A SZABAD OKTATÁS ORSZÁGOS SZERVEZETE

A SZABAD OKTATÁS ORSZÁGOS SZERVEZETE. AZ ORSZ. KÖZOKTATÁSI TANÁCS KEBELÉBEN 1907- ÉS 1908-BAN FOLYTATOTT TÁRGYALÁSOK IRATAI.

A VALLÁS- ÉS KÖZOKTATÁSÜGYI M. KIR. MINISZTER 1908 DEC. 16-ÁN 127,044. ÉS 1909 SZEPT. 14-ÉN 91,961. SZ. A. KELT RENDELETEINEK ALAPJÁN

KÖZREADJA

AZ ORSZ. KÖZOKTATÁSI TANÁCS.

BUDAPEST. 1909.

TARTALMA: Lap

I. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter 1907. máj. 13-án 42429. sz. a. kelt leirata az Országos Közoktatási Tanácshoz az iskolán kívül való tanítás országos szervezése tárgvában 5 II. Dr. Jancsó Benedek előadó tanácsosnak az Orsz. Közokt. Tanács elnökségéhez intézett beadványa 14 III. Dr. Jancsó Benedek előadó tanácsos Emlékirata az iskolán kívül eső oktatás országos szervezésének tárgyában 16 IV. Az Országos Közoktatási Tanács állandó bizottságának 1908. évi október hó 14-én és 15-én a szabadoktatás országos szervezése tárgyában tartott üléseiben fölvett jegyzőkönyv. 147

42,429. sz· 1907. V. 13.

Ι. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter leirata az Országos Közoktatási Tanácshoz AZ ISKOLÁN KÍVÜL VALÓ TANÍTÁS ORSZÁGOS SZERVEZÉSE TÁRGYÁBAN. A közoktatási kormányzás sajátos feladatának vehető a nemzeti közművelődés minden oldalú irányzása és gyámolítása. Figyelmes érdeklődése nem zárkózhatik el a nemzet értelmi és erkölcsi haladásának olyan feltételei vagy szükségletei elöl sem, amelyeknek megvalósítása vagy kielégítése a közoktatás szűkebb, iskolaszerű kereteiben el nem érhető. Megfontolandó e tekintetből első sorban, hogy iskoláink szervezete államiságunk viszontagságosabb fejlődése miatt és társadalmunk gyorsabb átalakulása mellett nem alkalmazkodhatott még kellőképen annyira, mint kívánatos, a közélet gazdasági és művelődési követeléseihez. Népiskoláink még a tanköteles ifjúságnak sem biztosíthatják teljes számban az iskolázását, és sokszor igen fogyatékos tanításuknak eredményeit is nagyobbára kockáztatja a folytonos továbbképzés eszközeinek majdnem teljes hiánya. Középfokú oktatásunk tagoltsága sem felel meg a társas munkafelosztás igényeinek s főképen a polgári osztályok középső rétegei nem találhatják meg azt az életrevaló készültséget, mely a népek nagy versenyében a magyar munkának és iparnak biztosíthatná a sikeres megállást. Főiskoláink végre csekély számuknál, kevés helyre szorultságuknál fogva semmiképen sem nyújtanak elég kedvező alkalmat és tért tudományos önállóságunknak, nemzeti törekvések érvényesülésének. Mind e fogyatékosság kettős erőkifejtésre kötelez közművelődésünk ápolásában. Egyrészt az iskolai szervezet célszerűbb fejlesztése folytonos gondját követeli törvényhozásnak és közigazgatásnak egyaránt. De mivel az eredmény, mely ezen az úton elérhető, lassan érik és csak a jövő nemzedéknél termi meg gyümölcseit, és mivel már a jelen nemzedék állíttatik intézményeink demokratikus fejlesztése által olyan feladatok elé, melyeknek csupán műveltsége fokozásával lesz képes megfelelni; azért másrészt

6

a közművelődés terjesztését és haladását szabadabb, iskolán kívüli, mindenki számára hozzáférhető intézményekkel is kell eszközölnünk, minőket más szerencsésebb fejlődésű, a szoros értelemben vett közoktatás terén előrehaladottabb nemzetek is létesítettek és folyvást fejlesztenek. Eddig is visszhangra talált és utánzásra serkentett nálunk főleg az angolszász művelődés körében megindult messze terjedő nevelő munkásság, melv mint az egyetemi oktatásnak, tehát a legmagasabb értelmi képzésnek kiterjesztése jelentkezett. Itt ugyanis a nagymúltú és tekintélyű társadalmi intézmények, az egyetemek, együttes szövetkezésben, álltak élére a közművelődési mozgalomnak, hogy tervszerű munkálkodással a nép minden osztályát, a társasélet igen elágazó rétegeit, bárminő gazdasági körben tartja is egyébként mindennapos munkájuk, belevonják szellemi hatásuknak körébe és így valóságos nemzet-nevelő intézetekké váljanak. Figyelmet érdemel különben az a körülmény, hogy még azokban az országokban is, ahol a testületi kormányzat elvileg távol tartja az állami beavatkozást és legfölebb csak szabályozó befolyást enged a törvényhozásnak és kormányoknak, nem teljesülhetett a nagy jelentőségű vállalkozás az állam minden gyámolító segítsége nélkül. Egyebütt pedig, francia és német földön is, bár elismerésre méltó buzgalom a tudomány vezető képviselőiben nem hiányzott, a célszerűbb szervezkedés alapjaként sürgetni kezdik az állami gondozás részvevő segedelmét. Nálunk sem kicsinylendő ugyan, amit eddig némi kevés országos támogatással szabad egyesületek és tudományos testületek e téren megkíséri ettek. De tagadhatatlan, hogy ebben a sokoldalú, mindennemű körültekintést igénylő tevékenységben semminemű összműködés nem mutatkozik, és megállapított elv és terv híjában a törekvések egészében sokkal nagyobb a szétágazás, sokkal kevesebb a kölcsönös figyelembevétel, semhogy a közművelődés haladására a nemzeti egység szempontjából maradandóbb hatásokat várhatnánk tőlük. Alkalomszerűnek és helyénvalónak látszik, hogy az iskolánkívüli szabad tanfolyamok kérdése egész terjedelmében, hazai állapotaink és szükségleteink szempontjából, iskolai szervezetünk figyelembevételével és a rendelkezésre álló segédeszközök mérlegelésével behatóbb tanulmány tárgyává tétessék. Midőn ez irányban a Közoktatási Tanácsot fölkérem, hogy szakértő és a kérdéses munkásság közül tapasztalattal rendelkező férfiak és nők — mindenekelőtt pedig az e téren már működő testületek, ú. m. a Szabad Egyetem, Szabad Lyceum, Erzsébet Népakadémia és Uránia Magyar Tudományos Egyesület vezető férfiainak bevonásával, a szükséges tanulmányozást végezze, nem annyira irányadásul, vagy a bevonandó kérdések megszorítására, mint inkább azoknak kiemelésével, mikben országos közoktatási és gazdasági érdekek érvényesülnek, jelzem, hogy minő szempontokból kívánatos legelőbb is a felvilágosítás.

7

I. Legsürgősebben követelhetik az intézkedést, talán a törvényhozás részéről is, népoktatási intézményeink fogyatékosságának a következményei. Oly időkben, midőn politikai tekintetek sürgetik, hogy a közéletben általános szavazatjog alapján eszközöltessék a részvétel, a közérdek ártalmával tűrhető csak az oly közműveltségi állapot, mely szerint az összes polgári népességből magyar földön csak 51.4%-a tud írni és olvasni, majdnem fele nem rendelkezik tehát az általánosabb, körültekintő tájékozódás legelemibb eszközeivel és végkép egyes merészebb, de kevésbé önzetlen vállalkozó személy közvetlen hatásának van kiszolgáltatva. Azonfelül megfontolandó, hogy ma a nép fia többé már nem csupán gazdasági tényező, hanem a nemzeti életnek számottevő tagja. Az iskolázás teljes érvényesülése mellett sem lehet tehát elégséges az az elemi műveltség, melyet a népiskola a tankötelezettség éveiben nyújthat, s így szükségképen gondoskodni kell, ha a gazdasági életünk azontúl nem nélkülözheti a munkásnép kezét és fáradalmát, hogy mellette szabad idejében és az egyéni szükség figyelembevételével mindenki alkalmat leljen, főleg még a fejlődés és az erkölcsi válság korában, tehát a 12-20 évéig, a továbbképzésre és művelődésre. Ekként a felnőttek oktatása, mint a tanulatlanság pótlása és a tanultság fejlesztése, oly feladat korunkban, mely országos közérdek, és ily értelmű szervezésre szorul. A nyugati nagy nemzetek, akik korunk értelmi és gazdasági törekvéseiben a vezetők, mind felismerték e szükséget, és társadalmuk és közigazgatásuk sajátsága szerint gondoskodnak kielégítéséről. A francia állam már az elemi oktatás szervezéséről szóló törvényben kellő figyelmére méltatta a kor követelését (1886. október 30. törvény, 8. cikkely); lehetőséget nyitott elemi népiskolai osztályok fellállítására iskolázatlan felnőttek számára, valamint oly munkás alkalmazottak továbbképzésére, akik a tankötelezettség követeléseinek megfeleltek, a kormány rendelkezésére bízva, hogy e nyilvános és ingyenes oktatás mily feltételek szerint szervezendő, hogy állami segélyben részesüljön. Az 1887. jan. 18. és újabban az 1895. jan. 11-én kelt kormányrendelet gondoskodott is ez intézmény kellő közigazgatási biztosítékairól és országos támogatásáról. A közvélemény is nagy kedvezéssel fogadta az intézkedést, mely a tankötelezettség évein túl a hadkötelezettség koráig végzi a népnevelés munkáját. Nem tekintve azokat a tanfolyamokat, melyek az írás-olvasás mesterségében vezetik a tanulatlan felnőtteket, s melyekben főleg a besorozott tanulatlan legénységet kötelezik a részvételre, – a felnőttek oly tanfolyamainak (Cours d' adultes) száma, melyekben a tanítóság folytatja a továbbképzés munkáját, 8288-ról, amennyi 1894/5. évben volt, tíz év alatt (1904/5. évben) 47,330-ra emelkedett, köztük 29.872 férfiaknak, 17,458 nőknek szólt. Hozzájuk számítható még vagy 6000 oly tanfolyam, melyeket népnevelési egyesületek, ipar- és kereskedelmi kamarák stb. szerveztek és tartanak fenn.

8

Nem csekélyebb gondot fordít az angol közoktatási kormányzás a népoktatás ez irányú fejlesztésére. Régtől fogva országos gyámolításban részesíti a szakszerű továbbképzést – előbb külön hatóságot is alkotva e célra (The Science and Art Department), mely újabban a középponti hatóságba (Board oí ducation) olvadt-, újabban évről-évre gondos szabályozással irányítja, megállapítva a feltételeket, amelyek értelmében az iskolaügyi hatóságok ebbeli törekvéseik gyámolítására országos segélyben részesülhetnek. (A legújabb az 1906. év augusztus 1-től – 1907. július 31 – időszakra szól; kiadatott 1906. június 12.: Regulations for Technical Schools, Schools of Art and other Schools and Classes [Day and Evening] for further Education). Az utolsó kormányjelentés (Report of the Board of Education for the Year 1905/6) nagy megnyugvással ad számot róla, mily nagy figyelemben részesül országszerte az elemi iskolai továbbképzés (further or continuative education) kiterjesztése és javítása. Különösen kiemelhető a törekvés a tanulmányi rend pontos megállapítása körül, úgy, hogy a tanulás szorosan hozzáfűződve az elemi iskola munkájához, mintegy átmenetet alkosson a magasabb szakszerű, kereskedelmi és ipari oktatáshoz. Figyelmet érdemel különösen hazai szempontból is, minő tervszerűséggel történt gondoskodás a legújabb rendezésben a falusi vidékek – rural areas – gazdasági és művelődési szükségleteinek kielégítéséről, egyes esti lielyi tanfolyamok és központi téli, 2-8 heti tanításra terjedő oktatás szervezésével. Az angol közművelődési törekvések ez irányát különben érdekesen jellemzik a következő számadatok. Nem tekintve a különböző, inkább szakszerű nappali tanfolyamokat, volt ugyanis a következő években 1902/3. 1903/4. 1904/5. elismert iskolai tanfolyam 5,624 5,579 5,706 bejáró tanuló 657,594 696,882 718,562 tanuló, akiért kormánysegély járt 440,718 469,686 487,699 kormánysegély összeg 285,126 304,962 320,762 A tanulók kor szerint pedig az utolsó évben ekként oszoltak meg; volt 12-15 éves 1 55,938 15-21 éves 3 59.917 21 éven túl 202,707 Teljes ingyenes oktatásban részesült tanuló 169,476 Fizetéses tanuló 549,086 Az alsóbb néposztályok továbbképzése főleg szakszerű irányban (Fortbildungsschule) a tanköteles éveken túl körülbelül a 18. évig Németországban is, ahol a köteles mindennapos oktatás nyolc éven át a tanulók 14. éves koráig folyik és iskolázatlan alig található, folytonos gondozásnak és haladó szervezésnek tárgya. Több állam törvényhozási intézkedéssel, kötelező szabályzattal

9

segíti megvalósulását; sőt a birodalmi törvényhozás is az iparrendi törvény keretében többnemű biztosítékairól gondoskodott, amennyiben az ipari és kereskedelmi testületeknek és kamaráknak kötelességévé teszi, hogy a helyes kiképzés és előképesítés érdekében a tanulók iskolázására nézve szabályzataikban intézkedjenek, sőt a községeket feljogosítja, hogy helyi szabályzattal a mindkét nembeli munkásokat és alkalmazott segédeket egész 18 éves korukig továbbképző iskolák látogatására kötelezhetik, a szülök és gazdák, vagy munkaadók esetleges hanyagságának büntető fenyítésével. Ily módon német földön a továbbképzés kötelező rendezése főként a helyi közigazgatás körére van bízva, de a birodalmi törvény annyiban segíti e feladatban, amennyiben viszont a vállalkozót vagy munkaadót is kötelezi, hogy 18 éven aluli munkásainak, ha továbbképző iskolába járnak, adja meg a szükséges szabad időt, melynek tartamát esetleg a hatóság állapítja meg. Ahol pedig a fiatal munkás inaskodik, gazdája tartozik őt a továbbképző vagy megfelelő szakiskolába járatni és az iskolázást ellenőrizni, büntetés terhe alatt. Azon államok közül, amelyekben az iskolázás általánosan érvényesült s jó sikerrel folyik, érdemes még Svájc és Dánia példáját tekintetbe venni. Az előbbi államban az a tapasztalat, hogy még a kötelező iskolázás szigorúbb érvényesítése sem biztosítja eléggé a közművelődés haladását, ha az iskolai éveken túl kellő alkalom nincs a gyermekkorban szerzett ismeretek ébrentartására és folytonos gyarapítására; már 1881-ben maga a szövetséges kormány törvény útján sajátságos módon, intézményesen gondoskodott a szükséges korrektívumról és általános újoncvizsgálatot szervezett, úgy, hogy katona-állításnál nem csupán testi arravalóságát nézik, hanem egyszersmind iskolai és értelmi készültségét is puhatolják az előállóknak. A vizsgálat, mivelhogy az olvasás és számolás ügyességein felül kiterjed még a fogalmazásra és a honismeret (földrajz és történet) egész körére, valóságos próbája a közműveltség elterjedésének; adatait kantononként, sőt egyes iskolánként- is csoportosítják, mindig az elemi iskolát véve alapul, melyben az újonc készültségének alapjait nyerte s ekként világos képet nyernek a népnevelés állapotjárói és útmutatást arra, hol követel netaláni hiánypótlást. Az egyes kantonok azután kötelesek, szükség szerint, újonc-iskolákról is gondoskodni, de költségeit a központi szövetséges pénztár fedezi. Dánia a népi főiskolák rendjével adott tanulságos példát, miként gondoskodhatni főképen a földmíves népség magasabb műveléséről. Magánvállalkozásból e népfőiskolák nemzeti intézménnyé alakultak, amelyeknek jelentőségét a nép értelmi és gazdasági emelkedésére nézve általánosan elismerik és országosan is nagy pénzbeli segéllyel fokozzák. Szervezetük, helyi és személyi eltéréseket mellőzve, körülbelül ekként alakult ki: télen (novembertől áprilisig) ifjak iskolája .áll fenn, nyáron leányoké. Többnyire bennlakás van szervezve, amennyiben ép erre helyeznek nagy súlyt, hogy tanítvány és nevelő bensőbb szellemi közös-

10

ségbe lépjenek. Főtárgya a tanításnak a történet és mellette a nemzeti irodalom szerepel nagyobb mértékben. Az olvasás, írás és számolás célszerű, tanulságos gyakorlása mellett azonfelül felvilágosítást nyernek egyfelől az ország alkotmányáról, közigazgatásáról, törvényhozásáról, másrészt oktatást kapnak a természetismeret azon főágaiban és oly kapcsolatos gyakorlatokban, melyek a mezei gazdaságra nézve fontosak. A testi nevelés, a svéd torna alapján is nagy gondban részesül. Egyes főiskolákkal aztán a helyi körülmények szerint szakiskolák, ipari és földmívelési intézetek vannak kapcsolatban, ezek növendékei aztán naponkint 1-2 órán át látogatják a főiskolát. Ez intézetek különben általánosabban is nagy hatással vannak a népművelődés emelésére; tanítóik nyilvános gyűléseken és egyesületekben rendszerint igen látogatott előadásokat tartanak. Az ily ίοiskolai tanítók számára különben az egyetemen külön tanfolyamokat is szerveztek, de egyes egyetemi tanárok is szívesen vállalkoznak a tanításra. Nagy művelődési fontossága mellett ez intézménynek nem kevéssé esik latba azonfelül gazdasági érdeme, amennyiben általában elismerik, hogy a dán mezőgazdaság főképen hatásának köszönheti, hogy oly eredményesen tudott megküzdeni válságával, midőn a gabonatermelésről tej-hús-gazdaságra volt kénytelen áttérni. A dán nép-főiskolai intézmény különben nagy eredménnyel terjedt el ma már az összes skandináv népeknél-, még az Amerikában letelepedettek közt is. A buzgóság e kiváló példái mellett érezhető leginkább közállapotaink elmaradtsága. Hazánkban az iskolázás teljes hiányának pótlása, a tanulatlanság kárainak orvoslása alig foglalkoztat néhány elszigetelt társas kört, a közhatóságok gondja népünk ezen nagy szükségleteit alig vette észre. Az iskolázatlan felnőttek oktatását csupán egyes oly egyesületek gondozzák, mint a Budapesti Népoktatási Kör, mely ama 35 év alatt, mióta működik (1904-5. évig) 32,449 személyt részesített rendszeres tanításban és látott el tankönyvekkel, részben taneszközökkel is; a vidék városaiban a buzdító példa azonban nem talált utánzásra. Valamivel több történik az iskolázottabb felnőttek továbbképzése körül. Az 1891:XIII. t. c. alapján az ipari munkások vasárnapi képzésére szervezett országos bizottság irányítása szerint, valamint az iparossegédek továbbképzése tanfolyamának szervezetére vonatkozó, 1894. évi 35,527. szám alatt kelt vallás- és közoktatási miniszteri rendeletnek utasítása értelmében több vidéki városban folyt a továbbképzés munkája, nem minden siker nélkül. A kereskedelmi miniszter 1903. évi 6090. számú rendelete hasonló célzattal szabályozta a kereskedők és kereskedelmi társulatok továbbképző tanfolyamainak eljárását, de ily irányban, úgy látszik, épen csak a fővárosra szorítkozott az egyes egyesületek tevékenysége. A földmívelésügyi minisztérium is tartat országszerte több (az 1904/5. évben 55) vármegyében a gazdasági továbbképzést szolgáló tanfolyamokat, melyeken még célszerű eljárással az előadások tárgyát kinyomatva a résztvevők közt ingyen szét is osztják.

11

Nem lehet azonban kétséges, hogy mindaddig, míg mind e buzgóság egymással való érintkezés nélkül, többnyire igen elágazó munkássággal fáradozik, a közművelődés nagy feladatai nem oldhatók meg, mert ezek közül csakis közös tudatos tevékenység, világosan szervezett kölcsönösség biztosíthatja az állandó és folytonos haladást. Ily értelemben volna tehát a Közoktatási Tanács kebelében – megfelelő szakértők bevonásával – tanulmány tárgyává teendő: 1. Minő intézkedéssel volna biztosítandó, netalán a törvényhozás közbenjöttével is, az egyes közhatóságok, községek, városok, megyei bizottságok közreműködése abban a munkában, hogy az iskolázatlan, olvasni és írni sem tudó felnőttek oktatása országos segéllyel is tervszerűen eszközöltessék? 2. Miként lehetne országos középponti vezetés és gyámolítás létesítésével a tankötelezettség évein tnl, főképpen az ifjúság 15-21. éveiben, a népnevelő továbbképzést általánosabbá és hatásosabbá is tenni, s ekként egyrészt népünket jobban belevonni a nemzeti közművelődés keretébe, másrészt gazdasági boldogulására is megadni a kívánatos értelmi és erkölcsi készültséget? II. Nagy körültekintést követel közéletünk és társadalmunk sajátosságának pontos mérlegelése, ha másodsorban polgárságunk azon középosztályának művelődési szükségleteit tekintjük, amely a fennálló iskolai szervezet mellett többnyire félbeszakadt alapvetéssel, hiányos általános készültséggel, rendesen csak négy közép- vagy polgári iskolai osztály végzésével, és azért szintén egész fogyatékos szakképzettséggel jut a gyakorlati pályákra. Ez az a társadalmi kör, amelynek érdekét a művelt nyugati államokban is kívánja főképen szolgálni az egyetemi képzés kiterjesztésének mozgalma. Nem téveszthető azonban szem elöl, hogy művelődési közállapotunk felette elüt minden más európai nagy műveltséggel rendelkező népétől. Ezek körében a tudományos felfogás terjesztésére irányult oktatás megelégedhetik gyakran az érdekkeltés eszközeivel, mivelhogy az egyesnek, ha felébredt az érdeke, megfelelő bő irodalmi készség áll rendelkezésére. Az angol, francia és német műveltség köreiben (de még az olasz is említhető) nem ritkaság ugyanis, hogy a tudomány népszerűsítésének irodalmi szolgálatában, alkalmas tájékoztató és összefoglaló művek írásával, a legelső vezető tudós elmék is szorgoskodnak, és majdnem az a tanúság, hogy a népszerűsítő irodalmi termelés messze túlhaladja a szigorúan vett tudós, kizárólagos szakszerű munkásságot. A mi irodalmunk szegényessége ezzel szemben valóban megdöbbentő. A puszta érdekkeltés ezért viszonyaink közt nem elégséges, sőt amennyiben abban a társadalmi körben, amelynek szolgál, az idegen nyelvek ismerete inkább el van terjedve, inkább arra vezethet, hogy egy idegen műveltségi áramlat sodrába kerül, mely ha nem is idegeníti el teljesen nemzeti életünktől, mindenesetre más irányba tereli figyelmét, és csökkenti rokonérzését a hazai tudományos törekvések iránt. A külföldi példák olynemű követése azért, aminő az eddig is rendezett

12

egyébként elismerésre méltó sorozatos előadásokban nyilvánul, viszonyaink között nem elegendő. Ép úgy nem elégséges, a vidék számos középpontjában középiskolai tanáraink buzgalma által – részben már az én felhívásom nyomán létesített számos előadás, melyek a vidéken a közművelődési érzék felköltésére alkalmas eszközök ugyan, s az iskolán kívül eső közoktatásban hasznos tényezőkként szerepelhetnek, tartósabb hatásra azonban csak országos szervezés után számíthatnak. Megszívlelendő, hogy még Angliában is, a mozgalom kiinduló pontjában, csak úgy volt biztosítható az oktatás sikere, hogy egyrészt magukban a vezető Egyetemek kebelében intézményszerűen külön testületeket alkottak, a tervszerű vezetés és irányítás céljából (Board to promote the Extension of University Teaching), másrészt megfelelő vizsgálatokkal látták el s némikép ezekkel járó jogosultságokkal is ruházták fel a szabad tanfolyamokat. Újabban (1905) Franciaországban is, ahol több egyetem és számos egyesület foglalkozik az egyetemi oktatás terjesztésével, érvényesült a tervszerűbb együttműködés érzete s külön középponti szervezetben nyert alakot. (Fédération des Universités populaires.) Ily szempontokból volna tehát a Közoktatási Tanács kebelében, főképen a hazai szükségleteket tekintve, megvitatandó: 1. Mi módon és milyen eszközökkel lehetne intézményesen, talán központi vezetés szervezésével is, biztosítani hajránkban a tudományosabb és a szakszerű képzés iskolán kívül eső tanfolyamait? 2. Különösen pedig miként volna hasznosítható ez irányban a) a főiskoláknak és középfokú tanintézetek (gimnáziumok, reáliskolák, különféle szakiskoláink) tanártestületeinek közreműködése? b) továbbá a létező egyes irodalmi társulatok, népszerű tudományos egyesületek munkásságának tervszerűbb rendezése. Az országos szempontból felmerülő kérdések e sorára ekként az Országos Közoktatási Tanács figyelmét felhíván, nem kételkedhetem, hogy a tudomány haladására és a közművelődés emelésére irányult ezen törekvésemet méltányolva, a Tanács nem fog késni a kívánatos szakerők és különösen ezen a téren eddig is működő érdemes férfiak bevonásával is azokat tanulmány és megvitatás tárgyává tenni és megállapodásait mielőbb hozzám juttatni. Mert fontosnak tartom és múlhatatlannak, hogy mielőbb minden oldalról megindulhasson közművelődésünk haladása körül olyan tervszerű munkásság, mely a kötött úton haladó iskolázáson kívül módot és eszközöket nyújt mindenkinek, akit bármi körülmény megakasztott értelmiségének iskolaszerű kifejlésében, arra, hogy a szervezett szabad oktatás utjain vagy fogyatékos készültségét kellőképen pótolhassa, vagy egyéni műveltségét lehetőleg mind magasabb fokra emelhesse. Megjegyzem, hogy jelen leiratom másolatát a miniszterelnök, a kereskedelem-

13

ügyi, földmívelésügyi, igazságügyi, pénzügyi, belügyi és honvédelmi miniszter urakkal egyidejűleg közlöm, hogy érdeklődésüket a nemzeti életnek úgyszólván összes megnyilvánulásaira kiterjedő ezen actióm iránt eleve felkeltsem, s már most alkalmat adjak nekik annak megfontolására, hogy ez actióban a vezetésükre bízott kormányzati ág érdekeinek szempontjából milyen irányban kivannak résztvenni? Felkérem egyúttal az említett társminiszter urakat, hogy amennyiben a Közoktatási Tanács részéről, e kérdések tárgyalása alkalmából, tájékoztatás, felvilágosítás, adatszerzés vagy esetleg irányítás szempontjából egyik-másik megbízott jelen leiratomra hivatkozással, valamelyik miniszter úrhoz fordulna: ez az illetőt támogatni szíveskedjék. Budapest, 1907. évi május hó 13-án. Apponyi

II. Az Országos Közoktatási Tanács elnökségének Budapesten. Nagyságos Alelnök Úr! Mint annak a szakbizottságnak előadója, melyet az Országos Közoktatási Tanács múlt év június 4-én tartott üléséből azzal az utasítással küldött ki, hogy az iskolán kívül eső oktatás egységes szervezésére vonatkozó előkészítő tanulmányokat elvégezze, Nagyságodnak múlt évi október 25-ről kelt 243/907. számú hivatalos felszólítása értelmében van szerencsém ide mellékelten Emlékiratomat az iskolán kívül eső oktatás szervezése tárgyában további eljárás végett tisztelettel beterjeszteni. Ez Emlékirat első és nagyobbik része pragmatikus előadása annak, ami nálunk az elmúlt negyven év alatt az iskolán kívül eső oktatás érdekében történt. Második és kisebbik része azokat az elveket és tételeket tartalmazza, amelyeknek segítségével egységes szervezete felépíthető. Az I. fejezet foglalkozik az 1870-1874 között lezajlott Türr-Irányi-féle felnőttek oktatásával; a II. azokkal a kulturegyesületi és szociálpaedagogiai törekvésekkel, amelyek a magyar társadalom iskolán kívül eső oktatói munkásságát foglalkoztatták a felnőttek oktatásának megszűntétől az University Extension-féle törekvések felvetődéséig (1896-ig). A III. rész előadja az University Extension intézményének hazánkban való meghonosítását. A IV. megismerteti az iskolán kívül eső oktatásnak azt a fajtáját, amelyet a szociáldemokrácia a munkás szakszervezetekben létesített. Az V. előadja az iskolán kívül eső oktatás szervezésének vezérelveit úgy, amint azok annak hazánkban lefolyt történetéből levonhatók. A VI. rész pedig paragrafusokba foglalt javaslat alakjában építi fel az iskolán kívül eső oktatás nálunk lehetséges szervezetét. A VII-ben Összefoglaló kérdések cím alatt össze vannak állítva mindazok az alapelvek, amelyek a tervezet lényegét magokban foglalva, alkalmas alapjául szolgálhatnak egy szaktanácskozás esetleges tárgyalásának.

15

Nyert megbízatásom alapján foglalkozva mindazzal, mi hazánkban és a külföldön ezen a téren történt, meggyőződtem, hogy nálunk a rávonatkozó eszmék és gondolatok rendszerbe foglalása ilyen részletesebb és mélyrehatóbb előzetes tanulmány nélkül lehetetlen. Egyetlen lépést sem tehetünk biztosan, míg fel nem kutattuk e munkásság eredetének indítékait, míg meg nem állapítottuk a magyar közművelődés ama szükségleteit, amelyeknek ez a munkásság különféle irányaiban logikai és természetes következése volt. Míg nem elemeztük és ki nem fejtettük azokat a hatásokat, amelyek nálunk az iskolán kívül eső oktatás különböző irányait, nemeit és ágait kifejlesztették, fejlődésökben és eredményeikben esetleg megakasztották. Ε tevékenység múltjának pragmatikus vizsgálata alapján, azt hiszem, sikerült olyan eredményeket is levonni, amelyek a tervezett egységes szervezésben zsinórmértékül és irányt jelölő alapelvekül használhatók. Történeti és pozitív alapot akartam szolgáltatni annak a tanácskozásnak, eszmecserének és vitatkozásnak, amelynek kohójából kell kikerülnie e nagy közművelődési akció egységes szervezetének. Ez a körülmény, továbbá feladatom nehézsége és munkálatom terjedelme szolgálhat mentségéül, hogy azt a Nagyságod idézett felszólításában megállapított határidő után csak két hónappal bocsáthattam rendelkezésére. Ezeknek tisztelettel teljes előadása után maradtam a Nagyságos Alelnök úrnak Budapest, 1908 január 15-én. hazafias tisztelettel Dr, Jancsó Benedek, előadó tanácsos.

III. EMLÉKIRAT AZ ISKOLÁN KÍVÜLESŐ OKTATÁS ORSZÁGOS SZERVEZÉSÉNEK TÁRGYÁBAN. Az Orsz. Közoktatási Tanács elnökségének megbízásából szerkesztette .Dr JANCSÓ BENEDEK az Országos Közoktatási Tanács előadó tanácsosa.

I. 1. Α kitűzött cél. Gróf Apponyi Albert vallás- és közokt. miniszter úr múlt évi 42.429/907. V. 13. számú leiratában felszólította az Országos Közoktatásügyi Tanácsot, hogy az iskolán kívül eső oktatást a következő pontozatokba foglalt kérdések keretében tegye tanulmány tárgyává: a) Minő intézkedéssel volna biztosítandó, netalán a törvényhozás közbejöttével is aï egyes közhatóságok, községek, városok, megyei bizottságok közreműködése abban a munkában, hogy az iskolázatlan, olvasni s írni sem tudó felnőttek oktatása országos segélylyel is tervszerűen eszközöltessék? b) Miként lehetne országos középponti vezetés és gyámolítás létesítésével a tankötelezettség évein túl, főképpen az ifjúság 15-21 éveiben, a népnevelő továbbképzést általánosabbá és hatásosabbá is tenni s ekként, egyrészt népünket jobban belevonni a nemzeti közművelődés keretébe, másrészt gazdasági boldogulására is megadni a kívánatos értelmi és erkölcsi készültséget? Továbbá: a) Mi módon és milyen eszközökkel lehetne intézményesen, talán középponti vezetés szervezésével is, biztosítani hazánkban a tudományosabb és a szakszerű képzés iskolán kívül eső tanfolyamait? b) Különösen pedig miként volna hasznosítható ez irányban 1. a főiskoláknak és középfokú tanintézetek (gimnáziumok, reáliskolák, különféleszakiskoláink) tanártestületeinek közreműködése?

17

2. továbbá, a létező egyes irodalmi társulatok, népszerű tudományos egyesületek munkásságának tervszerű rendezése? Ε miniszteri leirat rámutat arra is, hogy az a munkásság, amelyet az iskolán kívül eső oktatás érdekében nálunk a társadalmi egyesületek, iskolai és tudományos testületek megkísérlettek, nem kicsinyelhető, mert ha nem is gazdag meglepő eredményekben, de elég buzgó és sokoldalú. A baj csak az, hogy nem igen mutatkozik öntudatos és tervszerű összműködés. Megállapított és általánosan elfogadott vezérelv hiányában sokkal nagyobb benne a szétágazás és kevesebb a rokon, sőt párhuzamos törekvések kölcsönös figyelembevétele is, semhogy tőle a közművelődés haladására a nemzeti egység szempontjából maradandóbb hatásokat várhatnánk. Az ilyen jellegű egész munkásság inkább idegen hatások eredményének, nemhazai talajból kisarjadzó« közművelődési törekvések jó szándékú, vagy lelkes utánzásának látszik, mint sem társadalmunk és népünk általánosan érzett közművelődési szükségleteiből kiforrott életrevaló törekvésnek. Éppen ezért, a Közoktatásügyi Tanács által teendő tanulmányoknak s e tanulmányok alapján kidolgozandó javaslatoknak, az lenne a szóban forgó miniszteri leirat intenciói szerint a feladata, hogy ebben a munkásságban megkeresse azokat a vezérlő szempontokat, a melyeknek erejénél fogva e szétágazó törekvések nemcsak egységesíthetők, hanem közművelődésünk rendszerébe, mint életrevaló és gyakorlati intézmény beilleszthetők is legyenek. 2. A kitűzött cél elérésének feltételei. Az ilyen irányú és célzatú tanulmánynak legelső feltétele: felkutatni e munkásság eredetének indítékait. Megállapítani a magyar közművelődés ama szükségleteit, a melyeknek ez a munkásság logikai és természetes következése volt. Elemezni és kifejteni azokat a hatásokat, amelyek nálunk az iskolán kívül eső oktatás különböző irányait, nemeit és ágait kifejlesztették, vagy fejlődésökben és ered-: menyeiben megakasztották. Ez a tanulmány nemcsak szükséges a megállapítható eredmények és e munkásság szervezésére vonatkozó javaslatok szempontjából/ hanem magában véve jutalmazó is, amennyiben ki fog derülni belőle, hogy az a munkásság, amely ez idő szerint az iskolán kívül eső oktatás érdekében országszerte folyik, nem pusztán idegen utánzás, hanem a magyar közművelődés talajából kisarjadó életrevaló és hasznos gyümölcsöt ígérő növény. Hogy nálunk éppen olyan régi s éppen olyan tiszteletre méltó múlttal dicsekszik, mint bármelyik más nyugati civilizált országban. Ki fog derülni, hogy e tevékenység múltjának pragmatikus vizsgálatából olyan eredmények vonhatók le, amelyek jövendő egységes, szervezésében zsinórmértékül és irányt jelölő alapelvekül használhatók.

18

A Türr-Irányi-féle felnőttek oktatása» 1. Történelmi előzmények. Hogy a nép nagy tömegét a demokratikus alapon szervezendő modern magyar államnak kötelessége egy általános nemzeti és népműveltség minden áldásában részesíteni s ezt a népműveltséget az egész magyar politika alapjává tenni, reform-korszakunknak – különösen a negyvenes éveknek – minden szabadelvű politikusa, programm gyanánt vallotta és hirdette. Nemcsak a legelső felelős magyar minisztérium elnökének, Batthyányi Lajos grófnak volt jelszava, hogy a tudományt .még a cigány kunyhójába is be kell vinni, hanem mindeniköknek. Kossuth Lajos nemcsak a jobbágyság eltörlése, a magyar ipar- és kereskedelem védelme érdekében izgat, hanem demokratikus alapon való ,politikai átalakulásunkkal egyetemben a közművelődés fejlesztése és általánosabbá tétele mellett is. Már 1837 február havában elkészíti egy röpke irat vázlatát az iskolát megelőző nevelésről, a kisdedóvásról; a magyar földműves, napszámos és kézműves népnek szánva, amelyben arról igyekszik azt felvilágosítani, hogy a munkás néposztályok még iskolába nem járó gyermekei minő veszedelmeknek vannak kitéve és hogy e veszedelmek elhárítására, mit kellene tenni? Abban a beszédében pedig, amelyet 1848 augusztus havában Eötvös József közoktatásügyi miniszternek az elemi oktatásról beterjesztett törvényjavaslata érdekében mondott, egyenesen a demokratikus. Arn erikája hivatkozik s az újra szervezendő magyar népoktatás célját e szavakkal határozza meg: „az iskolák ne csak látszassanak nevelni, de neveljék. is a népet azzá, ami jövendő rendeltetése: jogait ismerő, szabadságát érző, vallásos és okszerű földművelővé.” Ugyanez a gondolat lesz uralkodó vonása két évtizeddel később a második felelős magyar kormány közoktatásügyi politikájának is. A két korszak közműve' lödési eszméinek közösségét Eötvös József báró képviseli. 1867 július 3-án jelenik meg! a népnevelési egyletek alapítása érdekében kiadott nevezetes körlevele, amely valóságos közművelődéspolitikai hitvallása is. A népműveltség általánossá tétele -· szerinte – egyenes folyománya annak a demokratikus átalakulásnak, amelynek a kiegyezéssel egyidejűen küszöbére lépetta nemzet. De csak ott fejlődhetik ki életrevaló, önálló és tartós művelődés, ahol er művelődés szükségének érzete a nemzet lelkében felébredvén, a polgárok minden osztályának vállvetett közreműködéséből, magából az összes népéletéből képződik ki. Ez- ok miatt a közművelődés kifejlesztése inkább társadalmi munka, amelyben a közhatalomnak csak a segítő közreműködés a feladata, Csak ily módon adhatjuk meg a nép egészének azt az értelmi és erkölcsi készséget, amely őt-

-

19

alkalmassá teszi jövendő rendeltetésére. Arra, hogy mint Kossuth Lajos mondotta : jogait ismerő, szabadságát érző, vallásos és okszerű földművelővé légyen. Ha a népnek ezeket az értelmi és erkölcsi készségeket meg nem adjufô akkor – mint Eötvös e körlevele mondja; a jogegyenlőség elve, melyet utolsó; törvényeink kimondottak, puszta szó marad, sőt bizonyos körülmények között· magára az államra nagy veszély forrásává is lehet, ha a nemzet azon osztályai,; melyek politikai jogokkal ruháztattak fel, azoknak gyakorlására megkivarçtaté műveltséggel nem bírnak. Az 1868-iki népoktatási törvény célja és törekvése az volt, hogy a népiek megadja azt a míveltséget, amely feltétele ama politikai jogok helyes és célszerű gyakorlásának, amelyeket a demokratikus alapon felépülő alkotmányos modern állam neki osztályrészül juttatott. Csakhogy a, demokratikus fejlődés politikai következményei gyorsabban fognak bekövetkezni – legalább akkor még azt hitték – mint ahogy e törvény hatása a népéletben érezhető lesz. De ettől eltekintve – ez a törvény a nép nagy tömegének, amely a politikai életben részt kapott, vagy még több részt fog követelni magának, műveltségi állapotán egyáltalán semmit sem fog lendíteni, mert ez a nagy tömeg iskolai oktatásban nem részesült és miután kinőtt belőle, nem is részesülhet, Kérdés: nem lehetne-e ezen a bajon segíteni? De nemcsak lehçt segíteni, hanem kell is. A társadalom műveltebb tagjainak, de magának az államnak is kötelessége minden módot megkísérteni és minden eszközt felhasználni a művelődésben hátramaradottak és az iskolázatlanok tanítására. Erre vonatkozóan sem példa, sem tapasztalás nem hiányzott... 3. Francia hatás. Az a gondolat, hogy az iskolázatlanoknak is meg kell adni azt a műveltséget, amely őket képesekké teszi, hogy politikai jogaikat, amelyekhez a demokratikus állam hozzájuttatta, helyesen és a nemzeti érdekekre áldást hozóan gyakorolhassák és hogy a népet e műveltség iskolán kívül való megszerzésében segíteni a társadalom műveltebb tagjainak és az államnak együttes kötelessége, Franciaországban öltött legelőször testet. Eredménye volt a francia forradalom által megindított annak a nagy társadalmi és politikai átalakulásnak, amelyen a franciák a XIX. században átestek. Megindítója Jean Mace volt. Előbb tanár egyik párizsi líceumban, majd 1848-ban hírlapíró. Tagja a Republique című politikai lap szerkesztőségének. Leír kes harcosa a nagy forradalom politikai és társadalmi eszméinek s erős meggyőződésű híve a köztársaságnak. A december 2-iki államcsíny elűzi Párizsból, Elzász egy félreeső városkájában húzódik meg, hol egy magán leánynevelő intézet tanára lesz. Figyelme a kis városka csendjében a politikától a nevelésügy kérdései

20

felé fordul. Illetőleg az a meggyőződés érlelődik meg lelkében, hogy a francia nép addig sohasem fog tudni a szabadsággal élni, míg meg nem szerezte azt a műveltségét, amely feltétele, hogy a szabadsággal élni tudjon. Míg Franciaországban ár nép műveltsége olyan általános és mély nem lesz, amely elég erőssé teszi arra, hogy a maga szemével lásson és a maga eszével ítéljen, addig képtelen lesz saját sorsának intézésére és arra kárhoztatott, hogy az anárkia és a cézári zsarnokság két szélsősége között folyton hánykolódjék. Eleinte á nép erkölcsét javító, gondolkozása körét szélesítő és ízlését nemesítő szépirodalmi művek írásával igyekszik a jelzett irányban hatni. Ilyen irányú irodalmi munkásságának egyik alkotását, Egy falat kenyér történetét, magyarra is lefordította Szász Domokos. III. Napóleon, császársága kezd veszíteni abszolutizmusából. Egyre sűrűbbek lesznek a jelek, amelyek azt mutatják, hogy gyors lépésekkel közeledik a szabadelvű császárság korszaka. Az elzászi városkában meghúzódott republikánus, Jean Mace szabadabban mozoghat társadalmi téren is. A népművelés elsőrendű észközé a könyv. De igazán ilyenné csak úgy lehet, ha a nép hozzáfér a könyvhöz. Ezért tehát megkezdi 1862-ben, egyelőre csak Elzászra szorítkozottan, a falusi népkönyvtárak szervezését és a következő évben egyesületet alakít a felnőttek oktatására. Egy év alatt körülbelül nyolcvan falusi könyvtárt rendez be. Párizs egyik elsőrangú kiadója, Hetzel felismeri a nagy erőt, ami a szegény vidéki leányiskolái tanítóban lakik. Párizsba hívja és megbízza a Magasin d'éducation et de récréation szerkesztésével. Ez időponttól kezdve, Franciaországban az iskolán kívül eső közoktatás szellemi vezérévé és középpontjává Jean Macé lesz. Működésének azonban aligha lesznek általánosabb hatású és nagyobb értékű eredményei, ha egy szerencsés politikai fordulat is nem kedvez neki. 1863 június havában a császár a francia közoktatásügyet Duruy Viktorra bízza. Duruy neve a francia közoktatásügy történetének egyik legfényesebb lapjára van felírva. Jean Macé törekvéseit kötelességének ismeri támogatni. Azt hiszi, hogy nemcsak a társadalomnak, hanem az államnak is kötelességé felvenni a harcot az analfabetizmus ellen, amely a francia népnek műveltségben való előhaladását majdnem lehetetlenné teszi. Az iskolán kívül eső oktatás számára két tanfolyamot szervez. A cours d'adultes feladata az volt, hogy az analfabéta felnőtteket megtanítsa írni, olvasni és azonkívül bevezesse a nép számára annyira nélkülözhetetlen elemi ismeretekbe. A cours public-nak pedig az volt a rendeltetése, hogy Párizsban és a vidéki városokban a középiskolai tanárok, támogatva a hatóságoktól, a műveltebb közönség számára előadásokat tartsanak az irodalomból, a történelemből és a természettudományokból. Ε két törekvés párhuzamos hatása az iskolán kívül eső oktatás ügye iránt félkelti a francia közvélemény figyelmét. Perdonnet, a.z École centrale des arts et

21

manufactures igazgatója a megindult mozgalmat új vonással egészíti ki. Kizárólagosan a munkáselem számára rendez egy előadás-sorozatot. A munkásság érdeklődése oly nagy volt, hogy az orvosi iskola 1500 hallgató befogadására szánt amfiteátrális nagy terme a jelentkezett, több mint 5000 főnyi hallgatóságot nem tudja befogadni. Jean Macé egyesülete Elzász határain túl nő az egész Franciaországra s azért Ligue française de l'Enseignement címmel 1866-ban hatalmas szervezette alakul át, melynek tagjai a megalakítás után egy hónappal 4800-ra szaporodnak. Duruy a cours public-ben külön ágazatot szervez a felnőtt leányok számára, hogy az egyoldalú zárdai nevelésben részesült francia nőket is megnyerje a szabadelvű nemzeti haladás ügyének. Ε tanfolyam előadásain, hogy az előkelő körökben divatossá tegye, Párizsban maga Eugénia császárné is több ízben megjelent unokahúgainak, d'Albe hercegnő leányainak kíséretében. A papság, amely Duruy szabadelvű közoktatásügyi politikáját különben sem nézte jó szemmel, állást foglal a nők számára rendezett tanfolyamok; ellen. A francia klérusnak nem kisebb embere támadja meg Femme chrétienne című művében; mint a híres Dupanloup. A klérus e támadásaira Jean Macé azzal felel, hogy 1869-ben 3 50,000 aláírást gyűjt egy, a parlamenthez beadandó kérvényre, amelyben azt kéri, hogy a törvényhozás tegye a francia népoktatást kötelezővé, ingyenessé és világivá. 3. Türr tábornok fellépése. Emigránsaink közül e nagy francia közművelődési mozgalom idején egynéhányan Franciaországban éltek, hol ez intézmény hazajövetelök idejében már bámulatos méreteket öltött. Nevezetesen 1867-ben az állami támogatással rendezett cours d'adultes-k száma 32,000-re rúgott, amelyeken 829,555 egyén részesült oktatásban. Alkalmuk volt megismerni hatásában, eszközeiben és céljaiban egyaránt. Mikor aztán a kiegyezés megkötése után hazajöttek, nagyon természetes volt, hogy amit ott láttak és tapasztaltak, igyekeztek a magyar népművelés számára is értékesíteni. Legelső volt köztük Türr István tábornok, aki Eötvösnek abból a tételéből indulva ki, hogy a népnevelés oly\ feladat, melyet csak maga a nép oldhat meg és látva, hogy a nép műveltségének terjedelmére nézve állapotaink mennyire ihasonlatosak a franciákéhoz, akiknél a legmagasabb fokú tudomány sa legfinomabb műveltség mellett annyi a tudatlanság és akik közül 12 millió lélek sem írni, sem olvasni nem tud, 1868 szeptember 30-ról szülővárosából, Bajáról .keltezve, felhívással fordult .a magyar értelmiséghez, hogy a francia Ligue de l'Enseignement mintájára az iskolázatlan tömegek nevelésére alakuljon egy nagy népnevelési szövetség. De nem maradt meg az indítványozásnál. Hogy példát adjon, megalakította Baján a felnőttek oktatása érdekében az első népoktatási kört, s

22

itiâga kezdette még személyesen a felnőttek oktatását Czirfus Ferenc és Vidovïcs Bonaventura-gimnáziumi tanárok társaságában;' Turf István törekvéséit Eötvös közoktatásügyi miniszter azonnal felkarolta. Felszólította, hogy jöjjön Budapestre és alakítson itt is egy népoktatási kört. Budapestre jött és értekezletet hívott összze; Ez értekezleten a magyar közélet legkiválóbb férfiai vettek részt: Eötvös József báró közoktatásügyi miniszter, Deák Ferenc, Ghiczy Kálmán, Tisza Kálmán, Horváth Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond báró, Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Hunfalvy Ρál stb. De nemcsak a fővárosban, hanem a vidék rtagyobb városaiban, Aradon-, Kecskem'éten, Szegeden, Kolozsvárott, Szabadkán, Zomborban stb. is megindult a népoktatási korok megalakítására irányult mozgalom, még pedig az indítványozónak személyes közrerműödésével. A francia ligához hasön'ló Középponti Népoktatási Kör is megalakult Budapesten Türr István elnöklete alatt és Hunfalvy Pál alelnökségével. Ε középponti népoktatási kör arra is kiterjesztette gondoskodását, hogy a népet lassanként hasznos és jó olvasmányokkal ellássa. E célra részint pályázatokat hirdetett, részint egyenes felszólításokat intézett egyes kiválóbb írókhoz. 4. Irányi törvényjavaslatai. Türrnek csakhamar igen, kiváló munkatársa és, a, felnőttek oktatásának igazi lelkes apostola támadt Irányi Dánielben. Irányi egyik képviselője volt közéletünkben annak a szabadelvű és demokrata politikának, amelyik nemzeti fejlődésünket abban az irányban igyekezett vezetni, amely egyenes folytatása volt a francia forradalmat és a negyvennyolcadiki mozgalmakat átható szellemi és erkölcsi áramlatoknak. Amelyiknek jelszava nem Napoleon ismeretes – mondása: mindent a népért, de semmit a nép által, hanem ellenkezően: a népért mindent önmaga a nép áltál, de egy értelmileg teljesen kiművelt és erkölcsileg megnemesített nép által! Türrtől és Eötvöstől abban különbözött, hogy ennek a nagy közművelődési munkának elvégzésére nem tartotta elegendőnek a társadalmi munkásságot, hanem azt vitatta, hogy az egyenes és elsőrendű kötelességeinek teljesítését. Híven ez álláspontjához, 1869. november 30-án egy három paragrafusból álló törvényjavaslatot tesz a képviselőház asztalára, a felnőtt személyek elemi tanításának érdekében. E törvényjavaslat a következőket foglalja magában: a felnőtt személyek elemi tanításának elősegítése végett az 1870. évre százezer forint hitel állapíttatik meg. Ez összeg felhasználására vonatkozóan a miniszter tartozik jelentést tenni a képviselőháznak s amennyiben szükségesnek mutatkoznék, törvényjavaslatot nyújtani be.

23 E törvényjavaslat tárgyalás alá vételét december 16-án megsürgette. Akkor a pénzügyminiszter, Lónyai. Menyhért, aki a százezer forint hitelnyitás következtében első sorban volt érdekelvé, azt javasolta, hogy sorsa a következő jegyzőkönyvi határozattal döntessék el: napirendre kerülvén Irányi törvényjavaslata, ő indítványát kifejtette, mire a minisztérium részéről megjegyeztetvén, hogy e tekintetben a, budgettárgyalás: alkalmával a szükséges összegek iránt gondoskodni kíván Irányi Dániel indítványát. visszavette. Irányi azonban az elintézés, e módjában nem nyugodott: meg. Éspedig első sorban azért nem, mert ismerte Eötvösnek azt a nézetét, amely szerint a felnőttek oktatásának ügye a társadalmi munkásság tárgya és nem az állami intézkedéseké. váz állam csak támogatja a társadalmi munkásságot, de nem, vállalja teljesen magára, megelégedvén a társadalom erkölcsi és eshetőleges anyagi támogatásával. Irányi és Eötvös e munkásságban az állam és a társadalom szerepét egymással inegfbrdítottan és ellentétesen gondolták. Épen ezért 1870 március 19-én egy újabb és részletesebben kidolgozott törvényjavaslatot, terjesztett be a képviselőházhoz. * Irányi 1870. március 19-iki törvényjavaslata ä felnőttek oktatásáról. 1. §· A felnőtt személyek elemi tanítása közhasznúnak ismertetvén el, annak előmozdítása minden közoktatási hatoságnak ezennel kötelességévé tétetik. Elemi tanítás alatt értetvén az, melynek tárgyai az 1868. XXXVIII. t.-c. 11 §. 3. pontjának, továbbá ugyanazon törvénycikk 55. 64. §-iban soroltatnak el. 2.§ Ezen tanításnak az állam részéről is elősegítése végett; évenként bizonyos pénzösszeg, fog a vallásés -közoktatásügyi -miniszternek az országgyűlés által megszavaztatni. 3.§ Az így megszavazott összeg – amennyiben arra a helybeli pénzforrások hiánya vagy elégtelensége miatt szükség lenne – részint taneszközök beszerzésére s ezeknek az iskolát látogató szegényebb sorsú felnőttek között ingyen kiosztására, részint a felnőttek oktatását elvállalt tanítók fizetésének pótlására a magok a kitüntetett akár rendes, akár önkéntes tanítók jutalmazására, részint végre ösztöndíjakra fog fordíttatni.

4.§ Aki a felnőtteket rendesen tanítani kívánja, ebbeli szándékát az illető iskolaszéknek bejelenti, mely, ha ellene alapos kifogás nincs, őt telhető módon gyámolítani fogja. Több jelentkező között a rendes tanítónak elsőség adatik. Ha a tanítás valamely felekezet iskolájában szándékoztatnék adatni, annak engedelme elsődlegesen kikérendő.

5.§ A tanítás rendszerint téli hónapokban, az esteli órákban adandó, akár ingyen, akár fizetésért, de az ingyenoktatás a jutalmazásnál különös figyelembe fog vétetni. A tanítási órák számát a tanító az iskolaszékkel egyetértően fogja megállapítani.

24

Irányi e törvényjavaslat Indokolásában, mintegy célozva a miniszternek vele ellentétes felfogására, azt mondja, hogy nem lehet ezt a dolgot a magánosok buzgalmára hagyni, mert nálunk a köznevelés iránt való érdeklődés igen csekély, azonkívül a társadalmi működés amily tüzesen indul meg kezdetben, többnyire oly hamar szokott ellankadni. Még magában Franciaországban is, hol az ügy a legközelebbi esztendőkben oly nagy lendületet nyert, bebizonyosodott, hogy à hivatalos előmozdítás sokkal eredményesebbnek mutatkozott, mint a társadalmi. Míg a kormány által kezdeményezett tanfolyamok száma 1867-ben 32.000-re rúgott, addig a társulatoktól fenntartottak – a cours libres-k – száma mindössze is csak 900 volt. Eötvös báró vonatkozással Irányi indokolásának e kijelentésére a következő nyilatkozatot tette: Az 1870-ki költségvetésbe fel fog venni e tanfolyamok támogatására 50.000 forintot: Tovább nem mehet, mert azt hiszi, hogy ha a minisztérium kezében egy bizonyos összeg van, azzal a meghagyással, hogy ily természetű társulatokat segélyezzen, amennyiben azok célszerűen működnek, sokkal többet lehet elérni, 6. §. Tizenöt éven alóli személyek a felnőttekkel együtt nem tanulhatnak.

7.§ A nők külön órákban s ha lehet, nő tanító által tanítandók illetőleg mondatik, általában a tanítónőkről is értendő.

s ami

a

jelen törvényben a tanítókat

8. §. Ha a helybeli pénzforrások – ide értve az önkénytes adakozásokat is – vagy elégtelenek lennének, vagy egyáltalán hiányoznának, a költségek fedezésére segélyt, valamint a tanító számára fizetési pótlékot, vagy jutalmat az iskolaszék az iskolatanácstól kérhet. Az iskolatanács a hozzá beérkezett jelentések alapján legfeljebb október 15-ig felterjesztést tesz a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, ki az ország egyéb részeinek is szükségeit, a rendelkezésére álló pénzalap nagyságát szemmel tartva, a kérelmet, amennyiben alapos, teljesíteni fogja.

9. § A tanító köteles hallgatóiról jegyzéket vezetni, melybe ezeknek neve, száma és kora, továbbá ismeret foka^ jelesül az, meg lesz jelölve: kik nem tudnak olvasni, írni, számolni, vagy csak rosszul?: Ezen jegyzéket tartozik a tanító az iskolaszék egy kiküldött tagja jelenlétében a tanév első hónapjában nyilvános tanóra alatt felolvasni, maga aláírni s a kiküldött által is aláíratni. 10.§ A felnőttek tanításában magokat kitüntetett tanítók következő jutalmakban részesülhetnek: a) az iskolaszék, b) az iskolatanács által kiállított dicsérő oklevelekben, c) hasznos, és értékes könyvek, vagy egyéb tanszerekben, d) pénzsegélyben, e) pályadíjban. 11.:§. Amely tanító pályázni kíván, tartózik tanítványaival vizsgát tétetni az iskolai tanács legalább egy az iskolaszék legalább három küldöttje jelenlétében, magától értetvén, hogy valamint a tanulásra, úgy a vizsgálatbani részvételre kényszeríteni senkit sem szabad.

25

mintha ugyanazon összeget hivatalosan akarnók alkalmazni. Kijelentette, hogy ez időszerint ez ügyet másként, mint társadalmi úton nem szolgálhatja: A tanfolyamok hivatalos szervezése még ez évben megindul. A miniszter 1870 november 10-én rendeletet küld a tanfelügyelőkhöz és az iskola fentartó hatóságokhoz, amelyben felszólítja őket, hogy ahol kívánják, vagy .alkalmasnak és szükségesnek mutatkozik, a felnőttek oktatását célzó tanfolyamokat állítsák fel mindenütt. A minisztérium a tanítóknak minden olyan felnőtt tanítvány után, aki megtanult annyira írni-olvasni, hogy a felfogásához mért tartalmú nyomtatványt nemcsak folyékonyan olvassa, hanem tartalmát meg is érti, 3 forintot fizet. Olyan egyén után, aki már tudott olvasni és csak írni tanult meg, 2 forintot. 12. §. A vizsgálatról az iskolatanács küldöttje az iskolai tanácsnak, az iskolaszék küldöttje pedig âz iskolaszéknek tesznek jelentést, melyben a tanítási órák hetenkénti száma s a hallgatók előmenetele feljegyeztetik, megemlítvén jelesül: hányan tanultak meg írni, olvasni és számolni? hányan csak olvasni, írni? hányan csupán olvasni? Hányan tudtak már előbb valamit és ha egyéb tantárgyak is adattak elő, hányan és mily sikerrel hallgatták ezeket? Szóval mindaz, ami a tanító érdemének megítélésére szükséges. 15. §. A pályadíjak számát és nagyságát az iskolai tanács minden évben a következő tanítási évszakra meghatározván, azokat kellő módon köztudomásra juttatja. Az ezekért a tanév végével pályázók igényeit az iskolai tanács vizsgálja meg és dönti el. A pályázat eredménye a jelentéssel együtt az egész tankerületben a szokott módon közhírré tétetik. 14. §. Pályadíjat csak azon tanítók nyerhetnek, akik legalább olvasni, írni és számolni tanították hallgatóikat. Egyéb hasznos tudományoknak is tanítása azonban az egyforma érdemüek között külön érdemül fog tekintetni. A pályadíjat az iskolai tanács küldöttje adja által ünnepélyesen a tanítónak s a pályadíj nyertes tanítók nevei a közoktatásügyi miniszternek felterjesztetvén, a hivatalos lapban közzéteendők. 15. §. A magokat kitüntetett felnőtt tanulók számára ösztöndíjak tűzendők ki, mire, ha a helybeli pénzforrások elégtelenek, szintén a minisztertől kérhet az iskolatanács segélyt. 16. §. A felnőttek tanítása ugyanazon hatóságok felügyelete alá tartozik, melyek alatt állanak az elemi iskolák. Az ösztöndíjak a vizsgálat alkalmával osztathatók ki az iskolaszék egyik tagja által. 17. §. A felnőttek tanításáról az iskolai székek az iskolai tanácsoknak s ezek a vallás- és közoktatásügyi miniszternek minden tanév végével kimerítő jelentést tesznek. 18. §. Az úgynevezett felolvasások, melyekért az illetők a közpénztárból sem jutalmat, igényelnek, jelen törvény alá nem esnek, ezután is minden bejelentés nélkül szabadon tarthatók. 19.§. Jelen törvény végrehajtásával a vallás- és közoktatásügyi miniszter bízatik meg.

sem

segélyt nem

26

E jutalmak nem lesznek megvetendők – teszi hozzá a miniszteri rendelet – mert oly tanító is lesz, aki: évenként 50-100 felnőttet megtanít írni-olvasni s így 150-100 forintot is meg fog szerezni. Irányi e: törvényjavaslatát a képviselőház a III. osztályhoz utasította tárgyalás végett. Az osztály erre vonatkozó tárgyalásaiban nem csekélyebb emberek vettek részt, mint a többek között Deák Ferenc és Ghiczy Kálmán. Irányi javaslatát az osztály némi módosításokkal elfogadta. Legfigyelemreméltóbb az 1. §. módosítása volt, amely a felnőttek oktatásának tárgyát Irányi javaslatához .képest a következő módon bővítette ki: Ily tanítás szabadon választható tárgyal·: olvasás, írás, fej béli és jegyekkel való számolás és a hazai mértékek ismerete. Természettan, természetrajz tekintettel a földmívelésre és iparra. Hazai földleírás és történelem. Gyakorlati útmutatások a mezei gazdálkodás, különösen a kertészet koréból. A polgári jogok és kötelességek ismertetése. Végre a rajz. A többi inkább stiláris módosítás. Irányi az összes módosításokat elfogadta. Az osztály aztán az akkori 'parlamenti szokást követve, a javaslatot az osztályok előadóiból alakult középponti bizottsághoz tette át. Mielőtt ez a bizottság javaslat, sorsáról dönthetett volna, Eötvös báró miniszter meghalt és Ő felsége 1871 február 10-én Pauler Tivadar dr-t nevezte ki vallás- és közoktatásügyi miniszterré. Pauler álláspontja ebben a kérdésben közelebb állott az Irányiéhoz, mint az Eötvösé. A középponti bizottság Irányi javaslatát Pauler miniszterségének kezdetén azonnal tárgyalás alá vette és 1871 március 16-án rá vonatkozóan Pulszky Ágost, mint előadó a következő jelentést teszi a képviselőházban: «A középponti bizottság a címzett törvényjavaslatot tárgyalás alá vévén, azt a képviselőháznak elfogadás végett nem ajánlja, miután az osztályok többsége el nem fogadta. Kisebbségének egy része is elfogadását a vallás- és közoktatásügyi miniszter nyilatkozatától tette függővé, amely pedig odaterjed, miszerint a felnőttek oktatása tárgyában önmaga szándékozik a kérdés újabb megfontolása után rövid idő alatt az 1868 XXXVIII. törvénycikk elveivel összhangzó elveken alapuló törvényjavaslatot terjeszteni a Ház elé.» Irányi ebben megnyugodott, mert e határozatban biztosítékot látott arra vonatkozóan, hogy most már a kormány is törvénnyel fogja a felnőttek oktatását rendezni.

27 5. Pauler törvényjavaslata. Pauler miniszter be is váltotta ígéretét. Még ez évben 1871 december 4-én beterjesztette Törvényjavaslatát â felnőttek oktatásáról.* Ε törvényjavaslat Indokolásában Irányi álláspontjával egybehangzóan azt mondja, hogy a társadalom műveltebb tágjainak de mindenekfelett az államnak a kötelessége a műveltségben elmaradottak tanítására minden módot foganatba tenni s ennélfogva a felnőttek oktatását anyagi áldozatokkal is előmozdítani. Rámutat ez Indokolás arra is, hogy hazánkban á nép-szegénysége, erkölcsi ingatagsága és a közjólét ki nem fejlődhetése mind a nép közműveltségben való hátramaradásából származik és hogy ezt a nagy bajt mérsékelni a felnőttek oktatásával lehet és kell is. Hogy ilyen törvényre szükség van, kézzelfoghatóvá teszi az eredmény is, amely e téren eléretett. Hiszen egy év alatt, mióta az ilyen tanfolyamok szemezése elrendeltetett, mintegy 23.279 felnőtt egyén részesült tanításban. Ε törvénynek általánosságban mozgónak kell lenni, mert a kormánynak csak egy ily törvény mellett van módjában az élet és a helyi viszonyok követelményeihez kellő gyorsasággal alkalmazkodnia. Pauler e törvényjavaslatát tárgyalás végett az akkor szokásos módon az osz* Pauler Tivadar törvényjavaslata. 1.§. Az 1868: XXXVIII. törvénycikkben megállapított tanköteles kort meghaladott írni-olvasni nem tudó, vagy más tekintetben hiányos képzettségű felnőttek számára elemi tanfolyamok rendeztetnek. 2.§. Felnőttek oktatására szolgáló tanfolyamokat saját költségeiken rendezhetnek a hitfelekezetek, a községek, a jótékony egyesületek, vagy egyesek. Azok működésük sikeréhez mért állami segélyben is részesíthetők. 3.§. Oly helyeken, hol ily tanfolyamokról sem a hitfelekezetek, sem a községek, sem jótékony egyesületek, vagy egyesek nem gonàoskoàriak, azok rendezésére az állami hatóságok vannak hivatva. 4.§. Az állami iskolai hatóságok által rendezett tanfolyamok az elermi- kivételesen a felső népiskolák számára kiszabott tárgyakból tartandók. 5.§. Ezek tanításával első sorban a rendes tanárok- s tanítók ezek hiányában az oktatásban jártas más egyének bízandók meg, kik az állami pénztárból munkájok sikeréhez mért díjat nyernek. 6. §. Ezen tanfolyamok költségei fedezetére szükséges pénzösszeget a vallás- és oktatásügyi, miniszter előterjesztésére évenként az országgyűlés szavazza meg.

7.§ E törvény végrehajtásával a vallás- és közoktatási miniszter bízatik meg.

28

tályokhoz utasították. Ötvenezer forintot a felnőttek oktatásának költségeire az 1872-ki költségvetésbe is felvettek. Pauler azonban csak 1872 szeptemberéig volt miniszter. Akkor helyét Trefort Ágoston foglalta el, aki az 1873. évre a felnőttek oktatásának költségeire a költségvetésbe 70.000 forintot vétetett fel. Pauler távozásával törvényjavaslata is elveszítette aktualitását. Utódja nem tette magáévá és újabbat sem terjesztett be. Irányi 1873 március elsején a következő kérdést intézte Treforthoz: «Miután Pauler javaslata az idő rövidsége és a tárgyak halmaza miatt tárgyalás alá nem kerülhetett, szándékozik-e a miniszter erre vonatkozóan újabb törvényjavaslatot terjeszteni a képviselőház elé?» Trefort válaszában kijelentette, hogy nemcsak szándékozik, hanem a legközelebb be is fogja terjeszteni. Irányi a miniszter ez ígéretében megnyugodott. 6. A megindult munkásság képe. De lássuk most már, mi történt Eötvös báró 1870 november ίο-ki rendelete óta? A budapesti középponti népoktatási kör megkezdi munkásságát. Nemcsak Budapesten és a vidék nagyobb városaiban szervez népoktatási köröket, hanem a középponttól messzebb eső, gyakran igazán jelentéktelen helyeken is. így az akkori Kolozs-Dobokamegyében, Máramarosmegyében, továbbá Deszpot-Szent-Iványon, Ó-Kéren, Kis-Kéren, Torksán, Bikityen, Kucorán, Új- és Ó-Perbaszon, Kúlán, Cservenkán, Endrődön, Bonyhádon, Gyúrón, Szent-Gotthárdon stb. Maga és a vidéki körök számára kidolgozza az ügyrendet és megállapítja a tanítás anyagát. Ez ügyrend elsősorban is a körök tagjaitól megköveteli, hogy kötelezzék magokat arra, hogy ez általok alakított köröket nem engedik felhasználtatni sem politikai, sem felekezeti célokra. Minden ilyes vitatkozást kizárnak abból. A körök teendőit pedig a következőkben állapítják meg: a) Helyenként művelődési célból könyv- és gyűjtemény tárt alakítanak. b) Vasárnapi vagy esteli előadásokat rendeznek azoknak, kik nem jártak iskolába, vagy tovább akarnak tanulni. Ez előadások tárgyai:

a) Magyarország története kapcsolatban a földrajzi ismeretek terjesztésével. b) Hazai alkotmány, polgári jogok és kötelességek ismertetése. c) A leggyakoribb természeti jelenségeknek és a természettudományok legfőbb igazságainak magyarázata. d) A helyi viszonyok szerint a földmívelésre, vagy iparra vonatkozó alapos

29

felvilágosítások s ezek mellett a nemzetgazdaság alapigazságainak egyszerű fejtegetése. e) A hirtelen beállott veszélyekben való' segítés és az egészség fentartásának módjáról való értekezések. f) Oktatások a számvetésben, az írás és olvasás gyakorlásában. Körülbelől ebben a kettős irányban indul meg a felnőttek oktatása országszerte. Faluhelyeken a tanítók az analfabétákat tanítják írni-olvasni, városokban pedig a középiskolai tanárok tartanak, többnyire a most felsorolt programmpontokhoz simuló sorozatos előadásokat. Természetesen, a megindult munkásságnak terjedelmét és intenzivitását tekintve, az egyes vármegyék és vidékek között nagy különbség van. Egyes vármegyékben – többnyire nemzetiségi többségüekben – egyetlen hallgató sem jelentkezik. De a magyarosabb jellegű, gyakran egymáshoz nagyon közel eső, vagy éppen szomszédos vármegyék között is nagy a különbség, így Biharban csupán 460 felnőtt jelentkezik, míg a kisebb Szabolcsban és a Hajdúkerületben 4554. A Néptanítók Lapjában elég sűrűn olvashatók az ilyen és hasonló értesítések: «a felnőttek oktatásáról a haza minden részéből érkeznek hozzánk tudósítások. Cservenkán 71 felnőtt egyént tanít három tanító, Szent-Benedeken 24-et egy tanító, Alistalban 44-et, Bogyiszlón, a Rábaközben pedig 65 felnőtt egyén vesz részt a tanfolyamban». Különösen dicséretreméltó mozgalmat fejtenek ki a sorozatos előadások rendezésében a középiskolák tanárai. Hogy milyen volt a képe egy ilyen sorozatos előadásokból álló tanfolyamnak, megismerhetjük a Néptanítók Lapjá-nak 1872 július elején közlött ama híradásából, amelyben beszámol a pécsi tanfolyamról. Az előadások sorát Pécsett 1871 november 20-án nyitották meg és tartott 1872 április 20-ig. Rendes előadói a gimnázium és a reáliskola tanárai voltak. Rendes tantárgyak: földrajz, kereskedelmi számtan, egyszerű és kettős könyvvitel, természettan, magyar és világtörténelem, polgári ügyiratok fogalmazása magyarul és németül, közönséges számtan, magyar nyelvtan németek számára. Rendkívüli tantárgyak: bölcsészet, magyar irodalomtörténet és vegytan. Ε tanfolyamra 187-en iratkoztak be, – köztük 9 asszony és 39 leány. Volt közöttük 68 iparos és 21 katonatiszt is. A legidősebb tanuló 48 éves volt. Összesen 388 órát tartottak. A hallgatók szorgalma az előadások látogatásában nemcsak nem csökkent, de sőt egyre nagyobbodott. A mozgalom szemmelláthatólag terjedelmesebb, mélyebb és hatásosabb lesz. A pesti általános munkás egyesület felkéri a pesti népoktatási kört, hogy rendezzen tagjai számára ingyenes tanfolyamokat esténként az írásból, olvasásból, számolásból, magyar nyelvből és történelemből. A honvédelmi miniszter is elrendeli, hogy a honvédzászlóaljak legénységét is részesítsék a felnőttek számára való

30

oktatásban, írni, olvasni és számolni a honvédlegénységet rendszerint egy polgári tanító tanította. A földrajzi, természettudományi és katonai kötelességek ismerem téré s testgyakorlatra pedig valamelyik tiszt. Érdekes véletlen, hogy a középponti népoktatási kör egyik legelső népszerű irodalmi kiadványa «A véderőről szóló törvények ismertetése és indokolása» is egy magyar katona, Ghiczy Béla akkori honvédezredes tollának a terméke. De résztvesznek ez intézmény támogatásában és fejlesztésében az iskolai munkától távolabb eső társadalmi körök is. így Aradon 1871 márciusában Nagy Sándor aradi alispán buzgósága következtében úgynevezett tudományos estélyekrendezése indul meg. Az első estélyi március közepén egy vasárnap tartották: meg. Tárgya Zárai Ödön felolvasása volt a villamosságról. A megyeház nagy; terme zsúfolásig megtelt közönséggel, amelynek túlnyomó többsége a polgári osztályhoz tartozott. A magánosokkal versenyre keltek a hatóságok is. Így a többi között Cegléd, városának képviselőtestülete 1872 október tizedikén Szálai főjegyző indítványára kimondja: 1. a város képviselőtestülete magáévá teszi a felnőttek oktatásának ügyét; egész terjedelmében. Meghagyja a polgármesteri hivatalnak, hogy a város külömböző részeiben fekvő iskolákban megfelelő számú tantermeket szereljen fel a szükséges lámpásokkal Világításról és fűtésről gondoskodjék. Rendezzen be az, írni-olvasni tudó, de a továbbképző tanfolyamokban résztvenni akaró felnőtteknek egy külön tantermet. 2. Hasson oda, hogy a felnőttek oktatása ideje korán megkezdődjék. 3. A tanfolyam megkezdéséről a város lakossága a szokásos módon – a templomok előtti kihirdetés és dobszó által értesítve legyen. 4. Minden egyes városi képviselő iparkodjék rábeszélés, biztatás által odahatni, hogy a felnőtt, ne talán írni vagy olvasni nem tudó egyének mentől számosabban vegyenek részt a tanulásban. 5. A városi iskolaszék megbízatik az ügy körül netán előfordulható egyéb teendőkkel, a szervezeti s ellenőrzési munkálatokkal. Ez adatok alapján határozottan megállapíthatjuk, hogy 1870-1873 végéig igen sikeres és folyton fokozódó munkásság folyt nálunk a felnőttek oktatása előmozdítására s hogy e munkásság, most vázölt kezdő stádiuma határozottan, kiállta a versenyt a francia mozgalmak hasonló korszakának,munkásságával úgy terjedelmére, mint eredményeire nézve. Bizonyítéka ez állításnak az is, hogy az 1873-ra felvett 70.000 forint állami segítség elégtelennek, majdnem csak felének bizonyult a valóságban e célra kiadott összegnek.

31

7. A felnőttek oktatásának megszűnése. Trefort minisztert azonban e biztató eredmények sem bírhatták rá, hogy a törvényjavaslatot, amelynek legrövidebb idő alatt való beterjesztését Irányinak; március hóban oly határozottan megígérte, a képviselőház asztalára letegye. Sőt az 1874-ki költségvetésben, tekintettel az ország erősen megrendült pénzügyi helyzetére – e célra 10.000 forinttal kevesebbet, összesen 60. 000 forintot vett. fel. Irányi 1873 december 17-én a .közoktatásügyi költségvetés tárgyalásakor sajnálatát fejezte ki, hogy a miniszter az összeget leszállította. Igaz ugyan, hogy a pénzügyi helyzet. takarékosságot parancsol, de a közművelődés ilyen fontos ágában nincs helye a takarékoskodásnak. Egyben a miniszter figyelmét felhívja azokra a visszaélésekre is, melyek a felnőttek oktatásáért járó díjak felszámítása-! nál – egyes lapok híradása szerint – némely lelkiismeretlen tanítók által elkövettettek. Addig is, míg a két év előtt benyújtott törvényjavaslat tárgyaltatnék, a miniszter saját hatáskörében intézkedjék, hogy az ilyen visszaéléseknek vége vettessék. A miniszter Irányi e felszólalására semmit sem felelt. Nem hogy benyújtotta volna a megígért törvényjavaslatot, hanem az év végén egy rendelettel 1874-re e tanfolyamokat megszüntette. Irányi, értesülvén a miniszter ez intézkedéséről, 1874 január 24-én a képviselőházban azt kérdezte a minisztertől: mi az oka, hogy a miniszter e tanfolyamokat felfüggesztette, illetőleg arról értesítette a tanfelügyelőket, hogy a felnőttek oktatásáért járó díjakat a jövő 1874-ben nem fogják kifizetni, holott 1874-re 60,000 forint van e célra előirányozva? A miniszter ez interpellációra nem felelt. Irányi három hét múlva – február 14-én – megismételte s rögtönös feleletet kért. Trefort miniszter három nappal később, február 17-én felelt és válaszának tartalma a következőkbe foglalható össze: A felnőttek oktatása 1873-ban nem egészen megfelelő sikerrel ugyan, de oly méreteket öltött,; hogy költségei az előirányzott hetvenezer forintot ötvenötezerrel meghaladták s összesen 125.000 forintra rúgtak. Az ötvenötezer forint deficit megfizetésére két út állt a miniszter előtt: vagy póthitelt kérni – de a; jelenlegi pénzügyi helyzetben erre nem érezte magát hivatva, vagy az 1874-kí 60.000 frt dotációból fizetni meg. Ez utóbbira határozta magát. Az eredmény ugyanaz, mert ha 1873-ban hetvenezret és 1874-ben hatvanezret költöttek volna, akkor is ugyanannyian tanultak volna két év alatt, mint most egy évben. Ami' a jövőt illeti, a minisztérium megindította a vizsgálatot és tanulmányozást arra nézve: vajjon Magyarországon csakugyan lehet-e sikerrel oktatni a felnőtteket? Ha kiderül, hogy igen, akkor a jövőre nagyobb összeget fog a Háztól e célra! kérni. Ellenkezd esetben, az intézményt el kell ejteni. De ha mégis tartják, más

32

képen kell szervezni. Mert kérdés: vajjon falukon lehet-e a földművelő népet, ha egy bizonyos kort elért, sikeresen oktatni az írásra és olvasásra? 1874-re megmaradt ötezer forint. Azt a pesti népoktatási körnek adja, mert itt legnagyobb sikerű a felnőttek oktatása. Irányi nem vette tudomásul a miniszter válaszát. Ha nem mert a miniszter – úgy mond – póthitelt kérni, társaival egyetértően fedezésére találhatott volna alkalmas forrást. De nem volt joga önfejétől megváltoztatni a budget-törvényt, mert az is épen olyan törvény, mint a többi. Nem tudja, mit értett a miniszter a siker hiánya alatt? 60-70 éves embereket nem lehet megtanítani írni, olvasni. De nem ilyenekről van szó, hanem 15 évesnél idősebbekről. A költségvetés tárgyalásakor figyelmeztette a minisztert a lapokban jelzett visszaélésekre. De hogy nem mutathatni fel sikert, egyáltalán nem lehet állítani. Az ellen pedig egyenesen tiltakozik, hogy a tervezett vizsgálat és tanulmányozás arra is kiterjessze figyelmét, hogy az intézményt megszüntessék-e vagy nem? Erről már nem lehet szó. A csemetét nem lehet kivágni azért, hogy egy pár fattyúhajtás van rajta. De hát miből állottak azok a visszaélések, amelyekre Irányi is, meg a miniszter is céloztak s mik voltak egyáltalán azok az okok, amelyeknek alapján felvethették azt a kérdést, hogy mint kellő eredményt nem mutató intézményt e tanfolyamokat esetleg célszerűnek mutatkozhatik megszüntetni? Megkapjuk ehhez a kulcsot Filó Lajosnak abban a cikkében, amely 1873 október elején a Sopron című lap 36. számában jelent meg s amelyet a Néptanítók Lapja október 9-iki 41. számában a sugalmazott célzatosság nem minden látszata nélkül lenyomatott. Ε cikk állításai szerint a tanítók a legtöbb helyen minden felügyelet és ellenőrzés nélkül kezdették meg, folytatták és végezték be a tanfolyamokat. Majd, hogy a kimutatást legyen valakivel aláíratniok, e tanfolyamot időközben bejelentették egyik, vagy másik elöljárónak, a ki talán egyszer-kétszer betekintett az iskolába, de a legtöbb esetben nem szerezhetett magának biztos meggyőződést a munka igazi értékéről és eredményéről. így a felterjesztett kimutatások nagyon megbízhatatlan adatokat szolgáltattak népkultúránk statisztikájához és hogy az állam eredmény fejében a látszatot soha annyira nem díjazta, mint a felnőttek számára rendezett tanfolyamoknál. Ε lesújtó ítéletből azonban a cikk írója nem azt a következtetést vonja le, hogy e tanfolyamokat meg kell szüntetni. Ellenkezően, fenntartásuk mellett van, mert azok célszerűek és hasznosak. Eredményeik is lesznek. Csak komoly és becsületes ellenőrzésre van szükség. Sőt tovább megy. Az iskolásszerű tanítás helyébe a haladottabbak számára faluhelyeken is sorozatos – 6 felolvasásból álló – ciklusokat indítványoz. Oly módon, amint az szokásos Németországban

33

is. Az irodalmi értékkel bíró felolvasásokat ki kellene nyomatni. Azok aztán igen becses anyagát alkothatnák egy falusi népkönyvtárnak is. A felnőttek oktatásának fenntartása érdekében ír cikket Szentkuthy Károly ev. ref. lelkész is ugyancsak a Néptanítók Lapja 1873 október 23-iki számában. Nem igaz – írja Szentkuthy – hogy népünkben nincs hajlam a tanulásra és hogy ez volna az oka, hogy nincs minden községben felnőttek oktatása. így csak azok beszélnek, akik nem tettek erre kísérletet, mert nincs bennök hajlandóság a néppel való foglalkozásra. Ahol akarat volt, ott mindenütt létesült ilyen tanfolyam, sőt átment az életbe is, mint eredményes intézmény. Ε munkásságot csak rendezni kell. A jelentkezőket osztályozni kell. Az első csoportba az analfabéták jönnek; a másodikba azok, kik alapismeretekkel rendelkeznek ugyan, de tovább akarnak haladni. A tanító járjon el tervszerűen. Csináljon tananyagbeosztást. Tanítani kell az íráson, olvasáson és számvetésen kívül természettudományi, gazdasági, történelmi és alkotmányjogi ismereteket. Körülbelül mindazt, mit a népiskolában. A különbség csak a módszerben van. Legjobb a felolvasó és olvastató módszer. Nem kell ragaszkodni a rendszerességhez. Üdvösebb a tananyagból egyes – a nép életviszonyaival kapcsolatosabb – részleteket adni elő. A felnőttek oktatásának e javítására és tökéletesítésére vonatkozó fejtegetések azonban akadémikus jelentőségűek lehettek csupán, mert az intézmény sorsa hivatalosan már meg volt pecsételve. Nem tudom, hogy a minisztériumban megtartották-e a felnőttek oktatásának értékes vagy értéktelen voltát megállapító azt az ankétot, amelyről Trefort 1874 február 17-iki válaszában említést tett? Erre vonatkozóan csak a minisztérium irattára adhatna felvilágosítást. Egy évvel később, 1875 elején jelent meg a miniszternek az a rendelete, amely a felnőttek oktatását teljesen megszüntette. Azt mondja e rendelet, hogy a tanfelügyelők és az iskolafenntartó hatóságok az eddigi tapasztalatokból meggyőződhettek, hogy a felnőttek oktatásának megkisérlett módja sem a reá fordított munkának, sem az arra kiadott tetemes költségeknek megfelelő eredményeket nem mutatott fel. Más útját-módját kell megkísérteni a felnőttek oktatásának. A tanítás ez anyagául önkényt kínálkozik a népnek azon foglalkozásokba való okszerű bevezetése, amelyeket pénzkeresés céljából házilag űz, vagyis azon foglalkozásokra való tanítás, miket háziipar név alatt foglalunk össze. Meghagyja tehát a tanfelügyelőknek, írják össze, hogy tankerületeikben miféle háziipart űz a nép? Milyeneket űzött és esetleg minők lehetnének meghonosíthatok? Aztán ez összeírásokat egybegyűjtve, reájegyezvén a községet és a megyét, melyben az illető község fekszik, rendben becsomagolva terjesszék fel a minisztériumba. Valószínű, hogy a tanfelügyelők ez összeírásokat összegyűjtötték és szépen becsomagolva^ fel is küldöttek a minisztériumba. Hogy aztán ott ez iratcsomago-

34

kat felbontották-e, vagy nem? – nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a háziipari akciónak sikere semmi sem volt. De ha lett volna, még akkor sem lett volna az a népnevelő hatása, ami lett volna a rendszeresen fejlesztett és az állam teljes erkölcsi és anyagi segítségével támogatott felnőttek oktatásának. A kosárkötés, a szalmakalapfonás, a gyékény-káka és nyírfavessző feldolgozása igen hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem olyan népkultúra, amelyre a magyarságnak nemcsak akkor volt, de ma is szüksége van. 8. A levonható tanulságok. Ε kísérlet történetének tanulmányozása azért értékes, mert segítségével megállapíthatjuk egész anyagát, irányát és módszerét az iskolán kívül eső oktatás egészéből annak a résznek, amelyben falusi népünk nagy tömegét részesítenünk kell. A fejlődés eredményeként a nép életszükségleteiből és így igazán a hazai talajból szakadt ki a rendszernek e népakadémiai része. Egyszóval, van történeti alapunk, amire építhetünk. Ha ez alapot a bekövetkezett mostoha idők szélcsapása be is takarta a feledés homokjával, de a mélységben nagyobbára épen, a kijavításra és a továbbépítésre alkalmasan mégis megmaradt. Ε rövid életű mozgalom történetéből eredményképpen megállapíthatjuk, hogy az iskolán kívül eső oktatás ez alsó – népakadémiai jellegű – tagozatát, mint életrevaló és hasznos eredményeket szülő intézményt, nálunk az állam erkölcsi és anyagi támogatása nélkül szervezni és fejleszteni éppen úgy nem lehet, mint nem lehetett Franciaországban. De ha az állam e támogatása megvan, akkor meg lehet nyerni a vármegyék, a városok, sőt a községek közremunkálását, erkölcsi és anyagi támogatását is. Ez utóbbiak sok oly anyagi eszközzel rendelkeznek, amelyeket az iskolán kívül eső oktatás javára fel lehet használni. így adhatnak helyiségeket, fűtést, világítást, fedezhetik a termek tisztogatásának költségeit. Sokan e hatóságok közül rendelkeznek bizonyos iskolai és közművelődési alapokkal, amelyeknek jövedelméből egy bizonyos részt e célra fordíthatnak. Harmincnégy év előtt a községekben az iskolaszékek ügyeltek fel a felnőttek oktatására Ez iskolaszékek megvannak. A régóta megszűnt megyei iskolai bizottságok szerepét pedig átvehetik az egyes megyénként szervezendő pártfogósági bizottságok, a megye területén levő közművelődési egyesületekkel s azon más társadalmi, de közművelődési irányt követő szervezetekkel együtt, amelyek azóta tetemesen megszaporodtak. Ε tanfolyamok tanítói túlnyomó többségükben – faluhelyeken majdnem kizárólag – a néptanítók voltak. Feladatukat becsületesen és elismerésre méltóan oldották meg, pedig számban, míveltségben, sőt hazafias nevelését is tekintve, mi volt az akkori tanítóság a mostanihoz képest!

35

Ε mozgalom története kezünkbe adja azt is, hogy ezen a fokozaton mit lehet és mit kell a népnek tanítani? Tanítani kell első sorban írást, olvasást és számolást, mert az analfabéták száma ez idő óta csökkent ugyan, de a mai európai népműveltségi viszonyokhoz képest talán megdöbbentőbb, mint akkor volt. Az írni-olvasni tudóknak pedig tanítani kell mindazt, amit akkor tanítottak s amiket azóta a fejlettebb életviszonyok egyre érezhetőbb szükségletté tettek. Tanítani kell a nép életviszonyaival kapcsolatos polgári ügyiratok fogalmazását. A magyar alkotmány, polgári jogok és kötelességek ismeretét. Az erkölcstan főbb igazságait. Magyarország történelmét és földrajzát. A helyi viszonyoknak megfelelően a földmívelésre, kertészetre, állattenyésztésre vagy iparra vonatkozó ismereteket. A nemzetgazdaságnak azokat az alapigazságait, amelyeknek ismerete nélkül mai napság a gazdasági élet mindennapi s legközönségesebb jelenségeivel szemben még a legutolsó falusi gazda sem tud eligazodni. Tanítani kell azokat a számtani ismereteket, amelyeknek tudása a falusi ember életében is elsőrendű szükségletet alkot. Meg kell vele ismertetni az egyszerű könyvvezetést, legalább .annyiban, hogy mindenki tudja háztartásában számadás-könyveit rendben vezetni. Meg kell ismertetni a népet a magán- és a közhigiénia alapfogalmaival. Meg kell vele ismertetni a leggyakoribb természeti jelenségeket és a természettudományok legfőbb igazságait s a technika azon alkotásait, amelyek a mai mezőgazdasági, ipari és közlekedési életnek mindennapi eszközeiül szolgálnak. A nép művészeti nevelésének, ízlése finomodásának eszközéül rá kell szoktatni a jelesebb költői művek olvasására. A nemzeti történelemmel és élettel kapcsolatos művészeti alkotások illusztratív és demonstratív megismertetése. Az ének, a zene ápolása. A rajz, és végül a nemesebb társas szórakozások meghonosítása. Ifjúsági, torna-, tűzoltó-egyesületek propagálása a nép szociális nevelésének érdekében. A tanítás módszere is levonható az ismertetett munkásság történetéből. Az analfabétákat külön kell tanítani s e külön osztályban is életkorok szerint (16-24 és 25-40 év) bizonyos csoportokat különböztetni meg. Az írniolvasni tudók tanítási módszerének nem szabad iskolásnak lenni. A forma a szabad előadás és a felolvasás, összekötve az előadott tárgyra vonatkozó kisebbnagyobb művek olvastatásával. Az ismeretanyag elsajátításánál nem kell szoros rendszerességre, sem pedig teljességre törekedni. Az anyagnak azt a részleteit kell különösebben megragadni, amelyek közelebbi kapcsolatban vannak a hallgatóság szükségleteivel és életviszonyaival. A cél az, hogy a hallgatóságban a továbbképzés, az önmunkásság és az olvasás vágyát felkeltsük.

36

9. A francia mozgalom további sorsa és eredményei. Végig kísérvén a francia példa és hatás nyomán keletkezett felnőttek oktatásának hazánkban gyorsan bevégződött mozgalmának mindén fázisát, összehasonlítás és a jövőre nézve levonható tanulságok kedvéért nem lesz talán felesleges, rövid összefoglaló pillantást vetni arra is, hogy mi lett sorsa a Jean Macé-tól megindított sa Duruytől hivatalosan felkarolt mozgalomnak odahaza Franciaországban? Jean Macé a harmadik köztársaság alatt fokozottabb tevékenységet fejtett ki. Azt írta lapjában, hogy Franciaországot a német iskolamesterek győzték le és éppen azért a francia iskolamesterek kötelessége és feladata, hogy hazájukat bukása után ismét felemeljék. A népoktatás kötelezővé, ingyenessé és világivá tételeérdekében a háború előtt megindított izgatást a békekötés után tovább folytatja. Két hónap alatt a kérvény aláíróinak száma 350.000-ről másfél millióra emelkedik. Teherszállító kocsi viszi az aláírásokat Versaillesbe. A köztársaság kormánya méltányolja érdemeit s a szenátus tagjává nevezi ki. De mind hasztalan, Duruy Viktor s vele együtt az állam teljes és fokozódó anyagi támogatása többé nincs mellette. Bár az állam ez anyagi támogatása 1874-ben egy millió frankra rúgott, de a következő években mindig apad, míg végre a nyolcvanas évek második felében leapad húszezer frankra. A tanfolyamok és a hallgatók száma is párhuzamosan száll le a nyújtott állami segítség fogyásával. 1887-ben a hallgatóság összes száma, amely a hetvenes évek első felében állandóan közel volt a millióhoz. 187.612-re apadt le. Körülbelől ebben az állapotban marad a kilencvenes évek közepéig. Ekkor a közoktatásügyi kormány felkarolja a felnőttek oktatását. Apostolává szegődik Pet il Eduard szakfelügyelő, ki azóta nemcsak hivatalos vezetője, hanem igazán apostola és lelke is a renseignement populaire-nek vagy az oeuvres postscolaires-nek. Az 1895 január 11-én kiadott dekrétum, amely elrendeli, hogy a felnőttek számára, ahol szükséges, vagy alkalmasnak látszik, mindenütt tanfolyamokat kell rendezni, forduló pontját alkotja e mozgalomnak. Az 1894/5. iskolai évben összesen csak 8288 ilyen tanfolyam volt az országban. A dekrétum megjelenése után következő esztendőben e tanfolyamok száma 15.738-ra, tehát majdnem kétszeresére emelkedett. Négy évvel később a tanfolyamok 38.291 és a beírt tanulók száma 850.000-re rúgott. Tehát elérte a régi számot. Költségei e tanfolyamoknak összesen 5.590,000 frankra rúgtak. Ez összegből állami segítség csak 320.000 frank volt. A megyék, városok és községek 2,270.000 frankot fedeztek, 2,500.000 frank pedig az egyesületek járulékaiból, alapítványok kamataiból, magánadományokból, gyűjtésekből, tandíjakból és ünnepélyek jövedelméből folyt be.

