A RÓMAI BIRODALOM NYOMAI. Provence művészete minden évszázadban magán viselte a környezet, a vidék hatását. Franciaország egyik vidékén sem szőtte át a művészetet annyira az ellenállás szelleme, mint itt, ahol a lakosságnak az elnyomatásban meglehetősen sokszor volt része. A rómaiak, akik Narbonensis Provinciá-ban mintegy ötszáz évig uralkodtak, eltűrték — Krisztus születése előtt —, hogy nemzeti isteneik mellett az őslakosság kelta védőisteneit is tisztelje. A II. századtól kezdve azonban a Rhône-síkság, de legfőképpen Lyon lakosait új hitükért igen gyakran üldözték. Ha nem is találunk már abból az időből származó építészeti emléket, az Aixban és Féjusben lévő és a VI. századból származó keresztelő medencék a hívők elszánt akaraterejére emlékeztetnek, ami fokozott alakban nyilvánult meg a XII. században, — amikor a Provence a francia kultúra középpontja volt — monumentális egyházi és világi építkezésekben. Erről tanúskodik a híres, erődszerű „cigánytemplom” Ste. Marie de la Merben, vagy a szintén román stílusban épült St. Victor-templom Marseilleben, majd a gótikus időkből Albi vártemploma, Carcassone, Avignon, Villeneuve és Tarascon várkastélyai és városfalai. Mindezeken felül Provence elsősorban a még ma is élő római művészet múzeuma. Aki már állt valaha Marseilleban a világháború keleti hadseregbeli hősi halottainak impozáns emlékműve előtt, vagy Nimesben a Pont du Gard súlyos és hatalmas építménye előtt, az a mai emlékműveket alkotó művészetet igen erőtlennek és gyengének találja az antik világ alkotásainak monumentális méreteihez viszonyítva. Reánk ma ennek a képnek ugyanilyen hatása van, mint Rousseaura, aki „Confession“ című munkájában elragadtatással ír arról a pillanatról, amikor 1727-ben a Pont du Gard-ra lépett és elcsodálkozott e szegény vidék szívében díszelgő, hatalmas kövekből álló építményen. Orange-ban a régi színház színpada hasonló hatással van ránk, Arlesben azonban a csinos, de jó állapotban lévő arénához túl közel épített lakóházak rosszul hatnak. Elvétve előforduló ilyen zsúfoltságok ellenére, meg kell adni, hogy Provence római eredetű építészeti emlékei, az arénák, színházak, diadalívek, templomok, kapuk, vízvezetékek mai környezetükben zártabb, természetesebb egységet alkotnak, mint akárhány olaszországi rom. Ha a vallásháborúk és a francia forradalom zavarai okoztak is némi kárt, itt mégis sokkal jobb állapotban vannak a római építmények, mint akár Rómában vagy Campagnában. Ezért nyújt Provence az antik világról alkotott elképzeléseinkhez igen nagy jelentőségű segítséget. A Marcellus-színház után alig húsz évvel épült arlesi és nîmesi aréna a tiszta stílus iskolapéldája, orangi, carpentrasi és st.-aémyi diadalkapuk pedig gazdagságukban túlszárnyalják a legismertebb hasonló római építményeket is. Ha megtekintjük még a teljes épségben fennálló Augustinus korabeli templomokat, a Livia-templomot Vienne-ben és a „Maison Carrée“-t Nîmesben, fogalmat alkothatunk magunknak arról a kimeríthetetlen római korbeli építészeti gazdagságról, amelyet Provence az utókor számára megőrzött.
A keresztény szellem különösen a gyönyörű vidéki templomok bejáratainak kiképzésére volt erős hatással. A templomportálok kiképzése azért került a művészi alkotó munka középpontjába, hogy a hívőknek már templomba lépésük előtt hirdesse a Megváltó üzenetét. Ismeretes, hogy egész Európa portál-művészete Provence befolyása alatt állott, annak ellenére, hogy az építőművészetnek ezt az irányát a román iskola Burgundiában emelte a legtökéletesebb fokra. A Burgundiában lévő Vezelayapátsági templom előcsarnoka és oszlopfejei egyedülálló expresszionista-primitív szobrászművészetről tanúskodnak. Az isteni igazságszolgáltatást és a kárhozatot szemléltetik, az élő mítosz erejével hatnak és otromba állatalakjaikkal istenek és óriások, hősök és kentaurok harcaira emlékeztetnek. Felettük azonban a tympanonban Krisztus győzelmesen küldi üzenetét: a megváltást. A templom 120 méternél is hosszabb hajója, amelyet száz évvel ezelőtt Violet le Duc más francia építészeti emlékművekkel egy időben restaurált, igen jól szemlélteti a belső tér világos és tiszta, román stílusát, amely Franciaország egyéb vidékein nem mutat ennyire egységes jelleget. A különböző árnyalatú kövek felhasználása, a vakolatlan falak, a napfényt átbocsátó, világos ablakok alkalmazása s ezáltal az építészet könnyedsége az első jele annak, hogy a kolostori falak szűk kereteit az élet igenlésével találkozó hittel kívánják felcserélni. Talán nem véletlen, hogy ez a mozgalom éppen a német településekkel teleszórt Burgundiából indult ki. Franciaországban az ilyen lépten-nyomon látható „befolyásokat” szeretik elhallgatni. A languedoci román iskola azt mutatja, hogy Dél-Franciaországot és Észak-Spanyolországot nagyon régi és szoros kapcsolatok fűzték mindig egymáshoz. A Krisztus előtt 50-ben rómaivá vált Gallia nem mutatott érzéket a görög világ kecsességei és finomságai iránt, de Róma fenséges építőművészetét — amint ezt Provence is mutatja — teljesen megértette és formáit az évezred első felében, ötszáz esztendeig tartó békében őrizte meg. A Nyugatrómai Birodalom tartományai ebben az időben szívesen fogadtak minden „latinitást” s