Amanda Quick: A bajkeverő Prológus A kihalt udvarház sötétsége elnyelte a gyertya gyenge, pislákoló fényét. Matthias Marshall, Colchester earlje úgy érezte, itt bent is az éjszaka kinti feketesége öleli körül. A hely leginkább sírboltra emlékeztetett, ahol szabad akaratukból csupán a szellemek tartózkodnak. Matthias hosszú, fekete köpenye suhogó fodrokat vetett porlepte csizmája körül, amint megindult felfele a lépcsőn. Kissé magasabbra emelte a gyertyát, hogy legalább a fokokat kivehesse. Senki nem sietett az üdvözlésére, amikor néhány perce megérkezett és benyitott az üresen tátongó hallba. Személyzetnek híre-hamva sem volt, egyetlen szobalány vagy inas sem szaladt elébe. Előzőleg hiába szólította a lovászokat is, kénytelen volt maga bekötni a lovát az istállóba. A lépcsősor tetejére érve visszanézett a sötétségbe borult halira, majd elindult a folyosón. Az első bal oldali szoba előtt megállt, elfordította az ajtógombot. A zár csikorogva felsírt. Matthias beljebb lépett, és a gyertyát a magasba emelve szemügyre vette a hálószobát. Akárha mauzóleumban lenne. A szoba központi helyén egy ókori kőszarkofágot pillantott meg. Tanulmányozni kezdte a szarkofág oldalát díszítő feliratokat és faragványokat. Meglehetősen szokványos, római kori darab, döntötte el. Átvágott a szobán, és félrelibbentette a koporsót körülvevő áttetsző fekete függönyöket. A szarkofág tetejét elmozdították a helyéről, a gyertyaláng megcsillant a fekete bársony belső borításon. Matthias a koporsó melletti kis asztalkára tette a gyertyatartót. Erőteljes mozdulatokkal lehámozta a kesztyűjét, és a gyertyatartó mellé hajította. Aztán a koporsó szélére zökkent, és lehúzta a csizmáját. Midőn mindezzel végzett, a köpenyébe burkolózott, és kényelmesen elfészkelődött a koporsóban.
Úgy gondolta, odakint már hajnalodhat, de biztos volt benne, hogy az ablakok elé húzott nehéz, éjfekete drapériákon nem hatolhat át a felkelő nap fénye; nem oszlik fel a sötétség, hiába is próbálnak meg betörni a napsugarak. Más talán elviselhetetlennek találta volna a gondolatot, hogy egy sírkamrára emlékeztető helyen hajtsa álomra a fejét, de Colchester earljének ez nem okozott gondot. Megszokta már, hogy szellemek jelentik minden társaságát. Mielőtt lehunyta volna a szemét, még utoljára elgondolkozott azon, miért is kellett egy bizonyos Imogen Waterstone kérésének engedelmeskednie. De miért is elmélkedne ezen? Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt a szavát adta. Esküje kötelezi arra, hogy most itt legyen. Matthias Marshallt a becsülete tartja életben. Ha adott szavát megszegi, ugyanolyan szellemmé válik, mint azok a múltbéli árnyak, akik fényes nappal is kísértik.
1. fejezet Vérfagyasztó női sikoly ébresztette legmélyebb álmából. Egy másik női hang - friss, fanyar, akár az ókori Zamar zöld almái - szakította félbe a sivalkodást. - A jó isten áldjon meg, Bess - zsémbelődött az üde hang -, muszáj minden pókháló láttán felsikoltanod? Annyi mindent terveztem ma délelőttre, de egy tapodtat sem haladunk, ha lépten-nyomon visítani kezdesz. Matthias kinyitotta a szemét, nagyot nyújtózkodott, azután felült a szarkofágban. Így még láthatta, hogy a fiatal komorna aléltan a földre rogy a hálószoba ajtajában. A folyosóról beszűrődő halvány fény alapján a férfi arra következtetett, hogy jócskán benne járhatnak már a délelőttben. Hajába túrt, majd végighúzta tenyerét a borostáin. Nem csoda, hogy a komornát a frász kerülgeti, állapította meg. - Bess? - hallotta ismét az iménti hangot. Könnyed léptek közeledtek a folyosón. - Bess, csak nincs valami baj? Matthias karját a kőkoporsó peremére fektette, és érdeklődve figyelte, ahogy egy másik női alak is felbukkan az ajtóban. A nő be sem pillantott a szobába, figyelmét teljesen lekötötte a földön heverő, ájult szobalány. Kétség nem férhetett hozzá, hogy a másodjára feltűnő nő igazi hölgy. Sem az egyszerű szürke ruha, sem az elé kötött hosszú kötény nem takarhatta el hátának kecses ívét, keble kereken feszülő halmait. A büszkeséget és céltudatosságot, amely a tartásából és minden mozdulatából sugárzott, valószínűleg már az anyatejjel magába szívta. Matthias, mintha csak egy zamari szobor került volna a szeme elé, aprólékos műgonddal szemrevételezte a komornája Fölé hajoló alakot. Noha a hölgy nyilvánvaló erőfeszítéseket tett, hogy megzabolázza dús, vörösesbarna hajzuhatagát, a fénylő tincsek nem tűrték a rabságot, és kiszökdöstek a fehér főkötő börtönéből. A rőt fürtök ott röpködtek a magas, finom arccsont, a hosszú szempillák és a pimasz, gőgös orrocska körül. Olyan ember arca ez, döntötte el Matthias, aki lelkében is erős.
Bár a hölgy nem mostanában mászhatott ki az iskolapadból, korántsem volt olyan vénségesen vén, mint a férfi. Igaz, Matthias is épp csak betöltötte a harmincnégyet, de lélekben évszázadokkal idősebbnek érezte magát. Úgy becsülte, a lány huszonöt körüljárhat. Imogen elhajította a kezében tartott bőrkötésű naplót, és türelmetlenül komornája mellé térdelt. Matthias nem látott a kezén jegygyűrűt. Ki tudja, miért, ez örömmel töltötte el. Úgy vélte, a fanyar, csípős hanghordozás, a zsarnoki viselkedés nagyban hozzájárulhatott, hogy a nő családi állapotában nem történt mélyreható változás. No persze, minden ízlés dolga. Matthias legtöbb férfi ismerőse édességet rendelt desszertként. Neki sós, kesernyés, fűszeres falatok jutottak eszébe, ha az ebéd utáni finomságokra gondolt. - Most már elég legyen, Bess! Azonnal nyisd ki a szemed! Nem hallod? - Imogen repülősós üvegcsét ráncigált elő a zsebéből, és vadul elhúzta a szobalány orra előtt. - Most már minden egyes alkalommal sikoltozni kezdesz és elájulsz, ha kinyitsz egy ajtót ebben a házban? Elmagyaráztam már, hogy a bácsikám hóbortos ember volt. Síremlékekkel és temetési szertartásokkal kapcsolatos ókori tárgyakat gyűjtött... - Láttam, kisasszony. - Bess megrezzent, de a szemét nem nyitotta ki. - Anyám sírjára esküszöm! - Mi az ördögöt láttál? - Egy szellemet! Vagy vámpírt! Magam sem tudom. - Eszed tokja! - Mi volt ez a fülsértő zaj? - kiáltotta egy újabb női hang a lépcsőfordulóból. - Valami baj van, Imogen? - Bess elájult, Horatia néni. Kezd elegem lenni ebből az egészből. - Elájult? Ez igazán nem rá vall. - Dübörgő léptek jelezték az iménti hang tulajdonosának, Horatia néninek a közeledtét. - Bess belevaló kislány. Nem ájul el szíre-szóra. - Ha nem vesztette el az eszméletét, akkor ez volt a legkitűnőbb alakítás, amit valaha láttam. - Ó, Miss Imogen, borzalmas volt! - Bess szempillája vadul verdesett. - Egy test, abban a kőkoporsóban... Megmozdult! - Ne nevettesd ki magad, Bess! - De hát láttam! - nyöszörögte a komorna. Óvatosan megemelte a fejét, és rettegve fürkészte a hálószoba sötétjét. A szarkofágban békésen üldögélő Matthias kis híján csuklani kezdett, amikor Bess, őt megpillantván, velőtrázón felsikoltott, és egy partra vetett hal eleganciájával ismét a szőnyegre hanyatlott. Ekkorra már a harmadik nő is feltűnt az ajtóban. Ugyanolyan egyszerű öltözéket viselt, mint Imogen. Úgy tíz centivel alacsonyabb lehetett unoka-húgánál ám derékban és csípőben pótolta a lemaradást. Őszülő hajára szigorú főkötő borult. Pápaszeme mögül pislogott le Bessre. - Mi a csuda zaklatta fel így ezt a lányt? - El nem tudom képzelni. - Imogen ismét az üvegcsével foglalatoskodott. - Félek, kicsit túlfűtött a képzelete. - Figyelmeztettelek, miféle veszélyekkel jár, ha megtanítod olvasni. - Nem felejtettem el, Horatia néni. De a mai napig vallom, hogy az emberi elme nem arra való, hogy parlagon heverjen. - Mintha csak a szüléidet hallanám - csóválta meg a fejét Horatia. - Mindenesetre ennek a lánynak nem sok hasznát vesszük, ha így folytatja. Bár el kell ismernem, a bátyám gyűjteménye láttán a legerősebb idegzetűek fejéből is kiszaladhat a vér. - Jó, aláírom, hogy Selwyn bácsi gyűjteménye kicsit morbid, de a maga nemében lenyűgöző.
- Te is tisztában vagy vele, hogy ez a ház egy mauzóleum - vágott vissza Horatia. - Azt hiszem, jobb lesz, ha Bessnek a földszinten keresünk valami munkát. Ebben a szobában aludt Selwyn. Szegény lányt biztosan megrémítette a látvány. Sosem értettem, miért ragaszkodik ahhoz a bátyám, hogy egy római szarkofágban térjen nyugovóra. - Ágynak valóban szokatlan. - Szokatlan?! Nem kell hozzá kifinomult érzékenység, hogy még a gondolattól is rémálmai legyenek az embernek. - Horatia a szoba felé fordult, és a sötétséget kémlelte. Matthias ezt a pillanatot választotta, hogy elhagyja éji nyughelyét. Átlendítette a lábát a szarkofág peremén, gyűrött nadrágja és inge körül eligazgatta a köpenyét. Csendes beletörődéssel nézte, ahogy Horatia szeme elkerekedik a rettenettől. - Mennyei atyám, Bessnek igaza volt! - Az asszony hangja sikításba csapott át. - Valami megmozdult Selwyn koporsójában! - Döbbenten hátrált egy lépést. - Fuss, Imogen, fuss! - Ne kezdd már te is, Horatia néni! - Imogen felállt, és ingerült pillantást vetett a szoba belseje felé. Amikor észrevette a szarkofág előtt álló férfit, ajka elnyílt a csodálkozástól. - Nahát! Tényleg van ott valaki! - Én megmondtam, kisasszony! - zihálta Bess. Matthias azon töprengett, mi lesz Imogen következő lépése: felsikolt vagy elájul? A lány semmi jelét nem adta, hogy ilyesmire készülne, ehelyett helytelenítő, szúrós tekintettel méregette a betolakodót. - Kit üdvözölhetünk önben, uram, és hogy veszi magának a bátorságot, hogy ilyen gyalázatos módon halálra rémítse a nénikémet és a komornámat? - Vámpír! - nyögte elhaló hangon Bess. - Hallottam már róluk! Kiszívják az ember vérét! Szaladjon, kisasszony! Mentse az életét! - Vámpírok pedig nincsenek! - szögezte le ellentmondást nem tűrően Imogen. - Akkor ez egy szellem! Meneküljön! - Igaza van! - ragadta meg unokahúga karját Horatia. - Azonnal el kell mennünk innen! - Ne légy nevetséges! - Imogen kihúzta magát, és dölyfös kis orra magasából rezzenéstelen meredt a férfira. - Hallgatom, uram! Mit tud felhozni a mentségére? Beszéljen, máskülönben hívatom a seriffet, és vasra veretem! Matthias lassú léptekkel az ajtó felé indult, tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról. De annak esze ágában sem volt meghátrálni. Csípőre vágta a kezét, és türelmetlenül toppantott. Ahogy közeledett Imogen felé, Matthiast a bizonyosság és felismerés eltéveszthetetlen, mégis felkavaró tudata töltötte el. Lehetetlen! Már tisztán látta a lány arcát, a hatalmas kékeszöld szempárt - az ókori szigetkirályságot, az elveszett Zamart körülölelő tengernek lehetett ilyen a színe. Maga sem értette, hogyan támadhatott az a képtelen érzete, hogy az előtte álló nőben Anizamarát, a legendás zamari istennőt, a Nappal Úrnőjét lássa. Minden istenségek közül Anizamara volt legnagyobb hatással az ókori Zamar eszmevilágának és művészetének fejlődésére. A Nappal Úrnője testesítette meg a szeretetet, az igazságot és az életerőt. Hatalmával és erejével csakis Zamaris, az Éj Ura vetekedhetett. - Jó napot, asszonyom! - hessegette félre a döbbenetes gondolatokat Matthias, és udvariasan biccentett. - Colchester volnék. - Colchester? - Horatia ijedten hátrált még egy lépést. Tekintete a férfi hajára tapadt. - A kőszívű? Matthias nem csodálkozott azon, hogy az asszony nem az arcára, hanem az éjfekete fürtjeiből jegesfehéren elővillanó ősz hajtincsre mered. Akik soha nem találkoztak vele, erről a haj tincsről azok is azonnal felismerték. Négy nemzedékre visszamenően, családja minden férfitagjának hajában megjelent e hófehér megkülönböztető jel. - Mint mondottam volt, Colchester vagyok. - És szabadna tudnom, mit keres Upper Stickle-fordban, uram? - követelőzött Horatia.
- Én küldettem érte. - Imogen káprázatos mosolyt villantott a férfira. - Ha jól számolom, már nagyon is ideje volt, hogy megérkezzék, mylord. Jó egy hónapja, hogy üzentem Önért. Miért váratott magára ilyen sokáig? - Apám néhány hónapja meghalt, de akkor nem tértem vissza Angliába. Amikor végül hazajöttem, sürgős tennivalók vártak a birtokon. - Értem - mondta a kissé megzavarodni látszó Imogen. - Bocsásson meg, uram. És fogadja őszinte részvétemet. - Köszönöm. De nem rázott meg apám halála. Tudja, eléggé elhidegültünk egymástól felelte Matthias. - Akad némi kis harapnivaló a konyhában? Ugyanis farkaséhes vagyok. Colchester earljén a legszembeszökőbb az ezüstös fürt a szénfekete, divatjamúltan hosszúra növesztett sörényében, állapította meg Imogen. Másodjára a tekintete ragadja meg az ember figyelmét. Az a tekintet, amely az ezüstös tincsnél is jegesebben villan. Colchester negyedik earlje csodálatra méltó személyiség, merengett a lány, miközben hellyel kínálta Matthiast a könyvtárban. Akkor is a tökéletes férfit látná benne, ha nem az a dermesztően érzelemmentes, intelligens szempár meredne rá az aszketikus, kemény arcvonások közül. Az átható, szürke szemeket leszámítva a férfi épp olyan, ahogy a képzeletében élt. A Zamari Hírekben megjelenő cikkeit olvasva, épp ilyen ragyogó elmét, idegen földeken tett, többéves utazásokon megedzett jellemet tulajdonított ennek az embernek. Kötélből lehetnek az idegei, ha egy szarkofágban eltöltött éjszaka semmiféle megrázkódtatást nem jelent a számára. Jobbat nem is kívánhatnék, gondolta Imogen lelkesülten. - Engedje meg, mylord, hogy kissé megkésve, de bemutatkozzunk önnek. - Imogen felemelte a kannát, hogy teát töltsön. A tudat, hogy Colches-tert láthatja vendégül frenetikus hatással volt a lelki békéjére. Még az az őrültség is megfordult a fejében, hogy felfedi valódi személyazonosságát. De fő az óvatosság!, intette magát. Egyelőre nem tudhatja, miként reagál a férfi, ha megtudja, miben kéne segédkeznie. - Valószínűleg ön is arra, az egyébként igen helyes következtetésre jutott, hogy én Imogen Waterstone vagyok. A hölgyben Mrs. Horatia Elibankot köszöntheti, néhai bácsikám húgát. Nénikém nemrégiben megözvegyült, és volt olyan kedves, hogy társaságomul szegődött. - Örvendek! - biccentett Matthias az idősebb nő felé. - Szintúgy, uram! - Horatia oly egyenes háttal ült a széken, mint aki karót nyelt. Aggodalmas, helytelenítő pillantásokat lövellt unokahúga felé. Imogen mindezt nem tudta mire vélni. Most, hogy a kezdeti megrázkódtatáson túljutottak és a bemutatkozás az illem szabta keretek között megtörtént, Horatiának nincs miért idegesnek lennie. Végtére is, Colchester úriember. Mi több - és Imogen szerint csak ez számított -, a Zamari Colchester; az ókori, eltűntnek hitt szigetkirályság híres-neves felfedezője, a Zamari Intézet és a nagynevű Zamari Hírek alapítója, a Zamari Társaság igazgatósági tagja. Még Horatia igen magas követelményeinek is minden szempontból megfelel. A maga részéről csak csodálni tudta ezt a férfit. Hinni is alig merte, hogy Colchester itt ül a könyvtárban, teát iszik, mint más közönséges földi halandó. A hétköznapi emberekkel való hasonlatossága azonban ennyiben ki is merült. A magas, szikár, mégis izmos felépítésű Colchester maga volt a férfiúi erő megtestesítője. A Zamar felkutatására tett, viszontagságos utazásoknak nem kevés szerepe lehetett eme lenyűgöző erőnlét kialakításában. Láttam már ilyet, intette magát a lány. Végül is vidéken nevelkedett. Szomszédjaik legtöbbje vállas, izmos combú földműves volt. Emellett Imogen széles körű tapasztalatokat, tudhatott maga mögött a férfinemet illetően. Vegyük mindjárt Philippe D'Artois-t, a tánctanárát. Könnyed, elegáns mozgását a legkecsesebben repülő madár is megirigyelhette
volna. És feltétlenül említést érdemel Alastair Drake is. A jóképű, jó kiállású Alastair, akinek nem volt szüksége a szabója ügyeskedésére, hogy pompázatos látványt nyújtson. Ám ezek a férfiak éppúgy különböztek Colchestertől, mint a nappal az éjszakától. Annak az acélos erőnek, ami Colchesterből sugárzott, sokkal inkább az elszántsághoz és a hajlíthatatlan akarathoz volt köze, semmint a széles vállhoz és az izmos csípőhöz. És az a nyugalom, ami az earlből áradt, inkább illett az árnyékok birodalmához, mint a napfényhez. A ragadozó türelmes nyugalma volt ez. Imogen mindennél jobban szerette volna látni ezt az arcot abban a pillanatban, amikor a romba dőlt Zamar városának labirintusa feltárul, és felszínre kérni a titkos könyvtár. A lelkét odaadta volna érte, ha a sorsdöntő percben mellette lehet. A férfi mellett, aki most enyhén félrebillentett fejjel, épp csak érdeklődve, épp csak gúnyolódva néz rá. Mintha olvasna a gondolataiban. Imogent hirtelen forróság öntötte el, teáscsészéje ideges táncba kezdett a tányéron. Miután Colchester igen előzékenyen tüzet rakott a kandallóban, a bizarr temetési kegytárgyakkal telezsúfolt könyvtár hűvösét kellemes meleg váltotta fel. Meggyőződvén róla, hogy az earl se nem szellem, se nem vámpír, mindannyiuk nagy megkönnyebbülésére Bess is magához tért, és birtokba vette a kihalt konyhát. Hamarosan egy kanna teával és hideg harapnivalóval tért vissza. Bár az egyszerű étek mindössze maradék lazacpástétomból, kenyérből és néhány szelet sonkából állt, úgy tűnt, a férfi ennyivel is beéri. Legalábbis Imogen remélte, hogy így van. Az elhagyatott udvarház kamrájában nehéz lett volna bármiféle élelmet találni. Mindazt, amit Cokhester most jóízűen falatozott, a három nő hozta magával, hogy legyen mit enniük, amíg Selwyn Waterstone hagyatékát számba veszik. Bár az earl étvágyát látva Imogen előtt felrémlett, hogy Ők hárman alighanem éhen maradnak. - Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem önöket - mondta Matthias. Imogen döbbenten állapította meg, hogy már a férfi hangja is szerfelett különös hatással van az érzékeire. A mély, erőteljes hangról titokzatos földek, félelmetes tengerek jutottak eszébe. - Még egy kis teát, uram? - kérdezte. - Köszönöm. - Cokhester hosszú, elegáns ujjai finoman súrolták a lányét, miközben a csészét átvette. Abból a pontból kiindulva, ahol bőrük összeért, már-már elviselhetetlen forróság szaladt szét Imogen minden porcikájába. Mintha csak túl közel ülne a tűzhöz. A lány hirtelen mozdulattal letette a teáskannát, mielőtt az kicsúszott volna a kezéből. - Szívből sajnálom, hogy senki nem volt itt, hogy fogadja, amikor múlt éjjel megérkezett, uram - mondta. - Néhány napra hazaküldtem a személyzetet, hogy nyugodtan felleltározhassuk az örökségemet. - Elhallgatott, majd kissé bosszúsan folytatta. - Különben is... arra utasítottam, hogy a Waterstone-lakba jöjjön, nem arra, hogy a Water-stoneudvarházba. - Meglehet - felelte engedékenyen a férfi. - De annyi utasítás volt a levelében. Előfordulhat, hogy némelyikről megfeledkeztem. Horatia értetlenül bámult unokahúgára. - Levél? Miféle levél? Megmagyaráznád végre? - Idejében megtudsz mindent - biztosította Imogen. Bizalmatlanul méregette az earlt, akinek tekintetéből hűvös gúny áradt. Ez kihozta a sodrából a lányt. - Javítson ki, ha tévednék, mylord, de amit írtam, a legkevésbé sem nevetséges. - Hát... az éjjel nem sok nevethetnékem volt - ismerte el a férfi. - Későre járt, szakadt az eső, a lovam kimerült a hosszú úttól. Semmi értelmét nem láttam, hogy egy kicsiny ház felkutatására induljak, amikor az udvarház a rendelkezésemre állt. - Értem - vetett rá sokatmondó pillantást Imogen. - Mindamellett legyen szabad megjegyeznem, az idegei a lehető legnagyobb rendben lehetnek, ha képes volt az éjszakát egy
szarkofágban tölteni. Selwyn bácsinak furcsa elképzelései voltak a megfelelő ágyról, és az ízlése nem sokakéval találkozott. - Aludtam már rosszabb helyen is. - Matthias az utolsó sonkaszeletet is magába gyűrte, majd elgondolkodva szemügyre vette a könyvtárszobát. - Hallottam már Selwyn Waterstone gyűjteményéről. De a pletykák nyomába sem érnek a valóságnak. Horatia zavartan pislogott rá szemüvege mögül. - Akkor bizonyára azt is tudja, hogy a bátyám kizárólag temetésekkel és temetési szertartásokkal kapcsolatos tárgyakat gyűjtött. - Igen, én is így hallottam. - Matthias figyelmét teljesen lekötötte az egyik sarokba támasztott egyiptomi múmia. - És most már mindez az enyém - jelentette büszkén Imogen. - Bácsikám a házzal együtt a gyűjteményét is rám hagyományozta. - Önt is érdekli a téma? - pillantott rá érdeklődve az earl. - Csak ami Zamarral kapcsolatba hozható - felelte a lány. - Selwyn bácsi gyakran dicsekedett azzal, hogy néhány remek zamari darab is a birtokában van. Minden reményem megvan azt hinni, hogy igazat mondott. De némi időbe telik, amíg megtalálom őket. Körbemutatott. - Mint ön is látja, bácsikámnak nem volt erőssége a rend. Kísérletet sem tett rá, hogy katalogizálja a gyűjteményét. Ki tudja, milyen ritka kincseket rejthet ez a ház. - Itt valóban nehéz lenne bármit is megtalálni - értett egyet Matthias. - Úgy tervezem, csak azokat a darabokat tartom meg, amelyek kétséget kizáróan zamari eredetűek. A többit felajánlom más gyűjtőknek, esetleg valamelyik múzeumnak ajándékozom. - Értem. - Matthias a teáját kortyolgatva aprólékos gonddal szemügyre vett minden tárgyat. Imogen követte a férfi tekintetét. Római és etruszk sírkamrákból előkerült kardok és páncélok hevertek szanaszét. A bútorokat egyiptomi szfinx-és krokodilmotívumok díszítették. Ókori temetkezési helyeken talált szobortöredékek, üvegcserepek sorakoztak a tárlókban. A falakról félelmetes halotti maszkok vigyorogtak a bentlévőkre. A könyvespolcok ókori temetkezési szertartásokkal és a balzsamozással foglalkozó, elnyűtt kötetek alatt roskadoztak. Az egyik sarokban feltornyozott ládákat Imogen még ki sem nyitotta, fogalma sem volt róla, mi lehet bennük. Az emeleti szobákban is hasonló állapotok uralkodtak. Matthias befejezte a vizsgálódást, és ismét Imogenhez fordult. - Hogy mihez kezd a Waterstone-gyűjteménnyel, az természetesen az ön dolga. De talán térjünk vissza jövetelem okára. Elárulná, miért küldetett értem? Horatia felsóhajtott, majd újra a lányt kezdte faggatni. - Képtelen vagyok felfogni, miért küldted el azt a levelet. És miért nem szóltál róla nekem? - Néhány nappal azelőtt küldettem őlordságáért - mosolygott megnyugtatóan nagynénjére Imogen -, hogy te megérkeztél volna Upper Stickle-fordba. Nem lehettem biztos benne, hogy őlordsága eljön, ezért nem is említettem neked a dolgot. - Micsoda könnyelműség! - csattant fel Horatia. Hogy a kezdeti megrázkódtatáson túljutott, kezdett ismét hangjára találni. - Tudod te, ki ez az ember? - Természetesen. - Imogen hangja tisztelettudóan elhalkult. - Zamari Colchester. Matthias a homlokát ráncolta, de nem szólt. - De igaza van, uram - folytatta a lány -, ideje a tárgyra térni. Ha nem tévedek, ön jó barátja volt néhai Selwyn bácsikámnak. - Az lettem volna? - ámult el Matthias. - Ez az újdonság erejével hat. Nem tudtam, hogy Selwyn Waterstone-nak voltak barátai. - Úgy értesültem - mondta kissé megriadva Imogen -, hogy ön egy szívességgel tartozott a nagybátyámnak. Selwyn bácsi azt állította, hogy ön mindent elkövet majd, hogy ezt a becsületbeli tartozását rendezze. Matthias hosszú percekig rezzenéstelen arccal nézte a lányt.
- Ez igaz. Imogent végtelen megkönnyebbülés töltötte el. - Már-már azt hittem, szörnyű hibát vétettem. - Gyakran vét hibákat, Miss Waterstone? - érdeklődött kedvesen Matthias. - Szinte soha - nyugtatta meg a lány. - Tudja, a szüleim mindennél fontosabbnak tartották az emberfők kiművelését. Engem is - talán már a bölcsőben - egyebek mellett logikára, filozófiára oktattak. Apám gyakran mondogatta, hogy aki képes tiszta fejjel gondolkodni, az ritkán követ el hibákat. - Úgy van - mormolta Matthias. - De a nagybátyjára visszatérve... elismerem, adósa maradtam. - Ha jól tudom, valamilyen ókori szöveggel kapcsolatos... - Néhány éve kedves nagybátyja utazásai során egy nagyon régi görög kötetre bukkant magyarázta a férfi. - A szövegben több utalás történt egy rég eltűnt szigetkirályságra. Ezek a hivatkozások, valamint a saját felfedezéseim segítettek ahhoz, hogy Zamar pontos helyét meghatározhassam. - Selwyn bácsitól is így hallottam. - Őszintén sajnálom, hogy az ígéretemet nem teljesíthettem - tette hozzá Matthias. - Ön igazán szerencsés, uram - mosolygott rá Imogen. - Van rá mód, hogy az ígéretét beváltsa. Matthias kifürkészhetetlen pillantással méregette a lányt. - Attól tartok, Miss Waterstone, nem értem, mire gondol. Hisz épp ön mondta az imént, hogy a nagybátyja elhunyt. - Ó! Nem említettem volna? Bácsikám a vagyonán és a gyűjteményén kívül azt a szívességet is rám hagyományozta, amivel ön tartozott neki. Csend zuhant a könyvtárra. Horatia hitetlenkedve meredt Imogenre, mint aki kénytelen tanúja lenni, hogy unokahúga a szeme láttára veszti el józan eszét. Matthias delejes tekintetét a lányéba mélyesztette. - Hogy mondta? - Bácsikám végrendeletében legalábbis ez áll. - Imogen finoman megköszörülte a torkát. A dolgok kevésbé zökkenőmentesen haladnak, mint várta. Összeszedte minden bátorságát. - És szándékomban áll az adott szavát számon kérni öntől. - Miként adhatnám meg önnek, Miss Waterstone, azt, amivel a nagybátyjának tartoztam? kérdezte hosszas szünet után Matthias. - Nézze, első pillantásra kicsit zavarosnak tűnhet... - Ez valahogy kicsit sem lep meg. Imogen úgy döntött, elereszti a füle mellett a gúnyos megjegyzést. - Ugye, ismeri Lord Vannecket, mylord? A férfi tekintetében megvetés villant. - Többek között ő is zamari régiségeket gyűjt. - Emellett ő volt a legkedvesebb barátnőm, Lucy Haconby férje is. - Azt hallottam, Lady Vanneck néhány éve meghalt. - Igen. Egész pontosan három éve. Jó okom van feltételezni, hogy meggyilkolták. - Meggyilkolták? - A beszélgetés folyamán először, Matthias meglepődni látszott. - Imogen, kérlek, ne kezdd... - Horatia hangja elhalt. - És hiszem, hogy a gyilkosa nem volt más, mint a férje, Lord Vanneck - folytatta egyre jobban belemelegedve Imogen. - De bizonyítani nem tudom. Az ön segítségével azonban elérhetném, hogy igazság tétessen. Matthias képtelen volt megszólalni, és képtelen volt letépni a tekintetét a lány arcáról. - Mylord, könyörgöm - siránkozott Horatia -, próbálja meg lebeszélni erről az őrültségről!
- Nem várhatunk tovább! - förmedt haragosan nagynénjére Imogen. - Híreim szerint Vanneck ismét házasodni készül. Nagyobb összegeket vesztett nemrégiben. - Erről én is értesültem - vont vállat Matthias. - Pár hónappal ezelőtt el kellett adnia a városi rezidenciáját, és egy kisebb házba költözött. Ám úgy hallottam, a társasági kapcsolatait nem szakította meg. - Gyaníthatóan azért bukkan fel London minden szalonjában és báltermében, mert újabb gazdag örökösnőt akar keríteni magának - vélte Imogen. - Hogy aztán őt is meggyilkolja, amint a vagyonára rátehette a kezét. - Imogen, az istenért! - szólt közbe gyönge hangon Horatia. - Elég a vádaskodásból! Bizonyítani semmit sem tudsz! - De azt tudom, hogy Lucy félt Vannecktől - kardoskodott az igaza mellett a lány. - Hogy el kellett tűrnie a férje kegyetlenkedéseit. Nem sokkal a halála előtt látogattam meg Londonban, és Lucy maga mondta, hogy attól retteg, Vanneck egy napon még az életére tör. Mert Vanneck őrülten féltékeny volt Lucyra. Matthias nyugodtan az asztalra helyezte a csészéjét, és növekvő érdeklődéssel figyelte a lányt. - Mégis miről lenne szó, Miss Waterstone? - Legyen könyörületes, uram - nyögte az elszörnyedt Horatia -, ne bátorítsa ezt az eszement gyermeket! - Unokahúgának sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat - mondta szárazon a férfi. Részleteiben is szeretném megismerni a tervét. - Ez már a vég! - sóhajtotta Horatia. - Imogen-nek mindig mindenkit sikerült megnyernie a hajmeresztő elképzeléseihez. - Legyen nyugodt, asszonyom, nem hagyom kedvem ellen való kalandokba belerángatni magam – jegyezte meg az earl. - Adná az ég, hogy soha ne kelljen vakmerő szavaira emlékeztetnem, mylord! - motyogta Horatia. - Talán már ön is észrevette, uram, nagynéném fejlett drámai érzékkel rendelkezik - vágott közbe Imogen. - De ne aggódjék! Mindent alaposan átgondoltam. Mint az előbb már mindketten elismertük, Vanneck bizonyos szaktekintélynek örvend a zamari műtárgyak terén... - Ilyesmit állítottam volna? - rándult meg kedvetlenül Matthias szája. - Jóllehet Vanneck szeret a szakértő szerepében tetszelegni, megítélésem szerint nehézséget okozna neki egy zamari szobor megkülönböztetése a lova farától. Még I. A. Stone is több szakértelemről tesz tanúbizonyságot. Horatia csészéje csörrenve a tányérra hullt, tekintete ijedten röpködött unokahúga és az earl között. Imogen levegő után kapkodott, majd megacélozta magát. - Arra az I. A. Stone-ra céloz, akinek állításait sorra cáfolja a Zamari Hírek hasábjain? Úgy tűnt, Matthiast szórakoztatja a lány jól értesültsége. - Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy nyomon követi a mi kis vitánkat? - De igen. Évek óta előfizetője vagyok a Zamari Híreknek. Az ön cikkeit, uram, rendkívül figyelemreméltónak találtam. - Megtisztel. - De legyen szabad hozzátennem, hogy I. A. Stone írásai is gondolat ébresztőek - tette hozzá Imogen szerénynek szánt mosollyal. - Imogen, eltértünk a tárgytól! - figyelmeztette a rémült Horatia. - Nem mintha sok kedvem lenne az előbbi mederbe terelni a beszélgetést, de...
- Mr. Stone soha nem járt Zamarban - szűrte át a szavakat a fogai közt Matthias. Némi ellenséges érzület villant a tekintetében. - Nincsenek első kézből származó értesülései, ennek ellenére nem átall következtetéseket levonni az én kutatásaim alapján! - Mr. Rutledge kutatásait is felhasználja - sietett közbevetni Imogen. Matthias mindeközben visszanyerte szokásos nyugalmát. - Talán felesleges felhívnom a figyelmét arra a tényre, hogy Mr. Rutledge életét veszítette legutolsó zamari útja során. Nem mondhatok mást, mint hogy megfigyelései sajnálatra méltóan elavultak. Ezt Mr. Stonenak sem ártana szem előtt tartania, mielőtt könnyelmű kijelentéseket tesz. - Úgy tudom, I. A. Stone megállapításait a Zamari Társaság tagjai is kedvezően fogadták jegyezte meg Imogen. - Hiábavaló lenne tagadni, hogy Mr. Stone tudása lenyűgöző - ismerte el Matthias nagylelkűen. - De tudása egy sokkal szakavatottabb kutató megfigyelésein alapszik. - Helyesen gondolom, hogy ezzel saját magára utal? - Helyesen. Nyilvánvaló, hogy Mr. Stone mindent elolvasott, amit én Zamarról valaha is írtam. Azután vette magának a bátorságot, hogy több ponton is vitába szálljon velem. Nagynénje diszkrét köhécselésének engedelmeskedve Imogen visszakanyarodott eredeti témájukhoz. - Zamarról ismét csak Vanneck jut eszembe. Kétségbe vonhatjuk a szakértelmét, de kár lenne tagadni, hogy meglehetős lelkesültséggel viseltetik a zamari műtárgyak iránt. Bár az earlön látszott, hogy szívesebben értekezne még I. A. Stone szakértelméről, hagyta magát eltéríteni. - Vannecknek annyi is elég, ha egy ókori tárgyról valaki azt állítja, hogy Zamarból származik. Ezzel szemben én csak azokat a darabokat tűröm meg magam körül, amelyekről százszázalékos biztonsággal megállapíthatom, hogy eredetiek. Röviden: számomra csak az a zamari, amit én magam ástam ki. Imogent kevés dolog tudta kihozni a sodrából, de kezdett kijönni a béketűrésből a fensőbbséges hang hallatán. Nyugalomra intette magát. - Mint említettem volt, nem tudom bizonyítani Vanneck bűnösségét. De nem engedhetem, hogy Lucy gyilkosa büntetlenül megússza szörnyű tettét. Három éve készülök rá, hogy igazságot szolgáltassak a barátnőmnek, de csak Selwyn bácsi halálával adatott meg, hogy véghezvigyem a tervem. - Mit eszelt ki Vanneck ellen? - Úgy tervezem, tönkreteszem, és gondoskodom róla, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. Ha sikerrel járok, Vannecknek nem lesz rá módja, hogy más ártatlan nőket is a csapdájába csaljon. - A férfi szemében megvillanó derűs kételkedés láttán felcsattant. - Ne higgye, hogy tréfálok! Ezúttal Vanneck fog az én csapdámba besétálni, ami számára az anyagi és társasági összeomlással lesz egyenlő. - A csapdához csalétek is szükségeltetik - jegyezte meg Matthias. - Tisztában vagyok vele! Csalétkül Zamar királynőjének Nagypecsétjét szánom. - Jól értem? Ön birtokában van a Királynői Nagypecsétnek? - hűlt el a férfi. - Ugyan! - ráncolta a szemöldökét Imogen. - Ha valaki, akkor ön bizonyára tudja, hogy a pecsétet soha nem találták meg. De Rutledge, nem sokkal az eltűnése előtt, arról értesítette a Zamari Hírek szerkesztőit, hogy nyomában van e kincsnek. Később az a hír járta, hogy épp a pecsét után kutatott a föld alatti labirintusban, amikor utolérte az Átok. - Ostobaság! - vont vállat az earl. - Ez a lehetetlen szóbeszéd az átokról azért terjedhetett el, mert híre ment, hogy a pecsét felbecsülhetetlen értékű. Amint egy tárgyról kiderül, hogy az átlagosnál nagyobb az értéke, azonnal legendák szövődnek köré. - Épp ön írta az egyik cikkében, hogy a pecsét színaranyból készült, és gyönyörű drágakövek díszítik - emlékeztette Imogen -, s hogy egy felirat mindezt részletesen ismerteti.
- A pecsét valódi értékét az adja, hogy egy eltűnt nép művészei készítették - feszült meg Matthias állkapcsa. - Ha létezik, valóban megfizethetetlen kincs, de nem azért, mert aranyból és drágakövekből készült, hanem mert sok mindent elárul az ókori Zamarról. - Egyetértek önnel, uram - mosolyodott el Imogen. - Minden tudós elme ekként értékel egy ilyen tárgyat. De ismerjük el, a Vanneck-féléket a kincsek pénzben kifejezhető értéke foglalkoztatja. Főként, ha anyagi lehetőségeik korlátozottak. - Kétségkívül így van - húzódott örömtelen mosolyra a férfi szája. - De még mindig nem értem, mi befolyással lehet ez a tervére. - A tervem pofonegyszerű. Horatia nénivel Londonba utazom, és sűrűn mutatkozom Vanneck köreiben. Hála Selwyn bácsinak, ezt most már megengedhetem magamnak, és Horatia néni révén összeköttetéseim is lesznek. Horatia megrezzent ültében, és bocsánatkérő arccal nézett az earlre. - Anyai ágon távoli rokona vagyok Blanchford márkinak. - Blanchford pillanatnyilag külföldön tartózkodik, ha jól tudom - ráncolta a homlokát Matthias. - Nem lenne meglepő - vélte Horatia. - Ha teheti, utazgat. Nem csinál titkot belőle, hogy nem állhatja az úri társaságot. - Meg tudom érteni - morogta a férfi. - Nem látom be - vette át ismét a szót Imogen, mint aki meg sem hallotta Matthias megjegyzését -, hogy csak azért, mert Blanchford kerüli az úri köröket, miért kéne Horatia néninek és nekem is kihagynom ezt az évadot. - Más szóval - szakította félbe az earl -, a nagynénje kapcsolatait kihasználva akarja véghezvinni az ostoba tervét. Horatia méltatlankodó, „No de, kérem!"- arckifejezéssel forgatta a szemét. - A tervemről semmiképp nem állítanám, hogy ostoba - világosította fel Matthiast Imogen -, épphogy nagyon is okos. Végtére is, már hetek óta dolgozom rajta. Amint a megfelelő társasági kapcsolatokkal rendelkezem, útjára eresztem a hírt, hogy nagybátyám hagyatékában egy térképre bukkantam. Arra a térképre, amely a Nagypecséthez elvezet. - Ördög és pokol! - dörrent rá Matthias. - Egy nem létező térképpel akarja Vannecket csapdába csalni? - Ahogy mondja! A hitetlenkedő earl segélykérően az idősebb nőrokonra meredt. - Én figyelmeztettem, mylord - suttogta Horatia. - És arról is meggyőzöm Vannecket - folytatta Imogen könnyedén -, hogy bármilyen anyagi segítséget elfogadok a pecsét felkutatására szervezett expedícióhoz. - És ezzel mit remél elérni? - vonta fel kérdőn a szemöldökét a férfi. - Hogy mit? Vanneck már a gondolattól is fellelkesül, hogy esetleg megszerezheti a Nagypecsétet. De mert pénze nincs, és egyelőre gazdag örökösnő sem akadt a horgára, egyedül képtelen finanszírozni a kutatást. Szorgalmazni fogom, hogy hozzon létre befektetői konzorciumot. - Engedje meg, hogy továbbvigyem a gondolatot - mondta mélyen elgondolkozva az earl. Ráveszi Vannecket, hogy kockáztasson, azután anyagi csődbe viszi. - Tudtam, hogy előbb-utóbb rájön a tervem zsenialitására! - felelte ragyogó arccal a lány. - Megvárja, amíg Vanneck a konzorcium pénzén hajót bérel, legénységet fogad fel és méregdrága felszerelést vásárol, majd a kezébe nyom egy használhatatlan térképet. - És ez a gazember elindul „utolsó útjára" - vágta rá az elégedetlenségnek még a látszatát is kerülve Imogen. - A pecsétet, persze, soha nem fogja megtalálni. Az expedíció csúfos véget ér, amint a pénz elfogy. A konzorcium tagjai őrjöngeni fognak. Szárnyra kap a hír, hogy Vanneck azért találta ki az egészet, hogy másoktól pénzt csaljon ki. A hitelezők éveken át a sarkában lihegnek. Vanneck a lábát sem meri majd betenni Londonba, ha mégis, hát korábbi
társaságbéli pozícióját nem foglalhatja el. Egyetlen jómódú lányka kezére sem pályázhat ezután. - Szóhoz sem jutok, Miss Waterstone - hebegte a döbbent earl. Most, hogy Zamari Colchester a lábainál hevert lenyűgözve, Imogen visszanyerte szokott magabiztosságát. - Ne mondja, hogy nem okos elgondolás! Szerencse, hogy önben méltó társra akadtam! - Mylord, könyörgöm, beszélje le erről az esztelen, könnyelmű és végletekig ostoba tervről! - szepegte valahol a háttérben Horatia. Matthias tekintete csak egy szemvillanásig időzött az esdeklő nagynéninél, aztán az elégedett unokahúgéba fúródott. - Mégis... mi szerepem lenne ebben a nagyszabású tervben? - Még magyaráznom kell? Ön elismert szaktekintélynek számít zamari körökben. Hacsak ide nem soroljuk I. A. Stone-t is... - De nem soroljuk ide -jegyezte meg szárazon Matthias. - Az egyedül elismert szaktekintély én vagyok. - Ám legyen - bólintott a lány. - Tehát, ha ön,mint egyes-egyedül elismert szakértő, heves érdeklődést tanúsít irányomban, és látszólag mindent megtesz, hogy elcsábítson... - Hogy mit csinálok? - habogta a megzavarodott earl. Horatia repülősóért rebegett. - ...akkor Vanneck készpénznek veszi a pletykákat, és... - ...és azt hiszi, hogy a Nagypecsét miatt legyeskedem ön körül - fejezte be a mondatot Matthias. - Sorsunk beteljesedett! - hebegte a sápadt Horatia. - Mindamellett óva inteném, hogy az elcsábított nő, a szeretőm szerepében tetszelegjen jegyezte meg Matthias, szavait Imogenhez címezve. - Noha úri körökben mindenki elvárja tőlem, hogy a rangomhoz méltó feleséget találjak, senki nem venné jó néven, ha a szeretőm oldalán jelennék meg a nyilvánosság előtt. Nem beszélve az ön jó híréről... - Emiatt felesleges aggódnia, uram. - Imogen nagy műgonddal a tányérra igazította a teáscsészéjét. - Miután az elmúlt években nem sok időt töltött itthon, nem meglepő, ha nem tudja, ki vagyok. - Volna kedves felvilágosítani? - kérdezte az earl. - Három éve, amikor meglátogattam Lucy barátnőmet Londonban, volt szerencsém kiérdemelni az Illetlen Imogen nevet - tájékoztatta a lány. -Túlzás nélkül állíthatom, hogy a jó hírem jóvátehetetlen károkat szenvedett. Matthias Horatiára pillantott, szemöldöke szigorú, sötét vonallá szaladt össze. - Minden szó igaz, mylord - ismerte el halkan a nagynéni. A férfi Imogenre nézett. - Ki volt az? - Lord Vanneck - közölte a lány. - Magasságos egek! - suttogta Matthias. - Már értem, miért akar bosszút állni. - Az a kellemetlen kis incidens semmilyen befolyással nem bír - egyenesedett ki ültében Imogen. - Hogy mások mit hisznek felőlem, a legkevésbé sem érdekel. De Lucy halála nem maradhat megtorlatlanul. Mindezt azért mondtam el, hogy felmérhesse, a nagybecsű Társaságban senki nem várná el öntől, hogy megkérje a kezemet. De afelett szemet hunynának, hogy futó kalandba bocsátkozik velem, esetleg arra használ fel, hogy megszerezzen valami értékeset... - Mondjuk a Királynői Nagypecsétet - ingatta a fejét Matthias. - Nem hiszek a fülemnek... Imogen hirtelen felpattant, és bátorító mosolyt küldött a férfi felé.
- Úgy látom, most már mindent ért. A részleteket majd megbeszéljük a vacsoránál. Addig viszont szeretném számba venni, mit örököltem. Ha már itt van, és mert úgy sincs jobb dolga, mylord - tette hozzá csúfondárosan -, akár segíthetne is.
2. fejezet Amint kettesben maradtak a könyvtárban, Horatia a férfihoz lépett. - Ne engedje, hogy az unokahúgom könnyelműségekre ragadtassa magát! - Mégis mit tehetnék? Horatia arcán az aggodalom szántotta ráncok az idegesség éles vonalaivá feszültek. - Uram... Történetesen Londonban éltem tíz évvel ezelőtt. Tehát tudom, mit tartsak önről... - Kifejtené? - Igaz, nem az ön köreiben mozogtam, de ismerek olyanokat, akik igen. Tudom, mivel érdemelte ki a Kőszívű nevet. Az unokahúgom Zamar felfedezőjét látja önben, és évek óta tántorítatlan csodálója. Mit sem tud a viselt dolgairól... - Hát miért nem számol be neki róluk, Mrs. Elibank? - firtatta veszedelmesen lágy hangon az earl. Horatia önkéntelen elhátrált, mint aki attól tart, a férfi belémélyeszti méregfogait. - Semmit nem érnék el vele. Ismerem Imogent, egy szavamat sem hinné. Meggyőzné magát, hogy amint ő, úgy ön is a rosszindulatú pletykáknak esett áldozatul. Azonnal leghívebb pártfogójául és legvérmesebb védelmezőjéül szegődne. - Ezeknek úgyis híján vagyok... - Ezen sem ön, sem én nem csodálkozhatunk! - csattant fel Horatia. - Tudom, eleve elvetélt kísérlet az emberségére apellálnom. Mégis... önben van minden bizodalmam. Az ön segítségével megakadályozhatom, hogy az unokahúgom a vesztébe rohanjon. - Szavamat adtam. - A bátyámnak. - Ezzel szemben adott szavamat az unokahúga kéri számon rajtam. - Matthias arca kesernyés mosolyba rándult. - Néhány perces ismeretségünk alapján azt szűrtem le, hogy az unokahúgát semmi nem tántoríthatja el a tervétől. Ha mégis, hát kitalál valami mást. Eltökéltsége láttán Napóleon és Wellington is irigykedve sápadna. Ezt is írja fel! Horatia mindent feladva rogyott az íróasztal mögé, és A dél-tengeri szigetek sírkamráiban talált, ismeretlen rendeltetésű tárgyak felsorolása című művet is a megtartandó könyvek listájához írta. - Tegye a többihez! - bökött állával a ki nem dobandó könyvek kupaca felé. Matthias, oda sem figyelve, az egyre növekvő halomra hajította a kötetet, esze mindeközben a titokzatos Imogen Waterstone és az általa okozott probléma körül járt. Ha rá is szánja magát, hogy erőit e furcsa nőszemély mellett sorakoztatja fel, mindenekelőtt többet kell tudnia róla. - Elárulná, miként kompromittálta Vanneck az unokahúgát? - Szégyenteljes történet - keskenyedett el Horatia szája. - Higgye el, tudom, milyen az, hogy szégyenkezni kéne amiatt, amit mások állítanak. Úgy tűnt, Horatia képtelen elfordítani a tekintetét az egyik etruszk halotti maszkról. - Nagyjából három éve lehetetett, hogy Imogen meglátogatta a barátnőjét Londonban. Legyen szabad hozzátennem, hogy előzőleg Lucynak eszébe sem jutott meghívni magukhoz... - Az unokahúga Vanneckéknél szállt meg? - Ugyan! Imogennek egy kis házat kellett bérelnie, mert Lucy azt állította, hogy a férje nem tűri a szállóvendégeket. Így hát Lucy mindent megszervezett... - Ugye, nem azt akarja mondani, hogy az unokahúga egyedül érkezett a városba?
- Az uram a halálos ágyán feküdt, nem hagyhattam magára - sóhajtotta Horatia. - Imogen heteken át maga lakta azt a nagy házat. Bár talán már ön is észrevette, hogy az unokahúgom nem az az elveszett lélek... - Valóban... feltűnt nekem is. - A bátyámon és a sógornőmön kívül mást nem okolhatnék. Jócskán benne jártak már a korban, amikor a lányuk megszületett. - Könnyek peregtek Horatia szeméből. - Már nem is számítottak utódra, és amikor mégis megérkezett, isten ajándékának tekintették. - Ha jól értem, Imogen egyedüli gyerek. - Igen. John, a bátyám, filozófus volt, korszakalkotó elképzelésekkel a nevelésről. Újszülött lánykáján akarta igazolni minden eszményét. - És mit szólt mindehhez az anya? - Alethea? - rándult keserű fintorba Horatia arca. - Már süldőlány korában nagy feltűnést keltett. Aztán megjelentetett egy könyvet arról, miért hátrányos a házasság a nőkre nézve. A bátyám még végig sem olvasta az irományt, máris szerelemre lobbant a szerző iránt. Néhány hónapon belül összeházasodtak. - Holott a hölgy támadásokat intézett a házasság intézménye ellen? - Alethea saját bevallása szerint is John volt az egyedüli hímnemű egyed, aki házasodásra alkalmas. Az eszményi férj - hadarta Horatia. - Emellett a sógornőm is felettébb különös nézeteket vallott a gyermeknevelést illetően. Erről is írt egy könyvet. - Röviden: Imogenben a haladó gondolkodásmód kísérleti alanyát tisztelhetjük? érdeklődött derűsen Matthias. - Így is mondhatjuk. - De mi történt a bátyjával és a feleségével? - Mindkettejüknek fertőzés támadta meg a tüdejét, amikor Imogen még csak tizennyolc éves volt. - Horatia megcsóválta a fejét. - Hiába figyelmeztettem őket, hogy annak a hitvány amerikai dohánynak a pöfékelése árt az egészségnek. Szerencsére Imogen nem vette át tőlük ezt a rossz szokást. - Azt kezdte el mesélni az imént, mi történt, amikor az unokahúga három éve Londonban járt. Matthias még be sem fejezte a mondatot, amikor léptek hallatszottak a hall felől. Nyílt a könyvtárszoba ajtaja, és Imogen dugta be a fejét. Kérdő tekintetet vetett nagynénjére és az earlre. - Hogy haladnak? - Igyekszünk, Miss Waterstone! - lapozott bele Matthias az Újdonságok az ókorkutatás területéről című folyóirat egyik vaskos számába. - Remek! - Imogen a kezében tartott listára pillantott. - Ha tartjuk magunkat az eredeti ütemezésemhez, végzünk az alsó szinten, mielőtt csütörtökön Londonba utaznánk. Azután, ha néhány hét múlva hazatérünk, Horatia nénivel majd sorra vesszük a ház többi részét is. Nos, további jó munkát! Kecses mozdulattal feléjük integetett, azzal átviharzott a halion. Matthias elgondolkozva nézett utána. - Elbűvölő teremtés! - Letette az újságot Horatia elé az asztalra. - Ott tartottunk, hogy három évvel ezelőtt Londonba érkezett és... - Bárcsak mellette lehettem volna! Imogen előszeretettel beszél úgy saját magáról, mint nagyvilági nőről, de... Ugye érti, mylord? Az unokahúgom itt nevelkedett Upper Sticklefordban. Itt aztán semmi nem készíthette fel a társasági életre. Ráadásul a bátyámék méltóságukon aluli tartották, hogy az úri körökkel érintkezzenek. Egyéb haszontalanságok mellett görögre, latinra és logikára tanították a lányukat, de azt senki nem mondta szegény gyermeknek, hogyan lehet túlélni a báli szezont.
- Bárány a farkas barlangban - mormolta Matthias. - Bár a mi báránykánk ki tudja mutatni a foga fehérjét. - És Lucy sem volt a segítségére - folytatta Horatia keserűen. - Ha engem kérdez, Lady Vanneck is felelős azért, hogy a szerencsétlenség bekövetkezett. De Lucytól nem lehetett mást várni. Noha Imogen mindig mint legkedvesebb barátnőjét emlegeti, Lucy kizárólag a saját érdekeit tartotta szem előtt, másokkal cseppet sem törődött. - Ismerte Lady Vannecket? - Néhányszor találkoztam vele, amikor a bátyámékat meglátogattam. Gyönyörű ifjú hölgy volt, aki ha akart, elbűvölő tudott lenni. De a szépségét és bájosságát csupán arra használta, hogy másokat kihasználjon. Nem egy fiatal gazdának összetörte a szívét Upper Sticklefordban. Már akkortájt az az érzésem volt, hogy Imogennel is azért barátkozik, mert más korabeli lány nem lakik a környéken. Majd férjhez ment, és Londonba költözött. De álló éven át nem vette magának a fáradságot, hogy akár pár sort is írjon az unokahúgomnak. Aztán egyszer csak vendégségbe hívta Imogent, - Mi történt Londonban? - Kezdetben minden a lehető legnagyobb rendben ment. Imogent végre bemutatták a Zamari Társaság tagjainak. Tizenhét éves kora óta szenvedélyesen érdekli minden, ami Zamarral kapcsolatba hozható. Ön és Rutledge akkoriban tértek vissza első kutatóútjukról. Imogen nem sokkal a Zamari Társaság megalakulása után felvétette magát a tagok sorába, de személyesen egyiküket sem ismerhette, amíg Londonba nem utazott. - Fájdalom, de a Zamari Társaság legnagyobbrészt amatőrökből és dilettánsokból verbuválódott - feszült meg Matthias állkapcsa. - Sajnálatos módon Zamar a divatos témák egyike lett, és... - Meglehet. De az unokahúgom akkor és ott találkozott először olyanokkal, akik osztották az érdeklődését. Ne felejtse el, a szülei halála után olyan egyedül maradt, mint a kisujjam. Egyetlen barátnője is férjhez ment, és már Londonban élt. Talán azért vált Zamar mindennél fontosabbá a számára, hogy valamiképp oldja azt az iszonytató magányt. Érthető az akkori lelkesültsége: végre hasonszőrűekkel találkozhatott... - Egész pontosan kivel? - Matthias meg sem próbálta véka alá rejteni a nemtetszését. A Zamari Társaság sem kerülhette el a végzetét: amint Zamar felkutatása a felkapott témák közé került, élvhajhász, unatkozó fiatalemberek, haszonleső gazfickók gyülekeztek a szent ügy zászlaja alá. - Lucy bemutatta Imogent egy módfelett jóképű fiatalembernek, Alastair Drake-nek mondta Horatia. - Ha jobban belegondolok, ez volt az egyetlen dicséretre méltó cselekedet Lady Vanneck részéről - tette hozzá elgondolkozva. - Mr. Drake ugyanúgy lelkesedett Zamarért, mint az unokahúgom... - Valóban? - Mesébe illően összeillő párt alkottak. Ha hihetek a barátaim elbeszélésének, Mr. Drake érdeklődése az unokahúgom iránt jóval több volt, mint baráti. Egyesek már lánykérésről suttogtak. Ám ekkor beköszöntött a vég... Matthias láthatólag letett arról, hogy bárkivel is elhitesse, a könyvtár felleltározása mindennél jobban leköti. Hanyagul az egyik könyvespolcnak dőlt, keresztbe fonta a karját. - Vanneck személyében, ha nem tévedek. Horatia tekintete elfelhősödött a szemüveg lencséi mögött. - Szegény kicsikém nem tudhatta, miként bánjon el az olyan kurafikkal, akik a tisztességére törnek. És senki nem volt mellette, hogy megvédelmezze. - Az asszony hangja elcsuklott, vadul a zsebébe túrt, és egy zsebkendőt ráncigált elő. - Megpróbáltatás még csak beszélni is róla... - törölgette meg a szemét. - Mégis arra kell kérnem, folytassa! - dörrent rá az earl. - Ha nem ismerem az előzményeket, nem tudom, jelen helyzetben miként döntsek!
Horatia bizonytalan pillantást vetett a férfira, de aztán úgy látszott, elhatározásra jut. Zsebkendőjét visszagyömöszölte szoknyája rejtekébe. - Miért hallgatnám el a folytatást? Hisz mindenki tud róla. Amint az unokahúgom visszatér Londonba, a pletyka ismét szárnyra kap. Egy szó, mint száz: Imogent rajtakapták Vanneckkel a hálószobában. Matthias úgy érezte, ismeretlen erők halálos ütést helyeznek el a gyomorszáján. Magamagát is meglepte az érzelmi megrázkódtatás, amivel a letaglózó hírt fogadta. Sokkal kevésbé drámai befejezésre számított. Mert mi kell ahhoz, hogy egy könnyelmű lánykát kitaszítson magából az úri társaság? Egyetlen lopott csók, néhány órányi vásárolgatás vagy sétalovaglás, miközben a kísérőül kiszemelt komorna otthon rostokol. „A látszat mindenekfelett!" - e mondat akár az úri körök jelszava is lehetett volna. No de inflagranti kapni valakit, főleg a Vanneck fajtájából származóval! Imogen hálás lehet a sorsnak, hogy csak az illetlen jelzőt biggyesztették a neve elé. - Mindez Vanneck hálószobájában esett meg? - préselte ki magából a szavakat az earl. Netán abban a házban, amelyet az unokahúga bérelt? - Hova gondol! - villant meg felháborodottan a nagynéni tekintete. Majd kissé enyhültebben hozzátette: - Bár ma már úgy vélem, jobb lett volna, ha mindez kevésbé nyilvános helyen történik. Ezzel szemben a lelepleződés Sandownék bálján, az egyik emeleti hálószobában érte utol Imogent. - Vagy úgy. - Matthias nem hagyta, hogy maga alá mossa a düh embert próbáló erővel felgyűrűző hulláma, bár a térde megroggyant. - Az unokahúga nem végez félmunkát. - Nem ő tehet róla! - kelt Imogen védelmére Horatia. - Vanneck csalta fel az emeletre. - És ki talált rájuk? - Mr. Drake - felelte őszintén átérzett sajnálkozással a nagynéni. - Akiről azt rebesgették, hogy szándékában áll megkérni Imogen kezét. Mi több, egyik ismerősével érkezett a helyszínre. A történtek után, természetesen, a kézfogó szóba sem jöhetett. Aligha okolhatnánk Mr. Drake-et, hogy a későbbiekben nem kereste az unokahúgom társaságát. - A helyében tartottam volna a számat. - Attól tartok, nem ő volt az, aki fűnek-fának elhíresztelte, mit látott - sóhajtott Horatia. - De mint már említettem, nem volt egyedül. A barátja nem bizonyult annak a kimondott úriembernek... Matthias légszomjjal küszködött. Eddig észre sem vette, hogy hosszú percek óta nem vett levegőt. - Mondania sem kell, hogy ez a kis... hm... incidens egyben Miss Waterstone és Lady Vanneck barátságának is a végét jelentette. - Másnap Lucy véget vetett az életének. A búcsúlevelében azt írta, nem tudja elviselni a gondolatot, hogy a legjobb barátnője elcsábította tőle a férjét. - Öngyilkos lett? - kérdezte rövid hallgatás után Matthias. - Hogyan? - Túl sok altatót vett be. - Fel sem merült a gyanúja, hogy esetleg gyilkosság történt? - Az unokahúgomon kívül másnak eszébe sem jutott, hogy Vanneck ölhette meg a feleségét. Attól tartok, szegény gyermeket túlságosan megviselték a történtek. És talán bűnösnek érezte magát a barátnője halálában. Pedig azt a hálószobai jelenetet Vanneck tervelte ki, ebben biztos vagyok. Matthias a könyvtár nyitott ajtajára meredt. - És Miss Waterstone most, három év elteltével bosszút akar állni. - Már azt hittem, túltette magát a borzalmakon - szipákolta Horatia. - De az elmúlt években sem szakította meg a kapcsolatot a Zamari Társaság tagjaival. Egyikük arról számolt be a levelében, hogy Vanneck ismét nősülni készül. Ez a hír, valamint az örökség - beleértve az ön
ígéretét is -, ami Selwyn bátyám halálával rá maradt, új tervek kidolgozására ösztökélte Imogent. - Igazán kedves öntől, hogy azt a felfokozott lelkiállapotot, amiben az unokahúga pillanatnyilag leledzik, az Ösztökéltséggel jellemzi - lökte el magát Matthias a könyvespolctól. Ám ekkor tekintete megakadt a Zamari Hírek legfrissebb számán. - A fenébe! - Valami baj van, mylord? - Ugyan! - pörgette át az újság lapjait az earl. - Ismét két értekezés jelent meg a legújabb zamari felfedezésekről. Az enyém és ezé a fránya I. A. Stone-é. Ráadásul az ő cikke nagyobb hangsúlyt kapott. Majd beszélek a szerkesztők fejével! - Értem. - Horatia hirtelen zavarában az egyik halotti urna szemlélésébe merült. - Illetve... Meg akarja tiltani a szerkesztőknek, hogy Mr. Stone cikkeit közöljék, csak azért, mert nem ért egyet önnel? - Miért ne? - háborgott a férfi. - Végtére is én alapítottam azt a lapot! A legbosszantóbb, hogy ez az ember az én kutatásaim alapján von le következtetéseket! Matthias általában ügyet sem vetett mások írásaira, tudván tudva, hogy Rutledge eltűnése óta rajta kívül nincs más, aki szakértőnek számítana ezen a területen. Úgy másfél éve kezdtek I. A. Stone tanulmányai feltünedezni a Zamari Hírek hasábjain. A gondolatok, amiket felvetett, kihívást jelentettek az earl számára. Alig várta, hogy megismerhesse azt a férfit, aki - ha csak cikkek formájában is - vitába merészel szállni az ő állításaival. - Mylord? - köhintett figyelmeztetőleg Horatia. - A mi kis problémánkkal mi legyen? - Bocsásson meg, kérem, de Mr. Stone minden kinyilatkozása érzékenyen érint... - Ezt mondania sem kellett volna. - Mióta csak hazatértem Angliába, azt kell látnom, hogy a Társaság véleménye megoszlik. Akik nyomon követték az egyre elmérgesülni látszó vitánkat a Hírekben, maguk sem tudják, Mr. Stone vagy az én oldalamra álljanak-e. - Megértem, ha felzaklatja, hogy akad valaki, aki megkérdőjelezi a szaktudását - jegyezte meg diplomatikusan az asszony. - Még ha csak megkérdőjelezné! - horkant fel a férfi. - Ez a Stone minden kijelentésemet kétségbe vonja! De hagyjuk is! Az unokahúga esztelen tervénél tartottunk... - Horatia egyetértő bólintását látva folytatta. - Nem kétséges, a három évvel ezelőtti események miatt Miss Waterstone-t nem fogadja tárt karokkal az úri társaság... - Erre azért nem építenék - intette az asszony. - Ami történt, megtörtént, de Imogent szórakoztató személyiségként ismerték meg. Ha hozzávesszük azt a laza szálat, ami általam Blanchfordékhoz köti, az örökséget, amit Selwyn hagyott rá, és a mézesmadzagnak szánt mesét a térképről, amely a zamari kincs nyomára vezet... biztosra vehetjük, hogy az unokahúgomnak gondjai lesznek, ha minden meghívásnak eleget akarna tenni. - Vagyis senki nem tekintené megfelelő partinak, de mint érdekes színfoltot eltűrnék maguk körül. - Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. - Más szavakkal: világraszóló katasztrófa kitörésénél segédkezünk... - Uram, csak önre számíthatok. Ha ön nem tudja kivédeni, hogy Imogen egyetlen könnyelmű lépésével romba döntse az életét, más már nem segíthet rajtunk. - Horatia elhallgatott, hogy ezzel is súlyt adjon következő szavainak. - Amennyiben szándékában áll Selwyn bátyámnak adott szavát megtartani, arra kérem, azt úgy tegye, hogy azzal megmenti az unokahúgomat magamagától! - Látom, nem kenyere a köntörfalazás, Mrs. Eubank - ráncolta a szemöldökét Matthias. - A kétségbeesés beszél belőlem.
- Még annyit áruljon el: mit vár tőlem? Épp az imént fejtette ki, hogy ismeri a múltamat. Tekintetét merőn az asszonyéba mélyesztette. - Akkor azt is tudnia kell, hogy mások elveszejtéséről, nem pedig megmentéséről vagyok híres. - Hát látja, hová jutottam? - kulcsolta össze a kezét Horatia. - A könyörületéért imádkozom. Váltsa be a bátyámnak tett ígéretét, de ne engedje, hogy az unokahúgom a vesztébe rohanjon. Legyen kíméletes... Kőszívű Colchester! Matthias válasz nélkül hagyta a könyörgést, sarkon fordult, és kirobogott a könyvtárszobából. Kettesével szedve a fokokat fölszáguldott a lépcsőn. A fordulóban megtorpant, fülelt, majd a rendezkedés tompa puffanó-súrlódó hangjait hallva, elindult a folyosón a keleti szárny felé. Miss Waterstone már eddig is a kelleténél nagyobb felfordulást okozott az életében. Ám a becsületszava - Mrs. Elibanknek erre felesleges volt emlékeztetnie - szent volt. De ígéretét csakis a saját maga szabta szabályok szerint teljesítette. A bútortologatás, pakolászás neszei megállásra késztették az egyik vendégszoba nyitott ajtajánál. Matthias lefékezett a sötétségbe borult helyiség előtt. Amit nem láthatott, felettébb arra a szobára emlékeztette, amelyben az éjszakát töltötte. Éjsötét drapériák borultak az ablakok elé, kizárva a napfény bejutásának még a lehetőségét is. Látni vélte egy síremlékre emlékeztető ágy körvonalait, amely köré fekete és sötétkék függönyök baldachinja zuhant. Az egyetlen életteli holminak nevezhető valami Miss Waterstone hátsója volt, amely hűen követve gazdája igyekezetét és a rendrakás mozdulatait, szorgosan ringott. A nagy hajlongásban fel-felvillant egy fehér csipkeharisnya. A félhomály jótékonyan takarta Matthias nadrágjának hirtelen támadt domborulatát is. - Miss Waterstone? - Az isten szerelmére! - sikkantotta a lány. Felegyenesedett, és szoknyája - Matthias legnagyobb sajnálatára - visszasiklott az őt megillető helyére. Ám a váratlan mozdulattól az egyik közeli asztalkán álló csúnyácska agyagszobor a földre hullt, és szilánkokra tört. Mennyei atyám! - Nyugodjék meg! Nem zamari volt! - Merem remélni! - Imogen kétségek közt vergődve pislogott arra, ami a szoborkából megmaradt. Félrecsúszott főkötőjét a helyére rángatta. - Észre sem vettem, hogy itt van, mylord! Máris végeztek a könyvtárban? - Még el sem kezdtük. De úgy éreztem, fontosabb megbeszélnivalónk is akad. - A Vanneckkel kapcsolatos tervünkre gondol? - vidámodott meg a lány. - Közös tervről pillanatnyilag nem beszélhetünk. Mrs. Elibankkel arra jutottunk, hogy mindaz, amit ön kigondolt, könnyelmű, esztelen és a végletekig veszélyes. - A véleménye nem érdekel. Semmi nem állíthat meg... - Nem vártam mást - fojtotta a lányba a szót Matthias. - De mihez kezd, ha megtagadom az együttműködést? - Úgy érti, nem tartja meg Selwyn bácsinak adott szavát? - tágult a döbbenettől kerekre Imogen szeme. - Az szóba sem került, milyen formában viszonzom a nagybátyja szívességét. Ezért magam választhatom meg a módját. - De adott szavát nem vonja vissza - követelőzött a lány. - Azt nem. Ettől még ön sem tarthat vissza - közölte az earl, nem is igyekezvén palástolni haragját. - De meglátásom szerint a nagybátyja sem kívánna mást, mint hogy megakadályozzam azt a könnyelmű lépést, amit megtenni szándékozik... - Ha ettől jobban érzi magát, mylord, hát elárulhatom, hogy az ön közreműködésével könnyebben magamra vonhattam volna Vanneck figyelmét. De ne higgye, hogy ez ön nélkül nem sikerülhet...
