Amanda Stevens A BIRODALOM

Amanda Stevens

A BIRODALOM

A fordítás alapjául szolgáló mű Amanda Stevens: The Kingdom Copyright © Marylin Medlock Amann, 2012 All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B.V./S.á.r.l. Hungarian translation © Markwarth Zsófia, 2013 Minden jog fenntartva.

2

A történet szereplői kitalált alakok, csakúgy, mint a helyszínek és az események. Bármilyen egyezésük valóságos vagy halott személyekkel, intézményekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve.

3

1 A víz felől hűvös szellő fújdogált, bár a nap csak nemrég tért nyugovóra. Még mindig órák voltak hátra az alkonyaiig. Világunk és a túlvilág közötti tér néhány óra múlva eltűnik, de én máris éreztem a nyakamon kiütköző libabőrt, ami mindig valami természetelleneset sejtetett. Ellenálltam a kísértésnek, nem néztem hátra. A szellemekkel eltöltött hosszú évek fegyelemre neveltek. Eszemben sem volt ezekre a mohó és kapzsi élősködőkre reagálni, így hát inkább nekidőltem a korlátnak és meredten bámultam a zöldes tavat. A szemem sarkából azért a komp többi utasát is figyelemmel kísértem. A mellettem lévő pár bizalmas sugdolózása és halk kuncogása nem várt szomorúságot ébresztett bennem. Eszembe jutott John Devlin nyomozó, akit Charlestonban hagytam. Ezekben a percekben is minden bizonnyal éppen a munkahelyén tartózkodik; lelki szemeim előtt máris megjelent a kép, ahogy a boncolási jelentésekkel és bűnügyi fényképekkel teli, rendetlen íróasztala mögött ücsörög. Vajon eszébe jutok még? Nem mintha számítana. A nyomozót a halott felesége és kislánya kísértette, én pedig látom a szellemeket. Amíg a férfi a múlt rabja, én nem lehettem az élete része. Igyekeztem feledni Devlint és azt a szörnyű ajtót, amit az iránta táplált érzéseim nyitottak meg. Az utolsó találkozásunk után néhány hónappal az életem szép lassan visszatért a régi kerékvágásba. Legalábbis számomra normálisnak tűnt. Továbbra is láttam a szellemeket, de a sötét elemek – a Mások, ahogy apám nevezte őket – visszatértek alvilágukba, és reméltem, hogy ott is maradnak. Az emlékek még élénken éltek bennem. Devlin emléke, az áldozatok emléke, és egy gyilkos szellemé, aki célponttá tett. Tudtam, hogy bármennyire is küzdők ellenük, a rémálmok azonnal visszatérnek, amint lehunyom a szemem. Egyelőre az új életemre koncentráltam. Az új megbízatás izgalommal töltött el, alig vártam, hogy felfedhessem egy újabb sírkert történetét, és elmerüljek azoknak az életében, akik ott leltek 4

örök nyugalomra. Mindig is úgy véltem, hogy a sírkövek restaurálása jóval több a szemét és a gaz eltávolításánál. Helyreállítás. A nyakam egyre jobban bizsergett. Kis idő múlva hátranéztem az autókra. Az ezüstszínű terepjárómmal együtt összesen öt autó sorakozott a kompon. A másik terepjáró a turbékoló páré volt, a zöld egyterű egy szamárfüles könyvbe temetkezett középkorú nőé, a fakó piros terepjáró pedig egy kávét szürcsölgető idős férfié. Az ötödik egy veterán fekete sportautó volt. A koromfekete metálfényezés szabályosan vonzotta a tekintetem. Úgy csillogott a napfényben, akárcsak a kígyópikkelyek, látványától különös borzongás futott végig a gerincemen. A sötétített ablaküvegektől nem látszott az autó belseje, de szinte láttam magam előtt a sofőrt, ahogy türelmetlenül dobol ujjaival a kormányon, miközben a komp ráérősen halad a túloldali parton fekvő Asher Falls felé. Végső célállomásom, a Thorngate temető felé. Végigsimítottam a nyakamon, majd ismét a víz felé fordulva felelevenítettem a kutatásaim során összegyűjtött tudnivalókat. A délkarolinai Blue Ridge-hegység lábánál található Asher Falls egykor virágzó közösség volt, de a nyolcvanas évek közepén a város egyik legismertebb polgára, Pell Asher felettébb előnytelen üzletet kötött. Az állam víztározónak vásárolta meg a földterületet, majd a gát kinyitása után az egészet elárasztotta a víz, beleértve az Asher Fallshoz vezető főutat is. Az új autópálya-rendszer miatt eleve mellőzött város immár végleg feledésbe merült. Kizárólag komppal vagy kis földutakon lehetett megközelíteni, ezért a lakosság egyre fogyatkozott. Idővel Asher Falls is a haldokló közösségek számát gyarapította. Soha nem jártam a városban korábban, sőt, még a temetőt sem láttam. Egy Luna Kemper nevű ingatlanügynök kért fel a munkára mindenféle előzetes találkozó nélkül. A hölgy egyben a város könyvtárosa volt, emellett ő rendelkezett a Bátor Hőseink Lányai nevű helytörténeti társaság számára névtelenül beérkezett, a Thorngate temető felújítására szánt igencsak bőkezű adományok felett. Luna ajánlata nem is érkezhetett volna jobbkor. Új tervre és környezetváltozásra volt szükségem, így hát rögtön beleegyeztem. 5

A kikötőhöz érve a motorok elhallgattak, megálltunk. A partvonalon sorakozó magas fák árnyéka koromfeketére festette a vizet. A víz feneke nem látszott, de egy pillanatra megesküdtem volna, hogy láttam valamit – valakit – a víz felszíne alatt. Egy sápadt arcú lény nézett velem farkasszemet… A szívem majdnem kiugrott a helyéről, miközben a korláton áthajolva fürkésztem a fekete mélységet. Azok, akik nem rendelkeznek hozzám hasonló képességekkel, bizonyára a fények és az árnyak huncut játékának vélték volna a látottakat. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a komp sodrásában fedeztek volna fel egy hullát. Én azonnal egy túlvilági lényt sejtettem, és azon tűnődtem, vajon kit kísérthet ez az aranyhajú szellem a víz alatt. – Ha nem tévedek, ez az öné. Egy férfihang rántott vissza a korláttól; kelletlenül fordultam hátra. Rögtön tudtam, hogy a sportautó tulajdonosa az. Őt is és a kocsiját is sötét és titokzatos hangulat lengte körül. A férfit velem egyidősnek, huszonhét évesnek saccoltam, a szeme tele volt érzelemmel. Elég magas volt, bár Devlinnél azért alacsonyabb, és nem is volt annyira vékony. A kísértetek éveken át tartó látogatásától a karikás szemű nyomozó mindig komor volt, míg a mellettem álló idegen majd’ kicsattant az egészségtől, teste szikár, izmos és napbarnított volt. – Tessék? A férfi felém nyújtotta a karját, amiből először arra következtettem, hogy kezet akar velem fogni, de hirtelen kitárta a tenyerét, ahol megláttam a nyakláncomat. Azonnal a nyakamhoz kaptam. – Jaj! Biztos elszakadt. – Kivettem a láncot a kezéből, és megvizsgáltam a szemeket. Sértetlenek voltak, sőt, a csat még mindig össze volt kapcsolva. – Különös – suttogtam, majd feltettem a láncot. – Hol találta meg? – A földön hevert, a háta mögött. – Tekintete lejjebb vándorolt, amint a fényes kő elhelyezkedett a torkom alatti mélyedésben. Jéghideg érzés markolt a szívembe. Talán figyelmeztetés? 6

– Köszönöm! – mondtam feszélyezetten. – Szörnyű lett volna elveszíteni. – Érdekes darab – mondta az amulettet fürkészve. – Netán egy szerencsekő? – Bizony az. – A kő igazából annak a temetőnek a megszentelt földjéről származott, ahol az apám gondnokként dolgozott kislány koromban. Fogalmam sem volt, vajon a talizmán megőrizte-e Rosehill védelmező képességét, csak azt tudtam, hogy erősebbnek éreztem magam a kísértetekkel szemben, ha rajtam volt. Már éppen vissza akartam fordulni a vízhez, ám az idegen szemében rejlő titokzatos csillogás nem eresztett. – Minden rendben? – kérdezte a férfi váratlanul. – Igen, jól vagyok. Miért kérdi? A férfi a komp felé biccentett. – Amikor feljöttem a fedélzetre, teljesen áthajolt a korláton, aztán hirtelen megláttam az ékszert. Attól féltem, beugrik a vízbe. – Ja, arra gondol – mondtam a vállamat vonogatva. – Azt hittem, láttam valamit a vízben. Biztos csak egy árnyék volt. A szeme még jobban csillogott. – Én nem lennék abban olyan biztos. Meglepődne, ha tudná, mi minden rejlik a tó fenekén. Néha-néha feljönnek dolgok a víz felszínére. – Például? – Többnyire szemét. Üvegek, ruhadarabok. Egyszer láttam egy hintaszéket a partra sodródva. – De honnan jönnek? – Elárasztott házakból. – Ahogy a vizet fürkészte, megvizsgáltam az arcát és a késő délutáni napsütésben ragyogó sötét haját. Rézszínű tincsei meleg aurát kölcsönöztek személyének, mélyzöld szeméből azonban ridegség áradt. – A gát megépítése előtt a tó fele ekkora volt. A vízterület növekedésével rengeteg ingatlan tönkrement. – De hiszen az évekkel ezelőtt történt! Úgy érti, hogy a házak még 7

mindig odalent vannak? – Igyekeztem átlátni az algákon és a moszatokon, de nem jártam sikerrel. Még a korábban rám bámuló kísérteties arc is eltűnt. – Házak, autók… és egy régi temető. Hirtelen a férfira kaptam a tekintetemet. – Egy temető? – A Thorngate temető. Az Asher-kapzsiság újabb áldozata. – De én azt hittem… – Elbizonytalanodtam. Mindig kifogástalan munkát végeztem, de a víz alatti temetők helyreállítása nem épp a szakterületem. – A legutóbb friss képeket láttam Thorngate-ről. Nekem nagynak és száraznak tűnt. – Két Thorngate létezik – mondta a férfi. – Biztosíthatom róla, hogy az egyik ennek a tónak a fenekén pihen. – Ez hogy történhetett? – Az eredeti Thorngate-et ritkán használták. Szinte el is felejtették. Soha senki nem látogatta. Senki sem foglalkozott vele… míg meg nem jelent a víz. Döbbenten néztem az idegenre. – Úgy érti, nem távolították el a holtakat a tó kibővítése előtt? A férfit kirázta a hideg. – Később az emberek mindenféle dolgokat láttak. És hallottak. Megérintettem a nyakamban lógó medált. – Például? A férfi habozva nézte a vizet. – Ha megkeresi a tavat egy dél-karolinai térképen, akkor az Ashervíztározóra bukkan. Mi errefelé csak Harang-tónak hívjuk. – Miért? – Régen minden koporsón volt egy úgynevezett figyelmeztető. Az idő előtti temetés elkerülése érdekében lánccal harangokat erősítettek a sírokra. Azt mondják, hogy éjjel, a köd eljövetelével még mindig hallani a harangokat. – A férfi áthajolt a korláton. – A halottak odalent azt akarják, hogy emlékezzenek rájuk… mindörökké. 8

2 Borzongás futott végig a testemen, majd hirtelen csintalan fényre lettem figyelmes a férfi szemében. – Elnézést – mondta bűnbánóan mosolyogva. – Ez egy helyi legenda. Nem hagyhattam ki. – Szóval nem igaz? – Ó, a temető tényleg odalent van, ahogy néhány autó, ház és isten tudja még mi. Egyesek szerint koporsók is lebegtek a tó felszínén egyegy tomboló vihar után. De a harangok… – A férfi elhallgatott. – Figyeljen ide. Gyermekkorom óta a tónál horgászom, de még sosem hallottam őket. És mi van az arccal, amit a víz alatt láttam? Teljesen összezavarodtam. Valódi volt? A férfi átható tekintete elbizonytalanított, de nem tudtam, miért. Szeme sötét és titokzatos volt, akárcsak a Harang-tó feneke. Karjával a korlátra támaszkodott és előredőlt. Farmert és fekete, hosszú ujjú pulóvert viselt. Váratlan érzés ingerelte az idegvégződéseimet. Gyorsan elfordítottam a fejem, hiszen egy romantikus bonyodalom volt az utolsó, amire szükségem volt. Még mindig nem voltam túl Devlinen, talán nem is leszek soha, egy vonzó idegen pedig csak ideig-óráig tudná csillapítani a bennem tomboló vágyat. Azóta is sajog a szívem, amióta azon a bizonyos estén elhagytam a házát, amelyen a gyönyörű Mariamával osztozott egykor. – Szóval, mi hozta Asher Fallsba? – kérdezte az idegen. – Persze, ha nem bánja, hogy megkérdezem. Nem sok látogató téved ide, ahova a madár sem jár. A férfi hangja kellemesen csengett, de azért éreztem benne egy szikrányi gúnyt. – A Thorngate temető restaurálására kértek fel. Tudja, amelyik olyan nagy és száraz. A férfi nem válaszolt, és hallgatása azonnal felkeltette kósza 9

figyelmemet. Némán, csillogó szemmel bámult rám. Tekintete nem volt sem barátságos, sem kíváncsi, inkább csak haragos. Hirtelen minden érzés eltűnt a szeméből, de tudtam, hogy nem csak képzeltem az idegességét. Nem foglalkoztam vele különösebben. Sokszor ütköztem már ellenállásba. Az emberek gyakran lesznek paranoiásak a sírkertekkel kapcsolatban. Biztosítottam róla, hogy értem a dolgomat, és hogy Thorngate nagyon jó kezekben lesz. Később rájöttem, hogy ez talán annak a nőnek a dolga, aki felkért a munkára. Ő biztosan jobban ismeri a közösség hozzáállását, mint én. – Szóval azért van itt, hogy felújítsa Thorngate-et – motyogta a férfi. – Kinek az ötlete volt ez? – A kapcsolattartóm neve Luna Kemper. Ha kérdése van, azt javaslom, hozzá forduljon. – Ó, biztosan úgy lesz! – felelte a férfi halvány mosollyal az arcán. – Talán valami gond van? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. – Még nem, de attól tartok, lesz. Thorngate, a nagy és száraz Thorngate az Asher család temetője volt. Az eredeti sírkert elárasztása után a temetőt és a kiterjesztésére szánt területet a városnak adományozták. Sokakat még mindig erős szálak fűznek hozzá. – Az Asher család odaadta a családi temetőjét? Ez elég különös. Miért nem csak földet adományoztak az új temető számára? – Azért, mert erre volt szükség azok után, amit az öregember tett. – A zöld szempár elkomorodott. – Amolyan jóvátétel volt. Amúgy pedig, roppant ironikus, hogy a hivalkodó emlékművek és a családi síremlékek csupán arra szolgálnak, hogy még hangsúlyosabbá tegyék az Asher család és a többi ember között tátongó szakadékot. – Pell Asher még életben van? – Természetesen. Nagyon is. – Újabb érzelem csillant meg a férfi szemében, mielőtt a tóra irányította tekintetét. – Maga mit csinál Asher Fallsban? Persze, ha nem bánja, hogy 10

kíváncsiskodom – kérdeztem a korábbi kérdését felidézve. – Iszom – felelte. – És várok. – A tekintetétől újabb borzongás futott végig a hátamon. Volt valami a hangjában, valami sötét, ami elárasztott temetőkre és régen eltemetett titkokra utalt. El akartam fordulni, de a szeme teljesen megbabonázott. – Egyébként Thane Asher vagyok. Az összetöpörödött Asherbirodalom törvényes örököse, legalábbis addig, míg nagyapa át nem írja a végrendeletét. Ide-oda ugrál köztem és a nagybátyám közt. Ezen a héten én vagyok a kedvenc. Ha jövő csütörtök előtt beadja a kulcsot, nyertem. Erre nem igazán tudtam mit válaszolni, ezért inkább csak kezet nyújtottam. – Amelia Gray. – Örvendek. – A férfi megszorította a kezem. Tenyere meleg és sima volt, ellentétben az enyémmel, amelyen a sírok takarításától és a nehéz sírkövek emelgetésétől hemzsegtek a bőrkeményedések. Gondolataim ismét Devlinre terelődtek, és szinte éreztem a hátamon végigsikló hosszú, kecses ujjait. Gyorsan elfojtottam a borzongást és igyekeztem megszabadulni Thane Asher kézfogásától, de ő nem eresztett. Tekintetünk makacsul összeforrt egészen addig, míg a komp egy kisebb lökés kíséretében ki nem kötött. – Megérkeztünk – mondta vidáman. – íme Asher Falls. Üdv a birodalomban, Amelia Gray!

11

3 Az egyterű mögött partra szállva lehúzódtam az út szélére, hogy beindítsam a navigációs rendszert. Az ország közepe felé haladva a hűvös szél üde fenyőillatot fújt be az autóba a lehúzott ablakokon keresztül. A kánikula kitolódott szeptemberig; a méhbalzsam és a tisztesfű még mindig virágzott és levendulaszínbe öltöztette a réteket. A Piedmont szelíd dombjai felől gyönyörű vidék tárult elém, de a láncszerűen összekapcsolódó hegyek, a rejtélyes árnyak, valamint a zöldes-feketés bürök- és fenyőerdők meglehetősen idegenek voltak számomra. Szeretett otthonom, az állam nedves mocsarakkal és sós szellőkkel teli alsó része nagyon messzinek tűnt. Hangos motorhang rántott vissza a valóságba. A fekete sportautó elszáguldott mellettem, gyér porfelhőt és kipufogógázt hagyva maga után. Üdv a birodalomban!, suttogtam, miközben Thane Asher lassítás nélkül vett be egy éles kanyart. Igazán lenyűgöző volt a csikorgó fékekkel és csillogó metálfénnyel kísért vakmerő mutatvány. Az erős motor felbőgött, és az autónak már nyoma sem volt. A körülöttem lévő csend nehéznek és vészjóslónak tűnt, mintha sötét varázslat övezte volna. A visszapillantó tükörben megláttam a kompot, és felidéztem magamban a Charlestonba vezető utat. Devlinhez. Csakhogy most itt voltam, és nem volt visszaút. A sorsomba belenyugodva követtem a városba tartó Thane Ashert.

• A macskaköves utcákkal és új stílusú épületekkel büszkélkedő, spanyol mohával belepett, tölgyfákkal beárnyékolt Asher Falls egykor festői szépségű városnak számított. A látvány meglehetősen furcsa volt, és csupán második pillantásra tűntek fel a haldokló 12

közösség árulkodó jelei – a bedeszkázott ablakok, a leszakadt csatornák és a gyönyörű régi torony órájának mozdulatlan mutatói. A háztömbök körül autókázva egy teremtett lelket sem láttam. Ha itt-ott nem bukkantak volna fel járművek, azt hihettem volna, hogy lakatlan településen tartózkodom. Az utcák olyan némák voltak, mint a temetők, a kirakatok pedig fénytelenek és kihaltak. Az egész város elhagyatott volt. Beálltam egy parkolóba és kiszálltam az autóból. Luna e-mail-ben elküldte a címét, így gyerekjáték volt megtalálnom. Az ajtó zárva volt, és az ablakon keresztül sem láttam életjelt. Megkocogtattam az ablaküveget, vártam egy kicsit, majd elindultam a könyvtárba vezető másik ajtóhoz. A boltívekkel és oszlopokkal büszkélkedő háromszintes ház a kedvenc charlestoni épületeimre emlékeztetett. Egy tizenhat év körüli lány állt a pult mögött, könyveket szortírozva. Amint beléptem, felnézett, de sem egy mosollyal, sem egy üdvözléssel nem ajándékozott meg. Helyette inkább újra beletemetkezett a munkájába. Ezüstszőke bubifrizurája kiemelte hófehér arcát. Mielőtt a pulthoz sétáltam volna, kicsit ki akartam élvezni az ismerős könyvtárillatot. Mindig is imádtam a régi könyvek és papírok illatát, ezért akár órákat is szívesen eltöltöttem a dohos levéltárakban; az alapos kutatómunka nélkülözhetetlen egy temető sikeres felújításához. A megereszkedett könyvespolcokat és sötét falmélyedéseket vizsgálgatva jóleső izgalom borzongatta egész testemet; arra gondoltam, mi mindenre fogok rábukkanni – a könyvtárban és a Thorngate temetőben. A régi padló hangosan nyikorgott a bakancsom alatt, amikor odasétáltam a pulthoz. A szőke lány felnézett, de a fejét nem emelte fel. Szeme kristálykék volt, akárcsak a kékeszöld tavaszi égbolt. Nagyon vékony volt, de nem tűnt gyengének. Lényében volt egyfajta határozottság, ami meglehetősen szokatlan volt az ő korában. Továbbra sem szólt semmit, de én mégsem tartottam pimaszságnak a hallgatását. Inkább visszafogottnak és óvatosnak tűnt, mint aki túl sok időt tölt a saját kis világában.

13

– A nevem Amelia Gray. Luna Kemperhez jöttem, bizonyára már vár. A lány bólintott, majd letette a könyveket. Megfordult, odasétált egy zárt ajtóhoz, bekopogott és beosont. Néhány másodperc múlva visszajött és hívott, hogy kerüljem meg a pultot. Oldalra lépett, hogy beengedjen az ajtón, és ekkor vettem észre, hogy nem a szemembe, hanem a vállam fölé néz. Az a furcsa érzésem támadt, hogy ha követném a tekintetét, akkor sem látnék semmit. Ez igencsak nyugtalanító volt, hiszen általában én látok olyan dolgokat, amiket mások nem. Mielőtt komolyabban mérlegelhettem volna a lány különös viselkedését, Luna Kemper felpattant, elhessegetett egy gyönyörű szürke macskát, és az íróasztalát megkerülve felém sietett. Hirtelen vadvirágok illata töltötte meg a szobát, mintha Luna minden pórusából parfüm áradt volna. Az íróasztala sarkán egy vörös gyűszűvirágokkal teli váza állt – apám csak boszorkányharangoknak hívta őket –, de annak a virágnak nem volt ilyen erős illata. Luna a negyvenes évei elején járhatott; érzéki barna hajához ragyogó arcszín társult, szeme színe az esőfelhőket idézte. – Üdv, Amelia! Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. – A nő felém nyújtotta a kezét. Fekete szoknyát és levendulaszínű pulóvert viselt, nyakában egy hatalmas holdkő medál díszelgett. Kedves mosolya és barátságos modora igazán üdítő volt mogorva asszisztensnője után, aki majdnem ugyanolyan ruhát viselt, mint én – fekete pólót, farmert és egy vékony dzsekit. – Milyen volt az út? – kérdezte Luna formás csípőjét az asztalnak támasztva. – Remek. Régóta nem jártam errefelé. El is felejtettem, milyen gyönyörűek a dombok ebben az évszakban. – Ha javasolhatom, menj fel a vízeséshez, amikor lesz rá alkalmad. Szerintem az állam legszebb része, habár lehet, hogy kissé elfogult vagyok. Én ugyanis az előhegységekben születtem és nőttem fel. Anyám szerint képtelen vagyok létezni a hegyek és az erdők nélkül, pedig imádom a parton töltött spontán hétvégéket is. Az 14

unokatestvéremnek St. Helenában van háza. Arrafelé jártál már? – Nem, nem igazán. Túl sokat dolgozom. – Ez tetszik. Az üzlet nem sok időt hagy a szórakozásra. Nem is emlékszem, mikor nyaraltam utoljára. Talán majd jövő nyáron. .. – Luna hirtelen elhallgatott, majd az ajtónál ácsorgó szőke lányra kapta a tekintetét. – Sidra, ő itt Amelia Gray, a sírkőrestaurátor, akiről meséltem. Sidra Birch. Iskola után és néha hétvégéken is besegít a könyvtárban. Hátrapillantottam és bólintottam. – Helló, Sidra! A lány némán biccentett és olyan áthatóan fürkészett, hogy már-már kellemetlenül éreztem magam. Volt benne valami fura: ismerős és taszító is egyben. Mintha a sötét dolgok ismerője lett volna. Akárcsak én. Igyekeztem leplezni borzongásomat, és Lunához fordultam. – Biztos szeretnéd elfoglalni a szállásodat – mondta váratlanul. – Elintéztem, hogy Floyd Covey házában lakhass, amíg ő Floridában ápolja az édesanyját. Szegénynek combnyaktörése volt, úgyhogy Floyd néhány hónapig biztos nem jön haza… Mindketten az ajtó felől jövő hang irányába kaptuk a fejünket. Sidra rémült arckifejezéssel bámulta Lunát. – Mi a baj? – kérdezte Luna. – Miért küldöd oda?! – Miért ne? – kérdezett vissza Luna kissé idegesen. Sidra rám irányította kérdő tekintetét, majd félrenézett. – Mert hátborzongató az a hely. – Ugyan már! A ház a tó mellett fekszik, az elhelyezkedése pont tökéletes. Félúton van a város és a temető között – magyarázta Luna. – Szerintem nagyon jól fogod ott érezni magad. – Biztos vagyok benne. – Ugyanakkor képtelen voltam kiverni a fejemből Sidra megjegyzését és Thane Asher meséjét a Harang-tó nyughatatlan lelkeiről. 15

Luna felegyenesedett. – Érezd magad otthon, amíg elmegyek a kulcsért. Átnézzük a szerződéseket és az engedélyeket, aztán elviszlek a házhoz. Sidra időközben elhagyta a szobát, és biztos voltam benne, hogy máris ott tüsténkedik a pult mögött. Amikor Luna kiment, azon töprengtem, megkérdezzem-e a lánytól, hogy értette a Covey-házzal kapcsolatos megjegyzését. Végül úgy döntöttem, várok, és megnézem a saját szememmel. Unalmamban szétnéztem Luna irodájában. Tipikus eklektikus és túlzsúfolt szoba volt, pont olyan, amilyenekhez mindig is vonzódtam. Tele volt érdekes és szokatlan kincsekkel, a kézzel faragott íróasztaltól az ajtó fölött csüngő, sárgaréz hajóharangig. Eddig észre sem vettem a harangot, de most felfigyeltem valami másra is. Egy másik keskeny, boltíves ajtóra, rajta egy díszes kulcslyukkal. Vajon hová vezet? Lassan körbejártam a szobát és megcsodáltam a mahagóniszekrényben lévő csecsebecséket: a kis üvegfigurákat, az antik zsebórákat, köveket és kagylókat, illetve a különös formájú késeket. A falakon bekeretezett, többnyire helyi történelmi épületeket ábrázoló fényképek lógtak, de engem az emberekről készült képek sokkal jobban érdekeltek. Azok közül is az egyik különösen felkeltette a figyelmemet. Három fiatal nő összefont karral és ábrándozó tekintettel nézett bele a fényképezőgépbe. Felismertem a kamaszkorú Lunát, az egyik lány pedig kísértetiesen hasonlított Sidrára, de tudtam, hogy ő nem lehet a képen. Legalább huszonöt év volt közöttük, ráadásul a frizurájuk és a ruhájuk is a nyolcvanas éveket idézte. Sidra akkor még meg sem született. Az árnyékos háttérben egy negyedik lány ácsorgott, hullámos haja csak úgy lobogott a szélben. Komor arcát látva összeszorult a szívem, alig kaptam levegőt, és képtelen voltam levenni a szemem szikrázó tekintetéről. – Minden rendben? Sidra hangja megtörte a köztem és a fénykép között lévő varázst, hirtelen hátráltam egy lépést. Megfordultam és láttam, hogy az ajtóból 16

figyel. Az ablakból beszűrődő fények beragyogták a hajában lévő ezüstös tincseket, és sápadt bőrét látva megfordult a fejemben, hogy talán egy kísértettel állok szemben. Már korábban is becsaptak, ugye; de miután Luna is képes volt vele kapcsolatot teremteni, ennek elég kicsi volt a valószínűsége. – Miért bámul így rám? – kérdezte mogorván. – Bámultalak? Bocsánat. – Szerencsére sikerült megőriznem a nyugalmamat. – Éppen azon tűnődtem, mennyire hasonlítasz a fényképen lévő lányra. Sidra odajött mellém. – Ő az anyám, Bryn – mondta, majd az édesanyja jobb oldalán lévő vörös hajú nőre mutatott. – Ő Catrice, Lunát pedig már ismeri. A legjobb barátnők voltak a középiskolában. Sőt, még mindig azok, azt hiszem. – Mindhárman Asher Fallsban élnek? A lány habozott. – Hallotta, mit mondott Luna. Képtelen lenne a hegyek nélkül élni. Az anyám úgyszintén, azt hiszem. Egyikük sem bírná sokáig a való világban. – Ez itt nem a való világ? – Istenem, remélem, nem – felelte megborzongva. – Nem szeretsz itt lenni? – Itt? Ez a hely egy igazi kísértetváros – válaszolta, és a hangjától engem is kirázott a hideg. – Lunának mégis sikerül elfoglalnia magát. – Igen, Luna egy roppant elfoglalt nő. Mindketten a fényképet fürkésztük, és még az üvegben is jól láttam Sidra fehér arcát. – Tetszik a neve – mondtam. – Szokatlan, de illik hozzá. És a te neved sem szokványos. – Miatta neveztek el így. A Sidra csillagot, a Luna holdat jelent, ezért… – Megvonta a vállát. – Elég giccses, de mindig is odavoltak a 17

misztikus dolgokért. – Ki a negyedik lány? Hallottam, hogy eláll a lélegzete, és láttam, hogy egy erős érzelem keríti a hatalmába – a szeme elkerekedett, a kezét a szívére tette majd nyelt egyet és megpróbálta összeszedni magát. – Milyen lány? – kérdezte halkan. – A háttérben. Ő. – Egyik ujjamat az üvegre tapasztottam, mire kellemetlen érzés fogott el. Sidra nem szólt semmit. A csendben ismét meghallottam a harangot, de olyan halkan, hogy azt hittem, csak képzelem. – Senki más nincs a képen – felelte. – Nem tudom, miről beszél. Tisztán láttam a kép hátterében a dühös arcot, de hirtelen megértettem. Akárki is volt az, már rég halott volt a fénykép készítésekor. A fotós lencsevégre kapott egy kísértetet. A legtisztább felvétel volt, amit valaha is láttam. De… ha csak én láttam szellemeket, akkor Sidra miért lett olyan ideges? – Az csak egy árnyék, vagy a fény játéka – mondta. – Senki más nincs a képen. Tekintetünk összetalálkozott, és bólintottam. – Igen, az lehet – mondtam egyetértően, miközben jéghideg ujjak zongoráztak le-fel a gerincemen.

18

4 Kicsivel később Luna városon át haladó Volvóját követtem, és folyamatosan Sidra arckifejezése járt a fejemben. Mindig is úgy tudtam, hogy a szellemlátó képességem felettébb ritka adomány, sőt, apa figyelmeztetései is megerősítettek ebben, ezért meglehetősen magányos életet éltem. Nem voltak közeli és bizalmas barátaim, kizárólag apával osztottam meg a titkomat. Életem nagy részét a sírkertek oltalmazó és elszigetelt birodalmában töltöttem, ahol sajnos gyakran kibírhatatlanul magányosnak éreztem magam. Most azonban felmerült bennem, hogy talán Sidra is látja a kísérteteket, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy örülök ennek. A kísértetek súlyos terhet rónak az emberre. Senkinek sem kívánnék efféle misztikus ajándékot. Emlékszem az első találkozásomra. Pontosan emlékszem arra a bizonyos alkonyatra… A rosehilli temető fái között fénylő aurára, és arra, ahogy az öreg férfi alakja egyre jobban kitisztult a halványodó fényben. Ösztönösen tudtam, hogy szellem, de akkor közel sem féltem annyira, mint amikor apa leült velem szemben és elmagyarázta a képességünket. Nem mindenki látja őket, mondta, és nagyon fontos, hogy ne leplezzük le magunkat. A kísértetek komoly veszélyt jelentenek a hozzánk hasonló emberekre, hiszen számukra az elismerés a legfontosabb, hogy újra a világunk részének érezhessék magukat. Földi jelenlétük fenntartása érdekében parazitaként tapadnak az energiát és meleget termelő élőlényekre, akárcsak a vérszívó vámpírok. Apa rengeteg időt áldozott arra, hogy megtanítson rá, hogyan védekezhetek a kísértetek ellen. Felsorolt néhány szabályt, és én mindig is ezek szerint éltem az életem: sosem veszek tudomást a halálról, sosem térek le a megszentelt földről, sosem kerülök kapcsolatba olyan emberekkel, akiket kísértenek, és sosem hívom ki magam ellen a sorsot. De megismertem John Devlint. Teljesen belehabarodtam, és menthetetlenül elvesztettem a fejem. Beengedtem a szellemeit a 19

világomba, letértem a megszentelt földről; a gyengeségem miatt, a köztünk lévő szenvedély miatt pedig kinyílt egy ajtó. Bárcsak hallgattam volna apára! Bárcsak betartottam volna a szabályait! De nem voltam elég óvatos, és most nem tudom semmissé tenni azt, amit a Devlin házából való menekülés éjszakáján láttam. Még mindig ő volt a gyengém, és ha egyáltalán tanultam bármit is az elmúlt hónapok során, akkor annyit biztos, hogy fel kell vérteznem magam ellene… és a kísértetei ellen. Bármi áron. A Volvo mögött gurulva a szemem sarkából egyszer csak megpillantottam egy koromfekete, klasszikus stílusú járművet. Thane Asher autója a Félhold nevű kocsma előtt állt, és erről rögtön eszembe jutott, amit a kompon mondott. Iszom. És várok. Szörnyen lehangolónak tűnt, de végül is nem ismertem sem a családját, sem a hátterét, és egyébként sem az én dolgom volt ítélkezni. Amikor a kocsma már csak a visszapillantómban látszott, az elém táruló látványra koncentrálva igyekeztem kiűzni a gondolataimból Thane Ashert és Devlint. Az erdő által határolt út elkeskenyedett, és a csiricsáré házak szép lassan elfogytak. Most először nem láttam emberre utaló nyomokat, kivéve egy elhagyatott gabonasilót és egy roskadozó pajtát. Letekertem az ablakot, mire enyhe, de erőszakos penész- és komposztszag szivárgott be az autóba. Luna hirtelen balra fordult, egy ösvényre, amely az erdőbe vezetett. Ahogy a fák ritkábbak lettek, megláttam egy háztetőt. Egy pillanattal később már le is parkoltam Luna autója mellett, kiszálltam a kocsimból, és kíváncsian fürkésztem a ház ívelt ablakait és meredek homlokzatát. Luna a tornácon várt rám, kezében a kulcsokat szorongatva, de én csak szép komótosan csatlakoztam hozzá. Kicsit ismerkedni akartam a környezettel. Hagytam, hogy a csend a magáévá tegyen. Fák és hegyek oltalmaztak minket a távolból, de se madárcsicsergést, se lépteket nem hallottam. Igazából semmit sem hallottam, csupán a falevelekkel táncoló lágy szellő suttogását. Visszafordultam Lunához. Különös tekintettel fürkészett, és közben a nyakában lógó holdkő medált simogatta. Elgondolkodva nézett, 20

mintha próbált volna megérteni. – Nos? – kérdezte az egyik korlátnak dőlve. – Mit gondolsz a helyről? – Nagyon csendes. Luna ábrándosán nézett fel az égre. – Ezt szeretem benne. Hangja kissé fátyolosán csengett. Hirtelen egész másnak tűnt. Nem, nem is másnak, helyesbítettem. Inkább… többnek. Az alakja teltebbnek, a bőre hamvasabbnak, a frizurája pedig sokkal rendezettebbnek látszott, mintha a kocsiban megfésülködött volna. Szemének csillogása, ajkának titokzatos íve és érzékisége mintha felerősödött volna a természetben. Hirtelen eszembe jutott az irodájában lévő fénykép, és a háttérben leselkedő dühös tekintet. A házhoz fordulva ismét meghallottam a fák között susogó szellőt. – Ez az épület korábban templom volt? Luna döbbenten kapta fel a fejét. – Ezt meg honnan tudtad? – Az építési stílusból. Gótikus, nem igaz? Tizenkilencedik századi kisebb templomokra jellemző. – Kissé meglepődtem átmeneti szállásomat látva. A templomok megszentelt földje és néhány temető védelmet nyújtott a kísértetek ellen. De vajon honnan tudta ezt Luna Kemper? – Mi történt vele? – kérdeztem. Elhomályosult tekintete még kíváncsibbá tett. – Semmi különös. A gyülekezet addig csökkent, míg ésszerűbbnek tűnt, hogy Woodberry egyik legnagyobb templomához csatlakozzon. A hely évekig üresen állt, míg Floyd Covey meg nem vásárolta és fel nem újította. Tele van modern szerkentyűkkel. Biztos vagyok benne, hogy… otthonosan fogod érezni magad benne. Kissé habozva követtem a házba belépő Lunát. A küszöbön megálltam egy pillanatra, hogy átjárjon a szent hely békéje. Lehet, hogy otthonos, de még fontosabb, hogy megvédjen a szellemektől. 21

Ismét felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért éppen ezt a helyet választotta nekem. – A telefonban említettél valamit egy névtelen adományozóról – hoztam fel, amíg ő kecsesen besétált a szobába, mintha az ívelt ablakokon bekandikáló késő délutáni napfényben fürdőzött volna. Az irodájában lévő szürke macskára emlékeztetett – simulékony, egzotikus és kissé gőgös volt. – Csak azon tűnődtem, mennyire szólt bele az a személy a dolgokba. Nem én vagyok az egyetlen sírkőrestaurátor az államban. Te akartad vagy az adományozó, hogy én legyek az? Luna elmosolyodott. – Számít ez? – Gondolom, nem. Csak kíváncsi vagyok a részletekre. – Nincs itt semmi titok. Tényleg olyan egyszerű, ahogy elmagyaráztam – mondta. – És ez a ház… ez is a te ötleted volt? – Asher Fallsban én vagyok az egyetlen ingatlanügynök. Ki ismerné nálam jobban az ingatlanokat? De ha elégedetlen vagy a szállással… – Nem, nem erről van szó. A hely tökéletes. Luna elmosolyodott. – Akkor hadd mutassam meg a többi részét is! Ismét szófogadóan követtem. A hálószobák és a fürdőszoba a ház egyik oldalán helyezkedtek el, míg a nappali és a hatalmas étkezővel egybekötött konyha a másik oldalán. A ház végében egy tetővel védett veranda terült el; már el is határoztam, hogy ott fogom elfogyasztani a reggeli teámat, a napfelkeltében gyönyörködve. Egy kikövezett ösvényen lesétáltunk a vízhez és végigballagtunk a privát mólón. Ahogy a fák közül kikandikált a nap, ismerős érzés lett rajtam úrrá, az alkonyat kísérteties előjele. A tér kezdett elvékonyodni. Nemsokára előmerészkednek a szellemek. A móló végénél egy hajó himbálódzott a vízen, de más mozgást nem észleltem. A fény és a sötétség közötti pillanatban az éj teremtményei még nem bújtak elő. 22

Kezdett hűvösre fordulni az idő, szerencse, hogy nálam volt a dzsekim. Hirtelen megláttam valamit a vízen; először azt hittem, szellem, de megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy csak a saját tükörképemmel nézek farkasszemet. Éppen mondani akartam valamit Lunának, de gyorsan meggondoltam magam, amikor a szemem sarkából megláttam valamit. Egy lesoványodott barna kutya – részben német juhász – állt a famóló végén, és meredten bámult minket. Az állat olyannyira csont és bőr volt, hogy még az ápolatlan szőrzetén keresztül is kitüremkedtek a bordái. Ennél már csak torzsága volt megrázóbb. Hiányoztak a fülei, a pofája pedig telis-tele volt sebhelyekkel. – Mi történt a szerencsétlen kutya fejével?! – Próbáltam halkan beszélni, nehogy elijesszem, de Luna hirtelen mozdulatától máris összerezzent. A nő undorodva fürkészte. – Biztos edzőkutya volt. – Tessék? – Hallottál már a kutyaviadalokról? Abban a pillanatban felfordult a gyomrom. – Tudom, hogy illegális. És mélyen elítélem. Luna bólintott. – Az edzőkutyáknak levágják a fülét, hogy kerüljék a felesleges sérüléseket, a szájukat pedig bekötik dróttal, hogy ne tudják megharapni a harci kutyákat. Amikor már nem kellenek, egyszerűen szélnek eresztik őket. Kimondhatatlan haragra lobbantam. – Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?! – Ez nem Charleston – figyelmeztetett Luna. – Sok mindent fogsz még itt látni, amit nem értesz meg. – Ezen mit kell érteni? – kérdeztem felháborodva. – Valaki megkínozta a kutyáját, ezért azonnal állatorvoshoz kell vinnünk. – Állatorvoshoz? Az kilométerekre van innen. A legjobb, ha békén 23

hagyjuk. Úgyis visszamegy majd az erdőbe. – De segítségre van szüksége! – Elindultam felé, mire Luna megragadta a karomat. – Én nem tenném. Bizonyára vad. – Dehogy vad, inkább éhes! – Az istenért, nehogy megetesd azt a lényt! Luna vehemenciája őszintén meglepett, és dühtől vöröslő arccal bámultam rá. Mielőtt megállíthattam volna, hangosan tapsolni kezdett, hogy elijessze a szegény kutyát. – Tűnj innen! Gyerünk, tűnés! – Ne csináld! Ezúttal én kaptam el az ő karját, mire szikrázó szemmel megpördült. Meredten néztük egymást, gyűlölködő arckifejezése a csontomig hatolt. Majdnem hátrébb léptem egy lépést, de aztán meggondoltam magam. Továbbra sem vettük le egymásról a tekintetünket, majd Luna arca olyan hirtelen kisimult, hogy egy pillanatra azt hittem, meg sem történt az egész. – Errefelé sok a kóbor állat – mondta sajnálkozva. – Nem etetheted mindegyiküket, és azt sem engedheted meg magadnak, hogy túlságosan a szívedre vedd a sorsukat. Talán majd a saját károdon megtanulod. Erre inkább nem is válaszoltam. A kutya addigra már az erdő szélén állt, és a sötétből kukucskált óvatosan. Egy ideig még figyelt minket, majd eltűnt a fák között. Luna ránézett az órájára. – Vissza kell mennem a városba. Este lesz egy megbeszélésem. Megkerültük a házat és az autófelhajtóhoz sétáltunk. – Ha bármire szükséged van, tudod a számomat. – Luna kinyitotta a kocsi ajtaját és már alig várta, hogy elindulhasson. –A legközelebbi szomszédod Tilithia Pattershaw, de mindenki csak Tillynek hívja. Ő vigyáz a helyre, amíg Floyd távol van. Tegnap megkértem, hogy 24

takarítsa ki a házat, és hagyott neked némi ennivalót is a hűtőben. Az ösvény végén lakik – mondta az erdő felé mutatva. – Lehet, hogy nemsokára benéz hozzád. Ne ijedj meg tőle, kissé furcsa, de jó szándékú. – Alig várom, hogy megismerhessem. Luna mosolyogva fürkészte a fákat. – Ó, csak akkor láthatod Tillyt, ha ő is készen áll rá. Követtem Luna tekintetét. Vajon most is itt van valahol?, töprengtem. – A temető körülbelül másfél kilométerre van, az út felső végén – mondta Luna. – Az első kanyar után van egy leágazás. Észre fogod venni. – Köszönöm. Azzal beült az autóba, beindította a motort, és integetve elhajtott. A motorzúgás hangja egyre távolodott, a csend egyre mélyebb lett, én pedig folytattam a fák mustrálását.

25

5 Miután Luna elment, bevittem a táskáimat a házba, majd még egyszer visszamentem az autóhoz, hogy megnézzem, nem maradt-e kint valami. Mikor elindultam a házhoz, ismét éreztem azt a vészjósló bizsergést. Hát persze: bealkonyodott. Az este csendes volt, de nem néma. A tó felől egy búvármadár trillázott, a távolban pedig egy kutya kísérteties vonyítása hallatszott. Eszembe jutott az állat, amelyik korábban az erdőből lopakodott elő. Vajon hol lehet? Egyenesen a hálószobába mentem, kipakoltam a ruháimat és a tisztálkodószereimet, aztán újra körbejártam a ház minden zugát és ellenőriztem, zárva vannak-e az ajtók és az ablakok. Felfedezőutam a konyhában ért véget, ahol megnéztem, mi finomat hagyott Tilly Pattershaw a hűtőben. Beleszagoltam a fóliával fedett tűzálló tálban lévő raguba, majd fintorogva visszatettem az egészet a helyére. Szerencsére az egyik fiókban volt elegendő friss zöldség, amiből gyorsan összedobhattam egy salátát, majd a tóra néző kisebb asztalhoz leülve elfogyasztottam a vacsorámat. Az erdőt, sőt, a Luna által említett, Tilly házához vezető ösvényt is jól láttam onnan. Az ösvény fölötti, alacsonyan lelógó ágak mozgása felkeltette a figyelmemet, miközben a fejbőröm figyelmeztetően bizseregni kezdett. Nem láttam semmi különöset, de úgy éreztem, valami van odakint. Tilly? Nem akartam egyenesen az erdőbe bámulni, mert lehet, hogy a bámészkodó egy másik világból származik. Így hát úgy tettem, mintha a vízen csillogó fénysugarakat csodálnám, miközben az erdőt fürkésztem. Néhány másodperc múlva különvált egy árnyék a fáktól, és célirányosan a ház felé igyekezett. A szívem vadul kalapált, míg rá nem jöttem, hogy a megkínzott kutya az. Bizonyára bemenekült az erdőbe, majd türelmesen megvárta Luna távozását, és csak azután tért vissza a házhoz. A földet szimatolta és feltúrta a lehullott faleveleket, majd miután nem talált semmi érdekeset, tovább folytatta útját. Még a gyér fényben is jól láttam kidudorodó bordáit, megcsonkított fejét és pofáját. Az átélt 26

borzalmak ellenére méltósággal lépkedett felém. Felálltam és újra átkutattam a hűtőt, majd beleöntöttem egy tálba némi ragut és rizst, és gyorsan kimentem a ház elé. Óvatosan lementem a lépcsőn a sötétben, és letettem a tálat a tornác és a fekvő kutyus közé. Addig nem mozdult, amíg vissza nem mentem az ajtóhoz, majd hirtelen felállt, hogy megszaglássza a tál tartalmát. Egy pillanat alatt eltüntette az ételt és tisztára nyalta a tálat, majd sötét, tiszta szemével szelíden bámult rám. Fittyet hányva a veszélyre, kinyitottam az ajtót és lementem a lépcsőn. A kutyus ránézett az üres tálra, nyüszített egyet, majd odajött, hogy megszagoljon. Megvakargattam a füle helyén lévő csonk mögött, majd sebhelyes orra alá tettem a kezem. Újra nyüszített, de ezúttal sokkal elégedettebben, miközben végigsimítottam az oldalát. – Még mindig éhes vagy? Ne aggódj, van ott még, ahonnan ez jött. De várnod kellene egy kicsit, nehogy rosszul legyél. Holnap bemegyek a városba és hozok neked igazi ennivalót. Orra hűvös és nedves volt. – Mi lehet a neved? Van egyáltalán neved? Nekem olyan Angusnak tűnsz. Erős vagy és nemes. Angus. Szerintem jól hangzik. Addig csacsogtam neki, míg kényelmesen el nem helyezkedett a lábam mellett; le kellett hajolnom, hogy megsimogassam. Sokáig úgy maradtunk, majd hirtelen ideges lett. Felállt a hátán a szőrzet és mély, fenyegető morgást hallatott. Tovább simogattam, amikor óvatosan felállt és a tó felé fordította a fejét. Először nem láttam semmit, de hamarosan a saját hajam is égnek állt, amikor a szemem alkalmazkodott a sötéthez. A móló végén állt egy lány; áttetsző alakja úgy hullámzott, mint nád a folyóban. Rezzenéstelen arccal néztem, pedig a szívem már a torkomban dobogott. Valahogy sikerült megnyugtatnom a kutyát, aki továbbra is vicsorgó foggal figyelte a vizet. A házi- és a vadon élő állatok nemcsak látják, hanem érzik is a szellemeket. Ez volt az egyik oka, amiért apa nem engedte, hogy háziállatom legyen. Így is nehéz volt elsajátítani a kísértetek figyelmen kívül hagyását, nem hiányzott 27

még egy állat reakciója is. – Mi a baj? – kérdeztem Angust. – Csak nem félsz a sötéttől? Nincs ott semmi, csak néhány mókus és nyuszi, és talán egy-két oposszum. És egy kísértet. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy nagyon fiatalon halt meg. Hosszú, hullámos hajával egy nem létező szellő játszadozott a válla felett, koromfekete ruhája túlságosan szigorú volt karcsú alakjához. Ennek ellenére pontosan olyan volt, mint egy szellem – múlandó és bájos, fizikai gyötrelemnek nyoma sem volt rajta. Hirtelen felém fordította halott tekintetét. Nem néztem rá, de éreztem. Olyan volt, mint egy parancs: Nézz rám! Ez elég hihetetlennek tűnt, hiszen nem tudhatta, hogy figyelem. Nem akartam leleplezni magam. Mégis, mintha egy homályos csáp tapogatózott volna a fejemben. Még Devlin szellemeivel kapcsolatban sem éreztem soha ehhez hasonlót. Shani, a gyermek kísértete legalább kétszer vette fel velem a kapcsolatot, Mariama szelleme pedig Devlin házában akart manipulálni. Ám ehhez hasonló még soha nem fordult elő velem. Nem birtokolni akart, hanem egy furcsa, telepatikus kapocs kötött össze bennünket, és én éreztem a szellem zavarodottságát. Ez őszintén megrémített, és minden akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy ne ugorjak fel és rohanjak be a házba. De nem ment el az eszem. A legveszélyesebb az lett volna, ha tudomást veszek a halál jelenlétéről. Időközben Angus reszkető testtel telepedett be közém és a kísértet közé. Erősnek és nemesnek látszott. Ha egész életemben ismertem volna, akkor sem tudtam volna jobban szeretni abban a pillanatban. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben behúzott farokkal menekült volna az erdőbe. – Jó fiú – suttogtam. Könnyed szellő suhant át a levelek között, és a fák halk suttogásba kezdtek: Ki vagy? Miért vagy itt? Hirtelen felpattantam, hogy bemenjek a házba; a kísértet még mindig a móló végéből bámult rám. Angus felnyüszített, ezért ki nyitottam a szúnyoghálót, hogy feljöhessen a tornácra. Be akartam 28

zárni az ajtót, amikor egy újabb szellő suhant át a fák között: Tényleg te vagy az?

• Amióta csak az eszemet tudom, a szellemek mindig is részesei voltak az életemnek. Apa vasárnap délutánonként kivitt a temetőbe, ahol az alkonyat beköszöntéig letakarítottuk a sírokat és megvártuk, míg a ködfátyol leereszkedésével előbújtak a szellemek. Először nem rajongtam a kiruccanásokért, de idővel rájöttem, hogy apa azt próbálja megtanítani nekem, hogyan éljek együtt a képességemmel. Egy idő után olyannyira hozzászoktam a lebegő kísértetekhez, hogy akkor sem reagáltam rájuk, ha megéreztem a hátamon bizsergető leheletüket, vagy a hajamban turkáló jeges ujjaikat. Sőt, közöttük sétálgattam anélkül, hogy lelepleztem volna magam. Majd jött Devlin, és apa szabályai nem tudtak tovább megvédeni; a szellemek lerombolták a védelmemet. Most egy újabb fantom lépett be a világomba, és lehetővé tette, hogy érezzem a zavarodottságát, ahogy ő is érezte az enyémet. Ez az ösztönös kapcsolat teljesen új és ijesztő volt számomra, mivel nemcsak a fizikai reakciómra, hanem a gondolataimra is ügyelnem kellett. Legközelebb mit kell majd megvédenem… a lelkemet? Aznap este sokáig fent voltam még, miközben életem legfontosabb kérdésein töprengtem. Sosem tudtam, hol a helyem: ebben a világban vagy egy másikban; bizonyára egy nagyobb cél érdekében kaptam ezt a képességet. Apa nem tudta a választ, és egyébként sem beszélt szívesen a szellemekről. Azt mondta, ez a mi titkunk. A mi keresztünk. És még anyának sem mondhatjuk el soha. Úgysem értené meg. Így visszatekintve már látom, milyen egyszerűen leszerelt… a szellemekkel, a születésemmel, és mindennel kapcsolatban. Csupán néhány napos voltam, amikor anyával örökbe fogadtak, de máig nem tudom, miért éppen hozzájuk kerültem, és kik a vér szerinti szüleim. 29

A kérdéseim csak bizonytalanságokba ütköztek, és ez annyira kellemetlen volt, hogy végül abbahagytam a kérdezősködést. Tudtam, hogy bizonyos dolgokat nem árultak el. Főleg apa. Sosem említette a láthatatlan szellemek – a Mások – birodalmát, míg túl késő nem lett, míg bele nem habarodtam Devlinbe. Azon tűnődtem, vajon miket hallgathatott még el. Miféle szörnyűségek várnak még rám? Gondolataim összevissza kavarogtak. Végül sikerült elaludnom, de nem sokkal később harangszóra riadtam fel. Félálomban azon töprengtem, hogy a halk csilingelést talán az erdőben suhanó szél adja – például Tilly Pattershaw háza tájékán. Csakhogy minden egyes kongás egyedi volt. A cseppet sem fülbemászó hang rendszertelen és diszharmonikus volt, sőt, már-már dühösnek tűnt. Felkeltem és mezítláb végigsétáltam a sötét házban, kész szerencse, hogy korábban olyan alaposan megismerkedtem a helyiségekkel. Szobáról szobára jártam, és csak a holdfény adott némi világosságot. A konyhaablakból kinéztem a hátsó verandára, ahol Angust hagytam. Ő is felébredt a harangokra, vagy ki tudja, mire. Közvetlenül az ajtó előtt feküdt; úgy tűnt, mintha egy kísértet bámult volna be az ablakon. A kutya megemelte torz fejét, és végignézett az udvaron meg a tóhoz vezető kikövezett úton. Sűrű köd nehezedett a vízre. Vagy talán az alvilágból szállt fel? A harangok hangjai belevesztek a félhomályba, már alig hallottam őket. Csupán egyszer-egyszer csilingeltek még, aztán végleg elhallgattak. Borzongva álltam a megszentelt földön, és a tavat figyeltem. Az éjszaka nagyon csendes volt, de egy leheletnyi szellő felkavarta a ködöt. A kavargó párában mintha egy emberi alakot, egy nyugtalanul kavargó lelket láttam volna. Ekkor jöttem rá, hogy a víz alatti temető pont a küszöböm előtt hever.

30

6 Amikor másnap hajnalban felébredtem, aranyló aura lebegett a horizont felett. Ha az alkonyat a félelmeimet táplálta, akkor a pirkadat némi megkönnyebbülést hozott, mert az egész napomat szellemek nélkül tölthettem el. Gyorsan lezuhanyoztam, majd egy csésze tea társaságában kiültem a tornácra, hogy megcsodáljam a felkelő napot. A fák csúcsát ködfoszlányok díszítették, de a pára nagyja már összeolvadt a tóval. A levegő friss volt és tiszta, akárcsak a frissen mosott ruhák, és most először éreztem, hogy az ősz elkerülhetetlenül közeledik. Éjszaka bíborvörös és arany szín társult az erdő méregzöld fátylához. A maradék raguval lecsalogattam Angust a verandáról, hagytam, hadd élvezze a reggelijét, majd összepakoltam a felszerelésemet és elindultam a temetőbe. Olyan korán volt, hogy az egész út az enyém volt. Habár úgy hallottam, hogy arrafelé sosincs tumultus. A városhoz hasonlóan a vidék is elhagyatottnak tűnt, de azért nem voltam teljesen egyedül. Ahogy letekertem az ablakot, égő fa illata szállt fel valakinek a kéményéből. Micsoda gyönyörű nap! Eszemben sem volt elrontani a kedvem holmi éjszakai gondolatokkal. Az új feladat megújulást kívánt. Eljött a restaurálás ideje! Ahogy elhagytam az első kanyart, rögtön megláttam a leágazást. A temető egy meredek és göröngyös dombon helyezkedett el, félig benőve örökzöld cédrusokkal, amelyeket fűszeres illatuknak köszönhetően gyakran használtak koporsók és máglyák közelében. A sűrű lombozató fák miatt a nap szinte egyáltalán nem sütötte a sírkertet, de egy-egy fénysugár azért sikeresen átkandikált a lombokon, csak hogy elvakítson. Olyan lassan araszoltam, hogy még egy ugrándozó nyulat sem ütöttem volna el. Az erdőség tele volt vadon élő állatokkal. Még egy rókát is láttam átsurranni két bürök között, és amikor a bejárat elé értem, lágyan trillázó rigók hangja töltötte be a környéket. A mobilommal, a kamerámmal és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve kiszálltam az autóból. Egy kapuval találtam magam szembe; tárva31

nyitva állt. Luna mondta, hogy sötétedés után bezárják a temetőt, de úgy tűnt, már senki sem vesződött ezzel. Mindenesetre kaptam tőle mindenféle engedélyt, ha netán valakinek szemet szúrna a jelenlétem. Azon tűnődtem, vajon hallott-e elégedetlenkedőket a restaurálással kapcsolatban. Thane Asher mindenesetre várható gondokra utalt. Becsuktam magam mögött a kaput és körbenéztem. Thorngate nyilvános temetőnek kicsi, családi sírkertnek túl nagy volt. Könnyedén észre lehetett venni a kettő közötti különbséget. A kapu melletti terepet elegyengették, a sírköveket a földdel egy síkban helyezték el, hogy a fűnyírás ne okozzon gondot. A parcellák között nem voltak sem kerítések, sem falak, és a sírkövek is viszonylag egyszerű díszítéssel készültek. Egyes sírhalmokon azért láttam néhány személyes emléket. A temető modern és helytakarékos volt, nem sokban hasonlított régi kedvenc sírkertjeimhez. Az eredeti családi terület fényűző volt és gótikus, egyértelműen látszott rajta a viktoriánus romantika, a halál és a melankólia hatása. Első teendőm az volt, hogy végigjártam a temetőt és feljegyeztem a jellegzetességeket és az eltéréseket, amelyeknek szerepelniük kellett az új térképen. A sírok között sétálgatva felfigyeltem néhány gyakori névre, mint a Birch és a Kemper. Még egy friss sírhalom is díszelgett a kerítés mellett. A szemetet kupacba rendezték és elfonnyadt virágokkal fedték be. Ahogy átmentem az Asher-részleghez vezető fedett kapu alatt, a ritka növényzetű területet hirtelen mohos kövek, fodros vadborostyánok és egy pompás kőangyalokból álló kör közepén díszelgő fehér virágsziget váltotta fel. Az angyalok mind kelet felé, a felkelő nap irányába néztek, és az egyik cédrus lelógó ágaitól a hajnali fény pettyekben hullott az arcukra. Arckifejezésük nem volt sem derűs, sem kétségbeesett, ahogy azt a temetői angyaloktól megszoktam; inkább arrogánsnak tűntek. Sőt, pimasznak. Ezek a szobrok jelölték a kevésbé fontos Asherek nyugvóhelyét. A közvetlen hozzátartozók földi maradványait egy szépségesen kidolgozott domborművel és egy festett üvegű díszkapuval ékesített nagy mauzóleumban temették el. A kapu nyitva volt, ezért bekukucskáltam a fali kriptafülkék nélkül 32

épült helyiségbe. A mauzóleum egy föld alatti kriptát rejtett; úgy terveztem, akkor fogom megvizsgálni, amikor már jobban fel vagyok készülve a hibernálásra vágyó kígyókkal való találkozásra. A temetkezési kamrák rossz hírű sírok – nem beszélve a pókoknak nyújtott melegágyukról. Gyermekkori találkozásom egy fekete özveggyel csúf fertőzést és azóta is fennálló pókiszonyt eredményezett, amit idővel megtanultam kezelni. Kihátráltam a mauzóleumból, becsuktam az ajtót, és megfordulva letöröltem néhány képzeletbeli pókhálót az arcomról. Hirtelen kirázott a hideg. Egy férfi állt a kerítésen belül, és a sírkövek fölött bámult rám. A rosehilli temetőben kísértő öregember szellemére emlékeztetett. Messziről nagyon hasonlított rá – magas volt, ráncos és koromfekete ruhát viselt. Csakhogy ennek a férfinak ősz haja volt, amely petyhüdten feküdt nehéz gyapjúkabátjával betakart vállán. Én még a vékony dzsekimet is levettem; egy ilyen meleg napon kissé túlzásnak tűnt a ruházata. Nem gondoltam, hogy szellem, de a Devlinnel való találkozás óta másképp láttam a dolgokat. A férfi aurájának hiánya nem volt éppen emberi, ahogy furcsa megjelenése és szoborszerű mozdulatlansága sem. Ahogy tanácstalanul ácsorogtam a mauzóleum lépcsőjén, a férfi valami olyasmit tett, ami sem emberekre, sem kísértetekre nem volt jellemző. Levetette magát a földre és átkúszott a kerítés alatt, ahol négykézlábra emelkedve bemászott a bozótosba, akárcsak egy pók. Döbbenten néztem utána, bőröm bizsergett az undortól. Milyen bizarr és ijesztő, ahogy leutánozta a kígyókkal és pókokkal kapcsolatos gondolataimat! A hideg futkosott a hátamon. Biztos csak véletlen volt. Ám amint eszembe jutott az előző napi kísértet a mólón, máris képtelen voltam kiverni a fejemből a férfi meghökkentő viselkedését. Szörnyű érzés kerített hatalmába, mintha egy felfoghatatlan üzenetet kaptam volna. A rossz érzés a sétám végére sem távozott. Feszülten figyeltem, és a biztonság kedvéért a kezembe vettem a gázspray-met is. Mindig is óvatos voltam az elhagyatott sírkertekben, de most még komolyabban vettem a dolgot. Sokkal körültekintőbb és megfontoltabb lettem, miután néhány hónappal ezelőtt találkoztam egy gyilkossal. Erre most 33

felbukkant ez az idegen férfi. Ahányszor csak rágondoltam, kirázott a hideg. Késő délutánig dolgoztam; színes zászlókkal jelöltem meg azokat a sírokat, amelyeket már lefotóztam. Végül az éhség űzött vissza az autómhoz. Néhány falat elfogyasztása után úgy döntöttem, bemegyek a városba és kutakodom egy kicsit a könyvtárban. Gondoltam, útba ejtem a helyi rendőrséget is, hogy bejelentkezzek. A bemutatkozás főleg a saját biztonságomat szolgálta, ugyanakkor egyfajta figyelmesség is volt. Ezekben a kis közösségekben az emberek gyakran aggódni kezdenek, ha idegeneket látnak a temetőben szaglászni. Érdemes jó kapcsolatot fenntartani a helyi bűnüldözési szervekkel, és máris megszabadulhatunk a felesleges gyanúsítgatástól. A dombról legurulva ismét megláttam az ősz hajú férfit. Egyedül kullogott az út szélén, egy rozsdás játékszekeret vonszolva maga után. Földet súroló hosszú kabátja lobogott a lágy szellőben. Ahogy elhajtottam mellette, rám nézett, és annak ellenére, hogy én nem néztem rá, szinte láttam magam előtt bamba tekintetét, kiugró arccsontját és horgas orrát. A kocsi leengedett ablakán keresztül hirtelen rothadó hús bűze csapta meg az orromat, majd ugyanabban a pillanatban megláttam a szekerében heverő állati tetemet. Nem láttam, mi az, de oposszum vagy mosómedve nagyságú lehetett. Gyorsan felhúztam az ablakot, de ahhoz nem voltam elég gyors, hogy kizárjam a pimasz legyet, ami egészen a városig kísért. A városba érve ismét feltűntek a kihalt utcák. A házak környékén parkolt néhány autó, de senkit sem láttam a könyvtár felé hajtva. Odabent síri csend fogadott. Ez nem olyan volt, mint a jól ismert könyvtári csend, nem, ez inkább egy elhagyatott hely csendjéhez hasonlított. Ez persze őrültségnek tűnt, hiszen előző nap találkoztam itt Sidrával és Lunával. Sidra bizonyára iskolában volt, Luna pedig feltehetően az irodájában tartózkodott. Úgy véltem, semmi baj nem történhet a távollétükben, de azért kicsit összerezzentem a nyikorgó padló hallatán. Fogalmam sem volt, merre találom a temetői jegyzeteket, ezért úgy döntöttem, körbejárom a helyiséget. A polcokon lévő kis színes 34

jelzések elvezettek a regényekhez, illetve a tényirodalommal és az életrajzzal foglalkozó könyvekhez, valamint a vallási és történelmi kötetekhez. Figyelmesen fürkésztem a címeket, hátha találok valami helyi témát. A Dél-karolinai útikalauz, és A Blue Ridge-hegység vadvirágai mellett ezoterikus címek sorakoztak: Varázslatos hegyek, Appalachia hagyománya és Frazer Az aranyág című könyve, amelyet még az antropológia szakon olvastam el pluszpontokért. Levettem a könyvet a polcról, hogy elolvassam a fülszöveget, amikor hirtelen valaki felnevetett. A halk és rekedtes női kuncogástól libabőrös lett az egész testem. Megfordultam: semmi. Átsiettem a következő sorba, de senki sem volt ott. Hirtelen felnéztem, a fejem fölé: a Luna irodájában látott szürke macska a legfelső polcról pillantott le rám. Folytattam az olvasást, amikor egyszer csak egy gúnyos férfihangra lettem figyelmes. A könyvtár teljesen üres volt, mégsem voltam egyedül. Végigsétáltam a fal mellett és benéztem minden egyes sorba. A terem végéhez közeledve egyre felerősödtek a hangok, és ekkor megláttam egy régi, díszes szellőzőrácsot. Valaki volt a másik szobában, a szellőző pedig egyenesen hozzám repítette a hangokat. Ha a könyvtár másik végében lettem volna, bizonyára meg sem hallom őket. Mondjak valamit?, töprengtem. Vagy legalább megköszörüljem a torkom, hogy tudják, itt vagyok ? Mialatt a helyes viselkedésen morfondíroztam, a mormogásokból egyszer csak nyögések lettek. Fátyolos, szexuális, és felettébb agresszív nyögések. Arrébb mentem a szellőzőtől, de a hang követett. Feltettem Az aranyágat a polcra, de közben véletlenül elmozdítottam egy igencsak súlyos könyvet, ami hatalmas csattanással landolt a földön. – Ez mi volt? – A férfihang eltávolodott a szellőzőtől, én pedig felpattantam. – Azt mondtad, ilyenkor senki sem jár erre. – Nem is – felelte a nő. – Biztos csak egy madár repült neki az ablaknak. 35

– Ez biztos miattad van! – Elég sok minden miattam van. – Igen – felelte a férfi. – De ennek nem mindig örülök. Szinte biztos voltam benne, hogy a nő Luna, de a válaszát már nem vártam meg. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az épületet és becsuktam magam mögött az ajtót. A férfi hangjában is volt valami ismerős. Azon vettem észre magam, hogy egy fekete metálszín autó után kutatok a környéken. Sehol sem láttam Thane Asher autóját. Nem mintha számított volna. Ha volt is viszonya Luna Kemperrel, ahhoz nekem semmi közöm. A vad nyögések még mindig ott csengtek a fülemben, amikor elsiettem a könyvtártól. A rendőrség néhány tömbbel arrébb, a bíróság egykori, méretes épületében foglalt helyet. A hely állapotát leszámítva, még mindig volt valami lenyűgöző és tiszteletre méltó a faragott motívumokban és a toronymagasságú oszlopokban. A főbejárathoz közeledve tekintetem a párkányra festett jelenetre szegeződött – egy sas egy legyezőpálma ágát szorongatta a karmai között. Ez igencsak népszerű jelenet volt az újjáépítések idején, és számos középületet díszített az Államokban. Az épület belsejében haladva követtem a jeleket a hosszú folyosókon, a rendőrségi emblémával ellátott magas ajtókon át. Sem a recepción, sem a csempézett előcsarnokban nem volt senki. Nem akartam megismételni a könyvtárban történteket, ezért inkább elkiáltottam magam: – Hahó! Egyszer csak megjelent valaki az egyik hátsó szoba ajtajában. Pont úgy esett rá a fény, hogy csupán egy átlagos méretű férfi körvonalát láttam. – Segíthetek? – Igen. Jó napot! Csak beugrottam bemutatkozni. Amelia Gray vagyok. Én dolgozom majd néhány hétig a Thorngate temetőben, gondoltam, szólok, hogy tudjanak róla, ha esetleg kíváncsiskodó telefonokat kapnának. 36

– És mit csinál a temetőben? – Az arc nélküli alak hangjában feszültséget véltem hallani. Nyugodtan, de szenvtelenül csengett. – Felújítom – feleltem. – Felújítja? Úgy érti, összeszedi a szemetet, és így tovább? – Többé-kevésbé… – Közben a férfi kisétált a pultig, így végre közelebbről is megvizsgálhattam. A negyvenes évei közepére saccoltam, sötét haját hátrafésülve hordta, beesett kék szemét sűrű szempillák övezték. Semmi kétség, ezek a pillák egykor egy igencsak jóvágású arcot ékesítettek, de ma már inkább sebhelyei vonzották a tekinteteket. Öt csipkézett vágás futott a jobb szemhéjától a hajtövéig, és onnan egészen a nyakáig. Karomnyomok, állapítottam meg rögtön. Valami majdnem letépte az arcát. Jézusom. Figyelembe véve a tényt, hogy a rendkívül vonzó embereknek mindig könnyebb dolguk van, azon tűnődtem, milyen lehetett a férfi élete a támadás előtt, és utána. Természetes adottságait tekintve bizonyára fájdalmas változás lehetett. Gyorsan elhessegettem a fejemben kavargó gondolatokat. Éveken át foglalkoztam az érzéseim elrejtésével, biztos voltam benne, hogy egy cseppnyi döbbenet sem látszott az arcomon, amikor összenéztünk a pult fölött. – Ki bízta meg? – kérdezte. – Luna Kemper keresett meg. – Szóval Luna keze van benne? Sejthettem volna. – A hangjában lévő megvetés őszintén meglepett. – Tessék? – És ki fizeti? – kérdezte a férfi. Nem értettem, mi köze van a megbízás pénzügyi részéhez. – Elnézést. Kissé gondterheltnek tűnik. Van valami probléma, biztos úr? – Ránéztem az egyenruháján tündöklő jelvényre. Wayne Van Zandt. – Rendőrfőnök – válaszolta higgadtan. – Biztosíthatom arról, hogy minden engedélyem rendben van… Van Zandt rendőrfőnök. A férfi lenézően legyintett; egyszerre volt kecses és fenyegető. 37

– Engem nem érdekelnek az engedélyek, az emberek véleménye viszont annál inkább. A temető még mindig heves érzelmeket vált ki. – Hallottam. Éppen ezért vagyok itt. Nem szeretnék sem önnek, sem a közösségnek problémát okozni. Csak szeretném nyugodtan végezni a munkámat. Összepréselte az ajkát, ami még jobban kihangsúlyozta csúfságát. – Talán segíthetek fenntartani a nyugalmat, ha tudom, ki áll az egész mögött. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd bólintottam. Lehet, hogy igaza van. – A helytörténeti társaság kezeli az ügyet. – Helytörténeti társaság? – A Bátor Hőseink Lányai. A rendőrfőnök döbbenten mustrált. – Maga azt hiszi, hogy a Lányai egy helytörténeti társaság? – Miért, nem az? A férfi felnevetett. Én nem értettem a viccet. Van Zandt rendőrfőnök meglehetősen provokatívan viselkedett, de belegondolva, hogy min mehetett keresztül, megértettem; nem akartam vitába szállni vele. – Nem rabolom tovább az idejét. Ha mégis hívják vagy kérdezősködnek, tudja, hol talál meg. Ó, és még valami – mondtam közelebb lépve a pulthoz. – Tegnap láttam egy férfit a temetőben. Elég furcsán viselkedett. – Hogyan? – Amikor meglátott, átkúszott a kerítés alatt, majd négykézláb bemászott a bozótba. A férfi szemöldöke a magasba szökött. – Bemászott? – Bemászott, bekúszott, ahogy jobban tetszik. Később láttam, amint a dombról lefelé sétálva egy döglött állati tetemet húzott maga után egy játékszekéren. 38

Van Zandt megvonta a vállát. – Ez valóban különös, de a környező hegyek tele vannak hóbortos alakokkal. Többnyire csak azt akarják, hogy békén hagyják őket. Egyesek hónapokig nem látnak embereket, ezért hirtelen azt sem tudják, hogyan viselkedjenek. – Maga szerint remete? – Szerintem a kis piros szekeret vonszoló flúgos az utolsó, akitől félnie kell a hegyekben. – Nyugodt hangja ezúttal figyelmeztetően csengett. Vagy inkább fenyegetően? – Ezt hogy érti? – Az erdők tele vannak vadállatokkal… – A férfi hirtelen elhallgatott, majd szándékosan elnyújtotta a csendet, miközben az ujjával végigsimította az egyik vágását. – Milyen vadállatokkal? – Hegyi oroszlánokkal, prérifarkasokkal… – Ismét habozott. – Idén elég sok fekete medvét láttak. Ránéztem az arcán lévő karmolásnyomokra. Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem. – A fekete medvék általában nem támadnak emberre, nem igaz? – Az állatok kiszámíthatatlanok. Ha szakértőket kérdez, ők azt mondják, hogy a farkasok már évtizedekkel ezelőtt elhagyták ezt a részét az országnak, mégis itt vannak. Én láttam őket. Eszembe jutott az előző napi kísérteties vonyítás. – Apropó, állatok – mondtam. – Floyd Covey házában lakom. Tegnap este egy kóbor kutya jött elő az erdőből. Borzasztóan nézett ki. Luna szerint edzőkutya lehetett. – Értem – mondta a férfi, egy másik karmolását végigsimítva. – A legjobb, ha elfelejti, amit hallott. És a kóbor kutyát is felejtse el! – Nem tudom csak úgy elfelejteni a kutyaviadalokat – vágtam rá dühösen. – Feltételezem, tudni akar róla, ha a maga területén történik ilyen. A férfi megvonta a vállát. 39

– Majd körbekérdezek, hátha kapok néhány fülest a környékbeli kennelekről. Ennél többet nem tehetek. Az emberek hallgatnak az efféle dolgokról, még akkor is, ha semmi közük hozzá. Nem akarnak bajt. Nem szeretik az ehhez hasonló kérdéseket, főleg akkor, ha egy idegen teszi fel őket. A hangjában lévő figyelmeztetés félreérthetetlen volt. – Ezt észben tartom – feleltem hűvösen. – Addig is… – mondta tetőtől talpig végigmérve –, szeretné, ha kimennék és megoldanám a problémát? – Miféle problémát? – A kóbor kutyát. – Megoldani… úgy érti, megölni? – kérdeztem szörnyülködve. Van Zandt egyik szeme sarkában megrándult egy izom. – Gondoljon rá úgy, mint egy szívességre. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy nincs szükségem a szívességére, és kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha valaki vele tenné azt, amit ő a kutyával szeretett volna. De inkább befogtam a szám, mert nem bíztam Wayne Van Zandtban. Egyáltalán nem. Ösztönösen éreztem, mint amikor az állatok nyakán égnek áll a szőr, ha veszélyt éreznek. – Köszönöm, de nem szükséges – válaszoltam. – Biztos vagyok benne, hogy a kutya már rég eloldalgott.

