, hogy ez rajtam van. A házvezetőnő csak most vette észre a lány nagy, zakadozott köpenyét. Úristen! Mi ez magán? Emeline leereszkedett a padra. - Hosszú történet. Mrs. Chilton is lezöttyent mellé, és mogorva képpel nézegetett vissza a ház felé. A függönyök még mindig be voltak húzva. - Nem baj, kezdjen csak bele. Úgy látszik, bőven van időnk végighallgatni.

TOBIAS HANYATT FEKÜDT AZ ÁGYON. Egyik karja a feje alatt, a másikkal Laviniát ölelte magához. Tudta, hogy elszaladt az idő, de semmi kedve nem volt kimászni a puha, meleg ágyból, a hozzá simuló, forró testű nő mellől. Így kellene ennek lennie ezentúl, gondolta. Mindig... - Ma délután meglátogattam Hudsont - jelentette be. Lavinia pár percig nem szólt semmit. Aztán felkönyökölt és Tobiasra nézett. Tekintetéből pár másoderc alatt eltűnt a szerelmes révedezes. - Miért nem szóltál, hogy Hudsonnal akarsz beszélni? - kérdezte számon kérő hanghordozással. - És ha szabadna tudnom, miről beszélgettetek? - Rólad. - Rólam?! - ült föl hirtelen Lavinia, a mellei elé kapva a takarót. - Mit lehet rólam beszélgetni?! Tobias megpöccintette a nyakában lógó kis borostyánkövet. - Már említettem, hogy ez a fickó meg akar szerezni téged. Kell neki valaki Celeste pótlására. - És én is említettem neked, hogy ez egy nagy baromság. - Nem az. Higgyél nekem. - Egyszerűen sértő és megalázó - csattant föl Lavinia. - Nem akarom elhinni, hogy képes vagy ilyen kínos helyzetbe hozni engem. Válasz helyett Tobias belenyomta őt a mély párnába, és ráfeküdt. Két tenyerébe fogta a nő fejét, és szinte a szájába suttogva mondta: - Közöltem vele, hogy ne erőlködjön. Mert úgysem engedlek át neki. HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB LAVINIA FÖLVETT EGY PONGYOLÁT, és kikísérte Tobiast. Utoljára még gyorsan csókolózott vele egyet a sötét hallban. - Szaladj! Mrs. Chilton bármelyik pillanatban hazaérhet. Már így is nagy szerencsénk volt, hogy sem ő, sem Emeline nem futott be eddig. Nem is tudom, hol lehetnek ilyen sokáig. Tobias csak mosolygott a bajsza alatt. Sejtette ugyanis, hogy nem véletlenül maradt nyitva az ajtó, és nem véletlenül tűnt el az a derék „ilyen sokáig”. De jobbnak látta nem fölvilágosítani Laviniát. - Hát akkor az esti viszontlátásra! – kezdett búcsúzni. - Ha jól tudom, minden elő van készítve a nagy eseményre. - Elő. A ruhákat egy órán belül meghozzák. Joan ma reggel megüzente, hogy öt órára ideküldi a saját fodrászát fél kilencre pedig kocsit küld értünk.

Tobias bólintott. - Anthony pontban kilenckor jelenik meg ott. Én meg tíz körül. Ez így jó lesz? - Tökéletes - ballagott le Lavinia is a bejárati lépcső aljáig. - Most siess. Lavinia még intett egyet az ajtóból, azután eltűnt. Tobias a legszívesebben azonnal visszafordult volna, de hát mennie kellett. Megindult hát az utca vége felé, s közben anyakát nyújtogatta, hogy nem téved-e arra egy konflis. Még a sarokig sem jutott, amikor ismerős arcok jöttek le szembe. Emeline, Anthony és Mrs. Chilton ballagtak láz felé, mesterkélt közömbösséggel. Anthony még azzal is színesítette a jelenetet, hogy előhúzta a zsebóráját, jól megnézte, hogy körülbelül hány óra is van... Tobias értette a célzást. Nem is vett tudomást a sógorjáról, és csak a két nőt üdvözölte. - Ó, Mr. March! - ragyogtatta rá tündéri mosolyát Emeline. - Micsoda meglepetés! Úgy örülök, hogy látom. - Én is örülök, Emeline kisasszony - emelte meg a lapját Tobias. - Jó napot magának is, Mrs. Chilton. - Úgy látom, ribizliért ment. - Mert maga annyira szereti a ribizlilekvárt - mosolygott sokat sejtetően a házvezetőnő. - Amit maga főz, azt nem lehet nem szeretni - bókolt Tobias. - Nagyon hálás vagyok, hogy ma délután külön az én kedvemért elment beszerezni egy újabb adag gyümölcsöt. Nagyon remélem, hogy a jövőben is mindig készít majd eleget nekem ebből a csodálatos lekvárból. - Attól függ, milyen lesz az idő - gonoszkodott egy kicsit Mrs. Chilton. Tobias meghökkent. - Hogy jön ide az időjárás? A házvezetőnő rosszallóan nézett rá. - Hát csak úgy, hogy ha hideg van vagy esik az eső, akkor nem lehet jó ribizlit vásárolni. Ajánlom magának, hogy ezt jól jegyezze meg. - Igyekszem megjegyezni, Mrs. Chilton - mondta szófogadóan Tobias.

Huszonöt ESTE FÉL TÍZ VOLT, AMIKOR LORD CRACKENBURNE LASSAN LEERESZTETTE a kezében tartott újságot, és Tobiasra nézett. - Ha jól sejtem, nem jól halad a nyomozás. Tobias a klubterem kandallójának párkányára támaszkodott, és azt figyelte, hogy a lángok fénye hogyan táncol a padlón. - Én a legszívesebben hagynám a francba ezt az egész elátkozott ügyet, de hát Lavinia ragaszkodik hozzá, hogy most már járjunk a dolgok végére. - És most mit akar csinálni? - Nem sok választásom maradt. Meg kell oldani az ügyet. Bebizonyítani, hogy Hudson egy koszos gyilkos, és ezt Lavinia elé tárni. Hadd lássa ő is, hogy ki ez az ember. - Nem hiszem, hogy hálás lesz önnek, ha bebizonyítja, hogy a család egy régi barátja közönséges gonosztevő. - Én sem hiszem - mondta Tobias, és észrevette, hogy Vale közeledik feléjük a zsúfolt klubteremben. - Mi a helyzet Pellinggel? - kérdezte Crackenburne. - Semmi új hírrel nem tudok szolgálni. Anthony még mindig keresi azt a kurvát, akihez Pelling szokott járni. De egyelőre nem találja. Az istállófiúval folytatott beszélgetésből is csak annyit tudtunk kideríteni, hogy Pelling az üzleti ügyeit intézni jött be Londonba. - De önt mégis izgatja a jelenléte. Tobias le nem vette a szemét Vale-ről. - Szerintem nem lehet egyszerűen a véletlen műve, hogy Lavinia két régi ismerőse, Hudson és Pelling épp ugyanabban a hónapban jelenik meg itt ebben a városban. Szerintem több mint furcsa ez az egybeesés. - Magát mindig az ilyen egybeesések izgatják -jegyezte meg Crackenburne szárazon. - De azt én is elismerem, hogy a macskámat sem bíznám rá erre a Pellingre. De most közelítsük meg logikai oldalról ezt az ügyet. Tett vagy mondott bármi olyasmit ez a Pelling, amiből arra lehetne következtetni, hogy őt Lavinia érdekli? Tobias a másik könyökével támaszkodott a kandallópárkányra. - Nem. - Kapcsolatba lépett vele? - Nem. - Lavinia sem látta őt azóta, amikor véletlenül megpillantotta a Pall Mailben?

- Nem. - Márpedig akkor tényleg semmi sem utal arra, hogy a hétköznapi ügyein kívül más is idehozta volna őt Londonba - tárta szét a kezét Crackenburne. Lehet, hogy van egy új felesége, és annak vásárol be ezt-azt. Tobias már a mondat kezdetén elkezdte ingatni a fejét. - Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Vale közben odaérkezett, és megállt a kandalló másik oldalán. Biccentett egyet Crackenburne-nek, azután udvariasan Tobias felé fordult. - Hamarosan elindulok Mrs. Dove báljába. Nem sértem meg, ha fölajánlom, hogy tartson velem a kocsimban? Tobiasnak sikerült ellepleznie a meglepetését. - Nagyon köszönöm. Igazán kedves, így legalább nem kell bérkocsi után kódorognom ebben a nyirkos, ködös éjszakában. - Érezze jól magát - igazította meg a szemüvegét Crackenburne. - És kérem, adják át üdvözletemet a hölgyeknek. - Én nem tudom, kinek is adhatnám át hirtelen ezt az üdvözletet - motyogta Vale. - És még sohasem találkozott Laviniával - mondta Tobias. - Nem számít - legyintett Crackenburne. - Amennyit elmondtak nekem, abból én arra következtetek, hogy Mrs. Dove és Mrs. Lake is nagyon érdekes személyiség. Vale képe felderült. - Az érdekes jelzőt ritkán szokták alkalmazni egy nőre. - Az én koromban számomra már az érdekes nő a legvonzóbb nő - rázogatta helyre Crackenburne az újság lapjait. - Jó estét, uraim! Tobias átvonult Vale-lel a klubtermen, és kiléptek a ködös éjszakába. A klubház előtt elegáns hintó állt, drága szerszámozású, nemes lovakkal. - Crackenburne mindig elsőként tudja meg a legfrissebb híreket. Mintha minden pletyka és szóbeszéd először is hozzá futna be - lépett föl Vale a hintóba, és lehuppant az ülésre. - Néha egészen elképesztő az értesültsége. Figyeljen rá, mert kiapadhatatlan információforrás. Tobiasnak megint elkezdett fájni a meglőtt lába, de a fogát összeszorítva rezzenéstelen arccal lépett föl ő is a kocsiba. Kényelembe helyezte magát a finom rugalmas bőrülésen, és eljátszott a gondolattal, mi volna, ha neki is volna egy ilyen kocsija., Hosszú kirándulásokra tudná vinni Laviniát a környéken, és néha behúzná a függönyöket, és órákig csak szeretkeznének ezeken a tágas, ruganyos üléseken. - Crackenburne időnként tényleg nagyon sokat segít - válaszolta a lord felvetésére.

A hintó elindult, és beleveszett a ködbe. Vale nekitámaszkodott a puha bársony háttámlának. - Crackenburne-nek igaza van. Tényleg érdekesek az érdekes nők. - Egyetértek. Bár az én tapasztalataim szerint az érdekés jelző általában makacs, akaratos és kiszámíthatatlan nőt takar. Vale barátságosan mosolygott. - Ezek is érdekes tulajdonságok. Tobias a kocsilámpa fényében nézegette a lord arcát. - Ne értsen félre, uram, én tényleg nagyon hálás vagyok, hogy fölajánlotta nekem ezt a fuvart. De nem hagy nyugton a kíváncsiság, ezért meg kell kérdeznem: a Kék Medúza vagy Mrs. Dove vette rá önt, hogy eljöjjön Joan ma esti báljára? - Én türelmes ember vagyok, March - bámult kifelé Vale a ködös éjszakába. Egy egész évet vártam. Azt hiszem, ez elég hosszú idő, nem? - Az attól függ, hogy mire vár az ember - felete Tobias. HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB OTT ÁLLT VALE-LEL A FŐLÉPCSŐ TETEJÉN. Nézte az alatta kavargó, elegánsan öltözött tömeget, és megpróbálta fölfedezni benne Lavinia tűzvörös haját. Nem volt egyszerű feladat. De akárhol is volt most Lavinia ebben a forgatagban, az biztos, hogy jól érezte magát. Hiszen ez a bál a londoni felső tízezer egyik nagy társasági eseménye volt. Joan báltermét három hatalmas csillár, s bennük több ezer gyertya világította be. A hölgyek többsége fél vagyont érő ruhakölteményekben jelent meg, egész vagyont érő arany és gyémánt ékszerekkel fölcicomázva. A zenészek az emeleti balkonon foglaltak helyet, aranyozott párkány mögött. Tobias megpillantotta Emeline-t a táncolok forgatagában. Egy ismeretlen fiatalemberrel táncolt. Anthony most nem örülne ennek a látványnak, gondolta Tobias. És valóban, hol lehet Anthony? Elment talán limonádéért? - A ház úrnője vár bennünket - nézett Vale a lépcső alja felé, ahol Joan fogadta a vendégeket. - Ne menjünk lemiis? Tobias Joant figyelte. Valami furcsa volt ebben a nőben ma este, de sehogyan sem tudott rájönni, hogy mi az. S míg ezen töprengett, valaki halkan a nevén szólította. - Tobias! Megfordult, s épp akkor állt meg előtte Anthony, kissé kifulladva a futástól. - Tobias, várj, beszélnem kell veled.

Vale kíváncsian fölhúzta az egyik szemöldökét. - Menjen csak le - szólt neki Tobias. - Joan várja. Később majd megkeresem önt. Vale bólintott és lassan megindult lefelé, s meg sem állt, amíg Joanhoz nem ért. Anthony kifogástalan báli öltözetben jelent meg, de most kicsit csapzottnak tűnt. A hajába bevette magát a torkos köd, de a szemében lelkesedés csillogott. - Te csak most estél be? - kérdezte Tobias. - Azt hitem, igyekszel minél korábban jönni, hogy minél több kandúrt el tudjál kergetni Emeline szoknyája mellől. - Már beszéltem vele - húzta ki magát büszkén Anthony. - Én meg épp az előbb láttam. Ott a táncparketten. Valami ficsúr karjaiban. Hanem Anthony, figyelj már ide. Szerinted nincs valami furcsa ma este Mrs. Dove-ban? Anthony nem fogta föl rögtön a kérdést. - Hogy érted? - kérdezett vissza. - Nem is tudom. Valahogy nem olyan most, mint amilyen szokott lenni. Legalábbis én így érzem. Anthony egy darabig mereven bámult a lépcső alja felé, azután felderült az arca, és a homlokára csapott. - Hát nem látod?! - Nem - nézett rá bambán Tobias. - Kék ruhában van! Levetette az özvegyi gyászruhát! - Ó, tényleg! - csapott a homlokára Tobias is. – Vale most biztos örül. De mit is akartál nekem mondani? - Megtaláltam az utcalányt. Azt, akivel az az állat Pelling szokott szórakozni itt Londonban. - És miért nem ezzel kezdted?! Fecsegünk itt összevissza, pedig ez az igazán fontos. És beszéltél is vele? - Nem. Éppen a klubomból jöttem ki, ide készülve, amikor egy fiú lépett oda hozzám. Az utcán várt, és üzenetet hozott egy másik utcalánytól, akivel korábban beszéltem. Azért jöttem üyen későn, mert csaknehezen aláltam meg a lányt. n - Nem csodálom. Ilyen rohadt időben a lányok nem szívesen mennek ki az utcára. Csak ha nagyon muszáj.

- Na, végül mi is egy kocsmában találkoztunk. Azt mondta, hogy az általunk keresett nőt Maggie-nek hívják, és megadta a címét is. Nem ingyen, persze... - Hol lakik ez a Maggie? - A Cutt utcában bérel egy szobát. Tudod, merre van ez az utca? - Tudom. - Tobias egész belsejét elárasztotta az a kellemes és lelkesítő izgalom, amelyet a vadász érezhet ha rátalál a rég keresett vad rejtekére. Légzése, szívverése felgyorsult, s alig várta, hogy akcióba léphessen. - Nagyon ügyes voltál, sógorkám - veregette meg Anthony vállát. - És most menj, és szabadítsd ki a csábítók karmaiból a kis barátnődet. Nekem rohannom kell. Anthony kissé csalódottan nézett rá. - Most el akarsz menni és beszélni vele? - Igen. - Nem tudsz várni holnapig? - próbálkozott még Anthony. - Lavinia elvárja, hogy megjelenj itt Mrs. Dove bálján. És majd tőlem fogja megkérdezni, hol vagy. Mit mondjak majd neki? - Mondd azt, hogy nem tudtam még elszabadulni a klubomból. - De... - Semmi de - legyintett Tobias. - Úgysem fog kérdezősködni- Egy úriember számára mindenre jó mentség az, hogy a klubjában volt. További kérdezősködésnek ilyenkor helye nincs. - És szerinted Lavinia is így gondolja ezt? Mert ő nem.. - Hagyjál már békén az örökös akadékoskodással! -2ott közbe Tobias, és azzal sarkon fordult s megindult a kijárat felé. Odakint a köd gyorsan sűrűsödött. Derengő ködpárna burkolta be az egész házat, s a világos ablakok elmosódott fényfoltok voltak csupán. Tobias már nem tudta kivenni a teret és a kis parkot sem. A ház előtt fogatok sorakoztak. Elöl a drága magánhintók, mögöttük pedig a városi bérkocsik. Az előbbiek a gazdáikra vártak, az utóbbiak pedig az alkalmi kuncsaftokra. Tobias kiválasztott egy konflist, és azt mondta a kocsisnak, hogy amilyen gyorsan csak tud, hajtson a Cutt utcába. A lábába megint belenyílallt a fájdalom, ahogy bemászott az ülésre. Hiába, ez a rohadt idő, ilyenkor mindig ez van, gondolta magában. Becsukta maga után az ajtót, és elkezdte masszírozni a meglőtt combját. Nem értette, miért nem indulnak már, ezért megkopogtatta a kocsiszekrény tetejét. A következő pillanatban hirtelen kivágódott az ajtó, s a ködben ott állt Lavinia, mélyen dekoltált bíborvörös juhában. Mint egy bosszúálló istennő. Az én privát Nemesziszem, gondolta Tobias.

- Fölsegítenél? - kérdezte kissé türelmetlenül Lavinia. - És nem arról volt szó, hogy ezentúl egyikünk sem megy el sehová anélkül, hogy a másikat ne értesítené? Úgy tűnik, néha elfelejted, hogy munkatársak vagyunk.

