AMANDA QUICK AZ ÉGŐ LÁMPA

AMANDA QUICK AZ ÉGŐ LÁMPA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amanda Quick: Burning Lamp G. P. Putnam's Sons, New York ublished by the Penguin Group Copyright © 2010 by Jayne Ann Krentz Jacket photograph © 2010 Jan Cobb Photograph of the author © Sigrid Estrada

Fordította F. Nagy Piroska

Hungárián translation © by F. Nagy Piroska, 2011 Hungárián edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2011 honlap: www.maecenaskiado.hu

Bátyámnak, a nagy tehetségű Steve Castle-nek ajánlom hálával és szeretettel

AZ ÁLOMFÉNY-TRILÓGIA Kedves Olvasóm! Az Arkane Társaságot titkok hívták életre. E titkok között van néhány veszedelmesebb is azoknál, amelyeket az alkimista Nicholas Winters és ádáz riválisa, Sylvester Jones leszármazottai megőriztek. Az Égő Lámpa legendájának eredete a Társaság legelső napjaiba vezet vissza. Nicholas Winters és Sylvester Jones annak idején barátokból lettek halálos ellenségekké. Mindketten ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé: pszichikus képességeik tökélyre fejlesztését. Sylvester a kémia nyújtotta lehetőségeket választotta célja eléréséhez, és tilalmas kísérletezésekbe kezdett ismeretlen, különös füvekkel és növényekkel. Végül összekotyvasztotta azt a megbízhatatlan főzetet, amely mindmáig gonosz igézetében tartja a Társaságot. Nicholas a mérnöki tudomány felől közelített a célhoz, és megszerkesztette az Égő Lámpát, ezt az ismeretlen erőkkel bíró eszközt. A lámpa által kibocsátott sugárzás torzulást hozott létre a DNS-ében, aminek az lett a következménye, hogy fiú utódai végzetes genetikus „átok” hordozói. A Winters-átok nagyon ritkán ér utol valakit, ám ha mégis, akkor súlyos aggodalomra ad okot az Arkane Társaság tagjainak. Azt beszélik, hogy ha egy Winters örökli Nicholas genetikailag módosult tehetségét, akkor Cerberus válik belőle – így nevezik az Arkane-tagok azt a tébolyult médiumot, aki többszörösen halálos képességekkel rendelkezik. A Jones & Jones és a Kormányzó Tanács meggyőződéssel vallja, hogy az ilyen emberszörnyek ellen hajtóvadászatot kell indítani, és a lehető leggyorsabban végezni velük. Az Égő Lámpa áldozatainak csak egy reményük lehet. Meg kell találniuk magát a tárgyat, és egy nőt, aki úgy tudja munkára fogni az eszköz által kibocsátott álomfény energiáját, hogy visszafordítsa vele az átok által előidézett változásokat. Az Álomfény-trilógiában az Olvasó megismerkedik három férfival – az Égő Lámpa múlt-, jelen- és jövőbeli áldozataival –, akik mindnyájan Nicholas Winters szenvedélyes természetű leszármazottai. Mind a hárman rájönnek a lámpa szörnyűséges titkainak valamelyikére, és ki-ki találkozik azzal a nővel, akinek sorsformáló hatalma van rajta.

És végül, a távoli jövőben, egy Harmónia nevű világban, egyikük fel fogja fedni a lámpa utolsó és legveszedelmesebb rejtélyét, az Éjféli Kristály titkát. Bízom benne, hogy kötetről kötetre fokozódó izgalommal olvassa és élvezi a trilógiát. Őszinte híve: Jayne

NICHOLAS WINTERS NAPLÓJÁBÓL, 1694. ÁPRILIS 14.

Nem sokáig élek már, de bosszút állok, ha nem e nemzedék idejében, akkor egy távoli jövőben, valahol másutt. Mert immár biztos vagyok benne, hogy a három különleges képesség bekerült a vérembe, és tovább fog öröklődni a leszármazottaimban. Mindegyik képesség nagy árat követel, és ennek megfelelően nagy hatalommal is jár. Az első olyan nyugtalanság dagályával árasztja el az elmét, amelyet képtelenség lecsendesíteni a laboratóriumban töltött végtelen órákkal, és nem csillapítható erős italokkal vagy a mák tejével sem. A második tehetséget sötét álmok és rettentő látomások kísérik. A harmadik képesség a leghatékonyabb és a legveszedelmesebb. Ha a kulcs nem jól fordul meg a zárban, úgy ez az utolsó pszichikus adottság igazoltan végzetes lesz. Előbb tébolyt, s utána halált hoz. A harmadik és végső hatalommal nagyon súlyos kockázat jár együtt. Azoknak az utódaimnak, akik életben maradnak, meg kell találniuk az Égő Lámpát, és azt a nőt, aki munkára tudja fogni az álomfény energiáját. Csak ő képes megfordítani a kulcsot annak az ajtónak a zárjában, amely az utolsó képességhez vezet. Csak egy ilyen nő tudja megállítani vagy visszafordítani az átalakulást, ha az már kezdetét vette. De vigyázat, a hatalommal bíró nők árulók is lehetnek. Ma már tudom, és e tudásért nagy árat fizettem.

NICHOLAS WINTERS NAPLÓJÁBÓL, 1694. ÁPRILIS 17.

Megvan. Elkészült utolsó, legnagyobb művem, az Éjféli Kristály. Belefoglaltam a lámpába, a többi kristállyal együtt. Lenyűgöző ez a kő! Hatalmas erőket zártam bele, de még én, aki kimunkáltam, sem sejtem, mi mindenre lehet képes, s azt sem tudom, hogyan bírható rá, hogy kibocsássa a fényét. Ezt majd valamelyik jövendő véremnek kell kiderítenie. De egyben biztos vagyok: aki képes lesz rá, hogy irányítsa az Éjféli Kristály fényét, az lesz bosszúm beteljesítője. Mert minden varázslatnál és boszorkányságnál erősebb pszichikus parancsot zártam a kőbe. A kristályból kiszabaduló sugárzás arra fogja kényszeríteni a kő hatalmával rendelkező férfiút, hogy pusztítsa el Sylvester Jones utódait. A bosszú az enyém lesz.

BEVEZETŐ London, Viktória királynő uralkodásának vége felé Adelaide Pyne-nak majdnem teljes két napjába telt, mire rájött, hogy a Rosestead Academy nem árván maradt fiatal lányok számára alapított előkelő iskola. Hanem bordélyház. De addigra már túl késő volt. Eladták annak a félelmetes embernek, akit csak Mr. Smith néven ismertek. A Gyönyörök Kamrája mély árnyékba borult, mindössze egy szál gyertya égett benne. A kis láng fénye megvilágította a krémszínű selyemfüggönyt, mely a mennyezetes ágy fölött lévő kovácsoltvas keretről omlott alá. A sápadt fényben a hófehér ágytakaróra hintett bíborvörös rózsaszirmok megannyi apró vértócsának látszottak. A ruhásszekrény sötét mélyén kuporgó Adelaide valamennyi érzékét kiélesítette a rettegéssé fokozódó félelem. A két ajtószárny közötti hasadékon át a szobának csak egy kis szeletét láthatta. Smith belépett a szobába. Jóformán egy pillantást sem vetett az elfüggönyözött ágyra. Bezárta maga mögött az ajtót, letette az asztalra a kalapját és a fekete táskáját, egészen úgy, mintha orvos lenne, akit egy beteghez hívtak ki. Volt ebben a táskában valami, ami szívdobogtató félelme ellenére rögtön felkeltette Adelaide figyelmét. Álomfény csordogált belőle. Alig mert hinni az érzékeinek. A fekete bőr anyagán keresztül baljós energia erőteljes áramlatai szivárogtak. Az a félelmet keltő benyomása támadt, hogy őt szólongatják ezerféle módon. De ez lehetetlen volt. Nem volt idő a rejtélyről meditálni. A körülményei hirtelen sokkal kétségbeejtőbbekké váltak. A terve, mármint az eddigi, azon a feltételezésen alapult, hogy Mrs. Rosser egyik rendes ügyfelével, egy számottevő pszichikus tehetséggel nem rendelkező, kapatos állapotú, begerjedt úrral lesz dolga. Az elmúlt két napban nyilvánvalóvá lett számára, hogy a nemi vágy olyan zavart kelt az átlag úriember agyában, legalábbis átmenetileg, amelytől elillan a józan esze, és nagymértékben csökken az intelligenciája. Ezt a megfigyelését akarta a maga javára fordítani a ma estére tervezett szökéséhez.

Csakhogy Smith egyáltalán nem tartozott a bordélyház átlagos vendégei közé. Adelaide elszörnyedve látta, micsoda perzselő energiájú álomnyomokat hozott magával a szobába. Forró ujjlenyomatai a táskán is ott virítottak mindenütt. Valamennyi álomfénymaradványt mindenki rajta hagy azokon a tárgyakon, amelyekkel érintkezésbe kerül. Az áramlatok minden további nélkül átszivárognak a cipő és a kesztyű bőrén. Adelaide-nek volt hozzá tehetsége, hogy érzékelje az ilyen energia nyomait. Az álomnyomok rendszerint halványak és homályosak. De azért akadnak kivételek. Felfokozott érzelmi vagy izgalmi állapotban lévő egyének nagyon erőteljes, jól észrevehető nyomokat hagyhatnak. Mr. Smithre mindkét kategória ráillett. Felgerjedt állapotban volt, és erős tehetséggel rendelkezett. Roppant veszélyes kombináció. Adelaide még jobban megijedt, amikor rájött, hogy valami nincs rendjén a férfi álomfénymintáival. Az olajos fénnyel irizáló nyomok sodra alig észrevehetően elgörbült. Smith a szekrény felé fordult. A gyertya halvány fénye megcsillant az arca felső felét eltakaró fekete selyem álarcon. Az, amire most ebben a szobában készült, olyan borzasztó volt, hogy nem akarta megkockáztatni, hogy a házban valaki felismerje őt. Úgy mozgott, mint egy élete virágjában lévő férfiú. Magas volt, és karcsú termetű. Öltözete drágának tűnt, és az egész viselkedése azoknak a természetes arroganciájáról árulkodott, akik hozzászoktak a vagyon és a magas társadalmi rang adta előjogokhoz. Lerángatta a kezéről a kesztyűt, és olyan lázas sietséggel nyitotta ki a táska fémcsatját, ami más embernél a nemi vágy sürgetésére utalt volna. Adelaide-nek azonban még nem volt gyakorlati tapasztalata efféle dolgokban. Mrs. Rosser, a bordélyház vezetőnője közölte vele, hogy Smith lesz az első vendége. Ám az előző két napon látta a lépcsőn az olyan urak nyomait, akik követték a lányokat azok szobájába. Mostanra tehát tudta, milyen a vágy, amikor fennen lobog egy férfiban. Amit azonban Smith hátborzongató fényű nyomaiban látott, az más volt. Kétségtelenül sötét éhség lüktetett a férfiban, de mintha szexuális izgalom nem kapcsolódott volna hozzá. A sötét ultrafény arra utalt, hogy ezen a napon egészen másfajta szenvedély emésztette Smitht, és ez valami szörnyű látványban mutatkozott meg.

Adelaide visszafojtott lélegzettel figyelte, amint a férfi kinyitja a táskát, és belenyúl. Nem tudta, mire számítson. Néhány lány azokról a bizarr, természetellenes játékokról suttogott, amelyeket sok kliens űzött előszeretettel. De Smith nem egy korbácsot, nem is láncot vagy bőrbilincset húzott elő a táskájából. Hanem egy furcsa, váza formájú tárgyat. Fémtárgy lehetett, mert aranyos fénnyel csillogott a gyertya libegő fényében. Legfeljebb ha fél méter magas, és súlyosnak tűnő talpától felfelé haladva kiszélesedett. Nagyméretű, színtelen kristályok voltak a peremén körben beágyazva. A tárgyból kiáramló energiahullámok susogásától felborzolódott a haj a tarkóján. A tárgyat teljesen átitatta a viharként tomboló álomfény, amely mintha csapdába esett volna odabent. Mint valami gép – gondolta meglepetten –, egy eszköz, amelyet arra készítettek, hogy álomfényt gerjesszen. Még jóformán végig sem gondolta, hogy ilyen természetfölötti eszköz nem létezhet, amikor mint valami jelenés, beúszott a tudatába egy mese, egy régi Arkane-legenda, amit még az apjától hallott. Nem emlékezett minden részletére, de valami lámpáról és egy átokról szólt. Smith kirakta a tárgyat az asztalra, a gyertya mellé. Aztán fürgén elindult az ágy felé. – Lássunk munkához – mondta a feszültségtől és türelmetlenségtől fojtottá vált, parancsoló hangon. Félrerántotta a szaténselyem függönyt. A döbbenettől pár másodpercig mozdulatlanul meredt az üres ágyra. De azután már a düh bénította meg. Egyik kezével a függönyt markolva megpördült, és szúrós szemmel kutatta a szoba sötét sarkait. – Ostoba lány. Hol vagy? Nem tudom, mit mondott neked Rosser, de nem tartozom a rendszeres kliensei közé. Nem szokásom szajhákkal hálni, és ma sem hancúrozni jöttem ide. A hangja most halk volt és hideg, mint egy csúszómászó. Szavai jeges borzongást keltettek a lányban. Mintha a szoba levegője is több fokot hűlt volna. Adelaide már nemcsak a rémülettől, hanem a hidegtől is reszketett. Először az ágy alá fog benézni, gondolta. A férfi felkapta a gyertyát az asztalról, és leguggolt, hogy benézzen az ágy vaskerete alá.

A lány tudta, mihelyt a férfi látja, hogy nem az ágy alá bújt el, a szekrényt fogja kinyitni. Ez volt a másik bútordarab a szobában, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember elrejtőzhessen benne. – A keserves hétszentségit. Smith olyan hirtelen pattant fel, hogy a kezében lévő gyertya lángja lobbant egyet, és majdnem kialudt. – Gyere elő, te ostoba lány. Ígérem, gyorsan végzünk. Hidd el, nem áll szándékomban túl sokat időzni a dolognak ezzel a részével. A szekrényre pillantva mozdulatlanná merevedett. – Azt hitted, ott majd nem talállak meg? Esztelen nőszemély. Adelaide most már lélegezni sem mert. Innen nem volt hová menekülnie. A szekrény ajtaja hirtelen kitárult. A gyertyafény becsordult a sötétségbe. Smith szeme villogott az álarc két hasítékában. – Hülye kis kurva. Megragadta a lány karját, hogy kirángassa a szekrényből. Adelaideben a feszültség szította láng magasra csapott, magasabbra, mint bármikor, amióta egy évvel ezelőtt birtokába jutott a tehetségének. Az eredmény előre megjósolható volt. Úgy reagált a fizikai érintésre, mintha láthatatlan villám csapott volna bele. A sokk olyan nagy volt, hogy még sikoltani sem tudott. Rémülten fojtotta el a képességét. Gyűlölte, ha olyankor, amikor az érzékei felajzott állapotban voltak, valaki hozzáért. Rettenetesen, elviselhetetlenül intim és kibírhatatlanul zavarba ejtő volt egy másik ember álmai árnyékának vagy maradványainak érintése. Elállt a lélegzete, amikor kulcszörgést hallott az ajtó zárjában. Kivágódott a szoba ajtaja. Mrs. Rosser állt ott. Csontos alakja feketén rajzolódott ki a mögötte lévő folyosón égő gázlámpa halvány fényében. Meglepő hasonlóságot mutatott a bordélyház női lakói által ráragasztott csúfnév ihletőjével. Tudniillik a háta mögött mindenki csak Keselyűnek hívta. – Attól tartok, uram, kénytelen lesz változtatni a tervein – közölte Rosser. A hangja éppoly szigorú és merev volt, mint ő maga. – Azonnal el kell hagynia a házat. – Mi az ördögről beszél? – kiáltotta Smith, és még jobban szorította Adelaide karját. – Felháborítóan magas árat fizettem ezért a lányért.

– Épp most kaptam egy üzenetet, miszerint az intézménynek új tulajdonosa lett – mondta Rosser. – Az előző tulajdonos ugyanis elhunyt. Szívrohamban. Üzleti vállalkozásait másvalaki veszi át. Ne aggódjon, a pénzét vissza fogja kapni. – Nem akarom visszakapni a pénzemet. Ezt a lányt akarom jelentette ki Smith. – Bőven akad még ott, ahonnan ő jött. Kettő is van odalent a földszinten, aki fiatalabb is, csinosabb is nála. Érintetlenek. Ez a lány testvérek között is megvan már tizenöt éves. Kétlem, hogy ön lenne az első, aki ágyba viszi. – Bah. Gondolja, hogy érdekel engem, szűz-e vagy sem? Rosser láthatóan meglepődött. – De hiszen ezért fizetett, uram. – Ostoba némber. Itt sokkal fontosabb dologról van szó. Megalkudtam a főnökével, és ragaszkodom hozzá, hogy betartsa az alkunkat. – Mint mondtam, ő már nincs az élők sorában. Új főnököm van. – A nagyúri bűnözők üzleti ügyei engem nem érdekelnek. A lány már az én tulajdonom. Ma éjjel elviszem innen, feltéve, hogy elégedett leszek a kísérletem eredményével. – Miféle kísérletről beszél? – gerjedt haragra Mrs. Rosser. – Ilyet még nem is hallottam. Ez itt egy nyilvánosház, nem pedig laboratórium! De akár így, akár úgy, a lányt nem kaphatja meg, és kész! – Úgy látszik, másutt kell lefolytatnunk a kísérletet. Gyere – szólt Smith Adelaide-hez, és kirántotta a szekrényből. A lány épp a lába elé esett. – Állj föl. – A férfi a karjánál fogva fölállította. – Elmegyünk innen. Ne félj, ha kiderül, hogy nem veszem hasznodat, visszajöhetsz ebbe a műintézetbe. – Nem viszi innen sehova. – Rosser az ajtón belül lógó csengőzsinór után nyúlt. – Hívom az őröket. – Azt már nem – rivallt rá Smith. – Elegem van ebből a sok ostobaságból. Előkapott egy öklömnyi, vérvörös színben fénylő kristályt a kabátja zsebéből. A szobában több fokkal megint hidegebb lett. Adelaide láthatatlan, jéghideg energia lobogását érzékelte a levegőben.

Mrs. Rosser szóra nyitotta a száját, de hang már nem jött ki belőle. Fölemelte mindkét karját, mintha csakugyan egy óriási madár lenne, és mindjárt elrepülne. A feje hátrahanyatlott, teste vadul rángatózni kezdett. Aztán összerogyott, és mozdulatlanul elterült az ajtóban. Adelaide a rémülettől megnémult. A Keselyű halott volt. – Így is jó – szólalt meg Smith. – Nem ért vele senkit túl nagy veszteség. Ebben igaza van, gondolta Adelaide. Isten a tanúja, hogy nem kedvelte a bordélyház vezetőnőjét, de így meghalni mégiscsak szörnyű, és még látványnak is ijesztő. Az imént lejátszódott jelenet értelme csak most, elkésve világosodott meg előtte. Smith gyilkosság elkövetésére használta a tehetségét és a kristályt. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. – Mit tett vele? – suttogta. – Ugyanazt, amit veled is tenni fogok, ha nem engedelmeskedsz. – A rubinvörös kristály elsötétült. Smith visszadugta a zsebébe. — Gyerünk. Nincs vesztegetni való időnk. Azonnal ki kell jutnunk innen. Húzni kezdte a lányt az asztal felé, amelyre a tárgyat tette. Adelaide érezte, hogy a férfit eufóriás izgalom önti el. Az imént ölt meg egy nőt, és élvezte – örömét lelte benne. És még mást is érzett. Smith óriási energiát fektetett abba, amit a kristállyal művelt. Az érzékeknek, akárcsak az elmének és a testnek, időre van szükségük egy ekkora igénybevétel után, míg újra visszanyerik az erejüket. Smith minden bizonnyal hamarosan újra teljes ereje birtokában lesz, de e pillanatban valószínűleg gyengébb a szokottnál. – Nem megyek sehová magával – jelentette ki Adelaide. Smith nem bajlódott a válasszal. A lány már csak azt érezte, hogy jeges rémület hullámai csapnak át rajta. Levegő után kapkodva, kétrét görnyedve esett térdre a dermesztő kín súlya alatt. – Most már tudod, mit tettem Rosserrel – mondta Smith. – Csak ellene sokkal több erőt vetettem be. Az ilyen éles fagy szilánkokra zúzza az érzékeket, s végül megállítja a szívet. Vigyázz magadra, különben többet is kaphatsz belőle te is. A fájó kín éppoly hirtelen ért véget, ahogy lecsapott rá, s csak kábultság és légszomj maradt utána. Egészen biztos, hogy ereje maradékát használta fel, hogy őt megbüntesse. Gyorsan kell

cselekednie. Szerencsére a férfi még mindig szorította a karját. Adelaide-nek fizikai kontaktusra volt szüksége, hogy befolyásolni tudja egy másik ember álomfény-energiáját. Hogy leküzdje a rémítő érzést, összeszorított foggal újra felerősítette a tehetségét, és az utolsó cseppig minden energiáját Smith álomfényének áramlataira fókuszálta. Az elmúlt két évben olykor manipulált mások lidérces álmainak hullámhosszaival, de eddig még soha nem kísérletezett azzal, amit most tenni készült. Smith az első pillanatban rá sem eszmélt, hogy megtámadták. Csak bámult a lányra, és zavarában még a szája is félig nyitva maradt. De a düh egykettőre megkeményítette a vonásait. – Mit művelsz? – esett neki. – Ezért még megfizetsz. A saját privát poklodban foglak jéggé dermeszteni, amiért szembe mertél szállni velem. Elég! Felemelte a másik karját, talán hogy benyúljon a zsebébe a kristályért. De már késő volt. Már zuhanni kezdett a mélységesen mély álomba. Kezdett összecsuklani. Az utolsó pillanatban még megpróbálta elkapni az asztal szélét. Hadonászó kezével feldöntötte a gyertyát, amely kiesett a tartójából, és végiggurult a földön az ágy felé. Egy halk huss hallatszott, amikor a láng belekapott a selyemfüggöny lelógó szegélyébe. Adelaide visszarohant a szekrényhez, kikapta a köpenyét és a cipőjét, amit a szökésre gondolva már korábban odakészített. Mire felöltözött, az ágyfüggöny már félig a lángok martalékává vált, s a tűz kezdett átterjedni a fehér takaróra. A füst kikúszott a folyosóra. Nemsokára valaki megszólaltatja a vészcsengőt. A fejére húzta a köpeny csuklyáját, és elindult az ajtó felé. De valami megállásra késztette. Vonakodva visszafordult, és meglátta a különös tárgyat, amely állítólag lámpa volt, bár nem hasonlított egyetlen lámpára sem, amit eddig látott. Tudta, hogy magával kell vinnie. Ostoba gondolatnak tűnt. Csak hátráltatni fogja a menekülésben. De akkor sem hagyhatja itt. Betuszkolta a lámpát a fekete táskába, bekapcsolta a táska csatját, és újra elindult az ajtó felé. Smith mozdulatlan teste fölött megint megállt, és gyorsan átkutatta a férfi zsebeit. Az egyikben pénz volt. A másikban a sötét rubinvörös kristály. A pénzt elvette, de amikor ujjai a kristályhoz

értek, kényelmetlen érzése támadt. Ösztöneire hallgatva ott hagyta, ahol volt. Fölegyenesedett, átlépett Rosser holttestén, és kiment a folyosóra. Háta mögött a fehér selyemágy lángokban állt. Valaki a folyosón sikoltozni kezdett. Félig öltözött férfiak és nők jelentek meg, s rohantak a legközelebbi kijárat felé. Senki sem figyelt fel Adelaide-re, amikor csatlakozott a lépcsőn lefelé tülekedő többiekhez. Percek múlva kint volt az utcán. A táskát szorongatva rohant bele az éjszakába, hogy mentse az életét.

1. Tizenhárom évvel később... – Megtaláltam. – Griffin Winters egy kört rajzolt az Avery Street köré, majd visszatette a tollat a réz tintatartóba. Két tenyerét az íróasztalra támasztva tanulmányozta London térképét, amely kiterítve feküdt előtte. Mélységes elégedettség töltötte el. A vadászat hamarosan véget ér. A hölgy még nem tudta, de mostantól őhozzá tartozik. – Biztosan tudom, mi lesz a következő célpontja. – Miből gondolja, hogy előre meg tudja jósolni, hol fog lecsapni legközelebb? – kérdezte Delbert Voyle, és a zsebébe nyúlva egy szemüveget húzott elő. A negyvenes évei elején járó, erőteljes testalkatú Delbert csak újabban döntött úgy, hogy szüksége van szemüvegre. Amitől furcsán megváltozott a külseje. Szemüveg nélkül annak látszott, ami valójában volt: az utca kemény embere, egy alvilági bandavezér személyi testőre. De mihelyt feltette ormótlan orrára aranykeretes szemüvegét, egyszeriben enyhén túlsúlyos tudóssá változott, akinek a könyvtárban vagy egy könyvesbolt pultja mögött van az igazi helye. – Ma reggel, miután elolvastam az Avery Street-i nyilvánosházban végrehajtott rajtaütésről szóló jelentést, felfedeztem benne a rendszert – magyarázta Griffin. – És akkor minden világossá vált. Delbert az asztal fölé hajolt, hogy jobban lássa a térképre bejelölt bordélyházak helyeit. A jó és a rossz környékeken egyaránt ismert minden mellékutcát és névtelen sikátort. Nem okozott neki nehézséget eligazodni a térképen. Akár maga is megrajzolhatta volna. Delbert minden olyan helynek, ahol valaha megfordult, és amely véleménye szerint pszichikus természetű lehetett, érzékelte az irányát, és emlékezetében megőrizte a képét. Nevetségesnek találta Griffin elképzelését, habár a tehetségét magától értetődőnek tartotta, ahogy Jed és Leggett is. Griffin tisztában volt vele, hogy az emberei szemében ő egyszerűen a Főnök, és mint ilyen, elvárható, hogy más legyen. Delbert, Jed és Leggett az elsők között voltak abban a kezdő csapatban, amelyet húsz évvel ezelőtt zsebmetsző utcagyerekekből szervezett. Régóta nem éltek már az utcán. A három nehézfiú dolga ma már a háztartás felügyelete és őrzése volt.

Delbert felségterületét a konyha képezte. Jed a kertet és a kutyákat gondozta, és ő volt egyben a kocsis is. Leggett vállalta azt a felelősséget, amely rendes körülmények között egy főkomornyikra hárult volna. Hetente kétszer járt a házhoz egy mosónő, a személyzet egyéb tagjait viszont szükség szerint alkalmazták, de a kívülről jött emberek szigorú felügyelet alatt végezték a munkájukat. Az éjszakát senki sem töltötte a házban. Griffin nem azon aggódott, hogy valaki megpróbálná elcsenni az ezüstöt. De a ház titkokat őrzött, és ezekre szinte rögeszmésen vigyázott. Ha nem ilyen óvatos, ma nem ő lenne London egyik leghatalmasabb alvilági bandavezére. Jóllehet Jed, Delbert és Leggett zökkenőmentesen vitték a nagy ház ügyeit, valójában nem ez volt az elsődleges feladatuk. Igazából Griffin helytartóinak szerepét töltötték be. Mindhárman azzal voltak megbízva, hogy valamilyen sajátos szempontból felügyeljék az általa felépített birodalmat. Az évekkel ezelőtt tolvajokból verbuvált szedett-vedett társaság idővel jól szervezett, különböző érdekeltségekkel rendelkező üzleti vállalkozássá érett. Csápjai mélyen benyúltak London veszedelmes hírű negyedeibe éppúgy, mint a legtiszteletreméltóbb utcáiba. Az elmúlt néhány év alatt Griffin ugyanis rájött, hogy van érzéke a pénz befektetéséhez. Számos bankban, hajózási és vasúti szállítási vállalkozásban voltak részvényei, amelyek révén még nagyobb hatalomra tett szert. Egyetlen St. Clare Street-i szomszédja sem tudott arról, hogy a hajdani apátság romjain épült nagy ház a város bűnöző alvilága egyik leghírhedtebb alakjának a tulajdona. Az ő szemükben a tekintélyes kőépület gazdája egyszerűen egy vagyonos, ám visszavonultan élő különc volt. – Továbbra is fenntartja azt a meggyőződését, hogy a rajtaütéseket egy nő szervezi? – kérdezte Delbert, miközben gondterhelt arccal tanulmányozta a térképet. – A legkisebb kétségem sincs felőle – közölte Griffin. Delbert levette a szemüvegét, és óvatosan visszacsúsztatta a zsebébe. – Nos, annyit mindenesetre a javára írhatok, hogy immár jobb körökben forog. A Peacock Lane és az Avery Street nyilvánosházai sokkal elegánsabb helyek, mint az első három célpontja. Mit gondol, tudja a nő, hogy a legutóbbi kettőnek Luttrell a tulajdonosa?

– Az egész apátságot rá merném tenni. Biztos vagyok benne, hogy kezdettől fogva Luttrell bordélyai voltak a célpontjai. Az első három alkalom, amikor egymástól független, kis házakra csapott le, csak a tapasztalatszerzés célját szolgálta. Mint minden jó tábornok, ő is tanult ezekből a portyákból, és ezáltal finomított a taktikáján. Mostantól kezdve a Luttrell-hadműveletekre fog összpontosítani. Nagyon is ambiciózus a hölgy. – Lám-lám, egy társadalmi reformista. Az ilyenek hadilábon állnak a józan ésszel. — Delbert néhányszor csettintett a nyelvével. – Talán még nem jött rá, micsoda viperával van dolga. – Tudja. Épp ezért csap le Luttrell érdekeltségeire. A társadalmi reformerek minden jel szerint meg vannak győződve róla, hogy az ügy, amelyet képviselnek, igazságos, és ez valami módon megvédi őket. Az meg sem fordul a mi kis bordélyharcosunk fejében, hogy Luttrell habozás nélkül elvághatja a torkát. – Úgy tűnik, hogy teljes figyelmével a bordélyházakra összpontosít – gondolkodott hangosan Delbert. – Ez már a legelső újsághírek óta teljesen nyilvánvaló. – Akkor nekünk nincs miért aggódnunk – vont vállat Delbert. – Mi nem dolgozunk egyetlen bordélyházban sem. Az kellemetlenné válhatna, ha kártyabarlangokat vagy kocsmákat is felvenne a célpontjai közé, de amíg csak bordélyokra csap le, addig főjön miatta Luttrell feje. – Sajnos ha ez a nő kitart a hobbija mellett, akkor meg fogják ölni – jelentette ki Griffin. – Aggódik egy szociális reformer miatt? – nézett rá fürkésző tekintettel Delbert. – Éppolyan kártékony állatfajta, mint a mókus vagy a galamb, csak nem lehet sem megsütni, sem jóféle ragut készíteni belőle. – Azt hiszem, ez a sajátságos harcos épp kapóra jönne nekünk, csak el tudnám érni őt, mielőtt a folyóban végzi. Delbert erre már csakugyan megijedt. – A keservit. Felkeltette az érdeklődését, igaz, főnök? De miért éppen ő? – Nehéz ezt megmagyarázni. Griffin a falon függő képmásra nézett. Mintha egy sötét tükörbe pillantott volna. Nicholas Winters ruhája a tizenhetedik század végi divat szerint készült, de még fekete bársonyköpenye és bonyolultan

megkötött nyakravalója sem homályosíthatta el kettőjük feltűnő hasonlatosságát. A fekete hajtól és a csillogó zöld szempártól kezdve az arc megannyi merészen metszett síkjáig és szögletéig, kísértetiesen hasonlítottak egymásra. A portré röviddel azután készült, hogy Nicholas a második képessége birtokába jutott. Már elkezdődtek nála a rémálmok és a hallucinációk. Valahányszor a képet nézte, Griffin azon kapta magát, hogy a közelgő megháborodás jeleit kutatja a férfin és önmagán. A festett arc hirtelen hullámot vetett, és vibrálni kezdett. Nicholas megelevenedett. Alkimistapillantását Griffinre szegezte. – Te vagy az én valódi örökösöm – mondta meggyőződéssel Nicholas. – Megkapod a három tehetséget. A véredben hordozod. Keresd meg a lámpát. Keresd meg a nőt. Griffin akarata megfeszítésével elnyomta a látomást. A zavarba ejtő hallucinációk néhány hete kezdődtek, körülbelül ugyanabban az időpontban, amikor megmutatkozott az új tehetsége. A rémálmok mára olyan ijesztővé váltak, hogy félt elaludni. Már semmilyen módon nem tagadhatta le az igazságot. Utolérte a Winters-átok. Delbert, aki szerencsére nem tudott a hallucinációról, a régi barát és bizalmas megértő tekintetével időzött el Griffin arcán. – Unja magát – jelentette ki. – Ez itt a probléma. Amióta pár hónapja elváltak az útjaik azzal a csinos szőke özveggyel, nem volt nővel. Ön egy élete virágjában lévő, egészséges férfi. Rendszeres gyakorlatozásra van szüksége. És nincs hiány olyan nőszemélyekben, akik örömest enyhítenék ezt a fajta viszketegségét. Fölösleges kikötnie egynél, aki csak véget nem érő gondokat okozna önnek. – Higgye el, nem szándékozom ágyba vinni egy társadalmi reformert – legyintett Griffin. De miközben e szavakat mondta, váratlan izgalommal töltötte el a felismerés, hogy nem mond igazat. Kiválóan tudott hazudni. Ez a képessége segítette abban, hogy a szakma csúcsára emelkedjen. De volt néhány áthághatatlan szabály az életében, többek között az, hogy önmagának soha nem hazudott. Nem állt ugyan szándékában elmagyarázni Delbertnek a helyzetet, a valóság azonban az volt, hogy megszállottjává vált a bordélyházi rajtaütéseket végrehajtó nőnek. Azóta, hogy először hallotta a városban róla terjedő pletykákat, valósággal megigézte. Kezdetben

megmagyarázhatatlannak érezte ezt a komplexusát. Delbertnek igaza volt, a társadalom elszánt megújítói csak a városi dögvész egy másfajta megjelenési formáját jelentették. – Ne vegye sértésnek, főnök, de ismerem ezt a nézését – mondta Delbert komoran. – Ugyanígy szokott nézni, valahányszor úgy dönt, hogy meg akar szerezni valamit. De gondolkozzon, főnök! Amennyire ezt a nőt ismeri, már ha csakugyan nő az illető, akár egy töpörödött, ősz hajú nagymama, vagy éppenséggel egy vallási tébolyban szenvedő fanatikus is lehet. De még az is kiderülhet róla, hogy azok közé a nők közé tartozik, akiket nem érdekelnek a férfiak. – Tisztában vagyok vele – felelte Griffin. A lelke mélyén azonban érezte, hogy szó sincs ilyesmikről. Énjének ez a része nemsokára kétségtelenül egy láthatatlan meredély szélén állva fog letekinteni az őrület poklába. Keresd meg a lámpát. Keresd meg a nőt. Delbert bús rezignáltsággal felsóhajtott. – Fel fogja kutatni, ugye? – Nincs más választásom. – Griffin elgondolkodva nézte a köröket, melyeket a térképre rajzolt. – De gyorsnak kell lennem. – Úgy érti, még mielőtt Luttrell megelőzné? – Igen. A nő kidolgozott egy stratégiát, amihez ragaszkodik. A kiszámíthatóság mindig gyenge pontot jelent. – Ha megtudtuk, hol van, Jed és én elhozzuk magának. – Nem, ez a módszer nem lesz célravezető. El kell érnem, hogy a hölgy önként, a saját jószántából együttműködjön velem. Társasági körülmények között, az illemszabályoknak megfelelően kell megismerkednem vele. – Vajon egy tisztességes társadalmi reformista hajlandó lesz beleegyezni abba, hogy bemutassák egy bűnözőnek? – horkant fel Delbert. – Nem sajnálnék jó pénzt áldozni rá, hogy láthassam ezt a jelenetet. Mégis hogyan valósítaná meg ezt a tervet? – Azt hiszem, a hölggyel van egy közös ismerősünk, akit talán rá lehetne venni, hogy valami semleges terepen szervezzen meg egy találkozást kettőnk között – válaszolta Griffin.

2. Az Özvegy épp akkor lépett be a menhely konyhájába, amikor Irene és a többiek belemerítették a villájukat a jókora kupac kolbászos rántottába. A villák megálltak a levegőben, s a lányok megdöbbenve néztek az újonnan érkezőre. Elegáns hölgyek, még ha jótékony célú munkát végeztek is, soha, de soha nem süllyedtek le odáig, hogy bukott nők társaságában mutatkozzanak. Márpedig az Özvegy láthatóan roppant elegáns hölgy volt. Tetőtől talpig divatos, a fekete, az ezüst és a szürke meglepő árnyalataiból összeállított öltözéket viselt. Csinos bársonykalapjának fekete csipkefátyla eltakarta az arcát. Ruhája szoknyarészének bonyolult redőit földet söprő fodrok szegélyezték, hogy megóvják a drága kelmét a járda sarától és szennyétől. A fodrok alól kikandikált kecses vonalú, gombos szürke cipője. A hölgy kezét fekete kesztyű takarta. – Jó reggelt – köszönt az Özvegy. – Örömmel látom, hogy mindnyájuknak jó étvágyuk van. Ez nagyon jó jel. Irene Brinks kissé elkésve becsukta a száját. Felugrott a pad végéről, és sikeresen véghezvitt egy kis pukedlit. Négy társa hangos padlókaristolások közepette hátratolta a padot, és felpattant. – Kérem, üljenek le, és folytassák a reggelizést – szólt az Özvegy. – Mindössze pár szót szeretnék váltani Mrs. Malloryvel. A tűzhely mellett álló derűs képű, tömzsi kis asszony gyorsan megtörölte a kezét a kötényébe, és mosolytól sugárzó arccal nézett az Özvegyre. – Jó reggelt, ma'am. Korán jött ma. – Látni akartam, hogy vannak a múlt éjszakai nagy izgalom után – felelte élénken az Özvegy. – Minden rendben? – Ó, igen – vágta rá elégedetten Mrs. Mallory. – Mint látja, az ifjú hölgyek jóízűen reggeliznek. Gyanítom, hogy egy idő óta ez az első rendes étel, ami a gyomrukba kerül. – Akárcsak a múlt alkalommal – mondta az Özvegy. De ezt nagyon halkan mondta. – A lányok már csaknem éhen haltak. – Bizony – válaszolta Mrs. Mallory. – De mindjárt segítünk ezen.

Irene meg sem mozdult. Ahogy a többi lány sem. Merev vigyázzállásban feszítettek, és nem tudták, tulajdonképpen mi történik most. Volt már némi tapasztalatuk a Mrs. Mallory-féle társadalmi reformerekkel, de az Özvegy megjelenése teljesen készületlenül érte őket. – Üljenek le, és folytassák a reggelizést, hölgyeim – nézett rájuk az Özvegy. Szavai nyomán némi zavar támadt, amennyiben Irene és a többiek körülpillantottak, vannak-e valamiféle hölgyek a konyhában. Csak akkor ültek vissza gyorsan a padra, miután ráeszméltek, hogy az Özvegy valóban hozzájuk intézte a szavait, és rájuk értette, amit mondott. Mrs. Mallory ekkor odament az Özvegyhez, és a két nő halk beszélgetésbe kezdett. De a menhely konyhája nem volt valami nagy, így Irene hallotta, mit beszélnek. Biztos volt benne, hogy a többi lány is mindent hallott, bár hozzá hasonlóan ők is úgy tettek, mintha csak az ételre figyelnének. Persze ez aligha esett nehezükre, gondolta Irene. Mindnyájan farkaséhesek voltak. Az éjjel először pánikba estek, amikor az égő bordélyházból kimenekülve kocsikba terelték valamennyiüket, és elhajtottak velük. Az őket megragadó férfiak ugyan megnyugtató hangon igyekeztek beszélni hozzájuk, de Irene és a társai jobbnak látták nem hinni idegen férfiak kedvességének. Arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván egy rivális bordélyház tulajdonosa rabolta el őket, és hamarosan megint azt a fajta munkát kell végezniük, amelyet az Avery Street-i házban végeztek. Mindnyájan tisztában voltak vele, hogy ha egyszer egy nő hanyatt fekve kezdett dolgozni a megélhetéséért, számára már aligha képzelhető el más jövő. Nem mintha a prostituáltaknak nem lennének álmaik, gondolta Irene. Egy lány mindig reménykedhet abban, hogy egy úr beleszeret, talán még apró ajándékokkal is kedveskedik neki, sőt megteszi a szeretőjének. Ennek persze nem sok esélye volt, de a lehetőségét nem lehetett eleve kizárni. Ha egy lány feladta az álmait, akkor már csak az ópium és a gin maradt számára. Irene-nek eltökélt szándéka volt, hogy sohasem lép erre az útra. A menhelyre megérkezve frissen sült muffint és forró teát kaptak. Kezdettől fogva világos volt, hogy ez a Mrs. Mallory tipikus

társadalomújító és szociális gondozó, nem pedig egy másik bordélyház vezetője. Irene és a többiek rögtön rávetették magukat az ételre, gyanítva, hogy a menhelyi pihenő csak rövidke átmenet lesz. A társadalmi reformerek mindig nagyon jó szándékú emberek voltak, de hiányzott a józan eszük. Fogalmuk sem volt annak a világnak a realitásairól, amelyben Irene és a társai éltek. A legtöbb, amit egy lánynak felajánlhattak, a dologház volt, vagy a mindenes cselédek keserves élete. De rendszerint még ez a nyomorúságos élet sem tartott sokáig. Számítani lehetett rá, hogy mihelyt a ház úrnőjének tudomására jut, hogy a személyzet legújabb tagja korábban szajha volt, ajánlólevél nélkül kidobja őt az utcára. Irene jobbnak látta minden erejével kitartani az álmai mellett, még ha olykor lehetetlenségnek tűntek is. – Az Avery Street-i bordélyházban még fukarabbul etetik szegényeket – mondta Mrs. Mallory. – Az igazgató azt hiszi, hogy ha a lányok soványak maradnak, majd fiatalabbnak látszanak. Mint tudja, ez az az intézmény, amelyik a fiatalabb korosztályt előnyben részesítő klienseket szolgálja ki. – Ha a lányok mindezt túlélik, már tizennyolc évesen öregek – tűnődött az Özvegy. – És akkor kiteszik őket az utcára. Arra kell törekednünk, Mrs. Mallory, hogy egyet se veszítsünk el közülük. A legidősebb sem lehet idősebb tizenötnél. A hangja hűvös volt, halk és szenvtelen. Irene megérezte, hogy az Özvegy nem tartozik azok közé a hölgyek közé, akik azért bíbelődnek holmi társadalmi reformokkal, mert manapság divat ilyesmivel foglalkozni. Az Özvegy átvágott a konyhán, és az asztalfőhöz érve megállt. A lányok nagy üggyel-bajjal ismét fölpattantak a helyükről. – Tudom, hogy mindnyájan idegesek vagytok és összezavarodottak, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy itt senkit sem fenyeget veszély – kezdte az Özvegy. – Mrs. Mallory gondot visel rátok. Ebbe a házba férfi nem teheti be a lábát. Az ajtók be vannak zárva, és el vannak reteszelve. Holnap délelőtt, ha már megkaptátok a rendes ruháitokat, átviszünk benneteket abba a bentlakásos iskolába, amelyet a hozzátok hasonló lányok számára alapítottam.

Irene nem akart hinni a fülének. Tudta, hogy a többiek is álmélkodva hallgatják az Özvegy szavait. Végül a kis Lizzie, a legfiatalabb prostituált tette fel a mindannyiukat izgató kérdést: – Bocsánat, ma'am, de ez azt jelenti, hogy egy másik bordélyházba küld minket? – Nem. Ez azt jelenti, hogy egy tisztességes bentlakásos iskolába küldelek titeket – válaszolta határozottan az Özvegy. – Lesz tiszta ágyatok, egyenruhátok, és iskolába fogtok járni. Ha pedig végeztek, annyi saját pénzzel kerültök majd ki a világba, amennyivel biztonságban érezhetitek magatokat. Arra is felkészítünk benneteket, hogy gépírónőként, telefonkezelőként, varrónőként vagy kalaposnőként el tudjátok tartani magatokat. Lesznek köztetek olyanok, akik arra használják fel a pénzüket, hogy saját üzletet nyissanak. A lényeg az, hogy akik közületek élni akarnak az általam felkínált lehetőséggel, azoknak lesz miből választaniuk a jövőben. Irene lenézett a tányérján maradt rántottára. A többi lány ugyanezt tette. Az Özvegy látható hévvel, sőt szenvedéllyel dolgozott azon, hogy megmentse őket, de a felsőbb osztálybeli hölgyek nem mindig olyan okosak, ahogy az ember elvárná tőlük. – Bocsásson meg, madam, de mi nem költözhetünk be egy igazi internátusba – folytatta Lizzie bátran. – Miért nem? – kérdezte az Özvegy. – Van bármelyikőtöknek családja, ahová vissza szeretne térni? Derék rokona, aki gondoskodik róla? A lányok nagyokat nyelve néztek egymásra. Lizzie megköszörülte a torkát. – Nincs, ma'am. Engem a papám adott el az Avery Street-i háznak. Ő nem akarná, hogy visszamenjek. – Az én szüleim pedig tüdőgyulladásban haltak meg tavaly – magyarázta Sally. — Engem dologházba küldtek, onnan vett ki az Avery Street-i bordélyház vezetőnője. Azt mondta, szobalányként fogok dolgozni náluk. De aztán nem így lett. Irene nem állt elő a maga történetével. Mindegyik nagyjából egyforma volt. – Mindjárt gondoltam – bólintott az Özvegy. – Nos, legyetek egészen nyugodtak: mostantól minden lehetőségetek meglesz, hogy új életet kezdjetek.

– De ma'am – erősködött Lizzie –, mi szajhák vagyunk. Szajhák nem járhatnak tisztességes leányiskolába. – Biztosítalak, hogy ebbe az iskolába járhatnak – felelte az Özvegy. – Ez az én iskolám. Itt én hozom a szabályokat. Most Sally köszörülte meg a torkát. – Mi jó sülhet ki ebből? Hát nem érti, ma'am? Még ha megtanulunk is gépírni, vagy csinos kalapokat készíteni, senki sem ad majd nekünk munkát, mert azelőtt kurvák voltunk. – Bízzatok bennem – mondta az Özvegy. – Örökre el fogtok tűnni, és mire kijárjátok az iskolát, kifogástalan háttérrel rendelkező, tiszteletre méltó ifjú hölgyekké váltok. Új nevetek lesz, és vele együtt új személyazonosságot is kaptok. Senki sem fogja tudni, hogy egykor bordélyházban dolgoztatok. Így már minden érthető, gondolta Irene. Az Özvegy nyilvánvalóan őrült. – És mi lesz, ha valaki felismer bennünket? – faggatózott tovább Sally. – Például egy régi törzsvendég. – Ennek kicsi a valószínűsége – felelte az Özvegy. – Elvégre London nagyon nagy város. És mire elvégzitek az iskolát, pár évvel idősebbek is lesztek. Megváltozik a külsőtök. Ráadásul a születésetekig visszamenőleg papírokkal tudjátok majd igazolni a tisztességes családi háttereteket. Kiváló ajánlólevéllel a kezetekben hagyjátok el az internátust, ami garantálni fogja, hogy rendesen el tudjatok helyezkedni. – El tud tüntetni bennünket, hogy aztán más emberekként kerüljünk újra elő? – kérdezte elkerekedő szemmel Sally. – Pontosan ezzel a céllal hoztam létre az iskolámat – közölte az Özvegy. A hölgy egy álmot kínált fel neki. Irene megállapította, hogy ez bizony egészen más jövő, mint amilyet eddig sejtett. Nem is hasonlított arra a sorsra, amely azóta leselkedett rá, hogy szajhaként kellett élnie. Az a jövő eddig még csak bizonytalan képként lebegett előtte, míg ez az álom teljesen valóságosnak tűnt. Mintha csak ki kellene nyújtania érte a kezét, és máris megragadhatná.

3. – Érdekes tárgy, de van valami határozottan kellemetlen kisugárzása, nem gondolja? Gyanítom, hogy a múzeum munkatársai épp ezért dugták el ide, a galériának egy olyan részébe, ahol csak nagyon kevés látogató találkozhat vele. A férfiasan mély hang, melyen e szavak elhangzottak, felkavarták Adelaide érzékeit, és titokzatos módon felforrósították a vérét. Energia zizegett a levegőben. A férfi nyilvánvalóan tehetséges, méghozzá magas szinten. Az események ilyen fordulatára egyáltalán nem számított. Mint ahogy arra sem, hogy ez ilyen erőteljes reakciót vált ki belőle. Hogy így elbátortalanítja. Nem volt jobb szó rá. Korábban még nem találkozott azzal az emberrel, akit London teljes bűnözői alvilága csak a Konzorcium Igazgatója néven emlegetett, de bárhol felismerte volna. Énje egy része tizenöt éves kora óta őrá várt. Tekintetével pár pillanatig még elidőzött a régiségen, mintha figyelmesen tanulmányozná. Valójában azonban ezalatt megpróbálta összeszedni magát. Nem árulhatja el az Igazgatónak, hogy a lénye milyen rettenetesen elbizonytalanította. Ereje végső megfeszítésével sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, s egy nagy lélegzetvétellel megfordulnia. Remélte, hogy mozdulata hűvös önuralomról tanúskodik. Elvégre társaságbeli hölgy volna, vagy mi. Nem hagyja, hogy egy bűnbanda vezére zavarba hozza. – Gondolom, azért kérte, hogy a galériának épp erre a részére jöjjek, mert ön sem szeretne a múzeum látogatóival találkozni – mondta a férfinak. – Természetesnek vettem, hogy a bordélyházak hírhedt támadóinak vezére is méltányolni fog bizonyos fokú elvonultságot. Jóllehet a pszichikus érzékelés szintjén felismerte a férfit, az Igazgatóról a személyét körüllengő titokzatosság és legenda töredékein kívül szinte semmit sem tudott. A menhelynél néha megjelenő utcanők beszéltek róla, de ők is csak suttogva. Megpróbálta alaposabban megnézni, de nem tudta kivenni az arcvonásait. A férfi úgy állt ott, karját a mellén összefonva, egyik vállával hanyagul egy kőoszlopnak támaszkodva, hogy alakja szinte

teljesen beleolvadt a sötétségbe. Volt benne valami hátborzongatóan kísérteties. Mintha egy sötét víz felszínén látná visszatükröződni az alakját. Erezte, hogy a férfi úgy szemléli, mintha ő is a múzeum gyűjteményének egyik érdekes darabja volna. Habár nem látta tisztán, tudta, hogy öltözéke tiszteletre méltó, magas társadalmi állású férfiúra utal, olyan gentlemanre, aki igen drága és előkelő szabót engedhet meg magának. Zavarta, hogy nem látja a férfi arcát. Persze való igaz, a galériában félhomály uralkodott, csakhogy a szeme már alkalmazkodott a gyér világításhoz. Ráadásul az alvilág ura alig pár méterre állt tőle, úgyhogy tisztán kellett volna látnia az arcát. Átváltott a másik látóképességére. Azonnal megértett mindent, amikor meglátta, hogy a kőpadló valósággal izzik a sötéten irizáló álomnyomoktól. Az Igazgató valamiképpen arra használta a tehetségét, hogy elrejtőzzön előle. Hogy pontosan mi is ez a tehetség, azt nem tudta megállapítani, de az erejét tisztán felismerte. – Nem én vagyok az egyetlen, aki az arcát eltakarva jött el erre a találkozóra – mondta. – Ön nagyon ügyesen leplezi magát, uram. Netán illúziókeltő tehetséggel rendelkezik? – Kegyed roppant jó megfigyelő, madam. – A férfi nem tűnt ijedtnek, sem bosszúsnak. Sőt, a maga sajátosan hideg, számító stílusát tekintetbe véve inkább elismerés, mi több, elégedettség érződött a hangján. – Nem, nem vagyok illúziótehetség, de meglehetősen jó helyen tapogatózik. Árnyékenergiával dolgozom. – Soha nem hallottam ilyen tehetségről. – Ritka, de vannak előnyei. Kellő mennyiségű erő felhasználásával az emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlanná tudom tenni magam. – Egy ilyen jellegű tehetség nyilván nagyon hasznos tud lenni az ön foglalkozásában. – A hölgy meg sem próbálta leplezni a rosszallását. – Kezdettől fogva rendkívül nagy hasznát vettem – hagyta rá a férfi a sértődöttség leghalványabb jele nélkül. – Nagyon biztató, hogy kegyed észrevette az én kis álöltözékemet. Még senkivel sem találkoztam, aki képes lett volna erre. Azt hiszem, mi ketten tudnánk együtt dolgozni. – Kétlem, uram. El sem tudom képzelni, mi közös lehetne bennünk, eltekintve a közös ismerősünktől.

– Mr. Pierce – bólintott a férfi. – Igen. De mielőtt rátérnénk a hozzá fűződő kapcsolatunk megbeszélésére, szeretném, ha megerősítené a saját tehetsége természetét illető következtetéseim helyességét. A nő megdermedt. – Nem hiszem, hogy az én tehetségemnek bármi köze lehet az önéhez, uram. – Sajnálom, madam, de az ön képességeinek pontos természete és ereje rendkívüli módon érdekel engem. – Miért? – kérdezte ezúttal nagyon óvatosan a nő. – Mert ha jól tudom, ön képes lehet rá, hogy megmentse mind az elmém épségét, mind az életemet. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Ámbár ha az előbbit nem tudja megmenteni, kevés hasznát látom az utóbbinak. A nő elakadó lélegzettel pillantott le ismét a férfi által hagyott nyomok forró energiájára. Erő és hatalom izzott az álomfénye áramlataiban. Egyetlen sötét színárnyalatot sem látott, mely mentális instabilitásra utalt volna. – Nekem kifejezetten egészségesnek tűnik, uram – szólt csípősen, majd kisvártatva még hozzáfűzte: – Ámbár látom, hogy kellemetlen álmoktól szenved. Rögtön megérezte, hogy szavai készületlenül érték a férfit. – Pusztán az álomfénymintáimból jött rá erre? – csodálkozott a férfi. – Az álomfényben mindenféle betegség erőteljes nyomokat hagy. Az önében sem mentális, sem fizikai kórnak nem látom jelét. De a gyötrő rémálmok is jellegzetes üledéket hagynak maguk után. – Kegyed látja az álmaimat? – A férfi hangján érezni lehetett, hogy nem örül a dolognak. A nő meg tudta érteni. Az álmok az ember legintimebb megnyilvánulásai közé tartoznak. – Senki sem látja egy másik ember álmában a lejátszódó jeleneteket – sietett közölni. – Én az álmodás közben átélt érzelmek és benyomások pszichikai energiáját észlelem. A tehetségem révén ezt az energiát érzelmekké és benyomásokká alakítom át. A férfi hosszasan és elgondolkodva nézett rá. – Nyugtalanítónak érzi a tehetségét? – kérdezte végül. – Magának arról fogalma sincs. – A nő visszakapcsolt a normális érzékelésre. A forró lábnyomok eltűntek. – Mit óhajt tőlem, uram?

– Nem csupán a kegyed természetfeletti képességei érdekelnek. A mások megmentésére irányuló szenvedélye is felkeltette a kíváncsiságomat. – Nem értem. – Tudom, hogy fiatal nők bordélyházakból való kimentésére adta a fejét. Azt is tudom, hogy jómagam nem vagyok sem fiatal, sem pedig nő. – Észrevettem – jegyezte meg éles hangon a nő. – Azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy ön is megmentésre szorul, uram? Mert abban erősen kételkedem, hogy bármit is segíteni tudnék egy, az ön... khm... pozíciójában lévő férfinak. Meg mert volna esküdni, hogy a másik ezen elmosolyodott, de persze látni nem láthatta az arcot eltakaró sötétség függönyétől. – Arra céloz, hogy reménytelen eset vagyok? – kérdezte a férfi. – Elismerem, a megmentésre érdemes ártatlanságnak már nyoma sincs bennem. De nem is ezért kértem erre a találkozóra. – Akkor hát miért? – Két hónapja töltöttem be a harminchatodik évemet. – És mi ennek a jelentősége? – Nagyjából ebben az életkorban sújt le a családi átok, már ha csakugyan lesújt. Az apámat, a nagyapámat, és több előttem járó nemzedéket megkímélt. Reménykedtem, hogy én is megmenekülök. De úgy látszik, nekem nincs ilyen szerencsém. – Fel nem foghatom, uram, mégis hogyan segíthetnék magán – felelte a nő. – Én modern felfogású vagyok, nem hiszek az átkokban és a fekete mágiában. – Megnyugtathatom, nincs itt szó semmiféle mágiáról. Mindössze egy csomó átkozottul bonyolult parafizikai jelenségről van szó. De remélem, hogy ön, Adelaide Pyne, meg tudja oldani a helyzetet. A nő pár másodpercig fel sem fogta a férfi szavainak a jelentőségét. De aztán mint a villám csapott belé a szörnyű felismerés. – Ön tudja a nevemet? – suttogta. – Én vagyok a Konzorcium Igazgatója – hangzott az egyszerű válasz. – Mindenről tudok, ami London utcáin történik. És kegyed, Mrs. Pyne, újabban nagyon sokat dolgozik ezeken az utcákon. Jól látta, mekkora megdöbbenést keltettek a szavai a nőben. Csodálta az önuralmát – jóformán arcizma sem rándult ugyanakkor érezte,

milyen küzdelmet vív a rátörő rémülettel. Túllőtt a célon. Márpedig ez nem voltjellemző rá. – Bocsásson meg, Mrs. Pyne – mondta. – A legkevésbé sem célom, hogy megijesszem. – El sem tudom hinni, hogy Mr. Pierce elárulta önnek a nevemet – felelte a nő, látszólag összeszedve magát. – Azt hittem, megbízhatom benne. – Megbízhat. Pierce-t mindig olyan embernek ismertem, aki megtartja a szavát. – A férfi elmosolyodott. – Vagy mondjam inkább úgy, hogy olyan nőnek ismertem? – Ön tud Pierce titkáról is? – kérdezte Adelaide hitetlenkedve. – Igen, tudok róla, hogy Pierce valójában nő, csak férfiként él. Évekkel ezelőtt ismertem meg. Árván maradt lányként az utcára kényszerült. Korán megtanulta, hogy fiúruhában járva-kelve nagyobb biztonságban van, és nagyobb erőt is képvisel. Önök hogyan ismerkedtek meg? – Röviddel azután találkoztam Pierce-szel, hogy elkezdtem dolgozni az utcán élő fiatal nőkkel – válaszolta Adelaide. – Ő és a társa, Mr. Harrow, felfigyeltek az általam alapított menhelyre. Amikor megemlítettem nekik, hogy néhány bordélyházi rajtaütéssel akarom felhívni a jelenségre a sajtó figyelmét, Mr. Harrow felajánlotta a segítségét. Elhívta a Janus Club két tagját, hogy ők is segítsenek az ügyben. Ön tud a klubról, uram? – Pierce alapította évekkel ezelőtt. A tagok egytől egyig nők, akik inkább férfiként akarják élni az életüket. A klub önkéntesei azok, akik eltüntetik a lányokat, miután kegyed „Tűz van!" kiáltással kiürítette a házat, nemde? – Úgy van. De ön hogyhogy ennyi mindent tud Mr. Pierce-ről? – Az évek során úgy tapasztaltuk, hogy kölcsönösen előnyünkre válik, ha szövetséget kötünk. – Azt hiszem, értem, miért érezték úgy, hogy okosabb lesz egyezségre jutniuk a mindkettejük által folytatott homályos ügyletek irányítását illetően. A nyílt háborúskodás aligha használt volna bármelyiküknek is. A férfi meglepve tapasztalta, hogy rosszulesik neki a nő hangjának megvető éle. Azt hitte, őt már régen nem érdekli mások véleménye, de Adelaide Pyne kétségtelen rosszallása valami oknál fogva felingerelte.

– Nem tartja kissé álszentnek a kijelentését, Mrs. Pyne? – Tessék? – Kegyed hölgy létére bűnözőkkel szövetkezik, ha az érdeke úgy kívánja. Kegyed akkor micsoda? Hallotta, hogy a nőnek elakad a lélegzete, és tudta, hogy ezzel az elevenére tapintott. De mi az ördög ütött belé? Hiszen szüksége van a segítségére. Nem vall túl nagy bölcsességre, ha most sértegetni kezdi. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba, uram – tért magához a nő. – Én egy bizonyos bandavezérrel, Mr. Pierce-szel kötöttem szövetséget, senki mással a hasonló foglalkozást űzők közül, így önnel sem. – Elismerem – hajtott fejet a férfi. – Tehát egyetlen szövetség egyetlen bűnözővel. – Visszatérve Pierce-re, ön azt állítja, hogy nem ő árulta el a kilétemet. Akkor hát hogyan jött rá? – A kegyed rajtaütései nagy szenzációt keltettek, méghozzá nemcsak a lapokban, hanem a város utcáin is. Széltében-hosszában beszélték, hogy az elmúlt hónapok során eltűnt fiatal prostituáltak némelyikének röviddel az után veszett nyoma, hogy ellátogattak az Elm Streeten lévő menhelyre. Némi kérdezősködés után megtudtam, hogy az intézmény, amely a legutóbbi időkig anyagi gondokkal küszködött, egy új, névtelen pártfogó jóvoltából, akit csak az Özvegy néven ismernek, hirtelen virágzásnak indult. – A nyomozása egyenesen hozzám vezette? – A nő láthatóan megrémült. – Valóban ilyen egyszerű volt felfedni a személyazonosságomat? – Kegyed jól leplezte a jótékonysági menhelyhez fűződő kapcsolatát is. De amíg az egyének elég könnyen eltitkolhatják a kilétüket, sajnálom, de kénytelen vagyok elárulni kegyednek, hogy a pénz útját viszonylag egyszerű követni. És ez különösen igaz, ha kiderül, hogy egy bizonyos menhely minden számláját és költségét egy meghatározott bankon keresztül rendezik. – Egek! A bankban megadták önnek a nevemet? Hát már semmi sem szent? – Széles körű tapasztalataim szerint semmi sem az, kiváltképpen ha pénzről van szó. A kegyed bankjában dolgozik egy bizonyos személy, aki történetesen lekötelezettem. Amikor megtudta, hogy egy jótékonysági intézmény új pártfogójának a kilétét szeretném megtudni,

volt olyan kedves, és a kegyed nevének elárulásával viszonozta az én régebbi szívességemet. – Értem. – A hang olyan volt, akár egy jégcsap. – Ön mindig ilyen módszerrel intézi az üzleti ügyeit? – Hacsak egy mód van rá. Pénzem annyi van, amennyit csak akarok, Mrs. Pyne. Mostanság úgy vélem, egy nekem tett szívesség sokkalta értékesebb árucikk. – Vagyis képes megfenyegetni és megfélemlíteni ártatlan embereket, mint ez a banktisztviselő? – Azt hittem, világosan fogalmazok. Nem volt semmi fenyegetés. A tisztviselő tartozott nekem egy szívességgel. – Úgy vélem, egy bandavezér lekötelezettjének lenni nem sokban különbözik a fenyegetett helyzettől. – Kegyed már ilyen képmutatónak született, Mrs. Pyne, vagy az Amerikában töltött évei alatt vált ilyenné? A nő megdermedt. – Ön tud arról, hogy Amerikában éltem? – A banktisztviselő említette. De magamtól is rájöttem volna. Hallom a kiejtésén. Lefogadom, hogy sok időt töltött nyugaton. – Nem tudom, mi köze van ennek ehhez a beszélgetéshez. – Én sem tudom, úgyhogy térjünk is rá a fontosabb témánkra. – Mégpedig? – kérdezte óvatosan Adelaide. – Hogy hogyan fog megmenteni engem. – Mégis hogyan teljesíthetnék egy ilyen feladatot? Feltéve, hogy hajlandó leszek rá. – Szerencsés esetben az a képessége, hogy tud dolgozni az álomfénnyel, egyben az én szabadulásomat fogja jelenteni. – Beismerem, álomfényfejtő vagyok – mondta erre a nő. — Csakhogy óriási különbség van aközött, hogy valaki észleli az álomenergia maradványait, illetve hogy képes irányítani az ilyen ultrafény áramlatait. – Meggyőződésem, hogy kegyed mindkettőre képes. – Miből gondolja? – Az elméletem igazolást nyert, amikor tegnap reggel hallottam arról a férfiról, akit eszméletlen állapotban találtak az Avery Street-i bordélyház mögötti utcácskában.

– Nem halt meg? – szisszent fel a nő. – Tudhattam volna... — Hirtelen elhallgatott, mint aki ráeszmélt, hogy máris túl sokat mondott. – Él, de azt mondták, hogy az idegei tönkrementek azoktól a lidérces álmoktól, amelyek legmélyebb alvásában törtek rá. Állítólag a társai órákon át hiába próbálták felébreszteni. Adelaide kesztyűs ujjai erősebben fonódtak esernyője nyelére. – Megpróbált elkapni, amikor leértem a kis utcába. Azt állította, hogy már korábban feltűntem neki az este folyamán, és hogy szerinte valami nem stimmel velem. Ezt a kifejezést használta. Felismertem: ő volt az az erőszakos alak, akitől a lányok a legjobban féltek a bordélyházban. Elmondták nekem, hogy az az ember nagyon kegyetlen tud lenni. De nem értem, rajta keresztül hogyan jutott el hozzám. – A pletykákból arra következtetek, hogy csakis olyasvalaki bánhatott így el a férfival, aki ehhez a pszichikus tehetségét használta. Azt mondták, nem volt rajta semmi külsé-elmi nyom. Az a tény pedig, hogy azóta is rémálmokról gagyog, arról győzött meg engem, hogy nagy valószínűséggel egy álomfényfejtő felelős az állapotáért. – Értem. – Ez a bizonyos erőszakos személy már több férfit is megölt, Mrs. Pyne – folytatta a férfi szenvtelenül. – Kegyednek átkozott nagy szerencséje van, hogy túlélte a vele való találkozást. A nő nem szólt semmit. Csak vesztegette az idejét azzal, hogy rá akarta ébreszteni az eljárása meggondolatlan voltára. Maradjunk a témánknál, intette magát a férfi. Ha a hölgy ostoba módon kockára teszi az életét, hát az ő baja. De valamiért könnyebb volt mondani, mint a valóságban is a sorsára bízni Adelaide Pyne-t. – Ha tudta, ki vagyok, miért lépett kapcsolatba Mr. Pierce-szel? – kérdezte végül Adelaide. – Szerettem volna, ha annak rendje és módja szerint megtörténik a bemutatkozás. Ő beleegyezett, hogy létrehozza ezt a találkozást. – Mivel önök ketten szövetségesek? A férfi tudta, hogy a nőnek nem fog tetszeni a válasza. – Mr. Pierce is tartozik nekem néhány szívességgel. – Mint az a szegény ember a bankomban. – Pierce sohasem adta volna fel kegyedet nekem, ha ez aggasztja. Ő mindössze a kettőnk találkozását javasolta, ugyanakkor világosan az

értésemre adta, hogy kegyed fogja eldönteni, él-e a lehetőséggel vagy sem. Érdekesebbnek tűnik viszont az a kérdés, vajon miért egyezett bele, hogy ma eljön ide. – Ne nevettesse ki magát – szólt erre a nő. – Nem sok választásom volt. Nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy ha ön odáig eljutott, hogy Mr. Pierce-nél kérdezősködött felőlem, akkor már csak pár lépés választhatja el attól, hogy megtaláljon. A férfi nem válaszolt. A nő helyesen következtetett. Ha Pierce nem ment volna bele, hogy megszervezze ezt a találkozót, ő maga kereste volna meg a nőt. – Pontosan milyen jellegű problémája van, uram? – érdeklődött Adelaide. – Azzal tisztában vagyok, hogy nem érdekelt a bordélyüzletben, úgyhogy nincs miért félnie egy magamfajta szociális reformertől. – Mitől olyan biztos abban, hogy nem működtetek egy bordélyházat sem? A nő csak legyintett egyet. – A menhelyre érkező lányok temérdek pletykát mesélnek, amiket az utcán hallanak. Sokkal több információ fut be hozzájuk, mint azt a közönséges halandók, köztük a vendégeik és a bordély vezetői gondolnák. Tudják, ki foglalkozik emberkereskedelemmel, és ki nem. Önről is sok pletykát terjesztenek, uram, de egyik sem köti össze a nevét ezzel az aljas tevékenységgel. – Vigasztaló az a tudat, hogy nem kell tartanom az ön különítményeseinek támadásától – közölte a férfi udvariasan. – Gúnyolódik, uram? – Nem, Mrs. Pyne. Féltem az életét. Kézenfekvő, hogy most Luttrell bordélyházai ellen készül támadást indítani. Ő azonban irgalmat nem ismerő ember, akiben nyoma sincs semmiféle lelkiismeretnek. Nem ismeri azt a szót, hogy bűntudat. Kizárólag a kapzsiság és a hatalomvágy mozgatja. – Az ember egy gengszterbanda vezérétől várná ezeket a kitűnő tulajdonságokat – közölte a nő hűvösen. – Azt állítja, önt más fából faragták? – Azt hittem, az imént tisztáztuk, hogy én nem bordélyok működtetéséből szerzem a pénzt.

Erővel le kellett tompítania a hangja élét. Ha még sokáig kell elviselniük egymás társaságát, hamarosan hatékony módszert kell találnia, hogy elhallgattassa ezt a nőt. Legalábbis egy időre. Felötlött benne, hogy talán célravezető módszer lenne, ha megcsókolná. – Bocsásson meg — visszakozott Adelaide. – Tudom, hogy az ön jelleme egészen más. Luttrell csakugyan szörnyeteg. Valahányszor befogadok egy lányt valamelyik házából, látom, milyen sérüléseket kellett elszenvednie. – Két alkalommal megúszta a házai ellen indított támadást, de kétlem, hogy legközelebb ilyen könnyen megmenekülhet. Fogadja meg a tanácsomat, Mrs. Pyne. Keressen magának más passziót. – Tekintsem ezt fenyegetésnek, uram? Arra céloz, hogy ha nem segítek önön, fel fogja fedni a kilétemet Luttrellnek? A férfiban kezdett felágaskodni a harag. Semmiféle észérv nem szólt amellett, hogy a nőnek miért kellene megbíznia benne, vagy hogy miért kellene jellemes embernek tartania őt. Mindazonáltal cseppet sem volt ínyére, hogy azt feltételezi róla: képes lealacsonyodni odáig, hogy zsarolja őt. – Csak jobb belátásra próbálom bírni, Mrs. Pyne – mondta, azért sem veszítve el a türelmét. – Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, ezúttal Luttrell házait veszi célba. Biztosra veheti, hogy rövid időn belül ő maga is ugyanerre a következtetésre fog jutni, ha ugyan nem jött rá máris. A séma tökéletesen világos. – Már hogy lehetne az? Az öt rajtaütésből három másmás bordélyok ellen irányult. – A stratégiáját az első három rajtaütésnél vetette be. Amikor úgy gondolta, hogy felkészült, támadást indított az igazi célpontja ellen. Most, hogy megérezte a siker ízét, azt tervezi, hogy a Luttrellhadművelettel folytatja. – Miért épp őt venném célba? – Talán mert az ő házaiban vannak a legfiatalabb nők, és itt szolgálják ki a leginkább kificamodott ízlésű vendégeket. Ha rajtaüt az ő bordélyházain, kínos perceket okoz néhány fontos állást betöltő, kiemelkedő londoni személyiségnek. Attól, hogy példásan megbünteti Luttrellt és a vevőkörét, azt várja, hogy jól ráijeszt más, kisebb bordélyok tulajdonosaira. – Ennyire nyilvánvaló, amit tervezek? – sóhajtotta a nő.

– Nekem az – rándított egyet a vállán a férfi. – Nincs okom azt hinni, hogy Luttrell nem fog ugyanígy rájönni. Ő nem buta ember. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy neki is van valamilyen tehetsége, nem is csekély. Bölcsen teszi, ha feltételezi, hogy legalább olyan jók a megérzései, mint nekem. A nő egy percig hallgatott, majd azt kérdezte: – Mennyire ismeri Luttrellt? – Nem vagyunk barátok, ha erre gondol. Konkurensek vagyunk – hangzott a válasz. – Egyszer még háborúztunk is egymással. Aztán fegyverszünetet kötöttük, és bizonyos dolgokat elrendeztünk egymás között, de ez nem jelenti azt, hogy megbízunk a másikban. És egy fegyverszüneti egyezséget mindig fel lehet rúgni. – Hallottam erről a bizonyos békekötésről – mondta a nő. – Azt beszélték, hogy ön és Luttrell hónapokon át harcot folytattak azokért a területekért, amelyeket mindketten az irányításuk alá akartak vonni. Végül a Craygate temetőben találkoztak, és alkut kötöttek egymással. Vagyis felosztották a londoni alvilág nagy részét a kettejük szervezete között. – Valahogy így volt, valóban. – Jóságos ég. Nem szégyelli magát, uram? – Az ilyen finomabb érzéseket meghagyom olyanoknak, mint ön, Mrs. Pyne. Tapasztalatom szerint a kifinomult érzékenység gátolja a pénzszerzést. – Ön csak a haszonszerzéssel törődik? – Azzal, és hogy megmaradjak épelméjűnek. Mindkét célomhoz az kell, hogy önt életben tartsam, legalább addig, amíg ráveszem, hogy segítsen rajtam. Ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy teljes erőbedobással hódol a passziójának, vagyis rendszeresen lecsap Luttrell bordélyaira, attól tartok, hogy hamarosan a folyóban fogják megtalálni a holttestét. Meglepetésére a nő habozni látszott. – Bevallom, van néhány gondom a rajtaütéseknél alkalmazott stratégiámat illetően – ismerte el vonakodva. – Csak néhány? Mit gondol, milyen gyakran vethették be azt a bizonyos trójailó-stratégiát egyugyanazon nyavalyás lóval? Még egy bolond is rájön a trükkre előbb vagy utóbb, én pedig megnyugtathatom, hogy Luttrell egyáltalán nem bolond.

– A dolog úgy áll, hogy az a megrendezett füst nagyon hatásos. Percek alatt kiürül tőle a ház, és óriási kavarodást csinál. – Ugyanakkor nagyon is átlátszó taktika. Még egyszer nem rendezheti meg, legalábbis Luttrell ellenében nem. Legközelebb a helyszínen fogják várni a testőrei. – Úgy látom, nagyon biztos ebben. – Nagy valószínűséggel azért, mert én ezt tenném a helyében. Ha én egy bordélyláncot működtetnék, higgye el, mostanra már figyeltetném a klienseimet. – Legalább őszinte – jegyezte meg kis torokköszörülés után Adelaide. – De azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy hidegvérrel meggyilkoltatna, ha rajtaütnék valamelyik házán. Ez nem az ön stílusa. – Kegyed keveset tud az én stílusomról – mosolyodott el a férfi. – De ígérem, hogy semmi, ami valaha is történik közöttünk, nem fog hidegvérrel történni, Adelaide Pyne. A nő elcsendesedett. Nyilván nem talált szavakat. – Szerencsére ez csak egy hipotetikus társalgás – tette hozzá a férfi. – Mint kegyed rámutatott, én nem utazom a bordélyüzletben. – És ha történetesen valamelyik kártyaklubjára vagy kocsmájára csapnék le? – kérdezte jeges hangon a nő. – Akkor is a folyóban találnák meg a holttestemet? – Nem. Az én módszereim sokkal finomabbak, mint Luttrelléi. – Mint például? Türelem, intette magát a férfi. A türelem fontos erény az ő foglalkozásában. Az a képessége, hogy kivárja a megfelelő pillanatot, amikor lecsapjon, párosulva a dolgok ösztönös megérzésével, már eddig is megszámlálhatatlan győzelmet hozott számára. Az indulatosság és az erős szenvedélyek bűnösen komoly jellemhibának számítanak egy gengszterbanda főnökénél. Azt hitte, évek óta megszabadult mindkettőtől... amíg csak fel nem tűnt a színen Adelaide Pyne. – Eltértünk a tárgytól, Mrs. Pyne – mondta, és meg tudta állni, hogy ne csikorgassa a fogát. – Térjünk vissza megbeszélésünk tárgyához. – Ez a megbeszélés, hogy az ön kifejezését használjam, nem halad valami jól. – Azért, mert ön nehéz ember. – Ez számomra egy adomány – vágott vissza a nő. – Készséggel elhiszem.