- Ne mondja! - lépett be a szobába Matthias. - Ahogy három éve, most is az ágyába csalná ezt az esendő embert? Mert ki is tudna ellenállni az ön csáberejének...? Imogenről akár a felháborodottság szobrát is megformázhatta volna bármely kezdő művész. Tekintete a dühtől szikrázott. - Hogy merészel...? Matthias a fogát csikorgatta, és maga sem tudta miért, megszégyenülten suttogta: - Ne haragudjon, nem kellett volna szóba hoznom... - Egyetértek. - Mégis... - szedte össze magát a férfi. - Nem vonatkoztathatunk el a tényektől. Vanneck három éve az ágyába csábította önt... Ha egyszer már sikerült neki, miért ne érne célt még egyszer? Vagy ha úgy jobban esik a fülének... miért ne vonhatná ön a bűvkörébe még egyszer? - Kikérem magamnak! - sziszegte dühösen a lány. - Vanneck nem elcsábított, csupán kompromittált! Intelligencia kérdése, hogy képes-e valaki különbséget tenni a tények és a szóbeszéd között... Matthiast, saját maga számára is váratlanul, elhagyta a béketűrés. - Nehezen viselem a szőrszálhasogatást! Ráadásul mindez semmin nem változtat. A legfőbb gondot nem oldja meg. Ne higgye, hogy a Vanneck-félékkel könnyedén elbánhat. - Nyugodjék meg, tudom, miként kell kezelni egy ilyen embert. Mindamellett hálás vagyok, hogy valamire felnyitotta a szemem. Nincs szükségem a szolgálataira. A tervemet arra építve dolgoztam ki, hogy ön a hasznomra lehet, de már látom, hogy inkább hátra, semmint előremozdítója lenne az ügyemnek. A szemtelen megjegyzés olaj volt a tűzre. - Vigyázzon a nyelvére! - hördült fel dühösen a férfi. - Nyilvánvaló, hogy ön nem az az ember, akinek hittem. - Kénköves pokol! Mégis mire számított? - Hiba volt azt feltételeznem, hogy ön a tettek embere, és nem hátrál meg a veszélyek láttán. Azt hittem, habozás nélkül veti magát a kalandokba. - Szabad érdeklődnöm, honnan szedte ezt a sületlenséget? - A cikkei alapján úgy véltem, ön valóban részt is vett azokon a kalandos utazásokon és expedíciókon, amelyekről beszámol - jegyezte meg gonosz mosollyal Imogen. - Azzal vádol, Miss Waterstone, hogy én is másodkézből való értesüléseket használok, mint az az átkozott I. A. Stone? - Mr. Stone soha nem tagadta, hogy mások beszámolói alapján von le következtetéseket, és soha nem kérkedett azzal, hogy részese volt a felfedezéseknek. Ön igen. A bátor cselekedetekre képes hős szerepében tetszeleg... - Soha életemben semmilyen szerepben nem tetszelegtem, és ha kérhetem, óvakodjék a könnyelmű kijelentésektől! - ...holott épp most bizonyította, hogy a bátorságot hírből sem ismeri! Ezek után megkockáztatom, hogy minden leírt sora kitaláció. Ugyanígy botorság volt elhitetni magammal, hogy ön olyan férfi... ismétlem, férfi, akinek a becsületszava mindennél fontosabb. - Jól hallok, nem csak a tisztességemet, de a férfiasságomat is kétségbe vonja? - Meglepi? Hát miféle férfi az, aki vonakodik megtartani az adott szavát? - A nagybátyjának tettem ígéretet, nem önnek! - Elmagyaráztam már: ez a becsületbeli ügy is az örökségem részét képezi. - Miss Waterstone - lépett még egy lépéssel beljebb az earl -, túlfeszíti a húrt! - Álmomban sem gondoltam volna - folytatta negédes hangon Imogen -, hogy nem számíthatok önre. De így is jó. Felmentem az esküje alól. Távozhat, mylord!
- Csak nem képzeli, hogy egyetlen intésével megszabadulhat tőlem? - Matthias öles léptekkel átszelte a köztük lévő távolságot, és a vállánál fogva megragadta a lányt. Hiba volt. Az érintés nyomán minden dühe semmivé foszlott, helyét a vágyakozás vette át. Egy pillanatig moccanni, levegőt venni sem tudott. Fejéből minden gondolatot kitörölt Imogen illata, úgy érezte, elnyeli a feneketlen mély kékeszöld szempár. Már nyitotta a száját, hogy folytassa a kioktatást, de egy hang nem sok, annyi sem hagyta el a torkát. A lány haragvó tekintete előbb megenyhült, majd aggódás villant benne. - Uram! Valami baj van? - Igen! - préselte ki magából Matthias. - Rosszul érzi magát? - Imogen komolyan megriadni látszott. - Azt hiszem. - Egek! És én észre sem vettem! A rosszulléte megmagyarázza a furcsa viselkedését. - Bár úgy lenne! - Dőljön le ide, az ágyra, és pihenjen! - Attól tartok, jelen állapotomban minden mozdulat végzetes lehet! - nyögte a végsőkig felhevült Matthias. Tenyerét az édes test melege bizsergette. Vajon ez a tüneményes lány ölelni is olyan felfokozott hévvel tud, mint vitatkozni? Kényszeredetten elhúzta a kezét Imogen válláról. - Nem halaszthatnánk későbbre a vitát? - Ugyan! - mondta bátorítólag Imogen. - Nem szokásom a szőnyeg alá söpörni a problémákat! Matthias lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Amikor végre összegyűjtött annyit erőt, hogy a szempilláit megemelje, a lány elragadtatottságtól fénylő arcocskáját kellett maga előtt látnia. - Miss Waterstone - kezdte eltökélten -, minden észérv amellett szól... - Ugye, segíteni fog, mylord? - mosolyodott el Imogen. - Hogy mit csinálok? - Jobb belátásra tért, igaz? A becsülete győzedelmeskedett! - ragyogott fel a gyönyörű zöld szempár. - Nagyon köszönöm. Tudtam, hogy nem hagy cserben. Ami a másik dolgot illeti Imogen kedvesen megpaskolta a férfi karját -, amiatt sem kell aggódnia... - Miféle másik dologról beszél? - Hogy nem sok tapasztalata van merész és vakmerő kalandokban. Semmi baj. A tény, hogy ön nem a tettek embere, semmivel nem kisebbíti... - Miss Waterstone! - Nem vagyunk egyformák - folytatta jókedvűen a lány. - Semmi oka a félelemre. A terv legkevésbé is veszélyes részeit magamra vállalom. - A gondolattól, hogy esztelenül veszélyeknek teszi ki magát, megfagy az ereimben a vér! - Napnál világosabb, hogy önnek kissé gyengék az idegei. De ketten együtt minden akadályt legyőzünk. Ne engedje a rémlátomásait eluralkodni maga fölött! Tudom, hogy önnek már elképzelni is borzasztó, ami ránk vár, de nyugtassa a tudat, hogy bármi történjék is, támaszkodhat rám. - Támaszkodhatok önre? - ismételte kábultan az earl. - Minden bajtól megvédelmezem, mylord! Egyikük sem számított arra, ami ezután következett. A lelkesült Imogen átölelte a férfit, és hogy biztosítsa őszinte szándékairól, gyors csókocskát nyomott az arcára. Az earl reszkető térddel arra gondolt, máris élnie kéne a felkínált lehetőséggel, és hagynia, hogy Imogen tartsa meg. Ösztönei azonban működésbe léptek, és az ölelésből kibontakozni szándékozó lányt magához szorította. - Uram? - kerekedett el meglepetten a kékeszöld szempár. - Mindenekfölött egyvalami aggaszt, Miss Waterstone. - A reszelős, kásás hangban Matthias alig-alig ismert a sajátjára. - Képes lesz-e saját magától is megvédelmezni? És mielőtt a lány válaszolhatott volna, a cseresznyepiros szájacskára vetette magát.
3. fejezet Imogen letaglózva állt. Érzékei cserbenhagyták, szabadjára engedve a lelkében tomboló káoszt. Mindig is büszke volt rá, hogy kötélidegzettel bír. Gyengének, elesettnek még sosem érezte magát, és hitte, hogy a szenvedély sem gyűrheti maga alá. Ezzel szemben most elhomályosult tudattal tűrte, hogy egy ismeretlen férfi csókolja. Szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt. Gondolatai, amelyek az imént még kristálytisztán ragyogtak, most érthetetlen, zavaros folyondárként kavarogtak a fejében. Az egyébként egyenesen álló falak megdőltek, és cseppfolyós bizonytalanságként vették körül. Teste megreszketett az édes ölelésben. Kár volt azt hinnie, hogy makkegészséges. Ez a lázas állapot valamely ismeretlen betegség jele lehet. Matthias felnyögött, és egyre erősebben szorította magához az ellenkezni nem tudó lánytestet. Imogen ajka - maga sem tudva, mit csinál - megnyílt a férfi követelőző, mohó csókja előtt. Kábultan tűrte, hogy keble a széles mellkashoz érjen, ágyékát tüzes forróság öntötte el, amint az earl egyik lába a combjai közé nyomult, és néhány ruharétegnyi közelségbe hozta a vágytól feszes, hevült férfitestet. Imogen képtelen volt csillapítani érzékeit. Hiába hűtötte magát azzal, hogy nemegyszer volt része már ilyesmiben. De ehhez fogható szenvedélyt még sem Philippe D'Artois gyakorlott öleléseiben, sem Alastair Drake lopott csókjaiban nem érzett. A vágy parancsát követve karját Matthias nyaka köré fonta. - Imogen! - suttogta a férfi. Arca feszültségről árulkodott. Addig érzelemmentes tekintete lázas tűzben égett. Mintha egy varázsgömbbe nézve élete legfontosabb kérdéseire akarna választ találni. - Mi a fészkes fenét művelek én itt?! Imogen úgy érezte, egy vödör jéghideg vízzel zúdítják nyakon. Rá kellett ébrednie, hogy az earl máris megbánta, hogy a karjába vonta őt. Csalódottságát palástolva a helyzethez illő szavak után kutatott az emlékezetében. - Nyugodjék meg, uram! - suttogta. Zavarában a főkötőjét igazgatta. - Nem az ön hibájából történt. - Azt mondja? - Semmiképp se okolja önmagát! - zihálta Imogen levegő után kapkodva. - Túlfűtött érzelmi helyzetekben előfordul az ilyesmi. Példaként akár a szüleimet is említhetném. Állandó vitatkozásban telt az életük, és az ellentéteket mindig ilyenféleképp oldották fel... Mi ketten is heves vitába bocsátkoztunk az előbb, így hát semmi meglepő nincs abban, hogy ilyenformán próbáltuk enyhíteni a feszültséget. - Hálás vagyok, amiért ésszerű magyarázatot ad a történtekre. Mondja - csillant meg Matthias tekintete -, emlékszik olyan esetre, amikor nem volt képes szavakkal lefesteni az ön körül játszódó eseményeket? Imogen kissé meginogva úgy döntött, nem lehetséges, hogy ez az ember gúnyolódik vele. - Hallottam már róla, hogy egyeseknek szavuk akadt valamely váratlan fordulat láttán... - És olyan esetről hallott már, amikor a cselekvés az egyedül üdvözítő megoldás? szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Az ezúttal számító, lehengerlő, csábító csók hatására Imogen erőtlenül a férfihoz dőlt. Még hallotta, hogy főkötője lágy koppanással a földre hull. Szabaddá váló fürtjei az earl erős markának rabságába estek.
Imogen számára megszűnt a külvilág. Az olvadékony, lassan részeire eső környezet egyetlen szilárd pontja Matthias volt. De ő aztán igazán szilárd volt! És mint akinek az élete függ ettől a biztos ponttól, ismét a férfihoz simult. - Ön percről percre újabb meglepetéseket okoz nekem - suttogta az earl alig pár centire a lány ajkától. - Nem úgy, mint Zamar! Imogen nem talált szavakat. Álmában sem jutott eszébe, hogy valaha is a csodálatos, megfoghatatlan Zamarhoz fogják hasonlítani. A férfi vágya, mint valami leküzdhetetlen erő, az egyik szekrény ajtajához lökte. Kábultan tűrte, hogy Matthias keze végigsimítson a mellén, és a szoknyája alá vándoroljon. Nem is volt tudatában, hogy még mindig a szekrényajtó gombját markolja, amikor a férfi már az ágy felé húzta. A hirtelen mozdulattól a szekrény ajtaja kinyílt, és a középső polcok valamelyikéről egy nagyobbnak mondható tárgy, a gravitációnak engedelmeskedve, a padló felé indult. - A fenébe! - tépte le csókját a szenvedélytől lüktető hófehér nyakról Matthias. Mire Imogen egy „0, istenem!"-et sikkanthatott, a nagyobbacska tál már biztonságot nyert a férfi tenyerében. - Nem sok hiányzott hozzá, hogy összetörjön. A reflexei bámulatra méltóak, mylord! pihegte megkönnyebbülten a lány - A legjobbat hozom ki magamból, ha úgy ítélem meg, hogy a dolog arra érdemes - mondta szenvedélyesen Matthias. Imogen figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi pillantása merőben különbözik attól, aminek pár perce tanúja lehetett. Közelebbről szemügyre vette a „zamari" zöldnek ismert színben pompázó, oldalán írásjelekkel ékesített tálat. - Selwyn bácsi többször mondta, hogy Zamarból is beszerzett néhány tárgyat - suttogta elbűvölten. - De soha nem hittem volna, hogy a birtokában lehet ilyen csodálatos darab. - Kétségkívül zamari - ismerte el Matthias. - Talán valamelyik sírkamrából származhat. - Nézze csak! - hajolt közelebb a tálhoz Imogen. - Nem a szokványos felirat. Ha nem tévedek, a szavak a hirtelen elhunyt, hőn szeretett kedveshez szólnak... Matthias nem tudott hová lenni a csodálkozástól, elképedten meredt a lányra. - Ön felismerte az írást? - Természetesen. - Imogen óvatosan átvette a tálat a férfi kezéből, körbeforgatta, elragadtatottan csodálta meg a tökéletes kidolgozást. - Ahogy napnyugtával Zamaris eggyé válik Anizamarával, úgy lelkeink is összeforrnak az idők végezetéig. Hát nem gyönyörű gondolat? - Mennydörgős mennykő! - Matthiast magát is lenyűgözte a tál szépsége, ám a gyanú már befészkelte magát a fejébe. - Egész Angolhonban rajtam kívül egy ember akad, aki ilyen gyorsan és folyékonyan tudna lefordítani bármely zamari szöveget. Imogen túlságosan későn ébredt rá, hogy elárulta magát. - Helyesen gondolom - forszírozta az earl -, hogy az imént az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen I. A. Stone-t csókolhattam? - Mylord, kérem, higgyen nekem. Eszem ágában sem volt becsapni önt... - A körülmények másról árulkodnak. - Mindent megmagyarázok. - Bár Imogen hallott róla, hogy a legjobb védekezés a támadás, fel nem foghatta, miként alkalmazhatná ezt a módszert jelen pillanatban. - Korábban is szándékomban állt... De annyi más dolgunk volt... és eddig nem adódott alkalom... Úgy tűnt, a férfit nem győzi meg a zavaros bocsánatkérés. - Az I-t és a Stone-t még csak érteném, kedves Imogen Vecstone, de mit takar a titokzatos A betű? - Az Imogen Augusta nevet kaptam a keresztségben - sóhajtotta az elkeseredett lány. - Azt már csak megértheti, uram, hogy a Zamari Hírek szerkesztői sosem közölték volna a cikkeimet, ha kiderül, hogy aki Önnel vitába merészel szállni, valójában egy nő.
- Kétségkívül így van. - Ha hiszi, ha nem, már a megérkezésekor fel akartam fedni az azonosságomat. De ön a kezdet kezdetén kinyilvánította, hogy I. A. Stone-t a vetélytársának tartja. Ilyenformán az igazság a tervem kárára vált volna... - Vetélytárs? - hörrent fel Matthias. - Úgy képzeli, riválisomként elismerek valakit, aki az én tudásomból él? - A tények helyes magyarázata - szikrázott fel Imogen tekintete -, legalább annyira fontos, mint maga a tényfeltárás. Mert vegyük például a legutóbbi írását a zamari házassági szokásokról... - Abban mi kivetnivalót talál? - Ön szerint a menyasszonynak semmi beleszólása nem volt a házassági szerződésbe, sőt, az esküvő után semmiféle jogok nem illették meg - olvasta kihívóan Matthias fejére a lány. - Az én meglátásom szerint a feleség akár fel is bonthatta a frigyet... - Ha némely feltételek teljesültek - vetette közbe az earl. - Vagyis ha bebizonyosodott, hogy a férj kegyetlenül bánik az asszonyával, esetleg nemzőképtelen - mosolygott hidegen Imogen. - Ezek csupán szélsőséges esetek. De a feleség továbbra is magáénak tudhatta a házasságba hozott javait, és az azokból származó jövedelmeket. Kell-e mondanom, hogy Zamar ókori törvénykezése jócskán a mi, úgymond korszerű, angol törvényeink előtt járt? - Mielőtt belelovalná magát a témába -jegyezte meg Matthias -, felhívom a figyelmét, hogy a zamari törvények alapvetően megegyeztek a mai angol törvényekkel. Akkor, és most is, a férj számított a ház urának. A feleség kötelessége az engedelmesség volt. Elvárták tőle, hogy vezesse a háztartást és ura és parancsolója kényelmét tartsa szem előtt, minden körülmények között. A férjre a feleség és a gyermekek védelme hárult... - Épp az ellenkezőjét szűrtem le, épp az ön beszámolói alapján. A zamari házasságok a kölcsönös vonzalom és szellemi egyetértés talaján köttettek. - Megint csak azt igazolja, hogy hozzá nem értő elme nem tud mit kezdeni a felfedezéseimmel. Csakúgy, mint a mostani angol kézfogóknál, úgy a zamari eljegyzéseknél is a vagyonegyesítés, a társadalmi ranglétrán való előbbre jutás és a gazdasági gyarapodás szempontjai érvényesültek. - Ön is tudja, hogy ez nem igaz! - vágott vissza Imogen. - Minden egyes zamari házasság az érzelmi kötődésen alapult. Idézzem eszébe a költeményeket, amelyekre ön bukkant rá a titkos könyvtárban? - Néhány ütődött poétára hivatkozik, akik együgyű, romantikus rigmusokat írtak? - markolt elkeseredetten a hajába Matthias. - Azok a versikék semmit nem bizonyítanak! A zamari házasságokat éppúgy pénzügyi megfontolások vezérelték, mint a mostaniakat! - Azt akarja ezzel mondani, hogy a zamariak nem hittek a szerelem erejében? - Elismerem, bármily intelligensek voltak is, a zamariak hébe-korba engedtek a vágyaiknak... - Nem vágyról beszéltem, hanem szerelemről! - Szerelem vagy vágy, egyre megy, Miss Waterstone! - feszült meg Matthias állkapcsa. - E téren is első kézből származó információkkal bírok! - Bármily meglepő, magam is tapasztaltam már egyet s mást! - tört ki Imogen. - Ezért soha nem merném összekeverni a szerelmet a gerjedelemmel! - Hallhatnék bővebben is a tapasztalatairól, Miss Waterstone? - csikorogta fagyos mosollyal az earl. - Ez olyasvalami, ami nem tartozik önre! - Értem. De azért megengedi, hogy a saját tapasztalataimról beszéljek? A szerelem - más néven vágy -, amely megszületnem engedett, perzselő tűzzel égett az elején, de azután a lángok kihunytak, és megbánás, keserűség, gyűlölet maradt helyettük...
Az együttérzés Imogen minden dühét elmosta. Karja ölelésre tárult, majd elbizonytalanodva aláhullt. - Bocsásson meg, mylord. Nem tudhattam, hogy ilyen érzékenyen érinti a dolog... - Az érintett felek nem menekülhettek a kényszerű kapcsolatból. - Matthias hangjában nyoma sem volt érzelemnek. - Anyám már viselős volt velem. A családja ragaszkodott a házassághoz. Apám famíliájának anyám hozománya kellett. Ez a házasság a pokolban köttetett! Apám azt hánytorgatta fel anyámnak, amíg csak élt, hogy azért esett teherbe, hogy őt megfogja magának. Anyám sosem bocsátotta meg, hogy apám elcsábította, aztán ellene fordult. - Borzalmas lehetett gyermekként tanúja lenni mindennek. - Életre szóló tapasztalat! - bólintott jeges mosollyal az arcán Matthias. - Viszont rengeteget tanultam belőle! - Szörnyű lecke! - sóhajtotta szomorúan Imo-gen, aztán eszébe jutott valami. - Említette, hogy miután a címet megörökölte, hamarosan meg kell házasodnia. A történtek után bizonyára olyan feleséget választ, aki mellett megtalálja a boldogságot. - Ebben biztos lehet - felelte morózusan a férfi. - A házasságom nem olyan ingatag alapokra fog épülni, mint a szenvedély vagy a szerelem. Matthias kivette a lány kezéből a ragyogó kékzöld színekben pompázó tálat, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. - A menyasszonyom józan ésszel megáldott teremtés lesz, nem holmi romantikus költeményeken felnőtt csitri. Olyan tanult, intelligens nő, akinek a becsületességéhez kétség sem férhet, és aki a tisztességet előbbre valónak tartja, semhogy szerelemre gyulladjon jöttment költők iránt. - Értem. - Imogen azon tűnődött, hogyan tévedhetett ekkorát. Az a Zamari Colchester, aki a képzeletében élt, maga volt az életre kelt romantika. De ki lehet ez a begyepesedett, vaskalapos férfi, aki alig karnyújtásnyira áll most tőle? - Utólag már nevetségesen hangzik, de amikor hívattam, uram, azt hittem, mi ketten sokban hasonlítunk egymásra. - Az earl kérdő tekintetét látva folytatta. - Magam sem értem, hogyan ismerhettem ennyire félre önt. Mert valljuk be, ha két ember különbözhet egymástól, az mi vagyunk. - Némely kérdésekben valóban eltér a véleményünk - felelte a hirtelen óvatossá váló Matthias. - Mégpedig a legfontosabb kérdésekben. - Imogen sápadt arcán felvillant egy halovány mosoly. - Mylord, ezennel felmentem az esküje alól! - Tessék? - ráncolta szemöldökét a férfi. - Hiba volt azt hinnem, hogy segítségemre lehet. - A lány nem merte felemelni a pillantását az elegáns, hosszú ujjakról, amelyek a zamari tálat tartották. - Elég nyilvánvalóvá tette, hogy sem érzéke, sem kedve a veszélyes kalandokhoz. Mi jogon követelném mégis a szolgálatait? - Világosan megmondtam, hogy ilyen egyszerűen azért nem szabadulhat meg tőlem, Miss Water-stone! - Uram? - Számíthat rám az esztelen terve véghezvitelében. Lehet, hogy nem az az ember vagyok, kisasszony, akit segítőtársul maga mellé képzelt, de bennem már lassan leküzdhetetlen a vágy, hogy bebizonyítsam, nem az a nyámnyila alak vagyok, akinek vél. - Mylord - hebegte az elszörnyedt Imogen -, sosem állítottam olyasmit, hogy ön nyámnyi... Matthias egyetlen intésével a lány torkára forrasztotta a tiltakozás szavait. - Szó szerint valóban nem hangzott el. De a viselkedése alapján egyértelmű, hogy ideggyenge, nyúl-szívű, csökött értelmű anyámasszony katonájának tart. Még ha helytálló lenne is a jellemzése, akkor sem tűrhetem, hogy a gyávaság bélyegét süsse rám! - Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ön gyáva lenne. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az idegei bizonyos körülmények között nem bírják a terhelést, és felmondják a szolgálatot.
Nagy valószínűséggel ez is családi örökség, mint az az ősz tincs a hajában. Erről nem tehet, uram. - Úgysem tud meggyőzni, Miss Waterstone! Részemről már eldöntött tény, hogy állom a nagybátyjának tett ígéretemet. Már csak azért is, mert ez az egyetlen mód, hogy romba döntött önbecsülésemet némileg visszaszerezzem! Ha mindenáron tudni akarod, most már engem is aggaszt a dolog! - vallotta meg Imogen a nagynénjének, amikor két nappal később a Londonba tartó postakocsin zötykölődtek. Egyedül ültek a fülkében. Matthias, miután a lány pontos instrukciókkal ellátta, már előző nap elindult. - Megszállottan bizonyítani akarja, hogy igenis kötélidegzettel bír. Attól tartok, belegázoltam a büszkeségébe. Ismersz, szántszándékkal nem bántanék meg senkit, de ha elragad a hév, nem tudok lakatot tenni a számra! - A helyedben nem aggódnék ennyit Colchester büszkesége miatt! - jegyezte meg csípősen Horatia. - Ami önteltség beleszorult, kitart élete végéig! - Bárcsak hihetnék neked! De úgy vettem észre, végtelenül érzékenyen érinti minden... - Mi köze az érzékenységnek Colchesterhez? - Hiába győzködtem. Nem tett le arról, hogy segítsen nekem. - Az ügyed mellé szegődött, és tántoríthatatlan. Csak tudnám, mi lehet a célja vele?! - Hányszor mondjam még?! Azt akarja bizonyítani, hogy ő talpraesett ember! Noha nem sok ész kell hozzá, hogy akárki belássa, épp az ellenkezője igaz! - Hmm. - Horatia eligazgatta útiruhája fodrait, és hátradőlt az ülésen. Elgondolkozva méregette unokahúgát. - Már a kezdet kezdetén figyelmeztettelek, hogy őrültség, amire készülsz. Akkoriban Vanneck miatt féltettelek. De meghűl az ereimben a vér, ha arra gondolok, mostanra Colchester is belekeveredett. .. - Szívesen állítanám az ellenkezőjét, de a veszély nem az earl oldaláról fenyeget. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy gondolod - fintorodott el Imogen. - Annyira bizonyítani akar és annyira eltökélte, hogy segíteni fog! Az igyekezetével több bajt hoz a fejemre, mint kéne. Nem elég a magam gondja, most még rá is figyelnem kell! - Jól értem - kérdezte hitetlenkedve Horatia -, Colchestert akarod felügyelni? - Mi mást tehetnék? - kérdezett vissza savanyú ábrázattal Imogen. - Távolról sem az az ember, akinek véltem. Kérlek, ne is mondd, hogy te előre szóltál! Már én is tudom, hogy más valakinek a cikkeit olvasni, és más személyesen ismerni! Ennyit arról, mennyire lehet megbízni a sajtóban! - Mikor fogod végre fel, kedvesem - pislogott ki szemüvege kerete fölül Horatia -, hogy az earl kiérdemelte a hírét? Zamarról még senki nem hallott, Colchester a húszat is alig töltötte be, de már mindenki veszélyes, hidegvérű, kőszívű fenevadként emlegette. - Micsoda ostobaság! - húzta el a száját Imogen. - Elég egyetlen pillantást vetni erre az emberre, és bárki megmondhatja, hogy mindebből egy szó sem igaz. Ha engem kérdezel, szerintem éppúgy a rosszindulatú pletykáknak esett áldozatul, ahogy én is három évvel ezelőtt. - Furcsa, de veled kapcsolatban ő is így gondolkozik - motyogta Horatia. - Bár tudnám, miért. - Azzal, hogy belépett az életembe, újabb bajokat zúdít rám - sóhajtotta az elgyötört a lány. - Nem lennék meglepve, ha ő is ezt állítaná rólad - fűzte hozzá a nagynéni. De Imogen ezt már válasz nélkül hagyta. Merengve bámult ki az ablakon, szórakozottan nézte az elsuhanó tájat. Nem hagyta nyugodni az álom, amelyből verítékben úszva riadt. A látomás nemcsak a múlt éjjel kísértette, de most először emlékezett rá teljes valójában. Selwyn bácsi könyvtárszobájában állt. Éjfélt ütött az óra. A hold sápadt fénye beszökött a függönyök résein, kísérteties, ezüstös fénybe vonva a helyiséget.
Lassan megfordult, tekintete a férfit kereste. Az ismeretlen férfit, akivel még sohasem találkozott, akit nem ismert, de akinek érezte a jelenlétét -Tudta, hogy ott rejtőzik a sötétség mélyén. A könyvtár legtávolabbi sarkában valami, vagy valaki megmozdult. Imogen minden tagjában reszketett, ahogy a fekete alak kivált az árnyékok birodalmából, és lassan feléje indult. A sötétség elrejtette az arcát, de hajában hidegen megcsillant egy ezüstös fehér tincs. Ő Zamaris, az Ej Ura. A hatalmas, csábító és nagyon-nagyon veszélyes istenség. A fenséges alak kinyújtott kézzel közeledett felé. Imogen nem akart hinni a szemének. Hisz ez nem Zamaris! Hanem Colchester! De hát ez lehetetlen! De akkor, álmában, nem tűnt furcsának, hogy Zamaris és Colchester személyisége egybeolvad. Hiszen mindketten az éjszaka szülöttei. Zamaris/Colchester egyre közelebb ért. Hívogatóan intő, hosszú, elegáns ujjain vércseppek csillantak.
Nagyon meg fogom még bánni, hogy egyáltalán szóba álltam Miss Waterstone-nal, mondogatta magában immáron vagy ezredszer Matthias. Londoni háza dolgozószobájában, ha mást nem is, annyit mindenképp megállapíthatott, hogy a fent nevezett hölgy botrányos hatással van az összpontosító képességére. Nyugodtan letette a lúdtollat, és a félig üres papírlapra meredt. Reggel óta a Híreknek küldendő, új cikkén dolgozott. De a gondolat, hogy Imogen érkezése erre a napra esedékes, minden, a zamari szertartásokkal kapcsolatos elméletet kitörölt a fejéből. Matthias felállt, megkerülte az íróasztalát, és az ablakhoz lépdelt. Ennek a bűbájos, ám végletekig botor nőszemélynek néhány, megfelelő családoktól érkező meghívásra van szüksége ahhoz, hogy a könnyelmű tervét beindíthassa. Hogy a nagynénje mindebben a segítségére lesz, az még csak hagyján! De őt, Colchester earljét, mi késztette arra, hogy a józan ész szabályainak fittyet hányva önként segédkezet ajánljon? Ha nem avatkozik a dologba, az eszement elgondolás talán idejekorán hamvába hull, bár aligha hihető, hogy e megátalkodott teremtést visszariasztja a veszély vagy a botrány. Ha egyszer a fejébe vette, hogy bosszút áll a barátnője gyilkosán, semmi nem állíthatja meg! Matthias személy szerint nem hitte, hogy Vanneck képes lenne mások életére törni. Ismerte ezt az alattomos, gyáva, erkölcsi normák nélkül tengődő típust. Lehet, hogy Vanneck nagy népszerűségnek örvendett a szerencsejáték-barlangokban és a szajhák körében, de hiányzott belőle az a bátorság, ami mások életének kioltásához szükségeltetik. Hogy az Imogenhez hasonló, naiv lánykák ártatlanságát és jó hírét veszélyeztesse, az már sokkal inkább rá vallott. A gondolattól - hogy Vanneck Imogent öleli Sandownék bálján - ökölbe szorult a keze. Még nem felejtette el - hogy is felejthette volna? -, milyen érzés a lányt érinteni, csókolni. A gyomra öklömnyivé zsugorodott. Bár már találkozásuk pillanatában tisztában volt vele, ezek az árulkodó jelek arról győzték meg, hogy végre akadt egy nőnemű lény, akit saját magáénak akart. Borsódzott a háta, ha eszébe jutott, netán Vanneck is ölelésébe vonhatta ezt a tüneményt. Matthias szerencsétlenségére eme egekig magasztalt lényt Imogen Waterstone-nak hívták. Az earl a kandallóban pattogó tűz lángjaiba meredt. És ismét láthatta őket. Múltja árnyait. A szellemeket, amelyek az évek során csak sokasodtak, és utána nyújtották kísérteties, csontos ujjukat. Tízéves ha lehetett, amikor az apja, Thomas mögött végleg bedöndült a családi kastély ajtaja. A fülsértő csendet régóta ismert zokogás hangjai verték fel. Az anyja, Elizabeth siratta sosem ismert boldogságát. Az utolsó, kegyetlen összecsapásnak Matthias is tanúja volt, szívszorongva kushadt az emeleti galéria lépcsőkorlátai mögé bújva. Reszketett a tehetetlenségtől: sem őrjöngő apja durva szavait, sem anyja szívbe markolóan fájdalmas esdeklését nem állíthatta le.
Legszívesebben elfutott volna. Ehelyett nézte az apát, akinek - hiába is próbálta -képtelen volt kedvére tenni, és az anyát, aki hiába remélt tőle biztonságot. Nemegyszer hallotta már a pro és kontra elröppenő érveket, de most először fogta fel a szavak jelentését. Az elhangzott mondatok élő sebként lüktettek azóta is az emlékezetében. - Behálózott, maga ringyó! - süvöltötte Thomas. Hangját felsokszorozva verték vissza a hall falai. - Kihasznált! Semmi nem érdekelte, csak hogy gyereke legyen tőlem! - Azt mondta, szeret! - sikoltotta Elizabeth. - Az ágyasává tett, elvette az ártatlanságom! - Azzal hitegetett, tudja, hogyan kell megakadályozni a terhességet! Közben semmi mást nem akart, mint rangot szerezni! Verje meg az isten! Soha nem akartam feleségül venni! A legutolsó kurtizán iránt is több szeretetet éreztem, mint maga iránt! - Azt mondta, a szerelmünk minden akadályt legyőz! - zokogta Elizabeth. - Semmi nem kényszeríthet rá, hogy ezentúl is elviseljem ezt a boldogtalan házasságot. Ha a címet akarta, hát megkapta! Ennél többre ne számítson, Elizabeth! - Nem hagyhat el, Thomas! - Törvényes keretek között nem szabadulhatok meg magától, hiszen a válás szóba sem jöhet! De nem vagyok hajlandó továbbra is boldogtalanságban élni! Maga csak éljen a rangjának megfelelően! Megteheti, hisz a testével érdemelte ki! De én soha többé nem teszem át a lábam ennek a háznak a küszöbén! A londoni házunkba költözöm. Ezentúl az ügyvédeink révén érintkezünk. - És mi lesz Matthiasszal? - hüppögte elkeseredetten Elizabeth. - A fiával és örökösével? - Csak maga állítja, hogy az én fiam! - harsogta Thomas. - Amennyire én tudom, a klubom minden tagjával összefeküdt! - Maga alávaló gazember! Mindketten jól tudjuk, hogy ez a gyermek a maga fia! Törvényesen is igazolom, ha kell! - Szükségtelen a bírósági ítélet! - sziszegte Thomas. - Ha valóban az én fiam, húszéves korára megjelenik a hajában az a hófehér fürt, amely családunk minden férfi tagjának ismertetőjele. - Mindketten jól tudjuk, hogy a fiunk hajában ott virít majd az az ősz tincs! Addig sincs joga megtagadni őt! - Ha majd látom azt az ezüstös csíkot, tudni fogom, miként gondoskodjak a jövőjéről! esküdözött Thomas. - Addig is bentlakásos iskolába küldöm. Ha a maga szoknyája mellett nő fel, sosem válik igazi férfi belőle. - Ezt nem teheti! Nem engedem! Csak ő maradt nekem! - Hiú ábránd volna azt hinni, hogy beleszólása van a dologba! - ordította Thomas. - Mindent elrendeztem. A házitanítóját elbocsátottam. Némi szerencsével Eton és Oxford majd helyre teszi a károkat, amit a maga nevelése okozott! Az iskola távolról sem tűnt borzasztó helynek Matthias szemében. Bár élete első tíz évének keserű tapasztalatai ráébresztették, hogy hiába is igyekszik az apja kedvében járni, még nem hagyott fel az értelmeden próbálkozással. A tanulás volt az a mentsvár, ahová gondjai elől elmenekülhetett. Noha Thomast a legkevésbé sem érdekelte fia előmenetele, ezek az évek sorsdöntő változást hoztak a kis Matthias életében. Pajtásaival ellentétben az első perctől fogva lenyűgözte a tananyag közutálatnak örvendő, legnehezebb része: az ókori szövegek fordítása és értelmezése. Az idő múlásával egyre inkább magukkal ragadták a bölcs gondolatok, sejteni vélte a sorok között megbúvó titkokat, s mindez kortársainál szokatlan erővel vértezte fel. Hosszú, lehangoló levelek érkeztek Elizabethtől: panaszos sirámok apja önző, kegyetlen viselkedéséről; örvendező bekezdések a tervezett vendégvárásokról; végtelen beszámolók az újabb és újabb betegségekről. Matthias szíve szerint a szüneteket is a kollégiumban töltötte volna, de jó érzése és kötelességtudata berzenkedett ez ellen. A vakációk arról győzték meg, amit a lelke mélyén már amúgy is tudni vélt: két estély megszervezése között anyja fokozott alkohol- és altatószer-fogyasztással kezeli egyre súlyosbodó depresszióját.
Thomas a lehető legritkábban, és csak néhány soros leveleket küldött. Ezekben is csupán Matthias taníttatásának egetverő költségeit ecsetelte, esetleg Elizabeth indokolatlan anyagi követelései miatt háborgott, amelyeket az asszony ügyvédje útján kapott. Matthias épp csak betöltötte a tizennégyet, amikor az anyja a birtokon lévő tóba fúlt. A cselédség szabadszájú beszámolója szerint Elizabeth aznap este férfiember becsületére váló mennyiségben vedelte a bort, amit aztán több pohár brandyvel öblített le. Ezek után bejelentette, hogy sétálni indul, és megtiltotta, hogy bárki is elkísérje. A halálát balesetnek könyvelték el, de Matthias fejében gyakran megfordult, hogy Elizabeth alighanem így akart véget vetni szerencsétlen életének. Akár baleset volt, akár öngyilkosság, Matthias bűnösnek érezte magát az anyja halálában, hisz nem volt ott mellette, hogy megmentse. Háborgó lelkiismeretét nem nyugtathatta azzal, hogy az asszony akarta így. A látványt, amelyet az apja nyújtott Elizabeth sírjánál, míg él, nem felejti el. Számtalan oknál fogva is emlékezetes maradhatott volna a jelenet, de leginkább azért vált felejthetetlenné, mert Matthias akkor és ott élete egyik legszörnyűbb fogadalmát tette. Megesküdött magának, hogy onnantól fogva kísérletet sem tesz rá, hogy bármiben is az apja kedvében járjon. Aznap minden érzés kihalt a szívéből Thomas iránt, és ez a dermesztő ellenérzés a későbbiekben sem enyhült. Az idősebb férfit szemlátomást nem indították meg a történtek, és eszébe sem jutott, hogy Matthias netán másként érezhet. Elizabeth koporsóját még el sem nyelte a sír, amikor Thomas félrerángatta a fiát, és kissé hencegve közölte, hogy ismét házasodni készül. Nyilvánvaló megkönnyebbülése, amiért megszabadulhatott az utált asszonytól és örvendezése a közelgő, számára örömteli esemény felett, kiáltó ellentétben állt a halottas menet és a temetés gyászos színeivel. - Charlotte Poole-nak hívják. Gyönyörű, bájos, ifjú nemeshölgy. Az asszonyi nem büszkesége. Tőle megkaphatom mindazt a boldogságot, amit eddig remélni sem mertem. - Fogadja jókívánságaimat, uram. Ezzel Matthias sarkon fordult. Senki más nem tudhatta, hogy nem egymagában távolodik a sírtól. Anyja szelleme lépdelt ott mellette, és kísértett azóta is. Egy év sem telt el az esküvő után, és Thomas büszkén értesítette lánya, Patricia születéséről. Matthias végtelen lassúsággal olvasta végig az apja felesége és az újszülött iránt érzett szeretetétől csöpögő, lelkendező sorokat, aztán a tűzbe hajította a levelet. Nézte, amint a papirost körbenyaldossák a lángok. A lángok, amelyek mögött kirajzolódott egy árnykép. Az anyja szelleme. Másnapra virradóra Matthias hajában megjelent az ezüstös fürt. Thomas szívélyesebbnél szívélyesebb meghívásokkal bombázta, nem győzte hangsúlyozni, milyen szeretettel látná az új családja is. Ám a fiú egyetlen levélre sem válaszolt. Tanulmányai végeztével Matthias nem csak a görög és latin nyelvben, de a szerencse- és kártyajátékok: ezen belül elsősorban a whist területén átlagon felül járatosnak mondhatta magát. A barátai társaságában tett, londoni kiruccanásoknak köszönhetően irigylésre méltóan jól eligazodott a szerencsejáték-barlangokban csakúgy, mint a British Museum összes termében. Ezen intézmény gyűjteményeiben találkozott először Zamar nevével. Ugyancsak itt akadt össze az elismert tudóssal, George Rutledge-dzsal, az ókori tudományok szakavatott ismerőjével. Hogy tudását bővíthesse, Rutledge felajánlotta neki saját könyvtárát. A Rutledge által felhalmozott anyag végképp igazolni látszott, hogy a szigetkirályság nem a képzelet játéka, hanem valóban létezett. Matthias azonmód indult volna Zamar felkutatására, és Rutledge-ot sem kellett kétszer kérni, hogy tartson vele. Ám a nemes cél vezérelte expedíció útjából még el kellett hárítani egy aprócska akadályt: tetemes befektetés szükségeltetett ahhoz, hogy a vállalkozást beindíthassák. A mód, ahogy Matthias a pénzt előteremtette, egyrészt megbotránkoztatta az úri köröket, másrészt éktelen haragra gerjesztette
az apját. Matthias ugyanis megnyitotta a saját kaszinóját. Évek múltán, amikor Matthias már pontosan meghatározta Zamar helyét, majd állításait igazolandó ki is ásta a romokat, újabb szeretetteljes meghívások érkeztek Colchester akkori earljétől, miszerint vidéki házuk ajtaja mindig nyitva áll a kedves fiú előtt. Matthias udvariasan kitért az invitálások elől. Nem érzett égető vágyat, hogy a mostohaanyját vagy a féltestvérét megismerje. Néhány hónapja - zamari kutatásait félbehagyva épp hazaindult - híre érkezett, hogy Thomas és Charlotte tragikus véget ért, amikor hintójuk felborult. Több hét eltelt már a temetés óta, amikor Matthias hajója Anglia partjainál kikötött. Értesülései szerint Patríciát egyik anyai nagybátyja vette magához. Mire Londonba ért, bizton tudta, hogy apja nem csupán a rangot hagyta maga után. Hanem szellemeket is: a sajátját és elhunyt feleségéét.
4. fejezet Ha balul ütne ki a dolog, elmélkedett kedd este Matthias, amint besétált a káprázatos bálterembe, még mindig van visszaút. Bármikor meggyőzhetem Vannecket és a Társaságot, hogy kezdetektől fogva tudtam, hogy Imogen nagybátyjának a térképe hamisítvány. De ő maga sem merte őszintén remélni, hogy ez a taktika beválik. Akárhonnan nézzük, Imogen maga I. A. Stone. Ha a lány - a sokak által szakértőnek kikiáltott Mr. Stone-ra hivatkozva - elhíreszteli, hogy a térkép igenis hiteles, Vannecket nem tántorítja el, ha Matthias az ellenkezőjét állítja. Mi több, nem Vanneck lenne az egyedüli az úri körökben, aki kárörvendene afelett, hogy akad valaki, aki „a nagy" Zamari Colchestert meghazudtolja. Határozott léptekkel átvágott a hatalmas termen, mint akihez nem érnek el sem a lapos pillantások, sem a súgva ejtett megjegyzések: Kőszívű Colchester! Már egy évtizede nem foglalkoztatta, mit gondolnak felőle mások. Épp most izgatná fel magát?! A közbenső években teste és lelke is kielégülést nyert Zamar felkutatásában és feltalálásában. Bár mindeddig szóba sem került, hogy szerepet vállal Miss Imogen Waterstone könnyelmű tervében! Matthias soha nem csinált titkot belőle, hogy egyáltalán nem érdekli, miként vélekednek róla az úri körök. Látványos, fennhéjázó nemtörődömséggel fittyet hányt a mindenkori szabályokra, halálos nyugalommal úgy tett, mint akit meg sem érintenek a meg nem érdemelt pletykák. A büntetés nem maradt el: egy emberként a lábai előtt hevert a Társaság. Hűvös biccentéssel köszöntötte mindazokat, akik az ismerőseinek mondták magukat, majd az egyik tovasuhanó lakáj tálcájáról leemelt egy gyöngyöző nedűvel teli pezsgőspoharat. A feltűnést kerülve a zsebébe túrt. Ha a szerkezet nem csal, az óra éjjeli tizenegyre jár. Függöny fel! Hajnaltájt érkezett az elgyötört futár; aki az Imogen által aprólékosan kidolgozott tervet tartalmazó irományt átadta. Ma este nincs más dolga, mint hagyni, hogy Miss Waterstone-nak a nagy nyilvánosság előtt bemutassák, mintha korábban sosem találkoztak volna. A lány nem csak „úgy nagyjából" határozta meg a teendőket, de a bemutatkozó beszélgetés minden egyes mondatát a szájába adta. Röhejes! Mit képzel magáról ez a beképzelt teremtés? Colchester earlje nem Edmund Kean, viszont Lady Blunt bálterme sem a Drury Lane színpada! Ám bármennyire is kikérte magának, Colchester earlje megjelent a színen. A szerepjátszás, amire Imogen kényszeríti, nevetséges, könnyelmű és a végtelenségig felháborító. Amíg csak él, szégyenkezni fog emiatt. De alig várta, hogy ez a csacska színjáték elkezdődjék.
- Jó estét, Colchester! Nem hiszek a szememnek! Eszerint Lady Blunt estélyen más meglepetéssel is számolhatunk. Ha egyszer ön is jelen van... Matthias felkapta a fejét az ismerős hang hallatán, és kimérten a könyökénél feltűnő szépség felé biccentett. - Selena! - Megemelte a poharát. - Asszonyom! Mint mindig, ön ma is elbűvölő! - Igyekszik az ember! - A kisujját sem kell mozdítania! Önnek bárki megelőlegezi a sikert! Ha Lady Lyndhurst hallotta is a szavakból kicsendülő gúnyt, nem mutatta. Távolságtartó mosollyal tűrte, hogy kinyilatkozzák róla a nyilvánvalót. Az úri társaság egyöntetű véleménye szerint nem akadt hozzá fogható bámulatos fehérnép. Selena húszas évei végei felé járt. Négy évvel ezelőtt, idős férje halála után telepedett le Londonban. Semmi jelét nem adta, hogy újra férjhez akarna menni, ámbátor megesett, hogy nevét - a diszkréció szabta határok között - a Társaság legcsinosabb úriembereinek valamelyikével emlegették együtt. Azok közé a - nők között ritka - eszes, gyönyörű egyéniségek közé tartozott, akik tudták, hogyan éljenek azzal a szabadsággal, amit a dúsgazdag özvegy státusa biztosított számukra. Selena is belépett a Zamari Társaság tagjai közé, de Matthias megítélése szerint vonzódása a téma iránt tiszavirág-életű volt. Nem mintha nem lett volna elég intelligens ahhoz, hogy a probléma hosszú időre lekösse, de Selena érdeklődése sem - mint oly sokaké - a tudománynak szólt, hanem a divatos időtöltésnek. Amint a legfelsőbb körök szeszélye a zamari kultúra tanulmányozását avíttnak nyilvánítja, Selena azt is elfelejti, hogy ezt a nevet valaha is hallotta. Lady Lyndhurstöt aranyfolyamként ragyogó, mézszőke hajkoronájának, égszínkék szemének köszönhetően Az Angyalként emlegették. Ő maga is gondoskodott róla, hogy ez a pompázatos külső senkinek a figyelmét ne kerülje el: ha csak tehette - szépségét kiemelendő csakis égszínkék ruhadarabokban jelent meg a nyilvánosság előtt. A tejfelesszájú ifjak ódákat zengedeztek a belőle sugárzó „égi tisztaságról" és „ártatlan bájról". A suhanckorból már kinőtt úriemberek inkább azon fáradoztak, hogy az ágyukba csalogassák ezt a mennyei ártatlanságot. Matthias legjobb tudomása szerint kevesen jártak sikerrel. Selena felettébb körültekintően válogatta meg a szeretőit. Maga sem tudta, honnan vette, de Matthias élt a gyanúperrel, hogy az a szenvedély, amit másokban kelt, Selenát a lehető leghidegebben hagyja. Ma este is szokásos „angyali" öltözékei egyikében tündökölt: látszatra szolid, ám a szakavatott szemek számára belátást engedő, halványkék ruhája áttört, aranyszín díszítésein és a csodás haját leszorító, aranyszálakhoz hasonlatos fonatokon felszikrázott a csillárok fénye. Hosszú, égkék kesztyűje engedelmesen simult légies karjaira. Ha Matthias nem tudta volna, hogy magához Az Angyalhoz van szerencséje, azon sem lepődött volna meg, ha a vele szemközt álló nőnek hirtelen szárnya nő és elröppen. Szégyen-gyalázat, gondolta, és erőt merített egy korty pezsgőből, hogy Lady Lyndhurst látványa ide vagy oda, de az ő gondolatait csakis egy kis rőt hajú, tengerzöld szemű bajkeverő tölti ki, akit történetesen Imogen Waterstone-nak hívnak. Vagy az ördög praktikáinak tudja be, hogy ez a lány ilyen szenvedélyesen csókol? Az emléktől megreszketett kezében a pohár. - No, hadd hallom, Colchester, mi szél hozta ide ma este!? - Selena körbefuttatta tekintetét a sokaságon. - Igaz a hír, hogy feleséget keres? - Jézusom, hát már mindenki tudja?! - Mi másra gondolhatnának? - vont vállat a kecses Selena. - Ön megjelent e bálon, és sóvár pillantással fürkészi az eladósorban lévő lányok tömegét. Rendelkezzék velem! - Ezt hogy érti?! - Mutasson rá egy hajadonra, és én bemutatom önnek! Ha esetleg még nem hallott volna róla, a szalonomban tárt karokkal fogadok minden jómódú, Zamar iránt érdeklődő lánykát. Ha
tudnom engedi, mit vár el külcsín, rang, kor vagy várható örökség tekintetében, máris ön elé vezetem a kívánalmaknak megfelelő feleségnek valót. - Úgy beszél, mint egy lókupec! - rándult bocsánatkérő (elborzadt?) mosolyba az earl szája. - Ne szabadkozzék! A házasulandó férfiak többsége több időt tölt a hátas lova, mint a megfelelő feleség kiválasztásával! – jegyezte meg tündéri mosollyal Selena. - Kérem, ne kívánja tőlem, hogy megcáfoljam önt! - hebegte Matthias, kiürült poharát egy készséges lakáj tálcájára ejtve. Szerencséjére ugyanazon tálcáról egy pezsgővel teli poharat is felmarkolhatott. - Semmi tapasztalatom e téren! Inkább az ön zamari szalonjáról hallanék, Selena! Ugye, nem akarja elhitetni velem, hogy ezeket a zsenge korú lánykákat a zamari tudományok rejtelmeibe szándékozik beavatni? Külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a pletykák kiapadhatatlan forrásaként szolgáló csitriket próbálná maga köré gyűjteni... - Mivel érdemeltem ki ezt a lealacsonyító véleményt? - Ne vegye személye elleni támadásnak, de akadnak hölgyek az ön köreiben, akik játékos kedvükben... - Nézze, Colchester, a játékos kedvet az ön helyében... kiváltképp az ön helyében... még csak szóba se hoznám! Ismeretségi körömben senki nem süllyedt odáig, hogy mások teljes vagyonát kicsalja... Matthias hiába is magyarázta volna, hogy egykori kaszinójában, a Tévelygő Lelkekben, soha senki nem játszhatta el a vagyonát vagy az örökségét. Mert ő ezt nem engedte volna. Ahogy korábban a Társaságnak, úgy most Selenának is hiábavaló lett volna bizonygatni az igazát. - Újabban másféle játékokban lelem örömem - jegyezte meg keserűen. Tekintete a sokaságot pásztázta. Imogennek már itt kéne lennie! - Ha valami ínyencfalatra vágyik - búgta Selena -, felhívom a figyelmét, hogy Theodosia Slott is a teremben tartózkodik! - No és? - mormolta Matthias, szándéka szerint közönyösen. - Leghőbb vágyam, hogy megtudjam, mi történt önök között, miután Theodosia kedvesét leterítette abban a párbajban...! - Leghőbb vágyam, hogy megtudjam, mi a fészkes fenéről beszél! - közölte meglehetősen udvariatlanul Matthias. Eltökélte magát. Ha Imogen nem bukkan fel a következő tizenöt percen belül, viselje ő maga a tette következményeit! Amint ezt elhatározta, azonnal meggondolta magát. Ezt a lehetetlen fehérnépet képtelenség a sorsára hagyni! - Azt akarja elhitetni velem - rezegtette a szempilláit Selena -, hogy semmi nem történt? Eddig nem adtam hitelt azok szavának, akik azt állították, hogy önnel csupán Zamarról lehet értelmesen beszélgetni! - Úgy vettem észre, az ön köreiben más témáról hosszabb beszélgetést folytatni úgyszólván lehetetlen! - Kérem, a cinizmusát tartogassa másnak! - fortyant fel Selena. Tekintetét delejes erők vonzották a bálterem bejáratához. - Nocsak... Akad itt valaki, aki még önnél is érdekesebb lehet! Az earl követte az asszony pillantását. A tömegen áthullámzó halk moraj mutatta az irányt. Matthias-nak az volt az érzése, hogy egy falka kopó közé keveredett, akik a vérszagot követve a nyomra vetik magukat. Odavetett mondatok kristályosodtak ki a háttérből: - Nem akarlak felzaklatni, de amit az a lány művelt...! - Ő lenne Illetlen Imogen? - Lehet, hogy vérségi kapcsolat fűzi a Blanchfordokhoz, lehet, hogy hatalmas vagyont örökölt, mégis...
- Sandownék bálján történt... Ő és Vanneck... egy ágyban... Lady Vanneck másnap öngyilkosságot követett el... - Azért ne feledkezz meg róla, drágám, hogy ez a lány roppant mód szórakoztató tud lenni... Hogy Blanchfordék egyenes ági leszármazottja, azt már nem is említem... - Ó! Illetlen Imogen! - tárta szét kék-arany legyezőjét Lady Lyndhurst. - Hogy is felejtkezhettem el róla! Ő olyasvalaki, aki lordságodat mindenképp lázba hozná! - Miből gondolja? - Amikor az ifjú hölgy nevét szárnyra kapta a hír, ön nem tartózkodott Londonban. A legkevesebb, amit Imogen Waterstone-ról állíthatunk, hogy rendkívül színes egyéniség mosolyodott el Selena. - Az a fajta kékharisnya, aki az ön érdeklődését felkeltheti. És akkor még nem is említettem, hogy hasonló elragadtatással viseltetik Zamar iránt, mint ön, Colchester! - Az meg hogy lehet?! - Ám, ha emlékezetem nem csal, bajos lenne a jó ízlést és a kifinomult mozgáskultúrát számon kérni rajta. Néhány napi hideg borogatás szükségeltetik ahhoz, hogy az ember elviselje, ahogyan ez a lány a valcert táncolja...! - Jól ismeri az említett hölgyet? - sandított az asszonyra Matthias. - Azóta, hogy három éve megesett, ami megesett, élő ember nincs, aki ne emlékezne a nevére. Akkortájt mindenki a Vanneckkel való afférjáról beszélt! Én is jól megnézném magamnak, ha látni engedné ez a rettenetes tömeg! Ön nálamnál jóval magasabb, átlát a fejek felett? - Hogyne - mormolta az earl -, a legapróbb részletekig ki tudom venni! Ha így tervezte, ha nem, Imogen bevonulását kritikus, elszörnyedt-elragadtatott pillantások kísérték. Azon még senki nem ütközött volna meg, hogy vakító - az évad legdivatosabb színének kikiáltott -„zamari" zöld estélyiben jelenik meg, de a kívánatosnál mélyebb betekintést engedő és a megengedettnél csábosabb fodrokat vető ruhaköltemény szegélyeit díszítő, vígan fickándozó delfineken és aranyosan fénylő kagylómotívumokon a minden előítélettől mentes tekintet is menten fennakadt. A lehengerlő látványt tetézte a lány fején pompázó turbán - az ókori Zamar mindennapjaiban szokványos darab -, amelyet szintén delfint mintázó arany hajtű rögzített a helyére. Hiába is cserélte okuláréját lornyettre Horatia, ezüstszín selyemruhája nem vehette fel a versenyt unokahúga tündöklő öltözékével. Matthias - vigyorát visszanyelve - vidoran nézte, ahogy Imogen újabb és újabb ismerősöket köszönt a népes vendégseregben. Úgy látta - és semmi nem győzhette volna meg az ellenkezőjéről -, hogy a csillárok fényesebben ragyognak, a férfiszemek éhesebben villannak, amerre a lány energikus léptekkel elhalad. - A helyében meg sem fordulna a fejemben, hogy férjet foghatok magamnak - mélázott Selena. - Hacsak a nagynénje meg nem győzte, hogy az öröksége sokakat elnézőbbé tesz. Igaz, ami igaz, némely férfiakat meglepő tettekre visz rá a kétségbeesés... Matthias merte remélni, hogy Selena nem hallja, amint megcsikordulnak a fogai. Imogennek ezt azért számításba kellett volna vennie: Blanchford márkival való rokonsága lehetővé teszi a visszatérést a Társaságba, de a három évvel ezelőtti események felemlegetésének nem vet gátat. Ha az újult erővel támadó pletykálkodás suttogó hangjai az ő fülébe eljutottak, akkor a lányéba is eljutnak. Pillantását egy percre sem vette le Imogenről. Miss Waterstone nem látszott tudomásul venni, miről is folyik körülötte a beszélgetés, vagy ha mégis, hát szemmel láthatóan hidegen hagyta. Az earl elismeréssel adózott a lány bátorságának, aki - bár a terem minden szegletéből a saját nevét hallhatta visszhangozni - Horatiával az oldalán valamennyi ismerőst lelkesen
üdvözölt. Matthiasnak igazán nem kellett elmagyarázni, micsoda lelkierő és önfegyelem szükséges ahhoz, hogy az ember szilárdan tartsa magát a mindenkori híreszteléseken élvezettel csámcsogó, rosszindulatú népség gyűrűjében. Már maga sem értette, miért voltak kétségei afelől, hogy ez a remek idegzettel bíró hölgyemény képes lesz-e keresztülvinni az őrültséggel határos tervét. - Colchester? Matthias figyelme azonnal az őt értetlen arckifejezéssel néző Selena felé fordult. - Elnézést! Elkalandoztak a gondolataim... - Mondja, jól érzi magát? - Soha jobban! - felelte a férfi, azzal félig kiürült pezsgőspoharát egy ismét felbukkanó lakáj tálcájára tette. - És ha most megbocsát, magára hagyom. A lehető legrövidebb időn belül ki kell derítenem, valóban foglalkoztatja-e Miss Waterstone-t a házasulás gondolata. Azt a fajta döbbenetet, amely Selena jól kordában tartott arcvonásaira e kijelentés hallatán kiült, sem azelőtt, sem azután nem láthatta senki. Matthias kis híján hangosan felkacagott. - Ezt... ezt nem mondhatja komolyan! - Az asszony hathatós erőfeszítéseket tett, hogy nyugalmát visszanyerje. - Elment az esze, Colchester? Már csak nem akarja Imogen Waterstone-t a szóba jöhető feleségek közé sorolni?! Ha a fele igaz annak, amit hallottam róla... - Tudja, Selena, rólam is hetet-havat összehordtak már. Ezért aztán soha nem adok hitelt a szóbeszédnek. - Az isten szerelmére! Rajtakapták Vanneckkel! Ha másra nem is, a rangjára tekintettel kell lennie! Ön egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy megkérje ennek a lánynak a kezét! Nehogy azt merészelje mondani, hogy a pénzére pályázik! Hisz önt - egyebek mellett Colchester, a Krőzus néven is emlegetik! - Ha meg nem sértem, Selena... Indulok, és keresek valakit, aki illendően bemutathat Miss Water-stone-nak! Matthias sarkon fordult, és nem titkolva célját, egyenesen az amúgy is közfigyelemnek örvendő Imogen-Horatia páros felé vette az irányt. A szájtáti nép ijedten szétrebbent előtte, kisebb csoportosulásokra bomlott, és - lélekben már az újabb skandalum megvitatására készülve - elképedten figyelte vonulását. Az időzítés tökéletes volt: Matthias ugyanabban a pillanatban ért a párt hurokként szorongató embergyűrűhöz, mint Lord Vanneck. Vannecket hipnotizálhatta Imogen látványa, különben mi más magyarázta volna, hogy kevés híján Matthias tökéletesen suvickolt csizmájára taposott? - Bocsánat! - mormolta, és azon igyekezett, hogy minél jobb rálátást nyerjen a lányra. Ekkor azonban tudatosodott benne, ki az, akivel összeütközött. - Colchester! - Tekintetében a meglepetést azonmód a kíváncsiság váltotta fel. - Hallottam, hogy hazatért. De mi a fészkes fenét keres itt? Ha jól tudom, ódzkodik a társasági eseményektől... - Mindenki megbolondult?! Folyton ezt kérdezik tőlem! Kezdem unni. Vanneck elvörösödött, keskeny szája sértődötten megrándult: - Nem állt szándékomban untatni. - Ügyet se vessen rá, Vanneck! Ma este úgyis nagyobb horderejű dolgok foglalkoztatnak. - Úgymint? Matthias úgy tett, mint aki nem látja az ellenséges, bajt szimatoló villanást Vanneck tekintetében. Eddig sem volt szokása odafigyelni erre az emberre: lett légyen bár a Zamari Társaság és az earl által is legfőképpen kedvelt klubok tagja. Tisztában volt vele, hogy a hölgyek körében Vanneck valaha jóképű férfinak számított. Ám azt még legelfogultabb hódolói sem tagadhatták, hogy - negyvenes évei derekára érve - az állandó ivászat és a kicsapongó életmód maradandó nyomokat hagyott a külsején. Arca felpüffedt, hajdan markáns, mára erejüket vesztett vonásai eltéveszthetetlenül a mértéktelen italozásra utaltak. S mert Vanneck a legkevésbé sem érdekelte, Matthias minden figyelmét a ház úrnőjének bemutatkozó Imogennek szentelte. A jó húsban lévő, ám a végletekig bűbájos Lady Letitia Bluntnak eszébe sem jutott Horatiával való közeli ismeretségét eltagadni. Mi több, Letty dundisága legszebb perceit
élhette: tudván tudhatta, hogy mindenki, AKI SZÁMIT, másnap az ő estélyéről fog beszélni. Tagadhatatlan, Horatia csalhatatlan biztonsággal választotta ki, mely bálon kell unokahúgának először megjelennie. - Imogen Waterstone - mondta Vanneck, mint akinek hirtelen eszébe ötlik a név. - Jó három éve nem láttam őt. Habár néhai feleségem legkedvesebb barátnője volt... - Magam is így hallottam - sandított a szeme sarkából a másik férfira Matthias. - Tán ismeri a hölgyet? - dermedt meg Vanneck. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy amit hallottam róla, elég ahhoz, hogy megismerni akarjam. - Bár tudnám, mit láthatnak benne mások! - morfondírozott Vanneck. - Ami férfielme számára megfoghatatlan, az - tapasztalásom szerint - mind Miss Waterstone-ban összpontosul... Colchester gyomra golyóbissá zsugorodott. Maga a feltételezés - miszerint Vanneck a maga brutális valójában a püffedt, szőrös testéhez nyalábolhatta, majd maga alá gyűrhette Imogent -, jószerivel az állatot hozta elő Matthiasból: szíve szerint egyetlen ökölcsapással leterítette volna feltételezett ellenfelét. De a sokak által kétségbe vont jólneveltségének engedelmeskedve nem mozdult. - Colchester! A bömbölés akár Matthias lelkéből is elődüböröghetett volna. Pedig csak Letty csodálkozta el magát, mint aki meglepődik azon, hogy feltétlenül elvárt meghívottját a vendégei közt tudhatja. Innentől fogva nem akadhatott jelenlévő, aki ne érezte volna át az életben egyszer megadatott, elszalaszthatatlan lehetőség súlyát. - Letty! - lehelte a kövérkés kacsó fölé hajolva Matthias. - Hadd köszönjem meg, hogy ilyen emlékezetes estély részese lehetek! Más körülmények között követelném, de most még kérni is alig merem... volna rá mód, hogy megismerhessem a vendégeit? Letty holdvilágképe felderült. - Hát ez csak természetes! Bemutatom igen kedves barátnémat, Mrs. Horatia Elibankot és az unokahúgát, Imogen Waterstone-t. Hölgyeim, Colchester earlje áll önök előtt!
Horatia feszült arccal nyújtotta csókra a kezét. Matthias megnyugtatóan rámosolygott. - Örvendek, Mrs. Elibank! - Figyelmét nem kerülte el a lány szemének türelmetlen villanása. - Uram! - köszörülte meg a torkát Horatia. - Hadd áruljam el, hogy unokahúgom Zamar lelkes csodálója. Matthias most Imogen kesztyűs kacsója fölé hajolt. - Minő meglepetés! - idézte eszébe az idióta mondatot, amelyről a lány meghagyta, hogy feltétlenül ezzel indítsa a beszélgetést. - Magam is az volnék! Imogen tekintetében a diadalittas elégedettség apró tüzei gyúltak, hallván, hogy a férfi szépen megtanulta a szerepét. - Uram, egészen véletlenül nem azt a Lord Colchestert köszönthetjük önben, aki az újabban még az Egyiptomnál is nagyobb népszerűségnek örvendő Zamart felkutatta? - De igen, egészen véletlenül az a Colchester vagyok. - Az earl úgy döntött, ideje eltérni az előre kigondolt, bugyuta párbeszédtől. - Bár szabad legyen megjegyeznem, semmi értelme az összehasonlításnak. Zamar azért népszerű manapság, mert... egyszerűen Zamar! A szövegkönyvben sehol nem szereplő mondatok hallatán Imogen szemöldöke enyhén megrándult, de ő továbbra is saját sorait citálta. - Örülök, hogy megismerhettem, mylord. Úgy vélem, nem lesz nehéz közös témát találnunk. - Akár most azonnal elkezdhetnénk kellemesnek ígérkező eszmecserénket. Megtisztelne ezzel a tánccal? - Ó, hogyne! - pislogott meglepetten Imogen. Matthias röviden Horatia felé biccentett, majd karját nyújtotta a lánynak. Ha a természet néhány centivel hosszabb végtaggal áldja meg, talán még megérinthette volna Imogen ruháját, aki suhogó léptekkel máris a táncolók felé csörtetett. Így csak a táncparkett szélénél érte utol. Imogen megpördült, magához rántotta a férfit, és egy keringő lágy ritmusára határozott mozdulatokkal kezdte vonszolni maga után.
- Elkezdődött! - suttogta izgatottan. - Mindamellett nagy megkönnyebbülés, hogy ma este önt is itt láthatom, uram! - Követtem az utasításait! - Igen, tudom, de mindvégig aggasztott, hogy mégis meggondolja magát a tervvel kapcsolatban. - Én pedig azt remélem, hogy inkább ön gondolta meg magát... - Eszem ágában sincs! - Gyors, fürkész pillantása végigszáguldott a sokaságon. Az egyik csendesebb sarok felé irányította párosukat. - Nem tudja, Vanneck itt van? - Igen, találkoztam már vele. - Matthias számára az újdonság erejével hatott, hogy úgy is lehet táncolni, hogy a nő vezet. - Kiváló! - Imogen keze szorosabbra fonódott a férfi ujjai körül. - Bizonyára szemet szúrt neki, hogy ön ilyen nyilvánvalóan kimutatja az érdeklődését irántam. - Kétlem, hogy bárkinek is elkerülte volna a figyelmét a kettősünk. Be kell vallanom, ahhoz, amit most művelünk, magam sem láttam még foghatót. - Annál jobb! A megbeszéltek szerint Horatia néni épp most kotyogja ki Lady Bluntnak, miféle térképet hagyott rám a nagybátyám. Pillanatokon belül mindenki a Királynői Nagypecsétről fog suttogni. A hír, ha ma este nem is, legkésőbb holnap reggelre Vanneck fülébe is eljut. - No igen, a nagybecsű Társaság nem a titoktartásáról híres -jegyezte meg zordan Matthias. - Egyetlen elejtett szó a Nagypecsétről, és Vanneck azonnal tudni fogja, ön miért intézte úgy, hogy bemutassanak minket egymásnak - mosolyodott el önelégülten Imogen. - Hacsak nem ötlik az eszébe, hogy más okom is lehet rá, hogy meg akarjam ismerni önt nézett merőn a lány szemébe Matthias. - Nevezetesen? - Még nem hallotta a nagy újságot? Épp feleséget keresek magamnak! - Csak tudnám, miért hozakodik elő folyton ezzel?! - fortyant fel Imogen. - Épeszű emberben fel sem merül, hogy ezért legyeskedik körülöttem! - Ugyan miért nem? - Ennyire nem lehet ostoba, Colchester! - Egészen kihozta a sodrából ez a nehézfejű earl. Nyugodjék meg, mindenki tisztában lesz vele, hogy csak a térképet akarja tőlem! A terv beindult, és nem fogom az aggályoskodása miatt leállítani. - Ha már a kitűzött céltól nem téríthetem el, azért megengedi - Matthias a beszélgetésüket élénk érdeklődéssel kifülelni vágyók felé villantott egy széles vigyort -, hogy némely pontokon magamhoz ragadjam a vezetést? - Ezt hogy érti? - Ön talán unalmasnak és régimódinak találja a módszert, de nekem még azt tanították, hogy tánc közben a férfi vezet. - Ó! - Halvány rózsaszín pír futotta el Imogen arcát. - Bocsásson meg, kérem! Kissé kijöttem a gyakorlatból. Három éve felfogadtam egy francia instruktort. Philippe azt mondta... - Philippe? - kérdezett vissza Matthias. Ekkor vette észre a táncparkett szélén nyakát nyújtogató Vannecket, aki nem titkolt érdeklődéssel figyelte a lányt. - Philippe D'Artois, a tánctanárom. Szóval, ő mondta, hogy ez valami velem született dolog lehet, hogy tánc közben önkéntelen átveszem a vezetést. Ezt ő kimondottan izgalmasnak találta... - Igazán? - Azt mondogatta, ha velem keringőzik, felforrósodik a vére... - kuncogott a lány. - Hisz tudja, milyen romantikus népség a francia! - Hogyne tudnám!
Matthias hirtelen égető vágyat érzett, hogy minél többet megtudjon erről a teremtésről. A zsúfolt terem nyilvánvalóan alkalmatlan meghitt beszélgetésre. De a kertben csak találnak egy csendes zugot! Minden erejét beleadva sikerült megállítania Imogent, aki már megtette a megfelelő előkészületeket, hogy magával sodorja partnerét a következő forgásba. - Szippantsunk egy kis friss levegőt, Miss Waterstone! - Nincs kedvem friss levegőt szippantani! - tiltakozott a lány. - Dehogyis nincs! - Matthias a könyökénél fogva határozottan a kertre nyíló hatalmas ajtók felé irányította Imogent. - Elviselhetetlen itt a hőség! - Érdekes, nekem egyáltalán nincs melegem! - Nekem viszont igen! - Hogyan? - Mással is megesett már, hogy az önnel való keringőzés mámorító érzésétől felforrósodott a vére! - Vagy úgy! - gyúlt felismerés a lány tekintetében. - Akkor valóban jót fog tenni a friss levegő, uram. - Kezét a férfi karjába fűzte, és engedelmesen lépkedett mellette. A hozzájuk legközelebb eső kijáratot azonban bámész kíváncsiskodók kisebb csoportja állta el. Matthias úgy határozott, jobb lesz elkerülni a velük való találkozást, ezért azonnal egy másik ajtó felé vette az útját. Döntésével kisebb katasztrófát idézett elő. A hirtelen irányváltoztatás felkészületlenül érte Imogent. Egyensúlyából kibillentve egy pezsgőspoharakkal megrakott tálcát cipelő lakájnak ütközött. A tálca hatalmas csattanással a földre zuhant. A poharak csörömpölve szilánkokra törtek, a szétfröccsenő ital irtózatos károkat okozott a baleset közvetlen közelében álló hölgyek ruháin. Matthias az egyik nőben Theodosia Slottra ismert. Aztán az asszony is észrevette őt. Szeme elkerekedett, szája elnyílt a borzalomtól. Elszörnyedve az arca elé kapta a kezét. - Colchester! - sóhajtotta elhaló hangon, majd aléltan a padlóra hanyatlott. - A rohadt életbe! - mormolta Matthias. Általános kavarodás vette kezdetét. A férfiak tanácstalannak tűntek. Tekintetük zavartan cikázott a földön heverő test és az earl között. Néhány hölgy azonban tudta, mi a teendő. Repülősós üvegcséikért nyúltak, ám rettegő pillantásukat nem vették le Matthiasról. - Azt mondom, Miss Waterstone... - A férfi torkára forrt a szó, amikor Imogen letérdelt, és buzgón segített a lakájnak összeszedegetni az üvegcserepeket. Matthias talpra rángatta a lányt. - Mégis inkább távoznunk kéne. Ez az ügy kezd unalmassá válni. Menjen, keresse meg a nagynénjét, én addig előállíttatom a hintójukat. - De hiszen csak most jöttünk! - Imogen hagyta magát elvezetni a helyszínről, de még visszalesett a válla fölött. - Ki volt ez a furcsán viselkedő hölgy? És miért ájult el, amikor megpillantotta önt, mylord? - Sajnálatra méltó módon sikerült olyan hírnévre szert tennem, ami egyesekből ezt a hatást váltja ki.