Huszonhat LAVINIA AZONNAL ÉSZREVETTE, HOGY TOBIAS NEM ÖRÜL NEKI, de ezzel most nem törődött. Neki sem volt valami rózsás kedve. Lehuppant az ülésre. Az ajtó becsapódott mögötte, a kocsi pedig meglódult. Tobias fölszedte az ülésról és Lavinia ölébe nyomta a takarót. - Kanyarítsd magadra. Ha már azt a hülyeség vetted a fejedbe, hogy báli ruhában, csupasz vállakkal és szinte félmeztelenül, köldökig dekoltálva rohangálsz az utcán, ilyen borongós időben. Lavinia vágott egy pofát a piszkálódó rnegjegyzésre, de nem óhajtott most vitát nyitni a báliruha-divat témakörében. - Ha nem rohantál volna el így, minden figyelmeztetés nélkül, akkor lett volna időm fölkapni köpenyemet. Még az a szerencse, hogy viszonylag tiszta ez a lópokróc. Vállára terítette hát a „lópokrócot”, és örömmel nyűg tázta, milyen jó meleg. Tobias a szemközti sarokba dőlve szótlanul figyelte. - A karzaton vártalak benneteket - válaszolt a föl nem tett kérdésre. - Láttam, amikor bejöttetek Vale-lel, majd azt is, hogy berohan Anthony, és mond neked valamit. Pár perccel később te elindultál kifelé. Rögtön tudtam, hogy valami fülest kaptál, és el akarsz indulni a még meleg nyomon. Hová megyünk? - Egy Maggie nevű prostituálthoz megyek. És tájékoztatásul közlöm, hogy ennek a nőnek az égvilágon semmi köze nincsen a Medúza-ügyhöz. - Beszélsz hülyeséget. Ne akarj nekem ilyesmit bemesélni. Egy ilyen éjszakán mi másért is rohannál el egy prostihoz, ha nem azért, hogy... Hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent, hogy egy férfi nemcsak szakmai okokból, hanem bizony másért is elszaladhat egy kurvához. Szívébe belehasított a fájdalom, azután valami zsibbadt ürességérzés árasztotta el az egész testét. Ő már nem elég vagy nem elég jó ennek a férfinak? Csak ült ott, Tobiasra meredve, és képtelen volt megszólalni. - Nem, kis barátnőm, nem azért látogatom az utcalányokat, amire te most gondolsz - szólalt meg Tobias, mintha csak belelátott volna a fejébe, - Nyugodj meg, épp elég és épp elég jó vagy te nekem, legalábbis egsyelőre. Lavinia megkönnyebbült, és egy kicsit mérges is lett önmagára. Mert tényleg, miért kell hülyeségeket fantáziálni. Tobias nem csalja meg őt. És különben sem egy kurvázó típus. Hülyeség féltékenykedni. Öszehúzta magán a jó meleg pokrócot. Hát akkor miért kell odamenni, Tobias? Kérlek, mondd el. Hiszen jogom van tudni, nem? Tobias szótlanul bámulta őt olyan hosszú ideig, hogy már kezdte azt hinni, nem is kap választ a kérdésére.

- Igazad van - szólalt meg végül. - Jogod van tudni. Röviden a lényeg: ez a Maggie nevű nő szórakoztatja Pellinget, amikor az bejön Londonba. Laviniának a meglepetéstől tárva maradt a szája. Aztán gyorsan becsukta, mert tudta, hogy egy bambán bámuló nő nem valami vonzó látvány. - Oscar Peilinget? - kérdezte, mintha nem akarna hinni a fülének. - Igen. - Nem értem. Tobias az ablakpárkányra könyökölt. - Pedig egyszerű. Én jobbnak láttam, ha az egyik szememet rajta tartom ezen a Pellingen, ha idetolja a pofáját a városba. Anthony elment abba a fogadóba, ahol a fickó meg szokott szállni, és néhány kérdéssel kiderítette, hogy van egy állandó kurvája a környéken. Na, hát ezzel a nővel akarok én most beszélni. - De miért? Mit akarsz megtudni tőle? Tobias megvonta a vállát. - Semmi különöset. Csak soha nem hagyott nyugodni az a tény, hogy Pelling és Hudson egyszerre bukkant fel itt Londonban. - De egyszer már leszögeztük, hogy ez csupán véletlen egybeesés. -Azt csak te szögezted le. Én sohasem voltam erről teljesen meggyőződve. - És utánanéztél, hogy mit csinál itt ez a Pelling? - Igen. - Értem - mondta Lavinia, mert ennél okosabbat most nem tudott mondani. Most kezdjen veszekedni, hogy miért nem kapott ő is tájékoztatást erről az egész „utánanézésről”? Lehet, hogy Tobias csak őt akarta megkímélni a kellemetlen emlékek feléledésétől? Nem tudta eldönteni, úgyhogy a szemrehányást inkább későbbre halasztotta. - Na és megtudtál valami fontosat? - Nem. De az igaz, hogy elkezdtem aggódni ezért a Maggie-ért. Egy nő számára nem kifejezetten életbiztosítás szorosabb kapcsolatba kerülni Pellinggel. És Anthony is csak nehezen talált rá. Lavinia megborzongott, mert előjöttek azok a régi emlékek. - A magam megnyugtatására is utána akarok nézni, hogy nem történt-e baja ennek a nőnek - folytatta Tobias. - És ha már ott vagyok, megkérdezem tőle, hogy mit csinál ez a fickó itt Londonban. - De hát engem nem akart megtalálni - nézett értetlenkedve Lavinia. - Miért is akart volna? Volt egy időszak, amikor engem vádolt, engem okolt a felesége haláláért. De ez az idő már elmúlt. Tulajdonképpen neki is az a legjobb, ha nagy ívben elkerül engem.

- Tudom. De nekem akkor sem tetszik itt valami. Lavinia elmosolyodott. - Akkor sem, akkor sem... Nem is te volnál, Tobias, ha nem makacskodnál folyton. Tobias kibámult a ködös éjszakába. - Nem makacskodás ez. Hanem a dolgok természete. A nyomozás már csak ilyen munka. Az embernek ezer fölösleges dolgot kell csinálnia, száz rossz nyomon elindulnia, mire rátalál valamire ott, ahol nem is gondolta volna. - Így van ez a férfi-nő kapcsolatban is - jegyezte meg Lavinia. - Te miről beszélsz? - kapta föl a fejét Tobias. - Semmi. Csak úgy eltűnődtem... - pislogott mosolyogva Lavinia. És tovább tűnődött magában. Ebben a kapcsolatban ők is ezer fölösleges dolgot csinálnak, és száz rossz irányban indultak már el. Mint valami gyáva kezdők, óvatosan tapogatóznak az ismeretlen terepen, ahol ezer veszély leselkedik rájuk. Pedig egyáltalán nem kezdők már, és az igazi veszélyekből, mint peiIda a különleges helyszíneken való szeretkezésből, ami ugyebár a lebukás és az óriási botrány kockázatával jár, érdekes és izgalmas játékot tudnak csinálni. De egymás leikével valahogy nem boldogulnak. Bár lehet, hogy csak ő látja így. Tobias, amennyire meg tudta állapítani, nem rágódik ennyit a kapcsolatuk bonyodalmain. Hiába, ő csak egy férfi. A nők komplikáltabb lelkek. A férfiak valahogy egyszerűbben állnak hozzá a szerelmi ügyekhez. És bár nekik is van lelkűk, de lelkizni nem szeretnek. És néha tökéletesen elégedettek a kielégítő szexuális kapcsolattal, mást, köszönik szépen, nem kérnek. Tobias is elég rendszeresen megkapja, amit kíván, és lehet, hogy több nem is kell neki. Az út hátralévő részében már nem beszélgettek. A kocsi végül megállt egy ház előtt. Lavinia kinézett. A sötét bejárat fölött egyetlen kis gázlámpa pislákolt, s néhány ablakból gyertyafény szűrődött ki. A függönyök mögött néha emberárnyak mozogtak. Tobias kinyitotta az ajtót és kilépett. Aztán visszafordult, derékon kapta Laviniát, és kilendítette a járdára, majd néhány pénzérmét nyomott a kocsis markába. - Nem maradunk sokáig - mondta neki. - Legyen olyan kedves, és várjon meg bennünket. - Oké! - tette el elégedetten a pénzt a kocsis. - Itt leszek, mire befejezik, uram. - Gyere - karolt bele Lavíniába, és megindult a ház felé. - Minél előbb találjuk meg ezt a nőt, annál hamarabb érünk vissza a bálba.

Lavinia szó nélkül követte. Összehúzta magán a meleg pokrócot, s igyekezett olyan eleganciával viselni, mint valami drága indián ponchót. Tobias felment a bejárati lépcsőn, és a kopogtatóval bezörgött az ajtón. A zaj tompán és kísértetiesen vissz-hangzott a sötét sikátorban. Senki nem jött ajtót nyitni, de Lavinia meghallotta, hogy az emeleten kinyílik egy ablak. Fölnézett, s látta, hogy nehéz öntöttvas gyertyatartóval a kezében egy nő hajol ki rajta, majdnem derékig. A pislákoló fény alig világította meg durva arcvonásait és mélyen ülő szemét. Pongyolája elöl szétnyílt, s ha a ködös utcán lettek volna járókelők, azok is láthatták volna csontos vállát és soványka mellét. - Hé! Maguk odalent! - kiáltott kissé beszeszelt hangon. - Valami kis szórakozásra vágynak ma este? Tobias hátralépett az ajtótól, hogy föl tudjon nézni. - Maggie-t keressük - kiáltott vissza. - Akkor szerencséd van, mert már meg is találtad - nézte őket kíváncsian a nő. - De úgy látom ketten vagytok, és a másik egy nő. Te is olyan vagy, mi? Olyan, aki szereti nézni, ha két nő izélgatja egymást. Hát lehet, de az drágább lesz. - Csak beszélni szeretnénk magával - szólt közbe Lavinia. - És persze nem ingyen. - Mit? Beszélni? - Elgondolkodott egy kicsit, aztán vállat vont. - Hát jó, ha fizetnek érte, akkor nekem mindegy. Jöjjenek föl. Az első szoba az emeleten. Tobias lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Lavinia óvatosan körbepillantott. A gyertyatartó falikaron egyetlen viaszgyertya füstölgőit, s világította meg a keskeny hallt és a rozoga, meredek lépcsőt. - Nem kell túlfizetni a nőt - súgta oda neki Tobias. - Már csak azért sem, mert most az én pénzemet költjük. - Az enyémet persze hogy nem költhetjük, hiszen egy szál ruhában jöttem, és a hölgyek különben sem visznek magukkal pénzt egy bálba. - Ezen én már nem is lepődöm meg - csukta be mögötte az ajtót T Tobias. Lavinia megindult fölfelé a lépcsőn. Tobias követte. Az ötödik lépcsőfok magasságában járhattak, amikor nagy robajjal kivágódott a hátuk mögött a bejárati ajtó. Két férfi rohant be, durva öltözékben. A fali gyertya fényében megcsillant a kezükben tartott kés. Rárontottak Tobiasra. - Tobias! Vigyázz! - sikította Lavinia.

Tobias azonban már résen volt. Egyik kezével megmarkolta a korlátot, kissé előrehajolt, és csizmás jobb lábával hatalmasat rúgott hátra. A teli talpas rúgás mellbe találta az elöl haladó gazembert, akinek elakadt a lélegzete. A követkető pillanatban pedig hátrazuhant, és ledöntötte a lábáról a mögötte nyomuló gazfickót is. De az nyomban fölpattant, egy káromkodással félrelökte az útjába került társát, és Tobiasnak ugrott, maga előtt hadonászva a késsel. Tobias megint rúgott egyet, de a fickónak a korlátba kapaszkodva sikerült elhajolnia a csizmatalp elől. - Menj be Maggie szobájába! - adta ki az utasítást Tobias, le nem véve a szemét a két gazfickóról. - És zárjátok magatokra az ajtót! Lavinia azonban nem mozdult. Tobias rávetette magát a hozzá közelebb álló támadóra. A torkát igyekezett elkapni. Végül egymásba gabalyodva, nagy dübörgéssel legurultak a lépcsőn. Az emeleten kinyílt az első szoba ajtaja. Maggie jelent meg kezében az öntöttvas gyertyatartóval. - Mi folyik itt, hé?! Hagyjátok abba! - kiáltotta recsegő hangon. - Nem akarok itt semmi balhét! Lavinia ledobta a válláról a pokrócot, fölkapta a szoknyáját, és fölszaladt a nőhöz. - Adja ide ezt nekem! - kiáltott a nőre, és megragadta a gyertyatartót. - Nem adom! Mit művelnek itt? - rántotta vissza a kezét a nő. - Az istenit magának! - kapta le a falról a viaszgyertyát Lavinia, és a meglepődött nő kezébe nyomta. A másik kezéből meg kitépte a vasrúd alakú gyertyatartót. - Áúú! Ez csöpög. És forró! - visítozott a nő, de Lavinia nem törődött vele. Rohant lefelé a lépcsőn. Tobias és a második gazember egymást fojtogatták, és ide-oda hemperegtek a padlón. Az első gazfickó nagy nehezen fölült a falnál. Még kicsit kába volt, de látszott rajta, hogy gyorsan magához tér. Fölmarkolta a kapott rúgáskor elejtett kését, és megpróbált lábra állni. És közben figyelte az egymást fojtogató két embert, s leste a pillanatot, hogy mikor szúrhatja meg Tobiast. Lavinia a magasba emelte a nehéz öntöttvasat, és imádkozott magában, hogy az első gazfickó, aki már talpra állt a lépcső alján, hátra ne nézzen. Tobias és támadója közben minden eddiginél hevesebb dulakodásba és hempergésbe kezdett. Valamelyikük torkából halálközeli hörgés is hallatszott.

Lavinia nem judta megállapítani, hogy melyikük. Nagyon félt már ő maga is, de tudta, hogy cselekednie kell. Az utolsó előtti lépcsőfokon állt. Aztán teljes erővel lesújtott. A gazfickó azonban az utolsó pillanatban megérezte, hogy baj van, mert megfordult, és védekezően maga elé kapta a kezét. De már elkésett. A karja föltartóztatni nem, csak kicsit eltéríteni tudta a nagy erejű ütést. Az öntöttvas gyertyatartó, mint valami buzogány a feje oldalát és az arcát csapta meg, s olyan erővel reccsent bele a kulcscsontjába, hogy attól Lavinia is megborzongott. A fickó elejtette a kést, és megint nekitántorodott a falnak. Egy másodpercig döbbenten bámultak egymásra Laviniával. A fickó fejsebéből dőlni kezdett a vér. A füle is félig leszakadt, de ezt csak akkor vette észre, amikor odakapott a kezével. - Rohadt kurva! - bődült el, és a két kezét fölemelve megindult Lavinia felé. Lavinia azonban most már nem ijedt meg. Kettőt följebb lépett a lépcsőn, és megint ütésre emelte a nehéz gyertyatartót. - Na gyere csak, te szemétláda! sziszegte, - Majd mindjárt megmutatom én neked, hogy ki itt a kurva! Letépem a másik füledet is! A férfi elbizonytalanodott, és imbolyogva megállt. Vagy a „buzogán” látványa tántorította vissza, vagy már nagyon szédült a mellbe rúgástól meg a fejbe veréstől. S míg Laviniát bámulta, a háta mögött a sötétben újabb zajok támadtak, és sarkig tárult a bejárati ajtó. Lavinia nem látta, hogy kimentek vagy bejöttek, és csak akkor fogta föl, hogy mi történt amikor a fickót hátulról vállon ragadta, az ajtó elé penderítette, és megint csak teli csizmatalppal szabályosan kirúgta a sötétbe Tobias. - Takarodj a haverod után! - kiáltotta neki búcsúzóul. - És mosd föl, mert elég szar állapotban van! Még hallották, hogy ez a gazfickó is elterül a földön, aztán Tobias szép komótosan betette az ajtót. Lavinia lélekszakadva rohant le mellé, s tapogatta arcát-fejét, kezét-lábát, a hasát és a mellét. Tobias nyakán az ing és a nyakkendő jól meg volt tépázva, a kabátja pedig ragadt a vértől. - Vérzel - rebegte Lavinia, és most nagyon megijedt. - Ez nem az én vérem - mondta Tobias, és undorodva törölgette a nyakkendője végével a kabátját. - És neked nem esett bajod? - Nem - tapogatta reszkető kezekkel az arcát Lavinia. - Biztosan nem sebesültél meg?