Adelaide megböködte ernyője hegyével a talapzatot, amelyen a csúf tárgy állt. – Nos, jól van, uram. Ön azt mondta, sürgős ügyben szüksége van a segítségemre. Mi lenne, ha elmondaná, hogy mi az pontosan, amire meg szeretne kérni? Utána esetleg megbeszélhetnénk egy mindkettőnk számára előnyös alku feltételeit. Az alku szó úgy hatott a férfira, mint egy fejbe kólintás. Szándékában állt fizetni a nő szolgálataiért, de az a gondolat, hogy egyezkedni kezdjen vele, habozásra késztette. Másrészt viszont nemigen volt más választása. Adelaide Pyne volt az egyetlen reménye. – Egy eléggé hosszú és meglehetősen bonyolult történetet kell elmondanom kegyednek — kezdte óvatosan. – Esetleg rövidebbre is foghatja, ha elmondom, hogy van egy tárgy a birtokomban, amelyről úgy vélem, hogy az öné. Családi örökségnek gondolom. Most a férfin volt a sor, hogy elálljon a szava. Az lehetetlen, gondolta. Nem létezik, hogy nála van a lámpa. – Miről van szó? – kérdezte végül. – Egy eléggé furcsa kinézetű régi tárgyról. Egy vázához hasonlít. Azt hiszem, körülbelül kétszáz éves lehet. Aranyra emlékeztető fémből készült. A pereme körben fakószürke kristályokkal van kirakva. Különös előérzet vett erőt a férfin. Amióta az eszét tudta, most először engedett a remény csábításának. – Ördög és pokol – suttogta alig hallhatóan. – Kegyed megtalálta az Égő Lámpát. – így nevezik? Most, hogy említi, azt hiszem, csakugyan emlékeztet egyes régi olajlámpásokra. De nem alabástromból készült, mint az óegyiptomi lámpák. – Honnan tudta, hogy a lámpa az enyém? – Nem tudtam. Egészen addig nem tudtam, amíg pár perccel ezelőtt nem találkoztam önnel. Képtelenségnek hangzik, de ez a tárgy elképesztő mennyiségű álomfénnyel van átitatva. A benne rekedt energiaminták csaknem azonosak az önéivel. Az eszközön álomnyomok is találhatók, és ezek nyilvánvalóan az ön vérrokonságából származó férfitól erednek. A férfi nem akart hinni a fülének. Hogy lehet ekkora szerencséje? Amikor ma idejött, abban reménykedett, hogy rá tudja venni a nőt, segítsen neki megkeresni a lámpát. Az a lehetőség, hogy a lámpa már a

nő birtokában van, először túláradóan boldoggá, majd – a természetéből eredően előre megjósolható módon – gyanakvóvá tette. – Mióta van az ön birtokában? – kérdezte, mintha csak kíváncsiságból tudakolná. – Tizenöt éves voltam, amikor megszereztem. A nő fagyos hangjában volt valami, ami azt sejtette vele, hogy a kérdésére nem fog kimerítő választ kapni. Még nem. – Hogy került a tulajdonába? – Azt hiszem, ez most nem fontos – felelte a nő. Csak lassan, intette magát a férfi. Türelem. Elsősorban is arról kell meggyőződnie, hogy a nőnél az igazi Égő Lámpa van. – Említette, hogy a tárgy nem különösebben szép – mondta. – Meglep, hogy mégis megtartotta ennyi éven át. – Méghozzá sok kényelmetlenség árán. – Hogyhogy? – A férfi ráeszmélt, hogy továbbra is azt keresi, hol lehet a hiba ebben a hihetetlenül szerencsésnek tűnő fordulatban. – Például rengeteg helyet foglalt el a poggyászomban, amikor ideoda utazgattam Amerikában – hangzott a válasz. – De nagyobb baj, hogy az energia, amelyet sugároz, még azokat is nyugtalanná teszi, akikben nincs számottevő tehetség. És persze nem az a típusú dísztárgy, amelyet az ember szívesen kitesz a kandallópárkányra. Hogy őszinte legyek, örülnék, ha végre megszabadulnék tőle. És persze Mrs. Trevelyan is. – Ő kicsoda? – A házvezetőnőm. Neki nincs semmiféle pszichikus képessége, legalábbis nem több, mint az átlagembernek, de a lámpa közelében ideges lesz, sőt kimondottan rosszul érzi magát. Ezért fogta, és száműzte a padlásra. Ezernyi kérdés tolongott a férfi agyában, de közülük egy életbe vágóan fontosnak tűnt. – Ha ilyen sok zavart okozott a lámpa, miért nem szabadult meg tőle? – Fogalmam sincs. – A nő a talapzaton lévő edényre pillantott. – De tudja, hogy van ez a szokatlan tárgyakkal. Valami különös vonzerőt képesek gyakorolni, legelsősorban is azokra, akik valamilyen tehetséggel rendelkeznek. És mint említettem, a lámpa kétségkívül telis-

tele van álomténnyel. Nekem épp ehhez az energiafajtához van affinitásom. Egyszerűen nem tudtam megválni tőle. A férfi lassan kiengedte a levegőt, de továbbra is minden erejével azon volt, hogy féken tartsa túláradó megkönnyebbülését. Tehát a lámpa megvan, és most épp az előtt a nő előtt áll, aki munkára tudja fogni az érdekében. Továbbra is számolni kell azonban a reális lehetőséggel, hogy Adelaide Pyne ereje kevés lesz azoknak a veszedelmes energiáknak a kezeléséhez, amelyeket Nicholas zárt be a lámpa belsejébe. De még ha Adelaide ereje elegendőnek bizonyulna is, előfordulhatnak más, hasonlóan kellemetlen, de valószínűsíthető események. Akaratlanul, sőt akár szándékosan is megölheti őt a lámpából kiszabaduló sugárzással. És persze készakarva vagy véletlenül tönkreteheti a tehetségét. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a hölgy, arra hivatkozva, hogy nem kedveli a bűnözőket, egyszerűen megtagadhatja, hogy az ő érdekében munkára fogja a lámpát. De hiszen ő ajánlotta, hogy kössenek alkut, emlékeztette magát a férfi. Ezek szerint van valamije, amit a hölgy meg akar szerezni. Nagyszerű. Ha megtudja, mire vágyik a másik, attól kezdve ő uralja a helyzetet. – Úgy tűnik, együtt fogunk dolgozni, Mrs. Pyne – mondta. – Engedje meg, hogy annak rendje és módja szerint bemutatkozzam. Visszasüllyedt a normális érzékelési állapotába, és ezzel végre láthatóvá tette magát a nő számára. – Griffin Winters vagyok, Nicholas Winters egyenes ági leszármazottja – mondta. – Most megtisztelve kellene éreznem magam, uram? A kérdés egy pillanatra kizökkentette a férfit. – Nem feltétlenül megtisztelve, de mindenesetre arra számítottam, hogy felismeri a nevet – válaszolta. – Miért is? A Winters nem különösebben ritka név. – Mrs. Pyne, ugye tud az Arkane Társaság létezéséről? – Igen. A szüleim tagjai voltak. Az apám szenvedélyesen kutatta a természetfeletti jelenségeket. Röviddel a születésem után engem is bejegyeztek a származástani nyilvántartásba. De tizenöt éves korom óta nem volt kapcsolatom a Társasággal. – Hogyhogy?

– Abban az évben veszítettem el a szüleimet egy vonatbalesetben. Egy fiatal lányok számára létesített árvaházba kerültem. Különböző okok következtében megszakadt a kapcsolatom a Társasággal. – Részvétem, madam. Én tizenhat évesen vesztettem el a szüleimet. – Mire kimondta, rájött, hogy a szavak ösztönösen formálódtak meg benne. Ez a felismerés aggodalommal töltötte el. Soha semmit sem csinált ösztönösen. És legfőképpen nem beszélt a múltjáról, még a legbizalmasabb embereinek sem. Adelaide a néma együttérzés kecses mozdulatával hajtotta meg a fejét. A férfi egy pillanatra úgy érezte, mintha gyengéd kötelék létesült volna köztük. – Mint mondtam, az apámat minden dolog, aminek a természetfelettihez köze volt, lenyűgözte – folytatta a nő. – Ma is élénken él bennem pár téma, amiről beszélgettünk, de arra nem emlékszem, hogy Nicholas Winters nevét említette volna. – Nicholas Winters pszichikai alkimista volt. Eleinte barátja, később riválisa, végül halálos ellensége lett Sylvester Jonesnak. – Az Arkane-t alapító Jonesokról van szó? – Igen. Akárcsak Jones, Nicholas is megszállottan kutatta a módját, hogy hogyan növelhetné még nagyobbra a tehetségét. Készített egy eszközt, amelyet Égő Lámpának nevezett el. Valami módon sikerült nagy mennyiségű álomfényt a lámpa belsejébe zárnia. Az eszközzel az volt a célja, hogy általa a tehetségek bő választéka álljon a rendelkezésére. – Es ön az őse nyomdokaiba kíván lépni? – A nő kissé élesebbé váló hangján ismét rosszallás érződött. – Bevallom, ilyen ügyekben eléggé tájékozatlan vagyok, de ha jól emlékszem, apám szerint ritkaság, hogy valaki sokféle tehetséggel rendelkezzék, és hogy az ilyen emberek mentálisan mindig nagyon labilisak. Azt mondta, hogy a Társaságon belül az ilyen emberekre külön szót használtak. Egy ókori legendában szereplő lény nevét. – Az a szó a „Cerberus”. Így hívták azt a háromfejű kutyát, amelyik a pokol kapuját őrizte. – Igen. Már emlékszem. Csak nem vesztette el a józan eszét, hogy valami pszichoszörnnyé akarja változtatni magát? – kérdezte Adelaide elborzadva. – Mert ha igen, akkor ne számítson a segítségemre.

– Félreért, Mrs. Pyne. Nem óhajtok magányos, elmebajos gazemberré válni. Ellenkezőleg. Éppenséggel azon vagyok, hogy mindenáron elkerüljem azt a sorsot. – Micsoda? – Kegyed valóban nem ismeri a saját Arkane-históriáját, ugye? – Épp most mondtam el... – Nem érdekes. Kénytelen lesz az én szavaimra hagyatkozni. Az ősöm naplója szerint arra vagyok kárhoztatva, hogy Cerberussá változzam, hacsak nem találom meg a lámpát és egy álomfényfejtőt, aki képes visszafordítani a többszörös tehetséggé válásom folyamatát. – Szent ég. És ön hisz ebben? – Igen. – De honnan tudja, hogy ilyesmi megtörténhet önnel? – Onnan, hogy az átalakulás már megkezdődött. A nő egyszeriben tökéletesen nyugodttá vált, és a férfi ebből rájött, hogy kezd kételkedni az épelméjűségében. – Meg kell mentenie, Mrs. Pyne – mondta. – Minden jel szerint kegyed az egyetlen, aki segíthet rajtam. – Nem hiszem, hogy... Megérezve a nő elgyengülését, rögtön lecsapott rá. A ragadozó énem, gondolta. De nem hagyhatja, hogy holmi gyengeség megakadályozza a célja elérésében. – Kész vagyok megbízni kegyedben – mondta csendesen. – Megengedtem, hogy tisztán lássa az arcomat. Megtisztelne azzal, hogy viszonozza a szívességemet? Egy pillanatig azt hitte, a nő vissza fogja utasítani. Adelaide ismét a talapzatnak támasztotta esernyője hegyét, és közben elgondolkodó arcot vágott. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ha akarna, újra rám találna – szólalt meg végül. – Úgyhogy azt gondolom, már nem számít, ha meglátja az arcomat. Ez nem éppen az az udvarias fegyverletétel volt, amelyben reménykedett, de nem adta jelét csalódottságának. A nő igazat mondott: ha kellene, újra megtalálná. Minden idegszálát megfeszítve figyelte, amint Adelaide felgyűri a fekete tüllfátylat a kalapja karimájára. Olyan érzése volt, mintha az egész jövője tárulna fel mindjárt előtte.

Tekintetét a nő intelligens, kifejező arcára szegezte. Haját, melynek színe az érett rozsra emlékeztetett, simán hátrafésülve, a tarkóján kontyba csavarva viselte, ami egyszerre volt komoly és elegáns. Ám a férfit mindenekelőtt a mogyoróbarna szempár bűvölte el. Olyan nő szeme volt, aki a világ sötétségéből is látott már egyet s mást. A férfi épp erre számított. Végtére is özvegyasszonnyal volt dolga. Aki ráadásul éveket töltött az amerikai vadnyugaton. Vakmerő rajtaütéseket hajtott végre bordélyházakon, olyan lányokat mentve meg, akik amúgy a szajhák rövid és nehéz életére lettek volna kárhoztatva. Ismeretséget kötött a veszedelmes hírű Mr. Pierce-szel, és ez önmagában is figyelemre méltó teljesítménynek számított. Lehet, hogy Adelaide Pyne bosszantó társadalomreformer volt, de a tekintete elárulta, hogy sokkal többet tud a világban uralkodó kemény igazságokról, mint a saját osztálya- és rangjabeli nők többsége. Az efféle tiltott tudás mindig meglátszik egy ember tekintetén. A férfit azonban az a derűs elszántság és lelkierő lepte meg igazán, ami a nő egész lényéből sugárzott. Arra a következtetésre jutott, hogy Adelaide Pyne azok közé az őrült, szándékosan vakként viselkedő emberek közé tartozik, akik még a nyers valósággal szembesülve is hisznek a jóság és a tisztesség végső győzelmében. Nos, ő tudna neki egyet s mást mondani. A Sötétség és a Világosság között örökös háború zajlik. A győzelem legjobb esetben is csak pillanatokig tart, és mindig ahhoz szegődik, aki az adott pillanatban a nagyobb erőt képviseli. Tapasztalata szerint a sötétségben tenyésző természeti erőket csak átmenetileg lehet visszaszorítani. De mindig akadnak olyanok, mint Adelaide Pyne, akik ebben az egyenlőtlen küzdelemben mégis megvívják a maguk csatáit. Az olyanok számára, mint ő, érthetetlen volt ez a naivitás, miközben nagyon jól tudta, hogy a naivitásnak is megvan a maga haszna. Roppant könnyen manipulálható. Újra elmosolyodott, ezúttal elégedetten. — Mrs. Pyne, kegyed az álmaim asszonya.

5. – Őszintén remélem, hogy nem én vagyok az álmai asszonya – felelte a nő. Griffin Winters szeme egy parányit összeszűkült. A nő úgy érezte, mintha a férfit körülölelő levegő energiája súlyosabbá, nyugtalanítóbbá válna. A tarkóján icipicit megemelkedtek a hajszálak. – Sértve érzi magát? – kérdezte a férfi halkan. – Igen, tekintve, hogy az álomnyomaiból ítélve önnek rémálmai vannak – felelte a nő. – Melyik nő szeretne egy férfi legsötétebb, legnyomasztóbb látomásainak főszereplője lenni? Winters pislogott párat. A nő tudta, hogy sikerült meglepnie őt. De aztán a férfi elmosolyodott. Épp csak felfelé görbítette a száját, azt is lassan, de a nő érezte, hogy ez a derűs arckifejezés őszinte volt. – Tudja, Mrs. Pyne, azt hiszem, mi nagyon jól meg fogjuk érteni egymást, annak ellenére, hogy a foglalkozásunk és a személyes nézeteink igencsak különböznek. Nagyon is könnyű volt elhinni, hogy Griffin Winters egy veszedelmes alkimista közvetlen leszármazottja. Adelaide megállapította, hogy a vonzerő, amit rá gyakorol, az adott körülmények között természetes. Hiszen nemcsak hogy igen tehetséges férfi, de más vonatkozásban is nagy erőt képvisel. Elvégre ő kormányozza a londoni alvilág egy tekintélyes részét. Ám mindez nem adott magyarázatot arra, hogy miért érez ilyen vérpezsdítő jókedvet a jelenlétében. Nem volt csinos, de a legellenállhatatlanabb férfi volt, akivel valaha is találkozott. Sötéten csillogó szemének zöld fénye egy drágakőre emlékeztette. Feketébe hajló sötétbarna haja divatosan rövidre volt nyírva. Élesen kiugró arccsontja, értelmet sugárzó magas homloka, sasorra és konok álla együttesen az erő összhatását nyújtotta, mely ugyanakkor végtelen természetességgel áradt belőle. És még valami volt benne: egyfajta elszigeteltség, állandó magányosság. Griffin Winters olyan ember volt, aki titkokat rejtegetett, s e titkokat nem adta ki senkinek. Adelaide nagyon is el tudta őt képzelni egy titkos laboratóriumban, amint misztikus tudást keresve szítja a tüzet egy alkímiai kemencében. Valahol mélyen benne a szenvedély tüze ég, de Adelaide érezte, hogy

ezt a tüzet egy lezárt vasajtó mögött őrzi. Griffin Winters sohasem engedné meg, hogy természetének ez a fele befolyásolja a cselekedeteit. Egy különös, sóvár vággyal teli érzés vibrált benne. Ne légy ostoba, figyelmeztette magát. Ez az ember egy bűnbanda vezére, az ég szerelmére, nem pedig egy elveszett kutya, amelyik szerető szívre és gyengéden simogató kézre vágyik. – Legalább most már tudom, miért éreztem kötelességemnek, hogy ennyi éven át megtartsam a lámpát – mondta fennhangon. – Úgy látszik, arra vártam, hogy érte jöjjön a jogos tulajdonosa. – Csak nem azt akarja mondani, hogy hisz a sorsban, Mrs. Pyne? – Nem. De nagy tiszteletben tartom a megérzéseimet. Az ösztönöm azt súgta, hogy meg kell őriznem a lámpát épségben. – Adelaide elfordult, és elindult a galéria kijárata felé. – A hintóm az utcán vár. A Lexford Square-en van a házam. Oda várom. Meg fogja kapni a lámpáját, Mr. Winters. – És a nőt, aki tud vele dolgozni? – szólalt meg a férfi halkan a háta mögött. – Erről még tárgyalnunk kell. Fekete hintón érkezett, amelyen kívülről semmi sem mutatta, hogy kinek a tulajdona. Aligha lehet elvárni egy hozzá hasonló tevékenységet űző embertől, hogy a monogramját vagy a családi címerét viselő kocsin közlekedjen, gondolta Adelaide, magában mulatva. A nappali szoba ablakából nézte, amint Griffin kinyitja a kocsi ajtaját, kiszáll, majd pillantásával felméri a teret, benne a kis parkot, és körben a tekintélyes városi villákat. Pontosan tudta, mit csinál a férfi. A Nyugat-Amerikában töltött évei alatt másokat is látott – a törvény embereit, hivatásos szerencsejátékosokat, fegyveres banditákat és törvényen kívülieket – ugyanezzel a gyors pillantással megvizsgálni a helyet, ahová érkeztek. Nem kétséges, hogy Griffin Wintersnek számos riválisa és ellensége lehet, gondolta. Eltűnődött, vajon milyen érzés az erőszak állandó fenyegetettségében élni. De hiszen ő maga választotta ezt az utat, emlékeztette magát Adelaide. Griffin fellépdelt az 5. számú ház lépcsőjén, és egyet koppantott az ajtón. A hallban felhangzottak Mrs. Trevelyan léptei. A házvezetőnő, aki boldog volt, hogy végre vendég érkezik a házba, sietett őt beengedni.

Nyílt az ajtó. Adelaide hallotta, hogy Griffin belép az előtérbe. Különös izgalom fogta el attól, hogy a férfi itt van a lakásában. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy élete hátralévő részében mindig tudni foga, ha ez az ember a közelében tartózkodik. És ami ennél is elképesztőbb, azt is, ha nincs a közelében. Mintha a múzeumi röpke találkozásuk alatt valami módon ráhangolódott volna a férfira. – A nevem Winters – hallotta az ismerős hangot. – Azt hiszem, várnak rám. – Igen, uram – felelte Mrs. Trevelyan buzgóságtól és kíváncsiságtól remegő hangon. – Erre tessék, uram. Mrs. Pyne a nappaliban várja. Mindjárt hozom a teát. Adelaide gyorsan kilépett a hallba. – Nincs szükség teára, Mrs. Trevelyan – mondta. – Mr. Winters nem marad sokáig. Csak egy tárgyért jött, ami az övé. A padláson van. Majd én fölvezetem. – Igen, ma'am. Mrs. Travelyan arca megnyúlt, de egykettőre összeszedte magát. – A padlás csupa por. Biztosan jól fog esni egy csésze tea, miután lejöttek. – Nem hiszem – közölte Adelaide határozottan. – Mr. Winters elfoglalt ember. Bizonyára mielőbb távozni szeretne, és én is színházba megyek ma este, úgyhogy nekem sincs túl sok időm. – Griffinre nézett. – Kérem, Mr. Winters, jöjjön, mutatom az utat a padlásra. Megmarkolta a kulcskarikát, a másik kezével összefogta elöl a szoknyáját, és fürgén elindult a lépcső felé. Griffin követte. – Úgy látom, a házvezetője nagyon szereti teával kínálni a látogatóit – jegyezte meg a férfi félúton felfelé a lépcsőn. – Gyanítom, hogy nagyon unalmas lehet az élete mellettem és a bejárónő mellett. – Nem visz valami nagy házat, ugye? Adelaide közben elérte a fordulót, és indult tovább a következő lépcsősoron. – Mrs. Trevelyant leszámítva egyedül élek. – Nehéz lehet a férje nélkül. Fogadja részvétem az elvesztése miatt. – Köszönöm. De ennek már sok éve. – És még mindig gyászt visel. – Az érzelmi oldala mellett nagyon praktikusnak találom a fátylat, mint bizonyára ön is észrevette ma a múzeumban.

– Valóban – válaszolta a férfi. – A passziójára gondolva meg tudom érteni, hogy szüksége van a rejtőzködésre. A nő elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. – Annak, hogy nincsenek látogatóim, az az oka, hogy csak nemrégiben tértem vissza Amerikából. Nem sok embert ismerek itt, és nincsenek rokonaim. – Ha nincsenek kapcsolatai Angliában, akkor miért tért vissza? – Nem tudom – vallotta be Adelaide. Hetek óta ő is ugyanezt kérdezgette magától. – Mindössze annyit mondhatok önnek, hogy úgy éreztem, ideje visszajönnöm. Egy újabb lépcsősorhoz érve még fürgébben indult fölfelé. Olyan gyorsan szedte a lábát, hogy mire odaért a padláshoz, kicsit ki is fulladt. Griffin ezzel szemben egyáltalán nem fogyott ki a levegőből. Láthatóan kitűnő kondícióban volt. Adelaide arra gondolt, hogy új időtöltéséből következően az utóbbi hetekben elég szép számban látott hiányosan öltözött urakat, de csak igen kevesen voltak megáldva olyan férfias testalkattal, amilyet egy hölgy másodszor is szívesen megszemlélne. Egyszersmind azt is tudta, hogy ha valaha összeakadna a ruhátlan Griffin Wintersszel, bizony nem tudná megállni, hogy oda ne lessen. Sőt, alaposan meg is nézné magának. Nem csoda, hogy Griffin nem kapkodta a levegőt, mint ő. Neki nem kellett egy többkilós ruha súlyát cipelnie. Noha a maga részéről már régóta száműzte a ruhatárából a halcsontos fűzőt és az újabban nagyon divatos többrétegű alsóneműt, még ő sem mellőzhette az eleganciához nélkülözhetetlenül szükséges, sok-sok méternyi nehéz anyagból varrt ruhákat, nem beszélve a szoknyarésznek tartást adó alsószoknyákról. A férfi öltözéke összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek látszott, sokkal kevésbé tűnt fárasztónak a viselése. – Igazat mondott – szólalt meg nagyon halkan Griffin. – Tizenhat éves korom óta nem láttam a lámpát, de az energiáját semmivel sem lehet összetéveszteni. Még innen is érzékelem az áramlatait. Adelaide maga is észrevette az ajtó alól kikacskaringózó sötét energiaindákat. Az álomfény ereje akkora volt, hogy az észleléséhez még a különleges képességére sem volt szüksége. Ugyanakkor arra is emlékeztette magát, hogy ő már ismeri a lámpa áramlatait. Tizenöt éves

kora óta együtt élt velük. Griffin érzékeire viszont minden bizonnyal megrázkódtatásként hatott a lámpa ereje. – Azt gondolta, hazudok? – Nem volt semmiféle ésszel megindokolható oka, hogy miért sértette a férfi bizalmatlansága. Mióta érdekli őt, hogy egy bűnözőnek mi a véleménye róla? – Dehogy, Mrs. Pyne – felelte Winters a bezárt ajtót nézve. — Nem abban kételkedtem, hogy ön hisz benne: az igazat mondja. De azzal a lehetőséggel is számolnom kellett, hogy esetleg tévedett. – Megértem – mondta már jóval szelídebb hangon a nő. – Nem akart túl vérmes reményeket táplálni, nehogy aztán keservesen csalódnia kelljen. A férfi kissé felvont szemöldökkel ránézett, mintha elragadóan naivnak találná az együttérzését. – Valami ilyesmi – mondta udvariasan. A nő megköszörülte a torkát. – Én figyelmeztettem, hogy nem olyan tárgyról van szó, amit az ember az ágya mellett tart. – Emlékezetem szerint úgy fogalmazott, hogy nem olyan tárgyról van szó, amit az ember kirak a kandallópárkányra — jegyezte meg Griffin szenvtelenül. A nőnek hirtelen nagyon melege lett, és sejtette, hogy az arcát pír lepi el. El sem akarta hinni, hogy ez az ember pirulásra késztette. Ugyanakkor hálás volt, amiért a férfi gálánsán úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az ágy szó borotvaéles kardként függ kettőjük között. Beillesztette a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Feltárult előttük a sötét árnyékokkal teli padlás. Az alacsony mennyezetű helyiség tele volt mindazokkal a tárgyakkal, amelyek a háztartásokban fölöslegessé válva rendszerint fel szoktak vándorolni a tető alá: régi bútordarabokkal, súlyos keretbe foglalt kimustrált festményekkel, továbbá egy megrepedt tükörrel és két nagy utazóládával. Ezek jó részét még az előző bérlő hagyta hátra, csak a ládák voltak Adelaide tulajdonai. Tizenhárom évnyi utazgatás alatt nem lehet túl sok személyes holmit összeszedni. – A lámpa abban a hajóbőröndben van – intett a fejével Adelaide a beljebb lévő láda felé. Griffin ellépett mellette, és egyenesen a nagy ládához ment. A nő figyelmesen nézte, s közben megállapította, hogy a levegőben örvénylő

forró energiának csak egy része származik a lámpától. Valami okból lenyűgözte az a felismerés, hogy a nagyobbik része Griffintől ered. – A tárgy egészen biztosan az öné, uram – mondta. – Ehhez kétség sem fér. Nyilvánvalóan hatalmas erőt képvisel. De nehezen tudom elhinni, miszerint az őse azt várta tőle, hogy újabb tehetségekkel ruházza fel őt. – Lefordítottam és évekig tanulmányoztam a vén csibész naplóját, de még így sem ismerem a teljes igazságot a lámpával kapcsolatban – felelte Griffin, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét a ládáról. – Nem tudom, vajon maga Nicholas felfogta-e, hogy mit készített. A végén meglehetősen labilissá vált a személyisége. De a lámpa hatalmában egy percig sem kételkedett. Adelaide valamivel beljebb merészkedett a padlásszobába. – Azt mondta, Nicholas és Sylvester Jones kezdetben jó barátok voltak, utóbb meg vetélytársakká váltak? – Találóbb lenne úgy fogalmazni, hogy halálos ellenségekké. Gyanúm szerint mindketten félig-meddig beleőrültek a vágyba, hogy még több paranormális tehetséget szerezzenek. Ugyanez volt a céljuk az alkímiai kísérleteikkel is. Meg voltak győződve róla, hogy ha sikerül megoldaniuk a pszichikus erőik növelésének titkát, évtizedekkel meghosszabbíthatnák az életüket. – Az alkímiai kutatás legvégső célja. – Igen. Úgy hitték, hogy a paranormális állapot olyannyira egybefonódik a normális fizikai állapottal, hogy a tehetségben bekövetkezett gyarapodás terápiás hatást gyakorol a test valamennyi szervére. – De a kutatók rájöttek, hogy a túlzásba vitt pszichikai stimuláció elmebajhoz vezet. – Erre a következtetésre jutottak az Arkane szakértői. – Van némi logika ebben az elméletben. Bármelyik érzékszerv túlingerlése fájdalmat, valamint testi-lelki károsodást okoz. – Ne felejtse el, mi most két őrült alkimistáról beszélünk, akik nem úgy közelítették meg a problémát, ahogy korunk tudósai. Sylvester a vegytanon keresztül próbált eljutni a célhoz. – Az alapító receptje. Emlékszem, apám említette. De nyilván ez is csak egy Arkane-legenda.

– Ezt nem tudom. – Griffin lehajolt, hogy kinyissa a ládát. – De azt tudom, hogy az én ősöm inkább mérnök volt. Nagyon értett a kristályokhoz és a fémekhez. Úgy készítette el ezt a lámpát, hogy a sugárzása révén még erősebbé, még hatalmasabbá tehesse magát. Aztán amikor elkészült vele, rájött, hogy szüksége van egy álomfényfejtőre, aki kezelni tudja azt az energiát, amelyet sikerült a lámpa belsejében csapdába ejtenie. – Olyasvalakire, mint én vagyok. – Talált is egy ilyen nőt. – Griffin kinyitotta az utazóládát, és figyelmesen megnézte a kétoldalt kialakított rekeszeket. – Eleanor Flemingnek hívták. A napló szerint Nicholas három alkalommal elcsábította, hogy elérje: az asszony vegye munkába a lámpát az érdekében. – Miért nem ajánlott fel pénzt a munkájáért? – Felajánlott. De a nő azt kérte fizetségként, hogy Nicholas vegye el feleségül. Nicholasnak azonban esze ágában sem volt elvenni egy nála sokkal alacsonyabb rangú, szegény nőt. – Tehát hazudott neki. – Megegyeztek a házasságban, legalábbis így szól a történet. Egészen biztos, hogy lefeküdt vele, és gyermeket nemzett neki. Én vagyok az élő bizonyíték, hogy a legendának ez a részlete igaz. De mivel szexuális kapcsolat volt közöttük, máig vannak olyan Arkanetagok, akik úgy gondolják: egy ilyen természetű intim kapcsolat kell ahhoz, hogy a tárgyat működésre lehessen bírni. Annak a hajdani bordélyházbeli éjszakának az emléke úgy támadt Adelaide-re, mintha arcul csapták volna. Nagyot nyelt, azután megköszörülte a torkát. – Ön is ezt hiszi? – kérdezte közömbös hangon. – Nem, természetesen nem. – A férfi derült arccal hátrapillantott. – Nyugodjon meg, Mrs. Pyne. Nem tervezek támadást a kegyed igen tiszteletreméltó erénye ellen. Abból, amit a naplóban olvastam, az derül ki, hogy valamiféle fizikai kontaktus szükséges lehet, de biztos vagyok benne, hogy ez nem több és nem személyesebb a kezek egyszerű érintésénél. – Értem. – Adelaide magában leszögezte, hogy ez nagy megkönnyebbülést jelent számára. És valóban megkönnyebbült. A leghatározottabban. Könyörtelenül eloltotta az izgalomnak azt a parányi

szikráját, amely valahol mélyen már kezdett felizzani benne. – De azt mondja, vannak, akik azt állítják, hogy egy, khm, bizalmasabb kapcsolat szükségeltetik a tárgy működtetéséhez? – Tudja, hogy van ez a legendákkal, Mrs. Pyne. A szerelmi szál így vagy úgy, de mindig jelen van a mesében. Egy nagy rejtély tehát megoldódott, noha Griffin nem tudott róla. Ennyi év után végre megértette, miért akarta Smith megerőszakolni azon a tizenhárom évvel ezelőtti éjszakán. Ő tehát hitt abban, hogy egy álomfényfejtővel való szexuális együttlét szükséges ahhoz, hogy hozzáférhessen a tárgyba zárt erőkhöz. – Mitől olyan biztos abban, hogy egy ingatag többszörös tehetséggé válás veszélye fenyegeti? — kérdezte óvatosan. – Ezek tények, Mrs. Pyne. Biztosíthatom, komoly bizonyítékom van rá, hogy az aggodalmaim nem alaptalanok. – És mi lenne az? – Néhány hete megmutatkozott a második tehetségem. – Valóban? Jóságos ég. Ezt nem mondhatja komolyan, Mr. Winters. – Rémálmok és hallucinációk kíséretében, pontosan úgy, ahogy a naplóban áll. A nő hitetlenkedve nézte, amint a férfi kinyitja a láda oldalának egyik fiókját. – Azt akarja ezzel mondani, hogy kifejlődött egy új pszichoképessége? – Pontosan ezt állítom, madam. – Winters kíváncsian nézte a fiókban lévő régi újságkivágásokat és színes reklámcédulákat. – Nem abban a fiókban – szólalt meg gyorsan Adelaide. – Eggyel lejjebb. És mi a másik tehetsége? Winters becsukta a papírokkal teli fiókot, és kinyitotta az alatta lévőt. – Legyen elég annyit mondanom, hogy kellemetlen. – Mr. Winters, tekintettel a körülményekre, azt hiszem, jogom van némi magyarázatra. Az önmagát elárnyékoló képességére utal? – Nem. Az az első tehetségem, az fejlődött ki tizenéves koromban. – Benyúlt a fiókba, és kihúzta a bársonytokba rejtett tárgyat. – Újabban képes vagyok elérni, hogy valaki éber állapotban is lidérces álmot éljen át. – Nem értem – nézett rá homlokát ráncolva a nő.

– Én sem, legalábbis nem teljesen. – A férfi szemügyre vette a bársonytokot. – Nyilvánvaló okokból nem volt túl sok alkalmam, hogy kitapasztaljam. Mindössze annyit mondhatok, hogy rémálmot tudok bocsátani egy másik emberre. Azt viszont nem lehet előre tudni, hogy az illető ilyenkor hogyan reagál a történésekre. Az egyetlen alkalommal, amikor ténylegesen bevetettem ezt a tehetségemet, az emberem összeesett, és meghalt. – Értem. – Jeges borzongás futott végig a nő testén. Ne felejtsd el, az alvilág egyik vezérével van dolgod. Aki ezt a foglalkozást űzi, gyilkolni is képes, csak hogy elérje, amit akar. Tompa puffanás hallatszott: Griffin letette a fekete bársonytokot a hajóbőrönd tetejére. – Úgy vélem, az áldozatomnak valószínűleg gyenge volt a szíve – mondta. – Hát, ez magyarázatot adna a dologra – vélte a nő, felocsúdva az első megdöbbenéséből. – Pontosan. Másvalaki esetleg csak beleőrült volna a látomásaiba, és úgy dönt, hogy kiveti magát az ablakon – magyarázta hűvös, száraz hangon a férfi. És hozzálátott, hogy kibontsa a bársonyzsák száját összehúzó fekete zsinórt. – Egészen biztos benne, hogy rémálom-energiát gerjesztett? – kérdezte Adelaide, akiben feltámadt a kíváncsiság. – Semmi kétségem felőle. – Hát ez nagyon érdekes – jegyezte meg Adelaide. Winters megfejthetetlen tekintettel sandított hátra a válla felett. – Épp most meséltem el kegyednek, hogy az új tehetségemmel embert tudok ölni, Mrs. Pyne, de nem tapasztalom, hogy ezzel imponáltam volna kegyednek, hát még hogy elborzasztottam volna. Valahogy erősebb reakcióra számítottam egy társadalomújító részéről. De Adelaide-et túlságosan lekötötték a saját gondolatai, semhogy észlelte volna a maró gúnyt a férfi szavaiban. – Amiről most beszélt, nagyon hasonló ahhoz, amit én tudok csinálni – jelentette ki. A férfi mosolya késpengeként villant. – Ön embereket szokott kivégezni a tehetségével? – Nem, természetesen nem szoktam. Én legföljebb eszméletvesztést tudok előidézni valakinél, ahogy azzal az emberrel tettem a bordély

mögötti sikátorban. De a folyamatban részt vevő parafizikai elvek ugyanazok lehetnek. – Úgy beszél, ahogy egy tudós ismertetné egy laboratóriumi megfigyelését. Mi most itt egy gyilkos képességről beszélünk, Mrs. Pyne. – Hadd mondjam végig, uram. Kölcsönös vonzódásunk a lámpa energiájához azt jelzi, hogy mindketten a spektrum álomfényt tartalmazó végéből kapjuk az energiánkat. De úgy tűnik, mintha csupán arról lenne szó, hogy ön nálam sokkal mélyebbre tud lehatolni a sötét ultrafény régióiba. – Csupán? – Nem akarom kisebbíteni a képességét – sietett megnyugtatni a férfit Adelaide. – Mrs. Pyne, amikor ön abba a nagyon mély álomba juttatta Luttrell testőrét, véletlenül nem ért hozzá? – Dehogynem. Csak így tudok olyan szintű energiamennyiséget gerjeszteni, amivel képes vagyok erre a dologra. A fizikai kontaktus elengedhetetlen követelmény. – Azon az éjszakán, amikor én megöltem azt az embert, ő háromnégy lépéssel távolabb állt tőlem. Hozzá sem értem. – Akkor önnek borzasztó ereje van – kiáltott fel Adelaide a meglepetéstől elakadó lélegzettel. – Hogy fedezte fel ezt a képességét? – Aközben történt, miközben azzal foglalkoztam, amit kegyed kétségtelenül bűnös foglalatosságnak tartana. – Mégis mi volt az? – Egy bizonyos úr dolgozószobájában intéztem valamit hajnali két óra tájban. Talán elég annyi: az említett úr nem tudta, hogy a házában tartózkodom. A nő felszisszent. – Betört valaki házába, és kutatott a dolgozószobájában? – Meglepőnek találja? Még a foglalkozásom ismeretében is? – A férfi hűvös hangja némi derűről árulkodott. – Nos, nem. Azt hiszem, nem. Csak éppen az alvilágban nyilvánvalóan megszerzett rangja és pozíciója ismeretében az ember feltételezné, hogy már nem foglalkozik ilyen apró-cseprő ügyekkel, mint a betörés. Legalábbis személyesen nem. Ön egy kiterjedt bűnözői

konzorciumot irányít. Nincsenek emberei, akikkel elvégeztesse ezt a fajta munkát? – Ismeri a régi mondást: „Ha rendes munkát akarsz, csináld magad.” – De mégis, ilyen fölösleges kockázat vállalása egészen... kivételesnek tűnik. – Ne vegye sértésnek, Mrs. Pyne, de ha már kockázatról beszélünk, kegyed végképp nem vethet a szememre semmit. Adelaide erre hirtelenjében nem tudott mit válaszolni. – Visszatérve a történetemre – folytatta Winters –, a ház tulajdonosa és egy másik úr meglepett az említett ténykedésem közepette. Arra, hogy az ablakon át távozzam, nem volt idő, és elrejtőzni sem tudtam. Az árnyéktehetségemet vetettem be, hogy ne lássanak meg. Ekkor egy igen heves vitának lettem tanúja a két ember között. Az úr benyúlt az íróasztala fiókjába, kihúzott egy pisztolyt, és le akarta lőni a látogatóját. Ez volt az a pillanat, amikor közbeavatkoztam. – Miért? A férfi kibogozta a zsinórt. – Mert akit le akart lőni, a kliensem volt. – A kliense? Az ön kliense? – Választ keresett bizonyos kérdésekre. Én vállaltam, hogy megtudom ezeket a válaszokat — magyarázta Griffin. – A lényeg az, hogy gondolkodás nélkül bevetettem a rémálomkeltő képességemet a fegyveres úr ellen. Reflexből cselekedtem, mondhatni, ösztönös reakció volt. – Az első alkalommal mindig így történik – jegyezte meg a nő csendesen, visszaemlékezve a saját tehetségét illető legelső tapasztalatára. – Az ember üvölteni kezdett – folytatta Griffin egészen halk hangon. – Soha életemben nem hallottam még ilyen üvöltést. Kísérteties hang volt, amilyenről a rémregényekben szoktak írni. Aztán végigzuhant a padlón. Holtan. – És a kliense? – Nem meglepő módon halálra rémülve elrohant. Soha többé nem keresett meg. Később ő és mindenki más, a rendőrséget is beleértve, arra a következtetésre jutott, hogy az illetőt, aki meg akarta ölni őt, szélütés érte. Nem láttam okát, hogy felvilágosítsam. – Hmm.

– Már megint a természettudóst hallom a hangjában, Mrs. Pyne. – Azt hiszem, már említettem, hogy az apám a természetfölötti jelenségek kutatására specializálódott – emlékeztette a nő. – Talán örököltem néhány tulajdonságát. Önnek meggyőződése, hogy ez a rémálomgerjesztő tehetsége egészen új keletű? – Valószínűleg korábban is észrevettem volna, ha a környezetemben lévő emberek minden látható ok nélkül pánikba esnek. A nőt nem ingatta meg a férfi szarkasztikus stílusa. Agyában már körvonalazódott egy elképzelés, amit nem akart elengedni. – Az a helyzet, hogy segíteni ugyan nem tudok, de arra gondoltam, hogy ez az új képessége talán valami módon kapcsolódik az első tehetségéhez – kezdte fejtegetni. – Ebben az esetben nem feltétlenül egy második tehetségről van szó, ha érti, mire gondolok. Talán mindössze az eredeti képességének egy másfajta megjelenési formája, amelynek kifejlődéséhez több időre volt szükség. – Mondtam már kegyednek, egyéb jelek is mutatják, hogy az átok lesújt rám – felelte a férfi, és komor hangján visszafojtott türelmetlenség érződött. – Éber állapotomban időnként hallucinációim vannak. Ezeket tudom kezelni. De alvás közben olyan lidércnyomásos álmaim vannak, hogy hideg verejtékben úszva, hevesen kalapáló szívvel ébredek fel belőlük. – Értem – mondta szelíden a nő. Egy pillanatra felötlött benne, hogy egy bűnbanda vezérének jó oka lehet lidérces álmokra. Mindazonáltal úgy döntött, nem teszi szóvá, hogy talán a lelkiismerete bünteti a rossz álmokkal. A hallucinációkra már nem talált ilyen kézenfekvő magyarázatot. Griffin eközben lefejtette a bársonytokot a benne rejtőző tárgyról. Aztán csak állt fölötte mozdulatlanul. Adelaide érzékelte a körülötte örvénylő energiát. – Semmi kétség – szólalt meg a férfi egy idő múlva. – Ez az igazi Égő Lámpa. Adelaide közelebb húzódott a furcsa relikviához. Bizsergett a tenyere. Az évek során számtalanszor megvizsgálta a múltból itt maradt tárgyat, de még soha nem fordult elő, hogy ennyire felcsigázta volna az érzékeit, és ilyen elemi erővel lenyűgözte volna. A lámpa nem egészen fél méter magas volt, és aranyként csillogott a gyér fényben. Valóban úgy volt, ahogy Griffin-nek mondta: inkább

fémvázának látszott, mintsem egy régi olajlámpásnak. Elkeskenyedő alsó része egy alkímiai jelekkel teleírt súlyos talapzatba volt ágyazva. Az oldala felfelé kiszélesedett. Közvetlenül a pereme alatt körben fénytelen szürke kristályok sorakoztak egymás mellett. – Mit érez? – kérdezte Griffin, de közben nem vette le a szemét a lámpáról. – Álomfényt – felelte Adelaide. – Sokat. – Tud vele dolgozni? – Valószínűleg – hangzott a felelet. – De nem egyedül. Az elmúlt években időről időre megpróbáltam eljutni a benne lévő energiához. Annyit tudtam csak elérni, hogy halványan derengő fény gyulladt ki benne. De annyit elmondhatok önnek, hogy ha egyszer csakugyan felizzik a fénye, lehet, hogy a folyamatot már nem lehet visszafordítani. A férfi felemelte a lámpát, és elvitte a padlásszoba kis ablakához, hogy alaposabban megnézhesse. – Hogyan tudom meggyújtani? – kérdezte. – Nem tudja? – Fiatalabb koromban volt néhányszor a kezemben, de sohasem tudtam működésre bírni. Az apám ebből arra következtetett, hogy nem örököltem az átkot. Tizenöt éves voltam, amikor ellopták. Két évtized után most látom viszont először. – És Nicholas naplója? Abban nem szerepel, hogy hogyan kell működésre bírni a lámpát? – Ha kicsit is ismeri a régi alkimisták lelkivilágát, tudnia kell, hogy rögeszmésen őrizték a titkaikat. Nicholas nemigen adott konkrét útmutatásokat. Gondolom, feltételezte, hogy azt, aki megpróbál hozzáférni a lámpa energiájához, a saját, illetve az álomfényfejtő ösztönei fogják irányítani. – Értem. – Nos, Mrs. Pyne? Működésbe hozza a lámpát az érdekemben, hogy visszafordítsa a már elindult folyamatot? Hajlandó megmenteni engem? A nő megnyitotta az érzékeit, és ránézett a férfi álomnyomaira. Valósággal izzottak a padlódeszkán. Winters hisz a legendában, gondolta. Akár igaz, akár nem, meggyőződése, hogy rá is lesújtott a Winters-átok. – Megpróbálom munkára bírni a lámpát önért – mondta. – Köszönöm.

– De mielőtt hozzáfognék, el szeretném olvasni a felmenője naplóját. – Értem. Ma este elviszem önnek. – Sajnos ez nem fog menni. Ma este színházban leszek a barátaimmal. De talán nem olyan sürgős a dolog. Az álomnyomaiból ítélve nem fenyegeti egy pszichikus katasztrófa közvetlen veszélye. Hozza el nekem a naplót holnap reggel. Áttanulmányozom, és azután eldöntöm, hogyan csináljam. A férfinak láthatóan nem volt ínyére a bármily rövid késleltetés, de nem erőltette a dolgot. – Rendben. Lehet, hogy igaza van. A sorsomat az ön kezébe tettem. Bármennyit kér, megfizetem. – Ó, igen, ami a honoráriumomat illeti... – válaszolta könnyedén a nő. – Valójában nincs szükségem a pénzére. Történetesen elég gazdag vagyok. – Értem. Kérem, számoljon vele, hogy a lekötelezettje vagyok. Ha egy férfi az én pozíciómban az életben bármit tehet kegyedért, csak szólnia kell. – Ami azt illeti, máris kérnék egy szívességet a lámpával végzett munkám fejében – közölte a nő. A férfi ránézett. A szeme egyszeriben a zöldnél is zöldebbé vált, és úgy izzott, mint az álomlenyomatai a padlón. A nő idegein energiakötegek vonultak át. Meg mert volna esküdni rá, hogy a szobában sötétebbek lettek az árnyékok. – Á, igen, az alku, amelyet említett – szólalt meg a férfi egészen halkan. – Mit kér cserébe azért, hogy megment engem, Mrs. Pyne? Adelaide megacélozta az idegeit. – A szakértelmét és a szakmai tanácsát. Látta, hogy a szavai ezúttal is készületlenül érték a férfit. – Milyen témában? – kérdezte Winters, de már nagyon óvatosan. A nő felszegte az állát. Az ösztöne azt súgta, hogy nem kellett volna rálépnie erre az útra, de már nem akart irányt változtatni. – Ön rámutatott, hogy az a stratégia, amelyet eddig a bordélyházi rajtaütésekkor alkalmaztam, mostanra kiszámíthatóvá vált. Új megközelítésre van szükségem – mondta. – Nem. – A válasz határozott és egyértelmű volt. Adelaide elengedte a füle mellett a közbeszólást.

– Mr. Pierce nagyon elismerően szólt az ön stratégiai képességeiről. Sőt azt mondta, hogy az ön szaktudásával senki sem veheti fel a versenyt. – Nem. – Hogy sokkal többet tud Luttrellről és az ő észjárásáról, mint én. – Nem. Adelaide kihúzta magát. – Ezért a lámpával való munkáért cserébe azt kérem öntől, hogy segítsen kidolgozni egy új módszert, amellyel hatékonyan üthetek rajta a bordélyházakon. – Kegyed arra kér engem, Mrs. Pyne, hogy segítsek kidolgozni egy olyan stratégiát, amely egészen biztosan a halálát fogja okozni. A válaszom: nem. – Gondolja át még egyszer, uram – unszolta a nő. – Lehet, hogy a pokolra kerülök, madam, de ha majd megérkezem a kapujához, legalább ez a bűn nem foga terhelni a lelkiismeretemet. A lámpát szorosan fogva egyik kezében, megfordult, és hátra sem nézve elindult az ajtó felé. – Mr. Winters – szólt utána gyorsan Adelaide. – Gondolkozzon egy kicsit. Hiszen maga mondta, hogy szüksége van rám. – Találtam egy álomfényfejtőt. Majd találok egy másikat. – Hah. Blöfföl. – Mitől olyan biztos ebben? – Több mint egy évtizedet töltöttem el Nyugat-Amerikában. A világnak azon a részén népszerű időtöltésnek számít a hazárdjáték. Felismerem, ha valaki blöfföl. Még ha találna is egy másik álomfényfejtőt, erősen kétlem, hogy az illető ereje vetekedni fog az enyémmel. – Mindenesetre kénytelen leszek megkockáztatni. Azzal kiment az előtérbe. Borzasztóan kevés esélye volt. Ha ő maga nem is, Adelaide pontosan tudta ezt. Ha valóban az történt az érzékeivel, amiről beszámolt, csakugyan az a veszély fenyegette, hogy megőrül, sőt talán meg is hal. – Ó, a fenébe – mormolta Adelaide. – Rendben van, uram, ön győzött. Működésbe hozom a lámpát az érdekében. A férfi megtorpant, és hátrafordult. – És mi az ára, Mrs. Pyne?

A nő felcsípte a szoknyáját, és maga is az ajtó felé indult. – Azt hiszem, világosan beszéltem. Nincs szükségem a pénzére. A férfi állán megfeszültek az izmok. – A keservit neki, Mrs. Pyne... A nő kiment mellette az előtérbe, és egyenesen a lépcső felé tartott. – Nem számítok fel díjat önnek a szolgálatomért, Mr. Winters. Ehelyett mostantól tekintse magát a lekötelezettemnek, amíg nem kérek öntől egy másik szívességet. — És a válla fölött fagyos mosolyt küldött a férfi felé. – Természetesen azt is megtagadhatja tőlem. Az én érdekemben, természetesen. – Bármit hajlandó vagyok megtenni, amíg az nem jelent veszélyt kegyedre nézve – jelentette ki a férfi, és elindult Adelaide után. – Ha azon múlik, hogy helyesnek tartja-e, amit viszonzásul kérek öntől, az az érzésem, hogy nagyon sokáig az adósom marad. Valószínűleg addig, amíg le nem esik a hó azon az igen meleg helyen, amelyet az imént emlegetett. – Megtalálom a módját, hogy megadjam a tartozásomat, Mrs. Pyne. – Ne izgassa magát miatta. Számomra sokkal nagyobb elégtételt fog jelenteni az a tudat, hogy egy hírhedt bűnöző az adósom. – Ördög és pokol, Mrs. Pyne! Mondta már önnek valaki, hogy milyen makacs, nehéz természetű, vakmerő és a józan ítélőképességet nélkülöző teremtés? – Hogyne, uram. Épp ezek a tulajdonságok tettek képessé arra, hogy vagyont szerezzek Amerikában. – Azt elhiszem – vágta rá mély meggyőződéssel a férfi. Közben Adelaide leért a bejárati előtérbe, és nagy lendülettel kitárta az ajtót a férfi előtt. – Mielőtt további sértéseket vágna a fejemhez, jól vésse az eszébe, uram: ugyanezek a jellemvonások győztek meg arról is, hogy működésbe hozzam az átkozott lámpáját. Nyilván csak egy makacs, nehéz természetű, vakmerő és a józan ítélőképességnek híján levő nő engedi meg, hogy a bűnözői társadalom prominens tagja átlépje az otthona küszöbét. A férfi megállt a legfelső lépcsőfokon, és visszanézett rá. Tekintetének forró érzékiségről, egyszersmind veszélyes ingerültségről árulkodó villanása borzongással töltötte el a nőt. Ijedtében még a lélegzete is elakadt.

– Ez egy kiváló érv, Mrs. Pyne – mondta Winters mélyen elgondolkodva. – Remélem, eszembe fog jutni a jövendő megállapodásaink alkalmával. – Jó napot, Mr. Winters. És Adelaide becsukta az ajtót, jóval erőteljesebben a kelleténél.

6 – Megkérdezhetem, hogy jól alakult-e a múzeumban folytatott megbeszélés? – kérdezte Mr. Pierce a maga jellegzetes, whiskytől és szivartól rekedtes hangján. – Inkább azt mondanám, hogy érdekesen – felelte Adelaide. – Mr. Winters enyhén szólva nem egészen olyan volt, amilyenre számítottam. Fekete csipkelegyezőjével hasztalan próbálta felkavarni a mozdulatlan, áporodott levegőt. Szünet volt, a színház dúsan aranyozott, díszes előcsarnoka zsúfolásig megtelt elegáns öltözékű emberekkel. Ő, Mr. Pierce és Adam Harrow a megszerzett pohár pezsgőkkel visszavonultak egy ablakmélyedésbe. Adelaide igyekezett a tolongást és a túlfűtött levegőt okolni azért, hogy ilyen kényelmetlenül érzi magát. Légszomjjal küszködött, és ingerlékeny hangulatban volt. A nehéz kalapfátyol csak tovább rontott a helyzeten, gondolta. A kellemesnek ígérkező este fokozatosan kínszenvedéssé vált. Már alig várta, hogy vége legyen az előadásnak. De mindent elkövetett, hogy rosszkedvét és kellemetlen közérzetét elrejtse a társai elől. – Aki Griffin Wintersszel köt egyezséget, sohasem azt kapja, amire számított. – Pierce ivott egy korty pezsgőt, majd lejjebb engedte a kezében tartott poharát. – Valószínűleg ez is magyarázza a rendkívüli sikerességét. – Engedte, hogy közelről is megláthassa az arcát? – kérdezte Adam Harrow a maga egykedvű modorában. – Igen, láttam őt – válaszolta Adelaide. Megint ivott egy kis pezsgőt, hátha az segít feloldani érthetetlen feszültségét. Amikor leengedte a poharát, látta, hogy társai döbbenten merednek rá. Mintha valami különös tettet hajtott volna végre. – Nocsak, nocsak – mormolta maga elé Pierce. – Érdekes megbeszélés lehetett, csakugyan. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy láthatták Mr. Winters arcát. – És megérték élve, hogy ezt elmondják – fűzte hozzá fanyarul Adam. Pierce és Harrow puszta jó barátnál sokkal többet jelentettek egymásnak. Adelaide az álomnyomaikból látta, milyen mély és erős

kötelék fűzi össze őket. Ez a kapcsolat az életük minden területére kiterjedt, beleértve a fizikai és az érzelmi vonatkozást is. Nők voltak, akik férfiként éltek, méghozzá olyan sikeresen, hogy a környezetük szó nélkül elfogadta őket, mint úriembereket. Pierce alacsony, zömök testalkatú volt, és kemény, mint a kő. Fekete hajába már ősz szálak vegyültek. Jóllehet réges-rég levetkőzte a londoni utcákon elsajátított beszédmodort és kiejtést, az a tudás, melyet valaha a legsötétebb sikátorokban szedett össze, ma is kiolvasható volt feltűnően kék szeméből. Adam Harrow ezzel szemben felsőosztálybeli családból származott. Róla mintázhatták volna a modern, jó modorú világfi szobrát. Az a fajta könnyed és elegáns unalom sugárzott róla, amely a jó házból való, divatosan életunt fiatalurakat jellemezte. Nadrágja és szárnyat formázó keménygallérja a legutolsó módi szerint készült. Világosbarna haja, melyet hátrafésült a homlokából, fényesen csillogott a bőségesen alkalmazott pomádétól. Pierce elismerő pillantással méregette Adelaide-et. – Nem akarok kíváncsiskodni, de megkérdezhetem, hogyan sikerült kölcsönösen megelégedésükre szolgáló egyezségre jutniuk Wintersszel? Ó, persze, nem akar kíváncsiskodni, gondolta Adelaide. Pierce titkokban bővelkedő világában mindennél többre értékelték az emberek magánéletét. – Nem nevezném kölcsönös megelégedésünkre szolgáló egyezségnek – mondta, és még szaporábban legyezte magát. – De beleegyeztem, hogy egy bizonyos tervében Mr. Winters segítségére leszek. Cserébe kaptam tőle egy meglehetősen bizonytalan ígéretet, hogy egy majdani, még meg nem határozott időpontban viszonozni fogja a szívességemet. – Nem értem, miért nincs megelégedve egy ilyen megállapodással – jegyezte meg Adam csillogó szemmel. – Nekem nem tűnik kis dolognak, hogy Griffin Winterst a lekötelezettjévé tette. Mások egy vagyont adnának azért, hogy az ön helyében lehessenek. – Az a gond ezzel a megállapodással, hogy Mr. Winters világosan értésemre adta: csak abban az esetben viszonozza a szívességemet, ha helyesnek tartja, amit kérek tőle. – Adelaide egy újabb korty pezsgő után lejjebb engedte a poharát. – Az első kérésemet máris visszautasította.

– Ez nem jellemző Wintersre – húzta fel a szemöldökét Pierce. – Lehet, hogy kemény, mint egy gránitszikla, de azt is tudja róla mindenki, hogy szavatartó ember. – Pontosan – helyeselt Adam. – Ha a Konzorcium Igazgatója az érdekeltek tudtára adja, hogy egy bizonyos személy el fog tűnni, amennyiben nem költözteti át az ópiumüzletét egy másik környékre, akkor az ember mérget vehet rá, hogy az eredmény nem marad el. – Meg akar engem félemlíteni? — meresztette rá a szemét mérgesen Adelaide a fátyol alól. – Ne aggódjon – mosolygott Adam. – Kegyed nem árul ópiumot. – Wintersnek nagyon komoly oka lehetett rá, hogy nem volt hajlandó megtenni azt az első szívességet – szólt Pierce elgondolkodva. – Ő mindenre hajlandó, kivéve a lehetetlent. De időnként, ha a szükség úgy kívánja, még arra is. – A lehetetlent kérte tőle? – érdeklődött Adam. – Szó sincs róla – tiltakozott Adelaide. – Mindössze arra kértem, hogy segítsen megváltoztatni a bordélyházi rajtaütésekre kidolgozott stratégiámat. Mert előzőleg közölte velem, hogy kiszámíthatóvá vált. Amúgy már én is rájöttem. – Aha. Így már érthető – mormolta Pierce. – Micsoda? – nézett rá Adelaide. – Winters tudja, hogy ön valahányszor belép egy bordélyházba, kihívja maga ellen a sorsot. Sohasem fog belemenni, hogy az ő segítségével vállaljon ekkora kockázatot. – Mert ha valami rosszul sülne el egy olyan stratégiában, amelyet ő segített kidolgozni, akkor felelősnek érezné magát? – kérdezte Adeilaide. – Igen – bólintott Pierce. – De más meggondolásból is. Ha híre menne, hogy ő áll a Luttrell egyik intézménye elleni támadás mögött, az aláásná a békét. – Ó, persze, említette a Craygate temetői békekötést - csapott egyet bosszúsan a legyezőjével Adelaide. – Valahogy nehéz komolyan venni egy olyan megállapodást, amely két gengszterbanda főnöke között jött létre. – Biztosíthatom, hogy a Craygate Temetői Békét mindannyian roppant komolyan vesszük – jelentette ki hűvösen Pierce. – A Forrest

Quinton halálát követő hónapokban Winters és Luttrell között folyó nyílt háborúskodás sokunkat érintett üzleti szempontból hátrányosan. – Ki volt Forrest Quinton? – A londoni alvilág császára – válaszolta Pierce. – Csaknem három évtizeden keresztül. Pár éve egyszer csak összeesett, és meghalt. Szívroham végzett vele. Az általános vélekedés szerint az gondoskodott az ő alkalmas időben bekövetkezett haláláról, aki átvette a szervezet vezetését. – Luttrell? – kérdezte Adelaide. – Igen. Luttrell körülbelül egy éven át nagy igyekezettel próbált megőrizni Quinton birodalmából mindent, amit csak lehetett. De fiatal volt, és még nem rendelkezett kellő vezetői tapasztalattal. így aztán nem meglepő módon nagy területeket veszített. – Felteszem, ezekből jutott önöknek is. – Igen, de sokkal több jutott egy fiatal, nagyon energikus bandavezérnek, aki nemes egyszerűséggel csak Igazgatónak nevezte magát – mondta Pierce. – Értem. Tudják, ez a történet sokkal érdekesebb, mint a színdarab, amelyet eljöttünk megnézni. Kérem, folytassa. – Egy darabig nyugalom volt. Csakhogy Luttrell nagyon is ambiciózus fiatalember. Amikor úgy érezte, készen áll rá, harcba indult a legádázabb vetélytársa ellen. – A Konzorcium ellen? – kérdezte Adelaide. – Igen. Ha Luttrellnek sikerül döntő csapást mérnie Wintersre, kétségtelenül én következtem volna. Én viszont aligha tudok olyan erőt felsorakoztatni, amellyel megfutamíthattam volna Luttrell embereit. Utánam a kisebb kaliberű játékosokkal már könnyen el tudott volna bánni. – A végére Luttrell maradt volna egyedül állva – összegezte a helyzetet Adam. – Láthatja hát, mennyire le vagyok kötelezve Winters-nek – mondta Pierce egy szemöldökrándítással. – Értem – bólintott Adelaide. – De ettől még továbbra is fennáll, hogy nekem nem sikerült megegyeznem vele. – Ki tudja? Eljöhet még az a nap, amikor egy másik szívességre lesz szüksége Griffin Winterstől, olyanra, amelyet hajlandó megtenni kegyednek.

Adelaide kiitta a maradék pezsgőjét, és letette a poharat egy közeli tálcára. – Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy el sem tudom képzelni, mi lehetne az – jelentette ki. Röviddel éjfél előtt ment le utoljára a függöny. Amikor Pierce és Adam társaságában Adelaide kilépett a színházból, már csak arra vágyott, hogy mielőbb hazaérjen. Az utcán az ilyenkor szokásos lármás tumultus fogadta őket: a színházból kiözönlő tömeg kocsikra vadászott. A magánhintók kocsisai a gazdáikat, a bérkocsik és egyfogatúak az utasaikat keresték. – Vacsorázni készülünk – jelentette be Pierce. – Ön is velünk tart? – Boldogan mennék, de azt hiszem, jobb, ha inkább hazamegyek – válaszolta Adelaide. – Ki kell aludnom magam. Az az érzésem, hogy Mr. Winters holnap reggel egy ódivatúan korai időpontban fog megjelenni nálam. Nagyon szorgalmazza, hogy mielőbb lássunk munkához. – Wintersnek egyvalamiben igaza van – közölte higgadtan Pierce. – Ön a tűzzel játszik. Lehet, hogy a célja csodálatra méltó, de semmi jót nem fog tudni tenni a bordélyházakból kimentett lányokkal, ha megöleti magát Luttrell valamelyik testőrével. Ha elvágják a torkát, ugyan ki fogja pénzelni a menhelyet és az iskoláját? Adelaide arra gondolt, hogy más sem hiányzik neki, mint egy újabb leckéztetés. – Tisztában vagyok a kockázatokkal – felelte. – Minden lányt amúgy sem menthet meg – sóhajtotta elcsigázottan Adam. – Egy maroknyit esetleg. Amíg létezik nyomor és kilátástalanság, mindig lesznek fiatal lányok, akik kiutat keresnek belőle. – Nem gondolják, hogy ezt én is tudom? – suttogta Adelaide. – A rajtaütések valóságos csemegét jelentenek a szenzációhajhász újságok számára – mondta Pierce. – De több lányt tudna megmenteni, ha az utcákon hirdetné a jótékonysági menhelyét és a leányiskoláját. Adelaide szívesen vitába szállt volna, de nagyon jól tudta, hogy a józanész nem az ő pártján áll. Lehet, hogy mégiscsak Pierce-nek és Adamnek van igaza. Lehet, hogy nagyon is próbára teszi a szerencséjét. – Majd gondolkodom a dolgon – ígérte. Pierce elégedetten bólintott.

– Itt van a kocsisa – mondta. – A túloldalról integet vadul. Akkor hát jó éjszakát kívánunk. Adelaide követte Pierce tekintetét, és meglátta a hintót és az embert, akit erre az estére bérelt. – Jó éjt – válaszolta, majd összébb húzta magán a köpenyét, és gyors léptekkel elindult, hogy átvágjon a tömegen. Végre kijutott a színházból. Valami megkönnyebbülést kellett volna éreznie a nagy meleg és zsúfoltság után. Ennek ellenére még nagyobb zűrzavar uralkodott az érzékeiben, mint eddig. Ha még NyugatAmerikában volna, most hátrasandítana a válla fölött, nincs-e mögötte egy hegyi oroszlán, netán egy csörgőkígyó, vagy egy férfi, fegyverrel a kezében. De ez itt London, és csupa tiszteletre méltó, jól öltözött ember veszi körül. Londonban tiszteletre méltó emberek nem hordanak magukkal fegyvert. Önmagát leszámítva, természetesen. Lehet, hogy a Griffin Wintersnek tett ígérete miatt, miszerint munkára fogja az Égő Lámpát, érzi magát ilyen kényelmetlenül. Kiderült ugyanis, hogy a dolog mindkettőjük számára tartogat veszélyeket. Az ösztöne arra figyelmeztette, hogy egy kudarc végzetes lehet. Ha egy csöpp eszem lett volna, színvallásra kényszerítem, gondolta. És aztán hagyom, hogy elmenjen, és keressen egy másik álomfényfejtőt. De persze igaza volt, amikor azt mondta a férfinak, hogy nem talál olyan tehetséget, aki úgy tudna bánni az álomfénnyel, mint ő. Ha elküldi, hogy keressen valaki mást, azzal tulajdonképpen kiszolgáltatta volna őt a sorsnak, amely ki tudja, mit tartogat számára. Ezt Winters is tudta, fűzte tovább a gondolatait Adelaide. És mégis, inkább kisétált a padlásszobából, semhogy eleget tegyen az ő feltételének. Az ember kénytelen csodálattal adózni egy ilyen lovagias jellemnek, még ha az egy gonosztevőben nyilvánul is meg. Ő maga nem egy állítólagos úriemberrel találkozott életében, aki hasonló körülmények között nem viselkedett volna ilyen nemesen. Badarság. Nem szabad hagynia, hogy holmi romantikus képzelgések csapdájába essen. Griffin Winters nem a gáláns természetétől vezérelve sétált ki a padlásszobából. Az az igazság, hogy a férfi így kényszerítette őt a kártyái kiterítésére.

De meg is érdemelte, gondolta. A jövőben nem szabad megengednie, hogy Winters az orránál fogva vezesse. Működésre bírja a lámpát, ahogy megegyeztek, de még egyszer nem hagyja, hogy visszaéljen az ő együttérzésével. És legfőképpen nem szabad, hogy észrevegye, mennyire vonzódik hozzá. Ha tudomást szerezne róla, könyörtelenül kihasználná. Utat vágott magának néhány nagyhangú matróna között, akik a hintóikra vártak, és elindult az utca túloldala felé. Nyugtalansága nőttön-nőtt. Olyankor, amikor sok ember vette körül, ritkán hívta segítségül a tehetségét. Elsősorban azért, mert egy nyilvános helyen, mint ez is, óhatatlan, hogy rengeteg zavaró nyom borítsa a járda kövezetét. Ráadásul könnyen előfordulhat, hogy hozzáér valakihez, ami azzal járhat, hogy erős ütést kap egy kellemetlen álomfény-energiától. Még most sem heverte ki teljesen a Luttrell emberével való találkozást. Más sem hiányzik, mint egy újabb dózis valaki másnak az álmaiból. Akkorára nőtt benne a feszültség, hogy amikor a szeme sarkából egy pillanatra valami mozgást látott, kis híján felsikoltott. Köpenyével örvénylő hullámzást kavarva maga körül, megpördült, hogy szemből fogadja a fenyegető veszélyt. A fiú, aki egy hintó elé fogott ló mellett állt, bocsánatkérően húzta be a nyakát. – Bocsánat, ma'am. Nem akartam megijeszteni. Csak a lovat akartam megnyugtatni. Az öreg Ben mindig ideges lesz a tömegben. – Öreg Ben és én nagyon hasonlítunk egymásra – telelte Adelaide. A fiú elvigyorodott. – Vigyázzon a zsebmetszőkre, ma'am. Ők bezzeg szeretik az ilyen helyeket, ahol sok ember nyüzsög. – Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Adelaide mosolyogva, noha a fiú nem láthatta az arcát a fátyol mögött. Azzal megfordult, és folytatta az útját a kocsija felé. Ekkor már olyan erővel jelentkezett az előérzete, mintha vészcsengőt szólaltattak volna meg benne. Felhagyott a küzdelemmel, és kitárta az érzékeit. A járda egyszeriben megtelt kísérteties ultrafénnyel és a több évtizedes álomlenyomatok maradványaiból származó sugárzás különös árnyjátékával. A hintók oldalán fagyos nyomok fluoreszkáltak. Most azokra összpontosított, amelyek egyszerre tűntek frissnek és nyugtalanítónak.

Félelmetes munka volt ez. Mire teljesen kitárta természetfeletti érzékeit, sistergő energia töltötte be a levegőt körülötte. Buja vágy, harag, fájdalom, félelem, szorongás, és ami a leginkább aggasztotta, vak düh izzott az álomnyomokban. Azok, akik hozzá hasonlóan rendelkeztek ezzel a szokatlan tehetséggel, általában sokkal többet láttak a világból és az emberi természetből, mint amennyit látni szerettek volna. Különösen egy szenvedélyes dühről árulkodó torz áramlás nyomai keltették fel a figyelmét. A nyomok, melyeket egy cilindert és hosszú fekete kabátot viselő férfi hagyott maga után, átvezettek az utca túloldalára. A férfi egyik kesztyűs keze görcsösen szorított egy sétabotot. Adelaide megremegett a tudattól, hogy ez az ember a legcsekélyebb kihívásra képes lenne odacsapni a sétabotjával. Figyelte, amint a férfi beugrik egy kétkerekűbe. A könnyű kis kocsi el is indult rögtön, magával víve dühös utasát az éjszakába. Adelaide megkönnyebbülten felsóhajtott. Már nem kellett messzire mennie. A ma estére bérelt hintó kocsisa leugrott a bakról, és kinyitotta előtte az ajtót. Csak arra kellett ügyelnie, hogy ne kezdjen méltóságán aluli futásba. Olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy eljusson a biztonságot jelentő járműig, hogy egészen addig, amíg egy férfikar a derekára nem fonódott, észre sem vette a feléje sikló természetellenes árnyékokat. Olyan sebességgel és erővel rántották fel a járdára, hogy még kiáltani sem volt esélye. Aztán csak arra eszmélt, hogy hanyatt fekszik a járdán, egy férfitest ránehezedő súlya alatt. Az érzékei továbbra is tárva-nyitva voltak. Ösztönösen próbált felkészülni egy kínos energiarobbanásra. De az elmaradt. Ekkor ismerte csak fel a forró, szabályozott energia áramlatait. – Mr. Winters. Valahol az éjszakában eldördült egy fegyver. Griffin hevesen összerándult. Ennyit az elméletéről, miszerint tiszteletre méltó színházlátogatók tömegében senki sem hord magánál fegyvert. Sikolyok és kiáltások harsantak a sötétben. Lovak nyihogtak rémülten. Paták dobogtak, kocsikerekek zörögtek a kövezeten. Adelaide csaknem megsemmisült a testén átáramló energia jeges hullámai alatt. Ezek nem tőle származnak, döbbent rá.

– Griffin – zihálta. – Önt meglőtték. – Átkozott társadalmi reformisták – morogta az orra alatt Griffin. – Legtöbbjük csak bajnak van.

7. A bal vállát jéghidegnek érezte. Fiatalkorában, amikor még vakmerőbb volt, egyszer már meglőtték. Akkoriban a többi húszegynéhány éves ifjonchoz hasonlóan ő is legyőzhetetlennek hitte magát. Az esetből több tanulságot is levont, közülük az egyik éppen az volt, hogy még ő is halandó. Azt is abból a korábbi esetből tudta, hogy bár a sebét most furcsa módon jéghidegnek érzi, hamarosan izzó parázsként fogja égetni. De addig még van egy-két tennivalója. Lepillantott Adelaide-re, aki szoknyák, alsószoknyák és egy bársonyköpeny kusza összevisszaságában feküdt alatta. Fejéről fátylastól-mindenestől leesett a kalap, haja kiszabadult a hajtűk alól. Egy közeli hintó lámpása megvilágította rémült arcát. Szeme elsötétült az ijedtségtől. Energia lobogott körülöttük a levegőben, a nőé és a sajátja, ismerte fel Griffin. Ebben a különös pillanatban úgy tetszett neki, mintha az energiaáramaik egymásba fonódnának. A meghittség érzése – más szóval nem lehetett ezt kifejezni – semmihez sem hasonlított, amit valaha is átélt, akár egy szerető karjában is. A seb okozta sokk miatt van, gondolta. Vagy megint hallucinálok. – Mr. Winters – szólalt meg Adelaide ezúttal szigorúbban. – Figyeljen rám, uram. Hol sebesült meg? – A vállamon, azt hiszem. – A bal karja érzéketlen volt. Griffin felállt, és lenyújtotta a sértetlen karját, hogy felhúzza maga mellé a nőt. Az utcán eluralkodott zűrzavarban valószínűtlen volt, hogy bárki is észreveszi, hát még hogy felismeri őt, de semmiképpen sem akart kockázatot vállalni. Gyorsan Adelaide fejére rántotta a köpeny csuklyáját, és még egy kis árnyékenergia gerjesztésével elfedte a saját arcvonásait. – Erre – adta ki az utasítást. Megragadta a nő kezét, és maga után húzta a kocsija felé. Szerencsére Adelaide nem ellenkezett, és nem is kérdezett semmit. Átvágott vele az ágaskodó lovak, megrettent nők és kiáltozó férfiak között, és mire megérkeztek a hintóhoz, Jed már nyitott ajtóval és leengedett lépcsővel várta őket.

– Mi történt, Főnök? – kérdezte. – Lövést hallottam. Önnek és a hölgynek nem esett baja? Adelaide már félig bent volt az ajtón, de most megtorpant, és visszanézett Jedre. – Mr. Winterst meglőtték. Azonnal orvost kell hívnunk. – Ez igaz? – kérdezte Jed rémülten. – Megsérült, Főnök? – Rosszkor voltam rossz helyen. – Griffin belökte Adelaide-et a hintóba, és maga is beszállt mellé. – A hölgynek igaza van. Orvosra van szükségem. Menjünk vissza az apátságba. – Igenis, Főnök. – Előbb segítsen levenni Mr. Winters kabátját – szólt oda Adelaide Jednek. Nem kérésnek hangzott, inkább parancsnak. – Meg kell néznem, mennyire vérzik. Felemelte a szoknyáját, és csíkokat kezdett tépni muszlin alsószoknyájából. Jed hirtelen nem tudta, melyikük parancsának engedelmeskedjen. Griffin ledobta magát az Adelaide-del szemközti ülésre, becsukta a szemét, és hátradőlt. A hintó belseje forogni kezdett körülötte. – Az apátságba, Jed. – Azt hiszem, ön sokkos állapotba került, uram – mondta erre Adelaide. – Engedje, hogy előbb ellássam a sebét. – El akarom vinni innen kegyedet – nézett rá résnyire nyitott szemmel a férfi. – A gazfickó még itt lehet, abban reménykedve, hogy leadhat még egy lövést. Adelaide kipillantott a hintó ablakán. – A férfi nyomai, aki meglőtte önt, elvezetnek innen az utca túlsó vége felé. Elmenekült, uram. Ön egyelőre biztonságban van. Wintersnek keményen meg kellett küzdenie, hogy felfogja ezt a meglepő értesülést. – Kegyed látja a lábnyomait? – Igen, látom bennük az álomfény-energiáját. Nagyon forró. Ami nem meglepő, tekintve, hogy az imént próbált meg gyilkosságot elkövetni. – A gazember – suttogta a férfi. – Felismerné őt, ha újra látná? – Ó, hogyne. Az álomnyomok nagyon jellegzetesek. De ez nem megfelelő időpont a képességem taglalására. Látnom kell, milyen erősen vérzik a sebe. Jed, szükségem lesz a segítségére.

– Igenis, ma'am. Griffin érezte, hogy nincs ereje vitatkozni. És ez nem volt jó jel. Jed felkapaszkodott a hintó szűk belsejébe, és munkához látott. Amikor Adelaide-del együtt kigombolták a kabátot, és nekiláttak, hogy az egyik válláról lefejtsék, Griffin csaknem elájult a fájdalomtól. Újra becsukta a szemét, és fogát összeszorítva próbálta elfojtani a nyögését. – Nem sejti, ki lőtt, Főnök? – kérdezte Jed, miközben igyekezett minél kíméletesebben ügyködni. – Nem. – Griffin felszisszent. – Össze kell állítani egy listát – morogta Jed. – Az évek alatt elég sok ellenséget szerzett. De azt hiszem, az első helyre mindenképpen Luttrellt kell sorolni. Úgy látszik, eldöntötte, hogy megsérti a fegyvernyugvást. Griffin már épp válaszolni készült, de ekkor Adelaide egészen közel hajolt hozzá. Ujjhegyei megérintették a homlokát. Az egyre erősödő fájdalom ellenére jóleső érzés fogta el a kéz érintésétől. Csillapító energiája enyhülést hozott. – A fájdalom csak súlyosbítja a sokkot – mondta Adelaide, és még közelebb hajolt. – Újabb stresszt okoz a testben és az érzékekben. Bocsásson meg, uram. Tudom, hogy nem fogja helyeselni azt, amit tenni készülök. Winters szeme ismét résnyire nyílt. – Mi az ördögről beszél? – Lazuljon el, uram. Könnyed energiapulzálást érzékelt. Fel akart nyúlni, hogy megfogja a nő kezét, és örökre belekapaszkodjon. Az energia lüktetése felerősödött, és arra nógatta, hogy menjen oda, ahol nem fog semmilyen fájdalmat érezni. De valamit még el kellett végeznie, mielőtt hagyná, hogy az árnyak magukkal vigyék. – Jed – mondta. Már nem tudta kinyitni a szemét. - Mrs. Pyne velünk jön az apátságba. Tartsd ott, érted? – Igenis, Főnök – felelte Jed, és kigombolta a vértől átázott lenvászon inget. – Ezt meg hogy képzeli, Mr. Winters? – méltatlankodott Adelaide. Levette az ujjait Griffin homlokáról, és hozzáfogott, hogy nyomást gyakoroljon a sebre. – Az akaratom ellenére nem tarthat ott. A férfi rá sem hederített.

