Akkor érdektelen az ügy. Én egész életemben csak nagyvadakra mentem, az utóbbi években már kizárólag medvére

Moldova György

Ésszel fél az ember A medve A jó hírű parlagháti Magyar–Román Barátság Téesz műanyag jégcsapokat gyártott és exportált – volna, de az évek során nemcsak a nyugati piacról szorult ki, hanem a Keleti pályaudvar előtt sem tudta eladni a termékeit. Csak néhány fejlődő országba jutottak el a parlagháti műanyag jégcsapok – mivel Afrikában nem tudták pontosan, hogy mire valók, nemi felvilágosító előadásokon használták fel mint szemléltetőeszközöket, a helyi nőlakosság általános megdöbbenését váltva ki. A téesz számára a megváltás ígéretét hozta egy nyugatnémet üzletember, doktor Wolfgang Willibald von Wander Vogel látogatása, a vendég ugyanis korlátlan úrnak számított a nemzetközi műjégcsap-, műdér- és műzúzmarapiacon. A téesz elnöke mindent megtett, hogy megnyerje a kegyeit, de a bora még túl fiatal volt, Julis néni viszont már túl öreg. Péntek reggel doktor Wolfgang Willibald von Wander Vogel bejelentette, hogy délután szeretne elutazni, ez az üzlet füstbemenetelét jelentette volna, az elnök kétségbeesve keresett valamilyen ürügyet, mellyel a hétvégére is ott tarthatja az üzletembert. – És mit szólna egy jó kis vadászathoz?! Puff-puff! A vendég szeme felcsillant. – Milyen vadállomány van a környéken? Az elnök keresztcsíkokat rajzolt magára: – Fogoly például, szalonka, kleine szalon. – Akkor érdektelen az ügy. Én egész életemben csak nagyvadakra mentem, az utóbbi években már kizárólag medvére. – Medve? Brumm-brumm? Az is van. – Akkor itt maradok a hétvégére, egy medvéért bármit 5megteszek. Hétfőn aztán még egyszer megnézem a jégcsapjaikat is, hátha mégis összehozhatunk valamilyen üzletet. A német vendég távozása után az elnök behívatta a segédkönyvelőt, Zölderdő Ervint, az öreg Grünwald bácsi legkisebb fiát. – Ide hallgasson, Zölderdő! Holnap reggelre kerítsen nekem egy forhend medvét – ha kedves a státusa. – De hát honnan vegyek egy medvét? – Ez a maga dolga.

Zölderdő jobb híján felhívta az Állatkertet. – Hány medve kellene magának? – kérdezték a vonal túlsó végén. – Egy. Miért? – Mert ha kettőt talál, egyet mi is átvennénk. Egy géemká felkínálta egyik alkalmazottját, aki hajlandó lett volna medvebőrt ölteni, és a vadász puskacsöve elé sétálni, de a szakszervezet nem egyezett bele – féltették a medvebőrt. Zölderdő feladott minden reményt, este a cirkuszból hazatérő családja az asztal mellett roskadozva találta. – De kár, hogy nem jöttél velünk, apu – szólt a felesége –, szerepelt a műsorban egy csodálatos medve, tud biciklizni és trombitálni is! – Mit mondtál?! Medve?! Zölderdő kocsiba vágta magát, és a cikruszba vágtatott, megkereste az igazgatót. – Uram, nekünk életbevágó szükségünk van erre a medvére! – Kinek az életébe vág? – Hát, hogy úgy mondjam, főleg a medvéébe. – De hát honnan vegyek még egy ilyen jól idomított állatot, amelyik biciklizni is tud, trombitálni is?! Már ne haragudjon meg, de például maga sem tudná pótolni őt. – Kerül amibe kerül, nem kérhet annyit, hogy meg ne adjuk. Végül megegyeztek az összegben, az állatot ketrecestül kiszállították az erdő szélére, kétoldalt dróttal zárták le 678az ösvényt, ha felhúzták a rácsot, a medve csak a leshely irányába menekülhetett. Másnap a téeszelnök már kora reggel kivitte nyugatnémet vendégét a leshelyre. – Nem tudom, felkészült-e a parlagháti medvékre? – kérdezte az elnök. – Nagyon erősek? – Erősek is, de rendkívül vadak, sőt vérengzők. Doktor Wolfgang Willibald von Wander Vogel sápadtan töltötte csőre nehéz vadászpuskáját. A távolban egy vörös rakéta emelkedett magasba, ez a fény azt jelezte az elnök számára, hogy felhúzták a ketrec ajtaját, a medve rövid időn belül megjelenik. A leshelyen mindenkinek a torkában dobogott a szíve. Néhány perc múlva feltűnt a medve, a tapasztalt nyugatnémet vadász egy pillanatig döbbenten nézte, aztán eldobta a fegyverét és hanyatt-homlok menekült. A közeledő medve ugyanis kerékpáron ült, de csak az egyik mancsával fogta a kormányt, a másikban egy kürtöt tartott, és egy régi keringőt próbált elfújni rajta.

Csak később derült ki, hogy a medve kiszabadulva a ketrecéből, elindult ugyan a kijelölt ösvényen, de útközben összetalálkozott az ellenőrzésből hazatérő erdőkerülővel, lelökte a kerékpárjáról, és elvette a jelzőkürtjét, aztán büszkén és boldogan bemutatta szokásos cirkuszi produkcióját. 9

Víz, víz… Talán már említettem, hogy egy kéttagú küldöttség vezetőhelyetteseként – mert az embernek mindig legyen valami rangja, akkor is, ha nincs – ellátogattam egy fiatal fejlődő országba, Gumipartra. Úgy alakult, hogy egy éjszakát egy vidéki kempingben kellett töltenünk, a luxemburgi gyarmatosítók kiűzése után az új rendszer nem nyúlt semmihez, a luxemburgiak aljasságára pedig jellemző, hogy csak megépítették a kempinget, de nem jártak vissza javítgatni. Engem legjobban az zavart, hogy az ablakokon szétfoszlottak a szúnyoghálók, a moszkitók, mintha kiváló technikájú párbajtőrözők lettek volna, folyton a kezemet szúrták meg. Az éjszaka közepén felébredtem, és átkozódva elindultam, hogy egy pohár vizet igyak, mikor leléptem a padlóra, papucsom alatt recsegtek a svábbogarak, víz viszont nem volt. Nem csodálkoztam, sőt mintha emlékeztem is volna rá, hogy Tihamér, a gumiparti vezér erről egyszer mondta volna: „éjszaka aludjatok és semmi más!” Alig vártam, hogy reggel legyen, ki akartam menni, de az ajtóm előtt két ló legelt kipányvázva, felsóhajtottam, és visszatértem a szobámba. Néztem a tükörben véreres szemeimet, utána elfordítom a csapot: most sincs víz. Felveszem a telefont, jelentkezik a porta. – Ping pang! Nincs víz! – mondom, mert ennyit már tudtam gumiparti nyelven. Valamit válaszoltak, de nem értettem, egyszerűbbnek látszott átmenni a portára. Hogy ne zavarjam a legelésző lovakat, az ablakon másztam ki. A gondnok felajánlott egy fél kancsó vizet, de kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy a mosdókagylóból is hiányzik a dugasz, két 10egész kancsóval sem tudok megmosakodni, ha csak úgy nem, hogy felköpködöm a vizet és aláállok. Szellemességemet méltányolták, vállon veregettek és azt mondták: – Pong ping, pong pong! – vagyis: fehér ember nagyon vicces, de víz akkor sincs! Még mindig dohogva felmásztam a szabadtéri medencéhez vezető lépcsőkön, hogyha fürödni nem tudok, legalább megmártsam magam. A vizet itt is rég cserélhették, próbáltam elhajtani a felszínt elborító vastag, barna levélréteget, közben egy oldalpillantást vetettem a fából épült kabinsor felé, melyet ilyenkor, holtszezonban – vagyis már nyolc éve – a szálló alkalmazottai használtak öltözőnek. Megdöbbenve láttam, hogy az egyik kabinban egy öreg néger férfi borotválkozik. – Borotválkozik?! Szóval ők kapnak vizet?! A méltatlanságtól tajtékozva kikapaszkodtam a medencéből, és odacaplattam a kabinhoz. – Pang ping? Van víz? – kérdeztem szigorúan az öreg négertől. – Pang. – Nincs. – Akkor mivel… – és néhány kézmozdulattal jeleztem a „borotválkozni” igét. – Pung püng – feketekávéval –, és mutatja a pamacsolócsészét: valóban feketekávé van benne.

Megenyhülten mondom neki: – Teával jobb. – Egyforma, mert a kávé sem látszik a bőrömön, ha rászárad. Ez az egyetlen előnye annak, ha az ember néger. – Ez is igaz. Az öreg betette a zsilettbe a cseh Astra pengét, és aggodalmasan nekilátott a szőrnek. 11

Irodalmi cseljátékok 1. Egyszer a Kiadó arra kért, hogy csináltassak magamról egy fotót a „Gázlámpák alatt” című kötetem forrásvidékén, kint, a Köztársaság téri Kiskörben, amint épp sakkozok vagy kártyázok. Megvakartam a fejem, kockáztatva, hogy egy szálka megy a körmöm alá. – Nehéz ügy – mondtam –, mert itt kemény vagányok verik a blattot, és ők mindent szeretnek, kivéve azt, hogy fényképezik őket. Úgy érzik, mintha odagurítanák a fejüket a rendőrségnek. – Mégis, nagyon szeretnék egy ilyen fotót! – Jó, majd kitalálunk valamit. Kimegyek a térre G.-vel, a fotóssal, leülök az asztal mellé, fogom a lapokat, G. pedig előszedi a fényképezőgépét, és akkora optikákat rak rá, mint egy csillagászati távcső. A vagányok ránéznek, a mosolyukkal ciánozni lehetne: – Ki ez az ürge? Legyintek. – Ugyan, csak a sógorom. Ez a mániája: a családja éhezik, a zálogcédulái is zálogban vannak, ő meg elfotózza a keresetét. A vagányok megbékélten ütötték tovább a blattot, mert ha valaki a családjától veszi el a pénzt valamire, az csak rendes dolog lehet. 2. – Sok-sok évvel ezelőtt történt – meséli Ardai Misi, a költő –, hogy meghívtak író-olvasó találkozóra egy vidéki gimnáziumba. A személyi kultusz elleni harcra terelődött a szó, és nekem valahogy kicsúszott a számon. 12 – Az a baj a személyi kultusz elleni harccal, hogy sokszor ugyanazok csinálják, mint a személyi kultuszt. Ez nem tetszett valakinek, feljelentett Illetékeseknél, kaptam egy év szilenciumot, irodalmi szájzárat – mondom, még kemény idők jártak.

– És egy évig nem jelentek meg a verseid? – Egy sorom sem. – Nem is szerepeltél? – Csak egyszer hangzott el a nevem, Komjáthy György tánczenei kívánságműsorában mondták be: most pedig Ardai Mihály hallgatónk kérésére az „Il silenzio” című számot közvetítjük. 13

Riport indul Egy barátom meséli – dehogyis én –, Kerék Bandi, az író. – Sok évvel ezelőtt felkért egy kiadó, hogy írjak valamiféle riportkönyvet, teljes szabad kezet engedtek, tetszésem szerint határozhattam meg a témát. Hosszas töprengés után a korpádi bányászok életét választottam – valaha magam is dolgoztam ebben a bányában. Mielőtt aláírtam volna a szerződést, lementem Korpádra, körül akartam nézni, mennyire helytállóak még a régi tapasztalataim. Az a megfigyelésem, hogy napjaink Magyarországán egy-egy élményanyagtömb átlag négy év alatt veszti el az érvényességét – ennek az sem mond ellent, hogy egyes írók 40 évig élnek ugyanabból az élményanyagból. Hogy én is mennyire kiestem mindenből, arra jellemző, hogy kedden utaztam le Korpádra! Ez nem azért helytelen, mert valamilyen babona vagy vallásos hit tiltja, hanem azért, mert kedden már nem lehet józan embert találni a városban. Még hétfőn reggel előfordulhat, hogy valamelyik sarokban elbújva a külvilágtól meghúzódik egy-egy szeszmentes férfiú, de keddre már ő is el kell hogy érje környezetének alkoholszintjét. Egyszóval hiába kerestem józan tárgyalópartnert a Tanácson, továbbá itt és ott, gondoltam magamban: ha már részeg, akkor legalább legyen ismerős! – és elmentem a Művelődési Házba régi barátomhoz, Nagy Géza igazgatóhoz. Mikor benyitottam hozzá, láttam, hogy ő is magasan fel van töltve vadvízzel, asztalára sör, bor, pálinka volt telepítve, a szemüvege csak az egyik szárával lógott a fülén. Géza amúgy kifogástalan gyerek volt, talán egyetlen hibát lehetett felróni neki, később a vesztét 14is ez okozta: szerette megajándékozni a barátait! Így első hallásra talán furcsának tűnik, de hozzá kell tennem, hogy az ajándékokat a kultúrcsoport által nyert díjakból választotta ki. Csak úgy benyúlt az üvegezett szekrénybe, és átadott egy csecsebecsét. – Nesze, pajtás! Én is kaptam tőle egy herendi vázát, nagy betűkkel rá volt írva: „A II. csűrdöngölő-fesztivál csapatgyőztesének” – ez különösen jólesett, mert tánctudásom alapján aligha kerülhettem volna be a csapatba. Szóval ittunk egy kis sört, bort, pálinkát, aztán elmondtam Gézának, hogy szeretnék írni egy könyvet a korpádi bányászokról, a nyakamba borult. – Bandikám, ez csodálatos lesz! Sör, bor, pálinka. – De kellene nékem valami segítség.

– Mondjad, Bandikám. – Havi ezerötszáz forint ösztöndíjat kapok, abból nem lakhatok a Korona Szállóban. Kellene egy szoba a munkásszállóban, tíz forintért napi háromszori koszt és persze egy igazolvány, hogy leszállhassak a bányába, mert a blatt pofámra biztos hogy nem engednek be. – Majd az Árpi elintézi. – Ki az az Árpi? – Hát a Winkler! Én ismertem őt, mert amikor sok évvel azelőtt Korpádon dolgoztam, már akkor is Winkler volt a főkönyvelő, ő persze nem tudott rólam semmit, nem tarthatott számon minden csillést. – Menj be holnap a Tröszthöz, és beszélj vele. Másnap reggel kilenckor már ott álltam a főkönyvelő előszobájában, egyszer csak kinyílik az ajtó, és kilép maga Winkler, rögtön felismertem művészies félhosszúra meghagyott szőke hajáról. Rám néz. – Ki vagy te, kukszikám? Kukszikám? Mi ez? Sértés vagy dicséret? Ez mindegy, a lényeg az, hogy tegeződünk. – Tudod – mondom neki –, én író vagyok. – Író vagy? Gyere be! 15 Bemegyek, Winkler kirak az asztalra minden „repi”-t: dossziékat, töltőtollakat, vörösbort, bányászlámpást, szamár alakú cigarettakínálót, gömbszenet: – Válassz, amit akarsz. Én pedig megtettem neki azt, amit apámnak-anyámnak nem tettem volna meg soha: végighallgattam a verseit! Mert voltak versei, két vastag dossziét megtöltöttek. Milyen színvonalon álltak Winkler művei? Pósa Lajos mély eszmei mondanivalója elegyedett napjaink költőóriásainak formaművészetével. Később kiderült, hogy Winklernek akkor szoktak megjelenni a versei, ha Korpádnak kellett egy új lakótelep, akkor lehozták egy költeményét a Korpádi Naplóban Varsányi Álmos művésznéven – és a főkönyvelő adott a lakótelephez nyolc-tízmillió forintot – persze a Tröszt pénzéből. Winkler reggel nyolc óra körül kezdte el olvasni a verseit, este fél tízkor tette le az utolsó lapot, én közben helyi érzéstelenítésként megittam két üveg vodkát. Winkler néz rám, várja a véleményemet. Nekem az irodalom hivatásom, életformám – viszont az is igaz, hogy legalább egy évig itt kell maradnom Korpádon. Mit mondjak? Keményen a főkönyvelő szemébe néztem: – Nézd, Árpád – mondtam –, meg kell neked nyíltan mondanom: te vagy a világ legjobb költője! Winkler bólogatott, nyilván neki is ugyanez volt a véleménye saját magáról, rakosgatta el a dossziéit, mikor hirtelen eszébe jutott.

– Miért is jöttél? Hol volt már a reggeli nyolc óra, mikor betoppantam a kérésemmel. – Tudod: kellene egy szoba a bányászszállóban, tíz forintért napi háromszori koszt… – Várjál. Rögtön intézkedek. Winkler felvette a telefont: – A szállót! A gondnokot! Idehallgass, Bárány: mind a két betegszobában vannak? – Vannak, Árpi bácsi. – No, akkor gyorsan rakd őket egybe, mert megy hozzátok Kerék Bandi, és kell neki a hely. 16 17 18 Beköltöztem a szállóba, épp egy „Csizmamosó” nevezetű vendéglő fölé, akkor nyugodtan eladhattam volna az órámat, mert pontosan tudtam, hogy mikor van éjfél: akkor, amikor az utolsó vendég úgy bevágja alattam a kocsmaajtót, hogy csörömpölve kitörik az üveg. Ne vedd dicsekvésnek, de egy ideig nem volt ember Korpádon, akit jobban szerettek volna, mint engem. Igaz, magam is megtettem mindent ennek érdekében: akad a könyvben olyan történet, melyért három liter nohabort ittam meg Winkler Árpád pincéjében. Ez a nagy barátság persze addig tartott, míg az első részlet meg nem jelent a riportkönyvből valamelyik folyóiratban. Az sem keltett volna nagyobb feltűnést, ha felrobbant volna a korpádi „Janka”-akna – ezt már megszokták, kétévenként a levegőbe repült. Winkler felháborodott azon, hogy elmondtam, amit ő elmondott, és elindított ellenem egy átok-gyilok hadjáratot – nem minden eredmény nélkül: sikerült leállíttatni a folyóiratbeli közlést, a könyv nyomtatását is eltolta időben. Winkler még ezzel sem érte be, a korpádi könyvesboltba is bement: – Látom, ott van a kirakatban ennek a Keréknek egy könyve, ha nem véteti ki még ma este, holnap a Köjállal záratom be a boltot! Nyilván takonykórt vagy más nyavalyát terjeszthetnek a könyveim, mint a rágcsálók. Aztán „Isten malmai lassan őrülnek”, a könyv végül mégis eljutott a megjelenésig, Winkler ekkor üzent egyik barátommal, a Tröszt egyik mérnökével. – Dezső, ha mész fel Pestre, mondd meg Keréknek, hogy ő megírhatta ezt a szart, de arról ne is ábrándozzon, hogy valaki el is fogja olvasni, mert a Korpádi Trösztnek nem kerül semmibe felvásárolni azt a rongyos negyvenezer példányt, amiben megjelent. Mikor megkaptam ezt az üzenetet, mondom a mérnök barátomnak. – Dezső, ha mész vissza Korpádra, mondd meg Winklernek, hogy a Tröszt nagyon lekötelezne, ha megvásárolná azt a rongyos negyvenezer példányt a könyvemből, 19mert akkor megjelenne a második kiadás, és végeredményben ebből élek.

És állítólag csakugyan járták a Tröszt Zsuk kocsiján a környéket, és vásárolták a könyvet, a környezet legnagyobb csodálkozására sohasem hitték, hogy fenn a Trösztnél ennyien olvasnak. Ennyi a történet, aztán már csak annyit hallottam Árpi felől, hogy lebukott, és érdemei kétségbevonásával elküldték nyugdíjba. 20

A levelező Doktor Bárányos Antal nyugdíjas főkönyvelő házikabátot öltött, leült az asztalához, és maga elé húzta az írómappáját, melyet nyugdíjba vonulása alkalmából kapott volt kollégáitól. Hétfő este volt, ilyenkor szokta megírni azokat a leveleket, melyek több-kevesebb rendszerességgel megjelentek a „Magyar Világ” című napilap „Olvasóink írják” rovatában. Bárányos, hogy ihletet merítsen, végighallgatta a Kossuth rádió híreit, sőt elvei fenntartásával néhány külföldi adót is, de csak háborús veszélyről, földrengésekről és terrorcselekményekről számoltak be. A nyugdíjas főkönyvelő elégedetlenül legyintett: – Ködösítenek! Az igazi problémákhoz persze nem mernek hozzányúlni! Bárányos írni kezdett. „Miért nincs bábszínház Taktapölöskén?! – ez a kérdés foglalkoztatja most nemcsak a taktapölöskei, de az országos közvéleményt is. Vajon a magyar kultúra világítótorony-e, mely Budapesten ég, és ahogy távolodunk a fővárostól, fénye egyre csökken, majd elenyészik?! Nem adott-é a vidék a magyar nemzetnek legalább annyi kiművelt emberfőt, mint a főváros, és hiányozhat-e a kultúra forrásainak sorából a bábszínház? Mit ér az ember, ha taktapölöskei?! Jó volna, ha nemcsak egy népbennemzetben gondolkodó öregemberben merülne fel a gondolat: az ilyen mulasztások nem vezetnek-e oda, hogy mindenestül áthullunk az Idők Rostáján. Videant Consules! Doktor Bárányos Antal” 21 Az olvasói levél, mely megjelent a „Magyar Világ” pénteki számában, osztatlan figyelmet keltett, az újság felkereste az illetékeseket, akik hamarosan közleményben válaszoltak: „Doktor Bárányos Antal olvasójuk levelére válaszolva közöljük, hogy az ember meghajtású színjátszó üzemegységek (régebben bábszínházak) országos fejlesztési tervezete csak a 77-ik ötéves tervidőszakra irányozta elő a taktapölöskei üzemegység beindítását. Biztosíthatjuk a kedves levélírót, hogy a jelzett időben minden anyagi és egyéb eszköz rendelkezésre állt volna, az épület abban az esetben is kivitelezésre kerül, ha maga Taktapölöske akkorra már rég megszűnt volna. Méltányolva azonban az országos közhangulatot, mely ebben a kérdésben kialakult, úgy döntöttünk, hogy sürgősségi rendszabályokat léptetünk életbe, és a legrövidebb időn belül foganatosítani fogjuk: egy ember meghajtású színjátszó üzemegységet létesítünk Taktapölöskén. Kérjük intézkedésünk szíves tudomásulvételét. Berta Bertalan művészeti és rovarirtási főelőadó.” Doktor Báranyos Antal a következő pénteken válaszolt az „Olvasóink írják” rovatban:

„Vakulj magyar! Megint megszületett azon látszatintézkedések egyike, melyeket egyetlen, bár nyíltan be nem vallott cél vezérel: a porhintés. »Egy bábszínházat létesítenek Taktapölöskén!« – mondják az illetékesek a maguk nyakatekert nyelvén („nyakatekert nyelv”, ezt a képzavart is az ő magyartalanságuk sugallta) – és a mi szemünk előtt már feltűnik az eljövendő hibák forrása. Túlságosan is sok keserű, történelmi szintű tapasztalatot szereztünk már ahhoz, hogy fel tudjuk mérni: mihez vezet az, ha egy bábszínház, vetélytársak hiányában, kiváltságos helyzetbe kerül Taktapölöskén?! Eltorzult egyéni ízlését, morális és ideológiai tévedéseit rákényszerítené egy jobb sorsra érdemes közösségre! Csak két, de inkább három bábszínház 22biztosíthatja Taktapölöskén a vélemények és ízlések szabad érvényesülését. Nostra res Agitur! Doktor Bárányos Antal.” A közvélemény oly elsöprő lelkesedéssel sorakozott fel a nyugdíjas főkönyvelő érvelése mögött, hogy az illetékesek azonnali cselekvésre szánták el magukat: Taktapölöske minden szabad zugában bábszínházat rendeztek be. Ha az ember benézett a községi tanácsülésre, akkor is úgy tűnt neki, mintha bábjátékot látna. Mindenki érdeklődéssel várta doktor Bárányos Antal levelét a „Magyar Világ” következő pénteki számában: „Képtelen térképek! Hogy fordulhat elő, hogy az ember órák hosszat böngészi a térképet, és nem tudja megállapítani, hogy merre van Taktapölöske, mely pedig olyan gyakran szerepel napjaink sajtóvitájában. Tonaludátusz visszausz és átusz! Doktor Bárányos Antal.” 23

Süket dolog Csongor megye nagy tanácstermében a hangulat elérte az abszolút fagypontot, a Budapestről érkezett központi küldött sorra megbírálta a megyei vezetőket. – Ennek a cukor is keserű! – súgta oda a tanácselnök a helyettesének. De az arcok hirtelen felderültek, mert a küldött a levegőbe emelte a mutatóujját – jelezve, hogy most dicséret következik. – Másrészt, elvtársak, ki kell emelni egy embert, egy embert az egész apparátusból: doktor Törpényi Bélát, a megye egészségügyi létesítményeinek osztályvezetőjét. Az ő munkáját országos méretekben is kiemelkedőnek kell tekintenünk. A küldött a papírjaiba nézett: – Tavalyelőtt még Csongor megyében volt a legmagasabb a halláskárosultak arányszáma, azért is telepítettük éppen ide az új bentlakásos Halláskorrigáló Intézetet. Az idei tényszámok viszont ugrásszerű javulást mutatnak: több mint hetven százalékkal csökkent a nagyothallók száma! Az intézet szobái, szerencsére, tátonganak az ürességtől, hogy mégis megtartsa eredeti rendeltetését, átalakítjuk zeneiskolának, a „süketszobát” pedig megkapja a megyei lakossági panaszfelvevő iroda. Külön ki kell emelnem, hogy ezt a nagyszerű eredményt változatlan létszámmal és egyetlen fillér külön beruházás nélkül érték el, ezért doktor Törpényi Bélát pénzjutalomra átváltható miniszteri dicséretben részesítem.

Doktor Törpényi kijött az emelvényhez, és szerény meghajlással átvette a kitüntetést. Gyűlés után a tanácselnök behívatta magához, és bemutatkozott – az osztályvezető még csak két éve dolgozott a keze alatt. 24 – És neked melyik a rendes vezetékneved: a Doktor vagy a Törpényi? – A Törpényi. – Mondd meg nékem, Törpényi elvtárs: hogy érted el ezt a kimagasló eredményt? Az orvos lehajtotta a fejét: – Őszintén? – Nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel. – Egyetlen döntésemnek köszönhető, hogy a megyénkben csökkent a nagyothallók száma és a Halláskorrigáló Intézet elnéptelenedett. – Nevezetesen minek? – Engedélyeztem, hogy az intézet mellé telepítsék az új, kerítés nélküli lőteret. De ezt ne mondd meg az elvtársaknak. 25

Az utolsó tartalékok (Riport) A régi józsefvárosi ház a század elején kuplerájnak épült – emeleti körfolyosókkal, ahová a lányok kiállhattak közszemlére tenni bájaikat, zárt belső udvarral – földje most keményre döngölt, kopár, csak a sarkokban áll négy reménytelen ecetfa. Az emeleteket a Számítástechnikai Intézet kapta meg, a földszint az ideggondozóé lett – eligazító táblákat alig látni, de a kísérőm, a Keltex gyári művezető ismeri a járást: – Kezdjük az elején a nyüstteremben. Bent a teremben négy-öt beteg szövéshez használatos nyüstszálakat válogat – selejtez, aztán rárakja a nyüstlemezeket. A rádióban zene szól, egy tekintélyes, szemüveges beteg dirigálja a társait: – Egyforma hosszúkat válasszon, ne keverje össze a pirosakat, a piros mindig egy oldalra kerüljön. Akihez szól, „a beosztott” kitett maga elé mindent, amire délig, a munkaidő végéig szüksége lehet: a sapkáját, egy piszkos zsebkendőt, egy doboz Kossuthot, a szipkáját, és folyton szipogva dolgozik. – Cirip, cirip – soron kívül – morogja maga elé. – A nyüstválogatás állítólag jó hatással van a szellemileg elmaradott emberekre – mondja a művezető –, otthon teljesen egyedül éltek, elszoktak a beszédtől, egy mondatot sem tudtak összehozni, itt mégis egy közösséghez tartoznak.

Lehet, hogy így van, én ehhez nem értek, de annyit látok, hogy ebből a teremből ritkán lép előre valaki, évekig ülnek itt maguknak. Ugyanilyen lehangolónak találom a „papírtermet” is, ahol a betegek pulóverek használati utasításait húzzák be egy műanyag tokba és utána színes fonálra fűzik fel, 26másik asztalnál művirágokat készítenek. Napi hat órát dolgoznak, a fizetés nyomorúságos: a „pulóveresek” 5–600 forintot keresnek havonta, a művirágosok 300 körül. Közben a foglalkoztató fiatal orvosa megtalált minket, megkérdezem tőle: – Milyen örömöt vagy sikerélményt adhat egy betegnek, hogy papírszirmokat fűz fel egy csupasz drótra? – Tudjuk, hogy nem volna szabad – mondja sóhajtva –, de nem halmoznak el minket alkotó munkákkal. Még nézzék meg a géptermet is, aztán beszélgetünk. A gépteremben azokat a fonalmaradékokat csévélik át, melyeket a Keltex gyárban a szövőgépek rajtahagytak az orsókon. Ennek az anyagnak a java is a bodoglári üzembe megy, ide csak a silányabb minőség jut, ami erősen kuszált, a feldolgozott fonál nem is kerül vissza a gyárba, hanem valamilyen szövetkezet viszi el – cipőzsinórbélés lesz belőle. Egy kiérdemesült Schweitzer gépet helyeztek ide a Keltexből – ma is a gyár szerelői tartják karban –, 24 fejjel működik, egy-egy beteg három-négy fejet kezel, bent a gyárban 27–28-at hajt egy nő, igaz hogy modern gépeken és jobb anyagokkal. – Mennyit keresnek? – Kilenc forint körüli órabér jön ki. – Ez jó pénz? – Hát ha meggondoljuk, hogy régebben zacskót ragasztottak – ezer darabot három forint ötven fillérért. A gép kezelői között találni régi fonónőt, tizennyolc év körüli fiút, akinek az arcát apró fekete pontok lepik el, mintha közelről rálőttek volna egy vaktöltényt, én egy volt elektroműszerészt szólítok meg, aki idegösszeroppanással került ide még évekkel ezelőtt. – Ötven százalékra minősítettek le, de most már hamarosan meggyógyulok. Bent a gyárban fenntartják a helyemet. Arrébb sétálunk, mikor hallótávolságon kívül érünk, megkérdezem az orvost: – Lehet, hogy csakugyan visszakerül? 27 – Nem lehet. Ide a gépterembe csak félig-meddig gyógyultan kerülnek az emberek, nem kell őket visszaküldeni a klinikára, de ez a legtöbb, amit elérhetünk. Maga a gépterem is visszahúzó szerepet tölt be; a betegek jól keresnek, jól érzik magukat egymás között, zárt közösség alakul ki, az emberek nem is akarnak elkerülni innen.

A művezető hozzáteszi: – Régebben abban reménykedtünk, hogyha valaki itt belejön a munkába, ideiglenesen átkerülhetne a Keltexbe hasonló beosztásba – visszavezető utat építenénk neki a társadalomba. Egy-két esetben megpróbáltuk, de senki sem vállalta. – Mit gondol: kicsúfolták volna őket? – Sajnos ez egész biztos. – Igen, az idegbaj az egyetlen betegség, amin az emberek nevetni szoktak. Egy darabig még figyeljük, hogy koppannak a lefogyott orsók a fém gyűjtőládában, aztán átmegyünk az orvos szobájába. – Valami zenét? – kérdezi. – Köszönöm, most zavarna. Az üzemi orvosoktól azt hallottam, hogy a textilgyári munkások között az átlagosnál több a neurotikus, mi indokolja, hogy itt ugyanazt a munkát az idegbetegek gyógyítására próbálják felhasználni? – Nem minden típusú idegbeteg alkalmas erre, a neurotikusokat tönkreteszi a monoton munka, de az állandó szabályos munkaritmus a tudathasadásban szenvedőket, a skizofréneket megnyugtatja – és nálunk azért ők vannak többségben. Akarnak valami zenét? Vagy még van kérdése? – Mi váltja ki a skizofréniát? A külvilág eseményei vagy a hajlam? – Ebben megoszlanak a vélemények, szerintem a hajlam a döntő. A magyar irodalom és képzőművészet nagy skizofrénjeinél mindig szokás megnevezni egy-egy történelmi eseményt mint kiváltó okot, de ez ritkán stimmel, József Attila esetében például a Tanácsköztársaság bu28kását említik, pedig akkor már volt neki egy gyerekkori motiválatlan öngyilkossági kísérlete. Persze hajlam ide vagy oda, az illető végigélhet egy egész életet úgy, hogy nem bukik ki, de ez ritka szerencse. Általában 20–30 éves kor között bekövetkezik az első nagy kirobbanás, a sub, és a beteg körül felbomlik a család, a munkahely közössége – és a legközelebbi közösségét már csak nálunk vagy hozzánk hasonló helyen találja meg. – Mennyit tudnak a betegek a saját állapotukról, sorsukról? – Nem sokat. Igyekszünk minél szűkebb tájékoztatást adni az idegbetegségekről, ha nyilvánosan és részletesen tárgyalnánk meg, új és új rétegek tanulnák meg például a neurotikus viselkedési formákat és jellemző szókincsét. Nem csak dolgoznak nálunk, az úgynevezett munkaterápia itt nem teljes értékű, mert a munka önmagában nem rehabilitálja a beteget, nem vezeti vissza az életbe. Kis- és nagycsoportos foglalkozásokat tartunk, a betegek festegetnek, írnak, kerámiát készítenek, eljátszottak egy dramatizált Ezópus-mesét: A macska és Aphroditét.