- Biztosan. De te miért nem zárkóztál be Maggie szobájába? Nem hallottad, hogy mondtam? - De hallottam - mondta a megkönnyebbüléstől kissé pimaszul Lavinia. - De az a két gazember meg akart ölni téged. És csak nem képzelted, hogy majd karba tett kézzel nézem végig, ahogy itt kiontják nekem a beledet? Már megint elfelejtetted, barátocskám, hogy mi üzlet- és munkatársak is vagyunk! - Hiába viccelődsz, te is kaphattál volna egy kést a hátadba! Ezt nem lehet fölfogni?! Maggie felröhögött a lépcső tetején. - Most mit arénázik azzal a nővel? Nagyon jól lecsapta a maga egyik támadóját. Inkább köszönje meg neki, ha engem kérdez. - Magát nem kérdezte senki - mordult oda Tobias, de a nő csak vihogott tovább. - Majd otthon folytatjuk ezt a vitát - szólt közbe Lavinia határozottan. Nekünk itt dolgunk van, ne felejtsd el. - Nem felejtettem el - mozgatta ide-oda és tapogatta meg az állkapcsát Tobias. Aztán fölnézett Maggie-re. - Ismeri ezt a két alakot? A nő csak a fejét rázta. - Sosem láttam őket. Ilyen utcai banditák lehetnek, van belőlük errefelé elég. Követték magukat a sikátorban, talán, mit tudom én. De jöjjenek már föl, ha még mindig van kedvük beszélgetni - intett hercegnői mozdulattal a lestrapált nő a nyitott szobaajtó felé. - Van kedvünk, hogyne volna - mosolyodott el végre Tobias. - Most jött csak meg igazán. Fölmásztak hát a lépcsőn és beléptek a sivár, apró szobába, amelyben mindössze egy szalmazsákos deszkaágy, egy állványos mosdótál, egy asztal és két szék alkotta a bútorzatot. Az asztalon nyitott üveg gin állt. Lavinia visszadta a vas gyertyatartót Maggie-nek és eült egy székre a hideg kandalló mellé. Tobias odament az ablakhoz, és kinézett a sötét sikátorba, de a két gazfickót sehol sem látta. Vagy elvonszolták magukat valahová, vagy itt döglődnek még mindig a ház előtt. Mindegy, kifelé menet majd meglátjuk, gondolta magában. - Egy Oscar Pelling nevezetű emberről szeretnénk érdeklődni - mondta Tobias, még mindig a kinti sötétséget fürkészve. - Úgy tudjuk, mostanában igénybe vette az ön szolgálatait. - Pelling! Az a rohadék! - szúrta bele a gyertyát a tartóba Maggie. Csontos testével leereszkedett az ágyra, és töltött magának egy korty gint. - Valóban a

vendégem volt néhány napig. De soha többé nem lesz! Azután, amit velem csinált... - Miért, mit csinált magával? - kérdezte kicsit félve Lavinia. - Ezt csinálta. Ezt e! - Maggie a fény felé fordította az egyik arcát. - Nem is tudtam dolgozni az utóbbi napokban ettől. Lavinia csak most vette észre, hogy a nő egyik szeme alatt nem árnyék az a sötét folt, hanem csúnya zúzódás. És az egész arca csupa horzsolás... A szája széle is föl van dagadva... A nyaka, a füle töve is csupa kék-zöld folt... - Szent isten! Megverte magát? - Meg - kortyolt bele Maggie a ginbe. - Egy nőnek ebben a szakmában sokat el kell tűrnie, de azért mindennek van határa. Aki verekszik, az többé nem teheti be a lábát ebbe a szobába. Bármilyen előkelő úr vagy főnemes legyen is. Tobias elfordult az ablaktól, és összehúzott szemmel figyelte a nőt. - Mikor történt ez a dolog? Mikor bántalmazta magát ez a Pelling? - A legutóbbi látogatása alkalmával. Mikor is volt...- csücsörített homlokráncolva a nő, hogy felidézze a dátumot. - Azt hiszem, a múlt szerdán. Nem is. Csütörtökön! Ez a Pelling eleinte nagyon rendesen viselkedett. Kicsit durva volt, de hát a férfiak általában ilyenek. De a legutóbbi alkalommal őrjöngési roham tört ki rajta. - Őrjöngési roham? - kérdezte óvatosan Lavinia. - Az hát. Azt hittem, megőrült. És csak azért, mert egy kicsit vicceltem vele sóhajtott Maggie, és még egy kis gint töltött magának. - És mi volt az a viccelődés? - kérdezte Tobias. - Ó, semmiség. Az úgy volt, hogy eleve későibb jött, mint ahogy szokott. Már le is feküdtem aludni. Kinéztem az ablakon, amikor kopogott, de már innen föntről láttam, hogy valami nem stimmel vele. Nem is nagyon akartam beengedni. De hát jó vendég volt. Mindig egy kicsivel többet fizetett, mint amennyi járt volna. Hiszen gazdag, mint egy nábob. Tartott egy korty ginszünetet. - Azt mondta, hogy valamit viccelt vele - emlékeztette tapintatosan Lavinia. - Csak azt akartam, hogy jobb kedve legyen. De erre teljesen megvadult. Ütött-vágott, ahol ért. És közben mindenféle gyalázatos dolgokat mondott a nőkre. Hogy kígyóhajú bestiák, és a nézésükkel megbénítják a férfiakat. Kővé változtatják őket. - Maggie összerázkódott. - Megőrült ez az ember. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jön át a szomszéd szobából a barátnőm, hogy mi ez a nagy lárma itten. Amikor bekopogott, ez a Pelling csak akkor hagyta abba a verést.

Laviniának eszébe jutottak azok a rémtörténetek, amelyeket szegény Jessica, Pelling néhai felesége mesélt el neki hipnotikus transzban. - Istennek hála, hogy a barátnője átjött akkor. - Igen. Istennek hála. Mert különben az a rohadék agyonvert volna. - Pelling mit csinált, amikor a maga barátnője közbeavatkozott? - kérdezte Tobias. - Semmit. Kisétált az ajtón, mintha mi sem törént volna. Mintha csak a szokásos ügyletét bonyolította volna le itten. Egy numera, elölről vagy hátulról. Ahogy szokta. De észrevettem, hogy a nagy verés után egészen jó lett a kedve. Nem nagyon, csak valahogy megnyugodott. És azóta nem dugta ide a pofáját, hála istennek! Tobias még töprengett valamin. - Azt még nem említette, hogy mi is volt az a viccelődés. - Ó, hát igazán semmiség! Apróság. Még most sem stem, hogy miért vadult meg tőle annyira - ingatta a fejét Maggie. - Na és mi volt az a semmiség? - puhatolózott Lavinia. - Hát csak a nyakkendője - vetette rá szomorú, foghíjas mosolyát Maggie. Lavinia érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve. Az ablakban Tobias rezzenéstelen nyugalommal figyelt. Mint a kopó, amikor szagot fog. - Mi volt a Pelling úr nyakkendőjével? - kérdezte édesen. - Hát csak az, hogy nem volt rajta. Érti? - nézett rá Maggie ginfátyolos szemmel. - Nem volt rajta. Pedig azelőtt mindig. És most is rendesen fel volt öltözve, mintha a klubjából vagy egy bálból jött volna. De a nyakkendő most hiányzott. Lavinia néma pillantást váltott Tobiasszal. Ez hihetetlen, gondolta. - Szóval, kicsit hülyén nézett ki - folytatta Maggie. - Mintha elfelejtette vagy előre levette volna. Ezért aztán viccesen azt mondtam neki, hogy látom, annyira sietett ide hozzám, hogy már útközben elkezdett vetkőzni. És esetleg el is hagyta útközben a nyakkendőjét. Na, erre aztán bevadult, rájött az őrjöngés.

Huszonhét - TUDTAM, HOGY KELL LENNIE ITT VALAMI ÖSSZEFÜGGÉSNEK! - mászott be Lavinia után Tobias is a kocsiba, és becsapta az ajtót. - Kell lennie valamilyen kapcsolatnak Hudson és Pelling között. Ezt nagyon jól megéreztem. Túl sok volt itt az egybeesés, ahogy ez a két figura egyszerre tűnt fel itt Londonban. Még mindig ott villogott a szemében a karvaly, a sólyom tekintete. Lavinia az ilyen pillanatokban győződhetett meg arról, hogy Tobiasnál a szolid felszín alatt egy vadász, egy veszedelmes ragadozó is rejtőzik. De ő ilyenkor sem félt tőle. Sőt, nagy biztonságban érezte magát a férfi mellett. Akit viszont igenis féltett. Mert ha ennek megbolydul a vére, akkor belemegy bármilyen veszélyes helyzetbe. De ez az új, nyakkendős felfedezés most inkább elmélyült logikai elemzőmunkát kíván, nem pedig azonnali cselekvést. - Lassan és óvatosan kell haladnunk - mondta. - Az kétségtelen, hogy több mint véletlen egybeesés, hogy Pelling éppen azon az éjszakán veszítette el a nyakkendőjét, amikor Celeste-et egy nyakkendővel megfojtották. De azt még mindig nem tudjuk, hogy milyen kapcsolat lehetett Pelling és Celeste között. - Nekem az a gyanúm, hogy valamilyen okból Pelling is a Kék Medúzát hajszolja. Lehet, hogy felbérelte Hudsonékat, hogy lopják el neki. Lehet, hogy ő volt Celeste szeretője. De mindegy is. Celeste akkor éjszaka találkozott vele, és ez a fickó megfojtotta őt. Vagy azért, mert megdühödött rá, vagy pedig azért, mert azt hitte, hogy a karkötő megszerzésében nincs többé szüksége rá. - És túl későn döbbent rá, hogy a nő valahová elrejtette a karkötőt, mielőtt elment volna találkozni vele abba a raktárba. Így gondolod? - Igen, ez látszik logikusnak - mosolygott elégedetten Tobias. Lavinia azonban fölemelte a mutatóujját. - Nem egészen. Csak gondold végig egy pillanatra, Tobias. Ha Howard tudta, hogy Peíling benne van az ügyben, akkor azt is tudnia kell, hogy Pelling a gyilkos. Miért bí-zott volna meg bennünket Celeste gyilkosának felkutatásával, ha már tudja, ki a gyilkos? - Hát azért, mert Hudsonnak a medúzás karkötő kell, nem pedig a felesége gyilkosa. Bizonyára észrevette, hogy a karkötő nincs Pellingnél sem, ezért elindított bennünket a nagy vadászatra, abban reménykedve, hogy ha mi elég gyorsan elég sok követ megforgatunk, akkor Pellingnél előbb bukkanhatunk rá arra az elátkozott karkötőre. Lavinia értetlenül tárta szét a kezét. - De hát mi a fenének akarná megszerezni Pelling a medúzás karkötőt?

- Lehet, hogy ő is gyűjti a régiségeket. Lavinia visszagondolt a Jessica Pellinggel folytatott beszélgetésekre. - Látod, ezt már nem tudom. A felesége sohasem említette, hogy a férje régiséggyűjtő volna. Csak abban lehetünk biztosak, hogy Pelling elég gazdag ahhoz, hogy ritka régiségeket gyűjtsön. - Azt hiszem, ismerek valakit, aki választ tud adni ezekre a kérdésekre. PERCCEL KÉSŐBB VALE ÉS JOAN DOVE KISÉTÁLTAK A TERASZRA, ahol Tobias és Lavinia várta őket, Emeline-nel Mnthonyval együtt. Emeíine pár perccel korábban elment Lavinia köpenyéért, s most átnyújtotta neki. Odabentről kihallatszott a báli zsivaj. Vale egyetlen hűvös pillantással átlátta, hogy Tobias milyen megtépázott állapotban van. Felhúzta az egyik szemöldökét. - Anthony tájékoztatott, hogy beszélni szeretne velem, de most nincs olyan állapotban, hogy bejöjjön a bálterembe. Most már értem, mire gondolt. Szabad megkérdeznem, hogy mi történt önnel? - Hosszú történet. És nem érdekes. Lavinia jó erősen megszorította Tobias karját. - Képzelje, két férfi megtámadta. És meg akarták ölni. - De úgy latom, ez nem sikerült nekik - mosolygott szinte észrevétlenül Vale. - Gratulálok, uram. - Koszönöm - biccentett Tobias, majd Laviniára nézett. - Segítségemre sietett az üzlettársam. Vale elismerően bólogatott – Maguk ketten tényleg jó kis csapatot alkotnak. - Az biztos! - vágta rá Lavinia Vale ismét Tobiashoz fordult. - Mit tehetek önért? - Mondja meg, kérem, ha tudja, hogy Pelling gyűjt-e vagy sem régiségeket. Vale kivárt a válasszal. Laviniának az volt az érzése, mintha gondolatban átfutná a saját variációit és következtetéseit. - Tudomásom szerint nem gyűjt semmit - mondta lassan, elgondolkodva. De persze nem kizárt, hogy azért mégiscsak gyűjt. Nem állíthatom, hogy minden komoly gyűjtőt ismerek ebben az oszágban. De az biztos, hogy Pellinget tudományos szempontból nem érdeklik a régiségek. Nem jelentkezett az Ínyencek Klubjába sem. Lavinia lelkesedése lelohadt. Azon kapta magát, hogy lelegzet-visszafojtva figyel. És erre tessék, semmi. Ennyit érnek Tobias briliáns elméletei. Odapillantott a férfira, mert kíváncsi volt, hogyan fogadja a rossz hírt. Nos,

Tobias rezzenéstelen nyugalommal fogadta a rossz hírt. Ezen Lavinia viszont meglepődött. - Hudson is olyan okokból szeretné megkaparintani a medúzás karkötőt, amelyeknek az égvilágon semmi közük nincsen a régiségek iránti tudományos érdeklődéshez - mondta Tobias. - Talán Pellingnek is valami más, előttünk még ismeretlen okból fáj rá a foga. Lavinia gondterhelten nézett maga elé. - Maggie azt mondta, hogy Pelling őrjöngési rohamot kapott, amikor éjszaka a gyilkosság után felkereste őt. Ha ez az ember nem teljsen épelméjű, akkor előfordulhat, hogy a karkötő megszerzésére olyan indítékai vannak, amelyeket mi sohasem leszünk képesek fölfogni. - Hát, bizonyítékunk az sajnos nincs - sóhajtott Tobias. Azt hiszem, Hudsonnal egyelőre nem sokat tudunk kezdeni, de Pelling gyilkos, akit meg kell állítani. Ha ön hajlandó nekünk segíteni, Vale, akkor kelepcébe csalhatjuk. Lehet, hogy rá tudjuk venni, hogy két olyan ember előtt bukjon le, akiknek tanúvallomását minden bíróság elfogadja. - Ha jól sejtem, én lennék az egyik ilyen szemtanú - nézett rá Vale. - És ki lenne a másik? - Crackenburne. Vale ezen is elgondolkodott egy kicsit. - Lehet, hogy összejön. És hogyan akarja megrendezni a dolgot? Tobias lassan elmosolyodott. A tekintetek várakozóan fordultak felé. - Nightingale közreműködésével - bökte ki végül. Vale némán nézett rá. - Kis szerencsével még ma elő tudjuk készíteni a csalétket és a csapdát folytatta Tobias. Lavinia még ott az árnyékos teraszon is észrevette, hogy a két férfi szemében megcsillan a zsákmány közelségét érző vadászok öröme. NEM SOKKAL KÉSŐBB AZONBAN KIDERÜLT, HOGY korai volt Tobias öröme. Gondosan megfogalmazott üzenetet küldött egy rendkívül zárt körű árverésről abba a fogadóba, ahol Pelling lakott. Azonnal megérkezett a válasz. Miszerint Oscar Pelling összecsomagolt, és nem sokkal éjfél után elutazott. Senki sem tudja, hová.

HOGY MÉG BOSSZANTÓBB LEGYEN A DOLOG – jegyezte meg Lavinia rnár hajnal felé a sherryspohara fölött – Mr. Nightingale követeli a pénzét az általa elvesztegetett időért, annak ellenére is, hogy a nyomozásunk nem vezetett eredményre. Nekünk meg elfogynak az ügyfeleink, és nem lesz miből fedezni a kiadásainkat.

Huszonnyolc TOBIAS MÁSNAP ELÉG KÉSŐN ÉRKEZETT A REGGELIHEZ. Nyomott hangulata átragadt a többiekre is, és nem sok jót ígért. Anthony pár pillanattal később futott be, szintén lógó orral. Emeline megörült neki, de le is hervadt arcáról a mosoly, amikor észrevette, hogy a fiatalembert komoly gondok gyötrik. - Anthony, mi a baj? - kérdezte aggódva. Lavinia letette a kávéscsészéjét. - Mi történt? - kérdezte ő is. Tobias letelepedett a kedvenc székébe, és megfogta a kávéskannát. Mindketten eltűntek. - Mindketten? - nézett Lavinia tanácstalanul hol az egyik, hol a másik férfira. - Igen - bólintott szomorúan Anthony. - Nemcsak Pelling. Nemrég jártunk dr. Hudson házában. Ő is elment. Leülhetek? - kérdezte még kissé bizonytalanul. - Ó, hát persze - mondta gyorsan Emeline. - Nézze el az udvariatlanságunkat, Anthony - kezdett magyarázkodni Lavinia. - Tudja, egészen hozzászoktunk már Tobias úrnak ahhoz a bájos fesztelenségéhez, ahogy ő itt otthon érzi magát. Mint maga is látja, őt már rég nem kell se hellyel, se mással kínálgatni. Tobias elengedte a füle mellett a gonoszkodó megjegyzést. Töltött magának a kávéból, azután a kannát átadta Anthonynak. - Arra a következtetésre kell jutnom, hogy az a két gazfickó, aki tegnap este megtámadott bennünket, jelentette Pellingnek, hogy nem tudtak kinyírni engem. Pelling meg fölfogta, hogy ha már Maggie-t is ki akarjuk faggatni, akkor sokat tudhatunk, és szorul körülötte a hurok. Lehet, hogy ő figyelmeztette azt a csirkefogó Hudsont is. Mrs. Lake famíliájának régi és oly kedves barátját - tette még hozzá, nehogy Lavinia azt higgye, hogy ő nem tud gonoszkodni. - De az is lehet, hogy az a hipnotizáló sarlatán magától is rájött, hogy most már épp ideje eltűnni. - Mit gondol, hová mehettek? - kérdezte Emeline. - Ezt nem lehet tudni - mustrálgatta Tobias a reggelizőasztal kínálatát, aztán megállapodott a főtt tojásoknál. - De azt nem hiszem, hogy bármelyikük is vissza merne térni a régi lakóhelyére. És nem lepődnék meg, ha azt hallanám, hogy a kontinens felé tartanak. Hudson meg lehet, hogy visszamegy Amerikába. - Hát, az biztos, hogy Londonba most egy darabig nem tolják be a pofájukat jegyezte meg Anthony némi megelégedettséggel.

- És figyeljük meg, hogy ez a két jómadár egyszerre szedte a sátorfáját emelte föl a mutatóujját Tobias. - Ez végérvényesen azt bizonyítja, hogy cinkostársak voltak ebben az ügyben. - Nem feltétlenül - harapott bele Lavinia egy kemény tojásba, és a szeme sarkából sértődött pillantást vetett Tobiasra. - Lehet, hogy Hudson azért távozott, mert megfenyegetted, amikor a napokban ellátogattál hozzá. Végül is megfenyegetted, nem igaz? Tobias megvonta a vállát. - Meg. Na és akkor mi van? Anthony már majdnem beleharapott a szendvicsébe, de most Tobiasra meredt. - Nem is említetted, hogy beszéltél Hudsonnal. Mit mondtál neki? - Magánjellegű beszélgetés volt - nézett Lavinia szemébe Tobias, és újabb tojást rakott a tányérjára. - Ezzel most nem kell foglalkoznia senkinek. Mrs. Chilton újabb tányér főtt tojással vonult be. - Na, úgy látom, már egész csapat jár ide reggelizni. Szólni kell a tejesasszonynak, hogy mindenből többet hozzon. Lavinia jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. - A sok tojás és tej sokba is kerül. - Azt hiszem, egy-két tojásra még telik - mondta gyorsan Emeline. - Jut eszembe - jegyezte meg Tobias -, hogy az inasom, Whitby épp ma reggel mondta, hogy megmaradt nálunk egy csomó tojás. Majd szólok neki, hogy küldjön át egypárat magának, Mrs. Chilton. - Az nagyon jó lesz, uram - bólogatott elégedetten a házvezetőnő. - Hozok még pirítóst. - Meg lekvárt - szólt utána Tobias. - Mert üres a köcsög. - Rendben, uram. Jön a lekvár. - És ha már a lekvárról beszélünk - fordult a pirítóssal visszatérő házvezetőnőhöz Tobias. - Nem fogyott még ki a ribizli? Hát ez azért már mégiscsak sok, gondolta Lavinia. Most már a konyha ügyeibe is beleszól. A következő meg az lesz, hogy ellenőrzi a szekrényben a fehérneműt, és megmondja, hogy a kertben hová mit kell ültetni. - Tisztelt uram - mondta erélyes hangon, és kitúzta magát ültében. - Kérem, ne aggódjon a mi ribizlikészleteink miatt. Biztosíthatom önt, hogy épp annyi ribizlink van, amennyi kell. - De azt azért mégsem kockáztathatjuk meg, hogy egyszer csak teljesen kifogy - kacsintott Tobias a házvezetőnőre. - Biztos ön abban, Mrs. Chilton, hogy ma dél után nem kell elmennie a piacra és venni egy újabb adagot? És ma igazán szép az idő is...