ez a hajlamuk a XI. és XII. században a régebbi római építészet felújítására, később pedig, a XV. században, a renaissance-ra vezetett. Languedocban találtuk az ezredforduló legszebb és legjellemzőbb római stílű emlékeit. Bár a Nyugatrómai Birodalom régen megszűnt, a toulousei Saint Sernin székesegyház és a spanyol Galícia tartománybeli San Diego de Compostella székesegyház azt mutatják, hogy a művészeti alkotómunkának ez a Pyréneusokon átvezető titokzatos útja ma is megvan. Ez az út nemcsak az építőművészet számára volt összekötő kapocs, de minden időben a miniatűrfestészet, szobrászat, rézmetszés és a költészet egyidejű virágzását eredményezte. A clunyi St. Pierre romba dőlése óta a toulousei St. Saturniusról elnevezett St. Sernin székesegyház a legnagyobb és legépebb román stílű templom Franciaországban. Építését már 1075-ben megkezdték. A székesegyház a maga idejének nemcsak építészeti remekműve, hanem a híres languedoci iskolának különös megjelenési formája. A bazilikák eddig szokásos kör, négylevelű lóhere vagy négyzet alakú alaprajza helyett, a languedoci iskola a kereszt-alaprajzú bazilikák terveit szorgalmazta s ez a megoldás a szertartások kívánalmainak is különösképpen kedvezett. A benedekrendi kolostorok iskolapéldái ennek. A román művészetet jellemző legnagyobb újítás azonban a szentély köré épített és a St. Sernin templomban gyönyörű épségben meglévő körfolyosó, melynek alkalmazása a templom külső kiképzésében is különböző változtatásokat tett szükségessé. Amint a st.-sernini bazilika a XIII. század román építészetének mintájául szolgált, ugyanúgy éreztette befolyását a moissaci St. Pierre templom tympanonja igen sok templomhomlokzat kiképzésénél. Ha az ember Montaubanból Bordeauxba menet Moissacba, ebbe a semmitmondó kis városkába érkezik, nagyon meglepődik az 1130-ban épült székesegyház déli homlokzatának rendkívüli szépségű román stílusán, amelyet a szobrászok sokkal későbbi időben is több templomhomlokzat díszítésénél használtak mintául. A moissaci kolostor, ha nem is építették olyan tiszta stílusban, mint az arlesi St. Trophime keresztfolyosóját, építőművészeti nézőpontból éppoly nagyjelentőségű. A XIII. századból származó román oszlopokra épített gótikus árkádjai azt mutatják, hogy a gall-római villa alap- építményeinek
átvételével már két évszázada forradalmian megújhodott nyugati kolostorok, a gótika hatása alatt szabadabb építési formára tértek át. Nem lehet Provence építőművészetéről beszélni a nélkül, hogy az emberben önkénytelenül fel ne vetődne a gótika befolyása. Ebben a tartományban nem találjuk meg észak magasba szökkenő, lebilincselő templomépítészetét. A gót stílus itt főleg kastély- és várépítményeknél nyert alkalmazást, amelyeket az észak-francia királyság, a városok szabadságharca ellen emelt védelmül. És ha igaz az, hogy a gót művészet fejezte be azt, amit a román megkezdett, akkor a román stílus DélFranciaország jellegzetes és Provence művészetének legkifejezőbb, legeredetibb formája. Az albi Sainte-Cécile székesegyház elárulja, hogy a languedoc-iskola a dél-francia templomépítésnek is irányt szabott. Ha a szűk és csendes középkori utcákból a templom térre lép az ember, lebilincselve áll meg az égővörös, óriási nyerstéglaépítmény előtt. A gall-római történelemben Albi, az eretneküldözés középpontja s az albigensek fővárosa volt, akiket III. Ince pápa igyekezett az ellenállás éveiben elnyomni. Avignonban, a XIV. században virágzott a társadalmi és szellemi élet, de az udvartartás fényét az eretneküldözések árnyéka homályosította el. A pápák Rómából történt átköltözködésük után ügyesen megszerezték a város felségjogait, amelyeket egészen a francia forradalomig a Vatikán-állam gyakorolt. A Rhone mellett székelő nyolc pápa kormányzási módja sokszor került ellentétbe a provencei lakosság életmódjával és jellemével. Alphonse Daudet, aki maga is Nîmes városából származó provencei volt, a „Lettres de mon moulin“ című munkájában eleven színekkel ecsetelte azt a különös udvart, ahol a zarándoklatokat és körmeneteket vad táncmulatságok váltogatták. Ha a tobzódó tömeg nem fért el a város szűk utcáiban, akkor a Rhone folyó hídjára vonult és ott táncolt a közismert „Sur le pont d’Avignon l’on y danse…“ dallamára. E tarka élet vidám derűje alatt azonban ott parázslott a forradalom tüze. Nem csoda hát, hogy a pápák vára, amelynek földalatti bolthajtásai borpincékül és egyúttal állami börtönül is szolgáltak, később ugyanolyan erős védelemre szorult, mint a többi várkastély. Nehéz lenne megállapítani, hogy Avignonnak, az akkori időkhöz szoros szálakkal fűződő, de mégis egészen különböző kultúremlékei közül melyik a nagyobb: Petrarca Canzone-jai vagy a pápák palotája, amely hatalmas várfalai ellenére az ezeregy éjszaka tündérkastélyaként áll előttünk. Petrarca egy provencei kisvárosban, Carpenstrasban végezte iskoláit, Avignonban találkozott Laurával s az asszonyt, akinek szerelme egész életét betöltötte, Fontaine de Vauclusen énekelte még. Költeményei kétségtelenül a világbirodalom legszebb alkotásai közé tartoznak. Ám kérdés: ugyanolyan halhatatlan világhírre tett volna-e szert, ha az avignoni pápai udvar fénye nem ragyogja be verseit?