37

Hogy a francia törvényhatóságok megyék, városok és községek ilyen jelentékeny összeggel segítik e tanfolyamokat, oka első sorban az, hogy a megyei sés községtanácsok tagjai kivétel .nélkül belátták, hogy a felnőttek oktatása Franciaországban a népkultúrának, amelytől az ország jövője függ, elsőrangú feltétele. De ezenkívül hatalmas ösztönzőül szolgált erre az 1895-ki dekrétumnak az a pontja is, amely azt mondja, hogy az állami segítség csak akkor adható meg, ha a. község gondoskodik a helyiségről, a fűtésről és a világításról. Ez állami segítség azonban nem lehet nagyobb a tanfolyam költségeire szükséges összeg felénél. Hogy a társadalom anyagi támogatása majdnem akkora, mint a községeké, egyenesen a Macé által alapított Ligue française de l'enseignement-nak tulajdonítható. Ez a liga 1881-ben újra szerveződött és ma középpontja egy olyan szocialpaedagogiai tevékenységnek, amely terjedelmére és erejére a mi magyar fogalmainkat igazán meghaladja. 1900-ban összesen .2125 kisebb-nagyobb népnevelési és közművelődési egyesület tartozott kötelékébe. Ezek között a legtekintélyesebb és a legnagyobb hatással működő a Cercle Parisien, amelynek három ezernél több tagja volt. Ebben a nagy közművelődési tevékenységben a hadsereg sem marad hátra. Minden ezredben van tanfolyam az írni-olvasni nem tudó legénység számára. Franciaországban a bevonuló újoncoknak 10%-a még mindig analfabéta. Ezek a téli négy hónapon át hetenként 2-2 órában négyszer tanulnak írni-olvasni és számolni. Minden oktatási óra egy-egy olvasmánynyal és ennek magyarázatával végződik. Ez olvasmányok tárgya a katonai erények, a fegyelem és a zászló tiszteletének dicsőítése. Dalokat is tanulnak, amelyeket aztán a legénység menetelés közben szokott énekelni. Ε tanfolyamokat a legénység két harmada eredménynyel szokta elvégezni minden esztendőben. Ezenkívül 160 ezredben tartanak a tisztek a legénység számára népies előadásokat. Több városban Katonai Otthon-ok is vannak. Amolyan kaszinófélék, hol arra alkalmas helyiségben minden díj nélkül állanak a katonák rendelkezésére könyvek, folyóiratok, hírlapok, íróeszközök sőt még zongora s egyéb hangszerek |is. Egy ilyen katonai otthont 1901-ben maga az akkori hadügyminiszter nyitott meg. Már most az a kérdés, hogy ennek a nagy buzgalommal és nagy méretek között folyó mozgalomnak meg van-e a maga kézzelfogható reális eredménye? Ε tekintetben rendkívül becses anyagot és adatokat találunk Edourd Petit «Rapport sur l'éducation populaire en 1899-900.» című művében. De ha nem akarunk hinni e mozgalom hivatalos vezetőjének, irodalmi és társadalmi apostolának, vagy egyáltalán franciának, hallgassuk meg a franciák ellenfeleit, a németeket. A Comenius Blatter IV. évfolyamában (102. 1.) egy német paedagogus azt mondja, hogy abból, amit a franciák ebben az irányban a chicagói kiállításon bemutattak, bátran azt lehet következtetni, hogy a francia népművelés eredmé-

38

nyeire riezve a németet ezen a téren megelőzte. Brüggenann, a berlini Fortbildungsschuleigazgatója maga is elismeri Volks- und Fortbildungs-Schulwesen Frankreichs im Jahre 1900. című művében (149. 1.) hogy Franciaország e tekintetben a legszigorúbb szempontból ítélve is, méltó versenytársa Németországnak és hogy a francia tanítónak nincs többé oka irigykedve tekinteni a német tanító legendás alakjára. A berlini Diesterweg-Stiftung elnöke, dr. Zwick abban az előszóban, amelyet Brüggemann könyvéhez írt, azt mondja: «Franciaország nép- és továbbképző iskolázása a fellendülés olyan állapotában van, amelyik minden más országét messze felülhaladja.» (Frankreichs Volks- und Fortbildungsschulwesen befindet sich in einem Aufschwünge, welcher alle anderer Länderweit übertrifft). Vajjon nem mondhatnák-e ezt a mi iskolán kívül eső népoktatásunkról is a külföldiek, ha 1874-ben Trefort miniszter hivatalosan nem konstatáltatja, hogy «a magyar falusi népet, ha egy bizonyos kort elért, többé már nem lehet sikeresen oktatni írásra, olvasásra és számolásra», de még egyébre sem. Legfölebb kosárkötésre, szalmakalap fonásra, gyékény-káka szövésre, nyírfavessző seprű csinálásra, fakanál és teknő vajasra.

II.

Kultúregyesületi és szociálpedagógiai törekvések. 1. Népszerű felolvasó, irodalmi, tudományos és múzeumi egyesületek. Trefort miniszter e rendelete végét vetette ugyan a felnőttek oktatásának, de csak a falusi községekben. A megindult mozgalomnak egyik ága, habár egyelőre csak tengődve is, a nagyobb városokban tovább élt. Tovább éltek azok a felolvasások, amelyeket az értelmiség számára többnyire a középiskolai tanárok rendeztek. Némelyik városban még e rendelet kiadása előtt valóságos társadalmi szervezetek alakulnak e népszerű felolvasások fentartásának és tovább fejlesztésének érdekében. A. legelsők egyike a Budai népszerű felolvasásokat rendező társulat, amely 1874-ben alakult. Érdekes, hogy a debreceni főiskola két fiatal tanára, Nagy Pál és Géresi Kálmán az 1874 5-ki tanévben a Stuart János cambridgei tanár által két év előtt megindított Unwersity Iixtension-t már magyar földre igyekeztek átültetni. Nagy a debreceni iparosok Polgári Köré-ben az 1874/5-ki télen hetenként két órában kísérleti természettant adott elő mintegy száz hallgató jelenlétében. Géresi Kálmán pedig Shakspere-ről tartott egy tíz felolvasásból álló ciklust. A főiskola nagyterme volt Géresi előadásainak színhelye. Az egykori hírlapi jelentések szerint e nagy terem ez előadások alatt olyan volt, mint egy bálterem, annyi hölgy volt benne. Ε népszerű felolvasásokat a hölgyközönség és az ifjúság látogatta nagyobb mértékben. Egykori tudósítások szerint a felnőtt férfiközönség kevesebb érdeklődést tanúsított irántuk. Ε felolvasások hallgatóságának képe körülbelől máig is ugyanaz maradt. Az általok nyújtott szellemi élvezet nem tudta a magyar értelmiségnek ezt a részét a kaszinók és a kávéházak kártyaasztalai mellől elvonni. Fenntartotta és tovább fejlesztette pedig e népszerű felolvasásokat a vidéki középiskolák fiatalabb tanárainak lelkesedése és tettvágya. Sokan közölük csak akkor jöttek haza külföldről. Legtöbben Németországból s a protestánsok közül egynehányan Angliából. Amit ott láttak és tapasztaltak ez irányban, szerették volna idehaza is meghonosítani. Mások pedig kedvező alkalmat találtak tudományos és irodalmi tevékenységök kifejtésére, ametyre akkori fejletlenebb tudományos irodalmi viszo-

40

nyaink és csekélyebb számú szakfolyóirataink oly kevés alkalmat nyújtottak Ε felolvasások tartása valóságos lelki, irodalmi és tudományos továbbképzés szükséglete volt az 1874-1883 között lefolyt tíz esztendőben a vidéki középiskolai tanárság képzettebb és törekvőbb részének. Ε felolvasásokkal párhuzamosan, sőt csakhamar e felolvasásokat illető tevékenységet is magába olvasztóan, kezd ez időben egy másik áramlat homloktérbe nyomulni. Vidéken, különösen ott, hol a magyarság első sorban a németséggel s azután a többi nemzetiséggel érintkezik, irodalmi társaságok alakulnak. így alakul meg Vutkovich Sándor tanár buzgólkodása következtében 1874-ben Pozsonyban a Toldy-kör. Három évvel később (1877-ben) Sopronban Frankenburg Adolfnak és az odavaló középiskolák fiatal tanárainak buzgólkodása folytán A soproni irodalmi és művészeti kör. 1878-ban pedig Berzeviczy Albert jogtanár fáradozásának eredményéül Eperjesen a Széchenyi-Kör. 1881-ben Aradon a Kölcsey-Egyesület az ottani gimnázium és reáliskola tanárainak vállvetett munkásságából. Ez irodalmi és közművelődési egyesületek megalakítására vonatkozó törekvések vezető gondolata a következőkben foglalható össze: A magyar nemzeti politika első feladata: a hazában élő nemzetiségek között a kultúrai egységet megteremteni. Azok a tanárok, akik Pozsonyban, Sopronban, Eperjesen vagy Aradon éltek, azt tapasztalták, hogy az állami és nemzeti egység gondolatának diadalát leginkább a kulturális egység hiánya akadályozza. Míg ez ország különféle nyelvű lakosai egy közös kultúrában nem egyesülnek, addig köztök érzelmi és eszmei közösségről nem lehet szó. Ε közösség hiányozván, hiányozni fog a nemzeti egység igazi alapja is. Az első feladat tehát: a nemzetiségeket megismertetni a magyar kultúrával, főleg pedig annak legjellemzőbb kifejezőivel és esztközeivel: az irodalommal, a művészettel és a tudománnyal. Ha a nemzetiségek meggyőződnek, még pedig közvetetlen tapasztalatból, hogy van egy tiszteletreméltó és a viszonyokhoz képest elég gazdag magyar kultúra, akkor nagyobb kedvvel fogják nyelvünket megtanulni és hozzánk simulni, mert van miért! De e tanárok s a helybeli magyar értelmiség tagjai, akik hozzájok csatlakoztak, azt is tudták, hogy a magyar kultúra az idegenekre akkor hat csupán vonzó erővel, ha ebben a kultúrában a helyi magyarság is erős, mert hiszen e vonzó erő egyenes arányban van a helyi magyarság kulturális faj súlyával. Ezért határozza meg az eperjesi Széchenyi Kör a maga célját a következő módon: «az európai míveltséget közvetíteni a magyarral, a fővárosból kisugárzó magyar kultúra egyes mozzanatait a határszél társadalmával». De nemcsak közművelődési hivatásukat érezték a tanárok e határszéli társadalmakban, hanem bizonyos fokig kulturális elszigeteltségöket is. Erezték, hogy messze vannak a nemzeti közművelődési törekvések székhelyétől, Budapesttől. Ha össze nem állanak és helyi közművelődési középpontokat nem szerveznek, egyrészt nem

41

gyakorolhatják az idegenekre azt a kultúrai , hatást, amelyet szándékoztak, másrészt a középpontosított magyar irodalmi, tudományos és közművelődési törekvésektől való elszigeteltségökben előbb-utóbb le fognak sülyedni a helyi társadalom műveltségi színvonalára. Elparlagiasodnak és közömbösökké lesznek a közművelődési törekvések iránt. Ε közművelődési mozgalomba ezzel egyidejűen egy más irányú törekvés is belekapcsolódik. A Természettudományi és a Történelmi Társaság vidéki kirándulásai, mihelyt megkezdődtek, azonnal ébresztőén és utánzásra buzdító példaként hatottak. Kezdenek tudományos, múzeumi és könyvtári egyesületek alakulni vidéken is. Ε kirándulások eredményei és tanulságai világossá tették, hogy mind a két irányban, egyes vidékenként olyan feladatok és szükségletek vannak, amelyeket megoldani és kielégíteni csupán a helyszínén és a helyierők bevonásával lehet, így alakult meg mindjárt 1872-ben Kassán a Felsőmagyarországi Múzeumegylet. Ez az év különösen gazdag volt ilyen alakulásokban, amennyiben még három más hasonló egyesület alakult. Így Nagyváradon a Biharvár megyei és Nagyváradi Régészek és Történelmi Egylet, Szombathelyen a Vasmegyei Régészeti Egylet, Temesváron a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat. 1874-ben Pozsonyban a Pozsonyvarmegyei Régészeti és Történelmi Egyesület. És ezután minden évben a vidék másmás pontján egy-egy hasonló egyesület. Ε tudományos, általában természettudományi és történelmi társaságok könyvtárt és múzeumokat alakítanak. Folyóiratot, vagy legalább évkönyvet adnak ki. Munkásságuk azonban a havi és az évi közgyűlések felolvasásaiban lel konkrétebb és határozott kifejezést. A felolvasások száma tehát szaporodik. A felolvasók, egyáltalán a munkások e tudományos társaságokban is -túlnyomó nagy többségükben mindenütt a középiskolai tanárok. A kultúrai decentralizáció gondolatáé tudományos egyesületekben még határozottabban jelentkezik, mint az irodalmi társaságokban. Érzi ez egyesületek minden munkása, hogy a fővárosnak, mint közművelődési, irodalmi és tudományos gócpontnak mindent magába olvasztó és vonzó ereje ellen védekezni kell. Mert ha nem teszik, a vidék szellemi tekintetben valóságos pusztasággá lesz. Ε pusztaság meggátlására viruló oázisokat kell teremteni, amelyek egyszersmind gyújtó medencéi is legyenek a magyar közműveltség, irodalom, művészet és tudomány középpontjából, Budapestről jövő áramlatoknak azért, hogy belőlök aztán annak hullámait az illető vidék társadalmának talajába szét lehessen vezetni a megtermékenyítés céljából. 2. Szervezési törekvések. A hetvenes évek végén az itt jelzett irányban az iskolán kívül eső-oktatás középső, licealis fokán eleven és pezsgő munkásság folyik. Az 1869-ben meg-

42

kezdett nagy közművelődési akció, később kifejtendő okok és hatások következtében a népről egészen átment a magyar értelmiség túlnyomó nagy többségét magában foglaló középosztályra.^Célja többé nem, a népműveltség széles körben való-elterjesztése volt, hanem az értelmiség – a magyar középosztály – kulturális fajsúlyának az emelése azért, hogy vele a nemzeti egység alapjául szolgáló kulturális egyesülést a magyarság és âz országban lakó más nemzetiségek között előkészítse. Már ebben az időben akadtak egyesek, akik azt vélték, hogy ennek a buzgó és folyton növekedő társadalmi közművelődési munkásságának van egy nagy gyengesége. Nem igen mutatkozik benne öntudatos és tervszerű működés. Megállapított és általánosan elfogadott vezérelv hiányában jókkal nagyobb benne az esetlegesség, a szétágazás és kevesebb a rokon, sőt a párhuzamos törekvések kölcsönös figyelembevétele is, semhogy tőle a közművelődés haladására a nemzeti: egység szempontjából maradandóbb hatásokat várhatnánk. Ezt az álláspontot képviseli Berzeviczy Albert ekkor első ízben országgyűlési képviselő. Éppen azért, hogy elősegítse e nagy gyengeség kiküszöbölését 1882 február 28-án a népszerű felolvasások egységes közművelődési szempontok szerint való rendezéséről az akkori írók és Művészek Körében felolvasást tartott. Ε felolvasásában mindenek előtt rámutat arra, hogy az újabb időben Európa minden országában észlelhető, hogy a közművelődés demokratikusabb és szabadabb irányban fejlődik. Ezzel együtt jár az is, hogy egyre jobban specializálódik. De amily mértékben specializálódik, éppen olyan mértékben lesz érezhetővé az egységesítésnek szüksége is. Az újabb kornak legsajátosabb közművelődési faktorai gyanánt a népszerű felolvasások és α közművelődési egyesületek jelentkeznek. A szellemi munka ezek keretében a társadalomra támaszkodik. Az övé az oroszlánrész, deazért az államnak sem szabad magát belőle kivonnia, mert a modern kultúrpolitikának súlyt kell helyeznie arra, hogy necsak iskolákat állítson, de megteremtse a szabadabb társadalmi művelődés tényezőit és eszközeit is. Berzeviczy hangoztatja először nálunk, hogy az államnak teljesítendő kötelességei vannak, az iskolán kívül eső oktatás e középső – licealis – részét illetőleg is. Berzeviczy e felolvasásában megvizsgálja azt is, hogy az a munkásság, amely e téren folyik, terjedelmét és intenzivitását tekintve, mekkora? – Összeállítja, hogy az utolsó három évben évenként a vidéki városokban hány felolvasást tartottak. Adatai hézagosak. Mindössze is 38 vidéki városra terjednek kiOlyan városokból, mint Arad, Debreczen, Pécs, Székesfehérvár, Sopron, Szabadka. Nagyvárad stb. – tehát jó formán a nagyobb városokból a legszorgosabb utánjárással sem tudott adatokat szerezni. Abban a 38 városban, a honnan adatokat kapott, 1879-ben 206, 1880-ban 220 és 1881-ben 229 felolvasást tartottak. Összesen 655-t. Ebből magyar 508, idegen pedig 147 volt. Adatai alapján kon-

43

statálja, hogy nálunk a közművelődés munkájának e része szépeit előhaladt és jelentékeny tért hódított. Hogy benne a magyar elem és a magyar nyelv dominál. És igen sok kisebb város megelőzi a nagyobbat. Ezt a magától s többnyire helyi rugóktól megindított és mozgatott munkásságot szerinte a magyar közművelődés érdekében szervezni kell. Nem szabad megelégedni azzal, hogy egyes középponti tudományos és irodalmi/társulatok vidéken felolvasásokat tartsanak időnként, mint megkísérlette a Petőfi Társaság az 1881. év folyamán Debrecenben. Azzal sem, hogy vidéken mentől több felolvasó, irodalmi és közművelődési egyesületet alakítsanak, hanem e közművelődési egyesületek számára éppen a felolvasások egységes szempontok szerint való szervezése miatt, alakítani kellene egy olyanféle középponti szervezetet, ïrtkio a Deutscher Verband von Vereinen für öffentliche Vorträge, amellyel 1881-bért összeköttetésbe lépett a bécsi Verein der Literatur freunde című egyesület is. Berzeviczy e felolvasása nyomán részletes vitatkozás támadt, melyben resztvettek Helfy Ignác, Gellért Mór, Lederer Ábrahám, Visi Imre és Kodolányi Antal. A vita vége az volt, hogy a Berzeviczytől felvetett gondolatok részletesebb megvitatása és indítványa esetleges megvalósítása érdekében egy bizottságot küldöttek ki. Hogy e bizottság összejött-e és készített-é valami tervet, az idő rövidsége miatt nem tudtam kikutatni? 3. Német hatás. De mielőtt tovább mennénk a magyar közművelődés ez irányú fejlődésének nyomozásában, szükséges röviden megvizsgálnunk, hogy miben is áll az a német intézmény, amelyikre Berzeviczy rámutatott, és hogy egyáltalán minő összefüggés lehetséges e tekintetben a magyar és a hasonló célzatú német közművelődési mozgalmak között? A felnőttek, különösen a munkásság iskolán kívül való oktatására irányuló mozgalom Németországban nagy múlttal dicsekszik, talán még nagyobbal, mint Angliában. Már 1844-ben megalakult Berlinben, a később oly hatalmassá lett Centralverein für das Wohl der arbeitenden Klassen című egyesület, amelynek vezető gondolata az, hogy a kézi munkás is érezze a szellemi munkással való egységet. Hogy a munkás ne csak nyomasztó anyagi gondoktól mentesen élhessen munkás hivatásának, de legyen alkalma könyvek olvasása, előadások hallgatása által az önképzésre s ennek segítségével az értelmi és erkölcsi felszabadulásra is. Ez egyesület legelső pártfogója maga IV. Frigyes Vilmos porosz király volt, ki 15.000 tallért adott céljaira. Ez egyesület vezérkarába időnként Poroszország legkiválóbb egyéniségei közül igen sokan tartoztak. Elnöke hosszas ideig Lette tanár volt, a német császár egyik tanítója. Utána pedig a nagy államtudományi író, Gneist Rudolf tanár egészen 1895-ben bekövetkezett haláláig.

44

De eltekintve ettől a tisztán munkás továbbképző egyesülettől, elmondhatjuk, hogy az egyes és a sorozatos felolvasások és nyilvános előadások valóságos hazája Németország. Fichte és Humboldt óta ezek a felolvasások előkelő és fontos kiegészítő részét alkotják a német közművelődési munkásságnak. A számtalan irodalmi tudományos, közművelődési egyesület munkásságának javarésze éppen e felolvasásokra esik. Oly gazdag, bő és változatos az ilyen irányú német szellemi tevékenység, hogy annak egységes képét megrajzolni, csak sokkal hosszabb ideig tartó és mélyebbre ható részletes tanulmányok után lehetne, mint a minőre ez irányban vállalkozhattam. Megállapítható azonban, hogy e sokfelé ágazó és rendkívül nagy terjedelmű szellemi munkásság egységes szervezésére Németországban is az első jelentékenyebb lépéseket csak a hatvanas évek közepe után teszik meg e mozgalmak vezetői. 1868-ban alakul meg a Victoria Lyceum Berlinben, amely már sorozatos és komoly tudományos célokat követő előadásokat és felolvasásokat tartat, még pedig lehetőén első rangú irodalmi és tudományos tekintélyek közreműködésével. De. különösen két intézmény érdemli meg és pedig magyar szempontból figyelmünket. Dr. Leibing Ferenc elberfeldi reáliskolai tanár, mint tartalékos katonatiszt vett részt az 1870-ki francia-német hadjáratban. Mint az okkupáló német hadtest katonája több hónapig maradt Franciaországban. A megszálló idegen katonaság rideg garnizon életének unalmát azzal űzte él, hogy tanulmányozta a Macé által megindított iskolautáni oktatási mozgalmakat. Visszatérve Franciaországból, elhatározta, hogy a francia Ligue de l’enseignement mintájára egy hasonló célú német szövetség alakítását kísérli meg. Összeállott rokon gondolkozású barátaival és azok nevében felszólította a német műveltség és erkölcsök barátait, hogy alakítsanak egy olyan egyesületet, amely hivatva lesz biztosítani a továbbképzés és a magasabb tudományos műveltség megszerzését azoknak is, akik a népiskolainál felsőbb tanfolyamokat nem végeztek. A felszólításnak igen szép sikere lett, mert a szövetség már 1871 június havában megalakult és pedig 158 olyan egyesületből, amely német földön a szövetségtől kitűzött célok elérésén fáradozott. A Gesellschaft für Voi'~ bereitung von Volksbildung ezután szakadatlanul és nagy arányokban fejlődött tovább. 1896-ban már 1075 egyesület tartozott kötelékébe. A másik ehhez hasonló egyesület a. Deutscher Verband von Vereinen für öffentliche Vorträge, amelyre Berzeviczy, mint követendő példára hivatkozott, szintén 1871-ben alakult meg. Alapította Lotz Ödön Koburgban. Eleinte sokkal szűkebb körben, mint a Leibing-féle, mert hiszen csak hat, felolvasást rendező egyesület lépett kötelékébe. De ezután évről-évre fejlődött. 1881-ben már 95 egyesület alkotta e szövetséget. 1899-ben pedig 211 egyesületből állott 115.684 taggal. A szövetség igazgató tanácsa a nyári hónapokban tartja üléseit. Megvizsgálja az egyes felolvasást

45

rendező egyesületek beérkező jelentéseit. Azok alapján megállapítja, lehetőleg egységes szempontok szerint, a tervezett előadások sorozatát, – természetesen a helyi érdekek kívánalmainak teljes méltánylásával. Ha valahol bizonyos felolvasást alkalmas felolvasó hiányában nem tudnák megtartani, még a nyár folyamán gondoskodik ez egyesület a középpontból kiküldendő alkalmas felolvasóról. Egyszóval, igyekezik egységes, még pedig német nemzeti szempontok szerint szervezni az iskolán kívül eső oktatás azt a középső licealis részét, amely az ilyen irányú magyar társadalmi tevékenységet is lefoglalta az 1874-1883 közé eső évtizedben. A németországi közművelődési munkásság ez iránya lebegett megközelítendő eszményképül nálunk is azok szemei előtt, kik a magyar középosztály számára felolvasásokat tartottak, rendeztek, vagy ezt a munkásságot egységes elvek és nemzeti szempontok szerint szervezni szerették volna.

4. A kultúregyesületi mozgalmak. Említettük, hogy 1874 után bizonyos fordulat következik be nemcsak a hivatalos közoktatásügyi politikában, hanem az értelmiség ez irányú gondolkozásában is. Eötvösnek és az őt követő közművelődésügyi politikusoknak az volt a kivehető alapgondolatuk, hogy a magyar nemzeti kultúra épülete hasonlítson olyan piramishoz, mely széles és mélyre alapozott népműveltségen emelkedik a magasba. Trefort Ágoston pedig a nemzeti kultúrának hódító és beolvasztó erejét nem ebben a széleskörű és mélyen megalapozott népműveltségben kereste, hanem a felsőbb társadalmi osztályok; a városi elem, az értelmiség és a birtokosság – ma divatos .kifejezést használva, a bourgeoisie, az intellectuels-ek és a gentry – műveltségi faj súlyának emelésében. Trefort nem hitte, hogy a népmíveltség alkalmas a hazában lakó más nemzetiségűekre elégséges vonzóerőt gyakorolni. Erre csak azt a gazdagabb és fensőbb műveltséget tartotta alkalmasnak, amely felülről, a társadalom vezető rétegeiből sugárzik ki. így ment át aztán az iskolán kívül eső oktatás emelésére irányuló mozgalomban is az akció súlypontja a középosztályra. De csakhamar világossá lett, hogy éppen a nemzeti egység és a míveltségben való összefő más szempontjából téves dolog a nép míveltségi színtájának folytonos emelését célzó tevékenység elhanyagolása. A városokban és ott, hol a magyarság mívelt rétegei mindennap és behatóbban érintkeztek a nem magyar ajkú értelmiséggel, ez érzelem- és gondolatbeli, sőt nyelvi összeolvadás is gyorsan ment. Ε városok elmagyarosodását azok az irodalmi és közművelődési egyesületek is konstatálják, amelyek e folyamat gyorsításának érdekében magyar nyelvi tanfolyamokat állítottak fel. Tizenöt-húsz évi fennállás után közülök igen sok szüntethette meg a tanfolyamokat azzal a meg-

46

okolással, amivel 1894-ben a soproni Irodalmi és Művészeti Kör a magáét: «már kevés olyan intelligens család van, ahol teljesen idegen nyelvünk, és egyetlen olyan sincsen, amely nyelvünk tudását ne vallaná a műveltség és a hazafiság első rendű feladatának». Ε mozgalom által táplált hazafias közvélemény nyomása okozta azt is, hogy e városok előbb teljesen idegen, – többnyire német, – azután pedig két nyelvű községi népiskolái teljesen magyar nyelvűekké lettek. A falusi nép nagy tömege azonban nemcsak kívül maradt ez összeolvasztást előidéző közművelődési áramlat hullámverésein, hanem a maga tömegében rejlő vis inertiae-jével megingathatatlan sziklafal gyanánt is állott útjában. Sőt a magyar szellem hatásai elől való teljes elzárkózottságában alkalmas közegéül is szolgált a magyarellenes nemzetiségi izgatásoknak. Azoknak az izgatásoknak, amelyeknek külpolitikai hatás következtében (szerb-török-orosz háború) már 187 5/7-ben délen, a szerbség körében (Miletics összeesküvése) nagy veszedelemmel fenyegető jelenségei mutatkoztak s amelyeknek a felvidéki tótság körében folyó aknamunkájáról Felvidék című nagy feltűnést keltő röpiratában Grünwald Béla vonta le a leplet. Szathmáry György akciója a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok visszamagyarosodása érdekében pedig arra hívta fel a közvélemény figyelmét, hogy ha elhanyagolják a népműveltségnek iskolázás útján való emelését, abból nemcsak az következik, hogy a nemzeti egység gondolata nem hat be idegen ajkú honfitársaink tömegébe, hanem az is, hogy a közöttük élő magyar kisebbség éppen e tömeg természetes hatása következtében elveszíti magyar érzésével és szokásaival egyetemben nyelvét is. Bekövetkezik a magyarság ama levetkezése, amelyik megteremtette az erdélyi részek némely vidékem az eloláhosodás folyamatát. Ha nem is akarunk a népiskolával hódítani, de kötelességünk az elnemzetietlenedés e veszedelmes előhaladását megállítani. Két eszköz van erre: a veszedelmeztetett pontokon magyar tanításnyelvű állami népiskolákat állítani s azután kötelezővé tenni a magyar nyelv oktatását az ország összes népiskoláiban, hogy ne legyen egyetlen olyan iskola sem, amely a benne tanuló magyar származású gyermeket anyanyelvének teljes elfelejtésére kényszeríti. A közvélemény ez irányú követelésének engedett Trefort, mikor 1879-ben a magyar nyelv kötelező népiskolai tanításáról szóló törvényt a parlament elé terjesztette. Ε törvény beterjesztése, elfogadása és az életbeléptetését célzó kormányzati intézkedések szolgáltak alkalmul arra, hogy a német Schulverein bele elegyedjék a magyar közművelődésügyi politikába és ellenhatásképpen előidézzen egy olyan védekező irányú mozgalmat, amely hatását az iskolán kívül eső oktatással is éreztette s amelyet annak fejlődésében a kultúregyesületi mozgalmak korszakának nevezhetünk. Hogy világossá és érthetővé tehessük azokat a gondolatokat, eszméket és érzéseket, amelyek e korszak tevékenységét jellemzik, kötelességünk az

47

indítékot alkotó külső hatás megállapításáért igen röviden a német Schulverein-nû is foglalkozni. A Schulverein keletkezésének színhelye Bécs. A kiegyezés után nagyobb erővel megindult osztrák-szláv mozgalom ellensúlyozására alakult. Céljául tűzte ki a fenyegetett osztrák-német iskolák támogatását és újak felállítását. Már megalakulása első éveiben is tett kísérletet a Magyarország nyugati határszélein lakó németséggel közelebbi érintkezésbe léphetni. Ez osztrák Schulverein kezdet óta jelentékeny anyagi és erkölcsi támogatásban részesült a birodalmi németség részéről. Hogy ez az anyagi és erkölcsi támogatás rendszeresebb, folytonosabb és nagyobb hatású legyen, alakították meg Berlinben a Der allgemeine deutsche Schulverein-t, amely céljául azt tűzte ki, hogy ébren tartsa a német nemzeti öntudatot, a kulturális és nyelvi egység érzését abban az összes németségben, amelyik a német birodalom határain kívül lakik, bárhol a föld kerekségén. Ha a politikai egységet nem is lehet megteremteni, de a kultúrai egységet meg kell alkotni és fenn kell tartani az összes németségben. Ez volt a megalakult Schulverein jelszava. A magyar nyelv tanításának az összes magyarországi népiskolákban kötelező voltát kimondó 1879-ki törvényt a Schulverein egyenes támadásnak vette a magyarországi németség léte ellen s azért eredeti programmjának részletesebb magyarázataképen kimondotta, hogy «mindenek felett Magyarország és Erdély németjeit igyekszik segíteni, mert a nyelvek egyenjogosításának törvényes biztosítása dacára az uralkodó magyar kisebbség évek óta következetesen az irányban működött, hogy a magyar korona országaiban a német művelődést tönkre tegye. A német népiskolák számát évről-évre csökkentik, a német gimnáziumok az erdélyi szászokéi kivételével magyarosíttattak s az egyetlen német egyetem sem létezik immár». A Schulverein e dolgainkba való beavatkozása nemcsak heves parlamenti és publicisztikai tiltakozásokat idézett elő, hanem okozója lett egy tartósabb hatású és mélyebb közművelődési, társadalmi mozgalomnak is. Egy kis felvidéki bányavároskából, Körmöczbányá-ról indult ki a kultúregyesületek megalakítására célzó mozgalom. Ebben a városkában alakul meg 1880-ban az első magyar Közművelődési Egyesület azzal a kifejezett céllal, hogy a «hazafias szellemet ápolja, a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének ismeretét terjessze». És hogy e célra kisdedóvó intézeteket, népiskolákat segítsen felállítani; a magyar nyelv ter* Ez egyetlen német egyetem a Sächsische Universität volt, amely tudvalevően nem iskolai, hanem politikai és közigazgatási intézmény volt. A valóságban a magyar kormány még ezt sem szüntette meg. Ma is fennáll, mint a szászság közös vagyonának kezelője. Csupán politikai és közigazgatási hatáskörét vette el, mint olyat, amely az alkotmányos és parlamenti felelős kormányzat egységével nem egyeztethető meg. Jellemző, nemcsak a hires német tudományos alaposságra, de lelkiismeretességére is annak az egyesületnek, amelyik ilyen lényeges dolgokat nem tudva, feljogosítottnak érezte magát egy idegen állam belső politikájába beleszólni. Egy olyan egyesületre, amelynek választmányában, mikor e határozatot meghozta, a német tudományosságnak olyan kiváló képviselői ültek, mint Gneist, Wattenbach stb.

48

jesztésében érdemeket szerzett tanítókat, valamint a magyar nyelv elsajátításában kiváló előmenetelt tanúsított tanulókat jutalmazza, szegény tanulókat tankönyvekkel és ruhákkal ellásson, emberbaráti intézményeket támogasson, magyar népés ifjúsági egyesületeket, népkönyvtárakat létesítsen, a magyar színügyet a nemzetiségi vidékeken támogassa. Egyszóval, a magyar kultúra befolyását idegen ajkú honfitársainkra minden úton-módon biztosítsa. Ε programm alapján alakul meg a második hasonló egyesület Oraviczabányán, a harmadik a Széchenyi Társulat Szatmáron. 1882-ben pedig Nyitrán a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, Budapesten a Magyar Iskola Egyesület és végül 1885-ben az egyesületek leghatalmasabbika, az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület. A közművelődési egyesületi munkásság a nyolcvanas években nagy lendületet vesz. Az egyesületek száma folytonosan emelkedik. Munkásságuk sok oldalú és szerte ágazó lesz úgyannyira, hogy többekben az a gondolat támad, hogy az egység s az annyira kívánatos közös akció érdekében szükséges lenne ez egyesületeket egy szövetségben egyesíteni, vagy legalább az érintkezésnek valamely lehetséges formáját kísérleni meg. Ε gondolat és törekvés hozta össze 1887 októberében a közművelődési egyesületek kongresszusát, amely azonban a kitűzött célt – egy közös orgánum alkotását tekintve – eredménytelen volt. Ε közművelődési egyesületek mint működésük összevont programmjából látható, csak közvetve szolgálták az iskolán kívül való oktatás ügyét. Azzal, hogy eszméik terjesztése eszközéül a nyilvános előadásokat és felolvasásokat választották, hogy segítettek különféle tanfolyamokat rendezni, hogy népkönyvtárakat alapítottak és hazafias irányú irodalmi műveket igyekeztek elterjeszteni a nép között. Hogy ifjúsági köröket és népies dalegyesületeket alapítottak és tartottak íenn. Közvetlenül azonban az iskolai munkásság hazafias és magyarosító irányára akartak hatni. Az ő érdemük, hogy a népoktatás fontosságát s a nép műveltségének emelését a közvélemény a nemzeti politika legerősebb és legnagyobb hatású eszközének ismerte fel újra. Ez irányzat hatása alatt állva, Grünwald Bélával az iskolának minden akadályt legyőző magyarosító erejében napról-napra többen kezdettek hinni. Ez a meggyőződés teremtette meg a kisdedóvásról szóló törvényt 1891-ben és a népiskolák államosítására vonatkozó és folyton erősbödő kultúrpolitikai akciót is. 5. Szociálpedagogiai mozgalmak: Szabad Lyceum, Uránia színház és Uránia tudományos Egyesület. Erzsébet Népakadémia. Ezekben foglalható össze a kultúregyesületi mozgalmak hatása a magyar közművelődésügyi politikára. A tisztán szakszerű iskolai pedagógiai irányzatok mellett e hatás következtében kezdenek homloktérbe nyomulni a külföldön mindinkább hatalmasabb hullámokat vető szociál-pedagogiai törekvések is. Ε törekvéseknek

49 volt egyik legelső jelensége nálunk a kilencvenes évek első éveiben megindult szabad licealis mozgalom is. A Szabad Lyceum kezdeményezői előtt eszményképül a berlini Humboldt Akadémia lebegett. Úgy alakult meg, mint olyan központi intézmény, amely a fővárosban és a vidék különböző városaiban sorozatos felolvasásokat fog rendezni a tudomány és a közhasznú ismeretek terjesztése végett. Kettős célja volt: felolvasásaival először népszerűsíteni a zárkózottabb jellegű egyetemi és akadémikus tudományt, másodszor lényegesen emelni az úgynevezett művelt közönség értelmi szintáját azért, hogy a magyarság kulturális fajsúlya az egész vonalon emelkedjék. Ez ok miatt vetett különösebb súlyt nem az ötletszerű egyes felolvasásokra, hanem az illető tudomány egy nagyobb részletét bizonyos rendszerességgel előadó, gyakran egész tanfolyamokká kiszélesedő sorozatos előadásokra. A Szabad Lyceum bizonyos szakszerű tagoltsággal alakult meg. Hat osztályt szerveztek benne megalapítói: i. irodalmi, történelmi, művészeti; 2. természettudományi, műszaki és mennyiségtani; 3. orvostudományi; 4. jog- és társadalomtudományi; 5. kereskedelmi; 6. háztartási szakosztályt. Az egyes szakosztályok külömböző hatással és vonzóerővel működtek, de az egész intézmény maga állandóan erősbbödően. Az értelmiségi osztály tagjai, különösen a nők nagy buzgalommal látogatták megkezdett sorozatos előadásait. Működése már az első években kezdett a vidékre is kiterjedni. Mindjárt a második évben nyolc vidéki városban alakult helyi Szabad Lyceum: Lőcsén, Pápán, Pozsonyban, Szabadkán, Szombathelyen, Székelyudvarhelyen, Temesváron és Zomborban. Olyan helyeken tehát, hol középiskolák vannak. Ε vidéki Szabad Lyceumok előadói is első sorban a középiskolák tanárai közül kerülnek ki, akik soraikat a vidéki társadalom főiskolailag képzett és műveltebb tagjaiból egészítik ki. A Szabad Lyceum kitűnő vidéki szervezetekre tett szert az Országos Középiskolai Tanáregyesület vidéki köreiben is. Ezek a körök az 1883/4. tanévben kezdettek megalakulni. Eredeti céljuk az volt, hogy tagjaik havi, vagy évnegyedes gyűléseiken megvitassák a középiskolai tanárság azon aktuális szükségleteit, amelyek akár állásuk, akár pedig foglalkozásuk körével kapcsolatosak. Megállapodásaikat aztán közöljék a budapesti középponttal, hogy aztán ott esetleg további lépések tárgyául szolgáljanak. Miután a középiskolával összefüggő kérdések között nagyon sok van olyan akár pedagógiai, akár tisztán tudományos természetű, amelyik nemcsak a szülőket, hanem a nagy közönséget is érdekli, ezeknek a havi vagy évnegyedes gyűléseknek fő programmpontját alkotó felolvasásokat kezdették nagyobb számú közönség jelenlétében előadni. így szaporodott aztán a nyilvános felolvasásokat tartó szervezetek száma vidéken ezekkel a tanári körökkel is. A Szabad Lyceum keretébe lépő vidéki felolvasó szövetkezetek, illetőleg középiskolai tanárok száma évről-évre gyorsan emelkedik és pedig annyira, hogy a vidéki felolvasások ez idő szerint majdnem kivétel nélkül szabad licealis jellegűekké lettek.

50 A Szabad Lyceum fennállása első éveiben főleg az értelmiségre – a középosztályra – támaszkodott. Az utóbbi években azonban feladatai közé sorolta az iparosokkal és a munkásosztály tagjaival való érintkezést is. Legelőször az államvasutak gépgyárában rendezett ilyen sorozatos felolvasásokat, és pedig meglepő sikerrel, amennyiben a munkásság e csoportjából felolvasásait egy télen át 2680-an hallgatták. Kevesebb eredménye volt az iparosok és munkások más irányú köreiben. Olyan körökben, amelyek a szociáldemokrata munkásszervezetek hatásának inkább ki voltak téve. Az iparos egyesületekben nagyon gyenge visszhangra találtak ez irányú törekvései. A Szabad Lyceum titkári jelentései az akció ez első éveiben tele vannak amiatt való panasszal, hogy az ipari és munkás szakegyesületek nem hogy érdeklődést mutatnának és szívesen vennék az ingyen tartott felolvasásokat, de majdnem kegynek vélik, ha azok megtartására alkalmat nyújtanak. Némelyik minden magyarázat nélkül utasítja vissza az ajánlkozást, a másik elfogadja, de aztán később megmásítja szándékát. A berlini és bécsi Uránia tudományos színházak sikereinek hatása következtében 1897 március havában a m. kir. Operaház színpadán kísérletet tettek egy Uránia előadással. A siker hatása következtében gróf Csáky Albinné és báró Eötvös Lóránd mozgalmat indítottak meg egy magyar Uránia színház megalapítása érdekében. A megalapításhoz szükséges minimális 600,000 korona alaptőkét azonban nem sikerült összehozni s így abban maradt a dolog. Egy évvel később Molnár Viktor jelenlegi közoktatásügyi államtitkár vette kezébe az ügyet. Az ő csüggedést nem ismerő buzgóságának, bár kisebb alaptőkével és szerényebb keretek között ugyan, de mégis sikerült ezt a tudományos színházat megalapítani. Ε színház célját a fenntartására alakított részvénytársaság alapszabályai a következőképpen határozzák meg: «a társaság vállalatának tárgya: tudományos tárgyaknak színpadi és fizikai eszközökkel való bemutatása, valamint időleges tudományos szakkiállítások rendezése». A társaság esetleges nyereségének felhasználásáról szóló 31. §. azt mondja, hogy a tíz százalékos tartalékalap összegyűjtése után legalább tíz százalékot az Uránia színháznak komoly tudományos irányban való fejlesztésére és egyéb irodalmi, művészeti és tudományos célokra kell fordítani. Az Uránia a modern pedagógiában olyan nagy szerepet játszó mutatványos (demonstratív) elem alkalmazásával a színpadot az elvont tudományos ismeretek terjesztésének és közérthetővé tételének igazi eszközévé tette. Az előadásait látogató közönség igazán játszva érti és tanulja meg azokat a legnehezebb és a tőle legtávolabb eső dolgokat is, amelyeket vetítés és mozgó fényképek nélkül a legkitűnőbb előadó sem tudna szóval, vagy egyszerű ábrázolatokkal úgy odaállítani a hallgatóság szeme elé, hogy azt úgy megértse és éppen olyan konkrét alakban fogja fel, mintha a helyszínén lenne, vagy az események a szemei előtt folynának le.

51

De az Uránia, mint tudományos színház nem merítette ki munkásságát abban, hogy műsorával csak a székesfőváros közönségéhez forduljon. Időnkint egyes kiválóbb darabjaival felkeresi a vidék nagyobb városait is. Az Uránia tudományos színház részvénytársasággal kapcsolatosan alakult meg az Uránia tudományos és közművelődési egyesület is, amely a tudományok, különösen a természettudományok népszerűsítésén és az iskolán kívül eső oktatás középső – licealis részének kiszélesítésén egyenlő buzgalommal és igazán becses eredményeket felmutatva, fáradozik. Valóságos előkészítő iskolája egy nagyobb hatású szociálpedagogiai munkásságnak. Célul tűzte ki, hogy annak számára nemcsak hallgatóságot toboroz, hanem előadókat is nevel s egy egész kis irodalmat teremt, hogy bizonyos fokig középpontja legyen a hasonló irányú egyesületi és irodalmi tevékenységnek. Azok a beszédek, amelyeket évről-évre az egyesület elnöke, Molnár Viktor szokott mondani, valóságos tájékoztató és programmbeszédek az iskolán kívül eső oktatás általános irányaira, elveire és egyes konkrét feladataira vonatkozóan. Nem egy kormányzati intézkedés vezető gondolatait, vagy tervét találjuk meg előzetesen e beszédekben, világos bizonyítékául annak a nagy hatásnak, amelyet az Uránia körében folyó munkásság a magyar iskolán kívül eső oktatói törekvések fejlődésére országosan gyakorolt. Az Uránia tudományos egyesület érdeme, hogy a magyar iskolán kívül eső oktatás keretében a képzőművészet ismertetése és tanítása is elfoglalhatta az őt megillető helyet. A nagy képírók, szobrászok és építészek remek alkotásait a vetítő készülékekkel most már könnyű szerrel és célszerűen lehet a hallgatóság szemei elé varázsolni. A milói Venust, a Niobe szobor-csoportozatot, Michel Angelo, Rafael, Leonardo da Vinci stb. remek festményeit és szobrait ma már az Uránia előadásainak közvetítésével megismerheti mindenki anélkül, hogy lakóhelyéből még csak ki is mozduljon. De ebben az irányban nem elégszik meg ezzel. Evenként több értékes művészeti és iparművészeti tárgyat (képet, szobrot) sorsol ki tagjai között. Létesítette a már felállításra váró Rudolf-szobrot; gyűjtést folytat a Trefort-szoborra, hogy ily módon anyagilag is támogassa a magyar képzőművészetet. Vidéki tanítói munkássága érdekében az egyesület választmánya lépéseket tett úgynevezett vidéki Uránia gócpontok alkotása érdekében is azért, hogy e gócpontokon létesítendő tanfolyamokon előadás sorozatait bemutathassa. De a nagyobb vidéki városokon kívül a kisebb városokat és községeket is bele vonja abba a nagy közművelődési mozgalomba, amelynek megindítását és szervezését magára vállalta. Az előadásokhoz szükséges vetítő készülékeket és képsorozatokat e végből a hozzáfordulóknak kölcsön adja. Működése kiterjedt az egész országra. Összesen 35 megyében 215 helységben 509 előadást tartott az elmúlt évben

52

A legörvendetesebb jelenség azonban az, hogy főleg a nemzetiséges vidékeken hódít tért. Ily módon sikerült neki a magyar nyelvet és kultúrát nemcsak bevinni a még zárt nemzetiségi területekre is, hanem azoknak ott szíves fogadtatást is biztosítani.. Joggal mondhatta tehát az egyesület egyik közgyűlésén elnöki beszédében Molnár Viktor, hogy az Uránia igazi faktor a hazai kultúra terén s működésével nagyban hozzájárul ahoz, hogy az állam és a társadalom természetszerű fejlődéséhez képest fennálló műveltségbeli külömbségeket lehetőleg kiegyenlítse s oly állapotot készítsen elő, amelyben – legalább megközelítően – szellemi egyenlőséggel érintkezhessünk egymással. Az Uránia tudományos egyesület egy havonkint megjelenő, előkelő irodalmi és tudományos szintájon álló folyóiratot is ád ki, amelyben a tudomány és az irodalom kérdéseit s legújabb vívmányait ismertető kisebb-nagyobb tanulmányok jelennek meg, hogy a magyar értelmiségnek állandó érdeklődését a tudomány népszerűsítését célzó mozgalmak iránt ébren tartsák és fokozzák. Ε tanulmány szempontjából különösebb figyelmet érdemel az Uránia amaz akciója, amely az úgynevezett munkás gimnáziumok szervezésére irányul. Ez akciónak célja az iparosifjúság és a fiatal munkások számára olyan tervszerűen berendezett sorozatos előadásokat tartani, amelyeknek hallgatása s a nyújtott irodalmi és egyéb szemléltető eszközök szorgalmas felhasználása segítségével ez iparos- és munkásifjak közül a tehetségesebbek és a törekvőbbek megszerezhetik maguknak körülbelül azokat a tudományosabb ismereteket, amelyeknek birtokába különben csak valamelyik középiskola elvégzésével lehet jutni. Ε célra 12-12 előadásra terjedően alkalmas szakemberekkel megíratja az egyes, középiskolában előadott tudományágak rövid, de az egésznek lényegesebb részeit magába záró foglalatát. És pedig: a magyar nemzet történelmét, irodalmát, művelődéstörténetét, Magyarország földrajzát, a világtörténelmet, az egyetemes földrajzot, a természettant, egészségtant, a törvényismeretet, nemzetgazdaságtant, ipartörténetet és mezőgazdaságtant. Tehát az összes anyagot 144 órára vagy előadásra osztottan. Ε füzetek mindenikéhez alkalmas számú, füzetenként 60-70 vetíthető képet dolgoztat ki. Ε füzeteket kinyomatja. Az előadásokat programm szerint a hat téli hónapban tartanák meg és pedig két szakaszra osztva. A hét minden napján más-más tárgy kerül előadásra s annak folytatása mindig a következő hét megfelelő napjára esnék. Minden egyes előadás után a hallgatók megkapnák az illető előadást tartalmazó füzetet. Az előadások első időszaka kezdődnék és pedig csupán hat ismeretágra korlátozottan, október elsején s tartana december végéig. A másik időszak a fennmaradt hat tárgyból január közepén kezdődnék és tartana március végéig. Ε munkás gimnáziumokat az Uránia a vidéken is szervezi és pedig a közép-

53

iskolai tanároknak szabad licealis előadási sorozataival kapcsolatosan. Természetesen, e tanárok rendelkezésére bocsátaná az előadások kinyomatott szövegét, a szükséges vetítő-készülékeket és képeket. Szándékozik e célra a vidéki középiskolai tanárokat felszólítani, hogy jövőre előadásaik színhelyét tegyék át az iparosifjúsági egyesületekbe, önképző- és olvasókörökbe. Ahol ilyenek nincsenek, ott az iparos inasiskola igazgatója segítségével lehetne megtalálni a helyet a fiatal segédekkel való érintkezésre. Szükségesnek véli az Uránia a siker érdekében azt is, hogy a munkásgimnázium megnyitásáról a helyhatóságok fejei, a polgármesterek megfelelő módon értesíttessenek; céljairól, jelentőségéről tájékoztassanak, hogy miután szerves iparosképzésről van szó, a munkásgimnázium anyagi támogatására is megnyeressenek. Az Uránia e tervezetében csoportokba foglaltan összeállítja azokat a vidéki városokat is, amelyekben ilyen munkásgimnáziumok állíthatók. A négy csoportban száz olyan helység van, amelyben 26,000 fiatal segéd él együtt. Miután az ilyen ifjúság száma körülbelül 56,000-re tehető, tehát száz munkásgimnáziumra lenne szükség, hogy legalább ötven százalék számára hozzáférhetőek legyenek a középfokú oktatás által nyújtott ismeretek. A munkások részéről tapasztalt részvétlenség, sőt mondhatni elutasító magatartás azonban nem riasztotta vissza a Szabad Lyceumot a munkásokra irányuló közművelődési akciójától. Ellenkezően, további tevékenységre ösztökélte, amennyiben 1902-ben az Erzsébet Népakadémia megalapítására irányuló mozgalom eddigi fáradozásainak hatása és eredményeképpen az ő kebeléből indult ki. Az Erzsébet Népakadémia kezdeményezőinek szeme előtt egy olyanféle csarnoka lebegett a munkásnép nevelésének, aminő a londoni Peoples palace, vagy annak szerényebb, de szintén nagyhatású osztrák utánzata, a bécsi Volksheim. Célját el is érte hamarosan, amennyiben még ugyanazon évben a fővárosi szegény gyermekkert-egyesület helyiségeiben, a második emeleten egészen megfelelő előadó termekre tehetett szert. A második lépés e helyiségekben egy kis – 1100 kötetből állp – könyvtár berendezése volt. Azután az anyaegyesület, a Szabad Lyceum elvállalta a sorozatos előadások rendezését. Megnyerte a vasárnapi előadásokat rendező Országos Bizottságot is egyes, inkább szórakoztató jellegű vasárnapi előadások tartására. A Jogvédő Egyesület készséggel vállalkozott, hogy hetenként kétszer hivatalos órát tartson az Erzsébet Népakadémia hivatalos helyiségében, hogy ez órákban a tagoknak ingyenes jogi tanácsokkal szolgáljon. Az Erzsébet Népakadémia rövid négy éves múltja – amennyit e jelen tanulmány alapul vehetett – bebizonyította, hogy valóban életre való intézmény. Hogy nagy szükségleteket elégített ki és a székesfőváros népművelése terén igazán számottevő intézmény. Jelentékeny lépéseket tett abban az irányban, hogy az ország középpontjában a népnek iskolán kívül eső nevelését és oktatását

54

szolgáló intézményeknek és a munkásnép műveltség felé törekvő fiainak közös otthona legyen. Az Erzsébet Népakadémia, támogatva a Szabad Lyceumtól, tanfolyamait mindinkább abban az irányban rendezi be, hogy az azokban résztvevőknek olyan gyakorlati és szakismereteket nyújtson, amelyek kenyérkeresetökben igen nagy hasznukra lesznek. Nemcsak az ismeretek közlését tartja kötelességének, hanem az értelem képzése mellett a kedély képzését, a nevelést is. Erre valók társas kirándulásai, néphangversenyei, különböző alkalmakkor rendezett hazafias ünnepségei. Továbbá a tagjai között megalakult különböző szavaló-, ének- és zeneklubbok. Érdekes és egyszersmind tanulságos is e három nagy szociálpedagogiai intézménynek múlt évi működését rövid tételekben és számokban egymás mellé állítani, hogy működésük külön-külön s egymással összehasonlítva is, szemlélhetőbb legyen: Szabad Lyceum. Előadások száma: 9 3 ; hallgatók száma: 11.800. A Szabad Lyceum rendezett rajztanfolyamot; egyszerű és kettős könyvviteli tanfolyamot. Előadásokat tartott a Máv. északi főműhelyében, a váci-úti munkásoknak, a kelenföldi kaszinóban és az iparművészeti múzeumban; rendezett természettudományi, történelmi estéket és hét tanulmányi kirándulást. Tagjainak száma: 464; Bevétele: 7746 Κ 56 f; Kiadása: 6934 Κ 70 í; Vagyona: 5774 Κ 11 f. Uránia tud. egyesület. Előadások száma: 509; hallgatók száma: 73.000; kiosztott füzetek száma: 32.000. Az Uránia a főváros területén kívül 35 megyében 215 helyen tartott előadást. Nem magyar ajkú hallgatóinak száma 13.713-ra rúgott. Minden előadást külön füzetben kinyomatott a hallgatóság között való kiosztás céljából. Ε füzetekből a múlt év végén raktáron 172.900 drb volt 7225 Κ értékben. Vetítő gépeket szerzett be, és minden előadáshoz 50-70 drb vetíthető üvegkép sorozatot állíttatott össze, melyeket olcsó díjért kölcsön ád bárkinek. Képsorozatainak száma 131; a képek száma 6908 drb 7650 Κ értékben. Tagjainak száma 48 alapító, 1274 rendes. Folyóiratának külön előfizetője 365. Bevétele: 35.951 Κ 46 f. Kiadása: 35.427 Κ 08 f. Vagyona: 43.760 Κ 71 f. Alalapokkal együtt 69.879 Κ 21 f. Erzsébet Népakadémia. Előadások száma: 61; hallgatók száma: 4329. Az Erzsébet Népakadémia rendezett szép-, gyors- és gépíró tanfolyamokat. Francia, angol nyelvi tanfolyamokat. Összeköttetésben volt a Jogvédő Egyesülettel és az orvosi rendelő intézettel. Megünnepelte II. Rákóczi Ferenc emlékét és március 15-ét. Alakított egy gyorsíró-kört. Könyvtárában 5649 mű van 3975 kötetben, amelyekből 1600 egyén 1452 szépirodalmi és 364 tudományos művet olvasott. Tagjainak száma: 564. Bevétele: 19.794 Κ 37 f· Kiadása: 18.201 Κ 74 f. Maradvány: 1592 Κ 63 f. Vagyona: 15.243 Κ 79 f.

55

6. Hivatalos jellegű munkás továbbképző intézmények. A Szabad Lyceum, az Erzsébet Népakadémia és az Uránia az utóbbi esztendőkben egyre nagyobb súlyt vetnek az iparosifjúság és a városi munkásság továbbképzésére. De e három intézmény kiválóan becses társadalmi tevékenységének van úgynevezett hivatalos szervezetű háttere is. Ε háttér ismertetése nélkül hiányos lenne az a kép, amelyet az iskolán kívül eső oktatásnak arról a részéről szándékozunk megrajzolni, amelyiknek különösebb célja a hazai iparosifjúság és a városi munkáselem értelmi és erkölcsi színtájának a továbbképzés segítségével való emelése. Első helyen érdemel említést e tekintetben az ipari munkások vasárnapi képzésére a vasárnapi munkaszünetről szóló 1891. évi XIII. t.-c. nyomán szervezett országos bizottság működése. Ε bizottság feladata odahatni, hogy lehetőén országszerte gondoskodjanak arról, hogy az iparos munkásság ä törvénnyel biztosított munkaszünet napjait célszerűen, erkölcse nemesítésére és ismeretei gyarapítására használja fel. Ε célra a bizottság gondoskodik egyes, vagy sorozatos előadások tartásáról, a szakképzettség és az általános műveltség emelését célzó szakgyűjtemények, múzeumok, képtárak szakértő kalauzolás mellett való csoportos megtekintéséről. A munkásoknak tartott e vasár- és ünnepnapi előadások általában két időszakra oszlanak: őszi és téli időszakra. Az első időszak előadásai október, november és december hónapokban tartatnak meg, a második időszakéi pedig januárban, februárban és márciusban. Az előadások tárgyai rendesen a magyar irodalom és történelem, a földrajz, a természettudományok, a nemzetgazdaságtan, az egészségtan és végül az alkotmánytan és a jogi ismeretek köréből vétetnek. Ez előadásokat kiegészítik a különféle múzeumokban tartott szakszerű magyarázatos fejtegetéssel kapcsolatos látogatások is. Az 1904/5. tanévben ez országos bizottság a főváros különböző részeiben és munkásegyesületeiben 176 előadást tartatott, amelyen 37,801, majdnem kizárólag iparos és munkás hallgató vett részt. Tíz vasárnap tartottak magyarázatos előadást a Nemzeti Múzeumban 510 és ugyancsak tizet az Iparművészeti Múzeumban 2975 munkás részvételével. A Technológiai Iparmúzeumban csak négy előadás volt, de azon 1O69 hallgató vett részt. Az országos bizottság működése nem szorítkozott csupán a fővárosra. A vidéki, de nagyobb ipari jelentőségű városokban, névszerint Aradon, Diósgyőrön, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Máramaros-Szigeten, Resicabányán, Szegeden, Temesvárt, Székelyudvarhelyen az 1904-5. tanévben összesen 149 előadást tartottak, amelyen 48.228-an vettek részt. A bizottság, hogy ez előadások sorsát biztosítsa, némely városban helyi bizottságokat szervezett, másutt pedig szövetkezett valamelyik helyi közművelődési egyesülettel. Így Aradon a Nemzeti

56

Szövetséggel, Marosvásárhelyt a Székely Társasággal, Temesváron pedig a Délvidéki Nemzeti Szövetséggel, amelynek könyvtárát is használta a hallgatóság. Némely helyeken ez előadásokat jelesebb költőink műveinek elszavalásával, más helyen, mint pl. Diósgyőrön ének- és zenedarabokkal is igyekeztek élénkebbé és vonzóbbá tenni. Második ilyen, bár kevesebb hatással működő szervezete az iparosok és munkások iskolán kívül eső oktatásának az iparossegédek továbbképző tanfolyama. Ε tanfolyamokat a közoktatásügyi miniszter 1894 augusztus 28-án 35,527. számú rendeletével szabályozta. Ε szabályzat szerint e tanfolyamokba azokat az iparossegédeket veszik fel, kik az iparosinasiskolát sikeresen elvégezték. Célja e tanfolyamnak a fiatal iparosoknak alkalmat adni, hogy elsajátítsák azokat az elméleti és gyakorlati ismereteket, melyek előzetes feltételei annak, hogy a maga iparágát önállóan és értelmesen gyakorolhassa. A tanfolyam rendszerint egy évig szokott tartani; de akik továbbképzésük érdekében hosszabb ideig akarnak maradni, megtehetik. A tanfolyam kezdődik októberben és tart a következő év március havának végéig. Az oktatás hétköznapokon az esti, vasár- és ünnepnapokon pedig a délelőtti órákban történik. A tanfolyamot rendesen végzett fiatal iparosok az igazgatótól és a tanároktól aláírt bizonyítványt kapnak. Ε tanfolyam tárgyai a következők: magyar irálytan, gyakorlati számtan és mértan, egyszerű kereskedelmi és műhelyi könyvvitel, ábrázoló mértan, szabadkézi- és szakrajz. Ε rendes tárgyakon kívül a jelentkező tanulók mestersége, képzettsége és kívánságához képest még felvehetők: a természettan, természetrajz, vegytan és technológia is. Ilyen továbbképző tanfolyam az egész országban csak tizenhárom volt. 7. Társadalmi jellegű továbbképző szervezetek. De a városi iparosok és munkások körében van az iskolán kívül eső oktatásnak két igen jelentékeny társadalmi szervezete is. Egyik a katholikus körökben és a katholikus legényegyesületekben találja meg konkrét kifejeződését. Körülbelől hetvenkét katholikus legényegyesület van, amelyek közül némelyiknek saját háza is van. Ez egyesületekben nemcsak egyes és sorozatos felolvasásokat, hanem valóságos szakkurzusokat is tartanak. Nagy gondot fordítanak arra is, hogy tagjaikat műkedvelő színi előadásokkal, táncmulatságokkal, társas szórakozásokban is részesítsék. Az ilyen mulatságokból befolyó jövedelmet aztán pénzalapjaik növelésére fordítják. De nemcsak felolvasásokat, szaktanfolyamokat, olcsóbb társas mulatságot, nemesebb szórakozást, lapokat, könyveket, színpadot, tekepályát, biliárdasztalt stb. bocsátanak tagjaik rendelkezésére, hanem más reálisabb természetű támogatásban is részesítik tagjaikat. Így, ha

57

egy legényegyesületi tag útra megy és utazása közben legényegyesületi tagságát igazolván, jelentkezik az idegen városban a helyi katholikus legényegyesületnél, három napig ellátják szállással és élelmezéssel is. A katholikus legényegyesület igazán nemzetközi szervezet. Tagjainak ugyanezen jótéteményeket adja, ha külföldre is mennek. Megalapítója mintegy hatvan évvel ezelőtt a német Kolping volt. Nálunk első és legnagyobb hatású apostola dr. Szabóky Adolf. A második s ennél hatalmasabb társadalmi szervezetet alkotják az ipari és gyári munkások önképző és szakegyesületei. Egy szóval, a szakszervezetek, milyenek az ország minden városában, sőt nagyobb községeiben is vannak. Egy részök magát nemzetinek és hazafiasnak mondja. A másik részben, a nagyobbikban, a folyton terjedőben a nemzetközi szocializmus az uralkodó szellemi irányzat. Ezek az önképző- és szakegyesületek féltékenyen elzárkóznak minden olyan közművelődési irányzattól, amely kívülről, a polgári társadalom részéről igyekezik rajok hatni. Hogy az iskolán kívül eső oktatás e szervezetekben milyen irányzatú és milyen szellemű, azt e tanulmánynak egy külön fejezete fogja tárgyalni. 8. A földművelő falusi nép továbbképzését szolgáló intézmények. Abban a nagy időszakban, amelyik a felnőttek oktatásának beszüntetésétől (1874) a XIX. század végéig terjed, az iskolán kívül eső oktatás a falusi földművelő magyar nép továbbképzésével egyáltalán alig törődött. Csak a korszak végével történik az elmulasztottak pótlására valami, és pedig kettős irányban. Az egyik irány felekezeti jellegű és összefügg a katholikus körök szervezésével. Mikor 1892-ben a Budapesti Országos Központi Katholikus Kör megalakult, alig volt az országban 30-40 katholikus kör. Az Országos Középponti Katholikus Kör érdeme, hogy jóformán tíz év sem telt el s ebben az országban több mint ezer katholikus kör szerveződött. Ezekben a körökben nemcsak felolvasásokat, hanem szabad előadásokat is tartanak. Faluhelyeken az előadásokat és felolvasásokat az pótolja, hogy a körbe megrendelt katholikus szellemű lapok cikkeit, a pap, a káplán vagy a tanító felolvassa és a hallgatóságnak megmagyarázza. Munkába vette ez a mozgalom faluhelyeken katholikus földműves ifjúsági egyesületek alapítását is. A második irányzat, amely a falusi földművelő népet is igyekezik bevonni e nagy társadalmi munkásság körébe, nem felekezeti célzatú. A földművelésügyi kormány kezdeményezésére indultak meg a kilencvenes évek második felében a magyar falusi nép körében a népszerű gazdasági felolvasások. Ez intézmény célja, mint a rávonatkozó első miniszteri jelentés mondja, a szükséges mezőgazdasági szakismereteknek a nép között való elterjesztése. Ε népszerű gazdasági felolvasásokat a földművelésügyi kormány a megyei

58

gazdasági egyesületek segítségével és aktív közreműködésével rendezteti. 1896-ban húsz megyében voltak ilyen előadások, amelyeket 34.000-en hallgattak. A következő 1897. évben már 39 megyében tartottak ilyen előadásokat közel 100.000 falusi gazdaember részvételével. 1904-5-ben 55 vármegyében 960 községben 2593 előadást tartottak 172.724 hallgató számára. Az egyes községekben a helyi viszonyoknak megfelelően vagy egyes előadást tartanak úgynevezett vándortanárok olyan speciális mezőgazdasági ágakra vonatkozóan, mint a tejgazdaság, szőlőtermelés, méhészet, gyümölcsészet, len-komlótermelés, vagy pedig 5-10 előadásból álló sorozatot, alkalmazkodva a földműves nép helyi viszonyaihoz és egyszerűbb értelmi képzettségéhez többnyire helyi vonatkozású mezőgazdasági kérdésekről. Ε szakelőadások kétségtelenül nagyban hozzájárulnak a mezőgazdasági szakismereteknek a nép között való elterjedéséhez. Jótékony hatásuk is érezhető. De tisztán szakszerű dolgok alkotván ez előadások tárgyát, nem elégítik ki a népnek más irányú, általánosabb természetű szellemi szükségleteit. Mert nagyon téves az az elmélet, amelyik azt hirdeti, hogy a népnek csak olyan tanításra van szüksége, amely tisztán gyakorlati értékű és belevág mindennapi foglalkozása körébe. A népnek kielégítésre váró magasabb lelki: értelmi és érzelmi szükségletei éppen úgy meg vannak, mint a magasabb társadalmi osztályoknak. Téves lenne az a közoktatásügyi politika, amelyik nem vonná számításai körébe a népnek e kielégítésre vágyó és a köznapi dolgoknál magasabbra irányuló értelmi és érzelmi szükségleteit is. 9. Összefoglalás. A híres német államtudományi író, Stein Lőrinc már a hatvanas évek közepén megjelent Die Verwaltungslehre című nagy művének hatodik kötetében az iskolán kívül eső oktatás érdekében folyó mozgalmakra vonatkozóan a következőket írta: «Rendkívül figyelemre méltó dolog, ami napjainkban a társas egyesületekben történik. Majdnem mindenikben a társas szórakozási irányt a művelődési feladatok megoldására irányuló törekvés hatja át. Ezeket a társaséleti mozgalmakat mindinkább kiegészítik a különböző nyilvános felolvasások, amelyek a sok elhibázott kísérlet ellenére is, évről-évre fontosabb tényezői lesznek az általános műveltségnek. Ezek mostanáig esetlegesek és szervezetlenek voltak. Egész jelentőségük csak akkor fog kifejlődni, ha majd lehetséges lesz, hogy azokból a férfiakból, akik ilyen nyilvános előadásokat tartanak, olyan forma társadalmi osztály alakuljon ki, minőt a napisajtó alakított ki a hírlapírókból. Azaz, hogy a felolvasások tartása is kenyeretadó élethivatás legyen. Az az idő bizonyára elérkezik, amelyben a felolvasások és a könyvtárak összetartozó egészet fognak alkotni és a mindkettőjök csírájában rejlő folyamat egy nagy egésszé fog kifej-

59

lődni. Minden község, minden helység, sőt minden egyesület is csak akkor fog a kor követelményeinek megfelelni, ha meglesz a maga könyvtára, ha meglesznek a maga felolvasásai, szóval, ha meg lesz a maga saját szellemi élete.» Végig kisérvén 1874-től kezdve a jelen század elejéig a magyar társadalom ilyen irányú közművelődési törekvéseit, nyilvánvalóan láthatjuk, hogy a mi társadalmunk is ezen az úton haladt abban az irányban, hogy a magyar nemzeti állam egyúttal igazi kultúrállam is legyen. Összes politikai és törvényhozó munkásságunk azonban egy más, bár ezzel rokon irányt látszott szolgálni. Azt, hogy a régi Magyarország átalakuljon modern jogállammá. Ez volt törvényhozásunk, államférfiaink és publicisztáink törekvéseinek célja. A jogállam gondolata, a modern állam eszméje abban az alakjában, amelyben nálunk a megvalósítás tárgyát alkotta, eredménye volt a német jogi és államtudományi, egyáltalán a tudományos politikai gondolkozásnak. Politikusaink és publicisztáink, beleélvén magokat e gondolkozásba, nem vették észre, hogy éppen németföldön van vele egyidejűleg egy másik áramlat is, amely nem elégszik meg a jogállam gondolatával, hanem ezt a jogállamot igazi kulturálammá akarja átalakítani. Egy olyan áramlat, amelyik azt hirdeti, hogy az állam még nem felel meg rendeltetésének azzal, ha a jogegyenlőség és az igazság elveinek megfelelően rendezi be közigazgatását és jogszolgáltatását. Ha rendezi a különféle érdekeknek tiszteletben tartásával a gazdasági tevékenység egész körét. Ha szabatosan megállapítja az egyes politikai, társadalmi, gazdasági szervezetek egymáshoz való viszonyát. Ha uralkodóvá teszi a jogelvét az állam polgárainak minden életviszonyában. Az államnak kötelessége nemcsak jogállamnak lenni, hanem át is kell alakulnia kultúrállammá. A kultúrállamnak ez a fogalma mutatkozik abban a jelenségben is, amelyet Stein Lőrinc fennebb idézett szavaival konstatál. És ez abban áll, hogy az állam tegye lehetővé, hogy a tudomány igazságai egy széleskörű és mélyreható közműveltség útján az állam polgárai között annyira elterjedjenek, hogy életök cselekvéseinek olyan erkölcsi szabályozói legyenek, minővé lett a jog elve a jogállamban. Mert csak egy ilyen mélyreható és széleskörű közműveltség biztosíthatja csupán, hogy a jogegyenlőség ne pusztán politikai formula legyen a tömeg megnyugtatására, hanem élő valóság. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenséget semmisem tüntetheti el annyira, mint éppen a műveltség, amelynek alapján épülhet fel csupán a jövő kultúrállama. Az anyagi javakat mindaddig, mig a magán tulajdon sérthetetlensége egyik alapja a társadalmi és jogrendnek, közösökké tenni nem lehet. A szellemi és erkölcsi javak ellenben igen is lehetnek a kollektiv birtoklás tárgyai. Ha mindnyájan nemcsak lehetünk, hanem egyformán erényeseknek és becsületeseknek is kell lennünk, miért ne lehetnénk egyforma részesei is a míveltségnek? Aki szétosztja a maga tudását a nép között, nem lesz

60

szegényebb, mint az, aki szétosztaná a maga anyagi javait. Ellenkezően, gazdagabb lesz erkölcsileg. Ez a szellemi irányzat Németországból középiskolai tanáraink és értelmiségünk más irodalmilag és tudományosan képzett tagjainak közvetítésével hozzánk is eljött. Megteremtette itt azt a tiszteletreméltó közművelődési munkásságot, amelynek az előbbiekben ismertetett társadalmi szervezetek voltak színhelyei és eszközei. Az a gondolat, hogy a magyar államnak nemcsak jogállamnak, hanem igazán kultúrállamnak is kell lennie, volt a legtöbbször öntudatlanul ható vezető gondolata e munkásságnak. Hogy nem tudott olyan hatalmassá fejlődni, mint Németországban, annak oka első sorban az, hogy a magyarság, amelyre hatni akart, nem volt úgy társadalmi munkára nevelve, mint a németség. Ez volt az oka, hogy nem tudott időfolytán egy nagyobb egységes szervezetben kialakulni. Nem volt a sokfelé ágazó munkásságnak egy közös érintkező pontja. A helyi és egyéni szempontok és néha talán érdekek is igen gyakran fölébe kerültek az általánosnak, az egész nemzeti élet körére kiható gondolatnak. A különféle törekvések és szervezetek nem alakulhattak egy nagy egésszé. Központosított államokban – amint ezt Franciaország példája is mutatja a közművelődési és társadalmi törekvések sem alakulhatnak egységes szervezetű munkássággá, ha az állam a meglevő, vagy jelentkező egységre törekvést nem támogatja. Hogy nálunk ebben az irányban az államnak még nagyobb szerepe van, mint Franciaországban, senkisem vitathatja el. Éppen azért, egészen világos is, hogy ezzel a mozgalommal szemben mi a legelső és legfőbb kormányzati teendő? Közreműködni abban, hogy a meglevő, vagy jelentkező egységre törekvés e mozgalmakban diadalmaskodhassék. Támogatni erkölcsileg és anyagilag is, hogy e társadalmi munkásság folyamatban levő egységre törekvése alkalmas formában mentől hamarabb valóra válhasson. A társadalmi munkásságot hasznosítani kell az állam céljaira, de nem szabad spontaneitásától megfosztani. A meglevő szervezetek erősebbjeiből kell egy olyan középpontot teremteni, amely az állam erkölcsi és anyagi segítségével alkalmas lesz ez átalakulás végrehajtására és az egész nagy közművelődési munkásság egységes szervezésére s annak alapján sikeres tovább folytatására.

III.

University Extension. 1. Erkölcsi, társadalmi és gazdasági áramlatok a magyar nép körében 1874-től 1891-ig. Az előbbi részben adatokkal és az ez irányú munkásság eddigi fejlődésének pragmatikus előadásával bizonyítottam be, hogy abban a hosszú időszakban, amelyik a felnőttek oktatásának beszüntetésétől (1874) a XIX. század végéig terjed, az iskolán kívül eső oktatás a munkásnép, különösen pedig a falusi földmívelő magyar nép tovább képzésével alig törődött. Csak a korszak végével 1895 után – kezd valamit tenni az elmulasztottak pótlására. Előbb a városi munkáselem s azután a falusi földmívelő magyar népre vonatkozóan is. Hogy a társadalom és lassanként a kormányzat érdeklődése e szélesebb néprétegekre irányult, oka abban keresendő, hogy a szociális kérdés nálunk is nagyobb követelésekkel kezdett homloktérbe nyomulni, sőt bizonyos fokig az állam és a társadalom békéjét állandóan fenyegető veszedelem alakjában is jelentkezett. Ennek következtében a törvényhozásnak szociális törvényalkotásokkal is kellett foglalkoznia. Első ilyen fontosabb szociális törvényalkotás a vasárnapi munkaszünetről szóló 1891. évi XIII. törvénycikk volt, amelyben először foglaltatik intézkedés abban az irányban, hogy az iskolán kívül eső oktatás jótéteményei lehetőleg országosan biztosíttassanak az iparos és városi munkáselem részére. A szociáldemokrata irányzat Budapesten és egy két nagyobb iparú vidéki városban már a hetvenes évek elején fellépett. Az Ausztriából, főleg pedig a Németországból bevándorolt német munkások voltak első apostolai és hívei. Vezetőik és sajtójuk ekkor német volt. Miután német nyelven nem lehetett hatni a folyton szaporodó magyar munkásokra, a szociáldemokráciának magyar napi irodalma is csakhamar megalakult, még pedig olyan irányban, amelyre, nem lévén külföldön mása, nálunk senkisem gondolt. A magyar mívelt társadalom az egész mozgalmat kicsinyelte. Olyan idegenből átültetett növénynek tartotta, amely el fog mentől hamarabb hervadni, miután a konzervatív gondolkozású földművelő magyar nép élete, a mívelt társadalomban akkor általánosan

62

uralkodott felfogás szerint, nem alkalmas talaja a politikai, gazdasági vagy társadalmi szélsőségeknek. Ebben a dogmában megnyugodva, senkisem figyelte meg, hogy különösen az alföldi magyar nép lelkében ez időszakban minő gyors szellemi és erkölcsi átalakulást idéznek elő bizonyos vallás-erkölcsi, politikai, társadalmi és gazdasági tényezők. Az egyházak magok sem sokat törődtek azzal a szektárianizmussal: nazárénizmus és baptizmus, amely a hatvanas évek közepétől kezdve, különösen a protestáns vallású alföldi parasztság körében folyton növekedő, erős és mélyreható lelkiforrongásnak lett okozója. A néplélek, amelynek szellemi szükségletei kielégítésével a mívelt társadalom és a közoktatásügyi politika édeskeveset törődtek, maga igyekezett e szellemi szükségletei kielégítésének forrásait megtalálni és pedig ott, ahol közel voltak és önkényt kínálkoztak. Ε szekták tanításai olyanok voltak, mintha bizonyos célzatossággal szabták volna a míveltek által magára hagyott alföldi parasztság lelki egyéniségére. A benne levő erős kommunisztikus, állam- és társadalomellenes irányzat alkalmas előkészítője volt a szocialista felforgató törekvéseknek, amelyek Budapestről kiindulva, készültek megkezdeni hódító útjokat. Az alföldi nagy parasztvárosokban a népélet a hetvenes évek kezdete óta a bennök élő kézművesek, iparosok, kisgazdák és napszámosok gazdasági helyzetének megváltozása következtében gyorsan és radikálisan átalakult. De e változást erkölcsi tekintetben nem emelkedés, hanem sülyedés követte. Mindazok, kik az utolsó tiz esztendőben e városok szocial-ethikai vizsgálatával foglalkoztak, egyetértenek abban, hogy ezek a városok mai állapotukban a parasztság erkölcsi életének emelkedésére egyáltalán nem kedvezők. Ez átalakulás gazdasági hatásainak következtében e nagy parasztvárosokban a földművelő munkásproletárok nagyon elszaporodtak. Ε munkások, ha a község területén nem kapnak munkát, tömegesen messze földre el szoktak menni munkát keresni. Ε folytonos vándorélet következtében bizonyos világ- és emberismeretre tesznek szert úgy, hogy intelligencia tekintetében messze felülmúlják a napszámos-parasztnak azt a típusát, amelyik a magyar társadalom átlagos műveltjeinek képzeletében él. Ez a napszámos-elem aztán e megváltozott életmód következtében – mint Vadnay Andor írja az alföldi parasztmozgalmakról írott könyvének 54. lapján – «serdült korától kezdve tehetetlen öregségéig, idejének legnagyobb részét tömegben tölti el. A tömegben élés átalakító hatása föllépésén, modorán és lelkületén az első pillanatra észrevehető». Ez a tömeg aztán igazán hálás talaja a demagógiának. Annak a demagógiának, melynek politikai típusa Sima Ferenc, szocialista, helyesebben anarchista irányban való képviselője pedig Várkonyi volt. Ε parasztvárosokban – mint azt Szeberényi Lajos: A parasztok helyzete Magyar-

63

országon című tanulmányában kimutatta – a tönkrement kézművesekből, kisgazdákból vagy az értelmesebb napszámosokból egy egészen új társadalmi osztály alakult ki: a gépészek, a gépkezelők és kazánfűtők osztálya. Ezek már az értelmesebb rétegekhez tartoznak és mint ilyenek, valóságos összekötő kapcsot alkotnak a városi szociáldemokrácia és a parasztság tömege között. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki a paraszt szatócsok csoportja is. Azon paraszt szatócsoké, akik a kisgazdák és iparosok soraiból kiválva, nem éppen siker nélkül foglalkoznak szatócsüzletökön kívül egyéb ügynökséggel is s akik egyúttal a szociáldemokrata elvek legbuzgóbb terjesztői is. 1891-ben a brüsszeli nemzetközi szocialista kongresszuson a budapesti szocialista párt küldöttje, beszámolójában a magyarországi agrárszocialista mozgalmakról azt mondotta, hogy a szociáldemokrata elvek meglepő gyorsasággal fognak az alföldi magyar parasztság körében elterjedni azért is, mert ennek a parasztságnak, különösen protestáns része az értelmiség olyan magas fokán áll, melyet lehetetlennek tart mindenki, aki e népet közelebbről nem ismeri. Ő maga is meg volt lépetve, mikor azt tapasztalta, hogy közöttök egyesek előtt Büchnernek, sőt még Darwinnak munkái sem ismeretlenek. 1885 nyarán, mikor még az alföldi agrárszocializmusról senkisem beszélt, magamnak volt alkalmam Battonyán egy ilyen gépészszel és egy csizmadiával beszélgetni. A gépész Lassale irataiból, a csizmadia pedig az amerikai nemzetgazdának, Careynek könyvéből vett argumentumokkal harcoltak az én manchesterizmusom ellen, pedig a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tudtak. De igenis olvastak mindent, ami magyar nyelven erre vonatkozóan eddig megjelent, sőt a csizmadia meg is mutatta nekem Carey művének Halász Imre-féle magyar átdolgozását. Ez új irány nemcsak társadalmi és gazdasági tekintetben érdekelte az alföldi parasztságnak ez értelmesebb rétegeit, hanem valláserkölcsi, vagy mondjuk metafizikai irányban is mélyen megragadta. Mert hiszen a szociáldemokrácia minden egyház- és papgyűlölete mellett is nem pusztán politikai irányzat, hanem bizonyos tekintetben a tömegek lelkében a vallás helyét is el akarja foglalni. Vagyis, mint Peabody mondja: Jézus és a szociális kérdés című művében: «A szociáldemokrata programm nemcsak nem közömbös a vallással szemben, hanem egyenesen pótolni is akarja egy olyan életfilozófiával, amelynek az emberek szenvedélyesen átadhatják magokat.» Ez az életfilozófia a Büchner-féle materializmus. Az az új vallás, melynek evangéliuma a pártprogramm, morálja a pártfegyelem és mennyországa a szociális állam. Az az új társadalmi rend, amelyben csak egyedül valósíthatja meg szerintök az ember igazi életcélját, a lehető legteljesebb földi boldogságot. Minden, ami ennél a materialis boldogságnál magasabbra tör, nem egyéb tartalmatlan ideológiánál. Sokkal többet ér, ha az új evangélium hívője, az elvtárs tudja, hogy

64

az a harc, amelyet neki most meg kell vívnia az uralkodó osztályokkal, azzal az eredménnyel fog végződni, hogy a mai társadalmi rend, amely okozója és alapja összes bűnei forrásának: a szegénységnek és a nyomornak – össze fog omlani és helyét elfoglalja a szociális állam, amelyben egyenjogú lesz mindenki; egyaránt vagyonos, egészséges és erkölcsös. Amelyben a világot nem a hatalmasok akarata, vagy az erősebb és gazdagabb osztályok érdekei fogják kormányozni, hanem a Marx-féle elmélet törvényei szerint átalakított és újraszervezett tudomány igazságai. A materializmus e dogmái a tömegre csábító hatású életfilozófiává átalakultan, nagyon könnyen belekapcsolódtak a szellemi táplálék után vágyó nép lelkébe, amelyet évtizedekkel előbb ebben az irányban a vallásos szektarianizmus, a nazarénizmus és a baptizmus előkészített s amelyet az értelmiség és saját egyházai e tekintetben cserbenhagytak. Ez az oka, hogy a magyar Alföldön az agrárszocializmus először mindenütt ott vert gyökeret, ahol két-három évtized előtt a nazarénizmus és a baptizmus az elméket ebben az irányban egy bizonyos fokig már előkészítette. Ilyen előzmények után tört ki 1891-ben az első agrárius parasztlázadás Békés megyében. Jellemző, hogy a legelső kitörésnek, a békéscsabainak közvetetlen oka, ha lehet e kifejezést használni, valóságosan közművelődési volt. A békéscsabai munkások azt gondolták, ha a békésmegyei nagyközségekben annyi a polgárság számára a negyvennyolcas olvasókör, ha az uraknak is megvan a magok kaszinója, miért ne lehetne meg nekik is a magok egyesületök, amelyben elolvashatnák lapjaikat, füzeteiket, könyveiket; meghányhatnák-vethetnék a magok dolgát, mint a polgárok és az urak az ország dolgait az olvasókörökben és a kaszinókban. Alapszabályokat alkottak és beterjesztették a főszolgabirósághoz. Miután az alapszabályok megerősítése sokáig késett, okát a főszolgabíróban keresték. Egy hetivásár alkalmával a piacon megrohanták, a földre teperték és véresre verték s azután a szolgabírói hivatal megostromlására siettek. 3. A parasztszocialismus közművelődési indítékai. Ez a véres mozgalom nemcsak a kormányt és a hatóságokat döbbentette meg, de a magyar társadalom értelmiségét is. A sajtó, egyesek, egyesületek és tudományos társaságok egymással versenyezve kezdettek foglalkozni e mozgalom indítékainak felderítésével. A magyar tudományos akadémia nemzetgazdasági bizottságának tagjai közül Gaal Jenő országgyűlési képviselő vállalkozott e mozgalom okainak helyszínén való tanulmányozására. Gaal Jenő befejezvén helyszíni kutatásait, 1891 október havában olvasta fel az Akadémiában A\ alföldi munkásmozgalom, című tanulmányát. Gaal Jenő e tanulmányában e mozgalmak indítékait négy csoportba foglalta.

65

Egyik csoportja ez indítékoknak a nép folyton haladó felvilágosodásából, önérzetéből és öntudatosságából – tehát erkölcsi és értelmi motívumokból származik. Konstatálja azt is, hogy az értelmiség e tekintetben a néppel nem törődött, «mert senkisem gondoskodott, hogy necsak gyermekkorában nyerjen némi oktatást, hanem később is legyen olcsó, könnyen hozzáférhető olvasmánya hírlapok és röpiratok alakjában, mert csak így lehetne ellensúlyozni az olcsó és rossz irányú lapok hatását.» Egy szóval, a szocializmus egyik ellenszere: a nép helyes irányaifelvilágosítása az irodalom és a tanítás segítségével. Még határozottabban kifejti e gondolatot A munkáskérdés hazánkban című, 1892 január havában megjelent tanulmányában. Ebben azt mondja, hogy a munkásokat a szocialista és az anarchista tanok hatásai alól csak úgy vonhatja el az intelligens társadalom, ha az irodalmi és élőszóbeli tanítás segítségével felvilágosítja, hogy minő szerep illeti meg őket a társadalomban s ennek folytán mi az, amire jogosan számíthatnak? A közgazdasági ismereteket világos és tetszetős formában kell velők közölni. «Ha az ily előadások kellő módon, idejekorán tartatnak az ifjú munkásoknak, mielőtt még a szocialisztikus métely beléjök lett volna csepegtetve, azok valószínűen a védőoltás hatásával bírandanak rajok nézve. Ugyanezen előadások alkalmával lehet az ifjú munkásokban a nemzet minden osztályának összetartozandóságát is megmagyarázva, nemzeti érzéseit ápolni.» Ez a munkásság csak egy része annak a feladatnak, «amelyet a társadalom magasabb osztályainak az alsóbbakkal szemben teljesíteniük kell, ha velők békében akarnak élni». Még részletesebben kifejti e gondolatot a közgazdasági patriarchalizmusról írott művében. «És napjainkban, midőn a munkásosztály értelmét a szocialisták már más irányban meghódították, a társadalmi béke híveinek a tevékenységét máshol, mint a munkások felfogásának átalakításával helyesen kezdeni nem lehet. Nem elég csupán anyagi helyzetüket javítani, mivel nincsen olyan kedvező állapot, melyben az ember elégedetlen és boldogtalan nem lehetne. Mindenekelőtt a munkás világnézetére és kedélyére kell hatni. Erkölcsi jellemének ápolása, hasznos dolgokra vonatkozó ismereteinek bővítése, az élet általa is megszerezhető örömei iránt való érzék fejlesztése által lelki nyugalma és igazi jóléte érdekében nagyon sokat tehetnek a vagyonosabb társadalmi osztályok.» Ennek, a lassanként nálunk is terjedő közgazdasági patriárkálizmusnak sugalmazója az a humánus szellemű újabb angol gazdaságtudományi irodalom volt, amely, szemben a klasszikus nemzetgazdasági írók rideg álláspontjával, különösen Carlyle társadalom-filozófiájának hatásaképen azt kezdette tanítani, hogy a nemzetgazdaság főtárgya nem a termelés folytontartó fokozása, hanem a fogyasztás, vagyis az emberi életnek fizikai, értelmi és esztétikai szempontból való legcélszerűbb fenntartása.

66

Ez álláspont egyik elsőrangú képviselője a magyar nemzetgazdasági tudományos irodalomban Földes Béla egyetemi tanár volt. Ő figyelmeztette a magyar közvéleményt legelőször e tudományos álláspontnak azokra a szociálpolitikai konzekvenciáira, amelyek az iskolán kívül eső oktatással kapcsolatosak. Azokra a társadalmi törekvésekre, intézményekre és szellemi áramlatokra, amelyek Carlyle, Ruskin, Kingsley, Stuart János és mások irodalmi vagy személyes hatása következtében Angliában a közfelfogást az utolsó pár évtized alatt gyökeresen átalakították. Ő hívta fel először és nyomatékosabban a magyar társadalompolitikusok figyelmét erre «Az angol egyetemek és munkásügy különös tekintettel a Toynbeehallra» című, 1892-ben megjelent tanulmányában. Saját nyilatkozata szerint nem akart megelégedni ez angol szocialpedagógiai törekvés akadémikus megismertetésével, hanem egy gazdag és bőkezű honfitársunk anyagi támogatásának megnyerésével intézményes megvalósítására is törekedett. Nem sikerült, de eszméi nem estek terméketlen talajra. Lassanként belekapcsolódva más hasonló irányú törekvésekbe, hatni kezdettek és egyre általánosabb meggyőződéssé váltak azok lelkében, akik vele együtt a magyar kultúrpolitika e körbe tartozó kérdéseivel foglalkoztak. Kezdették tudósaink, tanáraink és kultúrpolitikusaink közül vele együtt mindig többen vallani, hogy «korunk társadalmi szelleméből következik az, hogy még a tudomány is csak akkor teljesíti feladatait, ha nem szűk körre szorítkozik, hanem a közösségben megtermékenyül, a mi csak úgy lehetséges, hogy ha a társadalom minden rétegeire kiterjeszkedik. Mert csak a tudományos szellem terjesztése háríthatja el a társadalomtól a fenyegető veszélyeket, mert a társadalmi jelenségek részrehajlatlan hűvös vizsgálatához vezet és mert a tudomány igazságai előtt előbb-utóbb mindenki meghajol. A tudományos szellem terjesztésével igazán valóvá lesz Platon eszménye, hogy a tudomány ád irányt az állam vezetésében. Korunk legnagyobb feladata a társadalmi pedagógia. Sem politikai, sem gazdasági téren korunk nehéz problémáit meg nem oldhatjuk. A nevelésen kell kezdeni. Oly nemzedékeket kell nevelni, amelyek a változott felfogások emlőin táplálkozva, a társadalmat ésszerű alapokra képesek fektetni s amelyeknek összes gondolkozása, törekvése a társadalmi egyetemlegesség eszményével összhangzatban van. Amely azt vallja, amit Sokra tes tanított, hogy a tudás jóvá tesz, mert nincs ember, ki tudva és belátva, képes lenne rosszat tenni». Földes Bélával egy időben Bernáth Istvánban akadt nálunk egy másik hirdetője, annak a gondolatnak, hogy korunk nagy gazdasági és társadalmi bajai nem oldhatók meg a tömeg erkölcsi és értelmi nevelése nélkül, mert a gazdasági életnek anyagi rugói mellett vannak egyenrangú erkölcsi faktorai is. Összes társadalmi és gazdasági bajainknak az a forrása, hogy a közgazdaságban eddig kizárólagosan uralkodó manchesterizmus ezeket az erkölcsi faktorokat az anyagiak

67

egyoldalú kultiválása mellett teljesen elhanyagolta. A tömegnyomor nem enyhíthető soha, ha a magasabb társadalmi osztályok egy nemesebb altruizmustól nem vezéreltetve, az erkölcsi szempontokat irányadóvá nem teszik a gazdasági életben is. Ruskin társadalmi filozófiájának szellemét igyekszik magyar földön elterjeszteni, csakhogy nem eszthetikus, mint amaz, hanem moralista. Ezért nem szenvedélyes újító, mint Ruskin, hanem inkább konzervatív. Nem az objektív tudományos igazságok tanítás útján való elterjedésétől várja a társadalmi reformot, mint Földes, hanem a valláserkölcsi alapon álló társadalmi nevelő munkásságtól. Az ipari és gyári termelésben megnyilatkozó gazdasági élettől szeme a falusi élet felé fordul és ennek következtében az iparos és gyári munkások helyzete kevésbé érdekli, mint a falusi földművelő parasztságé. Ezt a parasztságot akarja a falusi szövetkezetekkel egy nagy gazdasági tevékenységre ránevelni és egy nemesebb, egy erkölcsösebb életre az értelmiség és a birtokos osztály önzetlen közreműködésével. A gazdasági egyesülést nemcsak azért sürgeti, hogy a falusi nép anyagi érdekeinek hatásosabb védelmére tömörüljön, hanem mint eszközét az erkölcsi alapon álló társadalmi nevelésnek is. Ez egyesülés az ő felfogásában nemcsak anyagi erőforrás, hanem szellemi és erkölcsi is. Az általa megindított mozgalom eredménye, hogy a földművelésügyi kormány az iskolán kívül eső oktatásnak nagy hatású szerveit teremti meg a gazdasági néplapban, a népiratokban, a népkönyvtárakban és a vármegyei gazdasági egyesületek közreműködésével rendezett falusi gazdasági tanfolyamokban. Az általa megindított irodalmi és egyesületi mozgalmak hatásának tulajdonítható, hogy ma a szociális mozgalmakkal szemben nemcsak a hivatalos földművelésügyi politika, hanem a birtokosság nagy többsége is a megértés és a méltánylás álláspontjára helyezkedik és meg van arról győződve, hogy vele szemben nem lehet a nyers erőre támaszkodni, vagy szívtelen közömbösséget tanúsítani, hanem kézbe kell venni, igazságosan és emberszeretettel kezelni. 3. Az University Extension meghonosítására irányuló előzetes törekvések. Ezek, a nálunk különböző forrásokból fakadó, de minden különbözőségük mellett is az Angolországban már ekkor hatalmas társadalmi akció tárgyává lett nagy szocialpedagogiai törekvések egységes alapjára visszavezethető mozgalmak előzték meg az 1896-ki millennáris kiállításon tartott IV-ik egyetemes tanügyi kongresszust, amelynek napirendjén Gaal Jenő felolvasása alakjában nálunk még egy viszonylag csak nagyon szűk körben ismert angol szocialpedagogiai intézmény, az University Extension is ott szerepelt. Ε felolvasásában Gaal Jenő annak a kongresszusnak tárgyalásai alapján, amelyet az angol University Extension és a vele kapcsolatos intézmények 1894-ben

68

Londonban tartottak, az egyetemes tanügyi kongresszus elé tárta ez intézmény egész szervezetét. Rámutatott, hogy nálunk is mennyire veszélyezteti a fokozódó munkafelosztás következtében mindinkább fejlődő individualizáció a nemzeti egységet és hogy e folyamat káros hatásának megakadályozására éppen a fejlődő magyar demokrácia érdekében mennyire szükséges lenne egy olyan szervezetét alkotni meg az iskolán kívül eső oktatásnak, mint az angol University Extension, amely ma nemcsak lényeges alkotórésze az angol egyetemi oktatásnak, hanem kiválóan alkalmas arra is, hogy az egyes társadalmi osztályok műveltségének emelésével az angolságot, bárhol él a föld kerekségén, egymáshoz közelebb hozza. Ez egységes nemzeti szellemnek és közös világfelfogásnak megteremtése százszorosan fontosabb nálunk, mint Angliában, mert tőle nemcsak politikai hegemóniánk, hanem egyenesen fennmaradásunk is függ. Ezt az egységes nemzeti szellemet és közös világfelfogást azonban csak az egyetemi oktatás általánosítása útján teremthetjük meg. Az egyetemi oktatás általánosításának nincs más módja, mint az angol University Extension magyar földbe való átültetése. Ez intézmény nemcsak a nemzetre lenne hasznos, hanem egyetemeinkre is, mert megadná nekik a nemzeti misszió óriás tekintélyét, amely minden kiváltságnál jobban kitüntetné őket és közelebb hozni a nemzet szívéhez, melynek meleg életműködése nem engedné meg, hogy azokban a nemzettel érző tudományosság lüktetése valaha ellankadjon. Hogy miképen, minő eszközökkel és minő szervezettel gondolja hozzánk átültethetőnek ezt az angol University Extension-t, a következőkbe foglaltan adja elő: A budapesti egyetem és műegyetem tanácsai által választandó tagokból álló középponti közeget kellene alkotni, amelybe minden vidéki centrum egy-egy tagot küldene ki. Ε középpont volna hivatva vezetni az egész mozgalmat, gondoskodni az előadók képzéséről és az intézmény pénzeit kezelni. Ugyanez létesítené a vidéki középpontokat is, amelyekkel állandó összeköttetésben lenne s működésük felett gyakorolná a felügyeletet. Ily vidéki középpontokat mindenütt kellene alakítani, ahol főiskola, felső szakiskola, kiváló tudományos testületek vannak, vagy ahol a helyhatóság buzgón és áldozatkészen karolná fel azt. Az egyetemi szellemet az országos, a helyi viszonyok követelményeit pedig a vidéki középpontok képviselnék. Az országos középpont magja legfölebb 24 tagból állana és a kültagokkal együtt választaná az ügyek állandó intézésével megbízandó és kellően dotált végrehajtóbizottságot. Az előadások mindazon tárgyakra kiterjednének, melyek iránt valamely vidéken a közönség érdeklődik s amelyek a helybeli vagy mozgó gyűjtemények segítségével ott célszerűen megtarthatók lennének. Az országos

69

középpont a felügyeletet akár tagjainak kiküldése, akár külön, e célra alkalmazott közegek által gyakorolná. Az előadókat mind a főváros, mind a vidéki fő- és felső szakiskolákon megfelelően javadalmazandó szemináriumokban a szaktanárok a buzgóbb és törekvőbb hallgatók közül képeznék ki. Ezenkívül a középpont a kellően szabályozandó próbaelőadások útján másokat is képesíthetne az előadói tisztre. Tüzetesen megállapítandók lennének a különféle célú és tartalmú tanfolyamok és a vizsgálatok módozatai. Az előadók nálunk is, mint Angliában tiszteletdíjban lennének részesítendők. A helyhatóságok a tantermeket adhatnák elsősorban. A vagyonosabb városok, megyék, testületek, vagy egyesek alapítványokat tehetnének. Az előadások nem lennének ingyenesek. Az állam sem vonhatja ki magát e mozgalom támogatásából, de ennek jogcímén nem szabadna úgy ránehezednie, hogy társadalmi jellege elvesszen. Az anyagiakon kívül az államnak e mozgalmat nálunk egész tekintélyével és erkölcsi befolyásával is elő kell majd segítenie. Az állam az előadók, vizsgáló és felügyelőbiztosok szabad utaztatásán és az országos középpont, valamint a szemináriumok megfelelő javadalmazásán kívül szabály szerint az illető közönség áldozatkészségének arányában járulhatna a költségekhez. Hol azonban magasabb tekintetek, például a szegény vidékek, szegény, de jeles tehetségű tanulók felkarolása kívánatossá tennék, ott kivételesen bőkezűbb is lehetne. Az előadások hatásának fokozása céljából kisebb, tömör kézikönyvek is lennének írandók, amelyek az előadást követő beszélgetéssel, írásbeli munkálkodással együtt a tanítás sikerét nagyban előmozdítanák. Mondja ki tehát ezek alapján a kongresszus, hogy 1. az egyetemi oktatás célszerűen szervezendő kiterjesztését az angol University Extension mintájára mindenhová, ahol érzék, érdeklődés és áldozatkészség nyilvánul, nagyon szükségesnek tartja; 2. elérkezettnek véli az időt, hogy annak meghonosítására hazánkban komoly lépés tétessék; 3. c végből saját kebeléből bizottságot küld ki, melynek feladata az lesz, hogy a mozgalmat megindítsa, nevezetesen a budapesti tudományos egyetem és műegyetem tanácsát megnyerje annak, hogy a közoktatásügyi minisztériumnál útját egyengesse és az egész országban minden erre alkalmas ponton annak eszméje iránt érdeklődést keltsen és működését szakadatlanul folytassa, míg csak az országos középpont megalakulásával az egész ügy intézését annak gondjára nem fogja bízhatni. A kongresszus Gaal Jenő előadásának ez indítványát elfogadta és az ügy előkészítésére a javaslatba hozott bizottságot kiküldötte.