Mrs. Chilton óriásit sóhajtott. - Nos, azt hiszem, tényleg nem ártana még egy kicsit venni. - S azzal el is tűnt a konyhában. Emeline és Anthony egy pillanatra egymás szemébe nézett. Laviniának úgy tűnt, mintha a bajszuk alatt elmosolyodtak volna. Tobias a kiadós reggeli után még ivott egy kis kávét, és most már sokkal elégedettebbnek tűnt, mint amikor pár perccel ezelőtt belépett a házba. Lavinia meg azon tűnődött, hogy ez a ribizli tényleg milyen jót tesz Tobias hangulatának. Úgy látszik, nagyon szereti. Akkor pedig célszerű lesz mindig nagy mennyiséget beszerezni belőle. Nehogy egyszer csak teljesen kifogyjon. NEM SOKKAL KÉT ÓRA UTÁN EMELINE MEGJELENT a dolgozószoba ajtajában, kezében a kalapjával. - Priscilla épp most érkezett meg a mamája kocsijával. Elmegyünk találkozni Anthonyval és egyik barátjával, azután pedig megnézünk egy képkiállítást abban a kis galériában a Bond Streeten. - Nagyszerű, menj csak - mondta Lavinia, föl sem pillantva a Kék Medúzaügyről készített jegyzeteiből. - Érezd jól magad. - Nem valószínű, hogy hat óra előtt hazaérünk. Priscilla még egy új legyezőt is akar venni, aztán pedig Anthony és a barátja elvisznek bennünket parkba Lady Wortham kocsiján. - Ühüm. - Mrs. Chilton elment ribizlit venni. - Tudom - mártotta bele a tollat a tintába Lavinia, és új mondatot kezdett. - Látom, a jegyzeteiden dolgozol. Nem is tartalak fel tovább. - Minden jót! A bejárati ajtó pár másodperc múlva becsukódott Emeline mögött. Különös csend ereszkedett az egész házra. Lavinia befejezte a mondatot, és megállt, hogy átolvassa, amit eddig leírt.

...az ügy lehető legszerencsétlenebb lezárása. Nyilvánvaló, kogy Celeste Hudsont Oscar Pelling gyilkolta meg, de az is világos, hogy Pelling sohasem fog meglakolni ezért a gaztettéért. A Kék Medúza eltűnt, s vele együtt az a reményünk is, hogy megkapjuk a tiszteletdíjunkat az ügyben érintett személyek bármelyikétől. Egy sor kérdés megválaszolatlanul maradt. Én nem tudom elhinni, hogy kedves barátom, dr. Hudson egy közönséges tolvaj, de Mr. March makacsul kitart e mellett a véleménye mellett, Hová rejthette Celeste a karkötőt, mielőtt elment a Pelling-gel megbeszélt találkozóra a számára végzetes éjszakán? Mindig eszembe jut a komornyik, aki meggyőződéssel állította, hogy az egyetlen személy, aki észrevétlenül el tudta venni a karkötőt, az nem lehet más, mint Mrs. Rushton. De neki meg nem volt indítéka, hogy elvegye. Lavinia letette a tollat, és kinézett a kertbe. Különös hangulat kezdte hatalmába keríteni, kicsit borongós, kicsit szomorkás, de azért nagyon kellemes. Ismerte ezt az érzést. Ha ez felbukkant, akkor annak mindig az lett a vége, hogy előkerültek a kedvenc verseskötetei s ő órákig csak úszott és lebegett egy másik, tisztán szellemi, varázslatos világban. Most is nagy volt a csábítás, hogy abbahagyja a munkát és elővegye a versest. - Nem! - szólt rá saját magára hangosan. Ha munka van, az ember igenis fegyelmezze meg magát. S minthogy a Medúza-ügy tökéletesen zátonyra futott, nincs most idő verseket olvasgatni, hanem igenis minél hamarabb föl kell adni a magánnyomozói hirdetéseket a napilapokban. Hogy minél előbb jöjjön valami új megbízatás. És ehhez meg kell végre írni egy rendes hirdetést. A múltkor már elég jól sikerült az egyik váltotozat. De talán hozzá kellene még írni azt is, hogy „kívánság esetén kitűnő referenciákkal tudunk szolgálni”. De az is lehet, hogy sétálni kellene egyet a friss levegőn, az talán helyrehozná a kedélyállapotát. El kellett volna mennie Emeline-nel és a barátaival, megnézni a kiállított festményeket, azután pedig legyezőket vásárolni. Referenciák. Legyezők. És ebben a pillanatban jött a másik, szintén ismerős érzés: a megvilágosodás vagy megérzés testet-lelket megbizsergető élménye. Laviniának a meglepetéstől szinte elállt a lélegzete. Fölfedezte az ügy megoldását! Nagyon lassú és kimért mozdulatokkal nyúlt a tollért és írta le a konklúzióját, hogy ellenőrizze, vajon leírva és tényállításként is olyan meggyőző-e még, mint pusztán elgondolva. Aztán sokáig bámulta, és újra és újra elolvasta. Kereste benne a hibát. De nem találta. A végső bizonyosságot azonban csak egyetlenegy módon lehet megszerezni.

AZ ÉPÜLETNEK IS RONDA BANKS-PALOTA EGY KICSI, elvadult park fölé magasodott, gyászos hangulatot árasztva maga körül. Az ajtót nyitó inas olyan képet vágott, mint aki meg van lepődve, hogy egyáltalán élő embert lát a ház bejáratánál. - Mrs. Rushton itthon van? - kérdezte Lavinia. - Igen. - Kérem, közölje vele, hogy Mrs. Lakr óhajt beszelni vele az elveszett karkötő ügyében. Az inas nem látszott hál boldognak. Nyilván azt hitte, hogy megint kezdődnek a faggatózások, de azért csak elment, hogy tájékoztassa az úrnőjét, hogy látogatója érkezett. Mrs. Rushton a sötét társalgóban méltóztatott fogadni Laviniát, de csalódottan biggyesztett, amikor rájött, hogy csak egy nő érkezett. - Nagyon reméltem, hogy Mr. March is elkíséri ide magát - jegyezte meg kissé méltatlankodó hanghordozással. - Vagy az a csinos fiatalember, az a Mr. Sinclair. - Mindketten nagyon el vannak foglalva ma délután különféle szakmai ügyekkel - ült le Lavinia a nővel szemben. - Én pedig eljöttem, hogy beszámoljak önnek. Mrs- Rushton arca kissé felderült e hír hallatán. - Megtalálta a karkötőmet? -Azt még nem. - Na akkor figyeljen ide. Én elég világosan megmondtam, hogy csak akkor fizetek, ha maga megtalálja azt a karkötőt. - Azt hiszem, tudom, hol van - fogta rneg Lavinia a nyakában függő borostyánkövecskét. - De ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy szerintem ön tudja, hol van. - Én?! Hát ez nevetséges! - dobta magát hátra a fotelban a nő. - Ha tudnám, hogy hol van az a karkötő, akkor miért mentem volna bele, hogy fizessek magának a megtalálásáért? - Azért, mert önt hipnotikus transzba juttatta egy mesmerizáló terapeuta, és azt az utasítást adta önnek, hogy rejtse el valahová a karkötőt. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a karkötő még mindig azon a helyen van, és így előkeríthető. De ehhez az ön együttműködésére van szükségem. - Te jóságos isten! - ült ki a rémület Mrs. Rushton arcára. - Azt akarja mondani, hogy engem az akaratom ellenére levitték hipnózisba?

- Azt - vette le a nyakáról Lavinia az ezüstláncos borostyánfüggőt, és úgy tartotta a nő elé, hogy megcsillanjon rajta a beszűrődő fény. - Mrs. Rushton, kérem, bízzon bennem. Szeretném a beleegyezését kérni egy ujabb hipnotizáláshoz. S ha levittem transzba, akkor föl tadok tenni néhány fontos kérdést, hogy mi történt azon a napon, amikor a karkötő eltűnt. Mrs. Rushton bódult tekintettel figyelte az ide-oda táncoló borostyánfüggőt. Nem könnyű engem hipnotizálni. Én ugyanis rendkívül erős akaratú nő vagyok. - Értem. Mrs. Rushton nem tudta levenni a tekintetét a csendesen himbálózó borostyánkőről. - És mondja csak. Maga szakértő ebben a hogyishívjákban? Hipnotizálásban? - Igen, Mrs. Rushton, Elég jól tudom csinálni ezt a hogyishívjákot. LAVINIA TÍZ PERCCEL KÉSŐBB KILÉPETT A RONDA NAGY HÁZBÓL, és már csak a következő úti céljára koncentrált. És melléje szegődött a szerencse. Nem messze tőle éppen ott állt egy bérkocsi. Intett neki, de az nem jött közelebb. Mindegy, gondolta Lavinia, és odaszaladt hozzá. Pár lépés volt az egész. Az is feltűnt neki egy pillanatra, hogy a kocsis nem száll le a bakról, hogy ajtót nyisson és fölsegítse hölgyutasát, de Laviniának most nem volt ideje megsértődni. Bemondta a kocsisnak a címet, s azzal kinyitotta az ajtót, hogy beszálljon. Akkor vette észre, hogy a kocsi foglalt. Maggie, a prostituált ült benne. Két keze kötéllel összekötve. Szeme óriásira tágult és kimeredt a rémülettől. Beszélni nyilvánvalóan nem tudott a szájába mélyen bevágó és a tarkóján szorosra kötött vastag kendőtől. Nem egyedül tartózkodott a kocsiban. Ott ült mellette Oscar Pelling, kést tartva a nő torkához. - Szálljon be! - mondta Laviniának. - Vagy megölöm, Itt helyben. A maga szeme láttára.

Huszonkilenc - FÉL NAPJA FIGYELTEM A HÁZAT, MRS. LAKE. Arra voltam kíváncsi, kimozdul-e valahová. Mert ha igen, akkor az azt jelzi, hogy nyomon van, és megtalálhatja a medúzás karkötőt. Maga volt az egyetlen megmaradt reményem, és köszönöm, hogy igazolta a várakozásaimat, a maga sunyi és alattomos módján. - Nem tudom, miről beszél - mondta elfúló hangon Lavinia. - Hát persze hogy nem tudja! Tipikus példánya maga is a női nemnek, asszonyom. Hazudoznak, ravaszkodnak, mindegyikük egy-egy életveszélyes Medúza! És ma pont azért követtem magát, nem pedig Mr. Marchot, mert nagyon jól ismerem a nők természetét. Nyilvánvaló, hogy a fickó a maga szeretője, és teljesen a maga irányítása és befolyása alatt áll. Másszon már be! Lavinia lassú mozdulatokkal bemászott hát a kocsiba és leült Pellinggel és Maggie-vel szemben. Pelling helyeslően bólintott felé. Lavinia fölfedezte tekintetében az emberi arc mögül reá vigyorgó szörnyeteget, és megborzongott. - Miből gondolja, hogy én ismerem a Kék Medúza rejtekhelyét? - kérdezte óvatosan. - Hát csak abból, hogy egyébként mi a fenének kereste volna föl a Banksházat - mosolygott önelégülten Pelling. - Nyilvánvalóan valami üzleti ügyben jött ide, és Mrs. Rushton meg maga egyetlenegy dolog kapcsán üzletelhetnek egymással, és az az egy dolog a Kék Medúza. Bízom benne, hogy még nem zárták le az üzletet, és maga még nem juttatta vissza a karkötőt Mrs. Rushtonnak. Hiszen ha visszajuttatta volna, akkor, ugyebár, nem volna többé szükségem magára. - Engedje el Maggie-t - mondta Lavinia csöndesen. - Á, eszem ágában sincs - bökte meg Pelling a kés hegyével Maggie torkát. A sebből szivárogni kezdett a vér - Ez egy ócska ringyó, akit meg kell büntetni, mert elárult engem. Igaz, drágaságom? Maggie behunyta a szemét, és alig hallhatóan nyüszített a bekötött szájával. Lavinia odanyúlt az ezüstláncos borostyánfüggőjéért, mintha csak nagy idegességében tenné. - El kell őt engednie. Őrá már nincsen szüksége, Megölni pedig túi nagy kockázatot jelentene. Pelling vérfagyasztó pillantással mérte végig.

- Ne merészelje nekem előírni, hogy mit tegyek. Nekem egyszer már meggyűlt a bajom magával. Lehet, hogy már akkor el kellett volna intéznem magát. - Nagy hiba lett volna, ha megteszi. Hiszen épp akkor veszítette el a feleségét, meglehetősen tragikus és titokzatos körülmények között. S ha akkor meggyilkolják a felesége terapeutáját is, az már egy kicsit sok lett volna a helyi rendőrhatóságnak. Nem gondolja? Nagyon kínos és kellemetlen kérdéseket tudtak volna föltenni magának. - Bah! A hatóságok aztán végképp nem érdekelnek engem. Én akkor csak azért nem büntettem meg magát, mert sajnáltam magára az időt és energiát. És maga tulajdonképpen nagy szívességet tett nekem. Segített megszabadulni az egyre elviselhetetlenebb feleségemtől, akinek a vagyonát természetesen én örököltem. Ilyen körülmények között nagy bunkóság lett volna részemről, ha kinyírom magát. - Bunkóság - nyelt egyet Lavinia. - Igen. Eléggé, De most itt van Maggie problémája. - Nincsen vele semmi probléma, mint maga is látja -ütögette Pelling a kés pengéjével a szerencsétlen nő vállát. - Akkor vágom el a torkát, amikor nekem tetszik. Addig meg csöndben marad és szót fogad. Jól mondom, Maggie? A nő szeméből könnyek csordogáltak. - Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű - mondta Lavinia elég nyugodt hangon. - Mert amíg Maggie itt ül a torkának szegezett késsel, addig én nem árulom el magának a Kék Medúza rejtekhelyét. Márpedig, ha nem tévedek, önt tulajdonképpen az a karkötő érdekli. - El fogja árulni - mondta undorító nyájassággal Pelling. - Vagy pedig végig fogja nézni Maggie lassú és gyötrelmes halálát. És ha meg tudja állni, hogy még ekkor se árulja el, akkor maga fog könyörögni nekem, hogy hadd árulja már el, amikor magára kerül a sor - villantotta Lavinia felé a kés hegyét a férfi. - Kettőnk megölésével maga túl nagy kockázatot vállalna - játszogatott Lavinia a borostyánfüggővel, azon igyekezve, hogy eltalálja a behúzott függönyök szélénél beszűrődő fénysugarak valamelyikét. - Nagyon nagy kockázatot. Okosabb volna Maggie-t elengedni. Ő úgy sem árthat magának. Maga túl erős és túl nagy a hatalma ahhoz, hogy félnie kelljen egy prostituálttól, aki egyébként is túl sok gint iszik. Senkit sem érdekelne egy olyan nő véleménye, amilyen ez a Maggie. - Hagyja abba! - döfött Lavinia arca felé a késsel Pelling. - Azonnal fogja be a száját! Lavinia hátrahőkölt, és a hátát belenyomta az ülés támlájába. A kés pár centire a szája előtt állt meg. Pelling valóban bármelyik percben széthasíthatja

az az arcát vagy kibelezheti őt, mint egy halat, ha megpróbálna kikászálódni ebből a szűk kabinból. Maggie kinyitotta a szemét, és belefásult rettegéssel nézte őt. - Én tudom ám, hogy maga miben mesterkedik! - vigyorgott megint gonoszul Pelling. Hát kár a gőzért. Engem nem fog tudni hipnotizálni. Nekem túl erős az akaratom. - Igen, maga erős - suttogta Lavinia, - Maga nagyon erős. Nagyon erős. Pellingnek ez már tetszett. - Úgy is van. Celeste és Hudson is kipróbálták rajtam a képességeiket. De nem mentek velem semmire. És ha nekik nem sikerült, akkor magának is kár itt erőlködnie. Semmi esélye sincs. - Nincs. Semmi - suttogta a borostyánt ringatva Lavinia, és kitartóan nézett a férfi szemébe. - Én tényleg nem vagyok olyan ügyes, mint ők. Ők nagyon ügyesek. Maga pedig nagyon erős. Nagyon, nagyon erős. De most már közeledik a sötétség. Nemsokára teljesen sötét lesz. Sötétben már nehéz két foglyot őrizni. Maggie-t inkább engedje el. Maggie nem árthat magának. Pelling nem válaszolt semmit. - Maga erős. Magának nincs szüksége erre a nőre. Minek vesződni vele. Jobb volna kilökni a kocsiból. Hadd menjen. Ő nem árthat magának. Maga túl erős. Pelling még nem volt mély transzban, és ezt Lavinia pontosan érzékelte. De különös nyugalom szállta meg, mintha valami belátásra jutott volna, és most a következő lépésen törné a fejét. Lavinia csak imádkozni tudott, hogy ne Maggie torkának elvágása legyen ez a következő lépés. Maggie szeméből egyébként azt lehetett kiolvasni, hogy a szerencsétlen nő éppen ezt várja. Hogy a következő pillanatban elvágják a nyakát. Pelling figyelmeztetés nélkül felnyúlt, és a kés nyélével megkopogtatta a kabin tetejét. A kocsi zörögve-imbolyogva megállt. Pelling kinyitotta az ajtót. Lavinia kinézett, és csak azt látta, hogy az utcát elborítja a sűrű köd. Egy pillanatig a legrosszabbtól félt. Attól, hogy Pelling ezen a kihalt környéken fogja majd kilökni Maggie holttestét a kocsiból, abban bízva, hogy itt nem látja meg senki. De amikor meghallotta a közeledő kerékzörgést, kicsit megnyugodott. Egy parasztszekér zötykölődött el mellettük, és megállt kicsit távolabb egy ház előtt. - Nincs már rád szükségem - fordult Maggie felé Pelling, és fölemelte a kést. Maggie nyüszítve húzódott még beljebb a sarokba Lavinia lélegzetvisszafojtva figyelt. A szájához emelte a kezét, s érezte, hogy az ujjai is jéghidegek. De aztán visszanyerte a lélekjelenlétét, és halk nyugodt hangon folytatta;