40

7 Hazafelé megálltam egy kisebb boltnál, hogy friss élelmiszert vásároljak magamnak, Angusnak pedig némi kutyaeledelt. Nem volt túl nagy választékuk, de addig ki kellett húznunk, amíg nem juthattam át komppal a tó túloldalára vásárolni. A boltból kijövet Sidrát és egy másik lányt pillantottam meg az autóm közelében. Mindketten ugyanolyan iskolai egyenruhában voltak, de a hasonlóság ki is merült a skót kockás szoknyában és a sötétkék blézerben. A másik lány magasabb volt Sidránál. Haja sötét volt és sima; hosszú frufruja mögül mogorva kíváncsisággal fürkészett. Bólintottam és köszöntem, miközben az autóhoz igyekeztem, hogy bepakoljam a cuccokat. Mire megkerültem a kocsimat, a lány már a lökhárítónak támaszkodva, cigarettázva várt rám. Ekkor figyeltem fel a szeme körül elmosódott festékre és a duzzogó ajkán díszelgő halvány rúzsra. Egyáltalán nem illett napbarnított bőréhez. Eltekintve a pedáns egyenruhától, lazának, pimasznak és unottnak tűnt. Az a fajta lány volt, aki középiskolás koromban halálra rémített volna, ha nem merültem volna bele annyira a kísérteteimbe. – Elvinne minket? – kérdezte, miközben a kék cigarettafüst feltartóztathatatlanul kígyózott sűrű szempillái felé. – Persze, ha eloltod a cigit. A lány egy elegáns mozdulattal elpöckölte a csikket. Ránéztem Sidrára, aki kissé messzebb állt domináns barátnőjétől. Nem tűnt félénknek, de meglehetősen gondterheltnek látszott, mintha kétségbeesetten szabadulni akarna a helyzetből, csak nem tudná, hogyan. – Hová mentek? – kérdeztem. – Csak tegyen ki minket Sidnél. – Már mondtam… nem arra lakom – szólalt meg Sidra. – Én nem bánom. – Elvégre nem időre mentem, senki sem várt otthon. Ráadásul a két tinédzser talán segít kicsit feledtetni a 41

rendőrfőnökkel való találkozást. – Pattanjatok be! – Merci beaucoup. – A sötét hajú lány megajándékozott egy mézesmázos mosollyal, majd megkerülte az autót és beült az anyósülésre. Sidra kelletlenül ült be hátra, és amikor becsusszantam a kormány mögé, belenéztem a visszapillantó tükörbe, hátha felvidíthatom a mosolyommal. Sidra azonban kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon, ami ismét eszembe juttatta, hogy talán olyasmit lát odakint, amit én nem. Beindítottam a motort. – Merre induljak? – Észak felé, majd az első kereszteződésnél forduljon jobbra, és addig menjen, amíg azt nem mondom, hogy állj! – felelte a sötét hajú lány. – Mellesleg Ivynak hívnak. – Amelia. – Tudom, ki maga – mondta felém fordulva. – Sid szerint temetőkben dolgozik, vagy mi. – Sírkő-restaurátor vagyok. – Ez nagyon… érdekesnek hangzik. Elmosolyodtam. – Számomra az is. – Nem szokott félni? – Néha, de általában békésnek találom a temetőket. Az igazán régi sírkerteket megszentelt földre építették. – Belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy lássam Sidra reakcióját, de ő továbbra is csak bámult kifelé az ablakon. – Akkor a Thorngate is megszentelt földre épült, nemde? – kérdezte Ivy. – Honnan tudod? – Azért, mert Asher-földre épült, és amihez a család hozzáér, az átkozott. – Ivy! Sidra figyelmeztető hangja őszintén meglepett, de Ivy csak 42

megvonta a vállát. Értetlenül néztem rá. – Hogy érted, hogy átkozott? A lány az ablak felé intett. – Nézzen körül! Látja a bedeszkázott épületeket? A besüppedt tetőket? És érzi ezt a bűzt? Ez az elátkozottak szaga – mondta szándékos közönyösséggel, miközben lehúzta a bakancsa cipzárját, hogy megnézze a bokáján lévő friss tetoválást. Amikor látta, hogy észrevettem – feltehetően ez volt a szándéka –, önelégült mosoly jelent meg az arcán. – Ugye, nem tudja, mi ez? – Nem nagyon látom innen. – Ez az egyik jel, ami a vízesésnél lévő sziklába van vésve. Senki sem tudja, honnan származnak vagy mit jelentenek, de szerintem elég királyul néz ki, nem gondolja? Nem adott lehetőséget arra, hogy válaszoljak. – Egészen Greenville-ig kellett szöknöm érte. Anya rosszul lenne, ha megtudná. Ez olyan álszent, mert tudja, neki is van egy. Ő azt gondolja, hogy túl fiatal vagyok hozzá, szerintem viszont ő túl öreg. – A lány egy pillanatig még csodálta a művet, majd felhúzta a bakancsa cipzárját. Belenéztem a visszapillantóba és meglepetten láttam, hogy Sidra engem bámul. Vajon mire gondol?, tűnődtem. És miért akarta, hogy Ivy hallgasson az Asher családról? Ivy hátradőlt az ülésen. – Személy szerint én viccesnek tartom a megszentelt földeket. Hirtelen nem értettem, mit akar ezzel mondani. – Miért? – Hogy lehet egy hely szent csak azért, mert meghalt rajta néhány ember, vagy mert egy pap rálocsolt egy kis szentelt vizet? Ha valaki tényleg spirituális helyet keres, menjen a vízeséshez. – Azt hallottam, csodaszép odafent. 43

– Még annál is szebb. Azt mondják, ott vékony a tér. Csodálkozva fordultam felé. – Vékony a tér? – Nehogy azt mondja, hogy erről sem hallott! Láthatóan élvezte a fölényét, én pedig hagytam, hadd élje ki magát. – Miért nem mondod el? Ivy halkabban folytatta. – Ahol az élők világa találkozik a holtak világával. Ahol… inkább hagyjuk. Mindenesetre az emberek azért mennek fel oda, mert abban reménykednek, hogy láthatják a mennyországot. De mostanában nem jönnek, mert félnek… – A lány hirtelen elhallgatott és hátranézett Sidrára. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy Sidra rosszallóan csóválja a fejét. – Mitől félnek? – kíváncsiskodtam. – Semmitől. Emlegetett szamár – motyogta Ivy, és kihúzta magát. Követve a tekintetét, megláttam Thane Asher járda mellett parkoló autóját. A férfi a lapos hátsó kerék mellett guggolt; hirtelen eszembe jutott a könyvtár. Még mindig a fülemben csengtek az állati nyögések. – Meg kellene állnunk – mondta Ivy. – Mintha azt mondtad volna, hogy Asherék átkozottak. A lány megsemmisítően nézett rám, majd letekerte az ablakot és kikiabált. Miután Thane Asher hátrapillantott, nem tehettem mást, kénytelen voltam beparkolni mellé. A férfi felállt, odasétált az autóhoz és bekukucskált az ablakon. Kopottas barna bőrkabátban és sötétzöld ingben volt, ami még jobban kiemelte mélyzöld szemét. Az autóján volt egy-két karcolás, amik fel sem tűntek a kompon. A metálfény sem tudta elrejteni az itt-ott virító horpadásokat és rozsdafoltokat. – Helló! – köszöntött a férfi. – Helló! – üdvözöltem közömbösen mosolyogva. Ivy tátott szájjal bámulta. Nagyon úgy tűnt, hogy bele van zúgva, ami egyből megmagyarázta, miért nem foglalkozott az átok 44

kérdésével. Mélyen együtt éreztem vele. Hát nem ugyanezt tettem volna Devlinért? A szenvedélyért sutba dobtam volna az óvatosságot. Thane Asher hihetetlenül vonzó volt abban a bőrdzsekiben. Nem volt olyan rejtélyes, mint Devlin, de volt benne valami, ami teljesen levett a lábamról. Először is, nem lebegtek körülötte szellemek. Ez mindenképpen pozitívum volt. Aztán eszembe jutott, hogy csak akkor tudhatom biztosan, hogy kísértik-e, ha naplemente után is látom. – Gond van a kocsival? – kérdezte Ivy. – Defekt. Biztos rámentem egy szögre valahol. – Gondoltuk, szüksége lehet egy fuvarra. – Köszönöm, de seperc alatt kicserélem a kereket. Ivy hátravetette a haját, és megrezegtette sűrű szempilláit. – Biztos, hogy boldogul azokkal a fránya anyákkal? Mindig olyan nehéz őket leszedni. Fogalmam sincs, hogy volt képes Ivy ennyi szexualitást belecsempészni abba a két rövid mondatba, de sikerült neki. Thane zavartan… és gyanakvóan fürkészte a lányt, majd ránézett az órájára. – Nektek nem az iskolában lenne a helyetek, lányok? – A férfi hangsúlya nem hallatszott túl szigorúnak, mégis az volt az érzésem, hogy a kérdéssel helyre akarja tenni Ivyt. Szép próbálkozás volt, de hiába, a lány az egyik tincsét tekergetve válaszolt. – Korábban eljöttünk – mondta fontosabb dolgunk volt, nem igaz, Sid? – A két lány összenézett, Ivy pajzánul mosolygott. Thane engem nézett. Mélyzöld szemében megcsillant valami sötét. Valami, ami csak nekem szólt. Igazából nem tudtam, hogyan vélekedjek a tekintetéről. Óvatos voltam vele szemben, ahogy ő is Ivyval, de egészen más okból. – És magának mi dolga ezekkel a svindlisekkel? – Az égvilágon semmi. Én csak hazaszállítom őket. – Reméljük, az iskolaigazgató is így látja – mondta fenyegetően, de a szeme huncutul mosolygott. – Hogy megy a temető rendbetétele? 45

– Még nagyon az elején vagyok. Csupán egy napja foglalkozom vele. – Lehet, hogy egyszer meglátogatom. Már évek óta nem jártam arrafelé. Ivy arcáról lehervadt a mosoly, és legyőzötten bámult rám. Nem az a fajta lány volt, aki szívesen osztozott a reflektorfényen, főleg nem olyanokkal, mint én. – Mi olyan lebilincselő egy rakás régi sírkőben? – kérdezte Ivy a szemét forgatva. – Ez történelem – felelte Thane. – Honnan tudnád, ki vagy, ha azt sem tudod, honnan jöttél? Érdekes, hogy a kérdése pontosan azokra a gondolatokra és bizonytalanságokra világított rá, amelyeken múlt éjjel rágódtam. Ez az észrevétel kissé kellemetlenül hatott rám. Rátettem a kezem a váltóra. – Nem is tartjuk fel tovább, menjen csak vissza ahhoz a kerékhez. A férfi kíváncsian nézett, majd bólintott egyet. – Hölgyeim, vigyázzanak magukra! Thane arrébb lépett, én pedig szándékosan nem néztem bele a visszapillantó tükörbe. Éreztem, hogy bámul. Sőt, majdnem biztos voltam benne. Ivy izgatottan felém fordult. – Honnan ismeri Thane Ashert? – Valójában nem ismerem. Tegnap találkoztunk a kompon. – Miért nem mondta előbb? Megvontam a vállam. – Kellett volna? A lány keresztbe tette a karját. – A maga helyében én nem reménykednék. Thane sosem választana egy magához hasonlót. – Egy hozzám hasonlót? 46

– Egy kívülállót – felelte lenézően. – Kész szerencse, hogy nem barátkozni jöttem ide. Csak elvégzem a munkámat és hazamegyek. – Nagyon helyes. Mármint, hogy hazamegy. Az egész társalgás kezdett kellemetlenné válni. Alig vártam, hogy kitehessem őket és visszamehessek a Covey-házhoz. Habár abban a pillanatban legszívesebben máris megfogadtam volna Ivy tanácsát, és hazamentem volna Charlestonba. Valami nem stimmelt ezzel a várossal. Már akkor éreztem, amikor áthajóztam a Harang-tavon. Az árnyékok mélyebbnek, az éjszakák hosszabbnak, a titkok ősibbnek tűntek. Még a szél is másképp fújt errefelé. Ráadásul nem tudtam kiverni a fejemből a temetőben látott visszataszító embert, aki a legszörnyűbb félelmemet utánozta le, és a szellemet, akihez különös, telepatikus kötelék fűzött. Ivy szerint Asher Falls közelében vékony a tér. Vajon ez lenne a magyarázat a város és a benne lakó emberek bizarr megnyilvánulásaira? Talán valami természetfölötti van a levegőben. Ezt mindenképpen meg kell kérdeznem dr. Shaw-tól, ha újra otthon leszek. Ő Dél-Karolina állam egyik legelismertebb parapszichológiai intézetének igazgatója – ha valaki, ő általában tudott válaszolni a kérdéseimre. Elhessegettem a gondolatokat és megpróbáltam az útra koncentrálni. Egy indákkal befutott szürke kőépületből Ivyhoz és Sidrához hasonló egyenruhába öltözött lányok özönlöttek ki. – Ez az iskolátok? – kérdeztem. – Ó, a fenébe! – Ivy lecsúszott az ülésen. – Siessen, nehogy meglásson valaki! Úgy tudják, betegek vagyunk. – Mindketten? – Van valami vírus, ezért egész nap küldtek haza gyerekeket. Mi ebéd után jöttünk el. – Betegséget színleltetek? – Nem nehéz, ha a sulidoki félig vak. – Ivy jót nevetett saját ravaszságán. 47

– És hová mentetek? – Csak úgy lógtunk. De ha Sid anyukája megtudja, hogy nem mentünk egyenesen haza, halottak vagyunk. – Valószínűleg már régen tudja – vágta rá Sidra rosszkedvűen. – Nem hiszem el, hogy hagytam magam rábeszélni a lógásra, és főleg arra, hogy felmenjünk oda… – Sss! – Ezúttal Ivy nézett figyelmeztetően. – Téged legalább nem rúghatnak ki. – Bárcsak megtennék! – motyogta Sidra. – Miért csak téged rúgnának ki? – kérdeztem. – Sid anyukája a Pathway igazgatónője – magyarázta Ivy. – Egy igazi boszorkány, ha érti, mire gondolok. Legfőbb vágya, hogy megszabaduljon tőlem, mert szerinte rossz hatással vagyok mindenkire. – És ennek ellenére elhagytad az iskolát? Bátor húzás volt? – Belenéztem a tükörbe, hogy lássam, hogyan reagál Sidra, ha nyíltan kritizálom az édesanyját. Zavartnak tűnt, de biztos nem a gúnyolódás miatt. – Nem bátor, hanem ostoba húzás volt – mondta a lány. Ivy megvonta a vállát. – Senki sem kényszerített rá. És engem hidegen hagy, ha kirúgnak. Akkor majd felhívom az apámat. Rettentő fontos ember. A legbefolyásosabb ügyvéd az államban. – Az utolsó nekem szólt, ebben biztos voltam. – A Pathway egy magániskola? – kérdeztem. – Magán és trés exclusif – felelte Ivy. – A helyiek, akik nem tudják megfizetni az oktatást, kénytelenek áthajózni a tavon és elbuszozni Woodberrybe. Szóval Asher Fallsnak nincs sem állami iskolája, sem állatorvosi rendelője, sem bevásárlóközpontja, de a kiváltságosok részére azért fenntart egy magániskolát. A hely egyre különösebb és különösebb lett. 48

Némán zötykölődtünk, míg Sidra meg nem szólalt a hátsó ülésen. – Az a fehér ház a sarkon a miénk. Megkönnyebbülve parkoltam le a járda mellé, és amíg a lányok kiszálltak az autóból, leeresztettem az ablakomat, hogy megcsodáljam a háromszintes viktoriánus házat és a verandán végigfutó díszes korlátot. A kert burjánzott, de a varázsmogyorónak már kezdett megváltozni a színe, a mókusok pedig gyümölcsöt gyűjtögettek a tornác sarkában álló ezüstcsengőfáról. Ahogy a tekintetem végigpásztázta az oromzatot, egy pillanatra megláttam egy szőke nőt az egyik emeleti ablakban, aki ugyanolyan gyorsan el is tűnt a helyére libbenő csipkefüggöny mögött. Hoppá, a lányok csak rám vártak. Egy halk köszönöm után Ivy hátra sem nézve elsietett, de legnagyobb meglepetésemre Sidra odajött az ablakomhoz. A szeme tiszta kék volt, hófehér bőre csaknem átlátszott a délutáni napban. Sminket nem viselt, de nem is volt szüksége rá. A kozmetikumok úgyis csak elrontották volna magával ragadó, törékeny lényét. – Elfelejtettél valamit? – kérdeztem. – Nem… csak el kell mondanom valamit. Tekintetünk összetalálkozott, rossz érzés fogott el. – Mi a baj? – Látta a régi óratornyot a téren? – Igen. Csodaszép. – Megszentelt földre épült. Volt ott egy csata, vagy valami. Mindenesetre jó, ha tud róla. – Ezzel sarkon fordult és elsietett. – Várj! Honnan tudod, hogy megszentelt föld? Sidra megállt, és hátranézett. Arckifejezése roppant titokzatos volt. Nem tudtam meg a választ, mert abban a pillanatban megjelent az emeleti ablakban álló nő a tornácon, és a lány nevét kiabálta. Sidra összerezzent. – Ő az anyukád? – Korábban hazajött. Most már tudja, hogy nem jöttünk egyenesen 49

haza. – Nagy bajban vagy? – Nem tudom. Jobb, ha bemegyek. Sidra rémülten nézett, amit egyáltalán nem csodáltam. Amint a tekintetem összetalálkozott a nő tekintetével, jéghideg borzongás futott rajtam végig.

50

8 Lehet, hogy Sidra is látta a szellemeket? Különben miért mesélt volna nekem a toronyról? És miért várta volna meg, hogy Ivy hallótávolságon kívülre kerüljön? Ha látná a szellemeket – vagy bármit –, akkor mindenáron a megszentelt földeken keresne oltalmat, de biztosan nem akarná, hogy más, főleg az édesanyja tudomást szerezzen róla. Ez teljesen érthető. Lehet, hogy megnyugtatásul osztotta meg velem a titkát, de én inkább kellemetlenül éreztem magam miatta. Ahogy hazafelé tartottam a városból, valahogy ismerős érzés fogott el; mintha a sors akarta volna, hogy itt legyek. Ez persze hülyeség, hiszen sosem jártam Asher Fallsban, és sosem találkoztam senkivel, aki innen származott. Egy kísértetjárta tó által övezett magányos hely volt; nem csoda, hogy a benne lakó emberek is különösek. Az országútra fordulva tekintetem a messzi hegyekre szegeződött, ahol a sötét felhők harcot vívtak a köddel. A felhők egyre lejjebb ereszkedtek, megrohanva a fák csúcsait; hirtelen rájöttem, hogy nem is a felhőket láttam, hanem egy egész csapat feketerigót, amelyek éppen délre repültek a tél elől. Csípős szél fújt be az ablakon. Eltekintve a melegebb napok-tói, az ősz már a küszöbön állt, én pedig előre rettegtem a téllel együtt járó magánytól. Nem néztem előre. Miért is tettem volna? Még órák voltak az alkonyatig, az út üres volt, így szabadjára engedhettem a képzeletemet. Sidrán és Ivyn töprengtem. Micsoda furcsa páros – Sidra, ezüstösszőke bubifrizurájával és ártatlan viselkedésével, és Ivy, kemény stílusával és túlzott közönyével. Kár, hogy nem szedtem ki belőlük több információt a vízesésről. Tudni akartam, miért nem mernek az emberek felmenni oda, főleg azután, hogy Luna azt javasolta, nézzem meg. Talán pont ott voltak ma? Nem hagyott nyugodni a kérdés. Természetesen mindent tudtam a vékony terekről, azokról a köztes időkről és vidékekről, ahol a világunk és a szellemek világa közötti ködfátyol a legvékonyabb. A kelták szerint ezek a terek nemcsak a 51

szellemek, hanem a démonok átjárói is, akik Samhain éjjelén rémisztő maszkokat öltöttek, hogy kibékítsék a káosz erőit. Ahogy felelevenítettem apám régi legendáit, hirtelen megjelent előttem Wayne Van Zandt sebhelyes arca. Őszintén kételkedtem abban, hogy azért karmolta össze a saját arcát, hogy kiengesztelje a gonosz lelkeket, és mégis… Gondolataim hirtelen szertefoszlottak, amikor valami egy hangos puffanással nekicsapódott a szélvédőnek. Felsikoltottam, és automatikusan az arcom elé kaptam a kezem. Ekkor jöttem rá, mi volt az: egy madár nekirepült az ablaknak. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és egy halom tollat láttam az út közepén. Talán feketerigó vagy varjú lehetett. Lehúzódtam az út szélére és elindultam a tollrakás felé. A madár nem mozdult, pedig abban reménykedtem, hogy csak elkábult. Többször láttam már, hogy az ablaknak repülve kőként csapódtak a földbe, majd néhány perc múlva összeszedték az erejüket, és továbbrepültek. Egy mozgó járművel való találkozásnak azonban bizonyára egészen más hatása volt. Nem láttam vért, és az állat nyaka sem tűnt töröttnek. Végül óvatosan felemeltem az apró testet, kivittem az út szélére, és befektettem egy sűrű lóhereágyba. Egészen addig ott ültem vele, míg valami fel nem csalta a tekintetemet az égre, ahol több tucat varjú ücsörgött némán a faágakon és a vezetékeken. A kísérteties kép láttán még a lélegzetem is elakadt, és eszembe jutott a hegy felől érkező sötét felhő. Egyre több volt belőlük, több százan is lehettek. Nem tartottam a támadásuktól, de a szívem egyre vadabbul zakatolt, ha csak arra gondoltam, hogy engem bámulnak. Szép lassan felegyenesedtem és visszamentem az autóhoz. Beindítottam a motort, felhúztam az ablakokat, és ráfordultam az útra. Szerencsére a madarak nem követtek. A leágazáshoz közeledve elgondolkodtam, és szabadjára engedtem a fantáziámat. A varjak minden bizonnyal végig ott voltak, csak én nem vettem őket észre. Ha elég bölcs lettem volna, nem vettem volna tudomást az öregasszonyok legendájáról, miszerint a madarak nemcsak a halál, hanem az elmebaj hírnökei is. És nem kötném össze 52

a halott varjakat az Asher Fallsba való érkezésem óta történt furcsa dolgokkal. És nem törném a fejem a temetőben látott férfi roppant különös viselkedésén, vagy Van Zandt rendőrfőnök figyelmeztetésén, miszerint veszélyes állatok kószálnak az erdőben. Ahogy azon sem tűnődnék, miért pont engem választottak a munkára, vagy hogy miért megszentelt földön szerzett nekem szállást Luna Kemper. És mindenekfölött: nem, egy pillanatig sem töprengenék a Thane Asherrel való véletlen találkozáson.

• Délután felhívtam anyámat, de a kemoterápiás kezelése után nem érezte magát elég jól a beszélgetéshez. Miután múlt tavasszal diagnosztizálták nála a betegséget, többnyire Charlestonban volt Lynrose nénikémmel, hogy a kezelések miatt minél közelebb legyen a kórházhoz. Kissé megbántott azzal, hogy nem akart velem maradni, de a hosszú munkanapokat és utazásokat figyelembe véve ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Lynrose nyugdíjas volt, ezért minden idejét anya gyógyulására tudta fordítani. Az igazat megvallva ők ketten sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint anyám és én, pedig tényleg nagyon szerettem. Néhány percig beszélgettem a nénikémmel, majd a hátsó verandán megvacsoráztam Angusszal. Érdekes módon cseppet sem zavarta a kutyaeledel minősége, nem úgy, mint engem a gyümölcssalátában lévő túlérett banán. Angus tisztára nyalta a tálját, majd leültünk a hátsó lépcsőre megcsodálni a naplementét. Eltekintve az Asher Fallsba való érkezésem óta történt zavaró dolgoktól, egy igencsak kellemes pillanatban volt részem. Úgy kötődtem Angushoz, ahogy egyetlen emberhez sem. Számomra ő volt a tökéletes társaság. Nemes, hűséges, és nem kellett titkolóznom előtte. Ő már ismerte a szellemeket. Halkan kimondtam a nevét, hogy teszteljem a hallását. Felém fordult, orrát a térdemre tette, és rám szegezte lágy, kifejező tekintetét. Megvakargattam a megcsonkított füle mögött. Bundája 53

durva és csapzott volt, és egy biztos: nem ő volt a legillatosabb kutya a világon. Az alapos fürdetés előtt azonban ki akartam érdemelni a teljes bizalmát. Jó ideig ott ültünk még, és a tavon váltakozó fényekben és színekben gyönyörködve kedvesen simogattam a hátát. Sötétedés előtt gyorsan bementem a házba, hogy biztonságban legyek a szellemektől. Zenét hallgattam és olvastam, majd hamar lefeküdtem és elaludtam. Nem hallottam a tó mellett csilingelő harangokat, és nem láttam az ablakomon bekukucskáló kísérteties arcokat. De az álmomban mindannyian benne voltak.

54

9 Másnap reggel magammal vittem Angust a temetőbe. A Wayne Van Zandttal való beszélgetés után azt akartam, hogy mellettem legyen, és szemmel tarthassam. Ráadásul nem ártott, ha valaki figyelmeztetett a különös férfi, vagy bárki más felbukkanása esetén. Belegondolva, hogy miken ment keresztül ez a szerencsétlen állat, még legalább hetekbe telik, mire felerősödik. Meglepődtem, milyen élénk volt, amikor reggel kiengedtem az autóból. Miközben Angus mókusokat kergetett, nekiláttam a sírok és sírkövek alapos lefényképezéséhez, hogy megörökítsem a felújítás előtti állapotukat. Meglehetősen unalmas feladat volt ez. A temető új részével már gyorsabban haladtam, de amint beléptem az Asher-területre, a fák és a bozótok árnyéka teljesen lelassított. Ahol zuzmó és moha nőtte be a feliratokat, ott tükörrel kellett megvilágítanom a sírköveket. Ez ideális esetben kétemberes munka lett volna, de megtanultam egyedül is boldogulni. Egész reggel szünet nélkül dolgoztam, és csak egy óra körül tartottam ebédszünetet. Kinyitottam az autóm csomagtartóját, és a lökhárítón ücsörögve megettem egy almát, miközben Angusnak is dobáltam falatokat, aki mohón nyelte őket. Adtam neki friss vizet, majd ő lefeküdt egy napos helyre, én pedig visszamentem dolgozni. A délután eseménytelenül telt, és olyannyira lekötött az angyali arcok fényképezése, hogy teljesen megfeledkeztem az időről. A nap már a fák csúcsa mögé süllyedt, amikor összegyűjtöttem a felszerelésemet és visszamentem az autóhoz. Éppen kiléptem a kapun, amikor meghallottam Angus ugatását. A hang az erdőből jött. Gyorsan betettem a cuccokat a csomagtartóba és odaszaladtam a kerítéshez, hogy magamhoz hívjam. Miután meghallotta a hangomat, egyre dühösebben ugatott, de nem jött oda. A fák sötétbe borultak. Nem szívesen mentem messzebbre, de nem hagyhattam ott Angust. Valami nem engedte hozzám. Lehet, hogy felzavart a fára egy mókust vagy egy oposszumot. Vagy egy hegyi oroszlánt, vagy egy medvét… 55

– Angus, gyere! Hirtelen hangos vonyításra lettem figyelmes, és nem tudtam eldönteni, hogy a kutya vonyított-e, vagy valami más. Talán az egyik rejtőzködő farkas volt az. A kísérteties ordítás teljesen megrémített. A zsebemben ott lapult a mobilom és a gázspray-m, de fogalmam sem volt, mennyire kell közel lennem valakihez – vagy valamihez –, hogy használjon is. Egy keskeny ösvény vezetett be az erdőbe, de kénytelen voltam irányt váltani, hogy elkerüljem az utamat elálló leesett ágakat. Rothadó levelek és nedves föld szaga keveredett az örökzöldek erdei aromájával. Ahogy elindultam a hegy másik oldalán, a cédrusok és bürkök egyre ritkábbak lettek, és nemsokára egy tisztáson találtam magam, ahol a rododendronok és a hegyi babérok olyan sűrűn nőttek, hogy könnyedén eltévedt az ember. Apa mesélt egyszer arról, milyen egy ilyen bozótosban eltévedni: babérpokolnak nevezte. A labirintus nem lehetett több másfél kilométernél, mégis majdnem egy napba telt, mire kiszabadult. Mindez egy olyan férfival történt meg, aki a hegyekben született és ott is nőtt fel. Ahogy tovább folytattam az utam, a satnya rododendronok belegabalyodtak a hajamba és a ruhámba. A lombsátor olyannyira alacsony volt, hogy csak egészen minimális fény hatolt át a kusza ágak között. A hely kísérteties, sötét és magányos volt. Amikor megálltam és hallgattam a csendet, sivárság érzete fogott el. Nem volt madárcsicsergés a fákon, zörgés az aljnövényzetben, semmi, kivéve a vízesés távoli robaját. Salétrom kénes szagát érezve azon tűnődtem, vajon nincs-e a közelben egy barlang. Megtörve a csendet, újra elkiáltottam Angus nevét, és komolyan megkönnyebbültem, amikor meghallottam az ugatását. Lemásztam egy sziklás hegyen, és végre megláttam. Tekintete a mögöttem lévő sziklára szegeződött. Megfordultam, azt remélve, hogy csak egy ártatlan mosómedvével találom magam szemben – habár ők is elég dühösek lesznek, ha fenyegetve érzik magukat. Körbenéztem, de nem láttam mást, mint néhány zilált vörös gyűszűvirágot, melyeknek sikerült túlélniük az ellenséges környezetben. Ekkor vettem észre a mesterséges dombon elrendezett köveket és kagylókat, majd néhány 56

másodperc múlva rádöbbentem, hogy egy kiugró szikla által óvott sírhantot látok. Fogalmam sem volt, hogy talált rá Angus. Úgy véltem, a sír nem friss keletű, mivel a salétromon kívül semmilyen szagot nem éreztem. Közelebb mentem, hogy jobban megnézzem; ekkor vettem észre, hogy nem mostanában, de többször is megkapálták a termőföldet, hogy elkerüljék a nem kívánt fű növekedését. A ”kopár” temetés kiment a divatból – noha az utóbbi időben egyre gyakrabban láttam a Piedmontban az aprólékos kivitelezés pedig már-már ritkaságnak számított. Óvatosan eltávolítottam a leveleket és a hulladékot, hogy megtaláljam a feliratot. A sírkövet leeresztették a földbe, így ha valaki nem tudta, hol keresse, csak nagyon nehezen bukkant rá. Elővettem egy puha ecsetet a zsebemből, és lesöpörtem a vastag koszréteget. A kövön nem volt se név, se születési dátum. Csak egy tövises rózsaszár, egy leválasztott virág és egy bimbó volt belevésve, egy jelkép, amelyet anyák és gyermekek közös temetésén szoktak használni. De vajon miért egy ilyen magányos helyen helyezték őket örök nyugalomra? Az elszigeteltség, valamint a sír észak-déli fekvése egykor az öngyilkosságra utalt, de a saját életüket kioltók távoli temetése ugyancsak évek óta kiment már a divatból. A sírkő állapotából és modern stílusából arra következtettem, hogy nem túl régi, talán húszharminc éves lehetett. De miért ez a sivár hely, amikor olyan közel van Thorngate? A virág szárát végigsimítva úgy összeszűkült a tüdőm, hogy azt hittem, megfulladok. Levegőért kapkodva kinyújtottam a kezem, amikor hirtelen minden elsötétült körülöttem. Később arra eszméltem, hogy Angus a nedves orrával bökdösi az arcom. Kinyitottam a szemem és körbenéztem; hanyatt feküdtem a földön. Fogalmam sem volt, mi történt, de bizonyára egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Érdekes módon egyáltalán nem voltam összezavarodva. Ahogy kinyitottam a szemem, rögtön tudtam, hol vagyok. A levegő azonban megváltozott. A szél felerősödött, mintha valami 57

hűvös, nyirkos és ősi közeledett volna a hegy felől. A dühös szellő befedte a sírt rothadó levelekkel; esküdni mertem volna, hogy a nevem suttogását hallottam a fák közül. A tarkómon égnek álltak az apró szőrszálak, a szívem vadul kalapált. Feltápászkodtam és rémülten körülnéztem. Amikor először kinyitottam a szemem, egyáltalán nem voltam összezavarodva, de hirtelen nem találtam a tisztásra vezető ösvényt. A bozótosok áthatolhatatlanok voltak, csapdában éreztem magam. Ekkor kiáltottam Angusnak, aki azonnal mellettem termett. – Futás! – utasítottam, és abban a pillanatban előreugrott, hogy vezessen. Még ilyen rossz állapotban is könnyedén lehagyott volna, de folyton figyelt, lassított, ha megbotlottam, és itt-ott megállt, hogy megmorogja a mögöttünk lévő valamit. A rododendronokon és babérokon áttörve végig az járt a fejemben, hogy talán sosem érünk ki erről a szörnyű helyről. Mintha sárban úsztunk volna. Amikor végre kijutottunk a sűrű növényzetből, a lábam össze akart csuklani, a tüdőm fel akart robbanni, az erdő azonban csak egy rövid pihenőt engedélyezett. Gyökerek és lehullott ágak gáncsoltak el, és mivel a sűrű lomb-sátor teljesen eltakarta a napot, idő előtt besötétedett. Megállás nélkül futottunk. Amikor végre kiértünk a fák rengetegéből, megkönnyebbülve fellélegeztem. A szél továbbra sem hagyott alább. A portölcsér folyamatosan koszt fújt a szemünkbe, és kis híján megvakított. A kocsi felé rohanva elővettem a zsebemből a távirányítót és megnyomtam a nyitógombot. Amint kinyílt az ajtó, Angus beugrott az első ülésre, én pedig beültem mellé, és becsuktam az ajtót. Reszkető kezemmel valahogy beindítottam a motort, majd tövig nyomtam a gázpedált, sűrű kavicszáport zúdítva a közeli sírokra. Még a súlyos autó is beleremegett az erős szélbe. Egy pillanatra azt hittem, lesodor minket az útról, de aztán határozottan megmarkoltam a kormányt, és erősen koncentráltam. Elhatároztam, hogy mindenáron kijutunk onnan. Az országútra érve a szél teljesen elcsendesedett. A lenyugvó nap a 58

fák tetejénél kandikált ki, az egész vidék hihetetlenül nyugodt volt. Ránéztem Angusra, aki az anyósülésen ülve bámulta az utat. – Nem láttunk semmit, igaz? Angus nyüszített egyet, majd elhelyezkedett az ülésen. Rátettem a kezem a hátára. Mindketten reszkettünk még, amin egy cseppet sem csodálkoztam. Valami üldözött minket. Egy alaktalan gonosz, amit nem mertem nevén nevezni. Nem csak képzeltem. Angus is érezte, ráadásul ő is ugyanúgy megrémült tőle, mint én. Csak az járt a fejemben, hogy minél messzebb kerüljünk attól a helytől. Otthon akartam lenni Charlestonban, a saját menedékemben, ahol védve lennék az efféle szelektől. De képtelen voltam elmenni. Volt egy munkám, amit el kellett végeznem, ezenkívül egy szörnyű érzés motoszkált bennem, amit egyelőre nem értettem. Elhatároztam, hogy maradok és kordában tartom a félelmemet. Elvégre többéves gyakorlatom van. Gyerekként megtanultam, hogyan tehetem túl magam minél előbb a szellemekkel való találkozásokon, mert csakis úgy élhettem együtt a képességemmel. Megérintettem a nyakamban lógó amulettet. Valami megvédett az erdőben. Lehet, hogy a rosehilli temetőből származó kő, lehet, hogy Angus, de az is lehet, hogy a saját erőm, ki tudja. A lényeg, hogy biztonságban voltam, eltekintve néhány karcolástól a karomon. A Covey-házhoz vezető elágazáshoz közeledve lelassult a szívverésem, kezdtem megnyugodni. Minél közelebb értünk a megszentelt földhöz – az átmeneti menedékemhez –, annál erősebbnek éreztem magam. – Minden rendben van – suttogtam inkább magamnak, mint Angusnak.

59

10 Thane Asher már a tornácon várt, amikor hazaértem. Kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak, és Angus kirohant mellettem, mielőtt elkaphattam volna. Mérgesen rákiabáltam, de nem kellett volna. Egy figyelmeztető ugatás és óvatos ismerkedés után leült, és engedte Thane-nek, hogy megvakargassa a nyakát. Micsoda házőrző vagy!, gondoltam magamban. Aztán eszembe jutott, ahogy azon az első estén beült közém és a szellem közé, és hogy néhány perccel ezelőtt hogyan kísért vissza az autóhoz. Mi lett volna velem nélküle? Lehet, hogy még most is abban a sűrű bozótosban téblábolnék. – Ez meg kicsoda? – kérdezte Thane a kutyára nézve. – Angus. – A nevét – vagy talán a hangomat – halló kutya azonnal odafutott hozzám, én pedig lehajoltam, hogy megsimogassam. – Mi történt vele? – Luna Kemper szerint edzőkutya lehetett. Thane arckifejezése nem változott meg, de mintha egy sötét árnyék suhant volna át kifürkészhetetlen arcán. Egyenesen a szemembe nézett, átható tekintete teljesen összezavart. Egyetlen szó nélkül letérdelt a kutya mellé, kezével óvatosan végigsimította kórosan lesoványodott testét, és közben nyugtatóan motyogott valamit. Fogalmam sincs, mit mondott neki, de az állat mindenesetre kedvesen odadörgölőzött hozzá. Megpiszkáltam a karomon lévő egyik karcolást. A vágás valamiért megnyugtatott. – Meséltem Van Zandt rendőrfőnöknek a kutyaviadalokról. Gondoltam, jobb, ha tud róla. – És mit mondott? – Thane megvizsgálta a kutya fülét, majd kinyitotta a száját, hogy megnézze a fogait. Angus egyetlen nyüszítés nélkül tűrte a vizsgálatot. – Azt mondta, nyitva tartja a szemét a környékbeli kennelek táján, csak nem tudom, hihetek-e neki. 60

– Emiatt ne aggódjon! – Thane felegyenesedett és beletörölte a kezét a farmernadrágjába. Ugyanazt a fekete pulóvert viselte, mint amikor először találkoztunk, és kénytelen voltam megállapítani, milyen szépen feszül széles vállán. Azon tűnődtem, milyen magas lehet, ha rendesen kihúzza magát. – Ha a környéken vannak kutyaviadalok, én kiderítem és véget vetek a kegyetlenségnek. – Hogyan? A férfi elszántan nézett. – Jobb, ha nem ismeri a részleteket. Volt valami figyelmeztető a hangjában. Én is dühös voltam, amikor megtudtam, mi történt Angusszal, de Thane Asher fékezhetetlennek tűnt. El sem tudtam képzelni, milyen, amikor szabadjára engedi a mérgét. Beletúrtam a kezem Angus bundájába, hogy Thane ne lássa a sérüléseimet. Elég csúnya vágásokat szereztem a bozótosban, és még mindig nem tettem túl magam a sokkon. Az érzéseim elrejtésében elég jó voltam, ezért arcizmom se rándult, amikor Thane hosszasan méregette koszos külsőmet. Úgy láttam, kicsit ellágyultak az arcvonásai, de lehet, hogy csak képzeltem. – Mi történt magával? – kérdezte. Eszemben sem volt megmondani az igazat. Sosem értette volna meg, hacsak nem volt már része természetfölötti találkozásban. A ”gonosz szél” kifejezés kétségkívül gúnyos nevetést vagy sajnálatot váltott volna ki belőle, én pedig nem akartam nevetség tárgyává válni. A szellemlátás képessége egy szükségszerű, személyes dolog volt. Természetesen a sírhely felfedezését sem terveztem elárulni. Egyelőre. Addig semmiképp, amíg át nem gondoltam az egészet nyugodtan. Beletúrtam homoktól piszkos hajamba, és megvontam a vállam. – Összetalálkoztam egy vadrózsabokorral. Foglalkozással járó ártalom. – Legjobb lesz, ha bemegy és bekeni azokat a vágásokat. 61

– Később – feleltem a vállamat vonogatva. – Úgy érti, miután elmentem. Elmosolyodtam. – Elnézést a külsőmért, de csak most jöttem haza a munkából, és nem vártam vendéget. Szándékos szemrehányásom elérte a kívánt hatást, és Thane mintha egy pillanatra bűnbánó arcot vágott volna. – Elnézést, hogy csak így betörtem, nem szeretném sokáig feltartani – mondta a tornácra nézve. – Leülhetnénk egy percre? Kicsit haboztam. A nap már jóval a fakoronák alatt járt. Nemsokára besötétedik, és annak ellenére, hogy meg tudtam magam védeni a szellemektől, ennyire közel még sosem laktam temetőhöz. Fogalmam sem volt, mi emelkedhet ki a tóból. Nem akartam kockáztatni. – Megígérem, nem maradok sokáig – mondta. – A Thorngate temetőről szeretnék magával beszélni. Mélyen legbelül vettem egy nagy levegőt. Csupán egy forró fürdőre és egy kellemes kamillateára vágytam, és arra, hogy Angusszal csendben ücsörögjek a hátsó verandán. Csakhogy anyám lánya voltam, és a déli báj ugyanúgy belém ivódott, mint apám szigorú szabályai. Így hát udvariasan mosolyogva és bólogatva odasétáltam a lépcsőhöz. A naplementével együtt a levegő is lehűlt, és az erdő egyre jobban ránk telepedett. Éreztem az örökzöldek illatát. Közelebb húztam magamhoz Angust; Thane-nel egymás mellett ültünk a tornácon. – Mi van Thorngate-tel? – kérdeztem. A férfi hallgatott, amíg a tekintetével végigpásztázott a környéken. Mintha keresett volna valamit. – Már évek óta nem jártam odafent. Nagyon durva? – Láttam már rosszabbat is – feleltem titokzatosan pislogva. Thane egyenesen előre nézett, de semmit sem tudtam leolvasni a profiljáról. Az ösztönöm azt súgta, a temető volt az utolsó, ami a fejében járt, ezért kezdtem kissé aggódni. Vajon minek köszönhetem a látogatását? A férfi hirtelen felém fordult, nekem pedig forróság öntötte el a 62

nyakam, ezért elfordítottam a fejem. – Elárulok egy titkot Thorngate-tel kapcsolatban – kezdett bele. – Jelenleg csak holdfényben élvezhető. A mauzóleumhoz közel van egy hely, amelyet kifejezetten éjszakai látogatásokra terveztek. Eszembe jutottak a furcsa, felfelé fordított arcú kőangyalok, és a zsályából, ürömből és cickafarkból álló ezüstös növénytakaró. – Megtaláltam egy fehér kert maradványait – mondtam. – Otthon nekem is van, így nagyon is sejtem, milyen gyönyörű lehet a temető holdfényben. Főleg ezzel a sok szoborral. Az arcuk egészen kivételes. – Igen – felelte Thane tömören. – Mi, Asherek mindig is jók voltunk az elegáns emlékművek felállításában. – Mi a baj ezzel? – Semmi, hacsak nem akarjuk fitogtatni az egónkat. Néha azon tűnődöm, hogy a halottakra szánt pénznek vajon nem lenne-e jobb helye az élők sorában. – De hiszen a temetők az élőkért vannak – mondtam. – Aki pedig tiszteli a halottakat, az az életet is tiszteli. Megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rám. – Maga tényleg nem sokat tud rólunk, ugye? A hangjában lévő cseppnyi gúnyt hallva ismét elgondolkodtam a családjával való kapcsolatán, de végül csak megvontam a vállam. Időközben Angus pontosan közénk telepedett, így egyikünknek sem kellett messzire nyújtózkodnia, ha meg akartuk simogatni. Megvolt a magához való esze. Én a fülcsonkja mögött vakargattam, míg Thane a kiálló gerincoszlopát simogatta. A ritmusos mozdulat meglehetősen nyugtató volt, kezdtem ellazulni. – Hogy csöppent bele a temetői üzletbe? – kérdezte a férfi. – Apám éveken át gondnok volt. Ö tanított meg a déli sírkertek tiszteletére. Gyerekként azt hittem, hogy a mellettünk lévő temető el van varázsolva. Imádtam ott játszani. A birodalmamnak neveztem. – Ezért hívják magát a Sírkertek királynőjének? – Ezt meg honnan tudja? – kérdeztem meglepetten. 63

– Kutakodtam. – És mit derített ki? – A korához képest túlságosan művelt. A Dél-karolinai Egyetem antropológiai szakának hallgatója és a Chapel Hill régészeti oktatója volt, ezenkívül két évet töltött az Állami Régészeti Hivatalnál, mielőtt létrehozta a saját vállalkozását. Ez mind lenyűgöző. – Úgy látom, minden követ megmozgatott, hogy információt szerezzen rólam – mondtam hűvösen. – Nem igazán. Minden ott van a honlapján. – Ó! Tényleg. Thane elégedetten vigyorgott, és kénytelen voltam megállapítani, milyen fiatalos és vonzó, amikor mosolyog. Többet is mosolyoghatott volna… és ez persze rám is igaz volt. – A bizonyítványaim izgatták ennyire? – kérdeztem. – Nem. Egyszerűen csak kíváncsi voltam magára. Elhallgattam. Nem néztem rá, de tudtam, hogy engem néz. Ugyanúgy éreztem a tekintetét, ahogy a vágás okozta sebek szúrását is. – Valójában nem csak a honlapját tanulmányoztam – ismerte be Thane. – A kezembe került egy újságcikk a charlestoni temető tavaly tavasszal történt felújításáról. – Oak Grove – vágtam rá, és hirtelen belém hasított egy ismerős érzés. A gyilkossal való dulakodás közben szerzett vágás veszettül égette a felkaromat, pedig a seb már hónapokkal korábban begyógyult. Csakhogy a belső sebek jóval mélyebbek voltak. A félelem elszállt, legalábbis a nappali órákban, de csapdába esésem emléke évekig is megmaradhat, hogy könyörtelenül mardosson álmatlan éjszakákon át. Thane bizonyára észrevette, hogy nem szívesen emlékszem vissza a rémálomra, ezért nem szólt egy szót sem. Tekintete olyan kedves és érdeklődő volt, hogy végérvényesen a bizalmamba fogadtam. Hirtelen úgy éreztem, mindent el akarok mondani neki, ami az elmúlt hónapokban történt, pedig alig ismertem. Személyes dolgokról nem 64

beszélhettem vele. Főleg nem Devlinről. Hosszú másodpercekig csak hallgattunk. Thane tovább simogatta Angus hátát, miközben én egyre jobban ellazultam. Az erdőben átélt megpróbáltatások után annyira fáradt voltam, hogy képtelen lettem volna harcolni. Ha nem sötétedett volna még, szívesen beszélgettem volna tovább, de időközben rájöttem, hogy Thane valami egészen más miatt keresett fel. – Ugye, nem azért jött ide, hogy Thorngate-ről beszéljünk? – kérdeztem. – Miért van itt? A keze megállt Angus hátán, és felnézett. – Szívességet szeretnék kérni. Összevontam a szemöldököm. – Miféle szívességet? – Mi a terve ma estére? Nem számítottam a kérdésre. A néhány másodperccel ko rábban érzett vonzalom teljesen eltűnt, és azon kaptam magam, hogy elhúzódom tőle. – Korai vacsora, korai lefekvés – feleltem határozottan. – Hajnalban kelek. – Nem tehetne kivételt most az egyszer? Szeretném ma estére meghívni egy vacsorával összekötött partira az Asher-házba. Néha rendezünk egy-egy összejövetelt. A nagyapám akkor indította útjára a hagyományt, amikor a közösség először került nehéz helyzetbe. A munkahelyek megszűntek, az emberek elköltöztek. Szolidaritást akart vállalni a városlakókkal. Ez meglehetősen nemes gesztus volt, de az évek során mindig ugyanaz a maréknyi ember vett részt a partikon. Ez egy idő után kezdett unalmassá válni. Feltétlenül szükségünk van a vérfrissítésre. A hűvös széltől kirázott a hideg. – Köszönöm, de nem nagyon kedvelem az efféle partikat. De ha kedvelném is, nincs mit felvennem. Leginkább munkára alkalmas ruhákat hoztam csak magammal. A férfi végignézett rajtam. 65

– Felőlem így is jöhet. Zavartságomat félszeg nevetéssel próbáltam titkolni. – Egy tusolás azért rám fér. – Ez igent jelent? Megráztam a fejem. – Sajnálom. Tényleg nincs kedvem ünnepelni. Hosszú napom volt. – És időre volt szükségem ahhoz, hogy megemésszem a történteket. – Akkor talán még meggyőzőbbnek kell lennem – szólt Thane lassan. – Vagyis? – Azt hiszem, van nálam valami, ami érdekelheti. Vészjósló hangsúlyától felgyorsult a pulzusom, pedig biztos voltam benne, hogy csak ugrat. – És mi lenne az? – A régi temetői jegyzetek az Asher-házban vannak. Talán elintézhetném, hogy megnézze őket. – Luna azt mondta, hogy a jegyzeteket a városi könyvtárban tárolják. – Némelyiket igen, de nem azokat, amelyek magát érdeklik. Ha eljön a vacsorára, megnézheti őket, biztosítom róla. – Ez úgy hangzik, mint egy megvesztegetés – mondtam. Thane elmosolyodott. – Felkeltené az érdeklődését, ha azt mondanám, hogy képeket, sőt, valódi fényképeket láthat az 1800-as évekbeli temetőről? Talán az eredeti térkép is ott van valahol, ki tudja? Lehet, hogy a családi bibliát is sikerül előásnunk. Eszembe jutott az elrejtett sír és azon tűnődtem, vajon arról is lehet-e valamilyen jegyzet az Asher család levéltárában. Tudni akartam, ki van oda eltemetve. Sőt, tudnom kellett. Az azonosítatlan sírok számomra rendkívül izgalmas témák. – Kemény alkut ajánl – mondtam nagyot sóhajtva. A férfi zöld szeme csak úgy ragyogott. 66

– Magáért jöhetek negyed nyolckor? – Nem, köszönöm. Inkább én vezetek. Thane összevont szemöldökkel mustrált. – Hogy akkor távozhasson, amikor akar? Megvontam a vállam. A férfi bólintott. – Így igazságos. Akkor nyolckor találkozunk. Biztosan fel fogja ismerni a házat, mert pontosan a temető után van. Csak áthajt a patak fölött, és már ott is lesz.

67

11 Amennyiben a temetői szobrok az Asher-ego iránti tiszteletet szimbolizálták, úgy feltételeztem, hogy a ház a családi arrogancia színeiben pompázik. A háromszintes masszív épület egy szikla tetejére épült, melyet hatalmas verandák és fél tucat irdatlan fényes oszlop díszített. Mindenképpen valami nagyra számítottam, de nem ekkorára! Ahogy arra a látványra sem, amit a holdfény és a ravasz világítás eredményezett. Egy kör alakú feljáró vezetett a ház bejáratához, és az első gondolatom az volt, hogy megfordulok és világgá megyek. Félelmet éreztem, csak azt nem tudtam, mitől félek. A származás számomra nem jelentett semmit. Engem egy nemesi származású anya nevelt fel, aki a déli bálkirálynők kifinomult tulajdonságaival volt megáldva, és egy Észak-Karolina hegyeiben született, kétkezi munkás apa. Kettejüktől kaptam a nevelésem, és roppant büszke voltam rá. Szóval, mire is véljem az ijedséget? És a megérzést, hogy távol kellene tartanom magam a háztól és az Asher családtól? Ahogy kiszálltam az autóból, tekintetem végigpásztázott a kastély homlokzatán. A földszinten lévő veranda kellemesen világos volt, de a fenti balkonok sötétségbe borultak. Még így is jól láttam, hogy odafentről egy árnyék bámul le rám. Egy szellem? Nem lettem volna meglepve. Ebben a házban nem. Ezeken a hegyeken nem. Mintha az egész környéket egy sötét babona, egy gonosz varázslat tartotta volna az uralma alatt. Tudtam, hogy apámon kívül ez mindenki számára hatalmas ostobaságnak hangzott volna, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni az ösztöneimet. Túlságosan sok furcsaság történt azóta, hogy megérkeztem Asher Fallsba. Felmentem a lépcsőn és becsengettem. Kissé alulöltözöttnek éreztem magam, hiszen az egyetlen tűrhető öltözetem egy egyszerű fekete ruha volt, amit előadásokon és interjúk alatt szoktam viselni. Otthon Charlestonban feldobhattam volna néhány gyönggyel és egy csinos magassarkúval, de ma este be kellett érnem egy lapos sarkú cipővel és egy kardigánnal. 68

A szobalány nyitott ajtót, aki udvariasan meghajolva elvette a táskámat. Egy pillanatra láttam a káprázatos dupla lépcsőt megvilágító kristálycsillárokat, majd bevezettek egy tágas haliba. A szobalány mögött sétálva megcsodáltam a falakon csüngő – véleményem szerint az Asher család generációit bemutató – hatalmas festményeket, illetve a brokáttapétát és a vízfoltos plafont. Érdekes módon a pompás háznak mégis régi, dohos szaga volt, a levegő pedig ugyanolyan nyirkos és hideg volt, mint egy sírkertben. Egy hely, ahol megállt az idő. Egy otthon, amely közelebb állt a halálhoz, mint az élethez. A szobalány átkísért egy boltíves kapu alatt; a szoba teljesen elcsendesedett, amikor beléptem. Gyorsan megkerestem a Thane körül képződött kisebb tömeget, majd megláttam Luna Kempert, aki egy lélegzetelállítóan csinos levendulaszínű ruhában pompázott. Mosolygott és bólintott, mégis úgy éreztem, Sokkolja a jelenlétem. Két nő állt mellette. Felismertem Sidra anyját és a Luna irodájában lévő fényképen pózoló vörös hajú nőt. A képen megörökítettek egy lebegő kísértetet a háttérben, ezért én most a mögöttük lévő ablakban kerestem a mogorva arcot. A visszatükröződő gyertyafényen kívül azonban semmi fenyegetőt nem láttam. Sidra anyja fehér ruhában volt és egy ezüst nyakláncot viselt a nyakában. A vörös hajú hölgy egy klasszikus, smaragdzöld színű brokát koktélruhában tündökölt. Úgy vizsgálgattak, mint egy laboratóriumi üvegedényben úszkáló gyanús valamit, sőt, láttam, ahogy Sidra anyja megérinti Luna karját, és belesúg valamit a fülébe. Egyre nyugtalanabb lettem, és azt kívántam, bárcsak visszafordultam volna azon a kocsifelhajtón. Vagy hogy legalább egy kicsit több időt szántam volna a sminkemre. Esetleg készíthettem volna új frizurát magamnak. Aztán rájöttem, milyen ostoba vagyok. Mióta érdekelt ennyire a külsőm? Apámhoz hasonlóan én is kétkezi munkás voltam. Nem volt szükségem fodros hacukákra. Hiába néznének ki jól azok a ruhák, úgysem mutatnának rajtam. Emellett tudtam, hogy a gyomromban érzett feszültségnek nem sok köze van a megjelenésemhez. Az egyszerű ruházatom miatti aggodalom inkább 69

csak szorongásom megnyilvánulása volt. A három nő egy magas, széles vállú férfi köré gyűlt, aki az ajtónak háttal állt. O volt az egyetlen, aki megfordult, amikor megérkeztem. Egy negyedik nő is álldogált ott, de annyira beleolvadt a háttérbe, hogy alig vettem észre. Jelentéktelen és bizonytalan volt, előnytelen barna bársonyruhája teljesen bekebelezte. Olyan kényelmetlenül és idegenül érezte magát, mintha rokonok lettünk volna. A rövid mérlegelés akkor ért véget, amikor Thane odalépett mellém. Sötétszürke öltönye és keskeny zöld nyakkendője tökéletesen kiemelte a szeme színét. – Hát idetalált – szólt kedvesen. – Persze, hogy idetaláltam, hiszen tökéletes leírást adott. Ezt a házat pedig amúgy sem lehet eltéveszteni. – Körbenéztem. – De nem késtem el, ugye? – Éppen időben jött. De bevallom, komolyan aggódtam, hogy meggondolja magát. – Majdnem. – Szerencse, hogy nem így történt. Na jöjjön! Legyünk túl a bemutatkozásokon, és hozok magának egy italt. – Belekaroltam, és Thane átvezetett a szobán a többiekhez. Egy franciaablak tárva-nyitva állt, hűvös esti levegő és vadvirágok illata áradt befelé. Vagy talán Luna parfümjét éreztem? A nő abban a pillanatban otthagyta a társaságát, és egyenesen felénk igyekezett, hogy üdvözöljön bennünket. Ruhájának könnyed anyaga kecsesen lobogott a szellőben. Megcsodáltam félvállas ruháját, valamint sötét hajának és hamvas bőrének kontrasztját. Luna sugárzott. A haja, a sminkje, a körme, egyszerűen mindene tökéletes volt, de mégis volt valami vad a szemében és a járásában, ami egy gyémántokkal díszített, pórázon sétáló hiúzra emlékeztetett. Eszembe jutott a Covey-háznál látott átváltozása az első délutánon, és hogy mennyire felerősített benne mindent a természet. Aztán az is eszembe jutott, ahogy Angusszal viselkedett, és hogy mennyire örültem, amikor végre távozott. – Lunát természetesen ismeri – mondta Thane. 70

Udvariasan és kényszeredetten mosolyogva bólintottam. Biztos voltam benne, hogy az ő üdvözlése is erőltetett volt. – Jó újra látni, Amelia, noha sosem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – mondta kíváncsian fürkészve Thane-t. – Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. – A kompon találkoztunk – válaszolta Thane. – Ez mindent megmagyaráz. – A mosolya ismét ragyogott, arckifejezése pedig olyan szelíd volt, mint az esti szellő. Ekkor eszembe jutott valami más is Luna Kemperről – dühtől vöröslő arca, amikor ellent mertem neki mondani Angusszal kapcsolatban. Nem volt tanácsos az útjába állni. És egészen biztosan nem akartam volna az ellensége helyében lenni. – Mit szólsz a szállásodhoz? – kérdezte. – Nincs nagyon messze a várostól, remélem. – Nem, minden rendben van. Köszönöm, hogy mindenről gondoskodtál. Habár… Luna oldalra döntötte a fejét, és úgy mustrált, mint aki még mindig nem tudott megfejteni. – Igen? Meg akartam érdeklődni, miért nem említette az eredeti Thorngate közelségét, de előbb ki akartam találni egy alternatív választ arra az esetre, ha megkérdezi, honnan tudok róla. A harangokról semmiképpen sem mesélhettem neki. Vagy a ködben lebegő nyughatatlan lelkekről. – Hagyjuk – motyogtam. – Nem lényeges. – Ha te mondod. – A szemében bosszúság lángolt, de gyorsan elhessegette. – Tényleg, Tilly járt már nálad? – Én nem tudok róla. Luna felsóhajtott. – Pedig külön megkértem, hogy tartsa rajtad a szemét… ha esetleg szükséged lenne valamire. Azt hittem, néha még a temetőben is besegít. Mindenféle munkát elvállal. – Ez nem is rossz ötlet – szólt Thane. – Tilly keményen dolgozik. 71

Beszélek vele, ha gondolja. A szőke nő összevont szemöldökkel lépett oda Lunához. – Elnézést kérek… véletlenül meghallottam, miről beszélnek. Tilly Pattershaw-ról van szó, nem igaz? Lehet, hogy keményen dolgozik, de én jobban aggódnék az idegállapota miatt. – Bryn – szólt szemrehányóan Luna. – Ne Brynezz! Csak azt mondom, amit mindannyian gondolunk már évek óta. Az a nő furcsa. Túl sokáig élt odakint az erdőben, és az agyára ment. Mikor is látta valaki utoljára a városban? Bele sem akarok gondolni, hogyan él. – Tilly a légynek sem árt – mondta Thane. – Én nem látok semmiféle problémát. – Lehet, hogy most még nem jelent problémát, de ettől még pontosan tudjuk, hogy azóta nincs jól, amióta… – Te jó ég, hogy én milyen udvariatlan vagyok! – vágott a szavába Luna. – Csak beszélünk és beszélünk, de még be sem mutattunk titeket egymásnak. Amelia, szeretném, ha megismernéd legrégebbi és legkedvesebb barátomat, Bryn Birchöt. A lányával, Sidrával már találkoztál a könyvtárban. Mielőtt kezet nyújthattam volna, Bryn felemelte a fejét, hogy fentről nézhessen le rám. – Valójában már találkoztunk. Te hoztad haza a lányomat tegnap. Ivyval csak rólad beszéltek – mondta Lunára sandítva. – Betegnek tettették magukat, hogy korábban hazajöhessenek az iskolából. – Ez egyáltalán nem vall Sidrára – mondta Luna. – Amiatt a lány miatt tette – felelte Bryn csípősen, majd felém fordult. – Biztos vagyok benne, hogy neked semmi közöd nem volt a kis tervükhöz. – Én csak felajánlottam nekik egy fuvart. Egyenesen hazavittem őket. – Utáltam ilyen védekezőnek hangzani, de Bryn Birchnek volt egy stílusa. Gyönyörű, hűvös, gőgös és zárkózott volt – csupa megfélemlítő tulajdonság. Bryn maga volt a tökéletes igazgatónő. 72

– Hol vetted fel őket? – kérdezte. – A főutcán lévő bolt előtt. – Nem tudod, merre jártak egész délután? – Nem mondták. Bryn Lunára nézett, és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ha tudtam volna a hollétükről, akkor sem árultam volna el neki. Természetesen érthető volt, hogy érdekli a dolog, de ez a rendőri stílusú vallatás engem meglehetősen zavart. A gyanú erősebb volt a félelemnél. Egyszer csak a vörös hajú nő is csatlakozott hozzánk, és felém nyújtotta a kezét. – Amelia, üdvözöllek! Catrice Hawthorne vagyok. – Kézfogása meleg és puha volt, kész felüdülés Bryn fagyos kínvallatása után, kedves barna szemében pedig jókedv ragyogott. – Erre a pillanatra vártam, amióta Luna elárulta, hogy jössz. – Ó… nos… köszönöm. – Mézesmázos üdvözlése teljesen levett a lábamról. – Olvastam a blogodat – folytatta. – Sírásók… micsoda találó név. Igazi híresség vagy, látszik. – Ugyan! Ezzel csak a szabadidőmben foglalkozom. – Hát, szerintem ez egy igen sikeres hobbi. Az egyik videódat több mint egymilliószor látták. – Az egy interjú, amit Samarában, Georgiában készítettek velem – mondtam. – A kamera elkapott egy visszaverődő fényt a temetőben, a felvétel pedig bejárta a szellemvadász-oldalakat. Tényleg semmi köze nem volt hozzám. – Cat is amolyan hírességnek számít – mondta Luna. – Kiváló ornitológus és nagyon tehetséges művész. – Lefordítva: madárleső vagyok, aki szívesen fest – magyarázta Catrice elbűvölő szerénységgel. – Túl visszafogott vagy – mondta Luna, majd felém fordult. – Az egyik festménye a kormányzó házában csüng. Ez aztán a 73

megtiszteltetés! – Szívesen megnézném a munkáidat – mondtam. – Ugorj be a stúdiómba egyik nap, körbevezetlek. De ennyi elég is rólam – mondta legyintve. – Még nem találkoztál Hugh-val és bájos feleségével! Ekkor megéreztem Thane kezét a könyökömön, amit kicsit meg is szorított, ahogy előrevezetett. – Amelia, szeretném bemutatni a nagybátyámat, Hugh Ashert! Már korábban is észrevettem a háttérben ácsorgó férfit, de csak most vizsgáltam meg közelebbről. Próbáltam nem bámulni, de nem volt egyszerű. Kifinomult külsejével úgy nézett ki, mint egy hollywoodi filmsztár. Sötét haj és sötét szem, akárcsak egy középkorú Adonisz. Fesztelen mosolya és féktelen kisugárzása azonnal óvatosságra intett. – Üdvözlöm az Asher-házban! – mondta méltóságteljesen, és mármár azt hittem, hogy az ajkához emeli a kezem. Hálás voltam, hogy nem tette. – Köszönöm a vendéglátást. – Az arcvonásai olyannyira tökéletesek voltak, hogy kétségbeesetten kutattam valamilyen kis hiba után. Találtam egyet az állkapcsán, és egy parányi puffadást a szeme alatt, ami az ivásra való hajlamról árulkodott. – A feleségem, Maris – mondta kicsit arrébb lépve, hogy bevonja a társalgásba a mögötte ácsorgó aprócska nőt. Elsőként azt vettem észre, hogy mennyivel fiatalabb, mint a férje; inkább Thane-nel volt egyidős, mint Hugh-val. Utána arra lettem figyelmes, hogyan bámult rám és a többi nőre, mintha minden irányból fenyegetést várna. – Megbocsátanak nekünk egy percre? – kérdezte Thane ismét megragadva a karomat. – Amelia még nem találkozott nagyapával. – Sok szerencsét – dörmögte Hugh Asher, majd belekortyolt az italába. – Ezt hogy értette? – kérdeztem menet közben. – Ne törődjön vele – felelte Thane a vállát vonogatva. – Különös kapcsolatot ápolnak nagyapával. Ha jobban belegondolok, 74

mindannyian… Thane hirtelen elhallgatott; átnézett a vállam fölött. Furcsa bizsergés futott végig a gerincemen. Ösztönösen a franciaablakok felé fordultam. Valami belebegett a szellő hátán. Ismét a gonosz suttogása hallatszott…

75

12 Először semmit sem láttam, ahogy a kinti árnyékokat fürkésztem, de hirtelen mozgásra lettem figyelmes, amely lefelé vonzotta a tekintetem; egy tolókocsi árnyéka rajzolódott ki előttem. Azon tűnődtem, vajon mennyi ideje ücsöröghetett odakint a sötétben. Talán egész végig minket figyelt? A tolókocsiban ülő férfi végiggurult a keményfa padlón. Még ülve is magasnak és méltóságteljesnek tűnt sötét és kifogástalan öltönyében. Haja ősz, arca vékony és ráncos, szeme koromfekete volt. Némi hasonlóságot véltem felfedezni a fia, Hugh és közte, de az idős férfi sokkal inkább impozáns volt, mint jóképű. A kora ellenére nem ereszkedett meg az álla, sőt, a gyengeség parányi jele sem látszott rajta, kivéve a kasmírtakaróval félig betakart elsorvadt lábát. – Nagyapa, szeretném neked bemutatni Amelia Grayt – mondta Thane. Előreléptem, hogy üdvözöljem. – Örvendek, Mr. Asher! Egy bőrkötéses könyvet szorongatott a kezében, és amikor letette, a borítóján lévő arany díszítésre lettem figyelmes. Egy embléma, amely egy távoli és rejtőzködő emléket ébresztett bennem. Az emlék hirtelen eltűnt, amikor megfogta a kezem; különös reszketés szaladt végig a gerincemtől egészen a tarkómig. Az egyetlen, amit tehettem, hogy nem engedtem el a kezét. – Távozz! – mondta az öreg férfi. – Tessék? – Ez nekem szólt – mondta Thane. – Ó… – Mit szólna egy italhoz? – kérdezte Thane vidáman, mit sem törődve nagyapja gorombaságával. – Mit inna szívesen? – Talán fehérbort? Thane lenézett. 76