5. fejezet Mielőtt a lovászfiú becsukhatta volna az ajtót, J. VJ. Matthias behajolt a hintóba. A kocsi lámpáinak halovány fényénél a lányéba mélyesztette szigorú tekintetét. - Mindenképpen beszélnem kell önnel, Miss Waterstone! De ez ma este aligha lehetséges. Visszanézett a Blunt-palota lépcsőjére, az érkező, távozó vendégek színes kavalkádjára. Holnap délelőtt tizenegy órakor meglátogatom. Kérem, szíveskedjék otthon tartózkodni az idő tájt.
Imogen szemöldöke ráncba szaladt a parancsoló hang hallatán, de azután belátta, hogy muszáj engedményeket tennie. A bál túlságos megpróbáltatást jelentett az earl számára, máskülönben dolgaik jól haladnak. - Várni fogom, uram! Bátorítóan a férfira mosolygott, hátha zaklatottsága ettől némileg enyhül, de mindössze annyit ért el, hogy Matthias pillantása még inkább elsötétült. Jól neveltnek mondható főhajtással búcsúzott, és becsukta az ajtót. Az utcai gázlámpa fényében jeges-fehéren megcsillant hajában az ezüstös tincs. Imogen nézte, amint a távolodó férfit elnyelik az éjszaka árnyai. Ekkor Vanneck jelent meg a lépcsőn. Pillantása egy szemvillanásnyi időre összefonódott a lányéval, aztán a hintó döccenve elindult. Imogen csendesen hátradőlt az ülésen. A temetés óta nem látta Vannecket. A három, mértéktelen italozással töltött év nem múlt el nyomtalanul a lord fölött. Ha lehet, még gonoszabbnak tűnt, mint valaha. - Ahol Colchester felbukkan, ott mindig történik valami - méregette az unokahúgát lornyettjén át Horatia. - Bár ezt akár rólad is elmondhatnám. Ma este sem adtál okot panaszra, kedvesem - tette hozzá neheztelőn. Az ismerős, rosszalló hang visszarángatta Imogent a valóságba. - Ismered a hölgyet, aki Colchestert megpillantván elájult? - Őlordsága sajátos képességekkel bír, nem igaz? Először Besst „terítette le", most pedig Theodosia Slottot. - Az adott körülmények között érthető, hogy Bess fejéből kiszaladt a vér. Azt hitte, egy szellemet vagy vámpírt lát. No de mi oka lehetett az ijedtségre Theodosia Slottnak? Horatia úgy tett, mint akinek egyéb vágya sincs, mint kibámészkodni az ablakon. - Lerágott csont. Ahogy a Colchester körül kerengő történetek legtöbbjéről, úgy erről sem lehet megállapítani, mennyi az igazság belőle, és mennyi a kitaláció. - Nem bánnám, ha részletesen beszámolnál róla. Horatia az unokahúgára kapta kétkedő tekintetét. - Mintha azt mondtad volna, hallani sem akarsz az earlről szóló pletykákról. - Lehet, hogy eső után köpönyeg, de most már úgy látom, jobb, ha ismerem a viselt dolgait. Ahhoz, hogy a tervemet sikerrel végigvigyem, tudnom kell, miként viselkedik a társam bizonyos helyzetekben. - Vagy úgy - meredt rá elgondolkozva Horatia. - Nos, hol is kezdjem? Akkor, amikor Theodosiát bevezették a Társaságba, az ifjú hölgy az évad koronázatlan királynőjének számított. Mindebből sikert kovácsolva hamarosan kezét nyújtotta egy bizonyos Mr. Harold Slottnak, akinek a családja elsősorban a szállítmányozásban volt érdekelt, és aki jócskán idősebb volt fiatal nejénél. - Megkapó, ámbár szokványos eset - jegyezte meg türelmetlenül Imogen. - Eddig a részig mindenképp. Ám amint Theodosia teljesítette kötelességét, vagyis fiúörökössel ajándékozta meg idősödő urát, a nevét egyre gyakrabban emlegették együtt egy jóképű ifjúéval, Jonathan Exelbyével. - Hajói értem, ez az Exelby Lady Slott szeretőjévé avanzsált. - Pontosan. Exelby leginkább a játéktermekben érezte jól magát. És akkortájt a legfelkapottabb hely a Tévelygő Lelkek volt. Szabadjon hozzáfűznöm, ma is az. Itt történt, hogy egymásba botlottak Colchesterrel, és heves vitába bonyolódtak. Odáig fajultak a dolgok, hogy egyetlen megoldásként csakis a férfias megütközés kínálkozott... - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy Colchester párbajra hívta ki Exelbyt?! - Imogen ereiben meghűlt a vér.
- Akkoriban azt beszélték. - Horatia nemtörődöm mozdulattal odébb hessegette a kellemetlen gondolatot. - De tudod, hogy van ez! A párbajozást a törvény is tiltja. És abból, aki idáig merészkedett, úgysem húzhatsz ki egy szót sem! - Meg is halhatott volna! - Ha hinni lehet a szóbeszédnek, Exelby volt az, aki megsenyvedte a találkozást. Mondhatni, az életébe került. - Még a feltételezést is elutasítom! - préselte ki a szavakat cserepes ajkain át Imogen. - Ha igaz, ha nem - vont vállat könnyedén Horatia -, a párbajt követően senki nem látta Exelbyt. Nyoma veszett. Sokak szerint egy jelöletlen sír fogadta magába a testét. S mert árvaként nőtt fel, senki nem akadt, aki a holléte felől érdeklődött volna... - Vérlázító, micsoda ostobaságokat képesek elhinni az emberek! Már ha nem róluk van szó... - Meglehet. - Horatia egyre inkább belemelegedett az elbeszélésbe. - Ám Theodosia elhíresztelte, hogy Colchesternek az sem volt elég, hogy ezt a csúfságot elkövette. Állítása szerint az earl bekopogtatott hozzá a párbajt követő reggelen, és bizonyos szolgáltatásokat követelt tőle. - Miket? - Lady Slott a lelkét teszi rá, hogy azon a reggelen Colchester a következőket közölte vele: miután a vita Theodosia személye körül robbant ki, s mert a párbajban ő győzedelmeskedett, minden joga megvan rá, hogy a régi szerető helyét elfoglalja a nő ágyában... Imogen hosszú percekig megszólalni sem tudott. Lélekjelenlétét visszanyerve is csak annyit volt képes kinyögni: - Ezt képtelen vagyok elhinni! - Higgy, amit akarsz, de akkoriban másról sem lehetett hallani! Már csak azért is jól emlékszem rá, mert „Dunstoke Démoni Ikrei" esete után egyébről sem beszéltek... - Miféle „Démoni Ikrek"? - kérdezte elhűlten Imogen. - Hogy ikrek voltak-e, vagy sem, ki tudja? De ez a fiú és lány alkotta testvérpár porig égetett egy kastélyt fenn, északon - magyarázta türelmesen Horatia. - A lángokba veszett a lány tiszteletre méltó kort megért férje, akit drágakőgyűjteménye miatt méltán emlegettek az elismert szakértők között... - Beteljesedett az ikrek sorsa? - Á, dehogy! Azóta sem hallani felőlük! Mindenki azt várta, hogy az ikerpár felbukkan Londonban, és egy hasonlóan vagyonos úriemberre veti ki a hálóját. Ám ha mindez bekövetkezett is, a feledés jótékony fátyla borult rá, mivel Colchester azt tette, amit tett... - Akárhogy próbálkozol is, nem tudod elhitetni velem, hogy Colchester ilyen aljasságra képes... - rándult grimaszba Imogen arca. - Ő maga sosem nyilatkozott a történtekről, Theodosia viszont annál többet - fejtegette Horatia. - Mindent elkövet, hogy életben tartsa a pletykát. Hisz láttad a ma esti alakítását. - Ennek a nőnek színpadon lenne a helye! - fintorodott el a lány. - De ez az egész túl nevetséges ahhoz, hogy igaz legyen. Colchesterben nincs annyi kurázsi, hogy bárkit is párbajra hívjon, és ha mégis, hát képtelen lenne megölni az ellenfelét, és odáig sosem merészkedne, hogy elcsábítsa az áldozat szeretőjét. - Nem ismerted akkoriban Colchestert. - Horatia egy pillanatra elhallgatott. - Ami azt illeti, most sem. - Épp ellenkezőleg! Kezdem azt hinni, nálamnál jobban senki nem ismeri. - Ezt meg miből gondolod? - hökkent meg a nagynéni. - Sok bennünk a közös vonás - felelte Imogen. - Az olyan mimózalelkületű ember, mint az earl is, sosem alacsonyodna odáig, hogy vitába bocsátkozzon holmi Theodosia Slottok miatt!
Idegileg pedig nem bírná a megterhelést, amit a férfias összecsapás jelent. Szerintem még annyi bátorság sem szorult belé, hogy egy játékbarlangba bemerészkedjen. - Azt mondod? - Teljes képtelenség! - csóválta meg a fejét Imogen. - Az ilyen jó ízlésű, kifinomult ember a szerencsejátékoknál értelmesebb időtöltést választ magának. - Hadd ábrándítsalak ki, szívecském! A kérdéses kaszinó történetesen Colchester tulajdonában volt! Imogen legközelebb nem ússza meg ennyivel, fogadkozott magában Matthias. Kiszállt a hintóból, és fellépdelt városi háza lépcsőjén. Addig nem jön el a lánytól holnap, amíg minden kérdésére választ nem kap. Ha addig él is, de kideríti, mi történt valójában Vanneck és Imogen között. A Társaságot ismerve biztosan nem az, amit híresztelnek. Az ajtó szélesre tárult az earl előtt: Uftonnak mindig is volt érzéke az időzítéshez. Boltozatos, végtelenségig tar koponyáján vidáman megcsillant a falikarokban lobogó gyertyák fénye. Szokásos, rendíthetetlen nyugalmával bocsátotta be gazdáját. - Remélhetem, hogy kellemesen telt az estéje, uram? - Fogalmazzunk inkább úgy - húzta le a kesztyűjét Matthias, amit aztán azonnal a komornyik kezébe nyomott -, hogy élménydús volt. - Fájlalom, hogy ezt kell mondjam, de az est további része is élményekben gazdagnak ígérkezik, mylord. Matthias megtorpant a hall közepén, és visszalesett a válla felett. Ismerte az emberét: Ufton nem a levegőbe beszél. - No, halljam, miféle meglepetést készített elő nekem? - Ártatlan vagyok, uram! Igazán nem tehetek róla, hogy a látogatói hívatlanul betoppantak... - Látogatók ilyen késői órán? Félix az? Vagy Plummer? - Nem, uram. A testvére érkezett meg a kísérője társaságában. - Sosem állt jól magának a viccelődés, Ufton. Vagy ezt a harmatgyenge próbálkozást a szenilitásának tudjam be? A vérig sértett komornyik méltóságteljesen kihúzta magát, és rezzenéstelen arccal meredt urára. - Ön is jól tudja, mylord, hogy nem szokásom viccelődni. Mint már azt ön is nemegyszer szóvá tette, a humorérzéknek abszolúte híján vagyok... - De a jó isten áldja meg, ember! Hosszú évek óta szolgál mellettem, már csak feltűnt, hogy egyedüli gyerek vagyok... - Derült égből villámcsapásként hasított belé a gondolat. Megzavarodva pislogott a komornyikra. - Csak nem a féltestvérem... a... a húgom van itt? - Bizonyos Lady Patrícia Marshall - bólintott őszinte együttérzéssel Ufton -, bizonyos Miss Grice kíséretében, uram. - Gazdáját megkerülve kitárta a könyvtárszoba ajtaját. Matthias valósággal megdermedt. A könyvtár! A szentélyek szentélye, a szent menedék, boldog órák emlékének őrizője! Ide senki nem tehette be a lábát az ő előzetes beleegyezése nélkül. Azok közül, akik bebocsáttatást nyertek, sokan nagyon zavarónak és nyomasztónak találták a za-ari motívumokkal és színekkel ékesített helyiséget. Azoknak is előbb-utóbb menekülhetnékjük támadt, akik ráéreztek a hely különleges voltára. Matthiast teljességgel hidegen hagyta vendégei véleménye. Itt minden úgy és azért létezett, hogy őt Zamarra emlékeztesse. Valahányszor belépett a könyvtárba, úgy érezte, egy másik, valaha létezett, jelentől-jövőtől független világba kerül. Ebben a szellemek és ókori népek uralta birodalomban megszabadulhatott saját múltja kísértő árnyaitól. Hosszú órákra a munkájába temetkezett:
próbálta értelmezni mindazt, amit Zamar titokzatos népe maga után hagyott. Addig sem kellett a valahol a lelke legmélyén felsíró, magányos hangra figyelnie... A könyvtár tökéletes mása volt az egykor elveszettnek hitt város alatt futó katakombák legeldugottabb helyére kényszerített ókori könyvtárnak, amit Matthias maga tárt fel. A mennyezetről dús hullámokban „zamari" zöldben és aranyban pompázó drapériák hulltak alá, méltó összhangban a padlót borító vastag szőnyegekkel. A falak arannyal futtatott, mesteri domborművei azt az érzetet keltették a belépőben, hogy egy ókori oszlopsor kellős közepébe került. A könyvespolcok a legkülönbözőbb formájú és nagyságú, görög, latin vagy más egyéb, érthetetlen nyelven íródott kötetek alatt rogyadoztak. A tárlók a beléjük vésett üzenetektől karcos agyagtábláktól, és a pergamennél időtállóbb, a tintát az öröklétig magukba szívó tekercsektől roskadoztak. A feltalálás súlyától reszketve Matthias saját kezűleg hordta elő mindezeket egy elfeledett nép titkos könyvtárából. Amíg Rutledge-ot mindenekelőtt a drágakövek érdekelték, ő ezeket a kincseket tartotta felbecsülhetetlen értékűnek. Az oszlopsort imitáló falfestmények között olajosan villantak meg a Zamart jelen, romos állapotában ábrázoló képek. A szoba szembeeső sarkaiban Zamaris és Anizamara kőszobra magasodott. A bútorzat mintázata megfelelt a hagyományos zamari kívánalmaknak: delfin- és kagylóformák felváltva követték egymást. Matthias belépett a helyiségbe, amelyet egyedül a lobogó tűz fénye világított meg. A kandalló közelében álló, szintén delfint formázó díványon két női alak - egy fiatalabb és egy középkorúnak látszó - dermedt tökéletes mozdulatlanságba. Összesimulásuk vélhetőleg a szokatlan környezetnek volt tudható. Porlepte úti ruhájuk bizonytalanságot, félelmet takart. A várakozással töltött idő mindkettejüket idegessé tehette, mert ijedten összerezzentek, amikor az earl végre elébük lépett. A fiatalabbik rémült, esdeklő tekintettel nézett fel a férfira. És ekkor Matthias pillantása a saját, ezüstösen fénylő, szürke szempárjával találkozott. Mintha a borotválkozó tükrébe nézett volna. Magamagát is meglepte, hogy előtte ülő féltestvérét kimondottan bájosnak találja. Ha nem lennének az arcán azok az aggodalom szántotta ráncok...! A lány görögös, tökéletes szabású orrán, finom arccsontján megfeszült a bársonyos bőr. Fényesen villódzó, sötétbarna haját csakis az anyjától örökölhette. Minden porcikájából eltökéltség és - furcsamód - könyörgés sugárzott. Az eleve szerencsétlenségre ítéltetettek pillantásával nézett fel sosem ismert bátyjára. Matthiast leginkább a szánalomra méltó teremtés királyi tartása és a szegényes öltözéke közötti különbség lepte meg. Szóval ez a lány a húga, Patrícia, akit eleddig sosem látott, és nem is állt szándékában megismerni. Vagyis ő lenne Thomas Marshall hőn szeretett, imádott, féltett lánya: a tündéri gyermek, akit nem azért kellett felvállalni, mert az anyja idő előtt fogant. Szeretnivaló volt; hisz az ő anyja ügyesebben gombolyította az események fonalát, mint Elizabeth. A sors kegyelméből Patrícia a női nem legtökéletesebbikétől, Charlotte Baole-tól született. Matthias már a könyvtárszoba közepén tornyosult. - Jó estét! Colchester vagyok. Igen későre jár. Megtudhatom, mi szél hozta ide önöket? Nagyon halkan beszélt. A szenvtelen hanghordozást még húszéves kora előtt sajátította el, és azóta is gyakran folyamodott a segítségéhez: a vele szemben állónak kétségei sem lehettek afelől, hogy a hang tulajdonosa semmilyen körülmények között nem kér vagy ígér kegyelmet. Patríciának szava akadt a barátságtalan fogadtatás hallatán. Megrettenve, óriásira tágult szemmel nézett fel a férfira, úgy tűnt, azonnal sírva fakad. Az idősebb nő, akinek a kesém beletörődés mély ráncokat szántott az arcára, előbb visszanyerte a lélekjelenlétét. - Miss Grice-nak hívnak, uram! - szólalt meg. - Én kísértem el a húgát londoni útjára. Az ifjú hölgy úgy tájékoztatott, ön lesz az, aki a költségeimet fedezi és a járandóságomat kifizeti.
- Nocsak! - Matthias egy kisebb asztalkához lépett, és gondos mozdulattal leemelte a szépen metszett kristály brandys palack kupakját. Emberes adagot töltött magának az italból. Amennyire én tudom, éppenséggel ő is megengedhetné magának mindezt. Az ügyvédeim gondoskodnak róla, hogy apám akaratának megfelelően, mindig időben megkapja az öröksége esedékes részét... - De nem tudok fizetni neki, mert egy árva fityingem sincs! - tört ki Patricia. - A pénz, ami nekem jár, ugyan rendben megérkezik háromhavonta, de a nagybátyám az egészet zsebre teszi! Aztán vagy lovakra és kopókra költi, vagy elkártyázza. Anyám nyakékét kellett zálogba csapnom, hogy a postakocsira a jegyet megválthassam! Matthias már a poharat készült a szájához emelni, ám most megmerevedett. - A nagybátyja? - Emlékezetében kutatott az ügyvédek által sokszor emlegetett név után. Ha nem téved, valami anyaági rokon. - Az a Poole nevű? - Igen. Pillanatnyilag ő az örökségem kijelölt kezelője, de minden pénzemet ellopja. Anya és apa tavaly már bevezettek a Társaságba, és anya azt mondta, az idei báli szezonon is feltétlenül jelen kell lennem. De a nagybátyám nem enged. Nagy ravaszul azt eszelte ki, megakadályozza, hogy férjhez menjek. Így továbbra is a fedele alatt kell éljek, és továbbra is kiforgathat az örökségemből. Ügy érzem, szegény szüleim halála miatt csapdába kerültem... - Csapdába? Kissé túlzónak tűnik a kifejezés - vágott közbe az earl. - Pedig ez az igazság. - Patricia zsebkendőt halászott elő a retiküljéből, és arcát beletemetve zokogni kezdett. - Ha tiltakozni próbáltam az eljárás ellen, a nagybátyám válasza csupán gúnyos nevetés volt. Azt állítja, az a pénz őt illeti, mert... mert anya és apa halála után ő volt az egyetlen, aki kész volt engem magához venni. Számtalanszor az arcomba vágta, hogy önre úgysem számíthatok. Mindezt jól tudom, de ebben az elkeserítő helyzetben nem maradt más választásom, mint az ön jóindulatára bíznom magam. A bájos arcon csordogáló könnyek valamit megrezdítettek Matthias lelkében. Képtelen volt nézni, ha egy nő sír. Minden lehulló könnycsepp az anyja szívfájdító sírógörcseire emlékeztette, amelyek mindig hisztérikus zokogásba torkollottak. Minden lehulló könnycsepp az akkor érzett tehetetlenséget idézte fel: gyermekként rá hárult a megoldhatatlan feladat, hogy az anyját megvigasztalja, miközben az apja - minden szomorúságok okozója bevágta maga mögött az ajtót, és egyedül hagyta fiát nyomorúságos helyzetében. - Intézkedem, hogy az ügyvédek járjanak utána, miként lehet javítani a kisasszony pénzügyi gondjain. - Nagyot kortyolt a brandyből, és várta, hogy az ital átmelengesse. - Majd csak kitalálnak valamit. - Az anyagi problémáim másodlagosak. Mylord, könyörögve kérem, ne küldjön vissza Devonba! - Patricia kétségbeesetten az ölébe ejtette a kezét. - El sem tudja képzelni, milyen sorsra ítélne ezzel! Képtelen vagyok visszatérni arra a helyre! Annyira félek! - Mitől fél? - próbálta volna atyáskodva jobb belátásra bírni Matthias, amikor egy hirtelen felsejlő gondolattól ő maga is halottfehérre sápadt. - Csak nem a... a nagybátyjától? Patricia hevesen megrázta a fejét. - Nem, uram. Amennyire lehet, még a társaságomat is kerüli. Őt csakis a pénzem érdekli. De két hónapja hazajött az unokabátyám, Nevil, akit kipenderítettek Oxfordból. - A lány ujjai összekulcsolódtak, oly szorosan, hogy az ujjpercei is elfehéredtek. - Ő az, aki megrémít. Folyton engem néz... - Folyton önt nézi? - bámult rá értetlenül Matthias. - Mi rossz van abban? Miss Grice megköszörülte a torkát, és acélos tekintetét sokat sejtetően az earlébe fúrta. - Mylord, ön sokat tapasztalt ember! Képzelje el azt a házat, amelybe hazatér a rovott múltú ifjú, és a szabad prédát látja a kényszerűségből ott tartózkodó lánykában... - Vagy úgy. - A mélyen megrendült Matthias erőtlenül a márvány kandallópárkányra könyökölt. Igyekezett szélsebesen rendbe szedni a gondolatait. - Mi van az édesanyja többi rokonával, Patricia?
- Senki nincs, aki befogadna. Matthias ujjai ideges dobolásba kezdtek a márvány hűvösén. - Lennie kell valakinek... - kezdte, majd segélykérően Miss Grice-ra nézett. - Lady Patricia azt mondta, önök vér szerinti testvérek - felelte az idősebb nő a kimondatlan kérdésre. - Önnek módjában áll megfelelő otthont biztosítani a húgának... A könyvtárszobán körbenyargaló tekintete a Matthiasnál kevésbé jó emberismerőket is meggyőzte volna róla, hogy Miss Grice bizony nem ilyennek képzeli a „megfelelő" otthont. Patríciára láthatólag semmilyen hatást nem tett a helyiség. Szemét állhatatosan a férfira függesztette, pillantásában a legteljesebb naivitás és a fiatalság ártatlan reménykedése csillant. - Mylord, kérem, könyörüljön rajtam! Nem dobhat ki az utcára! Apa azt mondta, hogy ön megígérte, ha úgy hozza a sors, gondoskodik rólam! - Miss Waterstone, egy úriember jött látogatóba! Imogen azonmód összehajtotta a Zamari Hírek legfrissebb kiadását, amelyet olvasott. Mrs. Vine torlaszolta el a nappali ajtaját. Az úriember, akit kurtán-furcsán bejelentett, csakis Vanneck lehet. Ezek szerint - a várakozásnak megfelelően - eljutottak hozzá a hírek. Imogent egy pillanatra páni félelem kerítette hatalmába, és azt kívánta, bár itt lenne vele Matthias. A következő percben azonban kijózanodott. Neki kell erős kézzel tartani a gyeplőt, ha azt akarja, hogy minden az elképzelései szerint alakuljon. Hisz az earl már tanúbizonyságát adta, hogy kritikus helyzetekben nem lehet számítani rá. Az asztalra hajította az újságot. - Vezesse be az urat! És Mrs. Vine... kérem, szóljon a nénikémnek, hogy vendégünk érkezett! - Igenis, kisasszony! - A meghatározhatatlan korú, nagydarab asszony elkínzott sóhaja érezni engedte, kötelességén felül teljesít, amikor a látogatót a nappaliba kíséri. Mrs. Vine - Imogen számára érthetetlen módon - házvezetőnői, egyben bérbeadói minőségében méltóságán alulinak tartotta, hogy a szállásért fizető lakók kéréseinek eleget tegyen. Közeledő léptek zaja hallatszott az előtérből. Imogen igyekezett összeszedni magát. A terv sikere ezen, a Vanneckkel való első találkozáson áll, vagy bukik. Furcsamód megint az jutott az eszébe, hogy nem bánná, ha Colchester itt lenne mellette. Mert lehet, hogy az earl nem az a kimondottan vakmerő típus, de megvan a magához való esze: és némi kis józan ész mindig elkel a nehéz percekben. Mrs. Vine újfent megjelent, majd az ajtókeretet betöltve - és a szerinte hozzá méltatlan szerepre kárhoztatva - közölte: - Bizonyos Mr. Alastair Drake kívánja tiszteletét tenni, kisasszony! - Alastair! - ugrott fel Imogen, lesodorva az asztalról a teáscsészét. A már kiürült porcelán sorsának megadva magát a szőnyegre hullt, ám szerencsére jóvátehetetlen károkat nem okozott. - Önre igazán nem számítottam! - Lehajolt, hogy felvegye a csészét. - Foglaljon helyet! - mondta, és felegyenesedtében az ajtóban álló, csinos fiatalemberre mosolygott. Édes, a régmúltba veszett emlékek rohanták meg. - Ezer éve nem láttam, Imogen! - Alastair telt ajka lassú, érzéki mosolyba húzódott. - Hogy repül az idő! - sóhajtotta a lány, és tekintete az elmúlt három év nyomait kutatta a férfi arcán. Szerencsétlenségére Alastair jóképűbb volt, mint valaha. A férfiak azon csoportjához tartozott, akik az idő előrehaladtával a női szem számára egyre kívánatosabbakká válnak. Szökés, barnába játszó haja a legutolsó divat szerint a megfelelő helyeken rövidült és göndörödött. A vakítókék szempár ugyanúgy tartozhatott egy elveszett fiúcskához, mint egy
világfihoz. Mint Lucy egyszer megjegyezte, aligha akad asszony, aki Alastair ártatlantapasztalt tekintetének ellen tudna állni... Alastair belépett a nappaliba. - Vallja be... de őszintén! Érdekfeszítőbb látogatóra számított?! Netán Colchesterre? Ha a helyi hírharangoknak hinni lehet, az earl feltűnő érdeklődést mutatott ön iránt Blunték bálján! - Hova gondol?! - villantotta rá szándéka szerinti: derűs, megnyugtató mosolyát Imogen. - A meglepetésem csupán annak szól, hogy láthatom önt. A házvezetőnőm ugyanis elfelejtette közölni, ki az, aki találkozni szeretne velem... Tölthetek egy kis teát? - érdeklődött talpig zavarban. - Köszönettel elfogadom - méregette félig leeresztett szempillái mögül Alastair. - Bár azt is megérteném, ha legutóbbi találkozásunk okán páros lábbal rúgna ki. - Hova gondol?! - ismételte önmagát Imogen. - Legnagyobb örömömre szolgál, hogy ismét láthatom - mondta, holott legnagyobb megkönnyebbüléssel az töltötte el, hogy szívverése lassan visszavált szokott ritmusára. Mondogathatta Lucy, hogy Alastairnél eszményibb bátyját elképzelni sem lehet, Imogen képtelen volt úgy tekinteni a férfira, mint a testvérére. Már többéves barátság fűzte Lucyt Alastairhez, amikor bemutatta a fiatalembert a Londonba látogató Imogennek. A megismerkedés pillanatában még nem lehetett tudni, hogy ők hárman a későbbiekben elválaszthatatlan triót alkotnak. Alastair készséges kísérőnek mutatkozott mindahányszor Vannecknek, halaszthatatlan teendőire hivatkozva - értve ez alatt a kaszinókban vagy a szeretőjénél tett látogatásokat -, nem állt módjában a hölgyeket jelenlétével megtisztelni. Lucy pirulva megvallotta barátnőjének, hogy határtalan megkönnyebbülésére szolgál, hogy a férje más nő ágyában talál kielégülést. Lidérces álmaiban se jöjjön elő, hogy Vanneck megjelenik a hálószobájában! De most, Alastairt látva, Imogen csak feledni kívánt. Főleg azt az időszakot, amikor szentül hitte, hogy ez a férfi szerelmes belé. Amikor úgy ölelte őt, mintha törékeny, selyem simaságú teremtményt szorítana magához. Néhány éve sűrűn követték egymást a heves ölelkezések: csókok csattantak a sötétségbe borult kertek, vagy a bálok árnyékborította, teraszain. Ha nem is érezte azt a kéjes borzongást, mint Philippe D'Artois karjában, a lány nagyon kellemesnek találta, ha Alastairhez simulhatott. De most, hogy Colchester perzselő csókja még mindig az ajkán égett, Imogen képtelen volt felidézni a szívdobogtató érzelmeket, amelyeket hajdanán Alastair iránt érzett. Ám azt kénytelen volt elismerni, hogy a fiatalember - nem hazudtolva meg önmagát - nagyon fess. Kabátja és nadrágja igazi szabászremek volt, és nyakkendője tökéletes csomózása is gyakorlott kézre vallott. Felöltője színe a szeme színével harmonizált. Alastair mindig is sokat adott a divatos megjelenésre. - Eleinte hinni sem mertem, hogy ön valóban a városban tartózkodik - vette át a csészét és a tányérkát a lánytól. Tekintete melegen megvillant. - Úgy örülök, hogy ismét láthatom. Ha tudná, mennyire hiányzott a társasága, kedvesem! - Igazán? - Imogen emlékezetébe kitörölhetetlenül beleivódott Alastair döbbent, haragvó arca, amikor őt és Vannecket megpillantotta. - Nekem is nagyon hiányzik Lucy. - A, igen. Szegény Lucy! - ingatta fejét a fiatalember. - Micsoda szomorú história! Gyakran eszembe jutnak a szép napok, amiket hármasban töltöttünk. - Elgondolkozva nézett a lányra. – De tudja, Imogen, a legkedvesebb emlékeim azért csak önhöz fűződnek. - Valóban? - Imogen felsóhajtott. - De miért nem írt soha egyetlen sort sem? Nagyon szerettem volna hallani Ön felől Lucy temetése után is. Végtére is... barátok voltunk... - Barátok? - keményedett meg a férfi hangja. - Kettőnk között jóval több volt barátságnál. Őszinte leszek, Imogen! Idő kellett hozzá, hogy a szörnyűség után begyógyuljanak a sebeim, és nem akartam még egyszer feltépni őket. - Miféle sebekről beszél?
- Mélyen megbántva és sértve éreztem akkor magam. - Alastair szája vékony vonallá keskenyedett. - Fel kellett dolgoznom magamban a látványt: amint Vanneck önt öleli... - Vanneck egyetlen pillanatig sem tartott a karjában! - csattant fel Imogen. - De hagyjuk is! Ez már a múlt. Minek hánytorgassuk fel a rég eltemetett emlékeket? Elárulná inkább, minek köszönhetem a látogatását? - Azt hittem, ezt nem kell magyarázni. - Alastair letette a csészéjét, megragadta a lány kezét, és felhúzta magához. - Amint meghallottam a hírt, hogy ön Londonban van, azonnal fellángoltak azok a régi érzések. - Alastair, kérem! - Imogen annyira megzavarodott a váratlan vallomástól, hogy arra sem volt ereje, hogy a kezét kiszabadítsa a fiatalember szorításából. - És mondanom kell még valamit, amit három éve szeretnék már elmondani önnek. Megbocsátottam mindent, ami azon a borzalmas éjjelen történt. - Megbocsátotta? - meredt rá a lány. - Ez igazán kedves öntől, bár fel nem foghatom, mit kellett volna megbocsátania. - Nem kell magyarázkodnia, kedvesem. Már nem számít. Vannecket mindenki ismeri, mint a rossz pénzt. Kihasználta az ön ártatlanságát és naivitását. Magam is túl fiatal voltam még. Hagytam, hogy a Társaság véleménye befolyásoljon. - Ne mentegetőzzék! - Imogen igyekezett finoman eltolni magától a férfit. - Tökéletesen megértem, hogy akkor és ott arra a következtetésre jutott, hogy Vanneck szeretője vagyok. Adott körülmények között mindenki azonnal a legrosszabbra gondolt volna. - Annyira felzaklatott, amit láttam, hogy képtelen voltam tisztán gondolkozni. Mire úgyahogy összeszedtem magam, Lucy meghalt, és ön elutazott. - Engedjen el, kérem! - Imogen két kezét a férfi vallanak feszítve próbálta kissé hátrébb kényszeríteni Alastairt. - De ma már mindketten idősebbek és bölcsebbek vagyunk. Tudjuk, hogyan értékeljük az ilyen dolgokat. - Mit sem törődve a lány kétségbeesett vergődésével, Alastair Imogen ajka fölé hajolt. - Az nem lehet, hogy elfelejtette a csókjaink és az öleléseink édes gyönyörűségét, kedvesem... Ebben a pillanatban hatalmas árnyék vetült a nappali szőnyegére. Matthias állt az ajtóban. - Zavarok? - érdeklődött oly jeges hangon, hogy attól még a pokol kénköves tüzei is sisteregve kialudtak volna. - Szentséges egek! - Alastair eleresztette a lányt, és ijedten elhátrált tőle. - Colchester! Imogen, levegő után kapkodva, az iménti huzakodástól még kipirulva, sarkon fordult. - Jöjjön csak be, mylord! - mondta éles, határozott hangon. - Mr. Drake épp menni készül.
6. fejezet Matthias abba a székbe ereszkedett, amelyben az előbb még Alastair ült. - Mit keresett itt Drake? - kérdezte veszélyesen halk hangon. - Régi ismerősöm. - Imogen a teáskannáért nyúlt. Határtalan megkönnyebbülésére szolgált, hogy Alastair végre távozott, de úgy vette észre, az earlt nem vidámítja fel az örvendetes fejlemény. Határozottan morcosnak tűnt. - Egy barát a múltból. - Közeli barát? - firtatta lapos pillantással Matthias. - Lucyval közös barátom - vágott vissza csípősen a lány. - A nagynénje mintha említette volna a nevét... - ucy imádott színházba, estélyekre, bálokra járni, de Vanneck gyűlölt a nyilvánosság előtt mutatkozni a feleségével, sőt ha tehette, napokig nem is szólt hozzá. Lucy egy darabig mindent elkövetett, hogy a férjének kedvébe járjon, bár Vanneck gúnyosan röhögött a
próbálkozásain. Lucy ily módon került be a Zamari Társaságba is, ahol aztán megismerkedett Alastairrel. - Akit később bemutatott önnek is... - mormolta Matthias. - Igen. Hármasban jártunk aztán mindenhová. Alastair roppant előzékenyen kísérőnknek ajánlkozott, bárhova is akartunk menni. Matthias az asztalra tette a csészéjét, hátradőlt a székben, és kifürkészhetetlen pillantással méregette Imogent. - Folytassa, kérem! - Micsodát? - kérdezte megzavarodva a lány. - Szeretném hallani a történet végét is. - Semmi különös. Alastairnek tegnap este a tudomására jutott, hogy ezt a szezont ismét Londonban töltöm. Beugrott pár percre, hogy felfrissíthessük az ismeretségünket. - Ezt mostanában így hívják? - adta a meglepettet az earl. - Én meg mertem volna esküdni rá, hogy csókolózni látom önöket. Ezért aztán sokkal érdekesebb befejezésre számítottam. - Épp most mondtam, hogy régi barátok vagyunk! - A nagynénje sejtenem engedte, hogy ön meglehetősen szabadosan gondolkodik a nemek kapcsolatáról. Ám úgy vélem, forró öleléssel köszönteni az ismerőseit, kimeríti a túlzás fogalmát. S mert tanúja voltam a jelenetnek, úgy érzem, magyarázattal tartozik. - Az Alastairhez fűződő viszonyom semmiképp nem tartozik önre, mylord! - gurult méregbe Imogen. - Lévén, hogy a tervünket semmilyen vonatkozásban nem érinti... - Szabadjon ellentmondanom! Amíg én vagyok a partnere a vállalkozásában, ön köteles mindenről beszámolni nekem! - Higgadjék le, uram! Amiről feltétlenül tudnia kell, azt nem hallgatom el ön elől! - Látom, nem sikerült felfognia, milyen zűrzavaros helyzetbe sodorta magát a tervével mondta Matthias. - Mert mi van, ha Drake érdeklődése sem a régi ismerősnek szól? - Ezt hogy érti? - pislogott rá csodálkozva Imogen. - Tegyük fel, hogy Drake is a Királynői Nagypecsétet akarja... - Ugyan! - horkant fel úrilányhoz méltatlanul Imogen. - Biztosíthatom, Alastair csupán azért foglalkozik Zamarral, mert most ez a divat. Nem gyűjt műtárgyakat. Az ő részéről nem fenyeget ilyen veszély. - Akkor valószínűleg - szűkült össze Matthias szeme -, a három évvel ezelőtti kapcsolatukat óhajtaná feleleveníteni. - De mert ez szándékaimmal ellenkező, nem fog sikerrel járni - felelte eltökélten Imogen. - Ezt valamivel érthetőbb módon kéne a fiatalember tudomására hoznia. Az iménti jelenet alapján ő is épp olyan hibás következtetésekre juthat, mint jómagam. - Tudnám, miért foglalkozik ezzel ennyit? - követelőzött Imogen. - Mondtam már, ez nem az ön dolga! Majd én elintézem Alastairt... Matthias dobolni kezdett a szék karfáján. Úgy tűnt, más szemszögből próbálja megközelíteni a problémát. - Nézze, Imogen, feltétlen őszinteséget várok el mindennel kapcsolatban, aminek kicsit is köze lehet a tervünkhöz. Mint a társának, jogom van ezt kérni. A kockázatot növelnénk azzal, ha... Imogen agyában nagy nehezen világosság gyúlt. Kényelmesen hátradőlt a szófán. - Csak hogy kibökte végre! Ismét elővette az aggódás? - Úgy is mondhatjuk. - Már meg ne sértődjék, uram, de ön nem az a kifejezetten bátor ember! - Azzal nyugtatom magam, hogy mindenkinek megvannak a maga erős és gyenge oldalai. Más, előnyös tulajdonságaim miatt a végén még igen hasznos partnernak bizonyulhatok.
- Rendben. - Imogen félig leeresztett szemhéjai mögül tanulmányozta a férfit. Nem először fordult meg a fejében, hogy az earl csak tetteti az ostobát, és közben remekül szórakozik. Hallja hát Alastair Drake-kel való történetemet! Ha egyszer ettől csillapulnak reszkető idegei! - Kétlem, hogy e témában bármit is hallhatnék, ami megnyugvással töltene el, de én is azt mondom, mihamarabb essünk túl rajta! - Rövidre fogva a dolgot: Alastair volt az az úriember, aki felfedezett bennünket a hálószobában Vanneckkel. - Ennyit már a nagynénjétől is tudok. - Akkor mi a nyavalyáért faggat? - füstölgött Imogen. - A saját szájából akartam hallani a történteket. - Alastair kompromittáló helyzetben talált rám - folytatta a lány mogorván -, és egyből a legrosszabbra gondolt. Matthias oly gondosan vizsgálta körbe teáscsészéjét, mintha egy értékes zamari edény került volna a kezébe. - Nem lehet rossz néven venni tőle! Ha egy férfit és egy nőt lát az ágyban, óhatatlanul felmerül a gyanú az emberben... - De nem egy ágyban voltunk Vanneckkel - tört ki Imogen -, hanem egy hálószobában! Az azért nem ugyanaz! - Nem-e? - nézett fel kétkedve a csészéjéből az earl. - Ha hiszi, ha nem, van különbség! Borzalmas félreértésnek lettünk az áldozatai. Akkoriban legalábbis így gondoltam. - A lány az alsó ajkát harapdálta. - Aztán Lucy meghalt. Azt beszélték, búcsúlevelet hagyott hátra. Állítólag azért vetett véget az életének, mert nem tudta elviselni a szégyent, hogy a férje a legjobb barátnőjével csalta meg. Számomra ez szörnyen zavaros időszak volt. - Érthető. Imogen felugrott, kezét a háta mögött összekulcsolva, fel-alá sétálni kezdett a nappaliban. - Amikor már képes voltam tiszta fejjel gondolkozni, rádöbbentem, hogy akár maga Vanneck is elrendezhette így a dolgokat. A hálószobába hívatott, és elintézte, hogy mindenképpen ránk bukkanjanak. - Miután lábra kaptak a pletykák a házasságtörésről és az öngyilkosságról, senkinek eszébe sem jutott kivizsgálni Lucy halálának körülményeit. Kicsit erőltetettnek tűnik ez a gondolatmenet, Imogen. - De ne tagadja, hogy van benne logika. Vanneck okos ember. Mindenáron meg akart szabadulni a feleségétől, de nem szeretett volna gyilkosság gyanújába keveredni. Ezért úgy intézte, hogy Lucy halála öngyilkosságnak tűnjék, és gondoskodott róla, hogy a barátnőmnek elegendő oka legyen arra, hogy el akarja dobni magától az életét. - De ha ön nem megy fel abba a szobába, hogy Vanneckkel találkozzék... - kezdte fejtegetni Matthias. - Nem vele akartam találkozni! Lucytól kaptam egy üzenetet, hogy sürgősen beszélni szeretne velem. Akkor fel sem merült bennem, hogy nem ő írta a levelet. Ma már biztos vagyok benne, hogy azt is a férje hamisította. Szóval, benyitottam a szobába, és ott találtam Vannecket. Az öltözéke... nos... -Imogen képtelen volt folytatni a mondatot, fülig vörösödve elhallgatott. - Mi volt az öltözékével? - Hogy is mondjam? - köszörülte meg finoman a torkát a lány. - Az öltözéke meglehetősen hiányos volt. Az ingét és a csizmáját már levetette, és épp a nadrágjából készült kibújni, amikor megérkeztem. - Értem. - Matthias nagy műgonddal letette a csészét és a tányérkát.
- Vanneck legalább annyira meglepett képet vágott, mint én. Természetesen azonnal sarkon fordultam, és már kifele igyekeztem a szobából, amikor is Alastair és a barátja tűnt fel a folyosón. Elhaladtak a nyitott ajtó előtt, és megláttak bennünket. - És azon nyomban elrohantak a klubjukba, hogy a cimboráikkal megosszák a nagy hírt? érdeklődött szárazon Matthias. - Alastair semmi ilyesmit nem tett - nézett rá mérgesen a lány. - Ő utolsó csepp véréig úriember. A barátja volt az, aki nem tudta tartani a száját. Alastair mindent elkövetett, hogy a becsületemet megvédelmezze... - Na persze. - De emberfia nem tudta volna leállítani a pletykát. - Imogen bizonytalanul méregette az earlt. Csak nem gúnyolódni merészel vele? Egyetlen legyintéssel odébb hessegette a bosszantó gondolatot: Matthias ehhez nem elég vakmerő. - Főleg nem Lucy halála után. - Mondja, Imogen, Drake-nek elmagyarázta már, mi is történt valójában a hálószobában? Imogen megállt az ablak előtt, és feltűnő érdeklődéssel az utcát kezdte nézni. - Azt hiszem, Alastairt nagyon kiborította, amit látott. Elrohant, mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna. Később pedig nem adódott alkalom, hogy beszéljünk. - Vagyis Drake nem hívta ki párbajra Vannecket? - Dehogyis! - Imogen ismét elpirult. - A párbaj lehetősége szóba sem került. Sosem járultam volna hozzá, hogy megütközzenek miattam. Matthias hallgatott. - Mi haszna lett volna? - tűnődött csendesen Imogen. - Ahogy drága szüleim mondogatták, az úri társaság megelégszik a látszattal, az igazság merőben hidegen hagyja. Vannecknek haja szála sem görbült, amiért megölte a feleségét. Ügyesen öngyilkosságnak állította be a dolgot, a többiek pedig hittek neki. - Azt hiszem, fontosabb megbeszélnivalóink is lennének - vetette fel hirtelen Matthias. - Való igaz! - Imogen szemmel látható megkönnyebbüléssel fogadta az ötletet, elfordult az ablaktól, és visszasétált a szófához. Horatia jelent meg az ajtóban. Csodálkozva meredt az earlre. - Mi folyik itt? Nem is tudtam, hogy látogatónk érkezett! Beszélnem kell a házvezetőnő fejével! Hallatlan, hogy nekem még csak nem is szól! - Imogennel a tervünket vitattuk meg - emelkedett fel a székből Matthias, hogy az asszonyt üdvözölje. - Értem. - Horatia beljebb lépett, és a kezét nyújtotta a férfinak. - Be kell vallanom, uram, ez a terv engem a végletekig idegessé tesz. - Örömmel hallom, hogy más is osztja a kételyeimet. - Az earl lakonikus pillantást lövellt Imogen felé. - Ha már nem bírunk kikezdhetetlen idegrendszerrel, talán egyesíteni kéne az erőinket. - Minden rendben lesz. - A lány helytelenítően nézett két ellenlábasára. - Ura vagyok a helyzetnek. - Reméljük a legjobbakat - zökkent vissza a székbe Matthias. - De sajnos, menet közben újabb, jelentős gondom adódott. - Miféle gondja? - ráncolta a homlokát Imogen. - Múlt éjjel betoppant a húgom, és közölte, hogy nincs hova mennie, ezért nálam marad. - Nem is tudtam, hogy van testvére - pislogott elképedten a lány. - Apám újranősült anyám halála után - magyarázta az earl kifejezéstelen hangon. - Patrícia a második házasságából származik. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Kísérettel érkezett, de az asszony nem tud itt maradni. - Mennyi idős Patrícia? - kérdezte Imogen. - Tizenkilenc éves. - Ideális életkor, hogy bevezessék a Társaságba - állapította meg Horatia.
- Hát ez az! Elképzelésem sincs, hogyan intézhetném el! - morgott Matthias. - Ruhák, megfelelő meghívások, gardedám, meg a fene se tudja, mi kéne még! - Ezt a terhet kész örömmel levesszük a válláról, Colchester! - jelentette ki Imogen Nénikém a társasági szabályok nagy ismerője. Ő majd a szárnyai alá veszi Patriciát. Horatia szeme elkerekedett a szemüveg lencséi mögött. Matthias tekintete ide-oda röpködött a nagynéni és az unokahúg között. Megkönnyebbülését, ha akarta volna, sem tudja elrejteni. - Megtennék ezt az óriási szívességet? - Ne hálálkodjék! - Imogen a nagynénjére pillantott. - A fiatal lányok kísérőjének szerepét egyenesen a nénikémnek találták ki, nem igaz? - Pompásan fogunk szórakozni - felelte kedvesen Horatia. - Annál nagyobb boldogság, mint gyönyörű ruhákat vásárolni, és a számlát másnak küldeni el, talán nem is létezik! Vannak az életnek olyan területei, ahol valóban nem árt, ha egy asszonyszemély veszi át a parancsnokságot, mélázott három nappal később a klubjába menet Matthias. Imogen huszáros vágással megoldotta a Patríciával kapcsolatos gondokat. Ha van egy kis szerencséje, még az idén kiházasíthatja a húgát, és ezzel az apjának tett esküjének is eleget tesz. Az ominózus ígéret épp ebben a klubban hangzott el, futott át az agyán, amint a kalapját és a kesztyűjét átnyújtotta az idősödő portásnak. Két évvel ezelőtt Thomas jóformán a sarokba szorította a kávézásra szolgáló szobában. Talán már akkor érezte, hogy az élete a végéhez közeledik, tűnődött Matthias. - Beszélni szeretnék veled - mondta Thomas, és leült a fiával szemben. - Hallgatom, uram. - Matthias mindig ezen a hűvös, végtelenségig udvarias hangon szólt, ha az apjával kellett szót váltania. - Csak nincs valami baj? - A jövő az, ami aggaszt. - Azt hiszem, ezzel mindnyájan így vagyunk. Tapasztalataim szerint az egyetlen megnyugtató megoldás, ha úgy teszünk, mintha nem is létezne. - Ezt nem is kellett volna mondanod. Mióta kikerültél az egyetemről, a felelőtlen cselekedeteidtől és a botrányos viselkedésedtől hangos a város. - Thomas a szék karfájára könyökölt, és látható erőfeszítéseket tett, hogy feltörő haragját elfojtsa. - De ma nem erről akarnék beszélni veled. Biztonságban szeretném tudni Patrícia sorsát akkor is, ha netán velem és a feleségemmel történne valami. - Az ügyvédek majd gondoskodnak róla... - A pénzügyi dolgokat már elrendeztem. Patrícia megkapja a pénzt, ami megilleti. Az anyja és én inkább a boldogsága miatt aggódunk. - No igen! A boldogság! - Ez olyasvalami, amit nem könnyű megszerezni - rándult meg mérgesen Thomas szemöldöke. - Nekem mondja, uram? - Charlotte rokonaival megállapodtunk, hogy magukhoz veszik Patriciát, ha mindkettőnket baj érné. - Thomas szája keserű vonallá keskenyedett. - Akkor semmi okuk a nyugtalanságra. Thomas mélyen a fia szemébe nézett. - Szeretném, ha szavadat adnád, hogy gondoskodni fogsz a húgodról, ha a rokonok valamilyen oknál fogva nem tudnák, vagy nem akarnák teljesíteni az ígéretüket. - Mégis, mit vár tőlem, uram? - dermedt meg Matthias. - Csak annyit, amennyit a kötelesség diktál. Isten a megmondhatója, a kisujjadat sem mozdítottad soha, hogy az örökösömhöz méltón viselkedj. De ezt a kérésemet nem tagadhatod meg. Patricia a testvéred. Vigyáznod kell rá, ha én már nem leszek. Esküdj meg, hogy nem hagyod a sorsára! - Miből gondolja, hogy megtartom a szavam?
- Szégyent hoztál a családunk nevére azzal, hogy megnyitottad azt az átkozott játékbarlangot. Aztán Zamarba utaztál, ahelyett, hogy megnősültél és örökösről gondoskodtál volna, aki továbbviheti a nevünket. Többen tudni vélik, hogy Rutledge halálában is felelős vagy. Aztán híresztelik, hogy egy asszony miatt párbajban megöltél valakit. - Thomas keze ökölbe rándult. - De azt mindenki elismeri, hogy az adott szavadat soha nem szegted meg. ígérd becsületedre, hogy törődni fogsz a húgoddal! Matthias hosszasan gondolkozott. - Tudom, milyen nehéz lehet önnek bármit is kérnie tőlem. Nagyon szeretheti a lányát. - Ő és az anyja jelentik a boldogságot az életemben. - És valahányszor rám pillant, csak a boldogtalanság jut eszébe, amit anyám hozott az életébe - tette hozzá halkan Matthias. Thomas felsóhajtott. Tekintete megakadt a fia éjfekete hajában virító ezüstös fürtön. - Isten engem úgy segéljen, ha téged nézlek, a fiamat és örökösömet látom magam előtt... - Szörnyű csapás lehet ez önnek, uram - jegyezte meg cinikusan Matthias. - Nem könnyíted meg a dolgomat, az szent igaz. - Thomas szeme haragosan megvillant, de aztán megenyhült a tekintete. - Azok után, ami köztünk történt, a helyedben valószínűleg én sem hinném el, de tiszta szívemből sajnálom, hogy gyerekkorodban nem töltöttünk együtt több időt. Talán sikerült volna egy kis kötelességtudatot nevelnem beléd. Matthias egy szót sem szólt. - Nos, megígéred, hogy gondoskodni fogsz a húgodról a halálom után? - mélyesztette átható tekintetét a fiáéba Thomas. - Igen - felelte Matthias, és széthajtotta az újságját. - Ez minden, amit mondani tudsz? - Szavamat adtam, hogy nem hagyom sorsára a lányát - pillantott fel az újságból Matthias. Mi mást akarna még tőlem, uram? - Semmit. - Thomas nehézkesen feltápászkodott a székéből. - Mit is akarhatnék? Illetve... Elhallgatott. - Volna még itt valami. - Igen? - Szándékodban áll valaha is megnősülni? Vagy úgy állsz bosszút, hogy hagyod kihalni a nevünket? - Miért akarnék bosszút állni? - Minek ez a színjáték, fiam? Azt hiszed, nem tudom, hogy engem okolsz anyád boldogtalansága miatt? De mára már lehetne annyi eszed, hogy belásd, minden éremnek két oldala van. Ha valaha is jártál volna hasonló cipőben, megértenéd, miért cselekedtem úgy, ahogy. - Mindent elkövetek, hogy véletlenül se találjam hasonló helyzetben magam - válaszolta kedvesen Matthias. - Ég önnel, uram! Thomas habozott, úgy tűnt, még mondani szeretne valamit. Aztán meggondolhatta magát, mert megfordult, és távozni készült. Matthias elgondolkozva nézett utána. Megdöbbentette, mennyire megöregedett az apja. A leküzdhetetlen vágy – amelyről azt hitte, mindörökre sikerült elfojtania magába -, hogy Thomas elismerését kivívja, most ismét felszínre tört. - Uram! - Igen ? – fordult vissza Thomas. - Szeretném, ha tudná, hogy teljesíteni fogom, amire a rangom kötelez: előbb-utóbb megházasodom. Nem kell attól tartania, hogy a családunk kihal. Megkönnyebbüléssel vegyes büszkeség ömlött el Thomas vonásain. - Köszönöm. És sajnálom, hogy …. De mindegy is. Már úgysem számít. - Mit sajnál uram?
-
Hogy nem adtam pénzt a zamari expedíciódra. – Thomas elhallgatott. – Tudom, milyen sokat jelentett számodra az az utazás.
Matthias úgy érezte, azon a napon oly közel kerültek egymáshoz az apjával hogy az már-már a megbékéléssel volt egyenlő. Rácsukta a feledés ajtaját a régi emlékekre, és belépett a még mindig kávézásra szolgáló szobába. Odabiccentett egy-két ismerősének, felmarkolta a The Timest, és elhelyezkedett az egyik, a kandalló közelébe álló, méretes karosszék öblén. Az újságot csak álcázásul vitte magával. Nem olvasgatni akart, csupán gondolkodni. A néhány napja még nyugodt, rendszeres élete mára fenekestül felfordult. Mire széthajtotta a lapot, gondolatai már Imogen körül kalandoztak: vajon mennyi lehet igaz abból, amit Vanneckről mondott? Aztán felidézte, milyen rossz érzés volt a lányt Drake karjában látni. Ez persze távolról sem féltékenység, nyugtatgatta magát, épp csak zavarta a látvány. Imogen, Vanneck és Alastair Drake. Hármójuk kapcsolata többet foglalkoztatta és jobban idegesítette, mint bármi az utóbbi időben. Még a végén kiderül, hogy a lánynak igaza van, amikor azt állítja, hogy valami baj van az idegeivel! - Szóval nem csalt a szemem, amikor néhány perce magát láttam belépni Colchester! Matthisas idegen hang zökkentette vissza a valóságba. Meglepetten nézett fel az előtte álló, telt ajkú ifjúra. - Iismerjük egymást? - Hugo Bagshaw vagyok – gyúlt ellenséges fény a fiatalember tekintetében. – Arthur Bagshaw fia. - Értem. Mivel ön már eddig is tisztában volt vele, ki vagyok, véleményem szerint véget is vethetnénk a beszélgetésnek. Folytatnám az olvasást, ha megengedi. – ezzel ismét maga elé emelte a The Thimest. - Ha előbb tudom, hogy maga is ennek a klubnak a tagja, a lábamat sem teszem be ide. - Ha ki akarna lépni…. Nos, én egy szalmaszálat sem fogok keresztbe tenni, hogy megakadályozzam. - A pokol minden ördögére! Ugye, tudja hogy ki vagyok? Matthias gondosan összehajtogatta az újságot, és Hugo haragtól hevült arcába nézett. Ebből a fajtából tizenkettő egy tucat, vélte, amint végigmérte a jóképű, erős felépítésű jó kiállású fiatalembert: ondolált haj, az izmokon feszülő, méretre szabott kabát és nadrág, tökéletesen kötött nyakkendő. Ám a barna szempárból sütő düh arról árulkodott. - Ha nem tévedek, a Hugó Bagshaw nevet említette. Aki egyébiránt Arthur Bagshaw fia. - A maga lelkén szárad az apám halála, Colchester! Még ha a pisztolyt nem is maga szorította a halántékához! Pisszenés sem hallatszott a szobában. - Mindeddig úgy tudtam, az apja saját maga okolható a haláláért. - Alávaló gazember! - Hugó keze ökölbe rándult, arcát eltorzította a gyűlölet. - Az utolsó pennyjét is elvesztette a maga átkozott kaszinójában, aztán főbe lőtte magát! - Én másként ismerem a történetet. - Még csak tizennégy éves voltam akkor. - Hugó eleresztette a füle mellett a közbevetést. Túl fiatal ahhoz, hogy elégtételt követeljek. De ami késik, nem múlik, Colchester! Egy szép napon még megfizet azért, amit a családom ellen elkövetett! A fiatalember sarkon fordult, és felbőszültén kirobogott a helyiségből. A szobában tartózkodó férfiak az újságjaikba temetkeztek, de Matthias biztos volt benne, hogy az ifjú Bagshaw-val való vitájának egyetlen szavát sem szalasztották el. Nagyot sóhajtott. Ennyit a nyugodt helyekről és a nyugodt gondolkozásról!
A kandallóban táncoló lángokba meredt. Nem kellett hosszan várakoznia, hogy a tűznyelvek elévetítsék Arthur Bagshaw árnyát. - Az ifjú Bagshaw nemrégiben tért vissza a városba - lépett elő valahonnan Matthias széke mögül Vanneck. - Valamelyik távoli rokona után maradt rá egy kis pénz. Mi is ilyen heves természetűek voltunk fiatalkorunkban, Colchester? Vagy ezeknek a mostaniaknak agyukra ment az a sok ostoba vers, amit olvasnak? Onnan ez a melodrámatikus hajlamuk? - Szerintem én ennyire fiatal sosem voltam, és az a néhány emlékfoszlány, amit ezekről az időkről hirtelenjében fel tudok idézni, nem túl kellemes. - Magam is így vagyok vele. - Vanneck megkerülte a karosszéket, és megállt a kandalló előtt. -De óva inteném, hogy félvállról vegye Bagshaw-t! Ez a gyerek olyan gyűlölettel van Ön iránt, hogy az már könnyen veszélyes lehet. Nem beszélve arról, hogy rendszeresen ökölvívó és lövészeti órákat vesz. Állítólag remek lövő. - Pillanatnyilag érdekesebb problémák foglalkoztatnak, mint Bagshaw indulatai. - Vagy úgy - melengette meg a kezét a tűznél Vanneck. - A problémái, valamint Miss Waterstone és egy bizonyos zamari műtárgy között vonható némi párhuzam? - Ezt honnan az ördögből veszi? - vonta fel kérdőn a szemöldökét az earl. - Zamar és a műkincsek gondjait kis időre félretettem. Más irányú terveim vannak. Mindenekelőtt feleséget kell találnom. - Igen, mindenki tudja, hogy eleget kell tennie a rangjával járó kötelezettségeknek. Szabadjon megjegyeznem, én igazán átérzem, milyen ménkű nehéz ez a feladat... - Ha jól tudom, ön is megint házasulásra adta a fejét. - Az első feleségem arra sem volt képes, hogy örököst szüljön nekem - horkant fel Vanneck. - A bálokon, az estélyeken és a ruhákon kívül semmi máson sem járt az esze. Köztünk legyen mondva, egy darab fával is nagyobb öröm volt ágyba bújni. Csak a rangom kellett neki. Én pedig voltam olyan ostoba, hogy mindezt nem vettem időben észre. - Sosem hittem volna, Vanneck, hogy ön is azok közé tartozik, akiket elbűvölhet egy bájos arcocska! - Ugye, ön nem ismerte Lucyt? - Vanneck elhallgatott. - Maga volt a szépség és az előkelő báj. Emellé szegény, mint a templom egere. De a házasságunk rám nézve jelentett nagyobb csapást. Az a nő pokollá tette az életemet. De ne féljen, még egyszer nem követem el ezt a hibát! - Matthiasra sandított. - De az ön terveinél tartottunk... Ha engem kérdez, Miss Waterstone alkalmatlan a tisztességes feleség szerepére. - Ugyan miért? - Beszéljünk nyíltan, mint férfi a férfival! - bizalmaskodott Vanneck. - Miss Waterstone jócskán benne jár már a korban. Huszonöt is elmúlt! Nem az a friss, harmatos virágszál... - Történetesen jobban kedvelem az érettebb korú hölgyeket - nyitotta szét ismét a The Timest Matthias. - Még ha a kora erény is az ön szemében, azt aligha veheti jó néven, hogy az erénye hagy némi kívánnivalót maga után. Nem véletlenül emlegetik Illetlen Imogen néven! - Aki a jelenlétemben ki meri ejteni ezeket a gyalázatos szavakat - csapta az asztalra az újságot Matthias, és merőn Vanneck szemébe nézett -, az számoljon egy hajnali találkozó lehetőségével is! - Azt akarja elhitetni velem, Colchester - hápogta Vanneck -, komolyan fontolóra veszi, hogy megkéri Miss Waterstone kezét? Biztosan nem a két szép szeme ejtette rabul! Ne is fáradjon! Magamtól is kitalálom, mit akarhat tőle! - Gondoljon, amit akar, Vanneck! - állt fel Matthias. - De azt ajánlom, válogassa meg a szavait! Patrícia aggodalmaskodva nézett körbe a könyvesboltban. - Gondolod, hogy a bátyámnak nem lesz ellenvetése, ha itt is vásárolok valamit?
- Colchestert nyugodtan rám bízhatod! - felelte határozottan Imogen. - Majd én beszélek vele, ha akadékoskodna. De nem hiszem, hogy ügyet csinálna egy vagy két könyv miatt. Ezeknek az ára meg sem közelíti a ruháidét. - Éreztem én, hogy a nagynénéd túlzásokba esik a varrónőnél - sápadt el Patrícia. - Az a rengeteg sok ruha! És azok a pazar anyagok! Colchester tajtékozni fog, ha meglátja a számlát! - Ugyan már! - mosolygott rá biztatóan Imogen. - Nézz csak körül nyugodtan! Én addig megkérdezem, kapható-e Garrison új könyve az ókorról. Mire itt végzünk, addigra talán Horatía néni is befejezi a csevegést Mrs. Hortonnal. Abban maradtunk, hogy a hintóban vár ránk. A kétségek gyötörte Patrícia engedelmesen olvasgatni kezdte a közeli polcon sorakozó könyvek címeit. Imogen a pulthoz lépdelt. Amíg várta, hogy az eladó kiszolgálja az előtte álló vevőt, a pultra kirakott köteteket kezdte tanulmányozni. Szórakozottan visszapillantott a válla felett, amikor az ajtócsengő megszólalt. Valósággal meghűlt az ereiben a vér a belépő Vanneck láttán. Lady Blunt bálja óta egyszer sem futott össze a férfival. A lord felbukkanása a boltban akár a véletlen műve is lehet, gondolta a lány. Hacsak nem harapott rá máris a csalira. - Miss Waterstone! - köszöntötte Vanneck negédes vigyorral, és ő is a pulthoz lépett. - Ezt az örömteli meglepetést! Három éve találkoztunk utoljára, ha nem tévedek. - Igen, épp három éve. - Egy bizonyos könyvet keres, vagy csupán nézelődik? - érdeklődött udvariasan Vanneck. Imogen rávillantotta szerénynek szánt mosolyát: - Remélem, találok valamit a zamari régiségekről. - Nem lep meg, hogy még mindig érdeklődik a téma iránt. Régen is lelkes híve volt Zamarnak. - A férfi a pulthoz dőlt, és alig palástolt kíváncsisággal méregette a lányt. - Ha hinni lehet a szóbeszédnek, nemrégiben tekintélyes vagyont örökölt. - Igazán szerencsésnek mondhatom magam. Az örökség pénzben kifejezhető értéke sem csekély, de rám maradt a nagybátyám ókori gyűjteménye is! Néhány valódi ritkaságnak számító darabbal dicsekedhetem most már! Vanneck gyorsan körbefuttatta a tekintetét a helyiségen, majd közelebb hajolt. - Ha értesüléseim nem csalnak, a birtokában van egy térkép is, amely talán egy értékes zamari műtárgy nyomára vezethet. - Szörnyű, hogy itt semmi nem maradhat titokban! - Imogennek kényszeríteni kellett magát, hogy egy helyben maradjon. Szíve szerint ellépett volna a férfi közelségéből. - Tehát igaz a szóbeszéd? - fürkészte átható pillantással a lány arcát Vanneck. - Önnél van a térkép, amin be van jelölve a Királynői Nagypecsét helye? - Még ha nem is hamisítvány - vont vállat könnyedén Imogen -, a térkép egyelőre semmilyen értékkel nem bír a szememben. Ugyanis nincs annyi pénzem, hogy a Nagypecsét felkutatását finanszírozzam. De minden reményem megvan azt hinni, hogy pénzügyi gondjaim hamarosan megoldódnak. - Colchesterre céloz? - Volt olyan kedves, hogy felajánlotta a segítségét. - A fenébe! Szóval igazam volt! - Vanneck keze ökölbe rándult a pulton. - Biztos voltam benne, hogy ezért látni folyton az ön társaságában! Tudja, már mindenki önökről beszél! - Valóban? - nézett le a férfira kevélyen megemelt orra magasából Imogen. - Azt hiszi, így megszerezheti a térképet! Colchester mindenre képes a Királynői Nagypecsétért! - Köztudott, hogy az earl a zamari régiségek gyűjtője - kockáztatta meg a lány is. Vanneck még közelebb hajolt, és lehalkította a hangját:
- Megértem, hogy neheztel rám a három évvel ezelőtti események miatt. De, kérem, higgye el, ugyanúgy a körülmények szerencsétlen áldozata voltam, mint ön! - Ha már szóba hozta... Máig nem értem, mit keresett abban a hálószobában! - Vártam valakit... egy gyönyörű özvegyet, akinek a nevét, érthető okokból, nem árulhatom el. Önre igazán nem számítottam! Borzalmas félreértés történt! - És ez a borzalmas félreértés Lucy életébe került! - Lucy? - pislogott rá a hirtelen megzavarodni látszó Vanneck. - Már nem is emlékszik rá, uram? Lucy a felesége volt! - Micsoda kérdés?! - A férfi gyötrődve lazítgatni kezdte a nyakkendőjét. - Természetesen jól emlékszem rá. De az a tragédia több éve történt, és az élet nem áll meg... - Ez igaz. - Imogen ujjai egyre szorosabban fonódtak a könyvre, amit a kezében tartott. Nyugalmat erőltetett magára. Ha most elveszti a fejét, azzal a terv sikerét kockáztatja! - Ön és Lucy barátnők voltak, Miss Waterstone - magyarázkodott nyökögve Vanneck. Biztosan nem kerülte el a figyelmét, hogy a feleségem hangulatember volt. Kevés kellett hozzá, hogy úrrá legyen rajta a lehangoltság. Ne hibáztassa magát a halála miatt! lesen elmosolyodott, és ellépett a pulttól. - Isten önnel, uram! - A mielőbbi viszontlátásra! - köszönt el Van-neck, és határozott léptekkel kivonult a boltból. - Imogen! - Patricia kesztyűs kezében egyetlen könyv árválkodott. - Ezt választottam! - Remek! - Imogen a kirakat üvegén át a távolodó férfit nézte. - Menjünk! Ne várakoztassuk tovább Horatia nénit! Hazaviszünk, hisz még ki kell csomagolnod, amit ma vásároltunk. És ötre hozzák a ruhát, amit ma este már feltétlenül viselned kell! Istenem, temérdek a dolgunk! - Gondolod, hogy időben kész lesz a ruhám? -kérdezte Patricia. - Olyan rövid határidőt adtunk a varrónőnek! - Egy percig se aggódj emiatt! - vigyorodott el Imogen. - Horatia néni busás borravalót ígért Madame Maudnak! Ám Patricia gyötrődőbb képet vágott, mint valaha. - De mit szól majd a bátyám? Mindent neki kell kifizetnie! - Van pénze elég! Elárulnád végre, miért hiszed, hogy Colchester mérges lesz a számlák miatt? - Gyűlöl engem - suttogta Patricia. - Hogy mondhatsz ilyet?! - hűlt el Imogen. - Ez az igazság. Gyűlöl, mert apánk második feleségétől születtem! Anya azt is elmondta, hogy semmiben nem számíthatok rá. De apa megeskette, hogy gondomat viseli, ha a nagybátyámék háza nem lenne megfelelő otthon a számomra. - És be is tartotta a szavát! - Igen, de első adandó alkalommal kipenderít. Talán arra fog hivatkozni, hogy túl sokba vagyok neki. Hisz annyit költekeztünk ma! És akkor mi lesz velem? A nagybátyámékhoz nem mehetek vissza! A dologházban, vagy még rosszabb helyen végzem! Megeshet, hogy az utcára kerülök, és a testemet kell árulnom... - Biztos vagyok benne, hogy semmi ilyen szörnyűség nem következik be! - nyugtatgatta Imogen. - O! Annyira, de annyira hiányoznak a szüleim! .. Az együttérzés könnyeket csalt Imogen szemébe. O is épp ennyi idős volt, amikor elveszítette a szüleit. A magány és a fájdalmas veszteség érzése szinte kibírhatatlan volt. Egyedül Lucytól remélhetett néhány baráti szót. Horatia nénit - aki csak rövid időre tudta magára hagyni beteg férjét - nagyon ritkán látta. Igen, pontosan tudja, mit érezhet most Patricia. Az eladók helytelenítő pillantásaira ügyet sem vetve, melegen magához ölelte a másik lányt.
- Ne félj, Patricia! Többé nem vagy egyedül!