Állandó baráti kört hoztunk létre a munkánk iránt érdeklődő emberekből, az ő példájukat lássák maguk előtt a gondozottak és nem a beteg életfelfogást. Járnak hozzánk zenészek, középkori furulyamiséket adtak elő. A falakat Kulifay Tamásék festették ki. Míg tűnődöm, hogy kellene-e ismerni ezt a nevet, hirtelen beállít a szobába egy ötven körüli nő, kötényére elöl fehér cérnaszálak ragadtak: – Hallottuk, hogy a Moldova elvtárs író, én is költök verseket, szívesen elmondok egyet-kettőt. – Majd legközelebb, Magduska – mondja az orvos, kituszkolja, aztán fáradtan visszaül –; akarnak valami zenét? Mielőtt távoznánk, még egyszer bemegyünk a gépterembe, a művezető meghallgatja és feljegyzi a gépkezelők kívánságait. 29 – Mennyiért jönne ide dolgozni? – kérdezem tőle, már kifelé tartva. – Ha muszáj volna, eljönnék, mint ahogy ez a fiatal doktor is itt él velük. Mindent meg kell csinálni, amit az ember elképzelhetetlennek hinne, azt is. Például, mikor az apám meghalt, nekem kellett felöltöztetnem őt a sógorommal. Támogattuk és adtuk rá az ingét, a háta még meleg volt, ahogy feküdt rajta. Mondom: csinálnám, de csak ha muszáj! 30

Vigyázat! Harap! Barátom, B. L. színművész meséli: – Tegnap délután szokásom szerint a Herédi úton sétálgattam, szorosan a lábamhoz simulva ott lépegetett mellettem Lencse kutya, a világ legártatlanabb és legbarátságosabb lénye. Eredetileg házőrző ebnek vettük őt magunkhoz, de aztán rájöttünk, hogy erre természeténél fogva alkalmatlan, nem hogy nem űzi el a tolvajokat, de legszívesebben behívná és kávét főzne nekik. Elzavarni persze nem akartuk, istenem, ha az anyósommal is kibírok két hetet minden nyáron…! Mondom, sétálgattunk tegnap a Herédi úton, leérünk az óvodához, mikor hirtelen elém toppan egy óvónő, és fojtott hangon rám szól. – Művész úr, maga lesz a felelős azért, ha a mi kis gyerekeink el fognak zülleni! Miben higgyenek az után, amit magától láttak a múltkor? Egy egész világ omlott össze bennük! Mit csináljak? Igaza volt. Lencsére néztem, behúztuk a farkainkat és elkullogtunk. Azt akarod tudni, hogy mi is történt voltaképpen? Lencsének volt a környéken egy ősi ellensége: doktor Kunfalvi, a korcs; azért hívták így ezt a nagy vörös korcs kutyát, mert egy olyan kerítés mögül szokott előugrani, melyen egy „Doktor Kunfalvi” feliratú névtábla volt kirakva. Namármost az a doktor Kunfalvi folyton vért akart látni, ez a tulajdonság állítólag a gazdájától ragadt rá, aki a tanács adóügyi osztályán dolgozott. Valahányszor összetalálkoztunk, a korcs nekiesett Lencsének és marcangolni kezdte. Én először próbáltam szép szóval hatni rá, magyarázgattam, hogy nekik Lencsével tulajdonképpen szeretniük kellene egymást, egyrészt, mert 31akkor egy macskától mit várjon az ember, másrészt, ha barátok volnának, sokat tehetnének egymásért, de doktor Kunfalvit nem lehetett meggyőzni.

Egy nap vidéken vendégszerepeltem, a feleségem vitte el sétálni Lencsét, éjfél után értem haza, de az asszony még ébren várt. – Most ment el az állatorvos! Képzeld el: az a nagy vörös dög majdnem átharapta Lencse torkát, tíz öltéssel kellett összevarrni a sebet. Megpróbáltam beszélni doktor Kunfalvival, az igazival, az adófelügyelővel, de már néhány szó után az a benyomás alakult ki bennem, hogy inkább a kutyájával tárgyalnék – abból több értelem és belátás sugárzott –, az állat viszont, mint tudjuk, engesztelhetetlenül gyűlölte Lencsét. Többé nem bíztam másra Lencsét, inkább lemondtam vidéki fellépéseimet és délutánonként mindig magam vittem sétálni. Eleinte egy nagy fütyköst lóbáltam a jobb kezemben, azon is gondolkoztam, hogy jelentkezem önkéntes rendőrnek, hátha kapok egy pisztolyt, de doktor Kunfalvi, a vörös korcs sehol sem mutatkozott, csak arra gondolhattam, hogy a gazdája, ha nehezen is, de felnőtt a saját kutyája szintjére és pórázon tartja, elkerülve minden összecsapást. Lassan megfeledkeztem az elővigyázatossági rendszabályokról. Azon az emlékezetes délutánon is nekivágtunk Lencsével a Herédi útnak, az idő már tavaszba hajlott, emlékszem: szóltak a pacsirták, a munkások már lopták a csöveket a közeli IKV raktártelepéről, én mélyen beszívtam a lassan felmelegedő föld illatát. A Herédi utcai óvoda udvarán is kint álltak a gyerekek, a kerítésbe kapaszkodva integettek felénk, visszaintegettem nekik, a szívemben béke lakott, a lelkemben angyalok szóltak – és akkor a sarkon feltűnt doktor Kunfalvi, a korcs. Fejét lesunyva ügetett felénk, látszólag közömbösen, mint akinek a kilenc is páros szám, csak épp bokros teendői miatt vetődött volna errefelé, de a tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy pillanatokon belül nekiesik Lencse torkának. A kerítésbe kapaszkodó óvodások is megéreztek 323334valamit a helyzet feszültségéből, mert előrehajolva figyelték, hogy mi történik majd. Lencse próbált úgy viselkedni, mintha ő ott sem lett volna, ráült a cipőmre, aztán nedves zoknimról megéreztem, hogy nem csak ül rajta. Nyakán felülről látszott a harapás alig gyógyult nyoma, körülnéztem valami ütőfegyver után, de egy nyomorult bot sem hevert a földön. Doktor Kunfalvi hirtelen támadásba lendült, de elhibázta az ugrást, mert Lencse helyett engem döntött le a lábamról. A földön hemperegve viaskodtunk, a hadiszerencse határozottan neki kedvezett, rettenetes fogai már a torkom félé közeledtek, mikor egy hirtelen ötlettel beleharaptam doktor Kunfalvi nyakába! Nem tudom, te haraptál-e már kutya nyakába, de azt ajánlom, kényszerítő ok nélkül ne tedd, valami irtózatos volt, telement az egész szám sáros és büdös szőrrel. Doktor Kunfalvi úgy megdöbbent a harapástól, hogy vonítva felugrott és elszaladt. Gazdája, az adófelügyelő később átjött hozzánk és orvosi igazolást követelt tőlem, hogy be vagyok oltva veszettség ellen. Szóval én leporoltam magam és felálltam, épp szembe találtam magam a kerítésbe kapaszkodó óvodásokkal, az egyik gyerek megdöbbenve kérdezte az óvónőt. – Óvó néni, az ember is megharaphatja a kutyát? Ezt nem tetszett tanítani! Azt már nem tudom, mit felelt az óvónő, de könnyen lehet, hogy az első kétséget én és ott ültettem el gyermeki lelkükben, hogy a világ nem pontosan olyan, mint amilyennek mondják. 35

Tíz pár saru

Mielőtt a műsor megkezdődött volna, a kultúrház igazgatója az irodájába invitálta Mecsekit, a táncdalénekest. Papírokat vett elő. – Akkor talán essünk túl a rút anyagiakon. Az ön ORI-gázsija ugye 3000 forint mínusz adó… Az énekes körülnézett; nem látott idegent az irodában, megköszörülte a torkát. – Ajánlhatok egy másik megoldást is, gondolom, maga sem járna rosszul… – Tessék, művész úr. – Maguk ugye a Cipőgyárhoz tartoznak? – Igen, tornacipőt és sarukat gyárt a cég. – Nem lehetne szó arról, hogy készpénz helyett torna cipőt adjanak nekem vagy sarut? – De miért? – Mind a ketten jobban járnánk: a gyár forgalma, ha nem is sokkal, de növekedne, én pedig, ha cipőben kapnám a honoráriumot, nem történne kifizetés, nem jutna a tanács tudomására, úgy festene az ügy, mintha társadalmi munkában léptem volna fel és nem kellene adót fizetnem utána. Az igazgató eltöprengett. – Részünkről talán menne az ügy, de ön mit kezdene mondjuk tíz pár egyforma saruval? – Az már az én dolgom. Akkor legyen szíves, szervezze meg az ügyet. Fellépése után Mecsekit egy tömött zsák várta az öltözőben, rá volt írva a tartalma: tíz pár saru, és a Cipőgyár reklámmondata: „Halj meg cipőben!” Az utcán enyhe feltűnést keltett, mikor a neves táncdalénekes a kocsijához cipelte, de Mecseki nem törődött vele. Ki sem bon36totta a zsákot, hanem másnap reggel bevitte a Kiskrajcár butikba. – Ernőkém! – mondta a tulajdonosnak –, itt van tíz pár saru. Megér legalább ötezret, de magának itthagyom háromért, le van tudva vele a múltkori sínadrág ára. A butikos szívta a fogát, de nem vitatkozott. – Számla is van a sarukról? Mert tudja, jöhetnek a zsaruk! – Az is van, parancsoljon. A butikos anélkül, hogy kibontotta volna a zsákot, félrerakta a bolt sarkába, csak másnap vette elő, mikor Szilárd a nadrágkészítő jött elszámolni. – Szilárdkám, maga egy óriási üzletet csinált! Háromezer forint helyett kap tőlem tíz pár legfinomabb sarut. Ha egy kicsit ügyes, a dupláját kihozhatja belőle.

A készítő szívta a fogát, de a butikos túl jó ügyfél volt ahhoz, hogy vitatkozzon vele, fogta a zsákot és berakta a furgon csomagtartójába. Otthon már várta Kormos, a szabó, aki az anyagokat szokta lopni neki a Kék Április Ruhagyárból. – Kormoskám, momentán nem tudok pénzt adni magának, én sem kaptam a készítőmtől, itt van viszont tíz pár saru, háromezer forintot a hülyének is megér. Kormos, a szabó szívta a fogát, de nem vitatkozott, berakta a zsákot a kocsijába. Páratlan hónap második szerdája volt, ilyenkor szokta felkeresni Emmát, a szeretőjét, a pásztoróra végeztével a szokásos boríték helyett Kormos a zsákot tette oda az éjjeliszekrényre. – Biztos nagyon megalázó lehet neked, Emmám, folyton pénzt elfogadni, gondoltam, legalább egyszer hozok neked valami ajándékot helyette. Itt van tíz pár szandál, viseld egészséggel. Emma először azt akarta mondani, hogy: mi vagyok én? Százlábú? – de aztán rájött, hogy a szellemesség mindig veszélyes, elveszítheti egyik legjobb kuncsaftját. Nem vitatkozott, inkább szívott egyet a fogán, hirtelen megérezte, hagy meglazult a tömés a bal felső hármasban. 37 Emma doktor Mártonffy fogorvoshoz szokott járni a Harminckettesek terére, melyet fogai hullásával előbb Huszonnyolcasok, majd Huszonkettesek terének keresztelt át magában. Délután berakta a kocsijába a zsákot a tíz pár saruval és felkereste a fogorvost, kezelés után egy félmosollyal mondta. – Most az egyszer természetben fizetek, doktor úr. – Úgy érti, Emmácska, hogy maga meg én?! – De hát hogy képzeli?! – Hogy képzelem? Talán paritásos alapon: egy tömés – egy tömés. – Disznó, bár lehet róla beszélni. Egyelőre azonban tíz pár saruval fizetnék, állítólag háromezer forintot is megér. Lent hagytam a kocsimban. A fogorvos szívni akarta a fogát, de félt, hogy valahol meglazul a híd, és saját magának sem csinálta volna meg háromezer forinton alul. Nem vitatkozott, hanem az autókulcsot nyújtotta. – Szívesen lemennék Emmácska, de teli van az előszobám. Legyen szíves rakja át a cuccot az én kocsimba, ott áll a kapu előtt. A kulcsot aztán dobja be a levélszekrényembe. – Még a régi Ladája van? – Nem, egy Mercedes, most vettem Mecsekitől, attól a bájgúnár táncdalénekestől. Még ki sem fizettem, ma este viszem neki az utolsó részletet. Mikor az utolsó betegével is végzett Mártonffy, kocsiba ült és felment Mecseki rózsadombi villájába. – Meghoztam az utolsó részletet, művész úr, de egy szívességet kérnék. – Parancsoljon, főorvos úr.

– Mivel én is elfogadtam a feltételeit, nem mondhatja, hogy vitatkoztam az áron, maga is tegyen meg annyit, hogy háromezer forint fejében elfogad tőlem tíz pár sarut. A maga összeköttetéseivel gyerekjáték lesz elpasszolni. Mecseki szívta a fogát, de aztán bólintott és nem vitatkozott. Arra gondolt: még mindig jobb, mintha azt vette 38volna észre a fogorvos, hogy a hátsó féltengely hegesztve van. – Jól van, hagyja itt, főorvos úr, van egy butikos ismerősöm, majd leviszem neki. És a zsák a tíz pár saruval újra elindult a maga útján. Egy évvel később a zürichi nemzetközi pénzpiacon új valutát jegyeztek be: a „magyar saru”-t, a megnevezés után rövid tájékoztató megjegyzés állt: csak tízes címletekben kapható! 39

Ború és derű (Két történet az Őrségből)

1. Az 1950-es években az Őrségben is tagosították a jobb földeket; vagy elvették a gazdáktól, vagy adtak helyette másikat valahol az isten háta mögött, olyan rosszat, hogy még cigánykereket sem volt érdemes vetni bele. A tagosítással megbízott mérnök leszáll Őriszentpéteren a vonatról, az állomáson egy magánparaszt várta szekérrel, hogy kiszállítsa a tagosítás helyére, magyarul a saját földjének elvételére. A gazda tisztelettudóan a kalapjához nyúl. – Tessék felszállni. Kocognak végig a falun, beérnek a kocsma elé, a gazda bólogatva mondja. – Na, itt kellett volna felakasztani engem. Annak idején. – Aztán miért? – Mert naponta négyszer-ötször is erre vitt az utam, és én soha nem mentem be egy fröccsre, hanem elfordítottam a fejemet. Mikor túlmentem rajta, azt mondtam magamnak: megálltad, most megint többed van egy négyszögöllel! Aztán most láthatja, mit értem vele. A lovak közé csap – csak úgy nógatólag. – Hát nem kellett volna engem felakasztani?!

2. Megy az autóbusz valahol Szalafő körül, az utasok között ott ül néhány határőr is. Eltávozás után tartanak vissza a laktanyába, feszül bennük néhány „légkör”, ingerkednek az utasokkal, a legfőbb célpont egy ala40csony, dundi lány, aki irulva-pirulva tűri az ugratásokat, válaszolni nem nagyon mer. Feltűnik a falu, a kislány megpróbáltatása a vége felé közeledik, felkapja a szatyrait és nekikészülődik a leszállásnak: odaáll az ajtó elé és próbálja megnyomni a jelzőgombot, de túlságosan magasra szerelték, nem éri el. Segítséget nem akar hívni, egyre hosszabban nyújtózkodik, egész teste

megfeszül, aztán a nagy erőlködéstől megtörténik a baj. A kislány, hogy is kell ezt finoman mondani, egy hatalmasat köhög alulról, de egy akkorát, hogy a légvonattól még a Volán-zászló is meglebben a vezető előtt. Egy pillanatra mindenki megdermed, aztán megszólal az egyik katona, hangjában elismeréssel. – Bravó kislány! Maga úgy viselkedett, mint egy igazi határőr szolgálatban: ha nem tudja elérni, legalább lője le! 41

Örök fiatalság Sárika, egy ismerős nő meséli: – Tegnapelőtt felhívott a fiam, hogy távollétében járt a lakásán egy amerikai turista, üdvözletet hozott a számára Sacramentóban élő lányomtól és egy háromkerekű gyerekbiciklit hagyott neki ajándékba. Túl azon, hogy a fiam tűzoltó alezredes, így sem az életkora, sem a rangja nem indokolja egy háromkerekű bicikli szükséges voltát, azon is őszintén meglepődött, hogy egy lányom is lakik Sacramentóban, a külföldi rokonok közül ő eddig csak az Egyesült Államokban élő édesanyámról tudott. Fiam nem mondta ki nyíltan, de hangjából kiérezhető volt a neheztelés, nyilvánvalóan bántotta, hogy eddig nem tettem említést a testvéréről, nem kis fáradságomba került, amíg elmagyaráztam, hogy a lányom tulajdonképpen az anyám, illetve… Na, de inkább kezdjük az elejéről. Még 1946-ban történt, hogy anyám kihívatott az óvodából és a sarki árusnál vett nekem egy perecet. Illedelmesen megköszöntem és ropogtatni kezdtem. – Ne edd olyan mohón! – mondta anyám megrovólag –, nem tudom, mikor vehetek neked másikat. – Miért? Nem lesz perec? – Perec lesz, én nem leszek. Tudniillik Lajos bácsival, férjemmel és nevelőapáddal kirándulni megyünk. Persze, hogy visszajövünk nemsokára, de addig is fogadj szót nagyapának és nagymamának, ha pedig ők esetleg meghalnának, Ilus néninek és Sanyi bácsinak… Ezzel eltűnt, állítólag egy fagyasztott húst szállító teherautóban elrejtőzve lépett át a határon, egy finánc felfedezte, de szerencsére rövidlátó volt, és beérte annyival, hogy egy lila minőségi bélyegzőt ütött anyám fenekére. 42 43 44 Telt-múlt az idő, szegény nagyszüleim meghaltak, én magamra maradva korán férjhez mentem, tizenhat éves koromban már megszületett a fiam, aki jelenleg, mint említettem, tűzoltó alezredes. Valamikor 1958 tavaszán épp őt raktam tisztába, mikor megszólalt a telefon, a központ minket keresett, közölte, hogy egy amerikai hívást kapcsol. – Yes! – hallatszott a vonal túloldaláról. – Szervusz drágám, hogy ízlett a perec? – Elnézést. Kivel beszélek? – kérdeztem. – A te jó édesanyáddal, aki éjjel-nappal csak rád gondol. A jövő hónapban megyünk Bécsbe a férjemmel, Jenő bácsival… – Talán Lajos bácsival?!

– Ha én azt mondom, hogy Jenő bácsival megyek Bécsbe, akkor biztos, hogy vele megyek. Szeretnék találkozni veled, Sárikám, meg foglak ismerni, már biztos hogy nagy kislány lettél azóta, talán már iskolába is jársz… Azt akartam mondani, hogy már nekem is van fiam, de nem jutottam szóhoz. – …Szóval akkor várj rám a schwechati repülőtéren, ez azért is jó, mert nem kell hozzá útlevél, ha jól emlékszem, a hatos villamos megy ki oda a Rókus kórháztól. Pá-pá drágám, viszontlátásra! Nem akarom részletezni, mennyi idegességgel járt, amíg elintéztem az útlevelet, elég legyen annyi, hogy a megbeszélt időpontban ott álltam a schwechati repülőtéren és vártam a kijáratnál a New York-i géppel érkező anyámat. Már az utolsó utas is elvonult, de anyámat sehol sem láttam, lehangoltan tartottam kifelé, mikor a váróterem sarkában feltűnt egy málna- és pisztáciafagylalt színekbe öltözött, szőkére festett nő, karján egy kis hajas babával, mellette ült a férje, aki jóval fiatalabbnak látszott nála. A nő valahonnan ismerősnek tűnt, ő is felfigyelt rám, közelebb lépett. – Maga az én kis Sárikám barátnője? – kérdezte, hangjából rögtön felismertem anyámat. – Nagyon kedves 45magától, hogy kijött a lányom helyett, ő bizonyára beteg, talán a foga jön és belázasodott… Elhűlve és értetlenül hallgattam a szóáradatot. Míg a férje elintézte a csomagokat, anyám meghívott a repülőtéri eszpresszóba. Ahogy magunkra maradtunk, elkeseredve mondtam neki. – Hogy lehet az, hogy nem ismertél meg, anyu? – Dehogynem ismertelek meg, hiszen mondtam neked a telefonba… Mit is mondtam neked a telefonba? – Azt hogy éjjel-nappal rám gondoltál… – Na látod, te is tudod. Csak arra nem gondoltam, hogy ennyire megnőttél. – Miért baj az? – Jenő, az új férjem egypár évvel fiatalabb nálam. Egyelőre úgy tudja, hogy ő az idősebb, de ha látná, hogy ekkora lányom van, akkor gyanút fogna és elkezdene számolgatni. Felfortyantam. – Ha ennyire zavarlak, én el is tűnhetek az életedből! – Miket beszélsz Sárikám?! Jenőnek mindene az én családom, már kétszer is kérdezett rád, pedig még csak nyolc éve vagyunk házasok. A férje már közeledett is a csomagokkal, anyám lelkendezve mondta neki. – Képzeld Jenő, kiderült a lányom kis barátnőjéről, hogy egy iskolába jártunk, én két évvel feljebb – tette hozzá lovagiasan –, és azt is elvállalta, hogy elviszi Sárikának ezt a szép hajas babát. Mondja meg neki, ahogy tudom, rögtön hívom őt.

Anyám legközelebb öt év múlva jelentkezett. – Szervusz, drágám, épp mondom Dezsőnek, a férjemnek… – Talán Jenőnek? – Már megbocsáss, kislányom, de én mindig pontosan tudtam, hogy hívják a férjemet. Szóval, mondom Dezsőnek, hogy ha úgyis Bukarestben szállunk át, miért ne találkozhatnánk veled?! Neked nem kerül semmibe, tőletek egy troli jár át oda, nem?! Egyszóval jövő kedden négy órakor Bukarestben a New York-i gépnél. Báj-báj! 46 A kijáratnál anyám a nyakamba esett és büszkén mutatott új férjének, aki ugyancsak jóval fiatalabb volt nála. – Nézd meg Dezső, a húgomat! Senki nem gondolja rólunk, hogy ikrek vagyunk és én vagyok idősebb tíz perccel! Ő egy kissé konzervatív módon öltözködik, ami öregíti egy kicsit. Akkor is egy hajas babát kaptam azzal, hogy adjam oda anyám lányának, illetve mit is mondok: saját magamnak. A továbbiakat talán már nem nehéz kitalálni. Az egyik repülőtéri találkozóra merő dacból elvittem magammal a fiamat is, aki mint már említettem, tűzoltó alezredes. Anyám nem jött zavarba, őt is beillesztette a rendszerbe: szüleink kései gyerekáldásának nevezte ki, és mint testvérét ölelte magához. Fiam kénytelen volt egyre fiatalodni, hogy ő minél többet tagadhasson le a korából, míg végre napjainkra anyám elbeszéléseiben szerencsétlen gyermekem elérte az óvodás kort. Erről jut eszembe: nincs szüksége egy príma állapotban levő háromkerekű biciklire? 47

Az apósom történetei Egyik barátom meséli: – Az én apósom itthon ügyvéd volt, jelenleg csak nehéz testi milliomos kint az Egyesült Államokban – de azért megvan a magához való esze. Megjegyeztem egy-két történetét és mondását – ha meg akarod írni, szerény díjazásért átengedem neked.

1. – A háború alatt egyetlen vágyam volt – mesélte egyszer –, hogy ha majd befejeződik, akkor tudjak venni egy sapkát. – Elég szerény voltál, de miért éppen egy sapkát? – Mert ha szükségem lesz rá, akkor biztos megvan a fejem!

2. A háború végét apósom egy koncentrációs táborban érte meg; mikor a páncélosok ledöntötték a láger kerítését, elindult hazafelé. Már valahol Berlin körül járt, mikor egy amerikai dzsip robogott el mellette, apósom félrehúzódott, de a kocsi hirtelen lefékezett. Apósom legnagyobb megdöbbenésére egyik gyerekkori barátja, Krémer Frigyes ugrott ki az autóból, amerikai egyenruhában, őrnagyi rangjelzésekkel a vállán.

– Misikém – mondja az apámnak –, hová mész? – Én még csak-csak, de te hogy kerülsz ide és hová tartasz? – Megyünk a német főhadiszállásra. 48 – Meg vagy te őrülve?! Hitlerhez? – Nem, Hitler már meghalt, az ő utóda, Dönitz vár minket, most fogja aláírni a kapitulációt. Én is ott leszek a bizottságban. – Igen?! Adnál egy darab papírt? – Tessék. Apósom írt néhány sort, aztán odaadta Krémernek: – Légy szíves, írasd alá ezt is Dönitzcel. – Mi ez, Misikém? – Az én jóvátételi kérelmem, csak úgy csúsztasd a keze alá. Később, tudod, már nagy lesz a tolongás.

3. – Aztán 47-ben leléptem és elindultam visszafelé az úton. Bécsben kezdtem, egy kórház kertjében dolgoztam; ástam, kapáltam, nyírtam a bokrokat. Egyszer csak leszólnak az emeletről: – Szegény ember! Hogy győzi a munkát?! – Hát bizony van elég. – Szüksége volna még egy munkáskézre? – Hát bizony jól jönne egy kis segítség. Erre kidobtak az ablakon egy kezet, kiderült, hogy éppen boncoltak fenn. – Biztos, hogy munkás volt – kiabáltak le –, megnéztük a kórlapját.

4. – Tudod, mivel kerestem az első pénzemet Amerikában? Egy hetilap pályázatot írt ki azzal a címmel: „Bizonyítsa be a többnejűség előnyét az egynejűséggel szemben!” Én azt írtam, hogy „vannak dolgok, melynek értékét csak a mennyiség adja meg. Például ha van egy marék trágyám, attól csak piszkos lesz a kezem, de egy vagon trágyát már minden farmer szívesen megvesz!” Kettős sikert arattam; kaptam a laptól 25 dollár jutalmat, az anyósod meg elvált tőlem. 49

5.

– Aztán Amerikában is a régi szakmámban dolgozhattam – ügyvédként. Az egyik tárgyaláson megkérdez engem a bíró: – Azt mondják, hogy ez a maga ügyfele egy rendkívül becsületes ember, állítólag még soha egy centtel sem csapott be senkit, ha üzenetet küld valakivel, eltép egy bélyeget, hogy ne érje kár az állami postát. Igaz ez? Széttártam a karom: – Én nem tudom, bíró úr, de az nem lehet véletlen, hogy sem magáról, sem rólam nem mondanak ilyeneket. 50

A lakkcipő Egyik barátom meséli: – Ma már minden vizesnyolcas szmokingot csináltat magának az esküvőjére, mikor én nősültem 1954-ben, az egész fényűzés abból állt, hogy jó erősen átkeféltem az érettségiöltönyömet. Anyám, szegény, egyedül nevelt fel engem és a két húgomat, nem tudott pénzzel segíteni, csak nézte, hogy készülődök. – Édes fiam, az ember egyszer nősül életében – legfeljebb kétszer-háromszor –, illene megadni a módját. Vegyél magadnak legalább egy új cipőt, ezt már úgyis csak a cipőkrém tartja egyben. Szívtam a fogam, de beláttam, hogy igazat mond. Lementünk az Alkalmiba és végignéztük a cipőosztályt, a kínálat viszonylag szerény volt: nyárra szandál – télre bakancs. Végül az egyik polc mélyén anyám talált egy pár fekete lakkcipőt. – Na ez pont jó lesz! – De anyu: ez 43 és feles, az én lábam pedig 41-es! – Nem számít, legfeljebb veszel bele kapcát! – megnézte alul-fölül. – Egy finom cipő, valódi gumitalppal, miért adják ezt ilyen olcsón, száz forintért? Ez hamar kiderült, mert az esküvőm napján esett az eső és a cipő pillanatok alatt beázott – egyébként minden baj nélkül lezajlott az esemény. Este, mikor kijöttem a lavórszobából – mert nemcsak esküvői szmokingom nem volt, de fürdőszobánk sem –, a feleségem rámszólt. – Cipőben akarsz bejönni az ágyba? – Én? Már rég levettem. – Dehogy is, nézd csak meg: rajtad van. És csakugyan, mintha még mindig cipőt viseltem vol51na, mert az esőtől kiolvadt a festék, ráfolyt a lábamra és megfogta. Rögtön ki akartam dobni, de a feleségem nem engedte.

– Tegyük el emlékül! – becsavarta és eldugta a befőttek mögé. Telt-múlt az idő, egyszer csak elébem állt a nagyobbik húgom, Ibolya. – Összeházasodnánk Sanyival! – Azzal a szoknyavadásszal! – Megígérte, hogy ezentúl csak az én szoknyámra fog vadászni. Szeretnék kérni tőled valamit. – Tessék. – Nincs pénzünk új cuccot venni, légy szíves add kölcsön a lakkcipődet Sanyinak. – Vigyétek – mondtam megkönnyebbülve, de a feleségem hozzátette. – Aztán a viszontlátásra! Esküvő után annak rendje-módja szerint vissza is szolgáltatták a cipőt. – Ez már ledolgozta a vételárát, eljött az ideje, hogy kidobjuk! – próbáltam meggyőzni a feleségemet, de ő most sem engedett. – Gondolj arra, hogy van még egy húgod, az is férjhez megy egyszer. Ez valóban be is következett, kisebbik sógorom, Róbert is ebben a lakkcipőben állt az anyakönyvvezető elé. – Kész, több húgom nincs, befejezzük – mondtam az esküvő után. Feleségem most sem engedte kidobni, végül megállapodtunk, hogy kiviszem a telekre „ásócipőnek”. Már pakoltam volna be a sportszatyorba, mikor dúltan beállít hozzánk nagyobbik húgom, Ibolya. – Válunk! Én tűrtem-tűrtem, de a Hugi esküvőjén Sanyi mind a két koszorúslánnyal kikezdett. Ha már az én férjem volt, a válóperen is nézzen ki valahogy: add kölcsön a lakkcipődet! Fájó szívvel kipakoltam a lakkcipőt, húgom becsületére legyen mondva, rendben visszakaptam, a feleségem azonnal magához ragadta. 52 – Látod: az ember nem visz ki egy lakkcipőt a víkendházba. Sosem lehet tudni. Egy fél évvel később Ibolya felhozta az új jövendőbelijét, mikor túlestünk a kávén, a kupica konyakon, tapintatos köhintéssel jeleztem, hogy mint családfő, szeretnék a tárgyra térni. Vizsgálódva a fiú szemébe néztem és megkérdeztem. – Hányas lábad van? 53

Extra

Gereben, a zenész, miután elvált Vilmától, a harmadik feleségétől, komolyabb kereset után kellett hogy nézzen, mert Ildikó, a negyedik minden eddigi feleségénél költségesebbnek ígérkezett. Vilma egyszerű lélek volt, csak az aranyat szerette, és a zenész tudta, hogy az ékszerek előbb-utóbb ellepnek minden számításba jöhető testfelületet, és nincs tovább, de Ildikó minden este friss zöldségből készített pakolást az arcára – primőr zöldségekből, és az felülmúlta Gereben anyagi lehetőségeit. Fizetését úgy, ahogy megkapta, átutaltatta Jámbor Vilmos zöldségkereskedőnek. Végül barátai révén Gerebennek sikerült kapni egy bécsi szerződést, a Mandula vendéglőben énekelt és zongorázott. Hogy hosszabb időt tölthessen együtt Ildikóval, szabadságát összevonva kérte ki: minden hónapban két hétre jöhetett haza – ez idő alatt egy „fregoli” játszott helyette. Eleinte a Mercedesével járt – ez volt minden, amit sikerült Vilma karmai közül kimenteni, leszámítva az öröklakást, a balatoni nyaralót és a festménygyűjteményt –, de egyik alkalommal, kisebb műszaki hiba miatt nem tudta használni a kocsit. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy vonattal jöjjön haza, még a legtágasabb vasúti fülkében is élénk feltűnést keltett volna hat láda zöldséggel. Gereben autót akart bérelni, de a „fregoli”-ja lebeszélte. – Nézd, itt van nekem ez a lestrapált Ford Marinám, Bécsben már egy groschent sem adnak érte, sőt hamarosan nekem kerül majd pénzbe mikor be akarom zúzatni. Adj érte egy ezrest, ez még annál is olcsóbb, mintha 54gyalog mennél. Csak egy kérésem van: írasd át a nevedre, nehogy a biztosítóval bajom legyen. Gereben fejében megfordult a gondolat, hogy a kocsit otthon majd átjátssza Ildikónak – adott ötszáz schilling előleget, abban bízott, hogy a másik ötszázat elfelejti majd a volt tulajdonos, a fizetést különben is el lehet húzni és miért pont a „fregolik” élnének örökké? Ildikónak azonban nem tetszett a kocsi, így Gereben nem tehetett mást: a Ford Marinát fel kellett ajánlani megvételre az államnak. Előbb persze kiszerelte belőle a magnót az erősítőkkel, a dísztárcsákat, leszedte az üléshuzatokat, fejtámlákat, jobb oldali tükröt, szivargyújtót – és mindet gondosan elrakta. Kissé szorongva állt be az átvevőhelyre, de mikor meghallotta, milyen összeget kínálnak fel a Ford Marináért, valami azt súgta neki, hogy ezentúl mindig kocsival kell hazajönnie Bécsből. Némi borravaló ellenében megtudta, hogy mikor bocsátják nyilvános árverésre a kocsit, az időpont még belefért a szabadságába, ő is kiment az autóstelepre. A licitálás során az ötszörösére verték fel az eredeti kikiáltási árat. – Ó, istenem! Ha én csak tíz percig állam lehetnék! – sóhajtott fel keserűen Gereben, de erőt vett magán, mert uralkodnia kellett érzelmein. A licitálás végeztével karonfogta és félrevonta a győztest, a Ford Marina új tulajdonosát. – Bocsásson meg, uram: nem érdekelné néhány extra a kocsihoz? Egy magnó erősítőkkel, szivargyújtó, jobb oldali tükör és egyebek. – Érdekelne, de biztos, hogy passzol ehhez a kocsihoz? – Biztos, nekem is ilyen kocsim volt – nem is olyan régen. Legyen szíves keressen fel ma este a lakásomon, ott kényelmesebben megbeszélhetjük az ügyet. Az új tulajdonos ki is jött, olyan árat fizetett az egyébként nehezen beszerezhető extrákért, hogy Gereben kísértésbe jött és majdnem megadta a másik ötszáz schillinget is a „fregoli”-nak – de aztán legyőzte magát.