– Jed, szólj a többieknek, hogy éjjel-nappal őrizzék őt. – Attól tartok, ön hallucinál, Mr. Winters – mondta Adelaide. – Maga tájékoztatott, hogy újabban voltak efféle problémái. – A golyót nem nekem szánták – magyarázta Griffin Jednek. – A gazember Mrs. Pyne-t akarta megölni. Ha nem térnék magamhoz, üzenj Spellar felügyelőnek a Scotland Yardra. Tartozik nekem néhány szívességgel. Ő tudni fogja, mit tegyen. Addig éjjel-nappal őrizzék a hölgyet. – Igen, Főnök – válaszolta Jed. – Jóságos ég – suttogta elhűlve Adelaide. – Önt a nekem szánt golyó találta el. Levette a kezét a férfi válláról, de épp csak annyi időre, hogy ismét megérintse a homlokát. Ujjait, melyek oly könnyűek voltak, mint a pillangók, pirosra festette a férfi vére. Griffin álomba merült.

8 Az álom a sötétségből tör fel, lázforrón és jéghidegen. Úgy kezdődik, mint mindig, a lépcső lábánál... Lassan lépked fől, fokról fokra, a szörnyűség felé, amelyről tudja, ott vár rá. Bármit, még a lelkét is odaadná, ha sarkon fordulva kirohanhatna a házból. De tudja, ettől még ugyanúgy valóságos maradna az, amit most mindjárt megfog látni. A fölötte lévő emelet csendje nagyobb rémületet kelt benne, mint élete eddigi tizenhat esztendeje alatt bármi Az öreg házak soha nem szoktak ennyire némák lenni. Olyan érzése van, mintha az eddig meleg, vidám otthon egyszeriben kriptává változott volna. Felér a lépcső tetejére, és elindul a halion át szülei hálószobájának csukott ajtaja felé. Ezen az emeleten mélyebbek, sötétebbek az árnyékok. A félelemtől ki-kihagy a szívverése. Odakint késő délután van, de ezen az emeleten sötétség borul mindenre. Amikor a hálószoba ajtajához ér, megint eszébe villan, hogy meg kellene fordulnia, visszamenekülni a délutáni napfénybe. De tudja, nem engedheti meg, hogy a rémület úrrá legyen rajta. Érzi, hogy ha elfut az elől, ami az ajtó túloldalán vár rá, azzal árulást követ el. Az ajtó nincs kulcsra zárva. Erejét megfeszítve nyugalmat erőltet magára, és kinyitja az ajtót. Mindenhová nézne, csak az ágyra nem. De nincs más választása. A hófehér ágynemű csupa vér. Egy sápadt kar ernyedten lecsüng az ágy oldaláról. Elkésett. Mindig elkésik. Kinyitja a száját, hogy belesírja dühét, kétségbeesését és tehetetlenségét a nemtörődöm világba... – Nyugodjon meg, Mr. Winters. Ez megint csak egy álom. Le fogom csillapítani az áramlatokat, ahogy legutóbb is tettem. Aludjon szépen vissza. Már korábban is hallotta ezt a szelíd hangot. Megbízik benne. Az álomképek szertefoszlanak, és olyan nyugalom költözik a helyükbe, amilyet nem tapasztalt tizenhat éves kora óta. Gyógyító erejű, mély álomba merül.

9. – Rendbe fog jönni – jelentette ki Lucinda Jones. – A balzsam, amelyet adtam, megakadályozza, hogy a seb behegedése előtt valami fertőzés lépjen fel. Napjában kétszer kell bekenni. Megadom annak a gyógyteának az összetevőit is, amely meggyorsítja a gyógyulást. Legyen gondja rá, hogy naponta legalább kétszer, reggel és este igyon belőle egy-egy csészével. – Köszönöm, Mrs. Jones – mondta Adelaide. A nő rámosolygott az ágy túloldaláról. Griffin megint aludt. Adelaide most nem érzett semmit a lidércnyomást jelző energiából, amely a hosszú éjszaka alatt hol meggyengülve, hol bőven áramlott a levegőben. A férfi csukott szemmel feküdt a párnán, sötét haja fénytelenné vált a rászáradt izzadságtól. Derékig meztelen volt. Sebesült vállát friss kötés fedte, amelynek legalsó rétegei át voltak itatva a Lucinda által készített gyógyírral. Rögtön az orvos távozása után Adelaide arra az elhatározásra jutott, hogy üzenetet küld a friss házas Mrs. Jonesnak, és arra kéri, a lehető leghamarabb jöjjön el egy konzultációra. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy választ kap a kérésére, de nem tudta, ki máshoz fordulhatna. A doktor, aki bevarrta a sebet, gúnyos megjegyzéssel illette a fertőzéssel kapcsolatos aggodalmait. Adelaide úgy gondolta, a doktor derék ember, nagyon ügyesen bánik a tűvel és a cérnával, csak az idősebb nemzedékhez tartozik, ezért nem hisz a korszerű gyógyászatban. – Nagyon kedves öntől, hogy ilyen hajnali órán, ebben a szörnyű időben eleget tett a kérésemnek – mondta Adelaide Lucindának. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Az orvos kivette a golyót, és ragaszkodtam hozzá, hogy alaposan tisztítsa ki a sebet. Ugyanis láttam már ilyen sebesüléseket, és tudom, mi történhet. – Bölcs dolog volt öntől ez az elővigyázatosság. – Lucinda becsukta és becsatolta a magával hozott táskát. – Tapasztalatom szerint a fertőzés gyakran végzetesebbnek bizonyul, mint az eredeti sérülés. De biztos vagyok benne, hogy szépen fel fog gyógyulni. – Megkönnyebbülés ezt hallani öntől. A házvezetőnőm szerint önnek nagy tapasztalata van ilyen dolgokban.

Lucinda elgondolkodva nézte Griffint. Szemüvege lencséje mögött kíváncsiság csillant meg a szemében. – Meg kell mondanom, meglep, hogy ilyen nyugodtan alszik – mondta. – Mintha valami ópiumfőzetet kapott volna, holott semmi jelét nem észlelem a máktej jelenlétének. – Van egy kis tehetségem a fájdalom csillapításához – világosította fel Adelaide. – Igen, érzem, hogy önben van valamilyen pszichikus képesség, Mrs. Pyne – bólintott Lucinda a meglepődés legkisebb jele nélkül. – Ne aggódjon túlságosan Mr. Winters miatt. Nyilvánvaló, hogy nagyon erős szervezettel van megáldva. Adelaide lenézett Griffin széles, meztelen mellkasára. Lucinda követte a példáját. Kis szünet következett, mialatt mindketten Griffin erős szervezetéről elmélkedtek. – Nos, valóban – szólalt meg Adelaide. – Nagyon erős a szervezete. – Megköszörülte a torkát, és sietősen felhúzta a takarót Griffin mellkasára. Lucinda elmosolyodott. – Ezzel együtt kétségtelenül nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát, ha majd felébred. A férfiak nagyon gorombák tudnak lenni ilyen helyzetben. – Újra kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy másik csomagocskát. – Itt hagyom önnek ezt a fájdalom ellen. Csak a biztonság kedvéért. Keverjen bele egy kanállal a teájába vagy egy pohár meleg tejbe. – Köszönöm. Lucinda újból becsukta, majd kézbe vette a táskáját. – Hát, akkor én most megyek. – Egy csésze teát, indulás előtt? – Sajnos nem fogadhatom el. A férjem lent vár a hintóban. Ma hajnalban még egy másik helyre is el kell mennünk. Spellar felügyelő a Scotland Yardtól szeretne tanácskozni velünk. – Értem. Akkor kikísérem. Kimentek a hálószobából, és elindultak lefelé a nagy ház bejárati halijába vezető lépcsőn. – Még egyszer szeretném kifejezni a hálámat, Mrs. Jones – mondta Adelaide.

– Semmiség. Örülök, hogy segíthettem – felelte Lucinda. – De bevallom, meglepett, hogy minden további nélkül üzent nekem. A sajtóbeli hírem alapján azt hiszik rólam, hogy előszeretettel mérgezek meg embereket. Honnan hallott róla, hogy ismerem a gyógyfüveket? – Van némi tapasztalatom a sajtóval kapcsolatban, Mrs. Jones. Nagyon jól tudom, mit képes művelni az ember jó hírével. Azt pedig, hogy önnek kifejezett tehetsége van a gyógyító szerek összeállításához, a házvezetőnőmtől hallottam. – Kicsoda ő? – A neve Mrs. Trevelyan. Ismeri az ön házvezetőnőjét. – Mrs. Shute-ot? – Igen, azt hiszem, így hívják. Ők ketten azóta ismerik egymást, amióta sok évvel ezelőtt szolgálatba álltak. Szűk kis világ az övék. Ott is ugyanolyan szabadon terjednek a pletykák, mint más társadalmi körökben. Mrs. Trevelyan megnyugtatott, hogy a barátnője sohasem állt volna olyasvalaki szolgálatába, akinek az a szokása, hogy úriembereket mérgezzen meg. – Más szóval a házvezetőnőm kiváló erkölcsi bizonyítványt adott rólam – kuncogott Lucinda. – Ne felejtsem el megköszönni neki. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Jones. És gratulálok a házasságához. – Köszönöm. – Lucinda arcán enyhe meglepődés látszott. – Ön ezek szerint tagja az Arkane közösségének? – A szüleim az Arkane Társaság tagjai voltak, de már régen meghaltak. Magam az elmúlt éveket Amerikában töltöttem, és így nem volt kapcsolatom a Társasággal. Felnőttkoromig azonban nagyon is tudtam a Jones család létezéséről. Amikor az újságokban megjelent az ön és Mr. Caleb Jones házasságkötéséről szóló értesítés, ráismertem a névre, és rájöttem az összefüggésre. Mrs. Trevelyan ekkor informált arról, hogy az ő régi barátnője az ön szolgálatában áll. – Ha nincs szoros kapcsolata a Társasággal, akkor talán nem is tud róla, hogy Mr. Jones és én nemrégiben alapítottunk egy pszichikai nyomozóirodát. Hadd adjak önnek egy névjegyet. Lucinda benyúlt elegáns szoknyája redői közé bevarrt titkos zsebébe, és kihúzott egy ropogós névjegykártyát. Adelaide átvette tőle, és rápillantott a nagyon tetszetős, fekete kézírással nyomtatott cégnévre.

– Jones & Jones – olvasta fennhangon. – Ha bármikor úgy érzi, hogy szüksége van a szolgálatunkra, csak üzenjen az irodánknak. A Jones & Jones mindenekfölött nagyra tartja a diszkréciót. – Ezt nagyon jó tudni, Mrs. Jones. Adelaide a nyaktól bokáig takaró hófehér, keményített köténye zsebébe csúsztatta a kártyát. A kötény alatt tiszta, egyszerű nappali ruhát viselt. Röviddel azután, hogy megérkeztek az apátságba, elküldte Jedet Mrs. Trevelyanért. A házvezetőnő, figyelemre méltó szakmai hozzáértésről tanúskodva, gyorsan telepakolt egy hajókoffert tiszta ruhaneművel és különböző személyes tisztálkodószerekkel. Berakott még egy selyem ágyneműgarnitúrát és Adelaide egyik selyem hálóingét is. Mrs. Trevelyan soha nem kérdezősködött a selyem holmik felől. Nyilván azt feltételezte, hogy Adelaide puszta szeszélyből kizárólag selyemben hajlandó aludni. Valójában Adelaide számára ez létszükséglet volt. Más emberek álmainak nyugtalanító energiája az évek során úgy beivódott az ágyneműkbe és matracokba, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tette az alvást annak, aki az ő szokatlan tehetségével rendelkezett. Már régen rájött azonban, hogy a selyem egyfajta korlátként útját állja a régi álomfények kellemetlen maradványainak. Felmérve asszonya közvetlen szükségleteit, Mrs. Trevelyan haladéktalanul kivonult a konyhába, és kezébe vette a háztartás vezetését. Jelentette Adelaide-nek, hogy a Delbert nevű behemót ember eleinte némi ellenállást tanúsított, de aztán őt is meg a többieket is sikerült megnyernie, amikor a kiadós reggeli és erős kávé ínycsiklandó illata kezdett kiáradni a konyhából. – A férfiakra rendszerint jó hatással van egy tál finom étel – magyarázta Mrs. Trevelyan Adelaide-nek. – Sőt az a tapasztalatom, hogy hűségesebbek egy jó szakácshoz, mint egy szeretőhöz. Delbert e pillanatban a lépcső lábánál várakozott Lucinda köpenyével. Testes alakján hiába gombolta össze a kabátját, a vállszíjára erősített jókora revolverét nem nagyon sikerült elrejtenie. Ha Lucinda észrevette is a kidudorodást, volt olyan udvarias, hogy nem tette szóvá.

Delbert nyilvánvalóan nem volt hozzászokva olyasmihez, mint fölsegíteni egy hölgyre a köpenyét. Kicsit ügyetlenkedett a finom gyapjúkelméből varrt hosszú, lenge ruhadarabbal, és vörösre gyúlt a képe, amikor nem sikerült tökéletesen ráterítenie Lucinda vállára. De úgy tűnt, hogy Mrs. Jones nem is vette észre. – Köszönöm – mondta udvariasan. – Igenis, ma'am. – Delbert még jobban elvörösödött. Odakint az utcán zuhogott az eső. Adelaide az ajtóból nézte, amint Delbert egy nagy esernyővel lekíséri Lucindát az ott várakozó hintóhoz. A hintó ablakai teljesen zárva voltak a nedves időben. Mihelyt Lucinda közelebb ért, a hintó ajtaja kinyílt. Egy magas gallérú kabátot és alacsony tetejű kalapot viselő férfi a lábával lerúgta a lépcsőt, majd kiszállt. A zuhogó eső, a kalap, a kabát és Delbert széles válla, valamint billegő ernyője miatt Adelaide nem láthatta tisztán az úr arcát. De egészen biztos volt benne, hogy a Jones & Jones másik felét pillantotta meg. Volt abban a mozdulatban valami végtelenül meghitt, ahogyan Caleb Jones fölsegítette Lucindát a hintóba. Sokat eláruló mozdulat volt. Mr. Jones, gondolta Adelaide, nagyon szerelmes a feleségébe, ahogy az asszony is őbelé. A hintó ajtaja becsukódott, és a jármű elindult a zuhogó esőben. Adelaide kinyitotta az érzékeit, és ránézett a nyomokra, melyeket a Jones házaspár hagyott az utca kövezetén. Forró energia fénylett az esőben. Delbert felbaktatott a lépcsőn, majd megállt, lerázta az esernyőről a vízcseppeket, és bevonult az előtérbe. Becsukta az ajtót, és Adelaide-re nézett. Széles arcára komor maszkként ült ki az aggodalom. – Tényleg rendbe fog jönni a főnök, ma'am? – kérdezte. – Igen – válaszolta Adelaide. Tudta, hogy a másik két erős ember, Jed és Leggett, a hall sötét mélyéről figyel és hallgatózik. – Jednek és nekem sikerült nagyon hamar elállítanunk a vérzést, és úgy tűnt, hogy az orvos, aki itt járt, ért a dolgához. – Ajánlom is, hogy értsen hozzá. Tartozik a Főnöknek egy szívességgel ugyanis. – Értem. Egyszóval legyen nyugodt, Mrs. Jonest csak azért hívattam el, hogy megelőzzük a fertőzést.

– Igenis, ma'am. – Delbert tétován felpillantott a lépcsőre. – Csak mert a főnök olyan jól alszik. Emiatt vagyunk egy kicsit nyugtalanok. – Miért? Most épp arra van szüksége, hogy aludjon. – Az a helyzet, hogy egy ideje már nem aludt jól. Ez a mostani alvása nekünk valahogy nem látszik természetesnek. – Hamarosan fel fog ébredni – nyugtatta meg Adelaide. – Akkor majd szüksége lesz egy tányér finom, tápláló erőlevesre. Szóljon, kérem, Mrs. Trevelyannek, hogy egy óra múlva küldje fel. – Honnan tudja, hogy a főnök addigra ébren lesz? – sandított rá Delbert. – Bízzon bennem. Adelaide két marokra fogva a szoknyáját, felsietett a lépcsőn. Még csak az hiányzott volna neki és Mrs. Trevelyannek, hogy Griffin emberei azon kezdjenek el tanakodni, vajon el akarja-e tenni láb alól a főnöküket.

10. Caleb nézte, ahogy Lucinda leengedi a köpenye csuklyáját. A nő energiája pezsdítő szerként hatott minden érzékére. Még mindig nem hitte el igazán, hogy ez a bámulatos nő a felesége. – Ezek szerint nem penderítettek ki azonnal a házból, ahogy gondoltam – jegyezte meg. – Winters csakugyan nagyon rossz állapotban lehet, ha engedte, hogy egy Jones nevű nő ellássa. – Mr. Winters nem tud róla, hogy engem hívtak el hozzá – felelte Lucinda. – Mialatt a házban voltam, egyszer sem ébredt föl. – Így már érthető, hogy juthattál be a kapun – füttyentett halkan Caleb. – Kíváncsi lennék, mit szól majd, ha felébredve megtudja, hogy te jártál nála. – Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Feltéve, természetesen, hogy egyáltalán fel fog ébredni. Mennyire súlyos az állapota? – Nem olyan súlyos, mint amilyen lehetne. Mr. Winterst a vállán érte a lövés. De hála Mrs. Pyne gyors beavatkozásának, nem vesztett túl sok vért, és nem is került olyan súlyosan sokkos állapotba. A fő veszélyt most, mint ilyen esetekben mindig, a fertőzés jelenti. Ezért hívtak el engem. Mr. Wintersnek szerencséje van az ápolónőjével. Mrs. Pyne nagyon jártasnak látszik a betegszobai higiénia és tisztaság korszerű felfogásában. – Nem lehet tudni, ki lőtt rá? – Nem, és én nem is nagyon akartam erőltetni ezt a témát – mondta Lucinda. – De nyilvánvaló volt, hogy a háznép résen van. Három ember tartózkodik odabent. Mindhárman amerikai stílusú revolvert hordanak a kabátjuk alatt. Két nagyon nagy testű kutyát is láttam. – Nincs semmi különös abban, hogy fegyveres emberek tartózkodnak abban a házban. Winters a Konzorcium Igazgatójaként sok ellenséget szerzett magának. Kíváncsi lennék, melyikük támadta meg az éjjel. – Gondolod, hogy a Jones & Jonesnak diszkrét nyomozásba kellene kezdenie? – Kétlem, hogy messzire jutnánk vele. Winters egy másfajta világból jön, drágám. – A bűnözői alvilágra gondolsz.

– Annak is megvannak a maga szabályai, akárcsak a mi világunknak. Wintersnek sokkal hatékonyabban működő kapcsolatai vannak az utca embereivel, mint nekünk. Ahhoz, hogy megtudja a támadó nevét, nem lesz szüksége a mi segítségünkre, de nem is örülne neki. – Mi történik, ha Mr. Winters megtudja, ki akarta megölni? – nézett Calebre nagyon komolyan Lucinda. – Azt hiszem, a gyilkosságot megkísérlő ember szép csendben el fog tűnni. Azt is elárulhatom neked, hogy nem lesz nyom, amely elvezetne a Konzorcium fejéhez. Winters roppant ravasz ember. A Scotland Yard sohasem fog elérni hozzá. Spellar egyébként, ha jól sejtem, tartozik neki egykét szívességgel. – Mr. Winters nagyon veszélyes ember – mondta borzongva Lucinda. – Igen – tette hozzá Caleb. – És nagy valószínűséggel ezentúl még inkább az lesz. – Jól ismered őt? – A családjainkat, mint tudod, egy régi história összekapcsolja, de a Winters- és a Jones-klán már nemzedékek óta következetesen kerüli egymást. Én magam sohasem találkoztam Griffin Wintersszel. Ő a családja utolsó tagja. Ha nem házasodik meg, és nem születik fia, a halálával az Égő Lámpa legendája is véget ér. – Már nem fiatal ember – jegyezte meg Lucinda. – A harmincas évei derekán járhat. Meglep, hogy még nem házasodott meg. A legtöbb férfi az ő korában már nős. – Neki is volt már felesége. Az asszony belehalt a szülésbe. Azt beszélték, hogy a férje egyik bizalmas emberével volt viszonya. Nagyon piszkos és közönséges ügy volt. Nem sokkal az anya és a csecsemő halála után a szerető eltűnt. Csendben. – Amolyan Winters-stílusban? – Igen. Állítólag az évek során voltak diszkrét liezonjai, de arról nincs hír, hogy valamelyikből fia született volna. Lucinda finom ívű szemöldöke felszökkent a szemüvegkeret fölé. – Úgy látom, a fél szemedet mindvégig rajta tartottad. – Ez tűnt számunkra bölcs dolognak. – Számunkra? A családodra gondolsz? – Az Arkane-on belül bizonyos legendákat nagyon komolyan kell venni.

– Még egy furcsa dologra lettem figyelmes abban a házban – mondta Lucinda elgondolkodva. – Mire? – Mr. Winters nagyon békésen és mélyen aludt. Egyáltalán nem olyan nyugtalan volt az alvása, mint amilyenre az ember egy ilyen komoly sebesülés után számítana. – Lehet, hogy az orvos ópiumot vagy kloroformot adott neki, hogy csillapítsa a fájdalmát. – Nem. Kiderült, hogy Mrs. Pyne tehetséges nő, méghozzá nagyon tehetséges, azt hiszem. – Az lenne? – suttogta maga elé Caleb. Volt egy kis előérzete, amikor ma kora reggel megérkezett a levélke, melyben Lucinda segítségét kérik. Most, hogy értesült Adelaide Pyne tehetségéről, ez a halvány előérzet szilárd bizonyossággá vált. – Ő maga mondta el nekem, hogy van némi képessége gyógyító alvás előidézésére – magyarázta Lucinda. – így érte el, hogy Mr. Winters mély álomba merüljön. – Hát ez érdekes – nézett Caleb Lucindára. – Most, hogy eljöttünk, láttam egy kötényt viselő nőt az ajtóban. Nem úgy nézett ki, mint egy házvezetőnő. – Ő volt Adelaide Pyne. Onnan tudott az én gyógynövényismeretemről, hogy a házvezetőnője Mrs. Shute ismerőse. – Szóval így jutott el hozzád. – Igen. – Mrs. Pyne és Winters együtt voltak tegnap este a színházban? Mit gondolsz, szerelmesek egymásba? – Nem tudom – felelte Lucinda. – Úgy tűnt, mintha Mrs. Pyne bizonyos fokig kötelességének érezné, hogy a sebesülése után ápolja Mr. Winterst, ami arra utal, hogy meglehetősen szoros a kapcsolatuk. De hogy szerelmesek-e, azt nem tudom. – Kesztyűs ujjaival dobolni kezdett a táskáján. – Az azonban egészen biztos, hogy van valami köztük. Valami erős kötődés. Caleb hátravetette magát az ülés sarkába, és a hintó ablakán kinézve szórakozottan a mintákat kereste a zuhogó eső-cseppekben. – Számos tehetség létezik, amellyel elérhető az általad leírt álomszerű transzállapot – mondta. – De az adott körülmények ismeretében különösen egy bizonyos képességre tudok gondolni.

Kérdés, hogy Mrs. Pyne meg tudja-e fejteni, és képes-e irányítani az álomfényt. – Mire következtetnél ebből? A férfi lassan kiengedte a levegőt. – Ez arra utalna, hogy Griffin Winters örökölte a családi átkot, vagy fél, hogy örökölni fogja. Úgy tűnik, talált magának egy álomfényfejtőt. Kíváncsi lennék, megtalálta-e a lámpát is. – Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy Griffin Winters most alakul át többszörös tehetséggé? – hökkent meg Lucinda. – Ez csak egy régi Arkane-mítosz, semmi több, Caleb. – Nehéz valótlannak állítani valamennyi régi Arkane-legendát, amikor az egyikben egyenes ági leszármazottként magam is érintett vagyok. – Sylvester Jones egyik utóda vagy. – Lucinda összekulcsolta a kezét az ölében. – Igaz. Jól van, de akkor mit javasolsz? – Most csak egy dolgot tehetünk. Figyelünk és várunk. – És mi az pontosan, amit figyelünk és amire várunk? – Mielőtt az egész ügyet Gabe elé viszem, egy kérdésre még választ kell kapnom. – Mi lenne az? – faggatta Lucinda. – Ha Winters az álomfényfejtőt is és a lámpát is megtalálta, már csak két lehetőség van. Vagy meg akarja menteni magát az átoktól... – Vagy? – sürgette Lucinda. – Vagy megpróbálja beteljesíteni a legendát, és igazi Cerberussá válik. – Annak semmi értelme – tiltakozott Lucinda. – Mi a csudának vállalná a kockázatot, hogy a túl sok pszichikai energiával az őrületbe kergesse magát? – A hatalom mindig nagy csáberő, szerelmem. Nicholas Winters bizonyára meg volt róla győződve, hogy mindhárom tehetséget kezelni tudja. Soha nem kapott esélyt rá, hogy bebizonyítsa, mert Eleanor Fleming megsemmisítette az érzékelését, amikor utoljára működésbe hozta a lámpát. Nagyon is elképzelhető, hogy Griffin Winters úgy gondolja, ő el tudja érni azt, ami az ősének nem sikerült. – És ha csakugyan sikerül neki? Caleb elmélyülten tanulmányozta a lehulló esőcseppekben kirajzolódó csillogó mintákat.

– Ha átváltozik azzá, akiről a Társaságnak kezdettől fogva az a véleménye, hogy egy valódi többszörös tehetség csakis valami pszichikus szörnyeteg lehet, akkor Gabe-nek és a Tanácsnak nem lesz más választása, mint kimondani, hogy Wintersnek pusztulnia kell. Nem szabad megengedni, hogy egy ilyen elvetemült őrült garázdálkodjon az emberek között. – És erre a feladatra a Jones & Jonest fogják kijelölni? – Igen. Lucinda összébb húzta magán a köpenyt. – Szent ég – suttogta.

11. Tudta, hogy a nő a szobában van. Az illata és az energiája, mint a meleg nyári szellő, felpezsdítette az érzékeit. És még más is mocorgott benne. Az erekció számos szempontból biztató jel, döntötte el magában. Először is tudatja vele, hogy életben van. A vállában érzett fájdalom is ezt a célt szolgálja, de korántsem olyan kellemes. Elnyújtott, tompa nyöszörgést hallott, és rájött, hogy az ő torkából tört fel. Egy lőtt seb mindig pokolian égő fájdalommal jár. – A keservit — morogta. Adelaide ujjhegyei végigsimítottak a szemöldökén. A vállában enyhült a fájdalom. Érezte, hogy mély, álomtalan álom ereszkedik rá, méghozzá nem először. Kinyitotta a szemét, és fölnézett Adelaide-re. – Ha még egyszer ezt műveli velem, Mrs. Pyne, esküszöm, amint felébredek, a térdemre fogom fektetni. A nő elakadó lélegzettel gyorsan hátralépett. – Szentséges isten, uram! Alaposan megijesztett. Hogy érzi magát? – Mint aki él. – Óvatosan felült, de mindjárt össze is rándult. A válla. Egy pillanatra elgondolkodott. Kicsit meglepte, hogy nem fáj sokkal jobban. – Mennyi az idő? – Dél van. Épp most akartam megetetni még egy kis erőlevessel. Homályos képek jelentek meg a férfi előtt korábbi ébredéseiről. Nem ez az első eset, hogy a nő erőlevessel eteti. Más emlékek is felrémlettek előtte. Mintha Delbert támogatná, mialatt elvégzi a dolgát egy éjjeliedénybe. És Leggett meg Jed segítségével levánszorog a hallba, majd vissza a hálószobájába. Nem is egyszer. Az éber állapotok után nem akart újból elaludni, tudván, hogy lidérces álmok várnak rá. De Adelaide mindig megjelent, hogy megérintse a szemöldökét. Ilyenkor visszazuhant a békés sötétségbe. És nem jöttek az álmok. Nem álmodott. – Talán azt is meg kellene kérdeznem, hogy milyen nap van ma – mondta. – Tegnapelőtt éjjel lőtték meg – válaszolta Adelaide.

– Majdnem három napja tart engem ebben az állapotban? – Elfutotta a méreg. – Ki az ördög hatalmazta fel arra, hogy ezt művelje? Pár pillanatig úgy látta, mintha a nő megsértődött volna. Ettől valami olyasmit érzett, amit akár bűntudatnak is lehetett volna nevezni. De mire aggódni kezdhetett volna emiatt, Adelaide magához tért. – Az ön érdekében tettem, Mr. Winters – jelentette ki. – Ne merészeljen ezzel takarózni. – Miért ne? Úgy emlékszem, ön is ezzel érvelt, amikor közölte velem, hogy nem segít a Luttrell házai elleni rajtaütésekben. – Az egy egészen más ügy – sziszegte összeszorított foggal a férfi. – Közlöm önnel, Mr. Winters, hogy az önhöz hasonló sebesültek ellátásában nem vagyok teljesen tapasztalatlan. Régóta tudom, hogy az alvás bizonyos mélyebb szintjei nagymértékben elősegítik a gyógyulást. Egyébként nem aludta át az egész időt. Több alkalommal hagytam, hogy fölébredjen. Evésre és némi mozgásra is szüksége volt, hogy serkentse a vérkeringését. A férfiban derengeni kezdett: ingerültségét legalább részben az a tudat táplálja, hogy zavarban van. Adelaide ilyen szánalmas állapotban látta őt. Testi szükségleteiben ellátta. Derékig meztelen volt. Ezalatt valaki – kérlek, istenem, ugye valamelyik embere? – tiszta lenvászon alsónadrágot adott rá. Úristen. Látta őt alsónadrágban. Egy férfi a szenvedély hevében nyugodtan megmutathatja magát meztelenül egy nőnek, de egészen más a helyzet, ha az ember olyan gyenge és kiszolgáltatott, mint egy kölyökmacska. – Most elmehet, Mrs. Pyne – mondta összehúzott szemmel. – Meg szeretnék fürödni, és utána fel akarok öltözni. – Természetesen. – Adelaide elindult az ajtó felé. – Beküldőm Delbertet, hogy segítsen. – Egyedül is boldogulok. Adelaide csettintett egyet a nyelvével. – Tudja, Mr. Winters, alvás közben sokat javul a modora. Egy perc, és itt lesz Delbert. A biztonság kedvéért. És kinyitotta az ajtót. Griffin legörbítette a vállát, hogy kénytelen-kelletlen megnézze a fertőzésre utaló forró és érzékeny helyet. Épp eléggé fájt, hogy felszisszenjen a mozdulattól, de korántsem volt olyan ijesztő.

– Mrs. Pyne? – szólt a nő után. Adelaide az ajtóban megállt, és visszanézett rá. – Most meg mi van? – Gondolt az orvos arra is, hogy kitisztítsa a sebet? – Legyen nyugodt, minden óvintézkedés megtörtént a fertőzés elkerülésére. Szépen gyógyul a sebe. Ha megfürdött, újból kicserélem a kötését. Van egy balzsamom, amely gyorsítja a hegesedést, és elejét veszi a sebláz kialakulásának. – Hol az ördögben tanult ennyit a lőtt sebekről, Mrs. Pyne? – Utazgasson ön is néhány éven keresztül Monty Moore Vadnyugati Cirkuszának társulatával, és meglátja, mennyi mindent fog tanulni. Meglepődne, ha tudná, hány baleset fordul elő, amikor egy csomó fegyver van az emberek keze ügyében. Azzal kilépett a hallba, és egy határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.

12 Negyvenöt perccel később Griffin épp idejében lépett ki a fürdőszobából, hogy meglássa, amint Adelaide, kezében egy tálcán a friss kötszerekkel, a szobájához közeledik a hall túlsó végéből. Sima, egyszerű ruhája fölött frissen mosott és ropogósra keményített hófehér kötényt viselt. Haját komoly kontyba tűzte a tarkóján. Delbert lustán a falnak dőlve állt. Nem vette észre, hogy Griffin megjelent a háta mögött. Minden figyelmét Adelaide kötötte le. Amikor meglátta, gyorsan kiegyenesedett. – Mondtam a Főnöknek, hogy ön meghagyta nekem, segítsek neki a fürdésnél, Mrs. Pyne – mondta idegesen. – De ő megesküdött, hogy egyedül is meg tudja csinálni. – Rendben van, Delbert – mosolygott rá megnyugtatóan Adelaide, mielőtt tekintetét Griffinre fordította volna. - Mr. Winters láthatóan életben maradt. – Azt nem állítom, hogy úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna – szólalt meg Griffin. – De annyit mondhatok, hogy sokat javultam. Összébb húzta hímzett fekete köntöse övét, s közben feszengve gondolt arra, hogy alatta egy alsónadrágon kívül semmi más nincs rajta. – Úgy látom, már sokkal jobb erőben van – mondta Adelaide, tüzetesen megszemlélve a férfit. Csak ne nézzen így rám, gondolta Griffin. Egy ápolónő néz így egy betegre. Azt szerette volna, ha Adelaide a férfit látja benne; a kisportolt, egészséges férfit. Meghajtotta a fejét, mintegy ebben a régi, még kisfiú korában tanult udvarias gesztusban keresve menedéket. – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom a korábbi indulatos viselkedésemért, Mrs. Pyne – mondta. Tudta, hogy a hangja még most is olyan, mint egy felbosszantott medve dörmögése. – Nagyon is megértem. Ön nem volt magánál, uram. – Ha kegyed mondja. Ugyan megesküdtem volna, hogy röviddel ezelőtt én förmedtem rá kegyedre, de lehet, hogy tévedtem. Meglepetésére a nő elpirult. A hangja azonban éppoly kemény volt, mint a köténye.

– Most kicserélem a kötését. – És folytatta az útját Griffin hálószobája felé. – Delbert majd segít nekem. Már egészen belejött. Delbert kinyitotta előtte az ajtót. – Mrs. Pyne nagyon ért a betegápoláshoz, uram. Nagyon imponáló. Griffin követte Adelaide-et a szobába. Figyelte, ahogy leteszi a tálcát. – Egyetértek, Delbert – mondta. – Csakugyan nagyon imponáló. Talán a fehér köténye teszi. Ő az én saját Florence Nightingale-em. Adelaide hűvös tekintettel szembefordult vele, és egy székre mutatott. – Szíveskedjék leülni, hogy megtisztíthassuk a seb környékét. Azután bekenjük egy kis balzsammal, és friss kötést teszünk rá. – Igenis, ma'am. – Griffin engedelmesen leült. – De azért ne feledkezzen meg a korábbi figyelmeztetésemről, Mrs. Pyne. Nagyon felbosszantana, ha ismét arra térnék magamhoz, hogy váratlanul elszundítottam. – De hát a fájdalom... – szólt szorongva a nő. – Kevésbé drámai módszerrel is túl fogom élni – nyugtatta meg a férfi. – Lássunk hozzá. – Van egy gyógyfőzetem is, ami szintén segíthet. – Cserélje ki a kötést, Mrs. Pyne. – Jól van. A művelet elég simán ment. Griffin álla párszor megfeszült, de az egész korántsem volt olyan kellemetlen, mint amilyenre számított. Adelaide gyorsan, ügyesen és nagyon kíméletesen dolgozott. Rákente a balzsamot a vállára, majd tiszta pólyát tekert rá, és biztosítótűkkel rögzítette a kötést. – Van még szüksége rám, ma'am? – kérdezte Delbert. – Mert ha itt végeztünk, lemegyek a konyhába. Mrs. Trevelyan most vette ki a sütőből a citromos kuglófot, és kávét is frisset főz hozzá. Griffint hirtelen farkaséhség fogta el. – Jól hangzik – mondta. – Ne féljen, Főnök – állt meg az ajtóban Delbert. – Láttam, hogy Mrs. Trevelyan már elkészítette a mai erőlevesét. Majd hozok fel belőle.

– Hagyd azt a nyavalyás levest – szólt erre Griffin. – Kérd meg Mrs. Trevelyant, hogy küldjön egy tálca rendes ételt a könyvtárszobába. Pár perc múlva lent leszek. – Értettem, Főnök. – De legyen a tálcán egy jó adag kávé és egy nagy szelet abból a citromos kuglófból – utasította Griffin. – Egy ideig még csak könnyű ételeket ehet, Mr. Winters – húzta össze a szemöldökét Adelaide, majd Delbertre nézve odaszólt neki: – Kérje meg Mrs. Trevelyant, hogy készítsen Mr. Wintersnek egy kis habart tojást pirítós kenyérrel. – Igenis, ma'am. – Ha a tojás és a pirítós mellett nem látok azon a tálcán citromos kuglófot és kávét is, akkor hamarosan új állás után nézhetsz, Delbert – figyelmeztette Griffin. – Igenis, Főnök. Delbert kimenekült a hallba, és sietve becsukta maga után az ajtót. Adelaide megrovó pillantást vetett Griffinre. – Nem szabad így beszélnie Delberttel. Végtelenül hűséges önhöz, és őszintén aggódik a felépüléséért. Úgy vélem, az ön meglehetősen kivételes pozíciójában nagyon meg kell becsülni egy ilyen alkalmazottat. – Az én kivételes pozíciómban? – húzta fel Griffin a szemöldökét. Adelaide megköszörülte a torkát. – Úgy értem, hogy tekintve az ön szokatlan foglalkozását, nyilvánvaló, hogy teljes hűséget vár el azoktól, akik ebben a házban dolgoznak. – Á, igen. – Winters felhúzta a köntösét bekötözött vállára, és újra megkötötte az övét. – Az én szokatlan foglalkozásom. – Elvégre ön egy bűnbanda feje, uram. Az ember azt gondolná, hogy a legtöbb munkaadónál hálásabbnak kellene lennie, hogy olyan is van az emberei között, mint Delbert. Az ilyen értékes alkalmazottakat mindenütt, de legfőképpen ebben a házban megilletné a tisztelet és az udvarias bánásmód. – Elég, Mrs. Pyne. – Griffin felpattant, és nagy léptekkel Adelaide felé indult. – Atyaég, asszony. Még egy órája sincs, hogy felkeltem a betegágyból, és máris a prédikációját kell hallgatnom. A társadalmi

reformerek sohasem hagynak fel azzal, hogy megmondják másoknak, hogyan kell viselkedni? A nő pislogott egyet, és gyorsan hátralépett. – Nahát, uram – mondta még az előbbinél is komolyabb hangon. Griffin meg egyre csak lépkedett felé. – Úgy találom, hogy a leckéztetései nyugtalanítóan hatnak az érzékeimre – mondta. Ő maga is hallotta, hogy a hangja kicsit rekedtté vált a mondat végére. – Valahányszor mérsékletre int, vagy korhol, vagy utasítgat, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megcsókoljam, mert addig sem beszél. A nő felszegte az állát. – Közlöm önnel, hogy ennél felháborítóbb sértést még egyetlen férfi sem mondott nekem. – Nyilván nem sok bűnözővel találkozott eddig. – Griffin megállt Adelaide előtt, és jobb karját megtámasztotta a nő háta mögött lévő szekrény ajtaján. — Mi nagyon felháborító társaság vagyunk. – Egy percig sem kételkedtem ebben – vágott vissza Adelaide. – De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy meg tud félemlíteni. – Ami azt illeti, inkább megcsókolnám – mondta erre Griffin. A nő illatától mintha köd borult volna az agyára. De lehet, hogy csak a szilárd táplálék hiánya hatott így rá. Próbaképpen kicsit közelebb hajolt. – Értem – mondta Adelaide. – Nos, attól tartok, a jelen körülmények között teljesen természetes a reakciója. – Mi az ördögről beszél? – hőkölt hátra a férfi. – Megmagyarázom. – Adelaide hangja egészen hűvössé, szinte tanárossá vált. – Hálát érez irántam, mert az elmúlt három napban ön mellett voltam, és elláttam a sebét. Megfigyeltem, hogy azok a férfiak, akik megbetegedtek vagy megsebesültek, hajlamosak a velük törődő nőkben, legalábbis egy rövid ideig, angyalokat látni. Ne aggódjon, Mr. Winters, ez a benyomás rendszerint hamar elmúlik, mihelyt a beteg meggyógyul. – Higgye el nekem, Mrs. Pyne, amióta csak ismerem, soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy angyalként gondoljak kegyedre. Mindössze egyszerű késztetést érzek: meg kell csókolnom ahhoz, hogy felhagyjon a prédikálással. És ha most rögtön nem szalad ki az ajtón, pontosan ezt fogom tenni.

Adelaide mozdulatlanul állt, és álmatag szemmel nézte a férfit. Forró áramlatok kavarogtak a levegőben. Nem kell ahhoz különösebb tehetségnek lenni, hogy valaki megérezze, mi történik, amikor két, egymáshoz érzéki vággyal közeledő ember energiamezője intim közelségbe kényszerül egymással, gondolta Griffin. A hatás nagyjából ugyanolyan, mint egy kisebbfajta, villámlással járó viharé. Szexuális felajzottságának tudata jókora elégedettséggel töltötte el. Rendkívül ösztönző hatással volt rá. És erősítő hatással. Ez az igazi erősítőszer, gondolta. Mennyivel hatásosabb holmi tápláló erőlevesnél. – Kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem menekül az ajtó felé – mondta. – Valóban nem – felelte Adelaide lélegzetvisszafojtva, halkan. – Nem menekülök. – Megkérdezhetem, miért nem? – Nem is tudom – vallotta be Adelaide. – Talán mert kíváncsi vagyok. – Arra, hogy milyen lehet egy ilyen kivételes pozíciót betöltő férfival csókolózni? – Az embernek nem túl sűrűn adódik ilyen szokatlan lehetősége. A nem is olyan kis kihívás csak fokozta a férfi vágyát. – Arra gondol, hogy ha nem találja kielégítőnek a tapasztalat eredményét, még mindig ott a lehetőség, hogy újra elaltasson, igaz? – Csakugyan élhetek ezzel a lehetőséggel – válaszolta a nő. – Meglep, hogy ilyen körülmények között hajlandó próbát tenni. – Egy bűnbanda vezére vagyok. A kockázatvállalás együtt jár a foglalkozásommal. Ajkával végigsimított a nő ajkán. Lassú, fokozatosan felforrósodó csókra készült, ám mihelyt hozzáért Adelaide szájához, a körülöttük felgyülemlett energia hirtelen lángra lobbant. A tapogatózónak indult csók egy szívdobbanásnyi idő alatt perzselően forróvá vált. Diadalmámor és elégedettség töltötte el. Tudta, hogy ilyen lesz. Érezte, hogy Adelaide-et is ugyanebben a pillanatban éri el a felismerés és a megértés döbbenete. Semmi esély nem volt rá, hogy a levegő lassan forrósodjon fel közöttük. Félő volt, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítik az önuralmukat. Griffin egész testében borzongva figyelte, amint a nő karja a nyaka köré fonódik, közvetlenül a köntös

gallérja alatt. Meztelen bőrén érezte meztelen bőre érintését. Teste egész súlyával ránehezedve odaszorította őt a szekrény ajtajához, annyira, hogy tisztán érezte keble, csípője lágy vonalait a ruhája sűrű anyagán keresztül. Olyan közel volt az ágy... – Nem. – Adelaide elrántotta a száját. – Nem szabad. A válla. Griffin halványan tudatában volt annak, hogy fáj a válla, de valahogy nem érezte fontosnak. Ismét közel hajolt, és belecsókolt a nő nyakába. Néhány hajfürt kiszabadult a hajtűk alól, és csábosán libegett Adelaide válla körül. – Felejtse el a vállamat – súgta a bársonyosan finom bőrnek. – Én is ezt teszem. – Szó sem lehet róla – jelentette ki Adelaide ezúttal határozottabb hangon. Két tenyerét a férfi csupasz mellének támasztva eltolta őt magától. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy kinyíljon a sebe. Már olyan szépen gyógyul. Ebben Adelaide-nek igaza lehetett, Griffin mégsem akarta belátni. Ám a varázslat megtört, legalábbis a nő számára. Így hát nagyot sóhajtott, és kelletlenül hátralépett. – Most felöltözöm, Mrs. Pyne. Ha óhajtja, nyugodtan itt maradhat, és végignézheti. Gondolom, már látott, még az is lehet, hogy tetőtől talpig, úgyhogy talán nem kell törődnünk az illendőséggel. Adelaide nem alacsonyodott le odáig, hogy válaszoljon. Fürge léptekkel elindult az ajtó felé. – Találkozunk odalent, a könyvtárszobában – szólt vissza. – Most, hogy a gyógyulás útjára lépett, sok mindent meg kell beszélnünk. Griffin megvárta, míg kinyitja az ajtót. – Csak még egy kérdés, mielőtt kimegy, Adelaide. A nő, kezével erőteljesen megmarkolva a kilincs gombját, visszanézett rá. – Mi lenne az, Mr. Winters? – Jelezte, hogy kíváncsi rá, milyen lehet egy bűnbanda vezérével csókolózni. Kielégült a kíváncsisága? – Teljes mértékben. Azzal kilépett a hallba. Ha nem is futott, de mindenesetre elég szaporán szedte a lábát, állapította meg a férfi.

A könyvtárban már ott várta a tojás, a pirítós, a kuglóf és a kávé. És Adelaide. A haja újra szoros kontyba csavarva ült a tarkóján, széles, hófehér köténye lekerült róla, s vele együtt az alatta viselt praktikus háziruha is. Ezúttal egy gyönyörű szabású ruha volt rajta, hamvasszürke blúzszerű felsőrésszel és plisszírozott szoknyával. Mintha az emeleten lejátszódott érzéki és pszichikai tűzijáték soha meg sem történt volna, gondolta a férfi. Adelaide ismét a hűvös önuralom szobrának mutatkozott. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. De a köztük lévő űrt kitöltő levegőben áramló feszültséget érzékelve, Griffin elégedetten ballagott az asztalhoz, ahol a reggelije várta. – Ahogy odafönt megjegyezte, sok mindent meg kell beszélnünk – mondta. – Előbb egye csak meg a reggelijét, uram – felelte a nő. – Szüksége van az erőnlétre. – Köszönöm. Tökéletesen egyetértek. Leült az asztalhoz, és nekilátott a habart tojásnak és a pirítósnak. Azon kapta magát, hogy evés közben az elhunyt Mr. Pyne jár az eszében. Vajon teljes szívéből szerette őt Adelaide? Sok mindent szeretett volna kérdezni, de egyik kérdéshez sem volt joga. Adelaide mindkettőjüknek töltött a kávéból. – Imponáló a könyvtára – jegyezte meg. – Úgy érti, egy bűnözőhöz képest? Ha hiszi, ha nem, tudok írniolvasni. Adelaide olyan eréllyel tette le a kávéskannát, hogy az éles hangra a kandalló előtt szunyókáló kutyák is felkapták a fejüket. Egy percig érdeklődve figyelték a jelenetet, de aztán újra lefeküdtek, és tovább szundikáltak. – Nemcsak hogy írni-olvasni tud, de a beszéde is tanult emberre vall – közölte Adelaide. – Bizonyos szokásokat nehéz feladni. – Vagyis nem az utcán nőtt fel, igaz? – Igaz. – Túlreagálta a dolgot, állapította meg magában. Általában hajlamos volt erre Adelaide társaságában. Hová lett a rendíthetetlen önuralma, tűnődött, miközben villájával letört egy darabot a citromos kuglófból. – Tizenhat éves koromban kerültem az utcára – mondta végül. – Miután a szülei meghaltak?

– Igen. Az apám részvényekkel dolgozott, befektető volt. A pénzügyekhez volt tehetsége. De a viharokat még azok sem látják előre, akik jó ösztönnel meg tudják állapítani, adott esetben nyereségre vagy veszteségre kell-e számítaniuk. Az egyik hajója, amelybe nemcsak a saját pénze jó részét, de egy konzorcium alaptőkéjét is befektette, a tengerbe süllyedt. Ha életben marad, nincs kétségem afelől, hogy talpra áll, és kifizette volna a többi befektetőt. De a katasztrófa után néhány héttel meghalt... az édesanyámmal együtt. A hitelezők mindenünket elvitték. – A története nagyon hasonló az enyémhez – mondta Adelaide csendesen. Némán kortyolgatta a kávéját, miközben a férfi végzett a süteménnyel. – Elnézést kérek – mentegetőzött Griffin a mohósága miatt. – Azt hiszem, utcai csavargó korom óta nem voltam ilyen éhes. – Az egészséges étvágy mindig jó jel egy súlyos sebesülés után lábadozónál – felelte Adelaide. – Örülök, amiért már olyan jól van, hogy egy teljes reggelit végig tudott enni. Csak remélni tudom, hogy nem terhelte meg a gyomrát azzal a süteménnyel. Nagyon kellemetlen következményei lehetnek, ha valaki üres gyomorra bőségesen fogyaszt tápláló ételeket. A férfi lesöpörte a tenyeréről a morzsákat. – Kegyed aztán ért hozzá, madam, hogyan kell az asztalnál sziporkázó társalgást folytatni. – Csupán jó tanáccsal akartam szolgálni, de mivel látom, hogy nem érdekli, javaslom, hogy térjünk át egy sokkal fon-tosabb témára. A férfi felemelte a kávéscsészéjét, hátradőlt a székben, és kinyújtotta a lábát. – Azt szeretné tudni, hogy miért voltam ott azon az éjszakán a színháznál, nemde? – kérdezte. – Többek között ezt is. Ne értsen félre. Az életemet köszönhetem önnek. De mégiscsak szeretném tudni, hogyhogy épp ott volt a közelemben, amikor valaki célba vett a fegyverével. – Azt hiszem, kegyed is tudja a választ. – Griffin élvezettel ivott néhány kortyot az erőt adó, forró italból. – Szemmel tartottam. A nő szeme parányit összeszűkült. – Más szóval követett.

– Természetesen. Pillanatnyilag komoly érdekem fűződik ahhoz, hogy egészséges, sértetlen maradjon – magyarázta a férfi egykedvűen. – Ha önt valami szerencsétlenség érné, szörnyen nehéz helyzetbe kerülnék. Mint már szó volt róla, nem könnyű olyasvalakit találni, akiben megvan a kegyed tehetsége. Borzasztó nehéz lenne kegyedet másvalakivel pótolni. – Értem – felelte merev arccal Adelaide. – Mindig jó érzés tudni, hogy az embert méltányolják. – Biztosíthatom, Adelaide, kegyed jelenleg mindennél értékesebb számomra. Nagyon fogok vigyázni kegyedre. – Egészen addig, amíg működésbe nem hozom önnek a lámpát. – Ne aggódjon a jövője miatt. Azután is gondoskodni fogok a biztonságáról, miután elvégezte a munkáját a lámpával. Ez a legkevesebb, amivel viszonozni tudom a szívességét. A nő szája a két sarkánál megfeszült. Majd azt kérdezte: – Van valami elképzelése arról, hogy azon az éjszakán ki akart megölni engem? – Még nincs. De most, hogy már jobban érzem magam, megüzenem az utca népének, hogy erre a kérdésre keresem a választ. Nem fog sokáig tartani, míg kapok egy nevet. – Biztosan valamelyik általam megtámadott bordélyház tulajdonosa lehetett – sóhajtotta Adelaide. – Nagyon valószínű. Úgy tűnik, van valami közös kettőnkben, Adelaide. Mindkettőnknek sikerült néhány ellenségre szert tennie. De kegyed nyugodt lehet felőle: ebben a házban biztonságban van. – Mert egyetlen ellensége sem tudja, hogy a hírhedt Igazgató a St. Clare Street-i apátság romjai között lakik? – Gyanítom, hogy néhányuk, mint például Luttrell, nagyon jól ismeri a lakcímemet, ahogy én is tudom az övét. De abban erősen kételkedem, hogy bármelyik konkurensem, beleértve Luttrellt is, el merné rabolni kegyedet ebből a házból. Amíg itt van, addig az én védelmem alatt áll. – Másként fogalmazva, az, aki megpróbált megszabadulni tőlem, nem fogja megkockáztatni, hogy magára vonja Griffin Winters haragját – fintorodott el Adelaide. – Hogy őszinte legyek, erről van szó. – Még Luttrell sem? Griffin határozottan megrázta a fejét.

– OŐ nagyon is gyakorlatias gondolkodású. Nem fogja felrúgni a békét csak azért, hogy megszabaduljon egy kellemetlen társadalomújítótól. Tudja, hogy akkor újra kitörne a háború. Mi több, biztos vagyok benne, hogy az is eszébe jutott már, legközelebb nem ajánlanék neki újabb békekötést. A háborúnak csak az vetne véget, ha egyikünk leszámolna a másikkal. Adelaide megdermedt. – Ön háborút viselne értem? – Abban a világban, amely az enyém, nincs másom, csak a hírnevem. Húsz évig dolgoztam érte. Nem hagyhatom, hogy egy riválisom tönkretegye. – Nem, persze hogy nem – motyogta a nő, a kávéscsésze után nyúlva. Nincs a dologban semmi személyes, csak a hírneve izgatja. Minek szontyolodott el ettől ennyire? Hát nem pontosan erre a válaszra számított? – Mint mondtam, itt teljes biztonságban lesz, Adelaide. – Griffin egy korty után letette a csészéjét. – Meg tudom védeni, feltéve, hogy nem válok már előbb Cerberussá. Ha ettől a gondtól megszabadulok, attól kezdve más ügyekre is tudok összpontosítani. – Csak ismételni tudom magam – mondta erre Adelaide. – Erősen kételkedem benne, hogy a szörnyeteggé válás veszélye fenyegetné. – Sajnos gyakorlatilag nincs rá esély, hogy a kegyed meggyőződésének helyességét az Arkane, és különösen a Jones család is elfogadja. A csésze Adelaide szája felé félúton megállt a levegőben. – Mi köze van az Arkane-nak ehhez az egészhez? – Ha a Jones család rájön, hogy örököltem a Winters-átkot, mindent el fognak követni, hogy megsemmisítsenek. Adelaide úgy érezte, mintha hirtelen minden levegőt kiszippantottak volna a szobából. Kétszer is nekifutott, mire meg tudott szólalni. – Én... én... nem értem. Hogy érti ezt? – Nicholas Winters meg volt győződve róla: elég erős ahhoz, hogy mindhárom tehetségét kezelni tudja. – Igen. Ezt már elmagyarázta. – Hitt abban, hogy egyes leszármazottai örökölni fogják ezt a képességét. De a Társaság nem fogadja el ezt az elméletet. Ha a Jonesok megsejtik, hogy a Cerberussá válás tünetei megjelentek nálam,

úgy fognak vadászni rám, mint egy veszett kutyára, mint ahogy annak is tartanának. Én viszont nyilvánvaló okokból el szeretném kerülni ezt a helyzetet. Adelaide vett egy nagy lélegzetet. – Mr. Winters... – Azok után, ami az emeleti szobában történt kettőnk között, azt hiszem, nyugodtan szólíthat Griffinnek. Adelaide lassan benyúlt a ruhája egyik rejtett zsebébe, és egy fehér kártyát húzott elő belőle. – Mr. Winters, valamit el kell mondanom önnek. Félek, hogy nem fog örülni neki. – Mi lehet annál kellemetlenebb, mint az a kilátás, hogy szörnyeteg válhat belőlem? – Mialatt aludt, volt egy látogatója. Egy afféle szakértő. Hogy őszinte legyek, én magam hívtam el. És átnyújtotta a kártyát a férfinak.

13. – Lucinda Jones itt járt az apátságban? — Griffin elviharzott a könyvtár túlsó végéig, majd megfordult, és öles léptekkel elindult vissza, Adelaide felé. Csak úgy sistergett körülötte a levegő. — Az én fedelem alatt? Ön azzal az orvossággal kezelte a sebemet, amit tőle kapott? Hogy a pokolba fordulhatott ilyesmi elő? Adelaide óvatosan figyelte a székéből. A legszívesebben kifutott volna a szobából, de ma már egyszer elmenekült Winters elől. Még egyszer nem csinál ilyet. – Mr. Winters, kérem, uram, nyugodjon meg – vette elő a legmegnyugtatóbb hangját. – Súlyos sérülést szenvedett. Nem volna szabad így felizgatnia magát. Az izgalom hátráltatja a gyógyulást. Griffin megrázta a fejét. – Ha eddig nem hittem igazán a családi átokban, mostantól hiszek benne. Gratulálok, Adelaide. Úgy néz ki, kegyednek sikerült véghezvinnie azt, amit számos ellenségem közül húsz év alatt senki sem tudott elérni. Nagymértékben növelte az esélyét, hogy egy hónapon belül halott ember legyek. – Ön túl drámainak festi le a helyzetet. A Winters meglehetősen gyakori vezetéknév. – Akárcsak a Jones? – lövellt rá megsemmisítő pillantást Griffin. – Gondolkozzék józanul, uram. Kívülről nézve ön egy csendes és meglehetősen jó környéken lakó, tiszteletre méltó úriembernek látszik. Nyilván nagy fáradságába került, hogy eltitkolja a valódi személyazonosságát. Hiszen nekem azt is mondták, hogy csak nagyon kevesen vannak, akik láthatták tisztán az arcát, és... jaj... – Elakadt a szava. – És... jaj mi, Adelaide? – nézett rá villámló szemmel a férfi. – És megérték élve, hogy ezt elmondják – hadarta Adelaide. – Tudom, hogy ez erős túlzás, de ön már afféle legendás alak az utca népe szemében. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte komoran Griffin. Adelaide vett egy újabb nagy levegőt.

– Azt akarom ezzel mondani, hogy semmi sem indokolja, hogy Mrs. Jones gyanút fogjon, miszerint ön esetleg más, mint akinek látszik, azaz egy meglehetősen visszavonultan élő Winters nevű úriember. – Mi most az Arkane Társaság-beli Jonesokról beszélünk. – Egészen biztos vagyok abban, hogy ők teljesen más társadalmi körökben mozognak, mint ön – sietett megegyezni Adelaide. Griffin elfordult tőle, és az ablakhoz menve kinézett a kertre. – Abban egyetértek önnel, hogy Jonesék sokkal előkelőbb körökben mozognak. Adelaide-ben derengeni kezdett, hogy akaratlanul is megsértette a férfit. – Én csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy miért tartom valószínűtlennek, hogy Mrs. Jones tudja, kicsoda ön - mondta egy szuszra. De Winters elengedte a füle mellett a szavait. – Hogy a pokolba jutott eszébe, hogy csak úgy elhívja őt az apátságba? – Nos, történetesen Mrs. Trevelyan javasolta, hogy konzultáljak vele. Tudja, nagyon aggódtam, hogy esetleg elfertőződhet a sebe. – A házvezetőnője tanácsolta, hogy üzenjen neki? – Mrs. Trevelyan régi ismerőse Mrs. Jones házvezetőnőjének. Évekkel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor mindketten szolgálatba álltak. – Jóságos ég. Életben maradtam az utcán, miközben annyi az ellenségem, hogy a számukat sem tudom, erre tessék, két házvezetőnő és egy társadalmi reformer okozza a vesztemet. Adelaide kezdte elveszíteni a béketűrését. – Senki sem okozza a vesztét, uram. Ellenben van itt valami, amit nagyon szeretnék tudni. – Micsoda? – Ha az egész Jones famíliának tilos belépnie az apátság területére, akkor miért nem figyelmeztetett erre valamelyik embere, amikor elküldtem Mrs. Jonesért? Griffin két kézzel megkapaszkodott az ablakpárkány szélében. – Egyik emberem sem tud az Arkane-hoz fűződő családi kapcsolatomról. Titokban tartottam, amióta... Nem fontos. Ami történt, megtörtént. Csak azt ne mondja, kérem, hogy Caleb Jones is járt a házamban.

Adelaide finoman köhintett párat. – Azt hiszem, ő odakint várakozott a hintóban. – Ha eltekintek attól a ténytől, hogy talán egyszer és mindenkorra végem van, ez akár egy szórakoztató tévedések vígjátéka is lehetne. – A keservit, Griffin, már bocsánatot kértem! – Ez bizonyára megoldja az összes problémámat. – Nem tudhattam, hogy haragban van Jonesékkal. De komolyan, uram, kétszáz év telt el a Sylvester Jones és az ön őse közötti viszálykodás óta. Elég hosszú ideje tart már ez az ellenségeskedés, nem gondolja? – Itt nem ellenségeskedésről van szó – vágott vissza a férfi. – Ez az ügy ennél sokkal bonyolultabb. – Mire gondol? – Nicholas Wintersnek az volt a szándéka, hogy valamelyik leszármazottja ne csak arra használja a lámpát, hogy általa megtöbbszörözze a tehetségét, hanem arra is, hogy megsemmisítse a Jonesok leszármazottait. Még egy különleges kristályt is beillesztett az átkozott lámpájába, amelybe állítólag beépített egy erre vonatkozó pszichikus parancsot. Az Éjféli Kristályt. – Ön elhiszi, hogy ilyesmi lehetséges? – ráncolta a homlokát Adelaide. – Honnan a pokolból tudhatnám? Az a lényeg, hogy a Jonesok elhiszik. Most az a kérdés, gyanakszik-e Caleb Jones arra, hogy megtaláltam a lámpát és egy tehetséget, aki tud vele dolgozni. Ismerve az ő különleges tehetségét, azt kell feltételeznem, hogy már gyanakszik rá. – De hiszen merő véletlen, hogy én épp Mrs. Jonest hívtam el ebbe a házba – értetlenkedett Adelaide. – Nekem azt mondták, hogy Jones nem hisz a véletlenekben, legalábbis a régi Arkane-legendákat illetően. Mellesleg szólva most, hogy rátaláltam kegyedre és a lámpára, már én sem. – De ön azt mondta, hogy a lámpával vissza lehet fordítani az átalakulás folyamatát. – Igen. – Mr. Jones bizonyára azt fogja feltételezni, hogy ön meg akarja menteni magát. Tisztában kell lennie vele, hogy épelméjű ember nem vállalná a Cerberussá válás kockázatát.

– A hatalom ígérete nagyon csábító – nézett vissza Adelaide-re a válla fölött Winters. – Kérdezze csak meg bármelyik alvilági bandavezért. Vagy éppenséggel bármelyik Jonest. Kétszáz év óta a Jones család irányítja az Arkane-t. – Ezt nem lehet félvállról venni, uram. Mindketten tudjuk, önnek az a célja, hogy megmentse az életét és az ép elméjét, nem pedig az, hogy kockára tegye mindkettőt. Mr. Jones bizonyára értelmes ember. Fel fogja ismerni, hogy önnek ez a terve. – Szó sincs róla. Jones azt fogja gondolni, hogy egy olyan természetű és pozíciójú ember, mint én vagyok, mindenáron ki akarja majd aknázni a lámpa által kínált összes lehetőséget. – Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte Adelaide. – Az ő helyében én is ezt feltételezném. – Nem adná meg az ellenfelének legalább az esélyt arra, hogy visszafordíthassa a folyamatot? Griffin nem válaszolt azonnal. A nő testén borzongás futott végig. – Nem tudom biztosan – felelte végül a férfi. – Gondolom, attól függ, mennyire ismerem a lámpa tulajdonosának a jellemét. Caleb Jones és én személyesen nem ismerjük egymást. Ő semmit sem tud rólam azon kívül, amit a városban terjengő pletykákból hallott. – Gyerekkorukban sem találkoztak soha? – A családom mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne érintkezzen a Jones-klánnal. De most azt kell feltételeznem, hogy Caleb Jones tudja, ki vagyok, és hogy az elmúlt években miből éltem. – Griffin szája keserűen megrándult. – A foglalkozásom sajátosságai nem válnak dicsőségemre. – Ne vegye sértésnek, uram, de túlságosan enged a gyanakvás kísértésének. Ismét hallucinációi vannak? – Higgye el, Adelaide, sokért nem adnám, ha egyszer úgy ébrednék fel, hogy mindez csak egy rossz álom volt. Adelaide arra gondolt, nincs semmi alapja, hogy ilyen le-sújtottnak érezze magát, de az emeleti hálószobában megesett csók emléke még most is ott izzott benne. Griffin számára az a forró ölelkezés nyilvánvalóan már csak az állandósuló lidércnyomásának egy jelenete volt. Az egyik hatalmas kutya ekkor feltápászkodott, odaporoszkált hozzá, és busa fejét az ölébe fektetve türelmesen várt. Adelaide megvakarta a

füle tövét. A kutyáknak, gondolta szórakozottan, akárcsak a többi állatnak, van paranormális érzékelőképességük. A legtöbb embernél intenzívebben érzékelik a légkörben jelen lévő pszichikus zűrzavart. Miközben az állatot vakargatta és simogatta, támadt egy gondolata. – Van itt valami, amit érdemes lenne számításba vennie, Griffin – mondta. – Micsoda? – Mrs. Jonesnak a botanikához van tehetsége. A szenzációkra vadászó újságok úgy beszéltek róla, mint hírhedt méregkeverőről. Ön szerint a hölgy még be sem lépett a házba, már tudta, kicsoda ön. – Amilyen szerencsés vagyok mostanában, szinte biztos vagyok benne. – Ha így van, és ha a Jones & Jones az ön halálára spekulál, akkor Mrs. Jonesnak kiváló alkalma lett volna, hogy megmérgezze önt azzal a balzsammal, amelyet a sebe kezelésére adott nekem. Vagy akár a gyógyteájával. Ön mégis nagyon szépen gyógyul. Griffin pár pillanatig szobormereven állt. Aztán bólintott egyet. – Na látja, ez nagyon érdekes észrevétel – mondta, hirtelen felélénkülve. Adelaide nekibátorodva folytatta. – Vizsgáljuk meg a dolgot közelebbről, uram. Jonesék vagy közel sincsenek olyan jól informálva az ön kilétéről, mint ahogy tart tőle, vagy nincsenek arról meggyőződve, hogy ön Cerberussá válásra van kárhoztatva. – Van még egy lehetőség – mondta erre Griffin. – Korábban is eszembe juthatott volna. A nőnek nem tetszett a férfi hideg, számító hangja. – Mi lenne az? – kérdezte. – Csaknem olyan jól ismerem az Arkane történetét, mint a Jones család tagjai. Apám, számolva azzal, hogy az átok utolérhet engem vagy egy születendő fiamat, jónak látta, hogy megismerjem a régi legendákat. – És? Griffin ismét járkálni kezdett a könyvtárszobában. – Kétszáz évvel ezelőtt Sylvester Jones éppúgy megszállottja volt a pszichikus képességeket növelő keverék receptjének, ahogy Nicholas a maga Égő Lámpájának.

– És? – Apám elmesélte, hogy a legendák szerint Sylvesternek részben sikerült is megnövelnie a tehetségét. Csakhogy a formulába végzetes hiba csúszott, és így végül minden egyes változata lassan ható méreggé válik. – Hová akar kilyukadni, Griffin? A férfi ismét megállt, ezúttal a kandalló előtt. – Lehet, hogy Jonesék szándékosan húzódnak a háttérbe. Arra várnak, hogy megtudják, vajon Nicholas volt-e a sikeresebb alkimista. – Jóságos ég. Ezt nem mondhatja komolyan. – Adelaide-et teljesen lesújtották a férfi szavai. – Apám azt is elmondta, hogy a Jones család tagjai nem merik felhasználni az alapító receptjét, annyira veszélyesnek tartják. Arra azonban nagyon kíváncsiak lehetnek, hogy a lámpával biztonságos módon növelhető-e a tehetség. – Komolyan hisz abban, hogy eldöntötték maguk között: hagyják önt saját magán kísérletezni? – Miért ne? Végül is, ha a lámpa emberi szörnyeteggé változtatna engem, még mindig dönthetnek úgy, hogy megölnek. De ha a kísérlet eredményes lesz, ha több tehetség birtokában is megőrzöm az elmém stabilitását, akkor is megölhetnek, és a lámpát megkaparintva magukon is kipróbálhatják. Valószínűleg nem okozna nekik nehézséget, hogy kerítsenek egy álomfényfejtőt. Szabad hozzáférésük van az Arkane tagságának nyilvántartásához. – Ó, az isten szerelmére! Önnek csakugyan színésznek kellett volna mennie, uram. Ilyen gyanakvó természettel királydrámákban léphetne fel. De rendben van, csak a vita kedvéért tegyük fel, hogy igaza van. Ha elfogadjuk az érvelését, miben maradunk? – Egyelőre, attól tartok, kegyed nem hagyhatja el ezt a házat. – Féltem tőle, hogy ezt fogja mondani.

14. A szörnyű álom most is úgy kezdődött, mint mindig... A lépcső lábánál állva néz föl a sötét emeletre. A ház néma és mozdulatlan, mint egy kripta. Tudja, hogy túl későn fog érkezni, de nincs más választása. Elindul fölfelé a lépcsőn. A rettegés és a kétségbeesés megfagyasztja a vért az ereiben. A rá váró kísérteties látvány darabokra fogja zúzni a világát. Túl későn fog érkezni, hogy megmenthesse őket... – Ébredjen, Griffin. Megint álmodik. Adelaide hanga húzta ki a lidérces álomból. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a fölébe hajló nőt. A sápadt fényben látta, hogy hálóköntös és csipkés kis hálósapka van rajta. Válla körül szabadon lebegtek a hajfürtjei, mint délután, amikor megcsókolta. Bal kezében egy kovácsoltvas gyertyatartóban gyertyát tartott. – Nicsak, Florence Nightingale. – Felhúzta magát, és nekitámaszkodott a párnának. Tudta, hogy nyers volt, de nem tehetett róla. Át volt izzadva, mintha láza lenne, és a szíve még most is vadul vert. Dühös volt, amiért a nő megint ilyen állapotban látja. Hirtelen ijesztő gondolata támadt. – Üvöltöttem? Vagy kiáltoztam? – Nem – nyugtatta meg Adelaide. – Akkor honnan tudta, hogy álmodom? – Egyetlen ajtó választja el a szobáinkat – emlékeztette a nő. – Érzékelek valamennyit az álomfény-energiájából. – A fenébe. Ebben a házban már magánélete sem lehet az embernek. Adelaide megérintette a vállát. – Reszket, de közben a bőre tűzforró. Olyasféle rémálma volt, amit összefüggésbe tud hozni a második tehetsége jelentkezésével? – Egy régi álmom volt. Fiatalabb koromban gyakran megkínzott. De mára sokat veszített az erejéből. Azt hittem, már megszabadultam tőle. De amióta jelentkezett az új képességem, újult erővel tért vissza. – Az ilyen pszichés terhelés visszavetheti a gyógyulását. Hagyja abba a zsémbelést, és engedje, hogy szépen elaltassam. – Nem. – Kérem – unszolta a nő. – Hiszen minél előbb fel szeretne épülni. Engedje, hogy segítsek. – Azt mondtam, nem.

– Griffin, ön is tudja, hogy milyen nevetségesen megmakacsolja magát ebben a dologban. – Kegyed azt hiszi, csupán makacsságból nem engedem, hogy újra olyan állapotba hozzon, pedig nem erről van szó – magyarázta a férfi fáradtan. – Esküszöm. – Akkor miért nem engedi, hogy segítsek? – Azért, mert amikor olyan mélyen alszom, az összes érzékem is alszik. – Értem. — Adelaide hangja érezhetően szelídebbé vált. – Úgy érzi, nem ura önmagának. Fél, hogy ha történne valami, nem ébredne föl idejében, és nem tudná kezelni a helyzetet. – Nem vagyok hozzászokva az ilyen egészséges alváshoz, Adelaide. Olyan, mintha elveszíteném az öntudatomat. – Hát, ebben igaza van – ismerte el Adelaide. – De tudok egy megoldást az aggodalmára. – Mi lenne az? – nézett rá gyanakodva a férfi. – Éjszakánként csak két óra egészséges, mély alvásra van szüksége ahhoz, hogy elősegítse a gyógyulását. Ha megengedi, hogy ennyi időre elaltassam, ígérem, hogy a két óra letelte után visszajövök, és felébresztem. Ez megnyugtatná? Griffin elgondolkodott az ajánlaton. – Ez a mély alvás valóban elősegíti a gyógyulást? – Igen. – Szükségem van az erőmre. – Félannyi idő alatt visszaszerezheti, ha megengedi, hogy naponta két órára egészséges álmot bocsáthassak önre. – Kis szünet után még hozzátette: – De azt nagyon is megértem, hogy egy ilyen terápia elfogadása bizalmat követel. A férfi döntött. Visszafeküdt a párnára. – Tessék. Csinálja. Adelaide megérintette a homlokát az ujjhegyeivel. Griffin érezte, amint az energia zizegve szétárad az érzékeiben. Elaludt.

15. A laboratórium ajtaja épp akkor nyílt ki, amikor Basil Hulsey levágott egy kis levelet az Ameliopteris amazonenis-ről. Luttrell lépett be egyik emberével, egy csupa izom, ragadozójárású fickóval. – Jó reggelt, dr. Hulsey – köszönt Luttrell. – Hogy halad az álomkutatással? Hulsey megpróbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. A testőr láttán ideges lett, de félni Luttrelltől félt igazán. Bizonyos távolságból nézve az ember nem is sejtette, hogy egy hatalmas alvilági bandavezérrel van dolga, aki – ha csak megközelítőleg igaz, amit beszéltek – bordélyházak, ópiumbarlangok és más rossz hírű vállalkozások egész hálózatát tartotta kézben. Külsőre egyáltalán nem olyan volt, amilyennek az ember egy hétpróbás bűnözőt elképzelne. Luttrell negyven felé járó jóképű, jó felépítésű, mindig elegánsan öltözködő férfi volt. Csak ha kinyitotta a száját, lehetett érezni a hangján, hogy a külvárosban nőtt fel. Körülötte mintha megfagyott volna a levegő. Még a tekintete is fagyos, gondolta Hulsey. A szeme akár egy viperáé is lehetne, már ha volnának kék szemű kígyók. – Nagyon jól halad a munka, uram – felelte alázatosan Hulsey. – Hála az ön nagylelkű támogatásának, és annak, hogy tökéletesen tisztában van a tudományos kutatás bonyolult természetével. Úgy vélem, napokon belül készen állunk, hogy emberen is elvégezzük az első kísérletet. Nagy óvatosan letette a páfránylevelet a laboratóriumi asztalra. A lopott páfrányon végzett kísérletek mindeddig bosszantóan eredménytelennek mutatkoztak. Sikerült ugyan egy-két nagyon érdekes kémiai anyagot kifejleszteni belőle, de az ösztöne azt súgta, hogy van valami sokkal fontosabb dolog, amire rá kell jönnie a páfrány kapcsán. – Ezt örömmel hallom – mondta Luttrell, aki láthatóan unta a témát. – Most azonban azért jöttem, hogy lássam, elkészültek-e az új eszközök. Azt mondta, nemsokára készen lesznek. – Hogyne, természetesen, uram – mormolta Hulsey. Elnyomott egy sóhajt. Új hónap, új munkaadó. Újabban ő és Bertram jóformán gyakrabban váltogatták a pénzügyi támogatóikat, mint a

zoknijukat. Annak, aki a tudománynak szenteli magát, sok-sok pénzre van szüksége. És a pénz az ilyen Luttrell-féléktől jön. Mindent egybevéve egy alvilági bandavezér feljebb lépést jelentett az eddigi támogatóihoz képest, gondolta. Luttrell legalább nem csinált titkot a foglalkozásából és a társadalmi helyzetéből. A Hetedik Kör tagjai ezzel szemben úriembereknek tartották magukat, de valójában semmivel sem voltak különbek a leghitványabb útonállóknál. A laboratórium túlsó végében lévő nyitott ajtóra pillantott. – Bertram! – kiáltotta el magát. – Hozd ki a masinákat, légy szíves. Mr. Luttrell eljött értük. Bertram, mindkét kezében egy-egy vászonzsákot tartva, megjelent az ajtóban. – Fél tucatot tudtam elkészíteni. Remélem, egyelőre ennyi is elég lesz. Bertram hajszálra olyan volt, mint ő huszonhárom éves korában: szemüveges, kopaszodó, tudós külsejű ifjú. Atyai büszkeségét azonban Bertram tehetsége keltette fel. Fia pszichikus képességei nem egyeztek meg teljes mértékben az övéivel. Tudott dolog, hogy nincs két tökéletesen egyforma tehetség. De Bertram erős volt, talán még nála is erősebb. Ketten együtt nagy léptekkel haladhatnak előre az álomkutatásban, feltéve, hogy továbbra is megkapják hozzá a pénzügyi támogatást. És ha ő már nem lesz, Bertram folytatja a Nagy Művet, és ő is átörökíti születendő fiára az ő tudományos kutatásra irányuló pszichikus tehetségét. Az ősök tehetsége kimondhatatlan hatással lesz a jövendő nemzedékekre. Mámorító gondolat volt. – Biztos vagyok benne, hogy hat darab elég lesz arra, amit kigondoltam – felelte Luttrell. – Mindazonáltal ha elérik a kívánt hatást, többre is vevő vagyok. – Természetesen, uram – mondta Bertram udvariasan, majd felrakta a vászonzsákokat a munkaasztalra. Luttrell arcán beteges izgalom jelent meg. Ami a kis masinákba zárt gőzt illeti, az pusztán a Hulsey és Bertram által végzett páfránykísérletek előre nem látott mellékterméke volt. Ám amikor Luttrell észrevette, hogy e párának milyen hatása van egy

ketrecre való kísérleti patkányra, nyomban meglátta benne a potenciális fegyvert. Mohón figyelte, ahogy Bertram kivesz egy pléhdobozt a zsákból. – Mutassa meg, hogyan működik – utasította. Bertram hozzáfogott, hogy megmutassa. – Egyszerűen megnyomja itt, mire kinyílik a szelep, és azon nyomban kiáramlik a gáz. A porlasztó rendkívül hatékonyan és gyorsan szétszórja a levegőben. Aki ezeket az eszközöket használja, jól teszi, ha vastag ruhát tesz az orra és a szája elé, és félreáll a terjengő gáz útjából, amíg az el nem oszlik. – Nagyszerű. – Luttrell felkapta a pléhdobozt, és ide-oda forgatta az ujjai között. – Ráadásul nagyon ügyesen kezelhető. Hulsey látta, hogy Luttrellnek elnyerte a tetszését a kis masina, és úgy döntött, kihasználja az alkalmas pillanatot. Mint mindig, amikor ideges volt, lekapta a szemüvegét, és törölgetni kezdte kétes tisztaságú zsebkendőjével. – Ami az új mikroszkópot illeti, Mr. Luttrell... – mondta óvatosan. – Igen, igen, menjen, és vegye meg – nézett rá hüllőmosolyával Luttrell. – A világért sem szeretnék a tudományos haladás útjába állni. – Beszereznénk néhány új vegyszert és gyógynövényt is – tette hozzá Hulsey. – Készítsen listát, és ahogy szokta, adja át Thackernek. Ő majd elintézi, hogy megkapja a kért dolgokat. Luttrell intett az emberének, hogy hozza a vászonzsákokat, majd kivonult a laboratóriumból. Hulsey a két távozó után nézett. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Bertram ajkáról mély, lemondó sóhaj röppent fel. – El sem hiszem, hogy a város egyik legnagyobb bűnözőjének dolgozunk – mondta. – Megint arra kényszerülünk, hogy veszélyes játékszereket készítsünk egy patrónusunk számára, aki igazából fel sem tudja fogni a Nagy Mű jelentőségét. – Hulsey visszaillesztette a szemüvegét az orrára. – De úgy látszik, a modern korban ez a tudományos felfedezések ára. – Csak remélhetjük, hogy a jövőben nagyobb megbecsülésben lesz részük a komoly természetfeletti kutatásokat folytató utódainknak – sóhajtotta Bertram.