7. fejezet A hallból hallatszó zajok előcsalták Matthiast a könyvtárból. Az ajtófélfának dőlve figyelte a bevásárló körútjukról hazatérő hölgyek színpompás bevonulását. A hintó szemlátomást jó néven vette, hogy megszabadulhat a különböző méretű dobozokból és csomagokból álló terhétől. Ufton sztoikus, kővé dermedt arckifejezéssel félreállt, átengedve a parancsnokságot Imogénnek. A lány a bejárati lépcső tetején állt, „zamari" zöld délutáni ruhában, delfinekkel szegélyezett, malomkerék nagyságú kalapban. Katonatiszthez illő, pattogó szavakkal irányította a lakájok seregét. Horatia fel-alá rohangálva, izgatottan felügyelte a kipakolást. Egyedül Patricia tűnt elgyötörtnek. Lopva ideges pillantásokat vetett a bátyjára. Noha a húga még csak néhány napja költözött be hozzá, a férfit máris bosszantani kezdte a lány állandósulni látszó félelme, és az a szokása, hogy akkor is sírva fakadt, amikor semmi oka nem volt rá. Viselkedése Matthiast leginkább egy riadt nyusziéra emlékeztette. - Igen, igen, mindent hordjanak be! - rendelkezett Imogen, napernyőjének delfint formáló fogantyúját markolva. - Aztán az egészet vigyék fel Lady Patricia szobájába! A nagynéném majd megmutatja, mit, hova tegyenek! - Horatiára pillantott. -Ugye, ezt rád bízhatom? Én addig váltanék pár szót Colchesterrel. - Természetesen - mosolygott elégedetten Horatia. - Még Patricia ruhájához is össze kell válogatnunk a kiegészítőket. Gyere, drágám! - intett a lánynak. - Rengeteg dolgunk van még! Azzal el is indult fölfelé a lépcsőn. Patricia még utoljára Matthiasra kapta nyugtalan tekintetét, és Horatia után iramodott. - Beszélhetnék önnel négyszemközt, mylord? - fordult Imogen Matthiashoz. - Állok szolgálatára, hölgyem! - lépett el az ajtóból az earl. - Mint mindig. - Köszönöm, uram. - Túlméretezett kalapja szalagját bontogatva, Imogen belépett a könyvtárba. -Nem tartom fel sokáig. Egy kínos félreértést szeretnék tisztázni. - Újabb félreértés? - Ezúttal a húgával kapcsolatos. - A lány a bámulattól földbe gyökerezve megtorpant. Ámulva nézett körbe. - Szentséges egek! Ez egyszerűen csodálatos! Matthiasnak el kellett ismernie magában, hogy nagyon kíváncsi volt rá, mit szól majd Imogen, ha a könyvtárt meglátja. Végtére is egész Angolhonban I. A. Stone az, aki értékelni tudja azt a csodát, amit itt felhalmozott. Mély megelégedéssel töltötte el a lány hitetlenkedő, elképedt arca. - Tetszik? - kérdezte könnyedén, amint Ufton behúzta az ajtót mögötte. - Nem találok szavakat! - Imogen hátravetett fejjel, leesett állal csodálta a mennyezetről alácsüngő zöld-arany drapériákat. - Elképesztően gyönyörű! Lassan körbesétált a könyvtárban, meg-megállva egy különleges tájkép, vagy faragott oszlopocskán álló váza előtt. - Azt hiszem, uram, ön ráérzett Zamar leglényegére. A zamari ak szíve-lelke itt van ebben a szobában. - Lecövekelt Anizamara, a Nappal Úrnője szobra előtt. - Páratlan szépség! - A legutolsó utániról hoztam magammal. Egy herceg sírkamrájában bukkantam rá, a párjával, Zamaris szobrával egyetemben. - Fantasztikus! - Imogen lassan végigfuttatta kesztyűs ujjait a díványt ékesítő delfinpár egyikének a hátán. - Kimondhatatlanul irigylem a kincseiért, mylord! - Nem merném állítani, hogy amit itt lát, az a zamari könyvtár tökéletes mása. - Bárhogy igyekezett, Matthias képtelen volt szerénységet parancsolni magára. Hanyag tartással
íróasztala sarkának dőlt, karját keresztbe fonta mellkasa előtt. - De bevallom, büszkeséggel tölt el a látvány. - Hihetetlen! - motyogta Imogen. - Felfoghatatlan! Matthias lelki szemei előtt felvillant egy érzéki kép: a mezítelen Imogen elnyújtózik a díványon, rőtarany haja szétterül a vállán, keblének bársonyos halmait a tűz fénye világítja meg. A látomás oly életszerűnek hatott, hogy az earl nadrágjából lüktető, édes fájdalom indult útjára, és forrósította át tagjait. - Hihetetlenül szerencsésnek tudhatja magát, uram, hogy mindezt a gyönyörűséget a magáénak mondhatja. - Imogen az egyik agyagtáblát nézegette. - Nocsak! Egy verstöredék! - A legtöbb zamari agyagtáblán, ami manapság Londonban fellelhető, szokványos, unalmas üzleti feljegyzéseket találni. Rutledge több százat hazaküldetett ebből a fajtából, remélve, hogy az eladásukból szép összegre tesz szert. Bevált a számítása. - Ha már pénzügyi dolgokra terelődött a szó... Kérdezhetek valamit? - Imogen Matthiasra sandított. - Ugye, azért nyitotta meg a Tévelygő Lelkeket, hogy előteremtse a pénzt a zamari kutatásaihoz? - Valóban így volt - ráncolta szemöldökét a férfi. A lány elégedett kis biccentését látva, folytatta. - Apám megtagadta a segítségét, tennem kellett valamit - Érthető. Zamar volt annyira fontos önnek, hogy a pénzt bármilyen úton-módon, de megszerezze. - Imogen elmélyülten vizsgálgatott egy vázát. - És hogy került a képbe Mrs. Slott? Matthias elhúzta a száját. - Csaláson kaptam a szeretőjét, Jonathan Exelbyt. Közöltem vele, hogy soha többé nem teheti be a lábát a játéktermembe, és nálam soha többé nem ülhet a kártyaasztalhoz. Exelby tombolt, és azt üvöltötte, belegázoltam a becsületébe. Mit tagadjam? Valóban ez történt. Párbajra hívott, de miután lecsillapodott, jobb belátásra tért. Úgy határozott, inkább Amerikában próbál szerencsét. Ennek utána senki nem látta Londonban. Innen származik a pletyka, ami a mai napig tartja magát. - Valami ilyesmire számítottam - mosolyodott el derűsen a lány. - De térjünk vissza jövetelem céljára! A húgáról lenne szó... - Miért, mi van vele? - Általam érthetetlen oknál fogva úgy érzi, nem szívesen látott személy ebben a házban. Állandó rettegésben él. Ez önöknél családi vonás lehet... - Micsoda? - vágott közbe rosszat sejtve Matthias. - Ez a túlságosan érzékeny idegi alkat... Az utóbbi időben egyvalami tudta úgy isten igazából kihozni a sodrából az earlt: ha az érzékeny idegeit emlegették. - Azt a keserves mindenségit! - mennydörögte magából kikelve. - Mi a fészkes fenétől retteg ez a lány? Tetőt kapott a feje fölé. Ha az előbb jól láttam, a ruhatára is szépen gyarapodik. Bálokra járhat, és tisztes hozományt kap, ha bekötik a fejét. Mit akarna még tőlem? Ha váratlanul is érte Matthias kifakadása, Imogen ismételten az érzékeny idegeknek tudta be a heveskedést. - Az anyagi szempontok sem elhanyagolhatók, ebben igaza van, mylord. De egy szót sem ejtett a kedvességről, a törődésről és a testvéri szeretetről! Márpedig a húgának épp ezekre lenne a legnagyobb szüksége! - Ha ezt várja tőlem, a lehető legrosszabb helyen kopogtatott. - De hát csak érez valamit a húga iránt! - Néhány napja találkoztam vele először - tájékoztatta Imogent a férfi. - Jóformán nem is ismerem. - Sajnálatos módon azonban az ő fülébe eljutottak a rágalmak lordságodról. - Imogen felháborodottan felhorkant. - Bah! Valaki az ön gúnynevét is elárulta neki, és most szegény pára hiszi is, hogy a bátyja könyörtelen, kőszívű zsarnok.
Matthias úgy érezte, menten szétveti a düh. Lassan az ablakhoz sétált, mogorván kibámult a kertbe. - Mondja, Miss Waterstone, meg sem fordult a fejecskéjében, hogy méltán kaptam azt gúnynevet? - Hogy is hihetném, hogy a nagy Zamari Colchester, a tudós, ez a kifinomult, érző szívű... - Esdekelve kérem, ne jöjjön megint az érzékenységemmel! - pördült meg az earl. - Többször figyelmeztettem már, hogy édeskeveset tud rólam. És ez a nem tudás nagyon veszélyes lehet! Imogen egy pillanatig nem tudta mire vélni a férfi viselkedését, de aztán együttérzés villant a tekintetében. - Megértem, hogy fájdalmasan érinti a téma... - Fájni egyáltalán nem fáj, ellenben halálosan untat. - Ám legyen - rándult kesernyés mosolyba a lány szája. - Csak annyit kérek, legyen tekintettel arra a kétségbeesett gyermekre! Ha igaz, amit ma hallottam tőle, Patrícia oly egyedül van a világban, mint az ujjam! A bátyján kívül senkije sincs, akire támaszkodhatna. És két dolgot semmiképp se feledjen, uram! - Nem áltatom magam azzal, hogy véget vethetek ennek a szerencsétlen beszélgetésnek anélkül, hogy e két egetverően fontos dolog mibenlétéről ne tájékoztasson! - Először is: akármi történt a múltban, abban Patrícia vétlen. Ahogy ön is. Másodszor, és ezt jól vésse az eszébe: az hogy a húgának ön az egyetlen vér szerinti hozzátartozója, az egyben azt is jelenti, hogy önnek pedig Patrícia az egyetlen rokona. - Látom, már családunk történetét is pontosan ismeri! - Csak annyit, amennyit a húgától hallottam - mondta Imogen. - Ha jól értettem, az édesanyja halála után ellenségeskedéssé fajult a viszony ön és az édesapja között. - Így van. De megint csak egy szeletkéjét ismeri az igazságnak, kisasszony. Ezért arra kérem, ne ártsa bele magát a családi dolgainkba. Teljesítettem apámnak tett ígéretemet, ezzel az ügy részemről lezárva. - Maguk ketten fel sem fogják, milyen szerencsések, hogy itt vannak egymásnak - suttogta Imogen. A szüleim halála után a lelkemet odaadtam volna egy testvérért, akiben megkapaszkodhatok. - Imogen...! A lány már az ajtónál állt, keze az ajtógombon. - Majd elfelejtem! Mondani akartam még valamit. - Szétvet a kíváncsiság! - Összefutottam Vanneckkel a könyvesboltban. Bizonyossággal állíthatom, hogy besétált a csapdánkba. Máris a konzorcium felállításán munkálkodik.
Ezzel kilépett a hallba. Ufton halkan betette a háta mögött az ajtót. Matthias lehunyta a szemét, és szitkokat morzsolt szét a fogai közt. Ha van egy kis szerencséje, enyhe ideg-összeroppanással megússza ezt az őrült kalandot. De mert a szerencsés végkifejlet nem garantált, talán már most célszerű lenne körbeérdeklődni a megfelelő gyógyintézményeknél, nincs-e a gumiszobáikban üresedés.
Matthias a balkon korlátjához lépett, és lenézett a bálterem nyüzsgő sokaságára. Éjfélre járt, a hanKfitirAya hágott. A csillárok szikrázó fényt szórtak az elegáns noigycxic «-o L« ~. letlenül elhúzta a száját. Az efféle úri mulatságokat nem neki találták ki! Tekintetét úgy vonzotta a táncoló Imogen, mintha ő lenne az egyetlen nőnemű lény a teremben. Matthias egy pillanatra belefeledkezett a látványba. A lány zöld selyemruhája habos fodrokat vetett a bokájánál. Hozzáillő zöld tánccipellő és hosszú, szintén zöld kesztyű egészítette ki az öltözéket. Itt-ott aranyos fürtök szökdöstek ki a fejékként viselt hatalmas turbán alól.
Figyelemre méltó jelenség, gondolta az earl, már csak azért is, mert újfent Alastair Drake karjában illegeti-billegeti magát. Vigaszt, csupán az nyújtott, hogy a fiatalembernek nyilvánvaló nehézségei támadtak valcerezés közben. Onnan, ahonnan állt, tisztán kivehető volt, hogy a páros Imogen vezényletével csusszan-pördül tova a parketten. Matthias kedélye ennek láttán némileg felderült, és gonosz kis vigyor ült ki az arcára. Tekintete ekkor már a húgát kereste. Legnagyobb meglepetésére Patrícia alakját hódolók népes gyűrűjében vette észre. Jól nevelt, illedelmes fiatal hölgyekhez illő, rózsaszín-fehér ruhájában a lány pirulva, izgatottan csevegett az ifjakkal. Horatia - egyetlen csibéjére kimondhatatlanul büszke tyúkanyó - kötelességtudóan a közelükben állt, és Selenával beszélgetett. Lady Lyndhurst ez alkalommal is szokásos angyali-kék ruhái egyikét viselte. No, egy gonddal kevesebb, futott át Matthias agyán. Miss Waterstone-nak és a nagynénjének hála, a húga megfelelő társaságba került. Ha ilyen szépen haladnak a dolgok, lehet, hogy még június előtt aláírhatják a házassági szerződést. Elégedettsége egy csapásra odalett, amint meglátta a Patricia felé közeledő Hugó Bagshawt. Szólnia kell a húgának, hogy ennek a fiatalembernek a közeledését a leghatározottabban utasítsa vissza! Imogen és Alastair eközben abbahagyták a táncolást. A lány élénken magyarázott valamit, s hogy szavainak nyomatékot adjon, hevesen gesztikulált a legyezőjével. Lelkesültségéből ítélve Zamarról lehetett szó. Annyira belemelegedett a magyarázatba, hogy nem vette észre a könyöke mellé lépő, italt kínáló inast. Mire Alastair észbe kapott, már késő volt. Matthias összerezzent, amikor a lány lendületes mozdulattal szétcsattintotta a legyezőjét, és jó néhány pezsgőspoharat a földre söpört az inas tálcájáról. Az earl előrébb hajolt, hogy teljes pompájában megszemlélhesse a zűrzavart. A mit sem sejtő, Imogen közvetlen közelében álló meghívottak ijedtek ugrottak félre. Az inas szemrehányó pillantást vetett az ügyetlen vendégre, majd letérdelt, hogy összetakarítsa a törmeléket. Alastair ezúttal a helyzet magaslatán állt, mert - mielőtt a lány is letérdelhetett volna, hogy segédkezzen - határozottan odébb terelgette Imogent a színhelyről. Matthias bánatára a látványosság alig egy perc alatt véget ért. Elmosolyodott, és lesétált a lépcsőn. Imogen már Patricia, Horatia és Selena társaságában állt, amikor az earl a kis kompániához ért. A fiatalurak megilletődötten utat nyitottak előtte. Szeme sarkából Hugót is látta a csoportosulásban. Imogen vette észre elsőként. - Csak hogy itt van, Colchester! Már vártuk! Patricia máris belopta magát az urak szívébe! Horatia néninek és nekem lassan be kell szereznünk egy hosszú botot, hogy távol tarthassuk a hódolóit! Kényszeredett nevetgélés hallatszott a fiatalemberek soraiból. - Azt magam is látom! - Matthias a húgát figyelte, aki oly idegesen nézett vissza rá, mint akinek az élete függ a férfi ítéletétől. Imogen a legkevésbé sem finoman bokán rúgta az earlt. Fenyegető arckifejezése láttán Matthias előtt megvilágosodott, hogy kissé bővebben kell hangot adnia elismerésének. - És megértem, miért érzi szükségét Miss Waterstone és a nagynénje, hogy megvédelmezzék önt, Patricia! Fogadja szívből jövő gratulációmat! Mindenki más szépsége elhomályosodik az ön szépsége mellett! Patricia meglepetten pislogott. Aztán a megkönnyebbülés pírja futotta el az orcáit. - Nagyon köszönöm, uram! - A rossz nyelvek azt beszélik, Colchester - jegyezte meg nyersen Selena -, hogy a húga ma esti táncrendje máris betelt! - Ezt örömmel hallom! - Matthias Imogénre pillantott. - Ha már itt tartunk... Szabad ezt a táncot, Miss Waterstone?
- Hát ez csak természetes! - Imogen sarkon fordult, és azonmód a táncparkett felé indult. Az earl ezúttal résen volt, és a könyökénél fogva visszarántotta a lányt. Imogen értetlenül nézett vissza a válla felett. - Valami baj van, mylord? Netán meggondolta magát? - Szó sincs róla! Ám habitusomnak inkább megfelel, hogy szép kényelmesen, kart karba öltve közelítsem meg a táncparkettet, semhogy hagyjam, hogy a partnerem maga után vonszoljon, mint egy pórázon vezetett kutyát. - Ó, bocsásson meg, uram! Nem akartam siettetni! Mindig elfelejtem, hogy ön nem az a kimondottan energikus alkat! - Köszönöm, hogy ilyen megértő! - Matthias a parkett felé kormányozta a lányt, és határozott mozdulattal szembefordította magával. - Ha nem veszi tolakodásnak... remek színben van ma este. - Hál' istennek, az egészségemmel sosem volt gond. - Úgy értem, remek „zamari" színben van. - Az earl minden erejét latba vetve igyekezett lépéseiket irányítani. Embert próbáló feladat volt. - Egyenesen kápráztató ez a ruhaköltemény! Imogen szórakozottan végigpillantott a ruháján, mint aki már elfelejtette, milyen öltözékben jött el hazulról. - Ugye, szép? Madame Maudnál készíttettem. A nénikém szerint ő a legjobb varrónő egész Londonban. - Fölnézett a férfira, és témát váltott. - Hadd áruljam el, hogy a néni szerint Patricia bemutatkozása nagyszerűen sikerült. Holnaptól özönleni fognak a meghívások. - Egy élet kevés lenne ahhoz, hogy megháláljam mindazt, amit ön és a nagynénje a húgomért tett! - Szóra sem érdemes, uram! Horatia nénitől hallottam, hogy Lady Lyndhurst meghívta Patriciát a zamari szalonjába. Ott legalább a saját korabeli ifjú hölgyekkel is összeismerkedhet... - Afelől nincs kétségem, hogy nem az a hely lesz az, ahol az ókori Zamarról bármit is megtudhat. De néhány órányi üres fecsegés és pletykálkodás még senkinek nem ártott meg vetette közbe szárazon Matthias. Tekintete hidegen megvillant, amikor észrevette, hogy Hugó táncra kéri Patriciát. - Viszont az ifjú Bagshaw még okozhat álmatlan órákat. Szólnom is kell a húgomnak, hogy utasítsa vissza a közeledését! - No de mi kifogása van Mr. Bagshaw ellen? - kerekedett el Imogen szeme. - Tisztes szándékú fiatalembernek látszik... - Jó okom van azt hinni, hogy nem a húgom két szép szeme bűvölte el, hanem Patrícián keresztül akar bosszút állni rajtam. - Mégis mit akarna megbosszulni? - Hosszú történet. - Matthias minden izmát megfeszítve újabb forgást erőltetett párosukra, minek következtében a franciaablakok elérhető közelségbe kerültek. - De mit szépítsem a dolgot? Hugó Bagshaw engem okol, amiért az apja agyveleje a dolgozószobája falára fröccsent. - Tesséékf! - Arthur Bagshaw minden vagyonát egy kudarcba fulladt hajózási vállalkozásba fektette. Aznap este, amikor megtudta, hogy az összes pénze elúszott, betért a Tévelygő Lelkekbe. A sárga földig leitta és átadta az önsajnálatnak magát. Azután az az őrült ötlete támadt, hogy a zsebében csörgedező néhány fonton visszanyeri elvesztett vagyonát. Felállítottam a kártyaasztal mellől... - Ön úriemberhez méltón viselkedett! Nem engedhette, hogy az utolsó pennyjeit is eljátssza! - Bagshaw nem így látta a dolgot – mormolta Matthias. - Csúnyán összeszólalkoztunk. Ezt követően Arthur hazament, és elővette a pisztolyát. - Uramisten! - suttogta Imogen. - Szegény Hugó!
- Hugó úgy tudja - torpant meg Matthias -, hogy az apja a játéktermemben veszítette el a család minden pénzét. - Most azonnal el kell mondania neki, mi történt valójában! - Elnapolom a dolgot. Most önnel lenne egy kis beszédem! - Rendelkezzék velem, mylord! - Imogen széttárta a legyezőjét, és erőteljes mozdulatokkal legyezni kezdte magát. - Ami azt illeti, elég meleg van itt. - Csak óvatosan e veszélyes szerszámmal! - A karját nyújtva Matthias a teraszra vezette a lányt. -Volt szerencsém látni, milyen rombolásra képes! - Hogy micsodára? - Imogen a legyezőre meredt, majd felderült az arca. - Ó! Ártalmatlan jószág ez. Ha az az inas nem a hátam mögül lép elő... - Gondolhattam volna, hogy az inas tehet mindenről. A színes lampionok fényénél Matthias a sötétségbe borult kertbe vivő lépcsőhöz irányította a lányt. - Nos, mylord? Miről akarna beszélni velem? -érdeklődött Imogen, amikor megálltak a magas sövény takarásában. - A klubomból jövök - közölte a férfi, miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak. - Már híre kelt, hogy Vanneck a konzorcium felállításán ügyködik. - Ez egyszerűen csodálatos! A tervem bevált! Mi aggasztja ezek után? - Nagyon nem tetszik nekem, hogy Vanneck a legteljesebb titoktartást követeli meg mindenkitől, és engem még véletlenül sem avat be a terveibe. Ha az egyik ismerősöm nem szólja el magát... - Ez is csak azt igazolja - jegyezte meg Imogen a férfi idegeit borzoló, könnyed hangon -, hogy kezdetektől fogva igazam volt. A kellemes sötétség és a lány közelsége hatására nem csupán Matthias idegállapotában, de egyéb testtájékain is jelentős változás állt be. - Mondja, Miss Waterstone, volna rá mód, hogy erről az őrültségről lebeszéljem? - Sajnálom, Colchester! Megértem, hogy ideges, de a Lucy iránt érzett szeretetem nem engedi, hogy a gyilkosát futni hagyjam. - Mitől ilyen fontos ez a nő? - A szüleim halála után ő volt az egyetlen barátom. - És Drake? - Hogy jön ide Drake? - hűlt el Imogen. Matthias a két tenyerébe fogta a lány arcát. - Őt is a régi barátai közé sorolja. Szokott álmodozni róla? Elképzelte, miként alakult volna a kapcsolatuk, ha azon a végzetes éjszakán Drake nem pillantja meg önt Vanneckkel egy hálószobában? - Nem, soha - dermedt meg Imogen. - Soha? - Minden melegség, amit valaha is éreztem iránta, azon nyomban kihűlt, ahogy akkor és ott, olyan megvetően végigmért. - Felsóhajtott. - Soha esélyt sem adott rá, hogy megmagyarázzam a történteket. Soha fel sem merült benne, hogy ne vegye készpénznek, amit látott. Hogy is szerethetnék egy olyan embert, aki ennyire nem bízik bennem?! Matthias gyengéden hátrahajtotta a lány fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Gondolja, hogy eljöhet még az idő, amikor irántam viseltetik meleg érzelmekkel? - Miről beszél? - kérdezte döbbenten a lány. - Magam sem tudom. De kár is több szót vesztegetni rá. Matthias, a leküzdhetetlen vágynak engedelmeskedve, Imogen ajkára szorította a száját. A csók olyan forró és perzselő volt, mint a zamari napkorong égető sugarai. - Matthias! - szakadt ki az elfojtott kiáltás a lányból. Egy örökkévalóságnak tűnő, hosszú percig a férfi azt hitte, Imogen ellöki magától. Úgy érezte, borotvaélen táncol, s hogy szomorú sorsa hamarosan beteljesedik. Lelke gondosan
elzárt, maga elől is titkolt, legsötétebb bugyraiból ellenállhatatlan erővel kívánkozott a felszínre a csalódás, a kétség-beesettség és a magárahagyottság. Ám a következő pillanatban Imogen a nyaka köré fonta a karját. Matthiast elöntötte a megkönnyebbülés. Hasonló diadalmat csupán akkor érzett, amikor a szeme elé tárult a titkos zamari könyvtár. - Imogen! - suttogta a lány holdfényben tündöklő, odaadó, asszonyi mosolya láttán. Innentől fogva gyors egymásutánban követték egymást az események: Matthias emlékezni vélt rá, hogy lehúzza a kesztyűjét, majd a földre hajítja. De arra már nem mert volna megesküdni, hogy ő volt az, aki Imogen ruhavállát lehámozta a bársonyos keblekről, és finom csókok ezreivel borította az édes halmokat. Nem tudta volna megmondani, hogyan kerültek a sövény mellett álló kőpadra. Csak remélni merte, hogy az ő keze volt az, amely a lány szoknyája alá vándorolt, és irigyelte azt az ujjat, amely a feszes combok közt utat törve megmerítkezhetett a mámorító, nedves forróságban. Felrémlett előtte egy beszélgetésfoszlány: Imogen mindenáron tudni akarja, hogy a zamari szerelmi praktikák egyikét próbálgatja-e rajta; majd számon kéri, miért csak egyetlen cikket jelentetett meg a zamari házassági szertartásokról. Halvány utalást tett rá, hogy a férfi mint Zamaris jelenik meg álmaiban. Matthias válaszul minduntalan csak csendre intette a lányt, akit régóta csakis Anizamara, az Nappal Úrnőjeként tudott maga elé képzelni. De amíg magához szorította a kéj édes gyötrelmeitől borzongó lányt, Matthias, ha akart volna, sem tudott nem tudomást venni a nadrágját feszítő, beteljesülést áhító, robbanással fenyegető testrészéről. Még nem jött el a te időd, intette nyugalomra és türelemre felajzott szerszámát. Nem hatott a meglepetés erejével, hogy amint a reszketés alábbhagy, Imogen gyönyörűségtől csillogó szemmel - megszólal: - Mylord, én még ehhez foghatót soha életemben nem érez... Ellenben a meglepetés erejével hatott, hogy a sövény mögül hangok csendültek: egy nőé és egy férfié. Matthias ereiben megfagyott a vér: más se kell, mint hogy ebben a könnyen (és joggal) félreérthető helyzetben találják őket! A hangokból ítélve a másik pár alig néhány méternyire lehet tőlük, és a lelepleződés útjában mindössze a viszonylag magas sövény áll. - Hogy az a magasságos...! Felugrott a padról, magával rántva a lepottyanni készülő Imogent. Örömmel konstatálta, hogy a lány is felmérte a helyzet komolyságát, mert ideges mozdulatokkal a ruháját igyekezett helyrerángatni. Az viszont a legkevésbé sem nyugtatta meg, hogy elhajított kesztyűje mellett a lány turbánját és egyik cipőjét is a fűben heverni látta. Ráadásul elérhető távolságon kívül. Azt sem tudta mire vélni, hogy nyakkendője kibomolva, lazán fityeg a nyakában. Imogen még mindig az öltözködéssel szerencsétlenkedett. Matthias egyetlen, férfias rántással a helyére igazította a ruhavállat, közben sajnálkozva nézte, hogy az ingerlőén domború keblek a helyükre csusszannak. A turbán szorításából szabadult, röpködő vörösarany fürtök ziláltságán még ő sem tudott segíteni. Imogen pontosan úgy nézett ki, mint a szeretője öleléséből frissiben elszakított, a szerelmes érintésektől még mindig kábult asszony. - Jöjjön! - ragadta meg a lány kezét Matthias. Hiábavaló erőfeszítést tett, hogy elvonszolja Imogent a helyszínről. - Colchester! - Selena kanyarodott be a sövény végénél, oldalán Alastair Drake-kel. - Ó! Miss Waterstone! Mit csinálnak itt...? - Lassú, mindenttudó mosolyba húzódott a szája. - Ah! Azt hiszem, már értem... - Imogen! - rebegte elszörnyedve Alastair. Matthias, teljesen fölöslegesen, a lány elé lépett. Ha Imogent takarhatta is a testével, a földre hullt kesztyűt, turbánt és fél pár cipellőt semmiképp.
- Ha nem tévedek - kuncogott Selena, és alaposan szemügyre vette az earl meglazult nyakkendőjét -, egy, az ókori Zamarról szóló, tudományos eszmecserét szakítottunk félbe, Mr. Drake! - Olybá tűnik - sziszegte Alastair. - Annak, amit látnak - mondta hirtelen Matthias -, semmi köze a tudományokhoz. Az imént feleségül kértem Miss Waterstone-t, és ő igent mondott. Önöknek adatott a szerencse, hogy elsőként gratulálhatnak az eljegyzésünkhöz.
8. fejezet Al nagybátyja könyvtárában állt. Csípős hideg ölelte JLX. körül. A szélesre tárt ablakokon át behömpölygött az éjszaka. Biztos volt benne, hogy a szoba közepén álló szarkofág legutóbb még nem volt itt. A kőkoporsó tetejét elmozdították. Tudta, érezte, hogy van odabent valami. Valami nagyon veszélyes. Delejezetten megindult a szarkofág felé, aztán megtorpant. Gerincén hideg borzongás futott végig, tarkóján riadt sorakozóba dermedtek a hajszálak. Itt van ő! Zamaris/Matthias lépett elő a homályból, ezüstös tincse megvillant a hold fényében. A komor tünemény előrenyújtotta a kezét. Vércseppek gyöngyöztek az ujjai hegyén. „Hazugság!", suttogta vészjósló, csábító hangon. „Ne higgy a hazugságoknak! Gyere ide hozzám!" - Kész katasztrófa! - hessegette odébb Imogen a felelevenedő álomképeket. Kisebb gondja is nagyobb ennél! - Romba döntötte a terveimet! - Higgadj le, kedvesem! - A nyugodtan kézi-munkázgató Horatia unokahúgára lesett pápaszeme kerete fölött. - Colchester jól tudja, mit csinál! - Egy frászt! - Imogen indulatosan legyintett, és átviharzott a dolgozószobán. - Mostanra már mindenki úgy tudja, hogy a menyasszonya vagyok! - Ez aligha meglepő. Az earl tegnap este hivatalosan is bejelentette, hogy eljegyeztétek egymást! Imogen megpördült, lesöpörve a helyéről az illatosító edénykét. Az agyagtálka - tartalmát a szőnyegre borítva - az asztal alá gurult. A lány megbabonázottan meredt a megbarnult rózsaszirmokra és az elszáradt babérlevelekre. - Hogy tehette ezt velem?! - dühöngött, kérdését a végtelen világegyetemnek címezve. Horatia hosszas töprengés után úgy döntött, a választ ő adja meg. - Nem volt más választása. Ez alkalommal nem csupán a bűbájos Mr. Drake volt tanúja a kompromittáló jelenetnek. Lady Lyndhurst nyelvét még ő maga sem tudja, mit több, nem is akarja féken tartani! - Mondasz valamit! - fintorodott el Imogen. Afelől nem volt kétsége, hogy Alastair tartaná a száját. Régi ismeretségükre, barátságon túlmenő kapcsolatukra mindig számíthatott. De oktalanság lett volna Selena diszkréciójában bízni. - Colchester azt tette, amit ilyen körülmények között úriembernek kötelessége megtenni! Horatia elgondolkozva ráncolta a homlokát. - Habár... a múltját ismerve... Ki gondolta volna, hogy nemes gesztusokra képes?! - Nem győzöm hangsúlyozni, nénikém, hogy alapvetően félreismerted ezt az embert! Ha valaki, akkor Colchester az, aki nem engedné beszennyezni a jó híremet. Egyedül csak a tettei következményeivel nem számolt! - Imogen abbahagyta a járkálást. - Kemény szavak! - Horatia folytatta az öltögetést. - Miből gondolod, hogy neki nem épp annyira terhes ez a helyzet, mint neked? - Hát nem érted, hogy mostantól esélyem sincs rá, hogy véghezvigyem a tervem? Éppenséggel felbonthatnám az eljegyzésünket, de akkor...
- ...mindörökre száműz magából az úri társaság. Szeretnek minden felelősséget a nők nyakába varrni. - Pontosan! Onnantól fogva egyetlen meghívást sem kapok, kiutálnak a körökből, ahová Vanneck bejáratos. Mihez kezdjek most? - Elképzelni sem tudom, kislányom. - Hát ez az! Csapdába estem! - Imogen erélyesen az íróasztalra csapott, a tintatartó is beléremegett. - De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Colchester mindezt szándékosan tette! Te is tudod, hogy kezdettől fogva ellenezte a tervemet - fejtegette nagynénje meglepett arckifejezése láttán. - Hiába győzködsz arról, hogy az earl acélidegzettel bír! Meglátásom szerint, az idegei mindig a döntő pillanatban mondják fel a szolgálatot. Épp tegnap este számolt be róla, hogy szárnyra kapott a hír, miszerint Vanneck egy titkos konzorcium felállításán ügyködik. Vagyis minden az elképzeléseim szerint haladt... Erre Colchester fogta magát, és bepánikolt! - Bepánikolt? Colchester? - Igen! Annyira összezavarodott a hír hallatán, hogy végső kétségbeesésében erre a lehetetlen lépésre szánta el magát! - És ez a lépése vélhetőleg meghiúsítja a terveidet. - Horatia szemlátomást tisztában volt a tényekkel. - Ha eddig hitegethetted is Vannecket azzal, hogy a Nagypecsét felkutatásában bárki támogatását elfogadod, Colchester menyasszonyaként nem építhetsz más férfi segítségére. - Ez az! Feltétlen hűséggel tartozom jövendőbeli uramnak! - Imogen idegesen dobolni kezdett az íróasztal polírozott lapján. - Ha te meg én így látjuk a dolgot, Colchester miért gondolná másként? Előre kieszelte az egészet, csak hogy megakadályozza, amit tenni készülök! - Téged hallva az ember azt hinné - öltögetett tovább szorgosan Horatia -, hogy a történtekért egyes-egyedül az earl a felelős. - Miért? Nem így van? - Azt akarod mondani, te heves ellenállást tanúsítottál, kézzel-lábbal védekeztél, nehogy Colchester a kert legsötétebb zugába cipeljen? - Nem egészen így történt - ismerte el fülig pirulva Imogen. A feltoluló emlékek hatására reszketni kezdett a lába: a férfi csókjai, simogatása... a gyönyör fellángolása... Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, azon morfondírozott, vajon Matthiasból is hasonlóan felkavaró érzéseket váltott-e ki az élmény. Emlékei szerint az earl kiábrándítóan higgadt magatartást tanúsított, amikor Selena és Alastair rájuk talált. Nagy nehezen álom ereszkedett a szemére. Nem sokkal ezután Zamaris/Matthiasszal találta szemközt magát, és verejtékben fürödve ébredt lidérces álmából. Hajnalhasadtával kissé megnyugodott, ám tiszta fejjel gondolkozva is arra az álláspontra jutott, mint az egyébként is ésszerűen gondolkodó Horatia. Valami jóvátehetetlen történt! Igaz, senki és semmi nem kényszerítette arra, hogy Matthiast megcsókolja, de arról senki nem győzhetné meg, hogy a férfi nem a - csupán általa ismert - zamari szerelmi praktikák egyikét gyakorolta rajta! - Nos, akkor hogy is volt? - követelőzött Horatia. - Beszélgettünk! - vallotta be vonakodva Imogen. – Aztán jött Lady Lyndhurst és Mr. Drake! - Egy kis csevegés nem indok a lánykérésre, gyermekem, legalábbis nem a te korodban! Horatia tűjében megfeszült a fonal, majd újabb és újabb mintákat döfött a hímzésre váró anyagba. - Úgy tudom, fedetlen vállal, kócosan kecmeregtél elő Colchester öleléséből. A turbánod és az egyik cipőd méterekre tőled, az earl kesztyűje társaságában feküdt a földön... - Szentséges egek! Már mindenki tudja? - sápadt el Imogen.
- Jóval többről szól a fáma! - biztosította Horatia. - Most már azok is Illetlen Imogen néven emlegetnek, akik eddig tartózkodtak a túlzásoktól! Ha nincs ott Colchester, hogy bejelentse az eljegyzéseteket, az úri társaság mostanra azt is elfelejtené, hogy valaha hallotta a nevedet! - Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! - Imogen az íróasztal mögötti székbe roskadt, és az asztallapra könyökölve a tenyerébe temette az arcát. - Mi a fészkes fenét csináljak most? - Mindenekelőtt fékezd a nyelvedet! - intette Horatia. - Tudom, hogy anyádtól örökölted a bőséges szókincsedet, de már korábban is figyelmeztettelek, hogy úri körökben nem helyénvaló a szitkozódás! - Mit tegyek? - sóhajtotta Imogen. – Egyes-egyedül a „fészkes fene" fejezi ki legjobban azt, amit érzek. - Jól nevelt ifjú hölgy mindig megtalálja a helyzetnek leginkább megfelelő, illedelmes szavakat! Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Mrs. Vine jelent meg, gyűrött papírdarabot szorongatva agyondolgozott kezében. - Üzenete jött, Miss Waterstone! - Betrappolt a dolgozószobába, és ujjai szorításán engedve az asztalra ejtette a papírlapot. - A konyhába kopogtatott be a küldönc. Azzal hátraarcot csinált, és máris elmenni készült. - Egy pillanat, Mrs. Vine! - hajtogatta szét a papirost Imogen. - Lehetséges, hogy azonnal választ küldök. - Ahogy óhajtja, kisasszony! - A házvezetőnő sztoikus nyugalommal tűrte, hogy Imogen végigolvassa a sorokat. Legdrágább Imogenem! Délután öt körül érkezem. Kikocsizunk a parkba. Alig várom, hogy ismét láthassam! Kérem, ne izgassa fel magát a történtek miatt! Mi ketten, együtt, minden akadályt legyőzünk! Őszinte híve: Colchester - Ez már több volt a soknál! - Ne izgassam fel magam? - fakadt ki Imogen. -Én? Az én idegeimmel semmi baj...! - Miről beszélsz, drágaságom? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Horatia. - Nem érdekes. - Imogen a markába gyűrte a papírlapot. - Mrs. Vine, nagyon kérem, várja meg a választ! Papírt halászott elő a fiókból, és a tollszárat a tintába mártva írni kezdett: Colchester! Megkaptam az üzenetét. Egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem áll módomban kikocsizni Önnel ma délután. Tisztelettel: I. A. Waterstone Ui: Más, gyenge idegrendszerű emberekkel ellentétben, nekem nem szokásom felizgatni magam váratlan események miatt! Összehajtogatta a levelet, majd Mrs. Vine kezébe nyomta. - Gondoskodjék róla, hogy az üzenetem mielőbb a címzetthez jusson! - Ahogy kívánja! - csóválta meg fejét a házvezetőnő. - Ez a nagy levélküldözgetés egy másik lakómat juttatja eszembe. A szeretője bérelte ki neki a házat. Azok irkáltak folyton egymásnak. Már ha nem az ágyban hetyegtek, persze. - Valaki itt bújtatta a szeretőjét? - ámuldozott Imogen. - Szép kis firma volt, valami francia lány. Két szeretőt tartott egyszerre! - Mrs. Vine mélyet sóhajtott. - Ritka jó ízlése volt, annyi szent! De történt egyszer, hogy az első számú szerető aki a házat bérelte - bejelentetlenül megjelent, és rajtakapta ezt a kis mákvirágot a második
számú szeretővel. Erre az első számú előrántotta a pisztolyát a retiküljéből, és vállon lőtte a francia babát. Mondanom sem kell, az ágyneműt dobhattam ki, ahogy volt! Eközben a másik szerető... - Nono! Álljunk csak meg egy percre! - vágott közbe Horatia. - Jól értem? Aki a francia lányt kitartotta, egy nő volt? - Igen, igen. Lady Petry! - Aztán mi történt? - érdeklődött az elképedt Imogen. - Szerencsére a lakóm nem sérült meg komolyabban. Elláttam a sebét. Annak a háromnak meg hullott a könnye, mint a záporeső. Mindenki mindenkitől bocsánatot kért, fogadkoztak, meg miegymás. Engem elküldtek, hogy szolgáljam fel a teát a nappaliban. Mire visszaértem a konyhából, már minden elrendeződött. - Elrendeződött? - visszhangozta kétkedve Horatia. - Kiderült, hogy Lady Petry és a másik hölgy, Lady Arlon, aki ehhez a francia lánykához járkált, titokban szerelmesek voltak egymásba. Évek óta. - Lady Petry és Lady Arlon? - motyogta Horatia. - De egyikük sem merte bevallani a másiknak - magyarázta Mrs. Vine. - Hogy minderre fény derült, kifizették a babájukat, és az útjára bocsátották. -Annak a fehércselédnek nem lehetett oka panaszra, szép summa ütötte a markát. Boltot nyitott a pénzéből, és azóta varrásból él. Mostanság Madame Maudnak nevezi magát. *
Colchester válasza egy órán belül megérkezett. Imogen úgy döntött, egyetlen porcikája sem kívánja megtudni, mi áll az üzenetben. Aztán lassan mégis széthajtotta a ropogós papírlapot. Imogen, drága! Javasolnám, hogy méltóztasson otthon tartózkodni öt óra tájt, ahogy az előző levelemben kértem. Tudja, mi ideggyenge, szerencsétlen flótások mindjárt a legrosszabbra gondolunk, ha szeretteinket nem találjuk a megbeszélt helyen és időben. Zaklatottságomban odáig merészkednék, hogy fenekestül felforgatnám Londont, csak hogy önt megtaláljam, és ismét biztonságban tudjam. Tisztelettel: Colchester - Az earl üzent? - firtatta Horatia. - Igen - gyűrte gombóccá a papírt Imogen. - Ki gondolta volna, hogy ez a nyámnyila, érzékeny idegrendszerű ember ilyen erélyes és fenyegető tud lenni? *
Patrícia fél ötkor ért haza, miután eleget tett első meghívásai egyikének. Matthias a könyvtárban, a Zamari Társaság tagjai előtt tartandó előadásán dolgozott. Hallotta, ahogy a komornyik ajtót nyit, és üdvözli a húgát. Rögvest ezután halk kopogtatás hallatszott. Az alkalmatlankodás eme diszkrét zaja csakis Uftontól származhatott. Matthias letette a lúdtollat. - Szabad! Ufton szélesre tárta a könyvtárszoba ajtaját. - Matthias, beszélnem kell önnel! - sietett be a feldúltnak látszó Patricia. - Nem várhatna? Miss Waterstone-nal van találkozóm, máris indulnom kéne. - Épp Miss Waterstone-ról lenne szó! - közölte meglepő határozottsággal Patricia. Matthias hátradőlt a székében. - Tán az eljegyzésünk ellen van valami kifogása? - Úgy is mondhatjuk. - Patricia levette a kalapját, és mintegy pajzsként maga elé tartva, bőszen gyűrögetni kezdte a karimáját. - Lady Lyndhurst-től jövök. Mint ön is tudja, meghívást kaptam a szalonjába. Zamarról beszélgettünk...
- Nocsak! - Felkértek, lépjek be a tagok közé... De mindez mellékes! - A lány mély levegőt vett, mint aki sorsdöntő kinyilatkoztatásra készül. - Uram... elborzasztó híreket hallottam Miss Waterstone-ról! - Hogy miket? - dermedt meg Matthias. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Imogen viselkedésén kívül másról sem folyt a szó. Úgy érzem, erről tudnia kell... - Szóval kizárólag róla beszélgettek - markolta meg a szék karfáját a férfi. - És ön hajlandó volt végighallgatni a menyasszonyom körül kerengő pletykákat?! Patricia elsápadt bátyja ellenséges megjegyzése hallatán. - Úgy véltem, tudnia kell, hogy mindenki róla beszél. Hogy Illetlen Imogen néven emlegetik... - De nem az én jelenlétemben! - Önt senki nem hibáztatja! Mindenki úgy látja, hogy ön úriemberként viselkedett, amikor megkérte Miss Waterstone kezét. Imogen újfent kompromittálta magát... - Ami köztem és Miss Waterstone között tegnap éjjel történt, az csakis kettőnkre tartozik szögezte le Matthias. - Azt hittem, jobb belátásra bírja, ha megtudja, hogy Imogen hírneve eddig sem volt makulátlan. - Annak, aki a menyasszonyom tisztességét megkérdőjelezi, számolnia kell bizonyos következményekkel. Érthetően fejeztem ki magam? - Hogyne, uram! - felelte felvetett állal Patricia, bár hátrált egy lépést. - Cselekedjék belátása szerint! Matthias felállt, és megkerülte az asztalt. - Az ön dolga, hogy eljegyez-e egy kétes hírnévnek örvendő nőszemélyt, vagy sem folytatta eltökélten a lány. - De nem kívánhatja tőlem, hogy ezek után is Miss Waterstone és a nagynénje társaságában mutatkozzam. A saját jó híremre is gondolnom kell! - Ne szaporítsuk tovább a szót! - tört ki dühösen Matthias. - Amíg a fedelem alatt él, köteles bizonyos tisztelettel adózni a jegyesemnek és a rokonának! És ha már a megfelelő társaságnál tartunk... Megtiltom, hogy Bagshaw-val barátkozzék! Utasítsa vissza a fiatalúr mindennemű közeledését! - Mr. Bagshaw tökéletes úriember! - rebegte a parancsból mit sem értő Patricia. - Hugó gyűlöl engem. Azzal, hogy az ön kegyeit keresi, valójában rajtam akar bosszút állni. Olyasvalamiért, amit szerinte a múltban a családja ellen elkövettem. Tartsa távol magát tőle, Patricia! - De, Matthias! A férfi már az ajtóban állt. - Ha megbocsát... Most mennem kell! Imogen dúlt-fúlt magában. Matthias azon sem csodálkozott volna, ha tűzokádó sárkányként lángra lobbantja a hintót. Vigyorogva megrántotta a gyeplőt, és az összeszokott szürkék párosa engedelmesen a park bejáratátjelző oszlopok felé kanyarodott. Noha az earl nevetségesnek ítélte az úri körök szokásait, ismerte valamennyit. Délután ötkor kikocsizni annyit jelentett, mint látni és látni engedni. Habár a lány nem fogta fel a helyzet szükségszerűségét, életbe vágóan fontos volt, hogy kettejüket együtt lássák. - Szeretném hinni, hogy tudatában van a kavarodásnak, amit a bejelentésével okozott jegyezte meg neheztelve Imogen. - Az eljegyzésünket érti ez alatt? - tudakolta Matthias, a mellettük elhaladó hintóban feszítő ismerőse felé biccentve.
- Mi mást? Végső kétségbeesésében arra vetemedett, hogy átültesse a gyakorlatba, amit rég letűnt korok csábítási technikáiról elméletben megtanult - sutyorogta széttárt legyezője mögül a lány. Matthias kezéből kis híján kihullt a gyeplő. - Naivitásában odáig megy, hogy azt hiszi, az ókori zamariak szerelmi fortélyaival próbálkoztam?! - Hihetnék más egyebet? E téren bő tapasztalatokkal rendelkezem - nyilatkozta ki Imogen, mit sem törődve azzal, hogy az earlt porba sújtja e kijelentés. - Csókoltak már mások is! De közben nem reszketett a térdem! Azok a csókok nem gátoltak meg abban, hogy logikusan gondolkozzam! És semmiképp nem akadályozták a Vanneckkel kapcsolatos terveimet! Matthias a kocsi előtt futó szürkék fülére szegezte a tekintetét. - Tehát másokat is csókolt már? - Mit tagadjam... - Hányan voltak, akik kiérdemelték a csókját? - Magánügy, mylord! Ha megengedi, nem számszerűsíteném a kedveseim sorát. - Nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, ha csupán Drake-kel kéne megmérkőznöm! - Megmérettetnie nem csupán Alastairrel szemben kell - közölte diadalittasan Imogen. Volt más is! Egy francia! Philippe D'Artois! - Hogy is vehetnem fel a versenyt egy tánctanárral?! - Nekik nem adatott meg, hogy sosem ismert szerelmi praktikákkal hozakodjanak elő! Matthias legnagyobb döbbenetére a lány kezében recsegve darabjaira hullott a legyező. - Meg sem fordult az oktondi fejében, hogy minket olyasvalami fűz össze, amit úri körökben leginkább vonzalom néven illetnek? - Képtelenség! - Imogen elmerülni látszott a környezetük szemlélésében. - Ez a fajta érzelem szenvedélyt feltételez, amit önről elképzelni sem tudnék. Ám tegyük fel, hogy ön vonzalommal viseltetik irányomban... de mi köze mindennek a szerelemhez?! Patkódobogás szakította félbe mélyenszántó gondolataikat. Matthias kénytelen-kelletlen tanúja lett, amint Imogen fülig érő mosollyal köszönti a hátasán melléjük lovagló Vannecket. - Üdvözletem! - A lord pejlova engedelmeskedett a kantár rántásának. - Ha értesüléseim nem csalnak, örömteli eseményhez gratulálhatok! - Értesülései nem csalnak - jegyezte meg szárazon Matthias. - Köszönjük a jókívánságait, Lord Vanneck! - rebegte Imogen, miközben törött legyezője ideges ritmust vert a térdén. Vanneck szája vérfagyasztó mosolyba görbült. Sunyi tekintete ide-oda cikázott az earl és a lány között. Alamuszin megfontolt viselkedése Matthiast leginkább egy sakálra emlékeztette. - A menyasszonya figyelemre méltó örökséggel büszkélkedhet - vigyorgott a vőlegényre Vanneck. - Miss Waterstone személye a vagyonától függetlenül is figyelemre érdemes! - Hogy is mondhatnék ellent? - ösztökélte tovább a lovát Vanneck. - Később még találkozunk! - Azt a mindenit! - suttogta kisvártatva Imogen. - Már-már ráharapott a csalétekre...! - Ne áltassa magát, Miss Waterstone! - hűtötte lelkesedését az earl. - Azzal, hogy a jegyesemmé avanzsált, Vanneck minden elképzelése kútba fúlt... - Még nincs minden veszve! - Imogent valósággal felvillanyozta a hirtelen támadt gondolat. - Ha ön elhitetné, hogy nem áll módjában egyedül támogatni a Nagypecsét felkutatását, Vanneck nem hagyna fel a konzorcium megszervezésével! - Mondja, Imogen... de őszintén! - érdeklődött Matthias csodálattal elegy elképedéssel. Akad valami, ami önt a terveiben akadályozhatná?
- Semmi, uram. A szüleim arra tanítottak, hogy utolsó csepp véremig kiállják az elképzeléseim mellett!
9. fejezet Horatia szemüvegén megcsillant a fény, ahogy X X Matthiasszal szemben az íróasztal előtt álló székbe ereszkedett. - Nem kenyerem a köntörfalazás, mylord! Azért jöttem, hogy megtudjam, miféle játékot űz az unokahúgommal. - Játékot? - kérdezte őszintének látszó csodálkozással az earl. - A jegyességük bejelentésére gondolok. - Ó, és én még azt hittem, örülni fog a hírnek! Hisz ön is azt mondta, az unokahúga esztelen tervének véget kell vetni. A jegyességünkkel akár pontot is tehetünk az ügy végére. - Ebben azért nem lennék annyira biztos! - vágott vissza Horatia. - Ön is jól tudja, hogy Imogen máris azon töri a fejét, hogy más úton-módon teszi tönkre Vannecket. - Olyasmit nem tud kieszelni, amihez az én segítségem ne kellene. Legutóbbi ötlete szerint részt kéne vállalnom egy eleve kudarcra ítélt üzleti vállalkozásban. Márpedig ez nem áll szándékomban. - Ezt hogy érti? - ráncolta a szemöldökét Horatia. - Eszem ágában sincs együttműködni Vanneckkel. És kétlem - lett légyen szó a Királynői Nagypecsétről -, hogy ő elfogadná a segítségemet, még ha én magam is ajánlanám fel. Vanneck és én nem szövetségesek, hanem ellenségek vagyunk. Nyugodjék meg, asszonyom! Az ügy lezárult! - Mintha csak Imogent hallanám! - csattant fel felpaprikázódva Horatia. - Ne mondja nekem, hogy nyugodjak meg! És hogyan zárulhatott volna le az ügy? Ön hivatalosan is bejelentette az eljegyzésüket, Colchester! Mindketten tudjuk, hogy ez mivel jár. Csak azt szeretném tudni, hogy Imogen számára mindez mit jelent? - Azt, hogy ő most már menyasszony. - Ne merészeljen viccelődni velem, uram! -emelte fel dühösen a hangját Horatia. - Egy fiatal hölgy becsületéről beszélünk, amely eddig is több mint elég csorbát szenvedett. Végiggondolta, milyen következményekkel jár az unokahúgom számára, ha ez az eljegyzés véget ér? - Valami azt súgja, Imogen minden különösebb megrázkódtatás nélkül átvészeli, ha a jegyességünknek vége szakad. Talpraesett kislány, mindig tud miből erőt meríteni. De szabadjon megjegyeznem, úgy tervezem, hogy a jegyességünk mindenki számára megnyugtató módon zárul. - Csak... csak... - tátogta a döbbent nagynéni - nem azt akarja mondani, hogy a szándékai... - Tisztességesek? - segítette ki Matthias. - Bármily hihetetlennek tűnjék is - pillantása a zamari tekercsre esett, amelyet azelőtt tanulmányozott, hogy Horatiát bevezették a könyvtárba -, a válaszom: igen. - Feleségül akarja venni Imogent? - Meglepi? - Akármit is követett el a múltban, bármilyen kedvezőtlenül is ítélik meg a viselkedését, ön mégiscsak Colchester earlje. Tartozik annyival a családjának, hogy a rangjához és vagyonához illő asszonyt választ maga mellé. Imogen sem születésénél, sem anyagi helyzeténél fogva nem üti meg ezt a mértéket, és akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy a hírneve sem szeplőtelen. Először Vanneck, most pedig ön... Hogy is hihetném, hogy komolyak a szándékai? - Az unokahúga minden kívánalmamnak megfelel. Egyetlen aprócska gondot az okoz, hogy erről még őt magát is meg kell győznöm.
- Egy szót sem értek az egészből! - rebegte el-hűlten Horatia. - Arra kell kérnem, bízzék bennem. Semmi nem tántoríthat el attól, hogy megkérjem Imogen kezét. Az eljegyzésünk nem holmi színjáték. Legalábbis a részemről nem. - Vegyem olybá, hogy minderre a becsületszavát adja? - gyanakodott továbbra is Horatia. És számíthatok arra, hogy mindig megtartja az ígéreteit? - Isten és ön előtt esküszöm, hogy az unokahúgát a feleségemmé teszem. És Matthias tudta, hogy fogadalmát - ha kell, Isten, vagy akár Horatia ellenében is -, de teljesíti. *
- Összefoglalva: kutatásaim alapján arra jutottam, hogy noha a zamari hagyományokban és szokásokban görög, valamint római hatás is kimutatható, e szigetlakó nép egyedülállót alkotott mind az irodalom, mind az építészet területén. Matthias megkönnyebbülve tolta el maga elől a jegyzeteit. A pódium magasságából letekintett az előadására kíváncsi, népes hallgatóságra. - Ennyit szerettem volna mondani Zamarról. -Majd udvariasan hozzátette: - Ha kérdésük volna, természetesen szívesen állok rendelkezésükre. Gyér taps hallatszott az előadóteremben. Az első sorban ülő Imogen azonban lelkesülten verte össze a tenyerét. Matthias mindezt jóleső érzéssel vette tudomásul. Végtére is nem szórakoztatni jött ide! Csupán az összesereglettek egyikét akarta lenyűgözni tudásával. Felemelő volt látni, hogy I. A. Stone pecsenyepirosra tapsolja bájos kacsóit. Ha csak tehette, Matthias kitért a felkérések elől. Amennyire jó volt tudni, hogy jóformán mindenki érdeklődik Zamar iránt, annyira bosszantó volt látni, hogy a hallgatóság sorait tejfelesszájú ficsúrok, műkedvelők, az előadásból mit sem értő szépasszonyok töltik ki. A mesterkéltség eme megnyilvánulását Matthias teljes szívéből utálta. Ám más lapra tartozott, ha felkészültségét Imogen előtt kellett fitogtatnia. Feltett szándéka volt, hogy egyetlen hallgatóját sem tiszteli meg kitüntető figyelmével, de tekintetét ellenállhatatlanul vonzotta a most már csak egyedül tapsoló lány. A vágy azonmód feszíteni kezdte elegáns nadrágját. Ha addig él is, de ezt a nőt megszerzi magának! Csak óvatosan kell kijátszania a lapjait. Bizton építhet a lány ártatlanságára és naivitására. Előbbutóbb Imogen is behódol, mint ahogy Anizamara, a Nappal Úrnője is meghátrál Zamaris, az Éj Ura követelőző fellépése láttán. Akárki, akármit is írt a sors könyvébe, gondolta a férfi, ami boldogság számomra elrendeltetett, azt csakis ettől a teremtéstől kaphatom meg. Kedvtelve nézegette az újfent „zamari" zöldben tündöklő ruhát, a prémes kabátkát és a delfin- és kagylódíszek alatt roskadozó, kocsikerék méretű kalapot. Pillantása az okos szempáréval találkozott. Olyan intelligens ez a lány, mégis oly ártatlan! Az előző napi kocsikázásuk jutott eszébe, és a csókjaik. Hiába is tetszeleg a sokat tapasztalt nő szerepében, ezt a gyermeket a tisztaság bája lengi körül. Főleg akkor, amikor hinni véli, hogy az earl és ő ókori szerelmi technikák begyakorlásán fáradoznak! Az utolsó tenyércsattanás is elhangzott, és Imogen ölébe ejtett kézzel, feszülten figyelte a kérdéseket váró férfit. Matthias végtelenül hálás volt az emelvényt összeeszkábáló ismeretlennek. A fából készült építmény jótékonyan takarta már-már elviselhetetlenné horgadt vágyát. A terem mélyén nagydarab ember emelkedett szólásra. - Megtudhatnánk - köszörülte meg a torkát -, miért nem hallottunk a kínai befolyásról...? - Tudomásom szerint... - Matthias elégedetten konstatálta, hogy Imogen a szemét forgatja. Őt magát is kihozta a sodrából az együgyű kérdés. - Kína semmilyen hatással nem bírt Zamar életében. - Ön mondta, hogy a zamari írásjelek felettébb hasonlatosak a kínaihoz. - Sosem állítottam ilyesmit. A kérdező morogva leült. Újabb úriember jelentkezett.
- A sokak által elismert Mr. Watley szerint Zamar valójában angol kolónia volt. Önnek mi a véleménye erről, mylord? Türelmet próbáló volt a hozzászólásokat még csak végighallgatni is. Matthias fogcsikorgatva igyekezett megőrizni a nyugalmát. - Egyesek szerint Egyiptomot is az angol betelepülők tették naggyá. De hitelt érdemlően még senki nem bizonyította, hogy akár Zamarban, akár Egyiptomban angol befolyás érvényesült volna. Imogen talpra szökkent. - Kérdezhetnék valamit öntől én is, Lord Colchester? - érdeklődött, ügyet sem vetve rá, hogy hirtelen mozdulatával szomszédnője retiküljét is magával rántotta. - A zamari hagyományokról és szokásokról szóló könyvében néhány grafikus ábrát is közreadott... - Így igaz. Ezek az ábrázolások csupán másolatok. Az eredeti festmények valaha a zamari könyvtár falait díszítették... - Értelmezésem szerint az egyik kép egy jegyespárt ábrázol, akik egy-egy agyagtáblát tartanak a kezükben. A táblákra szerelmes verseket róttak. A jelenet egyértelművé teszi, hogy Zamarban szóba sem jöhetett a nemek rangsorolása. Férfi és asszony, avagy férj és feleség azonos jogokkal bírt... - Bocsássa meg, hogy-a szavába vágok, Miss Waterstone! Meglátásom szerint az a festmény azt a pillanatot örökíti meg, amikor az egyik zamari istennő átnyújta az írás tudományát a zamari népnek. - Vagyis nem egybekelési rituálét láthatunk a képen? Olvasatomban az agyagtáblákra ugyanazon házassági szerződés két részletét vésték fel... Az izgatott suttogásból ítélve a hallgatóság érdeklődését felkeltette a pikáns téma. - Az a szerencse ért, Miss Waterstone, hogy egy, a zamari szerelmi szokásokkal foglalkozó tekercs büszke tulajdonosának mondhatom magam! Imogen szeme meglepetten tágra nyílt. - Ismertetné velünk eme tekercs tartalmát, uram? - Jólneveltségem tiltakozik az ellen, hogy ezeket a meglehetősen naturális instrukciókat, és a hozzájuk kapcsolódó rajzokat élőszóban szemléltessem! - Az ön által említett utasítások - vonta fel kérdőn a szemöldökét Imogen -, a férj és feleség jogaira, valamint kötelességeire vonatkoznak? - Nem egészen - felelte vigyorogva Matthias. - A szöveg részletekbe menő, mondhatni kézzel fogható tanácsokkal látja el a házasulandó feleket, elsősorban is a szerelem, mint aktus, témakörében. Talán megérti, ha nem fejtem ki bővebben. Csiklandós kuncogás, kamaszos röhincsélés röppent fel a hátsó sorokból. Noha a hallgatóság idősebb korosztályhoz tartozó fele bősz homlokráncolásba merevedett, a fiatalabbak úgy érezték, ez az előadás innentől fogva megér egy misét. - Sosem ámítottam magam azzal, hogy gyors a felfogásom - tette csípőre a kezét Imogen, majd türelmetlenül toppantott -, de most végképp nem értem, miről beszél! Kénytelen vagyok arra kérni, hogy fejtse ki bővebben a mondandóját! - A tekercs praktikus tanácsokkal látja el mindazon férjeket és feleségeket, akik boldogságot és gyönyört kívánnak nyújtani hitvesüknek a nászi ágyban - szaladt széles mosolyba az earl szája. - Ennél többet igazán nem mondhatok, Miss Waterstone! Az idősebb hölgyek felháborodott kotkodácsolását elnyomta a felerősödő kuncogás és nevetgélés. Am Imogent nem térítette észre a háta mögött zajló viháncolás. Láthatólag újabb kérdések fogalmazódtak meg a fejében. Hogy az értetlen kíváncsiskodásnak elejét vegye, Matthias a zsebébe nyúlt, és előhalászta az óráját. Meglepetést színlelve felkiáltott: - Időnk lejárt! Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket!
Magához nyalábolta a jegyzeteit, és távozni készült. Elvárta, tudta és remélte, hogy a pódiumról levezető lépcsősor aljában Imogen köszönti. így is történt. - Hadd gratuláljak elsőként az előadásához, mylord! - Bíztam benne, hogy önnek tetszeni fog! - Mit meg nem adnék azért, ha a zamari titkos könyvtár felfedezésének pillanatában ön mellett lehettem volna! Ennél jobban már csak azt a tekercset szeretném látni, amiről az imént említést tett. - Eleddig egyetlen tudósnak sem mutattam meg. De önnel talán kivételt teszek... - Most azonnal látni szeretném! - Mindent a maga idejében! - intette mosolyogva Matthias a csalódott lányt. - Addig is nem lenne kedve megtekinteni a Zamari Társaság múzeumát? - Mindenképp érdekelne - felelte Imogen. - De úgy tudom, zárva tart. - A Társaság alapítói nagyobb helyiségbe kívánják átköltöztetni a gyűjteményt. A jelenlegi kiállítóterem pillanatnyilag tárolásra szolgál. De van hozzá kulcsom. Örömmel körbevezetem. - Az nagyszerű lenne! - vidult fel a lány arca. Matthias körbenézett a lassan kiürülő előadóteremben. Maroknyi ember lézengett még odabent, de már ők is távozni készültek. Az earl a zsebébe nyúlt, és egy kulcsot húzott elő. - Most rögtön megejthetnénk a sétát. - Elhallgatott. - Ha nincs más elfoglaltsága. - Történetesen ráérek, uram! - A hall másik végén - bökött Matthias állával az említett irányba -, a lépcsőnél nyílik a múzeum ajtaja. - Milyen izgalmas! Imogen se szó, se beszéd a jelzett ajtó felé iramodott. A férfi a karjánál fogva rángatta vissza. - Tanácsolnám, hogy várjon meg, kedvesem. Megfeledkezni látszik arról az aprócska tényről, hogy a kulcs nálam van. - Mivel akar itt még piszmogni? - Az égvilágon semmivel! De még az ön kedvéért sem vagyok hajlandó végigvágtázni a halion! - Az őrületbe kerget a körülményességével és a lassúságával! - Majd csak kiötlők valamit, amivel jóvátehetem, hogy már megint felbosszantottam. Matthias a karját nyújtotta Imogennek, és szép komótosan átballagott vele a Zamari Intézet felsőbb szintjeire vivő széles lépcsősorhoz. Kinyitotta a kiállítóterem ajtaját, hátrébb lépett, és előretessékelte a lányt. Bár a félhomályban alig lehetett kivenni ezt-azt, ahogy a férfi várta is, Imogen arcára kiült a csodálkozás. Ajka elnyílt, mint aki a szerelmese csókját várja. Rajta kívül nem akadt angol honleány, akit egy poros műtárgyakkal és hajdan élt emberek szellemiségével teli szoba lenyűgözött volna. - Ez maga a mennyország! - suttogta a sötétben Imogen. - Gondolom, a legtöbbjét önt hozta Zamarból. - Nem. Úgy döntöttem, hogy amit én ástam elő, azt megtartom magamnak. Hisz látta is a gyűjteményemet a könyvtáramban. - Matthias meggyújtotta a gyertyákat a falikaron. Mindazt, amit itt lát, Rutledge küldte haza az első útjáról. Mint bizonyára már ön is észrevette, nem a művészi érték, hanem a méret alapján válogatott. Imogen ijedten összerezzent, amint a fény egy jó három méter magas Zamaris-szoborra vetült, amelynek épp szemmagasságban meredezett irigylésre méltó nagyságú fallosza. - Nos... azt hiszem, már értem, mire gondol - kapta el zavartan a pillantását. - Egek! Ennek a szobornak letört a karja! - Sajnos a legtöbb kárt maga Rutledge okozta azzal, hogy sem a mérnöki, sem a régészeti munkákban nem volt járatos. - Matthias egy oszloptöredékre csapott. - És a legkevésbé sem
érdekelte, milyen történelmi vagy művészi értéket képvisel, amit kiásott. Csak azt nézte, hogy az adott darab a gyűjtők kívánalmainak megfeleljen. - Szegény Rutledge! - Imogen elsétált egy gigantikus váza mellett, amely magasabb volt, mint ő maga. - Tragikus és titokzatos véget ért. - Ugye, meg sem kísérli elhitetni velem, hogy hisz abban az ostoba Rutledge Átokban? - Nem, dehogy! De az tagadhatatlan, hogy Rutledge nem tért haza az utolsó útjáról. Matthias a törött oszlopra támaszkodott. - Semmiféle rejtély nem volt a halála körül, Imogen. A labirintus feltárásán dolgoztunk, és Rutledge óvatlanná vált. A nyakát szegte, amikor legurult egy lépcsőn, amit a sötétben nem vett észre. Én találtam rá. - Szörnyű lehetett önnek is! - A lány fürkésző pillantást vetett az earlre. Matthias hátán a hideg futkározott. Ha jól sejti, Imogen pontosan tudja, hogy nem a teljes történetet mondta el. De nagy megkönnyebbülésére a következő percben együttérzés villant a lány tekintetében, majd Imogen egy hatalmas szarkofág elé lépett. - Ennek a gyűjteménynek valamennyi darabját katalogizálták már? - érdeklődött, és lehajolt, hogy a kőkoporsó oldalán díszelgő feliratokat elolvassa. - Nem. Olyan fokú tudást és szakértelmet követel ez a feladat, hogy félő, egyedül én lennék alkalmas az elvégzésére. De eddig nem tudtam időt szakítani rá. - És nem is akartam, tette hozzá magában. Ebben a helyiségben minden, de minden Rutledge-ra emlékeztette. Imogen felegyenesedett. - Én képes lennék rá! -jelentette be izgalomtól hevült arccal. - Katalogizálná a gyűjteményt? - habozott Matthias. - Igen, ön valóban képes lenne rá. És tanulságos lenne I. A. Stone véleményét hallani... - Elképzelhető, hogy az igazgatóság hozzájárul, hogy tanulmányozzam és lajstromba vegyem a kincseiket? - Az igazgatóság azt teszi, amit mondok! - szögezte le ellentmondást nem tűrően az earl. Ám ez esetben fel kéne lebbentenünk a fátylat Mr. Stone személyazonosságáról. - Lehet, hogy megérett rá az idő - fontolgatta a hallottakat Imogen. - De mindent csak szép sorjában! Először is azért jöttem Londonba, hogy Vanneckkel leszámoljak. Végiggondolta már a dolgot, uram? Hajlandó társulni Vanneckkel? - Még nem jutottam döntésre. - Nem vesztegethetjük tovább az időt! - A lány leguggolt, és alaposan szemügyre vette a kőkoporsónak támasztott agyagmaszkot. - Ki kell dolgoznunk az új terv részleteit, mielőtt nyilvánosságra kerülne, hogy az eljegyzésünk csupán elterelő hadművelet. Matthias közelebb lépett, és férfiassága teljes magasából tekintett le a lányra, akinek úgyszólván minden porcikáját takarta az óriási kalap. - Mit szólna hozzá, Imogen, ha a jegyességünket nem csupán álcának használnánk, hanem nagyon is komolyan vennénk? A lány tagjait kiegyenesítette a döbbenet. Felemelkedése oly váratlan volt, hogy a férfi arcának épségét veszélyeztették a kalap szegélyét ékesítő mütyürök. Hátrahőkölt. Majd a következő pillanatban villámgyors reflexekkel - most aztán végképp nem értette, miért vádolja folyton komótossággal a menyasszonya! - a szarkofág széléről leszédülni kívánkozó váza után nyúlt, amelyet Imogen hirtelen mozdulata kibillentett egyensúlyából. - Jaj, ne! - sikkantotta I. A. Stone. Aggodalma a műértő aggodalma volt, s kizárólag a vázának szólt. - Nem értettem egészen tisztán... A hallásommal lehet valami baj... - motyogta az immár Miss Waterstone-ná visszavedlett tudós. - Azt hiszem, mi ketten minden szempontból tökéletesen összeillünk - vonta ölelésébe a még magához sem tért lányt Matthias. - Mit művel, mylord? - pihegte a férfi kabáthajtókájába a lány. - Köztünk szó sem esett szerelemről...
- Ami minket összeköt, az jóval erősebb holmi lányregénybe illő, csöpögős érzelgősségnél. - Matthias magabiztos kézzel kioldotta a kalap szalagjait, majd messzire hajította a méretes fejfedőt, amely mindeddig három lépés távolságra kényszerítette őt a lánytól. Imogen arca kétségbeesett-reménykedő, keserédes fintorba rándult. Matthias gyomra gombostű-fejnyivé zsugorodott, úgy érezte, a hét zamari pokol valamelyikébe kell aláereszkednie. - És mi lenne a kapocs kettőnk között? - Zamar és a szenvedély - suttogta az earl, és magához szorította az észveszejtő domborulatokat. Becéző csókokat hintett a vágytól borzongó hattyúnyakra. - Ha így folytatjuk, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy a zamari szerelmi fortélyokat megismertessem veled... - No de, Matthias... - rebegte Imogen, akinek felrémlett, hogy a férfi eddig egyetlenegyszer tegezte. Akkor, ott, azon az éjszakán, a kerti padon... Ahogy akkor megérintette...! - Ha nincs Zamar, képes lennék a bűvöletedben élni, amíg világ a világ! - Már megbocsásson, mylord! De hogy jön ahhoz, hogy Zamarhoz hasonlítson... és ilyen bensőséges viselkedésre ragadtassa magát! - dermedt kővé a lány. A férfi úgy érezte, a zamari poklok harmadika, a magányra kárhoztatott lelkek gyűjtőhelye nyeli el. Körötte csak a múltjából kísértő démonok imbolyogtak. - Ne haragudjon! - reszketett fel Imogen mosolya. - Igazságtalan voltam! Habár mind a mai napig nem értem, mi gátolja abban, hogy Vanneck ellenében mellém álljon... Ami a minap a kertben történt... és amit - ha nem csalódom - éppen tenni szándékozik... pirulva mondom... de egyáltalán nincs ellenemre...! *
Matthias maga sem tudta, miként eshetett, de egy szemvillanás alatt lekerültek róla a ruhái, és kettőig sem tudott számolni, mire birtokba vette az édes, csábító testet. A fájdalmas sikolyt követően hiába esdekelt a lány, hogy az írott források által megörökített összes zamari szerelmi fogást megtapasztalni kívánja. Addigra az earl már a felülmúlhatatlan gyönyör isteni magasságában lebegett. Szárnyalni vágyott, ha arra gondolt - ezt nem volt nehéz megállapítani! -, hogy férfiember most először merítkezhetett meg az illetlennek kikiáltott, ám eleddig érintetlen Miss Waterstone bájaiban.