Ezentúl a zenész kéthavonta mindig új használt kocsival tért haza – és minden ment a már kialakult úton, az 55átvevő úgy tudta, hogy Gereben csendestárs egy kisebb bécsi járműkereskedésben. A haszon azonban, bármily tetemesnek is látszott, az emelkedő zöldségárak mellett épp hogy fedezte Ildikó arc- és testápolásigényeit. Gereben gyakran háborgott. – Egyszerre egy egész hátsó tengelyt felkensz az arcodra! – Már ezt az ócska paradicsomot is irigyled tőlem?! Éva kiwiből és mangóból turmixol magának homloktejet. A később végzetesnek bizonyuló fuvar eleinte semmiben sem tért el a szokásostól. Gereben egy használt Volkswagen mikrobusszal jött be Hegyeshalomnál, miután kipakolt és kiszerelte az extrákat, sietett végigfuttatni az ügyet a járt úton, de minden erőlködése dacára a licitálást egy későbbi időpontra tűzték ki. – Nem lehetne valamivel előbbre hozni? Nekem másnap már vissza kell mennem Bécsbe. Nem lennék hálátlan. – Sajnos nem tehetem. Az egyik ügyfelünk meghagyta, hogy ha beérkezik egy mikrobusz, mindenképpen várjuk meg őt a licitálással. És ő még kevésbé volt hálátlan, mint maga szokott, Gereben úr. – És ki az illető? – No comment – vagyis nem vagyok felhatalmazva rá, hogy közöljem. Az árverésnél Gereben legnagyobb megdöbbenésére saját udvari zöldségszállítójára, Jámbor Vilmosra ismert rá. – Maga itt, Jámbor úr? – Igen, hogy vannak a gyerekek, Gereben úr? – Jámbor úgy tudta, hogy Gereben egy bölcsődei hálózat számára vásárolja tőle az irtózatos mennyiségű zöldséget. A kocsira hat ember licitált: a zöldséges és az öt alkalmazottja, a másik öt embere a kívülállókat tartotta távol – végül Jámbor egy merész tízforintos ráígéréssel magához kaparintotta a mikrobuszt. Gereben félrevonta a zöldségest. – Kedves udvari szállítóm! Nem érdekelné egy pár 56extra a mikrobuszhoz: magnó, üléshuzat, tükör, ilyesmik? – Természetesen vevő lennék rá, Gereben úr. – Akkor tessék kifáradni hozzánk ma este. Délben Gereben táviratot kapott, hogy a „fregoli” megbetegedett (szíve gyorsabban dobogott arra a gondolatra, hátha mégsem kell megadnia az ötszáz schillinget), neki kell fellépni helyette, a déli vonattal utazzon vissza Bécsbe. Kénytelen-kelletlen Ildikóra bízta az extrákat, egy papírra felírta a legvégső árakat, és szigorúan meghagyta, hogy egy fillért se engedjen belőle.

Egy hét múlva Gereben visszatérhetett Bécsből, természetesen most is egy új használt autóval. A lakást üresen találta, az átpasszírozott zöldségmaradványok között egy levél hevert az asztalon: „Őt választottam! Vilmos nemcsak férfinak különb, mint te, de mellette zöldséggondjaim sem lesznek! Ildikó” Majd egy rövid utóirat következett, férfias, szálkás betűkkel: „Ez az extra még járt a kocsival! Az ön udvari szállítója: Jámbor Vilmos.” 57

Ésszel él az ember… 1. Egyhangúan zúg a repülőgép, a mellettem ülő két magyar beszélgetését hallgatom. – …aztán látsz majd egy ajtót, ki van rá írva németül: „eintritt am strongsten verboten!” – Az mit jelent? – A belépés a legszigorúbban tilos. Aztán angolul is ki van írva hogy „entrance” meg valami „forbidden…” – Az mit jelent? – Ugyanazt: a legszigorúbban tilos belépni, de az van kiírva az ajtóra olaszul, spanyolul és törökül is. Na most ott bemész és…

2. Mikor kézhez kaptam a vezetői jogosítványomat, meghívtam az oktatómat egy korsó sörre. – Gratulálok, Moldova úr, most már bevallom: nem hittem volna! Mikor maga kitette az indexet jobbra és elindult balra egy téglafal felé, azt mondtam magamban: eddig kétszáz embert tanítottam meg vezetni, de az lesz a mestervizsgám, ha magát is sikerül… – Köszönöm, Béla, jólesik, hogy így bízott bennem. – Adhatnék egy tanácsot? A jövő héten menjen be a rendőrségre, és jelentse be, hogy elveszítette a jogsiját. – Miért? – Mert akkor adnak egy újat!

– Minek az nekem? – Ha elkövet valami szabálytalanságot és bevonják a jogosítványát egy vagy két évre, egyszerűen előveszi a 58tartalékból a régit és vezethet tovább. Sőt én a maga helyében azt a második jogsit is „elveszíteném”, hadd legyen három.

3. A vidéki művelődési otthon kapujában az igazgató fogad, üdvözöl és beljebb kísér. A ház valamikor az 1950-es évek elején épülhetett, az előcsarnokban a szemközti nagy falon freskó húzódik: egy körtáncot járó gyerekcsoportot ábrázol, a kör közepén egy dús fekete hajú férfi áll. Az igazgató udvariasan, de energikusan befelé tessékelne, de én megállok a kép előtt: a férfi kerekded feje, ferde metszésű szemei ismerősek. Bizonytalanul kérdezem: – Ez nem Rákosi Mátyás? Az igazgató rémülten int csendre. – Dehogynem, csak nem volt pénzünk új képet rendelni, inkább hajat festettünk neki. 59

Horkolás – Te szoktál horkolni? – kérdezte a feleségem valamikor a házasságunk elején, de valószínűleg már túl a mézesheteken. – Én? Soha! A horkolás jellemhiba és az én életem állandó harcban folyt le a horkolók ellen. – De hát mit tudtál csinálni? – Lassan alakítottam ki harci módszereimet; ha egy szállodában vagy vállalati vendégszobában kellett aludnom valakivel – sajnos többnyire csak egy másik pesti kiküldöttel – és az illető horkolt, viszonylag egyszerűen el tudtam bánni vele. Ököllel megdöngettem az ágytámlát, hálótársam felriadt, és én a beálló békés csöndet kihasználva elaludtam. Teljesen hidegen hagyott az a hátam mögött terjengő suttogás, hogy én tulajdonképpen elfojtott szadista vagyok, aki éjszakánként szokta kitombolni magát. Sajnos ahogy egyes rovarfajták ellenállókká válnak bizonyos védőszerek ellen, úgy szokták meg a döngetést állandó partnereim – elnézést kérek az összehasonlításért a rovaroktól. Hiába vertem ki két ököllel vad kongaritmusokat az ágy támláján, ők a fülük botját sem mozgatva békésen horkoltak tovább. Berta Lajos, egy pohos hartai kolbászügynök egyenesen beépítette az álmaiba. Egy végigdöngetett éjszaka után reggel nyújtózkodva mesélte, hogy álmában a havannai Tropicana revü műsorát látta, vérpezsdítően szólt a dob, és egy magas, villogó fogú mulatt táncosnő kikezdett vele, ha nem szólal meg az ébresztőóra, lehet, hogy kialakult volna valami. Beláttam, hogy új módszereket kell bevezetnem, azt találtam ki, hogy fogom a cipőmet, és a sarkával ütni 60kezdem a parkettát. Ha eltaláltam a ritmust, a megtévesztésig hasonlított egy géppuska sorozatlövéseire. Még Berta Lajos, ez a pohos hartai kolbászügynök is felült az ágyán és a magasba emelte a kezét. – Nagyon érdekes – mondta a feleségem ásítva –, és emellett aztán persze kitartottál. Jó éjszakát.

– Ha ennyire érdekel, tovább is mesélhetem. Tudniillik az történt, hogy közben lekerültem Nyíregyházára és egy olyan teremben szállásoltak el, ahol 200 kubikos aludt. Már az elgondolkodtatott, mikor a gondnok figyelmeztetett, hogy mindent zárjak el, mert itt a forró zsírból is kilopják a hurkát. Olyan gondnoknak látszott, aki érti a dolgát, ezért szót fogadtam neki, csak a kimosott zoknimat hagytam elöl, azt is úgy, hogy a fém öltözőszekrény ajtajával szorosan befogtam. Nem akadhatott olyan erős kubikos, aki ezt kihúzza, de olyan ügyes kubikos igen, aki a kilógó zoknifejet ollóval levágta. Hogy mire kellhetett neki, máig sem tudom. De mi volt ez az éjszaka borzalmaihoz képest? Kétszáz ember horkolt egyszerre – illetve legyünk pontosak: csak 199, mert én is a teremben aludtam és mint már említettem, én nem horkolok – ezzel a kórussal szemben tehetetlen voltam. Ha az összes cipőmmel egyszerre verem a parkettát a horkolóknak, akkor is csak a fele riad fel, és a megmaradt tábor hangereje még mindig felér egy tábori tüzérüteg össztüzével. – És te mit csináltál? – Neked bevallom, de nem szeretném, ha terjesztenéd: vettem egy trombitát. Éjszakánként eljátszottam egy-egy rövidebb részletet valamelyik népszerű indulóból, mindenki felébredt és én végre álomba zuhantam. Ez a trombita olyan kedves emlékem maradt, hogy fel is szögeztem a falra, ide az ágyam fölé. Tudom, hogy még sokáig és szívesen hallgatnád, de már későre jár, jó éjszakát! – Jó éjszakát! Hamar elaludtam és gyönyörűt álmodtam: Berta Lajossal, ezzel a pohos hartai kolbászügynökkel Havannában jártunk és megnéztük a Tropicana műsorát. Míg vad 61kongaritmusban döngött a dob, mindketten ugyanazzal a táncosnővel szemeztünk, a mulatt szépség engem választott, már indultam is volna felé, de hirtelen egy géppuska sorozatlövései hangzottak fel, tudtam, ellenforradalmárok támadnak a Disznó-öbölben. Megszólalt a trombita, harcba híva mindenkit, akinek fontos a forradalom ügye! A trombita egyre közelebbről harsogott, felébredtem: a feleségem fújta teli torokból, jobb kezében pedig egy kicsorbult sarkú cipőt tartott. 62

Egyidős a Szabadsággal… Egy ismerős nő meséli; Erzsike a közértből: – Még a harmadik évemet sem töltöttem be, épp a bilin ültem az óvodában, mikor belépett a mosdóba két bácsi. – Kislány – kérdezték tőlem –, te ugye 1945. április 4-én születtél? – Igen. A két bácsi jelentőségteljesen összenézett. – Akkor te egyidős vagy a Szabadsággal. Húzd fel szépen a nadrágodat és menjünk ki az óvoda elé. Egy szép nagy tortát adtak a kezembe és így felvételt készítettek velem a filmhíradóban – a tortát aztán elvették tőlem, állítólag el kellett számolniuk vele. Azontúl, ha véletlenül süteményt osztottak az óvodában, minden gyerek kapott belőle, csak én nem.

– Te már jól telezabáltad magad – mondta az óvó néni –, láttuk a híradóban. Mindegy, egyszer ezt is ki lehet bírni, de rám szoktak, azontúl minden április 4-én engem rángatott elő a híradó és a rádió – ha már végképp nem tudtak kitalálni valami újat az ünnepre. „Már iskolába járnak azok a gyerekek, akik egyidősek a Szabadsággal!” „Az új Szabadság hídon azok a gyerekek mennek át először, akik egyidősek a Szabadsággal.” Mindig minket mutattak néhány sors- és időtársammal, de a sztár én voltam: én adtam át a virágot és csókoltam meg Rákosi pajtást – az ünneplő ruhát minden felvétel után visszavették tőlem. Ajándékot soha nem kaptam, legföljebb egy dísztáviratot a nemesmedvesi tanácstól – ez volt az utolsó magyar falu, amelyet felszabadítottak – éppen április 4-én. 63 És múltak az évek, jöttek az újabb fellépések a híradóban: „Sztálin elvtársat siratják a gyerekek, akik egyidősek a Szabadsággal!” „Már tizenegy!” „Nem is olyan nagyon siratják Sztálin elvtársat azok a gyerekek, akik egyidősek a Szabadsággal!” „Acél és vas helyett végre tejet is kapnak a gyerekek, akik egyidősek a Szabadsággal!” Közben szegény anyám meghalt, én állami gondozásba kerültem és be kell vallanom, hogy rossz társaságba keveredtem. Falaztam a fiúknak, mikor feltörték az üzleteket, aztán lebukott az egész banda és engem is elítéltek. Na legalább leszoknak rólam! – gondoltam magamban, de nem így történt. Bent a cellában is felkeresett egy alacsony, pösze tévés, filmet forgatott rólam és azt a címet adta neki: „Börtönbe került a lány, aki egyidős a Szabadsággal!” Majd mikor a film sikert aratott, egy második részt is készített: „Újra szabad a lány, aki egyidős a Szabadsággal!” Lassan már eljárt fölöttem az idő, de a nagyobb kerek évfordulókon a tévé és a rádió változatlanul számított rám. 1970-ben két összeállítást is felvettek velem: „Az első negyedszázad” – címmel egy komolyat és „Huszonötöt érdemlek” – címmel egy vidámat. Tavaly, 1984-ben, amikor megnéztem magam abban a felejthetetlen riportfilmben, melyet arról készítettek, hogy itt az ősz és iskolába viszik unokáinkat azok a gyerekek, akik egyidősek a Szabadsággal, bennem is feltámadt a vágy, hogy férjhez menjek és saját gyermekeim legyenek – már ki is szemeltem jövendő társamat. A boltba, ahol dolgoztam, bejárt egy korombeli férfi, na legfeljebb ha egy-két évvel lehetett fiatalabb, mélyeket nézett a szemembe, apróbb ajándékokat hozott, én tudtam, hogy nem azért, mert időnként félreteszek neki egy-egy üveg Unicumot, éreztem, hogy tetszem neki és előbb-utóbb nyilatkozni fog. Egyik nap virágcsokorral jött be a boltba, átnyújtotta. 64 65 66 – Ez az enyém? – kérdeztem kacéran.

– A magáé, csak a magáé. – És miért kapom? – folytattam ugyancsak kacéran és megigazítottam egy számmal szűkebb pulóveremet. – Mert a jövő héten lesz április 4-e, és tudom, hogy maga, Erzsike néni, egyidős a Szabadsággal. – Takarodjon, pimasz fráter. Maga is lesheti, hogy Unicumot kapjon még egyszer. Most már nincs más hátra, meg kellene vesztegetni valakit a tanácsnál, hogy javítsa ki az anyakönyvben a születési dátumot, de várok még egy hetet, hátha most, a negyvenedik április 4-re kapok valami kitüntetést, és még egyszer felléphetek a tévében. „Kitüntették a veteránokat, akik egyidősek a Szabadsággal…” 67

A „Kék Lakosztály” A sóvári „Royal” szálloda, mely korábban a „Vörös Csillag”, még korábban a „Royal” elnevezést viselte, széles körű népszerűségnek örvendett, idényben és idényen kívül minden szobáját lefoglalták a külföldi vendégek. Ennek megfelelően a bevételi tervét is igen magasra szabták, tehát érthetőnek kell tartanunk az igazgató elkeseredettségét, mikor egy májusi napon a szobafőnök bejelentette, hogy a szálloda büszkesége, a „Kék Lakosztály” használhatatlanná vált. A fürdőkád leeresztőcsöve megrepedt, és ha a vizet leeresztenék, elborítaná az alatta fekvő szobákat, a vécét csak vödrökkel lehet leöblíteni, továbbá a szivárgó nedvesség rövidzárlat- és áramütésveszéllyel jár, a lámpákat nem is szabad bekapcsolni, legföljebb néhány gyertyával pótolhatják a világítást. Az igazgató lehangoltan magyarázta a mellette álló gyakornoknak, Zölderdő Bélának, az öreg Grünwald bácsi legkisebb fiának. – Ezzel a Kék Lakosztállyal már úgyis annyi gondunk volt, éppen vele szemben építették fel az új tűzoltólaktanyát és majd minden éjszaka elszirénázik az ablaka alatt egy-két rohamkocsi. A vendégek őrjöngtek miatta. Most meg itt van ez a csőrepedés, legalább két nap, amíg helyrehozzák, kiesik 150 dollár. – Csak 30 – mondta szerényen Zölderdő Béla, az öreg Grünwald bácsi legkisebb fia. – Miért 30? A lakosztály egy napra 75 dollárba kerül, ez két napra 150! – Én kiadom ezt a szobát. – Kiadja? Minden javítás nélkül? – Jó szobát a hülye is ki tud adni. – Akkor viszont milyen 30 dollár veszik el? 68 – Ezt én kapnám prémiumként – szokásos húsz százalék jutalék. – Tudja, hogy ez zsarolás?

– Tudom, de ha akarja, kiszámolhatja, hogy 120 dollár még mindig 120 dollárral több, mint a semmi – mondta szerényen Zölderdő Béla, az öreg Grünwald bácsi legkisebb fia. – Rendben van, de ha a vendégek reklamálnak majd, feljelentem a központban. – Nem fognak reklamálni. Zölderdő maga állt be a recepció pultja mögé, unottan elküldte a magyar, cseh, de még az osztrák szobakereső vendégeket is, szeme csak akkor csillant fel, mikor este kilenc óra felé egy idősebb angol házaspár állított be. – Van helyük, uram? – kérdezte a férfi. – Van kérem, a legjobb szobánk a „Kék Lakosztály” áll a rendelkezésükre – de valamire fel kell hívnom a figyelmüket. Most májusban, a „Győzelem Napja” alkalmából II. világháborús nosztalgiahetet tartunk, és ennek keretében néhány világháborús szokást elevenítünk fel. – Ó, ez nagyon érdekes, miről van szó? – Mint tudják, annak idején a háborús korlátozások miatt az angol királyi pár ugyanabban a kád vízben fürdött, és utána sem engedték le, hanem vödrökkel a vécé leöblítésére használták fel. Megfelel ez önöknek? A vödrök használata természetesen díjmentes. – Nagyszerű, oké. – Továbbá, ugyancsak a háborús idők emlékezetére villanyvilágítás helyett gyertyákat adunk be a szobákba. Néhány további ötletünket később tapasztalhatják majd: az éttermi húsadagok a háborús lehetőségekkel arányosak, továbbá a szállítás nehézségeire emlékeztet, hogy a kenyér és a sütemény is másnapos. – Nagyszerű, csak azt tudom mondani, nagyszerű – és az angol férfi szerelmesen a feleségére nézett. – Emlékszel, Elisabeth?! – Emlékszel, John?! – Parancsoljanak: itt a kulcs. Még egyet szeretnék közölni: ha sikerül, megpróbálom elintézni, hogy éjszaka egy tűzoltó rohamkocsi a légiriasztás illúzióját keltse, de sajnos ezt nem tudom biztosra ígérni. 69

Hogy születnek a közmondások? 1. A híres őrségi koldus, Vak Vendel, aki csakugyan vak volt mind a két szemére, ünneplőbe öltözve ballag az úton. Nagyrákos határában ráköszön egy szekeres gazda. – Jó napot, Vendel bácsi! Hová megy? – Csáktornyára, fiam. – Aztán minek?

– Hát csak úgy körülnézek. Onnan kezdve mondják az Őrségben minden hanyag nemtörődöm vizsgálatra: „csak úgy körülnéztek, mint Vak Vendel Csáktornyán!”

2. A gazdafiú elmegy a bálba, de hiába járatták a szülei tánciskolába be Körmendre, ügyetlenül mozog, a lányok egymás után hagyják ott a kör közepén. Az anyja megszidja: – Miért nem tanultál meg rendesen forogni? – Hiszen forognák én édesanyám, de a tökeim zavarnak. Innen maradt fenn a mondás teszetosza, ügyetlen emberekre: „a rossz táncost a tökei is zavarják!”

3. Még az 50-es években történt. Cs. Dobos főtörzsőrmester berúgott egyszer – többször is előfordult, de most csak egy esetről van szó – és bement a katolikus templomba. Tíz éve járt ott utoljára, mikor egy bika bekerget70te. Épp vasárnap délelőtt volt, misét tartottak, a pap éppen prédikált, Cs. Dobos felment a szószékre, kivette a pisztolyát és letette a könyöklőre: – Mise állj! Most én beszélek! Nagyobb családi veszekedéseknél szokták ezzel letorkolni az asszonyt.

4. A következő történet is „klerikális” indítású. A pap ül kint a tornácon és hallgatja, hogy szemközt a tanítónő egy ronggyal kergeti a legyeket. – Kurva legyek! Ne legyek! Kurva legyek! Ne legyek! A pap hallgatja egy darabig, aztán megunja és átszól. – Ne haragudjon, kisasszony, hogy beleszólok, de ezt már ideje volna eldönteni! Ezt a szólást azokra alkalmazzák, akik túl sokat töprengenek egy-egy problémán. 71

Mesék az útlevéltokról 1. Mikor elkezdtem utazgatni, hogy összegyűjtsem a kamionos könyvem anyagát, a Volánnál adtak az útlevelemhez egy tokot – egyszerű fekete műbőrből készült, a sarkába belenyomták a vállalat jelképét, a karikázó csigát és nagy betűkkel a „VOLÁN” cégjelzést. A télen kint jártam Kanadában – mielőtt bárki is irigykedni kezdene: az anyósomnál –, leszállás után a montreali repülőtéren egy hölgy ellenőrizte az okmányokat, sorra a kezébe vette a különféle oroszlánnal, sassal, griffmadárral díszített útleveleket, végül az enyém került sorra, a hölgy megnézte és elmosolyodott:

– Ó, Volán! De szép ország!

2. Bár témájában nem ide tartozik a következő történet, hangulatában mégis ide kívánkozik. Kint jártunk Rómában egy kamionnal, míg végighajtottunk az „Örök Város” utcáin, próbáltam mesélni a sofőrnek a latin szellemről, a római kultúráról, mely már akkor is virágzott, mikor Magyarország területén még vad szláv törzsek kóboroltak. A sofőrnek nagyon nem tetszett, hogy a magyarok ennyire lemaradtak, mikor odaértünk a Colosseum romjai elé, diadalmasan rábökött: – Na, nekik sem kell felvágniuk! Mikor voltak a bombázások, és még mindig itt vannak a törmelékek. 72

3. Visszatérve a tokhoz: én örök időkre rajta hagytam volna az útlevelemen, de az Ibusznál jóakaratúan figyelmeztettek, hogy cseréljem ki egy másikra. – De miért? – A Volán-tok fekete műbőr anyagán nem lehet átlátni, és egy csomó utas ide dugta el a valutát, amit át akart csempészni a határon. Hegyeshalomban a vámos fogja az útlevelet és megkérdezi a polgártól: – Van magánál plusz valuta? – Nincs, őrmester úr, egy fillér sem. A vámos elkezd dúdolni. – „Jöjj, hazudj valami elfogadhatót…” Az utas vakmerően visszavág, úgy gondolja: ha a vámos énekelhet, neki joga van szavalni: – „Akkor lesz itt jólét, bőség, Ha megszűnik a pénzügyőrség…” Ezt kevés vámos szereti, az őrmester is dühös lesz, tüzetesebben megnézi az útlevéltokot, rátalál két százdollárosra. – Hogy merte azt mondani, hogy nincs magánál külföldi pénz? – Hát nálam nem is volt, amikor megkérdezte, az őrmester úr tartotta a kezében az útlevelet! 73

Fordulatok Két értelmiségi férj beszélget, már megtárgyalták az áremelkedéseket, a futballt, a fiatalok fokozódó kábítószer-fogyasztását, végül előkerül az egyetlen olyan téma, mely tűzbe tudja hozni őket és felvillant valamennyit ifjúkorunk nemes indulataiból: milyen rosszul vezetnek a nők! – Az én feleségem egyszer csak fellázadt, hogy soha nem adom oda neki a kocsit – meséli az egyik férj –, rendben van, megkapod. És akkor kellett lemennem ellenőrizni Balatonkenesére, odafelé vonattal utaztam és mondom neki:

– Gyere le utánam és hozzál haza. Két órakor felhívtam: végeztem, indulhatsz. Számolgattam: Balatonkenese alig száz kilométer, két óra alatt le kell hogy érjen. Én nyugodtan megfürödtem, napoztam egy kicsit, négy órakor felöltöztem, néztem a kocsit – sehol. Nyugtalankodtam: istenem, csak nem történt valami baj, nem éltem volna túl! – Nagyon szép tőled, hogy tízévi házasság után is így beszélsz a feleségedről! – mondta meghatottan a másik férj. – Ki beszél a feleségemről?! Én a kocsira gondoltam. Tudod, mikor kapok én egy ezerötös Zsigulit?! Egyszóval, öreg este volt már, amikor végre befutott. – Mi történt veled? – kérdeztem tőle. A feleségem vállat von. – Semmi. – De hát valamiért csak késtél! Lerohadt a kocsi? Forgalmi dugóba kerültél? – Nem, csak tudod, Korpádon túl két irányba ágazik 74el az út a Balaton felé: lehet menni egyenesen a déli partra és jobbra az északi partra. – Igen, és neked jobbra kellett volna kanyarodnod. – Tudom, de eleinte folyton jöttek a kocsik, később pedig az zavart, hogy egyáltalán nem jöttek, csapdát sejtettem, nem mertem megkockáztatni, hogy jobbra kanyarodjak, inkább megkerültem a Balatont. Ugye nem baj? – Miért volna baj? Jó, hogy nem a tenger mellé beszéltük meg a találkozót. A másik férj legyint. – Kérlek szépen, ez semmi. Egyik nap jön haza a feleségem, lángol az arca a méregtől. – Mi történt? – kérdezem tőle. – Képzeld el – mondja –, besorolok egy lámpánál, sütött a nap, le voltak engedve az ablakok. Kiteszem az indexet jobbra és várom a zöldet. Mellettem balról egy motorkerékpáros állt, rámosolyogtam, a mosolyommal azt igyekeztem kifejezni, hogy Istenem, ma nekem van kocsim, holnap lehet, hogy neked nem lesz, a motoros is mosolygott, őszintén rokonszenvesnek találtam, egy kicsit hasonlított Vitrayra, nem, inkább Mészöly Kálmánra… – Azt meséld, mi történt! – A lámpa sárgára váltott, ekkor a motoros hirtelen beköpött az ablakon, azt hittem, hogy elúszok, majd gázt adott és eldübörgött. Mit szólsz hozzá? – De hát miért nem mentél utána?! Én a te helyedben agyongázolom, elfogom, átadom a rendőrnek…

– De hát nem érted, hogy nem mehettem utána?! – Miért nem? – Mondtam már, hogy ő balra fordult, az én indexem pedig jobbra volt kitéve. A két férj eltűnődik, aztán az egyik megszólal vigasztalólag: – Vacsorázni viszont csak értelmiségi nőknél szabad – a főzést nagyon ambicionálják. 75

A kalap A világsajtó annak idején számtalan cikkben elemezte a gumiparti diktátor, doktor Absoluto Zero táborszernagy bukását. A bukás okai felfoghatatlannak tűntek, hiszen doktor Absoluto Zero hatalma csúcsán állt; nemcsak táborszernagyi rendfokozattal rendelkezett, de ő töltötte be az államelnöki és miniszterelnöki tisztséget is, éppen kevéssel bukása előtt választották meg nemzeti főgyógyszerésznek és az állami ménesek főigazgatójának, ezen kívül szilárdan kézben tartotta a sajtelosztás és a hadisírgondozás ügyeit is. Most, annyi év elteltével talán már bevallhatom, hogy doktor Absoluto Zero bukását a világ nekem köszönheti, Kovács Egonnak, az egyszerű magyar képszerkesztőnek. Akkoriban a „József körút 42/A” című hetilapnál dolgoztam, mely mint a neve is jól mutatja, elsősorban a világpolitika nagy kérdéseivel foglalkozott. Az egyik lapindító értekezleten a szerkesztőm elébem dobott egy fotót. – Mi ez, Kovács elvtárs? Megnéztem közelebbről: egy hatszor kilences méretű fénykép volt, a gumiparti Rizs és Retek Párt kongresszusának záróünnepségét ábrázolta, az elnökség közepén ott állt a párt elnöke, maga doktor Absoluto Zero táborszernagy. Hirtelen már nem emlékszem, hogy melyik hírügynökségtől kaptuk ezt a felvételt. – Mi van vele? – kérdeztem vissza. – Nézd csak meg alaposabban, Kovács elvtárs! Még tüzetesebben szemügyre vettem, de hiába; semmi különöset nem fedeztem fel rajta. – Szerintem rendben van. – Úgy, szóval szerinted rendben van?! És az nem tűnt 76fel neked, hogy az elnökség minden tagján van kalap, csak doktor Absoluto Zerón nincs?! Hogy képzeled, hogy mi egy ilyen képet leadunk? Mi, a magyar kormány félhivatalos hetilapja! – Én még most sem értem, mi a baj ezzel a képpel! – Mint tudhatod és láthatod: doktor Absoluto Zero abszolute kopasz és pont rajta nincs kalap! Mindenki azt fogja hinni, hogy gúnyolódunk vele! Azonnal retusálj rá egy kalapot – ne sajnáld a

költségeket, legyen ez egy egészen elegáns kalap. Ja, és nagyíttasd is fel a képet, egy ilyen fontos eseményről nem hozhatunk egy levélbélyeg méretű fotót. Nem volt nagy ügy, rajzoltam én már akkoriban katicabogárból pestisbacilust, tankból békegalambot is, elővettem mintának apám régi Eden-kalapját, és rámásoltam doktor Absoluto Zero fejére, kicsit bő volt neki, épp hogy a fülei tartották meg. Aztán a kép hátára ráírtam a nyomdai utasítást, hogy nagyítsák fel a legnagyobb közölhető méretre; betöltötte az egész utolsó oldalt, csak alul maradt egy kis hely a lap impresszumának: „József körút 42/A. Külpolitikai hetilap. Kiadja: Esti Hajnal Lapkiadó Vállalat. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk viasza…” Már a megjelenés napján kitört a botrány, tudniillik a sokszoros nagyítás kihozta, hogy doktor Absuluto Zerónak is volt kalapja, csak épp nem tette fel a fejére, hanem bizonyára tisztelgésül, a kezében tartotta – így az általam rajzolttal együtt összesen két kalapja volt. A szerkesztőm őrjöngött, de már nem volt mit tenni, a kiszállított példányokat már nem lehetett visszahozatni az újságosoktól – csak abban bízhattunk, hogy senki sem fogja észrevenni. Másnap bevittek engem az Államvédelmi Hatóságra, a kihallgatást vezető tiszt mellett ott ült a gumiparti nagykövet és kérdezett tőlem valamit egy számomra teljesen idegen nyelven. Bamba arckifejezésem láttán a nagykövet kikelt magából és nekem támadt – ezúttal már magyarul. 77 – Csak nem akarja elhitetni velem, hogy nem beszéli a gumiparti nyelvet?! – De, pontosan ez a helyzet. – Akkor honnan tudta, hogy a magyar „kétkulacsos” megjelölésnek nálunk a „kétkalapos” felel meg, és ez Gumiparton a legdurvább sértésnek számít?! A börtönben aztán jutott időm elgondolkodni ezen. A későbbi kihallgatásokon aztán értesültem a további lavinaként halmozódott eseményekről is. Előbb csak néhány példányban jutott be Gumipartra a mi fotónk, az értelmiség ezentúl csak „alapos kalapos”-ként emlegette doktor Absoluto Zerót, de aztán a felvétel az ellenzék fő erejének a Se Rizs, Se Retek Pártnak a kezébe került, óriási méretekben felnagyították és elterjesztették az egész országban. A forradalmárok mintegy lobogóként használva, az alatt a fotó alatt vonultak harcba, a kezdetleges nyomdai körülmények folytán a szerkesztőségi impresszumot nem tudták kiretusálni, az egyszerűbb partizánok nemzetközi forradalmi eskünek tartották a szöveget, a reggeli zászlófelvonások alkalmából kórusban tettek fogadalmat: „Kiadja az Esti Hajnal Lapkiadó Vállalat. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza…!” Aztán, kevéssel később, doktor Absoluto Zero táborszernagy meghalt tüdőgyulladásban, melyet egy különösen hideg géppisztolysorozat váltott ki nála, a temetésen valamennyi párthíve levett kalappal tisztelgett a sírnál. Én akkor már szabadlábon voltam, de a helyettesemet kértem meg, hogy adja le ezt a felvételt. 78

Alku az ördöggel Faustus Béla bölcsészdoktor elkeseredetten nézett körül egy plusz két félszobás panellakásán: a gyerekek szobájában keretestül kiesett az ablak, a fürdőszobában eldugult a lefolyó, a falak mentén szorgos egyiptomi hangyák vonultak csoportostul. Bár csak bölcsészdoktor volt és nem kalkulátor, azt

ki tudta számolni, hogy fizetéséből nem tud annyit lecsípni, amennyi akár egyetlen hiba kijavítására is elegendő lenne. Elkeseredetten felnyögött: – A lelkem eladnám, ha egy jobb lakásba költözhetnénk. Alig hogy kimondta, kénkőszag szállt fel; már megint elfelejtették Kertészék bezárni a vécéablakot – gondolta, de hirtelen füstfelhő szivárgott be az előszobaajtó kulcslyukán, és a felhőből egy elegáns, középkorú úr alakja bontakozott ki. – Üdvözlöm, Mefisztó vagyok. – Az ördög? – kérdezte vacogó fogakkal Faustus Béla. – Igen, de nem kell megijedni tőlem: az angyaloknak talán jobb a sajtójuk, mi viszont korrektebb szerződéseket kötünk. Most is ilyen ügyben jöttem. – Miről volna szó? – Az előbb felajánlotta a lelkét – mi vevők lennénk rá. Nem tudja elképzelni, jelenleg mekkora a kínálat lelkekben, ebbe az ügyletbe csak azért megyünk bele, mert a cégünk alapítója annak idején az ön egyik ősével már kötött hasonló szerződést. Nos: a lelkéért egy rózsadombi villát ajánlanánk fel. – Egy rózsadombi villát? – Igen, ez a szokásos ellenérték. Az OTP-vel van egy megállapodásunk, hogy a Rózsadombon épülő házak 79nagy részét átengedik nekünk. A villán kívül megkapná ezerévi fizetését is készpénzben – ez talán elegendő lesz rá, hogy ha nem is fényűzően, de tisztességesen berendezkedhessen. Elfogadja az ajánlatunkat? – Igen. – Szeretném, ha a szerződés minden tekintetben jogszerű volna. Menjünk el valamelyik ügyvédi munkaközösségbe. A munkaközösségben a vezető: doktor Zweck Jenő fogadta őket, mikor meghallotta, hogy miről van szó, töprengve ingatta a fejét. – Kérem, ez egy rendkívül bonyolult jogi probléma. – Én már ezer és ezer lelket vásároltam. – De nem az új előírások szerint. Először is, ha jól értem: önök vérrel akarják megpecsételni a szerződést? – Így van. – Sajátságos elgondolás, kizáró körülmény nem forog fenn, de kell hozni egy igazolást a Köjáltól, hogy önök nem szenvednek fertőző betegségben és a Vöröskereszt nem tart igényt a szóban forgó vérmennyiségre. – Meglesz.