Diadalkapu Orange-ban
Arles-i nők
A FRANCIA KARÁCSONY. A francia karácsonyi szokások közül inkább csak a vidám eszem-iszommal egybekötött Réveillonünnepségek ismeretesek, amikor a család tagjai nem a karácsonyfa áhítatos fénye mellett gyülekeznek, — amint az a germán államokban szokásos — hanem házon kívül fogyasztják el a felettébb gazdag karácsonyi lakomát. Az az átmenet nélküli természetesség, amellyel az ünneplők a tor után éjféli misére sietnek, hogy ott a felemelően szép kardalokon épüljenek, az idegen szemlélőt könnyen arra indítja, hogy a világi örömökből az ájtatosságba hirtelen átváltó hangulatot kedvezőtlenül ítélje meg. A francia karácsony ősrégi hagyományai azonban mélyen a néplelkekben gyökereznek; a számunkra különös szokásokat más vérmérsékletre és más vallási beállítottságra, nem pedig a komolyság hiányára kell visszavezetnünk. Ezért nem emelt óvást a róm. katholikus egyház sem a keresztény egyház ízlésének talán nem egészen megfelelő francia karácsonyi ünnepségek ellen. Ez viszont ismét Franciaország katholicizmusára vet fényt, amely nem annyira dogmatikai rendszert, mint inkább hatalmat jelent. A német városokban karácsony előtt mindenütt látható karácsonyfaerdők Franciaországban ismeretlenek. Néha alig talál az ember karácsonyfát, ilyet csak a többgyermekes családok állítanak, akik a fát virág-, vagy hetipiacon, esetleg üzletben szerzik be. Csak a legújabb időkben kezd Franciaországban — elzászi és lotharingiai hatásra — a németekéhez hasonló karácsonyi ünnepség kifejlődni. Ezen a helyen meg kell említenünk, hogy a történelem folyamán a francia karácsonyban többször találkozunk német befolyás jeleivel, Pfalzi Erzsébet, XIV. Lajos sógornője és a mecklenburgi hercegi házból származó Orleansi Helena hercegnő, a maguk idejében a Tuilleriákba is bevezették a karácsonyfát. A francia elsősorban arra ügyel, hogy elmés módon a gyermekek karácsony előtti örömeit fokozza. Miklós naptól karácsony estig minden városban ajándék kiállítások vannak, amelyek csillogó tarkaságukkal fiatalt és öreget egyaránt elragadnak. Az üzletek homlokzatai a Pére Noel fényében tündökölnek, akinek azonban az elmúlt évben sokat pergetett Blanche-Neige film következtében Hófehérkében és a hét törpében nagy riválisa támadt. Különösen Páris szereti a vidám karácsonyt. A boulevardok, mint vidéken, egyetlen vásárvárossá alakulnak, hol mindenki — legyen bár egyetemi tanár, kifutó, vagy félvilági-nő — megáll egy pillanatra, hogy a minden évben újdonságot hozó önműködő játékfigurák mulattató táncát megbámulja. Egyébként Franciaországban is szokás a gyermekeknek és közelebbi rokonoknak karácsonyi ajándékot venni.
Különösen vidéken találunk érdekes szokásokat, ahol még ókeresztény, sőt az egyház minden ellenzése ellenére, szinte pogány hagyományokat őriznek. A december 24-i, Ádám és Éva napi „paradicsomi játékokra” vezethető vissza. Elzászban az a szokás, hogy a karácsonyfát az apostolok képeivel, színes ostyákkal, babákkal és papírláncokkal díszítik. Provence karácsonyában nemcsak ókeresztény, de ókori szokások is fennmaradtak. Orthodox-katholikus történészek is elismerik, hogy a provencei paraszt a keresztény hit szokásai mellett a frigiai Kybelé istennő napéj-egyenlőségi kultuszát is megőrizte. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy a gyermekek, — hasonlóan az athéni szüzek által Adonis istennek agyagtányérokon nyújtott zöldgyep-áldozathoz — a természet újraébredésének jeléül, tányérban csíráztatott zöldgabonát hordanak körül. Ugyanez az alapja annak a szokásnak is, hogy a karácsonyi vacsoraasztalra, adományként, mindenfajta gabonát tesznek, bár ennek értelmét azzal a legendával magyarázzák, hogy Krisztus, mielőtt leszáll a földre, meg akar győződni a gyermekek szorgalmáról. Az advent más szokásaiban a szent este északi szimbólumait fedezzük fel. Provence majdnem minden helységében nagy számmal találunk adventkor festett fa- és agyagalakokat, úgynevezett „santos“-okat; ezeket utolsó fillérük feláldozásával a szatócsnál szerzik bel a gyerekek. E figurákkal s az erdős dombokon gyűjtött mohával és fenyőgallyakkal díszítik a jászolt és a betlehemi istállót. Ezekből a szokásokból még a karácsonyi ünnep régi értelme szól hozzánk: a jövő termékenységét és a sötét téli éjszakából való szabadulást a karácsonyi üzenet fényével ünnepelni. A Provence legszebb szokásai közé tartoznak a „noël“-ek, a híres, párosan énekelt karácsonyi dalok, melyekben az angyalok beszélgetnek Jézus szüleivel. Eredeti fogalmazásukban az angyalok és Mária latinul beszéltek, a pásztorok pedig anyanyelvükön válaszolgattak. Később a XVI. században a falusi, majd a művészibb városi költészet e dialógusok után népszerű karácsonyi énekeket szerzett. Így különösen Jean Dániel Angersben, Jean Christoffle Beardeauxban és Michel Tornatoris Provenceban. Értékük legtöbbször nem annyira igen világias szövegükben, mint inkább dallamukban rejlik. A XVII. században e szokásokat átvette Burgundia is, míg újabban az ismét népszerűvé vált karácsonyi kórusok és misztériumok egész Franciaországban elterjedtek. Provence karácsonyában is találunk a bibliai történetekre és szent legendákra emlékeztető jelképeket. A vacsora utáni tizenhárom „jó“-ból tizenkét tányéron a házkörüli kert terménye, a tizenharmadikon pedig József és Mária egyiptomi menekülése emlékére datolya van. Karácsonyeste nem szolgál fel senki. A szegények közötti ajándékkiosztás után házigazda és cselédje egy asztalhoz ülnek. Az egyenlőség kifejezésre jut a házigazda különböző áldásaiban