A Biblia: döntések sorozata, avagy mi van nyitva előttünk, a késői olvasók előtt? Szabó Xavér OFM, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Ajánlom szeretett családomnak.

A Biblia: döntések sorozata, avagy mi van nyitva előttünk, a késői olvasók előtt? Szabó Xavér OFM, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola „Akik félik az Urat, megtalálják a helyes döntést, és meggyújtják az igazság szövétnekét.” (Sír 32,20)1 BEVEZETŐ GONDOLATOK – MÓDSZERTANI MEGJEGYZÉSEK Szeretettel köszöntöm mindnyájukat, megtisztelő a jelenlétük. Előadásomban a döntés témáját szeretném körüljárni, ahogy azt a Biblia elénk tárja. Rögtön azzal kezdem, hogy hívő keresztényként, lelkipásztorként és biblikus teológusként, „írástudóként” olvasom a szentírási szövegeket. Előbbieket teszem úgy, hogy hiszem: „akik az Urat félik, megtalálják a helyes döntést” (Sír 32,20), és „hiszek a Szentírás örök ifjúságában; abban, hogy ma is adhat használhatót, […] új isteni látást a hívőnek”.2 Utóbbit oly módon gyakorlom, hogy tiszteletben tartom a Biblia sokszínűségét (tisztában vagyok vele, hogy az összes narratívát nem tudom áttekinteni), illetve: alapvetően a szöveg végső, kezünkben lévő kánoni formájára összpontosítok – ha bármi megjegyzést is tennék a bibliai szöveg öszszetettségére vagy bonyolult előállására vonatkozóan, azt a lábjegyzetekbe száműzöm. Továbbá, amit biblikus teológusként hangsúlyozok, hogy a megértett Biblia, nem pedig az olvasott és „lemásolt” Biblia számít, ehhez pedig elengedhetetlenek a bibliatudomány meglátásai. Hadd idézzek egy részt Cziglányi Zsolt pécsi biblikus írásából,3 amelyben felhívja a figyelmet, hogy minden esetben körültekintésre van szükségünk. A különféle [szentírás-magyarázati] módszerek megalkotják a föld porából Ádámot, de az csak akkor fog életre kelni, ha orrába lehelik az éltető lelket! A hívő megértés esetében ez nyilvánvalóan a Szentlélek vezetését jelenti. Ez pedig nem módszertani kategória. Hogy mennyire nem az, csak egy példával szemléltetném: szokás azzal érvelni, ahogyan Jézus cselekszik, úgy kell nekünk is tennünk: ha például találkoznánk egy olajszőkítővel vagy egy mai házasságtörővel, akkor ugyanúgy kellene eljárnunk, ahogyan Jézus tett Zakeussal vagy az elé hurcolt asszonnyal. Biztos, hogy ez így van? Jézus célja, hogy az egyes ember életében eltávolítsa az Istenhez vezető út akadályait. De ő ezt egy olyan közösségben teszi, ahol ezeket az akadályokat a túlzott merevség emeli; ma pedig éppen ellenkezőleg, a teljes eloldottság akadályoz meg sokakat abban, hogy Istenre találjanak. A Bibliát megértenünk kell, nem másolnunk: ezt a megértést segíti, előkészíti a sokféle egzegetikai módszer, de nem eredményezi.

Lelkiségi szempontból is érdekes a Biblia és a döntés kapcsolata, hiszen – akár olvassa valaki (időnként vagy rendszeresen), akár hanyagolja az olvasását – valamiképpen „tudja”, hogy az Egyház szerint a Szentírás életünk vezérfonala, segítséget és eligazítást kínál, mert a hívő ember szerint mondanivalója túlmegy egy pusztán irodalmi mű mondanivalóján. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy időnként a lelki beszélgetésekben, még a gyóntatószékben is találkozom azzal, hogy különböző élethelyzetekben, életfordulókon az emberek „kikérik” a Biblia véleményét. A rendszeres bibliaolvasók könnyebb helyzetben vannak, mert talán ilyen helyzetekben a Szentlélek eszükbe juttatja, amit korábban olvastak (vö. Jn 14,26), kevésbé rendszeres, vagy éppen pánikra hajlamos olvasók viszont gyakran találomra ütik fel a Bibliát abban a reményben, hogy „csak nekem”, „csak itt”, „csak most”, személy szerint üzen valamit, vagy „Üzenjen valamit!” Ez bár szolid formában, de mégis „hadüzenet” az Isten felé. 1

Nem ismeretlen a szentek életéből sem az efféle momentum. Assisi Szent Ferencre gondolok, aki a perugiai Szent Miklós templomban találomra (a Szentháromság tiszteletére) háromszor ütötte fel az evangéliumos könyvet (A három társ legendája, 28–29),4 hogy eligazítást kapjon hivatására nézve, és az ott kapott bibliai helyek egy életre megjelölték, sőt írásainak egyfajta „tartószerkezetévé” is váltak.5 A 20. századból pedig Lisieuxi Szent Teréz használta az apostolok sorsvetését (sors apostolorum), amikor engedelmességből önéletrajza írásába fogott. Az evangéliumok ilyetén használata az isteni válaszadás várása, az orákulum kikényszerítése babonás szokássá válhat, és ahogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek atya fogalmazott: „Egyházunk tiltotta ezt az eljárást”.6 Ebből a szempontból érdekes lehet még az is, hogy amikor Jézus a názáreti zsinagógában felolvasásra jelentkezik, akkor azt olvassuk, hogy „kinyitotta a könyvet, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva”, vagyis a Názáreti Mester is talán nem szándékosan választotta ki a felolvasandó részt, hanem „véletlenszerűen” bontotta ki a tekercset. A kérdéskör száműzve a lábjegyzetbe.7 Felelős lelkipásztorként mégsem biztatom az embereket arra, hogy találomra üssék fel, vonjanak le helytálló vagy kevésbé helytálló következtetéseket az életükre nézve, mégis azt gondolom, kaphatunk ajándékot Istentől, működhet Isten még az ilyen cselekedeteink által is. Talán többen megtapasztaltuk azt is, hogy milyen jó egy-egy templomba betérni, és a kitett igés kosárból vagy üvegből húzni egy szentírási verset. Lelkipásztorként és lelkivezetőként mégis azt gondolom, hogy a Szentírással való találkozásunkban a folyamatosság több erőt és értéket hordoz, mint a pontszerűség, amikor csak a véletlen vagy Gondviselés elém hozta, sodorta bibliai igékkel találkozom. Hadd osszak meg Önökkel egy személyes történetet, amely ugyan más belső motivációkból táplálkozott, de figyelemre méltó. Az alma materben történt, ahol a biblikus tanulmányaimat folytattam, egy idő után magyarul akartam misézni. Ilyenkor délután vagy kora reggel a kápolnában magam miséztem. Mivel az itthoni testvérek minden hónapban küldtek az Adoremus c. kis liturgikus füzetet, így minden nehézségem elhárult. Viszont a miseszövegeket bátran válogattam, váltogattam, gondolván egyedül vagyok, megteszem, megtehetem. A héber záróvizsgára készültem, ismeretlen ószövetségi szöveget lehetett várni. A vizsgát megelőző napon délután miséztem, és szokásomtól eltérően hangosan olvastam fel nemcsak az evangéliumot, hanem az olvasmányt is, amit találomra választottam. Meglepetésemre a másnapi vizsgán éppen ezt a szöveget kaptam, úgyhogy a kijelölt idő egyharmadát felhasználva, gyorsan és pontosan sikerült lefordítanom.

Valóban Isten ajándékának éltem meg ezt a véletlen választást, arról az Istenről tanúskodott számomra, aki ott is arat, ahol nem vetett, onnan is gyűjt, ahová nem szórt (vö. Mt 25,26). Az idevonatkozó lelki magatartáshoz, hozzáálláshoz azonban – ellensúlyozásul hadd olvassak fel egy haszid történetet.8 Egy asszony fölkereste Jiszráél rabbit, a kosznici maggidot és elsírta neki bánatát: egy tucat éve már, hogy férjhez ment és még nem született fia. – Mit szándékozol tenni? – kérdezte a rabbi. Az asszony nem tudta, mit feleljen. – Az én anyám anélkül öregedett meg, hogy egyetlen gyereke született volna – mesélte a maggid. – Egyszer meghallotta, hogy a szent Baal Sém utazása során éppen az ő lakhelyén, Aptában tartózkodik. A szállására sietett és rimánkodva kérte: imádkozzék, hogy fia szülessen. „Mit szándékozol tenni?”, kérdezte a Baal Sém. „A férjem szegény könyvkötő”, válaszolta az asszony, „de van egy értékes holmim, azt odaadom a rabbinak.” Tüstént hazaszaladt és a ládájából elővette a gondosan őrzött, finom köpenyét, a „kotinkét”. Amikor azonban ismét a fogadóhoz ért, közölték vele, hogy Baal Sém már vissza is utazott Mesbiżbe. Késedelem nélkül ő is elindult, és mivel nem volt pénze kocsit fogadni, gyalog ment városról városra a kotinkével, amíg Mesbiżbe nem ért. Baal Sém fogta a kotinkét és a falra akasztotta. – Jó – csak ennyit mondott. Az anyám pedig visszaindult, ugyanúgy gyalog, ahogy jött, városról városra, míg Aptába nem ért. Egy évre rá megszülettem én. – Én is hozok neked egy szép köpenyt, hogy nekem is

2

szülessen fiam – kiáltotta az asszony. – Az nem lehet – válaszolta a maggid. – Te hallottad a történetet. Az én anyám semmiféle történetet nem hallott.

Egész biztos, hogy kaphatunk ajándékot Istentől, és „kezet kaphat a működésre” még az ilyen cselekedeteink által is. Arról viszont teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy a Szentírás, ha nem is válaszolja meg az összes kérdésünket (hozzáteszem: jól kérdezni is meg kell tanulni), mindenképpen szolgálhat útmutatásul. A Biblia nem gyerekkönyv, sokkal inkább felnőtteknek való olvasmány, olyan irodalom, amelyben komoly problémákkal, nehézségekkel, konfliktusokkal és lelki növekedésükkel együtt járó kínokkal szembesülő érett felnőttek találhatnak üzenet maguk számára, hogy megszentelődjenek, jobbá tegyék a világot, és döntéseikkel előbbre jussanak az igaz emberségben való növekedésben. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a sugalmazott szövegek emberi szerzői maguk is megannyi döntéshelyzettel szembesültek, amelyeken keresztül a kinyilatkoztatás befogadóivá, s továbbadóivá váltak. A Szentírás magyarázata és olvasása kapcsán ezért is figyelmeztet a II. Vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója arra, hogy „annak megértéséhez, hogy a szent szerző mit akart mondani írásával, figyelni kell egyrészt a szent író korában szokásos általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori társadalmi érintkezési formákra” (DV 12). Ha a Biblia valóban olvasható úgy, mint döntések sorozata, akkor mi van nyitva előttünk, a késői olvasók előtt? MINDEN GONDOLAT ELÉ A Biblia alapvetően az emberrel való azonosulás lehetőségét kínálja olvasóinak: találkozhatunk egyéni és közösségi döntésekkel, döntéshelyzetekkel, találkozhatunk azzal az emberrel, aki segítségre és támogatásra szorul döntésében, azonosulhatunk az élet egészén belül adódó döntéshelyzetekben a választ kereső, Istenhez forduló és hitből erőt merítő emberrel. Végigkísérhetjük az egyes bibliai alakoknak a jó, és céltól eltávolító rossz döntéseit. A bibliai narratívákban rádöbbenhetünk arra, hogy bizonyos adott és kimunkálandó erényekre szükségünk van, továbbá, hogy döntés és felelősség, döntés és lelkiismeret, döntések és következmények összetartoznak. Márai Sándor mondta: „Nem elég olvasni. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint – fontosabb.”9 Így már előrebocsátható, hogy az olvasás, a gyógyító erővel bíró újraolvasás segíthet a döntés folyamatában. Az olvasás és a történetek gyógyító erejéről Elisabeth Lukas írt nagyon szépen a Spirituális lélektan című könyvében.10 A Biblia beszél az egyes döntésekről mint elszigetelt cselekvésekről, a Szentírás egészéből mégis kivehető, hogy létezik egyfajta alapvető döntés, ami mindennapi, apró választásainkat, döntéseinket befolyásolja. A Szentírásban, még ha többnyire hitbeli döntésekkel is találkozunk, ez akkor sem jelenti azt, hogy a tetteknek ne lennének szociális dimenziói is. Az ember mindig ember marad, a Biblia embere pedig az Isten iránti bizalom ösztönzéséből teheti ezt vagy azt, ha pedig nincs választási lehetősége, az a lehetősége végig megmarad, hogy így vagy úgy tegye meg az előtte álló lépést. A döntésről való eszmélődésünkben fontos mindig szem előtt tartani, hogy a Szentírás tanúsága szerint Isten az, aki meghozza a legelső döntést, amikor a Legyen! refrénszerűen viszszatérő felszólításával életbe hívja a világot. Ezzel a teremtéssel nemcsak az üdvtörténet színterét adja meg, ahol az ember a történelem eseményein keresztül tudomást szerezhet Isten üdvözítő tervéről és tevékenységéről, hanem egyszersmind benne a teremtett embernek szabad akaratot is ad. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az ember nem csupán tudatalatti ösztönök és szociális hatások függvénye, hanem Isten részéről ez az embernek ajándékozott szabadság nyilván magának Istennek az önkorlátozása is. Akárhogy is nézzük, a teremtésen belül az ember Istennek a „kockázata”, vagy, ahogy a nagy dán egzisztencialista bölcselő, Kierkegaard 3