70

Az 1896. egyetemes tanügyi kongresszus napirendjén még szerepelt egy második előadás is, amely a Gaal Jenőével sok tekintetben rokon volt. Lechner Károly kolozsvári egyetemi tanár felolvasása az egyetem szerepéről a nemzeti kultúrában. Nem ismerteti az angol University Extension-féle mozgalmat és nem is javasolja annak hazánkba való átültetését, de rámutat az egyetemnek arra a kötelességére, hogy necsak tudomány művelő, hanem a szó igazi értelmében vett nemzet művelő intézménynek is kell lennie. Lechner e felolvasása nyilvánvalóan jelzi, hogy az iskolán kívül eső oktatás fejlődése milyen irányban indult meg, annak különösen felsőbb fokozatában. További lépést jelez e törekvések fejlődésében Berzeviczy Albert beszéde, melyet az 1897. évi április 4-iki Szabad Lyceum közgyűlésén, «az iskolán kívül eső ismeretterjesztés eszközeiről» mondott. Ε beszédében a nemzeti művelődés elengedhetetlen feltételének mondja, hogy az iskolán kívül eső oktatás az egész magyar társadalom munkásságának tárgya legyen. «Ha nemcsak minden tanár és tanító, de minden egyén, a lelkész és a földbirtokos a maga falujában, a gyáros a maga gyárában, a kereskedő a maga körében, a családfő a családjában abban a tudatban fog élni és működni, hogy neki is hivatása szaporítani azt a szellemi tőkét, amellyel nemzetünk bir. Ha a jobb módú és a művelt osztály szívesen fog leszállani a néphez, a szegény munkáshoz, hogy őt magához emelje s annak okulásához, boldogulásához valamivel hozzájáruljon; ha ekképen az ismeretterjesztésnek, a művelődésnek nemcsak a Szabad Lyceum körében, hanem az ország minden zugában apostolai támadnak, akkor fogjuk csak tudni teljes sikerrel megoldani azokat a feladatokat, amelyektől társadalmi jólétünk és nemzeti haladásunk oly nagy mértékben függ.» Ilyen előzmények és ilyen közvetett vagy közvetetlen társadalmi, gazdasági és szocialpaedagogiai hatások következtében kezd a magyar értelmiség java részének gondolkozásában a múlt század utolsó évtizedének végefelé tért foglalni az a meggyőződés, hogy a nálunk is egyre fenyegetőbb alakban fellépő szociális kérdés csak egyedül az igazi humanitás szellemétől áthatott tudomány igazságai szerint oldható meg oly módon, ha a társadalom műveltebb és gazdagabb osztályai, megismerve az objektív tudomány nagy igazságait, egy nemesebb altruizmus álláspontjára emelkedve, vállalkozni fognak arra a társadalmi apostolatusra, amelynek célja a tömeget kivezetni az értelmi szegénység, az erkölcsi ridegség és az anyagi nyomornak abból a sötétségéből, amelyben magára hagyatva, tévelyeg s ahová nem világít egyéb be, mint egyedül a szélsőséges politikai, társadalmi és gazdasági törekvések bolygó tüze, az elkeseredés, a gyűlölet és a nyomor ingoványos talajának kipárolgásából keletkező mocsárláng. De hát honnan jöttek hozzánk az ilyen irányú törekvések és az ilyen irányú törekvéseknek indítékai? Az általános európai művelődésnek minő hullámai

71

hozták hozzánk azokat az eszméket, keltették ezeket a törekvéseket?

amelyek

a

mi

társadalmunkban

is

életre-

4. Az University Extension keletkezése Angliában. Az, amit ma a szociális kérdések összefoglaló elnevezése alatt értünk, seholsem lépett fel oly korán és olyan fenyegető alakban, mint Angliában. A XIX. század első felében az angol-skót földművelő parasztság, amely személyében és vagyonában már régóta szabaddá lett, majdnem teljesen megsemmisült. Irlandban az ír földművelő népség az angol földbirtokosokkal elkeseredett élet-halálharcot vívott, mely nem egyszer tört ki agrárius zavargásokban, sőt nyílt lázadásokban is. A városok lakossága ez időben megnövekedik. Óriási ipar fejlődik ki bennök, amely a munkáskezek sok százezreit kezdi foglalkoztatni. A nagy ipar, a gazdasági és társadalmi átalakulás hatásától proletárokká tett földművelő parasztokat ipari- és gyárimunkásokká változtatja át. De ilyenekké lesznek a városok kézműiparosai is, akik a gyáriparral folytatott verseny következtében eddigi független életmódjukat kénytelenek felcserélni a gyáripari munkás függő és alárendelt helyzetével. A vagyon, a pénz, egy szóval a gazdagság kezd az egyes tőkések és gyárosok kezében éppen úgy csoportosulni, mint a földbirtok csoportosult a nagy földbirtokosok kezeiben. A tömegnyomor a néprétegek egyre szélesebb köreinek lesz jellemző tulajdonsága. A folyton szaporodó ipari proletariátus gyűlölködve tekint a gyárosokra és a tőkésekre, kikben nem lát mást, mint kizsákmányolóit. Az időszakonként sűrűn ismétlődő bukások, vagy a túltermelés következtében előálló üzembeszüntetések ezerével fosztják meg a munkásokat a keresettől, akiknek egy igen tekintélyes része elzüllik és erkölcsileg elvadul. A pauperizmus az angol élet szégyenfoltja lesz. A gyári munkásság elégedetlensége nőttön nő s aztán munkásösszeesküvésekben, sőt lázadásokban tör ki. A szakadatlan gyűlölködés, az állandósult osztályharc az angol munkásságot erkölcsi tekintetben annyira lesülyeszti, hogy az a vagyonosabb osztályok biztonságát állandóan fenyegetni látszik. Mindazok, akik ez időszakban az angol munkások helyzetéről nyilatkoztak, vagy írtak, megdöbbentő képet festenek arról. Az angol munkástömegek e szomorú helyzete nem hagyta közömbösen Anglia művelt társadalmát. Nemcsak a művelt társadalom humanizmusa lépett érdekökben akcióba, hanem az anglikán egyház és a törvényhozás is. A kiinduló pontot ahhoz a törekvéshez, amely a szociális bajokat erkölcsi és szellemi eszközökkel, a míveltebb és vagyonosabb osztályok társadalmi apostolatusával akarja orvosolni, az egyház kebelében lezajlott puseyzmus szolgáltatta. Pusey oxfordi tanár irodalmi tevékenységének volt eredménye az anglikán papság körében az az irányzat, amelyik azt sürgette, hogy az egyház tevékenysége ne merüljön ki a

72

hittételek cikkelyeinek formai fenntartásában és sértetlen megőrzésében, hanem eszközlője és hirdetője legyen annak az igazi vallásosságnak, amely Krisztus példájának a követéséből áll. Annak a vallásosságnak, amely nem a gazdagok kiváltsága, hanem a szegények megváltása is a bűntől és eszköze az élet nyomorúságai által okozott erkölcsi sülyedésből való kiemelkedésnek. Ez a szellemi irányzat szüli Angliában azt a törekvést, amelyik azt sürgette, hogy az igazi kereszténység nagy elve, a szeretet érvényesüljön az emberi élet minden viszonylatában, még a gazdasági tevékenység mezején is. Ez a szellem ösztökélte társadalmi tevékenységre Ruskinnal egyetemben Kingsleyt is. Ez okozza, hogy az előbbi, a modern festők művészeti törekvéseinek magyarázója, a Velence köveit mély ihlettséggel szemlélő aesthetikus társadalmi újítóvá, egy újabb és nemesebb közgazdasági irány apostolává legyen, hogy Unto this Last című dolgozatában kimondja, hogy a nemzetgazdaság végső célja nem a termelés fokozása, hanem a fogyasztás, t. i. az emberi életnek fizikai, értelmi és aesthetikai szempontból való legcélszerűbb fenntartása. Mit ér a gazdagság, mit ér a nagy tőkék felhalmozása, ha az csak egyeseknek biztosít jólétet, de az egész társadalom életét semmivel sem teszi jobbá és szebbé. Mit érnek az egyre tökéletesedő gépek, ha nem az emberiség felszabadításának ügyét szolgálják, hanem csak előmozdítják a tőke rabszolgájává sülyedt proletariátus szaporodását, melyből a lélek nélkül való gépies munka fokozatosan kiöl minden nemesebb érzékenységet és megfosztja a munkálkodás természetes gyönyörűségének nemesítő hatásától? Ez a szellemi irány tette a mívelt angol társadalom szociális munkásságában lassanként diadalmassá azt a felfogást, hogy nem lehet ideálja az emberi tevékenységnek, ha «mindent gyártunk, csak igazi embereket nem». Ha gyapotat fehérítünk, acélt edzünk, cukrot finomítunk, porcellánt égetünk, de hogy csak egyetlen szellemet is finomítsunk, reformáljunk és nemesebbé tegyünk, kívül esik a mi jövedelmezőségi számításainkon. Ez birta rá Kingsleyt, hogy 1854-ben Londonban megalapítsa a Working Men s College-t azzal a céllal, hogy azt a munkás embert, kinek feladata mindent gyártani, nemesebbé tegye, reformálja; szellemét átalakítsa és finomítsa. Az első intézetet, amelynek célja a munkásokat nem arra előkészíteni, hogyan gyárthassanak jobban mindent, hanem az általános ismeretek és műveltség segítségével őket jókká, nemesekké és finomakká tenni, mint a gazdagabb társadalmi osztályok fiait. Ez a szellem viszi be Kingsley iskolájába az angol tudományosság olyan nagyságait, mint Huxleyt, Tyndallt, hogy benne közreműködjenek a munkásosztály szellemének finomabbá tételében, erkölcseinek reformjában és jellemének megnemesítésében. Ez a megváltozott szellem, amely az egyetemekről indult ki, visszatért oda és kopogtatott annak kapuján, hogy bebocsátást követeljen mindazok számára, kiket onnan a maga merev konzervativizmusával kizárt, mert nem a hivatalos

73

anglikán egyház tagjai, vagy nem voltak elég gazdagok, hogy a college-ekben meg bírják fizetni azt az összeget, amelybe az ifjú gentleman eltartása kerül. Ezek a kapuk azonban lassan nyílnak fel. A cambridgei egyetem egyik tanára, Stuart János nem bírja bevárni az időt. Azt mondja: mi haszna lesz, ha meg is nyílnak az egyetem kapui, hisz a művelődésre szoruló, vagy vágyó tömeget úgy sem lehet az egyetemre hozni. De az egyetem oda mehet a tömeghez és taníthatja. Egy nőegyesület meghívásának engedve, 1867-ben éjszaki Anglia egyik vidéki városába utazik s ott megkezdi sorozatos előadásait arról, hogy miként kell tanítani? Stuart János nem marad magában. Öt évi sürgetés és izgatás után (1872-ben) eszméjét a cambridgei egyetem magáévá teszi és szervezi az University Extensiont. Öt évvel később (1877-ben) Oxford is követi Cambridge példáját. A cambridgei egyetemtől megindított munkásság azonban nem maradt a két egyetem körében, hanem kiterjedt és sokoldalú társadalmi tevékenység tárgya is lett. A nagyobb vidéki városok egymással versenyezve kérik az egyetemeket, hogy náluk is tartsanak ilyen sorozatos előadásokat, melyeknek költségeit hajlandók magokra vállalni. De nemcsak a városok, hanem még az egyes munkáskörök is felkérik az egyetemeket ilyen sorozatos előadások rendezésére. A northumberlandi kerület kőszénbányászainak kérésére már 1879-ben négy helyen tartanak ilyen sorozatos előadást a kerületben. A költségeket magok a munkások fedezik. Mikor 1883-ban a kedvezőtlen anyagi viszonyok miatt nem biztosíthatták a sorozatos előadásokat és a Trade Union sem adhatott segítséget, mert alapszabályai lehetetlenné teszik, a northumberlandi bányászok az alapszabályok megváltoztatására hívják fel munkástársaikat: «Készen vagytok-e – kérdezik e tárgyban kiadott felhívásukban – nekünk segíteni abban, hogy azt az árkot, amely a társadalom egyes osztályait egymástól elválasztja – kitölthessük? – Akartok-e segítségünkre jőni, hogy magunktól elhárítsuk a tudatlanság vádját, amelyet oly gyakran emelnek a munkásság ellen? Vajjon nagy költőink, festőink, szobrászaink tanulmányozása csak is azon egyesek szabadalma maradjon-e, akik elég vagyonosak, jobb nevelésük megfizetésére?» Az angol társadalom e nagy mértékű közreműködése teszi érthetővé, hogy az University Extension vidéki középpontjai gyorsan elszaporodnak. A cambridgei egyetemnek 1873-ban még csak tíz ilyen vidéki középpontja volt, 1890-ben már nyolcvanöt. Az Oxfordinak 1885-ben huszonkettő és tíz évvel később már száznegyvenhat. Ε munkásságban azonban a többi egyetemek is résztvesznek és pedig folyton szaporodó vidéki középpontoktól támogatva. Az eljárás átlagosan a következő: Az előadásokat rendező egyetemi bizottságok az előadások gondolatmenetét – tartalmát – kifejtő vázlatos programmot (syllabust) nyomtatásban jó eleve megküldik az egyes vidéki középpontoknak, hogy a jelentkező hallgatóknak kiosszák. Az előadás után a tanár az előadottakat

74

megbeszéli a hallgatókkal és figyelmezteti azokra a könyvekre, amelyekben az előadás tárgyára vonatkozóan bővebb felvilágosításokat találhat. Ε célra az egyetemek valóságos vándorkönyvtárakat rendeztek be. Hetenként a hallgatók írásbeli dolgozatokat csinálnak, amelyeket a tanár átnéz, kijavít és kellő javítások kíséretében visszaad készítőjének. A sorozatos előadások végével az önkényt jelentkező vizsgálatot is tehet. Ezek a sorozatos előadások idő folytán kibővültek újabb intézményekkel is. így az oxfordi egyetem 1888 óta nyári tanfolyamokat, Summer meeting-eket rendez, amely abban áll, hogy laboratóriumait, gyűjteményeit és könyvtárait néhány hétre továbbképzés végett azoknak rendelkezésére bocsátja, kik valamelyes sorozatos előadásnak már hallgatói voltak. A tanfolyamokra való felvételre írásbeli dolgozat készítésével pályáznak a jelöltek. A cambridgei egyetem pedig 1890-ben kimondotta, hogy magában az egyetem középpontjában a természettudományokból és az irodalomból egy négy éves, összefüggő rendszeres és sorozatos kurzus tartására vállalkozik. Aki ezt a négy éves kurzust elvégezte és sikeres vizsgálatot tett, beiratkozhatik az egyetemre rendes hallgatóul és nem három év után – mint a többi rendes hallgatók – hanem már kettő után elnyerheti az egyetemi fokozatokat. Az angol University Extension-féle intézmények 1894. londoni kongresszusa a cambridgei egyetem ez újítását magáévá tette és utánzásra méltó példának jelentette ki. 1896-ban Readingben – az oxfordi egyetemhez tartozó egyik telepen fel is épült az első University Extension College. 1897-ben az ilyen college-ek hallgatói azt kérték a parlamenttől, hogy engedje meg nekik is az egyetemi hallgató nevezet használatát. 5. A Toynbeehall. Az University Extension intézményével szemben azonban a munkások, akiknek mívelődési érdekeit igyekezett első sorban szolgálni – a legtöbb városban, különösen Londonban – nem viseltettek oly bizalommal, mint a northumberlandi bányászok. Ruskinnak az a gondolata, hogy a művelt és gazdag emberek kötelessége a szegény munkásokat felkeresni és megnyerni az erkölcsi javulásnak és a művelődésnek, hogy a társadalmi apostolátus nélkül a társadalmi ellentétek el nem simíthatok, nem esett az angol egyetemek ifjúságában terméketlen talajra, annyival is inkább, mert Green oxfordi tanárban buzgó hirdetőre és Toynbee Arthurban igazi apostolra találtak. Toynbee Arthur, az oxfordi egyetem gradualtja és a Baliol College tutora, Puseynek abból a tételéből indulva ki, hogy az igazi kereszténység nem abból áll, hogy Krisztus egyes tanításait igazaknak tartsuk, hanem abból, hogy cselekedeteinkkel és egész életünkkel az ő példáját kövessük, elhagyta Oxfordot és a munkás nép

75

közé ment, mint akárcsak az orosz nihilista egyetemi hallgatók, csakhogy egészen más szándékkal és célzattal. Letelepedett a hírhedt Whitechapelben és tanítani kezdette a népet. 1879-től 1883-ig állandóan közöttük tartózkodott. Tovább nem tehette, mert a szakadatlanul tartó erőfeszítő munka amúgy is gyönge egészségét teljesen aláásta és az alig harminc éves embert a sírba vitte. Öt éves munkásságában azonban nem állott elszigetelten egymagában. Fiatal barátai közül többen vettek részt munkájában s ezek halála után egy évvel megalapították emlékezetének megörökítésére az úgynevezett Toynbeehallt. A Toynbeehall tanári karát a bennlakó rezidensek alkotják, akik az egyetemek graduaitjai. Munkájokban kívülről bejáró segédek támogatják, kik többségükben az oxfordi egyetem hallgatói: «Ha az ember belép az odavezető utca forgalmából a Toynbeehall előcsarnokába – mondja a francia Buisson az angol iskolán kívül eső oktatás intézményeiről írott könyvében – nyugalom lepi meg az ember lelkét. Az épület repkénnyel benőtt falaival, gótikus előcsarnokával és kis harangtornyával valamely régi egyetemi kollégiumra emlékeztet. Tanulói mind londoni munkások az East-End-ből. Csak este jöhetnek, vagy szombat és vasárnap délután, de mindeniköknek duzzad a keble a tanulás vágyától. Esténként hét óra tájban kezdenek gyülekezni. Néha estély van valamelyik rezidens házában s a munkások elhozhatják barátaikat, anyjukat, testvéreiket, feleségüket és jegyesüket is. A fiatal emberek és leányok itt, a nélkül, hogy az utca kísértésének lennének kitéve, alkalmat találnak az egymással való megismerkedésre és a nemesebb társalkodásra». Az udvar végén tágas terem van, amelyben megvárják a tanítás óráinak kezdetét. Ezt társalgó-teremnek is lehetne nevezni. Itt tartózkodik a titkár is, kinél meg lehet váltani a tanfolyamokra a belépő-jegyeket. Az intézetben van egy kikölcsönzés céljaira szolgáló könyvtár is. Az előadások este nyolc órakor kezdődnek. Hetenként háromszor vannak az University Extension előadásai. Kedden hangversenyek, csütörtökön a vitatkozó estély, amelyen meg van engedve a dohányzás is. Szombaton a tudomány és a közélet kiválóságai tartanak sorozatos előadásokat. Evenként négy párhuzamos tanfolyamot tartanak az intézetben. Ε tanfolyamokon átlag 7-800 ember vesz részt. Ε tanfolyamok rendesen három egymást követő éven át tartanak s minden év három trimesterre oszlik. Az egyes tudományokból ilyen módon rendszeres ismeretekre tesznek szert a hallgatók. Szervezve vannak a kiegészítő osztályok is, amelyek a főkollégiumokhoz csatlakoznak. Ha például a főkurzus a történelemnek valamelyik korszakát tárgyalja, a kiegészítő lecke tanítója megismerteti a növendékekkel az illető korszakra vonatkozó törvényeket, okleveleket, a kortársak emlékiratait és levelezéseit. Útmutatást ád, hogy bővebb ismeretek szerzésére milyen könyveket olvassanak. Ha az előadás tárgya irodalmi volt, a segéd felolvassa és megmagyarázza a szó-

76

ban levő író illető műveit. Ha az előadás természettudományi volt, akkor a kiegészítő előadás színhelye a laboratórium, hol a hallgatók a segéd vezetésével kísérleteket végeznek. Vannak azután külön kurzusok is korlátolt számú hallgatóság számára bizonyos speciális szakban való alaposabb kiképzés céljából. A tanulóknak legalább tizenhat éveseknek kell lenniök és teljes elemi iskolát végzetteknek. A hiányosabb előkészültségüek számára vannak előkészítő osztályok is. Az intézet növendékei természettudományi kirándulásokat is tesznek. Tanítóik vezetésével meglátogatják a múzeumokat, képtárakat, kiállításokat is. Evenként körülbelül 2500 munkás hallgatja a Toynbeehall sorozatos előadását. A Toynbeehall azonban nem áll egymagában. A hasonló szervezeteknek, az University Settlementeknek egész sora támogatja munkásságát London különböző pontjain. Ilyenek az Oxford House, a Mansfield House, a Ruskinhall, a Bermondsey Settlement, a Trinity Court, a Newman House, a Caius House, a Browninghall, a Mayfield House, a Southwark Ladies Settlement stb. Hogy a munkások bizalmatlansága az University Extensionnal és különböző intézményével szemben végleg eloszlattassék, 1903-ban megalakult Mansbrtdgc kezdeményezésére a munkásokat művelő társaság, a Worker s Educational Association, amely mindenekelőtt arra törekedett, hogy magokat a munkásegyesületeket nyerje meg, első sorban pedig a valóságos munkás nagyhatalmasságot alkotó Trade Umon-t. Célját el is érte. Az összes munkásegyesületek csatlakoztak hozzá és most magok ez egyesületek küldik a munkásokat az University Extension és különböző intézményeinek tanfolyamaira. 6. Az University Extension Bécsben. Így fejlődött ki Angliában az University Extension intézménye, a modern szociálpedagógiai törekvéseknek e kétségkívül leghatalmasabb alkotása. De nem maradt otthon. Világhódító kőrútjában 1893-ban a mi szomszédságunkba, Bécsbe is elérkezett. Ez év decemberében a bécsi egyetem 53 tanára, köztük 37 rendes, az egyetem tanácsához emlékiratot nyújtott be, amelyben azt kérték a tanácstól, hogy küldjön ki egy bizottságot, amely a Bécsben is meghonosítandó University Extension alapszabályait kidolgozná, még pedig olyan értelemben, hogy annak vezetését az egyetem vállalná magára, felhasználván az előadások tartására első sorban az egyetem magántanárait és hogy e cél megvalósítása érdekében kérjen az egyetem tanácsa a kormánytól hatezer forint segítséget. Az egyetem tanácsa magáévá tette az emlékirat tartalmát s azt jóváhagyás végett felterjesztette a minisztériumhoz. Gautsch miniszter az egyetem felterjesztését elfogadta s a szervezendő University Extension céljaira 1895 október 7-én a kért hatezer forint állami segítséget kiutalványozta. A maga, illetőleg az osztrák

77

hivatalos közoktatásügyi politika álláspontját ez intézménnyel szemben 1897 január 4-én tartott parlamenti beszédében a következőképen határozta meg: «Midőn a főiskolai oktatás kiterjesztéséről szólok: ama továbbképzési törekvésre kívánok utalni, mely a társadalom más osztályában, nevezetesen a munkások osztályában érvényesül. Kívánnám azonban, hogy megjegyzéseimet félre ne értsék. Én vagyok az utolsó, aki azt kívánja, hogy ez előadások, vagy bárminemű intézmények a felületes felvilágosultságot bevigyék a nép közé. De akkor, midőn a választói jog lényeges kitágítása által a népesség nagy körét a politikai életben való részvételre felhívjuk és e köröktől elvárjuk, hogy saját érdekeiket mértékkel és értelemmel képviseljék, ekkor nagyjelentőségűnek tűnik fel előttem, hogy a népiskola útján szerzett ismeretek ezen körökben megerősödjenek, mélység és terjedelem tekintetében növekedjenek . . . A kor ellentétei nagyok s azt hiszem, hogy éppen annál inkább kell az ellentétek kiengesztelése végett fáradozni, azért, hogy egyik a másikat megértse, vagy esetleg a meg nem értés miatt a másikat vakon ne gyűlölje. Ε célra bizonyára nem a legalárendeltebb értékű eszközök egyike a műveltség, ama valódi műveltség, amely az abban részesülőt az önálló ítélésre neveli, de egyúttal szerénnyé is teszi.» Az egyetemi tanácsától szerkesztett s a kormánytól elfogadott alapszabályok rendelkezései szerint az University Extension intézménye Ausztriában teljesen az egyetem ügye. Más főiskolákkal való közös működés a terjeszkedés esetére tervbe van véve, de csak esetről-esetre történhetik meg. Az egyetem körében az ügyek intézése egy tizenegy tagú választmány kezében van. A választmány hat tagját az egyetemi tanács nevezi ki; ötöt pedig az egyes karok választanak. Mindenik egyet-egyet, de a bölcsészeti kar kettőt. A választás három évre szól. A tagság tiszteletbeli és ingyenes. Az irodai ügyeket a rektori iroda, a pénzügyi dolgokat pedig a quaestura intézi. Az előadók egyetemi tanárok. A rendes tanárok nem részesülnek díjazásban, csupán a magántanárok és az adjunktusok. Az előadások három időszakra terjednek. Az első sorozat karácsonyig, a második február végéig, a harmadik pedig húsvétig. Mindenik sorozat számára külön programmot kell kiadni. Az alapszabályok az előadások körét megszorítják, 'amennyiben kizárják a jelen politikai, vallásos és szociális küzdelmekkel kapcsolatban álló kérdéseket, vagyis minden olyant, amelynek tárgyalása agitációkra szolgálhatna alkalmul. Tehát éppen azokat a kérdéseket, amelyeknek objektív és tudományos megvilágosításától Angliában a szociális izgatások vadságának megszelídülését reméllik.

78

7. Wlassics miniszter rendelete az University Extension érdekében és az egyetemek állásfoglalása. Ez volt körülbelül képe az University Extensionra vonatkozó külföldi és hazai mozgalmaknak, mikor 1897-ben Wlassics Gyula akkori közoktatásügyi miniszter ez intézményt az egyetemek tanácsához küldött 69,798 számú ugyanez év november 14-én kelt leiratával a hivatalos magyar közoktatásügyi politika gondoskodása tárgyává tette. Ε leiratában Wlassics közoktatásügyi miniszter, kiindulva abból a gondolatból, hogy nekünk is lépést kell tartanunk a nyugati nagy nemzetek közművelődési mozgalmaival és hogy nálunk is megvannak azok a társadalmi és közművelődési szükségletek, amelyek külföldön, első sorban pedig Angliában, de közvetetlen szomszédságunkban, Bécsben is életre keltették ez intézményt, kijelenti, hogy nálunk is szándékozik meghonosítani, még pedig úgy, hogy a fővezetés és a munkásság irányítása az egyetemek kezében maradjon. «Előadókul azonban mondja e miniszteri leirat – megnyerendők volnának nemcsak a főiskolák, hanem egyéb fokozatos iskolák tanárai, sőt hazánk értelmiségének más foglalkozást gyakorló tagjai is, kik valamely szakban való kitűnő tudásuknál és vonzó előadói képességüknél fogva e feladatra kiválóan alkalmasaknak látszanak. »Ez új közművelődési intézménynek« tulajdonképeni működési tere – folytatja az idézett miniszteri leirat – nem a székesfőváros, hanem a vidék lenne, ahol a társadalmi élet vezető elemeinek bevonásával talán helyi érdekeltségek volnának alakítandók, amelyeknek hivatása az lenne, hogy a helyi körülmények szerint kívánatos előadási tárgyak megfelelő megválasztásában, valamint az érdeklődésnek felkeltésében és ébrentartásában működjenek közre.» Aztán befejezésül felhívta az egyetemek tanácsait, hogy az University Extension intézményének meghonosítására, működésének körére, módozataira és eszközeire vonatkozó véleményüket feleletül e leiratára mentől hamarabb fejtsék ki és hozzák tudomására. A miniszter e rendeletéből két dolog tűnik ki határozottan: Először az, hogy megvan ugyan győződve, hogy az egyetem vezető részvétele nélkül egy ilyen nagyobbszabású közművelődési és tudományos intézményt nálunk sikeresen fenntartani nem lehet. De viszont, egyetemeink kizárólagosan nem vállalhatják magokra, mert szervezetöknél fogva erre elegendő erővel és idővel nem rendelkeznek. Egyetemi tanáraink sokkal kevesebben vannak és kevesebb idejök is van, hogysem egy ilyen nagy közművelődési akciót egymagokban tarthassanak fenn és vezethessenek. Helyzetök egészen más, mint az angol egyetemi tanároké, akik szintén nem egymagokban tartják fenn hazájokban ez intézményt. Segítik őket az egyetemek ifjú graduáltjai, tutorai, fellow-i, gazdag és vizsgálatokkal, sőt tanulmányokkal is egyáltalán túlságosan meg nem terhelt

79

hallgatói. Ebből a munkásságból ki nem zárható, sőt benne oroszlánrész illeti meg a középiskolai tanárságot, amelynek ezen a téren már igen szép múltja van. Másodszor kivehető e leiratból az is, hogy a minisztert nem a szociális kérdésekre való tekintet bírta elhatározására, hanem a kulturális decentralizáció nálunk gyakran emlegetett gondolata. Az University Extension intézményét nem azért akarja meghonosítani, hogy segítségével kísérletet tegyen a munkásosztály és a míveltebb társadalmi rétegek között levő érdek, érzelem és míveltségbeli ellentétek megszüntetésére, vagy enyhítésére, hanem azért, hogy segítségével a vidéki társadalmat művelődési tekintetben behálózza a kulturális alagcsövezés olyan rendszerével, amely a székesfővárosban időfolytán fölhalmozódott közművelődési törekvéseket, eszméket, eszközöket és kincseket hivatva lesz az ország legtávolabbi részébe is elvinni és az egész magyarságot bevonni abba a kulturális tevékenységbe, a haladás abba az áramlatába, amelynek székhelye eddigelé majdnem kizárólagosan egyedül a székesfőváros volt. A budapesti egyetem állásfoglalása e miniszteri leirattal szemben meglehetősen hűvös és tartózkodó volt: A hittudományi kar teljesen a bécsi Volksthümliche Universitätsvorträge mintájára akarja szerveztetni az új intézményt. Előadásai köréből kizárni kivan minden, még ki nem forrott elméletet és minden olyan dolgot, amely bárminő vonatkozásban van a szociális kérdéssel. A jogi kar terjedelmesebb felterjesztésében részletesen foglalkozik a hasonló angol és amerikai intézményekkel. Első sorban azért, hogy rámutasson az angol és magyar egyetemek között levő különbségekre, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyar egyetemek ebben az irányban aligha vállalkozhatnak arra, mit az angol egyetemek teljesítenek, hiszen eszközök, tantermek és szemináriumi helyiségek hiánya miatt saját szűkebb feladataikat sem igen oldhatják meg. «Bármily kívánatosnak is ismerjük el az angol University Extension-féle irányt – mondja a jogi kar emlékirata – éppen oly fájlalva kell karunkra nézve az University Intension eszközeinek hiányát konstatálnunk. Mindazonáltal a miniszter szándékát helyesli és a maga részéről annak megvalósításához körülbelől olyan szervezettel, mint a bécsi, kész hozzájárulni. A bölcsészet-tudománvi kar örömmel üdvözli a miniszter szándékát, de kötelességének tartja kijelenteni, hogy «az egyetemnek, mint legfelsőbb tanintézetnek első sorban az a rendeltetése és feladata, hogy a tudományokat legmagasabb színvonalon tanítsa és fejlessze s hogy másrészt az egyetemi tanár hivatása abban áll, miszerint tudományos tevékenységében érje el a tőle telhető legmagasabb színvonalat és lehetőleg kerülje mindazt, ami őt ebbeli munkálkodásától elvonná. Ámde, az ily mélyre menő tudományos tanítás és előadás csak olyanokra élvezhető és hasznos, kik az arra szükséges előképzettséggel bírnak s így az e fajta

80

oktatás az ú. n. nagy mívelt közönséggel szemben teljesen célt tévesztett volna. Ezért a bölcsészeti kar úgy vélekedik, hogy az University Extension, mint ilyen, nem egyeztethető meg az egyetemnek hivatásszerű működésével.» Ez intézmény különben is fölösleges, mert feladatait igen jól elvégezheti a Szabad Lyceum. Az orvostudományi kar foglal el egyedül feltétlenül helyeslő álláspontot a tervezett intézménnyel szemben, miután «a szociális haladás és társadalmi élet kedvezőbbé alakításának, de a társadalmi ellentétek ellensúlyozásának is egyik hatalmas eszközét látják benne, mindenképpen pártolandónak Ítélik és pedig nemcsak a társadalomra kiható, már jelzett kedvező hatása miatt, hanem azért is, mert a társadalmi érintkezésből az egyetemekre is nagy erkölcsi haszon származik. Az intézmény hallgatói bizonyos szellemi kapoccsal érzik magokat az egyetemhez fűzve s ezzel a tudomány középpontjának és a társadalomnak egymáshoz közeledése és együttműködése érhető el, ami nálunk, hol a tudományos munkásság iránt úgy sem nagy a megbecsülés, még szükségesebb, mint a külföldön. » A karok véleményét kísérő rektori felterjesztés még inkább felismeri és méltányolja azt a nagy közművelődési hatást, amely eredménye lehet a jól szervezett University Extension tevékenységének. «A magasabb rendű ismereteknek, illetőleg a felsőbb oktatásnak lehető általánossá tétele fokozatosan fejleszteni fogja a nemzeti öntudatot is a tömegben s így elő fogja idézni a magyarság kulturális faj súlyban és faj értékben való emelkedését is. Ez a kulturális fajsúlyban és fajértékben való emelkedés olyan nemzeti irányzatot idéz elő az országban, amely a többi nemzetiségekre is vonzó és egységesítő hatást fog gyakorolni. Ennek következtében ez intézmény felkarolása megadja egyetemeinknek a nemzeti misszió óriás tekintélyét, amely minden kiváltságnál jobban kitünteti és közelebb viszi azokat a nemzet szívéhez és nem engedi meg, hogy az önálló, szigorúan fegyelmezett gondolkozásban és sajátos észjárásban megnyilatkozó nemzeti tudományosság érverése valaha ellankadjon.» A műegyetem javaslata Gaal Jenő tollából származva, mindenben megegyezik az ő már ismertetett álláspontjával: Az egyetemek vezetése alá kell helyezni, de ez a vezetés csak közvetett lehet. Magok az egyetemek megállapodott szervezetök keretén belől nem foglalkozhatnak vele. Sokkal helyesebb, ha a főiskolák delegálnak olyan férfiakat, kik együtt, az egész mozgalmat vezetni hivatott főközeget, az igazgatóválasztmányt képeznék. Ok lennének hivatva az egész egyetemi külső oktatás tudományos komolyságát megóvni és azt az egész országban a rendelkezésökre álló állami, társadalmi és értelmiségi támogatás felhasználásával vezetni és fejleszteni. A két egyetemi középpontnak (Budapest és Kolozsvár) megfelelően helyes lenne két ilyen szabad egyetemi középpontot teremteni. Eltekintve attól, hogy a fővezetést az egyetemeknek kívánja fenntartani, különösen két dologra helyez súlyt: α) Az előadások ciklusosak legyenek, syllabusok-

81

kal ellátva és az előadók díjazásban részesüljenek, β) Α munkások számára elrendelt vasárnapi előadások az University Extensionnal szoros kapcsolatba hozassanak. A kolozsvári egyetem nem siet a válasszal. Mielőtt felelne, kéri a minisztériumot, hogy tájékoztatásul küldje meg a bécsi University Extension alapszabályait s más egyéb rávonatkozó ismertető iratokat. A minisztérium megküldi. Az egyetem 1898 június havában terjeszti fel válaszát, amelyben sokkal melegebben és nagyobb megértéssel fogadja a miniszter tervét, mint a budapesti egyetem s amelynek lényege a következőkbe vonható össze: A jogi kar arra helyezi a fősúlyt, hogy az új intézmény egyetemi jellege szigorúan megóvassék. Ne csak a fővezetés bízassék az egyetemre, de szorosan az egyetemhez is kapcsoltassék. A bécsi egyetem hasonló célú szabályzatát megfelelő változtatásokkal elfogadásra ajánlja, kiemelve, hogy működését csak rendszeres és ciklusos előadásokra kívánja szorítani. Az előadóknak tiszteletdíj adandó és az előadások nem lehetnek ingyenesek. Mindenekelőtt azt kellene megállapítani, hogy lesz-e elég előadásra vállalkozó egyetemi tanár? Αz orvostudományi kar a legnagyobb készséggel ajánlja fel szolgálatát. A szervezést illetően legcélszerűbbnek tartaná, ha a vezető bizottság tisztán csak a főiskolák tanáraiból alakulna meg, de a szükséghez képest a főiskolákon kívül álló egyének is bevonhatók lennének. Ugyanez áll az előadókra nézve is, de szükséges, hogy a kiválogatás joga az egyetemet illesse. Mintául elfogadható a bécsi szabályzat. A mennyiség- és természettudományi kar kijelenti, hogy tagjai az University Extension céljait az Erdélyi Museum orvos-természettudományi szakosztályaiban tartott előadásaikkal eddig is szolgálták és ezután is fogják szolgálni, de nagy elfoglaltságuk miatt többre nem vállalkozhatnak s így az University Extension tárgyában külön javaslatot nem tesznek. A bölcsészet-történettudományi kar egész alapszabálytervezetet készített. Az intézmény célja – e tervezet szerint – négy irányú tevékenység utján valósítható meg: α) az egyetemen tartott publikumok, ß) hat órás ciklusok, γ) ismeretek és ügyességek elsajátítását célzó tanfolyamok, δ) szünidei tanfolyamok segítségével. Szervezeti tekintetben az ügy élén egy állandó választmány állana, melynek hivatalból tagja lenne a rektor, vagy helyettese. Három évre titkos szavazattal választva, a karok két-két képviselője és az összes egyetemi tanárok közül választott titkár. A helyi viszonyokra való tekintetből választhatók lennének még kültagok is, kik a felolvasások programmjának elkészítése és az eredményről való beszámolás idején évenként kétszer az ülésekre meghívandók. Az előadókat ez állandó választmány szólítja fel az egyetemi tanárok közül. Ezek díjazásban részesülnek. Az ingyenes részvétel csak a szegényeknek engedhető meg. Jellemző e javaslatban, hogy a vezetést teljesen az egyetemi karokkal hozza kapcsolatba.

82

A döntést inkább a karoknak tartja fenn mindenben, nak vagy a minisztériumnak.

mint

az

egyetemi

tanács-

8. Az University Extension első alapssabálytervesete. A vallás- és közoktatásügyi Miniszter 1898 december 4-én kelt leiratával felhívta a két egyetem és a műegyetem tanácsait, hogy a vezetésök alatt levő főiskolák kebeléből küldjenek ki két-két tagot abból a célból, hogy az így alakuló hat tagú bizottság dolgozza ki az University Extension alapszabálytervezetét. Hogy ez a bizottság hogyan munkálkodjék, azt legjobb belátása szerint intézze el maga a bizottság. A miniszter még az irányelveket sem akarja megjelölni azért, hogy a bizottság keze annál szabadabb legyen. Azt azonban hangoztatni kívánja, hogy a Budapesten már szép sikerrel működő Szabad Lyceumnak az University Extensionnal konkurrenciát csinálni nem akar, sőt figyelmébe ajánlja a bizottságnak, hogy tegye megfontolás tárgyává e két intézmény egymáshoz való viszonyának kérdését. Sőt óhajtja, hogy a kettőt, ha lehet, hozzák egymással szorosabb kapcsolatba. Nagyon helyes lenne, ha a bizottság bizalmasan érintkeznék a Szabad Lyceum elnökével, Wekerle Sándorral. Nem akar olyan szervezetet, amely sok állást kreálna. Az a cél, hogy ezek a komolyabb jellegű tudományos előadások legalább a vidéki nagyobb városokban mentől hamarább megkezdődjenek. A miniszter e leirata értelmében az alapszabálytervezet készítő bizottságba a budapesti egyetem Földes Béla és Hegedűs István, a műegyetem Gaal Jenő és Jónás Ödön, a kolozsvári egyetem pedig Schneller István és Lechner Károly tanárokat küldöttek ki. Ε bizottság első ülését Földes Béla elnökségével 1899 május 4-én tartotta, a másodikat pedig október 15-én. Ε két ülésben közös megállapodásra jutván, főbb vonásaiban a következő alapszabálytervezetet dolgozta ki és terjesztette a vallás- és közoktatásügyi miniszter elé: 1. A budapesti egyetemek és a kolozsvári egyetem egészen külön, önálló alakban, de közös alapszabály szellemében szervezik a Szabad Egyetem-et. 2. A budapesti egyetemek a saját vezetésök alatt szervezik a Szabad Egyetemet, de a hasonló intézmények, jelesen a Szabad Lyceum és esetleg a Természettudományi Társulat közreműködését is megnyerendőnek tartják. Ugyanilyen viszonyba lépne a kolozsvári egyetem is az Erdélyi Múzeum Egylettel, a főszempont azonban, amely e közreműködés mértékét megszabja, az, hog}'· a Szabad Egyelem egyetemi jellegének tényleg meg kell maradnia. 3. Az ország közművelődési intézményeit, áldozatkész egyházi és világi főurait, törvényhatóságait kültagok címén szintén megnyerni törekszik a Szabad Elvetem. 4. A budapesti és kolozsvári középpontok az ország megfelelő területeit

83

osztják meg működésük köréül. A vidéki középpontok szervezése az intézmény meggyökereztetésére a leglényegesebb eszköznek tekintendő. 5. A budapesti és kolozsvári középponti intéző bizottságok öt-öt tagú végrehajtó bizottságot választanak, amely, mint kisebb testület könnyebben mozoghat és egvségesebben működhetik. 6. A Szabad Egyetem csak sorozatos előadásokat rendez. Egyes előadásokat csak a sorozatos előadások bevezetéséül fogadhat el. Ez előadásoknak ugyanis fel kell ölelniök a tudományoknak egy-egy fontosabb ágát. Ennek bármily népszerű kifejtése is megkívánja a behatóbb tárgyalást, mi sorozatos előadás nélkül meg nem történhetik. 7. Miután a hallgatóság jobban megbecsüli azt az előadást, amiért valamit áldozott, célszerű lesz, ha valami csekély tandíjat is fizetnek. Hat előadás után egy koronát. 8. A Szabad Egyetemnek a Szabad Lyceumhoz és a Természettudományi Társulathoz való viszonya előleges egyezkedések tárgya. 9. A középponti bizottság szervezésénél, tekintettel a szóban levő társulatok eddig szerzett ez irányú érdemeire, a huszonnégy tagsági helyből nyolcat e társaságok kijelölt tagjaiból lehetne választani. 10. Előadással valakit az egyetemen kívüli körökből csak benyújtott tervezet alapján bíz meg az intéző bizottság. 11. Az intéző bizottságokat az egyetemek négy évre választják, megfelelően az egyetem négy évi turnusának. Ez alapszabály tervezetet a bizottság 1899 utolsó negyedében terjesztette fel a minisztériumhoz. A miniszter azonban úgy látván, hogy az University Extension és a Szabad Lyceum között leendő kapcsolat nincs sem szabatosan, sem világosan kifejezve ez alapszabályokban, azoknak egyik példányát megküldötte a Szabad Lyceum titkárának, Hegedűs Lórántnak, hogy e kapcsolatra vonatkozó megjegyzéseit közölje a miniszterrel. Hegedűs Lóránt 1900 január 7-ről kelt emlékiratában részletesen foglalkozott nemcsak e kapcsolattal, hanem az University Extension egész kérdésével is. Megoldási módozatul két alternatívát ajánl. a) Az University Extension a közoktatásügyi minisztérium felügyeletével az egyetemek vezetése alatt úgy a középosztályra, mint a munkások tömegére kiterjesztetnék. Ez esetben ez intézmény az összes rendszeres előadásokat magában foglalná, minek következtében idecsatoltatnék egyrészt a kereskedelmi tárca körében megalkotott s évi hatezer forinttal javadalmazott vasárnapi munkáselőadások megtartása, másrészt a Szabad Lyceum feladatának legnagyobb része is. Az egyes előadások elejtetnének s az egyleti tevékenység kizárólag a helyiségek megszerzésére s az. összeköttetések bekapcsolására szorítkoznék.

84

b) A középosztály számára való előadásokat teljesen az University Extension venné át. A munkáselőadásokat pedig a Szabad Lyceum. Ekkor a vasárnapi előadások segélyét is az kapná meg. Viszont, elveszítené a kultusztárcától és a Rökkalapból húzott segélyt. Ha a működési kört így nem lehetne megoldani, akkor célszerű lenne a helyek szerint való megosztás. De fentartandó lenne mégis az az elv, hogy egy helyen csak egy intézmény működhetik. A vidéket helyenként kellene megosztani és pedig oly módon, hogy ahol elég erős tanári kar van, ott az University Extension fenhatósága alatt Szabad Lyceummá alakulna. Ahol ilyen szervezet erőhiánya miatt nem lenne alakítható, oda az University Extension szállana ki kurzusaival. A fővárosban vagy a Szabad Lyceumra lennének bízva az összes előadások, vagy pedig a munkakört megosztanák: a középosztály számára való felolvasásokat teljesen az University Extension venné át, a munkásoktatást pedig a Szabad Lyceum. Kívánatos lenne, hogy a Szabad Lyceumot is képviselje legalább egy tag az alapszabályok által tervezett végrehajtó bizottságban. Ezek a tárgyalások okul szolgáltak, hggy a szervezet megalakulása halasztást szenvedjen. Ε miatt az 1900-ik költségvetési vitában az University Extension eszméjének nálunk egyik első hirdetője, Berzeviczy Albert szóvá is tette az intézmény megalakulásának késedelmes voltát. Ε felszólalás után pár hétre, május 21-re Wlassics közoktatásügyi miniszter különösen az University Extension és a Szabad Lyceum és esetleg más tudományos, vagy közművelődési szervezetek között alkotandó kapcsolat tisztába hozatalának szempontjából az érdekelt körök képviselőit tanácskozásra hívta össze. 9. Szaktanácskozás as University Extension ügyében. Ε tanácskozáson maga a miniszter elnökölt. Jelen voltak a minisztérium részéről Zsilinszky Mihály államtitkár, Tóth Lajos dr. osztálytanácsos, az egyetemi osztály vezetője, Csorba Ferenc osztálytanácsos. A budapesti egyetem részéről Beöthy Zsolt, Hegedűs István, Földes Béla; a műegyetem részéről Gaal Jenő, Jónás Ödön, ez utóbbi egyszersmint az ipari munkások számára szervezett vasárnapi előadások országos bizottságának elnöke, a kolozsvári egyetem részéről Lechner Károly és Schneller István, a Természettudományi Társulat részéről Szily Kálmán akad. főtitkár és Wartha Vince, a Szabad Lyceum részéről Wekerle Sándor elnök, Hegedűs Lóránt titkár, Pályi Sándor igazgató. Jegyző Gopcsa László min. titkár. A miniszter megnyitójában reményét fejezte ki, hogy az értekezlet bizonyára meg fogja találni módját, hogy miképpen kell az University Extensiont olyan megfelelő működési körrel szervezni, hogy a Szabad Lyceummal és a

85

Természettudományi Társulattal való harmonikus együttműködés is lehetséges legyen? A miniszter beszéde után elsőnek Földes Béla szólott. Nézete szerint az University Extension csakis az egyetem tekintélye mellett jöhet létre, mert tudományos tanfolyamok inkább tarthatók az egyetemek, mint az egyesületek részéről. A bemutatott alapszabályokban helyes alapelvek vannak s biztosítva vannak a ciklusos előadások is. Ezek lehetővé teszik a továbbfejlődést is. Azt ajánlja, hogy a tanácskozás belőlök induljon ki. Hegedűs Lóránt szerint legjobb volna, ha az iskola nélküliek oktatását egy kézbe tehetnők már csak azért is, mert az adminisztráció olcsóbb lenne. Ez esetben, az University Extension tartaná az összes előadásokat, kivéve a munkásoktatást, mely utóbbit az University Extension felügyelete alatt a Szabad Lyceum teljesítené. így lenne a fővárosban. A vidéken a két intézmény felváltva működnék. Gaal Jenő szerint az összes iskolázatlanak oktatását nem lehet egy kézbe csoportosítani. A szabad egyetem előadásai csakis egyetemi előadások lehetnek s így nem tarthat előadásokat a munkásoknak is. így van ez Londonban is. Hogy az egyetem vegye kezébe a vezetést, nem zárja ki, hogy egyes társadalmi tényezőket is magába ne vonjon. De a fő az, hogy ez a társadalmi tényező legitim eredetét az egyetemtől nyerje úgy, hogy ha az meg van elégedve működésével, újból megbízhassa. Ha nincs, bizalmát megvonhassa. Mindez ki van fejezve a alapszabályokban is, amelyekben e célra középponti bizottságok vannak felvéve. Külön van ilyen Budapestre, külön Kolozsvárra. Vidéken sem lehet a szabad oktatást a folytonosan változó egyesületekre bízni, amiért a vezetést és az irányítást itt is csak a középponti bizottságok vezethetnék. Szily Kálmán korainak tartja mindenféle szervezet létesítését és nem valósítaná meg addig egyiket sem, míg nem tudja, van-e elegendő szellemi és anyagi erőnk, hogy ezt a kérdést megoldhassuk? Ezért azt óhajtja, ha már tartatnak előadások, azok ki is nyomassanak és szét is osztassanak. És csak ha ez minden esetben megtörténik, kezdjük meg a vidéken is az akciót. Beöthy Zsolt szerint az egyetem távol áll a nagyobb körben való ismeretterjesztés munkájától. A tanárok lelkesedése fontos és az egyetemi tanárokra lehet is számítani, de az egyetemre, mint ilyenre alapítani nehéz. Egyetemi színvonalú oktatásról különben sem lehet szó. A szabad egyetem csak jelszó. Itt ismeretterjesztő dolgokat kell előadni s az ismereteket minél szélesebb rétegekbe bevinni. Helyesli Szily nézetét az ismereteknek sajtó útján való terjesztésére vonatkozóan. Ε célból felemlítésre ajánlja, hogy a hivatalos lap, úgy mint a hetvenes évek elején volt, ismét ismeretterjesztő melléklappal láttassék el. Wekerle Sándor a látszólagos ellentétek tisztázása érdekében megjegyzi, hogy

86

úgy az University Extension, mint a Szabad Lyceum célja nem lehet egyéb, mint hasznos ismeretek terjesztése úgy a műveltebb, mint az alsóbb körökben. Az egyetemeknek kiváló szerepet kíván juttatni, mint azt a miniszter is tervezi. De nem zárkózik el az elől sem, hogy ha ez intézményszerűen az egyetemre bízatik, csakhogy akkor nem érjük el a célt. Legnagyobb akadály az, hogy egyetemi köreinkben nincs felkeltve az érzék a tudományok népszerűsítésére. Szeretik a tudományt és a tudást elkülöníteni. Azt is helyesli, hogy az előadások megörökíttessenek. Arra való tekintettel, hogy a miniszter megjelölte az egyetemek szerepét, úgy lehetne megoldani a kérdést, hogy a kormány ne az egyetemre, hanem az egyetemek köréből képzett állandó bizottságra bízná a feladatot, mely a Szabad Egyetemet kezébe venné s a fennálló egyesületekkel összefüggésbe hozná. A felügyeletet pedig az elvi programm alapján a kormány gyakorolná. Minthogy az University Extension és a Szabad Lyceum kiküldöttjei még nem érintkeztek, a kérdés tüzetesebb megvitatására egy szűkebb körű bizottság összehívását indítványozza. Hegedűs István szerint az értekezlet előtt fekvő szervezeti szabályzat nem oldja meg a kérdést, de a további tárgyalás kereteit megadják, azért elfogadja Wekerle indítványát. Schneller István annak, hogy az egyetem vegye kezébe a vezetést, nagy jelentőséget tulajdonít. Bartha Vince szerint nálunk más viszonyok vannak, mint külföldön. Nagyon kevesen vagyunk és mindig ugyanazon emberek szerepelnek. Ezért egy új testület megalkotásától fél. A főcél azonban mindig az marad, hogy az egyesületek tudományosan foglalkozzanak feladataikkal. Jónás Ödön elfogadja Wekerle indítványát, de a kiküldendő bizottságba a munkások képzésére szervezett országos bizottságnak egy-egy tagját is kéri felvétetni, mert a vasárnapi bizottság egészen más természetű előadásokat tartat, mint a Természettudományi Társulat, mint a Szabad Lyceum, vagy a szervezendő University Extension. Célja is más. Az t. i., hogy az iparoselem vasárnap a kocsmától távol tartassék. Azért ezek részére a népszerű előadásokat még fűszerezni kell színielőadással, hangversennyel stb. Úgy, hogy az előadásoknak szórakoztatóknak és a vidékek helyi szokásaihoz alkalmazkodóknak kell lenniök. Wekerle azt hiszi, hogy az általa indítványozott szűkebb bizottságba elég lesz négy-öt tag. Pályi Sándor szerint a Szabad Lyceum is tart sorozatos előadásokat, miért is a célt egyedül az is meg tudja valósítani, mert benne meg van az University Extension is. Wlassics miniszter, nem lévén több felszólaló, megköszöni az elhangzott véleményeket. Mikor az University Extension eszméjét felvetette, abból indult ki, hogy

87

a Szabad Lyceum működését nem tartotta elegendőnek. Úgynevezett ciklusos előadásokat óhajtana. Például: hoznak új törvényt. Szeretné, ha ez sorozatos előadásokban megmagyaráztatnék a népnek. Az ilyeneket az egyetemeknek kellene vezetni, mert tudományos tekintetben mégis csak az egyetemi tanárok tekintélye a legnagyobb. Örvend, hogy Kolozsvárott meg is kezdették az egyetemi tanárok az ilyen előadásokat s ezeknek a jogakadémiákon való meghonosításáról is fog gondoskodni. Kész a rendelkezésére álló pénzforrásokból jutalmazni azokat a tanárokat, kik ily előadásokat tartanak. A súlyt arra helyezi, hogy az University Extension ily alakjában meg legyen. Nem tartja időelőttinek a kérdés megoldását s leghelyesebbnek azt tartaná, ha a szűkebb bizottság úgy oldaná meg a feladatot, hogy a Szabad Lyceumot se bénítsuk meg, de az University Extension is létrejöjjön. Azt, hogy ez intézmények vizsgálatot tartsanak, nem gondolná üdvösnek, de nem idegenkedik attól, hogy látogatási bizonyítványok állíttassanak ki. Az előadások kinyomatásának eszméje helyes, de az sem ártana, ha a hallgatók jegyeznének. Kéri az egyetemi tanárokat, hogy melegen karolják fel az ügyet. Kijelenti azt is, hogy a külföldi intézmények egyszerű utánzását nem óhajtja, de azt sem, hogy az University Extension eredeti alakjából kiforgatva valósuljon meg nálunk. Helyesli Wekerle indítványát és felkéri, hogy mint elnök, a jelen értekezlet tagjai közül mielőbb hívja össze az indítványozott szűkebbkörű bizottságot az alapszabályok átdolgozására. 10. Az University Extension megvalósulása. Wekerle összehívta csakhamar e bizottságot. Tagjai a következők voltak: Gaal Jenő, Hegedűs István, Földes Béla, Wartha Vince, Hegedűs Lóránt és Berzeviczv Albert. A bizottság az egyetemek küldöttjei által kidolgozott alapszabálytervezetet – mint Wekerle 1901 február 6-ról keltezett elnöki felterjesztésében mondja olyan alapon dolgozta át, hogy a Szabad Egyetem ne állami, hanem társadalmi intézmény legyen, e mellett azonban a miniszter felügyeletének, valamint a budapesti tudomány- és műegyetemeknek döntő befolyás biztosíttassék. A közoktatásügyi miniszter elfogadta a Wekerle elnöklete alatt kiküldött bizottságtól kikészített alapszabálytervezetet és 1901 május 24-én felhívta az egyetemet és műegyetemet, hogy az University Extension középponti bizottságába válasszák meg képviselőiket. Miután az egyetem e felhívásnak nem tett eleget, ugyanez év november 7-én 55.428. szám alatt megsürgette. Az egyetem tanácsa december hó 4-én tartott üléséből felelt e sürgetésre. A késedelmezés oka a következőkben kereshető. Az idézett rektori jelentés szerint a hittudományi kar ekkor már teljesen tartózkodó állást foglalt el az egész intézménnyel szemben. A jogi kar tudomásul

88

vette az új alapszabályokat. Az orvostudományi kar is, de megjegyezte, hogy mivel ez intézmény létesítésére sem egészében, sem egyes kiküldött tagjai által semminemű befolyást nem gyakorolt, tehát érdemlegesen a kérdéshez hozzá nem szól. A kívánt négy tag megválasztását azonban ajánlja. A bölcsészeti kar hozzájárul ugyan az alapszabályokhoz, de a Szabad Egyetem elnevezést nem tartja helyesnek, azért azt ajánlja a tanácsnak, hogy a kiküldendő tagok megválasztását halasszák el mindaddig, míg a jelenlegi elnevezést megfelelőbbel fel nem cserélik. Az egyetemi tanács magáévá tette a bölcsészeti kar véleményét s arra kérte a minisztert, hogy az új intézmény nevét változtassa a megfelelőbb Szabad Főiskola, Szabad Kollégium vagy Népszerű Főiskolai Tanfolyamra, mert nem felel meg az egyetem fogalma követelményeinek. Nem viszi előbbre a tudományt, hanem egyszerű ismeretterjesztő ciklusos előadásokat tart csupán. Aztán alapszabályszerűen nem az egyetemen belől, hanem a tudományok középponti intézményeinek százados kereteit áttörve fog működni. Nem lehet egyetemnek nevezni az új intézményt azért sem, mert egyetemi magasabb funkciókat nem végez: nem promoveál, nem habilitál. A közoktatásügyi miniszter, méltányolva az egyetemi tanács ismertetett aggodalmait, december 16-ról kelt leiratával tudomására hozta, az egyetem és műegyetem tanácsának, valamint a. Szabad Lyceum elnökségének is, hogy az új intézmény Szabad Egyetem elnevezését a Népszerű Főiskolai Tanfolyam névvel cserélte fel. A rendelkezésemre álló forrásokból nem tudtam megállapítani: mi lehetett az oka, hogy a Wekerle elnöklete alatt kiküldött bizottságtól szerkesztett alapszabályok, melyeket a közoktatásügyi miniszter is elfogadott, miért hagyták ki ebből a tudományt és ismeretet terjesztő akcióból a kolozsvári egyetemet s miért nem vonták körébe a vidéki jogakadémiákat is, amelyeknek ez irányú munkásságát pedig Wlassics annyira becsesnek tartotta? így alakult meg majdnem teljes öt évi vajúdás után a Budapesti Népszerű Főiskolai Tanfolyam (University Extension) az 1902/3. tanév kezdetén halvány utánzatául az angol eredeti intézménynek. Öt éves múlt áll mögötte. Tudományos színvonalon álló, egyes részleteiben igazán aktuális társadalmi, tudományos, irodalmi és művészeti stb. kérdéseket felölelő előadás sorozatait, ha számban némileg ingadozó is, de semmi esetre sem fogyó közönség hallgatja évről-évre. A székesfővárosból azonban nem tudott kimenni és tért foglalni legalább a vidéki nagyobb 'városokban. Két helyen tett erre vonatkozóan igen figyelemre méltó kísérletet: Pápán és Pozsonyban. De ez érdemes kísérleteket siker nem követte. Még Pozsonyban is be kellett szüntetnie tanfolyamait. Nem azért, mintha a nagy közönség közömbösen viselkedett volna vele szemben. Ellenkezően, az ott rendezett 1904/5 -ki második tanfolyam összes hallgatósága ezernél nagyobb volt (1196) s az egyes tanfolyamok hallgatóságának minimuma 300, maximuma pedig 500. A helyi tár-

89

sadalom részéről, ha nem is elegendő, de a mi viszonyaink között, hol a tudományos és művelődési szükségleteket előbb fel kell kelteni és csak aztán kielégíteni – számba vehető anyagi támogatásban is részesült. Ez új intézmény alig négy éves munkásságának ismertetésével részletesebben nem foglalkozom. Egyszerűen utalok a Déri Gyula szerkesztésében megjelent «A magyar University Extension és előkészítő intézményeinek Évkönyve» című vállalatára, amelyben minden idevonatkozó adat feltalálható s amely különben is érdemes hézagpótló vállalkozás és nélkülözhetetlen tájékoztató mindazoknak, kik megakarják ismerni azoknak a társadalmi szervezeteknek működését, amelyek ez idő szerint hazánkban az iskolán kívül eső oktatással foglalkoznak. 11. Összefoglaló észrevételek. Végig kísérvén hazánkban az University Extension meghonosítására irányult mozgalmakat, a rávonatkozó eszmék és gondolatok első felcsillanásától kezdve addig, míg nálunk meghonosulva, megkezdette működését, befejezésül kötelességünk egy-két olyan dolgot és körülményt is konstatálnunk, amelyek ez intézmény jövendőjével nálunk szorosabb kapcsolatban állanak. Mindenekelőtt konstatálhatjuk, hogy ez intézmény meghonosítását nálunk is olyan társadalmi és közművelődési szükségletek tették aktuálissá, mint eredeti hazájában és hogy azokat, akik nálunk meghonosítása mellett lándzsát törtek, ugyanazon gondolatok és eszmék ösztönözték cselekvésre, mint első megalapítóit Angliában. A szociális kérdések, veszedelmes jelenségektől kisérve, kezdettek nálunk is a múlt század utolsó évtizedében homloktérbe nyomulni. A városi, sőt a falusi nép tömege talán még nagyobb mértékben, kezdett a szélsőséges gazdasági és társadalmi irányok felé hajlani. Miután ez utóbbinak szellemi táplálékkal való ellátására az 1874-ben megszüntetett felnőttek oktatását leszámítva, a művelt társadalom és a közoktatásügyi kormányzat ha nem is éppen semmit, de elegendőt egyáltalán nem tettek, ott keresett lelki táplálékot, ahol ez önkényt kínálkozott. Kínálkozott pedig e szellemi táplálék a hetvenes években a vallásos szekták: a nazarénizmus és a baptizmus körében, egy évtizeddel utóbb pedig a szociáldemokrata, illetőleg az agrárszociális propagandában. Ez a két, egymást követő szellemi hatás okozta azt az erős forrongást, amely a kilencvenes évek elején az alföldi magyar parasztságot több ízben erőszakos kitörésekre, később pedig állandósultnak látszó sztrájkmozgalmakra birta. Az University Extension első magyar sürgetői angol példára támaszkodva, a társadalmi ellentéteknek, ha nem is teljes megszüntetését, de legalább enyhítését a tudományos műveltségnek a tömeg között való elterjesztésétől remélték. Meggyőződésük szerint a műveltségben emelkedettebb és azáltal erkölcseiben

90

nemesebbé lett tömeg, nem fog többé olyan irigységgel és gyűlölettel tekinteni a felette álló gazdagabb és míveltebb társadalmi osztályokra, mint tette eddig. És viszont, ezek a magasabban álló társadalmi osztályok sem fognak többé közömbösek lenni a tömeggel szemben, nem fognak megvetéssel, vagy ellenséges indulattal nézni annak olyan mozgalmaira, amelyek anyagi és erkölcsi állapotának javítására irányulnak. A tudomány objektív igazságainak megismerése egyik részről, másik részről pedig azoknak jóakaratú hirdetése a társadalom két ellenséges táborként egymással szemben álló rétege között a viszonyt eleinte tárgyilagosabbá, később pedig bensőbbé fogja tenni. Ha Angliában e nagy társadalmi és közművelődési munkásság kezdeményezői és mindvégig vezetői az egyetemek voltak, miért ne lehetnének az egyetemek nálunk is ilyenek? A magyar szellemi élet fejlődésének van egy sajátságos, más nemzeteknél talán nem is észlelhető jelensége. Az t. i., hogy nálunk minden tudományos, közművelődési stb. törekvés tulajdonképpen magában, elszigetelten zajlik le, nem kapcsolódva az egykorú hasonló törekvésekhez, még kevésbbé azokhoz, amelyek a múltban ez irányban előkészítették a talajt. Ez az oka, hogy kulturális fejlődésünkben hiányzani látszik a folytonosság s hogy e fejlődés nem egymásba fűződő láncszemekből, hanem minden kapcsolat nélkül egymás mellé helyezett teljes, vagy csak félig bevégzett körökből áll. Ez a sajátságos körülmény magyarázza meg, hogy azok, kik az University Extension működésének áldásos hatását látták Angliában a társadalmi ellentétek enyhítésére vonatkozóan, nem gondoltak arra, hogy nálunk az angol mozgalmakat megelőző Türr-Irányi-féle felnőttek oktatása mit tett és mit tehetett volna a magyar nép művelésének és erkölcsi emelésének érdekében, ha meg nem szüntetik? Törekvéseiket nem ez előzetes mozgalom eredményeihez és tanulságaihoz kapcsolták, mert ha ezt tették volna, akkor bizonyára észrevették volna, hogy arra a feladatra, amelynek megoldása szemeik előtt lebegett, nálunk az egyetemek nem alkalmasok és hivatva sincsenek. Angliában a munkásság, amelynek művelését és erkölcsi megjavítását vette célba az University Extension mozgalom, iparos városokban, vagy másféle nagy ipari középpontokban van csoportosítva. Az ország területe Magyarországéhoz viszonyítva kicsiny, közlekedése pedig fejlett s emiatt ezek a munkásközéppontok az egyetemek székhelyeiről nagyon könnyen megközelíthetők. Nálunk a népnek művelésre váró nagy tömege nem városokban, vagy nagy ipari középpontokon összecsoportosulva lakik, hanem szétszórva, aránylag apró falukban és kis városkákban. Angliáénál sokkalta fejletlenebb közlekedésünk miatt a két egyetem székhelyéről nehezen, fáradságosan, hosszabb idő alatt és aránylag sok költséggel közelíthetők meg. De egyetemeink is különböznek az angol egyetemektől. Tanáraink nagyon

91

el vannak foglalva előadásokkal, vizsgálatokkal stb. Az angol egyetemi tanár nincs ilyen fajtájú munkákkal túlságosan elhalmozva. Van ideje a tanév alatt is kimenni vidékre. Nálunk csak nyáron, a szünidőben lenne érkezése ilyesmire, de a mi népünk, földművelő nép lévén, ez időben nem ér rá tanulni. Télen érne rá, de akkor van nálunk az egyetemi tanár elfoglalva. Miután a gyári munka a nyári hónapokban Angliában is némileg redukálódik, az angol munkás inkább ráér arra, hogy a szünidei egyetemi kurzusokat felkeresse. Aztán az angol társadalom gazdag, a jótékonyság, a társadalmi apostolatus szelleme benne ki van fejlődve és így számos olyan intézményt alkotott, amely a munkásságot anyagilag és erkölcsileg nagyban támogatja, hogy a nyári egyetemi tanfolyamokat felkereshesse. Nálunk minderre még hosszú ideig nem számíthatunk. Az University Extension meghonosítására vonatkozó mozgalmak s a meghonosított intézmény működésének eddigi történetéből megállapíthatjuk, hogy ebben a közművelődési munkásságban az egyetemi tanárok lelkesedésére és közreműködésére feltétlenül számíthatunk, de magára az egyetemre, mint intézményre, nem. De nemcsak ez okok és körülmények miatt nem lett nálunk az University Extension olyanforma igazi nagy népnevelő intézménnyé, amilyenné eredeti hazájában, Angliában igyekezett lenni és külföldi, inkább magasztaló, mint bíráló ismertetői szerint a valóságban lett is, hanem azért, mert a közoktatásügyi miniszter eredetileg sem ilyennek tervezte. Nem azért igyekezett nálunk meghonosítani, hogy azt a nagy népnevelői munkásságot, mely a Türr-Irányi-féle felnőttek oktatásának beszüntetésével félbeszakadt, tovább folytassa, hanem azért, hogy a vidéki társadalom értelmiségi osztályának műveltségét mélyebbé, általánosabbá és tartalmasabbá tegye. Hogy segítségével a magyar társadalmat behálózza a kulturális alagcsövezés olyan rendszerével, amely a székesfővárosban, mint magyar művelődési gócpontban idő folytán felhalmozódott közművelődési törekvéseket, eszméket és eszközöket hivatva lesz az ország legtávolabbi részeibe is elvinni és az egész magyarságot bevonni abba a kulturális tevékenységbe, a haladás abba az áramlatába, amelynek székhelye eddigelé majdnem kizárólagosan csak egyedül Budapest volt. Az a körülmény, hogy az University Extension, vagy magyar alakjában és magyar nevén a Népszerű Főiskolai Tanfolyam e hivatásának is csak korlátolt mértékben tudott megfelelni, semmi szín alatt sem lehet arra ok, hogy ez irányban tovább ne fejlesszük. Ellenkezően, mindent meg kell tenni támogatására, mert hivatását csakis egyedül ebben az irányban teljesítheti nálunk üdvösen. Hogy a magyar társadalomnak akadémiailag képzett rétege nem lenne elég széles és eléggé nagyszámú, senkisem állíthatja. Egyetlen nyugati államban sem nagyobb – talán a német birodalom egyes országait kivéve – a főiskolai képzettségűek arányszáma, viszonyítva a népességhez, mint nálunk. Ha tudományos

92

műveltségünk fokának megállapításához helyes volna a főiskolai képzettségűek számát venni kulcsnak, akkor mi nagyon is elől állanánk a művelt nemzetek sorában. Nem szabad azonban felednünk, hogy ez a főiskolai képzettség értelmiségünknek legalább is nyolcvan százalékánál pusztán kézikönyvekből, tanárok előadásai után készült jegyzetekből szerzett hézagos kvalifikácionális tudás, amely a vizsgálatok letevése után egy pár év, esetleg néhány hónap után is elpárolog, nem hagyván maga után vékony műveltségi külső máznál egyebet, amelyik hogy végleg le nem kopik, egyedül az újságolvasás hatásának tulajdonítható. Ez az oka, hogy értelmiségünk műveltségi színtája csak annyiban magasabb és értékesebb az orosz, vagy a Balkán népek értelmiségének műveltségénél, mert erkölcsileg jobban megalapozta a nyugati műveltséggel való sok százéves köz vetetlen érintkezésünk s az a művelő és erkölcsösítő hatás, amelyet a katholikus és a protestáns egyházak szellemi légköre sokkal nagyobb mértékben ruház át a maga híveire, mint a gör. keleti egyházé. Van még egy másik oka is értelmiségünk tudományos műveltségben való hátramaradásának. Tudományos irodalmunk szegény és emiatt, egyedül csak magyarul tudva, nem tarthatunk lépést az egyetemes európai tudományos műveltség haladásával. Angol, vagy francia nyelvet tanulni értelmiségünknek nehéz, hőt majdnem lehetetlen alkalom hiánya és költséges volta miatt. Ε két nyelv közül a magyar értelmiségi osztálynak egyik sem lehet olyanforma műveltségi nyelve, mint a lengyeleknek, oroszoknak és a románoknak a francia. Marad a német. Többé-kevésbbé ez is a magyar művelt középosztály második műveltségszerző nyelve. Miután köztünk és a németség között más a politikai viszony, mint a szlávok, a románok és a franciák között, kockázatos dolog a német nyelv ilyen célzatú ápolása és terjesztése érdekében kardoskodni. Mert a német nyelv mellett való kardoskodás akadályozná egyrészt a nemzetiségek és a magyarág között a folyton előhaladó magyarosodás beolvasztó és egybeforrasztó hatását, másrészt pedig előkészítené a szellemeket arra, hogy a német szellem felsőbbsége előtt való teljes meghajlás tudata siettesse a német politikai hegemónia előtt való feltétlen meghódolást is. A nemzeti önállóság és teljes kifejlődés érdekei parancsolják, hogy a német szellemi hatást úgy, mint az nyelvének ismeretén át közvetetlen ér minket, a józan és lehetséges mértékig visszaszorítsuk. De viszont kötelességünk is azt a veszteséget, amely ennek következtében érni fog, bőségesen pótolni. Ennek módja pedig nem lehet egyéb, mint a tudományos műveltség saját eszközeinkkel és magyar nyelven való terjesztése. Ε munkásságban elől kell járnia az University Extensionnak. Sorozatos előadásai hivatva vannak a főiskolai képzettségű értelmiség kvalifikácionális természetű hézagos ismereteit kiegészíteni és mélyebbé tenni. Ha az élőszó hatásának sikerül a tudományos művelődési törekvéseket a

93

magyar középosztályban lelki szükségletté tenni, akkor e szükséglet további kielégítést a tudományos irodalomban fog keresni és segít megteremteni azt az igazi magyar tudományos irodalmat, amelynek közreműködése nélkül kultúrpolitikai eszményeink megvalósíthatatlanok maradnak. Még egyet kötelességünk konstatálni. Az University Extension nálunk az egyetem kapuit megnyitotta ugyan elvben a nép előtt is, de a valóságban csak az értelmiség tagjai előtt. A kapukon kívül pedig a tömeg felé egy lépést sem tett tovább. A földmívelő falusi népig éppen úgy el nem jutott, mint az előbbi fejezetekben ismertetett többi szervezetei az iskolán kívül eső oktatásnak, amelyek közül majdnem mindenik kísérletet tett a városi iparosok és gyármunkások továbbképzésével, de egyikök sem gondolt arra, hogy a földművelő falusi népet bevonja a maga hatásának körébe és tovább folytassa az 1874-ben félbenhagyott Türr-Irányi-féle nagy népnevelő akciót.

IV. A szociáldemokrata iskolánkívül eső oktatás. 1. Α demagogikus paedagogia vezérelvei. Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy az iskolán kívül eső oktatás valamelyes rendszerének sikert biztosító alapjait lerakhatjuk, ha tekintetbe nem vesszük azt az akciót, amelyet a szociáldemokrácia külföldön és nálunk is kifejt az iskolán kívül eső oktatás mezején. Bartels Rudolf 1905-ben Berlinben megjelent Lehrbuch der Demagogik című könyvének 143. lapján azt mondja, hogy a paedagogia testvérművészete a demagógia. Az a mondás: «akié az ifjúság, azé a jövő», oda módosítandó: «ha a felnőtteket más el nem ragadja». A felnőttek ez elragadása a demagógia célja. A szociáldemokrácia pedig utolérhetetlen a demagógia művészetében. Ezen a téren most ő vezet egész Európában. Egyetlen más párt sem versenyezhet vele távolról sem. A magyar értelmiség politikailag és társadalmilag vezető része a szociáldemokrata párt demagógiáját egyszerűen megvetette, mint népbolondítást. Elitélte, mint kártékony, tudományosan és politikailag képzett emberhez nem méltó foglalkozást. Ennek következtében aztán el is feledte megvizsgálni és észrevenni, hogy ennek a demagógiának egyik lényeges alkotó eleme paedagogiai természetű. Hogy az állam, a felekezetek és a községek által fenntartott iskoláknak s annak az iskolán kívül eső oktatásnak, mely alkotása a mívelt társadalom önkénytes közművelődési munkásságának, hatalmas versenytársa akadt a szakszervezetek tanítói munkásságában. A «hivatalos tudomány», mint a szocialisták némileg gúnyosan szokták nevezni azt a tudományt, amelynek forrása nem kereshető a szocialista irodalomban, vagy a szakszervezetek körében folyó tanításban, ezzel a demagogikus paedagogiával találkozott a pécsi szabadtanítási kongresszuson. Találkozott, mint még csak nem is sejtett ellenséggel, amelynek szellemi fegyverzete, ereje és hadakozásmódja, ismeretlen faktorként nemcsak meglepte, hanem meg is döbbentette. Arról, hogy a szocialista munkásszakszervezetek nemcsak pártpolitikai, hanem

95

paedagogiai faktorok is, a magyar tudomány és oktatásügy Pécsett megjelent képviselői közül talán egy-kettőnek lehetett némi sejtelme, világos és határozott fogalma pedig senkinek. A magyarországi szociáldemokrata párt hivatalos közlönye, a Népszava december 23-ki (303.) számában beszámol a szakszervezeti mozgalom utolsó három evéről (1904-1906). Ebben a beszámolóban különösen egy tétel vonja magára figyelmünket. A szakszervezetek – mondja e jelentés – oktatásra költöttek 1904-ben 59.000, 1905-ben 69.000 és 1906-ban 174.000 koronát. A szakszervezetek kötelékébe tartozó munkások száma volt 1904-ben 53.169, 1905-ben 71.173 és 1906-ban 129.332. Tehát az utolsó évben majdnem másfél korona esett egy szakszervezeti tagra. Ha ez összeg három év alatt való emelkedését alapul veszszük, akkor biztosra vehetjük, hogy 1908-ban nem lesz kisebb 250.000 koronánál. Éppen ötszöröse annak az 50.000 korona összegnek, amely az állam 1908-ki költségvetésében e célra fel van véve. A pécsi szabadtanítási kongresszuson Waldapfel János tanár, a falusi közművelődési egyesületekről előadást tartva, rámutatott arra a kezdeményező és vezetőszerepre, amely a falusi értelmiség tagjainak: a papnak, a jegyzőnek és a közigazgatási tisztviselőknek jutott e tekintetben osztályrészül. Előadása a jelen volt szocialisták részéről igen érdekes felszólalásokat provokált, amelyek közül a mi szempontunkból a legfigyelemreméltóbb a Farkas István elvtársé volt. A falu – monda Farkas István elvtárs – ki van vonva az általános közművelődésből. Rég elavult sorompók zárják el a világtól és a kultúrától. Ezek a sorompók a latifundiumok uraiban, a papban, a jegyzőben és a szolgabírákban testesülnek meg. Ha az előadó mégis a papokra, jegyzőkre és a szolgabírákra akarja bízni a falusi közművelődési egyesületek vezetését, egyenesen elzárni kívánja a falut a kultúrától. A falusi munkásnépnek ezekre a vezetőkre nincs szüksége. Magától is szervezkedik. Szak- és közművelődési egyesületeket alkot. Tanulni, művelődni akar. És éppen ez nem tetszik a papoknak, jegyzőknek, szolgabíráknak. Nekirontanak ez egyesületeknek: üldözik, becsukatják. A falusi közművelődés kifejlődhetésének elengedhetetlen feltétele a gyülekezés szabadsága. Ezt biztosítsák a népnek. És ha ez meg van, akkor a nép majd megteremti a maga közművelődési egyesületeit. Akkor a szociáldemokrata pártot semmi sem fogja akadályozni abban, hogy teljesítse azokat a nagy népnevelői feladatokat, amelyeknek megoldására egyes-egyedül ő a hivatott. «A nép nevelését nem lehet sem a papokra, sem a közigazgatási tisztviselőkre bízni – tette hozzá nyomában felszólaló elvtársa, Nyisztor György. Nem lehet a nép nevelését azokra bízni, akik velünk ellentétes életfelfogás alapján állanak, vagy a sajtótermékeket elkobozzák, azok íróit vagy terjesztőit megbüntetik és bezárják azokat, akik összegyülekeznek tanulni a szakegyesületekben. Egyedül csak mi taníthatunk, kik arra oktatjuk az

96

embereket, hogy az egyesek boldogsága az összeség közreműködésétől függ. Mi, akik a dolgozók szolidaritását hirdetjük a nemdolgozók kiküszöbölésére.» Balul ítéli meg a szociáldemokráciát, aki nem veszi észre benne az arra irányuló törekvést, hogy a népnek necsak politikai és társadalmi, hanem szellemi vezetése is az ő kezébe kerüljön. A munkásság műveltségének fokozása a szociáldemokrata mozgalom legelső feladata – mondja a Népszava október 27-iki számában a Tanuljunk és tanítsunk című cikk írója. A magyarországi szociáldemokrata párt programmja két helyen is hangoztatja a nevelés fontosságát, mert a szociáldemokrata pártnak nem tudatlan tömegre, hanem küzdő harcosokra van szüksége. Az osztályharcot csak olyanok segítségével lehet sikeresen megvívni, akik osztályhelyzetükkel tisztában vannak; akik a tőke és a munka társadalmi vonatkozásait ismerik. Akik a polgári társadalom ellen azért küzdenek, mert rossznak és igazságtalannak tartják. Egyszóval, a szociáldemokrata paedagogia nem ismer más célt, mint a népet mentől teljesebb mértékben ránevelni a\ osztályharcra. A magyar szociáldemokrata párt kongresszusain ismételten szóbakerült a nevelés kérdése. A tagok nem egyszer erős szemrehányásokat tettek a vezetőségnek, hogy a tagok nevelését elhanyagolja, hogy a szakegyesületekben folyó tanítás gyenge minőségű és az előadások kevés számúak. Ezek a kongresszusok a mutatkozott kívánságok elől sohasem zárkóztak el teljesen. Mindig elismerték, hogy bár a szakszervezetek nagy eredményeket értek el a munkásság felvilágosítása terén, de igázok van azoknak, kik azt mondják, hogy ezen a téren sohasem lehet eleget tenni. Hogy a pártvezetőknek, a szaktanácsnak és a szakszervezeteknek mindent meg kell ragadniok, hogy a munkások tudását bővítsék és tudásvágyát neveljék. A tudásvágy nevelése a fődolog. A tagokkal meg kell értetni, hogy a szakegyesületi felolvasások, a gyűlések és röpiratok csak keveset nyújthatnak. Legfölebb arra valók, hogy a közömbösök érdeklődését felkeltsék a tudás iránt és hogy lelkökbe beleoltsák a művelődés után való vágyat. A munkásoknak tisztában kell lenniök azzal, hogy a szakegyesületben, a munkásiskolában egyes dolgokat csak nagyon felületes módon tanulhatnak meg. A felolvasás, vagy a munkásiskolában elhangzott előadás nem hagy olyan mély nyomokat senkinél, hogy csupán ilyen előadások hallgatásával pozitív tudásra tegyen szert. Feltétlenül szükséges, hogy a munkás önönmagát művelje. Csak az a munkás értheti meg az előadásokat és tanulhat sokat, aki saját szorgalmával fejleszti műveltségét és szabad idejének bizonyos részét állandóan a tanulásra használja fel. Miután a szociáldemokrata paedagogia csak egyetlen célt ismer: a tömeg mentől tökéletesebb ránevelését az osztályharcra, módszere is e célra van kidolgozva, tanítási anyaga összeválogatva. Csak olyat tanít, ami e célra szükséges és úgy, amint legmegfelelőbb e cél elérésére. Tanításának még mellékesen sem az

97

a célja, hogy a munkás valami olyast tanuljon, ami foglalkozásában őt tökéletesíthetné, ügyesebbé tehetné, mert szerinte az ilyes fajtájú ismeretek inkább a munkaadónak válnának hasznára, mint a munkásnak. A szociáldemokrácia törekvéseinek célja az, hogy a munkás azokkal, a sokszor igazán hiányos szakismeretekkel is, amelyekkel éppen rendelkezik, a lehető legmagasabb munkabért kapja meg s így a lehető legjobban boldoguljon. A munkás boldogulását a mesterségében való tökéletesedés segítségével előmozdítani nem a szociáldemokrácia feladata, mert hiszen azt a többértéket, amelyet e kiválóság fog produkálni, úgy sem maga a munkás, hanem a tőkés vágja zsebre. Minden emberi ismeretet tanítani kell, de csakúgy és addig a fokig, amely őt legcélszerűbben ráneveli és alkalmassá teszi az osztályharcra. Meg á mennyiségtant sem lehet másért tanítani, mint azért, hogy a munkás szerzett' ismeretei segítségével eligazodhassék a munkabér és a munkaidő kiszámításában-^- monda Brandstein Illés elvtárs a pécsi kongresszuson. A természettudományi ismeretek nem arra valók, hogy a munkás segítségükkel ügyesebb technikus, mechanikus és kémikus legyen, hanem arra, hogy megismerve a természeti igazságokat és törvényeket, annál könnyebben lerázhassa magáról azt a lelki terhel;, amelyet a papok vallásos babonája és a hivatalos tudomány ideológiája különféle előítéletek alakjában a tömegre rakott. 2. A szocialista iskolán kívül eső oktatás alapvető fokozata. A szociáldemokrata propagandát csak akkor kísérheti teljes siker, ha mindenki tud olvasni és írni. A sajtó útján könnyebb és kényelmesebb a néphez férkőzni, mint az élőszó segítségével. Az első teendő tehát: küzdeni az analfabétaság ellen. Ezért követeli a szocialista programm, hogy a népoktatás necsak általános és kötelező, hanem ingyenes is legyen. A tömeg analfabétizmusát a szocialista írók egyszerűen úgy tüntetik fel, mint a feudalis-aristokrata, a klerikális uralom és a burzsoa-társadalom szándékosságának eredményét azért, hogy a tömegnek, örökös szellemi sötétségben maradva és így állapotát meg nem ismerve, valahogyan eszébe ne jusson kísérletet tenni láncai lerázására. Az elemi ismeretek közül a szakszervezetekben legnagyobb buzgósággal az olvasás-írás tanítása folyik. De nemcsak legnagyobb buzgósággal, hanem sikerrel is. Az analfabéta munkás tudja és érzi, hogy igazi joggal elvtársnak csak akkor nevezheti magát, ha megtanulva olvasni és írni, olvashatja a pártlapokat és esetleg írhat is azokba. Gabnai elvtárs és teherkocsis, aki, mint maga mondotta, egyenesen a gyeplőszára mellől jött el a pécsi kongresszusra, hogy ott elmondhassa a magyar közművelődésügyre vonatkozó nézeteit, büszke önérzettel hivatkozott arra, hogy ő, kit az iskola nem tudott megtanítani, a szakszervezetben tanult meg írni és olvasni.

98

Szeberényi Lajos A parasztok helyzete Magyarországon című igen figyelemreméltó tanulmányának 25. lapján azt írja: «A protestáns parasztvárosok népének régebben az a része, amely iskolába nem járt, megtanult olvasni a templomban. Százával találhatók a parasztok között, akik sajátságos szintetikus módszerrel igazán a templomban tanultak meg olvasni.» Ma a templomot a szakszervezetek helyettesítik. A bibliát és a zsoltáros könyvet pedig a pártlapok és az izgató szocialista röpiratok és könyvek. De lássuk, hogy ha az analfabéta elvtárs megtanult írni-olvasni, hogyan folyik le továbbképzése? Hegedűs István a pécsi szabadtanítási kongresszuson A szabadtanítás jelentősége című felolvasásában azt mondotta, hogy a szabadtanítási mozgalmat egy nagy veszély fenyegeti. Az a veszély, hogy a tanulást játékká, felszínes fitogtatássá sülyesztik alá. Ε felolvasás több felszólalást provokált Egyik felszólaló, Fényes Samu ügyvéd, Hegedűs e kijelentésével is .foglalkozva, azt mondotta: a szocialisták szabadtanítása visszautasítja ezt az elvet, amely semmi egyéb, mint a régi középkorias felfogás káros folyománya. Ellenkezően, arra kell törekedni, hogy a tanulás szellemi munkájának, mint mindenféle munkának, meg legyen a maga gyönyörűsége. Vonzóvá, élvezetessé és könnyűvé kell tenni, nem pedig szándékosan nehézzé. Nem kell attól sem félni, hogy az ilyen tanulásnak az eredménye féltudás lesz, mert a féltudás még mindig jobb, mint a semmi tudás, vagy a teljes tudatlanság. A szocialista pedagógia egyik vezérelve az, hogy a tanulás ne legyen munka, hanem élvezet. A szocialista továbbképzést ennélfogva szépirodalmi művek olvasásával kell kezdeni. Először a könnyebben megérthető művekkel s azután fokozatosan kell átmenni a nehezebbre. Az irodalom oktatása szerzett információim szerint a szakszervezeti iskolákban következő módon történik: Összeállítja a tanító a legrégibb kortól kezdve mindazokat az irodalmi termékeket, amelyekben az illető író az urak és a papság bűneit, hatalmaskodását és önzését ostorozza, vagy a szegény parasztság elnyomatását rajzolja. Kezdődik tehát a magyar irodalom oktatása Apáti Ferenc Feddő éneké-vel és folytatódik Tinódi Sebestyén azon műveinek ismertetésével, amelyekben a nagyok önzését, kapzsiságát ostorozza. Természetesen, a tanító nem a szóban forgó mű irodalmi elemzését tartja feladatának, hanem azt, hogy a tárgyalt művel kapcsolatosan az illető korszak állítólagos osztályharcait megismertesse. Apáti költeményével kapcsolatosan Dózsa parasztlázadását, a jobbágyság röghöz kötését, az oligarchia féktelenkedéseit stb. Ε történeti háttér megrajzolásához forrásokul használják Márki Sándor Dózsáról írott művét, de főképen Acsádi könyvét a magyar jobbágyság történetéről. Ily módon mennek át anthologiaszerűen, az egész magyar irodalmon.