10. fejezet Othello története a végkifejlethez közeledett, amikor másnap este Matthias a színházi páholyába lépett. Imogen és Horatia tágra nyílt szemmel, a karót nyelt Patrícia társaságában figyelték a színpadon zajló eseményeket. Az előző napi intim együttlétet követően az earl most először találkozott a lánnyal. - Hát megjött végre! - nyújtotta felé a kezét Imogen. - A darab nagy részét elszalasztottá... A férfi szája talányos mosolyba rándult. A lány sejteni vélte, hogy az előző nap történtek járhatnak az eszében. - Rám minden körülmények közt számíthat, kedvesem. - Csókot lehelt a kesztyűs kacsóra, majd Horatia és a húga felé fordult. - Igazán elragadóak ma este, hölgyeim! - Uram! - biccentett jól nevelten Horatia. - Azt mondta, csatlakozik hozzánk, Matthias! - jegyezte meg rosszallóan Patricia. - Nos... itt vagyok! - A függöny rövidesen lehull... - tárta szét a legyezőjét Patricia. - Sosem állhattam a teátrális jeleneteket - zökkent az Imogen melletti székbe a férfi. - Nem ajánlanám, hogy Keannel próbáljon versenyre kelni! Ő verhetetlen, még ha a pohár fenekére néz is!
Patricia arca lenéző grimaszba merevedett, miközben tekintetét a szomszédos páholyok úri közönségére függesztette. Imogen kényelmetlenül feszengett. Nem tudta mire vélni a testvérek ellenséges viselkedését. Ahogy azt sem értette, minek köszönhető, hogy Patríciának nehezére esik az ő társaságában mutatkoznia. Holott a lány szemlátomást a kínok kínját állja ki. Régi, barátságos viszonyuk már a múlté; Patricia - a köztük lévő távolságot érzékeltetendő -magázza őt... Elhatározta, hogy szóvá teszi a dolgot Matthias-nak. Az elgondolást már tegnap tett követte volna, ha a férfi mondva csinált ürügyekkel nem szökik el a beszélgetés elől. Hogy jó oka van a bujdoklásra, azzal Imogen is tisztában volt. Heves mozdulattal szétterítette a legyezőjét, és a strucctollak rejtekében suttogni kezdett: - Örülök, hogy végre megérkezett. Nem is tudom, mit csináltam volna... - Te is hiányoztál nekem, kicsim - suttogott vissza Matthias. - Forr a vérem, ha az ölelésedre gondolok. .. - Elhallgasson, mylord! - A harag vérvörös rózsákat csalt Imogen arcára. - Remélem, nem kell megmagyaráznom, hogy az utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék... - Életem első napja telt el úgy, hogy Zamar egyetlen pillanatig sem jutott eszembe. Minden gondolatomat a csókjaid töltik ki. Már az is megfordult a fejemben, hogy poétának állok. Naphosszat költenék... mármint hosszú, romantikus verseket. Bebodoríttatnám a hajam... - Ha meg nem sértem, Colchester - szakította félbe nyersen Imogen —, nem vagyok abban a hangulatban, hogy értékelni tudjam a humorát! Minden problémám közül a legégetőbb: Vanneck. Ha ön is készen áll, hogy csapdába csaljuk... - Csapdába? Vannecket? Azt hittem, ez az ügy már lekerült a napirendről! - Eljegyzés ide vagy oda, a bosszúvágy bosszúvágy marad! - Tartson szőrszálhasogatónak, ha akar, de mertem remélni, hogy a jegyességünk nyom annyit a latban, hogy egyéb gondjait feledtesse. - Elkapta a fejét a veszettül csapkodó legyező elől. - Bánjon csínjával azzal az életveszélyes szerszámmal! Mi, romantikus lelkek a legkisebb erőszakos megnyilvánulást is mélyen a szívünkre veszünk! Imogen nem hagyta kizökkenteni magát háborgásából, legyezője továbbra is vadul verdesett. - Komolyra fordítva a szót, Matthias! Tudni akarom, számíthatok-e a segítségére! - Attól tartok, nem a legalkalmasabb pillanatot választotta ki ennek megvitatására! - De... - A színháztermet betöltő, egyre erősödő moraj a lány torkára forrasztotta a szót. - Mi az? Mi történt? - Kean a kelleténél több pohárkával guríthatott le - vélte botrányt szimatolva Horatia. Színházi látcsövét a szemére szorítva előrehajolt. - Már a világot jelentő deszkákra sem tud felkecmeregni! Patrícia vette észre elsőként, hogy a részeg színészóriáson kívül más látnivaló is akad. - Ó! Mrs. Slott! Elájult! Horatia azonnal a szemközti páholyra irányította látcsövét. - Ahogy mondod! Még jó, hogy ott van Lady Carlsback az üvegcséjével! - Mitől gyengélkedik folyton ez az asszony?! - merengett Imogen, és meglepetésében még a legyezőt is leeresztette az arca elől. Patrícia kihívó tekintettel méregette a bátyját. - Azt beszélik, a hölgyön azonnal úrrá lesz a rosszullét, ha Matthiast megpillantja. Lady Lyndhurst szerint mindmáig nem tudta túltenni magát bizonyos, múltbéli eseményeken... - Már csak ez hiányzott! - mormolta az earl. - Hallatlan! - hűlt el Imogen. Tudatára ébredt, hogy rosszindulatú pillantások kereszttüzébe kerültek. Ügy érezte, nem hagyhatja magára Matthiast a bajban. Egy emberként kiáll a férfi mellett, és együttes erővel visszaverik a páholyokból feléjük irányuló gonosz tekinteteket! Felugrott, hogy a székét
közelebb vonszolja a férfiéhoz. Ám az ülőalkalmatosság nehezebbnek bizonyult, mint várta. Az erőteljes rángatásnak csupán az egyik láb engedett: reccsenve eltört. Az egyensúlyát vesztett Imogen Matthias ölébe huppant. Míg az earl idülten vigyorgott, addig a lány fején ékeskedő turbán megbillent, és átbucskázott a páholy korlátján. Az alant ülő, kevésbé jómódú színházlátogatók üdvrivalgással fogadták a szokatlan ruhadarab földet érését. Jókedvű közelharc bontakozott ki a megszerzéséért. - Micsoda szégyen! - vált halottsápadtra Patrícia. - Ezt nem élem túl! Hogy nézek a többiek szemébe Lady Lyndhurst szalonjában?! - Majdcsak megbirkózik vele valahogy! - állt fel Matthias, talpra segítve Imogent is. - Nagyon sajnálom! - motyogta a lány a szoknyáját rendezgetve. - Egyiküket sem akartam ilyen kínos helyzetbe hozni! - Ne szabadkozzék! - vigyorgott az earl. - Ehhez fogható, érdekfeszítő látványossággal eleddig egyetlen színházi előadás sem szolgált! És mert hasonló színvonalú szórakoztatást hiába is várnánk a színészektől, javasolnám, hogy távozzunk! Megállt a színház előterében lökdösődő tömegben. Matthias és Horatia kimentek, hogy előhívassák a hintójukat az épület előtt sorjázó kocsisorból. Hogy kettesben maradtak, Imogen úgy döntött, megragadja a kínálkozó alkalmat. - Megbántottalak valamivel, Patrícia? Hidd el, őszintén sajnálom, ami az előbb történt! De már korábban is azt éreztem; hogy neheztelsz rám... - Nem tudom, miről beszél! - vörösödött el Colchester húga, és kerülte Imogen pillantását. - Nem is olyan rég még barátnők voltunk. Együtt jártunk vásárolni... bálokra... De néhány napja merev elutasításba ütközöm, és szeretném tudni az okát. - Ismétlem... nem tudom, miről beszél, Miss Waterstone! - közölte kimérten Patrícia, és pillantását a világ minden kincséért sem vette volna le a bejáratról. - Muszáj Miss Waterstone-nak hívnod? - Imogen csípőre tette a kezét, és indulatosan toppantott. - Volt idő, amikor a keresztnevemen szólítottál! - Abbahagyná? - sziszegte Patrícia. - Mit? - Ezt a topogást! Mindenki minket bámul! - Ugyan! - pillantott körbe Imogen. - Senki nem figyel ránk! - Azt hiszi, senkinek nem tűnik föl, hogy úgy viselkedik, mint egy vidékről szalajtott, közönséges liba?! Azt hiszi, olyan jó érzés itt állni egy tenyerestalpas, neveletlen, modortalan... - Bocsáss meg! - pirult el Imogen, s keze erőtlenül leszánkázott a derekáról. - Táncórákat vettem, de a szüleim nem érezték szükségét, hogy illemtantanárt fogadjanak mellém... - Felesleges kihangsúlyoznia, egyébként is szembeötlik! - jegyezte meg gorombán Patrícia. - Ellenben sok egyéb fontos dologra megtanítottak - vont vállat Imogen. - No, ez viszont nem látszik! - fröcsögte Patrícia. Maga sem tudta, hogy a megaláztatás vagy a harag váltja ki belőle a kegyetlen indulatokat. - Fel nem foghatom, mit lát magában a bátyám! Hogy mi késztette arra, hogy feleségül kérje?! Tud róla, hogy mások Illetlen Imogen néven emlegetik? - Igen, tudok róla. Mindez egy valóban kellemetlen félreértésnek köszönhető... - Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására! Részletekbe menően ismerem az esetet! - Hogyhogy? - Tagadja, hogy in flagranti kapták Lord Van-neckkel? - Kitől hallottad? - Egy barátomtól - harapott dühösen az ajkába Patrícia. - Valakitől, akivel Lady Lyndhurst szalonjában találkoztam. Azt beszélik, a bátyám azért kérte meg a kezét, mert ismét –
szántszándékkal kompromittáltatta magát! Hogy elvetemültségében olyasmit készül elkövetni, mint amit Colchester szörnyeteg anyja követett el drága jó apám ellen! - Nem... nem is szeretném tudni, mi az, amivel most vádolsz! Patrícia, kissé megrettenve attól, hogy túlfeszítette a húrt, elhátrált a lány mellől, de még nem adta meg magát. - Ne adja az ártatlant, Miss Waterstone! Senki előtt nem titok, hogy apám azért vette el Colchester anyját, mert... mert nem volt más választása! - És azt hiszed, hogy Matthiast is hasonló veszély fenyegeti? - hűlt el Imogen. - Mi másra gondolhatnék? A bátyám, rangjánál és vagyonánál fogva, minden ujjára tíz nemes, tisztességes, úri hölgyet kaphatna! És erre egy liléden Imogent kell feleségül kérnie! Micsoda szégyen! - Elismerem, neked sem lehet könnyű... - kezdte volna Imogen, ám ekkor feltárult a színház bejárata. A belépő Matthias tekintete a menyasszonyát kereste a tömegben. Patrícia arcából azonnal kiszaladt a vér. Ideges, szorongó pillantásokat vetett Imogenre. - Jól érzi magát, Patricia? - lépett melléjük az earl. - Sápadtnak tűnik. - Semmi bajom, köszönöm - hajtotta le fejét a lány. - De szeretnék már otthon lenni. - Attól tartok, Lady Patriciát megviselték a ma este eseményei - húzódott merev mosolyba Imogen szája. - Családi vonás... Az idegei nem bírják a megterhelést. *
Amint hazaértek, Imogen a dolgozószobába rontott. Feldúltan az egyik székre hajította a köpenyét és a kesztyűjét, majd a kanapéra rogyott. - Horatia néni, kérlek, mindent tudnom kell Colchester szüleinek a házasságáról! Enélkül nem tudom, mi legyen a következő lépésem! - Rég volt, igaz sem volt! - Horatia sherryt töltött magának. - Jó huszonöt éve történt. Magam is fiatalasszony voltam még. - Ismerted Colchester anyját? - Látásból. - Horatia széket húzott a kandalló elé, kényelmesen elhelyezkedett, majd az italába kortyolt. - Elizabeth Dabneynek mindenki hatalmas sikereket jósolt. Nem csak azért, mert az apja a legtehetősebb és legbefolyásosabb emberek közé tartozott, hanem mert Elizabeth az egyik leggyönyörűbb és legbájosabb nő volt, akit valaha hátán hordott a föld. A szülei a lába nyomát is imádták. Nem tudott tőlük olyat kérni, amit ne teljesítettek volna. - És Elizabeth egy szép napon magáénak kívánta Matthias apját. - Így is fogalmazhatunk - keseredett meg Horatia mosolya. - Bár, ha engem kérdezel... kettőn áll a vásár! Az ifjú vikomtot, aki bizton számíthatott az earli címre, Thomasnak hívták. Könnyelmű, jóképű fiú volt, az úri társaság fenegyereke. Akinek - szerény meglátásom szerint - egyáltalán nem esett nehezére a szép Elizabeth ágyába bekéredzkednie. De álmában sem gondolta volna, hogy a kis kalandért majdan nagy árat fizet. És kétlem, hogy valaha is fizetnie kellett bármiért. - Miért törődött volna a következményekkel? - ráncolta a szemöldökét Imogen. - Az apja halála után főúri rangra emelkedett. És főúri körökben nem okoz gondot a megunt szerető szűrét kitenni. - Akkortájt még senki nem tudta - folytatta a lángokba meredve Horatia -, hogy Thomas családja elszegényedett. Az apja örülhetett, hogy a fia nevét egy jómódú lányéval hozzák kapcsolatba. Szüksége volt a bőkezű hozományra. És Dabney boldog volt, hogy a pénzén rangot vásárolhatott egy szem lányának. A két fiatal házassága minden szempontból előnyös frigynek ígérkezett. - De az ifjú Thomas nem így látta.
- Félt, hogy az apja kitagadja, ezért nem ellenkezett. Feleségül vette Elizabethet. Nos, a boldog házasok képét nem róluk mintázták. Bár... akárhogy kutatok az emlékezetemben, egyetlen boldog házasság sem jut eszembe. - A szüléimé az volt. - Igaz. Ez a te legnagyobb bajod, drágaságom, a szeretet védőburkában nőttél fel! Hogy szavam ne feledjem... Az ifjú párnak egyetlen fia született, Matthias. A bő gyermekáldásnak valószínűleg az is akadálya lehetett, hogy az örökös megérkezése után férj és feleség külön élt. Thomas a szeretőivel múlatta az idejét Londonban, Elizabeth messze földön híres vendégségeket szervezett a Colches-terek vidéki birtokán. Aztán Thomas lángoló szerelemre lobbant egy fiatal özvegy, Charlotte Poole iránt, és még első felesége halálának évében nőül vette. - Majd megszületett Patricia - mondta elgondolkodva Imogen. - Aki épp ma este jövendölte meg, hogy Matthiasra is az a sors vár, mint az apjára. _ - Patricia gyerek még! Nem tudja, mit beszél - pillantott az unokahúgára Horatia. - De én, a sokat tapasztalt nő, pontosan tudom, mit akart mondani! - Beavatnál? - Nem engedhetem, hogy Matthias szerelem nélküli házasságban éljen. Meg kell akadályoznom, hogy ugyanazt a hibát elkövesse, amit az apja. Ha még oly nehezemre esik is... Felismerés gyúlt Horatia tekintetében. - Kérdezhetek valamit, kislányom? Mióta szereted ezt az embert? - Amióta a legelső cikkét elolvastam a Zamari Hírekben - felelte könnybe lábadt szemmel Imogen. - Hát... ez kissé megnehezíti a dolgot. - Meg, a fene vinné el! - A lány eltökélten felsóhajtott. - De a gordiuszi csomót, amelynek a szálait én magam gubancoltam ilyen szorosra, nekem kell elvágnom! Két nappal később Imogen egy grandiózus páfrány oltalmából figyelte, ahogy Patricia kisurran Wellsteadék bálterméből. Bárcsak itt lenne Matthias! Ő tudná, miként orvosolja a bajt! De a férfi továbbra sem rejtette véka alá a társadalmi eseményekkel szembeni ellenszenvét, és most is távolmaradásával tüntetett. Nem volt hajlandó tudomást venni róla, hogy a húga mély megvetéssel viseltetik a melléje kirendelt kísérők iránt. Mivel a bátyja nem hagyott számára más választást, Patricia beletörődött, hogy bizonyos alkalmakkor Imogen és a nagynénje társaságában kell megjelennie. De amint bejelentették érkezésüket egy estélyen vagy bálon, a lány oly messzire húzódott az említett hölgyektől, amennyire az adott lehetőségek engedték. Kétséget nem hagyott afelől, hogy leendő sógornőjének még a látványát is utálja, és gyűlölködését kiterjesztette a nagynénire is. Imogen nagyot sóhajtott. Mit volt mit tenni, kénytelen-kelletlen a gondjaira bízott könnyelmű teremtés nyomába szegődött. Patríciának fogalma sem lehet róla, mennyi, de mennyi veszély leselkedik egy naiv kislányra! Imogen két kezén nem tudta volna megszámolni, hány - a feltűnést kerülni vágyó párocskát látott eltűnni a kert sötétjében. Már az ajtó előtt állt, amely Patricia mögött becsapódott. Lehet, hogy feleslegesen aggódik: Matthias húgának csupán elege lett a sokaságból, és némi magányra vágyott. Ám feltétlenül izgalomra ad okot, hogy gondterhelten körbekémlelt, mielőtt ezt az ajtót behúzta volna maga mögött. Mintha nem akarta volna, hogy meglássák! Imogen biztosra vette, hogy Patricia nem fogja megköszönni, hogy szaglászik utána, de kötelességérzete nem engedte, hogy ügyet se vessen a lány viselkedésére. Nem ő volt az egyedüli, aki a saját bőrén tapasztalta meg, hogy kockázatos dolog a tömeg nyújtotta biztonságot odahagyni.
Kinyitotta az ajtót, és a személyzeti folyosón találta magát. A hosszúkás helyiség, a homárok vöröslő kupaca alatt roskadozó tálalókocsitól eltekintve, üresen kongott. Imogen végigrobogott a folyosón, majd a sarkon bekanyarodva megtorpant a felfelé kacskaringózó csigalépcső előtt. Tekintete újabb kijáratok után kutatott, de rá kellett ébrednie, hogy Patricia csakis a lépcsőn, az emeletre folytathatta az útját. Imogen minden érzéke riadót fujt. Ha Patricia csupán friss levegőre vágyott, azonnal rá kellett jönnie a tévedésére. Nem azon az ajtón lépett ki, amely a szabadba vezet. Készakarva lépdelhetett végig ezen a folyosón! Imogen megemelte a szoknyáját, és - selyemtopánkáinak köszönhetően - nesztelenül felkapaszkodott a lépcsőn. Újabb ajtó keresztezte az útját. Benyitott. Szeme lassan a sötétséghez szokott. A hatalmas üvegtáblák szikrázva verték vissza az aranyszín keretek csillogását. A háziak képtárában járt; a galéria a ház teljes hosszán végigfutott. Az átellenes sarokból halk neszezést hallott; halványszín ruha villanását vélte látni a szemközti fal mentén. - Patricia? Te vagy az? Mielőtt a kísértés után vethette volna magát, egy - addig nem is látott - széknek ütközött. - Hogy az a...! - hajolt le a bokáját tapogatva. - Miss Waterstone? - Ismerősnek tűnő alak körvonalai bontakoztak ki a homályból. - Ki maga, és mit akar...? - szökkent hátra Imogen, majd felegyenesedett. Immár nem volt kétséges, kivel áll szemközt. - Lord Vanneck? - Bánom, hogy ismeretségünk ilyen sajnálatos fordulatot vett - húzta ki magát szavait hazudtolva Vanneck. - De többnapi mesterkedésembe került, hogy négyszemközt találkozhassam önnel. - Hol van Lady Patricia? - A bálterem felé tart, mégpedig egy olyan hölgy kíséretében, akinek kétség sem férhet a tisztességéhez! - Ez esetben semmi okom rá, hogy ne kövessem a példáját! - igyekezett a férfit megkerülni Imogen. - Várjon! - csapott le a menekülni vágyó lányra Vanneck. - Hiábavalóak lennének az erőfeszítéseim, ha nem beszélhetnék most önnel! - Engedjen el! - Hallgasson meg! - zihálta a lord. - Lucy emlékére, kérem, könyörgöm... hallgasson rám! - Hogy jön mindehhez Lucy? - Önök barátnők voltak. - Igen, és...? - Az isten áldja meg, Miss Waterstone, figyeljen rám! Lucy is azt akarná, hogy a segítségére legyek. Hisz ön sosem tudta, hogyan kerülheti ki a társasági buktatókat! - Nincs szükségem a védelmére! Vanneck marka vaskapocsként szorította a lány karját. - Értse meg végre, hogy Colchester szántszándékkal kompromittálta önt, hogy aztán bejelenthesse az eljegyzésüket... - Semmi ilyesmit nem tett! - Csak a Nagypecsétet akarja! Odaadta már neki a térképet? - Nem, még nem. - Helyes! - rándult meg elégedetten a lord szája. - Amint megkaparintja a térképet, azonnal véget vet a jegyességüknek. Érti már? Colchester rögvest megszabadul öntől, ahogy megszerezte, amit akart! - Téved, uram! - mosolyodott el kimérten Imogen. A harag és a kétségbeesés eltorzította a férfi vonásait. Ujjai szinte átdöfték a lány bőrét.
- Az az átkozott Nagypecsét nekem kell, Miss Waterstone! Rutledge azt írta róla, hogy vagyont ér. Felbecsülhetetlen az értéke. - Engedje el a karom! Úgy tűnt, Vanneck meg sem hallotta. - Már hozzáláttam, hogy megszervezzem a konzorciumot, amelyik az expedíciót finanszírozná. De a lehetséges partnerek visszaléptek, mihelyt a fülükbe jutott az eljegyzés híre. Colchester keresztülhúzta a számításaimat... Volt a hangjában valami, amitől Imogen hátán a hideg futkározott. - Nem állhatok itt egész este, hogy mindezt megvitassam önnel. Vissza kell térnem a bálterembe! - Bontsa fel az eljegyzésüket! - folytatta tűzben égő tekintettel Vanneck. - Még ma! Ez az egyetlen megoldás! Távolítsa el Colchestert, és a konzorcium felállításának nem lesz akadálya. Mi ketten társulnánk, és felkutatnánk a Királynői Nagypecsétet! Aztán számolatlanul dőlne hozzánk a pénz! Imogen épp ezt akarta hallani, de a férfi elmebajjal határos megszállottsága láttán kezdett úrrá lenni rajta a félsz. - Most mennem kell! - mondta határozottan. - Később befejezhetjük ezt a beszélgetést. Addig is fontolja meg, nem lenne-e jobb Colchesterrel társulnia. .. - Hogy kivel? A lány ráébredt, hogy óriási hibát követett el. - Talán... - Szó sem lehet róla! - horkant fel Vanneck. -Egyrészt Colchestert sem tudná rábírni erre, másrészt senki előtt nem titok, hogy ő gyilkolta meg Rutledge-ot. Rám is ez a sors várna, ha társulnék vele. Nincs más kiút... fel kell bontania az eljegyzésüket, mielőtt odaadná a térképet ennek a... Imogen kezdeti ijedtségét és zavarát düh váltotta fel. Kihúzta magát. - Azt teszem, amit jónak látok! És ha most megbocsát... - Nem engedem, hogy egy ostoba nő szeszélye miatt a Nagypecsét kicsússzon a kezemből! Ha nem hajlandó magától véget vetni a jegyességüknek, majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen más választása! Imogen úgy érezte, a férfiban megpattan valami... talán az utolsó szál, ami az épelméjűséghez kötötte. A lány most először fogta fel a veszélyt, amely fenyegette. Ám hiába küzdött teljes erejéből, a lord szorításából nem menekülhetett. Vanneck a karjánál fogva a fal mellett álló kerevet felé lódította. Mire a lány elnyeklett, a férfi már ott térdelt fölötte. Imogen moccanni sem bírt. És nem tudta elhinni, hogy mindez megtörténhet. Körmeit a lord arcába mélyesztette. - Alávaló kis lotyó! - Vanneck keze a lány szoknyájának dús fodrai közt matatott. - Még nem is végzem be, amit elkezdtem, már te fogsz könyörögni azért, hogy szerezzek pénzt a úthoz! - Lucyt is így félemlítette meg? - vágott vissza Imogen. - Megerőszakolta, mielőtt beadta volna neki az altatót? - Annak a kiállhatatlan libának nem keDett beadnom semmit. Magától nyakalta a laudanumot - villant a félhomályban kőkeményen \anneck pillantása. - Állandóan a zaklatott idegeire panaszkodott! - Nekem felesleges hazudnia! Mindent tudok! Előre kitervelte az egészet, igaz? Úgy állította be a dolgot, mintha Lucy azért dobta volna el magától az életét, mert képtelen volt elviselni, hogy a legjobb barátnőjével csalja meg! Ezért aztán senki nem gyanakodott önre! - Álljon meg a menet! - merevedett meg a férfi. - Gyilkossággal vádol? - Igen!
- Elment az esze? Nem öltem meg a feleségemet! - szűkült össze a lord szeme. - Bár... isten bocsássa meg, sokszor gondoltam rá, és nemegyszer a közelében jártam, hogy a saját két kezemmel fojtom meg. De a halálában vétlen vagyok. - Egy szavát sem hiszem! - A legkevésbé sem érdekel, mit hisz! Egyedül azt a francos térképet akarom! És meg is szerzem, vagy ne legyen Vanneck a nevem! Mintha csak külső szemlélőként figyelné a jelenetet, Imogen józanul arra a megállapításra jutott, hogy a férfinak eszét vesztette a harag és a mohóság. Még ha lélekben függetlenítette is magát, a döbbenetes eseményektől, nem tudta megállni, hogy fel ne sikoltson, amikor Vanneck húsos keze a csupasz lábába markolt. Ajkát csípte a lord pórusaiból áradó veríték, amikor a férfi az arcába tenyerelt, hogy elhallgattassa. Imogent valósággal sokkolta a rettenet. A súlyos test alatt vergődve tekintetét - könyörületért esdekelve - az égre függesztette, és... feje fölött megcsillant egy aranyszín képkeret. Amíg Vanneck - őrülteket megszégyenítő elszántsággal - a lány szoknyájának felgyűrésén munkálkodott, Imogen egyik kezét kiszabadítva a festmény felé nyúlt. A másodperc tört része alatt éveket öregedett: úgy tűnt, a keret a fal elválaszthatatlan részét képezi, és az egész házat magával kell rántania, ha le akarja akasztani a helyéről. Ám a következő pillanatban valahol, elérhetetlen magasságban, egy kampó sóhajtva megadta magát a sorsának, és a festmény megállíthatatlanul, irányíthatatlanul zuhanni kezdett. A keret éles sarka először \anneck koponyáján csattant, majd lejjebb csúszva felsértette a férfi vállát. A lord felnyögött, és maga alá temetve Imogent, elterült a kereveten. A lány kézzel-lábbal igyekezett kimenekülni kényszerű rabságából. De mielőtt önnön erejéből előtornázhatta volna magát a mázsás súly alól, ismeretlen erők leröpítették róla az eszméletlen testet. - Átkozott kurafi! - süvöltötte Matthias, és szinte letépte a magáról mit sem tudó Vannecket a lányról. A kő hűvöse tehette, hogy a lord azonmód magához tért kábultságából. Megtört, elhomályosuló tekintetében felismerés csillant. - Colchester! Hát maga mi a büdös francot keres itt? A felbőszült Matthias a kesztyűjét Vanneck képébe hajította. - Számítson rá, hogy holnap reggel elsőként a segédeim keresik fel. Velük megbeszélheti a részleteket, ami a legkésőbb holnapután esedékes találkánkat illeti... - A segédei... A segédei? - tápászkodott fel szédelegve Vanneck. Fejét rázogatva várta, hogy kitisztuljanak a gondolatai. - Ezt nem mondhatja komolyan! Matthias fölnyalábolta a kerevetről Imogent, és mint drága kincset szorította magához. - Ha ez megnyugtatja... soha életemben nem gondoltam még ilyen komolyan semmit! - Ne röhögtessen! - visszhangozták a falak Vanneck csúfondáros szavait. - Sosem hiteti el velem, hogy ezt a kis cafkát akarja feleségül venni! Épp én ne tudnám, hogy csakis a térképet akarja?! Azaz ütődött rüfke nem ér annyit, hogy kiálljon ellenem! Valljon színt! Előttem nem kell tagadnia, hogy csakis a Nagypecsét jár a fejében, amikor... Matthias nem válaszolt. Imogen egész testében megreszketett. Ám a borzongásnak semmi köze nem volt az előbb átélt viszontagságokhoz . Álmai haragvó, könyörületet nem ismerő istene kelt életre az earl személyében. És Imogennek megadatott, hogy az Éj Ura, Zamaris vonja őt féltő, biztonságot nyújtó karjaiba.
11. fejezet
A lány nem tudott úrrá lenni a remegésén. Védelmet keresőn, biztonságot remélve a férfi széles mellkasához bújt, és csak alig-alig volt tudatában, hogy Matthias mindeközben magabiztosan maga mögött hagyja a csigalépcső kacskaringós meredélyét, és már a bejárat felé tart. - Mylord! Miss Waterstone! - oszlatta fel az agyára ereszkedő ködöt egy végletekig kíváncsi férfihang. - Mi történt? - Aggodalomra semmi ok! - hallotta Matthias szenvtelen kommentárját. - A menyasszonyomat kissé megviselték az esküvővel együtt járó izgalmak. - Nem is tudom, kinek kívánjam inkább, a jegyesének vagy önnek - röhincsélt vidoran az előbb hallott hang -, hogy e gyengélkedésre mielőbb gyógyírt találjon, Colchester! Imogen már-már tiltakozni próbált, de küzdőszelleme ezúttal cserbenhagyta. Mélyen megalázó volt tudni, hogy mások ilyen közönségesen viszonyulnak az eljegyzéséhez. Az arcán patakokban csordogáló könnycseppeket Matthias kabátja - sorsába beletörődve magába fogadta. - Doktort hívok! - ajánlkozott egy készséges lakáj. - Ne fáradjon! Hazaviszem Miss Waterstone-t... Pihenésre van szüksége... - Intézkedem, hogy máris előálljon a hintója, mylord! - biccentett a lakáj. Pár perccel később Imogen arcába az éjszaka hűvöse mart, majd egy kocsibelső megnyugtató melege ölelte körül. Ezt követően meglódult alatta a hintó; a kocsis ösztökélésére szikrát szórt a lovak patája a macskaköveken, a kerekek csikorogva vették be a kanyarokat. - Nyugodjon meg! - Szorította magához Mat-thias. - Minden rendben, kedvesem! Már vége! Biztonságban van! - De ön nincs! - Most, hogy a kíváncsi pillantásoktól nem kellett tartania, Imogen előmerészkedett a férfi ölelésének gyűrűjéből. A vállánál fogva keményen megrázta Matthiast. - Az isten szerelmére, mit csinált?! Matthias nem mozdult. Azt sem látszott észrevenni, hogy a lány ujjai a kabátja szövetébe markolnak. - Ezt éppenséggel én is kérdezhetném - mondta kifürkészhetetlen arccal. - Kihívta Vannecket! Szentséges egek! Hogy tehetett ilyet! - folytatta a tirádát a lány. - A történtek után ez tűnt az egyetlen megfelelő lépésnek. - De hát semmi bajom nem esett! - Matthias a tenyerébe fogta Imogen arcát. - Áldom is érte a mennyeieket és az ön bátorságát! Állandó csodálatra késztet, drágám! Azt hiszem, közeljárt hozzá, hogy megölje Vannecket azzal a képkerettel! - Akkor legalább nem tudta volna párbajra hívni! - suttogta kétségbeesetten a lány. A férfi finoman végigsimított a hüvelykujjával Imogen ajkán. Tekintete különös tűzben égett. - Tény, hogy képes megvédeni önmagát, de ez még nem jelenti azt, hogy futni hagyhattam Vannecket. Higgye el, nem tehettem mást. - Nem igaz! - Imogen szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Letörölte őket a kézfejével. - Az az ember egyszerűen nem ér annyit, hogy ön kockára tegye miatta az életét. Nem engedhetem, hogy kiálljon ellene! Matthias megsimogatta a könnyáztatta arcocskát. - Csak nem azért sír, mert félt engem? - Mi egyéb okom lenne a sírásra? - kérdezett vissza a lány. - Egészen érthető, ha megviselte, amit át kellett élnie. Minden oka megvan rá, hogy átengedje magát a megkönnyebbülésnek... - Mit locsog itt összevissza? Sokkal inkább aggaszt az az őrültség, amit elkövetni szándékozik! Matthias, nem szabad megtennie, hall engem? Megtiltom! A férfi gyengéden végighúzta egyik ujját a lány csuklójának belsején.
- Minden rendben lesz, Imogen! - Meg is halhat! - Látom, nagyon felkavarja ez az eshetőség - mosolyodott el kedvesen az earl. - Az őrületbe kerget maga a gondolat is! - Miért? Imogen hirtelen megzavarodni látszott, ijedt arca grimaszba rándult. - Hogyhogy miért? Mert szeretem! A hintóban vágni lehetett a csöndet. Akárha bűbáj ereszkedett volna rájuk, egyikük sem mozdult. A kerekek kattogása távoli neszként jutott el hozzájuk, a gázlámpák fénye elhomályosult. Odakint az élet lüktetett, ám kettejük számára megszűnt a külvilág. - Szeret? - ismételte Matthias végtelenül lágyan. - I... igen. - Akkor legyen a feleségem! Megszerzem a diszpenzációt, és már holnap összeházasodhatunk! - Hogy gondolhat ilyesmire, amikor veszélyben forog az élete? - Imogen álla leesett a csodálkozástól. - Ki tudja, miért - nyalábolta ismét magához a lányt Matthias -, e szent pillanatban az esküvőnkön kívül nem jut eszembe más téma, amiről beszélni lenne érdemes. - De... - Mondja, hogy hozzám jön, mielőtt szembenézek a sorsommal! - Csókot lehelt előbb Imogen könnyes szemére, majd zilált fürtjeire. - Csak ennyit kérek. - Bármire hajlandó vagyok, csak hogy megakadályozzam ezt az értelmetlen találkát! - Nem visszakozhatok! Bízzon bennem! A párbaj napján teljes életnagyságban fog viszontlátni a reggeliző asztalnál, amikorra is már minden elrendeződött. Hangjából olyan eltökéltség sugárzott, hogy Imogen tudta, hiábavaló lenne minden további akadékoskodás. Aprócska öklével reményét vesztetten az earl mellkasára csapott. - Matthias... könyörgöm...! - Jöjjön hozzám feleségül! Még holnap! Imogen lekászálódott a férfi öléből, és magába roskadva szipogott. Krokodilkönnyek minden eddiginél látványosabb árja csordogált az arcán. - Ha semmiképp nem győzhetem meg... - Ez az egyedüli kívánságom. Nem kérek mást. A lány nem érzett magában elég erőt, hogy tiltakozzon. - Ám legyen! - zokogta az earl kabátujjába. - A felesége leszek! - Másokat az sem visel meg ennyire, ha gályarabságra ítélik őket! - próbált viccelődni Matthias. A lány csapzott tincseit megnyugtatón a bájos fülecskék mögé igazgatta. - Jó, jó! Tudom, mit érezhet most! Újabb, végtelennek tűnő csend ereszkedett rájuk. Imogen fejében új terv körvonalai fogalmazódtak meg. Vanneck maga alá teperhette, de a kilátástalanság nem győzedelmeskedhet felette! Az agyán átsuhanó gondolat használhatónak látszott: van rá mód, hogy megakadályozza a hajnali találkát, csak... Csakhogy még valami más is eszébe jutott. Riadtan felkapta a fejét. Kobakja hangos csattanással Matthias állkapcsának ütődött. - Vannecknek fogalma sem lehet róla - sziszszent fel a férfi -, milyen szerencsésnek mondhatja magát, hogy csupán azzal a képkerettel került közeli ismeretségbe! - Nem akartam fájdalmat okozni önnek! - rebegte Imogen, és nem tudta mire vélni az earl pajkos vigyorát. - De mi lehet Patríciával? - A húgom a legteljesebb egészségnek örvendett, elbűvölően fecserészett az ön Horatia nénikéjének az oldalán, amikor legutóbb láttam. Közvetlenül azelőtt, hogy felmentem a galériába. Ha már biztonságban tudhatom önt az ágyában, majd visszaküldöm értük a hintót.
- Patrícia Horatia néni mellett állt? - Imogent immár semmi nem győzhette meg arról, hogy balsejtelmei nem légből kapottak. - Honnan tudta, mylord, hogy engem a képtárban kell keresnie? - Nem is tudom... Mintha a húgom említette volna, hogy látta önt felmenni. - Vagy úgy! - suttogta a lány. A hintó kellemesen ringott alattuk. Ha meg is fordult a fejében, Imogennek nem állt szándékában közölni Colchesterrel: megalapozott a gyanúja, hogy Patrícia tevékeny részese volt annak, hogy Matthias tanúja lehetett az ő és Vanneck vérlázító édeskettesének. - Abbahagynád a járkálást, kérlek? - Horatia teát töltött a csészéikbe. - Módfelett idegesít... - Csak azt ne mondd, hogy te nyugodtabb lennél a helyemben! - Imogen mégis mozdulatlanságba dermedt a dolgozószoba ablaka előtt, és szórakozottan futtatta végig a pillantását az esőmosta kerten. - Úgy érzem magam, mint egy robbanni készülő petárda...! És ne is akarj az idegállapotommal előhozakodni! - Azt azért még te sem tagadhatod, gyermekem, hogy nem minden nap megy férjhez az ember! Sem Imogen, sem Horatia nem tudta eldönteni, hogy csúfondáros fütty, vagy elégedett horkantás hagyja el a nagynéni ajkát. - Nagy meglepetésemre szolgál, hogy őlordsága megkérte a kezedet. Igazán nemes gesztus a részéről, és a hozzáállását ismerve mélyen lekötelező, hogy hajlandó feleségül venni! De világraszóló egybekelésre ne is számíts! Horatia szavai éles késként hasítottak a lány elméjébe. Rezzenéstelen arccal szemlélte a hajnali ködbe burkolózó kertet. Amit Horatia halkan duruzsolt a háttérben, az már nem érhetett el Imogenhez. - Figyelsz rám? - Tessék? - pislogott hátra a válla felett a lány. - Azt kérdeztem, szóltál-e már a komornádnak, hogy csomagoljon. - Határozottan emlékszem, hogy mondtam neki valamit. De hogy mit? - töprengett Imogen. - Az igazat megvallva, annyi minden más jár az eszemben. Nem mernék megesküdni rá, hogy arról is szóltam neki, hogy ma este átköltözöm Colchester házába. Horatia a fejét csóválva elmosolyodott, és felállt. - Te csak idd meg a teádat, gyermekem! Én majd mindent elrendezek! - Köszönöm. - Imogen a kis asztalhoz lépett, a teáskancsó mellől felkapta a csészéjét, és nagyot kortyolt az aranysárga italból. Horatia mögött bezárult az ajtó, a lány egyedül maradt. A falióra ketyegése hangos kopogásnak hatott a csendes szobában. Imogent idegesítette a zaj, ismét járkálni kezdett. Ha régebben valaki a párbajokról beszélt előtte, csak fél füllel hallgatta, hisz őt eddig nem érintette a dolog. Emlékeiben kutatott, hányan is jelennek meg e nevezetes alkalomkor a két küzdőfélen kívül. Mindenekelőtt a segédek, és gyakran egy orvos is. Lehetetlen, hogy ne legyenek ott többen is!, morfondírozott magában. Először is a kocsisok, akik a hintót hajtják, és néhány lovászfiú. Az úriemberek általában egy lépést sem tesznek kíséret nélkül. Biztosra lehet venni, hogy a kocsisuk és az inasaik mellett egy-két barátjuk mindig, mindenhová velük tart! Kopogás zökkentette ki gondolataiból. - Egy fiatal hölgy akarna önnel beszélni, Miss Waterstone! - nyitott be Mrs. Vine. Imogen összerezzent, egy kis tea a tányérkára löttyent. - Ki zavar még ilyenkor is? - Lady Patricia Marshallnak mondta magát. A lány kis híján elejtette a csészét. - Vezesse be, Mrs. Vine, kérem! - Ahogy parancsolja, kisasszony! - sóhajtotta a házvezetőnő, és már ott sem volt.
A következő pillanatban már Patricia állt az ajtóban. Semmiben sem hasonlított arra az életteli, vidám lányra, aki tegnap este még volt. Bájos arca torz grimaszba rándult, szürke szeme hatalmasra tágult az idegességtől. Látszott, minden önuralmára szüksége van, nehogy sírva fakadjon. - Beszélnem kell önnel! - suttogta, amint Mrs. Vine távozott. - Foglalj helyet! - intett Imogen az egyik szék felé, majd az íróasztal mögé ment, és ő is leült. Kezét a fényes mahagónilapra ejtve figyelmesen nézett Patríciára. - Miről lenne szó? - Matthias a reggelinél azt mondta, ma lesz az esküvőjük. - Így igaz. - De... de a bátyám holnap párbajozni fog! - Patricia hangja elcsuklott. Aprócska zsebkendőt kotort elő a retiküljéből. - Ki gondolta volna, hogy ez megeshet? - Honnan tudsz a párbajról? - kérdezte elképedten Imogen. - Lady Lyndhurstnél jártam - szipogta a másik lány. - Ő mondta, hogy másról sem hallani egész Londonban. No, ennyit arról, hogy a férfiak tudnak titkot tartani, gondolta Imogen. Valakinek most is eljárt a szája. Talán az egyik segéd lehetett, akinek csupán annyi volt a tiszte, hogy a részletekben megállapodjon a másik érintett féllel. Aki ezek után azt meri állítani, hogy a nőknél pletykásabb teremtményeket még nem hordott a hátán a föld, annak tíz körömmel kaparja ki a szemét! - Most, hogy végre megtudtad, micsoda bajba sodortál mindannyiunkat, elárulnád, mi a fészkes fenét műveltél tegnap este! Patricia elfintorodott. Minden kétségbeesése ellenére haragos vonallá keskenyedett a szája. - Szerettem volna kimenekíteni a bátyámat az ön karmai közül. De baljós fordulatot vettek a dolgok. - O! - hunyta le a szemét Imogen, és hátradőlt a székében. - Tudhattam volna, hogy ezt akarod elérni! Lassan összeáll a kép! - Lady Lyndhurst úgy vélte, leghamarabb úgy érünk célt, ha ön ismét kompromittálja magát, mert a bátyámnak több se kéne, hogy felbontsa az eljegyzésüket! Selena azt mondta, nem okoz nehézséget, hogy önt rossz hírbe hozzuk... - Vagy úgy! Tévednék, amikor arra gyanakszom, hogy ez az alávaló ötlet Lady Lyndhurst fejéből pattant ki? Patricia az orrát törölgette, majd dühödt tekintetét Imogenébe fúrta. - Nem kellett kétszer kérnie, hogy azt tegyem, amit mond! Biztos lehettem benne, hogy ön utánam jön, ha elhagyom a báltermet. Hisz mint mellém kirendelt kísérő mindig lelkiismeretesen eleget tett a feladatának. Ami eléggé meglepő, tekintve, hogy annyi erkölcsi érzék sem szorult önbe, mint egy... egy gilisztába! - Kevésbé visszataszító élőlényt is említhettél volna! Akkor is pontosan érteném, mit gondolsz felőlem! - Magam után csaltam a képtárba, majd Lady Lyndhurst kíséretében visszatértem a bálterembe. Aztán Matthias is megérkezett, és közöltem vele, hogy amikor önt utoljára láttam, épp a galériába tartott. A bátyám természetesen azonnal az ön keresésére indult. Lady Lyndhurst megnyugtatott, hogy a dolgok a lehető legnagyobb rendben haladnak. - Patricia hangja hirtelen sikoltásba csapott át. - De Matthias nem bontotta fel az eljegyzését! - Te ostoba liba! - állt fel Imogen, és mérgesen az asztalra csapott. - Felfogtad végre, mit csináltál? - Csak a bátyámat akartam megmenteni! - Könnyek peregtek Patricia arcán. - Nem akartam, hogy ugyanaz a sors várjon rá, mint szegény papára! Szerettem volna megakadályozni, hogy egy megfontolatlan lépésével romba döntse az egész életét! - Remélem, elégedett vagy mindazzal, amit elértél! - Imogen megkerülte az asztalt. - De tagadhatatlan, hogy Lady Lyndhurst legalább annyira okolható a történtekért, mint te!
- Segíteni akart... - Köszönöm szépen az ilyen segítséget! Ha engem kérdezel, Lady Lyndhursttől igen-igen távol áll, hogy bárkinek is segítségére legyen! Nem tudhatjuk, miben mesterkedik, de... - Lady Lyndhurst szívbéli jó barátom! A nevében is kikérem magamnak az efféle rosszmájú megjegyzéseket! - ...de nem lennék meglepve, ha ő is a Nagypecsétet akarná! - Nem tudom, de nem is érdekel, mire céloz ezzel! - csattant fel ingerülten Patricia. Mindenesetre tennie kell valamit! Mert mi lesz, ha Lord Vanneck megöli a bátyámat?! - Csillapodj, Patricia! Már kész a tervem, amivel megakadályozhatom... - Közölje Matthiasszal, hogy nem hajlandó nőül menni hozzá! - Patricia elbizonytalanodott. - Tudom, a verebek is erről csiripelnének évek múltán is, de a jegyesség visszamondása még mindig kevésbé ártalmas a bátyámra nézve, mint az, hogy a feleségeként kelljen felvállalnia valakit, akit az Illetlen Imogen névvel illetnek! - Ne hidd, hogy az eljegyzésünk felbontása egy pillanatig is visszatartaná Colchestert attól, hogy kiálljon Vanneck ellen! - Már csak nem párbajozna olyan nő miatt, aki kikosarazta! - Semmit nem tudsz a bátyádról! - közölte Imogen. - Akkor is szembenéz Vanneck pisztolycsövével, ha cigánygyerekek potyognak az égből! Ha egyszer elhatározásra jutott, semmi és senki nem tántoríthatja el a döntésétől! Ráadásul én is ígéretet tettem rá, hogy az oltár elé járulok az oldalán! Mégpedig a mai nap folyamán. Hogy is tagadhattam volna meg Colchester - talán utolsó - kívánságát?! - Lady Lyndhurst már a kezdetektől fogva hajtogatta, hogy ön csakis és kizárólag a főúri rangra pályázik! - fakadt ki elkeseredetten Patricia. - Mielőtt legközelebb készpénznek veszed Selena kinyilatkoztatásait - felelte vérig sértve Imogen -, jusson eszedbe, hogy ezt a mostani, elmondhatatlanul méltatlan, amellett nem várt veszélyekkel fenyegető helyzetedet is neki köszönheted! Patricia torkára forrt a tiltakozás. Hosszú másodpercek teltek el, mire a hangjára talált. - Ő... ő csak jót akart! - Kikérem magamnak ezt a fajta „jóságot"! - Imogen végigrobogott a dolgozószobán, feltépte az ajtót, és kikiáltott. - Mrs. Vme! - Mit készül most tenni? - pislogott Patricia. - Először is: befejezettnek nyilvánítom a beszélgetésünket. Másodjára: közlöm veled, hogy elég bajt kavartál. Ideje, hogy hazatérj, és meghúzd magad, míg minden elcsendesedik! tajtékzott Imogen. - Senki nem kötelezhet rá, hogy az esküvőm napján efféle bosszantó, csipcsup dolgokkal foglalkozzam! - Ne adja isten, de Matthias holnap hajnalban akár meg is halhat! - Könnycseppek újabb áradata bukott elő Patricia szeméből. - És attól fogva ön dúsgazdag özvegy. Ez egyszerűen méltánytalan...! Imogen visszapördült az ajtóból, és maga sem tudta, miként eshetett, de a következő pillanatban már Patríciát rángatta fel ültéből, a könyökénél fogva. - Takarodj innét! A bátyád sorsa csak azért érdekel, mert a halála után nem te öröklöd a vagyont? - Isten ments! Nem ezt akartam mondani! - sápadt el Patricia, és újabb zokogásroham vett erőt rajta. - Ha ő meghal, senkim nem marad...! – sírt fel Imogen kétkedő pillantása láttán. Ha a testvéri szeretetet kéri számon rajtam, nem felelhetek mást, mint hogy szeretem ezt az embert. De ő is, és én is a tudatában vagyunk, hogy a saját, boldogtalan gyerekkora jut eszébe, valahányszor rám néz! - Ezt az ostobaságot most azonnal verd ki a fejedből! Ha Colchester meg is lepődött azon, hogy váratlanul felbukkantál az életében, azóta...
- Jól tudom, hogy csak. azért fogadott be, mert szavát adta apánknak! És mindent megtesz, hogy a lehető legrövidebb időn belül megszabuljon tőlem! Vagyis egyéb vágya sincs, mint hogy mielőbb kiházasítson! Ezek után ön számon kéri rajtam a testvéri érzelmeket? - Matthias soha nem kényszerítene senkihez akaratod ellenére. - Nem csalódtam apám szavában, amikor is azt ígérte, hogy a bátyám gondoskodni fog rólam, ha rosszra fordul a sorsom. De mi lesz velem, ha Matthias meghal? Mehetek vissza a nagybátyámhoz! Ha az unokafivérem izzadt tenyerére, erőszakos tapogatózására gondolok, kiráz a hideg! Nem, nem élném túl...! Imogen csitítóan megpaskolgatta leendő sógornője vállát, miközben lába ideges ritmust vert a szőnyegen. - Mihez kezdhetnénk most? - zokogta Patrícia. - Mindennél fontosabb, hogy te nyugton maradj! Bízd rám a dolgot! - mondta Imogen az ajtó felé terelgetve a lányt. Majd megesett a szíve a lelkiismeret mázsás súlyai alatt roskadozó Patricián. - Ha mindezen túljutunk, szeretnék nagyon komolyan elbeszélgetni veled. De addig se engedd, hogy maga alá gyűrjön a kétségbeesés! - Hívatott, Miss Waterstone? - bukkant fel a kezét kötényébe törölgető Mrs. Vine. Egy szemvillanás alatt felfogta, mi a teendője, és kikísérte Patríciát. A bejárati ajtót becsukva ismét Imogenre nézett, és csak az udvariasság kedvéért megkérdezte: - Tehetek önért még valamit, kisasszony? Szeme sem rebbent, amikor Imogen közölte vele a kívánságait. - Maszkabálba készül? Nem? Sebaj! - legyintett a házvezetőnő. - Amíg időben rendezi a bérleti díjat, engem ugyan nem érdekel, milyen ruhában járkál! Egy régi lakóm jut erről eszembe... - mélázott el. - Ez a fess úriember mindig előre fizetett, de váltig állította, hogy csakis női ruhában érzi kényelmesen magát. Ne kívánja magának a látványt, Miss Waterstone, amint a mondott úr puccban-parádéban, a hátsóját riszálva felvonult a lépcsőn a hasonlóan öltözött cimborái előtt! *
Matthias hallotta, hogy halkan nyílik a könyvtár ajtaja. Aláírta az utolsó hivatalos dokumentumot is, amelyet az ügyvédei előkészítettek, majd a többi tetejére, az asztál szélén álló kupacra lökte. - Nos, Ufton? - Nem... nem Ufton vagyok - suttogta Imogen. Matthias letette a lúdtollat. A lányra nézett, aki erőtlenül az ajtónak dőlt. Két keze eltűnt a háta mögött, valószínűleg az ajtógombot markolta. Selyem hálóköntöse lágyan fodrozódott körötte, éjszakai főkötője szigorúan borult makrancos fürtjeire. Nem vitás, ennek a drága lénynek rég ágyban lenne a helye! Matthiasban újult erővel bugyogott fel a vágy. Az ő Anizamarája! A hölgy, aki előtte áll, már majdnem négy órája a felesége, de eddig még egyetlen percre sem maradhattak kettesben a csendes szertartást követően. Hiába, ha a vőlegénynek ugyanazon huszonnégy óra leforgása alatt az esküvőre és egy párbajra is fel kell készülnie, szokatlanul sok tennivalója támad! - Feküdjön le, Imogen! - mosolyodott el a férfi. - Hamarosan végzek, és megyek én is! - Min dolgozik? - Imogen nem hagyta lerázni magát. - El kell rendeznem ezt-azt. A lány közelebb lépdelt, kutató pillantással nézegette az asztalon tornyosuló papírhalmokat. - Nevezetesen? - Apróságok! A jószágigazgatómat láttam el utasításokkal, néhány sort írtam a naplómba. Újabb záradékkal láttam el a végrendeletemet... - A végrendeletét? - A kékeszöld szempár ijedten megvillant, a lány köntöse szalagját gyűrögette. - Csak nem... csak nem gondolja, hogy... - Nem. Biztos vagyok benne, hogy már itthon leszek, mire ön felkel. Hízelgő az aggodalma, drágám, de a legkevésbé sem indokolt.
- Már hogyne lenne az! Lehet, hogy most nagyon bátornak érzi magát, Matthias, de mi lesz, ha a döntő pillanatban cserbenhagyják az idegei? - Higgye el, nem alaptalanok a pletykák - vigyorgott kedvesen az earl -, miszerint Vanneckbe még nálamnál is kevesebb kurázsi szorult. Az a gyáva féreg feltehetően meg sem jelenik a találkozón! - Nem építhet Vanneck gyávaságára! Mert mi van, ha rájött, hogy öntől a lehető legtávolabb áll a kőszívűség, és egyáltalán nem az a félelmetes férfi, akinek a nevét rettegi a Társaság? - A hírnevem eddig is a kellő időben a kellő hatást váltotta ki. De ha ez kevés lenne ahhoz, hogy Vannecket elriassza, még mindig számíthatunk rá, hogy az idegeim - csak hogy önt megcáfolják - kiállják a próbát! - Hogy képes viccelődni ezeken a halálosan komoly dolgokon? - Igaza van! - tápászkodott fel Matthias, és előjött a széles asztal mögül. - Ma van a nászéjszakánk, valóban kellő komolysággal kéne adóznunk ennek a ténynek! - De uram...! - Szót se többet a párbajról, asszonyom! - A férfi a karjába kapta Imogent. - Fontosabb problémákkal kéne foglalkoznunk. - Hát mi lehet ennél fontosabb? - Például, hogy még egyszer hallhassam, hogy szeret. - Nagyon jól tudja, hogy így van - kerekedett el a lány szeme. - Honnan tudhatnám? Matthias, ölében a lánnyal, átvágott a könyvtárszobán. - Hogyhogy honnan? Az ég áldja meg, csak nem képzeli, hogy hajlandó lettem volna feleségül menni önhöz, ha nem szeretem?! - Kinyitná? - torpant meg a férfi az ajtó előtt. - Tessék? Ó, hogyne! - Imogen lehajolt, és elfordította az ajtógombot. - Matthias, annyi mindenről szeretnék beszélni önnel! - Ha megengedi, az ágyban hallgatnám meg. Amíg édes terhét tartva óvatosan fellépdelt a lépcsőn, Matthiast hirtelen elöntötte a lelkiismeret-furdalás. Jól tudta, hogy kihasználta Imogen szenvedélyes érzéseit, amikor belekényszerítette ebbe a házasságba. Előző este - alighogy megszabadult Vanneck erőszakoskodásától -, zaklatott állapotában bármibe beleegyezett volna, hogy megakadályozhassa a párbajt. Csak a borzalmas körülmények késztethették váratlan vallomásra. O, Matthias, azonban könyörtelenül lecsapott rá, megragadta a helyzet kínálta tisztességtelen előnyöket, és megszerezte magának ezt a drága teremtest. De amint a párbajnak vége, és az élet visszazökken a rendes kerékvágásba, Imogen is megnyugszik. Az earl tartott tőle, a felesége nem fogja megköszönni, amiért csalárd módon rávette, hogy a házasság holtomiglan-holtodiglan tartó igájába dugja a fejét. A férfinak eszébe jutott, mit is mondott a múzeumban arról, mi az, ami kettejüket összeköti: Zamar és a szenvedély! Ez bőven elég a házassághoz, nyugtatgatta háborgó lelkiismeretét. Elégnek kell lennie!
12. fejezet Amint a ködbe burkolózó reggel első szürkés fényfoszlányai tompa csíkokat hasítottak az éj sötétjébe, Matthias - bár húzta vissza a meleg ágy - halkan felkelt. Nem akarta felzavarni a mély álomba szenderült Imogent. A lány csábos domborulatait féltőn ölelte körül a takaró, haja aranylegyezőként terült szét a párnán.
Édesdeden alvó felesége láttán egy másik kisded jutott Matthias eszébe: kettejük gyermeke, aki talán máris Imogen szíve alatt növekszik. A kép újabb erős érzelmeket indított el benne: úgy érezte, az egész világgal szembeszáll, ha kell, hogy ezt a tüneményes asszonyt megvédelmezze. Az elmúlt éjszaka emlékétől feldübörgött a vére, de ez sem feledtethette a jövőről szőtt ábrándokat. Amióta Imogennel összehozta a sors, egyre kevesebbet foglalkozik a múlttal, és egyre többet a jövővel. Matthias erőt vett magán, elfordult az ágytól, és átment a szomszédos, kicsiny öltözőszobába. Önkéntelen elmosolyodott, amint a múlt éjjel véget nem érő vitáira, könyörgéseire, fenyegetőzéseire gondolt. Boldogító volt a tudat, hogy Imogen kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy ő kockára tegye az életét, még ha a párbaj által régen áhított bőszszúja be is teljesedhet. Hiába győzködte Matthias, hogy átvészelt már egyet s mást az életben, túl fogja élni a Vanneckkel való találkozást is, már ha az ellenfele oda meri tolni a képét egyáltalán. De Imogen kötötte az ebet a karóhoz, hogy az earl idegeit igenis meg fogja viselni ez az összecsapás. Matthias nem akarta kiábrándítani. És nem akarta megélni azt a napot sem, amikor a felesége elképzelése a „nemes, érző szívű és érzékeny Zamari Colchesterről" kártyavárként omlik össze. A férfi gyertyát gyújtott, és a nadrágjáért nyúlt. Nem hívatta az inasát. A párbaj mezején megbocsátható, ha az urak inge nem a legtökéletesebben simul, ha nyakkendőjük kissé csálén áll. Matthias fogta a gyertyatartót, és visszament a szobába. Megkönnyebbülve látta, hogy Imogen még mindig alszik. Habár a takarót a fejére húzta, álomba gömbölyödött teste alatt besüppedt az ágy. Itthon leszek, mire felébred, fogadkozott magában az earl. A hatalmas ház kihalt és csendes volt, akár egy zamari kripta. Matthias még nem ért a lépcső aljára, amikor az utcáról kerék- és patacsattogást hallott. Tehát a kocsisa hűen követi az utasításait. A férfi a hallban álló kis asztalra tette a gyertyatartót, elővette a kabátját a lépcső melletti alkóvból, magára kanyarította, majd a bejárati ajtóhoz ment. A szürkeségben az utca túloldalát sem lehetett kivenni, a hintónak is csak a körvonalai látszódtak. A lovak prüszkölve fujtattak a hideg, nyúlós párában. Ha nem oszlik fel hamarosan a köd, Vannecknek és neki nehézségei lesznek, hogy húsz lépésre ellássanak. Feltéve persze, hogy Vanneck egyáltalán eljön. Matthiast kissé meglepte, hogy nem jelentkeztek ellenfele segédei, hogy lemondják a találkozót. Az általános közvélemény szerint Vannecknek nem szorult annyi vér a pucájába, hogy bárkivel is megmérkőzzék. Mindenki úgy vélte, az éj leple alatt kereket old. Ennek ellenére nem érkezett üzenet a segédektől. - A Cabot-farmra megyünk, Shorbolt! - szólt oda a kocsisnak. - Igenis, uram! - Shorbolt maga köré burkolta zsinóros kabátját, az orra hegyéig leeresztette a kalapját, hogy a hideg ellen védekezzék. A lovak körül tüsténkedő lovászfiúra kiáltott: Igyekezz, kölyök! Őlordságának sietős a dolga! - Kész vagyok! - A fiú is fázhatott, mert koszlott sálat tekert az arca elé, és mélyen a szemébe húzta sildes sapkáját. Elengedte a kötőszárat, és felugrott a kocsis mellé a bakra. Matthias is beszállt a hintóba. Shorbolt füttyszavára a lovak jámborul megindultak a nagy ködben. London utcáin még ilyen hajnali órán is pezsgett az élet. A bordélyból vagy valamely játékbarlangból hazatérő, pityókos uraságok robogtak el mellettük elegáns fogataikon. A környéki farmokról a vásárba tartó első kordék csikorogva cipelték terhüket. Az éjszaka
munkásai, a pöcegödör-tisztítók az ellenkező irányba, a város határába tartottak: fémdobozra emlékeztető, kerekes taligájuk orrfacsaró bűzt árasztott, amerre elhaladt. Ám a zajos utcákat hamarosan mezők, rétek, kaszálók váltották fel. A Cabot-farm nem esett messze Londontól. Közelsége miatt kétes ismertségre tett szert a heves vérmérsékletű urak körében. Amikor Shorbolt megrántotta a gyeplőt, és a lovak hőkölve megálltak, Matthias kinézett az ablakon. A tejfehér ködben démoni, szellemszerű alakokként hajladoztak a csupasz fák. A mező túlsó végében felsejlett egy kétlovas fogat körvonala. Vanneck mégiscsak eljött! Matthiast jeges nyugalom szállta meg. Bizonytalan mocorgás hallatszott a bak felől, majd a következő pillanatban valami nagyot nyekkenve földet ért. - Ó, te két ballábas! - morgolódott Shorbolt. - Állsz föl azonnal onnan, a piszokból! - Bocsánat! - A fiú hangját a felismerhetetlenségig eltorzította a sál. - Mit ugrálsz olyan nagyon? - folytatta kedves korholással a kocsis. - Nem rád lűnek itt ma reggel! - Igen, tudom - felelte alig hallhatóan a kölyök. - Csigavér! Őlordsága tud vigyázni magára! Ne reszkess már! Holnap is meglesz az állásod! Törődj inkább a lovakkal! Fogd erősen a szárat, mert az én szépségeim könnyen megriadnak a lövöldözéstől! - Meg tudom érteni - mormolta a fiú. Matthias ügyet sem vetett a kis közjátékra. Kinyitotta a hintó ajtaját, és kiszállt. A másik kocsi környékén semmi nem mozdult. A fogat tetejét felhúzták a hideg ellen. Ebből a távolságból nem lehetett megállapítani, ül-e benne valaki. Vanneck segédeinek híre-hamva sem volt. A fogat elé fogott szürkék békésen harapdálták a füvet, mintha csak régóta ott várakoznának. Matthias az órájára pillantott, amikor újabb hintó gördült melléjük. A jármű még meg sem állt, máris egy ismerős alak ugrott elő. - Colchester! - Fairfax, akit most is, mint mindig, mintha skatulyából húztak volna ki, sietett Matthias üdvözlésére. - Te aztán jó időben érkeztél, cimbora! Valld be, mielőbb a kis feleséged mellett akarsz lenni megint, a meleg ágyikóban! - Mit tagadjam! - Matthias pillantása a Fairfax hóna alá szorított fadobozkára esett. Remélem, gondoskodtál róla, hogy száraz legyen a puskapor! - Ennél szárazabb már nem is lehetne! És a pisztolyokat is megvizsgáltam! - Fairfax visszanézett a hintóra, amelyből kiszállt. - Jeremy és én magunkkal hoztunk egy orvost is, ha ne adj' isten, szükség lenne rá, kéznél legyen! - Jeremy hol van? - Jelen! - támolygott elő a kocsiból a szőke, köpcös Jeremy Garfield. - Jó reggelt, Colchester! Csak aztán intézd el mihamarabb ezt a dolgot, hallod? Egész éjjel mulattam, minden porcikám az ágy után ásítozik. Fel nem foghatom, miért kell mindig ilyen istentelenül korai órán puffogtatni?! - Talán mert istennek nem tetsző cselekedetre készülünk - vélte Fairfax. - Ha felszállna végre a köd, Vannecknek semmi esélye nem lenne a mi Colchester barátunk ellen. Nem mintha azt hinném, hogy \anneck ide merészkedik... Matthias állával a mező szemközti sarkában várakozó fogatra bökött. - Magam is alig hiszek a szememnek, és mégis... - Na jó, a kis pondró itt van - horkant fel Jeremy -, de nem látom a szekundánsait! - Érdekes - nézegette Fairfax is a távolabb álló kocsit. - A segédei sejteni engedték, hogy Vanneck inkább elhagyja Londont, semhogy párbajozzon veled! - Nézzük meg, miért nem száll ki! - indítványozta Colchester.
- Tele lehet a nadrágja! - igazította lépteit Matthiaséhoz Jeremy. - Amilyen beszari alak, az is szép fegyvertény a részéről, hogy eljött. Nem lepődnék meg, ha az italból merített volna bátorságot, és mostanra már nem is tud magáról. Az earl nem válaszolt. Szórakozott pillantása megakadt a hintó mellett toporgó lovászgyereken, aki a sapkája alól lesett vissza rá. Az arcát most is a mocskos sál takarta. Matthias térde már-már megroggyant: a bizonyosságjeges marka elviselhetetlen erővel szorította össze a gyomrát. A rátörő vacogásnak semmi köze nem volt a csípős hajnalhoz. Akárhogy nézi is, ezt a kölyköt még soha nem látta sem az istállóban, sem a ház körül. Mégis... zavarba ejtően ismerős. Talán a tartása, a mozdulatai...? - Furcsa - mondta egyszer csak Fairfax. - Miről beszélsz? - Matthias egy vérfagyasztó percig attól tartott, barátjának feltűnt az érdeklődés, amivel a lovászfiút tüntette ki eddig. - Ez az egész! - nézett körbe Fairfax. - Vanneck segédei tegnap este azt mondták, hogy ha a megbízójuk úgy döntene, hogy nem menekül el a párbaj elől, ők is itt lesznek, hogy ellenőrizzék a pisztolyokat. Az earl halk, óvatos lépteket hallott a hátuk mögül. Hátralesett. Alig egy lépésnyire ott állt a kölyök, odahagyva a gondjaira bízott lovakat. - Mi az ördögöt művelsz, fiam? - kurjantotta a háttérben Shorbolt. - Jössz vissza, de ebben a minutában! A gyerek elbizonytalanodva a kocsis felé fordult. Gerince kecses ívben megfeszült, törékeny alakján lötyögött a koszos kabát. És Matthias ekkor már teljes bizonyossággal tudta! Csak pislogni bírt. Aztán hitetlenkedése eszelős dühbe csapott át. - Azt a keserves mindenségit! - hördült fel. - Mi történt, Colchester? - kapta fel riadtan a fejét Fairfax. - Ah! Semmiség! - Az earl dühödt tekintete földhöz szögezte egyeden, édes kis feleségét. Némi elégtétellel szolgált, hogy Imogen szeme rémülten hatalmasra kerekedett, amikor ráébredt, hogy Matthias felismerte. - Menjetek, nézzétek meg, mi tartóztatja Vannecket! Nekem egy kis beszédem volna ezzel kölyökkel! - Egy perc és már jövünk is! - ígérte Fairfax. -Gyere, Jeremy! Lássuk, Vanneck sosem volt bátorságából mi maradt mostanra! Matthias megvárta, amíg hallótávon kívülre kerülnek. Majd nyugalmat erőltetve magára, a lányhoz lépett. Folyton ismételgetnie kellett magában, hogy nem leplezheti le Imogent sem Vanneck, sem a többiek előtt. Legalább maga előtt kénytelen volt beismerni, haragja nem csupán annak szól, hogy a lány megint olyasmit tett, amivel a jó hírét veszélyezteti. Sokkal inkább zavarta a tudat, hogy ha a felesége szemtanúja lesz, amint ő Vanneckkel leszámol, Imogen minden csacska illúziója az ő nemesszívűségéről és kifinomultságáról mindörökre odalesz. Imogen ijedten hátrált egy lépést, amikor a férfi eléje ért. De azután összeszedte magát. - Mylord, értse meg, el kellett jönnöm! - jelentette be égő arccal. - Megőrült? - Matthias legszívesebben kirázta volna belőle a lelket. - Vegye elő a jobbik eszét! Fel tudja mérni, mit gondolnának önről, ha ez a kis szerepjátszása kiderül? - Sosem érdekelt, mit gondolnak felőlem mások! - Engem pedig igenis érdekel! - Az earl remélte, hogy ezzel talán hatni tud a lányra. - Ön most már a feleségem, Lady Colchester! És lesz szíves ennek megfelelően viselkedni! Szálljon be a hintóba! Indulás! - De Matthias... - Azt mondtam, szálljon be a hintóba! Ott várjon, amíg elrendezem a dolgaimat! A történtekről később még beszélünk! - fenyegetőzött. Imogen karcsú teste, az earl által már túlontúl jól ismert ellenszegülés pózába merevedett. - Nem engedem, hogy lefolytassák ezt az igazságszolgáltatásnak nevezett őrültséget!
- Igazán? És miként tervezte leállítani? - Rábírom Vannecket, hogy kérjen bocsánatot öntől! - vágta ki diadalmasan a lány. - Ha megteszi, ön kénytelen lesz eltekinteni a párbajtól. Ne akarjon akadékoskodni nekem! Tanulmányoztam a szabályokat, és tudom, hogy a bocsánatkérés pontot tesz a dolgok végére! - Az égadta világon semmi... érti? - mondta lágyan Matthias -, semmi nem gátolhat meg abban, hogy megbüntessem Vannecket azért, amit ön ellen elkövetni szándékozott. És most szálljon be szépen a hintóba! Mielőtt Imogen újfent tiltakozhatott volna, Fairfax kiáltása harsant. - Colchester! Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt a saját szemeddel látod! - Mi a baj? - kiáltott vissza türelmetlenül Matthias. - Az áldóját! - rikkantotta Jeremy. - Gyere, nézd meg! - A fenébe is! - szitkozódott az earl, majd a lányra mordult. - Ne kelljen többször szólnom! Azonnal szálljon be a hintóba! - Aztán, nem törődve vele, Imogen engedelmeskedik-e a parancsának, gyors léptekkel Vanneck fogata felé sietett. A két herélt abbahagyta a legelészést, ahogy kisebb társaság verődött köréjük. Matthias figyelmét nem kerülte el, hogy a gyeplőt valaki egy fa törzséhez kötötte. Jeremy arcára kiült a tanácstalanság. Fairfax komorabbnak látszott, mint valaha. - Hol van Vanneck? - kérdezte Colchester, amint a közelükbe ért. - A kocsiban - felelte a torkát köszörülgetve Jeremy. - És mi a frászt csinál? A testamentumát írja? - Nem egészen - sejtelmeskedett Fairfax. Ekkorra már Matthias is látta az ülésre rogyott testet. Vanneck feje oldalra billent. Tágra nyílt szeme élettelenül meredt a semmibe. Kabátban volt, bár már nem volt szüksége rá, hogy bármi is megóvja a csípős hidegtől. Inge elején óriási vérfolt éktelenkedett. - Csak remélhetjük - mondta Matthias -, hogy még időben végrendelkezett. *
- Ki lőtte le? - kérdezte Imogen, amikor Colchester hintaja meglódult, és gyors iramban távolodott a Cabot-farmtól. Habár a lány szerette hinni magáról, hogy kötélidegekkel bír, most úgy érezte, ami az elmúlt néhány órában történt, még neki is sok. Minden porcikájában reszketett. - Honnan az ördögből tudhatnám? - Matthias hátradőlt az ülésen, és sötét, haragos pillantásokkal méregette a feleségét. - De Vanneck kiállhatatlan természetét ismerve, gyanítom, szép számmal akadt ellenlábasa. - Akárki is követte el, tudott a párbajról. Még azt is vállalta, hogy végighajt Vanneck fogatával a városon, csak hogy a holttestet a Cabot-farmra szállítsa. - Ezzel a gyanúsítottak köre az úri társaság felére bővül. - De ki akarhatta Vanneck hulláját épp a párbaj helyszínén hagyni? - Lehet, hogy Fairfaxnek van igaza - vont vállat Matthias -, aki úgy véli, hogy Vannecket egy útonálló ölte meg, nem sokkal azután, hogy Vanneck ideért. Jeremy hajlamos egyetérteni vele. Ez is van olyan helytálló feltételezés, mint bármi más. - Egy útonálló? Igen, ez is egy lehetőség - töprengett Imogen. - De mivel magyarázza, hogy...? - Én inkább arra lennék kíváncsi, mi visz rá újházas asszonykákat, hogy a lovászuk gúnyájában parádézzanak? - Most már amíg élek, ezt fogom hallgatni, Matthias? - pislogott értetlenül Imogen. - Az öltözékemet egy napon nem lehet említeni Vanneck meggyilkolásával! - De ha már így szóba hoztam...! - Próbáljon felnőni a feladathoz, mylord! Túl kell tennünk magunkat az ilyen apróságokon, hisz jóval fontosabb, hogy ne mondjam, véresen komoly problémával kerültünk szembe!
- Meglepné, ha tudná, mennyire ki tud borítani a legkisebb apróság is! - jegyezte meg selymes, mégis gúnyosan fenyegető hangon a férfi. - Tudja, az idegeim...! - Igaz is, az idegei! - sóhajtott fel együttérzően Imogen. - Bevallom, engem is megráztak a történtek. Nem csodálkozhatok, hogy ön is ilyen zaklatott! - Zaklatott? - Matthias kesztyűbe bújtatott ujjai lassan begörbültek. Az egerésző macska próbálgatja így a karmait, mielőtt az áldozata után veti magát. - Hadd világosítsam fel, drága asszonyom! Nem zaklatott vagyok, hanem pokolian mérges! - Mérges? - ismételte Imogen, mint aki nem hisz a fülének. - Igen, igen. Nehezen tudok napirendre térni afölött, hogy a nejemnek annyi esze sincs, mint egy szopós malacnak! Immáron főúri dáma, és maszka-bált játszik a párbajmezőn! És ha felismerik? - Matthias, kérem, ezt a témát egyszer s mindenkorra zárjuk le! - Imogen a mellettük elsuhanó tájat nézte. - Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy nem a vagyona vagy a rangja miatt lettem a felesége! Sőt, arról is meggyőződhettem, hogy ön is fütyül mások véleményére! - Óva inteném, hogy túlfeszítse a húrt, Imogen! - Ha olyan asszonyt akart - pördült váratlanul Matthias felé a megbántott lány -, akit minden körülmények között felvállalhat a főúri társaság előtt, és aki miatt sosem kell szégyenkeznie... Nos, akkor nem engem kellett volna elvennie! - Soha más asszonyt nem akartam, mint önt! - Mielőtt Imogen észbe kaphatott volna, a férfi megragadta a csuklójánál fogva, és a szemközti ülésről átrántotta az ölébe. Karjai vaspántokként fonódtak a lány köré. - Ha nem vette volna észre, az ön jelenléte miatt többet idegeskedtem, mint a párbaj miatt! - Mert így a hírnevem miatt is aggódhatott! - Mi kifogása van az ellen, hogy mint férj rossz néven veszem, ha hívatlanul beállít olyan helyekre, ahol semmi keresnivalója nem lenne? - Tudtam én! - Könnyek csillogtak a lány szemében. - Olyasvalakit kellett volna elvennie, akinek még nem esett folt a becsületén! Mindkettőnk sorsa megpecsételődött, és ez egyesegyedül az ön hibája! Én figyelmeztettem! - Hogy érti azt, hogy megpecsételődött a sorsunk? - Ne szakítson folyton félbe, Colchester! És az állandó leckéztetéseiből is nagyon elegem van már! - Imogen az ismeretlen nadrág zsebébe kotort, és eredménytelenül zsebkendő után kutatott. - Mindörökre olyasvalakihez kötötte az életét, akitől botrányokon és megaláztatásokon kívül mást nem várhat! - Ki beszélt itt botrányokról és megaláztatásokról? - húzott elő egy fehér zsebkendőt a zsebéből Matthias, majd a lány kezébe nyomta. - Ön! Egyfolytában ettől retteg Azt mondta, minket összeköt Zamar és a szenvedély. De egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem elég erős kötelék. - Imogen hangosan orrot fújt. - Távolról sem! Tudom, hogy a kialakult helyzetért én is felelős vagyok! Bárcsak lett volna annyi józan belátásom és bátorságom, hogy visszautasítsam önt! De engedtem, hogy a szívem győzedelmeskedjék az eszem felett! Hát most megfizetem az árát! - Máris megbánta talán, hogy feleségül jött hozzám? - keményedett Matthias tekintete. - Csak annyit mondok, hogy a házasságunknak nincs jövője. Pusztulásra ítéltetett, ahogy az ókori Zamar is. - De most már aztán elég legyen! - emelte fel a hangját az earl. - Én is tisztázni szeretnék valamit, egyszer s mindenkorra! Hazudtam önnek - feszült meg az állkapcsa -, amikor azt mondtam, hogy a jó híréért aggódom. - Tessék? - rebegte Imogen. - Azok után, amit Vanneck tett, a becsület azt diktálta, hogy párbajra hívjam. Ezzel nem vállaltam túlságos kockázatot, hisz Vanneck híresen gyáva fickó volt, ezért biztos lehettem
benne, hogy nem jelenik meg a megbeszélt helyen és időben. Úgy számítottam, ma reggel azzal a hírrel térhetek haza önhöz, hogy egyetlen lövés sem esett, mert az ellenfelemnek inába szállt a bátorsága, és elkotródott Londonból. Ha ez valóban bekövetkezik, Vanneck soha nem térhetett volna vissza a Társaságba, így megvalósulhatott volna az ön eredeti elképzelése anélkül, hogy ön belekeveredik a dologba: Vanneck társadalmi rangja a nullára süllyed, kitaszították volna maguk közül az úri népek! - Zseniális ötlet! - szipogta elismerőn Imogen. - Ám amikor megláttam Vanneck fogatát a mezőn, azonnal tudtam, valahol hiba csúszott a számításaimba. Úgy látszott, mégiscsak ki kell állnom ellene. És ekkor felbukkant ön, lovászfiúnak öltözve! Onnantól fogva nem csak a halállal, de a lehetséges botránnyal is szembe kellett néznem! Igaza van, ez már túl sok volt az idegeimnek! Nem tagadhatom, elhagyott a béketűrés! - Halál és botrány! - lágyult el a lány hangja. - Nagyon is megértem, mit élhetett át, Matthias! Magam is meglehetősen zaklatott voltam az elmúlt napokban! A férfi megsimogatta a lány könnyes arcát. - Ha tényleg Vanneck ölte meg a feleségét, Lucy halála ezennel megbosszultatott. Vége, Imogen! - Igen, vége! - motyogta a lány. Hallgatásba merült. Hosszú évek óta más gondolata sem volt, mint a bosszú, és most nem volt könnyű feldolgozni, hogy - még ha rablótámadás formájában is - Lucy nevében igazság tétetett. - Ne törje ezen tovább az okos fejecskéjét! - lehelt csókot a piros ajkakra Matthias. - Ez az ügy végre-valahára lezárult! Foglalkozzék vidámabb dolgokkal! Megérkeztünk! - nézett ki az ablakon, amint a hintó hangos kerékcsattogás közepette a ház elé kanyarodott. - Ha szerencsénk van, még mindenki alszik, és nem látják meg ebben a lehetetlen hacukában! Ne féljen, Shorbolt tartani fogja a száját! Különben röpül. - Maga mellé ültette Imogent. - Most pedig visszaosonunk az ágyunkba. Isten a megmondhatója, rám fér egy kis pihenés! - Talán jót tenne egy csésze tea. - Imogen is kikukucskált a hintó ablakán, és felsikkantott, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Ufton csörtetett elő. - Egek! A komornyik nem egyedül érkezett. Sarkában ott tolongott két inas, a szakács, a házvezetőnő és a komorna. Mindannyiuk arcán páni félelem ült. - Már csak ez hiányzott! - átkozódott Matthias, amikor az egyik inas lerobogott a lépcsőn, hogy kinyissa a hintó ajtaját. - Mi folyik itt? Mindenki ébren van? A személyzet mögül Patricia lépett elő. Borzongva figyelte, kiszáll-e valaki a kocsiból. - A húga nagyon aggódik ön miatt - jegyezte meg elégedetten Imogen. - Tudtam, hogy így lesz! - Sokkal inkább attól fél, hogy elveszti az apanázsát és a tetőt a feje fölül. Retteg, hogy vissza kell mennie a nagybátyjához. Ami könnyen megeshetett volna, ha ma hajnalban földobom a talpam. - Hogy beszélhet így? - ráncolta a homlokát a lány. - Patricia a húga. Miért esik olyan nehezére elhinni, hogy félti önt? A férfi kétkedve Imogenre pillantott, majd kiszállt a kocsiból. - Matthias! - Patricia szinte repült lefelé a lépcsőn. - Nem esett baja? - Jól vagyok, mint azt ön is láthatja. - Igen... - Patricia kővé dermedt a bátyja rideg viselkedése láttán. Ekkor észrevette a hintóban ülő Imogent. Tekintete értetlenül röpködött Matthias és a lány között. - Hallottam a... a párbajról... és aggódtam... - Nagyon kedves öntől - jegyezte meg udvariasan az earl. Imogen biztatóan rámosolygott a kétségbeesésével küzdő Patríciára.
- A nénikém is azt mondaná, hogy nem vétesz az illem ellen, ha most megöleled a bátyádat, Patricia! Colchester is jó néven venné a testvéri szeretet ilyesfajta megnyilvánulását, akár a személyzet szeme láttára is! Vagy tévednék, Matthias? - Mit fecseg itt összevissza? Uhh! - A húga olyan elánnal vetette magát a karjába, hogy a férfinak szava akadt. - Nagyon... nagyon örülök, hogy nem esett bántódása, uram! - suttogta bátyja mellkasához simulva Patricia. Szempillája nevesen verdesett, hogy feltoluló könnyeit elfojtsa. Aztán már el is húzódott az ölelésből, mielőtt Matthias a hangjára talált volna. Az earl egy teljes percig talpig zavarban álldogált. Ám az összecsődült, vigyorgó háznép láttán visszanyerte a lélekjelenlétét. - Maguknak semmi dolguk? - Már itt sem vagyunk, mylord! - nyugtatta meg Ufton. - De szabad legyen megjegyeznem mindannyiunk nevében... végtelen örömünkre szolgál, hogy ismét láthatjuk önt, mégpedig... hm... - Teljes életnagyságban? Ezt akarta mondani? - készségeskedett szárazon Matthias. Árulják el, miért kell abból ekkora ügyet csinálni, hogy hajnali kocsikázásra támadt kedvünk a feleségemmel? - Mi nem... hm... kocsikázásról hallottunk - feszengett a komornyik. - És sejtelmünk sem volt róla, hogy Lady Colchester is az ön társaságában van. - A jó feleségnek az ura mellett a helye, Ufton! - nyilatkozta ki Imogen, és előkászálódott a hintóból. - Különben is: koránkelő vagyok! Ufton és a cselédség leesett állal bámulta bizarr öltözékében feszítő úrnőjét. - Szavamra, a friss levegő meghozza az ember étvágyát! - Imogen nem látszott tudomást venni a döbbenetükről. - Hogy állnak a reggelivel? *
13. fejezet Aliastair Drake a Matthiasszal szemközti székbe telepedett. - Hallotta már a ma reggeli pletykákat, Colchester? - kérdezte. Az earlt nem lepte meg, hogy elsőként Drake-től kell hallania a híreket. A fiatalember eddig nem volt több a szemében, mint a Zamari Társaság dilettáns tagjainak egyike, aki a divatnak hódolva buzgó érdeklődést tanúsít az ókori Zamar iránt. Ám, hogy Imogen és Alastair valahai gyengéd érzelmeiről értesült, legteljesebb közönye leküzdhetetlen ellenszenvbe csapott át. - Nem érdekelnek a pletykák - közölte ridegen a Morning itotba mélyedve. - A legtöbbjük alaptalan és unalmas. Arisztokrata időszámítás szerint korán volt még, a tizenegyet sem ütötte el az óra. A klubra csend borult. Néha ezüstnemű és porcelán csilingelése hallatszott, amikor felszolgálták a teát vagy a kávét a néhány mégis jelen lévő klubtagnak. Ezek a kicsapongó úriemberek általában nem hazafelé vették az irányt egy-egy átdorbézolt, átmulatott éjszaka után. Hajnaltájt itt kötöttek ki, és szunyókálva, szenvedve várták, hogy szűnjön a mértéktelen italozás okozta, hasogató fejfájás. Mások a semmibe révedő szemmel, magukban számolgatták, mennyit is vesztettek a kártyán. - Pedig most két igen érdekfeszítő hírt sodortak a városba a Temze hullámai kedélyeskedett Alastair. - Egyesek tudni vélik, hogy ön és Miss Waterstone tegnap házasságra léptek. - Ez a hír kivételesen igaz - pillantott fel az újságból Matthias. - Közzététettük a Morning Fbstbsm is. - Értem - mondta Drake, s egyetlen arcizma sem rándult. - Fogadja szívből jövő gratulációmat!
- Köszönöm! - lapozott tovább az earl. - A másik újdonság, ha lehet, még érdekesebb, mint az előző volt. Matthiasnak esze ágában sem volt faggatózni a hír mibenlétéről. Alastair úgyis elmondja magától. - Állítólag Vanneck ma hajnalban párbajozott volna... - Nocsak! - Nagyon remélte, hogy Imogen neve még véletlenül sem kerül szóba a történtekkel kapcsolatban. - ... illetve meg is jelent a találkozón. - Ez igazán meglepő! - És még ennél is meglepőbb, hogy a párbaj lezajlott, mire a segédek a helyszínre értek volna. - Alastair hatásvadász szünetet tartott. - Vanneck vesztére...! Szóval Drake ide akart kilyukadni. De legalább Imogen nevét nem említette, gondolta Matthias. - Párbajoknál megesik az ilyesmi. - Leggyakrabban akkor, ha nincsenek tanúk, akik igazolhatnák, hogy minden a szabályok szerint történt. Azt beszélik, szegény Vanneck már halott volt, mire a kocsijáról leszállhatott volna. Úgy tűnik, az ellenfele esélyt sem adott neki... Drake szavai már el sem jutottak Matthias füléhez. Végtelen megkönnyebbülés töltötte el, hogy újra csak a Kőszívű Colchester gaztettein csámcsog a rosszindulatú híresztelésekre mindig fogékony úri népség. Úgy látszik, teljesen egyértelmű a számukra, hogy Vanneck halála csakis az ő lelkén száradhat! Ám legyen! Elszörnyülködnek rajta néhány napig, aztán ez az eset is beépül a Kőszívű Colchesterről szóló, borzongató legendák hosszú sorába. Sebaj! Matthias túlélt már ennél rosszabbat is! Az a lényeg, hogy a feleségéről nem kaptak szárnyra gonosz találgatások! Alastair hosszasan fürkészte az earl kifejezéstelen arcát. Nagyot sóhajtott, és felállt. - Látom, semmilyen hatást nem váltanak ki önből a híreim, úgyhogy magára hagyom az újságjával! Kérem, adja át legszívélyesebb üdvözletemet az újdonsült Lady Colchesternek! - Meglesz! - bólintott Matthias, miközben a pokol fenekére kívánta Drake-et az üdvözleteivel egyetemben. Egy biztos: Imogennek egy szót sem szól arról, hogy találkozott a fiatalemberrel. A mai napig nem tudta eldönteni, miként érez a felesége Alastair iránt. Imogen hűségében egy percig nem kételkedett, de mit lehessen tudni...? Csak azután hajtotta össze az újságot, hogy Alastair elhagyta a szobát. Kezét a szék karfáján nyugtatva a tűz vidáman táncoló lángjaiba meredt. Múltja démonai ördögi pofával vigyorogtak vissza rá. Frissen megtalált, törékenynek tűnő boldogságán töprengett. Mihez kezd, ha Imogen szerelme elhamvad? Akkor is megmarad nekünk Zamar és a szenvedély, biztatgatta magát. De már távolról sem találta olyan megnyugtatónak a gondolatot, mint néhány napja is. Még mindig a lángokba bámult, amikor Fairfax bukkant fel a helyiségben. - Üdv, Colchester! - állt meg a kandalló előtt, és a tűz felett melengetni kezdte elgémberedett ujjait. - Nem fogod elhinni, de egész London Vanneck haláláról beszél! mondta csúfondárosan. - Kímélj meg a részletektől! Errefelé olyan gyorsan terjednek a hírek, hogy már hozzám is eljutottak. - Az még nem lenne baj - köszörülte meg a torkát Fairfax, majd közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. - Nem mintha a magánügyeidbe akarnék avatkozni, de... Mit fog szólni Lady Colchester? Biztos lehetsz benne, hogy valamelyik jóakaród neki is elkotyogja a dolgot! Matthias ereiben meghűlt a vér. Azt ugyan szigorúan meghagyta Imogennek, hogy senkinek egy szóval se árulja el, hogy tud a párbajról, és ha istent ismer, arról is hallgasson, hogy ő
maga is a Cabot-farmon járt. Ám arról nem rendelkezett, hogyan viselkedjék a lány, ha mások hozakodnának elő a témával. Kemény dió volt pontos utasításokkal ellátni ifjú asszonyát. Sosem tudhatta az ember, mikor, merre és hogyan forog az esze kereke. A leghétköznapibb helyzetekre is kiszámíthatatlanul reagált. - Bocsáss meg, Fairfax! - ugrott fel látható sietséggel. - Rohanok haza! Azonnal beszélnem kell a feleségemmel! - Attól tartok, elkéstél, cimbora! - Miből gondolod? - Idefelé jövet beugrottam hozzátok, reméltem, hogy otthon talállak. Ufton azt mondta, Lady Colchester pár perccel az érkezésem előtt távozott. Vásárolgatni indult. - Fairfax vigyorából nem hiányzott az együttérzés. - Ajaj! - Matthias fejében egymást kergették a gondolatok. Arról már valóban lekésett, hogy Imogen szájába rágja, mit válaszoljon, ha valaki megemlítené előtte a párbajt. - Talán az Oxford Streetre és a Pali Malira még nem ért el a pletyka - húzta elő az óráját Fairfax. - Tizenegy múlt... - Megőrültél? Biztos lehetsz benne - vágtatott ki a helyiségből Matthias -, hogy a hölgyek már a reggeli kakaójuk felett a legfrissebb hírekről csevegtek! *
- Azt sem tudtam, mit csináljak, amikor észrevettem, hogy Matthias elhagyta a házat suttogta sírós hangon Patrícia Imogen oldalán lépegetve. - Biztosra vettem, hogy meg fogják ölni! Esküszöm, az elmúlt pár napban a szememet sem mertem lehunyni. Ha elaludtam, borzalmas rémálmok törtek rám... - Nyugodj meg! Vége van! Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb! - Imogen boldogan nyugtázta, hogy a reggeli szörnyűségek feledtették Patríciával korábbi, ellenséges magatartását. Úgy tűnt, már nem is emlékszik rá, hogy tegnap még magázta és Miss Waterstone-nak szólította sógornőjét. - De ne feledd, mit mondott Colchester! Úgy kell viselkednünk, mintha mi sem történt volna! - Még egyet árulj el! Hogy kerültél Matthias mellé a hintóba? És hogy jutott eszedbe lovásznak öltözni? - Úgy döntöttem, bármi áron megakadályozom, hogy Colchester vásárra vigye a bőrét miattam - magyarázta Imogen. - Számtalan tervet kidolgoztam... de a sors közbeszólt! - Egy haramia személyében! Hát nem furcsa? - borzongott meg Patrícia. - Bizony az! De én lennék az utolsó, aki megsiratja Vannecket! Színpompás kavalkád fogadta őket az Oxford Streeten. Déli tizenkettőre járt, a lehető legalkalmasabb időpont a komoly bevásárlásra. Elegáns dámák sétálgattak kirakattól kirakatig, hogy megcsodálják a divat újdonságait. Komornak, inasok lépkedtek a nyomukban, különféle dobozokat, csomagokat cipelve. - Lady Colchester! - csapott le Imogenre egy végtelenül kellemetlen női hang. A következő pillanatban Lady Bensőn, minden londoni hírek tudója, a város legismertebb pletykafészke termett előtte. - Fogadja jókívánságaimat! Olvastam az esküvőjéről a lapokban! És azt hallotta, hogy Lord Vannecket holtan találták ma hajnalban? Ha hinni lehet a szóbeszédnek... - Ugye, megbocsát, Lady Bensőn! - Imogen hirtelenjében nem is tudta, miféle kifogással menekülhetne el a szipirtyó elől. Tekintete megakadt az egyik cégtáblán. - Sajnos mennünk kell! Madame Maud már vár bennünket! Később még találkozunk! Ezzel belökte az ámuldozó Patríciát a boltba. - De hát nem vagyunk bejelentve! - Tudom, tudom. De valahogy le kellett ráznom Lady Bensont! Különben napestig hallgathatnánk az ostoba fecsegését! - kukucskált ki a kirakaton át Imogen. - Nem találod furcsának, hogy senki nincs itt? - pillantott körbe az üres boltban Patrícia.
- Madame Maud bizonyára valamelyik kuncsaftjával foglalkozik a próbateremben. Na végre! Attól féltem, sosem megy már el! - nézett a távolodó Lady Benson után Imogen. - Hát ezzel megvolnánk! Indulhatunk mi is! Szeretnék benézni a kesztyűshöz és a könyvesboltba! Mindketten megdermedtek, amikor méltatlankodó női hang csendült a hátsó helyiségben. - Ne is akard elhitetni velem, Theodosia, hogy Colchester hidegvérrel lemészárolta Vannecket! Sosem tudnál meggyőzni! - Emily hogy lehetsz ennyire naiv? Azt hiszed, véletlenül hívják kőszívűnek? - jegyezte meg gonoszkodó felhanggal Mrs. Slott. - Colchester van annyira elvetemült, hogy embert öljön! Nem Lord Vanneck lenne az első áldozata! Gondolj csak az én egyetlen Jonathanomra! És azt már elfelejtetted, hogy Rutledge is felettébb titokzatos körülmények között halt meg? Ne is próbálj tiltakozni! Colchester valós természetét nálamnál jobban senki nem ismerheti... Jaj, ne ügyetlenkedjen azzal a gombostűvel, Maud! Megszúrt! - Elnézését kérem, asszonyom! - mormolta a varrónő. - Azt mondják, Colchester kitűnő lövő - tartott ki a saját igaza mellett Emily. - Miért ölte volna meg Vannecket közvetlenül a párbaj előtt? Szabályos keretek között is végezhetett volna vele! - Talán összevitatkoztak, mielőtt a segédek megérkeztek! - vélte Theodosia. - De afelől nyugodt lehetsz, hogy Colchestert nem lógatják fel a gaztettei miatt! Ahhoz túlságosan körmönfont és okos! - Főrangúakat egyébként sem szoktak bitóra küldeni - mutatott rá a gyakorlatias Emily. - Ha már a körmönfontságánál tartunk... Vajon miféle játékot játszik Illetlen Imogennel? Odáig még csak értettem, hogy eljegyezte. Senki előtt nem volt titok, hogy azt az értékes zamari műtárgyat akarja megszerezni. De miért kellett elvennie azt a léha teremtést? - Kedvesem, egyetlen házasság sem tart örökké! - világosította fel fanyarul Theodosia. Meddig tart meggyilkolni egy feleséget? A bolthelyiségben Imogent már a guta kerülgette. Fejébe szaladt a vér, úgy érezte, menten szétveti a düh. - Nem kéne mennünk lassan? - Patríciát meglegyinthette a kitörni készülő katasztrófa, mert mindenáron távozásra akarta bírta a sógornőjét. Feszengve pislantott a próbatermet leválasztó vastag függönyre. - Előbb váltanék pár szót ezzel a Theodosia Slott-tal! - Imogen rákvörös arccal megkerülte a pultot, és a függöny felé viharzott. - Várj! - sietett utána Patrícia. - Megígértük a bátyámnak, hogy senkivel nem beszélünk a párbajról! - Ezt azért mégsem tűrhetem! - Félrerántotta a nehéz drapériát. A túloldalon megfagyott a levegő. Theodosia a tükör előtt állt. Emily egy széken üldögélt, és figyelte, ahogy barátnője alakjára igazítják az új báli ruhát. Az elgyötörtnek tűnő Madame Maud a földön térdelt, és a szoknya alját tűzte fel. - Egy perc, hölgyeim, s'ű vous piait! - próbált annyira érthetően beszélni a varrónő, amennyire a szájában tartott gombostűk ezt engedték. - Folytassa csak! Ráérünk. - Imogen a meglepett Theodosia tükörképének szemébe mélyesztette a tekintetét. - Valójában Mrs. Slott-tal szeretnék beszélni. - Miss Waterstone! - Theodosia szája elnyílt, majd becsukódott a döbbenettől. - Akarom mondani... Lady Colchester! Nem is vettem észre, hogy bejött! - Azt nem csodálom! - förmedt rá Imogen. - Túlságosan lefoglalta, hogy hazugságokat terjesszen a férjemről! - Most már igazán mennünk kéne! - rángatta meg sógornője ruhaujját Patrícia. Ám hiába reménykedett. Imogen ahelyett, hogy elindult volna, kimérten Theodosia barátnője felé biccentett.
- Üdvözlöm, Mrs. Hartwell! - Jó napot, Miss... illetve Lady Colchester! Emily megpróbálkozott egy halovány mosollyal. - Gratulálok az esküvőjéhez! - Köszönöm! - Imogen ismét Theodosiát méregette a tükörben. - Ami pedig a Colchesterrel kapcsolatos hazugságait illeti... - Bizonyítani ugyan senki nem tudná - Mrs. Slott lassan magához tért kezdeti dermedtségéből, és azonnal támadásba ment át -, de aki kicsit is ismeri Colchestert, tudja, hogy képes ilyen gazság elkövetésére! - Nem akarnám kiábrándítani, Mrs. Slott - vágott vissza Imogen -, de történetesen voltak tanúi a hajnalban történteknek, akik igazolni tudják a férjem ártatlanságát, ha ez szükséges! Emily felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét. - Eddig szó sem esett tanúkról! - Imogen, kérlek, most már tényleg mennünk kell! - könyörgött Patrícia. - Várnak minket... - Egyetlen percet még, Patrícia! - Imogen nem vette le a tekintetét Theodosiáról. - De erre persze sosem kerül sor, mert már maga a feltételezés, miszerint a férjem bűnös lehet... beteg elmére vall! - Ugyan, ugyan! Az egész világ tudja, Lady Colchester - vagdalkozott tovább Theodosia -, hogy az ön férje brutális vadember! - Szentséges isten! Hogy mondhatsz ilyet, Theodosia? - sápogta a halottsápadt Emily. Colchester nem fogja megköszönni, ha megtudja, hogy gyilkossággal vádolod! Válogasd meg a szavaidat! - Csatlakozom Mrs. Hartwellhez! - mondta vészjóslóan Imogen is. - Kétszer is gondolja meg, mielőtt esztelen vádaskodásba kezd! Theodosia addigi magabiztossága egy szempillantás alatt elillant, segélykérőn nézett barátnőjére. - Nem vádaskodtam! Csak elmondtam, szerintem hogyan történhetett... - Hangja egyre inkább elbizonytalanodott. - Ha megengedi, én is feltevésekbe bocsátkoznék - tette csípőre a kezét Imogen. - És azt mondom, hogy önnek is ugyanannyi oka lehetett meggyilkolni Vannecket, mint bárki másnak! - Hogy mondta? - Theodosia nem tudta, mit válaszolhatna e vérlázító pimaszságra. - Ezt... ezt nem gondolhatja komolyan! - hebegte elszörnyedve Emily. A varrónő kővé dermedten állt. - Imogen, kérlek! - suttogta a kétségbeesett Patrícia. Mielőtt bármelyikük is megmozdulhatott volna, ismerős hang szólalt meg a függöny mögött. - Folytatná, Lady Colchester? - Selena lépett be a próbaterembe. - Nagyon szeretném megtudni, miért is ölte meg Theodosia Lord Vannecket! Minden tekintet Lady Lyndhurst felé fordult. - Nem öltem meg senkit! - sápadt el Theodosia. - Egy szóval sem állítottam, hogy Mrs. Slott lőtte volna le Vannecket. Csak rámutattam, hogy másokhoz hasonlóan neki is oka lehetett rá. - Imogen valószínűleg akkor is folytatta volna az okfejtést, ha erre Selena nem kéri fel. - És érzékeltetni akartam, hogy alaposan végig kell gondolni mindent, mielőtt vádaskodni kezdenénk! - Én soha nem vádoltam Colchestert azzal, hogy megölte Vannecket! - kiáltott fel Theodosia. - Csak annyit mondtam, hogy akár ő is elkövethette a gyilkosságot! - Miért épp a párbaj előtt lőtte volna le Theodosia Vannecket? - érdeklődött kedvesen Selena.
- Mert gyanúba akarta keverni Colchestert! - felelte Imogen. - Talán azt remélte, hogy így eltávolíthatja a férjemet Londonból. Meg akarta akadályozni, hogy napfényre kerüljön az igazság! - Egyeden szavát sem értem! - hebegte Theodosia. - Miféle igazság? - Selena kifogyhatatlan volt a kérdésekből. - Nos, Mrs. Slott hosszú éveken át hazugságokkal traktálta a barátait és az ismerőseit. Imogent most már semmi nem tarthatta vissza attól, hogy elmondja, ami a szívét nyomja. Ugyanis egy szó sem igaz abból, hogy Colchester és Jonathan Exelby párbajoztak volna miatta. Mr. Exelbyt csaláson érték a Tévelygő Lelkekben, s ezt követően a fiatalúr feltűnő gyorsasággal áthajózott Amerikába. A vád, hogy Colchester elfoglalta volna a régi szerető helyét Mrs. Slott ágyában, egyszerűen nevetséges. - Elhallgatott. - Amíg a férjem Londonban tartózkodik, Mrs. Slott nem érezheti biztonságban magát. Hisz Colchester minden egyes kijelentését bármikor megcáfolhatja! - Győzedelmes pillantást vetett a kis kompániára, majd az ájulás szélén álló Patríciára mosolygott. - Most már mehetünk! Nem vesztegette arra az időt, hogy elköszönjön. Sarkon fordult, és kiviharzott volna a próbateremből, ha pár lépés után egy sziklaszilárdságú, nagy kiterjedésű valamibe nem ütközik. - Uhh! Bár érezte, hogy csontja nem törött és komolyabb baja sem esett, mégis megrémítette az egyáltalán nem kellemetlen, zöldes félhomály, amely hirtelen köréje ereszkedett. Mielőtt riadt szíve őrült kalimpálásba kezdhetett volna, megnyugodva konstatálta, hogy csupán a kalapja csúszott a szemére. Följebb piszkálta a fejfedőt, és kikukucskált a karimája alól. - Megengedi? - vigyorgott vele szemben Matthias, és a helyére pöccintette az óriási kalapot. - Colchester! Mi az ördögöt keres Madame Maud szalonjában? A férfi csillogó szemmel körbenézett az élőképpé dermedt társaságon. - A klubomban üldögéltem, amikor felötlött bennem, hogy szégyen lenne, ha - mint jóravaló férj - nem néznék rögvest utána, hogyan is alakul az ez évi hölgydivat! Úgy tűnt, Selena remekül szórakozik. Emily tekintete ijedten rebbent ide-oda, mintha a menekülés útját keresné. Theodosia ajkáról arisztokratikusnak cseppet nem mondható sikoly röppent, és az asszony a következő pillanatban a lehető legközönségesebb módon elterült a földön. - Ha nem tévedek - pislogott le az ájult nőre Imogen -, ez egyszer nem színleli a rosszullétet. Készítheti a repülősós üvegcséjét, Mrs. Hartwell! *
A sarokban álló óra hangos tiktakolása betöltötte a könyvtárszoba csendjét. Matthias zavaróan tudatában volt a megszokott zajnak, amint az íróasztala mögött ült, húgával és feleségével szemközt. Amíg farkasszemet nézett a bájos párocskával, azon morfondírozott, hol is kezdje a kioktatást. Patrícia kevésbé problémás, döntötte el magában. A lány minden mozdulatából sugárzott, hogy előre fél a rá váró kellemetlen beszélgetéstől. Megszeppent arckifejezése arról árulkodott, jól tudja, komoly következményei lehetnek annak, hogy nem tartotta be bátyja utasításait. Imogennel viszont lesznek gondok. Ha érzett is némi megbánást, ügyesen titkolta. Rendíthetetlen nyugalommal, eltökélten nézett vissza a férfira. Matthias összekulcsolta kezét az asztalon. - A viselkedésük alapján arra kell gondolnom, hogy nem fejeztem ki magam elég érthetően ma reggel! - Jaj, dehogyisnem! - sietett megnyugtatni Imogen. - Megtiltotta, hogy bárkivel is beszéljünk a párbajról! - Szabadna megtudnom, miért szegültek ellen az akaratomnak?
Patrícia összerezzent. Ám Matthias egyelőre csak a feleségét akarta kérdőre vonni. Hasztalan. Imogen makacsul hallgatott.- Ugye, nem akarja elhitetni velem, hogy félreértettem minden szót, ami abban a ruhaszalonban elhangzott? - Tehetek én róla - tört ki a meg nem értettség Imogenből -, hogy Theodosia Slott alaptalan vádakkal illette önt? Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy többeknek is oka lehetett megölni Vannecket! - Vészesen a közelében járt, hogy gyilkossággal vádolja Mrs. Slottot! - Egy fenét! - Ha mondom! - Hát jó! Nem bánom, ha így értették a szavaimat. Az a nőszemély nem érdemel mást! bugyogott fel ismét Imogen haragja. - Horatia nénitől tudom, hogy hosszú évek óta gonosz pletykákat terjeszt önről! És ott, a próbateremben úgy beszélt önről, mint többszörös gyilkosról. Vanneck halálát is az ön nyakába akarta varrni! Nem így volt, Patrícia? A lányt eddig teljesen lekötötte, hogy reszkető kézzel csinos kis gombóccá gyűrje a zsebkendőjét. A nem várt fordulat, hogy őt is be akarják vonni a beszélgetésbe, utolsó erőtartalékait is felmorzsolta. Matthias attól tartott, menten lefordul a székről. Aztán, az earl legnagyobb ámulatára, a lány összeszedte magát annyira, hogy kipréseljen néhány félszeg szót vértelen ajkai közül: - De igen. így volt! - Nem megmondtam? - vetett diadalmas pillantást a férjére Imogen. - Mostanra ettől az ostobaságtól lenne hangos a város, ha én közbe nem lépek! - Eddig is erről beszélt mindenki! Lehet, hogy briliánsán fejti meg az ókori szövegeket, de egy naposcsibe is többet tud a londoni úri társaságról, mint ön! - Briliánsán? - Imogen szokás szerint most is csak a számára fontos részekre volt hajlandó odafigyelni. Matthias az asztalra támaszkodott, lassan felállt. Nem lesz könnyű engedelmességre bírni makrancos asszonyát, de ennek meg kell lennie! - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy felőlem Theodosia Slott, vagy bárki más álló nap rajtam köszörülheti a nyelvét. De kategorikusan megtiltom, hogy ön, a feleségem... - Már megint a jó híremet félti? Elmondja ezredszer is, hogy mint Lady Colchester mivel tartozom a rangomnak... a rangjának? - Imogen tekintete dühös szikrákat szórt. - No hadd hallom, mit tett volna ebben a helyzetben egy tökéletes feleség? - Nem adott volna rá okot, hogy a nevét kapcsolatba hozzák Vanneck halálával! - Ellenben eltűrte volna, hogy a férje nevét szájára vegye a világ! - A pletykák ellen eev mód van : ha oda sem figyelünk rájuk! - mennydörögte Matthias. Higgye el, tudom, mit beszélek! - Az én stratégiám más: szemet szemért, fogat fogért! - Küzdjön, ha akar, de csak úgy, ahogy én mondom! - A férfi már ordított. - Mától fogva szó szerint veszi az utasításaimat, megértette? És ha azt parancsolom, hogy amint átlépte e ház küszöbét, azt is elfelejti, hogy Vanneck nevét valaha hallotta, hát akkor ehhez fogja tartani magát! - Ne kiabáljon, Matthias! A rendreutasítás Patríciától származott. Matthias és Imogen delejezetten bámultak rá. A lány kedves vonásait mozdulatlanná dermesztette a félelem és valami sosem látott eltökéltség. Idegesen tördelte a kezét. - Azt hiszem, nem tisztességes, hogy ilyen hangon beszél Imogennel! Csak önt akarta megvédeni, uram, amikor vitába szállt Mrs. Slott-tal! - Kérem, ne szóljon közbe, Patrícia! - Most a férfin volt a rendreutasítás sora, amit jeges hangon meg is tett.
- Patrícia! Olyan végtelenül aranyos vagy! - Imogen felugrott, és magához ölelte a lányt. Engem még soha, senki nem vett a védelmébe! Hogy is hálálhatnám meg a kedvességedet? A lányt meglepte az érzelemkitörés. Zavarában Imogen vállát paskolgatta. - Igazán semmiség! - motyogta. - Szólnom kellett az érdekedben! Colchester olyan méltánytalanul bánt veled! - Megáll az eszem! - Matthias döbbenetében visszacsuklott a székébe. Imogen ugyanolyan hirtelen elhúzódott Patríciától, ahogy az imént a nyakába vetette magát. Zsebkendőt ráncigált elő a retiküljéből. - Ha most megbocsátanak! - hüppögte, és az ajtó felé iramodott. Mire a hallba ért, már zokogott. Miután felesége mögött becsukódott az ajtó, Matthias idegesen dobolni kezdett az asztalon. - Ez a kis boszorkány a legelképesztőbb módon tud véget vetni minden olyan beszélgetésnek, amihez nincs kedve - dünnyögte. - Szörnyen igazságtalan volt vele, uram! - suttogta Patrícia. - Az ön érdekében tette, amit tett. Az earl növekvő érdeklődéssel méregette a húgát. - Önt mikor sikerült maga mellé állítania? Korábban hallani sem akart róla, hogy feleségül vegyem! - Meggondoltam magam! - Kétségtelen! De ha már így esett, akár a segítségemre is lehetne! - Hogy érti? - nézett rá bizalmatlanul Patrícia. - Meg kell akadályoznunk, hogy bajba keveredjen! - Embert próbáló feladat! - mosolyodott el lassan Patrícia. - Nekem mondja? A végkimerülés határán járok!
14. fejezet Aznap este, Reedmore-ék bálján, Imogent már semmi nem rengethette meg abbéli hitében, hogy Patriciával valami nagyon nincs rendben. Alastair Imogenre villantotta ragyogó mosolyát, és még elvétve sem tett rá erőfeszítést, hogy a vezetést visszaragadja. A lány diktálta tempóban suhant, pörgött-forgott a táncparketten. - Colchester bizonyára nagyon örült a jegyajándékának. Mert, gondolom, azt a térképet kapta öntől, amely a Királynői Nagypecsét nyomára vezet! - Tessék? Ja, a térkép? Az igazat megvallva, nem sokat beszéltünk róla! - Imogen szórakozottan a partnerére mosolygott, de tekintete már Patriciát kereste. Vajon kivel táncol most? Úgy, szóval Hugó Bagshaw-val. Megint? Imogen idegesen harapdálta az alsó ajkát. Az ifjú Hugó ma este már másodszor kéri fel Patriciát. Matthias nem lesz elragadtatva, ha megtudja. A keringő hangjai a zenekari karzatról hullámzottak alá a népes seregletre. Úri körökben megtiszteltetésnek számított, ha egy estélyre minél többen elmentek. De nemcsak a bál, hanem Patrícia is szép sikert aratott. Horatia megkönnyebbülten mondta Imogennek, hogy a lány hírnevének nem ártottak meg a Colchester körül kerengő mendemondák. Mi több, a párbajról és a sietősen megtartott esküvőről szállongó híresztelések még érdekesebbé tették Colchester hölgyeit a friss hírekre éhes, nagybecsű Társaság szemében. - Imogen? - Alastair hangjába türelmetlenség vegyült.
- Tessék? - A lány mosolyt erőltetett az arcára. Míg Matthias karjában lejteni végig a parketten maga volt a harc és a vérpezsdítő kihívás, addig Alastairrel táncolni unalmas, bár erőlködéstől mentes időtöltés volt. De Imogen, ahogy másokéra, úgy Alastair felkérésére is igent mondott, mert a táncparketten könnyebben szemmel tudta tartani Patriciát. Horatia elültette a bogarat a miében: nem kizárt, hogy némely gátlástalan fiatalurak arra vetemednek, hogy magukkal csalogassák Colchester húgát a kertbe. Sem a nagynénjének, sem Matthiasnak nem szólt, de Imogent egyre inkább aggasztotta Patricia viselkedése. A párbajt követően mind a hangulatában, mind a magatartásában olyan változásokat vett észre, amelyek riadalommal töltötték el. Tudta, hogy a kedélyhullámzás valószínűleg örökletes a Colchestereknél, de Patricia állandósulni látszó ideges állapotát nem tudta mire vélni. Matthiasnak már csak azért sem hozhatta szóba a dolgot, mert az earl mindig igen hevesen kikérte magának, ha a legártatlanabb utalást tette a család tagjaira jellemző végtelen érzékenységre és feszült idegállapotra. Alastair arcán bosszúság suhant át, amikor észrevette, hogy Imogen már megint nem figyel rá. - Meglep, hogy Colchester még nem tette meg az előkészületeket a Nagypecsét felkutatására. - Úgy vélem, a közeli napokban erre is sor kerül - jegyezte meg szórakozottan Imogen. Próbált úgy helyezkedni, hogy láthassa Patriciát és Hugót. De a párt elnyelte a táncosok gomolygó tömege - A keserves mindenit! - igyekezett átlesni Drake válla felett. - Hogy mondta? - rándult meg nemtetszéssel Alastair szája. - Ön magasabb, mint én, Mr. Drake! Nem látja valahol Colchester húgát? Alastair körbepillantott. - Nem. - Remélem, Bagshaw-nak több esze van annál, semhogy kivigye Patríciát a kertbe. Váratlanul megállt, és lábujjhegyen pipiskedve körbekémlelt a táncosok feje felett. - Aha! Ott mennek! Ha most megbocsát, Alastair... - Hát ilyen egyszerűen nincs! - mormolta Drake, amikor rádöbbent, hogy partnere alighanem magára akarja hagyni a táncparkett kellős közepén. - Önnek a leghalványabb elképzelése sincs az illendőségről, Lady Colchester! Lucy is megmondta, hogy az ön viselkedése... közbotrány és közröhej tárgya! Lucy nevének említésére Imogen megtorpant. Megpördült, és Alastairre nézett. - Mit mondott? - Semmit! - A düh, ahogy felszikrázott, úgy ki is hunyt Drake tekintetében. Láthatólag magamagát is meglepte az elszólás, kínosan kerülte Imogen pillantását. - Menjen csak, keresse meg a kis védencét! - Azonnal ismételje el, mit mondott Lucyról! - Imogen majdnem orra bukott, amikor az egyik táncospár nekiütközött. - Nem látnak a szemüktől? Beszélgetünk! - robbant ki a lányból a felháborodás. - Talán a táncparkettnél alkalmasabb helyet kéne keresniük a beszélgetéshez, Lady Colchester! - jegyezte meg szárazon az úriember. Partnernője kuncogott. - Igaza van, elnézést! - pirult el Imogen. Mire visszafordult, Alastair nem volt sehol. - A fenébe! Hová tűnt? - Nem érné be velem? - kulcsolódtak Colchester hosszú, elegáns ujjai a lány csuklója köré. - Matthias! - mosolyodott el megkönnyebbülten Imogen, és a férfi karjába vetette magát. Hát mégis eljött? Azt hittem, a klubban szándékozik tölteni az estét! - Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a feleségemmel táncoljak. Mi történt az imént ön és Drake között?
- Ó, szóra sem érdemes! Valami megjegyzést tett Lucyról, és megkértem, hogy ismételje meg, de ekkor egy pár kis híján fellökött. Amíg velük foglalkoztam, Alastair eltűnt... Talán zokon vette, hogy hagytam egyedül álldogálni... - Ez könnyen megeshet - vélte Matthias. - De miért akarta itt hagyni? Drake már csak nem süllyedt odáig, hogy átvegye öntől a vezetést?! - Dehogyis! Meg kellett találnom Patríciát. Elvesztettem szem elől ebben a sokaságban. - A büféteremben van Hugó Bagshaw-val. - Ó! - lesett fel a férfi arcába Imogen. - És...? - Nagyon nem örültem, hogy együtt látom őket. - Tudom, meggyőződése, hogy Hugó Patrícián keresztül akar bosszút állni önön, de nem tartanám szerencsésnek, ha ma este jelenetet rendezne. Mélyen megsértené a húga érzelmeit. Úgy vettem észre, vonzódik az ifjú Bagshaw-hoz. - Ebben az esetben mielőbb a tettek mezejére kell lépnem! - Ne kapkodja el a dolgot, kérem! - Mit tanácsol, mit tegyek? - ráncolta a homlokát Matthias. - Azt hiszem, négyszemközt kéne beszélnie Mr. Bagshaw-val. - Épp erre készülök. Megmondom neki, hogy tartsa távol magát a húgomtól, különben... - Fenyegetőzéssel semmire nem megy! - Igaza lehet - mondta elgondolkodva az earl. -Annál inkább udvarolna Patríciának. - Nagyon fontos, hogy a húga semmit még csak meg se sejtsen abból, ami itt folyik! A legcélravezetőbb az lenne, ha elmondaná az igazságot Hugónak az apja haláláról. - Kétlem, hogy egy szavamat is elhinné. Kitartana a hazugságok mellett, amikkel teletömték a fejét. - Mégis azt mondom, szembesítenie kell Mr. Bagshaw-t a tényekkel. Talán hallgat önre. Az ő lelkét is emészti az az engesztelhetetlen gyűlölet, amit ön iránt érez. Matthias karja szorosabbra fonódott a lány körül. - Miből gondolja, hogy alkalmas vagyok a feladatra? Miért épp én tudnám rávenni, hogy fogadja el az igazságot az apjáról? - érdeklődött mogorván. - Mert ön is átélt már hasonlót - felelte kedvesen Imogen. - Ha valaki, ön biztosan tudja, mit érezhet Hugó. Önt is, őt is eltaszította magától az apja... - Arthur Bagshaw nem dobta el magától a fiát. A pénzügyi gondjai miatt lett öngyilkos. - A visszautasításnak számtalan formája létezik, Matthias. De végeredményben ön is, és Hugó is, kisgyermekként magukra maradtak, és egész életükben az apjuk tetteinek a következményeit kellett elviselniük. - S mert a férfi nem szólt, Imogen folytatta: - Önnek Zamar felfedezése hozta meg a megváltást. Hugó nem ilyen szerencsés, neki nincs mibe kapaszkodnia. Segítsen rajta, Matthias! - Jobb dolgom is van, mint hogy észre térítsem az ifjú Bagshaw-t! Imogen megpillantotta Patríciát és Hugót a terem másik végében. Mindketten Matthiast figyelték. Patrícia félénk, gyötrődő, Hugó haragvó arccal. Tekintetéből sütött a gyűlölet. - Nem hiszem, hogy ennél nemesebb dolgot cselekedhetne - mondta halkan Imogen. *
Colchester a Tévelygő Lelkek játéktermének ajtajában állt, karba font kézzel. Hugót nézte, aki többek társaságában kockát vetett. Harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt: a másik játékos nyert. Hugó keze ökölbe szorult. Arcán harag és elszántság tükröződött. Későre járt, a teremben tolongtak az ifjú urak, rossz arcú gazfickók, úriemberek. Az asztalok fölött feszült várakozás vibrált. A cigarettafüst áporodott bűzén is átérzett a különféle arcvizek, a sör illata, és a testek kipárolgásának nehéz szaga. Semmi nem változott, amióta eladta ezt a helyet, gondolta az earl. Bár a szerencsejáték-barlangok talán a világ minden táján ugyanolyanok. - Isten hozott, Matthias! Játszani jöttél, vagy csak a régi emlékeiden akarsz merengeni?
Colchester a mellé lépő, alacsony, kövérkés férfira pillantott. - Jó estét, Félix! Nem csodálom, hogy jó kedved van ma éjjel. A forgalomra igazán nem panaszkodhatsz! - Nem is állt szándékomban! - Az öregember sétabotja fogantyújára kulcsolta a kezét. Kerubmosolya eltűnt pufók orcái között, szeme körül a ráncok nevetős vonalakká keskenyedtek. - Azt hiszem, csinos bevételre számíthatok! Tíz éve Matthias Félix Glastonra bízta a Tévelygő Lelkek vezetését. A férfi páratlan biztonsággal igazodott el a számok birodalmában, és a fontos információk begyűjtésében is szokatlanul tehetségesnek mutatkozott. E két adottsága pótolhatatlanná tette Matthias számára. Ketten együtt létrehozták London egyik leghírhedtebb/leghíresebb kaszinóját. Fáradozásuk busásan megtérült. Amikor elég pénz gyűlt össze az első zamari expedícióhoz, Matthias Felixnek adta el a Tévelygő Lelkeket Glaston azóta, a szépen jövedelmező játékterem tulajdonosaként, egy gazdag kereskedő kényelmes életét élte. Eltérő családi hátterük, társadalmi hovatartozásuk ellenére a két férfi szoros barátságba keveredett, és a kapcsolatot azóta sem szakították meg. Az úri társaságot mélyen megbotránkoztatták az efféle ismeretségek. Abban nincs semmi kivetnivaló, ha egy úriember a kártyaasztalnál elveszti minden vagyonát, de hogy akár köszönőviszonyban is legyen a kaszinó tulajdonosával, az túlmegy minden határon! Újabb kiáltás röppent fel Hugó asztala mellől. A fiatalember arca megkeményedett. - Ha a fiatal Bagshaw így folytatja - jegyezte meg Félix -, reggelre a gatyáját is leszedik róla! - Nem avatkozol közbe? - Dehogynem! - kuncogott Félix. - Megtartottam azt a jó szokásodat, hogy soha nem engedted, hogy bárki is itt játssza el az utolsó pennyjét. Kimondottan jót tesz az üzletnek! - Bagshaw mindig ilyen vadul és ilyen nagy tétekben játszik? - Nem. Sőt, amennyire én tudom, ritkán fordul meg efféle helyen. Nálam szinte sosem. Ami nem csoda, tekintve, hogy ő még mindig a Tévelygő Lelkeket teszi felelőssé az apja halála miatt. - Tisztában vagyok vele. - No igen, nálad jobban senki nem tudhatja – mormolta Félix. – Ha jól hallottam, mozgalmas heted volt, fiam. Először is, fogadd szerencsekívánataimat az esküvődhöz... - Köszönöm. - ... és hogy egy kisebb megrázkódtatást is sikerült túlélned! - A párbajra gondolsz? - kérdezte Matthias. - Nos, nem enyém az érdem... - Állítólag Vanneck egyetlen lövést sem adott le. Halott volt, mire te odaértél. - Az értesüléseid most is ugyanolyan bámulatra méltóan pontosak, mint sok-sok évvel ezelőtt! - Fizettem értük eleget! - legyintett kelletlenül Félix. - De sehogy sem értem, mit keresett ott Vanneck. Az informátoraim szerint előző nap váratlanul elbocsátotta a cselédségét. Mindenki úgy vélte, hosszabb utazásra készül... - Érdekes! - Egyesek azt mondják, egy rabló tehet arról, hogy Vanneck nem a kontinensre, hanem a mennyek országába jutott. - Nem nagyon tudom elfogadni ezt az elméletet. - Miért? - érdeklődött kíváncsian Félix. - Mert amikor rátaláltam, rajta voltak a gyűrűi. - Ez más megvilágításba helyezi a dolgot. - Én is úgy gondolom. Félix homlokráncolva figyelte, hogy Hugó ismét dobáshoz készülődik.
- Most már igazán csinálnom kell valamit az ifjú Bagshaw-val! Nem neki való ez a játék, hiányzik belőle a kitartás és a szenvedély. Bár tudnám, mitől lett hirtelen ilyen elszánt! - Ma van az apja halálának az évfordulója. - Az mindent megmagyaráz. Matthias ismét Hugót figyelte, aki lázas sietséggel hajította el a kockákat. Az earl fejében Imogen elsuttogott szavai visszhangzottak: Önnek Zamar felfedezése hozta meg a megváltást. Hugó nem ilyen szerencsés, neki nincs mibe kapaszkodnia. Matthiasnak eszébe jutott Patrícia, az arca, ahogy a büféteremben Bagshaw-ra nézett. Imogen most az egyszer téved: amit a húga érez, az már több, mint vonzalom! Akárhogy is, de rendeznie kell ezt az ügyet! - Ha megengeded, Félix, majd én beszélek Bagshaw-val! - jutott elhatározásra. - Szolgáld ki magad! - vigyorgott Félix. Matthias átvágott a termen, és Hugó mellé lépett. - Beszélni szeretnék önnel, Bagshaw! - mondta halkan. - Colchester! - horkant fel utálkozva a fiatalember. - Mi az ördögöt akar? Az earl Hugó összeszűkülő szemébe nézett. A barna szempárban egy újabb démon gyűlöletes szellemarcát látta felvillanni. Ezt a pokoli pofát még sosem látta a saját szellemei között, mégis ismerős volt. Minden reggel a borotválkozótükréből köszönt vissza rá. ; - Azt mondják, sok bennünk a közös vonás - folytatta Matthias. - Szálljon le rólam, Colchester! Nincs mit megbeszélnem magával! - Hugó már-már visszafordult az asztalhoz, de aztán szája kihívó mosolyba görbült. - Hacsak nem a párbajunk részleteit! Bár úgy hallom, magának furcsa elképzelései vannak a tisztességes megmérettetésről! Az asztal körül állók érdeklődéssel figyelték az eszmecserét, egy pisszenés sem hallatszott! - Most szépen velem jön! - mondta nagyon udvariasan Matthias. - Vagy itt, mindenki füle hallatára folytatjuk le ezt a beszélgetést! - Ó, már sejtem! A húgáról lesz szó, nem igaz? - vigyorgott gúnyosan a fiatalember. - Nem tetszik magának, hogy olyan jóban vagyunk! - Az apjáról akarok mondani valamit. - Az apámról? - Hugó kezéből kihullt a pohár, a kockák a zöld posztóra gurultak. - Mi mondanivalója lehet róla? Matthias kihasználva Hugó döbbenetét, a könyökénél fogva kivezette a fiatalembert a fülledt, füstös helyiségből. Ki a tiszta, csípős éjszakába, ahol a bérelt hintó várakozott rájuk. *
- Tudom, hogy Matthias párbajra akarja hívni Hugót! - zokogta Patricia a bálról hazafelé menet. A hintó kerekei hangosan csattogtak a kövezeten. - Ez egyszerűen nem tisztességes! Hugónak semmi esélye nem lehet ellene! Matthias meg fogja ölni! - Beszélsz bolondságokat! - csitította határozottan Horatia. - Colchesternek nem áll szándékában senkit lelőni, legkevésbé Mr. Bagshaw-t! - Patricia! - hajolt a lányhoz Imogen. - Hányszor mondjam még, hogy Colchester csupán beszélni akar Hugóval? - És megtiltja neki, hogy valaha is táncra kérjen, vagy egyáltalán szóljon hozzám! Könnyek csorogtak Patricia arcán. - Nem állhatja Hugót! Nekem is megparancsolta, hogy utasítsam vissza a közeledését. - Colchestert azért aggasztja a barátságotok, mert bizonytalan Mr. Bagshaw szándékai felől - magyarázta Horatia. - És nyomós oka van rá, hogy gyanakodjon. - Hugó kedvel engem. Ez minden - szipogta Patricia. - Tisztességes fiatalember. Mi baja lehet vele Matthiasnak? Imogen az égre emelte a tekintetét. - Hát nem fér a fejedbe, hogy Hugó a bátyádat okolja az apja haláláért? Matthias azért ment, hogy elmondja neki az igazságot!
- És ha Hugó nem hisz neki? - suttogta Patrícia. - Ha összevesznek? Valamelyikük kihívja a másikat... Istenem, istenem! Az átok! - Miféle átokról locsogsz itt, lányom? - dermedt meg Horatia. - A Rutledge Átok! - motyogta Patricia. - Lady Lyndhurst szalonjában hallottam róla. - Márpedig Rutledge Átok nem létezik! - világosította fel Imogen. - A jelen helyzethez semmiféle átoknak nincs köze! - Bárcsak hinni tudnék neked! - pislogott rá a könnyein át Patricia. *
Matthias Hugó mérges, ellenséges arcát tanulmányozta a kocsibelsőt megvilágító lámpa gyér fényénél. Azon töprengett, hol kezdje ezt a sehova nem vezető beszélgetést. - Azt hiszem, örök érvényű az a megállapítás, hogy a rajtunk esett sérelmekért könnyebb másokat felelőssé tenni, mint szembenézni a tényekkel. - Ha ezzel arra céloz - keskenyedett el Hugó szája -, hogy semmi szerepe apám halálában, ne is folytassa! Egy szavát sem hiszem! - Értem. De ha már ilyen szépen összejöttünk, elmondom, amit az apja haláláról tudok. Hogy mihez kezd vele, az ön dolga. Nos... az apja nem kártyán veszítette el a vagyonát. Egy balsikerű üzleti befektetés miatt úszott el minden pénze. - Hazugság! Anyámtól tudom, hogy aznap éjjel apám a Tévelygő Lelkekben járt, és játszott. Aztán maguk ketten összevitatkoztak. Ne is tagadja! - Nem tagadom. - Ezek után apám hazament, és főbe lőtte magát. - Az apja már előbb jócskán a pohár fenekére nézett - mondta Matthias. - Betért a kaszinómba, és csatlakozni akart a kártyázókhoz. Megkértem, távozzék. Úgy ítéltem meg, akkori állapotában nem engedhetem az asztalhoz ülni. - Nem igaz! - Pedig így volt. Tudtam, hogy aznap korábban már értesült róla, hogy a hajózási vállalkozás, amibe az összes pénzét befektette, csődbe ment. Lesújtó hír lehetett, elismerem. Az apja egész nap ivott. És részegségében azt találta ki, hogy majd kártyán visszanyeri a vagyonát. Nem hagyhattam, hogy a maradék pénzét az én játéktermemben veszítse el. - Nem hiszek magának! - Nem is vártam mást! - vont vállat Matthias. - Mondtam is a feleségemnek, hogy felesleges győzködnöm önt. De ragaszkodott hozzá, hogy ön elé tárjam a tényeket. - Miért? - A húgomat félti. Attól tart, ön Patríciát akarja felhasználni, hogy megtorolja rajtam a családját ért sérelmeket. Hugó egyre szorosabban markolta a sétapálcáját, majd elfordította a fejét. - Sosem bántanám Lady Patríciát! - Ezt, természetesen, örömmel hallom! - Matthias keze önkéntelenül ökölbe szorult. - Ha mégis valami baja esne a húgomnak... ne számítson könyörületre! - Gondolom, most azt következik, hogy eltilt a húgától - nézett vissza az earlre Hugó. - Nem. Elismerem, eredetileg ez volt a szándékom, de Lady Colchester ismét csak beláttatta velem, hogy ez helytelen lépés lenne. Viszont megkövetelem, hogy ön nyílt lapokkal játsszék! Ha ellenem forral bosszút, ellenem támadjon, ne a családtagjaim ellen! Nézzünk szembe egymással, mint férfi a férfival! Ne bújjék egy hölgy szoknyája mögé! - Nem bújtam Lady Patrícia szoknyája mögé! - vörösödött el Hugó. Matthias futólag elmosolyodott. - Akkor ezzel megvolnánk! Beszámolhatok róla a feleségemnek, hogy lezajlott köztünk ez a kis párbeszéd, és akkor végre nyugton hagy! - Csak nem azt akarja mondani, hogy a felesége kedvéért tette, amit tett? Ez igazán nem vallana magára, Colchester!
- Miért? Mit tud ön rólam? - érdeklődött lágy hangon az earl. - Úgyszólván mindent. Tudok Rutledge-ről, Exelbyről, Vanneckről... Soroljam még? - A feleségem is ismeri valamennyi idióta történetet. Mégis hozzám jött. Ezt mivel magyarázza? - Én magyarázzam? - lepődött meg Hugó. - Lady Colchester meglehetősen... - köszörülte meg a torkát - eredeti teremtés. - Igen. Minden szempontból. A legkevesebb, amit állíthatunk róla - mélázott el Matthias, de aztán gyorsan összeszedte magát. - Ő mondta, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra. - Ugyan miben? - kérdezte gőgösen Bagshaw. - Mindketten olyan apák gyerekei vagyunk, akik nem éreztek felelősséget a fiaik iránt! - Vérlázító! - süvöltötte Hugó. - Mocskos szavaival beszennyezi apám emlékét! - Eleinte én is túlzónak ítéltem a feleségem kijelentését, de volt rá egy órám, hogy elgondolkodjam rajta. És tudja, mire jutottam, Bagshaw? Lady Colchester ismét fején találta a szöget! - Ne merje apámat a sajátjához hasonlítani! - Nem úgy látja, hogy mindkettőnk apja csak a bajt és a szerencsétlenséget zúdította nyakunkba? Hogy azt a terhet cipeljük, ami az ő lelkiismeretlen viselkedésük miatt nyomja a vállunkat? - Az én apám világéletében lelkiismeretes ember volt! - tiltakozott hévvel Hugó. - Maga döntötte romba azzal, hogy elcsalta a pénzét! - Hiába győzködtem Imogent, hogy ez a beszélgetés merő időpocsékolás! - sóhajtotta Matthias. Kinézett az ablakon. Elégedetten látta, hogy a kocsis pontosan követi az utasításait. - Álljunk meg! Friss levegőre vágyom! - kopogtatta meg a kocsi tetejét jelezve, hogy ki akar szállni. Hugó is kipillantott az ablakon. - Ön nem itt lakik! - állapította meg teljesen összezavarodva az ismeretlen környék láttán. - Ha legközelebb találkozunk, majd elkérem öntől a címemet! - jegyezte meg csúfondárosan Matthias, és már nyitotta is az ajtót. - Ne feledje... ha harcolni akar, állok rendelkezésére! De ne használja védőpajzsul a húgomat! - A hintó végre megállt. - Az ön helyében azért felkeresném az apja régi ügyvédjét. Ő bizonyára értékes felvilágosítással szolgálhat a családja akkori anyagi helyzetét illetően! Hugó megrázkódott, amikor a hintó ajtaja döndülve bevágódott az earl mögött. Az ablakon kihajolva kiáltotta utána: - No de, Colchester! Épp a legfontosabbat nem említi? - Mi lenne az? - csodálkozott el Matthias. - Elfelejtette megtiltani, hogy átlépjem a háza küszöbét! Ne akarja elhitetni velem, hogy jó néven venné, ha tiszteletemet tenném Lady Patríciánál! - Próbálkozzék, drága uram! És ne akarja elhitetni velem, hogy jó néven venné, ha feltételezném önről, hogy nem meri vállalni a kockázatot, hogy esetleg kipenderítik! vigyorodott el Matthias. És ha most megbocsát...! Egyéb tennivalóim sürgetnek! Ballagni kezdett az utcán, anélkül, hogy visszanézett volna. London jómódúnak mondható részén járt. A hivalkodástól mentes városi házakra a sűrűn ültetett fák árnyéka borult. Némely épületen éjsötéten csillantak az ablakok, de a legtöbb házból még kiszivárgott némi lámpafény. Ha másban nem is, ebben igazuk volt a hírharangoknak, gondolta Matthias. Vanneck pénzügyi lehetőségei jelentősen megcsappanhattak. Néhány hónapja még a dúsgazdagok lakta környéken élt. A hajnalban történtek és a nap folyamán összeszedegetett értesülések arra indították Matthiast, hogy titkos látogatást tegyen a néhai Vanneck házában. Bár az ötlet már több órája megfogalmazódott a fejében, eszébe sem jutott, hogy szóba hozza Imogen előtt. Az az oktondi nőszemély képes, és elkíséri!
Vanneck valahai otthona fekete tömbként olvadt be a szomszédos épületek és a környező fák árnyaiba. Matthias úgy döntött, jobb, ha kerüli a feltűnést. Elképzelhetetlen, hogy a főbejáraton kívül más bejutás nem lehetséges a házba! Végigsétált az utcán, szűk sikátorokon küzdötte át magát, majd egyszer csak az épület mögött találta magát. Belökte az alacsony kertkaput. A holdfény színezüstbe vonta az aprócska kertet, így könnyedén eljutott a konyhaajtóig. Ami - legnagyobb meglepetésére - nyitva állt. A hirtelenjében elbocsátott személyzet azzal sem törődött, hogy lezárja a házat, gondolta. Belépett a konyhába, aztán megállt. Várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Majd - gyakorlott felfedezőként sosem feledkezett meg e létfontossággal bíró tárgyakról - gyertyát és gyufát halászott elő felöltője zsebéből. Tenyerét a reszkető láng elé emelve megindult a ház földszintjén végigfutó folyosón. Maga sem tudta, mit keres. De - talán isteni sugallatra - úgy érezte, legelőbb is Vanneck dolgozószobájába kell benéznie. Az elérni vágyott helyiség a folyosóról balra nyílt. Vanneck íróasztalát papírhalmok borították. Matthias a nyitva hagyott tintásüvegre és a mellette heverő tollszárra meredt. Mintha Vannecket levélírás közben zavarták volna meg! Matthias az asztalra tette a gyertyát, és felkapta az első, keze ügyébe kerülő papirost. A fehér lapot apró, sötét pöttyök tarkították. A fény felé emelte a papírt. Ezek nem tintacseppek! A másodperc törtrészéig még győzködte magát, hogy ugyanilyen nyomot hagy a tea, vagy a portói is. Ám ekkor pillantása a szőnyegre esett. Az ott szétterülő folt önmagáért beszélt. Vér! A veszély érzete minden porcikáján átcikázott, tarkóján felmeredt a szőr. Később maga sem tudta, mi késztette arra, hogy előrehajoljon: tényleg a vérfoltot akarta közelebbről szemügyre venni, vagy a tudatalattijának engedelmeskedve így akart kitérni a végzetes csapás elől? Hasra vetette magát, és az oldalára gördült. A koponyája épségét veszélyeztető súlyos gyertyatartó az íróasztal lapjának csapódott. Matthias talpra szökkent, mielőtt támadója ismét lesújthatott volna.
15. fejezet Az eleddig zamari agyagtáblák okán ismeretes harcmód beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A rúgás telibe találta a gyertyatartóval felfegyverkezett idegen gyomorszáját. Matthias elképedve figyelte, ahogy a fekete köpenyes ismeretlen teste - minden elismerést megérdemlő röppályát leírva - az íróasztal csonttörő keménységére zuhan. De még mindig nem tudta, kivel áll szemközt: a támadó arcát fekete selyemkendő takarta, fejére - a haját tökéletesen fedő szűk, fekete sapka simult. Mielőtt Matthias tudatára ébredt volna, hogy kettejükön kívül más is tartózkodik a házban, a dolgozószoba ajtajában újabb, feketébe öltözött, fejére csuklyát borító alak tűnt fel. Markában pisztolyt szorongatott. Lövés dördült. A golyó az earl feje fölött csapódott a falba. Ugyanabban a pillanatban Matthias a fekete látomás felé hajította az első támadótól elkobzott gyertyatartót. Erőt merítve a gondolatból, hogy kettes számú ellenségének újra kell töltenie a fegyverét, az elsőként támadó ismeretlenre vetette magát. Nem kellett volna. Karjába szúró, forró, mégis jéghideg fájdalom nyilallt. Colchester térde megroggyant. Eközben ellenfele lehengeredett az asztalról, és társával egyetemben már messze járt. Matthias hallani vélte a folyosó kövén koppanó, egyre távolodó, rohanó lépteket. - A fenébe! - motyogta, tudván tudva, hogy az életére törő párt nem érheti utol. Levegő után kapkodva a falnak dőlt. Néhány perce még megesküdött volna rá, hogy kitűnő fizikai egészségnek örvend. De akkor minek tudja be ezt a csontja velejéig ható reszketést?