16. Öt nappal később Delbert a konyhaablakban állva iszogatta forró és sűrű csokoládéját, amit Mrs. Trevelyan készített az imént. Közben elgondolkozva nézte a kerti jelenetet. A Főnök és Mrs. Pyne egy zöldre festett kovácsoltvas padon ültek, és azt a régi, bőrkötéses naplót olvasták, amelyet a Főnök mindig magánál tartott. A kutyák a lábuknál hevertek elnyúlva. Békés jelenet volt. Csakhogy a Főnök körül mostanában semmi sem tűnt békésnek. Ami azt illeti, nem is volt az soha, gondolta Delbert. – Mit gondol, miről beszélgetnek? – kérdezte. Mrs. Trevelyan föl sem nézett a tésztáról, amelyet éppen nagy elánnal gyúrt. – Hát én azt honnan tudjam? Delbert töprengve nézte a padon ülő párt. Két évtizede ismerte Griffin Winterst, figyelte, hogyan érik férfivá az utca világának zord körülményei között. A háttérben mindig volt valami nő. A Főnök szerette a nőket. De a kulcsszó a háttér volt. Egészen mostanáig minden nőnek ott volt a helye a Főnök életében. Mrs. Pyne-nal azonban más volt a helyzet. A Főnök soha, egyetlen nővel, még a feleségével sem viselkedett így. Volt valami, valami láthatatlan energia a padon ülő két ember körül. Ha egy szobában tartózkodott velük, Delbert meg mert volna esküdni rá, hogy szinte látta az apró szikrákat a levegőben. Azután elfordult az ablaktól, és nézte, ahogy Mrs. Trevelyan gyúrja a tésztát. Kellemes látvány volt. Ahogy az asszony lendületesen belefeküdt a munkába, telt melle csak úgy dagadt a kötény mögött. – Hogy szegődött el Mrs. Pyne-hoz? – kérdezte. – Az ügynökség közvetített ki – idézte fel emlékeit az asszony. — Bevallom, mire sor került a vele való megbeszélésre, már eléggé el voltam keseredve. A régi gazdám úgy halt meg, hogy nem adott ajánlólevelet, és járadékot sem hagyott rám. Tudja, jó bizonyítvány nélkül nagyon nehéz elszegődni valami tisztes házba. – Nem tudom. Sohasem próbáltam tisztes házban munkát kérni. Az asszony tetőtől talpig végigmérte.

– Hát, ahogy elnézem a finom bőrből készült csizmáját, az aranykeretes szemüvegét, meg azt a gyűrűt a kezén, úgy vélem, a mostani helyén sokkal többet kereshet, mint amit én egész életemben valaha látni fogok. Susan Trevelyan formás, csinos asszony, gondolta Delbert már nem először. Széles, gömbölyű combja, telt keble valami ókori istennő szobrát juttatta az eszébe. Ráadásul erős és energikus teremtés volt. Úgy emelgette a nehéz vaslábasokat és vasfazekakat, mintha papírból volnának. Ugyanilyen erőteljes lehet az ágyban is, gondolta Delbert. – Mesélje el, hogy történt – kérte. – Az ügynökség abban reménykedett, hogy miután Mrs. Pyne nemrégiben érkezett Amerikából, ráadásul a vadnyugatról, talán nem fog szigorúan ragaszkodni az ajánlólevélhez – mesélte Mrs. Trevelyan. – Hallottam, hogy odaát, nyugaton elég különcök az emberek. – Szerintem is. Mindenesetre Mrs. Pyne kikérdezett, és azon nyomban felfogadott. Nem is kért bizonyítványt, hál' istennek. – Mesélt arról, hogy milyen volt az élete Amerikában? – Néha mesélgetett ezt-azt. – Mrs. Trevelyan betette a tésztát egy tepsibe. – Mindig nagyon érdekelt az a világ – vallotta be Delbert. – Kitűnő fegyvereket készítenek odaát. Mrs. Trevelyan kinyitotta a sütő ajtaját, és becsúsztatta a kenyértésztával megrakott tepsit. – Azt hiszem, Mrs. Pyne néha nagyon magányosnak érezheti magát itt. Vágyhat vissza oda, ahol barátai voltak, és sok kalandot élt át. – Említette, hogy miért jött vissza Angliába? – Nem. Azt hiszem, talán maga sem tudja az okát. Őszintén szólva, a legutóbbi időkig úgy gondoltam, hogy hibát követett el. Szüntelenül azt vártam, hogy egyszer csak megváltja a jegyét vissza, Amerikába. – Miért mondja ezt? – Valami furcsa nyugtalanság érződött benne. Ó, persze mindig nagyon elfoglalta magát a jótékonykodással meg egyebekkel, de mintha közben egyre arra várt volna, hogy történik valami. – Például? – Fogalmam sincs, és azt hiszem, ő sem tudta. Mármint egészen a legutóbbi időkig. – Mrs. Trevelyan megtörölte a kezét egy

törlőkendőbe, és fejével a kerti padon ülők felé intett. – Egy társadalomújító és egy bűnöző. Ki gondolta volna? Delbert elmosolyodott. – Ki hitte volna, hogy egy olyan tisztességes asszony, mint maga, egyszer még a Konzorcium Igazgatójára és az embereire fog főzni? Az asszony felnevetett. – Érdekes fordulat – bólogatott. Szép vonalú szemöldökén és a homlokán halványan megcsillantak az izzadságcseppek. De ettől valahogy még vonzóbbnak tűnt. – Maga nem mindennapi asszony, Mrs. Trevelyan, az egyszer biztos — mondta a férfi. – Maga sem éppen olyan, amilyennek a bűnözőket képzeltem, uram – felelte Mrs. Trevelyan. – Mióta van együtt Mr. Wintersszel? – Az első naptól fogva, ahogy kikerült az utcára. Még siheder volt, alig tizenhat éves. Tisztes házban nevelkedett. Semmit sem tudott arról, hogy milyen világba került, de nagyon hamar megtanulta. Mintha egyenesen arra született volna, hogy létrehozza a Konzorciumot. – Konzorcium. – Mrs. Trevelyan leemelt a falról egy nagy serpenyőt. – Inkább hangzik valami jó hírű befektetési cégnek, mint egy alvilági bűnbandának. – Pontosan ezt mondta a Főnök is.

17. Adelaide megjelölte, hol tart, majd becsukta a bőrbe kötött könyvet. – Ne vegye sértésnek, uram, de az őse csakugyan elég furcsa ember volt. – Mindenki azt mondja, hogy hasonlítok rá – jegyezte meg Griffin. – Látta a portréját a könyvtárban. Ha ránézek, mintha a tükörképemet látnám. Milyen kellemes idekint üldögélni a kertben Adelaide-del, gondolta. Egy kínzó pillanatra látni vélte, milyen lehetett volna az élete, ha a múltban más irányt vesznek az események. Ha nem az lenne, aki és ami most, ha módjában állt volna megnősülni és családot alapítani. – Valóban meglepő a hasonlóság Nicholas Winters és ön között, de ön akkor sem ugyanaz az ember, aki ő volt – közölte Adelaide. A nő hangja olyan meggyőzően hangzott, hogy hallatára a férfi felvonta a szemöldökét. – Miért mondja ezt? – kérdezte. – A köztünk lévő testi-lelki hasonlóság teljesen nyilvánvaló. – Több mint egy évtizedet töltöttem el ezzel a lámpával – emlékeztette a férfit Adelaide. – Higgye el, ismerem a rajta lévő álomnyomok minden árnyalatnyi eltérését. Ön valóban Nicholas Winters leszármazottja, ugyanakkor önálló egyéniség. Griffin érezte, hogy ebben a témában nem érdemes vitatkoznia a nővel, így napirendre tért felette. – Mit mondanak még a lámpán található álomnyomok kegyednek? – kérdezte inkább. – Többek között azt, hogy nagyon szoros kötelék fűzte egymáshoz Winterst és az álomfényfejtő Eleanor Flemin-get. — Pillanatnyi habozás után Adelaide még hozzátette: – Szenvedélyes kapcsolat volt. – Említettem, hogy szeretők voltak. A nő szült neki egy fiút. Nicholas hűtlenül elhagyta őt. A nő bosszút akart állni rajta. Sokszor emlegetett, régi történet, tehát bizonyosan igaz. Csak annyiban tér el más, ehhez hasonló történetektől, hogy Eleanor nem megölni akarta Nicholast, hanem a lámpa energiájával megfosztani őt minden képességétől.

– Könyörtelen bosszú volt, az életével fizetett érte – állapította meg Adelaide. – A lámpából kiszabaduló energia, miközben megsemmisítette Nicholas természetfölötti érzékelését, megölte Eleanort. – Pontosan. – Ostoba volt, amiért megbízott Nicholasban – csóválta a fejét Adelaide. – Nicholas Winters bármilyen nőt megcsalt volna. Ő valójában a hatalomba volt megszállottan szerelmes. Egyedül a hatalom megszerzésével törődött egészen addig, amíg egy új rögeszméje nem támadt. – Bosszút állni Sylvester Jones egész családfáján. – Igen. – Adelaide finoman megkocogtatta ujjával a naplót. – Minden itt van. Nicholas világosan leírja, hogy még ha sok-sok nemzedék munkájába kerül is, el akarja pusztítani mindazt, amit Jones a reményei szerint létrehozott. – Ne mondja senki, hogy az ősömnek nem voltak nagyra törő tervei. – Amikor utoljára elindult, hogy szembeszálljon Sylvesterrel, tudta, hogy ezt a találkozást nem fogja túlélni – folytatta Adelaide. – Az írását olvasva arra gondolok, hogy azt akarta, Jones ölje meg. Az öngyilkosság egy formája volt ez. – Amiatt, amit Eleanor Fleming a lámpával művelt, nagyon gyorsan romlott az érzékelése. Egyre mélyebbre süllyedt az őrületbe. Nem maradt más számára, mint a halál. – Vagy legalábbis azt hitte. – Kegyed mikor veszi munkába a lámpát az én érdekemben? – nézett Adelaide-re Griffin. A nő szorongva pillantott a naplóra. – Itt sok dolog egyáltalán nincs megmagyarázva. – Ezek szerint észrevette. Mint mondtam, alkimista volt a vén gazember. A mániája volt a titkolózás. Mindent elkövettem, hogy megfejtsem a naplóban használt titkos kódot, de lehet, hogy egy életbe vágóan fontos elemet nem vettem észre. Nem is fogok bizonyosat tudni, amíg nem kezd el dolgozni a lámpával. – Van valami sejtése arról, hogy mire gondolhatott, amikor a zárba illő kulcsról beszélt? – Azt hiszem, figyelmeztetni akart vele valamire. Ha a dolgok rosszul sülnek el, rettenetes árat kell fizetni érte.

Adelaide kinyitotta a naplót, és fennhangon olvasni kezdte: – A harmadik képesség a leghatékonyabb és a legveszedelmesebb. Ha a kulcs nem jól fordul meg a zárban, úgy ez az utolsó pszichikus adottság igazoltan végzetes lesz. Előbb tébolyt, s utána halált hoz. – Fölpillantott. – Úgy látszik, meg volt győződve arról, hogy akik majd öröklik az ő képességeit, a harmadik tehetséget is kezelni tudják, amennyiben annak rendje és módja szerint ki tudják nyitni a zárat. Griffin elgondolkozva nézte a kis tavacskát. – Ne felejtse el, hogy amikor ezt írta, valószínűleg már kellőképpen elhatalmasodott rajta a téboly. – Legalábbis a legenda szerint. – Adelaide újból becsukta a könyvet. – Az én szempontomból a napló legfontosabb mondata arra a nőre vonatkozik, aki munkára tudja fogni az álomfény energiáját – jelentette ki Griffin. – Csak egy ilyen nő tudja megállítani vagy visszafordítani az átalakulást, ha az már kezdetét vette. – Ez nem tetszett neki, ugye? – Az, hogy a lámpa energiájához nem lehet hozzáférni egy olyan nő segítsége nélkül, aki irányítani tudja az álomfényt? Nem. Ez cseppet sem volt az ínyére. – O tehetett róla. O készítette a lámpát. – Igaz – mosolyodott el Griffin. – Kétség sem fér hozzá, abból indult ki, hogy képes lesz irányítani a nőt, akinek a segítségét igénybe veszi. – Lehet, hogy Nicholas pszichikai géniusz volt, de a nőkről nem sokat tudott. Nos, hölgyem? – nézett Griffin Ade-laide-re. – Mit gondol, tudná kezelni az Égő Lámpa energiáját? – Ó, persze. Griffin előtt felvillant a remény. – Vissza tudná fordítani az átalakulást? – Ebben már egyáltalán nem vagyok biztos. A férfi nagyot sóhajtott. – Nem szívesen mondom ezt, mert már amúgy is az a véleménye rólam, hogy hajlamos vagyok a melodrámára, de az az igazság, hogy kegyed az egyetlen reményem. A nő intelligens, bájos arcára sötét árnyék borult.

– Ha létezett valaha melodrámába illő helyzet, hát ez az lehet. Tudatában van annak, hogy ha dolgozni kezdek a lámpával, könnyen előfordulhat, hogy a halálát okozom vele? – Igen. – És még ezt a kockázatot is vállalja, uram? – Még ezt is jobbnak vélem, mint a másik lehetőséget. – Olyan biztos abban, hogy ha az átalakulás folytatódik, megtébolyodásra van kárhoztatva? A férfi a naplóra nézett. – Csak arra hagyatkozhatom, amit Nicholas a naplójában leírt, és a legendára, melyet apám elmesélt nekem. Látja, Adelaide, milyen nehéz helyzetben vagyok. – Igen – felelte a nő. – Megértem. – Akkor hát? – Ma este – hangzott a válasz. – Az álomfény energiája sokkal hatékonyabb az éjszakai órákban.

20 Röviddel éjfél előtt Adelaide a hóna alá vette a naplót, és hálószobája ajtajához ment. Kilépett a hallba. Az ódon kőfalak természetellenes némasággal magasodtak körülötte. Mrs. Trevelyan vacsora után visszavonult a szobájába, és nyilván már mélyen alszik. Delbert, Leggett és Jed is nyugovóra tért. Adelaide már sok estét töltött az apátságban, ismerte hát az esték megszokott menetét. Ez is az ő védelmüket szolgálta. Mint a természetfölötti erők ellen varázsigékkel védekező boszorkánymesterek, a három férfi úgy helyezte üzembe a korszerű zárakat és bonyolult riasztórendszereket. A kutyákat, amelyek Jed szerint a védelem első vonalát képezték, szabadon engedték a kertben. Adelaide lelépkedett a sötét lépcsőn. A bejárati hallba érve megfordult, és a könyvtár felé indult. Griffin már várta. Egyik kezével a kandallópárkányra támaszkodva állt a parázsló tűz előtt. Energianyalábok mozdultak el körülötte a levegőben. Adelaide-nek olyan érzése volt, mintha a férfi erejének csápjai utánanyúlnának, hogy körbefonva a férfihoz vonják őt. Felkavaró érzés volt. El kellett fojtania egy váratlanul, szinte elemi erővel rátörő vágyat, hogy odarohanjon hozzá. Erősebben markolta a naplót. Ma éjjel mindkettőjük érdekében tökéletesen uralkodnia kell magán. Griffinen sötét nadrág és fehér lenvászon ing volt. A gallérja kigombolva, az ingujja könyékig felgyűrve. Most nem vetette be álcázó tehetségét, ennek ellenére mintha árnyakkal teli sötétség vette volna körül, olyan volt, mint aki csatába készül. És ez kellemetlenül közel jár az igazsághoz, gondolta Adelaide. De érezhetően voltak más, szexuális töltésű energiaáramlatok is a szoba levegőjében. Akármilyen lehetetlennek látszott is, Adelaide-nek az a különös érzése támadt, hogy a vágy hullámhosszai valami módon rezonálnak az Égő Lámpából kiszivárgó baljós energiával. Alig lépett be az ajtón, amikor a felismerés megtorpanásra késztette. – Jöjjön beljebb, Adelaide – nézett rá Griffin. Mindössze ennyit mondott, de hangjának fojtott érzékisége izgalommal töltötte el a nőt. A férfi sohasem csinált titkot abból, hogy

fizikai vonzalmat érez iránta, de hiába is próbálta volna leplezni, úgyis észrevette volna. Ahogy nyilván Griffin is tudott az ő vágyakozásáról, gondolta. Az efféle kirobbanó, primer erők nagy mennyiségű energiát gerjesztettek a spektrum egész tartományában. Az ilyen szenvedély forró áramlatait rendszerint még a sokkal kevésbé tehetséges emberek is megérezték. Amikor két erős pszichikai érzékenységgel rendelkező egyén között fellép ez a jelenség, azt lehetetlen titokban tartani. Ám ez nem jelenti azt, hogy az ember kénytelen akarata ellenére is engedni az ilyen elemi erejű, potenciálisan veszélyes érzelmeknek, emlékeztette magát Adelaide. E gondolatra kihúzta magát, becsukta az ajtót, és határozott léptekkel bevonult a szobába. A nehéz függönyöket már behúzták éjszakára. Egyetlen gázlámpa égett csak, s a könyvtár nagy részébe reszkető árnyakat vetítettek a kandallóban fel-fellobbanó lángocskák. A lámpát a szoba közepén levő kerek asztalkára állították. Az aranyszínű fém tompán csillogva tükrözte vissza a ráeső fényt. A lámpa peremén sorakozó kristályok homályosak maradtak. – Meghagytam az embereimnek, hogy semmilyen körülmények között ne zavarjanak – mondta Griffin. Szavai valami oknál fogva megijesztették Adelaide-et. – Tudnak róla, hogy ma éjjel itt találkozunk? – Igen. – Elmondta nekik, hogy mit tervezünk a lámpával? – Nem. Természetesen nem – felelte Griffin. – Nem akartam megijeszteni őket azzal, hogy pszichikai kísérletezésről beszélek. – Akkor mégis mit fognak gondolni, mit művelünk itt? – Kegyed szerint? – A férfi az érezhető feszültség ellenére jól szórakozott. Adelaide elvörösödött. – Hát persze. Ez... ez nagyon kínos. – De hiszen természetes, hogy azt hiszik, viszonyunk van, Adelaide! Nagyon jól tudják, hogy eddig sohasem hoztam nőt ebbe a házba. – Miért nem? – szaladt ki Adelaide száján. – Mert ez a ház túlontúl sok titkot őriz. Adelaide megértőn bólintott. – Senkit sem enged belépni, akiben nem bízik meg tökéletesen.

– És ez a szabály drámaian lecsökkenti a lehetséges vendégek számát. – Kétségtelenül. Engem mégis idehozott – folytatta rövid hallgatás után. – Én pedig magammal hoztam Mrs. Trevelyant. A férfi szája sarka zord mosolyra rándult. – És nyomban ezután arról kellett értesülnöm, hogy egy Jones járt a házamban: Mrs. Lucinda Bromley Jones, aki arról híres, hogy méreggel szokott gyilkolni, és mellesleg az Arkane pszichikus nyomozóirodájának egyik alapítója. Látja, mi történik, ha megszegik a szabályokat? – Úgy tudtam, már megegyeztünk abban, hogy a Jones 6c Jones nem jelent közvetlen fenyegetést. – Ez nem jelenti azt, hogy ezentúl rendszeresen meghívom a cég tulajdonosait teára. – Mrs. Jones nem maradt itt teára. – Csak nem hívta meg őt? – szökkent a magasba Griffin szemöldöke. – Úgy véltem, ezt diktálja az illem. A férfi lemondóan csóválta a fejét, de tartózkodott a további megjegyzésektől e témát illetően. – Szerencsére Mr. és Mrs. Jones e pillanatban nincsenek itt – mondta. – Csak kegyed és én vagyunk itt, no meg a lámpa. Lássunk hát munkához. Szavai régi emlékeket ébresztettek a nőben. Tizenhárom évvel ezelőtt Mr. Smith ugyanezt mondta. Lássunk munkához. Ez most valami előérzet, gondolta. Az ösztönei figyelmeztetik a veszélyre. De hiszen enélkül is tudja, mennyire veszélyes az, amit Griffinnel együtt tenni készülnek. A férfi elsétált mellette, hogy bezárja az ajtót. Adelaide hallotta a fémes kattanást, ahogy Griffin elfordította a kulcsot a zárban. A hang a visszavonhatatlanság képzetét keltette benne. Ez volt a jel, hogy innen már nincs visszaút. Beleborzongott a gondolatba, s még a tarkója is bizseregni kezdett. Az ijedtségtől? A félelemtől? A baljós előérzettől? Akármi okozta is, tagadhatatlanul volt benne egy nagy adag izgalom is. Oly sok év után most arra készül, hogy felfedezze a régóta őrizgetett tárgy titkait. Elöntötte a várakozás lázas izgalma. Erre a pillanatra várt, gondolta. És erre a férfira. Félretolta ezt az utolsó gondolatot. Ma este nem szabad engednie, hogy elkalandozzon a figyelme. Minden erejével a munkájára kell

összpontosítania. Griffin élete és a sajátja, nem beszélve az érzékeikről és az épelméjűségükről, forog kockán. Minden azon múlik, hogy mennyire képes irányítani és kézben tartani a tehetségét. Letette a naplót egy közeli asztalra. – Kérem, oltsa el a gázlámpát – mondta. – Könnyebb az álomfényre koncentrálnom, ha nem osztja meg más fény a figyelmemet. Griffin eleget tett a kérésének, és a szobában még nagyobb lett a sötétség. – Mi legyen a tűzzel? – Az nem jelent problémát — válaszolta Adelaide. Griffin az asztalkához lépett, amelyen a tárgy állt. – És most? – Miután elolvastam a naplót, beláttam, hogy igaza volt. Helyes az a következtetése, miszerint a lámpa meggyújtásához és a benne keletkező áramlatok irányításához az kell, hogy mi ketten fizikailag érintkezzünk egymással – mondta Adelaide, és átnyúlt az asztal felett. – Fogja meg a kezemet, uram. A férfi ujjai szorosan átkulcsolták a nő kezét, aki ezután óvatosan ráhelyezte a másik kezét a lámpa peremére, közvetlenül a kristályok fölé. – És most érintse meg a lámpát a másik kezével – mondta. A férfi engedelmeskedett. – Azt mondtam, elő tudom idézni, hogy a lámpa derengő fényt bocsásson ki, de biztos vagyok benne, hogy csak önnek fog világítani – jelentette ki Adelaide. – Hogy csináljam? – Azt hiszem, ez majd ösztönösen jönni fog – válaszolta Adelaide. – Mindenesetre amennyire csak tudja, nyissa ki az érzékeit, és tapogassa ki a lámpa hullámhosszainak mintázatát. – És kegyed mit fog csinálni? – A naplóból úgy vettem ki, az én feladatom az, hogy biztosítsam a középpont szilárd helyzetét. Ha az áramlatok nem maradnak erős kontroll alatt, elszabadulnak, és rendszertelenné válnak. Ha ez bekövetkezne, kétlem hogy életben maradnánk. – Erről az jut eszembe, hogy egyikünk sem tudja, mi vár itt ránk.

– Én is épp erre gondoltam – vallotta be Adelaide. Ugyanakkor tisztában volt vele: egyikük sem fogja azt javasolni, hogy állítsák le a kísérletet. Griffin lenézett a lámpára. Egy szót sem szólt, de Adelaide érezte, hogy a levegőben felerősödött az energia lüktetése. A férfi még nem állította élesre a képességét, így az általa fejlesztett rendkívüli mennyiségű álomfény ártalmatlan hullámokban kavargott körülöttük láthatatlanul a levegőben. Félő volt, hogy a férfi erejének lenyűgöző aurája még jobban felizgatja Adelaide amúgy is felkavart érzékeit. Valósággal küzdenie kellett, hogy uralkodjon magán. Tudta, hogy Griffin ugyanezt a harcot vívja önmagával. – A lámpa teszi – magyarázta neki csendes, nyugodt hangon, mintha valóban tudná, miről beszél. – Noha még be sincs kapcsolva, olyan energiát képes kibocsátani, amely különös hatást gyakorol a fizikai érzékeinkre. Egyszerűen ne vegyen tudomást róla. A férfi a lámpa pereme fölött ránézett. Adelaide úgy elgyengült az izzó tekintet láttán, hogy pillanatokig mozdulni sem bírt. – Nem tudom, kegyed hogy van vele, de az, hogy ne vegyek tudomást ezekről az érzetekről, számomra egész biztosan nem járható út. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha máris továbblépünk – mondta Griffin. De Adelaide-nek előbb még vissza kellett nyernie a lélekjelenlétét. Végül nyelt egy nagyot, és ezzel sikerült nyugalmat erőltetnie magára. – Jól van – mondta. – Próbáljon összekapcsolódni a lámpa által létrehozott mintákkal. Azonnal észrevette, amikor a férfi tudatosan kezdte összpontosítani az energiáját. Ösztönösen maga is ezt tette a saját tehetségével, hogy mintát keressen a lámpa belsejébe zárt paranormális energiaviharban. A szoba energiaszintje még magasabbra emelkedett. A lámpa fényleni kezdett – eleinte gyengén, de hamarosan megjelentek a spektrum legsötétebb végéről származó ultrafény kísérteties árnyalatai is. – Ez az – mondta Griffin halk, de diadalmas hangon. -Igen, már érzem. Adelaide érzékeit villamos áramütés érte. Meglepetésében éles hangon felkiáltott. Griffin megszorította a kezét. Adelaide tudta, hogy a láthatatlan villám őrá is lecsapott. De az álomfény villanásnyi kisülése

csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott. És aztán ott voltak együtt a viharban. Adelaide úgy érezte, mintha a szobát elárasztó energiahullámok tetején lebegne. Mámorító érzés volt. Az asztal túloldalán álló Griffin szeme tűzben égett. Keze bilincsként szorult az övére, így láncolva őt magához. Természetfeletti tűz tombolt a lámpa belsejében: fellobbanó lángjai az álomtartomány szívéből törtek elő. És mint egy alkimista kemencéjében égő tűz lángjai, kezdték átalakítani magát a tárgyat. A sápadt aranyszínű fém előbb áttetszővé, végül teljesen átlátszóvá vált. Adelaide megbűvölten meredt rá. – Mintha a legtisztább kristályból való volna – suttogta. – A kövek – szólt Griffin. – Nézze a köveket. A lámpa peremébe ágyazott kristályok kifényesedtek. Egy kivételével valamennyit felizzította valami belső tűz. Mindegyik az álomfénytartomány más-más színét sugározta: gyémántfehéret, borostyánsárgát, olajzöldet és smaragdzöldet, rubinvöröset és egzotikus lilákat. Érzékeket elkápráztató ultraszivárvány ívelt át a szobán, átdöfte a falakat, visszaverődött a tükörről, és megvilágította Nicholas Winters arcképét. Adelaide valami mozgást érzékelt a látómezeje peremén. Néhány hajfürtje lebegett az elektromos feszültséggel teli levegőben. Figyelmesen tanulmányozta a tárgy által keltett áramlatokat, és azt vette észre, hogy a hullámhosszok némely helyeken nem rezonálnak Griffin saját mintáira úgy, ahogy kellene. A lámpában lévő sugárzás minden eddigi tapasztalatát meghaladta, de összességében mégis álomfény-energia volt. Hirtelen rájött, hogy itt csak egy kis finomhangolásra van szükség. Apró lépésekkel próbálta olyan mintákba rendezni az energiaáramlás pontatlanul rezgő részeit, hogy harmonikusan rezonáljanak a Griffin által generáltakkal. Akárcsak egy zongorahangoló, gondolta elégedetten. Ő is pontosan tudta, ha valami a helyére került. Most, hogy már biztosabb volt a dolgában, Griffin kezét egy pillanatra sem engedve el, gyorsan végrehajtotta a kisebb kiigazításokat. Úgy tűnt, a férfi nincs tudatában a történéseknek. Mozdulatlanul állt, és úgy meredt a lámpára, mint akit hipnotizáltak.

Amikor az utolsó, enyhe fáziskésésben lévő áramot is sikerült áthangolnia, valóságos diadalmámor fogta el. A mintákkal, akármilyen nagy erőt hordoztak is, úgy érezte, minden rendben van. Ilyen lehet a szférák zenéje, gondolta. Már éppen mondani készült Griffinnek, hogy a feladatot végrehajtotta, lekapcsolhatja a lámpát. De a szavak benne rekedtek attól az energiarobbanástól, amely a Griffin és a lámpa között oszcilláló hullámhosszokon következett be. A férfi fojtott hangon felnyögött, a szeme lecsukódott, és egész testében rázkódni kezdett válaszul a közte és a tárgy között kitörő hurrikánra. Úgy szorította a nő kezét, mintha az élete függne tőle. Megöli a lámpa, gondolta Adelaide elszörnyedve. És ezt ő tette vele. – Griffin – kiáltotta. – Figyeljen rám. Le kell kapcsolnia. Csak ön gyújthatja meg a lámpát, és leoltani is csak ön tudja. A mintákat meg tudom tartani, de a hullámokat önnek kell lecsillapítania. Érti? Most rögtön lásson hozzá. A férfi kinyitotta a szemét. Mintha viharfellegeken, dühöngő álomfényen át nézett volna rá. Izzott körülötte az energiától feldúsult levegő. Volt ebben az energiában valami sötéten érzéki és maszkulin jelleg, ahogy Adelaide körül örvénylett, s végül teljesen körülzárta őt. – Értem – jött a válasz halk, szenvedélyes és diadalittas hangon. – Te vagy a lámpa hölgye, aki hozzám tartozik. – Azt hiszem, a lámpa energiája egyéb érzékeire is hatást gyakorol – mondta erre idegesen Adelaide. – Próbáljon továbbra is összpontosítani, Griffin. A férfi arca lassú és ellenállhatatlan erejű mosolyra derült. Adelaide egy pillanatra azt hitte, minden elveszett. De aztán, óriási megkönnyebbülésére, megérezte, hogy a férfi csökkenti saját energiaszintjét, és lassan, megfontoltan visszafogja az álomfény egymásnak csapódó hullámait. Ahogy a kövekben kihunyt a belső tűz, az ultrafény szivárvány is szertefoszlott. A lámpa elsötétült. Másodpercek alatt ismét átlátszatlanná vált, és végül visszaalakult tömör, fémes anyagú tárggyá. De Griffin szeme továbbra is lázas fénnyel ragyogott. Adelaide nézte, ahogy megkerüli az asztalt, és elindul felé. Izgalom lett úrrá rajta. Amikor Griffin a karjába vette, éppúgy nem tudott ellenállni neki, ahogy a dagály hullámait sem tudta volna visszafordítani.

19 Forróbb tűz égett benne, mint a lámpában, és minden energiájával Adelaide-re összpontosított. Ott, a múzeum galériáján, a pszichikai ráismerés első pillanatától kezdve megszületett benne a vágy, hogy magához kösse, a legelemibb módon magához láncolja ezt a nőt. Meg kell kapnia őt, különben beleőrül a vágyba. – Adelaide. Adelaide. – Igen – suttogta a nő. Magához húzta, ép karjával a mellére szorította, és rátapadt a szájára. A nő úgy ölelte át mindkét karjával a nyakát, mintha ő is éppoly vad elszántsággal akarná egybefűzni kettőjüket. Griffin érezte, hogy a csók tüze lángra gyújtja mindkettőjüket. Adelaide félig elfojtott, szenvedélyes kiáltása úgy hatott rá, mint valami szirénhang. Amikor ajka megnyílt előtte, a férfi érezte, hogy elveszett. Kigombolta a nő köntösét, és a válláról egészen a csípőjéig tolta le a ruhája merev felsőrészét. A szoknyarész lecsúszott Adelaide bokája köré. A férfi kikötötte az alsószoknyát, amely tehetetlenül siklott le a szoknya tetejére. Adelaide most ott állt egy szál vékony ingben, egy pár kecses, alacsony sarkú, fekete szaténselyem papuccsal a lábán. – Nem várhatok tovább – súgta a nyaka hajlatába a férfi. – A vállad. – Soha nem éreztem jobbnak. Griffin a vágytól remegő kézzel lerántotta az egyik összehajtogatott takarót a pamlagról, egy mozdulattal szétnyitotta, és leterítette a kandalló elé, a szőnyegre. Lehúzta rövid szárú csizmáját, kikapcsolta a nadrágját, és kigombolta az ingét. – Így még soha senki nem kellett nekem – mondta, és néhány gyors mozdulattal megszabadult a ruháitól. – Olyan, mintha lázban égnék, amit egyedül csak te tudsz lecsillapítani. Adelaide halk sóhajjal végigfeküdt a takarón. A férfi melléje ereszkedett, és az ingét felhajtva a lába közé térdelt. A nő felajzott testének illata részegítően hatott már amúgy is lángra lobbant érzékeire. Adelaide felhúzta mindkét térdét, Griffin pedig a jó karján megtámaszkodva fölé hajolt.

A nő olyan forró, olyan nedves és duzzadt volt, hogy még a lélegzete is elakadt. Mélyen behatolt a testébe, melyet Adelaide ívben megfeszített, hogy megkönnyítse a dolgát. Félúton részleges visszavonulásra kényszerítette magát, de aztán újból előrenyomult. Láthatatlan lángnyelvek lobbantak fel a szobában, s azzal fenyegették, hogy elemésztik. Lenézett Adelaide arcára. Látta, hogy összeszorított szemhéjjal védekezik a kettőjük között, körül és rajtuk végigszáguldó energiahullámok ellen. – Adelaide, nézz rám – szólt összeszorított foggal. A nő résnyire kinyitotta a szemét. Ugyanolyan tűz lobogott benne, mint a saját szemében. – Griffin — suttogta. Attól, hogy Adelaide ajkáról hallotta a nevét, végképp cserbenhagyta az önuralma. Beleolvadt a nő testébe, s a csúcsra érkezve eddig soha nem sejtett magasságokig röpült. Adelaide megvonaglott alatta. – Griffin – lehelte hangtalanul. Egymásba fonódva száguldottak be egyenesen a dühöngő vihar magjába.

20. Lassan felült, és lenézett Griffinre, aki arcát a tűztől elfordítva, hason fekve hevert a takarón. Mélyen aludt, álmodott is, de Adelaide nem érzékelt semmiféle rémálom-energiát. Óvatosan kibontakozott a férfi öleléséből. Valami életbe vágóan fontos dolog történt, amikor befejezte az Égő Lámpa hangolását. Azt gondolta, hogy ha kijavítja az oszcilláló mozgások kismértékű torzulásait, Griffin álomfényének áramlatai visszarendeződnek az ő szempontjából normális mintázatba. De majdnem biztos volt benne, hogy nem ez történt. A kulcsnak jól kell megfordulnia a zárban. Úristen, mit tettem? Kicsit bizonytalanul felállt, összeszedte a ruháit, és a kialvófélben lévő tűz gyenge fényénél felöltözködött. Amikor az utolsó gombot is begombolta, vett egy mély lélegzetet, és óvatosan megnyitotta az érzékeit. Griffin álomlenyomatai mindenütt láthatók voltak a szobában, de az asztaltól, amelyen a lámpa állt, a kandalló előtti takaróig vezető lábnyomok láttán elállt a lélegzete. A nyomokban fénylő energia az összes többi pszichikus lenyomatnál baljósabbnak és erőteljesebbnek tűnt. Ebből megértette, hogy nem mentette meg Griffint attól a sorstól, amelytől félt. Amikor majd fölébred, tapasztalni fogja, hogy teljesen kifejlett Cerberussá változott. Megpróbálta alaposan fontolóra venni, mi következik ebből, de valami oknál fogva képtelen volt összpontosítani. Egyre növekvő nyugtalanság, szorongás lett úrrá rajta. A lehető legjobb pillanat egy idegrohamhoz, gondolta. Meg kell értenie, mi történt, amikor a lámpával dolgozott, hogy majd elmagyarázhassa Griffinnek is. De hogyan is lehetne elmagyarázni egy ilyen helyzetet? Ne haragudj, de mostantól az Arkane definíciója szerint hivatalosan is pszichoszörnyeteg vagy. Griffin megmoccant a takarón. Adelaide megrezzent, majd gyorsan megfordult, és rápillantott. A férfi, karját a feje alá téve, egy jól táplált oroszlán elégedett tekintetével nézett rá.

– Gyönyörű vagy – mondta. Adelaide arcát pír öntötte el. Nagyon jól tudta, hogy nem valami szépség, ennek ellenére nevetségesen jóleső érzés volt, hogy a férfi vonzónak találja. Attól, ahogy Griffin ránézett, valóban gyönyörűnek érezte magát. Persze ha majd elmondja neki, hogy becsapta, nem vitás, hogy egészen másként fog ránézni. Összeszedte magát. – Griffin, valamit el kell mondanom neked. Meglehetősen bonyolult lesz – kezdte. A férfi felállt, és öltözködni kezdett. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – mondta. – Nem is kell – vágta rá Adelaide. – Az a helyzet... Elakadt a szava, mert a férfi a nadrágját kapcsolgatva elindult felé. Közvetlenül előtte megállt, tenyerébe vette az állát, és arcát fölemelve szájon csókolta. Amikor elengedte, Adelaide-nek csak némi késlekedés után jutott eszébe, hogy újra lélegzetet vegyen. – Tudom, hogy ami az imént köztünk történt, nem volt éppen a legromantikusabb légyott. De esküszöm, legközelebb másképp lesz – mondta Griffin. Adelaide nyelt egyet. – Legközelebb? Nos, ami a legközelebbet illeti, uram... – Griffin. Nem uram, hanem Griffin – mosolygott rá szívdobogtató érzékiséggel a férfi. – Griffin. Lehet, hogy azt, ami az imént megesett köztünk, a lámpa által kibocsátott sugárzás következményének kellene tulajdonítanunk. A jelek szerint módfelett felajzotta az érzékeinket. – Szó sincs róla, hogy a lámpa lenne felelős a történtekért – felelte vidáman a férfi. – Amióta először megláttam, tudtam, hogy kell nekem. Egyébként ha már szóba került ez az átkozott lámpa, még nem mesélte el, hogy jutott hozzá. – Már elmondtam, hogy tizenöt éves koromban találtam – pislogott ijedten Adelaide. – Igen, ezt elmondta. – Winters ujjaival beletúrt a hajába, és hátrafésülte magas homlokából. – De hol találta? Nem olyan holminak látszik, amilyenre a régiségboltokban szokott rábukkanni az ember. Vagy igen? – sandított a lámpára. – Fontos ez? – kérdezte Adelaide. – Nem tudom. De örülnék, ha válaszolna rá.

Adelaide kihúzta magát, és kiegyenesítette a vállát. Elkerülhetetlen volt, hogy Winters előbb vagy utóbb feltegye ezt a kérdést. – Egy bordélyházban találtam – válaszolta, megkockáztatva, hogy a férfi levonja ebből a nyilvánvaló következtetést. – Mi az ördögöt keresett egy bordélyházban? – lepődött meg Griffin. – Azt hiszem, említettem, hogy a szüleim meghaltak, amikor tizenöt éves voltam. Elég szép örökséget hagytak rám, amelyet apám ügyvédje kezelt. Két hónap leforgása alatt neki is, és az örökségnek is nyoma veszett. – Kegyed pedig egy bordélyházban végezte? – kérdezte csendesen a férfi. A nő szeme összeszűkült. – Biztosíthatom, nem én jelentkeztem oda. – Nem arra akartam célozni, hogy önként ment oda. – Azt hiszem, az ügyvéd adhatott el a bordélyház vezetőjének. – A gazember – suttogta alig hallhatóan Griffin. – Mivel nekem semmit sem mondtak, azt hittem, egy új bentlakásos iskolába küldenek – tette hozzá Adelaide. Hirtelen energia lángja lobbant a levegőben. – Minden férfit megölök, aki egy ujjal is kegyedhez ért abban a házban – jelentette ki Griffin színtelen hangon. A megdöbbenéstől Adelaide szólni sem tudott. Erezte, hogy a férfi komolyan gondolja. Mindig is tudta, hogy a felszín alatt valami nagyon veszedelmes dolog rejtőzik benne, de ez volt az első alkalom, amikor megpillantotta a sötét vizet hasító cápauszonyt. Egy teljesen ismeretlen érzés fogta el. Oly régóta élt önállóan, csak magára utalva, nehéz volt elhinnie, hogy ez a férfi bármennyi, számára teljesen ismeretlen embert hajlandó lenne megölni azért, hogy bosszút álljon érte. – Köszönöm, uram. Griffin. – Tenyere élével elsöpörte kibuggyanni készülő könnyeit, és megkockáztatott egy remegő mosolyt. – Ez a legromantikusabb vallomás, amelyet valaha mondtak nekem. Szerencsére semmi szükség ilyen erőszakos cselekedetre. Valójában sohasem került rá sor, hogy dolgozni kezdjek abban a bordélyházban. – Folytassa – szólt a férfi, egy percre sem véve le róla figyelő tekintetét.

– Az érkezésemet követő második estén szóltak, hogy egy bizonyos Mr. Smith megvásárolt aznap estére engem. Tudtam, hogy csupán egyetlen esélyem van arra, hogy elszökjem. Elbújtam a szekrényben. Amikor Smith megérkezett, egy táska volt nála. Éreztem a belőle kiáradó energiát, de fogalmam sem volt, mi lehet a táskában. – Magával hozta a lámpát? – kérdezte hitetlenkedve Griffin. – Igen. – A mindenségit – kiáltott fel halkan Griffin. – Vagyis Smith azért vásárolta meg, mert egy álomfényfejtőre volt szüksége. Valahonnan tudott a kegyed tehetségéről. Működésbe akarta hozni a lámpát. – Igen, én is azt hiszem. De nem volt benne teljesen biztos, hogy tudok-e bánni a lámpa energiájával. Valószínűleg arra gondolt, hogy előbb ágyba kell vinnie engem. Amolyan próbaképpen. – A nyomorult. Hitt a legendának ebben az állításában. Adelaide lepillantott a férfi mögött, a földön összegyűrődve heverő takaróra, és felvonta a szemöldökét. – Végül is lehet valami igazság abban az elméletben, hogy a dologhoz szükség van szexuális kapcsolatra. Mindenesetre nem zárható ki. A szenvedély óriási pszichikus energiát fejleszt. Lehet, hogy épp ez a kulcs. De Griffin már nem figyelt rá. – Csend – súgta, tenyerét Adeilade szájára tapasztva. Ez parancs volt, méghozzá kőkemény hangon kiadott parancs. Adelaide bólintott, jelezve, hogy megértette. Griffin levette a kezét a szájáról. Most nem nézett rá. Minden figyelmét az ajtóra összpontosította. A feszültség tapinthatóvá vált a szoba levegőjében. Adelaide szerette volna megkérdezni, mi riasztotta meg ennyire. A kutyák nem ugattak, és az ablakokra, ajtókra felerősített csengők sem szólaltak meg. De a tarkóján felborzolódtak a hajszálak, és minden érzéke zsibongott. Griffin már elindult az árnyékba borult szobán át az íróasztala felé. Meztelen talpa nesztelenül ért a szőnyeghez. Néhány másodperc múlva Adelaide halk nyikordulást hallott, és ebből tudta, hogy a férfi kinyitott egy fiókot. A revolvert csak akkor pillantotta meg a kezében, amikor Griffin visszaért hozzá, a kandalló elé. Száját egészen a füléhez tartva súgta:

– Zárja be mögöttem az ajtót, és ne jöjjön ki, amíg vissza nem érek. Meg sem várta, hogy Adelaide felfogja a parancsot, már indult is az ajtó felé. A levegő megtelt lüktető energiával, és Adelaide egyszer csak már nem látta tisztán a férfit. Griffin maga köré kerítette sötétségből szőtt köpönyegét, amitől kis híján láthatatlanná vált. Adelaide inkább hallotta, mint látta, hogy elfordítja a kulcsot a zárban. A kis zaj olyan hangosnak tűnt, mintha lövés dördült volna, de tudta, hogy a valóságban csak egy halk, fémes kattanás volt, semmi több. Az árny, amely nem volt más, mint Griffin, a falhoz lapult, és az ajtó kinyílt. – Jed? – Griffin hangja megkönnyebbülésről, egyszersmind bosszúságról árulkodott. – A mennykőbe, ember, megijesztettél. Mi a fene akar ez lenni? Meghagytam, hogy senki ne háborgasson bennünket. Valami baj van? Adelaide kinézett a hallba, és meglátta Jedet. Az egyetlen fali gyertyatartó épp csak annyi világosságot adott, hogy ki lehessen venni a sovány, inas kis alakot és a sebhelyes arcot. A lábánál forró nyomok izzottak a földön. Jed benyúlt a kabátjába. – Nem Jed az! – kiáltotta Adelaide.

21 – A földre! – üvöltötte Griffin a nőnek. Lövésekre számítva kétszer kilőtt az ajtónyíláson, hogy fedezze magát, amíg becsukja az ajtót. De a Jednek látszó férfi nem lőtt vissza, hanem egy rémült ordítással a földre vetette magát. A tárgy, amelyet a kabátjából kivéve a markában szorongatott, vérvörösen ragyogott. – Revolver van nála – rikoltotta az ál-Jed láthatatlan társának. A hallban megjelent egy másik férfi. Villámgyors, kecses mozgása rögtön elárulta, hogy vadásztehetség. Az ő kezében is ott volt az öklömnyi, vörös fényben izzó tárgy. Amit a másik kezében tartott, az leginkább egy ágyúgolyóhoz hasonlított. Mielőtt az ajtó becsukódhatott volna, és Griffin elfordíthatta volna a kulcsot a zárban, begurította a golyót a gyors iramban szűkülő ajtónyíláson. A két betolakodó hangja tompán behallatszott az ajtó vastag fatáblái mögül. – Most csapdába esett – mondta a vadász. – Nem tart sokáig. Egykettőre leszáll rá a köd. Pár perc, és már nem lesz magánál. – A nő odabent van vele – válaszolta az első betolakodó. – Akkor könnyű lesz. De mi az ördögöt hibázhattunk? Teljesen úgy nézel ki, mint az a nyavalyás odafönt. Az első ember tehát egy illúziótehetség. Ez mindjárt érthetővé tesz pár dolgot. – A nő volt az – morogta az illuzionista. – Valahogy kitalálta. A szőnyegre érkezett golyó sziszegő hangot hallatott. Griffin futólag rápillantott, miközben Adelaide felé tartott. A sötét fémtartályból halvány füstcsík szállt fölfelé. Griffin kiélesített érzékeiben megszólalt a vészcsengő. A ködszerű pára egy foszlánya bejutott az orrába. Különös, fűszeresen édes illata volt. A szoba lassan megfordult körülötte. Bal vállának erősödő fájdalmával mit sem törődve lekapta a lámpát az asztalról, és odament, ahol Adelaide várakozott. A nő kérdőn pillantott rá. Griffin odamutatott, ahol a kőfalon Nicholas Winters portréja lógott.

Adelaide beleszimatolt a levegőbe, és hirtelen előkapott egy zsebkendőt a ruhája zsebéből. – Fedje be az arcát – súgta. – Ne lélegezze be azt a gőzt. Griffin átadta neki a lámpát, és bedugta a revolvert a nadrágja övébe. Inge aljával befedve az arca alsó felét, szabad kezével félretolta a portrét. A szoba már hullámzott és ingott körülötte, de ujjaival sikerült kitapogatnia a rést a falon. Megnyomta a rejtett fogantyút. A titkos szerkezet halk sóhajt hallatott, és a kőfal egy része elfordult. Hűvös levegő áramlott be a könyvtárszobába egy rejtett folyosóról, elnyomva a kártékony gőzt. – Ó, istenem – motyogta Adelaide. Most először tűnt idegesnek. – Egy alagút. Sejthettem volna. Nem jól tűröm a zárt helyeket, Griffin. – Sajnos ma éjjel nincs más választása. – Nincs. Látom – sóhajtotta Adelaide. – Ne féljen, nem megyünk messzire. Szerencsére Adelaide nem vitatkozott. Engedelmesen belépett a sötét nyílásba. Griffin követte, majd becsukta maga mögött a kőfalat. A rejtett ajtó egy szisszenéssel bezárult, s ők ott maradtak a vaksötétben. Griffin próbaképpen szívott valamicskét a levegőből. Kicsit dohos volt, de a gáznak nyomát sem érezte benne. – Ne mozduljon — mondta. – Higgye el, nem fogok — felelte Adelaide. – Ha az arcom elé emelem a kezemet, még azt sem látom. De azt meg kell mondanom, Griffin, hogy nem tudom, meddig leszek képes ebben a sötétségben várakozni, anélkül hogy idegösszeomlást kapnék. A férfi tüzet gyújtott. A lángocska megvilágította az alagút falát.– Így jobb? – kérdezte. Adelaide riadtan nézett körbe. – Nem igazán – felelte. – De azt hiszem, ha a másik érzékeimet használom, egy darabig ki fogom bírni. Most már értem, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy ez a ház sok titkot őriz. – A rejtett átjárókat a szerzetesek építették a falakba. Elsősorban a titkos folyosók miatt vettem meg pár éve ezt a helyet. Egyetlen erődöt sem lehet úgy megépíteni, hogy száz százalékig bevehetetlen legyen. Az alagutakat az utolsó védelmi vonalnak és menekülőútnak szánták, ha egyszer szükség lenne rá. Jöjjön, sietnünk kell.

– Elszökünk? – kérdezte Adelaide, és elindult a férfi után. – Még nem. Az a szándékom, hogy rajtaütök a két fickón. – Hogyan? – Ezek az átjárók végigvezetnek a ház valamennyi régi falán. És több helyen is ki lehet jutni belőlük. Az egyik ilyen kijárat a konyhában van. Ezt fogom most használni. – Azok az emberek azért jöttek ide, hogy megöljék. – Lehetséges. – Luttrell? – Nem okozna nagy meglepetést, ha kiderülne, hogy már nem tartja a maga számára előnyösnek a Craygate Temetői Békét. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb ennek is eljön az ideje. Mindig tudtam, hogy egy napon meg kell őt ölnöm. De van egy másik lehetőség is. – Az Arkane? – kérdezte gyanakodva Adelaide. – Mindkét betolakodó erős tehetség. Mérgező gázzal felszerelkezve jöttek, és egy különös vörös kristályt is használnak. Mindez nem vall Luttrellre. Ő hagyományosabb módszerekkel dolgozik. Inkább látszanak önjelölt pszichoalkimistáknak. – Említett valami vörös kristályokat. – Mindkettőjük kezében volt egy. Azt kell feltételeznem, szintén fegyverek lehetnek, akárcsak a gáz. – Hallgasson ide, Griffin. Azt hiszem, a vörös kristályok arra valók, hogy valami módon élesre állítsák, és felerősítsék egy ember természetes energiáját. Legalábbis egy időre. – Mire gondol? – Mr. Smith, akinél az Égő Lámpa volt, szintén birtokolt egy ilyen kristályt. Higgyen nekem, nagyon veszélyesek. – A könyvtárszobában történtek után hiszek önnek. A kis láng meglibbent annál a kőnél, amely a konyhába nyíló falsíkot jelezte. Adelaide a férfi mellé állt. A láng megvilágította riadt, zavart tekintetét. – Griffin, még valamit tudnia kell, mielőtt szembeszáll azzal a két emberrel – suttogta. – Mit? – A férfi nyújtotta a kezét, hogy megnyomja a jelölőkőbe vésett háromszöget.

– Azt hiszem, még mindig megvan a második tehetsége. Sőt biztos vagyok benne. A férfi karja megállt a levegőben. – De hiszen működésbe hozta a lámpát. Éreztem is a hatásait. – Működésbe hoztam, de nem úgy, hogy visszafordította volna a folyamatot. Én... azt hiszem, csak áthangoltam egy kicsit, ha érti, mire gondolok. Aztán, szerintem épp megfordíthattuk a kulcsot a zárban, amikor... – Elhallgatott. – A csibész gazember – morogta Griffin. Ám ez a pillanat nem volt alkalmas a dühöngésre vagy a kétségbeesésre azon, hogy a sorsa továbbra is meg van pecsételve. Majd később végiggondolja, feltéve, hogy tud még ép elmével gondolkodni a jövőjéről. Most az a legfontosabb, hogy Adelaide-et biztonságban tudja. – Tudom, hogy nem ezt szerette volna hallani – folytatta Adelaide komolyan. – De egészen biztos vagyok benne, hogy abból, amit csináltam, jó fog kisülni. – Van valami elképzelése arról, hogy meddig maradok meg épelméjűnek? – kérdezte Griffin, és maga is meglepődött rajta, hogy mennyire sikerült megőriznie a nyugalmát. Szinte mintha az egész ügynek pusztán elméleti jelentősége volna. – Nem fog megtébolyodni. – Ezt majd később megbeszéljük, feltéve, hogy képes leszek még értelmesen társalogni. Azt azonban elismerem, hogy ma éjjel még jól jöhet a második tehetségem. – Griffin, várjon... – Maradjon itt. Miután kiléptem, nyomja meg ezt a háromszöggel jelölt követ. Akkor a fal újra bezárul. Az a két ember sohasem fogja felfedezni a ház falaiban lévő átjárókat. Idebent biztonságban lesz, amíg el nem mennek. Ha kijut innen, keresse meg Mrs. Trevelyant és az embereimet. – Jó, rendben. – Azután üzenjen a Jones & Jonesnak. – Tessék? – Üzenje meg Caleb Jonesnak, hogy át akarja adni neki a lámpát. Ha a saját biztonságomról van szó, nem bízom meg az Arkane-ban, de a Jonesok hűek maradnak a becsületkódexükhöz. Nincs okuk, hogy ártsanak önnek, feltéve, hogy megkapják a tárgyat.

– Jól van. – Adelaide megérintette a férfi ép vállát. – De ígérje meg, kérem, hogy nagyon óvatos lesz. Griffin nem válaszolt. Semmi értelme nem volt megígérni valamit, amit aztán nem tud betartani. Inkább előrehajolt, és szájával könnyedén végigsimított a nő száján. – Soha nem fogom elfelejteni, Adelaide Pyne – mondta. – Még ha arra leszek is kárhoztatva, hogy egy tébolydában töltsem el életem hátralévő napjait. – A fenébe is, Griffin, nem fog megőrülni! – csattant fel Adelaide. – Többé egy szót sem akarok hallani erről a témáról. Haragja új erőt adott a férfinak. Kicsit elmosolyodott, és benyúlt a zsebébe. – Tessék. Fogja ezeket. – Mik ezek? – A megmaradt gyufák, ha netán ma éjjel hosszasabban kellene itt maradnia a falban. – Ó. – Furcsa csalódottságot érzett, de mindjárt össze is szedte magát. – Köszönöm. Nagyon figyelmes. Griffinnek olyan érzése támadt, mintha Adelaide most, hogy útjaik elválnak, valami mást várt volna tőle. Talán valami megható emléktárgyat. Romantikus elképzelés volt. De ha nem térne vissza, sokkal több hasznát venné néhány szál gyufának, mint egy gyűrűnek vagy hímzett zsebkendőnek. Erőteljesen megnyomta a megjelölt követ. A fal mélyén emelők és szerkezetek tompa moraja hallatszott. Szürke csík jelent meg a falban, amely mind szélesebbre nyílt, majd láthatóvá vált egy kecskelábú asztal és a holdfénytől megvilágított ablak. Adelaide-et a falnyílásban hagyva, kilépett a konyhába. Az volt a különös, hogy pszichikailag régóta nem érezte ilyen jól magát. Sokkal összeszedettebb volt, és mintha a képességeinek is sokkal inkább ura tudna lenni. Kétségtelen, hogy minden bolond ezt érzi, miközben egyre mélyebbre süllyed a saját sötétségébe. Magára terítette árnyköpenyét, és megindult mezítláb a konyhán át, ki a hallba. Jókedve lett, amikor a lehető legszélesebbre tárta az utat a tehetsége előtt. Nem tudott szabadulni az érzéstől: arra van szánva, hogy használja ezt az energiát. A természetnek az a szándéka, hogy ugyanúgy használja, ahogy az összes többi érzékszervét.

Elsőként a vadász érzékelte őt természetfölötti hallásával. – Nocsak, ki van itt? – kérdezte halkan a könyvtárszoba ajtajához közeli sötétségből. – Nem arról volt szó, hogy csak hárman őrzik a házat? A vadász kilépett a gyéren megvilágított bejárati hallból. Fürgén, gyorsan mozgott, mint amikor a farkas ráveti magát a prédára. A fali gyertyatartó halvány fényénél látni lehetett ádázul mosolygó arcát és a kezében megvillanó kést. Másik kezének ujjai között bíborvörös fény világított. A levegőben vadul lüktetett az energia. Griffin nem lőtt. Egy ilyen gyorsan mozgó célpontnál képtelenség lett volna pontosan célozni. Kiélesítette saját tehetségét, még sűrűbbre vonva maga körül a sötétséget. De a vadász nem tétovázott. A legcsekélyebb bizonytalanság és zavar nélkül, kísérteties pontossággal szökkent előre. A vörös kristály felizzott a kezében. Ez a gazember lát engem, gondolta Griffin. Olyan tisztán lát, mintha reflektorfényben állnék egy színpadon. A betolakodó már majdnem odaért hozzá. Pontosan célzott lövésre semmi esélye nem volt. Griffin azon fohászkodott, hogy bárcsak igaza lenne Adelaide-nek, és most is meglenne még a második tehetsége. Lenyúlt az álomfényspektrum legmélyebb, legsötétebb tartományába. Léteztek dolgok, amelyektől még egy vadász is félt, dolgok, amelyek csak a rémálmok birodalmában éltek. A vadász ekkor már olyan közel volt hozzá, hogy gond nélkül be tudta mérni az auráját. Különleges képességével, mint valami korbáccsal, odacsapott. A vadász megtántorodott, és megtorpant. A heves görcsöktől megmerevedett a teste. Karjaival hadonászni kezdett, mintha láthatatlan démonokkal viaskodna. Felüvöltött, mint egy elkárhozott lélek, amely most zuhan alá a pokol fenekére. Sikoltását, melynek mintha sohasem akarna vége szakadni, sokszorosan verték vissza a kőfalak. Végül elhallgatott, és némán a földre rogyott. A hirtelen támadt vérfagyasztó csendben mennydörgésként hatott a Griffin háta mögötti ajtóban felhangzó léptek zaja. – F-F-Fergus? – rontott ki a reggelizőszobából az illuzionista. Már egyáltalán nem hasonlított Jedre. A gázláng fénye megcsillant a fegyverén és a kezében szorongatott ezüst gyertyatartón. A másodperc

egy törtrészéig értetlenül bámult a földre esett emberre. – A szentségit, Fergus. Mi van veled? Választ sem várva sarkon fordult, és újra eltűnt a reggelizőszobában. Griffin utánaeredt. Mindössze egy másodpercre volt szüksége, hogy újra összpontosítani tudjon, de sok energiáját felemésztette a vadász leterítése, így most nem pazarolhatott többet belőle. Épp idejében ért az ajtóhoz, hogy lássa, amint az éléskamra lengőajtaja becsukódik üldözöttje mögött. Az éléskamrából csak a konyhába lehetett kijutni. A lövés épp abban a pillanatban dördült el, amikor a lengőajtón át belépett a konyhába. Soha, még a rémálmai közben sem tapasztalt félelem cikázott át rajta. – Adelaide – kiáltotta. – Az isten szerelmére, Adelaide. – Itt vagyok, Griffin. – A nő, kezében egy apró, kétcsövű zsebpisztollyal, előlépett a sötét átjáróból. A fegyver csöve a dermedten álló illuzionistára volt irányítva. – Gondoltam, egy figyelmeztető lövés kellőképpen hatásos lesz. – Megmondtam, hogy maradjon odabent a fali átjáróban – nézett rá Griffin. – Én pedig emlékezetem szerint szóltam önnek, hogy rosszul viselem a zárt tereket. – Adelaide figyelmesen nézte mozdulatlanná merevedett áldozatát. – Szerintem ez a gonosztevő el akarta lopni az ezüstöt.

22. – Hála az égnek, mind biztonságban vannak. – Adelaide feltette a teáskannát a tűzhelyre. – Természetesen az a gáz csak az elkábításunkra szolgált. Nem arra szánták, hogy megöljenek minket. – Hát, minden jel szerint feltétlenül élve akarták megszerezni önt – felelte Mrs. Trevelyan. – Érthető hát, hogy nem használtak halálos mérgű gázt. Adelaide összerezzent. – Kitűnő megfigyelés, Mrs. Trevelyan. Griffint kivéve mindannyian a konyhában gyűltek össze. Ő még a könyvtárba zárt betolakodókkal beszélt. Leggett jelentette, hogy a Fergus nevű vadász továbbra is sokkos állapotban van. Azok alapján, amiket az álomfényáramlataiban látott, Adelaide egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valaha is teljesen felépül. Az illuzionista azonban önként elmondott mindent. Sajnos nem sokat tudott. Egyedül azt tudta bizonyosan, hogy őt és a társát felbérelték, lopják el a lámpát, és rabolják el Adelaide-et. A betolakodók két kristálya a kecskelábú asztal közepén hevert. Most, hogy nem világítottak, egyszerű, piros üvegből készült levélnehezéknek látszottak. Mrs. Trevelyan, Leggett, Jed és Delbert az asztal két oldalán felállított padon ültek. Még mindig elég kábák voltak az altatógáz hatásától, de a nyomaik nem jeleztek maradandó károsodást a szervezetükben. A kutyák is felébredtek, de kótyagosak voltak, és nagyon bizonytalanul álltak a lábukon. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy buzgón elkapkodják azokat a falatokat, amelyeket Adelaide nyújtott le nekik a maradék sültből. – Nekem kéne elkészítenem a teát – háborgott tessék-lássék Mrs. Trevelyan. – Szó sem lehet róla – felelte Adelaide. – Tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy elboldoguljak a teafőzéssel. – Igenis, ma'am – mosolyodott el halványan Mrs. Trevelyan. – Nagyon is elhiszem, hogy ön elboldogul mindennel, amivel csak kell. Sejtelmem sem volt arról, hogy pisztolyt hord magánál.

– Még a vadnyugaton vettem fel ezt a szokást – magyarázta Adelaide. – Többnyire a szerencsejátékosok fegyverének tartják a zsebbe való és a rövid csövű pisztolyokat, de nagyszerűen elférnek egy hölgy szoknyájában is. Delbert lekönyökölt az asztalra, és megtámasztotta a fejét a két keze között. – El sem hiszem, hogy simán bejutottak mellettünk, nem is beszélve a csapdákról és a vészcsengőkről. – Az én hibám – szólalt meg Griffin az ajtóban. – Mint Mrs. Pynenak már elmondtam, az apátságot úgy tervezték, hogy egy sor támadásnak ellen tudjon állni, de olyannak nem, amilyet az a kettő intézett ellenünk az éjjel. Nyilvánvalóan beszélnem kell az építészemmel. Delbert és a többiek halványan elmosolyodtak Mr. Winters kis tréfáján. – Elsőként természetesen a kutyákat altatták el – folytatta Griffin. – Azután a vadász felment a tetőre, és a kéményeken át leeresztette a gáztartályokat a hálószobákba. Amikor már mindnyájan aludtak, feltörték a tetőre vezető lépcső zárját, és bejöttek a házba. – De hiszen azon az ajtón vészcsengő van. Hogyhogy nem hallották? – ráncolta a homlokát Jed. Griffin Adelaide-re nézett. Ő elvörösödött, mert eszébe jutott a természetfölötti vihar, amely a könyvtárban lecsapott rájuk. – Mással voltunk elfoglalva – válaszolta Griffin közönyös hangon. Delbert, Leggett, Jed és Mrs. Trevelyan összenéztek. Delbert megköszörülte a torkát. – Tökéletes biztonsági rendszer nem létezik – mondta. – Nem bizony – értett egyet vele Griffin. Adelaide a férfi komor arcára pillantott, majd tekintete lesiklott a lábához, a padlóra. A csizmáját ugyan már fölvette, de a nyomaiból tisztán látszott, mennyire ki van merülve. Tudta, hogy rengeteg erejét fölemészthette Fergus megállítása. A nyomok fájdalomról is árulkodtak. Ebből tudhatta, hogy kegyetlenül sajoghat a sebesült válla. Egy szó, mint száz, Griffinnek gyógyító alvásra volt szüksége. De afelől sem voltak kétségei, hogy addig nem lesz hajlandó lepihenni, amíg nem érzi úgy, hogy tökéletesen úrrá lett a helyzeten, és ő meg a többiek biztonságban vannak. Akárcsak egy hajóskapitány, Griffin

Winters előbb mindig a rábízottakról gondoskodik, csak aztán foglalkozik a saját szükségleteivel. – Meglepő, hogy ez a két ember kész volt betörni az Igazgató magánházába – szólalt meg Leggett. – Ismerve a Főnök hírnevét, ehhez vakmerőség kellett. Azt gondolhatták, hogy ezekkel a különleges fegyverekkel gond nélkül meg tudják csinálni. – Nem is sejtették, hogy ki ennek a háznak a tulajdonosa – felelte Griffin fanyarul. – Csak annyit tudtak, hogy nagyon jól őrzik a házat. – Akkor már értem – horkant fel Delbert. – Az, aki felbérelte őket, valószínűleg úgy gondolta, hogy ha tudnák, ki ellen irányul a dolog, nem vállalkoznának a munkára – tette hozzá Griffin. – Értelmes ember biztosan nem vállalkozna rá – jelentette ki Leggett. – Megtudott valami hasznosat attól a két alaktól, Főnök? – sandított Jed Griffinre. – Elsőnek mindjárt azt, hogy ki küldte ide őket – morogta Delbert. – Nem – rázta a fejét Griffin. – És nincs is értelme tovább faggatni őket. Az én kérdéseimre ők nem tudják a válaszokat. A Fergus nevű még arra sem emlékszik, hogy miért jött ide ma éjjel. Az illúziótehetség neve Nate. Ő mindent hajlandó lenne elmondani, csak kíméljem meg az életét, de sajnos nem sokat tud. Mindössze annyit, hogy neki és a társának nemcsak sok pénzt ígértek a lámpa megszerzéséért és Mrs. Pyne elrablásáért, hanem azt is, hogy új kristályokat kapnak. – Nem értem – mondta Mrs. Trevelyan. – Hogy vállalhattak el egy ilyen munkát, ha még a megbízójuk nevét sem tudták? – Fergus és Nate évek óta együtt dolgoztak. Bérbe adják a szakértelmüket, és nem kérdeznek semmit. Jobbnak látják, ha minél kevesebbet tudnak azokról, akik felfogadják őket. Nate azt mondja, így rendszerint biztonságosabb. – És mi a helyzet a kristályokkal? – tudakolta Adelaide. Griffin az asztalhoz lépett, felvette az egyik követ, és a fény felé tartotta. – A kristályokat és az altatógázt tartalmazó gömböket a megbízójuktól kapták. Azt mondták nekik, ha a kristályokon keresztül összpontosítják a tehetségüket, azzal tökéletesebbé válnak a természettől meglévő képességeik. Nate szerint pontosan ez történt. Elmondta: mindig is volt hozzá tehetsége, hogy változtasson

valamelyest a külsején, s ezzel összezavarjon, megtévesszen másokat, de úgy még sohasem sikerült a mutatvány, mint az éjjel. Nyilvánvalóan Fergusnál is ugyanez volt a helyzet. Mindig is gyors volt, de sohasem annyira, mint amikor nála volt a kristály. Felforrt a víz. Adelaide levette a vízforraló kannát a tűzhelyről, és hozzáfogott, hogy megtöltse a teáskannát. – Én nem érzek erőt a kristályokban – mondta. – Az előbb megfogtam az egyiket, hogy lássam, van-e benne energia. De olyan volt, mintha csak egy egyszerű üvegdarabot tartanék a kezemben. – Mert kimerült – válaszolta Griffin. Visszatette a kristályt az asztalra. – Nate elmondta, hogy figyelmeztették őket, a kövek hatása nem tart sokáig. Meghagyták nekik, hogy takarékosan használják. Jed elgondolkodva nézte a vörös kristályokat. – Mint egy fegyver, amelyből kifogyott a golyó. Haszontalan – jegyezte meg. – Pontosan – bólintott Griffin. – Hogy lehet újratölteni? – ráncolta a homlokát Leggett. – Úgy képzelem, hogy újra kell hangolni. Mint egy kényes hangszert – mondta lassan, elgondolkodva Adelaide, mint aki sugallatot kapott. Mindnyájan ránéztek. – Hihetőnek hangzik – mondta Griffin. – És kétségtelenül csak a készítőjük tudja, hogyan kell újrahangolni őket. Ez egyben komoly biztosítékot is jelent. – Hát ezt meg hogy érti, Mr. Winters? – nézett rá zavartan Mrs. Trevelyan. – Gondolja magát annak az embernek a helyébe, aki két ilyen csavargónak, mint Nate és Fergus, odaadta a kristályokat – magyarázta neki Griffin. – Ezzel nagy erejű fegyvert adott a kezükbe. Biztosan nem akarta, hogy ellene fordítsák ezt a fegyvert. Mrs. Trevelyan szeme tágra nyílt. – Már értem, mire gondol, uram. Amíg hozzá kell visszamenniük, hogy úgy mondjam, munícióért, addig nem kell tartania attól, hogy megölik, és megkaparintják a kristályokat. – Kíváncsi lennék, honnan szerezték azokat a gázzal megtöltött tartályokat – mormolta Delbert. – Még most is fáj a fejem. – Az enyém is – szólt Mrs. Trevelyan. – Ráadásul nagyon rosszat álmodtam. Félek, hogy egy ideig rosszul fogunk aludni miatta.

– Rémálmok voltak – csatlakozott hozzá Jed. – Amilyeneket még sohasem álmodtam. Minden teljesen valóságosnak tűnt. – Nem várom az estét, amikor újra elalszom, az már szent – tette hozzá Leggett. – Majd én elintézem azokat a rémálmokat – mondta Adelaide nyugodtan. A férfiak egyszerre kapták oda a fejüket. – Van tehetségem az ilyesmihez – mosolyodott el Adelaide. – Honnan szerezhettek ilyen kártékony gázt? – töprengett hangosan Jed. – Erre magam is nagyon kíváncsi vagyok – mondta Griffin. – Léteznek bizonyos vegyszerek, mint például a kloroform, valamint gázok, például a kéjgáz, amelyektől az ember elveszítheti az eszméletét – magyarázta Adelaide. – De olyan anyagról még sohasem hallottam, amely úgy hatna, mint a ma éjszakai pára. Felkapta a teáskannát, és teát töltött a konyhapulton sorakozó fél tucat bögrébe. – Még nem találkoztam olyan női személlyel, aki el tudott volna sütni egy pisztolyt, Mrs. Pyne – nézett rá leplezetlen csodálattal Jed. – Éveket töltöttem Amerikában Monty Moore Vadnyugati Cirkusza társulatával utazgatva – felelte Adelaide, és letette a teáskannát. – Az egyik legnépszerűbb szám magának Monty Moore-nak a céllövő mutatványa volt. Én voltam a segédje. Volt olyan kedves, és megtanított lőni a legkülönbözőbb puskákkal és pisztolyokkal. – Én hallottam Monty Moore-ról – derült fel Delbert képe. – Tavaly megjelent egy újságcikk, amelyben mesterlövésznek nevezték. Leírták, hogy az asszisztense feldob egy kártyát a levegőbe, ő meg három lyukat üt bele, mielőtt a kártya leesne a földre. – Méghozzá egy vágtázó ló hátáról – tette hozzá Adelaide. Griffin felvonta a szemöldökét. – És ha ezt el hisszük, kegyednek van némi tulajdonrésze egy csinos kis kaliforniai aranybányában, amelyet boldogan eladna nekünk nagyon jó árért, igaz? Adelaide elmosolyodott. – Bevallom, hogy Monty elővigyázatosságból mindig kilyuggatta a kártyákat, mielőtt feldobtam volna őket. De valóban nagyszerűen bánt a fegyverekkel. A közönség rajongott érte. Azt kell hinnem, hogy

pszichikai tehetsége volt a dologhoz, jóllehet szerintem ő maga nem is tudott róla. – Természetfeletti tehetség lőfegyverrel bánáshoz? – kérdezte izgatottan Leggett. – Hát az bizony jól jönne. – Higgye el, soha nem egyeztem volna bele, hogy a fejemről lője le az almát, ha nem lettem volna teljesen biztos abban, hogy valódi tehetséggel gyakorolja a mesterségét. Griffin egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha fohászkodna, majd ránézett a nőre. – Kegyed odaállt célpontnak egy mutatványos mesterlövésznek? Azt hiszem, az idegeim nem bírnák, ha megpróbálnám ezt a képet magam elé képzelni. – Szerintem túlélné – közölte Adelaide, és odanyújtotta neki az utolsó bögre teát. – Mi a szándéka az elfogott két emberrel? Átadja őket a rendőrségnek? Jed, Leggett és Delbert úgy bámultak rá, mintha hirtelen valamiféle idegen nyelven szólalt volna meg. Végül Mrs. Trevelyan mutatott rá a javaslat képtelenségére. – Már hogy fordulhatna a rendőrséghez? Elvégre Mr. Winters egy bűnbanda vezére. Az ő pozíciójában az ember nem futkos a Scotland Yardra azzal, hogy betörtek a házába! – Bocsánat – mormolta Adelaide. – Megfeledkeztem magamról. Griffin nem reagált az elhangzottakra. – Már foglalkoztatott a gondolat, hogy mi legyen Fergusszal és Natetel – mondta. – A legegyszerűbb, ha szabadon engedem őket. – Azok után, amiket a házban műveltek? – méltatlankodott Mrs. Trevelyan. Griffin két marokra fogta a bögréjét. – Valami azt súgja nekem, hogy az lenne nekik a legjobb, ha eltűnnének. – Ha rájönnek, mi a jó nekik, maguk is pontosan ezt fogják tenni – fintorgott Delbert. – Érdekes lesz megfigyelni, hogy miután innen elmennek, ki próbálja megtalálni őket – jegyezte meg Griffin. – Majd én gondoskodom róla, hogy kövessék őket, Főnök – állt fel Leggett. – Adjon nekem fél órát, és mielőtt elengedné őket, szerzek embereket.

– Most pedig, Mrs. Pyne, lenne néhány kérdésem kegyedhez – nézett Griffin Adelaide-re. – De ezt a beszélgetést négyszemközt kell lefolytatnunk.