99

Összeszednek és bokrétába kötnek abból minden olyan alkotást, amely a nép elnyomását tárgyalja, vagy amelyben a politikai és társadalmi radikalizmus eszméi, vagy jelszavai csendülnek meg. Bánkbán-ban nem Bánk tragikuma, nem a nemzetnek a királyi udvarral való küzdése érdekli őket, hanem a szegény Tiborcz, a régi századok elnyomott és kizsarolt parasztjának e típusa. Tanítanak e szakszervezetekben rhetorikát is. Mikor az elvtárs az irodalmi és történelmi oktatás kapcsán már némi tájékozottságra tett szert a magyarság állítólagos osztályharcainak fejlődési menetéről, ahoz kapcsoltan megkezdődik szemelvényesen összeállított példákon a szocialista rhetorika tanítása is. A kiindulópontot Felsőbükki Nagy Pálnak az a beszéde alkotja, melyet az örökváltság tárgyában az 1834-iki pozsonyi országgyűlésen mondott s amelyben a magyar oligarchia önzését a modern radikalizmus élességével versenyezően a következő szavakkal ostorozza: «Ok csak abban helyeztetik a haza boldogságát, hogy midőn egy dúsgazdag kitekint várának az ablakából, minden, ami látókörébe esik, kirekesztői eg öntulajdona legyen, minden az ő bírói bölcsességétől függjön, minden pálcájától remegjen, minden kezét nyalja és midőn 30 angol lóval és 300 kopóval a szegény földművelőnek a rókavadászatban terményeit tipratja, seholse találkozzék egy földművelő, ki kantárszáránál ragadván az úrfi lovát, Bürger után így szólítsa: «Du wärest Obrigkeit von Gott? Die Gottheit spendet Segen. Nein, nicht von Gott bist du Tyrann!» És így folytatódik magán Széchenyin és Deákon keresztül Kossuthig, csatlakozva mindenütt a jobbágyság érdekében mondott beszédekhez, amelyek egyúttal alkalmas kiindulópontok is a magyar osztályharcok további fejlődésének megismertetéséhez. A magyar politikai szónokokat kiegészíti az európai nagy szabadelvű és radikális szónokok beszédeinek magyar fordításban való megismertetése. Mindez előkészítésül a francia, olasz, német szociáldemokratapártok vezéralakjainak parlamenti beszédei teljes megértéséhez. Az irodalom, a rethorika és a történelem e félig-meddig iskolásszerű és rendszeres oktatását bőséges magánolvasmányokkal igyekeznek kiegészíteni. Ε magánolvasmányok rendszeréről részletesebb tájékozást nyerhetünk a Népszava november 15-ki számában megjelent Tanuljunk és tanítsunk című cikkéből: A magyar írók közül Eötvös József (Falu jegyzője, Magyarország 1514-ben), Jókai, Madách, Mikszáth, Reviczki Gyula és Makai Emil művei olvasandók. Petőfit nem kell ajánlani, mert hiszen őt eléggé ismerik az elvtársak. Érdemes Arany János is az olvasásra. Nagyobb súlyt kell helyezni a modern írói gárda: Bródi Sándor, Ignotus, Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Kóbor Tamás és Ady Endre műveire. Legnagyobbat azonban a magyar proletárság íróinak irodalmi alkotásaira. Első sorban Csizmadia Sándor elvtárs A föld rabjai gyűjtőnév alatt megjelent költeményeire, amelyeknek igazi nagy szépségeit csak az elnyomott proletárság tudja

100

méltányolni. Azután Kánaánban című regényére, mely a földművelő munkásság elnyomatását és a vidéki kisistenek garázdálkodásait mutatja be érdekes keretben. Elolvasandó még a korán elhunyt Naszódi elvtárs Dózsa népe című novellás könyve is, amely szintén a földművelő proletárság sorsát tárja fel. Révész Béla elvtárs Nagy börtön című novellás könyve stb. A magyar proletárság szépirodalmi munkáinak e művein kívül ajánlatosak még a külföldi írók közül is elsősorban az orosz írók: Gogoly, Dosztojevszky, Tolsztoj, Gorkij Maxim, azután Hugo Viktor, Zola, Wilde Oszkár müvei, Diderot «Az apáca» című regénye. Átmenetül a szépirodalomtól a komolyabb politikai és történelmi irodalomhoz egy névtelen orosz forradalmárnak «Az orosz szabadságért» című müve. Kropotkin eddig magyar nyelven megjelent művei. Martin József «Ötödik evangélium» címmel írt könyve, Stomfai János «Forradalom» című munkája, Ignotus-tól «Olvasás közben», Rácz Gyulától «A magyar földbirtokosság pusztulása», F aber elvtárs tájékoztató dolgozata «A keresztény szocializmusról», amely megvilágosítja a keresztényszocialisok hazug szédelgéseit és hiteles okiratokból vett idézetekkel bizonyítja be, hogy ők a nép elnyomásán dolgoznak. Hazafiságuk és erkölcstanuk ellentétben van a valóságban mindazzal, amit mint nyilvános párt hirdetnek. 3. A pártiskola. Ezzel be van fejezve az analfabétából olvasni és írni tudóvá lett elvtárs továbbképzésének első része. Következik a nevelés és oktatás második része: a politikai kiképzés. Ezt az úgynevezett pártiskola vállalja magára. Ε pártiskolának szervezetét megismerhetjük a Népszava 1907 december 4-ki számában közzétett tervezetből: «A pártvezetőség – mondja e tervezet bevezetése – az 1907-ki pártkongresszus határozatához képest, (amely így hangzik: mondja ki a pártgyűlés: kívánatosnak tartja, hogy a párvezetőség valamelyes rendszeres oktatást biztosító intézmény létesítéséről gondoskodjék) – pártiskolát állít fel.» – Ε pártiskola felállításában és szervezésében két főszempont vezette a pártvezetőséget. Először, az iskola tantárgyait úgy választotta meg, hogy azok magokban foglalják mindazokat a,dolgokat, amelyeket aktualitásuknál fogva a munkáshallgatóknak sürgősen meg kell ismerniök. Másodszor, korlátozni kívánta a hallgatóság számát, mert a tapasztalat a pártvezetőséget arról győzte meg, hogy nagyszámú hallgatóságot nem lehet sikerrel tanítani. A tanítás csak akkor lehet eredményes, ha a tanítók minden egyes hallgatóval külön-külön foglalkozhatnak. Ha meggyőződhetnek arról, hogy a hallgató teljesen felfogta és magáévá tette azt, amit a tanítótól hallott. Minthogy a hallgatók száma korlátozva van s az előadások délutáni órákra

101

esnek, tehát olyan időben, amelyben az egyes szakmáknak csakis függetlenített alkalmazottai vehetnek részt, azért ebbe a pártiskolába csak olyan hallgatók léphetnek, akiket az egyes szakszervezetek e célra kijelölnek és megbízólevéllel látnak el. Ezek a tanfolyamok nem ingyenesek. A pártszervezetek tantárgyanként minden egyes hallgató után öt korona tandíjat fizetnek. A pártiskola tantárgyai a következők: 1 gyakorlati politika: a) kiegyezés, b) költségvetési jog c) adókérdések. Előadó: Diner-Dénes József 2. Magyar közjog. Előadó: dr. Rónai Zoltán 3. Történelem a XV1IL századtól fogva, 4. A marxismus. Ε két utóbbi tantárgy előadója dr. Kunfi Zsigmond, a temesvári állami főreáliskola tanára. Hogy e tárgyakat minő szellemben adja elő ez a pártiskola, megítélhetjük, ha egy futópillantást vetünk a magyar közjog tanításának részletezett tervére: I. Az állam, alkotmány és jog mibenlétének fejtegetése a történelmi materializmus szempontjából. A magyarországi osztályok erőviszonyainak visszatükrözése a magyar alkotmányban. A feudális elemek túlsúlya. Az alkotmánybiztosítékok. II. A magyar állampolgárság és a községi illetőség. Megszerzésük, elvesztésük. Az állampolgári jogegyenlőség fikciója a magyar közjogban. Az állampolgári jogegyenlőtlenség kimutatása. Az állítólagos állampolgári jogok: a személyes szabadság. A toloncolás és a kiutasítás joga. A költözködés szabadságát korlátozó intézkedések. Gyülekezési szabadság és közigazgatási önkény. Vallásszabadság. A katholikus államegyház. Teljesjogú, féljogú és jogtalan vallások. A nemtanulás szabadsága. A tanszabadság korlátai stb. A magasabb politikai kiképeztetésben részesülő, vagy az arra törekvő elvtársnak azonban nem szabad beérnie azzal, amit a pártiskola sorozatos előadásain megtanulhat. Rendszeresen folytatott magánolvasmányok segítségével itt szerzett ismereteit tovább kell fejlesztenie, kibővítenie és tökéletesítenie. Ε magánolvasmányoknak éppen úgy, mint a magasabb szocialista iskolán kívül eső oktatásnak egyetlen célja van: az, hogy az elvtárs megértse, haszonnal és sikerrel tanulmányozhassa Marx «Das Kapital» című könyvét, a szocializmus ez evangéliumát. Ez a könyv nincs meg magyar fordításban. De ha meg volna is, akkor is csak a feltétlenül szükséges előtanulmányok elvégzése után foghatna az elvtárs a siker reményével olvasásába. Nehéz olvasmány. Igazán arduum stúdium a szociáldemokrácia e szent könyve. A német munkás sem tudja anyanyelvén sem előtanulmányok elvégzése nélkül haszonnal olvasni. Ezért Kautsky elvtárs a német munkások részére egy bevezető tanulmányt írt «Marx gazdasági tanai»-ról azzal a kifejezett céllal, hogy a német elvtárs annak segítségével magát a Kapital-t tanulmányozhassa és Marxot is megérthesse. A magyar elvtárs helyesen cselekszik, ha legelőször Bresztóczy Ernőnek «Általa-

102

nos sztrájk és választói jog Magyarországon» című füzetét olvassa el. Ez a füzet azért érdemel különösebb figyelmet, mert a magyar munkásság politikai harcaival kapcsolatosan beszél az általános sztrájkról. Ezután sorban következik Szabó Ervinnek – ki csak félig-meddig elvtárs, lévén a Pikler-féle szociológus tudós kör egyik tagja – Szocializmus című tanulságos felolvasása, melyet a Társadalomtudományi Társaságban tartott. Ezután sorra kell kerülnie Jaurès és Lafargue francia elvtársaknak az idealista és materialista történeti felfogásáról folytatott érdekes vitája, amely A társadalom fejlődésének törvényei címmel jelent meg magyarul. Ily előkészületek után belefoghat Kautsky könyvének, Marx gazdasági tanainak elolvasásába, amely Garami Ernő elvtárs kitűnő magyar fordításában áll az elvtársak rendelkezésére. Kautsky e könyve a Marx-féle elméletnek rövidre fogott, de egységes és hű leírása. Egész és teljes képét nyújtja Marx nagy gazdasági felfedezésének, az értékelmélet-nek. Ezen az értékelméleten fordul meg gazdasági tanainak helyessége s így érthető meg, hogy éppen ez elmélet ellen irányult az ellenfél leghevesebb támadása és hogy Marx követői is ez elmélet kifejtésére és megvédelmezésére fordítottak legtöbb gondot. Marx ez elmélete azonban diadalmasan került ki ebből a harcból. Kautsky elvtárs e könyve sokkal könnyebben megérthető, mint a Das Kapital, amelynek megértése Kautsky e könyvének előzetes elolvasása nélkül, azaz Marx tanainak rövidre fogott és világos ismertetése nélkül igen nehéz feladat. Mert ne feledjük, hogy teljesen igaza van Kautskynak, mikor Előszava-bán azt mondja: «Általános az a föltevés, hogy a nemzetgazdaságtan oly ismeretkör, amelyet mindenki, úgy se szó, se beszéd megérthet. Pedig a gazdaságtan egyike a legnehezebb tudományoknak, mert alig van alakulat, amely bonyolultabb lenne, mint a társadalom. Persze a közhelyek ama gyűjteményeinek megértéséhez, melyeket Marx vulgär közgazdaságnak nevez, nincs szükség több tudásra, mint amennyire a napi élet üzletszerű eseményeinek forgatagában mindenki önmagától szert tesz. Marx Kapital-jának megértéséhez azonban – mivel e mű a politikai gazdaságtan bírálatának formájában egy új történeti és gazdasági rendszer alapjait rakja le – nemcsak bizonyos fokú történelmi tudás, hanem ama tények felismerése is szükséges, amelyeket a nagyipar fejlődése nyújt». Ezt a bizonyos fokú történelmi tudást, a nagyipar fejlődése által nyújtott tények felismerésére szolgáló képességet a leírt úton előrehaladva, megszerezte az elvtárs és most belefoghat Marx főművének a Das Kapital-nak tanulmányozásába is. Most már nem fog legyőzhetetlen akadályokra bukkanni és haszontalanul fáradni. Ez a remekmű nincs meg magyar fordításban, de amit Kautsky könyvének magyar fordításából meg nem ismerhetett az elvtárs, azt bizonyára el fogja sajátítani abból a gyűjteményes munkából, melyet Marx és Engels válogatott művei

103

cím alatt Szabó Ervin szerkeszt. Ε vállalatnak még csak első része jelent meg, de ez a rész is önálló egészet alkot. Marx és Engels életének és működésének ismertetésével kezdődik. Az életírást nyomban követi Szabados Sándor elvtárs gondos fordításában a maga nemében igazán remekműnek tekinthető Kommunisták kiáltványa. Röpiratnak talán sohasem volt olyan nagy hatása, mint ennek a munkának. A «Kommunisták kiáltványa – Liebknecht szerint – alapköve és programmja a modern munkásmozgalomnak, amelyet tudományos rendszerbe foglalt Marx Das Kapital-ja. Marx és Engels együttes munkája gyanánt 1848 február havában jelent meg». Befejező sora: Világ proletárjai egyesüljetek! nemcsak a munkásmozgalmak jelszava lett, hanem a szociáldemokrata írók állítása szerint kifejezte azt a nagy gondolatot is, amely azóta a munkásmilliók erős szervezeteinek folytonos fejlődésével közeledik a megvalósuláshoz. Sorra kerülnek e vállalatban Bebel elvtársnak A magyar forradalomról írott tanulmánya, melyet Bresztóczy Ernő fordított magyarra. Továbbá: A demokratikus pánszlávizmus című dolgozat Csizmadia Sándor fordításában. Ez utóbbi különösen magyar vonatkozásai miatt érdemel figyelmet. Azután III. Napoleon és államcsínyje Marxtól Garami Ernő fordításában. Ugyancsak ő tőle Kunfi Zsigmond fordításában a Forradalom és ellenforradalom. Mindmegannyi klasszikus példái és megbecsülhetetlen okmányai annak, mennyire új világításban tűnnek fel harcok, személyek, politikai változások a történelmi materializmus szempontjából! 4. Jogi oktatás a szakszervezetekben. A szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás azonban nem elégszik meg az elvtárs irodalmi, történelmi, gazdaságtani, szónoki és politikai továbbképzésével, hanem a maga – el kell ismerni – igazán gyakorlati módján munkakörébe vonja jogi kiképzését is. Az eljárás szerzett információim szerint a következő: Egy munkásnak valami olyasfajtájú összeütközése támad munkaadójával, mely csupán a közigazgatási hatóságok, vagy a bíróság közbelépésével intézhető el. A munkás egy lépést sem tesz, míg ügyét tudomására nem hozza a középpontnak. Megtörténvén ez, a középpontból értesítést kap, hogy meghatározott napon és órában jelenjék meg egy bizonyos helyiségben, hol a jogi oktatás folyik. A munkás pontosan megjelenik a kitűzött helyen és időben. Az iskola vezetője fogadja, ki mindig egy ügyvéd elvtárs. Neki részletesen és híven elmondja ügyétbaját. Az iskola vezetője aszerint, mint az ügy a közigazgatási hatóságok, vagy a bíróság elé tartozik, megindítja és bevégzi nyomban a formaszerinti tárgyalást. Azt mondja: én vagyok a bíró! Az ellenfél képviseletével megbíz egy másik ügyvédet, vagy az iskola egyik előhaladottabb tagját. A munkás képviseletét

104

is a szükség szerint ügyvédre, vagy az iskola egyik régibb hallgatójára bízza. Az ügyes-bajos munkás ezúttal mint csendes megfigyelő passzív marad. Az iskola vezetője a főbb mozzanatoknál megállítja a tárgyalás menetét és az érdekelt félnek megmagyarázza a történteket és a történendőket. Mikor meggyőződött, hogy az illető megértett mindent, tovább megy, míg be nem fejezi a tárgyalást. A tárgyalás befejezése után az abban előfordult dolgokról kikérdezi az érdekelt munkást Amit nem helyesen fogott fel, azt újra megmagyarázza s azután elbocsátja. Előbb azonban meghagyja, hogy ekkor és ekkor ismét jelenjék meg a jogi skolában. A kliens megjelenik, de ekkor már nem kap helyettesítőt. Magának kell, mint panaszosnak, vagy panaszlottnak a tárgyalás folyamán a maga ügyét képviselnie. Ha valamit nem helyesen tesz, vagy mond, rögtön megkapja a helyesbítő utasításokat. A tárgyalás végén az iskola vezetője azokban a dolgokban, amelyekben gyönge volt, ismét kioktatja. És mikor látja, hogy teljesen elő van készítve és ismeri ügyének minden csínját-bínját, elbocsátja. A hallgatóság a valóban megtörtént jogesetek e tárgyalásszerű feldolgozásából oly gyakorlati és elméleti ismeretekre tesz szert, amelyekkel szükség esetén hasonló körülmények között valóságosan brillíroz. Akik az előkészítés e praktikus módját nem ismerik, a legnagyobb meglepetéssel és bámulattal kérdezik, hogy ez az egyszerű kézi munkásember sokszor igazán terjedelmes és szakszerű jogi ismereteit hol szerezte meg? 5. Higiénikus és természettudományi oktatás. A szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás a természettudományokat is bevonja a maga körébe. Indítékul és alkalmul éhez a higiénikus ismeretek megszerzésére irányuló törekvés szolgál. A munkást a munkásélet higiénikus viszonyairól is fel kell világosítani az osztályharc érdekében. A munkásnak tudnia kell, hogy minőnek kell lenni a munka feltételeinek az egészséges élet szempontjából, mert csak így felvilágosítva, érzi igazában kizsákmányolt voltát. Mentől inkább tisztában van azzal, hogy minő veszedelmek fenyegetik állandóan egészségét és életét, annál erélyesebb lesz helyzete megváltoztatásának követelésében. De van még egy más szempont is, amely a szociáldemokrata párt vezetőségét arra ösztökéli, hogy a higiénikus alapismereteket mentől jobban elterjessze a munkásság soraiban. A negyedik szakszervezeti kongresszus 1908 január 7-én tartott ülése behatóbban és részletesebben foglalkozott az alkoholizmussal, mert «a magyarországi szakszervezeti mozgalom a munkásosztály anyagi és erkölcsi színvonalának emelése érdekében folytatott munkája közben lépten-nyomon szemben találja magát a szeszes italok fogyasztásával, aminek élvezete a proletárságot

105

az erkölcsi és anyagi züllés útjára sodorják, illetve a nyomorgót ebben megtartván, a szervezkedésnek és a szakszervezetek benső megerősödésének egyik hatalmas akadályozójává teszik. Az alkohol elégedettekké teszi az embereket. Eltompítja a gondolkozást, megbénítja az akaratot. A szakszervezetnek pedig elégedetlen és fölvilágosult emberekre van szüksége». Azért az alkoholizmus ellen való küzdelmet a szakszervezetek kötelességévé teszi és eszközökül e küzdelemben a többi között nemcsak az egészségügyi oktatást jelöli meg, hanem egyenesen ki is mondja, hogy «különös gond fordítandó a munkásság tudományos nevelésére, irodalmi és művészi ízlésének fejlesztésére. Munkás sportegyesületek, kirándulások, ének, zene, torna, színielőadások, tudományos és irodalmi előadások, estélyek, ünnepétyek, múzeumok és tárlatok látogatása. Iparművészeti szakoktatás stb. » eszközei annak a nevelő hatású munkának, amelyekkel a munkások gazdasági vívmányaitól eltekintve, legsikeresebben lehet harcolni a munkásság e szörnyű fizikai és erkölcsi nyavalyája ellen. De ezektől a gyakorlati és közhasznú szempontoktól eltekintve, az a politikai és társadalmi doktrína, amely azzal dicsekszik, hogy nem ideológián, hanem pozitív tényeken és materialista elveken épült fel, csakugyan nem lehet meg a természettudományok nélkül. Csakhogy az a természettudomány, amelyet ez iskola tanít, nem az anorganikus természettudomány, amelyre a rendes iskolázás oly nagy gondot fordít, hanem a biologikus természettudomány. A biológiai tények kötik le a. szociáldemokraták egész tudományos érdeklődését, különösen azóta, mióta a biologikus szociológiai iskola híveiben – különösen nálunk szövetségesük akadt, sőt mondhatni tudományos vezérkaruk támadt. A biologikus természettudományok tényein, helyesebben mondva analógiáin építik fel aztán természetfilozófiájukkal és materialista világnézetükkel egyetemben összes társadalmi, gazdaságtani és történelmi elméletüket, amelyeket ők a gondolkozásukban igazán misztikus fogalommá lett tudomány kifejezésben foglalnak össze. 6. Tudományos oktatásuk bölcseleti elvei. Tudományos oktatásuknak elveit, sőt egész rendszerét is részletesen kidolgozva, megtaláljuk Pikler Gyulának abban az előadásában, amelyet A szabadtanítás tárgyairól és módjairól tartott a szabadtanítás pécsi kongresszusán. Pikler a tanítói eljárás tudományos alapjává a következő három elvet teszi: Első a köznapiság elve, amelyik így hangzik: A tudomány igazságainak érvényét azoknak mindennapi életében tüntessük fel, akikhez tanításunkkal fordulunk. Ez elv szembetűnővé tételére a következő példát hozza, fel: Előveszünk egy gummiszalagot és megmutatjuk nekik, hogy amilyen nagy erőfeszítéssel széthúzzuk, ugyanolyan nagy munkát végez, mikor visszaugrásában például egy pitykét

106

eldob. Erről áttérünk a feldobott test energiájának a megmaradására, mondván., hogy közte és a Föld között is ilyen láthatatlan gummiszalagféle van . . . Aztán' átmegyünk az emberi testben történő «széthúzásra» és «összehúzásra», mely a test munkaforrása. így egy-két óra alatt az egész rejtelmes világ a köznapi dolgokkal azonossá válik, hasonlatossá a gummiszalaghoz. Így a legtanulatlanabb tanítványunk értelme is valósággal megnyílik a tudásnak. Ε tanítás módszere tehát a gyors és könnyű általánosítás. Nem annyira a nagy számú tények sorozatának összeállításán kell keresztül jutni el az általánoshoz, a törvényszerűhöz, a «rejtelmes világ» megmagyarázásához, mint inkább egykét analógia segítségével. Világosabban kifejezi ezt a második, a műveltségi elv, amely következőképpen hangzik: Soha semmi speciális kérdésről ne tanítsunk anélkül, hogy a legnagyobb, legáltalánosabb elvekig ne menjünk. Ez általános elvekre gyorsan eljutni, Pikier szerint azért szükséges, mert e legáltalánosabb és így legmagasabb elvekben érezteti magát legjobban a tudománynak az az eleme, mely nem külső benyomásból, hanem saját bensőnkből származik. Ezekből az általános elvekből aztán nem lesz nehéz tisztán a dedukció segítségével újabb és újabb igazságokhoz jutni. Az a tétel, hogy a tanítás részletekbe mélyedjen és szorosan a tényekhez szabva magát, csak a kész és kiforrott igazságokat igyekezzék a tanulóval elsajátíttatni, Pikler szerint csak a XIX. század második felének abból az antifilozóíikus szelleméből keletkezett, amelyik a tudományban az intuíció jelentőségét tagadja és az indukció kizárólagos értékét hirdeti. Egyenes folyománya e korszak általánosan konzervatív és haladásellenes irányának, amely azonban a most kifejlődő progresszív iránnyal szemben egyre jobban elveszíti az elméken való régi uralmát. Ezzel a második elvvel szoros kapcsolatban van a harmadik, a hatalom elve, amelyik így hangzik: Sohase tanítsunk semmit, hogy fel ne tüntessük, hogy annak ismerete (egészség, gazdagság, politikai erő formájában) hatalmat ad a^ embernek, hogy az egyszóval, hasznos. Vagyis, mint Pikler ez elvet részletesebben magyarázza, – tanítványainkérdeklődését és aktivitását fel kell izgatnunk annak elmondásával, – hogy milyen további eredményekre vezethet a tudomány a jövőben. Játszatnunk kell e végett fantáziájukat s a magunkét. El kell nekik mondanunk, hogy a jövő egyik feladata a nap sugárzó energiájának közvetetlen áttétele mechanikai munkává. Továbbá a tengerjárás felhasználása ilyen munkára. A tápszerek mesterséges előállítása. Az egyéni karakter megváltoztatása testi orvoslás által. Hogy az osztályharc célja egy olyan társadalom megteremtése, amelyben a lehető legtöbb embernek lehető legnagyobb boldogsága van biztosítva. Hogy tervezhető a mai nemzeteken túlmenő.

107

a mainál gazdagabb tartalmú, kényszerrel nem biztosított szervezet, emberi összeműködés; az egész emberiség sok ágú, szervezett összeműködése. A lehető legteljesebben ki kell előttök színezni az ilyen jövendő alakulások képét. Így jut el a szociáldemokrata iskolán kívül eső tanítás nem Morus Tamás, hanem Marx Utópiájához. Ahhoz a szebb és boldogabb jövendő társadalmi rendhez, amely az élet nyomorúságaival küzködő tömegre éppen olyan erős varázzsal hat, mint a világ és emberiség megváltásáért lelkesülő tanultabb ifjúságra. így lesz hirdetője egy merész és sajátságosan optimista világnézetnek, amely rendületlenül hiszi és vallja, hogy az emberi elme munkásságának eredménye, a tudomány nemcsak a lét problémáit fogja matematikai biztossággal megoldani, hanem a társadalomban együtt küzdő és szenvedő emberek életének is összes titkait és feladatait. És ez a világot és embert megváltó tudomány meg fog alakulni, mihelyt sikerül magunkat kiszabadítani azokból a szellemi bilincsekből, amelyeket a múlt hagyományai és előítéletei reánk raktak. A múlt e hagyományait és előítéleteit kell tehát lábaink elől eltakarítani és ekkor nyitva áll a tudomány csalhatatlan és biztos igazságaival kikövezett országút Morus Tamás, helyesebben Marx Utópiája felé. 7. A szociáldemokrácia mint versenytárs. Ezzel a hívő, önmaga alkotta igazságaiban cseppet sem kételkedő doktrínával áll szemben az úgynevezett hivatalos tudomány és a tanító kultúrállam. Az az állam, amelyik a polgárt nagy anyagi, szellemi és erkölcsi javakban részesíti ugyan, de sokszor nehéz kötelességek teljesítésére és terhes áldozatok hozatalára is kényszeríti. Amely nem ígérheti, hogy az út, amelyen fejlődése halad, az egyént és a tömeget elvezeti a boldogok országába, mert hiszen maga a fokozatosan átalakuló élet realitása, nem pedig tudományosnak látszó feltevéseken és analógiákon alapuló a priori konstruált elmélet, vagy játéka egy eleven és gazdag képzeletnek. Ezzel az optimista és egyoldalúsága következtében fanatikusan türelmetlen doktrínával – vagy mint Leroy-Beaulieu nevezi: a gyűlölködés doktrínájával áll szemben az a tudomány, amelyről a műveltek egy igen tekintélyes részének az a divatossá lett vélekedése, hogy csődöt mondott mindazokban a dolgokban, amelyeknek megfejtése Marx elmélete szerint annyira könnyű és biztos. Az a tudományos világnézet, amelyen nemcsak Renan kételkedő szelleme vett erőt, hanem amelyik, a Pasteur és a Dubois Reymondhoz hasonló nagy természettudósok példáját követve, habozva, sőt lemondva áll meg annál a határvonalnál, amely mögött azok a végső kérdések vonulnak meg, amelyeknek megoldása Marx elmélete és Pikler bölcseleti tanítása szerint annyira egyszerű és világos. Az a tudomány, amelynek pedagógiai elmélete azt hirdeti, hogy a tanítás-

108

nak nem lehet más célja, mint az előző nemzedékek műveltségbeli hagyományainak átadása azért, hogy az átvevő ifjú nemzedék továbbfejlesztve és gazdagítva adhassa át ismét a tanulásban utódainak. Az a tudomány, amely lábaival mintegy belegyökerezve a historizmusba, csak kész, kiforrott és feltétlenül biztos dolgokat akar tanítani. Csakhogy az általános, a legmagasabb és a legegyetemesebb tudományos elvek mindig csak fejlődésben és forrongásban levők. Készek és feltétlenül biztosak csupán a tények és részletek. Az a tudomány, amely éppen e miatt fél az olyasféle kiforratlan tudományos elméletektől, mint a többi között maga a szociológia is. Amelyik éppen ezért akar a bécsi egyetemmel és a budapesti egyetem hittudományi karával egyetértően az University Extension előadásai köréből «minden még ki nem forrott elméletet és minden olyan dolgot, amely bárminő vonatkozásban van a szociális kérdéssel » kihagyatni. Amely Waldapfel Jánossal csak tényeket és részleteket akar csupán taníttatni. Általános elveket, összefoglaló tételeket pedig csak a legritkább esetben, attól való aggodalmában, hogy azokkal csak egy nagyzoló, nyughatatlan szellemű és romboló irányzatú féltudás keletkezését segíti elő (Waldapfel két felolvasása a Paedagogiai Társaságban «A szabadtanítás módszeréről és szervezéséről.») Amely Gaal Jenővel azt mondatja a «Szabadoktatás tárgyai, eszközei és módszere» című felolvasásában a pécsi szabadtanítás kongresszusán, hogy az iskolán kívül eső oktatás körébe, «hogy az szabadossággá ne fajuljon, csak tárgyilagos és valóban leszűrődött ismeretek valók. Nem valók ellenben oda, a még meg nem érett dolgok, bármily érdekes kontroverziák, a célzatos elméletek». Figyelemreméltó megjegyzések, sőt bizonyos fokig igazságok is ezek. De mikor a szociáldemokrácia iskolán kívül eső tanítói eljárásának hatását lélektanilag elemezzük, nem szabad elfelednünk, hogy az emberi lélek tudásszomjának tárgya mindig az ismeretlen végső kérdések és első sorban pedig maga az emberi élet végcélja és rendeltetése. Feleletkeresés arra a kérdésre: miért élünk? Helyesen élünk-e vagy nem? Az emberi élet nagy erkölcsi problémáinak megoldására való törekvés. A Sokrates-féle ismerd meg tenmagad.! És éppen ezért, az a doktrína, amely e kérdésekre oly határozott és világos feleleteket ígér, mint a Marx-féle elmélet, óriási előnyben van szemben azzal a tudománnyal, amely e kérdésekre nem akar, vagy nem tud olyan feleleteket adni, amelyeknek összesége alapjául szolgálhatna egy olyan optimista tudományos világnézetnek, mint a minő maga a szocializmus. Akik nálunk első kezdői voltak az iskolán kívül eső oktatás University Extension-féle alakjának, mind azt mondották: azért van rá szükség, hogy segítségével megteremtsük a nálunk annyira fontos egységes nemzeti szellemet, a közös világfelfogást. De miben áll az egységes nemzeti szellem és közös világfelfogás? Abban,

109

ha az emberi lét, a társadalmi kölcsönösség, egyéni és társas életünk főkövetelményeinek, egyszóval a közműveltségnek legmagasabb kérdései tekintetében a nemzet túlnyomó többségében egyértelműség uralkodik; olyan közös világfelfogás, ami a nemzeti szolidaritásnak alapja és záróköve. Ilyen egyértelműség azonban köztünk nem uralkodik. Csak abban értünk egyet, hogy ilyes fajtájú egységet igenis kell teremtenünk. Ez az egységes világfelfogás azonban megvan a szociáldemokrácia Marx-féle tudományos elméletében. Ellenfeleink már rendelkeznek azzal, amit nekünk ezután kell megteremtenünk. A mi világnézetünknek alapja a nemzeti gondolat lehetne. Csakhogy a mi nemzeti gondolatunk nem a közös faji származás ösztöne, nem a közös történelmi fejlődés adta öntudat, vagy bölcseleti gondolkozás útján megállapított eszme és szemléleti forma, hanem egyszerűen még csak kialakulásban levő politikai aspiráció. Terjedelmében, erejében és színezetében végtelenül különbözve politikai, felekezeti felfogásunk, társadalmi helyzetünk, vérmérsékletünk és gondolkozásunk szerint. Még nem vagyunk mindnyájan egyformán magyarok. Csak legfölebb is kurucok vagy labancok. A híres francia szótáríró és elsőrangú pozitivista bölcselő, Littrê «Pour la dernière fois» című iratában a következőket mondja: «Az új korban a fejlődésnek egy igen komoly mozzanata állott be, mely se nem új vallás, se nem eretnekség. A theologia ege eltűnt, helyébe a tudományé tárult fel. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Ε hatás mély szakadást okozott az elmékben. Igaz ugyan, hogy a nagy tömeg hű maradt a régi hagyományhoz. Az is igaz, hogy amaz erkölcsi szorultságban, amely bekövetkezett, többen, lemondva az újkori elméletekről, visszatértek a theologia ölébe. De bármint álljon is a dolog e távozássaj és visszatéréssel, sokkal egyénibb marad, hogysem ítélet alapja lehessen. Két tény állandóan gyakorolja túlnyomó hatását a társadalomra. Az első a világiságnak, azaz a felekezetekkel szemben közömbös államnak haladása, mely türelmes a vallások iránt s az egyházat is kényszeríti, hogy neki e főpontban engedelmeskedjék. A második az a folytonos erősödés, amelyben a tudomány egét minden újabb felfedezés részesíti.» Az a mély szakadás, amelyre Littré ez idézett szavai rámutatnak, nálunk is megvan és pedig folytonosan növekedőben. Egyik rész azt állítja, hogy a mi világfelfogásunk lehet nemzeti, csakhogy ez a nemzeti nem lehet semleges a vallásokkal szemben és tisztán tudományos igazságokra támaszkodóan világias. Első sorban kereszténynek kell lennie. Nacionalizmusunknak hasonlónak kell lennie a mai napság divatos francia nacionalizmushoz. Konzervatívnak a történelmi alapon felépült mai társadalom demokratikus reformját követelő áramlatokkal szemben. És bizalmatlankodónak a XIX. század szabadelvűségének alkotásai, társadalmi, politikai és tudományos követeléseivel szem-

110

ben, mert hiszen tulajdonképen azok semmi egyebek, mint előkészítői a felforgató radikalizmusnak, a romboló ösztönű szociáldemokráciának, a politikai, erkölcsi és tudományos anarkiának. A másik rész erre azt feleli: A nemzeti gondolat elé nem lehet oda tenni a keresztény jelzőt, mert pusztán csak keresztény ember nincs is a valóságban és mint fogalmi elvontság sem határozható meg szabatosan, mivelhogy nem tisztán csak keresztény emberek vannak, hanem csupán katholikusok, luteránusok, kálvinisták, unitáriusok, gör. keletiek stb. Dogmára, vallásos, erkölcsi felfogásra, sőt nemzeties érzésre is egymástól nemcsak különbözőek, hanem igen sokban diametrálisan ellentétesek is. Ez álláspont a nemzeti egységet a vele együtt járó felekezetiséggel csak megbonthatja. És miután oly elvet tesz a nemzeti gondolat uralkodó alkotórészévé, amelyik nem tartozik hozzá, vele annak kifejlődését csak megakasztja. Lehetetlenné teszi a feltétlenül szükséges tudományos, politikai, gazdasági és társadalmi haladást. És ez irányával csak táplálékot, anyagot és okot szolgáltat arra, hogy a haladó szellemű és hajlandóságú értelmiségből mentől nagyobb számmal csatlakozzanak a szociáldemokráciához, amely azt hirdeti különben is, hogy csak ő egyedül a haladás képviselője, minden más irány: a bzabadelvűség sem egyéb álorcás reakciónál, az igazi haladás és tudományos felvilágosultság képmutató ellenségénél. Ezek az ellentétek, gondolat és érzésbeli különbözőségek okvetetlenül jelentkezni fognak, mihelyt a kulturális feladatait érző, tanító magyar állam határozottabb lépést fog tenni az iskolán kívül eső oktatás egységes nemzeti szempontok szerint való szervezésére. Akadályozói is lesznek annak, hogy a Marx-féle, minden ízében egységes világnézettel szembeállíthassunk egy olyan egységes nemzeti felfogást és közös világnézetet, amely alapjául szolgálhatna annak az iskolán kívül eső oktatásnak, amely a siker biztos reményével veheti fel a küzdelmet azzal az iskolán kívül eső oktatással, melyet a szociáldemokrácia nálunk már is berendezett. Ez akadályok azonban nem legyőzhetetlenek. Az alap, amelyen velők sikeresen megbirkózhatunk, adva van politikai, közművelődési és nemzeti fejlődésünk utolsó száz éves történelmében. Abban a történelemben, amely azt tanítja, hogy nálunk a nemzeti gondolat sohasem állott egy percig sem az általános, emberi haladás nagy érdekeivel ellenségesen szembe. Hogy az a magyar liberalizmus, amelyik megteremtette a mai modern magyar államot, amelynél nemzetibb, gazdagabb, műveltebb és egységesebb sohasem volt ez az ország, egy percig sem volt ellenséges indulatú sem a vallásokkal, sem a felekezetekkel szemben. Viszont, a magyar egyházak sem állottak útjába a nemzeti haladás áramlatának. Nehéz időkben a felekezetek egymás szabadságát védelmezték. De a boldogabbakban sem civakodtak egymással, vagy a haladás elvét képviselő nemzeti állammal annyit és oly szenvedélyesen, mint a nyugati nagy államokban. A nemzeti, sőt az állami

111

gondolat sem volt és nem is lehet nálunk soha ellenséges a vallások iránt, mert hiszen a nemzet ereje volt mindig egyetlen biztosítéka ebben az országban úgy a vallás, mint a gondolat szabadságának. Ez a száz esztendős történelem azt bizonyítja, hogy nálunk az általános emberi haladás minden követelése megvalósítható, nemcsak a nemzeti, hanem még a vallásos gondolat sérelme nélkül is. A szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás rendszerének ismertetése hiányos volna, ha rá nem mutatnánk arra, hogy annak legfelső tudományos betetőzése is készen van a Társadalomtudományi Társaság Szabad Főiskolá-jában, amely a szociáldemokrata iskolán kívül eső közoktatásnak éppen olyan főiskolája, mint a hazafias irányú iskolán kívül eső oktatásnak a budapesti egyetemen szervezett Népszerű Főiskolai Tanfolyam. Ε Szabad Főiskola előadásait, mint magánolvasmányok a Huszadik Szabad kiadásában megjelenő szociáldemokrata szellemű, többkevesebb tudományos igénnyel fellépő, vagy egészen népszerű könyvek és füzetek egészítik ki.

V.

Az iskolán kívül eső oktatás szervezésének vezérelvei. 1. Az állam és a társadalom egymáshoz való viszonya az iskolán kívül eső oktatást illetően. Megismertetvén mindazt, ami negyven év alatt nálunk az iskolán kívül eső oktatás ügyében történt, egy dologra a leghatározottabban rámutathatunk. Arra, hogy 1874 óta a magyar falusi nép továbbképzése érdekében, leszámítva azokat a népszerű gazdasági felolvasásokat és vándortanítói előadásokat, amelyek a földmívelésügyi minisztérium kezdeményezésére a múlt század kilencvenes éveiben indultak meg, jóformán semmi, vagy igazán édes-kevés történt. Az iskolán kívül eső oktatásnak egyetlen társadalmi szervezete sem ölelte magához munkásságában a falusi magyar népet. Még a szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás sem. Az is megállott a városok külső utcáiban. Annál a sorompónál, amelyik a városból a falu felé kivezető utat elzárja. Demokráciánkra jellemző, hogy társadalmunk igazán nagy és figyelemre méltó tanítói munkássága nem terjedt ki a falusi magyar parasztságra, a nemzeti élet ez alapjára. Ezek a szervezetek – különösen az utolsó évtizedben – csüggedést nem ismerő buzgóságot fejtettek ki, hogy az alig pár százezerre rugó iparos és gyári munkásságot megnyerjék tanítói munkásságukban való részvételre, de a milliókra rugó földművelő parasztságot meg sem látták. Tanítói munkásságuk célja a szociális veszedelem megelőzése, vagy elhárítása volt. És nem vették észre, hogy ez a szociális veszedelem minket nem a külvárosokból, vagy a gyártelepekről fenyeget, hanem az alföldi nagy parasztvárosok nádfödeles házaiból s a-falvak kunyhóiból. Ez okok miatt az iskolán kívül eső oktatásnak a városokból el kell mennie a falusi nép közé. Ezt a népet kell elsősorban kiszabadítani a nemzeti művelődéstől való elzártságából. Az egységes elvek szerint és állami támogatással szervezendő iskolán kívül eső oktatás munkájának ott kell tehát kezdődnie, hol 1874-ben félbemaradt. Abból, mit e tanulmány első részében előadtam a Türr-Irányi-

113

féle felnőttek oktatásának történetére vonatkozóan, két dolog tűnik ki világosan és határozottan. Az első az, hogy ebben a tekintetben történeti alapunk is van, amire építhetünk. Ha ez alapot a bekövetkezett mostoha idők szélcsapása be is takarta a feledés homokjával, még sincs örökre eltakarva szemeink elől. A feledés e homokrétegét nem lesz nehéz a köztudatból eltávolítani. És ha ezt a munkát elvégeztük, kezünkbe kapjuk vezetőfonalát is annak, hogy mit lehet, mit kell és hogyan tanítani a falusi magyar népnek? A második az, hogy az iskolán kívül eső oktatás ez alsó – népakadémiai – tagozatát nálunk az állam erkölcsi és anyagi támogatása nélkül szervezni és fejleszteni éppen úgy nem lehet, mint nem lehetett Franciaországban. Hiszen a Türr-Irányi-féle felnőttek oktatását támogató társadalmi mozgalom is csak addig élt, míg az állam támogatása meg nem szűnt. De ha az állam e támogatása megvan, akkor meg lehet nyerni nemcsak a társadalom, hanem a törvényhatóságok: Λ megyék, városok, sőt a községek közremunkálását, erkölcsi és anyagi támogatását is. Hiszen ez utóbbiak sok olyan anyagi eszközzel rendelkeznek, amelyeket e munkásság javára fel lehet használni. így adhatnak helyiséget, fűtést, világítást. Fedezhetik az előadótermek tisztántartásának s az egyéb aprólékos kiadásoknak költségeit stb. Sokan e hatóságok közül rendelkeznek bizonyos iskolai és közművelődési alapokkal is, amelyeknek jövedelméből egy részt e célra fordíthatnak. Az állam közreműködésének feltételeit vizsgálva, nem szabad még egy fontos tekintetről sem megfeledkeznünk. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagynunk, hogy az iskolán kívül eső oktatás alsó – úgynevezett népakadémiai fokán a népművelés olyan feladatait igyekszik pótlóan és kiegészítőén megoldani, amelyek az állam kötelezettségét alkották ugyan, de amely kötelezettségének a múltban nem tehetett eleget s valószínűen a jövőben sem fog eleget tehetni. Épen ezért, az államnak az iskolán kívül eső oktatás ez alsó, elemi tagozatában egész erkölcsi és anyagi erejével akcióba kell lépnie. Itt neki kell a kezdőnek, az alkotónak és a vezetőnek lenni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter úr 42.429/907/V. 13. számú leiratában legelőször is azt kérdezi a Közoktatási Tanácstól, hogy minő intézkedéssel volna biztosítandó, netalán a törvényhozás közbejöttével is az egyes közhatóságok, vármegyék, városok, községek közreműködése abban a munkában, hogy az iskolázatlan, olvasni-írni nem tudó felnőttek oktatása országos segéllyel is tervszerűen eszközöltessék? Ε kérdés velejét is eldönti a Türr-Irányi-féle felnőttek oktatásának története, amelyből világosan kitűnik, hogy megszűnésének legfőbb oka az volt, hogy Irányi fáradozásainak nem sikerült kivívni, hogy ez intézmény becikkelyeztessék a magyar törvénytárba. A kormányzati intézkedéseknek alkotmányos államokban,

114

bárminő természetűek is legyenek – létük csak akkor biztosított, sőt jogos, ha törvényben gyökereznek. Ez ok miatt, feltétlenül szükségesnek látszik az iskolán kívül eső oktatás intézményét nálunk is törvénnyel biztosítani. Olyan törvénnyel, amelynek egyik szakasza egyenesen kötelezné a községeket, hogy «az 1868: XXXVIII. törvénycikkben megállapított tanköteles kort meghaladott írni-olvasni nem tudó, vagy az elemi és ismétlő iskolában szerzett ismereteiket kiegészíteni kívánó és önként jelentkező felnőttek számára tanfolyamokat állítsanak fel, vagy ha erre anyagi erejök hiányoznék, tolok telhetően a helyiség, a fűtés, világítástisztogatás stb. biztosításával támogassák az államot, a társadalmi szervezeteket és magánosokat, akik a községben ilyen tanfolyamok szervezésére vállalkoznak. A községek, társadalmi szervezetek és magánosak, kik ilyen tanfolyamok felállítására vállalkoznak és ha általában a törvény követelményeinek megfelelnek és nem tudnák a tanfolyamok előadóinak a közoktatásügyi minisztertől rendeletileg megállapítandó tiszteletdíját részben, vagy egészben megfizetni, e tiszteletdíjakat illetően igényt tarthatnak az állami segítségre. » Bár a kezdő, az alkotó és vezetőszerep az iskolán kívül eső oktatás e népakadémiai fokozatán feltétlenül az államnak biztosítandó, de azért hiba lenne a társadalom közreműködésére nem számítani, mert hiszen siker a társadalom anyagi és erkölcsi támogatása nélkül egyáltalán nem gondolható. Egy erős közművelődési közvélemény alkotása állandó törekvése volt Eötvös József közoktatásügyi politikájának. Egy nagy népnevelési egyesület szervezésével, a hivatalos jellegű megyei iskolai bizottságok és később az iskolaszékek felállításával akarta ezt a közvéleményt megteremteni. Nem sikerült. Utódai nem erőltették, sőt az sem lehetetlen, hogy fölöslegesnek is tartották. Az iskolán kívül eső oktatás külföldi története azonban azt bizonyítja, hogy e munkásság sikerének első feltétele ez a közvélemény. A francia kormány ez irányú akciója is rég elsorvadt volna magában, ha a Jean Macé által alapított Ligue Française de L’Enseignement hatalmas társadalmi szervezete nem támogatná állandóan. Feltétlenül szükséges tehát, vármegyénként e célra valamelyes társadalmi szervezet alkotásáról is gondoskodni.

2. A társadalom közreműködésének formája az iskolán kívül eső oktatás alsó-népakadémiai tagozatában. Hogy az erkölcsi támogatásnak és a társadalmi úton való közreműködésnek is meg legyen a maga szervezete, célszerű lenne megyénként a megyei értelmiség érdeklődő tagjaiból, a megyei közművelődési és gazdasági egyesületek megbízottaiból, a tanfelügyelőből, a megye területén levő középiskolák, képviselőiből, a közigazgatás középponti és járási tisztviselőiből, kiknek hivatalos

115

ügyköre állandó és közvetetlen érintkezésben van a falusi néppel, valamelyes bizottságot szervezni. Ε bizottságok feladata lenne a falusi népben az iskolán kívül eső oktatás iránt való érdeklődést mentől szélesebb körben felkelteni. Az állandó és időleges tanfolyamok felállítását előmozdítani. Az előadók és a hallgatóság között való érintkezést megkönnyíteni. Ε bizottságok feladata lenne továbbá a vármegye községeiben összeíratni az analfabétákat. Felvilágosítani őket az olvasás és írás tudásának fontosságáról és rábírni, hogy a felállítandó tanfolyamokban részt vegyenek. Gondoskodnék arról is, hogy a községek elemi ismeretekkel már bíró lakosaiban a továbbképzés vágya felébredjen és hogy azok a szervezendő továbbképző tanfolyamokat látogassák is. Feladata körébe tartoznék: ellenőrizni a szervezett tanfolyamokban folyó munkásságot is. Közreműködni abban, hogy a tanfolyammal kapcsolatosan a községben népkönyvtár szerveztessék. Azonkívül véleményt mondanának nemcsak az elért eredményről, hanem arról is, hogy esetleg az élet újabban felmerülő követelményeihez képest, mely irányban és minő eszközökkel kellene az egyes vidékek életszükségeinek megfelelően tovább fejleszteni az iskolán kívül eső oktatás helyi intézményeit? A bizottság elnöke a kir. tanfelügyelő lenne s e minőségében ő képviselné a kormánnyal és a hatóságokkal szemben a bizottságot. A bizottsági tagsági állás tiszteletbeli lenne. Egyedül csak a titkár részesülne megfelelő tiszteletdíjban. A bizottság a maga titkárát mindig a megye székhelyén levő középiskolák, vagy tanítóképző-intézetek tanárai közül választaná, de tisztében a közokt. miniszter erősítené meg. A bizottság titkárát azért kell tiszteletdíjban részesíteni, hogy érdekei is hozzáfűzzék az intézményhez, miután tapasztalás szerint nálunk a társadalmi jellegű intézmények munkásságának eredménye majdnem mindig a titkár egyéni rátermettségétől és ügybuzgóságától függ. 3. Az alsó-népakadémiai tagozat szervezete és tanítás anyaga. Az iskolán kívül eső oktatás ez alsó-népakadémiai tagozatának keretébe tartozik először a szó teljesebb értelmében vett népiskolai képzettség megadása azoknak a felnőtteknek, akik egy, vagy más okból rendes elemi iskolázásban nem részesülhettek. Első sorban az írni-olvasni nem tudók vétetnének figyelembe. Az iskolán kívül eső oktatásnak az lenne a legsürgősebb feladata, hogy ezeket az analfabétákat megtanítsa írni-olvasni. Az ajánlható eljárás a következő lenne: A tanfolyamra jelentkező analfabétákat két csoportra kellene osztani. Az első csoportba a 16-24 éveseket, a másodikba pedig a 25-40 éveseket. Ez analfabétákat november elsejétől március végéig tartó tanfolyamokban egy vagy két év

116

leforgása alatt meglehetne írásra, olvasásra és számvetésre oly mértékben tanítani, mint a minő fokával ez ismereteknek a falusi fiatalság elhagyja a hat osztályos népiskolát. De nem elég az iskolán kívül eső oktatást csupán az írni-olvasni nem tudókra terjeszteni ki, mert hiszen feladatai közé tartozik az is, hogy az elemi iskolát elvégzetteket tovább vezesse az iskolában szerzett, de azóta meglehetősen elhomályosodott ismeretek felújításában és kibővítésében azzal a határozott céllal, hogy idővel ne legyen e hazában senki, aki elől el van zárva a nemzeti közművelődésben való részesedés útja. Ha elemi iskoláink minden tekintetben minta iskolák volnának is, a bennök megszerzett ismeretek mégsem lennének elegendők egy egész életre szolgáló útravalóul falusi népünknek a mai bonyolult életviszonyok között. Hiszen az elemi iskolázás általában, de különösen első felében inkább a gyermek szellemi kifejlődésének előmozdításán munkálkodik, mint ismeretekkel való ellátásán. Az elemi iskolázás a gyermeket inkább készségekkel látja el, mint ismeretekkel. Az iskolán kívül eső oktatás feladata e készségek továbbfejlesztése oly irányban, hogy eszközlői legyenek az életben szükséges és. érvényesíthető ismeretek megszerzésének. Az önkéntesen vállalkozó hallgatóságot itt is kettős csoportra kell osztani, mint az analfabétáknál. A 16-24-ig eső fiatalabbak és a 25-nél idősebbek csoportjára. Itt már nem lenne szükség a 40-ik évnél megállani. Az előbbi csoportnál is csak azért látszott helyesnek a 40-ik évet ilyen végső határvonalul felvenni, mert 40 évesnél idősebb falusi ember – leszámítva egyes kivételeket – nehezen fog vállalkozni az olvasás és írás tanulásával járó nehézségek legyőzésére. És ha vállalkozik is, aligha fog sikerrel megbirkózni vele. Viszont, a 40 évesnél idősebb írni-olvasni tudó falusi ember épen olyan szívesen tanul és egyáltalán nem kevesebb sikerrel, mint a fiatalabb. A 24 évesnél fiatalabbakat az idősebbektől az iskolán kívül eső oktatás első tagozatának mind a két ágában azért célszerű elkülöníteni, mert népünk idősebb fiai nem szívesen ülnének a nagyon fiatalokkal egy padban, oly szellemi munkára vállalkozva, amely alkalmat adhatna esetleg arra is, hogy a könnyebben tanuló és szellemileg frissebb ifjak sikeresebb előhaladása megszégyenítse a lassúbb haladású és nehézkesebb észjárású idősebbeket. Miután ez csak feltevés, de nem kizárólagos igazság, oly helyeken, hol a tanfolyam látogatóinak száma kicsiny és kettős tanfolyamot szervezni igazán felesleges fényűzés lenne, lehet kísérletet tenni az idősebbek és a fiatalok tanfolyamának egyesítésével is, mert hiszen az ilyen szubjektív természetű dolgok mindig a vezető vagy a tanító egyéniségétől függenek. Ahol a kísérlet sikerült, ott folytatni kell. Ahol nem sikerült, félbe kell hagyni. Hogy mit lehet és mit kell tanítani ezeken a falusi továbbképző tanfolya-

117

mokón, arra vonatkozóan is érdekes tanulságokat vonhatunk el a Türr-Irányiféle felnőttek oktatásának történetéből. Tanítani lehet és kell mindazt, amit akkor tanítottak s amiket azóta a fejlettebb életviszonyok egyre érezhetőbb szükségletté tettek. Tanítani kell a nép életviszonyaival kapcsolatos polgári ügyiratok fogalmazását. A magyar alkotmánytan, polgári jogok és kötelességek alaptételeit. A magán-büntető- és perjogi elemi ismereteket, amelyeknek tudása ránézve nélkülözhetetlen. Az erkölcstan főbb igazságait. Magyarország történetét abban a mértékben, amennyi feltétlenül szükségesnek látszik arra, hogy a nép hazafisága, az állami törvényekhez és a társadalmi rendhez való ragaszkodása öntudatosabb és szilárdabb legyen. Hogy magasabb rendű érzelmi és aesthetikai szükségletei is legyenek, a kiválóbb írók müveinek olvasása alapján tanítani kell az irodalmat is. A nemzeti történelemmel és élettel kapcsolatos művészeti alkotásokra is fel kell hívni a figyelmet legalább azon képsorozatoknak, ha csak lehet vetítés útján történő bemutatásával, amelyek az elemi iskolában a történelem tanítás szemléltető eszközeiül használtatnak. Történelmünk nagy alakjainak képei, szobrai. Történelmi festészetünk nevezetesebb alkotásai. Építészeti műemlékeink stb. Az ének és zene ápolása. A rajz. És végül a nemesebb társas szórakozások meghonosítása. Ifjúsági, torna stb. egyesületek alakulásának előmozdítása a nép szociális nevelésének érdekében. Tanítani kell továbbá a közgazdaságtannak azokat az alapigazságait, amelyeknek ismerete nélkül mai napság a gazdasági élet mindennapi s legközönségesebb jelenségeivel szemben még a legutolsó falusi gazda sem tud eligazodni. Azután a helyi viszonyoknak megfelelően a földművelésre, az állattenyésztésre, a kertészetre, vagy az iparra vonatkozó ismereteket. Meg kell ismertetni a mai közlekedés és forgalom mibenlétét kapcsolatosan Magyarország részletesebb és Európa vázlatos földrajzával. Meg kell magyarázni a leggyakoribb és a legfontosabb természeti jelenségeket, a természettudományok főbb igazságait. A technika azon alkotásait, amelyek a mai mezőgazdasági és ipari életnek, a közlekedésnek mindennapi eszközeiül szolgálnak. A természettudományi ismeretekkel kapcsolatosan tanítandók a köz- és magánhigiénia főbb tételei is. Tanítani kell azokat az összes számtani műveleteket, amelyeknek tudása a falusi ember életében elsőrendű szükségletet alkot. Meg kell vele ismertetni az egyszerű könyvvezetést legalább annyiban, hogy mindenki tudja háztartásában számadás könyveit rendben vezetni. Hogy bizonyos kiszámításokat kisebb építkezéseinél elvégezhessen, hogy földjét legalább hozzávetőlegesen fel tudja mérni. Egyszóval, tanítani kell e tanfolyamokon mindent, amire a népnek szüksége van, különösen aminek gyakorlati hasznát hamarosan átlátja, felfogja és érzi; amik saját foglalkozása körében élete megoldandó feladatait alkotják. Ebben az országban a műveltség elterjedésének egyetlen általános közvetí-

118

tője a magyar nyelv és a magyar irodalom. Éppen ezért az iskolán kívül eső oktatás e népakadémiai tagozatának a magyar nyelv tanítását is fel kell vennie munkaprogrammjába. Lehetőleg arra kell törekednie, hogy minden olyan községben, hol a magyarság többségben, vagy kisebbségben vegyesen lakik valamelyik nemzetiséggel, kezdők és haladók számára magyar nyelvi tanfolyamokat nyissanak. Ε tanfolyamokban a magyar nyelvtanítás módszerének gyakorlatinak kell lenni. Azaz azonosnak a nem magyar ajkú elemi iskolák magyar nyelv tanításának tervében megjelölt direkt módszerrel. 4. A tanítás módszere. A tanítás módszerére vonatkozóan is érdekes tanulságokat vonhatunk le a Türr-Irányi-féle felnőttek oktatásának ismertetett történetéből. De még értékesebbeket a szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás módszeres eljárásából. Megállapíthatjuk ezekből, hogy a tanítás módszerének nem szabad iskolásnak lenni teljesen még az írás-olvasás és számolás tanításában sem. Az ismeretanyag elsajátításában sem kell szigorú rendszerességre, vagy pedig teljességre törekedni. Az ismeretanyagnak azokat a részleteit kell különösebben megragadni, amelyek közelebbi kapcsolatban vannak a hallgatóság szükségleteivel és mindennapi életviszonyaival. Túlságos konzervativizmus, vagy óvatosság miatt nem kell teljesen beérni az úgynevezett kiforrott dolgokkal, a részletekkel, a tényekkel. Szembe kell nézni az élet aktuális kérdéseivel is, amelyekre a nép felvilágosítást és elfogadható feleletet keres. A forma inkább a szabad előadás, mint a felolvasás. De bizonyos fokig szokratikusnak is kell lenni – azaz beszélgetőnek – mert csak így kelthetjük fel a hallgatóságban a továbbképzés és az önmunkásság vágyát, amelv tulajdonképpen egyedüli végső célja az egész iskolán kívül cső oktatásnak? A továbbképzésnek, az önmunkásságnak pedig egyetlen eszköze az olvasás. Úgy kell tehát e tanfolyamokon tanítani, hogy a hallgató a tanításból ösztönt és kedvet kapjon az olvasásra. Ε tekintetben követni kell mindenben a szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás olvastató módszerét. Meg kell állapítani az olvasmányok sorozatos egymásutánját. Nem iskolás pedánssággal, hanem azzal az egyéni ízlésnek kedvező tágabb körrel, amely a felnőtt ember önképző munkásságának természetes és egyéni helyzet adta folyománya. Gondoskodni kell arról. hogy azok az irodalmi alkotások, amelyeket a nép magánolvasmányainak ez ajánlott sorrendje kijelöl, több példányban legyenek meg a községi népkönyvtárakban. Ne feledjük, hogy az iskolán kívül eső oktatás első francia apostola. Jean Macé is a falusi népkönyvtárak szervezését az iskolán kívül eső tanfolyamokkal párhuzamos akciónak tartotta. Az iskolán kívül eső oktatás e tagozatában, már nemcsak a falusi népkönyv-

119

tárakkal lenne szorosabb kapcsolatban, hanem csatlakoznék, helyesebben egyesülne azokkal a tanfolyamokkal is, melyeket a földművelési minisztérium a vármegyei gazdasági egyesületek, vagy a községi gazdakörök közreműködésével szokott rendezni. Nagyobb községekben, hol iparosok is vannak és a városokban azokkal a tanfolyamokkal, amelyeket a kereskedelmi minisztérium, az ipar és a kereskedelmi testületek tartanak fenn. Kapcsolatba kellene hozni a már meglevő ifjúsági egyesületekkel, daloskörökkel, tornaegyesületekkel stb., hogy ezek így, egymást kölcsönösen kiegészítsék és mint egy nagy általános közművelődési akció részei összhangzatosan támogassák, 5. Kik legyenek a tanítók? A Türr-Irányi-féle felnőttek oktatása érdekében szervezett tanfolyamok tanítói túlnyomó többségükben – faluhelyeken pedig kizáróan – a néptanítók voltak. Egyes visszaélések és mulasztások ugyan konstatáltattak már akkor is, de feladatukat általában elismerésre méltóan, becsületesen és kellő sikerrel oldották meg. Pedig minő volt akkor a tanítóság, szakképzettségét, általános műveltségét, sőt hazafias nevelését is tekintve. Minő gyenge és hiányos volt a tanfelügyelet, az állam ellenőrző tevékenysége. Minő kezdetlegesek voltak közművelődési állapotaink, fejletlen tanügyi irodalmunk, hiányosak segédeszközeink egy ily terjedelmes népművelő munkásság elvégzéséhez. Milyen kevesen voltak – különösen a vidéki értelmiségben, – akiknek nem tapasztalataik, hanem csak biztosabb sejtelmeik is lehettek volna az iskolán kívül eső oktatás rendszeréről, eszközeiről és feladatairól. A végzett munka mégis érdemes és tiszteletreméltó volt. Meggyőződésem szerint, de az adott helyzet természetes folyományaképpen is, az iskolán kívül eső oktatás ez alapvető tagozatában a vezető szerep, a munka oroszlánrésze most is a magyar néptanító vállaira nehezedik. Az első teendő tehát a magyar néptanítót e feladatának megoldására képessé tenni. Még pedig akként, hogy ez ne legyen számára jutalmazatlan munkatöbblet, unalmas és félig, vagy éppen meg nem értett terhes föladat, hanem olyan hatás- és munkakörbeli térfoglalás, amely őt egyszerű elemi iskolai tanítóból a szó legteljesebb értelmében vett népnevelővé avatja. A tanító ez irányban kifejtendő tevékenységét erkölcsileg és anyagilag jutalmazni a közoktatásügyi kormány és a magyar társadalom feladata lesz. A magyar népiskolai tanítóság a maga átlagában e föladat megoldására a legteljesebb mértékben alkalmas. Nincs szüksége egyébre, mint e külön és új feladattal tisztába jönnie s annak megoldására bizonyos támogatással összekötött önmunkássággal rákészülnie. Igen helyes gondolat volt a közoktatásügyi kormány részéről, hogy a Néptanítók Lapja újonnan alapított második mellékletében ön-

120

álló rovat nyitását engedélyezte az iskolán kívül eső oktatás kérdéseinek megvitatására. A néptanítóság e szerény keretek között mozgó rovatból is az aktualitás érdekességével kapcsolatosan fogja megismerni e nagy népművelési akció vezérlő gondolatait, eszközeit, intézményeit és megvalósítandó feladatait. Valószínű, hogy a néptanítóság, ha e rovat kifejtendő munkásságának hatásától ösztönt és buzdítást merít, a maga irodalmi és egyesületi élete körében is beható vizsgálat tárgyává teszi azt a kérdést, hogy miként oldhatná meg legcélszerűbben e reáháramló legújabb feladatot? Miben hiányos a tanítóság e feladatra való rákészültsége? Hogyan és minő eszközökkel lehetne e hiányokat pótolni? A tanító egyesületek kerete nagyon alkalmas arra, hogy a tanítóság ez új feladatra való nevelésének munkáját részben elvégezze. Ezt a munkát azonban nem lehet teljesen a tanítóság egyéni, vagy egyesületi és irodalmi úton való önmunkásságára bízni. Irányítóan és támogatóan kell benne közreműködnie a közoktatásügyi kormányzatnak is. Ε közreműködésnek két módja és eszköze van. Először, tovább kell fejleszteni a tanítóságnak azt az irodalmi úton való ez irányú továbbképzését, amely kezdetét vette a Néptanítók Lapja már jelzett rovatának megnyitásával. Nagyon célszerű lenne, ha gondoskodás történnék olyan irodalmi vállalat megindításáról is, amelyben a tanítóság, leendő munkásságának mintegy vezérfonalául, mintaelőadásokban, kellő tudományos tartalommal és irodalmi formában kidolgozva, megtalálná mindazokat az ismeretágakat, amelyeket hivatva lesz a maga községében szervezendő tanfolyamon előadni. Ha egyházi körökben helyesnek, célszerűnek és hasznosnak tartják az akadémiai képzettségű lelkészkedő falusi papság számára úgynevezett Prédikáriós Tár-ak s hasonló beszédgyűjtemények szerkesztését és kiadását, miért ne lehetne az alsóbbfokú tudományos képzettségű néptanítók számára is ilyen vezérfonalul használható tudományos előadások gyűjteményét ajánlani? A tanítóság e célra való továbbképzésének második módja olyan rövidebb nyári tanfolyamok szervezése volna, amelyeken a tanítók az iskolán kívül eső oktatás körében végzendő feladataikra megfelelő tudományos és továbbképző célzatú előadások hallgatásával rákészülhetnének. Magok ezek a tanfolyamok is egyegy láncszemet alkotnának az iskolán kívül eső oktatás felsőbb tagozataiban. Azt sem szabad felednünk, hogy külföldön, Angliában és Amerikában az University Extension nyári tanfolyamainak, Németországon az egyetemek szünidei tudományos és továbbképző kurzusainak hallgatósága majdnem háromnegyed részében népiskolai tanítókból áll, pedig ez országokban az iskolán kívül eső oktatás népakadémiai tagozatában folyó munkásság nem nehezedik olyan, majdnem teljes kizárólagossággal a néptanítóság vállaira, mint fog nehezedni nálunk. A magyar néptanítóságnak első rendű és vezető szerepet kell adni az iskolán

121

kívül eső oktatás e népakadémiai fokozatában, de azért a tanítást e fokozatban sem lehet teljesen rábízni. Vannak ugyanis olyan ismeretágak, amelyekben a tanító a maga falujában sem áll erősebb versenytárs nélkül. Ilyen legelőször is a higiénia. Ennek tanítását mindenütt, ahol van, a községi és körorvosokra kell bízni. A lelkészkedő papságot sem lehet mellőzni. Ellenkezően, mentől erősebben bele kell vonni e munkásságba. Rajok lehet bízni szükség, hajlam és tudás szerint az erkölcstani, az irodalmi, a történelmi stúdiumok valamelyikét. A természettudományok tanítását rá lehet bízni a faluhelyeken lakó akadémiai képzettségű erdészekre és mérnökökre. A polgári jogok, kötelességek és alkotmánytan tanítását a magasabb kvalifikációjú községi jegyzőkre. A gazdasági ismereteket pedig az akadémiai képesítettségű birtokosokra és gazdatisztekre. Egyszóval, bele kell ebbe a munkába vonni az összes falusi értelmiséget mindenütt, a hol ilyen van és erre szívesen vállalkozik. Nagyobb magyar községeinknek talán egyikéből sem hiányzik egy ilyen töredéke a magasabb képzettségű értelmiségnek. Bele lehet vonni e munkásságba az otthon időző egyetemi és akadémiai hallgatókat, vagy azokat a tanulmányokat elvégzett ifjú egyéneket, kik hivatalos alkalmazást még nem kapva, otthon tartózkodnak. Vannak nagy községeink, járási középpontok, főszolgabírósági, járásbírósági, telekkönyvi, adó- és erdőhivatali székhelyek, hol semmiféle középiskola, még polgári iskola sincs. A hol három-négyezer emberrel együtt él egy harminc-negyven főnyi értelmiség, nem számítva ez utóbbiak közé a jobb módú iparosokat s a pár közép- vagy polgári iskolát végzett értelmesebb kisbirtokosokat. Ez az értelmiség érthető okokból vonakodni fog, hogy mint hallgató megjelenjék azokon az előadásokon, amelyeken a főszerep mégis csak a tanítóé, akinek sem társadalmi állását, sem képzettségét nem tartja a magáéval egyenrangúnak. Ilyen helyeken meg kell honosítani a legközelebb eső gimnázium, főreáliskola vagy tanítóképző intézet tanárainak segítségével az iskolán kívül eső oktatás középső úgynevezett szabad lycealis tagozatát is. Ezek a magasabb színtájú és igényű előadások nemcsak valóságos eseményt fognak alkotni a község értelmiségének társadalmi életében, hanem ösztönzőül és alkalmul szolgálnak arra is, hogy a községben folyó alsófokú iskolán kívül eső oktatás ügyét a magáénak is tekintse. 6. Az iskolán kívül eső oktatás felsőbb tagozatainak szervezésére vonatkozóan konstatálható alapelvek. Ε tanulmány második részében, foglalkozva a magyar társadalomnak azzal a munkásságával, amely a Türr-Irányi-féle felnőttek oktatásának megszűnése után, 1874-től körülbelül a múlt század utolsó évtizedének közepéig (1895) terjedő időszakot az iskolán kívül eső oktatásra vonatkozóan betöltötte, konstatáltuk, hogy abban

122

az a nyilvánvaló törekvés érezteti hatását, amelyik részint a hazai viszonyoktól teremtett szükségletek érzetéből fakadva, részint a hasonló német szellemi mozgalmaktól nyerve ösztönzést és irányt, a hatvanhétben megalkotott magyar jogállamot a szó szorosabb értelmében vett kultúrállammá akarta átalakítani. A közművelődésnek, a tudománynak és az irodalomnak, valamint a társadalom középső rétegére kiterjedően, az iskolán kívül eső oktatásnak is igen tekintélyes számú társadalmi szervezete alakult meg nálunk ez időszakban. És hogy e szervezetekben egy olyan, folytonosan erősbbödő közművelődési tevékenység keletkezett, amelyik hallgatagul inkább, mint nyíltan kifejezve, a következő elveket vallotta és igyekezett megvalósítani. A nemzeti társadalom és a rajta felépülő állam még nem felel meg igazi rendeltetésének azzal, ha a jogegyenlőség és az igazság elveinek megfelelően rendezi be közigazgatását és jogszolgáltatását. Ha rendezi a különféle érdekeknek tiszteletben tartásával a gazdasági tevékenységnek egész körét. Ha szabatosan megállapítja az egyes politikai, társadalmi, gazdasági szervezetek egymáshoz való viszonyát. Ha a jog elvét uralkodóvá teszi az állam polgárainak minden életviszonyában, mert az államnak kötelessége nemcsak jogállamnak lenni, hanem át is alakulni kultúrállammá. Azaz, lehetővé kell tennie a rendelkezésére álló összes anyagi és erkölcsi eszközökkel, hogy a tudomány igazságai egy széles körű és mélyreható közműveltség útján az állam polgárai között annyira elterjedjenek, hogy életök összes cselekvésének olyan erkölcsi szabályozói legyenek, mint lett a jog elve a jogállamban. Mert csak egy ilyen mélyreható és széleskörű közműveltség biztosíthatja csupán, hogy a jogegyenlőség ne pusztán politikai formula legyen a tömeg megnyugtatására, hanem élő valóság. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenséget semmi sem tüntetheti el annyira, mint a műveltség, amelynek alapján épülhet fel egyedül a jövő kultúrállama. Az anyagi javakat mindaddig, míg a magántulajdon sérthetetlensége egyik alapelve a társadalom és a jog rendjének, egyformán közösökké tenni nem lehet. A szellemi és erkölcsi javak ellenben igen is lehetnek kollektív birtoklás tárgyai. Ha mindnyájan nemcsak lehetünk, hanem egyformán erényeseknek, becsületeseknek is kell lennünk, miért ne lehetnénk egyformán részesei is a műveltségnek? Aki szétosztja a maga tudását a nép között, nem lesz szegényebb, mint az, aki szétosztaná anyagi javait. Ellenkezően, még gazdagabb lesz erkölcsileg. Ez a gondolat uralkodik az 1896 óta homloktérbe nyomult University Extension-féle mozgalmakban is. Hiszen kezdeményezői és apostolai kivétel nélkül mind azt reméllik hatásától, hogy ha nem is szünteti meg teljesen a társadalmi ellentéteket, de legalább enyhíteni fogja. Mert a műveltségben emelkedettebb es ennek következtében erkölcseiben is nemesebbé lett tömeg, nem fog többé akkora gyűlölettel és irigységgel tekinteni a felette álló gazdagabb és műveltebb társa-

123

dalmi osztályokra, mint tette eddig. És viszont, ezek a magasabban álló társadalmi osztályok sem fognak többé szívtelenül közömbösök lenni a tömeggel szemben, nem fognak megvetéssel, gyanakodással, vagy éppen ellenséges indulattal nézni annak oly mozgalmaira, amelyek anyagi és erkölcsi helyzetének javítására irányulnak. Hogy ez a gondolat nálunk egyik alakjában sem tudott olyan hatalmassá fejlődni és olyan életrevaló nagy szervezetekben valósággá lenni, mint Németországban, vagy Angliában, annak oka első sorban az, hogy a magyarság, amelyre hatni akart, nincsen olyan társadalmi munkára nevelődve, mint a németek és az önönmagán való segíteni akarás és tudás olyan fokára emelve, mint az angolok· Ez volt a legfőbb oka, hogy nem tudott idő folytán egy nagyobb egységes szervezetben kialakulni. Nem fejlődhetett ki a sokfelé ágazó munkásságnak egy közös érintkező pontja. 7. A társadalom közreműködésének szervei. Központosított kormányzatú és szellemi életű államokban – amint ezt Franciaország példája is bizonyítja – a közművelődési és társadalmi törekvések sem alakulhatnak egységes szervezetű munkássággá, ha az állam a jelentkező, vagy a már meglevő egységre törekvést nem támogatja. Hogy nálunk ebben az irányban az államnak még nagyobb szerepe van, mint Franciaországban, senkisem vonhatja kétségbe. Éppen ezért, egészen világos az is, hogy ezzel a mozgalommal szemben mi a legelső teendő? Közreműködni abban, hogy a meglevő, vagy jelentkező egységre törekvés e mozgalmakban diadalmaskodhassék. Támogatni erkölcsileg és anyagilag is, hogy e társadalmi munkásság folyamatban levő egységre törekvése alkalmas formában mentől hamarabb valóra válhassék. A társadalmi munkásságot az iskolán kívül eső oktatás felsőbb tagozataiban hasznosítani kell az állam céljaira, de nem szabad spontaneitásától megfosztani. Ε tagozatokban a társadalom közreműködésének sokkal nagyobb befolyást kell biztosítani, mint az alsó – úgynevezett népakadémiai tagozatában. Arra kell törekedni, hogy az a munkásság, amely e két felső tagozat keretében fog mozogni, túlnyomó részében a magyar társadalom közművelődési tevékenységének legyen az eredménye. Csak így maradhat meg benne a haladás és a folyton változó életviszonyokhoz való alkalmazkodásnak az a szelleme, amelyik lehetetlenné teszi, hogy külső kereteiben és tartalmában is, idővel alakiságokban és hivatalos konzervativizmusban megkövesülő intézménnyé legyen, csekély mértékben való elősegítőjéül a haladásnak. Hogy a társadalom e hatásában fokozódó közreműködését mentől teljesebb mértékben biztosíthassuk, nagyobb befolyást kellene adni, még pedig országos szervezet alakjában, azoknak a meglevő társadalmi szervezeteknek, amelyek az isko-

124

Ián kívül eső oktatással e tagozatok keretében és általában a magyar közművelődés vele kapcsolatos más kérdéseivel országosan, vagy legalább egyes vidékekre kiterjedően foglalkoztak. Amelyek ilyen irányú sikeres és gyakorlati munkásságukkal erre elvitázhatatlan érdemet szereztek. Ilyenek volnának első sorban a Szabad Lyceum, az Urania és az Erzsébet Népakadémia. Közéjök sorozhatni még a közművelődési egyesületeket – legalább a négy legnagyobbat – az Országos Középiskolai Tanáregyesületet, a Tanítók Országos Bizottságát. Ezeknek a társadalmi szervezeteknek lenne feladatuk a társadalom lehetőleg teljes közreműködését biztosítani. És pedig először abban az irányban, hogy a közönség lehetőleg mentől tömegesebben siessen kivenni a maga részét az iskolán kívül eső oktatás áldásaiból. Másodszor pedig abban, hogy az értelmiség szívesen vállalkozzék az oktatói munkásság reá eső részének elvégzésére és áldozatkészségével hozzá is járuljon a költségek fedezéséhez, amelyet tetemes volta miatt egészében az állam magára nem vállalhat. Ε társadalmi szervezetek küldötteiből lehetne szervezni egy Iskolán kívül eső Oktatási Tanácsot. Ε tanácsot azután megbővítené a miniszter a két egyetem és a műegyetem képviselőivel, a földmívelés-, kereskedelemügyi és honvédelmi minisztérium megbízottaival s az általa kinevezendő szakférfiakkal. Lehetne ezt a tanácsot egészen önállóan is szervezni. Nézetem szerint a legcélszerűbb az lenne, ha ez a tanács egyik osztályát – iskolán kívül eső oktatásügyi osztályát – alkotná az Országos Közoktatásügyi Tanácsnak. így legalább állandó érintkezésben és bizonyos fokig szellemi közösségben is maradna a magyar közoktatásügy legfőbb elméleti és tanácsadó fórumával. Ez a tanács lenne az iskolán kívül eső oktatás minden általános és elvi jelentőségű kérdésében a véleményező testület. Feladatához tartoznék figyelemmel kisérni az iskolán kívül eső oktatás fejlődését nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is. Véleményt mondana minden újabban felmerülő szükségletről, amely az egész országra kihatóan, vagy csak egyes vidékekre vonatkozóan az élet viszonyaiból kiforrottan, helyet kér magának az iskolán kívül eső oktatás keretében. Felvilágosítást adna, javaslatot dolgozna ki minden olyan kérdésben, amelyet a közoktatásügyi kormány elébe terjeszt. Olyan legfőbb véleményező és tanácsadó testület lenne, mint a rendes iskolai oktatásügyre vonatkozóan a közoktatásügyi tanács. Ha nem önállóan szerveztetnék, elnöke a közoktatásügyi tanács elnöke lenne és titkára is a közoktatásügyi tanács titkára, ami azonban nem zárja ki, hogy melléje az iskolán kívül eső oktatás körére vonatkozóan kisegítő ne adassék. Ez a tanács az iskolán, kívül eső oktatásnak csak elvi kérdéseivel foglalkoznék. A szükséges társadalmi akció intézése nem tartoznék feladatai közé. Különben is ez akció feltételei vidékenkint annyira elütőek egymástól, hogy azt a helyi viszonyok tekintetbe vétele nélkül, egyedül a középpontból intézni nem lehet.

125

Tervbe van véve egyes nagyobb vidéki közművelődési gócpontoknak tekinthető városokban úgynevezett Közművelődési házak építése. Vajjon nem lehetne-e az országot az iskolán kívül eső oktatás szempontjából az építendő közművelődési házak számának megfelelően olyanféle kerületekre osztani, mint aminő tankerületekre van osztva a középiskolai oktatás szempontjából? Ezekben a közművelődési gócpontoknak tekinthető városokban kerületi bizottságok lennének szervezendők a közművelődési házak körül csoportosulandó közművelődésügyi szervezetek megbízottaiból. A tagok egy részét, mondhatni háromnegyedét – e szervezetek választanák. Egy negyedét a közoktatásügyi miniszter nevezné ki. A bizottság titkárát a bizottság maga választaná, de a miniszter erősítené meg. Az elnököt mindig a miniszter nevezné ki. A bizottsági tagsági állások tiszteletbeliek. Egyedül csak a titkár részesülne tiszteletdíjban. Ilyen bizottságokat már csak azért is célszerűnek látszik szervezni, mert valószínűen alkalmas eszközei is lennének annak, hogy a magyar értelmiség a közművelődés társadalmi úton való önkéntes szolgálatára mintegy fokozatosan ráneveltessék. Ennek a kerületi bizottságnak lenne a feladata a kerületben az iskolán kívül eső oktatás magasabb tagozatait támogató társadalmi mozgalmak szervezése. Gondoskodnék arról, hogy a két felső tagozat költségei a lehetőség mértékéig az ilyen célra felhasználható alapok, alapítványok, tagsági díjak és egyéb fajtájú hozzájárulásokból társadalmi úton fedeztessenek. Az állami segítség nem volna igénybe vehető semmi más kiadás fedezésére, mint csupán az előadók és felolvasók és a tanfolyamok tanítói tiszteletdíjainak fedezésére. Ε bizottság állítaná össze a két felső tagozat körében tartható előadások, felolvasások és tanfolyamok sorozatait. Természetesen, tekintetbe vételével annak az általános vonásokban megállapított és nagy mozgás szabadságot engedő tanítástervnek, amelyet a közoktatásügyi kormány illetékes szakférfiak által kidolgoztatott s amelyet az Iskolán kívül eső Oktatási Tanács véleménye elfogadhatónak és követhetőnek jelentett ki. Évenként az év egy bizonyos meghatározott időpontjáig összeállítaná a tanfolyamok és az előadás sorozatok programmját és költségvetését. Kimutatván pontosan, hogy abból mennyi fedezhető társadalmi úton és mennyit kellene esetleg állami hozzájárulással pótolni? Ε költségvetést és munkaprogrammot idejekorán felterjesztené tudomásvétel és jóváhagyás végett a közoktatásügyi minisztériumhoz. Érintkeznék a kerületébe tartozó egyes helyi szervezetekkel. Illetőleg, helyenként az előadások sorozatát e helyi szervezetekkel egyetértően állapítaná meg és rendezné. Kiszemelné e tanfolyamok tanítóit és előadóit. Ellenőrizné megbízottjai segítségével helyenként a tanítói munkásság eredményeit. Javaslatokat dolgozna ki, hogy miként és minő irányban kellene az intézményt akként fejleszteni, hogy az általános szempontok követelményeivel párhuzamosan szolgálja a kerület egyes

126

vidékeinek különös helyi érdekeit is, megfelelően a lakosság többsége életfoglalkozásának? Javaslatait felterjesztené a kormányhoz. A kormány e javaslatok közül azokat, amelyek összefüggésben lennének az iskolán kívül eső oktatás országos szervezetével, vagy általános jelentőségű kérdéseivel, áttenné az Iskolán kívül eső Oktatási Tanácshoz, a többiekre vonatkozóan pedig saját hatáskörében intézkednék. Ε kerületi bizottságok közvetetlenül érintkeznének az iskolán kívül eső oktatás alsó – népakadémiai – tanfolyamainak számára szervezett megyei bizottságokkal minden oly kérdésben, amely helyenként és esetleg a népakadémiai és a középső – szabad licealis – tagozat között érintkezést követelnek. 8. A tanítás anyaga a középső – szabad licealis – tagozatban. Az iskolán kívül eső tanítás feladata alsó – népakadémiai – tagozatában az volt, hogy első sorban pótolja, másodsorban pedig kiegészítse azt az elemi képzettséget, amelyet a nép fiai az elemi iskolában ifjú korukban megszereztek. És hogy azt továbbképzés alakjában mentől általánosabbá tegye, hogy segítségével népünk mentől inkább belevonassék a nemzeti közművelődés keretébe, hogy ezen az úton megkapja gazdasági boldogulásához is a szükséges értelmi és erkölcsi készültséget. Az iskolán kívül eső oktatás második – szabad licealis – tagozatának helyesen meghatározható feladata: kiegészíteni és fejleszteni társadalmunk azon rétegeinek műveltségét, amelyek az eleminél nagyobb képzettséggel – többnyire négy polgári vagy középiskolai osztályban megszerzett előtanulmánnyal – működnek a gyakorlati életpályákon. Ε feladat természetéhez simuló tagozat hivatva van a teljes középiskola elvégzése által nyert képzettséghez hasonló tudás és műveltség megszerzésére nyújtani alkalmat az állam minden olyan polgárnak, akinek élethivatásánál fogva ilyen terjedelmű tudás és műveltség elsajátítására szüksége van. Ez a műveltség azonban nem mellőzheti az illető foglalkozása körében előforduló gyakorlati dolgok felsőbb szempontok szerint való ismeretét sem, amely ismeret alkalmas arra, hogy segítségével a' maga élethivatásában olyan munkásságot fejthessen ki s olyan alkotások kezdője és bevégzője legyen, amelynek feltétele a magasabb rendű élethivatásokhoz való előkészültség. Amíg az előbbi tagozat a népiskolát főleg a falusi nép körében tenné az iskolán kívül eső oktatás eszközeivel általános társadalmi és nemzeti intézménnyé, addig e második tagozat elsősorban a középiskolában megszerezhető tudományosabb műveltséget igyekeznék a szakképzett munkásság, az iparosok és a kisebb városi polgári elem körében meghonosítani. Hasonlítana az Erzsébet Népakadémia tanfolyamaihoz, de még inkább az Urániá-tól tervezett munkás gimnáziumokéhoz. Azok az alapvető tudományágak, amelyek a mai középfokú oktatás anyagát alkot-

127

ják – kivéve a klasszikus nyelveket – lennének e fokozat alapvető ismeret ágai. Ezeket a tudományágakat – összesen mintegy tizenkettőt – ki kellene dolgozni egy-egy előadássorozatban. Körülbelől ágazatonként tizenkét-tizenkét fejezetben úgy, ahogy azt az Uránia is tervezte a maga munkás gimnáziumai számára. Ezek az utólagosan nyomtatásban kiosztott előadássorozatok szolgálnának vezérfonalul az előadóknak és tankönyvül a hallgatóknak. Természetesen, ez előadásokkal a licealis tagozat munkássága korántsem lenne kimerítve. Minden egyes tudományágnál adva lennének azok a magyar nyelven megjelent könyvek, amelyeknek otthon való elolvasása és bővebb tanulmányozása feltétlenül szükségesek arra> hogy a hallgató az előadások anyagát elsajátíthassa. Arra kellene törekedni e tagozatban is, hogy a sorozatos előadások felkeltsék az önképzés vágyát a hallgatóságban; megadják a vezető szempontokat és az irányítást a szélesebb körű önképzéshez. Ε célra szükséges lesz a tanfolyam idején azoknak, kik olvasás útján is tovább akarják képezni magokat, bizonyos, rövidebb időközökben kiegészítő órákat is adni, hogy az előadó az esetleg kívánt további felvilágosításokat és utasításokat megadhassa és az olvasottakat együttesen megbeszélhessék. Arra kell törekedni, hogy e tanfolyamok össze legyenek kötve mindenütt olyan könyvtárakkal, a melyekben az olvasmányokhoz fűződő önképzéshez megjelölt könyvek több példányban is meg legyenek. Az iskolán kívül eső oktatás e második tagozata szervezendő lenne minden olyan városban, amelyben egy vagy több középiskola van. Tanítói lennének a középiskolai, tanítóképzőintézeti, felsőbb leányiskolái, középkereskedelmi, ipari- és polgári-iskolai tanárok. Azon kívül más egyetemi képzettségű, vagy gyakorlati tevékenységük által erre minősített egyéniségek is, akik megfelelő előadások tartására hajlandók és hajlandóságukat a kerületi bizottságoknál bejelentik és ez ajánlkozásukat elfogadja.

9. A középső – szabad licealis – tanfolyam tudományosabb fokú sorozatos előadásai. De a második fokozat tanítói tevékenysége nem elégedhetik meg az itt megjelölt feladattal. Kapcsolatba kell kerülnie a maga vidékének irodalmi, tudományos és muzeális egyesületeivel is. Ennélfogva mindenütt, ahol csak lehetséges, egy második, tudományosabb sorozatát is kell rendezni ez előadásoknak a műveltebb közönség számára. Ezekkel a magasabb tudományos és irodalmi igényű előadás sorozatokkal lehet és kell kísérletet tenni a kulturális decentralizáció megvalósítására s ama gondolat megtestesítésére, amelyet az eperjesi Széchenyi-kör alapszabályaiban már 1878-ban így határozott meg: «az európai műveltséget

128

közvetíteni a magyarral; a fővárosból kisugárzó magyar kultúra egyes mozzanatait a vidék (határszél) társadalmával. Amely gondolatot nemcsak tovább fejlesztett, hanem bizonyos fokig intézményszerűen is igyekezett megvalósítani Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter 1906 november hó 66-ról kelt 103.800/906. számú rendelete, amelyben nemcsak felszólítja a középiskolai tanárságot ilyen magasabb fokú licealis előadások tartására, hanem igen figyelemreméltó utasításokat is ád a tanári karoknak a társadalmi szervezetekkel való együttműködésre, azzal a kifejezett céllal, hogy ez együttes működés elősegítője legyen a vidéki közművelődési gócpontok megteremtésével a régóta hangoztatott közművelődési decentralizációnak. Ez a rendelet igen helyesen jelöli meg a különböző középfokú tanintézetek tanárainak szerepét és feladatát is e munkássági körben, midőn ezt mondja: «A vidéki városokban a tanároknak sok tekintetben kezdeményező szerepet kell játszaniok a város szellemi életében. A helyi társadalom megfelelő tényezőivel, az alkalmas egyéniségekkel, irodalmi, tudományos, művészeti, közművelődési és társadalmi egyesületekkel karöltve, azokat az akcióba egy részt belevonva, másrészt támogatva, tartsanak a tanárok felolvasásokat s vegyenek részt a tudomány, irodalom és művészet köreibe vágó_előadások rendezésében. Tudásukat értékesítsék a nagy közönség köreiben is. Használják ki az iskoláknak most úgyszólván üresen álló, évente alig egyszer-kétszer igénybe vett dísztermeit, az« intézeti gyűjteményeket,, könyvtárt, szertárakat, az azokban fekvő nagy kincs kamatoztatásával; használják fel az iskola falai közül már kikerültek tudásának felfrissítésére, tudásuk hiányainak pótlására, műveltségük emelésére. Vegyék igénybe a modern művelődés egyik legjobbnak bizonyult és leghatalmasabb fegyverét, a demonstratív előadások eszközét, a vetítő gépet. És mindezek nyomán közműveltségünk színvonala rövid időn bizonyára érezhetően emelkedni fog. » Ez a rendelet nemcsak megadta a középfokú iskolán kívül eső oktatás magasabb szintájú sorozatos előadásainak és tanfolyamainak irányító gondolatait, hanem városonként világosan szervezte is, mint nagy hatású közművelődési tényezőket. A jelen szervezési munkálatoknak erre vonatkozóan nem is lehet más feladatuk, mint beilleszteni egyik erős láncszemül az iskolán kívül eső oktatás egységes szervezetébe. 10. A felső tagosat: Népszerű Főiskolai Tanfolyam. A második tagozat ez előadások révén mintegy belekapcsolódik az iskolán kívül eső oktatás harmadik és betetőző tagozatába, az University Extension abba az alakjába, amelyben ez intézmény nálunk a Népszerű Főiskolai Tanfolyamban· meghonosúlt. Az iskolán kívül eső oktatás e harmadik tagozatának feladata: a

129

társadalom főiskolai képzettségű rétegeit megismertetni a különböző tudományok újabb vívmányaival. Azokkal az eszmeáramlatokkal, politikai, közgazdasági szociológiai, művészeti és közművelődési irányokkal, amelyek együttesen alkotják a modern műveltségű ember eszmevilágát. Ε feladatnak megfelelően, az iskolán kívül eső oktatás e tagozata intézménye lenne a műveltebb társadalmi rétegek több oldalú és egyetemesebb továbbképzésének. Hogy ez nálunk mennyiben alkot igazi közművelődési szükségletet, részletesen kifejtettem azokban az összefoglaló észrevételekben, amelyekkel e tanulmány III. részében a nálunk lezajlott University Extension-féle mozgalmak eredményeit kritikailag megvilágosítottam. Ilyen Népszerű Főiskolai Tanfolyamokat a két egyetemi székhelyen kívül csak azokban a nagyobb vidéki városokban kellene szervezni, amelyekben, mint vidéki közművelődési középpontokban, meg vannak a hozzávaló feltételek. Ilyeneknek tekinthetők első sorban azok a városok, amelyekben a középiskolákon kívül egy vagy több fakultást magában foglaló valamelyes főiskola van még. Vagy azok a városok, amelyekben a magasabb műveltség és tudományos képzettség előmozdítására, úgynevezett közművelődési házak épülnek. Ε tanfolyamokat kapcsolatba kell hozni az illető vidékek múzeumegyesületeivel, könyvtáraival, tudományos és irodalmi társaságaival, művészeti vándorkiállításokat rendező bizottságaival, amelyek gyűjteményeikben és munkásságukban egyesítve, megannyi forrásai és eszközei lehetnek a közönség tudományosabb továbbképzésének. Ε harmadik – főiskolai jellegű – tagozatnak egyik feladata lenne közreműködni abban is, hogy az első fokozat azon tanítói és előadói, kiknek nincs formális tanári, vagy egyáltalán akadémiai képzettséget igazoló oklevelök, bizonyos tanfolyamokon e hivatásukra előkészüljenek, magokat tovább képezzék és tökéletesítsék. Ε Népszerű Főiskolai tanfolyamok székhelyein rendezendő nyári tanfolyamok lennének hivatva arra is, hogy a tanítókat előkészítsék arra a tanítói hivatásra, amely az iskolán kívül eső oktatás alsó-népakadémiai-tagozatában első sorban az ő vállaikra fog nehezedni. Az iskolán kívül eső oktatás szervezete, felépítve az itt jelzett elveken és tételeken, azért is ajánlatosnak látszik, mert az alsó fokon a vezetést, a két felső fokon az ellenőrzést teljesen biztosítja az államnak a társadalom lehető legteljesebb közreműködése mellett is. Azon kívül, e közreműködéshez olyan társadalmi szervezeteket igyekszik megnyerni, amelyekre vonatkozóan semmi kétség sem foroghat fenn, hogy a nemzeti egység gondolatán felépítendő magyar közműveltség széles alapokon nyugvó piramisa lebeg szemeik előtt tanítói munkásságukban.

VI.

Törvényjavaslat-tervezet az iskolán kívül eső oktatásról. 1.§. Az iskolán kívül eső oktatás kiterjed minden tizenöt évesnél idősebb állampolgárra, ki önként jelentkezve, sorozatos előadásokon, vagy rendszeres tanfolyamokon uj ismereteket akar szerezni, vagy az iskolában megszerzett ismereteit kibővíteni és tökéletesíteni szándékozik. 2.§.

Az iskolán kívül eső oktatás, az állampolgárok közművelődési szükségleteinek megfelelően hármas tagozatra: népakadémiai, szabad liceális és népszerű főiskolai tanfolyamokra oszlik.

3.§. A községek, rendezett tanácsú és törvényhatósági joggal biró városok kötelesek az 1868. XXXVIII. törvényczikkben megállapított tanköteles kort meghaladott írni-olvasni nem tudó, vagy az elemi és ismétlő iskolában szerzett ismereteiket kiegészíteni kívánó és önként jelentkező állampolgárok számára népakadémiai tanfolyamokat állítani.

131

4.§ Ha e tanfolyamok felállításához anyagi erejök részben, vagy egészben hiányzik, akkor kötelesek az államot, erkölcsi testületeket, társadalmi egyesületeket, vagy magánosokat, kik ilyen tanfolyamok szervezésére vállalkoznak, tőlük telhetően az előadó helyiség, fűtés, világítás, tisztogatás, kiszolgálás stb. biztosításával támogatni.

5.§. A községek, rendezett tanácsú és törvényhatósági joggal bíró városok, erkölcsi testületek, társadalmi egyesületek, és magánosok, a kik ilyen tanfolyamok felállítására vállalkoznak, ha e tanfolyamok a jelen törvény követelményeinek megfelelnek és nem tudják e tanfolyamok tanítóinak és előadóinak a közoktatásügyi minisztertől rendeletileg megállapítandó tiszteletdíját részben, vagy egészben fizetni, e tiszteletdíjakat illetően igényt tarthatnak az állami segítségre.

6.§. Állami segítségben csak magyar tanítás nyelvű tanfolyamok és sorozatos előadások részesülnek, – de ezek is csak abban az esetben, ha a jelen törvény követelményeinek megfelelnek és az illető . vármegyei népakadémiai bizottság által állami segítségre ajánltatnak.