– Aztán azt is igazolni kell, hogy az ügylet nem esik tulajdonszerzési korlátozás alá, önnek nincs a birtokában a szabályokban rögzített határoknál több lélek. – De hát az nehezen keresztülvihető, legalább ötven lélek fő most is a különféle katlanokban, például az ön elődje is, ügyvéd úr. Mit csináljunk? – Néhány lélek tulajdonjogát át kellene íratni valamelyik hozzátartozójára, akivel nem él egy háztartásban – gondolok itt Belzebub, Lucifer és Asmódi urakra. – Jó, azt is megpróbálhatjuk. – Továbbá meg kell említenem, hogy ezt az adásvételi ügyletet – tekintettel a különösen nagy értékre – csak a Bizományi Áruházon keresztül lehet lebonyolítani. Faustus úr eladja nekik a lelkét, és ön megvásárolhatja tőlük. – Ez legalább tíz százalék plusz! – mondta az ördög bosszúsan –, csak a cég hagyományai miatt megyek bele. 80 Az ördög végül is aláírta a szerződést, és füstfelhő alakjában elszivárgott, csak Faustus maradt ott, megtörve állt az ügyvéd asztalánál. – Van valami probléma? – nézett fel doktor Zweck. – Halhatatlan lelkemet siratom! – Azt hiszi, hogy az ördög behajtja magán? Ne féljen ettől, a szerződést magyar papírra írtuk, öt év alatt szétfoszlik az egész. 81

Az élet oly rövid… Utána kellene számolni, de talán két éve történt, hogy felhívott Zsombolyai János filmrendező, akit őszintén szerettem és tiszteltem, mert a lányai által kinőtt kerekes hintalovat továbbajándékozta az én lányaimnak. Mint tudjuk, a nagy dolgok mindig kis dolgokon múlnak. – Kérlek szépen – mondta a telefonba –, van egy anyagom, ami esetleg érdekelhetne téged. – Miről van szó? – kérdeztem tőle másnap az Aero presszóban. – Én találkoztam egy nővel, aki 25 évig a „number one” szajhája volt Budapestnek, magnóra mondattam vele az életét, itt van belőle egy rövid kivonat. És átadott egy nyolc-tíz oldalas kéziratot. Végigfutottam az életrajzot, és az a sanda gyanúm támadt, hogy egy szó sem igaz belőle. Olyan volt az egész, mintha egy fellázadt apáca írta volna, élmények helyett képzelgésekből kiindulva – mintha egész enyhe templomi tömjénszag is áradt volna a sorok közül. – Biztos, hogy szajha volt? – kérdeztem szigorúan. – Biztos – mondta Zsombolyai.

Átnéztem még egyszer, egyetlen dolog tetszett az egész anyagból: a nő magánéletének fordulatai pontosan egybeestek a magyar történelem utolsó három évtizedének legfontosabb változásaival. – Nekem adod a példányt? Akkor gondolkozom rajta. – Nyugodtan vidd el. Kezdtem töprengeni a szöveg fölött, akár a szabómester egy szövetdarabon, melyhez kéz alatt jutott, és eltűnődik, hogy mit lehetne kihozni belőle. Kisebb átcsoportosításokat hajtottam végre a szerkezetben: az elejét a végére raktam, a végét a közepére, a közepét a papírko82sárba, addig-addig forgattam, amíg kijött belőle egy rádiójáték, nem is volt nagyon rossz, de még mindig szerfölött véznának tűnt szegény. Megint eltelt egy fél év, újra kezembe került a kézirat, úgy éreztem, a Sors egy kesztyűt dobott elém: meg tudok-e birkózni egy idegen, természetemtől távol eső anyaggal?! Persze az ember szereti a nehéz meccseket hazai pályán lejátszani, gondoltam átmentem az anyagot saját műfajomba, írok belőle egy riportnovellát. Menet közben megnyíltak a belső csatornák, felszabadultak az emlékeim, ötleteim támadtak, az anyag élni kezdett. Régi „tintenkuli” vagyok, ha lehet, mindennap megírom a kiszabott adagomat: két oldalt és két sort, mert ez olyan mintha három oldalt termeltem volna, aztán pontosan délben lerakom a tollat: viszontlátásra! Nagyon ritkán fordul elő, hogy „rádolgozok”, most megtörtént, jön a lányom: kész az ebéd, mondom: szólj anyádnak, hogy ma nem ebédelek, és írtam tovább. Egy hét alatt tető alá hoztam egy ötvenoldalas kisregényt. Ennek is „Az élet oly rövid” volt a címe, az ember ragaszkodik az ötleteihez. Mint tudjuk, az írás egyszerre szakma és művészet, megírni egy novellát szakmai feladat, eladni művészi, de a Sors most a kezemre játszott, a Magyar Hírlap pont egy ötven oldal körüli kisregényt keresett folytatólagos közlésre szombati számaiba, megvették lábon az anyagot. Már ki volt utalva a pénz, reggel felvehettem volna egy igen-igen tisztességes összeget, mikor este felhívnak a szerkesztőségből, hogy ki kell húzni valamit a szövegből. – Mit? – kérdeztem, már nem is gyanakodva. – Előfordul a szövegben Khomeini neve! – Na és? Én nem szidom őt, sőt inkább… – Akkor sem. Gondold meg: az iráni követségen elolvassák, hogy mi Khomeinival foglalkozunk, megsértődnek, és lemondanak egy csomó Magyarországgal kötött szerződést. – Szerintem a világon egyetlen közéleti személyiség sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy ne lehessen leírni a nevét. Egyébiránt meg vagyok győződve: a Ma83gyar Hírlapot nemhogy Khomeini, de Khomeini kutyája sem olvassa. – Ehhez sajnos ragaszkodnunk kell; Khomeini neve nem szerepelhet. – És miért nem szóltatok akkor, mikor elfogadtátok a kisregényt? – Mert most jutott eszünkbe. Elgondolkoztam: ha velem, aki azért mégiscsak harminc éve fertőzöm a magyar irodalom levegőjét, a nyelvem több példányban jelenik meg, mint a Magyar Hírlap, mondom: ha velem ezt meg lehet

csinálni, hogy bánnak majd egy kezdő íróval, akinek nincs se kutyája, se macskája?! Úgy éreztem, eljutottunk egy „locus resistendi”-hez, egy ellenállási ponthoz, ahol nem szabad kompromisszumot kötni. – Tudjátok mit? Ne közöljétek le! Csak egyet kérek: hívjátok vissza a pénztárból az utalást, mert nincs kedvem adót fizetni fel nem vett honorárium után. A kisregényt később két folytatásban leközölte a Rakéta, mikor kézhez kaptam, őrségi magányomban elvonultam kedvenc körtefám alá, elolvastam, és úgy éreztem, hogy a szobor még mindig benne maradt a kőben, magyarul legalább még egy bőr van ezen a rókán: kellene írni egy színdarabot belőle. Nem könnyen szántam el magam. Még túl frissen élt bennem a nemzeti színházbeli bemutatóm emléke, meddő viták és veszekedések, a kritika össztüze a darabra, de hát a közönségnek tetszett, most is sok ezer jegyigénylő várja, hogy felújítsák az előadást… Töprengtem, téptem magam; és ha megírnám, ki játszaná el a főszerepet? Talán Pécsi Ildikó. Ezt a színésznőt csak távolról és felületesen ismertem. Még valamikor az ötvenes évek legvégén nagy anyagi szükségben és szellemi nyomorban lefordítottam egy színdarabot: Zak és Kuznyecov: „Fekete vagy vörös” című ifjúsági drámáját. A párbeszédek olyan laposak voltak, mint a macesz vízszintesen kettévágva, hogy valamiképp színpadra alkalmassá tegyem, kissé feldúsítottam az anyagot, írtam bele egy maszek fagylaltárust, két 84vándorbiciklistát, meg ki tudja még mit. Ebben a színdarabban játszott az akkor még főiskolás Pécsi Ildikó, a szerepre már nem emlékszem, csak egy mondatára: „Mondd már, legföljebb özvegy lány leszek.” Nem tudom ezt éppen ki írta: Zak? Kuznyecov? Moldov? Ő mindenesetre jól mondta, ha ennyi idő után is megmaradt bennem. Azóta évtizedek teltek el, Ildikót persze sokszor láttam filmekben, tévéjátékokban, és az volt a véleményem, hogy a legjobbak közé emelkedett, ráadásul olyan színész, akit a közönség szeret, mindent elhisz neki. Tudtam, hogy a Radnóti Színpadon játszik, tehát itt jelentkeztem a terveimmel. A szerződést annak rendje-módja szerint megkötötték, de ez inkább „biankó csekknek” számított, a darab megszületésében kevesen hittek – írás közben derült ki, hogy nem alaptalanul. A párbeszédek, melyek a kisregény keretében hatásosnak tűntek, rögtön tompává, hiteltelenné fokozódtak le, ahogy élő színészek szájából véltem hallani őket. Minden szöveget át kellett alakítanom, újjá kellett írnom, megpróbáltam átmenteni egy-egy szívemhez közelebb álló passzust, ezek később a próbák során koptak el, néhány figurával egyetemben: egy fontosnak hitt szerepet két hónapos próbamunka után egy héttel a bemutató előtt kellett kiiktatni a darabból. A színi forma egyébként is új megoldásokat kívánt, például szükségesnek mutatkozott, hogy zene is legyen a darabban, egyébként is csöndes meggyőződésem, hogy színdarab általában nem létezhet zene nélkül. De milyen zene legyen? Vigyem el hőseimet zenés cukrászdába, hangversenyre, vagy kapcsolják be a rádiót? Akkor már jobb nyíltan vállalni, iktassunk be dalokat! Igen, de ki írja meg? Jó zenész még akad, de szövegíró? Ki biztosít afelől, hogy a versek ugyanarról szólnak majd, mint a prózai szöveg? Mit csináljak? Eszembe jutott a kőbányai „Aranykerék” vendéglő régi felirata: „A tulaj maga főz”, ez az – gondoltam –, az lesz a legtisztább, ha én magam vágok neki. Be kell vallanom: verseket soha vagy majdnem soha 85nem írtam, Tabi László mondta egyszer, hogy „verseket csak nemzeti szabadságharc fennforgása esetén szabad elkövetni!” Azért most behunytam a szemem, és nekiálltam, felidéztem magamban egy-egy dallamot, már ismertet vagy elképzeltet, és arra írtam egy szöveget. Ahogy belejöttem, elszemtelenedtem, mint annak idején Berija, teleírtam dalszövegekkel az egész darabot. Írtam dalszöveget Budapest és Zalaegerszeg között a gyorsvonaton, a Győri SZMT könyvtárban, két író-olvasó találkozó között. Ha jól számolom, tizenhat számnál

hagytam abba, de jelen sorok írásakor még van egy hét a bemutatóig, lehet, hogy rámcsörgetnek; írjak még egy strettát vagy kavatinát. Még lehetne szaporítani a szót, el lehetne mesélni, hogy mondta le az egyik színész a szerepét – negyed órával az olvasópróba előtt, hogy kínlódtunk anyagi és műszaki nehézségekkel, de ez már egy másik írás témájául szolgálhat. Ha bukás lesz, borítson mindent jótékony feledés, ha siker, visszatérünk az ügyre. 86

A huszárok kivégzése – Jó hírt hozok – mondta Lovas, a jeles gyártásvezető beosztott rendezőjének, Kákonyi Jenőnek –, az igazgatóság engedélyezte, hogy a huszárok kivégzését az eredeti helyszínen, Bécsújhelyen vegyük fel. Egy napot kaptunk, reggel felpakolunk hat buszra, és estére már itthon is vagyunk. – Minek kell öt huszárnak hat autóbusz? – Azért, mert nem öt huszár lesz, hanem negyven! Valamiképpen honorálnunk kell azok szívességét, akik a kiutazást engedélyezték: jön a minisztériumból két ügyintéző, a külügyi osztályunkról Huszár elvtárs, őt már a neve miatt sem lehetett volna itthon hagyni, a szakszervezeti titkárunk, nála ez jutalomüdülésnek számít, és a nőtanácstól három elvtársnő. – Mi szükségünk van nőkre ebben a jelenetben? Huszárok kivégzéséről van szó! – Miért? Női huszárok nem voltak? Gondolj csak Mária főhadnagyra! Nem volna rossz, ha adnál nekik valami szöveget is, például mikor a kivégzőosztag felemeli a puskáit, egyikük előrelépne és azt mondaná dacosan: a nőtanács ezzel nem ért egyet! De ahogy gondolod, végeredményben te vagy a művész, belőlem csak a huszonöt éves tapasztalat beszél. Arra viszont mindenképpen megkérlek, hogy légy szíves először ezeket az elvtársnőket kivégeztetni, hogy aztán több idejük maradjon a bevásárlásra. Hamar zárnak a boltok. A gyártásvezető belelapozott a forgatókönyvbe. – De ezek apróságok, nekem sokkal több gondot okoz maga a jelenet. A forgatókönyvön néhány kisebb változtatást kell végrehajtani – ezt magasabb helyen kérték nagyon komoly elvtársak. 87 – Mire gondolsz? – kérdezte a rendező rosszat sejtve. – Nézd: a költségek nagy részét egy közös osztrák-magyar szállodai konszern fedezi – nyilván honorálnunk kell a szolgálataikat, arra gondoltam, hogy a jelenet elején a huszárok énekeljék el azt a dalt, hogy „Én istenem, adjál szállást…” vagy azt, hogy „Jaj de magas ez a vendégfogadó…” – és egy vágóképben behoznánk egy fotót valamelyik osztrák segítséggel épült szállodáról, az Erzsébetről, vagy a Békéről – a gyártásvezető a szívére tette a kezét –, ennyi kell, hidd el, hogy ennyi okvetlenül kell. – Rendben van – mondta a rendező a fogát csikorgatva –, mit kell még átírni a forgatókönyvön? – Arra gondoltam: a huszároknak lehetne egy utolsó kívánságuk, hogy innának még egy pohár bort, és a palackra felírnánk, de csak alig feltűnően, hogy Julius Meinl – biztos, hogy ők sem lennének hálátlanok.

– Kérlek, ahogy gondolod. A gyártásvezető az engedékenység láttán vérszemet kapott. – Az előbbiekből viszont egyértelműen következik, hogy a kivégzőosztag nem állhat osztrák katonákból, ennek nagyon rossz akusztikája volna, emlékezz rá, hogy az ötvenforintosból is mekkora balhé kerekedett, mert a bankjegy hátán a kurucok egy labancot kergetnek. Most terveznek egy ötvenegy forintost, ahol a labancok visszakergetik a kurucokat. – Akkor mit csinálunk? – kérdezte Kákonyi csípősen. – Legyenek a huszárok öngyilkosok? – Ez nem rossz ötlet, csak az a baj, hogy akkor nem vihetnénk elég statisztát magunkkal. Szerintem keresni kellene egy olyan országot, amellyel mostanában rosszak a diplomáciai kapcsolatok; mit szólnál, ha például ciprusi törökök lőnék le a huszárokat? Vagy dél-koreaiak? Ez talán még jobb is volna, be lehetne írni egy olyan dialógust, hogy az egyik huszár azt mondja a másiknak akasztófahumorral: „Na, ennek sem lesz jó vége, mert az őreink ferde szemmel néznek ránk!” Mit szólsz hozzá?! Neked adom teljesen ingyen. 88 89 90 Lovas eltöprengett. – Mondhatok valamit őszintén, de nem sértődsz meg?! – Parancsolj – mondta a rendező fásultan. – Nem tudom, kell-e ragaszkodnunk hozzá, hogy kivégezzék a huszárokat?! Mit szólnál ahhoz például, ha a puskákban vaktöltények volnának, mert egy osztrák forradalmár, aki egy magyar lányba szerelmes, titokban kicserélte a töltényeket? – És mit csinálunk, ha a huszárok nem halnak meg? – Mit tudom én: a huszárok egy osztrák lovascsapattal közösen beállnának Garibaldi seregébe – ez megfelelne annak az elvnek, hogy közösen kell fellépnünk a harmadik piacon. Így már jó, egész jó, már csak egy hiányzik a jelenetből: egy igazi poén! A rendező nem bírta tovább, magából kikelve az asztalra vágott: – Ne adjunk Ferenc Józsefnek Kossuth-díjat? A gyártásvezető elérzékenyült és megölelte Kákonyit. – Ez az, tudtam, hogy van benned spiritusz! 91

Nagykövetség – ország nélkül (Riport) A kamionos anyaggyűjtés felkeltette érdeklődésemet a speditőrszakma iránt, szerettem volna közelebbről is megnézni egy nagyobb szállítmányozási cég munkáját. Hosszas manőverezéssel

sikerült elintéznem, hogy elkísérhettem a Raabersped igazgatóját Nyugat-Berlinbe, ahol a Morflottal kellett tárgyalnia. Repülünk Berlin felé, már felszolgálták a hidegtálakat, meg is ettük, de még maradt egy óránk az érkezésig. – Ennyi idő alatt el tudnád magyarázni nekem, hogy mi a szállítmányozás? – kérdezem az igazgatót. – Hogyne, sok embert ismerek a szakmában, akik még ennyit sem tanultak, mégis a szakmában dolgoznak – papírt vesz elő és rajzolni kezd, először egy kört húz. – Ez itt Budapest, itt dolgozik egy önálló exportjoggal rendelkező vállalat, mondjuk a Taurus. Találjunk ki egy példaesetet: ez a vállalat elad abroncsokat egy montreali cégnek, tegyük fel, akkora mennyiséget, amennyit egy negyvenlábas konténerben lehet szállítani. Ilyenkor a Taurus megkeresi a speditőrt. – Pontosan kit? – Két magyar cég közül választhat, vagy a Maspedhez fordul, vagy hozzánk, a Raaberspedhez. Ez a helyzet azonban napjainkban és a szemünk láttára változik meg, már sok külföldi cég is megpróbál betörni a magyar piacra, például hajóstársaságok tesznek közvetlen ajánlatot magyar vállalatoknak. Előfordul, hogy egy üveggyár udvarán tíz külföldi kamion vár berakodásra és csak egyetlen magyar. – Mit szól ehhez például a Hungarocamion? – Nem tudom pontosan, úgy hallottam, Mezei gyakran tiltakozik ez ellen, mert így sok valutát veszít az 92ország – de az az igazság, hogy az ő szállításaik is eléggé valutaigényesek. (Más forrásból tudom, hogy a magyar vállalatok többsége nehezen ismeri ki magát a különféle szállítási lehetőségek között, feljegyzésre méltó például a következő eset. Egy „impex” valamilyen parafinos vegyületet akart szállítani egy északi országba; nem könnyű fuvar, a beépített fűtőszál menetközben is 90 fok körül kell hogy tartsa a folyadék hőmérsékletét, mert 60 fokon már megdermed, és egy óriási gyertya lesz az egészből, és mivel kanóc nincs benne, meg sem lehet gyújtani. Az „impex” megállapodást kötött egy norvég speditőrrel, aki elvállalta a fuvart. A speditőr, mint a legtöbb hasonló vállalat, nem rendelkezett saját fuvareszközzel, ezért a szállításra lekötött egy helyi kamiont. Minden rendben is lett volna, de egy sztrájk következményeként a norvég kamionoscég az utolsó pillanatokban lemondott, nem állt ki. A speditőr kétségbeesetten telefonálgatott ide-oda, a magyar kamionoscégeket is megpróbálta, kiderült, hogy az n.-i Volán rendelkezik ilyen speciális tartállyal, nem a sajátja ugyan, de erre a célra való. Ki volt a tartály tulajdonosa? „Természetesen” a szállítást kérő „impex”, az ügyintézőnek fogalma sem volt a saját kocsiparkjuk teljesítőképességéről. A speditőr ezek után kész örömmel lebonyolította az üzletet, az „impex” kivitte a parafinos vegyületet a saját tartálykocsijával, és fizetett egy nagy summát – norvég koronában. Az n.-i Volán később elárulta a történteket az „impex”-nek, mire a speditőr feljelentette a Volánt a Kundenschutz, az ügyfélszolgálattal kapcsolatos jogok megsértéséért.) – A két magyar szállítmányozási cég közül melyik számít alacsonyabb árakat? – Ez nagyjából egy szinten kell hogy mozogjon, mert ha az egyik lényegesen olcsóbb volna, az vinné el az összes üzletet. Annyi biztos, hogy mi 1972-ben léptünk be a szakmába, és bár kezdők voltunk, a puszta jelenlétünkkel 40 százalékos csökkenést kényszerítettünk ki a fuvardíjakban, az árak azóta sem

emelkedtek lényegesen, 93ami figyelembe véve a dollárárfolyam növekedését, végeredményben további csökkenést jelent. Az igazgató tovább rajzolja az elképzelt fuvar útját: – Elvállaljuk ezt a fuvart mondjuk 100 ezer forintért. – Ez sok vagy kevés? – A szállítások díja világszerte egyre magasabb, elérheti az áru értékének akár a 25 százalékát is. A speditőr haszna általában 5–10 százalék körül mozog, például nálunk a Raaberspednél a 2 és fél milliárdos éves forgalomból 150 millió volt a nyereség. Szóval: mi elvállaltuk ezt a fuvart 100 ezer forintért, de 90 ezerből ki kell hoznunk, hogy mi is megtalálhassuk a számításunkat. – Mit adtok ezért a pénzért? – Először is: el kell juttatnunk a szállítmányt Budapestről valamelyik tengeri kikötőbe, és fel kell rakatnunk egy hajóra – ezt egyébként előszállításnak hívják. Nagyjából három kikötő közül választhatunk: Rijeka, Gdynia vagy Hamburg-Bréma jöhet számításba. – Melyiknek mi az előnye, illetve a hátránya? – Rijeka esik a legközelebb, tehát az országúti szállítás ide a legolcsóbb. Ugyanakkor kevés hajóstársaság települt ide, kisebb az elhajózás, nincs verseny, tehát nem tudunk jelentősebb engedményeket elérni. Talán azt is el lehet mondani, hogy a kikötői szolgáltatások sem állhatnak mindig megfelelő színvonalon. – Gdynia? – A lengyel kikötő olcsóbb, mint Hamburg, a szállítás is végig szocialista országokon keresztül történik, de a raktározás ellen lehetnek kifogásaink, és a járatok indulását is befolyásolhatja egy-egy előre nem látható körülmény, például egy sztrájk vagy egy gép alkatrészhiánya. – Marad tehát Hamburg, illetve Bréma? – Az esetek többségében igen, nekünk az elérhető legmagasabb biztonságra kell törekednünk akkor is, ha valamivel többe kerül. – A biztosító nem fedezi az esetleges károkat? – A károkat természetesen igen, de ez nem teljes értékű kárpótlás. Gondold meg, hogy egy üveggyár szállítmá94nya kétszer-háromszor egymás után cserepekben ér oda a vevőhöz, ki fog tőle rendelni negyedszer is? – A tengerig mi az olcsóbb fuvareszköz: a vasút vagy a kamion? – Itt is érvényesül a közlekedőedények törvénye: az árak nagyjából ki kell hogy egyenlítődjenek, gyakorlatilag alig van különbség.

Kigyúlnak a fények előttünk: „Tilos a dohányzás, kérjük az öveket bekapcsolni!” – a gép leszálláshoz készülődik a schönefeldi repülőtéren. Az igazgató elrakja a rajzot. – Innen folytatjuk majd. A „korridor busz”-t, mely átvisz minket Nyugat-Berlinbe, ezen a napon főleg magyar külkereskedők töltik meg. A szigetvárosban tárgyalópartnerünk, a Morflot hajózási vállalat vendégei vagyunk, a város központjában fekvő Steigenberger Hotelben foglaltak nekünk szállást. A portán üzenet vár ránk: Erich Hechmann, a Morflot igazgatója értesítést kér az érkezésünkről, és meghív minket vacsorára. Még van időnk, partnerem szobájában marad átnézni az iratokat, én sétára indulok a szállodában. Az eszpresszóban int felém két külkeres, akikkel együtt utaztam a buszon: – Nem ül le egy kávéra hozzánk? – Nagyon szívesen. Sok évvel ezelőtt felajánlották, hogy írjak egy riportkönyvet a hadseregről, és én első lépésként a fegyelmező zászlóaljjal kívántam foglalkozni, egy őrnagy méltatlankodva megjegyezte: – Ez olyan, mintha valaki meg akar ismerkedni egy házzal, és a vécével kezdi. Nem hiszem, hogy az őrnagy valami fontosat határozott meg riporteri módszereimből, bár az is igaz, hogy a WC állapota többet elárul egy házról, mint az esetleges szalon. A külkereskedőkkel is hasonló szellemben kezdem az ismerkedést. – Megmondanák azt, hogy milyen ajándékokat fogadhatnak el a külföldi tárgyalópartnerektől? 95 – Kérem: ezt pontos előírások szabályozzák. Ha a körülményekből arra lehet következtetni, hogy a külföldi partner az ajándékkal befolyásolni kíván minket, vissza kell utasítani: akár érett túrót kínált fel, akár várkastélyt. Ötszáz forintos értékhatárig egyébként elfogadhatjuk az ajándékot. – Ötszáz forint fölött mi a helyzet? – Ha megítélésünk szerint az ajándék elhárítása rontaná az üzleti kapcsolatokat, átvehetjük ötezer forintos értékhatárig, azon túl el kell utasítanunk. – Mi lesz az ajándék sorsa? – Kétezer forintos értékhatárig a hivatali felettesünknek kell bejelentenünk, afölött az igazgatónak, aki továbbjelenti a miniszternek, és az ő döntése szerint járnak el. Ő vagy úgy határoz, hogy a dolgozó megtarthatja a tárgyat, ilyenkor a viszontajándék költségei az illetőt terhelik, vagy úgy dönt, hogy az ajándékot vállalati célokra kell felhasználni, vagy visszaküldeti az ajándékozó címére. – Némely üzletkötő nem ilyen szégyenlős – mondja a másik külkeres –, listát visz ki, hogy mit akar, a partner bevásárol neki 5–600 dollár értékben, és csak azután kezdenek tárgyalni. – Aztán ki hogy tud pénzt csinálni magának. A partner kifizeti a szállodát, ő pedig hazahozza a számlát és beadja.