23. Visszamentek a könyvtárba, és bezárták az ajtót. Hideg áradt be az ablakon, melyet nyitva hagytak, hogy a gáz utolsó foszlánya is kitisztuljon a levegőből. Adelaide a szőnyeg közepére érve megtorpant. Megrohanták az emlékek. Soha többé nem fog tudni úgy belépni ebbe a szobába, hogy eszébe ne jutna, mi történt itt. Ami azt illeti, élete hátralévő részében minden áldott nap nagyon szívesen gondol vissza erre a szenvedélyes találkozásra. Griffin becsukta az ablakot, majd a kandallóhoz ment, és borongó arccal nézte a parazsat. Adelaide nem ült le. Tudta, hogy könnyebb lesz Griffin-nel vitatkoznia, ha állva marad. – Van valami fogalma arról, hogy mit művelt, amikor ma éjjel a lámpával dolgozott? – kérdezte a férfi jéghideg hangon. – Az volt a benyomásom, hogy az álomfényének bizonyos áramlatai nincsenek harmóniában a lámpa áramlataival – felelte Adelaide. Minden erejére szüksége volt, hogy a hangja nyugodt és tárgyilagos maradjon. – Csak egy kis finomhangolást hajtottam végre, ennyi volt az egész. – Finomhangolást – ismételte a férfi, és az álla megfeszült. – Kegyed annak nevezi? – Nem hiszem, hogy ezentúl rémálmok és hallucinációk fogják gyötörni – kockáztatta meg Adelaide. – Meggyőződésem, hogy ezeket az álomfénymintáiban látott kis diszharmónia okozta. – Van valami sejtése arról, hogy még milyen meglepetésekre számíthatok a természetem paranormális oldalát illetően, Adelaide? – faggatta tovább, talán kicsit túlságosan is udvariasan Griffin. – Nem tudom megmondani – sóhajtotta Adelaide. – De továbbra is állítom, hogy ma éjjel csupán apró igazításokat hajtottam végre a saját természetes hullámhosszaiban. Ha belegondol, egyáltalán nem volt meglepő, hogy az aurája álomfény tartományában nem volt meg a harmónia. – Mi az ördögre célozgat? – vetett rá egy gyors, szigorú pillantást a férfi.

Adelaide vett egy nagy lélegzetet. – Griffin, kérem, hallgasson meg. Azt hiszem, hogy amikor pár héttel ezelőtt megjelent önben az, amit a második tehetségének nevez, átmenetileg zavar keletkezett az áramlataiban. Ami érthető. A természetfölötti érzékeinek egyik pillanatról a másikra sokkal több, a spektrum álomfény tartományából származó energiával lett dolga. – Zavar. Nos, nyilván így is leírható az átok hatása. – Azt hiszem, idővel az áramlatai fokozatosan hozzáidomulnának a magasabb erőszintjéhez – folytatta belemelegedve Adelaide. – Ma éjszaka én mindössze felgyorsítottam a folyamatot. – Hogy vidáman folytassam tovább az őrült Cerberussá válásomat? – kérdezte Griffin megránduló szájjal. – Ezt a kérdését válaszra sem méltatom – nézett rá lesújtó tekintettel Adelaide. – Már értésére adtam, hogy véleményem szerint nem fog megőrülni. Griffin hátat fordított a kihunyó parázsnak, és az ablakhoz sétált. Egy darabig csak állt, és kinézett az éjszakába. – Akkor mi a mennydörgős mennykő történik velem? -kérdezte végül. Adelaide ránézett a férfi padlón sorakozó lábnyomaira, és finoman köhécselt párat. – Nos, ezzel kapcsolatban van egy elméletem – mondta. – És hogy szól az elmélete? – Nem válik Cerberussá, hanem egész egyszerűen a saját, természettől kapott tehetsége eljutott a lehető legmagasabb fejlettségi szintjére. – A tehetség az emberben tizenéves korától a húszas évei elejéig fejlődik ki. – Griffin beletúrt a hajába. – Én harminchat éves vagyok. – Ezek szerint ön a későn érők típusába tartozik, uram. Ezt hallva Griffin megfordult, és fenyegető tekintettel megindult a nő felé. – Ez a pillanat nem alkalmas arra, hogy tréfát űzzön abból, ami velem történik, Adelaide Pyne. A nő kihúzta magát. – Elnézését kérem, uram. De meg vagyok győződve róla, hogy az az igazság, amit mondtam. Valami miatt, vélhetőleg azért, mert az őse mindaddig, amíg annyi idős nem lett, mint most ön, nem volt kitéve a

lámpa sugárzásának, az ön tehetsége sem fejlődött ki tökéletesen, míg harminchat éves nem lett. Mindenesetre nem hiszem, hogy ön valódi többszörös tehetség. Egyszerűen csak egy sokkal erősebb változata lett annak, ami már amúgy is volt. A férfi megállt előtte, és az arcát fürkészve mondta: – Árnyéktehetség voltam. Most rémálmokat idézek elő másokban. – Mindkét képesség nyilvánvalóan a spektrum legmélyebben lévő, álomfény tartományából származik – állította Adelaide határozottan. – Ez igaz? Ön ennek a szakértője? De Adelaide nem hagyta, hogy a férfi elbátortalanítsa. – Álomfényfejtő vagyok. Szoros kapcsolatom van ezzel az energiafajtával. Az ön tehetsége szintén az álomfényre alapozódik. Gondoljon csak bele. Éveken át képes volt arra, hogy árnyékba burkolja magát. Most ezeket az árnyakat ki tudja vetíteni másokra. Ez olyan megsemmisítő élményt jelent az áldozatainak, hogy pánikba esnek, és agyuk megtölti a sötétséget rettenetes látomásokkal és lidérces képzetekkel. – Nevezze, aminek akarja, én kétlem, hogy az Arkane mindössze az első meghosszabbításának fogja tartani az új képességemet. És mi van a harmadik tehetséggel? Azt mikor fogom felfedezni magamon? – Nem hiszem, hogy egy harmadik tehetségről, sokkal inkább a tehetség egy harmadik szintjéről lehet szó – szögezte le a nő. – És lehet, hogy fel sem fogja fedezni mindaddig, amíg olyan helyzetbe nem jut, ha ugyan jut egyáltalán, amikor szüksége lesz rá. Akkor ösztönösen ehhez a képességéhez fog folyamodni, és tudni fogja, mit tegyen. – Nem akarom megsérteni, Adelaide, de ez engem nem vigasztal különösképpen. – Hát, ha ez segít, annak alapján, amit Nicholas naplójában olvastam, kijelenthetem: a lámpára van szüksége ahhoz, hogy erőfronton komolyabb változást érjen el. A lámpára és az én segítségemre. Vagyis nem a véletlen műve lesz, amikor felfedezi, hogy a tehetsége a harmadik szintre jutott. Meg kell tervezni, méghozzá mindkettőnknek. – De mi az ördögöt jelent a tehetség harmadik szintje? – Nem tudom – vallotta be Adelaide. – Ön az, aki megfejtette a titkosírást, mellyel az őse a naplót írta. Biztos, hogy nem voltak benne utalások a harmadik szint természetére vonatkozóan?

– Én csak annyit tudok, hogy a vén gazember úgy beszélt róla, mint a harmadik, egyben legnagyobb tehetségről. És ott van még az a kellemetlen ügy az Éjféli Kristállyal és a Sylvester Jones esetleges leszármazottjának megsemmisítésére vonatkozó pszichikus utasítással kapcsolatban. – Erősen megmarkolta a kandalló párkányát. – A keservit, megszabadulok valaha ettől az átoktól? – Az egyik kő homályos maradt ma éjszaka – mondta Adelaide. – És mivel nem látom, hogy olyan sürgős lenne önnek, hogy támadást indítson a Jones család tagjai ellen, úgy gondolom, biztonsággal kijelenthetjük, hogy az Éjféli Kristályt nem hoztuk működésbe. – Hálásnak kell lennem minden apró szívességért. Életem nagyobbik felében következetesen kerültem a Jonesokat. Talán elhiszi, ha azt mondom, e tekintetben semmi sem változott. Annál is kevésbé, mivel úgy döntöttek, az Arkane-nak nyomozóirodát kell létesítenie, olyat, amelyik megfelel a Scotland Yard pszichikus változatának. Adelaide a száját csücsörítve mélázott Fergus és Nate vörös kristályain. – Van egy másik lehetőség is – mondta végül. – Mi lenne az? – Lehet, hogy az Éjféli Kristály azért nem világított, mert Nicholasnak nem sikerült feltöltenie. Griffin szemöldökét összehúzva töprengett a kijelentésen. Aztán lassan rábólintott. – Lehet, hogy igaza van. Ez volt az utolsó kristály, amelyet beillesztett a lámpába. Az őrület már kezdett elhatalmasodni rajta, és a képességei gyors hanyatlásnak indultak. Dühében és elméje fokozatos elborulásában meggyőzhette magát, hogy hatékony eszközt készített, amellyel bosszút állhatnak rajta. – Valójában azonban csak egy üvegdarab volt, semmi több. Griffin ujjaival a kandallópárkányon dobolt. – Ettől függetlenül, ha Caleb Jones gyanút fog, hogy három tehetségem stabilizálására használtam a lámpát... – Az egyetlen tehetsége három szintjének stabilizálására. – .. .ahelyett hogy visszafordítanám a Cerberussá válás folyamatát, valószínűleg óvatosabb lesz. – Komolyan azt gondolja, hogy megpróbál majd végezni önnel? Griffin vállat vont.

– Ez volna a logikus, márpedig Jones a logika embere. Én az ő helyében... – Igen, igen, tudom. – Adelaide egy türelmetlen legyintéssel Griffin torkára forrasztotta a szót. – Az ő helyében ön megtenné azt a drasztikus lépést. Kértem, hogy ne mondjon ilyeneket. – Bocsánat. Adelaide felsóhajtott. – Mindig is megvolt ez az ellenségeskedés és bizalomhiány az ön családja és Jonesék között? – Mondhatni, a vérünkben van. – Griffin ránézett a nőre. – Korábban, a falban lévő folyosón említette, hogy Smithnél is volt ilyen vörös kristály, amikor el akarta rabolni. – Igen. Azzal ölte meg a bordélyház igazgatónőjét. – Ez sok évvel ezelőtt történt. Ha időközben a kristályok kikerültek volna az utcára, már hallottam volna róluk. És próbáltam is volna venni egyet. – Minden jel szerint a kristályok csak annak hasznosak, aki erős tehetséggel rendelkezik – mondta elgondolkodva Adelaide. – Tudom, hogy ez nagy megrázkódtatást fog okozni kegyednek, Adelaide, de vannak tehetségek a bűnözők között is. – Kár gúnyolódnia, uram – szegte fel Adelaide az állát. – Erre már én is rájöttem. – Habozva folytatta. – Az első találkozásunkkor azt mondta nekem, hogy nagyon kevés dolog történik London utcáin, amiről ön nem tud. – Meglehet, kicsit talán eltúloztam, hogy jobb színben tüntessem fel magam. Mindazonáltal nem hiszem, hogy olyan nagy erővel bíró tárgyak, mint ezek a kristályok, mindvégig kézen-közön forogtak az alvilágban, anélkül hogy felfigyeltem volna rájuk. – Akkor tehát most az a kérdés, hogy tizenhárom év elteltével miért bukkant fel hirtelen két újabb kristály két utcai zsivány kezében. – Sajnos ez csak egy a sok kérdés közül, melyekre választ kell találnunk, méghozzá mihamarabb.

24. A két szobát összekötő ajtón épp akkor hangzott fel a kopogás, amikor már a köntösét is felvette a hálóingére. Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Griffin állt ott. A fekete házikabátja volt rajta. – Azt hittem, aludni tért – mondta Adelaide. – Megpróbáltam – felelte a férfi, majd elhúzta a száját. – Elég annyi, hogy nem sikerült. – Én sem tudtam elaludni – vallotta be Adelaide. – Már arra gondoltam, hogy lemegyek a földszintre, és iszom egy pohárral az ön kitűnő brandyjéből. Ön mivel foglalta el magát? – Gondolkodtam. – Griffin fáradt mozdulattal megdörzsölte az arcát. – De az a brandy hasznosabb ötletnek tűnik. – Min gondolkodott? A betolakodókon, meg a gáztartályaikon és kristályaikon? – Nem – hangzott a válasz. – Arra az éjszakára gondoltam, amikor meglőttek. A nő meglepetten tárta szélesebbre az ajtót. – Hallgatom. A férfi úgy lépett be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha a férje volna, gondolta Adelaide, vagy régtől fogva a szeretője. Persze az is igaz, hogy a saját házában volt. – Eleinte logikusnak látszott az a feltételezés, hogy Luttrell vagy egy másik bordélyház tulajdonosa küldött bérgyilkost a színházhoz, hogy végezzen kegyeddel – kezdte Griffin. – De annak fényében, ami itt történt pár órája, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a feltevés téves volt. – Mire gondol? – Mi van akkor, ha az az ember nem azért ment a színházhoz, hogy megölje, hanem azért, hogy elrabolja önt. – De akkor miért próbált lelőni? – Talán nem is ön volt a célpont – gondolkodott hangosan Griffin. – Talán engem akart megakadályozni abban, hogy előbb érjek el kegyedhez.

A felismerés villámként csapott Adelaide-be. Ellépett az ajtótól, és lassan leereszkedett az öltözőasztal előtt álló székbe. – Azt hiszem, értem, mire gondol – suttogta. Griffin fel-alá kezdett járkálni a kis szobában. – A színháznál történt esetnek semmi köze nem volt a bordélyházi rajtaütésekhez. Annál inkább ahhoz a nyavalyás lámpához. – De ki tudhatta, hogy a lámpa nálam van, és működésbe tudom hozni? — tárta szét a karját Adelaide. – Kit érdekelhet még önön kívül az az átkozott tárgy? – Azt a másik embert, akiről bizonyosan tudjuk, hogy korábban már élénk érdeklődést tanúsított mind kegyed, mind a lámpa iránt. – Azt a férfit, aki tizenöt éves koromban a bordélyházban megvásárolt – suttogta Adelaide. – Mr. Smitht. – Igen. – De azt sem tudom, ki ő valójában. Azon az éjszakán maszkot viselt, így nem láthattam az arcát. – Az álomnyomait azonban felismerné, ha újra látná őket, nemde? – Igen – felelte Adelaide, és megborzongott. – De hogyan fogjunk hozzá a megkereséséhez? – Én tudom, hol kezdjük a vadászatot. – Griffin lassan elfordult, majd megállt. – Egyébként jó lesz, ha összecsomagol pár holmit. – Mi a csudának? – Mert ön és én egy időre el fogunk tűnni.

25. – Nem nászútra mennek, Mrs. Trevelyan – morogta Delbert. – Búvóhelyre. – Tudom – felelte Susan Trevelyan, miközben barna papírba csomagolta a nagy darab sajtot. – De attól még nem kell éhezniük. – Nem fognak éhezni – nézett végig Delbert a frissen sült kenyércipón, a savanyúsággal teli üvegen, és a csomagban lapuló almákon. – Ennyi elemózsia mellett biztosan nem. – Ki tudja, meddig lesznek oda? – És akkor is csak esténként – magyarázta Delbert. – A Főnök nem tűnhet el teljesen. Itt van neki a Konzorcium vezetése. Vigyáznia kell a hírnevére. Mindössze biztos akar lenni abban, hogy senki sem tudja, hol tölti az éjszakát Mrs. Pyne. – Értem. – Mrs. Trevelyan berakta a sajtot a csomagba. – De azt el kell ismernie, hogy a helyzet meglehetősen romantikus. – Már miért lenne az? – nézett rá homlokát ráncolva Delbert. – Hisz együtt oldanak kereket, nem? Valami titkos helyen töltik az éjszakát, kettesben. Mint amikor a szerelmesek titkos légyottjáról olvasunk azokban a romantikus regényekben, nem gondolja? – Soha életemben nem olvastam romantikus regényt. – Nem tudja, mit mulasztott. – Nem, azt hiszem, nem. – Delbert feszült figyelemmel nézte az asszonyt. – És maga, Mrs. Trevelyan? Magának jólesne elbújni valami titkos helyen, meg a többi? – Isten ments, dehogy. – Az asszony behúzta a vászonból varrt zsák száját. – Harminckilenc éves vagyok, és tízéves korom óta szolgálok. Elárulhatom magának, évekkel ezelőtt feladtam a romantikus elképzeléseimet. – Mi történt Mr. Trevelyannel? – Mr. Trevelyan soha nem létezett. Akkor vettem fel ezt a nevet, amikor először pályáztam meg egy házvezetőnői állást. Gondoltam, így idősebbnek és tapasztaltabbnak fognak gondolni. Na persze ma már jóval idősebb és sokkal tapasztaltabb vagyok. Lehet, hogy el kéne hagynom ezt az asszonynevet, de hát már megszoktam.

– Értem – bólintott Delbert. – Nem furcsa, hogy így el tud múlni az idő felettünk? Egyik nap az ember még fiatal, tele van szép tervekkel. Aztán mire odajut, semmi sem úgy van, ahogy annak idején elképzelte. – És mi a helyzet magával, Mr. Voyle? Volt valaha egy Mrs. Voyle is? – Volt. Régen. Elvitte a tüdőbaj. – Részvétem. – Mint mondtam, már régen történt. – Kér még egy kis teát? – Köszönöm, kérek. Az asszony töltött a két csészébe, és leült az asztalhoz, szemben a férfival. Igaz, hogy Delbert a bűnözők világának egy tagja, de módfelett vonzónak találta a lényéből áradó erőt. Nem beszélve a férfias külsejéről, tette hozzá gondolatban. Egy asszony egészen elveszne ezeknek az erős karoknak az ölelésében. – Gondolt valaha arra, hogy másképpen alakítsa a jövőjét? – kérdezte. – Már túl késő van ehhez – felelte Delbert. – Igen, én is azt hiszem. – De azért néha mégiscsak gondolkodom rajta – mondta Delbert. – És maga? – Néha. – Mrs. Trevelyan fölemelte a csészéjét. – De mint mondta, kicsit késő van hozzá. Az álmodozás fiataloknak való. – De ahhoz nincs késő, hogy ma estére kigondoljunk valamit. – Tessék? – Eszembe jutott, hogy mivel a Főnök és Mrs. Pyne ma éjjel nem lesz itthon, magunkra maradtunk itt az apátságban. – Leggett-tel és Jeddel együtt – emlékeztette az asszony. – Velük együtt – ismerte el Delbert. – De azt hiszem, őket rá lehet venni, hogy ne háborgassanak bennünket. – Mit forgat a fejében, Mr. Voyle? – Mondjuk egy kis kártyázást a könyvtárszobában. És egy kortyot a Főnök kitűnő brandyjéből. – Mr. Winters nem fog megharagudni, ha megvámolja a drága italát? – Van egy olyan érzésem, hogy ma éjjel mással lesz tele a feje.

– Azt hiszem, igaza van – mosolyodott el lassan az asz-szony. – Egy kártyaparti, és mellé egy pohárka brandy nagyon kellemes esti időtöltésnek ígérkezik. – Nem olyan izgalmas, mint egy romantikus légyott valami tiltott helyen. – De nagyon jó lesz — hangzott a válasz.

26 – Megkaptam az üzenetét. – Mr. Smith megmarkolta a széke karfáját. – Azt mondta, gond nélkül megszerzi a nőt és a tárgyat. Azt mondta, az a két ember, akit e célra fel akar fogadni, szakértő az ilyesmiben. Luttrell hátradőlt a székben, és elgondolkodva nézte Smitht, aki az elegáns, széles íróasztal előtt ült. Ez is, mint minden más a szobában, a legjobb minőségben és kivitelezéssel készült bútordarab volt. Nagy megelégedéssel töltötte el, hogy csupa olyan drága berendezési tárggyal és művészi alkotással vette körül magát, amelyek egy igazi gentleman otthonának is díszére váltak volna. Az itt látható antikvitások mindmind eredetiek voltak, az egyetlen egyiptomi királynő szobrocskát leszámítva, amely az asztalán állt. De hamarosan foglalkozni fog ezzel a darabbal is. Nagy utat tett meg a nyomorból, amelyben született. És ez a tudat élvezettel töltötte el. – Történt egy kis kellemetlenség az éjjel – mondta. – Maga ezt kellemetlenségnek nevezi? – fakadt ki dühösen Smith. – Megállapodtunk, Luttrell. Valójában nem Smith volt az igazi neve, de mostanáig Luttrell hagyta, hogy maradjanak ennyiben. Smith magas, szögletes arcú férfi volt. Azzal a bosszantó, a felsőbb osztálybeliekre jellemző arroganciával viselkedett, amellyel csak születni lehetett. Egykor egészen sötét színű haja mára szinte teljesen fehérré vált, és már kezdett ritkulni. Valamiféle erős tehetséggel bírt, de nyugtalan és szeszélyes energia vibrált és lüktetett a levegőben körülötte. Luttrell elég sokáig élt a londoni alvilág mocsarában, hogy felismerje benne a mentális ingatagság jeleit. – A megállapodásunk továbbra is él – közölte hidegen. – Megmondtam önnek, hogy a Konzorcium Igazgatójával nehéz dolgunk lesz. Ennek ellenére szavamat adom, hogy az ügynek lesz folytatása. – Mostantól Winters résen lesz. – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ő résen volt azóta, amióta az ön tapasztalatlan, zöldfülű ifjoncának nem sikerült elkapnia

Pyne-t a színháznál. Ez a kudarc hozta vissza hozzám, emlékszik? Ön nem tudta, hogy Winters vitte el aznap éjjel a nőt. Én vagyok az egyetlen, aki rájött, hogy ő tartja fogságban Pyne-t a saját házában. A keservit, hisz ön még azt sem tudta, hogy Griffin Winters az Igazgató. – Még most sem tértem magamhoz a meglepetésből, hogy Winters lenne az a hírhedt bűnöző, akiről ön beszél. – De most, hogy már tudja, milyen nagy érdeklődést tanúsít az iránt a Pyne nevű nő iránt, minden megváltozott, igaz? – Igen. Igen. – Smith keze ökölbe szorult. – Ha az Igazgató csakugyan Griffin Winters, ahogy ön mondja... – Ő az. Egyazon világban élünk, Winters és én. Úgy ismerjük egymást, ahogy csak két ellenség ismerheti. Higgye el nekem, hogy Griffin Winters a Konzorcium Igazgatója. – Akkor valóban minden másképp fest – suttogta Smith rekedten. – Ha hajlandó volt az életét is kockára tenni, hogy megvédje Adelaide Pyne-t, az csak azt jelentheti, hogy nála van a lámpa, és szüksége van a nőre, hogy működésbe hozza az érdekében. – Ön pedig mindkettőt, Pyne-t is és a lámpát is meg akarja szerezni. – Hát nem érti? Mára világossá vált, hogy nekem rendeltetett sikert elérni ott, ahol Nicholas Winters és a leszármazottai kudarcot vallottak. – Már csak egy kérdésem van – felelte Luttrell. – Miért kellett önnek Pyne, amikor még nem is sejtette, hogy a lámpát megtalálták? – Csak nemrég jöttem rá, hogy másra is használhatnék egy erős álomfénytehetséget – válaszolta Smith bosszúsan. Luttrell ösztönei működésbe léptek. – A vörös kristályokról van szó? – Ha tudni akarja, amennyire csak lehetett, tökéletesítettem őket. – Smith ingerülten legyintett egyet. – De ha egy erős álomfényfejtő segítene, sokkal jobban ki tudnám használni a kristály erőösszpontosító képességét. Amikor ön elmondta, hogy Adelaide Pyne újra felbukkant Londonban, arra gondoltam, nagy hasznát venném a hölgynek. De most, hogy tudom, ő is és a lámpa is annak a... – Ne féljen, megszerzem önnek a lámpát is és a hölgyet is. – Mit mesélt önnek az a két tolvaj? Mit rontottak el? – Nem volt alkalmam beszélni azzal a két emberrel, akiket az apátságba küldtem – vallotta be Luttrell. – Eltűntek. – Eltűntek?

– Rendszerint ez szokott történni azokkal, akik terhére vannak az Igazgatónak. Épp emiatt követtem el mindent, hogy az akció kapcsán semmilyen nyom ne vezethessen el hozzám. – Kis hatásszünet után hozzátette: – Vagy önhöz, természetesen. Smith felugrott a székből, és járkálni kezdett a szobában. – Biztosíthatom, hogy a kristályokat nem lehet okolni semmiért. Mindkettő rendesen be lett hangolva. – Sejtelmem sincs, mi okozta a kudarcot – ismerte be Luttrell. – Talán a gáztartályok nem működtek rendesen. Csak annyit tudok, hogy a két ember eltűnt, és valószínűleg soha többé nem fognak előkerülni. Azt már nem tette hozzá, hogy keresteti őket egyik emberével, ha netán sikerült megszökniük az apátságból. Ha megkerülnek, azonnal el fognak tűnni megint. Ezúttal a folyóban. De elég valószínűtlen volt, hogy valaha is előkerülnek. Wintersnek nem véletlenül volt olyan híre, amilyen. – Semmi ok az ijedségre – folytatta. – Biztosíthatom, hogy e hét végére a nő is és a tárgy is a kezemben lesznek. – Biztos? – állt meg Smith az íróasztal előtt. – A szavamat adom rá – mosolygott Luttrell. – Én már feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom a lámpát, nem beszélve az álomfényfejtőről. Önnek fogalma sincs, mióta vártam már erre. – Téved – felelte Luttrell halkan. – Pontosan tudom, mióta várt rá. – Mi az ördögről beszél? – nézett rá fenyegető arccal Smith. – Ön húsz évvel ezelőtt szerezte meg a lámpát. Újabb hat évébe került, hogy rátaláljon Adelaide Pyne-ra. Mindkettőjüket egy bordélyház leégésekor veszítette el. Smith szája néhányszor hangtalanul megmozdult, mielőtt felocsúdott volna a kijelentés okozta megdöbbenéséből. – Ön tud a bordélyház leégéséről? – sziszegte. – Kis híján meghaltam azon az éjszakán. – Azt is tudom, csak azért úszta meg, hogy odavesszen a tűzben, mert az egyik őr a helyszínről való menekülés közben észrevette, ahogy ott fekszik eszméletlenül, és kihozta onnan. Azt gondolta, ön majd busásan megjutalmazza érte. Képzelheti, milyen csalódott volt, amikor ön magához tért, és anélkül hogy egy pennyt is adott volna neki,

lelépett. Attól tartok, emiatt az illetőnek nagyon rossz benyomása alakult ki a felsőbb osztálybeliekről. – El sem hiszem, hogy ön minderről tud. – Szokásom, hogy ismerjem azok titkait, akikkel üzletet kötök. Egyébként mielőtt elmegy, kérem azt az új kristályt, amelyről azt ígérte, hogy ma elhozza nekem. Smith fakó arca kivörösödött a dühtől. – Megköszönném, ha nem beszélne velem úgy, Luttrell, mintha egy ácsmester vagy egy szabó lennék. Tudós vagyok. – Manapság mintha csupa tudóssal volnék körülvéve. A kristályt, ha lenne szíves. Az első, amit öntől kaptam, kimerült. Értéktelen üveg, semmi más. – Figyelmeztettem, hogy az ereje nem tartós, főleg ha nagy mennyiségű energiát összpontosít valaki rajta keresztül – morogta Smith. Mindazonáltal benyúlt a kabátzsebébe, elővett egy vörös kristályt, és kelletlenül átnyújtotta az íróasztal fölött. Luttrell elvette. – Majd jelentkezem – mondta. Smith tétovázott. Látszott rajta, hogy ingerült. Nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy útjára bocsátják, mint valami házaló kereskedőt. Másrészt kétségtelenül megkönnyebbült, hogy nem kell tovább maradnia annak az embernek a társaságában, akit magánál alacsonyabb rangúnak tartott. Fogta a kalapját, és elment. Luttrell megvizsgálta a kristályt. Izgalom hullámzott át rajta. A kő tiszta fénye annak a jele volt, hogy még soha nem használták. Igazi, személyre szóló fegyver egy magafajta nagy tehetség számára, gondolta. Egyenlő feltételek mellett jobban szeretett épelméjű emberekkel egyezséget kötni. Az őrület határát súroló alakok eleve kiszámíthatatlanok voltak. Smithszel azonban hajlandó volt kivételt tenni. Azon kívül, hogy elő tudta állítani a vörös kristályokat, Smithszel kapcsolatban volt még valami, ami kárpótolt az elméje gyenge állapotáért. Sőt felbecsülhetetlenül értékessé tette a személyét. Smith ugyanis az Arkane Társaság Egyetemes Zsinatának a tagja volt.

27. – Még egy alagút. Sejthettem volna – sóhajtotta rezignáltan Adelaide. – Sajnálom – felelte Griffin. Behúzta a nyakát, hogy be ne verje a fejét a föld alatti járat alacsony tetejébe. – Ha lenne másik biztonságos útvonal, amelyen át kivezethetném az apátságból oda, ahová tartunk, azt választottam volna. – Értem. Mehetünk tovább. Rájött, hogy sokat segít, ha gyors léptekkel haladnak a föld alatti járatban. Mint ahogy az is, ha magasabb szintre emeli a képességét. A vállára akasztott batyu ellenben nem segített. De, mint Griffinnek elmagyarázta, nem indulhatott el a rejtekhelyre váltás ruha és a selyem ágyneműje nélkül. Griffinnél is volt egy csomag. Jóval nehezebb, mint az övé, mégsem tűnt úgy, hogy gátolná a gyors haladásban. Az apátság alagsorában lévő rejtett csapóajtón keresztül jutottak be a réges-régi alagútba. Ez is a középkori szerzetesek építészeti örökségének előnyei közé tartozott. Mint Griffin elárulta, ez is közrejátszott abban, hogy megvásárolta az omladozó épületet. Adelaide jól látta az alagút földjén egymásra rétegződött homályos álomfénynyomokat. Több száz évesek is voltak közöttük. A legtöbbjük már elhalványult, de sokukban még jól látszott a félelem és a leplezetlen rémület izzó lenyomata. A hajdan ezen az útvonalon át menekülni kényszerülők rettegése rá is átragadt. Elég kétségbeesettek lehettek, ha úgy érezték, csak errefelé menekülhetnek. Griffin nyomait azonban páratlan tehetségének energiája felforrósította és fénnyel töltötte meg. Adelaide látta, hogy az elmúlt években többször is járt itt. Az is kiderült számára, hogy a mostani nyomai erőteljesebbek, mint amelyeket a múltban hagyott maga után. – Egészen biztos, hogy most erősebb, mint volt – jegyezte meg. – Látom a nyomaiban. – Az őrület még nem mutatkozik bennük? – A legkevésbé sem – nyugtatta meg Adelaide. – Még az az apró zavar is eltűnt, amelyet az első találkozásunkkor észleltem, és amiből kikövetkeztettem, hogy szüntelenül rémálmok gyötrik.

A férfi nem válaszolt, de a nő érezte, hogy hajlandó hinni neki, legalábbis e pillanatban. Föntről víz csepegett. A levegő nyirkos volt. Időről időre hallani lehetett, amint a hátuk mögött elsurran egy patkány. De legalább az alkalomnak megfelelően öltözött, gondolta Adelaide. A rajta lévő öltönyt eredetileg is a saját, karcsú termetére szabták. A haját hajtűkkel rögzítette egy férfiparóka alá. Szentül meg volt győződve arról, hogy amikor majd ő és Griffin kilépnek az alagútból, bárki, aki meglátja, férfinak fogja hinni őt. – Hogy fedezte fel ezt az alagutat és az apátság falaiban lévő járatokat? – kérdezte. – Évekkel ezelőtt találtam rájuk, amikor még az utcán éltem – válaszolta Griffin. A nő elgondolkodott azon, hogy milyen kemény élete lehetett, amikor a nagyvárosi alvilág bugyraiban kellett megküzdenie az életben maradásért. – Nem vitás, hogy tökéletes búvóhely egy gengszterbanda számára – mondta, ügyelve rá, hogy szavai ne hangozzanak ítélkezőnek. – Meg tudom érteni, hogy érzelmileg erősen kötődik hozzá. – A bűnözők nem tulajdonítanak különösebb fontosságot az érzelmeknek. – A férfi hangjában csöppnyi derű érződött. – De időnként jó hasznát veszem az alagútnak. – Ki tud még róla? – Csak Delbert, Jed és Leggett. – Ön egész életét a homályban élte, ugye, Griffin? – Így még nem gondoltam rá, de igen, el lehet mondani. Illik a tehetségemhez, nem gondolja? – Talán. A férfi pár percig hallgatott. – Tizenhat éves koromban szoktam rá – mondta végül. – Abban az évben haltak meg a szülei. – Abban az évben gyilkolták meg őket. A nő döbbenten torpant meg. – Meggyilkolták őket? – kiáltott fel elfúló hangon. – Eddig még sohasem beszélt gyilkosságról.

– A sajtó és a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy az apám lőtte le az anyámat, majd magával is végzett a pénzügyei miatti elkeseredésében. De én ezt sohasem hittem el. Ebben a pillanatban az alagút elkanyarodott, és Griffin eltűnt Adelaide szeme elől. A nő ijedten sietett utána. Amikor ő is befordult a sarkon, látta, hogy a férfi egy vaskapu előtt áll. – Vigyázzon, hogy arra a kőre ne lépjen rá – mutatott Griffin az alagút padlatára. – Az ott egy veszedelmes csapda. Kés van elrejtve benne. Leggett tervezte. Ő nagyon ért a késekhez. – Értem. Köszönöm, hogy szólt. Adelaide óvatosan megkerülte a követ, és Griffin mellé lépett. A kapu túloldalán éppen csak ki tudott venni egy kőlépcsőt. Griffin felnyúlt, félretolt egy meglazult követ, és a rejtekhelyről elővett egy kulcsot. Beillesztette a kapu zárjába. A vasrács meglepő könnyedséggel kitárult. – Új zsanérok – magyarázta Griffin. – Gondoskodom róla, hogy mindig meg legyenek olajozva. A kapun kilépve megindult fölfelé a lépcsőn. Adelaide utána. A lépcső tetejére érve Griffin eloltotta a lámpát, és belökött egy vastag tölgyfa ajtót. Az alagútba beáramló levegő csak egy kicsivel volt frissebb a bentinél. Adelaide egy másik ajtó mögött a nappali fény szürke csíkját látta, és ráeszmélt, hogy egy kőfalú kamrába jutottak. A falakon és a padlón több évtizedes sötét nyomok fénylettek. – Egy kripta – suttogta. – Évek óta nem használják – biztosította Griffin. Adelaide úgy döntött, semmi értelme, hogy elmondja neki: noha az idők során jócskán erejét vesztette az a szomorú energia, amely a nemzedékeken át itt lezajlott temetésekhez és a gyászhoz kötődik, teljesen sohasem fog elenyészni. Az álomfényre hozzá hasonlóan érzékeny emberek számára ez a temetkezési hely mindig is a halálról és a veszteségről mesél. Griffin ellépett mellőle, és kinyitotta a kőkripta ajtaját. Nyirkos levegő áramlott be a kamrába. Adelaide lezárta az érzékeit, és szemügyre vette a kinti, szürke látványt. A kriptához hasonlóan maga a temető is évek óta elhagyatott lehetett. Felverte a gyom, befutották a kúszónövények, magasra nőtt

benne a fű. A fák ágai kísértetkarokként lebegtek a sírkövek fölött. Nem messze a kis kápolna romja és egy kőfal magasodott a ködben. A málladozó sírkövek és szobrok félig köd takarta látványa egy rég halott város romjaira emlékeztette. – Ez az a temető, ahol ön és Luttrell megkötötték a békét? – kérdezte. – Nem. Erre a helyre sohasem hoznék ellenséget. Ez az én titkom. A Craygate temető a város egy másik részében van. Őt azonban elhozta ide, gondolta Adelaide. Griffin bízik benne. Valami miatt roppantul jóleső érzéssel töltötte el ez a tudat. – Már nem vagyunk messze a céltól – jelentette ki Griffin Adelaide megnyugtatására. Áthaladtak a düledező sírkövek labirintusán, és átmásztak a kőfal egy kidőlt szakaszán. Rövidesen kijutottak egy keskeny utcákkal és sikátorokkal teli ódon, pusztuló negyedbe. Itt-ott egy-egy ablak mögött világos volt, de a házak többsége sötétbe burkolózott. Ők egyre csak mentek tovább a szűk utcácskák és átjárók útvesztőjében. Nemsokára megváltozott a környék. Érezhetően jómódúbb negyedbe értek. Utcai lámpák jelentek meg a házak bejáratánál, hintók és egyfogatúak haladtak el zörögve a ködben. Griffin átvezette Adelaide-et egy rendezett kis parkon, majd egy sarkon befordulva rátértek egy szervizútra. A férfi megállt az egyik fallal körülvett kert végében, elővett egy másik kulcsot, és kinyitotta a kaput. Elsőnek Adelaide lépettbe a kertbe, amellyel a temetőhöz hasonlóan láthatóan évek óta nem törődött senki. A ház ablakai sötétek voltak. – Mi ez a hely? – kérdezte halkan. – Az a ház, ahol megszülettem és nevelkedtem. – Griffin nagyon óvatosan becsukta a kaput. – Az a hely, ahol a szüleimet megölték. Rögtön a haláluk után eladták, hogy kifizessék az apám hitelezőit. Évekkel ezelőtt sikerült visszavásárolnom. Most senki sem lakik benne. – Miért hozott ide engem? – kérdezte csendesen Adelaide. – Szeretném, ha látná a szobát, amelyben a szüleim meghaltak. Most végre megértette, mi volt az oka ennek a különös útnak. Griffin észjárása meglepte. – Abban reménykedik, hogy meg fogom tudni mondani, ugyanaz az ember ölte-e meg a szüleit, aki engem elrabolt és eladott a

bordélyháznak, így van? Ön összefüggést lát a két eset között, nemde? – kérdezte. – A múltkor azt mondta nekem, hogy ha újra látná, felismerné Smith energiamintáit. – Igen, de mi okból reméli, hogy meg fogom látni a nyomait itt, a szülei házában? – Mert mielőtt önt megtalálta, otthagyta a keze nyomát a lámpán. Amit a gyilkosság éjszakáján loptak el az apám széfjéből. – Csakhogy a két esemény, a lámpa ellopása és az én elrablásom között több év eltérés van – jelentette ki Adelaide gyors fejszámolás után. – Tisztában vagyok vele. – A férfi kulcsával kinyitotta a kertre nyíló konyhaajtót. – Annyit mindenképpen meg tud majd mondani, igaz-e, hogy a szüleimet meggyilkolták, vagy csak valami sötét összeesküvéselméletet dédelgetek magamban ennyi év óta. Adelaide belépett a sötét helyiségbe. – Mindig behúzva tartom a függönyöket – mondta Griffin. – A szomszédok úgy tudják, hogy a ház tulajdonosai messze északon élnek, és csak ritkán jönnek Londonba. En a gondnok szerepét játszom, aki időnként eljön, hogy körülnézzen, minden rendben van-e. – Értem. – Erre. Ledobták a csomagjaikat a konyha padlójára, és a hátsó lépcsőn fölmentek az emeletre. A lépcső tetejére érve Adelaide újra megnyitotta az érzékeit. Amikor meglátta a hálószobához vezető folyosón parázsló álomfénylenyomatokat, elállt a lélegzete. – Ó, Griffin – lehelte. A gyilkos erőszak energiája még most, két évtized múltán is, fenyegetően vibrált és fluoreszkált a homályban. A férfi kutatva nézett az arcába; egy alkimista fürkészheti ilyen sötéten csillogó szemmel a kemencéjében lobogó lángokat. – A gyilkos nyomait látja? – kérdezte halk, fojtott hangon. – Igen. – Adelaide vett egy nagy levegőt. – Nem kétséges, hogy itt gyilkosság történt. De a nyomokat, amelyeket látok, nem az a férfi hagyta itt, akit Smithnek ismerek. – A keservit – dörmögte Griffin. – Pedig olyan biztos voltam benne.

– Sajnálom – suttogta Adelaide. – Ez még nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés a két dolog között – állította a férfi. – Nagyon is lehetséges, hogy egynél többen vettek részt ebben az ügyben. Adelaide nem szállt vitába vele. Semmi értelmét nem látta; Griffin ragaszkodott az elméletéhez. – Nos, mindenesetre arról biztosíthatom, hogy a bűntényt illetően igaza van – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy a szüleit megölték. – Borzongva nézte a fénylő nyomokat. – Ahogy a régi mondás tartja: „A gyilkosság foltot ejt." – Az első lépcsőn jött fel? – kérdezte Griffin furcsán színtelen hangon. Úgy beszélt, mintha mostantól a tárgyilagos megfigyelő szerepét játszaná. – Igen. És ugyanazon az úton távozott. Nem a hátsó lépcsőn át ment el. – És azt meg tudja mondani, hogy a szüleim nyitottak-e ajtót neki? – Ez mit árulna el önnek? – pillantott rá Adelaide. – Ha ők engedték be a házba, az arra utalna, hogy ismerték a gyilkost. Adelaide bólintott. – Lássuk, meg tudom-e ezt állapítani. Fölment a lépcső tetejére, és lenézett a bejárati hallba. Sötét energia vibrált az árnyakkal teli homályban, de nem ért el a bejárati ajtó küszöbéig. – A ház hátulsó részében lévő valamelyik helyiségből jött. De a konyhában nem láttam a nyomait. Griffin utánament, megállt mellette, megragadta a korlátot, és lenézett. – Egy ablakon át mászott be a gazember. Nyilván tudta, hogy ez a személyzet kimenőnapja. Adelaide figyelmesen nézte a lépcsőn végigvezető, forrongó energiaösvényt. Attól, amit látott, elállt a lélegzete. – Griffin, a lépcső lábánál történt valami. Azt hiszem, az édesapja összeesett. – De hiszen lelőtték őt. – Még azelőtt elájult – rázta a fejét Adelaide. – Valamiféle mély álomba zuhant attól, ami történt vele. Elveszítette az eszméletét.

– Nem értem. Fejbe vágták volna? – Az magyarázatot adna rá. – Adelaide megfordult, és végignézett a folyosón. – Valami nagyon hasonló dolog történt az édesanyjával is a hálószoba ajtajában. Ő is eszméletlenül esett össze. Griffin odament, és kinyitotta a hálószoba ajtaját. Adelaide lassú léptekkel utánament, és megállt mellette. Benézett a szobába. Ha a közönséges látásával nézte, semmi rendkívülit nem látott. Az ágykeret üresen állt, sem matrac, sem ágynemű nem volt benne. Az egyik sarokban egy nagy ruhásszekrény terpeszkedett. Az elfüggönyözött ablak közelében öltözőasztalka állt, melynek tükrét az évek óta rárakódott por egészen elhomályosította. Látszatra semmi jel nem mutatott az egykor itt lejátszódott erőszakra. Ám amikor átváltott a másik érzékelésére, mindenünnen szemébe ötlöttek a gyilkos által hátrahagyott álomfénylenyomatok. – Itt haltak meg – suttogta. És volt egy másik nyomkészlet is. A belőlük sugárzó nyugtalanító energia még ennyi év után is olyan intenzív volt, hogy Adelaide-nek vissza kellett állnia a rendes érzékelésére, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. – Ön talált rájuk, ugye? – kérdezte halkan. – Látom az ön nyomait is a többieké között. – Aznap a barátaimmal voltam, csak késő délután érkeztem haza. A személyzet még nem tért vissza. Amikor beléptem az ajtón, rögtön tudtam, hogy valami szörnyűség történt. Különös némaság uralkodott az egész házban. Még ma is érzem. – Feljött az emeletre, és benyitott a hálószobába. – Igen. Adelaide megérintette a férfi karját. – El sem tudom képzelni, milyen rettenetes érzés lehetett önnek. – Mondja el, mit lát – mondta a férfi azon a félelmetesen higgadt, tárgyilagos hangon. Nem kér az együttérzéséből, gondolta a nő. Válaszokat akar. Visszahúzta a kezét, összeszedte magát, és visszaváltott a paraérzékelésére. Elgondolkodva nézte a szobát kísérteties ultrafényekkel megvilágító okkult fluoreszkálást. – Nincsenek viaskodásra utaló jelek – mondta. – Azt hiszem, a gyilkos valami úton-módon öntudatlan állapotba hozta mindkettőjüket,

majd felvonszolta őket ebbe a szobába, ahol aztán golyót röpített beléjük. – Azután mindent úgy rendezett el, mintha az apám ölte volna meg az anyámat, majd végzett volna magával is. – Igen. Azt hiszem, pontosan így történt. – Az ágy melletti padlódeszkákat nézve kissé bizonytalanabbul folytatta. — Még valamit el kell mondanom azokról az energiamintákról, melyeket a szülei a haláluk előtt hátrahagytak. Nem hiszem, hogy fejbe vágták őket. Nem lehetek benne teljesen biztos, de az az érzésem, hogy a gyilkosnak volt valami tehetsége, amellyel öntudatlanná tudta tenni a szüleit. Úgy tűnik, hogy a halálukat közvetlenül megelőzően önkívületi állapotban voltak. – A gyilkos tehát valamilyen tehetség volt. – Griffin szeme keskenyre szűkült. – Különben is csak egy erős tehetséget érdekelhetett a lámpa. – Azt mondta, a lámpát egy széfben tartották? – Igen, az apám földszinti dolgozószobájában. Egyedül ez a tárgy tűnt el. – Más is tudott arról, hogy a lámpát a széfben tartják? – Nem. Csak a szüleim és én – válaszolta Griffin. – Az apám családi titokként kezelte a lámpa létezését. – És mi a helyzet Nicholas Winters naplójával? – Az akkoriban nem a széfben volt – felelte Griffin. – A szobámban tartottam. – Miért? – Az apám beszélt nekem a családot sújtó átokról. Tizenhat éves voltam. Természetesen elbűvölt az a lehetőség, hogy újabb tehetségek fejlődhetnek ki bennem. Eltökéltem, hogy megfejtem a napló titkosírását. Esténként ezen dolgoztam. Ez is a között a néhány dolog között volt, amit magammal vittem, amikor az utcára kerültem. – Miért követne el bárki gyilkosságot a lámpáért? A régi legendák szerint csak a Wintersek egy férfi leszármazottja képes kezelni az általa gerjesztett energiát. – Miért akarta Smith mindenáron elrabolni önt? – kérdezett vissza Griffin. – Nyilván hitt abban, hogy hozzá tud férni a lámpa erejéhez. – Igaza van. Az a kilátás, hogy általa fokozható a már meglévő pszichoképesség, nyilván elég ahhoz, hogy valaki megfeledkezzen a legenda apró részleteiről.

– Az Arkane-legendákkal az a legnagyobb baj, hogy az ember sohasem tudhatja, mely részleteik igazak, és melyek hamisak – mondta Griffin.

28. – Azt hiszem, ön becsapott engem, Mr. Harper. – Luttrell elgondolkodva nézte az asztalán álló egyiptomi királynő szobrocskát. – Hogy egészen őszinte legyek, meg is lepődtem rajta. Nem sokan vennék maguknak a bátorságot, hogy ilyesmit megkockáztassanak. Amikor nem sokkal ezelőtt bebocsátották az irodába, Norwood Harperre mély benyomást gyakorolt a hely eleganciája. Az Aubussonszőnyeg, a gyönyörű íróasztal, az aranyozott falitükör, a régiséggyűjtemény mind-mind olyasmi volt, amire a legkevésbé sem számított egy hírhedt bűnöző környezetében. Kezdetben izgalom fogta el arra a gondolatra, hogy az ő egyiptomi királynője egy ilyen finom helyre kerül. De az öröm rémületté változott, amikor rájött, miért hívatta ide Luttrell. Soha életében nem félt ennyire, mint most. Vadul vert a szíve. Jéghideg volt a tenyere. Az ösztöne – a mindig tévedhetetlen Harperösztön – arra intette, hogy ne kössön több üzletet Luttrell-lel. Mellesleg a felesége is figyelmeztette. De sajnos a művészi énje képtelen volt ellenállni a kihívásnak. Luttrell a legjobbat akarta, Norwood pedig azzal büszkélkedett, hogy a legszebb régiségek kerülnek ki a keze alól. – B-biztosíthatom u-uram, hogy a szobor eredeti – dadogta. – Egyiptomi. Tizennyolcadik dinasztia. A legmegbízhatóbb forrásból szereztem. – Ebben biztos vagyok – húzta föl egyik szemöldökét Luttrell. – Gondolom, a saját műhelyéből. – Nézze csak a hieroglifákat a talapzatán, uram. Csodásak. – Szép munka – bólintott Luttrell. – És figyelje meg ezt az elegáns formát – tette hozzá Norwood. – A királynő figurája valóban nagyon bájos és megnyerő, ez azonban nem változtat a tényen, hogy itt egy modern darabról van szó. Én egy eredeti egyiptomi antikvitást rendeltem. A Harper Régiségboltja vállalta, hogy eleget tesz a megbízásnak. A szakmai büszkeség egy pillanatra jogos felháborodással töltötte el Norwoodot.

– Nézze, uram, ismerve az ön foglalkozását, erősen kételkedem abban, hogy értene a régiségekhez. Mitől olyan biztos benne, hogy a szobrocska hamis? Luttrell elmosolyodott. – Lehet, hogy az ön szemében, Mr. Harper, én egy egyszerű, tanulatlan bűnöző vagyok. Ön azonban hamis régiségek gyártásával foglalkozik. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy helyesen jár el, ha lenézi a foglalkozásomat. – A világért sem akartam megsérteni, uram — csapta össze rémülten Norwood a két tenyerét. – Csupán arra voltam kíváncsi, honnan szerezte a, khm, a jártasságát a régiségek terén. – Hallott már ön a paranormális jelenségek természettanáról? Norwood megdermedt. A népes Harper família szinte minden tagjának pszichikus tehetsége volt a hamisításhoz. Annyira, hogy például Norwood saját művei közül néhány szerepelt a British Museum állandó kiállításán, miután a legkiválóbb szakértők elfogadták valódi antikvitásoknak. A puszta tény, hogy Luttrell fölvetette a paranormális témáját, vészjósló volt, méghozzá nem is kicsit. – Nem értem – mondta elvékonyodó hangon. – Az a helyzet, Mr. Harper, hogy nekem egy olyan erős pszichotehetségem van, amelyik a színkép legalsó, álomfény tartományából veszi az energiáját. Norwood úgy érezte, menten elájul. Az egyik mesterművét épp egy olyan nagystílű bűnözőnek adta el, aki valamilyen formában birtokolta az álomfénytehetséget. Szinte látta, amint egy jeltelen sírgödör megnyílik a lába alatt. – Mr. Luttrell, meg tudom magyarázni... – A legtöbb embernek fogalma sem lenne arról, hogy miről beszélek, de látom, ön tökéletesen ért engem – vágott a szavába Luttrell. – Nagyszerű. Ez nagyban leegyszerűsíti a helyzetet. – Uram, engedje meg, hogy... – Mint bizonyára ön is tudja, az álomfénytehetség sokféle formát ölthet. De rendszerint még egy gyengébb verziójával rendelkező ember is meg tudja becsülni egy olyan műtárgy korát, mint az ön bájos kis királynője. A kreativitás hatalmas mennyiségű pszichikus energiát fejleszt. Az ilyen energia mindig rajta hagyja a lenyomatát a megszületett tárgyon. Ebbe a lenyomatba beágyazódik, és egyesek

számára érzékelhetővé válik a tárgy létrehozása óta eltelt idő. Előttem nyilvánvaló, hogy az ön királynője csak nemrégiben készült el. Norwood tudta, az élete múlik azon, hogy ki tudja-e magyarázni magát ebből a rettenetes helyzetből. De Harper lévén, nagyon tehetséges csaló is volt. Kihúzta hát magát, és felöltötte a sértett méltóság álarcát. – Uram, ha ez a szobor hamisítvány, biztosíthatom, hogy nem tudtam róla. Mint mondtam, egy megbízható forrásból szereztem. – Elég. – Luttrell ültében előrehajolt, és megrántotta a faburkolatos falon függő fekete bársony csengőzsinórt. - Más körülmények között élvezettel hallgatnám a minden bizonnyal nagy találékonyságról árulkodó történetét. De pillanatnyilag szorít az idő. – Uram, biztosíthatom, hogy... Az iroda ajtaja kinyílt. Egy jól megtermett, izmos, buldogképű férfi lépett be rajta. Kopaszra borotvált koponyája csillogott a fényben. – Parancsol, Mr. Luttrell? – kérdezte. – Kérem, kísérje el Mr. Harpert a vendéglakosztályba. – Igenis, uram. – A nagydarab férfi megragadta Norwood karját, és húzni kezdte az ajtó felé. – Még valamit – szólt utánuk Luttrell. – Igen, uram? – állt meg a tagbaszakadt verőlegény. – Értesítse dr. Hulsey-t, hogy van már egy ember, akin elvégezheti a kísérletét. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Harper boldog lesz, amiért elősegítheti a paranormális jelenségek kutatásának ügyét.

29. Adelaide megigazította a fátylát, hogy egészen biztosan jól takarja az arcát. Alaposan megszemlélte az apró, nehezen meghatározható könyvesbolt kirakatát. Az üvegtáblát olyan vastagon borította a por és a piszok, hogy az üzlet belsejébe lehetetlen volt belátni. – Ez az irodája? – kérdezte kíváncsian. – Az egyik abból a néhányból, amelyet városszerte fenntartok – válaszolta Griffin. – Ritkán használom ugyanazt kétszer egymás után. Az én mesterségemben sohasem válik be, ha a szokások túlzottan kiszámíthatókká válnak. – Meg kell mondanom, nagyon imponál, hogy noha jelenleg rejtőzködünk, ön minden nehézség nélkül folytatja a szokásos munkáját. – Az Igazgatónak mindig mindenütt elérhetőnek kell lennie az utcákon azok számára, akik neki dolgoznak. Ez alapvető része a jó hírnevemnek – hangzott Griffin válasza. Kinyitotta az ajtót. Valahol a sötétség mélyén csilingelni kezdett egy csengő. Adelaide megemelte a szoknyáját, és belépett az üzletbe. Egy gázlámpa égett a pult mögött, de halvány fénye kevéssé tudta felderíteni a sötétséget. A bolt úgy festett, mint ahol már nagyon régen söpörtek fel és törölték le a port. A polcokon érdektelen könyvek sorakoztak mindenféle rendszer nélkül. Adelaide kinyitotta az érzékeit. A porlepett padlót Griffin sötéten irizáló álomnyomai borították több rétegben. Más nyomok is voltak. Homályos energiájuk ártalmas kigőzölgéssé állt össze. Adelaide-et meglepte a sokukban izzó erős, és szinte mindig sötét színezetű érzelem. Látta a félelem indáit, a kétségbeesés kavargó áramlatait, a reménytelenség szomorú hullámait, és a rettegésre utaló savas árnyalatú fluoreszkálást. Kevesen jönnek be a boltba azzal a szándékkal, hogy megvásárolják a legújabb bestsellert, állapította meg magában Adelaide. A padlón kavargó energiából világosan látszott, hogy azoknak, akik bemerészkedtek e névtelen, baljós árnyakkal teli sikátorba, ez a kis bolt volt az utolsó mentsváruk. Ide azok jöttek, akiknek már nem volt hová

fordulniuk. Jó lett volna tudni, vajon miben reménykednek, mit fognak itt találni. Egy barátságtalan, gnómkülsejű emberke bukkant elő a hátsó helyiségből. Aranykeretes pápaszeme mögül Griffinre sandított. Kicsit bosszúsnak látszott. Nyilván nem számított a nap fénypontjának, hogy a munkaadója itt áll előtte az üzletben. – Aha, ön az, uram. – A gnóm megigazgatta a pápaszemét. – Harperék már várják. – Köszönöm, Charles – mondta Griffin, majd Ade-laide-re nézett. – Engedje meg, hogy bemutassam Charles Pembertonnak. Ő olyan tudós, aki nem szereti, ha megzavarják a tanulmányai végzésében. De kötöttünk egy egyezséget. Ő elvezeti ezt az üzletet, én pedig cserébe gondoskodom róla, hogy a dolgozatai megjelenjenek egy tekintélyes újságban. – Mi a kutatási területe, uram? – fordult Adelaide Charleshoz. – A természetfeletti jelenségek – morogta Charles. – Kitalálhattam volna – mosolyodott el Adelaide. Charles leült egy redőnyös íróasztal mögé. – Ami azt illeti, a Paranormális és Pszichikai Kutatások Folyóiratának következő számában meg fog jelenni egy írásom. – De hiszen azt a folyóiratot az Arkane Társaság adja ki! – bámult rá döbbenten Adelaide. – Az apám valamelyik munkája is abban jelent meg. – A témában engedélyezett nagyon kevés publikációk egyike – tette hozzá Charles, némileg felengedve attól, hogy látta, milyen mély benyomást tett Adelaide-re. – A tanulmányom vitába száll mindazzal, ami D. D. Home-ot körülveszi. Adelaide bólintott. – Ő valóban legendás alak volt. Állítólag nagy tehetség birtokosa is. Azt mondták, tudott levitálni, átmenni a tűzön, és más csodákra is képes volt. – Badarság – horkant fel Charles. – Minden hájjal megkent csaló volt. A dolgozatomban bebizonyítom, hogy a levegőben való levitálása, az ablakokon át történő ki-be szálldosása mind-mind bűvészmutatvány, és semmi több. Bah. Az az ember ízig-vérig sarlatán volt.

– Nagyon sikeres sarlatán – jegyezte meg derűsen Griffin. – A legelőkelőbb társasági körökben forgott. El kell ismerni, hogy imponáló karriert futott be. Charles bősz pillantást vetett rá a pápaszeme fölött. – Az olyan alakok, mint ő, hozzák rossz hírbe a paranormális jelenségek körében végzett komoly, tudományos kutatásokat. Az én cikkem el fogja oszlatni a Home nevét övező mítoszokat. – Erre ne számítson – szólt Griffin, majd karon fogta Adelaide-et, és a hátsó helyiségbe vezető ajtó felé kormányozta. – Nekem az a tapasztalatom, hogy ha választani kell egy jó kis legenda és néhány unalmas tény között, az emberek habozás nélkül a legendát választják. – Miután éveket töltöttem el a show-biznisz világában, igazolhatom e kijelentés bölcsességét – helyeselt Adelaide. Charles méltatlankodva felhorkant. – Hogy van az, hogy ön meg tudja jelentetni Mr. Pemberton cikkét a Társaság lapjában? Azt hittem, kerül minden kapcsolatot az Arkane-nal – nézett Adelaide Griffinre. – Az egyik legújabb szerkesztőjük tartozik nekem egy szívességgel. – Ja, persze. Kíváncsi lennék, milyen természetű adóssága van önnel szemben. – Majd egyszer elmondom. Addig is szeretném, ha nyitott érzékekkel kísérné figyelemmel az új ügyfelemmel folytatandó megbeszélést. – Miért? – fürkészte a férfi arcát a fátylán keresztül Adelaide. – A tehetsége hasznosnak bizonyulhat. – Jól van. Adelaide belépett a belső szobába. Vibráló energia töltötte meg a levegőt mögötte. Nem kellett Griffinre néznie, hogy tudja, a férfi most vonta maga köré pszichoárnyakból szőtt köpenyét. Két férfi és egy nő várakozott a kis szobában. Egyszerű faszékeken ültek. Udvariasan nyugodt vonásaik mögé rejtették idegességüket, de Adelaide érezte a felszín alatt rejtőző páni félelmet. Amikor látásmódot váltott, azonnal érzékelte a nyomaikból sugárzó forró feszültséget. Az álomfénynyomaikat is egy másfajta energia világította meg. A három személynek kétségtelenül volt valamilyen tehetsége. Adelaide és Griffin bejövetelére a két férfi felállt.

– Uram – szólalt meg az idősebb, ezüstfehér hajú, jól öltözött, előkelő megjelenésű férfi. A beszéde is kulturált volt. – Köszönjük, hogy ilyen hamar fogad bennünket. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Calvin Harper vagyok. A hölgy a feleségem, Mrs. Harper – intett fejével az asszony felé –, ő pedig a fivérem, Ingram Harper. Mindnyájan várakozó tekintettel fordultak Adelaide felé, de Griffin nem mutatta őt be nekik. – Még nem találkoztunk, de valamit mégis tudok az önök népes családjáról – mondta. – Azt hiszem, az évek során időnként nagyon közel kerültünk egymáshoz. Gratulálok önnek a Taggert Galériában kiállított tökéletes vázákhoz. Taggert megpróbált egyet eladni nekem, de elhárítottam. Calvin Harper úgy tett, mint aki mélyen le van sújtva. – Drága uram, kérem, bocsásson meg, ha netán valami félreértés történt volna közöttünk. – Szó sincs ilyesmiről – felelte könnyedén Griffin. – A hamis etruszk váza Taggert problémája, nem az enyém. De mivel úgy tűnik, ő meg van elégedve velük, nem hiszem, hogy aggódnia kellene miattuk. Mrs. Harper merőn nézte Griffint. Adelaide tudta, hogy tisztábban szeretné látni a vonásait. Griffin ugyan semmilyen értelemben nem volt láthatatlan, de úgy tűnt, hogy egészen beleolvad az árnyékba. Mintha nem is a szoba közepén állt volna, hanem egy kivilágítatlan, sötét folyosón. – Uram, miből gondolja, hogy Taggert vázái hamisítványok? – kérdezte jeges hangon Mrs. Harper. – Tudomásom van róla, hogy Taggert legjobb darabjainak a tekintélyes része a Harper család műhelyéből került ki – válaszolta Griffin. Ingram Harper erre már megsértődött. – Hát idehallgasson, uram, ha arra céloz, hogy a családunknak bármi köze van a hamis régiségekkel való szégyenletes kereskedéshez... – Ingram, elég legyen a színjátékból – szólt rá Calvin határozottan. – Most az Igazgatóval van dolgunk. Erre most nincs időnk. Norwood életéről van szó. – Valóban – szólt halkan Mrs. Harper. Kesztyűs ujjaival megmarkolta nedves, gyűrött zsebkendőjét. – Csak remélhetjük, hogy

még életben van. Ma azért jöttünk el ide, hogy könyörögjünk, segítsen rajtunk, Igazgató úr. Nem tudjuk, kihez máshoz fordulhatnánk. Calvin kihúzta magát. – Azt beszélik, hogy ön néha hajlandó segíteni azokon, akik végszükségben vannak. Készek vagyunk megfizetni, bármennyit kérjen is. – Én szívesség formájában kérem a fizetségemet: üzenek, amikor szükségem van valamilyen információra vagy szolgálatra – felelte Griffin. Calvin nyelt egyet. – Igen, uram. Megértettük. Griffin bátorítóan biccentett. – Mi lenne, ha elmondanák, hol van Norwood? – Hogyne, természetesen – szedte össze magát Mrs. Harper. – Norwood az unokaöcsém. A felesége is eljött volna velünk, de olyan sokkos állapotba került, hogy nem tud felkelni az ágyból. – Én Norwood apja vagyok – vette át a szót az asszonytól Ingram. – A fiam rendkívül tehetséges szobrász. Egyszersmind egy kis régiségbolt tulajdonosa. – Harper Régiségboltja, ha jól tudom – mondta Grií-fin. – Igen, hallottam holmi pletykákat a boltról. Nyilvánvalóan Norwood munkái fellelhetők tekintélyes itteni és amerikai magángyűjteményekben. Ingram felsóhajtott. – Csak annyit mondhatok a védelmében, hogy annyira, de annyira biztos volt a saját tehetségében. Még azt a kockázatot is vállalta, hogy egy ilyen veszedelmes embernek adja el az egyiptomi királynőt. Griffin figyelmesen nézett végig a Harperek feszült arcán. – Azt mondják, hogy Norwood eladott egy hamisítványt egy gyűjtőnek, aki rájött, hogy becsapták, és ezért megharagudott rá? Calvin állán megfeszültek az izmok. – A gyűjtő kétségkívül arra a következtetésre jutott, hogy a szobor nem eredeti antik darab. Az egész ügy természetesen csak egy borzasztó félreértés. – Természetesen – visszhangozta Griffin. – Most azonban Norwoodnak nyoma veszett. Amikor a műhelyéből távozott, azt mondta az írnokának, hogy a királynőt megvásároló gyűjtő tanácskozásra magához kérette. A megbeszélésről azóta sem tért vissza.

Mrs. Harper megnyomkodta a szemét a zsebkendőjével. – Az elmúlt órák olyanok voltak, mint valami rémálom. Minden pillanatban azt vártuk, hogy hírét hozzák, Norwood holttestét megtalálták a folyóban. Calvin csillapító mozdulattal rátette a kezét az asszony vállára, majd visszafordult Griffinhez. – Ma reggel a fülünkbe jutott, hogy Norwoodot fogva tartják. – Kértek önöktől váltságdíjat? – tudakolta Griffin. – Nem, nem, semmi ilyesmi nem történt. – Mrs. Harper megtörölte a szemét. – Semmiféle üzenetet nem kaptunk. Épp ettől olyan ijesztő ez az egész. Ezért jöttünk el önhöz, uram. Senki mást nem ismerünk, akinek meglennének a szükséges kapcsolatai ahhoz, hogy megtudja, mi történt Norwooddal. – Kissé eltúlzottnak érzem az aggodalmukat – jelentette ki Griffin. – A legtöbb gyűjtő egyszerűen kártérítést követel, ha úgy ítéli meg, hogy becsapták. Rövid csend állt be. A Harperek összenéztek. Ingram megköszörülte a torkát. – Jó okunk van azt hinni, hogy a szóban forgó gyűjtő Mr. Luttrell lehet. – A mennykőbe! – szisszent fel Griffin. – Norwood Harper hamis régiséget adott el Luttrellnek? Ha így áll a helyzet, akkor csodálom az önuralmukat. – Segít nekünk, uram? – fogta könyörgőre Ingram. – Az egész család kétségbe van esve. – Utánanézek a dolognak – ígérte Griffin. – De mivel Luttrellről van szó, könnyen lehet, hogy Norwood Harper már a folyó fenekén pihen. – Tisztában vagyunk vele, uram, noha az ösztönöm azt súgja, hogy életben van, habár halálos veszedelemben – felelte Calvin komoran, majd kihúzta magát, és így folytatta: – De akármilyen eredményre jut is, tudnia kell, uram, hogy a lekötelezettjei vagyunk. Ha bármikor szüksége lenne valamire, amit a Harper család megadhat önnek, csak kérnie kell. Mrs. Harper felállt, és előrelépett. – És ha úgy alakul, hogy ön nem kér semmit a Harperek-től, legyen egészen nyugodt, a kötelezettségünk tovább öröklődik a családban. A Harperek nem feledkeznek meg arról, ha adósai valakinek. Ha

valamelyik leszármazottjának valaha is szüksége lesz a segítségünkre, állunk rendelkezésére mindenben, amiben csak tudunk. – Igyekszem lehetőleg még a magam életében előállni valamilyen kéréssel – felelte Griffin minden érzelemtől mentes hangon. Adelaide előérzete azt súgta, hogy Griffin nem óhajt utódokat hátrahagyni. Hát ezért nincs felesége, gondolta. Pedig a múlt éjjel megtapasztalhatta, milyen életerős férfi. Érdekelte volna, mi miatt döntött úgy, hogy nem akar, vagy nem tud családot alapítani. De aztán arra gondolt, hogy ő maga is hasonló elhatározásra jutott.

30 – Egyvalamit legalább biztosan tudunk Norwood Harperről – mondta Griffin, miközben kiterített egy térképet az ablak melletti asztalkán. – Azt, hogy bolond. – Mert eladott egy saját készítésű hamisítványt egy kegyetlen, elvetemült alvilági bandavezérnek, aki habozás nélkül példásan meg fogja büntetni? – kérdezte Adelaide. – El kell ismernie, hogy egy ilyen tranzakció nem vall józan észre. – Az az érzésem, hogy a művészi énje felülkerekedett a józan eszén – vélte Adelaide. Letett az asztalra két bögre teát, és nézte, amint Griffin egy kört rajzol a térképre. – Gyakran csinál ilyesmit? – kérdezte. – Körbejárkálni olyan szobákban, amelyekről senki sem tudja, hogy az enyémek, miközben megpróbálom kitalálni, miként lehetne kifüstölni a vackából azt az egy vagy több ismeretlen embert, aki nagyszámú pokoli eszközzel felszerelt két tehetséget küldött el azzal a feladattal, hogy harcképtelenné tegyenek mindenkit, akit a házamban találnak? – kérdezte Griffin, fel sem nézve a térképről. – Biztosíthatom, a legritkábban. Nem éppen kellemes tevékenység. Adelaide leült a férfival szemben, és körülnézett a kis helyiségben. Griffin a Harperekkel folytatott megbeszélést követően hozta el ide. Miután látta a könyvesboltot, amelyet Griffin irodának használt, nem lepődött meg azon, hogy ez a két kis szobából álló odú egy másik névtelen sikátorban lévő bespalettázott üzlet fölött helyezkedett el. A bandavezérek ezek szerint nem törődtek a fényűzéssel és a kényelemmel, amikor rejtekhelyre vonultak. – Nem az új szálláshelyünkre utaltam, hanem az új ügyfeleire – mondta. – Á, a Harperekre. – Griffin leült, és felemelte az egyik bögrét. – Őszinte leszek. Egyáltalán nem reménykedem abban, hogy Norwood még él. – De ha mégis, akkor megpróbálja megmenteni. A férfi ivott pár kortyot a teából, majd elvette a szájától a bögrét.

– Meglátom, mit tehetek. Lehet, hogy tudok majd tárgyalni Luttrelllel. – Minek? Nyilván soha nem lesz szüksége arra, hogy szívességet kérjen egy műtárgyhamisítással foglalkozó családtól. – Pszichikus képességekkel rendelkező műtárgyhamisítókról van szó – emlékeztette a férfi, majd egy vállrándítással folytatta: – A Harper család tagjai valódi tehetséggel végzik ezt a munkát. Könnyen lehet, hogy egyszer még jó hasznát veszem a szakértelmüknek. – Vagy valamelyik leszármazottja fog viszonzást kérni a szívességért – kockáztatta meg Adelaide. Azután visszafojtott lélegzettel várt, jól tudva, hogy megjegyzésével átlépett egy láthatatlan határvonalat. De nem tudott ellenállni; az a vágy, hogy megismerje Griffin minden titkát, az utóbbi időben elsöprő erővel ébredt fel benne. – Az nem valószínű – közölte Griffin, és egy határozott mozdulattal letette a bögréjét. – Miért mondja ezt? – nézett rá összevont szemöldökkel Adelaide. – Az én világom veszedelmes világ, Adelaide. Nem hozhatok bele feleséget, hát még egy gyermeket. Egyszer megpróbáltam, amikor még fiatal voltam, és hajlottam rá, hogy romantikus képzeteim legyenek az életről. – Ön már volt házas? – döbbent meg a nő. Erre valahogy nem számított. – Huszonkét éves koromban szerelmes lettem. A lány tizenkilenc volt, de már több éve maga tartotta el magát. Tudta, milyen az élet az utcán. Ismerte a világomat. – Hogy ismerkedtek meg? – Rowena tudott valamelyest olvasni az aurákban, és jó érzéke volt az üzlethez. Jósnőként kereste a kenyerét. Foglalkozásából eredően sok titkot ismert. Akkoriban, akárcsak most, mindig információkra vadásztam. Tettem hát neki egy szívességet. – Miféle szívességet? – Megszabadítottam egy kliensétől, aki már kezdett félelmet kelteni benne. Griffin feszülten figyelte Adelaide-et. Ő tudta, azt lesi, hogy látszik-e rajta megdöbbenés, vagy legalább az erőszakra való utalás kapcsán

erőteljes rosszallás. A nő azonban nyugalmat erőltetett az arcára, és csak a kíváncsiságát mutatta meg. – Hogyan keltett Rowenában félelmet az az ember? – Említettem, hogy Rowena gyönyörű volt? – Nem, ezt a részt kihagyta – felelte Adelaide. – Szőke, kék szemű. Légies. – Valóságos angyal? – kérdezte Adelaide előzékenyen. – Egyes férfiak bizonyára így gondolták. Közöttük ön is? – akarta kérdezni Adelaide, de rájött, hogy tudja a választ. Végtére is Griffin feleségül vette a szépséges Rowenát. – Néhány férfi azt hitte, nem csupán a jövőjére vonatkozó jóslatot, de Rowena bájait is megveheti pénzért – folytatta Griffin. – Különösen egy úr mutatott beteges érdeklődést iránta. Miután Rowena visszautasította az ajánlatát, titokban követni kezdte őt. A közeledése egyre erőszakosabbá vált. Adelaide az asztalra fektette összekulcsolt kezét. – Én is láttam már hasonló helyzeteket. – Valóban? — nézett rá felvont szemöldökkel a férfi. – Igen. Az ilyen férfiakat nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen leállítani. – Az illető úr leveleket kezdett küldözgetni, melyekben az állt, hogy ha nem kaphatja őt meg, akkor másé sem lehet soha. Rowena értett az auraolvasáshoz, mint említettem. Látta, hogy az élete veszélyben forog. – Ön pedig megoldotta a problémáját. – Kényes hadműveletnek ígérkezett. Az illető úr nem valami névtelen hivatalnok volt, aki ha eltűnik, senkinek sem hiányzott volna, hanem magas rangú és társadalmi helyzetű, előkelő körökben jól ismert uraság. – Gondolom, baleset érte – jegyezte meg apró szemöldökrándulással Adelaide. – Tragikus baleset. Depressziós rohamában leugrott egy hídról. A családja mindent elkövetett, hogy a hír ne jelenjen meg az újságokban. Az illető úrnak kétségtelenül segítettek, hogy le tudjon ugorni arról a hídról, gondolta Adelaide. – Értem – mondta szenvtelen hangon. – És aztán?

– Rowena apró információmorzsák továbbításával hálálta meg a szívességet. Kezdtem mindenféle ürügyet kitalálni, hogy elmehessek hozzá. Egy idő után megkértem, legyen a feleségem, és ő beleegyezett. – Mi történt? – Másfél évre rá belehalt a szülésbe. A babával együtt. – Ó, Griffin. – Szétnyitotta összekulcsolt kezét, és az asztalon átnyúlva megérintette a férfi karját. – Fogadja együttérzésemet. Griffin lepillantott a kezére. – Régen volt – mondta. – Az ilyen veszteségek idővel elhalványulnak, de sohasem múlnak el teljesen. Mindketten tudjuk. Mindenesetre nem az ön világa ölte meg Rowenát. Természetes okokból halt meg, és nem azért, mert egy bűnözőhöz ment feleségül. Miért győzte meg ez a tragédia arról, hogy sohasem házasodhat meg, és nem lehet családja? A férfi felemelte a tekintetét, és egyenesen Adelaide szemébe nézett. – Az én szakmámbeli férfiakból nem lesznek jó férjek, Adelaide. Én megszállottan építettem a saját birodalmamat, és csak azzal törődtem, hogy Rowena, jómagam és azok, akik nekem dolgoztak, életben maradjanak. Képtelen voltam elég időt tölteni Rowenával, de mindent elkövettem, hogy őt biztonságban tudjam. A végén úgy érezte, csapdába esett. Nyughatatlanná vált... – Szeretője lett? – A helyettesem és legjobb barátom. Együtt voltunk, amióta csak kint éltünk az utcán. Jobban megbíztam Ben-ben, mint bárkiben a szüleim halála óta. Adelaide hirtelen mindent megértett. – Megbízta őt, hogy védelmezze Rowenát – mondta. – Testőrként vele tartott, valahányszor Rowena elment otthonról. – Griffin elhúzta a száját. — Azt akartam, hogy a legjobb emberem vigyázzon rá, amikor én nem tudok. – Milyen szomorú. Mint Lancelot és Ginevra története. Hideg derű csillant meg Griffin szemében. – Egy jelentős különbséggel. Én nem vagyok Artúr király. – Ez igaz – ismerte el Adelaide nagyon komolyan. Meglepetésére a férfi kivételesen elnevette magát. – Hogyhogy? Nem is próbál meggyőzni arról, hogy a magam módján én is afféle modern kori lovagkirály vagyok?