- Maga túl erős - szólt a hangja lágyan és simogató-an. - Maga túl erős. Nem kell megölnie őt. Maga túl erős. Túl erős. Nem kell fölöslegesen kockáztatni. Nem kell kockáztatni. Maga nagyon erős. Nem kell kockáztatni. Maga túl erős, nem kell kockáztatnia... Pelling igazított egyet a kés fogásán, majd egyetlen ügyes mozdulattal elvágta a Maggie száját bekötő kendőt. Mint a saját zsákmányát maga nyúzóbelező vadász, nagy gyakorlattal forgatta a veszedelmes szerszámot. Pillanatok alatt elbánt a nő csuklójára csomózott kötéllel is. - Lódulj kifelé, büdös kurva! Te nem árthatsz nekem. Én túl erős vagyok. Azzal kilökte a nőt a kocsiból, mint egy zsák szennyes ruhát. Maggie megbotlott, és elvágódott a kövezett járdán. Pelling becsapta az ajtót, és jelzett a kocsisnak. Megint elindultak. - Beszéljen nekem Celeste-ről - mondta gyorsan Lavinia. - Mondja el, mi volt a baj. Pelling a jobb kezében szorongatta a kést, melynek hegye most Lavinia hasa felé nézett. - Megpróbált befolyásolni. Az orromnál fogva vezetni. Megpróbált becsapni. - Őt bérelte föl, hogy lopja el a medúzás karkötőt? - Nem volt más választásom - borította el megint egy pillanatra az őrület Pelling tekintetét. - Először Hudsont akartam fölbérelni, mert az a hír járta, hogy megfelelő jutalékért képes megszerezni bizonyos értéktárgyakat a hallgatni tudó megbízók számára. Drágaköveket, ékszereket, ilyesmit. Laviniának az jutott eszébe, hogy ez is Hudsont vádolja. Pedig ő nem lehet tolvaj, A tolvaj Celeste volt. De most nem állhatott le vitatkozni. - Magának tehát szüksége volt valakire, aki ellopja a medúzás karkötőt? kérdezte óvatosan. - Igen - bólogatott Pelling. - Hajlandó lettem volna nagy pénzt fizetni Hudsonnak. Ő meghallgatta az ajánlatomat, és eleinte élénk érdeklődést mutatott. Azt mondta, megvizsgálja a lehetőségeket, és majd értesít a döntéséről. De amikor meg akartam állapodni vele, azt mondta, hogy nem vállalkozik a lopásra. Nem meri megcsinálni. Azt mondta, túl nehéz és túl veszélyes. - De Celeste nem így látta. Igaz? Pelling szipákolt egy kicsit. - Celeste pár nappal később eljött hozzám. Egyedül. És elmondta nekem, hogy Hudson azért utasította el az ajánlatomat, mert utánanézett a régi könyvekben ennek a medúzás karkötőnek, és úgy döntött, hogy inkább magának szerzi meg. Lavinia most is lélegzet-visszafojtva figyelt. Még a végén igaza lesz Tobiasnak, aki azt állítja, hogy Hudson elhitte a Kék Medúzáról szóló

legendákat. Hudson végül is mindenféle kísérletet folytatott, időnként nagyon intenzíven. És lehet, hogy ezekhez akarta megszerezni magának a Kék Medúzát. - Az az ostoba ember azt hitte, hogy a karkötőbe foglalt kőnek olyan varázsereje van, amit majd ő is felhasználhat - biggyesztett megvetően Pelling. Olyan állati mágnesesség árad ki belőle, amivel növelni tudja a saját hipnotizáló hatalmát is. És akkor az ő hipnotíkus hatásának senki nem tud majd ellenállni. - Celeste viszont azt ajánlotta, hogy jutalékért megszerzi. Hogy ellopja magának azt a karkötőt, így van? - Így. Magas jutalékot kért. Mert el akarta hagyni Hudsont, és ezért pénzt akart szerezni. - Értem. - Azért mentem bele az alkuba, mert nem volt más választásom. Aztán Hudsonnal együtt Londonba költöztek. Én utánuk jöttem, mert úgy gondoltam, nem árt rajta tartani a szememet a madárkán. Nehogy elrepüljön. Nőben sohasem szabad megbízni! Maggie, amilyen gyorsan csak tudott, föltápászkodott a piszkos járdáról, nem törődve felhorzsolódott térdeivel és a tenyerén lévő mély vágásokkal. Fölkapta a szoknyája szélét, és futásnak eredt. Alig látott a sötétben, de minél gyorsabban minél messzebbre akart kerülni attól a szörnyű kocsitól. És elhatározta, hogy értesíti Mr. Marchot. Majd kitalálja, hogyan. De mindenképpen. Hiszen nyilvánvaló hogy Pelling el fogja vágni Mrs. Lake nyakát. A vak is látja, hogy ez egy hidegvérű gyilkos. Bár az a Mr. March, az sem egy ijedős gyerek. Az is tud ölni, ha kell. Maggie ezt biztosra vette, hiszen látta ezt az embert verekedni a saját halijában, és látta az elszántságot is a szemében. Ez az ember nem olyan szörnyeteg, mint Pelling, de ha Mrs. Lake-et kell megvédeni, akkor az Isten irgalmazzon a támadónak. A baj csak az, hogy mire ő megtalálja Mr. Marchot addigra Mrs. Lake torka valószínűleg már rég el lesz vágva. Elég reménytelen az ügy, de meg kell próbálnia. Ennyivel tartozik annak a nőnek, aki épp az imént mentette meg az életét. A futástól kifulladva lassan, elgondolkodva lépegetett, tekintetét a földre szögezve. Nem is vette észre a férfit, aki csöndben leereszkedett a parasztszekérről, és odalépett elé. Maggie csak azt érezte, hogy két erős marok vállon ragadja és megállítja. Halálra váltán emelte föl a tekintetét, és ott állt előtte... Mr. March! - Mi folyik abban a kocsiban? - kérdezte fojtott hangon Tobias. - Mondjon el mindent. És gyorsan, mert minden perc drága.

- CELESTE ELLOPTA A KARKÖTŐT, aztán elment magával találkozni az üres raktárépületbe - ringatta Lavinia kitartóan a kis borostyánfüggőt. Lám, Pelling nem olyan megközelíthetetlen a hipnotizálás számára, mint ő maga hitte, de Lavinia azt is pontosan érezte, hogy nem „páciens”, különösen ilyen extrém körülmények között. Csak abban lehetett reménykedni, hogy sikerül egy kicsit elterelni a figyelmét, s egy kis szerencsével talán a viselkedését is befolyásolni lehet bizonyos mértékig. Több nem várható. És persze húzni kell az időt, mert aki időt nyer, az életet nyerhet. Lavinia sosem gondolta, hogy egyszer még a saját bőrén fogja tesztelni ennek a mondatnak az igazságát. - Azért ölte meg Celeste-et, mert úgy gondolta, hogy többé már nincs szüksége rá? Pelling szeme egy darabig a táncoló borostyánfüggőre szegeződött. Teljesen megzavarta már a látvány. Félrenézett egy kicsit, azután megint a borostyánt bámulta. Lavinia észrevette, hogy a kérdés nem jutott el a férfi tudatáig. - Miért ölte meg Celeste-et? - ismételte meg a kérdést suttogva. Pelling rámeredt. - Azért, mert módosítani akarta a megállapodásunkat. Szemében megint felvillant az őrület zavaros lángja. - A hülye kurvája megüzente, hogy kétszer annyit kér azért az átkozott karkötőért, mint amennyiben megegyeztünk. Belementem, hogy találkozzunk a raktárépületben, ahol a Medúzáért cserébe megkapja tőlem a jutalékát. - És akkor ott megfojtotta őt. - Megérdemelte. Persze, küzdött az életéért. Lengette azt a rohadt legyezőjét, és megpróbált hipnotizálni. De én végeztem vele, mielőtt elkezdhetett volna dumálni. - És maga csak akkor jött rá, hogy Celeste nem vitte magával oda abba a raktárépületbe a karkötőt. Vagyis ön elszámította magát. Túl korán ölte meg a nőt. És ott állt tehetetlenül, mert fogalma sem volt, hol kellene keresni a Medúzát. - Másnap délelőtt megpróbáltam óvatosan kérdezősködni. - De ezzel csak azt érte el, hogy bizonyos körökben elterjedt, hogy lába kelt a Kék Medúzának - mondta Lavinia, és már jobban értette Nightingale késő esti felbukkanását, valamint Hudson és Lord Vale hirtelen feltámadt érdeklődését a karkötő iránt. - Hát ezért terjedt el olyan gyorsan a híre, hogy valaki ellopta a Medúzát. - Nyilván - bólogatott Refiing. - Azután Hudson megbízta Marchot, hogy nézzen utána a dolgoknak. El kell ismernem, ez zseniális ötlet volt. - Dr. Hudson tulajdonképpen engem kért fel, hogy nézzek utána - jegyezte meg Lavinia, de ahogy kimondta, máris legszívesebben leharapta volna a saját

nyelvét. Hiszen itt most hipnotizálni kell, és nem vitatkozni, mert az az életébe kerülhet! Pelling azonban szerencsére nem akadt fönn ezen a kis helyreigazításon, és nem zökkent ki a saját történek elmeséléséből. - Fölkerestem néhány régiségkereskedőt, mert arra gondoltam, hogy Celeste talán eladta valamelyiküknek a karkötőt. Ez az ember nyilvánvalóan semmit sem tud arról, hogy Mrs. Rushton a saját akaratán kívül ellopta a saját karkötőjét, gondolta Lavinia. Csak annyit tud, hogy Celeste megszerezte a Medúzát, de hogy milyen úton-módon, azt Celeste már nem árulta el neki. Nyilván üzleti titokként kezelte az efféle részleteket. Lavinia egy kis szünetet tartott a borostyánkő hintáztatásában. - Maga volt az, ugye, akit megzavartam Mr. Tredlow boltjában. - Igen. És örültem, hogy akkor nem ismert föl engem. Mert akkor meg kellett volna ölnöm magát, és akkor nem lett volna, aki tovább keresi nekem a karkötőt. Márpedig én abban reménykedtem, hogy maga meg March, az ő kiterjedt kapcsolataival, előbb-utóbb előkerítik azt a Medúzát. - Pelling elmosolyodott és fölemelte a kés hegyét. - És látja, nem reménykedtem hiába. - Hát, tényleg nem. - Hol van hát az a medúzás karkötő, Mrs. Lake? Lavinia mély lélegzetet vett. - Ugye, nem képzeli, hogy most elárulom magának? Hisz nagyon jól tudom, hogy abban a pillanatban megöl engem, amint a karkötőt megszerzi. - El fogja árulni nekem - lihegte kéjesen Pelling. Emberi arca mögött megint felderengett a szörnyeteg vigyora. - A végén még örülni is fog, ha annyi időt hagyok még magának, hogy elárulhassa nekem a rejtekhelyet. A KOCSI NEM SOKKAL KÉSŐBB NAGY ZÖRGÉSSEL MEGÁLLT. Lavinia megérezte a folyópart jellegzetes illatát. S amikor Pelling kinyitotta az ajtót, meglátta odalent a kihalt dokkokat és a ködbe burkolózó kisebb-nagyobb épületeket. Hallotta, ahogy a hajóhidak rögzítőpóznái nyikorognak a csendes hullámverésben, de maga a víz láthatatlan maradt a sötétben és a sűrű ködben. Mozgásnak, emberi jelenlétnek nem volt semmi nyoma. Lavinia nagy erőfeszítéssel igyekezett kitalálni, hogy mi volna most számára a legokosabb taktika. Pelling a kés hegyével bökdösve késztette Laviniát a kabin elhagyására. Lavinia óvatosan lépett le a göröngyös talajra, és lopva odapillantott, hogy ki is ül a bakon. Hátha az az ember majd segít neki... De azzal az odapillantással szertefoszlott az utolsó reménye is. A kocsis fél feje s főként a füle tája vastagon

be volt pólyázva, s Laviniának külön erőfeszítésébe került, hogy el ne kapja őt a végső kétségbeesés hisztérikus nevetőgörcse: ez volt ugyanis az a gazfickó, akit előző este ő maga vert fejbe, saját kezűleg, az öntöttvas gyertyatartóval, félig leszakítva a fülét is. A kocsis azonban nern foglalkozott Laviniával. Őt inkább Pelling érdekelte. - Na, itt a vége az én részemről - szólt le neki a bakról. - Ahogy megbeszéltük. Hol a pénzem másik fele? - Itt van. Fogd - lökött oda neki egy kisebb vászonzacskót Pelling. - Ne félj, benne van mind, ami jár, meg még valamivel több is. Elmehetsz. A gazfickó azonban mégiscsak kibontotta a zacskót, és a saját lámpájának a fényénél belekotort egy kicsit. Aztán elégedetten bólintott, és pattintott egyet az ostorával. A lovak megindultak. A kocsizörgés egyre halkult, s a konflis végül eltűnt a sűrű ködben. A köd! Lavinia arra gondolt, hogy ez lesz talán a megmentője. Mert ha elszalad, akkor Pelling nem tudja leszúrni, és ha elég gyorsan fut, akkor el is tűnhet ebben a sötét gomolygásban. Óvatosan elkezdte fölhúzni a szoknyája szélét. Pelling azonban durván a képébe röhögött. - Látom, miben sántikál, Mrs. Lake. Hát verje ki a fejéből, hogy itt csak úgy el tud szaladni előlem. Mert ha a késem el is szalad, ami ebből kijön, az úgyis utoléri - s azzal egy párbajpisztolyt húzott elő a köpenye zsebéből. - Ötven méterről is beletalálok a háta közepébe. Megértette?! - Meg. Én mindig is tudtam, hogy maga kitűnő céllövő. De ha most megöl engem, akkor sohasem fogja megtudni, hogy Celeste hová rejtette a medúzás karkötőt. - Ne legyen üyen elbizakodott Mrs. Lake. Én úgy fogom hátba lőni magát, hogy élve maradjon. Még egy kis ideig. És az pont elég lesz arra, hogy maga szépen elsírjon nekem mindent, amit arról az elátkozott kőről tud. Most pedig irány az a kapu - mutatott hová a sötétbe a kés hegyével. - Szedje a lábát, Lake, mert már fogytán a türelmem. Lavinia megint megfogta két ujjal az ezüstláncos borostyánfüggőt. - Azt mondta nekem, uram, hogy maga erős ember. Erős férfi. Én hiszek magának, uram. Én nagyon tisztelem az erős férfiakat. Pelling odanézett a borostyánkőre. - Hagyja abba annak a szarnak a birizgálását! - A maga erejétől én elkezdek félni. - Hát ajánlom is, hogy féljen.

- Úgy érzem, én egy gyönge kis senki vagyok maga mellett. És mintha nagyon távol volnék öntől egy nagyon hosszú és nagyon sötét folyosó végén. - Pofa be! - mordult rá Pelling, és láthatóan csak erőlködve tudta levenni a szemét a himbálózó borostyánról. - Menjen be itt! És fürgébben! - Tudom, hogy hol van a medúzás karkötő - mondta szelíden Lavinia. Akarja, hogy most eláruljam? A férfi kissé nyugtalan lett. Tekintetét elfordította a hintázó borostyánkőről. Hol van? - Celeste nagyon jól elrejtette - lépett vissza egyet Lavinia a folyót szegélyező meredek rakpart felé. - A karkötő egy nagyon hosszú folyosó végén van. El tudja képzelni ezt a folyosót, Mr. Pelling? Lelki szemeivel látja maga előtt? Ez az a folyosó, amelyben én is állok. És nagyon kicsinek látszom ott a folyosó legvégén. Magának közelebb kell jönnie, ha látni akar engem - lépett hátra még egyet. - Itt van nálam a Kék Medúza a folyosó legvégén. Magának végig kell jönnie ezen a hosszú folyosón, hogy elérjen engem és a karkötőt... - A rohadt életbe, fejezze már be ezt a recsegést a folyosóról! - mordult föl bambán Pelling, de bizonytalan léptekkel mégis követte Laviniát a ködben a folyó felé. - Nem vagyok kíváncsi arra a hosszú folyosóra. - Csakhogy magának végig kell jönnie ezen a hosszú, hosszú, nagyon hosszú folyosón, ha meg akarja szerezni a Medúzát. - Lavinia szép lassan folytatta a hátrálást, bele a folyót eltakaró sűrű ködbe. S közben a szeme tarkából azt figyelte, hogy van-e valami köz vagy átjáró az épületek között, ahová legalább pár másodpercre elbújhatna. Jöjjön velem végig ezen a hosszú folyosón, Mr. Pelling. Hiszen maga jól ismeri ezt a folyosót. - Nem. Nem ismerem. Nem tudom, miről beszél maga itt nekem. De azért csak ment, engedelmesen, mintha dróton húzták volna. De a kezében még mindig lövésre tartotta a pisztolyt. - Ez az a hosszú folyosó, amelyen maga mindig végigmegy, amikor szükségét érzi, hogy megverjen egy nőt. Ez az a hely, ahol biztonságban érzi magát. Ez az a hely, ahol erősnek érzi magát. Ha bemegy ebbe a folyosóba, maga mindenkinél erősebb lesz. - Úgy van - követte Laviniát a férfi, és most már gyorsabban is mozgott. - Én nagyon erős vagyok. - A nők nem irányíthatják magát, ha bejön ebbe a folyosóba. - Nem. Itt én parancsolok. - Pelling hangja megváltozott, egyre magasabb és vékonyabb lett. - Itt már nem bánthat engem az a nő. - Ki az, aki itt már nem bánthatja magát? - Medúza nagynéném.

