Zsók Béla
A Dévára települt bukovinai székelyek kapcsolata a környező románsággal A múlt század 90-es éveiben alakult meg Déván a bukovinai székely, vagy ahogyan helytelenül emlegetik: a dévai Csángó Telep. A bukovinai székelyek Hunyad vármegyébe való áttelepedése egy véletlen folytán indult meg, ugyanis az Al-Dunától kiábrándultan hazafelé — Bukovinába — tartó székelyek egy csoportját Déva város akkori polgármestere előnyös gazdasági segéllyel Déván marasztotta. Ekkor jött létre a négy Hunyad megyei bukovinai székely telep: Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön. A bukovinai székelyeket Dévára való letelepedésük után nem az elzárkózás, hanem a nyíltság, a kitekintés, új környezetük mihamarabbi megismerésének szándéka jellemezte. Ez „mellékfoglalkozásuk", a fuvarozás velejárója volt. Román nyelvismeretük révén a románság köréből hamar szereztek maguknak ismerőst, barátot. Más helységekbe, vásárokba járva megismerhették a megye gazdasági adottságait. Lassan kialakult és állandósult a Dévára és környékére települt székelyek és a Déva környéki román falvak lakói között az a természetű kapcsolat is, amelynek csak az 50-es években elindított kollektivizálás vetett véget. A Déva környéki románsággal való kapcsolatteremtési lehetőségek közül említésre méltó, hogy tavasszal és ősszel a dévai székely telepes gazdák román napszámosokkal együtt végezték el a soron levő mezőgazdasági munkákat. A napszámosok leginkább a Brád környéki román falvakból kerültek ki, akik lakóhelyük terepviszonyai miatt főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Dolgos, becsületes emberek voltak, étel és szállás dolgában pedig igénytelenek. Fizetésük előzetes megegyezés alapján terményben vagy pénzben történt. A fentiek alapján azt mondhatnánk, hogy egy szokványos, általánosan elteijedt vagy közismert helyzettel állunk szemben. Ami azonban ebben helyi sajátosság, s amit pozitív értékű helyi magyar-román kapcsolatnak tekintek, azt az alábbi pontokban foglaltam össze: a) Az évtizedek során tartós kapcsolat alakult ki a román napszámoscsaládok és a munkaadó székely családok közt. Minden évben ugyanaz a napszámoscsalád jelentkezett ugyanannál a székely családnál. A kapálási időszak beállta előtt a napszámba elszegődő román ember felkereste tavalyi — esetleg tavalyelőtti vagy még korábbi — munkaadóját. Ha a gazdának szüksége volt munkaerőpótlékra, megegyeztek a napszámosok számában, a kapálás megkezdésének időpontjában és a fizetésben. b) Egy másik olyan érték, amely a helyi magyar-román kapcsolatok éltetője volt, a kölcsönös bizalomban nyilvánult meg. így például a terményben kapott fizetséget (búza, kukorica) a román napszámos bármikor felvehette: az év bármely időszakában jelentkezhetett munkaadójánál, ahonnan a neki járó terményt — esetleg annak csak egy részét — malomba vitte Déván, és félkész terményként szállította haza. Ha több napot igénylő ügyes-bajos dolga akadt Déván, székely gazdaismerősénél mindig megszállhatott. A menetrendszerű autóbuszjárat bevezetésével ezek a kapcsolatok lassanként megritkultak és elmaradtak. Sok esetben a dévai székelyek román ismerőseiktől vásároltak különböző állatfajtákat. Tehén- vagy lóvásárlás esetén a magyar vásárlók meghagyták és tovább használták a
A DÉVÁRA TELEPÜLT BUKOVINAI SZÉKELYEK KAPCSOLATA A KÖRNYEZŐ ROMÁNSÁGGAL
71