is. Kibékíti a haragosokat, pohárköszöntőben nyilvánítja tiszteletét a jelenlévőknek és megemlékezik őseiről. Az idősebb gyermekek a „Baux“-ban különös szertartásossággal tartott éjjeli misére kísérik szüleiket. Az összes környező falvakból beözönlik a lakosság és kézilámpák fénye mellett, verses énekekben válaszolgatnak egymásnak. A provencei karácsony a legszebb egész Franciaországban. A legmeghatóbban Marie Gasquette írta le gyermekkori emlékeiről szóló művében az „Une enfance provencale”- ban. Ebből való a másutt már nyilvánosságra hozott következő részlet: „Áhítatosan állunk a kályha körül; egy pillanatra minden fény kialszik, hogy senki se lássa a másikat. A megbocsátás pillanata ez. Azokban a családokban, ahol egész évben a harag volt az úr, a családfő egymásba teszi a civódók kezét, összerakja a széttört cserepeket és magához öleli tékozló fiát. A mi családunkban mindig béke honolt s így hamar kigyúlnak a fények. Apám olajágat vesz, forró borba mártja, meglocsolja vele a „cacho-fiò“-t, és régi karácsonyi áldást mond. — Védj meg, Uram, minket. Engedd megérnünk a következő esztendőt és add, hogy annak végén, ha lehet többen, de kevesebben se legyünk!… — Mindnyájunkat az öröm különös érzése tölt el, anyánk meggyújtja a jászol melletti gyertyákat, a leány behozza a levest. A vendégek kor szerint ülnek asztalhoz. A legidősebb apám jobbján, én, mint gyermek az asztal végén. Mi vagyunk ezen az estén az egész család, a törzs. Az ételsor, amely mindig jellegzetes és a bibliai történetek és szent legendák vacsoráihoz hasonlít, a házigazda következő pohárköszöntőjével végződik: — „őseinkre emelem poharamat, akik ma közöttünk vannak! Elhunyt anyám vezeti feleségem kezét és fülembe súg apám.
Elvesztett gyermekeink kitárják angyalszárnyaikat és őseinkkel együtt megáldják családi otthonunkat. Meg kell emlékeznem a távollévőkről, nővéreimről és feleségem családjáról, Noël elviszi gondolatainkat hozzájuk! Emelem poharam barátainkra, mindazokra, akik kedvesek voltak hozzánk és segítettek rajtunk. De emelem poharamat ellenségeinkre is, hogy a fényességes Cachofiònk szívükbe világítson és gyűlöletüket felperzselje. És végül emelem poharamat valamennyiünk egészségére, jólétére, örömére, Provenceunk szépségére és egybeforrt szívünkre! À l’amitié, à l’amitié, l’amitié de Noël!” „Mindenünnen koccintás hallatszik s az ismert régi köszöntők: — à la vôtre! sensible! de coeur! mêmement! avec vous! A gyermekek kérésére elmeséljük karácsony történetét, amelyben nemcsak a kis Jézus és a pásztorok, de a szamár, az ökör és a báránykák is szerepelnek, mert ezen a napon emberi nyelven beszélnek az állatok is.“ PÁRIS ÉS A PÁRISI SZOKÁSOK. A kétezer éves város. Párist az egyéni benyomások sokfélesége teszi minden idegen számára élménnyé. Nemcsak a fényt szeretjük meg Párisban, amely forró nyári napokon remegve tölti meg a levegőt a Szajna-dombok felett, télen pedig barátságos ködfátyolba burkolja a magaslatokat; a láthatár mérhetetlen messzesége és a város felemelően szép műemlékei ugyanúgy megragadnak bennünket. Az épületek nemcsak műélvezetet nyújtanak, de élő tanújelei is egy nagyon gazdag történelemnek, mely rajtuk keresztül színes képsorozatként emlékeztet a régi építőkre, a tervezőkre s az uralkodókra, akik megépítették. Az emberek és az épületek, a történelem és a táj összhangja, ezer meg ezer egyéni élmény olyan szimfóniájává lesz, mely az egész világon visszhangra talál. Az első pillanatban, néha még párisi tartózkodásunk első éveiben is, úgy érezzük, hogy a város minden szépsége ellenére igen sokban különbözik kedvelt városainktól, akár az örök Rómától, akár a komoly Londontól. Igen, van valami Párisban, ami visszataszítónak, érthetetlennek, régimódinak tetszik. Ám minél tovább időzünk a városban, minél többet látunk belőle, annál szebbnek találjuk azt, ami első pillantásra jelentéktelen vagy csúnya volt és meglátjuk lassan a mélyebben rejlő szépségeket is. Párissal úgy vagyunk, mint egy jól öltözött nővel, akit már az első pillanatban megkedvelünk, de csak akkor vesz le egészen a lábunkról, ha rejtett értékeit felfedezzük. Páris kétezer éves város. Az ország fővárosává azonban Klodvig tette, Krisztus után 508 körül. Ettől kezdve, állandóan fejlődött a Merovingek, Capetingek, Valoisok és Bourbonok uralma alatt egészen az Empire-ig, III. Napóleon idejéig. A Római Lutetia Parisorum-ból a gótika és a rennaissance városa lesz; királyok, császárok és köztársasági elnökök változtatják arculatát, míg a XIX. század modern világvárossá fejleszti és így, ebben, az egész francia történelmet magába ölelő mai formájában: lebilincselő marad! Mellékesen megjegyezve, tévedés azt hinni, hogy Páris minden maradandó értékét királyainak köszönhette. Tény, hogy IV. Henrik és XIV. Lajos sokat tett a város fejlődése érdekében, de amennyire Párist ezer éven át nem a királyok teremtették meg — ezt csak a royalisták szeretik hangoztatni —, annyira nem egyedül, a dinasztiáknak köszönheti létét. A munkakedvelő francia polgárság vállalkozó szelleme meglehetősen nagy részt vállalt Páris történelmében. Páris a kezdet kezdete óta tervszerűen fejlődő város volt és a Szajna-szigetek körül fokozatosan koncentrikus körökben épült ki. Ha a Genèvieve-hegyről a Rue St. Jacques-en és a Rue St. Martin-en lemegyünk és a másik oldalon La Viliette felé kapaszkodunk fel: történelmi földre lépünk. Erre, észak felé, vezetett — szőlő-fedte függőkertek, villák, falusi házak, színházak és arénák mentén — a rómaiak útja, amelyek épen maradt köveit a Cluny-múzeum őrzi.