Lavinia majdnem hanyatt vágódott. - Medúza nagynéni?! Pelling idétlenül, kiskamaszos fejhangon kezdett vihogni, és a mozdulatai is gyerekessé váltak. - Az hát. Így hívom Miranda nagynénikémet a háta mögött. Azt hiszi, hogy leszoktathat engemet a rosszalkodásról, ha elég gyakran és elég keményen megver. De én nem fogok neki leszokni. Mert neki igaza van. Mert ördög lakozik bennem, és az tesz engem rossz gyerekké. De egyszer majd úgy megütöm én Medúza nagynénémet, hogy soha többé nem fog tudni elverni engem. Meg fogom őt ölni. Lavinia már nem tudott tovább hátrálni. Ott állt a rakodópart legszélén, és hallotta odalent a háta mögött a partot nyaldosó hullámok lágy, éhes lefetyelését. Már csak egy választása maradt: óvatosan elkanyarodni és a rakpart kőszegélyén folytatni a lassú hátrálást. Aztán majd kiderül, mi lesz. Aki időt nyer, életet nyerhet. Szeme sarkából figyelte a parttól kissé távolabb sorakozó raktárépületeket. Egyenlőre sehol egy átjáró… - Maga most a hosszú, nagyon hosszú folyosó felénél jár… Lassan, óvatosan mozgott, mert tudta, hogy ha megbotlik, akkor Pelling azonnal magához tér ebből a gyenge, nem túl mély transzból. És közben kitartóan fürkészte a tőle jobbra sorakozó raktárépületek ajtajait és ablakait is, hátha azok kínálnak majd menekülési útvonalat. - Követtem a nagynénikémet a konyhába akkor éjszaka, amikor már csak mi ketten maradtunk a házban. Elment tőlünk az utolsó szolga is. Nem bírtak ott maradni. Mindegyik félt már tőlem… Hirtelen feltűnt egy keskeny átjáró két épület között. Ez volt itt az egyetlen menekülési lehetőség. Lavinia megállt és felkészült az elrohanásra. - … Medúza nagynénémet a nagy trancsírozókéssel szúrtam le. Rengeteg vér folyt ki belőle… Lavinia tudta, hogy Pelling abban a pillanatban magához tér ebből a tanszból, amikor ő elkezd rohanni. És ha nem tud elrohanni és eltűnni, akkor nem kap még egy esélyt, hogy próbálja meg újra. - Mindent elvittem a házból, ami mozdítható, és később el is adtam az egészet, közte azt az elátkozott követ is. A nagynéném mindig mondta, hogy a kőnek van valami varázsereje, de én nem hittem neki. Csak évekkel később jöttem rá, hogy igazat mondott, amikor a rohamaim és a rémálmaim egyre súlyosabbak lettek. A nagynéném még most is vissza-visszatér az álmaimban. És most is gyötör engem, mint kisgyermekkoromban. És kinevet. De egyszer elárulta, hogy eladtam azt az egyetlen tárgyat is, amely megszabadíthatna engem az ő kísértetétől. - És ez a Kék Medúza. És maga ezért szeretné visszaszerezni.

- Igen. Mindenképpen kell találnom. Mert különben őrületbe kerget a nagynéném. Az a karkötő az egyetlen tárgy, amellyel megszabadulhatnék tőle. És maga el fogja árulni nekem, hogy hol találhatom meg karkötőt, hogy a fene enné meg magát is. Lavinia már éppen elfutni készült, amikor egy vízimadár, valamitől megriadva, vad szárnycsapkodással és vijjogással felszállt a sötét vízről. Pelling abban a másodpercben magához tért. Pislogva körülnézett, s rögtön fölfogta, hogy itt valami nagyon nem stimmel. - Hol vagyok? Mi az istent csinál maga? Lövésre emelte a pisztolyt. – Azt hitte, hogy át tud verni engem? - Pelling! – hallatszott Tobias fenyegető hangja a jcödben. - Dobd el a fegyvert, vagy keresztüllőlek! Lavinia úgy érezte, mintha most ő került transzba, és csak egy hipnotikus álomvilág az, körülveszi. Annyira fantasztikus és hihetetlen fordulat volt számára Tobias megjelenése. Pelling villámsebesen hátrafordult, és kereste a hang gazdáját a ködben. - March! Megismerlek. Hol vagy, te rohadékí Mutasd magad! Megölöm a nőt, ha nem jössz elő. Lavinia is sarkon fordult és futásnak eredt. Teljes erejéből futott az épületek közötti keskeny átjáró felé, bele a mindent eltakaró, sűrű ködbe. Pár másodperc és pár lépés dönthet most élete vagy halála között. Ezek a pisztolyok húsz méteren túl már nem sok kárt tehetnek egy emberben. Húszméternyire kellene csak eljutnia. - Álljon meg! - ordította hátranézve Pelling. - Nem szökhetsz el előlem, te Medúza. - Pelling. - kiáltotta ismét Tobias. Hangja, mint az angyalé a végítéletkor... Pelling pisztolya eldördült. Lavinia várta a következő pillanatban a hátába csapódó lövedéket Aztán rádöbbent, hogy Pelling Tobiasra lőtt. - Szent isten. A golyó azonban célt tévesztett. Pelling nem láthatta ftbiast a sűrű ködben. - Felejtsd el a nőt, Pelling. - szólt rá Tobias hátborzongató hangon, nem tudni, milyen irányból. - Ha élve akarsz innen kikerülni, akkor engem kell megölnöd. Lavinia közben elérte a keskeny átjárót, s abban meglapulva kukucskált ki az épület sarka mögül. Pelling elhajította az üres fegyvert, és kétségbeesetten kotorászott a köpenye zsebében a másik pisztoly után.

- Bújj elő, March! - ordította Pelling, s csak ordított ott a ködben, lövésre tartott pisztollyal a kezében. - Hol vagy, te szarházi? Te patkány! - Mögötted, Pelling. Tobias végre előlépett a ködből, és a rakparton elindult Pelling felé. Ő is lövésre tartotta a pisztolyát. Bő, fekete köpenye alól ki-kivillant fényes csizmájának az orra. Az erő láthatatlan aurája derengett körülötte - ez az aura egyre csak növekedett, ahogy Tobias az áldozata felé közeledett. Lavinia úgy érezte, hogy ez az ember a ködből és az egyre sötétedő éjszakából meríti ellenállhatatlan és titokzatos erejét és bátorságát. Mint az ősi legendák lovagjait, őt sem fogná talán még a kard sem. És Lavinia majdnem elnevette magát a saját ostobaságán: hogy ő ezt az embert akarta rávenni arra, hogy tanulja ki a hipnotizáló gyógymágnesezés mesterségét. Hiszen Tobiast az isten is nyomozónak, az elvetemült gazemberek rémének teremtette! - Dobd el! - kiáltotta Pellingnek. És hallani lehetett a hangjából, hogy ez tényleg az utolsó figyelmeztetés. - Dobd el a pisztolyt, te gazember! Pelling azonban célzott és lőtt. - Ne!!! - sikoltotta Lavinia. Szinte ugyanabban a pillanatban eldördült a második lövés is. Pelling megtántorodott, aztán éppen a folyó felé rogyott össze, és belezuhant a vízbe. Nagy, tompa csobbanással. - Tobias! - rohant Lavinia a férfi felé. - Nem esett bajod? Tobias a láthatatlan aurája közepéből bámult rá, végtelen nyugalommal. Pisztolya csövéből szakszerűen kifújta a benne maradt, büdös lőporfüstöt, majd a fegyvert lassan visszaeresztette a köpenye zsebébe. Lavinia úgy érezte, ennek a férfinak a pillantása őt is titokzatos és különleges energiákkal tölti föl. - Nem - bökte ki végre Tobias. - Semmi bajom. A gazfickó már nem tudott rendesen célozni. Azt hiszem, egy kicsit kikészítetted az idegeit. - Meg ő is az én idegeimet - nézett le Lavinia a part széléről. Pelling arccal lefelé fordulva lebegett még a felszínen. Lavinia arra gondolt, hogy valószínűleg nem az ő hipnotizáló próbálkozásai viselték meg igazán Pelling idegeit, hanem az a számára nyilván rettenetes látvány, már-már túlvilági látomás, ahogy a semmiből idecsöppent Tobias előlépett a ködből, és lélek-nyugalommal megindult felé. Aztán szó nélkül egymás nyakába borultak, és hosszú percekig csak álltak és álltak ott, szorosan átölelve egymást. Pelling odalent békésen ringatózott a kikötő mocskos vizében.

TOBIAS AZTÁN KIHÚZTA PELLING HOLTTESTÉT A FOLYÓBÓL, és berakta a kocsi hátuljába. Laviniának csak most jutott eszébe a raktárépület. - Szeretnék gyorsan körülnézni odabent - mondta. Tobias éppen a kocsi elé lépett, hogy eloldozza a kikötött lovat. - Miért? - Pelling be akart oda vinni engem - nézett a bezárt ajtó felé Lavinia. Kíváncsi vagyok, hogy mi van a mögött az ajtó mögött. Tobias bizonytalankodott egy darabig, aztán visszakötötte a lovat. Szó nélkül odament az ajtóhoz és kinyitotta. Lavinia lassan, óvatosan lépett be a raktárba, hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Odabent hegyekben álltak az összetekert kötélkötegek, a rozoga ládák és az üres, de azért még jó büdös heringeshordók. Az egyik sarokban pedig Howard Hudson kuporgott, gúzsba kötve. A szájába mélyen belevágott a tarkóján összecsomózott vastag kendő. Lavinia odaszaladt hozzá, s először is kibogozta a kendőt. Hudson nyögött és köpködött egy darabig, majd úgy fordult, hogy Tobias el tudja vágni a csuklóján a kötelet. - Nem hittem volna, hogy itt találkozunk - nyögte.

Harminc AZNAP KÉSŐ ESTE A TÁRSALGÓBAN GYŰLT ÖSSZE a kis csapat: Lavinia, Emeline, Anthony, Joan és Vale. És persz Tobias, aki kiterjedt kapcsolatainak köszönhetően elég gyorsan elintézte a hatóságoknál az elintéznivalókat. Lavinia is gyorsan rájött, még az elején, hogy a dolgozószobája túl kicsi ennyi embernek, és nyilván nem is olyan előkelő berendezésű, hogy az megfeleljen Lord Vale kényes ízlésének. Nem mintha a társalgó elegánsabb lett volna, gondolta szomorúan, de itt legalább mindenki kényelmesen le tudott ülni. S annak ellenére, hogy még egyetlen fillér tiszteletdíjat sem sikerült bevasalni egyik megbízójától sem, mindenkinek óriási pohárral töltött a méregdrága sherry-ből. Az ember legyen nagylelkű, ha már túlélt egy ilyen közeli találkozást egy kegyetlen gyilkossal, gondolta magában. - Mindhárman a Kék Medúzát akarták megszerezni - ült le a sherry kitöltése után Joan mellé a kanapéra. - És mindhárman más-más okból. Hudson, bármilyen elszomorító is, tényleg felült a Medúza varázserejéről szóló legendáknak. Kísérletezni akart vele. Celeste azt remélte, hogy nagy pénzért el tudja majd adni, és akkor ő még följebb léphet a társadalmi ranglétrán. Pelling pedig, aki komplett őrült volt, azt hitte, hogy a Kék Medúza majd hatalmat ad neki annak a nagynénikéjének a szelleme fölött, aki tönkretette az ő ifjúkorát. - Hát bizony, majdnem nagy baj lett - rázkódott össze Joan. - Még az a szerencse, hogy Mr. March épp akkor érkezett a Banks-ház elé, amikor magát arra kényszerítették, hogy szálljon be Pelling lefüggönyzött kocsijába. - Valóban - kortyolt bele a szíverősítőbe Emeline. - Rágondolni is szörnyű, hogy mi lett volna, ha Mr. March nem vesz észre és nem tud észrevétlenül követni. Vale a vele szemben ülő Tobiast figyelte. - Ezek uján mindenkinek el kell ismernie, hogy nagy dolog a véletlen egybeesés. Jól mondom, March? Joannakigaza v' ön véletlenül éppen nem a Banks-ház környékén volna ma délután, akkor sohasem láthatta volna Mrs. Lake-et, amint éppen beszáll egy bérkocsiba. Egy kis csönd lett, s mindenki szorgalmasan kortyolgatta a sherryjét. Tobias a két tenyere között forgatta a poharat, és ferde mosollyal nézett Laviniára. - Hogy én ma délután éppen a Banks-ház környé-jcén jártam, az nem a véletlen egybeesésnek vagy a szerencsének köszönhető. Hanem annak, hogy követtem Laviniát. Mert ő, ahogy ebben megállapodtunk, most is hagyott nekem értesítést, hogy hová ment. És tudják, Lavinia mindig betartja az ígéreteit.

Tekintetük találkozott egy pillanatra, és Lavinia észrevette Tobias szemében azt a rendíthetetlen bizonyosságot, amely az ő szívét-lelkét is betöltötte. Annak mély átérzését, hogy szilárd kapcsolat, sőt személyes kötődés alakult ki közöttük. Minden veszekedés és súrlódás ellenére, amelyek tulajdonképpen elkerülhetetlenek, hiszen két, nagyon erős akaratú és céltudatos személyiség próbál meg együtt élni. Igen, együtt élni, mert bár még nem költöztek össze, és tán nem is fognak soha, de Lavinia már régóta tudja, hogy Tobias nem csupán a szeretője és alkalmi partnere neki, hanem jóval több annál. Őket valószínűleg már soha semmi sem válaszhatja el. - Micsoda pech, hogy nem maradt fizetőképes ügyfelük! - jegyezte meg együttérzően Joan. - Úgy hallottam, Mt Hudson határozatlan időre elhalasztotta a fizetést, mert nincs egy fillérje se, Mr. Nightingale pedig fölrúgta az önökkel kötött megállapodást, ami persze nem is csoda. Lavinia fölnézett tűnődéséből. - Egy fizetős ügyfelünk azért mégiscsak maradt. Nagyon remélem, hogy Mrs. Rushton fizetni fog. Emeline elhúzta a száját. - De ő is csak akkor, ha visszakapja a karkötőt, és megszervezzük neki a jó áron való eladást. - Ezeket a még hátralévő apróbb ügyeket majd holnap délelőtt elintézzük mondta Lavinia. Mindannyian reá bámultak. - Csak nem azt akarja mondani - csillogott Vale szeme a kandalló fényében -, hogy maga tudja, hová rejtette Celeste Hudson a medúzás karkötőt? - De. Azt akarom mondani – mosolygott Lavinia. – Éppen elindultam, hogy elhozzam a rejtekhelyről, amikor ez a Pelling eltérített.

Harmincegy DR. DARFIELD ÉPP EGY SZÁMLAKÖNYVET TANULMÁNYOZOTT, amikor Laviniát és Tobiast bekísérték a rendelőjébe. Lavinia észrevette, hogy a doktor most nem azt az egzotikus kék köntösét viselte; sokkal inkább sikeres üzletembernek volt öltözve: divatos szabású, kifogástalanul vasalt nadrág, jól szabott zakó és hibátlanul megkötött, drága nyakkendő. Pár pillanatig figyelmesen méregette a látogatóit, majd becsapta a bőrkötésű könyvet és lassan felállt. Két székre mutatott. - Foglaljanak helyet. A karkötőért jöttek, ugye? - Igen - bólintott Lavinia. Leült és megigazgatta a szoknyáját, majd Tobiasra mutatott. - Ez itt az üzlettársam, Mr. March. Az elejétől kezdve részt vesz a nyomozásban. Tobias azonban most nem ült le. Elfoglalta kedvenc hadállását az ablakban, háttal a fénynek. Mindig ezt tette, ha olyan helyiségbe került, amelyben számára ismeretlen, vagy nem megbízható ember tartózkodott. Darfield biccentett egyet Tobias felé. – Azóta várom önöket – mondta kissé színtelen, beletörődő hangon -, amióta hírét vettem, hogy Pelling meghalt. Átment a szoba másik végébe, leemelt néhány kötetet a könyvespolc középső részéről, és kinyitotta a falba beépített kis páncélszekrényt. Kivett belőle egy fekete bársonykendőbe bugyolált valamit, és visszament az íróasztalhoz. Ott kibontotta a kis csomagot összekötő zsineget, és szétterítette a kendő négy sarkát az asztalán. A fekete bársonyon szép kidolgozású, vastag arany karkötő csillogott, a közepébe foglalt különös, kék kámeakővel. Lavinia fölállt, és odament az asztalhoz, és némán bámulta a kincset, melynek már a régisége is csodálattal töltötte el. A karkötő tulajdonképpeni testét alkotó, egymásba fonódó kígyókat hihetetlen művészi tökéllyel alakították ki. Az egész ékszer úgy nézett ki, mintha nem is fémből volna, hanem leheletfinom aranycsipkéből. És olyan könnyűnek és légiesnek látszott. Lavinia csak akkor lepődött meg, hogy milyen súlya van, amikor óvatosan fölemelte. Az arany furcsa módon melegítette a tenyerét. A Medúza-fejet szintén mesterien faragták bele a kék szín többféle árnyalatát tükröző kámeakőbe. A vékonyka kígyók sűrű gubancban tekeregtek a Medúza fején, s a szörnyalak elég vérfagyasztó tekintettel nézett a szemlélőre. Levágott feje alatt ott volt a kis varázsvessző, szintén remekül kifaragva. A kis domborműből valóban sugárzott valami különleges erő, valami megfoghatalan fenyegetés, amitől Lavinia hátán végigfutott a hideg. És nem értette, hogyan volt

képes valaki gyönyörködni ebben a valóban szép, ám ugyanakkor borzalmas ékszerben. Vagy a kezére húzni… - Celeste úgy intézte, hogy „véletlenül” összefusson Mrs. Rushtonnal egy délután, vásárlás közben – mondta Lavinia, le nem véve a szemét a kőről. – És aztán elkezdte hipnotizálni. - Mrs. Rushton valóban nagyon fogékony a hipnózisra – jegyezte meg Darfied. – Nagyszerű páciens. - S amíg Mrs. Rushton transzban volt, Celeste utasította őt, hogy terápiás céllal keresse fel önt. És azt is megparancsolta neki, hogy hozza el önnek Lord Banks páncélládájából ezt a karkötőt. - És ezt Mrs. Rushton meg is tette. – Darfield figyelte, ahogy Lavinia forgatja-nézegeti a karkötőt. – Utána pedig természetesen nem emlékezett semmire. Celeste nagyon ügyes hipnotizőr volt, de nagyon vigyázott arra, hogy Hudson elől eltitkolja valódi képességeit. Ez a nő egyetlen férfiban sem bízott. Mindig azt mondogatta, hogy egy nő tartson meg magának annyi titkot, amennyi csak lehetséges. Nem akarta, hogy Hudson attól féljen, hogy konkurense lehet a vállalkozásban. Tobias karba tette a kezét. – Ha nem tévedek, Celeste öntől sajátította el a hipnotizálás mesterségét. - Nem téved. Én pedig egy olyan terapeutától tanultam, aki magától Mesmertől kapta az instrukciókat. Tobias fölhúzta az egyik szemöldökét. – Celeste miért állt össze Hudsonnal? Miért nem önnel dolgozott? Darfieíd fél fenékkel fölült az íróasztalára. Egy darabig csak hallgatott, láthatóan azon töprengve, hogy mi az, ami még elmondható, és mi az, ami már nem. - Celeste, hogy úgy mondjam, nem büszkélkedhetett előkelő származással szólalt meg végül. - Egy bolti elárusítónő és egy tivornyázó hajlamú vidéki földbirtokos-csemete törvénytelen gyermeke volt. Apja, aki akkor már feleségül vette a szomszéd földbirtokos leányát, sohasem ismerte el saját gyermekének. És, sajnos, nem értett a gazdálkodáshoz sem. Így aztán szépen tönkrement. Lavinia nagyon óvatosan megint fölvette a karkötőt. - Celeste mindig azért küzdött, hogy fölemelkedjen a társadalmi ranglétrán. - Igen - bólogatott eltűnődve Darfield. - Egyetlen életcélja az volt, hogy eltemesse a múltját, és bekerüljön az előkelőségek világába. És fel- és kihasznált minden férfit, akiről azt gondolta, hogy segíti őt e cél elérésében. - Tavaly Hudsonnal akadt össze Bathban - szólt közbe Tobias.