– Honnan szerzi a számlát? – Bécsben, de már másutt is árulják a „fal” szállodai számlákat, vagy pénzért, vagy levásárolod az összeget a szállodás boltjában. – Lebukás nem is fordul elő? – Tizenöt éve vagyok a szakmában, de még nem hallottam olyan esetet, hogy valaki – aki nem volt túlságosan mohó – börtönbe került volna közülünk. Gyakorlat dolga meg érzéké, egy műszaki ember könnyebben lebukik, de egy külkerest még az az ügyvéd sem tudna tetten érni, akit Spencer Tracy játszott az „Aki szelet vet…”-ben. – És ha mégis? 96 – Általában kimossák az illetőt, pontosabban kimostuk egymást. Mondjuk aztán nézheti a káder a lipcsei vásárt vagy a tordai hasadékot bruttó ötezerért. – De hát mégis olvasni az újságokban nagy lebukásokról! – Már mondtam: ezek túl mohók voltak. Az uszodában mindenki belepisil a vízbe, de a trambulinon állva mégsem illik. Sajnos be kell fejeznünk a tanulságos beszélgetést, mert a bejáratnál feltűnik partnerem, a Raabersped igazgatója, nem lép oda hozzánk, csak távolról int, hogy dolgunk van. Elrakom a jegyzetblokkomat, jó néhány oldalt teleírtam, most már történhet akármi, nem jöttem hiába. Kint, az előcsarnokban hatvan év körüli, elegáns, alacsony termetű férfi vár ránk: Erich Hechmann, a Morflot vállalat irányítója és társtulajdonosa. Áthív minket vacsorázni a „Ritz”-be. – Ez a Ritz Szálloda? – kérdezem megilletődve. – Ez a vendéglő nem tartozik a Ritz Szállodai Társaság tulajdonába, csak felvette ezt a nevet, a Ritz Társaság bizonyos százalékot kap a forgalomból, és gyakran tart ellenőrzést, hogy a színvonal megfelel-e a névvel járó elvárásoknak. Olasz bort iszunk, az ételeket szemünk láttára az asztalnál készítik, közben jut időm kérdezgetni Hechmannt. – Mi az ön képzettsége? – Elvégeztem egy főiskola „tengeri szállítás” szakát, néhány évig jogot is hallgattam, de teljes mértékben és kizárólag speditőrnek tekintem magam, a Morflot vezetőjének. – A Morflot orosz rövidítés, tengeri flottát jelent; a vállalat mennyiben szovjet érdekeltség? – A Morflot a nevében orosz és szovjet hajókkal dolgozik, de a működését fedező és lebonyolító tőke száz százalékig nyugatnémet eredetű. – Vannak-e szocialista országokból disszidált alkalmazottai? 97

– Nincsenek, ez összeférhetetlen volna üzleti elveinkkel. – Ön hogyan tartja a személyes kapcsolatot a szocialista partnereivel? – Akkor is elmegyek hozzájuk, ha épp nem tárgyalok velük üzletekről, nem szabad úgy érezniük, hogy csak akkor fontosak a számomra, ha megrendelést kapok tőlük. Végigjárom valamennyit, ilyenkor két napig cseh vagyok Prágában, két napig magyar Budapesten, két napig orosz Moszkvában. Újabb üveg bor kerül az asztalra, a hangulat kezd oldódni merészebb kérdések is előjöhetnek. – Szívesen dolgozik szovjet partnerekkel? – Sokkal szívesebben, mint az amerikaiakkal. Mind a két népnek megvannak azok a vonásai, melyek általában jellemzőek a nagy, fiatal népekre: a klasszikus építészet, a hatásos magatartási formák szeretete, mindketten kedvelik a túl élénk színeket is – de alapvetően különböznek az üzleti morál tekintetében. Egy amerikai cég soha nem köt olyan szerződést, melyben legalább egy kiskaput nem biztosít magának, hogy ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint szeretné, akkor kiléphessen a buliból. A szovjet szerződések egyértelműek. Egy amerikai soha nem fog olyan levelet írni, hogy bocsánat, tévedtem; egy orosz megteszi. Ezt a poharat rájuk emelem. Hechmann engedélyt kér, hogy zakóját a szék karfájára teríthesse. – Én csupa ellentmondás vagyok. A háborúban a Luftwaffénál harcoltam Afrikában, elfogtak, három évet töltöttem hadifogságban – és most a Szovjetunióval dolgozom… A beszélgetés átcsúszik a magánélet síkjára, másnap a Morflot irodájában folytatódik. Hechmann mögött a falra hatalmas világtérképet ragasztottak fel. – A mostani gazdasági válság, az ezzel járó pangás mennyiben nehezíti meg a cég működését? – Semennyiben. A „szegénység” idején a világ ott vásárol, ahol a legolcsóbb, többek között keresik a cseh és 98román dömpingárukat, tehát a mi szállítási kapacitásunk változatlanul le van kötve. – A magyarokkal, közelebbről a Raaberspeddel milyenek a kapcsolatai? – Kitűnő, de meg kell mondanom, hogy ebben az anyagi érdekeken kívül a személyes szimpátia is szerepet játszik. Megengedhetjük magunknak, hogy ilyen szempontokat is figyelembe vegyünk. – Ezt hogy kell érteni? – kérdezem a Raabersped igazgatójától. – Papíron mi vagyunk a fontosabbak, mert mi adjuk a munkát neki, de az az igazság, hogy az ő feltételei messze a legjobbak a piacon, a különbség egy fuvarnál 20 százalékot is kitehet – nem is beszélve arról, hogy a fuvardíj nagy részét nem dollárban kell fizetnünk, hanem rubelben. Na most, ami a Raaberspeddel fenntartott kapcsolatukat illeti, abban tényleg szerepet játszik a személyes barátság. Gondold meg, mennyivel egyszerűbb dolga volna, ha csak a Maspeddel kellene dolgoznia. – Miért? – Mert amíg a Masped monopolhelyzetben volt, addig mondjuk 100 ezer forintért vállalt egy fuvart, hogy mi is beléptünk és el akarjuk vinni az ügyfelet a Maspedtől, nekünk olcsóbb ajánlatot kell tennünk, mondjuk 95 ezer forintot – az adott engedmény egy részét viszont tovább kell hárítanunk a Morflotra, tehát valamennyit ő is veszít az üzleten. Nos, hogy befejezzük a szállítmányozásról tartott

szemináriumot, a mi munkánk általában véget ér azzal, hogy például most a Morflottal megállapodást kötünk, hogy a Taurus áruját elszállítja. A szállíttató általában az érkezőkikötőt szereti megjelölni végcélként, és nem a vevő távolabb fekvő telephelyét, és mi is úgy vagyunk ezzel: a kanadai vagy távol-keleti partner jobban ismeri az adott körülményeket, és ott helyben könnyebben is tud diszponálni, mint mi innen. Mielőtt becsuknám a noteszemet, eszembe jut meg egy kérdés Hechmannhoz: – Milyenek a keresetek önöknél? – Mi kis cég vagyunk, összesen 6–8 ember dolgozik 99nálunk. A keresetek felülmúlják az országos átlagot, hadd ne említsek konkrét összeget. Az alkalmazottak 14 havi bért kapnak egy évben, 35 nap szabadság jár nekik, a vállalat fizeti az ebédet, napközben az elfogyasztott frissítőket. Ami pedig a vállalat belső szellemét illeti: az én ajtóm mindig nyitva áll, bárki bejöhet hozzám, ezenkívül mindenki pontosan tudja, hogy a többiek mit keresnek, hogy áll a cég bankszámlája, hogy én, a tulajdonos mennyit veszek ki. Ha szabad azt mondanom, nálunk aztán megvalósult a szocializmus. A rövidre szabott tartózkodásunk vége felé közeledik, délután már repülünk haza. Hechmann körbevisz minket Nyugat-Berlinben, feltűnik néhány megőrzött és gondosan konzervált romépület: a Szent Mihály-templom és a régi pályaudvar – a háborús, a háború előtti Berlinre emlékeztet. A beépített belső környéken is látszik néhány elhagyott telek, a kerítések mögött magasra nőtt a bogáncs és a sűrű iszalag. – A különböző követségek tulajdonába tartoznak, most Bonnban működnek, de ezek a telkek megmaradtak külföldi tulajdonban, tehát nem lehet építeni rá. Nézze meg azt a megbarnult kőépületet, abban működött valaha a japán követség – most üres. Ugyanilyen elhagyatott a Reichstag környéke is, csak a fal körül növekedik a forgalom. Kifelé tartunk: Nyugat-Berlinnek több hídja van, mint Velencének, a Spreet és a különféle csatornákat ívelik át. Kint, Grünewaldban ebédelünk, az a fő kirándulóhely, Hechmann büszkén mondja, hogy a Teufelsberget, az Ördög-hegyet maguk a nyugat-berliniek építették a lebombázott épületek romjaiból, törmelékekből hordták össze. Sűrű növényzet borítja, állítólag az összes európai nagyváros közül Nyugat-Berlin területén nő a legtöbb fa. A határ felé tartva megnézzük a Spree kikötőjét is, uszályok húznak fel a vízen – forgalmát tekintve Duisburg után a második nyugatnémet folyami kikötő. – Mi a kikötő feladata? – Export Hamburg és Bréma felé – azonkívül a város ellátása. Ez az utóbbi talán a fontosabb és a nagyobb 100méretű, a szenátusi határozatok szerint a városnak 30 napos tartalékkal kell rendelkeznie textilből, ételből, energiából. – Sok kedvezményt kapnak itt a lakók? – Okvetlenül, például a fiatalok katonai szolgálati kedvezményben részesülhetnek, segélyekben és így tovább, de így is sok az elvándorlás, és a törökök töltik be a megüresedő helyeket. Elköszönünk, és a korridor buszon Schönefeld felé tartunk, az út hosszú és unalmas, átnézem a jegyzeteimet. Szeretném egy összefoglaló képben meghatározni a speditőrszakma lényegét, legalábbis a magam számára. Két hasonlatot találok rá: azt a bizonyos amerikai foglalkozást, mikor valaki egy estélyt rendez, ott bemutat egymásnak két üzletembert, akik közös vállalkozásba

kezdenek, és a bemutatást végző úriember is részesül a későbbi üzletek hasznából. A másik kép egy olyan nagykövetségé, mely mögött nem áll semmiféle ország, hatálya mégis kiterjed az egész világra. Harmadik hasonlatra már nincs idő, mert a távolban feltűnik a határátkelő. 101

Az igazat, a teljes igazat… 1. Írtam valaha egy történelmi regényt bizonyos protestáns prédikátorokról, először a Kortárs közölte le, aztán a Reformátusok Lapja is kezdte hozni folytatásokban. Onnan kezdve bárhol tartottam íróolvasó találkozót, minden alkalommal ott ült az első sorokban egy-egy, többnyire középkorú, tisztes eleganciával öltözött férfi, az adott környékbeli református pap, előadás után általában odajött hozzám és gratulált a könyvhöz. Egyszer, ha jól emlékszem, épp valamelyik győri gyár ebédlőjében gyűltünk össze néhány tucat emberrel, az első sorban itt is helyet foglalt egy férfi sötét ruhában, fehér ingben – fekete nyakkendővel, dedikálás után odajött hozzám. – Jó estét kívánok, tiszteletes úr! – előztem meg a köszönésben. – Honnan találta ki, hogy én pap vagyok? – Egyszerű zsenialitás. Miben állhatok a szolgálatára? – Kérem szépen, én már korábban olvastam a regényét a Kortársban, és most nagy figyelemmel követem a részleteket a református újságban is. – Nagyon lekötelez. – Ezzel kapcsolatban volna egy kérésem: tudom, hogy a következő rész N.-ről szól, arról a faluról, ahol én most pasztorizálok. Így van? – Bizonyára. – Namármost, a Kortársból tudom, hogy mi áll majd a szövegben, hogy az 1600-as évek végén N. község lakosai behúzódtak a templomba, és infámis módon viselkedtek: szalonnáikat felakasztották a gerendákra, hogy az avas zsír kicsöpögött belőle, sőt nem átallották levizelni a templom oldalát… – De hát magának tudnia kell, tiszteletes úr, hogy ez 102nem kitaláció, ha akarja, megmutatom a vonatkozó részt az egyháztörténetben. – Tudom, tudom, nem is kételkedem benne, de gondolja meg, hogy az én híveim büszkék az őseikre, és most hirtelen azt kell olvasniuk róluk, hogy odavizeltek a templom oldalára. Nem lehetne valahogy enyhíteni a dolgot? – De hát az igazság?! – Az igazság úgyis túlél minket. Tegye meg nekünk. Elgondolkodtam: az eklézsia megkövetése mindig is külön műfaj volt a magyar irodalomban, miért pont én maradnék ki a sorból. – Tudja mit, tiszteletes úr?! Adjon egy papírt meg egy tollat.

Írtam egy levelet az n.-i eklézsiának, ahol próbáltam minél jobban elkenni az igazságot, régi és tapasztalt mocsári hajós vagyok, de ebbe én is beleizzadtam. Valami olyat hadrikáltam, hogy hát azok a bizonyos szalonnaaggatások meg templomfal-levizelések nem N.-ben történtek, hanem valahol másutt, illetve lehet, hogy ott, de nem számít, mert ők nem úgy gondolták, és az egész ügy nem érdekes, nyugodjanak békén azok az öreg csontok a templom körül. Aláírtam a levelet, és átnyújtottam a lelkész úrnak, alig tudtam elkapni a kezem, hogy meg ne csókolja. – Uram! – mondta. – Örökké hálás leszek, még fog hallani rólam. Hallottam is, mert a derék lelkipásztor elrohant a Reformátusok Lapjához, és meglobogtatta a levelet: – Ide nézzetek: Moldova összevissza firkált mindenféle valótlanságot, itt áll papíron a saját keze írásával. Akkora botrány kerekedett, hogy majdnem le kellett állni a regény közlésével.

2. Nemrégiben egyik hetilapunk háromoldalas cikket közölt Che Guevaráról abból az alkalomból, hogy épp nincs semmiféle alkalom. Mikor lett volna, például Che 103halálának 15. évfordulóján, mindenki „mélyen hallgatott és orrát tintában tartotta…” Nézem a cikket: három oldal, tehát az én Che Guevara-könyvemet, „A napló”-t valahol a második oldalon vágják le, egyenest oda is lapoztam, az ember ott spórol, ahol tud. Meg is találtam a nekem rendelt szent evangéliumot valahogy a következőképpen: Moldova regényét Che Guevara bolíviai naplója nyomán írta, neki, a cikk szerzőjének módjában állt elolvasni az eredeti naplót, és összehasonlítva a két könyvet megállapítható, hogy Moldova semmit sem tett hozzá az eredetihez, beszámítva egy kevés erotikát és néhány alpári, vaskos beköpést. Eltöprengtem azon, hogy akkor mitől vált a 120 oldalas napló 600 oldalas regénnyé – de hát végül is az ember nem állat, hogy mindent tudjon. Milyen kár – sóhajt fel az újságíró a továbbiakban –, hogy a jeles szerző ilyen trehány módon járt el, mert milyen jó könyvet írhatott volna, ha felhasználja az üggyel kapcsolatos eredeti okmányokat! Okulás céljából mindjárt idéz is két gyönyörű levelet, egyiket Che Guevara írta egykori kiképzőparancsnokának, a másik a parancsnok válasza Chének. Így kellett volna, kis lovag! Elolvastam a mintául ajánlott két levelet, valóban gyönyörű szövegek! „Nem tudom, mi vár rám, a tenger örökös szántóvetőjére, lépteim nyomai eltűntek a nagy ég alatt…” – és így tovább. Szép két levél, el kell ismerni, egyetlen közös hibájuk van: mind a kettőt én írtam. A könyvemben kellett két ilyen levél, hát nekiálltam és megfogalmaztam, nem dokumentáló műfajról van szó, ennyi szabadságot megengedhetőnek véltem. Sokáig forgattam az újságot, és eltűnődtem, hogy felhívjam-e a cikk alapos és lelkiismeretes íróját, és felajánljam neki, hogy tízezer forintot fizetek neki, ha felmutatja bármelyik levelet, vagy csak megjelöli, hogy hol lehetne feltalálni őket. Aztán csak legyintettem. 104

Ének az aluljáróban (Emlékezés)

Az 1950-es évek végén, alig hogy levetve magamról a kazánszerelők lenolajszagú kék munkaruháját, sokáig abból éltem, hogy rossz filmeket írtam. Egy-egy forgatókönyvért kaptam annyit, hogy egy fél évre beülhettem a Hungária Kávéházba, és téphettem magam egy novella vagy kisregény fölött. A szégyen nem hangzott túlságosan messzire, mert ezekből a forgatókönyvekből csak egy esetben készült film, a boldogult emlékezetű Szerelem csütörtök, Pécsi Sándor, Takács Marika és egy papagáj főszereplésével – a papagáj elég jó volt, ő legalább a szöveget tudta –, többi munkám szerencsére eltűnt a Hunnia Filmgyár irattárának polcain. Általában saját témáimat szabtam át filmvászonra „barátom és üzlettársam” F. Tamás filmrendező segítségével. Egyetlenegyszer nyúltunk idegen anyaghoz, Tamás hozott egy frissen megjelent könyvet: Berkesi–Kardos: Kopjások című kémregényét: – Ezt csináljuk meg, cégtárs! Fintorogva olvastam bele, nem szerettem ezt a műfajt, de aztán felsóhajtottam és vállat vonva aláírtam a szerződést – valamiből a következő fél évben is ki kellett fizetnem a kávémat a Hungáriában. Ha jól emlékszem, egy pénteki napra utalták ki az előleget, bementem érte a pénztárba, de Bethlen Gabi, a főpénztáros épp oda volt ebédelni. Egy ügyfél már várakozott a pult előtt, negyven év körüli, kopasz, kék szemű, átható tekintetű férfi, biccentett felém. – Moldova elvtárs? – Igen. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kardos György vagyok. Azt hiszem, ön írja a filmet a könyvünkből. 105 Bólintottam, és érdeklődve néztem rá, a Filmgyárban alig ismerték, de így is legendák övezték, „ávós Kardos”-ként emlegették. Akkor is magas rangot viselt a Néphadseregben, állítólag tábornoki kinevezés előtt állt – bár most a pénztárhelyiségben épp szürke öltönyt viselt, feszes tartású alakját könnyű volt egyenruhában elképzelni, és fegyelmezett, tekintélyt kikövetelő arckifejezésétől nem látszott volna idegennek egy tányérsapka. Váltottunk néhány közömbös szót, időközben befutott a pénztáros, egyszerre rakta ki az utalványunkat a pultra úgy, hogy mind a ketten láthattuk, mennyit kapott a másik. Én, aki akkor még jószerével semmit sem csináltam, húszezret markoltam fel, ő egy vastag regény társszerzőjeként kétezret. A helyzet olyan kínosnak tűnt, hogy kénytelen voltam hazudni valamit – mintegy mentségként: – A legjobbkor jött a pénz, ugyanis most a hét végén lesz az esküvőm. Ma sem tudom, hogy miért pont ezt találtam ki. Egyébként mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy tíz évvel később, mikor valóban megnősülök, épp Kardos lesz majd az esküvői tanúm. Kardos fegyelmezetten meghajolt. – Gratulálok! – halkan és kissé rekedt torokhangon beszélt, mint aki megszokta, hogy figyelnek rá.

Kifelé tartva igyekeztem minél hamarabb elköszönni tőle – az ember mindig haragszik arra, akinek hazudni kénytelen. A Kopjásokból az én kezemben persze nem lett film, legfeljebb egy újabb dosszié a Hunnia irattárában, később a Televízió készített belőle nagy sikerű sorozatot. Nem sokkal találkozásunk után hallottam, hogy Kardos leszerelt, és ő lett a Magvető Könyvkiadó igazgatója, végigfutott a hátamon a hideg, és csak azért imádkoztam, nehogy valamelyik könyvem az ő kezeihez kerüljön. 106 Ha az első, folyóiratban közölt írásomtól számítjuk az időt, nyolc évet kellett várnom az első könyvemre. Ez a nyolc év állandó harcban telt el a Szépirodalmi Kiadó vezetőjével és egyik-másik lektorával. Ragaszkodtam a kéziratom minden betűjéhez, a legkisebb engedményekre sem voltam hajlandó, az irodalmi vezető méltatlankodva jegyezte meg. – Kérlek, te úgy viselkedsz, mint egy kard, amelyik soha nem hajlandó visszatérni a hüvelyébe. Később, mikor láttam, hogy minden pályatársam elhúz mellettem, köztük sok olyan is, aki jóval később indult, mint én, elbizonytalanodtam, és már hajlandó lettem volna belemenni kompromisszumokba is. Összeállítottam egy novelláskötetet, mely tizenkét elbeszélést tartalmazott, előbb az egyiket, aztán a másikat húzták ki, különböző obskúrus politikai ürügyekre hivatkozva, míg végül összesen kettő maradt az egészből, akkor sajnálkozva kitárták a karjukat: – Beláthatod, hogy egy ilyen kötet nem volna méltó hozzád! Én csak a fogamat szívtam, és tudomásul vettem, hogy eleve vesztett alapállásból indultam ki, mikor egyezkedni próbáltam; önmagunkat vállalni! – ez taktikának is a legjobb. Az idők enyhültével, 1963-ban végre mégis napvilágot látott szellemi elsőszülöttem: Az idegen bajnok elbeszéléskötet, majd a következő évben megjelent a Sötét angyal című regényem is. Azt hittem, hogy végre kijutok az alagútból, de alig néhány hét múlva elsötétedett a látóhatár. Nálunk nem tartják igazi írónak azt, aki legalább egyszer nem nyilatkozott úgy, hogy az írás számára mérhetetlen szenvedés, csak az emberiség üdvéért hozza meg azt az áldozatot, hogy tollat fog. Én töredelmesen bevallom, hogy mindig is szerettem írni. Mint afféle „tintakuli”, akkoriban is egymás után termeltem a könyveket: regényt, novellákat, riportot, de a kézirataim ott halmozódtak a Szépirodalmi Kiadónál, telt-múlt az idő, és egyetlenegyet sem küldtek nyomdába. Nem értettem az 107ügyet, próbáltam utánajárni, a kiadó vezetői minden alkalommal biztosítottak nagyrabecsülésükről, de egy tapodtat sem léphettem előre. Egyik alkalommal az előszobában találkoztam egy lektor barátommal, elpanaszkodtam neki a helyzetemet, erre behívott a szobájába, belülről kulcsra zárta, még ki is nézett, hogy nem kuporog-e valaki négykézláb az ablak alatt, és csak aztán szólalt meg: – S. – az egyik vezető – nem fog kiadni téged, valamiért haragszik rád. – De hiszen én nem bántottam! – Ő viszont téged igen, és nem tudja megbocsátani, amit vétett ellened. – Most mihez kezdjek? – Az állásomat kockáztatom vele, de azt ajánlom, hogy vidd át az írásaidat a Magvetőbe Kardoshoz.

Én olyan vagyok, mint a kutya, kötődöm ahhoz a házhoz, ahol enni adtak – mégiscsak a Szépirodalminál jelentek meg az első könyveim! –, egyébként a Magvető Kiadónál sem szereztem túlságosan vonzó tapasztalatokat. Korábban a kényszerű hallgatás hosszú évei alatt náluk is tettem egy kísérletet, leadtam egy regény kéziratát, kötöttem is rá szerződést, de szemmel láthatólag nem siették el a nyomdába adást. Én filléres gondokkal küszködtem, bementem az akkori igazgatóhoz, M.hez, és mondom neki: – Légy szíves, utalj ki nekem háromezer forintot, ezt minden kockázat nélkül megteheted, a szerződés szerint ennyi akkor is jár nekem, ha a könyv nem jelenik meg. Hidd el, nem kérném ennyire, ha nem kenyérre kellene. M. összevonta bozontos szemöldökét, és kiállított egy utalványt háromezer forintról, de amíg átvágtam a Nádor utcai épület zegzugos folyosóin, addigra telefonon átszólt, hogy a kiutalás sztornírozva van, vagyis ne fizessenek ki nekem egy fillért sem. Visszamentem, kerestem az igazgatót, hogy magyarázatot kérjek, a titkárnője fogadott, és rezzenéstelen arccal jelentette be: 108 – M. elvtárs már nincs itt, hirtelen felhívatták a minisztériumba. Én meg – ahogy mifelénk mondják – mehettem panaszra Hitlerhez. – Ennél a kiadónál jelentkezzem én? – töprengtem magamban –, ahol közben ráadásul az ávós Kardos lett az igazgató, aki nyilvánvalóan gyűlöl engem a sikertelen Kopjások film óta. Két újabb visszautasítás kellett a Szépirodalminál ahhoz, hogy végre mégis elszánjam magam. Két megjelent kötet állt már a hátam mögött – régebben ennek alapján az Írószövetségbe is felvettek volna –, de én azt a megoldást választottam, mintha az utcáról jöttem volna, dossziéba raktam a kézirataimat, ráírtam a nevemet-címemet, leadtam a titkárságon, aztán vártam a választ. Három vagy négy hét múlva meg is jött az üzenet, egy szerkesztőnő behívatott, elmondta, hogy a Magányos pavilon című kisregényem megnyerte Kardos igazgató tetszését, és kiadja. A nő szigorú titoktartást kérve megmutatta a levelet, amit az igazgató ebben az ügyben hozzá intézett. Mint magas rangú katona, a koncepciós perek egyik sok év börtönt kiállt áldozata és általában mint ezeknek az évtizedeknek élő tanúja és formálója, Kardos szinte mindent jobban ismert ennek az 1956-ban játszódó könyvnek az anyagából, mint én valaha is fogok. Húsz vagy huszonöt pontban szedte össze a kifogásait, és nem nagyon válogatta meg a szavait, akadt olyan megjegyzése, ami így szólt: „Ez 1956-ban?! Hülyeség, lehetetlen!” Ilyet a Szépirodalminál soha nem mondtak volna – igaz viszont, hogy nem is adták ki a könyvet. Vegyes érzelmekkel indultam kifelé, a folyosón épp szembetalálkoztam Kardossal. Fekete öltönyt viselt, ha jól emlékszem, épp egy közeli rokona temetéséről jött, de az öltözködésben akkoriban különben is kedvelte a sötét színeket, tíz-tizenöt év számtalan változása kellett ahhoz, hogy felvegyen egy-egy barna vagy krémszínű kardigánt, nadrágot. Mondom: Kardos egy temetésről jött, és én akkor 109ismertem meg egyik alapvető vonását: soha nem engedte meg magának, hogy magánügyei vagy akár a betegségei eltérítsék a munkájától. Megálltunk egy sarokban a folyosó színes ablaküvegének dőlve, és Kardos elmondta, hogy jónak találja az írásaimat, kiadja, biztatott, hogy minden könyvemmel lehetőleg őt keressem meg. Váratlanul hozzátette:

– Nincs szükséged előlegre? – Dehogy nincs – mint tudjuk, amatőrnek ihlet kell, profinak előleg. – Mennyit kérsz? – Mennyit adsz? – Mennyit akarsz? Döbbenten néztem rá: a magyar írókat csak arra szoktatták rá, hogy követeljék a pénzt, kérni nem volt hol megtanulnunk. Az egyetlen dolog, ami még most is zavarba tud hozni: a jóindulat. Végül kaptam harmincezer forintot – ez pont harmincezerrel volt több, mint amennyire számítottam. És ez a kapcsolat tartott majdnem huszonöt évig. Halála napján negyed tizenkettőkor még tárgyaltunk. Puskásnak, a futballistának írtam egy válaszcikket a Rakétába, átnézte a mellékelt képeket, sorszámmal látta el őket, azt mondta, hogy január 15-én elmegy üdülni a feleségével, utána beszélünk majd, és fél háromkor halott volt. Nehéz válogatni majd negyedszázad emlékeiből, különösen, ha a terjedelem is köti az embert, csak úgy találomra próbálom kiragadni Kardos némely jellemző vonását, gondolatát, a közös munkákat. Először régi ügyünket tisztáztuk; a Kopjásokat. – Miért írtad ezt a könyvet? – Feladat volt, az egyik szereplő sorsával azt kellett megmutatnunk, hogy azok is büntetés nélkül hazajöhet110nek, akiket a külföldi kémszervezetek megpróbáltak beszervezni. Hihetetlen mennyiségű életanyag halmozódott fel benne, elégségesnek látszott a kor nagy körképéhez, de Kardos nem tartotta magát írónak, kevesebb is – több is volt annál. Sárközi Márta, a magyar irodalom nagyasszonya mondta egyszer: – Az igazi férfi nem megy színésznek vagy írónak, az orvos lesz vagy katona. – Igaz, hogy ávós voltál? – Igaz – egy hónapig. 1956 szeptemberében kerültem a hatósághoz – egy félmosoly ült ki az arcára – szezon után! – ugye így mondják. Októberben a BM József Attila utcai oldalát védtem. Kerestem a társaságát, huszonöt év alatt alig-alig múlt el két-három hétnél hosszabb idő, hogy ne találkoztunk volna. Bent, a Magvetőben csak kávéval kínált, egyetlenegyszer sem láttam szeszes italt kiadói irodájának asztalán, munkatársaitól megkövetelte, hogy ne igyanak, és ez alól a tilalom alól magának sem adott felmentést. Magánéletében viszont akadtak olyan időszakok, melyeket, úgy hiszem, nem tudott volna elviselni alkohol nélkül, példaként lehetne említeni a fia öngyilkossága utáni napokat. Kardos csak a tömény, tiszta szeszeket szerette: az igazi szilvapálinkát, a whiskyt, a calvadost. Érződött rajta az egykori elhárító „szakmai tapasztalata”, azt mesélte, megtanulták, hogyan kell inni,

egész az utolsó évekig nem tudta megingatni az ital. Szemem láttára ivott az asztal alá nemcsak „magasan hitelesített” írókat, de kemény szesztornákhoz szokott bányászokat és erdészeket is. Kvaterkázás közben én az 1950-es évekről kérdezgettem, ő néha szívesen, néha vonakodva mesélt, megszokott félmosolyával úgy emlékezett fiatalkori önmagára, mint egy jóindulatú, rokonszenves megszállottra. Elmondta, hogy egy házban lakott Pálffy Györggyel, és mikor jöttek az ávósok, hogy letartóztassák a legendás altábornagyot, ő meg volt győződve: ez csak provokáció 111lehet, fegyverrel kergette el a különítményt. Aztán nemsokára Kardost is elvitték. Egy másik alkalommal hallottam tőle azt a történetet, melyet más is, én is megírtam már, de ebben az emlékezésben, úgy érzem, mégis helye van. – Mikor letartóztattak – mondta Kardos –, engem is alaposan „megdolgoztak”, aztán leültettek az írógéphez, és be kellett vallanom, hogy miképp éltem vissza hivatali hatalmammal, kiket zárattam börtönbe, mit loptam-csaltam össze magamnak a közvagyonból, és milyen nőket csábítottam el ugyancsak erőszakos módon. Minden rendben is lett volna, ha a kihallgatást vezető százados nem túlságosan becsvágyó, azt is be akarta venni a jegyzőkönyvbe, hogy a Hain Péter-féle magyar Gestapónak is dolgoztam. Ez már dühített, mert „bevallottam” már annyit, hogy annak alapján halálra is ítélhettek volna, a vörös köd lassan ellepte az agyamat. – Szóval Hain Péter beszervezte magát? – kérdezte a százados. – Igen. – És hol? – A Genfi-tó fenekén egy búvárharangban. Akkor mondta F. Vladimir: – Kardos szemtelenkedik, adjatok neki egy akkora verést, amekkorát még senki sem kapott ebben a házban. Ami pedig az Andrássy – illetve Sztálin – út 60. hagyományait tekintve igen tiszteletreméltó teljesítménynek számit. A történethez hozzátartozik, hogy évekkel később egy riport során összefutottam F. Vladimirral, aki úgy emlegette Kardost, mint legjobb barátainak egyikét. A dühtől sziszegve meséltem el neki a találkozást. – Főnök – így szerettem szólítani –, nem kellene ezt a palit úgy istenigazában felpofozni? Kardos fáradtan és unottan legyintett, nem érdekelte a bosszú semmiféle formában. 112 A fegyelmezett, katonás tartás mögött Kardos gyakran viaskodott a lelkében élő kísértetekkel. Soha nem tudta megbocsátani magának azt a szenvedést, amit azoknak okozott, akiket szeretett. Mikor a koncepciós perben letartóztatták és évekre börtönbe vetették, a feleségét is kirúgták az állásából, és Klári a legutolsó rosszul fizetett segédmunkából tartotta fenn magát és akkor még óvodás korú fiukat. Ünnepnek számított, ha fizetési napon egyforintos csokoládés minyont tudott venni a gyereknek.

Kardos úgy érezte, hogy amit az Eszméért vállalt, az csak őrá tartozott, nem volt joga ennyi áldozatot rakni hozzátartozói vállára. Mélyen gyászolta a fiát is, az ő tragédiájáért is magát okolta, az idegrohamig kínlódva kereste, hogy mit rontott el. Egy este pisztolyt is láttam Kardos kezében, csak azért nem szegezte a homlokának, mert attól félt, hogy a golyó nem öli meg, csak a tudatát roncsolja szét. Harmonikusnak igazán csak élete utolsó hónapjaiban mutatkozott, arról beszélt, hogy ha nyugdíjba megy, napozgatni fog, ásni a kertben. Én sokszor felkészültem rá, hogy elveszíthetjük őt, hirtelen rosszulléteknél, műtétek előtt – akkori feldobott állapotában nem számítottam bajra. Halál tábornok kommandóakciója tökéletesen sikerült. Soha nem azt kereste, hogy egy könyvet miért nem kell kiadni, hanem az utat egyengette a megjelenéshez. Mint kiadó és szerző mi is sokat vitatkoztunk, gyakran nem értett egyet velem. – Ez ellenséges indulatú könyv – mondta egyik írásomra –, ezt azért közlöm veled, mert adok rá, hogy ne nézz hülyének, aki nem lát az orráig. Ennek ellenére kiadom, mert még így is többet segít, mintha a problémát a szőnyeg alá söpörnénk. Írásaim közül, úgy éreztem, a Che Guevara-könyvemet szerette a legjobban. Kardos épp a Városmajor utcai érklinikán feküdt, mikor elkészültem a kézirattal, a kórterembe vittem be 113neki elolvasni, nemcsak én háborgattam ilyesmivel, éjjeliszekrényén halomban álltak a dossziék. Tudtam, ha valaki is kiadja ezt a könyvemet, csak ő lehet az. Legközelebbi látogatásomig elolvasta, tett néhány apróbb megjegyzést, párhuzamot vont Che eredeti bolíviai naplójával, aztán bólintott: rendben van, lesz, ami lesz, ezt a könyvet is magára vállalja. Eltette a dossziét az éjjeliszekrénybe, a szigorú tilalom ellenére rágyújtott, és megkérdezte: – Mit gondolsz? Ha a dolgok úgy alakultak volna, én elmentem volna Che Guevarával a bolíviai hegyekbe? – Főnök! Ezer és ezer embert ismerek Magyarországon, aki jelentkezett volna Che osztagába, de csak egyetlenegyet, aki valóban el is ment volna: Téged. Az összes többi jelentkező hozott volna valamilyen orvosi bizonyítványt, vagy egy igazolást a lakóbizottságtól, hogy ők nem érnek rá, mert halaszthatatlanul fontos dolgokban kell eljárniuk, de te ott lettél volna reggel vagy éjszaka a megbeszélt helyen, hátizsákodban néhány csomag Szimfónia cigarettával. Az más kérdés, hogy szerintem már az első héten egymás torkának estetek volna Che Guevarával. Egyébként is vonzotta Latin-Amerika. Szeretett volna elmenni Kubába, ő maga senkinek sem szólt, mi, barátai megpróbáltuk elintézni a háta mögött, én az akkori havannai nagykövetnek is megemlítettem az ügyet, de nem sikerült, Kardos nem juthatott el a Forradalom Országába. Az sem mindennapos ügy, hogy ő, aki egész Kelet-Európa legbátrabb és legeredetibb könyvkiadóját vezette huszonöt évig, egyetlenegyszer sem láthatta a könyves szakma ünnepét, a Frankfurti Könyvvásárt. Bármilyen rosszul is eshetett neki az a mellőzés, soha nem panaszkodott, egy súlyos személyes sértés kellett hozzá, hogy esküt tegyen: sohase megy többé külföldre. Meghalt egy rokona Kassán, és Kardos szeretett volna kiutazni a temetésre. Akkor még nehezebben nyílt meg a magyar-csehszlovák határ, neki is minisztériumi véle114ményezésre lett volna szüksége, hogy huszonnégy óra alatt megkaphassa az útlevelet – és nem kapta meg!

Kardos dühödten nyomozni kezdett, hogy mi lehetett a kizáró ok, kiderült, hogy egy tisztviselő ráírta a kérelemre: nem javasolja a kiutazást, mert büntetett előéletű – tudniillik annak idején a koncepciós pörben elítélték, és az eltelt másfél évtized kevés volt ahhoz, hogy kijavítsák ezt a minősítést. Nem ismertem senkit környezetében, akinek több barátja lett volna, mint neki, de sokan gyűlölték engesztelhetetlenül. Tudták, ha őt sikerül elmozdítani a helyéről, ledől egy bástya ordas kiközösítő eszméik előtt. Ellenségeinek gyűlölete éppúgy erőt adott Kardosnak, mint barátainak szeretete, más százszor félreállt volna óvni agyonhajtott szívét, de ha közeledő fenyegetéseket látott, újra felvette a harcot akkor is, ha miniszterekkel kellett háborúznia. A hatalmasságok nem felejtettek, morálisan próbálták kikezdeni, az utolsó években nem mehettem úgy hozzá, hagy valamelyik oldalsó irodában ne ült volna egy revizor, aki feltételezett pénzügyi visszaéléseit kutatta. Mit tudunk erről mondani? Kardos Györgynek, mint mindenkinek, akit anya szült, megvoltak a maga hibái. Ha valaki azzal vádolta volna, hogy diktátori hajlamok élnek benne, minden döntést és felelősséget a maga kezében összpontosít, nehezen lehetett volna tagadni, hogy a dolog tartalmaz bizonyos igazságot – különösen Kardos munkásságának korai időszakára vonatkozólag. Azon is el lehetett volna tűnődni, ha valaki azt állítja róla, hogy „elitista” volt, csak az igazán tehetséges emberekkel volt hajlandó foglalkozni Kodolányi Jánostól Dobay Péterig. Azt megengedte magának, hogy egy-egy gyengébb színvonalú, de zajos sikert ígérő könyvet megjelentessen, de csak egy kiadásban – utána lemondott róla. Az átlagos képességű tisztes középszer nehezebben jutott be hozzá, mint egy miniszterhez. Valaki egyszer azt 115mesélte, hogy miután hónapokig hiába kért időpontot a titkárnőknél, egy újság nyílt tér rovatában adott fel egy közleményt, hogy találkozni szeretne Kardossal. Protezsálni sem lehetett nála senkit, én egyszer próbáltam beajánlani egy költő barátom kötetét, Kardos rám nézett arcára lecsúszott szemüvege fölött, és bólintott: – Persze, majd megkeresem őt. Az illetőnek ma sincs kötete. Biztos, hogy akadtak olyan hibái is, melyeket a mi baráti szemünk jóváír, de múlt- és jövőbeli revizorok útbaigazítására ki kell jelentenünk: Kardos György kezéhez soha egyetlen fillér sem tapadt. Szégyen és gyalázat azokra, akik miatt ezt külön ki kell mondani! Íróiért anyagilag is megtett mindent, annyit kerestek, mint a válogatott futballisták, de ő, aki százezrek, milliók fölött diszponált, szegény maradt. Anyagi állapotairól talán elég annyit elmondani, hogy mikor első felesége meghalt, ő hónapokig különmunkát vállalt, hogy sírkövet tudjon állítani neki. Kardos temetése napján korán eljöttem hazulról, csatangoltam a városban, hűtöttem homlokomat a széllel. Azon gondolkodtam, hogy őt nem spirituszszagú kandeláberek, bambán faragott kőszobrok között kellene elbúcsúztatni, hanem valahol kint az Életben, mely mindennél jobban vonzotta. Lementem a Blaha Lujza téri aluljáróba, lent egy alkalmi muzsikus eljátszotta dzsesszorgonán a maga egyhangú dallamait. Próbáltam felidézni egy dalcímet, melyet Kardos szeretett, aztán odaléptem a zenészhez, és letettem egy százast az orgona pultjára.

– Eljátszana nekem egy számot? „Hull az elsárgult levél…” – Természetesen, de ilyen címmel kettő is van. Melyikre gondol? – Arra, amit Máté Péter szokott énekelni. 116 – Kérem. És az aluljáróban járókelők, kóbor vagányok, kosarat áruló cigányasszonyok, bóbiskoló újságárusok között hosszan kitartva felívelt a dallam. – „…Úgy nem sirathat, hidd el, téged senki sem, Mint ahogy én siratlak azóta is szüntelen…” Az oszlopnak dőlve hallgattam, mikor véget ért, kezemet felemelve megköszöntem, és elindultam a villamos felé. 117

A kövér őrnagy vádaskodik… Az ember kevés bölcsességet hall élete során, ezt a keveset persze igyekszik megjegyezni. Több mint harminc éve – még a Színművészeti Főiskola székeit koptattam és első zsengéim jelengettek meg az irodalmi lapokban – azt mondta nekem egyszer egy öreg adminisztrátor: – Gyurikám, egyet fogadjon meg: ha valaha író lesz és támadni fogják akár szóban, akár írásban, maga soha ne válaszoljon rá. Gondoljon arra, amit Molnár Ferenc tanított: az író legyen olyan, mint a futball-labda, minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll! Tisztességes, jóindulatú ember volt az öreg – ezt abból is látni, hogy nem vitte többre adminisztrátornál –, igyekeztem hát tartani magam a tanácsához. Több mint harminc év alatt a magam írásai védelmében egyszer sem fogtam tollat – pedig néha igen nehéz volt megállni. Írták már rólam, hogy harmadmagammal én robbantottam ki az 1956. októberi eseményeket, hogy csak a jövendő szabadjegyre kacsingatva kezdtem bele a vasutaskönyvembe és így tovább, válasz helyett mindig nyeltem egyet, de most, 1985 karácsonyán valami új következett. Megveszi az ember ilyenkor a sajtót, mindenféle újságokat, soha nem tudja feladni a reményt, hogy ekkora köteg papírban csak akad legalább egy olvasható oldal, nehéz elhinni, hogy a világon ez az egyetlen olyan jelenség, ahol a mennyiség sohasem csap át minőségbe. Belelapozok a Magyar Ifjúságba, megakad a szemem egy sokat ígérő címen: „Adios, Szenyor Puszkasz!” – Aha! Kedvenc őrnagyom megint jelentkezik! – mormogom magamban, és olvasni kezdem. A cikk egy belépőjegy hasonmásával indul: 118 „Belépőjegy 0096. Vacsora Puskás Öcsivel 1985. szeptember 20-án 19–21 óráig

a Skála Metró éttermében. Ára: 500,– Ft (vacsorával együtt)” Maga a vacsora ténye nem lepett meg; miért pont ezzel ne próbálkozna? Öcsi bátyánk mostanában nemcsak az újságokban, rádióban, televízióban szerepel, de ha a villanyvasalót bekapcsoljuk, abban is ő nyilatkozik. Látjuk őt meccsen, látjuk dedikálni, utazgatni, szerintem azt is elvállalná, hogy egy csomag érett túróért 11-eseket rúgjon a Margit híd bejárati kapujára. De hát ez az ő dolga, nehéz időket élünk, kis pénz is jó pénz. Örömmel olvastam, hogy a vacsorára minden jegy elkelt, nem is lepődtem meg nagyon rajta, már rég megmondta Feuerbach, a nagy filozófus, hogy amíg lószar van, veréb is van! – ez még mindig nem tartozna rám, de a betűtengerből hirtelen kibukkan az én nevem: „…Egy másik kérdésre, miszerint igaz-e, amit Moldova könyvében olvasni bizonyos sumákolásról, Puskás Öcsi nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy Moldova hazudik. Szemét, amit csinált. Egyébként meg kell kérdezni Hámorit. A vacsorajegy ára Hámori Tibort, a Puskás-életrajz íróját nem foglalta magában, de végig ott lehetett őt látni a zenekari dobogó mellett elhelyezett asztalnál, ahol Puskásra a vacsora várt. Hámori is készséggel felelt arra a kérdésre – igaz, csakis magánemberként! –, hogy most Moldova írásaival mi a pontos helyzet. Öcsi hiába ígérte meg Moldovának, hogy megírhatja az életét, ha egyszer neki, Hámorinak volt engedélye a könyv megírására, mégpedig egészen magas helyről, ahonnan az ilyen ügyeket szabályozzák, így hát érthetetlen, hogy Moldova miért beszél összevissza…” Eddig tart az, ami a cikkből engem érint, akit érdekel, hogy Puskás végül is miként lépett meg, és a belépőjegy ígérete ellenére mégsem vacsorázott együtt híveivel, az olvassa el a Magyar Ifjúság jelzett számát. A mi közvéleményünk előtt sajnos mindig annak van 119igaza, aki utoljára szólt, különösen ha jó hangosan tette. Aki nem válaszol, csak azért hallgat, mert elismeri, hogy hazugságon kapták. Ezt én magam nem szeretném, áthágom a néhai öreg adminisztrátor tanácsát, egy órácskára félretolom fontosabb munkáimat, és megpróbálom tájékoztatni az olvasót. Belelapozok régi könyvembe „A Puskás-ügy”-be, kedvenc őrnagyom vádaskodásainak célpontjába, és keresem benne: mik lehetnek azok a „szemetek”, amiket írtam. – „Vigyázó szemetek Puskásra vessétek!” – mormogok közben, mert ez régi rossz szokásom. Talán az, hogy nem értem, miképp lehet edző egy 98 kilós ember napjainkban? Hogyan követelheti meg a játékosaitól, hogy vigyázzanak a súlyukra? Vagy az a baj, hogy megemlítettem: Puskás bizony szeret iszogatni? Maga Hámori is leírja, hogy még a fürdőbe is beviszik neki a kőbányai világost, és Hámori aztán elég hiteles próféta. Szerencsére nem kell sokáig bizonytalanságban lebegnünk, ha tudni akarjuk, hogy Puskás pontosan mire gondol. A kövér őrnagynak ugyanis nem ez az első nyilatkozata ebben az ügyben, már 1984. augusztus 5-én megjelent egy interjú a Népsportban Hámori Tibor főmunkatárs tollából, aki merő véletlenségből azonos a Puskás-életrajz szerzőjével. Szerintem gusztus dolga, hogy valaki a saját lapja nyilvánosságát arra használja fel, hogy önmagát reklámozza, de nyilván erre is van engedélye, mégpedig egészen magas helyről, ahol az ilyen ügyeket szabályozzák. A riportnak álcázott jelenetet hárman játsszák: Puskás, Gyenes J. András mint riporter és maga Hámori, aki háttérbe húzódva mártírarccal hallgatja a beszélgetést, csak néha-néha szól közbe:

„Gyenes J. András kérdezi tőle (Puskástól) a presszó teraszán: – Mi a véleményed a Moldova-féle írásról. – Egyszerűen nem értem. Egy Kossuth-díjas írónak mi szüksége van arra, hogy valótlanságokat állítson, méghozzá újságban és a könyvében is? Mi jogon közölték a 120képemet a borítón és szennyezték be a nevemet? Perelhetők ezért? Lehet, hogy keresek egy ügyvédet. A pénzt úgysem fogadnám el, itthagynám jótékony célra…” (Aki ismeri Puskást, az nem kételkedik ebben a kijelentésében, ha valakitől, akkor tőle aztán igazán távol áll minden anyagiasság. Ha megkapta volna a pénzt, felépíti belőle az új Nemzeti Színházat, a Gyerekfalut és ő fizetett volna 500 forintot a Skála Metróban minden vacsoravendégnek. De megnyugtatom a kedves olvasót: Puskás semmiféle pert nem indított, legalábbis jelen pillanatig, 1985 karácsonyáig. De térjünk vissza a Népsport-beli cikkhez.) „Csak ülök és hallgatok. (mármint Hámori Tibor) – Mi nem tetszett neked? – kérdezi Gyenes. – Először is: Moldovával az életben összesen egy órát beszéltem. Mikor Benidormban volt, szívesen láttam a bungalómban. Szó volt arról, hogy könyvet ír rólam, de ezt későbbre tervezte, mert éppen dolgozott valamin. Mondtam: bármikor a rendelkezésére állok, jöjjön oda, ahol vagyok. Említettem azt is, hogy valaki már dolgozik a rólam szóló könyvön, de ő nyilván más zsánerűt szeretne. Békében váltunk el. Az említett könyv elkészült, jól adta vissza a régi korszakot és a karakteremet. Erre Moldova kirohant ellenünk! Kénytelen vagyok közbeszólni. (mármint Hámori) – Öcsi, ne mérgelődj, felejtsük el. – Jó, jó – mondja –, de senki sem szereti, ha igazságtalanul izélgetik!” Így igaz, többek között én sem szeretem, „ha igazságtalanul izélgetnek”. Nézzük tehát a vádakat szép sorrendben. 1. „Moldovával az életben összesen egy órát beszéltem. Mikor Benidormban volt, szívesen láttam a bungalómban…” Nem vagyok nagyon büszke rá, de többször és hosszasan találkoztunk, ha kell, közreadok három közös fotót – engedély nélkül. Puskás bizonyára beperel, és ezt a pénzt is itthagyja majd jótékony célra. Olyan képeket választottam ki, melyeken rajtunk kívül mások is szere121pelnek – ők nyilván nem fogják letagadni az őrnagyi csillagot az égről. Megállapítható, hogy a fotók három különböző alkalommal és három helyszínen készültek, az 1-es a Honvéd-pályán, kettőnkön kívül Egresi „Csöpi” és Halmai, a régi idők nagy játékosai láthatók rajta, a 2-es az Aero Szálló teraszán, középen itt is Halmai Jóska és az itallap, végül a 3-as Spanyolországban, Puskás bungalójában, a harmadik személy Pethes Sándor hírlapíró. 2. „Említettem azt is, hogy valaki már dolgozik a rólam szóló könyvön…” Csak Puskás szavahihetőségének jellemzésére, a benidormi beszélgetés az 1982-es világbajnokság idején zajlódott le, a Hámori-féle könyv akkor már régen megjelent.

3. „…Erre Moldova kirohant ellenünk!” Mit írtam? „A könyv azóta már közkézen forog, gondolom, nincs semmi szükség rá, hogy elmondjam a véleményemet róla.” Istenem, ha én ennyivel megúszhatnám egy-egy könyvemet! De hát, hogy kedvenc őrnagyom stílusában fogalmazzuk: ne szőrözzünk, lássuk a medvét! A lényeg: igaz-e, amit én állítok, hogy Puskás eredetileg velem akarta megíratni az életrajzát és erre írásban is elkötelezte magát? Sajnos csak egyetlen, és mint láthattuk, kétes szavahihetőségű tanút tudok felhozni: magát Puskást. Engedelmet kérek az olvasótól, amiért ide iktatom Puskás hozzám intézett levelét. Gondolom, sok érdekes vonással gazdagítja kedvenc őrnagyom jellemét. „17/8 1981. PORT SAID Kedves Gyurikám! Először is ne haragudj, hogy nem géppel írok, itt sajnos nincs. Másodszor: egy kicsit megkéstem a levelemmel, ez azért történt, mert egy pár nappal ezelőtt még úgy volt, hogy hazamegyek Madridba, mert a dolgok itt nagyon rosszul álltak. Most hogy minden rendben van jelenthetem, úgy hogy amit Pesten megbeszéltünk az rendben van. 122 De mint azt amit megbeszéltünk ketten az rendben van, de vannak dolgok, amiket szeretnék tudni és ezek a következők: Az egész dolognak az anyagi része, a Kiadó hogy képzeli el a dolgot ezen a vonalon, kell-e szerződés? Én, gondolom, hogy igen, ha csak előzetes is, mert ha a történet nem érdekli vagy nem tudja kiadni, vagy ha érdekli és ki tudja adni” (akkor mi lesz? gondolom, így kellene kiegészíteni a mondatot. M. Gy.) „Mi az, amit fizet neked, nekem, tudom, hogy a kérdés egy kicsit erős, de ezt tisztázni kell, ha százalékra is. A Magyarországon kiadott könyvek összegének a felvétele vagy felhasználása. A külföldön kiadott könyvek általi bevétel összegeinek felvétele külföldön vagy Magyarországon. Gondolom, hogy a legkevesebb magyaron kívül legalább hat nyelven ki lehet majd adni. Spanyol, német, angol, olasz, portugál, jugoszláv azt hiszem ezekben minden nyelv benne van és most esetleg a hároméves arab munkám után még itt is ki lehet adni, még a görögöket ki is felejtettem. Gyurikám én biztos vagyok benne, hogy a könyvet az említett országokban és esetleg még máshol is ki lehet majd adni és éppen ezért érdekel az anyagi része a dolognak. Légy szíves értesíts ezekről a dolgokról, hogy minden a legtisztább úton menjen, ha érdekes… Ezenkívül még csak annyit, hogy kaptam egy levelet a Hámori Tibortól, aki a Népsport szerkesztője és írta a regényeket Bozsikról, Sándorról és a többiekről. Azt írja, hogy minden engedélye megvan a Kiadójától, hogy velem csináljon egy könyvet, talán tudja, hogy én veled vagyok összeköttetésben, de

szerinte az ő könyve egészen más vonalú lenne, mint amit te írnál. Nekem nem tetszik a dolog és nem válaszoltam neki és addig nem is fogok, amíg te meg nem mondod a véleményed, én azt hiszem, hogy egy könyv egy ember életéről és tapasztalatairól elég… Ezzel búcsúzom és baráti üdvözlettel: Puskás Ferenc” 123 Ez talán elég világos nekünk átlagembereknek, de lehet, hogy mi keveset tudunk erről, hiszen Hámori azt állítja, hogy „neki volt engedélye a könyv megírására, mégpedig egészen magas helyről, ahonnan az ilyen ügyeket szabályozzák…” Sok tisztelettel és szeretettel kérem Hámori Tibort, ossza meg velünk ismereteit, és a magyar olvasóközönség jobb tájékoztatására nevezze meg azt a magas helyet! Minisztertanács? Belügyminisztérium? Pártközpont? Bizonyítsa be, hogy Magyarországon valóban így intézik ezeket az ügyeket, legkönnyebben úgy tehetné, ha fénymásolatban ő is felmutatná a nevezett engedélyt! Kedves „Szenyor Puszkasz” egykori hazámfia! Én nem irigylem magától azokat a morzsákat, melyek a nagy asztalról lehullanak magának, hogy lássa, mennyire így van, még egy tanácsot is adok: miért nem kér nyugdíjat a Honvédelmi Minisztériumtól, hiszen maga valaha mégiscsak katona volt, méghozzá őrnagy a teringettét – és hátha az ő memóriájuk sem jobb, mint a magáé. 124

Montreali jelentés Aki netán irigykedne vagy bulit sejtene, azt szeretném megnyugtatni, hogy Montrealba nem állami pénzen, a Magyar Rádió kiküldött tudósítójaként utaztam, hanem Mrs. Nella Feiler meghívott vejeként – anyósom tudniillik kint él Kanadában. Négyszáz dollárt fizetett be a repülőjegyért, nála laktam feleségemmel és kislányommal együtt, azt már nem várhattam el tőle, hogy a versenyekre is ő vegye meg a belépőjegyet. Egy évig kísérleteztem, próbáltam megszervezni, hogy valamelyik újság tudósítóként akkreditáljon; először a Magyarországnál jelentkeztem, sokáig úgy látszott, minden rendben lesz, aztán kiderült, hogy nem tudnak 110 dollárt befizetni – ennyibe került volna az akkreditálás – a Tükör sem tudott segíteni, már feladtam a reményt, mikor Szepesi György üzent, hogy szeretne velem találkozni. Szepesivel a Rádió pagodájában ültünk le egy kávéra és egy kólára – én fizettem. – Nézd – mondta Szepesi összevonva a szemöldökét –, van három szabad helyem a Rádió csapatában, az egyiket megkapod, ha hajlandó vagy nekünk dolgozni. Adunk egy igazolványt, amivel bemehetsz a versenyekre. – És valutát? – Azt egy fillért sem. – És ha kell egy pohár sör, vagy taxival kell menni valahová?

– Van anyósod? – Hogyne volna. – Akkor meg tudod oldani. Majd otthon elszámolunk – forintban. Így kezdődött, a továbbiakban montreali tudósításaimat, jegyzeteimet veszi kézhez az olvasó. 125

I. Alig egy héttel a megnyitó előtt Montrealt nem érdekli túlságosan az olimpia. Árulnak persze emléktárgyakat: ötkarikás trikót, albumokat, sőt színes dobozban kődarabokat is, melyek a stadion építéséből maradtak vissza – értékükön nem változtat a múló idő. A városban sétálgató idegen figyelmét inkább az árleszállítások és kiárusítások reklámjai vonják magukra, egy-egy bezárt üzletre felragasztott: „engedélyezett sztrájk” felirat, az üzlet előtt felemelt táblákkal kerengenek a sztrájkolók, akik mintha unatkoznának, tüntetés közben könyvet támasztanak a tábla nyelének és olvasnak, és leginkább Old Montreal kocsmái vonzanak, ahol egy üveg sör mellett üldögélnek a fiatalok és boldog-bamba arccal kábítószeres cigarettákat szívnak, az édeskés füst kiárad a nyitott ablakon. Az olimpia zászlaival és jelvényével eltűnik a forgatagban. Ez persze lehet tévedés is, de az emberek udvarias értetlenséggel tekintenek a külföldi tudósítók zsinórral nyakba akasztott igazolványaira, a beszélgetésekből kiderül: nem tudják pontosan, merre fekszik az olimpiai falu, sőt azt sem, hogy mikor kezdődnek a játékok. Néhány nagyobb látványosságot – a megnyitó és a záróünnepséget leszámítva –, a jegyeket készségesen átengedték az ide látogató idegeneknek, az átlagos kanadai számára az olimpiai játékok „tévéjátékokká” váltak. A vendégek sem „dobják fel” a hangulatot, a Kanadai Rádió előcsarnokában várakozva figyeltem az arcokat: a tudósítók már most fáradtaknak és közömbösöknek látszanak, bár nincs kétség: a megnyitóig fel fogják tupírozni érzelmeiket. Szerencsém úgy hozta, hogy láthattam már néhány nagy sportversenyt, de még soha nem tapasztaltam olyan visszacsavart lánggal égő lelkesedést, mint itt, Montrealban. Az, ami elevenen él: a csendes felháborodás, hogy túl sokba kerül az olimpia. Sokallják az építkezések költségeit, izgalmait, halottait, a tervezők ötven-százmillió dolláros honoráriumait. Maga Montreal is tudta volna 126127128használni ezt a pénzt, hallottam, hogy a városban már néhány éve a tervezettnél kevesebb új kórházi ágyat létesítettek – elvitt mindent az olimpia. Nékem úgy tűnik: nemcsak egy város, hanem az egész világ viszolyog az olimpiától. A DC–8-as repülőgép, mely áthozott minket az óceánon, többségében magyar utasokat szállított, jó néhány márkás sportnév is elhangzott, mikor kiosztották a beszállókártyákat, mégis a tízórás úton alig esett szó az olimpiáról. Egy régi bajnokunk szándékosan úgy szervezte meg kanadai tartózkodását, hogy a játékok idején ne is legyen Montrealban. Véletlenek nincsenek, ez sem az, a versenysport maga vetette el azt a szelet, melyet most csendes viharként learat. A világ nagy versenyeit évek óta kísérő anyagiasság, hisztéria, durvaság, terror már régen bántja az embereket. Senkinek sem tetszik, hogy egyes országokban külön apparátus telepedett rá a sportra, száz és száz ember négy évig semmit sem csinál, csak képviseli önmagát, és négyévenként, az olimpiai sikerekkel akarja biztosítani a létét további négy évre. Az utca embere azt

is méltánytalannak tartja, hogy egyes országok, klubok jogtalan előnyöket élveznek a többiekkel szemben, torzítások a pontversenyek eredményével folytatott mesterkedések is, hogy a legkülönfélébb szempontok szerint osztják és szorozzák be az érmek számát, Coubertin gondolatai a sportról, az olimpiáról már rég nem jelentenek többet használható idézeteknél.

II. A jelentések szerint legalább ezerrel több újságíró vesz részt a montreali olimpián, mint ahány versenyző; számuk meghaladja a hétezret. Ebből – úgy gondolom – hatvan-nyolcvan lehet magyar, ezek sem mind profik, a Rádiónak például besegít a belgrádi Malév-iroda vezető129je, néhány szabadnapos edző, egy volt olimpiai bajnok sportlövő, aki még most is elindult, és a verseny szüneteiben adja le tudósításait. Mind közül kiemelkedik egy humorista, akinek a Rádió kifizette a repülőjegy árát, de itt saját szakállára él 200 dollárból három-négy hétig. Kétszáz dollár csak Hegyeshalomtól Biharkeresztesig számít nagy pénznek, a humorista is ügyeskedni próbált, bekéredzkedett a Főriporter szállodai szobájába „harmadbérlőnek”, a padlón aludt, az összetolt székeket ugyanis már elfoglalta a másodbérlő, a Főriporter jobbkeze. Mivel a portán egy öregasszony szigorú tekintettel figyelte a belépőket, a szoba lakóinak találkozni kellett a kapu előtt, hogy azt a benyomást keltsék, mintha csak egy kis barátságos csevegésre vonulnának fel. A Főriporter azonban bohém természetű, el-elfeledkezett a megbeszélt találkozóról, a humorista néha reggel háromig toporgott az utcán. Feladta, bérelt egy kétdolláros szobát, másra már nem is nagyon jutott, fő tápláléka az a sült krumpli volt, amit a fogadásokon adtak az ital mellé. – És hogy élnek a magyar profi újságírók? – kérdezem egyiküket a stadion lépcsőin kuporogva – mennyit kaptok? – Huszonegy dollár a napidíj, ezen kívül a szállás, ezt még Budapestről elintézték. – Milyen a szobád? – Egyetemi diákszállóban lakom, a berendezés: egy ágy, egy asztal, egy szék. A zuhanyozó a folyosó végén, férfiak és nők közösen használják. – De nem egyszerre?! – Sajnos nem. – Mennyit költesz naponta evésre? – Két dollár harminc cent a reggeli, hat-hét dollárból tudok megebédelni. Kint a versenyen egy dollárba kerül egy három és fél decis üveg sör. Bevallom neked, az újságokat a szemétládából szoktam kiszedni, vagy a metrón veszem fel. A pénz kevés, de szeretnék haza is vinni valamit. – Mire gondolsz? – Az unokámnak egy farmert, a feleségemnek egy lán130cot. Sokat nem lehet, húsz kiló súlyt vesznek fel a repülőre, itt megkaptam az amerikai, a japán, a szovjet versenyzőkről szóló könyveket, teli van adattal, ezt mindenképpen hazaviszem, évekig idézhetek belőle. – A külföldi újságírók mennyit kapnak? – Szabad költségkeretük van és többnyire napidíjuk is, úgy tudom 80-100 dollár naponta.

– És mennyi anyagot kell küldened? – A laptól egyedül jöttem ki, mindent én szállítok. A hetedik oldal teljesen az enyém, de kell adnom az első és az utolsó oldalra is, ez napi 16-18 gépelt oldalt jelent: híreket, kis színest, interjúkat – mikor gyakorlatilag be sem lehet jutni az olimpiai faluba vagy a küzdőterekre.

III. Az öttusaverseny első napja: lovaglás. Maracskó nem éri el az ezer pontot, lépésben baktat le a pályáról lovával, néhány pillanatig ő a legmagányosabb ember Kanadában. Elébe megyek, érdekel, milyen arcot vág; Maracskó a karján hozza a nyerget, egykedvű, mintha megvigasztalódott volna már. Benéz a pályára: mi lesz, ki következik? Nem megy oda a társaihoz, csapat nem látszik, csak három versenyző és egy tartalék, külön-külön. A gyakorlópályán második emberünk, Sasics készülődik, a hirdetőtábla alatt a padon ül a harmadik, Kancsal Tamás. Valamilyen fekete kenyeres szendvicset eszik, közben a versenyt figyeli, egy papírra vonásokat húzogat, melyik akadályt vitték az ellenfelei, melyiket verték le. – Szereted a lovakat? – kérdezem. – Nem. – Mikor lovagoltál először? – Tizenkilenc éves koromban. Beküldtek egy bokszba, hogy nyergeljem fel a lovat. Háttal állt nekem, hozzá se mertem nyúlni. – Rúgott már meg ló? 131 – Nem, csak bukás közben koccant hozzám a patájuk. – Örülnél, ha lovaglás helyett motorkerékpár volna az első szám az öttusában? – Nem, félek a motortól is. Egyszerre hallgatunk el: Sasics jön be. Már a kifutóban sem tudja tartani a lovát, az állat patái pattognak, mint az autókerekek, ha túlságosan felfújták őket. Még aki életében először lát öttusaversenyt, az is érzi, hogy Sasics ma csak veszíthet. Így is történik, sorozatban veri az akadályokat, nem éri el az ezer pontot. Utolsó esélyünk: Kancsal. Délután van, a mezőny második fele sorakozik fel lovat sorsolni. Kancsal az elegáns fekete kabát helyett melegítőfelsőt húz, hiába üzennek be neki az edzők, nem hajlandó átöltözni. – Idegbaj! – mondja valaki mellettem. – Lehet, hogy csak kabala. Én is eltűnődöm az okokon, Botvinnikra gondolok, a sakkozóra; mikor döntő mérkőzését vívta a világbajnoki címért, mindennap ugyanazon az útvonalon ment a meccs színhelyére és ugyanazt a nyakkendőt vette fel, nem akarta, hogy a mellékes dolgok elvonják a figyelmét. Hátha az öttusában is így van.

Kancsalt szólítják, kilép, meghajol a versenybíróság előtt, megnyomja a gombot, a gép kidobja neki a mezőny legrosszabb lovát, Blitzennek hívják, délelőtt egy kanadai versenyző minden létező akadályt összerombolt vele. Kancsal nem szól egy szót sem, tudomásul veszi. Elvonul, lépésről lépésre végigjárja a pályát, mintha keresné a helyet, ahová lova leteszi majd a patáját. Megyek a bemelegítőpálya felé, útközben látom Maracskót, nyilatkozik – olyan tárgyilagosan és indulat nélkül beszél a csapat eddigi rossz eredményeiről, mintha 132133134egy közömbös ismerős jelentéktelen balesetéről volna szó, Sasics is békésen filmezget valamit. Közben soha nem hallott ismeretlen nevek egymás után érik el a maximális 1100 pontot. Kancsal majd az utolsók között indul, oldalról vág a délutáni nap, mikor az ellenőrző mérlegre áll. Ostorát a kezében felejti, az edzője kapja ki a markából, megmutatja csizmája sarkát a versenybírónak, aztán odamegy a lovához. Gyűrögeti a kesztyűjét, de még korán van, csak húsz perccel a start előtt szállhat a nyeregbe, ide-oda sétál. Elküld valakit, hogy nedvesítse be a kesztyűjét, egy farmernadrágos fiatal nővel beszélget, ő a ló tulajdonosa, csak kölcsönadta az olimpiára. Egy disszidens magyar fordítgat, Kancsal tudomásul veszi a felvilágosítást, bólint. Minden mozdulata befelé fordul, fejét meghajtja, vállait magához húzza, lezárja idegeinek minden áramkörét. Lassan múlik az idő, Kancsal végre nyeregbe szállhat, vállát könnyedén jobbra-balra döntve poroszkál piros melegítőjében, majd vágtába kezd, fel-fellöki magát a nyeregben. Egy-egy lovas hatszor ugrathat a bemelegítésnél, Kancsal első ugrása elegáns és biztos, magasabbra emelik a kék-fehér csíkos lécet. Megállítják, igazítanak valamit a ló szerelékén, az edző magából kikelve kiabál. – Hagyjatok mindent! Tamás öt perc múlva bemegy a pályára! Továbbporoszkál, fúj a szél, a ló patájával felkeveri a homokot, a kis felhő elszáll az erdő felé. A hatodik ugrás után a ló teljesen megnyugszik. Kancsalt szólítják, a közönség – sok magyar ül az erdőtől elhódított hegyoldalban – már a kifutóban megtapsolja. A nézők befehéredett arccal figyelik a lovaglását; a harmadik akadályt veri, de aztán a ló lába megüt egy lécet és az fennmarad. Tovább, tovább, a munka, amit elvégeztél, meg kell hogy hozza a szerencsét is. Kancsal az utolsó akadály előtt könnyít, és úgy jár, mint a sofőr, aki ezer kilométert vezetett, és már a házát meglátva karambolozik. A ló rögtön megérzi, hogy nem 135fogják teljes erővel, nekifut a nyírfa rudakból összerótt akadálynak, darabokra töri, mintha egy kirakatüvegnek ugrott volna neki. Kancsal a földön fekszik, Blitzen gazda nélkül toporzékol. Vége, vége. Hátrafutok, látni akarom, hogyan jön le. Fehér kalapos, sárga kabátos nő vezeti ki, mikor kiér a pályáról, Kancsal megtörli vérző száját. Alig bírja tartani sapkáját, ostorát, lassú, rogyadozó léptekkel elindul az öltöző felé, egyik társa látja, de nem megy oda hozzá. Mindenki magának győz és magának veszít.

IV. A gyúró fiatal, de már kopaszodó, testes férfi összehúzott szemmel figyeli az öttusa vívóversenyét, előrehajolva, ugrásra készen ül, kezét is a „csodatáskája” fogóján nyugtatja.

– Mi történt Kancsallal? – kérdezem tőle. – Tegnap, láttad, leesett a lóról, nagyon megütötte magát, még a csigolyák közötti kis izmok is összezúzódtak. Alig tudott járni, de este még el akart menni úszni és futni. Azt mondta: nekem edzeni kell, rá kellett kiabálni, hogy menjen el az orvoshoz. Később feküdt le, de korábban kelt, mint a többiek. – Ilyenkor te mit tudsz segíteni? – Legyúrtam reggel is, este is. Vigasztaltam: kidőlt a liszt, össze kell söpörni. Nekem Tamás az egyik legjobb barátom, épp akkor kezdtem a gyúrást, mikor neki elszakadtak a szalagok a vállában. Bíró doktor operálta meg, állítólag Angliában tanulta ezt a műtétet, sikerült, de Tamás jobb karján ötven százalékban sem maradt meg az izom, a bőr rászáradt a csontjára. Onnan segítettem feljönni neki, igaz; nem volt nehéz, mert Tamás nagyon hajtott, például képes volt órákig célra tartani egy régi szabóvasalóval, hogy erősödjön. Szóval nekem Tamás volt az első nagy munkám. – Hogy lettél gyúró? – Én is öttusáztam, ifi harmadik voltam, aztán bevo136nultam Zalaegerszegre a sportszázadba. Mindenben elindultam, egyszer síversenyt rendeztek, még sohasem volt léc a lábamon, de azért erre is beneveztem. A lejtőn elestem, a bot a hátam alá került, a gerincem megsérült, hónapokig feküdtem, felszedtem nyolc kilót, többé nem tudtam leadni. Szakmám szerint szerszámkészítő vagyok, a Budapest Szállóban dolgoztam, a sport mégis fogott, napközben nem volt időm, de reggelenként társadalmi munkában edzősködtem, este pedig gyúrótanfolyamra jártam. – Most hol vagy? – A Honvédnál gyúrok, tavaly kerültem a válogatotthoz. – Mennyit keresel? – A Honvédnál 3600-at, a válogatottnál 1000-et. – Nem nagy pénz – mondom –, ismerek egy masszőrt, minden második nap egy fürdőben dolgozik, szabadnapjain pedig takarítást vállal maszekban, tízezer forint fölött keres havonta. – Az igaz, de én a sportban élem az életemet, ismer mindenki. Kosárlabdázókat is gyúrok, bár nem ülhetek le a cserepadra, mert annyira kiabálok, hogy a bírók technikai büntetőt ítélnek a csapat ellen. Egy vékony termetű, rikítóan öltözött fiú ül le mögénk, friss disszidens lehet, játssza magát, öt perc alatt több vagány kifejezést használ, mint az én hőseim tíz év alatt. A gyúró ismeri valahonnan, bólint felé, a fiú előrehajol: – Szólj valakinek a csapatban, hogy hagyja itt nekem a melegítőjét, nem kell ingyen, mondd meg, adok érte ötven dollárt – int az egyik fiatal edző felé –, szólj annak a csávónak, az övé jó az én alakomra. – Nem hiszem, pajtás, hogy odaadja neked. A fiú továbbmegy, új környezetben hallgatni önmagát, a gyúró néz utána.

– Milyen ember az ilyen? Az egyik szeme sír, a másik szeme is sír. 137 Sasics válla megrándult, a gyúró átugrik a küzdőtér palánkján. Az edző bekiabál. – Mondd meg neki, hogy lógassa, hagyja lazán a karját. – Az edző orvos is kell hogy legyen? – kérdezem. – Szegény ember vízzel főz. Nézz körül: mi vagyunk itt a legszegényebbek. Nyugaton ma is katonai sport az öttusa, az Egyesült Államokban, ha felfedeznek egy tehetséges 18-20 éves srácot, behívják a hadseregbe ötéves szerződéssel. Kap havi ezer dollárt és ha abbahagyja a sportot, azon az egyetemen szereznek ösztöndíjat neki, ahol akarja. – Havi ezer dollár itt nem nagy pénz. – De a másik ezret megadják nekik a mecénások, például Mrs. Morgan, neki az a mániája, hogy öttusaszakember és ezért hajlandó áldozni. – Ő hogy áll anyagilag? – Láttad azt a két nőt tegnap a lovagláson, akik egy nercbundát dobtak le a fűre és azon feküdtek. Ők Mrs. Morgan lányai. Közben az amerikai csapat sorra nyeri mérkőzéseit. – Figyeld meg, hogy az amerikaiak milyen jól vívnak – mondja az edző –, tudod miért? A Szovjetunióból egy ragyogó vívómester kivándorolt Izraelbe, ők megvették és áthozták Amerikába. Külön sportorvosi intézetekben kutatják, hogy lehet fejleszteni a versenyzők teljesítményét, ma már nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon, de nálunk nincs ilyen intézet. Mindegyik országban, amelyik ezen az olimpián komolyabb szerepet játszik, felépült már egy öttusakombinát, csak mi edzünk öt különböző helyen, mert nincs háromszáz vagy akár hárommillió forintunk ilyen kombinátra. – És akkor hogy állhatjuk a versenyt? – Sehogy – legalábbis technikailag. Fanatikus edzők kellenek, és meg kell keresni azokat a fiúkat, akik hagyják fanatizálni magukat. Nekem tavalyelőtt havi háromezer dollárt kínáltak, ha itt maradok edzőnek Kanadában, de egymillió dollárért sem venném a lelkemre, hogy én készítsek fel egy csapatot a magyarok ellen. 138 A másik öttusaedzővel még a repülőgépen találkoztam, együtt jöttünk ki a „rokonok gépé”-n, azért hívták így, mert minden utast valamelyik külföldi rokona hozatta ki. Az edző egyik tanítványa tagja volt a magyar öttusa-válogatottnak. – Miért nem hivatalosan jöttél ki? – kérdezem tőle már az öttusa úszóversenyén. – Úgy volt, hogy kiküldenek, már ki volt szabva a ruhám, de az utolsó percben más került be a csapatba. Az öcsém küldött meghívólevelet, ő fizetett be, de találkozni nem tudok vele, mert most Nyugat-Németországban él.

– Akkor most kinél laksz? – Van itt egy volt csepeli bunyós, annál kaptam egy szobát. Igyekszem meghálálni, segítek neki, rendbehoztam az uszodáját, költözködött a fia, én is beálltam hórukkolni. – Mit láttál eddig Kanadából? – A Niagarát. – Milyen? – Na, megjárja. Most itt vagyok az öttusán, segítek amit tudok a fiúknak, aztán megpróbálok még valamit elcsípni az olimpiából.

V. Eltelt az első hét Montrealban, a rossz lelkiismeret olimpiáján. Már az indulásnál elszomorító és nyugtalanító hírek keringtek: a szakszervezetek kérték, hogy az olimpiai stadion építésénél meghalt munkások emlékére eresszék félárbocra a zászlókat, aztán az izraeli csapat hozott magával négy asszonyt, a Münchenben megölt sportolók lányait és feleségeit, ők is szerették volna, ha megemlékeznek az előző olimpia áldozatairól. Az illetékesek egyik kérést sem teljesítették, mondván: ne keverjünk politikát a sportba. Aztán a politika bejött magától. Az olvasó talán elhiszi nekem, hogy nem vagyok királypárti, igazán nem kívánom vissza Habsburg Ottót, de 139ez még engem is megdöbbentett, hogy a megnyitó ünnepségen egyes küldöttségek zsebre dugott kézzel mentek el a díszpáholyban ülő angol királynő előtt. Őszintén örültem, mikor Kamuthy Jenő biccentett a magyar zászlóval a királynő felé, legalább udvariasságban ne maradjunk le. A következő meglepetés az volt, hogy egy sor nemzet hiányzott a menetből, pedig a stencilezett hivatalos tájékoztató még feltüntette őket. Egyiptomi újságírók ültek mögöttem, elképedve néztek egymásra, mikor kiderült, hogy a csapatuk hiányzik a menetből, ők még úgy voltak értesülve, hogy felvonulnak. Aztán jött, hivatalosan is, a visszalépések sorozata, amiért Új-Zéland megengedte, hogy egy profi rögbicsapata a fajüldöző Dél-Afrikában szerepeljen. Megjegyzendő: a csapat neve All Blacks, mindenki fekete, tehát a faji megkülönböztetésre nem ennek a csapatnak a vendégszereplése a legjobb példa. Ez nem zavart néhány afrikai országot, egymás után léptek vissza, köztük egy olyan ország is, amelyik nem is nevezett az olimpiára! (Az új-zélandi miniszterelnök egy nyilatkozatában keserűen megjegyezte: reméli, hogy ezek az országok a jövőben az új-zélandi gazdasági segélyt is ilyen önérzetesen utasítják majd vissza.) A versenyzők összlétszámának mintegy tíz százaléka távozott el nem mindennapi jelenetek között. Az olimpiai falu kórházában még ma is ápolnak néhány sportolót, akik ideg-összeroppanást kaptak, mikor megtudták, hogy életük álma, az olimpiai részvétel, melyre 6-8-10 éve készültek, nem teljesülhet. Az anyagi kár is jelentős, az elmaradt versenyek miatt 311 ezer dollár esik ki a bevételből, a kár teljes halmozott összegét 1 millióra becsülik.

De Montreal nemcsak ezért a rossz lelkiismeret olimpiája, napirenden van az erőszak minden formája. Nekem, ártatlan tudósítónak is formális csatákat kellett vívnom kanadai rendezőkkel és rendőrökkel, ha nem a kijelölt úton mentem a helyemre, de tudjuk, hogy 70 ezer belépőjegyet adtak ki a Security, a biztonsági szervek 140141142részére, hallottunk történeteket elrabolt egyenruhákról, fegyverekről, melyekkel feltehetőleg terroristák próbálnak majd bejutni a versenyek színhelyére, és így tovább. Azt mesélik, hogy az olimpiai uszoda építésénél egy fecske bent rekedt a már elkészült csarnokban, egy sötét sarokban húzódik meg, és csak néha indul el kétségbeesett és reménytelen útjaira. Talán az eredeti, tiszta olimpiai gondolat is így él Montrealban. VI. Pontosan 19 órakor felhangzott az induló és a Saint Michel Arena dobogójára felvonultak az ólomsúlyú versenyzők. Mind a tizenegy súlyemelő nehezebb 110 kilónál, a német Bonk 151 kiló 30 deka, Alekszejev 156 kiló és 80 deka, a cseh Pavlasek pedig majdnem eléri a 160 kilót. Vastag karjuk eláll a testüktől, a trikó megfeszül a hordónyi pocakon, combjukat, vádlijukat egy kisebb gyerek két kézzel sem érné körül, csak a térdük maradt viszonylag sovány, úgy látszik, azt nem lehetett felhizlalni. – Meddig lehet még pumpálni őket? – kérdezi egyik szomszédom. – Ha egy diktátor csinálná ezt az alattvalóival, tiltakozna az egész világ. Én is hallottam róla, hogy ezeket az izomkolosszusokat mesterségesen, majdnem hogy tervrajz szerint építik fel. Néhány évvel ezelőtt akartam írni egy könyvet a súlyemelőkről, először egy edzővel beszélgettem, elmondta, hogy versenyző korában 190 centi magas volt és 90 kiló, azt mondták neki, hogy ha eredményt akar elérni, fel kell híznia legalább 130 kilóra. Ő nem vállalta, hogy felszed 40 kilót, így történt, hogy nem vitte semmire. – Nincs semmi emberi bennük – mondja a szomszédom, de csak suttogva, mert már elkezdődött a küzdelem. Nekem, lehet, hogy rossz fényt vet rám, de határozottan tetszik e verseny, teli van apró, humoros villanások143kal. Az amerikai Wilhelm emel, a gyakorlat befejezésére készül, teljes a csönd, mikor valaki hirtelen elnyávogja magát. Wilhelm óriási üvöltéssel kilöki a súlyt, de aztán megrovó tekintettel keresi a nézőtéren az önkéntes macskát. A szakállas Pavlasek kitárt karral, összehúzott szemöldökkel lassan hipnotizálja a súlyzót. A kubai Fernandez kiesik, szelíd, de megrovó mozdulattal búcsúzik a tárcsáktól: ez nem volt szép tőletek! A csúcs persze Alekszejev. Ha már azt kifogásolták, az előtt el kell mondani: ő a legemberibb, a legtermészetesebb. Szembenézve 225 kilóval nem lehet tettetni magunkat. Alekszejev is megmutatja magát, mint egy színész vagy egy énekes, látni az arcán az akaratot, a félelmet, az összpontosítás fegyelmét. Őrjöng a terem, amikor Alekszejev kilöki a 225 kilót, csak egy ötven-hatvan kilós japán újságíró elégedetlen, hogy Alekszejev nem próbálkozik tovább, nem akarja megdönteni az összetett világcsúcsot is. – Aujour d’hui Alexeiev est tres faible, comme cidre! – mondja, ami valami olyasmit jelent, hogy Alekszejev ma gyenge, mint a borecet.

Mélán utánaszámolok; Alekszejev egyetlen lökésével felemelne engem és három szomszédomat – székkel együtt, de azért bólintok: – Vous avez raison, monsieur – igaza van, uram. Alekszejev ma szokatlanul gyenge.

VII. Hadd ejtsek néhány szót azokról az idegenbe szakadt hazánkfiairól, akikkel az olimpia rendezvényein találkoztam. A világ minden tájáról eljöttek ide Montrealba, befutott a Buenos Aires-i tornatanár, megérkezett a clevelandi öreg magyar hentes, aki négy évig gyűjtögette a pénzt, hogy láthassa a versenyeket. A magyar csapat minden mérkőzésén hallani lehetett a „huj-huj-hajrá”-t, az ő 144szurkolásukon bizony nem múlottak volna a jobb eredmények. A versenyzők között is sok magyar név akadt, nemcsak a szomszédos országok csapataiban, de távolabb is, vegyük például az USA kardcsapatának összeállítását: Apostol Paul, Losonczy (ipszilonnal) Thomas, Orbán Alex, Káplán Stephen, de az ellenfél, Kanada csapatában is feltűnik egy-két tősgyökeres „eszkimó” név: Urbán Peter, Nagy Imre. Ezek már, feltehetőleg, itt, a boldogabb világrészben születtek, első nemzedékes disszidens csak elvétve indul már a versenyeken. Egyik volt olimpiai bajnok kardvívónkkal is már csak a nézőtéren találkoztam. Csatornázási mérnök valahol az Egyesült Államokban, a versenyekre jött át, a rendezők hívták meg mint régi olimpiai győztest. – Vívsz még? – Már nem. Utoljára hat évvel ezelőtt hívott ki Illinois bajnoka, legyőztem, ez körülbelül akkora siker, mintha a kecskeméti bajnokot vágtam volna haza. – Mit szólsz a mostani magyar kardvívókhoz? – A szovjetek jobbak, ők komolyan veszik azt, amit annak idején épp a mi edzőink magyaráztak el nekik: először vívni kell megtanítani a gyerekeket, minden más csak ezután jön. Mi viszont a trükkökkel kezdjük a nevelést. Motoszkál bennem egy kérdés: – Nem haragszol, ha megkérdezem, hogy miért léptél le? Hiszen egy olimpiai bajnoknak azért Magyarországon is van mit aprítania a tejbe – sőt a whiskybe is, ha azt jobb szereted. – Családi ügy. Egyik barátom nővérét vettem el feleségül, a család a felső tízezerhez tartozott… – Úgy gondolod, hogy nálunk ma is van felső tízezer? – Lehet, hogy kilenc-, lehet, hogy tizenegyezer, de az apósomék oda tartoztak: budai villa, két kocsi, garden partyk. Engem az apósom kezdettől fogva parasztnak tartott, és addig magyarázta ezt a feleségemnek, amíg ő is elhitte. Az asszony talált mást, nekem el kellett jönnöm 145a házukból. Egy ideig a vívóterem mellett laktam, egy öltözőben, aztán meguntam, a bátyám az Egyesült Államokban élt, hívott át magához. Öt testvérből hárman már kijöttünk, de a két öcsémet hiába hívom.

A másik disszidenssel Bromontban, az öttusa lovasversenyén találkoztam, nyakában 002 számú igazolványt viselt, a rendezőgárdához tartozott. – Te miért jöttél el? – kérdeztem, mikor egy orv pillantással felderítettem a magyar hangzású nevet az igazolvány alján. – Jogász voltam, állítólag tehetséges, nemzetközi kongresszusokon vettem részt. Kaptam egy kétéves ösztöndíjat ide, Montrealba a Mc Guill Egyetemre. Itt készítettem el a doktori disszertációmat. – Miről írtál? – A világűr- és tengeri jogról. A második év végén felszólított a követség, hogy térjek vissza Magyarországra. Még volt két év munka a könyvemen, nem mentem. A könyvem azóta már meg is jelent egy hágai kiadónál. – Most jogász vagy? – Nem, lovakat nevelek. – Lovakat? Miért? – Nem éreztem jól magam az egyetemen, tanítanom kellett volna és tudtam, hogy nem vagyok egy Makarenko. Már otthon is foglalkoztam lovakkal, itt Kanadában, ahogy összespóroltam valami pénzt, megvettem 136 acre földet, két rossz faházzal, az istállóba be volt vezetve a víz, a lakásba nem. Öt rossz virslivel kezdtem, most évi 50 ezer dollár körül csinálok. Van egy vágyam: hazamegyek Magyarországra lovakért. Megmutatom itt Kanadában is, hogy ér annyit a magyar ló, mint a francia vagy az olasz. 146 Először azt hittem, hogy rosszul hallok, mikor a rádióriporterek állásában Szepesi Györgyön kívül még egy magyar hang szólalt meg, kissé magas, kissé fisztulázó orrhang, de kétségkívül magyarul beszél. Megkeresem a tekintetemmel: alacsony, vékonyka ember, kissé hátracsúszott fekete hajjal. – Ki ez? – kérdezem Szepesit. – A szabad európás. Ő szólított meg engem, már azt hittem, valami propagandaügyre akar rábírni, már fogalmaztam magamban a gőgös elutasító választ: „de uram, hogy képzeli!” – de ő csak egyszerűen gratulált egyik könyvemhez, a Szent Imre indulóhoz. – Régóta dolgozik a Szabad Európának? – Már majdnem egy hete – mondja fejhangú nevetéssel –, nem tartozom hozzájuk, csak most, az olimpiára kértek fel, hogy segítsek nekik. Egyébként egy saját lapom van itt Kanadában, a Menóra, egy vallásos zsidó újság, az egész amerikai földrészen terjesztik. – Hogy került ki Kanadába? – A háború előtt szociáldemokrata voltam, Justus Pál tanítványa. 1949-ben az ÁVÓ letartóztatott és elvittek Recskre, ott egy politikai fogolytáborban töltöttem el öt évet. 1956-ban azt hittem, hogy újra kezdődik az egész ügy, úgy elfutottam, hogy Torontóig meg sem álltam. Egy fillér nélkül jöttem ki.

– És most mennyit ér a lapja? – Én nem vezettem könyvelést. Ismeri a viccet Kohn bácsiról?! Kérdezik tőle, hogy miért nem alkalmaz az üzletében egy könyvelőt? Az öreg vállat von: minek ide könyvelés? Egy dollárral kezdtem – a többi haszon. – Mégis, mennyiért adná el a lapot? – 200 ezer dollárért, de ha tud egy 150 ezres vevőt, szóljon, adok magának öt százalékot. – És a Szabad Európa mennyit fizet? – Adtak nekem az olimpiára 1800 dollárt pausáléban, egyébként 4 dollárt fizetnek egy percért. Utánaszámolok: egy magyar újságíró napidíja 21 dol147lár, munkája tehát Szabad Európa-kulcsra átszámítva öt és negyed percet ér. – Arra nem gondolt, hogy ellátogasson Magyarországra? – Nem adnak beutazást, pedig érdekelne, hogy mi van otthon. Nemcsak az ismerősökkel szeretnék találkozni, de akár hiszi, akár nem, szeretném megismerni az igazság másik felét is.

VIII. Következzen két „gyászbeszéd”:

1. 1976. július 25-én széthullott egy legenda: Széchy Tamás legendája. Délelőtt Verrasztó Zoltán, Sós Csaba és Verrasztó Gabi esett ki – megalázó szerepet játszva, este pedig utolsó reménységünk, Hargitai András maradt le a dobogóról. A riporteri állásban számolgattuk, hogy most kik és hányan örülhetnek Széchy bukásának – hosszú névsor állt össze tekintélyes nevekből, hazaérve kiderült, hogy egyesek pezsgőt is bontottak örömükben. Mi, mégis, hadd tegyük le szerény szavazatunkat Széchy Tamás mellett. Tíz évvel ezelőtt, mikor Széchy elkezdte munkáját, a magyar úszósport élvonala az egyetlen Gyarmati Andreából állott, jelenleg tíz-tizenkét nemzetközi színvonalú úszót tudunk elindítani – közülük legalább tíz Széchy tanítványa. Világ- és Európa-bajnokságokat nyertek, Münchenben hosszú idő után újra felírták Magyarország nevét az úszók olimpiai éremlistájára. Magyar csúcsok, Európa-csúcsok, világcsúcsok – de be kell ismernünk, Széchy csak akkor nyert volna csatát, ha valamelyik tanítványa bajnok lesz a montreali olimpián, vagy legalább a dobogóra kerül. Ez nem sikerült, és most már nem is sikerülhet. Mi volt a baj? Van-e valami különleges átok a magyar 148sporton, mely épp a legfontosabb versenyeken kezd hatni? Megbénítja Puskás lábát a VB-döntőben, megdermeszti Gyarmati Andreát a rajtnál, nekivezeti Kancsal lovát az akadálynak. De ha létezik ilyen átok, miért merte előre megírni győzelmi nyilatkozatát Takács Károly, miért nem lett lázas Papp László az olimpiai döntő előtt? Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a magyar sportolók között találunk képességeiktől szinte függetlenül – győztes típusokat, és olyanokat, akik csak szerda délután egyedül

versenyezve tudják elérni világcsúcsaikat, mint annak idején Iharos. Sajnos, azt kell hinnünk, hogy Széchy tanítványai nem tartoznak a győzni tudók közé – és erről, úgy gondoljuk, maga a mester is tehet. Miért kérünk mégis megértést, sőt ha lehet, továbbra is egy kis tiszteletet Széchy Tamásnak? Mert dolgozott, megpróbált valamit, egyedül a magyar úszósport kietlen vizein.

2. Puskás Öcsiék óta egyetlen magyar csapatot sem övezett annyi legenda, mint párbajtőrválogatottunkat. Nem rakkoltak, nem izzadtak, elegánsak voltak és bohémak. Széltében-hosszában mesélik a legendát, hogy a müncheni olimpia előtt a tatai edzőtáborból éjfél után kiszöktek a Kristályba, nagy szesztornát vívtak, közben eszükbe jutott: el kellene dönteni végre, ki a legjobb vívó közülük?! Nem vesztegették az időt, visszaosontak a táborba, felnyitották a tornatermet és reggelig vívtak. A végeredmény nem ismert, de az egyik összecsapás maradandó nyomokat hagyott, mert Kulcsár Győző megsérült, és bokája fölött levált egy borsónyi csontdarab. Kulcsár még így, járásra képtelenül is a világ élmezőnye fölé nőtt, a csapat olimpiai bajnok lett. Aztán a legendák kezdtek fakulni, jöttek fiatalabb muskétások, Kolczonay és a többiek, akik a két olimpia között bizony jobb eredményeket értek el, mint a nagy 149ötös. Bay Béla, a kapitány nagy felelősséget vállalt magára, mikor mégis a régi nagy gárdát hozta ki Montrealba. Kulcsár, Fenyvesi, Erdős, Schmidt, Osztrics még egyszer megrázta magát, és vívott, talán nem is a dicsőségért, hanem a nevük régi becsületéért. És eljutottak az elődöntőbe. Azt a svéd csapatot kapták ellenfélnek, melyet öt-hat évvel ezelőtt úgy vertek meg – ugyancsak a legendák szerint –, hogy verseny közben römiztek. Mikor Kulcsárt vagy Fenyvesit hívták a pástra, letette a lapjait, elnézést kért a többiektől: kis elintéznivalója van, de nem tart soká, rögtön jön vissza. Legyőzte az ellenfelét, aztán visszaült, töprengő arccal gyűrögette tovább a lapokat. A svéd csapat azóta feltört, a világ legjobbjai közé tartozik, a szakértők már őket tartják esélyesebbnek, de a legendák csapata még egyszer, talán utoljára felveszi a harcot. Mindent összekotornak, ami az egykor kimeríthetetlennek látszó zsák fenekén megmaradt, de a szív, a tüdő „üzemanyagjelző lámpája” vészesen villog, a svédek lendületesebbek, jobb az erőnlétük, de a nagy gárda okos, fölényesen okos és tudja a szakmát. Osztrics állva hagyja a két méter magas Edlinget, a világ legjobbját, az utolsó csörte előtt már nekünk áll a meccs, jobb a találatarányunk, egy kettős vereséggel is mi jutunk a döntőbe. Ha pedig megszereznénk legalább az ezüstérmet, négy évre meghosszabbodna az öt testőr legendája. Utolsónak Kulcsár vív a legfiatalabb svéd ellen, négy-négyre áll, és egy fél perc sincs hátra a vívóidőből. Erdős nem mer a pástra nézni, idegesen szurkálja a székre dobott sárga melegítőköpenyt. Aztán hirtelen egy üvöltés, tapasztalatlan szemem nem fogja fel, hogy mi történt, csak aztán látom, hogy a svédek összeölelkeznek, ők jutottak tovább. Az olimpiai felkészülést az előző olimpia utolsó napján illik elkezdeni, senki nem engedhet meg magának hónapos kieséseket, mint ahogy a legendák szerint a Nagy Gárda egyik-másik tagja tette. De a búcsú, ez a meccs így is szép volt, egy rosszakarójuk meg is jegyezte: 150 – Nem szeretem őket, de ha mindenki úgy tudna küzdeni, mint ők, a magyar csapat már a huszadik aranyéremnél tartana.

IX. A Spiegel kiszámította, hogy egy aranyérem a montreali olimpián 1 millió 200 ezer márkába került a Német Szövetségi Köztársaságnak. Mi adatok dolgában szemérmesebbek vagyunk, főleg, ha anyagiakról van szó, a közönség nem tudja, mennyit adott az állam az olimpiai felkészülésre, mennyi jött be az utcán árusított négyforintos sorsjegyekből, de nincs okunk reménykedni abban, hogy mi sokkal olcsóbban termeltünk ki egy-egy aranyérmet, mint a nyugatnémetek. Tudja az isten, nem sokallom, az emberek hajlandók bizonyos áldozatokra, hogy a nagy világversenyeken meghallják hazájuk himnuszát. Amit kissé drágállok, azok a kudarcok, vagy mondjuk finomabban: a félsikerek. Néhány évvel ezelőtt a magyar labdarúgó-válogatott nagy tétre menő meccset játszott a dánok ellen, győznünk kellett Koppenhágában, hogy bejuthassunk az Európa-bajnokság középdöntőjébe. A tizenhat főből álló válogatott keret hetekig edzőtáborban készült, napokkal a mérkőzés előtt megérkeztek Dániába, hogy hozzászokjanak a párásabb, hűvösebb levegőhöz. A dánok viszont semmiféle különösebb előkészületet nem tettek. Madsen, azt hiszem, így hívták a dán középcsatárt, a meccs napján reggel bement az üzletébe, kettőig dolgozott, akkor kasszát csinált, és a feleségére bízta a boltot, beszállt a kocsijába, négy órára kiért a stadionba, hat óráig rúgott nekünk két gólt, Dánia győzött, Magyarország nem jutott be az Európa-bajnokság középdöntőjébe. Ez az emlék motoszkált bennem a montreali olimpia magyar–ausztrál vízipólómeccsén, melyet héthatra nyertünk meg. – Most nézd meg, hogy mibe került nekünk ez az egy gól különbség – mondta egy külföldön élő magyar vízipólóedző. – Az ausztrálok a szó legtisztább értelmében 151amatőrök, nemcsak a szerelésüket vették a saját pénzükön – ez vízipólóban nem túl drága, de ők maguk fizették a repülőjegyet és a többi költséget is, míg nálunk az állam minden versenyző feneke alá odatolta a széket: megadott mindent a munkaidő-kedvezménytől a formaruháig. Ehhez képest viszont már kevés az egy gól különbség az ausztrálok ellen. Ha ezt el lehet mondani a montreali olimpia magyar sikercsapatáról, mennyivel inkább érvényes a nyolcadik, huszadik, hetvenedik helyen végzett versenyzőinkre!? De hát nálunk nem számolják a pénzt, amit az élsportra költenek. Kiválogatnak harminc hat-hét éves gyereket, és kollégiumban helyezik el, ha valaki aggodalmaskodik, hogy kicsit sokba kerülnek, az edző fölényes mosollyal leinti: – Nyugodjatok meg, ezek a srácok behozzák a pénzt. Legalább három aranyat nyernek az olimpián. Aztán nem nyernek pléht sem, de az edzőt ez nem zavarja. – Nem érdekes, most van húsz kissrácom, ilyet még nem láttatok, tarolni fognak Moszkvában. Azon már meg sem ütődünk, hogy a vidéki egyesületek is külön kollégiumokat tartanak fenn úttörőlabdarúgóiknak, iskolákat patronálnak, tornatanárokat dugnak pénzzel, hogy külön foglalkozzanak reménységeikkel, akikből sajnos a legtöbbször nem jön ki semmi jó. Volna egy tiszteletteljes javaslatom: az edzők vállaljanak anyagi felelősséget azért, hogy a tanítványaik megfelelő eredményt érnek el. Ha húsz reménységből húsz bezápul és kudarcot vall, az edző fizetéséből vonják le azt a pénzt, amibe a gyerek felkészítése került, vagy ha az egészet nem lehet, akkor legalább egy részét. Mint ahogy az élet egyéb területein anyagilag kell felelni az elkövetett hibákért, tegyük törvénnyé, hogy a sporton nemcsak keresni lehet, de ráfizetni is!

Visszakanyarodva Montrealra és ránk: szegény országnak nagy luxus a drága kudarc. Főleg azért, mert ez a pénz másra is kellene, az élsport helyett a nép egészségére. Bevezettük az általános iskolákba a második testneve152153154lési órát is hetenként, de ez a szándék alig hatékonyabb a szentelt víznél. A régi iskolákban nincsenek megfelelő tornatermek, a gyerekek legfeljebb az osztály padjai között guggolhatnak vagy ugrálhatnak, de új iskolák is épülnek tornaterem nélkül – az NDKban ezt törvény tiltja, náluk még az uszoda is kötelező. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a sorkötelesek véznák, horpadt mellűek, jelentős részük alkalmatlan katonai szolgálatra. Nálunk is hoztak törvényeket a sportról, jó törvények, kár, hogy senki sem tartja meg őket. Például valaha előírták, hogy minden építkezés céljára igénybe vett sporttelep helyett egy újat kell építeni. A BEAC-pálya helyén felhúzták a csodálatos Skála áruházat, a BEAC úttörőfocistái ezután az utcán edzettek. Azt is jó volna tudni, hol épült új sporttelep a Tűzoltó Dózsa margitszigeti pályája helyett, melyet a Palatinushoz csatoltak, a Dréher-pálya helyett, ahol most blokkházak állnak, folytathatnám, de minek! Mit csináljunk, ha egyszer szegények vagyunk?! Volna egy javaslatom: sportoljon mindenki a saját költségén, vagy ha nagyon tehetséges, minimális támogatással. Ha állami rendeletek szabályozzák, hogy mennyit lehet költeni egy fontos tanácskozás egy-egy résztvevőjére, hány óra után jár hűsítő vagy feketekávé, akkor itt is meg lehetne szabni a normákat. Az is csökkentené a költségeket, ha megszüntetnénk az indokolatlanul túlméretezett sporthivatalokat. Eddig is megvoltak a magunk kifogásai ellenük: bürokratikusak, alig van közük az élő sporthoz, az egyesülethez, mely eltartja őket. Hogy fordulhat elő, hogy a Ferencváros elnöke bevallja egy újságírónak, hogy ő bizony a szíve mélyén Honvéd-szurkoló?! Kifogásaink vannak a sportvezetők színvonala ellen is, képzetlenek, önteltek, néha az a gyanúnk, hogy csak azért kerülnek a sportmozgalomba, mert másutt nem állták meg a helyüket. Ha a montreali négy aranyérmet, pontosabban a többi arany elmaradását kudarcnak tekintjük és mi másnak 155tekinthetnénk, akkor elmondhatjuk, hogy a sportvezetés nem tudott bizonyítani, és semmi olyan okot nem látunk, mely további bizalomra alapot adhatna. Egyszóval: költsük a pénzt tornatermekre, kispályákra, tízezer ember helyett tízmillióra. Talán a piramis csúcsa is magasabbra ível, ha a talapzata szélesebb. És ha nem? Montreal után kevés a vesztenivalónk. 1976. július–szeptember 156

Világos indul… Még mindig megveszem a sakkújságot és a nagy páros-mérkőzésekből lejátszom még egy-egy partit, de ez már csak tisztelgés a régmúlt szenvedély emléke előtt. Valaha gondolataim gyakran forogtak királyszárnyi gyalogrohamok és váratlan közbeiktatott lépések körül, a királyfutárom közelebb állt hozzám minden házimacskánál. Nem, azt soha nem hittem, hogy a sakk múzsájának, Caissának a kiválasztottjai közé tartozom és valaha majd nagymesterekkel mérhetem össze az erőmet, de egyszer életemben elérhetőnek látszott, hogy én is besorolok a két-háromszáz főnyi magyar sakkmesteri gárdába. A lépéseket még a háború alatt tanultam meg a bátyámtól – már amit ő is tudott egyáltalán. Például fogalmunk sem volt arról, hogy mi történik akkor, ha a soron levő fél királya nincs sakkban, de minden mezőt ahová léphetne ellenséges bábuk tartanak tűz alatt. Ma már persze tudom, hogy ezt

pattnak nevezik és a szabályok döntetlennek nyilvánítják az állást – nálunk hasonló esetekben az győzött, akinek több és erősebb figurája maradt. Csak a középiskolában, a Szent László Gimnáziumban éreztem meg a királyos játék ízét. Hazafelé tartva láttam, hogy az Onódy utca túloldalán a könyvesbolt előtt kint ül néhány felsős diák, és a tulajdonossal, Ladányi úrral nehézveretű partikat vívnak. Csekély rangomhoz illően távolabb állottam meg, figyeltem a partit és hallgattam a szöveget. – Ezt a „vari”-t (a gyengébbek kedvéért, variánst) a leningrádi tornakönyvből elemeztem ki… A gimnáziumban akkor is, később is sok erős „sakkis157ta” járt. Az általam ismertek közül talán Tapasztó volt a legerősebb játékos, korán magyar mesteri címet szerzett, pályafutásában akadtak olyan időszakok, mikor a szakértők többet vártak tőle, mint a néhány évvel fiatalabb Portisch Lajostól. Tapasztó 1956 után disszidált, most, ha jól tudom, Kolumbia válogatottjának első tábláján játszik. Később, talán harmad-negyedévben került a Szent Lászlóba egy különc fiú; Flesch Jánosnak hívták. Nyáron is többnyire fekete öltönyt hordott, nyakkendővel-mellénnyel, furcsa, csoszogó léptekkel járt. A fél iskola gúnyolódott fölötte, a másik fele csodálta, kevesen szerették, de közömbös senki sem maradt iránta. Még alsós korában írt egy dolgozatot a méltatlanul elfeledett Sárossy Gyula „Aranytrombitá”-járól, felolvasta a díszteremben, én elhűlve hallgattam, most is úgy emlékszem rá, hogy egyetemi színvonalon állt, és nem tudom, hogy az egyetemi hallgatót vagy egyetemi tanárt jelentsen ebben az esetben. János igazában mégis sakkozónak készült, ha jól emlékszem, a „Petőfi” csapatában játszott, tizenhattizenhét éves korában legyőzte az akkori idők második számú magyar sakkozóját, „preaceptor Hungariae”-t, Barcza Gedeon nagymestert. Később a vakszimultán világrekordere lett, a nagy Aljechin csúcsát döntötte meg, ha nem tévedek, János ötvenkét ellenféllel játszott egyidejűleg úgy, hogy nem nézett a táblákra. Ingerlékeny, minden elébe vetett kesztyűt mindig felvevő természete miatt Flesch János nem érte el azokat a sikereket, melyeket tehetsége alapján megérdemelt volna, előttem például még mindig rejtélyszámba megy, hogy húszéves kora körül miért került le egy Pécs környéki bányába föld alatti munkára. Megszerezte a nemzetközi nagymesteri címet, de alig ötvenéves korában egy angliai verseny színhelyére tartva, feleségével együtt autóbalesetet szenvedett az országúton, és mind a ketten meghaltak, két kisgyereket hagyva maguk után. Az ő sorsa is azok közé tartozik, melyek okairól és céljairól csak maga az isten mondhatna valamit – az emberi fajta létének végén. 158 Az iskola harmadik nevezetes és sikeres sakkozója, Varnusz Egon, az osztálytársam volt, ő ma is jeles nemzetközi mester, sakk-könyvei a spanyol partiról és egyéb megnyitásokról számos nyelven jelentek meg. Én, természetesen, a nyomukba sem léphettem. Egy kis csapatban kezdtem el játszani Angyalföldön, az Adócsőgyár sakkozói között – bárhogy is töröm a fejem, nem tudnám megmondani, hogyan és kinek a révén kerültem oda. Hetenként kétszer kivillamosoztam Kőbányáról a távoli Váci útra, valamilyen alagsori ebédlőben vagy talán kultúrteremben tartották az edzéseket. Szakmunkások, kistisztviselők jártak le, megszállottjai a sakknak, egyikük – Burján Jenőnek hívták – játék közben füstölgő cigarettáját a feje fölé tartotta, és magára verte a hamut, a parti végén egy kis szürke kupac halmozódott a haján.