A rómaiak Lutetia-jából lett a Louvre és a dómkoronázta Cité Páris. Már a XIII. században az egyházi élet középpontja volt, 200.000 lakosú fontos kereskedelmi város. A tudomány világhírű egyetemén otthonra talált és szépen felvirágzott. A gótika ideje volt ez, amikor az építészet is a tér határtalan lehetőségei felé kívánkozott ki a kolostorok szűk falai közül. Ebből az időből még ma is találunk csaknem érintetlen templomokat, házakat, csúcsos tetőket, nemesi palotákat, kerteket, sőt néhol egészen épségben maradt városrészeket is. A német befolyás alatt álló romantika e műemlékek fenntartásáért igen sokat tett. A gótika után a renaissanace nyomta rá bélyegét a városra. Bár Medici Mária és I. Ferenc előtt kedves lett volna, ha ez az új művészi irány egyéni francia színt kap, ez egy ideig nem következett be. Az olasz példa vált irányadóvá a francia művészetben is. Ettől kezdve nem építettek várszerű kastélyokat, hanem a francia ízléssel sokkal jobban összeegyeztethető palotákat emeltek. A házak gazdagon; díszített homlokzatai — mint a St. Louis-szigeten, vagy a Faubourg St. Germain-on — még ma is díszei a városképnek. A renaissance kétségtelenül legerőteljesebb alkotása a Louvre Lescothomlokzata. Hasonlóan kifejező építményei e kornak a komorabb Luxembourg-palota klasszikus kertjével és a Palais Royal is. Még az egyházművészét is meghajlik Párisban a világi stílustörvények előtt; így a Sorbonne-templomnak is kifejezetten renaissance-jellege van. Különösen a Luxembourg-palotához fűződik sokféle emlék. Itt élt Medici Mária, aki 1620-ban építtette, itt szenvedtek a nagy forradalom foglyai; termeiben, ahol egykor Barras és Tallien direktóriuma szőtte cselszövéseit, lakott Bonaparte mint első konzul. Vajon a Quartier Latin diákjai, akik a déli napsütésben itt töltik el pihenőjüket, gondolnak-e a gazdag múltra? Valószínű, mert a franciát már zsenge gyermekkorában beavatják hazája történelmébe. Csak a virágágyakkal övezett utakon játszó, vagy a széles medencékben vitorlás hajókat úsztató gyermekek élik a múltról és a jövőről mit sem sejtő boldog életüket. A renaissance első időszakában az olasz befolyás csak egyes épületeken éreztette hatását s így Páris még a XVII. században megőrizte régi gótikus-északi jellegét, míg XIV. Lajos mindenre kiterjedő hatalma elő nem segítette a klasszicisztikus irány általános befolyását. Ennek ellenére, mint mindenütt a világon, Párisban is megmaradt az építőművészek és a stílusok közötti versengés. Ebben az időben fejlődik Páris nagyvárossá. Ekkor született meg a Champs Élysées, a Palace Vendôme, a Palais des Invalides és ugyanekkor bővítették ki a Louvret is. A városépítés irányelveket kapott, amely a városépítőnek évszázadokon át megkötötte kezét. Ennek a XIV. Lajostól származó városszabályozó tervnek, amely a város fejlődésének egészen Haussmann báró erélyes rendeletéig irányt szabott, köszönheti Páris impozáns zártságát. Ezzel lett a francia metropolis városépítészeti szempontból a világ első városa akkor, amidőn Németországnak még két tucat fővárosa volt. A történelem, a művészet és a divat rótta a maga útját, a hajfonat felváltotta a parókát, a barokk a rokokónak adott helyet, csak a város elrendezése nem változott. Így erőszakolta rá akaratát XIV. Lajos csaknem két évszázad városépítészeire. Gábriel könnyedébb stílusban folytatta Mansard örökségét és megteremtette a Placé Louis XV.-et — a mai Placé de la Concorde-ot — és az École Militaire-t. A főváros határa mindinkább kitolódott nyugat felé; követte az udvart, amely XIII. Lajos óta a várost mind jobban és jobban elkerülte. Ennek a fejlődési iránynak sem XVI. Lajos, sem a forradalom kora — amikor a kedvezőtlen pénzügyi helyzet az építkezést megbénította —- sem pedig I. Napoleon nem tudott gátat vetni. A Rue de Rivoli fordulópontot jelentett a városrendezésben, mert kiépítéséhez először határoztak el nagyméretű épületlebontásokat, ötszáz háznak és negyven utcának kellett eltűnnie, hogy helyet adjon ennek a széles összekötő útnak, amely a Louvre és a Tuilleriák mellett vezet el. Igaz, hogy ezt a munkát a mai Arc de Triomphe-al együtt csak Lajos Fülöp alatt fejezték be; de nem szabad elfelejteni, hogy a XV. Lajos által megkezdett Madeleine-templomot is csak 1842-ben szentelték fel. Mindezek ellenére a Rue de Rivoli vitathatatlanul a Nagyi Korzikai érdeme.