Darfield odanézett egy pillanatra. - Celeste nagyon okos nő volt. Amikor megneszelte, hogy Hudson leggazdagabb pácienseitől elloptak néhány igen drága ékszert, szorosabb kapcsolatba lépett Hudsonnal. S minthogy maga is értett a hipnotizáláshoz, és rendkívül jó megfigyelő is volt, nem volt nehéz kitalálnia, hogy csakis Hudson lehetett a tolvaj. - Ó, én nem hiszem, hogy Hudsonnak bármi köze is lett volna... próbálkozott Lavinia, de Tobias elég nyersen félbeszakította. - Ugyan, hagyd már! Azért csábította el Hudsont, mert ő maga is ki akarta tanulni a nagystílű ékszertolvajlás mesterségét. - És hozzá akart férni Hudson leggazdagabb pácienseihez is - mosolygott fintorogva Darfield. - Mint már említettem, kiváló hipnotizőr volt, de nem rendelkezett olyan társasági kapcsolatokkal, amelyek révén igazán előkelő pacientúrát gyűjthetett volna maga köré. És én sem tudtam neki segíteni - tárta szét a kezét. - Nekem elég jól megy az üzletem, de én sem a felső tízezerbe tartozó páciensekkel. Megfelelő és ajánlólevelek nélkül ez nem is sikerülhet. Tobias tekintete egy pillanatra összeakadt Laviniáé-val. - Én is így tudom. - De ha volnának is igazán előkelő pácienseim, akkor sem éreznék semmiféle késztetést, hogy tolvaj is legyek. Ahhoz olyan gátlástalannak és acélidegze tűnek kellene lennem, amilyen Celeste volt. És a drága ékszerek lopkodása egyébként is olyan út, amely elég gyorsan elvezet az akasztófához. - Hát, kockázatos egy mesterség, az már biztos - bólintott egyetértőén Tobias. - Egy szép napon aztán Pelling elment Hudsonhoz a rendelőbe, és pénzt ajánlott neki a Kék Medúza ellopásáért. - Darfield itt egy kis szünetet tartott. - A történet folytatását, azt hiszem, önök is ismerik. - Pelling tévedett, amikor azt hitte, hogy dr. Hudson profi tolvaj - mondta Lavinia gyorsan. - Hudson kísérleteket folytatott a hipnózisos magnetoterápia terén, és kétségtelenül mániájává vált, hogy a kísérleteihez szüksége van a Kék Medúzára. Elutasította Pelling ajánlatát, de elhatározta, hogy megszerzi magának ezt a karkötőt. Celeste azonban akkor már úgy döntött, hogy szakít vele, s ehhez pénzt akart szerezni. Úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgokat, és különállóit kötött Pellinggel. Darfield lehajtotta a fejét. - Celeste mindig ilyen volt. Mindig hajlandó volt nagy kockázatot vállalni. Tudják, amikor meghallottam, hogy megölték, biztosra vettem, hogy Hudson a gyilkos. Elfogott a bosszúvágy, és azon fantaziáltam, hogy milyen úton-módon ölhetném meg Hudsont a lebukás veszélye nélkül. De akkor megtudtam, hogy Önök ketten elkezdtek nyomozni az ügyben. Először arra gondoltam, hogy megpróbálom önöket elriasztani ettől az egész ügytől. - Maga küldte azt a száguldó kocsist, aki az üzenetet dobta Anthonynak és Emeline-nek? - kérdezte Lavinia.

- Igen. De másnap ön bejött a rendelőmbe, azt színlelve, hogy sürgős kezelésre van szüksége. Én meg úgy csináltam, mintha nem tudnám, hogy ön kicsoda. Úgy gondoltam, megvárom, hogy mire mennek a nyomozással. És majd akkor döntök Hudson sorsáról. - Hála a jó istennek, hogy kivárt! - mondta kissé felindultan. - Megölt volna egy ártatlan ^illüc és az akasztófát kockáztatta volna a nagy semmiért. - Önök mentettek meg engem attól a végzettől, é szolgáltattak igazságot Celeste-nek. Ezért én örökig hálás leszek önöknek. Ha bármikor is úgy adódik, hogy valamivel ki tudom fejezni a hálámat, akkor kéreti Mrs. Lake, azonnal forduljon hozzám. Boldog leszek, ha viszonozni tudom ezt a jó cselekedetet. És máris föl ajánlom önnek az ingyenes gyógykezelést... - Nem, nem, uram - szabadkozott sietve Lavinia. - Ez így el van intézve. Ha visszaadja a Kék Medúzát, azzal mindent törlesztett. Pedig talán nem ártana neki sem egy kis „feszültségoldó” kezelés, gondolta magában. Végül is az elmúlt napokban épp elég feszültségben volt része ahhoz, hogy az idegei alaposan el legyenek nyúzva. Tálán ki kéne próbálni, ha annyira tetszik a többi nőnek... De aztán elhessegette a kissé pajzán gondolatot. És különben is, dr. Darfíeld csak ne bűvészkedjen az ő szoknyája alatt. Arra ott van Tobias... Gyorsan visszacsomagolta a fekete bársonyba a kellemetlen érzéseket keltő Kék Medúzát, és meglepetéssel konstatálta, hogy a kellemetlen érzések azonnal megszűntek. - Már csak egyvalamit nem értek. - Masnit kötött a zsinórra. - Mi az? - kérdezte Darfíeld. - Az előbb azt mondta, hogy Celeste nem bízott a férfiakban. Akkor hogyan lehet, hogy önre mégis rábízta ezt a Kék Medúzát? Celeste szemében miben különbözött ön más férfiaktól? - Ó, tényleg, ezt el is felejtettem megemlíteni - nézett rá szomorú, majdnem fájdalmas mosollyal Darfíeld. -Nos, arra még emlékeznek, hogy Celeste apja elvette feleségül a szomszéd földbirtokos lányát. A házaspárnak született egy fia, aki a családi gazdaság csődje után kénytelen volt önálló kenyérkereső foglalkozást választani. És kitanulni a mesmeri alapelvekre épülő hipnózisos mágnesterápiát. Érti már? - Most már értem - mondta Lavinia szelíden. - Vagyis ön Celeste féltestvére.

Harminckettő NAPPAL KÉSŐBB TOBIAS RÉM ELÉGEDETTEN MASÍROZOTT BE Lavinia dolgozószobájába. - Az üzlet nyélbeütetett, mi pedig megkaptuk a tiszteletdíjunkat! Lavinia letette a tollat. - Üzlet?! - Mrs. Rushtonnak, természetesen Mr. Nightingale szíves közreműködésével, sikerült eladnia a Kék Medúzát egy ismeretlen gyűjtőnek. - Hát, úgy látom, igazán nem halogatta sokáig az ügyletet. Hiszen szegény Banks még csak tegnap lehelte ki a lelkét. - Mrs. Rushton kiváló üzletasszony - húzott magának egy széket a kandalló mellé Tobias. - Mindenesetre ma délelőtt már meg is kapta a pénzét, s ennek úgy megörült, hogy minket is azonnal kifizetett. - Ez valóban nagyon jó hír. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan lezajlik az ügy - nevetett Lavinia. - És van egy fogadásom, hogy ki az az ismeretlen gyűjtő, aki megvette a karkötőt. - Na gyerünk, ki vele! - Szerintem Lord Vale. - Vesztettél - mosolygott Tobias. - Az ismeretlen gyűjtőt ugyanis úgy hívják, hogy Joan Dove. Lavinia elképedve bámult rá. - Azt tudtam, hogy Joan örökölte a férje gyűjteményét, de azt már nem gondoltam volna, hogy ő maga is érdeklődik a régiségek iránt. - Az a gyanúm, hogy ez egészen friss hobbija a nőnek - jegyezte meg Tobias szárazon. Laviniának eszébe jutott Joan kék ruhája, amelyet a mostani bálján viselt. Meg a nő titokzatos kapcsolata a Kék Kamara nevű bűnszervezettel. - Joan úgy látszik, imádja a kéket - kockáztatta meg az óvatos kijelentést Lavinia. - Lehet, hogy a Kék Medúzát valamiféle személyes emblémaként vagy pecsétként akarja használni? - Én nem szívesen bocsátkoznék találgatásokba, hogy ki lehet, vagy nem lehet egy nemzetközi bűnszervezet új főnöke, vagy hogy jó pecsétet választ-e Joan magának. - Lord Vale tudja, hogy nem fogja megkapni a Medúzát? - Azt hiszem, eléggé biztosra vehetjük, hogy vaie pontosan tudja, mi történt a Medúzával.

Mielőtt erre Lavinia bármivel is reagálhatott volna megjelent a házvezetőnő. Rögtön látszott rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki. - Látogatója érkezett, Mrs. Lake -jelentette be fintorogva. - Dr. Hudson. - A fenébe! - morgott Tobias. - Mondja meg neki Mrs. Chilton, hogy Mrs. Lake nem fogad látogatókat. Lavinia felháborodott. - Kedves uram! Nagyon hálás volnék, ha nem osztogatna utasításokat ebben a házban. Hudson pedig már be is lépett a dolgozószobába. És csak Laviniára koncentrált. Annak sem adta semmi jelét, hogy észrevette volna, amint Tobias föláll a székről. Lavinia is fölugrott a helyéről, de az ő arcán valamiféle megkönnyebbülés tükröződött. - Jó napot, Hudson! Remélem, kiheverte már a megpróbáltatásokat. - Köszönöm magának, kedves Lavinia - ment oda hozzá Hudson, és megcsókolta mind a két kezét. - És köszönet illeti Mr. Marchot is - emlékeztette őt gyorsan Lavinia. És megpróbálta visszahúzni a kezét. Hudson mintha ezt az igyekezetet sem vette volna észre. Szorosan a kezében tartotta Lavinia ujjait. - Igen, természetesen - vetett egy pillantást Tobias felé Hudson, azután jól kiszámított mozdulattal hátat fordított neki. - Azért jöttem, kedves Lavinia, hogy egy időre elbúcsúzzak. Lavinia egy kicsit erősebben húzta visszafelé a kezet, és észrevette, hogy Hudson tekintetéből megint az a szédítő, feneketlen mélység sugárzik felé. És a férfi meg mindig nem engedte el a kezét. Lavinia kicsit megijedt, mert ráébredt, hogy csak méltatlan huzakodássá szabadulhat ki ebből a helyzetéből. Mosolygott tpvabf/ és remélte, hogy Tobias nem vett észre az egészből se mit. Nagyon nem szerette volna, ha ez a két férfi épp az ő dolgozószobájában kezd el veszekedni. - Elutazik Londonból? - kérdezte erőltetett mosollyal. - Igen - nézett mélyen a szemébe Hudson. - Idő kell, hogy feldolgozzam a drága Celeste-em elvesztése miatt érzett fájdalmamat. Bele kell nyugodnom, hogy megcsalt. És porig sújt az a tudat, hogy Celeste profi tolvaj volt. Megrendítő hírek ezek, kedves Lavinia. Az a legokosabb, ha egy időre visszavonulok a csendes falusi magányba. - Én is egyetértek magával, Hudson - lépett mögé ekkor Tobias, és amúgy férfiasán belemarkolt Hudson egyik vállába. - Nagyon jó ötlet eltűnni ebből a városból. Legalább elülnek a pletykák, nem igaz? Megszorította Hudson vállát, mintha régi barátok volnának. Lavinia azonban észrevette a férfi tekintetében a fájdalmat és a meglepetést. Hudson abban a pil-

lanatban elengedte Lavinia kezét. És az a szédítő, feneketlen mélység is azonnal eltűnt a tekintetéből. - így van - mondta fogcsikorgatva Hudson. A mélyen búgó rezonanciák is eltűntek a hangjából. Megve-tően végigmérte Tobiast. - Mert bár szegény Celeste volt a tolvaj, némi alaptalan rágalmak is terjengenek arról, hogy netán nekem is közöm lett volna ezekhez a dolgokhoz. Ezekhez az ékszerlopásokhoz. - Igen, tudom. Én magam is hallottam ilyen pletykákat, éppen ma délelőtt a klubomban. - Tobias elengedte az áldozatát. - De természetesen senki semmit nem tud bizonyítani. - Hát persze hogy nem tudják bizonyítani - mondta Hudson indulatosan. Mert nincs is mit bizonytani. Én az égvilágon semmit sem tudtam Celeste viselt dolgairól. - Az nem számít - vont vállat Tobias. - Átkozottul nehéz lesz elhallgattatni azokat a szóbeszédeket, hogy maga a cinkostársa volt Celeste-nek. És amíg ilyen pletykák terjengenek, addig nehéz lesz pácienseket szerezni a magasabb körökből. Ebben a Tobiasban tényleg nincs semmi együttérzés, gondolta Lavinia. Sőt, most is úgy néz erre az emberre, mint a ragadozó a zsákmányára. - És hová megy most? - kérdezte gyorsan Hudsontól. - Még nem döntöttem el. Valahová, ahol folytatni tudom a kutatásaimat és a kísérleteimet. - Én nagyon sok szerencsét kívánok magának ehhez a kutatásokhoz mosolygott Lavinia. - Köszönöm - indult az ajtó felé Hudson, majd mellé állt és visszafordult. Hosszan, elmélázva nézett Laviniára. - De ne féljen, kedvesem, mi még fogunk találkozni. Végül is régi barátok vagyunk, nem igaz? Mindig is éreztem, van közöttünk valami eltéphetett kapcsolat. Olyan kötelék, amelyet nem szakíthatnak el a sors viszontagságai vagy - és itt jeges pillantást vetett Tobiasra - az olyan emberek véleménye, akik egy idöre felbukkannak az életünkben. Lavinia látta, hogy Tobias mindjárt nekiugrik Hudson torkának, ezért gyorsan a két férfi közé állt. - Hát akkor az isten áldja meg magát, Hudson - mondta nyájasan, de most nem nyújtott kezet. - Minden jót kívánok magának. - Egyelőre elbúcsúzom, kedvesem. Hudson még egyszer elmosolyodott és kiment. Távozása után egy kis csönd ülte meg a szobát. Sem Lavinia, sem Tobias nem szólalt meg, amíg Mrs. Chilton ki nem kísérte a hívatlan vendéget.

Amikor hallották, hogy Hudson mögött becsukódott az ajtó, Lavinia Tobiasra nézett. - A Hudsonnal kapcsolatos, általad említett pletykák ezek szerint a klubokban terjednek - mondta egy szuszra. - És az a lényegük, hogy Hudson valószínűleg a hipnotizálási tudományát felhasználva csalt ki értéktárgyakat a pácienseitől. Tobias udvarias érdeklődéssel figyelte. - Na és? Mit akarsz mondani? - Nem tudod véletlenül, hogy körülbelül ki kezdett ilyen pletykákat terjeszteni? Tobias igyekezett sértődött képet vágni az elég egyértelmű célzásra. Drágám, csak nem azzal akarsz megvádolni, hogy ócska és alattomos pletykákat meg rágalmakat terjesztek egy emberről? - De, pontosan ezzel akarlak vádolni - nézett farkasszemet vele Lavinia. Ismerd csak be. Tudatosan igyekeztél úgy megtépázni Hudson jó hírét, hogy szegény kénytelen legyen elmenekülni ebből a városból. - Össze vagyok törve, hogy miket nem feltételez - lépett oda hozzá Tobias. Átkarolta Lavinia vállát és csókot lehelt a homlokára. - Biztosthatlak, hogy én sohasem szoktam hamis pletykákat és alaptalan rágalmakat terjeszteni. - És ha éppen úgy gondolod, hogy azok nem hamisak és nem alaptalanok? - Akkor értelemszerűen nem pletykákat és rágalmat terjesztek - csókolta meg Lavinia orra hegyét Tobias. - Akkor az igazat mondom. - Tóbiás, én nagyon szeretném tudni, hogy ki indította el azokat a pletykákat a klubban. - Azt hiszem, drágám, hogy elég világosan leszögeztem, épp az imént, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki alaptalan rágalmakat és hasonlókat terjeszt. Lavinia még tovább akart faggatózni, de Tobias most szájon csókolta. Laviniának ez a megoldás is tetszett, de miközben épp a nyelvével kalandozott Tobias szájában, elhatározta, hogy még ma világosan a tudomására hozza ennek a zsiványnak, hogy ne is reménykedjen abban, hogy a jövőben minden vitát és veszekedést lezárhat ezzel a megoldással.