A lüktető, égő fájdalom a bal karjában összpontosult. A sebből ömlött a vér. Szó, ami szó, támadói jól felfegyverkeztek. Az egyiknél pisztoly volt, a másiknál kés, amit belé is mártott. Hogy betörtek ide, csak egyet jelenthet: Vannecknél kellett lennie valaminek, ami a számukra egetverően fontos. De mi lehet az? És vajon megtalálták? Matthias ép kezével leoldotta a nyakkendőjét, és elkötötte vele a vérző sebet. Mások a helyében azonmód orvosért kiáltottak volna. Ő azonban úgy döntött, átkutatja Vanneck dolgozószobáját, mielőtt hazatér. *
Egy órával később már otthona biztonságában, a delfinmintás díványon ült. A hallban a lépcsőn lefelé száguldó Imogen dübörgő léptei visszhangoztak. Matthias keserves fintora vigyorrá szelídült. Pedig Ufton még nem is végzett a karseb kitisztításával. - Megsérült? - Imogen sikoltása a vastag tölgyfa ajtón is áthatolt, hisztérikus szavait a könyvtárszobában lévők is tisztán hallhatták. - Mi a francot jelentsen az, hogy megsérült? Hol van? Mennyire komoly a sebe? Ufton elküldetett már orvosért? Azt nem lehetett tudni, kire záporoznak Imogen kérdései, de az illető bizonyára nem bánta volna, ha őladysége végre a lépcső aljába ér: úgy tűnt, minden megtett lépcsőfokra legalább két kérdése jut. Hacsak nem kettesével szedte a fokokat. - Úgy, szóval Ufton látja el a sebét! Uftooon? Az isten szerelmére! Ufton komornyik, nem orvos! - Asszonyom aggódni látszik - jegyezte meg a komornyik, és biztos mozdulatokkal fehér gyolcsot tekert ura sérült karja köré. - Helyes a meglátása, Ufton! - Az earl kimerülten hátradőlt, és lehunyta a szemét. Magában mosolyogva hozzátette: - Furcsa érzés asszonyt tudni a házban. - Felesége válogatja, niylord, de Lady Colchester jelenléte... izé... alapjaiban rendíti meg az embert! - Maga is észrevette? Odakünn Imogen befejezte a faggatózást, és már az utasításait sorolta. - Bontsa el őlordsága ágyát! Most mit bámul rám, mint borjú az új kapura?! Igen, Charles, magához beszélek! Ha ezzel megvan, kerítsen egy hordágyat...! - Amondó vagyok - pattant ki Matthias szeme -, valakinek le kéne állítania szeretett hitvesemet, mielőtt kórháznak rendezi be az egész házat! - Könyörgöm önnek, mylord - sápadt el a komornyik -, mondja, hogy a „valaki" alatt nem szerény személyemet értette! - No de, Ufton! Eddig sosem hátrált meg a nehézségek elől! - Eddig még nem hozott össze a sors asszonyomhoz hasonló, temperamentumos nőszeméllyel! - Akkor már ketten vagyunk! Odakint a hallban Imogen parancsoló hangja ismét ideges sikolyba csapott át. - Mi ez itt a kövön? Vér? Colchester vére? Szentséges Szűz Máriám! Kötszert! Forró vizet! Tűt, cérnát! Induljon már, maga agyalágyult! - Szedje össze magát, Ufton! - nézett a még csukott ajtóra Matthias. - Őladysége itt van a nyakunkon! A komornyik szívéből mély sóhaj fakadt, miközben rögzítette a kötést. Akárha tornádó tépte volna fel a könyvtár ajtaját... Imogen viharzott be habos köntösben, hófehér főkötőben. Tekintete a díványon szenvedő earlre tapadt. Colchester a tragikus hős pózába merevedett. - Matthias, az égre! Mi történt? - robogott Imogen a díványhoz. Igyekezett nem tudomást venni a kötésről, és a félrehajított, véráztatta ingről. Épp csak belesápadt a látványba. - Semmi baj, kedvesem! Nyugodjék meg!
- Mennyei atyám! Nem lett volna szabad engednem, hogy hintót béreljen! Amilyen mifelénk a közbiztonság! Velünk együtt haza kellett volna jönnie! Hogy is erősködhettem, hogy feltétlenül beszélnie kell Mr. Bagshaw-val?! - Ne okolja magát a történtekért, kedvesem! - legyintett elnézően Matthias. - Egyébként sem vagyok a halálomon! Ufton kezében biztos helyen van az életem! Benne inkább megbízom, mint a legkülönb londoni orvosban! - Mit tudhat egy komornyik a sebesülésekről? - firtatta a kételyeivel küzdő Imogen. - Volt szerencsém a felfedezőútjaira elkísérni őlordságát - biztosította tekintélyes orra magasából Ufton. - Balesetekből és kalandokból mindannyiunknak bőven kijutott. Kellő tapasztalatot szereztem mindenféle lőtt és szúrt sebek, csonttörések ellátásában, valamint mindazon bajok orvoslásában, amelyek egy hajóút vagy ásatás során felléphetnek. - Ó! - Imogen szóhoz sem jutott. Majd helybenhagyólag bólintott. - Akkor bizonyára megbízhatunk a tudásában! - A legmesszebbmenőkig! - értett egyet Matthias. - Uftonnak mindig is volt érzéke a gyógyításhoz. Ráadásul az útjaink alatt számtalan, felettébb érdekes gyógymóddal és orvossággal is megismerkedett. - Ezeket mind a mai napig szívesen alkalmazom - vette át a szót a komornyik. - Most például brandyvel öblítettem ki őlordsága sebét, mielőtt összeöltöttem volna. Tengerészek és hadviselt férfiak egybehangzó véleménye szerint az alkohol fertőtlenít. - Hah! - horkant fel nemtetszéssel Imogen. - Megkockáztatom, őlordsága torkát is leöblíttette ezzel az orvossággal, a fertőzést elkerülendő. - Ha a rosszmájúság fájna...! - sóhajtotta Matthias. - És a tűt a tűz lángjába tartottam - jegyezte meg szerényen Ufton. - A keleti népek úgy tartják... - Igen, erről már én is hallottam. - Imogen leguggolt, és szemügyre vette az earl karján díszelgő kötést. – Ha jól látom, elállt a vérzés. - Szerencsére a seb nem volt túl mély. Egy-két nap, és uramnak kutya baja sem lesz állította igaza biztos tudatában Ufton. - Ez igazán jó hír! Nem is tudja, micsoda megkönnyebbülés ezt hallanom! - Mint akit rugók löknek, Imogen felpattant, és Ufton karjába vetette magát. - Megmentette Colchester életét! Hogy hálálhatnám meg?! A komornyik kővé dermedt. Szokott körülmények közt szenvtelen ábrázata a rettenet fintorába torzult. - No de, asszonyom! Érdemtelen vagyok én... Én... én nem ezt érdemeltem! - Könyörgő pillantását urára vetette. - Engedje el azt a jóembert, kedvesem! – nyelte vissza feltörni készülő kacagását Matthias. Ufton a hálálkodás kevésbé látványos formáihoz szokott. Soha semmi kifogása nem volt ellene, ha a köszönetnyilvánítás csupán kisebb pénzösszeg alakjában érte. - Bocsásson meg! - ugrott hátra Imogen. - Nem akartam zavarba hozni! - Uftonra villantotta leggyönyörűbb mosolyát. - Azzal, amit ma este tett, egy életre lekötelezett. Ha bármit tehetnék magáért, csak szóljon! A komornyik arcszíne a pipacspirosból céklavörösre váltott. - Hosszú esztendők óta szolgálom őlordságát. Nem önös célok vezérelnek, amikor kitartok mellette. Azzal sarkon fordult, és méltóságteljes léptekkel kivonult a könyvtárból. Imogen megvárta a zár kattanását, majd a díványra zökkent Matthias mellé. - Most pedig töviről hegyire mesélje el, hogyan támadt önre az a rabló! - Hogy rabló lett volna, az enyhe túlzás... - Csak nem...? - pislogott Imogen. - Mr. Bagshaw...? - Hova gondol?!
- Hála istennek! Egy pillanatig azt hittem, Hugónak elborult az agya, és... - Tudnám, hol tanulja ezeket a kifejezéseket?! - korholta Matthias. - De nem. Amennyire én azt megítélhetem, Bagshaw épelméjűsége birtokában van. De kár volt találkoznom vele. Falra hányt borsó volt minden szavam. - Istenem! - csóválta meg a fejét Imogen. - Pedig annyira bíztam benne, hogy jobb belátásra tér! De ez ráér... Mondja el, Matthias, hogy esett önnel ez a szörnyűség! - Hosszú történet! - A még mindig a meg nem érdemelt megpróbáltatásokon átesett hős szerepében szenvelgő Matthiast utolérte a végzete. Szívet szaggató, mély sóhajába beleremegett sérült karja is. A parázsló fajdalom észre térítette. - Jólesne egy kis brandy! Már csak a megviselt idegeim miatt is... ugye, nem kell magyaráznom? - Most először kívánta, hogy Imogen a törékeny, gyönge férfit lássa benne. - Töltene egy pohárkával? - Természetesen! - Imogen egy szemvillanás alatt a kis asztalkánál termett, és olyan vehemenciával ragadta fel a kristálypalackot, hogy a nagy műgonddal metszett dugasz méterekre röpült. Felindultságában a számtanról is megfeledkezett: egy helyett két pohárba csorgatott a bársonyos nedűből. Visszarobogott a díványhoz, az egyik poharat Matthias kezébe nyomta. - Nyugtalanít ez a dolog! - Nagyot kortyolt a tüzes italból, majd azonmód köhögni kezdett. Matthias gyengéden hátba veregette. - Ez a kis brandy jót tesz a megviselt idegeknek. Úgy értem, az enyémeknek - tette hozzá mentegetőzve, amikor a lány szeme dühösen megvillant. - Hol is kezdjem? Nos... Amint Mr. Bagshaw és én épületes beszélgetésünk végére értünk, kiszálltam a hintóból. Legnagyobb meglepetésemre Vanneck háza előtt találtam magam. - Különös, hogy épp azon a környéken jártak! - Képzelheti, én is hogy elcsodálkoztam! Na de ha már ott voltam, gondoltam, benézek Vanneck dolgozószobájába. - Micsodaa? - Imogen kezéből kevés híján kicsúszott a pohár. - Mire véljem ezt az ingerült hangot, drágaságom? Elég inzultus ért ma este, nagyon nem szeretném, ha most még ön is rám támadna! - Ne haragudjon, nem akartam kiabálni! De nem tudok hova lenni a csodálkozástól! Nem fárasztja az ülés, Matthias? Ha úgy kényelmesebb, feküdjék el, és hajtsa a fejét az ölembe! - Ezer örömmel! - Ugye, mindjárt jobb? - kérdezte a lány, amikor a férfi elfészkelődött. - Ég és föld! - Tekintete a feje felett ágaskodó büszke halmocskákra esett. Belélegezte Imogen illatát. A hatás nem maradt el: nadrágja elején hirtelen domborulat támadt. - Hol is tartottam? - Vanneck házánál - nézett le rá homlokát ráncolva Imogen. - De mi a csudának ment be? - Körül akartam nézni. Gyanúsnak találtam Vanneck halálának körülményeit. És tudja, ha én egyszer aggódni kezdek valami miatt...! - Szólhatott volna, hogy még mindig idegesíti a dolog - simogatta meg lágyan Imogen az earl szemöldökét -, nem kellett volna eszetlenül veszélyeknek kitennie magát! - Akkor és ott úgy ítéltem meg, semmiféle veszély nem fenyegethet. Tehát beosontam... - Legalább megérte? - Meglehetősen szokatlan dologra bukkantam: vérfoltokra. - Vérfoltokra? - rebbent meg Imogen simogató keze Matthias homlokán. - Biztos ebben? - Semmi kétségem. A szobának nem volt szeglete, ahová ne jutott volna belőlük. Senki még csak kísérletet sem tett a feltakarításukra, ami arra utal, hogy közvetlenül Vanneck halála előtt keletkezhettek. - Matthias elgondolkozva elhallgatott. - De minden valószínűség szerint az után, hogy a szolgák távoztak. - Vanneck elbocsátotta a cselédségét? Mikor? - Tegnap délután, hajói tudom.
- Matthias, ez az jelenti, hogy a lord el akarta hagyni a várost! - Én is így látom. De, hogy szavam ne feledjem... Az asztalán heverő egyik papírra is több vércsepp jutott. A lapon történetesen keltezés is volt. Mintha Vannecket levélírás közben zavarták volna meg! - Milyen dátum állt azon a papíron? - Tegnapi-
- Érdekes! - Imogen moccanatlan ült, és a tűz lángjaiba bámult. - Ezek szerint a lordot a saját dolgozószobájában lőtték le, a párbajt megelőző éjjelen! - Fogalmazzunk inkább úgy, fennáll ennek a lehetősége! - Matthias, a lány tekintetét követve, szintén a lángokba meredt. Vajon Vanneck halálos vicsorba torzult szellemarca is visszavigyorog rá egy szép napon? Nem, ez az alávaló féreg halálában sem elég erős ahhoz, hogy az ő életében kísérthessen! - De annak az eshetőségét, hogy egy útonálló ölte meg, mindenképp kizárhatjuk! Egy betörő lett volna? - Ismét csak kizárt. Miért szállította volna a betörő a holttestet a párbaj színhelyére? mondta Matthias. - Nullával egyenlő az esélye, hogy tudott volna a mi kis összetűzésünkről... - Igaz - bólintott Imogen, majd meglepetten felkapta a fejét. - No de ez azt jelenti, hogy... - Pontosan! - Matthias fájdalmat tettetve mocorgott, remélve, hogy ezzel ismét simogatnivaló szemöldökére és homlokára irányíthatja a lány figyelmét. - Aki megölte Vannecket, nemcsak, hogy tudott a párbajról, de úgy igyekezett elrendezni a dolgot, hogy a gyanú rám terelődjék! Imogen ujjai ideges dobolásba kezdtek a férfi jobb vállán. - Vagyis Vanneck ismeretségi körében kell keresnünk a gyilkost! - A ma esti élményeim alapján azt kell mondanom - habozott Matthias -, hogy nem egy, hanem két elkövetővel állunk szemben! - Miért gondolja? - Sajnálatos módon másoknak is megfordult a fejében, hogy érdemes lenne átkutatni Vanneck házát - mondta Matthias. - Még sajnálatosabb, hogy ez épp ma este jutott az eszükbe. Ráadásul megelőztek! A legkevesebb, amit állíthatok, hogy egyáltalán nem vették jó néven a felbukkanásomat! - Hát így történt? - Imogen keze ideges bilincsként a férfi bal karja köré záródott. Egyikőjük sebesítette meg? A sápadt Matthias levegő után kapkodott. - Nagyra értékelem az aggodalmát, de épp a sérült karomat szorongatja! - Elnézést! De annyira felzaklatott, amit mondott! - kerekedett el bocsánatkérőn a lány szeme. - Hogy rövidre fogjam a dolgot... - hebegte az earl, s arcába végre némi szín költözött. - A házban tartózkodó két személy egyike kést rántott rám. Szégyenszemre azt kell mondanom, mindketten elmenekültek, és egyikőjüket sem ismertem fel! - Matthias! Meg is halhatott volna! - Ugyan! Nem is untatnám tovább a történet eme legkevésbé sem érdekfeszítő részével... Hanem amire két támadóm távozása után ráleltem! Noha az erős ital enyhítette a test kínjait, Matthias erőnek erejével készítette fel lelkét az elkerülhetetlenre. Ami igenis elkerülhető lenne, ha akarva-akaratlan nem adná sorsát a Végzet - az életeket és boldogságokat összekuszáló - istennőinek könyörtelen kezébe. A molylepke érez hasonlót, amint a létét fenyegető gyertyaláng felé röppen: tudja, hogy a közelébe sem szabadna mennie a pusztulással felérő forróságnak, mégsem tud ellenállni a feloldozást ígérő egybeolvadásnak. - Hogy jutott eszébe folytatni a kutatást, miután megsérült?! Egyenesen haza kellett volna jönnie!
Az még csak hagyján, hogy átkutattam a szobát!, gondolta Matthias. Az igazi őrültség az, amire készülök! - Pár percet időztem csupán - mondta. - De ennyi is elég volt, hogy megtaláljam a naplót. - Miféle naplót? - Imogen szemöldöke szigorú vonalba húzódott. - Ott van ön mellett, az asztalon. - Vannecké? - pillantott a lány a karcsú, bőrkötésű könyvecskére. - Nem. A barátnőjéé, Lucyé volt. - Lucyé? - Imogen egyre zavartabban nézegette a naplót. - Nem értem... - Vanneck az íróasztala titkos rekeszébe rejtette. Nem lennék meglepve, ha a két betörő is ezt kereste volna. - De miért? - Azt hiszem, a naplóból erre is választ kaphatunk. Egyikünknek el kéne olvasnia - felelte Matthias. - Miután önök barátnők voltak, úgy gondolom, helyesebb lenne, ha ön... - Én? - kérdezte elképedve Imogen. - A barátnője már nincs az élők sorában. Semmiképp nem árthat neki azzal, hogy elolvassa a naplóját. - De... - Ha a rég elhunytak sírjaiban talált üzeneteket minden lelkiismeret-furdalás nélkül képes tanulmányozni, nem értem, ez miért okoz gondot. - Az isten áldja meg! Hogy hasonlíthatja az ókori zamari feliratokat Lucy naplójához?! - Olyan nagy lenne a különbség? A holtak holtak maradnak. Függetlenül attól, milyen régen haltak meg. - Csak a szellemeik kísértenek, gondolta. Imogen reszkető kézzel a vékony kötet után nyúlt. - Ha elolvasom, azzal megsértem Lucy magánéletét. A személyes gondolatai, a titkai nem tartoznak rám. - Fogja fel így, ha tetszik. De muszáj megtudnom, miért tartotta olyan fontosnak Vanneck ezt a kis irományt, hogy éveken át rejtegesse, és miért akarta megszerezni a két ismeretlen. - De Matthias... - Őszinte leszek, Imogen! Ha ön nem hajlandó elolvasni a naplót, én megteszem. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kinyílt a könyvtár ajtaja. A rettenettől kábult Patrícia támolygott be. A bátyjára nézett. Tekintete a hófehér kötésen állapodott meg. Felsikoltott. Az éles, vérfagyasztó sikolyba beleremegtek a gerendák is. Az earl a fülére tapasztotta a kezét. - Semmi baj, Patrícia! - próbálta túlkiabálni sógornőjét Imogen. - Matthias hamarosan felgyógyul! - Az átok! - Patrícia az arca elé kapta a kezét. - Épp, ahogy az átok jövendölte: Vér folyik, emberéletben kár esik! Sarkon fordult, kirohant a hallba. Mintha Zamar valamennyi démona űzőbe vette volna, kettesével szedve a fokokat, felszáguldott a lépcsőn. - A húgomnak meg kéne próbálkozni a színészettel. Elsöprő sikereket arathatna a színpadon - jegyezte meg Matthias. - De vajon milyen átokról beszélt? - Már korábban is említette - magyarázta Imogen. - Lady Lyndhurst szalonjában az ifjú hölgyek kizárólag a Rutledge Átokkal foglalkoznak... - Teremtő atyám! Selenának több esze is lehetne! - Kérem, hogy ő személy szerint egy szavát is hinné az átoknak - mondta Imogen. - Számára játék az egész, de remek mulatságnak tartja, hogy erről beszélgetnek. Nem törődik vele, hogy a Patricia korú, érzékeny lánykák véresen komolyan tudják venni az efféle badarságokat! - Ez a fránya női érzékenység! - sóhajtotta Matthias. - Mindig ebből van a baj! *
Matthias már rég az igazak álmát aludta, de Imogen csak forgolódott a hatalmas ágyban. Csigalassúsággal kúsztak előbbre a percek. Az ablakon bekukucskáló hold jeges fénynyalábjai egyre hosszabbakra nyúltak a szőnyegen. Noha hallhatta maga mellett a férfi szuszogását, Imogen mégis végtelenül egyedül érezte magát, ha arra gondolt, el kell olvasnia Lucy naplóját. Rossz érzés kerítette hatalmába, és az önkéntelen ellenkezés nem csupán annak szólt, hogy be kell törnie barátnője titkos gondolatai közé. De érezte, képtelen elaludni, amíg legalább bele nem lapoz a könyvecskébe. És miért is hadakozna a sorsával? Ha ő nem, akkor Matthias fogja első betűtől az utolsóig elolvasni a naplót. Nehéz szívvel mászott ki a meleg ágyból. Belebújt a köntösébe és a papucsába, majd lenézett az alvó férfira. Matthias a hasán feküdt. A holdfény ezüstös fénybe vonta meztelen vállát, jéghidegen felvillantotta hajának hófehér tincsét. Matthias, az éjszaka teremtménye. Jéghideg borzongás futott át Imogen tagjain, amint eszébe jutott az álomkép: Matthias/Zamaris. Az árnyékok fogságába esett ember. Gyorsan elfordult az ágytól, és átsietett a saját szobájába. Behúzta maga mögött a szobáikat összekötő ajtót. Lucy naplóját az ablak melletti asztalkán hagyta. Most felvette a karcsú könyvecskét, de hosszú percekig nem érzett magában elég erőt, hogy kinyissa. Aztán odébbhessegette baljós gondolatait. Lámpát gyújtott, és elhelyezkedett a karosszékben. *
Matthias megvárta, míg kattan a zár, majd a hátára hemperedett. Sérült karját a feje alá téve a mennyezeten táncoló árnyékokat nézte. Tudta, hogy a lány azért ment vissza a szobájába, hogy elolvassa Lucy naplóját. Ha kérdéseikre a válasz a sorok között bújik is meg, Imogen rá fog bukkanni. Horatia elbeszélése alapján Lucy távolról sem volt az a tökéletes barátnő. Ha kedvességet mutatott Imogen irányába, azt csakis hátsó szándékkal tette. Matthias most azzal biztatta magát, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy Imogen megismeri barátnője valódi arcát. De nem, történhet ennél borzasztóbb is: Imogen megsejti az igazságot róla, Matthiasról is. Egy idő után úgy érezte, képtelen tovább várni. Idegei pattanásig feszültek. A szomszédos helyiségre halálos csönd borult. Kimászott a takaró alól, felkelt. Hogy lehetett ilyen bolond?! Talán még nem késő, hogy mentse magát! Megkísérelte sérült karját fekete köntöse ujjába erőltetni, de azután feladta a reménytelen küzdelmet. A köntöst, mint valami leplet, a vállára borította. Ideges léptekkel az összekötő ajtóhoz ment. Mély levegőt vett, majd benyitott. Szíve összeszorult, amint az ablaknál ücsörgő Imogent megpillantotta. A napló, lapjaira fordítva, a lány ölében feküdt. Tehát helyes volt minden feltételezése arról a nyomorult irományról! Még mindig az ajtógombot markolta. Tarkóján a végzet jeges fuvallatát érezte. - Imogen? A lány felé fordította könnyáztatta arcát. - Valami baj van? - kérdezte suttogva a férfi. - Lucy szeretőt tartott. - Imogen hangja zokogásba fúlt. - Szerencséden volt a házasságában, hát másutt kereste a boldogságot. Ezt még csak érteném. De, Matthias, ehhez miért kellett engem felhasználnia? Mindig úgy tekintettem rá, mint a legkedvesebb barátnőmre... - Kihasználta önt? - A férfi gyomra öklömnyivé zsugorodott. Gyaníthatta volna, hogy valami ilyesmiről lesz szó! - Ezért hívott meg magához három éve! - Imogen a szemét törölgette. - Csak ez volt az oka, hogy engem Londonban akart tudni! Azt remélte, hogy a jelenlétem eltereli Vanneck figyelmét az ő kis kalandjáról. Attól félt, ha a férje tudomására jut a dolog, többé nem engedi
hozzáférni a hozományához, netán valamelyik isten háta mögötti birtokára száműzi. Hiszen Vanneck már amiatt is tajtékzott, hogy Lucy nem ajándékozta meg a várva várt örökössel. - Értem. - Matthias lassan a lány felé indult. - Lucy azt írja, nem tudta elviselni Vanneck érintését. Csak a pénzéért és a rangjáért ment hozzá. - Imogen megcsóválta a fejét, mint aki maga sem hiszi, amit a saját szemével olvasott. - Kendőzetlen őszinteséggel beszél erről az egész szörnyűségről! Matthias megállt a lány előtt. Egyetlen szót sem szólt. - Lucy úgy gondolta, ha állandó kísérőnek maga mellé rendel, Vanneck azt fogja hinni, hogy a kedvese valójában az én kegyeimre pályázik. Lassan összeállt a kép. - Alastair Drake? - kérdezte Matthias. - Tessék? - Imogen kerülte a férfi tekintetét. Szemlátomást teljesen lefoglalta az orrfújás. Ó, igen... Alastair. Ő volt a titkos barát. Lucy valósággal imádta ezt az embert. Kész lett volna megszökni vele. De addig is, amíg ez nem adatott meg, a lehető legtöbb időt akarta a kedvese társaságában tölteni. - És mindezt az ön személye tette lehetővé. Vanneck nem gyanakodott... - Igen. - Imogen a keze fejével dörgölte le előbuggyanó könnyeit. - Alastair készségesen támogatta Lucy tervét, és megjátszotta, hogy én keltettem fel az érdeklődését. Mindenki, Vannecket és engem is beleértve, bedőlt a látszatnak. Alastair remek alakítást nyújtott. így, utólag belegondolva, túlságosan is remeket... - Sajnálom, hogy mindezt ilyen körülmények között kell megtudnia. - Ön semmiről nem tehet, Matthias! Nem tudhatta előre, mi áll Lucy naplójában. - Szomorú mosoly fénylett fel az arcán. - Kénytelen vagyok belátni, hogy igaza volt, amikor túlzott naivitással és hiszékenységgel vádolt! - Kedvesem... - De egyszerűen fel nem foghatom, miért nem vettem észre, hogy Alastair mindvégig Lucyba volt szerelmes?! Soha; a legszikrányibb kételyem sem támadt, hogy... Ám, mi tagadás, Lucy mindig feltűnően jókedvű volt, ha hármasban mentünk el valahová. - Sajnálom! - A férfi úgy érezte, ezzel mindent elmondott, és tényleg képtelen lett volna többet mondani. Lehajolt, és erős karjába emelte a síró lányt. - Matthias, hogy lehettem ennyire... ennyire... ostoba! - Imogen a széles mellkashoz döntötte a fejét. - És Lucy borzalmas, elfogadhatatlan dolgokat írt rólam! Kinevetett engem a hátam mögött! Matthias hiába keresgélt a szavak után, amikkel saját magát, vagy legalább a lányt megnyugtathatná. Csak szorította magához a reszkető testet, és hagyta, hogy körülölelje őket az éjszaka. Immáron Ő maga sem tudta, hogy a lány által fennen hangoztatott érzékenysége nem csupán kitaláció-e. Mert most vajon nem azért érez-e mardosó bűntudatot - és furcsamód csillapíthatatlan kétségbeesést -, mert virágjában tiporta el az ártatlanságot?
16. fejezet Két nappal később Imogen, teáscsészével a kezében, nyughatatlan hosszait rótta Horatia nappalijában. - Nem értem! Nem értem, hogyan tévedhettem ekkorát! Lucy a leghívebb barátom volt, ne is akarj meggyőzni az ellenkezőjéről! Végtelenül kedves volt velem már Upper Sticklefordban is!
- Imogen, te voltál kedves hozzá! - Horatia a szófára roskadt. - Mindig te marasztaltad éjszakára is! - Nekem ajándékozta a legszebb ruháit! - Közvetlenül azután, hogy kimentek a divatból! - Mit számított a divat Upper Sticklefordban?! - Neked semmit. Lucynak mindent. A lány eleresztette a füle mellett a szúrós közbevetést. - A szüleim halála után gyakran meglátogatott. Beugrott egy teára... - Unaloműzőnek ez is megfelelt. A vidéki életet nem Lucynak találták ki. - Zamarról beszélgettünk... - Legfeljebb te beszéltél - mutatott rá a nagynéni. - Lucy csak úgy tett, mintha érdekelné a téma! - Hogy mondhatsz ilyet! - A teáscsésze felháborodott csilingelésbe kezdett a tányéron. - Jó, belátom, nem ismertem túl jól a barátnődet. De annak előtte sem találtam szimpatikusnak, hogy egyet s mást hallottam felőle... - Üres fecsegés - kardoskodott az igaza mellett Imogen -, nem egyéb! - Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de Lucy önző, akaratos, meggondolatlan, kiszámíthatatlan teremtés volt! - Kétségbeesetten szabadulni akart a nagybátyjától. George Haconby kiállhatatlan ember volt! A szüleim sem szívlelték. - Igen, tudom - bólintott megadóan Horatia. Imogennek csak az az éjjel járt a fejében, amikor Lucy először megverte a ház ajtaját, és könyörögve kérte, hadd tölthesse nála az éjszakát. - Haconby megrémítette Lucyt. Főleg, ha a pohár fenekére nézett. Lucy nemegyszer kért bebocsáttatást. Mert nem akart egyedül maradni ezzel az eszelős... - És te mindig befogadtad. - Horatia sokat sejtetően vállat vont. - Gyermekem, nem akarnék vitába bocsátkozni veled. De Lucy halott. Holtakról jót, vagy semmit! - Magam sem fogalmazhattam volna szebben! Hogy a nemtetszés minek szólt, egyikük sem tudta pontosan, de a nagynéni enyhén elítélőn méregette Imogent. - Szóval Lucy naplójából tudtad meg, hogy ő és Mr. Drake... - Igen. Eszembe sem jutott volna, hogy beleolvassak, ha Colchester nem győz meg, hogy a feljegyzések Vanneck gyilkosának a nyomára vezethetnek! Már a napló háromnegyedénél járok, de eddig a legkisebb utalás sem történt... - Azt hittem, Vannecket egy útonálló ölte meg! - Felmerült más eshetőség is. Lényeg a lényeg: Colchester azt mondta, vagy ő, vagy én, de valamelyikünknek a végére kell járnunk a dolognak. Nem akartam, hogy egy idegen olvassa Lucy gondolatait. - Szabad érdeklődnöm, hogyan került őlordságához az a könyvecske? - Vanneck házából hozta el. Horatia szemöldöke a homlokára szaladt. Imogen úgy érezte, további magyarázattal tartozik. - Oöö... Gondolta, beszél Vanneck szolgáival, hátha megtudhat tőlük valamit. - És mert a nagynénje még mindig szkeptikusan pislogott, gyorsan folytatta: - Teljesen érthető az adott körülmények között! Kimondva-kimondatlanul őt gyanúsítják Vanneck meggyilkolásával! Természetes, hogy tisztázni akarja magát! - Ez valóban szörnyen kínos lehet őlordsága számára - jegyezte meg gúnyosan Horatia. Még sosem fordult elő a történelemben, hogy Kőszívű Colchester nevét szájára vette volna a világ! - Ne hívd kőszívűnek!
- O, ne haragudj! - Nem úgy hangzott, mintha Horatia valóban bocsánatot akarna kérni. Úgy tűnt, menten szétveti a düh. - Szóval ez a cseppet sem kőszívű ember a kezedbe nyomta Lucy naplóját? - Igen. És ma éjjel talán már a végére is érek. De kétlem, hogy bármi fontos nyomra bukkanhatnék. Szegény Lucy őrülten szerelmes volt Alastairbe. Úgy tervezte, Itáliába szöknek, és boldogan élnek, amíg... - Feltételezem, azon a színvonalon, amit a barátnőd a férje oldalán megszokott! - Ezzel még nem lett volna baj. Lucy szerint Alastairnek tisztes jövedelme volt. Viszont esze ágában sem volt Itáliába menni. - Imogennek eszébe jutott, milyen kétségbeesésről tanúskodtak barátnője sorai. - Lucy mélységesen csalódott volt. Ekkortájt már képtelen volt elviselni a férje érintését. De az a vadállat Vanneck erőszakkal is érvényesítette a férji jogait. Beleborzongott a gondolatba. - Lucy egyszer még a Bird Lane-i angyalcsinálókat is kénytelen volt felkeresni... - Értem. - Azt hiszem, Vanneck megsejthetett valamit. Vagy azt, hogy Lucy elvétette a gyereküket, vagy azt, hogy el akarja hagyni. Akár egyikért, akár mindkettőért: megölte a feleségét. Bármily logikusnak is látszott ez a feltételezés, Imogent nem hagyta nyugodni, milyen hévvel tagadta Vanneck, hogy bármi szerepe lenne Lucy halálában. - Ha Vanneck gyilkolta meg a feleségét, most megbűnhődött. - De ki lőtte le? - Félek, ezt már sosem fogjuk megtudni. - Horatia látta, hogy az unokahúgát még más is nyomasztja. - Mi a baj, szívecském? - Két napja próbálom megérteni Lucy viselkedését - mondta Imogen az ablak felé fordulva. A forgalmas utca szemlélésébe merült. - De nem tudom, mit gondoljak. Hacsak nem a betegség... - A barátnőd kitűnő egészségnek örvendett! - Az idegek megbetegedésére gondoltam. A kezdődő elmebaj magyarázatot ad a meggondolatlanságára, a lehangoltságára, a furcsa hangulataira. - Imogen, kérlek... - Hát nem érted? - pördült nagynénje felé a lány. - Valószínűleg többet szenvedett a nagybátyja kegyetlenkedései miatt, mint amennyit valaha is bevallott! Megviselhették ezek az élmények. És az évek múltával csak rosszabbodott az állapota. Amikor Londonba jöttem, már elhatalmasodott rajta a betegség, és nem ugyanaz a személy volt, mint akit Upper Sticklefordban megismertem. - Lucy viselkedése szemernyit sem változott... Imogen meg sem hallotta a megjegyzést. Kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba, amely visszaadhatná legkedvesebb barátnőjébe vetett hitét: - Valósággal kifordult magából. Ezért gondolhatta, hogy kitűnő ötlet engem felhasználni a viszonya eltitkolására. Sokat szenvedett. Először a nagybátyja, aztán a férje miatt. Kezdetben laudanummal próbálta nyugtatni zaklatott idegeit, de az őrület nem hagyta magát legyűrni... Igen, csakis így történhetett! - Igazad lehet, kislányom! - suttogta szánakozva, megadóan Horatia. Imogent hirtelen a béke megnyugtató, felemelő érzése járta át. Lucy igaz barátnője volt! A betegség és a végzetes elkeseredettség íratta vele azokat a meg nem érdemelt, megalázó sorokat róla, Imogenről, abba a sokszor átkozott naplóba! *
Könnyű szívvel szállt ki a hintóból. Sokkal jobban érezte magát, mint a nagynénjéhez menet. Igaz, Lucyt semmi nem hozhatja vissza az élők sorába, de a barátságukat egyetlen kellemetlen emlék sem szennyezi. Még nem ért a lépcső tetejére, amikor a bejárati ajtó szélesre tárult.
- Isten hozta itthon, asszonyom! - hajolt meg Ufton. - Köszönöm - mosolygott Imogen a komornyikra. - Colchestert a könyvtárban találom? - Nem, asszonyom. Őurasága néhány perce távozott. Imogen megriadni látszott. - És hova ment? - Nem kötötte az orromra, asszonyom! - felelte az enyhén felháborodni látszó Ufton. - A lábát sem lett volna szabad kitennie itthonról! Hisz a sérülése... - Őlordságát nem tűnik érdekelni, mit gondolnak mások az állapotáról! - felelte enyhe nemtetszéssel a komornyik. - Amint hazaért, beszélni kívánok vele! - Igenis, asszonyom! - biccentett Ufton, majd a torkát köszörülve megkérdezte: - Igényt tart még a hintóra? - Nem - torpant meg az emeletre vivő lépcsősor aljában Imogen. - Úgy terveztem, itthon töltöm a délutánt. Miért kérdi? - Lady Patrícia látogatóba készül Lady Lyndhurst szalonjába - felelte Ufton. - Ha asszonyom itthon marad, nem kell bérkocsit hívatnom. - Felesleges lenne! - legyintett Imogen, és felsietett a lépcsőn. Hálószobája ajtaja előtt már bizton tudta, hogy Lucy naplóját délután végigolvassa, nem várja be a nyugodalmas éjszakát. Most, hogy tisztában van barátnője betegségével, sokkal higgadtabban tudja elfogadni a leírtakat. Míg a kalapja szalagját bontogatta, békesség töltötte el: Lucy nem árulta, nem árulhatta el a barátságukat! Belökte az ajtót, kalapját széles ívben az ágyra hajította. Aztán megdermedt. Nem volt egyedül a szobában. Sógornője állt az ablaknál, kezében a naplót szorongatta. - Patrícia! Mi az ördögöt keresel itt? - förmedt rá Imogen. - És hogy kerül hozzád az a könyv? - Imogen, kérlek, bocsáss meg! De nem tehettem mást...! Mindent megmagyarázok! A Rutledge Átok...! - Már megint ez az ostobaság! - A bátyámnak majdnem az életébe került ez az ostobaság! Én véget vethetek ennek a szörnyűségnek! - Pihenni szeretnék! Magamra hagynál? - Megesküdtünk, hogy senkinek nem beszélünk róla. De amit a tábla megjövendölt, kis híján bekövetkezett, és én nem hagyhatom, hogy... - Miféle tábláról beszélsz? - Lady Lyndhurst birtokában van az az agyagtábla, amely szó szerint ismerteti az Átkot! - Badarság! - lépett közelebb Imogen. - Különben is... mi köze lehet az Átoknak Lucy naplójához? - Hallottam, amint Matthiasszal beszélgettek róla. Tudom, hogy Vanneck házából hozta el, azon az éjjelen, amikor megsebesült. A bátyám akár meg is halhatott volna! - Szerinted mi történhetett? - faggatta Imogen. - Nem érted? Vanneck a Rutledge Átok miatt halt meg! A napló az övé volt. Mindenre és mindenkire, ami és aki kapcsolatba hozható az Átokkal, halál és pusztulás vár! - Nem lehetsz ennyire ostoba, Patrícia! - Nem engedhetem, hogy még valakinek baja essék! Lady Lyndhurst több zamari átkot is tanulmányozott, ő tudni fogja, mi a teendő! - Kezd elegem lenni a Rutledge Átokból! - Imogen felkapta az ágyról a kalapját. - Ideje véget vetni ennek az értelmetlen szóbeszédnek. - Mire készülsz? - érdeklődött elbizonytalanodva Patrícia. - Hogyhogy mire? - mosolygott rá bátorítón Imogen. - Természetesen elkísérlek Lady Lyndhurst szalonjába! A saját szememmel akarom látni, mi van arra az agyagtáblára vésve!
Matthias nem sokkal azután ért haza, hogy a hölgyek távoztak. A klubjában járt, majd átment a Tattersall árverési kertjébe. De még a felvonultatott csodaszép paripák látványa sem hangolta jókedvre. Kicsit csalódott volt, kicsit örült is, hogy Imogen nincs otthon. Bármennyire szerette volna magához ölelni, lelke egyik fele félt a felesége szemébe nézni. Az éjszaka árnyaihoz már régen hozzászokott, de rettegve várta, hogy felvirradjon az igazság hajnala. Napok óta egyetlen kérdés járt a fejében: miért kellett arra kényszerítenie Imogent, hogy elolvassa azt az átkozott naplót? Miért akarta mindenáron szembesíteni a barátnője árulásával? Hirtelen felötlött benne a letaglózó felismerés: azt akarta, hogy Imogen megtudja az igazságot. De nem Lucyról, hanem róla, a férjéről. És bármily fájdalmas is legyen, le kell számolniuk a hazugságokkal. Imogen elég intelligens ahhoz, hogy mire a napló végére ér, azt is felismerje, miféle szörnyeteghez kötötte az életét. Mert igenis kegyetlen, könyörtelen, embertelen tett szántszándékkal beszennyezni előtte barátnője emlékét. Ilyesmire csak Kőszívű Colchester képes. Az a Matthias, aki a lány képzeletében él, soha nem tenne ilyet! És máris itt az iszonytató kérdés: képes lesz-e szeretni őt Imogen azok után, hogy megismerte a maga valójában, vagy a szerelemnek írmagja sem marad a szívében? *
Imogen végigfuttatta pillantását a zamari szalon tagjain, akik félkörben helyezkedtek el háziasszonyuk körül. Az első dolog, amire felfigyelt, az volt, hogy a jelenlévők - Selenát és őt leszámítva -mindannyian nagyon fiatalkák még. Hajói becsülte, a csodás öltözékekben pompázó hölgyek legtöbbje a tizenkilencet sem tölthette még be. Selena ezúttal kék rózsákkal szegélyezett halványkék ruhát viselt, és nagylelkűen mosolygott vendégeire, amíg a házvezetőnője felszolgálta a teát. Imogen ráébredt, hogy eddig mindig bizonyos távolságból vagy a báltermek csillogásában látta vendéglátóját. Köztudott, hogy a gyertyafény kegyesebb a hölgyek szépségéhez, mint a napsütés. Ám az Angyal megjelenésének a vártnál többet ártott a nappali világosság. Arckifejezése hűvös, majdhogynem kemény volt, szeméből sem a megszokott mennyei jóság sugárzott. Tekintete a zafír hidegségével ragyogott.' Ügy tűnt, az ifjú hölgyek ebből mit sem vettek észre. Izgatottan csacsogtak, nevetgéltek, míg várták, hogy háziasszonyuk jelt adjon a foglalkozás megkezdésére. Selena tündérkirálynői gráciával uralkodott udvartartása felett. „Tróntermének" berendezése a magasröptű gondolatokat megvitató, filozófiai szalon képzetét volt hivatott kelteni. A közeli asztalon vaskos, bőrkötéses könyvek tornyosultak, a melléjük állított fadobozban ókori agyagés üvegcserepek sorakoztak. Még egy tárgy feküdt az asztalon, de arra gondos kezek fekete bársonyleplet borítottak. A nappali minden szegletét - művészi hatást kiváltó elrendezésben különféle zamari műtárgyak díszítették, az ablak mellett egy Anizamara-szobor meglehetősen hitvány másolata állt. Imogen a gyűjtemény egyetlen darabját sem találta figyelmet érdemlőnek. Patrícia a sógornőjéhez hajolt, és lehalkította a hangját: - Lady Lyndhurst mindig letakarva tartja az agyagtáblát, amire az Átkot írták. Azt mondja, az a legértékesebb zamari tárgy, ami a tulajdonában van. - Értem. Selena hangosan tapsolt egyet, mire a kis csoport azonnal elcsendesedett. - Lady Colchester! Micsoda örömteli meglepetés! - mosolygott álnokul Imogenre. Megkérdezhetem, minek köszönhető, hogy csatlakozott hozzánk? - Csakis a kíváncsiságnak - felelte Imogen. -Patrícia annyi szépet és jót mesélt erről a helyről!
- Itt, fájdalom, semmi olyat nem hallhat, ami tudós férje felfedezéseivel és írásaival vetekedhetne - mormolta Selena. - Nem szeretném feltartani önöket. Csupán a Rutledge Átok érdekelne. Úgy tudom, leginkább arról esik szó a foglalkozásaikon. - Valóban. - Selena tekintete Patriciát kereste. A jeges, kék szemekben harag villant, ami azonmód hűvös kedvességnek adta át a helyét. - De erről eleddig csak a szalon tagjai tudtak. Patricia megrezzent ültében, és Imogenre kapta ideges pillantását. - Ne nehezteljen a sógornőmre, kérem! - ráncolta a homlokát Imogen. - Véletlenül jutott tudomásomra a dolog. Mint ön is tudja, bizonyos zamari tárgyak okán magam is érintett vagyok a témában. - A Királynői Nagypecsétre és a térképre céloz? - érdeklődött gúnyosan Selena. - Igen. És Zamari Colchester feleségeként kötelességemnek érzem, hogy minél többet megtudjak e letűnt civilizációról. Ezért szeretném megnézni azt a táblát is, amely az úgynevezett Rutledge Átkot tartalmazza. Csend telepedett a nappalira. A szalon ifjú, elegáns tagjai zavartan pislogtak egymásra. Most először tapasztalhatták meg, hogy háziasszonyuk kezéből kiragadják a vezetést. Selena habozni látszott. Aztán engedékenyen vállat vont: - Nem bánom. De figyelmeztetem, a szöveg zamari írásjelekkel íródott. Kies honunkban nem sokan akadnak, akik meg tudják fejteni. - Tisztában vagyok vele. Mielőtt bárki megsejthette volna, mire készül, Imogen felpattant, az asztalhoz sietett, és lekapta a fekete bársonyt a tábláról. Háta mögött elszörnyedt kis sóhajok röppentek. Selena is homlokráncolva figyelte, ahogy Imogen a kezébe veszi az agyagtáblát. - És én még azt hittem, üres locsogás, amit a lehetetlen viselkedéséről beszélnek! Imogen rá sem hederített. - Ezt a meglepetést! Ez tényleg zamari! - nézegette elmélyülten az ólomsúlyú agyagdarabot. - Mégis mit képzelt? - csattant fel Selena. - Bevallom, valami hamisítványra számítottam. De ez kétséget kizáróan eredeti. - Megtisztelő a véleménye! - mondta hidegen Selena. - Ha befejezte a vizsgálódást... - Még nem fejeztem be. - Imogen vendéglátójára nézett. - A tábla valódi. Ha jól tudom, már-már elvárás számba megy, hogy mindenki tartson otthon egy ilyen darabot. Nem tudom, ki volt az, aki félrevezette önt, Lady Lyndhurst, de sajnálattal közlöm, hogy a szövegben szó sem esik semmiféle átokról! - Ezt miből állapította meg? - Ismerem a zamari írásjeleket. Kész röhej, hogy valaki is, akár egyetlen pillanatig, komolyan vette az átkot! - Miért lenne... nevetséges? - Selena szája semmiképp nem állt rá az úrinőhöz méltatlan szavakra. - Ez itt nem más, mint egy áruváltó - jelentette be Imogen. - Hogy pontos legyek: az egyik fél két mérő búzát ad a másik fél hízott ökréért... - Hazugság! - ugrott fel Selena. Hangja fülsértő magasságokba emelkedett. - Mit tudhat ön a zamari írásról?! A háttérben megmozdult valami. A nappaliban lévők egy emberként fordították fejüket a hanyagul az ajtófélfának támaszkodó Matthias felé. - Hitvesem éppoly jól ismeri a zamari írásjeleket, mint jómagam! - nyugtatta meg az egybegyűlteket az earl. Imogen oly hirtelen fordult meg, hogy retikülje szaténszalagja kicsúszott a kezéből. A női szíveknek kedves holmi magával sodort röptében egy óvatlan teáscsészét is. A ruhájuk épségét veszélyben érző lánykák ijedt, felháborodott csiviteléssel ugrottak fel helyükről.
- Colchester! - mosolyodott el Imogen. - Észre sem vettem, hogy itt van! Az ön véleményét senki nem fogja kétségbe vonni! Megmondaná, mi az, amit a kezemben tartok? - nyújtotta az agyagtáblát az időközben mellé érő férfi elé. Matthias futó pillantást vetett a táblára. - Mi lenne? - vont vállat. - Áruváltó!
17. fejezet Matthias is beszállt a hintóba, és elterpeszkedett a feleségével és a húgával szemközti ülésen. Mielőtt a jármű meglódult alattuk, még egyszer kitekintett. Ha nem kell Imogent és Patríciát felkutatnia, talán sosem lépi át az Angyal házának küszöbét. Most azonban úgy érezte, egy gonosz pók hálójából menekítette ki testvérét és asszonyát. - Ezt a meglepetést, uram! - mondta Imogen kedvesen. - Miért indult a keresésünkre? Csak nincs valami baj? - Az égvilágon semmi! - dőlt hátra az earl. A fájdalom, harag és neheztelés nyomait kutatta hitvese arcán. De Imogen kedélye ismét a régi volt. A tekintetét napok óta elfátyolozó mélabú mintha sosem létezett volna. Matthias mindennél jobban szerette volna tudni, minek tudja be ezt a vidámságot. Hogy lehet, hogy a lány nem roggyant meg a mázsás súly alatt, amit ő rakott a vállára? Patricia csodálkozó-reménykedő pillantása ide-oda röpködött bátyja és sógornője között. - A Rutledge Átok... és egy közönséges kereskedelmi egyezmény?! - Fogja fel végre, hogy Rutledge Átok nem létezik! - nézett hitetlenkedő húgára Matthias. - De... a borzalmak! A párbaj, és Vanneck halála! Aztán két napja valaki az ön életére tört, Matthias! Hogy is kételkedhettem volna benne, hogy Lady Lyndhurst nem mond igazat?! - Az ismeretlen meghódítására induló hősök gyakran Rutledge sorsára jutnak. Ha szerencsétlen véget érnek, az nem a babonáknak tudható be! -világosította fel a húgát Colchester. - A Rutledge Átok is feledésbe merül, amint az általános érdeklődés ismét Egyiptom felé fordul! - Egyiptom nyomába sem érhet Zamarnak! - tett hitet meggyőződése mellett Imogen. - Megindít a hűsége, kedvesem! De a nemrégiben fellelt rozetti kő egészen más megvilágításba helyezi Egyiptomot! - Én csak azt nem értem, miért hitette el velem Lady Lyndhurst, hogy szakavatott ismerője a zamari írásnak?! Miért kellett hazudnia? - nyöszörögte az iménti beszélgetésből mit sem értő Patricia. - Egyet árulj el! - vágta el a siránkozás fonalát Imogen. - Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy Lucy naplóját magaddal vidd a szalonba? Beszéltél róla bárkinek is? Tudhatta bárki, hogy a bátyád Vanneck házából hozta el? - Nem, dehogy! - szepegte Patricia. Szemlátomást nem volt tudatában, hogy sógornője kemény pillantása a már az értetlenkedésének hangot adni kívánó earl torkára forrasztja a szót. - Meg sem fordult volna a fejemben, ha nem kapom meg az üzenetet... - Miféle üzenetet? - Matthias képtelen volt tovább türtőztetni magát. - És hogy lehet, hogy nem szólt róla nekem? - Valaki arra utasított, hogy vigyem magammal a naplót a zamari szalonba. A kézírást nem ismertem föl, de a levél a titkos pecséttel volt lezárva... - Titkos pecsét? - mennydörögte a felbőszült báty. - Miről beszél? - Csillapodjék, uram! - vetette közbe Imogen. -Heveskedésével csak nehezíti a dolgot! Ha feleannyira intelligens, mint amennyire képzelem, most lakatot tesz a szájára! Nos - fordult Patricia felé -, mi állt abban a levélben? - A zamari szalon titkos pecsétje minden gyanúmat eloszlatta - kezdte Colchester húga.
- Érthető! - nyugtatta meg Imogen, az earl ideges fészkelődésére ügyet sem vetve. - Abban sem lehettem biztos, hogy az üzenet kizárólag nekem szól. - Az immár zokogó Patricia válla megrázkódott. - Valaki arra figyelmeztetett, hogy annak, aki valaha is kapcsolatban állt Vanneckkel, vagy a tulajdonába került bármely, \anneckhez tartozó tárgy, halálos veszélyben forog az élete! - És ekkor már tudtad, hogy Matthias elhozta a naplót a lord házából?! - Imogen maga sem tudta, megkérdőjelezi, vagy megállapítja-e a tagadhatatlant. Patricia bólintása önmagáért beszélt. - Azt állítod, hogy az Átok sosem létezett! De mivel magyarázod a mostani szörnyű eseményeket? - Véletlenek szerencséden egybeesése! - vont vállat könnyedén Imogen. - Mi más lehetne? - Méghogy véletlenek! - füstölgött Matthias, amikor jó húsz perccel később Imogen nyomában a könyvtárszobába rontott. - A történtekben legkevésbé a véletlen játszik szerepet! - Tudom, mylord! De semmi értelme nem lenne Patriciát megrémíteni! - Miután meggyőződött róla, hogy az ajtó bezárult mögöttük, a lány zaklatottan félrehajította a kalapját és a kesztyűjét. - Már most is elég ideges! - Ezzel nincs egyedül! - rogyott az asztala mögötti székbe a férfi. - Ha tudnám, hogy ki akarja megszerezni a naplót...! Csak nem Selena? - villant belé a felismerés. - Könnyen meglehet! - bólintott egyetértőleg Imogen. - Akárhogy is, de ő híresztelte el, hogy a Rutledge Átok létezik! Ne kérdezze, miért tette! Az viszont biztos, hogy Lucy a lehető legritkábban említette Lady Lyndhurst nevét::. - Nem találja furcsának - firtatta Matthias -, hogy épp ő járt akkor is a kertben, amikor...? - Sétára indult Mr. Drake-kel. Aligha hibáztatható azért, amit mi ketten... műveltünk! - Sokallom a véletleneket! - szögezte le mogorván a férfi. - Valaki tudomást szerzett arról, hogy ön elhozta Lucy naplóját Vanneck házából, s rá akarta venni Patríciát, hogy vigye magával a szalonba ma délután. Ez a valaki éppenséggel Selena is lehet, ám semmi okunk feltételezni, hogy tudott a naplóról, és arról, hogy az nálunk van. A szalon ifjú tagjait, azt hiszem, kizárhatjuk a gyanúsítottak sorából. Hacsak nem valamelyikük rokona a tettes! De nem. Honnan tudhatták volna, hogy hozzánk került a napló? - Elfelejteni látszik, hogy akkor éjjel rajtam kívül még ketten voltak Vanneck házában figyelmeztette Matthias. - Gondoskodtak róla, hogy én ne ismerhessem fel őket, de ők látták az arcomat. Miután ők maguk a naplót keresték, joggal feltételezték, hogy én is az után kutatok. Nem sejthették, hogy csupán azért keltette fel az érdeklődésemet, mert Vanneck számára volt annyira fontos, hogy elrejtse. És mert Lucyé volt. - Egyszerűen bámulatos, ahogy ön az elrejtett dolgok nyomára bukkan! - suttogta Imogen áhítattal. - Mindnyájan tehetségesek vagyunk valamiben. Ez a képességem jó szolgálatot tett Zamarban is! -hajtott főt szerényen a férfi. Imogen gondolatai máris visszasiklottak az iménti problémára. - A két betörő valószínűleg visszatért a házba, miután ön eljött. Nem találták a naplót, és arra következtettek, önnél lehet. - Vagy megvárták, amíg távozom, és látták, hogy a naplóval a kezemben lépek ki Vanneck házából. - Már csak azt nem értem, Matthias, miért akarják az ismeretlenek ilyen elkeseredetten azt a könyvecskét. Lucy és Mr. Drake viszonya legfeljebb, ha Vannecket érdekelhette. Különben is, már három éve történt! Matthias megacélozta magát. Ezt a kérdést nem kerülhetik meg: - Végigolvasta már a naplót? - Majdnem. - Imogen az ablakon át a kertet fürkészte. - Lassan haladok. Tudja, fájdalmas számomra, amit Lucy ír...
Az earl az aprócska késsel kezdett játszadozni, amivel a tollszárat szokta hegyezni. - Imogen, nem is remélhetem, hogy hinni fog nekem, de végtelenül sajnálom, hogy arra kényszerítettem, hogy elolvassa azt az irományt! - Nincs miért bocsánatot kérnie! - mosolygott rá bátorítóan a lány. - Azt tette, amit adott helyzetben a leghelyesebbnek vélt. Valahogy rá kellett jönnünk, miért olyan értékes ez a napló mások számára. Aztán leesett állal nézte, ahogy az earl vadul az asztalra hajítja a kést. - Az igazság ott van az orra előtt, szinte kiveri a szemét! Hát miért nem hajlandó elfogadni végre? Aki olyan intelligens, mint ön, hogy tud ugyanakkor ilyen naiv lenni? - Sosem gondolt rá, Matthias, hogy annyira azért nem vagyok naiv, amennyire ön azt képzeli? - Imogen arcán különös mosoly fénylett fel. - Hogy én ugyanannak az igazságnak talán egy másik oldalát látom? - Itt és most csupán egyetlen igazság létezik! - őrjöngött még mindig a férfi. - Nem, mylord. Vagy elfelejtette már a mi kis tudományos csatározásainkat? Ugyanazon zamari szöveget szó szerint ugyanúgy fordítottunk le, majd a jelentését különféleképp magyaráztuk. íme egyazon igazság kétféle megközelítése! - Ez az a pillanat, amikor az ókori Zamar a legkevésbé sem érdekel! Kettőnkről van szó! És ez lett volna az a pillanat, amikor még meggátolhatja a katasztrófát, amelyet ő idézett elő, és amely romba dönti az életét. Ha van egy kis esze, most befogja a száját, és hálája jeléül minden nap gyertyát gyújt a sorsát vigyázó istenségek szobra előtt. Ám Matthias úgy határozott, nem hátrál meg végzete elől. - Ugye, nem kell győzködnöm arról, hogy már akkor pontosan tudtam, mi fog kiderülni a barátnőjéről, amikor azt az istenverte naplót a kezébe nyomtam?! - Ön hallomásból már ismerte Lucyt. Számíthatott rá, hogy a naplóját elolvasva én is más véleménnyel leszek valahai barátságunkról. Ami azt illeti, a nénikém is nemegyszer célozgatott rá, hogy Lucy nem úgy viselkedik, mint egy igaz barátnő... - Ez a legkevesebb, amit arról a szívtelen némberről állíthatunk! - harsant Matthias örömtelen, fülsértő kacagása. - Én mégis hiszem, hogy a barátságunk tisztának és őszintének indult Upper Sticklefordban. Más kérdés, hogy Lucy nem tudott megbirkózni a nehézségekkel. Megviselték a szörnyűségek, amelyek sújtották: előbb a nagybátyja kegyetlenkedése, majd a boldogtalan házassága. Egészen kifordult magából. Egyetlen embert sem okolhatunk az állapotáért. Viszont a rajta elhatalmasodó betegség mindennél jobban magyarázza a hangulatváltozásait, az Alastair iránt érzett eszelős rajongását... - No álljunk csak meg egy pillanatra! - vágott közbe az elképedt earl. - Azt akarja mondani, hogy Lucyról akár a jóság szobrát is megformázhatták volna, hogy már nem hiszi, hogy a férje lenne felelős a haláláért, és hogy a barátnője... megőrült? - Ne azokra a szerencsétlen párákra gondoljon, akik túlvilági hangokat hallanak, vagy látomásaik vannak, és szigorú felügyeletet igényelnek! Noha én magam az őrület legparányibb jelét sem fedeztem fel Lucy viselkedésében, amikor látogatóba érkeztem hozzá, most kénytelen vagyok azt állítani, hogy nem lehettek rendben az idegei. Mert például az a szenvedély, amellyel Mr. Drake-hez ragaszkodott, nem nevezhető... nos... - Imogen a megfelelő szó után kutatott az emlékezetében. - Egészségesnek. - Arisztokrata körökben úgy dívik, hogy az asszony előbb, hogy ne mondjam... produkálja a fiút, aki az ura nevét továbbviszi, és csak aztán veti magát más férfi karjába - mutatott rá szárazon Matthias. - Lucy okkal tarthatott Vanneck éktelen haragjától... - Lucyt a legkevésbé sem foglalkoztatták a férje érzelmei. Amit Alastair iránt érzett, semmivel nem magyarázható. Mondhatni, természetellenes volt. És a végtelenségig bosszantotta, hogy Mr. Drake nem hajlandó vele szökni...
- Most már elég legyen! - állt fel a férfi. - Ha tovább hallgatom ezt az ostobaságot, magam is az őrültek házában kötök ki! - Ökölbe szorított kézzel a fénylő asztallapra támaszkodott, és előredőlt. -Nézzen a szemembe, Imogen! És vegye tudomásul végre az igazságot! Igen, azért adtam önnek a naplót, hogy az úgynevezett barátnőjét a maga valójában megismerhesse! És számíthattam rá, hogy inkább előbb, mint utóbb rájön, milyen végtelen gonoszság volt ez a részemről! De azt akartam, hogy a férjét is, azaz engem, annak lássa, ami! Kőszívű, szívtelen, gonosz, kegyetlen szörnyetegnek, akiből hiányzik az emberség... - Én csak azt látom - vonogatta kedvesen a vállát Imogen -, hogy megint a bolhából csinál elefántot! Túlságosan a szívére veszi a dolgot, uram! - Hogy mit csinálok? - rontott elő asztala mögül Matthias. A karjánál fogva keményen megrázta a lányt. - Miféle tükröt tartsak ön elé, hogy fölismerje annak a könyörtelen vadembernek a képét, akihez nőül ment? Imogen reszkető ujjai bátortalanul végigsimítottak a férfi arcán. - Hát nem most magyaráztam el, hogy ugyanazt az igazságot többféleképp lehet értelmezni? Matthias keze kíméletlen bilincsként szorult a lány karja köré. - És mit lát, ha rám néz? - Rokonlelket... - Ne áltassa magát azzal, hogy bármiben is hasonlítunk egymásra! - ...akivel, amint korábban ön is rámutatott - folytatta Imogen, és a szeme sem rebbent -, legalább két dolgon osztozunk. Ez a két valami Zamar és a szenvedély. - Ami édeskevés ahhoz, hogy a rokonlelket lássa bennem! - Nagyon téved, mylord! - Tekintete egy, a Matthias által sosem ismert érzelem melegségével ragyogott fel. - Azt hiszem, a szenvedélyt illetően nem kell részletes magyarázkodásba bocsátkoznom. Ahhoz foghatót, amit az ön ölelésében érzek, egyetlen férfitól sem kaphatnék meg! - Ismét az ártatlanság beszél önből! Nem tudhatja, mit érzett volna más férfiak karjában! tiltakozott Matthias. De már a gondolattól is - hogy Imogen édes testét más férfiak szoríthatják magukhoz -, a hideg lelte. - Csss! - szorította egyik ujját gyöngéden Matthias szájára a lány. - Való igaz, hogy a testi szerelem gyönyörét az ön ölelésében tapasztalhattam meg először. De ez még nem ok arra, hogy ne tudjam, másoktól ezt hiába vártam volna! Azt hiszem, ezennel túltárgyaltuk a témát! - húzódott ajka csi-bészes vigyorba. - Térjünk rá Zamarra! - Ha azt képzeli, hogy a Zamar iránti érdeklődésünk bizonyos metafizikai magasságokba emeli a kapcsolatunkat, hát nagyon téved. Akkor mindjárt a Zamari Társaság tagjaival is lelki közösséget kéne éreznem! - Nem a közös érdeklődés a lényeg, hanem az ok, amiért mindketten Zamar titkainak megfejtésébe kezdtünk. - És mi lenne ez az ok? Imogen lábujjhegyre állt, és gyors csókot lehelt a férfi arcára. - Csak így menekülhettünk el a magány elől. Matthias szólni sem tudott. Az egyszerű kijelentés a megvilágosodás erejével hatott: életének eseményei a helyükre zökkentek. Igen, Zamarnak köszönheti, hogy ideig-óráig nyugta volt múltja kísértő démonaitól. De Imogen vajon miféle szellemek elől akart megszökni? - Mindazt, ami az életünkből hiányzott, Zamar pótolta. Értelmet adott a napjainknak, célokat állított elénk - győzködte tovább a lány. - Pontosan tudom, mit jelent önnek Zamar, Matthias, mert számomra is ugyanazt jelenti. Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy megtette, amit nekem nem állt módomban: felfedezte ezt az eltűnt királyságot. A kutatásaival, az írásaival olyan ajtókat nyitott meg előttem, amiknek a létezéséről korábban nem is tudtam. Zamarral a megfejtendő nagy titok jött el hozzám Upper Sticklefordba...
- Mindez nem elég - talált ismét a hangjára a férfi. - Úgy értem, ez még nem magyarázza meg, miért ruház fel olyan nemes tulajdonságokkal, amelyekkel nem bírok. Vagy azt akarja mondani, azért jött hozzám, mert felfedeztem Zamart? És ha Rutledge tért volna haza helyettem? Akkor most az ő felesége lenne? - Természetesen nem - forgatta a szemét Imogen. - Azért lettem a felesége, Matthias, mert szeretem! - Jóindulattal sem nevezhető nyugodtnak a helyzet, amelyben először kiejtette ezt a szót. Mindenképp meg akarta akadályozni, hogy kockára tegyem az életemet. Én pedig gálád módon kihasználtam a zaklatottságát... - Én még ilyen értetlen embert nem láttam! - csóválta meg hitetlenkedve a fejét Imogen. Kezdjem el bizonygatni, hogy már akkor is tiszta szívemből szerettem, és hogy ez most sincs másképp? Megáll az eszem! Úgy vitatkozunk itt az érzelmeimről, mint két lókupec! - Számomra a szerelme megfejthetetlenebb - nézett merőn a felhevült arcocskába Matthias , mint a legbonyolultabb zamari rejtély! - Némely igazság annyira magától értetődő, hogy nem szorul magyarázatra. A szerelem is ezek sorába tartozik. A szerelmem az öné, mylord! Döntse el végre, hogy elfogadja, vagy visszautasítja! - Lehet, hogy nehéz a felfogásom, de nem ment el az eszem! - A férfi a kékeszöld szempárba mélyesztette tekintetét. - Elfogadom a szerelmét. Isten látja lelkem, e meg nem érdemelt kincs értékesebb számomra, mint bármi, amit Zamar nyújthat! És esküszöm, vigyázni és óvni fogom, amíg élek. - Ereztem én, hogy önnél jó kezekben lesz! Az Imogen arcán tündöklő mosolyban Matthias hirtelen saját múltját, jelenét, jövőjét látta felragyogni. De kísérletet sem tett rá, hogy megértse ezt a titokzatos, asszonyi mosolyt. Magához húzta a lányt, és a csábító ajkacska fölé hajolt.
18. fejezet A férfi lelkéből reszelős, artikulátlan hang tört XJL elő. A karjába kapta a feleségét. Tekintete még akkor sem eresztette a lányét, amikor már a díványhoz értek, és a selyempárnák közé dőltek. Pillantása a vágytól és valami megfoghatatlan, gyengéd érzelemtől parázslott. Imogent kissé váratlanul érték az események. - Matthias, az égre! Mit művel? Csak nem...? Itt? Most? - Ahogy az asztalom mögött üldögéltem, gyakran elképzeltem, milyen lenne, ha mi ketten itt, a díványon... Azt hiszem, ma lesz a napja, hogy valóra váltom az ábrándjaimat! - csókolt felesége nyakába az earl. - No de a könyvtárban? Fényes nappal? - Az ókori zamariak gyakran szerelmeskedtek napközben - érvelt a férfi. - Tényleg? - ámult el a lány. - Nekem elhiheti - bontogatta Imogen ruháját Matthias. - Szaktekintély vagyok e területen. - Az ókori Zamarról önnél többet valóban senki nem tud. - Örömömre szolgál, hogy ezt épp I. A. Stone szájacskájából hallhatom. - Matthias már a lány keblét csókolgatta. - Szerelmeskedni fényes nappal - borzongott meg az édes vágyakozástól Imogen. - Elég szokatlan! Mintha azt írta volna egy helyütt, hogy a zamariak meglehetősen féktelen népség voltak... Aztán minden gondolatot kitöröltek fejéből a gyönyört adó simogatások. Ennek a férfinak adta a szerelmét, aki most szenvedélyesen csókolja, és aki megígérte, hogy vigyázni fog rá, mint drága kincsre. Matthias mindig megtartja a szavát. Csak egyet nem tud még: szeretni.
De ő majd megtanítja rá. Lucy naplójának váratlan hirtelenséggel vége szakadt. Imogen rosszat sejtve olvasta az utolsó bejegyzéseket. Lehet az én drága Alastairem a legjóképűbb férfi a világon, nem mentes fajtája hibáitól. Imád fecserészni az ágyban, legfőképp is saját magáról. Gondolom, fel sem merül benne, hogy felfigyeltem a minapi kis elszólására. Vagy azt hiszi, nem tudtam mire vélni azt a halvány utalást, ami akkor csúszott ki a száján, amikor már közönyösen szenvelegve heverészett mellettem (ki tudja, miért, a férfiaknál a beteljesült vágy utóhatása ilyen furcsa módon jelentkezik!). Vagy úgy véli, nem is mondta ki hangosan. De engem sem ejtettek a fejem lágyára! Nagyon is hallottam, és nagyon is jól értettem, mit mondott! Alastair életem egyetlen szerelme, és be fogom bizonyítani neki, hogy minket egymásnak rendelt a sors. Itáliába megyünk, és az igaz szerelmesek boldog, gondtalan életét éljük, amíg csak világ a világ! Olyan izgatott vagyok! A kezem reszket, amint ezeket a sorokat írom! A Bow Street-i ember, akit a nyomozással megbíztam, ma végre jelentkezett! A beszámolójában több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Az én szerelmetes Alastairem távolról sem az, akinek mutatja magát! Ha nem tévedek, bármire hajlandó lenne, csak hogy a titka rejtve maradjon az úri társaság előtt. Bármire! A hallgatásomnak nagy ára lesz, de ő azt is kész lesz megfizetni. Lehet, hogy kezdetben őrjöngeni fog, de Itáliában majd megnyugszik. Rá fog jönni, hogy a végzetünknek engedelmeskedünk, amikor megszökünk. Előbb-utóbb megbocsátja, hogy erre a lépésre kényszerítettem! A hideg szaladgált Imogen hátán. Lassan összecsukta a naplót. Csak ült, és meredten bámult ki hálószobája ablakán. Nem kétséges, a vége felé Lucy már képtelen volt megkülönböztetni a realitást a vágyálmaitól. Nem tudta, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Az Alastair iránt érzett szenvedélyes szerelme elhomályosította a gondolatait. Nem volt őrült a szó legszorosabban vett értelmében, de a normalitás még csak nyomokban sem ütközik ki képzelgéseiben. Imogen felállt, hóna alá csapta a naplót, és Matthias keresésére indult. Nem kellett csalatkoznia: a férfit ugyanott találta, ahol jó két órája magára hagyta. Az earl az íróasztala mögött ült, és egy görög szöveget tanulmányozott elmélyülten. Meglepetten pillantott fel, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja. - Kedvesem! - Arcáról mintha letörölték volna a mosolyt, amikor meglátta a naplót. Lassan felemelkedett székéből. - Tehát végigolvasta... - Igen. - És? - tette fel könnyednek szánt hangon a kérdést Matthias. Tekintete az asztal túloldalán megtorpanó lányra tapadt. - Amit olvasott, legalább megérte azt a temérdek idegeskedést...? - Önt inkább megviselte a dolog, mint engem - kockáztatta meg Imogen. - Aligha. Lucy nem az én barátnőm volt... - De önt furdalta a lelkiismeret, amiért el kellett olvasnom a naplóját. Hát lehet annál fájdalmasabb, mint a saját - okkal vagy ok nélkül feltételezett - bűnösségünk átélése? - Töredelmesen bevallom - hunyorított a férfi -, hogy eleddig a megbánásnak még a szele sem legyintett meg. De könyörögve kérem, legyen kíméletes, asszonyom! Árulja el, rábukkant valami érdemleges információra? - Azt hiszem, most már pontosan tudom, ki és miért akarja megszerezni a naplót. Lucy sötét titokra lelt Alastair múltjában! Magánnyomozót fogadott... És a nyomozó jelentése igazolta minden gyanúját! Lucy arra készült, hogy zsarolással, ha kell, de magával csalja Alastairt Itáliába...!