Modern nagyvárossá Páris azonban csak III. Napoleon alatt vált. Hogy azzá lett, Haussmannak, Seine-megye prefektusának köszönheti, akinek neve szorosan összefügg Páris történelmével. A város kibővítése, új utak nyitása a modem forgalom számára több nagy háztömb lebontását követelte meg; mindez nagyon sok elkeseredett ellenséget szerzett ennek a lángeszű városépítésznek. Még ma is vannak, akik a lebontott régi épületeket siratva, jövőbelátását félreismerik és nem gondolnak arra, hogy Haussmann reformtervei ellenére a régi Páris nagy része még ma is áll. Újjáépítési terveit kortársai durvának, barbárnak tartották, a mai ember azonban tisztán látja, hogy éles szemű előrelátásával a növekvő forgalom kívánalmainak engedett, amikor a Rue de Rivolit a Bastilleig meghosszabbította, a Boulevard St. Michelt, St. Germaint, de Sebastopolt és a Étoile-térről kiinduló tizenkét nagy avenue-t megteremtette, amikor az egész Opera-negyedet átépítette és a város minden részében tereket, utakat, lakónegyedeket létesített, hogy mindezekkel több történelmi épületnek megfelelő keretet és távlatot nyújtson. Haussmann néha régi terveket valósított meg, az újat a régivel összeegyeztette és mivel a jövőt sohasem tévesztette szem elől: a hagyományt igen szerencsés módon állította a haladás szolgálatába. Kevésbé tartjuk szerencsésnek a második császárság díszes épületeit, például az Operát; de még kevésbé tudunk a rákövetkező kor néhány épületével megbarátkozni (Grand Palais, Petit Palais, Pont Alexandre III.). Páris az a város, ahol minden megfér, a nagy Opera, a kimúlt Trocadero, a Sacré Coeur üveg épülete mellett, mely kis mellékutcákon át világít a Boulevardokra. Páris magába zárt mestermű; összhangját a kisebb szépséghibák még jobban kihangsúlyozzák. Az előrelátó várostervezők és városépítők kezében így lett a régi fővárosból nagyváros és a nagyvárosból világváros. Az csak természetes, hogy a királyok, császárok és köztársasági elnököknek ebben a versenyében azok vezettek, akik az „állameszme“ legtisztább megtestesítői voltak. A főváros kiépítése azonban XIV. Lajos és mindkét Napoleon alatt nemcsak az uralkodók által megtestesített államhatalom jogos alkotóvágyának következménye, hanem az akkori idők szociális kérdéseinek egyik megoldása. Örömmel építettek szép és hatalmas műemlékeket, de ugyanakkor az állandóan növekvő lakosság lakásigényének kielégítése, valamint a személy- és áruforgalom emelése céljából egészen új városrészeket teremtettek. Így lett a párisi medence minden vízét magába gyűjtő Szajnából, Páris első és legtermészetesebb útjából, a jól kigondolt sugárutak lassan terebélyesedő hálója; így szüntette meg új lakónegyedek építése a lakáshiányt. A nyílttéri piacok létesítésével megkönnyítették az élelmiszerellátást, (egyébként az időközben szűknek bizonyult párisi vásárcsarnokok kérdése még ma is napirenden van) s a számtalan park és kert létesítésével a lakosság egészségügyét szolgálták. A francia polgár kedvelt kispolgári-individualista élete sokszor szükségessé tette az államhatalom beavatkozását. A kitűnő városépítők tervszerű munkája azonban a régi Páris legszebb épületeit nagyjából és egészben megőrizte. Párisnak ma több, mint 3 millió lakosa van. A háború utáni építkezések első pillantásra bizonyos rendszertelenséget mutatnak s a Marquet-terv hagyománya szerint folynak. Megkísérlik a „vörös városöv” vad összevisszaságban épült településeit munkásnegyedekkel helyettesíteni. A Belváros szanálása, a Cité Jeanne d’Arc lebontása által lassan halad előre. A forgalom az utóbbi években a mellékutak kiépítésével, a földalatti kijáratok, valamint a gyorsvasúthálózat fejlesztése által könnyebben bonyolódik le; a város belső részében azonban a magángépkocsik és bérautók állandóan növekvő száma miatt a forgalom helyes megoldásának kérdése — a villamos megszüntetése ellenére is — a tíz év előtti állapotba esett vissza. Az új repülőtér Le Bourget-ben, a régi helyébe épült új Trocadero és a világkiállítás többi kedvelt építménye azt mutatja, hogy a mai francia építésznek is van előrelátása és ízlése. A III. Köztársaság építőstílusa, bár nem olyan monumentális, mint a monarchiáé volt, az idő szavára hallgatva újul meg, anélkül, hogy a francia építészet hagyományaival ellentétbe kerülne. Ezek a következetességnek és folytonosságnak olyan jelei, amelyek a franciát minden munkájában jellemzik. A SZAJNAPARTON.
