A bival. II. Vajjon mikor és honnét jöttek az elsı bivalok Magyarország földére? Ez a kérdés állattenyésztésünk történetének szempontjából fölötte érdekes. Határozott feleletet nem adhatok reá s azt hiszem, nem is adhat senki. Szerettem volna néhány adattal legalább azt bizonyitani, hogy már rég idı óta, évszázadok óta tenyésztik nálunk a bivalt. Ezideig még ez sem sikerült. Majdnem bizonyosnak látszik, hogy a népvándorlás mozgalmas korszaka hozta a bivalokat hozzánk, s ha idıközben netalán kipusztultak, valószinüleg Törökországból kerültek ismét a Duna mellékére és Erdélybe. Brehm „Thierleben”-jébıl,1 valamint Victor Hehn „Culturpflanzen und Hausthiere in ihrem Uebergang aus Asien”2 czimü munkájában a házi bival eredetérıl és vándorlásáról sok érdekest olvashatunk. Azok a vad ökrök, melyeket Aristoteles az arachotáknál látott és amelyek leirása szerint a szelid ökröktıl éppen annyiban különböznek, mint a vad sertés a szelidtıl, hihetıleg bivalok voltak, mert „feketék és erıssek, a fejélük kisve behorpadt, szarvaik pedig inkább hátradültek”. Innen Arachosiából, a mai Beludsistanból terjedtek szét a bivalok, az Aristoteles után következı évszázadok folyamán Ázsiában. Brehm szerint az Ázsiában, Afrikában és Európában élı szelid és egészen házi állattá vált bivalok ısatyja az indiai vadbival. Az a rettenetes vad állat, mely Bantamnak déli tengerparti vidékein néha nagy csordákban látható, amint a nedves talaju, mocsarakban gazdag erdıségekbıl a sós vízre kijönnek, vagy pedig Ceylon szigetének északi és keleti részeiben a nagy pusztaságok tavai között kalandozó vadászokat rémítgeti, s amely állatot az indus költık erejeért és bátorságáért a tigrissel egy rangba helyeznek. A ceyloni singalesoknak nincsen annyi házi bivaluk, amennyivel nagy kiterjedésü rizsföldeiket megmívelhetnék; ezért manap is sok vad bivalt szeliditenek meg. Ezek kezdetben sok bajt okoznak ugyan, mert a közéjük keverıdı vad bivalok be a vadonba csalják ıket s ezekkel még a szelid szülıktıl származók is elkalandoznak, de különben egyhamar teljesen kezesek lesznek. Hogy a szelid bivalok mely idıben és mely uton jutottak Indiából a világnak általuk ma lakott részeibe, nem tudjuk. Nagyon valószinü, hogy vagy a vándorló népcsaládokkal, vagy pedig a hadviselı táborokkal elıször is Perzsiába kerültek, ahol Nagy-Sándor idejében már ismeretesen voltak. A mohamedánok kiséretében azután késıbb Aegyptomban és Syriába is eljutottak. Manap a bival mint házi állat szerepel Hindostanban, egész Afganistanban, Perzsiában és Armeniában, Palästinában a Kaspi- és Fekete-tenger partjáig és Európának sok országában. Mindenütt a forró és mocsáros vagy vízben gazdag vidékeket szereti a legjobban. A Nilus Deltája valóságos paradicsoma a bivaloknak és Alsó-Aegyptom lakosainak, a kecskét nem számítva, a bival az egyetlen tejet és vajat adó házi állata. Nincsen falu a Deltában, ahol ne lenne a bivaloknak egy külön nagy tócsájuk, mely csupán nekik szolgál fürdıhelyül. Az Aegyptomban utazók elıtt feltünik, hogy a legelıkön alig lehet bivalokat látni; igen, mert amint csak tehetik, mindjárt bent vannak a vízben és kivált azt szeretik, ha annyira elmerülhetnek, hogy csak a hátuk és a fejük érjen ki a hüvös fürdıbıl. Fürdıévadjuk azonban – irja továbbá Brehm – a Nílus áradásával kezdıdik. Valódi élvezettel uszkálnak ilyenkor szerte-széjjel az elöntött földeken, a mesgyéket lelegelik és jóllakva egész nagy csordákba 1 2
Leipzig, 1877. Berlin, 1874.