Erre már Adelaide is elmosolyodott. – Szerintem önnek még kardja sincs. – Képes ilyet mondani a múlt éjszaka után? Le vagyok sújtva. Adelaide érezte, hogy elpirul. – Ne merészelje ilyen irányba terelni a beszélgetésünket. A férfi elkomolyodva kortyolt bele a teájába. – Utólag belátom, hogy testőrt állítani Rowena mellé katasztrofális hiba volt, amit már akkor látnom kellett volna. A másfél év alatt sokkal több időt töltött vele, mint velem. Gondolom, a védelmezőjét kezdte látni Benben. Mint ahogy az is volt. Az ördögbe is, hisz én bíztam meg ezzel a feladattal. – Hagyja abba, Griffin. Megbánhatja, amit a múltban tett, de teljes felelősséget nem kell vállalnia érte. Az, hogy Rowena beleszeretett a testőrébe, nem az ön hibája. A férfi halványan elmosolyodott, de a felszín alatt egy csepp jókedv sem volt ebben a mosolyban. – Feloldoz a bűntudat alól? – Nem teljesen. Abból ítélve, amit elmesélt, ön nem volt ideális férj. Az az aggodalma, hogy a... khm... a hivatásában előrehaladjon, és biztonságban tudhassa a családját, bizonyára nem segített... – Hirtelen elhallgatott, mert az összerakós játék egy újabb darabja a helyére került. – Ó, jóságos ég! Már értem, miről van szó. Ön megszállottan védelmezte a családját és a társait. Később foglalkoztatni kezdte, hogy vajon ez a megszállottság nem annak a jele-e, hogy örökölte a Wintersek családi átkát. – Az első tehetség olyan nyugtalanság dagályával árasztja el az elmét, melyet képtelenség lecsendesíteni a laboratóriumban töltött végtelen órákkal, és nem csillapítható erős italokkal vagy a mák tejével sem – idézte a férfi. – Ilyen állapotban voltam azokban a napokban. Persze én nem töltöttem el órákat egy laboratóriumban. Egy birodalom kiépítésével töltöttem az időt. De a vége ennek is ugyanaz lett. És Rowena meg az újszülött meghaltak. – Akkor kezdte el foglalkoztatni, hogy csakugyan a Cerberussá válás-e a sorsa – következtette ki Adelaide. – Másfelől elhitette magával, hogy valami bizarr úton-módon valójában az átok okozta a felesége és a gyermeke halálát. – Talán igen.

– Valószínűleg nem kellene megkérdeznem, de muszáj. A gyermek az öné volt? – Nem. Rowena végül elmondta nekem. Tudta, hogy meg fog halni, és azt hiszem, meg akarta nyugtatni a lelkiismeretét. Úgy gondolta, ha megtudom, hogy a baba egy másik férfitól fogant, nem fogom meggyászolni az elvesztését. – De persze ön meggyászolta. Meggyászolta mindkettőjüket, és a Bennel való barátsága elvesztését is. Ők voltak az ön családja. A második családja, amelyet szintén elveszített. Nem csoda, hogy ennyire komolyan kezdte venni az átkot. És nem csoda, hogy meggyőzte magát: ő képtelen megvédeni egy családot, tette hozzá gondolatban. Griffin megint ivott egy kis teát. Aztán azt kérdezte: – Nem gondolja, hogy ez a beszélgetés kezd kicsit lehangolóvá válni? – De igen, igaza van – válaszolta halkan Adelaide. – Váltsunk témát? – Szerintem bölcs dolog lenne. – Csak még egyet, mielőtt más témára térnénk át. Ezt tudnom kell. Mi történt Bennel? – kérdezte Adelaide. A férfi arcára lassú, dermesztő mosoly ült ki. – Mit gondol, mi történt vele? – Ha arra céloz, hogy bosszúból, amiért elárulta a barátságukat, megölte őt, fölösleges erőlködnie. Egy percig sem hiszek ebben – közölte Adelaide az orrát ráncolva. – Mindenki más elhiszi – felelte Griffin, és arcáról lefoszlott a dermesztő mosoly. – Griffin, onnan tudom, hogy nem ölte meg Bent, mert túlságosan is önmagát hibáztatta a történtekért – magyarázta Adelaide türelmesen. – Mi lett a barátjával? – Hát, az rögtön nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, hogy a kialakult helyzet megváltoztatta az üzleti kapcsolatunkat, nem beszélve a barátságunkról. A temetésen megkérdezte, el akarom-e vágni a torkát. Azt feleltem, nem. Akkor elmondta, hogy át akar települni Ausztráliába. Amit mindketten remek ötletnek tartottunk. Egy héttel később elvitorlázott. – Nagyon örülök. – Elég unalmas befejezés, nem gondolja?

– Ön egy bűnbanda vezére – felelte Adelaide. – Az élete bővelkedik izgalmas történésekben és kalandokban. Hébe-hóba egy kis unalom direkt jól jön. – De mi van az Artúr királyos hasonlattal? – Ha jól emlékszem, Artúr nem ölte meg Lancelotot. Azt hiszem, száműzte őt a királyi udvarból. Ki tudja? Lehet, hogy Lancelot elment Ausztráliába.

31. A vacsorájuk abból állt, amit Mrs. Trevelyan csomagolt össze: kenyér, sajt, savanyú uborka és főtt tojás. Volt egy üveg bor is, amelyet Griffin a pincéjéből vett magához, mielőtt beléptek volna a földalatti járatba. Észrevette, hogy Adelaide-et mulattatja ez az üveg bor. – Olyan, mintha intett volna egy varázsvesszővel – nézett csillogó szemmel szemüvege fölött a férfira. Egyetlen palack borral piknikké varázsolta ezt a mi kis kalandunkat. Hogy a csudába jutott eszébe magával hozni? – Vannak tapasztalataim – válaszolta Griffin. – Rejtekhelyre vonulni sohasem kellemes, de ettől még lehet valamelyest civilizáltan élni. – Ezt megjegyzem magamnak. Rátett egy uborkát egy kis darab sajtra, az egészet rápakolta egy szelet kenyérre, és beleharapott. Griffin egy darabig elbűvölten nézte, ahogy eszik. Igaz, hogy már a jelenléte is izgalommal töltötte el. Sőt, ugyanezt érezte, ha csak rágondolt. És mindazok ellenére, amik a közelmúltban történtek, énje egyik része szüntelenül azzal volt elfoglalva, hogy milyen érzés volt, amikor a karjában tartotta. – Szemmel láthatóan egész jól érzi magát az én szegényes szállásomon – mondta. – Sok hölgy azóta már a repülősójáért kiáltott volna. – Akárcsak önnek, nekem is van némi tapasztalatom e téren. A körülményeink gyakran ennél is sokkal spártaibbak voltak. Végül is van fedél a fejünk felett, és van mosdóhelyiség is – nézett körül elégedetten. – Miért, mire számított? Adelaide kecsesen megvonta az egyik vállát. – Egy barlangra, esetleg egy elhagyott pincére. – Miért kellett rejtekhelyre vonulnia? – Rendszerint nem is annyira arról volt szó, hogy el kell bújni – magyarázta nagy komolyan Adelaide. – Sokszor mindössze annyi volt, hogy az éj leple alatt villámgyorsan el kellett hagynunk a várost. Be kell vallanom, hogy legalább egy emlékezetes esetben teljes mértékben az én hibámból alakult így.

Griffin fogta a kést, és vágott még egy karéjt a kenyérből. – Alig várom, hogy halljam a történetet. – Legelőször egy Mrs. Peck nevű médium asszisztenseként dolgoztam. – Nincs olyan, hogy valaki egy halottal tudjon beszélgetni – szögezte le a férfi, és harapott egyet a kenyérből. – Ennélfogva nincsenek igazi médiumok sem. – Igen, tudom. De meglepődne, ha tudná, milyen sokan hisznek egy ilyen képesség létezésében. A szellemekkel való érintkezés rendkívül jövedelmező üzlet. Mrs. Peckkel New Yorkba menet a hajón ismerkedtem meg. Eleinte az asszisztenseként dolgoztam, de amikor rájött, hogy van valamilyen igazi paranormális képességem, átírta a plakátot és a műsort. Én lettem a Misztikus Zora. – Hangzatos színpadi név. – Én is így gondoltam. Egy szenzációregényből vettem kölcsön. Jó pénzért elképesztő pszichobemutatókat tartottam, és személyesen is fogadtam klienseket. Álomfényelemzést végeztem, és tanácsadást folytattam. Nagyon jól csináltam. De néha elkövettem azt, ami a showbizniszben óriási hibának számít: olyasmiket mondtam embereknek, amiket nem akartak hallani. – Ez minden foglalkozásban hibának számít – mondta a férfi, aki épp sajtot evett. – A saját káromon tanultam meg. Aztán egy alkalommal elmondtam az egyik ügyfelemnek, hogy a férje, aki egy vadállat, és már többször megverte őt, egyszer egy dührohamában még akár meg is ölheti. Azt tanácsoltam az asszonynak, hogy rögtön hagyja el a férjét, és tűnjön el. Ő megfogadta a tanácsomat. A férj engem hibáztatott a felesége eltűnéséért, úgyhogy Mrs. Peckkel úgy döntöttünk, jobb lesz, ha mi is nagy sietve eltűnünk a városból. – És a férj megpróbálta üldözőbe venni kegyedet? – Attól tartok, nem volt olyan állapotban. Az utolsó előadás után ugyanis rám támadt, így nem tehettem mást, elaltattam. Elég mélyen. Eközben történhetett valami az agyával. Nagyon meg voltam rémülve, ezért valószínűleg több energiát használtam, mint amennyire okvetlenül szükség volt. Mindenesetre amikor magához tért, mindenki arra gondolt, hogy szélütés érhette. Sohasem épült fel teljesen. – És mi lett a feleségével?

Adelaide egy pillanatra elmosolyodott. – Azt hiszem, azzal tért vissza, hogy szegény, ágyhoz kötött férje ápolásra szorul. Egészen az idő előtt bekövetkezett haláláig. Körülbelül tíz nap múlva el is patkolt szegény. Gyanítom, hogy a lady kicsit segített neki, talán egy adag arzénnal. A férje halála után ő kapta meg a jogot a vagyona kezelésére. – Szerencsés végkifejlet. – A kedvencem – mondta Adelaide, és ropogtatni kezdett egy újabb uborkát. – Hogy ért véget a pályafutása a show-bizniszben? – Mrs. Peck és én a következő években nagyon sok pénzt kerestünk. Ő végül úgy döntött, hogy visszavonul Chicagóba. Én nyugatra mentem a műsorral, és még több pénzt kerestem. Monty Moore megnézte az egyik bemutatómat San Franciscóban. Utána bejött az öltözőmbe, és felajánlotta, hogy csatlakozzam a Vadnyugati Cirkusz társulatához. Először visszautasítottam, mert nagyon jól ment a szekér úgy is, hogy egyedül csináltam. De amikor megígérte, hogy teljes jogú partnerévé avat, úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatát. A műsora ugyan rendkívül népszerű volt, ő mégis úgy gondolta, még jobb lesz, ha kiegészíti pszichobemutatókkal. És igaza lett. – Azért még voltak sietős éjszakai távozások? – Ó, igen – mosolygott Adelaide. – Az ilyesmi szervesen hozzátartozik minden utazó társulat életéhez. Egy város lakóinak szemében az efféle népség mindig idegen marad, akikben nem lehet megbízni. Ha valami rossz dolog történt, rendszerint elsőként minket hibáztattak. Ellopták a száradó ruhákat a kötélről? Biztos valamelyik kölyök volt a cirkuszosok közül. Nincs meg az asszony karkötője? Mindenki tudja, hogy a cirkusz körüli tömegben mindig akadnak zsebmetszők. – Értem, mire gondol. – Gyakran kellett éjnek évadján vonatra tennünk a két lovat, Willyt és Bustert, a két bivalyt, és az összes kelléket meg sátrat. Az élet azonban sohasem volt unalmas, és mindig jól jövedelmezett. Végül Monty és én eladtuk a Vadnyugati Cirkuszt. Ő visszavonult, és pedig visszatértem Angliába. – És mit kezdett a sok pénzzel, amit megkeresett?

– Megfogadtam Monty tanácsát, és vasúti részvényekbe, két hajózási társaságba és egy San Franciscó-i birtokba fektettem. Többek között van egy nagyon szép, öbölre néző házam. Úgy terveztem, hogy az lesz az otthonom. – Ehelyett visszatért Angliába. – A lámpával – egészítette ki Adelaide, és evett még egy darabka sajtot. – Miért? – Ideje volt. – Elgondolkodó arccal a lámpára pillantott. – Nincsenek véletlenek, emlékszik? Azt hiszem, az ösztönöm súgta, hogy vissza kell jönnöm Angliába. – De a háza még megvan? – Ó, hogyne. Egy házgondnok és a felesége vigyáz rá. Griffin ivott egy korty bort, majd mosolyogva Adelaide-re nézett. – Ön roppant szokatlan életet élt, Adelaide Pyne. – Akárcsak ön, Griffin Winters. – De egyvalamit nem értek. – Csak egyet? – Miért nem ment soha férjhez? – Ah. – Mindössze ennyit mondott, majd kortyolt egyet a borából. A férfi várt egy kicsit. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Adelaide nem folytatja, megpróbálta ösztökélni kicsit. – Megértem, ha erről nem akar beszélni. Nem akartam kíváncsiskodni. – Természetesen akart, ahogy én is kíváncsiskodtam, amikor az imént a feleségéről és a legjobb barátjáról kérdezgettem önt. – Megforgatta a bort a poharában. – Ha mindenáron tudni akarja, a tehetségem természete lehetetlenné teszi, hogy házasságban éljek. Griffin letette a poharát, és összekulcsolt karjával az asztalra támaszkodott. – Most olyan magyarázatot adott, amire végképp nem számítottam. Mi olyan van a tehetségében, ami lehetetlenné teszi, hogy házasságban éljen? – Mindketten a színkép legutolsó, álomfény tartományából merítjük a tehetségünket, de az én affinitásom az álomenergiához nem olyan, mint az öné. – Ezzel tisztában vagyok.

– Nagyon érzékeny vagyok mások álomfényáramlataira. Amikor az emberek ébren vannak, ez az energia rendszerint olyan alacsony szintre szorul vissza, amit könnyen tudok kezelni, feltéve hogy nem tárom ki a saját érzékeimet. De alvó állapotban az álomfényük elárasztja az aurájukat, és kicsordul az őket körülvevő atmoszférába. – Tétova, zavart mozdulatot tett a kezével. – Ez a fajta energia rendkívüli módon zavar engem. Nem tudok egy ágyban aludni valakivel, aki álmodik. Márpedig mindenki álmodik. A férfi úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. – Azt akarja mondani, hogy nem tud egy ágyban aludni egy férfival? – Igen – mosolygott szomorkásán a nő. – Jól összeillünk, nem gondolja? Ön nem mer megházasodni, mert fél bevonni a feleségét a saját veszedelmes világába. Én nem mehetek férjhez, mert nem találok olyan férfit, akit tudnék szeretni, és aki tudna szeretni engem a szerencsétlen kis hóbortommal együtt. – De hiszen pusztán erről van szó: hóbortról. Adelaide szeme egy pillanatra elfelhősödött. – A problémám idővel aláássa a közelség és a meghittség érzését. A férfiaknak először nyilván nagyon megfelel ez a helyzet. Úgy néznek rám, mint a tökéletes szeretőre, hiszen külön házban lakom, és nem igénylem, hogy elvegyenek feleségül. De nem telik bele sok idő, és arra a következtetésre jutnak, hogy bizonyos szinten elutasítom őket. És azt hiszem, igazuk van. – Nem – jelentette ki határozottan Griffin. – Ráeszmélnek, hogy igazán sohasem fog hozzájuk tartozni. Először ön egyfajta kihívást jelent számukra, ami izgatja őket, de amikor megértik, hogy sohasem lesznek képesek birtokolni önt, akkor megdühödnek. Adelaide kecsesen felvonta egyik vállát. – Lehetséges. De a sértés oda-vissza hat. Én is megharagszom arra, akinek az álomfénye olyan elviselhetetlen számomra, hogy nem tudok tőle aludni, és minden érzékem összezavarodik. A férfi ujjai erősebben fonódtak a pohár falára. – Így akarja tapintatosan értésemre adni, hogy nem akar velem aludni? Adelaide hosszan beszívta a levegőt. – Nem erre gondoltam – mondta. – Nem egészen erre.

– Mert szavamat adom, hogy ma éjjel nem fogom megkörnyékezni jelentette ki Griffin. – Kegyed a védelmem alatt áll. Nem fogom kihasználni a helyzetét. Adelaide megköszörülte a torkát. – Igazán nemeslelkűségre vall a gesztusa. Mindazonáltal az a helyzet... De mielőtt végigmondhatta volna a mondatot, Griffin a szavába vágott: – Már megmagyarázta, hogy ami tegnap éjjel történt köztünk, a kegyed részéről egyedül a paranormális erők művének tudható be. – Jóságos ég. Ön nem tett erőszakot rajtam, Griffin. Én nagyvilági nő vagyok. És mint rámutatott, mi ketten vonzódunk egymáshoz. – Amit kegyed a lámpa energiájának tulajdonít. – Nem teljesen. – Adelaide érezhetően kezdett ingerültté válni. – Tudatában vagyok, hogy nem a szenvedélyének engedett, amikor a lámpa működtetésén fáradozott értem. A szobán végigsöprő energia volt az, amely magával ragadta. – A káprázó érzékeim ragadtak magukkal? – kérdezte fagyos hangon Adelaide. – Hogy úgy mondjam. – És mi a helyzet önnel, uram? Ön is csak áldozat volt? – Az ördögbe, dehogy – dörmögte Griffin. – Pontosan tudtam, mit csinálok. – Más szóval én vagyok az egyetlen akaratgyenge egyén ebben a szobában? Erre céloz? – Semmi ilyesmire nem gondoltam. – Ha egyikünk sem az Égő Lámpa hatásainak esett áldozatul, akkor mire kell következtetnünk abból, ami történt? A férfi fürkészve nézett rá. – Kegyed kezd dühbe gurulni. – Jó szeme van. – Adelaide lenyelte az utolsó korty bort. – Továbbá azt próbálom megértetni önnel, hogy minden felelősséget vállalok azért, amit tegnap éjszaka tettem, akárcsak ön. Mindamellett egyetértek abban, hogy mindketten természetellenes módon fel voltunk ajzva. – Természetellenes – ismételte el Griffin szenvtelen hangon. Most őbenne kezdett elszabadulni az indulat.

– Azt próbálom elmondani, hogy pontosan tudom, nem valami romantikus szerelem hozott össze bennünket. – Hát akkor mi? – A szenvedély, természetesen. De biztosíthatom, a vágy kölcsönös volt. Ön nem használta ki a helyzetemet. Griffin hosszan, lassan engedte ki a levegőt. – Legalább azt elismeri, hogy úriemberként igyekeztem viselkedni. Az ilyesmi nem megy könnyen egy hivatásos bűnözőnek. – Meglehet. De önnek könnyen megy. Akár beismeri, akár nem – mondta rejtélyes mosollyal Adelaide. – Én vagyok a Konzorcium vezetője. Képes vagyok uralkodni a nemi vágyaimon – közölte Griffin komoran. – Ebben egy percig sem kételkedtem. Tudom, álmában sem jutna eszébe, hogy ma éjjel visszaéljen a kapcsolatunkkal – tette hozzá szelídebb hangon. A férfi ivott még egy kis bort, és megint megpróbálta elhessegetni az emlékeit. – Eszembe sem jutna. De hogy álmodni fog róla, az hétszentség.

32. Tomboló energiaviharra ébredt. A hullámok ereje valósággal kilódította az álmából. Az egyik pillanatban még a céltáblát tartotta Monty Moore-nak, és azt kellett látnia, hogy a tábla helyett őt veszi célba. És nem is Monty volt az, hanem Mr. Smith. A következő pillanatban egyenes háttal, a selyemtakarót a két markába gyűrve ült a priccsen. Kalapáló szívvel igyekezett különválasztani saját álomenergiája maradványait a szűk légtérben tomboló vihar néma bömbölésétől. Ezek nem a saját áramlatai, jött rá azonnal. Griffin vergődött egy lidérces álom szorításában. Bárhol felismerte volna a férfi energiáját. A külső szobát nemcsak az ablakon át beszűrődő holdfény világította meg. Látta és érezte a forró álomfény kísérteties ragyogását. Kibújt az ágyneműből, és leszállt a keskeny ágyról. Meztelen talpát sütötte a hideg padló. Az ajtóhoz ment, és kinézett a kis nappaliba. Arra számított, hogy Griffint látja ott, amint hálózsákjában fekve alszik a földön. De Griffin nem aludt. Törökülésben ült a szétnyitott hálózsákon, egyik kezét a padlón előtte álló Égő Lámpa peremére téve. A lámpa még nem volt teljesen átlátszó. A rajta lévő kristályok is sötétek voltak. De a tárgy belsejében energia kavargott időnként felvillanva, ez keltette a baljós ragyogást. Griffin szeme nyitva volt. Izzott a tárgy kísérteties fényében. Nem adta jelét, hogy látná a nőt. – Griffin? – szólt rá Adelaide halkan, inkább csak súgva. Ösztöne arra figyelmeztette, hogy veszélyes lenne hirtelen felriasztania a férfit ebből az állapotából, különösen most, hogy már felizzította a lámpa energiáját. Óvatosan közelebb ment, és közvetlenül a hálózsák előtt megállt. – Griffin – szólt ismét, ezúttal kicsit hangosabban. – Hall engem? A férfi nem mozdult, de álomenergiája hevességében némi változás állt be. A tárgy belsejében égő fény egyszeriben ijesztően vakítóvá vált. Nem jó jel, gondolta Adelaide. Lehet, hogy az ő jelenlétére reagál így. Leguggolt Griffin mellé, és óvatosan megérintette a karját.

Azt hitte, felkészült a közvetlen érintésre, de arra a rémálomenergiahurrikánra, amely végigszáguldott az érzékein, lehetetlen volt felkészülni. Nem látta Griffin pokoli álmának jeleneteit, de a tehetségéből fakadó intuíciójával dermesztően tiszta képekké tudta átalakítani az energiát. Vér, az ágyról lecsüngő sápadt kar, a fiú kísérteties tükörképe az öltözőasztal tükrében, és a felismerés, hogy valami szörnyűség történt. És mindenekfölött a szívbe markoló tudat, hogy túl későn érkezett, már nem képes megmenteni a szüleit. A vizuális benyomások nem lepték meg Adelaide-et, hiszen tudott Griffin visszatérő rémálmáról. Megdöbbentette viszont, hogy ezúttal nem érzékelte az álomenergiát jelző, forrón kavargó káoszt. Griffin kézben tartotta lidérces álmát. Bármikor véget tudott vetni neki. De Adelaide-nek nem tetszett, ami a lámpával történt. A fém ekkorra már átlátszóvá vált. Várható volt, hogy hamarosan felragyognak a kristályok. Levette a kezét a férfi karjáról, és nyúlt a tárgy pereme felé. Griffin abban a pillanatban magához tért. Adelaide tudta, hogy az érzékei továbbra is felajzott állapotban vannak, és energiájukkal betöltik az egész szobát. De felocsúdásával egy időben a rémálom-energia forró áramlatai drámaian átalakultak. – Adelaide. – A rekedten suttogó hang mintha egy tágas barlang mélyéről hangzott volna. Ujjai rákulcsolódtak Adelaide csuklójára. – Jól vagy? – kérdezte elakadó lélegzettel Adelaide, mert most is elfogta ugyanaz a lebegés és szédülés, amit a múlt éjjel érzett, amikor a férfi a karjába vette. – Megígértem, hogy egy ujjal sem érek hozzád ma éjjel – felelte Griffin. Adelaide végre megértette. A férfi egy perccel ezelőtt még a rémálom-energia sötét káosza felett uralkodott, s azzal, hogy ő kirántotta ebből a transzállapotból, azok a vad erőhullámok nem csitultak el azonnal. Egyszerűen átalakultak egy másfajta energiává. De Griffin továbbra is ura maradt a helyzetnek. Ez bámulatba ejtette. A szédítő izgalom lángra gyújtotta az érzékeit. – Feloldalak az ígéreted alól – suttogta. – Biztos, hogy akarod? – Igen. Ó, igen.

Szabad kezének ujjhegyeivel végigsimított a férfi megfeszített állán. A láz forróságát érezte a bőrén. A szemén is. A férfi testén áthullámzó borzongást is érezte. Ösztönösen mozdult, hogy közelebb hajoljon hozzá. A lámpa váratlanul felragyogott. Adelaide sejtette, hogy a tárgy belsejében kibomló erők nemsokára irányíthatatlanná válnak. Megmarkolta a lámpa peremét. Sistergő rázkódás fogta el, össze kellett szorítania tőle a fogát. Abból tudta, hogy Griffin is érezte, mert a keze görcsösen összébb szorult a csuklóján. De a következő pillanatban felfedezte a vadul rezonáló áramlatok mintázatát. Ekkor beleszőtte a saját energiáját, holott tisztában volt azzal, hogy valószínűleg nem tudja átvenni az irányítást. A lámpának most Griffin parancsolt. De ha ügyesen és óvatosan dolgozik, meg tudja tartani számára az erő középpontját. Griffin a lámpát nézte; most nagyon közel volt ahhoz, hogy felszínre törjön a benne lakó alkimista. – Azt hiszem, a tűzzel játszunk – suttogta. Adelaide szabad kezével megfogta a férfi állát. – Griffin, figyelj rám. Le kell kapcsolnod. A férfi mosolya szívbe markolóan érzéki volt. A csuklóját szorító kezével magához húzta Adelaide-et. – Jól van – mondta. – Ura vagyok a helyzetnek. A szenvedély hevét egy pillanatra páni félelem hűtötte le. – Nem lehet tudni, mire képes a lámpa ebben az állapotában – mondta Adelaide. – Borzasztóan veszélyes. Le kell kapcsolnod. – Tudni akarom, mi van a vihar magjában. Úgy érzem, meg kell értenem. – Kérlek – fogta könyörgőre a nő. – Kapcsold le a lámpát. A kedvemért. A férfi ismét elmosolyodott, és ajkával végigsimított Adelaide ajkán. – Érted, Adelaide, bármit – mondta. A lámpa meglepő váratlansággal kialudt, és a szobát ismét egyedül a hold fénye világította be. A levegőben kavargó baljós energia visszaesett arra a szintre, amiről Adelaide tudta, hogy normálisnak tekinthető a lámpa jelenlétében. Tompa puffanás, majd csörömpölés hallatszott, és Adelaide csak akkor jött rá, hogy Griffin félresöpörte a lámpát, amikor már hanyatt

feküdt a hálózsákon. A férfi fölébe hajolt, teste egész súlyával ránehezedett, és a szája a szájára tapadt. Az az energia, amely most lobbant fel a sötét szobában, ismerős volt: különleges, izgató áramlatai mindig ott vibráltak a levegőben kettőjük között. A férfi kinyitotta a nadrágja derekát, majd Adelaide hálóingét kezdte kioldozni. Adelaide ujjait Griffin nyitott inge alatt az ép vállába mélyesztette, majd nyitott tenyerével végigsimított meztelen mellkasán, és lejjebb. Egyre lejjebb haladva megkereste a maga teljes hosszúságában feszülő férfiasságát, és gyengéden megszorította. – Mondom, hogy a tűzzel játszunk – mormolta Griffin, és szája lejjebb siklott Adelaide nyakára, majd a mellére. A mellbimbója már olyan érzékeny volt, hogy Adelaide halkan felsikoltott, amikor megérezte Griffin nyelvét rajtuk. Mintha megmarkolták volna belül. Lucskosan, sajgó vággyal eltelve várt a férfira. Griffin a hasára fektette erős, meleg tenyerét. Adelaide felszisszent, megérezve a fogak végtelenül gyöngéd harapását combja belső felének selymes bőrén. És ezután a leghihetetlenebbül intim helyeken árasztotta el csókjaival. Ő voltaképpen egy nagyvilági nő, figyelmeztette magát. Ennek ellenére csekély számú szeretőinek soha nem engedett meg ilyen bizalmas érintéseket. – Griffin. – Érted bármit, Adelaide – ismételte meg a férfi, s a hangja ezúttal éppoly kemény és feszes volt, mint a teste. Adelaide testén végighullámzott a gyönyör. Még akkor is odafönt repült a káprázatos energiahullámon, amikor Griffin egy erőteljes lökéssel mélyen beléhatolt. A már amúgy is a végletekig felajzott teste újabb utórezgés-kitöréssel válaszolt. Griffin ekkor lassú és erőteljes mozgásba kezdett. Minden egyes mozdulata megfontolt és óriási önuralomról tanúskodó volt. Adelaide mindkét karjával és lábával átkulcsolta. – Nem kell semmit bebizonyítanod nekem – mondta. – Talán csak magamnak – felelte a férfi az erőteljes mozgástól rekedten. – Ne – súgta Adelaide, és addig ficánkolt, addig lökődte Griffint, amíg az engedelmesen a hátára nem fordult. Akkor fölé telepedett, és nagy gonddal elhelyezkedett rajta.

– Most a te kedvedért — mondta. Egy pillanatig azt hitte, Griffin nem lesz képes rá, hogy átadja neki az irányítást. De ekkor a férfi egy nyögéssel kiszabadította magát önzése béklyóiból. Adelaide érezte, hogy ez a bizalom megnyilvánulása volt a részéről. Felvillanyozva vette át az uralmat a kettőjük között fellobbant, szenvedélytől izzó energia fölött. Griffin ujjongó kiáltással érkezett a csúcsra. Egy időtlen percig egész testében borzongva, remegve beleáradt Adelaide testébe. Mintha hirtelen fénylő köd ereszkedett volna a szobára. Adelaide úgy érezte, az aurája egy röpke pillanatig összeolvad Griffin aurájával. Olyan volt ez, mintha megérintették volna egymás lelkét. A következő lélegzetvétellel a pillanat is elmúlt. Érezte, hogy Griffin lassan visszasüllyed önmagába. Várt, amíg a férfi izzadtan, teljesen ellazulva, mozdulatlanul elfekszik alatta. Akkor nagyon óvatosan kiszabadította magát. Ő is csatakos volt az izzadságtól és egyéb fluidumoktól. A belső combizmai enyhén remegtek az erőfeszítéstől. Griffin, már félálomban, fél karral átölelte, és lehúzta maga mellé. Adelaide közelebb fészkelte magát hozzá. Gondolta, megvárja, míg Griffin elalszik, akkor visszamegy a kis priccsre, és bebújik a selyem ágyneműjébe. Mire ezt végiggondolta, már aludt is.

33. Épp amikor letette az asztalra a maradék kenyérrel, sajttal és két almával megrakott tálcát, Griffin az ingét gombolva kilépett a másik szobából. Lopva figyelni kezdte, vajon mitől látszik olyan másnak ma reggel. Megmosakodott és megborotválkozott abban a vízben, amelyet ő melegített a tűzhelyen, de nem ettől. Mert láthatóan nemcsak felfrissült, hanem új erőre is kapott. A keménység most is megvolt benne, de valahogy fiatalabbnak, gondtalanabbnak tűnt, mintha rájött volna, hogy az élet még tartogat számára valami jót. De az is lehet, hogy a saját jókedvétől látja ilyen derűsnek és vidámnak a reggelt. Még most sem tudott napirendre térni afölött, hogy egy ágyban aludt Griffinnel, méghozzá jól. Arra ébredt, hogy a reggeli nap besüt az ablakon. Életében először tudott egy teljes éjszakát eltölteni egy férfival. – De jó kávéillat van! – szimatolt vidáman Griffin. – Mint tegnap este a bor, ez is átváltoztat mindent – felelte Adelaide. Két csészét megtöltött kávéval, és leült a férfival szemben. — Ez az igazi alkímia. Griffin nevetve ült asztalhoz. Adelaide minden porcikájával átérezte a perc meghittségét. Az élmény lenyűgöző újdonsága miatt már-már arról is megfeledkezett, hogy rejtekhelyen vannak. A legszívesebben örökre itt maradt volna Griffinnel, és az igazi világnak még a létezését is elfelejtette volna. Istenem, gondolta, lehet, hogy erre célzott Mrs. Trevelyan tegnap, amikor azt mondta, hogy érezzem jól magam. Griffin erős, fehér fogai megvillantak, ahogy jóízűen beleharapott az egyik almába. A tiszta, zavartalan, férfias elégedettség meleg derűje vette körül. – Velem aludt az éjjel – mondta. Adelaide érezte, hogy arcát pír futja el. – Az isten szerelmére, Griffin, ilyesmiről nem illik a reggeliző asztalnál beszélni! – Nem, úgy értettem, hogy velem aludt. Becsukta a szemét, elaludt, és talán még álmodott is, igaz? Adelaide finoman megköszörülte a torkát.

– Igen. Csakugyan önnel aludtam. Griffin várt egy kicsit. Magabiztos nyugalommal. – Mit jelent ez? – kérdezte végül, látva, hogy Adelaide nem folytatja a társalgást. – Az a gyanúm, hogy a lámpához lehet valami köze – válaszolta könnyedén Adelaide. – Azt hiszem, mindketten ráhangolódtunk az áramlataira. Talán ha egy szobában van velünk, olyankor meggátolja más álomfényhullámhosszok terjedését. – Más szóval fogalma sincs, miért tudott egy ágyban aludni velem az éjjel. – Pontosan – ismerte be Adelaide. – Sejtelmem sincs. De ha már szóba került az álomfény, mi a csudát művelt az éjjel? – Magam sem tudom igazán. – A szoba másik felében lévő asztalkára nézett, amelyen a lámpa állt. – Csak annyit mondhatok, hogy van valami a lámpa körül, amit meg kell tudnom. Úgy érzem, nagyon közel járok ahhoz, hogy megértsem. Azt gondoltam, ha belepumpálok egy kis energiát a nyavalyásba, talán rájövök, mi az, amit eddig nem tudtam megfejteni. – Ígérje meg, hogy többé nem próbálja nélkülem működésre bírni. – Szavamat adom rá. Tanultam a leckéből. A legendának ez a része kétségtelenül igaz. – Arra a részre gondol, amely kimondja, hogy egy álomfényfejtővel együtt kell működtetni a lámpát? – Igen. – Griffin újból beleharapott az almába. – Nem is tudom, mi történt volna, ha nem lép közbe. – Ne is gondoljon rá. – Miért? Mit gondol, mi történhetett volna? Adelaide a lámpára pillantott. – Ha a lámpában lévő energia elszabadul, kiégethette volna az összes érzékét, és nagy valószínűséggel az enyémet is – jelentette ki mély meggyőződéssel. – Még akkor is, ha ön a másik szobában van? – nézett rá Griffin inkább kíváncsian, mint rémülten. – Még akkor is. Biztos vagyok benne – bólintott komor képpel Adelaide. – Akár meg is ölhetett volna mindkettőnket, Griffin. Vagy még rosszabb is történhetett volna. – Arra gondol, hogy megőrülhettünk volna?

– Igen. – Huh. Jó, rendben. Nincs több kísérletezgetés. – Közben elfogyott az alma, és Griffin a kávéját kezdte kortyolgatni. – Borotválkozás közben kicsit gondolkoztam. – És? – Eszembe jutott, hogy ebben a kirakós játékban sok még a hiányzó mozaik. Az egyik közülük az a rejtélyes altatógáz, ami azokban a tartályokban volt. – Es itt van még a vörös kristályok rejtélye is – emlékeztette Adelaide. – Igen, de fogalmam sincs, hogy hol keressem azt az embert, aki a kristályokat kicsiszolta. Arra azonban van egy ötletem, hogy hol találhatom meg a vegyészt, aki az altatógázt készítette. Nem sok tudós ember akad a környékünkön, aki tudná, hogyan kell kikotyvasztani egy ilyen egzotikus gázt. Akárki volt is, fölöttébb valószínűnek tartom, hogy a kristályok is az ő keze alól kerültek ki. – Igen ám, de hogyan találunk meg egy bizonyos kémikust egy ekkora városban? – Nem szívesen mondom ki, de attól tartok, annak a hölgynek a tanácsára lesz szükségünk, akinek a mérgekhez van különös tehetsége. – Jóságos ég. Azt akarja, hogy lépjek kapcsolatba újra Lucinda Jonesszal? – Azt hiszem, ezúttal nem kell olyan túlzásba esnie, hogy még teára is meghívja.

34 – Nézzen rájuk – mondta Lucinda Jones. – Olyanok, akár két gentleman, akik egy hajnali órán pisztolypárbajjal óhajtanak rendezni valami becsületbeli ügyet. Adelaide Griffint és Caleb Jonest figyelte a hintó ablakán keresztül. Sűrű köd lepte a park fáit. A két férfi csupán két sötét árnyalaknak tűnt a ködben. A másiktól némi távolságra, olyan pózban álltak egymással szemben, ami helyénvaló lett volna az imént említett hagyományos hajnali foglalatosság közben is. – Igaza van – felelte Adelaide. – Mintha párbajozni jöttek volna. – Hála az égnek, hogy manapság az urak már nem vívnak párbajt – sóhajtotta Lucinda. — Nehéz elhinni, hogy az ilyesmi valamikor egészen mindennapos volt. Vajon mi vette rá a férfiakat, hogy felhagyjanak vele? – Gyanítom, hogy a pisztolyok megbízhatóságában és célzási pontosságában bekövetkezett javulás – jegyezte meg Adelaide. – Régen jó esély volt rá, hogy a fegyver egyáltalán nem sül el, vagy a golyó célt téveszt. A becsületnek azonban így is eleget tettek. Lucinda elnevette magát. – Jóleső érzés arra gondolni, hogy a józan észnek komoly köze lehetett a párbajozás kimúlásához a divatból. Jól gondolom, hogy a fegyverek terén Nyugat-Amerikában vált szakértővé? – Igen – felelte Adelaide, de a szemét egy pillanatra sem vette le a két férfiról. – Sajnos ott a legutóbbi időkig létezett a párbajozás egy formája, jóllehet korántsem volt olyan mindennapos, ahogy a regények és a sajtó beállította. – Én is hallottam a vadnyugati fegyveres lövöldözésekről szóló történeteket. – Lucinda jól megnézte Adelaide nadrágját és zakóját. – Amerikában sok nő öltözik férfiruhába? – Nem. Biztosíthatom, hogy az amerikai nőket éppúgy érdekli a divat, mint az angolokat. Én most csak azért viselek férfiruhát, mert Mr. Winters értésemre adta, hogy adott esetben rögtön futásnak kell erednem. – Mr. Winters nyilván szeret előre gondolkozni.

– Úgy sejtem, ezáltal tudott ilyen sokáig életben maradni a foglalkozásában. – Nehéz élete lehet – jegyezte meg Lucinda csendesen. – Kibírhatatlan, ami azt illeti. De ő csak ezt ismeri. Mit gondol, miről beszélgetnek? – nézte Adelaide összehúzott szemmel a két férfit. – Nem tudom, de egy dolgot mondhatok. – Mégpedig? – Mr. Winters nagyon szeretheti önt. Adelaide megdöbbenésében elkapta a tekintetét az ablakon túli látványról. Beletelt pár másodpercbe, mire újból megtalálta a hangját. – Hát ezt meg honnan a csudából veszi? – kérdezte fülig elvörösödve, amikor végre meg tudott szólalni. – Biztosíthatom, hogy Mr. Winters és én alig ismerjük egymást. Bizonyos körülmények hoztak össze bennünket. – Igazán? – nézett rá tűnődve Lucinda. – A férjem szerint ez az első alkalom, hogy ő és Mr. Winters találkoznak. Miután a szüleit meggyilkolták, Mr. Wintersnek nyoma veszett London utcáin. Mire újra felbukkant, sok minden megváltozott. – Nos, igen, ismerve, hogy milyen irányt vett Mr. Winters élete, érthető, hogy eddig miért nem találkoztak. – Ön rendezte át az egyenletet, Mrs. Pyne – mosolygott sokatmondóan Lucinda. – Valójában Miss Pyne. Akkor változtattam meg, amikor visszajöttem Angliába, hogy özvegyi gyászt viselhessek. De kérem, szólítson Adelaide-nek. – Rendben van, Adelaide. Ön pedig szólítson engem Lucindának. Azt akartam mondani, hogy a szerelemnél nem tudok nagyobb erőt elképzelni, amely rábírhatná a londoni alvilág egyik leghatalmasabb szereplőjét arra, hogy találkozzon a Jones & Jonesszal. – Mr. Winters kötelességének érzi, hogy védelmezzen engem – sietett megjegyezni Adelaide. – És ez vajon nem annak a jele, hogy szereti önt? – Semmi esetre sem. Tudnia kell, hogy Mr. Winters a természetéből adódóan védi azokat, akik iránt felelősséget érez. A szerelemnek ehhez semmi köze. – Hmm. – Mit akar ezzel mondani? – nézett rá gyanakodva Adelaide.

– Semmit – válaszolta Lucinda könnyedén. – Mindössze megpróbáltam magam elé képzelni egy alvilági bandavezért, aki titokban fényes páncélt viselő lovag. – Valóban kicsit nehéz ezt elmagyarázni – ismerte el Adelaide.

35. – Gratulálok a házasságához, Jones – mondta Griffin. – Köszönöm. – És az új nyomozói pályájához. – Ez a munka teljes mértékben nekem való. Griffin tűnődve nézte Calebet a közöttük kavargó vékony ködfátyolon keresztül. – Nem lep meg, tekintettel arra, amit a pszichikus természetéről hallottam. Azt mondják, élvezettel bogozza ki a rejtélyes eseteket, és felismeri az eseményekben a válaszokhoz vezető rendszert. – Állítólag önnek is kimondottan való az, amivel foglalkozik. – Vagyunk, amik vagyunk. – Két őrült alkimista sarjai – közölte Caleb. – Ezen az eléggé nyilvánvaló módon akar rákérdezni arra, hogy mostanság válok-e Cerberussá? – Feltételezem, hogy a válasza nemleges lenne – válaszolta Caleb közönyösen. – Mrs. Pyne sikerrel alkalmazta a lámpát az érdekében, nemde? – Valóban. – Természetesen ha a lámpás hadművelet nem sikerült volna jól, ön akkor sem vallaná be azt nekem itt, alig tíz lépésre tőlem. – Tökéletesen igaz. Caleb futó pillantást vetett a hintó felé, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy nem tűnt el a ködben. – Ön megtalálta az Égő Lámpát, és megtalálta Mrs. Pyne-t. Úgy tűnik, hogy a dolgok kedvezően alakultak. Miért kérte hát, hogy találkozzunk? Nehéz elhinnem, hogy a Konzorcium Igazgatójának szüksége van a Jones & Jones szolgálataira. – Ami azt illeti, igenis szükségem van az ügynöksége szolgálataira. Nekem azt mondták, hogy a feleségének a mérgek kimutatásához van tehetsége. – És? Griffin benyúlt a nála lévő vászontáskába. – Szeretném kikérni a felesége véleményét annak a gáznak a mineműségéről, amely ebben a pléhtartályban volt.

És átadta a fémgömböt Calebnek. – Nocsak – forgatta kesztyűs kezében Caleb a tartályt. Mindeddig szigorú és megfejthetetlen arckifejezése megváltozott, amikor élénk érdeklődés csillant meg a szemében. – Mi ez az eszköz? – A gáz, ami benne volt, igen rövid idő alatt, azaz perceken belül álomba merítette az áldozatát, akinek ráadásul kellemetlen álmai is voltak. Tegnapelőtt éjszaka két besurranó alak fél tucat ilyen holmival kábította el az őreimet és a kutyákat. Mrs. Pyne és én szerencsére nem részesültünk a hatásából. Caleb meglepetten fölpillantott. – Azt mondja, az ellenségei behatoltak a házába? – Enyhén szólva roppant kínos volt. – Az ön pozíciójában? Kétségtelenül – villant át egy futó mosoly Caleb arcán. – De mi az ördögöt kerestek ott? Miért kockáztatná bárki, hogy tengelyt akasszon önnel? – Mrs. Pyne-t és a lámpát akarták elvinni. – Ez nagyon nyugtalanító fejlemény – mondta Caleb, és lepillantott a fémtartályra. – És van itt még valami, Jones. Mindkét betolakodó közepes színvonalú tehetség volt, de volt náluk valami furcsa vörös kristály, amely egy rövid időre számottevő mértékben fokozta a természetes képességeiket. – Várjunk csak. Azt mondja, volt valami tehetségük? – Az egyik vadász volt, a másik illúziókeltő tehetség. – Griffin egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Nem minden pszichotehetség ott látja meg a napvilágot, ahol ön él, Jones. Bizonyos tehetségek birtokosai az én világomban születnek meg. Az utca emberei ritkán kapnak meghívást, hogy csatlakozzanak az Arkane Társasághoz. – Tudok róla – felelte Caleb csendesen. – Nem sértésnek szántam. Nyilvánvaló, hogy a tehetség, akárcsak az intelligencia, nem függ az egyén társadalmi helyzetétől. – Örülök, hogy van valaki az Arkane-ban, aki felismerte ezt a biológiai tényt. – Az unokafivérem, Gabe, a Társaság új Nagymestere, minden igyekezetével azon van, hogy nyílttá és demokratikussá tegye a szervezetet. Fikarcnyit sem törődik a társadalmi osztállyal. Ahogy

egyetlen Jones sem. De a dolgok megváltoztatásához idő kell. Az Arkane a legkevésbé sem ultrakonzervatív szervezet. – Elnézést. Talán kicsit túl érzékenyen reagálok erre a témára. – Griffin kivette a zsákból az egyik lemerült kristályt, és nyújtotta Calebnek. – Mindkét betolakodónál volt egy-egy ilyen kő. Rövid ideig használták őket, de így is teljesen kiégtek. Azt azonban el kell ismernem, hogy hatékonyak voltak. Caleb elvette a kristályt, és alaposan megnézegette. Kíváncsisága tapinthatóvá vált a levegőben. Úgy fürkészte a tárgyat, mintha válaszra akarná bírni. – Valaki tud róla, hogy önnél van a lámpa és az álom-fényfejtő – mondta. – Akárki is az, annyira fontos neki megszerezni mindkettőt, hogy képes magára haragítani önt azzal, hogy két jól felfegyverzett alakot küld a házába. – Valóban sikerült magára haragítania. Ma azért jöttem el ide, mert azt remélem, hogy a felesége lát benne valamit. Ha be tudná azonosítani az altatógázt, akkor lehet, hogy megtalálnám a kémikust, aki kikeverte. Nem lehet valami közönséges anyag. – Mondani könnyebb, mint ténylegesen megtalálni egy kémikust ebben a városban. Nemrégiben magam is megtapasztaltam. – Ezek a pléhtartályok az én világomból származnak, nem az önéből – jegyezte meg Griffin nyugodtan. – Tudom, hogyan kell az alvilágban megtalálni a kérdésekre a válaszokat. De előbb biztos akarok lenni abban, hogy a jó kérdéseket teszem-e fel. Caleb ezen egy kicsit elmosolyodott. – Több bennünk a közös vonás, mint gondolná, Winters. Menjünk, hallgassuk meg, mit mond nekünk Lucinda. Megfordult, és elindult a hintó felé. Griffin csatlakozott hozzá. – Nagyra értékelem, amit tesz, Jones. – Biztosíthatom, engem is nagyon érdekel ez az ügy. Most, hogy végre megismerkedtünk, szeretnék kérdezni öntől valamit. – És mi lenne az? – Egyvalami mindig fejtörést okozott nekem a szülei halálát övező eseményekben – mondta Caleb. – Micsoda? – Miért tűnt el ön azon az éjszakán? – Nem gondolja, hogy nyilvánvaló?

– Nem. – Azt feltételeztem, hogy az Arkane felelős a gyilkosságokért és a lámpa ellopásáért. Logikusnak tűnt az a következtetés, hogy a Társaság ellenem is küld majd valakit. Úgy éreztem, az lehet az egyetlen reményem, ha eltűnök a város utcáin. Caleb elismerően füttyentett. – Csodálom azt, ahogy gondolkodik, Winters. Meggyőződésem, hogy ön az első ember az életemben, akinek éppolyan érzéke van az összeesküvés-elméletekhez, mint nekem. Miért olyan biztos abban, hogy a szüleit megölték? Úgy mondják, hogy tragikus módon gyilkosság és öngyilkosság végzett velük. – Apám sohasem lőtte volna le az anyámat, hogy aztán önmagával is végezzen. Legalábbis pénzügyi gondok miatt biztosan nem. Volt tehetsége a vagyonszerzéshez. Mindenki másnál jobban tudta, hogy könnyen kiheveri a veszteséget, és ki tudja fizetni a befektetőit. Számomra egy pillanatig sem volt kérdés, hogy mi történt aznap éjszaka. – Értem. – Caleb hangján érezni lehetett, hogy izgatja a dolog. – Mrs. Pyne nemrégiben a tehetsége révén igazolta az elméletemet. Kimutatta a gyilkos jelenlétét a bűntény helyszínén. – Ennyi év után is? – Mint mondta, a gyilkosság szennyfoltot hagy maga után, legalábbis az álomfényben. – A Jones & Jones jelenleg bűnügyek felderítésével foglalkozik – mondta Caleb. – Arra gondolok, hogy akár vállalhatnánk is néhány régi és új esetet. – Itt nem két, egymástól független esettel van dolgunk. A szüleim meggyilkolása összefügg azzal, ami most történik. – Bámulom a gondolkodását, Winters. Egyetértek, nincsenek véletlenek. Megkönnyebbülés olyan emberrel beszélgetni, aki nem tart félbolondnak. – Honnan tudja, Jones, hogy épelméjű? – pillantott rá Griffin. – Egyszerű. Valahányszor elfog a kétség, megkérdezem a feleségemet. Kinyílt a hintó ajtaja. Lucinda és Adelaide kinéztek rajta.

– Mr. Winters szeretné, ha megvizsgálnád ezt a tartályt, drágám. – Caleb benyújtotta a fémgömböt a kocsi belsejébe, ahol Lucinda elvette tőle. Griffin érezte, hogy a levegő megtelik energiával, és ebből tudta, hogy Mrs. Jones élesre állította az érzékeit. Felháborodott felszisszenés hallatszott a hintó mélyéből. – A páfrányom – kiáltotta Lucinda. – Akármilyen méreg volt is ebben a gömbben, biztos, hogy az én Ameliopteris amazonensistmből készült! – Ebből pár dolog mindjárt érthetővé válik – jegyezte meg Caleb. – Basil Hulsey új pártfogót talált magának.

36 Mindnyájan együtt ültek Jonesék hintajában. Kicsit szorosan vannak, gondolta Adelaide. Ráadásul, mivel a szűk helyen négy pszichotehetség zsúfolódott össze, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, hogy a levegőben megemelkedett az energiaszint. Pedig mind a négyen igyekeztek alacsony szinten tartani a pszichikus érzékelésüket. – A Jones & Jones egy pszichikus nyomozóiroda – magyarázta Caleb. – Örömmel vesszük, ha a Társaság bármely tagja hozzánk fordul valamilyen esettel. De a J & J elsősorban azért jött létre, hogy felvegye a küzdelmet egy veszedelmes, új összeesküvéssel. – Milyen jellegű összeesküvésről van szó? – érdeklődött Adelaide. – Az összeesküvők a Smaragd Asztal tagjainak nevezik magukat – válaszolta Caleb. – Úgy véljük, hogy a szervezet több körből vagy sejtből épül fel. Két körét már sikerült megkülönböztetnünk, de a vezetőit még nem tudtuk beazonosítani. Modern kori alkimistákkal van dolgunk. Mániákusan titkolódzóak. – Modern korban élünk, Mr. Jones – jegyezte meg összehúzott szemöldökkel Adelaide. – Mostanra már mindenki tudja, hogy az alkímia merő ostobaság, semmi több. Mindnyájan ránéztek. – Ne felejtse el, hogy még a nagy Newton is nagyon komolyan tanulmányozta az alkímiát – szólalt meg udvariasan Lucinda. – Akármilyen zseniális ember volt, ő még a tizenhetedik században élt – felelte Adelaide. – Akárcsak Sylvester Jones és Nicholas Winters – morogta Caleb. – És nekünk még ma is az ő alkímiai kísérleteik eredményeivel van dolgunk. Adelaide megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Értem, Mr. Jones. Csak nagyon nehéz elhinnem, hogy még a mi modern korunkban is vannak emberek, akik hisznek abban, hogy megtalálhatják a módját, hogyan változtassák az ólmot arannyá. – A modern alkimisták nem a közönséges fémek arannyá változtatásának titkát kutatják – magyarázta Lucinda. – Ők az alapító formulájának tökéletesítését tűzték ki célul. Adelaide szája hirtelen kiszáradt.

– De hiszen én úgy tudtam, hogy ez is csak egy Arkane-legenda. – Mint az Égő Lámpa – jegyezte meg fanyarul Griffin. Adelaide összerezzent. – Igen, természetesen – mondta. – Amennyire meg tudtuk állapítani, az összeesküvők a formula különböző változatain dolgoznak – folytatta Caleb. – Eddig minden változat súlyos mellékhatásokat produkált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik használják a szert, ne okoznának sok gondot nekünk. – Az egyik kutatójuk dr. Basil Hulsey – magyarázta Lucinda. – Úgy gondoljuk, hogy a fia, Bertram a segédje. Mindenesetre Basil Hulsey egyszer ellopott egy páfrányt az üvegházamból. – Az ön által említett Ameliopteris amazonensist? — tudakolta Adelaide. – Igen – bólintott Lucinda, a pléhtartályt vizsgálgatva. – Látok benne bizonyos szokatlan tulajdonságokat. Úgy tűnik, Hulsey arra használta, hogy előállítsa az altatógázt. – Az a kérdés, hogy ki az ördögnek dolgozik jelenleg az a gazember? – töprengett fennhangon Caleb. – A jelek szerint az én környezetemből valakinek – adta meg a választ Griffin. Elgondolkodva nézte a fémtartályt. - Kikérdeztem a két csibészt, akik behatoltak a házamba. Évek óta egy csapatot alkotnak ők ketten. Meg voltak győződve arról, hogy akinek dolgoznak, az alvilág tagja, és nem az előkelő társaságé. – Hulsey-nak egy mindennel felszerelt, korszerű laboratórium kellett ahhoz, hogy a gázt és a kristályokat elő tudja állítani – szögezte le Caleb. – Ott, ahol én élek, nagyon kevesen tudnának vagy akarnának egy ilyen tervhez anyagi fedezetet nyújtani – jelentette ki Griffin. – És nagy valószínűséggel csak egy ember van, akit személy szerint érdekelhet is egy ilyen parafegyver. – Úgy érti, önön kívül egy ember? – mosolygott finoman Caleb. – Igen – nézett rá Griffin. – Úgy látszik, Luttrell megszegte a békeszerződésünket. Ez arra utal, hogy történt valami, ami elhitette vele: most olyan helyzetben van, hogy megkockáztathat egy támadást ellenem. – Miféle békeszerződést? – kérdezte zavartan Lucinda.

– Azt hiszem, Mr. Winters a Craygate Temetői Békére utal – felelte Caleb, egy pillanatra sem véve le a tekintetét Griffinről. – A Jones & Jones jobban ismeri a világomban kialakult erőviszonyokat, mint én magam – jegyezte meg derülten Griffin. – Ön legenda a saját világában – felelte minden hűhó nélkül Caleb. – Akárcsak a békekötés. A legendáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy eljutnak a kívülállókhoz is. Biztos benne, hogy Luttrell pszichotehetség? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Volt már néhány üzleti ügyem vele – válaszolta Griffin. – Kétség sem fér hozzá. Mit gondol, miért nem tudott a Scotland Yard soha a közelébe férkőzni? – Ugyanazért, amiért sohasem tudták felfedni a Konzorcium Igazgatójának kilétét – vágta rá Caleb, majd Lucindára nézett. – Látod, kedvesem, mi történik, amikor tehetséges emberek bűnözőkké válnak? – Valóban – felelte Lucinda. – Kifejezetten sikeresek lesznek az üzleti életben. Griffin udvariasan várt, mint akit ez a téma nem különösebben érdekel. Caleb visszafordult hozzá. – Nos, Winters? Segít nekünk megkeresni Basil Hulsey-t? – Hulsey engem nem nagyon érdekel – válaszolta Griffin. – Az azonban világos, hogy Luttrell-lel kapcsolatban tennem kell valamit. E pillanatban pedig úgy látszik, hogy a két probléma összefügg egymással. – Mit javasol, hogyan állítsuk le Luttrellt? – faggatta Caleb, akit az ügy láthatóan felcsigázott. – Azt mondják, a szervezete a második legerősebb az öné után. Griffin kinézett a hintó ablakán a köd borította parkra. – Vágja le a fejét, és a kígyó elpusztul – mondta.

37. – Az isten szerelmére, Griffin, nem akarom elhinni, hogy a Jones & Jones kedvéért belement Luttrell és az egész szervezete elpusztításába – fakadt ki Adelaide. – Nem azért csinálom, hogy szívességet tegyek az Arkane-nak – felelte Griffin. – Luttrell megsértette a békeszerződést, amikor elküldte azt a két fickót kegyedért. Hajnali egy óra volt. Egy jelöletlen hintóban ültek, amelyet Griffin londoni útjain használt. Jed ült a bakon. A telehold fénye opálos ragyogással töltötte meg a ködöt, ami Griffint az Égő Lámpára emlékeztette. Érezte, hogy a tarkóján felborzolódik a haj. Mindössze egy napba telt, hogy megkapja az első komoly választ arra az ajánlatára, amelyet elterjesztett az utca emberei között. De tudta, hogy az óra ketyeg, és nem telik bele sok idő, a pletyka Luttrell fülébe is eljut. – Luttrell egészen biztosan felkészül önre – jelentette ki Adelaide. – Ön csak egy ember, nem pedig egy hadsereg. – Néha egy ember meg tudja csinálni azt, amit a sokaság nem tud. Emlékszem egy igen buzgó társadalmi reformerre, aki egész bordélyházakat tudott lerombolni belülről a sajátos trójailóstratégiájával. – Az nem ugyanaz – erősködött Adelaide. – De igen. Csak kicsit más léptékben. Mindenesetre abbahagyhatja a korholásomat, legalább egy rövid időre. Ma este nem fogok végezni Luttrell-lel. Ma este még csak találkozni szeretnék valakivel, aki hajlandó eladni nekem valami információt. – Nekem ez nem tetszik. – Hát, bevallom, általában én sem így szoktam tölteni az estéimet. Sokkal inkább szeretném egy üveg vörösbor és kegyed társaságában élvezni az estét a kandalló előtt. Mintha az igazi, közös otthonunkban lennénk, tette hozzá gondolatban. De nyomban el is tolta a gondolatot oda, ahol a régi álmait őrizgette. – Ígérje meg, hogy óvatos lesz – unszolta suttogva Adelaide.

Úgy látszik, nem tudja, mit jelent megígérni valamit, gondolta Griffin. Az ember csak olyasmit ígérhet meg, amit egészen biztosan képes lesz teljesíteni. – Feltett szándékom, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjek – felelte inkább. – Ha pár percen belül nem érek vissza, Jed tudni fogja, mit tegyen. – Ne mondja ezt – csattant fel Adelaide. – Adja a szavát, hogy épségben tér vissza. A férfi előrehajolt, futó csókot lehelt a nő szájára, majd résnyire nyitotta a hintó ajtaját. Megérezte a testén áthullámzó, a veszély fenyegető közelségét jelző energiaáramlást, amely élesre állította minden érzékét. Bevette magát a keskeny, kanyargós sikátorok holdsütötte labirintusába. A sarokra érve, mielőtt befordult volna egy átjáróba, megállt és hátranézett. A hintó már csak egy bizonytalan árnyék volt a ködben. Épp csak ki tudta venni Jed szikár alakját a bakon. Adelaide láthatatlanná vált a fülke sötétségében. De tudta, hogy ott van, és figyeli őt. Úgy figyeli, mintha igazán törődne az ő biztonságával. Egy alvilági bandavezér biztonságával. Társadalmi reformisták, gondolta. Nincs egy csöpp józan eszük sem.

38 A halálos energia fagyos lehelete szinte észrevehetetlenül gyenge volt. Adelaide először arra gondolt, hogy a hőmérséklet visszaeshetett pár fokkal. Ösztönösen összébb vonta a férfikabát állógallérját a nyaka körül. A hintó tetején lévő kis ablak nyitva volt, így ki tudott szólni Jednek. – Nem fázik odafönt, Jed? – kérdezte halkan. – Van itt az ülésen egy takaró. Nem kéri? Nem kapott választ. Pár perce még beszélgettek, ha nem is folyamatosan, inkább afféle kényelmes tempóban. Végtére is volt közös témájuk: a Jed munkaadója iránt érzett mélységes aggodalom. Újabb baljós hideg energiahullám borzongatta meg az érzékeit. Mint valami réges-régen érzett szag, emlékeket ébresztett benne. – Jed? A férfi nem válaszolt. Feltérdelt az ülésre, és a nyíláson át kinyúlt, hogy megérintse Jed karját. Amikor a ruhaujjához ért, mintha áramütés perzselte volna végig részben kiélesített érzékeit. Jed merev testtel ült a bakon, mint aki odafagyott az üléshez. Elakadó lélegzettel rántotta vissza a kezét, akárha tüzes kályhához nyúlt volna. A következő pillanatban azonban szörnyű sejtése támadt. Nemcsak érezte, tudta, hogy Jed közel jár a halálhoz, hogy meghal, ha ő nem tudja valamiképp visszaszorítani a férfi érzékeit megfagyasztó rettenetes áramlatokat. Lehúzta az egyik kesztyűjét, és összeszorított foggal, minden képességét felfokozva ismét kinyúlt a tetőnyíláson át, hogy megragadja Jed merev karját. A kabát vastag szövete valamelyest letompította a gyilkos energia erejét, de korántsem eléggé. Adelaide megrángatta Jed karját, és sikerült hátrahúznia a kezét a háta mögé, ahol el tudta érni. Leráncigálta a férfi vastag kesztyűjét, és ujjait összekulcsolta az övéivel. Jed kérges tenyere jéghideg volt. A férfi testén átvonuló energiahullámok elárasztották az ő érzékeit is, és fagyossá hűtötték a vérét.

Az áramlatok mintázatai az évek során még inkább elferdültek, eltorzultak, de bárhol felismerte volna őket. Mr. Smith ma erősebb, gondolta, sokkal erősebb, mint akkor éjjel, a bordélyházban volt. Csakhogy azóta ő is erősebb lett. Tizenöt éves korában még fejlődőben volt a tehetsége. Akkor még csak tanulgatta, hogyan irányítsa, kezelje az álomfényt. Ma éjjel Jed életéért küzdött érett, tökéletessé csiszolt ereje teljes bevetésével. Olyan hideget érzett, amilyet még soha életében. A csontjaiig hatolt, belülről fagyasztotta jéggé. Nem volt tűz, amely felmelegíthette volna. Könyörtelen jeges energia hullámzott át a testén. Csak úgy szabadulhatott volna, ha elengedi Jed kezét, de erre az egyre nem volt hajlandó. Ha elengedi őt, akkor egyenesen belesodródik a gyilkos áramlatokba. Egyetlen kétségbeesett erőfeszítéssel forró álomfényenergiát pumpált közvetlenül a jeges áramlatokba, hogy széttördelje a mintát. A tetőnyílás keskeny résén át nem sokat látott, de tudta, hogy a gyilkos valahol a közelben áll. Pszichoenergiát legfeljebb tizenöt-húsz méteren belül lehet rávetíteni a célpontra. És ilyen magas szinten azt sem túl hosszú ideig. Még pár perc, gondolta Adelaide. Csak pár percig kell még megtartania Jedet. Jed lélekpusztító rémálmot élt át. Nem volt más választása, vele együtt neki is át kellett élnie.

39 A holttest a lámpa sárga fénytócsájában feküdt. Ezek szerint hiába jött az információért, gondolta Griffin. De ez a gyilkosság legalább magyarázatot adott arra az egyre fokozódó rossz érzésére, amely azóta nyugtalanította, amióta Adelaide-et a hintóban hagyta. Először még azzal nyugtatta magát, hogy egészen természetes, ha ideges, mert amíg a nőt veszély fenyegeti, nem szívesen engedi ki a látóköréből. Most azonban rájött, hogy valószínűleg az ösztönei figyelmeztették: valami balul ütött ki a ma éjszakai tervvel kapcsolatban. A sikátor egyik sűrű árnyakkal teli zugában megállt, összébb vonta maga körül a sötétséget, és figyelmesen nézte a földön fekvő alakot. Nyilvánvaló volt, hogy valaki előbb ért oda az informátorjelölthöz. De néha a halottak még elárulhatnak egyet s mást. Várt még egy percet, ezalatt felfokozta az érzékelését. Szorongó nyugtalansága ettől sem múlt el. Sőt, inkább még tovább erősödött. Ma éjjel azért jött el ide, hogy megszerezze azt az információt, amelyre Adelaide biztonsága érdekében volt szüksége. Nem engedheti meg, hogy ellankadjon a figyelme. A levegőben nem voltak jelen olyan energianyomok, amelyek arra utaltak volna, hogy a gyilkos még a közelben van. Az nem létezik, hogy valaki elkövet egy ilyen rendkívül erőszakos cselekedetet, és azonnal el tudja leplezni a pszichikus reakcióját. A gyilkos energiamezője még akkor is sokáig forró marad, ha élvezettel hajtotta végre a tettét. Griffin tapasztalata szerint az igazán érzéketlen gyilkosokat hozza a leginkább izgalomba az, amit elkövettek. Feltételezte, hogy furcsa módon ettől elevenebbnek érzik magukat. Megkönnyebbülve attól, hogy nem sétált bele a csapdába, kicsivel több energiát vont maga köré, és elindult. Óvatosan belépett a lámpa fénykörébe, majd megállt, és seb után kutatva lenézett a holttestre. Nem volt rajta seb. Leguggolt, és gyorsan átkutatta a halott zsebeit. Egy összehajtogatott papír akadt a kezébe. A lámpa gyér világosságánál úgy látta, valamiféle alapanyagok listája van rajta. Egy másik zsebben talált egy másik papírt. Egy recept volt. Éppen csak ki tudta silabizálni a cégjelzést. S. J. Dalling patikus.

Percről percre erősödött benne a küszöbön álló katasztrófa előérzete. Ezt már semmiképp sem tulajdoníthatta a halott embernek. Adelaide. Megfordult, és futásnak eredt. A sikátorból kijutva meglátta a hintót. Alig volt több egy sötét árnynál a ködben, de semmi rendellenesség nem látszott körülötte. Igaz, a ló nyugtalanul izgett-mozgott a hámban, és a fejét rázta. Jed a bakon ült, de egyetlen mozdulattal sem próbálta lecsillapítani a nyugtalan állatot. Griffin előhúzta a revolverét, és meglódult. Félig-meddig tudatosult benne, hogy hidegebbnek érzi a levegőt, mint egy perccel ezelőtt. – Jed. Nem kapott választ. Ez baj volt: Jednek ebből a távolságból hallania kellett őt. Adelaide válaszolt helyette. – Smith valahol a közelben van – kiáltotta a hintó belsejéből. – Itt van az utcán. Meg akarja ölni Jedet. Griffin a nő kétségbeesett hangját hallva mindent megértett. Jed természetellenes mozdulatlanságát éppúgy, mint az érzékeire rátelepedő fagyos leheletet. Kutatni kezdte, honnan jön a fagyos érzés, és szinte azonnal meg is találta. A jeges energia egy közeli utcácska sötét torkolatából áramlott kifelé, alig tizenöt lépésnyire onnan, ahol Jed leállította a hintót. Öklömnyi, vörös fényt árasztó gömb az éjszakában. Griffin jelzőtűzként használta e vérvörös ragyogást, hogy a célra összpontosíthasson. És útnak indította rémálom-energiája özönét. Vad villámlással tört ki a pszichovihar, amint a két energiamező egymásnak csattant. De csak egy pillanatig tartott. Griffin tudta, hogy Smith már jórészt fölemésztette az erejét. A vörös kristály elhomályosult, majd kialudt. A hidegérzete alábbhagyott, aztán megszűnt. Griffin futó léptek kopogását hallotta a sikátorból. Leküzdötte a vágyát, hogy utánaeredjen. Most Adelaide-hez kell mennie. A hintóhoz rohant, és feltépte az ajtaját. Látta, hogy a kocsi sötét belsejében Adelaide az ülés tetején kuporog, és karját a tetőnyíláson át kinyújtva fogja Jed kezét. – Jól van? – kérdezte.

– Igen. – Adelaide hangja színtelen volt, mintha a végkimerülés határán állna. – És Jed is. Legalábbis azt hiszem. Ó, Griffin, jéggé volt dermedve! Elengedte Jed kezét, és lerogyott az ülésre. Griffin felugrott a hintóba, és elkapta, mielőtt még lezuhanhatott volna a fülke padlójára. Egész teste az álomfényenergia lázában égett.

40 Smitht az ellenhatás és a kimerültség következtében olyan heves remegés fogta el, hogy alig tudott felkapaszkodni a kétkerekű fülkéjébe. Épp csak megadta a címét a kocsisnak, máris előredőlt, hogy lázban égő homlokát egymásba kulcsolt karjára fektesse. A kocsis majd azt fogja hinni, hogy megint egy részeg úr, aki a szeretőjével töltött este után hazafelé tart. Hogy végződhetett ilyen csúfosan minden? A terv zseniálisan egyszerű volt. Luttrell szerint Winters elhíresztelte a városban, hogy hajlandó fizetni annak, aki egy Basil Hulsey nevű természettudósról információval szolgál. Luttrell egyik embere elfogadta az ajánlatot. Luttrell tudatta vele, hogy elteszi láb alól a fickót, aki elárulta. Elmagyarázta, hogy Winters meg fog jelenni a helyszínen, és ő azalatt magával viheti a Pyne nevű nőt. Luttrell Smithre hagyta a nő kézre kerítésének feladatát. A gazfickót nem érdekelte Adelaide Pyne, és még nem készült fel arra, hogy megkockáztassa a nyílt szembeszállást az Igazgatóval. Luttrell nem foglalkozott az Égő Lámpával. Őt egyedül a kristályok érdekelték. Smith felnyögött. Dühös volt és csalódott. Pyne megkaparintása olyan egyszerűnek tűnt. Azzal együtt, hogy először a hintó kocsisát kellett elintéznie, aki nyilvánvalóan őrként szolgált. Egyszerű haditerv volt. És milyen katasztrófával végződött. Sikerülhetett volna, ha az ő saját három fiatal vadásztehetsége van mellette. De amikor megtudták, hogy az Igazgató ellen akarja bevetni őket, visszariadtak. Bizonyára a hírneve miatt. Akik magukra haragítják, rendszerint el szoktak tűnni, magyarázta az egyik vadásza. Még azzal a fenyegetéssel sem tudta rávenni őket, hogy segítsenek a ma éjszakai emberrablásban, hogy elveszi tőlük a vörös kristályt. Mindig is nehéz volt megbízható segítséget találni. Rettenetesen dühítette, hogy Adelaide Pyne ma éjjel megint legyőzte. Végtére is csak egy nő volt, egy álomfény-fejtő nő. Kutatásai szerint a tehetsége mindössze az álomlenyomatok észlelésére volt elég. A legtöbb ilyen tehetséggel megáldott nő jövendőmondóként kereste meg azt a kevéske pénzt, ami épp csak elég volt a megélhetéséhez. Nem lett volna szabad előfordulnia, hogy Pyne meghiúsítsa a tervét.

Kényszerítette magát, hogy végigelemezze mindazt, ami balul ütött ki. A válasz szinte már az első pillanatban világos volt. Pyne ezúttal is kicsúszott a markából, akárcsak az első alkalommal, mert kénytelen volt túl sok energiát pazarolni arra, hogy megszabaduljon valakitől, aki az útjában volt. Az évek során sikerült ugyan tökéletesítenie a kristályokat, de még így is túl gyorsan veszítették el az erejüket. Fölemelte a fejét. Még egyszer nem követheti el ugyanezt a hibát. Legközelebb, amikor megint alkalma nyílik rá, hogy megszerezze Adelaide Pyne-t, meg kell győződnie róla, nem kell-e idő előtt kimerítenie a tehetségét. Az egyfogatú ebben a pillanatban megállt a háza előtt. Belenyúlt a zsebébe, hogy néhány pénzdarabot adjon a kocsisnak, majd lekászálódott a fülkéből. Úgy remegett a keze, hogy csak a harmadik próbálkozásra talált be kulcsával a bejárati ajtó kulcslyukába. A házba belépve tudta, annyi ereje sincs, hogy feljusson az emeletre. Betámolygott a könyvtárszobába, töltött magának egy jó adag brandyt, és lerogyott az egyik olvasófotelba. Mielőtt zaklatott álomba merült volna, utoljára még arra gondolt, hogy a ma éjszaka mégsem volt teljesen értelmetlen. Valami nagyon fontos dolgot megtudott Adelaide Pyne-ról, amit legközelebb felhasználhat. Mert mindenkinek van sebezhető pontja. És ő ma éjjel megtudta, mi Adelaide Pyne legnagyobb gyengéje.

41. A hajnal szürke világosságára nyitotta ki a szemét. Beletelt egy percbe, mire rájött, hogy újra az apátságbeli hálószobájában van. Griffin az ágy melletti karosszékben ült, bal kezében tartva az ő bal kezét, mintha attól félne, hogy meg talál szökni. Adelaide mozdulatlanul fekve, a pillái alól nézte a férfit. Griffin a jobbjában tartott tollal a térdén egyensúlyozott bőrkötéses jegyzetfüzetbe írt valamit. Borostás volt az álla, és Adelaide látta rajta, hogy alig aludt az éjjel, ha egyáltalán aludt valamicskét. – Jó reggelt – szólalt meg végül. A férfi ujjai azonnal összébb szorultak a kezén. Amikor föltekintett a füzetből, megkönnyebbülés látszott a szemén. – Jó reggelt. – Odahajolt, és olyan gyengéd csókot lehelt rá, mintha valami törékeny holminak tartaná. – Hogy van Jed? – kérdezte Adelaide. – Jól. – Griffin becsukta a jegyzetfüzetet. – Alszik, mint egy csecsemő. És ön? Adelaide ellenőrizte az érzékeit, majd felült, és hátát a párnának vetette. – Újra a régi formámban vagyok. Csak idő kellett, hogy rendbe jöjjek. Mennyit aludtam? – Nem sokkal múlt hajnali három óra, amikor hazaértem önnel és Jeddel. – Az öltözőasztalkán lévő órára pillantott. – Mindjárt tíz óra. – Miért hozott ide bennünket? – ráncolta össze a szemöldökét Adelaide. – Úgy tudtam, a rejtekhelyen akar maradni. – A múlt éjszaka csapda volt. Feltételezem, hogy az, aki állította, arra is gondolhatott, hogy követi a hintót addig a házig, amelyben a búvóhelyünkként szolgáló lakás van. Márpedig az titkos rejtekhelynek jó, de erődnek nem. – Értem. – Megváltoztattam a stratégiámat. Ahelyett hogy láthatatlanná próbálnék válni, kisebb hadsereggel veszem körül magunkat. E pillanatban tíz ember járőrözik a ház körül. Ha kell, többet is iderendelek. Kétlem, hogy Luttrell egymás után kétszer is próbálkozna ugyanazzal a taktikával, de ha mégis újra támadna a gáztartályokkal,

Mrs. Trevelyan már elkészítette a maszkokat konyharuhából. Mindenkinél van egy. – Ezt mind az alatt a pár óra alatt intézte el, amíg én aludtam? – rázta a fejét álmélkodva Adelaide. – Bámulatos. És mit tudott meg az informátortól? – Nagyon keveset. Halott volt, mire odaértem hozzá. – Szent ég – suttogta Adelaide. – Ezt nem tudtam. – Sebesülésnek nem volt nyoma rajta. Az az érzésem, hogy pszichikus úton ölték meg. Thackernek hívták. – Ezt hogy tudta meg? – Találtam nála egy gyógyfüvekből álló jegyzéket, és egy gyógyszertári receptet, amely több tételből állt. Nyilvánvaló volt, hogy egy vegyész számára vásárolt anyagokat. Ma kora reggel elküldtem valakit a gyógyszertárba, hogy tegyen fel néhány kérdést. Az üzlet tulajdonosa nagyon segítőkész volt. Adelaide-nek volt némi fogalma arról, hogy Delbert vagy Leggett megjelenésétől mennyire inába szállhatott egy patikus bátorsága. – Értem – mondta, és nagyon igyekezett, hogy a hangja még véletlenül se hangozzék ítélkezően. Griffin szemében megcsillant a derű szikrája. – Nem volt szükség fenyegetőzésre. Némi pénz kilátásba helyezése megtette a magáét. A patikus boldog volt, hogy mindent, amit csak tudott, elmesélhetett Delbertnek az egyik legjobb vevőjéről. Már csak idő kérdése, hogy találjunk valakit, aki közelről ismerte Thackert. Mondjuk az ivócimborája volt. Tőle még többet is megtudhatunk majd. – Hatékony munkamódszer. – Jó ideje irányítom a Konzorciumot, Adelaide. Az utóbbi idők látszatától eltérően tudom, mit csinálok. – Igen, persze. – Adelaide homlokát ráncolva gondolkozott a férfi imént mondott szavain. – Nos, mindez arra utal, hogy Caleb Jonesnak igaza van. Hulsey új pártfogót talált magának. – Luttrellt. – De abban teljesen biztos vagyok, hogy Smithszel találkoztam az éjjel. Griffin belenézett a jegyzeteibe. – Ma már meg vagyok győződve róla, hogy Smith és Luttrell társultak egymással. Egy ilyen kapcsolat sok mindent megmagyaráz.