JOAN OTT ÁLLT A MAGAS KÖNYVTÁRABLAK ELŐTT, és a fény felé tartotta az ókori karkötőt. Igazán különleges régiségre sikerült szert tennie, gondolta. Az aranyba hihetetlen részletességgel vésték bele a figurákat és azok mintázatát. Medúza szúrós tekintetét pedig olyan mesterien alakították ki a sokrétegű kék drágakőben, hogy abba még a mai szemlélő is beleborzongott, és hajlott arra, hogy elhiggye: e szörnyalak pillantása tényleg kővé változtatta az embereket. Az ajtóban megjelent a főkomornyik. - Lord Vale megérkezett, asszonyom. Joant kellemes izgalom töltötte el. - Kérem, vezesse be. Vale a következő pillanatban besétált a könyvtárba. Odament az ablakban álló nőhöz, és valóban főúri eleganciával kezet csókolt neki. - Megkaptam az üzenetét, és már itt is vagyok. - Gondoltam, érdekelni fogja a legújabb szerzeményem - nyújtotta át mosolyogva a medúzás karkötőt Joan. - Tudom, hogy önt érdeklik az ilyen régiségek. A lord hosszú percekig némán s látható élvezettel forgatta-vizsgálgatta a karkötőt. - Gratulálok, asszonyom, ehhez a szerzeményhez - emelte fel végül a tekintetét. - Köszönöm. Én is nagyon örülök neki. És elárulom önnek, arra számítottam, hogy az aukción akad majd legalább egy komoly vetélytársam. Mr. Nightingale azonban arról tájékoztatott, hogy csak én tettem vételi ajánlatot. Még azt is elmondta, hogy amikor a másik érdeklődő megtudta, hogy én is indulok az aukción, átengedte a terepet nekem. Vale csak mosolygott, és ismét a karkötőt kezdte vizsgálgatni. - Lordom, ugye ön volt Mr. Nightingale aukciójának ez a másik résztvevője? - kérdezte Joan szelíden. - Én úgy gondolom, kedvesem, hogy méltóbb kezekbe nem is kerülhetett volna ez a csodálatos darab - adta visz-sza a karkötőt Vale. - Igazi különlegesség. Akárcsak ön. - Koszönöm - nézte Joan a Medúzát, és azon tűnődött, milyen áldozatot hozott Vale azzal, hogy visszalépett a karkötőért folyó titkos versengéstől. Tudja, az utóbbi időben nagyon komolyan elkezdtem érdeklődni a régiségek iránt. És szeretnék belépni az ínyencek klubjába is. - Egy pillanatra elhallgatott. - Ha ugyan a klub hajlandó nőket is felvenni tagjai közé. - Ennek a klubnak én vagyok az alapítója, és én határozom meg a szabályokat - húzta ki magát Vale. - És nekem semmi kifogásom nincsen a hölgyek felvétele ellen.

Joan elmosolyodott, és a lord felé nyújtotta a karkötőt. - Ez az én felvételi ajándékom, uram. Ezennel felajánlom a Kék Medúzát a klub magánmúzeuma számára. - Én, mint a múzeum őre, elfogadom az ajánlatát, asszonyom. - És a lord lassú mozdulattal az ajkához emelte Joan kezét, és másodszor is csókot lehelt rá. Aztán, el nem engedve azt a kezét, fölemelte a tekintetét, és mélyen a nő szemébe nézett. - Ha érdekű, szervezhetek önnek egy magánlátogatást ma estére abba a múzeumba. - Nagyon örülnék neki.

Harminchárom KÉT HÉTTEL KÉSŐBB EGY NAPFÉNYES CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁN Tobias intett Mrs. Chiltonnak, hogy elmehet, és maga nyitott be a dolgozószobába. Lavinia a kandalló előtt iilt az egyik túlméretezett karosszékben, nyitott könyvvel az ölében. - Szép jó napot, kedvesem! - köszönt vidáman Tobias. - Látogatód érkezett. Laviniát ez láthatóan kizökkentette az elmélyült olvasásból. Fölnézett és kissé értetlenül pislogott, mint mindig, ha megzavarják kedvenc foglalatossága, versolvasás közben. Nehéz volt visszatérnie ebbe a világba. Pár másodperc múlva azonban mégiscsak fölfogta, hogy Tobias áll az ajtóban. - Nem tudtam, hogy ma is eljössz, Tobias. Mi hozott ide? Máris van valami új munka? - Nem új az eset. Sőt, nagyon is régi. - Mi az istenről beszélsz te itt? - Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled -jelentette be Tobias. Félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen a titokzatos látogatónak. Magas nő lépett be és állt meg a szoba közepén. - Jó napot kívánok, Mrs. Lake - köszönt tisztelettudóan. - Nagyon boldog vagyok, hogy ismét találkozhatok önnel, ilyen körülmények között. Lavinia szinte megbénult a döbbenettől. Szeme óriásira tágult, álla leesett. Tobias roppantul élvezte a helyzetet. Elég ritkán volt alkalma ugyanis a totális megzavarodottság állapotában látni ezt a határozott, kemény akaratú és egyáltalán nem szívbajos nőt. Márpedig Lavinia arcán most a halálos rémület és a kitörő öröm kifejezései váltakoztak gyors egymásutánban. Mint aki nem tudja, hogy kísértetet lát-e, vagy csak egy rég elveszettnek hitt kedves ismerőst. - Mrs. Pelling... Jessica...! - suttogta boldogan, amikor ^agához tért. Felugrott, odaszaladt a nőhöz és megölelte. - Hát maga él?! - Élek. És ezt önnek köszönhetem - mosolygott Jessica. - Az történt, hogy miután megrendeztem a saját öngyilkosságomat, nem használtam a Jessica Pelling nevet. Judith Felmer voltam két éven keresztül, így ismert mindenki. - Ami aztán rohadtul meg is nehezítette, hogy rátaláljak magára - vigyorgott Tobias. - Az érdeklődő leveleket még aznap szétküldtem, amikor Lavinia elmesélte nekem a maga történetét. Nagyon ügyesen eltüntette maga mögött a nyomokat, Mrs. Pelling. Minden elismerésem a magáé!

- Igyekeztem - szerénykedett a nő. - Tudtam, hogy nem élem túl, ha hibázom. Oscaron ugyanis egyre jobban elhatalmasodott az őrület. A rohamai egyre gyakoribbakká váltak, s a végén már teljesen elveszítette az önkon troliját. Tudtam, hogy menekülnöm kell. És megfogadtam az ön tanácsát, Mrs. Lake. Lavinia hitetlenkedve ingatta a fejét. - Hogy tudta ilyen tökéletesen megcsinálni? Én magam is meg voltam győződve arról, hogy maga meghalt. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy valóban öngyilkos lett-e, vagy inkább Pelling tette el láb alól. - Ne haragudjon, hogy nem mondhattam el még magának sem az igazat. Furdalt is a lelkiismeret, de azzal vigasztaltam magam, hogy előbb-utóbb úgyis rájön maga is. - Egy darabig reménykedtem még, amikor azt mondták, hogy nem találták meg a holttestét, de aztán... - Lavinia itt Tobiasra nézett. - Miféle érdeklődő leveleket említettél az előbb? - Semmiség - legyintett Tobias, - Csak írtam néhány levelet a régi ismerőseimnek. Vannak ilyen barátaim mindenfelé az országban. - Hát persze, a te felderítő- és kémkollégáid. Nem volt rossz ötlet írni nekik. - És megkértem Crackenburne-t is, hogy érdeklődjön. Neki is rengeteg barátja és ismerőse van. Egész jó személyleírást adtál Mrs. Pellingről, amikor elmesélted a történetét. Sokat segített két momentum: az, átlagosnál kicsit magasabb nőről van szó, s hogy egy különleges családi pecsétgyűrűvel együtt tűnt el. - Ez igen! - bólintott elismerően Lavinia. - Ebből te rögtön arra kezdtél gyanakodni, hogy az a gyűrű nem véletlenül szerepel ebben a történetben. S hogy azzal esetleg új életet lehet kezdeni. - Ez volt az egyik stratégiai kiindulópontom. A másik pedig az, hogy egy olyan nőt keresünk, aki két évvel ezelőtt a semmiből bukkant elő, és kicsit magasabb az átlagnál. És végül megjött az értesítés, hogy van egy nő, akire ráillik ez a leírás, és hogy ez a nő leányiskolát vezet Dorsetben. - Az az én nagy szerencsém, uram - mosolygott Jessica szomorúan -, hogy Oscar Pelling két évvel ezelőtt nem önt bízta meg a felkutatásommal. Tobias kissé elkomorodott. - Nem hiszem, hogy annyira meg akarta volna találni magát. Az ön állítólagos öngyilkossága anyagi szempontból ngyon is jól jött neki. Hiszen ő örökölte a maga birtokát. - Nem sokkal ezután pedig már csak a Kék Medúza visszaszerzése foglalkoztatta - tette hozzá Lavinia. - Ifjúkorában ugyanis ő maga adta el, miután meggyilkolta a nagynénikéjét. Lehet, hogy ezt maga nem is tudta? - nézett Jessicára. - De aztán, ahogy az elmebaj elhatalmasodott rajta, az lett a

rögeszméje, hogy vissza kell szereznie a medúzás karkötőt, mert azzal majd elriaszthatja a nagynénje bosszúálló szellemét, aki álmában kísértette és gyötörte őt. Jessica megborzongott. - Én csak annyit tudtam, hogy egyre jobban elborítja az agyát a téboly. Lavinia csak mosolygott. - Olyan boldog vagyok, hogy láthatom magát! - Nem te vagy az egyetlen, akit boldoggá tesz Mrs. Pelling újbóli felbukkanása, hogy azt ne mondjam, előkerülése mondta jókedvűen Tobias. - Itt van például Pelling ügyvédje. Ő is roppant boldog. Mert most Jessicát thivtalosan özveggyé nyilváníthatja, és megindíthatja a hagyatéki és vagyonöröklési eljárást, amitől egy valag pénz üti a markát! Lavinia rosszalló pillantást vetett Tobiasra, hogy moderálja egy kicsit magát. Jessicát azonban nem zavarta Tobias szabadszájúsága. - Meg kell mondanom önöknek, a pénz nem jön rosszul. Mert egy leányiskola működtetéséből nem lehet valami fényesen megélni. - És mikor döntötte el, hogy eljön ide, Londonba? - Az úgy volt, hogy Mr. March küldött nekem egy levelet, szépen bemutatkozott, és közölte azt a jó hírt, hogy Oscar Pelling nincs többé az élők sorában. És pénzt is küldött, útiköltségre, hogy eljöhessek ide, és személyesen jelenthessem be önnek hogy élek és jól vagyok. E találkozás megszervezésével, azt hiszem, valamiféle meglepetést akart szerezni önnek. Lavinia Tobiasra nézett. Az pedig érezte a hala sugárzását Lavinia mosolyából, és ez megmelengette egy kicsit a lelkét. Majdnem elérzékenyult. - Hát, igazság szerint Mr. Marchnak nincs valami nagy tehetsége a finom és lenyűgöző romantikus gesztusokhoz - msolygott Lavinia még mindg Tobiasra -, de időnként valóban páratlan ajándékokkal tud meglepni engem.

Harmincnégy Másnap délután kezdte hangosan felolvasni az utolsó simításokat is a napilapok számára készített hirdetésén. Leszórat porral és lehengerelte itatóssal a papírlapot. Kíváncsi volt, hogyan hangzik a szöveg, ezért elkezdte hangosan felolvasni magának. A következő pillanatban nyílt az ajtó és Tobias lépett be. Ez mindig megtalálja a vendégeskededésre tökéletesen alkalmatlan időpontokat, bosszankodott magában Lavinia. - Te már megint mit keresel itt? - nézett rá nem túl barátságosan. - Az a túlzó kedvesség, ahogyan te üdvöizölni tudsz engem, drágám, mindig felvidítja a lelkemet, és ünneppé változtatja legszurkebb hétköznapokat is hajolt meg mélyen Tobias. - Nem azt mondtad, a reggelinél, hogy ma valami befektetési ügyről fogsz tárgyalni Crackenburne-nel? - Crackenburne tud várni. És nem tűnik el sehová. - Mint már említettem, ki sem teszi a lábát a klubjából. - Megnézte a Lavinia előtt heverő papírokat. - Ez meg micsoda? - Letisztáztam a hirdetésem szövegét. Csak az a bajom, hogy sehogyan sem tudom beletuszkolni azt, hogy titkos szerelmi viszonyokban is vállalok nyomozást. De nem baj, ezt még ma elküldöm az egyik napilapnak. Akarod hallani? Hogy milyenre sikerült? - Miért? Talán érdekelt téged bármikor is a véleményem ezzel a hirdetési dologgal kapcsolatban? Vagy bármi mással kapcsolatban. Mert szerintem nem. - De igenis érdekelt! Mindig érdekelt a véleményed, akármit is mondasz. Na figyelj csak. - Lavinia megköszörülte a torkát, és elkezdte olvasni az általa megfogalmazott apróhirdetés szövegét. Mindazon urak és hölgyek, akik személyes és bizalmas jellegű ügyek felderítésére magánnyomozót keresnek, az alábbi rímre küldjenek értesítést. Kívánságra exkluzív referenciákkal szolgálok. Teljes diszkréció garantálva. - Hm - mondta minderre Tobias. - Ne is fáraszd magad a kritizálással - integetett a mutatóujjavai Lavinia. Nekem igenis tetszik ez a szöveg. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Sokat küszködtem vele, de most már nagyon profi módon hangzik. És egyáltalán nem vagyok kíváncsi a véleményedre, vedd tudomásul!

- Na látod, ez az, ami tényleg profi módon hangzik! - vágott furcsa fintort Tobias. - Egyébként pedig kénytelen vagyok megjegyezni, hogy egyetlen szóval sem utalsz arra, hogy nem egyedül dolgozol, hanem van neked egy üzlet- és munkatársad is. - Nem tudom, milyen alapon teszel efféle megjegyzéseket - mondta affektálva Lavinia. - Amikor te mindig is ellenezted, hogy az újságban hirdessek. Akkor meg miért tartasz igényt arra, hogy téged is megemlítselek? - Ebből aztán végképp nem volna szabad ilyen ostoba hiúsági kérdést csinálni - mondta Tobias. - Mi többé-kevésbé rendszeresen, de együtt dolgozunk. A te „profi” hirdetésed viszont úgy hangzik, mintha te egy szál magadban vállalkoznál mindenféle nyomozás végig-csinálására. - Szóval... - Szóval, ha már annyira akarsz hirdetni, akkor feltételezem, hogy ezzel valamilyen különleges szolgáltatásra kívánod fölhívni a potenciális ügyfelek figyelmét. Márpedig ha ezt most végiggondoljuk egy potenciális ügyfél szempontjából, akkor az ember szívesebben bízza a számára nagyon fontos ügy megoldását egy olyan vállalkozásra, amelyben nem egy, hanem például két szakértő dolgozik. Ebben tényleg van valami, gondolta magában Lavinia. - Hát jó. Akkor lehet, hogy tényleg át kell fogalmaznom egy kicsit a hirdetést. Hogy ez is benne legyen. A két szakértő, ahogy te mondod. - Kitűnő elgondolás - mondta gúnyos hanghordozással Tobias. Két ujjal megfogta és hirtelen mozdulattal kikapta Lavinia kezéből a papírlapot. - Én boldog vagyok, ha együttműködhetek veled. Majd holnap, reggelizés közben átfogalmazzuk ezt a hirdetést. Lehet, hogy nehéz lesz, de biztos vagyok abban, hogy mi ketten együtt nagyon csábító hirdetési szöveget fogunk tudni szerkeszteni. - Ne csináljon ekkora gondot magának, kedves uram - rántotta vissza a papírlapot Lavinia, és fagyos pillantással mérte végig a férfit. - Egy-két kisebb változtatással nagyon jó lesz ez a szöveg is. És még ma délután meg akarom szerkeszteni a végleges szöveget és elküldeni az egyik napilapnak. - A francba már, Lavinia... - kezdte volna Tobias, de valaki benyitott a szobába. - Asszonyom... - kezdte volna Mrs. Chilton is, de őt meg Lavinia szakította félbe. - Csak nem egy újabb látogató?! - kérdezte rémülten. - Nem, asszonyom - nézett semmitmondó tekintettel Tobiasra a házvezetőnő. - Csak azt szeretném bejelentem, hogy Emeline kisasszony elment valahová

Anthony úrral, és gondoltam, szólok már maguknak, hogy most egy darabig én sem leszek itthon. Indulok a piacra ribizlit venni. - Ribizlit?! Minek? - ráncolta a homlokát Lavinia. -Van itthon még épp elég, nem? Ilyen hamar nem fogyhatott ki. Én ezt nem értem, ki az, aki ennyi ribizlit fel tudott itt zabálni az utóbbi időben? - Lekvárt főztem belőle, és úgy fogyott el - mondta Mrs. Chilton, kifelé hátrálva a szobából. - A jó lekvárba sok gyümölcs kell. Szóval, mi elmentünk. Én három órakor jövök haza. - Egy pillanatot kivárt, kezét a kilincsen tartva, és jelentőségteljesen nézett Tobiasra. - Háromkor. Egy perccel sem később. Tobias lassan elmosolyodott. - Sétáljon egyet a jó levegőn, Mrs. Chilton. Nem kell annyira hazasietnie. A házvezetőnő nagyon akkurátusán betette az ajtót, és végigballagott a halion. Lavinia esküdni mert volna, hogy még hallotta is, ahogy kuncog a markába. - Én még mindig nem értem, hogyan tud elfogyni ebben a házban ilyen rövid idő alatt ilyen rengeteg ribizli - bámult maga elé értetlenül Lavinia. Tobias odament hozzá, és átölelte. - Mrs. Chiltonnak nagy tapasztalata van a lekvárfőzésben. Hagyd rá, majd ő eldönti, hogy mikor mennyi alapanyag kell. - Igen, persze. De azért... - De azért mégiscsak ő a lekvárszakértő. Mi meg más területen vagyunk szakértők, nem igaz? - kérdezte nagyon kedvesen. Lavinia megint vitatkozni kezdett volna, amikor hirtelen utolérte a felismerés: Tobias többes számban beszél, tehát őt is szakértőnek tekinti! Ezek szerint elismeri végre az ő szakmai kvalitásait is! Lavinia egészen ellágyult ettől a bóktól. - De igaz. Tényleg szakértők vagyunk - mondta csendes örömmel. - És munkatársak, sőt üzlettársak is vagyunk - súrolta az ajkával Lavinia száját Tobias. - Azt hiszem, ez most nagyszerű alkalom arra, hogy megbeszéljük a mi szakmai-üzleti társulásunk bizonyos részleteit. - Miféle részletekre gondol, kedves uram? Tekintetük úgy fúródott egymásba, mintha éppen hipnotizálni akarták volna egymást. - A legfontosabb fejlemény, amit közölnöm keíl önnel, Mrs, Lake, az az, hogy én fülig szerelmes vagyok magába.