132

7.§. Az iskolán kívül eső oktatás hármas tagozatában szervezett, vagy szervezendő tanfolyamok és sorozatos előadások állami támogatására szükséges összeg az állami költségvetésben évről-évre biztosítandó. 8.§. Hogy az iskolán kívül eső oktatás e népakadémiai tanfolyamainak felállításához s a bennök folyó közművelődési munkásság sikeresebbé tételéhez a helyi társadalom feltétlenül szükséges közreműködése is megnyeressék, vármegyénként egy-egy népakadémiai bizottság alakítandó és pedig a vármegye területén működő közművelődési, tudományos, irodalmi és gazdasági egyesületek, a középiskolák, a hivatalos tanító egyesület képviselőiből, a közigazgatás középponti és járási tisztviselőinek két megbízottjából, a kir. tanfelügyelőből és azokból, kiket a vallásés közoktatásügyi miniszter e bizottságba kinevez. A kinevezett tagok száma a többi tagok egy negyedénél nem lehet nagyobb. 9.§. Ε bizottság elnöke a kir. tanfelügyelő. Ő képviseli a bizottságot a közoktatásügyi kormánynyal, a hatóságokkal és a magánosokkal szemben. A bizottsági tagság tiszteletbeli. Azoknak a tagoknak, kik nem laknak a megye székhelyén, ülések esetén útiköltségre és napidíjra igényük van. A bizottság titkárát maga választja a

133

megye székhelyén levő középiskolák vagy tanítóképző-intézet tanárai közül, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter erősíti meg. Ha a megye székhelyén nincsen ilyen tanintézet, akkor a közművelődési mozgalmakban érdemeket szerzett más élethivatású egyéniségek közül. A titkár tiszteletdíjban részesül. 10. §. Ε népakadémiai bizottság igyekszik a szervezett előadás sorozatok és tanfolyamok oktatói munkássága iránt az érdeklődést a közönség mentől szélesebb köreiben felkelteni. Megteszi a kezdő lépéseket a vármegye községeiben a népakadémiai tanfolyam szervezésére. Kiszemeli és alkalmazza a tanfolyamok tanítóit és előadóit. Ellenőrzi és megbizottaival ellenőrizteti e tanfolyamok munkásságát. Évről-évre kimutatja a vármegye területén működő tanfolyamok számát tanítóival és hallgatóival egyetemben. Összeállítja e tanfolyamoknak költségvetését és jóváhagyás végett idejekorán felterjeszti a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz. Gondoskodik arról is, hogy a tanfolyamokkal kapcsolatosan a községekben megfelelő népkönyvtárak szerveztessenek. 11. §. Az iskolán kívül eső oktatás e népakadémiai tagozata két részből áll: α) AZ írni-olvasni nem tudók és β) a. magokat tovább képezni akarók tanfolyamából.

134

12. §. A vármegyei népakadémiai bizottságok kötelessége az egyes községekben, vagy városokban a közigazgatási hatóságok segítségének igénybevételével az írniolvasni nem tudókat összeíratni és felszólítani, hogy iratkozzanak be a községben felállított tanfolyamokba. Ha a jelentkezett írni-olvasni nem tudók száma meghaladja az ötvenet, akkor a tanfolyam két részre oszlik: a 16-24 évesek és a 25-40 évesek tanfolyamára. Negyven évesnél idősebb jelentkezők befogadhatok ugyan, de semmi esetre sem beszélendők rá a tanfolyamba való belépésre. Ha a jelentkezők száma nem haladja meg az ötvenet, akkor csak egy tanfolyam szervezendő. Ε tanfolyamok téli hónapokban november elsejétől márczius végéig tartandók és pedig hétköznapokon esti órákban. A tanítás anyaga: írás-olvasás és számolás. Kitűzendő czélja az, hogy a tanfolyamban résztvevők két egymást követő évben az írást-olvasást és a számolási ismereteket oly fokban elsajátítsák, mint a minő fokával bir ez ismereteknek a népiskola teljes folyamát elvégzett falusi ifjúság. 13.§. Az írni-olvasni nem tudók e tanfolyamán kívül kötelességök a vármegyei népakadémiai bizottságoknak közreműködni abban is, hogy a községekben és a városokban a nép számára az iskolán kívül eső oktatás népakadémiai tagozatának tovább képző része is szerveztessék

135

azoknak az írni-olvasni tudó felnőtteknek, akik az elemi és ismétlő iskolában megszerzett ismereteiket tovább fejleszteni és tökéletesíteni akarják. Ha a jelentkezők száma ötvennél nagyobb, két tanfolyam szervezendő, ha pedig kisebb, akkor csak egy. 14. §. Ε tanfolyamok tanítási anyaga a népiskola kibővített tanítási anyaga, különösebb tekintettel annak a nép mindennapi életével való szorosabb kapcsolatára. Azonkívül meg kell ismertetni e tanfolyamokban a hallgatóságot mindazokkal Β gyakorlati fontosságú dolgok okaival, rövid foglalatú és világos elméletével, a melyek saját foglalkozása körében élete megoldandó feladatait alkotják. Ε tovább képző tanfolyamok tanítási anyagát és módszerét illetően, tájékoztatóul a vallás- és közoktatásügyi miniszter módszeres útmutatásokkal ellátott tanítás tervet dolgoztat ki. 15. §. Az iskolán kívül eső oktatás népakadémiai tagozata ebben a részében már belekapcsolódik azokba a tanfolyamokba is, amelyeket falukon a földművelésügyi minisztérium és a vármegyei gazdasági egyesületek rendeznek. Nagyobb községekben és városokban, hol iparosok is vannak, azokba a tanfolyamokba, amelyeket a kereskedelmi minisztérium az ipari és kereskedelmi testületek tartanak fenn. Az egyöntetű munkásság céljából a

136

földművelésügyi és kereskedelmi minisztériumok évenként előzetesen közlik a vallás- és közoktatásügyi minisztériummal azoknak a községeknek és városoknak névsorát, amelyekben ilyen tanfolyamok tartatnak és azt, hogy e tanfolyamok tárgyát alkotó felolvasások és előadások minő ismeretkört ölelnek fel? Ε tanfolyamokra vonatkozó jelentések a vallás- és közoktatásügyi, földművelésügyi és kereskedelmi minisztériumok között évről-évre kicserélendők, hogy a bennök foglalt dolgok esetleg közös megállapodás és eljárás tárgyát alkothassák. 16. §. Ε tanfolyamok tanítói és előadói első sorban a népiskolai tanítók és tanítónők. Hogy erre vonatkozó hivatásuknak mentől jobban megfelelhessenek, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a szükséghez képest számukra az iskolán kívül eső oktatás főiskolai tagozatának körében a nyári szünidők alatt továbbképző tanfolyamokat állít fel. Másodsorban taníthatnak egyes tárgyakat e tanfolyamokon a lelkészek, a községi- és körorvosok, a községi jegyzők, a helyi értelmiség főiskolai képzettségű tagjai, ha erre vonatkozó szándékukat az illetékes népakadémiai bizottságnak bejelentik és ez ajánlkozásukat elfogadja. Taníthatnak még főiskolai tanulók és az értelmiség nem főiskolailag képzett tagjai is, ha erre való képességöket olyan oklevéllel igazolják, amelyből kitűnik, hogy e tanítói jogosultság megszerzéseért az iskolán kívül eső oktatás főiskolai ta-

137

gozatában valamelyes e célra rendezett tanfolyamot a szóban forgó tantárgyra vonatkozóan sikerrel hallgattak. 17.§. Ε tanfolyamok tanítói a közoktatásügyi minisztertől rendeletileg megállapítandó tiszteletdíjban részesülnek. A megállapított tiszteletdíjat a vármegyei népakadémiai bizottság felterjesztése és ajánlata alapján utalványozza ki a vallás- és közoktatásügyi miniszter. 18. §. Olyan városokban, hol egy vagy több középiskola, tanítóképző intézet, középkereskedelmi, ipari iskola, felsőbb leányiskola vagy legalább polgári iskola van, az iskolán kívül eső oktatásnak szabad licealis tagozata is szervezendő. 19.§. Ε szabad licealis tagozat kétféle sorozatos előadásokat, illetőleg tanfolyamokat tart: a) az elemi iskolai tanfolyamot már végzett szakképzett munkások, iparosok és más, magokat továbbképezni akaró egyének számára a középiskolai ismeretek pótlására – a klasszikus nyelvek kivételével – az összes középiskolai tanításanyagból, megbővítve a gazdaságtani, köz- és magánhigiéniai ismeretekkel; β) a társadalom középiskolai ismeretekkel már rendelkező műveltebb rétegeinek számára magasabb tudományos,

138

irodalmi és közművelődési igényeket is kielégítő sorozatos előadásokat. 20. §. A szabad licealis tagozat a) pont alatt megkülönböztetett részében előadandó ismeretek tanítási anyagára vonatkozóan a vallás- és közoktatásügyi miniszter a szükséges tájékoztatás kedvéért módszeres útmutatásokkal ellátott tanítástervet fog kidolgoztatni. 21. §. A szabad licealis tagozat β) pontja alatt jelzett, magasabb irodalmi, közművelődési és tudományos igényeket is kielégítő sorozatos előadásokra a tanfolyam előadói olyan nagyobb falusi községekben is vállalkozhatnak, melyekben nem lévén semmiféle középiskola, helybeli előadótestület nem alakulhat, de a na gyobb számú helyi értelmiség ilyen egyes, vagy sorozatos előadások megtartását óhajtja és hajlandó az előadók útiköltségeit fedezni. 22. §. Az iskolán kívül eső oktatás e szabad licealis tagozatában szervezett sorozatos előadások és tanfolyamok szorosabb összeköttetésbe hozandók a helyi múzeumokkal, könyvtárakkal és egyéb fajtájú tudományos vagy művészeti gyűjteményekkel. A nyilvánossági joggal bíró iskolák és állami segélyben részesülő tudományos intézetek, amennyiben saját

139

hivatásuk és feladatuk sérelme nélkül lehetséges, kötelesek ez előadások kísérleti és mutatványos részének sikeresebbé tétele céljából kísérleti termeiket, eszközeiket, gyűjteményeiket stb. felelősség kikötése mellett az előadók rendelkezésére bocsátani. 23.§. Az iskolán kívül eső oktatás szabad licealis tagozatának tanítói és előadói első sorban a középiskolák, tanítóképző intézetek, felsőbb leányiskolák, középkereskedelmi-ipariskolák és polgári iskolák tanárai és tanítónői. Azonkívül a főiskolai képzettségű értelmiség azon tagjai, akik erre önkényt vállalkoznak és szándékukat erre vonatkozóan az illetékes kerületi bizottságnál bejelentik és az ajánlkozásukat elfogadja. 24. §. A községek, városok, erkölcsi testületek, társadalmi egyesületek, vagy magánosok, kik az iskolán kívül eső oktatás szabad licealis tagozatának egyik, vagy mind a két tanfolyamát e törvény rendelkezéseinek megfelelően szervezik s annak költségeit egészben, vagy részben nem tudják fedezni, az előadók és tanítók tiszteletdíjára vonatkozóan az állami segítségre igényt tarthatnak. 25.§. Az egyetemi székhelyeken s azokban a városokban, amelyekben a középiskolákon kívül egy, vagy több fakultást

140

magában foglaló főiskola van, vagy azokban, amelyekben a magasabb műveltség és tudományos képzettség előmozdítására úgynevezett közművelődési házak vannak, az iskolán kívül eső oktatás felső-főiskolai-tagozata is szervezendő. 26. §. Az iskolán kívül eső oktatás e főiskolai tagozatának feladata: a társadalom főiskolai képzettségű tagjait megismertetni a külömböző tudományok újabb vívmányaival; azokkal az eszmeáramlatokkal, politikai, közgazdasági, szociológiai, művészeti és irodalmi irányokkal, amelyek a modern műveltségű ember tudáskörét és eszmevilágát alkotják. Intézménye lenne a míveltebb társadalmi rétegek többoldalú és egyetemesebb tudományos továbbképzésének. Ε tagozatban szerveztetnek azok a külön tanfolyamok is, amelyeknek célja a népiskolai tanítókat, vagy az értelmiség főiskolai képzettséggel nem bíró, önként jelentkező tagjait az iskolán kívül eső oktatás népakadémiai fokozatában való tanításra egyes tudományágakban továbbképezni, illetőleg képesíteni. Előadói számára az egyetemi tanítás szabadsága is biztosíttatik azért, hogy munkásságuk állandóan egyetemi színvonalon maradhasson. 27. §. Tanítói és előadói e népszerű főiskolai tanfolyamoknak a főiskolák tanárai és magántanárai. A középiskolák tanárai közül a Tudományos Akadémia

141

tagjai, vagy azok, akiket tudományos irodalmi működésük alapján az Iskolán kívül eső Oktatási Tanács erre feljogosít. Hasonló jogosítványra van szükségök az értelmiség azon főiskolai képzettségű tagjainak is, kik a Tudományos Akadémiának nem tagjai. 28. §. A szabad licealis és a népszerű főiskolai tanfolyamok előadóinak és tanítóinak miniszteri rendelettel megállapított ^tiszteletdíjait a vallás- és közoktatásügyi miniszter a kerületi bizottságok felterjesztése és ajánlata alapján utalványozza ki. 29.§. Hogy a társadalom anyagi és erkölcsi támogatása az iskolán kívül eső oktatás e két felső tagozatának sikeres munkássága érdekében a lehető legnagyobb mértékben biztosíttassék, az ország megfelelő számú iskolán kívül eső oktatási kerületre osztatik fel oly módon, hogy a kerületek középpontja lehetőleg mindig olyan város legyen, amelyben közművelődési ház is van. Ezekben a közművelődési gócpontoknak tekinthető városokban kerületi bizottságok szervezendők a közművelődési házak körül csoportosuló közművelődési, irodalmi, tudományos stb. szervezetek megbizottaiból és a magyar közművelődés azon érdemes munkásaiból, kiket a vallás- és közoktatásügyi miniszter e bizottságba kinevez.

142

30. §. A minisztertől kinevezendő kerületi bizottsági tagok száma a többi tagok egy negyedénél nem lehet nagyobb. A kerületi bizottság elnökét és titkárát tagjai közül maga választja, de mind a kettőt a vallás- és közoktatásügyi miniszter erősíti meg. A kerületi bizottsági tagság tiszteletbeli. Azoknak a tagoknak, akik nem laknak a bizottság székhelyén, igényük van az ülések napjain megfelelő napidíjra és útiköltségre. A titkár megfelelő tiszteletdíjban részesül. 31.§. A kerületi bizottságok feladata a kerületben az iskolán kívül eső oktatás két felső tagozatának munkásságát támogató társadalmi mozgalmak szervezése és ébrentartása. Gondoskodik arról, hogy e két felső tagozat költségei a lehetőségig, az ilyen célra felhasználható alapok, alapítványok, tagsági díjak s egyéb hozzájárulásokból társadalmi úton. fedeztessenek, miután az állami segítség nem volna igénybe vehető másra, mint csupán az előadók és tanítók tiszteletdíjának fedezésére. A kerületi bizottságok az előadás szorozatokat, tanfolyamokat és azok költségvetését a helyi szervezetekkel egyetértően állapítják meg. Kiszemelik az előadókat és tanítókat. Mindezt összefoglalván egy kimutatásban, az év egy meghatározandó időpontjáig tudomásvétel és jóváhagyás végett felterjesztik a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Ellenőrzik,

143

illetőleg megbízottaikkal ellenőriztetik a sorozatos előadások és tanfolyamok munkásságát. Közvetetlenül érintkeznek az iskolán kívül eső oktatás népakadémiai tagozatában szervezett vármegyei bizottságokkal minden olyan kérdésben, amelyek helyenként és esetleg a két tagozat között érintkezést követelnek. Evenként, a sorozatos előadások és tanfolyamok bevégzése után, jelentést tesznek a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, pontosan kimutatván az előadás sorozatok, tanfolyamok és az abban résztvett előadók és hallgatók számát. Ε jelentésekkel kapcsolatosan jogukban áll javaslatokat dolgozni ki, hogy miként és minő irányban kellene az intézményt akként fejleszteni, hogy az általános szempontok követelményeivel párhuzamosan mentől jobban szolgálja a kerület egyes vidékeinek helyi érdekeit is megfelelően a lakosság többsége életfoglalkozásának? 32. §. Hogy a társadalom lehetőén fokozódó közreműködése az iskolán kívül eső oktatás számára országosan biztosíttassék, azoknak a társadalmi szervezeteknek bevonásával, amelyek az iskolán kívül eső oktatással, vagy általában a magyar közművelődés vele kapcsolatos más kérdéseivel országosan, vagy egyes nagyobb vidékekre kiterjedően foglalkoztak, egy Országos Iskolán kívül eső Oktatási Tanács szervezendő, vagy önállóan, vagy mint az Országos Közoktatási Tanács iskolán kívül eső oktatásügyi osztálya.

144

33.§. Az Országos Iskolán kívül eső Oktatási Tanács tagjai lennének az Uránia, Szabad Lyceum, Erzsébet Népakadémia, a négy nagyobb Közművelődési Egyesület, az Országos Középiskolai Tanáregyesület, a Tanítóképző-intézeti Tanárok Egyesületének, a Polgáriiskolai Tanáregyesületnek és a Tanítók Országos bizottságának, a két tudományos egyetemnek és a műegyetemnek és a tudományos Akadémiának megbízottai, a kereskedelmi, földmívelésügyi minisztériumok küldöttjei, továbbá a magyar tudomány és közművelődésnek azok a munkásai, akiket a vallásés közoktatásügyi miniszter kinevez. A kinevezett tagok száma a többi tagok egy negyedénél nem lehet nagyobb. A tagság tiszteletbeli. A tagok csupán az ülések után járó s az Országos Közoktatási Tanács tagjaiéval egyenlő napidíjban részesülnek. 34.§. Ε Tanács elnökét, alelnökét és titkárát, ha önállóan szerveztetik, a vallásés közoktatásügyi miniszter nevezi ki. A titkár megfelelő tiszteletdíjban részesül. Ha pedig az Országos Közoktatási Tanácscsal kapcsolatosan szerveztetik, akkor elnöke, 'alelnöke és titkára az Országos Közoktatási Tanács elnöke, alelnöke és titkára. 35. §. Ε tanács lesz az iskolán kívül eső oktatás minden általános és elvi jelen-

145

tőségű kérdésében a legfőbb véleményező és tanácsadó testület. Feladataihoz tartozik: figyelemmel kísérni az iskolán kívül eső oktatás fejlődését nemcsak hazánkban, hanem a külföldön is. Véleményt mondani minden újabban felmerülő szükségletről, amely az egész országra kihatóan, vagy csak egyes vidékekre vonatkozóan a népélet viszonyaiból kiforrottan helyet kér magának az iskolán kívül eső oktatás keretében. Felvilágosítást adni, javaslatot dolgozni ki minden olyan kérdésben, amelyet a közoktatásügyi kormány eléje terjeszt. Ő adja meg a főiskolai tagozatban való tanításra a jogosultságot azon középiskolai tanároknak s a főiskolai képzettségű értelmiség olyan tagjainak, kik nem tagjai a Tudományos Akadémiának, de tudományos irodalmi működésük alapján igényt tartanak arra, hogy mint tanítók, vagy előadók az iskolán kívül eső oktatás főiskolai tagozatának tanítói munkásságában résztvehessenek. 36. §. Nem esnek e törvény rendelkezései alá azok az egyes, vagy sorozatos előadások és tanfolyamok, amelyeket tudományos, irodalmi társulatok, társadalmi egyesületek, vagy magánosok az állam anyagi segítségének igénybevétele nélkül rendeznek. Ilyen egyes, vagy sorozatos előadásokat és tanfolyamokat tetszés szerint való ismeretkörökre kiterjedően ezentúl is bárki szabadon és az oktatásügyi hatóságoknál való minden előzetes bejelentés nélkül rendezhet.

146

37.§. Az állam főfelügyeleti joga alapján, melyet az oktatásügy egész vonalán gyakorol, a vallás- és közoktatásügyi miniszter az ilyen tanító célzattal rendezett egyes, vagy sorozatos előadásokat és tanfolyamokat is a főfelügyeleti jog gyakorlása szempontjából, küldöttjeivel bármikor meglátogattathatja. Ha meggyőződött, hogy a bennök folyó tanítás erkölcsbe, az ország alkotmányába, vagy törvényeibe ütköző, a teljesítendő vizsgálat eredményéhez képest azokat beszüntetheti; fenntartóitól és tanítóitól a jogot ilyen előadások vagy tanfolyamok tartásához, először egy bizonyos időre – ismétlés esetén pedig véglegesen megvonhatja. 38. §. A jelen törvény végrehajtásával a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter bízatik meg.

VII Összefoglaló kérdések. 1. Törvénnyel szervezendő-e az iskolán kívül eső oktatás, vagy miniszteri rendelettel? 2.

Helyes-e az iskolán kívül eső oktatást három: alsó – népakadémiai, – középső – szabad licealis, – felső – népszerű főiskolai, – tagozatra osztani? És ha helyes: mi lehetne e három fokozat legmegfelelőbb elnevezése? 3.

Kötelezhetők-e a városok és községek az iskolán kívül eső oktatás alsó tagozatában először az írni-olvasni nem tudók, másodszor a magokat tovább képezni akaró, tizenhat évesnél idősebb állampolgárok számára tanfolyamok és sorozatos előadások szervezésére? 4.

Ha kötelezhetők, de az ehhez szükséges költségeket részben vagy egészben nem bírják fedezni, elégséges-e az állam részéről az a támogatás, amelyet a tanítók és előadók tiszteletdíjának fedezésével nyújt, vagy a szükséghez képest esetről-esetre magára vállalhatja az állam az összes kiadásokat? 5. Helyes-e az [alsó fokozatra vonatkozóan a társadalom közreműködésének biztosítása szempontjából vármegyénként bizottságokat szervezni? És ha helyes: e bizottságok kikből állítandók össze és az összeállításban az államnak mekkora befolyás biztosítandó?

148

6. Célszerűnek mutatkozik-e az iskolán kívül eső oktatás középső és felső fokozatában a társadalom közreműködésének biztosítása céljából az országot bizonyos számú tankerületekre osztani? 7.

Ha célszerű az ilyen kerületi beosztás, helyes-e azokban kerületi bizottságok szervezése az iskolán kívül eső oktatás középső és felső tagozatára kiterjedő hatáskörrel? Kikből szervezendők ezek a kerületi bizottságok és összeállításukban az államnak mekkora befolyás biztosítandó? 8. Kik lehetnek az iskolán kívül eső oktatás külömböző fokozatainak tanítói a megfelelő fokú iskolák tanítóin és tanárain kívül?

Célszerűnek látszik-e az iskolán kívül eső oktatásnak célját, anyagát, terjedelmét és módszerét az általános tájékoztatás kedvéért valamelyes minimális tantervben megjelölni, különösen annak népakadémiai részében és a szabad licealis tagozat alsóbb fokában? 10. Szükséges-e egy középponti Országos Iskolán kívül eső Oktatásügyi Tanács szervezése? Ha szükséges: kikből szervezendő, – az állami befolyás minő fokával, – önállóan-e, vagy az Országos Közoktatásügyi Tanácscsal kapcsolatban, mint armak iskolán kívül eső oktatásügyi osztálya? 11. Szükséges-e az állami felügyelet biztosításáról törvényben gondoskodni az olyan tanfolyamokkal és tanítói célzatú előadás sorozatokkal szemben, amelyeket a városok, községek, hitfelekezetek, társulatok, egyesületek, vagy magánosok tartanak fenn az állam támogatásának igénybevétele nélkül?

IV. JEGYZŐKÖNYV fölvétetett

az Országos Közoktatási Tanács állandó bizottságának 1908. évi október hó 14-én és 15-én a szabadoktatás országos szervezése tárgyában tartott üléseiben. A) Október 14-én délelőtt. Jelen vannak: a) Az Országos Közoktatási Tanács elnöksége részéről: gróf Apponyi Albert v. b. t. t., vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, a Tanács elnöke; dr. Fehér Ipoly v. b. t. t., pannonhalmi szent-benedekrendi főapát, a Tanács másodelnöke; dr. Finác^y Ernő, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár, a Tanács ügyvivő alelnöke; dr. Bozóky Endre középiskolai kir. igazgató, a Tanács titkára; ez utóbbi az ülés jegyzője. b) Az Országos Közoktatási Tanács tagjai közül: dr. Alexander Bernát budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Beöthy Zsolt főrendiházi tag, min. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Bokor József tud. egyet, magántanár; dr. Hegedűs István budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Jancsó Benedek budapesti áll. főgimnáziumi tanár; Magyar Gábor c. kir. főigazgató, a magyar kegyes tanítórend tartományfőnöke; dr. Medveczky Frigyes udv. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Pauer Imre min. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Sebestyén Gyula kir. tanácsos, az áll. tanítóképző intézetek orsz. szakfelügyelője és Sretvizer Lajos budapesti székesfővárosi elemi népiskolai igazgatótanító, előadó tanácsosok; továbbá dr. Beke Manó budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Benedek Elek a «Néptanítók Lapja» szerkesztője; dr. Ilosvay Lajos udv. tanácsos, kir. József-műegyetemi ny. r. tanár; dr. Schneller István kolozsvári tud. egyet. ny. r. tanár és dr. Wes^ely Ödön budapesti székesfővárosi közs. főreáliskolai igazgató, tanácstagok. c) A vallás- és közoktatásügyi minisztérium részéről: Tóth János és dr. Molnár Viktor államtitkárok, továbbá: Halász Ferencz miniszteri tanácsos; dr. K. Lippich Elek miniszteri tanácsos; dr. Morlin Emil min. tanácsos; Mosdóssy

150

Imre kir. tanácsos, budapesti székesfővárosi kir. tanfelügyelő; dr. Neményi Imre min. osztálytanácsos; Spitkó Lajos kir. tanácsos, tankerületi kir. főigazgató; és dr. Vángel Jenő áll. polg. iskolai tanítóképző intézeti igazgató, az Országos Paed, könyvtár és Tanszermúzeum elnöke. d) Más minisztériumok képviseletében: dr. Marschalkó István kir. törvényszéki bíró az igazságügyminiszterium; sárói Szabó Lajos m. kir. honvédszázados a honvédelmi és Zavadovszky Alfréd min. titkár a pénzügyminisztérium részéről. e) A közélet különböző köreiből meghívottak: Antal Gábor dunántúli ref. püspök; dr. Bárczy István Budapest székesfőváros polgármestere; Bernát István országgyűlési képviselő; dr. Berzeviczy Albert v. b. t. t., a Magyar Tud. Akadémia elnöke; dr. báró Eötvös Loránd v. b. t. t., budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Földes Béla udv. tan. országgyűlési képviselő, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Gaal Jenő főrendiházi tag, budapesti kir. József-műegyetemi ny. r. tanár; Geőcze Sarolta áll. tanítónőképző-intézeti igazgató; dr. Giesswein Sándor győri kanonok, országgyűlési képviselő; dr. Gyulay Béla budapesti székesfővárosi közs. polg. leányiskolái igazgató; dr. Kármán Mór budapesti tud. egyet, magántanár; dr. Klupathy Jenő budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Marchait Henrik budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Schack Béla kir. főigazgató; dr. Ttmon Ákos udv. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár. Mint vendégek jelen voltak az ülésen: dr. Wekerle Sándor v. b. t. t. miniszterelnök és gr. Zichy Aladár v. b. t. t. Ő Felsége személye körüli miniszter. Távolmaradásukat kimentették: dr. Kovács János budapesti áll. polg. iskolai tanítóképző-intézeti tanár és dr. Riedl Frigyes budapesti tud. egyet. ny. r. tanár előadó tanácsosok. Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter, az Országos Közoktatási Tanács elnöke, a tanácskozást a következő beszéddel nyitotta meg: Igen tisztelt uraim! Mielőtt tanácskozásainkat megnyitnám és a vitát megkezdenők, mindenekelőtt legyen szabad hálámnak kifejezést adni azért, hogy az Országos Közoktatási Tanács tagjain kívül a meghívott urak oly készségesen megfeleltek annak a meghívásnak, amelyet ennek a fontos hazai közművelődési és nemzeti ügynek érdekében hozzájuk intéztem. Az iskolánkívüli oktatásnak, felfogásom szerint, két irányban van rendkívüli fontossága. Az egyik, amely, reménylem, átmeneti jellegű, de annál égetőbb, az országban még mindig, sajna, nagy terjedelemben levő analfabetizmus elleni küzdelem, amely jelenséget társadalmunkból eltüntetni vagy legalább csökkenteni nem érünk rá odáig várni, míg a népiskola fejlődése útján odajutunk, hogy a jövendő generációban ez a jelenség vagy éppen nem, vagy csekélyebb mértékben mutatkozzék. A mindinkább fejlődő demokratikus haladás és a politikai jogok kiterjesztése fontossá teszik azt, hogy a tudás legprimitívebb forrásaitól legtávolabb álló honfi-

151

társainkat is minél közelebb vezessük ezekhez a forrásokhoz. A másik állandó szükséglete a társadalomnak, amelynek kielégítéséről gondoskodni kell, annak a mindinkább növekedő és terjedő tudási vágynak kielégítése, – még pedig nem csak az úgynevezett művelt osztályokban, amelyeknek szükségük van arra, hogy az ő műveltségük mélyíttessék és rendszeresíttessék, hanem minden társadalmi osztálykülönbség nélkül a nép széles rétegeiben. Mutatkozik egy aspiráció, egy szenvedélyes vágy: a tudás országába bejuthatni; amely vágy csak tiszteletreméltó, amely vágynak kielégítéséről az én véleményem szerint rendszeresen és bizonyos irányítás mellett gondoskodni kell. Amint az előadói munkálatból méltóztatnak látni, tudni és meggyőződni, ezen a téren történtek már igen becses és nagyértékű kezdeményezések a múltban is. Ezen kezdeményezéseknek egy része sokat ígérő kezdet után teljesen megszűnt, még pedig éppen az a része szűnt meg, amely a nép széles rétegeinek művelésével foglalkozott. Hogyan szűnt meg, ne firtassuk. Másik része, amely inkább a városi, műveltebb osztályoknak népszerűbb kiművelésével foglalkozott, némely igen becses kezdeményezésben, igen becses magántársadalmi vállalatban még most is fennáll; de ha vesszük, hogy annak a három vagy négy legfőbb elágazásnak, amelyben a tevékenység megnyilvánul, a Szabad Líceum, az Erzsébet-népakadémia és az Uránia-egyesület tevékenysége, továbbá az 1891. évi XIII. törvénycikk alapján szervezett országos bizottság által rendezett előadásokon mindössze valami százharmincezer hallgató részesült ily tanításban, akkor meggyőződhetünk arról, hogy bármennyire tiszteletreméltó és érdemes is az a tevékenység, amelyet társadalmi úton már eddig is kifejtettünk, ez csak egy csepp abban a tengerben, amelyet ki kell merítenünk, egy igen csekély hányadát öleli fel azoknak, akik művelődésre aspirálnak. A feladat, mellyel már hivatali elődeim közül is többen foglalkoztak, amelylyel nekem is kötelességszerűleg foglalkoznom kell, abból áll, hogy a széles rétegeknek e mélységes szellemi kiművelésére és egyszersmind erkölcsi megnemesítésére irányuló tevékenység általánossá tétessék és rendszeresíttessék. A veleje mindazoknak a kérdéseknek, amelyeknek megvitatására az urakat felkértem, éppen abból áll, megállapítani, hogy ennek a nagy feladatnak teljesítésében minő szerepe juthat, minő szerepe jusson az államnak, nem általános teoretikus szempontból ítélve meg a dolgot, hanem a mi különleges viszonyaink között, ahol lépten-nyomon tapasztaljuk a társadalmi kezdeményezések tehetetlenségét és csekély körben való mozgási képességét. Az állam sok mindenféle módon nyúlhat bele e tevékenységbe. Az állam maga vállalkozhatik e feladat vagy a feladat egy részének teljesítésére saját orgánumai által; az állam kezdeményezőleg, irányítólag és támogatólag hathat a társadalmi tevékenységre. Ennek a támogatásnak, irányításnak megint sokféle neme van, amelyekre nézve az előadói munkálathoz csatolt kérdőpontok nyújtanak alkalmat, hogy azok egyenkint meg-

152

beszéltessenek. Csak azt a megjegyzést kell tennem, hogy bár én az előadói munkálatban megnyilvánuló irányzattal nagyban és egészben egyetértek, még se méltóztassanak úgy tekinteni ezt a munkálatot, mint kormányelőterjesztést, hanem ezt az általam ezzel az üggyel megbízott igen illetékes férfiúnak az Országos Közoktatási Tanácshoz intézett memorandumául tekintsék. Én semmi irányban sem óhajtok a döntésnek prejudikájni, semmiféle irányban sincs, hogy úgy mondjam, megállapodott elhatározásom, amelynek módosítására az itten szerzett tapasztalások és ezeknek megvitatása hatást ne gyakorolhatnának. Mégis ajánlom azt, hogy a vitában az előadói munkálat végén található összefoglaló kérdésekhez fűzzük a megbeszélést. Csak a sorrend tekintetében ajánlok egy módosítást, t. i. a harmadik és a negyedik kérdést, amely tisztán kormányzati kérdés, a tüzetes megvitatás sorából egészen kihagyatni kérném. Ez arra vonatkozik, hogy kötelezhetők-e a városok és a községek, hogy az iskolánkívüli oktatás tekintetében bizonyos intézkedéseket tegyenek és ha erre nincs elég anyagi segélyforrásuk, az állam mennyiben támogathatja őket; ezek tisztán kormányzati kérdések, amelyek elintézése a kormányzatnak és esetleg a törvényhozásnak feladata, melyben kevésbbé szükséges az irányítás. A többi kérdéseket a következő sorrendben kérném tárgyalni: Első kérdésnek kérném a másodikat tétetni: Helyes-e az iskolán kívül eső oktatást három tagozatra osztani? És ha helyes, mi lenne ezeknek a legmegfelelőbb elnevezése? Második kérdésnek a nyolcadikat kérném vétetni: Kik lehetnének a tanítók? Harmadik kérdésnek a kilencediket. Ezek a kérdések vonatkoznak, hogy úgy mondjam, a szabadoktatásnak, az iskolán kívüli oktatásnak anyagára és a tanítói személyzetére; ezek magukban véve egy komplexust képeznek. Negyedik kérdésnek kérném az ötödik, a hatodik, a hetedik és a tizedik számú kérdéseket tenni. Ε négy kérdés vonatkozik a szervezetre; a helyi, a megyei, a kerületi, az országos szervezetre, a központi szervezetre és az államnak ezekre gyakorlandó befolyására, úgy hogy ezek természetszerűleg egy egészet képeznek. Ötödik kérdés volna az első kérdés, hogy vajjon törvénnyel szervezendő-e az iskolán kívüli oktatás, mert az előbbi kérdésekre adandó válaszokból lesz leginkább megadható a válasz erre a kérdésre, hogy törvénnyel vagy kormányzati keretben kell-e rendezni a kérdést és ehhez csatlakozhatik hatodik kérdésül a tizenegyedik kérdés. Hogyha méltóztatnak ehhez hozzászólni, ez is képezheti vita tárgyát. Mielőtt erre áttérnénk, egy pár bejelentést kell közölnöm. Az előadói tisztet dr. Jancsó Benedek tanár úr fogja vinni, a jegyzői tisztet dr. Bozóky Endre, az Országos Közoktatási Tanács titkára tölti be. Az értekezletre meghívottak közül távolmaradásukat bejelentették és kimentették dr. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, akinek most Rómába kellett mennie, azonkívül Baksay Sándor református püspök, akit hivatalos elfoglaltsága tart távol és dr. Erődi Béla tankerületi főigazgató. Ezen urak távollétét sajnálattal vesszük tudomásul. Mél-

153

tóztassanak ahhoz a kérdéshez hozzászólni, hogy van-e észrevétel a sorrendre vonatkozólag. Dr. Marczali Henrik: Nagyméltóságú elnök úr, igen tisztelt értekezlet! Bocsánatot kell kérnem, hogy először szólalok fel ilyen fontos és országos tárgyban, de épen az általános, az egész lebeg szemem előtt és az az ideál, amelyet megalkottam magamnak a népoktatásról magasabb értelemben, az, amit összehasonlítok azzal a munkálattal, amit az igen tisztelt előadó úr előterjesztett. Elnök: Hát nem a pontok sorrendjéhez méltóztatik szólni? Akkor talán a sorrendet elfogadottnak nyilvánítom. Most az a kérdés, hogy egy általános vitát kivánnak-e. Úgy látom, hogy igen; akkor ez az általános vitának a kezdetét jelenti. Eszerint az érdemleges vitába belemegyünk, s az első szó az előadó urat illeti. Dr. Jancsó Benedek előadó: Nagyméltóságú miniszter úr, mélyen tisztelt szaktanácskozás! Azok után, amiket a nagyméltóságú miniszter úr mondott és tudva, hogy emlékiratom már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt a szaktanácskozás tagjai tanulmányozásának tárgya lett, igazán kevés mondani valóm volna. Mindazonáltal tekintettel arra, hogy ez az emlékirat kissé terjedelmes, szükségesnek vélem a miniszter úrnak és a t. szaktanácskozásnak engedelmével azokat a főbb eszméket és vezérlő gondolatokat, amelyek ez emlékiratba foglalt szervezetnek tartalmát képezik, röviden, vázlatosan összefoglalva előadni. A kiinduló pont a miniszter úrnak az a rendelete volt, amelyet egy évvel ezelőtt a Közoktatási Tanácshoz intézett s amelynek értelmében a jelen emlékirat semmi egyéb, mint feleletkeresés arra, hogy miként lehetne esetleg a törvényhozás közbejöttével a közhatóság, a községek és városok közreműködésének biztosításával szervezni az analfabéták iskolánkívüli tanításának munkáját és hogyan s miképen lehetne esetleg tervszerű központi vezetés mellett eszközölni azt, hogy az elemi iskolát elvégzett felnőttek különösen 15-21 éves korukig a továbbképzésben az iskolánkívüli oktatásban tervszerűen, egységesen és országosan tovább vezettessenek általa és így népünket jobban bevezessük a nemzeti közművelődés kereteibe. A miniszteri leiratnak ez a pontja, ezek a kérdések már eleve kizárták, hogy az iskolánkívüli oktatás szervezetének valamely olyas formáját kontempláljuk, amely minimumra redukálja vagy teljesen kizárja az állami befolyást és a községek, városok, egy szóval a közhatóságok közreműködésének mellőzésével e fontos kultúrai munkásságot tisztán a társadalom szabad tevékenységének tárgyává tegye, az állami befolyásnak csupán annyi szerepet engedve, hogy annak költségeit fedezze, de az irányító vezetésről lemondjon. Ellenkezően, módot kellett arra találni, hogy miképen lehessen az állami hatalom és a közhatóságok egész tevékenységét belevonni az iskolánkívüli oktatásba akként, hogy ez a társadalom szabad tevékenységét és önkéntességét ne nyomja el, ne abszorbeálja, de ellen-

154

kezőleg, fejlessze és támogassa. Olyan szervezetet kellett kontemplálni, amelyben a nemzeti és állami érdekek védelme a társadalom önkéntes munkásságával nemcsak összhangzásban van, hanem az utóbbira erősítő és mélyítő hatást is gyakorol. Hogy ez alapelveket és vezérlő gondolatokat meg lehessen találni, szükséges volt a magyar iskolánkívüli oktatásnak történetét egy kissé tanulmányozni attól az időponttól kezdve, amelyben ez Türr és Irányi kezdeményezésére a magyar közoktatási politikának kiegészítő részévé lett. Hiszen már a felnőttek oktatását akképen tervezték, amint bennefoglaltatik a miniszter úr rendeletének pontjaiban. A felnőttek oktatását olyan közművelődési akciónak tervezték már akkor, amelyben a közoktatási kormány nemcsak igénybe veszi a társadalom szabad és önkéntes tevékenységét, hanem annak irányítását és vezetését az anyagi és erkölcsi támogatással egyetemben magának fenntartotta. Nem is lehetett ezt a múltban másként szervezni és nem is lehet most sem, mert hiszen az a feladat, melyet az iskolánkívüli oktatás, különösen alsó részében teljesít, tulajdonképen eminens állami feladat, mert hiszen a modern állam nemcsak jogállam', hanem egyszersmind kultúrállam is, amely tanítói hivatását saját polgáraival szemben nem véli kimerítettnek abban, hogy alkalmat ad az írás-olvasás és az elemi iskolák tananyagát magában foglaló ismeretek, elsajátítására, hanem igenis, gondoskodik arról, hogy mélyreható és széleskörű általános műveltség útján a tudomány igazságai az állampolgárok között annyira elterjedjenek, hogy azok életük cselekvéseinek olyan erkölcsi szabályozói legyenek, a minők a jogelvek a jogállamban. Az állami befolyásnak az a mértéke, amelyet ez a tervezet kontemplál, egy hajszállal sem több, mint az, amit Irányi Dániel törvényjavaslatai kontempláltak; pedig, hogy Irányi Dániel valaha a társadalmi tevékenység korlátozásának barátja lett volna, azt még senki sem állította. De nem több, sőt még kevesebb, mint amennyi Franciaországban vagy Angolországban van. Franciaországban az ú. n. éducation populaire-t a francia kormány 1895 január 11-én kiadott dekrétumával szabályozta. Ennek már első paragrafusa az éducation populaire egész ügyét az egyes megyék területén jóformán a préfet kezébe teszi. Egyik szakasz kimondja, hogy senki sem taníthat ezeken a kurzusokon, aki nem tanító, ha csak az előadás tervezetének előzetes benyújtása után erre előzetes jogosítványt nem nyert a préfet-től. Az egész éducation populaire ügye országosan Petit Edouard-ja a francia közoktatási kormánynak egyik szakfelügyelőjére van bízva és ennek rappoit-jaiból, melyeket évenkint a francia közoktatási kormány elé terjeszt, meggyőződhetünk arról, hogy mekkora az az állami befolyás, amelyet a francia kormányzat a társadalom iskolánkívüli oktatási tevékenységére gyakorol. És az a központi vezetés, vagy állami befolyás, amely ebben az emlékiratban kontemplálva van, egy hajszállal sem több, sőt kevesebb, mint az, amelyet a francia állam gyakorol, pedig

l55

a francia állam köztársaság, még pedig radikális köztársaság és M. Briand-t, a volt francia közoktatási minisztert, aki a múlt évben az iskolánkívüli oktatás társadalmi szervezetének kongresszusán azt mondotta: «Uraim, a francia kormány mindenütt ott lesz, ahol Önökkel az erkölcsi s anyagi támogatást s ellenőrzést illetőleg közre kell működni», bizonyára senki sem tarthatja sem a reakció, sem egyéb hasonló áramlat követőjének. Angliát meg szoktuk úgy tekinteni, mint a kormányzati be nem avatkozás elvének klasszikus országát. De ha kezünkbe vesszük azokat a rapportokat, amelyeket az angol közoktatási hivatal, a Board of Education ád ki, látjuk, mennyi befolyást gyakorol és mennyire beleavatkozik a nyújtott állami segítség fejében az angol kormányzat abba a közművelődési munkásságba, amelyet a helyi iskolai hatóságok teljesítenek; a szabályzatoknak, a syllabusoknak egész csoportja van, amely nemcsak az állami segítség nyújtásának feltételeit szabja meg, hanem amely irányítja a tanítás anyagát, módszerét, sőt megszabja a tanító képesítésének fokát is. Látni fogjuk belőle, hogy ő Felségének, Nagy-Britannia királyának küldöttjei meg biztosai hányszor és milyen behatóan látogatják és vizsgálják meg a különböző tanfolyamokat, miként kísérik figyelemmel a szabályzatok és a syllabusok helyes vagy helytelen alkalmazását és miként vitatják meg a helyi iskolai hatóságokkal a teendőket, és sajátságos, hogy az állami beavatkozás ellen még az angol munkások nevelési szövetkezete, a híres Trade Union sem tiltakozik, sőt ellenkezőleg: küldöttjei szívesen tanácskoznak Sir Robert Morant-ai, a Board of Education titkárával arról, hogy miképen lehetne az angol munkások magasabb, egyetemi fokú kiképzését célszerűen előmozdítani? Ε tervezetben javasolt állami beavatkozás tulajdonképen nem is direkte, hanem indirekte van tervezve; még pedig az alsó fokon az állam a maga ellenőrző és irányító befolyását gyakorolná az ú. n. megyei népakadémiai bizottságok révén. Azon szervezet útján, amely tulajdonképen a társadalmi egyesületek és szervezetek képviselőiből alakul meg és amelyhez én a mintát tulajdonképen azon iskolai bizottságoktól vettem, amelyeket 1868 után báró Eötvös József akart megalakítani azért, hogy az által a társadalom közreműködése a népoktatás terén fokoztassék, amely azonban nem jött létre, de amelyet a legutóbbi időben épen kormányzati intézkedés hívott életre. Még szabadabb, még sokkal tágabb a társadalom tevékenysége az iskolánkívüli oktatásnak a középső és felső fokán, amelynek tulajdonképen csak a költségeit viseli az állam, de vezetését és irányítását úgyszólván átadja a társadalmi, a tudományos és irodalmi egyesületek képviselőiből megalakult kerületi bizottságnak. Ε kerületi bizottságokban a tudományos, irodalmi és közművelődési egyesületek egy olyan újabb szervezetet nyernének, amelynek segítségével úgyszólván megtalálhatják sokat keresett feladatukat, a magyar közművelődés munkájának a terén. Megtölthetik kereteiket igazi tartalommal és jószándékú törek-

156

vesékből, vágyakból és eszmékből alkotott problémáikat felválthatják a reális élet értékes és konkrét igazságaira. És azután kivehetik részüket abból a munkásságból, amelynek egyik elsőrangú feladata az, hogy az ország egyes nagyobb vidéki városaiban ú. n. kulturális gócpontok alakuljanak azon közművelődési házak körül, amelyekkel ő nagyméltósága, a miniszter úr a magyar közművelődés nemesebb értelemben vett decentralizációját igyekszik megindítani. Még csak azt akarom megjegyezni, hogy az állami befolyást e tervezet csak azon iskolánkívüli oktatási szervezetekkel szemben kontemplálja, amelyek az állam erkölcsi és anyagi támogatását igénybe akarják venni. A többiekre vonatkozólag semmi korlátozást nem állít fel, szabadon működhetnek saját meggyőződésük és céljaik szerint, mint eddig. Igaz ugyan, hogy az állami felügyeletet ezekre is kiterjeszti, de hiszen ebben sincs semmi új dolog. Hiszen e jelenlegi sorozatos felolvasások, előadások és tanfolyamok tulajdonképen policiális felügyelet alatt állanak. A városokban a rendőrség, vidéken a közigazgatási hatóságok engedélyezik vagy tiltják be – ha épen akarják – még pedig apelláta nélkül. A tervezet kiveszi a rendőri ellenőrzés alól és egy magasabb, tudományosabb, filozófiaibb természetű ellenőrzés alá akarja helyezni. Hogy e kétféle eljárás közül melyik inkább megfelelő, sőt melyiket illőbb al'kalmazni egy közművelődési munkássággal szemben, azt, azt hiszem, nem nehéz elgondolni. Ε tervezet felöleli az iskolánkívüli oktatás egész egyetemét; alkalmat és módot akar nyújtani mindenkinek, az analfabétától elkezdve egészen az egyetem tanáráig, az akadémia tagjáig, az önképzésre, mert hiszen az önképzésnek nem egyetlen formája a tanulás, hanem a tanítás is. Egyesíteni igyekszik az alsó fokon a francia education populaire-t, a középső fokon a német szociálpedagógiai intézményeket és a felső fokon az angol Univebsity Exlension-t. Nem lehetetlen, hogy vannak, akik a tervezetben foglalt szervezetet nagyon bonyolultnak találják és nagyon iskolásnak ítélik az iskolánkívüli oktatásnak a rendes iskolázás mintájára való országos tagolását, csakhogy, akik ezt mondják, elfelejtik azt, hogy e tagozódás nem valami önkéntes sematizálás, hanem egyenesen következése az általános közművelődési szükségletnek. Aztán meg e hármas tagozatot nem is akarja áthághatatlan falakkal elválasztani; ellenkezőleg: mindenütt hangoztatja, hogy az iskolánkívüli oktatásnak még az írás-olvasás és számolás tekintetében sem szabad teljesen iskolásnak lennie, sőt egyenesen azt mondja, hogy a tanítás módszerében értékesíteni kell mindazokat a tanulságokat, amelyeket a tömeg pszichológiájának ismeretén felépített szociáldemokrata iskolánkívüli oktatás módszeréből le lehet vonni. Tanulmányaim, melyeket ez emlékiratba foglalva kezdettem és amelyeket azóta folytatok, meggyőződéssé érlelték azt a hitemet, hogy nálunk igenis megvalósítható, még pedig egy egységes szervezet alakjában az iskolánkívüli oktatásnak mind a három, francia, német és angol formája. Nem kell hozzá más, csak akarat és kitartás.

157

Akarat a közoktatási kormány és kitartás a közművelődési ügy munkásai részéről· Ε szilárd meggyőződés azonban nem akadályoz meg abban, hogy a szervezetnek azt a formáját, mely ez emlékiratban foglaltatik, ne tartsam másnak, mint gyenge kísérletnek: olyan kísérletnek, amelynek nem lesz egyéb érdeme, mint az, hogy okul és alkalmul szolgál arra, hogy e nagy tekintetű szaktanácskozásban egy olyas eszmecsere fejlődjék ki, amelyből ki fog kerülni a magyar iskolánkívüli oktatásnak szervezete. Legfölebb egy kövecske, egy tégla abban a nagy közművelődési alkotásban, melynek felépítése egyformán kategorikus imperativusa a demokrata modern és a magyar nemzeti államnak, amelynek megalkotása nélkül hiányos és bevégezetlen maradna annak a nemzedéknek politikai és kulturális munkássága, amely a magyar reformkorszaknak, a negyvennyolcas demokrata szabad hagyományoknak elveiből él és munkálkodik. Dr. Fináczy Ernő alelnök: Mivel ez az ülés az Országos Közoktatási Tanács állandó bizottságának ülése, kiegészítve szakférfiakkal és a társadalom különböző köreiből vett kitűnő egyénekkel, akik szívesek voltak az elnök úr hívásának engedni, ennélfogva én, mint az Országos Közoktatási Tanács ügyvivő alelnöke, mindenekelőtt hálás köszönetet mondok Ő Excellenciájának, a miniszter úrnak, hogy magának tartotta fenn e tárgyalások vezetését, ezzel is kifejezést adva azon nagy érdeklődésének, amellyel a szóban levő fontos ügy iránt viseltetik. Nemkülönben köszönetemet fejezem ki a másodelnök úr őnagyméltóságának, hogy szíves volt bennünket jelenlétével megtisztelni. Örömömre és örömünkre szolgál, hogy a Közoktatási Tanács ez alkalommal szélesebb körök bevonásával tanácskozhatik. A Tanács állandó bizottsága csak hálás lehet, ha ä tőle kívánt vélemény megszerkesztése előtt módja van társadalmunk és közéletünk kiváló egyéneinek a szabadtanításra vonatkozó nézeteit megismerni és azokat a részletes tanácskozás folyama alatt értékesíteni. A magam részéről csak néhány percre óhajtanám igénybe venni az igen t. értekezlet figyelmét, szem előtt tartva, hogy a rendelkezésre álló idő első sorban t. vendégeinknek van fenntartva. Ezért, és mert az állandó bizottság tagjai jelenlegi felszólalásaikkal amúgy sem vághatnának eléje későbbi testületi elhatározásuknak, az állandó bizottság tagjainak nevében is kijelenthetem, hogy a mi felszólalásaink egészen rövidek lesznek. Csak mintegy bevezetésül, és a vita megindítása céljából akarok a fennforgó kérdés nagy és nehéz bonyodalmai közt egy oly elvi kívánalmat kiemelni, amelyben, akarom hinni és remélni, valamennyien egyetértünk. A pécsi kongresszus naplóját forgatva (magam személyesen nem lehettem ott) megütközéssel vettem tudomást a magyarországi szociáldemokratáknak á szabadtanításra vonatkozó egynémely nyilatkozatáról. Ez a megütközésem még fokozódott a Jancsó előadó tanácsos úr által szerkesztett érdekes Emlékirat azon

158

részének elolvasása közben, amely a magyarországi szociáldemokratáknak idevágó, törekvéseit ismerteti. Ennek az iránynak hívei ugyanis, elhomályosítva minden igazi etikai alapon álló oktatásnak a fogalmát, a szabadoktatást kizárólag és egyedül osztályharcra való előkészítésnek minősítik; nyelvet, irodalmat, történetet, természettudományt, szóval műveltségünknek egész anyagát ebből az egyoldalú szempontból tekintve, és ennek mértéke szerint intézve a tanítás anyagának kiszemelését, elrendezését, sőt módszeres feldolgozását is. Nekem mint pedagógusnak első sorban ezen felfogás ellen kell a legélesebben és a legnagyobb erővel tiltakoznom. Amióta történeti élet van, vagyis mióta megvan az emberiségben az a tudatosság, amely a múltat a jelennel és jövővel összekötő embert a pillanatért élő állattól megkülönbözteti, soha senki sem kételkedett abban, hogy az oktatás motívuma még a leggyakorlatibb készségek megtanításakor is mindig egyúttal az emberi személyiség nemesbítésére irányuló törekvésben határozódik meg. Minden civilizáció abban áll, hogy az ember mentől tudatosabban törekszik a tökéletesség eszményéhez közeledni. A pusztán önös érdekharcra való előkészítés nem nevezhető oktatásnak, nevelő tevékenységnek. Oktatás csak az, amelyben önzetlen motívumok is szerepelnek: a művelődés motívumai, amelyek nem anyagi sikerre, nem hatalmi érvényesülésre és nem érdekharcra irányulnak. Azt hiszem, szabad kifejeznem azon reménységemet, hogy ezek a fontos tárgyalások, amelyeknek most tanúi leszünk, ezen általam kiemelt szempontok jegyében fognak megindulni és lefolyni. A szabad oktatás igenis tegye ügyessé, gyakorlativá, életrevalóvá az egyént; de képesítse őt önzetlen művelődési eszmények szolgálatára is. Ε reménnyel legyen szabad e rövid felszólalásomat befejeznem. Dr. Marczali Henrik: Engedjék meg, hogy mindenekelőtt aa igen t. előadó úr munkálatáról szóljak. Igen komoly munkálat ép történeti részében és ami előttem legtöbbet jelent, tanultam belőle. De a második főkérdésben, amelyre a legnagyobb súlyt fektetik és amelyre Ő Excellenciája irányította figyelmünket, t. i. a szabad iskolán kívüli oktatásnak olyan szervezésében, amelyben az állam és a társadalom része világosan kijelöltetnék, szerintem nem fedi a célt. Méltóztassanak megengedni, hogy igen röviden elmondjam, hogyan képzelem ezt az irányítást, hogy tartanám helyesnek ezt a felosztást, szólva azon három részről, amelyre osztani méltóztatik az egész tanmenetet. Az analfabétáknak tanítása az alsóbb fokon egyenes állami kötelesség mindenkire egyaránt ebben az országban. Ez iránt kétség nem lehet. És minthogy egyenesen a mi kötelességünk nemcsak az írás-olvasás tanítása, de mindazon gazdasági motívumok megtanítása is, amelyek az egyes, szegény sorban élő polgár sorsát előmozdíthatják, ezt másképen, mint állami felügyelet alatt, állami irányítás mellett végezni nem lehet. Ez az első.

159

A második kérdés az, hogy a magasabb fok, az, amit nemzeti műveltségi oktatásnak nevezünk, miként irányíttassék. Méltóztassék megengedni, hogy itt mint historikus kijelentsem, hogy e téren ép históriai előzmények alapján nagy fogalomzavar uralkodik nálunk a társadalom és állam feladatai felől. A 40-es évekre méltóztatnak hivatkozni. Akkor a társadalomnak kellett végezni mindent. Miért? Mert államunk nem volt, nem volt kormány, amely az országnak lett volna felelős. Dr. Kármán Mór: Az állam nem kormány; állam volt! Dr. Marczali Henrik: A nemzet az állam vezetésére nem gyakorolta azt a befolyást, amely lehetővé tette volna, hogy állami eszközök vigyék végre azt, amit a nemzeti eszme követel. Ebből következett, hogy a társadalom olyan feladatok megoldásába fogott, amelyek lényegükben államiak, és amelyeket mindenütt az állam kormánya és a kormánynak az eszközei által hajtat végre, ami, amint igen helyesen említi az előadó úr, nemcsak Franciaországban, a centralizáció hazájában, de épúgy Angliában is megvan. Ebből az következik, hogy mi ettől a különben is annyira elfoglalt társadalomtól nem követelhetjük azt a munkát, amelyet egyedül az állam végezhet és ha követelnők is, annak rendes sikere nem volna; hivatkozom az előadó úr által felhozott példákra. Miben állott az előbbi kísérletek bukásának az oka? Az ellenőrzés hiányában. Jóakarat sok volt, de kitartás, egységes vezetés nem volt. Tisztán társadalmi munka a nemzeti művelésnek országos rendszerét lehetetlen, hogy sikerre vezesse; itt igenis az államnak nem csupán pénzt kell adnia, hanem minden téren felügyeleti jogával élnie, sőt az intézkedésekbe is befolyni. A felügyeleti jog különben is . nálunk; törvényen alapszik. A király főfelügyeleti joga az iskolázás összes terére kiterjeszkedik, tehát ez sem vonható ki alóla. Az intézkedésben való részvét pedig miért szükséges? Azért, mert minálunk nincs egységes társadalom. A különböző irányok között az állam az, amely nem néz rendet, osztályt, felekezetet, de még nemzetiségeket sem, hanem csak magyar állampolgárt lát; az állam az egyetlen, amely hivatva van a különböző, talán máskülönben eltérő és ellenkező irányban induló és működő tényezőket egyesíteni. Hogy annak a munkának, amelyet a társadalom részben állami segéllyel e téren végzett, nem szabad elvesznie, az világos. A meglévő kereteket, amelyek eddig is munkát végeztek, be kell abba vonni, legyenek azok akár felekezetiek, vagy szorosan véve közművelődésiek. Ezeket mind fel kell használni és ebből a szempontból igen helyes az előadó úr felszólalása. Még egy igen fontos ' észrevételem van. Ha itt igazán országos iskolázásról van szó, nekünk nemzetiségek közt külömbséget tennünk nem szabad. Mert,ha az állam nem oktatja minden polgárát egyaránt, ezt az oktatást mások fogják elvállalni és pedig nem magyar, hanem ellenkező irányban. A legnagyobb állami érdek követeli, hogy mindenkire nézve egyforma oktatás legyen és ez az oktatás,

160

amely az állam ellenőrzése, felügyelete, igazgatása alatt áll, ne legyen más, mint magyar, a magyar állam eszméjének teljesen megfelelő. Ha azonban ez nem történik meg, könnyen ki vagyunk téve annak, hogy egészen ellenkező befolyások jutnak ott érvényre. Kérem, méltóztassék az alsó foknak teljes különtartását elfogadni, amely nem népakadémia, mert az a szó nagyon magas oda, és azután a felső fokon az állam határozott részvételét és irányítását a meglevő kereteknek felhasználásával bátor vagyok az igen t. értekezletnek ajánlani. Dr. Fehér Ipoly másodelnök: Nagyméltóságú elnök úr, mélyen tisztelt értekezlet! A tervezet alapgondolatait, céljait és eszközeit elfogadom, mert helyeseknek, célravezetőknek tartom. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kitűzött célok és eszközök egyikére-másikára észrevételeket ne tegyek. Tisztába kívánok jönni mindenekelőtt a céllal, de a végső céllal, a célhoz vezető eszközökkel és a kitűzött cél megvalósítására hivatott közegekkel. Az én felfogásom szerint – és ugyanezt látóm én az emlékiratban is – a végső cél az erkölcsi hatás a társadalom bizonyos rétegeire. Ezt tekintem fő és végső célnak. Ezen társadalmi rétegek hiányos műveltségének kiegészítését és mélyítését inkább csak eszköznek tekintem már ahhoz az előbb jelzett végső célhoz: az erkölcsi nemesítéshez, az erkölcsi hatáshoz. Mindjárt hozzá teszem, hogy ezt főleg a társadalom legalsó rétegeire értem, azokra, akiket az egyik előttem szóló úr ebből az egész közművelődési akcióból kikapcsolandóknak tartott. Dr. Marcmali Henrik: Nem úgy értettem! Úgy mondtam, hogy az alsó fok kiképzése állami feladat. Dr. Fehér Ipoly: Ha rosszul értettem, akkor természetesen észrevételem elesik. Visszatérek ahhoz, hogy én ebben a főcélt, a társadalmi rétegeknek különösen legalsó fokára gyakorlandó erkölcsi hatásban keresem, eszközeit pedig a szellemi művelődésben. És most megpróbálom ezt kutatni és elemezni. Az előttünk fekvő és szerintem igen alapos és teljes elismerést érdemlő emlékirat is jelzi több helyen, de én is össze kívánom ezt foglalni. Nevezetesen megragadta figyelmemet az emlékirat néhány idézete, egyebek között Gaál Jenő 1891-ben tartott akadémiai felolvasásának egy részlete (olvassa): «A társadalmi béke híveinek tevékenységét máskép, mint a munkások felfogásának átalakításával helyesen kezelni nem lehet.» Továbbá azt mondja: «Mindenekelőtt a nép világnézetére és kedélyére kell hatni.» Megragadta figyelmemet az emlékirat egy másik helye, amelyet Bernát Istvánnak – ha jól emlékszem – a békésmegyei első zavargások alkalmával írt soraiból idéz, hogy «korunk nagy gazdasági és társadalmi bajai nem orvosolhatók a tömeg erkölcsi és értelmi nevelése nélkül, mert a gazdasági életnek anyagi rugói mellett vannak egyenrangú erkölcsi faktorai is.» És ő szerinte az összes társadalmi és gazdasági bajoknak az a főoka, hogy eddig ezeket az erkölcsi fakto-

161

rokat teljesen elhanyagolták. Ő a társadalmi reformot a vallás-erkölcsi alapon álló (társadalmi nevelő munkásságtól várja. Ez az én felfogásom is. A fődolog tehát a legalsó társadalmi rétegekre való erkölcsi hatás, még pedig a szellemi műveltség útján. Erre nagyon helyesen jegyzi meg az emlékirat – kijelölve az eszközöket, – hogy a meglevő szervezetek erősebbjeiből kell egy olyan középpontot teremteni, amely az állam erkölcsi és anyagi segítségével alkalmas lesz ezen átalakítás végrehajtására. Vagyis az államnak kezdeményezése, irányítása és továbbvezetése mellett vétessék igénybe a társadalomnak minden tényezője, hogy e célt mennél biztosabban meg lehessen oldani. És kérdezem és keresem, vajjon be vannak-e véve e munkásságba mindazon tényezők, amelyek erre hivatvák. És sajnálattal látom, hogy habár meglehetős számmal fel vannak sorolva s mindegyiknek megvan a maga munkaköre is jelölve, – mégis hiányzanak abból igen erős szervezetek. És szerintem ezek a hiányzó erős – sőt talán legerősebb – tényezők: az egyházak, a hitfelekezetek. Igaz, hogy a tervezet az alsó foknál a szellemi művelődés munkásai között felemlíti, hogy igénybe kell venni a lelkészkedő papokat és tanítókat; csakhogy ez nagyon általánosan van mondva. Másrészt a lelkészek és tanítók mindig csak individuumok, de nem szervezetek; ezeknek ügybuzgósága igen sokat tehet, de mint izoláltan álló egyénekre, társadalmi akciót bazírozni rajok nem lehet. Nagyon helyesen mondja én szerintem az emlékirat, hogy szervezetekre kell ezt fektetni; de ha már felvette a lazább összeköttetésű szervezeteket, miért hagyta el az egyházat? Azt hiszem, hogy a lelkekre való hatalmas hatását tekintve minde2eket felülmúlja az az erő, amely az egyházakban, a hitfelekezetekben van. Hogy az egyházakat és a hitfelekezeteket, mint ilyen szervezeteket, az ő közreműködésüket mennyire lehet estimálni, maga az emlékirat elismerésre méltó tárgyilagossággal konstatálja egy helyen, midőn azt mondja: «A katolikus és protestáns egyházak szellemi légköre nagy mértékben ruház át a maga híveire művelő és erkölcsösítő hatást.» Nem is lehet, hogy tudományosan művelt ember máskép gondolkozzék az egyházakról és a felekezetekről. Hogy az emlékirat a katolikus és protestáns egyházakon kívül más egyházakat megnevezetten nem említ, azt egyszerűen csak annak tulajdonítom, hogy t. i. a görögkeleti egyház à maga híveire nem képes olyan mértékben hatást gyakorolni, mint az említett két egyház. De meg vagyok róla győződve, hogy az emlékirat nem tagadja meg még a görögkeleti egyháznak a hatóképességét sem; annál kevésbbé más, itt nem említett felekezetekét. Hogy az egyházaknak és hitfelekezeteknek mint szervezeteknek közreműködésé bevonandó az akcióba, az a tény is mutatja, hogy a legalsó rétegekben mutatkozó ú. n. analfabetizmusnak hibáját főleg az egyházak szolgáltatják, mert az analfabetizmus az iskolák mulasztásából származik; már pedig a felekezeti iskolák az összes elemi népiskoláknak 78, csaknem 79 percentjét képezik s ezzel szem-

162

ben az államiak csak 12%-át, a községiek pedig megközelítőleg 9%-át. Világos tehát, hogy az analfabéták 78-79-percentje a felekezeti iskolákra esik.; Nem akarom ezzel azt mondani, mintha a felekezeti iskolák; kevesebb; buzgóságot fejtenének ki, mint az állami és községi iskolák.;; de a számok diktálják, hogy, a felekezeti iskolák 78-79%-át teszik a népiskoláknak s így természetszerűleg onnan több analfabétának kell kikerülni,- mint a többiből. Ebből én csak kötelességet olvasok ki a felekezetek részére: mivel ők. szolgáltatják számarányukhoz képest a legtöbb analfabétát, – kötelességük is közreműködni. És mindjárt hozzá. is teszem – legalább saját egyházamról hozzá tehetem, – hogy nem is zárkóznak el ezen mulasztásoknak társadalmi úton való pótlásától. De én a kérdést nem annyira fe1ekezeti vagy egyházi oldaláról kívánom itt kidomborítani. Csak az állam érdeke szempontjából tartom inkább fontosnak, hogy ilyen hatalmas kulturális tényezőket,: mint az egyházak és felekezetek, szervezetei,/ne hagyjon figyelmen kívül. Midőn én ezt hiánynak és nemcsak szépséghibának kvalifikálom, azt vagyok bátor az igen tisztelt értekezletnek figyelmébe ajánlani, hogy ezen nagy társadalmi akciónál az egyházaknak és felekezeteknek, mint szervezeteknek bevonására valami alkalmas módat találjon, természetesen érintetlenül hagyván a hitfelekezetek és egyházak saját életfelfogását és világnézetét. Hiszen a fő veszedelem abban van a legalsóbb rétegeknél,, hogy világnézetük és életfelfogásuk üt el az általános, a kultúrállamokban elfogadott és megengedhető életfelfogástól. Ennek reparálására én semmi nehézséget nem látok abban, hogy ezen kulturális munkában az egyházak és felekezetek saját világnézetük és életfelfogásuk keretében és szellemében érvényesítsék a maguk művelő hatását. A tervezet két fő pontját a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. Dr. Marczali Henrik: Ő Excellenciája szép beszédében olybá vette az én felszólalásomat, mintha én az alsó fokból az erkölcsi és nemzeti oktatást ki akarnám zárni. Én úgy értettem és mások is úgy értették, hogy én a felosztást tisztán csak külsőleg kívánom. De hogy épen az alsó fokon milyen súlyt helyeztem az erkölcsi és nemzeti oktatásra, azt bizonyíthatja, hogy e tárgyban tavaly – épen most egy éve – a Társadalomtudományi Társaság ankétjén egy egész tervet volt szerencsém előterjeszteni. Továbbá Pécsett a történeti oktatás tervét a szabad oktatási fokra nézve magam dolgoztam ki. Dr. Fehér Ipoly: Félreértett szavaimnak helyreigazítása címén kívánok pár szót szólani. Ennél a tételnél úgy értettem, mintha az alsó fokozatot kikapcsolni méltóztatnék. De további fejtegetéseimben az ethikai alap szükségességét kívántam kidomborítani. Egyáltalában nem kívántam . . . Elnök: Tényleg félreértés forog fenn. Marczali tanár úr a népiskolai műveltség hiánya ellen való küzdelmet egyenesen állami kötelességnek és feladatnak

163

nyilvánítottá, holott a magasabb fokozatokban állami befolyást akár ugyan, de a társadalmi tevékenységet helyezi élőtérbe; tehát az államot nem akarja kirekeszteni ebből az akcióból, Hanem más módszer alkalmazását hangsúlyozta csupán. De nekem is személyes kérdésben kell megjegyzést tennem Ő Excellenciájának észrevételeire, ami, mint a közoktatás ezidőszerinti vezetőjének, kötelességem is. Én úgy vettem ki Ő Excellenciájának beszédéből, hogy ő az analfabetizmus okát létező iskoláink hiányosságának tulajdonította. Ezeket védelmembe kell vennem. Sajnos körülmény, hogy még mindig 300 ezernél több gyermek van az országban, aki iskolát egyáltalában nem talál. Iparkodunk gőzerővel segíteni ezen az állapoton. Nagyon természetesen a régibb generációknak még rosszabb volt a helyzete és a közoktatási kormányzatok már évtizedek óta dolgoznak ezen hiány kiküszöbölésén; de ez egyszerre nem sikerülhet. Inkább az iskolák hiányának, mint hiányosságának kell tehát tulajdonítani ezt a jelenséget. Ennyivel tartoztam az én vezetésem alatt álló intézeteknek, nehogy félreértés legyen. Dr. Fehér Ipoly: Tisztelt értekezlet! Csak egy pár szóval kívánom magam rektinkálni. Rosszul fejezhettem ki magamat. Én a hibát más okokban kerestem. Csak burkoltan jeleztem azt, hogy az analfabetizmusnak igazi okai másutt rejlenek, de nem kívántam erre kitérni. Jelezni kívántam, hogy nem az iskolák működésében, hanem az iskolához fűződő egyéb, társadalmi, közigazgatási és kormányzati körülményekben rejlik az ok. Dr. Földes Béla: Mélyen t. értekezlet! Azt hiszem, az egész magyar művelt közvélemény hálával van a miniszter úr iránt, hogy ezt a kérdést, amely kétségkívül kulturális, de társadalmi és társadalompolitikai szempontból is igen nagy fontossággal bír, abba a stádiumba juttatta, hogy előkelő, arra hivatott testület tanácskozzék felette. Ami magát a kérdést illeti azt hiszem, első sorban tisztában kell lennünk aziránt, hogy tulajdonképen annak az úgynevezett szabadoktatásnak mi a feladata. Erre a kérdésre azonban csak úgy lehet felelni, ha tekintetbe vesszük azt a nagy átalakulást, amely társadalmi tekintetben bekövetkezett és amely követelte, hogy a nagy tömegnek kiműveltetését kellően előmozdítsuk, ha lehet azokban a keretekben, amelyeket a közoktatás mai szervezete nyújt, ha pedig nem, akkor ezeken a kereteken kívül. Ha ezt a körülményt tartjuk szem előtt, amelyet a miniszter úr őnagyméltósága is érintett, akkor helyzetünk az hogy demokratikusabb alapokra fektetvén egész közéletünket, okvetlenül arról kell gondoskodnunk, hogy az a nagy tömeg, azok a széles rétegek és osztályok, amelyek majd az állami akarat kialakulására befolyással lesznek, erre nagyobb mértékben is képesíttessenek. Amint Angliában egy igen kiváló államférfiú- a választójog jelentékenyebb kiterjesztése alkalmával mondta: most már az a feladat, hogy a leendő urainkat neveljük. Kétséget nem szenved, hogy a szabadoktatás útján el akarjuk érni azt, hogy a népnek szélesebb rétégébe bele vigyük a képzett-

164

séget, az ítélőképességet; olyan ismereteket, amelyek álapján a társadalom életében nagyobb mértékben részt vehetnek. De mégis egyoldalúság volna erre szorítkozni, mert különösen nálunk ezek a. kérdések még nem oly mértékben fejlődtek ki, legalább megoldásra kevésbbé, mint amennyire érettek a külföldön. Nálunk a szabadoktatás tere sokkal nagyobb. Mi nemcsak a munkásokat akarjuk megnyerni a szabadoktatásnak, nemcsak ezeket akarjuk több ismerettel ellátni, de mindazokat, akik a mai társadalomban, melyben a tudománynak, az ismeretnek igen nagy szerepe van, vágyódnak, szomjaznak az ismeretek után, mindezeket az iskolán kívül akarjuk oktatni. Megvallom, nekem régi nézetem az, bár beismerem, hogy nehezen valósítható meg, hogy az egész tanrendszert, az egész oktatást úgy kellene berendezni, hogy többé-kevésbbé mindenki, vagy a nagy többség képes legyen és iparkodjék is folyton művelődni még pedig a létező szervezetek útján. Ma csak a fiatalságot tömjük meg néhány év alatt mindenféle ismerettel, amennyit meg sem tud emészteni, amennyit el is felejt rövid idő alatt, úgy hogy egynéhány év múlva az ismeretek nagy része már elpárolog. Ugyanez áll azokra az ismeretekre vonatkozólag, amelyeket az elemi iskolákban a nagy tömeg elsajátít. Akárhány tanítóval találkoztam a Felvidéken, akik szerint igen sok ember, annak dacára, hogy magyarul tanult az iskolában, nem tud magyarul. És a többi tárgyakkal is így van. Az az ideális szabadoktatás, a hol mindenki a maga hivatásában folyton iparkodik ismereteket szerezni. Nem egészen ideológia az, amit mondok. Tapasztalatok vannak erre vonatkozólag, léteznek bizonyos hivatások, amelyek igenis érzik ennek a szükségét. Például az orvosi hivatás. Az orvosok kiváló része – sokkal találkoztam – bejön néhány hónapra az egyetemre és ott kurzusokat hallgat. Az ügyvéd foglalkozására vonatkozólag is az a nézetem, hogy minden négy-öt évben hallgasson kurzust, mert a tudomány mai haladása mellett igen gyorsan elmarad az ember. A szabadoktatásnak mindenesetre ez is a feladata. Hogy ezek a feladatok egy külön szervezetet igényelnek és hogy e feladatoknak mindenesetre úgy kell megfelelni, amint azt a rendelkezésre álló szellemi eszközök lehetővé teszik, az kétséget nem szenved. Ez alól magát kivonni egyetlen ország, egyetlen nemzet sem tudja, nem is szabad magát kivonnia. Ami különösen a munkásokat illeti, meg akarom jegyezni, szemben azzal, amit az igen t. alelnök úr mondott, hogy kétséget nem szenved, hogy vannak kinövések, de egészben véve merem mondani, hogy nem ismerek olyan történelmi mozgalmat, mely annyira iparkodott volna a tudománnyal érintkezésbe jutni, amely annyira hangoztatta volna, hogy csak azt akarja megvalósítani, amit reális, objektív alapon a tudomány állít, és minden egyebet, ami a tudománnyal ellenkezik, azt a társadalmi intézményekből ki kell küszöbölni, megvallom, én olyan történeti mozgalmat nem ismerek, amely annyira azonosította

165

magát a tudománnyal, mint a munkások mozgalma; de természetesen vannak visszaélések, kinövések; azok közé számítom az egyoldalú hangoztatását az osztályharcnak. Ε felfogás, amely jó részben csak szól a politikai vagy társadalmi tevékenységről, a tudomány terén mégis csak jelszó marad, mert a tudományok nagy része lehetetlenné teszi, hogy belevigyük azt a fogalmat, amelyet ez a mozgalom céloz. A kérdés az, hogy a szabadoktatásnál mit lehet tulajdonképen elérni. A szabadoktatás útján a közművelődési feladatoknak nagy részét nem lehet elérni. A szabadoktatásra csak az a rész marad, amelynek feladata különösen az, hogy ama felnőtteknek, akik oly magas képesítéssel nem bírnak, hogy egyetemet látogathassanak, a képesítéstől eltekintve, lehetővé tegyük a legmagasabb ismereteknek is elsajátítását. Hiszen az úgynevezett szabadegyetem bármily rövid története is mutatja, hogy téves az az általánosan elterjedt nézet, hogy az egyetemi tanítást nem élvezheti, vagy hasznára nem fordíthatja az, aki a gimnáziumon keresztül nem ment. Ismerünk nagy fizikusokat, államférfiakat, akik soha középiskolába, vagy egyetemre nem jártak, itt van Herbert Spencer példája. A nagy többségre nézve mindenesetre fontos, hogy a mai keretek megmaradjanak. De lehetővé kell tenni különösen a mai időben azt, hogy ezeket az ismereteket a szabadoktatás révén is elsajátítsák. Közönséges emberek példája is mutatja, hogy három-négy stúdiumot kitűnően elsajátítottak; így, a bécsi szabad egyetemen szétosztott kérdőívek alapján konstatálták, hogy a hallgatók az illető tudományokban igen szép haladást mutattak fel. A szabadoktatásra vonatkozólag ez a legfontosabb feladat, amelynél feltétlenül felülről kell kiindulni, nem pedig alulról. Felülről kell az eszközöket megteremteni és ha lesz akár csak egy ember az országban, aki magát ezzel az üggyel azonosítja, többet ér, mint az összes szervezetek, amelyek létesülni fognak. Az utóbbi esetben egyik ember mindig a másikra tolja a felelősséget, az előbbinél pedig mindig lesz egy ember, aki dolgozni fog. Ez kell és erre kellett volna alkalmas embert szerezni; fájdalom, eddig nem sikerült ebben az irányban eredményt elérni. Már most ami a közegeket illeti, akikre a szabadoktatást lehet bizni, itt már is tárgyaltatott a kérdés, hogy az állam és a társadalom milyen viszonyban legyen egymással. Én az alsóbb oktatást az ú. n. szabadoktatásból kiveszem; az nem is tartozik ide, azt tessék a közoktatási minisztériumnak valahogy elrendezni. Ha lehetett Boszniában megcsinálni, akkor Magyarországon is lehet. Érdemesnek tartom a megemlítésre, hogy Boszniában 293 iskola, közül 103-ban vannak kurzusok felnőttek számára. Már most ami a többi fázisokat illeti, ott nem tudnék külömbséget tenni a szabadoktatás terén, gimnáziális vagy egyetemi fokozat között. Nem lehet például Petőfit máskép előadni azoknak, akik nem jártak egyetemre, mint azoknak, akik

166

az egyetemet hallgatják. Én azt egyesítendőnek tartom, eltekintve attól, hogy milyen szervezetben; lehetőleg egy kézben. Amennyiben vállalkoznak, mindenesetre az egyetemek volnának leginkább ezen feladatra hivatva. Ami az állam tevékenységét. vagy részvételét illeti, itt az én nézetem szerint vezetni is lehet, vezetni is kell, de a főkérdés a pénz. «Tégy pénzt a zsebedbe» és azzal jórészt meg van oldva a kérdés. Nem lehet mindent az államtól kívánni, de azok a csekély tapasztalatok, amelyeket e téren szereztünk, mutatják, hogy még a jelentékenyebb magyar városok sem képesek 300 vagy 500 koronát előteremteni kurzusok tartására. Én nem akarom ezt fokmérőjéül tekinteni annak, hogy mennyire lelkesednek a művelődés iránt, mert találkoztunk nagy érdeklődéssel, de az eszközök hiányzanak. Tehát ha azt akarjuk, hogy ezen a téren is bizonyos tevékenység meginduljon, az csak úgy lehet, ha ezen városokat támogatjuk és ennyiben az államnak tevékenysége pótolhatatlan. Mi a társadalomra nem mondom, hogy nem számíthatunk, hiszen vannak igen fontos közegek és társadalmi szervezetek, amelyek nagy tevékenységet fejtenek ki, amelyek a tanítás terén nagy eredményeket értek el, de ha általános szempontból ítéljük meg a magyar közéletet, azt tapasztaljuk, hogy mindenütt mindenki az állami jászol mellett akar állani és csak ott nyeri az erőt; ahol az állam elvonja a maga támogatását, ott eredményt elérni ritkán lehet. Sőt merem állítani, hogy a társadalmi tevékenység csak leplezett állami tevékenység. Egy-egy nagyobb befolyású ember nagyobb pressziót tud gyakorolni a miniszterre. Azt voltam bátor hangsúlyozni, hogy felülről kell építeni. Itt első sorban vezéreket kell nevelni. Hogyha szünidei kurzusokban egyesítjük, társadalmi gondolkozás szempontjából is egy útra tereljük és lelkesítjük a tanítókat, akkor azt hiszem nagyon sokat tettünk. Egy másik fontos teendője a felső oktatásnak az volna, hogy egy felvilágosító szolgálat kellene azok számára, kik az előadásokra nem járnak és otthon akarnak tanulni, de tájékozatlanok; ilyen nagyszabású felvilágosító szolgálatot szervezett a chicagói egyetem; nálunk leginkább a lapok szerkesztői üzeneteiben húzódik meg. Ilyen felvilágosító szolgálat szervezésével még tágabb keretet nyer a szabadoktatás. Mert a legtöbb tudományban a tulajdonképeni és igazi tanítás a könyvből történik s aki nem tanul alaposan könyvekből, nagyon keveset tud. Igen kevés az, amit egy félévi vagy egy 8-9 hónapig tartó előadásból tanulhatni. Ezzel az előadások jelentősége nem kisebbíttetik, de kétségtelen, hogy tanulni íőleg könyvből kell. Dr. Berzeviczy Albert: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Amidőn szót emelek, legyen szabad mindenekelőtt a legmelegebben csatlakozni az elismerés kifejezéséhez, amelyet előttem szóló tisztelt barátom, Földes Béla a mélyen tisztelt közoktatási miniszter úrral szemben nyilvánított. Magam is felette

167

nagyrabecsülöm azt, hogy ezek a kérdések, amelyek- mint az elnöki bevezető szavak is elismerték – már nem újak, amelyekkel régóta foglalkozunk, amelyek terén egyes intézkedések, kezdeményezések már történtek, hogy ezek a kérdések a maguk összességében, a maguk teljes összefüggésében, minden vonatkozásaikban, minden következéseikben előttünk feltárva egy ilyen nagytekintélyű szaktanácskozmány elé lettek terjesztve. Nagyon örvendetesnek tartom és kedvező auspiciumnak azt, hogy egyúttal a tanácskozmány tagjainak egy olyan előadói munkálat lett rendelkezésére bocsátva, amely valóban párját ritkító lelkiismeretességgel, beható objektív tárgyalási móddal a kérdés teljességét felöleli, annak egész történeti fejlődését megvilágítja, rámutat az összes előzményekre, az előzmények összefüggésének legkevésbbé evidens részleteire, azokra a motívumokra, mindazokra az érdekekre és összeütközésekre, melyek ezen kérdés fejlődése terén mutatkoztak és amelyek mélyreható pillantást igényelnek, hogy a maguk teljességében világosan feltárva legyenek. Én azt, hiszem, hogy maga az előadói munkálat egy becses vívmány, egészen eltekintve attól, hogy milyen – remélem, hogy kedvező – eredményre fogunk jutni ezen tanácskozás folyamán. Amidőn a munkálathoz hozzászólok, előttem lebeg először az a tény, amelyet a történelmi fejlődés mutat, hogy mindazon feladatok között, amelyeket ma egy modern állam a maga céljainak elismer, az államok kivétel nélkül legutoljára karolták fel a szellemi művelődés, a szellemi élet formálásának, vezetésének feladatát. Ez volt a legutolsó feladat, amelyet az állam felkarolt a történeti fejlődés során. És azután, hogy az iskolaügyet az állam a maga föladatai közé sorolta, még hosszú időnek kellett eltelni, amíg az állam felismerte azt is, hogy az iskolán kívül is van oly szellemi működés, oly szellemi művelődés, amely magát ki nem vonhatja az állam figyelme és tevékenysége alól. így legutoljára látjuk az iskolánkívüli művelődésnek ezen feladatait is lassankint az állam tevékenységi körébe belejutni. Ebben nézetem szerint bizonyos figyelmeztetés és útmutatás van arra nézve is, hogy ez a köre a szellemi művelődésnek tényleg oly természetű, amellye szemben az. állam beavatkozásának, az állam szabályozó és vezető tevékenységének csak a legnagyobb tartózkodással és a legnagyobb óvatossággal szabad tért foglalnia. Mert ez a tér az – amint az előadói tervezet is kiemeli, – amelynél minden eredmény egészen a spontaneitástól, úgy az egyénnél, mint a társadalomnál a szabad kezdeményezéstől, önelhatározástól és öntevékenységtől van függővé téve. Itt természetesen semmiféle parancsoló rendelkezésnek, kötelezésnek helye nem Tehet. És ha egyesek, mint Marchait tagtársunk, kiemelték azt a külömbséget, amely fennáll az elemi tanítást pótló iskolánkívüli oktatás és az iskolánkívüli oktatás egyéb részei között, – s amely külömbség fennállását magam is elismerem – mégis konstatálni kell, hogy e tekintetben külömbség ezek között sincs. Az elemi iskolai oktatás

168

pótlásának terén is, az analfabetizmus elleni küzdelem terén is mindenütt csak a spontaneitásra lehet alapítani a kezdeményezést. Egyéni önelhatározás nélkül semmiféle célt elérni nem lehet és senkinek sem jut eszébe a felnőtteket írniolvasás tanulására kötelezni; ezt elképzelni sem tudom. És ép ezen szempontokból kiindulva tartanám én szükségesnek, hogy a túlságos szabályozástól, a túlságos egyformásítástól és bizonyos formalizmusnak meghonosításától ezen a téren tartózkodjunk. Ezért, megvallom, nekem is aggályom van arra nézve, hogy lehet-e mereven három részre osztani az iskolánkívüli oktatást elemi oktatás, középiskolai és egyetemi oktatás szerint? mert a gyakorlatban ez eredményre úgy sem vezet. Anélkül, hogy prejudikálni akarnék a részletes tárgyalásnak, kénytelen vagyok az ötödik kérdőpontot némileg érinteni már most, mert rendkívüli nagy elvi fontosságot tulajdonítok neki; az a töryényhozási szabályozásnak kérdése. Én nem tartom indokoltnak, hogy ezt az egész ügyet törvényhozásilag szabályozzuk. Különösen nem tartom indokoltnak, hogy már most törvényhozásilag szabályozzuk. Ez a kérdés, akármit fogunk mi itt határozni, akármire fogja magát bölcseségével az igen tisztelt miniszter úr a legközelebbi teendőkre, nézve elhatározni, még soká fog a fejlődés útján maradni és ennek az egész ügynek természete olyan, hogy annak még egy ideig a szabad fejlődés útján is kell maradni és hiba volna azt törvényes keretekkel, törvényes meghatározásokkal definitíve vagy legalább is hosszabb időre megmerevíteni, megrögzíteni. Látjuk, az igen tisztelt előadó úr egy igen figyelemreméltó kísérletet tett már; paragrafusokba szedte a tervezetet és mégis ebben a törvénytervezetben nem találunk úgyszólván egyetlenegy imperatív rendelkezést sem, ami a törvényeknek főfeladatuk volna. Ezek többnyire deklaratív rendelkezések, amelyek gyakorlati téren a dolgot kevéssé viszik előre. Maga a tapasztalás erre int bennünket. Tapasztaltuk például a kilencvenes évek elején: úgyszólván az egész közvélemény követelése volt az, hogy a kisdedóvás ügyét törvényileg szabályozzuk. Ez megtörtént. Én nem hiszem, hogy a törvénynek lényeges hibái volnának és mégis azt tapasztalom, hogy ez a törvény nem hogy előre vitte volna a kisdedóvás ügyét, de hátráltatta. Mert míg a társadalom a maga feladatának ismerte ezt, igen élénk társadalmi tevékenység mutatkozott, de amióta a törvényt megalkottuk, a társadalom azt látszik várni, hogy most már egészen az állam végezze el ezt a munkát. A társadalom elhanyagolja feladatát, az állam pedig nem képes pótolni a társadalmi érdeklődést és így a kisdedóvás ügyében nem mutatkozik az a fejlődés, amelyet mindenki a legjobb reményekkel eltelve várt a törvénytől. Ott van az iskolánkívüli közművelődés intézményeinek egy másik igen fontos tényezője: a múzeumok és könyvtárak. Ezekre nézve látjuk, hogy az utóbbi időben igen szép fejlődésnek indultak, szintén törvény nélkül. Vannak egyes miniszteri intézkedések, felsőbb elhatározások, de a dolog legnagyobb rész-

169

ben társadalmi téren mozog. Vannak bizonyos társadalmi keretek és intézmények, de itt is azt tapasztaljuk, hogy amily mértékben terjeszkedik az állam a maga beavatkozásával, oly mértékben vonul vissza a társadalom a maga érdeklődésével és teherviselésével. Megvan nálunk áz a tendencia, hogy mihelyt az állam rátette valamire a kezét, azt azután egészen az államra hárítsák. Én tehát, hogy röviden összefoglaljam nézetemet e kérdésről és az előadói tervezetről – amely előadói tervezetet a legnagyobb készséggel elfogadom a részletes tárgyalás alapjául, – azt hiszem, hogy nem volna célszerű a kérdést törvényhozásilag szabályozni, másodszor azt hiszem, hogy kormányzati hatáskörben tárgyalva a kérdést, sem volna célszerű és kívánatos valami túlmerev formális beosztást és elrendezést adni a kérdésnek. Az állam feladatát főkép abban látnám, hogy ott, ahol társadalmi kezdeményezés és érdeklődés van, azt irányítsa, segítse, támogassa, minél nagyobb erővel, de úgyszólván feltételül szabva a társadalmi tevékenységet és kezdeményezést. Csak ott, ahol ilyen társadalmi kezdeményezésre számítani nem lehet, és ott, ahol talán veszélyekkel állanánk szemben, ha a kérdés elhanyagoltatnék, ott az állam a kezdeményező szerepet is kell hogy magához ragadja. A tevékenység módját abban látom, hogy legyenek mennél lelkesebb agitátoraink, akik az ország minden részében propagandát csinálnak; hogy megengedjük a helyi viszonyoknak, helyi érdeklődésnek, a helyi különlegességeknek érvényesítését is és hogy ott, ahol igazán biztat a siker, ahol kilátás van eredményes tevékenységre, ott az állam mennél nagyobb anyagi erővel siessen segítségére. Lényegesnek tartanám azt is, hogy a tanítás módját mennél sikeresebbé teendők, lehetőleg mennél több helyen mintául szolgáló kurzusokat rendezzünk. Mert hiszen megindítani az előadásokat nagyon könnyű, de az a kérdés, vajjon beválnak-e, vajjon felkeltik-e a szükséges érdeklődést, vajjon csakugyan tanulnak-e ott az emberek? Ehhez speciális adomány kell és meg kell találni a helyes módszert. Ezért, megfelelő előadók képzése végett, az ilyen kurzusok nagyon szükségesek és hasznosak volnának, mert valaki lehet nagyon tudós és amellett nem képes népszerűen és könnyű módon csekélyebb intelligenciával bíró közönséggel szemben magát megértetni és az ismereteket terjeszteni. Valaki lehet még nagyon jó tanár is és esetleg mégsem találja el a tanításnak azt a módját, amelyet itt, ahol felnőtteknek utólagos kiképzéséről van szó, alkalmazni kell. Ezeket óhajtottam általánosságban megjegyezni. Dr. Eötvös Lóránt báró: A Közoktatási Tanácsnak igen t. alelnöke arra hívta fel a Közoktatási Tanács tagjait, hogy röviden beszéljenek. Ε felhívást hozzám intézettnek is tekintem és lehetőleg röviden, a mellékes kérdések említése nélkül óhajtok a dologhoz szólani. Valahányszor kulturális érdekről van szó, mindenkor összekötjük ezt más kérdésekkel és már-már mi is abba a hibába

170

esünk, hogy valósággal nemcsak iskolai, hanem egyházi és felekezeti ügyekről is kezdünk beszélni. Ő Excellenciája az elnök úr, az iskolánkívüli tanítás feladatának jellemzésére felhozta, hogy az kettős. Az egyik, hogy az analfabéták számát kisebbítsük, a másik, hogy a tudás vágyát azokban, akikben az élénken él, kielégítsük. Ezzel egyszersmind kifejezte azt is, hogy tulajdonképen, kétféle dologról van szó, amelyekről egész különböző módon kell intézkednünk, amint ezt különben az eddigi felszólalásokban is hangoztatták. Ami az elsőt illeti, csatlakozom azon nyilatkozatokhoz, amelyek szerint az állam feladata erről gondoskodni, mert ha oly választási törvény lesz, melyben az állam követeli az írni és olvasni tudást, amennyiben ezzel kapcsolatban bizonyos jogokat ad, akkor az államtól viszont meg lehet követelni, hogy megadja a lehetőséget arra, hogy e jogot magának mindenki megszerezze természetesen anélkül, hogy az analfabétáknak ez az utólagos tanítása azokra nézve kötelezővé tétetnék. A másik kérdés, hogy az iskolán kívül, hogyan elégítsük ki a tudás vágyát. Ha mi iskolánkívüli tanításról szólunk, ez csak oly tanítás lehet, amely nincs szervezve, amelynek nincsen tanterve, mert mihelyt szervezetről és tantervről beszélünk, akkor egyszerűen az iskolának egy újabb faja áll elő. Hogy mi a cél, azt legyen szabad egy eleinte talán visszatetsző szóval kifejeznem. Dilettánsokat nevelni, semmi más. Ezzel a talán visszatetsző szóval nem kicsinylést akartam kifejezni. Egy nemzet – műveltségét semmiből sem lehet annyira megítélni, mint abból, hogy kedvtelését miben találja és bizonyosan az a nemzet a legműveltebb és legmagasabban álló, amely a zenében, irodalmi élvezetekben, a tudományok művelésében, csillagvizsgálásban, vagy akár történeti kutatásokban találja élvezetét. Ez a dilettáns tanítás, amelyről szó van, mint szinte minden élvezet, a mai napig leginkább csak bizonyos kiváltságos osztályoknak jutott. Ma főképen arról van szó, hogy a dilettantizmust is demokratizáljuk; hogy lehetővé tegyük azt, hogy nemcsak a vagyonos ember, de a munkás is képes legyen olyan tudományos szellemi élvezetekre és ismereteinek kielégítésére, amelyek az által, hogy tanúi egyszersmind erkölcsét is nemesbítik és őt az államnak kétségtelenül megbízható polgárává teszik. Nézzük már most, mi történt ez irányban eddig. Az uraknak, a jómódúak nak dilettantizmusát illetőleg történt már bizonyos gondoskodás. Vannak már egyesületek, amelyek ezt feladatukul tűzték ki és amelyek különösen itt a fővárosban szép eredményt értek el. A vidéki városokban is találunk igen szép kezdeményezéseket, de egyelőre kevés eredménnyel. Sokkal nagyobb a hiány a népnek, vagy a munkásosztálynak ilyeténnemű tanítása tekintetében. Es ez a tanítás, mint azt igen t. előttem szóló Berzeviczy Albert úr Ő excellenciája mondotta, nem oly módon történhetik, hogy az állam kiküld egyes embereket; annak spontán kell történnie azok részéről, akik

171

erre vállalkoznak Nem lehet azzal az egyetemet sem megbízni; mert, mint Földes Béla igen t. társam mondotta, az egyetemnek inkább, mint bármi másnak, az a feladata, hogy iskola legyen, hogy az tudósokat tanítson és nem lehet hat órában egy bármily ügyes és népszerű előadónak azt megtanítania, amit az egyetem hosszú előadásban szolgáltat. Azt is mondotta, hogy a könyvekből nem lehet annyit tanulni, mint az előadásból, pedig a tanításnak csak az lehet a célja, hogy oda vigye az illetőt, hogy egy könyvet megértsen. Ha én egy könyvből ki tudom keresni az elfelejtett ismeretet, ha én könyvekből választ tudok nyerni kérdésemre, akkor már tudós vagyok. Nem az egyetem feladata lehet ez, mert az a szegény egyetemi tanár, aki az iskolamesterek legrosszabb fajává kezd degradálódni, aki oly nagyszámú növendéket tanít, amennyit tanítani egyáltalán nem képes, vizsgákkal van elfoglalva az egész év alatt és mindenféle jelentések tételével stb. úgy, hogy ezekre nézve kötelezővé tenni népszerű előadások tartását nem lehet. Lehetnek egyes egyetemi tanárok, akik ebben örömüket találják, lehet középiskolai tanár, vagy akár más, akikben meg van a képesség. Ezek egyesülhetnek és csoportosulhatnak, csoportosultak eddig is oly egyesületekben, amelyek szép eredményekhez jutottak. A dilettánsoknak iskolánkívüli szabad tanítása csakis olyan népszerűsítő egyesületeknek lehet feladata, amilyenek most is fennállanak, mint a Népakadémia, Szabad Líceum, az Uránia, a Természettudományi Társaság stb. A megoldásra vezető út első lépését abban látom: hogy szólíttassanak fel ezek az egyesületek, tegyenek eddigi tapasztalatuk alapján ők maguk is javaslatot, hogyan gondolják működésüket a vidékre kiterjeszteni, miképen vélik azt, hogy necsak egyes gazdagabb embereknek szolgáljanak népszerű előadásaik, de a népnek is és miként gondolják eszközölni a népet bizonyos fokig tanító, de amellett mindig csak a szó szoros értelmében népszerű kurzusok tartását. Ha ezen egyesületek tervei különbözők lesznek, ne üssük ezeket egy kaptafára, hanem engedjük azt, hogy az egyik így, a másik úgy érjen el eredményt és ha e javaslatok olyanok, hogy csakugyan a tudomány terjesztés igényeinek eleget tenni látszanak, akkor az állam a maga jóságával és bő zacskójával részesítse őket amaz anyagi segélyben, amely nemes czéljaik megvalósítására szükséges. Dr. Gaál Jenő: Nagyméltóságú Miniszter Úr! Tisztelt Szakértekezlet! Megvallom, azzal a meggyőződéssel jöttem ide, hogy általános vitára nem lesz szükség. Most kiderül, hogy a szőnyegen levő intézménynek és az arra vonatkozó előterjesztésnek célja tekintetében rendkívül eltérők a nézetek, melyek egymáshoz közelebbhozása valóban nagyon kívánatos. Az iskolánkívüli oktatás szervezetének feladatát nagyon különbözően fogják fel. Idézetek alapján felhozatott, hogy annak legközvetlenebb célja nem lehet más, mint az, hogy általa a felsőbb osztályok különösen erkölcsi befolyást gyakoroljanak az alsóbbakra. Felhozatott

172

továbbá az is, hogy rendeltetése csupán az ismeretek terjesztése volna, s az az analfabetizmus kiirtásában és a tudás vágyának szélesebb körökben való kielégítésében állana. Végre épen most hallottuk, hogy célja a dilettánsoknak (nemesb értelemben véve ezeket) nevelése volna, akik a tudománynak, irodalomnak és művészetnek előnyeivel élni képesek, s a közműveltséget terjesztik azáltal, hogy amazok jótékony hatását befogadják. Nem vonom kétségbe, hogy ezek fontos célok, de szerintem nem ezek közt van a legfőbb cél. Évtizedek óta meggyőződésem, hogy az egész – rövidség okáért mondjuk – szabadoktatási törekvésnek – különösen ebben az országban – nem lehet más fő rendeltetése, minthogy egységes nemzeti és polgári világfelfogás kialakulását lehetőleg előmozdítsa. Mert ha erre törekedni még Angliában is szükségesnek tartották, mit mondjunk e tekintetben mi? Miféle óriási ellentétek vannak nálunk? A szabadoktatás legnagyobb érdeme az lehetne, ha a jelzett célnak eszközeit, módjait és módszereit megállapítani és alkalmazni segítne. Én főleg e szempontból tulajdonítok annak oly mérhetetlen nagy fontosságot. Az ismeretek terjesztése és a szellemi kincsek élvezete iránti fogékonyság fejlesztése igen szükséges, de nem feltétlenül. Például nem azért, hogy ismeretekkel és ügyességekkel oly egyének szereltessenek fel, akik ellenségeiként az országnak annak nem harmóniáját, hanem a társadalmi visszavonást terjesztik és a disszonancia apostolaiként mennek ki a népnek széles rétegei közé, annak vezéreivé tolják fel magukat és a szabadoktatás cégére alatt irányzatos, egyoldalú, bensőleg is hibás társadalmi tanokat hirdetnek, abba belecsepegtetik az elégedetlenség mételyét, még ha nincs is igazi ok reá, gyűlöletet terjesztenek a nemzet múltja, jelene iránt és jövőjét csak az esetre tartják és prédikálják megmenthetőnek és biztosíthatónak, ha ott mielőbb mindent fenekestől felforgathatnak. Mikor ilyeneket látok, a tudás terjesztését magában én nem tekinthetem a szabadoktatás főcéljának, hanem csak feltételes eszközének, mert azzal párhuzamosan az erkölcsi nevelésre is égető szükség van. A nevelésre és pedig a legalsóbb foktól a legfelsőbbig az oktatással kapcsolatosan, és ezzel a legnagyobb összhangban. Mivel ezt kívánom, nem járulhatok ahhoz a felfogáshoz, melynek a Közoktatási Tanács nagyméltóságú másodelnöke adott kifejezést, midőn helytelenítette, hogy javaslatában az előadó úr a szabadoktatás egyik főtényezőjéről, a szervezett egyházakról megfeledkezett. Az éli véleményem szerint ő azt igen helyesen tette. Az egyes egyházak alkalmazottaira, a lelkészekre és felekezeti tanítókra, amennyiben az igazi társiasság szelleme hatja át őket, csakugyan szükség van, de az egyházakra, mint olyanokra, nincs. Ha mi harmóniát és egységes polgári felfogást akarunk teremteni és általánossá tenni, akkor a szabadtanítás körébe a felekezeti különbségből folyó ellentéteket és főleg a féltékenységet nem szabad bele vinnünk. Pedig fájdalom, ez már csak a keresztény egyházak között is uralkodik. Az előadó úr munkálatának 97. lapján nagyon találóan utal erre.

173

A keresztény egyházak közt, fájdalom, igen sok tekintetben nincs egyetértés, hanem felekezeti egyenetlenség. Hozzájárul ehhez, hogy nemzeti alapon szervezett és az egységes politikai magyar nemzet fogalmától is idegenkedő keresztény egyházaink vannak. Ha ez így van a keresztények közt, nem szükséges a nem keresztények egyházi különállására utalnom. Én azt hiszem, hogy a szabadoktatási szervezetbe a disszonáns elemeket nem szabad bevinnünk, hanem már itt e helyen vallási türelemnek kell tanúbizonyságát adnunk, aminek e részben most minden partikulárizmus kizárásában kell nyilvánulni. Hogyan követelhessük majd a segédlelkészektől és az elemi iskolai tanítóktól a kölcsönös türelem érdekében szükséges lemondást, ha az nem nyilvánul az egyházak fejeinél? Azt hiszem, egészen helyes az, ha az egyházak nem mint szervezetek, hanem azok közegei egyénileg használtatnak fel. Ezen felfogásom alapján is kijelentem, hogy az előadói javaslatot a maga egészében elfogadandónak találom. Helyeslem azért is, mivel a szabadoktatás sikeressé tétele végett a leghatályosabb biztosítékokat keresi, világosabban szólva, kimondja, hogy azok elsősorban a törvényhozás útján keresendők. Tetszetős dolog azt mondani: ha szabad ez az oktatás, akkor ne szabályoztassék és ne korlátozzák azt. De az utolsó harmincnégy év tapasztalataiból más tanulságok folynak. Már 1874-ben volt egy a maihoz hasonló mozgalom, mely az iskolán kívüli oktatás törvényhozási szabályozását kívánta. Az egyik miniszter ki is dolgozott egy erre vonatkozó törvényjavaslatot, de utódja annak letárgyalását a törvényhozásban feleslegesnek jelentette ki, mivel állítólag nem ilyesvalami, hanem – háziipar kell a magyarnak. A dologból nem lett semmi. Berzeviczy Albert dr. úr ő nagyméltóságának igaza van, állítván, hogy ha társadalmunk észreveszi, hogy valamit az állam hajlandó megtenni, akkor a társadalmi kezdeményt annak nyakába varrja. Csakhogy ennél több igaz, t. i. az, hogy ezt megteszi akkor is, ha az állam részéről az átvételre nem nagy kedvet tapasztal. Szóval, a mi társadalmi tevékenységünket igen sok tekintetben ma is a szalmaláng jellemzi. Felkarolnak az emberek egy-egy mozgalmat nagy lelkesedéssel, de a dolgot csakhamar abban hagyják. A jelen esetben is nagy a veszély, hogy a szabadoktatás folytonossága megszakad és annak eredményét a következetes eljárás hiánya kockára teendi. Az Országos Közoktatási Tanács nagyméltóságú elnöke hivatkozott egy 1891. évi akadémiai értekezésemre, melyben az akkor megindult parasztszocialisztikus mozgalmak ellenszereire is utaltam. De én jól emlékszem, hogy abban is az állam és a társadalom megfelelő közreműködését sürgettem. Persze nem történt ez irányban semmi. És hova jutottunk ennek folytán mára? Ma az osztályharcnak intézményes alakulataival állunk szemben. Ezek befolyása kiterjed most már még a főiskolai hallgatóság körébe is; ezt saját tapasztalatom alapján mondhatom.

174

A szabadoktatás eredményes felkarolásának a leghatékonyabb eszközeit tartom alkalmazandóknak: Természetesen à célirányos eszközöket célszerű módon. De hiszen a most folyó tanácskozásnak éppen az a célja, hogy ezeket tisztán kimutassa. Es én már most az általános vitában is hangsúlyozni kívánom, hogy a szabadbktatás folytonosságának és széleskörű felkarolásának biztosítása érdekében e végből törvény hozatalát tartom szükségesnek. Ε törvény ne legyen csupán deklarativ természetű, hanem felhatalmazás a kormány részére, vagyis úgynevezett kerettörvény. Nem osztozom abban a félfogásban, hogy az egységes szabályozásból az alsófokú szabadoktatást egészen ki kellene kapcsolni. A társadalomnak is vannak feladatai e tekintetben szintén és én a társadalmat kötelességeinek minden téren való teljesítésére akarnám biratni, esetleg kényszeríttetni. Általában az a meggyőződésem, hogy az államnak még akkor is, midőn legsajátosabb funkcióit végzi, mellékesen mindig és mindenütt, midőn és ahol erre alkalma nyílik, szociális politikát folytatni kötelessége. Ha a társadalom valaminek, ami az ő teendője, végzésére még nem alkalmas, hát alkalmassá kell azt reá tenni, s az állam ne nyugodjék bele amannak közönyösségébe. Én az előadói javaslatot a maga teljességében helyeslem, szellemét a magaménak vallom és ahhoz hozzájárulok. Csupán a részleteknél lesz még egyhez máshoz szavam. Dr. Bokor József előadó tanácsos: Őméltóságának most elhangzott utolsó szavai késztetnek felszólalásra. Őméltósága ennek az előadói javaslatnak szellemével, irányával teljesen meg van elégedve. Sajnálattal fejezem ki, hogy én az előadói javaslatnak egy tekintélyes részét illetőleg nem oszthatom előttem szóló véleményét. Ez a tekintélyes rész az, amely a szociáldemokráciára vonatkozik. Üdvözöltem már az ügyvivő alelnök urat abból az alkalomból, hogy észrevételt tett arra a bizonyos osztályharcra. De én úgy látom, hogy ha e javaslat az értekezletnek a helyeslésével megy ki az életbe, akkor ezzel mi még támpontot szolgáltatunk a szociáldemokráciának. Az előadói javaslat 93. old. legutolsó bekezdése azt mondja: «Amint Pikler az elvet részletesen magyarázza, tanítványaink érdeklődését és aktivitását fel kell izgatnunk annak elmondásával, hogy mily további eredményekre vezethet a tudomány a jövőben». Azt mondja továbbá, hogy: «játszatnunk kell evégett fantáziájukat és a magunkét». Hát most tessék játszatni a fantáziákat. «El kell mondanunk, hogy a jövő egyik feladata a nap sugárzó energiájának közvetlen áttétele mechanikai munkává.» Ennek elbírálására Eötvös ő Excellenciáját kérném fel. Nem beszélek «a tengerjárásnak ilyen munkára való felhasználásáról» és egyéb mellékes, dolgokról, de egy pontot ki kell ragadnom és ez: «az egyéni karakter megváltoztatása testi orvoslás által». Bocsánatot kérek, de azt csak nem méltóztatnak tudománynak elismerni, hogy karaktert

175

lehet csinálni orvoslással? Akkor mindjárt nyissunk karakter-patikát, mert mondják, hogy sok karakter van, amely kifogás alá esik. Tudom, hogy mindezeket nem az előadó úr mondja, de azt is tudom, hogy e felolvasott dolgokat nem kíséri azzal a kritikával amelyet feltétlenül alkalmazni kell. Mert így könnyen az a hit támadhat, hogy még abban az irányban is, amelyet ezzel az idézettel jellemezni akartam, várható eredmény. A 97. oldalra is felhívom a figyelmet, amelyen «a Marx-féle, minden ízében egységes világnézetről» van szó. Nem akarok bele menni a Marx-féle úgynevezett világnézet részleteibe, csak jelzem, hogy azzal az állítással, mintha ez a Marx-féle világnézet minden ízében egységes világnézet volna, az «elvtársak» nyomtatványait nem számítva itt találkozom a világirodalomban először. Sőt magok az elvtársak sem értenek e tekintetben egyet. A francia szocialisták vezére M. Jaurès, Lafargue-al folytatott vitájában azt mondja, hogy logikus Marx történelmi materializmusa, logikus mesterének Hegelnek ideológiája, sőt logikus a kettő közötti azonosság is. Ε szerint a «minden ízében egységes világnézet» osztozkodni kénytelen a Hegelével s végül egy harmadik világnézetté olvadni össze Jaurès «azonosságában». Ennek az irodalmi tornának megelőzője volt a középkori skolasztika-filozófia hat százados vitája közt, az: «universalia sunt ante rem, vei post rem» kérdésében , . . Apponyi Albert gróf elnök: Nagyon kérem, hogy ezeket a különben igen érdekes filozófiai vonatkozású dolgokat méltóztassék befejezni és a tárgyhoz szólani. Dr. Bokor József előadó tanácsos: A befejezésnél vagyok, s a tárgyhoz szólok, midőn előadónk abbeli tételét világítom meg, hogy mi értéke van a Marx-féle «minden ízében egységes világnézetnek». Erre való volt a vele minden izében rokon középkori vita, melynek terméketlenségét akkor G. de Champeaux, a mostaniét pedig Jaurès mutatta ki az identitás cimén. Bátor vagyok végül a t. értekezlet figyelmét felhívni a most Londonban tanácskozott morálértekezleten elhangzott elnöki megnyitó legutolsó pontjára, amely az iskolán kívüli oktatásról szólott. Ez azt mondja, hogy Angliában a statisztikai adatok szerint a 13-14 éves korral a rendszeres iskolából kikerülőknek csak egy harmada részesül, olyan, amilyen erkölcsi oktatásban. Elmaradásunk e szerint nem szembetűnő. Dr. Giesswein Sándor: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Nem tartom célszerűnek, ha az államot a társadalommal ellentétbe hozzuk. Már ez magában véve egészségtelen állapotnak volna a jele, mivel kell, hogy az állam a társadalomnak exponense legyen és ha a kettő nem működik összhangzásban, egyik sem fog érdemleges munkát végezhetni. Azért szükséges, hogy minden

176

törvény és minden intézmény a társadalomból fakadjon; a kellő fegyelmet megadni az államnak a feladata. Hiszen voltak hatalmas zsenik: egy Nagy-Péter, aki rá tudott diktálni az ő társadalmára bizonyos törvényeket és ezzel akarta az orosz népet felemelni a műveletlenségből; de a zsarnoki akarat bizonyos időig tehet valamit, azonban az eredmény, amelyet elér, a történelem tanúsága szerint is csak nagyon ideiglenes; igazi gyümölcse nincs meg. Azért is igen szükségesnek tartom, hogy ezen humánus és felette szükséges törekvésben a mi népünknek intellektuális niveau-ját felemeljük s ebben az államnak és társadalomnak együtt kell működnie. De ha azt akarjuk, hogy a magyar népet erre a nagy munkára mintegy befogjuk, akkor mindenekelőtt az szükséges, hogy meggyőzzük őt ennek a dolognak nagy hasznáról. Mert tiszta idealizmussal semmiféle nevelést és tudományos képzést végezni nem lehet. Tekintsünk csak vissza fiatal korunkra: volt az iskolában egy-kettő, aki könnyen tanult, aki könnyen felfogta a dolgokat és akinek az isrneretbővülés szellemi élvezetet nyújtott; de mily csekély percent ez az iskolában, sőt az egyetemen is! A legtöbbtől azt hallottuk, hogy ennek az algebrai formulának, vagy a görög vagy latin nyelvnek én semmi hasznát sem veszem. így van ez nálunk minden tanulásnál; az ismeretek terjesztése többé-kevésbbé munkával jár és ezt a munkát az emberek legnagyobb része csak úgy teljesíti, ha valami anyagi hasznot lát benne. Azt nézi, vajjon jobban prosperál-e, ha ismeretei bővülnek. Azért a szociáldemokrácia a dolognak ezt az oldalát jól fogja fel, mert ő az osztályharcban látja a történelmi fejlődésnek kibontakozását és arra irányítja figyelmét. Nekünk a főfigyelmet arra kell irányítanunk, hogy azt mondjuk, hogy: te annál jobban fogsz boldogulni a gazdasági előmenetelben, mennél jobb ismereteid vannak. Erre kell nézetem szerint alapítani a népművelődési tendenciát. És én ebben a tekintetben a társadalomnak és az államnak együttes működését kívánom. Nem akarok a részletekre kitérni, hogy az állam miben teljesítse kötelességeit. Annyi bizonyos, hogy szerintem nem áll az, hogy más volna az állam feladata az alsófokú ismeretek terjesztése körül, nevezetesen az analfabetizmus elleni küzdelemben és más a felsőbbfokú ismeretek terjesztésénél. Azt hiszem, ezen fokozatoknál nincs szó qualitativ különbségekről, hanem csak quantitativ különbségekről van szó. Igenis, áll az, hogy az államnak meg kell adnia polgárai részére az eszközöket, hogy a szükséges tudnivalókat elsajátítsák; és ez a kötelezettség annál nagyobb, mennél nagyobb szükség van ezen hiányok pótlására. A mi társadalmi életünk fejlődése azt kívánja, hogy a szegény népnél, amelynek nem sok tekintetben van alkalma az ismeretek elsajátítására, nyúljunk a legnagyobb mértékben a segítő eszközökhöz. Ez a quantitatív fokozat megvan, hogy ott kell a segítségnek a legnagyobbnak lennie, ahol a legnagyobb szükség van rá.

177

De én nem tudnék belemenni abba, hogy, mint Marchait t. tagtársunk, különbséget tegyek a népoktatás fokai között. Nem tartom helyesnek azt, amit népakadémiának nevez ez a javaslat, mert akadémia alatt inkább magasabbfokú tudományos képzést értünk. Az usus loquendi-re nekünk adni kell valamit, hogy a nép értse; mert ha népakadémiával megyek a nép elé, legfölebb nevetni fog, fossz vicceket fog belőle csinálni és a népoktatási tendencia félig-meddig kútba esik. De ez mellékes; ha megvan a dolog, fogunk neki helyes nevet is találni. Én csak arra akarok reflektálni, hogy nem akarom elválasztani s külön kategóriába helyezni azt, amiről az mondatott, hogy a tudásvágy kielégítésére szolgál. Azt veszem tekintetbe, hogy annak azzal a tendenciával kell összeköttetésben lenni, hogy hazánk számára a gazdasági élet prosperálásában életrevaló elemeket kell kiképezni. Mennél több életrevaló polgára van az államnak, annál jobban virágzik maga az állam; ez a kettő szoros összefüggésben van. Én azért nem akarnám a különbséget megtenni. Még egy megjegyzést kell tennem. Midőn a legalsóbb fokozatról van szó, az alatt nem szabad csak azt érteni, hogy az analfabéták tanításáról van szó; ez egy alantabb fokozat, amelyet nálunk a mostani népoktatásnak hiánya okoz. Reméljük, hogy egy évtized alatt nagyjában segíteni fogunk ez állapotokon. Külföldön az analfabetizmus sokkal kisebb fokozatban van meg, mint nálunk. Hisz ez mindig meg lesz; de látjuk, hogy Németországban, Franciaországban is megvan az a törekvés, hogy gondoskodni kell a nép tanításáról az iskolától a kaszárnyáig. Erre nézve mindig ki kell tágítani az iskolának a működését. Nem azzal a rendszeres, iskolaszerű oktatással, de úgy, hogy az ifjúságot még tovább is bizonyos irányító kéz alatt tartsuk, anélkül, hogy azt megérezze, de hogy egyszersmind tovább fejlesszük és belőle hasznos polgárt neveljünk. Itt tényleg nagyon figyelembe jön az, hogy eltaláljuk a nép igényeit; és ez különösen minálunk, akik agrikulturális ország vagyunk, bír nagy jelentőséggel, hogy a mi gazdálkodó közönségünket kivegyük abból a konzervativizmusból, amelyben benne van. Ebből a szempontból szintén nem elég megelégednünk azzal, hogy addig is neveljük a népet, amíg a kaszárnyába kerül, de szükséges, hogy a gyakorlati irányban is kitanítsuk. Nem mondom, hogy az államnak egyedüli feladata ez, de az állam nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy a nép nagy tömege egész élete folyamán mintegy szellemileg tovább képeztessék. Minden jóravaló polgár holtig tanul. Épp a mostani gazdasági fejlődés mellett csak úgy állja meg a helyét minden ember, ha holtig tanul, ha ismereteit mindig tovább és tovább fejleszti. Az állami élet akkor egészséges, ha a társadalmi tényezőket harmóniába tudja hozni. Nálunk a népoktatásra nézve általánosságban el van fogadva az, hogy az államnak kötelessége erről gondoskodni oly értelemben, hogy eszközöket kell szolgáltatnia a szükséges tudnivalók elsajátítására; de ez

178

nem zárja ki, sőt ellenkezőleg, mintegy kívánatossá teszi az összes társadalmi faktorok részvételét. Sőt arra hivatkozhatom, hogy nálunk Magyarországon ezt a harmóniát a társadalmi faktorok között sikerült létrehozni és állíthatom, hogy akár az állam állítja fel az iskolákat, akár egyes társadalmi tényezők, ezek az iskolák nem folytatnak háborút egymás ellenében, hanem mintegy nemes ver-, senyre kelnek, hogy ki emelje jobban a valláserkölcsi tudatot és a nemzeti hazafias érzelmeket. Én azt hiszem, hogy abban a törekvésben, hogy a magyar ember holtig tanuljon, a társadalmi és állami tényezőknek együttesen kell működniök és akkor remélem, hogy meg fogjuk találni az eszközöket arra, hogy men-: nél nagyobb legyen az eredmény. Dr. Beöthy Zsolt előadó tanácsos: Mélyen t. értekezlet! Felszólalásomban legyen szabad arra szorítkoznom, hogy szerintem az egész ügy sikerének, amelynek előbbrevitelére törekszünk, három múlhatatlan feltétele van. Az egyik feltétele a társadalom érdeklődésének minél szélesebb körben, minél mélyebb mérvekben való felébresztése; mert a társadalomnak munkája, tevékenysége, együttműködése nélkül egyáltalán nem juthatunk előre. A másik az oktatásra szorulók, tudásvágyának lehető felkeltése, de egyszersmind bizalmának is azok iránt az intézmények iránt, amelyek ezt a tudásvágyat kielégíteni igyekszenek. A harmadik a tanítók munkakészségének, vállalkozó kedvének felkeltése és támogatása. Mindezekre a feltételekre annál kevésbbé számíthatunk, a társadalom érdeklődésének felkeltésére, az oktatásra szorulók bizalmának felébresztésére és a tanításra hivatottak munkakedvére annál kevésbbé számíthatunk, minél hivatalosabb a szervezet, amelynek keretébe foglaljuk a munkát, minél hivatalosabb az. egész ügy berendezése és minél egyformább az az oktatás, amelyet nyújtani akarunk, minél kevésbbé alkalmazkodik egyes vidékek, körök, osztályok kulturális igényeihez és gazdasági szükségleteihez; mert a kulturális igények és a gazdasági szükségletek között igen benső és szoros kapcsolat van. Ebből a szempontból nézve a javaslatot, úgy látszik, hogy mindezekre nincs kellő figyelemmel. Ebben a tanfelügyelőnek vezető szerepe, az iskolaszékekre emlékeztető bizottságok szervezete, az iskolánkívüli tanácsnak mintegy kvalifikáló feladata, de: különösen az oktatásnak az a mesterkélt tagozása tűnik szembe, amely az ajánlott tervezetet jellemzi. Ez a tagozás pedig még sokkal mesterségesebb, mint a mi rendes iskolai tagozásunk. Fel van osztva a tanítás alsó-, közép- és felsőre. Itt tulajdonképen öt tagozat van megkülönböztetve, mert az alsó két fok még két külön fokozatra oszlik. Az iskolánkívüli oktatásnak az ilyen tagozódása ahelyett, hogy a tudásvágynak minél egyszerűbb, minél könnyebb kielégítésével, eredménnyel· kecsegtetne, vonzaná a hallgatóságot, ezzel a mesterséges és bonyolult; szerkezettel inkább elriasztja. Ahelyett, hogy a közműveltségnek egy közös fokára törekednék, ahelyett mintegy változatosan a rendes iskolai oktatással;

179

megint különbségeket fog statuálni. Ahelyett, hogy a szellemi munkában való közösség által az életben való közösség érzését táplálná, újra szétválaszt és elkünít. Legyen szabad pedagógiailag is egy-két megjegyzést tennem. Feltűnt, hogy a felnőtt analfabéták oktatási idejét két téli kurzusra szánta. Ez egyszerűen lehetetlen. A középfokon igen csekély kivétellel a rendes középiskolák tananyagát tartja közlendőnek. De különösen feltűnt nekem az a vélekedése, hogy e téren, az oktatásnak úgyszólván legkényesebb terén, amelynek a módszere nemcsak kidolgozva nincs, de még csak kísérletek sem történtek, lehetőnek tartja az ily oktatást egyforma kinyomtatott füzetekből. Még csak a terminológiára egy megjegyzést, annak a bonyolódottságára, mesterkeltségére, amelyben ilyen terminus technikusok kerülnek ki, hogy «országos iskolánkívül eső tanítási tanács». Ez magyarul és logikailag lehetetlen. El van fogadva a szabadtanítás szó (Egy hang: Nincs!), mindenki ezzel él, ha nincs is, én ajánlom, hogy hivatalosan is fogadtassék el. Aki mérlegelni tudja a népéletnek finom pszichológiai tényezőit, amelyekkel számolnunk kell, az tisztában lesz azzal, hogy ez az elnevezés, ha célunk elérésének nem is biztosítéka, de egyik fontos tényezője lesz, ha t. i. szabadiskolának és szabadtanításnak nevezzük. Az analfabéták tanítására vonatkozólag osztozom Marchait társunk véleményében, hogy ezt leghelyesebb volna kikapcsolni. Az ügynek a továbbvezetését és intézését, szervezését nem törvény alakjában, hanem adminisztratív módon, kormányrendelkezés formájában vélném folytathatónak és intézendőnek. Az állam beavatkozását szükségesnek tartom, de csak annyiban, hogy az állami közegek oly utasítással láttassanak el, hogy társadalmi akciók indíthatók legyenek, ezek támogattassanak. Egyesületek, társulatok, társadalmi intézmények alakításán fekszik a súly, amelyek sikeres tevékenységét az állam egyrészt tanáccsal, másrészt anyagilag támogatná. Úgy vélem, a dolog jelen stádiumában ez a legcélszerűbb. Dr. Kármán Mór: Én úgy fogtam fel, hogy a Közoktatási Tanács munkálata tulaj donképen csak ezután következik; hogy a mi hozzászólásunk arra való, hogy hasznát vegyék. A munkálatot nem lehet egyébnek tekinteni, mint az előadó személyes tervezetének, amelyet a Közoktatási Tanács megvitatása tárgyává tesz. Ε munkálat nagyon hasznos és különösen a magyar törekvések összeállítása szempontjából nagyon becses is, de mégis nagyon ellentétben levőnek látom avval, amire a közoktatásügyi miniszter felszólításának a Közoktatási Tanácsot késztetnie kell. A kérdések a sürgősség szempontjából vannak felsorolva. Az analfabetizmus megszüntetésére vonatkozó sürgős teendők tulajdonképen nincsenek összefüggésben avval, amit iskolai oktatásonkívüli vagy szabadtanításnak nevezünk. Erre nézve csak az lehet kérdéses, hogy törvényhozási intézkedés kell-e, mert országos segélyre van e tekintetben szükség.

180

A másik, szintoly sürgős kérdés, amely majdnem a népnevelés velejét érinti, a tankötelezettség évein túl, a 15-21. életévekben való továbbképzés kérdése. Mindenki tudja hazánkban, hogy az a hat iskolai és három továbbképzési év mennyire nem elég arra, hogy kellő képzést adjon. Ε tekintetben a továbbképzésről, ha mindjárt iskolán kívül is, szükségképen gondoskodni kell, amint maga a kérdés is kiemeli. Ez némiképen folytatása lesz annak a közös műveltségnek is, amelyet nemzeti műveltségnek szabad és kell neveznünk, de azért ez a gyakorlati élettel összeköttetésben levő továbbképzés. Erre talán törvényhozási intézkedés, de mindenesetre országos szervezés szükséges. Ε tekintetben összeköttetésbe kell lépni az iparos-, kereskedő- és egyéb foglalkozási ágakkal és azok egyesületeivel és társulataival; ezeket hasznosítani kell. Csak e kettő után következnek azok a kérdések, amelyek arra vonatkoznak, hogy a már most létező mozgalmakat és azt, ami a külföldön történt, hasznosítani kell magyar szempontból. Az előadói munkálatnak nagy érdeme az eddigi magyar törekvések összeállítása, de kissé erőszakos azokban a párhuzamokban, mintha az egyik mögött a francia, a másik mögött a német, a harmadik mögött az angol minta mutatkoznék. Ha históriát ír az ember, mindig önkénytelenül is bizonyos szisztémát visz bele. Nálunk másra is van szükség, mint arra, ami külföldön történt. Hisz a mi university extension-unk nem hasonlít az angolhoz. Angliában az egyetem maga érezte azt a kötelességét, hogy az ne csak néhány embernek legyen iskolája, hanem az egész népé és nem a tanárok mentek ki, hanem maga az egyetem segítette tanáccsal azokat, akik a népet oktatták és nevelte őket tanárokká. A francia mozgalom is más, mint a mi Magyarországon volt. A németről nem is akarok szólani. A Szabad Lyceum nem a német példa után indult. A kormány e tekintetben is határozottan tette fel a kérdést: milyen eszközökkel lehetne intézményesen, talán középponti vezetés szervezésével biztosítani hazánkban a tudományosabb és szakszerű kiképzés iskolánkívüli tanfolyamait amelyek már most léteznek – és külön meg van mondva: különösen miként lehetne hasznosítani a középfokú tanintézetek, gimnáziumok, leányiskolák, különféle szakiskolák tanártestületeinek közreműködését? Mindenre kell itt gondolni, ami más országokban e tekintetben történt. Angliában minden iskola ismer nappali és esti kurzusokat. Az a munkás, aki nappal nem tanulhat, elmegy esti kurzusra. Ő már így rendezkedik be, mert a tudományos készültség szüksége ma már általánosabb és minden téren érezhető. Ne gondoljunk a legmagasabb tudományokra; csak egy kis mértani felvilágosításra, rajzra, könyvelésre, egyéb más szükségesekre. A másik kérdés az, hogy hogyan lehetne a létező tudományos társulatok és népszerű egyesületek munkásságát valamiképen tervszerűen rendezni. Én úgy

181

képzelem, hogy a központ kísérje figyelemmel az egyesületek munkásságát és évről-évre egy általános ismertetést bocsásson közre. Majdnem minden nagyobb városnak van valami egyesülete; ezek majdnem rejtve működnek, egyikrőlmásikról alig veszünk tudomást. Ha mi ezen egyesületek munkásságát valamiképen nyilvánossá tennők, ha a központi kormány egy pár megjegyzéssel buzdítaná őket, több tervszerűséget tanúsítanának és jobban tanítanák a népet. Az a baj, hogy sokkal több erőt fogyasztunk, mint amennyit hasznosan alkalmazunk. A most folyó általános vitát azért tartom hasznosnak, mert a felszólalók legalább a lelkük szerint elmondhatják nézeteiket és mélyebben belemehetnek azon kérdésekbe, amelyeket ő Excellenciája kitűzött. A Közoktatási Tanács a feleletében legyen tekintettel arra, amire szükségképen fel van szólítva; nem kételkedem benne, hogy tekintettel is lesz arra, hogy a mi mostani viszonyaink között és a ma fennálló szükségletekre vonatkozólag mik volnának a szükséges lépések. A törvényjavaslatot is csak annak tekintem, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket az előadó a maga tanulmányában lefektetett, pontokba foglalja, mert a törvényhozás ily értelemben semmi esetre sem bocsátkozhatik országgyűlési tárgyalásba. Nekünk tulajdonképen csak két iskolánk van szervezve: a nép- és a középiskola. A többi mind fejlődik és jól fejlődik, a nép szükséglete szerint, törvény nélkül, de a szükségletek finom észrevételével és azok kielégítésével. Ez volna az én általános megjegyzésem. Geőcze Sarolta: Nagyméltóságú elnök úr, mélyen tisztelt értekezlet! Megengedik, hogy én az általános vitában mint nő szóljak és női szempontból kifejezzem azt az óhajtásomat, hogy szeretném, ha e nagyon alaposan kidolgozott tervezetben az erkölcsi szempont egy kissé jobban kidomborodnék. Teljesen csatlakozom ebben a tekintetben Gadl Jenő úr ő méltóságához, aki kiemelte, hogy minálunk az erkölcsi nevelés szempontja épen olyan fontos, sőt a mai viszonyok között talán még fontosabb, mint az ismeretterjesztés. Tudjuk mindannyian, hogy nőnél az maga, hogy több ismerete van, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az erkölcsiségnek magasabb fokára is emelkedett; még köznépünkre sem mondanám ezt, mert nagyon sok olyan embert láttam, aki, míg írni-olvasni nem tudott, igen sok erkölcsi mételytől meg volt óva, mi később megfertőztette, az írás-olvasás útján, a kis képes újság és még sok utcai sajtótermék által, amely kezébe jutott. De főleg arra gondolok – nemzeti szempontból, – hogy nekünk nem elég, ha itt az ismeretet terjesztjük, mert hiszen munkásosztályunkat, amelynek szellemi és erkölcsi emelése egyik fő feladatunk, mai napság épen az ismeretterjesztés révén olyan nézetekkel telítik, amelyek őket még kenyérkereső munkájukban is a becsület útjáról letérítik és azon dolgok által, amelyeket ma amerikázás és sabotage néven, sajnos, már világszerte ismernek, őket a munka meghamisítására kioktatják.

182

Gaal ő méltósága ennek az egész intézménynek a célját úgy állapította meg – azt hiszem, nagyon helyesen – hogy: az egységes magyar nemzeti felfogás kialakítása. Én ezt a meghatározást csak azzal az egy szóval szeretném megtoldani: az egységes nemzeti felfogás és erkölcs kialakítása. Ami magát az írni-olvasni tanítást illeti, azt hiszem, hogy itt tulajdonképen nyitott kaput döngetünk. Amint az általános választói jog, illetőleg a választójog kiterjesztése az írás-olvasáshoz lesz kötve, mindannyian, akik eddig elhúzódtak az iskolától, keresve fogják keresni az alkalmat arra, hogy írni-olvasni megtanuljanak. Nem tudom, méltóztatnak-e tudomással bírni arról, hogy munkásszervezeteinkben máris megindult a mozgalom, az iránt hogy egyes munkástitkárok az analfabéta munkásokat írni-olvasni megtanítsák? Ami az állami támogatást illeti, illetőleg a szervezetben az államnak és a társadalomnak a részvételét, meggyőződésem, hogy az állam hatáskörét ebben is, mint minden egyéb oly munkában, amely voltaképen a társadalom feladata, a lehető legszűkebb térre kell szorítani. Azt az álláspontot nem fogadhatom el, hogy a társadalomra számítani a mi magyar szalmalángtermészetünknél fogva nem lehet; az a szalmaláng természet bizonyos fokig megvan; de épen, mivel tudjuk mindazokat a kinövéseket, amelyek ebből a ma még talán általános nemzeti hibából erednek, az nem involválja azt, hogy e szalmalángtermészetbe belenyugodjunk, hanem egyénenként mindegyikünknek kötelességünkké teszi, hogy e szalmalángtermészet ellen küzdjünk és társadalmunkat minden lehető eszközzel ráneveljük a komoly szociális munkára. Nem tudom elhinni, hogy ez nálunk ne sikerülne. Hitemben épen az angol példa erősít meg. Méltóztatnak mindannyian tudni, hogy volt idő, amikor az angol társadalom époly léha, époly materialisztikus felfogású volt, mint a mai magyar; és akkor jöttek az ő Ruskin-jeik, jöttek az ő Shaftesbury-jeik és a többiek mind, akik arra a nagy apostoli munkára vállalkoztak, hogy a nemzetben a lelkiismeretet felébresszék. Nagy ideig ők épen olyan közönnyel, épen olyan nembánomsággal, sőt bizonyos tekintetben épen olyan szalmaláng-fellángolásokkal küzdöttek, mint a mi ébresztőink és, hála Istennek, az egész világ javára, mégis sikerült az angol szellemet felrázniok és a komoly munkára ránevelniök. Nekem semmi által meg nem ingatható hitem, hogy ha mi, akik ezt a munkát megindítottuk, folytatjuk, ha kisi hitűen nem csüggedünk, meg fogjuk érni – ha nem mi, hát majd a következő nemzedék, – hogy ez a ma annyit emlegetett magyar szalmalángtermészet ép úgy át fog alakulni. Dr. Schneller István tanácstag: Az autonómia talaján nőttem fel, amely hosszú életem és különösen legutolsó éveim tapasztalata szerint nemzeti küzdelmünk sikerének egyik alapfeltétele. A kulturális munkában tehát alaptényezőnek a

183

társadalmat tartom, amelynek az állam csak szervezője kell, hogy legyen. Az az állam a leghatalmasabb, amelynek társadalma a legegészségesebb és legmunkaképesebb, míg ellenben az az állam, amely magát a társadalmi munkát a maga számára vindikálja, pillanatnyira érhet el nagy eredményeket, de nem nyújt garanciákat önálló nemzeti állam keletkezésére. A társadalom és az állam egyértelmű közreműködése, amint ezt több szónok kiemelte, a legtermészetesebb feltétele minden üdvös tanításnak. A külömbség csak abban van, hogy míg az előadó a társadalmat hívja fel egy állami akcióban való részvételre, én megfordítva gondolom a dolgot: az államot hívjuk fel a társadalmi akciónak erkölcsi és anyagi támogatására. A község, a város, a megye magukba olvaszthatják a többi, társadalmi tényezőket és így oly szervezet támadhat, amelynek fokozott munkásságát az állam erkölcsi és anyagi támogatása biztosítaná. Gyulay Béla: Nagyméltóságú elnök úr, mélyen tisztelt értekezlet! Mint a budapesti népoktatási körnek harminc év óta egyik szerény vezetője, tapasztalataim alapján azt hiszem, hogy az állam beavatkozása nélkül nem fogunk ebben a kérdésben semmire sem menni. Harmincnyolc év alatt arról győződtem meg, hogy akár a megyéhez fordulunk, akár bárki máshoz, nem hallgatnak meg minket, mind közönyösek maradnak minden felszólításunkra; de ha az állam fogja a kezébe venni a dolgot, akkor egészen más eredményeket fogunk elérni. Máskülömben kire támaszkodhatnánk a vidéken? Egyesekre, ha azok lelkesülnének; de hiszen épen ezeket is lelkesíteni kell. És tisztán csak a vidékiek lelkesedésére szintén nem lehetne építeni, ha fel nem karolnák a dolgot a fővárosban. Itt mégis szerencsénk volt néhány ilyen lelkes férfiút találni, akik kitartanak mellettünk, akiknek sikerült harmincnyolc évig a zászlót magasan lobogtatni; de a vidéken erre nem számíthatunk mindaddig, míg az állam be nem avatkozik. Okvetlenül szükség van egy központra, egy mozgató erőre és ez szerintem nem lehet más, mint az állam. A jelen állapottal is bizonyítom a dolgot. Bizonyítom épen azzal, amit egyik t. tagtársunk is felhozott, hogy ma legalább itt Budapesten sok kultúregyesület van, amely működik, anélkül, hogy egymás létezéséről talán csak tudomással is bírna, úgy, hogy ma már oda jutottunk, hogy valósággal fogni kell a hallgatókat. Ez természetesen az erők szétforgácsolására vezet, annyira, hogy ma már talán a hallgatóság kevesebb, mint azok száma, akiket a kultúrmunkára igénybe vesznek, holott központi szervezet mellett ugyanazzal az erővel sokkal többet lehetne produkálni. Az az erő, amely mindezt mozgatná, ismétlem, meggyőződésem szerint más nem lehet, mint az állam és így a javaslatot a legnagyobb örömmel üdvözlöm. Dr. Bárczy István: Nagyméltóságú miniszter úr, igen tisztelt értekezlet! Mindenekelőtt örvendetesnek kell tartanom, hogy a felnőtt nép művelésének nagy kérdése felé irányul a közfigyelem épen az elnök úr ő nagyméltóságának

184

irányítása alapján. A népkultúra emlegetése, különösen napjainkban, igen gyakori; s ha mégis e téren különösen nálunk nagyobb eredmény még nem volt elérhető, annak főoka, úgy vélem, az, hogy embereinknek nem volt igaz hitük a népkultúra nagy hatásaiban és az, ami a népkultúra érdekében történt, nagyon sokszor inkább mellékes célokból, politikai, felekezeti és egyéb szempontokból /történt s nem tisztán magának a népnek művelése érdekében. Én tehát azt tekintem a legfontosabbnak, hogy itt is magát a művelődési szempontot tartsuk szem dőtt és ne essünk esetleg az ellenkező oldalról ugyanabba a hibába, amit másoknál kárhoztatunk. A szociáldemokratákról például gyakran emlegetjük, hogy azok tulajdonképen tisztán az osztályharc szempontjából csinálják a maguk kultúráját; nos hát, ne csináljunk mi meg egy másik kultúrát tisztán ezen osztályharccal szemben, hanem mi tényleg tisztán magát a nép művelésének eszméjét tartsuk szem előtt. Ami az előttünk fekvő Emlékiratot és konkrét tervezetet illeti, annak dicséretétől eltekintve – hiszen általában méltatták és nekem e tekintetben ismétlésekbe kellene bocsátkoznom, – csak röviden azokra a részekre óhajtok kiterjeszkedni, amelyekre észrevételeim vannak. Általában azt a felfogást tartom a magam részéről a leghelyesebbnek, amelyet .már előzőleg Berzeviczy Albert és báró Eötvös Lorant Ő nagyméltóságaik kifejtettek és amely álláspont tulajdonképen báró Eötvös József álláspontjával is megjegyezik, amennyiben én tényleg ezt az akciót még mindig a társadalom működésére alapítanám és az állammal szemben csak a segítség és a támogatás igénybevételének álláspontjára helyezkedném, de különválasztva itt természetesen azt – amire már többen kiterjeszkedtek – t. i. az iskolánkívüli oktatását azoknak, akik írni és olvasni nem tudnak. Én t. i. csak ezt a kétfelé való tagozást tartom itt helyesnek: a népiskolának pótlását azoknál, akik a népiskolai oktatás eredményeit felmutatni nem bírják és azután a továbbképzést. Az első részt, azt hiszem, tényleg az államnak kellene a kezébe venni és itt, azt hiszem, semmiféle törvényre nincs szükség. Ez tisztán pénz kérdése. Az állami költségvetésben kell gondoskodni megfelelő összegekről és így a felvetett kérdésnek ezt a részét külön törvény nélkül is meg lehet oldani, mert törvényes kényszert úgy sem kívánunk alkalmazni. Egyéb törvényre tehát ebből a szempontból szükség nincs. Megfelelő szervezetről természetesen kell gondoskodni, de ebben a tekintetben, azt hiszem, közoktatási szervezetünk teljesen megfelelő, úgy, hogy e kérdést egyszerűen egyfelől a Közoktatási Tanács hatáskörébe, másfelől az állami tanfelügyelet hatáskörébe utalnám. így szervezném az analfabéták oktatását. A továbbképző oktatást pedig úgy vélném intézendőnek, hogy az meghagyassék teljesen a társadalom kezében Ha a társadalom látni fogja, hogy ilyen támogatásra feltétlenül számíthat abban az esetben, ha olyan irányokban történik

185

e különféle kurzusoknak és közművelődési egyesületeknek a szervezése, amint azt az Emlékirat kívánatosnak tartja, ez, azt hiszem, a társadalom tevékenységét nagyon élénkíteni fogja. Egyébként pedig, ha nem így szerveztetnék a dolog, hanem tisztára úgy, amint a tervezetben foglaltatik, akkor sem várok több eredményt, mint ebben az esetben. Általában azt hiszem, hogy kissé túloztatnak a várakozások egy ilyen akcióval szemben. Az eddigi tapasztalatok is legalább azt bizonyítják. Túloztatnak abban a tekintetben is – amelyet különösen Gaál ő méltósága fejtett ki, – hogy t. i. itt a cél egy egységes világnézet kialakítása, megcsinálása volna. Világnézeteket csinálni, azt hiszem, nem lehet. Világnézetek alakulnak, ezek alakulására lehet bizonyos mértékben befolyást is gyakorolni, de hogy ezek kialakulására döntő befolyást gyakorolni bárminő törvényhozási vagy egyéb intézkedésekkel lehetne, ebben alaposan kételkedem. Ami végül különösen Beöthy ő méltóságának felszólalását illeti, én is tulaja donképen helyeslem a terminológia érdekében a «szabadtanítás» elnevezést, azonban azt hiszem, hogy az előadó úr egészen tudatosan választotta az «iskolán kívül eső oktatás» elnevezését, mivel épen maga a tervezet is a szabadoktatásnak bizonyos korlátozását intendálja és ez az, amire nézve különösen fel óhajtanék szólalni. Teljesen elhibázottnak tartom ugyanis, ha törvényes úton vagy akár kormányzati úton korlátozni óhajtanok a felnőttek tanítását és bizonyos cenzúra alá óhajtanok vonni ezeket a különféle tanfolyamokat. Én azt hiszem, hogy ez épen a népkultúra eszméjével teljesen ellentétben áll, mert népművelés és szabadság annyira egybeforrt két fogalom, hogy ezeket egymástól széjjelválasztani nem lehet; még kevésbbé lehet épen azon elv alapján, amelyre az előadó úr is előadásának végén utalt, amidőn a negyvennyolcas modern haladás eszméjét emlegette, amellyel pedig az ilyen intézkedés semmi körülmények között sem volna megegyeztethető. Új eszmék térfoglalásának ideig-óráig gátat vetni lehet, de megakadályozni ezt úgy sem lehet, mert az ilyen eszmék az ilyen korlátokon keresztültörnek. Ne méltóztassanak tehát rossz néven venni, ha azt állítom -mert komolyan állítom, – hogy ha egy ilyen rendelkezés a régi zsidó törvényekben benn lett volna, ma kereszténység sem volna, mert akkor Krisztus urunktól már kezdetben megvonták volna az előadási engedélyt. (Felkiáltások: De hiszen meg is vonták alaposan! Keresztre feszítették!) Mélyen tisztelt értekezlet! Én nagyon kérem, méltóztassanak ettől egészen eltekinteni, mert ez beleütköznék épen ő nagyméltóságának azon törekvésébe, hogy a felnőtt nép művelése terén eredményeket érjünk el. ' Végül még csak arra- akarok utalni, hogy bizonyos ökonomikus szempontból mérlegelendő, vajjon helyes volna-e épen egy ilyen nagyarányú akciót nagy költséggel megindítani akkor, amikor épen a miniszter úr ő nagyméltóságának

186

szavaiból hallottuk, hogy még százezrekre megy azoknak a száma, akik ma a népiskolába nem járnak azért, mert nincs elég népiskola. Nagyon jól tudjuk, hogy evvel az akcióval nem várhatunk addig, amíg minden gyerek Magyarországon népiskolába jár; de oly messze vagyunk ettől, oly sok a tennivaló épen a népoktatás körül, ott, ahol az államnak már megállapított és magára vállalt kötelezettségei vannak, hogy itt bizonyos mérsékletre mindenesetre szükség van és azt az anyagi erőt, amely kulturális célokra rendelkezésre áll, első sorban a népoktatásnak a sürgős továbbfejlesztésére kellene felhasználni. Nagyon jól tudom, hogy ebben a tekintetben milyen nagyszabású intézkedések történtek már eddig is, de kétségtelen, hogy ha még több eszköz állana rendelkezésre, még többet lehetne tenni. Én tehát, mondom, a felnőtt nép nevelése érdekében tervezett akciónál az állami szervezést az analfabéták tanítására szorítanám, a többire nézve pedig csakis támogató módon óhajtanám megállapíttatni az állam befolyását. Törvényhozási intézkedésre pedig nincs szükség, mert mind a két irányban kormányzati úton a megfelelő eredmények elérhetők. Dr. Hegedűs István előadó tanácsos: Pár szóval felelnem kell azokra a különböző jellemzésekre, amelyekkel a Népakadémia hatáskörét illették. Nem kicsinyeljük mi távolról sem az analfabétáknak alfabétásokká való képzését; ez egyike a legnagyobb nemzeti feladatoknak; de amikor a « Népakadémia » elnevezést használjuk, egyáltalán nem esünk nagyzási mániába, hanem úgy értjük az «akadémia» szót, amint Görögországban eredetileg értették, t. i. értjük alatta azt, hogy a bölcseséget és a tudományt nem zárják el a nép elől, hanem az utcára viszik. Gyönyörűen fejezi ezt ki Lamartine «Sokrates halála» című költeményében e szavakkal: «Az utcán beszél a bölcseség» Az akadémia tehát arra való, hogy ha valakiben, aki az iskolát elvégezte – vagy akár olyanban is, aki nem végzett iskolát – a tudásvágy felébred, legyen egy olyan intézmény, ahol mindazokra a kérdésekre nézve, amelyek iránt érdeklődik, a legilletékesebb részről, tudományos színvonalon álló, tudományosan képzett emberek részéről megbízható felvilágosítást találjon. Erről van tehát szó, nem népszerű előadásokról, nem a népnek bizonyos ideig való mulattatásáról, hanem arról van szó, hogy a népben felébredt mindennemű szellemi szükséglet kielégíttessék. Épen azért a Népakadémía a fősúlyt arra helyezi, hogy nyelvekre, hogy gyorsírásra, hogy rajzra, hogy mintázásra, könyvvitelre stb. tanítson. Nem fogunk idegenkedni a német nyelv tanításától sem, mert minden téren való készséget óhajtunk nyújtani a népnek, amely téren a nép ennek hasznát láthatja. Ez a hasznossági szempont az igazi egészséges szempont, amelyet ki kell elégíteni és ezt teszi a Népakadémia. Már most, ha hiány van, ha az analfabéták igényeit ki kell elégíteni, akkor, kivált az újabb alakulásokkal, kivált az ingyenes oktatás behozatalával meg van adva az erre

187

való lehetőség, úgy, hogy senki sem mondhatja, hogy ő akár politikai jogokat, akár társadalmi előnyöket elveszít azért, mert az állam nem gondoskodik róla. Itt tehát az állam hatáskörébe tartozó intézkedésről van szó. De a többi tagozat csak abból a véletlenségből keletkezik, hogy Budapesten van Szabad Egyetem, Budapesten van Szabad Lyceum, Budapesten van Népakadémia. De mihelyt kiteszem a lábamat a vidékre, ott már ez a tagozódás elenyészik. Minden előleges tantervtől el lehet itt tekinteni; csak ahhoz az egy tantervhez kell alkalmazkodni, amelyet maga a tudománynak a logikája szab meg, t i. a kurzusoknak bizonyos egységes alapon való szervezéséhez. Ugyanarra a fizikai előadásra nem vonhatom-e be a tizenhat és a negyven esztendőst és aki nem tud írni-olvasni, az ne jöjjön fizikai vagy akár más előadásra? Mert itt miről van szó? Arról, hogy a nép mint nép az intelligenciával mint intelligenciával egy helyütt, egy kollektiv szellemben, egy kollektív lélekben egyesüljön legalább addig az ideig, amíg együtt vannak. Erről van szó; és ennek az erkölcsi hatását kiszámítani lehetetlenség és épen azért a Szabad Lyceumnak és a Népakadémiának a működése ebben az irányban, a nemzeti irányban nagy lépéssel visz előbbre. Az elaboratumot elfogadom abban a sorrendben, amelyben ő Excellenciája sorozta a kérdéseket, mert ez minden kérdést felölel. Elnök: Az általános vitában már senki sem kíván felszólalni. A tárgyalást, ha méltóztatnak megengedni, délután öt órakor – e terem akkor el lévén foglalva – az Akadémia elnökének szívességéből az elnök termében fogjuk folytatni. (Az ülés délután 1 óra 30 perckor végződik.)

Β) Október 14-én délután.

Jelen vannak: a) Az Orsz. Közoktatási Tanács elnöksége részéről: gróf Apponyi Albert v. b. t. t., vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, a Tanács elnöke; dr. Fehér Ipoly v. b. t. t. pannonhalmi szent-benedekrendi főapát, á Tanács másodelnöke; dr. Fináczy Ernő budapesti tud. egyet. ny. r. tanár, a Tanács ügyvivő alelnöke és dr. Bozóky Endre középiskolai kir. igazgató, a Tanács titkára; ez utóbbi az ülés jegyzője. b) Az Orsz. Közoktatási tanács tagjai közül: dr. Alexander Bernát budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Beöthy Zsolt főrendiházi tag, min. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Bokor József tud. egyet, magántanár; dr. Hegedűs István budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Jancsó Benedek budapesti áll. főgimnáziumi tanár; dr. Bauer Imre min. tanácsos, budapesti tud. egyet, ny. r. tanár; Sebestyén Gyula kir. tanácsos, az áll. tanítóképző intézetek orsz. szakfelügyelője és Sretviier Lajos budapesti székesfővárosi elemi népiskolai igazgatótanító, előadó tanácsosok; továbbá dr. Beke Manó budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Benedek Elek a «Néptanítók Lapja» szerkesztője; dr. Ilosvay Lajos udv. tanácsos, kir. József-műegyetemi ny. r. tanár; dr. Schneller István kolozsvári tud. egyet. ny. r. tanár és dr. Wesxely Ödön budapesti székesfővárosi közs. főreáliskolai igazgató, tanácstagok. c) A vallás- és közoktatásügyi minisztérium részéről: Tóth János és dr. Molnár Viktor államtitkárok,továbbá: Halás^ Ferenc min. tanácsos; dr. Morlin Emil min. tanácsos; Mosdóssy Imre kir. tanácsos, budapesti székesfővárosi kir. tanfelügyelő; dr. Neményi Imre min. osztálytanácsos; Spitkó Lajos kir. tanácsos, tankerületi főigazgató és dr. Vángel Jenő áll. polg. isk. tanítóképző intézeti igazgató, az Orsz. Paed, könyvtár és Tanszermúzeum elnöke. d) Más minisztériumok képviseletében: sárói Szabó Lajos m. kir. honvédszázados a honvédelmi és Zavadovszky Alfréd miniszteri titkár a pénzügyminisztérium részéről. e) A közélet különböző köreiből meghívottak: Antal Gábor dunántúli református püspök; Bernát István országgyűlési képviselő; dr. Berzeviczj Albert

189

v. b. t. t., a Magyar Tud. Akadémia elnöke; dr. báró Eötvös Loránd v. b. t. t., budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Geőc^e Sarolta áll. tanítónőképző-intézeti igazgató; dr. Giesswein Sándor győri kanonok, országgyűlési képviselő; dr. Gyulay Béla budapesti székesfővárosi közs. polg. leányiskolái igazgató; dr. Kármán Mór budapesti tud. egyet, magántanár; dr. Klupathy Jenő budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Timon Ákos udv. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár. Távolmaradásukat kimentették: dr. Kovács János budapesti áll. polg. isk. tanítóképző-intézeti tanár; Magyar Gábor c. kir. főigazgató, a magyar kegyes tanítórend tartományfőnöke; dr. Medveczky Frigyes udv. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár és dr. Riedl Frigyes budapesti tud. egyet. ny. r. tanár, előadó tanácsosok. Elnök: Az ülést újból megnyitom. Megkezdjük a részletes tárgyalást, még pedig abban a sorrendben, amelyhez hozzájárulni méltóztattak, hogy t. i. az első kérdés volna: helyes-e az iskolán kívül eső oktatást három fokozatra osztani? Szólásra legelőször dr. Schneller István úr jelentkezett. Dr. Schneller István tanácstag: T. értekezlet! Kötelességemnek tartottam délelőtt csak általában az elvet jelezni, amelynek alapján az egész tervezetben állást foglalni kívántam. Legyen szabad épen a kérdéses ponthoz hozzászólanom. A második pont azt mondja, hogy helyes-e az iskolán kívül eső oktatást három, alsó népakadémiai, középső liceális és felső egyetemi tagozatra osztani. A délelőtt mondottak alapján azon nézeten vagyok, hogy miután a tanító nem magáért, a maga dicsőségéért és a maga képviseletében, hanem mindig a társadalom képviseletében és a társadalom javáért köteles működni, ennek következtében itt is keresni kell azt a társadalmi tényezőt az egyes fokozatokon, amely, akár állami irányítással ezt a feladatot teljesítse. Keresni kell olyan kristalizáló pontot, amely a mutatkozó társadalmi ellentéteket magába öleli. Egy ilyen kristalizáló pont nézetem szerint maga a község, a falu, azután a város, amelyben a legkülönbözőbb felekezetek, rendek stb. léteznek. Ha már most lehetséges a legalsóbb fokozaton, egy olyan bizottságot, közeget találni, amely a faluban ezt a népoktató kötelességet teljesíti, akkor az ilyen közeget kell felhasználni. Amint a népiskolára nézve az iskolaszék az, úgy ezen sokkal tágabb kereteket felölelő népnevelési intézményre nézve is kristalizáló pontnak lehetne az iskolaszéket tekinteni, de mindazokat a kulturális tényezőket amelyek egy községben, illetőleg egy városban léteznek képviseletképen be kellene vonni. Igen természetes, hogy az egyházakat, mint legfőbb kulturális tényezőket, feltétlenül bele kell vinni az ilyen akcióba, valamint az is, hogy az olyan intézményeket, amelyek a népnek akár anyagi, akár testi, egészségi, akár szórakoztató művelését célozzák, – pl. ének, zene stb. – szintén bele kell ebbe a bizottságba vonni. így az összes kulturális tényezőket egyesítő bizottságok volnának azok, amelyek azután – és itt van egy pont, amelyet még délelőtt kellett volna kiemelni –

190

nem rendelet, hanem törvény alapján kötelesek a népművelést – eltekintve a népiskolától is – kezükbe venni. Főtárgy lenne – amint délelőtt is felemlítették – az írni-olvasni tanítás; de fontos tárgy a földmívelő népre mindaz az ismeret, amely az állami, polgári, valamint a magánjogra vonatkozik, amely ezt a mi szegény népünket a kizsarolok és az ágensek kezéből kiragadja, továbbá azon ismeretek, amelyek a földmívelés intenzívebbé való válását eszközlik. Tehát – ha szabad a nagyméltóságú elnök urat arra kérnem, hogy a második pontra némileg kitérhessek – a szerves egész szempontjából szükséges egy oly egyénről gondoskodni, aki ezen feladatnak megfeleljen. Elnök: Méltóztatnak ebbe beleegyezni? Talán jobb is, ha az első és a második pontot összevonva tárgyaljuk. Dr. Schneller István tanácstag: Ki legyen ez? A néptanítót én egészen másnak gondolom, mint a milyen az a jelenben. A néptanító nézetem szerint főrészt oka annak, hogy a mi földmívelő népünk az ő faluját nem szereti, mivel az ő világnézete kiemeli őt a földmívelés köréből és különösen abból a speciális otthonból, amelyben van. Én az igazi falusi népiskolai tanítót lehetőleg ideális5 parasztnak képzelem, aki a paraszttal érez mindenben; a népnek a baja az ő baja, annak az öröme az ő öröme és ennek következtében kívánatosnak tartanám azt, hogy ha a népiskolai tanítóknak a kiképző intézete mindig egy mintagazdasággal volna kapcsolatos, amelyben ez bele éli magát a földmívelő nép szükségleteibe. Tehát ez volna az első, akit a tanítással meg kellene bízni, azután azok, akiket a helyi körülmények szerint meg lehet nyerni; mert ezt itt fent nem lehet meghatározni. Lehet egy földesúr, akinek semmi diplomája sincsen, de a földmívelésre vonatkozólag igen szépen tudná oktatni; egy körjegyző, aki a nép· nyelvén igen jól beszélhetne. A kolozsvári egyetem egyes hallgatói évekkel ezelőtt kimentek vidékre és egyes falukban tartottak igen látogatott előadásokat a magyar irodalomból, voltak köztük ügyvédjelöltek, akik épen ügyvédi szempontból igen fontos ismereteket közöltek a parasztokkal. A második fokozatot látom én a városi polgárok társadalmi szervezetében. Ez meglehetősen mellékesen van érintve magában a tervezetben. Én ezt a lehető legnagyobb fontosságúnak tartom. Mi ipar, kereskedelem útján akarjuk gazdaggá tenni hazánkat, nekünk polgárokra van szükségünk, akik az iparral, a kereskedéssel örömmel foglalkoznak, kiknek látókörük napról-napra tágabbá válik. Ezekről kell első sorban gondoskodnunk. A polgári iskolákat is ennek következtében át kell alakítani épen ilyen irányzatúakká. Ne kacsintgassanak a polgári iskolai tanítók a középiskolai tanárok felé, hanem legyenek azon, hogy iparosokat, kereskedőket képezzenek ki. Ennek következtében a városi bizottságban mindazok a tényezők, amelyek iparral, kereskedéssel foglalkoznak, tehát az ipar- és kereskedelmi kamarák képviselői is, kell, hogy benne legyenek, továbbá a városokban

191

létező kulturális intézetek képviselői is. A legtermészetesebb tanító e fokozaton a polgári iskolai tanító, aki épen ez irányban képezte a fiatalságot és most a szabad oktatás terén a tovább képzésre leghivatottabb. Másodsorban hivatottak volnának az ipari és kereskedelmi szakiskolák tanárai és végül azok, akiket a helyi bizottság alkalmasaknak tart. Én tehát a szabadtanítás terén két ilyen institúciót különböztetek meg: egy szabad tanítást a népiskolai fokozaton és egy szabad tanítást a városi polgári fokozaton. Ezután következik az, amiről báró Eötvös Lóránt ő Nagyméltósága említette, hogy dilettánsképzés. Elfogadom ezt és ennek legtermészetesebb gócpontját a vármegyei intézményben látnám, mivel a vármegyei zsentrinek volt tradíciója az általános műveltség birtoka közelebbi szakképzettség nélkül. A mai viszonyok némileg változtak és megengedem azt is, hogy egyes vármegyékben igen csekély a kulturális tőke és nemzeti szempontból nem is elég megbízható; azért a legnagyobb örömmel üdvözlöm azt a gondolatot, hogy keniletenkint kultúrpalotákat kell állítani. A kultúrpaloták volnának emez ú. n. dilettánsképzésnek a tulajdonképeni központjai. Ott vannak a nagy termek, ott van a nagy könyvtár, oda lehetne összevonni az összes irodalmi, tudományos stb. intézményeknek szálait és onnan lehetne egy igazán nagyszabású társadalmi mozgalmat megindítani. Hátra volna még az a kérdés, hogy kik lennének itt a tanítók. Általános műveltséggel bíró férfiak, a kiket a bizottság, amely a kultúrpalotával volna szoros kapcsolatban a tanítással megbízna. A negyedik fokú képzés a szakképzés. A szakképzést t nem akarom én University Extensionnak nevezni, hanem egyszerűen szaktanfolyamok szervezését tartom szükségesnek. Ezen szaktanfolyamok szervezetének kiváltságos helyéül nem akarnám csak az egyetemet odaállítani, mert igen sajátságosnak tűnnék fel, ha az egyetemi tanár akarna népiskolai tanítók számára recepteket adni, hogy hogyan lehetne a tudományt aprópénzre váltani. Erre az egyetemi tanár legkevésbbé képes. De minden egyetemi tanár képes arra, hogy az ő szaktárgyából vakácionális tanfolyamokban tanítson olyanokat, akik az egyetemi tanfolyamokat elvégezték, hogy ismereteiket mélyítsék. De nemcsak ezt, hanem a pedagógiumot is ilyen szakképző intézménynek kívánnám tekinteni és végre a népiskolai tanítóképzőket. A tanítóképzőknek vakácionális tanfolyama volna hivatva arra, hogy bevezesse a népiskolai tanítókat a szabad tanítási kurzusok tartásába, a pedagógiumi tan-, folyam pedig arra, hogy a polgári iskolai tanárokat vezesse be ebbe és végül az egyetemi tanfolyam, hogy érettebb embereket képezzen ki arra, hogy az α eszük szerint népszerű dilettánsoknak szóló előadásokat tartsanak. Társadalmi tekintetben abszolúte két politikai tényezőre bízandó a szabadoktatás szervezése: a helységre és a városra. Kérdőjellel látom el a vármegyét, amennyiben ennek szerepét nézetem szerint a kultúrpaloták fogják felváltani. Ebben; akartam konzekvenciát vonni a délelőttiekre nézve és elmondani,

192

hogy miként alakult ki bennem a szabad tanítás szervezetének a képe. Csak még egyet. Nagy bajt látnék abban, hogyha a szakszervezet alatt álló munkások a második fokozatból mintegy ki lennének vonva. Ezeknek a képviselőit is bele kell azokba a bizottságokba választani, hogy lássák azt a szellemet, amely mi köztünk él és hogy lassan-lassan mi is behatoljunk az ő körükbe; mert az állami intézményeknek nem lehet az a feladata, hogy bárkit is kizárjanak. Ők gyűlölködhetnek, az mindig a gyengének sajátsága, de nekünk gyűlölködnünk nem szabad, nekünk szeretni, felölelni kell őket. Bernát István országgyűlési képviselő: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Midőn én az első, illetőleg második §-hoz hozzászólok, legyen megengedve, hogy az elaborátum kidolgozójának érdemét olyan szempontból méltányoljam, amilyen szempontból – úgy tudom – a mai értekezlet még nem tette. Jancsó Benedek úrnak a nagy érdeme, hogy felfedezte ennek a dolgozatnak az elkészítésénél azt, hogy Magyarországon a földmívelő nép létezik. Mert hiszen kénytelen volt megjegyezni, hogy leszámítva az Irányi-féle mozgalmakat, egészen a mai napig ebben a tekintetben a legnagyobb mulasztásokat követték el azok, akik másképen nagyon dicséretes tevékenységet fejtettek ki a szabadoktatás előrevitele és terjesztése körül. Azt hiszem, hogy ez olyan nagy érdem, amelyet kellően méltányolnunk alig lehet és az a véleményem, hogy a továbbépítésnek ezen az alapon kell megtörténni. Én jóformán tisztán erre a kérdésre akarok válaszolni és erre vonatkozólag kívánom nézetemet kifejteni. Az, hogy a szabadoktatással foglalkozó egyének évek során át a falusi népet elfeledték, arra vihető vissza, mert abban a meggyőződésben éltek, hogy először ez a falusi nép a haladásnak nem barátja, másodszor, mert azt látták, hogy a falusi népnek szervezése sokkal nagyobb nehézségekbe ütközik, nagyobb erőt, kitartást kíván, mint a városi elemeké. Azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy ebben a tekintetben bizonyos haladást lehetetlen nem konstatálni. Azok, akik évek során át e téren működtek, tudják, hogy a falusi népnél igenis nagymértékű változás van a haladás felé; hogy – amint a dolgozat készítője is kimondja – a mostani szociális mozgalmak onnan eredtek, mert a nép új ideálokat keresett és ezen ideálok keresésében olyan utakra tévedt, amelyeket mi helyeseknek elismerni nem tudunk. Ami azt illeti, hogy a falusi népet szervezzük, e tekintetben is nagy haladásra tudok rámutatni. És ne méltóztassék rossz néven venni, ha arról a munkáról vagyok kénytelen beszélni, amelyet mi végeztünk évek során át: a szövetkezeti munkáról. Méltóztatnak tudni, hogy Magyarországon körülbelül 3-4000 szövetkezet van és ezeknek elsőrangú feladata, hogy a népnek művelődése körül nagy és szívós munkásságot fejtsenek ki, hogyha azokat a nagy ideálokat, nagy hagyományokat tiszteletben akarják tartani, amelyeket külföldi példák nyomán kell, hogy tiszteletben tartsanak.

193

Egyesek meg is teszik, de nagyban és egészben véve ez még nem történik meg és azt hiszem, hogyha ezt a tervezetet bizonyos kapcsolatba sikerülne hozni a szövetkezeti munkássággal, akkor nemcsak ez az irányzat nyerne sokat, hanem nagyon sokat nyernének maguk a szövetkezetek is. Hogy ebben a tekintetben én talán nem tévedek, legyen szabad arra utalnom, hogy az angol szövetkezők körében ugyanazon Stuart, akiről itt szó van – aki az University Extension kezdeményezője volt – továbbá Toynbee Arnold szintén ezen állásponton állottak és különösen Toynbee az oxfordi kongresszuson 1882-ben határozottan kimondta, hogy a szövetkezetek egyik legfontosabb hivatása a szövetkezet ügyeinek előmozdítása és az, hogy polgárokat neveljenek. Hogy ők a hagyományok iránt nem voltak érzéktelenek, sőt azokat figyelembe vették, mutatja az, hogy nevelési osztályuk költségvetése, illetve bevétele 93,000 fontra rúg, ami körülbelül 2.000,000 korona. Ez tisztán a szövetkezetek adományából gyűlt össze. És ha nem is ily összeg erejéig, de azt hiszem, minálunk is nagyon szép eredményeket lehetne ezen a téren elérni, mert akadnának szövetkezetek, amelyek erre hajlandók volnának. De ez csak az egyik része a dolognak. A másik az, hogy a szövetkezeti élet révén a faluk nagy részében a legjobbaknak, a legalkalmasabbaknak kiválasztása a népművelő munkára megtörtént. Ezekhez az egyénekhez a legtöbb esetben nyugodtan lehet fordulni, mert szívesen vállalják azokat a feladatokat, amelyek ezen tervezetnek életbeléptetése esetén rájuk hárulnak. Szükséges e tervezet életbeléptetése azért, mert mindnyájan tudjuk, hogy azon szocialista mozgalmakkal, amelyek nálunk megindultak, ha erőre kapnak, jóformán Magyarországnak állami léte volna veszélyeztetve. Én évek során rendszerint figyelemmel kísértem a mi szociáldemokratáink munkásságát és lehetetlen elismeréssel nem adóznom azon eredményekért – már amennyiben az ő álláspontjukra helyezkedem, – amiket ezen a téren elértek. Azonban azt is tapasztaltam, hogy épen a legfőbb dolgokban, ha megtámadásoknak vannak kitéve, nagyon gyengéknek mutatkoznak; nemcsak, hogy ellentmondásokkal vannak telve a maguk tanai tekintetében, de a kívülről jövő támadásokat is alig tudják visszaverni. Hivatkozom arra, hogy az Akadémiának nem régen jelent meg egy munkája, egy fordítás, amely direkte ellentéte az ő materializmusuknak, amennyiben az ideálizmus és a kultúra szankciójával köti össze a nemzetek boldogulását. Egy másik esetben Yves Guyot, aki a keresztény vallást nagyon erősen támadta, továbbá, ha szabad magamra hivatkozni, egy előadásomban kimutattam, hogy a szocialistáknak nincs igazuk, amikor a földbirtok tekintetében azokat az elveket prédikálják a melyeket hirdetnek. Minderre nem jött válasz az ő táborukból. Ezekből a tényezőkből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyar szocialisták ezekben a dolgokban nagyon gyengék, de dacára ezen gyengeségnek, dacára az ellentmondásoknak, amelyek tanaikban és

194

tanításukban vannak, épen a népnek ügyes kezelése miatt nagy eredményt tudnak elérni. Azt hiszem, hogyha mi kézbe vesszük a falusi népnek oktatását, ha elindulunk részben azon alapokon, melyeket ezen dolgozat kijelöl és összeköttetésbe hozzuk azzal a népnevelő munkával, amelyet a szövetkezetek kifejtettek és kifejtenek, nagyon sokat fogunk elérni. Teljesen igaza van Schneller tagtársamnak abban, hogy azon egyéneket is bele kell vonni ebbe a munkába, akik diploma nélkül ugyan, de a gyakorlati élet ismerete mellett eredményeket tudnak felmutatni és a maguk részéről kellő erkölcsi komolysággal bírnak arra nézve, hogy ezt a munkát jól végezhessék. Szemben azonban azokkal, akik a mai nap folyamán is az ú. n. kultúrpaloták szükségét hangsúlyozták, legyen szabad rámutatnom arra, hogy az én szempontomból az ú. n. falusi kultúrpaloták nem akarnak kultúrpaloták lenni, hanem faluházak, amelyek úgy a gazdasági, mint az értelmi nevelés tekintetében fontosak s amelyek rendkívül jó hatással lennének. Kezdeményezések ebben az irányban történtek, de ami történt, az még kevés. Azonban, ha nem untatom a t. értekezletet, legyen szabad a szövetkezetek munkájának feltüntetése végett felolvasni a brogyáni (Bars-megye) szövetkezetnek egy nyilatkozatát. (Olvassa.) «Tizenöt év előtt 20 filléren kezdtük a szövetkezést s ma már ott vagyunk, hogy 1000 holdas birtokot vettünk bérbe, szállítunk Münchenbe 20-30 vaggon sörárpát, őröltetünk 10 vaggon búzát lisztnek, van hitelszövetkezetünk majdnem félmillió forgalommal, 100,000 korona tőkével, fogyasztási szövetkezetünk 30,000 korona forgalommal, gyönyörű gazdakörünk, zeneegyletünk, olvasókörünk, gyümölcsfa-iskolánk, s ha az Isten megsegít, jövőre építünk szövetkezeti cukorgyárat! Így kelt ki a 20 filléres mag és hol van még az erkölcsi haszon? Nálunk nemsokára megszűnik a pálinka s helyébe lép a tea, kávé és a bor és általános jólét, megelégedés, egymás megbecsülése s ennek nyomán – tótok a mi tagjaink – a valódi magyar hazafiúi érzelem! Ha élünk, a jövő arató-ünnepélyre tisztelettel meghívjuk a Magyar Gazdaszövetséget már most!» Azt hiszem ezen rövid sorokban le van fektetve, hogy mily kulturális jelentőségük van a szövetkezeteknek, mert ezek pénzt is tudnak adni a kulturális célok elérésére. Az alsófokú szabadoktatás szempontjából a magam részéről nagy súlyt helyeznék arra, ha a katonai köröket megnyerhetnők ezeknek az eszméknek. Épen a legutóbbi időben – úgy tudom – Olaszországban, de Franciaországban is a katonaság köreiben ebben az irányban nagyon sok sikert igérő mozgalom indult meg, sőt nagy sikereket is értek már el. (Egy hang: Schweizban!) Schweizban nem tudom, hiszen Schweiznak csak miliciája van, rendes katonasága nincs. Azt

191

gondolom, hogy a katonaság segítségével az analfabetizmust azokból, akik a katonaságnál voltak, meglehetősen ki lehet irtani. De azt is tudom, hogy ennél nem állottak meg ezen országok, hanem tovább menve a katonákat a gazdasági ágakban is, tehát főleg a földmívelésben nagy sikerrel oktatják és továbbképezik. Ebben a tekintetben különben tárgyalások folynak a honvédelmi minister úrral és úgy tudom, hogy ő nem viseltetik visszautasítólag ezen mozgalommal szemben. Ami azt a kérdést illeti, hogy az állami beavatkozás meddig terjedjen, az a véleményem, hogyha az állam pénzt ad ezekre a célokra, akkor ellenőrzést is kell biztosítania magának. Ellenőrizni kell azokat a kurzusokat is, amelyek nem részesülnek ilyen segítségben. Amit ma délelőtt többen mondottak – gondolom, Marchait és Földes urak – hogy az alsófokú oktatást ettől a kurzustól el kell választani, csak annyiban fogadnám el, amennyiben az analfabétákról van szó. Ezek után azt vagyok bátor javasolni, hogy a tervezet második pontját – ahol a tanítókról· van szó, akik a kurzusokon és a szabadtanításban részt vesz nek – ki kell bővíteni a javaslat 16-ik szakaszával oly módon, hogy a szövetkezés terén kiváló férfiak és falusi tekintélyek ide felvehetők legyenek. Ezzel nyerni fognak ők, de nyerni fog az intézmény is. Halász Ferenc min. tanácsos: Nagyméltóságú elnök úr, mélyen tisztelt értekezlet! Az iskolán kívül eső oktatásnak legalsó tagozatához kívánok röviden hozzászólni, mint amely ügykörömhöz legközelebb esik és mint a melynek viszonyait hosszas közszolgálatom alatt alkalmam volt az életben közelebbről megismerni. A javaslat azon álláspontja, hogy népakadémiának neveztessék ezen alsóbb fokozat, már a délelőtt folyamán kifogásoltatott. Én is azt gondolom, hogy népünk előtt idegenül hangzanék ezen elnevezés; én egyszerűen népoktató tanfolyamnak nevezném. Ez a dolog természeténél fogva két ágazatból állana: az első ágazat volna az analfabéták oktatása, a másik az elemi iskolákból kikerülők továbbképzése. A délelőtt folyamán kifejtetett, hogy törvénnyel az erre vonatkozó intézkedéseket életbe léptetni nem lehet. Én is azt hiszem, hogy a törvénnyel való szabályozás alig használna az ügynek mert a tanítás és a tanulás kötelezettségét nem lehet kimondani. Itt tizenöt éven felüli egyénekről van szó, akiknek az életviszonyai kizárják, hogy iskolára köteleztessenek. A tanítás kötelezettségét sem lehet kimondani, mert viszonyaink között egyedül a község az, amely kötelezett iskolafentartónak tekinthető, már pedig köztudomású, hogy községeink annyira túl vannak terhelve kulturális és más terhekkel, hogy egy ilyen újabb tehernek rájuk nehezítése akkor, a mikor még az elemi oktatás terén is nagyon sok a javítani való, alig volna megokolható. Azután van egy harmadik ok is: t. i. ezen a fokon sem lehetne keresztülvinni a kizárólag magyar nyelven való tanítást és – elhallgatva a további

196

nehézségeket – tartózkodnám attól, hogy államilag szerveztessék itt olyan intézmény, amelyben vegyesen tanítanak, több nyelven. Áttérve a megoldandó feladatokra először beszélek az analfabétákról. Ε téren sokkal komolyabb a helyzet, mint első hallásra és első pillanatra tetszik. Ugyanis Magyarországban a 24 éven felül való létszámban összesen 3,852,610 felnőtt férfi van. Ebből a létszámból az írni, olvasni tudó férfiak szama 2.621,894 A niagyar írástudók száma 1.608,779 (61.4%). A nem-magyar ajkúak közül: német 387,440, tót 301,965, oláh 188,599, rutén 11,139, horvát 31,543, szerb 59,445, egyéb 32,984, vagyis a nem-magyar ajkú írástudók száma összesen 1.013,115 (38.6%). Eszerint a magyar írástudók többsége 595,664. írástudatlanság miatt a választó jogosultságból a nem-magyar ajkú polgárok közül ki fogna esni: oláh 495,666, tót 131,500, rutén 70,054, szerb 48,749, német 22,726, horvát 12,611, egyéb 42,733. Összesen kiesik tehát az írni, olvasni nem tudó, nem-magyar ajkú férfiak közül 824,041 felnőtt. Ezzel a számmal szemben az írástudatlanság miatt kimaradó magyar felnőttek száma 406,675. Vagyis feleannyi magyar, mint más ajkú állampolgár. Mindössze kimaradna a választói jogból 1.230,716, az újabb országos adatgyűjtések szerint pedig 1.270,924 analfabéta. Hát ez bizony óriási tömeg! Minden esetre oly szám, amely határozottan indikálja, hogy ennek a helyzetnek a javításával foglalkozni kell. Én nekem volt alkalmam, igen tisztelt értekezlet, a felnőttek oktatására irányuló mozgalom legelső szakában, boldogult báró Eötvös által kezdeményezett felnőttek oktatásában részt venni, mert hiszen akkor kezdtem közszolgálatomat. A tapasztalat, a melyre jutottunk és a melyre a nagyértékű előadói javaslat is rámutat, az volt, hogy az eredmény nagyon szórványos, nagyon bizonytalan, mert nem volt meg a kellő szervezet. Attól félek, hogy, ha most is csak így, társadalmilag rendezzük a dolgot, az eredmény ismét ilyen bizonytalan lesz. Én azonban rámutatok egy módra, amelyen az analfabéták egy tekintélyes részének írás-olvasásra való tanítása majdnem biztos sikerrel fog járni. Ez a kaszárnyaoktatás. Hiszen az analfabéták nagy része épen a katonaköteles ifjúság között van és ha bemegyünk a kaszárnyába – amint hogy erre praecedensünk is van, amelyre rá fogok mutatni és a mint tudomásom szerint a honvédelmi ministerium is foglalkozik egy ilyen tervvel – ezzel az analfabétáknak nagy kontingensét fogjuk megtaníthatni az írásra, olvasásra és számolásra. Legutóbb Hevesvármegyében, Egerben szerveztetett egy katonai tanfolyam analfabéták részére. Erről az ottani tanfelügyelő a következőképen számol be ő Exellentiájának, a minister úrnak: «Egerben az illetékes katonai hatóságokkal karöltve a folyó évben három analfabéta tanfolyamot szerveztem a helyben állomásozó 5. és 60. cs. és kir., továbbá a 10. számú m. kir. honvédezred kötelékébe tartozó írni-olvasni nem

197

tudó legénység részére. Ε tanfolyamok f. é. január hó utolsó napjaiban kezdték meg és f. é. április hó első napjaiban fejezték be működésüket, átlag tehát tíz hétig tartottak. Az oktatás, mely az írás-olvasás mesterségének és a számvetés elemeinek elsajátítására irányult, hetenkint öt napon át napi két órát vett igénybe, vagyis a tanfolyamot vezető tanítók egyenkint kereken száz órában foglalkoztak tanítványaikkal. A szóban levő három tanfolyamon 98 katona részesült oktatásban, köztük 25 százaléknyi oláh anyanyelvű is, természetesen kizárólag magyar nyelven, kiknek előmeneteléről a kurzusok ismételt meglátogatása, majd végül az ünnepélyes keretben a tisztikarok nagy részének jelenlétében lefolyt záróvizsgálatok alkalmával szereztem meggyőződést. Ezen közvetetlen tapasztalataim alapján örömmel jelenthetem, hogy a vállalkozást nem remélt, fényes siker koronázta, mert az illető katonák 70 százaléka kiváló, 20 százaléka pedig jó eredménynyel tanulta meg az írás-olvasást és az elemi számvetést, s csak tíz százaléknak a haladása minősíthető » gyenge középszerűnek. Ε sikerben nagyrésze van a tiszti körök élénk érdeklődésének és a kurzusok iránt tanúsított őszinte rokonszenvének is, de az érdem oroszlánrésze mégis kétségtelenül azoké a derék tanítóké, akik felkérésemre teljesen önzetlenül, egyedül csak ügyszeretetből vállalkoztak e tanfolyamok igen fáradságos vezetésére.» Ez mutatja, hogy igenis a kaszárnyákban az analfabéták oktatását pozitív sikerrel meg lehet oldani, még pedig nem is szükséges rá hosszú idő; meg lehet oldani a dolgot a katonai körökkel vállvetve, rövid kurzusokon. Ez volna tehát indítványom első része, hogy nem szükséges itt semmi további intézkedés, csak méltóztassék a katonai analfabéták oktatását részint a hadügyminisztériummal, részint a honvédelmi minisztériummal egyetértőleg úgy szervezni, hogy ez már a jövő télen az egész országban életbeléptethető legyen. De ezzel természetesen csak az analfabéták egy részének ügye volna elintézve és még mindig marad egy elég jelentékeny kontingens, amelynek oktatásáról még gondoskodnunk kell. Itt nincs más mód, mint az iskolákkal kapcsolatban, a tanítók igénybevételével állítani fel kurzusokat minden oly községben, ahol legalább is 30-40 analfabéta van. Ezek anyagi támogatása tekintetében a községek nagyobbmérvű segélyezésére alig számíthatunk. A társadalom közremunkálása kétségtelenül becses, de ez is sok oldalról van igénybe véve. Ε tekintetben legfölebb egy szervre mutathatok rá és ezek a közművelődési egyesületek, amelyek csaknem minden megyében működnek, de mind jóformán bizonytalanságban, az egyik egyfelé, a másik másfelé; feladataik, törekvéseik nincsenek koncentrálva bizonyos irányba. Azt hiszem, ha az iskolánkívüli oktatásnak legalsó tagozatát a közművelődési egyesületek érdeklődési körébe utalnók, ezzel a társadalom érdeklődésének szerencsés kapcsolatát biztosítanók. Ez természetesen még nem volna elég; okvetlenül szükséges, hogy az állam a maga erkölcsi és anyagi erejével

198

támogassa ezeket a tanfolyamokat. Így gondolom az analfabéták dolgának az ellátását, egyrészről a kaszárnyákban, másrészről a községekben. Az alsóbb népoktatás másik, igen fontos része az iskolából kikerült ifjúság továbbképzése. Ε tekintetben van szerencsém az igen tisztelt értekezlet figyelmét felkérni arra, hogy a közoktatásügyi kormányzat e tekintetben már életbeléptetett egy szervet: az ifjúsági egyesületeket, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a 15-21. év között levő ifjakat egy egyesületbe összevonva, lelkes, buzgó tanítók és más, intelligens elemek közreműködésével különösen a téli hónapokon át felolvasásokra, előadásokra és más hasznos közlésekre összegyűjtse és ezen egyesületek által igyekeznek a népművelést rögzíteni, továbbfejleszteni s különösen abban az irányban igyekeznek a népre hatni, amelyre már Bernai t. tagtársunk rámutatott, hogy t. i. a magyar földművelő nép oly ismereteket sajátítson el, amelyek jövőre neki a földművelés terén használjanak. Ezek az ifjúsági egyesületek az országban már szervezve vannak; mintegy öt-hatszázra megy a számuk. Igaz, hogy nem mind fejt ki pozitív, sikeres munkát, azonban közoktatásügyi kormányzatunknak tudomása van arról, hogy ott, ahol a helyi tényezők szerencsésen összejátszanak, ahol a vezetés lelkes kezekre van bízva, ott igenis az ifjúsági egyesületek útján megoldható a népművelésnek ez a feladata. Dr. Petri Mór, pestvármegyei tanfelügyelő, igen értékes füzetben ismerteti ezeknek az ifjúsági egyesületeknek a működését. A második tényező tehát ezen ifjúsági egyesületek ügyének országos rendezése és felkarolása volna, természetesen állami segéllyel ott, ahol a tanítók e nembeli munkáját díjazni 'kell. Az ifjúsági egyesületek működésének egyik támpontja volna az ifjúsági könyvtárak szervezése. Könyvtárak nélkül a művelődés terjesztése lehetetlen; ha könyvet nem adunk a nép kezébe, nem képes magát továbbművelni. Ε tekintetben is rendkívül becses tényezőre mutathatok rá. Ugyanis az elemi iskolai oktatás ingyenességéről szóló törvény amely ő excellenciájának és tanítói kezdeményezésre alkottatott, immár szentesítés alatt van. Ennek a törvénynek az 1. §-a elrendeli, hogy minden iskolában ötven fillér beiratási díj szedhető a növendékektől, amely mind kizárólag ifjúsági szakkönyvtárak gyarapítására fordíttassék. Ennek a rendelkezésnek számszerű hatását a következőkben mutatom be: Iskolába járt a múlt évben Magyarországon 1.860,000 gyermek, kerek számban; ebből leszámítva huszonöt százalékot, mint amely nem fogja fizethetni ezt az ötven fillért sem, marad 1.400,000 gyermek, akiktől e címen 700,000 korona bevétel remélhető, tehát oly tekintélyes összeg, amelyből az egész országban ifjúsági könyvtárak szervezhetők; és e szervezés tervszerűen folyik, amennyiben a minisztérium kezdeményezésére az ifjúsági könyvtárakat intéző bizottság a könyvek jegyzékét összeállította. íme, egy másik nagy tényező, amely népünk művelésének eszközeit van hivatva szolgáltatni.