– Mit gondol, ki ölte meg az informátort? Smith? – Kétlem. Ha valaki paraenergiával öl, azzal borzasztóan sok energiát von el az érzékeitől, még akkor is, ha igénybe veszi egy vörös kristály segítségét. Thackerrel pillanatokkal előbb végeztek. Nem hiszem, hogy Smith képes lett volna megölni, nem sokkal utána megtámadni Jedet, és mindezek után még önt is el akarta volna rabolni. – Akkor hát Luttrell volt a gyilkos? – Nagyon valószínű. De tudtommal ez az első alkalom, hogy ilyen módon öl meg valakit. Biztos vagyok benne, hogy pszichogyilkosságra egészen mostanáig nem volt képes. Nekem elhiheti, hogy ha lett volna hozzá tehetsége, már rég eljutott volna hozzám a híre. Az a gyanúm, hogy ma már a kristályt használja a tehetsége felfokozására, bármi legyen is az. – Ezek szerint Luttrell szövetséget alkot a két Hulsey-val és Smithszel. – Nagyon is meg lehet érteni, mi érdeke fűződhet mindhármójukhoz – magyarázta Griffin. – Luttrell pozíciójában bárki törné magát, hogy üzleti kapcsolatba kerüljön azokkal, akik olyan fegyvereket tudnak készíteni, mint az altatógázzal töltött gömbök és a kristályok. – Arra gondol, hogy minden nagystílű bűnöző ilyen üzlettársakat szeretne magának – jegyezte meg felvont szemöldökkel Adelaide. – Hadd fogalmazzak másként – mosolygott hűvösen Griffin. – Minden hatalmi pozícióban lévő, vagy hatalmi pozícióra törő férfi vagy nő boldog lenne, ha olyanokkal társulhatna, akik efféle fegyverekkel látnák el őt. – Természetesen igaza van – fintorodott el bocsánatkérően Adelaide. – Hulsey és Smith iránt nem csak alvilági bandavezérek érdeklődnének. – Bizony hosszú lenne azok listája, akik valószínűleg üzletet kötnének a két Hulsey-val. De Smith csak olyasvalakit érdekelne, akiben van valamilyen tehetség. Adelaide bólintott. – Mert a kristálynak csak egy tehetség birtokosa venné hasznát. – Úgy van. – Szeretném, ha megnézné annak az embernek az álomnyomait, aki az éjjel megpróbálta megölni Jedet. Az meg fogja erősíteni, hogy ugyanazzal az emberrel van-e dolgunk, aki tizenhárom évvel ezelőtt el akarta rabolni önt.

– Rendben van, ámbár biztos vagyok benne, hogy annak a férfinak a nyomai, akit Smith néven ismerek. – Nem kétlem. De én is biztos akarok lenni benne. – Értem. – És szeretném, ha megnézné a Thacker holtteste körüli nyomokat is. – Természetesen – felelte Adelaide, majd kis hallgatás után azt mondta: – Griffin, valamit nem értek a múlt éjszakával kapcsolatban. – Mi lenne az? Adelaide átkulcsolta a két térdét. – Az nyilvánvaló, hogy Smith el akart rabolni engem. De mi van az Égő Lámpával? Anélkül semmi hasznomat nem veszi. Hogy akarta megszerezni a lámpát? – Ha önt már a karmai között tudhatná, akkor minden bizonnyal tárgyalásokat kezdeményezne a lámpa megszerzése érdekében. Adelaide jóleső melegséget érzett a szíve körül. – Odaadná a lámpát, ha úgy gondolná, hogy az életem múlik rajta? – Gondolkodás nélkül. – Ó, Griffin, igazán meg vagyok hatva. Tudom, milyen fontos önnek a lámpa. – És aztán elvágnám a csirkefogó torkát. Adelaide felnyögött, és homlokát a térdére hajtotta. – Két legyet egy lámpával. Ki meri azt állítani, hogy egy bűnöző nem lehet romantikus? Megfürdött, tiszta nadrágot és tiszta inget vett föl, melyet Mrs. Trevelyan aprólékos gonddal vasalt simára. Mielőtt lement volna reggelizni, benézett abba a szobába, ahol Jed aludt. Az ágy túloldalán álldogáló Leggett már az ajtóban észrevette őt. – Jó reggelt, Mrs. Pyne – köszöntötte. – Már sokkal jobban néz ki, mint az éjjel. Amikor a Főnök a karjában cipelve behozta az ajtón, esküszöm, úgy festett, mint azokban az érzelmes színdarabokban a hősnő. Tudja, aki mindig elájul, amikor valami rettenetes megrázkódtatás éri. – Kínos helyzet. – Adelaide az ágyhoz sétált. – Hogy van Jed? – Még alszik. – Hamarosan rendbe fog jönni. – Tenyerét rátette Jed homlokára, és akaratát megfeszítve nem rezzent össze, amikor a kavargó álomfényhullámok sustorogva végigvonultak az érzékein. – A

hőmérséklete normális, és noha álmodik, nincsenek szörnyű rémálmai. A sérülése, amelyet Smith okozott, máris gyógyulóban van. – Az éjjel megmentette az életét – mondta Leggett. – Ő a legjobb barátom. Amióta csak kikerültünk az utcára, mindig együtt voltunk. – Értem. – Szeretném, ha tudná, hogy ha valaha tehetek önért valamit, bármit, csak szólnia kell – mondta Leggett komolyan. – Nagyon jól bánok a késsel. Ma reggel immár a második férfi ajánlotta fel neki, hogy a kedvéért elnyisszantja valakinek a torkát. Sűrű pislogással kellett visszatartania a szemét hirtelen elhomályosító könnyeket. – Köszönöm, Leggett. Nagyon kedves öntől. Nem fogom elfelejteni.

42. Adelaide élesre állított érzékekkel tanulmányozta a nyomokat a sikátorban. Álomfénynyomok tucatjai virítottak az eső áztatta kövezeten, de a legújabbakban ott voltak a sötét ultrazöld és a beteges ultraibolya nyugtalanító hullámai. – Egészen biztos vagyok benne, hogy Smith volt az – jelentette ki. – Látom a lenyomatait az álmaimban. Még ennyi év után is jól ismerem őket. Griffin a keskeny kis átjáró távolabbi vége felé nézett. – Tegnap éjjel abba az irányba futott el. Egy kocsi várta ott. Meg vagyok győződve róla, hogy egy utcával följebb egy kétkerekű zörgését hallottam. – Viszont... nem teljesen épelméjű, Griffin. Látom benne a megőrülésre való hajlamot. Méghozzá sokkal erősebben, mint annak idején. – Tehát egy igen erős tehetséggel van dolgunk, aki a birtokában lévő kristály hatására gyilkolni képes, és aki előbb-utóbb meg fog őrülni. Ez nem lehet más, mint a J &J legvadabb rémálma. – Csakugyan azt gondolja, hogy Smith a Társaság tagja? – Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor sok mindenre magyarázatot kapunk. Lássuk, mit tud elmondani nekünk a megölt besúgóról. Kiléptek az átjáróból, és elindultak az utcán. Adelaide-et Delbert és még három másik bandatag vette körül. Griffin bevezette őket a kis hátsó kertbe. A holttest már nem volt ott. – Talán valami boltos vagy utcagyerek meglátta Thackert reggel, és értesítette a hatóságot – vélte Griffin. – Nem számít. Minket úgyis csak az álomnyomok érdekelnek. – Szent ég! – suttogta Adelaide. Hitetlenkedve meredt a nedves járdára. – Ismerem ezeket a nyomokat, Griffin. Felismerem őket. – Azt akarja mondani, hogy Smith volt az? – nézett rá homlokát ráncolva a férfi. – Nem, nem Smith. – Adelaide fölpillantott. – De egészen biztos, hogy másutt is láttam már ennek a gyilkosnak a nyomait. – Hol?

– Abban a házban, ahol a szülei meghaltak. Az az ember végzett velük is, aki Thackert megölte. – Luttrell – mondta Griffin. – A gazember. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnöm őt.

43. – Az időpont stimmel – mondta Griffin. – Azokban az években Luttrell Quintonnak, a szervezet egyik feltörekvő fiatal tagjának dolgozott. Két-három évvel volt idősebb nálam, olyan tizennyolctizenkilenc éves lehetett. Már akkor félelmetes híre volt az utca népe között. A zöldre festett kovácsoltvas padon ültek az apátság kertjében, a két kutya a lábuknál szundikált. Adelaide Griffin iránti aggodalma nőttönnőtt. Úgy látta, mintha már olyan mélyre süllyedne a sötétségbe, hogy talán nem is tudja többé visszahúzni a világosságra. Miért, mégis mit képzelt? Végtére is Griffin egy alvilági vezér. Ilyen embereket nem szokás megmenteni. – Miért ölte volna meg Luttrell a szüleit, és lopta volna el az Égő Lámpát? – kérdezte. – Egyáltalán honnan tudhatott a lámpa létezéséről? Hiszen az utcán nőtt fel, nem az Arkane Társaság kebelében. – Mint említettem, van valamilyen nagyon hatékony pszichikus tehetsége. Minden erős tehetség, aki csak a lámpa közelébe jut, megérez valamit annak természetfölötti jellegéből, és ez izgatni kezdi. – Nem tudom elhinni, hogy Luttrell véletlenül akadt rá a lámpára, miközben betört a szülei házába. Ilyen véletlenek nem léteznek. Ha egy rutinbetörés alkalmával lopta el, akkor miért nem vitte el az édesanyja ékszereit? Ön azt mondta, egyedül a lámpa tűnt el a széfből. – Az nem is kérdés, hogy a lámpát ellopni ment oda. Mondtam, hogy akkoriban Quintonnak dolgozott. Vagyis Quinton utasíthatta arra, hogy hozza el a lámpát. – Quintonnak is volt valamilyen tehetsége? – kérdezte Adelaide. – Nem, nem hiszem. De működött benne az a primitív ösztön, amely lehetővé tette, hogy életben maradhasson az utcán. Ráadásul volt benne annyi természetes intelligencia és kegyetlenség, amennyi egy erős szervezet felépítéséhez kell. De olyan szóbeszédet, amelyből arra következtethettem volna, hogy tehetsége is van, sohasem hallottam. – Akkor már csak az a kérdés, hogy honnan tudhatott Quinton a lámpáról, és amennyiben ő maga nem volt tehetséges, miért küldte oda Luttrellt, hogy lopja el?

– Teljes mértékben nem lehetek biztos a dologban, de éppenséggel ki tudnék agyalni egy kis színdarabot, amely sok mindenre magyarázatot adhat. – Meséljen – kérte Adelaide. – Az első felvonás húsz évvel ezelőtt kezdődik. Titokzatos emberünk, Mr. Smith, aki valószínűleg az Arkane tagja, ismeri az Égő Lámpa legendáját. Tud valami kristályokról is, és ezért úgy gondolja, hogy hozzá tud férni a lámpa erejéhez. Azt is tudja, hogy a lámpa minden bizonnyal Nicholas Winters leszármazottai birtokában van. De nincs a lámpa ellopásához szükséges bűnözői jártassága, és nem meri vállalni annak kockázatát, hogy betör egy köztiszteletben álló úriember házába. Tehát szakember segítségét kell kérnie. – Folytassa. – Némi kérdezősködés révén megtudja a londoni alvilág legnagyobb hatalommal bíró bűnözőjének nevét. – Nem volt nehéz dolga? – nézett rá csodálkozva Adelaide. – Nem. Quintont mindenki ismerte. Az övé volt a város bordélyházainak fele, nem beszélve az ópiumbarlangok háromnegyedéről. A rendőrség nem tudta elkapni, de nagyon jól tudták, hogy kicsoda ő. – Jól van. Tehát Smith valami módon üzent Quintonnak, hogy bérbe venne tőle egy betörőt. Griffin szórakozottan dörzsölgetni kezdte sebesült bal vállát. – Quinton nagyon gazdag ember volt – mondta. – Nem érdekelte volna Smith pénze. Ráadásul óvatos ember hírében állt. Nem tetszett volna neki az ötlet, miszerint küldje el egyik emberét, hogy törjön be egy ismert befektető házába, és hozzon el onnan egy régiséget. – Ahhoz, hogy elhozzák a lámpát Smithnek, kellett valami, ami meggyőzi Quintont: megéri kockáztatnia. – Quintont esetleg az az elképzelés izgathatta, hogy hatalma lehet az Arkane Társaság egyik tagján, különösen akkor, ha Smith eljut a szervezet felsőbb szintjeire. – Griffin abbahagyta a válla masszírozását. Előrehajolt, és felsőkarját a combjára támasztva hozzátette: – Ha megszerzi Smithnek a lámpát, attól kezdve a markában tarthatja őt. – Quinton tehát belement a dologba. – A legjobb emberét, Luttrellt küldte el a feladat végrehajtására.

Adelaide-et sokkal jobban megrémítette, hogy Griffin hangjából hiányzott minden érzelem, mint ha ezt fenyegető arccal vagy ökölbe szorított kézzel mondta volna. – Ha csakugyan így történt, akkor Luttrell átadta a lámpát a főnökének – mondta szelíden. – Aki aztán odaadta azt Smithnek. De Smith nem tudta munkára fogni. Rá kellett jönnie, hogy a legendának legalább egy vonatkozása igaz. Szüksége van egy erős álom-fényfejtő közreműködésére. És ezzel eljutunk a második felvonáshoz: hat újabb évébe telt, mire önt megtalálta. – De addigra a szüleim halottak voltak, én pedig árvaházba kerültem – tette hozzá Adelaide. Griffin ekkor feléje fordította az arcát, és ránézett. – Nem tartom véletlennek, hogy a szülei nem sokkal azután haltak meg, hogy a Társaság tisztségviselőinél bejelentették az ön tehetségének természetét. Adelaide az első pillanatokban fel sem fogta a férfi szavainak értelmét. És amikor megértette, valami furcsa szédülés fogta el. Felkavarodott a gyomra. Már attól kezdett félni, hogy el fog ájulni. – Azt mondja, hogy Smith az Arkane irattárából azonosított engem mint álomfényfejtőt, és aztán elintézte, hogy a szüleim meghaljanak? – suttogta. – Valószínűnek tartom, igen. El kellett tennie az útból a családját. Másképp hogyan remélhette, hogy ráteheti a kezét önre? – Úgy gondolja, hogy visszament Quintonhoz, és megrendelte nála az anyám és az apám meggyilkolását? – Igen. Adelaide megborzongott. – De miután megölték őket, engem árvaházba küldtek. – Nem hosszú időre. Fogadni mernék rá, Smith intézte el, hogy bekerüljön abba a bordélyházba. Újabb alkut kötött Quintonnal. Adelaide keze megfájdult. Lenézett, és látta, ujjai olyan szorosan kulcsolódnak össze, hogy az ujjízületei egészen kifehéredtek. – Csakhogy az utolsó percben, amikor Smith eljött, hogy elvégezzen egy kísérletet rajtam, ahogy ő fogalmazott, a bordélyház vezetője közölte vele: szó sem lehet róla, nem kaphat meg engem – mondta.

– Valami történt azon az éjszakán, ami miatt Quinton úgy gondolta, mégsem adja el önt Smithnek – vélekedett Griffin. – Talán megtudta, hogy valaki másnak ön sokkal többet ér. – Nem értem. A lámpa nélkül semmit sem értem egyikőjüknek sem. Márpedig a lámpa Smithnél volt. – Van egy másik lehetőség is – mondta Griffin lassan, elgondolkodva. – Emlékszik a pontos dátumra, amikor Smith megjelent a bordélyházban? – Bár el tudnám valaha felejteni – rázkódott össze Adelaide. – A jövő hónap harmadikán lesz pontosan tizenhárom éve. Három nappal később egy Amerikába tartó hajó fedélzetén voltam. Griffin elégedetten bólintott. – Ez is beleillik a képbe. – Mire gondol? – Quinton egy héttel korábban halt meg ugyanabban az évben. Ez akkor volt, amikor a mieink egyszer csak arra ébredtek, hogy a szervezetüket mostantól Quinton legfőbb bizalmasa vezeti. – Luttrell. – Igen. Azokban az első napokban-hetekben Luttrell gőzerővel dolgozott azon, hogy átvegye az irányítást az új birodalma élén. – Más szóval lehet, hogy az utolsó pillanatig nem tudott arról a megegyezésről, amelyben a régi főnöke és Smith megállapodtak? – Úgy van. – Azt hiszem, igaza van. Emlékszem, hogy amikor a bordélyház vezetőnője bejött a szobámba, közölte Smithszel, hogy a háznak új vezetősége van. – Luttrell minden bizonnyal a maga előnyére újra tárgyalni akart azokról a feltételekről, amelyekben Smith és Quinton megegyeztek. Griffin elhallgatott. Adelaide várt egy percet. – Nos? – szólalt meg végül. – Most mi lesz? Mik a tervei, mit fogunk csinálni? – Semmi sem változott ebben az egyenletben – mondta Griffin. — Tudom, hogyan kell vadászni az én terepemen. Elbánok Luttrell-lel. De ha igazam van, és Smith valóban az Arkane tagja, akkor a Jones & Jones előnyösebb helyzetből tudja őt azonosítani. Bakancsos léptek alatt megcsikordult a kavics az Adelaide mögötti sétányon. Hátranézett, és Delbertet látta közeledni.

– Bocsánat a zavarásért, Főnök – állt meg Delbert a pad előtt. – Leggett most ért vissza a valamikori kedvenc kocsmájából, ahol beszélt Thacker régi cimboráival. – És van valami újság? – egyenesedett ki Griffin. – Thacker tényleg Luttrell egyik embere volt. Pár héttel ezelőtt kapott egy minden barátja által kellemesnek tartott feladatot. Megbízásokat kellett teljesítenie két tudós számára, akiket Luttrell a Sötét Hold utcában rejteget. Griffin ekkor már talpon volt, úton a ház felé. – Készítsd a hintót. – Jed most viszi a ház elé, Főnök. – A Sötét Hold utcába megy? – pattant föl Adelaide. – Lehet, hogy már el is késtem – nézett vissza a válla fölött Griffin. – Önnel megyek – sietett utána Adelaide. – Természetesen – felelte a férfi. – Az éjjel a saját káromon tanultam meg, hogy nem engedhetem ki a látókörömből.

44. Nyugodtan elnevezhették volna Sötét Nap utcának is, különösen amikor olyan sűrű a köd, mint ma délután, gondolta Griffin. A házakat szorosan egymás mellé építették, így a keskeny járdára örökös félhomály borult. Életnek semmi jelét nem látták. A ködön átderengő épületek csukott ablakai be voltak spalettázva. Az apró parkban állt Adelaide-del és Delberttel. Feszülten figyelték a kis utcácska távolabbi torkolatát, miközben Jed a közelben várakozott a hintóval. – Pontosan olyan környéknek látszik, ahol el lehet rejteni két gonosz kémikust meg a titkos laboratóriumukat – jegyezte meg Adelaide. – Szerintem is – csatlakozott hozzá Griffin. – Valószínűleg őrök is lesznek – vélekedett Delbert. – Nem hinném – mondta Griffin. – Miből gondolja? – nézett rá Adelaide. – Abból, hogy sejtésem szerint Luttrell már felhagyott a hadművelettel. Tudnia kell, hogy egykettőre kiderítem Thacker kilétét, és hogy ő többször is megfordult Thacker lakásán. De ha szerencsénk van, akkor kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint közölni Hulseyval meg a fiával, hogy többé már nincs szüksége a szolgálatukra. Elképzelhető hát, hogy ők még ott vannak a házban. – Gondolja, hogy Luttrell egyszerűen sorsukra hagyja őket? – kérdezte Adelaide. – Hiszen arra a következtetésre jutottunk, hogy az a két ember értékes neki. – Leírja őket, mint veszteséget – válaszolta Griffin. – Felteszem, hogy Luttrell akár időt is szakíthatott a két Hulsey megölésére, de hajlok rá, hogy elvessem ezt a lehetőséget. – Miért ne szabadult volna meg tőlük? – kérdezte Delbert. – Elég ésszerű megoldásnak tűnik. – Azért, mert figyelemelvonó tényezőként nagyon is jól jön neki ez a két ember. Luttrell tudja, hogy az Arkane nyomoz utánuk. Úgy gondolhatja, hogy jobb, ha a J & J a két Hulsey-ra összpontosítja a figyelmét, nem pedig őrá. Kétlem, hogy tengelyt akarna akasztani az Arkane-nal.

– Mi a tervünk a két Hulsey-val, feltéve, hogy még életben vannak? – érdeklődött Adelaide. – Átadjuk őket a J &. J-nek. Az Arkane-nak van velük gondja, nem nekünk. Én csak információt szeretnék kapni tőlük. – Mindnyájan bemegyünk? – kérdezte Delbert. — Kicsit sokan vagyunk, nem gondolja? – Te itt maradsz Mrs. Pyne-nal – nézett rá Griffin. – Én bemegyek, és gyorsan felmérem a terepet. Ha egy negyedórán belül nem jönnék vissza, tudod, mi a teendőd. – Egy pillanat, ha szabad kérnem – szólt közbe Adelaide kimérten. – Nekem senki nem beszélt arról, hogy van egy váratlan esetre szóló terv is. Mi lenne az? – Ha nem jönnék vissza, Delbert és Jed gondoskodik róla, hogy haladéktalanul elkísérjék önt Caleb Jones házába. Jones meg fogja védeni kegyedet. – Azt mondta, többé nem engedi, hogy eltűnjek a szeme elől – mondta Adelaide szorongva. – Szerintem önnel kellene tartanom. A tehetségem akár hasznosnak is bizonyulhat. – Magamat képes vagyok álcázni, de másvalakit már nem – magyarázta a férfi. – Itt kell maradnia Delberttel. Griffin tudta, hogy Adelaide tovább érvelne a maga igaza mellett, ezért máris sötétbe burkolózott, és gyakorlatilag láthatatlanná téve magát, útnak indult. – Olyan bosszantó, amikor ezt csinálja – fakadt ki a háta mögött Adelaide. – Majd hozzászokik – vigasztalta Delbert. Kifeszítette az emeleti ablakot, és hangtalanul belépett a sötét szobába. Lám, nem veszett kárba a fiatalkori sok gyakorlás, gondolta elégedetten. Még ma is megvan az a rutinja, ami tizenéves korában legendás hírű emeleti betörővé tette. Akkori jelmondata egyszerűen hangzott: Soha ne menj be a földszinten. A csapdát vagy a riasztót mindig ott helyezik el. Olyan ürességet érzett a helyiségben, mintha már nagyon régóta senki sem lakná. Egy percre elidőzött, amíg a kötél egyik végét a súlyos ágykerethez kötözte. Aztán az ajtóhoz ment, és kinézett a hosszú, keskeny folyosóra.

Csendben, mozdulatlanul állt. Minden érzékével kifelé figyelt. Először nem hallott semmit. Lehet, hogy túl későn érkezett. A Hulseykat valaki figyelmeztethette, vagy az ösztönük megsúgta, hogy ideje új munkaadó után nézniük. De az is lehet, hogy Luttrell csakugyan úgy döntött, végez velük. Ekkor azonban meghallotta a ház gyomrában keletkezett tompa zörejeket. Valaki volt itthon. Lement a lépcsőn a bejárati hallba, ott megfordult, és elhaladt egy kis nappali meg egy reggelizőszoba mellett. A földszint is üres volt, akárcsak az emelet. De a konyhában fénycsíkot látott egy becsukott ajtó alatt. Kinyitotta az ajtót, és egy újabb lépcsőt pillantott meg, amely levezetett az alagsorba. A lenti helyiségben gázlámpa halvány fénye világított. Még jobban beburkolta magát sötétséggel, és elindult lefelé a lépcsőn. A lépcső alján lévő alagsori szoba kőfalain látszott, hogy legalább kétszáz évvel öregebbek a ház többi részénél. A rómaiak ideje óta London folyamatosan átépítette és újjáalakította magát. A járda alatt egész folyók rejtőztek. A város építészeti múltja nagyon megkönnyítette a hozzá hasonló foglalkozásúak dolgát. A föld alatti helyiség egyik oldalán észrevette egy folyosó bejáratát. Hátát a nyílás melletti falnak vetve lenézett egy kőből épített rövid átjáróra, amely egy belső szobába vezetett. Árnyak vad ugrándozását látta a szobában, melynek falai sürgető hangokat visszhangoztak. – Biztos, hogy erre szükség van, apámuram? Az egérkísérleteim már kezdenek némi eredményt mutatni. Úgy gondoltam, egy-két napon belül elkezdhetünk az emberünkön kísérletezni. Fiatal ember hangja, állapította meg Griffin. Bertram Hulsey. – Nincs más választásunk. – A hang egy idősebb férfié volt. – Én mondom neked, valami balul ütött ki. Az ember nem jött vissza a rendelt anyagokkal, és a patrónusunk sem üzent. Nem ez az első alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk innen. – De itt vannak a kémiai készülékek, eszközök és ez a sok üvegholmi. Ennyi drága felszerelést nem fogunk tudni pótolni.

– Majd találunk egy új pártfogót. Mindig lesz valaki, akinek szüksége van a mi tehetségünkre. Siess, Bertram. Hagyj itt mindent, kivéve a jegyzetfüzeteket és a páfrányt. Griffin kicsit visszafogta a rejtőzködési képességét. Már nem volt majdnem láthatatlan, de tudta, hogy Bertram és Basil nem fogják tudni kivenni az arcvonásait. Benyúlt a kabátja alá, és kivette a revolverét a vállára rögzített pisztolytáskából. Már régen felismerte, hogy ilyen helyzetekben egy nagyméretű fegyver mindig figyelmet parancsol. Csendben végiglépdelt a folyosón, és belépett a belső szobába. – A kedvemért még ne rohanjanak el – szólalt meg váratlanul. – Basil és Bertram Hulsey, nemde? A két férfi, akik épp a jegyzetfüzetet kapkodták össze, mozdulatlanná merevedett. Az idősebbik kísértetiesen emlékeztetett egy szemüveget viselő hatalmas, csupa láb rovarra. A fiatalabb, a huszonegynéhány éves Bertram még nem volt teljesen kopasz, mint az apja, de a családi hasonlóság eltéveszthetetlenül kiütközött rajta. – Maga kicsoda? – kérdezte Bertram, miközben összehúzott szemmel, harciasan nézett Griffinre. – Szóval ez az a hely, ahol a Hulsey és Fia cég ügyködik. – Griffin felkapott egy kémcsövet a munkaasztalról, és figyelmesen vizsgálgatta a tartalmát. – Mit csinál? – vinnyogta Basil. – Vigyázzon, uram. Azon az asztalon illékony anyagok is vannak! – Valóban? – Griffin letette a kémcsövet, és elsétált a fonott kosárhoz, amely a mennyezetről lelógó fémláncon függött. Egy szokatlan külsejű páfrány finom rajzú, kecses levelei hajoltak ki körben a tartály peremén. – Hozzá ne érjen – csattant fel Basil. – Valódi ritkaság, és nélkülözhetetlen a jelenleg folyó kutatásunkhoz. Griffin leakasztotta a kosarat a láncról. – Természetfeletti fegyvereket gyártani alvilági bandák vezérei számára kétségtelenül nagyon jövedelmező foglalkozás. Kár, hogy nem a megfelelő ügyfelet választották. Előbb hozzám kellett volna jönniük. Én sokkal többet fizettem volna, mint Luttrell. – Ön annak a szervezetnek az igazgatója, amelyet Luttrell a Konzorcium néven emleget? – hebegte Basil.

– Attól tartok – mosolygott Griffin. – Az én magánrezidenciám ellen intéztek támadást azokkal a gáztartályokkal, amelyeket önök Luttrell számára gyártottak. Hajlamos vagyok az ilyesmit a személyem ellen irányulónak tartani. Lehet, hogy kicsinyesség, de bizonyára megértik. Bertram amúgy is sápadt arca még jobban elsápadt. – Mi nem tudhattuk, hogyan akarja Luttrell felhasználni az altatógázt, uram. – Meg kell érteniük, hogy éveken át építgettem a mostani hírnevemet – mondta Griffin. – A szakmai ázsiómat. Nem hagyom, hogy két tudós tönkretegye. – Nézze – kezdte Basil. – A fiam elmagyarázta önnek, hogy mi csak megterveztük a tartályt, és előállítottuk a gázt. Nem vagyunk felelősek azért, hogy Mr. Luttrell mire használta őket. – A jövőben nem ártana fontolóra venniük a tevékenységüknek ezt az oldalát is – közölte Griffin. Basil szeme felcsillant a szemüveg lencséje mögött. – Ön arra céloz, hogy alkalmazna bennünket, uram? Mert ebben az esetben örömmel mondhatom, hogy állunk szolgálatára. – Sajnos nem élhetek a felkínált lehetőséggel – felelte Griffin. – Úgy értesültem, hogy az Arkane a nyomukban van, és nem szeretnék még inkább a látókörükbe kerülni. – Az Arkane? – tágult kerekre Basil szeme. – Tudják, hogy Luttrellnek dolgoztunk? – Már igen – bólintott Griffin. – Megértik hát a problémámat. Ha szolgálatomba fogadnám önöket, a Jones & Jones másnap már az ajtómon dörömbölne. El szeretném kerülni az efféle bonyodalmakat. – Nézze... – dadogta Bertram. – Nézze, uram, mi tudósok vagyunk, nem bűnözők. Nem a mi hibánk, hogy az előző munkaadónk történetesen az ön vetélytársa. Mit óhajt tőlünk? – Információt – felelte Griffin. – Azt már elmondták, hogy az altatógáz az önök műve. Most meséljenek a vörös kristályokról. Basil ostobán pislogott. – Nem tudom, miről beszél. Miféle kristályok? – Segítség! A hang egy másik folyosó túlsó végéből jött. – Segítsen, kérem. Hallom, hogy van valaki odakint. Könyörgök, mentsen meg.

– Ki az ördög az? – kérdezte Griffin. – Senki olyan, aki fontos lehet – legyintett Basil. – Csak a kísérleti alany, akit Mr. Luttrell hozott nekünk. – A keservit – mordult fel Griffin. – Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Hogy hívják az alanyt? – Harpernek, azt hiszem – vonta össze a szemöldökét Bertram. – Miért? – Mindkettőjük érdekében reménykedjünk, hogy Mr. Harper még jó egészségben van. Különben... – Griffin nem fejezte be a mondatot, csak tett egy bizonytalan mozdulatot a revolverével. Bertram és Basil erre úgy reagált, mintha Griffin egy mérgeskígyót engedett volna el a szobában. Mindketten elszörnyedve meredtek a fegyverre. – És elárulnák, pontosan hol van Mr. Harper? – érdeklődött Griffin. – A folyosó alatt egy kamrában – felelte gyorsan Bertram. – De jól van. Még nem volt időnk, hogy bármiféle kísérletet elvégezzünk rajta. Reménykedtem, hogy esetleg egy-két nap múlva, ha már meggyőződtünk róla, hogy több egér nem pusztult el... – Menjen, és hozza őt ide – utasította Griffin. Bertram ledobta a kezében tartott halomnyi jegyzetfüzetet, és eliramodott a folyosó bejárata felé. Basil indult volna utána. – Ön itt marad, dr. Hulsey – szólt rá Griffin. – Tekintse magát biztosítéknak arra, hogy a fia jól fog viselkedni. Röviddel ezután vánszorgó léptek zaját hallotta a folyosó vége felől. – Hová visz? – hallatszott Harper rémült hangja. – Mi ez az egész? Nincs joga ahhoz, hogy... Bertram visszaérkezett. Egy negyven év körüli férfi volt vele. Norwood Harper láthatóan még ugyanazt a ruhát viselte, amelyben ama Luttrellnél tett végzetes látogatása után nyoma veszett. Kitűnő szabású kabátja és nadrágja csupa ránc volt, az inge is összegyűrődött, és valahol elvesztette a nyakkendőjét. Ráadásul meg sem volt borotválkozva, és a haja is csapzottan lógott. A kezét összekötözték. – Íme, Harper – közölte Bertram. – Az öné lehet. Norwood Harper összerázkódott, és riadtan meredt Griffinre. – Kicsoda ön?

– A Konzorcium Igazgatója – válaszolta Griffin. – A családja kért meg, hogy kutassam fel önt. Őszintén bevallom, én már halottnak hittem. – Az Igazgató? – döbbent meg Norwood. – Pontosan. Oldozza ki – intett Griffin Bertramnak. Bertram sietve kiszabadította Norwood kezét. – Nem találok szavakat mélységes hálám kifejezésére, uram – mondta Norwood Griffinnek. – Azt hiszem, ezek ketten itt egy ördögi kísérletet akartak elvégezni rajtam. Valami drogról dumáltak. – A részleteket majd később megbeszéljük – ígérte Griffin. – Várjon meg a konyhában – intett a fejével a folyosó felé, amely a konyhai lépcsőhöz vezetett. Harpernek nem kellett kétszer mondani, esetlen léptekkel kiszaladt, és eltűnt a folyosón. – Térjünk vissza a kristályokhoz – nézett Griffin az idegesen toporgó Hulsey-kra. – Mi nem tudunk semmiféle kristályokról – felelte sértett daccal Basil. – Mi kémiai kísérleteket folytattunk, nem dolgoztunk kristályokkal. – Furcsa, de hiszek önöknek. Nos, uraim, azt hiszem, eleget beszélgettünk. Induljunk. – És Griffin ismét intett a revolverével. – Hová visz bennünket? – kérdezte Bertram. – Nem messze. Abban a cellában hagyom önöket, ahová Norwood Harpert zárták be. Ne féljenek, hamarosan itt lesz valaki a Jones & Jonestól. Biztos vagyok benne, hogy az ügynökségnek lesz néhány kérdése önökhöz. – Nem, ezt nem teheti velünk! – rikácsolta Basil. – A kutatásunk kritikus pontjához érkeztünk... Ebben a pillanatban robbanás tompa dübörgése hallatszott a fölöttük lévő szintről. Valahol a konyha közelében Norwood Harper felüvöltött. – Hogy az ördög vinné el – szitkozódott halkan Griffin. – Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Amatőrök. Soha nem azt teszik, amit az ember mond nekik. Szabad kezével felkapta a páfrányos kosarat, és futva indult el a konyhai lépcső felé. – A páfrányom! – jajdult fel Basil.

Griffin rá sem hederített. Felrohant a lépcsőn. A konyha külső fala már lángokban állt. A tűz elállta az ablakhoz és a kiskertre nyíló ajtóhoz vezető utat. Norwood szobormereven állt a szoba közepén. – Mondtam, hogy a konyhában várjon rám – rivallt rá Griffin. – Mi a fenének nyitotta ki a hátsó ajtót? Az volt a csapda. Norwoodnak mozgott a szája, de a rémülettől hang nem jött ki rajta. – Az első ajtóval is ugyanez lesz a helyzet, vagyis az is csapda – folytatta Griffin. – Az emeletről fogunk kijutni. Gyerünk, mozgás, ember! Harpert nem kellett biztatni. Futva indult végig a folyosón a főlépcsőig, ahol a korlátot megragadva, kettesével véve a lépcsőfokokat, rohant föl az emeletre. Griffin csak egy lépéssel maradt le mögötte. Mire a lépcső tetejére értek, a füst már elborította a földszinti hallt. – A hálószoba a folyosó végén van – kiáltotta Griffin. Norwood meglódult. – Hogy jutunk ki innen? – kiáltott vissza. – Csinálja azt, amit mondok. – Griffin beugrott Norwood mögött a hálószobába. – Fogja – mondta, és bőrkesztyűit lehúzva, odadobta őket Norwoodnak. – Vegye föl. Szüksége lesz rá, amikor leereszkedik a kötélen. Ő maga az ablakhoz ment, és villámgyorsan kitekerte a kötelet, amelyet előzőleg az ágyhoz erősített. A másik végét kidobta az ablakon. – Menjen – szólt oda Norwoodnak. – Siessen. Harper nem kérdezett semmit. Felhúzta a kesztyűt, vett egy mély lélegzetet, és kimászott az ablakon. A kötélbe kapaszkodva félig csúszott, félig mászott lefelé a földre. Végül a hátsóján ért földet, de sértetlenül felpattant. Amikor elengedte a kötelet, Griffin visszarántotta, a szabaddá vált végéhez hozzákötözte a páfrányos kosarat, majd lebocsátotta Harper kezébe. Már épp maga ment volna Harper és a páfrány után, amikor egy gyilkos energiakitörés végigperzselte az érzékeit. A szeme sarkából látta, hogy egy sötét alak jelenik meg a hálószoba ajtajában. Bíborvörös fény izzott a sötétségben. – Majdnem sikerült megszöknöd előlem, Winters – szólalt meg Luttrell. Felemelte a vörös kristályt. – Bevallom, imponál, hogy

eljutottál idáig. Biztosra vettem, hogy a kis konyhai meglepetésem véget vet az ügynek. A legtöbb ember a legközelebbi kijárat felé próbált volna menekülni. De te nem úgy gondolkodsz, ahogy a legtöbb ember, igaz? Ott kellett volna hagynom Harpert és azt a nyavalyás páfrányt az alagsorban, gondolta Griffin.

45 Úgy tört rá a pánik Adelaide-re, ahogy a villám gyújtotta futótűz harapódzik el a pusztaság bozótjában. – Valami baj történt – mondta. – Honnan tudja? – nézett rá Delbert. – Tudom – vágta rá Adelaide, és futásnak eredt. – Sietnünk kell. Delbert meglódult utána. – Jöjjön vissza, Mrs. Pyne. A Főnök szigorúan meghagyta, hogy gondoskodjam a biztonságáról. Adelaide rá sem hederített. Az utca végében lángok csaptak ki egy ház ablakából. – Ne – suttogta. – Ne! – A keservit – motyogta Delbert. Adelaide még sebesebben szedte a lábát. Delbert is. Mire a házhoz értek, a fekete füst még áthatolhatatlanab-bá tette a ködöt. A földszint már félig lángokban állt. – Szent ég – lehelte Adelaide. – Hol lehet? Hol van Griffin? – A Főnök ugyanott fog kijönni, ahol bement. – Delbert hangja olyan volt, mintha nem is őt, hanem inkább magát akarná megnyugtatni. – Valamelyik fölső szintről. A Főnök sohasem a földszinten át megy be egy házba. Ez nála szabály. Talán azóta már hátul van, a kertben. – Nem, még bent van a házban – intette le Adelaide. – Halálos veszélyben. Érzem. Be kell jutnunk hozzá. – Most képtelenség bejutni a házba. A Főnök tud magára vigyázni. Van benne gyakorlata, higgye el. – Be kell jutnom hozzá – erősködött Adelaide. És elindult a bejárati lépcső felé. Delbert elkapta a karját, és erőteljesen visszarántotta. – Bocsánat, Mrs. Pyne — mondta érezhetően keményebb hangon. – Nem engedhetem. A Főnök saját kezűleg vágná el a torkomat, ha megengedném, hogy belépjen ebbe a házba. Percek múlva az egész földszint égni fog. – De ő még bent van! Adelaide már magánkívül volt, annyira, hogy Delbertnek még erősebben kellett fognia a karját.

– Segítség! A hang a lángokban álló ház és a szomszédos ház közötti gyalogút felől jött. – Segítség! Adelaide egy feléjük futó embert pillantott meg. A kezéből egy terjedelmes tárgy lógott le vadul himbálózva. – Mi a fene? – mordult fel Delbert. – Ez nem a Főnök. Ez valaki más. És mi van nála? – Azt hiszem, egy páfrány – mondta Adelaide.

46. A perzselő energiarobbanás kegyetlen súlya valósággal összezúzta az érzékeit. Griffin pár másodpercig még erőlködött, hogy összébb húzza maga körül az árnyakat, de tudta, hogy csak az erejét pazarolja vele. Ugyanez volt a helyzet a második tehetségét illetően is: nem tudta útnak indítani a rémálmok hullámát, hogy visszaverje a rázúduló pszichikus áradatot. Senki sem képes sokáig fenntartani ezt az energiaszintet, gondolta. Meg kell őriznie az öntudatát egészen addig, amíg Luttrell ereje kimerül. – Tetszik az új játékszerem? – kérdezte Luttrell. – Nem teszek úgy, mintha érteném, miféle parafizikai elveken működik, de azt el kell ismerned, hogy hatásos. Meglepő szintre emeli a már meglévő képességem erejét. Griffin képtelen volt munkára fogni az izmait, ezért ellenkező irányból próbálkozott. Teljesen felhagyott a megsemmisítő energia elleni küzdelemmel, és hirtelen leroskadt az ablak előtti padlóra. A váratlan mozdulat meglephette Luttrellt, mert egy-két pillanatra elvesztette a kapcsolatát a kristállyal. Griffin ismét kapott levegőt. Az érzékeire telepedett hegy valamicskét veszített a súlyából. Egy mély lélegzetvétellel egy kis energiát is össze tudott szedni. Sikerült valami árnyékot maga köré vonnia – nem annyit, hogy láthatatlanná váljon, de ahhoz talán eleget, hogy Luttrell nehezebben tudja kivenni az alakját. Ezzel feldühítette Luttrellt. – Ne mozdulj! – kiáltott rá. Abban a pillanatban visszatalált a kristályhoz, de Griffin-nek úgy tetszett, mintha a megsemmisítő erejű energia áramlása kevésbé lenne állandó és egyenletes, mint egy perccel korábban. Íme, ismét egy aprócska remegés az energiahullámban. Vagy az ő árnyékolófénye vonta el Luttrell figyelmét, vagy maga a kristály kezd veszíteni az erejéből. Az emberi elme nem valami gép, amely állandó sebességgel bocsát ki energiát. A tehetség nem különbözik a hallástól, a látástól, a tapintástól vagy a szaglástól. A normális érzékeléshez

hasonlóan a pszichikus érzékelést is sok minden befolyásolja, mint például az erős érzelmek, vagy éppen a pulzusszám. – Meg fogom érezni a két Hulsey hiányát – mondta Luttrell. – Nagy hasznukat vettem, de arra a megállapításra jutottam, hogy több bajt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak. Mindig is tudtam, hogy előbbutóbb eljön az Arkane, hogy megkeresse őket. E pillanatban nincs szükségem erre a problémára. Épp elég dolgom lesz azzal, hogy átvegyem a szervezeted irányítását. Griffin egy újabb, rövid megingást érzékelt abban az energiaáramlatban, amellyel Luttrell őt ostromolta. A pillanatnyi közjátékot arra használta fel, hogy még egy kis sötétséget vonjon maga köré. – A szüleim – suttogta rekedten. – Miért ölted meg őket? – Nem volt más választásom – felelte Luttrell. – Akár hiszed, akár nem, nem tudtam, hogy azon a napon otthon lesznek. Azt hittem, üres a ház. De mint kiderült, a meghitt együttlét perceit élvezték az emeleti hálószobában. Az apád meghallotta, amikor felfeszítettem a széfet, és lejött, hogy kérdőre vonjon. Fegyver volt nála. Mit tehettem volna? – Gazember. – Ezt nem vitatom. – Luttrell közelebb jött, és lenézett Griffinre. – Nekem sohasem adatott meg, hogy találkozzam az apámmal. Úgy tudom, pár hónappal a születésem előtt megkéselték. De hát mindannyiunknak megvan a saját szomorú kis történetünk, nem igaz? A társadalomújítók szerencséjére. Gondolj csak bele, hol lennének a sok megmentésre váró szerencsétlen nélkül. – Vannak köztünk olyanok, akiket nem érdemes megmenteni. – Valószínűleg igazad van – mosolygott Luttrell. – Másrészt olyanok is vannak, akik nem akarják, hogy megmentsék őket, ugye? El tudod képzelni, hogy mi ketten csendes, unalmasan tisztességes életet éljünk? Hogy így pazarolnánk a tehetségünket? – A békeszerződésünk. Miért szegted meg? – Az egyezségünknek az elmúlt pár évben megvolt a maga haszna. De én, tőled eltérően, nem elégszem meg a birodalom egy részével. Ma már készen állok arra, hogy átvegyem az uralmat az egész fölött. Egyedül te és Pierce álltok az utamban. A mai éjszaka után már csak Pierce marad. De onnan nem számítok semmi nehézségre. – Megfeledkezel az Arkane-ról.

Luttrell ismét elmosolyodott. – A Társaság csupa előkelőségből áll. Egyikőjük sem kényszerült arra, hogy az utcán éljen, mint annak idején te és én. Mit tudnak ők a mi világunkról? A nemzedékek óta tartó kényelmes élet elgyengítette őket. – Erre ne számíts. – Tudom, hogy vannak közöttük erős tehetségek, épp ezért nem akarom elsietni, hogy harcot indítsak ellenük. De a leghatalmasabbak közül néhányan hamarosan az én soraimat fogják erősíteni. Minden titkukat ismerni fogom, és ezzel a tudással irányításom alá veszem az Arkane-t. Gondold csak el, mire leszek képes ezzel a hatalommal. – Sejtelmed sincs róla, mivel állsz szemben – mondta Griffin. – Higgy nekem. – Látod, ebben tévedsz. Pontosan tudom, mivel állok szemben. Van egy kémem magában az Arkane szívében. – Bolond vagy. – Melyikünk fekszik tehetetlenül a padlón? – kérdezte Luttrell. – De mielőtt véget vetek ennek a helyzetnek, van még valami, amit tudni szeretnék. A Pyne nevű nő dolgoztatta meg a lámpát az érdekedben? A legenda szerint mostanára már lennie kéne egy-két újabb tehetségednek is. De én nem látom jelét, hogy valamivel is erősebb lennél. – Tudod, hogy van ez a legendákkal. A mese kilencvenöt százaléka rendszerint valótlanság. – Igen, biztos voltam benne, hogy ez derül ki az Égő Lámpa mítoszáról is. Ami a te szempontodból persze nagyon sajnálatos. Nekem egyedül az számít, hogy az Arkane-kapcsolatom úgy véli, hozzá tud férni a lámpa energiájához. Megszállottja annak az átkozott lámpának. Én meg ezekbe a kristályokba szerettem bele, amiket ő készít nekem. így aztán megegyeztünk egymással. Luttrell figyelme ismét kihagyott egy pillanatra. Griffin még több sötétséget gyűjtött maga köré. A szoba természetes félhomálya is előnyére vált. Tudta, hogy a rosszul megvilágított helyiségben hamarosan elmosódott árnyék lesz belőle, semmi több. – Talpra! – parancsolt rá Luttrell. – Állj föl, a keservit, hogy jobban lássalak. Griffin némán, mozdulatlanul lapult. Luttrell ideges lett. – Nem hallod? – kiáltotta. – Gyerünk, talpra!

Szavain düh és csöppnyi félelem érződött. Félkör alakban meglendítette a kristályt, keresve a célpontját, melyet szemmel már nem látott. Griffin hirtelen megérezte, hogy szabaddá vált. Érzékei erejük teljében visszatértek. Útjára bocsátotta rémálomgerjesztő tehetségének dübörgő hullámát. Luttrell felüvöltött. Fülhasogatóan éles kiáltása túlharsogta a tűz bömbölését. A vörös kristály egy utolsót lobbant, majd elsötétült. Griffin támolyogva talpra állt. – Ne! – kiáltotta Luttrell. – Állj! Ne közelíts hozzám! – Megpördült, és az ajtó felé indult. Griffin rávetette magát. Mindketten a padlóra zuhantak. Griffin érezte fájós bal vállát, de nem törődött vele. Luttrell vadul csapkodott. Griffin újabb energiahullámot bocsátott ki rá. Luttrell felsikoltott. A következő pillanatban félbeszakadt a sikolya. Megállt a szíve. Griffin csak akkor állította le a rémálmok özönét, amikor már nem volt kire zúdítania őket. A halál okozta döbbenet savként égette az érzékeit. Nem először élte ezt át. Tudta, hogy később nagy árat kell fizetnie érte, de úgy gondolta, így tisztességes. A tűz harsogása felerősödött. Már a hálószobában is érezni lehetett a füstöt. Kiszabadította magát Luttrell holtteste alól, felkapta a kristályt, és az ablakhoz rohant. Egy pillanatra megállt, hogy lerángassa magáról a kabátját. Szüksége lesz rá, hogy a kötél véresre ne dörzsölje a tenyerét, amikor majd lesiklik rajta. Egyik lábát átvetette a párkányon. A kötél megfeszült. Lenézett, és meglátta Adelaide-et. A kötél lelógó végét fogva már elindult felfelé a ház falán. – Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni – kiáltott le neki. – Griffin! Hála istennek. Adelaide elengedte a kötél végét, és leugrott a kertbe. Griffin kilépett az ablakpárkányon, és gyorsan leereszkedett a kötélen. Ekkor tűnt fel Delbert a ház sarkánál. Revolver volt a kezében, és fújtatott. – Sajnálom, Főnök. Elszökött tőlem.

– Ahhoz nagyon ért. – Griffin megragadta Adelaide kezét. – Fussunk! Futva érték el a ház sarkát, majd a kerti sétautat. Ott várt rájuk Norwood Harper, a páfrányt szorongatva. Griffin kikapta a kezéből a kosarat. – Mozogjon, Harper! Mindjárt összedől a ház. A kőfalak még álltak, de a ház belseje belezuhant az örvénylő lángokba. Griffin a távolból hallotta a tűzoltók közeledését. A hintó mellé érve megállította Adelaide-et és a többieket. – Valami baj van, Főnök? – nézett lejed a bakról. – Csak a szokásos – válaszolta Griffin. Nézték, amint a tűzoltószekerek elrobognak mellettük. Percekig nem szólalt meg egyikük sem. Végül Griffin Adelaide-re nézett. – Hol tanulta meg a kötélmászást? Várjon, kitalálom. Monty Moore Vadnyugati Cirkuszában. – Volt egy állandó attrakciónk, amelyben egy csapat zsivány megszökik a börtönből – felelte Adelaide a futástól kicsit még lihegve. – Kötélen másztak le a cellából. – És hogy végződött a mutatvány? – A seriff és az emberei végül mindig elkapták a zsiványokat. De csak azután, hogy kiraboltak egy bankot. – Mindig elkapták őket? – Sajnos igen – válaszolta Adelaide. – Nyilván gyenge legény volt a vezérük. – Mindig én játszottam a banda főnökének szerepét. Én voltam az alvilág ura – közölte Adelaide.

47. Jed bevezette Lucinda és Caleb Jonest a könyvtárszobába. Griffin fölállt üdvözlésükre az íróasztala mögött. – Ki hitte volna, hogy Mr. és Mrs. Jones meglátogat egy ismert bandavezért? – kiáltotta. – Ez nem tesz jót a hírnevemnek. – Valószínűleg a miénknek sem – morogta búsan Caleb. Adelaide Lucindára mosolygott. – Ne is törődjön velük – mondta. – Kérem, foglaljon helyet. – Köszönöm. – Lucinda leült az egyik karosszékbe. Aggodalmas tekintettel nézte Adelaide-et, majd Griffinre pillantott. – Egyikőjüknek sem esett baja? Az ember, aki az üzenetet hozta, említette, hogy volt valami tűz. Ne vegye sértésnek, de mindketten úgy festenek, mintha túl közel álltak volna egy rossz szellőzésű kandallóhoz. Adelaide végignézett kormos ingén és nadrágján, és el-fintorodott. Griffin ruhája még rosszabb állapotban volt. Neki még az arca is bepiszkolódott. – Szép kis látványt nyújtunk, igaz? Még nem volt alkalmunk megfürödni – mentegetőzött. Mrs. Trevelyan behozott egy teatálcát. Griffin röviden beszámolt a Sötét Hold utcában történtekről. Végezetül olyan színpadias mozdulattal varázsolta elő a páfrányt az íróasztala mögül, hogy a látványtól Adelaide a szemét forgatta. Mire Griffin rákacsintott. – Az én Ameliopteris-em! – kiáltott fel örömében Lucinda, és felugrott, hogy elvegye a kosarat Griffintől. Aggodalmasan megvizsgálta a növényt, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hulsey több levelet is levágott róla, de úgy tűnik, jó állapotban van szegény. Majd visszanőnek. – Griffinre nézett. – El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Köszönöm, Mr. Winters. Remélem, egyszer még viszonozhatom a kedvességét. Caleb álla megfeszült. Megköszörülte a torkát. – Kedvesem – szólt Lucindához —, nem szükséges túlságosan meghatódnod ezen. – De én csakugyan nagyon hálás vagyok – erősítette meg iménti szavait Lucinda. – Mr. Winters lekötelezett vele.

– Ahogy óhajtja, Mrs. Jones – mosolyodott el a maga jellegzetes, lassú, hűvös mosolyával Griffin. – Gyűjtöm a szívességeket. Ez amolyan hobbi nálam. Caleb gyanakvó tekintetet vetett Griffnre. – Ez csak egy páfrány, Lucinda. És egyébként is a tiéd volt. Winters csak visszaadta neked. Szó sem volt szívességről. – Nem értek egyet veled – válaszolta Lucinda. – Ez az Ameliopteris különösen kedves nekem. Örökké hálás leszek érte Mr. Wintersnek. – Örülök, hogy meg van elégedve, Mrs. Jones – mondta Griffin. Adelaide rendreutasító pillantást vetett rá, majd visszafordult Lucindához. – Ne is törődjön Mr. Wintersszel. Azért, mert megmentette a páfrányát, nem tartozik neki semmivel. így van, Mr. Winters? – Mindig boldogan állok a Jones & Jones egyik tulajdonosának a rendelkezésére – felelte Griffin udvarias főhajtással. – Azt mondja, a két Hulsey elmenekült? – nézett rá rideg tekintettel Caleb. – Azt hiszem, joggal feltételezhetjük – jelentette ki Griffin. – Az alagsori laboratóriumukból ki lehet jutni valamilyen régi, középkori alagútrendszerbe. – Ismerve a különböző pártfogóikkal való eseteiket, én is valószínűnek tartom, hogy kész tervük volt egy esetleges vészhelyzetre – hagyta helyben Caleb, majd rezignáltan hozzátette: – Minden bizonnyal nekünk is ezt kellene tennünk. – Igen – bólintott Griffin. – Valóban. – Nekem úgy tűnik, meglehetősen egyformán gondolkozunk, ön meg én – mondta elgondolkodva Caleb. Griffin nem tett megjegyzést erre a kijelentésre, de nem is tagadta. Adelaide előtt a dolog nem maradt rejtve. – Vegyük tekintetbe a dolog jó oldalát – szólalt meg sietve. – Ha a két Hulsey csakugyan elszökött, az újabb munkát fog jelenteni a Jones & Jonesnak. – Biztosíthatom, Mrs. Pyne, cégünk nem szenved hiányt kliensekben – közölte komor arccal Caleb. – Nem beszélve arról, hogy csak a nyűg lenne velük. – Egy szavát se higgye el – paskolta meg férje karját szeretettel Lucinda. – Imádja a kihívást, amit egy nyomozás jelent. Akárcsak én.

Mellesleg most, hogy Luttrell meghalt, mi lesz a sorsa az alvilági birodalmának? Griffin hátradőlt az íróasztal mögött álló székében. – Miután sem Mr. Pierce, sem én nem vagyunk érdekelve sem a bordély-, sem az ópiumüzletben, gondolom, hamarosan kitör a háborúskodás a hagyaték felett. – Addig is a menhelyem és a leányiskolám annyi lányt fog befogadni Luttrell intézményeiből, ahányat csak rá tudunk venni, hogy hagyjon fel az utcai élettel – mondta Adelaide, és töltött a teából Lucindának. – Gratulálok, Adelaide – szólt erre elismerően Lucinda. – Gondolja csak el, egy csapásra tönkremenne az a sok hírhedt bordélyház. Gyönyörű teljesítmény egy társadalmi reformistától. – Az érdem nem az enyém – tiltakozott Adelaide. – A legnagyszerűbb társadalomújító Mr. Winters, akinek sikerült lerombolnia Luttrell birodalmát. Alig várom, hogy olvashassam az erről szóló tudósítást a The Flying Intelligencerben. Griffin fenyegető pillantással meredt rá, majd kissé megenyhülve mondta: – Nagyon, de nagyon nem örülnék, ha a nevem megjelenne egy szenzációhajhász újságban. – Na de uram, semmi szükség rá, hogy ijesztő fenyegetéseket és figyelmeztetéseket intézzen hozzám – kiáltott fel Adelaide, és letette a teáskannát a tálcára. – Megnyugtathatom, egy szót sem fogok szólni Gilbert Otfordnak, vagy a sajtóban dolgozó bármelyik másik úrnak. De nem lehet engem felelőssé tenni azokért a pletykákért, amelyek talán máris keringenek a városban. – De igen, önt lehet, sőt kell is felelőssé tenni értük – fogadkozott Griffin. – Még egy kis teát? – mosolygott Adelaide. – Mit lehet tudni erről a kristályról? – hajolt összeráncolt homlokkal Caleb az íróasztal sarkán lévő vörös üvegdarab fölé. – Nagyon keveset. – Griffin felállt, és az asztal elé sétált. Az asztal széléhez támaszkodva kézbe vette a kristályt. – A jelek szerint élesebbre tudja állítani az ember természetes pszichikus áramlatainak gyújtópontját. Legalábbis egy időre. De nagyon hamar kiég. Caleb felállt, és kivette Griffin kezéből a kristályt. A fény felé tartva vizsgálgatni kezdte.

– Azt mondja, Hulsey-ék nem vállalták, hogy ők készítették volna? – Igen. Luttrell világosan értésemre adta, hogy Smithtől kapta, aki, legalábbis szerinte, az Arkane embere. Smith az ön világában mozog, nem az enyémben, Jones. – Önnek teljesen igaza van, Mr. Winters – szólalt meg Lucinda. – Smithért mi felelünk. Haladéktalanul megindítjuk ellene a nyomozást. – Luttrell hogy írta le pontosan Smith Arkane-on belüli pozícióját? – kérdezte a homlokát ráncolva Caleb. – Úgy fogalmazott, hogy Smith helye a szervezet szívében van. Caleb komoran bólintott. – Akkor jó esély van rá, hogy tagja a Tanácsnak. Ugyanis a Tanács az Arkane szíve. – Nos, így legalább alaposan lerövidül a gyanúsítottaink listája – mutatott rá Lucinda. – Én figyelmeztettem is Gabe-et, hogy a Tanács néhány félőrült vén alkimistája még sok gondot okozhat – jegyezte meg Caleb. – Ha már megtalálták, segíthetek azonosítani az emberünket – ajánlkozott Adelaide. – Jól ismerem az álomlenyomatait. – Annak nagy hasznát vennénk – örvendezett Lucinda. – Van még valami, amit ön vagy Mr. Winters elmondhat nekünk? – Talán még egy dolog – felelte Griffin elgondolkodva. – Azt hiszem, az önök Mr. Smithe megszállottan kutakodik a Társaság nemzedékrendi feljegyzéseiben. Azt hiszem, így találhatott rá Adelaidere is annak idején, tizenhárom évvel ezelőtt. Nagy nyugalom szállta meg Calebet. Összenézett Lucindával. A nő komoran bólintott. – Sámuel Lodge – mondta Caleb csendesen és határozottan. Fél óra múlva Griffin és Caleb gyorskocsin megérkeztek Lodge házához, és most ott álltak a hálószobájában. A szekrény tárva-nyitva volt, de csak részben ürítették ki; Lodge nyilván csak annyi ruhát vitt magával, amennyit egy táskába vagy egy kisméretű bőröndbe begyömöszölhetett. Az egyik polcon egy bőrkötéses jegyzetfüzet hevert. – Mikor ment el? – kérdezte Caleb a feldúlt házvezetőnőtől. – Mr. Loldge egy órával ezelőtt távozott – dadogta az asszony idegesen. – Azt mondta, sürgős családi ügyben az északi birtokára kell utaznia.

– Volt valaki látogatója, mielőtt elment? – kérdezte Griffin. – Kapott valami üzenetet? – I-igen, uram. Egy fiú hozott egy levelet a konyhaajtóhoz. Azt mondta, sürgős. Akkor mondta nekem Mr. Lodge, hogy azonnal el kell utaznia. – A fenébe. – morogta Caleb. – A két Hulsey üzenhetett neki, miután elmenekültek. – Nyilván egy jövendő alkalmazás reményében – bólintott Griffin. A szekrényhez ment, és elvette a polcról a jegyzetfüzetet. Kinyitotta, és nézegetni kezdte a bejegyzéseket. – Úgy látom, Lodge-ot nagyon foglalkoztatták az Arkane újabb leszármazási dokumentumai. – Mire gondol? – nézett rá Caleb. – Ezekből a jegyzetekből az derül ki, hogy mostanában keresett és talált is három fiatal vadásztehetséget. Mindhárman árvaházakban nőttek fel. Amolyan kísérleti alanyként szolgáltak. Arra volt kíváncsi, hogy a kristályok másféle tehetségeknél is működnek-e. De nem akarta, hogy az Arkane-on belül bárki is tudomást szerezzen a kísérleteiről. Miután üzletelni kezdett Luttrell-lel, rájött, hogy szüksége lehet a három fiatalemberre mint testőrökre. – Hogy a csudába talált rá Lodge a három vadászra? – Ugyanúgy, ahogy annak idején Adelaide-re. A leszármazási feljegyzésekből. A három fiatalembernél azért feltételezett erős tehetséget, mert mindhármuk apja tagja volt a Társaságnak. A gyerekek azonban törvénytelenek voltak, és így árvaházakban helyezték el őket. – Ezek szerint Lodge-ot jelenleg jól felfegyverzett testőrök védik. Griffin becsukta a jegyzetfüzetet. – Jó lenne tudni, vajon hány Arkane-tagtól származó gyereket nyelt el az utca az évek során, csak mert árván maradtak, vagy fattyúnak születtek. – Az Arkane-nak nem ártana kicsit jobban odafigyelnie az övéire – felelte mély sóhajjal Caleb. Nem sokkal ezután Adelaide belépett a ház bejárati halijába, és nyomban munkára fogta a tehetségét. A márványpadlót vastagon borították a torz álomlenyomatok. Olajos fényű foszforeszkálás villódzott a pszichikus lábnyomokban. Összeszorult a gyomra. Hirtelen arra eszmélt, hogy Griffin megfogja a karját, nehogy elessen. – Lodge minden kétséget kizáróan Smith – mondta.

Caleb elégedett arcot vágott. – Tudakozódtam – mondta. – A jelek szerint a Kontinensre menekült. Erősen kétlem, hogy megkockáztatja a visszatérést. Tudja, hogy itt a Jones & Jones várja. – Csak azt nem értem, hogy miért ilyen kuszák Lodge álomfénymintái – szólalt meg töprengve Adelaide, miközben figyelmesen vizsgálgatta a padlót. – Az évek során sokkal instabilabbá vált. – Látod esetleg valami jelét annak, hogy használta a formulát? – nézett Caleb Lucindára. – Nem – rázta a fejét Lucinda. – Semmi jele. Itt semmi sem utal méregre, legalábbis olyanra nem, amilyet én észlelni tudok. – A kristályok – vélte Griffin. – Talán azok használata kuszálja össze egy idő után az álomfény energiájának mintázatát. – Tudja, Winters, az az érzésem, hogy alvilági bandavezérként csak elpazarolja a tehetségét – jelentette ki elismerően Caleb. – Kiváló detektív lehetne önből. – Miért van az, hogy újabban mindenki úgy érzi, pályát tévesztettem? – kérdezte Griffin.

48. Levetkőzött, fölvette a selyem hálóingét, felhajtotta a takarót, aztán csak állt tétován, és nézte az ágyat. Kimerítő nap volt. Tudta, hogy rettentő nagy szüksége lenne alvásra, de nem hitte, hogy akár csak egy szemhunyásnyit is sikerülne aludnia. A veszéllyel és erőszakkal együtt járó események utáni kellemetlen borzongás még ott bujkált a tagjaiban, pattanásig feszítve az idegeit. Egy nagy pohár brandy talán segítene, gondolta. Épp ezt a lehetőséget fontolgatta, amikor meghallotta az egyetlen koppantást a két hálószobát összekötő ajtón. Forró energia söpört át rajta, kiűzve tagjaiból a hideg borzongást. Vett egy nagy levegőt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Griffin állt ott. Láthatóan már vetkőzni kezdett, de még nem fejezte be. A nadrágja még rajta volt. Az inge begombolatlanul lógott. Adelaide tudta, hogy a férfinak még nála is nagyobb szüksége lenne az alvásra. De amikor megnyitotta az érzékeit, látta, hogy Griffin álomnyomai lángolnak. – Griffin – suttogta, és kitárta a karját. A férfi szótlanul belépett, felkapta, és vele együtt zuhant le a selyem ágyneműre. Olyan erővel és céltudatossággal tette a magáévá, hogy Adelaide-nek még a lélegzete is elállt. Amikor teste a gyönyörtől megfeszült, Griffin egyszer csak megmerevedett, és azt suttogta: – Szoríts erősen. El ne engedj. Ezek voltak az első és egyetlen szavai, amióta belépett a szobába. Adelaide szorosan magához ölelve tartotta, s míg a pszichikus tűzijáték minden érzékét elkápráztatta, a férfi borzongó remegése lassan elcsitult. Griffin lerogyott mellé, s a következő pillanatban mindketten aludtak. Valamivel később Adelaide arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyban, de közben érezte Griffin jelenlétét a szobában. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi az ablaknál áll, és kinéz az éjszakába. – Griffin? – szólt halkan. – Mi baj van? A férfi nem fordította el a tekintetét az ablakon túli sötétségről. – Őszintén az a véleménye, hogy stabilak az álomfényáramlataim?

– Igen. Nyugodtan elhiheti nekem. – Akkor hogy lehet, hogy két különböző tehetséget tudok kézben tartani, anélkül hogy beleőrülnék? – Mondtam már, hogy szerintem a második tehetsége egyáltalán nem új. Inkább csak az eredeti képességének egy másik megjelenési formája. Továbbá ön ugyan Nicholas Winters egyenes ági leszármazottja, de nem ő az egyetlen nagy tehetségű őse, akitől örökölt. – Eleanor Flemingre gondol, aki működésbe hozta Nicholasnak a lámpát. – Ő is rendkívül erős tehetség volt. Lehet, hogy a rokonsági ágak kombinációja révén képes uralkodni a kivételesen erős tehetségén. Vagy talán abból a sugárzásból ered ez a képessége, amelyet a lámpa gyakorolt az ősére. Nem tudom. Én csak annyit mondhatok, hogy ön tökéletesen stabil. Griffin némán, elgondolkodva nézett ki az éjszakába. Adelaide felkelt, és odament mellé. – Van néhány kisgyerekkori emlékem az apámról, ahogy a kutatásairól beszélt az anyámnak – mondta. – Az egyik ilyen emlékem a Jonesok családfájáról mondott véleménye. – Mit tudott mondani róla? – kérdezte Griffin. – Papa többször is morfondírozott azon, hogy egyáltalán nem lenne meglepve, ha megtudná, hogy Sylvester, mielőtt utódnemzésre adta volna a fejét, kipróbálta a formula egyes korai változatait saját magán. Griffin sokáig hallgatott. Aztán Adelaide-re nézett. Mosolya a hold sápadt fényében jéghidegnek tűnt. – Nem mintha akadna olyan Jones, aki valaha is beismerné, hogy az alapító keveréke visszavonhatatlanul megváltoztatta a családi vérvonalat – mondta. – Ez természetes. Egy ilyen beismerés egyenértékű lenne azzal a ki jelentéssel, hogy a formulának legalább egy korai változatát tökéletesítették, és hogy az működött. – Ha a Jonesok tudják, vagy legalább sejtik, hogy a családjuk az élő bizonyíték az eredeti recept sikerességére, minden okuk meglenne hinni abban, hogy az Égő Lámpa is hatékony. – Griffin keze görcsösen megmarkolta az ablakpárkányt. – Nem csoda, hogy mindig is gyanakvóan néztek a családomra.

– Igen, ez megmagyarázná a régóta fennálló aggodalmukat Nicholas leszármazottai, valamint a lámpa iránt. – A Jonesok nyilvánvalóan attól félnek, hogy létrejön egy erős tehetségekből álló másik szervezet, amely vetélytársává válik az Arkane Társaságnak. – Hát, én nem vagyok biztos abban, hogy ez helyes következtetés — mosolyodott el Adelaide. — Minden bandavezér ilyen gyanakvó mások indítékaival kapcsolatban? – Ha nem lennének ilyen gyanakvóak, nem sokáig maradnának életben. – Rám is gyanakszik? – Nem – nézett Griffin Adelaide-re. – Soha. Az életemet is rábíznám önre, Adelaide. Hát ez nem éppen egy szabályos szerelmi vallomás, de egy alvilági bandavezértől szebbet nem is lehetne elvárni, gondolta Adelaide.

49. Másnap délután három órakor olyan erővel vágódott ki a hálószoba ajtaja, hogy egészen a falig csapódott. És ha nem lett volna útjában Griffin csizmás lába, újra bevágódott volna. – Jaj, istenem – mormolta Mrs. Trevelyan, aki épp a gondosan összehajtogatott selyem hálóinget tette be az utazóládába. – Éreztem én, hogy ez lesz belőle. – Mi az ördög folyik itt? – vonult be Griffin a szobába, és megállt Adelaide előtt. Úgy perzselt a tekintete, hogy félni kellett, nehogy lángra kapjon tőle az ágy és minden más a közelben. – Ott találtam Jedet és Leggettet az apátság előtt, a hintóval. Azt mondták, ön elmegy. Adelaide visszafordult a szekrényhez, és kivett belőle egy alsószoknyát. – Mrs. Trevelyan és én visszaköltözünk a lakásomba, a Lexford Square-re. – Nem mehetnek el – közölte Griffin. – Még nem biztonságos. A J & J még nem találta meg Sámuel Lodge-ot. – Hallotta Mr. Jonest. – Adelaide megkerülte Griffint, és az utazóládához vitte a szoknyát. – Lodge a Kontinensre menekült, és nem valószínű, hogy valaha is visszatér. Ha mégis, akkor itt az Arkane várja. Ráadásul ezt Lodge is tudja. Vagyis tökéletes biztonságban leszek. – Mi van, ha Caleb Jones téved? Adelaide a hálóing tetejére helyezte az alsószoknyát. – Úgy tudom, Mr. Jones ritkán szokott tévedni. Egyébként is mindketten tudjuk, hogy nem tölthetem az életem hátralévő részét itt, az apátságban. Előbb-utóbb vissza kell térnem a saját otthonomba. Úgy gondolom, jobb előbb, mint utóbb. Hirtelen nagy csend lett. Mrs. Trevelyan megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, le kell mennem, hogy föltegyem a teáskannát. Azzal kivonult a hallba, és csendben, de határozottan becsukta maga után az ajtót. – Mi ez az egész? – nézett Griffin szigorúan Adelaide-re. – Ideje, hogy elmenjek – válaszolta Adelaide szelíden, és az öltözőasztalhoz lépve fölvette ezüstfoglalatú hajkeféjét és fésűjét. – Bevallom, egy bűnöző szeretőjének lenni különleges állapot. Van benne

valami egzotikus. Ezzel együtt egy szerető az csak egy szerető. Nem lakik a szeretője házában. – Ön nem a szeretőm, a mindenségit! – Valóban? – Adelaide berakta a fésűt és a kefét az utazóládába. – Milyen szóval fejezné ki az életében betöltött szerepemet? – Ön az én... – Griffin megakadt. – Ön az enyém, és kész. – Szeretem, Griffin – mondta egyszerűen a nő. – Tudnia kell, hogy én is szeretem – felelte lázban égő szemmel a férfi. – Reméltem is – mosolygott a nő. – Nagyon sokáig egyikünknek sem volt igazi otthona. Rajtunk múlik, hogy teremtsünk egyet egymás számára. – Házasságot akar – szólt a férfi hideg, élettelen hangon. – Úgy gondolom, mindketten azt akarjuk. Tévednék? – Ezt az egyet nem adhatom meg önnek. Kérjen tőlem bármi mást. – Griffin két keze ökölbe szorult a combja mellett. – Bármit. Adelaide ujjhegyeivel megérintette a férfi feszes arcát. – Semmi mást nem akarok – mondta. – Az isten szerelmére, Adelaide – ragadta meg Griffin két kézzel a vállát. – Hát nem érti? Ha hozzám jönne feleségül, veszélybe sodornám. A házastársamként állandó veszélyben forogna. – Bizonyára nem gondolja azt, hogy megcsalnám valamelyik emberével, ahogy az első felesége tette. – Nem. Soha. Nem ez a gond, ön is nagyon jól tudja. De ha a feleségem lenne, célpontjává válna minden ellenségemnek. – Olyan sok ellensége van? – Nagyon régóta élek már ebben a világban – felelte a férfi. – Történtek közben olyan dolgok, amelyeken már nem lehet változtatni. Vannak, akik bosszút forralnak ellenem. Igen, vannak ellenségeim. Sőt, elértem bizonyos hírnevet is. Mindig lesznek, akik azzal akarják bebizonyítani maguknak, hogy valakik, hogy megpróbálnak tönkretenni engem. – Olyan, mint az egyik hírhedt vadnyugati fegyveres bandita, akinek mindig résen kell állnia, hogy megvédje magát a forróvérű ifjaktól, mert azok folyton azt lesik, mikor tehetik őt próbára. – Egyesek semmitől sem riadnának vissza, hogy megkaparinthassák azt, amit fölépítettem. Ha biztosak benne, hogy ön fontos számomra,

egy percig sem haboznának, hogy önt használják föl a céljuk eléréséhez. – Odaadná értem az alvilági királyságát, Griffin? – Habozás nélkül. Adelaide elmosolyodott. – Hát persze hogy odaadná, hiszen tudja, hogy bármikor újra felépítheti. – Nem erről van szó, Adelaide. – Egyetértek. Nos hát, drága bandavezérem, ha hajlandó megválni a birodalmától, és mindattól, ami velejár, beleértve a rettegett hírnevét is, akkor azt hiszem, tudom a megoldást a dilemmánkra. – Nincs rá megoldás. Épp ezt próbálom elmagyarázni önnek. Én hoztam létre ezt a rémálmot magamnak, és már nincs más választásom, mint leélni benne az életemet. – Jobb uralkodni a pokolban? – idézte Adelaide könnyedén.- De hiszen ön nem ördög, Griffin, és London sem éppen az Elveszett Paradicsom. – De bukott angyal sem vagyok. Az vagyok, ami, és innen már nincs visszaút. – Ó, de hát én nem azt kérem, hogy forduljunk vissza. Előre fogunk menni egy olyan helyre, ahol senkinek még csak eszébe sem jut olyan udvariatlanság, hogy a múltja iránt érdeklődjön, mivel ott mindenkit sokkal inkább a jövő érdekli. Egy olyan helyre, ahol az ön híre ismeretlen, és amúgy sem érdekel senkit. Ahol otthont és családot teremthetünk együtt. – Ez valami álomfény-fantázia? – kérdezte keserűen a férfi. – Sajnálom, szerelmem, de én már régen megtanultam, hogy az álmok a nappal fényénél szertefoszlanak. – Ez nem fog. Társadalomújítói szavamat adom rá. Javaslom, hogy ön is kezdjen csomagolni. – Miért? – Mert jegyet veszünk egy Amerikába tartó gőzhajóra. Természetesen még sok mindent el kell intéznünk, mielőtt útra kelnénk, de biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül rendezni tudja az üzleti ügyeit. Hiszen született vezetői és szervezői tehetség.

50. – Amerikába települnek? – kérdezte Caleb. Első megdöbbenéséből felocsúdva izgatott kíváncsiság lett úrrá rajta. – Hétfőn indul a hajónk – felelte Griffin. – Mrs. Trevelyan, Jed, Leggett és Delbert velünk tartanak. Ja, és a kutyák is. A parkban álltak, ahol pár nappal ezelőtt találkoztak. De ezúttal csak ketten voltak. A hölgyek most nem kísérték el őket. – Ha azt mondom, hogy meglepődtem, azzal nagyon keveset mondok – ismerte be Caleb. A hangja azonban inkább elgondolkodó volt, mintsem meglepett. – Amerika nagyon nagy. Hol fognak lakni? – Adelaide úgy gondolja, hogy San Francisco megfelelő hely lesz számunkra. — Griffin elmosolyodott. – Azt mondja, a köd miatt egészen otthon fogom érezni magam. – Mi lesz a londoni vállalkozásaival? – A legnagyobb hasznot hajtókat eladom Mr. Pierce-nek. A többinél sincs hiány vevőkben. – Nyilván sok pénzt kap a Konzorcium vagyonrészeinek eladásából. Nem fog nincstelenként megérkezni Amerikába. – Mindig is azt tapasztaltam, hogy sokkal előnyösebb gazdagnak lenni, mint szegénynek – felelte Griffin. – És mi lesz Adelaide társadalomreformista munkájával? – Bizonyára nem London az egyetlen város a földkerekségen, ahol szükség van társadalmi reformokra. Úgy látom, Adelaide bízik benne, hogy San Franciscóban rengeteg lehetősége lesz folytatni a munkáját. – Mi lesz a menhelyével és a leányiskolájával? – Legyen erős, Jones. Mialatt mi itt beszélgetünk, Adelaide terveket készít arra, hogy mindkét jótékonysági intézményt áttestálja az Arkanera. A Jones család egynémely hölgy tagjai lelkesen pártfogolják a tervet. – Kétségtelenül – mosolygott gyászosan Caleb. – Miss Pyne szemmel tartása nagy valószínűséggel egész napos elfoglaltságot fog jelenteni az ön számára.