Itt kezdtem el komolyabban foglalkozni a sakk elméletével. Mint annyian mások, én is Romanovszkij szovjet mester „köpenyéből” bújtam ki, az ő megnyitáselmélete könyvén nemzedékek nőttek fel, ismételgettük megállapításait: „a szicíliai védelemben világos nem támadhat a vezérszárnyon, mert ott sötét mindig megőriz egy bizonyos előnyt a nyitott »c« vonal képében”. Szívesen szántam időt sakkfeladványok megoldására is, többnyire este, a lefekvés előtti órákban állítottam fel a figurákat a táblán, ha nem sikerült zöld ágra vergődnöm vele, álmomba is elvittem magammal a hadállást, aludtam, de agyam néhány éber sejtje tovább töprengett, előfordult, hogy valamikor az éjszaka közepén rátaláltam a feladvány kulcslépésére. Hiába tanulgattam az elméletet, eleinte sok partit vesztettem a csapatbajnokságon, majd az egyéni minősítő versenyeken is. Emanuel Lasker, a világbajnok mondta egyszer, hogy a sakkozó legfontosabb adottsága: a bátor szív, ez többet jelent bármilyen más speciális készségnél. Ezekben az években még mindig nem tudtam megszabadulni gondolatban a háború szenvedéseinek emlékeitől, mintha a víz alatt éltem volna, nem mertem felemelni a fejemet, megbénítottak a gátlások, az önbizalom hiánya. Aztán múltak az évek, talán tizenöt-tizenhat éves ko159romban elfogadható sakkozóvá fejlődtem. A cseljátékokat kedveltem, Evans kapitány gambitját az olasz megnyitásban, sötéttel a skandináv cselt. Ahogy megtaláltam a világban a magam helyét, úgy szabadultam fel a gátlások alól a sakktábla mellett is. Sorozatban nyertem a partikat, még mecénásom is támadt egy öreg postás személyében, aki a versenyeken mindig az én táblám mellé telepedett le, és ha egy tisztáldozatom megnyerte a tetszését, egy tízforintost rakott le az asztalra – mintegy prémiumként. A Szent László Gimnáziumban is elfogadtak, Tapasztó, Varnusz és Flesch után én játszottam a negyedik táblán – igaz a szereplésemmel járó kockázatot elenyészőnek lehetett mondani, az első három játékos mindig hozott legalább két és fél pontot, az elegendő volt a csoportgyőzelemhez, én akár veszíthettem is. Azt már elmondtam, mennyi időt és energiát áldoztam a sakkra. De mit kaptam tőle? Életemnek ebben a legfogékonyabb időszakában milyen tulajdonságokat alakított ki bennem? Talán az a legfontosabb, hogy leszoktatott arról, hogy életem bármilyen szituációjában a szerencsében reménykedjek, kegyelmet várjak a Sorstól. Most is, túl az ötödik ikszen, minden tervemet, vállalkozásomat úgy gondolom végig, hogy arra számítok: az „ellenfél” a legerősebbet, számomra a legkellemetlenebbet „húzza”, az ügynek akkor is meg kell állnia a táblán. A másik: tulajdonképpen a sakk-könyvekből tanultam meg oroszul jól és németül – úgy-ahogy. Egyik tanáromtól hallottam: azt a nyelvet mondhatjuk a magunkénak, melyen az ágyban is tudunk olvasni. A szótárazás nehézkes, amíg keresgélnünk kell a szavakat, addig inkább kínlódunk. A szakkönyvekből az egy-egy lépés után következő megjegyzés tartalmát nagyjából sejtettem, így elégséges volt minden második-harmadik szót ismerni, hogy összerakhassam a mondat értelmét. (A sakk-könyvek szövegei még évek múlva is előjöttek. 1972-ben megjelent egy könyvem az NDKban, abból az alkalomból meghívtak és felléptem néhány író–olvasó 160találkozón, a szövegemet természetesen tolmács fordította németre. Eljutottunk Ückermündébe, a Keleti-tenger partjára. Ebédelni a magyar delegációt szétosztották a városi előkelőségek között, Marcit, az egyetlen tolmácsunkat persze egy nálam nagyobb kutya ragadta el magával kísérőnek, én feleségemmel a magyarul egy szót sem tudó helyi látszerészhez kerültem. Csak mutogattunk és mosolyogtunk egymásra, mint a pékkutya a meleg kiflire.

Maga az ebéd elég jól indult, a feleségem leejtett a szőnyegre egy pár kanál spárgafőzeléket, megpróbálta észrevétlenül beledolgozni a szőnyegbe, már úgy-ahogy sikerült, mikor észrevette a látszerész – a hangulat nem verdeste a plafont. Feketekávé után leültünk egy kis asztalhoz mosolyogni és mutogatni, mikor hirtelen megláttam a polcon egy sakk-készletet és néhány megnyitáselmélete könyvet. Felcsillant a tekintetem. – Spielst du schach? – kérdeztem nem éppen goethei németséggel. – Jawohl! – Können wir probieren? – folytattam sokszorosan felülmúlva német nyelvtudásom valódi szintjét. Leültünk, már az első húzásoknál látszott, hogy az ellenfelem képzett játékos, királygyalog megnyitásomra a „porosz huszárjáték”-kal válaszolt. Eltűnődtem, és felidéztem magamban, mit ír erről a lépésről tankönyvében Paul Keres. – Dieses Zug – mondtam elfogulatlanul – wurde mit dem Grossmeister Bronstein ausgearbeiten und im dem Praxis eingeführt… Partnerem kezében megállt a figura, és az időközben beállított tolmács sem akart hinni a fülének. De lépjünk vissza vagy húsz évet.) 1952-ben felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és a tanulás, az első írói szárnypróbálgatások mellett hosszú időre minden más háttérbe szorult. Az írás, azt hiszem, ugyanazokat az idegpályákat veszi igénybe, mint a sakk, egyszerre művelni mind a kettőt, 161a példabeszédbeli gyertyára emlékeztet, melyet mind a két végén égetnek. Nálam többre hivatott tehetségek is előbb-utóbb választásra kényszerültek hivatásuk és a 64 kocka között, kivételnek hirtelen csak nagy zeneszerzőnk, Erkel Ferenc neve jut az eszembe, aki ugyanakkor saját korának egyik legerősebb gyakorlati sakkozója volt. Csak 1958-ban, „köz- és magánéletem” egyik mélypontján tértem vissza a sakkhoz. Több év után akkor cseréltem fel a fizikai munkát a szellemi pályára – amennyiben a filmgyári forgatókönyvírás annak tekinthető. A nagy erdélyi író, báró Kemény Zsigmond jegyezte fel egyszer a naplójába: „ma keveset írtam, ihlet nélkül és pénzért” – akkoriban én ezt akár minden napomra felírhattam volna mottónak. Elkezdtem ugyan néhány novellát, de felében-harmadában odahagytam, sem erőmből, sem kedvemből nem futotta többre. Maga a filmgyári munka alig ért a lelkemhez, parlagon maradt erőim valamilyen kisegítő célt keresve a sakk felé fordultak. Először csak a megnyitáselmélete könyveket vettem elő újra, aztán kijártam a Köztársaság téri Kiskörbe, pénzben játszottam, egy-egy parti tétje kontrával-rekontrával néha száz forintra is felment – aki sokat nyert, annak illett meghívni az ellenfelet és a drukkerek jeleseit a sarki Eszperantó kocsmába egy korsó sörre. Egyszer épp erős nyerésben állva én fizettem a cechet, mikor egyik szurkolóm, egy kínos korrektséggel öltözködő, kissé sánta öreg férfi bemutatkozott. – Bajhoczky Béla vagyok. Moldova úr, nem volna kedve a mi csapatunkban, a SZÖVOSZ-ban játszani? Határozatlanul bólintottam: miért ne? Elintézték az átigazolásomat, állást ígértek az akkori „menyasszonyomnak” – nekem már „csak” játszani kellett. Elindultam egy egyéni versenyen is Budapest másodosztályú bajnokságán. A Ganz-MÁVAG-kultúrotthonban, kint a Kőbányai úton

rendezték meg az elődöntőt, a mezőny elég erős volt, a legtöbb induló később elérte az elsőosztályú szintet, sőt egy vörös hajú, szeplős, görög fiú: Gyeszosz Pavlosz hazájába visszatérve mesterré avanzsált. 162 Becsvággyal és teljes odaadással játszottam végig a versenyt, már reggel elkezdtem készülni az esti partira. A filmgyári követelményeket fél kézzel teljesítettem, az irodalomba való visszatérés távolinak, majdnem hogy reménytelennek látszott, bár közeledtem harmincadik évemhez, még nem nősültem meg, se kutyám – se macskám, más szenvedély sem kötött le. Talán nem éppen tisztességtelen, de behozhatatlan előnyben voltam minden csoportbeli társammal szemben – profi módra készülhettem amatőrök ellen. Sorra nyertem a partikat, már két-három fordulóval a befejezés előtt biztossá vált, hogy ezt a versenyt, mint mondani szokás, „nem nyeri idegen”. Közben vasárnaponként a csapatbajnokságokon is játszottam, általában hoztam a teljes pontot. Valamikor már tavasz felé Bajhoczky Béla bácsi meghívott egy kávéra meccs után: – Gyurikám, tudod, hogy a jövő héten a Vörös Meteor tartalékcsapata ellen játszunk? Bólintottam; ez a meccs az egész szezon legfontosabb eseményei közé tartozott. A Vörös Meteor az ország legerősebb sakk-klubja volt, olyan éljátékosokkal dicsekedhetett, mint Portisch Lajos, Szabó László nagymesterek, a legtöbb becsvágyó versenyző ide pályázott, a Vörös Meteornak még a mi csoportunkba beosztott tartalékcsapatában is mesterek, mesterjelöltek ültek le a tábla mellé. – Ők is figyelték az eredményeidet a sakkhíradóban, az oktatód, Mészáros mester is ott játszik náluk. Vasárnap eljönnek megnézni téged. Én megnéztem az erőlistájukat, valószínűleg V. mesterjelölt ellen játszol, ha sikerül legyőznöd, szinte biztos, hogy áthívnak magukhoz. Ha valakit akkoriban a Vörös Meteor sakkszakosztálya magához hívott és az illető hozta a tőle elvárt eredményeket, akkor megcsinálta a szerencséjét. Sportállást is kaphatott, de egy tisztes mellékjövedelmet biztosító edzőséget valamilyen kiscsapatnál mindenképpen, utazási lehetőségekhez juthatott és az eredményeitől függően több-kevesebb pénzhez. Mondom, sohasem képzeltem 163magamról, hogy akár meg is közelíthetném az igazi nagyokat, de a tisztes középszer elérését, esetleg a mesteri címet nem tartottam lehetetlennek. Ha győzök, vasárnap megnyílhat az út előttem. A meccsre „hazai pályán”, a Szabadság téri SZÖVOSZ-székházban került sor. Fél kilenc felé, mikor beértem, Béla bácsi már felállította a készleteket és ki volt töltve a meccskönyv, megnéztem a párosítást: világossal játszottam és az előre jelzett V. András ellen. Ismertem V.-t, 1947-ben együtt töltöttünk néhány hetet Deszken egy tömeges gyermeknyaraltatáson, de személyesen azóta nem találkoztunk, csak néha a sakkújságban olvastam a nevét, mesterjelölti szintet ért el, de egyszer már mesteri csillagot is szerzett a norma teljesítésével. Leültünk az asztalhoz, kezet fogtunk, aláírtuk egymás játszmalapját, aztán a bíró lenyomta az órát, sietve húztam, nem akartam időzavarba kerülni a nyilvánvalóan tapasztaltabb V. ellen. Királygyaloggal nyitottam, sötét e6-tal válaszolt. Francia védelem! – kissé fellélegeztem, szerettem játszani ezt a felállást. A táblán hamarosan kirajzolódott az úgynevezett Aljechin–Chatard támadás, az orosz világbajnok játszotta ezt a változatot egy Fahrni nevű svájci mester ellen. Az úgynevezett ősjátszmában Aljechin gyalogot áldozott és tisztjeinek jobb fejlődését, a nyitott h vonalat kihasználva királyszárnyi rohammal győzött – azóta számtalan parti végződött hasonló eredménnyel.

Valaha végigelemeztem Paul Keres tankönyvéből ezt a megnyitást, kielégítően emlékeztem a változatokra, az első nyolc lépést úgy húztam meg, hogy csak néhány percet gondolkoztam. A nyolcadik lépésnél az elemzés véget ért, V. b4-re húzta a vezérét, támadta a b gyalogomat és egy kötés révén az e vonalon állót is, az egyik mindenképpen elveszett. (Később megnéztem Keres könyvét, nem említi ezt a lépést.) Egy gyalog csak a téri padokon lejátszott partiban nem számít, egy mesteri szintű sakkozó ellen többnyire behozhatatlan hátrányt jelent. Elfogott a vereség érzete, a 164számba keserű íz tolult. A legszívesebben felugrottam volna, összedöntöm a készletet és elrohanok, de balra néztem: tizenegy asztal mellett ott ült a csapat, meg kell próbálnom kínlódni legalább a tisztességes látszatért. Hogy magamban már előre feladtam a partit, megkönnyebbülten és elfogulatlanul nézhettem az állást. Váratlanul ellenesélyeket fedeztem fel az eredeti Aljechin-változat szellemében: megnyílnak a vonalak, a bástyáim elfoglalják és fenyegetik a gyalogjai mögött csiklandósan álló ellenséges királyt – sötét hosszas és nyomott védekezésre kényszerül. Lehet, hogy nem is néztem el a gyalogot, hanem messze számított pozíciós áldozatot hoztam? Mindenesetre ráültem a kezemre, nehogy egy meggondolatlan lépéssel elveszítsem az előnyömet. Nyílt az ajtó, egy számomra ismeretlen középkorú férfi lépett be, egyenest a mi asztalunkhoz jött, felnéztem egy pillanatra, rövid ujjú olasz inget viselt, a cipzár húzója egy stilizált kormánykereket formázott. Béla bácsi intett felém: őt küldték a Vörös Meteortól. A huszadik lépés után, a játék második-harmadik órájában már visszanyertem a gyalogot, a támadásom folytatódott. Határozottan jobban álltam, V. mind rövidebb időre állt fel az asztal mellől. Egymás után cserélődtek le a tisztek, hamarosan csak a vezérek és egy-egy bástya maradt a táblán, ezenkívül öt-öt gyalog – és akkor megláttam egy kombinációt. A sötét király az alapsoron mélyen behúzódott a gyalogjai mögé, csak a bástya védte, ha sikerül elvonni, mattot jelenthettem volna. Ilyen elnézésre egy mesteri erejű játékosnak természetesen nem illik számítani, de a helyhez kötött bástya miatt le lehetett ütni a d gyalogot bástyával is, vezérrel is. Végigszámoltam a változatokat, egy gyalogot mindenképpen nyerek, a különbség annyi, hogy ha vezérrel ütök, minden tiszt lecserélődik és az én öt gyalogom biztosan nyer V. négy gyalogja ellen, ha viszont a bástya veszi le a d gyalogot, akkor a legnagyobb értékű tisztek a táblán maradnak, és a hasonló gyalogelőnyös vezérvégjátékok döntetlen típusúak – vagy legalábbis én nem tudom megnyerni V. ellen. Logi165kus tehát, hogy a vezérrel kell ütnöm, aztán a többi már, mint mondani szokás, technika dolga. A játszmalapra néztem, aztán a sakkórára: több mint húsz percem maradt még hat lépésre, kényelmesen átgondolhattam még egyszer a döntés minden következményét. Ilyenkor a kívülálló csak annyit lát, hogy a sakkozó szemgolyója hol hosszanti, hol átlós irányban mozog: ellenőrzi a megnyíló árkokat és vonalakat. És ekkor egy furcsa dolog történt velem, még ma sem értem pontosan az okait: az ötödik sort duplán láttam, vagyis egy fekete kockát nem egy fehér kocka követett, hanem még egy fekete, egy fehéret pedig még egy fehér. Az órák óta uralkodó ájulásszerűen mély stresszben nem tudtam érzékelni ezt az optikai hibát, hanem az állás valóságos képének fogadtam el. Így persze mindjárt „más volt a leányzó fekvése”, logikus, mondtam magamban, hogy a bástyával kell ütnöm, mert úgy nem egy, hanem két gyalogot nyerek. És már mozdult is a kezem, koccanva levettem a gyalogost.

V. csodálkozva kapta fel a fejét, ő persze nem látta duplán az ötödik sort, arcán átfutott valami olyan öröm, mint amikor valaki álmában pénzt vagy gombát talál, lecserélte a bástyákat, aztán odaszólt: – Döntetlen? A pillanatnyi sakkvakság elmúlt, most már én is pontosan felmértem a helyzetet: az azonnali nyerés kicsúszott a kezemből, lehet, hogy a távoli jövőben el lehetett volna érni, hiszen egy gyalog előnyöm mindenképpen maradt, de nem éreztem erőt magamban, hogy tovább verekedjek. – Döntetlen – mondtam. A Vörös Meteor megfigyelőjének arcán csalódottság futott végig, talán arra gondolt, hogy ha V.-vel egálban játszottam, akkor mi szükség van rám! V. mégiscsak ott van a háznál, egy lépést sem kell tenni érte! Aláírtam a játszmalapot, felvettem az öt forint üdítőital-megváltást, biccentettem Béla bácsinak, és kiléptem az utcára. Kint, ahol senki sem látott, legalábbis senki ismerős, elengedtem magam, érezem, hogy rángatódzik 166az arcom a hirtelen felszabaduló feszültségtől. Valami végképp elveszett az életemből, a Vörös Meteor nem fog hívni, soha többé nem lehetek sakkmester. Aztán hirtelen megnyugodtam, megálltam a vasárnapi Szabadság téren, élveztem, hogy a nyárias szél rászárítja bőrömre a csatakos inget, arcomat a nap felé fordítottam: – Hátha ez a duplán látott sor az isten ujja volt, hogy mégse legyek sakkozó?! Csakugyan olyan jó lett volna, ha sikerül? Beálltam egy kocsmába, mert akkor Pesten még kocsmák is voltak, nemcsak hivatalok, váltottam egy korsó sort, a pultra könyököltem és eltöprengtem, hogy hová is rakhattam feliben-harmadában hagyott novellámat. 167

Jelentés a Titanicról A víz alatti kamera, amely körbetapogatta az elsüllyedt „Titanic” óceánjárót, váratlanul egy páncélszekrény képét vetítette ki a hajóroncs belsejéből. – Ahogy megállapítható, ez a páncélszekrény rendkívül kedvező helyen fekszik, mondta a kiemelést irányító főmérnök, épp egy áttörés, tehát nyitott felület alatt, egy erős ballon fel tudná emelni olyan magasságba, ahonnan már könnyűszerrel felhozhatnánk. Van erre megfelelő anyagi keretünk, Morgan úr? – kérdezte az expedíció pénzügyi finanszírozóját. – Attól függ. – Mitől, uram? – Gondolja meg, hogy mi nem állami költségvetésből élünk, mi egy szerény magánvállalkozás vagyunk, nem szórhatjuk a pénzt. Mi a véleménye: tartalmazhat-e a páncélszekrény olyan értékeket, melyekből megtérülnek a költségeink, sőt bizonyos szerény haszonra is számíthatunk? – Az őszinte véleményemre kíváncsi, uram?

– Természetesen. – Fogalmam sincs – a főmérnök egy térképvázlat fölé hajolt –, amennyire a hajó egykori elrendezési tervéből megállapítható: a páncélszekrény az egyik irodában áll, többet nem tudunk, éppúgy lehet egy komoly értékeket őrző trezor, mint egy közönséges irattároló. Morgan eltöprengett, aztán bólintott: – Rendben van, vállalom a kockázatot, próbáljuk meg felszínre hozni. A kiemelés után szabad szemmel is meg lehetett állapítani, hogy a páncélszekrény meglepő épségben vészelte át a több mint fél évszázados víz alatti nyomást, zárszerke168zetét egy segítségül hívott szakavatott betörő is csak kemény munkával tudta felnyitni. Mikor az ajtó végre nyikorogva feltárult, a kutatócsoport vezetői izgatottan néztek be a polcokra: csak egy viszonylag vékony iratköteg feküdt középen, a főmérnök kiemelte és óvatosan végiglapozta. – Amennyire én meg tudom ítélni, ez a trezor a hajó személyzeti osztályvezetőjének, hogy is hívták? – ellenőrzésül a jegyzetbe nézett –, W. W. Wilsonnak az iratszekrénye volt. – Személyzeti osztályvezető is dolgozott a „Titanic”-on?! Kezdem érteni a hajó tragédiájának az okát. És mit tartalmaznak ezek a papírok? A főmérnök beleolvasott az iratokba: – Ahogy a szövegből kiveszem, különféle bizalmas feljegyzések. – És mennyit érhetnek? – Mint általában a személyzeti feljegyzések, annak a papírnak az árát, makulatúrában, amelyre írták őket. – Mindegy, adja ide, majd otthon megnézem, hogy mit lehet kezdeni velük. A bankár hazaérve rögtön leült az íróasztala mellé; nem minden meghatottság nélkül emelte olvasólámpája fénykörébe a tenger mélyéről kimentett iratokat; a dátumokból megállapította, hogy a feljegyzések a katasztrófát közvetlenül megelőző napokban születtek, az utolsókat pedig közvetlenül azelőtt vetették papírra, hogy a „Titanic”-nak ütköző jéghegy elsüllyesztette a hajót. Először egy különálló lapot olvasott el: „Hangulatjelentés” Szigorúan bizalmas! Jelentem, hogy a hajón mind a személyzet, mind az utasok körében kifogástalan a hangulat. Különféle rendezvényeink: a táncestélyek, vacsorák, irodalmi felolvasások rendben és nagy sikerrel folynak le. Jogos a feltételezés, hogy ez az út mindannyiunk számára nehezen felejthető élményt jelent majd. Meg kell említenem, hogy hajónkat nemzetközi bizalom övezi, melyet a naponta szép számmal érkező kábel169táviratok – üdvözletek, helyigénylések jövő évi utakra – megfelelően tükröznek. Talán nem tűnik dicsekvésnek, hogy a hasonló óceánjárók közül egy sem élvez hasonló bizalmat, sem a Queen Mary, sem a Queen Elisabeth.

A teljesebb körű tájékoztatás kedvéért fel kell sorolnunk azokat a negatív jelenségeket is, melyeket személyzeti munkánk során tapasztaltunk. Mint már múltkori felterjesztésemben megemlítettem, a hajó személyzete nem volt hajlandó elismerni annak fontosságát, hogy utasokat szállítunk. Többször hallottam olyan kijelentéseket: »Örüljenek, hogy egyáltalán feljöhettek a hajóra a vacak pénzükért!«, meg: »Ők csak utasok és nem vendégek, vendégek majd akkor lesznek, ha én meghívom őket egy, italra!« Úgy ítéltük meg, hogy a fegyelem ilyetén lazulása a ki nem elégítő keresetekből származik, ezért újszerű bérezést vezettünk be. A hajó matrózai és alkalmazottai munkaidejük letelte után, magasabb díjazásért, külön szolgálatot vállalhatnak. Sajnos, ez az intézkedés sem hozta meg a kívánt eredményt, például a hajójuniorok csak éjjel ¼3 és ½3 között hajlandók felszolgálni a reggelit, mert abban az időpontban magasabb díjazásban részesülnek…” Egy lezárt boríték következett, a bankár óvatosan felnyitotta: „Emlékeztető a kapitánykérdéssel kapcsolatban. A legszigorúbban titkos! Tiszt a tisztnek! A. Közismert tény, hogy kapitányunk, Albert Dufresne első osztályú hajóskapitány a »Tengeri Oroszlán«rend lovagja és számtalan egyéb magas kitüntetés tulajdonosa, hosszú ideje és osztatlan megelégedésre irányítja óceánjárónkat. Kapitányunk, elérve a szolgálati idő szabályzatokban megszabott végső határát, kifejezte kívánságát, hogy eltávozhasson a tisztségéből. Óhaját természetesen méltányolnunk kellett, a következő úton már új embernek kell fellépnie a parancsnoki hídra. 170 B. A poszt betöltésére nyílt pályázatot hirdettünk, melyre eddig a következők nyújtották be a jelentkezésüket: 1. Albert Dufresne első osztályú hajóskapitány, a »Tengeri Oroszlán«-rend lovagja és számtalan egyéb más kitüntetés tulajdonosa. Az állást eredeti fizetését változatlanul hagyva, külön pótlékért nyugdíjas szakértőként vállalva, »capitano di belli tempi«; azaz »jó idők kapitánya« besorolással, vagyis viharok esetén nem volna kötelezhető feladatának ellátására. 2. Jonathan Bigger fűtő a Hajóalkalmazottak Szövetségének jelöltje. Beterjesztett programját kissé rendhagyónak találjuk. Kineveztetése esetén demokratikus meggondolásokból a parancsnoki hidat levitetné a kazánházba és ott működtetné tovább. A hajó menetirányát mindennap háromszor szavazattöbbséggel határozná meg. Az első osztályú szalonok berendezését, mint kihívó luxustárgyakat, feltüzeltetné. Azon a javaslatán is el kellene gondolkodnunk, hogy a hajó utasait is kötelezné egy-egy műszakra a kazánok mellett vagy a mosogatóban. 3. Siegfried von Deutschkreuz nyolcadtiszt, a Nagynémet Testvériség szervezetének jelöltje. Az ő programját is enyhén szólva szélsőségesnek kell ítélnünk. Mivel a hajó néhány alkatrészét és felszerelési tárgyát Németországban készítették, például a hamutartók mintegy 40 százalékát,

kineveztetése esetén az egész »Titanic«-ot német felségterületnek kívánja nyilvánítani. A hajó nevét »Titanisches«-re változtatná, a különféle posztokat csak igazoltan német származású jelentkezőkkel töltené be – különös tekintettel a hetedtiszti méltóságra, melyet a kapitányválasztásig is szívesen betöltene. 4. Nicolas Rubin közgazdász, az ő elemzéseinek középpontjában a hajó jövedelmező kihasználása áll. Tervei szerint a »Titanic«-ot légcsavarokkal kellene ellátni és így a légi közlekedés szolgálatába lehetne állítani. Ésszerűsítő javaslatai közül egyet már bevezettünk, egyelőre kísérleti jelleggel: az óceánjáró mentőcsónakjait kölcsönadtuk egy szövetkezetnek sétahajózás céljából.” 171 A bankár felbontotta az utolsó iratköteget – a papíron itt-ott barnás víznyomok maradványai látszottak. „Hangulatjelentés a jégheggyel való ütközés után. Szigorúan bizalmas! Jelentem, hogy a »Titanic« ma összeütközött egy jégheggyel és több-kevesebb valószínűséggel elsüllyed. Véleményem szerint nem volna kívánatos az ügyet a nemzetközi nyilvánosság tudomására hozni, meg kellene várnunk, amíg a többi tengerjáró hajó bejelenti a hírt. A katasztrófa nyilvánosságra kerülése után is hangsúlyozni kellene, hogy csak korlátolt jelentőségű elsüllyedésről van szó, esetleg éreztetni lehetne a közvéleménnyel, hogy tulajdonképpen egy kísérlet folyik, melynek során a »Titanic«-ot tengeralattjáróvá alakítjuk át. Én és a hajó vezetése mindent megtettünk a pánik elhárítására. A távírdát lehelyeztettem a konyhába, hogy onnan adja le a segélykérő SOS jelzéseket, ugyanis, ha valamelyik utas ismerné a Morse-jelzéseket és kíváncsiskodna, azt a magyarázatot lehetne adni neki, hogy a leves sikerült sósra, csak az »ó« betűre nem tesszük ki a vesszőt. Egyes vezetők részéről felmerült a gondolat, hogy bizonyos visszatérítést kellene adnunk az utasoknak az út hátralevő részére eső viteldíjból, de ez szerintem mind politikai, mind gazdasági szempontokból elhibázott lépés volna, és további hasonló esetekben káros precedensnek számítana. Szükségesnek tartom viszont, hogy hozzunk néhány hatékony intézkedést a megfelelő közhangulat fenntartása érdekében. Engedélyezésre javaslom a Hajóalkalmazottak Szövetségének már régebben benyújtott kérését, a munkaruhák kihordási idejével kapcsolatban – véleményem szerint különösebb kockázat nélkül hozzájárulhatunk, hogy a munkaruhákat az előírásos három év helyett ezután csak két évig viseljék. Különös gondot kell fordítanunk a hajózenekar munkájára – egészen az elsüllyedés pillanatáig szükség lesz zeneszolgáltatásra. Az anyagi szolgálatot utasítottuk, hogy a zenészeket előbb vízálló lábbelikkel, később víz172álló öltönyökkel, végül vízálló kalapokkal lássa el. Utasításba kell hoznunk továbbá, hogy csak optimista hangulatú és szórakoztató jellegű számokat adjanak elő, eleve tiltani javaslok olyan zenedarabokat, melyek a katasztrófával kapcsolatos asszociációkat válthatnának ki, például: Händel: Vízizene, Liszt: Haláltánc és így tovább.” Már csak egy papírlap maradt hátra, a bankár meghatottan vette kezébe a „Titanic” egész történetének utolsó feljegyzését: „Felterjesztjük kitüntetésre!

Kitüntetésre javasolom Anthony MacMilant, hajónk technikai első tisztjét, továbbá Wilhelm Habenfuss technikai másodtisztet, a hajó új jéghegyelhárító rendszerének feltalálásáért és bevezetéséért. A találmányt olyan kitűnőnek ítélem, hogy javasolom felszerelését a Társaság többi óceánjáró hajójára. Esetleg egy külföldi vállalattal közösen felléphetnénk együtt harmadik országbeli piacokon is. Kitüntetésre javasolom továbbá Sam O’Connor főrevizort, a jéghegyelhárító rendszer alapos és lelkiismeretes ellenőrzéséért, továbbá az egész vállalkozás hathatós eszmei támogatásáért W. W. Wilson személyzeti osztályvezetőt. W. W. Wilson személyzeti osztályvezető”