megvásárolt állat román nevét. Számukra nem volt idegen hangzású a Flóri, Lunáj, Mundráj, Zsoján és más román eredetű állatnév. Fordított esetben is így leheteu, meri két magyarosan hangzó vagy magyar eredetű állatnevet jegyeztem le a románok által lakott Kergesen. Román ismerősöm szerint általánosan elteijedt és közismert ebben a helységben a Virágból eredő Virány és Bimbó tehénnév. Amikor gyűjtőterületem magyar-román kapcsolatairól írok, nem hallgathatom el a családom és egy kergesi román család immár három nemzedék óta tartó kapcsolatát. Édesanyám elmondása alapján ez a kapcsolat így kezdődött: „Nagyapám 1865-ben született a bukovinai Andrásfalván. Iskolai végzettsége nem volt, de a nevét le tudta írni. Tizenkilenc éves korában besorozták az osztrák-magyar hadseregbe; ulánus katona lett Csernovicban, majd Pozsonyban. Itt ismerkedett meg egy Hunyad megyei román fiúval. Nagyapám jól tudott románul, így az ismerkedés és a barátkozás is könnyen ment. 1887-ben nagyapám katonai egysége is részt vett Bosznia megszállásában. Egy alkalommal, ahogyan haladt az egység Bosznia földjén a kitűzött cél felé, nagyapám és román katonabarátja valamilyen oknál fogva lemaradtak az egységtől. Amikor újra lóra ültek, az egysegük után igyekezve megláttak egy bosnyák embert, akinek szekere egy gázlónál a patakba volt süllyedve. Nagyapám és barátja lovaikkal a megszorult bosnyák ember segítségére siettek, és kihúzták a patakba ragadt szekeret. Amikor feletteseik tudomására jutott ez az eset, nagyapám és barátja súlyos büntetést kapott, mert ellenséges földön a császári sereg lovait az ellenség megsegítésére használták. A közös sors még szorosabbá fűzte a két katona barátságát. Ötévi katonai szolgálat után nagyapám a bukovinai Andrásfalvára, román barátja pedig a Hunyad megyei Kergesre tért haza. Úgy látszott, hogy a két legény berátságának véget vet a leszerelés öröme, a rég nem látott szülőföld utáni vágy. A véletlen folytán azonban nem így történt: 1892-ben ötven bukovinai székely család — köztük nagyapám is — áttelepült Dévára. Hosszú lejáratú állami kölcsön révén házhelyet és tíz hold szántóföldet vásárolt. Még ugyanabban az évben felkereste volt katonacimboráját, aki jutányos áron épületfaanyaghoz juttatta. Sok éven át nagyapám barátja révén szerezte be a téli tűzifát is. A két jóbarát közvetítésével más dévai családok is ismeretséget kötöttek kergesi román családokkal. Nagyapám halála után szüleim szőtték tovább a barátság szálait. A román család részéről nagyapám barátjának kisebbik fia, majd annak leánya tart számon minket. Minden évben felkeresem a kergesi román ismerősöket. Osztrák-magyar katonai érmekkel kitüntetett nagyapjuk nagyított fényképe most is a falon látható. Az unokák is tudják már, hogyan kezdődött a két család kapcsolata." Ha már elkezdtem a családi emlékek felidézését, azt is megemlítem, hogy az édesapám kerekesműhelyében készült szekerek a megrendelő vagy a tulajdonos vagyoni állapotát és nemzetiségi hovatartozását is elárulták. így például amíg a földművelés terén Déván és környékén a magyar-román kölcsönhatás elemei kimutathatók, addig a szállítóeszközök terén ez a kölcsönhatás hiányzik. A Déva környéki román ember még véleüenül sem csináltatott olyan szekeret, amilyen a bukovinai székelyeké volt, és ugyanez az eset fordítva is igaz. Ismeretes, hogy egy közösségen belül például a ruházatnak vagy a lakóháznak reprezentatív jellege is van; alkotóelemei, díszítései a sajátosság jeleit, információit hordozzák, és sok mindent elárulnak viselőjéről, tulajdonosáról. A dévai példa alapján a szállítóeszközökről is elmondhatjuk ezt. A szekér köztereken, közutakon fordul meg, tehát magán kell viselnie hovatartozásának jegyeit, tulajdonosának identitását is.
72
műhely
Bármennyire is kerülöm a fiúi elfogultság érzését, le kell írnom, hogy édesapám kerékkészítő tudásának és jó kerekeinek a Déva környéki román falvakban is híre volt. Jól tudott románul, ismerte a Déva környéki románság szokásait és ízlését. Egy alkalommal édesanyám meg is jegyezte: „Te János, ahogy látom, neked sok román barátod van." E megjegyzés valós értelmét akkor tapasztalhattam, amikor 1954-ben édesapámat is a kulákok közé sorolták és környékbeli román ismerősei segítségével idejében törleszteni tudta a hatóság'által kiszabott kulákadó nehéz terhét. Édesapám a faanyagot legtöbb esetben a Vajdahunyad környéki román paduránoktól (,,erdeiek"-től) és a Brád környéki /wócoktól szerezte be. A vásárlást sok esetben cserekereskedelemmel bonyolították le: édesapám mezőgazdasági termékekkel fizette ki a megvásárolt faanyagot. Volt olyan időszak, amikor a fa szállítása tilos volt, a vásárokon való értékesítését pedig hatósági engedély szabályozta. Ilyenkor az anyagfái széna közé rejtve hozták el édesapám műhelyébe a hegyilakó románok. A szállítóeszközök helyi használata kapcsán említem meg, hogy az 1950-es években néhány Nagyszeben környéki szász család hatósági kilakoltatás révén Déván kapott kényszerletelepedést. Közel tíz évig laktak Déván, s így udvarunkon szász szekerek is megfordultak; ezek szerkezetük és rendeltetésük révén sokban különböztek a Déva környéki románok s a bukovinai székelyek által használt szekerektől. A szászok jelenlétéhez fűződik, hogy ők cserélték fel először a hagyományos ráfozott szekérkereket autókerékkel, és ők teijesztették ezt el Déván és környékén. Néprajzi gyűjtéseim során igyekeztem kikutatni, felderíteni azokat az általánosan elteijedt kollektív jelenségeket, amelyek a Dévára települt székely közösség sajátosságai. A nemzedékek szerinti vizsgálódás bebizonyította, hogy a helyi sajátosság új jegyei csak akkor alakulhatnak ki, ha a közösségi élet legalább két nemzedéken át az örökölt hagyomány és a kialakult szokás szabta keretek közt folyik. Számba kell venni az életmód, az életvitel hagyományos elemeit, a közösség műveltségi tradícióit és az évtizedek folyamán állandósult szokásokat. Szerintem ezeknek a tényezőknek az összetételéből ered az az önmegtartó erő, amely a Hunyad vármegyébe telepedett székelységet — hogy egy helyi, sajátos kifejezéssel éljek — az „erős szórványban" a mai napig fenntartotta. A bukovinai székelyek magyarságtudatát erős nemzeti vonzerejük is bizonyítja. Megállapíthatjuk, hogy ez a jelenség a több mint kétszáz évvel ezelőtt Bukovinába települt, menekült székelyek első és második nemzedékénél érvényesült leginkább. Annyi év távlatából nehéz feleletet kapni arra a kérdésre, hogy az 1700-as évek közepén kialakult soknemzetiségű Bukovinában melyek voltak a nemzetiségek egymás melletti életének feltételei, az interetnikai kapcsolatok ama rugói, amelyek a más nemzetiségieket a bukovinai székely települések vonzáskörébe húzták. A szájhagyomány által fennmaradt családtörténeti adatok ma már csak némi eligazítást adnak, de a családnevek számbavétele és nemzetiségek szerinti csoportosítása megközelítően pontos képet ad. Esetenként a keresztnévadás, a keresztnévhasználat is bizonyító adatokat szolgáltat. A családnevek számbavétele az alábbi etnikai csoportosítást eredményezte (zárójelbe tettem azokat a neveket, amelyek az idők folyamán a magyar helyesírás, a magyar kiejtés szabályaihoz igazodtak): Német eredetű dévai magyar családnevek: Ajzert, Bürgöl, Géber, Gruber (Gluber), Heringer, Kaschler (Kasler, Kaszler), Kolbert, König, Leopold (Lépőt), Mann, Májkel, Müller, Najhárt, Schmidt (Smidt), Sreiner, Rössz. Román eredetű családnevek: Árdeleán (Árgyelán), Borbáth, Bota, Bredián (Brendján, Brengyán), Curkán, Finnya, Frenkuj, Gógh, Guzorán, Jordán, Kasszián (Skasszián),
a Dévára települt bukovinai székelyek kapcsolata a környező r o m á n s á g g a l
73
Kozsán. Kusár, Maneszku, Marosán, Muntyán, Nyisztor, Oprisa, Petres, Pogocsán, Potápi, Serbán, Sorbán, Szermán, Urkon (Urkom), Váncsa. Szláv eredetű családnevek: Csernik, Csiszer, Daradics, Dolka, Krusotzki, Lavrik, Lipán, Lokoczki, Lubastyik, Magdali, Matuseszki, Orosz, Oroszi, Pávrik, Sepniczky, Simcsik, Szemcsuk, Székács, Szélics, Szimcsák, Zájc (Zsájc). A Dévára települt székelység még Trianon után is asszimilálóképes volt. Árdeleán, Furka, Oprisa nevű román fiúk székely leányt vettek feleségül, s gyermekeik ma magyarnak vallják magukat. Adatközlőimtől tudom, de a korabeli leírásokból is kiderült, hogy a Dévára települt székelyeknek magasabb gazdasági kultúrájuk volt, mint a Déva környéki románságnak. A felfedezés örömét jelentette számomra, hogy ezt a tényt a nagy román regényíró, Mihail Sadoveanu 1922-ben Déváról írt riportjában is olvashattam. Az író több székely telepesgazda udvarát, házbelsőjét tekintette meg, tudomást szerzett a helyi Hitelszövetkezet és a közbirtokossági rendszer működéséről. Mindent, amit látott, tapasztalt, részletesen leírta, és követendő példának állította olvasói elé. Ezt a magasabb gazdasági kultúrát Bukovinában a székelyek a németektől vették át. Több idős adatközlőm említette, hogy a Déva környéki románság a székelyektől tanulta meg a kukorica sorban való vetését, termesztését; addig bolondjába (nem sorban) vetették a kukoricát. Ezt követte az ekekapa és a töltögető eke használata; ezeket a dévai székely mesteremberek készítették. A kukorica sorba vetésének mindkét módját átvették, de főleg az eke utáni, borozdába vetés teijedt el a románság körében, mert a két- vagy háromsoros vetőgép beszerzése költséges volt. Ezek a gazdasági érintkezések az emberi kapcsolatok elmélyítését is elősegítették. Szinte minden telepes gazdának volt román ismerőse vagy barátja. Ez a kapcsolat, ez a barátság szántóföldjeik szomszédsága révén is kialakult, de jelentősen hozzájárult ehhez mindkét fél nyíltsága, barátkozási készsége, valamint az a tény, hogy a bukovinai székelyek ismerték a román nyelvet, az idős román nemzedék pedig a magyar nyelvet. Ennek a kölcsönös empátián alapuló kapcsolatnak román részről volt egy figyelemre méltó megnyilvánulása: a második világégés alatt a vasgárdisták fel akarták gyújtani a dévai székely telepet. A Déva környéki román falvak férfiai fejszékkel felfegyverkezve székely ismerőseik, barátaik házaiban szálltak meg, s jelenlétükkel elhárították a magyarságot fenyegető veszélyt. Később a rendőrség és a csendőrség vette át Déva-telep védelmét. Amikor gyűjtési adataimat rendeztem, kitűnt, hogy a dévai székelységre a Déva környéki románság hatása elsősorban az új nemzedék köznapi nyelvhasználatában mutatható ki, ez a hatás azonban nem a román-magyar interetnikai kapcsolatok függvényében jött létre, hanem a politikai-adminisztratív intézkedések eredménye. Ez a felülről, kívülről jövő hatás alapjában rendítette meg a dévai homogén magyar közösséget: egy hosszadalmas, de biztos elnemzettelenítési folyamat indult meg, amelynek negatív eredményeit valójában csak napjainkban mérhetjük fel. A Déva-telepi mtsz megalakulása után a fiatalság figyelme az ipar és a közszolgáltatás felé irányult. Nyelvi szempontból ekkor kezdődött az „elcsángósodás" folyamata, ugyanis a mesterségek és foglalkozások szakkifejezéseit románul sajátították el, magyar megfelelőjüket nem ismerik. Sok fiatalt a román nyelv hiányos ismerete hátrányos helyzetbe juttatott. Ez a hátrányos és megkülönböztetett helyzetfelismerés egyesek viselkedését, gondolkodását és jövőbeli szándékát is befolyásolta, megváltoztatta. Felnőtté válásakor gyermekét román iskolába adja, hogy mentesítse, óvja azoktól a nehézségektől, amelyeket ő már átélt. Egyik adatközlőm ezt tömören így fejezte ki: „Még sofőr se lehet a
74
műhely
gyermekből, ha nem tud románul." Ez a gondolkodásmód, ez az életfelfogás már az identitástudat meggy engülésének a jele. A Hunyad vármegyében letelepedett bukovinai székelyek múltjának és jelenének tüzetesebb feltárása és jövő lehetőségeinek fiirkészése az eddigieknél több figyelmet érdemel, mert ez a maga nemében oly sajátos néptöredék sorsának alakulása a magyarságkutatás szempontjából is fontosnak tekinthető.