gyülnek össze és a vízben játszanak mindaddig, amíg a teheneket a tele tıgyek a fejésre haza menni nem kényszeritik. Valóban szép látvány, amidın azután egy-egy nagy bivalcsorda a legtöbb helyt 1 K/m széles folyamon átúszva haza jön; a pásztorgyerekek felkapaszkodnak az öregebb állatok hátára és még magas hullámveréskor is egész nyugodtan kelnek az iszonyu mélységü vízen át. A bivalok általán, a vadak úgy mint a szelidek, a vízben sokkal ügyesebbek, mint a szárazon, s az uszásban valóságos mővészek. A népvándorlás tehát egy új rokonnal gazdagitotta Európa házi állatainak azon családját, melyet a vad állapotból kiemelkedett ember már az ısidıkben megszeliditett. A bival – Hehn szerint ez a hatalmas izomerıvel megáldott alattomos tekintető állat – ma igen jól érzi magát Olaszország napsütötte, de emellett nedves, malarikus síkságainak iszapjában, anélkül, hogy az egészségtelen kigızölgések mérgétıl félne. Otthon van a toscanai tengerpart-vidéken – a maremmákon, – a Tiberis torkolatának lapályain, Rómától délre a pontinai mocsarakban, Pästum körül, – továbbá Francziaországban Gascogne-nak landes-ein, tengerparti sivatagain, az Al-Duna mentén, Törökországban és Görögországban. Az idegen utazó iszonyatos nagy disznóknak nézi a famagasra nıtt sás között kényelmesen heverészı, vagy a szunyogok és egyéb kínzó legyek elıl az iszapba menekült pontusi bivalokat, úgy, hogy csak a fejük látszik a mocskos vízbıl. Egy-egy elrobogó szekér pillanatra felriasztja ıket álmos merengésükbıl, ostobán az utas után bámulnak s azután ismét a régi nyugalommal élvezik fürdıjüket. Olaszországban csak úgy használják a bivalt, mint a közönséges szarvasmarhát; az otromba eke elé fogják, húzza az érett gabonával jól megrakott szekeret s a nagy kövek sulya alatt nyikorgó hatalmas kétkerekü taligát; tejet ad, melybıl jó és tápláló sajtot készitenek s irhájából a legvastagabb, durva börárúkat gyártják. Kr. u. 600 évvel a longobárd Agilulf király uralkodása idején látták az elsı bivalokat Olaszországban. Ez azon idıben történt, amikor a mővelıdés feltartóztathatlan folyamata már majdnem teljesen kiirtotta az európai rengeteg erdık vadonjainak csökönyös és bısz lakóit, az ıstulkot és a bölényt. A népvándorlás özöne sodorta magával a távol keletrıl származó jövevényt Olaszország déli határáig. Pál barát; Agilulf krónikássa, irja, hogy „hunc primum caballi silvatici et bubali in Italiam delati Italiae populis miracula fuerunt”, t. i. hogy ekkor láttak elıször Olaszországban vad lovakat és bivalokat s az olaszok csodálák is azokat. Kérdés azonban, hogy: vajjon azok a „bubali”-k nem-e Közép-Európából származott ıstulkok (Bon uros) vagy bölények (Bos bison) voltak? Alig hihetı, mert ilyeneket Olaszországban már sokat kellett hogy lássanak s ezért sem a rómaiak, sem a longobárdok nem csodálták volna meg. De ha csakugyan bivalok voltak: honnét, mely uton kerültek Olaszországba, ahol, péld. a Po torkolatának mocsaraiban, még ma is igen hidegük van. Nagyon valószinü, hogy az avarok chan-ja ajándékozta azokat a vad lovakkal együtt a vele barátságban élı longobárd királynak, viszonzásul az átengedett hajóépitı ácsokért, melyekre akkoriban az avaroknak nagy szükségük volt. Agilulf uralkodása idején a nomád avarok a Duna mellékén voltak letelepedve és itt is bizonyára megbecsülték azokat a kevéssel beérı engedelmes állatokat, melyeknek vándorlásuk közben, mint teherhordozó és teherhuzó barmoknak, mindenütt nagy hasznát vették. A bivalok értékét, kivált azt, hogy oly vidékeken is tenyészthetık, melyeknek klimáját a többi kérıdzı házi állat a mérgén kigızölgések miatt nem tudja megszokni, az olaszok is felismerték. Ennek daczára csak lassan terjedtek el; kitünik ez onnét is, hogy szent Gilibáld, aki a XVIII. század elején sokat utazott Olaszországban, nem találkozott bivalokkal és éppen ezért nagyon elbámult, midın a Jordán partjain szemei elé kerültek. Erdélybe a Maros völgyén át hatoltak be a bivalok a Duna mellékérıl és hazánkban éppen úgy, mint Olaszországban, élı emlékei ama borzalmas idınek, melyben az Ázsiából beözönlött népáradatok a Pannoniában és Itáliában felvirágzott mőveltséget majdnem teljesen elseperték. Olaszországból tovább, nyugat felé Francziaországba vitettek át, még pedig, mint látni fogjuk, nem is oly régen, állitólag Nagy-Napoleon idejében.
Érdekes körülmény az, hogy a bivalok is azon az uton szóródtak szét Európában, amelyen a szürke pusztai marha került Magyarországba, Olasz- és Francziaországba. H. de la Blanchère, kinek a „Journal d’agriculture pratique”-ben megjelent czikkébıl már idéztem egy passust, a bivaloknak Francziaországban való szerepelésérıl körülbelül a következıket írja: „Napoleon az 1796/97-ik évi olaszországi hadjárat alkalmával közelrıl megismerkedett a bivalokkal, és mivel látta, hogy mennyire hasznos állatok, 1800 táján egy kis csapatot küldött Francziaországba, mely csapatnak egy része Rambouillet-ban, másik része pedig Alfort-ban és Pompadour-ban helyeztetett el. Ezen csapatból választották azokat az állatokat is, melyek a forradalom IX. évében Chaptal által a Vendée-ba küldettek, ahol azonban tenyésztésük csak nagyon középszerüen sikerült. Amidın Napoleon már mint császár spanyolországi ügyeinek elintézésére Bayonne-ba utazott, nyugati Francziaország landes-ein vezetett át útja. Megdöbbenve gyızıdött meg arról a nyomoruságról, mely ezen állandóan nedves klimáju és mocsaras talaju tartományban uralkodott. Mindenütt óriási fenyıerdıkkel találkozott és megtudta, hogy a föld egy kis részét sem adja meg azon jövedelemnek, amelyet több házi állat, kivált igásállat tartásával adhatna, s hogy az állattenyésztést, fıleg pedig a ló- és ökörtartást, a tartós nedvesség és a mocsarak ártalmas kigızölgései teszik lehetetlenné. Ekkor visszaemlékezett arra, hogy a toscanai és polesinai maremmák általa jól ismert viszonyai semmiben sem különböznek a landes-ekétıl; visszaemlékezett arra, hogy milyen fontos szerepet játszanak és valóban nélkülözhetlenek a római tartományokban a bivalok. Elhatározta a bivalok meghonositását és intézkedett, hogy Rambouillet-ból és Alfort-ból – hol már egy szép kis csorda állott rendelkezésre – négy tehénbıl és egy bikából álló törzs Mont de Marsan-ba küldessék. Ez 1807-ben megtörtént és a kormányzónak meghagyatott, hogy helyezné el a bivalokat egy vidékbe értelmes tenyésztınél, aki azután meghonositaná azokat. És az illetı helyt csakugyan jól találták magukat és szépen elszaporodtak; bebizonyítva, hogy a mocsaras vidék ártalmasságait elbirják, hogy – habár nem is helyettesíthetik mindenben a szarvasmarhát – mint igásállatok igen jól használhatók és meglehetıs húst is adnak, s hogy kisebb igényüek a többi házi állat bármelyikénél. A kisérlet egyszóval fényesen sikerült. Azonban a körülmények megváltoztak és a bekövetkezett háborús évek lerombolták a béke alkotásait. Az illetı birtokos ugyanis takarmány és istálló dolgában megszorulva, nem tudta, hogy mit csináljon a nagyra nıtt bivalállománynyal. A háboruval együtt járt, hogy nagy zavarban nem kapott utasitást a kormánytól, késıbb nem is volt kihez fordulni s ekkor igen egyszerü dologra, határozta el magát: kinyittatá majorjának kapuját és kikergette a bivalokat birtokából. Ezek azután árván maradva, meghuzódtak a szomszédos kopár helyeken és minden gondozás és felügyelet nélkül, gazdátlan jószág módjára éltek egy napról a másikra. Takarmányuk, ennivalójuk csak akadt valami; a parasztság respectálta ıket és nagyjában elvadulva, csakhamar még inkább elszaporodtak. Ekkor már félni kezdett tılük a vidék lakossága. Összeállottak és vadászatokat rendeztek ellenük; sokat agyonvertek közülök és a szegény emberek hosszu ideig jól éltek bivalhússal. Néhány paraszt fölnevelte az elevenen kézre keritett borjakat és lassan-lassan reá jöttek, hogy azokat igen jól lehet igázni. Ez a példa hatott, összefogdosták mind, ahányat csak lehetett és egy részét tenyésztésre megtartották, más részét pedig igára használták vagy felhízlalták. Egyszóval: amíg azelıtt féltek a bivaloktól a parasztok és ingyen sem kellettek senkinek, miután megismerkedtek elınyeikkel, a bivaltanyésztés nemsokára igen szépen elterjedt és nem egy ember gazdagodott meg általa. De azután ismét eltüntek a bivalok és ma a landes-eken is és másutt Francziaországban is ismeretlenek. Éppen ezért melegen ajánlják az állathonositó társulatnak, kisértse meg ismét a bivalok meghonositását és szerezze be az anyagot Magyarországból, hol nagy számban tenyésztetnek, és mely országnak a mieinkhez igen hasonló a klimája.”
Ennyit Blanchère után. Hogy ma mennyire ismerik a bivalokat Francziaországban, hogy vajjon tenyésztik-e azokat valahol és milyen kiterjedésben, nem tudom. A hivatalos vásári jelentésekbıl3 azonban azt következtetem, hogy ha másutt nem is, de Párisban a bivalhúst nagyban fogyasztják, helyesebben fogyasztották4 például 1886-ban. Ezen év folyamán a felhajtás tekintélyes volt, ugyanis:
A budapesti marhavásárra 1886-ban (januártól januárig) összesen 6323 drb bival hajtatott fel s így – tekintve azt, hogy hazánkban a budapesti vásáron fordul meg a legtöbb bival – a párisi forgalmat jelentékenynek kell tartanunk. Csak az a nevezetes kérdés: hogy az illetı 6096 drb bival közül hány volt francziaországi származásu és hány a máshol tennyésztett. A bivalhús ára Párisban az 1886 egész évfolyamán 0.84 és 1 38 frk között ingadozott kilogrammonkint, Budapesten pedig ugyanazon évben 32 és 46 között métermázsánkint osztr. ért. forintokban. Ha igaz az, hogy a bivalok a népvándorlás idejében az avar táborok kiséretében jöttek elıször Európába, még pedig a Duna mellékére: akkor alig szenved kétséget, hogy a mai Rumániában, valamint Bulgáriában, Szerbiában, Macedoniában és Thessaliában is ugyanazon idıtıl ismerik a bivalokat. Hogy az itt elısorolt országokban, úgyszintén Orosz- és Törökországnak európai részében és Görögországban mekkora a bivalállomány, s hogy mely vidékek válnak ki a tenyésztés okszerüségével, statistikai adatok hiányában nem tudom kimutatni. Macedoniában és Thessaliában állitólag sok bival legel és a nehéz fuvarozást majdnem kizárólag bivalfogatokkal eszközlik. Szerbia felıl tudakozódva, egészen megbízható forrásból értesülök, hogy fıleg a piroti, nisi, vranjai, tehát a Dunától távolabb fekvı kerületekben aránylag sok bivalt tenyésztenek és az összes létszám, Gopcevic „Serbien und die Serben” czimü könyve szerint, „néhány ezer” darab. Nis és Pirot körül kivált a fejısbivaloknak nagy a
3
„Közgazdasági Értesitı” 1886. és 1887. évfolyamai. Ugyanis a „Közgazdasági Értesitı”-ben közzétett párisi marhavásári jelentésekben 1886-ban – julius 19-ki vásárig – úgy a felhajtott bivalok száma, mint a bivalhús ára jegyezve van; juliustól csak a hús ára jegyeztetett egész 1887 áprilisig. Ezután a mai napig sem a felhajtás, sem a hús ára nincsen jegyezve. Nem tudom lehet-e, szabad-e ezen körülménybıl arra következtetni, hogy a párisi vágómarha-vásáron a bival nem szerepel többé?!
4
becsük, s úgy ezen városokban, mint a környéken bivaltejnél mást alig lehet kapni és 1 l ára rendesen 30 centim. A Duna-fejedelemségekben különben a tenyésztés bizonyára seholsem áll oly magas fokon, mint péld. nálunk a Szászföldön és a Kalotaszegen. Gyarló istállózás, fıleg a nagy hideg és a még gyarlóbb takarmányozás folytán a bivalok mindenütt a legprimitivebb állapotban sínlıdnek; formájuk faragatlan, durva, igen lassan fejlıdnek, tejelésük gyenge és majdnem csupán igavonásra használtatnak, helyesebben az igában nyúzatnak. Csakugyan nyúzatnak, s így nem csoda, ha a folytonosan igában görnyedı bivaloknak „fájdalomtelt pillantásai”, ahogy Gopcavic irja, szánalmat keltenek az utazók szivében. Rumániának bivaltenyésztése kivált a Dobrudzsában fontos és itt hihetıleg lendületnek is indult azóta, amióta a Duna mellékének ezen legmocsarasabb része fölött az oláhok királya uralkodik. Állománya az országnak igen tekintélyes; az „Annuaire de Romanie” szerint 1872ben 44.000 drb volt, 1882-ben pedig – Aurelianu szerint – 111.913 drb, tehát alig 8000 drbbal kevesebb, mint Magyarországnak. Rudolf Bergner igen érdekes útleirásából („Rumänien”, Breslau, 1887) közlöm ezen számadatokat és hitelességükben, vele együtt, én is kételkedem. Hasznos tudnivalók a bivalról és a bivaltenyésztésrıl, A bival mint tejelı-, hizó- és igásállat. Nagy kedvvel foglalkozom már évek óta a bivalokkal és meggyızıdtem, hogy megérdemlik, hogy megbecsüljük ıket. A bennök rejlı sok jó tulajdonság kedvéért fölös számmal levı hibáik nagy részét annál inkább elnézhetjük, mert corrigálhatók és bizonyos irányban tényleg corrigáltattak is. Kár lenne a bivalokról azt hinni, hogy alattomos természetü, csökönyös és az emberre veszedelmes vad állatok, és tévedés lenne azt képzelni, hogy csak mocsarakban bıvelkedı, s ezért a cultura által jórészben megközelíthetetlen vidékeken tenyészthetık. Bivalunk egészen szelid, becsületes indulatu házi állat, s ilyenné lett különösen a kisgazdák kezében, a folytonosan vele való bibelıdés következtében. Jámborok a tehenek és megbízhatók az ökrök, s olyaranyira engedelmesek, hogy egy gyerek is könnyen elbánhat velük. Még az otrombán alkalmazott és meg nem érdemelt büntetést is meghunyászkodva eltürik, csak ügyelni kell, nehogy kicsorduljon a pohár, mert felbıszülve a legszelidebb is fenevad lesz, s ekkor nem lát és nem hall. Kivált a bikáktól lesz jó ırizkedni. A legtöbb barátságtalan, mogorva természető; a maga fajtáját ki nem állhatja annyira, hogy egy legelın ritkán fér meg két bika; az erısebb rendszeresen üldözi a gyengébbet és nem nyugszik, ameddig csak látja. A bivalok komoly nyugodtsága imponál az embernek és természetüknek egyik jellemzı vonása, a kimért tempóju lustaság átragad arra, akinek sok a dolga velük; köztudomásu például, hogy a cselédek között a bivalosok a legcsendesebbek, de egyszersmind a leglassúbbak is. A vásárra jövıket és a vásárról haza menıket megfigyelve, látom és hallom, hogy egy ökörszekeres – legyen az akár magyar, akár oláh – nagyobb lármát csap és többet káromkodik tíz bivalszekeresnél. Azonban csak a már megszokott környezetben tudja a bival nyugodtságát megırizni, mert ha ismeretlen ember, kivált feltünı ruházatban, közeledik a legelı csordához vagy lép be az istállóba, amennyi mind felüti a fejét és a legtöbb nevetségig nyugtalan lesz, sıt egyik-másik annyira izgatottá válik, hogy jó lesz idején kereket oldani. A mocsarakról hasonlóképen vajmi kevés igaz mindabból, ami nyomtatásban már napvilágot látott. Hazánkban péld. olyan vidékeken is virágzik a bivaltenyésztés, ahol mocsarak vagy egyéb álló vizek egyáltalán nincsenek. Bivalaink igen gyéren szırözöttek, nyáron át majdnem csupaszok, s ilyenkor semmisem védi a különben nagyon vastag külbırt a legyek csipései, a legkülönbözıbb férgek tolakodása s a nap izzó sugarai ellen; tartós forró szárazság idején fölcserepedzik és meg is repedezhet s a
faggyu, valamint izzadságmirigyek bı váladékával keverıdött piszok hasonlóképen izgatja, nyugtalanítja hordozóját. Mindezekért alig nélkülözhetik a bivalok a fürdıt. Minél mélyebb és minél hősebb a víz, annál jobb, s ahol tiszta folyóvízben moshatja és hőtheti le magát a csorda, a meleg álló vizeket, a mocsarakat nem igen szokta fölkeresni. A bival egyáltalán nem türi a nagy meleget. Jól tudja azt nálunk mindenki. A fuvaros forró nyári napokon árnyékban igyekszik tölteni a delet, vagy ha ezt nem tehetné, friss vízbe mártott lepedıt borít a lihegı állatok hátára. Fürdésre alkalmas vizek közelében jól kell ügyelni, mert egy iramodás és – szekerestül, mindenestül a vízben vannak és gyakran megtörténik, hogy a csendesen alvó fuvaros a hős fürdıben ébred fel. Hiábavaló azután minden erılködés, mert csak nagykésıre, ha már jól lehőltek, czammognak ki a friss habokból. „Az aegyptomi bivalok”, Brehm szerint, „legalább 6–8 órát töltenek naponkint a vízben; nyugodtan kérıdzve, csendesen pihennek vagy egészen fél oldalra fordulva, fel-alá úszva üzik egymást, idınkint a víz alá merülnek és ismét folytatják játékukat. Ha hosszabb ideig kénytelenek a vizet nélkülözni, nyugtalanok lesznek, sıt felbıszülnek, amikor is nagyon óvatosan kell velük bánni. A részükre berendezett mélyvizü fürdıket és különösen a folyam szabad tükrét többre becsülik az iszappal telt tócsáknál.” – Azonban nemcsak a nagy melegtıl irtózik a bivalok vastag bıre, hanem a nagy hideggel sem tud megbarátkozni. Erészben, szerencsénkre, már sokat segitett az áldott anyatermészet azzal, hogy a téli szırköntöst, amint ezt az erdélyi havasalji vidékek szellıs istállóiban telelıknél láthatni, tömöttebbé, némelyiknél sőrővé növeszti. Hogy a szırözet csakugyan dusabb, tömöttebb lehet egyiknél, mint amilyen a másiknál, a 110. és 111. ábrán tisztán látható. Mind a két állat egy napon, május közepe táján, fotografáltatott le s egyforma takarmányon jó tágas és szellıs istállóban telelt ki. A 110. ábra egy jól szırözött 3½ éves tehenet mutat báró Jósika Lajos Kolozsvár közelében fekvı szamosfalvi tehenészetébıl; a Szamos partján született és szülei, valamint nagyszülei is ott láttak napvilágot. A 111. ábrán látható majdnem egészen csupasz hatéves, igen jól tejelı tehén Balla Pál szamosfalvi tiszttartóé, szintén Szamosfalván született, de anyja a Szamos völgyénél enyhébb égalju Küküllı völgyébıl való. Ez a két fotografia érdekesen demonstrálja, milyen eltérések lehetnek a nagyságra és a külsı formájára nézve, különösen a törzs egyes tájainak alakulásában.
A mellsı rész a bivaloknál rendesen inkább lapos, a mellkas nem elég mély, a far pedig nagyon csapott és a hátvonal – a kiálló mar és a csipık irányában csunyán kipuposodó farbúb között – igen nyerges. Egy pillantás a 110. ábrára meggyız arról, hogy ennek a törpe, a marnál 118 c/m magas és a vállizület és fargumó között 128 c/m hosszu bivalnak törzse elıl feltünöen mély, hátvonala egyenes és a fara alig kissé lejtıs, farbúbja azonban csunyán kiálló. A másik tehén sokkal nagyobb – a marnál 135 c/m magas, a vállizület és a fargumó között pedig 156 c/m5 hosszu – és úgy elıl, mint hátul, hibásan formált. Azonban a bemutatott kis tehén formája sem a lehetı legjobb és fölös számmal láthatunk olyanokat, melyeknek faruk sokkal csapottabb, farbúbjuk sokkal csunyább, mint a nagyé. A fogarasi ménesbirtok tenyésztése már több izben igen jól fejlıdött, arányosan mély, öblös és hosszu törzsü példányokat állitott ki, melyeknél a hátvonal, a far és a farbúb is olyan volt, hogy szebbet, jobbat alig lehet kivánni. Fogarason a méretek a következık:6 hosszban 178–190 c/m, magasságban 140–150 c/m, övmérték (mellkas-bıség) 180–198 c/m. Élısulya a bivaloknak éppen oly tág határok között ingadozik, mint törzsméreteik: egy kifejlıdött 120–125 c/m marmagasságu tehén alig lesz 350 egész 400 k/g-nál nehezebb, míg egy 140–145 c/m magas ökör 450–600 k/g-ot is nyom. Az általános szempontból való jellemezés kiegészitéseül szükségesnek tartom elmondani, hogy az egészségügyi viszonyok tekintetében nem igen lehet a bival és a szarvasmarha – a legelın fölnevelt magyar-erdélyi fajtáju szarvasmarha – között különbséget tenni. A sok kárt okozó pusztitó nyavalyáknak a bival is alá van vetve s a marhavész éppen úgy, mint az 5
A közölt méretek mind rúdmértékkel vannak véve. Lásd az 1885. évi budapesti „tenyész-szarvasmarhák és bivalok nemzetközi idıleges tárlatának katalogusát”. Kár, hogy nincsen közölve: vajjon rúd- vagy szalagmértékkel lett-e a hosszuság és magasság mérve. 6
anthrax, elragadja a maga áldozatait. Zlamál7 szerint „az itt-ott fölmerült hiedelmet, hogy a bival be nem fertıztethetı a marhavész-ragály által, a tapasztalás már régen megczáfolta. Voltak ugyan esetek arra, hogy ugyanazon istállóban vagy falkában levı bivalok hosszabb ideig, sıt néha a járvány egész tartama alatt is ellenállottak a fertıztetésnek, míg más esetekben megint egyaránt megbetegedtek s ekkép bebizonyitották fogékonyságukat a marhavész iránt”. Bivaltenyésztı gazdáink széltében mindenütt azt állítják, hogy a bival az anthrax iránt fogékonyabb a szarvasmarhánál. Ezen állítás bizonyitására vagy ellenkezıleg megczáfolására állitottam8 össze öt teljes évre terjedı statistikai adatok alapján a következı két számsort:
Összehasonlítva a számsorokat a megyék sorrendével, úgy látszik, mintha a bivalokban gazdagabb megyékben a lépfenében való elhullás csakugyan nagyobb lenne; Fogass, TordaAranyos, Kolozs és Alsó-Fehér megyék zavarják ugyan a sort és ezzel a következtetést, de a „tétel”-nek azért elegendı alapja van…. csakhogy más itt a bökkenı. A bivaloknak legveszedelmesebb betegsége a torokgyik, ugyanis az ujabb kutatások szerint nem anthrax alak, amint ezt eddig hittük és hiszik, hanem valami egészen másnemü nyavalya; a statistika azonban anthraxnak veszi a torokgyikot, az anthraxra vonatkozó adatok használhatlanokká fognak ezért válni. Érdekessége miatt szükségesnek tartom egész terjedelmében közölni azt, ami e betegségrıl dr Hutyra Ferencznek „A házi állatok fertızı betegségeinek oktana” czimü sok mindenre tanitó könyvében közölve van. „Ujabban Oreste és Armanni olasz állatorvosok, a modern bactorologia módszerei szerint, a bivalok egy betegségét tanulmányozták, mely Olaszországban már régóta uralkodik s a bivaltenyésztésekben sokszor nagy pusztitásokat végez. A betegség bizonyos vidékeken fıleg a nyári idıszakban uralkodik és veszélyes jellegét eléggé feltüntetik a következı példák: 1853-ban egy csordában 1400 bivalból 10 nap alatt több mint 200, egy másikban 1300 közül 530 drb hullott el; 1882-ben pedig az utóbbiban 2–3 nap alatt 500 bival esett a betegségnek áldozatul. A bivalvésznek (Barbone dei bufali) nevezett betegségnek az általános lázas bántalom szokásos jelein kivül fıleg a nyakon fellépı nagyfoku duzzanat képezi szembeszökı tünetét, melyet a bıralatti és az izomközti kötıszövet nagy, vizenyıs, kocsonyás beszürıdése okoz. A halál már 12–14 óra alatt fulladás tünetei közt áll be. 7 8
Dr Zlamál V.: „Részletes állatkór- és gyógytan.” Lásd „Mezıgazdasági Szemle” V. évfolyamának VII. füzetét.
Bonczoláskor különbözı testtájak elsı sorban a torokjárat s a nyak alsó részének bıralatti kötıszövete sárgás, kocsonyaszerü s a beszürıdés a légcsı mentén egészen a mellkasig terjed. A belsı szervek a fulladás által föltételezett változó elváltozásokat mutatnak, míg a vékonybél nyálka- és savós hártyája rendesen élénken belövelt és pontszerü vérömlésekkel tarkázott. A vérben s a beszürıdött kötıszövet folyadékában – az elıbbiben mindig csak a vérsejtek közt – az emlitett szerzık állandóan bacteriumokat találtak, melyek alakjuk és tenyészeteik tekintetében egészen a sertésvész Löffler–Schütz-féle bacteriumainak felelnek meg. Tenyésztésök közönséges hımérsék mellett legjobban gelatinában sikerült, melyben apró, szürkésfehér, a tápanyagot el nem folyositó telepeket képeznek. Burgonyán a tenyésztés nem sikerült. A bacteriumok a vérben fölötte nagy számban vannak jelen s a szervekbıl készült metszetekben mindig csak véredények ürében láthatók, melyet helyenkint teljesen el is dugaszolnak. A betegségben elhullott bivalok vérének bır alá való oltása megbetegiti a bivalborjút, a malaczot, a tehenet, a juhot, ezeken kivül az egereket és patkányokat, a házi nyulakat s a tengeri malaczokat, a galambokat és tyukokat. Mindnyájokon a betegség csak rövid ideig tart és halálosan végzıdik. Legfogékonyabbak a házi nyulak: fertızött vér vagy a bacteriumok tiszta tenyészete legkisebb mennyiségének beoltása után 9–12 óra mulva elhullnak; a betegség tünetei a test hátulsó részének bénulása, majd görcsök s a hımérsék sülyedése. A véren kivül még a nyál, az epe, a bélsár, a vizelet, a mellsı szemcsarnok vize és némelykor a tej bir fertızıképességgel. A beoltott állatok magzataiban a bacteriumok szintén nagy mennyiségben voltak jelen. A kisérletek kimutatták, hogy a betegség elıidézéséhez nem szükséges a bır alá való oltás, hanem hogy erre elegendık a bır sekély sérülései is. Ki lett továbbá mutatva, hogy a fertızés a tápcsatorna útján is könnyen sikerül, mert egészséges nyulak és tengeri malaczok megbetegedtek, ha bacteriumokkal kevert takarmánynyal vagy vérrel beszennyezett kenyérrel lettek etetve. Fertızıanyagnak a légcsıbe való befecskendezése ellenkezıleg a legtöbb esetben nem okozott megbetegedést. Tiszta vagy idegen gombákkal kevert tenyészetekben a bacteriumok sokáig, több hónapig is megtartják fertızıképességöket. A szabad levegıre kitett beszáradt vér legföljebb 24 óráig marad fertızésre képes állapotban, míg 39°-ra melegitett szekrényben a bacteriumok e képességöket még három nap mulva is megtartják, a vér pedig 2½ órán át 80°-ra melegítve, még fertızınek bizonyult. A fertıtlenitı vegyi szerek közül 2 %-os carbolsav, 5 %-os kénsav, 87 %-os borszesz, ugyanannyi vérrel összekeverve, megszüntetik a tenyészet fertızıképességét. Oreste és Armanni arra nézve is tettek kisérleteket: vajjon lehet-e a betegség fertızıanyagát hatásában gyengiteni és azután a szeliditett anyag beoltásával az állatokat a késıbbi fertızés ellen megvédeni. Ezirányu kisérleteik nincsenek még befejezve s eddig csak annyit közöltek, hogy a virus szeliditése nekik tényleg sikerült, s hogy képesek voltak az oltóanyag beoltásával juhokon a betegséget 2–4 napra nyújtani és hogy a gyógyult állatok azután ellenálltak az erıs anyaggal való beoltásnak.” Dr Szentkirályi Ákos.