- Azt is csak egy eszetlen nőszemély képzelheti, hogy Drake-et büntetlenül kiszakíthatja természetes közegéből! - ingatta a fejét Matthias. - Drake vonzereje csakis arisztokrata környezetben érvényesül, bármely talján kisvárosban nevetségesnek hatna... - bólogatott igaza biztos tudatában az értetlenül pislogó Imogenre. - Az legalább kiderült, mi volt Drake eget rengető titka? - Legnagyobb sajnálatomra a válasz: nem. Lucy csak annyit jegyzett fel, hogy Alastair elszólta magát... abban a bizonyos állapotban, amely csak a férfiak sajátja... amikor is az átélt izgalmak miatt már maguk sem tudják, mit beszélnek! - Átélt izgalmak? Ó! - villant a felismerés Matthias szemében. - Ha jól értem, Drake letolt gatyában már nem tudott féket vetni a nyelvére... - Kissé nyers a megfogalmazás, de a válasz ezúttal: igen. - Imogen türelmetlenül toppantott. - Lesz szíves a problémára összpontosítani most már? - Lássuk csak! - készségeskedett a férfi. - A barátnője gyanúja megalapozottnak bizonyult és szándékában állt felhasználni a szeretője ellen, amit megtudott. Rövidre rá meghalt. A körülmények ismeretében okkal feltételezhetjük, hogy meggyilkolták. És a tettes sokkal inkább Drake, semmint Vanneck lehetett... - Igaz - rogyott erőtlenül a székbe Imogen. - Három teljes éven át azt hittem, Vanneck ölte meg Lucyt. Még elképzelnem is nehéz, hogy Alastair volt a gyilkos! - Én pedig minden további nélkül el tudom képzelni' - vont vállat Matthias. - De sokkal jobban érdekel, mi lehet az a sötét titok a múltjában. Beszélnem kéne azzal a magánnyomozóval, akit a barátnője felfogadott! - Remek ötlet! - pillantott fel rá a lány. - Késlekedés nélkül eljuttatok egy üzenetet a Bow Streetre. -Az earl leült, és a tollszárért nyúlt. Addig is tiszteletemet teszem valakinél, aki - ha sejtésem nem csal - sokat tudhat erről az ügyről. - Mi viszont még nem tudunk eleget ahhoz, hogy érdemes lenne Mr. Drakere rontania! - Egy szóval sem mondtam, hogy őt készülök meglátogatni. Minden zamari tudósok legbájosabbikával, az Angyallal lenne némi beszédem. - Lady Lyndhurstöt akarja felkeresni? - hűlt el Imogen. - De miért? - Erős a gyanúm, hogy ő is belekeveredett az ügybe. - Matthias végzett is a pár soros üzenettel. Szerintem ő akarta rátenni a kezét a naplóra ma délután! , ., - Ez bizony meglehet! - ugrott talpra a lány. - Önnel tartok! - Nem, kedvesem! - jelentette ki ellenvetést nem tűrőn a férfi. - Itt marad, és megvárja, amíg vissza térek. - Nem engedhetem, hogy egyedül folytassa le a nyomozást! Emlékezzen csak rá, mi történt akkor is, amikor egymagában kutatta át Vanneck házát! Kis híján ott hagyta a fogát! - Kétlem, hogy Selena bárkinek is az életére törne... a saját nappalijában! - Matthias szemlátomást élvezte a társalgást. - Nem holmi haramia ő! Született hölgy, aki a csáberejét veti latba, hogy elérje a célját! - Mennyi tapasztalattal rendelkezik e téren, uram? - firtatta a lány. - Drága jó anyám nemegyszer mondogatta, hogy a férfiak gyakran alulértékelik a nőket! - Soha még csak meg sem próbáltam alábecsülni önt, asszonyom! - No jó! - fintorodon el Imogen. - Ha egyszer annyira köti az ebet a karóhoz, hogy Lady Lynd-hurst szalonjában semmiféle veszély nem fenyeget, nem látom be, miért ne kísérhetném el! Matthias kezében megállt a pecsétnyomó. - Attól tartok, körültekintőbben kell megválogatnom a szavaimat a jövőben! - Van az úgy néha - sandított a szeme sarkából a delfinmintás díványra Imogen -, hogy a férfiak nem tudják, mit beszélnek! Talán az átélt izgalmak okozta megpróbáltatást még ön sem heverte ki egészen! - Meggyőzött! - szaladt széles vigyorba Matthias szája. - Nem bánom, velem jöhet! De amíg Selenánál vagyunk, a beszélgetést én irányítom! Megértette? - Természetesen, mylord! - ült ki üdvözült mosoly a lány arcára. - Miért is akarnám kiragadni a kezéből a vezetést, amikor oly nyilvánvalóan ura a helyzetnek! - Az lennék? Ha ön mondja, elhiszem! *
Alig fél óra múltán már Selena házának lépcsőjén álltak. A mogorva házvezetőnő nyitott ajtót.
- Mit tehetek önökért? Jelentse Lady Lyndhurstnek, hogy Lord és hitvese szeretne beszélni vele halaszthatatlan fontos ügyben! - közölte hideg hangon - Az úrnőm nem tartózkodik itthon - mormolta rosszkedvűen a házvezetőnő -, és nem tudom, mikor eszébe villant, hogy délután ötre jár. - Tán kikocsizott a parkba őladysége? - Oda nem vitte volna magával az összes ruháját! - vakkantotta keserűen az asszony. - Azt akarja mondani, hogy Lady Lyndhurst összecsomagolt, és elhagyta a várost? kérdezte Matthias. - Néhány órája jártunk itt! - tiltakozott Imogem - Lady Lyndhurst épp csak megnyitotta a zamari szalon foglalkozását... - Amint önök távoztak, kitessékelte a kisasszonykákat. Aztán utasította a személyzetet, hogy pakoljanak, amilyen gyorsan csak tudnak - Megemlítette az úrnője, hova utazik? - érdeklődött az earl. - Nekem ugyan nem mondta! Matthias csendesen szitkozódott ám Imogen kihallotta a házvezetőnő hangjából. Nem hiába traktálta Mrs. Vine a hálátlan, titkokat rejtegető lakókról szóló történeteivel. - Mondja, kifizette Lady Lyndhurst a cselédség negyedéves bérét, mielőtt útra kelt? - Azt persze elfelejtette! - méltatlankodott az asszony. - Hát ezt érdemeltük háromévi hűséges szolgálatért? - Esetleg meg tudná mondani, hova mehetett az úrnője... a férjem szívesen kárpótolná magukat! - pillantott Imogen sokat sejtetően Matthiasra. - Één? - tátotta el a száját a döbbenettől az earl. - Ki más? - A lány ismét a házvezetőnőhöz fordult. - Nos, áll az alku? - A bátyját biztosan értesítette... - vélte reménykedőn az asszony. - A bátyját? - kerekedett el a meglepetéstől Imogen szeme. - Nem is tudtam, hogy Lady Lyndhurstnek bátyja van! - Titkolták! Egy akaratlanul kihallgatott beszélgetésből tudtam meg én is, nem sokkal azután, hogy őladysége szolgálatába álltam. Mert amilyen népek ezek, levegőnek nézték a cselédet! Pedig nekünk is van szemünk és fülünk! - Elárulná, hogy hívják az illető urat? - faggatózott Matthias. - nyelvem hegyén van a név! - sejtelmeskedett a házvezetőnő. - Ha kifizetné a bérünket, rögvest eszembe jut. - Az isten fáját ne fáradjon! Ha nem tévedek, egyeden szóba jöhető jelölt akad! - Csak nem...? - Hirtelen Imogent is megszállta az ihlet. - Alastair Drake? - Az úri népek mind egyformák! - morogta fancsali képpel a házvezetőnő. - Képesek ruhára meg lovakra szórni a pénzüket, de ahhoz nem fűlik a foguk, hogy a személyzetet is tisztességgel megfizessék. - Adja oda neki a járandóságukat, Matthias! - rendelkezett a lány. Mielőtt a férfi nemtetszésének adhatott volna hangot, folytatta: - Könyörögve kérem, ne most kezdjen el akadékoskodni! - Rendben! - bólintott megadón Matthias. Következő szavait már az asszonyhoz intézte: Ha már fizetnem kell azért, amit egyébként is tudok, volna kedves igazolni a sejtésünket? - Igen - bólintott megkönnyebbülten a házvezetőnő -, Mr. Alastair Drake a titokzatos báty! De ne kérdezzék, miért tagadták le, hogy ők ketten testvérek! Fel nem foghatom, mire volt ez jó. - Ki tudja? - mormolta a lány. - Ismét csak néhány kérdéssel lettünk gazdagabbak! - összegezte látogatásukat Imogen. Matthias segítségével felszállt a fogatra. - Tehát Selena és Alastair testvérek. Ez lett volna a titok, amit Lucy felfedezett?
- Meglehet. - A férfi már a lány mellett ült, és megrántotta a gyeplőt. - De elég ok ez a zsarolásra és a gyilkosságra? - Talán. Ha a rokonságuk letagadásával egy súlyosabb titkot akartak rejtegetni. - Imogen a kalapjához kapott, amint a lovak meglódultak. - Jó lenne tudni, Mr. Drake még Londonban tartózkodik-e. - Erről könnyen meggyőződhetünk! Útba ejtjük a lakását hazafelé menet. Nem nagy kitérő, ha a Hollowell Street felé kanyarodunk... - Honnan tudja, hol lakik Mr. Drake? - Utána érdeklődtem. - Miért? - Nos... Horatia is mesélt egyet s mást róla, aztán volt szerencsém látni, hogy önt öleli... tudja, amikor meglátogattam... - Jól hallok? - Imogen szólni is alig bírt a csodálkozástól. - Ön féltékeny Mr. Drake-re? - Kikérem magamnak még a feltételezést is! - Matthias a világ minden kincséért sem vette volna le a pillantását a fogat előtt kocogó lovak ringó faráról. - Ilyen nevetséges érzületet legfeljebb ha gárgyult poéták és hebehurgya ifjak engednek meg maguknak! - Ühüm. - Szóval féltékeny!, csiklandozta jólesően a tudat Imogent. - Mi lesz, ha Mr. Drakeet sem találjuk otthon? - Megteszem a megfelelő előkészületeket - szűkült össze Matthias tekintete. - Egyre kevésbé tetszik nekem ez a dolog, Imogen! Nagy baj lesz még ebből! - Őszintén kívánom, hogy ezúttal ne legyen igaza! Öt perccel később már a Hollowell Streeten dübörgött a lovak patája. Matthias bekopogtatott a tizenkettes számú ház ajtaján. A félrehúzott függönyök engedtek annyi belátást, hogy tudja, hiába is várja a bebocsáttatást. A fenekestül felforgatott szobabelső arról árulkodott, hogy Alastair Drake sietősen csomagolt, majd még sietősebben távozott. *
- Mindketten elszöktek! Felfoghatatlan! - rontott be Imogen Matthias előtt a könyvtárszobába. - Miért érezték úgy, hogy el kell menekülniük? - Azért, életem, mert nálunk van a napló, és semmi hajlandóságot nem mutattunk rá, hogy meg akarnánk válni tőle - lazította meg idegesen a nyakkendőjét a férfi. - Azok után, ami a zamari szalonban történt, Selenának nem lehetett kétsége afelől, hogy mi is ismerjük a titkot, amit Lucy megtudott. Vagy legalábbis a közelében járunk... - Értesítette a bátyját, és pánikszerűen elhagyták a várost - fejezte be a gondolatot Imogen. - Talán így történt. - Mi az, hogy talán? - kérdezte kissé megriadva a lány. Matthias hátat fordított neki, és az ablakon át bámult kifelé. - Drake minden valószínűség szerint meggyilkolta a szeretőjét - mondta vészjósló hangon -, mert Lucy rájött a titkára. És ugyanezen oknál fogva megölte Vannecket is. - De miért várt volna ilyen sokáig? Lucy naplója már három évvel ezelőtt Vanneckhez került... - Honnan tudhatnánk - könyökölt az ablakpárkányra az earl -, mikor tudatosult Vanneckben, milyen „kincs" birtokába jutott, és hogy mikor olvasott bele először? - De Lucy egy árva szóval sem említi, mi az a nagy titok... - Ezt sem Selena, sem Drake nem tudhatta. Vanneck blöffölt, amikor meg akarta zsarolni Alastairt. És a felesége sorsára jutott... - Matthias gondterhelten visszaballagott az asztalához. - Amíg nem tudjuk, miért ilyen veszélyes ez az átkozott napló, sem ön, sem Patricia nincsenek biztonságban! - Miféle veszély leselkedhetne ránk? Selena és Alastair elhagyták Londont!
- Hogy pontosak legyünk: ezt akarják elhitetni velünk! Önnek és a húgomnak védelemre van szüksége. - Halk kopogtatás szakította félbe gondolatait. - Nos? - mordult a belépő komornyikra. - Mr. Hugó Bagshaw szeretné tiszteletét tenni, mylord! - jelentette nyugodtan Ufton. - A lehető legjobbkor! Mondja meg neki, hogy pillanatnyilag senkit nem fogadok! Hugó kéretlenül is felbukkant a komornyik háta mögül. Kezében csinos bokrétát szorongatott. - Tudhattam volna, hogy csak hiteget, amikor azt állítja, hogy jó néven veszi, ha meglátogatom a húgát! Hogy áltathattam magam azzal, hogy kettőnkben bármi közös is van?! - Hugó! - mosolyodott el melegen Imogen, és üdvözlésre tárt karral a fiatalember elébe sietett. - Jöjjön beljebb! Szívesen látjuk! Nem igaz, Colches-ter? - Kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy vendéget fogadjunk! - közölte nyersen az earl. - De Mr. Bagshaw-val azért kivételt tehetünk! - Majd máskor! - Mondja ki nyíltan! - mélyültek el a ráncok a fiatalember homlokán. - Látni sem bír! - Hugó! - csendült Patricia meglepett hangja a hallban. - Vagyis... Mr. Bagshaw, ön itt? - Igen. Bár nem mondhatnám, hogy tárt karokkal várnak! - felelte Hugó hátra sem pillantva. - Honnan veszi ezt az ostobaságot? - háborgott Imogen, és szeme Uftonra villant. - Ahogy kívánja, asszonyom! - mormolta a komornyik, és engedelmesen ellépett Bagshaw útjából. - Önt mindig szívesen látjuk! - jelent meg az ajtóban Hugó mellett Patricia is. - Hozna nekünk egy kis teát? - nézett ismét a komornyikra Imogen, és Ufton már indult is. - Ne fáradjon, jóember! - húzta ki magát büszkén Hugó. - Nem maradok tovább! - Hányszor mondjam még, hogy örömmel látjuk? - A lány egyetlen pillantásával csendre intette a tiltakozni szándékozó Matthiast. - Kerüljön beljebb, Hugó! És üljön már le végre! emelte fel fenyegetőn a hangját. Hugó meglepetten pislogott, aztán bátortalanul belépett a könyvtárba. Matthias úgy döntött, jöjjön, aminek jönnie kell. Visszaereszkedett az asztal mögötti székbe, és elgondolkozva nézegette a kis csoportosulást az ajtóban. - Üljön csak le, Bagshaw! - intett fejével az egyik szék felé. - Történetesen kapóra jött a látogatása. Elkelne a segítsége... - A micsodám? - hűlt el Hugó. - De előrebocsátom, Patriciának pillanatnyilag testőrre van szüksége, nem udvarlóra mondta morózusan az earl. - Úgy tudom, ön ökölvívóórákat vesz, emellett remek lövő. - Hogy jön ez ide? - vörösödött el a fiatalember. - Tisztában vagyok vele, hogy szíve szerint ellenem használná fel megszerzett tudását, mégis arra kérem, állítsa erőit nemes ügy szolgálatába. Nos, Bagshaw, hajlandó lenne ön a húgom védelmét ellátni? - Miről beszél, Colchester? - kérdezte sápadtan Patricia. - Én sem értem - rázta meg a fejét Imogen. - Pedig egyszerű - fejtegette Matthias. - Nem engedhetem, hogy ön vagy Patricia kíséret nélkül elhagyják a házat. Ha minden kötél szakad, Uftont is megbízhatom a feladattal, de neki más teendői is vannak. Nem bánnám, ha nem kéne még ezzel is terhelnem. Hugó meredten bámulta az earlt, láthatólag meglepte az események ilyetén fordulata. - Csak nem azt akarja mondani, hogy a hölgyeket valamiféle veszély fenyegeti? - De igen - bólintott Matthias -, épp ezt állítom. Még nem tudom pontosan, mekkora ez a veszély, de feltett szándékom mielőbb megszüntetni. Addig is szükségem van valakire, akire a feleségemet és a húgomat rábízhatom. Tehát, Bagshaw? Számíthatok önre? Hugó Patriciára pillantott, azután kiegyenesedett ültében. - Számomra a megtiszteltetés, hogy Lady Patríciát védelmezhetem!
- Ó, Hugó, ön olyan bátor, olyan nemes...! - suttogta elragadtatással Patricia. Bagshaw ismételten fülig vörösödött. Hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig a csokrot szorongatja izzadó kezében. Felpattant. - Az öné! - Köszönöm! - suhant a fiatalember széke mellé a könnyekig meghatott Patricia, hogy átvegye a virágot. Imogen eközben az asztalhoz lépdelt, és helyeslően az earlre mosolygott. - Ezt ügyesen csinálta! - sutyorogta a szája sarkából. - Nézze, milyen boldoggá tette ezt a két embert! - A magamfajta kifinomult és mély érzésű férfinak nem megerőltető efféle nagylelkű dolgokat cselekedni - vont vállat szerényen Matthias. - Nekem is csupán egynapi töprengésembe került kitalálni, miként óvhatnám meg önöket!
19. fejezet Melwyn bácsi lefüggönyzött könyvtárában állt. A gyertyák már-már csonkig égtek. Feje felett meglebbentek az éjsötét drapériák, a falakon vicsorgó halotti maszkok pillantása követte minden mozdulatát. Hátborzongatóan ismerős jelenet volt, mégis vérfagyasztóan újszerű. Megfordult, tekintete Matthias után kutatott a homályban. Ekkor vette észre, hogy ezúttal két felnyitott szarkofág áll a szobában. A félelemtől jéggé dermedve nézte, ahogy mindkét koporsóban felül valaki. Selena és Alastair. Néma kacagás rázta testüket, csontos ujjukkal a szőnyegen heverő, köpenybe burkolt alakra mutogattak. Imogen lerázta magáról a rettenet bénultságát, és közelebb lépett. Bár a férfi arcát nem láthatta, hajában jól kivehető volt az ezüstös fürt. „y4 te hibád! - mondta Alastair, és kimászott a szarkofágból. - Nem jutott volna erre a sorsra, ha nem kényszeríted rá, hogy részt vegyen az őrült tervedben!" „Egyes-egyedül a te hibád!", emelkedett ki Selena is a koporsójából, és már a szőnyegen állt.
Imogen felriadt. Szíve a torkában dobogott, hálóinge nyirkosán tapadt a testére. Szeméből könnyek potyogtak. Mélyeket lélegzett, hogy nyugalmát visszanyerje. Egy percig mozdulatlanul feküdt, aztán megint rátört a pánik: a férje nincs mellette az ágyban! Valami szörnyűség történhetett! - Matthias! - Itt vagyok! A lány inkább érezte, mint látta a férfi mozdulatát. Ijedten felült, és maga elé kapta a takarót. Matthias az ablaknál állt. Lassan megindult az ágy felé a sötétben. Éppúgy, mint az álomban, az arca most sem volt látható, csak a holdfény csillant meg hófehér haj tincsén. - Sajnálom! - suttogta a lány. Újfent könnyek szöktek a szemébe. - Mindenről én tehetek! Nem lett volna szabad belerángatnom ebbe a mocskos ügybe! - Mi a csudáról beszél? - ült le az ágy szélére a férfi, és magához ölelte Imogent. Nyugodjon meg, drágám! Jól érzi magát? - Szörnyű álmom volt! - A lány Matthias vállára hajtotta a fejét. A fekete köntös selymesen simult az arca alá. - Ugyanaz a rémálom, mint eddig! De most Selena és Alastair is szerepelt benne! - Ez aligha meglepő! - simogatta meg Imogen haját Matthias. - Én magam ébren is róluk „álmodom"! De vége lesz a borzalmaknak, amint elkapom őket! - Az én hibám, ami történt! Most nem lenne veszélyben az élete, Matthias, ha én nem rendelem Upper Sticklefordba, és nem ragaszkodom hozzá, hogy teljesítse a nagybátyámnak tett ígéretét! - zokogta a lány.
- Ostobaság! A mi életünk mindörökre összefonódott! Ha akart volna, sem tud kihagyni ebből az egészből! - szorította magához felesége reszkető testét az earl. - Azzal, hogy üzent értem, csak elébe ment a dolgoknak. Amúgy is feltett szándékom volt I. A. Stone személyazonosságát felderíteni. Érti már? A találkozásunk elkerülhetetlen volt! - Végtelenül kedves, hogy ezt mondja, de... - Nem! - vágott közbe nyersen Matthias. - Ennek semmi köze a kedvességhez! Soha életemben semmit nem akartam még annyira, mint önt! És mielőtt a lány ismét tiltakozhatott volna, megcsókolta a sírósan remegő szájacskát. Imogen reszketeg sóhajjal átadta magát a biztonságot adó csók gyönyörűségének. Néha nem is olyan nehéz elviselni, ha Matthias ragadja magához a parancsnokságot, futott át az agyán. Igaz, nem csak keringőzés közben, hanem az élet egyéb területein is magáénak akarná a vezetést. De mert neki, Imogennek eszébe sincs mindenben átengedni az irányítást, nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsa: eseménydús páros életnek néznek elébe! Matthias felemelte a fejét. Perzselő tekintete szikrát szórt. - Többé szót se halljak arról, hogy sajnálja, ami történt, vagy hogy bűnösnek érzi magát! Én semmit nem bántam meg, és nem tűröm, hogy önnek lelkiismeret-furdalása legyen, megértette? A lány megborzongott, és közelebb fészkelődött. Hagyta, hogy körülölelje a férfitestből áradó erő és melegség. - Vajon nyomára bukkanunk annak a nyomozónak, akit Lucy felbérelt? - kérdezte kis idő múltán. - Holnapra már többet tudunk. De ha nem sikerül vele beszélnem, akkor sincs ok a csüggedésre. Más úton-módon is kideríthetjük az igazságot! - Mit tervez? - Meglátogatom Felix Glastont. Ha valaki, akkor ő az, aki a minket érdeklő információkat begyűjtheti. - Figyelemre méltó úriember lehet! Alig várom, hogy megismerhessem! - Velem akar jönni Felixhez? - dermedt meg Matthias. - Képtelenség! A nagynénje megöl, ha ezt megengedem. És senki nem lesz, aki követ vetne rá! - Miért kéne erről Horatiának tudnia? - Legyen eszénél, Imogen! Felix a Tévelygő Lelkek tulajdonosa! Úrinő közelébe sem megy egy ilyen embernek! - Valaha az ön kaszinója volt. - Hosszú évekkel ezelőtt! Akkoriban nálam sem tehette volna tiszteletét! - rándult meg keserűen a férfi szája. - Ha mégis, hát azzal jóvátehetetlen károkat okozott volna... elsősorban a hírneve szenvedett volna csorbát! - Ugye, ön sem hiszi, hogy bármiféle hatással lehet az elhatározásomra ez a kis hegyi beszéd?! - A lány arcán diadalittas vigyor terült szét. - Meglátásom szerint Illetlen Imogen tartozik annyival a hírnevének, hogy ellátogat a Tévelygő Lelkek tulajdonosához. Mégpedig Kőszívű Colchester oldalán! *
Matthiast a nevethetnék környékezte Felix komornyikjának elképedt ábrázata láttán. Szegény pára az ájulás szélén járt, és hosszú percekig csak tátogni tudott. - Azt mondta, Lord és Lady Colchester, mylord? - Jól hallotta, Dodge! - Lady Colchester? - ismételte meg Dodge óvatosan. - Egészen biztos ebben, mylord? - Úgy gondolja, fiam, hogy nem ismerem fel a saját feleségemet? - érdeklődött vészjósló hangon Matthias.
- Ó, nem, ez meg sem fordult a fejemben! - dadogta Dodge, és behátrált a hallba. Bocsánat! Azonnal bejelentem önöket! Mindkettejüket! Azzal becsapta az ajtót Matthias és Imogen orra előtt. - Mr. Glaston komornyika nem áll hivatása magaslatán -jegyezte meg a lány. - Engem már többször látott Félix küszöbén állni, de még sosem volt alkalma főrangú hölgy előtt kinyitni az ajtót - magyarázta az earl. - Most sem nyitotta ki - mutatott Imogen a csukott ajtóra -, legalábbis nem sokáig. - Tudja ezt be Dodge zavarának. Amint ráébred, hogy kint felejtett bennünket a lépcsőn, máris rohan vissza, hogy beeresszen... Még be sem fejezte a mondatot, amikor a komornyik feltépte a bejáratot. Arcáról patakokban folyt a veríték. - Bocsánat! Annyira szégyellem! Véletlen... a huzat... - nyöszörögte megsemmisülten. Könyörgöm, ne álldogáljanak kint a hidegben! Mr. Glaston azonnal fogadja önöket! - Köszönjük, Dodge! - Matthias karját nyújtotta Imogennek, és besétáltak a hallba. - Erre, asszonyom! - Dodge rohanva mutatta az utat. A könyvtár ajtajánál lefékezett, és megköszörülte a torkát. - Lord és Lady Colchester van itt, uram! - jelentette jó hangosan. - Matthias! - emelkedett fel székéből botjára támaszkodva Félix. - Ezt a meglepetést! Fürkésző pillantást vetett a lányra. - Dodge hadovált valamit, hogy a hitvesed is... - Engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet! -Az earl nyilvánvaló büszkeséggel ejtette ki az egyszerű szavakat. - Imogen, ő régi barátom, Félix Glaston! - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Glaston! - Imogen arcára volt írva, hogy akkor sem lenne boldogabb, ha egyenesen a királynak mutatták volna be. - Colchester már annyit mesélt önről! - Valóban? - Pár pillanatig úgy tűnt, a meglepett Félix nem tudja, mit kezdjen a felé nyújtott kacsóval. Aztán udvari embereket megszégyenítő eleganciával a kesztyűs kéz fölé hajolt. Részemről a szerencse! Foglaljon helyet, kérem! Matthias megvárta, amíg Imogen leül az egyik székre a kandalló mellett, majd ő maga is elhelyezkedett a lánnyal szemben. Nézte, ahogy Félix nehézkesen visszaereszkedik a karosszékébe. Látta, hogy barátja kézfején megfeszül a bőr, amint a sétabot fogantyúját markolja. - A lábad? - kérdezte halkan. - Ha ilyen az idő, mindig így hasogat - sóhajtotta Félix, majd hátradőlt, és a szék karfájára fektette a botját. - Merem állítani, hogy néhány órán belül esni fog! - A nagynénémnek remek gyógyfőzete van reumatikus fájdalmakra. Megkérem, hogy írja le a receptet önnek! - vetette közbe könnyedén Imogen. - Ez igazán kedves öntől, Lady Colchester! - pislogott rá Félix. Legalább annyira meghökkent, mint az imént Dodge. - Semmiség! - legyintett Imogen. - Horatia néni saját receptje... Matthias úgy döntött, jobb, ha kezébe veszi a dolgok irányítását, mielőtt kedves barátja sültbolondnak kezdi érezni magát a hitvese jelenlétében. - Hanem amiért jöttünk... - mondta. - A segítségedet kérnénk, és sürgős lenne a dolog... Félix letépte elképedt pillantását a lány arcáról. - Csak nincs valami baj? - Élet-halál kérdés! - nyilatkozta ki Imogen. - A feleségem hajlamos túlzásokba esni. - Matthias arca elgyötört grimaszba rándult. - De valóban komoly az ügy. Néhány kérdésem lenne. - Rendelkezz velem! - tárta szét karját az öregember. - Mit tudsz Alastair Drake-ről?
- Drake-ről? - ráncolta elgondolkozva a homlokát Félix. - Úgy három éve bukkant fel először a városban. A Tévelygő Lelkekben nem sokszor járt, az utóbbi időben egyáltalán nem láttam... - Tudta, hogy Mr. Drake Lady Lyndhurst bátyja? - vágott közbe Imogen. - Nem - rázta meg a fejét Felrx. - Lényeges ez? - Tudni szeretnénk, miért akarták eltitkolni a rokonságukat. De még inkább azt, honnan költöztek fel Londonba - mondta Matthias. - Mr. Glaston - hajolt előre Imogen -, ismerte a néhai Lord Lyndhurstöt? - Ha nem tévedek, sosem találkoztam vele. - Az öregember sokat sejtetően az earlre nézett. - És ön, Colchester? - követelőzött tovább a lány. - Nem volt szerencsém ismerni - vont vállat Matthias. - Aki számít, előbb-utóbb megjelenik a Tévelygő Lelkekben - mutatott rá Imogen. Önöknek találkozniuk kellett volna vele. Létezett ez a Lord Lyndhurst egyáltalán? - Remek kérdés! - mormolta Félix. - De talán nem lesz nehéz választ kapni rá! Azonnal szólok az embereimnek, hogy nézzenek utána! - Ez egyszerűen csodálatos, Mr. Glaston! - ragyogott fel Imogen mosolya. - Hogy is hálálhatnánk meg mindazt, amit értünk tesz? - Ha esetleg elfogadna egy csésze teát... én mindenért kárpótolva érezném magam! - felelte bátortalanul az öregember. - Tudja, eleddig nem adatott meg, hogy főúri hölggyel teázzam! - Higgye el, sokkal kevésbé érdekes, mint egy játékterem tulajdonosával beszélgetni! biztosította a lány. - Igaz, ami igaz, amikor Colchester azt mondta, hogy meglátogatjuk önt, úgy képzeltem, hogy a kaszinóba megyünk... Félix megrökönyödve eltátotta a száját. Az earl-től hiába számított segítségre, Matthias csak a vállát vonogatta. - Talán majd egy másik alkalommal, Lady Colchester! - hebegte a megzavarodott öregember. - Mit szólna a holnap délutánhoz? - Most azonnal verje ki a fejéből ezt az őrült ötletet! - dörrent rá Matthias. - Ügyet se vessen a férjemre, Mr. Glaston! - mosolygott megnyugtatóan Imogen. - Minden apróságon képes felizgatni magát! - Most először látom, hogy az én Colchester barátomat elhagyná a béketűrés! - villant meg Félix kerubmosolya. - Miután pedig ön az az apróság, asszonyom, ami miatt izgulnia kell, így tökéletesen megértem a férje aggodalmát! Még be sem engedte őket, Ufton máris sietett közölni a rossz hírt. - A nyomozó, akit kerestetett, mylord, három évvel ezelőtt meghalt. Lelőtték, amikor egy rablót akart letartóztatni. - Sokkal valószínűbb, hogy Drake ölte meg! - pillantott a feleségére Matthias. - Igen. - Imogen megborzongott. - Lucy halála után ő volt az egyetlen, aki ismerte a titkot. Érthető, hogy Alastair meg akart szabadulni tőle. *
Horatia kedvtelve nézegette a barátságos nappali túlsó sarkában kártyázó Patriciát és Hugót. - Milyen szép pár! - suttogta Imogennek. - Szüntelen ámulatra késztet, hogy Colchester hagyja, hogy az ifjú Bagshaw udvaroljon a húgának! Mindenki biztosra vette, hogy ők ketten párbajozni fognak még az évad vége előtt! - Ennyit arról, mennyire lehet megbízni az úri társaság véleményében! - jegyezte meg csípősen Imogen. Hugó nagyon komolyan vette a megbízatását. Az elmúlt néhány napban mindig készségesen ugrott, ha Patriciának kíséretre volt szüksége, és mindent félretéve Imogen mellé
szegődött, ha Matthiast elszólították a tennivalói. Zokszó nélkül tűrte a hosszas vásárolgatásokat, a délutáni kocsikázásokat és véget nem érő estélyeket. Patricia kikotyogta, hogy szépreményű testőre pisztolyt is hord magánál. - Minden eshetőségre! - magyarázta Imogen-nek, akit kissé nyugtalanított a tény, de bölcsnek ítélte az ifjú előrelátását. Azon tűnődött, vajon Matthias is felfegyverkezett-e. Mindez még izgalmas is lehetne, morfondírozott magában. Sógornőjét boldoggá tette, hogy Hugót minden körülmények közt a közelében tudhatja, de őt egyre inkább bosszantotta és fárasztotta, hogy a Matthias által életbe léptetett óvatossági rendszabályoknak eleget kell tennie. Mindig a saját feje után ment, nehezen tűrte, hogy egy férfi rendelkezései korlátozzák szabadságában. Félix bizakodása elhamarkodottnak bizonyult. Alastair Drake és Selena Lyndhurst múltjáról semmit nem sikerült megtudni. Úgy tűnt, mintha a testvérpár egyszer csak testet öltött volna Londonban. A legelőkelőbb szalonok ajtajai nyíltak meg előttük, és senki nem firtatta, honnan jöttek. Az elmúlt négy napban többször is felcsillant a remény, de a Félix által összeszedegetett értesülésekről sorra kiderült, hogy használhatatlanok. A bizonytalanság valamennyiük idegeit megviselte. Matthias nyugtalansága már-már kibírhatatlan méreteket öltött. Ingerült volt a cselédséggel, éjjel fel-alá rohangált a hálószobában. Lelke békéjét csupán Imogen ölelésében nyerte vissza, de ez a nyugalom is kérészéletű volt. Imogen is rettegett az éjszakáktól. Újabb és újabb rémálmok gyötörték, és most már nem is reménykedhetett benne, hogy megnyugvást talál férje karjaiban, aki még nálánál is zaklatottabb volt. Matthias bejelentette a reggelinél, hogy felkeresi Felixet, és kerek perec visszautasította Imogen kérését, aki felajánlotta, hogy elkíséri. A rabságot egyre nehezebben viselő Imogen és Patricia kénytelen-kelletlen más elfoglaltságot keresett magának. Imogen javasolta, hogy nézzenek körül a Zamari Társaság múzeumában. Azt remélte, a kutatás ideig-óráig leköti. De Patricia közölte, hogy halálra unná magát az ókori Zamar poros ereklyéi között. Hosszas fejtörés után arra jutottak, Imogen nagynénjét kéne meglátogatniuk. Patricia Hugóért üzent, aki a kért órában pontosan megjelent, és elkísérte a hölgyeket Horatiához. - És ha Colchester képtelen lesz felkutatni Lady Lyndhurstöt és Mr. Drake-et? - kérdezte az aggódó Horatia. - Ez akkor sem mehet így tovább! - erősködött Imogen. - Nehezen viselem a bebörtönzést... - Bebörtönzést? - pislogott rá pápaszeme mögül a nagynéni. - Matthias oda megy, ahova akar, azt tesz, amit akar! De a húgát és engem megfoszt a szabadságunktól! - füstölgött Imogen. - Már nem tart sokáig! - csitította Horatia. - Merem remélni! Colchester már kétszer is megígérte, hogy elkísér a múzeumba, de csapotpapot otthagyva elrohant, mert Mr. Glaston üzent érte! Meddig tűrjem még, hogy ennyire nem foglalkozik velem? - Mondd, kislányom - halkította le a hangját Horatia, és közelebb hajolt -, mindettől eltekintve... boldog a házasságotok? - Hogy jut eszedbe ilyesmit kérdezni? - zökkent ki háborgásából Imogen. - Miért ne lennénk boldogok? - Nézd, gyermekem - kezdett zavart magyarázkodásba a nagynéni -, sem rólad, sem pedig Colchesterről nem állítanám nyugodt szívvel, hogy hétköznapi emberek volnátok. Talán érthető az aggodalmam... - A házasságunk körül minden a lehető legnagyobb rendben van. Ha Selena és Alastair nem lenne...
- Valóban nyugtalanító a tudat, hogy gyilkosok élnek közöttünk - értett egyet Horatia. *
Másnap délelőtt Matthias és Imogen a múzeum porlepte kincsei között álltak. A lány arcán elömlő győzedelmes mosoly indokolt volt, végtére is ő nyerte a reggeliző asztal fölött kirobbant vitát. Noha életében először a férfi a háta közepére sem kívánta Zamart és a műtárgyakat, semmiképp nem bújhatott ki korábban óvatlanul felvállalt ígérete alól. Glastontól nem érkezett üzenet, és nyilvánvaló volt, hogy Imogen sem hajlandó még egy napot vásárolgatással tölteni. Matthias tehát engedelmeskedett. És még véletlenül sem gondolt rá, képes lesz-e valaha is ellentmondani a hitvesének. Mert ha Imogen egyszer a fejébe vesz valamit...! - Amondó volnék, a túlsó sarokban kezdjünk! - kötött fehér kötényt szoknyája elé a lány. Melyikünk készítsen feljegyzéseket? - Majd én jegyzetelek! - bújt ki felöltőjéből Matthias. - Amit Rutledge hazaküldött, nem ér annyit, hogy bepiszkoljam a kezem! - Amíg alaposan meg nem vizsgáltunk mindent, nem tudhatjuk, mi van itt! - sietett Imogen a fal mentén sorakozó faládák irányába. - És ha rábukkanunk a Királynői Nagypecsétre?! - Meglepne! - jegyezte meg Matthias. Felakasztotta a kabátját egy kampóra. Halk koppanás hallatszott, amint a felöltő zsebe a falhoz verődött. - Mi volt ez a zaj? - torpant meg Imogen. - A pisztolyom - felelte a férfi, és tettre készen felgyűrte az inge ujját. - Meglepi, hogy pisztolyt hordok magammal? - nézett a hirtelen megriadni látszó lányra. - Adott körülmények között igazán érthető... - De, Matthias, csak nem képzeli, hogy Alastair még mindig Londonban van?! Már rég a kontinensen jár, a testvérével együtt! - Ebben egyikünk sem lehet biztos - mélyesztette tekintetét a férfi Imogenébe. - És jobb félni, mint megijedni! Ok ketten már három ember életét kioltották... - De miért akarnának minket megölni? - Ha mi már nem vagyunk, senki nem hozza összefüggésbe a nevüket Lady és Lord Vanneck halálával! ' - De a történtek után már nem térhetnek vissza Londonba! Lehet, hogy senki nem kiált gyilkost, ha megpillantja őket, de a pletyka attól még tartani fogja magát! - No és? Túl fogják élni, ha gyilkossággal vádolják őket! - Matthias leült a kőszarkofág szélére. - Higgye el, a tapasztalat beszél belőlem! - Meggyőzött. - Imogen már az egyik agyagtáblát vizsgálgatta elmerülten. - A helyzet akkor is tarthatatlan! Lehet, hogy Patrícia nem bánja, hogy így alakultak a dolgok, de engem megőrjít a bezártság! - Szabadjon megjegyeznem - szólt közbe Matthias -, a legtöbb feleség életének természetes lenne mindaz a korlátozás, amit az elmúlt napokban kénytelenek voltak elviselni! - Én viszont képtelen vagyok elfogadni, hogy mások rendelkeznek az időm felett! - csattant fel a lány, majd előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegyen egy másik, érdekesnek tűnő agyagtáblát. - Kérdeznék valamit, uram! - Csak bátran! Ha tudok, válaszolok! - Matthias figyelmét a hajlongó lány hátsó fertálya vonta magára. Azt latolgatta, engedjen-e a kísértésnek. Később még lesz alkalma megmagyarázni, hogy az ókori zamariak is szerfelett kedvelték ezt a pozitúrát. - Ugye, ön pontosan ismeri Rutledge halálának körülményeit? - egyenesedett fel Imogen. Ahogy a férfi iménti pajzán gondolatairól, úgy mostani megrökönyödéséről sem látszott tudomást venni. Matthias bólintott, de nem pillantott fel a kezében tartott jegyzetfüzetből. - Az életemre tört. De nem járt sikerrel. A föld alatti labirintust igyekeztünk feltárni... *
Matthias haladt elöl. A nyomasztó kőfalak állandó beomlással fenyegettek. Hirtelen újabb sötét üreg tűnt fel a semmiből, alig pár centire a csizmája orrától. - Mi az? - kiáltotta a háta mögött Rutledge. Nehezen szedte a levegőt. Hangját felsokszorozva verték vissza a falak. - Újabb lépcső! - emelte magasabbra a lámpást Matthias. A lépcsőfokok mintha a legfeketébb pokol aljára vezettek volna. - Nem tűnik biztonságosnak! Kötél kéne, hogy leereszkedjünk! - Minek ide kötél?! Talán az eltorzult, reszelős hang késztette Matthiast arra, hogy megpördüljön. Rutledge rohant feléje, kést szorongatva. - Rutledge, ne! A szűk járatban nem sok esélye volt rá, hogy kitérjen a szúrás elől. Elhajította a lámpást, és a férfira vetette magát, akit még egy perce is a legjobb barátjaként tartott számon. - Dögölj meg! - üvöltötte Rutledge. - Többé nincs rád szükségem! - Kése ismét lesújtani készült. Matthias elhajolt a döfés elől. Rutledge-ot azonban vitte tovább a lendület. Matthias utánakapott, de elkésett. Rutledge legurult a lépcsőn, és elnyelte a sötétség. Halálordítását sokáig visszhangozták a kőfalak. - De miért akarhatta megölni önt? - rángatta vissza a jelenbe a lány kérdése Matthiast. A férfi nem vette le a tekintetét a szarkofág oldalának támasztott halotti maszkról. - Akkor már két napja elég furcsán viselkedett. Azután, hogy felfedeztem valami nagyon értékeset... - A könyvtárat? - Nem. Nem fontos, mi volt az. Előzőleg úgy állapodtunk meg, hogy mindegyikünk megtarthatja azt a tárgyat, amit maga ás elő. De Rutledge mindenáron meg akarta szerezni azt a valamit, amire én bukkantam rá... Képes lett volna megölni érte! - nézett Imogen szemébe Matthias. - Rutledgének csak kérnie kellett volna, és nekiadom! - Lehet, hogy Rutledge megőrült - töprengett csípőre tett kézzel a lány -, ahogy szegény Lucy is? - Dehogy! - rázta meg a fejét az earl. - Az első pillanattól fogva kihasznált! Felmérte, hogy ő egyedül képtelen felkutatni Zamart. Úgy tett, mint aki nekem akar segíteni: rendelkezésemre bocsátotta a könyvtárát, elkísért a felfedezőútra... De amint ráleltem a titkos könyvtárra, haszontalanná váltam a szemében... - De hát barátok voltak! - Azóta körültekintőbben válogatom meg a barátaimat! - merengett egykori naivitásán az earl. Súrlódó hang verte fel a múzeum csendjét. Mintha megmozdult volna a szemközti sarokban lévő kőkoporsó fedele. Imogen mozdulatlanná dermedt. Matthias maga mellé tette a jegyzetfüzetet, lassan felállt. - Ha nem tévedek, társaságunk akadt! - Mindig érdekelt, mi történt Rutledge-dzsal! - emelkedett ki a koporsóból Alastair Drake. Szóval még csak nem is segített neki leröpülni azon a lépcsőn? - Női szíveket megdobogtató mosolya semmilyen hatással nem volt Matthiasra, már csak azért sem, mert Drake felé fordította a fegyvere csövét. - Ej, de kár, hogy ezt az érdekfeszítő történetet már senki nem hallhatja! - Alastair! - suttogta Imogen. - Mit keres itt? - Azt hittem, nyilvánvaló! - Meg sem kísérlem félreérteni a helyzetet! - Matthias szidta magát, mint a bokrot, amiért a pisztolyát a felöltője zsebében hagyta. - Angyali testvérét hol hagyta?
- Engem keres, Colchester? - lépett elő a vászonnal letakart szobrok takarásából Selena. Ő is pisztolyt szorongatott kesztyűs kezében. - Napok óta várjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk! - Nem lesz okuk panaszra! - mosolygott Imogenre Alastair. - Zamari tudósokhoz méltó halált halnak! A Rutledge Átok végez mindkettejükkel!
20. fejezet Imogen úgy érezte, szétpattan a tüdeje. Ráébredt, hogy hosszú percek óta nem mert levegőt venni. Idegesen Matthiasra nézett. A férfi a szarkofág mellett állt, tartásából közöny sugárzott. Arcán nyoma sem volt érzelemnek. A lány nem értette, hogyan képzelhette egyetlen kósza pillanatig is, hogy ennek az embernek nincsenek rendben az idegei. Álmai rettenthetetlen hőse állt előtte, a nagy Zamari Colchester. Pillantása találkozott a férfiéval. Ha eddig nem tudta volna, a szürke szempárból teljes bizonyossággal kiolvashatta: ha ebből a lehetetlen helyzetből van kiút, azt Matthias meg fogja találni. Megkönnyebbülve felsóhajtott. Neki nincs más dolga, mint mindenben segíteni Matthiast. Akármire készül is. - Azt hittem, már rég eltűntek a kontinensen -fordult az ördögi testvérpárhoz. Őszintén remélte, hogy hangja ellenszenvről tanúskodik, és nem lesz félelme árulójává. - Hagytunk volna magunk mögött mindent, amit elértünk? - érdeklődött gúnyosan Selena. Egy magafajta kékharisnya és - az earlre pillantott -a veszélyes férje miatt? Imogen megcsóválta a fejét. - Colchester mindig mondta, hogy önök ketten csak nagyvilági környezetben érzik jól magukat! És én még bizonygattam, hogy van annyi eszük, hogy a történtek után elhordják az irhájukat! - Túlbecsüli ennek a kettőnek az intelligenciáját, drágám! - vetette közbe Matthias. - Csak ugasson, maga öntelt féreg! Nem sokáig ugathat! - villant gyűlölet Alastair tekintetében. Pisztolyával Matthias felé bökött. - Kis szerencsével mindkettőjüket ugyanabba a szarkofágba gyömöszölhetjük! Hát nem romantikus még a gondolat is? - Szóval ezt tervezik? - Az earl végigsimított a szarkofág tetején. - Egy ilyenben végezzük? Drake idegesen megrezzent, amint Matthias megmozdult. - Vannak barátaim Londonban - folytatta Colchester. - Hamarosan rá fognak jönni, mi történhetett velünk, és afelől sem lesz kétségük, ki okolható a halálunkért! - No és? - szűkült össze Alastair szeme. - Ha ki is találják, mi történt, bizonyítani semmit nem tudnak! Holttestek híján nyomozást sem indíthatnak... - Holttestek híján? - sápadt el Imogen. - Az a szarkofág - vigyorgott rájuk gonoszul Alastair -, amely majd elnyeli a hullájukat, a pöcegödör-tisztítók kocsijára kerül. Más egyéb „nemes" anyagok társaságában hagyhatják el a várost! Azok, akiket erre a munkára felfogadtunk, nem fognak kérdezősködni! - Aztán valahol, egy távoli farmon, jelöletlen sír fogadja magába a szarkofágot - vette át a szót Selena. - Mindig kedveltük a legkevésbé látványos, ám pompás megoldásokat! - Csak nem képzeli, hogy ilyen egyszerűen megszabadulhat tőlünk? - tiltakozott Imogen. A kocsisunk két órán belül értünk jön, és ha nem talál bennünket, a Zamari Intézetet fogja sarkaiból kiforgatni... - Ó, erre is gondoltunk! A komornyikjuk mostanra már átvette az üzenetet, amelyben arról értesítik, hogy ma már nem tartanak igényt a hintóra. - Alastair tekintete démoni tűzben fénylett. - Ebben a remek időben kedvük támadt egy kis sétára... - Hogy is remélhetik, hogy bárki hinni fog önöknek? - kérdezte érdeklődve Matthias. Selena elégedetten elmosolyodott.
- A délután folyamán két személy elhagyja a Zamari Intézet épületét. A férfi az ön felöltőjét, kalapját és csizmáját fogja viselni. A társaságában lévő hölgy Lady Colchester „zamari" zöld ruhájában és ízléstelen kalapjában pompázik. Aztán nyomuk vész London forgatagában. - Selena sajnálkozva széttárta a kezét. - A Rutledge Átok újabb áldozatai! - Ezzel még nem állíthatják le a találgatásokat! - vélte Imogen. - Colchesternek igaza van! A barátaink nyomozni kezdenek... - Gyanakodhatnak, ha akarnak, de egyetlen kérdésükre sem fognak választ kapni biztosította a lányt Selena. - Mi ketten néhány hónap elteltével visszatérünk Londonba, és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk. Senkiben fel sem merülhet, hogy közünk lehet az önök eltűnéséhez! - Vagy Lord Vanneck halálához! - Matthias megrezzent, mint aki hirtelen szükségét érzi, hogy kiegyenesítse elgémberedett tagjait. Csizmája orrával véletlenül meglökte a szarkofághoz támasztott agyagmaszkot. Alastair idegesen az earl csizmájára kapta a pillantását, de azután megnyugodott. - Tehát már erre is rájöttek? Elismerésem! - Csupán a barátnőm naplóját kellett elolvasnunk - mondta Imogen. - Ő azért halt meg, mert zsarolással arra akarta kényszeríteni önt, hogy Itáliába szökjenek! - Lucy egy idő után kezdett fárasztóvá válni - ismerte el fintorogva Alastair. - Igyekeztem véget vetni a viszonyunknak, de nem hagyott békén. Mindenáron Itáliába akart menni. Fel nem foghatom, miért gondolta, hogy én is vele tartok?! - Lucy tíz körömmel kapaszkodott Alastairbe. Zsarolni próbálta - markolta egyre szorosabban a pisztolyát Selena. - Tennünk kellett valamit! - Szerencsére, azt nem tudta, hogy mi ketten testvérek vagyunk, de így is túl sokat tudott vont vállat Alastair. - Kiderített valamit a múltunkról... - Meg kellett szabadulnunk tőle - magyarázta Selena. - Ahogy a nyomozójától is. - Kell-e kérdenem, hogy ön volt az az útonálló, aki a nyomozót lelőtte? - nézett Drake-re Imogen. - Talán szerénytelenségnek tűnik, de remekül festettem talpig feketébe és fegyverbe öltözve! - vihogott Alastair. - Mindamellett Lucy jelentette a nagyobb veszélyt. Úgy kellett megrendeznünk a halálát, hogy se Selena, se én ne keveredjünk gyanúba! A lehető legkörültekintőbben dolgoztuk ki a részleteket. - És ebben a szégyentelen színjátékban rám osztották a főszerepet! - állapította meg keserűen Imogen. - Ezt eddig is sejtettük, kedvesem! - tette karba a kezét Matthias. - Úgy intézték, hogy mindenki önt és Vannecket tegye felelőssé Lucy halálában! - Ha ez megnyugvására szolgál, Lady Colchester, Vanneck éppúgy szenvedő alanya volt a jelenetnek, mint ön! - mondta Selena. - Azért ment fel abba a hálószobába, hogy a szeretőjével találkozzék! - Ebben a titokzatos szeretőben, egészen véletlenül, nem önt kell tisztelnünk? - kérdezte Imogen. - Hogy találta ki? - mosolyodott el gúnyosan Selena. - Ami számít: Lucy semmilyen formában nem hozta összefüggésbe a személyemet Alastairrel és a múltjával. Különben Vanneck nem csak a testvéremet, hanem engem is zsarolt volna... Imogen kihallotta a bizonytalanságot a szavakból. Ezek szerint, Selena egyáltalán nem biztos benne, hogy nem említi-e Lucy őt is név szerint a naplójában. Matthiasra lesett. Inkább érezte, mint látta, hogy a férfi határozottan megrázza a fejét. Vagyis nem akarja, hogy igazolja, amit Selena állít! Vagyis Matthias a naplóval akarja sakkban tartani ezt a két elvetemültét! - Nem volt nehéz megszervezni, hogy önt abba a hálószobába csaljuk, ahol Vanneck tartózkodott - folytatta Selena. - Alastairnek nem volt más dolga, mint a megfelelő pillanatban
feltűnni a barátja oldalán. Senki nem csodálkozott, hogy a bátyám felháborodott azon, amit látott! - Ön és az úgynevezett barátja gondoskodott róla, hogy mindenki fülébe eljusson a hír, miszerint Vanneck a felesége legjobb barátnőjét csábította el! - pördült a lány Drake felé. Aztán belédiktálta Lucyba a halálos altatóadagot! - Nem került különösebb erőfeszítésembe! - felelte nyeglén Alastair. - Lucy az én kezemből bármit elfogadott. Nem kellett sokáig győzködnöm, hogy jót fog tenni az idegeinek az új orvosság, amit vittem neki. - Mindenki azt hitte, öngyilkosság történt! - suttogta Imogen. - Színészeket megszégyenítő alakítást nyújtottak - szólalt meg Matthias. - Színészeket? - kacagott fel Selena. - Ezúttal ráhibázott, mylord! Valóban színészekként kezdtük odafent, északon. De három éve úgy döntöttünk, ezentúl mi magunk írjuk a színdarabot! Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy londoni fellépésünk semmi kivetnivalót nem hagy maga után! Matthias leeresztette a karját, és ismét a szarkofágra támaszkodott. Alastair árgus szemmel figyelte minden mozdulatát. - Ám nemrégiben újabb színjáték előadását határozták el. - Az earl elszántsággal elegy elégedettséggel szemlélte a másik férfi ideges rezdüléseit. - Ismét csak a feleségemnek és Vannecknek jutott a vezető szerep, ha nem tévedek. Nekem csak annyi tisztem lett volna, hogy a lord életét kioltsam... - Az eredeti elgondolás valóban ez volt - sóhajtotta Selena. - De Vanneck nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket! - Miért nem kérdeztek meg engem? - értetlenkedett Matthias. - Én megmondhattam volna, hogy Vanneckbe nem szorult annyi bátorság, hogy felvállalja a párbajt! - Erre csak akkor ébredtem rá, amikor a párbajt megelőző éjjelen felkerestem... - szólta el magát Lady Lyndhurst. - Úgy! Tehát a régi, aggódó kedves álcáját magára öltve bekopogtatott Vanneckhez? színlelt meglepetést az earl. - Borzalmas lehetett a megrázkódtatás! A főszereplő szökni készült! - Ha csak erről lett volna szó! - sziszegte Selena. - Vanneck épp levelet írt. Be akart számolni Imogennek arról, hogy nyomós oka van rá, hogy Alastairt vádolja néhai felesége meggyilkolásával! Azt remélte, hogy a vallomása mentesíti az alól, hogy önnel megmérkőzzék, Colchester! Gondolni sem merek rá, mi történt volna, ha nem vagyok ott! - Golyót eresztett belé, nem igaz? - kérdezte könnyedén az earl. - Ott, a dolgozószobában... - Nem volt más választásom! - Aztán a párbaj helyszínére vitték a testét! - kiáltotta indulatosan Imogen. - Hogy mindenki Colchestert okolja Vanneck haláláért! - Nekünk úgy is jó lett volna, ha rablógyilkosságnak hiszik a dolgot - vont vállat Drake. Matthias csizmájával ismét megmozdította az agyagmaszkot, de Alastair ezúttal már nem figyelt rá. Imogen végre megértette, hogy a férfi a merőben felesleges mozdulatokkal, apró helyzetváltoztatásokkal a testvérpár gyanúját akarja elaltatni. Ha hozzászoknak a folytonos mocorgáshoz, felkészületlenül éri őket a támadás, amikor Matthias végre cselekvésre szánja el magát... - Még egyet áruljanak el! - mondta lassan a lány. - Miért vártak három évet Lord Vanneck meggyilkolásával? - Mert csak most került elő az az átkozott napló! -felelte Selena. - Az egyik szobalány találta meg Lucy holmijai között, amikor Vanneck átköltözött az új házába! - Ha meg is ölnek minket... - mondta elgondolkodva Matthias. - Az a napló még mindig veszélyes önökre nézve! - Ugyan! - legyintett Selena. - Meddig tartana visszaszerezni az ostoba húgától?
- Intézkedtem róla, hogy a napló megfelelő kezekbe kerüljön, ha velem netán történne valami - világosította fel az earl. - Hallod ezt? - kiáltott fel Alastair. - Mások is tudnak arról az irományról! Mi lesz, ha...? - Nyugodj meg! Colchester csak blöffölt! - csitította Selena. - És ha mégsem? - Mondom, hogy hazudik! Amíg a testvérek már-már összevitatkoztak az aggasztó fejleményen, Matthias villámgyors mozdulattal felkapta a maszkot, és Alastair felé hajította. Selena eszmélt elsőként. - Mit...? Alastair, vigyázz! Drake-et telibe találta a súlyos agyagmaszk. Elvágódott, kezéből kirepült a pisztoly. Matthias a földön fekvő férfi felé rohant. - Gazember! - sikította Selena eltorzult arccal, és lövésre emelte a fegyverét. Imogen felmarkolta az első keze ügyébe kerülő agyagtáblát, és a másik nő felé lökte. Selena megpördült, és most már a lányra irányította pisztolya csövét. - Ó, te tenyeres-talpas bajkeverő! Neked köszönhetünk minden bajt! Imogen menekülni próbált, de térdével a szarkofág sarkának ütközött. Ugyanabban a pillanatban zuhant a kemény kőkoporsó szélére, amikor Selena meghúzta a ravaszt. Esés közben csúnyán beverte a vállát, de nem ért rá a fájdalommal törődni. Háta mögül dulakodás zajait és Selena szitkozódását hallotta. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta fel magát. Elszörnyedve látta, hogy a két férfi egymás körül köröz, és Drake kezében hatalmas kés villog. Selena négykézláb kutatott a földön Alastair elejtett pisztolya után. - Most megöllek, Colchester! - ordította Alastair, és elhúzta a széles pengét Matthias arca előtt. Matthias furcsa kaszáló-rúgó mozdulatot tett, talpa Drake oldalán csattant. Alastair felüvöltött, majd elterült a földön. Selena eközben kéznyújtásnyira került a pisztolytól. - Ó, ne! - sikoltotta Imogen. Fájdalmát legyűrve felugrott, és a másik nőre vetette magát. Az épp felállni készülő Selenát váratlanul érte a támadás. Egyensúlyát vesztve igyekezett megkapaszkodni valamiben. De csak a lány ruháját markolhatta meg. Az esést ez nem gátolhatta meg, ám Selena magával rántotta Imogent is. Egyenesen a gigantikus Zamaris-szobornak vágódtak. A szobor megingott, de nem dőlt el. Viszont a rosszul visszaillesztett kar levált, és zuhanni kezdett. - Imogen, el onnan! - kiáltotta Matthias. A lány félrehengeredett. A másodperc tört részével később a grandiózus kőkar néhány centivel mellette földet ért. Selena nem volt elég gyors. A hatalmas kar a vállán találta el. A nő ájultan összerogyott. Imogen lassan felült. Igyekezett nem tudomást venni a vállában sajgó fájdalomról. Kábán körülnézett. Megkönnyebbülve látta, hogy Matthias már mellette áll, és a kezét nyújtja, hogy felsegítse. - Állandó csodálkozásra késztet, asszonyom! - pillantott le a férfi Selena mozdulatlan testére. - Meghalt? - Nem, csak az eszméletét vesztette el. - Imogennek a Zamaris-szobor lábában is meg kellett kapaszkodnia, hogy fel tudjon állni. - És Alastair? - Neki sem esett nagyobb baja. - Matthias ekkor vette észre az egyre terjedő vérfoltot a lány ruháján. - Uramisten! A válla...! - Nyugodjék meg, mylord! Semmiség! Beütöttem a szarkofág szélében...
- Még hogy beütötte! - A férfi tekintete a ezüstös haj tincsénél is hidegebben villant. Eltalálta Selena golyója! - Egek! - motyogta a megzavarodott lány. Saját vérét megpillantván elsápadt. És a fájdalom, amely ellen eddig küzdött, most teljes erővel lecsapott. Imogen - életében először - elájult. Erezte, hogy erős karok emelik fel a földről. Ködfátyolon át hallani vélte, amint Matthias utasításokat osztogat a Zamari Intézet alkalmazottainak: kocsiért és a seriffért küldetett, valakire ráparancsolt, hogy őrizze a múzeumot, amíg a rend őrei meg nem érkeznek. Nem tudta volna megmondani, hogy került a bérelt hintóba, sem azt, mennyi ideig tartott hazáig az út. Épp csak kitisztult a feje, mire a kocsi a ház elé kanyarodott. A délutáni kocsikázásból hazatérő Patricia és Hugó fogatával egy időben. Bágyadtan mosolyogva hallgatta Patricia ijedt kérdezősködését, Hugó aggodalmas dörmögését. Nem tiltakozott, amikor Matthias a karjába kapta, és felvitte a lépcsőn. Szerencsére az ajtót nyitó Ufton ezúttal is hivatása magaslatán állt. - A könyvtárba, uram! - rendelkezett, és szeme sem rebbent. - Ugye... ugye, meggyógyul? - sírta valahol a háttérben Patricia. - Igen - felelte az earl. Úgy érezte, ezt a fogadalmát, ha kell, a saját vérével pecsételi meg. Imogen percről percre jobban érezte magát, és bátorító mosolyokat küldözgetett a delfines díványról a körötte sertepertélő ideges egybegyűltekre. - Kutya bajom! - Reményt-igazolást várva, az előtte térdelő komornyikhoz fordult. - Nem igaz, Ufton? - Lássuk csak! - Ufton megvizsgálta a sebet. - Ó, csak egy kis horzsolás! Néhány nap múlva már nem is érzi, asszonyom! Gyógymódnak némi brandyt javallanék... - Sokat sejtetően az earlre pillantott. - Egy pohárkával valóban jólesne! - vidult fel a gyanútlan Imogen. És őszinte hálát érzett a férje iránt, aki mellételepedett a díványra, magához ölelte, és gyengéden hátba veregette, amikor a tüzes ital lecsúszott a torkán. Erre a drága emberre a legnehezebb percekben is számíthat! - Bocsásson meg, Imogen! - mondta Matthias. - Ugyan mi oka lenne a bocsánatkérésre? - pislogott fel rá könnybe lábadt szemmel az alkoholhoz nem szokott lány. - Igazi hősként viselkedett! Matthias szorosan tartotta karjában az édes testet, és tiszta szívéből kívánta, hogy a felesége akkor is a hőst lássa benne, amikor magához tér. Ufton néhány csepp brandyt locsolt a sebre. Imogen - életében másodszor - elájult. *
- Megcsóválta a fejét. - Kezdem azt hinni, hogy csak akkor hagyják cserben az idegei, amikor ő jónak látja! - Igazad lehet! - kuncogott Patricia. - Mindenesetre sajnálhatod, hogy épp most kell távol maradnod az estélyekről! Az egész város rólatok beszél! Mindenki azt találgatja, mi történhetett a múzeumban! - Nem lennék meglepve, ha Colchester épp emiatt utasítana vissza minden meghívást vetette közbe Horatia. - Nem áll szándékában kielégíteni az úri társaság kíváncsiságát! - Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban! - Matthias tűnt fel a könyvtár ajtajában. Végtelenül felzaklatna, ha csak udvarias beszélgetések formájában is, de újra kéne élnem az eseményeket! - Elvigyorodott. - Tudják, hölgyeim, tekintettel kell lennem a gyenge idegeimre! - Hát itt van végre! - húzódott önkéntelen mosolyba Imogen szája. - Már nagyon vártuk! Félix barátjának sikerült kiderítenie valamit? Az earl bólintott. Mielőtt az értetlenül pislogó Horatia vagy Patricia bármit is kérdezhetett volna, Imogen magyarázni kezdte:
- Tudjátok, Selena és Alastair nem hajlandó vallani. Valószínűleg rájöttek már, hogy Lucy nem írta le a naplójában a titkot... A másik két nő pirulva nézte, ahogy Matthias üdvözlőnek szánt, ám szenvedélyesre sikeredett csókja Imogenbe fojtja a szót. A férfi elégedetten elhelyezkedett felesége mellett a díványon. - zt hiszem, öntől hallottam először „Dunstoke Démoni Ikrei"-ről - mondta, szavait Horatiának címezve. - Ezt... ugye, nem tudhatom... De... - hebegte a megzavarodott asszony. - Csak nem? Lady Lynd-hurst és Mr. Drake? - Úgy bizony! - Nem is hasonlítanak egymásra! - rebegte az elképedt Patricia. - Ikrekkel ez gyakran megesik! - biztosította Imogen, és a kancsóért nyúlt, hogy teát töltsön Matthiasnak. - Majd én! Kímélnie kell magát! - hajolt előre a férfi, és kivette a teáskannát Imogen kezéből. - Se-lena és Alastair gyújtotta a tüzet, amely Dunstoke kastélyát porig égette. A lángokban az idős Lord Dunstoke is odaveszett. Ám ez a két elvetemült gazember gondoskodott róla, hogy a lord drágakő- és ékszergyűjteménye időben kikerüljön a pusztulásra ítélt falak közül. Ez a temérdek kincs tette lehetővé, hogy új néven, új életet kezdjenek. De amikor Londonba jöttek, tapasztalniuk kellett, hogy mindenki a „Démoni Ikrek"-ről beszél! Bármennyi pénzük is volt, gyanút kelthetett volna egy ismeretlen testvérpár felbukkanása! Ezért eltagadták a rokonságukat... - És amikor néhány hónap múltán elült a szóbeszéd - folytatta a gondolatot Imogen -, már nem jelenthették be, hogy ők ketten testvérek! - Pontosan! - bólintott Matthias. - Aztán Alastair óvatlanul elszólta magát a szeretője előtt. Nem tudhatjuk, a színészi múltjáról, vagy más egyébről fecsegett-e, mindenesetre elég volt ahhoz, hogy Lucy nyomozni kezdjen... - És három évvel később Vanneck kezébe került Lucy naplója - mondta elgondolkozva Imogen. - Halvány fogalma sem lehetett a titok mibenlétéről, de azt tudta, hogy valami titok lappang Alastair múltjában! Pénzre volt szüksége, hát zsarolni kezdte Mr. Drake-et! - Selena és Alastair nem hagyhatta, hogy kínkeservel elért társadalmi pozíciójukból bárki is kibillentse őket! - fejtegette Matthias. - A helyükön akartak maradni, akár néhány emberélet kioltása árán is! - Felakasztják őket? - Patricia belesápadt a gondolatba. - Sokkal inkább száműzetés vár rájuk! - sóhajtotta az earl. - Mivel Amerika már „megtelt", valószínű, hogy Ausztráliába telepítik ki őket! - Ahogy ezt a kettőt ismerem - biggyesztette le a száját Imogen -, a gyarmatokon is tudnak mit kezdeni magukkal!
21. fejezet Három nappal később Imogen, a delfmes szófa selyempárnáinak kényelmében, Horatiával cseverészett, amikor Patricia suhant be a könyvtárba. - Hogy érzed magad? - kérdezte kalapja szalagjait bontogatva. - Köszönöm, remekül - mosolygott Imogen. -A vállamba néha belenyilall a fájdalom, de egyébiránt jól vagyok. Hála Uftonnak és a kúrájának! - Ne is mondd! - fintorodott el Patricia, és virágdíszek alatt roskadozó kalapját egy közeli asztalkára tette. - Látnod kellett volna Matthias arcát, amikor Ufton brandyt öntött a sebedre! Teát töltött magának. - Mint aki gyilkolni készül!
- Aggódott az állapotom miatt! - mondta kissé csalódottan Imogen. Azt remélte, hogy Patricia valami nagyon nemes, nagyon mély érzelem felvillanását vélte felfedezni a bátyja arckifejezésében. Habár a gyilkolási vágy érzelemnek elég erős, azért nem az igazi! - Te is remek színben vagy, kislányom! - fürkészte Patricia arcát Horatia. - A parkban voltunk - pirult el a lány. - Igaz is, Imogen, Hugó üdvözletét küldi, és fájlalja, hogy nem találkozhat veled ma este Sheltonék bálján. - Matthias megtiltotta, hogy kitegyem a lábam a házból - fintorgott Imogen. - Azzal érvel, hogy neki pihenésre van szüksége a történtek után, viszont nem engedheti, hogy egyedül mutatkozzam társaságban. *
Ez alkalommal a hálószobában volt, éjfekete függöny-szárnyak röpködtek körülötte. Maga sem tudta, honnan veszi, de sejteni vélte, hogy hamarosan éjfélt üt az óra. A tárva-nyitva álló ablakokon behömpölygő hideg légáramlatban megremegett a gyertyák lángja. Matthiast sehol nem látta. A nevét kiáltotta. Semmi válasz. Megdermesztette a félelem. Mielőbb meg kell találnia a férfit! Selwyn bácsi mauzóleumszerű otthonának minden ajtaján benyitott, végigkutatta a szörnyűséges, kriptának beillő udvarház komor helyiségeit. Végül a könyvtárszoba előtt találta magát. Matthiasnak odabent kell lennie! Különben örökre elveszítik egymást! Reszkető kézzel fordította el az ajtógombot... ♦ - Jó reggelt, kedvesem! Imogen, rémálmából riadva, megkönnyebbülten pislogott fel az ágy végében álló Matthiasra. A férfi, hóna alatt egy fadobozkával, a Zamari Hírek legfrissebb számát nyújtotta felé. - Nem akartam felébreszteni! - mondta. - De azt hiszem, ez érdekelni fogja - nyomta a lány kezébe a Híreket - Ez a szemtelen Mr. Stone túlmegy minden határon! Imogen nagyot ásított, majd - nem törődve vele, hogy összegyűri az újságot - felpaskolta a párnáját, és feljebb húzódzkodott az ágyon. - A saját cikkemet akarja elolvastatni velem? -pislogott álmosan Matthiasra, aki nagyon is élettelinek látszott a vidáman ragyogó napfényben. Ez a nagy világosság szöget ütött a lány fejében. - Szentséges Szűz Máriám! Mennyi az idő? - Mindjárt tíz! - Az nem lehet! - ingatta a fejét Imogen, míg az éjjeliszekrényen álló óra meg nem győzte az ellenkezőjéről. - Erről is ön tehet! Ha éjjelente hagyna nyugodtan aludni...! - Mit csináljak - szaladt ördögi vigyorba Mat-thias szája -, ha egyszer minden éjszaka megköveteli tőlem, hogy legalább húsz zamari szerelmi fogásra megtanítsam? - Ne essünk túlzásokba! - csattant fel a lány. - Eleddig egy tucattal is beértem! Vagyis... Fülig vörösödött. Hirtelen zavarában széthajtotta az újságot. - Látta már, Matthias? sikkantott fel. - Az írásomat az ön cikke előtt hozzák...! - Gondom lesz rá, hogy a szerkesztők még egyszer ne kövessenek el ekkora hibát! - mondta morózusan a férfi. - De ez kevésbé fontos... Szeretném, ha ezt elfogadná tőlem! - próbálta a lány kezébe erőltetni a dobozkát. - Előbb még elolvasnám az olvasói leveleket! - lapozott hátra Imogen. - Már megint ez a Bledlow! Tudnám, kit érdekel a hozzászólása...?! - Vegyem úgy, hogy visszautasítja az ajándékomat? - Dehogyis! - hajította félre az újságot a lány, majd ugyanazon mozdulattal magához rántotta a fadobozt, és felcsapta a fedelét. Aztán hosszú percekig szólni sem tudott.
A fekete bársonyon felszikráztak a drágakövek. A zamari írásjelekkel ékes, színarany pecsétnyomó valósággal tündökölt a napfényben. - A Királynői Nagypecsét! - suttogta áhítattal. - Rutledge szemében volt annyira értékes, hogy meg akarjon ölni érte! - Ez mindvégig önnél volt? - ámuldozott Imogen. - De akkor miért hagyta, hogy szárnyra keljen a Rutledge Átokról szóló legenda? - Mert az én szememben a Királynői Nagypecsét is csupán csak egy tárgy. Ami a múlt árnyait idézi. - És miért akarja nekem adni? - Mert egyedül ön az, aki a múltam démonaitól megszabadíthat! - Lágyan végigsimított a lány arcán. - Egyetlenem, Anizamarám...! - Ó, Matthias! - Imogen elerőtlenedett ujjai hagyták a földre hullani a pecsétnyomót. - Ha tudná, mennyire szeretem önt! - Ezt persze örömmel hallom! - kapott Matthias a felbecsülhetetlen értékű műtárgy után, majd biztonságba helyezte az éjjeliszekrényen. - Már csak azért is, mert az én szerelmem is egyes-egyedül az öné! És ez így lesz, amíg világ a világ! - Esküdjön! - Esküszöm! Kőszívű Colchester még sosem szegte meg adott szavát.