199

Ez röviden az a keret, amelyben megoldandónak vélném népünk oktatásának tagozatát: egyfelől az analfabéták oktatását a kaszárnyákban és a községekben rendezendő tanfolyamok útján, másfelől pedig a nép továbbművelését az ifjúsági egyesületek útján, belevonva az ifjúsági könyvtárak országos rendezését is. Sárói Szabó Lajos százados: Nagyméltóságú miniszter úr, mélyen tisztelt uraim! Első sorban örömömnek adok kifejezést, hogy most már másodízben éi az a szerencse, hogy a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltósága bizalmából az egyenruhás iskolát képviselhetem ilyen előkelő gyülekezet előtt. Az épen előttem szólott két úr is kiterjeszkedett a hadseregnek a népművelés terén elfoglalható szerepére. Erre nézve néhány adattal szolgálhatok, mint a honvédelmi minisztériumban épen minden olyan ügynek referense, amely a polgári és a katonai ügyek közt való rokonságot ápolja. Bernát képviselő úr említette, hogy a gazdasági oktatás tekintetében több külföldi államban már rendszeresítve van a legénység kiképzése. Ez tényleg így van; különösen Olaszországban és Franciaországban értek el ezen a téren szép eredményeket. Olaszország kezdte. A mostani király, még mint trónörökös, ezredparancsnok korában a saját ezredében létesítette az első ilyen intézményt amely azóta fokozatosan fejlődött és terjedt, s amelynek révén igazán szép eredményeket érnek el. Követte e példát Franciaország, ahol a legénységnek nemcsak földművelési, de ipari és kereskedelmi irányban való kiképzésére is nagy figyelmet fordítanak. Mindenütt az illetékes miniszterek szövetkeztek e célra és egészen rendszeresen, közös megegyezéssel állapították meg a módozatokat és az eljárást. Az iskoláknak és csapatoknak ilyen irányú érintkezése különösen Franciaországban annyira mintaszerű, hogy tőlük nagyon sokat tanulhatnánk; annál is inkább mert a francia viszonyok egyeznek meg a mi viszonyainkkal talán leginkább. Ott az oktatásnak valamennyi fokozatán megvan ez a kölcsönösség. Épen a múltkor, a testnevelési ankéten is felemlítettem, hogy ott a többi közt az egyetemek és a csapatok tisztikara között is fennáll ez a szövetség; ott t. i. az egyetemi tanárok előadásokat tartanak és külön tanfolyamokat szerveznek a tisztikar számára és ennek viszonzásául a tisztek népszerű előadásokat tartanak az egyetemi ifjúság számára fontos katonai kérdésekről. Ilyen előadásokra célzott a legutóbbi alkalommal is a honvédelmi költségvetés tárgyalása alkalmával az egyik felszólaló képviselő, aki körülbelül négyórás beszédében említette, hogy nálunk is szükség volna ilyen tanfolyamokra, mert akkor nem történhetnék meg az, hogy katonai kérdésekről beszélniök kell sokszor olyanoknak is, akiknek tulajdonképen soha sem volt alkalmuk arra, hogy ezekkel a kérdésekkel megismerkedjenek. Nálunk szintén történt már ilyen irányban kezdeményezés, még pedig örömmel jelenthetem ki, hogy nemcsak a honvédség, de a közös hadsereg részéről is. Tisztek, csapatparancsnokok voltak az első kezdemé-

200

nyezők, akik már évekkel ezelőtt szórványosan tettek lépéseket aziránt, hogy részben csak a tisztikar felhasználásával, részben az állomáshelyeken levő szakképzett tanárok és szakemberek felkérése útján rendszeres tanfolyamokat szervezzenek a legénység számára. Hogy a csapatokon belül is, a szabályzatok alapján is, nagyon szép általános értékű kulturális munka folyik, az talán nem általánosan ismert dolog, de valóság. Eltekintve a legénység nagy tömege részére szervezett rendszeres téli csapatiskoláktól, azonkívül a legénység nagy tömegéből kiválasztott intelligensebb elemek részére szervezett altisztképző iskoláktól, amelyekben szintén rendszeresen tanítják az írást és az olvasást is, más intézkedések is vannak. Fiatal tisztkoromban például volt egy altábornagyom, aki Pozsonyban, egy ezredben, ahol hajdanta az volt a szokás, hogy a nagyrészt Bécsben, mint kereskedősegédek, pincérek, stb. élő ifjúság soraiból kikerült altiszti iskolában németül folyt a tanítás, ezt betiltotta és hogy a kiképzés magyar nyelven eredménnyel folyhasson, elrendelte, hogy a legénységnek az altisztképző iskolában heti három órában tanítsák a magyar nyelvet, noha erről a szabályzatban nincs intézkedés. Ő maga személyesen választott ki egy ambiciózus tisztet a magyar nyelv tanítására s ennek meg is volt az az eredménye, hogy négy hónap múlva a vizsgán kivétel nélkül magyar nyelven vizsgáztak a jelöltek. Az Alföldön egyszer egy házi iparcikkekkel házaló tót emberrel találkoztam, aki teljesen jól beszélt magyarul. Kérdésemre előadta, hogy ő Rózsahegyen, az ottani honvédzászlóaljnál szolgált és dicsekedve említette fel tisztjeit, névleg is megnevezte őket, hogy ettől meg ettől tanultam magyarul, nemcsak beszélni, hanem írni-olvasni is. Előadta, hogy ennek nagy hasznát veszi a foglalkozásában, házaló iparában. Természetes, hogy a katonai szolgálat első sorban a katonai kiképzésre van rendeltetve s az erre szánt foglalkozási időt más célra használni nem lehet; de emellett a honvédelmi miniszter nagy súlyt helyez arra, hogy a legénységet szabad idejében foglalkoztassa. Tudvalevő dolog, hogy a legénység katonai foglalkozása rendes körülmények között délután 5-6 órakor befejeződik az ú. n. parancskihirdetéssel. Ezen időtől kezdve a legénység legnagyobb része az időt vagy a kaszárnyában unatkozással, vagy a városban csavargással, sétával tölti el. Ezt a szabad időt szerény nézetem szerint nagyon helyes lenne kihasználni a legénység általános műveltségének, képzettségének fejlesztésére, sőt egyenesen bűn lenne azt a kínálkozó alkalmat, hogy népünknek épen e legértékesebb, testileg és szellemileg legépebb eleme legalább két esztendeig teljesen szervezve, fegyelem alatt tölti az idejét, fel nem használni arra, hogy az önként jelentkező legénységet ilyen kiképzésben részesítsük. Ilyen gondolkozás bírta arra, amint már az előbb említettem, azokat az ezredparancsnokokat és az

201

ezredeken belül egyes tiszteket, hogy lépéseket te yenek arra nézve, hogy a legénységet ilyen iskolázásban részesítsék. Nagyon sok állomáson önként jelentkező tisztek vállalkoztak arra, hogy a legénységnek esti előadásokat tartanak. Természetesen még nem fejlődött a dolog annyira, hogy ez megfeleljen az eredményt teljesen biztosító feltételeknek, t. i. annak, hogy rendszeres, összefüggő tervezet szerint történjék ez a képzés, hanem előadásokat tartottak történelmi, különösen haditörténelmi eseményekről, azután földrajzból stb., szavalásokat rendeztek, szóval: ilyen irányú képzés folyt. Azonkívül egy nagyobbszabású intézkedést tett a honvédelmi miniszter ezelőtt két évvel, amikor elrendelte, hogy minden honvédállomáson, minden kaszárnyában egy szobát berendezzenek a legénység részére altiszti olvasószobának, gondoskodott ennek a helyiségnek a teljes berendezéséről, fűtéséről, világításáról, azonkívül, amennyire a költségvetés megengedte, az első alkalommal minden egyes szoba részére hatszáz koronát utalványoztatott ki könyvtár beszerzésére s azóta évente, amennyire csak a költségvetés megengedi, állandóan kiutalványoz összegeket ennek a könyvtárnak továbbfejlesztésére és kiegészítésére. Ebben a tekintetben nagymértékű támogatásra talál a közművelődési egyesületeknél, valamint a könyvtárak és múzeumok országos felügyelőségénél is, úgy, hogy ma már valamennyi honvédállomáson, valamennyi kaszárnyában egészen csínos könyvtár van gonddal összeválogatott könyvekből; esténkint a legénység e szobákban gyülekezik. Ugyancsak a honvédelmi miniszter rendelkezésére ezekben a termekben télen, a téli estéken előadásokat tartanak a legénységnek és a honvédelmi miniszter rendelete alapján igyekeznek bevonni a helyi tanerőket, iskolákat, tanárokat és tanítókat ezeknek az előadásoknak a megtartására. Egy másik érintkezési pont az iskolák és a katonák között az iskolákban nyerendő katonai kiképzés, amely iránt igazán bámulatos érdeklődés mutatkozik, úgy, hogy, amint említettem, az ügynek referense lévén, csakugyan nem győzöm elintézni á nap-nap után tömegesen beérkező kérvényeket, amelyekben középiskolai igazgatók és főigazgatók a legnagyobb pártolással emlékeznek meg erről az ügyről és kérik annak az iskoláikban való meghonosítására a honvédelmi miniszter támogatását. Ez az ügy, amint említettem, szintén nagyon örvendetes közeledést teremtett a helyőrség tisztikara és a tanítással foglalkozó polgári urak között, aminek megvan az az eredménye, hogy már nagyon sok állomáson azoknak az iskoláknak a tanárai, amelyekben a katonai kiképzés a helyőrség tisztikarának tevékeny támogatásával folyik, a kaszárnyában a tisztikar és a legénység jelenlétében ilyen ismeretterjesztő előadás-sorozatokat tartottak. Bejelentve valami hat helyről van ilyen, többek között, emlékezem Csíkszeredára, azután BalassaGyarmatra, mondom, összesen körülbelül hat helyre. Folyamatban van a gazdasági oktatásnak a szervezése is. Erre nézve is van-

202

nak precedensek már több helyen; épen Csíkszeredán. Csík-Somlyóban van egy gazdasági iskola, annak tanárai tartottak a legényeknek előadást. Esztergomban szintén a közös hadseregbeli ezredparancsnok kezdésére szerveződött, szakemberekből és nem szakemberekből, tudomásom szerint tanárokból, papokból ilyen társaság, amely szintén rendszeres előadásokat tartott a közös hadseregnél. Ugyanilyen dologban tett kezdeményező lépéseket a soproni közös hadseregbeli ezredparancsnok. Az Országos Gazdasági Egyesület és a Gazdaszövetség a honvédelmi miniszterhez beadvánnyal fordult, amelyben ezen előadások rendszeresítését és szervezését kéri. Erre nézve a honvédelmi miniszter nyilatkozott is, hogy készséggel felkarolja az ügyet és csak a mostani napokban való elfoglaltsága okozza, hogy némi halasztást szenvedett az eszme megvalósítása. A honvédelmi miniszter már értesítette is a Gazdaszövetséget, hogy értekezletet fog összehívni abban a tárgyban, hogy lehetőleg a honvédségnél is, a közös hadseregnél is szerveztessék az önként jelentkező legénységnek szabad idejében való rendszeres oktatása. Megjegyzendő, hogy én csaknem valamennyi honvéd gyalogezredet ismerem és mondhatom, hogy a legtöbbjében már tradíció az a törekvés, hogy egyetlen embernek sem szabad a katonai szolgálatból távoznia anélkül, hogy írni-olvasni és magyarul beszélni ne tudjon. Ennek határozottan meg is van az eredménye. És ezen nagyon sokat segíthetne az a körülmény, ha talán a közoktatásügyi miniszter ő nagyméltósága is érvényesítené a befolyását arra, hogy ez be is vétessék a mi hivatalos szabályzatainkba, hogy ez ne csak lelkesedésből eredő tevékenység lenne, hanem a tanítás anyaga kötelezővé tétessék. A közoktatásügyi miniszternek a Közoktatási Tanácshoz intézett rendeletében nagyon nagy örömmel olvastam, hogy a miniszter nagy gondot kivan a 15-21 éves ifjúság nevelésére fordítani. Különösen örültem ennek mint katona, mert ebből azt látom, hogy megvan a törekvés arra, hogy azt a nagy űrt, amely most a népiskolák és a katonai szolgálat között mutatkozik, áthidaljuk. Ha ilyen módon a hat éves korban kezdődő népiskolai neveléstől a népiskolai ismétlő tanfolyamokon keresztül és ezzel a szabadtanítással 21 éves korig s közvetlenül utána a katonai szolgálatban 21-24 éves korig, tehát a nagykorúságig állandóan tervszerű, céltudatos kiképzésben részesülne népünk ifjúsága, akkor bizonyosan nagyon hamar egészen más képét nyernők népünk műveltségének. Épen azért azt hiszem, hogy ha ez létrehozható lenne, a teljes eredményt, a nagy eredményt csak egységes tanterv alapján folytatott kiképzés szülhetné. Szeretném tehát, ha a katonai szolgálat alatt folyó kiképzést is bele lehetne vonni .ebbe az egységes tervbe. Különösen fontosnak ítélem a katonai szolgálat alatt folyó kiképzést az olyanokra nézve, akik vagy egyáltalában nem jártak iskolába, vagy pedig csakis néhány éven keresztül olyan szomorú viszonyok közt küzködő falusi iskolába, ahol bizony édes-keveset tanultak s azt is azóta, ismétlőiskolába sem járván,

203

tehát 10-13 éves koruktól 21 éves korukig semmiféle tanulmánnyal sem foglalkozván, régen elfelejtették, legtöbbször még az írást és olvasást is. Ezt újoncainknál nagyon sokszor konstatáljuk. Ily értelemben azt hiszem, hogy nálunk is nagyon szép szerepe lehetne a katonák népnevelő tevékenységének. A németek is tesznek ilyen irányban kísérleteket, de ott a katonai körök különösen nagy ellenszenvvel fogadják ezt. A gazdasági irányú kiképzés terén a németek közül csakis a bajorok folytattak eddig kísérletezést, tudomásom szerint legutóbb a szászok. Különösen a poroszok határozottan ellenzik ezt; azt hangoztatják, hogy a katonai kiképzésnek csak egy hivatása lehet és ez a – katonai kiképzés. Nos, a németek gondolkozhatnak így, akiknek ifjúsága teljesen előkészítve, az iskolákat teljesen kijárva érkezik a katonasághoz, de mi, azt hiszem, még nagyon sokáig nem gondolkozhatunk így és nem is szabod így gondolkoznunk. Dr. Beke Manó tanácstag: Nagyméltóságú miniszter úr, mélyen tisztelt értekezlet! Azok után az általános és mélyreható felszólalások után, amelyek eddig felhangzottak, azt hiszem, elégséges lesz, ha én kizárólag csak erre az első és második kérdésre szorítkozom. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy szükséges-e a szabad tanításnak ez a három: alsó, középső és felső tagozata. Ha e három elnevezést tisztán csak mint neveket fogjuk fel, mint alsó, középső és felső tagozatot, amelyeknek esetleg oly tartalmat adnánk, – aminő itt is már felmerült – hogy falusi, kisvárosi és nagyobb városi közönségnek a szabad tanítása, ez ellen végre senkinek sem lehetne kifogása, mert erre tényleg szükség van: hanem ha e neveknek oly tartalmat akarnánk adni, aminő az elaboratumból, különösen ennek történeti részéből és a törvénytervezetből kitűnik, akkor már igen alapos és beható meggondolás tárgyává kell e dolgot tenni. Ha nézzük, hogy minő szempontok voltak azok, amelyek az igen tisztelt előadó urat e becses tanulmányában erre vezették, akkor arra kell gondolnunk, hogy tagozni akarja a szabad tanítást először a hallgatók előképzettsége, másodszor a tudományos ismereteknek ő szerinte természetes tagozódása és harmadszor a lokális kulturális átlagos közszükségletek, valamint a rendelkezésre álló tanerők szerint. Nem is szólok arról, hogy bizonyos történeti szempontok is vezethették ebben az osztályozásban, történeti szempontok, amelyek egyrészt a hazai viszonyok fejlődésében alakultak ki, másrészt pedig oly szempontok, amelyek a külföldi viszonyoknak vizsgálatából keletkeztek. Ezekről nem akarok szólani, mert a hazai viszonyoknak eddigi fejlődését nem lehet egészen természetesnek tartanunk, minthogy izolált módon keletkeztek az egyes intézmények, a külföldi viszonyokat pedig azért nem akarom tekintetbe venni, mert ott, akár a dán paraszt-egyetemet nézzük, akár a francia iskolákat, akár az angol University Extension-eket, ezek egyike sem tagozódik oly

204

módón, a hogy az elaboratum nálunk tervezi. Ezért tehát csakis az imént megjelölt szempontokat veszem tekintetbe. S ezeket vizsgálva, arra az eredményre kell jutnom, hogy ez a hármas tagozat, azt mondhatnám, pedagógiai lehetetlenség. Pedagógiai lehetetlenségnek tartom a tagozást hallgató előképzettsége szempontjából. A hallgató előképzettsége az idők folyamán jóformán majdnem quantité négligeablenek tekinthető. Ez olyan, mintha valaki a Duna vizét egészségesnek tartja Budapesten azért, mert a forrásánál egészséges, vagy veszélyesnek tartaná Szulinánál, mert Budapesten meg van fertőzve. Kissé túloz ugyan e hasonlat, de azért az iskolai előképzettséget mégsem tekinthetem olyan állandó mennyiségnek, amely változatlan mértékben nyilvánulna tovább, hogy erre lehetne alapítani az iskolák további szerepét. A népiskolának elvégzése után igen sok idő múlik el azon korig, amely itt számba jön; viszont aki nem végzett népiskolát, az is az élet iskoláját járta és az élet megtanította sok olyanra, ami az iskolában tanultakat teljesen felszívta magába, úgy, hogy az iskolai előképzettség mennyisége jóformán teljesen elvész illetve átformálódik. Ezért az iskolai előképzettséget az osztályozás alapjául elfogadhatónak nem tartom. Hogy konkrét példát említsek: ha egy ganzgyári munkást akarok fizikára tanítani, aki népiskolába talán soha sem járt, azzal még sem a népiskolai fizikai ismereteket fogom közölni, nem fogok népiskolai fokra helyezkedni, hanem olyan magas szempontból fogom a fizikát tárgyalni, amily magas szempontból talán még a középiskola nyolcadik osztályában sem lehet tárgyalni, mert ezeknek a munkásoknak oly fizikai ismeretek állanak rendelkezésökre, amelyeket elhanyagolni pedagógiai képtelenség volna. Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor az államvasutak munkásait számtanra tanítottam, sohasem kérdeztem tőlük, hogy milyen előképzettségük van, hanem felhasználtam azokat az ismereteiket, amelyeket a gyakorlati életből megszerezhettek, és tanítottam őket a kamatszámításra, a járadékszámításra és oly dolgokra is, aminőket bizony csak a középiskola legfelsőbb osztályaiban tanítunk; mert hiszen a népiskolában és a középiskola alsóbb osztályaiban ezeket a dolgokat nem azért nem tanítjuk, mintha nem volna szükség rájuk, hanem azért nem, mert a tanuló koránál és előképzettségénél fogva az ilyen tárgyak iránt való érdeklődést nem hozhatja magával. A tudományos ismeretek természetes tagozódásának szempontja első pillanatra némileg indokoltnak látszik. Az előadó úr igen sokszor beszélt, több helyen, középiskolai, népiskolai ismeretekről és így tovább. Azt hiszem a tudományt eszerint nem lehet osztályozni! Az előadó úr mai beszédében is meg jegyezte, hogy azt a kifogást lehetne talán emelni az ő rendszere ellen, hogy nagyon iskolás rendszer. Ez alatt, hogy iskolás, azt értem, hogy az ő rendszere is olyan volna, mint ahogy az iskolai tanításban végezzük az oktatást; az isko-

205

lában pedig igen sokszor kénytelenek vagyunk – sőt a neveléshez ez hozzá is tartozik – bizonyos létrákon menni felfelé. Nos hát, a házépítésnél is igen sokszor emelvényeken járunk; de senkinek sem jut eszébe emelvényen felmenni a negyedik emeletre, amikor már a lépcsőház, vagy éppenséggel a lift is rendelkezésére áll. így van ez itt is. Unalmas, szellemtelen és a tanulóra és a hallgatókra, majdnem azt lehetne mondani, felesleges és lehetetlen tanítás volna, ha iskolai módon lépcsőnkint haladnánk és az életiskolát járt hallgatóink előképzettségét, rendelkezésre álló kész ismereteiket nem vennők tekintetbe és korukat teljesen elhanyagolnók. A következő dolog, amely megokolná némileg ezt az osztályozást, a lokális kulturális közszükséglet volna. Hát ebben már van valami csekély igazság. Azt lehetne mondani talán első pillanatra, hogy a falusi ember kulturális szükséglete egészen más, mint a városié. Igen, csakhogy a szabad tanítást mi úgy képzeljük, hogy a szabad tanítás révén megkapja mindenki azt az ismeretet, amelyre akár tudományos szükségérzete folytán, akár gyakorlati élethivatása folytán szüksége van, úgy, hogy tehát a szabad tanításnak nem annyira az átlaghoz kell alkalmazkodnia, mint az iskolai tanításnak hanem a szabad tanításnak akár egy kis körhöz, egy pár emberhez is alkalmazkodnia kell. Olyanra is kell tanítania, amit megkíván. Hiszen ez gyakorlati téren már igen sok helyen meg is történt. Hogy csak egy példát mondjak egy külföldi ipariskolára hivatkozom, a baselire, amely rengeteg nagyszabású ipariskola, ahol mindenfélét tanítanak. Ha összeáll három vagy négy mester és azt mondja: Kérem, mi hallottuk, hogy valahol feltaláltak egy új szabási módszert, amellyel ennyi meg ennyi szövetet meg lehet takarítani, akkor a baseli iskola elhivatja azt a mestert és ezeket az embereket megtaníttatja arra a szabásra. Ez az iskola tehát a gyakorlati életszükségleteknek megfelelőleg van berendezve s ilyennek képzelem én a szabad tanítást. Ha akárhol, akármilyen kis körben, faluhelyen vagy városban merülnek fel ilyen igények, amelyek akár tudományosak, akár gyakorlatiak, a szabad tanításnak ezen igényeket ki kell elégítenie. Megengedem, hogy ennek az ideális szempontnak a keresztülvitele faluhelyen némelykor igen nagy nehézséggel jár. Az a szempont is indokoltnak tünteti fel némileg ezt a tagozást, hogy faluhelyeken nem állanak olyan előadók rendelkezésre, akik egy ilyen középfokú tanfolyamot létesíthetnének. Ez már azután az előadó keresésének a kérdése. Bevallom, hogy ez tényleg nagy nehézségeket okoz a gyakorlati kivitel tekintetében. De itt megint úgy kell a dolgot berendezni, hogy a közeli városok tanárai esetleg kisegítőkül elmenjenek faluhelyekre és ezeket a hiányokat pótolják. Mindezekből tehát az következik, hogy az iskolán kívüli tanításnak egységesnek és oszthatatlannak kell lennie; annak különféle oly tagozataira, hogy

206

az egyik helyen népiskolai, a másik helyen középiskolai, a harmadik helyen főiskolai tanítás folyjék, szükség nincs, az ilyen tagozást lehetetlennek és célszerűtlennek tartom. A második kérdés arról szól, hogy kik legyenek az iskolán kívüli oktatásnál a tanítók. Ez a szabad tanításnak úgyszólván a legfontosabb kérdése. Itt eszembe jut Eötvös Lóránt báró úr ő nagyméltóságának az a kijelentése, amelyet az egységes középiskolai ankét első ülésén tett, hogy t. i. a jó középiskola kérdése a jó tanár kérdése. Ha sikerül a szabad tanításra oly tanárokat szereznünk, akik igaz lelkesedéssel, tudással és a nép igaz érdekének felfogásával tanítják nagy buzgalommal a dolgokat és nagy buzgalommal igyekeznek arra, hogy ez folytonosan emelkedő, progresszív intézmény legyen, akkor a szabad tanítás jövője meg van alapítva; ha azonban a szabad tanítás megint csak úgy szerveztetik, mint amely szervezésnek áldozatául estek az igen tisztelt előadó úr által említett eddigi kísérletek, hogy t. i. egyesek csak azért állottak oda a szabad tanítás mestereiül, mert bizonyos kedvezményekben részesültek, ha nem igaz ügyszeretetből, az ügy iránti odaadó buzgóságból teszik, vége van az egész dolognak. Azért mondom, hogy ez a legnehezebb kérdés. Már most, ami a kérdés megoldását illeti, igazán itt sem lehet egyebet tenni, mint minden ilyen kérdésnél, amely a tanításra vonatkozik. Véleményem szerint tanítson mindenki, aki tanításra alkalmas. Ez azt jelenti, hogy nem tennék különbséget egyetemileg graduait egyén és földbirtokos, vagy akár szabómester között. Taníthasson az a szabómester is a vidéken, akinek valami új módszere van, vagy aki valamit megtanult, vagy aki valamivel rendszeresen és sikerrel foglalkozik. Ez sem megvetendő dolog. Hiszen a világ egyik legnagyobb mathematikusának, Lambert-nek, a berlini akadémia nagyhírű tagjának első tudományos munkája olyan munka volt, amelyben kiszámította, hogy miféle alapon lehet olyan új szabást csinálni, amellyel a szövet hetedrészét megtakaríthatja és ezzel szerzett magának hírnevet. Már most annak a kritériuma, hogy valaki jól tanít-e vagy nem, semmi más nem lehet, mint a hallgatóságnak az elismerése. Ez az egyedüli számbavehető kritérium; minden felsőbb ellenőrzés legföljebb csak papíron lehet jó. Hanem emellett az államnak, vagy a meglevő szabad tanítási szervezetnek mindenesetre gondoskodnia kellene arról is, hogy alkalmat adjon az egyéneknek arra, hogy magukat a szabad tanítás mesterségében tökéletesen kiképezzék. Mást úgy sem lehet tenni, a középiskolai és a polgáriskolai tanítás sikerének biztosítására sem, mint azt, hogy jó tanárképző intézeteket állítsunk fel. Már most, ha azt kérdezem, hogy a jelenlegi tanítóképzés alkalmas-e arra, hogy a szabad tanításnak mestereket neveljen, akkor arra a következtetésre kell jutnom, amelynek már a pécsi kongresszuson is kifejezést adtam, hogy a jelen-

207

legi tanítóképzést én alkalmatlannak tartom arra, hogy abból oly tanítók kerüljenek ki, akik a szabad tanítás mestereivé válhassanak. A jelenlegi tanítóképzés rendszere olyan, hogy abból sokszor fáradt egyének kerülnek ki; a jelöltek agyon vannak nyomorítva mindenféle tanulással és előképzettségük is rendszerint hiányos. Ez nem vonatkozik mindenkire, hanem ez a nagy tömegre vonatkozik. S nekem ott, a pécsi kongresszuson oly egyének, akik a tanítóképzőben vannak elfoglalva, igazat adtak abban, hogy a tananyag úgy össze van gyömöszölve a tanítóképző intézetben, hogy onnan nem oly friss eszű, továbbtanulásra alkalmas egyének kerülnek ki, akiket közvetlenül fel lehetne használni a szabadtanításban, hanem olyanok, akik fáradtak, akik a szabad tanítás mestereiként közvetlenül nem működhetnek. A szabad tanítás szempontjából tehát a tanítóképzőket is reformálni kellene bizonyos tekintetben, még pedig oly értelemben, hogy már ott elő kellene a jelölteket készíteni azoknak az ismereteknek a megszerzésére, amelyek tanítására azután szükség van. Ilyenformán tehát – de ezen kívül is – a szabad tanítás mestereit céltudatosan és tervszerűen nevelni is kell, még pedig nevelni kell oly értelemben, amint Földes tanár úr említette, hogy külön kurzusokat kell tartani. Itt a tervezetben arról van szó, hogy a tanítókat két hónapra berendelik külön kurzusokra. Hát ezt nagyon kevésnek tartom. Ebben a tekintetben, azt hiszem, a legcélszerűbb megoldása a kérdésnek az volna, ha a tanítókra is kiterjesztené a minisztérium azt, amit a tanároknál már budgetszerűen megtett, hogy t. i. a tanítóknak is alkalmat adna arra, hogy egy egész esztendeig szabadságolván őket, a tudományokkal behatóan foglalkozhatnának, részben az egyetemi előadásokon, pl. irodalmi vagy műtörténelmi előadásokon, tehát amelyek más, nagyobbszabású gyakorlati előképzettséget nem kívánnak, részben pedig oly kurzusokon és laboratóriumokban, ahol külön foglalkoznának velük ilyen célokból. Ha ilyen tervszerűen neveljük az elemi iskolai tanítótestületeket, a polgári és középiskolai tanárokat arra, hogy az iskolánkívüli oktatásban tevékeny részt vegyenek, akkor természetes, hogy a munkának a fősúlya ezekre a tanítókra esnék. De ezenkívül azután természetesen a társadalomnak akárminő egyéne is, ha alkalmas erre a tanítói szerepre, a tanítást elvállalhatná. Hogy miképen lehetne azután még biztosítani a tanítás sikerét, illetőleg a tanárok kellő megválasztását, erre természetesen a szokásos ellenőrzés is rendelkezésre állana, amely bizonyos középponti szervre, főigazgatóra, vagy külön szakszervre volna bízandó; az igazi ellenőrzés azonban, újra is hangoztatom, más nem lehet, mint a siker, amelyet az illető a tanításban elér. Antal Gábor püspök: Nagyméltóságú minister úr, mélyen tisztelt érte-

208

kezlet! Hogy valamiképen későbbi dolgokat ne anticipáljak, azontúl, hogy ismétlésekbe ne keveredjem, ami most már nagyon könnyen megtörténhetik és hogy attól is távol tartsam magamat, mintha mi, amikor az iskolánkívüli oktatással foglalkozunk, egyúttal az egész magyarországi köznevelés és közoktatás ügyét reformálni akarnók – mert az eddigi felszólalások széles körre kiterjedését tekintve, úgy látszik még idáig is elmehetünk, – nagyon szorosan és stricte a munkálat 7. szakaszának 2. pontjához kívánom magamat tartani. A szakaszban két kérdés van feltéve: az egyik, az hogy helyes-e az a hármas tagozás, amely a tervezetben foglaltatik és a másik az, hogy meghagyassanak-e az itt felvett elnevezések? Ε két kérdésre kívánok felelni. Hogy előbb az utóbbi, könnyebb kérdéssel végezzek, hát az itt javosolt elnevezés már azért sem helyes, mert egy dolgot ebben az elvi kijelentésben is háromféleképen nevez meg: népakadémiának, valami lycealis kurzusnak, meg azután népszerű iskolának nevezi. Általában az iskolánkívüli oktatás elnevezését sem tartom helyesnek, mert először a dolognak nem adja meg a lényeges jellemvonását a mi nem a helyiségtől függ, de nem is igaz, mert ez az oktatás legtöbbször az iskola helyiségben történik; de másodszor nem jelöli meg az oktatás ez ágát úgy, hogy minden mástól meg lehessen különböztetni. Csak méltóztassanak elképzelni, hogy ha megkérdeznek valakit, aki ilyen tanfolyamot hallgatni fog az alsó fokon, hogy hova megy, mit fog mondani? Azt fogja mondani: Megyek az iskolánkívüli iskolába. Sőt nagyon könnyen tréfa tárgyává lehetne tenni e kérdést, hogy: Elvégezted-e hát az iskolánkívüli tanfolyamot? mint amely azt jelentené tulajdonképen, hogy az illető nem tanult semmit. Itt tehát nincs egyébről szó, mint miről? Arról, hogy van kötelezett oktatásunk, aminő az elemi, az ismétlőiskolai, az ipariskolai, a tanoncoktatás stb., s van ez az oktatásunk, amely szabad oktatás. Ne féljünk ettől, hogy «szabad»! Meg kell mondani, hogy igenis ez szabad oktatás Spinoza valamikor úgy kezdte az Ethikáját, hogy «ez alatt azt értem», nem is beszélek róla tovább, amíg meg nem mondom, hogy mi alatt mit értek. Mi is mondjuk meg hogy szabad oktatás alatt azt értjük, ami a kötelezett oktatással áll szemben, tehát ami szabad a tekintetben, hogy önként vállalkoznak a tanulók, szabad a tekintetben, hogy a tanárok önként választatnak össze és szabad a tekintetben, hogy nincs tantervhez kötve, hanem a tananyag is szabadon választható. Már most mire terjedjen ki a szabad tanítás? Ezzel akarok a másik kérdésre felelni. Terjedjen ki mindarra, amit a kötelezett tanítás vagy nem végzett el, vagy nem végezhet el, vagy pedig, ha végezné és végezhetné is, de több fáradsággal, több költséggel végezné, mint a szabad tanítás. Már most mik azok a teendők az oktatásügy terén, amelyeket nem végez el a kötelezett oktatás? Halász ő méltóságától hallottuk, hogy 1,200,000 analfabéta

209

van ebben az országban. Az a szigorú törvény tehát, amely büntetés terhe alatt kötelezi a szülőket, hogy gyermekeiket iskolába járassák, nem volt érvényesíthető: ez nem az iskoláknak a hibája, a világért sem, hanem ez társadalmi körülményekben, családi, sőt, mondhatnám, erkölcsi viszonyokban is rejlik. (Fölkiáltások: A közigazgatásban!) Kérem, tessék elhinni, a közigazgatás sem képes a törvényt teljesen érvényesíteni, a legjobb szándékkal sem. Volt nekem alkalmam e téren tapasztalatokat szerezni. Volt eset rá, hogy nem járt iskolába a gyerek s már negyedszer kellett büntetni a szüleit, mondjuk, nyolc koronára. Hát mit csináljunk? Összeülünk, határozunk a mint a törvény rendeli: el kell venni a gyereket a szülőtől és jobb gondviselés alá kell adni. Igen, de az a szülő oly szegény napszámos, hogy egy krajcárral sem fog járulni a gyereke fenntartásához. Megszűnik tehát a kényszer, kudarcot vall a törvény szigorú intézkedése, mert senki sem veszi magához a gyereket, hogy iskolába járathassa ingyen. íme, itt tehát már meg van a hiány a kötelezett oktatásban. Nagy szerencse és igazán örülök rajta, hogy e hiányon részben segítenek és talán nagyobb mértékben is segíteni fognak a katonaságnál. Azt is biztató jelnek tartom, hogy ifjúsági egyesületekben segítünk e bajon: de már méltóztassék megengedni, én vezetek egy ilyen ifjúsági egyesületet; ott már inkább a továbbképzésről van szó, nem. az analfabéták tanításáról; hanem azt mondom, hogy igenis az analfabéták oktatásával a szabad tanítás rendszerében is foglalkozni kell. Nem értek tehát egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ezt ebből az akcióból, ebből a munkásságból egészen ki kellene kapcsolni; nem kell kikapcsolni. És miért nem kell? Azért, mert az analfabetizmus oka nem annyira a tanító hiánya, mint inkább az, hogy a gyerekek nem mennek iskolába, különösen pedig nem fognak menni azok akik már tizenöt éven felül vannak; épen azért kell valami szervezetnek lennie minden községben, amely megpróbálja a baj orvoslását társadalmi úton, oly bizottságok útján amelyekben a nők nagy szerepet fognak játszani. Az első feladat az: kikeresni azokat, hogy hol is vannak; mert azt tudjuk, hogy az országban egymillión felül vannak, de a községben nem tudja úgyszólván senki, hogy ki az az analfabéta, akinek nem volt módjában iskolába járni. Azután azt a mester uramat, azt az iparost, azt a gazdát, akinél alkalmazva van ilyen analfabéta, rá kell beszélni, hogy: a közjóért, a tisztességért, a becsületért tedd meg és bocsásd el a gyermeket az oktatásra, ide meg ide. Önkéntes oktatásról lévén szó, maga az állam ezt tenni nem képes, kivált, mivel kényszerítő hatalommal nem is bír. A cselédtörvényben sincs ez benne. Én tehát a világért sem kapcsolnám ki az analfabéták oktatását, hanem azt mondanám, hogy e téren a társadalomra az erős támogatás, sőt talán a helyi intézés is, az államra pedig mint főfeladat, a felügyelet vár, emellett természetesen az anyagi szükségletekről való gondoskodás. Ebben az akcióban gondolnám a legüdvösebbnek az államnak erősebb befolyását, erősebb ellenőr-

210

zését, annyival is inkább, mert, az analfabetizmusról lévén szó, itt, azt tartom,, nem díjazást kell adni a tanítónak, itt jutalmat kell adni; mert itt nagyon könnyű megítélni azt, hogy eredménnyel dolgozik-e valaki vagy sem. A magasabb fokon ennél a szabad oktatásnál nehéz megítélni, hogy a nemzetgazdász vagy büntetőjogász, aki ilyen népszerű előadásokat tart, eredménnyel dolgozik-e, de itt meg lehet ítélni. S ha szétnézek ebben az országban, nincs Magyarországon háromezer lélekből álló oly község vagy kis város, amelyben ne volnának oly diplomával bíró tanerők, akik nyilvános iskoláknál nem kapnak alkalmazást, akiknek itt gyakorlatra nyílnék jó alkalom és arra, hogy a tanügyi hatóságok előtt érdemesítsék magukat; különösen a diplomával bíró kisasszonyokat értem. S itt igazán az eredményt kell jutalmazni: azt kell mondani: minden növendék után, akit megtanítottál írni-olvasni, kapsz öt vagy hat koronát. Majd utánajár az akkor, hogy hol van analfabéta. (Felkiáltások: Hát a szimulánsok!) No kérem, ellenőrzést lehet gyakorolni azokra vonatkozólag is. De természetesen kell ezenfelül gondoskodni az elemi iskolát végzetteknek a továbbképzéséről is, sőt az elsajátított ismereteknek az elfelejtés elleni megvédelmezéséről. S faluhelyen is, ha van erre alkalmas egyén, lehet ebben a tekintetben szép eredményeket elérni. Még annak az analfabétának is, ha elmegy egy olyan előadásra, ahol II. Rákóczi Ferencről, Szigetvárról vagy Zrínyi Miklósról tartanak neki előadást, ez olyan erős erkölcsi, nemzeti érzelmeket ébreszt a szívében, hogy úgyszólván megnemesedik. Hiszen a régi időben nagy embereink voltak, akik nem tudtak írni-olvasni, fejedelmeink is voltak, de azért jellemben, .gondolkozásmódban, tisztánlátásban mintái lehettek akárkinek. Most következik valami, amire kevesen reflektáltak. Beke Manó t. tagtárs úr egy kissé érintette. Én azt tartom, hogy nálunk igen sok helyütt, különösen a városokban nem annyira az általános műveltség tanítására, hanem a szakismeretek terjesztésére van szükség. Egy igen jó barátom, a Ganz-gyár igazgatója volt, nagy meglepetéssel mondotta egyszer nekem: – Barátom, hol állunk mi? Pályázatot hirdettem egy segédmérnöki állásra 1500 korona fizetéssel és 150 ember jelentkezett; és egy vezetőmunkásira hirdettem pályázatot a Bessemer-acél-olvasztásnál és nem jelentkezett senki; Winterthurból kellett hozatnom 6000 korona fizetéssel egy előmunkást. És beszámolhatok itt még egy tapasztalatomról is. Elmentem egyszer Párizsban egy iskolába, ahol este a műegyetem tanárai tartottak előadást zubbonyos munkásoknak. A végén kérdeztem a tanárt, hogy mi eredménye van hát a tanításnak.· Azt mondotta: – Uram, mi ezekkel az emberekkel a tudomány mélyére megyünk, csakhogy szemléletileg és gyakorlatilag. Tessék megnézni: elhoztam azokat az ábrákat, fonalakból összeállítva, amelyekből jobban meg lehet magyarázni a gömbszelet-

211

nek és a csonka kúpnak tanát, mint trigonometriai képletekkel. Az a munkás jobban tudja a központon kívüli forgás törvényét és ennek alkalmazását, mint akárhány műegyetemi hallgató: miért? Mert itt szemléletileg adom elő neki a dolgot. Minálunk tehát a szabad oktatásnál ipari és kereskedelmi gyakorlati szakoktatást kell életbe léptetni. Ez lenne a középfok – nem második fok; erre majd rá fogok térni. Itt iszonyú nagy tér nyílik meg előttünk. Csak gondoljunk arra, hogy a világ nemzetgazdaságában itt egy gép, amott egy más új eljárás tűnik fel. Ha van ember, aki azt tudományosan meg tudja magyarázni, de mégis szemléletileg, ennek az illető iparág munkásai nagy hasznát látják. De itt azután, mondom, nem általános műveltségről, itt a szakműveltségről van szó. Azért választom ezt külön, a továbbképző általános szabad oktatástól, mert ha már az elemi iskolán túl való továbbképzésnél – mindenkinek meg van a maga haszna, ha csak egy előadásra megy is el, aminthogy ha a színházba megy valaki és egy jó darabot lát, meg van a teljes erkölcsi elégtétele – itt az ipari és kereskedelmi téren való szakoktatásnál meg kell e tekintetben a folytonosságnak lenni; minden héten ki kell tűzni az órákat és meg kell tartani; itt a mathematikából, ott a festészetből vagy a vegyészeiből stb. Ezentúl hol van még a mi mai tudományos oktatásunkban hiányosság? A mi hivatalos és szabályozott oktatásunk mellett igen nagy hiányosságunk van abban, hogy értelmiségünkben nincs meg a kellő tudományszeretet és a tudománvban való előbbremenetel. És itt talán sokak véleménvébe ütközöm, akik azt mondják, hogy ez nem sajátos vonása a magyar természetnek. Hát bizony minálunk a nemtörődömség nagyon hozzátartozik a mi magyar természetünkhöz. Mikor külföldön jártam tanulni, meglepetve láttam, hogy ott a diákok mint törik magukat, hogy az előadásokon ott lehessenek; minden tanulónak számozott helye van és ha nem az ül ott, akié e hely, ez rögtön feltűnik. Ilyen rendszer mellett elő sem fordulhat az, hogy legyen oly hallgató, aki az egész iskolai évet másut tölti, vagy aki be sem tud férni a terembe. Csak annak jellemzésére hozom ezt fel, hogy mennyire törik magukat külföldön az ifjak a tudományért. A mi tanuló ifjúságunkban ez kevésbbé van meg. Jómagámmal is megtörtént, és egyik barátommal is, aki itt van, hogy 1861-ben, tantervváltozás lévén, a hatodik osztályban nem tanulhattam a vegytant, mert a hetedik osztályba tették át abban az évben, amikor pedig a hetedik osztályba kerültem, visszahelyezték a hatodik osztályba. Megkértem hát azt a tanárurat, aki igen derék tanár volt, hogy engedje meg, hogy járjak be mint benevolus auditor. Azt mondotta: – Jól van, öcsémuram, bejárhat, de vizsgálatot nem tehet, osztályzatot nem nyerhet.

212

És ennek mi lett a következése? Az, hogy én tanultam az osztályban a legtöbbet ebből a tantárgyból, mert nem állottam semmi kényszer alatt. Méltóztassék elhinni, hogy, ha az az ifjú, aki az egyetemre kerül, igazi tudományos, igazi értékes előadást hall, külső kényszer nélkül is törni fogja magát a tudomány után. És én végtelen örömmel emlékszem vissza azokra az időkre, amikor Berlinben egy Ranke, egy Dubois-Reymond, stb. előadását hallgathattuk, vagy az öreg Twesten-ét, egyetemi hallgatók és a városi művelt közönségből ott voltunk néhány százan, s ott ült mellettem az egyik oldalon egy tábornok, a másikon egy bankár. És az a tanár sokkal nagyobb súlyt helyezett ezekre az ingyenes nyilvános előadásaira mint a fizetéses magán előadásaira, mert azt mondotta, hogy ezen hallgatókért érdemes fáradni mert ezek nem a vizsga kedvéért, hanem az előadás kedvéért jönnek. Vagy a zürichi egyetemen aki hallgatta Scheer-t, az tudja, hogy oda az ilyen nagy közönségnek szóló nyilvános előadásokra nem lehetett beférni. Az előadás maga ingyenes volt, de a hely fönntartásáért azért mégis fizettek bizonyos összeget. Ilyesmit nálunk is meg lehet tenni, nem csak Budapesten – itt van ugyan a legjobb alkalom rá – és Kolozsvárott, hanem mindenütt ott, ahol jól szervezett gimnáziumi tanári karok és reáliskolai tanári karok vannak, lehet szervezni a magasabb művelődési szakoktatást. És itt is azt mondanám, hogy egyrészről nagyon sokba ne kerüljön, másrészről meg legyen az a kritérium is, amelyet Beke tagtárs helyesen említett, hogy t. i. az előadás sikerének a nagy hallgatóság a legjobb kritériuma, hát a fenntartott helyekért díjat lehetne szedni és a tanár jutalmának egyrésze ebből kerülhetne ki. Méltóztassék elhinni, hogy a mi népünk is, a mi intelligenciánk is rá volna vehető az ilyen, igazán tudományos, népszerű előadások látogatására. Inkább menne a művelt közönség, ha egyszer megismerné, az ilyen egyetemi magas színvonalon álló előadásokra, mint nem tudom én milyen kabaréba vagy bármiféle ilyes fontos célt nem szolgáló mulatságra. Ez olcsóbba is kerülne. Az államnak és a társadalomnak karöltve kell szerveznie az egész szabad oktatást, három fokozatban: az elemi szabad oktatáséban, amely magában foglalná az analfabéták tanítását és az elemi iskolán túl való továbbképzést; azután a második fokozat volna az ipari és kereskedelmi szabad szakoktatás – mezőgazdasági is lehet természetesen -; a harmadik fokozat pedig lenne a magasabb művelődési szabad oktatás. Ebbe belevitetnék minden, ami itt úgy van jelezve, hogy népszerű főiskolai meg lycealis kurzusok. Ha ezt így szervezzük, akkor nem vágunk bele olyan hatáskörbe, amely a szabad oktatás keretén kívül esik. A katonaság és az ifjúsági egyletek segíthetnek minket,: de ez csak segítség; azonkívül a katonaságnál az oktatásra nézve bizonyos kényszer is van, ez nem lesz szabad oktatás; de a szabad oktatás, mondom,

213

ezekben a fokozatokban volna elkülönítendő és ez nagy nehézség nélkül volna keresztülvihető. Tanító legyen mindenki, aki elég képzettséggel bír; ezeket a helyi bizottság az alsóbb fokon nagyon jól ki tudja választani; de azonkívül különösen felhívom ő nagyméltóságának a figyelmét azokra a tanítókra és tanítónőkre, akik állást nem nyernek és akik ezen a téren kellő gyakorlatot szerezhetnek. Dr. Timon Ákos: Tisztelt szaktanácskozmány! Az idő előrehaladottsága következtében és azért, mert előttem sokan igen kimerítően foglalkoztak a fölvetett kérdéssel és mindazon mellékkérdésekkel, amelyek a főkérdéssel összefüggnek, csak nagyon röviden és pedig a főkérdésre szorítkozva akarok szólani. A magam részéről egyenes ellentétben vagyok azzal a felfogással, amit Belie Manó tisztelt tagtársam és kollegám kifejtett. Én épen megfordítva, azt tartom, hogy a szabadoktatásnak tagozása, a tagozatokra való felosztása nemcsak hogy nem pedagógiai lehetetlenség, hanem egyenesen pedagógiai szükségesség; ilyenféle felosztásra a hallgatóság műveltségéhez képest szükség van. Miután e tekintetben a tisztelt tagtárs úr a saját stúdiumát vette alapul, én is a magam stúdiumából, a jogtudományból veszem a példát. Az kétségtelen, hogy bizonyos jogi alapfogalmak ismeretét minden állampolgárnak elsajátítania kell; mert ezen ismeretek hiánya nagy károkat okozhat a szegény embernek. Hog}7 a jogi ismeretek manapság milyen fontosak, aziránt kétség nem lehet; hisz a mai ember a joggal fekszik és a joggal kel föl, ma minden életmozzanat jogi cselekvések között folyik le. A jogi ismeretek terén mutatkozó hiányt pótolni – véleményem szerint – bizonyos mértékig a szabadoktatás feladatai körébe tartozik. Nem akarok hosszasabban utalni arra, hogy épen akkor, midőn az általános választói jognak behozatalával foglalkozunk, mennyire fontos, hogy minden állampolgár már csak a magyar nemzeti állameszme megszilárdítása érdekében is, tisztában legyen az alkotmány alaptételeivel és annak történeti fejlődésével. Kérdem tisztelt Beke Manó tagtársamat, vajjon lehetséges-e ezt a jogi oktatást a vidéken, a faluban olyan keretben és olyan mértékben megvalósítani, mint a magasabb műveltséggel bíró városokban? Dr. Hegedűs István: Jogérzet van minden emberben. Dr. Timon Ákos: Bocsánatot kérek, a jognak bizonyos alapfogalmait meg lehet magyarázni és azt is, hogy milyen hatóságokhoz tartozik bizonyos ügyek elintézése, de magasabb jogi fejtegetésekbe bocsátkozni annál az egyszerű parasztembernél nem lehet és célra nem is vezet. Ha az alkotmányjognak fontosabb tételeit és jelentősebb intézményeit megmagyarázzák neki, azt megérti és fel is használja a közéletben. Ismétlem, határozott meggyőződésem, hogy nagyon szükséges ilyen, a hallgatóság szintája szerint alakuló tagozat. A hármas tagozatot pedig olyan formában tartom szükségesnek, amint azt Antal Gábor püspök úr proponálja.

214

Igénytelen meggyőződésem, hogy a szabadoktatásnak különösen feladata előadni mindazt, amit a szervezett közoktatási intézetekben előadni nem lehet, de amire a társadalomban élő embernek nagy szüksége van. És ép itt utalt igen szépen Bernát István tagtársam arra, hogy mennyire fontos a vidéki népnél a gazdasági ismeretek elsajátítása. A földmívelő népnek igen nagy szüksége van bizonyos szabadtanításra. Felölelhető a szabadtanítás körébe olyan tananyag is pl., a művészetnek olyan fokú ismerete, amelyet talán a népoktatás keretébe beleilleszteni nem lehet. Én úgy fogom fel az alsó fokon is a szabadtanítást, hogy ne a sablonos ismeretekhez ragaszkodjék, hanem azon túlmenőleg – de csak addig túlmenőleg, amíg a hallgatóság műveltségének szintája megengedi – más ismereteket is tárgyaljon. Igénytelen véleményem szerint a szabadoktatásnak a súlypontja nem a dilettánsoknak képzése, amint Eötvös ő nagyméltósága mondotta. A szabadoktatásnak sokkal nagyobb feladata van: a nagy néprétegeknek a magasabb műveltséghez juttatása. És a nép nagy rétegeinek ezen magasabb műveltséghez juttatása összefüggésben áll azzal, hogy a szabadoktatás terén a magyar nemzeti állameszmének kell irányadónak lenni. Az a meggyőződésem, hogy a szabadoktatás útján ebben az irányban sokkal többet lehet tenni, mint a népoktatás útján. Hozzákapcsolnám azonban ehhez az ideához a kultúregyesületek működését is. A kultúregyesületeknek módja és alkalma lesz a bennük rejlő, lokális tapasztalatokon alapuló erőket a szabadoktatás terén érvényesíteni. Ez az eszme lebegett a kultúregyesületek előtt is, amidőn június folyamán megalakították a közművelődési tanácsot s egyesültek abban azért is, hogy a szabadoktatásból részüket kivegyék. És én csak arra vagyok bátor ő nagyméltóságának és a tisztelt értekezletnek figyelmét felhívni, hogy a kultúregyesületek lesznek azok a vidéki etapok, amelyek kijelölik azt, hogy hol, miképen és milyen irányban szükséges a magyar nemzeti állameszme megszilárdítása céljából a szabadoktatásnak berendezése és amelyek tájékozást nyújtanak aziránt, hogy bizonyos községekben és városokban milyen fokozatban, milyen keretben lehet a szabadoktatást megvalósítani. Ami a másik oktatási fokozatot illeti, nagyon helyeslem azokat a fejtegetéseket, amelyek itt Antal Gábor ő méltósága részéről elhangzottak; szerintem is a városi iparos és kereskedői osztály szükségleteire kell különös gondot fordítani. Nem zárnám ki azonban azt, hogy ez a középfokú eleme a társadalomnak bizonyos általánosabb keretekben egyéb, történeti, jogi stb. előadásokban is ne részesüljön, amelyekre szüksége van és amelyek műveltségének szintáját fokozzák. Ezt mondom – nem zárnám ki, habár a fősúlyt az általa mondottakra helyezném. Semmi körülmények között sem tartom azonban helyesnek azt a szétválasztást, amelyet Schneller tagtársunk a gentry és a városi polgár, a városi és a megyei polgár között tett. Ép úgy nem tartanám helyesnek azt sem, hogy egy külön, egészen szakszerű képzést tartsunk a szabadoktatás keretében. Szerintem

215

a különleges szakszerű képzést állami vagy általánosabb rendelkezés keretébe bevonni nem lehet. Nem tagadom, hogy ennek is van bizonyos értéke, de 'vállalkozzanak erre esetleg egyesek, vagy valósítsák meg azok, akik ilyen tekintetben erre súlyt helyeznek. Ami végül a legfelsőbb oktatást illeti, teljesen osztom az elaborátum felfogását s azért ennek tüzetesebb fejtegetésébe nem is bocsátkozom. Csatlakozom Antal Gábor őméltóságának felfogásához abban a tekintetben is, hogy az elnevezéseket meg kell változtatni, mert azok nagyon nehézkesek és nem megfelelők. Még egyszer azt mondom, hogy: a szakadoktatás pótlása annak, ami kötelező. Az iskolán túl és kívül a magasabb műveltség elsajátítására való törekvés: ez a cél a szabadoktatás első, második és harmadik fokozatában. Az elnevezések fölött ne vitatkozzunk sokat. Elég annak kimondása, hogy erre a három tagozatra a szervezés kérdésében a keretek megállapításánál szükség van. Miután e keretek megállapítására nézve is az elaborátum igen becses dolgokat tartalmaz, nem akarok tovább annak fejtegetésébe bocsátkozni. A tanítók megválasztására nézve nekem is az az igénytelen véleményem, hogy nem kell semmiféle korlátokat szabni, legföljebb csak azt a korlátot, amely szükséges arra, hogy az államfelforgató tanok hirdetői távoltartassanak. Én az előadások tartásának jogát minden arra való embernek megadandónak vélem. Nem osztom Beke Manó tagtársamnak azt a felfogását, hogy a néptanító erre a feladatra alkalmatlan. Ha jól emlékszem, még fásult egyéneknek is mondta őket. Ez teljesen hibás kijelentés, mert már bocsánatot kérek, hogy lehet fásult egyéneknek nevezni 20-22 éves fiatal embereket? Ez egyáltalában nem áll. Hogy készültségük bizonyos tekintetben hiányos lehet, azt nem akarom vitatni. A készültségnek kisebb mértéke előfordul a magasabb fokokban is; én ismerek közép-, sőt felsőiskolai tanárokat is hiányos képzettséggel. Nem szabad e tekintetben túlságosan rideg mértéket alkalmazni. Én a szabadoktatásnak alsó fokozatát a néptanítókra bíznám, de szükségesnek tartanám kurzusok létesítését, hogy hiányos ismereteiket kibővítsék és a szabadoktatásnál felhasználják. Emellett elfogadom azt is, hogy arra alkalmas emberek, mint jogvégzett földbirtokosok – ha arra vállalkoznak vagy gazdasági ismeretekkel bíró egyének is tarthassanak előadásokat és remélem, hogy igen üdvös működést fognak végezni. Ezeket voltam bátor megjegyezni. Dr. Beke Manó: Tisztelt értekezlet! Csak szavaim értelmét akarom helyreigazítani. A hallgatók szintájának tekintetbevételét én is akceptáltam; ez a módszer és nem a tagozás kérdése. A tanítókra nézve azt említettem, hogy a mostani tanítóképző-intézetek tanterve olyan, hogy a kikerülő egyének igen sokszor nem alkalmasak a szabadtanításra, de távol állott tőlem azt mondani, hogy a jelen-

216

legi tanítók – akik közül igen sokat én is ismerek s akik az életben megszerezték a kellő ismereteket – nem volnának alkalmasak. Én csak a tanítóképzőket akarnám oly módon átalakítani, hogy már maga a tanítóképzés is előkészítse a tanítókat a szabadtanítás mestereivé. Geőcze Sarolta: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt szaktanácskozmány! Egy-két rövid megjegyzésre szorítkozom. Az egész intézménynek irányát illetőleg magamévá teszem azt, amit Antal Gábor őméltósága és Bernát István úr mondottak. A tapasztalaton alapul az a meggyőződésem, hogy a szabadtanításnak gyakorlatinak kell lennie. Főleg az alsó fokozaton olyan tárgyakról kell beszélni, amelyek a mindennapi életszükséglet kielégítésére szolgálnak; a fősúlyt a gyakorlati irányra kell vetni. Ami az elintézést illeti, én is amellett vagyok, hogy maradjunk meg a szabadoktatás szó mellett, akár szabadoktatás, akár szabadtanítás címén. Igaz, hogy nálunk ennek a szónak mellékíze van, mert lefoglalták bizonyos irányzat részére; de hiszen a vallást is lefoglalták időnként egy-egy felekezet céljainak számára és mégis megmaradt a szó a maga teljes értelmében; a haza szóval is visszaélnek sokan és mégsem homályosul el annak értelme. A hármas tagozatra vonatkozólag nekem úgy tűnik föl, hogy föltétlenül szükség van rá, nem annyira a hallgatók, mint inkább az előadók szempontjából. Előadóink nagyrésze az alsó, de a középső fokozatban is olyan emberekből fog kikerülni, akik a magasabb igényű közönség tanításában nem eléggé jártasak. Igen sok embert kishitűvé fog tenni az a gondolat, hogy olyan kérdésekhez is kell szólnia, amely kérdéseknek magasabb fokon való kezeléséhez kellő előkészültsége nincs. Ha tudja, hogy alantabbi fokon kell tanítania, akkor bátran nekimegy és valószínűleg jól is végzi feladatát. Még egy másik szempontot is figyelembe kell venni. Mindannyian, – és itt különösen Beke tanár úrra hivatkozom, aki ezen a téren igen tapasztalt ember – akik valamikor szabadtanítással foglalkoztunk, tapasztalhattuk, hogy a tulajdonképen semmi rendszeres népiskolai oktatásban nem részesült embereknél – és nemcsak férfiakról szólok, hanem nőkről is – meglepő éleselméjűséget lehet találni, olyan képességet a legmagasabb erkölcsi eszméknek, a legmélyebben járó szociális igazságoknak felfogására, hogy bennünket, művelteket, akik nagyra vagyunk iskolai műveltségünkkel, igazán meglep és sokszor megszégyenít, mert az ő észjárásuk egyenesebb és az ő ítéletüket szofizmák még nem tévesztették meg. Nekem úgy tűnik föl, hogy ott, ahol arról van szó, hogy mit tanítsunk, ezt figyelembe kell vennünk. Ami a tananyagot illeti, azt hiszem, hogy a legmesszebbmenő alkalmazkodásra van szükség. Én nem zárnám ki annak a bizonyos szabónak tökéletes szabászati eljárását, sem a cukrásznak oly irányú kiképzését, hogy tökéletes süte-

217

ményt tudjon csinálni; semmit ki nem zárnék, mert a fő, hogy az előadók föltétlenül alkalmazkodni tudjanak a tényleges szükséglethez. A mikéntre nézve legfontosabb az előadóknak megválasztása. Olyan egyén kell, aki hallgatóinak bizalmát meg tudja nyerni; föltétlenül tisztességes és feddhetetlen ember. Nem érthetek teljesen egyet Alexander Bernát úrral sem Beke Manó tanár úrral abban a tekintetben, hogy az egész szabadtanítás kritériuma a siker. Úgy méltóztattak mondani – ha jól értettem – hogy a hallgatók elismerése. Ezt kritériumnak én nem fogadhatom el. Mert sikert demagógiával is lehet elérni. Egy másik fontos dolog: az illető tanító rátermettsége, az az intuíció, amellyel megérzi, hogy hallgatójának lelkében mi van, hogy mi annak a lelki tartalma, amit a maga céljaira felhasználhat. Hogy kik tanítsanak, arra nézve a felszólalók már elmondották nézeteiket. Én csak még egy dologra szeretném a figyelmet felhívni. Tudjuk, hogy a mi társadalmunk fázik a szociális munkától. Vén fát hajlítani nem lehet, de ott vannak a mi fiatal fáink, egyetemeink hallgatói; nagyon szép sikerrel lehetne őket használni, különösen faluhelyen, amikor szünidejüket otthon töltik. Szükségesnek tartom továbbá a nők bevonását, különösen az alsó fokon, a háztartási dolgok tanítására, amire nagy szükség van. Hiszen tudjuk, hogy a műveletlenségnek, szegénységnek és erkölcstelenségnek igen nagy mértékben az az oka, hogy a nép asszonyai a rendes házi munkától és az ipari munkától elszoktak; ezzel szegényebbé válik családjuk, ők pedig restekké válnak, s a restség minden rossznak kútforrása. Ami a tanítónőket illeti, tény, hogy a mai tömött tanterv a fiatal leányok gyönge szervezetét kifárasztja és amikor kikerülnek a képzőből, pihenésre van szükségük. De ez nem azt jelenti, hogy nincs bennük lelkesedés, sőt – és ezt megnyugvással mondhatom, mert sok tanítónőt ismerek, akik kezem alól kerültek ki – boldogok, ha hivatásukat mennél jobban teljesíthetik. Csak jobban kell őket előkészíteni, bele kell vinni a tanítóképzők tantervébe a szociológiai oktatást, mint önálló tárgyat, vagy mint olyant, amely a tananyag minden részét áthassa, akkor elő lesznek készülve munkájukra. És e tárgy keretében ki kell terjeszkedni nemcsak a gyermeki lélek megfigyelésére, hanem a néplélek-tanra is; a nép t. i. nagyon közel áll a gyermekhez, a különbség csak az, hogy a gyermek tapasztalatlan, a meglett ember pedig magával hozza azokat a tapasztalatokat, amelyeket az életben szerzett. Es végül szépen fel lehet használni erre a célra a szünidei tanfolyamokat, amelyek ma legalább az állami képzőkben országszerte rendszeresítve vannak. Annál az intézetnél, amelyet én vezetek, épen e nyáron volt egy olyan tanfolyam és a legnagyobb örömmel mondhatom, hogy az az ötvenhat tanítónő,

218

akikkel ott szocziálpolitikai ismereteket közöltünk, olyan mohón fogadta, mint a száraz föld az esőt. Nem győztünk kérdéseikre válaszolni; s azóta kapjuk a leveleket tőlük, hogy egész más szemmel nézik az életet. Azt hiszem, van nekünk elég jó anyagunk, csak okosan és a körülményeknek megfelelően tudjuk felhasználni és – ami fő – ne szorítsuk bilincsekbe. Hagyjuk őket szabadon alkalmazkodni a helyi szükséglethez akkor a siker biztos. Dr. Kármán Mór: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Csak röviden kívánok visszatérni arra, hogy szükséges-e a tagolás és csak a névre nézve akarok még egy-két megjegyzést tenni. Az itt proponált neveket el kell ejteni már abból a tekintetből is, mert tulajdonképen bele van véve egyes országosan, alkalomszerűen alkotott intézményeknek a neve. Általában feltűnő egy kissé, hogy az alsóbb oktatásra elfogadta a tervezet a plátói oktatás nevét, a középsőre az arisztoteleszit, a felsőre pedig a középkorit. Ha iskolánkívüli tanfolyamokról van szó, akkor ezeknek az iskolához való viszonyát is szükségképen tekintetbe kell venni. Hogy iskolarendszerűnk hiányos, az mindenkép ismeretes dolog. Mindenki tudja Magyarországon, hogy a népiskola mindennapos tanfolyamai nincsenek teljesen megvalósítva, hogy nincsen megvalósítva a három éves ismétlő-iskola; vannak ugyan némi szakiskoláink, de azok teljesen el vannak hanyagolva. Meglévő úgynevezett középfokú szakiskoláink úgy vannak szervezve, hogy a legtöbb esetben csak 16-17 éves korig vezetik a hallgatókat. Az első kérdése az volt a minisztériumnak, hogy hogyan és miképen lehetne gondoskodni azok közreműködéséről, akiknek kötelessége volna az általános iskolázást megvalósítani, hogyan kell gondoskodni azokról, akikről nem gondoskodtak; hogyan eszközölhető a hatóságok közreműködésével az írni-olvasni nem tudó felnőttek oktatása? Tudjuk, hogy népünk, kilépve az iskolák negyedik osztályából és az inaskodás ideje alatt látogatott inasiskolából, 13-14 éves kortól semmiféle közművelődésben nem részesül. A továbbképzésről tehát gondoskodni kell. Be kell vonni a közművelődés kereteibe és meg kell neki adni az alkalmat az előkészültségre s a gazdasági boldogulásra. Ε tekintetben megkockáztatom azon véleményemet, hogy a törvényes kötelezettséget a 15. éven felül kell kiterjeszteni. Sehol sem mutatkozott elegendőnek a 13-15. év, a továbbképzés szempontjából az időnek meghosszabbítása szükséges. Legjobb volna, ha hat évig tartana a mindennapos iskola, hat évig a továbbképzés és csak a 18. éven túl jönne az, amit az ifjúsági egyesületekkel akarunk elérni. Vannak azután olyanok, akik elvégzik a szakiskolát vagy a középiskolát, de nem iratkoznak egyetemre, hanem mindjárt belépnek az életbe; ezeknek az érzékét a tudományosabb képzés iránt – amit csak bizonyos humorral nevezhetünk dilettantizmusnak – fejleszteni kell. Megemlítették tanítóinkat. Ez egyike a legderekabb testületeknek, de egy-

219

szersmind az, amelynek a legnehezebb feladata van; sokkal nehezebb, mint a középiskolai vagy az egyetemi tanároké. Hisz annak egész kis encyklopédiát kell megtanulni, mikor 14-18 éves kora között van és pszichológiai nehézségekről kell gondolkodnia. Neki aztán az iskolában egymagának néha hat tanfolyamot kell ellátni. Hogy ő ezeket tökéletesen lássa el, külön és jobb képzés által kell képesítéséről gondoskodni. Angliában és Németországban megalakították az egyetem körében levő tanfolyamokat, hogy a tanítókat nehéz munkájukban segítsék. Amint előbb említettem, gondoskodni kell azok továbbképzéséről, akik korán hagyják el az iskolát és itt áll elő az a kérdés, amelyet ő nagyméltósága úgy fogalmazott, hogy mennyiben kell tüzetesen megállapítanunk a főiskolák és középfokú tanintézeteink tanártestületének közreműködését és mennyire lehet arra számítani. Két egyetem vállalkozott eddig erre a feladatra és azt hiszem, nem sértek senkit, ha azt mondom, hogy ez nagyon kevés arra nézve, hogy a tudományos műveltség elterjedjen; mert az összes főiskolák tanárairól van itt szó. Az összes főiskolák tanárait figyelmeztetni kell arra, hogy készítsék elő a tudományos műveltségre azokat, akik hozzájuk fordulnak, hogy ők is sáfárjai legyenek a nemzet tudományosságának. A másik nagy eszköz: az ú. n. tudományos egyesületek. A Természettudományi Társulat sokat tesz. Miért ne lehetnének fiókjai? Sokat tesz a Történelmi Társulat; vannak is egyes kisebb körei. Nemzetünk érdekében kötelessége volna ezeknek közremunkálni akként, hogy egymással érintkeznek és tevékenységüket tervszerűen fejtik ki. Franciaországban az a szokás, hogy a tudományos akadémia nagygyűléseinek idejében az országnak összes tudományos társulatai is tartanak gyűléseket s összejöveteleket; ott számot adnak tevékenységükről és megtárgyalnak egyes fontosabb kérdéseket. Sohase hívtam fel népünket az idegen minta utánzására, csak például mondom, hogy ott érzik azt, hogy ne álljanak izoláltan a tudós társulatok, hanem érintkezzenek egymással. Mennyivel szükségesebb ez minálunk, ahol közéletünknek legnagyobb baja, hogy intézményeinket nem ismerjük eléggé. A nyilvánosság előtt való együttes működés egyik eszköze annak, hogy a tudományos szellem elterjedjen. Ezek voltak megjegyzéseim, amelyek arra konkludálnak, hogy jó lesz a tanácsnak egy kissé az általánosabb elmélkedés teréről a gyakorlati irányba terelni a figyelmét. Elnök: Tisztelt értekezlet! Még Alexander Bernát tanár úr van felírva ezekhez a szakaszokhoz. Azt indítványozom, hallgassuk meg őt; talán ezzel a felszólalással be is fejezzük e pontok tárgyalását. Dr. Alexander Bernát előadó tanácsos: Nagyméltóságú miniszter úr, mélyen tisztelt értekezlet! Jobban szerettem volna holnap beszélni, mert akkor talán frissebb és türelmesebb hallgatósággal állanék szemben, de hiszen igen rövidre

220

szoríthatom a mondanivalómat, minthogy igen sok helyes dolgot már előttem elmondottak. Én csak egy dolog miatt szólalok fel: t. i. mégis le akarom adni azt a szavazatomat, hogy én a szabad tanító-intézményeknek ezt a skatulyázását nem tartom célszerűnek. Amit Karmán tanár úr most említett, hogy más szempontokból osztályozzuk, abba szívesen belemennék, hanem hogy mi a hivatalos iskolához fűzzük ezeket a szabad intézeteket is, azt nem tartanám természetesnek. Ennek a tanításnak nagyon hajlékonynak kell lennie; ennek nemcsak ilyen három szempontból, hanem több szempontból kell alkalmazkodnia a hallgatóság szükségleteihez és természetéhez; tehát ne éppen a népiskolához fűzzük az egyik fokozatot, mert akkor mindjárt csináljunk polgári iskolai fokozatot is és így tovább; ezzel pedig nem fogunk célt érni. Nagyon kérném magát az igen tisztelt előadó urat is, hogy ezt rekonszideráció tárgyává tenni szíveskedjék, mert hiszen a lényeggel egyetértünk, az ilyen formaisággal pedig sokat árthat az ügynek. Dr. Jancsó Benedek előadó: Tessék tehát nézeteit előadni, hogy hogyan csináljuk. Dr. Alexander Bernát: Egy osztályozást én is szükségesnek tartok: a népiskolai falusi és városi oktatás megkülönböztetését; de nem mintha más oktatást adnánk faluhelyen és mást a városban, hanem azért, mert mások a szükségletek faluhelyen és mások a városban. És itt bátorkodom Giesswein főtisztelendő úrnak egy megjegyzését felemlíteni, amely fején találta a szeget: hogy ne becsüljük alá, ne nézzük le a szabad oktatásnál az utilitarius szempontokat. Minden fenköltebb és nemesebb szellemi tevékenységnek és minden finomabb és önzetlenebb érdeklődésnek, hogy úgy mondjam, a gyakorlatban kell gyökereznie. Mindezeknek a finomabb és nemesebb törekvéseknek durvább gyökereik vannak, amelyeket nem szabad elhanyagolni. A népiskolában, faluhelyütt éppen a gyakorlati oktatás – még pedig nemcsak a gazdasági téren, amit egyoldalúan kiemeltek, hanem a minden tekintetben való gyakorlati oktatás – az a mód és eszköz, amelynek segítségével a felsőbb szellemi értékeket is bevihetjük az oktatásba. Ne számítsunk absztrakt tudományos érdeklődésre; számítsunk az embereknek az érdekeire; az érdekeiknél fogva fogjuk meg az embereket és úgy vezessük be őket a nemesebb és önzetlenebb érdeklődés terére. Ez az a szempont, amely előttem lebeg; ezt keresztül kell vinni az egész oktatáson. Azért igen helyes volt az, amit főtiszteletű Antal Gábor úr említett, hogy az ilyen szakiskolákra, az ilyen szakképzésre is gondoljunk; nemcsak gondolnunk kell a szakképzésre, hanem általában az kell, hogy a vezető szempont legyen az egész szabad oktatásban, hogy mi olyat akarunk tanítani, ami hasznos is legyen, nem mindig a szónak közönséges

221

értelmében, nem éppen alantas szempontból, hanem hasznos legyen annyiban, hogy ennek következtében az ember érezze az ő egyéniségét, érezze azt, hogy ő tanult valamit, érezze, hogy megnőtt; akkor ő el fog oda járni tanulni, akkor nem lesz szükségünk kényszerítő eszközökre. Erezze ő csak, hogy haladt, fejlődött, megnőtt. Azért igen veszedelmesnek tartom Eötvös Lóránt báró úrnak azt a kifejezését, hogy itt dilettantizmusról van szó, bár bizonyára ő nemes értelemben vett dilettantizmusra gondolt. Hiszen ő említette, hogy ez örömet fog okozni az illetőnek; ezt az örömet pedig én úgy értelmezem, hogy az egyénisége fog fejődni, még pedig gyakorlati és ideális szempontból. A legfontosabb problémának – hogy erre visszatérjek – a falusi nép oktatását tartom. Csodálkozással látom, hogy akik erről szólottak, nem mind vettek tudomást a falusi iskolának, a falusi népnek a szükségleteiről és a falusi oktatásnak a természetéről. Hiszen mindenekelőtt szükségünk volna arra, hogy a népoktatás jelenlegi keretei betöltessenek; hiszen nem adhatunk szabad oktatást a népnek addig, amíg olyan nagy űr választja el a tényleges eredményt attól az eredménytől, amelyet megkövetelünk, amelyet kitűztünk hivatalosan tantervben és utasításban a népiskolának. Hiszen a legtöbb népiskolának még az ötödik és hatodik osztálya sincsen meg; pedig az I-IV. osztályokban igazán csak többékevésbbé mechanikus készségeket tanítunk: az írást, olvasást és számolást; azt a természettudományi és szellemi műveltséget, amelyet egyrészt a természeti jelenségek megfigyelése, másrészt a történeti oktatás útján akarunk elérni, csak az V. osztályban kezdik és ez már nem létezik. Azután a továbbképző és ismétlőiskolák sincsenek még szervezve. Hiszen ő nagyméltósága, a miniszter úr benyújtott egy törvényjavaslatot éppen a gazdasági ismétlő-iskolák dolgában, amelyet én rendkívül nagyfontosságúnak tartok. Ha erről méltóztatik tudomást venni Timon Ákos ő méltóságának, akkor látni fogja, hogy gondoskodva van az állam részéről, hogy igenis, minden nagyobb községben legyen gazdasági oktatás. Ez lesz egy olyan iskola, amely éppen ezt az elvet valósítja meg; legalább, amikor a Közoktatási Tanácsban ezzel a tárggyal foglalkoztunk, ezt tűztük ki feladatul magunk elé, hogy el nem hanyagolni az ideális érdekeket, de ezeket a praktikus érdekekhez kötni, hogy az emberi természet gyengeségeivel számolva, az egyiket a másikkal támogassuk és támasszuk. Ha a népiskola teljesen ki lesz építve, ha lesz mindenütt ötödik és hatodik osztály, ha fel lesznek állítva és valóságos érdeklődést fognak kelteni a nép körében ezek a gazdasági ismétlőiskolák, amelyeket, minthogy nem lehet ismételni, amit az ember azelőtt nem tanult, inkább gazdasági továbbképző iskoláknak szeretnék nevezni, ha, mondom, mindez meg lesz és így a nép körébe igaz tanítást fognak belevinni, nem pedig ilyen mondva csinált tanítást, ilyen abc-tanítást, hogy a végén a gyerekek

222

még írni és olvasni sem tudnak becsületesen: akkor majd meg lesz a mi szabadtanításunknak is a sikere; mindaddig csak azt kell kívánnunk, hogy az állam egész erejével és minden eszközével a kötelező törvényes állami népoktatást, illetőleg az állam által előírt népoktatást keresztül vigye. Amíg ez keresztühíve nincsen, addig a mi munkánk itt nagyon csekély; mert a szabadtanítás természete megköveteli, hogy valami kis alapra építsünk: arra az alapra, amelyet a népiskolai tanterv és a népiskolai utasítások le akarnak rakni. Ami a második fokozatot illeti, a szabad tanításnak itt sem látom más természetét, mint azt, hogy a hallgatók szükségletéhez és természetéhez simuljon, hogy a városban legyenek mindenféle szervek, hogy legyenek ott gazdasági, ipari továbbképző iskolák és ezekkel kapcsolatban történhessék a jogi, az eszthetikai oktatás, amely mindenütt a hallgatókhoz alkalmazkodik és nem kérdi tőlük, hogy egyetemi fokon vagy középiskolai fokon állanak-e. A nagy tudósok úgy tudnak beszélni, hogy a nép megérti őket; sőt a nép jobban megérti őket mint azok, akik tele formulákkal és megtanult szósablonokkal odaülnek és nem képesek többé egy becsületes gondolatot becsületesen kifejezve lelkükbe befogadni. Azért én ennek a túlságos formulázásnak és skatulyázásnak mellőzését kérném. Inkább csak a második kérdésre akarok még egy pár szót vesztegetni: hogy kik tanítsanak és kikből vegyük a tanítói kart. Egy dolgot kissé veszedelmesnek tartok; azért bátorkodom, noha annyira előrehaladt az idő, egy szót mondani arra, amit Antal Gábor főtiszteletű püspök úr felhozott, hogy t. i. azokat alkalmazzuk elsősorban, akiknek nincs állásuk, hogy tapasztalatokat szerezhessenek. Ez nagyon humánus gondolat . . . Antal Gábor püspök: Csak az analfabéták oktatására mondottam! Dr. Alexander Bernát: Akkor semmi szavam nincs, mert az analfabéták kérdésével nem foglalkozom. Ez technikai kérdés. Ez lehet alakilag nagyon fontos dolog, pl. a választótörvény szempontjából, de a szabad oktatás szempontjából ennek valami nagy fontosságot nem tudok tulajdonítani. Tovább kell menni: a továbbképzést kell ehhez csatolni. Ami tehát a tanítói kart illeti, mégis szükséges lesz arról gondoskodni, hogy itt a középpontban valami intézmény keletkezzék, amely kitűnő és kiváló előadókat nevel, kiszemel, felismer és széjjel küld; mert ennek az egész intézménynek a sikere attól függ, ha igazán nagyobb mértékben akarjuk keresztülvinni, hogy kik tanítanak. Ha ügyefogyott és a hallgatókat untató embereket fogunk a katedrára ültetni, az egész intézmény egyszerűen tönkre silányul és kompromittálva lesz; mert hiszen a hallgatónak nem kell odamenni; az iskolában a gyereknek ott kell ülni, de az a hallgató meg fog szökni, ha az előadók nem lesznek arravalók. Mindenütt, ahol e kérdéssel foglalkoznak, különös gondot fordítanak egy tanítói, előadói karnak a kiképzésére.

223

Elnök: Nem tudom, ezekhez a kérdésekhez akar-e még valaki szólani. (Felkiáltások: A dolog ki van merítve!) Holnap talán megint délelőtt tíz órakor találkoznánk. A dolog egyszerűsítése végett vagyok bátor javasolni, hogy amit harmadik kérdésnek jelöltem meg és ami az összefoglaló kérdések közt mint kilencedik szerepel, ami az oktatás tervére vonatkozik, zárjuk ki a vitatkozásból, mert hiszen ennek valami különös fontossága nincs. Végre ha akár a minisztérium, akár más szakférfiak ilyen mintatervet kidolgoznak, ez úgysem bír másnak, mint használható anyagnak a természetével. Ha tehát megtörténik, hogy ilyen anyag rendelkezésére bocsáttatik a szabadtanításnak, ez bajt semmi esetre sem okozhat, mivel ez nem azzal az animusszal történik, hogy ráoktroyáltassék, rátukmáltassék a szabadtanításra, hanem csak mintegy tájékoztatóul szolgál. Holnap azután mindjárt áttérünk tehát az általam összefoglalt négy kérdésre, t. i. az eredeti tervezetnek 5., 6., 7. és 10. számú kérdéseire, amelyek, hogy úgy mondjam, az ellenőrző szervezetre vonatkoznak és ezeket együttesen tárgyaljuk: t. i. az ellenőrző szervezet kérdését és azt a kérdést, hogy erre az államkormánynak legyen-e és milyen befolyása és azután még összefoglalva tárgyaljuk az 1. és 14. kérdést, hogy t. i. van-e itt törvényhozási szabályozásnak helye vagy nincs. Ha tehát ezt a modus procedendi-t méltóztatnak elfogadni, akkor nagyon megköszönve szíves türelmüket, holnap délelőtti tíz órára kérem szíves megjelenésöket. (Az ülés esti nyolc órakor végződik.)

C) Október 15-én délelőtt.

Jelen vannak: a) Az Orsz. Közoktatási Tanács elnöksége részéről: gróf Apponyi Albert v. b. t. t. vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, a Tanács elnöke; dr. Fehér Ipoly v. b. t. t. pannonhalmi szent-benedekrendi főapát, a Tanács másodelnöke; dr. Fináczy Ernő budapesti tud. egyet. ny. r. tanár, a Tanács ügyvivő alelnöke; dr. Bozóky Endre középiskolai kir. igazgató, a Tanács titkára, ez utóbbi az ülés jegyzője. b) Az Orsz. Közoktatási Tanács tagjai közül; dr. Alexander Bernát bpesti tud. egyet ny. r. tanár; dr. Beöthy Zsolt főrendiházi tag, min. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Bokor József budapesti tud. egyet, magántanár; dr. Hegedűs István budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Jancsó Benedek budapesti áll. főgimnáziumi tanár; Magyar Gábor c. kir. főigazgató, a magyar kegyes tanítórend tartományfőnöke; dr. Medveczky Frigyes udv. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Pauer Imre min. tanácsos, budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Riedl Frigyes budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Sebestyén Gyida kir. tanácsos, az áll. tanítóképző intézetek orsz. szakfelügyelője; Sretvizer Lajos budapesti székesfővárosi elemi népiskolai igazgató-tanító, előadó tanácsosok, továbbá dr. Beke Manó budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; Benedek Elek a «Néptanítók Lapja» szerkesztője; dr. llosvay Lajos udv. tanácsos, kir. József műegyetemi ny. r. tanár; dr. Weszely Ödön budapesti székesfővárosi közs. főreáliskolai igazgató, tanácstagok. c) A vallás- és közoktatásügyi minisztérium részéről: Tóth János és dr. Molnár Viktor államtitkárok, továbbá: dr. K. Lippich Elek min. tanácsos; dr. Morlin Emil min. tanácsos; Mosdóssy Imre kir. tanácsos, budapesti székesfővárosi kir. tanfelügyelő; dr. Neményi Imre min. osztálytanácsos; Spitkó Lajos kir. tan., tankerületi kir. főigazgató és dr. Vángel Jenő áll. polg. isk. tanítóképzőintézeti igazgató, az Országos Paed, könyvtár és Tanszermúzeum elnöke. d) Más minisztériumok képviseletében: Dubravszky Róbert min. osztálytanácsos, a földmívelésügyi minisztérium; dr. Marschalkó István kir. törvényszéki bíró az igazságügyi minisztérium; sárói Szabó Lajos m. kir. honvédszázados, a

225

honvédelmi minisztérium; Zavadovszky Alfréd miniszteri titkár, a pénzügyi minisztérium és Gaul Károly a budapesti technológiai iparmúzeum igazgatója, a kereskedelemügyi minisztérium részéről. e) A közélet különböző köreiből meghívottak: Antal Gábor dunántúli ref. püspök; Bernát István országgyűlési képviselő; dr. Berreviczy Albert v. b. t. t. a magyar tudományos Akadémia elnöke; dr. báró Eötvös Lóránd v. b. t. t. budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Gaál Jenő főrendiházi tag, budapesti kin József-műegyetemi ny. r. tanár; Geőcze Sarolta áll. tanítónőképzőintézeti igazgató; dr. Giesswein Sándor győri kanonok, országgyűlési képviselő; dr. Gyiday Béla budapesti székesfővárosi közs. polg. leányiskolái igazgató; dr Kármán Mór budapesti tud. egyet, magántanár; dr. Klupáthy Jenő budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Marchait Henrik budapesti tud. egyet. ny. r. tanár; dr. Timon Lajos udv. tanácsos, budapesti tud. egyet ny. r. tanár. Távolmaradását kimentette: dr. Kovács János budapesti áll. polg. isk. tanítóképzőintézeti tanár, előadó tanácsos. Elnök: Az ülést megnyitom. Tegnap abban állapodtunk meg, hogy a négyes számmal jelzett négy kérdőpontnak együttes tárgyalása következik, amelyek vonatkoznak a társadalmi és állami felügyeleti szervezeteknek összeállítására. Elsőnek Spitkó Lajos úr jelentkezett szólásra. Spitkó Lajos kir. tan. tankerületi főigazgató: Nagyméltóságú elnök úr! T. Szaktanácskozás! Véleményem szerint – amint már tegnap is több oldalról hangsúlyozták – a szabadtanítás tervezett alsóbb fokozatát ki kell egészen kapcsolni, mert ezen a téren óriási nehézségekkel állunk szemben. Ily feladatokat tisztán csak az állam képes megoldani imperatív állami rendelkezésekkel és ilyen téren a társadalmi szervezeteknek bizottságaitól túlságos sokat várni nem lehet; mert azt hiszem, hogy ezek a bizottságok bármily nagy buzgósággal dolgoznának is, azt a nagy feladatot nem volnának képesek megoldani. Hiszen egyszerűen utalok csak a külső nagy munkára. Méltóztassanak csak elolvasni, hogy a tervezetben mennyi külső szervezési, adminisztracionális s egyéb munka hárulna azokra a bizottságokra; hisz azok terhe alatt teljesen összeroskadnának. Azután azt kell vennünk, hogy hiába, lassan-lassan az a buzgóság ellankadna és esetleg ezen roppant fontosságú ügy ki lehetne téve a fiaszkónak. Én tehát ezt a feladatot teljesen kikapcsolnám és az alsó tagozatnak kiválóan fontos feladatait mielőbb imperatív eszközökkel állami utón tartom szükségesnek megoldani. Marad tehát a szabadtanításnak két másik fokozata, t. i. a liceális középső és a felső, vagyis egyetemi fokozat. Amint egyes felszólalók már tegnap hangsúlyozták, én is azon a nézeten vagyok, hogy két ilyen fokozatra szükség nincs, a dolog természeténél fogva az csak egy. Marad tehát tisztán a szabadtanítás úgy, amint az ma is előttünk áll.

226

Mármost mi a feladatunk? Ma az a baj, hogy a szabadtanítás nincs szervezve; oda kell tehát törekedni, hogy azt szervezzük. Az a kérdés, hogy hogyan? A tervezet tankerületekre osztja fel az országot, amelyek főhelyén bizottságok működnének. Azt hiszem, hogy az országnak ily szempontból való kerületi felosztása nem volna célszerű azon oknál fogva, mert nem volna meg a kellő áttekinthetőség. Ma pl. 12 tankerület van és 2-3-4 megye tartozik egy tankerülethez. Azért azt tartom, hogy a szervezetek megyénként állíttassanak fel, minden megye főhelyén legyen meg az a bizottság. Az a kérdés, hogy kikből alakuljon ez a bizottság. Véleményem szerint feltétlenül a főispán alatt; ő képviseli a megyében az államhatalmat és különben is a megyei ember sokkal buzgóbban dolgozik, ha a főispán áll a dolgok élén. Benne volnának ebben a bizottságban másodsorban a hatóságok képviselői és harmadszor a tanintézetek képviselői; természetesen az ott működő kultúregyesületek képviselői is helyet foglalnának benne, de általában a társadalom egyéb szervezeteinek, pl. a kereskedelmi vagy az ügyvédi kamaráknak képviselői is. Az állami befolyásra nézve az a véleményem ezen bizottságokat illetőleg, hogy az államnak inkább csak protektori szerepe legyen, nem annyira rendelkező és imperatív functiója; vagyis az állam tanácsol, megadja a szükséges anyagi hozzájárulást, ahol az szükséges. A bizottság titkárát természetesen fizetni kellene, mert reá olyan teendők hárulnak, amelyeket fizetés nélkül el nem vállal. Az a kérdés vetődik még fel, hogy kapcsolatba kell-e hozni e bizottságokat a Közoktatási Tanáccsal. Véleményem szerint a jelenlegi Közoktatási Tanácsba ezt beilleszteni nem volna célszerű, az úgyis túl van terhelve, annyiféle ágazata van, ann}a dologgal foglalkozik, hogy még egy újabb feladatot rábízni nem volna helyes és talán maga a Közoktatási Tanács sem kívánná. Ehelyett úgy gondolnám a dolgot, hogy legcélszerűbb volna a minisztériumban egy kisebb szakosztályt felállítani egy pár tisztviselő alkalmazásával, akik a munkaerőt adnák, akik kapcsolatban a tudomány képviselőivel adnák a tanácsot, ha hozzájuk fordulnak, szóval akik a konzultatív szerepet vennék át. Bele volna vonandó ebbe a Tanácsba az Akadémia képviselete, a tudomány- és a műegyetem, a középiskolák képviselete, azután az egyes kultúrintézmények, amelyek eddig is oly áldásosán működnek, mind pl. az Uránia. Hisz az már pár száz helyen rendezett eddig is felolvasásokat és igen üdvösen működik az államtitkár úr Ő méltóságának vezetése alatt. Röviden ennyit kívántam ezen §-hoz megjegyezni. Dr. Weszely Ödön tanácstag: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Hogy megvalósíthassuk a szabadtanításnak azt az ideálját, amely több-kevesebb változattal mindnyájunk lelkében él: azokon a föltételeken kívül, melyeket Beöthy

227

Zsolt úr ő méltósága említett, – két dologra van szükség: először szervezetre, másodszor alkalmas emberekre. A szervezetre nézve a mélyen tisztelt előadó úr az előttünk fekvő munkálatban vázolta annak kereteit; ezek azonban csak külső keretek, amelyek között az adminisztráció végbemehet, de ez a munkálat nem mutatja azt, hogy hogyan telik meg a külső keret tartalommal s melyek volnának az eredményes munkának biztosítékai. Úgy vélem, hogy valamely szervezetnek két esetben van eredménye. Az egyik eset, midőn a szervezet oly imperatív jellegű, oly parancsoló kényszerűséggel determinálja az ember minden cselekvését, akárcsak az organikus miliő valamely növény fejlődését. Ilyen szervezet pl. az államnak jogrendje, vagy a közigazgatási, vagy a katonai szervezet. Azt hiszem azonban, hogy ilyenforma szervezetre a szabadtanítás szervezésénél nem gondolhatunk, mert a dolog természetében rejlik, hogy imperatív rendelkezésekkel ilyen intézményt létrehozni nem lehet. A másik eset, midőn a szervezet eredményesen működhetik, ha az oly emberi tulajdonságokra van alapítva, amelyek általánosak, amelyek minden emberben feltalálhatók. Ilyen általános emberi tulajdonságokra van alapítva pl. a keresztény egyháznak a szervezete. Azt hiszem, ilyen tulajdonságokat kell keresni itt is, mert csak akkor lehet sikere a szabadtanításnak, ha ilyen általános emberi tulajdonságokra van alapítva, amelyek mélyen gyökereznek az ember lelkületében. Ilyen tulajdonságokra van alapítva pl. a szocialista szakszervezet is, amelynek eredményes munkásságát az előttünk fekvő elaborátum is feltünteti; egy általános emberi tulajdonságra, a gazdasági viszonyokkal való elégedetlenségre van ez alapítva. Ez az elégedetlenség az a motívum, amely az embereket szervezetbe hajtja abban a reményben hogy a szervezet ezen a helyzeten javítani fog; ezzel kecsegteti őket az a szervezet akkor is, midőn tudományt ad, mert ezt a tudományt eszköz gyanánt tünteti föl az anyagi viszonyok és a társadalmi helyzet megváltoztatására. Azt hiszem, mi a tendenciamentes kultúrát akarjuk a népnek nyújtani; de ez a tendenciamentes kultúra vajjon mikor lesz kívánatos? Kívánatos csak akkor lesz, ha a nép a kultúra ideális értékét fölismeri. A nép azonban ezt világosan nem ismeri föl; hiszen az intelligencia körében is látjuk, hogy mily kevéssé becsüli a kultúra ideális értékét. Ε szerint hozzá kell kapcsolni ehhez először is azt, amit Giesswein kanonok úr az általános vita keretében kiemelt: a haszon gondolatát. Másodszor azt, amit Eötvös Lóránt ő nagyméltósága említett: a gyönyör gondolatát. A haszon és gyönyör lesz az a két motívum, amely az embereket ebbe a szervezetbe fogja hajtani. Azt hiszem, erre a két motívumra kell különös figyelemmel lenni és erre kell alapítani az egész szervezést. És erre nézve is történtek már figyelemreméltó felszólalások. Antal Gábor püspök úr kiemelte, hogy a szakszerű kiképzés világossá teszi majd minden ember előtt a kultúra értékét. Ha az

228

ember a maga szakmájában észreveszi a kulturális munka eredményét, akkor szívesen fog azzal foglalkozni. Bernát István képviselő úr, kiemelte, hogy itt vannak a szövetkezetek, amelyekkel kapcsolatba lehetne hozni a szervezetet; ezt igen értékes gondolatnak tartom, mert a szövetkezet értéke a nép előtt oly evidens, hogy ezt azonnal átlátja, s így szívesen fog menni a szervezetbe, mert tudja, hogy ott jóindulattal vannak iránta; meglesz tehát az a bizalom, amelyet Beöthy Zsolt úr ő méltósága olyan fontosnak tart. A bizalom oda fogja vinni az embereket és könnyű lesz hozzákapcsolni a haszonnak ezen gondolatához a gyönyörnek azt az érzését, amely a kultúra élvezetében rejlik. Egy másik meglevő szervezet, amelyhez az iskolán kívüli oktatásnak szervezését kapcsolni lehet: az ifjúsági egyesületek. Ez is egy meglevő és munkálkodó szervezet, amely rendelkezésére áll a közoktatásügyi minisztériumnak. Ezek volnának a továbbképzésre nézve azok a szervek, amelyekbe belekapcsolhatónak vélem ezt a szervezetet. Az analfabétákra nézve nem szükséges ez; hisz nagyon szépen külön van választva ez a két gondolat. Ő excellenciája az elnök úr is különválasztotta bevezető beszédében az analfabéták tanítását a továbbképzéstől, a tudásvágy kielégítésétől. Az analfabétákra nézve világossá válik a haszon, az írás-olvasás tudásának a haszna, mihelyt ezáltal választói jogot nyerhet valaki. Oktatásukról gondoskodni fognak a pártok, igaz, hogy azzal a mellékes gondolattal, hogy a maguk hívének nyerjék meg a tanulót. Azonban könnyű erről gondoskodni a közoktatási minisztériumnak is, mert ez olyan feladat, amelyet adminisztratív úton könnyen meg lehet oldani és a tanfelügyelőségekre lehet bízni. Helyesnek vélem tehát a bizottságok szervezését, amint az előadói tervezet kontemplálja, de nem tartanám szerencsésnek, ha elnökévé a tanfelügyelő jelöltetnék ki. Sokkal helyesebb volna az, amit Spitkó főigazgató úr említett, ha a főispán volna az elnöke. Aki a vidéken megkísérlett kulturális mozgalmakat figyeli, láthatja, hogy nem sikerül semmit dűlőre vinni, ha nem állanak a dolgok élén olyan tekintélyes férfiak, akik maguk köré vonják a munkálkodókat. A főispán vagy az országgyűlési képviselő olyan tekintély, hogy annak kedvéért szívesen munkálkodnak az emberek. Egyáltalán az emberek megszerzését is egy általánosan elterjedt emberi tulajdonságra kell alapítani Ez pedig az, amit sokan hiúságnak neveznek, de amit enyhébben is ki lehet fejezni: önmagunk érvényesítése. Minden ember szívesen munkálkodik önzetlenül is, csak annyit óhajt, hogy ezen munkásságát valaki észrevegye, egy jó szóval mintegy nyugtázza; ha az maga a főispán, az nagyon elégséges. Azt is helyes indító motívumnak vélem, – ami benne van a tervezetben – hogy a miniszter úr ő excellenciája fogja a bizottsági tagokat kinevezni. Ezen miniszteri kinevezés oly megtisztelő az illetőre nézve, hogy ennek fejében szívesen

229

áldoz és munkálkodik. Ne véljük annyira ideálisnak a mi társadalmunkat, hogy minden szó elismerés nélkül, egy ilyen, a hiúságnak hízelgő momentum nélkül buzgóan fog munkálkodni. Ily munkára serkentő csekélységekre szükség van. Csak arról van szó, hogy szellemi elégtétele legyen az illetőnek, ilyen nélkül nem lehet embereket toborozni. Azért a szervezetben – amennyire lehetséges – ezen momentumokat is ki kell emelni és ha helyeslem az ily külön tanács szervezését, azért teszem, hogy ezek az emberek ide bevehetők legyenek és mint a tanács tagjai, ilyen módon részesüljenek mintegy kitüntetésben vagy elismerésben. Lehetőleg kevéssé kívánnám megkötni az egésznek a szervezetét. A legkívánatosabb, ha a minisztériumban egy lelkes férfiú állíttatik az ügyek élére, aki azokat intézi és lehetőleg szabad kézzel intézi, nem megkötve különböző szabályzatok által, amelyek őt előre nem látható ezerféle esetben csak akadályozzák. Tehát lehetőleg megkötöttség nélkül – különösen kezdetben – intézze valaki a minisztériumból az ügyet, keresse föl az alkalmas embereket, és ha azután megtalálta az embereket, akkor léptesse életbe a szervezetet, utazzon, személyesen is kapacitáljon, lelkesítsen és buzdítson: ily módon sikerülni fog lelkes embereket szerezni, ami az eredményes munkálkodásnak második feltétele. Ezeket óhajtottam a mélyen tisztelt értekezlet szíves figyelmébe ajánlani. Dr. Klupathy Jenő: Méltóztassanak megengedni, hogy, mint az Uránia főtitkára, e kérdéshez tisztán gyakorlati szempontból szóljak hozzá. Ami az országos szervezés kérdését illeti, ez föltétlenül szükséges, de ma még nincs itt az ideje. Ennek első bizonyságát abban látom, hogy a «Népszerű Főiskolai Tanfolyam» amely teljesen az itt kontemplált alapon van szervezve, ugyanolyan bizottságokkal és hiúságot kielégítő törekvésekkel, amilyenekről előttem szóló szólott, még sem tud eredményt felmutatni, pedig a feladata ugyanaz, t. i. az egész szabadoktatásnak országos szervezése nemcsak a főiskolákra, de az egész országra vonatkozólag. Az eredmény, amelyet ez az intézmény Budapesten felmutat, igen tiszteletreméltó, de ama célját, hogy a tudást és műveltséget a nép nagy tömegébe bevezesse, nem tudja elérni e szervezetek alapján. Ε téren szerzett tapasztalataim alapján mondom tehát, hogy ilyen országos szervezésnek ma még nincs itt az ideje. Ennek indokolását a szabadoktatásnak természetében is látom. A szabadoktatásnak, mint mondottam, az a célja, hogy a tudásnak és a műveltségnek az elveit a nép nagy tömegébe bevezesse. Ez abban áll, hogy érdeklődést keltsen az ember és a világ törvényei iránt. Ez az érdeklődés a főeleme, szerintem, a szabadoktatásnak. Ha nem tudja a szabadoktatás az érdeklődést fölkelteni, akkor célját nem érheti el, mert minden oktatásnak, minden műveltségnek alapja az érdeklődés és annak fölkeltése. Az a művelt ember, aki sok dolog iránt érdeklődik; a nemzetek műveltségének és erejének is az a fokmérője, hogy mennyire érdeklődnek a természet és az emberiség különböző kérdései iránt.

