Most akkor melyik Kern András az érvényes? 2012. december 04., kedd, 22:55 • Utolsó frissítés: 2012. december 05., szerda, 11:09 Szerző: Horeczky Krisztina
„Kávé, cigi, ivás, gyógyszerszedés, csajozás, rádiózás, filmezés, tévéjátékban szereplés, ez mind nincs. Ezeket elhagytam, vagy ők hagytak el engem”- mondja Kern András a róla szóló könyvben. Kern András „nagy, színes képeskönyvet” kívánt magáról; amely „nagyon sikeres lenne, és mindenki megvenné és olvasná, és mindenkinek tetszene, és mindenki szeretne engem” áhítja. Ez, tudható, annak dacára lehetetlen, hogy a hivatását gyerekkora óta gyakorló, és az 1962-es Ki mit tud?-ban országos ismertségre szert tett, a pályakezdése óta vígszínházi színész népszerűsége töretlen. Kern azért/attól izgalmas, mert bár sikeres(nek tűnik), rengeteget tud a kudarcról; egy nevettetéssel is elrejtett-elfojtott, tragikus élet az övé. „Huszonöt év televíziózás alatt egyszer sem hallottam kimondani a „jó ízlés” kifejezést, soha nem hallottam, hogy valakit megdicsértek volna, mert amit tett, csinált, alkotott, ízléses volt, és ennek ellenkezőjére sem emlékszem. Hogy valakinek hátránya származott volna abból, hogy elkövetett valami ízléstelenséget. (…) A morál nem létező szempont” – így Bárdos András. Az újságíró, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese könyvet írt azzal az emberrel, akihez a honi média történetének egyik leghitványabb megnyilvánulása köthető. 1997. július 21-én, az MTV1 Nap-kelte adásában Kern András a Mai Napban közzé tett, róla szóló hír kapcsán a bulvárlapot „bunkó újság”-nak, annak főszerkesztőjét, Kőszegi Ferencet „marhá”-nak nevezte (exkuzáló levelében Tisztelt Főszerkesztő Úrnak szólítja). Valamint imigyen nyilatkozott Friderikusz Sándorról: „nagyon rossz ízlésű (…), hát azt tudjuk, hogy ő egy buzi fiú, gondolom, mindenki tudja”. A műsorvezető véget vetett a társalgásnak, sajnálatát fejezve ki a „rendkívüli tiszteletlenség” miatt; és a megdicsőült Bárdos Andrásról a förtelmes ügy kapcsán többet beszéltek-írtak, mint bármikor. (Az esetről Szőnyei Tamás publicisztikája Buzi, zsidó, cigány - Magyar Narancs, 1997/32.)
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd Bárdost, aki a súlyos betegségéből fölépülő, lábadozó aktor-rendezőhöz házhoz megy, mindez (látszólag) nem érdekli. Üldögél az állandó átépítés alatt álló pasaréti villában, majd a balatoni nyaralóban, trécsel, hatalmasakat röhög az egyebek közt a Klubrádiót, a Szent Korona rádiót, Páger Antalt, a stégengedélyeztetési kálváriáját (ki)parodizáló vendéglátóján – és lassan megkedveli Vinnie-t, a fekete uszkárt. Az évtizedekig nikotinfüggő Kern szívja az elektromos cigarettát, issza a cikória kávét, mert „Kávé, cigi, ivás, gyógyszerszedés, csajozás, rádiózás, filmezés, tévéjátékban szereplés, ez mind nincs. Ezeket elhagytam, vagy ők hagytak el engem”- mondja. Vendéglátónak neveztem őt, ugyanis akként viselkedik (sic!), hiába korholja le az „általános lassúság” epitheton ornansszal illetett nejét, hogy ne lábatlankodjék, ne zavarjon, szolgáljon ki fürgébben, és vigye ki a zabolátlan ebet a nappaliból, mert „itten” könyvírás folyik. Kern egyszerre játszik (vagyis, modoroskodik), és oszt szerepet. Bárdos a megilletődött vendég, unterman, publikum – nem pedig interjúkészítő, társszerző, beszélgetőpartner. Egyetlen, csenevész kísérletet tesz arra, hogy ezen változtasson. Megkérdi, ismeri-e a színész Philip Rothtól a Kiégést (A The Humble jogait Al Pacino vette meg). A 2009-es kisregény főhőse, a hatvanas éveiben járó Simon Axler - nemzedéke ünnepelt, becsült színművésze – egy nap véget vet annak, hogy a szerepeiben önmaga legyen. Helyette elkezd játszani – azt alakítja, hogy játszik -, és ekkor ráébred: „Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete”. Fontos pillanat lehetne ez; Kern rávágja: „- Ismerem, persze. (…) Verebes akarta is, hogy játsszam el. Át is írta színdarabbá. Talán egyszer… De ez nem az. Valahogy megváltozott a szervezetem” majd gyorsan belekezd a gyomorvérzése történetébe. A továbbiakban locsog-fecseg, (ki)pletykál, intimpistáskodik, sztorizik – beszéd helyett. Nyegle és közönyös, fortyog, dohog, sérteget - szubrutinból. „Nagy vitában vagyok az értelmiség egy részével” – közli, miközben tusakodik a bulvárral, viaskodik a múló idővel, harcol a kritikusokkal (a halott Molnár Gál Péterrel, Koltai Tamással). „Azt gondoltam
mindig, hogy egy kritikusnak viszonylag objektívnek kellene lennie, meg egy kicsit… rendesnek. Valahogy becsületesebb fiúnak, mint mondjuk egy színész. (…) Egy kritikus morálisan legyen rendben.” Ellentétben a vájárral: a műbírálói tevékenység nem férfiszakma, noha gyakran a föld alá kell süllyedni. Jelesül, ha egy csökött irományban az átható szellemi toprongyosság keveredik a magyar sanyarral, mélabúval, a miazmás kádári nosztalgiával, és a hőzöngő demagógiával. Az alábbiakból megtudhatja az olvasó, mit gondol Kern András a „világpolitikáról”, a franciákról (en bloc), és az információs sztrádáról (88-89., 90-91., 196-197. oldal).
Író-olvasó-társszerző találkozó: Bárdos András és Kern András Fotó: Wikipedia „Az emberi fajták, népcsoportok nem tudnak együtt élni. Nem tudnak. Liberális szempontból ezek keveredése nagyon jó, csuda dolgok jönnek ki belőle. De ezt a világ egyáltalán nem akarja elviselni. Illetve az emberek többsége nem akarja elviselni. Az arab emberek nagy része azt szeretné, ha mindenki muszlim lenne. A zsidók azt szeretnék, hogy főleg zsidók legyenek a világon, legyen négy-ötmilliárd zsidó. A fehérek nagyja meg, hogy legyen mindenki árja. Ez egyszer odáig fajult, hogy meg is öltek hatmillió zsidót, azt úgy hívják, hogy holokauszt. (…) És ez nem fog soha rendbe jönni, amíg élet van ezen a golyóbison. És ezen dolgozik a világ humanista része, mióta van humanizmus, mióta van rész, mióta van emberiség. De két nem egyforma ember nem fog tudni egymás mellett élni, amíg fel nem robban ez a bolygó. És tudod, nagypofájúan, fölényesen nézem ezeket az Obamákat és Gandhikat és Marx és Engelseket, akik mind meg akarják vagy akarták ezt oldani, és arra gondolok, hogy sajnos soha nem fog nekik sikerülni!” „… hogy milyenek a franciák, azt jól mutatta az esetünk, amikor be akartunk lépni az országba, még réges-régen. Mert a franciák nagyon szeretik piszkálni, aki nem francia. Amikor főiskolások voltunk, Lencz Gyurinak volt egy autója, egy gyönyörű Ford Capri. És főiskola után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk nyaralni, Lencz Gyuri, Verebes meg én. (…) És mentünk a csudaszép West autobahnon, de vége lett Németországnak, és vége lett az
autobahnnak meg a gazdagságnak, a fénynek, mi meg ott álltunk a sötétben, egy erdőben a francia határon. Éjjel kettőkor. Dudáltunk, kiabáltunk, végre előkerült valami pali (…), „Passeport s’il vous plait”, kéri a francia, kérdezi, hova megyünk, mondjuk, Londonba. Honnan jöttünk? Magyarországról. Magyarországról? – kérdi, és már röhög. Onnan. Maguk azok, akik meg akarták állítani Győrnél Napóleont? Összenéztünk, de akkor már nagyon nevet a francia határőr, hát, az egy borzasztó nép, mond valami hasonlót, aztán enged minket, na, mondja, menjenek, ahova akarnak. Hát így léptünk be Franciaországba. És végig ezt éreztük. Hogy nem szeretik, aki nem francia. „Salle étranger” – mocskos idegen!” „Kérdem a feleségem, te, Jutka, nem emlékszel, hogy kezdődik Kiss József Tüzek című verse? Írok egy Heti Hetes-levelet, ahhoz kellene. Várj, mondja a feleségem, felmegyek a netre. Mondom, menjél, és közben tárcsázok. Halló, különleges tudakozó? Igen, mondja. Tudja, hogy van Kiss József Tüzek című versének első sora? Egy percet várok, már mondja is: (…) Rendben, köszönöm meg, és leteszem a telefont. Megírom a szöveget, elmegyek játszani a színházba, hazajövök, vacsorázom, tévét nézek, éjjel kettőkor Jutka felkiált: megvan! „Ismeritek a vidám rőzselángot, S ropogását a vályog-tűzhelyen?” Na, ennyi értelme van a komputernek. Ilyen gyors” – állítja a krónikás, aki tüntet azzal, hogy nem tudja bekapcsolni a számítógépet, és bár nem internetfelhasználó, utálja a netes tartalmakat. Lényegtelen, hogy a Kiss-verset sebesen megtaláljuk a világhálón, és akár meg is nézhetjük Bács Ferenc előadásában. Amint lemondóan legyintettem arra a kijelentésre is, hogy: „Fehér megrendezte A postás mindig kétszer csenget című darabot (Kárhozat) abban játszott Bánsági nála újra”. Fehér György 1987-es James M. Cain-filmadaptációjának (!) címe: Szenvedély. A Kárhozat Tarr Béla alkotása. A bénító részleteknél azonban sokkal inkább fontos, hogy Kernből árad a durvaság és bornírtság – essék szó bármiről. Bárdos András mindezt szerkesztetlenül, reflektálatlanul publikálja; ez az attitűd léha, rest, cinikus, felelőtlen. És könyörtelen. Merthogy Kern nem volt olyan intellektuális, fizikai, mentális állapotban, hogy mindazt, amit mond, a köz elé lehessen tárni – kivált portrékönyv formájában. Ám Bárdos ijesztő és imponáló, „sprőd konfliktuskeresés”-nek minősíti az önmagát egyre megalázóbb helyzetbe sodró Kern magatartását. A kötetben gyakran szólnak ízlésről, erkölcsről, stílről, sármról, nagyságról. Kern Hofi Gézát, Latinovitsot, Págert, Törőcsik Marit, és Brandót nevezi zseninek. Bárdos „a nyilvánosság előtt” is megköveti Vitray Tamást, amiért a Vágó István-kötetében kétségbe vonta a jelentőségét. „- Én a magam szakmájában (…) mindenkitől mindent elloptam, ami csak ellopható volt. Vagy mondjuk, eltanultam? Te mit csentél el Latinovitstól?” – kérdi.
Ahogyan Kern legföljebb egy öngyújtót „csenhetett” volna el Latinovitstól, úgy Bárdos nem csór(hat)ta el Vitraytól a kulturáltságot, pallérozottságot, a finom humort, a kíváncsiságot, az emberséget, a megszállottságot, a munka és a nagyközönség iránti tiszteletet. A méltóságot. Ezen archaikus tulajdonságok kortünetes hiányáról tanúskodik a penetráns tákolmány, amelynek végén kétoldalas citátum tárul elénk a Vágó-könyvből. És ezt így hogy? – kérdhetnénk a pongyola férc tónusában, ám van, ami ennél jóval letaglózóbb. Kivételesen nem azért, mert alpári, hanem mert megrendítő. „Én nem meséltem arról, ami szép volt. Egyáltalán nem meséltem neked szép történeteket! Pedig voltak. Volt egy-két szép szerelem. Szerettem az impresszionistákat a Jeu de Paumeban, 1964-ben, 16 évesen, Párizsban, meg vagyok veszve a Nyolc és félért Fellinitől, szeretem, ahogy Esterházy ír, szeretem a feleségemet és a grízpudingot, szeretem a tavasz illatát a Szent István parkban és a konzerv lencsefőzeléket (…)” – sorolja Kern. Déjá vu-érzésem támadt. A váratlan kitörés – mesterkéltsége, negédessége dacára - eszembe juttatta a Manhattan egyik emblematikus jelenetét. Amelyben Woody Allen fiktív szócsöve, Isaac Davis, a kanapén fekve, kezében mikrofonnal, magnóra mondja a 11 dolgot, amiért leginkább érdemes élnie. Mint: Groucho Marx, Willie Mays baseballcsillag, a Jupiter szimfónia második tétele, Louis Armstrongtól a Potatohead blues, a svéd filmek, Flaubert-től az Érzelmek iskolája, Marlon Brando, Frank Sinatra, Cézanne-tól az Almák és körték, Sam Wo kínai étkezdéje. És (persze, hogy legvégül) Tracy arca – azé a tizenhét éves lányé, akivel a negyvenkét esztendős Davis szakított. Mindez annak a rögeszmésen zárkózott, szemérmes auteurnek a vallomása és hitvallása, aki a fekete-fehér New York-himnusza hátterében egy olyan társadalmat látott, amelyet szerinte „érzéketlenné tett a televízió, a kábítószer, a gyorsétterem, a hangos zene és a mélyebb érzelmek nélkül bonyolított, gépies szex”. Ez az elégikus opus, Gershwin szerzeményeivel, volt az ellenválasza az „önimádat kultúrájá”-ra – 1979-ben. Kern András – Allen pompás szinkronhangja, balkáni epigonja - hepciáskodó közönségességgel akart provokálni egy ordenáréságtól mérgezett országban. Csak azt tudta elmondani, hogy mit gyűlöl, mi szegi kedvét. Mert arra, hogy miért érdemes élnie, már nincsenek érvényes szavai.
Bárdos András-Kern András: Ezt nem lehet leírni! Bookline, 2012., 255 oldal, 3490 forint Fotó: bookline http://hvg.hu/kultura/20121204_Kern_kiegese