– Hamarosan Mrs. Winters lesz a neve. Természetesen ön és Mrs. Jones meghívást kapnak az esküvőre. – Általában nem lelkesedem az esküvőkért, de ebben az esetben kivételt teszek – közölte Caleb. – Nem mindennap nyílik alkalma az embernek látni, amint egy hírhedt bűnöző oltár elé vezet egy társadalmi reformert. Meg kell kérnünk Gabe feleségét, Venetiát, hogy hozza magával a fényképezőmasináját. – Nincs semmi hír Sámuel Lodge hollétéről? – érdeklődött Griffin. – Még semmi. De ráállítottam egy vadászt. Meg fogjuk találni. – És ha megtalálják? Mi lesz akkor? – faggatózott tovább Griffin. Caleb olyan arccal nézett körül a napsütötte parkban, mint akinek megzavarták az álmát. – Adelaide és Lucinda azt állítják, hogy az az ember őrült – mondta. – Igen. – Gondolom, el tudjuk majd intézni, hogy elmegyógyintézetbe zárják. Az efféle dolgokat általában el lehet intézni: diszkréten. – Lodge nemcsak őrült, de nagy tehetség is. Mit gondol, mennyi időbe fog telni neki, hogy megszökjön egy ilyen intézetből? – kérdezte csendesen Griffin. Caleb egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolta: – Tudom, mit mond, Winters. Nincs más lehetőség, igaz? Lodgedzsal végezni kell, mint egy veszett kutyával, mint ahogy az is. – És ön lesz az, aki végrehajtja, amit kell, mert nem kérhet meg senki mást, hogy tegye meg ön helyett. Caleb hallgatott. – Az elkövetkező években lesznek más, Lodge-hoz hasonló emberek is – mondta Griffin. – Tisztában vagyok vele – sóhajtott nagyot Caleb. – Nem ölheti meg mindannyiukat. Nem hinném, hogy profi gyilkosnak született volna. – Akkor hát mi az én szerepem? – Ön most egy háborút folytató tábornok lesz – felelte Griffin. – Az a feladata, hogy összegyűjtse és elemezze az információkat, dolgozzon ki stratégiákat, és válassza ki a legmegfelelőbb embereket, akik majd a gyakorlatban megvalósítják ezeket a stratégiákat. – És ha olyanokkal találom szembe magam, mint Sámuel Lodge? Mit kell tennem olyankor, Winters?

Griffin benyúlt a zsebébe, elővett egy kis fehér névjegyet, és átadta Calebnek. – Mi ez? – nézett Caleb a kis kártyán látható egyetlen névre. — Sweetwater? – Ez egy régi családi vállalkozás. A Sweetwater-klán tagjai egytől egyig valamilyen erős tehetség birtokosai. Nagyon drágák, de nagyon diszkrétek. A cég olyan veszélyes hulladékok eltakarítására szakosodott, mint Sámuel Lodge. Caleb homlokán összeszaladtak a ráncok. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a Sweetwater tagjai bérgyilkosok? – Így is lehet mondani. De a maguk módján ők nagyon tisztességes társaság. Szigorú szabályaik vannak. Dolgoztak már az Udvarnak is. – És a Konzorciumnak? Griffin erre nem válaszolt. – Egy Sweetwatert nem lehet csak úgy az utcáról felfogadni – mondta ehelyett. – Kizárólag ajánlásra dolgoznak. – És ön ad egy ajánlólevelet a Jones & Jonesnak? – Hogyne. Boldogan – válaszolta Griffin. – Tekintse szívességnek.

51. Irene Brinks az osztályteremben felállított tíz írógép előtt ült a padjában. Szépen kihúzta magát, a vállát kiegyenesítette, ujjai könnyedén lebegtek a billentyűk fölött. Mintha zongorázna, mondta az oktató, Miss Wickford. Éppen ez a kép, magyarázta Miss Wickford – mármint egy zongorázó nő látványa – kelti az emberekben és a munkaadókban azt a képzetet, hogy a gépíró-kisasszonyi állás tisztességes foglalkozás egy nő számára. Irene-t lelkesedéssel töltötte el, hogy tisztességes dolgozó nőnek láthassa magát. A harmadik napon, amit az iskolában töltött, már elképzelte, amint egy irodában elegáns leveleket és takaros jelentéseket gépel a főnöke megbízásából. De most, hogy már több napja tartott a tanfolyam, merészebb álmokat kezdett dédelgetni. Mi lenne, ha saját vállalkozásba kezdene? Például nyitna egy irodát, amely londoni cégeknek és hivataloknak gépírónőket közvetítene ki? Akiket az iskolából toborozna, tette hozzá nyomban gondolatban. A mintalevél felénél tartott, amelyben egy képzeletbeli szabó számára kellett szövetet, varrótűket és cérnát rendelnie, amikor kivágódott az osztályterem ajtaja. Egy férfi vonult be nagy léptekkel a terembe, mögötte három másik, fiatalabb férfival. Kettőnek pisztoly, a harmadiknak kés volt a kezében. Egy nő is jött velük. Irene felismerte benne a menhelybeli társadalomújítót, Mrs. Malloryt. – Mindnyájan maradjanak ott, ahol vannak, a padjukban – adta ki az utasítást a férfi. – Az első nőt, aki megmozdul, lelőjük. Világosan fejeztem ki magam? Irene, Miss Wickford és a többi kilenc lány dermedten ültek a helyükön.

– A nevem Mr. Smith – közölte a férfi, és olyan erővel lökött egyet Mrs. Malloryn, hogy az asszony egyensúlyát vesztve a földre zuhant. – Álljon fel – parancsolt rá a férfi. – Üljön le az egyik padba. Mrs. Mallory lassan feltápászkodott, és leült. A rémülettől falfehér volt az arca. – Mit akar? – kérdezte Miss Wickford Smithtől. Olyan nyugodt volt a hangja, mintha most is gépírásórát tartana. – Magától semmit – felelte Smith. – A maga élete és halála teljes mértékben Adelaide Pyne-tól függ. Neki két lehetősége van. Vagy idejön, hogy megadja nekem, amit akarok, vagy elmenekül, és ezzel mindnyájukat sorsukra hagyja. – Ki az az Adelaide Pyne? – kérdezte Irene. – Azt hiszem, itt az Özvegy néven ismerik őt. Irene emlékezett arra a különös hölgyre, aki a bordélyház leégése utáni reggelen lejött a menhely konyhájába. – Az Özvegy meg fog menteni bennünket – jelentette ki. – Reménykedjünk, hogy igaza lesz. – Mr. Smith elővett a zsebéből egy tárgyat. Egy nagy, vérvörös színű üvegdarabot. – Mert ha nem, akkor maga lesz az első, aki meghal.

52. A menhely bejárati ajtaja nem volt bezárva. Ez olyan szokatlan volt, hogy Adelaide kesztyűs kezével a kilincsgombon megállt, és kinyitotta az érzékeit. Jed, aki türelmesen várakozott a hintó bakján, ösztönös mozdulattal benyúlt a kabátjába. – Valami baj van, ma'am? – kérdezte. A bejárati lépcsőt több rétegben borították az álomnyomok, de semmi szokatlant nem látott köztük. – Nincs – szólt vissza a válla fölött. – Pár perc, és jövök. Egy testőr állandó jelenléte határozottan kényelmetlen volt, de elviselte, tudván, hogy amíg nem hajóznak el Amerikába, Griffin csak így érzi nyugodtnak magát. Mindenesetre azt el kellett ismernie, hogy ha már testőr kell, Jed igazán kellemes társaság. Ennek ellenére alig várta, hogy hajóra szálljanak, és kiszabaduljon a szigorú védelem alól. Kinyitotta az ajtót, és belépett az előtérbe. Nem voltak szokatlanul nyugtalanító nyomok a padlón, de az egész házban furcsa némaság honolt. Valami homályos előérzet fogta el. De hiszen még csak kora délelőtt van, emlékeztette magát. Az utcákról általában csak kora délután szállingóznak be a nők és a lányok egy tányér meleg ételre. De azért hallania kellene hangokat a konyhából. Mrs. Mallory állandóan ott tevékenykedik: vagy az aznapi levest főzi, vagy a konyhát takarítja. – Mrs. Mallory! – kiáltotta el magát. – Itt van? Eszébe jutott, hogy talán kint lesz a konyhakertben, és épp zöldséget és fűszernövényeket szedeget az elkészítendő ételhez. Érzékeit továbbra is tárva-nyitva tartva belépett a konyhába. Döbbenten látta a padlóról sugárzó sötét, torz álomnyomokat. Sámuel Lodge járt itt, méghozzá nem is olyan régen. – Mrs. Mallory! – kiáltotta újból. – Hol van? Kérem, válaszoljon!

Kivágódott a bejárati ajtó. Adelaide hallotta, hogy Jed beront az előtérbe. Pár pillanat múlva revolverrel a kezében berobbant a konyhába. – Hallottam, hogy kiáltott – mondta, és nagy ívben körbelendítette a revolverét a konyhában. – Nem esett baja, ma'am? – Nem, jól vagyok. De Lodge itt járt. És Mrs. Mallory eltűnt. – A keservit – morogta Jed. – Ez bizony a Főnöknek nem fog tetszeni. – Én sem vagyok boldog tőle. Caleb Jones mindannyiunkat megnyugtatott, hogy Lodge a Kontinensre menekült. Ekkor meglátta a konyhaasztalon az összehajtogatott papírlapot. Tele volt Lodge undorító álomnyomaival.

53. – Megtudta, hol van az iskola – suttogta Adelaide, és kétségbeesetten lerogyott az egyik konyhaszékre. Dermedtségéből még csak félig felocsúdva meredt a levelet tanulmányozó Griffmre. – Lehet, hogy úgy ráijesztett Mrs. Malloryre, hogy az elárulta neki a címet. Túszként tartja fogva őt és a lányokat az iskolámban. – Tudok olvasni, szerelmem – mondta Griffin, fel sem pillantva a levélből. – Egyenként fogja megölni őket, ha nem adom oda neki a lámpát, és nem leszek hajlandó az ő javára működésbe hozni. A levelében azt mondja, hogy senkinek sem szabad elmondanom. Ha megtudja, hogy elküldtem önért... – Nyugodjon meg, Adelaide. – Griffin összehajtogatta a papírt. – Senki sem látta, amikor beléptem a házba. Az első tehetségemnek megvannak a maga előnyei. Hűvös, kissé hányaveti magabiztossága furcsa módon megnyugtatónak bizonyult. – Igen, valóban. – Adelaide mély lélegzetet vett, és megacélozta az idegeit. – Csak arról van szó, hogy a lányok azért mentek az internátusba, mert megbíztak bennem. Az iskolában biztonságban érzik magukat. És biztonságban is lennének, ha én nem vagyok. Egyedül én felelek azért, hogy ezt a szörnyeteget rájuk szabadítottam. Griffin elsüllyesztette a levelet hosszú, fekete kabátja zsebébe. – Ön nem felelős azért, amit Lodge tett. Egyedül neki kell vállalnia a felelősséget. És a következményeket. – Meg kell mentenünk a tanulókat és Mrs. Malloryt. – Feltétlenül. – Mit gondol, kérjünk segítséget a J & J-től? – kockáztatta meg Adelaide. – Ne. Túl nagy a rizikó. Nem lehet kizárni, hogy Lodge-nak ma is vannak barátai és kapcsolatai az Arkane legfelső szintjein. Ha időt

szánunk arra, hogy érintkezésbe lépjünk a Jones & Jonesszal, valaki esetleg megneszeli, hogy mi történik, és üzen neki. – Van valami terve? – Nekem mindig van valami tervem. Adelaide arcán, megviselt idegei ellenére, átfutott egy halvány, bátortalan mosoly. – Hiszen csak pár perce értesült erről a katasztrófáról. Hogy volt képes ilyen gyorsan elkészíteni egy tervet? – Az efféle helyzetekre mindig egyazon alapelv az érvényes. Rá kell jönni az ellenfél gyengéjére. Nyilvánvaló, hogy Lodge sebezhető pontja a lámpával kapcsolatos rögeszméje. Ezt használjuk fel ellene. – Így telt el az egész eddigi élete? Örökké a saját és mások gyengeségeit és gyarlóságait számolgatva? – A véremben van – felelte Griffin.

54. Három órával később Adelaide belépett az iskola kapuján. Hallotta, hogy a háta mögött elzörög a bérkocsi. Griffin arra a belátásra jutott, nem kockáztathatják meg, hogy a saját hintóját, vagy kocsisként az egyik emberét használják. A nő a szokott özvegyi öltözékét viselte: sűrűn lefátyolozott kalapot, acélszürke ruhát és hosszú fekete köpenyt. Két kezében fogva vitte a vászonzsákba rejtett Égő Lámpát. Egy durva külsejű fiatalember várta a hallban. Revolvert lóbált a kezében. – Épp ideje volt, hogy megérkezzen – mordult Adelaide-re. – Mr. Smith kezdi elveszíteni a türelmét. Már kiszemelte a lányt, akit elsőként fog megölni. Csak azért mondom, hogy lássa, nem babra megy a játék. Adelaide megnézte a testőr álomnyomait; cseppet sem volt meglepve az áramlataiban felfedezett sötét energia láttán. Az irizáló nyomokban, ha gyengén is, de már látható volt a rendellenesség. Volt valamilyen tehetsége, amelyhez használta Lodge egyik kristályát. A romlási folyamat már elindult benne, s az idő múlásával egyre csak súlyosbodni fog. Az azonban meglepte, hogy a nyomok ismerősek voltak. – Maga próbált elrabolni engem a színháznál – mondta. A férfi arca eltorzult a dühtől. – Meg is tettem volna, ha egy nyavalyás fickó nem kerül az utamba. – Az a nyavalyás fickó a Konzorcium Igazgatója volt. – Ugyan. Ha ő lett volna, azóta már nem volnék sehol. – Ami késik, nem múlik – felelte Adelaide. – Hol van Lodge? – Lodge? Kiről beszél? – Ne is törődjön vele. Vezessen Smithhez. – Odafönt van az osztályteremben a nőkkel. Ördög és pokol! – horkantott fel egyszeriben jobb kedvre derülve a fiatal férfi. – Smith azt mondta, el fogja hozni neki azt a holmit, de hogy őszinte legyek, nem hittem neki. Maga, hölgyem, sült bolond. Miért nem futott el?

– Kétlem, hogy megértené. – Társadalomújítók – csóválta a fejét a férfi. – Egytől egyig bolondok. Adelaide fürge léptekkel a lépcsőhöz ment, és a fegyveres ember előtt megindult fölfelé, hogy csak úgy hullámzott körülötte hosszú, fekete köpenye. Egy perc múlva beviharzott az osztályterembe, majd az ajtón belül megtorpant. Mrs. Wickford, Mrs. Mallory és a diáklányok némán, feszülten ültek a terem hátsó végében felállított két sor széken. Most rámeredtek, s az arcokon a rémülettől a megkönnyebbülésig különböző érzelmek jelentek meg. Két másik fiatalember őrizte őket. Egyiküknél pisztoly volt, a másiknál kés. De álomnyomaik enyhén ingatag áramlatai elárulták Adelaide-nek, hogy ők is fel vannak szerelve a kristállyal. – Megsebesült valaki? – kérdezte. A nők némán rázták a fejüket. Sámuel Lodge az ablaknál állt. Villámgyorsan megfordult. Tekintetében és az őt körülvevő levegőben egészségtelen izgatottság fénye lobbant fel. – Tudtam, hogy el fog jönni – mondta rekedten. – Azok után, ahogy a minap éjszaka annak a hintónak a kocsisát védte, tudtam, hogy még ezeket a szajhákat sem hagyja meghalni, ha úgy érzi, hogy meg tudja menteni őket. A társadalmi reformisták elveszítik a józan eszüket. Egyik kezében a rubinvörös kristályt szorongatta. Gyengén pulzáló vérvörös fénye kiszivárgott az ujjai közül. A padlón mindenfelé látható nyomainak nyughatatlan, izgatott mintázata minden szónál hangosabban árulkodott. Lodge egy pszichikus szakadék szélén tántorgott. – Tudnia kell, Mr. Lodge, hogy a Jones & Jones keresi önt – mondta Adelaide nyugodtan. – Az Arkane-t semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy a nyomára jusson. – Mihelyt hozzájutok a lámpa energiájához, az Arkane nem okoz több problémát számomra. – Tekintete a vászonzsákra siklott. – Elhozta magával, nemde? – Természetesen. – Adelaide letette a csomagot az egyik iskolapadra. Lodge odasietett. A kezében tartott vörös kristály fénye észrevehetően erősebbé vált. Hideg energia söpört át a termen. A

székeken ülő nők megremegtek. Az egyik lány hangtalanul sírni kezdett. – Vegye ki a zsákból – rendelkezett Lodge. – Ahogy óhajtja. – Adelaide kibontotta a zsákot, kivette, és letette az asztalra a lámpát. – Bevallom, kíváncsi vagyok, miből gondolja, hogy hozzájuthat e tárgy energiájához. A legenda szerint csak a Winters család egy férfi leszármazottja képes kezelni egy ilyen óriási pszichikus ingert. – Vagy egy olyan ember, aki tanulmányozta Nicholas Winters korai munkásságát, és sikerrel tudta megismételni az ő első kristálykísérleteit. – Lodge az izgalomtól lázasan csillogó szemmel megérintette a lámpát. Adelaide újabb jeges fuvallatot érzett. A Lodge markában szorongatott kristály fénye kicsivel még forróbban lüktetett. A szoba levegője lehűlt. – Nos, akkor már értem, hogy tudta létrehozni a vörös gyújtókristályt – jegyezte meg Adelaide. – Hogy szerezte meg Nicholas jegyzetfüzetét? – Évtizedekkel ezelőtt, a kutatómunkám idején találtam rá az Arkane-ház régi könyvtárában. Öt évembe telt, mire sikerült megfejtenem az alkímiai kódot, de a megfejtés birtokában megértettem, milyen meglepően egyszerű olyan kristályt létrehozni, amely össze tudja gyűjteni az energiát. – Csak mert megértett egyet Nicholas titkai közül, még nem biztos, hogy a lámpa energiája fölött is tud majd uralkodni – figyelmeztette Adelaide. Lodge undorral elhúzta a száját. – Maga csak egy álomfényfejtő. Semmit sem tud a benne rejlő parafizikáról. – Lehet, hogy álomfényfejtő vagyok, de még alig voltam tizenöt éves, amikor képes voltam nagyon mély álmot bocsátani önre. – Csak mert kénytelen voltam túl sok energiát pazarolni arra, hogy megszabaduljak a bordélyház szószátyár vezetőnőjétől – vágta oda dühtől villogó szemmel Lodge. – És mert nem számított arra, hogy egy lány, aki képes olvasni az álomfényben, meg tudja védeni magát egy olyan férfitól, mint ön. – Másodszor nem fog ki rajtam. Ha megérzem, hogy megpróbálja bevetni ellenem a tehetségét, utasítom az embereimet, hogy kezdjék öldösni a szajhákat.

Komolyan gondolja, döbbent rá Adelaide. A nők a rémülettől dermedten ültek a székeken. – Semmi szükség rá, hogy bárkit is bántsanak – mondta, amilyen nyugodtan és szelíden csak tudta. – Megtettem, amire kért. Elhoztam önnek a lámpát. Mindmostanáig ön egy óriási rejtély volt számomra, Mr. Lodge. Azt hiszem, ezzel az üggyel kapcsolatban majdnem minden kérdésre megkaptam a választ, kivéve egyet. – Nem azért vagyok itt, hogy az ostoba kérdéseire válaszoljakmorogta a férfi. – Csakhogy ez olyan kérdés, amelyre még a J & J sem tudott válaszolni – erősködött Adelaide. A férfinak láthatóan hízelgett a dolog. – És mi az? – kérdezte. – Azt tudom, hogy az első alkalommal hogyan talált rám. A Társaság leszármazási feljegyzéseiből. Azt azonban nem tudom, hogy hogyan jutott a nyomomra néhány hete, azután, hogy visszatértem Angliába. – Az a gazember, Luttrell találta meg, nem én. Rájött, hogy valaki célba vette a bordélyházait. Követte önt az Elm Street-i menhelyig, azután meg ráállított önre valakit, aki visszakísérte a Lexford Square-i házáig. – Értem – mormolta Adelaide. – Mr. Winters figyelmeztetett is, hogy ha ő meg tudott találni engem, akkor ezt Luttrell is meg tudja csinálni. – Luttrell ráismert a nevére. Őt ugyan nem téveszti meg sokáig azzal, hogy Mrs. Pyne-nak hívatja magát. Emlékezett rá, hogy egyszer egy egész vagyont hajlandó lettem volna fizetni magáért. Rögtön meg is keresett, hogy megtudja, még mindig érdekel-e egy álomfényfejtő. Történetesen valóban szükségem volt egy olyan tehetségű nőre, mint ön. – Miért? Nem volt önnél a lámpa, és azt sem tudta, hogy nálam van. . – Problémák merültek fel a kristályaimmal kapcsolatban. Adelaide hirtelen mindent megértett. – A kristályai az álomfényre épülnek, és észrevette, hogy károsan befolyásolják a tehetségét. A férfi arcizmai megfeszültek. – Ugyanolyan nehézségeim vannak, mint amelyekkel Nicholas Winters szembesült. Azt reméltem, hogy egy erős álomfényfejtő segítségével beállíthatom a kristályok összpontosító energiáját. Egy

újabb vagyont fizettem Luttrell-nek az ön lakcíméért, és aznap este az egyik emberem követte a színházig. Megpróbálta elrabolni önt, de Winters közbelépett. – Tudta, hogy az embere Winterst lőtte meg? – Nem, akkor még nem. De Luttrell hamarosan megtudta, ki vitte el önt. Csak akkor értettem meg, micsoda óriási szerencsém van. – Tudta, Griffin Wintersnek egyetlen oka lehet arra, hogy kockáztassa az életét értem. Hogy nyilván nála van az Égő Lámpa, és szüksége van rám, hogy működésre bírjam az érdekében. Visszament hát Luttrellhez, mert tudta, hogy egyedül nem boldogul a Konzorcium Igazgatójával. – Belement, hogy megszerzi nekem a lámpát is és önt is, ha adok neki a kristályaimból. Az az érzésem, a gazember úgy gondolta, én leszek az Arkane-on belüli kéme. Mintha bizony lealacsonyodnék odáig, hogy információkat szállítok egy afféle alaknak, mint ő. Ettől függetlenül a végén nem teljesítette az alkunk ráeső részét. – Meghalt, mert alábecsülte Mr. Winterst. Ön most pontosan ugyanezt a hibát követi el. – Ha egyszer már megkaptam a három erőt, többé nem jelent gondot számomra sem Winters, sem az Arkane. Térjünk az üzletre. – Azt akarja, hogy itt bírjam működésre a lámpát? Itt, ebben a teremben? – Elég sokáig vártam erre a percre, Adelaide Pyne. – Már megbocsásson, de hogy gondolja az álomfényfejtővel való nemi kapcsolatot, amelyre állítólag szükség van ahhoz, hogy egy férfi uralkodni tudjon a lámpa erőin? Ugye nem akar itt, az osztályterem padlóján, közönség előtt bujálkodni velem? Lodge arca olyan vörös lett, mint a kezében tartott kristály. Sértődött felháborodása más körülmények között mulatságos lett volna. Adelaidenek úgy tűnt, hogy még túl is játssza a dolgot. Az ösztöne azt súgta, hogy a férfi az elmúlt tizenöt év alatt impotenssé válhatott. Ez is a kristályok mellékhatása volna? – villant át az agyán. – Azóta arra a felismerésre jutottam, hogy egyáltalán nincs szükség szexuális együttlétre – felelte fogcsikorgatva Lodge. – Elég, ha mindketten megérintjük a lámpát, és hozzáérünk egymáshoz. Adelaide maga is hasonló következtetésre jutott, miután elolvasta Nicholas naplóját. Elszorult a szíve. Griffin azt feltételezte, hogy Lodge

megpróbálja lefektetni, mielőtt elkezdene a lámpával dolgozni. Ez azt jelentette volna, hogy legalábbis egy ideig ő és Lodge kettesben maradnak. Ami roppant egyszerű tervet igényelt. Így viszont jóval bonyolultabb helyzet állt elő. – Ha nincs szükség szexuális együttlétre, akkor annak idején, sok évvel ezelőtt, minek vesződött azzal, hogy engem eladjon egy bordélyházba? – kérdezte, hogy ezzel is húzza az időt. – Akkor még nem ismertem Nicholas minden, ezzel kapcsolatos titkát – közölte Lodge. – Bevallom, akkoriban még többé-kevésbé elhittem a legendának ezt a részét. – Mi lesz, ha a lámpa energiája túl erősnek bizonyul ahhoz, hogy kézben tudja tartani? – faggatta tovább Adelaide. – Ez már nem jelent semmiféle kockázatot – felelte Lodge meglepő magabiztossággal. – A kristályaim képessé tesznek arra, hogy be tudjam fogadni a lámpa energiáját, bármekkora legyen is az. – Ha minden úgy van, ahogy állítja, mi szüksége van mégis rám? Itt van önnek a lámpa. – Ostoba nőszemély – sziszegte Lodge. – Azért van magára szükségem, mert a kutatásaimból világosan kiderült, hogy a legendának ez a része igaz. Csak egy olyan nő tudja úgy manipulálni a lámpa áramlatait, hogy azok pontosan visszhangozzák az én saját energiamintáimat, aki ért az álomfényfejtéshez. – Meglep, hogy rám mer bízni egy ilyen kényes feladatot. Elég, ha egy rossz mozdulatot teszek, és minden érzéke végleg megsemmisül. Lodge mély lélegzetet vett, és láthatóan minden erejét összeszedve megpróbált uralkodni magán. – Utasítottam az embereimet. Ha bármi rosszul sülne el, Adelaide Pyne, ismétlem, bármi, a tanítványai, az oktatójuk és a menhely társadalmi reformere egytől egyig meghalnak. Világos? Az itt lévő valamennyi nő élete a maga kezében van. Adelaide megborzongott. – El sem tudom mondani, milyen megkönnyebbülést jelent számomra, hogy nem kell intim kapcsolatba lépnem önnel. – Higgye el, nagyobb megkönnyebbülést ön sem érezhet, mint én. Van valami, amit tudnom kell, mielőtt hozzákezdenénk. – Igen?

– Mi történt, amikor Griffin Winters érdekében fogta munkára a lámpát? – Mr. Winters nem volt különösebben elragadtatva attól, hogy kockára kell tennie az érzékeit és az épelméjűségét. Nem óhajtott Cerberussá változni. Arra kért, hogy a folyamat visszafordítása érdekében használjam a lámpát. Megtettem, amire kért. – Na igen, gondoltam, hogy így kellett lennie – bólintott Lodge elégedetten. – Valóban? És miből következtetett erre? – Abból, hogy a Jones & Jones meg sem próbált végezni vele. Az egész Jones család hathatós lépéseket tett volna, ha van okuk azt hinni, hogy Winters többszörös tehetség birtokosává válik. Egy ilyen akcióról szóló hírek órákon belül eljutottak volna az Arkane-hoz is. – Ehelyett Jonesék azzal a céllal fogják megtenni azokat a hathatós lépéseket, hogy öntől megszabaduljanak – jegyezte meg Adelaide. – Nem gondolja, hogy egy ilyen eshetőségre is felkészültem? A J &J azt hiszi, hogy Itáliában vagyok. Mire az ügynökség rájön az igazságra, én már hozzájutottam a lámpa erejéhez. Akkor már semmit sem tehetnek, hogy megállítsanak. Gyerünk, lássunk végre munkához. – Jól van – felelte Adelaide. Lodge figyelmesen nézte a lámpát, a nagy összpontosítástól csupa ránc volt a homloka. Aztán óvatosan megérintette a peremét. – Tegye a kezét a tárgyra – utasította Adelaide-et. Ő könnyedén rátette ujjhegyeit a lámpa peremére. – Annak alapján, amit Mr. Wintersszel tapasztaltam, úgy vélem, első lépésként meg kell gyújtania a lámpát. Ha már felizzott az energia, magam folytatom tovább azzal, hogy megfelelően rezonáltatom az ön álomfénymintáinak áramlataival. – Elméletem szerint a lámpagyújtás folyamatának hasonlónak kell lennie ahhoz, mint amikor a kristályomon át összpontosítom az energiát. – Eltekintve attól, hogy ez rendkívüli erejű tehetséget igényel – jegyezte meg Adelaide. Lodge megvető tekintettel mérte végig. – Mindig is én voltam az Arkane egyik legnagyobb hatalommal bíró tagja. A kristályaim révén azonban a Társaságon belül mindenki

másénál sokkal nagyobbra tudtam fejleszteni a képességeimet, beleértve a Jones család tagjait is. – De azt tudnia kell, hogy a kristályok ennyi éven át tartó használata összekuszálta a természetes energiamintáit. – Csekély ár annak fejében, amennyire fölerősítették a tehetségemet. Lodge fölemelte a rubinvörös követ, és úgy célozta meg vele a lámpát, mintha fegyver volna. Adelaide érezte a férfi energiamezőjének hullámzását, és tudta, hogy most az egész tehetségét a lámpára összpontosítja. Egy percig feszült csend volt. Nem történt semmi. – Több erőre van szükségem – mordult fel Lodge rosszkedvűen. — Nem akarok túl sokat elpazarolni a magaméból arra, hogy meggyújtsam a lámpát. Később még szükségem lesz az erőmre. – Intett az egyik emberének. – Te ott. Gyere ide. Érintsd meg a lámpát, és a kristályodon keresztül összpontosítsd rá minden tehetségedet. – Igenis, uram. – A férfi, égve a vágytól, hogy részt vehessen a nagy mutatványban, odasietett. Egyik kezét a lámpára tette, a másikkal pedig előhúzott egy kristályt a zsebéből. – Most – adta ki a parancsot Lodge. Álomfény örvénylett vadul a tárgy belsejében. A lámpa halvány fényt kezdett árasztani, majd egy paranormális villámlással felizzott. Nyers erőáramlatok vonultak végig sisteregve Adelaide érzékein. A lámpa a következő pillanatban áttetszővé, majd teljesen átlátszóvá vált. Energiarobbanás töltötte be a levegőt. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy Lodge és az embere fel sem tudott készülni rá. A verőlegény üvöltve tántorodott hátra az első ütéstől, majd eszméletét vesztve összeesett. Vörös kristálya éles fénnyel fellobbant, majd hirtelen elsötétült. De Lodge nem engedte el a lámpát: ujjai összébb szorultak a fénylő perem körül. Szája halálfejvigyorra húzódott. A vörös kristály lángoló tűzként ragyogott a kezében. Az osztályterem sarkában megmozdult és testet öltött egy sötét árnyék. Griffin. Elindult a pad felé, ahol Lodge és Adelaide álltak a lámpát fogva.

– Komolyan azt hiszi, Sámuel Lodge, hogy parancsolni tud a lámpának? – kérdezte. Lodge vad, kétségbeesett tekintettel rámeredt. – Most épp azt teszem. Ön még egy ujjal sem ért hozzá. A lámpa az én erőmnek engedelmeskedik, nem az önének. – Nekem nem kell megérintenem a lámpát ahhoz, hogy hozzáférjek az energiájához – közölte Griffin. – Akkor nem, ha ilyen közel vagyok hozzá, és jelen van egy álomfényfejtő is, hogy stabilizálja az áramlatokat. Én Winters vagyok. A lámpa az enyém, én parancsolok neki. – Nem. – Lodge dühös és kihívó rikoltása visszhangot vert a falak között. Szikrák pattogtak a levegőben. A teremben örvénylő energia megmegemelte Adelaide hajfürtjeit. Már az energiarendszer belsejében járva irányította a nagy erőáramlatokat. A tárgy peremén egy kivételével valamennyi kő fénylett, érzékeket elkápráztató szivárványt alkotva. Adelaide ebben a pillanatban már tudta, hogy Griffin elérte az erő harmadik fokozatát. Fogalma sem volt, miféle tehetségben fog ez megnyilvánulni, de azt tudta, hogy ketten együtt képesek uralkodni a tárgyon. És egyedül ez számított. Lodge kifehéredett ujjpercekkel kapaszkodott a lámpába. Eltorzult álomnyomai pillanatról pillanatra zavarosabbá váltak. A kezében szorongatott vörös kristály lobbant egyet, majd kihunyt. De a következő pillanatban előkapott egy másikat a kabátzsebéből. Friss energia áramlott a levegőbe. Adelaide ráeszmélt, hogy Lodge Griffin ellen akarja bevetni gyilkos tehetségét. Majdnem felnevetett a próbálkozás képtelenségén. Lodge felhagyott az erőlködéssel. – Öljétek meg – kiáltott oda két megmaradt emberének. – Most rögtön. Aztán végezzetek az összes szajhával és az Özveggyel is. A két férfi már ugrott is; kezükben forrón izzottak a kristályaik. Az Égő Lámpa fénydárdái kis időre még fényesebbé váltak. Griffin újabb erőért nyúlt a lámpába. Adelaide küzdött, hogy megtartsa a helyén a vihar középpontját.

Rettenetes lidércnyomások tovatűnő rémalakjai villództak a lámpa belsejét kitöltő sötétségben. Fülhasogatóan éles sikoly visszhangzott az osztályteremben. Adelaide villámgyors pillantást vetett a túszokra. Dermedten, mozdulatlanul ültek a helyükön. De a Griffint megtámadó két ember öntudatlanul hevert a padlón elhomályosult, élettelen kristályaikkal együtt. Lodge pánikba esett. Megpróbálta elengedni a lámpát, de ujjai nem engedelmeskedtek. – Mindenről maga tehet – rikácsolta Adelaide-nek. – A legenda igaz. Az álomfényfejtők egytől egyig fondorlatos szajhák, akikben nem szabad megbízni. És megcélozta őt a kristályával. Jéghideg energiahullám csapott át Adelaide érzékein, de továbbra is fogva tartotta a lámpa áramlatait. Nem engedhette el őket. Ösztönösen megérezte, hogy ha a lámpában lévő energia kiszabadulna az irányítása alól, a teremben mindenki, beleértve Griffint és a túszokat is, meghalna. Ki kellett tartania. A gyilkos hidegnek hirtelen vége szakadt. Adelaide egy újabb éles, kétségbeesett üvöltést hallott. Látta, hogy Lodge teste ívben megfeszül a halálos csapás alatt, majd a következő másodpercben a földre rogy. Álomfény-energiája hunyorogva kialudt. Kisvártatva az Égő Lámpában tomboló energiavihar alábbhagyott. A rikító ragyogás elhalványult. A szivárvány kihunyt. A tárgy visszaváltozott tömör fémtestté. Néma csend lett. Egy időtlen pillanatig senki sem mozdult. Aztán egy fiatal nő az első sorban hangosan megszólalt. – Én mondtam nektek, az Özvegy megtalálja a módját, hogy megmentsen bennünket – mondta Irene Brinks.

55. Aznap este Adelaide és Griffin az apátság könyvtárszobájában ültek. A polcok üresek voltak. Mrs. Trevelyan és a férfiak végeztek a könyvek beládázásával, hogy velük együtt azok is elhajózzanak Amerikába. Az Égő Lámpa ismét sötéten és vészjóslóan gubbasztott egy kis asztalon. Griffin világossá tette, hogy nem engedi berakni a gőzhajó rakterébe. Magával viszi a fedélzetre. – Honnan tudta, hogy ha majd eljön az ideje, mire lesz képes a lámpa segítségével? – kérdezte Adelaide. – Kezdettől fogva érzékeltem a lámpa rejtett energiáját. De egészen addig nem tudtam, hogyan fogjam munkára, ameddig ma nem kellett azzal szembesülnöm, hogy muszáj használnom. Más módon nem tudtam volna elbánni egyszerre három, pszichikusán fölerősített testőrrel és Sámuel Lodge-dzsal, amikor mind a négyen fel voltak szeretkezve azzal a rubinpiros kristállyal. Ha csak egyet vagy kettőt megpróbáltam volna közülük a földre vinni, kimerítettem volna a saját tehetségemet. – A Winters-ösztön vezérelte – állapította meg Adelaide. – Gondoltam, hogy így lesz. Griffin felállt, és odament az asztalkához, melyen a lámpa állt. Hosszan vizsgálgatta a tárgyat. – Ez egy fegyver, Adelaide – mondta végül. – Nemcsak tetemesen megnövelte a tehetségemet, de lehetővé tette azt is, hogy egyszerre több ember ellen irányíthassam. Ha úgy akartam volna, mindannyiukat, és még többeket is megölhettem volna. Az ön segítségével, Adelaide, irányítani tudtam ennek az eszköznek az energiáját, de ha ez nem lett volna lehetséges... – Nem folytatta tovább. – Ha a lámpa energiája kiszabadult volna, abban a teremben senki sem marad életben – mondta Adelaide. – Nem bizony – erősítette meg a férfi. – Ráadásul azok után, amit ma láttunk, továbbra sem tudom, mire lehet még képes a lámpa. Amit

tettem, ahhoz elég volt az erejéből annyi, amennyihez hozzá tudtam férni. Adelaide ivott egy kortyot a brandyjéből. – Ijesztő gondolat – mondta. – És van még más is. Az Éjféli Kristály ma sem világított. Tudom, arra a következtetésre jutottunk, hogy talán nincs is benne energia, de a ma történtek ismeretében lehet, hogy át kell gondolnunk ezt az elméletünket. Gritfin megérintette a kristályt, amelyik ezúttal sem gyulladt ki. – Azt hiszem, legjobb, ha abban maradunk, hogy minden, ami kapcsolatban van ezzel az eszközzel, nagyon, de nagyon veszélyes. – Más szóval Jonesék joggal aggódnak – töprengett fennhangon Adelaide. – Sajnos igen. – Az imént mondta, ma megölhette volna valamennyiüket – nézett Griffinre Adelaide. – De végül a testőrök életben maradtak, ámbár úgy tűnik, hogy az érzékeik tönkrementek, legalábbis átmenetileg. Vajon miért Lodge volt az egyetlen, aki meghalt? Az áramlatai mintázatában lévő torzulásokkal állhat összefüggésben a dolog. Griffin nem szólt semmit. Ivott egy korty brandyt, és a lámpára nézett. – Értem – mondta Adelaide, miután vett egy nagy levegőt. – Nem hagyhattam életben, Adelaide. Túl veszélyes volt. – Megértem. – A nő összevonta a szemöldökét. – Nem tudom, egyébként mennyi lett volna hátra neki. A kristályok huzamos idő óta tartó használata nem csak az elméjének ártott. Azt hiszem, a szervezete is kárát látta. Griffin szembefordult vele. A sötétség mintha sűrűbbé vált volna körülötte. – Ma egy kristály kivételével igénybe vettem a lámpa egész energiáját. Mi a helyzet az én érzékeimmel és elmémmel? Ugyanaz a sors vár rám is, mint Lodge-ra? Adelaide határozottan megrázta a fejét. – Nem kell aggódnia. A lámpa és a kristályok energiája önre és azokra van hangolva, akik öröklik az ön sajátos tehetségét. Azt hiszem, ezen a beállításon múlik minden.

– Micsoda hatalmas energia, és mind a pusztítás szolgálatába állítva – sóhajtotta Griffin. – Mekkora pazarlása Nicholas intellektusának és tehetségének! – Hiszen maga mondta, hogy a hatalom hihetetlenül csábító tud lenni. Megint hallgattak. Egy idő után Adelaide megmozdult. – Leírok mindent egy naplóban, amit a lámpáról megtudtunk. így ha valamelyik gyermekünk, unokánk vagy dédunokánk örökli az ön tehetségét, lesz némi fogalma róla, hogy mire számítson. És az álomfényfejtő részére is adok benne útmutatást. – Gyermekünk? Unokánk? Dédunokánk? – Megteremtjük kettőnk közös otthonát – mondta Adelaide, és megsimította a férfi csupa szögletből és síkból álló alkimistaarcát. – És ez gyerekeket jelent. – Amíg önt nem ismertem meg, Adelaide Pyne, meggyőztem magam arról, hogy egy ilyen jövő nem létezik. Számomra nem. – És most? – Ön megmentett a rám váró rendkívül kínos és kétségtelenül erőszakos végzettől. – Griffin elmosolyodott. – Az alvilági bandavezéreket ritkán éri utol ágyban a halál. De amíg ön itt van nekem, azt hiszem, minden lehetséges. Egy hosszú percig egymást szorosan átölelve álltak ott.

56. Az esküvőt reggel tartották, ahogy a szokás kívánta. A szertartás rövid volt, gyors és hatékony. Caleb Jones, Delbert, Jed és Leggett voltak Griffin násznagyai. Adelaide koszorúslányainak szerepét Lucinda Jones és Mrs. Trevelyan játszották. Az első szertartást nyomban egy második követte. Az esküvői ünnepség néhány résztvevője szerepet cserélt, hogy ezúttal Delbert és Mrs. Trevelyan kelhessenek egybe. Ezek után mindenki visszaszállt a hintókba, és egyenesen Caleb és Lucinda házához mentek, ahol már várta őket a hagyományosan bőséges esküvői reggeli. Az asztal roskadásig volt hideg lazaccal, ráksalátával, tojással, sült csirkével, ínycsiklandó pástétomokkal, gyümölcslepényekkel, zselékkel tele tálakkal, és az elmaradhatatlan esküvői tortával. Valamivel később Griffin és Caleb megálltak a nagy ház főlépcsőjének tetején. – Még valamit, mielőtt elmentek – mondta Caleb. Griffin nézte, ahogy Delbert, Jed és Leggett elrendezik a csomagokat a két alaposan megrakott kocsi tetején. Az egyikben Adelaide foglalt helyet, a másikban a boldogságtól sugárzó Mrs. Trevelyan és a két kutya ült. A nők nem győztek búcsút venni azoktól, akik kikísérték őket a lépcsőre. – Azt szeretnéd tudni, hogy a lámpa legendájából menynyi az igaz – mondta Griffin. – A szememre hányod, hogy kíváncsi vagyok? – nézett rá Caleb. – Nem. A helyedben én is feltennék pár kérdést. De attól tartok, nem tudok mindre válaszolni neked, Jones. – Nem tudsz, vagy nem akarsz? – Nem tudok. – Griffin nem vette le a szemét Adelaide-ről. – Nem ismerem az összes választ. De annyit mondhatok, hogy a történet bizonyos részei igazak. Az én családfámból származó férfinak kell

meggyújtania a lámpát, és kell egy erős álomfényfejtő tehetség, aki mindvégig kézben tartja az energiát. – És ha ez az energia elszabadul? – Nem tudom pontosan, olyankor mi történik – vallotta be Griffin. – Mint ahogy azt sem, hogy miért maradt sötét az egyik kristály, amikor a lámpát arra használtam, hogy kiszabadítsam a túszul ejtett nőket. – Az Éjféli Kristályra gondolsz? – Azt hiszem, igen. – Talán mert nincs feltöltve energiával. – Igen, ez az egyik lehetőség. Caleb egy darabig hallgatott. – Energiájának harmadik szintjén a lámpa átváltozik valamiféle fegyverré, ugye? – kérdezte végül. – Igen. – De biztos vagy benne, hogy csak a te családod egy férfi tagja tudja működésbe hozni? – Adelaide azt állítja, hogy így van. – Huh – fújt egyet Caleb. – Talán az lenne a legjobb, ha az Arkaneházban helyeznénk el a tárgyat. Ma már nagyobb ott a biztonság, mint a múltban volt. Gabe elsőrendű feladatának tartotta a biztonság megerősítését. – A lámpa a Winters család birtokában marad. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – válaszolta Caleb. – Hát, mindenesetre egy próbálkozást megért. Feltételezem, a Jonesoknak bízniuk kell abban, hogy a Winters család a jövőben nagyon fog vigyázni erre a holmira. – Ez a szándékunk. – Mit fogsz csinálni Amerikában? – Még nem tudom. De akármi legyen is, valószínűleg többé-kevésbé tisztességes foglalkozás lesz. – Így jár az, aki egy társadalomreformert vesz feleségül. – Nem túl nagy ár érte. – Lucinda és én úgy tervezzük, hogy a nyár második felében teszünk egy utazást Amerikába – mondta Caleb. – Öt nap, mire a hajó New Yorkba ér. Természetesen a városból is szeretnénk látni valamit. Aztán persze felszállnánk egy San Franciscóba tartó vonatra. Az újabb négy-öt

napot jelent, ha jól tudom. Mit szólnátok, ha hosszasabban vendégeskednénk nálatok? – Vendégeskednétek nálunk? – képedt el Griffin. – Az Arkane-nak van egy kis irodája a keleti parton, de Gabe úgy véli, épp itt az ideje, hogy az ország többi részére, különösen a nyugatra is odafigyeljünk. Azt akarja, hogy tanulmányozzam a helyzetet, és készítsek hosszú távú terveket a Társaság ottani terjeszkedésére, valamint a Jones őt Jones helyi irodáinak megnyitására. Griffin Adelaide-re nézett. Ő mosolyogva nézett vissza rá a hintó nyitott ablakából. Vendégek fogadása olyan dolog, amit normális, házasságban élő emberek szoktak csinálni, gondolta a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy lesz szobánk számodra és Mrs. Jones számára – hallotta a saját hangját. – Nagyszerű. Akkor készülj fel rá, hogy pár hét múlva kopogtatunk az ajtótokon. – Rendben – mosolyodott el Griffin. Lement a lépcsőn, és beszállt a hintóba. Jed megrántotta a gyeplőt. A másik bakon Leggett ugyanezt tette. A két hintó elindult. – Miről beszélgettetek az imént Mr. Jonesszal? – kérdezte Adelaide. – Elég furcsa arcot vágtál. – Jones és a felesége pár hét múlva meglátogatnak bennünket San Franciscóban. És nálunk fognak lakni. – Ez csak természetes – válaszolta Adelaide. – Elvégre gyakorlatilag ők is a családhoz tartoznak. – Én azért nem mennék ilyen messzire. Adelaide nevetett. Griffin odahúzta magához, és átölelte. – Amit te és én együtt megteremtünk, az igazi család lesz – mondta. – Igen – vágta rá Adelaide. Griffin most is tudott arról a sötét energiáról, amely a hintó tetején elhelyezett utazóládák egyikéből szivárgott ki. Az a természetfeletti erő, melyet valaha beletöltöttek, örökre hozzáköti ahhoz a tárgyhoz. A lámpához fűződő kapcsolata a vérében volt, le sem tagadhatta. De az álmai asszonyához fűződő erős, tiszta szerelme sokkal hatalmasabb volt, mint az Égő Lámpa csapdájába zárt veszedelmes áramlatok, sokkal hatalmasabb minden átoknál. – Szeretlek, Adelaide – mondta.

– Én is szeretlek, Griffin, teljes szívemből. A jövőjét tartja a karjában, gondolta Griffin. És ragaszkodni fog ahhoz, ami az övé.

BEVEZETŐ AZ ÁLOMFÉNY-TRILÓGIA HARMADIK KÖNYVÉHEZ A lány, aki a Jones & Jonestól jött, nagyon jól nézett ki fekete bőrszerelésében. Adam Winters a régi romok árnyékában várakozott Marlowe Jonesra. Már csaknem egy teljes perce hallotta a jellegzetes dübörgést, mielőtt a hatalmas Raleigh-Stark motorkerékpár befordult volna a keskeny szerpentin utolsó kanyarjába. A hang messzire elhallatszott a hegyek között. A néhány hete kezdődött rémálmok és hallucinációk tönkretették az álmát. A napokban már eljutott a teljes kimerültség határára, és csak kurta, nyugtalan alvásokkal, sok-sok koffeinnel és egy kevés pszivel tudta elkerülni a legrosszabb bekövetkezését. De akármennyire megviselte is a benne lejátszódó változás, kitörő jókedv fogta el, amikor a J & J frekvenciavárosi irodáinak újonnan kinevezett igazgatója megállt, és leállította a motort. A lány ekkor már elég közel volt hozzá, hogy megérezze az aurájában rejlő erőt. Energiája szirének énekeként hatott az érzékeire. Nagy kár, hogy Jones. Kellemetlen, de kénytelen lesz megbékélni a ténnyel. A lány bőrnadrágba bújt lábával lerúgta a motor kitámasztóját, egyik csizmás lábát letette a földre, és felemelte csillogó, fekete bukósisakja arcvédőjét. – Adam Winters. Nem kérdezte, hanem kijelentette. Adam volt Frekvenciaváros Szellemvadász Céhének új főnöke. Ha valaki vette a fáradságot és az elmúlt hónapban belenézett egy újságba, vagy látta az esti híradókat, nyomban felismerhette. – Elkésett, Miss Jones — mondta. Nem lépett ki a kvarckőből épült kapualjból.

– Tettem néhány kitérőt. – A lány kicsatolta és levette a sisakját. A haja színe a sötét borostyánkőére emlékeztetett. Fekete bőrszalaggal lófarokba kötve viselte a tarkóján. – Biztos akartam lenni abban, hogy senki sem követ. A férfi figyelmesen nézte, s közben leplezni próbálta, mennyire elbűvöli a lány. Tárgyilagosan szemlélve csakugyan vonzó volt, de hiányzott belőle az igazi szépség szelíd szimmetriája. Mindazonáltal Marlowe Jonesnak nem kellett címlaplánykülsővel rendelkeznie ahhoz, hogy magára vonja a tekintetet. Feltűnő jelenség volt. Más szót keresve sem lehetett volna találni rá, annyi erő, intelligencia és szenvedély sugárzott az arcáról. Szeme kékje titokzatosan sötét, szinte már ibolyakék volt. Mint az éjfél, gondolta a férfi. Az éjfél és az álmok. Honnan a pokolból szedi ezt a költői képet? Tényleg többet kellene aludnia. A lány is figyelte őt azzal az igéző, okos tekintetével. Energia zizegett a levegőben. Adam tudta, hogy a lány most a tehetségével vizsgálja: a pszije által keltett ingerre válaszul kicsit minden forróbbá vált benne. Amikor reggel a lány telefonált, hogy titkos találkozóra hívja, röviden előadta, hogy álomfényfejtő. Sejtelme sem volt róla, hogy közlése mennyire megdöbbentette a férfit. Valami kuncogáshoz hasonlító hangocska vonta magára a figyelmét. Csak most vette észre, hogy a motoron egy utas is ül. Egy apró, csenevész állatka fürkészte őt megtévesztően ártatlan, babakék szemekkel a nyeregtáskából. Szegekkel kivert bőr nyakörve csak itt-ott látszott ki vattacukorra emlékeztető bolyhos, de hegyes szálakban végződő szőrzetéből. – Porcicát is hozott magával? – kérdezte Adam. – Ő Gibson – felelte Marlowe, és kinyújtotta a karját a porcica felé. Gibson megint kuncogott egy sort, majd a nyeregtáskából kiugorva fölpattant a kinyújtott karra, hogy végül megüljön a lány bőrkabátos vállán. Babakék szemével Adamre hunyorított. – Nem is tudtam, hogy kis kedvencnek is beválnak – jegyezte meg Adam. – Nem is. Gibson és én egy csapat vagyunk. Ami egészen más kapcsolatot jelent. – Úgy látom, nyakörvet tett rá.

– Az üzletben csinálták neki, ahol a bőrcuccaimat veszem. Gibson szereti a szegecseket. Ha játszani akar velük, leveszi a nyakörvét. Még az ilyen okos, intelligens emberek is, mint Marlowe Jones, teljesen meg tudnak hülyülni, ha a kedvenc állatukról van szó, emlékeztette magát Adam. De persze, lévén Jones, egyébként is hajlamos rá, hogy kicsit más legyen, mint a többi ember. Na nem mintha neki joga volna kritizálnia őt. Az utóbbi hetekben maga is furcsa és érthetetlen szokásokat vett fel. Mindig jó dolog olyasmivel indítani, ami közös bennünk, gondolta. – Elhiszem, ha mondja. Szóval attól félt, hogy netán követik? – Az volt az érzése, hogy a lány sok mindent túlságosan is komolyan vesz. Valami oknál fogva ez mulattatta. – Úgy hangzik, mintha maga is ugyanolyan paranoiás lenne, mint az összes Jones, aki valaha a J & J valamelyik irodáját vezette. – Munkaköri követelmény. De én szeretem inkább óvatosságnak nevezni. A lány bársonyosan meleg, magabiztos, enyhén fátyolos hangja úgy felforrósította az érzékeit, mint egy pohár jó minőségű brandy. Az a borzongató izgalommal teli előérzet, amely a ma reggeli hívása közben elfogta, kristálytiszta bizonyossággá vált. Ő az, gondolta. Személyesen most először találkozott Marlowe Jones-szal, de a lénye mélyén valami ráismert, és reagált rá. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudta, hogy ezt a nőt kereste az elmúlt hetekben. És mintha a végzet akarta volna így, végül rátalált. Ami nem biztos, hogy jó jel volt. A lány sokkal veszélyesebb is lehetett rá, mint azok, akik az utóbbi időben az életére törtek. De valahogy ez e pillanatban nem látszott fontosnak. Elképzelhető, hogy a többhetes alváshiány már kikezdte a logikus gondolkodását és a józan eszét. – Nem kifogásoltam a paranoiát – sietett megjegyezni. – Egy céh vezetője vagyok. Kiváló erénynek tartom a paranoiát. – Egészen a gyakori kézmosásig bezárólag? – Inkább olyasmire gondoltam, mint a rögeszmés gyanakvás és a krónikus bizalomhiány. – Ami magyarázatot ad arra, hogy miért érkezett ide korán. – A lány körbehordozta a tekintetét az őket körülvevő sűrű erdőségen. –

Ellenőrizni akarta a terepet. Meggyőződni arról, hogy nem esik csapdába. – Az adott körülmények között ésszerű elővigyázatosságnak tűnt. Bevallom, ideges lettem, amikor felfedeztem, hogy ezek a romok egy örvény fölött vannak. – Nem tudom elképzelni idegesnek – méregette a lány, kétkedő arccal. – Köztudott, hogy a szabvány rezonáló borostyán nem működik a föld alatt, ha a közelben örvényenergia van. Még a legerősebb szellemvadász sem tud egy ilyen vihar tetején állva szellemtüzet gerjeszteni. – Pontosan tudom, hogy a Céh emberei nem szeretnek örvényközeli helyekre menni – mondta a lány. – Ez olyan, mintha megkérne egy zsarut, hogy hagyja a pisztolyát az ajtóban. Miután ideérkeztem, az jutott eszembe, hogy ha meg akarnék szabadulni egy szellemvadásztól, biztos, hogy egy örvény helyszínére csalnám őt. – Ha valóban ilyen aggodalmai lettek volna, nyilván nem marad itt. – Alighanem bizakodóbb vagyok, mint amilyennek látszom – mosolyodott el Adam. – Én azért kételkedem ebben – nézett habozva a mosolygó férfira a lány. Gibson e pillanatban lelkes csacsogás közepette lebukfencezett Marlowe válláról a földre. Felugrott Adam csizmájának az orrára, és a hátsó lábára ágaskodott. És megint azt a kuncogó hangot hallatta. – Azt akarja, hogy vegye fel – mondta Marlowe. – Kedveli magát. Ez jó jel. – Igen? Mivel kapcsolatban? A lány kecsesen megrándította a vállát. – Nem érdekes. Ez csak egy szófordulat. Afenét, gondolta Adam. Nagyon is fontos volt neki, hogy hogyan reagál rá a porcica. Amikor lehajolt, hogy fölnyalábolja Gibsont, érezte, hogy a tarkóján felborzolódnak a hajszálak. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a levegőben felgyülemlett az energia. – Lát valami érdekeset? – kérdezte fölegyenesedve. Marlowe pislogott, kicsit összehúzta a szemöldökét, mint akinek nem tetszik, hogy a férfi rájött: munkára fogta a tehetségét.

– Honnan tudta? – kérdezte. Adam föltette a vállára a porcicát. – Egy tehetség fölismeri a másikat. A lány elindult felé; csizmája alatt ropogott a kavicsos út. – Amikor ma reggel beszéltünk, elmondtam, hogy álomfényfejtő vagyok. – Igen, elmondta. Nem sűrűn kapok hívást a J &J vezetőjétől. Ami azt illeti, nem emlékszem az utolsó esetre. – A családjának nemigen volt kapcsolata az Arkane-nal a Viszály Kora óta. – A legendák szerint családjaink között mindig is meglehetősen bizonytalan volt a viszony. – Remélem, mi ketten túl tudunk lépni ezen a régi histórián – mondta a lány. – Nehéz lesz, amikor annyi mindenről szól ez a történet. Hogy kapta meg az Arkane frekvenciabeli J & J irodájának vezetői állását? Az elődei mind valamiféle káoszelméleti tehetségek voltak, nem? Meglepetésére a lány kissé elpirult, mintha személyes sértésnek érezné Adam kérdését. – Igen, legtöbbjük káoszelméleti tehetség volt – felelte. – De úgy tűnik, hogy egy nyomozónak az álomfényfejtés képessége is nagy hasznára válik. Védekezett, nem is vitás. Érdekes. – Ebben biztos vagyok – bólintott Adam. Egy pillanatra szomorkás vágyakozás suhant át a lány arcán. – Különben is ma már semmi sem úgy van, mint a régi időkben. A Viszály Kora óta nagyon lecsendesedett az élet a J & J-nél. Leginkább szokványos magánnyomozásokat végzünk a Társaság tagjai megbízásából. Már majdnem három hónapja dolgozom itt, de még egyetlen pszichikus bűnözővel sem volt dolgom. Nem mintha nem folyna kemény verseny odakint a világban. Akinek csak egy kicsike érzékenysége is van, mind azt hiszi, hogy felcsaphat pszichomagándetektívnek. – Véget értek a J & J dicsőséges napjai, ezt akarja mondani? – Az Arkane-ban mindenesetre mindenki ezt mondja. – Úgy gondolja, hogy ezért bízták meg ezzel a feladattal – kockáztatta meg a férfi. – Az Arkane-nak már nincs szüksége arra, hogy

a legkiválóbb káoszelméleti tehetségekkel működtesse a J & J-t, így kiegyeztek egy álomfényfejtővel. – Nem azért jöttem ide, hogy az én pályámról beszélgessünk – vonta össze a lány a szemöldökét. – Mire való hát ez a nagy titkolózás? – Attól tartok, nem lesz túl boldog attól, amit el kell mondanom önnek. – Akár hiszi, akár nem, miután közölte velem, hogy a semmi közepén szeretné nyélbe ütni ezt a találkozást, körülbelül másfél másodperc alatt magam is rájöttem erre. És ha már itt tartunk, nem jönne be a kapualjba? A lányban csak ekkor tudatosult, hogy a férfi mindeddig nem lépett ki a zöld kvarckristály fal szűk kapunyílásából. Ettől zavarba jött, de átsétált a kapun, majd a régi táborhelyre bejutva megállt. A romok szerkezete megfelelt a legtöbb előretolt állásénak, amelyet a rég eltűnt idegenek építettek. Mindössze annyiban különbözött a többitől, hogy egy örvény fölé építették. De persze az idegeneknek valószínűleg semmi gondot nem okoztak az örvények, gondolta Adam. Az ő paranormális érzékelésük sokkal fejlettebb volt, mint a Földről jött gyarmatosítók leszármazottaié. Csakhogy az emberek életben maradtak, míg az idegenek rég eltűntek, emlékeztette magát. Magas, erődszerű fal vette körül a táborhelyet. A barikádokon belül emelkedő kecses tornyokon nem volt ablak. Keskeny nyílásokon át lehetett bejutni a különböző épületekbe, de az nyilvánvaló volt, hogy a hely korábbi lakói nem lelkesedtek a napfényért és a friss levegőért. Legalábbis a felszínen lévőért. A többi rom nagy részéhez hasonlóan, melyeket a Harmóniát elsőként meghódító, azóta rég eltűnt nép hagyott hátra, itt is a külső védelmi faltól a legkisebb épületig minden kemény pszi-zöld kvarckőből épült. Még a földet is ez a kő borította vastag rétegben. A kvarc minden próbálkozásnak ellenállt, amit az emberi telepesek bevetettek ellene. A legerősebb szerszámaik sem tudtak akár csak egy ütésnyomot is hagyni a kőben. Ellenállt a tűznek. A legvadabb viharoknak. A mag-rez fegyverből kilőtt golyó egyetlen szilánkot sem hasított le belőle.

Sem a falakon, sem azokon belül vagy kívül nem nőtt semmi. Az építmény eónokon át állt a helyén, de sem moha, sem vadszőlő, sem semmiféle növényzet nem jelent meg smaragdzöld felületén. Ugyanez volt a helyzet az állati létformákkal is. Mindmáig sem rovarokat, sem kígyókat nem fedeztek fel ezen a helyen. Még a patkányok is messze elkerülték. Érdekes, gondolta Adam, hogy Gibsonnak láthatóan nincs semmi baja az épületegyüttes belsejében lévő atmoszférával. Úgy tűnt, hogy az emberi lakosság többségéhez hasonlóan ő is jól érzi magát a zöld kvarc közelében. – Azt hiszem, egy napra épp elég nekem ennyi bizonytalanságnézett Marlowe-ra. – Essünk túl rajta. Miért rángatott ki engem ide? A lány láthatóan megkeményítette magát. – Valamikor éjfél és reggel hét óra között ellopták az Égő Lámpát az Arkane Társaság pincéjéből – mondta. – Hát ez jó. Az Arkane-nak sikerült elveszítenie a lámpát. Már megint. A lány pislogott, majd szemét résnyire húzva felelte: – Azt hittem, dühösebb lesz. Úgy tudom, a családja a Viszály Kora után a Társaságra bízta a lámpa őrzését. – Nyilvánvalóan hiba volt. A lány elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. – Ma reggel, mihelyt értesültem a biztonságon esett csorbán, nyomban a helyszínre mentem. Időbe telt, mire egyáltalán rájöttem, mi hiányzik. – Ne vegye sértésnek, de nekem úgy tűnik, hogy a múzeum katalógusrendszere, valamint biztonsági rendszere alapos vizsgálatra szorul — jegyezte meg a férfi. – Igen, egyetértek – felelte a lány a lehető legtárgyilagosabb hangon. – Ugyanakkor a helyszínen látott álomlenyomatok alapján sajnos azt kell mondanom, hogy a tettes kétségtelenül belső ember volt. – Igazán? Meglep, hogy nem mindjárt engem tart a tolvajnak. A legenda szerint egyedül Nicholas Winters valamelyik egyenes ági leszármazottja férhet hozzá a lámpa energiájához. Senki másnak nincs oka arra, hogy ellopja. – Tisztában vagyok vele – felelte Marlowe. – Bennem is felmerült, hogy talán maga lopta el a lámpát. De az álomlenyomatai nem

egyeznek meg a tolvajéival. Mint mondtam, minden jel arra vall, hogy a múzeum munkatársai között kell keresnünk azt, aki elvitte a tárgyat. – Maga ilyen profi? – Én ilyen profi vagyok. – A lány hangjában felfedezhető volt egy kis szakmai büszkeség. – Azt hiszem, említettem, hogy noha nem vagyok káoszelmélet-tehetség, vannak bizonyos képességeim, amelyek hasznosak lehetnek egy nyomozásban. – Most, hogy látta az álomnyomaimat, kihúzhat a gyanúsítottak listájáról. így van? A lány köhintett egyet. – Vannak más lehetőségek. – Bizonyára. Lefizethettem, vagy kényszeríthettem valakit a múzeum munkatársai közül, hogy lopják el nekem a lámpát. – Igen, ez is megfordult a fejemben. Éppen ezért továbbra is ön áll a gyanúsítottaim listájának élén, Mr. Winters. – Megtisztelő. Mindazonáltal van egy apró tévedés az elméletében. A lány figyelmesen nézett rá éjfélt idéző szemével. – Bizonyára elmondja nekem, hogy mi az. – Az Arkane Múzeumban lévő Égő Lámpa másolat volt. A lány meglepődött. A férfi látta, hogy sikerült megdöbbentenie őt. Ez a felismerés zavarba ejtette. A lánynak nem kellett volna ennyire meglepődnie. Végtére is nem ez az első alkalom, hogy az Arkane megtudja: hamis lámpát őriz. – Komolyan beszél? – kérdezte a lány. – A családom sohasem bízta az Arkane-ra a lámpa őrzését. Amikor véget ért a Viszály Kora, a valahányadik ükapám, John Cabot Winters gondoskodott arról, hogy a Társaság egy nagyon szép, eredetinek ható másolatot kapjon a gyűjteményükből. – Az ősei itt, a Harmónián készíttettek belőle egy másolatot? – Ez volt a sok közül az egyik, amire a családom kötelezettséget vállalt az évek során. Valahányszor lába kél annak az átkozott holminak, ami rendszeresen előfordul, az Arkane szabályosan üldözőbe vesz bennünket. Előbb-utóbb kénytelenek vagyunk egy hamisítványt adni nekik, amitől aztán mindenki megnyugszik egy újabb évszázadra. – Úgy érti, mindaddig, amíg le nem sújt ismét a Winters-átok – mondta a lány. – Ne mondja nekem, hogy hisz a családi átkokban.

– Nem, de a genetikában hiszek. Évszázadokkal ezelőtt Nicholas Winters az Égő Lámpával megperzselte a saját DNS-ét, és azóta időről időre valamelyik férfi leszármazottjában felbukkan a sérült gén. – Igen, így szól a legenda – bólintott Adam. – Azt akarja mondani, hogy az igazi lámpa az ön birtokában van? – Nem. Az igazi megint eltűnt. – Szent ég, már értem! – csillant fel a lány szeme. – Maga most a lámpát keresi, ugye? Ez áll az óvárosi régiségkereskedők között terjengő pletykák hátterében. Már legalább két hete hallok a szóbeszédekről. Már épp nyomozást akartam indítani az ügyben. – Miféle pletykák? – kérdezte Adam, hogy egy kis időt nyerjen. – Néhány kereskedő rendkívül diszkrét nyomozást folytatott egy óvilági régiséggel kapcsolatban. Állítólag a Céh egy magas rangú tisztségviselője nagyon jó pénzt fizetne érte. A pletyka szerint a tárgy természetfeletti tulajdonságokkal bír. – És maga miért akart nyomozást indítani? – Bármilyen földi eredetű műtárgy, amely a természetfelettivel hozható összefüggésbe, automatikusan számíthat az Arkane érdeklődésére – felelte a lány egy könnyed kézmozdulat kíséretében. – Tegyen még hozzá egy titokzatos gyűjtőt, aki mellesleg igen magas posztot foglal el a Céhben, és mindjárt meg fogja érteni, miért keltette fel a dolog a J & J kíváncsiságát. A férfi mozdulatlanul állt. Érezte, milyen bizonytalanná vált a lába alatt a talaj. – És miből gondolja, hogy én vagyok az, aki nyomoztat a lámpa után? – kérdezte. – Mikor kezdődtek a rémálmai és a hallucinációi? A kérdés az elevenébe talált. A lány tud az éjszakai és az éber rémálmairól. – Miről beszél? – Látom a lenyomataiban a kísérteties álmaira utaló jeleket – felelte Marlowe. – A legenda szerint a rémálmok és a hallucinációk a változás első jelei. Azt hiszem, maga jóval régebb óta keresi az igazi lámpát, mint én. Lassan kifut az időből, ugye? – Oké, Marlowe Jones, mostantól teljes figyelemmel hallgatom – mondta Adam. A lány közelebb jött, és megállt mellette.

– Ha van valami a Winters-legendában, ami csakugyan igaznak tűnik, az nem más, mint hogy a családnak az a férfi tagja, aki a problémát örökli... – Mi magunk között családi átoknak nevezzük. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A család azon férfi tagjának, akiben megjelenik a Nicholas Winterstől örökölt genetikai torzulás, egy erős álomfényfejtő segítségére van szüksége, hogy megtalálja, és munkára tudja fogni a lámpát. Adamnek ekkor már minden érzéke élesre volt állítva. – Tudja, ez az egész jelenet túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen – mondta. – Miért nem árulja el nekem, Miss Jones, hogy valójában miről van szó? – Már elmondtam. Azért kértem arra, hogy ma itt találkozzunk, mert feltételeztem, hogy maga adott megbízást a lámpa ellopására. Már látom, hogy nem maga volt az, ami sok egyéb problémát is fölvet. De most a legfontosabbra kell összpontosítanunk. – Mégpedig? – Látom, hogy önnek szüksége van a lámpára – közölte a lány. – És ha ez igaz, akkor szüksége van rám. – Maga a & J-től jött, azért, hogy segítsen, így van? – Nincs időm arra, hogy játszmákba bonyolódjam, és magának sincs. Szüksége van rám, vagy valakire, aki olyan, mint én. – Hirtelen elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét. – Várjunk csak, erről van szó? Talált magának egy másik álomfényfejtőt? Gondolja, hogy az illető van olyan erős, hogy képes kezelni a lámpa energiáját? Mert ha nem, akkor a meggyújtásával mindketten óriási kockázatnak teszik ki magukat. Mielőtt Adam válaszolhatott volna, egy apró fényvillanást észlelt a látótere peremén. A kvarckőből emelt falat körülvevő puszta téren túlról, a sűrű erdő mélyéből jött. Es mintha Gibson morgását is hallotta volna. Reflexszerűen elkapta Marlowe derekát, és elrántotta magukat a kapualjból. Igyekezett elkerülni, hogy túl nagy erővel csapódjanak a kőpadlónak, de amikor meghallotta Marlowe jajdulását, tudta, hogy a lány

megüthette magát. Még szerencse, hogy ennyi bőrruha van rajta, gondolta. A szeme előtt elvillanó szöges nyakörv elárulta, hogy Gibson fürgén leugrott a válláról, és a közelben földet ért. A golyó egyenesen beszáguldott a kapu résén, majd az épületegyüttes belsejének nehéz pszi-közegében ide-oda cikázva egykettőre lelassult, és erejét veszítve lepottyant a földre. A lövés döreje véget nem érő visszhangot verve zengett a romokat körülölelő magas hegyek között. Adam lenézett Marlowe-ra. Erezte karcsú testének lágy körvonalait a bőrruha alatt. A lány néhány hajtincse kiszabadult, és sötét borostyánsárga függönye alól nézett fel rá. – Igaza van – mondta Adam. – Szükségem van magára, és szükségem van a lámpára. De itt van ez a kis komplikáció. – Hogy valaki meg akarja ölni? – Szóval észrevette. Nem aggódtam túlságosan miatta. Gondoltam, együtt jár azzal, hogy átvettem a Frekvencia Céh vezetését. De most fel kell tennem a kérdést magamnak, hogy nem másokat tartottam-e szemmel, mint akiket kellett volna. Lehet, hogy az Arkane döntött úgy, hogy eltávolít, még mielőtt vadállattá változnék.

Egy több nemzedéket sújtó családi átok története:

ELSŐ KÖNYV, MÁSODIK KÖNYV,

a jelen: Jayne Ann Krentz: Az átok a múlt: Amanda Quick: Az Égő Lámpa

HARMADIK KÖNYV,

a jövő: Jayne Castle: Az Éjféli Kristály

Három férfi, az Égő Lámpa múlt-, jelen- és jövőbeli áldozatai. Három nő, akiknek sorsfordító hatalmuk van felettük. Vajon képes-e az igaz szerelem győzedelmeskedni egy több évszázados átok fölött? Ismerje meg a Winters család történetét!

Az Arcane Társaságot a 17. század végén alapította Sylvester Jones, a briliáns elméjű, de rögeszmés alkimista. Jones okkult erők birtokosa volt, és sikerült felfedeznie egy olyan főzetet, amelynek segítségével pszichés adottságait fokozni tudta. Későn jött rá, hogy mint mindennek, ennek is ára van: aki a főzetből iszik, menthetetlenül a drog rabjává válik. Jones riválisa, a mérnök Nicholas Winters nem főzet révén akarta fokozni a tehetségét, hanem megalkotta az Égő Lámpát, amelynek álomfény-kisugárzása három különleges képesség birtokosává tette. Ám cselekedetéért ő is szörnyű árat fizetett. Az örökség, amit Jones és Winters hátrahagytak, meghatározza utódaik életét a viktoriánus kortól napjainkig, sőt a távoli jövőben is kísért. Az Álomfény-trilógia első könyvének (Az átok) eseményei a jelenben játszódnak. Jack Winters szembesül a családi átokkal: ha nem találja meg az Égő Lámpát és egy álomfényfejtő nőt, hamarosan tébolyult szörnyeteggé válik, és elpusztul. Chloe Harper magándetektívvel és a szerelem erejével felveszik a harcot az átokkal szemben. A második könyv (Az Égő Lámpa) a késő viktoriánus korba röpít vissza minket, ezt a regényt tartja most kezében a kedves Olvasó. A hallucinációktól és rémálmoktól szenvedő hírhedt bűnöző, Griffin Winters szentül meg van győződve róla, hogy hatalmába kerítette a Winters-átok. Amikor találkozik a titokzatos Adelaide Pyne-nal, még nem sejti, milyen szoros kötelék fűzi össze kettőjük sorsát: az Égő Lámpa Adelaide birtokában van. Csakhogy az Arcane Társaság Griffin nyomába ered, és ezzel a lány élete is veszélybe kerül... A távoli jövőben Adam Wintersre sújt le az ősi átok. Adam-nek meg kell találnia az elveszett Lámpát és a nőt, aki segíteni tud rajta. Ám ez a nő Marlowe Jones, a Winters család egykori ellenségének, Sylvester Jonesnak a leszármazottja. Adam és Marlowe útja a Harmónia bolygó izzó katakombáinak és föld alatti dzsungeleinek csapdáin keresztül vezet, de a köztük fellobbanó vágyakozás elsöprő ereje minden csapdánál veszélyesebb. Le tudja-e győzni a forró szenvedély Nicholas Winters pusztító bosszúját, megtörik-e végül a rettenetes átok? A

harmadik könyvben (Az Éjféli Kristály) végre minden titokra fény derül.

A szerzőről Jayne Ann Castle Krentz 1948. március 28-án született a kaliforniai Borrego Springsben. Történelemből diplomázott a Kaliforniai Egyetemen, majd elvégezte a könyvtár szakot is. Tanulmányainak befejezése után hozzáment az egyetemen megismert szerelméhez, Frank Krentzhez. A házaspár a Virgin-szigetekre költözött, ahol Jayne egy évig könyvtárosként dolgozott a helyi általános iskolában. Már a Duke Egyetem könyvtárának munkatársa volt, amikor elkezdett írni. Hat éven keresztül bombázta kézirataival a kiadókat, de postaládájában mindig csak visszautasító leveleket talált. Többször is megpróbált felhagyni az írással, de a kiábrándító eredménytelenség ellenére sem volt képes letenni a tollat. Kitartása 1979-ben végre sikerhez vezetett: elfogadták az egyik kéziratát. Bármilyen furcsa, ez az életrajz idáig akár betűről betűre szerepelhetne az Álomfény-trilógia 2011-ben megjelenő mindhárom kötetében, elég volna csupán a szerző nevét kicserélni. Három írónő azonos életrajzzal? Ez csak egyetlen esetben lehetséges: ha a három szerző – Jayne Ann Krentz, Amanda Quick és Jayne Castle – valójában egy és ugyanaz a személy. Azt, hogy a szerző éppen melyik írói nevét használja, romantikus regényeinek témája szabja meg: asszonynevén, Jayne Ann Krentzként jegyzi azokat a romantikus regényeit, amelyeknek cselekménye napjainkban zajlik, lánykori nevén – Jayne Castle – azokat a románcokat jelenteti meg, amelyek a jövőben játszódnak (neki köszönhetően vált ismertté és elismertté ez az alműfaj), míg az Amanda Quick nevet a történelmi romantikának, a múltban, többnyire a viktoriánus Angliában játszódó történeteinek tartja fent. A kérdésre, hogy miért használ három írói nevet, egy alkalommal ezt válaszolta: amikor olvasóim kézbe veszik valamelyik könyvemet, mindig rögtön tudják, hogy az általam teremtett három világ közül éppen melyikbe lépnek be." Függetlenül azonban attól, hogy a múltban, a jelenben vagy a jövőben játszódnak-e regényei, mindig találunk bennük izgalmas

romantikus szálakat, megoldásra váró rejtélyeket, és kellő mennyiségű humort. Így fordulhat elő, hogy az írónő egyszerre három különböző alkotói néven is szerepel a New York Times bestsellerlistáján. Eddig több mint 150 regénye jelent meg nyomtatásban. Többször is elnyerte a Romantic Times kritikusainak díját, sőt megkapta a magazin életműdíját is. Munkássága inspirálta a Romantic Times Jane Austendíjának létrehozását, és ő lett az első díjazott is. Az elismerést azok kaphatják meg, akik a romantikus regény műfajában eredetit és maradandót alkotnak. Az írónő a műfaj történetét is meg akarta ismertetni a szélesebb olvasóközönséggel, ezért szerkesztőként és íróként részt vett a Dangerous Men and Adventurous Women: Romance Writers on the Appeal of the Romance (kb. Veszélyes férfiak és kalandra éhes nők: szerelmesregény-írók a romantika vonzásában) című esszékötet elkészítésében. A könyv elnyerte a nőtudományok művelőinek járó rangos Susan Koppelman-díjat. Jayne Krentz munkarendje híresen szigorú, hetente hat teljes napot dolgozik a regényein. Jelenleg a Washington állambeli Seattle-ben él férjével, nagy szenvedélye a vegetáriánus konyha. Könyvtárosi múltját sem tagadta meg: vagyonából elsősorban könyvtárakat támogat.

ISBN 978 963 203 236 8 Maecenas Könyvkiadó, Budapest az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette: Horváth Ágnes Nyomdai előkészítés: Alinea Kft., Budapest Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Terjedelem: 18,49 (A/5) ív