Néha akkor látjuk meg egy idegen város igazi arcát, ha céltalanul ődöngünk utcáin. Abban az órában, amikor a legtöbb ember gondterhes arccal siet munkahelyére, a szabadság és pihenés könnyed hangulatában egészen el tudunk szakadni mások életétől, gondjától és érdekeitől. A gondtalan ődöngés varázsát még csak fokozza az, ha egy város szépségét hallomásból, az irodalomból vagy a történelemből már ismerjük, s a neveket, melyeket talán egy iskolai előadás, vagy szüleink régi utazása idéz emlékezetünkbe, megtestesülve látjuk magunk előtt. A történelmi és művészi emlékek megtekintésére minden utazó szívesen szán egy-két órát, hosszabb tartózkodás esetén néhány napot is. Ez azonban csak akkor ér valamit, ha a kort, amelyben létrejöttek és az akkori életkörülményeket is ismeri. Ha ismerjük a francia falu életét, megértjük a paraszt jellemét. Miért ne adna hát betekintést a főváros lakóinak életébe a gondtalan csavargás? Páris egyik legvonzóbb része a Szajna. Olyan, mint a többi francia folyó, de a városképben és a város életében betöltött szerepe különös jelentőséget ad neki. Páris már kezdettől fogva a Szajna mellett feküdt, ez a folyó irányította évszázadokon át kereskedelmét és életmódját. Így érthető és természetes, hogy a város fejlődésének mindig a folyó szabott irányt, annak ellenére, hogy az utolsó időkben Páris súlypontja nyugatra tolódott el. A Szajna még ma is a város főütőere. Tarka és forgalmas élet középpontja, ahol párisiak és idegenek egyaránt ihletet és pihenést lelnek. És mintha csak e pihenők kedvéért folyna itt méltóságteljesen ez a folyó, melynek partján lágy szellőben jegenyék hajladoznak. Az átlag párisinak a Szajnát nem a szűrt vizű uszodák jelentik, de nem is a kajakok és a párevezős csónakok, vagy a Suresnes felé siető régimódi gőzösök: a párisi ember napi gondjaitól való szabadulást és pihenést keres a horgászoknál és könyvböngészdéknél, vagy a virágárus anyókák és madárkereskedők sora előtt. Tétlenül sétálók és piaci zsivaj adja a Szajna egyedülállóan színes, jellegzetes képét. Itt nincs sietség, nincs tolongás, az élet nem folyik gyorsabban, mint maga a folyó; az emberiek van ideje rá, hogy gondolataiba merüljön és a folyó menti vidám hangulatot élvezze… Párisban, akárcsak egész Franciaországban, a horgászás nagy szerepet játszik. Nemcsak a sok felesleges idővel rendelkező munkanélküli űzi, mert a sóvárgott fehér halat, a goujon-t, nem étvágyuk csillapítására fogják. A horgászás sport náluk, nemcsak ínyencfalat utáni vágy — bár a sült goujon fejedelmi étel. Nehogy ezt a halat jó és rossz időben is, ezerszámra horgászók kipusztítsák, halászati törvénnyel szabályozták a tilalmi időt. A horgászok ilyenkor feszült türelmetlenséggel várják azt a napot, amikor a goujon-vadászat végre ismét megindulhat. Minden valamirevaló horgász előkészíti szerszámait, új csalétket próbál és új partészt szemel ki magának. Mindenki örül, hogy napjait a bistró-k helyett ismét a szabadban töltheti és ráadásul esténkint kedvenc falatja mosolyog rá a tányérról. A horgászás sportja azonban nemcsak a „vadászt”, de a nézőt is magával ragadja, és talán nincs is olyan párisi, de idegen sem, aki a hét híd valamelyikéről legalább egy negyedórácskát nem hajolt volna a víz fölé, hogy a fényes, ficánkoló halat zsinórvégre kapja. A legnagyobb érdeklődéssel figyeli mindenki ezt a jelenetet, és minthogy a szerencsésebb vagy ügyesebb több zsákmányhoz jut, a jelenlevők között — akiket a sportszellem közössége hat át — nagy szakértelemről tanúskodó viták folynak. A Szajna jobbpartján, körülbelül az igazságügyi palota táján, új kép tárul elénk. A „La BelleJardinière” áruház harisnyát és szabásmintát kínáló kirakatai mellett — ahol az üzletet, mint mindenütt Franciaországban, többnyire a kirakat előtt s nem a boltban kötik — kakaskukorékolás, galambbúgás és papagájrikoltozás üti meg az ember fülét. A gyermekek legnagyobb örömére, gyönyörű házinyulak láthatók itt. Akinek, hűséges, jól ugató házőrző-ebre van szüksége, itt tehet szert egy szép komondorra is. Ez az állat- és magpiac. Kisvárosi idill a nagyváros forgatagában, mint
a hetivásárok, amelyekre még a kecskepásztorok is fel-felhajtják állataikat. Ez a vásár is jellemző a francia ember lelkiségére. Még a szegényebb ember is igyekszik — bármilyen furcsán hangzik is — valamilyen díszt adni házának. Alig van Párisban kapusfülke, tarka kanári és virágcserép nélkül; a „nyitott ablak” korszakában ezek váltották le a művirágcsokrokat. A horgászásnál és madárszeretetnél szellemesebb, igen kedvelt „sport” a könyv- és rézkarcböngészés, amelynek tág tere nyílik a bal parton, a Notre Dame dóm és a Palais d’Orsai közötti részen. Ez a hely, ahol a bouquiniste-ek a folyópart korlátjára állított könyvládái sorakoznak, a diákoknak, de a világ minden könyvbarátjának is híres találkozóhelye. Itt is, mint a Marché aux Puces-ön — a Montmartre bolhapiacán — a legjobb áru a legsilányabb mellett hever és ha nem is találunk Gutenberg-kiadást, vagy Daumier, vagy Rodin-vázlatokat, előfordul néha, hogy az agyonfogdosott bűnügyi regények között egy késői Molière-kiadásra bukkan az ember. Ezt a könyvböngészést a lutrihoz lehet a legjobban hasonlítani, mert a türelmes böngésző néha valóban szép eredményt húzhat. És ha rossz számot húzott is, minden esetben jut egy ingyen