– Nagyapa? Az idős férfi dölyfös legyintéssel válaszolt, mire Thane elsétált, engem pedig a tolószék melletti székre invitált. Úgy ültem a szék szélén, mint egy csapdába esett tapsifüles. – Szóval maga a restaurátor, akiről már oly sokat hallottam – mondta a férfi. – Aki megmenti a mi kis temetőnket. Figyelmesen fürkésztem az arcát, hátha rosszindulat vagy szarkazmus jeleit fedezem fel, de kíváncsiságon kívül semmi más nem látszott a fekete szemében. – Erről nem tudok. Én csak azt teszem, amire felkértek. – Járt már a temetőben? – A hangja gyengének és törékenynek tűnt; ezeket nem lehetett csak úgy elrejteni egy takaróval. – Igazából egy egész napot töltöttem ott a sírkövek fényképezésével. – És mit szól hozzá? Ugyanazt kérdezte, mint Thane korábban, és már akkor is úgy éreztem, hogy itt nem Thorngate-ről van szó. A férfi valami egészen másra volt kíváncsi. Azon tűnődtem, hogy talán a rossz közérzetem miatt lettem ilyen gyanakvó. – Éppen Thane-nek mondtam, mennyire csodálom a szobrokat. Olyan kifejező az arcuk. Egy párizsi temetőben láttam ezekhez hasonlót. – Pere Lachaise? – Igen – feleltem. – Járt már ott? A férfi bólintott. – Jó szeme van, kedvesem. A temetőnkben lévő szobrok nagy részét európai művészek faragták. Felbecsülhetetlen az értékük. – Még szerencse, hogy arrafelé nincsenek vandálok – mondtam. – El sem tudja képzelni, mekkora kárt tudnak tenni egyetlen festékszóróval. – Senki sem merné megkockáztatni. A válasza olyannyira váratlan volt, hogy majdnem lemaradtam a 77

páratlan arroganciáról, pedig ott volt az obszidián szemek gőgös csillogásában, a halvány, zord mosolyban, amely egy újabb reszketést küldött végig a gerincemen. Nem úgy mentem oda, hogy kedvelni fogom Pell Ashert. A kapzsisága tönkretett egy temetőt, ami az én szememben megbocsáthatatlan bűn. Am eltekintve a múltbéli tetteitől és a nagyképűségétől, meglehetősen kíváncsivá tett. Rabul ejtett a titokzatossága, habár személyisége taszított. – Meséljen az utazásairól! – kérte nyájasan. – Amint láthatja, már nem sűrűn jutok ki innen. Amolyan tartalékos lettem. Említette Párizst. Sokat utazik külföldre? – Amikor csak tudok. De Párizs már elég régen volt. Érettségi ajándékként kaptam a nagynénémtől. – Ó, milyen nagylelkű! – A mosolya ezúttal meleg és hívogató, sőt, már-már lelkes volt. Kénytelen voltam válaszolni. – Túl nagylelkű, az apám szerint – válaszoltam. A férfi barna szemöldöke a magasba szökött. – Nem akarta, hogy menjen? – Mindig is túlságosan… óvott. – Ennyi elég is volt a témából. Az apával való kapcsolatom csak rám tartozott, de a rövid társalgás rám zúdította az emlékeket. Annyira ellene volt az utazásnak. Nem sokszor láttam olyan dühösnek. Visszatekintve már értem, miért viselkedett úgy. Biztosan megrémült, amiért olyan messzire tévedtem a rosehilli temető megszentelt földjétől. Mindig is túlságosan védelmezett. De anya és Lynrose néni hajthatatlanok voltak. Mindketten aggódtak értem; mivel ők nem tudtak a szellemekről, nem értették, miért vonulok el a könyveimmel a régi sírkertbe. Ideje volt, hogy új kalandban és egy csepp kultúrában legyen részem, így hát elindultam Párizsba. Amíg a nagynéném a Louvre-ban és a Notre Dame-ban gyönyörködött, addig én a Pére Lachaise ösvényein sétáltam, ahol Chopin, Jim Morrison és Edith Piaf nyugodott. Csodálatos élményekben volt részem, leszámítva a szellemeket – Párizs tele volt velük –, és amikor hazatértem, a szakadék köztem és apa között egyre csak nőtt. A mai napig nem értettem meg a köztünk lévő távolságot. Ma sem értem, miért változtatta meg örökre a 78

kapcsolatunkat az első szellemlátásom. A régi emlékek gyorsan elillantak, amint Thane a kezembe tett egy pohár bort. Felnéztem és rámosolyogtam. – Köszönöm. Thane érdeklődve fürkészett. – Minden rendben? – Igen, persze. – Biztos benne? Bólogattam. – Jobb lesz, ha megnézed Marist – szólt a nagyapja szigorúan. – Elkezdett inni, és tudod, mennyire nem bírja a likőrt. Menj oda, mielőtt bolondot csinál magából! – Meglátom, mit tehetek – motyogta Thane. Belekortyoltam a borba – száraz és erőteljes rizling –, és a nyelvemmel ízlelgettem, miközben Thane-t figyeltem, aki ezalatt odament Marishoz és a fülébe súgott valamit. A nő hálás mosollyal az arcán felnézett és bólintott, majd reszkető kézzel megfogta a kabátujját. Eszembe jutott, ahogy Angus nekidörgölőzött Thane-nek. Mintha a férfi együtt érzett volna a szerencsétlenekkel; lehet, hogy velem is azért törődött. Hugh kiment Lunával a verandára. A nyitott ajtón keresztül jól láttam, ahogy beszélgettek. Nem volt semmi kivetnivaló abban, ahogy a férfi bámulta a nőt. Ahogy Luna válaszmosolya sem tűnt túl bensőségesnek. Mégis villámcsapásként ért, amikor rájöttem, hogy Hugh Asher volt az a férfi, akivel Luna együtt volt a könyvtárban. Eszembe jutottak a kacajok és suttogások, a gyönyör állati zajai. A férfi hangja semmiben sem hasonlított Thane-ére, mégis egyforma akcentusuk volt. Valahogy ugyanúgy hajlították a hosszú magánhangzókat, ami akkor rossz következtetésre sarkallt. Visszanéztem Marisre. Vajon gyanakodott? Lehet, hogy azért csimpaszkodott annyira Hugh-ba a bemutatkozásom alatt. A férje szeretőjét pedig beengedte a házba? Ennél nagyobb megaláztatást el sem tudtam képzelni. Mindenesetre nem az én feladatom volt, hogy 79

ítélkezzek a házassága avagy a béketűrése felett. Szimpatikusnak találtam, Thane-t pedig őszintén becsültem azért, amiért képes volt egy mosolyt és némi lelkesedést előcsalogatni a nőből. Pell Asher mondott valamit, mire én mentegetőzve felé fordultam. – Elnézést. Éppen a szobát csodáltam. Az egész ház lenyűgöző. Igencsak messze van az én szerény hajlékomtól. Asher megigazította a lábán lévő takarót. – Thane azt mondta, Charlestonból jött. – Ott élek, de Trinityben nőttem fel. Egy kisváros északra… – Tudom, hol van Trinity – vágott a szavamba. – Egy nagyon jó barátom évekig ott lakott. Halála után többször is leutaztam, hogy meglátogassam a sírját. – Hová temették? – kérdeztem udvariasan. – A rosehilli temetőbe. Ismeri? Felvontam a szemöldököm. – Hosszú évekig az apám gondozta Rosehillt. A kapuhoz közeli fehér házban nőttem fel. A férfi arcán ismét megjelent az a különös mosoly. – Nagyon jól emlékszem arra a temetőre. Mindig olyan szép, rendezett volt. Sokat töprengtem azon, hogy tudják olyan szépen karbantartani azt a sok sírt. – És az csak egy volt a sok temető közül, amelyeket gondozott – mondtam büszkén. – De Rosehill volt a legnagyobb, az biztos. – Néha láttam az édesapját – emlékezett vissza Pell Asher. – Magas volt és görnyedt, a haja olyan fehér, mint a gyapot. Olykor-olykor beszéltünk. Igencsak tiszteletet parancsoló ember volt. – Igen, ő az apám – helyeseltem. – Néha volt vele egy kislány. Egy komoly, aranyhajú lány, aki egész otthon érezte magát a halottak között. Micsoda furcsa megfogalmazás, gondoltam magamban. És milyen különös egy idegen szemén keresztül látni a saját gyermekkorom egy részét. Az egész beszélgetés kezdett kissé bizarr lenni… ha 80

belegondolok, hogy sok-sok évvel korábban véletlenül összefutottam Pell Asherrel! – Élnek még a szülei? – kérdezte a férfi óvatosan. – Igen, az apám nyugdíjas, de időnként még mindig besegít a temetőben. – Bizonyára biztonságérzetet ad nekik, hogy a közelben van. Charleston úgy… egyórás autóútra van Trinitytől? – Igen, de nem jutok olyan gyakran haza, mint szeretnék. Még így sem. – Pedig időt kellene szakítania rá. A család jelenléte nélkül nem élhet kiegyensúlyozott életet. – Ez alighanem igaz. – Hát persze, hogy igaz – mondta a férfi. – A legerősebb kötelék a vér és a föld. Mindkettő állandó. A szerelem múlandó. Nem feltétlenül értettem egyet, talán azért, mert nem voltak vérségi kötelékeim, és az egyetlen föld, amihez közöm volt, a megszentelt föld volt. De a szerelmet jól ismertem. Olyan erősen és visszavonhatatlanul kötődtem Devlinhez, hogy még most, hónapokkal később sem bírtam kiverni őt a fejemből. Még mindig kívántam. Csillapíthatatlan fájdalom volt. Ránéztem Pell Asherre. Kitartóan bámult, és újra éreztem azt a bizonyos bizsergést. – Vér és föld – ismételte meg. – Ezért őrizzük kincsként a temetőnket. Élve vagy halva, az Asherek mindig hazatérnek. A temető – észrevettem, hogy szándékosan nem nevezi Thorngatenek – olyannyira becses volt, hogy csak azért mondott le róla, hogy bűneit jóvátegye. Fogalmam sem volt, a családnak vajon volt-e köze a fenntartásához, de megfordult a fejemben, hogy talán pont Pell Asher a titkos adományozó. Ki másnak állt volna érdekében ekkora támogatást adni a Bátor Hőseink Lányai nevű társaságnak felújítás céljából? És ki másnak lett volna olyan fontos a diszkréció, hogy elkerülje a felesleges szóbeszédet? – Csodálatos nyugvóhely – feleltem, mivel találóbb nem jutott az 81

eszembe. – A mauzóleumban is járt? – Csak benéztem. A sírokhoz nem mentem le. Úgy gondoltam, jobb, ha nem szaglászom egyedül föld alatti kamrákban. Az ember sosem lehet biztos a stabilitásukban. Nem beszélve a többi veszélyről. – Tökéletesen igaza van – helyeselt a férfi. – De ha ennyire aggódik, kérje meg Thane-t, hogy kísérje el. Érdemes megnézni a sírboltokat. Juliáé, a feleségemé különösen gyönyörű. Thane majd megmutatja az Alvó menyasszonyt. – Az egy szobor? – Nem, kedvesem, az Alvó menyasszony a nagynéném, Emelyn Asher, a nagyapám legfiatalabb húga. Az esküvője napján halt meg, agyontaposta egy csapat megvadult ló. A családja egy üvegkoporsóba tette a testét, ahol a mai napig tökéletesen megőrizte eredeti állapotát. Thane majd elmeséli a történet többi részét. Gyermekként lenyűgözte. Ebben biztos voltam. – Itt nőtt fel? – Hétévesen költözött hozzám. Az édesanyja a fiam, Edward felesége volt egy ideig. Miután az anyja meghalt, Thane a fiammal maradt, mert nem volt hová mennie. Csakhogy Edward sem maradt túl sokáig ezen a világon. – Tisztán hallottam a hangában lévő fájdalmat. – A diagnózisa után elhozta ide Thane-t, és idővel úgy megszerettem a fiút, mintha a saját vérem lett volna. Isten tudja, ő talán többet tett a család tulajdonának a helyreállításáért, mint a saját fiam. Thane-re néztem. A nagyapja egészen más képet festett róla, mint amilyet én elképzeltem a kompon. Ám Thane szavai szerint ő egy üres és céltalan férfi, aki csak a nagyapja távozására vár. Most egészen más fényben láttam. – Sok mindenen keresztülment már fiatal kora ellenére. Nem szóltam semmit, csak belekortyoltam a borba. Olyan területre 82

tévedtünk, amelyet nem akartam feltérképezni. Egyik sem az én dolgom volt, ráadásul teljesen elborzadtam volna, ha anya és apa egy idegennel tárgyalták volna ki a személyes dolgaimat. Nem mintha megtették volna. Mi, Grayek komolyan vettük a magánügyeket, még egymás között is. A rossz közérzetem ellenére azon kaptam magam, hogy figyelmesen hallgatom. A fekete szemek úgy ragyogtak, mintha megérezte – és élvezte – volna a nyugtalanságomat. – Thane elvesztette az édesanyját, és az egyetlen apját, akit csak rövid ideig ismerhetett. Természetesen újra talpra állt, mert ő egy igazi túlélő. De aztán elveszítette Harpert… Nyilvánvalóan azért hagyta félbe a mondatot, hogy kíváncsivá tegyen. – Harper? – A lány, akit el akart venni feleségül. Egy ideig elválaszthatatlanok voltak, de a kapcsolatuknak sosem volt jövője. Micsoda fölényes vélemény! Thane nevében is megsértődtem. – Mi történt vele? – Meghalt egy autóbalesetben. Túl gyorsan vezetett egy zivatarban… elvétett egy kanyart – mondta sóhajtva. – Éppen itt volt, hogy meglátogassa Thane-t, ezért Thane magát okolja, amiért hagyta elmenni olyan szörnyű időben. Harper makacs volt, és most szépen fejeztem ki magam. Az igazat megvallva a lány elég labilis volt. A meggondolatlanságával saját magára és a többi emberre is veszélyt hozott. Thane ezt természetesen nem akarta belátni, a lány szülei pedig használhatatlanok voltak. Már évekkel korábban segíthettek volna neki, de ők inkább a homokba dugták a fejüket. Könnyebbnek vélték másra bízni a piszkos munkát. Hálás vagyok, amiért nem vitte magával Thane-t aznap este. – Úgy beszél róla, mintha nagyon jól ismerte volna. – Túlságosan is jól ismertem – motyogta, vagy legalábbis én ezt hallottam. A férfi tovább fürkészett. Úgy éreztem, mintha ki akarná szívni a legmélyebb gondolataimat. Fogalmam sincs, miért beszélt olyan nyíltan egy ennyire személyes ügyről, de szerintem semmit sem tett ok 83

nélkül. Már csak azt nem tudtam, hogy tőlem mit akarhat. Őszintén megkönnyebbültem, amikor Thane megjelent előttünk. – Most már eléggé kisajátítottad Ameliát erre az estére – mondta a kezemért nyúlva. – Megígértem, hogy megmutatom neki a könyvtárat. – Attól félek, azzal még várnod kell egy kicsit. – Pell Asher tekintete az ajtóra vándorolt, ahol a következő másodpercben megjelent a szobalány, hogy bejelentse a vacsorát.

84

13 A gyertyafény elhomályosította a nappaliban virító vízfoltokat és a leváló tapétát, de az enyhe penészszag átkísért minket a boltíves ajtón. Mindenesetre az asztalon nyoma sem volt a ház többi részében látható elhanyagoltságnak. Antik porcelán és kristály díszelgett az elefántcsontszínű csipkén, és ezüst gyertyatartók szegélyezték kétoldalt az asztal közepén álló bíbor vadvirágokat, amelyek olyannyira illettek Luna ruhájához, hogy az ember azt hihette volna, az ő keze is benne volt a választásban. Persze az ő pozíciójában egyetlen nő sem lett volna ennyire arcátlan, de mint tudjuk, Luna kész rejtély volt. Úgy véltem, a ragyogó külcsínnel talán csak a gyenge pontjait próbálja palástolni. Az asztal tartalma túlságosan bőségesnek tűnt egy ilyen kis összejövetelhez, és ekkor eszembe jutott Thane korábbi mondata az extravagáns temetői szobrokról – hogy inkább az élőkre költötte volna a pénzt. Nem voltam szakember a témában, de úgy láttam, hogy egy-két terítékből könnyedén meg lehetett volna javíttatni a lyukas tetőt. De akkor miért hagyták ennyire lepusztulni az Asher-házat? Kézzel írt kártyák jelezték az ülésrendet, és némi keresgélés után mindannyian meg is találtuk a helyünket. Pell Asher az asztalfőn, az aggódó Maris pedig az asztal túloldalán foglalt helyet. Nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben a férje mellett ült volna, de az etikett és a hagyomány volt a mérvadó. Amikor már mindenki megtalálta a helyét, észrevettem, hogy Luna valahogy Hugh mellé került, és azon gondolkoztam, hogy vajon ő intézte-e így a dolgot az utolsó pillanatban. Mindenesetre nem mertem ránézni Marisre. Rossz lett volna úgy látni, hogy tudom, amit tudok, de a zavarom elenyésző volt az ő helyzetéhez képest. Én a jobb, Catrice Hawthorne a bal oldalán ült. Az asztal túloldalán Luna és Bryn fogta közre az idős Ashert, Thane és Hugh pedig a középső székeken, egymással szemben kaptak helyet. Eltekintve Maris kellemetlenségétől, számomra tökéletes volt, hogy Bryn Birch ült Thane másik oldalán. Megőrültem volna, ha egész este 85

Bryn mellett kellett volna ücsörögnöm. Valójában nem érdekelt az étkezés. A könyvtár nagyon izgatta a fantáziámat, ezért már alig vártam, hogy elkezdjük a vacsorát, főleg ha a jegyzetek valóban olyan fantasztikusak, ahogy azt Thane ígérte. Restaurátorként igyekeztem hű maradni a temető eredeti látványához és elrendezéséhez, ezért órákat töltöttem régi újságok és templomkönyvek olvasásával, mielőtt hozzáláttam a munkámhoz. Ugyanakkor nem gyakran volt szerencsém az 1800-as évekből származó fényképek megvizsgálásához. A történelmi képek tanulmányozása legalább annyira fellelkesített, mint a rejtett sírok titkainak felfedése. Azé a síré. Pontosan tudtam, hogy addig úgysem nyugszom, amíg meg nem találom a hozzá tartozó nevet. Amíg nem leszek biztos abban, hogy megkapta az illő tiszteletet. Az a hely olyan távoli és magányos volt. Fel nem foghattam, miért temettek valakit egy ennyire kihalt helyre. A puszta gondolat is elszomorított. Miközben a szükséges válaszok lehetőségét fontolgattam, rájöttem, hogy a leghasznosabb segítséget nem is a temetői jegyzetek nyújtanák, hanem az asztalnál ülő egyik vendég. A sír nem volt olyan régi. A temetés bizonyára az itt ülők életében történt, akik közül talán Thane kivétel. És természetesen én. Korábban nem szívesen osztottam volna meg a felfedezésemet, de most semmi kivetnivalót nem láttam egy kis kérdezősködésben. Elvégre nem úgy tűnt, mintha valaki arra használta volna a sírt, hogy sebtében megszabaduljon egy hullától. A hely védett volt, de semmit sem tettek annak érdekében, hogy elrejtsék. Ellenkezőleg, a sírhantot kavicsokkal és kagylókkal díszítették, és még egy sírkővel is megjelölték. Nem beszélve arról, hogy egykor valaki igen komoly erőfeszítések árán távolította el a füvet és a gazt onnan. – Nagyon csendes ma – mondta Thane, amikor hozzáláttunk az első fogáshoz, egy curryvel ízesített ínycsiklandozó sütőtők-leveshez. – Ugye, nem nagyapa mondott valami sértőt? – Miért gondolja? – Mert gyakran elég nehéz vele. 86

– Valóban? Én elbűvölőnek találom. Thane elmosolyodott. – Nem tudom, hogy eddig viccelt-e, de most egészen biztosan. Megvontam a vállam. – Talán egy kicsit, de tényleg kedves volt. Temetőkről beszéltünk. Zöld szeme kíváncsian csillogott a gyertyafényben. – Ennyi? – Nagyjából. Thane érdeklődőén fürkészett, majd inkább Brynhez fordult. Próbáltam kicsit társalogni Marisszel, de néhány gyenge kísérlet után begubóztam, és hagytam, hadd vezesse Catrice a társalgást. Úgy tűnt, boldogan mesél a helyi madárpopuláció vándorlási szokásairól, miközben egy jókora, ropogós sertéslapockával küzdött. A madarakról eszembe jutott az a szegény varjú, amelyik előző nap nekirepült a szélvédőmnek. Továbbra is rossz érzés volt a mozdulatlan testre gondolni, nem beszélve a fákról bámuló madarakról. Azon töprengtem, hogy vajon Catrice is egyfajta ómennek tartotta volna-e a madarak csoportosulását, vagy talán ismert valamilyen logikus magyarázatot a viselkedésükre. – Én úgy gondolom, hogy túl sok kívülálló mozog a területen – mondta. – Felborul a természetes egyensúly. Felnéztem, és azon tűnődtem, hogy hangosan gondolkodtam-e. Később rájöttem, hogy a madarak vándorlásáról az emberek vándorlására váltott, és főként azokra gondolt, akik Asheville-be, Észak-Karolinába költöztek, ahol ő egy műcsarnok egyik tulajdonosa volt. – Ne értsen félre. A beáramlás remek az üzlet számára, de az alkotómunkát tönkreteszi – magyarázta, majd belekóstolt a sült marhahúsba. – Az új Sedonának nevezik. A misztikusok szerint a terület nagyobb geológiai örvénnyel rendelkezik, mint az ország bármely része. – Milyen örvény? – kérdezte Thane. 87

– Egy átjáró, ha hisz az efféle dolgokban. – Átjáró hová? – Jól hallatszott a férfi hangjában lévő csodálkozás. – Egy másik világba – felelte Bryn. – A halottak birodalmába. Catrice szeme izgatottan csillogott az asztal túloldalán. – Voltál mostanában arrafelé? – Ööö… Asheville-ben? Gyermekkorom óta nem. Apám családja onnan származik. Emlékszem, hogy kiskoromban egyszer átautóztunk rajta. – Érezted az átalakulást? – kérdezte Catrice. – Átalakulást? – A teljes könnyedség érzését, ahogy áthajtottatok. Olyan, mint a repülés – mondta álmodozva. Pell Asher az asztal végéről figyelt. – Teljes könnyedség? Teljes ostobaság, ha engem kérdez. Catrice elszántan és mosolyogva előredőlt. – Nos, Pell, maga is tudja, hogy ezek a hegyek tele vannak titkokkal. Csak nézzen rájuk! – mondta a mögöttem lévő magas ablakokra mutatva. Hátrapillantottam, de minden koromsötét volt. Csak a távoli hegységet láttam, ahogy méltóságteljesen kimagaslik az erdőből és a ködből. – Catnek igaza van – mondta Bryn. – Az Appalache-hegység nagyon régi. Idősebb a Himalájánál, de ugyanolyan spirituális. Az egész társalgás nyugtalanító volt. Folyton azt éreztem, hogy tesztelni akarnak, csak azt nem tudtam, miért. Ekkor eszembe jutott, amit Ivy mondott a vízesésről és a vékony térről. Az emberek állítólag azért mennek fel oda, hogy lássák a mennyországot. De mostanában nem jönnek, mert félnek. Mitől félnek?, töprengtem. Miféle gonoszságot hozott magával a szél? – Apropó, titkok – mondtam a poharamért nyúlva. – Valami nagyon érdekesbe botlottam ma. 88

– Tényleg? – kérdezte Catrice óvatosan. – Találtam egy elrejtett sírt. Azt hiszem, hogy meztelenül táncolva sem tudtam volna nagyobb figyelmet kicsikarni. Az egész szoba elcsendesedett, amit csak valakinek a sóhajtása tört meg. Véletlenül éppen Lunára néztem, akinek egy árnyék suhant át az arcán, és a szemében mintha félelem tükröződött volna. Egy pillanatra leesett a maszkja, és egy idős asszony szomorú és megviselt arcát láttam. A látomás múlandó volt, és kétségtelenül a lobogó gyertyaláng műve, mert a következő pillanatban megint ugyanúgy nézett ki. Eszembe jutott az első délután, amikor Luna elvitt a Covey-házhoz, majd a saját szemem előtt megváltozott – átváltozott. Thane felém fordult. – Talált egy elrejtett sírt a temetőben? Hol? Levettem a tekintetem Lunáról. – Nem, nem a temetőben. A domb túloldalán, a babérerdőben. A szobában hullámzó érzelmek elég erősek voltak ahhoz, hogy rádöbbenjek, talán veszélyes vizekre eveztem. Talán hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és nem kellett volna szólnom a sírról. – Mit csinált a domb túloldalán? – kérdezte Pell Asher. – Senki sem figyelmeztette a hellyel kapcsolatban? Döbbenten kaptam fel a fejem. – Ezt hogy érti? – A babérerdőről beszél – magyarázta Thane. – Azok a helyek meglehetősen trükkösek. Könnyű bennük eltévedni. – Ó… ismerem őket. Mint mondtam, az apám a hegyekben nőtt fel. – Akkor miért ment oda? – kérdezte Hugh. Az asztalnál ülők közül őt tudtam a legnehezebben megfejteni, talán azért, mert olyan jóképű volt. Nos… erre mit válaszoljak? A Wayne Van Zandttal való beszélgetésem után nem akartam megemlíteni Angust. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Különös, de már-már arcátlannak éreztem magam a rosszallásukkal szemben. 89

– Fel akartam fedezni a környéket. Azt hittem, közelebb van a vízesés. Luna említette a minap, hogy nézzem meg, amíg itt vagyok – mondtam mosolyogva, de Luna nem viszonozta. – Sokkal egyszerűbben is el lehet jutni a vízeséshez – szólt Thane. – Megmutathatom, ha még érdekli. De a sírral kapcsolatban. .. – Arca elkomolyodott. – Miért nem említette délután? – Azért, mert meglepett. Biztosan kiment a fejemből. – Hívta már Wayne Van Zandtot? – Nem gondoltam, hogy rendőrségi ügy. – Egyik arcról a másikra néztem. Mindenki engem bámult, amiről eszembe jutott az a sok madár a fákon. – Fel kellene derítenem. A sír nincs annyira elrejtve, mint amennyire félreeső. Még sírköve is van. – Van belevésve valami? – kérdezte Thane. – Nem, sajnos. Se név, se születési dátum, se halálozási dátum. De van rajta egy jelkép, egy rózsa és egy rózsabimbó. Ez olykor az anya és a gyermek közös temetését jelképezi. A kettéválasztott virág pedig a hirtelen vagy nem várt halálra utalhat. Elhallgattam, de senki nem szólt egy szót sem. Mintha szándékosan visszatartották volna a lélegzetüket. – Az elhelyezése még érdekesebb – folytattam. – A hagyományos elhelyezés, főleg délen, a napfelkeltével szemben van. Ezt úgy hívjuk, hogy lábbal kelet felé. Egy időben az észak-déli irányt a kiközösített és nemkívánatos személyeknek tartották fent – akiket az erkölcsi hiányosságaik miatt utáltak ki. – Olyan mint a skarlát betű, amit örökké kellett hordaniuk – mondta Bryn némi gúnnyal a hangjában. – Így is mondhatjuk – feleltem, majd végignéztem az asztaltársaságon. – Senki sem tudott a sírról? – Miért tudtunk volna? – kérdezte Hugh a vállát vonogatva. – Hiszen maga mondta, hogy félreeső. Valószínűleg már évek óta ott van. Ha még beljebb megy, több régi sírba is belebotlik. – Csakhogy ez a sír nem régi – mondtam. – Szerintem nem több húsz-harminc évesnél. 90

Hugh szkeptikus arcot vágott. – Ezt meg honnan veszi? Azt mondta, nincs rajta felirat. – Én a sírkő stílusából és állapotából indulok ki. Mondok még valamit a sírhelyről… valaki tud róla. Éveken át gondozták. – Gondozták… hogyan? – kérdezte Luna. – A talajt megkapálták, ami szintén különös, hiszen efféle hagyomány itt nem létezik. – Lenyűgöző! – szólt Bryn. Maris hirtelen felállt. Teljesen megfeledkeztem róla, ezért összerezzentem, amikor meghallottam a keményfán csikorgó székét. Catrice megfogta a karját. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz. Maris a homlokához kapta a kezét. – Meg kell bocsássanak… kitört rajtam a migrén… – Azzal sarkon fordult és kirohant a szobából. Kínos csend következett, de mintha a feszültség csökkent volna a távozásával. Nem gondoltam, hogy sok köze van Marishez. Bármilyen figyelemelterelés jól jött volna. – Nos? Mire vársz még? – kérdezte Pell Asher a fiától. – Menj és nézd meg a feleségedet! Hugh úgy nézett, mint aki inkább egy kivégzőosztaggal kerülne szembe, de végül bólintott és felállt az asztaltól. A tekintetem Lunára szegeződött. Nem ismertem eléggé, hogy leolvassam az arcán lévő kifejezést, de ha találgatnom kellett volna, akkor úgy nézett ki, mint aki teljességgel elégedett magával. Thane, kihasználva a csendet, gyorsan elnézést kért. – Későre jár, és megígértem Ameliának, hogy megmutatom neki a könyvtárat. – Majd legközelebb – mondta Pell Asher. Ez nem kérdés vagy meghívás volt, hanem egy döntés, ami most is védekezést váltott ki belőlem. Majd meglátjuk, gondoltam. Lehajtottam a fejem és jó éjszakát kívántam. A szobából kifelé 91

menet nem bírtam ki, hogy ne nézzek hátra. Luna, Catrice és Bryn mind az öregúr köré gyűltek, ahogy azt korábban Hugh-val tették. Láttam, ahogy az egyikük megsimogatta a karját, míg egy másik töltött a poharába. Páratlan és zavaros jelenet volt, ezért gyorsan félrenéztem, nehogy valami olyannak legyek a szemtanúja, amihez semmi közöm.

92

14 A könyvtárnak por-, bőr- és régi könyv-szaga volt; már kiskorom óta rajongtam ezért az illatért. Megálltam az ajtóban, vártam, hogy Thane felkapcsolja a villanyt. A szoba túloldalán franciaablakok nyíltak a kertbe, és azon vettem észre magam, hogy a szobrok és a bokrok között sápadt arcokat keresgélek, pedig semmi bizonyítékom nem volt arra, hogy az Asher-házban kísértetek is laknak. A szellemek az emberekhez vonzódnak, nem a helyekhez. Meleget és energiát sugárzó élőlényekre van szükségük, nem elhanyagolt házak kihűlt emlékeire. De ha valamit megtanultam a kísértett férfival eltöltött rövid idő alatt, akkor azt, hogy a szellemek sokkal kevésbé kiszámíthatóak, mint az emberek. Hirtelen fényes lett minden; kíváncsian néztem körül. Kísérteteket nem láttam, de árnyékból annál többet. És pókokat, gondoltam magamban, miközben borzongva fürkésztem a boltíves plafonon lógó, csillogó pókhálókat. A helyiség hatalmas – szerintem kissé barlangszerű – volt, mégis túlságosan zsúfoltnak látszott a masszív tölgyfából készült könyvespolcoknak és a súlyos bőrbútoroknak köszönhetően. A szoba közepén egy óriási, karmos lábú íróasztal állt a kandallóval szemben. Az egyik végén számos régi kalapdoboz sorakozott, a másikon egy sárgaréz olvasólámpa árválkodott. Miközben szép lassan végigpásztáztam tekintetemmel a szobát, földgömbökre, térképekre és egy büszke és elkényeztetett, kék pettyes mosó-medvekopót ábrázoló gigantikus festményre lettem figyelmes. Odamentem a kandallóhoz, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Thane követett. – Ő Samson. – Gyönyörű állat – mondtam pettyes bundáját csodálva. – Volt. Már nincs velünk. – Ő… sajnálom. A maga kutyája volt? – A nagyapámé. – Thane közelebb jött, és közben le sem vette a 93

szemét a festményről. – A legjobb barátok voltak. Samson sosem tágított nagyapa oldaláról. Olyan volt, mint az árnyéka. Aztán egy nap egyszer csak eltűnt. – A nagyapjának biztosan megszakadt a szíve. – Megszakadt a szíve? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Arról nem tudok, de az biztos, hogy szörnyen dühös volt. – Kire volt dühös? – Rám. – Thane félrenézett, de jól láttam az arcára kiülő szégyent. – Az én hibám volt. Kirázott a hideg az arckifejezésétől. Nem akartam folytatni a témát, de nem bírtam ki. – Mi történt? Zöld szeme elsötétedett. – Egyik nap a nagyapám engedélye nélkül magammal vittem a kutyát az erdőbe. Nem sokkal azután történt, hogy ideköltöztem. Biztos mesélt róla, nem? – A kutyáról? – Szándékosan félreértettem a kérdését. – Nem. Arról, miért költöztem hozzá. – Említette, hogy az édesanyja kiskorában meghalt. – Eszemben sem volt mindent elmondani, amit a nagyapja mesélt a múltjáról. Túl kínos lett volna. Thane ezt pontosan tudta. Halvány mosolya ellenére éreztem a hangjában rejlő keserűséget. – Nagyon diplomatikus. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent elmondott magának. Arról is mindig örömmel beszél, hogy nekem csak a nevem Asher. Emlékeztem a nagyapja szavaira, miszerint a vér és a föld a legszorosabb kötelék, és azon tűnődtem, vajon hányszor érezte magát emiatt Thane kívülállónak. Valamilyen oknál fogva úgy gondoltam, meg kell nyugtatnom. – Nagyon is tisztelettel beszélt magáról. 94

– Ó, ebben biztos vagyok. – Thane felnézett a festményre, de volt valami kínos a levegőben. Nyilvánvalóan mindig is fekete báránynak számított a családban, és ez azóta sem változott. Abszolút megértettem, mit érez. Csecsemőként kerültem a szüleimhez, és annak ellenére, hogy tudtam, szeretnek, egy fal húzódott közöttünk, amit sosem sikerült lerombolnom. Az egyetlen hely, ahol igazán otthon éreztem magam, a temető volt. Az én sír-kertbirodalmam. Thane tekintete szinte égette a bőrömet. Amikor megfordultam, mosolygott, de láthatóan azon tűnődött, merre kalandozhatnak a gondolataim. – Szóval Samsonról beszéltünk. – Igen. – Fogalmam sem volt, miért vettem olyan nehezen a levegőt. Tekintetétől sebezhetőnek és feszélyezettnek éreztem magam. – Aznap elég messze bementünk az erdőbe. A kutya hirtelen szagot fogott és elrohant. Folyamatosan kiabáltam utána, de nem jött vissza. Egyszerűen eltűnt, és soha többet nem hallottam róla. Napokig jártam az ösvényeket, de nem találtam mást, csak néhány csepp vért. – Samson vérét? Thane megvonta a vállát. – Ezt sosem fogjuk megtudni. De ha megtámadták, akkor valami elég nagy lehetett ahhoz, hogy nyomtalanul elvonszolja a testet. Eszembe jutottak a Wayne Van Zandt fején lévő karmolás-nyomok, és az erdőből jövő kísérteties vonyítás. Őszintén megkönnyebbültem, amiért a hátsó tornácon hagytam Angust. – Lehetséges, hogy valaki magával vitte? – Mindig is szerettem volna ezt hinni. Samson fajtatiszta kutya volt, vagyis sokan sóvárogtak utána errefelé. Lehet, hogy valaki szó nélkül befogadta? Hát nem tudom… – Thane lehajolt, hogy meggyújtsa a tüzet. A lángok sercegve lobbantak fel. Kinyújtottam a kezem, de a tűz melege sem volt elég ahhoz, hogy elűzze fülemből hajmeresztő szavait. Thane felegyenesedett. – Ideje hozzákezdenünk – szólt sietve. 95

– Igen, késő van, és nekem tényleg korán kell kelnem holnap. – Hajnalban, emlékszem. Örültem, hogy végre kissé vidámabban cseng a hangja. – Aki délen a szabadban dolgozik, az hamar megtanulja legyőzni a meleget. Noha most pont tökéletes az időjárás. – Kemény munkája van – mondta Thane. – Nem vesz fel segítséget? – Néha, ha a temető és a fizetség is elég nagy. De legszívesebben egyedül dolgozom. – Lenéztem bőrkeményedésekkel teli kezemre. – Meglehetősen igényes vagyok, ami a munkámat illeti. Az emberek hajlamosak összecsapni a dolgokat, ha nem tudják, mit csinálnak, vagy ha egyszerűen nem érdekli őket. Megszakad a szívem, ha például kivágnak egy százéves rózsabokrot. Thane összevont szemöldökkel megkérdezte: – És nem fél egyedül a temetőben azok után, ami történt? Még mindig érdekelte Oak Grove. Nem csodálom, elég bizarr történet. A régi városi temető alatt felfedezett föld alatti kínzókamra hatalmas szenzáció volt Charlestonban. A hír végül lecsengett, de múlt tavasszal nem tudtam úgy elhagyni a házam, hogy legalább egy riporter meg ne szólított volna. Azon tűnődtem, vajon Luna révén is a hírekbe kerülök-e. – Mindig megteszem a szükséges óvintézkedéseket. Ezenkívül, ha egyszer belemerülök egy restaurálásba, minden másról megfeledkezem. Ez igen jó hatással van rám. – Maga bátor – mondta Thane. Volt valami a szemében, ami egy másodperccel korábban még nem volt ott. – Ez csodálatra méltó. Igyekeztem elviccelni a dicséretet. – A, nem vagyok én olyan bátor lány, csupán felkészült. – Annál jobb. Bátor és érzékeny. Eszembe jutott valami, amit Devlin mondott egyszer. Furcsa és gyakorlatias, így nevezett, amikor átsétáltunk a gyilkos alagútján. Devlin. Nem akartam rá gondolni, ahogy arra az éjszakára sem, amikor a 96

szenvedélyünk kinyitott egy borzalmas ajtót. Amikor a vágyunk magával ragadta a téren átkúszó Másokat, és szembe kellett néznem a rémálomszerű valósággal. Akkor tudtam meg, mi a következménye annak, ha egy kísértett férfival van kapcsolatom; de onnantól már nem volt visszaút. Azt a bizonyos ajtót már nem lehetett becsukni. Vettem egy mély levegőt és elfordultam. Képtelen voltam tagadni, hogy vonzódom Thane-hez, talán azért, mert volt benne valami, amiről magamra ismertem – egyikünk sem tartozott senkihez. Egészen máig szinte alig ismertem, kivéve elbűvölő mosolyát és csintalan zöld szemét. Visszasírtam tudatlanságomat. Kissé túl igazi és vonzó volt egy olyan ember számára, aki felejteni akart. – Hol kezdjük? – kérdeztem félszegen, szigorúan kerülve a tekintetét. – Említett régi fényképeket. És talán egy térképet is? – Valami olyasmit – válaszolta a tarkóját vakargatva. – Lehet, hogy figyelmeztetnem kellett volna… szükség lesz némi kutakodásra, hogy megtaláljuk. Évekkel ezelőtt felkerült minden a padlásra. Korábban lehoztam néhány dobozt, azokat kellene átnéznünk, hátha megtaláljuk, amit keres. – A padlásra? – kérdeztem aggódó hangon. – A fényképeket is? Thane mosolyogva bólintott. – Tudom. A legtöbbjük történelmi jelentőséggel bír, szégyen, hogy nem megfelelően lettek tárolva és katalogizálva. Mindig gondoltam rájuk, de soha nem volt hozzájuk elég időm vagy türelmem. Ezt mondta a férfi, aki egyszer megpróbálta elhitetni velem, hogy semmije nincs, csak ideje. – Látom, ijesztőnek tűnik a feladat – motyogtam, miközben én egészen biztosan élvezettel álltam volna hozzá. A fényképezés a hobbim, a régi fényképek pedig a szenvedélyem. Gyerekként esős napokon folyton a családi albumokat bújtam. Annak ellenére, hogy mindig is tudtam az örökbefogadásomról, órákig kerestem a rám hasonlító személyekről készült fényképeket. Átsétáltunk az asztalhoz, ahol Thane hatalmas porfelhőt fújt le az egyik kalapdobozról, mielőtt leemelte a tetejét. Igyekeztem titkolni kétségbeesésemet, amikor megláttam a tartóban összevissza heverő 97

fényképeket. A legtöbbjük kifakult és összegyűrődött a hosszú évek alatt. Az egész ház el volt hanyagolva. – Foglaljon helyet. – Thane az asztal mögötti székre mutatott, majd ő maga az asztal sarkára ült. A kezembe nyomta az egyik dobozt, és ő is megfogott egyet. – Szóval… maga az Asher Falls-i iskolába járt? – kérdeztem a fényképeket fürkészve. Thane döbbenten felkapta a fejét. – Egy ideig. Miért? – Semmi, csak a minap az iskola előtt hajtottam el Ivyval és Sidrával. Kissé különös, hogy egy ekkora városnak állami iskolája nincs, de magániskolája van. – Pedig nem annyira különös. Asher Fallsnak évekkel korábban volt állami iskolája, de mivel egyre kevesebben iratkoztak be, összevonták a Woodberryvel. – És a magániskolában nem csökkent a beiratkozok száma? – Nem, mert az a Pathway kollégium is egyben. A tanulók mindenhonnan érkeznek. – Milyen ez a Pathway? – Mint a többi iskola, gondolom. – Volt valami a hangjában, ami kissé elgondolkodtatott. – Amolyan felkészítő iskola. Ha ide sikerül beilleszkedni, akkor az Emersonba gyerekjáték lesz. Hirtelen felkaptam a fejem. – A charlestoni Emerson Egyetemre gondol? Csak nem odajárt? A férfi csodálkozva fürkészett. – De igen. Baj? – Nem, dehogy… Csak ismertem valakit, aki szintén odajárt. – Ó! – Igazából több embert is ismertem, akik odajártak. Az egyik barátom professzor volt ott… Rupert Shaw, de ő biztos jóval maga előtt végzett. 98

– Ismerősnek tűnik a név, de nem tudom beazonosítani. – Manapság Dél-Karolina legelismertebb parapszichológiai intézetének az igazgatója. – Parapszichológia? Mint a paranormális viselkedés? – kérdezte óriási szemmel. – Ne mondja, hogy szellemekkel kapcsolatos problémája volt! – Miért, másnak nincs? – kérdeztem vissza mosolyogva, majd ismét a fényképekhez fordultam. Ezután elhallgattunk, és én olyannyira belemerültem a keresésbe, hogy észre sem vettem, amikor Thane felegyenesedett, hogy nyújtózzon egyet. Asherék pompája teljesen lenyűgözött; és felettébb érdekesnek találtam az arcukat. Az orruk formája, illetve az állkapcsuk és az álluk vonala majdnem teljesen egyforma volt. Az ismerős vonások ugyanolyan zavaróak voltak, mint a nyugtalanító emlékek. Egyszer csak megértettem. A temetőben sorakozó szobrok – az a sok angyali arc – mind a már régen elhunyt Asherekről lett mintázva. Thane-nek igaza volt. A család még a szobrokkal is az egóját fitogtatta. Thane a kandallóhoz sétált és a tüzet bámulta. Nyilvánvaló volt, hogy ráunt a projektre – sőt, talán rám is –, ezért úgy döntöttem, ideje hazamenni. Alig néztünk bele pár dobozba, de nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, ráadásul Angust is ki kellett engednem. Még átnéztem gyorsan egy adagot, amikor is rátaláltam egy lényképre, amely a Luna irodájában lévőre emlékeztetett. A tinédzser Bryn, Catrice és Luna álmodozva mosolygott bele a fényképezőgépbe. Ezen a képen egy fiatalember is állt mellettük. A vonásai alapján Asher lehetett, de nem volt olyan jóképű, mint Hugh. És akárcsak a másik képen, azon is egy negyedik lány ácsorgott a háttérben. Noha nagyrészt eltakarták az árnyékok, ezen a képen valahogy valódibbnak tűnt, az sem lepett volna meg, ha még élt volna a fénykép készítésekor. Akár szellem, akár ember, ösztönösen reagáltam rá. Belenéztem az arcába, és beleborzongtam. Majdnem olyan volt, mint egy elektromos 99

vibráció, amely egészen a memóriám mélyébe hatolt. Mintha lehúztak volna egy redőnyt, és a kép helyére egy másik került volna. A szellem a mólóról. Ő volt az. Ugyanaz a lány. Úgy elhajítottam a fényképet, mintha izzó parázs lett volna. Volt valami hátborzongató és vészjósló abban, ahogy az árnyékban állt. Ahogy belenézett a lencsébe, mintha áthatolt volna a fényképezőgépen, az időn és a téren, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Thane biztos meglátott valamit az arcomon, mert gyorsan odajött, hogy megnézze, mit találtam. – Ó, ide nézzen! – mondta a képet fürkészve. – Az eastwicki boszorkányok. Vagy inkább Asher Falls-i? – Tessék? Thane elmosolyodott. – Maga szerint nincs valami… bizarr a három lányban? A három lányban. Ezek szerint nem látta a negyediket? ~ Sidra szerint valamilyen miszticizmus foglalkoztatja őket, innen ered az ő neve is. A vacsoránál hallottak alapján szerintem még mindig a titkok bűvöletében élnek – mondtam Thane-re nézve. A férfi nem reagált. Továbbra is a fényképet fürkészte. ~ Ki az a fiatal férfi? – kérdeztem. – A mostohaapám, Edward – felelte közömbösen, a magasba emelve a képet. – Látta a lányt a háttérben? Jéghideg ujjak zongoráztak a hátamon. – Tudja, ki ő? ~ Ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni. – A hangja alapján úgy tűnt, mintha transzban lenne. – Valahol már láttam ezt a képet, azt hiszem. – Luna irodájában is van egy hasonló. Talán azt látta. – Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megtudjam, ő is látta-e a Luna képén megörökített szellemet. – Sosem jártam az irodájában, úgyhogy az nem lehet. – Hirtelen 100

felragyogott a szeme. – Megvan! Anyám halála után találtam egy fotót egy könyvben! – Hirtelen kirázta a hideg. – Tyűha! Hihetetlen, milyen élénken emlékszem rá. Eddig még soha nem gondoltam erre. – Ez a lány is rajta volt? – kérdeztem ijedtebben, mint szerettem volna. ~ A háttérben. Pont, ahogy ezen a képen. Nem is értem, miért emlékszem rá ilyen jól. Nem egy klasszikus szépség, ugye? De mégis van benne valami igéző. Talán a szeme. Mintha pont a szemünkbe nézne… – Elmerengett és megrázta magát.– Emlékszem, hogy történt valami a fényképpel. Széttépték, majd gondosan összeragasztották. Amikor megmutattam Edwardnak, falfehér lett, mintha szellemet látott volna. Azt mondta, hogy régen, még anyám előtt ismerte a lányt. A reakciójából ítélve azonban több lehetett egyszerű barátnál. Később, amikor azt hitte, hogy már alszom, az irodájában bámulta a képet. – Soha nem mondta el, ki volt az a lány? – Nem, de a fénykép hátán szerepelt egy név: Freya. – Úgy ejtette ki, hogy Free-a. Freya. Elismételtem a nevet magamban, és újra éreztem hátamon a jéghideg ujjakat. – Sosem hallottam ezt a nevet, mielőtt ideköltöztem – mondta. – Tilly Pattershaw-nak volt egy Freya nevű lánya. – Volt? – Évekkel ezelőtt meghalt. Nem sokkal a fénykép készítése után. – Thane óvatosan, már-már tisztelettudóan tette le a képet az asztalra. Eszembe jutott a mólón álló szellem, és a jelenlétében érzett különös telepátia. Erre itt, régi fényképeken bukkan fel, mintha csak az én jelenlétem vonzotta volna. – Mi történt vele? Thane megvonta a vállát. – A tűz végzett vele, azt hiszem. De senki sem akart róla beszélni. Kirázott a hideg, pedig fogalmam sem volt, miért érintett meg ennyire Freya Pattershaw sorsa. 101

– Miért gondolja Bryn, hogy Tillynek gyengék az idegei? Thane idegesnek látszott. – Ő folyton túloz. Tilly furcsa, de nem veszélyes. Ha nem így gondolnám, nem javasoltam volna, hogy segítsen magának a temetőben. – Komolyan gondolja, hogy érdekelné a munkalehetőség? – Meg lehetne kérdezni. De nem hinném, hogy meg kellene említenünk Freyát. Tilly szívós nő, mert nincs más választása, de alapvetően nagyon érzékeny. Csodálkozva hallgattam védelmező szavait. – Nem is tennék ilyet. Rengeteg kérdésem maradt, és tudtam, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem találom rájuk a választ. Képtelen voltam elhessegetni a fejemben motoszkáló negatív gondolatokat. Minden, ami történt, az a sok különös dolog, mind az én érkezésemmel volt összefüggésben. – Nem szereti az idegeneket – folytatta Thane. – Jobb lesz, ha elkísérem. Csak szóljon, amikor készen áll rá. Érdektelenül bólintottam. – Köszönöm. De azt hiszem, most már ideje hazamennem – mondtam, és felálltam az asztaltól. – Segítsek rendet rakni? – Csak hagyja itt. Soha senki nem jön be ide, és nagyapához hasonlóan én is remélem, hogy visszatér még közénk. A mosolyom is érdektelen volt. Visszamentünk a hallba, ahol a szobalány már az ajtóban várt a táskámmal. Thane kikísért. Az éjszaka tiszta és rendkívül csendes volt, a koromsötét erdő határozottan körbeölelt minket. A hegy lábánál megtörő fasornál a holdfény halványan és derűsen világította meg a Harang-tavat. Egyetlen hullám sem árulta el az alatta bolyongó nyugtalan lelkeket. Kirázott a hideg, hacsak a növekvő ködre gondoltam, majd mélyen beszívtam a friss, fenyőillatú levegőt, és szorosabbra húztam a kabátomat. Az autófelhajtón sétálva Thane belém karolt; döbbenten észleltem, hogy a pulzusom felgyorsult az érintésétől. Az autóhoz érve 102

odafordultam hozzá, hogy jó éjszakát kívánjak, de szavak nem hagyták el az ajkamat. Thane szeme úgy csillogott, mint az árapály a holdfényben. Láttam ajka vonalát és szempillája széles árnyékát. Nagyon közel álltunk egymáshoz, már-már a szívdobogását is hallottam, pedig tudtam, hogy csak képzelem. Meg akart csókolni. Éreztem a vágyát, akárcsak az éjjeli szellőt az arcomon, de nem tudtam mit kezdeni vele. Még nem voltam kész barátságnál többre. Ahogy álltunk ott a csendben, felnéztem a magasba. Az egyik felső teraszon megláttam egy alakot, de ezúttal nem egy szellemét. Pell Asher bámult le ránk odafentről. Nagy nehezen levettem róla a tekintetemet. – Mennem kell… Mielőtt ellenkezhettem volna, Thane lehajolt és az ajkamra tapasztotta ajkát. Nem viszonoztam és nem is löktem el, de sűrű pislogások után lehunytam a szemem, a gyomrom pedig vadul liftezett az izgatottságtól. Nem akartam, hogy megtörténjen, de nem toltam el magamtól. Thane megérezte vonakodásomat, elengedett, és kedvesen végigsimította az arcomat. – Nemsokára – mondta, mire én határozatlanul bólogattam, noha azt sem tudtam, miről beszél. Miután elhajtottam, a visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy a csillagok fénye megvilágította a kocsifelhajtó tetejét. Thane csak állt és nézett. A szívem ismét hevesebben vert, és két dolog járt a fejemben. Annak ellenére, hogy ő tehetett Harper haláláról, nem kísértette senki. És egyáltalán nem gondoltam Devlinre, miközben megcsókolt.

103

15 Odahaza egyenesen a hátsó verandához siettem, Angushoz, aki már az ajtóban ülve várt. Alaposan megsimogattam, mielőtt kiengedtem, amire ő egy kedves farokcsóválással válaszolt; ilyet eddig még soha nem láttam tőle. Sokkal jobban nézett ki, sőt, mintha a bundája is megcsillant volna a holdfényben. Angus szorosan hozzám bújt, sötét szeme elismerően fürkészett. – Nemsokára itt a fürdés ideje, öcskös – mondtam. – Túl sokáig voltál már a mama kedvence. Ki tudja? Lehet, hogy még élvezni is fogod. Angus válaszként az államhoz dörgölte hideg orrát. – Jól van, jól van. Menjünk, szeretnék lefeküdni. Visszafojtottam egy ásítást és le kísértem az udvarra. Odakint a lépcső alján állva figyeltem, ahogy körbeszimatolja a holdfényes területet. Angus szép komótosan végigszaglászott minden egyes bokrot, és kicsit kapirgálni kezdett a koszban. Nem akartam siettetni. Olvastam a kutyaviadalokról, ezért biztos voltam benne, hogy egész életében szűk ketrecekben és mocskos kennelekben élt, mielőtt kidobták az erdőbe, hogy éhen haljon. Most, hogy végre tele volt a pocakja, hagytam, hadd élvezze a szabadságot. Csakhogy kezdett későre járni, és egyre jobban foglalkoztatott a tó. Ahogy odafordultam csillogó felszínéhez, a hold behúzódott egy felhő mögé, beárnyékolva ezzel az egész környéket. Az éjszaka olyan csendes, sőt, síri csendes volt, hogy még a falevelekkel játszadozó szellőt és a fülemben kalapáló szívemet is jól hallottam. A szellem ott volt valahol… valahol mögöttem a sötétben. A hátamon éreztem a jelenlétét. Egy pillanat erejéig azt hittem, megérintett… Freya. Hirtelen eszembe jutott a név. Nem mozdultam, sőt, sehogy sem reagáltam. Csak álltam és bámultam a tavat, szívem vadul pumpálta a vért a halántékomba. Kissé furán éreztem magam a testemen végigfutó 104

borzongástól. Vajon miért reagálok ennyire intenzíven erre a szellemre? Miben különbözik ennyire a többitől? Angus valahol tőlem balra állt és mérgesen morgott; rögtön tudtam, hogy ő is látja a kísértetet. Vagy legalábbis érzi. A vicsorgás felé fordulva nyugodt hangon megkérdeztem: – Mi a baj, haver? Mit látsz? Ott állt a lány. Közvetlenül mögöttem. Olyan közel, istenem, hogy az alakjából áradó elviselhetetlen hideg miatt még a lélegzetem is jól látszott az éjszakai levegőben. Komoly erőfeszítésembe került csitítani vacogó fogaimat. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, miért éppen itt bukkant fel és mit akar tőlem, de inkább gyorsan elhessegettem a gondolatokat a fejemből. A szörnyű következmények ellenére megszegtem apám szabályait, de akkor sem voltam hajlandó felismerni a halált. A szellem mintha megérezte volna az ellenállásomat, közelebb lebegett. Talán a belőlem áradó meleg vonzotta? Vagy az energiám? Lehet, hogy a többi kísértethez hasonlóan arra vágyott, amit többé nem kaphat meg? Örültem volna, ha ilyen egyszerű a dolog, de határozottan éreztem a különös telepátia testemre fonódó jéghideg csápjait. Érintkezni akart velem. Mindent megtett annak érdekében, hogy tudomást szerezzek róla. Ez természetesen csak az én értelmezésem volt. A szellem nem beszélt hozzám, és nem is érintett meg, de hirtelen olyan képek jelentek meg a fejemben, amelyeknek semmi keresnivalójuk nem volt ott. Értelmetlen, zűrzavaros és rémisztő látomások. Sötétség és magány. Mintha bekukucskálhattam volna a túlvilágra. Ijesztő pillantás volt… és izgalmas. Angus figyelmeztető morgását hallva közelebb léptem hozzá. A szellem mögötti mólót figyeltem, ahol az előbb kuporgott. – Angus! Gyere, haver! A kutya még mindig morgott, de széles körben megkerülve a szellemet odaállt mellém. Nekidőltem, hogy érezzem teste melegét. A kísértet közelebb jött, és ott lebegett, közvetlenül az arcom előtt. Már nem éreztem félelmet a közelében. Eltűnésének ereje olyan volt, 105

mint egy ütés. Távozz! Angusszal a sarkamban felszaladtam a tornác lépcsőjén.

• Valami felébresztett aznap éjjel. A szemem kinyílt, majd a takaró alatt reszketve próbáltam rájönni arra, mi zavart fel. Síri csend volt a házban, mégis felkeltem, felvettem egy pulóvert a hálóingemre, és lementem az előszobába. A hosszú ablakokon átszűrődő fény a bejárati ajtóhoz vezetett, ahol ellenőriztem az ajtózárat. Utána átsétáltam a konyhán, hogy kinézzek a hátsó ajtón. Láttam a vízen táncoló holdfényt és az égbe meredő fenyőfák finoman rajzolt körvonalait. A tavon túli koromfekete erdő teljesen egybeolvadt a távolban tornyosuló hegyek alakjával. A csillagfényes csúcsokat fürkészve eszembe jutott, amit Catrice mondott a vacsoránál. Maga is tudja, hogy ezek a hegyek tele vannak titkokkal. Titkokkal… és rejtett sírokkal. Minden rendben volt odakint, ezért úgy döntöttem, visszabújok az ágyamba; ám hirtelen olyan libabőrös lett a karom és a tarkóm, mintha jeges szellő kúszott volna be az egyik résen. Visszafordultam az ablakhoz. Valami mégsem volt rendben. A mocorgásomat halló Angus általában rögtön a hátsó ajtónál termett. Hűlt helyét látva hangosan szólongatni kezdtem az ablaküvegen keresztül. Hol lehet? Kinyitottam az ajtót és kiléptem a hűvös éjszakába. – Angus? A kutya nem volt a tornácon, de egyelőre nyugodt maradtam. Biztos csak kiszökött valahogy. A kutyák remek szabadulóművészek ám. Hiányától mégis égnek meredt a nyakamon lévő összes szőrszál. Ekkor megláttam a szúnyoghálón virító lyukat, ami elég nagy volt ahhoz, hogy valaki benyúljon rajta és kinyissa a zárat. Valaki 106

kiengedte – vagy elvitte – Angust, és én nem hallottam egy mukkot sem. Kinyitottam a hátsó ajtót, mezítláb leszaladtam a lépcsőn és figyelmesen fürkésztem az erdő bejáratát. Egy távoli hangra lettem figyelmes: erőtlen és dermesztő nyüszítésre. Abban reménykedtem, hogy csak képzelődöm. Vagy a szél süvített a fák között, vagy a móló végén lévő hajó csapódott a cölöpöknek. Aztán újra hallottam egy bajba jutott állat fülsiketítő nyüszítését: Angus. Elindultam a hang felé, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de még a hatalmas pánik közepette sem rohantam be vakon az erdőbe. Először is visszaszaladtam a házba, felvettem a bakancsomat, majd felkaptam egy zseblámpát és egy gázspray-t. Nem tartottam magam túl bátornak, de én szükségből, nem bátorságból éltem együtt a szellemekkel. Hatalmas elszántsággal mozogtam a házban. Ha Angus sebzetten fekszik a sötétben – a képek összevissza kavarogtak a fejemben –, akkor meg kell találnom. Leszaladtam a hátsó lépcsőn, átvágtam az udvaron, és a kétségbeesett nyüszítést követve elindultam az erdő mélyébe vezető ösvényen. Nem kiabáltam Angus nevét, mert nem tudtam, mi vár rám a fák sűrűjében. A lopakodás volt az egyetlen barátom. A zseblámpa fényét lefelé irányítottam, és igyekeztem előre az ösvényen. A fénysugarakon túli erdő fekete, néma mélységgé változott. Örültem volna, ha egy bagoly huhogása vagy a levelek suhogása elnyomta volna lépteim zaját, de még a szellő is elhallgatott. Körülbelül száz méter múlva a fák ritkábbá váltak, és egy kisebb tisztásra érve kirajzolódott előttem a hold udvara. A kör közepén egy sötét alak várakozott. Abban bíztam, hogy csak egy árnyék, vagy egy bokor. Amikor megmozdult, akkorát dobbant a szívem, hogy a lélegzetem is elállt. Zseblámpával megvilágítottam a tisztást, ahol is egy ismerős tekintet meredt rám. – Angus! – kiáltottam a nevét megkönnyebbülve. A kutya a földön hevert, amikor odaértem, de csak akkor kelt fel, amikor meghallotta a hangomat. Lelkesen elindult felém, amikor valami úgy visszarántotta, hogy hangosan felvonyított. Egy másodperc múlva már láttam, miért. Egy kötéllel az egyik fához kötözték. 107

Jéghideg pánik bénított meg, mintha én is meg lettem volna kötözve. Végtagjaim elgyengültek, és bármennyire is oda akartam menni hozzá, képtelen voltam rá. Abban a pillanatban úgy megrémültem, mint még soha. Ez bizonyára különösen hangzik egy olyan embertől, aki már gyermekkora óta látja a szellemeket, és aki nem is olyan régen egy gyilkos célpontjává vált. Éreztem a félelmemet, de nem a fizikai biztonságomért, és nem is Angusért aggódtam. Valami olyasmitől féltem… ami bennem volt. Egy addig ismeretlen részemtől, amit csak most kezdtem felfedezni: a kirakódarab, amely összekötött ezzel a különös és rémisztő hellyel. Vettem egy mély lélegzetet, próbáltam csillapítani száguldó pulzusomat, és Angushoz kényszerítettem magam, de újra megmerevedtem; ezúttal azonban nem a félelemtől, hanem az idegvégződéseim intésétől. Fogalmam sem volt, mi váltotta ki, talán Angus sajnálatra méltó nyüszítése. Vagy valami a szélben. Hirtelen életre kelt bennem egy addig szunnyadó ösztön. Bármi is váltotta ki belőlem, megálltam, egyik lábamat a másik előtt tartva; lassan kirajzolódott előttem az ösvény. Alig vettem észre, mert olyan rafináltan takarták el a levelek és a fenyőágak. Hatalmas szerencsém volt, hogy a fény elkapta a fém csillanását. Annyira belemerültem a természetfeletti dolgokba, hogy teljesen megfeledkeztem a valódi fenyegetésről. Valaki ellopta Angust a tornácról, és egy fához kötötte az erdőben. Ez nem véletlen volt, hanem egy igen veszélyes valaki gonosz tervének első lépése. Felkaptam egy botot a földről és elsöpörtem az ösvényen lévő törmeléket, amikor egyszer csak megláttam egy fémcsapda csipkézett fogazatát. Óriási volt, sokkal nagyobb, mint amekkora egy emberi lábhoz szükséges. Már az első pillanatban tudtam, miért tették oda. Szándékosan az ösvény végére, közém és Angus közé helyezték. Valaki be akart csalni az erdőbe. De miért? Újra eszembe jutott a rejtett sír, és a felfedezésemmel kapcsolatos reakciók. Nem is sejtettem, mekkora feszültséget váltok ki a vacsoránál, ahogy Hugh kétségbeesett magyarázkodási kísérletére sem számítottam. Luna válaszára ugyancsak nem voltam felkészülve. 108

Egyszerűen csak letettem egy gránátot az asztalra, és most valaki fenyegetve érezte magát. Olyan óvatosan lépkedtem el a csapda mellett, mintha egy összetekeredett kígyó lett volna. A bot hegyes végével addig bökdöstem a csapdát, amíg a fém állkapocs egy hangos csattanással össze nem zárult. A hang nem várt villámcsapásként visszhangzott végig az erdőn, elüldözve a fák csúcsain pihenő madarakat. Nem néztem fel az égre. Helyette a tisztást és a közeli fákat fürkésztem. Vajon az elkövető a közelben várta a hangot? Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, a gázspray volt az egyetlen fegyverem. Arra gondoltam, hogy talán el kellene rejtőznöm, hogy lássam, ki jön elő az erdőből. Nem, Angushoz kellett mennem, ráadásul a csapda elhelyezője egészen biztosan nem volt már ott. Valószínűleg abban reménykedett, hogy reggelig itt maradok, hogy a vadállatok kiszagolhassanak. Vettem egy mély lélegzetet, és átvilágítottam a tisztáson az ösvényhez, amely egyenesen Tilly Pattershaw házához vezetett. Semmi sem mocorgott a csapáson, ezért ráirányítottam a zseblámpa fényét egy levelekből és fenyőágakból álló gyanús dombra: egy újabb csapda. Beléptem a tisztás közepére, és lassan körbeforogva megvilágítottam a területet. Körülöttünk telis-tele volt minden csapdákkal. Ekkor hasított belém: nem is én vagyok a zsákmány! Angust csak arra használták, hogy előcsalogasson valamit az erdőből. Valamit, ami bárhonnan jöhetett. Valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy hangtalanul elvonszoljon egy testet. Éreztem a szélben a rettentő,'gonosz sötétséget. A csontig fagyott ősi gonoszt. A levelek mind suttogni és sóhajtozni kezdtek, mintha most adták volna ki magukból a felgyülemlett sóhajaikat. Amelia… Amelia… Hirtelen minden elcsendesedett, kivéve a fülemben lévő suttogást és véráramlást. A szél egyszer csak felerősödött, rothadt levelek örvénylettek a tisztáson, és akkor valahogy sikerült megszabadulnom a bénultságomtól. Odasiettem Angushoz, és térdre rogytam. Nem látszott sérültnek, de amikor megbökött az orrával, vegyszerszagú 109

volt a lehelete. Lehet, hogy bedrogozták? így már értettem, hogyan lopták el anélkül, hogy felébredtem volna. Mindegy… most nem ez volt a fontos. A szél újra lecsapni készült. Az erdő mélyéről hangos üvöltés hallatszott. Angus égnek álló bundával morgott a fák felé. – Semmi baj – suttogtam, miközben próbáltam kiszabadítani. A nyaka körüli kötelet többször is megcsomózták, nem tudtam kilazítani. A szél hűvös volt, a félelemtől és a feszültségtől mégis veríték csurgott végig a hátamon. Dühös voltam, amiért nem vittem magammal a mindentudó bicskámat. – Gyerünk már, gyerünk! – Addig próbálkoztam, amíg beletört a körmöm, de még így sem tudtam kicsomózni. Mögöttem összecsattant az egyik csapda, és amikor ijedten hátrafordultam, elvesztettem az egyensúlyomat, és tehetetlenül elterültem a földön. Rémülten néztem az erdőből előtörő árnyékot, amely egyenesen a tisztás felé közeledett. Angus forgott és kúszott, de nem próbált támadni. Ahogy egyre jobban kirajzolódott előttem az alak, biztos voltam benne, hogy egy szellem igyekszik felém. Amint belépett a holdfénybe, egy ápolatlan, ősz hajjal szegélyezett idős arc nézett velem farkasszemet. Valamiért rögtön tudtam, ki az. Tilly Pattershaw. Hozzám hasonlóan bakancsban és egy fehér hálóingre húzott vastag gyapjúpulóverben volt. Kicsinek és törékenynek tűnt. Egy nagy és félelmetes kést szorongatott a kesztyűs kezében, amit hirtelen a feje fölé emelt, majd megragadta és kifeszítette a kötelet. A kés lecsapott és kettévágta. Annyira megdöbbentem váratlan felbukkanásától és viselkedésétől, hogy se mozdulni, se beszélni nem bírtam. Az egyre hangosabb ordítás hallatán feltápászkodtam. A nő a fák felé fordította a fejét, és mintha megborzongott volna. – Hagyd el az erdőt, lányom! – A szél belekapott hosszú, kócos hajába, és vadul rángatta a hálóingjét. – És magával mi lesz? A szeme világított a holdfényben, arca olyan volt, mint egy ősi sámán ráncos ábrázata. Egyébként úgy beszélt, mint a hegyi emberek. 110

– Nem értem jött. Követve a tekintetét, átvizsgáltam az erdőt. Még a fák is reszkettek, a szél pedig szokatlanul zúgott. – Menj! – kiáltotta. – Angus, gyere! A kutya a sarkamban futott, amint átvágtam a tisztáson. – Kövesd az ösvényt! – Még hallottam a kiabálását, de a hangja hamar elveszett a szélben. Vakon bukdácsoltam az ösvényen, amikor megbotlottam egy gyökérben. Kibírhatatlanul sajgott a lábam, de egy kibicsaklott boka nem lassíthatott le. Főleg nem a hátunk mögött üvöltő valamivel a nyomomban. Összeszorítottam a fogam, hogy ne érezzem a fájdalmat, és Angusszal az oldalamon végigrohantam az ösvényen. Valami átsuhant előttünk – talán egy denevér –, majd madárszárnyakhoz hasonló hangot hallottam, több száz is lehetett belőlük, de nem mertem felnézni, még akkor sem, amikor egy felhő takarta el a holdat. Az erdő széléhez közeledve megfogtam az Angus nyakában lifegő kötelet, és felkészültem a nyílt udvaron való átrohanásra. Ehelyett rémülten bámultam az előttem elterülő vizet. Akármi is jött le a hegyekből, felkavarta a tó alján lévő nyugtalan lelkeket. Hallottam a sötét mélységből szóló harangokat, a halál kísérteties kórusát. A rendszertelen harangjátékot elnyelte a víz és a sűrű pára, amely egyre közelebb nyomult a parthoz, majd felkúszva a köveken, körbevette az egész udvart, ahol Angusszal álltunk. A ködfalból áttetsző karok nyúltak ki felém, akárcsak a visszatérő gyermekkori álmomban, ahol kezek nyúltak át a falakon, hogy elkapjanak. Álmomban tudtam, ahogy most is, hogy nem hagyhatom, hogy megérintsenek, különben behúznak a ködbe, lehúznak a víz alá, le, le, le, egészen az elsüllyedt temetőig… Az ordítás egyre hangosabb lett. Esküszöm, még a szívem vad kalapálása mellett is hallottam az ösvényen közeledő dühöngő lény vérszomjas lihegését. 111

Rátekertem a kötelet a kezemre, és megrántottam. – Futás! Ezt nem kellett kétszer mondanom. A megrémült Angus olyan erővel húzott, hogy majdnem elrántott. Nem néztem vissza a ködre, de jól éreztem azt a szokatlan hideget, ahogy átrohantunk az udvaron, fel a tornác lépcsőjén, majd be a házba. Miután becsaptam magam mögött az ajtót, levetettem magam a földre, átkaroltam Angust, és vártam a réseken bekúszó hideget. De a ház megmentett minket. A megszentelt föld, amelyre épült, menedéket nyújtott számunkra. Egy idő után felkeltem és kikukucskáltam az ablakon. A köd visszahúzódott, és a szél csillapodásával a fák is elcsendesedtek. A vízen visszatükröződő holdfény gyönyörűbb volt, mint valaha. Megláttam a bicskámat, és végre gyorsan elvágtam az Angus nyaka köré tekeredett kötelet, majd bedobtam a szemetesbe. Ezután átvizsgáltam, nehogy legyenek rajta sebek, de eltekintve furcsa leheletétől, nem volt semmi baja. Adtam neki friss vizet, de úgy döntöttem, hogy a nagy izgalmak miatt csak reggel etetem meg. – Ma éjjel idebent alszol – mondtam neki. Angus boldogan felnyüszített, majd kikísért az előszobába, ahol kivettem egy pokrócot a szekrényből, és leterítettem az ágyam végébe. Az ajtóval szemben helyezkedett el. Levettem a bakancsomat és bebújtam a takaró alá, de Angus ébersége mellett is csak hajnalban tudtam elaludni.

112

16 Eltekintve sajgó bokámtól és a megrongálódott szúnyoghálótól, úgy éreztem, mintha meg sem történt volna az előző esti dráma. Valamikor sikerült elaludnom, és reggel vakító napsütésre ébredtem. Angus már ébren volt, és bejárta a házat. Amikor meghallotta a mocorgásomat, nyüszíteni kezdett, jelezve, hogy ki kell mennie. A tornácon közelebbről is megvizsgáltam a szúnyoghálót, miközben azon tűnődtem, hogyan aludhattam át a betörést. Bizonyára benyugtatózták, vagy valahogy kiiktatták, különben biztosan figyelmeztetett volna a behatolóra. Eszembe jutott, hogy vacsora után nagyon szaglászta a földet. Lehet, hogy valaki becsempészett az udvarra egy kábítószert tartalmazó húsdarabot, amit a majdnem éhen halt kutya bizonyára azonnal befalt, akármilyen furcsa szaga vagy íze is volt. Átvizsgáltam az udvart bizonyítékokért, de csak egy lábnyomot találtam a koszban, ami akár az enyém is lehetett. Három makk után kutató mókus szórakoztatta Angust, amíg én leültem egy napsütötte helyre a lépcsőn, ahol szemmel tarthattam. Teljesen jól volt, de tudtam, hogy minél előbb viszem kivizsgálásra, annál hamarabb nyugszom meg. Már úgyis eldöntöttem, hogy visszautazom Charlestonba. Anyám nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy a telefonhoz jöjjön, ezért komolyan aggódni kezdtem, hogy talán túl erős a kemoterápia. Lynrose néni igyekezett megnyugtatni, de addig úgysem nyugodtam, amíg nem láttam a saját szememmel. Lehet, hogy akkor már apához is beugróm. Amióta anyám Charlestonban ragadt a kezelései miatt, szinte nem is találkoztam vele. Már nem is emlékszem arra, mikor beszéltünk utoljára, de ez cseppet sem volt szokatlan. Annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem a szellemekről – és ez a kötelék mindig is összeköt bennünket –, meg sem próbáltam áthidalni a közöttünk tátongó szakadékot. Végre megértettem, hogy bármilyen okból is, de szüksége van a távolságra. Egyszer csak letéptem egy, a lépcsők közelében növögető vörös 113

méhbalzsamot, és az orromhoz emeltem. A reggel hihetetlenül békés volt, a néma tükörként elterülő tó csupán a napot, az eget és az örökzöldek ingadozó alakját tükrözte vissza. Felálltam és lesétáltam a mólóhoz, ahol a korláton áthajolva gyönyörködtem a csendes mélységben. Természetesen semmit sem láttam. A víz túl zavaros volt, ennek ellenére nem volt nehéz elképzelni a fenekén fekvő Thorngate temető romjait. Ismerős dúdolás csengett a levegőben, azt hittem, a harangok visszhangját hallom. Amikor jobban odafigyeltem, rájöttem, hogy a facölöpöknek verődő lágy hullámokat és a hajó puffanását hallom. Belehajítottam a virágot a tóba, és visszamentem az udvarra, ahol Angus még mindig a mókusokat bámulta. Elhatároztam, hogy beteszem az autóba, és visszamegyek Charlestonba. Nem törődöm sem a szerződésemmel, sem az üzleti hírnevemmel, egyszerűen itt hagyom a munkámat. Ki kellett szabadulnom erről a helyről. Valami riasztó dolog történt Asher Fallsban, amibe szerencsétlenségemre én is belekeveredtem. Talán éppen ez volt az oka. Nem értettem, miért és hogyan, de egyre inkább úgy éreztem, hogy a sorsom előre meg van írva. Az előző nap érzett aggodalmam – a saját sorsomtól való félelmem – továbbra sem hagyott nyugodni. És mégis… itt maradtam. Úgy ücsörögtem ott a citromillatú napsütésben, mintha nem lett volna jobb dolgom. Valahonnan tudtam, hogy bármi vagy bárki vezetett is ide, megtalálja a módját, hogy hazavigyen. Élve vagy halva, az Asherek mindig hazatérnek. Fogalmam sem volt, miért éppen ez az idézet jutott az eszembe. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, mert aznap reggel nem Pell Asheren akartam tűnődni. Leszámítva a varázsát, igencsak zavarba ejtő volt a vele töltött idő. Milyen különös, hogy régen keresztezték egymást az útjaink, és én nem is tudtam róla. Érdekes, hogy gyermekként látott játszani a rosehilli temetőben, és ennyi év után is emlékezett rá. A gondolatok révén meglódult az emlékezetem, amelyben az anyám iránt érzett aggodalom és az érkezésem óta történt furcsa események kavarogtak. Hirtelen kattant valami a fejemben, és megjelent előttem 114

egy ismerős kép. A nappalink padlóján láttam magam, ahogy mindkét karommal a felhúzott lábamat átölelve, a nyitott ablakon keresztül hallgatom a tornácon beszélgető anyámat és Lynrose nénikémet. Mindig is lenyűgözött az a tipikus, vontatott beszédstílusuk. Körülbelül hat-hét éves lehettem, és még csak ismerkedtem a szellemekkel kapcsolatos dolgokkal. A saját kis világom mindig védett és zárt volt, ezért különösen vidámnak és egzotikusnak hallottam az akcentusukat. Az anyám és a nénikém igen csinos asszonyok voltak, a lonc, a szantálfa és a friss fehérnemű illata mind régmúlt nőiességüket tükrözték. Apának földszaga volt. Vagy nekem? Anya legnagyobb bánatára mindig koszos volt a körmöm, a hajamból pedig levelek vagy gallyak meredeztek. Még ha a legcsinosabb vasárnapi ruhámban voltam, akkor is látszottak rajtam a temető nyomai. Arcomat a térdemen pihentetve lélegeztem be a függönyökön befújó meleg szellőt. Még az ablaküvegen szüntelenül zümmögő méh hangjára is tisztán emlékszem, ahogy a frissen nyírt fű illatára is. Tipikus álmos és ábrándozó nyári délután volt, amikor egyszer csak a nénikém dühös hangjára kaptam fel a fejem. Még sosem hallottam ilyen hangon beszélni az anyámmal. – Tudod te, mit nem adnék én azért, hogy a te cipődben járjak? Van egy férjed és egy lányod, akik szeretnek. Mit akarsz még? – Ezt te nem értheted… – Ó, dehogynem! Mindig is tökéletes életre, tökéletes férjre és tökéletes gyerekre vágytál. És mindenki ezt várta tőled. Csakhogy az álmok nem mindig teljesülnek, Etta, és az élet nehéz. Ami megtörtént, megtörtént. El kell felejtened a múltat. – Azt hittem, már megtettem – mondta anya szomorúan. – Aztán azon vettem észre magam, hogy egyik nap arra kanyarodtam. A nénikém hatalmas szemeket meresztett. – Ennyi év után? Miért tettél volna ilyesmit? – Hogy megnézzem a sírt. Hosszú szünet következett, miközben én végig visszatartottam a lélegzetemet. Nem sokat értettem a beszélgetésből, de tudtam, hogy 115

komoly dologról van szó, hiszen a nagynéném sosem emelte fel a hangját. Imádta anyát. Csupán egy év volt közöttük, de Lynrose néni egyszerre nézett ki fiatalabbnak és idősebbnek is. Fiatalabbnak azért, mert olyan kacér volt, mint egy kislány, anyám viszont egyre komolyabb lett az évek múlásával. Idősebbnek pedig azért, mert olyan hevesen védelmezte anyámat. Rettentően irigyeltem szoros kapcsolatukat, mert tudtam, hogy soha nem kötik az orromra a titkaikat. A testvértitkokat. – És? – kérdezte Lynrose halkan. Anyám hallgatott. – Nagyon furcsa pillanat volt. – Ezt hogy érted? – Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, ahogy éreztem magam, amikor áthajtottam a városon – mondta elcsukló hangon. – Mintha köddé vált volna a hely lelke. Az emberek, a házak… sőt még a levegő is romlottnak tűnt. Bele sem akarok gondolni, hogy a kislányom egy ilyen borzasztó helyen legyen. – Nem is kell, hiszen itt van veled. Pontosan ott, ahová tartozik. – Egyelőre. – A hirtelen csendben elképzeltem, ahogy anyám a nyakához nyúl, hogy idegesen dörzsölgesse az aranykeresztjét, amit sosem vett le. – Ó, Lyn. Olyan gyenge voltam. Sosem engedtem igazán közel a szívemhez a gyermeket, mert attól féltem, hogy valaki eljön érte. – Nem fognak. Hogyan is tehetnék? – Tudod jól. – Túl sok év telt el. Ő már a miénk, Etta. Fogd fel áldásként, és engedd közel a szívedhez – suttogta Lynrose, de hallottam valamit a hangjában – talán félelmet –, amitől így utólag is kirázott a hideg. A képek visszarepítettek a múlt árnyékába, majd magamra hagytak a hallottakkal. Biztos, hogy hallottam? Lehet, hogy a beszélgetés csak egy régi álom volt, vagy csak egy félelmeim által táplált rossz emlék. Rengeteg emlékem volt az anyámról és a nénikémről. Gyermekkoromban órákat töltöttem a nyitott ablaknál, miközben ők a 116

tornácon ülve beszélgettek és pletykáltak. Miért kellett volna eltemetnem azokat az emlékeket? Még ha igaz is lett volna, akkor sem tudtam volna ilyen részletesen feleleveníteni mindent. Ennyi év után biztos nem. Bizonyára csak kiszíneztem egy érzést. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy Asher Fallsról volt szó. Vajon mi űzte ilyen messzire anyámat? Kinek a sírját akarta mindenáron meglátogatni? És miért félt attól, hogy valaki eljön értem, amikor a saját édesanyámnak sem kellettem? Angus bizonyára megérezte a nyugtalanságomat, mert odajött hozzám és leült a lépcső alá. Lehajoltam, hogy megvakargassam a füle helyén lévő csonkot, de közben végig a beszélgetésen töprengtem. Mintha köddé vált volna a hely lelke. Az emberek, a házak. .. sőt még a levegő is romlottnak tűnt. Ez a leírás igencsak illett Asher Fallsra, de még mindig nem hittem el, hogy az anyám erről a városról beszélt. Egyszerűen nem tudtam itt elképzelni. Bizonyos mértékben sokkal védettebb életet élt, mint én. Semmit sem tudott a szellemekről, és folyton csak gúnyolódott, ha paranormális dolgokról, mint például apa gyermekkori történeteiről volt szó. A meleg nap égette a vállamat, de én mégis reszkettem. Minél tovább maradtam itt, annál biztosabb voltam abban, hogy a munkámat nem egy telefonkönyvben vagy az interneten találták. Az érkezésem egy terv része volt, amely egészen a rosehilli temetőben eltöltött napokig nyúlt vissza, ahol Pell Asher azt nézte, ahogy a halottak között játszadoztam.

• Miután összeszedtem a cuccaimat, megkerültem a házat, hogy szóljak Angusnak. A móló végén egy nő állt és beledobott valamit a vízbe. A szívem egészen addig megszűnt dobogni, míg nem emlékeztettem magam arra, hogy a szellemek nem bukkannak fel sötétedés előtt. Annak ellenére, hogy háttal állt nekem, rögtön 117

felismertem Tilly Pattershaw törékeny alakját. Angus még mindig az árnyékból figyelte a mókusokat. Érdekes, nem is ugatott, amikor megjelent a nő, sőt, egyáltalán nem rémült meg tőle. Mintha félálomban lett volna. Megsimogattam Angust, majd halkan köhécselve elindultam a móló felé, hogy ne ijesszem meg. A nő tudomást sem vett rólam, pedig biztosan hallotta a móló fadeszkáin dobogó bakancsomat. – Ms. Pattershaw? – kérdeztem halkan, amikor odaértem. – Tillynek szólítanak – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Jó reggelt, Amelia vagyok. – Tudom, ki vagy, lányom. – Gondolom, Luna mondta, hogy itt maradok egy ideig. Köszönöm, hogy elrendezett mindent, mielőtt megérkeztem. És különösen köszönöm a tegnap esti segítségét. – Odasétáltam mellé a korláthoz. – Fogalmam sincs, hogyan szabadítottam volna ki a kutyámat, ha nem jön oda. – Nem azért jöttem, hogy hálálkodj – mondta határozottan. – Gondoltam, de akkor is… nagyon hálás vagyok. – A ház felé mutattam. – Múlt este valaki kivágta a szúnyoghálót, és elvitte Angust a tornácról. Nem látott valakit az erdőben véletlenül? – Rajtad kívül senkit sem láttam, lányom. – Átnézett felettem, amitől egy erős bizsergés futott végig a hátamon. Nem féltem Tilly Pattershaw-tól… eszemben sem volt. Sőt, nagyon is örültem, hogy látom. Mégis volt valami a hangjában és a szemén átsuhanó árnyékban, amitől addig szorítottam a korlátot, míg kifehéredtek az ízületeim. Komoly erőfeszítésembe került ellazítani az ujjaimat. – Ugye, maga is látta a tisztáson heverő csapdákat? – Ne aggódj miattuk. – Ezzel belehajított egy újabb adag morzsát a vízbe, majd megfordult és gyorsan végigfürkészett. Bryn Birch bizonygatásaival ellentétben ő teljesen tisztában volt a képességeivel. – Gondoskodtam róluk. – Ezt jó hallani. – Annyi mindent kérdeztem volna tőle az erdőben történtekkel kapcsolatban, de aztán eszembe jutott Thane 118

figyelmeztetése, miszerint nem kedveli az idegeneket, és én semmiképpen sem akartam elijeszteni. Némán figyeltem, ahogy etette a halakat. Egyszerű nő volt, de gyönyörű mozdulatokat tett a kezével, amelyet pamutkesztyű fedett. Ősz haját kontyban hordta a tarkóján, ami meglehetősen kemény vonásokat kölcsönzött gondterhelt arcának, de a szélben meglazult tincsei váratlan kedvességet adtak mogorva modorának és homályos tekintetének. Tele volt ellentmondásokkal, és ez tetszett nekem. Tettem egy kisebb mozdulatot, mire ő felnézett. A szemében felcsillant valami, mielőtt visszafordult a vízhez. – Luna szerint az ösvény végén van a háza – mondtam. – Közel van? – Elég közel. – Gyakran jár ide etetni a halakat? – Én a temetőt látogatom. – A temetőt? Úgy érti… azt, ami odalent van? – kérdeztem, miközben reszketve kémleltem a sötét mélységet. – Volt családja Thorngate-ben? – érdeklődtem óvatosan. – A legtöbb rokonom Georgiában van eltemetve – felelte. És mi van Freyával?, töprengtem. – Thane Asher azt mondta, hogy nem vitték el a testeket a víz emelkedése előtt. Ez igaz? – Igazat mondott. Még mindig odalent vannak. Pontosan a lábunk alatt. A Fougerantok, a Hibberdek és a szegény kis Moultrie fiúk. A lányom mindegyiküket ismerte. Döbbenten pislogtam a nőre. – Ezt hogy érti? A nő habozott, de a kézmozdulata határozott volt. – Sokszor jött ide és olvasta a sírköveket, amikor unatkozott. Minden nevet kívülről fújt. Mindig azt mondta, hogy a barátai voltak. A temető volt a búvóhelye. Ismét éreztem a hátamon végigfutó bizsergést. 119

– Nekem is volt egy ilyen helyem kiskoromban. A rosehilli temető. Az volt a különleges rejtekhelyem. A menedékem. Az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam. Tilly bólintott. – A lányom már elment, de biztos vagyok benne, hogy visszajönne, ha tudna. Inkább nem szólaltam meg. A szívverésem felgyorsult, és enyhe légszomj kínzott, amint elképzeltem Freya lebegő szellemét a mólón. Szívesen meséltem volna róla Tillynek, de jobb dolgom is volt annál, mint elismerni a halált. Ezenkívül tudtam, hogy a szerettünk nyughatatlan lelke nem nyújt vigaszt. Jobb volt Tillynek, ha békében gondolt a lányára. Közben azon töprengtem, vajon érezné-e Freya jelenlétét, ha tudná, hogy itt tengődik. Talán ezért mondta a szellem olyan indulatosan, hogy távozzak? Betolakodtam a nyugalmába… a menedékébe? Nem gondoltam. Ügy tapasztaltam, hogy helyszíneket ritkán, és inkább embereket kísértettek. Visszafordultam Tillyhez. – Szóval a családja Georgiából származik? – Union County – felelte. – A Blood-hegység árnyékában születtem és nevelkedtem. – Mióta él itt? – Kislány korom óta. Tizenöt évesen jöttem el otthonról. Egy bába mellett tanultam. Amikor meghalt, átadta a helyét, úgyhogy itt maradtam. – Akkor élete nagy részét itt töltötte. – Gondolom, igen. – Gyönyörű vidék – mondtam. A nő tekintete a hegyekre szegeződött, és megborzongott. – Még mindig gyakorló bába? – Már évekkel ezelőtt feladtam – mondta kesztyűs kezét mustrálva. – Nem is baj, manapság úgysem születik túl sok csecsemő errefelé. 120

– Talán az üzletek bezárásával az emberek is elköltöztek innen. Tilly ismét a hegyeket fürkészte. – A szerencsésebbek. – Ezt hogy érti? – Amikor nem válaszolt, gyengéden megérintettem a ruhaujját, amitől megrezzent. – Miért jött be az erdőbe múlt éjjel,Tilly? Honnan tudta, hogy segítségre van szükségem? – Éjjel jobban szállnak a hangok – felelte. – Hallotta az ordítást? – kérdeztem izgatottan. – A kutyáját hallottam. Tudtam, hogy bajban van. – De azt mondta, hagyjam el az erdőt, mert valami közeledik – mondtam az arcát fürkészve. – Mi volt ott aznap éjjel? A nő hangja szigorúbb lett. – Túl sokat kérdezel, lányom. – Azért, mert tudnom kell, mi folyik itt! Amióta a városba értem, különös dolgok történnek. Mi van az erdőben? És mi él odafent a hegyen? Tilly mogorván megfordult. – Nem az erdőben él, lányom, és nem is a hegyekben. Nem akárhol él, mert nem akármi. A tarkómon felállt a szőr, ahogy belenéztem a szemébe. – De éreztem a szélben. Hallottam az ordítást. Odakint van. Tudom. Hideg és gonosz… Egyszer csak elkapta a csuklómat, és úgy belemélyesztette az ujjait, hogy elkaptam a kezem. – Menj haza, lányom! Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Jobb, ha nem avatkozol olyan dolgokba, amelyeket nem értesz. Megmasszíroztam sajgó csuklómat. – Nem mehetek haza. El kell végeznem a munkámat. – Szükségem van erre a munkára. Meg kell élnem valamiből, és az üzletnek is mennie kell. A szakmai hírnevem forog kockán. – Jobban tennéd, ha nem lennél ilyen önfejű. 121

– Nem vagyok önfejű, csak gyakorlatias. Aláírtam egy szerződést. Nem mehetek el csak úgy. És egyébként is… – folytattam óvatosan. – Mit számít? Ha nem akármi, akkor hogyan árthatna nekem? Tilly hangja kétségbeesett suttogásba fúlt. – Hát nem érted? Nem attól kell félned, ami odakint van. –Kesztyűs kezét a szívére tette, és akkor először vettem észre, hogy eszelős a tekintete. – Hanem attól, ami idebent van.

122

17 A fekete sportautó a temető bejárata mellett parkolt, amikor valamivel később megérkeztem. Thane-t nem láttam sehol. Normális esetben hagytam volna, hogy Angus a kerítésen kívül bóklásszon, de aznap mégis bevittem magammal, nem mertem egyedül hagyni. Végig követett az ösvényen, mintha ő sem akart volna szem elől téveszteni. Olyan meleg volt, hogy levettem és a derekamra kötöttem a dzsekimet, miközben átsétáltunk az Asher-részlegbe vezető kapun. Zsálya illata csapta meg az orromat az évszakra nem jellemző melegben, majd újra és újra rozmaring illatát éreztem egészen addig, míg az út a temető mélyébe nem vezetett, ahol borostyán és száraz levelek takarták az árnyékos és gondozatlan területet. Az örökzöld baldachinon keresztül néha-néha felcsillantak a hegyek fölött mozdulatlanul lebegő fehér bárányfelhők. Fekete sarkuk esőt jósolt. Hirtelen megláttam a mauzóleum felől sétáló Thane-t, és amikor megálltam az angyalok által alkotott körben, hogy megvárjam, tekintetem a kísérteties, túlvilági arcokra szegeződött. Most már könnyebb volt felismerni az Asherek tipikus vonásait, amelyeket a fényképeken is láttam. A magas arccsontokat. A finoman ívelt orrokat és ajkakat. Az ismerős vonásokat tanulmányozva egyszer csak figyelmes lettem valamire. Az angyalok kelet felé néztek, de nem azért, hogy a felkelő napot, hanem hogy a hegyeket lássák. A rossz előérzetem hamar elillant, amikor megláttam Thane-t integetni a sírkövek között. Halvány farmernadrágot és szürke, feltűrt ujjú pamutinget viselt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a sokkal hivatalosabb Devlin öltözködésével hasonlítom össze. Devlin elegáns ruházata meglehetősen eltért a többi rendőrnyomozó stílusától, de ő nem egy átlagos rendőr volt. Charlestonból származott, és minden bizonnyal a halott szüleitől is örökölt egyet s mást, így sosem voltak gondjai, még akkor sem, amikor a nagyapja kitagadta. Kissé ironikusnak találtam, hogy Devlin minden olyasminek hátat fordított, amiért Thane egész életében keményen küzdött. Annak ellenére, hogy Devlin menekült a hagyományoktól és 123

a nagyapja elvárásaitól, azért az alma nem esett messze a fájától. Titokzatos, elegáns, olykor kicsit régimódi és közömbös férfi volt. Ezekből a tulajdonságokból Thane-be is szorult egy s más, de szerintem csupán önvédelemből. Átkoztam magam a folyamatos összehasonlítgatás miatt. Thane egészen más volt, és talán ideje volt megfogadnom Lynrose nénikém anyámnak adott tanácsát, miszerint nem szabad a múltban élni. És nyafogni azért, ami nincs. – Jó reggelt! – üdvözölt Thane. Kelletlenül a magasba lendítettem a kezem, hogy én is üdvözöljem. Az angyalok árnyékos oldalán közelített, így semmi különöset nem vettem észre rajta. Annyit azért láttam, hogy vacsoránál még nem volt borostás az álla, és ilyen nyúzott az arca. Miközben Thane az angyalokat fürkészte, egy pillanatra elkomorodott az arca, majd a következő másodpercben már ugyanolyan kedvesen nézett. Ezután hozzám fordult, és szigorú tekintetétől kirázott a hideg. A zöld mélységben rejlő nyugtalanság cseppet sem illett békés arckifejezéséhez és nyugodt magatartásához. A szeme erőszakos csillogását semmilyen maszk nem rejthette el. – Remélem nem baj, hogy csak úgy beugrottam – mondta. – Nem… nem, dehogyis. – Igyekeztem megnyugodni, és megvontam a vállam. – Miért lenne baj? Ez egy nyilvános hely. Ugyanannyi joga van itt lenni, mint nekem. Főleg, ha azt nézzük, hogy a családja temetője. Angus odasétált Thane mellé, és amikor a férfi lehajolt, hogy megsimogassa, a nap megvilágította az arcán és a bal halántékán lévő sebhelyet. – Mi történt magával? – kérdeztem. Thane szeme megrebbent, arca kissé elkomorodott. – Elszámoltam magam. Többé nem fordul elő. Majd’ megőrültem az elszámolás részleteiért, de valami azt súgta, hogy épp csak ennyit szeretnék tudni. Ráadásul azt is súgta valami, hogy ebben az esetben a tudatlanság áldás. 124

Thane felegyenesedett és körbenézett. – Évek óta ez az első alkalom, hogy feljöttem ide. Nem is tudtam, hogy ennyire elburjánzott. Szinte nem is látja a sírköveket a sok borostyántól és tüskés bokortól. – Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. A legtöbb sírkő jó állapotban van, és szerencsére rombolásnyomokat sem láttam. A régi temetőkben gyakran gondot jelent a vandalizmus. – A vandálokat el lehet kapni – mondta. – Az idő és az elhanyagoltság sokkal nagyobb bűn. Értetlenül néztem rá. – Ezt hogy érti? Thane megvonta a vállát. – A rongálás – az rongálás. – Úgy érti, tiszteletlenségből és szándékosan hanyagolták el a temetőt? – Már a kompon is megmondtam. Thorngate még mindig erős érzelmeket vált ki az emberekből. – Thane halkan beszélt, természetesen nemcsak tiszteletből, hanem megszokásból és ösztönből. Efféle helyeken nem volt szokás a hangos beszéd. Bizonyára még kiskorában megtanulta a nagyapjától, hogy tiszteletben kell tartani a családi temetőt. – Az évek során ez a hely jelképe lett mindennek, amit a város az Asher-kapzsiság miatt veszített el. – A családja nem rendelkezett a karbantartásról, amikor gazdát cserélt a tulajdonjog? A türelmetlenség parányi jeléből tudtam, hogy nem értettem meg a csere lényegét. – Az semmissé tette volna nagyapa hatalmas gesztusának a célját. Áldozat nélkül nincs bűnhődés. Úgy éreztem, hogy Pell Asher ”hatalmas gesztusának” nüánsza-it és finomságait egy hozzám hasonló kívülálló sosem értheti meg. – Ha az elhanyagoltság szándékos, akkor én miért vagyok itt? Thane belehunyorgott a napba. 125

– Valószínűleg azért, mert valaki szerint eljött a restaurálás ideje. – És maga erről semmit sem tud? A szemöldöke magasra szökkent. – Én? Aligha. Ismeri a temetőre fordított pénzekkel kapcsolatos véleményemet. Ne vegye zokon. – Nem veszem. – Úgy éreztem, jobban érdekli a restaurálás, mint mutatja. – Épp most láttam a mauzóleumnál. Bement? – Csak körülnéztem egy kicsit. Miért? – A nagyapja azt mondta, hogy talán lejönne velem. Állítólag a sírboltokat nem szabad kihagyni. Ja, és azt is mondta, hogy kiskorában teljesen lenyűgözte önt az Alvó menyasszony. Thane fintorgott, majd a szája sarkában megjelent egy ránc, és úgy tűnt, megnyugodott. – Hajmeresztő egy lurkó voltam, annyi szent. Azt is elmondta, hogy az Alvó menyasszony valójában egy nagy-nagy-nagynéni, akit tökéletes állapotban konzerváltak egy üveg alatt? – Igen, és bizonyára én is hajmeresztő vagyok, mert szívesen megnézném. – Hát, igazi látványosság, azt el kell ismerni. Az Asher-arrogancia végrendelete, amit minden bizonnyal másutt is megtalál. Oldalról rásandítottam. – Én az angyalokat is lenyűgözőnek találtam. Főleg miután észrevettem a családi hasonlóságot. – Tehát észrevette. – Ismét elmosolyodott, miközben a szobrokhoz fordult. – Személy szerint nekem Emelyn néni tetszik. Benne legalább volt annyi báj és alázat, hogy békés arckifejezéssel haljon meg. Véleményem szerint az angyalok egy kissé önteltek. Habár a középsőben van valami kísérteties. Mindig is azon töprengtem vele kapcsolatban… – Thane egyszer csak elhallgatott. – Mi a baj? Felém fordult, és meg mertem volna esküdni arra, hogy valami vészjósló suhant át arcvonásain, mielőtt elhessegette. 126

– Semmi. Tényleg semmi – motyogta az ajkamat fürkészve. Azon tűnődtem, hogy vajon az előző napon gondolkozik-e, mert én azt tettem. Amikor megláttam az autóját, elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha a csók meg sem történt volna. Nem voltam annyira beképzelt, hogy azt gondoljam, azért jött ide, hogy lásson, és természetesen nem akartam annyira felfújni egy ilyen jelentéktelen csókot. De hiába próbáltam, nem bírtam kiverni a fejemből. Akárcsak a Thorngate temető, az a csók is valami elveszett dolgot szimbolizált. – Jól van? – Továbbra is nagyon intenzíven bámult, mintha egy megfejtésre váró hatalmas titok lettem volna. – Jól vagyok – mondtam csinálj-úgy-mintha-nem-látnád-aszellemet hangon. – Miért? – Egy pillanatra mintha elbambult volna, ráadásul nem tudtam nem észrevenni, hogy ma egy cseppet nyúzottnak tűnik. – Ja, értem. Rosszul aludtam az éjjel. Sőt, igazából egyáltalán nem aludtam napfelkeltéig. – Az idegen ágy a ludas? – Minden idegen. – Nem tudtam, hogy pontosan mennyit akarok elárulni neki. A természetfeletti dolgokkal való találkozás mindig bonyolította a helyzetet. – Valaki lyukat vágott a szúnyoghálómba, és ellopta Angust a tornácról. Az erdőben találtam megkötözve, acélcsapdákkal körbevéve. A méretükből ítélve medvecsapdák lehettek. – Medvecsapdák? – Egy borotvaéles villanást láttam a szemében, mielőtt letérdelt Angus mellé. – Ha Tilly nem segít, nem tudom, mi történt volna. – Tilly Pattershaw? – A semmiből bukkant elő egy óriási késsel. Elképesztő volt. Kiszabadította Angust, és… – elhallgattam. – És aztán mi történt? Eszembe jutott az a szörnyű szél, az üvöltés… és Tilly figyelmeztetése, hogy ne avatkozzak olyan dolgokba, amelyeket nem értek. 127

– Semmi. Hazamentünk. Thane végigsimította Angus bordáit. – Bántották? Rejtett agressziót éreztem a kérdésében, és ez cseppet sem tetszett. Tekintetem automatikusan a halántékán lévő vágásra és a jobb kezén feldagadt ízületeire szegeződött. Mi a fenét művelt ez múlt éjjel? – Nekem úgy tűnik, jól van. Először azt hittem, nekem szánták a csapdákat. Thane felvonta a szemöldökét. – Miért gondolta ezt? – Olyan nyilvánvalónak tűnt, hogy Angust használták fel arra, hogy becsaljanak az erdőbe. Eszembe jutott, hogy esetleg valakinek nem tetszett a felfedezésem. – A rejtett sír? – Igen. Utána azon tűnődtem, hogy miért helyezne ki valaki mindenhová csapdákat a tisztásra, ha úgyis egy irányból jövök. – Biztosan prérifarkasokra vadásztak – mondta Thane. – Idén különösen bosszantóak voltak a falkák. – És mi van a farkasokkal? Wayne Van Zandt azt mondta, látott erre néhányat. – Mások is mondták már, de én egyet sem láttam még. – Továbbra is nyugtalanított a szemében rejlő elfojtott agresszió. –Semmit sem hallott vagy látott múlt éjjel? – Nem, de szerintem valaki járt az udvaron, amikor este kiengedtem Angust. Amikor az erdőben rátaláltam, vegyszerszag áradt a szájából. Szerintem bedrogozták. Thane felkapta a fejét. – Értesítette már a rendőrséget? – Nem. – Miért nem? – Azért, mert nem bízom Wayne Van Zandtban. – Elmeséltem neki a Van Zandttal folytatott beszélgetésemet a rendőrségen, és a 128

nagylelkű ajánlatát, miszerint kijön és elintézi a kutyámat. – Magán és Lunán kívül csak ő tud Angusról. Thane hallgatott egy ideig. – Biztos benne, hogy senki sem látta a kutyával? Pedig tegnap is elhozta a temetőbe, nem igaz? – Senki sem járt erre. Tegnap biztosan nem. – Azért, mert maga nem látott senkit, az még nem jelenti azt, hogy más sem látta magát. Eszembe jutott az öregember, aki első nap tűnt fel a temetőben. Eleve idegesített volna, ha bámul valaki munka közben, de az a férfi olyan ellenszenves volt, hogy még a gondolatába is beleborzongtam. Felnéztem a szobrokra, és egy pillanatra – ahogy a nap megvilágította őket –, az égi arcok csúnyán és fenyegetően, szinte… démonian néztek. Természetesen csak beképzeltem magamnak, de hirtelen az angyalok arca helyén láttam a förtelmes férfi vonásait – bamba tekintetét, kiugró arccsontját és horgas orrát. Gyorsan elhessegettem a képet, és visszafordultam Thane-hez. Még mindig engem nézett, és abban a pillanatban roppant hálás voltam azért, hogy egyáltalán nem hasonlít az Asher családra. – Fogalmam sincs, miért Angust használták zsákmánynak – mondtam. – Miért vesződtek volna azzal, hogy bedrogozzák a kutyámat, és elvigyék a tornácról? – Hogy megszabaduljanak a bizonyítékoktól – felelte a férfi. –Túl sokat kérdezősködött a kutyaviadalokról. Ez idegessé teszi az embereket. Hallgattam. – Ez történt az arcával és a kezével is? Túl sokat kérdezősködött? Thane nem válaszolt. Angust nézte. – Megtalálta a kennelt, nem igaz? – kérdeztem óvatosan. Mindketten hallgattunk, amit a körülöttünk lévő csönd csak még feltűnőbbé tett. Érdekes, hogy a csend mennyire felélénkítette az érzékeimet, pont úgy, ahogy egy lágy kéz ébreszt fel valakit egy mély álomból. Jól emlékeztem az arcomat simogató enyhe napsütésre, és a 129

régi temetők földből, borostyánból és mohából álló megnyugtató illatára. A távolban a fenyőerdők kék fátylában tornyosultak az ősi hegyek. Az idilli látványt mégis beárnyékolta valami, amitől hirtelen nagyon megrémültem. Nem Thane-től, és nem is a kiskocsit húzó bizarr férfitól. A hegyektől és a bennem lakozó valamitől féltem, amely rögtön reagált a csábító csúcsok vonzó hívására. Hát nem érti? Nem attól kell félnie, ami odakint van. Hanem attól, ami idebent van. Egy lágy szellő járta át a fákat, és ahogy Thane-nel találkozott a tekintetünk, különös borzongás járta át a testemet. Olyan volt, mint egy rossz előérzet. Egy jel. Végzet. – Tartsa maga mellett Angust – mondta Thane. – És sötétedés után ne menjen az erdőbe.

130

18 A félelem, amit néhány másodperccel korábban éreztem, szép lassan kezdett elmúlni, ahogy a temető kapubejáratán keresztül átsétáltunk a temető nyilvános részébe. Örültem, hogy végre hátat fordíthattam a magasba nyúló hegyeknek. A nap kitartóan perzselte az arcomat, miközben a fülemben csengett a kapun túli fákon ücsörgő erdei rigók jókedvű trillázása. Ennél békésebb pillanatot el sem tudtam volna képzelni, mégis… kénytelen voltam visszanézni oda, ahol a hegy és az ég összeért az időtlen összhangban. – Megmutatja a sírt? – kérdezte Thane, és ha nem lettem volna mestere érzéseim elrejtésének, akkor biztosan megtorpantam volna. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla, ahogy a távolban lévő misztikus kék falakat szemlélem. Odafordultam hozzá. – Nem sok látnivaló van arra. Részletes leírást adtam a vacsoránál. A sír észak–déli fekvésű és kagylók, kavicsok díszítik, meg egy felirat nélküli sírkő. – Igen, tudom. Akkor is látnom kell – mondta a fákat mustrálva. – Az ott még mindig Asher-föld. Most, hogy felkeltette az érdeklődésemet, már nem tudom csak úgy elfelejteni a sírt. Az én feladatom kideríteni, hogy ki van oda temetve. Az ő feladata. Nem Hugh-é. És nem is a nagyapjáé. Az övé. Eszembe jutott, hogy a vacsoránál Hugh azzal szólta le a felfedezésemet, hogy a hegyek telis-tele vannak efféle távoli temetkezési helyekkel. Pell pedig inkább azzal volt elfoglalva, hogy senki sem figyelmeztetett a babérerdőre. Vajon mit szólnának Thane kíváncsiságához? – Hacsak valaki nem rukkol elő egy névvel, akkor igencsak nehéz lesz kideríteni – figyelmeztettem. – A régi temetőkben lévő névtelen sírokat meglehetősen nehéz beazonosítani, kivéve, ha van hozzá térkép vagy esetleg a leszármazottak emlékeznek valamire. Itt még egy feliratból sem indulhatunk ki. A születési és halálozási év nélkül 131

több ezer nyilvántartást kell átnyálaznia, feltéve, hogy bejegyezték a halál dátumát. Az eljárás több hónapot is igénybe vehet. Sőt, akár éveket. – A régi bíróságon több doboznyi akta hever az alagsorban. Azokat igazán átnézhetnénk. Noha szerintem a halotti nyilvántartások manapság már mind szerepelnek számítógépen. – A régiek nem, főleg vidéken. De… – Elhallgattam és felnéztem rá. – Azt mondta, hogy átnézhetnénk. Thane kinyitotta, majd becsukta mögöttünk a kaput. Amikor megfordult, összeráncolta a homlokát. – Szeretném, ha segítene nekem ebben. Jobban ismeri az efféle kutatásokat, mint én. Közömbösen így szóltam: – A legjobb az lenne, ha kérdezősködne. Egy ekkora városban csak tudja valaki, ki van oda eltemetve. – Az emberek errefelé nem szívesen válaszolnak a kérdésekre. Kínosan ügyelnek arra, nehogy beleüssék az orrukat más ügyeibe. Lehet, hogy a zárkózottság miatt reagáltak úgy a rejtett sírra a vacsoránál? És Tilly figyelmeztetése, miszerint jobb, ha nem avatkozom olyan dolgokba, amelyeket nem értek? Elsimítottam az arcomba hulló rakoncátlan tincseket. – Szívesen segítenék, de most a restaurálásra kell koncentrálnom. A temető a legfontosabb számomra, és mellette nemigen jut idő a nyilvántartások átkutatására. – Ez csupán felületes kifogás volt, hiszen már akkor tudtam, hogy úgyis segíteni fogok neki. Egy névtelen sír, mindegy, hogy hány éves vagy milyen messze van, nem maradhat csak úgy magában. Akárki is volt oda eltemetve, megérdemelt egy nevet. Megérdemelte, hogy emlékezzenek rá. – Legalább elkísérne a sírig? Egyedül is megtalálom, de sok időt spórolna nekem, ha megmutatná a helyét. Úgy döntöttem, nem emlékeztetem, hogy épp az előbb figyelmeztetett arra, kerüljem az erdőt. Még órák voltak hátra a sötétedésig, ráadásul valamiért úgy éreztem, hogy egy Asher 132

társaságában nem történhet semmi. – Rendben. Megmutatom. – Angust is vigyük magunkkal? – kérdezte. – Muszáj lesz. Nem hagyom itt egyedül. A férfi lenézett rám. – Még mindig fél a tegnapi éjszaka miatt, ugye? – Csodálja? – Nem, de próbáljon megnyugodni. Kiderítem, hogy ki tette le azokat a csapdákat. – Ahogy a kennelt is megtalálta? Mit tett velük, Thane? A tekintete ismét Angusra vándorolt. – Nem azt, amit akartam – suttogta, és úgy döntöttem, hogy nem firtatom tovább.

• Alaposan megitattuk Angust az autónál, majd mindhárman bementünk az erdőbe, ahol lábunk halkan érintette a mohával benőtt talajt. A fák között hűvös és árnyékos volt, a levegőben fenyő és cédrus illata terjengett. Ahogy békésen sétáltunk a zöld rengetegben, eszembe jutottak apa hegyi történetei; de miért kellett volna vámpírokhoz és farkasemberekhez hasonló misztikus lények miatt aggódnom, amikor a világom tele volt kísértetekkel? Most viszont beléptem egy rejtett sírokkal, különös szélfúvásokkal és suttogó fákkal teli új világba. És ott volt Thane Asher. Zaklatottnak tűnt, fejét lehajtotta, tekintetét a földre szegezte. A hőmérséklet folyamatosan csökkent, ahogy egyre beljebb értünk az erdőbe, ezért megálltam, hogy felvegyem a dzsekimet. Thane automatikusan nyújtotta a karját, hogy segítsen, és ahogy az ujjai megérintették a nyakamat, enyhe bizsergést éreztem. Ha észre is vette 133

a reakciómat, nem szólt semmit. – Kérdezhetek valamit? A férfi bólintott, anélkül, hogy levette volna a tekintetét az ösvényről. – Nem akarok tolakodónak tűnni, de mi történt Wayne Van Zandt arcával? Thane megvonta a vállát. – Csak azt tudom, amit hallottam. Ez is egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélnek az emberek. – Nekem úgy tűnik, hogy elég sok tiltott téma van errefelé – mondtam. Thane elmosolyodott. – Kapiskálja a lényeget. Mindenesetre nagyon régen történt, még azelőtt, hogy ideköltöztem, így csak másod- és harmad-kézből származó információkkal tudok szolgálni. Tehát ne vegye biztosra. A történet úgy szólt, hogy egyik éjjel Van Zandt felment a vízeséshez, hogy találkozzon valakivel. Egy lánnyal, akit ismert. Másnap reggel eszméletlenül találtak rá a tónál. Csúnyán elbántak vele, ráadásul majdnem belehalt a vérveszteségbe és a fertőzésbe. Amikor kicsit jobban lett a kórházban, semmire sem emlékezett. – Még a támadásra sem? – Semmire. De a sebei medvetámadásra utaltak. – A minap találkoztunk, és felhívta a figyelmemet a vadállatokra. Azt hittem, csak meg akar ijeszteni, de ezek szerint talán megalapozott volt az aggodalma. Thane elhessegetett egy szúnyogot az arcáról. – Én nem nézek ki semmi jót Wayne Van Zandt cselekedeteiből. Mindig is arrogáns volt. – Lehet, hogy nem hiába. – Lehet, de ne feledje, ő ajánlotta fel, hogy elintézi a kutyáját. Es biztos vagyok benne, hogy örömét lelte volna benne. Hátranéztem Angusra, aki békésen baktatott mögöttünk az ösvényen. 134

Miután észrevette, hogy nézem, halkan nyüszített egyet, közelebb jött és lelökte Thane-t az útról. – Hé! Felnevettem és lehajoltam, hogy végigsimítsam torz fejét. Thane engedékenyen besorolt mögénk. – Szép kis barátja van – mondta. – Tudom. Csodálatra méltó. – Ha elmegy innen, magával viszi? Gondolkodás nélkül rávágtam a választ. – Természetesen. – Szerencsés, hogy rátalált magára. Remélem, Samson is magához hasonló barátra talált. – Meglehet. – Egyikünk sem hangzott túl meggyőzöttnek. Angus hamar beleunt az andalgásba, és előrefutott. Visszahívtam, mert nem akartam szem elől téveszteni. – Most, hogy tudom, mi történt Wayne Van Zandttal, értem, mit akart mondani Ivy a napokban. Thane ismét mellettem sétált, és a vállunk annak ellenére egymáshoz ért, hogy én az ösvény szélén kullogtam. – És mi volt az? – kérdezte halkan. Óvatos viselkedése szórakoztatott. – Ugye, tudja, hogy bele van esve magába? Thane nem felelt, csak grimaszolva nézett rám. – Ugyan már, csak egy kis fellángolás! – Ivy más, mint a többi lány – mondta. – Volt néhány kellemetlen incidensünk. A hangsúlyát hallva azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. – Például? – Zaklatás – felelte morcosan. – Zaklatás? Követte magát? 135

– Igen, és feltörte a kocsimat. Ellopott néhány személyes tárgyat. – Honnan tudja, hogy ő volt? – Higgye el, tudom. – És mit csinált? Thane megvonta a vállát. – Nem tehettem túl sokat. Nem tudtam bebizonyítani, ezért úgy döntöttem, hogy inkább nem veszek róla tudomást, és nem csinálok belőle nagy ügyet. Úgy hallottam, azóta nem csinált ilyet. – Tényleg? – Remélem, igen. Azóta nem is láttam errefelé. – Thane elhallgatott, majd így folytatta: – Szóval, mit mondott magának? Hogy maga sosem választana egy kívülállót, gondoltam magamban. – A vízesésről beszéltünk. Azt mondta, hogy ott vékony a tér, és az élők világa összeér a Mások világával. – Mint az örvény – szólt Thane. – Bryn minek nevezte? – Átjáró a halottak birodalmába – válaszoltam. – Ivy szerint az emberek azért mentek a vízeséshez, hogy megpillanthassák a mennyországot, de mostanában nem mennek, félnek. Sidra félbeszakította, mielőtt befejezhette volna, de az az érzésem, hogy Wayne támadásáról beszélt. Thane megvonta a vállát. – Sosem lehet tudni. Ezek a hegyek tele vannak legendákkal és babonákkal. Még a művelt emberek sem immúnisak ellenük. Hallotta, hogy beszélt Catrice és Bryn a hegyekről. – Mintha nagy tiszteletben tartanák őket. Úgy tűnik, Luna is. Azt mesélte, hogy az anyja szerint elsorvadna és meghalna, ha elhagyná a helyet. – Valamiért úgy hiszem, Luna túlélné – mondta Thane, miközben arra gondoltam, vajon tud-e Luna és Hugh kapcsolatáról. – Voltaképpen… – folytatta lassan –, ő volt az a lány, aki miatt Wayne felment a vízeséshez. 136

Döbbenten Thane-hez fordultam. – Luna Kemper? – Csak egy Luna lakik erre – felelte. – Wayne-nel akkoriban nagyon szoros kapcsolatban voltak. Az emberek szerint elválaszthatatlanok voltak. Aztán visszajött a nagybátyám Európából, és… nos, maga is látta. – Wayne vonzó férfi. Biztos vagyok benne, hogy a baleset előtt igazi szívtipró volt. – Csakhogy nem Asher. – Thane hangja olyan tárgyilagos volt, hogy már-már azon tűnődtem, csak beképzelem-e a benne lévő élt. – Ez megmagyarázza Wayne viselkedését – mondtam. – Elég megvető volt, amikor megemlítettem, hogy Luna szervezte meg a restaurálást. Haragot éreztem, legalábbis az ő részéről. Azt mondta, hogy a balesete évekkel azelőtt volt, hogy maga idejött. Ez elég hosszú idő a haragtartásra. – A harag olyan, mint a babona. Tudjuk, hogy nincs értelme, mégis ragaszkodunk hozzá. Egy ideig csendben sétáltunk tovább, így jobban odafigyeltem az erdő hangjaira. A bokrokban apró lábak szaladgáltak. A fák tetején falevelek susogtak. Felnéztem és arra számítottam, hogy több száz madár bámul le ránk, de az ágak üresek voltak. – Mikor jött be Maris a képbe? – kérdeztem. – Néhány éve. Éppen a városban járt, hogy meglátogassa az egyik unokatestvérét, amikor valaki bemutatta Hugh-nak. – Akkor még Lunával volt? – Éveken át hol együtt voltak, hol nem. Ám akkoriban Maris rendelkezett egy olyan előnnyel, amellyel Luna nem bírt versenyezni. A fiatalsággal. A pénze csak ráadás volt. – Ez olyan… – Rideg? És pénzhajhász? Mondtam, hogy mi, Asherek rettentő önzők vagyunk – folytatta komolyan. – Nagyapa hajszolta az egyesülést. Hugh betöltötte a negyvenet, és még nem volt örököse. Isten ments, hogy az Asher-vér kihaljon! 137

– És még mindig nincs örököse. – Ironikus, nemde? – Mi van Edwarddal? – Neki és az anyámnak nem voltak gyerekei. A házasság előtti időről nem tudok semmit, habár azt hiszem, hogy ő és Bryn együtt voltak egy ideig. Jóval azelőtt, hogy Sidra megszületett. – Bryn és Edward… Luna és Hugh. Mi újság Catrice-szel? – Különc nő, azt hiszem – mondta Thane a vállát vonogatva. – Egy egész generáción keresztül nem született Asher-utód. Gondolhatja, milyen türelmetlen volt a nagyapám. – Vér és föld – suttogtam. – Ó! – sóhajtott fel a férfi. – Szóval megosztotta magával a filozófiáját. – Igen, és az egész olyan ódon. Mint a tizenhetedik század. – Mert tényleg ódon – helyeselt Thane. – Mindig is A halászkirály legendájára, emlékeztetett. Nagyapa családról és saját magáról alkotott látomásai csakis lenyűgözőek lehetnek. Az ő szemében a föld és a család kérlelhetetlenül összefonódik. – Restaurálni a vérvonalat, restaurálni a birodalmat. – Valami ilyesmi. – És ki a lovag a történetében? – Nos – szólt Thane halkan. – Ekkor hívták magát, a restaurátort. Hirtelen megbotlottam egy gyökérben, és el is estem volna, ha Thane nem rántja előre a kezét, hogy megállítson. – Én kemény munkával állítom helyre a régi temetőket – mondtam és kinyújtottam a tenyeremet. – Látja? Tele van bőrkeményedésekkel. Semmi misztikus vagy mesebeli nincs a munkámban. Thane szeme csillogott. – Csak vicceltem. – Ó! – Igyekeztem humorosan venni a dolgot, de valami ott motoszkált a fejemben. Ismét a végzet érzése, mint a tisztáson. Az a 138

bizonytalan érzés, hogy nem ok nélkül hívtak oda. Ekkor hívták magát, a restaurátort. – Akárhogy is – mondta Thane gondolom, nagyapa még mindig reménykedik egy utódban, csak nem tudom, hogy a házasság is kitarte addig. A válás biztosan boldoggá tenné Lunát. Eszembe jutott a véletlenül kihallgatott randevú, az intim sugdolózás és az állati nyögések… Vettem egy nagy levegőt. Aznap a könyvtárban minél gyorsabban szabadulni akartam azoktól a hangoktól, de most bizsergetőnek tartottam az emléküket. És ez volt az, ami zavart. Amint elhagytuk a hegycsúcsot, éreztem valamit a levegőben, egy különös vibrálást, amely ott lüktetett az ereimben, és madártollként csiklandozta az idegvégződéseimet. A szellő játszadozott a hajammal, és úgy simogatta az arcom, mint egy szerető. Megborzongtam és becsuktam a szemem. Majd szép lassan felnéztem a mellettem álló férfira. Egy pillanatra az arca mintha… Thane összevonta a szemöldökét. – Jól van? – Nem érez valamit a levegőben? – kérdeztem szorosabbra húzva a dzsekimet. Tekintete még komolyabb lett. – Esőt, talán. Korábban viharfelhőket is láttam. Ez esetleg megmagyarázhatja a vibrálást, nem igaz? Az elektromos sokk, ami végigjárta az egész testemet, amikor felnéztem és megláttam Devlin arcát? Thane értetlenül mustrált. – Biztos jól van? Lehet, hogy ez nem is volt olyan jó ötlet. Miért nem vár meg itt? Biztos vagyok benne, hogy egyedül is megtalálom a sírt. – Nem, jól vagyok. Csak valami furcsa történt az előbb. – Micsoda? 139

Hogy magyarázhattam volna el neki, ha egyszer én sem értettem? Lehet, hogy azért történt, mert vérvonalakról és termékenységről beszéltünk, de mintha a vibráció irányított volna bennem valamit. Majdnem olyan volt, mint a szexuális izgalom. – Az előbb… – Elhallgattam, majd újra nekifutottam. – Egy pillanatra, amikor felnéztem magára… valaki mást láttam… Thane kíváncsian fürkészett. – Kit? Elfordítottam a tekintetem, mert képtelen voltam tovább a szemébe nézni. – Senkit. Nem számít. – Alváshiány – jelentette be a férfi. – A kimerültség különös dolgokra képes. Igyekeztem lelassítani a szívverésemet. – Bizonyára igaza van. Olyan, mint egy ábránd. Egyébként is, most már jól vagyok. Thane felemelte a fejét. – Hallgassa csak! – Mit? – Innen hallani a vízesést. Némán a hegycsúcs felé fordultunk. A víz monoton hangján kívül valami mást is hallottam. Egy suttogást, amely lágy hullámként suhant a fák között. Amelia… Amelia…

140

19 Átvágtunk a hegyoldalon, és hátunk mögött hagyva a napot, elindultunk lefelé a babérokkal benőtt területen. Nem jártunk messze Thorngate-től és az országúttól, de úgy éreztem, mintha több millió kilométert tettünk volna meg a nagy semmin keresztül. Láttam egy sziklán sütkérező gyíkot, fent a magasban pedig egy magányos héja szárnyalt. A lejtőn leereszkedve semmilyen más élőlény nem bámult minket. Igyekeztem kímélni a bokámat, noha éppen akkor nem is fájt. Ennek ellenére rettegtem egy esetleges botlástól, ezért örömmel vettem, amikor Thane odanyújtotta a kezét, hogy átsegítsen a göröngyös terepen. A bizsergés elmúlt, és sikerült visszanyernem a nyugalmamat. Most már újra egy kedves és vonzó férfinak láttam, akinek rettentően élveztem a társaságát. Semmi több. Amint kiértünk a pusztára, rájöttem, milyen jó, hogy magunkkal vittük Angust. Az emlékeimben pontosan láttam magam előtt azt a bizonyos helyet, ahol beléptem a cserjésbe, de most valahogy minden ugyanúgy nézett ki. Ha Angus nem vezetett volna át a labirintuson, teljesen eltévedtem volna. Apának igaza volt. A vidék egyhangúsága alaposan megviccelte a szemet és az érzékeket. Addig nem is láttam ismerős területet, amíg le nem jutottunk a sírt oltalmazó dombról. Angus ment elöl, majd a sírhalom felé nézett és farkcsóválva várta, hogy utolérjük. – Ez lenne az a hely? – kérdezte Thane. – Igen. A sír odafent van, pont a túlnyúló szikla alatt. Látja a gyűszűvirágokat? Ezek nem nőnek vadon. Valaki odaültette őket. Ha csak úgy elsétált volna előttük, fel sem tűntek volna. Thane körbenézett. – Kész kínszenvedés lehetett átcipelni azon a sok hegyi babéron. Hacsak… – Elhallgatott, de rögtön tudtam, mire gondol. – Hacsak a test nem magától ment fel oda? Tudom. Nekem is eszembe jutott. De a mesterséges domb szándékosan lett kialakítva, 141

és még egy sírkő is van. Aki el akar rejteni egy bűntényt, az nem ilyen vakmerő. Ráadásul szerintem a sír nincs is elrejtve, csak védett. Miközben beszélgettünk, Angus elindult a sír felé, és kapirgálni kezdett néhány levelet. Utána nyüszítve visszajött, és megbökdöste a kezemet. Egy pillanattal később újra visszament a sírhoz, majd megismételte a rituálét. – Ez meg mit csinál? – kérdezte Thane. – Fogalmam sincs. Valami izgatja ezzel a hellyel kapcsolatban. Ő vezetett ide. Csak ugatott és ugatott, míg utána nem mentem az erdőn keresztül. Amikor rátaláltam, csak ült és bámulta a sírt. – Valamit mondani akar – következtetett Thane. – Nem hinném. Ahhoz túl régi a sír. – A kutyák sokkal kifinomultabb szaglással rendelkeznek, mint mi, emberek. Valószínűleg érez valamit, amit mi nem. Talán egy évek óta itt lévő szagot. Hirtelen eszembe jutott az anyám és a nénikém véletlenül meghallott beszélgetése. Lehetséges, hogy ez volt az a sír, amiről beszéltek? Talán Angus itt és rajtam is érezte anyám illatát? Túl távolinak tűnt. Hiszen az a beszélgetés évekkel ezelőtt történt. Még ha ugyanaz a sír is volt, anya illatát már régen elmosta az eső. Ráadásul ha Asher Fallsban is nehezen képzeltem el, akkor azt sem néztem ki belőle, hogy lemászik egy göröngyös domboldalról, majd átküzdi magát egy babérerdőn. Angus viselkedése mégis különös volt. Nyilvánvalóan tudott valamit erről a helyről, amit én nem. A sírkő mellett egy csokor vadvirág hevert, ezért gyorsan letérdeltem, hogy megvizsgáljam. – Ezek nem voltak itt tegnap. – Frissnek tűnnek – mondta Thane. – Valaki itt járt kora reggel. – Már a vacsoránál is mondtam, hogy évek óta gondozzák a sírt. Látja, melyik irányban kapálták ki a füvet és a gazt? A déli temetőkben ez a tisztelet jele, ha így fedetlenül hagyják a csupasz földet. Ez többnyire régi hagyomány, és errefelé nem is szokás, de 142

egykor az emberek hosszú órákat töltöttek azzal, hogy minden egyes fűszálat eltakarítsanak a sírokról. Rengeteg munka és türelem kell ahhoz, hogy ilyen tisztán tartsák. – A kagylók mit jelképeznek? – kérdezte Thane. – Az óceán kilométerekre van innen. – Az is egy szokás, gyakran a vizes múlt jelképe. Itt délen gyakran egész sírokat vonnak be szívkagylókkal. – És a sírkövön lévő rózsa… azt mondta, hogy egy rózsa és egy bimbó közös temetést jelképez. – Ez egy magyarázat, és a szülésbe belehalt anyára és a halva született csecsemőre utal. Egyébként a sírkőművészet meglehetősen szubjektív. Ugyanaz a szimbólum teljesen mást jelenthet eltérő területeken és különböző periódusokban. – Egy pillanat erejéig megvizsgáltam a sírt, hátha találok valami üzenetet. – Itt rengeteg nyom van, de szerintem ugyanazt jelentik a gondozó és az elhunyt számára. Akárki is látogatja a sírt, igazi hagyományt teremt. Látszik, hogy szeretettel és tisztelettel gondozták a sírhelyet. Rátettem a tenyeremet a sírra, és újra éreztem azt a furcsa, fojtogató érzést. Szédültem, a fülem zúgott; gyorsan visszarántottam a kezem. Ha anyám tényleg itt járt, akkor már értem, miért aggódott. Mintha valami sötét érzés sújtotta volna a területet. Thane felnézett. – Jól van? – Csak szükségem van egy kis levegőre. Felálltam és arrébb mentem a sírtól, bizonytalanul fürkészve a környezetemet. Síri csend volt, a nap átkandikált a babérok csontvázszerű ágain. A rododendronok szokatlanul világosak voltak. Csupán néhány lépésre álltam a sírtól, de a szememben lévő csillogás olyan erős volt, a túlnyúló szikla alatti árnyék pedig olyan sötét, hogy Thane teljesen eltűnt. Lehet, hogy igazán egyedül voltam. Elhagyatva a magányos vidéken. Elviselhetetlen teher nehezedett a mellkasomra. Olyannyira fojtogatott a magány, hogy levegőt is alig bírtam venni. 143

Ekkor megjelent előttem egy kép. Egy sötét ruhában lévő szellem lebegett a mólón, akárcsak egy nád, miközben meredten nézte a lépcsőket… hátha észreveszem… Egy árnyék suhant át az arcom előtt, és belenéztem a napba. Egy pillanatra megesküdtem volna, hogy a szikla tetején egy alak bámul le rám. Amikor felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a napot, az alak eltűnt. Freya szelleméhez hasonlóan eltűnt a ködben. Freya szelleme. Egy ideje már egy szűnni nem akaró félelem tartotta rettegésben a tudatalattimat. A félelem, miszerint Freya Pattershaw kísért. Csupán idő kérdése volt, hogy elfogyjon az energiám? Mielőtt sápadttá, komorrá és beesett szeművé válók? Mielőtt teljesen olyan leszek, mint Devlin? A térdem elgyengült. Ez nem volt túl jó jel. Találtam egy helyet a kinyúló szirt közelében, ahol egy meleg sziklának dőlve összeszedhettem az erőmet. Mire Thane kilépett az árnyékból, már újra teljesen jól éreztem magam. – Maga szerint ez lehet Freya sírja? A férfi döbbenten nézett rám. – Freya Pattershaw? Ezt meg honnan veszi? Zsebre tettem a kezem. – Maga mondta, hogy senki sem beszél szívesen a haláláról. Talán azért temették ide, hogy könnyebben elfelejtsék. – Freyát Thorngate-ben temették el – mondta Thane. Izgatottan ránéztem. – Melyikben? – Az újban. A régi elárasztása után halt meg. Nekidőltem a sziklának, és lehunytam a szemem. – Ezt biztos forrásból tudja? – Nem. De kissrác koromban gyakran láttam Tillyt a temetőben. Mindig azt hittem, hogy a lánya sírját látogatja – felelte, majd 144

megvakarta a nyakát. – Valamit nem értek kristálytisztán. Miért olyan fontos, hová temették Freya Pattershaw-t? – Maga azt szeretné tudni, hogy ki van ide temetve, nem igaz? Ha senki sem szolgál konkrét információkkal, akkor kénytelenek leszünk beszüntetni a kutatást. Thane összevonta a szemöldökét. – Ezek szerint nem viccelt, amikor azt mondta, hogy sokáig tart az azonosítás. – Nem. De jóval gyorsabban menne, ha legalább azt tudnánk, ki hagyta itt a virágokat. – Körbekérdezek – mondta a férfi. – Időközben egészen közel értünk a vízeséshez. Ha még mindig kíváncsi rá, szívesen megmutatom. A nap melegen és jólesően sütötte az arcomat, mégis kirázott a hideg a gondolattól. Mi van akkor, ha a vízesés tényleg a halál birodalmába vezetett?

145

20 Mire a vízeséshez értünk, kénytelen voltam levenni a kabátomat. Az út átvágott a babérerdőn, majd egy aranyvesszőkkel teli hegyi rét és egy sziklás patak mentén vezetett. A hegyoldal egy újabb csalóka túrát ígért, majd egy homokkő szikla mellett elhaladva megérkeztünk egy természetes átjáróhoz, amely elvezetett egy juharfákkal árnyékolt páfránybarlangba. A lépcsős vízesés pont előttünk helyezkedett el, a felső része összeolvadt egy tízméteres lejtővel, majd elmerült a szikla alján lévő mély tóban. Körülöttünk mindenütt tizenöt méteres üreges falak nyújtózkodtak az égbe. A hely szépsége lélegzetelállító volt, de ahogy Angusszal a sarkamban átsétáltam a boltív alatt, máris bizsergést éreztem a nyakamban. Nem szerettem a bezártságérzetet. Kissé túl élénken láttam magam előtt a Wayne Van Zandttal kapcsolatos forgatókönyvet. Amint belépett a területre, elkapta valami, ami egészen a boltívig üldözte. A vízesés aljához közel egy koromsötét barlang tátongott. A bejárat fölé három kör alakú szimbólumot véstek a sziklába. Lágy szellő fújt, és a szimbólumokat vizsgálva halk suttogást hallottam. A látványtól hangosan szívtam be a levegőt. – Ivy mesélt a szimbólumokról, de sosem gondoltam volna, hogy ekkorák. – Nézzük meg közelebbről? Felnéztem a szikla tetejére. – Most viccel, ugye? Thane elmosolyodott. – Nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik. Igazából nem nehéz oda felmászni. – Kénytelen vagyok ennyivel megelégedni. – Biztos? Innen nem látja, de a szélén vannak kisebb rajzok is. – 146

Rámutatott a szikla tetejétől körülbelül három méterre lévő keskeny párkányra. – Mint ezek? – Gondolom. Felnéztem a szimbólumokra. – Ivy szerint senki sem tudja, mik azok, vagy hogy ki véste be őket. Thane megvonta a vállát. – Csak annyit tudok mondani, hogy már régóta itt vannak. Közelről látszik, hol kezdte el kimosni a víz. Vésőjeleket is látni. – Tudom, mik azok – mondtam kissé zihálva. Thane döbbenten nézett rám. – Már látta ezeket korábban is? – Igen, régi sírköveken. Ezek hex jelek. És annak ellenére, hogy mit mondott Ivy, lefogadom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki tudja, mit jelentenek. – Hex jelek? És mit jelentenek? – Nem olyan vészjóslóak, mint amilyennek hangzanak. Többnyire a balszerencse és a gonosz lelkek távoltartására használták őket. Olyan, mint a szemmel verés. Sokat látni germán közösségekben és azok közelében lévő temetőkben, főleg Pennsylvaniában. Texasi és északkarolinai sírköveken is láttam néhányat. Errefelé azonban kissé szokatlanok. És miért pont itt? Miért pont a fölött a barlang fölött? Thane nem osztozott a lelkesedésemben. Figyelmét máris magával ragadta egy piros farkú héja, amely a szikla tetején lévő egyik párkányra szállt le. – Bárcsak magammal hoztam volna a kamerámat! – Közelebb mentem a falhoz, hogy jobban megnézhessem a jeleket. – Azon töprengek, hogy vajon mióta lehetnek itt. Kell, hogy legyen valamilyen információ a könyvtárban. Valaki biztos írt ezekről. – Fogalmam sincs – felelte Thane az elrepülő héját figyelve. Odasétált a tóhoz, és beledugta a kezét a vízbe. – Jéghideg. Mindig ilyen, évszaktól függetlenül. Igazi felfrissülés benne úszni. 147

Erre felfigyeltem. – Maga úszott ebben a tóban? – Gyerekkoromban. Egyedül nem volt szabad idejönnöm, ezért ha volt rá lehetőségem, titokban feljöttem. Egy fénysugár megvilágította az arcán lévő vágást, amitől egyszerre keménynek is és sebezhetőnek is látszott. Csak most tűnt fel az erős ellentét. – Maga bátrabb, mint gondoltam – mondtam. – Pedig maga dolgozik egyedül a temetőkben. – A legtöbb temető cseppet sem ijesztő. – Thorngate hányas osztályzatot kapna? – Még nem tudom – feleltem. Ismét felnéztem a szimbólumokra. Valami szüntelenül piszkálta a csőröm, és igyekeztem feleleveníteni, amit róluk olvastam. – Mi a baj? – kérdezte Thane. – Próbálok visszaemlékezni a hex jelekkel kapcsolatos tudásomra. Általában több van belőlük, legalább három – mondtam. – A külső szélen lévő, a vízeséshez legközelebb eső a legáltalánosabb. Ügy hívják, hogy napkerék. Középen egy iránytű csillag látható. Látja, hogy le vannak kerekítve pontok, akárcsak a virágszirmok? Thane felegyenesedett és odasétált hozzám. – Én mindig azt hittem, hogy a harmadik egy pentagram. – Drudenfussnak hívják. A boszorkány lába. A német folklór szerint olyan erős, hogy megsemmisíti a démonokat. – Abban a pillanatban eszembe jutott, amit kerestem. Tudtam, mi aggasztott a szimbólummal kapcsolatban. – Nem vesz észre rajta valami furcsát? – Nekem mind furcsa – vágta rá Thane. – Nem, ez itt más. A csillag egyik alsó pontja nyitott véggel rendelkezik. Látja, milyen tompa a vége? Thane csóválta a fejét. – Biztos benne, hogy nem az erózió vagy a szikla miatt van? – Nem, biztos vagyok benne, hogy eredetileg így volt. 148

– Miért? – Sokak szerint a pentagram nyitott pontján jön be a gonosz a világunkba. És annak érdekében, hogy távozzon, meg kell nyitni még egy pontot, vagy meg kell semmisíteni az egész csillagot. – Szóval, ha csak egy pont van nyitva… – Akkor közöttünk van a gonosz. – A szél felerősödött és életre keltette a fák közötti suttogást. Levelek potyogtak a tó felszínére, majd szép csendben elúsztak. – De ez csak egy legenda – mondta Thane. – Egy újabb hegyi történet. – Tudom, de egyik temetőben sem láttam még nyitott végű pentagramot. Meglehetősen különös, hogy pont itt találok egyet. – Miért? Azért, mert ez a hely egyféle kapu vagy örvény? – Részben. – Csípőre tett kézzel körbenéztem. – És azért, mert olyan zárt. Kicsit klausztrofóbiára késztet. Folyton azon töprengek, mi történt itt Wayne Van Zandttal. Ha valami követte ide aznap éjjel, akkor semmi esélye sem volt. Csak egy bejárat és kijárat van. – Hacsak nem mászott fel – mondta Thane a magasba nézve. Magam elé képzeltem Wayne arcát, és az öt, feltehetően karomtól származó sebhelyet, amelyek ellopták a férfi báját és majdnem az életét is. Talán a támadás víziója vagy Ivy vékony terekre vonatkozó célozgatása tehetett róla, nem tudom, de ugyanaz a szédülés tört rám, mint a babérerdőben. Minden egyes idegvégződésemben éreztem azt a monoton dobolást. Odafordultam Thane-hez. – Maga is érzi? – Mit? – A vibrálást. Már akkor éreztem, amikor beléptünk a cserjésbe. Thane hallgatott egy ideig. – Én nem érzek semmit, csak a vízesésből jövő párát. – Nincs a közelben egy transzformátor vagy egy erőmű? – kérdeztem gyanakodva. 149

– Csak több kilométerre innen – felelte a férfi. – Még mindig érzi? – Igen. Sőt, hallom is, ha eléggé fülelek. Olyan, mint a… – Micsoda? – Thane áthatóan figyelt. Nem érintett meg, mégis olyan intenzíven éreztem a forróságát, mintha hozzám dörgölőzött volna. Megfogtam a kezét, és rátettem a mellkasomra. – Érzi? A szeme elsötétült. – Érzem a szívverését. – Nem, ott. Bennem… – Reszkettem. – Mintha ez a hely a részem lenne… A látásom elhomályosult, és hirtelen megjelent előttem két meztelen test, egymásba fonódva, a csúcspont előtt megfeszülve a tisztáson, miközben a rezgések csak úgy pulzáltak körülöttük, előcsalogatva a halált és a lényeket a barlangokból és az üregekből, valamint a tó legmélyebb és leghűvösebb mélységeiből, hogy tanúi legyenek az egyesülésnek. Mindenütt ott voltak vörös szemükkel és kihívó tekintetükkel. Közelebb hajoltam hozzá, de mintha megrémisztette volna valami. Egyszer csak megragadta a karomat és magához rántott. A következő pillanatban már csókolóztunk, és tudtam, hogy el kellett volna tolnom magamtól… hiszen minden olyan gyorsan történt. Nem volt igazi. Az a hely. Az a furcsa vízió és vibráció. De nem tudtam mást tenni, csak beleolvadni. Valami életre kelt bennem. Akármi is vonzott oda, akármi is tartott ott, egyenesen Thane Asher karjaiba űzött. A nyelve átcsusszant a számba, és a dúdolás egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül az egész testem lüktetett a vágytól. Sosem éreztem ehhez hasonlót. Olyan volt, mint egy szívverés, mint az ereimben folyó vér lüktetése, mégis a hegyekből, a barlangból és földből jött, amelyen álltunk. És belőlem. Ismét látomásom volt. A nő a férfi fölé emelkedett, és szenvedélyesen hátrahajtotta a fejét. Ahogy kiáltásuk és nyögéseik 150

egybeolvadtak a tisztással, meg mertem volna esküdni, hogy Devlint és a halott feleségét, Mariamát láttam. A nő csábító mosollyal az arcán megfordult és meglátott… engem. Thane közelebb húzott magához, egyik kezével a hátamat fogta, a másikkal megfogta a hajam, és hátrahúzta a fejem. Arcát a nyakamba temette, száját a pulzusomra tapasztotta, mintha fel akarta volna falni az illatomat. Semmit, de semmit nem tehettem ellene. Azért, mert nem is akartam megállítani. Valami befurakodott közénk – egy hang, egy hullám, a félelem suttogása –, és hirtelen hátrébb lépett, és döbbenten nézett. Hosszú másodpercekig csak álltunk zihálva, tomboló érzelmekkel, majd elfordult és megtörte a varázst. – A fenébe. Mi történt? A zúgás elhallgatott, és én értetlenül bámultam rá. – Fogalmam sincs. – Jól vagy? – Igen. – Nem tudtam ránézni. – Ez elég… váratlan volt. – Tudom. Bocsánat. – Nem csak te voltál – mondtam borzongva. – Ez a hely tehet róla. Furcsa gondolatokat ébreszt az emberben. Thane felemelte a kezét, hogy kisimítsa a hajat az arcomból. – Régen nem tette. De abban a pillanatban… azt hittem… – Mit? A férfi megrázta a fejét. – Semmit. – A tekintete elhomályosodott. – Biztos, hogy jól – Igen… – mondtam, majd hirtelen elhallgattam. – Hol van Angus? Thane körbenézett. – Nem mehetett messze. Egy perccel ezelőtt még itt volt. Éppen hívni akartam, amikor Thane megragadta a karomat. – Sss. Hallgasd! – mondta oldalra hajtott fejjel. A csendben egyszer csak egy ugatás visszhangjára lettem figyelmes. – Jaj, ne! Thane, bent van a barlangban! 151

Még mindig egymással szemben álltunk, és észre sem vettem, hogy a kezemet a mellkasára tettem. Amikor észrevettem, gyorsan lerántottam magam mellé. – Bemegyek érte – mondta. – Én is veled megyek. – Nem, te maradj itt. Én ismerem a barlangot. Gyerekkoromban minden egyes zugát felfedeztem. Fél kilométer múlva zsákutcába torkollik, úgyhogy nem juthatott messzire. – De zseblámpád sincs! – Van egy ceruzalámpa a kulcstartómon, és nálam van a mobilom is. Ne aggódj. Megtalálom. Aggódva néztem a szikla bejáratát. – Mi van, ha sarokba szorít ott valamit? – Még egy ok, hogy egyedül menjek. – Amikor ellenkezni akartam, így folytatta: – Nem csak a védelem miatt mondom. Ahogy már mondtam, ismerem a barlangot. Egyedül sokkal gyorsabban tudok menekülni, ha kell. Butaság lett volna ezzel a logikával vitába szállni. Így hát csak néztem, ahogy belépett a sötétbe vezető nyíláson, majd mozdulatlanul vártam a barlang előtt, hátha meghallom Angust. Hallottam, ahogy Thane szólongatta, majd minden csendes lett. Azzal nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi bajuk. Thane képes gondoskodni magáról, Angus ösztönei pedig csalhatatlanok. Azzal senkinek sem tettem volna jót, ha pánikrohamot kapok. A csókon sem akartam tűnődni. Fogalmam sem volt, mi történt, és hogy hagyhattam ilyen hamar levenni magam a lábamról. Ez egyáltalán nem jellemző rám. Megfontolt és zárkózott típus voltam. Valamikor régen. Még Devlin előtt. Arrébb mentem a bejárattól, letérdeltem a tó mellé, és belemártottam a kezem a vízbe. Thane-nek igaza volt. A víz olyan hideg volt, mint az olvadt gleccser, a vízesés felől szálló permet pedig a hideg téli esőkre emlékeztetett. A sötét mélységbe bámultam, amikor egy levél pottyant a vízbe, és a tükörképem reszketve 152

kirajzolódott az apró hullámokban. Annak ellenére, hogy a levél már elúszott, a kis fodrokat mintha egy víz alatti kitörés tartotta volna mozgásban. Ismét hallottam a vibráló hangvillához hasonló dúdolást. Tovább figyeltem a tó tetején látható apró rezgéseket, amikor egyszer csak megjelent a vízben egy tükörkép a sajátomé fölött. Először azt hittem, Freya szelleme az, de aztán rájöttem, hogy valaki a szikla tetejéről bámul le rám. Amint felemeltem a fejem, a hullámok felerősödtek és a tükörkép eltűnt. Pedig biztosan ott volt. Ezúttal nem csak képzelődtem, mint a babérok sűrűjében. Valaki követett minket. Egy pillanatra megjelent az arca a vízen, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Ivy volt az. Hangot hallottam a barlangból. Egy ugatást, majd Thane hangját. Hála az égnek, már visszafelé tartottak. Amikor néhány pillanattal később előbújtak a barlangból, én még mindig a szikla tetejét fürkésztem. Angus megérezhette a lány szagát, mert izgatottan ugatott. Thane összevonta a szemöldökét. – Mi van vele? A barlangban semmi baja nem volt. – Valaki volt odafent – mondtam a szikla tetejére mutatva. Thane felnézett. – Most? – Igen. Láttam a tükörképét a tóban, de amikor felnéztem, a lány eltűnt. – A lány? – Igen, egy lány volt. Thane megvonta a vállát. – Biztos néhány srác kempingezik errefelé. A barlangban tűzrakás maradványait is láttam. Talán ezért tűnt el olyan hirtelen. Ez az Asher családé. Feltehetően félt, hogy elkapják birtokháborításért. – A fal megmászásán kívül van más út a szikla csúcsára? – Igen, kicsit odébb van egy ösvény. – Ha valaki a babérerdőből jött, akkor volt annyi ideje, hogy 153

felmenjen az ösvényen? Thane felvonta a szemöldökét, majd így szólt: – Feltéve, hogy ismeri a környéket. El akartam neki mesélni Ivyt, de aztán eszembe jutott, hogy talán pont ő ültette belém a gyanút a korábbi beszélgetésünkkor. Az a szikla legalább tizenöt méterre volt a tótól. A hullámzó tükörképből levont következtetés már számomra sem tűnt olyan egyértelműnek. Talán a sírnál látott alak is csak egy árnyék volt. Elvégre a nap is pont a szemembe sütött. Ugyanakkor múlt éjjel nem csak képzeltem azokat a csapdákat. Ahogy azt sem, hogy be akartak csalni az erdőbe. – Akarod, hogy felmásszak oda, és körülnézzek? – kérdezte Thane. – Nem. Biztos csak kempingezők voltak, ahogy mondtad. – Még mindig idegesnek látszol. Biztos, hogy jól vagy? – Igen, jól vagyok. De most már szívesen visszamennék. – Rendben, induljunk. Ahogy átsétáltunk a boltíven, visszanéztem a tisztásra, a szimbólumokra és a sziklára. Nem voltam biztos benne, de mintha egy árnyékot láttam volna a szélén, amely szép lassan követett minket.

154

21 Már dél volt, amikor visszaindultunk. A nap pont a fejünk fölött ragyogott, de sötét felhők ólálkodtak a hegyek fölött, sőt, mennydörgést hallottam a távolból. A vihar messze lehetett, és nem is biztos, hogy felénk tartott. Elektromos bizsergést éreztem a fejemen és az ujjhegyeimben, és amikor a szellő elcsendesedett, vészjósló csend nehezedett a környékre. A sziklát övező ösvény meglehetősen keskeny volt, ezért egymás után mentünk. Thane vezette a sort, utána következtem én, végül Angus. Nem volt kedvem beszélgetni. Még mindig azon töprengtem, ami köztem és Thane között történt a tisztáson. És azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy valaki – feltehetően Ivy követett minket. Hátranéztem a vállam fölött, hátha meglátom. Thane valamivel előttem ment, és az erdőhöz érve megvárta, míg utolérem. Az ösvény kiszélesedett, így újra szorosan egymás mellett sétálhattunk. Annak ellenére élveztem a közelségét, hogy tartottam a köztünk kialakuló vonzalomtól. Thane megemelt egy fenyőágat, amely ráhajlott az útra, és miközben átbújtam alatta, így szólt: – Mondanom kell valamit. Felegyenesedtem és a szemébe néztem. – Igen? Egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha nem tudta volna, hol is kezdje. – Tegnap azt mondtam, hogy ellátogattam a honlapodra, hogy többet megtudjak rólad, de ez nem volt teljesen igaz. Tényleg megnéztem a honlapodat, csakhogy már ismertelek. Már a kompon is tudtam, ki vagy. Még mindig kissé ideges voltam, ezért csípős hangon feleltem. – Hogyhogy? – Múlt tavasszal láttam a fényképedet az újságban az Oak Grove 155

temetővel kapcsolatban. – Miért nem szóltál? – Azért, mert nem voltam száz százalékig biztos benne. Ezért is néztem utána a dolgoknak. Elkezdtem keresni az internetes cikkeket, amikor egyszer csak rátaláltam a fényképedre. A temető kapuja előtt álltál egy férfi társaságában. Egy rendőrrel. Átkarolt téged. Egyikőtök sem nézett a kamerába, ezért azt gondoltam, hogy a fotós egy igencsak meghitt pillanatot kapott el. – Hirtelen elhallgatott. – Nem az én dolgom, úgyhogy nyugodtan elküldhetsz a fenébe. De… tudod, mire akarok kilyukadni, ugye? És hogy miért? – Thane várakozóan és feszülten mustrált. – Nem csak a vízesésnél történt dologról van szó. Hirtelen erős nyilallást éreztem a szívemben. – Tudom. – Nos? Felsóhajtottam és így szóltam: – A neve John Devlin. Ő nyomozott az ügyben. Velem konzultált. – És több is volt köztetek? – Igen. – Mennyivel több? – Az nem számít. Már nem vagyunk együtt. – Miért nem? Nem mesélhettem neki Devlin szellemeiről. Még ha el is hitte volna, akkor sem oszthattam meg vele. Még Devlin sem tudott róluk, ezért kész árulás lett volna. – Ez bonyolult. – Megfordultam és elsétáltam mellette az ösvényen. Amikor utolért, így folytattam: – Elvesztette a feleségét és a lányát. Nem állt készen a váltásra. – És veled mi újság? Te készen állsz? Lehunytam a szemem. – Nem tudom. Még nem vagyok túl rajta, ha erre vagy kíváncsi. Lehet, hogy nem is leszek soha. 156

– Ezért jöttél ide? Hogy meggyógyítsd a törött szívedet? – Azért jöttem ide, mert felajánlottak egy munkát – válaszoltam. Az arckifejezése védelmező volt, a szeme elhomályosult. – Mellesleg én is tudom, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz. Ismerem az ürességet és azt a kínzó, kétségbeesett érzést. – A nagyapád mesélt Harperről – mondtam halkan. Thane összevonta a szemöldökét. – Mit mondott? – Azt mondta, hogy ő volt az a lány, akit el akartál venni feleségül. Egy autóbalesetben halt meg, és te magadat okoltad, amiért hagytad, hogy viharban autóba üljön. A férfi szemében düh lobbant fel. – Azt is elmondta, mi mindent megtett azért, hogy elválasszon minket? – Nem. – Eszembe jutott, hogy a nagyapja mondott valamit a lány mentális labilitásáról. – Miért akart elválasztani benneteket? – Mert Harper nem volt része a nagy tervének. – A halántékán kidagadt egy ér. – És a családja sem nyerte el a tetszését. – Miért nem? – Nem volt se pénze, se kapcsolatai, és a származása sem volt megfelelő. Engem ezek közül egyik sem érdekelt, én csak Harpert akartam. Ha nem lett volna a baleset, akár tetszett volna nagyapának, akár nem, azon a tavaszon összeházasodtunk volna. – Sajnálom. Thane egy darabig hallgatott. A távolból mennydörgés hallatszott, majd a fejünk feletti falevelekkel játszadozó szél felerősödött, és magával hozta az eső illatát, a rossz idő ígéretét. A férfi átnézett a fölénk boruló lombokon, ahol még mindig zavartalanul sütött a nap. – Nagyon régen volt, és ki tudja, meddig tartott volna. Fiatalok voltunk, és így visszatekintve belátom, hogy szándékosan keresztbe tettünk a románcunkkal nagyapa kívánságainak. Ne érts félre – 157

mondta sietve. – Tényleg szerettem. És nagyapámnak is hálás vagyok, amiért befogadott, amikor nem volt hová mennem. Sosem fogom tudni visszafizetni neki mindazt, amit értem tett. De… – És örökre gondoskodik róla, nehogy elfelejtsd, hogy nem vagy igazi Asher. Thane visszafogottan felnevetett. – Így elég viccesen hangzik. – Pedig nem az. Legjobb esetben kellemetlen, legrosszabb esetben lélekölő. Thane kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcomat. Ujjai olyan könnyedek voltak, mint a víz színe fölött repülő szitakötők. – Mekkora bolond. Mindketten tudtuk, hogy már nem Pell Asherről beszélünk. Nem az ő hibája, akartam mondani. Nehéz elengedni a múlt szellemeit, ha ők nem akarnak menni. Nem akartam ránézni, nem akartam túl sokat kiolvasni a szeméből, ezért inkább Angusra fókuszáltam, aki türelmesen ücsörögve várt ránk az ösvényen. Összevissza kavarogtak a fejemben a gondolatok. Egyáltalán nem számítottam erre, sőt, nem is akartam. Nem akartam én semmilyen románcot Thane Asherral, mégsem voltam képes nemet mondani egy olyan kapcsolatra, ami egyre inkább kezdett megijeszteni. – Thane… – Ne mondd ki! Ne mondj semmit. – Muszáj. Mutatóujját az ajkamra tapasztotta. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy a múltban éljünk, Amelia. Hagyd meg neki a szellemeit. Amikor visszaértünk a temetőbe, odafordultam Thane-hez, hogy elköszönjek. Dolgoznom kellett, mielőtt odaért a vihar, és szerettem volna egyedül lenni, hogy átgondolhassam a dolgokat. A vízesésnél elcsattant csók összezavart és érzelmileg összetört. Éreztem az 158

elkerülhetetlen huzavonát: a vágyat, hogy visszatérhessek Charlestonba, Devlinhez, és a vágyat, hogy itt maradhassak Thanenel. – Dolgoznom kell – mondtam sietve. Huncut vigyor jelent meg az arcán. – Nem rázhatsz le ilyen könnyen. Azt hiszem, ideje megismerkedned a család többi tagjával is! Hogyan? – Drága Emelyn nénikémmel. Azt mondtad, szeretnéd látni. – A mennydörgés egyre közelebb jött, és Thane a távoli hegyeket mustrálva így szólt: – Ma délután már úgysem tudsz dolgozni. Villámgyorsan közeledik a vihar. Amint kimondta a szavakat, egy szélroham felkavarta a temetőben heverő faleveleket. Az erdő szélén sorakozó fenyőfák meghajlottak és megduzzadtak, akárcsak egy sötétzöld tenger hullámai, és máris száguldott felénk a hatalmas esőtakaró. A faleveleken és a földön hallható kopogásuk olyan volt, mintha ezer szellem suttogott volna egyszerre. Az esőt égzengés és villámlás követte. A vihar közvetlenül fölöttünk volt. Thane megragadta a kezem. – Gyere. Fussunk! Odafuthattunk volna a kocsihoz, de inkább átrohantunk a szobrok és a sírkövek labirintusán, beviharzottunk a kapubejáraton és elszaladtunk a vihart fürkésző angyalszobrok mellett. Thane kinyitotta a mauzóleum ajtaját, és oldalra lépett, hogy beengedjen. Angus beszaladt mögöttem, és lerázta az esőt a bundájáról. Odabent meglehetősen gyér volt a fény, de a színes üvegű ablakokon keresztül áthatoló villámlásban jól láttam a sarkokban meredező pókhálókat. A kőfalak hidegek és nyirkosak voltak, sőt, az egész hely penészes és elhanyagolt volt. A kőpadló közepén egy hosszú lépcső vezetett le a koromsötétben rejlő sírokhoz. Thane becsúsztatott valamit az ajtó alá, hogy nyitva maradjon, 159

és egy kevéske fény beszűrődjön kívülről. Friss levegő áradt be a helyiségbe; a viharos szélroham összekócolta a hajamat, és megrezegtette a pókhálókat. – Mit szólsz? – kérdezte a férfi. – Még mindig szeretnéd látni? – Igen, csak… Thane szeme ragyogott. – Csak nem félsz? – Emelyn nénikédtől nem. Viszont nem rajongok a kígyókért és a pókokért. – Hát milyen restaurátor vagy te? – Óvatos. Megvan még a ceruzalámpád? Thane előkereste a kulcstartóját. – Úgy emlékszem, vannak lent gyertyák. Menjek le egyedül? – Nem kell. Megtanultam bánni a fóbiáimmal. Csak menj előre. – Köszi – mondta, és elindult a sötétbe. – Maradj mögöttem, és nézz a lábad elé! Elég meredek a lépcső. Ekkor vettem észre, hogy Angus nem követ. Eszében sem volt megnézni a síremlékeket. Közvetlenül Thane sarkában meneteltem. Amikor félúton megállt, majdnem nekimentem. – Mi a baj? – kérdeztem zihálva. – Próbálok visszaemlékezni, hogy merre vannak a gyertyatartók. – Thane lement néhány lépcsőt, és megvilágította a kőfalakat. – Aha, itt. – Hallottam, ahogy meggyújtott egy gyufát, és a láng óriási árnyakat varázsolt a falra. Thane óvatosan meggyújtotta a gyertyákat, majd kivett egyet a tartójából és átnyújtotta nekem, miközben zsebre tette a ceruzalámpáját. Ezután magának is gyújtott egy gyertyát. Lesétáltunk a maradék lépcsőfokokon, és Thane újabb gyertyákat gyújtott meg. A síremlék nagyobb volt, mint vártam, tele sötétségbe merülő kriptákkal és boltívekkel. Egyre több pók-hálóra lettem figyelmes, ahogy a fény megcsillant a különböző ezüsttáblákon. A 160

penészszag felerősödött, és szinte láttam lelki szemeim előtt a sarkukban és résekben megbújó fekete penészt. – Ez hihetetlen! – álmélkodtam, és a kőfalak könyörtelenül visszaverték kifulladt hangomat. – Kár, hogy nincs rendes világítás – szólt Thane. – Következő alkalommal felkészülten kell jönnünk. A boltozatokon látható metszetek és vonalak egyedülállóak. – Csak nem egy csepp büszkeséget hallottam a hangodban? – gúnyolódtam. Thane átnézett a válla felett, arca kísértetiesen ragyogott a vibráló fényben. – Sosem vitattam a család ízlését – mondta. – Nekem a mértéktelenséggel van bajom. És ha már itt tartunk… – Feltartotta a gyertyát a magasba. – Emelyn koporsója erre van. Egy boltíves ajtón keresztül bevezetett egy kisebb terembe, ahol az üvegkoporsó egy feldíszített pilléren pihent. Thane betette a gyertyát egy közeli gyertyatartóba, miközben én elsétáltam mellette és belenéztem a koporsóba. A gyertya fénye visszatükröződött az üvegen, ezért először nem láttam semmit. Némi helyezkedés után végre sikerült megpillantanom őt. A látványtól elállt a lélegzetem. Thane odafordult. – Mi van? A gyertyámat a koporsó fölé tartottam. Thane lenézett, és hangosan felsóhajtott. – Jézusom! Egy repedésen vagy egy apró lyukon keresztül levegő juthatott a koporsóba, amitől a test összeszáradt és összezsugorodott. A ráncos bőr beszürkült, a szemüregek üresen tátongtak, az ajkak förtelmes vigyort formáltak. A holttesten lévő menyegzői díszek csak még groteszkebbé varázsolták az egész látványt. – Mióta nem jártál itt? – kérdeztem. – Évek óta. Vajon mióta lehet így? – Ki tudja? Ha csak egy hajszálnyi repedés volt az üvegen, akkor is 161

pillanatok alatt lezajlott a bomlás. – A hideg futkosott a hátamon, ahogy a holttestet néztem. – Elmondod a nagyapádnak? – Nem látom értelmét. Csak felizgatná, és úgysem jön le ide többet. Csak amikor… – Thane elhallgatott. A hideg szél befújt a helyiségbe, eloltotta a gyertyákat, és nem sokkal utána becsapta a fenti ajtót. Éreztem, ahogy a koromsötétben feltartóztathatatlanul kúszik felfelé a rettegés a gerincemen. – Thane? – Miután kimondtam a nevét, máris éreztem a kezét a karomon. – Minden rendben. A szél elfújta a gyertyákat. Megkeresem a gyufát. Egészen közel álltunk egymáshoz, és a síremlék csendjében mintha a szívverését is hallottam volna. Vagy inkább az enyémet? A gyufa keresése közben végigsimított a karjával. Éreztem a leheletét az arcomon, az ajka suttogását a hajamon. – Thane? Magához húzott, egyik karját a derekamra fonta, majd felemelte a hajam és az ütőeremnél belecsókolt a nyakamba. Mintha fel akarta volna falni az illatomat. Hirtelen kirántottam magam a karjaiból. – Te meg mit csinálsz? – Keresem a rohadt gyufát! – A hangja a lépcsőtől jött. Már nem is abban a helyiségben volt, mint én. De a kar még mindig a derekamon volt… Ugyanabban a pillanatban, mielőtt reagálhattam volna, éreztem, ahogy az egyik kéz felcsúszik a mellemre, a másik a combomra. Egy rekedtes hang a fülembe súgta: – Nemsokára. Kaparást hallottam a kőpadlón, majd a következő pillanatban Thane jelent meg az ajtóban egy gyertyával. Rémülten fordultam meg, de senki sem volt mögöttem. Egyedül voltam Emelyn Asher elsorvadt holttestével. 162

22 A vihar hamar elült, és a naplemente igazán látványos volt. Kiültem Angusszal a hátsó lépcsőre, miközben a Harang-tó feletti ég először rózsaszínűről sötét barackra változott, majd arannyal tűzdelt halvány levendulában tündökölt. A hegyekben élő lények az alkony beköszöntével mozgolódni kezdtek. Ideje lett volna bemennem, de engedélyeztem magamnak még egy percet, hogy élvezhessem a köztes időt, a sötétség beállta előtt visszafojtott félhomályt. Egy remegő szárnyú lepke világított a lépcső melletti méhbalzsamon. A tavon egy vöcsök hívta a társát vékony, kísérteties hangon. Az erdő mélyéről néhány bátortalan prérifarkas csaholását és egy puma üvöltését hallottam, ami apa gyermekkori hegyi történeteiben csak rejtőzködő fekete párducként szerepelt. Nyugtalan és magányos voltam, és továbbra is rémülten gondoltam vissza arra, ami a síremléknél történt. Szívesen hittem volna, hogy csak a képzeletemben létezett, de képtelen voltam elfelejteni az arcomat érő forró lélegzetet és a fülemben suttogó ígéretet… Reszketve nagy levegőt vettem. Bármelyik érzékeny ember azonnal megfordult és elfutott volna. Nem lett volna szégyen. Ha akkor elindultam volna, néhány óra múlva már Charlestonban lettem volna. Készíthettem volna magamnak egy kamillateát a konyhában. Átnézhettem volna a postát az asztalomon. Aludhattam volna a saját ágyamban. Közelebb lehettem volna Devlinhez. Vettem egy újabb mély lélegzetet. De vajon nagyobb biztonságban lennék ott? A Devlin nélküli hosszú, gyötrelmes hónapok alatt rájöttem, hogy addig nem történhet semmi, amíg tartom a távolságot. Most azon tűnődtem, hogy azért történt-e ennyi minden Asher Fallsban, mert figyelmen kívül hagytam apa szabályait. A kísértetek által oltalmazott férfi iránti szerelmem nemcsak kinyitott egy ajtót, de le is gyengített, és fogékonnyá tett a városban és a hegyekben ólálkodó sötét erőkre. 163

Hihetetlennek hangzik? Nem hinném. Már nem. Eszembe jutott a temetőben megjelent öregember abszurd viselkedése, és az a sok furcsa élmény, ami itt ért engem. Azt hiszem, Catrice-nek igaza volt. A természetes egyensúly felborult a hegyekben. És Asher Fallsban. A temetőket elárasztotta a víz, hex jeleket fedeztek fel, és a természet is a feje tetejére állt. És valahogy én is részese voltam az egésznek. Nem hiába hívtak oda, az biztos. Lenéztem a kérges tenyeremre, és ismét apámra gondoltam. Ő mindig is próbált megóvni. Amióta a rosehilli temetőben megláttam azt az ősz hajú férfit, szabályokat állított fel, hogy megvédjen. Ugyanakkor elvett tőlem dolgokat. Ahogy mindannyian. Apám, anyám és Lynrose néni. Biztos voltam benne, hogy tudnak egyet s mást a születésemről. Akármit is tudtak, akármilyen sötét titok is kötötte össze őket, bezárta előttem anya szívét, és annyira zárkózottá tette apámat, hogy már alig emlékeztem arra a férfira, aki oly sokat mesélt a hegyen átélt kalandjairól, és aki a régi temetők tiszteletére és szeretetére tanított. A temetőket övező titkoknak és csendnek köszönhetően visszahúzódtam a saját kis világomba. Devlinnek sikerült bejutnia abba a zárt világba. És most egy újabb fenyegetés kopogott az ajtómon. Thane Asher. Kirázott a hideg és lehunytam a szemem. Iszonyatosan vonzódtam Thane-hez, és magam sem értettem, miért, mert itt nem csak róla, a férfiról volt szó. Az egészről ez a hely, ez a város, a lábam alatti föld tehetett. Pell Asher szavai mintha a hegytetőről visszhangoztak volna. A legerősebb kötelék a vér és a föld. Mindkettő állandó. A szerelem múlandó. Felnéztem a hegyre. Azt hittem, hogyha elég kitartóan bámulom, akkor az Asher-ház fényeit is láthatom. Hátha kapok néhány választ. De a csend egyre mélyebb lett. Hirtelen besötétedett, de én még mindig ott ültem. A szürke ég a fák csúcsai fölött ragyogott, ahol nemsokára megjelent a hold, de az erdőn túli dombokból és hegyekből felszálló kék köd sötét árnyékká 164

alakult. Visszafojtott lélegzettel vártam. Valahol az alkonyatban elvékonyodott a tér, és elképzeltem, ahogy Freya szelleme átlebeg rajta. Vajon eljön hozzám ma este? A melegemre és az energiámra éhezve? Vagy az életerőmre? Talán arra vágyik, amit soha többé nem kaphat vissza? Lehet, hogy valami egészen másért kísért engem? Keresnem kellett volna a megszentelt földet. Tudtam jól. A halál felismerésével kísértettem a sorsomat. Csakhogy az ajtó már kinyílt, és nekem tudnom kellett, miért hívtak ide. Meg kellett ismernem a születésemet és a sorsomat övező titkokat. És azt is tudnom kellett, miért vonzódom annyira Thane Asherhez. Nemsokára, suttogták a fák. Megborzongtam.

• Freya szelleme nem jött el hozzám aznap éjjel, habár lehet, hogy pont elkerültem. Még a teljes sötétedés beállta előtt bementem, és befészkeltem magam az ágyamba a laptopommal. Szörnyen elhanyagoltam a blogomat, amióta eljöttem Charlestonból, ezért úgy döntöttem, hogy elolvasom az utolsó bejegyzésemre írt kommenteket, és írok egy új cikket a hex jelekről. A bejövő leveleket is megnéztem. Kaptam egy e-mailt Devlintől. Az egerem habozva körözött. Klikkeljek rá vagy hagyjam figyelmen kívül? Felejtsem el a múltat? Hagyjam meg Devlint a szellemeinek? Végül képtelen voltam ellenállni. Ráklikkeltem az e-mailre, és megláttam a kétszavas üzenetet. Újra elolvastam: Hol vagy? Talán csak a szüntelen vágyakozásom miatt éreztem egy cseppnyi kétségbeesést a rövid üzenetben? Bezártam a levelezést, lecsuktam a laptopomat, és bebújtam a takaró alá. Ahogy ott feküdtem a sötétben, éjszakai zörejek törtek be a menedékembe, és Devlin újra megzavarta az álmomat.

165

23 A következő napokban megmaradt a jó idő, ezért hosszú órákat töltöttem a Thorngate temetőben egy gereblyével, egy lapáttal és egy hosszú, éles késsel felszerelkezve. Kitartóan átvágtam és átástam magam a régi temetőből az új temetőbe átnövő növényzeten. A fizikai munka felszabadította a lelkemet, és nem törődve se Devlin emailjével, se Thane csókjaival, se a lelki békém elvesztésével, belevetettem magam a munkába. De bármennyire is lefoglaltak a teendők, egyszer sem fordítottam hátat a mauzóleumnak. Ha csak eszembe jutott a nyakamon érzett forró lehelet és az a förtelmes kísértetnyelv, még erősebben kaszaboltam a növényzetet, míg végül a kesztyűm alatt is hólyagok nőttek. A hétvégére elfogyott az erőm, ezért úgy döntöttem, hogy igazán megérdemlek egy kis könyvtárlátogatást. Egyelőre még nem találtam meg Freya sírját, de biztos voltam benne, hogy a temető többi részéhez hasonlóan azt is indák és tüskebokrok fedik. A rendbehozatal előtt szükségem volt egy térképre, amivel azonosíthattam a sírokat. Gyorsan megálltam a háznál, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek, ellenőriztem, hogy Angusnak van-e elég friss vize és étele, majd hagytam, hadd szundikáljon a hálószobám ablakán besütő napfényben. Utáltam bezárni, de a városba nem vihettem magammal, és az udvaron sem hagyhattam egyedül. Amikor néhány perccel később beléptem a könyvtárba, Ivy és Sidra beszélgetett a pultnál. Mindketten az iskolai egyenruhájukban voltak, így arra következtettem, hogy egyiküket sem rúgták ki. – Helló – üdvözöltem őket kedvesen bólintva. – Nahát, a Sírkertek királynője! – mondta Ivy vontatottan. –Így hívják, nem igaz? – Néha. – Hátborzongató. Szerintem inkább az volt a hátborzongató, hogy kutakodott utánam, hiszen csakis onnan tudhatta a becenevemet. Ennél már csak az volt 166

hátborzongatóbb, amikor meglesett minket Thane-nel a vízesésnél. Ivy más, mint a többi lány. Volt néhány kellemetlen incidensünk. – Szerintem nézőpont kérdése – feleltem óvatosan. Ivy megvetően mustrált. – Ha maga mondja. Sidrához fordultam. – Luna itt van? A lány figyelmeztetően Ivyra sandított. – Nem, de nemsokára visszajön. – Feltételezem, ez nekem szólt – mondta Ivy. – Később találkozunk, Sid. Ne feledd, amiről beszéltünk! Sidra összevonta a szemöldökét. – Már mondtam, nem megyek fel oda. – Soha ne mondd, hogy soha! – szólt Ivy, majd magabiztosan rám mosolygott. Sidra megvárta, amíg az ajtó becsukódik Ivy mögött, majd odafordult hozzám. – Segíthetek valamiben? – Minden rendben van? Kicsit idegesnek tűnsz. – Jól vagyok. Csak… – Megvonta a vállát. – Semmi. – Biztos? Ha beszélni akarsz valakivel… – Nem – mondta a pultra irányítva a tekintetét. – Hát jó, akkor talán segíthetnél nekem. – Elmondtam, mire van szükségem, ő pedig átvezetett a könyvtáron egy könyvekkel és jegyzetekkel teli hosszú asztalhoz. – Luna gyűjtötte össze ezeket az anyagokat néhány napja. Már vártuk, hogy jöjjön. Majdnem mondtam neki, hogy már jártam itt, de aztán eszembe jutottak a látogatás körülményei, és inkább hallgattam. – Ha itt nem találja, amit keres, akkor még mindig megnézhetem a levéltárban – mondta Sidra az egyik dossziét lapozgatva. – Biztos 167

vagyok benne, hogy több Thorngate-tel kapcsolatos könyvünk is van. – Köszönöm. Bármit talál, az biztos nagy segítség lesz. Ó, apropó, könyvek, szeretnék többet megtudni a vízesésnél lévő hex jelekről. Próbáltam az interneten utánanézni, de semmit sem találtam róluk. Sidra szeme elkerekedett, és mintha félelmet láttam volna benne. – Hex jelek? – Régi sírköveken is láttam hasonlókat. Kíváncsi vagyok, miért vésték be őket a sziklába. Sidra habozott. – Azokról a szimbólumokról se itt, se máshol nem talál információt. És a maga helyében én nem is hoznám őket szóba még egyszer. Errefelé az emberek elég különösek az efféle dolgokkal kapcsolatban. – Inkább babonásak, nem? A lány félrenézett. – Én mindenesetre a maga helyében nem említeném meg többet. Nagyon meglepett a viselkedése, de inkább hagytam a témát. Valahol a könyvtárban becsukódott egy ajtó, és Sidra ijedten rám nézett. – Biztos Luna jött vissza. Szólok neki, hogy itt van. A lány elsietett, így leültem az asztalhoz dolgozni, de alig volt időm átlapozni az első kupac papírt, amikor Sidra visszajött néhány könyvvel a kezében. – Ezekben lehet valami a temetőről – mondta. – Felsorolják az összes temetőt a megyében. Érdeklődve felnéztem. – Milyen hamar megtaláltad! – Majdnem minden könyvet ismerek a könyvtárban. Szinte az egész életemet itt töltöttem. – Akkor biztosan élvezed a munkádat – mondtam mosolyogva. – Én is szeretem a könyvtárakat. Minél régebbiek, annál jobb. Akárcsak a temetők. 168

Sidra szinte félénken folytatta: – Én is szeretem a temetőket. Ha szeretné, szívesen átnézem magával a jegyzeteket. – Luna nem bánná? – Úgysincs más dolgom – felelte a lány, és kihúzott egy másik széket. Amíg nem volt itt, eszembe jutott, hogy talán tud valamit Freyáról. A lány még Sidra születése előtt meghalt, de egy ekkora kisvárosban biztosan hallott róla valamit. Ráadásul látta a Luna irodájában lévő fényképet. Néhány percig csendben dolgoztunk, majd megjegyeztem: – Valamelyik este találkoztam az anyukáddal az Asher-házban. – Hallottam. – Elmesélte? – Anyám sosem mesél semmit, de mindig sikerül kiderítenem azt, ami érdekel. Ez a fölényes hang inkább Ivyra, mint Sidrára volt jellemző. – Vacsora után Thane és én átnéztünk néhány régi dobozt. A kezembe került egy fénykép, ami nagyon emlékeztetett a Luna irodájában lévőre, arra a csoportképre róla, az anyukádról és Catrice-ről. Volt egy másik lány a háttérben. Thane azt mondta, Freya Pattershaw-nak hívták. Sidra nem nézett fel, de hirtelen feszültséget éreztem, és eszembe jutott a Luna irodájában látott intenzív reakciója. Akkoriban még csak sejtettem, hogy látta Freya szellemét a fényképen. – Hallottad már ezt a nevet? Kék szemét rám irányította, és valamiért megborzongtam. – Hallottam már – felelte. – Ő volt a madárnő lánya. – Madárnő? – kérdeztem értetlenül. – Tilly Pattershaw. Így hívjuk errefelé. – Nem inkább Catrice-t kellene így hívni? Elvégre ő az ornitológus. – Catrice tanulmányozza a madarakat – magyarázta Sidra. –Tilly gondozza őket. O egy megmentő. Minden bizonnyal többet tud a 169

madarakról, mint bárki más a környéken, beleértve Catrice-t. Látnia kellene az udvarát. Néha több száz madár is megfordul nála. Eszembe jutott, ahogy az a sok madár bámult le rám. – Sokat jársz át hozzá? Sidra óvatosan hátranézett. – Nem mehetek oda. Pedig nagyon szeretem a madarakat. Főleg a kicsiket és az énekesmadarakat. Catrice a ragadozókat tanulmányozza. Igyekeztem kíváncsinak tűnni. – Miért nem mehetsz oda? Újabb szünet. – Azért, mert Tilly nem közülünk való. – Ezt hogy érted? – Nem Asher Fallsban született. – De hát szinte egész életében itt élt. – Az anyámhoz és Lunához hasonló emberek még mindig kívülállónak tartják. Milyen ironikus, ha arra gondolok, hogy feltehetően régebb óta lakott itt, mint ők. – Tudod, mi történt Freyával? – kérdeztem. – Meghalt. – Igen, azt tudom, de hogyan? Sidra habozva pillantott hátra. – Erről senki sem szeret beszélni, de… valami tüzet emlegettek. Akkor égette meg Tilly a kezét. Állítólag megpróbált bemenni a lányáért. – Akkor ezért visel kesztyűt – mondtam. – Mindig. Sosem láttam kesztyű nélkül, még a madarakat is abban eteti. – Hol volt a tűz? 170

– Azt nem tudom. Talán egy elhagyatott házban a városban. Valami buli volt ott. Ennyit tudok. Kivéve… – A szeme nagyon hűvös és nagyon kék volt, és volt benne valami, amit nem tudtam megfejteni. Valami bizonytalan. – Azt hiszem, nem nagyon szerették. – Kik? – Az anyám, Luna és Catrice. – Miért nem szerették? – Ezt talán Lunától kérdezze meg. – Mit kérdezzen meg tőlem? A fejem hirtelen a folyosó felé kaptam, ahol Luna a macskájával a karjában állt. Sötétvörös ruhában volt, amely úgy festett, mint az alkonyati égbolt. Ezüst karkötők csillogtak a csuklóján, a nyakában pedig a már jól ismert opálszerű holdkő díszelgett. A nő lehajolt, a macska pedig kiugrott a karjából, és borotvaéles karmaival a keményfa padlóba kapaszkodva bemászott az egyik polc alá. – Az egér után ment – magyarázta Sidra. – Igen, vérszomjas kis fenevad – mondta Luna. – Ez csupán a természetes ösztöne. Ráadásul a rágcsálók kész csapást jelentenek egy régi könyvtár számára. A csapdák sem érnek sokat. – Luna mosolyogva támaszkodott a polcnak, és keresztbe tette a kezét. – Szóval, mit akartál kérdezni tőlem? Sidra Luna felé fordult. A fejét a könyvbe temette, de a tekintetét rám szegezte, és mintha észrevétlenül megrázta volna a fejét. Valamiért nem akarta, hogy megemlítsem Freyát, talán azért, mert nem volt szabad bármit is tudnia róla. Közömbösen így szóltam: – A temető térképét keresem. Thane azt mondta, hogy az Asherházban kell lennie, de nem találtuk meg. Nem láttad véletlenül a könyvtári levéltárban? – A jegyzetek között kell lennie egynek. – Luna odasétált az asztalhoz, miközben végigsimította Sidra hátát, majd a vállára tette a kezét. A lány lehunyta a szemét, mintha elfojtott volna egy borzongást. – Az új részről mindenképpen. Az eredeti temető térképe talán az 171

Asher-házban lehet. Ha legközelebb arra járok, megnézem. – Köszönöm. Luna meredten nézett, majd mielőtt reagálhattam volna, kinyújtotta a kezét, megfogta az államat, és oldalra fordította az arcomat, mintha a profilomra lett volna kíváncsi. Ijedten elkaptam a fejem. Luna mosolygott. – Ó, bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Mintha egy pókot láttam volna a hajadban. Most engem rázott ki a hideg. Abban a röpke pillanatban, amikor olyan közel voltunk egymáshoz, észrevettem néhány ráncot a szeme körül, meg a petyhüdt bőrt a nyakán, és a sötét hajában virító ősz hajszálakat. Ezúttal egyáltalán nem tűnt olyan életerősnek és csinosnak, ahogy korábban láttam, és valamiért az Ashermauzóleumban fekvő összetöpörödött holttest jutott az eszembe róla. Luna felegyenesedett. – Sidra, ne feledd, hogy holnap te nyitsz. A lány továbbra is engem nézett. – Nem felejtem el. Luna hozzám fordult. – Tehetek érted még valamit, Amelia? – Nem, köszönöm – válaszoltam kissé gyorsan. – Sidra volt olyan kedves, és átnézte velem a jegyzeteket. – Igen – mondta Luna Sidra igazán segítőkész lány. – Ezzel sarkon fordult és elviharzott. Sidra felsóhajtott. – Köszönöm. – Mit? – Hogy nem említette Freyát. Nem szeretném felbőszíteni Lunát. – Miért bőszítenéd fel ezzel? Függetlenül attól, hogy mit éreztek régen Freya iránt, az a szegény lány már évek óta halott. – Maga nem ismeri Lunát – motyogta a lány, majd közelebb hajolt 172

és suttogva így folytatta: – Látnia kell valamit! – Mit? – Ne most. Találkozzunk itt holnap, miután Luna elment. – Nem tudom, hogy éppen… – Azokról a hex jelekről van szó – vágott a szavamba Sidra. – Jöjjön vissza holnap, és megmutatom!

173

24 Amikor kis idő múlva kiléptem a könyvtár ajtaján, Wayne Van Zandt éppen az autóm körül ólálkodott. Tölcsért formált a kezéből és próbált bekukucskálni a hátsó ablakon. Amikor meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét, de vigyora elárulta, hogy jogtalan szaglászáson kaptam. – Keres valamit? – kérdeztem hűvösen. A tekintetem majdnem a sebhelyeire tévedt, de még időben sikerült a szemére fókuszálnom. Ennek ellenére végig arra gondoltam, amit Thane a balesetéről mondott. Wayne állítólag nem emlékezett semmire, csak arra, hogy Luna miatt ment a vízeséshez. Különös érzés lett úrrá rajtam, ezért hátranéztem, mert arra számítottam, hogy Luna bámul. Helyette Ivy állt az óratorony alatt, onnan figyelt minket. Amint összetalálkozott a tekintetünk, bizsergés futott végig a hátamon. Wayne is észrevette, és motyogott valamit magában. – Keres valamit a kocsimban? – kérdeztem újra. – Csak vártam magát – felelte a férfi. – Miért? – Gondoltam, érdekli, hogy találtam egy kennelt a hegyekben. – Letartóztatta őket? – kérdeztem aggódva. A férfi végigsimította az egyik sebhelyét, mintha így akarta volna odavonzani a tekintetemet. – Nem volt rá szükség – mondta. – Valaki megelőzött. A kutyák mind eltűntek, a kennelt pedig felgyújtották. A tulajdonos meglehetősen goromba volt, és természetesen nem akart beszélni. Nem feltételezem, hogy ön bármit is tudott az incidensről. – Én? – kérdeztem döbbenten azzal egy időben, hogy eszembe jutott a Thane halántékán látott vágás, és az ujjpercein lévő zúzódások. – Honnan tudhatnék róla? A férfi végignézett az utcán. 174

– Az a kóbor kutya még mindig a Covey-ház körül sündörög? – Hangja közömbös, már-már zavart volt, mégis jéghideg tervet sejtettem a kérdés mögött. Ha csak ki akart játszani, vagy provokálni akart, nem tudta, kivel áll szemben – egy olyan nővel, aki gyerekkora óta szellemek jelenlétében nevelkedett. – Már mondtam a múltkor is, hogy már biztosan elment. – Igen, ezt mondta – helyeselt. – Wayne, te meg mit művelsz? – csendült fel hirtelen egy hang a járda felől. Mindketten megfordultunk: Catrice Hawthorne lépett le éppen a járdáról, felénk igyekezve. Rongyos öltözéke igencsak távol állt az Asher-házban viselt elegáns koktélruhától. Lecsüngő kalapja és alaktalan caprinadrágja azon turisták öltözékére emlékeztetett, akik nyáron a Battery parkba sereglettek, mohón fényképezték az udvarházakat, és ajándéktárgyakat cserélgettek a piacon. Wayne dühösen így szólt: – Semmi közöd hozzá, Catrice! Menj vissza a keselyűidhez. A nő szeme magabiztosan csillogott. – A keselyűk dögevők. Aligha az én szakterületem. – Lehet, hogy nem is a madarakról beszéltem – morogta a férfi. Catrice mosolyogva nézett rám. – Úgy örülök, hogy összefutottunk, Amelia. Az autóm lerobbant, ezért az jutott eszembe, hogy talán társaságot nyújthatnék neked a hazafelé vezető úton. Úgysem lakom messze tőled. – Természetesen. Örömmel. – Angyal vagy. És ha van időd, körbevezetlek a stúdiómban, ahogy ígértem. Ismét meglepett őszinte kedvessége. Sokkal megnyerőbb volt, mint Bryn vagy Luna, vagy bárki más Asher Fallsban, Thane-t kivéve. Catrice fenyegetően rázta a mutatóujját Wayne felé. – Tudom, hogy sokat kérek, de igazán odafigyelhetnél a viselkedésedre! Amelia a végén még félreismer minket, pedig nem 175

akarjuk elijeszteni. A férfi szó nélkül nézte, ahogy beülünk az autóba, és elhajtunk a járda mellől. Catrice kuncogva nézett hátra. – Remélem, nem voltam túl kemény. – Egyáltalán nem. – Azt hittem, szükséged van segítségre. Wayne elég basáskodó tud lenni, főleg idegenekkel. Sok mindenen keresztülment, ezért igyekszünk kicsit csillapítani. – Régóta ismered már, nem igaz? – Együtt nőttünk fel… mindannyian… Wayne, Luna, Bryn, Edward, Hugh és én. Nagyon közeli barátok voltunk gyerekkorunkban. – A nő levette a kalapját, és a köztünk lévő konzolra helyezte. A szélvédőn betűző nap szinte lángra lobbantotta a haját, amint beletúrt. – Aztán Hugh és Edward kollégiumba kerültek, Wayne családja pedig Woodberrybe költözött, így magunkra maradtunk mi, hárman. – Te, Luna és Bryn? Catrice elmosolyodott. – Vértestvéreknek neveztük magunkat. Igazi felfedezők voltunk. Volt idő, amikor úgy ismertük ezeket a hegyeket, mint a tenyerünket. – És mi van Freya Pattershaw-val? – Továbbra is az utat fürkésztem, de a szemem sarkából láttam, hogy Catrice felém fordult. – Te honnan tudsz Freyáról? – kérdezett vissza. Kísértett a szelleme. – Láttam egy képet rólad, Brynről és Lunáról az Asher-házban. Freya a háttérben állt. – Honnan tudtad, ki ő? – Thane mondta. – És ő honnan tudta? – Hallottam a döbbenetet a hangjában. –Jóval azelőtt meghalt, hogy Thane ideköltözött. – Ez egy kisváros. Biztosan hallott róla. Lehet, hogy fényképeket is 176

látott róla – mondtam a vállamat vonogatva. Catrice felsóhajtott és kinézett az ablakon. – Szegény Freya. Mindig a háttérben húzta meg magát. Próbált beilleszkedni oda, ahová nem tartozott. Szerintem azért volt olyan bizonytalan, mert nem volt apja. – Mi történt vele? – Senki sem tudja. Tudod,Tilly sosem volt házas. Enyhén szólva kissé zűrzavaros a múltja, de láthatóan nem zavarja. Mindig is zárkózott és különc volt. Freya az abszolút ellentéte. Mindenképpen tartozni akart valahová, bármit megtett volna azért, hogy beilleszkedjen. – Catrice közömbösen mustrálta a kezét. – Volt benne valami… ártatlan. A férfiak imádták, a nők utálták. – Te is utáltad? Catrice felém kapta a fejét. – Én? Dehogyis. Én kedveltem. Ahogy mondtam, volt benne egyfajta naiv báj. Én bírtam. – Hány évesen halt meg? – Tizenhét. Összeszorult a szívem. – Ilyen fiatalon? Nem is tudtam. – Bizony. Még középiskolások voltunk. A szalagavatónk hétvégéjén történt. A mi szalagavatónkon, nem az övén. – Másik iskolába járt? – Az állami iskolába járt, amíg be nem zárták. Biztos vagyok benne, hogy ő is Woodberrybe ment volna a többiekkel, ha nem… Catrice-re néztem. – Igen? – Olyan szomorú és tragikus volt. Szegény Tilly sosem tette túl magát rajta. Mindig is különös volt, de Freya halála után végképp megváltozott. Azt hittem, a végén még diliházba kerül. Eszembe jutott a kést forgató nő, aki a megmentésemre sietett aznap éjjel az erdőben. Ugyanaz a nő, aki azt tanácsolta, hogy hagyjam el 177

Asher Fallst. Lehet, hogy bolond, de nagyon is magánál volt. – Freya egy tűz miatt halt meg, nem? Akkor égette meg Tilly is a kezét. – Igen. – Catrice a saját kezét masszírozta, mintha erős fájdalmai lennének. – Még ennyi idő után is szörnyű feleleveníteni. – Te is ott voltál? – Mindannyian ott voltunk. Mindannyian láttuk, mi történt. – A nő visszafordult az ablakhoz. Tudtam, hogy nem árul el semmit. Thane-nek igaza volt. Az emberek nem beszéltek Freya Pattershaw haláláról. Nem értettem, miért. Néma csendben autóztunk, amikor Catrice hirtelen megszólalt. – Arra szemben. Látod a piros postaládát? Ott fordulj be! Kicsit lejjebb van. A Covey-házhoz hasonlóan az ő otthonát is az erdő választotta el az országúttól. Egy furcsa cédruskunyhóban élt, a tornácon egy nádból készült hintaszék állt, az udvaron pedig egy függőágy feszült két tölgyfa között. Rögtön magam elé képzeltem, milyen kellemes lehet a lusta nyári estéket a függőágyban töltve bámulni a felhőket. És közben várni az alkonyatot és a kísérteteket. A stúdió az ingatlan mögötti külön épületben foglalt helyet, ahová egy kijárt gyalogösvény vezetett. Az egyenetlen úton Catrice-t követve felfigyeltem a fejünk fölött köröző három héjára. A lábukon lévő gyűrűk fényesen csillogtak a napfényben. Egyetlen felhő sem volt az égen, és a faágak között átkandikáló napsugarak jólesően cirógatták az arcomat. A sűrű erdő látványától azonban megborzongtam, sőt még a felém áradó fenyőillat is vészjóslóan hatott rám. Szabályosan megkönnyebbültem, amikor az ösvény a fákkal ellentétes irányban folytatta az útját, és egyre közelebb értünk a stúdióhoz. A víz szélén elhelyezkedő nagy és kusza épület kívülről egyáltalán nem volt elegáns, de a rusztikus bájú kőfalak és kőpadlók mellett egyedülálló élményt nyújtott a tóra, az erdőre és a hegyre nyíló kilátás. A hatalmas ablak előtt egy letakart festményt tartó állvány tornyosult, és legalább egy tucat elkészült festővászon sorakozott a 178

hátsó falnak támasztva, mintha már évek óta gyűjtötték volna őket. Többnyire a vadvilágot ábrázolták és tájakat, de láttam köztük olyanokat, amelyek igazán kíváncsivá tettek. – Nézz körbe – mondta Catrice. – Addig készítek egy teát. – Köszönöm, de miattam ne fáradj. Úgysem maradhatok sokáig. Catrice mosolygott. – Nem fáradság. Egy perc, és kész. Miután kiment a szobából, közelebbről is megvizsgáltam a festményeket. A tájképek gyönyörűek voltak, de én automatikusan a portrékhoz mentem. Mindannyiukat lefestette – Lunát, Brynt, Hugh-t és egy férfit, akiben Edwardot ismertem fel. Bizonyára régen készülhettek, hiszen mindannyian nagyon fiatalok voltak rajta, Catrice technikája pedig még láthatóan nyers volt. Ennek ellenére akkor is sikerült elkapnia a lényeget – Luna nyers személyiségét, Bryn jéghideg stílusát, és Hugh már-már természetellenes tökéletességét. Ám leginkább Edward portréja nyűgözött le. A vonásai kétségkívül az Asher családtól származtak, de mintha ingerlékenységet láttam volna a tekintetében. Képtelen voltam levenni róla a szemem. – Azok igazán régiek – szólalt meg Catrice, aki hirtelen mellettem termett. – És nem valami jók. Meglehetősen kezdő voltam még. – Nem, gyönyörűen megörökítetted őket – mondtam. Hátborzongatóan. – Még mindig festesz portrékat? – Olykor, de csak szórakozásból. A táj jelenti számomra az életet. Szerencsém van, hogy ilyen jól szerepeltek a galériában. – Szerintem ez nem a szerencsén múlt. Nagyon tehetséges vagy. Catrice megvonta a vállát. – Ez egy adottság. Nem az én érdemem. – De te fejlesztetted tovább az adottságodat. – Neked is van egy – mondta, és egy pillanatig azt hittem, hogy a szellemlátó képességemre gondol. – A restaurációid ugyanolyan inspirálóak, mint az én festményeim. Sőt, jobban. Felvontam a szemöldökömet. 179

– Láttad az egyik munkámat? Lehet, hogy ő a névtelen adományozó? – A vacsoránál említettem, hogy meglátogattam a honlapodat. Végignéztem a galériádat és elolvastam a blogodat. Lenyűgöző, amit csinálsz. Hivatásod van – mondta kedvesen. – Célod. Ahogy mindannyiunknak. Egy hirtelen mozdulat az ablakhoz vonzotta a tekintetemet. – Ez mi volt? – Gyere, nézd meg – felelte Catrice, és amikor kinéztünk a csodaszép fasorra, leszállt egy héja, széttárta a karmait, felkapott valamit a fűről, majd egy győzedelmes rikoltás kíséretében felrepült az égbe. Kiábrándító és egyben abszolút természetes jelenet volt. Győzzön az erősebb. Catrice vidáman így szólt: – Nem sokáig húzta. – Tessék? – Az egér – felelte ragyogó szemmel. – A héják csodálatra méltó vadászok, nemde? Még egy apró rágcsálót is képesek kiszúrni a fák tetejéről. Az eget is ők uralják. A többi madár fél tőlük. Észrevetted, milyen csendes volt az erdő, amikor átsétáltunk rajta? – Honnan tudtad, hogy egy egér volt? Catrice elmosolyodott és oldalra fordította a fejét. – Hív a vízforraló – mondta, majd gyorsan el is tűnt. Néztem utána. A maga módján Catrice is ugyanolyan taszító volt, mint Luna és Bryn, és egyszer csak eszembe jutott, mit mondott Thane a három nőre a vacsoránál. Az eastwicki boszorkányok, így hívta őket. Vagy inkább Asher Falls-i? Egy ideig még a héját figyeltem, majd amikor visszamentem a szobába, úgy éreztem, figyelnek. Rájöttem, hogy csak a festmény lehet. Edward Asher szeme. Még így, a festővásznon is hatással volt rám. A stúdióba tartva meg mertem volna esküdni arra, hogy egy láthatatlan tekintet követ. Az egyetlen, amit tehettem, hogy nem néztem hátra. 180

Jobb oldalról hallottam egy halk kattanást – mint amikor titokban bezárnak egy ajtót. Catrice az ablakok melletti ajtón ment ki, de ez a hang a szoba túlsó feléről jött, ahol három íves falmélyedést vágtak a kőbe. Amikor közelebb mentem, láttam, hogy az egyik mélyedés valójában egy ajtó. Talán valaki onnan figyelt, amíg háttal álltam? Beléptem a falmélyedésbe és lenyomtam a kilincset. Az ajtó halkan kinyílt, és távoli suttogásra lettem figyelmes. Nem tudom, miért éreztem magam olyan kényelmetlenül azért, mert más is volt a stúdióban. Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Nem szaglászhattam csak úgy másnak a magánéletében. Anyám elborzadt volna a modortalanságom láttán. Végül a jó modorra fittyet hányva bementem a titkos ajtón, és addig mentem a homályos folyosón, míg egy másik, részben nyitott ajtóhoz nem vezetett, ahol megláttam Catrice-t. – … mondom, hogy ő az – erősködött. – Remélem, tévedsz – mondta valaki, és mintha Bryn hangját hallottam volna. – Az azt jelentené… – Ó, istenem, ki ne mondd! – borzongott Catrice. – Belegondolni is szörnyű. – Megmondom, mit jelent – szólt Luna halkan. – Valaki tud róla.

• Amikor Catrice valamivel később kijött a konyhából, én már újra az ablaknál álltam. Bocsánatkérően rámosolyogtam. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam, de most már tényleg mennem kell. – Ó, legalább a teát kóstold meg! – mondta aggódva. – A saját receptem. Tekintetem a porceláncsészéből szivárgó gőzre szegeződött, és szó szerint beleborzongtam. A hallottak után már nem bíztam benne. 181

Semmiképpen sem akartam meginni a teáját. – Tényleg mennem kell – feleltem az ajtó felé igyekezve. –Majd máskor megkóstolom. – Szavadon foglak. – Azzal letette a tálcát és kikísért az ajtóhoz. Amint kiléptünk, tekintete egyből a magasba szökött, tudtam, hogy a héjákat lesi. Elragadtatott arckifejezése komolyan megrémített. – Visszatalálsz a házhoz? – kérdezte. Elmosolyodtam. – Semmi probléma. Követem az ösvényt. Catrice addig állt kint, amíg el nem tűntem a látómezőből. Nem néztem hátra, de éreztem magamon a tekintetét. A többiek is néztek. Az a szörnyű gondolat járt a fejemben, hogy mindannyian azért gyűltek össze a stúdióban, hogy megfigyeljenek. De hogy lehet ez? Honnan tudták, hogy hazaviszem Catrice-t… hacsak nem volt az egész megszervezve. De miért? Az ösvényen igyekezve az idegvégződéseim egy számomra érthetetlen dolgot éreztek. Mintha egy régen szunnyadó ösztön kelt volna bennem életre. Ereztem, ahogy az erdő kinyúl értem, és újra hallottam a levelek suttogását. Még a héják rikoltása is ismerősnek tűnt. Annyira összhangban voltam a környezetemmel, hogy még egy ág reccsenése is azonnali megállásra kényszerített. Ilyenkor megnyugtattam magam, hogy csak egy állat zörgött az aljnövényzetben, vagy egy madár repkedett a lombokban. Természetesen ezt magam sem hittem el. Tudtam, hogy valaki van odakint. A csend szinte tapintható volt; lélegzetemet visszafojtva álltam az ösvényen. A szívem vadul kalapált, és éreztem, ahogy a fülemben lüktet a vér. Annyi minden kavargott a fejemben. Wayne figyelmeztetése a vadállatokkal kapcsolatban. A vízesésnél lévő, tóban hullámzó arc. A hideg szél és a kísérteties ordítás. Éreztem, hogy követ valaki, de vajon ember vagy állat volt… vagy a túlvilágról jött? 182

Tettem néhány óvatos lépést az ösvényen, mire a követőm alatt máris megzizzent néhány levél. Most már tényleg féltem. Azt terveztem, hogy sarkon fordulok és visszarohanok a stúdióba, de honnan tudtam volna, hogy nem az egyikük volt az? Nagyokat nyelve igyekeztem lelassítani a pulzusomat. Eszemben sem volt pánikba esni. Apám ehhez hasonló erdőkben nőtt fel. Próbáltam visszaemlékezni mindenre, amit a vadállatokról mesélt. Amint megérzik a félelmedet, zsákmánnyá válsz. Zsákmány. A szótól kirázott a hideg. Korábban nem értettem, de abban a pillanatban minden világossá vált. Meglestek a temetőben, becsaltak az erdőbe, követtek a babérerdőbe, és most valaki utánam lopózott az ösvényen. Azóta zsákmány vagyok, amióta Asher Fallsba érkeztem. Megfordultam és eszeveszett rohanásba kezdtem, miközben minden egyes lépésem együtt dübörgött a szívemmel. Nem voltam benne biztos, hogy üldöznek. Úgy éreztem, hogy valami végigrohan az erdőn, de addig nem néztem vissza, amíg be nem fordultam Catrice házának sarkánál, sőt, akkor is csak egy röpke pillantást vetettem hátra. A semmiből jött. A másodperc törtrésze alatt elvonta a figyelmemet; egyszer csak megjelent előttem az ösvényen, és kinyújtott karral próbált megállítani. Az évek során elfojtott félelemnek köszönhetően viszonylag nyugodt maradtam, inkább visszanyeltem a sikolyomat, és kiszabadítottam magam. Hallottam nevetését, ami meglehetősen vészjóslóan csengett. Beszéd közben szinte kellemes volt a hangja. – Tyűha! – szólt Hugh. – Hol van tűz? – Én… A férfi döbbenten nézett rám. – Jól van? Hugh Asher tekintete még így fényes nappal, a fenyőágak által szemcsézett napfényben is szótlanná tett. Minden tökéletes volt 183

benne: a laza, de elegáns ruházatától a viselkedéséig. Ismét hiányosságok után kutattam, és ezúttal könnyedén ki is szúrtam őket. Az állkapcsa alatti sárgás zúzódást, amely már majdnem teljesen elhalványult, és a bal szemöldöke alatti varratot, ahol felhasadt a bőre. Nemrég verekedésbe keveredhetett, aminek már a gondolatától is elállt a lélegzetem. Eszembe jutott Thane megvágott halántéka és feldagadt ujjpercei. Talán ő és Hugh verekedtek? Levettem a tekintetem az arcáról. – Éppen a stúdióból jöttem, és azt hittem, hallottam valamit az erdőben. A férfi végignézett az ösvényen. – Feltehetően egy szarvas volt. Persze prérifarkas is lehetett, de ők többnyire csak sötétben bújnak elő. Akárcsak a szellemek. – Én városi lány vagyok – mondtam. – Nem vagyok hozzászokva az efféle vadvilághoz. – Beletelik egy kis időbe, amíg megszokja az ember. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, ahogy bámult, és azon tűnődtem, vajon mit keres itt. Talán ő is megfigyelni jött? – Hogy halad a restaurálással? – kérdezte továbbra is azzal a kellemes hangsúllyal. Bármennyire is kedves és jóképű volt, nem volt kedvem beszélgetni. Csak haza akartam menni, és vágyakozva néztem az autóm felé. – Jól. Hugh továbbra is csak várt, de meg voltam róla győződve, hogy már nem volt olyan magabiztos, mint először gondoltam. Volt benne valami kis feszültség vagy izgalom, ami túlságosan is csillogóvá tette a tekintetét. – Gyerekkoromban mindig azon a dombon bújócskáztunk. Nem félősöknek való. Sötétedés után elég kísérteties tud lenni. – El tudom képzelni. 184

– Odafent vannak olyan helyek, ahol napokig nem találnak rá az emberre. Ha egyáltalán megtalálják. Akárcsak a babérerdő, gondoltam megborzongva. – Apropó, temető… mennem kell – mondtam az egyetlen kifogásomba kapaszkodva. – Nem tartom fel, de hamarosan el kell jönnie hozzánk vacsorázni. Maris elutazott pár napra, így most elég unalmas abban a házban három férfinak. – Szerintem Luna örömmel szórakoztatná magukat – mondtam saját magamat is meglepve. Hugh felvonta a szemöldökét, és így szólt: – Azt hiszem, apám alábecsülte magát. – Ezt hogy érti? Sötét árny suhant át csinos arcán. – Tényleg nem tudja? – Fogalmam sincs, miről beszél. De ha most megbocsát… dolgoznom kell. Gyorsan elsiettem mellette és az autómhoz igyekeztem. Mire hátranéztem, Hugh Asher eltűnt.

185

25 Aznap délután Thane meglátogatott. Kiengedtem Angust a hátsó ajtón, aki vidáman bejárta az udvart, amíg mi a lépcsőről élveztük a napsütést. Először egyikünk sem beszélt. Túlságosan elgondolkodtattak és felkavartak a Catrice stúdiójában hallottak, és a Hugh-val való rövid találkozásom. Még mindig nem értettem, miért gondolta, hogy Pell Asher alábecsült. Tényleg nem tudja? Thane hátradőlt, könyökét a legfelső lépcsőfokra támasztotta, és a Harang-tó fénylő felszínét csodálta. Követtem a tekintetét. A be nem avatottak számára sosem tűnt volna fel a selymes csillogás alatt rejlő sötétség, de a kísértetekkel eltöltött időnek hála én elég élénk fantáziával rendelkeztem ahhoz, hogy felidézzem a feldőlt szobrokkal és kéreggel bevont angyalokat. Még Freyát is láttam odalent, ahogy versenyt lebegett a sírkövekkel. Thane-hez fordultam. – Kérdezhetek valamit? A férfi megvonta a vállát. – Persze. – A szeme tiszta és vakító zöld volt a napfényben, de akárcsak a Harang-tóé, az ő titkai is elvesztek a békés felszín alatt. Nemrég óta ismertem, de úgy éreztem, állandó feszültség van benne. Mélyen gyökerező düh. – Miért meséltél aznap a kompon az elárasztott temetőről? El akartál ijeszteni? Mosolygott, de az arca kifejezéstelen maradt. – Dehogyis. Csak szerettelek volna megismertetni a helyi humorral. Gondoltam, egy sírkert-restaurátor biztosan értékelni fog egy jó szellemes történetet. Igazam volt? – Nem is sejted, mennyire. – Látod? Tudtam. – Lehunyta a szemét, és a napsütés felé fordult. – Furcsa visszagondolni az akkori beszélgetésünkre – mondtam. – Te sokkal többet tudsz rólam, mint én rólad. 186

– Nem eleget – mosolygott csintalanul. – Mondd el a legmélyebb és legsötétebb titkaidat! – Nem tudom, hol kezdjem. – Mit szólnál a gyermekkorodhoz? Vagy a tinédzseréveidhez? Milyen voltál a középiskolában? Sok fiúd volt? Népszerű voltál? Felvont szemöldökkel fürkésztem. – Aligha. – Későn érő típus vagy? – Mondhatjuk. – Egy szellem kísértett az iskolám folyosóin, lehetetlenné téve, hogy külön programokat szervezzek tanulás után. Nem mintha egyáltalán akartam volna. A középiskolában hamar elkönyveltek magamnak valónak. Én búslakodás helyett elfogadtam a magányt, és a kedvenc könyveimmel visszavonultam a rosehilli temetőbe. – Temetőben nőttem fel. Gondolhatod, milyen népszerű voltam. Thane elmosolyodott. – Csúfoltak? – Nem igazán. Inkább csak nem vettek rólam tudomást. – Magányos voltál? Elgondolkodtam. – Igen, néha, de az egyedülléten kívül nem ismertem mást. Valójában meglehetősen idilli gyermekkorom volt. Legalábbis… egy ideig. – Amíg nem találkoztam a szellemekkel. – A legtöbben ezt nem mondhatják el magukról. Kíváncsian fürkésztem. – És te? Nem tudom elképzelni, hogy valaha is befelé forduló lettél volna. – Nem voltam befelé forduló. Túl sokat kellett bizonyítanom. Túl sok elvárásnak kellett megfelelnem. – Azért, mert Asher vagy? Egy árnyék suhant át az arcán. 187

– Azért, mert nem vagyok Asher. – Nehéz volt, amikor ideköltöztél? – Igen, de túléltem. A Pathway Akadémián ”a nagy halak megeszik a kis halakat” szabály hódított. Ahogy az Asher-házban is. – Ez nem hangzik túl kellemesnek. Thane belehunyorgott a napba. – Ez van. Az erősebb győz. Erről eszembe jutottak Catrice héjái, és a fejemben ismét ott kavargóit az a nyugtalanító beszélgetés, amit véletlenül hallottam meg. Borzongva fontam össze a karjaimat. – Fázol? – Nem… csak kirázott a hideg. – Vidám gondolat lehetett. – Kérdezhetek valamit a mostohaapádról? – Edwardról? Mi van vele? – Milyen volt? Thane elgondolkodott. – Hát, nem olyan volt, mint Hugh vagy a nagyapám. Benne is megvolt az Asher-báj, de ő sokkal csendesebb volt. Legalábbis én így emlékszem rá. – Mit csinált? Úgy értem, mit dolgozott? – Fogalmam sincs. Sok mindent kipróbált, de úgy tűnt, nem volt szerencséje a pénzzel. Netán keserűséget hallottam a hangjában? Nem hinném. Inkább beletörődést. A nagyapja szerint sokkal többet tett a családi tulajdon visszaállításáért, mint Edward vagy Hugh, de ennek ellenére állandóan harcolnia kellett a helyéért. – Ki akart törni az Asher-börtönből – mondta Thane –, de sosem sikerült neki. – És neked? – Én nem vagyok börtönben. Szeretem, amit csinálok. 188

– És mit is csinálsz valójában? – Amolyan felügyelő vagyok. Az Asher család fakitermelésből és bányászatból gazdagodott meg, de manapság már inkább a befektetéseket kell ellenőrizni, nehogy tönkremenjenek. – Tartott egy kis szünetet. – Megértem, hogy Edward elment. Nagyapa igencsak arrogáns tud lenni. Nem könnyű elviselni. – Mint amikor azt akarta, hogy szakíts Harperrel? – Mint amikor istent játszik – mondta gúnyosan. – Szerinted Edwardnak viszonya volt Freyával? – kérdeztem. Thane szemöldöke a magasba szökkent. – Ezt meg honnan veszed? – Fogalmam sincs. Csak kíváncsi vagyok. A férfi megvonta a vállát. – A fényképpel kapcsolatos reakcióját nézve, szerintem egész biztosan volt valami közöttük, és abban is biztos vagyok, hogy nagyapa nem volt túl boldog emiatt. – Lehet, hogy elválasztotta őket? – Számít ez? Jó régen volt, ráadásul mindketten halottak már. – Tudom, de én kicsit furcsának tartom ezeket a kapcsolatokat: Freya és Edward, Edward és Bryn. Wayne és Luna, Luna és Hugh. Olyan, mint a… – Vérfertőzés? – Én inkább bonyolultnak nevezném. – Ilyen a kisváros – szólt Thane. – Főleg, amelyik olyan elszigetelt és korlátolt, mint Ahser Falls. – Sosem gondolkoztál a költözésen? Thane megvonta a vállát. – Miért költöznék el? Ez az otthonom. Ide tartozom. Eszembe jutott az a meghittség, amit az erdőben éreztem. Felhúztam a lábam a mellkasomhoz, és a térdemen pihentettem az állam. Micsoda különös és ijesztő hely! Micsoda sötét múlt! Mennyi 189

érzelem bújik meg a békés külső mögött! Itt vagyok és itt is maradok, amíg meg nem tudom az igazat. És amíg meg nem találom a helyem. Felnéztem a hegygerinc legfelső pontjára, és feszülten figyeltem a suttogást. A fák közötti, árulkodó susogást. Mellettem Thane visszafojtott lélegzettel ült, és engem nézett. Falfehér és fura volt, noha semmi sem zavarta meg a békés környéket. – Mi van? – kérdeztem értetlenül. Felém nyúlt, hogy megérintsen, de még előtte leengedte a kezét. – Istenem – suttogta. – Ki vagy te?

190

26 Döbbent arcát látva bizsergés futott végig a hátamon. – Te meg miről beszélsz? Hiszen pontosan tudod, ki vagyok. – Ahogy nézted… – Mit? – Reszketni kezdtem, próbáltam félrenézni, de a tekintete nem engedte. Tüzetesen megvizsgálta az arcomat. – Ahogy az előbb a hegyeket nézted… az arckifejezésed… – Elhallgatott. – Ez őrület! – Micsoda? Kérlek, mondd el! – Abban a pillanatban éreztem, hogy bezárkózom. Bármennyire is vágytam az igazságra, rettegtem attól, hogy amit most megtudok, talán megváltoztatja az egész életemet. Bármi is várt rám odafent a hegyen, úgy éreztem, különös kapcsolat fűz hozzá és a rejtett sírhoz. Megvan az oka annak, hogy látom a szellemeket. És ez nem véletlen, sőt, nem is örökletes, hiszen örökbefogadtak. Szóval ki is vagyok én? És hol a helyem? Ennyi év után miért pont Asher Fallsba vezetett az utam? Thane úgy csóválta a fejét, mintha egy kellemetlen helyzetből akart volna szabadulni. – Csak egy különös pillanat. Déjà vu, vagy valami. – A reakciód jóval több volt holmi déjà vu-nél. Felettébb ideges voltál. – Nem, nem ideges voltam. Csak… meglepett. – Próbált nevetni, de a hangja feszültnek tűnt. – Elnézést, ha megijesztettelek. Azt hiszem, látok dolgokat. Ahogy te aznap a babérerdőben, emlékszel? Egy pillanatig azt hitted, hogy valaki más vagyok. – Emlékszem. – Biztos az alváshiány miatt. Az elménk gyakran megviccel bennünket. – Keményen dolgozott azon, hogy meggyőzze magát. Vajon kit látott, amikor rám nézett? Mit látott? – Hogy is nevezted? 191

– Ábrándnak – feleltem. – Ábránd. Igen, pontosan olyan volt. Nos, ez érdekes. – Ugye, nem akarsz róla beszélni? – Nem, szerintem hagyjuk – mondta. – Tovább… Mindketten elhallgattunk, mintha titkaink csaltak volna kelepcébe minket. Az árnyak az erdő széléig nyúltak, a lépcsőket megvilágító napsugarak pedig időközben az örökzöldek ágain próbáltak áttörni. Rettentő fáradt voltam a temetőben végzett munkától, és különös nyugtalanság tört rám. Hirtelen eszembe jutott a vízesésnél rám tört látomásom a víz mellett egybefonódott meztelen párról és a félelmetes lényekről. Amikor a Föld vad, zabolátlan szenvedéllyel pulzált… Kirázott a hideg. – Mi a baj? Ahogy elfordultam, elvörösödött az arcom, de Thane előredőlt, megfogta az állam, és maga felé fordított. – Elnézést, ha felidegesítettelek. Fogalmam sincs, miért mondtam, amit mondtam. – Nem arról van szó. Csak eszembe jutott, amit vacsora után mondtál, amikor átnéztük a fényképeket. – Ez nem teljesen az volt, amire gondoltam, de az igazat nem mondhattam el neki. – Azt mondtad, volt valami fura Lunában, Brynben és Catrice-ben. Boszorkányoknak nevezted őket. Ezt hogy értetted? – Csak vicceltem. De mindig is volt valami titokzatos bennük – magyarázta Thane. – Valami misztikus. Valahogy sikerült boldogulniuk, míg a többi városlakó csak hervadozott. Bár a boszorkányerő helyett ez inkább a ravasz befektetéseknek és a jó genetikának köszönhető. Leszámítva a szóbeszédet. Értetlenül mustráltam. – Milyen szóbeszédet? – A szokásos kisvárosi pletyka és a hegyi folklór egyvelege. Egy ősi mendemonda szerint a Bátor Hőseink Lányai egykor a skót boszorkányok gyülekezete volt. 192

Döbbenten pislogtam. – Azt hittem, az egy helytörténeti társaság. Thane megvonta a vállát. – Ahogy mondtam, ez egy régi mendemonda. A szellő mintha hűvösebbnek tűnt volna. – Miért nem meséltél erről, amikor a vízesésnél néztük a Drudenfusst? – Azért, mert eleve ijedtnek tűntél. Egyébként sem nagy dolog. Egy efféle városban könnyen terjednek a babonák és a pletykák. Mindig is szoros kapcsolatban álltak egymással, és mindig is kilógtak a sorból, de most, hogy elérték azt a kort, hogy már nem tudnak pletykálni a családjukról… – És mi újság Sidrával? – Hát persze. Sidra. – Miért mondod így? Thane hallgatott egy ideig. – Sidra maga is egy rejtély, ha eddig nem vetted volna észre. – Elég különös – helyeseltem. – De kedvelem. Olyan komoly, sokkal érettebbnek tűnik a korosztályánál. – Az állapotát nézve kész csoda. Súlyos szívelégtelenséggel született. Az orvosok nem hitték, hogy megéri a tizenkettedik születésnapját, de végül sikerült legyőznie a betegséget. Magam előtt láttam sápadt arcát és éber szemét. Törékenynek látszott, de én mindig éreztem belső erejét. Most már azt is tudtam, miért. Sokszor töprengtem azon, hogy az állapota vajon összefügg-e szellemlátó képességével. Ez persze akkor sem magyarázná meg az én helyzetemet. Az én szívemnek semmi baja, mindig is az egészség mintaképe voltam. – Hol az apja? – kérdeztem. – Évekkel ezelőtt meghalt. Hirtelen történt. Nem emlékszem túl sok mindenre, kivéve, hogy gazdag volt, és jóval idősebb Brynnél. Thane egy pillanatig a vizet fürkészte. 193

– Miért érdekelnek ennyire Luna és társai? – Szóval errefelé így hívják őket? Luna és társai? – Ez csak amolyan szólás. Mindegy; mire véljem a nagy érdeklődést? Haboztam és közben azon töprengtem, mennyit árulhatok el neki. – Valami történt korábban, és szeretném kideríteni, mit jelent. Megláttam Catrice-t a városban, és megkérdezte, hazaviszem-e. Ekkor felajánlotta, hogy körbevezet a stúdiójában. Nem említette, hogy bárki is lenne ott, ennek ellenére Bryn és Luna egy másik szobában tartózkodtak. Amikor már az autómhoz igyekeztem, akkor láttam meg az ösvényen felfelé sétáló Hugh-t. – Igen? – Vajon miért nem említette, hogy a többiek is ott vannak? Miért bujkált Luna és Bryn? Hát nem különös? – Gondolom, neked az volt. – Nagyon. Ügy éreztem, hogy azért gyűltek össze a stúdióban, hogy… meglessenek. – Hogy meglessenek – töprengett Thane. – Hát ez… – Zavaró. Tudom. – Inkább kissé paranoiás – mondta. A hangja kedves volt, de éreztem, hogy komolyan gondolja. Valóban paranoiásan hangzott, amit mondtam. – Miért akarnának meglesni? – kérdezte óvatosan, hogy kiengeszteljen. Szorosabban öleltem át a térdemet. – Nem tudom, de nem csak képzelődöm. Valami furcsa történik itt velem, Thane. Rossz előérzetem van… – mondtam a hegyeket kémlelve. – Neked is érezned kell – folytattam suttogva –, nem lehet, hogy csak én érzem. Thane elfordult. – Szerinted mi történik veled? – Fogalmam sincs, de biztos köze van a Thorngate temető 194

elárasztásához. És Freya halálához. Sőt, talán Wayne megtámadásához és a babérligetben lévő rejtett sírhoz is. Minden összefügg valahogy. Van itt egy cél, egy nagyobb terv, és tudom, hogy őrültségnek hangzik, de meg vagyok róla győződve, hogy nem ok nélkül hívtak ide. – Valóban egy bizonyos okból kifolyólag hívtak ide – mondta Thane –, hiszen te újítod fel a temetőt. – De gondolj a körülményekre! – érveltem némi kétségbeeséssel a hangomban. Ha addig nem tartott paranoiásnak, akkor most biztosan. – Az adományozás, ami ide hozott, névtelen volt. Miért? És miért éppen most akarják felújítani a Thorngate temetőt, amikor éveken át mindenki csak elhanyagolta? És miért éppen engem béreltek fel, amikor más, jóval tapasztaltabb restaurátor is van az államban? – Azért, mert lenyűgözőek a papírjaid – bizonygatta Thane. Megvontam a vállam. – Szerinted mi másért hívtak volna ide? – kérdezte halkan. – Még sosem jártál Asher Fallsban, nemde? Rokonaid sem élnek itt. – Nem tudom, miért. De megvan az oka, ebben biztos vagyok. – A szél elszáradt levelet fújt a lábamra, amely egy ideig nem mozdult, és csak utána repült tovább. – Emlékszel, amikor a vízesésnél mondtam, hogy valami vibrálást érzek? Erős volt, mint az elektromos áram, de te nem érezted, mert belülről jött. Olyan volt, mint ez a hely, ez a föld… még a hegyek is engem hívnak, és valami válaszol bennem! Thane arcán leírhatatlan érzés jelent meg; felállt és felém nyújtotta a kezét. – Sétáljunk egyet. Angus követett minket a kikövezett úton, de a fából kirakott sétány előtt megállt. Inkább a szilárd talajról figyelte, ahogy a sötét mélység felé igyekszünk. Amint a napsugarak eltűntek a fák teteje mögött, az erdő árnyéka feketére festette a partvonalat. Áthajoltam a korláton, benéztem az árnyékok és az algák alá, ahol a víz alatti temető sírkövei és szobrai néztek vissza rám. Ha elég sokáig nézem, talán fellebeg Freya szelleme a mélyből? 195

– Voltál már odalent? – kérdeztem Thane-től. – Úgy értem, a Thorngate temetőben. Nekem úgy tűnik, pont a kalandvágyó gyerekeknek való. – Egyszer lemerültem – felelte. – Talán tizenkettő vagy tizenhárom lehettem. – És milyen volt? – Elég rosszul lehetett látni, mert tele van üledékkel és törmelékkel. Nem láttam se sírokat, se sírköveket. Ahogy koporsókat és csontokat sem – mondta vigyorogva. – De volt ott egy szobor… egy angyal. Magas volt és egyenes, és mintha a semmiből tűnt volna fel előttem. Éppen elég fény szűrődött le ahhoz, hogy élőnek tűnjön. Meglehetősen… nyugtalanító volt. – És mit csináltál? – Felmentem a felszínre, és amilyen gyorsan csak lehetett, elmenekültem onnan. – Ismét felvillant az a bizonyos vigyor az arcán. – És soha többet nem mentél le? – Nem, de nem az angyal miatt. – Karját a korláton pihentetve kémlelte a csendes vizet. – Valahogy tolakodónak és tiszteletlennek tűnt. Mintha megzavartam volna a nyugalmukat. – Futólag rám nézett. – Tarts nyugodtan őrültnek. A fülem mögé simítottam egy rakoncátlan tincset. – Én vagyok az a nő, aki fantomvibrálásokat érez, emlékszel? A szemében egy mosoly és valami sötét csillant meg. Megborzongtam, amikor megfogta a korláton pihenő kezemet. – Apropó, vibrálások. Lehet, hogy nem is a földnek válaszolsz. Elfordítottam a fejem. – Kellemetlenséget okoztam? – kérdezte Thane. – Igen, mert úgy érzem, hogy valahogy te is a részese vagy. – Ez badarság. Itt semmilyen tervről nincs szó, Amelia. A végzet nem létezik. Azt érzed, amit érzel. Bíznod kell benne. Eszembe jutott a lány – Harper –, akit el akart venni, és azon 196

tűnődtem, vajon milyen lehetett. Pell szerint labilis volt. Veszélyt jelentett magára és másokra nézve. Devlin családjához hasonlóan ő is egy szörnyű autóbalesetben halt meg, de az ő szelleme nem maradt itt. Valamilyen okból kifolyólag nem kísértette Thane-t. Vajon ez Harper vagy Thane műve volt? Éreztem a férfi vágyakozó tekintetét magamon, és reszketve így szóltam: – Számomra ez nagyon nehéz. Thane bólintott. – Megértem. Még mindig nem tudtad elereszteni a nyomozót. Nálam senki sem tudja jobban, milyen nehéz elengedni az emlékeket. Csakhogy nem élhetsz mindig a múltban, és néha jobb továbblépni. – És ha nem állok rá készen? – Akkor nem állsz rá készen. Én nem sürgetlek. De azért nem fogok szép csendben elkullogni. – Nem is kell. Ha végzek a restaurálással, én leszek az, aki elmegy. Thane szeme elsötétült, ahogy lenézett rám. – Charleston nem a világ vége. Valóban? Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a szeretett városom – és a szeretett Devlinem – egymillió kilométerre van tőlem. – Miért éppen én? – kérdeztem halkan. Thane végigsimította az arcomat. – Miért ne? Megborzongva lehunytam a szemem. – Ivy egyszer azt mondta, hogy sosem választanál engem, mert… kívülálló vagyok. – Tényleg ezt mondta? – kérdezte Thane mérgesen. – Ivy egy zavart lány. Nem hinném, hogy szerető családban él. Az apja egy felkapott ügyvéd Columbiában, az anyja pedig folyton utazik. Ivy többnyire egyedül van. Szegény gyerek ki van éhezve a figyelemre. Azért voltam olyan közvetlen vele, de semmit sem tud a döntéseimről. Sőt, semmiről, ami velem kapcsolatos. 197

– De ebben a városban egyfajta kasztrendszer működik. Sidra mesélte korábban, hogy azért nem látogathatja meg Tilly Pattershawt, mert Tilly nem közülük való. Thane elhúzta a kezét; határozottan éreztem az idegességét. – Biztos csak azt kántálja, amit az anyjától hallott. Bryn egy elviselhetetlen sznob. – Nem. Catrice is valami hasonlót mondott. – Lenéztem a kezemen lévő bőrkeményedésekre, és eszembe jutott Tilly megégett keze. – Azt mondta, Freya mindig be akart illeszkedni oda, ahová nem tartozott. Gondolom, azért szerepelt azokon a fényképeken is. Egy akart lenni közülük. Thane felsóhajtott. – Ugye, tudod, hogy kicsit rögeszmésnek tűnsz? – Igen. A férfi szótlanul fürkészett egy ideig. – Miért érdekel ennyire ez az ügy? Ez egy nagyon régi történet. – A minap azt mondtad, hogy a te felelősséged kideríteni, ki fekszik a rejtett sírban, mert Asher-területen van. Én is hasonló felelősséget érzek Freya iránt. – Miért? Hiszen nem is ismerted. És már évek óta halott. Eszembe jutott a móló végén lebegő szelleme; mély szomorúságot éreztem magamban, amely nem az enyém volt, de valahogy a részemmé vált. – Én sem értem, de úgy érzem, ki kell derítenem, mi történt vele. Tudnom kell, miért nem hajlandó senki sem beszélni a haláláról. – Itt egyszerűen így mennek a dolgok. Az emberek hajlamosak csak a saját dolgukkal foglalkozni. – Még ha csak kutyaviadalokról és rejtett sírokról is van szó – mondtam keserűen. – Bármiről legyen szó. Meredten néztem a sötét mélységet, és magam elé képzeltem Freya szellemét. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy teljes temetési 198

díszben fújja haját a szél. Ha kiderítem, mi történt vele, vajon békében nyugodhat végre? És engem is békén hagy? Vagy minden egyes alkonyaikor újra és újra visszatérne, hogy az energiámat falva az élők világában maradhasson? Akárhogy is, tudnom kellett az igazat!

199

27 Miután Thane elment, kint maradtam a naplementében gyönyörködni. Amint a késő délutánból szép lassan este lett, a levegő és a fények megváltoztak, és a nyugati égbolton tündöklő felhők vérvörös színbe öltöztek. Besötétedett, és ezúttal nem éreztem vibrálást vagy bizsergést; türelmesen várakoztam. Visszafojtott lélegzettel… És egyszer csak megjelent, ahogy sejtettem: Freya szelleme. Ragyogó alakja egy másodperccel Angus figyelmeztető morgása előtt jelent meg. Természetesen nem fordultam felé, ilyen könnyen azért nem rúghattam fel apám szabályait. Csak ültem és reszkettem, és közben a szemem sarkából figyeltem. Fellebegett a tóból, majd megtorpant a lépcsőnél. Mintha egy láthatatlan akadály tartotta volna vissza attól, hogy közelebb jöjjön hozzám. Titokban figyeltem, és közben Angust próbáltam nyugtatni, de ő nem akart lefeküdni. Szőrét felborzolva, idegesen állt előttem. – Semmi baj – suttogtam. – Itt tökéletes biztonságban vagyunk. Tökéletes biztonság. Létezik egyáltalán olyan? A megszentelt föld csupán néhány lépésre volt tőlünk. Ez volt az egyetlen szabály, ami nem változott a Devlinnel töltött idő óta. A menedékemre nem léphettek be szellemek, és el kellett hinnem, hogy Freya sem volt erre képes. Ahelyett, hogy bemenekültem volna a házba, kicsit elfordítottam a fejem, mintha a tavat vizsgálgattam volna. Elsőként a viselkedésére figyeltem fel. Nem bámult úgy, ahogy akkor, azon az első éjszakán. És nem is provokált, mint a második éjszakán. Nem éreztem a zavarát vagy a dühét, ahogy más érzelmét sem. Egyszerűen csak… ott volt, abban a köztes időben, a naplemente és a holdkelte együttes ragyogásában. A kísérteties fényben rekedve lebegett mozdulatlanul, míg rá nem néztem. Abban a pillanatban szép lassan felemelte a fejét, és kísérteties szemével bekebelezett… A szívem vadul kalapált, a tüdőmből fájdalmasan gyorsan távozott 200

a levegő. A szél nem fújt, mégis jéghideg borzongást éreztem a hátamon és a nyakamon. Legszívesebben azonnal elmenekültem volna, de képtelen voltam megmozdulni. A rémület és az idő fogságában figyeltem a felém meredező csápokat, amelyek egy pillanat erejéig összekötötték az elménket. A röpke megvilágosodásban minden elcsendesedett körülöttem és bennem, a csend pedig képzeletbeli hangokkal bővült. Nyögések és suttogások, egymillió pokoli hang várt arra, hogy egyetlen hatalmas sikollyá egyesüljön. Lelki szemeimmel láttam a lányt, de nem szellemként. Földöntúli kisugárzása és túlvilági szépsége elillant, és a helyén csak egy hulla groteszk halotti maszkja maradt. Nem a tragikus tűzesetben halt meg. A lányt meggyilkolták, fültől fülig elmetszették a torkát. Ott hevert a hátán fekve, nyitott szeme vakon meredt felfelé, és véres ruháján keresztül egy terhes pocak rajzolódott ki. A látomás egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott. Amint a szellő felkúszott a tóról, már szinte el is tűnt. Továbbra is a szörnyű bénultság tartott fogva, képtelen voltam mozogni és lélegezni. Ujjaim automatikusan a nyakcsigolyámhoz vándoroltak, és kétségbeesetten próbáltam előhívni a rosehilli temető menedékét. Nemcsak magam miatt, hanem Freya és meg nem született gyermeke kévéért. Freya halványulni kezdett. Átláttam rajta, egészen a Harangtóig, ahol köd örvénylett és kígyózott a víz felszíne felett. A vízfelszín alatti harangok vészesen kongtak. A kísértet a víz felé fordult és elfordította a fejét, mintha a képzeletbeli harangozást hallgatta volna. Hátrapillantott, és eltűnt.

• Mozdulatlanul néztem, ahogy a köd kísértetiesen tekergőzik a tó felett. A szabályok figyelmen kívül hagyása vakmerőség és ostobaság volt, és én mégis ott ültem. Mintha azt vártam volna, hogy Freya szelleme visszatér. Nem 201

értettem a viselkedésemet. Mi történt velem? Hogyan vonzhatott és taszíthatott egyszerre ugyanaz a bizarr hely? Menj haza!, sugallta egy fiatal hang. Felejtsd el ezt a várost! Felejtsd el a nyugtalan lelkeket, Freya meggyilkolását és a babérerdőben rejlő sírt! Felejtsd el Pell Ashert, Luna Kempert és szegény Tilly Pattershaw-t, a sérült madaraival és az égett kezével! Felejtsd el a hegyekben jelen lévő valamit, a különös vibrálásokat és a tóban lévő halottakért szóló harangokat! Felejtsd el az Asher Fallshoz fűződő kapcsolatodat! Azt is felejtsd el, hogy egyáltalán itt jártál! Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedtem. Sajnos nem felejthettem azok után, hogy tudtam, valaki meggyilkolta Freyát. Lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki tudott róla. Nem számít, hány év telt el, igazságot kellett szolgáltatni. Talán éppen ezért hívtak ide. Angus addig a lábamnál hevert, de most hirtelen felkelt és lesétált a kikövezett úton. Túlságosan közel volt a vízhez. Túlságosan közel a ködhöz. A szívem lázasan vert. – Angus, gyere vissza! A kutya rám nézett, nyüszített és csóválta a farkát, de nem engedelmeskedett, én pedig nem tudtam érte menni. A köd a partvonalra húzódott. A lelkek nemsokára felemelkednek. Az összes nyughatatlan lélek értem nyújtózik… Megborzongtam és újra elkiáltottam magam. – Angus! Gyere, haver! Ideje bemenni! Újabb komor tekintet, újabb nyüszítés, majd ásni kezdett, pontosan ott, ahol a szellem eltűnt. Te jó ég, vajon mit talált? Tényleg tudni akarom? Vonakodva felálltam és elindultam lefelé a köveken, miközben le sem vettem a szemem a tóról. – Mi a baj, Angus? A válasz az egyik kövön hevert. Először azt gondoltam, hogy vértócsát fogok találni, de helyette a lány egy tüskés szárról leválasztott rózsát és egy bimbót hagyott ott 202

nekem. Amikor hozzájuk értem, elporladtak.

• Cseppet sem meglepő, hogy aznap egy szemhunyásnyit sem aludtam. Órákig feküdtem ébren Freya gyilkosán töprengve. Terhes volt, amikor megölték, és valamiért azt akarta, hogy tudjam, ő és a meg nem született gyermeke a rejtett sírban van eltemetve, nem pedig a temetőben, ahogy Thane mondta. Ebből következett a kérdés: akkor ki fekszik a Thorngate-sírban? Ki halt meg a tűzvészben? És ki gondozta a babérerdőben lévő rejtett sírhelyet? A gyilkos? Luna hangja szállt felém a sötétből. Valaki tudja. Talán Frey gyilkosáról beszélt? A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, és ahogy éberen hevertem az ágyban, a lehetséges gyanúsítottakon töprengtem. Bármennyire is próbáltam Edwardra – aki legalább már nem élt – rákenni a gyilkosságot, a bennem motoszkáló szörnyű érzés azt súgta, hogy a gyilkos még mindig Asher Fallsban tartózkodik. Ennyi év után bizonyára azt gondolta, hogy biztonságban van az otthonában. De én megtaláltam a rejtett sírt. Elkezdtem kérdezősködni Freyáról, és most én vagyok az új célpont. Angus nyüszített álmában; mintha a saját félelmeimet hallottam volna. Végül a kimerültségnek hála sikerült elaludnom, de az elmém továbbra sem nyugodott. Képek villantak fel az agyamban Freyáról és meg nem született babájáról. Ahogy valaki lesben állva várt rá a vízesésnél. Később az álom hirtelen megváltozott, és ugyanazon a tisztáson Thane karjaiban hevertem. Éreztem a párát az arcomon, ahogy egymásba fonódva feküdtünk a tó mellett. Még álmomban is éreztem a szívverésemet, sőt, az egész testem forró vágytól lüktetett, hogy mélyebben és még mélyebben érezzem magamban. Eszeveszetten markoltam, úgy, hogy még a körmöm is nyomot hagyott a hátán, de a 203

fájdalom láthatóan felizgatta. Egy pillanatra nem is tűnt emberinek; vad volt és gyönyörű, és mintha nem ebből a világból származott volna. – Nemsokára – suttogta. A szája megtalálta a mellemet, és ahogy testem reagált érintésére, a lények megmozdultak. Egyenként előmásztak az üregeikből, hogy minket bámulhassanak. Ezúttal nem a kísértetek és nem is a Devlin által és általam életre keltett Mások voltak, hanem olyan förtelmek, amelyek sem az élők világához, sem a halottak birodalmához nem tartoztak. A hegy felől erős szél fújt, leveleket és éjjeli hangokat hurcolva magával, miközben a felemás lények vad üvöltésbe kezdtek. Vagy talán én ordítottam? Megpróbáltam lelökni magamról Thane-t, és a következő pillanatban már egyedül voltam a tisztáson. Szüntelenül reszkettem a vízeséstől rám szálló párától. A mellkasomhoz húztam a térdem, és átkaroltam a lábam. Sosem éreztem magam ilyen elveszettnek és magányosnak. Ilyen rémültnek. Felnéztem, és láttam, hogy valaki a szikla tetejéről bámul. Ezúttal azonban nem Ivy, hanem Luna volt az… A szeme úgy csillogott, mint egy macskáé a holdfényben; lehajolt a szikla szélére és fejjel lefelé lemászott. Őt követte Bryn és Catrice, majd a pokoli trió körbevett, és én a karomba temettem az arcom. Ajkakat éreztem a hajamban, leheletet a nyakamban, és jéghideg ujjak táncoltak a gerincemen. Lábra állítottak, fogdostak és dudorásztak, miközben felöltöztettek. Lenéztem és láttam, hogy Freya temetési ruhája díszeleg rajtam. Az áttetsző anyagon keresztül jól láttam hatalmas pocakomat, és egy második szívverés vibrálását is éreztem magamban… Végül a saját zihálásom ébresztett fel. A szívem még mindig vadul kalapált. Megpaskoltam lapos hasamat. Néhány másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy csak álmodom. Köszönöm, istenem. A szoba időközben sokkal hűvösebb lett, ezért egészen az államig húztam a takarót, miközben felnyomtam magam az ágytámláig. Angus nem az ideiglenes ágyában, hanem az ablakban feküdt. A 204

mocorgásomat hallva körbenézett, majd hirtelen visszakapta a fejét az ablakhoz, mintha valami olyasmit vett volna észre a sötétben, amit figyelnie kell. – Mi van ott? – kérdeztem az ágyból kikelve. Odamentem az ablakhoz és kinéztem. Először semmit sem láttam, de aztán az erdő szélén megakadt a tekintetem egy emberi alakú árnyékon. Reszketni kezdtem. Valami – vagy valaki – figyelte a házat.

205

28 Angusszal másnap reggel visszamentünk a temetőbe. Az égen egyetlen felhő sem látszott, és olyan meleg és békés volt minden, hogy el sem akartam hinni, hogy az utolsó látogatásom óta felszáradt minden. Már tudtam, hogy Freyát meggyilkolták, és hogy a meg nem született kisbabájával együtt a babérerdőben temették el. De mihez kezdjek az információval? A rendőrségre nem mehettem, és nem is volt megfelelő felszerelésem ahhoz, hogy egyedül kutakodjak. A Freya és a rejtett sír iránti érdeklődésem már így is gyanút keltett, ráadásul figyeltek is. Mostantól kezdve nagyon óvatosnak kellett lennem. Amíg ki nem találtam, hogyan reagáljak legújabb felfedezésemre, úgy kellett folytatnom a restaurálást, mintha semmiről sem tudnék. És bármenynyire is szerettem volna visszatérni a rejtett sírhoz, hogy nyomokat keressek, egyedül nem mertem bemenni a babérerdőbe. Túlságosan távoli volt. És ijesztő. Odafent vannak olyan helyek, ahol napokig nem találnak rá az emberre. Ha egyáltalán megtalálják. A sírkövek között lépkedve szemmel tartottam a mauzóleumot. Háttal a kapunak Angusra támaszkodtam, ha esetleg valami – állat, ember vagy bármi más – közeledett volna az úton vagy az erdőből. Egy nyesőollóval és egy hosszú, éles késsel dühösen nekiestem a kerítés melletti növényzetnek. Az erdőből rengeteg repkény küzdötte át magát, és már néhány szoborra is rátekeredett. A megnyúlt szárak rácsavarodtak a faágakra és belegabalyodtak a vadrózsákba, szinte ellehetetlenítve növekedésüket. Miközben dolgoztam, mókusok gyűjtögettek az aljnövényzetben és madarak csiripeltek a fákon. Eltekintve a történtektől, kezdtem ellazulni. Apámhoz hasonlóan imádtam puszta kézzel dolgozni, és semmit sem szerettem jobban annál, mint kiszabadítani az elburjánzott növényekkel benőtt sírköveket és emléktáblákat. Ahogy egyre beljebb haladtam a bozótosban, hirtelen erős klausztrofóbia lett rajtam úrrá. A növényzet sűrű és alattomos volt, és minél keményebben dolgoztam, annál jobban belegabalyodtam. Indák 206

tekeredtek a karomra, és centiméteres tüskék fúródtak át a farmeromon. Amint a növényvilág teljesen bekerített, a csend egyre mélyebb lett. Már-már aggasztóan fogott körbe. Az aljnövényzetben nem hallottam semmit, és a madarak is elrepültek. A baljós némaságot csupán a zihálásom és a hosszú kés suhogása törte meg. Valami eltakarta a napot, és amikor megpillantottam egy magányosan repkedő héját az égen, rothadó szagra lettem figyelmes. Arra gondoltam, talán egy állat bemászott a bozótba meghalni. Ekkor eszembe jutott a nyitott autómba beáradó szag, amikor a hegyen elhajtottam a különös öregember mellett. Egy állati tetem volt a szekerén, de az is lehet, hogy a saját rothadó húsának bűzét éreztem. Ahogy az egyik kezemet az orromhoz emeltem, az egyik inda elkapta a karomat, és egy tüske átfúrta a pólómat. Gyorsan kinyomtam a vért a sebből. Volt valami különös abban a bozótban. Valami természetellenes. Próbáltam kiszabadulni, de az indák rátekeredtek a bokámra. Lehajoltam, hogy kiszabadítsam, de egy másik hirtelen elkapta a nyakamat, és a következő pillanatban már a földön hevertem. Mielőtt bármilyen hangot is kiadhattam volna, a tüskés bokor kiszakította a ruhámat, és belegabalyodott a hajamba. Széttéptem a nyakamon lévő indát, és megpróbáltam belemélyeszteni a sarkamat a földbe, hogy lelassítsam a mozgást. Őrjöngve markoltam a vadrózsákat, és nem foglalkoztam a szúrásokkal. Centiméterről centiméterre rángattak a cserjés szívébe… Angus hangosan ugatott. A hang meglehetősen messziről jött. Olyan mélyen voltunk már, hogy árnyakon kívül semmi mást nem láttam. Semmit, csak sötétséget. A rothadó hús szaga felerősödött. Heves zihálásra lettem figyelmes, és egyszer csak azt láttam, hogy egy nem teljesen emberi alak ráncigál ki a cserjésből… Ó, istenem, segíts… valaki segítsen, kérem… Ujjak tekeredtek a bokámra. Éreztem egy erőszakos rántást, majd még egyet. Valaki visszafelé, a bozótos bejárata felé rángatott, és egy pillanatra egy szörnyű huzavona részese lettem. A nyakam körüli 207

hurok elszakadt, és egyszer csak sikításra lettem figyelmes. Aztán csend lett. Egy pillanatig meg sem mozdultam, majd összevissza rúgkapálva próbáltam kiszabadulni. – Ne rugdoss, lányom! Felhasítod a bőröd! Tilly? A nő mellettem állt, és megpróbálta felemelni a fejem. – Tudsz járni? – Azt hiszem… – Akkor kelj fel. Nyomás! Ekkor éreztem meg azt a förtelmes szelet. Azt a nyirkos hideget, ami a csontomig és a lelkemig hatolt… – Jön – suttogta. Tilly a kezembe nyomott egy hatalmas, éles kést, és együtt átvágtuk magunkat a tüskebokrokon. Angus ide-oda rohangált a bozót bejáratánál, és olyan zaklatottan ugatott, ahogy még sosem hallottam. – Angus, fuss! – kiabáltam, majd megragadtam Tilly kezét, és utána rohantunk, lábunk alatt csak úgy recsegtek az elszáradt levelek. Kihalásztam a távirányítót a zsebemből, kinyitottam az autót, és mindannyian beugrottunk. Amikor be akartam indítani a motort, egy varjú landolt a motorháztetőn, majd még egy. Az ég hirtelen elsötétült a madaraktól. – Mi folyik itt? – kérdeztem rettegve. – Ne törődj a madarakkal, lányom. Indíts! Elfordítottam a kulcsot, tövig nyomtam a gázpedált, és az autó szabályosan kilőtt, amikor a varjak megtöltötték a temetőt. Leültek a sírkövekre és a szobrokra, és elözönlötték az Asher-angyalokat.

• Lefelé száguldottunk a hegyről. Tilly mellettem ült, Angus a hátsó ülésen, fejét a közöttünk lévő konzolon pihentetve. Fékezés nélkül 208

ráfordultam az országúira, amikor Tilly így szólt: – Lassan, lányom, a végén még megölsz mindannyiunkat! Kicsit felengedtem a gázpedált, és rámosolyogtam. – Mi történt az előbb? A nő kesztyűs keze az ölében hevert. – Fogalmam sincs. – Pedig biztosan látott valamit. – Azt láttam, hogy teljesen belegabalyodtál a tüskebokorba. Kétségbeesett hangon folytattam. – Valami volt ott. – Vigyél minket a házamba – szólt Tilly nyugodtan. – Csupa vér vagy. – Az nem érdekel. – Majd fog, ha elfertőződnek a sebeid. – Tilly… – A házamhoz, lányom. Ha elláttam a sérüléseidet, elmondom, amit tudok.

• Az út hátralévő részében hallgatott, engem pedig olyan erős fájdalom gyötört, hogy nem volt kedvem társalogni. Legszívesebben bemásztam volna egy jéghideg vízzel teli kádba, hogy enyhítsek lángoló bőrömön. – Feküdj le ide – mondta, miután bevezetett a hálószobába, és én kinyújtóztam a hűs lepedőn. – Hol van Angus? – Kiengedtem. – Lehet, hogy elfut. Nem szeretem, ha bemegy az erdőbe. – Nem megy be az erdőbe – mondta, majd lenyomott a párnára, és 209

én lehunytam a szemem. Tilly néhány percre elhagyta a szobát, majd friss gyógynövényekkel tért vissza. Egy nedves, hűvös ruhát tett az arcomra, majd óvatosan felhajtotta a pólómat, bekente a nyakamon és a karomon lévő karcolásokat. – Mi az, amit rám ken? – Ez egy régi gyógyszer, amit még az anyámtól tanultam. Most pedig pihenj, lányom. Hagyd hatni az alkörmöst. – De… – Sss. Pihenj, majd utána beszélünk. Becsuktam a szemem. Olyan hűvös és csendes volt az a kis hálószoba! Hallottam, hogy Tilly tesz-vesz a házban, míg a madarak vígan csiripeltek az ablak előtt. Micsoda kellemes hangok. Milyen megnyugtatóak. A karcolások elviselhetetlen égése kezdett csillapodni, és szép lassan ellazultam. Teljes biztonságban éreztem magam. Valamikor elaludhattam. Amikor felébredtem, a déli nap betűzött az ablakon, és én csak feküdtem, kissé álmosan lebegve a köztes térben. Aztán eszembe jutott, hol vagyok, és gyorsan felültem az ágyban. A ruha, amit Tilly az arcomra terített, időközben megszáradt, ezért levettem. A bőröm továbbra is érzékeny volt, de sokkal kevésbé tüzelt. Freya anyjának a gyógyszere tudta, mi a dolga. Begomboltam az ingemet és körbenéztem. Kedves kis szoba volt, kék fűzfa tányérok díszítették a csupasz falakat, és fényes színű madárházak csüngtek a plafonról. Az ágy végén egy összehajtott patchwork takaró hevert, a fapadlót házilag varrt díszpárnák melegítették. A szoba kellemes, de nagyon személytelen volt. Az éjjeliszekrényen nem sorakoztak fényképek, ahogy az öltözködőasztalon sem rúzsok, sem parfümök nem okoztak zűrzavart. Valahonnan mégis rögtön tudtam, hogy ez a szoba Freyáé volt. De hol vannak a cuccai? És a kamaszkorral járó emléktárgyak? Ekkor jutott eszembe, hogy már több mint huszonöt éve halott. A szellemvilágban örökké tizenhét marad, de itt sokkal gyorsabban múlt az idő. Tilly 210

már bizonyára régen elpakolta a dolgait. A fenyőből készült ágytámla fölötti polcon egy kis porcelánveréb ücsörgött magányosan. Az egyik szárnya letört, nem igazán értettem, Tilly miért őrizgeti. Talán a sérült madarakkal való munkáját szimbolizálta. Vagy inkább Freyától kapta ajándékba, és ezért őrizgette a lánya üres ágya felett. Vajon tudott Freya meggyilkolásáról? Mégis, hogyan hallgathattam volna el előle? És egyáltalán, milyen előnye származna az igazságból? Hatalmas dilemma volt ez, és eszeveszett gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a madarat bámultam. Egyes kultúrákban úgy vélték, hogy a verebekben lakozik a halál lelke, de abban a pillanatban nem akartam a halálra gondolni, főleg nem a gyilkosságra, ezért inkább odamentem az ablakhoz és kinéztem. Az erdő kellős közepén voltunk. Az üvegen keresztül is jól éreztem az örökzöldek és a Tilly gyógyszeréből áradó fűszer illatát. Az ablaktól elfordulva elhagytam a kis kék menedéket, és a házigazda keresésére indultam. Éppen a hátsó udvaron ápolt egy sebzett vadgalambot. Bekukucskáltam a ketrecbe. – Mi történt vele? – Eltört a szárnya – válaszolta, amiről eszembe jutott a kis kék hálószobában lévő barna veréb. – Meggyógyul? – Ha Isten is úgy akarja. Tilly gézzel hozzáerősítette a sérült szárnyat a madár oldalához, de az egészséges szárny azonnal csapkodni kezdett, amint az apró fekete szemek megláttak. Nem mentem közelebb, nehogy elijesszem. – Sokkal jobban nézel ki – mondta Tilly, és feltöltötte a ketrecben lévő kis eledeles tálat. – Jobban is vagyok. Köszönöm. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem siet a segítségemre. Mindig pont időben érkezik. Tilly erre nem mondott semmit, és a kínos csend elkerülése 211

érdekében körbenéztem a lakályos tornácon. Még több kalitkát láttam a végében, illetve egy régimódi hintaágyat és egy kényelmes hintaszéket a késői virrasztásokhoz. Odakint több tucat oszlopokra szerelt madárház díszelgett, a fák csúcsai pedig tele voltak boldogan csicsergő és repkedő állatokkal. Odasétáltam a szúnyoghálóhoz, hogy kinézzek. Angus hirtelen meglátott, és nyüszítve kérte, hogy engedjem be. – Tilly, mit kerestek a madarak a temetőben? – Üljünk le, lányom – mondta a tornác másik végébe igyekezve. Ő a hintaszékre, én a hintaágyra ültem. – Mintha mindig tudná, mikor vagyok bajban – mondtam. – Hogyhogy ma reggel is a temetőben járt? – Munkát kerestem. Hallottam, hogy segítségre van szükséged. – Ezt kitől hallotta? – Most kell a segítség vagy sem? – kérdezte határozottan. – Mindig elkél egy pár segítő kéz, de attól tartok, nem tudok sokat fizetni. – Én kevéssel is beérem. Végignéztem az otthonos verandán és a buja hátsó udvaron. A krizantémok virágoztak, és rozmaring illata terjengett a levegőben. – Igazán békés ez a hely – mondtam. – Igazi otthon. Hátradőltem. – Nem beszélhetnénk arról, ami a temetőben történt? – kérdeztem. – Valami volt ott. Tudom. A nő a hintaszéknek támasztotta a fejét és felsóhajtott. – Nem tudom minden kérdésedre a választ, lányom. Csak annyit tudok róla, hogy öreg. Még a hegyeknél is öregebb. Talán az idők kezdete óta ott van, és várta a megfelelő pillanatot. – Egy szellem? – Nem szellem, habár már járt a másik oldalon. Egyesek démonnak nevezik. Mások bestiának. Én csak gonosznak hívom. 212

A hintaágy láncát markolászva kifehéredtek az ujjaim. Tekintetünk összetalálkozott; elszántságot láttam fakó szemében. Kissé őrültnek tűnt. – Odaát uralkodik, de itt át kell rágnia magát az emberi gyengeségen, táplálnia kell a félelmüket, az utálatukat és a kapzsiságukat. – Ezért mondta, hogy inkább attól féljek, ami bennem van – mondtam bizonytalanul. Tilly bólogatott. – Honnan tud ennyi mindent? – Érzem a dolgokat – felelte. – Már egészen kislány korom óta érzem, ha valami rossz fog történni. Anyám is képes volt rá. Az emberek ezért is féltek tőlünk. – Akkor ezért jött az erdőbe a minap, tegnap pedig a temetőbe. Nem is munkát keresett. Érezte, hogy veszélyben vagyok. – Már akkor tudtam, hogy veszélyben vagy, amikor betetted a lábad Asher Fallsba. Minden megváltozott az érkezéseddel. – Hogy? – kérdeztem félve. Tilly végignézett az udvaron. – Régóta itt lakom. Sok mindent láttam és hallottam már, amit nem lehet megmagyarázni. Legalábbis természetes módon. – Tilly arca elkomorodott és ismét megjelent rajta az őrület, noha ugyanazokat a dolgokat látta és hallotta, mint én. – Mindig is tudtam, hogy ez a hely romlott – folytatta. – Már akkor éreztem a szélben, amikor először idejöttem. Sötétben nem is mertem kimenni, és hazafelé sem erre mentem. Tudtam, hogy valami van odakint… ami néz és vár… – Tilly elhallgatott, és vett egy mély levegőt. – Amikor a víz elárasztotta a temetőt, még rosszabb lett a helyzet. Az állatok megzavarodtak. Idegenek jöttek a városba, és éjszaka mászkáltak az utcákon. Az emberek egymásnak estek, és voltak, akik elhagyták a várost. Akik maradtak, megtanulták megvédeni magukat. És voltak olyanok, akik közel engedték magukhoz a gonoszt. – Hogyan? 213

Tilly a szívére tette kesztyűs kezét. – Beengedték, mert a gonosz megengedte, hogy rossz dolgokat tegyenek. Mint a gyilkosság? töprengtem. – Mi változott, amióta idejöttem? – Miután nem válaszolt, kétségbeesettebben próbálkoztam. – Kérem, mondja el,Tilly! Miért vagyok itt? Mit akar tőlem? – Téged akar, lányom. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon, éreztem, hogy a félelemtől hatalmasra nyílt a szemem, a szívem pedig vadul kalapált. – Miért ? – Azért, mert különleges vagy, és még te sem tudsz róla. A tér mindkét oldalán létezhetsz, és ez veszélyessé tesz. Fél tőled, ezért irányítani akar. – Hogyan? – Úgy, hogy beléd költözik. És rossz dolgokra vesz rá. Az arcát látva elállt a lélegzetem. – És ha ellenállok? – A körülötted lévő embereket fogja arra használni, hogy legyengítsen. – Tilly közelebb hajolt, a szeme úgy ragyogott, akár egy öreg prédikátoré. – Maradj távol Thane Ashertől, lányom! Hallod? – Miért? Mi köze van neki ehhez az egészhez? – Asherék a szövetségesei. Már generációk óta. – A szeme őrülten villogott. – Szerinted honnan van annyi pénzük és akkora hatalmuk? – De Thane nem született Asher. – Az nem számít, lányom. Arra vágyik, amit soha nem kaphat meg. Ettől olyan vonzó a gonosz számára. És ettől olyan veszélyes rád nézve. Megpróbáltam leplezni rémületemet. – Ezt nem hiszem el. – Pedig jobban tennéd, ha megfogadnád, amit mondtam, és 214

messziről elkerülnéd. Thane Asher nem hozzád való. – Miért nem hagyod, hogy ő döntse el? Nem is hallottam Thane-t közeledni, és amikor megjelent a szúnyogháló mögött, ijedten ugrottam fel. A férfi kinyitotta az ajtót és fellépett a tornácra. Mindkét kezében egy-egy nagy papírzacskót szorongatott, amiket szó nélkül bevitt a házba. Amikor visszajött, mindkettőnkön végignézett. – Letettem az ennivalót az asztalra – mondta Tillynek. – Én a szokásos helyre tettem a befőttjeidet – közölte a nő. – Összeszedem őket, mielőtt elmegyek. Az volt az érzésem, hogy gyakran csinálnak ilyen csereüzletet. Thane odajött hozzánk. – Kiskorom óta ismersz, Tilly. – Látszott, hogy ideges, de a hangja nyugodt maradt. – Hosszú éveken át barátok voltunk. Tudod, hogy sosem bántanám Ameliát. Tilly felnézett rá. – Én mindig is hittem benned, és ez most sincs másképp. De a nagyapáddal kapcsolatban nem változott a véleményem. Ahogy a nagybátyáddal kapcsolatban sem. És a piócákkal kapcsolatban sem, akik mind ott csüngnek rajta. Ez bizony rossz hír mindannyiuknak. Thane szeme felcsillant. – És nekik mi közük hozzám? – Akár tetszik, akár nem, a család részese vagy. – És ez elég ahhoz, hogy elítélj? Tilly szája makacsul elvékonyodott. – Elmondtam a véleményemet. – Ennyi? – Thane arca elkomorodott, amikor rám nézett. – Beszélhetnék veled? – Megbocsátanál, Tilly? Ügy tűnt, mondani akar még valamit, de végül felállt és bement a házba. 215

Thane kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és kiment az udvarra. – Te jó ég – mondta, amikor meglátott a napfényben. – Mi történt az arcoddal? Még mindig reszkettem attól, amit Tilly mondott. Különleges vagy, de még te sem tudsz róla. Kénytelen voltam elhessegetni a gondolataimat. – Belegabalyodtam egy vadrózsába. – Már megint? Jól vagy? – Tilly ellátott. Már alig fáj. – Óvatosabbnak kell lenned. – Thane leszakított egy rozmaringot a tornác melletti bokorból, és a hajamba tűzte. – A boszorkányok távoltartására – mondta mosolyogva. Kirázott a hideg az érintésétől. – Köszönöm – mondtam, majd visszanéztem a házra. – Tilly elég erős érzéseket táplál a nagyapád iránt. Thane megvonta a vállát. – Sok ember táplál erős érzéseket nagyapa iránt. Tillynek biztos megvan rá az oka. – De nem kellene rád vetítenie az egészet. – Eddig nem is tette. Biztos különleges vagy. – Ezt hogy érted? – vágtam rá. – Tilly mindig is magának való volt, de téged láthatóan a szárnyai alá vett, és elszántan védelmez. Talán Freyára emlékezteted. – Talán – feleltem. – Szerinted Tilly tudott a babáról? Thane addig a fákat fürkészte, de a kérdésemet hallva felém kapta a fejét. – Milyen babáról? Késő. Ezt elszúrtam. Tudtam Freya meg nem született gyermekéről, ahogy a gyilkosáról is, azt azonban nem tudtam, hogy más is tudott-e a terhességéről. Bizonyára titokban tartotta, amíg csak lehetett. – A rejtett síron lévő jelre gondoltam – magyaráztam. – A rózsa és 216

a bimbó az anya és a gyermeke temetését szimbolizálja. – Freya Thorngate-ben van eltemetve, már mondtam. Nem, nem ott van eltemetve. – Egyelőre nem találtam meg a sírját. Az egész temetőt átnéztem, szóval, ha nem a vadrózsa közepén van, akkor sehol. – Pedig ott van – makacskodott a férfi. – Láttam, ahogy Tilly hetente egyszer virágot vitt a sírjához. – Ilyen sokat voltál a Thorngate-ben? – Gyerekkoromban imádtam. Az Asher-házban elég unalmas volt, ezért bejártam az egész vidéket. Így ismertem meg Tillyt is. Egyik nap elkísértem az otthonába, és azóta is segítek neki a madarakkal. Egy ideig hallgattam. Thane csodálkozva fürkészett. – Miért nézel így? – Csak… nem is olyan vagy, amilyennek első nap a kompon leírtad magad. – Miért, milyennek írtam le magam? – Pontosan tudod, milyen benyomást tettél. Szándékosan úgy állítottad be magad, mintha egy sekélyes és céltalan ember lennél, akinek nincs jobb dolga annál, mint várni a nagyapja halálát. Zöld szeme csillogott a napfényben. – Honnan tudod, hogy nem ilyen vagyok? – Azért, mert láttalak Angusszal. És most Tillyvel. Akár bevallod, akár nem, hatalmas szíved van. – Egyes emberek számára. – Thane az arcomra tette a kezét, a hüvelykujjával végigsimította az államat, és Tilly figyelmeztetése ellenére úgy éreztem, hogy ez akár fordulópont is lehet. Két dolgot tehettem: vagy nem csinálok semmit, és csak hagyom elillanni a pillanatot, vagy teszek egy apró lépést, kilépve a múltból, belépve a jelenbe. Thane két kezébe fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. Kezéből rozmaringillat áradt, amit én becsukott szemmel szívtam 217

magamba. A férfi óvatosan elfordította a fejem, hogy közelebbről is megvizsgálja az arcomon lévő vágásokat. – Tényleg óvatosabbnak kell lenned – suttogta. – Majd megpróbálom. – Lehet, hogy legközelebb Tilly nem lesz ott. – Most is itt van. – Ez zavar téged? Végignéztem a tornácon. – Nem szeretném felizgatni. – Én sem szeretném felizgatni. Mindketten tudtuk, hogy akkor is meg fog csókolni, ha Tilly nem nézi jó szemmel. Akár veszélyes volt rám nézve, akár nem. Thane beletúrt a hajamba, miközben én lassan kifújva a levegőt igyekeztem csillapítani a pulzusomat. A kezem a mellkasára tettem, amint az ajkamra tapasztotta az ajkát. A tenyeremben éreztem a szívverését. A vibrálás elindított bennem valamit, ezért gyorsan eltoltam magamtól, amíg lehetett. – Ne itt. – Hol? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Folyamatosan Tilly figyelmeztetése kavargott a fejemben. Arra vágyik, amit soha nem kaphat meg. Ettől olyan vonzó a gonosz számára. És ettől olyan veszélyes rád nézve. Egyik kezemet a halántékomra tettem, hogy visszaszorítsam a hangját. – Nem tudom. Nem hiszem… – Ma éjjel – vágta rá sietve. – Nem lehet. Sidrával találkozom a könyvtárban. – Utána. – Pakolnom kell. A hétvégén hazamegyek Charlestonba. – Benézek hozzád – mondta Thane. – Elküldhetsz, ha tényleg azt 218

akarod. – Thane… – Csak látni akarlak, mielőtt elmész – mondta. – Biztos akarok lenni abban, hogy visszajössz. – Alig kezdtem el a restaurálást. Persze, hogy visszajövök. Thane arca elkomorodott. – Találkozol vele addig, amíg ott leszel? Devlin. Vettem egy nagy levegőt. – Nem. Annak vége. Angus a lábamhoz dörgölőzött, én pedig, örülve a közeledésének, lehajoltam és megsimogattam. Thane csendben nézett minket. – Mi lesz Angusszal, amíg nem vagy itt? – Öt is viszem magammal. Miért? Thane visszahúzott a karjába, és én nem ellenkeztem. – Gondoltam, rábeszéllek, hogy hagyd itt, akkor biztosan visszajössz hozzám – mondta, majd megcsókolt.

219

29 Aznap késő délután bementem Asher Fallsba, hogy találkozzam Sidrával a könyvtárban. A lány a pult mögött állt, amikor beléptem az épületbe. Gyorsan a szájához emelte a mutatóujját, majd az iroda ajtajára mutatott, hogy jelezze, Luna még mindig a könyvtárban tartózkodik. Bólintottam és visszamentem a néhány nappal korábban szortírozott jegyzetekhez. Éppen az egyik könyvet lapozgattam, amikor Sidra odajött hozzám. – Luna épp most ment el – suttogta. – És most? – Erre, de ne menjen közel az ablakokhoz, oké? A könyvtár elvileg zárva van. Lehet, hogy valaki kíváncsiskodik, és nem szeretném, ha meglátná. – Nem hiszik majd azt, hogy egyszerűen még nem végeztél? – Talán, de akkor sem akarom, hogy meglássák. Luna nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy még órákkal később is itt volt. – Akkor talán nem kellene ezt tennünk. – Nem, semmi baj. Csak maradjon mögöttem, rendben? A titkos kis találkánk egyszerre aggasztott és izgalommal töltött el. Mire ez a titkolózás? Nem értettem. Luna szürke macskája az íróasztalon nyújtózkodva figyelte, ahogy besétáltunk az ajtón. – Hogy hívják a macskát? – Suttogó. Ne kezdjen ki vele – figyelmeztetett Sidra. – Elég harapós. Fenyegető tekintete végig követett, ahogy átsétáltam a szobán a fényképekkel teli falhoz. Freya szelleméhez. Most már tudtam, miért nézett olyan mérgesen. Éreztem Sidra tekintetét magamon, ezért hátrafordultam. – Erre. – A keskeny, boltíves ajtóra mutatott. Az egyik polcon lévő elefántcsontszínű dobozból előhúzott egy tolvajkulcsot, behelyezte 220

egy barokkos kulcslyukba, és kinyitotta az ajtót. A szobában sétálgatva ránéztem az üvegszekrényre, amelyben Luna különböző tárgyakat őrzött. Az üvegfigurákat, az antik zsebórákat és a különös formájú késeket… – Valami baj van? – kérdezte Sidra. Hirtelen a lány felé kaptam a fejem. – Nem, minden rendben van – feleltem, majd követtem a homályos kis szobába, ahová csupán egy a plafonhoz közeli nyolcszögű ablakon keresztül szűrődött be némi fény. Sidra felkapcsolta a villanyt, én pedig kíváncsian végignéztem a tömött könyvespolcokat, majd közelebbről is megvizsgáltam a címeket: Animatizmus Polinéziában. Hit és gyakorlat. Varázslat és vallás. Az alvó óriás. – Miért vannak ezek a könyvek itt, és nem kint? – kérdeztem. – Fogalmam sincs. Anyának is van pár hasonló könyve a Pathwayen. – És elzárva tartja őket? Sidra hallgatott egy ideig. – Nem. De ő más dolgokat tart zár alatt. – Például? – Nem tudom, sosem találtam meg a kulcsot. Eszembe jutott a Catrice stúdiójában lévő titkos ajtó, és beleborzongtam. – Szóval, mit akartál mutatni? – Kérdezett a vízesésnél sziklába vésett jelekről. – Igen. Azt mondtad, nem találok róluk semmit a könyvtárban. – Ez nem teljesen igaz – mondta, majd felnézett. Követtem a tekintetét, és tátva maradt a szám. Luna titkos szobájának plafonján a Drudenfluss tökéletes mása volt látható. – Ez olyan, mint a Faustban lévő pentagram – mondta Sidra. – Mefisztofelész azért jutott be a dolgozószobába, mert egy ponton nyitva maradt. 221

– És csak akkor távozott, amikor tönkretették a pentragramot. – Jól emlékeztem arra, amit Thane mondott a Bátor Hőseink Lányairól, és a régi legendáról, miszerint az egész a skót boszorkányok gyülekezete. – Maga szerint ez mit jelent? – kérdezte Sidra. – Talán semmit sem jelent. Az egész csak egy mese – mondtam, de gondolataim a Luna irodájában sorakozó kések körül forogtak, és a szívem vadul kalapálni kezdett. – És mi van, ha nem az? Úgy értem, ha nem csak mese? Nem kellene elpusztítanunk? – kérdezte gyanakvóan. Csodálkozva néztem a lányt. – Tönkretennél egy köztulajdont? Ezért komoly bajba kerülhetünk. Arról nem beszélve, hogy nem is kellene itt lennünk. – Tudom, de… – De mi, Sidra? – Semmi. A lány rettentően kicsinek és rémültnek tűnt ebben a szobában. – Szeretnél valami mást is mutatni? – kérdeztem óvatosan. – Vagy elmondani? Sidra szeme elkerekedett. – Valaki jön. – Biztos vagy benne? Én nem hallottam semmit. – Sss. – Halkan becsukta az ajtót és lekapcsolta a villanyt. Egy pillanattal később Luna tompa hangját hallottam a falon keresztül. Valaki volt vele, a bizalmas nevetgélésből arra következtettem, hogy Hugh az. A sötét szobában Sidra a szájához emelte az ujját. Bólintottam. Semmit sem tehettünk, várnunk kellett. A könyvtárral ellentétben a kis szobának nem volt szellőzője, ami felerősítette volna a hangokat, de anélkül is sejtettem, mire készülnek. Biztos voltam benne, hogy Sidra is tudja. Valami a magasba vonzotta a tekintetemet. Talán egy ösztön vagy 222

egy alig hallható hang. A szürke macska az egyik könyvespolc tetejéről bámult le ránk. Biztos akkor osont be a szobába, amikor kinyitottuk az ajtót. Lassan pislogva felállt és nyújtózott egyet, majd nyávogni kezdett. Sidra a hang felé igyekezett, majd egyszer csak visszanézett rám. Egy pillanatig mindketten feszülten bámultuk egymást, miközben én az ajtóra tapasztottam a fülem. – Sss – hallottam Luna hangját. – Mi van? – kérdezte Hugh. – Hallottam valamit. – Rajtunk kívül nincs itt senki. – Nem, nyávogást hallottam. Suttogó volt az. Visszafojtottam a lélegzetemet. – Biztos az alagsorban kergeti az egereket. Megnézzem? – Ez igazán kedves tőled, de ne. Maradj itt velem. Nincs sok időnk. – Hogy érted, hogy nincs sok időnk? Maris napokig nem jön haza. – Nem miatta aggódom. A férfi halkan felnevetett. – A másik miatt sem kell aggódnod. – Bolond vagy, ha nem aggódsz – mondta Luna. – Tudod jól, miért hozták ide a nőt. – Sosem fog megtörténni. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Láttam őket együtt. – Szóval utánuk is kémkedtél? – kérdezte a férfi kuncogva. – Mindig is szerettél leselkedni. Hívjuk át Brynt és Catrice-t? Rendezhetnénk egy partit, mint fiatalkorunkban. Ránéztem Sidrára, de ő még mindig a macskát kémlelte. – Mi a baj? – kérdezte Hugh. – Régen nem zavart a versengés. Értem már, kezdesz öregedni. Ó, csak nem egy ősz hajszálat látok ott? Egy pofonhoz hasonló hangot hallottam. A férfi dühösen így szólt: 223

– Te aljas kis boszorkány! Ezúttal Luna nevetése hallatszott. – Igen – helyeselt. – Az vagyok, nem igaz? A párbeszédük alatt végig a macskát figyeltem. Őszintén megkönnyebbültem, amikor nyújtózott még egyet és hátrament aludni. Távolabb léptem az ajtótól, hogy ne halljam, ami következik. De a randevú váratlanul véget ért. Az iroda ajtaja becsapódott, majd egy pillanat múlva így szóltam: – Ez közel volt. – Túl közel – szólt Sidra. – Jobb lesz, ha eltűnünk innen. Nemsokára besötétedik. Besötétedik. A fejem máris bizsergett, ahogy követtem Luna irodájába. Sidra bezárta az ajtót, visszatette a kulcsot az elefántcsontszínű dobozba, és megragadta a karomat. – Futás! Túl késő volt. Ahogy Luna irodájából átmentünk a könyvtárba, megcsapott a kísértetek jelenlétével járó jéghideg fuvallat.

224

30 Sidra egyre erősebben szorította a karomat, ahogy átvonszolt a könyvtáron, melynek fapadlója csak úgy nyöszörgött a lábunk alatt. Jéghideg leheletet éreztem a tarkómon, és mintha valami hűvös ért volna a karomhoz; igyekeztem nem reszketni. Kiléptünk a bejárati ajtón; Sidra becsukta magunk után, és az utca felé fordult. Olyan halkan követtem, hogy még a zihálását is jól hallottam. Beköszöntött az alkonyat. – Jönnek – suttogta. Értettem, miért siet annyira, ahogy kristálytiszta szemét és a szája sarkát beárnyékoló félelmet is. Körmei belemélyedtek a karomba, ahogy fel-le néztem az utcán. Az ablakokban sápadt arcok jelentek meg. Áttetsző alakok bújtak elő a kapualjakból. Bárhová néztem, mindenütt kísértetek voltak. Velük együtt jött a köd is, egyenesen a Harang-tó sötét mélyéből. – Ne nézzen rájuk! – figyelmeztetett Sidra. Lebénultam. Csak álltam ott a jéghideg halál közepén, miközben a szellemek ide-oda lebegtek körülöttünk. Fagyos kéz túrt a hajamba, egy másik pedig a gerincemen kúszott végig. A szemem sarkából láttam, amint egy gyerek szelleme megragadja Sidra kezét, miközben egy másik mögé lebegett, egy harmadik pedig egy fa tetejéről bámult minket. A szegény kis Moultrie fiúk, akiket Tilly említett aznap a mólón. Megfogtam Sidra szabadon lévő kezét, és kihúztam magammal az utcára. – Érzi őket? – suttogta a lány. – Látja őket? – Igen. – Akkor nem csak én. – Nem csak te. Sidra reszkető hangon így szólt: 225

– Mennünk kellene! – Hová? – A toronyórához. Az megszentelt földön van. Átvágtunk a lebegő kísértetek és markolászó lelkek végtelen tömegén. Sidra megfogta a kezem, és én örültem a melegének és annak, hogy nem egyedül kell átélnem ezt az egészet. Asher Falls már nem az élők világához tartozott. Immár szellemváros volt, ahogy Sidra már az első napon megmondta Luna irodájában. A toronyórához érve a hideg lassan visszahúzódott. Kevés fény volt, de a vasrácsokat és a csempézett padlót jól láttam, amint felmentünk a csigalépcsőn. Minél feljebb értünk, annál szűkebb lett a hely, míg a legtetején hosszú, keskeny ablakok nyújtottak teljes rálátást a városra. Megálltam az egyik ilyen ablak előtt. Az utakat az utcai lámpák megvilágították; a köd belengte a várost. A tölgyfákon keresztül bekandikált a hold, ezüstbe öltöztetve az idős nők hajához hasonlóan lebegő spanyol mohát. A városban síri csend honolt, az utcák kihaltak voltak. – Hol van mindenki? – Sötétedés után senki sem merészkedik az utcákra. Döbbenten fordultam felé. – Miért? Ők nem látják a szellemeket, ugye? – Nem a szellemek miatt. Egymástól félnek. – Sidra háttal állt az egyik ablaknak, és a holdfény az arcát sápadttá, a szemét sötétté varázsolta. Földöntúlinak, túlviláginak tűnt. Már-már olyan volt, mint egy… szellem. Hirtelen megrémültem, amikor Tilly és az ő szavai végre elértek hozzám. Voltak, akik elhagyták a várost. Akik maradtak, megtanulták megvédeni magukat. Közelebb léptem Sidrához, miközben sápadt arcát vizsgálgattam. – Ugye, nem csak a hex jeleket akartad megmutatni? Azt akartad, hogy lássam a szellemeket. A lány megfordult. 226

– Tudni akartam, hogy látja-e őket – válaszolta kétségbeesetten. – Miért? – Mert még sosem találkoztam hozzám hasonlóval. – Még a lehunyt szeme is reszketett. – Fogalma sincs, milyen magányos voltam. Ó, dehogynem. – Mióta rendelkezel ezzel az… adottsággal? Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Ötéves korom óta. Legalábbis az a legkorábbi emlékem. Szívleállásom volt. Amikor visszahoztak, láttam egy szellemet a szobámban. Az ágyam mellett állva bámult rám. Gondolom, azt várta, hogy meghaljak, hogy visszavihessen. Tetőtől talpig libabőrös lettem. – Honnan tudtál rólam? – Ahonnan maga rólam – felelte Sidra. – Egészen másképpen néz és viselkedik. Mintha szüntelenül őrködne. Mert így is volt. – Miért tagadtad le, hogy látod Freya szellemét a fényképen? – Mert ezt tesszük mind a ketten, nem igaz? Még magunk előtt is tagadjuk. Odamentem mellé az ablakhoz, és csak néztem a sápadt és lebegő tömeget. – Mindig is itt voltak? – Nem. Ennyien nem. Szerintem néhányan a temető elárasztásakor jöttek ide. Talán akkor kinyílt egy kapu. Akárhányszor beteg lettem, egyre többen gyűltek az ágyam köré. De ennyien még soha nem voltak… – Sidra lenézett az utcára. – Néha beszélnek is hozzám, főleg a gyerekek. Azt hiszem, azt akarják mondani, hogy nemsokára lejár az időm. – Ne mondd ezt! – Már jártam a másik oldalon – mondta. – Szerintem magának is kell. – Nekem még sosem volt halálközeli élményem. 227

– Lehet, hogy volt, csak nem tud róla. Talán ugyanúgy tartozik a másik oldalra is, mint ide. Lehet, hogy maga is közvetítő, mint én – magyarázta Sidra. – Közvetítő? – Élő szellem. Megborzongtam. – Olyan nem létezik. – Bármennyire is tagadtam, Tilly szavai máris ott kavarogtak a fejemben. A tér mindkét oldalán létezhetsz, és ez veszélyessé tesz. – Maga szerint miért vannak most ennyien? – kérdezte Sidra. – Azt mondtad, kinyílt egy kapu a temető elárasztásakor. Sajnálat csillant meg a szemében. Apa arckifejezésére emlékeztetett, amikor először láttam meg az öregember szellemét a rosehilli temetőben. Hangja suttogásra váltott. – Maga miatt vannak itt, Amelia. Akkor érkeztek, amikor maga. Mélyen legbelül minden elcsendesedett bennem. Reszkető kézzel fogtam meg a nyakamban lógó követ. – Ugye, tudja, hogy igaz? – kérdezte. – Mindig is tudta. Közéjük tartozik.

228

31 Otthagytam Sidrát a toronyban és hazamentem Angushoz. Ki kellett mennie, én pedig vacogva álltam a lépcsőn, és próbáltam siettetni. Köd örvénylett a tó fölött, de a harangok hallgattak. Azon tűnődtem, hogy vajon mindegyik kísértet hazatért-e már a sírjába. Sötét gondolatok gyötörtek. Közéjük tartozol. Különleges vagy, de még te sem tudsz róla. Nem, nem, nem. Én ide tartozom. Életben voltam, nem voltam sem élő szellem, sem közvetítő, sem holmi nyughatatlan utálat, ami a tér mindkét oldalán sétálgathat. Fél tőled, ezért irányítani akar. Képtelen voltam tovább rágondolni, így végső elkeseredettségemben ismét Freyára irányítottam a gondolataimat. Talán olyasvalaki ölte meg, akit ők irányítottak? Valaki, akinek a deviáns öröme kegyetlenkedésbe hajszolta őket? Olyasvalaki, aki hex jelet rajzolt egy titkos szobába? Talán most is figyel a gyilkosa? Besiettem Angus után a házba, lezuhanyoztam, felvettem az egyetlen ruhámat, majd nyugtalanul járkálva vártam Thane-re. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejemben. Folyamatosan járkáltam és tagadtam, amikor egyszer csak megszólalt a csengő. Rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Megfogta a karom és szembe fordított magával. – Mi a baj? Aggódva néztem ki az ablakon. – Ez a hely. Megfulladok itt. – Úgy érted, ebben a házban? Bólintottam, pedig nem csak a házról volt szó. A tóról, az erdőről és a városról. Tilly figyelmeztetéséről, Sidra szörnyű állításáról, és a 229

születésemet övező sötét részletekről. Ezek mind úgy nehezedtek rám, mint a sírra felhalmozott kövek. Thane az arcomat kémlelte. – Menjünk innen. Talán autóznunk kellene egy kicsit. Újra vissza abba a sötétbe és ködbe? A szellemek közé? – Túl késő van… – Egyáltalán nincs késő – mondta Thane. – Nemrég kelt fel a hold. – Tudom, hogy jót akarsz, Thane, de nem vagyok túl jó társaság ma. – Pedig csinosan felöltöztél. – A tekintetétől kirázott a hideg. Farmernadrágban és bőrkabátban volt, csinos volt és titokzatos. A hezitálásomat hallva meggyőzőbben folytatta: – Gyere már! Jót tesz majd a kimozdulás. Zöld szemét fürkészve rájöttem, milyen nagyon szeretnék vele tartani. Mindennél jobban akartam, hiszen belefáradtam a magányba. Belefáradtam a folytonos éberségbe. Abban a pillanatban csak egy normális huszonhét éves nőnek akartam érezni magam, aki szeret és hagyja, hogy szeressék. Nem egy olyan nőnek, aki látja a szellemeket. Nem egy olyannak, akit üldöz a gonosz. – Nem kell pontos cél – mondta Thane. – Csak úgy autózgatunk. Egyébként is szeretnék neked mutatni valamit. Abban a pillanatban megszólalt a fejemben egy vészcsengő. Tilly figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőle, de ha elhittem, hogy Thane veszélyes, akkor a többit is el kellett hinnem – a gonosz azért választott engem és csakis engem, mert én a tér mindkét oldalán tartózkodhatok. Félt tőlem, ezért irányítani akart. Ha ezekből bármit megemlítettem volna Thane-nek, biztosan őrültnek nézett volna. Azon tűnődtem, vajon igaza lett volna-e. – Mit szeretnél megmutatni? – kérdeztem. Thane kedvesen mosolygott. – Csak bízz bennem. Továbbra is haboztam. Nem kellett volna elmennem. Tudtam jól. Itt volt a helyem, a megszentelt földön, apám szabályainak tudatában. 230

– Gyere már! – sürgetett Thane kedvesen. Volt idő, amikor tovább ellenkeztem volna, de most tisztában voltam a következő évek sivárságával és magányával. – De nem maradhatok sokáig – mondtam. Thane szorosan átölelt. – Visszahozlak, amikor csak akarod. Annak ellenére, hogy a józan eszem teljesen mást súgott, elindultunk az éjszakába, de a biztonság kedvéért igyekeztem szemmel tartani a szellemeket és Thane-t is. A hold a fák csúcsai fölött ragyogott, az erdőben egy bagoly huhogott. Az éjszaka szokatlanul sötét volt. Tele veszélyekkel és ígéretekkel, melyek gondolatától majd’ kiugrott a szívem a helyéről. Thane átkarolt, miközben az autóhoz igyekeztünk, és én örömmel hozzábújtam. Eleven és életerős volt, semmi kísérteties nem lakozott benne. A nagy csendben szinte a szívverését és az ereiben lüktető vért is hallottam. Beültünk az autóba, és Thane mosolyogva beindította a motort. Hátradöntött fejjel csodáltam a szélvédő mögött tornyosuló örökzöldeket és a mindenhová kinyúló árnyakat, amelyek fényszóró nagyságúra zsugorították össze a világot. Az országúira érve Thane balra fordult, amiből arra következtettem, hogy a szikla tetejére épült udvarház felé igyekszünk. Nem sok kedvem volt Pell Asherrel találkozni, ráadásul Tilly figyelmeztetése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Thane-hez fordultam. Gyorsan vezetett, és olyan vakmerően vette a kanyarokat, hogy egyszerre megrémisztett és lenyűgözött. A hirtelen adrenalinlöket mindenesetre kellemes volt. Sokkal elevenebbnek éreztem magam tőle. – Hová megyünk? – Majd meglátod – szólt a komoly válasz. Tovább száguldottunk, és az árnyékos vidék álomként szárnyalt az ablakom mellett. Thane egyszer csak lelassított és a temető felé vezető dombra irányította az autót. Áthajtottunk a cédrusokon, majd a 231

bejáratnál leparkoltunk. Odafent nyoma sem volt a ködnek, sőt, semmiféle karcsú formák nem lebegtek a sírkövek között. A sírkert már-már bizarrul festett a nagy csend közepette, akárcsak egy álombéli táj a holdfényben. Valami lesben állt. A távolban magasló hegyek sötéten lebegtek. – Miért hoztál ide? – kérdeztem. Thane szótlanul bámult kifelé az ablakon, majd felém fordult. Meglehetősen közel ültünk egymáshoz a sportautójában. A hegyek és a hegyekből leszálló gonosz vett minket körül. Legalábbis… én így éreztem. – Egyszer már mondtam, hogy a temetőt igazából holdfényben érdemes megnézni, emlékszel? – Igen. – Szeretnéd látni? Lesz hozzá elég bátorságom? Nem mintha éjszaka még nem jártam volna temetőben. Gyerekkoromban gyakran holdfényben játszottam a sírkert-birodalmamban. Csakhogy Thorngate nem ugyanaz volt, mint Rosehill. Nem számított menedéknek. Valami a fülembe súgott valamit a mauzóleumban, és valami megtámadott a rózsabokorban. Ugyanaz a valami követett a rejtett sírhoz, majd az erdőben is. Tillynek igaza volt. Nem a temető volt szomorú, hanem én. Thane kedvesen simogatta a vállamat, amitől megborzongtam. – Nos? Bólintottam, és kiszálltunk az autóból. A sírok között szlalomozva Thane megfogta a kezem, és egymás mellett átsétáltunk a fedett kapubejáraton. Visszafojtott lélegzettel mustráltam az angyalok fehéren izzó, kísérteties arcát. Ezúttal nem a napfelkeltét vagy a hegyeket bámulták, hanem a fák fölött ragyogó holdat. Kígyógyökér és cickafark meredezett az aljnövényzetből és harmatcseppek csillogtak a leveleken. Valami volt a levegőben és bennem, ezért beléptem az angyalok által alkotott körbe, felnéztem az égre, és forogtam, forogtam lehunyt szemmel és kitárt karokkal, ahogy akkoriban, gyerekkoromban, 232

Rosehillben. Átöleltem az éjszakát. Átöleltem a bennem lévő másságot. Ledobtam magamról apám megmaradt szabályait, a magány elhalványult, a félelmem elillant, és hagytam, hadd repüljek. Halk dúdolással kezdődött. Először észre sem vettem. Csak később jöttem rá, hogy a felszabadulás röpke pillanata hívhatta meg a fehér kert romjai és a hervadó holdfény közé. Vagy mindig is ott volt? A dúdolás egyre hangosabb és hangosabb lett, míg valami mélyen bennem el nem kezdett válaszolni, és ismét éreztem a hegyekről ledübörgő és a földön végigvágtató furcsa pulzálást és ősi szívverést. Thane megfogta a karom, és az egész testem úgy reszketett, mint egy túlságosan megfeszített drót. Még sosem voltam ennyire összhangban az éjszakával. Még sosem éreztem magam ennyire elevennek. A hátam mögött bámult le rám, egy hipnotizált alak, amely megtestesítette a titkos vágyaimat és a sötét álmaimat. Ismét láttam magam előtt a vízesésnél megfeszülő és ziháló egybefonódott párt, ahogy a nő hátrahajtott fejjel és fékezhetetlenül lovagolt a férfi ölén. Az arcukat nem láttam, akkor sem, amikor megfordultak és a férfi felegyenesedett a nő mögött, és az éjszakai lények hangos üvöltésbe kezdtek. Valamiért úgy éreztem, hogy Devlint és a halott feleségét látom, miközben azon töprengtem, vajon Mariama itt a hegyekben is képes volt-e betörni a gondolataim közé, úgy, hogy Thane is ott volt, vagy hogy a Tilly által említett alattomos gonosz rátalált-e a gyengeségemre. Ez csupán múló aggodalom volt, hiszen közben már át is karoltam Thane nyakát, ahogy egészen közel húzott magához. Megcsókolt, újra és újra, nyelve úgy kígyózott, mint a fekete mágia, csábított, lebilincselt és elvarázsolt. Letérdeltünk az Asher-angyalok által alkotott kör közepén, a romantikus fehér kert maradványai között, leeresztettem a kezem és felhúztam a ruhámat, miközben lassan hátradőltem és felnéztem a csillagos égre. Attól a perctől kezdve már nem töprengtem és nem foglalkoztam a tetteim következményeivel, vagy azzal, hogy egy addig mélyen tisztelt helyet szentségtelenítek meg épp. Nem volt bennem más, csak a vágy, 233

a mohó és kapzsi szenvedély. Thane keze mindenütt ott volt, cirógatott és simogatott, száját az enyémre tapasztotta. Beletúrtam a hajába, és toltam, toltam, toltam lefelé, míg a combomhoz érő ajka borzongást nem váltott ki, gyorsan mozgó nyelve pedig kéjes nyögéseket nem csalt elő belőlem. Kiáltásaim összekeveredtek az emlékeimben lakozó primitív hangokkal, amelyek előhívták a lényeket és a szörnyű rémeket, amelyek azért törtek elő az alvilágból, hogy átosonjanak azon az ajtón, amit sosem lehet már bezárni. Hirtelen életre kelt az éjszaka, telis-tele különböző hangokkal és mozgásokkal. Az erdőből sóhajok, suttogások és árnyak törtek elő, majd tűntek el a fák csúcsai között. A holdfény életet lehelt a szobrokba, és éreztem magamon a világtalan szemeket, ahogy a kőajkak újra és újra a nevemet suttogták. Thane levette az ingét és fölém hajolt. Egyetlen pillanat erejéig mintha nem önmaga, hanem valami sötét, gyönyörű és túlvilági lény lett volna. Ismerős medál himbálózott a nyakában – egy fájdalmas emlék a Devlinnel való korszakomból. Hirtelen mozdulattal löktem el magamtól, és közben hallottam hangos levegővételét, mintha kitéptem volna valamit a lelkéből. Habozva elhúzódott, de én erőszakosan visszarántottam, kezemet az arcára fontam és bele-mélyesztettem a körmömet a húsába. Thane hangosan szitkozódva húzódott el tőlem. Felsértettem a bőrét. A sebből szivárgó vér egyszerre rémisztett meg és villanyozott fel. Felemeltem a kezem és az ujjhegyemmel megérintettem a vérét. Thane megborzongott. Szellő suhant át a fák között, a távolban üvöltés hallatszott. – Ez mi volt? – Jön – suttogtam. Thane felpattant és feszülten fürkészte a sötétet, miközben én jóval lassabban, különös bódultság hatása alatt tápászkodtam fel. A szél felerősödött, ágakat csapkodott és elszáradt leveleket kevert fel. Ösztönösen a mauzóleum felé fordultam, és meg mertem volna 234

esküdni rá, hogy egy hosszú kabátos, bamba arcú alak guggolt a háztetőn. Rekedtes kacagás visszhangzott a fák között. Nem kaptam levegőt. A mögöttem álló Thane izgatottan így szólt: – Mennünk kellene. Nem futottunk az autóig, de nem is andalogtunk. Egész haza-úton kifelé bámultam az ablakon, amikor egyszer csak dermedten fogadtam el a tényt. Thane elkísért az ajtóig, de nem csókolt meg. Miért kellett volna? – Valami volt odakint – mondta végül. – Te is érezted, ugye? Tekintetem az arcán lévő karomnyomokra vándorolt, és a látványtól kirázott a hideg. – Igen. A férfi az erdő felé fordult. – Nem csak ott volt. Bennem volt. – Maga elé emelte reszkető kezét. – Benned is volt – mondta. Bólintottam. – Mi volt az? – Tilly csak a gonosznak hívta. Legnagyobb meglepetésemre Thane nem kérdőjelezte meg, amit hallott, csak felnézett a hegyekre. – Már gyerekkoromban tudtam, hogy ez a hely más. Éreztem a sötétet. Olyan volt, mint egy pók, amely bele akar mászni a fejembe. Természetesen azzal nyugtattam magam, hogy csak beképzeltem magamnak, vagy egy rossz álom volt. Éber álom – mondta. – Ettől függetlenül sosem engedném be. De ma megváltozott valami, és be akartam engedni. Sőt, örültem neki. – Rövid hallgatás következett. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik. – Bárcsak az lenne – mondtam halkan. – Miért? Kicsit elhúzódtam Thane-től. 235

– Azért, mert nem te engedted be. Hanem én.

236

32 Aznap éjjel kiszálltam az ágyból és odasétáltam az ablakhoz, hogy kinézzek a sötétbe. A hold még mindig az égen tündökölt, beragyogva a tavat és ezüstre festve a fenyők tetejét. A távoli csúcsokat kémlelve különös déjà vu-érzés kerített hatalmába, szinte azonnal ismerősnek tűnt a helyzet. Megláttam a tükörképemet az ablakban, és hirtelen eszembe jutottak a hegyeket kémlelő, felfelé néző kőangyalok. Csak nézni és várni, pont úgy, ahogy az nézett és várt egy örökkévalóságig. Mindig is ott volt, mondta Thane. Kaparta az elméjét, akárcsak egy pók. A hegyekkel egyidős gonosz. A sötétség, ami irányította a halált, és szabadjára engedte a kimondhatatlan vágyakat. Asher Falls egy kísértetváros. Csak sejtettem, mire célozhatott Sidra első nap a könyvtárban. Csak a gyanú motoszkált bennem, amíg fel nem ébresztettek a harangok. Aztán megláttam az áttetsző alakokat a ködben. Láttam az utánam nyúló kísérteties kezeket, éreztem a jelenlétüket a szélben, hallottam a szörnyű ordítást, és ennek ellenére Asher Fallsban maradtam, mert tudtam, hogy ez a végzetem. Akár tetszett, akár nem, kötődtem ehhez a borzasztó helyhez. Távolabb mentem az ablaktól, majd dübörgő szívvel visszanéztem. Lehet, hogy Freya gyilkosa odakint van? Hosszasan figyeltem, de nem láttam mozgást. Biztos csak egy fa vagy egy árnyék volt, nyugtattam magam. Angus már javában horkolt az ágyam végében. Ha bárki vagy bármi odakint lett volna, már régen figyelmeztetett volna rá. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Visszabújtam az ágyba a takaró alá, de nem akartam elaludni. Elhatároztam, hogy az ágyban fekve várom meg a sötétség végét. Csakhogy a szemhéjam egyre nehezebb lett, ami azt eredményezte, hogy ötpercenként felriadtam. A röpke szunyókálások alatt a legkülönösebb képek jelentek meg előttem. Álmodtam Devlinről és Mariamáról. Szellemekkel való lebegésről és a hex jelek 237

megrongálásáról. Utána arról álmodtam, hogy kint nyújtózom a vízesés mellett, amikor hirtelen arcok jelennek meg fölöttem, a közvetítő lények kimásznak az üregeikből, hogy meredten bámuljanak rám. Valami nedveset éreztem a nyakamon, akkor vettem észre, hogy véres a kezem. Valaki halkan így szólt: – Kész. – És egy kisbaba ordított a sötétben. Könnyes arccal tértem magamhoz. Fogalmam sem volt, miért zaklatott fel annyira az álom, de az éjszaka fennmaradó részére nem voltam hajlandó lehunyni a szemem. Hajnalban bepakoltam az autót és Angust, és az első komppal elhajóztam. Útközben esni kezdett, méghozzá olyan vészjósló felhőszakadás kerekedett, mintha az egész átkozott várost bele akarta volna mosni a tóba. A tető alatt állva néztem, ahogy a köd szép lassan eltünteti a hegyeket. Egészen addig nem tudtam ellazulni, amíg ki nem értünk az özönvíz fogságából, és keletnek, egyenesen a nap felé vettük az irányt. A szélvédőn keresztül beszűrődő fény meleg és kellemes volt. Elővettem az iPodomat, és dúdolni kezdtem egy dalt; elhagytuk az előhegységet, és beléptünk Piedmont vidékére. Angus vágyakozva nézte a tovatűnő tájat, ezért lehúztam a mellette lévő ablakot, hadd érezze a bundáját borzoló szelet. Abban a pillanatban nem is akartam mást, csak vezetni, amíg el nem érjük a partot. Bárcsak sosem múlt volna el ez a fesztelen idő! Megálltam tankolni és gyorsan ettem valamit Columbiában; a jókedvem pontosan Trinity határáig tartott. Akkor ismét szembesültem a kérdéssel: tudnom kellett, honnan jöttem, hogy megértsem, hol a helyem ebben a világban és a túlvilágban. Nem akartam élő szellem lenni. Nem akartam, hogy a gonosz üldözzön. Egyszerűen csak normális akartam lenni. Az eredeti terv szerint átutaztam volna Charlestonon, de inkább betértem Trinitybe, és egyenesen a rosehilli temető felé igyekeztem, ahol annak idején megláttam az első szellemet. A fehér családi ház, amelyben felnőttem, nem sokat változott az 238

évek során. Százéves tölgyfák szegélyezték, amelyek kellemesen hűsen és árnyékosán tartották a házat még a nyári hónapokban is, aminek főként apám örvendett a tűző napon végzett többórás munka után. Az elülső tornác mindig is anyám felségterülete volt. A nénikémmel együtt több órát töltöttek ott teát szürcsölgetve és pletykálva, miközben a temetőből felszálló rózsaillatot élvezték. A hálószobaablakom a Rosehillre nézett. A temető látványa már gyerekkoromban sem zavart, sőt, az első szellemlátásom után sem, mert Rosehill mindig is a menedékem volt, és a megszentelt föld mindig megvédett. Még ennyi év után is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam ott, mint bárhol másutt, beleértve a charlestoni menedékemet is. A betontornácon vastag porréteg ült. Mielőtt az anyám lebetegedett, legalább naponta egyszer felsöpörte a padlót. Idővel szinte a rögeszméjévé vált. A kosz – főleg amit apa és én hordtunk be a temetőből – teljesen megőrjítette. A nagynéném csak finnyás háziasszonynak hívta, mire az anyám azt válaszolta, hogy milyen kár, hogy Lynrose keze nem jár úgy, mint a szája. A nénikémnek természetesen erre is volt válasza. Imádta anyát húzni, én pedig irigyeltem a kapcsolatukat, amiért olyan szoros volt. Soha senki nem tudta úgy megnevettetni komoly anyámat, mint a nővére. Még apa sem. Én pedig végképp nem. A ház be volt zárva, ami teljességgel szokatlan volt. Apa sosem zárta be az elülső ajtót, hacsak hosszabb időre el nem ment; biztosan nem a temetőben vagy a sufnijában volt. Az egész környék olyan elhagyatottnak tűnt, mintha napok óta senki sem járt volna arra. Kicsit aggódni kezdtem, majd kihalásztam a kulcsot egy virágcserépből, és beengedtem magam. Apa biztosan Charlestonba utazott, hogy együtt legyen anyával. Biztosan nagyon hiányzott neki, hiszen hónapok óta nem volt otthon. Sok évet leéltek egymás mellett, és noha egyikük sem volt magamutogató – nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őket ölelkezni vagy csókolózni –, biztos voltam benne, hogy nem csak megszokásból vannak együtt. És nem is a titkok miatt. Otthagytam Angust a tornácon és bementem a házba. Kissé 239

aggasztott az odabent uralkodó csend. Gyorsan bejártam a földszintet, hogy lássam, minden rendben van-e, majd felmentem az emeletre, benéztem a régi szobámba, és meg sem álltam az előszoba végéig, ahol kinyitottam a padlásra vezető ajtót. Felkapcsoltam a lámpát, és gondolkodás nélkül felmentem. Sosem féltem a padlástól. Sőt, a kedvenc helyem volt az esős napokon, amikor már ráuntam a családi fotóalbumokra. Anya rengeteg középiskolai egyenruhát tartott ott, én pedig újra és újra átkutattam a régi bőröndöket. Ő és Lynrose néni a család középosztálybeli státusza ellenére is igazi királylányok voltak. Apa egy fémládában őrizte az emlékeit. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig zárva legyen. Mindig. Már kiskorom óta érdekelt az a bizonyos láda, de sosem mertem megpiszkálni a zárat. De most gyorsan levetkőztem a gátlásaimat, és egy hajtű segítségével kinyitottam a ládát. Ha volt valami titok a születésem körül, akkor biztosan a ládában lapult. Volt benne némi pénz, amit nyilvánvalóan az évek során gyűjtött össze. Kitüntetések és bekeretezett idézetek a hadseregből. Egy pár bakancs. Egy régi zsebkés. Egy fényképekkel teli szivardoboz. A kutatás legbiztosabb módja az volt, ha mindent kipakolok a ládából. Gyorsan és óvatosan, a sorrendet megőrizve szedtem ki a tárgyakat, hogy utána ugyanolyan sorrendben vissza is tudjam tenni őket. Utáltam apa dolgai között turkálni. Komoly ember volt, ezért a kincseinek és az emlékeinek az átkutatása egyenlő volt egy sírhely megszentségtelenítésével. De nem hagytam, hogy a lelkiismeretem megállítson. Tovább kutakodtam, mert tudtam, hogy addig nem nyugszom, míg nem találok valamit. Már majdnem feladtam a keresést, amikor rátaláltam egy fehér szalaggal átkötött kis kék dobozra. Gondoltam, egy újabb medál vagy talán az esküvői mandzsettagombjai. De nem. Egy vattadarabban egy barna porcelándarabka feküdt. Sosem találtam volna ki, hogy mi az, vagy mit jelképez, ha nem láttam volna azt a kis barna verebet Freya Pattershaw kis kék hálószobájában. Akárhogyan is szerezte, apa a legbecsesebb kincseként őrizte a letört szárnyat. 240

33 Felhívtam a charlestoni házamhoz közeli állatorvosi rendelőt, és időpontot kértem Angus számára. Ott maradtam vele a vizsgálat és a felvételek készítése közben, majd a fürdetése alatt elintéztem pár dolgot. Amikor néhány órával később megjelentünk Lynrose nénikém verandáján, mindketten tiszták voltunk és a legjobb formánkat mutattuk. A nagynéném egy történelmi kerület keskeny, kétszintes házában lakott. Évekkel az ingatlanpiaci árak robbanásszerű növekedése előtt vásárolta meg, így kétségkívül egy kisebb vagyon ütheti a markát, ha egyszer úgy dönt, hogy eladja. Természetesen nem fogja eladni, akkor sem, ha folyton panaszkodik az adók miatt. Imádtam a házát és az árnyas utcát. Igencsak eredeti és bájos volt. A nagynéném szeme szó szerint elkerekedett, amikor meglátott a szúnyogháló mögött. Mint mindig, most is nagyon elegáns volt fehér vászonnadrágjában és virágokkal díszített, búzaszínű tunikájában. A szúnyoghálón keresztül megcsapta az orromat a parfümje, amely azonnal visszarepített azokba a nyári alkonyatokba, amikor a nyitott ablaknál hallgattam őt és anyát. A nagynéném a szívéhez kapott. – Te jó ég, lányom! Nem gondoltam volna, hogy egyszer csak az ajtómban állsz majd. Miért nem szóltál, hogy jössz? Készítettem volna valami finomat. Vagy rendeltem volna valamit – mondta legyintve. Ezután ránézett Angusra, és még nagyobbra kerekedtek a szemei. – Ez meg mi a szösz? – A kutyám. Angusnak hívják. – A te kutyád? – kérdezte, és megborzongva kilépett a tornácra. – Szent ég, mi történt vele? – Egy kutyaviadalokat szervező kennelben élt. Később szélnek eresztették az erdőben, hogy éhen haljon. – Ó, istenem! – Lynrose kedvesen megsimogatta Angust. – Jobb lesz, ha hátraviszed az udvarra. Anyád a kertben van. De vigyázz, 241

nehogy halálra rémiszd ezzel az… Angusszal! Addig készítek egy teát. Azzal eltűnt a házban, én pedig jeleztem Angusnak, hogy kövessen a tornác lépcsőjén, majd végig egy keskeny ösvényen. Anya mindig tökéletesen rendben tartotta a házat és ínycsiklandozó finomságokat varázsolt az asztalra, de a nénikém bizony született kertész. A hátsó udvaron növő nyári rózsák békésen vegyültek a tea-olívával, és az őket körbevevő bukszussövények büszkén tornyosultak a lépcsőfokok és az alacsony téglafalak mentén a délutáni fényben. Anyám egy zöld csíkos székben ücsörgött könyvvel az ölében. Mozdulatlanul ült, fejét egy párnába temette. Azt hittem, alszik, ezért csak néztem egy ideig. Majd’ megszakadt a szívem éles arccsontját és sápadt bőrét látva. A nénikémhez hasonlóan mindig nagyon vékony volt, de most kórosan soványnak tűnt, sőt, új vonásokat fedeztem fel az arcán, és reszketést a kezén, amellyel a könyvet lapozta. A hónapokig tartó kemoterápia megtette a hatását, de számomra most is ő volt a leggyönyörűbb asszony, akit valaha láttam. Akármilyen beteg is, a parókája tökéletesen rendezett volt, sőt, rózsaszínű ajakfényt is láttam a száján. Virágmintás szoknyát és csinos kék kardigánt viselt, noha meleg és párás volt az idő. – Anya – szólítottam meg halkan, ő pedig azonnal felnézett. Elmosolyodott, amit nem gyakran láttam gyerekkoromban. Nagyon örültem, hogy eljöttem hozzá. – Amelia! Mióta állsz már itt? A kaput sem hallottam. – Épp most léptem be. – Odamentem és letérdeltem a széke mellé. Anyám felemelte a kezét, hogy kisimítson egy tincset az arcomból. Lehet, hogy csak képzeltem – vagy vágyakozva gondoltam rá –, de mintha hideg ujjai szándékosan elidőztek volna az arcomon. Egyszer csak észrevette Angust, és Lynrose-hoz hasonlóan megborzongott. – Amelia Rose Gray, ez meg mit jelentsen? – A neve Angus. A hegyekben találtam, és megtartom. Anyám felvonta az egyik szemöldökét. – Nos, rendben, drágám, ha ezt akarod. Saját otthonod és saját 242

szabályaid vannak – mondta, majd elgondolkozott. – Szegény pára úgy néz ki, mintha megkínozták volna. – Úgy, ahogy mondod. – Nekem szimpatikus. Hála az égnek, Angus remekül viselkedett. Nem morgott, nem ugatott és nem is tolakodott. Láthatóan visszafogta magát, mintha érezte volna anyám állapotát. Amikor vonakodva kinyújtotta a karját, akkor sem ment oda megszagolni. Egyszerűen leült az örökzöld tölgy mellé, és kíváncsian figyelt minket. – Lyn mondta, hogy nem vagy a városban. Restaurálási munkád volt valahol? – kérdezte anyám, miközben helyet foglaltam egy közeli kerti székben. – Igen. Nem mondta, merre jártam? Anyám összevonta a szemöldökét. – Lehet, hogy mondta, de már nem emlékszem. Éppen el akartam mondani neki, amikor Lynrose toppant be a hátsó ajtón a jeges teákkal. – Hozhatnál annak a kutyának egy kis vizet, Amelia. Nagyon meleg van, hiába fúj az a kis szellő. Érzem, hogy vihar közeledik. Te is érzed a levegőn? Sűrű, mint a melasz… A nénikém folytatta az időjárás elemzését, miközben én megtöltöttem egy tálat vízzel, és megkínáltam vele Angust. Mire visszatértem anyámhoz és a nénikémhez, már egy másik témáról volt szó. Lynrose felém nyújtott egy pohár teát. – Éppen az egyik ismerősödről meséltem Ettának, akivel a minap összefutottam. A boltban álltam sorban, amikor valaki mögöttem azt mondta, hogy Trinityben nőtt fel. Természetesen beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy talán egy osztállyal járt alattad, és azt mondta, hogy néhány hónapja találkoztatok is. – Hogy hívták? – Ree Hutchins. Emlékszel rá? 243

Belekortyoltam a teámba. – Ree? Hát persze, hogy emlékszem. Eljött hozzám az Oak Grove temető kapcsán. A nagynéném döbbenten nézett. – Szent ég, ugye nem keveredett bele abba a szörnyű ügybe? – Nem. A temető története érdekelte. – Ó, nos… egy igencsak jóképű fiatalemberrel volt együtt. Valami Haydennel vagy kivel. Azt mondta, ügyvéd. – Ő is szellemvadász – mondtam. Ismét a magasba szökött egy szemöldök. – Nem mondod! Olyan normálisnak tűnt. – Abban biztos vagyok – suttogtam. – Mindenesetre Ree beszélt azokról a szörnyű dolgokról, amik abban az elmegyógyintézetben zajlottak, ahol dolgozott. Erőszak, illegális tesztek, a gazdag családok álnév alatt adták be a rokonokat, akiket el akartak felejteni. Minden benne volt a hírekben múlt tavasszal. Biztos te is láttad. Már nem nagyon emlékszem a részletekre, de valakit megölt egy orvos. Farrante… azt hiszem, így hívták. Elég híres volt, és állítólag előtte a nagyapja végzett mindenféle hátborzongató kísérletet a helyen. – Lynrose mérgesen csóválta a fejét. – A vér nem válik vízzé, szokták mondani. Miközben a nagynéném csak beszélt és beszélt, ránéztem az anyámra. A fejét a párnára támasztotta, és lehunyta a szemét. – Anya, jól vagy? Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Kicsit fáradt vagyok. Megharagudnátok rám, ha bemennék lepihenni egy kicsit? Letettem a poharamat. – Dehogyis! Segíthetek? – Nem, kedvesem, jól vagyok. Csak… kicsit gyenge vagyok mostanság. – Az az átkozott kemo… – dühöngött a nagynéném, miközben 244

felsegítette anyát. – Egy percig se aggódj. Beviszünk, hogy alhass egy jót. – Egyedül is le tudok feküdni, Lyn. Te csak maradj itt Ameliával. Utálom egyedül hagyni, amikor még csak most érkezett. – Emiatt ne aggódj. Később is eljöhetek – mondtam. – Itt maradsz velünk vacsorára? Elmegyünk valahová. Nem szívesen adnám annak a szegény kutyának Lynrose főztjét. Elmosolyodtam. – Örömmel. – Na, te csak hallgass! – veszekedett a nagynéném kedvesen. – Eddig nem szidtad a főztömet. – Azért, mert úgysem volt étvágyam – felelte anyám. – Biztos, hogy ne kísérjelek be? – kérdeztem. – Nem, ti ketten beszélgessetek csak. Később én is csatlakozom. Miután eltűnt a házban, Lynrose-hoz fordultam. – Ó, Lyn, hiszen olyan gyenge! Amióta nem láttam, még rosszabb lett a helyzet, pedig annak csak egy hete. – Volt néhány rossz napja, de az orvos még mindig optimista. A visszaesés ettől függetlenül várható. – Gondolom. De most olyan… nem tudom. Öreg. A nénikém szeme elkerekedett. – Meg ne halljam, hogy ezt mondod neki! – Persze, dehogy mondom! És egyébként is, még mindig gyönyörű. Lynrose szeme könnyes lett. – Ő volt a legszebb lány a táncban. És még mindig az. Kinyújtottam a kezem, és megpaskoltam a vállát. – Olyan szépen gondoskodsz róla. Szerencséje van, hogy vagy neki. – Én is szerencsés vagyok, amiért ő van nekem. Ha történik valami, nem tudom, mit csinálok nélküle… – Ne mondd ezt! 245

– Tudom. Tudom. Végig fogja csinálni. A nagynéném határozottan felemelte az állát: – Majd én gondoskodom róla. – Lyn néni, apa nem járt erre ma reggel? Útközben a háza előtt jöttem el, de zárva volt az első ajtó. – Talán bement a városba valamiért. Biztos pont elkerültétek egymást. – Meg szokta látogatni anyát? – Ismered Calebet. A saját kis világában él. Ahogy te is. Mint két tojás, mondta mindig Etta. – Egy árnyék suhant át a szemén, mielőtt félrenézett, és a levegő hirtelen megtelt egy ki nem mondott szóval. Nem tudtam, miért, de hirtelen pánik uralkodott el rajtam. Ittam egy kortyot a teából, hátha megnyugszom tőle. – Anya tudja, hol dolgoztam? A nagynéném egy buborékot fürkészett a pohárban. – Nem mondtad neki? – Nem, hiszen azelőtt hívtam, hogy elmentem, emlékszel? Mondtam, hogy közbejött egy munka, és hogy néhány hétig a városon kívül fogok dolgozni. Anya éppen aludt, és te azt mondtad, hogy megmondod neki. De semmit sem mondtál neki, nem igaz? Lynrose megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Annyi minden van a fejemben mostanság. Ahogy mindannyiunknak. – Akárhányszor hívtam a múlt héten, mindig aludt vagy pihent. Sosem hagytad, hogy beszéljek vele. – Nem hagytam? Mintha direkt nem hagytam volna, hogy beszélj anyáddal? – Talán, mert nem akartad, hogy tudja, hogy Asher Fallsban dolgozom. – Miért tettem volna ilyet? – Ujjaival a nyakában lévő gyöngysort piszkálta. – De igaz, ugye? 246

Lynrose már-már dühösen válaszolt. – Ez olyan manipulatívan és fenyegetően hangzik. Pedig nem így volt. Nem akartam, hogy felizgassa magát, ennyi. En tudtam, hol vagy, és ha bármi történt volna, isten ments, bármikor elértünk volna a mobiltelefonodon. – De miért izgatta volna fel, hogy Asher Fallsban vagyok? Mi történt odafent, Lyn néni? Láttam a szemében, hogy ismét tagadni készül, majd sóhajtott egyet és a szeme megtelt könnyel. – Ó, Amelia, miért nem hagyod ezt a témát? – Milyen témát? – Tudtam, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha elmész oda. Ha lett volna lehetőségem, akkor biztos megállítalak. – Lyn néni… – Az egész olyan régen történt. Jobb, ha elfelejtjük, én azt mondom. Felé nyúltam és megfogtam a kezét. – Hát nem érdemlem meg, hogy ismerjem az igazságot? A nénikém a két keze közé vette a kezemet, és egy nagy sóhajjal lehunyta a szemét. – Hát persze, hogy megérdemled. Csak nem én akartam neked elmondani. – Miért? Elengedte a kezem, és hátrasimította a haját, mintha ezzel kicsit megnyugtatta volna magát. – Mert nem az én feladatom, ráadásul nem is ismerem az összes részletet. Apád mindig is olyan titkolózó volt, de ő már csak ilyen. Mindent magában tart. Bárcsak átbeszélték volna Ettával. De… – ismét sóhajtott egyet –, már úgyis megtörtént. Aggódva fürkésztem. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Tudom – mondta, majd hallgatott egy darabig. – Elmesélték neked valaha is, hogyan találkoztak? Nem sokat beszélnek róla. 247

– Azt tudom, hogy itt, Charlestonban találkoztak. A nénikém bólintott. – Apád a St. Michael egyik gondnoka volt, és Etta elég sok időt töltött a kertben, főleg az esküvője előtti napokon. – De hiszen anya és apa nem is a St. Michaelben esküdtek. – Nem is az apáddal közös házasságra gondoltam. Ettát eljegyezte a középiskolás szerelme, mielőtt találkozott Calebbel – mondta Lynrose a szívére téve a kezét. – Olyan szép pár voltak! A tökéletes pár. Mindenki ezt mondogatta, és Etta igazi tündérmesébe illő életet képzelt el magának. Gondolom, azért vette úgy a szívére, amikor a vőlegénye elhagyta. Nem pont az oltár előtt, de nem sokkal korábban. Az esküvő előtti napon szakított vele, és Etta vigasztalhatatlan volt. Képzelheted, micsoda megaláztatás volt a számára. Caleb már akkor szerelmes volt belé. Ő jelentette Etta számára a biztonságot és a gyógyírt az összetört szívére. Néhány héttel később megszöktek. Némán bámultam magam elé. Soha addig nem hallottam a szüleim udvarlási időszakáról. A gyors házasság egyikükre sem vallott. Mindketten bizalmatlanok és megfontoltak voltak. És… tele elfojtásokkal. – De mégis mi köze ennek Asher Fallshoz? – kérdeztem végül. – Mindjárt rátérek. – A nénikém láthatóan vadul kutatott az emlékei között, miközben izgatottan tekergette a tunikáján lévő hímzés egyik kibomlott cérnáját. – Apád és anyád egy ideig… odafent éltek. Nem hittem a fülemnek. – Asher Fallsban? – Nagyon régen történt. Caleb azon a nyáron kibérelt egy kőfaragót. Imádott ott dolgozni, de Etta utált a hegyekben élni. Ki nem állhatta azt a helyet. Azt mondta, nyomasztó volt. Mindenféle dolgot művelt vele, játszott az elméjével. Próbált uralkodni magán, de nagyon hiányzott neki a családja és Charleston. Így hát hazajött. Végül Caleb is abbahagyta a munkát és követte. Kibékültek, de a dolgok sosem mentek igazán jól. Egyszer azt hallottam, hogy a legnehezebb olyan emberrel együtt élni, akit nem szeretsz. Én mindig azt hittem, hogy sokkal nehezebb olyasvalakivel együtt élni, aki téged nem szeret. 248

– Szerinted anya sosem szerette apát? – A maga módján, gondolom, igen. Apád sosem volt anyád életének a szerelme, és ezt ő is tudta. Ez meglehetősen nehéz egy férfi számára. Sérti a büszkeségüket. Így abszolút érthető, ha máshoz közelednek. – Apának viszonya volt valakivel? – Képtelen voltam elképzelni. – Etta erre gyanakodott. Volt egy nő Asher Fallsban… sosem ismertem a nevét. Nem volt se családja, se férje, se gyereke. Szülésznőként dolgozott, azt hiszem. Ő is és Caleb is magányosak voltak. Valami történt közöttük. Etta tudta, de nem akart vele foglalkozni, és Calebbel sem beszéltek róla. Anyádat akkoriban más dolgok nyomasztották. Szívettépő fájdalmak. Az a sok vetélés. Évek teltek el, és végül Trinitybe költöztek. Etta állítólag feladta a családdal kapcsolatos álmát. Talán jobb is így, mondta. Egyébként is idősebbek voltak már. Már kialakult az életük. Majd tizenhét évvel később Calebnek el kellett mennie valahová. Egyszer csak hazatért az éjszaka közepén. Veled. A szívem vadul kalapált. – Honnan hozott? Lynrose megborzongott. – Arról a szörnyű helyről. – Asher Fallsból? – Olyan kicsi és zaklatott voltál. Napokig csak sírtál. – Miért? – Valamilyen trauma ért. Sajnos nem ismerem a születésed részleteit. Lehet, hogy Etta sem tud mindent. De bármi is történt aznap éjjel, apád hazahozott… és bármit is talált abban a városban… megváltoztatta. A nagynéném időközben meglehetősen ideges lett. Folyamatosan tördelte a kezét, ami egyáltalán nem vallott rá. Kettőjük közül mindig is anya volt az izgulós. Lynrose kőszikla volt hozzá képest. Különös, de minél idegesebb lett, én annál nyugodtabbá váltam. Szinte megkönnyebbültem. Olyan volt, mintha egy idegenről 249

beszéltünk volna. Valakiről, akit alig ismertem. – Ki az anyám? Az édesanyám – kérdeztem, mert teljesen mindegy, mi történt, teljesen mindegy, mire jövök rá, mindig is az a nő lesz az anyám, aki felnevelt. – Azt sosem tudtam, istenemre esküszöm – mondta, majd beleharapott az ajkába. – De Ettával mindig is gyanakodtunk. Tudod, szerintünk Calebnek a szülésznővel volt viszonya… És a nőnek volt egy lánya. – Ezt honnan tudod? – Anyád talált egy fényképet Caleb cuccai között jóval azután, hogy hazahozott téged. Döbbenten csóváltam a fejem. – És a lány… – Caleb lánya. Az anyád. – De ha az a lány volt az anyám, akkor apa… Egy könnycsepp csurgott végig az arcomon. Lynrose letörölte a kézfejével, miközben helyeselve bólogatott. Nagyon bizarr pillanat volt, és tudtam, hogy sosem leszek képes újra elmondani. A kirakódarabok összeillesztését. Ha minden igaz volt, amit Lynrose gyanított, akkor a férfi, akit az örök-befogadó apámnak hittem – az én drága apukám –, igazából a biológiai nagyapám volt. Éppen ezért láttuk mindketten a szellemeket. Tőle örököltem a képességemet. Eszembe jutott az első szellemlátásom a temetőben, és apa arca, amikor kérdezgetni kezdtem a szellemről. Megbánás és szánalom volt a szemében, mert tudta, hogy attól a pillanattól kezdve milyen lesz az életem. Éveken át tartó magány. Lenéztem ökölbe szorított kezemre. Az ujjperceim elfehéredtek. – És mi van a biológiai apámmal? Lynrose a fejét csóválta. Eszembe jutott az apa kincsei között talált törött szárny, és rögtön tudtam, hogy igazat mondott. Freya Pattershaw volt az anyám, Tilly 250

pedig a nagymamám. – Miért nem mondta el ezt nekem eddig senki? – Azért, mert még mindig túlságosan fájdalmasak az emlékek. És azért, mert… – Hirtelen elhallgatott. – Azért, mert? Lynrose kinyújtotta a kezét, és olyan erősen megragadta a karomat, hogy felszisszentem. – Egy szót sem árulhatsz el abból, amit most elmondok. Ígérd meg, hogy egyetlen élő léleknek sem mondod el! – A körmei belefúródtak a húsomba; az arca olyan halottsápadt volt, mint a beteg anyámé. – Lyn néni, eressz el! Ez fáj! A szorítása enyhült, de könnyes szemei foglyul ejtettek. – Aznap éjjel, amikor hazahozott… az apád csupa vér volt.

• Korán vacsoráztunk anyámmal és Lynrose nénikémmel, majd visszamentem a Rutledge Avenue-n lévő házamba. Anyának egy szót sem szóltam a nagynénémtől hallott dolgokról. Nem szerettem volna felizgatni, amikor minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy legyőzze a rákot. Valahogy sikerült felvennem egy maszkot, és végigszínészkednem az étkezést. Most, hogy egyedül voltam a kertben, újra és újra eszembe jutott a beszélgetés. Apa volt a biológiai nagyapám. Ezt még meg tudtam emészteni, még mindig a sokk hatása alatt voltam. Mindig is sokkal öregebbnek tűnt hozzám képest. Amióta csak az eszemet tudom, ősz haja és görnyedt háta volt. Anya is idős volt, de bája és szépsége időtlennek tűnt. A hintaágyon ücsörögtem a gondolataimba merülve, miközben Angus vidáman fedezte fel új otthonát. Hűvös és szeles este volt, valahogy a nyár végére emlékeztetett. Az elveszett szerelemre. Anyára és a középiskolás szerelmére. Apára és Tilly Pattershaw-ra. 251

Hirtelen eszembe jutott Devlin. Egy ideig töprengtem rajta, aztán gyorsan elhessegettem az emlékeimet. Utána Thane Asherre terelődtek a gondolataim.

• Amikor másnap reggel felébredtem, tudtam, hogy mindenképp beszélnem kell apával, mielőtt visszamegyek Asher Fallsba. Ha egyáltalán visszamegyek. Megígértem Thane-nek, hogy visszatérek, de ha valóban a gonosz célpontja vagyok, akkor nincs közös jövőnk. Sőt, senkivel sincs közös jövőm. A magányom – egy régi jó barát, aki megvédett a való világtól immár az ellenségem volt, egy szörnyeteg, aki egyben akart felfalni. Véget akartam vetni ennek, bármilyen iszonyatosnak is tűnt, de már a saját gondolataimban sem bízhattam. Talán még mindig bennem lakozott a gonosz. Arra számítottam, hogy apa háza zárva lesz, de teherautója a kocsifeljárón állt. Nem válaszolt a kopogásomra, így Angusszal együtt lesétáltunk a temetőhöz, hogy megkeressük. Az enyhe szellő rózsaillatot fújt felénk, amint végigmentünk a vadborostyánokkal és kúszó lángvirágokkal teli buja ösvényeken. Apa éppen az ötvenhét angyalszobron dolgozott, amelyek a múlt századforduló idején bekövetkezett árvaházi tűzben meghalt árváknak állítottak emléket. Apának évekbe tellett, mire sikerült felújítania a szobrokat, és ahogy ott mozogtam közöttük, kénytelen voltam kedves és töprengő arcukat a pimasz Asher-angyalokéhoz hasonlítani. Pedig nem akartam azokra a hegyeket bámuló arrogáns, felfelé fordított arcokra gondolni. Ahogy arra sem, ami Thane-nel és velem történt abban az álomszerű körben. Később bőven ráérek ezen elmélkedni. Amikor odaértem, apa felnézett, majd rögtön vissza is tért a munkájához. – Nem tűnsz túl meglepettnek, hogy látsz – mondtam. – Hívott a nagynénéd. – A hangja vékonyabb lett az elmúlt években, és az arca is sokkal ráncosabb volt, mint amire emlékeztem. A 252

méltóságát és a távolságtartását azonban cseppet sem koptatták meg az évek. Közvetlenül ott volt előttem, mégis úgy tűnt, mintha több millió kilométerre lett volna. – Akkor tudod, miért vagyok itt. – Igen, gyermekem. Vettem egy reszkető levegőt. – Beszélnünk kell, Apó. Titkok nélkül. – Azok a titkok a védelmedet szolgálták, Amelia. – Tudom, de most már csak egy dolog tud megvédeni, és az az igazság. Apám csendben összegyűjtötte és eltette a szerszámait. – Üljünk le – javasolta, és szemben az angyalokkal, háttal a kapunak helyet foglaltunk. Amikor Angus odasétált és lefeküdt a lábamhoz, apa előrehajolt, hogy megsimogassa a fejét. – Ő Angus – mondtam. – Honnan szerezted? – Asher Fallsból – feleltem, és láttam, hogy megborzong. – Annyi furcsa dolog történt ott velem. Már az érkezésem pillanatában éreztem a helyhez fűződő kapcsolatomat, de csak most kezdem megérteni, miért. – Elhallgattam. – Ki vagyok én, apa? – Az én Ameliám – válaszolta csendesen. – És mindennél jobban szeretlek. A szemem megtelt könnyel. Sosem mondott még ehhez hasonlót. A szellem megjelenése után bezárkózott, egy cseppnyi gyengédséget sem mutatott, és én évekig azon tűnődtem, mit is tettem. De most hallottam a hangjában lévő reszketést, és láttam a szemében lévő kétségbeesett szomorúságot… túl sok volt ez egyszerre. Kénytelen voltam elfordítani a fejem. Annyi kérdés kavargott bennem, mégsem kérdeztem őt a Tillyvel töltött időről. Az a kettőjük dolga. Nem bocsátottam meg a történteket – természetesen hű voltam anyámhoz –, de megértettem. Két 253

kétségbeesetten magányos ember a titkaikkal – apa a szellemeivel, Tilly a megérzéseivel. Felhúztam a lábam, és a térdemre tettem az arcom. – Mik vagyunk mi, Apó? – A régi időkben burokhordozóknak hívtak minket. A csecsemők a tér mögött születnek, és belátnak a való világ mögötti szellemvilágba. Manapság már babonának mondják, de a családunkban minden generációban előfordul. – Freya is a tér mögött született? – Igen. Ő Tilly képességével rendelkezett, érzett dolgokat. Különleges gyerek volt, azt mondták. Csodálkozva néztem rá. – Sosem láttad, Apó? Végignézett a sírkerten, hogy ne lássam a szemében lévő szomorúságot. – A lányom volt, az egyetlen gyermekem, de sosem láttam élve. Szívem egyre vadabbul vert. – Szellemként láttad? – A holttestét láttam. – A hangjában lévő bánat újabb könnycseppeket csalt a szemembe. Kivettem a letört szárnyat a zsebemből, és odanyújtottam neki. – Ezt a cuccaid között találtam. Nem kellett volna elvennem. Megfogta és erősen szorította a porcelánt, aztán elmesélte, hogy amióta visszament anyámhoz, nem is hallott Tillyről. A kisbabáról sem hallott, csak amikor tizenhét év után Tilly felhívta, és eleget mondott ahhoz, hogy Caleb visszarepüljön Asher Fallsba, ahol megtudta, hogy Freyát, az egyetlen lányát meggyilkolták. – Tilly tudta, ki a gyilkos? – Sosem mondta el. Szerintem félt, hogy mit fogok tenni. De volt egy látomása a gyermeke haláláról, és ez vezette Freyához. – Megtalálta a testét? 254

Apám bólintott. – De ha tudta, hogy meggyilkolták Freyát, akkor miért nem ment a rendőrségre? Miért hagyta, hogy mindenki azt higgye, a lánya egy tűzvészben halt meg? – Azért, mert nem akarta, hogy bárki is tudjon rólad. – Miért? – Freya meggyilkolása után születtél. A szívem vadul dübörgött. – Utána? Apám szeme elkerekedett. – A lány aznap este kiszökött a házból, hogy találkozzon valakivel. Tilly észre sem vette, hogy nincs ott, amíg fel nem riadt egy álomból. Az álom a babérerdőbe vezette, ahol rátalált egy friss sírra. – Freya sírjára. – És a tiédre, gyermekem. Sokkoló szavaitól alig kaptam levegőt, pedig sejthettem volna az igazságot. Ezért kerített a hatalmába a sír. Ezért éreztem úgy, hogy megfulladok. Oda temettek a meggyilkolt édesanyámmal. Angus is érezte, és valószínűleg így találta meg a sírt. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, biztos megérezte a szagomat; nem az anyámét. Beletúrtam az ujjaimat a bundájába, ő pedig megfordult, és sötét szemei csak úgy ragyogtak, amikor hozzám dörgölőzött. – A sír olyan sekély volt, hogy a föld alig takarta be a testet – mondta apa. – Nem sokáig volt benne. Csupán pillanatokig. A bőre még mindig meleg volt, és Tilly azért imádkozott, hogy még életben legyen. Mire kiástuk, már nem vert a szíve. Pulzusa sem volt. Tilly csupán annyit tehetett, hogy megpróbálta megmenteni a kisbabát. Élve eltemettek, gondoltam szörnyülködve. Egy halott anyától születtem. Nem is tudtam, hogy ennyire különös az életem. – Nem lélegeztél, akkor sem, amikor Tilly levette rólad a burkot. Újraélesztett. Levegőt fújt a tüdődbe, és visszahozott a másik oldalról. 255

Visszahozott a másik oldalról. Egy jeges kéz súrolta az idegvégződéseimet. – Aztán odaadott a kezedbe – suttogtam. – Igen, de mielőtt hazavittelek, látnom kellett a gyermekemet. Méltó temetést kellett adnom neki, hogy békében nyugodhasson. Szegény fiatal anyám nem nyugodhatott, de ezt nem terveztem elárulni. Azt akartam, hadd maradjon meg a hitében. Legalább azt megtudtam, miért volt csupa vér, amikor hazavitt. – Ennyi éven át gondoztad a sírját. – Ez volt minden, amit tehettem érte. – De Apó, miért észak-déli irányba temetted? Biztos vagyok benne, hogy nem azért… – Nem akartam, hogy a hegyek felé nézzen a sírja – magyarázta. Ismét normálisan vettem a levegőt. – Te is érezted. – A szelet, a nedvességet. És azt a szörnyű ordítást. – Igen, éreztem. És az anyád is, amikor még ott éltünk. Akárcsak Tilly. Apám ránézett az angyalokra. – Ott volt a születésednél is. Veled volt a másik oldalon. Tilly érezte aznap éjjel. Óriási küzdelem volt, azt mondta. Eszembe jutott az a nap a temetőben, amikor kimentett a rózsabokorból. – Keményen küzdöttél, Amelia. Kiharcoltad a visszautat, de Tilly az első lélegzetvételed után is tudta, hogy még nincs vége. Rettenetesen aggódott érted. Félt, hogy eljön érted. Tudta, hogy ki kell juttatnia Asher Fallsból, és úgy gondolta, hogy velem biztonságban leszel. Átöleltem a térdem. – Miért zártál ki, Apó? Miért fordítottál nekem hátat, amikor a legnagyobb szükségem volt rád? Öregnek és vesztesnek, és leírhatatlanul fáradtnak tűnt. 256

– Attól féltem, hogy a szellemet, amit akkor láttunk, azért küldték, hogy figyeljen téged. Féltem, hogy a gonosz rád talált, és a rajongásomat – a gyengeségemet – használja fel, hogy megkaparintson téged. Folyamatosan reszkettem. Angus megérezte a zavarodottságomat, és felnyüszített. – Mindezt csak azért, mert visszajöttem a másik oldalról? – És azért, mert az erő, amivel irányítani akart, nagyon, nagyon erős. – Miért? – Te vagy az utolsó Asher – magyarázta. A kezembe temettem az arcom; képtelen voltam gátat szabni az érzelmeimnek. – Ki az apám? – kérdeztem rettegve. – Edward Asher. – Ő is gonosz? Ő is szövetségben állt a többiekkel? – Fogalmam sincs. De a vére az ereidben folyik, így elég szoros a kapcsolatod a hellyel. Ezért csaltak vissza. – Miért pont most? – A szabályok biztonságban tartottak – mondta apa. – De te megszegted őket, és most, hogy kinyílt az ajtó, sebezhető vagy. A hozzád közel álló emberek a legveszélyesebbek, mert őket fogja felhasználni arra, hogy legyengítsen. Hazudni, trükközni és csalni fog. Nem szabad hagynod. És soha többé nem térhetsz vissza Asher Fallsba. Felkaptam a fejem. – Ha fél tőlem, akkor le tudom győzni. Én nem tudok így élni, Apó! Nem bírom a magányt. Néha azt hiszem, jobb lenne meghalni. – Ne mondd ezt! Ne is gondolj erre. – Akkor segíts elpusztítani! – Még mindig nem érted, igaz? – Ezzel megfordult, és ismét megjelent a szemében a szánalom és a megbánás. 257

34 Aznap délután visszatértem Angusszal Asher Fallsba. Apának nem szóltam, mert nem akartam felidegesíteni. Vissza kellett mennem. Meg kellett keresnem a módját, hogy megvédjem magam. Be kellett zárnom azt a szörnyű ajtót, és ha ez egyáltalán lehetséges, akkor ott, ahol megszülettem: a másik oldalon. Amikor beléptünk az előhegységbe, esett az eső, és azon tűnődtem, hogy vajon egész végig zuhogott-e, amíg távol voltunk. A tó duzzadtnak tűnt, az árkok csordulásig megteltek. Az özönvíz elállt, amikor legurultunk a kompról, de az ég továbbra is szürke és barátságtalan volt. Angus most először fordult el az ablaktól, elhelyezkedett az első ülésen, és orrát a műszerfalhoz nyomta. Rátettem a kezem a fejére, és éreztem, hogy felborzolta a szőrét. – Tudom – mondtam. – Én is érzem. A nyomást. A hegyek súlya könyörtelenül ránk nehezedett. Hirtelen reccsenést hallottam, majd láttam, hogy egy hatalmas sziklatömb robog felénk. Közvetlenül az autó előtt landolt az országúton, szabadjára engedve egy nagy kavics- és sziklazuhatagot, amely a motorháztetőmre és a szélvédőmre záporozott. Döbbenetemben túl élesen vettem be a kanyart, és majdnem elvesztettem az uralmat a nedves úton haladó autó felett. Miután egyenesbe hoztam a járművet, lehúzódtam az út szélére, hogy összeszedjem magam. Közel volt az a szikla. Nagyon közel. Micsoda sötét ómen! Szerettem volna azt hinni, hogy csak véletlen, de volt egy érzésem, hogy ez több volt annál. Figyelmeztetés volt. – Jön – suttogtam, és Angus felnyüszített.

• A visszafelé vezető úton eldöntöttem, hogy ha valaki tud segíteni, 258

akkor az csakis Tilly. Egyenesen az ő házához igyekeztem, de az erdőn keresztülvezető utakat kimosta az eső, ezért le kellett parkolnom az autót, és az út nagy részét gyalog voltam kénytelen megtenni. Félúton odafelé ismét esni kezdett, és a tornácra érve már teljesen átáztam. Tilly nem válaszolt a kopogásra, így hátramentem, hátha a madarakkal van elfoglalva. Az etetők és a házak üresek, a fák zavaróan csendesek voltak. Ha nem vettem volna észre a madarakat elűző rossz időt, akkor a csendet is egy újabb ómennek vettem volna. Angus bekuporodott a tornác alá, miközben én felmentem a lépcsőn és kinyitottam a szúnyoghálós ajtót. – Tilly? Nem kaptam választ. Átmentem a tornácon és megpróbáltam a hátsó ajtót. Halkan kinyílt, óvatosan bedugtam rajta a fejem, és a nevét kiabáltam. Továbbra sem jött válasz. Kinyitottam az ajtót, és besétáltam a konyhába. – Tilly? Idebent van? Én vagyok az, Amelia. Megálltam a szoba közepén és körbenéztem. Minden ugyanolyannak tűnt, noha csak egyszer jártam a házban. Feltehetően észre sem vettem volna, ha egy széket máshová tettek volna, vagy egy szekrényt átrendeztek volna. Valami mégis más volt. Éreztem. – Tilly? – A néma házban visszhangzó neve kísérteties és vészjósló volt. Kimentem a konyhából és besétáltam a nappaliba. Ott is minden változatlannak tűnt, kivéve a bejárati ajtó előtt álló sáros csizmákat, amelyeket bizonyára Tilly hagyott ott. Végigmentem a kis előszobán. Az első hálószoba ajtaja nyitva állt, így hát bekukucskáltam. Kicsi volt és gyéren berendezett, egy vas ágykerettel és egy tölgyfa szekrénnyel. Láttam magam a tükörben, egy sápadt, megnyúlt arc és egy riadt szempár nézett velem farkasszemet. Valóban féltem. A félelem jéghideg ujjai zongoráztak a hátamon, ahogy egyre beljebb mentem a házban. A fürdőszobában vérfoltok virítottak a mosdón, és üvegszilánkok 259

hevertek a földön. Az ösztönöm azt súgta, hogy olyan gyorsan meneküljek a házból, amilyen gyorsan csak tudok. De képtelen voltam rá. Addig nem, amíg meg nem találom Tillyt. Lehet, hogy sérülten fekszik valahol. Lehet, hogy… Hirtelen egy hangra lettem figyelmes. Automatikusan a szívemhez kaptam a kezem, mintha azzal csillapíthattam volna a szívverésemet felélénkítő pánikot, és a tüdőmből elvesző levegő hiányát. Valaki volt a házban, de nem gondoltam, hogy Tilly az. Ő válaszolt volna a hívásomra. A fapadló hangosan megreccsent, amikor valaki az előszobából közeledett felénk. Nem mertem mozdulni, nehogy lebuktassam magam. De akkor sem állhattam csak úgy ott. Találnom kellett egy rejtekhelyet. A recsegés elhallgatott. Nem távolodott, csak kivárt, mintha meghallott volna valamit. Visszafojtott lélegzettel várt rám a fal túloldalán. Felemeltem a lábam, és a reccsenés megismétlődött. Az előszobában egy árnyék kúszott végig a fal mentén. Egy másodperccel később Catrice jelent meg az ajtóban, és mindketten alaposan megrémültünk. – Amelia! – mondta a derekára kötve a pulcsiját. Nem hittem a szememnek. – Te meg mit keresel itt? – A városban jártam. Megláttalak az úton és követtelek. – A nő kíváncsian körbenézett. – Tilly nincs itt? – Azt hittem, nem jó az autód. Catrice zavartan nézett. – Én… már megcsináltattam. Ideges viselkedése megerősítette a gyanúmat: a múltkori találkozásunk egyáltalán nem volt véletlen. Sőt, szerintem nem is volt 260

baja az autójának. – És miért követtél? – kérdeztem csípősen. – Beszélnem kell veled – felelte. – Remélem… – Mit? – Annyira aggódom Tilly miatt! – Miért? – Miután nem válaszolt, megragadtam a karját. – Vér van a fürdőben. Tudsz róla valamit? Catrice szeme elkerekedett. – Vér? Biztos vagy benne? – Persze, hogy biztos vagyok. Nézd meg a saját szemeddel, ha nem hiszed! De előbb mondd meg, miért keresed Tillyt. Nagyon zaklatott volt, ide-oda kapkodta a tekintetét a fürdőszobában. – Sosem gondoltam volna, hogy idáig fajul a dolog. Hinned kell nekem! – Meddig fajul? Tilly bajban van? Barna szeme megtelt könnyel, miközben helyeslően bólogatott. – Attól félek, igen. – Miféle bajban? – Komoly bajban. Szerintem veszélyben van. – Kitől? Catrice lehunyta a szemét. – Freya gyilkosától. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. – Ki ölte meg? – Közülünk senki sem lehetett – suttogta –, mert mi mindannyian ott voltunk akkor éjjel. De korábban már beszéltünk róla. Luna azt mondta, hogy áldozatra van szükségünk, és Freyát olyan könnyen lehetett manipulálni. – Áldozatra… de mihez? 261

– Csak beszélgettünk, egy hülye játék volt az egész – motyogta. – Sosem gondoltam volna, hogy valaki véghez is viszi. – De valaki megtette. – Igen. – Ki volt ott aznap éjjel? – A három lány, Hugh és Edward. Freya korábban elmondta Edwardnak, hogy terhes az ő kisbabájával. Edwardot sokkolta a hír. Minket is, főleg amikor megtudtuk, hogy nemsokára szül. Annyira zárkózott volt, és olyan törékeny, hogy egyikünk sem gyanakodott. Miért is gyanakodtunk volna? Ki a fene gondolta, hogy Edward ilyen figyelmeden lehet egy… kívülállóval? Luna nem látott a pipától, mert ő akarta világra hozni az első Asher unokát. Hugh sem volt túl boldog. És szegény Bryn. Ő volt a legkétségbeesettebb mindannyiunk közül. – Miért? – Fülig szerelmes volt Edwardba. Bármit megtett volna a figyelméért, erre nesze, Edward összefeküdt egy olyan nőszeméllyel, mint Freya Pattershaw. – És te? Catrice vett egy mély levegőt. – Ó, igen. Nekem is megvolt az okom. Ugyanúgy be akartam illeszkedni, mint Freya, így hát belementem a játékba. És ennyi éven keresztül… – Catrice végignézett a kezén. Ízületi gyulladástól sújtott ujjai csúnyán eldeformálódtak. – Már sokkal korábban el kellett volna mondanom, de nem volt hozzá bátorságom. Gyáva voltam. – Még mindig nem késő. Még jóváteheted. Catrice… ki ölte meg? Valamit biztosan tudsz! – Esküszöm, hogy nem tudom – felelte kétségbeesetten. – Hát nem látod? Pontosan így terveztük. Egyikünk sem tudja… kivéve a gyilkost. Felcsaltuk Freyát, aztán addig ijesztgettük, míg menekülni nem kezdett. Olyan volt, mint a bújócska. Szétváltunk és elindultunk megkeresni. Aki először megtalálja, az… – Elhallgatott. – Mindannyian bűnösök voltunk, de csak egyikünk kezéhez tapad vér. 262

– És mi van a tűzzel? – Az csak alibi volt. Mindannyian pánikba estünk, amikor rájöttünk… hogy Freya soha többé nem bukkan fel, így Luna elment Pellhez, és sikerült meggyőznie arról, hogy Edward ölte meg Freyát. Pell természetesen mindent elrendezett. A tüzet, a temetést, mindent. – És hogy égette meg Tilly a kezét? – Valahogy tudomást szerzett a tűzről. Rengetegen nézték az égő épületet, de senki nem tett semmit. Amikor Tilly odaért, megpróbálta kihozni Freyát. Nagyon rossz volt nézni, hiszen tudtuk, hogy Freya nincs az épületben. Már réges-rég halott volt, amikor Pell gondoskodott a tűzről. Ezt Tilly is tudta. De akkor miért rohant be az égő épületbe? – Nem lett volna logikus betenni Freya holttestét a házba? – Az lebuktatta volna a gyilkost, hiszen rajta kívül senki sem tudta, hol volt. Mi viszont megígértük egymásnak, hogy soha senkinek nem mondjuk el a történteket. Egyszerűen elfelejtjük. Elfelejtjük Freyát. – Catrice a homlokához kapott. – De valaki megláthatott minket. Kiásták a holttestet és kivették Freya babáját. Biztosan Tilly volt az. Senki más nem lehetett. Megjelent előttem a babérerdőben lévő magányos sír. Freya sírja. Az én sírom. – Ha Tilly tudta, hogy Freya a sírban volt, akkor miért ment be érte az égő épületbe? – Talán megháborodott. Vagy… – Catrice halálsápadt lett. – Vagy mert tudta, hogy ezt vártuk tőle. Talán csak titkolni akarta előttünk, hogy megtalálta a testet, mert féltett téged. Azért égette meg a kezét, hogy téged védjen. Döbbenten néztem magam elé. – Te tudod, ki vagyok? – kérdeztem reszkető hangon. – Olyan tipikus a fejtartásod… és a mosolyod. Edwardot látom benned. – Ki tudja még rajtad kívül? – Luna, Bryn és Hugh. És persze Pell, hiszen ő hozott téged ide. Te 263

vagy az utolsó reménye az Asher-örökös megszülésére. Te és Thane. Nem kaptam levegőt. – Ezt hogy érted? – Ő szervezte meg, hogy idehozzanak, és hogy Thane elcsábítson. – Nem. Ez nem igaz. Neki semmi köze ehhez. Catrice sajnálkozva nézett rám. – Pedig igaz. De Pell önző módon felbolygatta a múltat, hiszen a tény, hogy életben vagy, azt bizonyítja, hogy Freya nem a tűzben halt meg. – Thane semmit sem tudott erről – mondtam kétségbeesetten. Catrice kedvesen megfogta a karomat, de én elhúzódtam tőle. Az arcomat fürkészte. – Hát még mindig nem érted? – kérdezte halkan. – Thane bármit megtenne azért, hogy megszilárdítsa helyét a családban. Szerintem még a jobb karját is levágná, ha unokával ajándékozhatná meg Pell Ashert. Eszembe jutott Tilly Thane-nel kapcsolatos figyelmeztetése. Arra vágyik, amit soha nem kaphat meg. Aztán eszembe jutott a temetőben eltöltött este, amikor a gonosz kihasználta a gyengeségét. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejemben. – Hívom a rendőrséget. – Nem teheted – mondta Catrice. – Ne a helyi rendőrséget! Wayne túlságosan fél az Asherektől, hogy segítsen nekünk, az állami rendőrség pedig túl későn érne ide. Ahogy a megyei járőr is. Kénytelenek lennének a kompot használni, mert a hátsó utakat már elöntötte a víz. Ilyen időben órákig tartana ideérniük. – Catrice lassan felnézett. – Teljesen el vagyunk szigetelve.

264

35 Fogalmam sem volt, miért mentem a babérerdőbe, Freya sírjához, de valamiért úgy éreztem, ott találom Tillyt. Talán örököltem rejtélyes megérzéseit, vagy ő hívott magához. Az is lehet, hogy Freya szelleme irányított. Én csak azt tudtam, hogy túl erős volt az érzés ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Ráadásul más helyet nem is ismertem, ahol kereshettem volna. Amikor Angusszal odaértünk a temetőhöz, megint esett az eső. Ahogy végigloholtam az erdőn a gázspray-mmel és néhány szerszámmal – rögtönzött fegyverrel –, amelyeket az autó csomagtartójából szedtem elő, azon töprengtem, milyen ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy puszta kézzel megvédhetem a nagymamámat. És miért bíztam abban, amit Catrice mondott? Elvégre ő is segédkezett a gyilkosság kitermelésében. És egyébként is… mi más választásom lett volna? Freyát örökre elvesztettem. Nem akartam Tillyt is elveszíteni, főleg most, hogy végre megtaláltam. Ahogy Angusszal átvágtunk a hegyen, ismét próbáltam hívni a rendőrséget, de nem sikerült. Gondoltam, felhívom Thane-t, de mi van, ha Tillynek igaza volt? Mi van, ha eleve a nagyapjával szövetkezett? Fájdalmas volt arra gondolni, hogy becsapott, de nem volt időm az önsajnálatra. Úgy döntöttem, később végiggondolom és kielemzem a beszélgetéseinket, illetve árulkodó nyomokat és utalásokat keresek. De ennek most nem volt itt az ideje. Nem játszhattam Tilly életével. Ő segített a világra, és sosem habozott megvédeni. Muszáj volt ugyanazt megtennem érte. Vadul kalapáló szívvel másztam le a kiugró sziklán, és megláttam a sírt. Az én síromat. Angus nagyon különösen viselkedett. Végigszaglászta a leveleket, kapirgálta a földet; arra gondoltam, hogy talán megérezte a szagomat. Amikor elkiáltottam a nevét, vicsorogva és vérben forgó szemmel fordult felém. A gyomrom liftezett az idegességtől. – Angus? Mi a baj, haver? 265

Halk morgással válaszolt. Döbbenten bámultam. Mi ütött belé? Lekuporodott és körözni kezdett, nekem pedig apa szörnyű figyelmeztetése dübörgött a fejemben. A hozzád, közel álló emberek a legveszélyesebbek, mert őket fogja felhasználni arra, hogy legyengítsen. – Angus, ne! – suttogtam. A kutya tovább körözött, a hátán fenyegetően égnek állt a szőr, ezért kénytelen voltam lassan hátrálni. Ekkor visszament a sírhoz, de továbbra sem vette le rólam a szemét. Szerencsére nem próbált megtámadni; arra gondoltam, lehet, hogy csak el akart ijeszteni. Az eső kitartóan esett, az esőcseppek hangosan kopogtak a leveleken. Valami mást is hallottam. Valami ismerőset és nyugtalanítót. Valami hasadt… Nem sikerült beazonosítanom, de tudtam – valahonnan tudtam –, hogy a gyilkos pontosan a kiugrás felett tartózkodott. Eszembe jutott Catrice egyik mondata. Ők hárman – ő, Bryn és Luna – olyanok voltak, mint a vértestvérek, és mindannyian úgy ismerték a hegyeket, mint a tenyerüket. És mi van Hugh-val? Lehet, hogy ő is a nyomomban van? Ahogy Freyával csinálták, az aljas kis játékukban? Nem gondolhattam édesanyám kegyetlen halálára vagy világrajövetelem borzasztó körülményeire. Nem gondolhattam Thane kétszínűségére vagy Angus árulására. Tiszta fejre és gondolatokra volt szükségem… A kiugrás tetején megjelent egy alak – feketébe öltözve, fejszével a kezében –, és én abban a pillanatban sarkon fordultam és menekülni kezdtem. Azt hittem, Angus is követ majd, de ő ott maradt a sírnál, meredten nézve valamit, amit én nem láttam. Ágak csapkodták az arcomat és gabalyodtak bele a hajamba, ahogy vakon, rémülten és Freya szellemére emlékezve rohantam előre. Egészen addig nem is lassítottam, míg sűrűbbé nem váltak a hegyi babérok, és az ágak olyannyira egybefonódtak, hogy alig bírtam áttörni rajtuk. Az esőfelhők mögül kikandikáló fényt is teljesen elnyelték a lehajló lombok, ezért nemsokára teljesen eltévedtem. 266

Végül kiértem egy kisebb tisztásra, ahol lehajolva kifújtam magam, és próbáltam megnyugtatni vadul zakatoló szívemet. Felemeltem a fejem, hátha hallom a lehetséges üldözőimet, de az eső kopogásán és az arcomban zümmögő szúnyogokon kívül semmit sem hallottam. Nem, ez így nem volt teljesen igaz. Ha jobban odafigyeltem, a távolban zúgó vízesést is hallottam. A hang alapján próbáltam tájékozódni, de a sűrű babérpokol teljesen elzárt a külvilágtól. Ennél hatásosabb csapdát nem ismertem. Vizesen, reszketve és dermedten kuporogtam a kis tisztáson, azon tűnődve, vajon mi vár még rám a labirintusban. A vidék egyformasága teljességgel összezavart, és a csontig hatoló pániknak köszönhetően nem is láttam esélyt a szabadulásomra. Végül azon vettem észre magam, hogy lassan körözök, hátha találok valamit, ami elvezet Tillyhez. A biztonsághoz. Körülöttem minden a csontvázakra emlékeztetett, a szerteágazó gallyak pedig kísértetkarokként nyújtóztak felém. Az eső mellett hirtelen figyelmes lettem egy másik, ritmikus és folyamatos recsegő hangra, és hamarosan rá is jöttem, mi az. A gyilkos a fejszéje segítségével próbált átjutni az ágak rengetegén, és ahogy a vadász egyre közelebb ért a zsákmányához, a hang egyre erősebb lett. Nem volt értelme elbújni. Be voltam kerítve. A kezem a szívemre tettem, és próbáltam belőni az irányt. Először azt hittem, jobbról jön. Nem, balról. Nem… jobbról… Mintha kötélen rángattak volna, úgy rángattam én is a fejem jobbrabalra. Az alattomos labirintus fogságában úgy éreztem, egyenesen a gonosz karjába loholok. Megmarkoltam egy bütykös ágat, mintha mentőkötél lett volna. Semmit sem hallottam. Se fejszecsapásokat, se lépéseket, se zihálást, kivéve a sajátomat. A néma csendben ujjaim görcsösen szorították a törékeny ágat, ahogy elképzeltem a fejszéjét szorongató gyilkost. Abban a pillanatban, amikor kihasználhattam volna az előnyömet, az apró rejtekhelyemet, elállt az eső. Hirtelen új hangokra lettem figyelmes – egy jeges búvár távoli trillázására, és a vízesés tompa zúgására. 267

Légzést is hallottam, és hangos lihegést, mintha kiszagoltak volna. A gyilkos ott volt. Pontosan mögöttem. Letérdeltem és bemásztam az ágak közé. A rododendronok – a sűrű és satnya rémálom – immár a szövetségeseim voltak. Felszakadt az ajkam, ezért gyorsan rászorítottam a kézfejemet abban reménykedve, hogy enyhíthetem a lüktető fájdalmat. Éreztem a vér ízét a számban, és újra eszembe jutott Freya. Nem akartam úgy végezni, mint ő. Fiatal, állapotos és kétségbeesett, vagyis könnyű préda volt. Nekem legalább volt annyi előnyöm, hogy ismertem a játékszabályokat. Az ágak között gubbasztva elképzeltem a gyilkost, ahogy türelmesen vár a zsákmányára. Nem mozdultam, még a tincseimet sem simítottam ki az arcomból. Levegőt is alig mertem venni. A levelek és az ágak jelentették a menedéket számomra. Csak annyi volt a dolgom, hogy várjak. A gyilkos úgysem tudta, hol vagyok. Az őrült menekülés megtanított valamire: a letört ágak egyenesen hozzám vezettek. Mostantól nem könnyítem meg az üldözőm dolgát. A gyilkos fel-alá járt a tisztáson. Hallottam az ágak reccsenését, gyors és rövid légzését. Kikukucskáltam az ágak közül, és kirajzolódott előttem egy alak. Egy mukkot sem adtam ki. Biztos voltam benne. Majd egészen váratlanul a fejsze a fölöttem lévő, összefonódott ágak közé csapott. Nem kiáltottam fel. A lélegzetem is elállt. Valami más dolgozott bennem, ami a félelemnél is erősebb volt. A túlélés ösztöne, igen, és a düh. Dühös voltam azért, amit édesanyámmal tett. Dühös voltam azért, mert úgy vadászott rám, mint egy állatra. Félelmet vagy pánikot nem engedhettem meg magamnak. Beleharaptam az alsó ajkamba, és a fájdalomtól egy nagy löket adrenalin öntötte el a testemet. Négykézláb másztam át a fatörzsek végtelen alagútján, miközben a fejsze folyamatosan hasogatta a fölöttem lévő ágakat. Éreztem, ahogy a penge súrolta a vállamat, ezért lehasalva próbáltam biztonságba húzódni. A sűrű növényzet alatt sokkal gyorsabban haladtam, de attól féltem, a gyilkos elhajítja a fejszét és utánam mászik. Szerencsére a hang egyre csak távolodott, tehát nem vett észre. A tisztás körül járkált, próbált kiugrasztani a bokorból. 268

Most, hogy elállt az eső, a zajok meglepően gyorsan terjedtek, és újabb léptekre lettem figyelmes a babérerdőben. A gyilkos is felfigyelt rá, és rögtön a hang felé fordult. Kiáltani akartam, persze nemcsak segítségért, hanem figyelmeztetésképpen. De mi van, ha valaki éppen a gyilkos segítségére sietett? Ha elárulom a helyzetemet, akkor ölbe tett kézzel várhatom a halált. Megvártam, míg elhallgattak a fejszeütések, sőt, még akkor sem merészkedtem ki a tisztásra. Helyette inkább négykézláb elindultam a bozótosban. Az elszigeteltség és a fenyegető ítélet kiszívta az összes energiámat, de egyre csak törtem, törtem előre. Nem volt más választásom. A növényzet egyre sűrűbb lett, már amúgy is csak négykézláb lehetett közlekedni benne. Hirtelen azt hittem, megint a fejsze csapkodását hallom, de biztosan csak képzeltem. Az ágak között felettébb sötét volt, ezért az elmém különböző trükköket játszott velem. Hallottam, ahogy valaki a nevem kiabálja, halkan és lopva, és már majdnem válaszoltam is rá, annyira hiányzott az emberi kedvesség. Mi van, ha soha nem jutok ki innen? Mi van, ha itt halok meg, teljesen egyedül, anélkül, hogy újra láthatnám az anyámat, a nagynénémet vagy az apámat? Anélkül, hogy megtalálnám Tillyt… Elhessegettem a negatív gondolatokat. Nem veszíthetem el a fejem. Koncentrálnom kell! Valahol kell lennie egy ösvénynek, amelyen az állatok közlekednek, ami elvezet az erdő szélére. Csak másztam és másztam. A térdem kidörzsölődött és vérzett, az egész testem tele volt karcolásokkal. Egy idő után hallucinálni kezdtem. Fénylő szemek meredtek rám a babéralagút mélyéről, az alattam lévő föld úgy remegett, mintha földrengés lett volna. A legrosszabb az volt, amikor a nevem suttogását hallottam, és azt hittem, Thane az. Olyan igazinak csengett a hangja, hogy majdnem felkiáltottam. Szerencsére közbeszólt a józan eszem, és rájöttem, hogy csak képzelődöm, vagy egy csúnya trükk áldozata vagyok. Ha ő az, lehet, hogy a gyilkos oldalán áll. Sőt, lehet, hogy ő a gyilkos. Amelia… hallasz?Amelia… válaszolj… – Thane? – mondtam ki a nevét halkan, de nem válaszolt, mert 269

valójában nem is volt ott. Senki sem volt ott. Még a gyilkos sem. Teljesen egyedül voltam a saját poklomban.

• Az időérzékemet és a tájékozódási képességemet is elvesztettem. Fogalmam sem volt, mióta kúsztam-másztam a labirintusban, de biztosan órák óta. A növényzet olyan sűrű volt, hogy még az eget sem láttam, hogy nagyjából megsaccoljam az időt. Sem a holdat, sem a csillagokat, sem a hegycsúcsokat nem követhettem. Az egész egy pokoli háló volt, és én körbe-körbe keringtem benne. Elfogyott az energiám, meg kellett állnom pihenni. Véres térdemet felhúztam a mellkasomhoz, átkaroltam a lábam, és vizesen, reszketve és kétségbeesetten ücsörögtem a földön. Abban a pillanatban a gyilkostól sem féltem. Talán még örültem is volna a fejsze csapkodó hangjának, mert a magánynál még az is üdítőbb lett volna. Tudtam, hogy valahogy össze kell szednem magam és mozognom kell, mégis hagytam, hogy elragadjon a kétségbeesés és az önsajnálat. Megvizsgáltam a térdemen lévő karcolásokat, majd letöröltem a vért és az esőt az arcomról. A babérerdőben szerzett karcolások sokkal fájdalmasabbak voltak a fejsze által okozott felületi sérülésnél, de a leveleket és az ágakat leterítő penge hangja hátborzongató volt. Még mindig csak ültem és vártam. Nem tudtam rávenni magam, hogy továbbmenjek. Nem adtam fel, csak nem bírtam tovább. Se energia, se remény, se düh. Akkor sem tudtam mit tenni, ha arra gondoltam, hogy idővel úgyis kiszagol egy vadállat, vagy éhen halok. Nem akartam más, mint… ott ülni. A sűrű levélzeten keresztül meghallottam egy hangot és rájöttem, hogy nem is vagyok annyira közönyös, mint gondoltam. Valami közeledett, és én felemelt fejjel próbáltam beazonosítani a hangot és az irányt. Akármi vagy akárki volt az, közel volt a földhöz és gyorsan haladt. Egyszer csak megéreztem egy szagot, egy rothadó holttest bűzét. 270

Azzal igyekeztem nyugtatni magam, hogy bizonyára csak egy állati tetem. Valami meghalt a babérok között, és a szél miatt csak most éreztem meg a szagát. Csak az a kaparó hang… Ahogy a tekintetem az előttem lévő fatörzsekre tévedt, egy gyors mozdulatra figyeltem fel az egyik alagútban. Csak egy villanás, egy árnyék volt, de abban a röpke pillanatban mintha egy bundát láttam volna feltűnni. Vagy inkább szárnyakat? A tudattól, hogy azon az istenverte helyen egy túlvilági lény settenkedik, felpattantam és gondolkodás nélkül bevetettem magam a cserjésbe, hogy aztán ismét áthatolhatatlan ágak falába ütközzek. A hidegtől és a félelemtől vacogó fogakkal újra térdre rogytam, és mászni kezdtem. Hallottam mögöttem. Majd előttem is. Aztán mellettem. Bármerre fordultam, mindig ott volt. És az a szag… te jó ég… az a szag… Pánik fogott el, és zihálásom zokogásba fulladt. Ágak töredeztek közvetlenül fölöttem, mintha a lény felmászott volna a lomb tető csúcsára, és a fejem fölött siklott volna. Zakatoló szívvel felnéztem a magasba. Nem láttam és nem hallottam semmit. A bűz áttört az ágakon, öklendeznem kellett. Ismét eluralkodott rajtam a páni félelem, egyik alagútból a másikba menekültem. Ágak és levelek hullottak rám, ahogy a lény követett. Idővel azonban rájöttem, hogy nem is követ. Inkább őriz. Közvetlenül felettem lebegett; egyik irányba sem tudtam menekülni. A legrosszabb az volt… hogy azt sem tudtam, igazi-e. Lehet, hogy csak összeomlott az elmém, és a lényt csupán a félelem, a pánik és az elmezavar szülte. Újra felnéztem, és egy fakó tekintet nézett velem farkasszemet az ágak közül. Visszafojtottam a torkomban lévő kiáltást, amely azonnal a nyomomra vezette volna a gyilkost, és nem tudhattam, hogy a túlvilági követőm nem egy őrült elme sötét mélyéből szabadult-e. Lehet, hogy a gyilkos sem volt valódi. Lehet, hogy az Asher Fallsban történt dolgok is mind csak egy rémálom részei voltak… 271

Továbbmentem, és közben ezt hajtogattam: – Nem valódi, nem valódi, nem valódi. Az eső még mindig esett. Végig hallottam az esőcseppek kopogását a leveleken, de most, hogy felnéztem, a cseppek az arcomba hullottak. Ekkor vettem észre, hogy javultak a látási viszonyok. Fény szűrődött át az ágak között, de nem láttam semmit a fák fölött, és nem hallottam semmit a körülöttem lévő aljnövényzetben. A lény eltűnt, és vele együtt a bennem dolgozó pánik is. Egy röpke pillanat erejéig becsuktam a szemem, hagytam, hogy a hűvös eső felfrissítsen. Utána reszkető lábakkal felálltam, és előrebotorkáltam. Hívott a cserjés vége.

272

36 A cserjésből kilépve csillapodott az eső. Mintha jel lett volna, és őszintén megkönnyebbültem. Végre láttam a hegyet, az eget, és az esőfelhők mögött a hold egy részét. A levegőben örökzöld illata terjengett, a hűs sötétség kellemes burkot vont körém. Még mindig nem tudtam, hol vagyok. A vidék egyáltalán nem tűnt ismerősnek, és a pillanatnyi fellélegzés után ismét úrrá lett rajtam a pánik. Sikerült kitalálnom a labirintusból, de még mindig nem leltem az utam. Sőt, a gyilkos is a nyomomban volt még, valaki, aki úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét. Nem állhattam örökké ott és várhattam arra, hogy rám találjanak. Mennem kellett. Így hát elkezdtem mászni, szlalomoztam a fák között, felszenvedtem magam egy meredek és göröngyös emelkedőn, ami azonnal elnyelte az összes tartalék energiámat. Zseblámpa nélkül meglehetősen lassan haladtam, főleg mivel az ösvény tele volt leesett ágakkal és legurult kövekkel. Egyszer meg kellett állnom, hogy kivegyek egy kavicsot a bakancsomból, de sajnos a puha talp már így is tönkrement. Igyekeztem visszafojtani a sírást. Valahol fölöttem a zuhogó víz tompa hangja hallatszott, így arra következtettem, hogy a vízesés hátsó oldalán lyukadtam ki. Ha tehát követem a sziklát, elvileg a boltíves tisztásra jutok ki, ahonnan visszatalálok a temetőhöz és az autómhoz. Amikor lehajoltam, hogy bekössem a bakancsomat, egy mennydörgés rázta meg a földet. A következő pillanatban mintha az egész hegy megremegett volna, és egy kavicsokból meg kövekből álló lavina zuhant le rám. Menedéket kerestem egy kiugró szikla alatt, és addig vártam, míg biztos nem voltam benne, hogy nem esik a fejemre több kő, majd folytattam a mászást. Noha még sosem jártam a hegyoldalnak ezen az oldalán, kezdtem kiismerni magam. A talaj egyenes lett, és egy göröngyös ösvény futott végig a szikla lábánál. Azon már jóval könnyebb volt menni, de azért résen kellett lennem, mert többé-kevésbé nyílt téren haladtam. A vízesés robaja egyre hangosabb lett, ahogy haladtam előre, és kis idő 273

múlva megláttam a tisztásra vezető boltíves bejáratot. A szívem vadabbul vert, hiszen most először tudtam pontosan, hol vagyok. Kis szerencsével fél órán belül már a temetőnél lehetek. A hegy csúcsáról levetette magát egy héja, gyorsan megpördültem, hogy követhessem a tekintetemmel. Vajon mi riasztotta el a helyéről?, töprengtem magamban. Amikor lassan visszafordultam az ösvényhez, egy zseblámpa fényét láttam meg a távolban, a réten. Gyorsan lehúzódtam az ösvényről és hozzápréseltem magam a sziklához, de a felhők mögül kikandikáló hold tökéletesen bevilágította a helyet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, majd eszembe jutott, hogy Thane szerint van egy másik felfelé vezető út is. Ha valaki odafent lett volna, és elriasztotta volna a héját, akkor engem is észrevett volna. Minden bizonnyal még mindig lefelé tartottak, de jelen állapotomban képtelen lettem volna elmenekülni. Abban reménykedtem, hogy találok egy búvóhelyet, de még az üldözőkkel a nyomomban sem akartam betérni a tisztásra. Nagyon is jól emlékeztem a klausztrofóbiához hasonló bezártságérzésre. És a Wayne Van Zandt arcán lévő sebhelyekre. Időközben bekerítettek, hiszen a rétről és az ösvényről is közeledett valaki. Semerre se mehettem, csak a boltív felé. Talán tovább hezitáltam volna, ha nem hallom meg Angus ugatását a távolban. A hangja tompán szólt, mintha nagyon messze lett volna. – Angus! – próbáltam hangosan suttogni. – Angus, hol vagy? Válaszul egy nyüszítés hallatszott a barlang mélyéről. Óvatosan. Ez trükk is lehet, figyelmeztetett egy kis hang. Bementem az átjárón, és halkan elismételtem a nevét. – Angus. A szikla falait súrolva úgy éreztem, mintha minden résből és hasadékból szemek bámultak volna rám, miközben a peremeken és az éleken sötét árnyékok terültek el. A hely mintha életre kelt volna a holdfényben. – Hol vagy, haver? 274

A tisztáson áthaladva tompa hangokat hallottam a boltív túloldaláról, mintha egészen lágy lépések lettek volna. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejemben. A barlangba nem bújhattam… az zsákutca volt, vagyis egy újabb csapda. Thane szerint csak fél kilométer hosszú. Bizonytalanul forogtam, miközben egyre közelebb értek hozzám a lépések. Hirtelen ránéztem a falakra, amelyek világosban csalókák, sötétben halálosak voltak… Elképzeltem, ahogy a fejsze átvágja a húsomat, ezért elkezdtem felmászni a falra. A félelem és a kétségbeesés olyan képességeket csalogatott elő belőlem, amelyekről addig nem is tudtam. A sötétben is képes voltam kapaszkodókat találni, de néhány egyszerűen szétmorzsolódott alattam. Már majdnem a legközelebbi szegélynél tartottam, amikor megéreztem, hogy valaki belépett. Amilyen halkan csak lehetett, felmásztam, abban reménykedve, hogy valamilyen csoda folytán nem bukom le. Nekipréseltem magam a falnak és lenéztem a tisztásra. Fentről jól láttam, ahogy Luna besétál a tisztás közepére, széttárja a karját, fejét a hegyek felé fordítja, majd forogva és forogva hívja a gonoszt, pontosan úgy, ahogy én tettem az Asher-angyaloknál. Az évek láthatóan megtépázták gyönyörű haját, egészséges bőrét és érzéki alakját. A maszk ismét lehullott róla, leleplezve ráncos bőrét és fonnyadt testét. Egyik kezében egy zseblámpát szorongatott, a másikban valami olyasmit tartott, ami fényesen világított a holdfényben. Az egyik hajlított kés volt az irodából. Talán ugyanazzal a késsel vágta el ifjú anyám torkát. Luna tágra nyílt szemmel körözve fürkészte végig a falakat, majd leeresztett karral elindult a boltív felé. Egy pillanatra már azt hittem, hogy feladta a keresést. A megkönnyebbüléstől elvesztettem a fejem, és az arcom a hideg, nedves sziklára tettem. Meglepetésemben felszisszentem. Luna megállt, megfordult és visszanézett a barlangba. Még a 275

holdfényben is jól láttam az ajka rándulását, sőt az ereiben lüktető adrenalint is hallani véltem, ahogy a kés pengéjét simogatta. A szívem vadul kalapált, de nem a saját biztonságomért aggódtam. Felegyenesedtem a szikla szélén, szabadjára engedve egy valóságos kőlavinát. Ahogy Luna felnézett, láttam a szemében ragyogó holdat. – Szóval ott bujkálsz. – A hangja olyan közömbösen csengett, hogy akár az időjárásról is beszélhetett volna. A falhoz préselődve próbáltam beleolvadni a kőbe. Felnéztem a magasba, hogy felmérjem a szikla tetejéig, vagy még tovább tartó távolságot. – A helyedben én nem próbálnám meg – mondta. – Ha nyugton maradsz, nem bántom a kutyát. A szikla széléről bámultam le rá. – Miért kellene hinnem neked? – Van más választásod? – Te ölted meg Freyát – mondtam. Luna megvonta a vállát. – Mert teher volt, akárcsak te. – Miért lennék én teher? – Hadd beszéljen, gondoltam. Le kell kötnöm, amíg ki nem találok valamit. – Szörnyen kimerítő vagy, Amelia. – Ezt hogy érted? – Nézz rám! Nézd meg az arcom! Ez a te műved. – Micsoda? – Minden megváltozott, amikor idejöttél. A szél, ez a hegy… még a halál is. Hideg szellő suhant át rajtam, és ismét eszembe jutott Emelyn Asher hullája. – Honnan veszed, hogy ez az én művem? – Ó, tudom én. Te felfalod az energiánkat. Valahogy elvetted az 276

összes energiámat. – A szeme fenyegetően csillogott. – És én vissza akarom kapni! Azt hittem, egész könnyen megbirkóztam a fallal, de ő úgy mászott fel rajta, mint egy párduc. Másodpercek alatt magasabbra mászott, mint én, és amikor leugrott a szegélyre, megfordultam és átugrottam egy másikra. A széle szétporladt a lábam alatt, és egy örökkévalóságig tartott, mire sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és megmarkolnom a falban lévő apró réseket. – Pell Asher unokája vagyok. Ha megölsz, azt biztosan nem nézi el neked. Meg fog keresni. Luna hangosan felnevetett. – Tényleg azt hiszed, hogy félek egy vén kriplitől? Ő csak azt hiszi, hogy jó állapotban van. Észrevettem, hogy valaki mozog alattunk, de nem mertem levenni a szemem Lunáról. – Ha ekkora fenyegetést jelentek a számodra, akkor minek hoztál ide? Miért vittél a Covey-házba? – Ó, az mind Pell ötlete volt. Be kell vallanom, még mindig van néhány trükk a tarsolyában. Fogalmam sem volt, hogy életben vagy. Azt hittem, a vén bolond a saját temetése előtt akarja rendbe hozatni a sírkertet. Az rá vallana. Csak az érkezésed után jöttem rá az igazságra. A Covey-házzal kapcsolatban pedig… – mondta kuncogva. – Gondolom, azt hitte, hogy biztonságban leszel, amíg meg nem történik a dolog. Amíg meg nem történik a dolog… Megborzongtam. – Miután világra hozod az örököst, használhatatlanná válsz. Főleg a szerencsétlen származásoddal. Minden bizonnyal ugyanúgy gondoskodott volna rólad, ahogy Harperről és Thane anyjáról. Felkaptam a fejem. – Mi köze ehhez Thane anyjának? – Azt gondolta, hogy ha eltávolítja Rianát, akkor Edward visszajön hozzá. Így hát megszervezett egy cserbenhagyásos balesetet. Szegény 277

pára, sosem tudta meg, mi hajtott belé. Nem engedtem, hogy szörnyű szavai befolyásoljanak, miközben másztam felfelé a sziklán. Szerettem volna azt hinni, hogy a kettőnk között lévő rés egy cseppnyi védelmet nyújt, de nem így volt. Játszott velem. Pontosan ott voltam, ahol akarta, mert így nem kellett elsietnie a dolgot. – Edward is tudott róla? – Talán sejtette, de nem tehetett semmit. De azért bosszút állt. – Hogyan? – Öngyilkos lett, és elhamvasztatta magát, mielőtt még Pell hazahozathatta volna. Jól emlékszem, mit mondott Thane Edwardról. Ki akart törni az Asher-börtönből. De sosem sikerült neki. – Ha ennyire utálta Pellt, miért hagyta ott vele Thane-t? – Nem hagyta ott. Pell vette el. Edward túl gyenge volt ahhoz, hogy harcoljon. – Luna megsimogatta a nyakában lógó holdkövet. – Ez a családod, Amelia. Ez az örökséged. Ez vagy te. Na, nem mintha számítana… A Drudenfluss pontosan felettünk volt; a nyitott vége közvetlenül Luna szegélye felett, a zárt pontja fölöttem állt. Nem tudom, miben reménykedtem. Gondolom, csak az ösztöneimre és az adrenalinra koncentráltam, ezért megmarkoltam egy szabadon lévő követ, és megpróbáltam eljutni a zárt végéhez, hogy letörjem. – Ne! – kiáltott fel Luna. Átugrotta a két szegély közötti távolságot, és könnyedén landolt mellettem. Csakhogy valószínűleg már volt egy repedés a sziklában – vagy talán én csináltam egyet –, mert egyszer csak puskalövéshez hasonló roppanást hallottam. Luna így is megmenekülhetett volna, ha Angus nem tűnik fel az egyik hasadék sötét mélyedésében. A kutya fenyegetően morgott. Luna egyáltalán nem számított rá, ezért döbbent kiáltás kíséretében hátrabotorkált. Tekintetünk egy hosszú pillanat erejéig összetalálkozott, mindketten lemerevedtünk, majd megmarkolt és lerántott magával. 278

Valahogy sikerült megkapaszkodnom a szikla szélében, miközben a lábam tehetetlenül csüngött a levegőben. Később hallottam egy puffanást, amikor a teste földet ért, majd egy óriási morajlás és több ezer szárny csapkodása hallatszott, és a gyilkos varjak leszálltak a tisztásra. Hallottam, hogy Thane odakiált nekem, miközben a szikla szélére kúszik. Közvetlenül fölöttem állt. – Fogd meg a kezem! A szikla kezdett szétmorzsolódni a kezem alatt, mégis haboztam. Valami fénylett a szemében. Düh… fájdalom… Villanássá változott, amikor megfogta a karomat és felhúzott. A sziklaperem már éppen meg akarta adni magát. Angus beszaladt a barlangba,Thane pedig felrántott a sziklafal tetejére. Teketóriázás nélkül másztam felfelé, közben lehetséges kapaszkodók után tapogatózva. A madarak Luna teste fölé gyűltek, és a nő hirtelen felsikoltott. Amikor felértem a szikla tetejére és megfordultam, hogy megfogjam Thane kezét, láttam, hogy Tilly a szikla szélén állva bámul le a tisztásra.

279

37 – Tilly, Tilly, jól vagy? – kérdeztem felé sietve. – Jól vagyok, lányom. És te? – kérdezte aggódva. Tilly egészen kicsinek tűnt ott a sziklán. Kicsinek, de erősnek. – Jól vagyok. Úgy aggódtam érted! Elmentem a házadhoz, és megláttam azt a sok vért a fürdőszobában… A legrosszabbra gondoltam. – Véletlenül leejtettem egy poharat. Megvágtam az ujjam, de nem volt időm feltakarítani, mert tudtam, hogy bajban vagy. Inkább a keresésedre indultam. – De hát… én kerestelek téged. Amikor Catrice elmondta, mi történt Freyával… Tilly szeme összeszűkült. – Hol találkoztál a Hawthorne nőszeméllyel? – Követett a házadig. – Beengedted a házamba? A hangsúlya megdöbbentett. – Nem engedtem be. Egyszerűen megjelent. – Több rozmaringot kellett volna ültetnem – motyogta Tilly. Ránéztem Thane-re. Valamivel messzebb állt, hogy ne zavarjon minket. Magasnak, sötétnek és jóképűnek tűnt a holdfényben. Határozottnak látszott. – Mit akart az a nő? – kérdezte Tilly. – Azt mondta, aggódott érted, mert az életben maradásom bizonyította, hogy Freya nem a tűzben halt meg. Ó, hosszú történet – mondtam felsóhajtva. – A nagyját úgyis biztos ismered. Azt mondta, veszélyben vagy, és hogy a rendőrség nem ér oda elég gyorsan, így hát… én siettem a megmentésedre – fejeztem be a történetet. Tilly szomorúan fürkészett. – Hát ez nagyon buta dolog volt tőled. Meg is ölhettek volna. 280

– Téged is. De most már mindegy. Mindketten biztonságban vagyunk. És mindent tudok – mondtam kedvesen. Tilly megfogta és megszorította a kezem, majd Thane felé fordult. – Honnan tudtad, hogy idefent van? – kérdezte. Thane megfordult és megláttam az arcán lévő karmolásokat, amelyek élénken emlékeztettek a Thorngate temetőben ránk telepedett sötét igézetre. Ugyanaz a sötét jelentette Luna számára a bukást. – Láttam az autóját a temetőben – felelte Thane. – Végig a nevét kiabáltam a babérerdőben, de nem válaszolt. – Nocsak, csak nem egy cseppnyi vádat hallottam a hangsúlyában?, töprengtem. – És mit tettél volna, ha te találod meg? – kérdezte Tilly. – Bármit, ami megmentette volna az életét. – Akkor is, ha… – Igen. Tilly bólintott. – Nos, végül is te mentetted meg, nem igaz? Hirtelen gombócot éreztem a torkomban, és nem tudtam beszélni. Ránéztem Thane-re, de ő nem fordult felém. Tilly megragadta a karomat. – Gyere el a szikla széléről, lányom. Olyan érzésem van, mintha le akarna szakadni. Igaza volt. A perem szétmállott. Hirtelen távoli ugatást hallottam, és rémület nyilallt a szívembe. Angus még mindig a barlangban volt. Ha beomlanak a falak, csapdába esik. Odafordultam Thane-hez. – Azt mondtad, van valahol egy ösvény. Megmutatod? – Erre! Nyaktörő tempóban igyekeztünk lefelé. A boltív alatt átrohanva ránéztem Luna testére, majd gyorsan elfordítottam a fejem. Tillynek nem volt bűntudata. Elhessegette a madarakat, és lehajolt, hogy levegye az ezüst nyakláncot a holttestről. Láttam Luna holdkövét ragyogni, ahogy Tilly feltartotta a fénybe. 281

– Ne nyúlj a testhez! – figyelmeztette Thane. – Hívnunk kell a rendőröket. Tilly nem szólt semmit, csak tovább bámulta a holdkövet, mintha megbabonázták volna. Elfordultam és Angusért kiabáltam. – Már több tucatszor jártam a barlangban – mondta Thane –, de sosem tudtam, hogy össze van kötve más barlangokkal. Ha Angus talált egy átjárót, akkor biztos kitalál onnan. Abban a pillanatban Angus megjelent a barlang kijáratában, boldogan odaszaladt hozzám és a kezemhez dörgölte hideg orrát. Még mindig a korábbi viselkedése hatása alatt voltam, és nem akartam elhinni, hogy a sötétség ennyire megváltoztatta. Ha bántani akart volna, követett volna a babérerdőbe. Helyette inkább elüldözött a gyilkos közeléből, és talán saját magától is. Tilly felnézett a sziklára, a sérült pentagramra. Láttam, hogy megmozdulnak az ajkai, de nem hallottam, mit mond. Egyszer csak nekidobta a csillagnak a holdkövet, és amint az nekiütközött a sziklafalnak, a föld megremegett. – Kifelé! – Thane megragadta és kitessékelte Tillyt a tisztásra, miközben a sziklaperemek hangos csattanással landoltak a földön. Néhány perccel később már az erdőben rohantunk a temető felé. Thane futott elöl,Tilly és én a sarkában loholtunk. Thane keveset beszélt, ami kezdett komolyan aggasztani. Jól hallotta, amit Luna mondott az anyjáról és Harperről, és a köztünk lévő távolságot látva biztos voltam benne, hogy az Asher-házba igyekszik. Angust ott hagytam Tillyvel, és utána siettem. Túlságosan jól ismertem a vérmérsékletét ahhoz, hogy tudjam, mit művelne, ha Pell beismerné a bűnét. Így hát utána futottam az erdőben, és amikor kiértünk a temetőhöz, egyenesen az autójához mentem és beszálltam. Thorngate visszafogottan ragyogott a holdfényben. Láttam, ahogy az Asher-angyalok a többi emlékmű fölé tornyosulnak. Büszkén, dacosan, már-már istenien. Megborzongtam, amikor felismertem néhány vonásomat az arcukban. 282

Thane becsusszant a kormány mögé, és becsapta az ajtót. – Te meg mit csinálsz? – Veled megyek. – Azt sem tudod, hová. – A nagyapádhoz – feleltem. – De nem kellene előtte felhívnunk a rendőrséget? – Nem lehet. Nincs vonal. – Honnan tudod? Hiszen meg sem próbáltad. – Korábban már próbáltam. A legközelebbi városokat lekapcsolták az áradás miatt. Majd az Asher-házból felhívjuk a rendőrséget. – De nem azért megyünk oda, nem igaz? Thane beletúrt vizes hajába. – Inkább Tillyvel kellene hazamenned. Ez nem lesz kellemes. – Nem hiszem, hogy egyedül kellene találkoznod vele. – Nem fogom megölni, ha ettől tartasz. Pedig gyerekjáték lenne. Rátettem a kezem a karjára. – Nem ér annyit, hogy miatta börtönbe kerülj. És ha ez nem is te vagy? Csak újra beléd szállt a gonosz? Thane beindította a motort, és szó nélkül megfordult az autóval. Az országútra érve a hold eltűnt, és az egész vidék besötétedett. Már alig láttam a fenyőfák körvonalát a hegyekhez és az éghez képest. Esőcseppek kopogtak a szélvédőn, és elárasztották a már teli árkokat. Thane a vizes út ellenére is gyorsan hajtott. Odafordultam, hogy megvizsgáljam az arcát. Dühe szinte tapintható volt, egy hívatlan vendég, amely a veszéllyel kacérkodott. Az egyik kanyarnál még a lélegzetem is elállt, miközben vadul az ülésbe kapaszkodtam. Thane elmosolyodott. – Ugye, hallottad, ahogy kerestelek az erdőben? Miért nem válaszoltál? Ez sem lesz kellemes, gondoltam. – Mert féltem. 283

– Tőlem? Miért? – Azért, amit Catrice mesélt rólad. – Mit mesélt? – Emlékszel arra a napra, amikor hazavittem az autómmal? Mondtam is, hogy úgy tűnt, mintha mindannyian azért gyűltek volna a stúdiójába, hogy megfigyeljenek. És azt az érzést sem tudtam elhessegetni, hogy nem ok nélkül kerültem Asher Fallsba. – Emlékszem. – Ugyanazon a napon, amikor a hátsó lépcsőkön ültünk, úgy néztél rám, mintha szellemet láttál volna. Azt mondtad, ábrándoztál, mert egy pillanat erejéig úgy néztem ki, mint valaki más. Thane összevont szemöldökkel kémlelte az utat, majd így szólt: – Igen? – Kit láttál, amikor rám néztél? Egy ideig hallgatott. – Edwardot. – Szóval tudtad. – Sejtettem. Az az álmodozó tekinteted, és ugyanúgy tartottad a fejed. Egy pillanatra kiköpött mása voltál. – Most is úgy nézek ki? – Talán nem ebben a pillanatban, de már korábban is észrevettem a hasonlóságot. Aznap a temetőben, amikor az angyalokról beszéltünk… az egyik arc nagyon emlékeztetett rád. De nem foglalkoztam vele nagyon, csak később, amikor megpróbáltam összerakni a képet. A nagyapám és közted lévő rejtélyes hasonlóságot. És az elméletedet, hogy nem véletlenül kerültél Asher Fallsba. – Aznap a kompon még nem tudtad? – Felismertelek az újságban lévő képről – felelte. – De akkor még nem kapcsoltalak össze Edwarddal. Miért? – Catrice szerint tudtad. Azt mondta, összebeszéltetek a nagyapáddal, aki azért hozatott ide, hogy elcsábíts. Mert állítólag én 284

vagyok az utolsó esély a vérvonal folytatására. Arca sápadtnak és zordnak tűnt a gyér fényben. – És hittél neki? – Nem akartam, de féltem. Tilly eltűnt, és Catrice akkor mesélt Freya meggyilkolásáról. Sok minden kavargóit a fejemben, és már nem láttam tisztán… – mondtam, majd elhallgattam. – Biztos megérted, hogy megdöbbentett a vádja. – Mit mondott? – A hangja igen kimért és komoly volt. – Már mondtam… – Pontosan szeretném hallani. Szóról szóra. – Azt mondta, bármit megtennél azért, hogy megszilárdítsd a helyed az Asher családban. És hogy a jobb karodat is levágnád azért, hogy unokával ajándékozhasd meg Pell Ashert. – Értem. – Thane még mindig meredten bámult előre, és halkan beszélt. – Nem tagadom, van benne igazság. De hogy elhitted, hogy bántanálak… hogy haboztál, hogy megfogd-e a kezem a sziklán… – Vett egy mély levegőt. – Ezt elég nehéz elfogadni. – Sajnálom – mondtam, majd az ablak felé fordulva néztem a mellettem elsuhanó éjszakai árnyakat. – De talán így a jó. – Miért? – Azért, mert az vagyok, aki. Thane ismét hallgatott. – Arról az éjszakáról van szó, nem igaz? Azt mondtad, te engedted be. – Úgy tűnik, minden a születésem éjjelén történt. Freya Pattershaw volt az anyám. – Szóval Freya és Edward? Odafordultam hozzá, majd ismét az arcán hagyott karmolásaimra vándorolt a tekintetem. – Sok mindent nem értek még, de azt tudom, hogy ez a hely igencsak veszélyes számomra. Én pedig veszélyes vagyok azokra az emberekre, akik közel állnak hozzám. Akármi is van odakint… 285

akármit is éreztünk aznap éjjel… eljön értem. – Hogyan állíthatjuk meg? – kérdezte, és a hangjában lévő fenyegetéstől kirázott a hideg. Lehunytam a szemem. – Nem hinném, hogy meg tudjuk állítani.

286

38 Amikor befordultunk a kanyarban, megdöbbenve láttam a rendőrségi fényeket. Ezek szerint valaki már riasztotta őket. Aztán eszembe jutott, hogy akár egy csúnya baleset is történhetett. Elvégre nem szokatlan ilyen időben. Ám amikor Thane lelassított, megláttam az utat keresztező barikádok sárga vészvillogóit. Thane leeresztette az ablakot, amikor odaértünk egy rendőr mellé. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Az áradás elöntötte a hidat – felelte a rendőr. A kalapja karimájáról víz csurgott lefelé, ahogy benézett az autóba. – Ma este nem jutnak át. Túl magas a víz. – Fel kell jutnunk a házhoz – mondta Thane. – A nagyapám rokkant. – De nem egyedül van odafent, nem igaz? – Fogalmam sincs, hogy van-e vele valaki vagy sem. Éppen ezért szeretnék felmenni. – Ha eláll az eső, néhány óra múlva visszahúzódik a víz. Legkésőbb holnap. Abban a pillanatban megjelent egy másik rendőr. – Mi a probléma? – Nincs probléma – felelte Thane. – Csak szeretnénk hazamenni, ennyi. – Ma este nem lehet. Ha megpróbál áthajtani, az áramlás lesodorja magukat. Azt tanácsolom, keressenek egy meleg és száraz helyet, és várjanak. Tartsák magukat távol ezektől a meredek sziklafalaktól. Az egész országból földcsuszamlásokról tudósítanak. A szemtanúk szerint autó nagyságú sziklatömbök gurulnak le az országútra. A túl sok esőtől beomlanak a hegyoldalak. – Köszönjük. – Thane megfordult az autóval, és elhajtott a barikádoktól. Amint elhagytuk a kanyart és látótávolságon kívül voltunk, lehúzódott a leállósávra. – Miért nem mondtad el nekik, mi történt? – kérdeztem aggódva. 287

– Azért, mert nem akartam, hogy kérdezősködjenek és jegyzőkönyvet vegyenek fel. Felmegyek a házhoz – mondta Thane. – Vagy elmondod nekik, miután elmentem, vagy hazamész és megvársz. Csinálj, amit akarsz. – De… hogy akarsz átmenni az öblön? – Van egy gyaloghíd körülbelül egy kilométerre lefelé. Ott fogok átkelni. – Thane, ez őrültség! Miért nem várod meg a holnapot, hogy beszélj vele? – Nem csak erről van szó. – Ujjával a kormányt kopogtatta, miközben a sötétet fürkészte. – Tudom, hogy őrültség. Puszta kézzel megölném azok után, amit ma este hallottam. Az a férfi mindent elvett tőlem. Ennek ellenére nem fogom otthagyni abban a székben. – És mit akarsz csinálni? Odafent ücsörögsz vele, amíg elül a vihar? Annak tudatában, amit ma hallottál? Ez őrültség! És mi van, ha rosszabbodik az áradás? Napokig elzárhat a külvilágtól. – Éppen ezért kell onnan kihoznom. Van egy régi négykerékmeghajtású autója, amit régen vadászatra használt. Ha rosszabbodik a helyzet, azzal lejövünk a hegyről. – De hallottad, mit mondott a rendőr. A víz már így is nagyon magas. Egy négykerék-meghajtású autóval sem fogsz átjutni. Thane szeme mérgesen villogott. – Akkor lehozom addig, amíg lehet, a fennmaradó részen pedig kézben hozom. Nem várom, hogy megértsd. Még én sem értem. – Hirtelen elhallgatott. – Csak menj és hagyd, hogy tegyem a dolgom. Hátranéztem. Fények világítottak az Asher-házban, és szinte láttam magam előtt Pell Ashert, a birodalom mesterét, ahogy összeomlik körülötte a hegyoldal. Utáltam magam érte, de én is képtelen voltam odafent hagyni. – Veled megyek. – Nem – vágta rá Thane határozottan. – Túl veszélyes. Csak vidd az autót, és menj vissza! Ez nem a te dolgod. – De igenis az. Egyébként is, ha senki más nincs odafent, akkor 288

szükséged lesz a segítségemre. Egyedül nem tudod lehozni a hegyről, ezt te is tudod. Úgyhogy menjünk. – Kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. Thane megkerülte az autót, megfogta a karom, és mélyen belenézett a szemembe. – Biztos vagy benne? – Igen. Gyerünk, essünk túl rajta! Az éjszaka abszurditása minden bizonnyal később fejti ki a hatását, amikor újra és újra lejátszom magamban a történteket, hátha meg tudom érteni a jelentőségüket. Hogy miért sodortam veszélybe az életemet egy olyan férfiért, aki minimális törődést sem mutatott irányomban egészen addig, amíg nem volt szüksége rám. Egy férfi, aki tönkretett életeket és hajlandó volt eltitkolni egy fiatal nő meggyilkolását csak azért, hogy megvédje a fiát és az Asherek jó hírét. Egy férfi, aki elárasztott egy temetőt és kinyitott egy szörnyű ajtót. A férfi, aki beengedte a gonoszt a városába és az életembe. És én mindezek ellenére lehajtott fejjel meneteltem az özönvízben. Az eső elleni felszerelés nélkül csontig átáztunk, és a cipőnk megtelt sárral. Éreztem, ahogy egyre jobban rám nehezedett a sár, a vihar és a saját zord gondolataim. Megkönnyebbültem, amikor Thane vette át a vezetést, és nekem csak arra kellett koncentrálnom, hogy kövessem. Körülöttünk az erdő sötét volt és sivár. Az eső kopogása mellett hallottam a saját zihálásomat, de nem a fáradtságtól, hanem az idegességtől és a felgyülemlett érzelmektől. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt. Úgy éreztem magam, mintha minden irányból ütöttek és vertek volna. Thane hátranézett rám. – Jól vagy? – Igen. – Tovább meneteltem, és közben néha felnéztem a hegyoldal tetején világító fényre. Ismét elképzeltem az ablak mögött Pell Ashert, fejedelmien, dacosan és megátalkodottan. Thane előremutatott. – Ott lent van a híd. Lemásztunk és lecsúsztunk a partra, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről, amikor megláttam a hídnak nevezett valamit, vagyis néhány 289

fadeszkát és a vékony védőkorlátot. A víz mindössze fél méter lehetett, de ahogy egymás nyomában haladtunk előre, alig kaptam levegőt a jeges permettől. Bele sem akartam gondolni, milyen könnyen elcsúszhattam volna, és magával sodorhatott vagy nekicsaphatott volna a szikláknak az örvénylő áradat. Inkább gyorsan elhessegettem az elcsúszás puszta gondolatát is. Amikor átértünk a hídon, felkapaszkodtunk a parton, majd a sziklás hegyoldal után elterülő útra igyekeztünk. Az aszfalton könnyebb lett volna menni, de nagyon meredek volt a lejtő, ráadásul széllel szemben haladtunk, így ott is meg kellett küzdenünk az előrejutásért. Már alig vártam, hogy túl legyünk az egészen, és hazaérve végre vehessek egy forró fürdőt és bekaphassak néhány meleg falatot. Igazán szerettem volna magam mögött tudni ezt a pokoli éjszakát. A házhoz érve egy lövéshez hasonló durranást hallottam. Ijedtemben megragadtam Thane karját. – Mi volt ez? – Nem tudom. Ahogy a házat kémleltük, egy újabb durranásra lettünk figyelmesek. Majd még egyre. Hirtelen azt hittem, hogy Pell tüzel ránk az egyik felső balkonról, majd egyszer csak megszólalt Thane: – Jézusom! A ház össze fog dőlni. A gerendák összeroppannak. Thane megfogta a kezem, felrohantunk a kocsifelhajtón és átvágtunk a gyepen. Két autó parkolt a ház előtt. – Bryn és Catrice is itt vannak – mondta. – Lehet, hogy Lunára várnak? – Akkor nagy meglepetésben lesz részük – feleltem komoran. A lépcsők elváltak a tornáctól, és mintha az egész építmény megremegett volna, amikor átugrottuk a hézagot. Odabent a vihar hangja összekeveredett a több évszázadot megélt faanyagok recsegésével és ropogásával. Az eső beesett a tetőn és végigfolyt a falakon, pocsolyákat alkotva a korábbi beázásoktól megvetemedett padlón. A lámpák vibráltak, és a plafonon megjelent repedésekből és a csillárokból csöpögő víztől elektromos sistergés 290

hallatszott. Thane-nel az egykor még elegáns és fényűző hall közepén álltunk, és elkerekedett szemmel néztük az összeillesztések mentén szétváló házat. Miközben átkutattuk a szobákat, Thane hangosan kiabálta a nagyapja – az én nagyapám – nevét. A ház úgy nyikorgott és recsegett, mint egy élő és lélegző lény, és közben egy sötét érzés nehezedett ránk. – Ha meglátsz egy pentagramot, tedd tönkre – mondtam. – Úgy lesz. Az egyik helyen levált az álmennyezet, és a víz erős sugárban ömlött a hosszú mahagóniasztalra, ahol nemrég még együtt vacsoráztunk, és a babérerdőben lévő rejtett sírról meséltem nekik. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. – Nagyapa! – kiabált Thane. – Idebent vagyunk! – kiáltott vissza Hugh. Mindannyian a társalgóban gyűltek össze, ahol néhány estével korábban még együtt iszogattunk, és ahol Pell, már akkor is, áskálódott. A tolószékével az ablakhoz gurult, pont úgy, ahogy korábban elképzeltem, és meg sem fordult, amikor Thane kinyitotta a dupla ajtót. Követtem a szobába, és egy hangos sóhajra lettem figyelmes. Catrice arcán sokk és félelem jelent meg, mielőtt elkapta a tekintetét. Bryn dacosan és dühösen nézett. A kandallónál álló Hugh mogorván vizsgálgatta az italát. – Hol van a személyzet? – kérdezte Thane. – Ki kell vinnünk őket innen! A ház nemsokára összedől. – Már órákkal ezelőtt elmentek – felelte Hugh. – Csak mi vagyunk itt. – És miért van itt mindenki? – kérdeztem. – Hová máshová mennénk? – Egy biztonságos helyre. 291

A férfi megvonta a vállát. – Itt mindig is biztonságban voltunk. – De már nem – mondta Thane. Catrice aggódva közelebb lépett hozzá. – Megpróbáltunk elmenni, de túl sokáig vártunk, és a hidat ellepte a víz. Ti ketten hogy jutottatok fel? – Gyalog. – Akkor ti is itt ragadtok, mint mi. – Nem éppen – szólt Thane. – Leviszem nagyapát a négykerékmeghajtású autóval. Hugh felkapta a fejét. – A négykerék-meghajtásúval? Már évek óta nem indították be. Az akkumulátornak annyi. – Nem is olyan régen mentem vele – mondta Thane. – Az akkumulátornak semmi baja, úgyhogy elindulunk. Nem érdekel, hogy ti mit csináltok. – Nem hagyhatsz csak így itt minket! – kiáltott fel Catrice. – Gyere velünk – javasolta Thane. – De talán nem árt, ha figyelmeztetlek, hogy a megyei seriff helyettese a hegy lábánál állomásozik, és mostanra már bizonyára mindenről tud. Biztos lesz néhány kérdése Freya Pattershaw meggyilkolásával kapcsolatban, úgyhogy nem árt, ha felkészültök. – Ha befogtad volna a szádat, akkor semmi sem derült volna ki – vágta rá Bryn. – Ha megtalálják Luna holttestét, úgyis kiderül minden – felelte Thane. Catrice a kezébe temette az arcát, és elfordult. Hugh felhajtotta az italát. Bryn megvetően nézett rám. – Lunának igaza volt. Fenyegetés vagy mindannyiunk számára. Mindez nem történt volna meg, ha te nem jössz ide. 292

Thane átsuhant a szobán, és elkapta Bryn karját. – Ne Ameliát okold! Magatoknak köszönhettek mindent. Pontosan tudom, hogy mindannyian benne voltatok a gyilkosságban. – Odafordult Pellhez. – Beleértve téged, öregember. Pell továbbra sem fordult meg. Thane odasétált az ablakhoz, és közvetlenül mellé állt. – Megöletted az anyámat, majd Harpert is, csak azért, mert veszélyeztették a nagy tervedet. Pell elutasítóan legyintett. – Élősködők voltak mind a ketten. Thane összeszorította a fogát. – Hogy mersz ilyet mondani? Pell felkapta a fejét. – Hogy mersz így beszélni velem? Ha nem lettem volna olyan kedves akkoriban, még mindig az utcán lennél. – Kedves? Megölted az anyámat és a menyasszonyomat, és ezt nevezed te kedvességnek? – Edwardnak jobb volt nélküle. Évekig eltiltotta az otthonától és a családjától. Az ő műve volt, hogy utált engem. Thane arckifejezése immár közömbös volt, mintha az öreg férfi dühe lecsillapította volna. – Az nem az ő műve volt. Hanem a tiéd – mondta közelebb hajolva, és ezzel súlyosbítva a helyzetet. – Hallanod kellett volna, ahogy Edward kimondta a neved… még sosem hallottam ilyen undort. – Fogd be! – kiáltott fel Pell. – Most már fogd be a szád, kölyök! Amit adtam, azt könnyedén el is vehetem. Thane kihúzta magát. – És sosem hagyod, hogy elfelejtsem, nem igaz? De ha ennyire jelentéktelen és méltóságon aluli voltam, akkor miért vetted el tőlem Harpert? Miért érdekelt, kit veszek el feleségül? Pell ismét legyintett. 293

– Az a lány csak bajt hozott ránk. Tönkretette volna az életed. – Így hát megölted, nemde? Pell Asher hallgatott és töprengett. – Ezt sosem mondtam, nem igaz? A lány még mindig életben van. Ránéztem Thane-re, akinek először kétség jelent meg az arcán, majd miután láttam, hogy majdnem felrobban a dühtől, közelebb léptem hozzá. Mielőtt odaértem volna, megpörgette a tolószéket, így Pell kénytelen volt a szemébe nézni. – Miről beszélsz? Válaszolj! – Hallottad, amit mondtam. Harper Sweeney még mindig életben van. Thane úgy hátrahőkölt, mintha megütötték volna. – Hazudsz! Azonosították a testét. Boncolás és temetés is volt. Nem lehet életben. Ennyi idő után nem. Tudnék róla. – Semmit sem tudsz – mondta Pell undorral a hangjában. – Gondolkodás nélkül elhittél bármit, amint mondtam. Egy igazi Asher ragaszkodott volna ahhoz, hogy a saját szemével lássa a hullát. Thane lenézett a nagyapjára, és erősen zihálva ökölbe szorította a kezét. – Nem hiszek neked! Egy szót sem hiszek el ebből az egészből. Megöletted és most próbálsz magyarázkodni. – Holtan nem volt a hasznomra, de élve… – mondta Pell, majd rám nézett. – Felhasználtad – mondtam. A férfi szeme helyeslően csillogott. – Mire használtad fel? – kérdezte Thane. – Hogy azt tedd, amit csak akar – mondtam a nagyapámra bámulva. – Nem igaz? A vigyorától az egész testem libabőrös lett. – Nem vagyunk a tulajdonod – szóltam dühösen. – Nem irányíthatod, mit csinálunk, hogyan gondolkozunk és kit választunk. 294

– Már megtettem – vágta rá Pell. – Ha még mindig életben van, akkor hol van? – kérdezte Thane halkan. A hangjában lévő suttogás jobban zavart, mint a heves vérmérséklete. – Valahol, ahol sosem találod meg – felelte Pell. – Hol van?! – Mielőtt odaértem volna, Thane megragadta a nagyapja nyakát. Catrice felkiáltott, Hugh szitkozódott. A következő pillanatban már mellettem állt és próbálta leszedni Thane-t az öreg torkáról. – Thane, hagyd abba! Ereszd el! – kiáltottam. Egy kis időbe telt, mire hatottak a szavaim, de végül Thane levette a kezét Pellről, és hátrébb lépett. A szeme vad és tébolyult volt. – Vigyétek ki innen! – ordította Pell a tolószékét markolászva. – Menjetek innen, mindannyian! Szeretnék egyedül lenni az unokámmal. – Egy nagy francokat! – mondta Thane. Fokozatosan kezdte visszanyerni az önuralmát. – Kiviszem innen Ameliát. Ez az egész kóceráj le fog zuhanni a hegyről. – Az Asher-ház több mint kétszáz éve áll ezen a földön – közölte Pell ellentmondást nem tűrő hangon. – És azután is itt lesz, miután te és én már régen meghaltunk. Most pedig menj ki. – Rendben – mondtam Thane-nek. – Hadd beszéljek vele! Miután a többiek kimentek, én a tolószéke elé álltam. Szándékosan nem voltam hajlandó letérdelni. – Hol van? Nem választhatod el őket. Mondd el neki! – kértem. – Tényleg képes lennél egy másik nő karjaiba küldeni? – Fontos nekem. Szeretném, ha boldog lenne. Pell vigyorgott. – Milyen nemes. – Hát nem látod, mit tettél? Mindent elvettél tőle. Még a nyugalmát is. Soha nem hagyja abba a keresését. – Soha nem fogja megtalálni. 295

– Akkor meg minek kellett elmondani neki? Hogy kínozd? Pell odanyúlt az asztalon heverő könyvért. Ugyanaz a bőrkötéses kötet volt, amit az első találkozásunkkor láttam nála. Ujjhegyével a borítóján lévő emblémát simogatta. – Láttalak titeket együtt. A vonzalom tapintható. Mégsem hagyod megtörténni, mert képtelen vagy elereszteni a múltat. Nem tudod elfelejteni azt a charlestoni zsarut. Tátott szájjal hallgattam. – Honnan tudsz te erről? – Mindent tudok rólad, kedvesem. Éveken át minden egyes lépésedet lenyomoztattam. – A kezembe nyomta a könyvet. – Nézd meg. Gyorsan átlapoztam a kötetet. Nem viccelt. Életem minden egyes szakaszát részletesen megörökítették és katalogizálták. Láttam magamról képeket a rosehilli temetőben. Képeket rólam és apáról. Képeket rólam és Devlinről. Reszketve felnéztem. – Te vagy az utolsó Asher – mondta Pell. – A vérvonal tőled függ. – De mi köze ennek Harperhez? – A te kezedben van a szabadsága. Becsuktam a könyvet. – Ezt hogy érted? – Azon a napon, amikor te világra hozod az első unokámat, Harper Sweeney szabad lesz. Egyetlen pillanattal sem előbb. – Úgy csinálsz, mintha fogva tartanád valahol, de nem hiszek neked. Csak blöffölsz. Ennyire gonosz még te sem lehetsz – mondtam hitetlenkedve. – Te mondtad, hogy törődsz Thane-nel, és csak a boldogságát akarod. Vagy tán üres szavak voltak? – kérdezte az öregember. – Azt hiszed, istent játszhatsz az emberek életével, de tévedsz! – Mi Asherek vagyunk – mondta. – Itt istenek vagyunk. Mindig is egyek voltunk ezzel a földdel. Pontosan tudod, miről beszélek. Te is érezted. Már benned van. Fogadd el! 296

– Ahogy te tetted? És ahogy Luna? – Luna. – Szinte kiköpte a nevét. – Csakhogy tőle megszabadultunk. A másik két parazita nyugodtan találkozhat vele a pokolban. De te… – Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a karómát. Próbáltam kitérni előle, de olyan erős volt a szorítása, hogy a csontos ujjait még a vizes kabátujjon keresztül is jól éreztem. – Több erőd van, mint bármelyiküknek. Képes vagy egy új dinasztia létrehozására. Kirántottam a karomat. – Nem, köszönöm. Pell szeme összeszűkült. – Az örökség nem veled ér véget, lányom. A gyerekeitek és az unokáitok mind Asherek lesznek. Őket is idevonzza majd a hely, akárcsak téged. Őket is köti a vér és a föld, akárcsak téged. Erezni fogják a szélben, akárcsak az Asherek generációk óta. És egyikük magáévá teszi majd. Megborzongtam. – És ha nem lesznek gyerekeim? – Muszáj, Thane és Harper érdekében. És a saját érdekedben is. Ez a sorsod. Thane egyszer csak megjelent az ajtóban. – Mennünk kell. Lenéztem Pell Asherre. A férfi halkan visszafordult az ablakhoz.

• Thane kiállt a négykerék-meghajtású autóval, és beültem mellé. Mindketten megfordultunk és megcsodáltuk a ház homlokzatát, majd felnéztem a felső balkonra, ahonnan Pell Asher bámult le ránk aznap este, amikor Thane megcsókolt. Már akkor is pontosan tudta, ki 297

vagyok. Biztos boldog volt, amiért ilyen jól bevált a terve. A mellkasomhoz szorítottam a könyvet. – És mi lesz a többiekkel? – kérdeztem. – Az ő választásuk – felelte Thane. – Maradj itt, vagy nézz szembe a rendőrséggel. – Ez nem sok választási lehetőség. – Több, mint amit megérdemelnek. Amint kimondta e szavakat, a házba futó villanyvezeték elszakadt, és végigtáncolt a vizes járdán. Egy perccel később a házban lévő ablakok felrobbantak. A domboldal megremegett alattunk. Az autó oldalra csúszott, és én az ülést markolászva néztem, ahogy Thane a kormánnyal küzd, miközben kétségbeesetten dübörögtünk le a kocsifelhajtón. Éppen akkor néztem vissza, amikor a ház csúszni kezdett. – Thane… Thane belenézett a visszapillantó tükörbe. – Látom. – Tudsz gyorsabban menni? Tudtam, hogy gyorsabbak leszünk a háznál. Nem is ez volt a probléma. A probléma a ház – Pell Asher – gondolata volt, ahogy leüldözött minket a hegyről. – Kapaszkodj! – kiáltotta Thane egy másodperccel azelőtt, hogy nekiütköztünk egy sziklának, ami éppen előttünk landolt az úton. A szélvédő felé csapódtam, amikor hirtelen és fájdalmasan hátrarántott a biztonsági öv. Thane a slusszkulcshoz nyúlt, és megpróbálta újraindítani az autót. De nem történt semmi. A ház vészesen közeledett felénk. – Te jó ég… – Ugorj! Kiugrottunk a járműből és lemásztunk a nedves hegyoldalon. 298

A parthoz érve a hömpölygő víz elárasztotta a gyaloghidat. A vékony építmény himbálózott és nyikorgott, a víz pedig elnyelte a lábunkat. Megragadtam a korlátot – és nagyapa könyvét –, és levegőt sem mertem addig venni, amíg át nem jutottunk a hídon. Utána megfordultunk és végignéztük, ahogy az Asher-ház összeomlik a hegy lábánál.

299

39 Órákkal később Thane, Tilly és én a rendőrségi épületből kiléptünk a fénylő és elhagyatott városba. Órákat töltöttünk ott kérdésekre válaszolva, majd bejelentést tettünk a Wayne Van Zandt irodájában dolgozó két nyomozónak. Wayne útra kelt a kutató- és mentőcsapattal, de előtte megkönnyebbült ragyogást láttam a szemében, amikor megtudta, mi történt Lunával. Azon tűnődtem, hogy megtudjuk-e valaha, mi történt vele a vízesésnél. Talán kész áldás volt az amnéziája. Először Thane-t hallgatták ki, és amíg odakint vártunk, Tilly letisztította a sebeimet, és egy elsősegélydobozból szerzett fertőtlenítővel ellátta a hátamon lévő felületi vágást. Közben az anyámról kérdeztem, ő pedig halkan elmesélt mindent úgy, hogy szinte magam előtt láttam a magányos és tragikus Freyát, aki mindent megtett azért, hogy beilleszkedjen. A lányt, aki egykor a temetőben talált vigaszra. – És mi van Edwarddal? – kérdeztem. – Róla nem beszélek – mondta Tilly. – Miért nem? – Talán nem tudta, mi történt pontosan a lányommal, de nem is segített neki. – Szerintem egy gyenge ember volt – mondtam. – És valószínűleg rettegett az apjától. És a gonosztól, talán. – Ez nem változtat semmin. – Tudom. – Egy részem mégis azt akarta, hogy valami jó is legyen az édesapámban. Nem úgy akartam gondolni Pellre, mint az egyetlen örökségemre. Tilly a vállamra tette kesztyűbe bújtatott kezét. – Ne gondolj rá, lányom. – Nem fogok. 300

Dehogynem fogok. Nem tudnék nem gondolni rá. – Tudtad, hogy Luna volt a gyilkos? – kérdeztem Tillytől. – Tudtam, hogy mindannyian benne voltak, de csak vele álmodtam. – És mégis magadban tartottad. Ennyi éven át tudtad… – Nem volt bizonyítékom. Ráadásul… Nem akartam, hogy tudjanak rólad. – Megégetted a kezed, hogy megvédj. – Azt tettem, amit tennem kellett. – Bezárta és arrébb tette az elsősegélyládát. – Ha hazaértünk, kapsz gyógyszert – mondta. – Köszönöm. Tilly leült mellém. – Miért vetted le Lunáról a nyakláncot? – kérdeztem. – A hátulján volt egy pentagram – felelte. – El akartam pusztítani. – Olyan, mint a sziklán? – kérdeztem aggódva. – Volt nyitott része? Tilly bólintott. – A könyvtárban is van még egy. Sidra megmutatta nekem. – Mondd el, hol! Gyanakvóan fürkésztem. – Miért? Tilly összekulcsolta a kezét. – Túl sokat kérdezel.

• Miután kitettük Tillyt a háznál, Thane és én leültünk a Covey-ház hátsó lépcsőjére egy kicsit. Az eső elálltával csendes lett az este. Köd sehol sem volt, ahogy lebegő szellemek sem. A tavon holdfény táncolt, a vizes facsúcsok ragyogtak. – Hogy lehet ilyen szép az este azok után, ami történt? – kérdeztem töprengve. 301

– Talán mert vége – felelte Thane. – Nagyapa meghalt. Luna meghalt. Hugh, Catrice, Bryn… mindannyian eltűntek. Talán a gonoszt is magukkal vitték. Szívesen elhittem volna, de a szellemekkel való együttélés különösen óvatossá tett. A levegő mégis olyan könnyed volt, mint még soha. Még a szellő is más volt. Lágy, hűvös és illatos. Ekkor eszembe jutott valami. – Aggódom Sidra miatt. Nem kellene egyedül lennie ma éjszaka. – Ivyval van. – Honnan tudod? – Az egyik nyomozó mondta. – Mert érte is aggódtál – mosolyogtam. Thane megvonta a vállát. – Még csak gyerek. Nem könnyű elveszíteni egy anyát. Egy olyan anyát sem, aki már a születésedkor halott volt. Én szerencsés voltam, mert nekem volt anyám. – Most mihez kezdesz? – kérdeztem Thane-től. – Nincs is hová hazamenned. – Ne aggódj miattam. Elboldogulok. – Itt mindig alhatsz, ha akarsz. Thane szótlanul bámult, és azon tűnődtem, vajon mi járhat a fejében. – Köszönöm. Felnéztem a hegyekre, ahol a csillagok beragyogták a csúcsokat. Valami kimondatlan lebegett közöttünk. Még nem is volt alkalmunk beszélni Pell kijelentéséről. – Szerinted igazat mondott? – Harperről? Nem tudom. Már félek elhinni. – Nem tarthatja fogva valahol az akarata ellenére – mondtam. – A történtek után semmiképpen. Ezt még Pell Asher sem úszhatja meg. 302

– Van egy alternatíva. Lehet, hogy magára hagyták – szólt Thane, majd elhallgatott. – Bárhogy is van, ha életben van, meg kell találnom. – Tudom. – De ez nem változtat az irántad táplált érzéseimen – folytatta halkan. – Majd fog. Legalábbis így kell lennie. Thane megvakarta a tarkóját. – Azt sem tudom, merre kezdjem a keresést. Az Asher-ház eltűnt, nagyapa titkaival együtt. Megfogtam a kezét. – Akkor kutasd át a romokat. Tedd, amit tenned kell, Thane. Csak találd meg. Minden eszembe jutott, amit Pell mondott korábban, de még nem álltam készen arra, hogy Thane-nel is megosszam. Pell áskálódásai csak bonyolulttá tették a dolgokat. – Valakinek tudnia kell – mondtam. – Egyedül nem tudta kézben tartam a dolgokat. Lefizette az embereket… a rendőröket, a halottkémet, sőt, talán még az ügyvédjét is. Most már a tiéd az Ashervagyon. Szóra bírhatod őket. Thane megvonta a vállát. – Ki tudja, hogyan rendelkezett nagyapa? Különben is, te vagy az igazi Asher. Neked van törvényes jogod a birtokhoz. – A tiéd. Nem akarok belőle semmit. Ez a hely… – Elhallgattam és megborzongtam. – Nálad jobb kezekben van Pell öröksége. – Ezt hogy érted? – Te talán tudsz valami jót tenni itt. Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Helyreállítani, úgy érted. Végignéztem a tavon, ahol szép lassan feltűnt a köd. – Ha még nem késő. 303

– Sosem késő – mondta, és megcsókolt.

• Aznap éjjel nem terveztem alvást, de a testem fittyet hányt az elmémre, és pillanatok alatt elaludtam. Thane korábban elment, hogy csatlakozzon a kutató- és mentőcsapathoz. Megígértettem vele, hogy ha alvásra van szüksége, visszajön. Fogalmam sem volt, mennyi ideje aludtam, amikor hallottam, ahogy Angus felkel és kisétál az előszobába. Nem tudtam, hány óra van, de a hold még mindig bekandikált a hálószoba ablakán. Némán feküdtem és hallgattam a csendet egészen addig, míg Angus nyüszítéssel nem jelezte, hogy ki kell mennie. – Komolyan? Ilyen későn? – kérdeztem. Ismét nyüszített, így hát kikeltem az ágyból, felvettem egy kardigánt a hálóingemre, lementem a sötét előszobába és bementem a konyhába, ahol már a hátsó ajtónál várt. Kinéztem az ablakon. A tó felett köd szállt, de szellemeket nem láttam. Szorosabbra húztam a kardigánt, kimentem a tornácra, és kinyitottam a szúnyogháló-ajtót, majd lekísértem Angust a lépcsőn. A kutya egyből az erdő széléhez rohant, és izgatott ugatásba kezdett, mintha látott volna valamit a sötétben. – Mi van ott? – kérdeztem borzongva. Angus nem reagált, de tudtam, hogy nem ment messzire. Még mindig hallottam az ugatását. Utána meg mertem volna esküdni, hogy egy hangot hallottam, és Angus hirtelen elhallgatott. Rémülten elindultam az erdő felé, majd egy árnyékot látva ijedten megtorpantam. Először azt hittem, Sidra az. Egy sötét kapucnis pulóvert viselt. Hangosan odakiáltottam neki, majd rájöttem, hogy az alak túl nagy ahhoz, hogy Sidra legyen. – Ivy? 304

Levette a kapucniját, sötét haja a vállára hullott, miközben átvágott az udvaron. Ösztönösen hátrálni kezdtem, pedig nem volt okom, hogy féljek tőle. – Hol van Sidra? – Honnan tudjam? – felelte, de a hangjában lévő izgatottság kissé aggasztott. – Hát nem veled tölti az éjszakát? – Akkor biztosan otthon alszik. – Mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül. – Thane-hez jöttem. A hideg futkosott a hátamon, ahogy egyre közelebb jött hozzám, és közben eszembe jutott minden, amit Thane mondott róla. Volt néhány kellemetlen incidensünk. – Thane nincs itt – feleltem, és próbáltam nyugodtnak látszani. – Tudom. Láttam, ahogy elment. – Hol voltál? – Ott. – Az erdő felé mutatott, ahol utoljára láttam Angust. Tényleg, hol volt most? – Láttalak titeket együtt – folytatta. – Láttam, ahogy megcsókoltad. Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam vadul kalapáló szívemet. – Ez nem az, amire gondolsz. – Ez pontosan az, amire gondolok! – Hirtelen kirobbanása megdöbbentett. Szeme összeszűkült, miközben fenyegetően közelített. – Azóta a sarkában vagy, amióta megjelentél a városban. Mondtam, hogy menj el, emlékszel? Mondtam, hogy sosem választ kívülállót. Miért nem hallgattál rám? – Ivy… – Mi ketten összetartozunk – folytatta. – Ő is tudja. Csak nem meri bevallani, mert fél az apámtól. De amint betöltöm a tizennyolcat, már nem fog számítani. Semmi sem állhat közénk, főleg nem te. 305

– Ivy, hallgass meg! – mondtam nyugodtan. – Hol van Angus? Mit tettél vele? Bántottad? – Istenem! – mondta a szemét forgatva. Hirtelen nagyon fiatalnak tűnt a holdfényben. – Az ostoba kutya miatt nem kell aggódnod. De nem, nem bántottam. Adtam neki egy nyugtatót, ahogy korábban is. – Hogy érted, hogy korábban is? – Egyszer csak valami bevillant. – Te helyezted el a csapdákat a tisztáson! – Meg kellett tennem – felelte. – Különben sosem hagytad volna el a várost. Kísérteties volt, milyen jól láttam a holdfényben. A sötét haja ragyogását. Az ajka megvető formáját. A szemében lévő őrületet. Thane-nek igaza volt. Ivy nem olyan volt, mint a többi lány. Magányos volt és elkeseredett, és mivel Thane kedves volt hozzá, kitalált magának egy mesét, ami számára időközben valósággá vált. Ha egy másik városban élt volna, bizonyára kinőtte volna a rajongását. De itt Asher Fallsban… ki tudja, talán a gonosz kihasználta a gyengeségét. Ki tudja, talán már most is csak a düh irányította. Hirtelen megértettem mindent. Mindig is lesznek olyan kapzsi és hatalomvágyó emberek, mint Pell és Luna, és olyan magányosak és kétségbeesettek, mint Ivy, akik örömmel közel engedik magukhoz a gonoszt. Még nem volt vége. És amíg Asher Fallsban maradok, nem is lesz vége. Vettem egy nagy levegőt. – Milyen tetoválás van a bokádon? Egy nyitott pentagram? Ivy meredten bámult rám a holdfényben. – Figyelmeztettelek, nem igaz? Már aznap megmondtam, hogy menj el, amikor hazavittél minket! Hallgatnod kellett volna rám. Lenéztem és láttam a kezében megcsillanni egy ívelt pengét, amilyen Luna irodájában is volt. Hátrálni kezdtem, míg neki nem ütközött a lábam a veranda lépcsőjének. Megpróbálhattam volna megvédeni magam, hiszen erős voltam. Az évekig tartó fizikai munka igencsak megalapozta az 306

izmaimat, de a kés komoly előnyt adott neki. Fejben végigjátszottam az eshetőségeket. A tornácra csak úgy juthattam fel, ha hátat fordítok neki. Talán lehagytam volna az erdőig, de a fák sűrűjében már jobban ismerte a terepet, mint én. Abban is biztos voltam, hogy telerakta a környéket csapdákkal. Az egyetlen menedék a tó volt. Háttal a tornácnak fürkésztem a kikövezett utat. Ha sikerül eljutnom a vízhez, talán elrejtőzhetek a ködben… Ivy továbbra is közeledett. Hallottam valamit az erdőből, hangos lépéseket a fák vonalából, és hirtelen eszembe jutott Tilly. Ivy is hallotta. Megfordult, és a röpke másodpercet kihasználva rohanni kezdtem a tó felé, miközben valami csoda folytán sikerült megőriznem az egyensúlyomat a csúszós sziklákon. A köd rászállt a mólóra, ahogy a vége felé közeledtem, csupasz lábam hangosan dübörgött a fadeszkákon. Eszembe jutott, hogy ha beugróm a csónakba, átevezhetek a túlsó partra. De hallottam magam mögött Ivyt, és ahogy elértem a móló végére, átbújtam a korlát alatt és belevetettem magam a tóba. A hideg víztől megrémülve lemerültem a víz alá, és összevissza kapálóztam. Gyorsan megnyugtattam magam, és amint kidugtam a fejem a vízből, máris volt egy új tervem. Elúsztam néhány méterre a mólótól és a közeli part felé vettem az irányt. A köd egyre sűrűbb lett, ezért teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Kinyújtottam a kezem, hátha elérem a mólót, de már nagyon messzire sodródtam. Körbenéztem. A fehér és lebegő falon kívül semmit sem láttam. Mintha a köd direkt sűrűbb lett volna, hogy elbújtasson, de ettől még nem nyugodtam meg. Hallottam Ivy tompa hangját, ahogy a nevemet kiabálja, ezért beljebb úsztam néhány métert, és hagytam, hadd nyeljen el a csend és a köd. Erősen ziháltam, ajkam elzsibbadt a hidegtől. A pamut hálóingem szinte súlytalan volt, de a vastag kardigán komoly súlynak bizonyult a vállamon. Ettől függetlenül nem volt elég erőm ahhoz, hogy levegyem magamról. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a csendet hallgattam. Kaparást 307

hallottam a facölöpökön, majd a magasba emelt az egyik hullám. Először azt hittem, hogy Ivy beleugrott a vízbe, de aztán hallottam, ahogy ellökte a csónakot. Hallottam a víz csobbanását, és arrébb rúgtam magam a hangtól, majd visszaúsztam a móló felé. A vállam nekiütközött az egyik cölöpnek, és egyik kezemmel addig tapogatóztam, míg meg nem találtam a csónakot. Egy fénysugár világított az arcomba, és amikor ellöktem magam, Ivy felém lendítette az evezőt. Az ütéstől megszédültem, majd nehéz kőként lesüllyedtem a vízbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. A kezem a fejem fölött lebegett. A holdfény átvilágított a vízen, és láttam, ahogy Thane angyala felém nyúl, miközben a harangok lefelé csalogattak. Más angyalok is voltak ott, alabástromarcukat algák takarták el. A tó fenekén törött szárnyak, felborult szobrok és nyitott koporsók hevertek, a hullámzó nád sűrűjében pedig egy gyermeket ábrázoló szobor állt. A víz alatti kert kísértetiesen gyönyörű volt, és úgy éreztem magam, mintha már régen halott lennék. Talán ezért láttam mindent olyan részletesen – a mauzóleum gótikus csúcsait és a félig betemetett sírköveket. Még néhány nevet is láttam: FOUGERANT, HIBBERD és három apró táblára a következő felirat volt vésve: MOULTRIE. Hirtelen minden szürke és homályos lett, mintha túl messzire sodródtam volna. Mindenütt árnyak és szellemek voltak, és azok a felemás lények, amelyek mindkét világba és egyikbe sem tartoztak. Undorító lények fénylő szemmel és ősi arccal. Egyikük kilépett az árnyékból, és én rögtön felismertem. Az a förtelmes lény volt a temetőből, amelyik úgy mászott át a kerítés alatt, mint egy kígyó. Amelyik úgy mászott be a bokrok közé, mint egy pók. Csakhogy ebben a birodalomban egyáltalán nem tűnt förtelmesnek, csak ősinek és ráncosnak. Ekkor vettem észre, hogy már nem a víz alatt, hanem egy különös álombéli tájon vagyunk. Egy nagy barlang vagy sírhalom bejárata előtt állt. A sötétségen kívül semmit sem láttam mögötte, csak egy fekete üreget, amely a halál szagát árasztotta magából. A szag beleivódott a ruhájába és a bőrébe, de undor helyett inkább 308

kíváncsiságot éreztem magamban. Ki volt ő? Mi volt ő? Amikor megpróbáltam megkerülni, odasiklott elém, és le-fel lebegtette az uszályát, mintha nem akart volna beengedni. Bütykös kezét felemelve jelezte, hogy hátráljak. Abban a pillanatban megláttam valamit a mögötte lévő sírhalomban. Valami csodaszépet és sugárzót. Egy szellemgyerek törékeny auráját. Lehet, hogy Devlin kislánya volt az? A kislány kétségbeesetten hívogatott, és már-már olthatatlan vágyat éreztem, hogy odamenjek hozzá. Egyszer csak megrántottak a másik irányból, és hirtelen egy félelmetes huzavona kellős közepén találtam magam. Az őrző arrébb lépett, mert már nem tudott tovább vezetni vagy megvédeni. Mintha az enyém lett volna a döntés. Amikor kinyúltam az apró kézért, egy karom nyúlt ki a sírhalomból és tekeredett a csuklómra. Egy pillanatra belenéztem egy irtózatos ősi arcba, és megcsapta az orromat a gonosz bűzös lehelete… Hiába ütöttem és rángattam a nyakamon lévő kart, mégis egy meleg és békés valamiben éreztem magam. Akárcsak az anyja karjában kuporgó csecsemő. A mai napig fogalmam sincs, hogy bírtam ki annyi ideig a víz alatt. Talán nem bírtam. Talán tényleg átkeltem. Ám az élni akarás igencsak erős ösztön, még a másik oldalon született ember számára is. És a szellemek számára is. Nem emlékszem, hogy valaha is feljöttem volna a felszín fölé vagy feltámadtam volna. Arra emlékszem, hogy három sápadt arc bámult le rám. Később megtudtam, hogy a hontalan Thane visszament a Coveyházba, egy álom felébresztette Tillyt, és a gyanakvó Sidra követte Ivyt az éjszakába. Amikor mind a hárman összetalálkoztak a tónál, Ivy elmenekült. Az ő arcuk lebegett most felettem, és amikor megszólaltak, a hangjuk távoli visszhangként csengett. – Amelia, hallasz? 309

– Visszahozott téged, lányom. Sidra jéghideg ajka a fülemhez tapadt. – Láttam a szellemedet. Átnéztem felettük, a móló végébe, ahol Freya szelleme lebegett a holdfényben, és tudtam, hogy ő segített Thane-nek visszahúzni a szakadékból. Most pedig eljött, hogy elbúcsúzzon.

310

40 A nap gyönyörűen sütött, amikor másnap elhagytam Asher Fallst. Sajnáltam, hogy ott kellett hagynom a Thorngate temetőt, mielőtt elkészült volna, és sajnáltam otthagyni Thane-t, amikor a legnagyobb szüksége volt rám, de a város túlságosan is sok veszélyt rejtett számomra. A nagyapja birtokán – nemsokára az ő birtokán – végrehajtóként dolgozó Thane felmentett a szerződés teljesítése alól, és megígérte, hogy keres egy másik restaurátort. Ő, Tilly és Sidra mindannyian lejöttek a mólóra, hogy megnézzék, ahogy Angusszal vízre szállunk. Tilly mindkét kezével átkulcsolta a kezem. – Vigyázz magadra, lányom! – Úgy lesz, nagymama. A szeme csillogott, ahogy elfordította a fejét. Sidra átkarolta Tillyt. Egyelőre vele marad, és nekem tetszett az ötlet, hogy beköltözik Freya kis kék szobájába. Valahogy helyénvalónak tűnt. Thane a Covey-ház közelében fog lakni. Ez is helyénvalónak tűnt. Miután mindannyian elköszöntünk egymástól, Thane elkísért a komphoz. – Szóval itt a vége – mondta. – A kör bezárult. – Aggódom Sidra miatt – mondtam. – Szerintem még nem tudta feldolgozni Bryn halálát és Ivy letartóztatását. – Talán a temetés majd segít – szólt Thane. – Majd én vigyázok rá. – És Tilly? – Hát persze, rá is vigyázni fogok. – Thane lehajolt, hogy megvakargassa Angus fülmaradványát. – Te pedig vigyázz rá – szólt a kutyához. – Az tuti. Thane felegyenesedett. 311

– Biztos vagy benne, hogy tudsz vezetni? Végigsimítottam az evező által hagyott sebet a halántékomon. – Ez csak egy dudor, egy zúzódás. Semmi komoly. Jól vagyok. – Bárcsak meg tudnálak győzni, hogy maradj! Legalább pár napra. Nem szeretem, hogy egyedül utazol. Túl korai még. – Tudod, hogy nem maradhatok – mondtam kedvesen. – Számomra túl veszélyes itt. – Igen, tudom. Szerencsére nem világgá mentem, csak haza, az otthonomba. Ezt mindketten tudtuk és értettük. Mindkettőnknek befejezetlen ügyei voltak. – Thane… el kell mondanom valamit, amit a nagyapád mondott Harperrel kapcsolatban… – Hallottam. – Düh suhant át helyes arcán. – Ne okold magad, Amelia! Nem volt hozzá joga. – Bárcsak tehettem volna valamit! – Tehetsz. Menj vissza Charlestonba, és találd meg a boldogságodat. Ezt kívánom neked. – Én is ezt kívánom neked. Thane a fülem mögé simított egy tincset. – Talán, ha korábban találkoztunk volna… – Talán. De a dolgok nem hiába történnek. És mindig kapcsolatban maradunk. Te mentetted meg az életemet. Te hoztál vissza a másik oldalról. A szeme vakítóan zöld volt a napfényben. Buja és mély, mint a Carolina mocsár. – Ha szükséged van rám… Elszorult a torkom. Keményebb volt, mint gondoltam. – Hiányozni fogsz. – Ez nem örök búcsú – ígérte Thane. – Újra találkozunk. – Őszintén elmosolyodott. Ezúttal tudtam, hogy a megtévesztően sármos mosolya 312

mögött egy komoly férfi rejlik, aki igenis képes bármire. Aki mindent felforgatott volna azért, hogy megtalálja a nőt, akit még mindig szeret. Kis idő múlva már a korlát mögött állva fürkésztem a partvonalat. Thane Tilly és Sidra mellett állt, és tudtam, hogy mindig így fogok rá emlékezni. Nem úgy, mint egy Asherre. Nem úgy, mint a nagyapja kegyetlen játékának az egyik eszközére. Hanem az elkóborolt lelkek oltalmazójára. A parttól távolabb egy árnyék emelkedett a fák fölé, kabátja vígan lengedezett a szélben. Igazi volt, vagy csak álmodtam? Talán egy őrző vagy egy figyelő volt, mint a rosehilli temető öreg, ősz hajú szelleme? Akárki vagy akármi is volt, éreztem, hogy egyszer még keresztezik egymást az útjaink. Egyik pillanatban ott volt, a másikban nem, míg végül én a másik part felé fordultam. A Harang-tó közepén megszólalt a telefonom, és egy beérkező SMS-t jelzett a kijelzőn. Szívem vadul vert, miközben előhívtam a Devlintől kapott üzenetet. A szöveg mindössze ennyi: Szükségem van rád!

313

Tartalomjegyzék 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 314

35 36 37 38 39 40

315