230

Ha ezen érdeklődést veszem, mint a műveltség fokmérőjét, a szabadoktatás céljául, akkor az a kérdés merül fel, hogy milyen tényezők által lehet ezt elérni. Hogy tényleg az érdeklődés a szabadoktatásnak főforrása és elősegítő]'e, azt látom abból, hogy pl. az Uránia, amely tisztán abból az elvből indult ki, hogy elsősorban az érdeklődést kell fölkelteni, ezen elvnek a szigorú és konzekvens kivitele által oly eredményt ért el, amely a többi egyesületével szemben aránytalanul nagy. Kétségtelen, hogy amint Ő Excellenciája megnyitó-beszédében említette, kevés az a 130,000 hallgató, de ezeknek több mint kétharmadrésze az Uránia hallgatója, ami ez utóbbi rendszere mellett bizonyít. Az érdeklődés fölkeltését tekintem tehát a szabadoktatás főfeladatának. Az érdeklődés hozza magával az eredményt, a sikert. Amit Bernát István úr mondott a szövetkezetekre vonatkozólag, annak sikerét is abban látom, hogy fölkelteni tudta a gazdaközönség érdeklődését a saját dolgai, saját érdekei iránt. Csupán ebben rejlik minden szövetkezetnek ereje. Hogy minden műveltségnek alapja az érdeklődés, azt a nemzetek története is mutatja, mert azok a művelt nemzetek, amelyeknél nagy az érdeklődés minden természeti és emberi dolog iránt. Az érdeklődés a kulturális életnek föltétele, a közöny pedig annak halála. Ennek következtében ott, ahol hiányzik a közönséges iskolának kényszere, az egyedüli momentum, amelyre súlyt fektethetünk: az érdeklődés fölkeltése. Már most kérdés, melyek azok a tényezők és rugók, amelyek segélyével az emberekben az érdeklődést föl lehet kelteni? Tudjuk ezt mindannyian. A régi rómaiak szerint a kenyér és a szórakozás. Franciaországban a forradalomban azt mondották, hogy a kenyér és az oktatás. Minekünk azt kell mondanunk, hogy a kenyér és a szórakoztató oktatás. Csak e két rugó segélyével lehet fölkelteni az érdeklődést. Mi elsősorban a kenyérkeresetben támogatjuk hallgatóságunkat és azonkívül szórakoztatva oktatjuk, hogy így a tudás és műveltség elemeibe bevezetve, azt az erkölcsi alapot is megadjuk, melyre az embernek szüksége van. Az érdeklődés főalapja a nemzeti létnek is, mert a nemzet akkor erős, ha saját dolgai iránt érdeklődik. Ha minden polgár azzal foglalkozik, ami az ő dolga és érdeklődik saját hivatása iránt, akkor erős nemzet áll előttünk, de ha mindenki mással foglalkozik és az érdeklődés közönnyé válik, akkor gyöngeség lesz ennek eredménye. Ezért azt tartom, hogy a szabadoktatásnak két irányban kell fejlődni. Elsősorban szórakoztató oktatásra, azután tanfolyamok szervezésére van szükség. Olyan tanfolyamok szervezésére, amelyek az élet küzdelmeiben, a kenyérkeresetben segítik elő a munkásnépet. Az a kérdés, hogy milyen legyen a szervezet és kik végezzék e feladatot. Ε feladat megoldásánál, mint minden intézmény fejlesztésénél, abból indulok ki, hogy a fejlődésnek legbiztosabb és legtökéletesebb útja az, ha a meglevő intézmények fokozatos javítása útján törekszünk azt elérni, nem pedig új intéz-

231

menyek bizonytalan szervezése, felállítása által. Támogatom e véleményemet azzal is, hogy meglevő szervezeteink kétségtelen jelét adják annak, hogy helyes úton haladnak. Ha azt nézzük, hogy ennek az érdeklődésnek fölkeltésében mi játszik főszerepet, azt látjuk, hogy a szemléltetés. Csak szemléltetés útján történhetik könnyen a tudás bevitele a nép tömegébe, bizonyítja ezt az Uránia, mely a szemléltetés kifejlesztésével, vetítőgépek alkalmazásával stb. nagy eredményt ért el; de látjuk ezt abból is, hogy azok a tanfolyamok, amelyek szemléltető úton működnek, pl. technológiai tanfolyamok, tudnak hallgatóságot szerezni és e hallgatóság nemcsak kitart mellettük, hanem évről-évre növekszik. Szerintem meglevő egyesületeink volnának hivatottak arra, hogy azon az úton, amelyen eddig haladtak, tovább fejlődve, mindenekelőtt az érdeklődést igyekezzenek megnyerni a nép tömegében. Ha ez az érdeklődés megvan, akkor az érdeklődők maguk fognak jönni az egyesületekhez és jönnek is, hogy nekik olyan előadásokat tartsanak, amelyek szükségleteiknek megfelelnek és amely előadásokra az életben szükségük van. Láttuk ezt az Uránia úgynevezett munkásgimnáziumainál is. Lehet, hogy az elnevezés nem megfelelő, de ez nem fontos. Ε munkásgimnáziumok elterjedtek a nép minden részében. Faluhelyeken is oktatnak vetítőgépekkel, szemléltető módon tartanak előadást. Az akció legnagyobb része a falusi népre terjed ki. Vagyok bátor e körülményre Bernát István úr figyelmét felhívni, aki sajnálja, hogy az egyesületek a nép megnyerésére nem fektettek súlyt. Az UrániaEgyesületnek vidéki akciója egyenesen a falusi nép megnyerésére törekszik és tényleg sikerrel, mint a számadatok bizonyítják. Ha tehát szervezésről van szó, mindenekelőtt az érdeklődést kell felkelteni, mert ma a népben még nincsen elég érdeklődés. Ha ez megvan, akkor fognak ilyen helyi és vidéki bizottságok alakulni az érdeklődőkből, amelyeknek a szervezése külömben nagy és nehéz feladat. A természetes fejlődésnek ez az útja. Óvakodni kell attól, hogy mintegy beskatulyázzuk az országos szervezetet, hogy az élet kihaljon belőle. Szükség van az államsegélyre, mert a szemléltetés költséges dolog. Költséges nemcsak a vetítés, de a természettudományok ágaiban az eszközök megszerzése, ami egyik főfeladata és főnehézsége a szabadoktatásnak. Fizikát, vagy természettudományt nem lehet eszközök nélkül tanítani. Ezen eszközök megszerzése a szervezés feladata. Ezért úgy vélem, leghelyesebb ha az eddig is működött egyesületek állami segélyben részesülnek, hogy működésüket a vidékre jobban kiterjeszthessék és a kellő anyagi eszközök rendelkezésükre állván, a népet megnyerhessék. Ha ez az érdeklődés meg lesz nyerve a különböző egyesületek által, aminek a bizonyítéka lesz a hallgatóságnak száma, ez esetben az országos szervezet önmagától fog kifejlődni. Az államnak csupán annak ellenőrzése a feladata, hogy az egyesületnek adott segítség tényleg helyes célra fordíttatik-e.

232

Ennek a kritériuma csak a hallgatóság száma és a segédeszközök mennyisége lehet, amelyeket az egyesület előadásainál felhasznál, amit ellenőrizni módjában van az államnak. Hacsak egyszerűen szóbeli előadásról van szó, akkor ennek eszközei sokkal kevésbbé költségesek, mint a fizikai vagy természettudományi, vetítő, szemléltető eszközök. Egyelőre tehát, tiszteletteljes véleményem szerint, országos szervezésre nincs szükség, de szükség van arra, hogy a meglevő egyesületek: az Uránia, a Szabad Lyceum, a Természettudományi Társulat, stb. amennyiben vállalkoznak ilyen feladatra, céljaik elérésében segíttessenek, de ennek fejében erős ellenőrzésnek vettessenek alá. Állami és társadalmi életünknek van még egy szerve, amelyet a tanfolyamok szervezésénél a legfontosabbnak és leginkább igénybeveendőnek tekintek, ez az iskola. Első sorban ez hivatott a tanfolyamok szervezésére. Ma nincsen más szervünk, amely azokkal az anyagi és szellemi erőkkel rendelkeznék, amelyek szükségesek arra, hogy a népnek hasznos tanfolyam legyen rendezhető. Én az iskolához fűzném elsősorban a tanfolyamok szervezését. Későbben, mikor az Ő Çxcellentiája által tervezett közművelődési házak meglesznek, akkor ezek lehetnek a kiinduló pontok, de addig csupán az iskolák tudnak ilyen feladatokat legjobban megoldani. Ajánlom, hogy felszólítsuk az iskolákat, hogy vállalkozzanak ilyen tanfolyamok szervezésére és e tanfolyamoknak az előállítási költségében ezek az iskolák bizonyos mértékben állami segítségben részesíttessenek. Geőcze Sarolta: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Az első kérdésre nézve van szerencsém véleményemet annyiban előadni, hogy a megyei bizottságok szervezését az alsó fokozatra nézve feltétlenül szükségesnek tartom, még pedig főleg abból az okból, mert a köznéppel való foglalkozás, a személyes érintkezés igen nagy fokban visszahat azokra, akik ebben a munkában részt vesznek. Én azt hiszem, hogy a szociális érzék nevelésének ez a legjobb gyakorlati megoldási módja. Ama bizottság tagjai mindazon helyi kultúrtényezők lennének, kikre az ilyen munka körében számítani lehet; tehát az ott levő tanítók, tanárok, tanfelügyelők, a közművelődési egyletek, tudományos társaságok helyi fiókjai, a szövetkezetek, az antialkoholista egyletek, stb. vezetői. Az elnökséget feltétlenül a főispán, vagy ha egyénisége erre nem alkalmas, akkor az alispán kezébe tenném le. Esetleg olyan független, tekintélyes egyén kezébe, ki a szociális munka terén sikeresen működik. Az állami ellenőrzés olyan formában érvényesülhetne, hogy a bizottság elnökét és titkárát a kormány erősítené meg. Ami az állami ellenőrzést illeti, szemben Bárczy polgármester úr tegnap kifejtett nézetével, a leghatározottabban kénytelen vagyok kimondani, hogy az nem csupán szükséges hanem kötelesség is ott, ahol arról van szó, hogy álrami segítséggel tartsanak fenn olyan intézményt, amely a nemzeti eszme legnagyobb

233

megerősítőjévé válhatik. Ha az ellenőrzés hiányzik és ha az intézmény, esetleg olyanok kezébe kerül, akik a nemzeti érzéstől áthatva nincsenek, a legnagyobb veszedelem is származhatik belőle. Állami segélyt adni oly intézménynek, amelylyel szemben az állam a maga ellenőrző jogát, sőt – kissé rosszul hangzó szó talán, de kénytelen vagyok kimondani – bizonyos fokig még az előzetes cenzúra jogát is nem gyakorolhatja, nem lehet. Épen az ilyen működésnél szükséges a praeventiv intézkedés, mert az utólagos segítés már nehéz. Az állam részvétele a dologban főleg az előadók képzése szempontjából volna szükséges. Az előadók képzését igazán nem végezheti más, mint maga az állam, azon kultúrtényezők bevonásával, amelyek szintén hozzájárulhatnak. Abban hozzájárulok Klupathy doktor úr véleményéhez, hogy a szemléltető eszközökről csakis az állam gondoskodhatik, mert az ilyesek beszerzésére társulataink ma még nem elég erősek. Ami a vidéki központokat illeti, azoknak felállítását a felső tagozatokra nézve is szükségesnek találom, csakhogy nem a kultúrházakhoz kötve, mert azok ma még nincsenek mindenütt, egyes helyeken sohase is lesz elegendő erő arra, hogy azokat létrehozzák; hanem a már meglévő közép- és főiskolákhoz kötve; azok tanári kara szolgáltatná a magvát az előadók karának. A központ tagjai lennének a helyi bizottságok küldöttei, a fő- és középiskolák, valamint a tanítóképzők képviselői, az összes számba vehető kulturális egyletek képviselői, ide értve a gazdasági egyesületek képviselőit is; az elnököt és a titkárt itt is az államnak kellene kinevezni. De talán legfontosabb ezen négy pont között az utolsó, amely arra vonatkozik, hogy mi volna az a központi szerv, amely az összes ügyek szálait kezében tartsa és intézze. Ebben feltétlenül Spitkó főigazgató úr álláspontját tartom helyesnek, hogy t. i. az az országosan szervezendő szabadoktatási tanács egészen önálló, független szerv legyen, nemcsak azért, mert a jelenleg fennálló Közoktatási Tanács száz felé van elfoglalva, hanem azért, hogy abban az országosan szervezendő központi szervben képviseltethessék magukat mindazon kultúrtényezőink, amelyek a hivatalosan szervezett Közoktatási Tanácsból ma még ki vannak és a dolog természeténél fogva jövőre is ki lesznek zárva. Ami a szervezetet illeti, nagyon fontos lenne, hogy mindazon nagy népmívelő testületeink, amelyek egy vagy más formában már eddig is sikeres és hasznos munkát végeztek, meghivassanak, illetve képviselve legyenek. így nem csupán a Szabad Lyceum, az Uránia, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Egyesülete, a közművelődési egyesületek, hanem az O. M. G. E. és a Magyar Gazdaszövetség is, továbbá az ország egyik-másik részében imitt-amott alakuló mindazok a kultúregyesületek, amelyek köztudomásúlag komoly munkát végeznek.

234

Dr. Schneller István tanácstag: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Azon leszek, hogy lehetőleg röviden szóljak. Megbeszélésünk tárgya nézetem szerint nem egyéb, mint a bizottságok szervezése és az állam ingerenciájának kérdése. Ami a bizottságokat illeti, tegnap már kifejtettem nézetemet és ma is csak ismételhetem: én más bizottságot nem képzelhetek, mint olyat, amelynek állami, politikai jellege van s amely épen ennélfogva magába öleli az összes felekezeti-, osztály-, stb. külömbségeket mind. Az ilyen politikai szervezetek, amelyekhez ezt a munkásságot kötni lehet: a községekben és városokban az iskolaszék, a megyékben pedig a tanügyi bizottság. Hogy ezek mikép alakuljanak ki, mikép egészítődjenek ki a szabadtanítás érdekében, arra nézve bátor vagyok az idő kimélése érdekében a következőket felolvasni: (Olvassa.) A szabad tanítás érdekeit minden község (falu, város) iskolaszéke útján szolgálja. Ε munkásságában az iskolaszéket a helyben levő, a nép anyagi és szellemi, valamint közelebb valláserkölcsi művelésére irányló egyesületek, körök, hitközségek egy-egy képviselője támogatja. Az összes községek a szabad tanításnál súlyt fektetnek a hazai történetre és irodalomra, valamint a polgári jogok és kötelességek ismertetésére; nemzetiségi vidékeken a magyar nyelv tanítására; a falusiak közelebb a földműveléssel és a háziiparral összefüggő ismeretek és ügyességek terjesztésére; a városiak pedig külön szaktanfolyamokban a kereskedelemmel és az iparral összefüggő ismeretekre és ügyességekre. Az általános műveltség terjesztésére irányuló különböző törekvéseket a megyei tanügyi bizottság, kiegészítve a megyén belül létező valamint országos érdekű kultúrintézmények egy-egy képviselőjével, szervezik addig is, míg a kerületenkint felállítandó kultúrpaloták ugyan ez alapon e szervezést végezhetik. A szabadtanítás céljára alakult községi (falusi, városi) és megyei, illetőleg kerületi bizottságok hivatalosan díjmentesen leveleznek egymással, illetőleg hatóságaikkal. Az állam közokt. kormánya gondoskodik arról, hogy a tanítóképzőkön, a paedagogiumon, az Erzsébet-intézeten, valamint az egyetemeken oly szünidei,, esetleg hosszabb ideig tartó tanfolyamok tartassanak, amelyeken a szabadtanítás tanítói feladatukkal közelebb megismerkedhetnek s e tanfolyamok útján tanítói qualificatiójuknak színvonala emelkedjék. Az állam közokt. kormánya a szabadtanítás egész munkásságát akár létező hivatalos közegei, akár külön e célra kinevezett vagy esetről-esetre megbízott egyénei útján közvetlenül ellenőrzi; s a bizottságok munkáját a szükséghez és a nemzeti állam érdekéhez képest erkölcsileg, anyagilag támogatja.

235

Kérem, hogy ezen pontokat – melyeket rendelkezésére bocsáthatok – esetleg mint szubsztrátumot a Közoktatási Tanács megszívlelni szíveskedjék. Hogy ki legyen a bizottságok elnöke, azt tisztán a bizottságokra bíznám; meg vagyok győződve, hogy a megyei jól fog működni, ha a főispán állíttatik az élére. Ami az ügynek a minisztériumban való kezelését illeti, az a minisztérium dolga; elégségesnek tartom, ha a minisztériumban volna egy férfiú, aki személyes felelősségével, reputációjával és ambíciójával kezébe venné és végezné azt a munkát, amelyről Weszely Ödön tisztelt kartársam szólott. Dr. Kármán Mór: Mindenekelőtt a szervezet kérdéséről óhajtok szólani. Már első felszólalásom alkalmával megemlítettem, hogy az előttünk fekvő tervezet időelőtti. Tény, hogy nálunk a közoktatásügynek, különösen pedig a felsőbb oktatásnak szervezése még nincs meg egységesen megállapítva; törvényeink sincsenek az iskolák különböző fajaira nézve és mi most azt az oktatást, amely ezenkívül szolgál nagy nemzeti szükségleteket, előzetesen kívánnók ily egységesen szervezni. Hogy ez időelőtti, emellett egy nagy nemzetnek tapasztalata szól. Már megemlítettem, hogy a külföldi állapotoknak az ismertetése nem teljes e tervezetben; igaz, hogy ez nem is volt a célja. A szabad oktatásnak oly nagyobbszerű szervezését sehol nem ismerem, mint aminő Angliában van. Itt a kormány külön közegeket állított fel, akiknek csupán az ezzel való foglalkozás volt a feladatuk. Ezzel azonban nem szervezett semmiféle iskolaszerű közoktatást, ez tényleg szabad oktatás volt. Az iskolák mellett szervezett tanfolyamokat és a gazdasági élet terén is oly átalakítást eredményezett, amelyről minden angol elismeréssel nyilatkozott. .Igaz, hogy rendelkezésére állottak a szükséges pénzügyi eszközök is. Eleinte a liberális kormány követelte a közoktatás egységes szervezetét, amelyet azután a konzervatív kormány léptetett életbe. Az egyes felállított mellékes szervezetek azonban nemcsak rendkívül költségesek voltak, de azonfelül nem állottak a nép életegységének szolgálatában, úgy, hogy kénytelen volt a közoktatásügyi kormány oly intézkedéseket tenni, amelyek az önálló szervezeteket megszüntetve, az egész ügyet a közigazgatás keretébe illesztették. A mi feladatunk okulni az ilyen példákból. Franciaországban szintén hasonlók az állapotok. Ha Németországban kissé más a helyzet, ez onnan van, hogy ott a kormányok rögtön tekintetbe vették a továbbképzés szabad részét. Hiszen miből áll tulajdonképen a szabad tanítás? Hogy amit nyújtunk, mindenki egyéni sajátságos gyakorlati szüksége szerint és műveltsége igényei szerint felhasználja. De azért ez összeköttetésben állhat a közoktatásügy szervezetével. A szabadság azt nem zárja ki. Ha a szabad oktatásnak célját tekintjük, erre vonatkozólag a kérdőpontok alapján sem adhatunk más választ, mint a cél a nép egyeseinek szakképzettségét, valamint értelmi és erkölcsi képzettségét hivatásának betöltésében emelni, másrészt pedig, akiknek ez már megvan, rendelkezésükre bo-

236

csájtani a műveltség egyéb ágaiban való tájékozottságot és a nemzeti közműveltséget úgy fokozni, hogy e műveltség képviselőinek alkotásai náluk visszhangra találjanak. Irodalmunk abban sínylik, hogy ezt a visszhangot nem találja meg, mert hiányzik a kellő műveltség, készültség népünkből, hogy azt kellőképen méltatni tudná. Erre nézve már elegendő szervezkedéssel bírunk. Az a feladat pedig, amely mulasztásokat pótol, nemcsak az írni-olvasni tanítás, de általában azoknak a teljes oktatása, akiket analfabétáknak neveznek, hogy segítsük őket más tekintetben- is szabad oktatás útján, ami alatt azt értem, hogy lehessen őket – habár ez nem elsősorban kívánatos – írás-olvasás tudása nélkül is ügyességük kifejlesztésére tanítani. Sőt talán a természet megfigyelésére könyv nélkül is lehet oktatni az embereket; de nem ez1 a cél. A másik feladat gondoskodni mindazokról, akik most el vannak hagyva életüknek legfontosabb szakában. Meg van említve, talán csak azért, hogy számok legyenek, a 15-21. év. Én az emberi élet fejlődésére nézve nem ismerek fontosabb korszakot, mint a 12-15. év. Annyiféle átalakulás megy ekkor végbe erkölcsi, testi, szellemi tekintetben, hogy ezt az időt figyelmen kívül hagyni a műveltségi intézményeknek nemcsak nálunk, hanem másutt is a legnagyobb fogyatékossága. Nagyon káros a hatásuk, amidőn pl. a közúti vasutaknál ilyen korbeli kis fiúkat alkalmaznak az utcákon, mert a nevelés tekintetében hátramaradottak. Az ilyen hiányok pótlására épp azokat kell kényszeríteni, kik törvény útján ilyen hiányok pótlására kötelesek is volnának. A mi népiskolai szervezetünk papiroson egyike, azt lehet mondani, a legjobbaknak a világon. Semmi sem jellemzőbb közigazgatásunkra nézve, mint az, hogy a népiskola szervezetében az az orgánum, amely arra lett volna hivatva, hogy a népiskola fejlődését igazán elősegítse, sohasem lépett életbe. Nem akarom történetét elmondani e népnevelési bizottságoknak, amelyek helyett most ilyen megyei bizottságokat akarnak csinálni. A minisztérium eredeti javaslatában nem voltak bent e bizottságok, az országgyűlésen indítványozták, törvénybe foglalták, az első lépéseket megtették, de tényleg az intézmény életbe nem lépett. Mikor Anglia 1900-ban közoktatásügyét rendezte, 1902-ben külön törvény hozatott, amelyben hasonló intézmény alkottatott, amely egy év alatt mindenütt meg lett valósítva és öt év óta rendkívül fontos szolgálatot teljesít. Csupán azért hozom fel ez összehasonlításokat, hogy a különbségeket lássuk. Sajátságos felfogás van szójárásainkban: állami és társadalmi különbségek. A németek hozták ezt sajátságos filozófiájukkal. Azt is hallom, hogy mikor államról és társadalomról beszélünk, még a megyéket is társadalmiaknak szoktuk tekinteni, mintha csak az volna az állami, ami tisztán kormány intézkedése útján jön létre. Az egyetemről is azt mondják: társadalmi intézmény. Pedig az egyetemet az állam csinálta, nem most, de már a középkorban is a pápának és

237

királynak együttessége alapította meg az egyetemet. Ezek nem társadalmi intézmények, de államiak. Az állam is sajátságos módon fejlődik. Apponyi Albert gróf elnök: Kérem, szíveskedjék szorosan a tárgyra térni, mert a tanácskozást ma különben nem fejezhetjük be. Dr. Kármán Mór: A meglevő szervezeteket kell felhasználni. Számos központi szervezetünk van, amelyek fel sincsenek említve. Ily középponti szervezetünk, amelyet a szabad tanítással össze kell kötni, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége, továbbá az Iparszakoktatási Tanács a Közoktatási Tanács. Ezeken felül még egy testület létesítése szükséges. A külföld példája is azt igazolja, de a minisztériumokban is érzik annak szükségét, hogy az illető minisztériumok kebelében létezzenek olyan osztályok, amelyek e kérdéssel foglalkoznak. Megvan ez mindenütt, Olaszországban, Franciaországban s sajátságos módon Angliában. Nekünk is van már két félig-meddig ilyen tanulmányi osztályunk. Az egyik a művészeti osztály, a másik a könyvtárral kapcsolatban irodalmi és egyéb egyesületek ügyeit intézi. Ki kell egészíteni ezt rendes tanulmányi osztállyá, aminek kettős feladata van. Egyrészt összeköttetésbe kell hozni a minisztériumnak különböző részeit, melyek elkülönítve dolgoznak, másrészt tanulmányok útján teheti a minisztérium munkásságát hasznosabbá, mert a Közoktatási Tanács ha ilyen munkát végez, akkor oly embert kell neki erre alkalmaznia, aki más munkát nem végezhet. Szükséges volna tehát a minisztériumnak teljesen sajátságos két osztályát kiegészíteni egy tanulmányozási osztállyal. Valószínűleg lesz ott olyan ember, aki a szabad oktatást is tanulmányozza. Ez sokkal inkább szükséges, mint még egy különálló tanácsnak a felállítása. A tanácsok, mint olyanok rendkívül szükségesek abból az okból, hogy azok is részt vegyenek véleményadással a minisztérium munkásságában, akik a minisztérium határozatainak végrehajtásával később foglalkoznak. Azoknak azonban nem volna szabad semmiféle olyan munkát végezni, amelyet a minisztériumnak kell elvégeznie. Külön tanácsnak az összeállítása véleményem szerint szükségtelen. A Közoktatási Tanács most is ad véleményt a szabad oktatás terén. Szükséges, hogy ezen ügygyel foglalkozzék állandóan több ember a minisztérium kebelében és pedig olyanok, akik ezt feladatuknak tekintik. Hogy mennyiben lesz szükséges az egyes egyesületeknek a támogatása a minisztérium részéről és mennyiben lesz szükség azoknak egyesítésére, azt a tanulmányozás fogja eldönteni. Dr. Timon Ákos: Nagyméltóságú elnök úr, mélyen tisztelt értekezlet! A tárgysorozathoz kívánok ragaszkodni és kijelentem mindenekelőtt azt, hogy a szabadoktatásnak országos szervezését föltétlenül szükségesnek tartom és pedig elsősorban a szabad népoktatás szempontjából. Én a szabadoktatásnak – amint tegnap is voltam bátor kijelenteni – a súlypontját nem a felsőbb, hanem az alsóbb rétegekben találom; és hogy e tekintetben eredményeket érjünk el, hogy

238

az általános népművelődést fokozzuk, a népben a műveltség iránti érdeklődést fölkeltsük, e tekintetben én a szabadoktatás országos szervezését föltétlenül szükségesnek tartom. Éppen abból, amit előttem szóló igen tisztelt kollegám és tagtársam mondott, hogy eddigelé a szabadoktatási intézetek a nagyobb tömegekre nem voltak képesek hatni, – ami szerintem is föltétlenül igazság – azt következtetem, – nem azt, amit ő következtetett – hogy a szervezetek hiánya az egyes intézetek elszigetelt működése – bármily üdvös volt az – idézte elő azt, hogy a szabadoktatásnak a tömegekre hatása nem volt. Nem osztom Klupathy tagtársamnak azt a felfogását sem, hogy lassankint a nép maga fog jönni ezekre az előadásokra. Nekünk kell odavinni a szabadoktatást a nép szükségleteinek megfelelőleg. Ennek bővebb fejtegetésébe azonban nem akarok itt bocsátkozni, csak annak az álláspontnak hangsúlyozására szorítkozom, hogy igenis, felülről kell a néphez odamenni és szemléltető, az érdeklődést fölkeltő előadások által kell a népet a haladásra, a műveltségre oktatni, mert a nép maga nem fog jönni: ez a határozott meggyőződésem. Én az alsó oktatás szempontjából az országos szervezést sokkal szükségesebbnek tartom, mint a két felső fokozat szempontjából, bár e tekintetben is kiemelem, hogy az országos szervezés csak jótékonyan fog hatni és a sikeres működést elő fogja mozdítani. Nem osztom azt sem, amit Spitkó főigazgató úr kifejtett, hogy az alsó oktatás tekintetében egészen el kell ejteni a társadalmi szervezkedést, támogatást és közreműködést és kizárólag az államra kell bízni. Én ott is föltétlenül szükségesnek tartom a társadalomnak a kormányzat közegeivel való együttműködését. Hiszen tegnap utalt épen Bernát István tagtársam a szövetkezetek bevonására az alsóbb oktatás kereteibe és más szervezetekbe, amelyek – nem szorosan állami, hanem társadalmi szervezeteket értek ez alatt – épen a szabadoktatásnak alsó fokán működhetnek sikeresen. Én tehát az alsó fokon is föltétlenül szükségesnek tartom az állami közreműködést és a társadalmi közreműködést sem tartom mellőzendőnek. Az országos szervezés kiindulási alapjának a megyénkénti szervezésnek kell lenni. Egész eddigi kulturális fejlődésünk – azt lehet mondani – minden irányban a megyei szervezet évezredes kialakulásához van kapcsolva és így legjobban szervezhető ez az intézmény is megyénkint. Sőt egyelőre talán a középfokot mellőzni is lehetne addig, míg a kultúrpaloták felépülnek. De a megyei szervezetet föltétlenül szükségesnek tartom és pedig azoknak az állami, kormányzati és társadalmi tényezőknek bevonásával, amelyek az elaborátumban is fel vannak sorolva. Azt a kérdést illetőleg, hogy ennek a megyei bizottságnak vezetője ki legyen, azt tartom, hogy lehet elsősorban a főispán, de nem szükségképen csak ő.

239

Ha pl. egy nagybirtokos, akinek ideje van, aki érdeklődik a megyének kulturális viszonyai iránt és ha vállalja ezt a tisztet – mondjuk – a főispán fölkérésére, ezt sokkal kívánatosabbnak tartom, mintha a főispán maga vezeti a tanfolyamok rendezését. Természetesen a megyei tanhatóságok és tanintézetek közreműködése a tanítás szempontjából nem mellőzendő. Meggondolandónak tartom, hogy mindjárt kezdetben szerveztessék-e a középfokozat, vagyis az egyesületeknek a kultúrpalotákhoz csatolása a közép és felső oktatás szerint. Ε tekintetben lehetne várni a továbbfejlődéssel. Elégséges volna, ha csak a megyei helyi szabadoktatási bizottságok működnének; központi vezető gyanánt az egységes országos szabadoktatási bizottságot szerveznők, amely a helyi bizottságokkal közvetlen érintkezésbe lépne. A helyi bizottságok mintegy feltárnák az országos bizottságnak azokat a szabadoktatási szükségleteket, amelyek az illető megyében fölmerülnek. Például oly megyében, amelyben Pozsony vagy Kassa város van, más szükségletei lesznek a szabadoktatásnak, mint ahol ily nagyobb kulturális gócpontok nem léteznek. Ha például Pozsony megyében az a helyi bizottság azt mondja, hogy mivel nekem szükségem van az alsófokú oktatáson kívül bizonyos középfokú természetű szabadoktatásra és szükségem van egyszersmind felsőbb fokúnak tekintett szabadoktatásra is, kérlek, központi bizottság, intézd úgy a dolgot, hogy nekem ezen és ezen irányban a kormány támogatása meg legyen a sikeres működés kifejthetése érdekében. Ezt effektuálni a központi bizottság feladata. Én – mint mondtam – egyelőre mellőzhetőnek tartom a középfokú szervezeteket, elegendőnek találnám a megyei szervezetek fölé közvetlenül egy országos központi szabadoktatási bizottságot helyezni. Ezt a központi bizottságot azonban autonomice tartom szervezendőnek és pedig legnagyobbrészben azokból a tényezőkből, amelyek az elaborátumban kijelölve vannak; ilyenek a létező szabadoktatási intézetek, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Egyesülete stb. A Közművelődési Tanácsnak ebben a központi szabadoktatási bizottságban mindenesetre lehetőleg nagy számmal kell helyet .foglalnia, mert a központosítás azért történt a kultúregyletek részéről, hogy a szabadoktatás terén támogatására legyenek az államnak és a társadalomnak. A kultúr egyleteknek szerintem nem az iskolák felállítása a feladata, hanem a nép kulturális művelésének előmozdítása és ez által a nemzeti állameszmének megszilárdítása. Ami az állami beavatkozást illeti, azt tartom, hogy a szabadoktatási tanács lehetőleg autonomice szerveztessék s maga vezesse az oktatást az egész országban, mindenesetre azonban az állam ellenőrzése mellett. Ez olyképen volna gyakorolható, hogy a bizottságba bizonyos számú tagot esetleg a miniszter nevezne ki. Szükségesnek tartom azonfelül az állami adminisztráció szempontjából, hogy a minisztériumban ennek az ügynek vezetésére egy lelkes ember nyeressék meg,

240

aki a szabadoktatási tanácsnak közreműködésével a szabadoktatást az egész országban szemmel tartsa és mennél nagyobb sikerre vezesse. Ezek volnának röviden a szervezetre vonatkozó észrevételeim. Dr. Beke Manó tanácstag: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt értekezlet! Az eddigi felszólalók közül legradikálisabban Klupathy tagtárs úr véli a dolgot elintézhetőnek azzal, hogy a szervezést manapság még fölöslegesnek tartja, hanem szükségesnek véli azt, hogy a meglevő intézmények fejlesztessenek; abból majd természetszerűleg kifejlődik egy országos általános intézmény, amelynek szervezésére később lehet gondolni. Ez quasi olyan halasztásféle. Megjegyzem, hogy nagyon szimpatikus ez a felszólalás abból a szempontból, hogy tényleg egy olyan országos szervezetet, amely a meglevő intézeteknek csorbításával vagy azok továbbfejlesztésének akadályozásával járna, senki sem tud közülünk elképzelni. Amikor az állam be akar lépni mintegy konkurrensnek, mintegy vezetőnek az új intézmény fenntartói sorába, akkor nem zárhatja el magát az elől sem, hogy a meglevő intézményeket a mainál fokozottabb mértékben támogassa. Ha bekövetkezik is az, amire Klupathy tagtárs úr gondol, hogy a mai intézményeket tovább kell fejleszteni, még akkor is fennmarad az a kérdés, hogy az újonnan keletkezett állami intézmények minő szervezetbe kapcsoltassanak. Arra, hogy milyen legyen ez a szervezet, – amelyre szerintem szükség van – egyszerűen azt lehetne mondani, hogy a szervezet az iskolán kívüli tanítást mennél intenzívebbé kell, hogy tegye. Ezen általános dolgokból semmit sem lehet kiokoskodni. Az előadó úr nagyon törte a fejét azon, hogy ezt az új intézményt miféle módon biztosítsa; és jóformán a semmiből alkotott egy ilyen szervezetet, amely nagyjában megfelel ugyan, de amelyhez bizonyos tekintetben hozzá kell szólanom. Én t. i. a szervezésnek kétféle feladatát képzelem. Először az általános szellemi irányítást; ez az, amiről a felszólaló urak többször szóltak. Legyen egy olyan egyén a minisztériumban, aki ezzel a dologgal egyénileg behatóan, tüzetesen foglalkozik, aki nem kímél fáradságot, munkát, hogy ezt az országban elterjessze, egész életét ennek az ügynek szentelje. Ennél magasztosabb hivatást én nem tudok elképzelni, mert ez a modern kultúrának legfontosabb kérdése, az újabb demokratikus irány legnagyobb követelése. Ezen főbb szellemi vezetés és irányítás mindenre nem képes, mindenható nem lehet. A szabadtanítás szervezésében már most két dologról kell gondoskodni. Először arról, hogy a lokális igények lehetőleg kifejezésre jussanak, hogy ne legyünk kénytelenek elzárkózni a népnek, a hallgatóságnak igazi kulturális igényei elől, hogy eziránt tájékozva legyünk, nehogy idegenszerűen lépjünk a nép elé, mert enélkül a tanítás sikere nincsen biztosítva. Másodszor: a szervezés olyan legyen, hogy e testületeknek módjában álljon az előadóknak lehető legjobb kiszeme-

241

lése, kiválasztása és – ámbár erről később akarunk szólani – az ellenőrlése is. Ez volna az a két feladat, amit erre a szervezetre ráruháznánk. Azonban itt azzal a különös dologgal állunk szemben, hogy e két feladat majdnem egymással ellentétes szervezési módot kíván, T. i. míg a lokális viszonyoknak fölismerése azt kívánja, hogy a szervezés mennél szűkebbkörű legyen, addig az előadóknak .helyes kiszemelése és ezzel együtt ezen intézménynek folytonos szemmelkísérése, a külföldi mozgalmaknak átültetése, a központi szervben megnyilvánuló eszmék átvitele, de különösen a tanítók kiszemelése mennél nagyobb kört kivan. Mert mennél nagyobb az a kör, amelyből válogathatok, annál biztosabban találhatom meg az alkalmas erőt. Ez okozza azt a nehézséget, amely, a szervezésben megnyilvánul. Ezen nehézséget kétségtelenül érezte az előadó úr is, amikor így a társadalomnak és ezen állami befolyás érvényesülésének egyeztetését kereste. Én azt képzelem, hogy a szervezésnek olyannak kell lennie, hogy mennél szélesebb kört öleljen föl és ebben érvényesüljenek;aztán kellően a lokális érdekek is. Azért nem pártolom a megyei szervezést; egyrészt azért, mert a megyében sokszor nem érvényesülnek kellőleg a tanügyi érdekek, hanem más, a szabadtanítás eredeti rendeltetésétől eltérő érdekek. De nem ajánlom ezt azért sem, mert –, miként említettem- igen szűkkörű; némely kis megyében majdnem lehetetlen volna a tanítóknak alkalmas kiszemelése. Mert nemcsak népiskolai tanítókra gondolok, hanem közép-, főiskolai és tanítóképzői tanerőkre is. De minthogy már tegnap is azt az álláspontot voltam bátor elfoglalni, hogy az egész szervezés egységes legyen és ne skatulyázzuk, – amint Alexander tagtársam említette – most is azt mondom, hogy lehetőleg mennél nagyobb kört egyesítsünk; és azért azt az indítványt bátorkodom tenni, hogy főigazgatósági tankerületek szerint történjék a szabadtanítás országos szervezése. Nagyon jól tudom, hogy a főigazgatóságok most is nagyon igénybe vannak véve; azt hiszem azonban, hogy a kormány úgy sem fog sokáig elzárkózhatni az elől, hogy a főigazgatók mellé kisegítő erőket bocsásson rendelkezésre; úgy, amint ilyeneket a tanfelügyelők mellé már eddig is rendelkezésre bocsátott. A főigazgatósági kerületeknek még egy másik hátránya is van, azzal is tisztában vagyok; a kerületek sokszor nem födik a megyéket. De ezen roppant könnyen lehet segíteni. Hiszen a főigazgatói kerületek elhatárolása úgy is csak ideális és egy-két kivétellel azt az összeegyeztetést meg lehet csinálni, hogy a főigazgatói kerületek bizonyos megyéket magukban foglaljanak. Megjegyzem, hogy én főkép tanügyi szervezésre gondolok, ez a lényeges; a társadalomnak igénybevétele csak annyiban kívánatos, hogy a társadalmi egyének adnak módot és alkalmat arra, hogy a vidék kívánságait figyelembe vegyék. Itt elsősorban tanügyi intézményről van szó és ennek kifejezésre kell jutni magában a szervezetben is; úgy képzelem, hogy a főigaz-

242

gató és az illető kerületbe tartozó tanfelügyelők együttesen alkotnának egy testületet. Ezzel megvalósíthatnók némileg legalább ezen a téren azt a különben is rendkívül fontos célt, hogy az ország' egyes nagyobb vidékének tanügyi intézésében egységes, szövetkezett erők vegyenek részt, úgy hogy megszűnjék az! az izoláltság, amely manapság az iskolai ügyek intézésében megnyilvánul. Mármost a főigazgatók, tanfelügyelők és – hozzá veszem még – ezen kerületekben működő egyes főiskolai tanerőkből alkotott bizottság volna véleményem szerint leginkább hivatott arra, hogy az alkalmas tanítókat kiszemelje. Ez a legfőbb dolog. De bátor vagyok megjegyezni, hogy e bizottságokban a társadalom egyes tagjainak is részt kell venniök, akiket a miniszter nevezne ki talán oly módon, amint az előadó úr proponálja. De részt kellene venni ebben a bizottságban azoknak is, akikről leginkább van szó: a hallgatók képviseletének. Ezt az eszmét megvalósította az Erzsébet-népakadémia és mondhatom, igen nagy sikerrel; megvalósította t. i. azt, hogy az Erzsébet-népakadémia tagjai maguk választanak képviselőket, akik az elnökségben, a bizottságban résztvesznek. Természetesen arról kell gondoskodni aztán, hogy ez a részvétel csak oly mértékben legyen meg, hogy a dolgok hirtelen megváltozása, a vezetők átcserélése egyszerre meglepetésszerűen ne történhessék. Ha így egy ilyen összeállított bizottságunk van, akkor egyrészt biztosítva vagyunk az előadók kellő kiszemeléséről, másrészt arról, hogy a hallgatóság igényei is kifejezésre jutnak. Ezen bizottságok működésére nézve fölmerültek olyan eszmék, amelyeket szó nélkül nem szeretnék hagyni. Igen nagy súlyt helyez Geőcze őnagysága arra, hogy ezen bizottság ellenőrzést gyakoroljon, sőt bizonyos tekintetben előzetes cenzúra alá vonná az előadásokat. Az ellenőrzést bizonyos tekintetben én is szükségesnek tartom, mert sohasem fogjuk megtűrhetni, hogy állam-, nemzetellenes és törvénybeütköző dolgokat tanítsanak, azonban én az ellenőrzés hivatásszerű módját nem helyeslem; én mást nem képzelek, mint azt az ellenőrzést, amely a tanítótestület kellő előképzésében, kiválasztásában és a hallgatóság elismerésében nyilvánul. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a nagyobb előadások, az előadás anyaga – amint az University Extension-nél történik Budapesten – mint szillabus, kinyomassék. Ezen kinyomatott szillabusok, melyek vezérfonalul és emlékeztetőül lgálnak egyúttal az ellenőrzést is lehetővé teszik. Ez teljesen elégséges lesz. Ε szervezetekből én úgy a szövetkezeteket, mint az ifjúsági egyesületeket kihagynám. A szövetkezeteket azért, mert azok tisztán gazdasági egyesülések, amelyekben kulturális érdekek csak mint mellékcélok szerepelnek és mert ezen állami intézmény befolyásolására nem alkalmasak. Ez nem zárja ki azonban azt, hogy a szövetkezetek a maguk keretén belül és a maguk céljának megfelelőenúgy mint eddig tették, sőt fokozottabb mértékben is – az állammal versenyezve,

243

tartsanak fenn továbbra is ilyen szabadiskolákat. De kihagynám az ifjúsági egyesületeket és pedig főként azért, mert ott- olyan fiatal emberek foglalnak helyet, akik felnőtt emberek oktatásának irányítására nem elég alkalmasak; legföllebb egy-egy képviselőjüket lehetne bevonni, de azt hiszem, még ez is teljesen fölösleges. Dr. Marczali Henrik: Mélyen t. értekezlet! Nem csatlakozhatom igen t. most felszólalt barátomnak azon optimizmusához, amellyel igen sokat vár a szervezettől. A léleknek kell mindent áthatni, ez teremti meg a szervezetet is. A lélek: a lelkesedés az oktatásért és a szabadoktatásért, megvan bennünk. Ha a szervezet lényegét akarjuk látni, vissza kell térnünk a legfontosabb kérdésre, a célra. A célt, amelyet Ő Excellenciája kitűzött, amelyet valamennyien szemünk előtt tartunk, az, hogy a szabadoktatás szervezésével népünket a lehető legmagasabb kultúrai és erkölcsi oktatásban részesítsük. Ezt a magas célt kell kitűznünk, különben nem érdemes se szóra, se beszédre ez az ügy, amelyet vesződségék nélkül nem lehet megvalósítani. Bocsásson meg Klupathy tanár úr, de egy kicsit alacsony színvonalat tűzött ki célul. Nem az a fő, hogy érdeklődjék az ember, hiszen érdeklődni lehet a vásári bódék iránt is, hanem, hogy komoly dolog iránt érdeklődjék és tanuljon és tudja meg, hogv a tanulás igenis vesződséges munka. Dr. Klupathy Jenő: A forrás csak az érdeklődés. Dr. Marczali Henrik: Ezzel nem emeljük a színvonalat, hanem a legjobb esetben csak fenntartjuk. Ε feladat oly nagy, megoldása annyira irányadó a nemzet egész jövőjére, hogy legalább kezdetben csak a legjobb erők működhetnek közre. A szórakoztató oktatás gyerekeknek való, talán vén férfiaknak is, felnőtteknek azonban komoly oktatás való, hogy át legyenek hatva attól, hogy munkát végeznek, azzal vesződnek és valamire törekszenek; hogy elérhessék azt ami előttük van: egy magasabb műveltséget. Ebben a tekintetben hálás vagyok Weszely t. tagtársamnak, aki körülbelül ilyen hangon szólott, noha nem annyira részletesen. Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor az a főkérdés, hogy kik igazgassák a dolgot, kik és hogyan tanítsanak. Visszatérek megint arra a pontra, hogy a célt az állam tűzi ki. Ennélfogva kell, hogy az állam legyen az irányadó. Igenis kell országos vezetés és pedig személyes felelősség mellett. Lehet hogy jók a tanácskozások, de igazi munkát mindig csak egyes ember végez, aki át van hatva feladatától. A központi vezetésnek egységesnek, magyar szelleműnek kell lenni és ebben a tekintetben egyáltalán nem bízom, ha akár minden faluban csinálunk külön bizottságot. Ellenben ha akár hol van egy ember, aki komolyan veszi az ügyet, abban megbízom. Feladata ennek a központi hatóságnak, hogy az egész országban érintkezésbe lépjen azokkal, akik Hasonló célok után indulnak, hogy úgy mondjam, homines boni voluntatis. Nagy ez az ország, sok derék ember

244

van benne, sokat nem is ismerünk közülök, de módunkban áll a kormány útján és privát úton megismerni. Ha így behálózzuk az országot, szerzünk egyeseket, akik tanítani képesek, akiket a központból is segíthetünk és így a szabadoktatást meg lehet valósítani. Én más szervezeti módot, olyat, amely az én ideálomnak megfelel nem találok, lehet hogy ez a köznézetektől eltér, de jó lelkiismerettel csak ezt ajánlhatom a t. értekezletnek. Dr. Alexander Bernát előadó tanácsos: Nagyméltóságú miniszter úr! Mélyen t. értekezlet! A szervezetnek a feladata megoldani azt a nagy dilemmát, nehézséget, amely előtt állunk, és amelyre vonatkozólag mi, akik gyakorlatilag évtizedek óta dolgozunk e téren, bőséges tapasztalatokat szereztünk. A nehézség t. i. az, hogy ha ezt az egész ügyet a társadalomra bízzuk, akkor nálunk, a mi fejletlen állapotainknál fogva bizony igen nehezen megyünk előre. Már 15 év óta csináljuk a Szabad Lyceumot és sikerült megnyerni igen kitűnő embereket, akik velünk együtt dolgoznak, de a társadalomban – ezt itt nyilvánosan meg kell mondanom – igen csekély gyökeret eresztettünk; dolgozunk, nem hagyjuk abba a munkát, de nagyon keveset érünk el. Nincsenek anyagi eszközeink, a külföldi példák is hasonlót mutatnak, mert az a francia intézmény, a Ligue française de l'Enseignement, amelyre Jancsó barátom rámutatott és amelynek történetét alaposan tanulmányozta, amelynek munkásságában egyszer én is részt vettem, épen az 1881-iki januári ülésben részben mint a magyar kormány képviselője, egész nagy hatóerejét tényleg John Marseilles-nek köszönte, aki páratlan volt a lelkesedésben és csaknem az ügynek élt. Volt egy másik óriási momentum, hogy ezek a republikánizmus védői voltak és az akkori körülmények között az antiklerikális tendenciákat is bevitték, mert Franciaországban a népoktatás tisztán a klérus kezében volt. Ennek a két körülménynek köszönhette ez intézmény óriási fellendülését; mikor jelen voltam, meggyőződtem arról, hogy az egész ügy a szabadkőművesek vezetése alatt állott. Ismerem jól kezdeményezésünk gyengeségeit és látom, hogy a társadalom magára hagyatva milyen tehetetlen és gondolok arra, hogy ha állami ízű lesz az egész ügy, akkor talán jobban boldogulunk. Itt azonban egy másik nehézség van. Ha az államra bízzuk az ügyet és rendes adminisztracionális közegeire, akkor az a nagy veszedelem fenyeget bennünket, hogy az állami szabadtanításba nem mennek be az emberek, lesznek kereteink, de hallgatóink nem lesznek. Én a szervezet helyes megválasztásától várom ennek a keserves dilemmának a valamiképeni megoldását és akkor nem járulhatok egészen hozzá azokhoz a propozíciókhoz, amelyeket a Nagyméltóságú elnök úr 5., 6., 7. és 10. kérdőpontokban összefoglalt. Nevezetesen nem-mel felelek az 5. kérdésre, nem-mel a 6., nem-mel a 7-re és igen-nel a 10-re. Legyen szabad ezt kissé megokolnom. A központi szervre valóban szükség van, enélkül ezt az ügyet egyöntetűen

245

és energikusan intézni nem tudjuk. A központból kell kiindulni annak a nagy erőnek, amely az egész ügyet kezébe veszi és viszi előre. Ha ezt a központi szervezetet nem alkotjuk meg, akkor valóban nem tudom, hogyan lehet ez ügyet másképen megcsinálni. Azonban nekem nem kellenek sem kerületek sem megyék, sem főigazgatási kerületek, habár átlátom, hogy mindenik mellett vannak ideák és eszmék, amelyek helyeseknek tüntetik fel, de amelyek csekélyek ahhoz, hogy helyeseknek ismerjük el. Mihelyt egy szövevényes és bonyodalmas adminisztrációt csinálunk, el vagyunk veszve. Az adminisztráció nagy dolog, anélkül nincs semmi a világon. Az állami életet adminisztrálni kell, de akik jelen vannak és kiváló vezérei az adminisztrációnak, jól tudják, hogy azokért a jókért, amelyeket az adminisztrációnak köszönünk, milyen árt kell fizetnünk, hogy a közvetlenség elve, hogy a munkaerő az anyagiak nagy része elvész. Az adminisztráció fontos és nélkülözhetetlen az állami életben, de rettenetes árt kell fizetni érte. Mindenféle visszaéléseknek nyitja meg az útját és kiszívja annak az eleven erőnek nagy részét, amelyet különben e célra lehetne fordítani. Nekünk nem kell az a bonyodalmas adminisztratív szervezet, miért fizessük tehát ezt a nagy árt? Miért írjunk először a megyének, a főigazgatónak vagy a főispánnak? Mi itt nagy erős központi orgánumot csinálunk és aztán helyi szerveket, amelyekre ezt az ügyet rá lehet bízni, nem pedig, mint Marchait mondja, egy emberre, ki nélkül természetesen nincs semmi eredmény. Arról van szó, hogy mindenki, aki részt vesz ebben az ügyben, dolgozzék, mert hiszen egy ember semmi, ha nem támaszkodhatik arra a községre, amelyet szolgálni akar. Ami a középfokú bizottságokat illeti, azt tanácslom, hogy a kormány szervezze azokat a lehető legjobban a személyes és dologi garanciák alapján, de azután bocsássa szabadon. Azután engedje, hogy a szervezet igazán úgy működjék, ahogy tud a saját erejénél fogva. Ne államosítsa a szervezetet; ne legyen az állami orgánum, mert akkor nem érünk célt. Állam által mindenképen favorizált, pártfogolt, erős személyi és dologi garanciákkal ellátott testület legyen, kiváló emberek álljanak élén, akik dolgoznak. Nem merev organizmussal fogunk célt érni, de az életre akarunk hatni, nem Potemkin-falvakat, papiros kimutatásokat létrehozni, hanem azt óhajtjuk, hogy a szervezet alkalmazkodjék az élethez, mintegy lessé ki az élet szükségleteit és akkor tényleg eredménnyel fog működhetni. Ha azonban ezt az intézményt teljesen államosítjuk, ha ezt teljesen állami orgánummá tesszük, akkor lehetetlen lesz a meglévő orgánumokat úgy felhasználni, amint azok felhasználása kívánatos volna. Ebben teljesen egyetértek Klupathy tanár úrral. A 10. §-t tehát igen fontosnak tartom és mindenekelőtt megvalósítandónak abban az értelemben, amint kifejteni bátor voltam. Antal Gábor: Nagyméltóságú elnök úr, tisztelt szaktanácskozás! Talán

246

nem leszek hosszú és unalmas. Nem is jelentkeznem eddig felszólalásra, gondolván, hogy utoljára fogok majd egy pár szót kérni. A kérdéshez kívánom tartani szorosan magamat úgy, amint az fel van téve, elkezdve attól, hogy lehet-e a községeknél a szabad-oktatás érdekében valami törvényes követelménnyel föllépni, azután hogy. hogyan lehetne az alsó foktól ezt az ügyet továbbszervezni. Két szempontot tartok irányadónak: a kezdeményező munkát és azt, hogy – ha már kezdeményeztetek – miképen működjék a szabadoktatás célirányosan. Mert ez a kettő egészen különböző dolog. A kezdeményezésre nézve csak példákat hozok fel; felhozom a szövetkezetek példáját. Az illető minisztérium felhívta a hatóságokat, hogy működjenek közre a kezdeményezésben. Itt sem képzelem máskép a dolgot. Ez a mi sok beszédünk mind hiábavaló, ha egy vagy két hónap alatt le nem tudunk nyúlni a legkisebb községig az ügy megindítása tekintetében. Minthogy a községeknek megvan a maguk szervezete és felsőbb hatósága, a minisztériumból kell kiadni a felhívást, hogy próbálják meg a kezdeményezést, szervezzenek szabadoktatási egyesületet és kezdjék meg az oktatást ott, ahol elegendő szellemi és anyagi erő van e célra; biztos vagyok benne, hogy mindjárt lesz eredménye e felhívásnak. Mert ne képzeljük, hogy Magyarország 24.000 faluja közül igen sokban ne vezetné eredményre a szabad oktatás kezdeményezése, ha azt az eljárást követjük, amit gyakorlásba vettünk az óvodák szervezésénél. Úgy történjék meg az intézkedés, hogy a községi hivatalos hatóság közreműködésével alakuljon olyan egyesület, amelyben férfiak és nők is legyenek, amilyen az óvoda-bizottság is. Hogyan történjék már most a továbbműködés? Én azt tanultam és egész életemben mindig azt hangoztattam, hogy minden dolog, ami nem kényszeren és parancsolaton, hanem önkéntességen nyugszik, legalább egy hozzáértő, buzgó embert kíván. Tehát már az alsó fokon legyen valaki, – majd a bizottság kiválasztja, talán egy népiskolai tanító vagy lelkész – aki ennek az ügynek él és a bizottság előadója vagy elnöke lehet. A fő, hogy hozzáértő és lelkes ember legyen, de ennek aztán valami kis jutalmat is kellene adni, hogy sikeresebb legyen a munkálkodása. A továbbszervez és úgy történnék, hogy a megyei központból valami tekintélyesebb tisztviselő vagy földbirtokos kimenne a nép közé és ott megadná a a szükséges felvilágosítást és útbaigazítást, egyszersmind élesztené a lelkesedést. Mert akármilyen szépen fog beszélni és írni Alexander Bernât tagtársam, annak nem lesz annyi hatása, mint ha egy tekintélyes megyei tisztviselő, földbirtokos veszi kezébe az ügyet. A megyénél immár van egy népnevelési bizottság. Köszönjük a miniszter úrnak, hogy ezt minden megyében megalkotta, illetőleg új életre hívta. Ennek elnöke egy helyen a főispán, másik helyen más alkalmas ember;

347

nem kell egyebet tenni, mint a helyi kultúrintézmények képviselőivel a szabad oktatás érdekében e bizottságot kiegészíteni, Egyik helyen a múzeum-egyesület, másik helyen a színpártoló, vagy nyelvterjesztő, vagy közművelődési egyesület fog közremunkálni; és igen fontos szerepe lesz a középiskoláknak is. Azt mondta Beke Manó tagtársam, hogy ez minden megyében nehéz. Úgy tudom, nincs Magyarországon olyan megye és város, ahol legalább polgári iskola ne lenne, ahol nevelésügy intézésére hivatott emberek ne lennének. Meg lesz tehát második fokon ez az autonóm önálló szervezet; a kerületi szervezetnek szerintem se jogosultsága, se értelme nincs, azért, mert kerületünk nincs. Vannak ugyan tankerületek, de az azokon belül levő kulturális intézmények soha egymással nem érintkeznek, összeköttetésben, viszonyban nincsenek. Ezt tehát egészen el kell ejteni. Hanem legyen itt fent – és megint csak az egy embert keresem – egy elnöke annak a bizottságnak, aki az ügyeket buzgón vezeti, aki meglátogatja a községeket, aki kimegy az alakuló gyűlésekre, ott talán felolvasásokat is tart, aki gondoskodik arról, hogy a központból hozzáértő emberek menjenek szét az országba. Azt mondták egyesek, hogy a minisztériumban legyen egy ember, mások azt mondják, hogy a bizottságnak legyen egy vezető embere; én azt tartom, hogy a ma létező Közoktatási Tanácsnak alakíttassak egy szakosztálya, amelynek külön titkára is legyen, aki, ha szakértő és buzgó ember, állandóan és sikerrel vezetheti ezt az ügyet. Nem adok igazat azoknak, akik azt mondják, hogy azt a bizottságot megalakítván, bocsássa szabadjára a minisztérium; azt tartom, hogy a minisztériumnak intéző befolyásának kell lenni az ügyre már csak azért is, hogy a szabadoktatás a másikkal őszhangzásban legyen. Úgy képzelem tehát a dolgot, hogy bizonyos autonómiával alakíttassék meg a Közoktatási Tanácsnak egy osztálya, amely a szabadoktatással foglalkozik. Legyen egy munkaképes, a dologhoz értő, lelkes titkára, aki az irodai teendőket meg a vidékre való kirándulásokat végzi. Ily módon szervezhetjük ezt az ügyet. Azokkal szemben, akik azt mondják, hogy a megyei bizottságban a különböző kulturális egyesületek képviselőinek bevonása által ellentétes elemek kerülnének össze, azt tartom, hogy többféle elemekből álló bizottság ép oly önállóan, ép oly jóindulattal – és talán több eredménnyel – fogna működni, ha a minisztériumtól, illetőleg a Közoktatási Tanácstól kapja a irányítást, mint azelőtt. Ez az alázatos véleményem. Geőcze Sarolta: Beke Manó tanár úr aposztrofálván, szükségesnek tartom kijelenteni álláspontom jelzésére, hogy az állami ellenőrzésnek azt a formáját, amelyet ő fejezett ki s amely abban nyilvánul, hogy az előadók személyét a legnagyobb kritikával válasszák meg, helyesnek tartom, abba belenyugszom, mert ez a legnagyobb garancia,hogy abban az intézményben az a szellem fog ural-

248

kodni, amelyet várni lehet. Az előzetes cenzúra akkor válnék szükségessé, ha azt az álláspontot fogadnák el, hogy mindenki taníthat, aki jelentkezik és kedvet érez és természetesen aki tud, de hogy milyen szellem hatja át, erről nem volt szó. Akikre nézve köztudomásúlag nincs megállapítva, hogy milyen irány képviselői, fenn kell tartani egy bizonyos formában – a formákra nézve lehet megállapodás vagy eltérés – az előzetes cenzúrának vagy kritikának jogát. Másik megjegyzésem ugyancsak Beke tanár úr előadása kapcsán a szervezetre vonatkozik. Én a tankerületek és tanfelügyelők bevonásával szervezendő rendszert a legszerencsétlenebbnek gondolom. Amennyire a vidéki viszonyokat ismerem, a vidéki ember, a megyék társadalma rendkívül féltékeny lévén a maga autonóm jogaira, irtózik mindentől, ami a bürokratizmusra csak emlékeztet is és minden bürokratikus dolog megölője lenne annak az intézménynek, amely csak úgy virágozhatik fel, ha a helyi és központi szerveknek a legszabadabb mozgás biztosíttatik. A központi szerv megalkotását Alexander Bernát-tal együtt igen fontosnak tartom, a legkiválóbb egyénekből kell azt megalkotni, nekik a lehető szabadságot megadni a kitűzött célok elérésére, de azt végzetesnek találnám, ha ezt a szervet beillesztenék, egy másik szervezetbe, amely nem független. Ragaszkodom ahhoz a felfogáshoz, hogy ennek teljesen függetlennek kell lennie.' Sárói Szabó Lajos: Az emlékirat is, meg a felszólalók is minden elképzelhető szervezetet bele akarnak vonni a szabadtanítás vezetésére hivatott bizottságokba; az előadók között szerepelnének tanárok, tanítók, ügyvédek stb., de mindenki megfeledkezett egyik leghatalmasabb, teljesen szervezett népoktató és népnevelő intézményünk képviselőiről: a magyar katonákról. Négyszáz év óta megszoktuk már, hogy rólunk minden ilyen mozgalomnál megfeledkeznek, mellőznek, sőt kizárnak bennünket, pedig az újkori katona sehol s így nálunk sem tekinti magát egyébnek, mint népoktatónak, néptanítónak, ideális eszméket lelkesen szolgáló népnevelőnek. Ezért és a nép művelésének egységesítése céljából is melegen ajánlanám, hogy bármily módon szervezik is a vezető bizottságokat, igyekezzenek azoknak minden fokozatába belevonni a katonák képviselőit is, hogy ilyen módon mindenki hozzászokjék ahhoz a látványhoz, hogy a katonák csakugyan résztvesznek, fontos szerepet játszanak a népnevelés nemzeti munkájában is. Különösen szeretném, ha a vidéki szervezeteknél az ottani csapatok parancsnokai bevonatnának, akkor is, ha idegen származásúak. Szükségesnek tartom ezt több okból. Az első ok erre nézve az, hogy hadd kerüljenek bele ezek is a magyar művelődés, a magyar géniusz bűvkörébe. A második ok, amit már tegnap is említettem, hogy mivel a csapatok körében amúgy is népoktató és nevelő tevékenység folyik, ennek a katonai szolgálatot megelőző időben folyó tanítással kap-

249

csolatba hozására, egységes alapon való szervezésére némi mód nyújtassék. Kívánom továbbá azért is, hogy a katonai képviselők befolyásukat érvényesíthessék abban az irányban, hogy a tanítás anyagába bevonassék olyan katonai ismeretek terjesztése, amelyeknek a gyakorlati életben mindenki hasznát veszi. A legszegényebb ember is, aki az általános védőkötelezettség következtében katonai szolgálatba kerül, igen nagy hasznát veszi, ha a katonai pályára nemcsak – mint most történik – a szocialisták és antimilitaristák készítik elő, hanem egyéb forrásokban is talál útmutatást, előkészítést, nevezetesen – amit· kívánatosnak tartok – megismerkedik a véderőtörvényből ráháramló kötelezettségekkel és előkészül arra, hogy nem elkedvetlenedve, hanem kedvvel vonuljon be egyik legszebb és legszentebb hivatásának és kötelességének teljesítésére. Különösen a közép és legmagasabb fokozatban lenne célszerű minél több olyan előadás tartása, mely a honvédelem ügye iránt a helyes érzék és az őszinte érdeklődés fejlesztésére és az általános műveltségnél ma· már nélkülözhetetlen katonai ismeretek terjesztésére alkalmas. Merem állítani, hogy talán sehol a világon nincs erre oly nagy szükség, mint épen nálunk. Megvan ez a törekvés mindenütt. Svájcban minden polgár ép oly kötelességének tartja a honvédelmi ügyekről való tájékozódást, mint akár a kenyeret adó ügyvédi, orvosi, stb. pályájára való előkészülést. Állandó levelezésben állok egy svájci kereskedővel, aki vezérkari százados. Ismerek egy vendéglőst, aki ezredes. És ezek a legmodernebb katonai munkákat is a legnagyobb figyelemmel tanulmányozzák. Ennek a magyarázatát az ottani hadsereg szervezési viszonyai adják meg. Már tegnap említettem, hogy Franciaországban milyen szövetséget kötöttek egymással az egyetemek és a katonai tisztikarok, hogy az egyetemen milyen nagyszabású tanfolyamokban nevelik az ifjúságot a honvédelmi ügyek iránt való érdeklődésre. A darmstadti Technische Hochschule egy tanárának levelét olvastam, amiből megtudtam, hogy nekik külön múzeumuk van, amelyben össze vannak gyűjtve a hadsereg céljait szolgáló zseniális találmányok és szerkezetek mintái, például: hadi hidak, ágyúk, ágyú-závárzatok, távolságmérők, dróttalan távírók stb. Ε múzeumban e magántanár a hallgatóság részére szakszerű előadásokat tart, amelyeknek célja a technikus ifjúság figyelmét e találmányokra irányítani, hogy egyrészt megismerkedjenek azokkal, másrészt azok tökéletesbítésére sarkalják őket. A leghatározottabban hangsúlyozom, hogy én akár a parasztifjúságot, akár a szabadtanítás felső fokozatának hallgatóit nem katonásdira, nem elvont katonai szakismeretekre akarnám tanítani, de közöttük az olyan gondolkozásmódot és az olyan ismereteket terjeszteni, melyek alapján a honvédelem nagy ügyéről, általános műveltségének foka szerint, minden polgár legalább olyan tájékozottsággal beszélhessen, mint például a csillagászatról, a rómaiak történetéről, az Északi sarkról vagy Wagner zenéjéről. El tudok képzelni sok olyan előadást, még a legkisebb faluban is, amely alkalmas arra,

250

hogy a mi számunkra értékes ismereteket és értékes szellemet terjesszen az ifjúság körében. Csupán egy-két ilyen példát említek. Vajjon nem érdekli-e a parasztifjúságot, ha elmesélik neki a helység körül lejátszódott hadieseményeket, vagy egyes hősöknek viselt dolgait, vágy. ha nagy embereink, hadvezéreink, egy Hunyadi János, egy Zrínyi Miklós hőstetteinek az évfordulóján megemlékeznek róluk és elmagyarázzák szereplésük jelentőségét. Az ilyen előadások után nálunk is ki fog fejlődni lassan-lassan az a nemzeti öntudat és nemzeti büszkeség, amely például a japánok nagy sikereinek egyik főoka. Legyen szabad végül még egy dologra felhívnom a figyelmet, melyet a «Tervezet» meg sem említ s amelyről itt sem esett eddig szó. Ez a testi nevelés kérdése, mely az értelmi és erkölcsi neveléstől, az egyének és az egész nemzet kára nélkül, el nem választható, amiért annak a szabadtanításnál is teret kellene adni. A városokban talán kevésbbé van ilyesmire szükség mert ott az ifjúság számára testedző egyesületeket szervezhetnek, de különösen kívánatos lenne a rendszeres testgyakorlat tanítása éppen falun. Erre való tekintettel nagyon kívánatos lenne, hogy az építendő kultúrpaloták és kultúrházak közeiéjben az ifjúság részére sporttelepeket is létesítsenek. Apponyi Albert gróf elnök: Óhajt valaki e ponthoz szólani? Amennyiben nem, a vitát bezárom. Most következnének azok a pontok, amelyek arra vonatkoznak, hogy vajjon törvényes szervezet adandó-e az iskolán kívüli oktatásnak, vagy pedig csak kormányzati szervezet és az állami felügyeletről kell-e törvényben gondoskodni olyan tanfolyamokkal szemben, amelyeket az állam támogatásának igénybevétele nélkül állítanak fel? Szükségesnek tartják-e e pontnál a vitát? (Nem.) A felszólalók legnagyobb része e tekintetben már különben is nyilatkozott és én azt hiszem, hogy a többi szervezeti kérdésnek megvitatása, ámbár rendkívül érdekes anyagot szolgáltatott, még nem jutott odáig, hogy úgy mondjam, egy oly megállapodásig, hogy ëzt a kérdést, hogy vajjon törvényhozási beavatkozásra szükség van-e akár pozitív, akár negatív irányban, teljes megnyugvással ellehetne dönteni. Magam legalább még nem vagyok ott, hogy igennel, Vagy nemmel válaszolhassak, de általában e kérdésnek a megvitatása talán nem is szükséges, hogy e szaktanácskozmányon történjék; ez tisztán kormányzati kérdés, sőt a kormányzati taktika kérdése. Dr. Berzeviczy Albert: Örülök, hogy a kérdést nem tekintik napirenden lévőnek, mert a kérdés nincs azon stádiumban, hogy törvényalkotásról szó lehetne. Kezdettől fogva ez volt a véleményem és mikor felszólaltam, beszédem főkép azon eszme ellen irányult, hogy már most, törvényhozásilag megkössük az ügy fejlődését. Minthogy ez az álláspontom, nem jutott helyes kifejezésre egy-két lap tudósításában, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy magam sem látom elérkezettnek az időt arra, hogy az ügyet törvényhozásilag szabályozzuk.

251

Apponyi Albert gróf elnök: Tisztelt barátom az én előbbeni nyilatkozatomból többet vett ki, mint amit mondani akartam. Én nem mondottam, hogy nem tartom elérkezettnek az ügy törvényhozásilag való szabályozása idejét. Nézetemnek szabadságát fentartom, de az eddigi vita anyagából nem tartom érettnek a kérdést, hogy nagy haszonnal lehetne a szaktanácskozmányban tárgyalni, hogy t. i. törvényhozásilag rendeztessék-e vagy nem. Én részemről nem nyilatkoztam sem a törvényhozási rendszer mellett, sem pedig ellene. Gaul Károly: Legyen szabad felhoznom, amiről a tagok legnagyobb része már tájékozva van, hogy a kereskedelmi miniszter az iparoktatás terén éhez hasonló intézményt valósított meg. Engedjék meg, hogy a kereskedelmi miniszternek ezt az intézményét röviden megismertessem, ami talán útmutatásul szolgálhat az itt fölvetett kérdés megoldásánál is. Amit a kereskedelmi miniszter szervezete a szabad tanítás terén megállapít, az a lehető legegyszerűbb és legliberálisabb. Ezen ipari irányban való továbbképzést szolgáló oktatásban részt vehet mindenki, aki tud írni-olvasni és az elemi számadásban akár csak némileg is jártas. A hallgatóság többnyire még tandíjat is fizet. Ez t. i. jobban köti őt a tanfolyamhoz, mintha ez ingyenes volna. Az igazgatás központilag történik. Összesen egy millió kisiparos és iparosmunkás oktatásáról van szó. Nem oly nagy tömeg, mint amelyre a szervezet számít t. i. 16-17 millió, de ez az egy millió mégis jelentékeny számot képvisel. A központi adminisztrációt az iparoktatási osztály végzi. A tanfolyamok végrehajtó administratorai a kereskedelmi miniszternek iparoktatási főigazgatója és a Technológiai Iparmúzeum igazgatója. A hozzájárulás tekintetében az állam látja el a tanfolyamokat személyi költségekkel. A dologi szükségletek költségeit a különböző társadalmi tényezők, nevezetesen községek, városok, hatóságok^ kereskedelmi és iparkamarák, ipartestületek, ipartársulatok, iparegyesületek fedezik: A hozzájárulás néha készpénzben is történik az oktató személyzet fizetésére. Legnehezebb mindenesetre a tanítók kérdése. Ahol az államnak szakiskolája vagy kézművesiskolája van, ott az ipari és gyakorlati életet ismerő emberek tanítanak az ipari vonatkozású oktatás tehát a célnak megfelel. Nehezebb volt a tanfolyamok szervezése oly városban, ahol nincs ilyen intézmény. Akkor az én csekélységem, aki ez esetben meg van bízva ez intézmények szervezésével, minden arravaló tényezőt felkért, kamarai tagokat, titkárokat, ipartestületi elnököket, stb., hogy megfelelő személyt nevezzenek meg. így sikerült már az első évben 15 vidéki városban oly vezető embereket találni, akik az egész ügynek a lelkét alkotják. Az sem könnyű kérdés, hogy a megfelelő tanítószemélyzetet egybegyűjtsük. Olyan ember kell oda, aki bele tudja magát az egyszerű ember lekiállapotába képzelni. Akárhány polgári iskolai, vagy középiskolai tanár nem képes az ipari munkásnak a szükségletét a való ipari életben megítélni. A baj az, hogy a rendesen iskolázott emberek túlságos rendszeres-

252

séggel akarnak tanítani, itt pedig módszer kell. Nagyobb baj ha a szaktanító ipari dolgokban járatlan, mintha pedagógiai ismeretei hiányosak. Az előbbi esetben a hallgatók nem kapván nekik gyakorlatilag hasznos ismereteket, a legjobb pedagógust is ott hagyják. így ma is sok helyen külön előképzett iparosok tanítanak. Van egyes iparágakban tanítóképző is, amely a legszebb sikerrel működik. A ruházati iparok terén széles ez országban szakirányú képzettségű pedagógus nincsen. Ez okból e népes iparok részére kiváló intelligenciájú fiatal mestereket képezzünk ki vidéki városokból azzal a célzattal, hogy szükség esetén iparostársaikat munkaszünetek napján otthon tanítsák. A tanterv is kérdés tárgya lévén, Őnagyméltósága elődei rendelkezéséből az Orsz. Iparoktatási Tanács útján gondoskodott, hogy mintegy 60 mesterségre előkészüljenek. A tanítás időbeosztás tekintetében alkalmazkodik a hallgatóság elfoglaltságához oly módon, hogy az oktatás főleg akkor történik, mikor munkaszünet van. Nagyon nehéz kérdés a Klupathy dr. által követelt érdeklődés kívánalma általában. Itt azonban e kérdésnek annyiban könnyebb a megoldása, mert az iparban és üzleti életben a tudás kenyérkérdés. Az érdeklődés oly nagy, hogy van eset, amidőn 120 fér egy tanfolyamba, akkor 600 jelentkezik. Az érdeklődés tehát megvan még a vidéken is. A tanfolyamvezető itt is megtesz mindent, hogy a munkásokkal érintkezzék és érdeklődésüket felkeltse. Hogy az intézmény sikerült, annak kritériuma, hogy a tudásért az emberek oda tódulnak. Múlt évben 300-nál több tanfolyamot szerveztünk, amelyeken összesen 11,000 ember nyert kiképzést és leginkább olyant, amely kenyeret nyújt nekik. Az összes költség a központ részéről 120,000 korona volt. Volt tanfolyamunk, amely 450 előadási órát foglalt magában. A tanfolyam rendszerint négy hónapon át tart és mindig este s vasárnap délután van. Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő beszéddel rekesztette be a tanácskozást: Méltóztassanak megengedni, hogy elmondjam azokat a benyomásokat, amelyeket az értekezlet lefolyásából szereztem. A legnagyobb hálával vagyok eltelve azok iránt, akik résztvettek e szaktanácskozmányban és tapasztalatuk és tudásuk bő tárházából jó, célszerű, nagyon megszívlelendő útmutatásokkal látták el a közoktatásügyi kormányzatot e kezdeményezés keresztülvitelében. A nézetek nagyon elágazóknak látszottak, de talán inkább a formában, mint a dolog lényegében. Az előadói javaslatban foglalt tagozást a legtöbb felszólaló úr merevnek találta és a legradikálisabb álláspont abban a röpke kifejezésben nyilvánul meg, hogy a szabadtanítás egy és oszthatatlan, amelynek a tagozására nincs szükség. Akik e szép elvet állították, azok szintén csak tagozást ajánlottak, amely ha el is tér az előadói javaslatban foglalt tagozástól, ha nem is alkalmazkodik az iskolai tagozás sablonjához, de a szabadtanítás természete szerint alkalmazkodik a tanításnak szociális helyi viszonyaihoz és a rendelkezésre álló tanerőkhöz. Azt

353

hiszem, az előadói javaslatban foglalt tagozásnak a vita folyamán ajánlottakkal való egybevetéséből nem lesz nehéz egy hajlékonyabb természetű tagozást létesíteni. A vita folyamán igen becses módon felhívták figyelmünket mindazokra a társadalmi tényezőkre, amelyek rendelkezésre állanak a szabadtanítás szervezésére, valamint azokra az intézményekre, amelyek a szabadtanítással már ma foglalkoznak, amelyekre vonatkozólag hangsúlyoznom kell, hogy azok megrendszabályozására vagy megnyomorítására senki sem gondolt és nem is gondolhat, mert ha egy átfogóbb szervezetet óhajtunk is létesíteni, ezzel semmiféle életképes intézményt megcsonkítani nem szabad. Becsesek voltak azok a figyelmeztetések, amelyek mintegy reasszumálták azokat a – hogy úgy mondjam – vegyes természetű tényezőket, amelyekkel e célra rendelkezünk. Nagyon becses tényezőnek tartom az oktatásnak a falusi népre való kiterjesztésére a szövetkezeteket, mert ezek a szövetkezetek nem tisztán gazdasági organizmusok, hanem ezeknek épp az a legfőbb érdemük, hogy a gazdasági érdekek előmozdítását a nép erkölcsi színvonalának emelésével kötik össze. A hitelképesség emelése az erkölcsi kvalitások emelésével függ össze, ennek folytán igen rokon az ő hivatásuknak magasabb felfogása azzal, és nagyon jól kapcsolódhatik be a szabadtanítás előmozdításába. Az ifjúsági egyesületek nem abban az értelemben vonandók be, mintha az ifjak tanító matériát szolgáltatnának, hanem tanulókat szolgáltatnak nekünk, akiknél az az érdeklődés, amelyre Klupathy tanár úr célzott, már megvan a magasabb tudás irányában. Az ad hoc egyesületeknek, kultúregyesületeknek, népkönyvtáraknak egész sora áll rendelkezésünkre. Last not least, megemlékezem az egyházakról is, amelyek működésének bevonását semmiképen sem perhorreszkálom, sőt kívánatosnak tartom, mert ha egymástól különböznek is, ez nem zárja ki az egységes polgári világnézet kialakulását, amelyet én is a szabadtanítás egyik legfőbb céljának tartok. Itt is az a nézetem, ami az iskolai oktatásnak kérdésében vezet engemet, hogy minden tényezőt, mindenkit fel akarok használni, mindenkit szívesen látok munkatársul, aki a magyar egységes nemzeti állam kiépítésének munkájában kongruens munkát akar végezni, de aki ezzel ellenkező munkát végez, azt kizárandónak tartom. Azután következnek a vegyes jellegűek, aminőknek nevezem én az önkormányzati testületeket, amelyek nem tisztán államiak, sem teljesen társadalmiak, amelyeknek megvan az az érdemük, hogy a gyakorlati életben a két fogalom egyesül, amint a dolog természete szerint egyesülnie kell a megyének és a községnek. A megyékről szólva, én is ezeket, valamint a községeket tartom arra hivatottaknak, hogy a szabadtanítás terjesztésében és támogatásában nagy szerepet játsszanak. Ezen a téren azonban tapasztalásaim nem mondhatók bátorítóknak. Az 1886-iki törvényben szabályozott igen szép intézménynek, a megyei népnevelő-

254

bizottságoknak életrèébresztésére1 kísérleteket tettem és teszek is, hogy épen az állam tevékenységé helyi irányítást nyerjen a helyi tényezőknek közreműködésével. De épen abban különbözünk Angliától, hogy mikor ".Angliában hasonló intézményt alkottak, az életbe is. lépett, sot ha a törvény nem hívta volna is életbe, akkor is meglett volna; nálunk pedig papiroson maradt és a központi kormányzatnak legnagyobb erőlködésébe került az embereket arra rábírni, hogy befolyást gyakoroljanak arra, – amire nekünk kellett á legjobban törekednünk – hogy a miniszteri omnipotencia korlátoztassék. De nem esem efölött kétségbe. Néha megtörténik, hogy kiszélesített munkakörrel, nagyobb hivatással, nagyobb munkára könnyebb az embereket rábírni, mint kisebb munkára, bármennyire paradoxnak látszassék is ez. Ha új gondolat merül föl, amely időszerű, akkor néha szinte a levegőben van az, ami föllelkesíti Őket, úgy hogy az újabb feladatot is, a régit is nagyobb buzgósággal teljesítik. Látjuk az igénybevehető társadalmi erőknek egész sorozatát és tényleg csak arról van szó, hogy ezeket a társadalmi erőket szervezzük és megindítsuk. De hát hogyan? Az állami befolyásnak a vita első napján nagyon, nagyon diminuait mértékét kívánta alkalmazni a felszólalók legnagyobb része. Mikor a konkrét kérdésekre áttértek, mikor a szervezés kérdéséről szóltunk, akkor bizonyos csodálkozással, de bizonyos elégtétellel azt hallottam olyanoktól, akik az állami befolyással szemben in thesi igen merev álláspontot foglaltak el, hogy a szervek konstrukciója tekintetében az állami befolyás követelésében talán még tovább mentek, mint amennyire én hajlandó volnék menni, úgy hogy a gyakorlatban valami lényeges eltérés nem lesz az állami befolyásnak mértékére nézve, legföllebb azon szervekre nézve, amelyek e befolyást gyakorolni hivatva vannak. Egész általánosságban mondhatom, hogy ha az állami befolyás gyakorlásáról egyáltalán szó van, ennek a gyakorlására inkább a kormányzatnak azon szervei hivatottak, amelyek a tanüggyel foglalkoznak, amelyekről tehát az objektívitásnak nagyobb mértéke tehető fel, mint azokról a szervekről, amelyek a kormányzatban a politikai szerepre vannak hivatva. Azokat a főispánokat és hasonló állásban levő férfiakat, akik egyénileg arra valók, nem zárnám ki e tevékenységből, de a hivatallal összekötni ez akció vezetését, legalább ezidőszerint nem látnám célszerűnek; sokkal inkább bíznám meg azon férfiakat, akik a tanügyi kormányzatot mint olyat, vezetik. Ha összegezem a vita eredményét, azt találom, hogy sokkal nagyobb az egyértelműség, legalább az elvi kérdésekben, mint a vita elején hihettük volna. Hogy miért kell ebben az irányban valamit tenni, hogy miért nem várhatjuk be a tisztán társadalmi akciónak a fejlődését, annak oka egyszerűen az, hogy fölébredt népünkben – és ezt csak örvendetes jelenségnek tarthatom – nagyobb mértékben, mint bármely előző időszakban, az ismeretek gyarapításának vágya. Fölébredt

255

először, megengedem, – ezt sem kifogásolom utilitárius irányban, amennyiben tapasztalja és látja, hogy gazdasági munkájának erős tudományos megalapozására van. szüksége; de hogy úgy mondjam, az abstrakt tudásvágy is nagyobb, mint amilyen valaha volt. És ennek szolgálatában állanak mindenféle olyan tényezők, amelyekre nézve épenséggel nem kívánatos, hogy azok szolgáltassák a tudásvágy – kielégítését. Egy minden kritikán aluli ponyvairodalom, a sajtó egyrészének sajnos elfajulása – nem a politikai irány szerint képviselem a sajtót, de azon erkölcsi nívó szerint, amelyen áll és amely ennek nemcsak politikai, hanem napihír-rovatában is mutatkozik és amely a sajtó egy részét oly színvonalra sülyeszti alá, amely azelőtt a magyar közéletben tapasztalható nem volt. Azonkívül felhasználják a népnek ezt a tudási szükségletét és vágyát olyan szervezetek, amelyek nem a társadalmi és nemzeti fölépítésnek és továbbhaladásnak, hanem rombolásnak munkáját akarják végezni. Ezek egy igen erős, világszerte megnyilvánuló, nálunk még, hogy úgy mondjam, a gyermekbetegségek stádiumával is súlyosbított szenvedély által hajtatnak. Ennek folytán e tényezők igen könnyen szereznek maguknak hallgatóságot. Ε tényezők társadalmunkban eltörpülő kisebbséget képeznek. Nem feladata-e a társadalom, azon tényezőinek, akik a nemzeti élet folytonosságát képviselik, akik a haladást igenis, akarják, még pedig a gyors haladást, ha úgy akarjuk, a radikális haladást, de anélkül, hogy multunk emlékeit leromboljuk, hogy nemzeti életünk eredetiségét meghamisítsuk, hogy ezek is szervezkedjenek és hogy ezek a tendenciózus kultúrának kizárásával írják zászlajukra azt a természetszerű nemzeti kultúrát, amely a nemzetnek egyéniségéből, történetéből fakad, amellyel szemben minden más mesterkélt és tendenciózus; ez az egyedüli, amely nem tendenciózus, amely természetszerűleg fentartandó. Ezek a társadalmi tényezők tunyák,- szervezetlenek, ezeknek szervezése és akcióbavitele a célom. Ezért indítottam meg ezt az akciót, ezért kértem az urak tanácsát, ezért kértem tanácskozásra mindazon legkülönbözőbb irányzatok és nézetek képviselőit, akik segítettek abban, hogy széleskörű, alapos művelődést szervezzünk azon az erkölcsi bázison, amelyhez a nemzet óriási többsége ragaszkodik és amely a nemzeti történelemnek, a nemzeti egyéniségnek bázisa. Ez teszi sürgőssé ennek az ügynek gyors továbbfejlesztését. A módokra nézve igen sok becses tanácsot hallottam e szaktanácskozmányon, amelyeket tovább kidolgozni a Közoktatási Tanácsnak lesz a feladata; és ha mindezen matériáié birtokában leszek, akkor legjobb lelkiismeretem szerint fogom magamat elhatározni arra, amit ennek a magasztos célnak szempontjából szükségesnek tartok; annak azután, amit tenni fogok, egyik vagy másik alakban a nemzet lesz bírája. Fogadják még egyszer hálámat szíves közreműködésükért. (Élénk éljenzés.)

256

Dr. Fehér Ipoly másodelnök: Nagyméltóságú miniszter úr! Méltóztassék megengedni, hogy mielőtt Excellenciád búcsút venne e teremtől és az értekezlettől, egy tartozásunkat, amelyet az értekezlet minden tagja bizonyára átérez, már most kívánjuk leróni e szép eszme közrebocsátásáért. Fogadja hálánkat, hazafias köszönetünket àz eszme megpendítéséért, amely tanácskozásunk tárgyát képezte. Leghálásabb köszönetünket azért, hogy Excellenciád a huzamosabb ideig tartó és szétágazó, nagy figyelmet igénylő felszólalásokat mindvégig éber figyelemmel, élénk érdeklődéssel és nagy türelemmel méltóztatott kísérni. Bátran mondhatjuk, hogy az egész nemzet háláját tolmácsoljuk és főleg azokét, akik hivatva vannak a jövőben az elvetett mag gyümölcseit élvezni. Egy teret nyitott meg Excellenciád a nemzet előtt, amely az ébredő tavasz szépségében mutatkozik előttünk. A lefolyt tárgyalás folyamán e téren sok gyönyörű mezei virág kelt ki, de elszórva, a színeknek a kellő harmóniája nélkül. A kertész kezére várnak e virágok, aki ezeket egy szépséges, illatozó csokorba kösse. Adja Isten, hogy Excellenciád legyen az a szerencsés ember, aki a megindított eszmének ama két főcélját, amelyet megnyitó-beszédében is méltóztatott jelezni: nemzetünk, fajunk, hazánk értelmi színvonalának emelését és az erkölcsi világnak nemesülését egyesítse. Adja Isten, hogy az egész nemzet ezért Excellenciád nevének lehessen hálás elismerő]'e. Az Isten tartsa, éltesse. (Hosszantartó éljenzés és taps.) Apponyi Albert gróf: Az elnöki széket átadom ő Excellenciájának és felkélem az előadó urat beszéde megtartásába. Dr. Jancsó Benedek előadó: Az elnök úr beszéde után kötelességünknek érezzük a tárgyalást befejezni. Apponyi Albert gróf elnök: Akkor az értekezletet van szerencsém berekeszteni. (Lelkes éljenzés és taps. Felkiáltások: Éljen Apponyi!) Az ülés délután egy órakor végződik. Budapesten, 1908. október 15-én. Gróf Apponyi Albert s. k., Dr. Bozóky Endre s. k., v. b. t. t., vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszter, mint az Orsz. Közoktatási Tanács elnöke.

V

az Orsz. Közoktatási tanács Titkára, mint az ülések jegyzője,

NÉVMUTATÓ A JEGYZŐKÖNYVHÖZ. Alexander Bernát dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 219. 220. 222. 244. Antal Gábor dunántúli ref. püspök 207. 222. 245. Apponyi Albert gr. vall. és közokt. m. kir. miniszter 150. 1 5 3 . 162. 175. 187. 189. 190. 219, 22j. 225. 237. 251. 251. 252. 256. Bárczy István dr. Budapest székesfőváros polgármestere Beke Manó dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 2 0 3 . 2 1 5. 240. Beöthy Zsolt dr. főrendiházi tag, min. tan. bpesti tud. egyet. ny. r. t. 178. Bernát István országgyűlési képviselő 192. Berzeviczy Albert dr. v. b. t. t., a Magyar Tud. Akadémia elnöke 166. 250. Bokor József dr. bpesti tud. egyet, magántanár 174. 175. Eötvös Lóránd dr. v. b. t. t. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 169. Fináczy Ernő dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 157. Fehér Ipoly dr. v. b. t. t., pannonhalmi szt.-benedekrendi főapát 100. 162. 163. 256. Földes Béla dr. udv. tan. orsz. gy. képv. bpesti tud. egyet. ny. r. t. 163. Gaál Jenő dr. főrendih. t. bpesti kir. József-műegyet. ny. r. tanár 171. Gaul Károly a bpesti technológiai iparmúzeum igazgatója 2 ^ 1 . Giesswein Sándor dr. győri kananok, orszgy. képviselő 175. Geőcze Sarolta áll. tanítónőképző int. igazgató 181. 216. 232. 247. Gyulay Béla dr. bpesti szfőv. közs. polg. leányisk. igazgató 183. Halász Ferencz miniszteri tanácsos 195. Hegedűs István dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 186. 213. Jancsó Benedek dr. bpesti áll. főgimn. tanár 153. 220. 256. Kármán Mór dr. bpesti tud. egyet, magántanár 159. 179. 218. 235. 237. Klupathy Jenő dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 229. 243. Marczali Henrik dr. bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 153. 158. 159. 160. 162. 243. Schneller István dr. kolozsvári tud. egyet. ny. r. tanár. 182. 189. 190. 234. Spitkó Lajos kir. tanácsos, tanker. kir. főigazgató 225. Sárói Szabó Lajos m. kir. honvédszázados 199. 248. Timon Ákos dr. udv. tan., bpesti tud. egyet. ny. r. tanár 213. 237. Weszely Ödön dr. bpesti szfőv. közs. főreáliskolai igazgató 226.

TARTALOM. Lap I. Gróf Apponyi Albert, az iskolán kívül való tanítás országos szervezése tárgyában

5

II. Beadvány dr. Fináczy Ernőhöz, az Orsz. Közokt. Tanács alelnökéhez....

14

ΙΠ. Emlékirat az iskolán kívül eső oktatás országos szervezésének tárgyában

16

I. 1. A kitűzött cél 2. A kitűzött cél elérésének feltételei

16 17

A Türr-Irányi-féle felnőttek oktatása. 1. Történelmi előzmények 2. Francia hatás 3. Türr tábornok fellépése 4. Irányi törvényjavaslatai 5. Pauler törvényjavaslata 6. A megindult munkásság képe 7. A felnőttek oktatásának megszűnése 8. A levonható tanulságok 9. A francia mozgalom további sorsa és eredményei

18 19 21 22 27 28 31 34 36

II. Kultúregyesületi és sociálpedagogiai törekvések. 1. Népszerű felolvasó, irodalmi, tudományos és múzeumi egyesületek 2. Szervezési törekvések 3. Német hatás 4. A kultúregyesületi mozgalmak 5. Szociál-pedagogiai mozgalmak. Szabad Lyceum, Uránia, Erzsébet népakadémia 6. Hivatalos jellegű munkás továbbképző intézmények 7. Társadalmi jellegű továbbképző szervezetek 8. A földművelő falusi nép továbbképzésére szolgáló intézmények 9. Összefoglalás

39 41 43 45 48 53 56 57 58

III. University Extension. 1. Erkölcsi, társadalmi és gazdasági áramlatok a magyar nép körében 1874-től 1891-ig 2. A parasztszocializmus közmívelődési indítékai 3. Az University Extension meghonosítására irányuló előzetes törekvések

61 64 67

259 4. Az University Extension keletkezése Angliában 5. A Toynbeehall 6. Az University Extension Bécsben 7. Wlassics minister rendelete az University Extension érdekében és az egyetemek állásfoglalása 8. Az University Extension első alapszabálytervezete 9. Szaktanácskozás az University Extension ügyében 10. Az University Extension megvalósulása 11. Összefoglaló észrevételek IV. A szociáldemokrata iskolán kívül eső oktatás. 1. A demagogikus pedagógia vezérelvei 2. A szocialista iskolán kívül eső oktatás alapvető fokozata 3. A pártiskola 4. Jogi oktatás a szakszervezetekben 5. Higiénikus és természettudományi oktatás 6. Tudományos oktatásuk bölcseleti elvei 7. A szociáldemokrácia, mint versenytárs V.Az iskolán kívül eső oktatás szervezésének vezérelvei. 1. Az állam és a társadalom egymáshoz való viszonya az iskolán kívül eső oktatást illetően 2.A társadalom közreműködésének formája az iskolán kívül eső oktatás alsó-népakadémiai tagozatában 3. Az alsó-népakadémiai tagozat szervezete és tanítási anyaga 4. A tanítás módszere 5. Kik legyenek a tanítók? 6. Az iskolán kívül eső oktatás felsőbb tagozatainak szervezésére vonatkozóan konstatálható alapelvek 7. A társadalom közreműködésének szervei 8. A tanítás anyaga a középső – szabad licealis – tagozatban 9. A középső – szabad licealis – tanfolyam tudományosabb fokú sorozatos előadásai 10. A felső tagozat: Népszerű Főiskolai Tanfolyam VI. Törvényjavaslat-tervezet az iskolán kívül eső oktatásról VII. Összefoglaló kérdések

Lap 71 74 76 78 82 84 87 89 94 97 100 103 104 105 107

112 114 115 118 119 121 125 126 127 128 130 147

IV. Jegyzőkönyv fölvétetett az Orsz. Közoktatási Tanács állandó bizottságának 1908. évi október hó 14. és 15-én a szabadoktatás országos szervezése tárgyában tartott üléseiben A) Október 14-én délelőtt B) Október 14-én délután C) Október 15-én délelőtt Névmutató a Jegyzőkönyvhöz

149 149 188 224 257