nyereményhez: az elragadó környezet minden csalódásért kárpótolja. Amint egyik könyves ládától a másikig ballag az ember, szeme meg-megakad a régi Párison a Conciergerie, az Institut de France, vagy a Notre Dame szigetén. Bár az árusok ismerik könyveik értékét, mégis olcsón és jól lehet náluk vásárolni. Sőt ráadásul igen gyakran érdekes szórakozásban van az embernek része. A szajna-parti könyvárusok népszerűsége egyébként abban leli magyarázatát, hogy Franciaországban szokatlanul sokat olvasnak. Ezért szeretik az emberek inkább vásárolni, mint kölcsönözni a könyveket. Az átlagvevő általában minden egyéni bírálat nélkül talál magának való portékát a régi vagy új könyvek között. Ha egy könyvesboltban jó könyvek után érdeklődünk, a kereskedő a legújabban megjelent négy-öt díjnyertes könyvet rakja elénk. Az, aki ad magára valamit irodalmi téren és e könyvek közül valamelyiket még nem ismerné, ilyenkor sürgősen olvassa el. Minden év decemberében a díjkiosztás lázas izgalomban tartja a francia könyvpiacot. Olyan könyvek, amelyek az újdonságok áradatában észrevétlenül elsüllyedtek volna, máról-holnapra többezres példányszámot érnek el. Ez természetesen a könyv értékére nem mérvadó. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a siker minden egyes alkalommal a hírverés következménye, amelynek eredményességéért a kiadók olyan előkészületeket tesznek, mint a versenyistálló-tulajdonosok a Grand Prix-re, vagy a kerékpárgyárak a Tour de France-ra. Így nyeri el néha egészen középszerű író a pünkösdi királyságot. Könyvét különböző nyelvekre lefordítják, nagy könyvkereskedések fogadásokat rendeznek a szerző tiszteletére, amelyeken százszámra dedikálja könyvét és egészen ismeretlen snoboknak tetemes felárral adja el. A legnagyobb tekintélye a Prix Goncourt-nak van. Harminc év óta minden december 5-én összegyűlnek a Place Gaillon egyik kávéházában az Académie Goncourt tagjai és fényes ebéd keretében jelölik ki „az év folyamán megjelent legnagyobb költői munkát”. A Prix Fémina — amint neve is mutatja — női díj. Zsűrije is kizárólag írónőkből, az úgynevezett Hachette-hölgyekből áll. Hogy milyen visszaélések történnek a díjak odaítélésénél, arra egy ismeretlen arisztokrata hölgy nemrég megjelent könyve vet fényt. A díj odaítélése utáni harmadik napon egy kozmetikai szereket előállító gyár azzal a kéréssel fordult a szerzőnőhöz, hogy legújabb parfőmjét a könyvről „Bénédiction“-nak nevezhesse. Az írónő visszautasította a kérést. „Már nincs szüksége cégérre”, mondogatták a tréfás párisiak. A díjak odaítélésénél kisebb természetű féltékenységi okok is döntő befolyást gyakorolhatnak. Így történt, hogy a Fémina- kollégium úgy tette jóvá mindkét akadémiának az írónők iránti hagyományos udvariatlanságát, hogy díját egy Colette nevű írónőnek ígérte oda, aki a férfiaknál nem ért el sikert. További magas kitüntetések: a Prix Interallié és aPrix Théophraste
Renaudot. Ez utóbbit tíz évvel ezelőtt a neves francia újságíró emlékére alapították. A Goncourt-díjjal egy időben egy újságírókból álló döntőbíróság ítéli oda. Itt is figyelemmel vannak arra, hogy a „hatalmasságok”, így például a befolyását érvényesíteni szerető Georges Duhamel pártfogoltjai ne menjenek el üres kézzel. A látszathírnév nem mindig a tehetség jele. Hamis képet kapunk a francia irodalom újdonságairól, ha a könyvárakból akarjuk megítélni. Az árak mindenekelőtt ismeretlen, fiatal, kezdő írók iránti figyelem felkeltésére szolgálnak, akiket e nélkül, az irodalom ismert nagyságai mellett nehezen venne észre a nagyközönség. Ezért ritkán találunk híres írót a drága könyvek között, de éppen olyan ritkán látjuk, hogy egy fiatal író az irodalom szilárd hagyományain túltenné magát. Minden írótól elvárják, hogy a hagyományos nyelv- és stílusformákat szem előtt tartsa. Aki nem veszi figyelembe ezeket az íratlan szabályokat, az elkészülhet az agyonhallgatásra. A könyvújdonságok tömegében azért sokszor előfordul, hogy egy író haszonlesésből vagy eredetiség utáni vágyból hírnevet akar magának szerezni, vagy egy fiatal szerző — az annyira ápolt nyelvharmónia figyelembevételével s a minden változatban visszatérő „emberi” témák mellett — új hangokat igyekszik megütni, új anyagot találni. Néha nagy tehetségek is erős ellenállásra találnak, ha az irodalom nyelvét a köznyelvvel akarják felfrissíteni, vagy szokatlan ténykörről írnak. A „céhbeliek” kritikája mindjárt „műveletlennek”, „nem klasszikusnak”, sőt esetleg a nyelv és irodalom szelleme árulóinak bélyegzi őket. Amikor, a regényeinek egészséges realizmusa által ismertté vált, Goncourt-díjjal kitüntetett Henri Troyat-ot egyszer megkérdezték, hogy ebben, a céhektől elszakadt minőségében „népírónak“ tartja-e magát, így válaszolt: „Szeretném tudni, hogy ez a kifejezés tulajdonképpen mit jelent? Ha olcsó lakásban lakó és kis jövedelmüket szociális biztosításokra fizető emberek jelentéktelen érzéseinek megírását, akkor nem tartom magam annak. Ha azonban, mint Duhamel mondja, az élet emberibb megfigyeléséhez való visszatérést jelenti, akkor, mint minden regényíró, én is annak tartom magamat; mert ebben az értelemben az egész irodalomnak népi irodalommá kell válnia.” A francia irodalomban tehát rögös a talaja a külön utakon járóknak.
A Notre-Dame
A Montmartre
Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás
