A tananyag címe: A média kulturális tanulmányozása

A tananyag címe: A média kulturális tanulmányozása A tananyag alcíme: Médiakutatás a kulturális fordulat után Szerző: Korpics Márta Lektor: Jenei Ágnes

TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

Bevezető Ebben az elektronikus tananyagban ön megismerkedhet a média kulturális tanulmányozásának kontextusával. A tananyag első fejezetében az elitkultúrával és a tömegkultúrával kapcsolatos elméletek ismertetjük, illetve a fogalmak kerülnek tisztázásra. A második fejezet kitér arra, hogy milyen hatással voltak a kultúraelméletek a média tanulmányozására, illetve arra, hogy mit jelent a „kulturológiai fordulat”, mit jelent a kulturális fordulat kifejezés és paradigmaváltás a médiakutatásban. Ezt követően a tananyag további részéiben a média és a kultúra kapcsolatának egy-egy fontosabb fogalmát, vonatkozási területét, jelenségét emeljük ki, és mutatjuk be az idevonatkozó elméletek ismertetésén keresztül. A fogalmakhoz, jelenségekhez, elméletekhez példákat kapcsolunk, hang és filmanyagokat ajánlunk. A tananyag felépítése bizonyos szempontból önkényes. E tematika mellett döntöttünk a média és kultúra kapcsolatának bemutatása szempontjából. Igyekeztünk azokra a főbb csomópontokra irányítani a figyelmet, melyek az utóbbi évek médiakutatására meghatározó hatással voltak. TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

Tartalom Első rész: Elitkultúra és / vagy tömegkultúra Második rész: Médiakutatás a kulturális fordulat után Harmadik rész: A média és kultúra kapcsolata: Miért tanulmányozzuk a médiát? Negyedik rész: Társadalmi különbségek, életmód, ízlés Ötödik rész: Populáris kultúra, televíziós kultúra, karnevalisztikusság Hatodik rész: Televízió és kultúra


Első rész Elitkultúra és tömegkultúra


A jelenségszféra kialakulása A populáris vagy tömegkultúra kialakulása jelentősen megváltoztatta a tömegmédiumokat. De nézhetjük ezt a médiumok technikai oldaláról is, ezek változása, technikai fejlődése ugyanis nagy hatással volt a populáris kultúra alakulására. A tananyagnak nem célja, hogy a folyamatot értelmezését meghatározó elméleteket és iskolákat bemutatassa, hiszen ez inkább médiatörténeti, médiaelméleti kérdés. A jelenségszféra bemutatásában inkább arra fókuszálunk, hogy milyen a viszony a kulturális jelenségek és a modern kommunikációs formák között, vagyis hogy eleinte a nyomtatott sajtó, majd ezt követően a tömegkommunikációs médiumok és a kultúra kapcsolata hogyan is alakult az elmúlt nagyjából 100 évben.


Fogalom-magyarázat „Nagyrészt a tömegmédiumok a felelősek a tömegkultúra vagy populáris kultúra kialakulásáért; a folyamat során más kulturális formákat is „gyarmatosítottak. (….) Nincs sok értelme továbbra is azt feltételezni, hogy ez az áradat valamiképpen gátak közé szorítható, visszafordítható vagy megtisztítható, mint ahogy annak sincs értelme, hogy korunk uralkodó kultúráját egy valaha tiszta „faj” korcs kereskedelmi leszármazottjának tekintsük. Még kevesebb lehetőség van egy elit- és egy tömegízlés megkülönböztetésének, mivel szinte mindenki vonzódik a populáris médiakultúra sokféle elemének valamelyikéhez” – írja Denis McQuail a populáris kultúráról. Javasolja, hogy a pejoratív ’tömegkultúra’ kifejezés helyett a semlegesebb alternatív formát (populáris kultúra) fogadjuk el a megközelítések szintjén, amely azon túl, hogy nem minősít, képes arra, hogy jelentéstartalmával azokat a törekvéseket megjelenítse, amelyek jellemzik ezeket a típusú kifejezésformákat (vö. McQuail im, 97). A populáris kultúra az információ gyors terjedését, korszerű, közérthető tartalmak nagy tömegekhez való eljutását jelenti.


A populáris kultúra mint elektronikus folklór Császi Lajos a média meghatározásakor visszautal a fogalom kettős jelentésére, és a médiát elektronikus folklórnak nevezi.„Amikor a populáris médiáról mint „elektronikus folklórról” beszélünk, nem egyszerűen mesélést értünk alatta – legyenek ezek egyéni mesemondások vagy a társadalom kollektív hangjának kórosszerű megszólaltatásai – hanem az emberről és a társadalomról szóló mítoszokat és rítusokat.” (Császi, 2002, 14.) Császi szerint a megközelítésben a fontosabb momentum nem a mesemondáson, hanem a média rítus jellegén van. A populáris média társadalmi szerepe ugyanis nem a történetmesélésben található meg, hanem rítusjellegében, vagyis abban, hogy hogyan képes drámaként, cselekvésként hatni. „Nem mesélés, hanem kommunikáció, nem elbeszélés, hanem morális dráma, nem az események utólagos elmondása, hanem azok aktív rekonstrukciója.” (Császi, im, 15) Az emberek, amikor a populáris médiát fogyasztják, akkor nem egyszerűen mesehallgatók, hanem a hallgatáson keresztül tevékenyen részt vesznek „annak a világnak a szimbolikus újrateremetésében és morális megítélésben, amelyben élnek.” (Császi, im, 15)


A terület értelmezési hagyományai Két jelentős kritikai hagyományt mindenképp említenünk kell a tömegkultúra és a tömegkommunikáció viszonyának értelmezésével kapcsolatban. (Az ezekhez az irányzatokhoz kapcsolódó médiaelméleti megközelítésekről a Tömegkommunikáció: domináns elméleti és kutatási paradigmák c. tananyagban részletesen is lehet olvasni.) Bővebb tájokozódást nyújtanak az alábbi csatolmányok: 1. Kultúrkritikai hagyomány - Frankfurti iskola

2. Cultural Studies - Birminghami Iskola


A Frankfurti Iskola A kritikai filozófia legfontosabb képviselői 1923-ban a Frankfurt am Main-ban lévő Társadalomkutató Intézet keretein belül hoztak létre egy olyan önálló csoportot, amelynek tagjai különböző hangsúlyokkal, erősen Marxra alapozó társadalomkritikai elemzéseket folytattak. A marxizmusnak egy a pszichoanalízist és az egzisztencializmust is befogadó változatát hozták létre, melyet ¨Kritikai elmélet˝ -nek neveztek el. Meghatározó alakjai voltak: Theodor W. Adorno, Herbert Marcuse és Max Horkheimer.


A kritikai elmélet A kritikai elmélet elnevezés Max Horkheimer Hagyományos és kritikai elmélet című, 1937-ben publikált tanulmányából származik, amelyben Horkheimer a kritikai elméletet a marxizmus kifejezés helyett használta. Horkheimer szembeállítja egymással a hagyományos polgári, pusztán a tényeket rögzítő tudományt és a társadalmi és történelmi összefüggésekben feltáró, totális értelmezést nyújtó kritikai elméletet. Az elmélet célja a társadalmi valóság egészének olyan értelmezése, amely egyben megváltoztatásának szükségességét is magában foglalja. Horkheimer: Hagyományos és kritikai elmélet


A Frankfurti Iskola második nemzedéke A Frankfurti Iskola második nemzedékéhez tartozó Jürgen Habermasnál a modernitás médiafogalma a polgári nyilvánosság univerzális modelljén, a politikai szólásszabadságon, a társadalmi egyenlőségen és a történelmi haladás emancipatorikus eszméjén alapult, címzettje a politikailag aktív polgár volt. A média a társadalom közéleti informálásának, demokratikus véleménynyilvánításának politikai intézményrendszere volt, innen a „közszolgálat” elnevezés is.


A Birminghami iskola A kritikai kultúrakutatás irányzata (erős ideologikus volta miatt mozgalomnak is nevezhető) kialakulását a második világháború utáni Nagy Britanniában bekövetkezett változásokhoz szokás kötni. A politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális (oktatás, egészségügy, tömegtermelés és tömegkultúra területét érintő) változások együttesen teremtették meg azt a kulturális közeget, amelynek talaján a kritikai kultúrakutatás kialakulhatott. Az irányzat nagy érdeme, hogy intellektuális és intézményi választ próbált meg megfogalmazni a szociokulturális környezet változásai nyomán kialakuló társadalmi egyenlőtlenségek értelmezéséhez. Sokan a mozgalom programadójának tekintik Hoggart 1957-ben megjelent The Uses Of Literacy című könyvét, amely személyes hangnemben vázolja a munkásosztály életének háború utáni változását, a kultúra és az egyén életmódjának összefonódását. Meghatározó alakjai: Raymond Williams, Richard Hoggart, Stuart Hall.


Raymond Williams, Richard Hoggart, Stuart Hall


Autonóm interpretáció A Cultural Studies irányzathoz tartozó Stuart Hall munkássága nyomán a vizsgálódások hangsúlya arra helyeződött, hogy a médiaszöveg a kibocsátó (a tömegkommunikáció szervezetei, szerkesztőségek, adók stb.) és a befogadó (a közönség, az olvasó, a néző, hallgató stb.) „között” elhelyezkedvén, nyitott karakterű. Nem csak a kibocsátó kommunikátor formálja (és a befogadó passzívan kibontja), hanem a befogadó is aktívan alakítja azt. Utóbbi a saját értelmezési kompetenciáit felhasználva autonóm jelentéseket tulajdonít(hat) az üzeneteknek. Tehát a médiaszöveg értelmezhetősége szempontjából nem biztos, hogy az alkotói jelentéstulajdonítás, értelemadás élvez prioritást. A befogadó számára valódi opció a maga saját, autonóm interpretációjának alkalmazása.


A két paradigma összevetése Császi Lajos Médiakutatás a kulturális fordulat c. tanulmányában a két iskolát egy-egy paradigmának felelteti meg, és a modernista illetve posztmodern médiakutatással azonosítja. Tanulmányában a két paradigma főbb jellemzőit állítja egymás mellé táblázatos formában. Az összevetésből nagyon jól látható, hogy azonos szempontok alapján történő értékelés esetén a két megközelítés hogyan és miben tér el egymástól.

A Médiakutató egy pódiumbeszélgetésben több felkért előadóval a magyarországi médiakutatás vonatkozásában vitatta meg a modernista és posztmodern médiakutatás sajátosságait.


Felhasznált irodalom Császi Lajos 2002 A média rítusai. Budapest, Osiris Császi Lajos 2008 Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, 2008, ősz McQuail, Dennis 2003 A tömegkommunikáció elmélete. Budapest, Osiris During, Simon 1995 A kritikai kultúrakutatás történetéről. Replika 17-18, 157-180 Tarr Zoltán 1986 A Frankfurti Iskola. Budapest, Gondolat During, Simon A kritikai kultúrakutatás történetéről. Replika, 1995. (17–18), 157–180


Második rész Médiakutatás a kulturális fordulat után


A kulturális fordulat Denis MacQuail a tömegkommunikáció és kultúra viszonyát elemezve fogalmazza meg az alábbiakat: „A tömegmédia sajátos „kulturalista” szemlélete már a tömegkommunikáció-kutatás kezdetén kialakult, különösen a humán tudományok (irodalomtudomány, nyelvészet, filozófia) hatására, szemben a kommunikációtudomány fő áramának (mainstream) inkább társadalomtudományi hangsúlyával. Egyes pontokon vagy kérdésekben találkozott a két hagyomány, bár még mindig jelentős gondolkodás-és módszerbeli különbség van közöttük.” (MacQuail, 2003, 86) A kulturalisták (így nevezi az irányzathoz tartozó szerzőket MacQuail) megközelítésének lényegét nehéz jó meghatározással ellátni, de a közös nevező az irányzathoz tartozók munkáiban, hogy megközelítéseikben központi szerepet foglal el a szöveg fogalma, a szövegek jelentésének kérdései. A jelentés fogalma pedig a szövegek olvasásával, értelmezésével áll szoros kapcsolatban. Az olvasás nem szimplán a szavakból álló szövegekre vonatkozik, hanem minden olyan „szimbolikusan kódolt egységre”, amellyel az egyének a társadalmi gyakorlatban találkoznak pl. árucikk, ruha, nyelvi és strukturált társadalmi gyakorlat vagy médiatermék (vö MacQuail, im, 86).


A kultúra a középpontban A 80-as, 90-es évek társadalomtudományi vizsgálódásait nagymértékben meghatározta az a jellegű érdeklődés, amely a kultúra különböző jelenségeire, problémáira irányult. Új tudományterületek jöttek létre a társadalomtudományon belül, és olyan új kérdések, témák, módszerek kerültek előtérbe, amelyek korábban ezeken a területeken, és a kultúrával való összefüggésben egyáltalán nem voltak jellemzőek. Hogy ez miért is fontos a média kulturális tanulmányozása szempontjából? Erre Szijártó Zsolt ad választ a kultúraelmélet és a társadalmi kommunikáció viszonyát bemutató tanulmányában:


A kultúra fogalmának használata „Ez a kultúraelméletben – s egészen konkrétan a kultúra-fogalom vonatkozásában – végbement fordulat gyökeresen átalakította a társadalmi kommunikációról alkotott képünket, a különböző (történeti és jelen eseményekre irányuló) kutatásokat.” (Szijártó 1999, 265). A kultúra fogalmának használatát az említett tanulmány két ponton tartja fontosnak. Az egyik, hogy a különböző tudományterületek képviselői ezen megváltozott Kultúra fogalom segítségével reflektálni tudtak a késő-modern társadalmakban lezajlott változásokra, a másik pedig, hogy a fogalom kiválóan alkalmas új tudományterületek megalapozására (Szijártó, im, 265-268). A társadalomtudományi kutatásokra, ezen belül pedig leginkább a médiakutatásra a legnagyobb hatást az angol kultúrakutató iskola (Cultural Studies) gyakorolta. Az iskola munkásságát leggyakrabban a kulturális fordulat kifejezéssel szokták jellemezni.


A kommunikáció rituális modellje A kulturális megközelítésekre nagy hatással volt James Carey (1975) rituális kommunikációs modellje, aki a médiakutatás korábban meghatározó transzmissziós modellel szemben ajánl alternatívát. Modelljének lényege, hogy a kommunikációra mint rítusra tekint, amelyet azért talál jó központi fogalomnak, mert a rítushoz tartoznak további olyan jellegzetességek, amelyekkel jól megfogalmazhatók ennek a kommunikációnak a sajátosságai.

„A kommunikáció olyan kifejezésekhez kapcsolódik, mint megosztás, részvétel, összefogás, társulás és egy közös hit birtoklása… A rituális személetben nem az üzenetek térbeli terjesztése, hanem a társadalom időbeli fenntartása, s nem az információközlés, hanem a közös vélekedések reprezentációja fontos.” (Carey cit MacQuail, im, 56)


A kulturális fordulat kifejezés jelentése A fordulat nemcsak a médiakutatásban zajlott le, de más társadalomtudományokban is megfigyelhető volt. Ez azért fontos, mert így látható, hogy ez nem egy csupán a médiakutatásban, a tömegmédiumok hatásának értelmezésében szerepet játszó új megközelítés, elszigetelt hatás volt, hanem egy olyan a korszak társadalomtudományát meghatározó áramlat, amikor is a kultúraelméletek megtermékenyítő hatással voltak különböző társadalomtudományokra. Császi Lajos a kulturális fordulat kifejezést interpretatív értelemben használja. Ez a felfogás a kultúrát társadalmi és egyéni konstrukciónak tekinti. Több tudományterületet érint a változás: a filozófiában Martin Heiddegger és Richard Rorty, az antropológiában Clifford Geertz és Victor Turner, a történettudományban Hayden White és Lyn Hunt, a szociológiában Peter Berger, Jeffrey Alexander és Anthony Giddens munkássága kapcsolható a paradigmaváltáshoz. Azért is fontos látni, hogy ez a folyamat más tudományterületeken belül is lezajlott, mert így pontosabban látható, hogy a kulturális fordulat egy olyan törekvés, amelynek fontosságát az adja, hogy paradigmaváltó hatásként a modernitás mindenhatóságát kérdőjelezi meg.


A késő-modern médiakörnyezet és a kultúra kapcsolata A késő-modern médiakörnyezetet a hibrid médiumok jellemzik. A hibrid kifejezés alkalmazása két szempontból is indokolt. Igaz magukra a médiumokra (amelyek hibrid jegyeket hordoznak – technikai értelemben véve) és igaz magukra a tartalmakra is, hiszen ezek vándorolnak az egyes platformok között, a használók egyedi igényeihez igazodva. A felhasználók kulturális környezetét, felhasználói szokásaikat is nagymértékben meghatározza a megváltozott média-környezet. A különböző médiumok már nem egy technikai egységhez kötődnek, a televízió, a rádió különböző adásait, műsorait bármikor megnézhetjük, vagy meghallgathatjuk az interneten is, a mobiltelefon alkalmazásai pedig minden médium minden tartalmát elérhetővé tesznek számunkra (helytől és időtől függetlenül). Mi több, a felhasználók is létrehozhatnak videó csatornákat, feltölthetnek tartalmakat az internetre (vö Myat, im). Egy példa arra, hogy a felhasználók miként változtatják meg média-használati szokásait, illetve, hogy mire is bíztatják őket a reklámok:


Az új médiakörnyezet Az új médiakörnyezetet az is megkülönbözteti a korábbitól, hogy az itt szerepet játszó médiumok nagyon gyakran összekapcsolódnak, amelyek természetesen a tartalmak vándorlására is nagy hatással vannak. Ezeknek a tartalmaknak a létrehozásában, és továbbadásában nagy szerepe van a médiatudatos, aktív felhasználóknak. Ezek a tartalmak nagyon sokszor a különböző video-megosztók révén az eredeti szándéktól eltérő életet élnek, és nagymértékben hatással vannak annak a korosztálynak az életére, akik ezeknek a tartalmaknak a megosztásában leginkább érdekeltek (vö Myat, im). Erre nagyon jó példa az a videofilm, amely a Szalacsi Sándorral készült interjút mutatja be. A kisfilmnek számos változata fut már a video-megosztón, eredeti, megvágott, remix változatban. Nem egy közülük több százezres letöltéssel rendelkezik. De ugyancsak ide sorolhatók a Mónika-show felvételein készült és később a megosztóra került videofile-ok is, amelyek egy-egy szerencsétlen, önmagát nehezen kifejezni tudó szereplőből, vagy verekedésekből generáltak vicc-bankot.


A késő-modern médiakörnyezet változékonysága A késő-modern média fontos tulajdonsága, hogy folyamatosan változik, ez egyrészt technikai, másrészt tartalmi oldalról ragadható meg. Ezt a változékonyságot, dinamikusságot még kiszámíthatatlanabbá teszi az, hogy ezzel összefüggésben a média társadalmi és kulturális szerepe és médiahasználók médiához való viszonyulása is folyamatosan változik. „A késő-modern médiakörnyezet változásainak megértéséhez és vizsgálatához alapvető, hogy a médiakutatók tárgyukat a társadalmi és a kulturális környezettel együtt, az adott társadalmi, kulturális viszonyok és médiahasználati stratégiák függvényében vizsgálják. Hiszen a média a társadalmi és kulturális környezet részeként, azzal együtt folyamatosan változik, miközben maga is jelentősen alakítja azt. Ezért a média korábbi elméleteinek felidézése elősegíti társadalmi és kulturális kötődéseinek, valamint a befogadó/médiahasználó stratégiáinak jobb megértését.” (Myat, im)


Megváltozott médiahasználók Ez a megváltozott médiakörnyezet nem működhetne a korábbi médiakörnyezetet jellemző befogadókkal. „Ha a ma médiáját akarjuk megérteni, akkor a tömegkommunikáció modern elméleteinek befogadója helyett a posztmodern elméletekben felszabadított, jelentéskonstruáló felhasználót kell kiindulási pontként feltételeznünk, aki gyűjtögető módjára „garázdálkodik” az új médiakörnyezet különféle hibrid médiumai között, és kedve szerint válogat az őt érdeklő tartalmakból. Emellett maga is aktívan részt vesz – vagy legalább is egyre nagyobb lehetősége van részt venni – a tartalom előállításban, akár a tartalmakkal kapcsolatos interaktív visszacsatolás, akár saját tartalom-előállítása és -megosztása révén. Ezt a mai médiahasználóra jellemző válogató és szelektáló magatartást a Császi Lajos által idézett John Hartley a városi kószáló, a flâneur fogalmával írja le, aki a detektív, a turista és az újságíró tulajdonságait egyesíti magában (Császi, 2008, 104). A mai médiakörnyezet „befogadója” a fentiek alapján inkább a passzív csengésű befogadó helyett az aktivitást kifejező médiahasználó vagy felhasználó (user) fogalmakkal írható le.” (Myat, im)


Egy példa A legszembetűnőbb (és talán a legtöbbet is vitatott) szegmense ennek a késő-modern médiakörnyezetnek a populáris kereskedelmi televízió. A kereskedelmi tévé legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy hétköznapi és szubjektív legyen. Ha meg akarjuk érteni a kereskedelmi televíziózás lényegét, sajátosságait, a legalkalmasabb modell ehhez a performatív hatás modell megközelítése (Dayan-Katz 1992). A modell szerint a néző a televízióval párbeszédet folytat, a látottak-hallottak értelmezése nagymértékben függ a néző társadalmi és kulturális helyzetétől, identitásától. A befogadói helyzet nem passzív, hanem nagyon is aktív, a befogadó érzelmileg azonosul és bizonyos esetekben el is köteleződhet a főként szórakoztató tartalmak iránt, de akár el is utasíthatja, vagy megkérdőjelezheti ezeket (vö Csigó 2005, vö Myat, im).


A késő-modern médiakutatás kihívásai A késő-modern médiakörnyezet legfőbb jellegzetessége, hogy egymással összekapcsolódó komplex és hibrid médiumok hálózatából áll, amely alkalmas arra, hogy a felhasználók a társadalmi és kulturális környezetük egyfajta tapasztalati táraként kezeljék. Ennek a médiakörnyezetnek a kutatók szerint a kulcsfigurája a jelentés-és identitáskonstruáló médiahasználó. „Míg a modern médiakörnyezetet az őstelevízió határozta meg, amelyet egy hatásközpontú strukturalista, valamint a frankfurti iskola marxista kritikai megközelítése övezett, addig a posztmodern médiakörnyezet részben felszabadított befogadóját a populáris tartalmakat sugárzó kereskedelmi neotelevízió szórakoztatta, amelyet a jelentést felszabadító és a populáris kultúrát a kutatásba bevonó birminghami iskola által képviselt kritikai kultúrakutatás (cultural studies), valamint a kommunikáció rituális modelljére épülő performatív hatás elmélete magyarázott.” (Myat, 2010) Az „őstelevízió” és „neotelevízió” kifejezést Umberto Eco használta először a L’Espresso című olasz lapban, 1983-ban. (Magyarul a két televíziós modell részletesebb megismeréséhez javasolt szakirodalom Jenei, 2008.)


Példák a média különböző szegmenseinek kutatására A késő-modern médiakörnyezet és a befogadók magatartásának változását nagyon pontosan mutatják be azok a tanulmányok, szerzők, akik kutatásaikban a befogadók médiahasználatának kvalitatív tanulmányozására törekedtek. Dayan, Daniel-Katz, Elihu 1992 Media Events: the Live Broadcasting of History. Cambridge, Mass., Harvard University Press Fiske, John 1986 Television: Polisemy and Popularity. In Critical Studies in Mass Communication. V.3, pp. 391–408. Radway, Jane 1984 Reading Romance. Chapel Hill, University of North Carolina. Morley, David 1980 The Nationwide Audience. London, British Film Institute. Hoggart, Richard 1975 Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről. Budapest, Gondolat (részletek) Fiske, John 1987 Television Culture, Routledge, London.


Felhasznált irodalom Császi Lajos 2008 Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, ősz Csigó Péter 2005 Közéleti diskurzusok és identitások a népszerű média terében. Miért nincs hatásuk a kereskedelmi híradóknak? Médiakutató, tél Dayan, D. & Katz, E. 1992 Media Events: the Live Broadcasting of History. Cambridge, Mass, Harvard University Press Jenei Ágnes 2008 Táguló televízió. Interaktív műsorok és szolgáltatások. Antenna Könyvek. Budapest, PrintXBudavár Zrt. és a Médiakutató Alapítvány MacQuail, Dennis 2005 A tömegkommunikáció elmélete. Budapest, Osiris Szijártó Zsolt 1999 A társadalmi kommunikáció a kultúraelmélet perspektívájából. In Béres-Horányi (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest, Osiris ,264-277. Myat Kornél 2010 Médiaelméletek és a késő-modern médiakörnyezet. Médiakutató, 2010 nyár


Harmadik rész Miért tanulmányozzuk a médiát?


A média a társadalom tükre „Az emberek figyelmét lekötő problémák változnak, és nem véletlenszerűen változnak, hanem főként a társadalom és a gazdaság igényeinek megfelelően…. Mint az utóbbi időben rendezett konferenciák, megjelent könyvek és cikkek egész serege jelzi, a rádió, a könyvnyomtatás és a film szerepe a társadalomban sokak számára érdekes probléma és némelyeknek aggodalomra ad okot. Úgy tűnik, hogy a közérdeklődésnek ez az eltolódása több társadalmi irányzat eredménye.” (Lazarsfeld- Merton, (1957) 1985,7) Az idézet azt hivatott illusztrálni, hogy mennyire fontosnak tartotta korának két elismert társadalomtudósa felhívni arra a figyelmet, hogy a médiumok kutatása, a médiumok társadalomra gyakorolt hatásának kutatása a társadalom működésének szempontjából fontos és elengedhetetlen. A média és társadalom viszonyrendszere teljes mértékig összefonódott, a modern társadalomnak nincs olyan színtere, ahol nem mutathatnánk ki a különböző médiumok áldásos vagy éppen átkos hatását. Nem is pro, vagy kontra érveléseket szeretnénk ezzel kapcsolatban megfogalmazni, mindösszesen egy sajátos szempontból szeretnénk a média tanulmányozásának szükségessége mellett érvelni. Ez a sajátos szempont pedig a kultúra szempontja.


A média kitölti az emberek mindennapjait „A médiakutatás egyik alapkérdése az, hogy milyen hatást gyakorolnak a tömegkommunikációs eszközök az emberek gondolkodására és viselkedésére. E kérdést az veti fel, hogy a modern tömegmédia korában – nagyjából a 20. század közepe óta – időnk jó részét valamely médium társaságában töltjük; a tömegkommunikációs eszközök mindennapjaink szerves részévé váltak.” (Bajomi-Lázár 2007, 179) Nézzünk néhány riasztó számadatot: „Az Amerikai Egyesült Államokban 1.220 televízió és 9.871 rádióállomás üzemel, 482 napilap és 11.328 képes magazin jelenik meg. (….) A tipikus amerikai állampolgár évente 1.550 órányi tévéadást néz végig, 1.160 óra hosszáig hallgatja a rádiót, és 180 órát tölt újság-illetve magazin olvasással (utóbbiak összsúlya mintegy 50 kiló). Ugyanő évente 30.000 új könyv közül válogathatna – helyette azonban (éber) óráinak több mint a felét a tömegkommunikáció befogadására áldozza.” (Pratkanis-Aronson, 1992) És egy korábbi tanulmány ugyancsak a számszerű adatokkal riaszt: „…körülbelül 70 millió amerikai megy hetente moziba; napi újságforgalmunk körülbelül negyvenhat millió példányra rúg, és vagy harmincnégy millió amerikai otthonban van rádió, és ezekben a háztartásokban az átlag amerikai körülbelül napi négy három órát hallgatja a rádiót” (Lazarsfeld-Merton, im, 10)


A média társadalmi funkciói Ezek az adatok arra vonatkoznak, hogy egy adott időszakban (60-as, illetve a 80-as évek Amerikája) hány ember, hányféle médiumot hallgatott, nézett, olvasott. Ahogy Lazersfeld és Merton fogalmaz, a statisztikai adatok ismerete azonban arra még nem ad választ, hogy a tömegkommunikációnak milyen hatása van a viselkedésre, az attitűdre és az emberek szemléletére. A kultúra és a média hatásának viszonyrendszerében éppen ezek a kérdések azok, amelyek fontossá és jelentőssé váltak a korábban már ismertetett paradigmaváltásnak köszönhetően. Miért tanulmányozzuk tehát a médiát ? Mert szórakoztat, informál és erőteljes részt vesz a szocializáció folyamatában, vagyis befolyásolja az embereket, alakítja identitásukat és attitűdjeiket (vö Bajomi-Lázár Péter 2006, Fiske 1987, Grisprud 2008 ). Emlékeztetőként a médiának az alábbi funkciókat tulajdonítjuk: Tájékoztatás; Társadalmi szerep; Szocializáció; Szórakoztatás; Infotainment; Edutainment (A témáról bővebben lásd: A média funkciói című tananyagot)


A média szerepe a szocializációban A média fontos szerepet tölt be a szocializációban. A média hozzájárul a minket körülvevő világról kialakított képünk, és ezáltal önmagunk meghatározásához is. A világ értelmezése képpel, hanggal, írással történik, egyre kisebb szerepet töltenek be ebben a folyamatban a szülők, és az iskola pedig nagyon sok gyerek számára inkább a kényszerűen elviselendő szükséges rossz szerepébe kerül. A média nemcsak szórakoztat és leköt minket (legalábbis kísérletet tesz rá, ha ezt a célt nem is mindig éri el), de az itt közvetített tartalmak véleményt formálnak a jóról, a rosszról, a szórakoztatóról és az unalmasról. Az idő eltöltésén túl tehát identitásalakító szerepük is van (Gripsrud im.). A gyerekeknek szóló csatornák ezt a „küldetést” egyértelműen fel is vállalják. Elég itt utalnunk néhány Magyarországon is népszerű rajzfilm- és oktató csatornára, amelyek műsorkínálatukkal nemcsak a gyerekek szórakoztatására, de a nevelésükre, tanításukra is vállalkoznak (Da Vinci Learning, Minimax, Spektrum). Ezek a tévécsatornák – és ami nagyobb baj, hogy a felnőtteknek szólók is – lényegében egész nap rendelkezésre állnak. Nagyon sok családban a szülők – kis túlzással – lényegében a televízióra bízzák gyermekük szórakoztatását, de még nevelését is, nem gondolva arra, hogy ezzel szabad utat enged(het)nek olyan tartalmaknak is, amelyek nem feltétlenül kívánatosak a gyerekek számára életük korai szakaszában.


Felhasznált irodalom Bajomi-Lázár Péter 2006 Média és társadalom. Budapest, Antenna Könyvek Fiske, John 1987 Television Culture, Routledge, London Grisprud, Jostein 2007 Médiakultúra, médiatársadalom. Budapest, Új Mandátum Lazarsfeld, Karl - Merton, Thomas1981 Tömegkommunikáció, közízlés, szervezett társadalmi cselekvés. In Kommunikációelméleti szöveggyűjtemény IV. rész. Kézirat. Budapest, Tankönyvkiadó, 7-26. Pratkanis, Anthony, R. -Aronson, Elliot 1992 A Rábeszélőgép. Budapest, Ab Ovo


Negyedik rész Társadalmi különbségek, életmód, ízlés


Ízlések és pofonok? „Ízlések és pofonok” – utal Jostein Grisprud norvég médiakutató a régi közmondásra, melynek üzenete, hogy mindannyian különböző dolgokat kedvelünk és különböző dolgok iránt érdeklődünk (Grisprud, 2007, 66). A különbségekből eredően így teljesen esetlegesnek kellene lenni annak, hogy ki szereti Shakespeare drámáit, ki a Grace Klinikát, ki Bach vagy Chopin zenéjét, és ki a Beatlest. De a statisztikák alapján ebben a nagy különbözőségben mégiscsak ki lehet azt mutatni, hogy a társadalmi státusz, származás, foglalkozás (és egyéb szociológiai mutatók) alapján mondjuk a klasszikus zenét kedvelők aránya leginkább melyik társadalmi csoportból kerül ki. Az is ugyanilyen pontosan kimutatható, hogy a szappanoperák milyen társadalmi körökben lesznek népszerűek. A társadalmi különbségeket is taglaló nézettségi adatokra nem igazán bukkanhatunk. A Médiakutató című folyóiratban közölt tanulmányokban szereplő kérdőíves kutatás részleteit bemutató elemzésekben található néhány ilyen statisztika: Csigó Péter: Közéleti diskurzusok…

Bernáth Gábor-Messing Vera: Roma szereplő… TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

A társadalmi különbségek meghatározó ereje A társadalmi különbségek meghatározó erejével kapcsolatban Grisprud feltesz egy provokatív kérdést: „ha mindannyian szabad egyénként választunk a felkínált kultúra-és médiaválasztékból, miért lesznek mégis statisztikailag kimutatható különbségek az egyes társadalmi kategóriák között?” (Grisprud, im, 67) Ahhoz, hogy ezt a kérdést meg lehessen válaszolni, alapvetően szociológiai fogalmakból és problémafelvetésekre kell támaszkodni. Grisprud érveléséhez a francia szociológus, Pierre Bourdieu elméletét választja két okból. Mi ez a két ok? Az egyik, hogy Bourdieu hosszú időn keresztül volt a kultúrszociológia meghatározó alakja. A másik ok szemléletmódjában rejlik: szociológiai fogalmainak és szemléletmódjának segítségével a műsorkészítési oldal és a befogadói (közönség) oldala is jól vizsgálható és leírható. Bourdieu írásai főként azon a területen voltak figyelemreméltóak, amely a szociológia és esztétika határterületeinek vizsgálatáról szóltak. A kultúra fogyasztásának szempontjából idetartoznak az ízléssel, és a választásokkal kapcsolatos művei.


Jostein Grisprud

Pierre Bourdieu


A modern társadalmak Hogy a társadalmi különbségekből adódó ízlésbéli különbségeket pontosan értékelni tudjuk, tegyünk egy rövid kitérőt a modern társadalmak jellemzőinek leírása felé. A szociológia nagy alakjai mind-mind érdeklődtek azon kérdések és problémák iránt, hogy mi jellemzi a modern társadalmi berendezkedéseket, hogyan is lehet azt a folyamatot jól megragadni és leírni, amelyet modernizációnak nevezünk. A modern társadalmak egyik leglényegesebb jellemzője, hogy ezek a társadalmak differenciáltak, egyre komplexebbek. A differenciálódás két irányban történt meg, egyrészt területi, másrészt az értékek szempontjából. Elkülönül egymástól a magán és nyilvános szféra, az állam és egyház területe, de különváltak a tudomány, az erkölcs és a művészet kérdései is. A szociológusok meglátása szerint a modern társadalom egyik alapvonása az, hogy az erőforrások és a hatalom birtoklásában egyértelműen megmutatkoznak a társadalmi különbségek. A kultúrához való viszony szempontjából az is lényeges szempont (a társadalmi-gazdasági meghatározottságon túl), hogy a társadalmi osztályhoz való tartozás hatással van arra, hogy az egyén miként értékeli önmagát és környezetét, hogyan viselkedik, milyen ízlése van, milyen kulturális terméket választ. Az osztályhoz való tartozáson túl a médiahasználat szempontjából nagyon fontos szerepe van még más típusú társadalmi különbségeknek is: nemek közötti különbségek, életkor, etnikai hovatartozás, földrajzi háttér, lakóhely (vö Grisprud im, 68-70). TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

Habitus és társadalmi mező A társadalomtudomány egyik alapvető problémája annak megértése, hogy a külső társadalmi feltételek hogyan befolyásolják a cselekvő egyén gondolkodását, cselekvésmódját, mindennapi életét. Bourdieu 1950-es empirikus kutatási eredményei alapján (algériai kabilok paraszttársadalmának tanulmányozása) nagyon plasztikusan mutat rá arra, hogy az adott társadalom képviselői úgy szocializálódtak, hogy „intuitív módon helyesen” tudtak viselkedni a külső szemlélő által bonyolult kulturális konvenciók mentén szabályozottnak minősített szituációkban. Bourdieu szerint ezek az emberek a társadalmi szabályokat a biciklizéshez és az úszáshoz hasonló tanulási stratégiák szerint sajátították el. A társadalmi szabályok cselekvési beállítódásként, a világhoz való hozzáállás egy típusaként jelennek meg. Ezt a hozzáállást nevezi Bourdieu habitusnak. „Bourdieu szerint mindannyian rendelkeztünk egy eddigi életünk és szociális, társadalmi feltételeink által meghatározott habitussal. A habitus tehát szocializációnk terméke, ami azt jelenti, hogy alakulása sohasem zárult le teljesen, és hogy magán viseli annak nyomait, milyen a hátterünk. A habitus internalizált társadalmi körülmény, a maga egyedi változatában.” (Grisprud, im, 71)


Habitus-társadalmi pozíció-társadalmi mező Habitusunk kihat arra is, hogy milyen társadalmi pozíciót töltünk be. A társadalmi pozíciók fontos alkotóelemei a társadalmi mezőnek. Ezt a fogalmat is Bourdieu vezeti be, és több mezőt különböztet meg a differenciálódott modern társadalomban. A társadalmi mező egy olyan társadalmi terület, ahol meghatározott tevékenységek zajlanak meghatározott szabályok szerint és a résztvevők folyamatosan harcban állnak a státuszért és az elismerésekért. Bourdieu beszél oktatási, irodalmi, zsurnalisztikai, tudományos, vallási és kulturális mezőről. Ezek a mezők egymás részei is lehetnek, méretüket tekintve is változóak, lehetnek egymás alá, vagy fölérendeltek, vagy akár egy nagyobb mező részei is.


Tőkeformák és társadalmi tér A modern társadalmakban élők számára a kultúrához való hozzáférést nagymértékben meghatározza, befolyásolja a kulturális tőke. Bourdieu ezt szimbolikus tőkeformáként határozza meg, amely az írásbeliség és az oktatási rendszer kialakulásával jött létre, és a társadalmilag elismert és értékessé vált azon ismeretek tartoznak ide, amelyeket az egyén birtokol. A modern társadalomban a kulturális tőke leginkább tárgyiasított, intézményesített formákban jelenik meg, pl. díjakban, elismerésekben, szakmai kinevezésekben. Hasonlóan intézményesített tőkeforma az iskolázottsági tőke, amelyet a különböző iskolák által kiadott igazolások, tanúsítványok, oklevelek, fokozatok igazolnak. „A kulturális tőke fogalma egy metafora, amelyek a gazdasági tőke és a kultúraismeret összehasonlítását rejti magában.” (Grisprud, im, 75)


Az esztétikai ízlés: finom és barbár ízlés Bourdieu szociológia rendszerében a habitus és az ízlés szorosan összekapcsolódnak. Az összekapcsolódást nem csupán elméleti fejtegetésekkel, hanem empirikus adatokkal támasztotta alá. Az 1960-as években munkatársaival múzeumlátogatási és fényképhasználati szokásokat vizsgált és elemzett. 15.000 fő, 21 francia és 15 külföldi múzeum szolgált a survey kutatás alapjául. Emellett 250 emberrel készítettek interjút, illetve 700 ember múzeumlátogatási szokásait mérték fel (múzeumi séták alapján). A vizsgált mint társadalmi összetétel a következő volt: 1% paraszt, vagy mezőgazdasági munkás, 4% munkás, 23% középosztály, 45% felső társadalmi osztályok. A vizsgált adatok a szociológiai mutatókra vonatkoztatva voltak igazán érdekesek. A parasztok és munkások kétharmada nem tudott egyetlenegy művészt sem megnevezni a múzeumlátogatás után, az interjúban pedig azt mondták, hogy nehezen tudtak különbséget tenni a képek között. Mivel iskolázatlanságuk folytán esztétikai ítéletet nem tudtak alkotni ezen műalkotásokról, értékelésükben egészen más szempontok váltak mértékadóvá: pl. a belefektetett munka mennyisége, a műalkotások kora, az erkölcsi témák megjelenése. A műalkotásokat megpróbálták számukra értékeket képviselő kategóriák alapján értelmezni. Leegyszerűsítve a jó képek, jó dolgokat ábrázolnak, de legalábbis szép színesek. Bourdieu Kantra utalva ezt a fajta ízlést nevezi barbár ízlésnek, utalva arra, hogy ez az ízlés még nem szabadult ki a barbárság állapotából. A magas iskolai végzettséggel rendelkezők ízlése a finom ízlés, amelynek értékítéletei az esztétika területén alkalmazható kritériumok közül kerülnek ki. Nem téma, a motívum, a szín számít, a képek megítélésében a formai tulajdonságok a fontosak, a képek más képekhez való viszonyok, és a művészettörténeti hagyomány alapján értékelődnek.


A kultúra tagolódása A modern társadalmakat az egyes kultúrák és népcsoportok, társadalmi csoportok keveredése jellemzi. A korábban jellemző törzsi-etnikai tagolódás helyett a társadalom és kultúra függőleges tagolódása válik jellemzővé. A függőleges tagolódás szintje: az elitkultúra, a közép kultúrája és a társadalom peremére kerültek kultúrája. „Ezek valóban önálló kultúrák: mindegyikben más normarendszer, más ízlés uralkodik; máshogy szerveződnek az emberi kapcsolatok, más módon zajlik a kommunikáció, sőt még az érzékelés is különböző: mást vesz észre a világból az, aki az elitkultúrához; az, aki a „középhez”; és az, aki a szegénység, a peremhelyzet kultúrájához igazodik.” (Kapitány-Kapitány 2007, 59)


Kulturális-műveltségi blokkok A kulturális-műveltségi blokkhoz való tartozás nem teljesen egyezik meg a társadalmi rétegek szerinti csoportokkal. Az egyes típusok eredetük szerint természetesen a társadalmi hierarchiákhoz kapcsolódnak, tehát szociológiailag jól meghatározhatók és leírhatók. Ám – ahogy erre Bourdieu is rámutatott a különböző tőkefogalmak használatával – az egyes ember nem feltétlenül determináltja társadalmi helyzetének. A modern társadalmak nagyobb teret engednek a társadalmi mobilitásnak, és sokkal nagyobb mértékű szabadságot és változást eredményezhet az egyén képessége és ambíciói. „Hogy valaki végül is melyik kultúrát választja, az tehát annak a függvénye, hogy melyik kultúratípus belső szerkezete fejezi ki leginkább az illető társadalmi helyzetéből, képességeiből, vágyaiból, előéletéből stb. összeálló világot. Így a társadalom kulturális-műveltségi blokkok szerinti tagolódásának megértéséhez alapvetően az egyes „blokkok” belső szerkezetét, a világhoz való viszonyát kell megismernünk.” (Kapitány-Kapitány im, 61)


Felhasznált irodalom Bourdieu, Pierre 1978 A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest. Gondolat Gripsrud, Jostein 2007 Médiakultúra, médiatársadalom. UMK Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor 2007 A tömegkommunikáció szimbolikus üzenetei. Budapest, Dialóg Campus Silverstone, Roger 2008 Miért van szükség a média tanulmányozására? Budapest, Akadémiai Kiadó


Ötödik rész Populáris kultúra, televíziós kultúra


A populáris kultúra szemléleti és kommunikációs sajátosságai Az alsó rétegekhez tartozó emberek kultúrájának meghatározó eleme, hogy az idetartozók társadalmi és szociális helyzetük foglyai. A fizikai létfenntartás, a napi (leginkább fizikai) munka egyértelműen meghatározza az ehhez a társadalmi réteghez tartozó egyének életének minden részét. Az idetartozó egyének társadalmi kapcsolatait ambivalencia jellemzi. Egyfelől a szoros egymásrautaltság, másfelől a labilitás, hirtelen váltás jellemzi. Az egyéneket befolyásoló, némi kontrolt adó közösségek közvetíthetnek az egyén és a világ között. Ez egyértelműen megfigyelhető a tömegkommunikáción keresztül érkező üzenetek értelmezésében, a világ információi „a közösség megvitatásán, értelmezésén, értékelésén keresztül e „közvélekedésen” átszűrve kapja meg az egyén számára használható tartalmat.” (Kapitány-Kapitány im, 76). A populáris kultúrát minden szempontból az erős hatások jellemzik. A populáris kultúrához tartozók vonzódnak az extremitás, a borzalmak, bűnözés, a katasztrófák, a celebek és a bulvártémák iránt. Nagy jelentősége van a sportnak ebben a kultúrában. A sporton és az egyéb tehetségkutatókon keresztüli felemelkedés egy valós mobilitási lehetőséget jelent az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozók számára. Az elmúlt évek tehetségkutató műsorai – valóságshow elemekkel kibővített életút riportjai ezt nagyon jól tükrözik is. TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

A populáris tömegmédiumok jellemzői

Tabloidizáció (bulvárosodás)

Látványcentrikusság Szubjektív hangvétel

Szórakoztatás Hibrid műsortípusok


tabloidizáció Ha a szó jelentését nézzük, azt látjuk, hogy a szó keletkezését nézve eléggé új keletű, hiszen használatát 1906-tól datálják az angol nyelvben. A kifejezés eredetileg formai megkülönböztetést, az utcán árusított és a korábban megszokott mérettől eltérő újságformát jelentett. A változás a használattal volt összefüggésben. Az új formában előállított újság olvasása már utazás, vagy várakozás közben is lehetővé vált, ennek köszönhető népszerűsége. A magyar nyelvhasználatban a tabloid jelentése nem a formára utal, hanem a tartalomra és az árusítás körülményeire utal, nagyjából a „bulvárlap” jelentésben. A fentiekben leírtak az angolszász és a magyar médiakörnyezetre utalnak, de a szónak ennél sokkal tágabb értelmezése van. „A tabloid szónak nincs egyértelműen megadható jelentése, majdnem mindenki mást ért alatta és ebből következően másként is értékeli ezt az újságformát, valamint az általa megtestesített műfajt. Sajnálatosan kimaradt az értelmező szótár által megadott fenti definícióból a tabloidok legfontosabb tulajdonsága, populizmusuk, vagyis az a tény, hogy a legszélesebb közönséghez szólnak, annak a gondolatait és érzéseit közvetítik. A sajtótörténész szerint a középosztály objektivizáló, szemlélődő beállítottságát tükröző „konvencionális” újságírással szemben a tabloidok az alsóbb osztályok érzelmi szükségleteit, és aktív részvételi igényét elégítették ki populáris formában.” (Schudson 1978 cit Császi 2003). TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0091 „INFORMÁCIÓ - TUDÁS – ÉRVÉNYESÜLÉS”

A tabloid kifejezés kiterjesztése A tabloid kifejezést a posztmodern médiakörnyezetben a legtöbb médiumra kiterjesztve használjuk. A nyomtatott sajtó termékei mellett az elektronikus sajtó (főként a televízió) és a híreken túl idetartozik sok különböző típusú szórakoztató műsor is (szappanoperák, talkshow-k, reality-k, vetélkedők). Hogy mi is a hasonlóság ezekben a sokszor egymástól távol eső műfajokban? Császi szerint az, hogy valamennyi műfaj a populáris kultúra médiában megjelenő megnyilvánulási formájának tekinthető. Közös jellemzőjük, hogy az érzelmekre és nem az értelemre akarnak hatni, hogy gyakran pletykán vagy nem megbízható forráson alapulnak, témáik közül gyakran merítenek a deviáns, groteszk, botrányos, az erkölcsök és a mindennapi normák megsértése közül (vö Császi, im). Nagyon leegyszerűsítve a meghatározást azt mondhatjuk, hogy a tabloidizáció olyan bizonytalan kontúrú, állandóan változó terület, amely az újságírás és a populáris kultúra különböző találkozási pontjain mentén jött létre (Gronbeck 1990, cit Császi im).


További értelmezések Azt láttuk, hogy nehéz volt pontosan meghatározni a tabloidizáció fogalmát, hiszen más-más megközelítésben egészen más vonatkozási területeket vontak be a kutatók. Az amerikai médiakörnyezet vizsgálata arra mutatott rá, hogy az Amerikában a 80-as évektől megindult privitációs folyamat vezetett a tabloidizációhoz, mivel ettől kezdve vált jellemzővé az, hogy a televízióknak semmilyen közszolgálati feladatot nem kellett ellátniuk. A televíziózást mérő mutató a nézettség lett, és a tabloidok (vagy éppen tabloid tartalmak) éppen ezt voltak hivatottak javítani, vagy szinten tartani. Egy másik értelmezés a tabloidizáció kialakulását a videózást és a kábeltelevízió elterjedését lehetővé tevő technikai fejlődésben véli felfedezni. Az irányzat a „tabloid televízió” megszületését pontosan meg is tudja nevezni, mégpedig az 1986-os Current Affair c. félórás televízió programjának bemutatásával azonosítják. A bűneseteket, botrányokat bemutató műsor műfaji újítása az volt, hogy a műsorban színészekkel újrajátszatták az eredeti események valószínűsített történetét.


A tabloidizáció társadalmi jelentősége A fenti meghatározásból, és a többféle megközelítésből látható, hogy a tabloidizáció nagyon fontos folyamata és meghatározó jelensége volt az elmúlt évek tömegkommunikációs médiumainak. Császi szerint ennek a médián messze túlmutató kulturális és társadalmi jelentősége is van. Éppen ezért Császi ezeket mint a populáris kultúra sajátos formációit vizsgálja, és velük kapcsolatban fontosnak tartja a későmodernitás nyilvánosságát is figyelembe venni, hiszen a tabloidokban az újfajta populáris nyilvánosságot létrehozó elemet, jelenséget lát (Császi, im). A tabloidok és a nyilvánosságról szóló diskurzusban alapvetően (bár némileg leegyszerűsítve) két álláspont különböztethető meg. Az egyik a tabloidokat teszi felelőssé a nyilvánosság beszűküléséért (Habermas), a másik egy újfajta nyilvánosság megjelenésének tartja a tabloidokat (Fiske, Glynn, Warner). A két vélemény közötti különbség talán legmarkánsabban Warner megfogalmazásában jelenik meg, aki szerint a tabloidok a tömeges szubjektív nyilvánosság kialakításában minden társadalmi csoportnak helyet és teret adnak, így tehát ezek nemhogy akadályai lennének ezen újfajta nyilvánosságnak, hanem annak létrehozói és megalkotói (vö Császi im).


A tabloidok megítélése A tabloidok azért fontosak, mert ezekben a mindennapi ember szemüvege/látásmódja jelenik meg. Jostein Grisprud a tabloidokat egy hármas kategóriarendszerben helyezi el. Véleménye szerint a tabloidok átmenetet képeznek az elfogadható populáris kultúra és a „kultúrmocsok” között (Grisprud im). Ian Ang Dallas-kutatása kapcsán annak a véleményének adott hangot, hogy a tabloidok elfogadása nem a nemzeti elit feladata. Ne a kultúr-elit döntse el azt, hogy mit illik (mit jó, vagy erkölcsös, vagy intelligens) nézni, és mit nem. Fontos annak a tudomásul vétele, hogy a populáris kultúrát nem lehet megítélni a magas kultúra kritériuma alapján. Ang szerint egy populáris műsor valódi értelmezését nem a kategóriákba történő besorolás mentén lehet megtenni, hanem csak úgy, hogy ezek szerkezeti és tartalmi sajátosságait, illetve az ezeknek a műsoroknak a fogyasztók által adott jelentéseit együttesen vesszük figyelembe. Ang arra hívja fel a médiakutatók és médiaszakemberek figyelmét, hogy a médiaértelmiség feladata a populáris kultúra jelentésének a tolmácsolása lenne (Császi im). Egy konkrét hét nézettségi statisztikáit elemezve igazolni látjuk Ang véleményét:


Infotainment A kifejezés az információ szórakoztató formában történő átadására vonatkozó szóösszetétel. Az infotainment jellegzetesség egyre többször feltűnik különböző, korábban sokkal inkább az információközlést felvállaló műsorokban is. Legkorábbi példái közé tartoznak pl. az 1936-os berlini olimpia eseményeit bemutató televíziós közvetítések, illetve filmhíradók. A műsor készítői a tények tudósítása mellett a szórakoztatásra, a látványosságok és szórakoztató példák bemutatására törekedtek. Ugyancsak idesorolható azok a műsortípusok is, amelyekben a hírek a filmsztárok, énekesek, sportolók (celebek) magánéletének különböző (természetesen minél érdekesebb, és figyelemfelkeltőbb) eseményeiről tudósítottak. Az ilyen típusú „hírek” legkorábbi megjelenésektől számítva sokkal nagyobb média-nyilvánosságot kaptak, mint országos, régiós,vagy nemzetközi vonatkozású politikai vagy gazdasági hírek. What is infotainment?


Az infotainment szerepe a megváltozott média-környezetben Az infotainment leginkább a kereskedelmi médiában megjelenő hírműsorra jellemző. Mind a témaválasztásban, mind a műsorok felépítésében és megjelenítésében jellemzően alkalmazzák a leginkább a show műsorokra jellemző megoldásokat: műsorvezetői szerep, látványvilág, vágás-technika, kommentár, a „hírek” mint szenzációk előadásának módja. A televíziós műsorszerkesztők az infotainment népszerűségét, meghatározó erejét a nézői elvárásokkal igazolják. Medved (1999) a témát tárgyaló cikkében a népszerűség okaként három tényezőt nevez meg: a rossz hírek vonzerejét, a felszínességét, és a befogadók lecsökkent idejű koncentrációs képességét. Ez utóbbihoz hozzájárul a későmodern társadalmi- és médiakörnyezet információval való telítettsége is, és az emberek természetszerű irtózása a rájuk zúdított információ feldolgozásával szemben. Más kutatások az infotainment káros, valóságtorzító hatását helyezik vizsgálódásaik középpontjába. Ez pedig ugyanaz a hatás, mint amire annak idején a kultivációs modell is rávilágított (vö Gerbner), hogy a befogadók világról alkotott képe nem az őket körülvevő tényleges valóság alapján alakul ki, hanem a televízió által közvetített, megerősített világ-reprezentáció alapján.


Felhasznált irodalom Császi Lajos 2003 A média tabloidizációja és a nyilvánosság átalakulása. Politikatudományi Szemle 2003/2, 157-172 Gripsrud, Jostein 2007 Médiakultúra, médiatársadalom. UMK Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor 2007 A tömegkommunikáció szimbolikus üzenetei. Budapest, Dialóg Campus Kolosi Péter 2006 A kereskedelmi televíziózás Magyarországon. Budapest, Corvina


Hatodik rész Televízió és kultúra


A televízió a mindennapok része? A médiakutatót leginkább a média hatásának vizsgálata érdekli (Bajomi-Lázár 2008, Császi 2002, Gerbner 2000). Ugyanakkor a befogadói oldal vizsgálatának van egy másik vetülete is: tekinthetünk erre a befogadó oldali történésre folyamatként, és ekkor a média szocializációs hatásáról kell beszélnünk. A magyarországi helyzetről mindezzel összefüggésben Szávai Ilona könyvében a következő olvasható: „A tévé megkerülhetetlen. Minden műsora befolyásol valamiképp. És világviszonylatban Közép-Kelet Európában töltenek legtöbb időt az emberek – a gyerekek is – a tévé előtt. mintha mindent innen tanulnánk, a tévében nézünk „beszélgetéseket”, mert magunk már nem beszélgetünk. A politikai műsorokból lessük el a „vitakultúrát”, innen tanuljuk a mellébeszélést, szappanoperák kínálnak mintát az érzelmek megélésére és kinyilvánítására. Tévé-aláfestéssel főznek a háziasszonyok, (…) és tévére alszik el ki-ki a maga szobájában, magányosan, hogy másnap elölről kezdődjön minden. Már az is fordulat volna: ha figyelnénk a gyerekekre” (Szávai 2007).


Kultúra-média-televízió John Fiske a kultúra és média kapcsolatát a televíziózás világát vizsgálva két oldalról világítja meg. A nézők oldaláról, és a televízió textualitása felől. A kettőt csak a vizsgálat szempontjából különíti el, hiszen az egyik nem létezhet a másik nélkül : Nincs adás (text), nincs közönség, csupán a tévénézés folyamata létezik, a TV képernyője előtt történő „kultúráló aktusok” sokasága” (Fiske, 2009). A tévénézés egy olyan folyamat, amelynek során a nézők megértenek folyamatokat és közben élményeket szereznek. A folyamatot két párhuzamos és összefüggő erőforrás determinálja. A determinál kifejezést Fiske a „határokat szab” értelemben használja. „A determináció tehát egy olyan területre vonatkozik, ahol az emberek kialakíthatják, értelmeik, élményeik és sajátos nézőpontjuk felett gyakorolt hatalmuk „terét”. Az embereknek így lehetőségük van és létre is hozzák saját kultúrájukat, annak ellenére, hogy a feltételeket nem ők szabják meg.” (Fiske, im)


Erőviszonyok A médiakutatások egyik fontos kérdésfeltevése ezzel kapcsolatban az, hogy mekkora ennek a területnek a hatalma, és hogy a határok mennyire meghatározottak kívülről. Fiske azon álláspont mellett érvel, miszerint a tömegkultúra modernista elméletei túlértékelik a determináló erőket és alulértékelik a nézők erejét. Ezzel szemben fontosnak és meghatározónak tartja azt az összefonódó társadalmi és textuális erőt, amit egyfelől a néző sajátos helyzete, másfelelől pedig a televízió textualitása tart fenn. Az a társadalmi közeg, amelyben a tévénéző él és mozog, heterogén (csoportok és szubkultúrák folyamatos átrendeződései jellemzik). Ahogy Fiske fogalmaz, „a személy, vagy néző számos, folyamatosan alakuló kötődést alakít ki ebben a heterogén közegben, s ezzel a különbözőképpen alakított, változó társadalmi formációkon keresztül bekapcsolódik a társadalmi rendszerbe, amire a nomád szubjektivitás metaforája jól használható.” (Fiske, im) Ha megmaradunk Fiske metaforájánál, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a különböző társadalmi viszonyokkal rendelkező „tévénéző alany különböző terekbe kerülhet be, adott határain belül, az értelem és élmény adó televíziós tapasztalat, illetve az ehhez kapcsolódó társadalmi kötődésnek megfelelően.” (Fiske, im)


A kultúra az intertextualitás hálója Roland Barthes szerint a kultúra az intertextualitás hálója, amiben minden szöveg utal egy újabb és újabb szövegre, és gyakorlatilag végtelenített ezen utalások egymásba szövöttsége. Barthes megállapítását Fiske a televízió intertextualitására vonatkozóan mutatja be. Nézzük ennek érvényességét egy konkrét példával illusztrálva. A televízióban megjelenő események, történetek és az ezekben szereplő karakterek azok szövevényes intertextuális viszonyaikban érthetők meg. Egy bűnügyi filmben szereplő eset és a megjelenő szereplők a hírműsorok, vagy az újságok ilyen típusú ábrázolásainak ismeretében, viszonyában kapnak értelmet. A kultúra mint intertextuális hálózat adja meg az értelmezési kereteket minden médiában közvetített tartalommal kapcsolatban. A Gyilkos elmék c. bűnügyi sorozat profilozók különböző eseteit mutatja be. Minden rész egy-egy narratívával zárul, amelyet a filmben szereplők közül egy valaki mond el az epizód zárasaként. Ezek a narratívák meghatározzák a befogadást és kulturális kereteket jelölnek ki. A narratíva utal egy szerzőre, egy zeneműre vagy irodalmi műre, amely lehetővé teszi más médiumoknak az értelmezés folyamatában való bekapcsolását.


Felhasznált irodalom Bajomi Lázár Péter 2006 Manipulál-e a média? Médiakutató, nyár Bajomi-Lázár Péter (2008): Média és társadalom. Budapest, Jaffa Császi Lajos 2002 A média rítusai. Budapest, Osiris Fiske, John 2009 Milyenek vagyunk a TV előtt? (http://www.ofi.hu/tudastar/internet-mediaetika/milyenek-vagyunk-teve) Gerbner, George (2000): A média rejtett üzenete. Budapest, Osiris Szávai Ilona 2007 (szerk.): Tévé előtt - védtelenül? Budapest, Pont Kiadó, Fordulópont Könyvek


A tananyag címe: A média kulturális tanulmányozása

Recommend Documents