A romantikus szubjektum körvonalai Kísérlet Joseph von Eichendorff Aus dem Leben eines Taugenichts című novellájának értelmezésére

Megjelent: Pro Philosophia Évkönyv 2015. 90–103.o.    Weiss János   

A romantikus szubjektum körvonalai   Kísérlet Joseph von Eichendorff ​ Aus dem Leben eines Taugenichts   című novellájának értelmezésére     „und so ging’s mit mir fort in die weite Welt hinein“1    Adorno  az  1957­es  nagy  Eichendorff­esszéjében  leírja  egy  gimnáziumi  emlékét,  amely  közvetlenül  az  I.  világháború  utáni  évekre megy vissza. „Világosan emlékszem a gimnáziumi  éveimből  arra,  hogy  egy   tanárom,  aki  jelentős  hatást  fejtett  ki  rám,  azoknál  a  soroknál,  hogy  »Es  war,  als  hätt‘  der   Himmel  /  Die  Erde  still  geküßt«2  […]  felhívta  a  figyelmemet  a  kép  trivialitására.  Képtelen  voltam  a  kritikára  válaszolni,  habár  egyáltalán  nem  győzött  meg,  és  láttam,  hogy  Eichendorff  mindenféle  kritikának  ki  van  szolgáltatva,  de  ugyanakkor  védett  is  mindegyikkel  szemben.  Amit,  Brahms  szavai  szerint,  minden  szamár  hall,  az  lepereg  az  eichendorffi  költészet  minőségéről.  Ha  ezzel  egyidejűleg  titokká  nyilvánítják,  amelyet  tiszteletben  kell  tartanunk,  akkor  az  ilyen  magalázó  irracionalizmus  mögött  az  a  lustaság  húzódik  meg,  hogy  előteremtsük  azt  a  megfeszített passzivitást, amelyet a vers megkövetel.“3  Aztán  általában  így  összegzi  az  Eichendorff­kutatás  és  ­értelmezés  helyzetét  az  ötvenes évek  vége  táján:  „Őt  mindenekelőtt  a  kultúrkonzervatívok  dícsérik.  Egyesek  egy  pozitív  vallásosság  koronatanújaként  idézik  meg,  amelyet  ő  kései  korszakának  irodalomtörténeti  munkáiban  meredek  dogmatizmussal  állított.  Mások  a  hazafias  szellem  számára  próbálják  lefoglalni,  a  […]  törzsies  poétika  értelmében.  Mintegy  vissza  akarják  hódítani, az ő »a miénk  volt«  patrióta  szellemének  értelmében,  amelynek  legújabb  alakjához  az  ő  restauratív  univerzalizmusának  kevés  köze  van.  Az  ilyen  rajongókkal  szemben  könnyen  belátható  az  az  időszerű  utalás,  hogy  Eichendorff  műveiben  rengeteg  korszerűtlenség   rejlik.“4  Adornónak  valamiben  kétségtelenül  igaza  van:  még  egy  jó  ideig  ez  az  Eichendorff­interpretációk  „kötelező“  vizsgálati  perspektívája.  De  azt  is  figyelembe  kell  vennünk,  hogy  Adorno  Eichendorff  általános  költői  világképéről  beszél,  és  egyetlen  egyszer  sem  említi  az  ​ Aus  dem  leben  eines  Taugenichts  című  novellát.  (Magyar  fordítása  ​ Egy  mihaszna  életéből  címmel  jelent  meg.)  A  legegyszerűbb  talán  úgy  kezdeni,  ahogy  Karl­Heinz  Ebnet  kezdi  a  maga  előszavát:  „Az  irodalomtudósok  több  generáción keresztül törték a fejüket azon, hogy mi ez a  mihaszna​ .  A  szöveget  túlterhelték az olyan értelmezési kísérletek és interpretációk, amelyeket  az  ugyanazzal  a  könnyedséggel  ráz  le  magáról,  mint  a  mihaszna,  amikor  elindul  a  világba.“5  Az  első  és  kézenfekvő  válasz  az  lenne,  hogy  ezt  a  mihasznát  életrajzilag  értelmezzük.  Ez  azonban  nemcsak  mint  irodalomtudományi  paradigma  elavult,  de  ebben  az  esetben  nem  is    Joseph  von  Eichendorff:  Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts.  In  uő:  ​ Novellen und Gedichte​ .  Szerk.  Hermann  Hesse,  Insel  Verlag,  Frankfurt,  1984.  65.  o.  „s  így  aztán  elindultunk  bele  a  messzi  világba”.  Joseph  von  Eichendorff:  Egy  mihaszna  életéből.  In  Györffy  Miklós  (szerk.)  ​ XIX.  századi  német  elbeszélők​ .  Európa   Könyvkiadó, Budapest, 1983. 381. o. Fordította: Vajda Miklós, a versbetéteket fordította: Kormos István.   2   Tandori  Dezső  fordításában:  „Az  ég talán a földet / csókolta csöndesen.” Joseph von Eichendorff: Holdas  éj. In   Fodor Géza (szerk.) ​ Novalis és a német romantika költői​ . Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 290. o.   3   Theodor  W.  Adorno:  Zum  Gedächtnis  Eichendorffs.  In  uő:  ​ Noten  zur  Literatur​ ,  (​ Gesammelte  Schriften​ ,  11.  kötet), Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1974. 70­71. o.  4  ​ Uo.​  70. o.   5   Karl­Heinz  Ebnet:  Einleitung.  Vom  Schlafen  und  auf  den Bäumen  sitzen. In Joseph von Eichendorff: ​ Aus dem  Leben eines Taugenichts​ . SWAN Buchvertrieb, Kehl, 1993. 9. o.   1

1   

lehetne  találó.  Judit  Purver   ezt  írja:  „Eichendorff  leghíresebb  elbeszélése,  az  ​ Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts,  valószínűleg  1817  és  1825  között  keletkezett,  amikor  Eichendorffra  gazdasági  és  családi  gondok  nehezedtek.  A molnárlegény története, aki a hegedűjével világgá  megy,  hogy  szerencsét  próbáljon,  úgy tűnik,  diametrálisan ellentmond alkotója életmódjának;  de  az  is  elhibázott  lenne,  ha  az  elbeszélést  a  realitás elől való menekülésként értelmeznénk.“6  Nem  lesz  tehát  könnyű  értelmeznem  ezt  a  mihasznát,  főleg  akkor,  ha  ebben  a  romantikus  szubjektivitás  egyik  lehetséges  prototípusát  szeretném  látni.  (Miközben  szeretném  elkerülni  azt,  hogy  Eichendorff  művét  erőszakosan  a  romantika  címszava  alá  szubszumáljam,  ami  gyakran előfordul.)      A nyitókép elemzése    A  novella  nyitóképe  egy vidéki tájképből és egy kis jelenetből épül föl; de ezekből együttesen  bontakozik  ki  az  a  dinamika,  amely  útjára  indítja  a  cselekményt.  „A   kerék  apám  malmában  már  vidáman  sustorgott  és  pezsgett,  a  hó  csöpögött  a  tetőről,  a  verebek  meg  tüsténkedtek  és   csicseregtek;  én  az  ajtóküszöbön  ültem  és  az  álmot  töröltem  ki  a  szememből;  jó  volt  sütkérezni  a meleg napsütésben.”7 Koratavasz lehet, a malomkerék serénykedése összhangban  van  a  friss,  tavaszi  élet  rezdüléseivel.  De  ezzel  élesen  szemben  áll  az  én­elbeszélő,  aki  a  küszöbön  elnyúlva  az  álmot  törli  ki  a  szeméből.  (Majd  arról még szó lesz, hogy az alvás igen  fontos  neki.)  És  mintha  ő  is  összhangban  lenne  az  ébredező  tavasszal:  a  nap  melegében  sütkérezik.  Próbáljuk  kinagyítani  ezt  a  képet.  Az  egyik oldalon áll egy mechanikus szerkezet,  a  malomkerék,  ez  zubog  és  sustorog.  Elsősorban  a  17.  században  ennek  a  mechanikus  szerkezetnek  az  ősmintaképe  az  óra  volt.  A  malom  (és  a  malomkerék)  ennél  azonban  kicsit  többet  jelent:  a  malom   most  munkaeszköz,  amely  egy  család  ellátását  biztosítja.  És  ezzel  szemben  áll,  illetve  fekszik  a  molnárlegény.  Mind  a  kerék,  mind  a  molnárlegény  egy  és  ugyanazon  természeti  környezetbe  illeszkedik. Eddig a molnárlegény csak lustának és restnek  tűnik;  a  természettel  való  összhang  alapján  nem  lehet  válaszolni arra  a kérdésre, hogy melyik  létforma  a  megfelelő.  És  most  következzen  a  kis  jelenet:  amely  az  apa  fölbukkanásához  kötődik:  „Ekkor  kilépett  apám  a  házból,  ő  már  napfelkeltétől  szorgoskodott  a  malomban,  a  hálósipkája  félrecsúszott  a  fején,  és  így  szólt  hozzám:  »Te  semmirekellő!  Már  megint  itt  napozol,  terpeszkedsz  és  ropogtatod  a  csontjaidat,  és  hagyod,  hogy én végezzem el egyedül a  munkát. Én nem tudlak tovább etetni. A tavasz itt áll az ajtó előtt, menj egyszer ki a világba és  keresd  meg  a  magad  kenyerét.«”8  A  jelenet  elején  az  olvasó  kicsit összezavarodik: az apának  nem  a  házból,  hanem  a  malomból  kellene  kilépnie,  amely  lehetne  a  házzal  szemben.  Ha  a  házból  lépne  ki,  akkor  valamiképpen  át  kellene  botlania  a  fiún.  Mindenesetre  ebben  a  kora  tavaszi,  de  már  nem  egészen  kora  reggeli  tájban  megjelenik  az  apa.  A  leírás  az  apát  némileg  nevetségessé  teszi:  a   fején  félrecsúszott  a  hálósipka,  vagyis  az  alvás  időszakát  még  csak  lezárni  sem  tudta  rendesen  (már  megint  az  alvás),  és  minden   kontrollját  elveszítve  szól  a  fiához.  Egy  ősrégi,  de  legkésőbb  a  hellenizmus  korából  származó  közmondást  idéz  fel:  aki  nem  dolgozik,  ne  is  egyék.   Talán  apaként  szomorú  is  volt  ezért:  én  mint  apa   nem  tudlak  tovább  mentesíteni  ennek   a  közmondásnak  az  érvénye  alól.  És hogy ne  hidd, hogy csak az én  apai  türelmem  fogyott  el,  menj  ki  és  nézd  meg:  a  nagyvilágban  ugyanez  az  összefüggés  van   ​ Killy  Literaturlexikon​ .  3.  kötet, (szerk.) Walther Killy, Bertelmann Lexikon Verlag, Gütersloh/München, 1989.  203. o.   7   Eichendorff:  Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts.  17.  o.  Magyar  fordítás:  Eichendorff:  Egy  mihaszna életéből.  339. o.    8  ​ Uo.​  Magyar fordítás: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 339. o.  6

2   

érvényben.  De  az  apa  nem  ezeket  a  szavakat  használja, hanem talán így fogalmazna: aki enni  akar  (aki kenyeret  akar enni), annak vissza kell tudni szorítania az alvást és a napon való lassú  ébredezést.   A  nyitójelenet  két  szembenálló  fogalma  így  az  alvás  és  a  kenyér.  Ezután  következik  a nyitókép harmadik fejezete, a fiú reakciója. A  fiú nem válaszol az apának, befelé  fordulva,  önmagához  szól:  „»Nos«,  mondtam,  »ha  semmirekellő  vagyok,  akkor  legyen  úgy,  akkor  elindulok  világgá  és  szerencsét  próbálok.«  És  tulajdonképpen ez még kedvemre való is  volt,  mert  nem  sokkal  korábban  nekem  is  eszembe  jutott,  hogy  el  kellene  indulnom  egy  utazásra,  mivel  az  aranysármányt,  amely  egész  ősszel  és  télen  mindig  szomorúan énekelte az  ablakpárkányunkon:  »paraszt, bérelj fel, bérelj fel engem [Bauer, miet’ mich, miet’ mich]«, és  most  a  szép  tavaszi  időben  hallom,  amint  büszkén  és  vidáman  kiáltja  a  fáról:  »paraszt, tartsd  meg  a  szolgálatodat!«  [Bauer,  behalt  deinen  Dienst].”9  Nem  szeretnék  belemenni  az  aranysármány  énekének  értelmezésébe.  De  számomra  meggyőzőnek  tűnik  egy  olyan  értelmezés,  amely  szerint  télen  az  aranysármány  rászorul  a  paraszt  segítségére,  ezért  ott  is  marad  a  ház  körül,  a  lehető  legközelebb  megy  a  házhoz.   De  tavasszal  megint  rendelkezésére  áll  az  évszak  gazdag  kínálata.  (Azzal  szemben  már  egy  kicsit  szkeptikusabb  lennék,  hogy  a  Taugenichts beleképzeli magát az aranysármány helyzetébe: télen dolgozott, és most tavasszal  élvezni  szeretné  a  virágzó  világot.10  Valószínűtlennek  tűni,  hogy  a  Taugenichts  a  télen  bármivel  szorgalmasabb  lett  volna.)  Arra  azért  fölfigyelhetünk,  hogy  az  apa  és  a  fiú  között  sajátos  viszony  feszül:  valószínűleg  egy  régi  konfliktusról  van  szó,  de  a  mostani  dühkitörésben  az  apa  talán  két  újdonságot  mondott  ki.  A  küszöbön  nyújtózkodó  fiút  nem  egyszerűen  lustának  nevezi,  hanem  ezt  egy  kicsit  eltúlozva  semmirekellőnek  nevezi.  Erre  mondja  a  fiú:  hát  igen,  a   sok  szidás  végeredménye  az lett, hogy már semmirekellő vagyok. A  másik újítás az volt, hogy az apa most  az utazást javasolja. A fiú pedig ebbe kapaszkodik bele,  és  ehhez  is  keres  egy  természeti  motívumot:  így  jelenik  meg  az  aranysármány.  Nemcsak  a  szorgosan  forgó  kerék,  és   nem  is  csak  lusta  nyújtózkodás  a  küszöbön,  hanem  az  útra kelés is  összhangban áll a kora tavaszi természettel.  Mintha  ez  a  nyitókép   érdekes  párbeszédbe  bocsátkozna   a  ​ Don  Quijote  című  regény  kiinduló  szituációjával.  „Lovagunk  annyira  belegabalyodott  az  olvasásba,  hogy  reggeltől  estig,  estétől  reggelig  mindig  csak  olvasott,  s  így  a kevés alvás és sok olvasás úgy kiszárította  az  agyvelejét,  hogy  végre  elvesztette  józan  ítéletét.  Olvasmányai  árasztották  el  képzeletét,  varázslat,  párbaj,  csatározás,  kihívások,  sebesülések,  ömlengések,  szerelmek,  sorscsapások  s  több  ilyen  soha  meg  nem  történt  balgaság.  Annyira  fejébe  vette,  hogy  a  kitalált  históriák  elolvasott  zagyvaléka  igaz  valóság,  hogy  számára  hihetőbb  történet  nem   is  volt  a  világon.”11  Eichendorff  novellája  nem  a  valóság  és  a  valóságérzék   eltűnéséről  szól.  Mit  kellett  tennie  ennek  érdekében?  A  főhős  világát  nem az olvasmányokból kellett kinövesztenie. (Egy helyen  szóba  kerülnek  a   Taugenichts  olvasmányai:  az  apai  házban  a  szép  Magelonáról  olvasott.)12  Vagy  másként  fogalmazva:  hagyni  kell,  hogy  a  főhős  nyugodtan  aludjon,  át  kell  engedni  az  alvásnak.  De  ez  nem  azt  jelenti,  hogy  nem  fog  olvasni,  hanem  azt,  hogy  majd  a   létezés  legalapvetőbb  feltételének,  a  munkavégzés  követelményének  nem  fog  tudni  eleget  tenni.  Így   ​ Uo. Magyar  fordítása:  Eichendorff:  Egy  mihaszna  életéből.  339.  o. A magyar fordításban az aranysármány  ezt  énekli: „gazda adj pízt, gazda adj pízt”, majd: „gazda edd meg a pízed!”  10  Egy névtelen internetes kommentelő értelmezte így ezeket a sorokat.   11   Miguel   de  Cervantes:  ​ Don  Quijote.​   Európa  Könyvkiadó,  Budapest,  2012.  17. o. Fordította:  Győri  Vilmos  és  Benyhe János.  12   Joseph  von  Eichendorff: Aus  dem  Leben  eines Taugenichts.  32.  o.  –  A  szép  Magelone  egy  olyan  elbeszélői  anyag,  amely  Franciaországban  a  15.  században,  mint  prózaregény  született  meg,  és  az  akkori  Római  Birodalomban  hallatlanul  népszerűvé vált. Németre Veit  Warbeck fordította le; ez a fordítás 1535­ben jelent meg  Augsburgban.  A  regény  Magelonéról,  a  nápolyi  király  lányáról  szól.  Magelone  és  Peter  von  Provence  gróf  egymásba szeretnek, habár Magelonét valaki másnak ígérték oda; közösen menekülnek el az udvarból.   9

3   

nem  a  „józan  ítéletét”  fogja  elveszteni,  hanem  az  életfeltételek  reprodukciójára  vonatkozó  képességét.  Így  nem  egy képzeletbeli világ jön létre, nem egy kvázi­valóság, hanem a valóság  fogalma  pluralizálódik.  Eichendorff  azt  akarja  megmutatni,  hogy  van  olyan  életforma, amely  a  munkavégzés  alternatívája.  Van  tehát  olyan  érzés,  amely  kívül  esik  a  munka  és  a  létfenntartás  funkcionális  körén.  Lenne  erre  egy  kézenfekvő  lehetőség:  a  gazdagság.  A  molnárlegény  nem   gazdag,  és  családja  sem.  Egy  pillanatig  nem  is  irigyli  a  gazdagságot;  úgy  gondolja,  hogy  az  utazással  is  meg  lehet  teremteni  a  kereső  munka  alternatíváját.  (A  szimbolikus  síkon  ezt  a  kenyér  és  az alvás tengelye jelöli ki; ez lép a  kenyér és a bor alapvető  keresztény  szimbólumai  helyébe.  Az  alvás  helyébe  pedig  bizonyos  esetekben  majd  a  hegedű  fog lépni.)  Ezt  a  funkcionális   kört,  amelyben  az  önfenntartás  lejátszódik,  a  Goethe­korban  általában  filiszterségnek  vagy  a  filiszterek  világának  nevezték.  A  ​ Taugenichts​ ­novella  ezen  eszme  legjobban  sikerült  kritikája.  Schiller  az  egyik  Xéniában  a  filisztert  és  a  széplelket  hasonlította  össze.  A  filiszterről   azt  írja,  hogy  az,  még  „szorgalmas  szolgaként  az  igazságot  szolgálja”,  de  a  széplélek  „egyszerre  lopja  meg  az  igazságot  és  a  szépséget”.13  Goethe  a  filiszter  legfontosabb   vonásának  a  más  elképzelésében  való  korlátot  tekinti.  „A  filiszter  nemcsak  azokat  az  állapotokat  tagadja,  amelyek  az  övétől  eltérnek, hanem azt is akarja, hogy  minden  más  ember  az  ő  módján  egzisztáljon.  Ő  gyalog  jár,  és  egész  életében  gyalog  járt.  És  most  meglát  egy  kocsit.  Micsoda  őrültség,  kiált  fel,  utazni,  hagyni,  hogy  a  lovak  cipeljenek  bennünket.  Nincsenek  ennek  a  fickónak  lábai?  És  mire  valók  lennének  a  lábak,  ha  nem  a  járásra?  Ha  utaznunk  kellene,  akkor  Isten  nem  adott  volna  nekünk  lábakat!”14  A  filiszter  elméletének  részletes  kidolgozására  a  romantikus  körben  került  sor.  Novalis  a  77.  Blüthenstaub­töredékben  a filiszteri lét páratlanul átfogó elméletét vázolja föl: „A mindennapi  életünk  tisztán  fenntartó,  állandóan  visszatérő  ügyekből  áll.  A  szokásoknak  ez  a  köre  csak  eszköz  egy  fő  eszközhöz:  általában  vett  földi  létezésünkhöz,  amely  az  egzisztálás  többféle  fajtájából  áll  össze.  A  filisztereknek  csak  mindennapi  életük  van.  A  fő  eszköz  számukra  az  egyetlen  cél.  Mindent  megtesznek  a  földi  élet  érdekében,  ahogy  az  az  ő  állításaik  szerint  megjelenik,  és  ahogy   annak  ezek  szerint  meg kell jelennie.”15 Eichendorffnál az apa képviseli  ezt  a  filiszteri  létet:  filiszter  az,  aki  a  munkavégzés  kedvéért  visszaszorítja  az  alvást.  Novalisnál  a  filiszterlét  ellentéte  a  poézis.  A  filiszterekről  írja  a  továbbiakban:  „A  poézishez  csak  szükségből  fordulnak,  mert  hozzá  vannak  szokva  a  napi  életük  bizonyos   megszakításához.  Ez a megszakítás általában hétnaponként  történik, és poétikai szeptánláznak  is  nevezhetnénk.  Vasárnap  pihen  a  munka,  az  emberek   kicsit  jobban  élnek, mint általában. A  vasárnapi  mámor  a  szokásosnál  egy  kicsit  mélyebb  alvással  zárul;  hogy  aztán  minden  még  nagyobb  lendülettel  menjen  tovább.”16  A  filiszterlét  a  poézisen  kívüli  élet,  de  a   filiszterlét  meghaladása  azt  követeli, hogy a poézist, hogy a poézis jegyében élt életet öncéllá tegyük. Az  ünnepek  erre nem alkalmasak. Eichendorff egy helyen ezt a  leírást mintha csak megismételné:  „Egyszóval:  a  szubjektum,  akit  magával  ragadott  a  léha  túlfeszítettség,  a  hálósipkát  […]  ráhúzta  a  kopasz  fejére,  és nyugodt, jó és kövér polgárként kényelmesen be akart rendezkedni  a  világban.  És  ez  a   filiszter  éppolyan  keveset  tudott  kezdeni  a  poézissel,  mint  az  ővele,  és  ebben  a  zavarban  az  az  ötlete  támadt,  hogy  csak  az  értelemmel  kellene  verseket  írni.”17  A  filiszterivé  vált  világban   létrejött  a  filiszteri  költészet,  s  ezt  Eichendorff a racionális poézissel  azonosítja.  Ennek  most  nem  szegődhetek  a  nyomába,  mindenesetre  az  biztos,  hogy   Friedrich Schiller: [Xenien und Votivtafeln] In uő: ​ Sämtliche Werke​ . 1. kötet, Insel, Leipzig, 1924. 305.o.    Johann Wolfgang Goethe: ​ Gespräche​ . 2. kötet, Insel Verlag, Leipzig, 1929. 185­186. o.   15  Novalis: Blüthenstaub. In uő: ​ Werke in zwei Bänden​ . 2. kötet, Könemann Verlag, Köln, 1996. 117. o.  16  ​ Uo.   17   Joseph  von  Eichendorff:  ​ Geschichte  der  poetischen   Literatur  Deutschlands​ .  In  uő:  ​ Werke​ .  3.  kötet,  Hesse,  Leipzig, 1923. 724. o.   13 14

4   

Eichendorff  a   saját  költészetét  nem  ilyennek  tartja,  és  ezt  a  megjelölést  a  Taugenichts​ ­novellára  sem  tartja  alkalmazhatónak.  (Hermann  Hesse  azt  állította,  hogy  Eichendorffnak   nemcsak  a  verseit,  hanem  a  prózai  műveit  is  jellemzi  egyfajta  mágikus  szépség  és  zenei  hangzás.)18  Ezzel  furcsa  feszültségben  áll  az,  amit  Goethe  egy  beszélgetésben  mondott:  „Az  értelem  olyan  régi,  mint  a  világ,  és  a  gyermeknek  is  van  értelme:  de   nem  minden  korban  alkalmazzák  egyformán  és  ugyanazokra a tárgyakra. Korunk  a  maga  teljes   értelmét  a  morálra  és  az  önszemléletre  fordítja;  ezért  szinte  teljesen  hiányzik  a  művészetből  és  onnan,  ahol  még  működnie  kellene.  A  fantázia  a  korábbi  évszázadokban  kizárólagos  és  domináns  volt,  és   a  többi   lelki működés mind mind  őt szolgálta; most azonban  minden  fordítva  van,  a  fantázia  szolgálja  a  többit  és  megbénul  szolgálatukban.”19  Ebbe  vagy  Goethe bonyolódott bele, vagy a jegyzetelő nem értette.   A  molnárlegény  így  nemcsak  otthonról  megy  el,  hanem  az  egész  filisztervilágot  (hálósipkástól  és  a  közmondásos  bölcsességével  együtt)  maga  mögött  hagyja.  A  romantikus  elképzeléseknek  megfelelően  a  filisztervilág  ellentéte  a  művész.  A  molnárlegény  tulajdonképpen  egyetlen  tárgyat  visz  magával:  a  hegedűjét.  „Bementem  tehát  a  házba  és  leakasztottam  a  falról  a  hegedűmet,  amelyen  elég  tisztességesen  tudtam  játszani,  apámtól  kaptam  az útra néhány krajcárt, és máris bandukolva mentem végig a hosszú  falun.”20 Könnyű  volt  az  elválás,   mintha  kölcsönös  „megegyezéssel”  történt  volna,  valószínűleg  régóta  érlelődött.  És  a  fiúban  sem  volt  semmiféle  sértődöttség.  „Titkos  örömmel  vettem szemügyre,   hogy  jobbra  és  balra  az  összes  ismerősöm  és  társam  mint  tegnap  és  tegnapelőtt  és  mindig  a  munkába  vonult;  ástak  és  szántottak,  míg  én  mentem  bele  a  szabad  világba.”21  Most  látjuk  csak,  hogy  a  molnárlegény   a  munka  egész  funkcionális  világát  otthagyta.  (És  most  látjuk  csak,  hogy  a  fiúnak  nem is malomban kellett volna dolgoznia, hanem kint a földeken. És attól  is  tekintsünk  el  most,  hogy  nem  is  lehetett  annyira  lusta,   ha  a  mezőkön  szorgoskodókat  a  társainak  nevezik,   akikkel  nap  mint  nap  együtt  dolgozott.)  A  távozás  és  az  elszakadás  örömébe  egy  szemernyi  fájdalom  sem  vegyül:  „Úgy  éreztem  magam,  mintha  örök  vasárnap  lenne.”22  (Novalis nyomán a  filiszterlét átlépésének útja, hogy a vasárnapot örökkévalóvá kell  tenni.)  Mindenesetre,  ahogy   a  fiú  elhagyta  a  faluját,  elővette  a  hegedűjét,  hogy  megénekelje  az elszakadás örömét. Ennek a versnek most csak az első két strófáját idézem fel:     Wem Gott will rechte Gunst erweisen,  Den schickt er in die weite Welt,  Dem will er seine Wunder weisen  In Berg und Wald und Strom und Feld.    Die Trägen, die zu Hause liegen,  Erquicket nicht das Morgenrot,  Sie wissen nur vom Kinderwiegen,  Von Sorgen, Last und Not um Brot.23     Hermann Hesse: Eichendorff. In Joseph von Eichendorff: ​ Novellen und Gedichte​ . 13­14. o.     Goethe: ​ Gespräche​ . 2. kötet, 27­28. o.   20   Joseph  von  Eichendorff:  Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts.  17.  o.  Magyar  fordítása:  Eichendorff:  Egy  mihaszna életéből. 339. o.   21  ​ Uo.​  17­18. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 339­340. o.  22  ​ Uo.​  18. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 340. o.   23  ​ Uo.  Magyar  fordítása:  Eichendorff:  Egy  mihaszna   életéből.  340.  o.  De  ehelyett  most  inkább  Áprily  Lajos  fordítását  szeretném  idézni:  „Akit  az  Úr  szeret,   megáldja  /  s  a  nagyvilágba  küldi ki,  /  erdő,  patak,  völgy hűse  várja,  / ezer  csodát  mutat  neki.  //  A  vándorlásra  lusta  lelket  /  hajnal sosem frissíti meg, / ínség, gond rak rá sűrű   terhet, /  családért,  gyermekért  szepeg.”  (De  ez  a  fordítás is  – főleg a  második versszakban –  olyan szabad, hogy  elemzésre aligha használható.)    18 19

5   

Ez  a  két  strófa,  túl  a  feltétlen  jókedvűségén  és  azon  a  körülményen,  hogy  a  szabad  természetben  szólal  meg,  vagyis  ott,  ahol  már  magunk  mögött  hagytuk  a  művelés  alatt  álló  földeket  és  mezőket,  az  eddigi  elemzésekhez  képest  két  fontos  elemet  tartalmaz.  (1)  A  filisztervilág  most  a  kenyérről  való  gondoskodás  mellett  magában  foglalja  a  „gyermekbölcsőt”,  vagyis  a  gyermek  köré  szervezett  családi  életet  is.  (2)  Az  útra  kelés,  a  vándorlás,  nemcsak  összhangban  van  a  természettel,  hanem  a  vándort  Isten  is  nagy  kegyben  részesítette,  neki  akarja  megmutatni  a  teremtésének  valamennyi  csodáját.  Azt  mondhatjuk,  hogy  az  eddig  bemutatott  mindhárom  viselkedési  mód  összhangban  áll  a  természettel  (a  szorgalmas  tevés­vevés,  a  passzív  kivonulás,  vagyis  a  lustaság  és  végül  a vándorlás), de csak  az  utóbbi  van  összhangban  Istennel.  Ez  az  ember  igazi  rendeltetése:  útnak  indulni,  és  megnézni­megtapasztalni  az  isteni  teremtés  csodáit.24  De  tévedés   lenne,  ha azt hinnénk, hogy  a  feladat  egyszerűen  a  külvilág  csodáinak  föltárása.  Emlékezzünk  arra,  hogy  a  fiú  a  saját  szerencséjét  (boldogságát)  akarja  megtalálni  a  világban.  Az  utazás  tulajdonképpeni  célja  a  szubjektum önmegtalálása, miután a filiszteri világot maga mögött hagyta.      A világgámenetel, az utazás és az úton levés mint kritikai attitűd    Abból  indulhatunk  ki,  hogy  a  novella  tudatos  tiltakozás  –  első  megközelítésben  –  a  korabeli  életviszonyokkal  szemben.25  Ludwig  Börne  1828  és  1832  közötti  aforizmáinak  egyikében  olvashatjuk:  „Egy  német  csak  addig  örülhet  az  életének,  amíg  utazik.  A  németek  a  maguk  hazácskájában,  bárhol  is  legyen  az,  mintha  egy  meleg  fürdőben  ülnének,  amely  egyetlen  egészséges  embert  sem  üdít  fel,  és  amelyben  nem  lehet  még  egy  kicsit  sem  pancsolni  az  ujjakkal  anélkül,  hogy  mindent  össze  ne  vizeznénk  és  kellemetlenné  ne  tennénk.  A  vándor  a  szabad  áramlásban  fürdik;  a  levegőt,  a  vizet,  a  mezőt   és  az  eget  egyszerre  élvezi,  a  friss  hullám  megerősíti, és az  áramlás nem lép ki a medréből, hogyha csapkodni kezdi a kezével.“26  (Vagyis  a  német  kisállami   lét   olyan  korlátoltságot  jelent,  amely  az  utazási  kedvben  csapódik  ki.)27  Ha  egy  kicsit  körülnézünk  az  1800  utáni  irodalomban,  akkor  abban  a  féktelen  utazási  kedv  lecsapódását  láthatjuk.  Nézzük  pl.  a  ​ Des  Knaben  Wunderhorn  című  gyűjteményből  a  Lied  vom  alten  Hildebrandt  című  verset.   Ebben  arról  van  szó,  hogy  Hildebrandt  mester  szeretne kilovagolni, pontosabban lóháton szeretne eljutni Bernbe, de előtte megkérdezi:     Wer wird die Weg mir weisen  Gen Bern wohl in das Land?28   

Ez a jelenet kitágul és univerzalizálódik, az utazás az ember leglényegesebb és legalapvetőbb  tevékenysége lesz, na jó, a vívás mellett:     Sollt ich daheime bleiben    „Az  első  dalbetét,  ​ Wem  Gott  will  rechte  Gunst  erweisen, egymással konfrontálja a kétféle egzisztálási módot,  és  paradox  módon  azokat,  akik  »csak  a  gyermekbölcsőről,  a  kenyérről  való  gondoskodásról, ennek  terhéről  és  ínségéről«  tudnak,  a  »lustáknak«  nevezi,  míg  a semmirekellő, aki »csak hagyja tenni a Jóistent, amit  akar« válik  az aktív féllé.” ​ Killy Literaturlexikon​ . 3. kötet, 201­202. o.  25  ​ Uo.  26   Ludwig  Börne:  Aphorismen  und  Miszellen.  In uő: ​ Gesammelte  Schriften​ .  2.  kötet,  Meiner,  Hamburg,  1832.  324. o.  27   Ebbe  a  tradícióba   illeszkedik  még  az  is,  ahogy  Heinrich   Böll  a  frankfurti  poétikai  előadásaiban  elemezte  a  háború  utáni németek  utazási kedvét. Ezeket az előadásokat 1964­ben tartotta meg, ​ Zur Ästhetik des Humenen in  der Literatur​  címen.  28  Achim von Arnim, Clemens Brentano: ​ Des Knaben Wunderhorn​ . 1. kötet, Insel, Leipzig, 1932. 121. o.   24

6   

Bey gutem Hausgemach?  Ich bin in allen Tagen  Zu reisen aufgesezt,  Zu reisen und zu fechten  Bis auf mein Heimefahrt.29   

Clemens  Brentano  1801­es  ​ Godwi  című regénye – amelyet sokszor neveznek elvadultnak is –  mintha  már  az   egész  utazási  kultusz  kritikáját  is kidolgozná. „Gyakran úgy van,  mint ebben a  pillanatban  is,  hogy  a  vihar  a  természetben  és  a  szerencsében,  igen,  hogy minden keménység  és  nyersesség  azért  van  jelen,  hogy  állhatatlan  értelmünket,  amely  örökké  az  idegenbe  törekszik,  arra   ösztönözze,  hogy  visszatérjen  a  maga  hazájába.  Amikor  kint  a  vad  vihar  hatalmas  hullámokban  tombol,  még  nem  tört  rám  soha  oly  gyakran  panaszolt  vágyam  az   utazás  iránt.“30  Mintha  már  Brentano  számolna  az  utazás általános fölértékelésével, és azzal a  toposszal  is,  hogy  az  otthont  és  a  hazát  is  csak  az  utazáson  keresztül  ismerhetjük   meg.  Ez az  érv  az  utazás  kritikájának  azzal  próbálna korlátot állítani, hogy az eltávolodás tulajdonképpen  már a visszatérés szolgálatában áll.      So weit als die Welt,  So mächtig der Sinn,  So viel Fremde er umfangen hält,  So viel Heimat ist ihm Gewinn.31   

„Nem,  mindez  nem  így  van;  akkor  már  csaknem  kielégítenek  a  jó  családi  festmények,  ahol  nincsen  huzat,  senki  nem  fullad  meg  a  hőségtől,  és  minden  köhögés  és  nátha  nemesi  származású,  rengeteg  őssel.“32  –  Ezzel  már  el  is  jutottunk  volna  egy  nagyon  szép  összefüggéshez:  Eichendorffot  általában  az „otthon” és a „haza” egyik legnagyobb költőjének  tekintik.  Azt  is  megtanultuk  Adornótól,  hogy  Eichendorffot  nem  a  „Heimat”,  hanem  a  „Heimweh”  költőjének  kellene  tekintenünk,  habár  a  két  fogalom  már  a  verscímekben  is  egymást váltogatja. Most az egyik ​ Heimweh​  című vers első két strófáját szeretném idézni:    Wer in die Fremde will wandern,  Der muß mit der Liebsten gehn,  Es jubeln und lassen die andern  Den Fremden alleine stehn.    Was wisset ihr, dunkele Wipfel,  Von der alten, schönen Zeit?  Ach, die Heimat hinter den Gipfeln,  Wie liegt sie von hier so weit!33   

A  „honvágyat“  így  az  utazás  generálja;  ez  az   utazást  kísérő  édeskés­szomorkás  hangulat.  Ezért  némi  meglepetés  kelthet, hogy az elemzett novellában a „Heimweh” szó elő sem fordul.  Sőt,  talán  még  azt  is  ki  lehetne  mondani,  hogy  ettől  a  műtől  idegen  a  honvágy  meditatív  fájdalma.  Az  útra   kelő  molnárlegény  első  dalának  utolsó  versszaka inkább az „Aufbruch” (az  útra kelés) lendületét és optimizmusát sugározza:      Den lieben Gott laß ich nur walten;  Der Bächlein, Lerchen, Wald und Feld   ​ Uo.​  123. o.   Clemens Brentano: ​ Godwi​ . In uő: ​ Werke​ , 2. kötet, Insel, Leipzig, 1893. 17. o.   31  ​ Uo.​  17­18. o.  32  ​ Uo.​  18. o.  33  Joseph von Eichendorff: ​ Werke​ , 1. kötet, 77­78. o.   29 30

7   

Und Erd und Himmel will erhalten,  Hat auch mein Sach aufs best bestellt!34   

Ez  aztán  a  második  fejezet  végén  csekély  változással  megismétlődik.  Eichendorff  újítása  az,  hogy  Isten,  aki  fenntartja  a  kis  patakot,  a  pacsirtát,  az  erdőt  és   a  mezőt,  a  vándorról  is  gondoskodni  fog.  De  ez  nem  azt  jelenti,  hogy  a  molnárlegény  végig  optimista  hangulatban  lenne.  Néha  világosan  érezhető  a  depresszióba  való  visszaesése;  ilyenkor  az  én­elbeszélő  filozófiai  gondolatokról  vagy   filozófiai  hangulatokról  beszél.  Az egész utazás mintha roppant  örömteli  és  optimista  hangulatban  zajlana,  de  mégis  mindig  érezhető  a  háttérben  valamilyen  elementáris  fájdalom.  Ezt  alátámasztandó  idézzük  fel  most  az  ötödik  fejezet  egy  teljes  szövegegységét,  amelyet  gondolatjelek  fognak  közre.  „Minél  tovább  haladtunk,  annál  vadregényesebb  és magányosabb lett a környék. Végül aztán előbújt a hold a felhők mögül, és  egyszerre  olyan  élesen  sütött  a  fák  s  a  kősziklák  között,  hogy  hátborzongató volt nézni. Csak  lassan  tudtunk  előrehaladni  a  keskeny  és  köves  szurdokokban,  és  a  kocsi  örökös,  egyhangú  zörgése  a  kőfalakról  messzire  elhangzott  a  csöndes  éjszakában,  mintha  csak  egy  hatalmas  sírboltba  [Grabgewölbe]  haladnánk  befelé.  Csak  az  erdő  mélyéből  hallatszott  sok  távoli  és  láthatatlan  vízesés  folytonos  surrogása,  s  a  kuvikok  huhogták  egyre  a  messzeségből:  »gyere   velünk,  gyere  velünk!«“.35  Megyünk­megyünk,  de  mintha  egy  sírba  mennénk  befelé,  miközben a kuvikok huhogása nyilvánvalóan a halálra céloz.       Alvás, álmosnak lenni     Már  Karl­Heinz  Ebnet  felfigyelt  arra,  hogy  a  Taugenichts  az  utazáson  kívül  alapvetően  két  dolgot  csinál,  alszik  és  a  fákon  üldögél.  Ezek  közül  most  az  alvás  tematikájával  szeretnék  részletesebben  is  foglalkozni.  Az  ​ Újszövetség​ ben  az alvás a közeljövőre vonatkozó várakozás  fényében  felelőtlen  viselkedés.  „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti  Uratok.  […]  Azért  legyetek  készen  ti  is,  mert  amely  órában  nem  gondoljátok,  abban  jő  el  az  embernek  fia.“36  Az  1800  körüli  években  kerül  sor  az  alvás  fölértékelésére,  nézzük  először  a   Des Knaben Wunderhorn​ ból a​  Geht’s dir wohl, so den an mich​  című verset:    Ach in Trauren muß ich schlafen gehn,  Ach in Trauren muß ich früh aufstehn,  In Trauren muß ich leben meine Zeit,  Dieweil ich nicht kann haben, die mein Herz erfreut. 37   

Itt  mindent  a  szomorúság  és   a  gyász  borít  be,  ez  hálózza  be  az  ember  egész  életidejét,  miközben  nem  is  az   alvásról  magáról,  hanem  az  aludni  menésről  van  szó.   A  szomorúság  elveszi  az  ember  életidejét,  ebben  az  életidőben  a  szív  öröme  nem  kap  helyet. Az első fontos  szöveg,  amelyben  valóban  az  alvás  fölértékeléséről  van  szó  Bettina  von  Armin  ​ Die  Günderode  című  regénye,  ebben  az  emberi  gondolkodás  szempontjából  beszél   az  alvás  hasznosságáról  és  fontosságáról.  „Az  alvást  kapcsolatba  lehet  hozni  a  gondolkodással  [das  Denken  kann  mit  dem  Denken  im Rapport gesetzt werden], az alvás, amely a gondolkodásból  34

  Joseph  von  Eichendorff: Aus  dem  Leben  eines Taugenichts.  18.  o.  Kormos  István  fordításában:  „Uralkodjék  hát  földön­égen /  ki  teremtett  völgyet­hegyet:  /  a  boldog  Isten, őt  dicsérem,  /  jól  igazítja  léptemet.”  Joseph von  Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 340. o.   35   Joseph  von  Eichendorff:  ​ Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts​ .  66­67.  o.  Magyar  fordítás:   Eichendorff:  Egy  mihaszna életéből. 382. o. A fordítást módosítottam: W. J.  36  Máté 24,42. és 44. (Károli Gáspár fordítása.)  37  Achim von Arnim, Clemens Brentano: ​ Des Knaben Wunderhorn​ , 1. kötet, 80. o. 

8   

származik,  megint  gondolkodó  erőt  hoz  létre  –  és  így  tudja  magát  újrateremteni  a  gondolkodásra elszánt szellem.   –  A  szellemmel  átitatva   így  fel  lehet  robbantani  a  rosszat,  mert  nincs  többé   helye,  mert  túlzottan  gyenge  és  szűkös ahhoz, hogy megragadja a szellemet.“ 38 Mintha Bettina von Arnim  azt  mondaná,  hogy  az   éberség,  a  szellemi  jelenlét  éppen  hogy  az  alváson  keresztül  javítható.  És  aztán  a  következő  mondatokban  nem  lehet  biztosan  tudni,  hogy  erről  a  gondolatról,  vagy  általában  a  gondolkodásról  beszél:  „Csodálom  a gondolataimat! – Azok a dolgok, amelyekről  sohasem  hallottam,  amelyeket  nem  tanultam  […]  világosan  és  érthetően  itt  vannak  a  szellememben.“39  Az  alvás  tekintetében  Eichendorff  novellájának  legfontosabb  előfutára  Clemens  Brentano  ​ Aus  der  Chronika  eines  fahrenden  Schülers  című elbeszélése, amely 1802  és  1806  között  született,  de csak 1823­ban jelent meg. A 14. század második felében vagyunk  és  egy  koldusszegény  diák  indul  vándorútra;  Bázelből Strassburg felé vándorolva egy Eschau   nevű  kisvárosban  egy  lovag  magához  veszi,  és  írnoki  állást  ad  neki.  Erre  a  diák,  akit  Johannesnek  hívnak,  így  szól  az  urához:  „»Uram,  hogy  kellene  örülnöm,  most,  hogy  tudom,  hogy  hol  fogok  aludni  és  hol  fogok  kenyeret  kapni,  és  kinek  fogok  szolgálni  az  Úr  kedvéért,  és  már  azt  is  tudom,  kit  szeretek  és  kinek  tartozom  köszönettel  Istenen  kívül,  és  kiért  kell  imádkoznom,  magamon  kívül.  Uram,  az  új  otthonom  [hazám]  nagyon  tetszik  nekem,  Isten  adja,  hogy  én is tessek neki és méltó legyek  hozzá.« Ekkor a lovag elmosolyodott és így szólt:  »Johannes,  ha  komolyan  gondolod  a  szavaidat,  akkor jó társak leszünk, mert nagyon tetszik a  beszéded.  De  mit  akarsz  tenni,  hogy  tessél  nekem;  és mit akarsz adni nekem, amikor semmid  sincs?«“40  Nem  akarom  tovább  követni  az  idézetet,  amelyből  az   úr  és  a  szolga  viszonyának  egy  konstellációja  fog  kirajzolódni;  csak  annyit  szeretnék  most  kiemelni,  hogy  az  otthon  [a   haza]  ott  van,  ahol  az  ember  aludhat,  és  ahol  megkeresheti  a  kenyerét.  –  Jean­Luc Nancy ezt  írja  az  alvásról  szóló  könyvecskéjében:  „De  először  is  el  kell  aludnunk.  »Elaludni«   franciául  egy  visszaható  ige,  ​ s’endormir​ ,  »magunkat   elaltatni«,  és  ez  egy  illúzióhoz  vezet.  Senki  sem  altatja  el  önmagát:  az  alvás  valahonnan  máshonnan  jön.  Mintegy  ránk  telepszik,  megszáll  minket,  magába  zuhantat  minket.  Tehát  elaltatottnak  kell  lennünk.  Maga  az  alvás  által  kell  elaltatottnak  lennünk […].”41 Eichendorff novellája alapján az alvás (illetve az elalvás) kétféle  „formájáról”  beszélhetünk:  (1)  A  Taugenichts  mindenütt  tud  aludni,  és  ezért  útközben  is  állandóan  otthon  van.  Azt  gondolhatnánk,  hogy  az  utazást  a  kíváncsiság  mozgatja;  Eichendorff  szerint  azonban  az  utazást  a  mindenütt  való   berendezkedni  tudás  képessége  mozgatja.  „Ez  aztán  valóban  tisztára  bámulni  való  volt!  Mert   hiszen  jól  meg  akartam  nézni  magamnak  Itáliát,   s  negyedóránként  tágra  is  meresztettem  a  szemem.  De  alighogy  így  nézdegéltem  egy  kicsikét  magam  elé,  a  tizenhat  lóláb  nyomban  úgy  összekavarodott  és  kuszálódott  előttem  erre  meg  arra,  meg  keresztbe,  mint  a  háló  szövése,  hogy rögtön  könnybe  lábadt  a  szemem,  s  végül  is  szörnyű  mély,  ellenállhatatlan  álomba  zuhantam,  hogy  nem  volt  menekvés.  Lett  légyen  nappal  vagy éjszaka, eső vagy napsütés, Tirol vagy Itália, én billentem  jobbra  majd  balra,  majd  hátra,  lefelé  a  bakról,  s  néha  olyan  vehemenciával  mártogattam  a  fejem  a  föld  felé,  hogy  a  kalapom  messzire  repült  […].“42  Az  ide­oda  dülöngélés, sőt a kalap  lerepülése  mindig  is  különösen  vicces  jelenetek voltak. Ez az alvás a szubjektum kifáradására  épül;  a  szubjektum  belezuhan  önmagába;  kívülről  nézve  ez  roppant  vicces,  ha  nem  nevetséges.  (2)  És  van  az  az  alvás,  amikor  a  világ  mintegy  magához  öleli  az  embert  és  elringatja.  Rómában  a  főhős  egy  kerti  házat  keres,  ahol  az  előző  este  egy  szépséges  hölgy   Bettina von Arnim: ​ Die Günderode​ . In uő: ​ Werke und Briefe​ , 1. kötet, 376. o.    ​ Uo.  40  Clemens Brentano: Aus der Chronika eines fahrenden Schülers. In uő: ​ Werke​ , 2. kötet 606. o.  41  Jean­Luc Nancy: ​ Vom Schlaf​ . Diaphanes Verlag, Zürich, 2013. 41. o.   42  Joseph von Eichendorff: ​ Aus dem Leben eines Taugenichts​ . 60. o. Magyar fordítás: Eichendorff: Egy mihaszna  életéből. 376­377. o.   38 39

9   

énekelt.  „Végül  kétségbeesve  levetettem  magam  egy  szép,  zöld  ház  elé,  ahonnét  az  oszlopos  erkély  széles  árnyékot  vetett,  és  szemügyre  vettem  az  elcsöndesült  várost,  amely  a  fényes  nappal  támadt  hirtelen  magányban  eléggé  hátborzongató  látvány  volt,  aztán  meg  a  mélykék,  felhőtlen  eget   nézegettem,  míg  aztán  végre  nagy  kimerültségemben  elszundítottam.  […]  [S]  mikor  felébredtem  […],  nagy  csomó  szép,  friss  virág  hevert  rajtam  és  köröttem.”43  Itt  is  fáradtságról  van   szó,  de  az  elalvó  nem  befelé  zuhan,  hanem  átadja  magát  a  világnak.  Eichendorffnak   ez  a  második  alvás­  vagy  elalvásfogalma  közel  áll  Clemens  Brentano  elképzeléseihez;  azzal  a meghatározó különbséggel, hogy Eichendorff nem beszélne otthonról  vagy  hazáról,  hanem éppen arról van szó, hogy ez az utazás (vagy vándorlás) közben történik.  Ha  még  mélyebbre  visszamegyünk  az  áttekintésben  akkor  azt  mondhatjuk,   hogy   a  romantikában  az  alvásnak  egy  olyan  koncepciója  körvonalazódik,  amelyet  alapvetően  két  vonással  jellemezhetünk.  Egyrészt  az alvás elveszti a szakralitásra való vonatkozását, és ezzel  együtt  megszűnik  negatív  fogalomnak  lenni.  Az  alvás  már  nem  az  ellentéte  a  megváltásra  vonatkozó  várakozásnak,  hanem  az  emberi  élet  egyik  funkciója  vagy  szakasza.  Másrészt  az  alvás  hangsúlyosan  is  az  emberi  élethez  tartozik:  Bettina  von  Arnim  óta  nem  az  életenergiák  mélypontját,  hanem  éppen  azok  életre  kelését  jelenti.  Volt  egy  régi  görög  közmondás, amely  szerint  az  alvás  és  a  halál  testvérek.  „Mert  a  halál  ugyanazt  a  jelenséget  képviseli,  mint  az  alvás  –  csak  nagyobb  és  mélyebb  értelemben.  Mindannyian  tudjuk, hogy az alvás egy időben  korlátozott  állapot,  mivel  ezt  értjük,  vagy  legalábbis  azt  képzeljük,  hogy  értjük.  A  halálra  viszont  úgy  tekintünk,  mint  az  élet  végére  […].”44  És  ugyanez  az  összefüggés   Jean­Luc  Nancy­nál  is  előfordul:  „Amilyen  a  halál,  olyan  az  alvás,  és  amilyen az alvás, olyan a halál –  csak  felébredés  nélkül.  A  visszatérés  ritmusa  nélkül,  az  újrakezdés  nélkül,  az új nap nélkül, a  reggel nélkül.”45      Az álmok birodalma: Itália    „Wo  geht  der  Weg  nach  Italien?  Nach  Italien,  wo  die  Pomeranzen  wachsen?”  A  második  fejezet  egy  markáns  helyén a Taugenichts így szól a hegedűjéhez (és ez az egyetlen hely, ahol   megszólítja  a  hegedűjét):  „Ja,  komm  nur  her,  du  getreues  Instrument!  Unser  Reich  ist   nicht   von  dieser  Welt!”46  Ezzel  a  kvázi  jézusi  mondattal  indul  majd  el  az  utazás  Itália felé. Goethe  ezt írja a VII. Római elégiában:    Nun umleuchtet der Glanz des helleren Äthers die Stirne;  Phöbus rufet, der Gott, Formen und Farben hervor.  Sternhell glänzet die Nacht, sie klingt von weichen Gesängen.  […]  Welche Seligkeit ward mir Sterblichen! Träum ich? Empfänget   Dein ambrosisches Haus, Jupiter Vater, den Gast?​  47    

 ​ Uo.​  93. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 404. o.   ​ http://www.theosophie.de/index.php?option​ . Utolsó letöltés: 2015. március 10.  45  Jean­Luc Nancy: ​ Vom Schlaf​ . 53. o.  46   Joseph  von  Eichendorff:  Aus  dem  leben  eines  Taugenichts.  42.  o.  Magyar  fordítása:  „Igen,  jer  ide,  hűséges  hangszerem! A mi országunk nem e világból való!” Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 361. o.   47   Johann  Wolfgang  Goethe:  ​ Werke  in  zwölf  Bänden​ .  Aufbau  Verlag,  Berlin,  1988.  162.  o.  Magyar  fordítása:  „Homlokom itt  fénylőbb  éter  ragyogása  borítja / S formát  és színeket Phoibosz,  az isten  adott.  / Csillagfényes az  éj,  lágy  dallam  csengve betölti / […] / Mily üdvösség jut nékem! Tán álmodom? Engem / vendégül vár itt házad,  Jupiter.” Goethe: ​ Versek​ . Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. Fordította Hajnal Gábor.  43 44

10   

Összegező  nagyvonalúsággal  szólva  azt  mondhatjuk,  hogy  a  Goethe­korban  két   nagy  történelmi vonzalommal találkozunk: az egyik a görög korra, a másik a római világra irányult,  amelyet  itáliai  utazásokkal  próbáltak  megtapasztalni.  Ha  ez  előtt  a  háttér  előtt  tekintjük  Eichendorff  novelláját,  akkor  nagyon  érdekes  képet  kapunk.  Eichendorff  nem  beszél  a  görögségről,  de  dekomponálja  az  Itália  iránti  rajongást.  A  műben  különösen  a  portás  beszél  nagyon  szépen  Itáliáról.  „A  fejedelmi  orrú  kapus,  aki  különben  is  nagy  tudósa  volt  a  világtörténelemnek,   gyakorta  mondogatta volt: »Nagyra becsült vámszedő úr! Itália szépséges  ország,  ott  a  Jóisten  mindenről  gondoskodik,  ott  az  ember  hanyatt  fekhet  a  napsütésben,  a  mazsola  meg  csak  potyog  belé  a  szájába,  és  ha  az  embert  a  tarantella  meg  találja  marni,  hát  egyenest  táncra  perdül,  még  hogyha  sohasem  tanult  táncolni,  akkor  is.«”48  És  aztán a novella  nyolcadik  fejezetében  Itália  leírása  élénk  színekkel  történik,  mintha  a  dionüszoszi  mámor  tombolna.  A  Taugenichts  hegedűjátékának  hatására  karneváli  kép  körvonalazódik:  „s  jóformán  körül  se  nézhettem,  már  táncolt  az  egész  társaság  a  fák  alatt  tarka  összevisszaságban.  A  nap  már lenyugodott, de néhány rőtvörös alkonyi sugár még odatűzött a  sötét  árnyak  közé,  a vén falakra s a borostyánnal befuttatott, félig földbe  süppedt oszlopokra a  kert  végében.  A  másik  oldalról  meg,  mélyen  a  szőlőhegyek  alatt,  Róma  városa  látszott  az  alkonyi  izzásban.  Hát  így  járták  ott bájosan a táncot, a tiszta, rezzenetlen levegőben, csak úgy  kacagott  belül  a  szívem,  ahogy  a  karcsú  lánykákat  elnéztem   […],  amint  felemelt  karral  illegnek  a  lombok  között,  mint  a  pogány  erdei  nimfák.  […]  Nem  bírtam  türtőztetni  én  se  magam,  odaugrottam  közibük,   s  mindegyre  hegedülve  tovább,  különféle  cifra  figurákat  csináltam.”49  (Nietzschének  ezt  a  leírást  ismernie  kellett:  az  egyik  érdekes  motívuma  a  tánc,  amelyben  mindenki  részt  vesz,  és  amely egyetlen egységet sugall, a másik pedig a tarantella.)  Eichendorffnál  ez  azonban  nem  tud  boldogságot  ígérni.  A  főhős  számára   a  szerelem  nem  Itáliához  kötődik,  ezért  elindul  visszafelé:  a  dionüszoszi  kavalkádot  bolondságnak  vagy  őrületnek  nyilvánítva:  „A   szökőkút,  amely  az  elébb  még  oly  vidáman  csillogott  nekem   a  holdvilágnál,  mintha  csak  angyalkák  mászkáltak  volna  benne  fel  s  alá,  még  egyre  csobogott  most  is,  de  az  én  kedvem  és  örömem  azóta  mind  a  kútba  hullott.  Szilárdan  eltökéltem,   hogy   én  ennek  a  hamis  Itáliának,  a  félnótás  festőivel,  narancsaival  és  komornáival  együtt,  hátat  fordítok mindörökre. S még abban az órában kiballagtam a városkapun.”50      A megtalált boldogság    Eddig  ugyan  mindig  novelláról  beszéltem,  de  Eichendorff  maga  egy döntő ponton regénynek  nevezi  a  művet.  „Most  pedig  […]  igyekezzünk  a  kastélyba,  ott  már  minden  vár  ránk.  Tehát  végül,  mint  ahogy  természetes  és  egy  jól  nevelt  regényhez  illik:  leleplezés,  megbánás,  megbékülés,  mindannyian  vidáman  újra  együtt  vagyunk,  és  holnapután  lakodalom!”51  Ezt  ugyan  nem  az  én­elbeszélő,  hanem  egy  szereplő  mondja,  de  ő  mit  tud,  és  honnan?  Ő  vette  volna  át  a  cselekmény  szövését?  Szóval  a  mű  egy  „jól  nevelt  regény”  lesz,  de  csak  végül.  Miről  szól  egy  regény?  Már a ​ Don Quijote óta azt mondhatjuk, hogy az útra kelésről. És most  a  mottóhoz  szeretnék  visszakanyarodni:  „és  így  indított  el  a  sors  engem  a  messzi  világba”.52  Eichendorff  mintha  tudná,  hogy  az  elindulás  és  a  vándorlás,  ahogy ő leírta, nem  illik egy „jól  nevelt”  regényhez.  De  miért?  Csakis  a  véletlenszerűség  miatt.  A  Taugenichts  úgy  indul  el,  48

  Joseph  von  Eichendorff:  Aus  dem  Leben  eines  Taugenichts.  44.  o.  Magyar  fordítása:  Eichendorff:  Egy  mihaszna életéből. 362. o.   49  ​ Uo.​  98. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 408­409. o.  50  ​ Uo.​  107. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 415­416. o.   51  ​ Uo.​  127. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 434. o.  52  ​ Uo.​  65. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 381. o.  

11   

hogy  nincsen  célja,  az  utazást  a  véletlen  szervezi.  A  mű  végén  prágai  diákok  bukkannak  fel,  akik  ugyanakkor  zenészek  is,  de  nem  vonósok,  hanem  fúvósok.  Közülük  mondja  a  vadászkürtös:  „Én  nem  akarnék  így  utazni:  lovak  meg  kávé  meg  frissen   húzott   ágyak  meg  hálósipka  meg  csizmahúzó  előre  megrendelve!  Csak  azért  is  az  a  legszebb,  mikor  úgy  kora  reggel  tájt  kilépünk  valahonnan,  s  a  vándormadarak  elhúznak  magasan  felettünk,  és  még  azt  sem  tudjuk,  ma  melyik  kémény  füstölög  nekünk,  és  nem  is  sejtjük,  hogy  estig  még  miféle  különös  szerencse  érhet.”53  A  prágai  diákzenészek  dala   a  mű  utolsó  hosszabb  verse;  ez  meglehetősen ironikus, és mintha visszavonná az útra kelés és a vándorlás értelmét:     Wir streichen durch die Felder,  Von Schnee und Regen naß,  Der Mantel fliegt im Winde,  Zerrissen sind die Schuh,  Da blasen wir geschwinde  Und singen noch dazu:  Beatus ille homo  Qui sedet in sua domo  Et sedet post fornacem  Et habet bonam pacem!54   

A  diákok életformája, utazás dicsérete élesen ellentmond a refrénnek, amelyet csak ironikusan  lehet  érteni.   De  hogy  lehet  egy  ilyen  utazásnak  célja  és  értelme?  Eichendorff  a  ​ Frühe  Fahrt  című versében ezt írja:    Und ich mag mich nicht bewahren!  Weit von euch treibt mich der Wind.  […]  […] Ich mag nicht fragen,  Wo die Fahrt zu Ende geht! 

     

 ​ Uo.​  11. o. Magyar fordítása: Eichendorff: Egy mihaszna életéből. 420. o.     „Megyünk  lankadatlan,  /  csapkod  hó,  eső.  / Szél  nyűvi kabátunk, / cipőnk szétszakadt, / mégis dalba vágunk /  komisz   ég  alatt:  /  boldog  az,  /  aki  a  házában  ül,  /  aki  a  kályha  mögött  ül  /  és  élvezi  a  maga  békéjét.”  Magyar  fordítás: i. k. 427. o. A latin nyelvű refrén az én szabad fordításom: W. J.  53 54

12