mondta: „Isten saját elhatározásával börtönbe zárta magát”.11 A teremtésről beszélve a zsidó, kabbalista szerzők12 egyenesen Isten visszavonulásáról, zsugorodásáról (cimcúm, retractio Dei), vagyis Isten önkorlátozásáról beszélnek. Ebben a szemléletben Isten legelső tette így nem ad extra, vagyis egy kifelé történő mozgás, hanem ellenkezőleg: „egy processio Dei ad intra, egy befelé való mozgás.” 13 A képi nyelvezetnél maradva: Istennek ez a „mozgása” helyet ad, teret ad, lehetőséget biztosít, akaratot és szabadságot ajándékoz az embernek – folyamatosan. Vagyis döntésre hatalmazza fel. Mi, emberek ebből az ajándékból élünk. Ezt a felhatalmazást fogadta el az első ember, később emberpár, amikor elnevezte a körülötte élő állatokat, és elfogadta Istentől a segítőpárul neki rendelt Másikat. És – továbbra is a Biblia mitikus nyelvezeténél maradva – az első emberpár ezzel a felhatalmazással dönt, hogy „szakít” (Ter 3,6). Előbb a fáról, majd „szakít” Istennel, hiszen törvényszegésével szembehelyezkedik Vele. Ez az első rossz döntése az embernek, amiről a Biblia beszámol. Itt egy újabb történet indul el, illetve az alaptörténetnek egy újabb szála, amely az emberi felelősséget is aláhúzza. (Az emberi döntés után rögtön megjelenik az isteni felelősségre vonás is.) A szabad döntés alaptapasztalata állandó, később is feltűnik a korai zsidó irodalomban. Az egyik Salamon-zsoltárban (SalZsolt 9,4) például ezt olvashatjuk: „Tetteink választásunk és döntésünk következményei: igazságosságot vagy jogtalanságot is cselekedhetünk kezeinkkel.”14 A SZÓHASZNÁLAT Az alapvető döntést, amit a teológia optio fundamentalisnak nevez, és a választást jelentő helyzeteket, illetve magát a választást a továbbiakban a bibliai szóhasználat segítségével közelítem meg. E szóhasználat kapcsán két dolgot szeretnék kiemelni. Egyrészt: bibliafordításaink többnyire a gazdag jelentésű mispát héber szót fordítják döntésnek, ami „alapvetően valakinek az életét meghatározó normát, egy bizonyos normatívához igazodó” életvitelt jelent. A mispát szorosan kapcsolódik Isten törvényéhez és más parancsaihoz.15 Istennek ezek a „döntései” állandó választás elé állítják a népet: elkötelezik magukat újra meg újra az Istentől felkínál szövetség mellett vagy sem. Az ember tarthat Istennel, dönthet ellene, elismerheti őt az élet urának, vagy éppenséggel elutasítva őt, választhatja a halált. Ez az alapvető döntés – az élet bizalomteli odaadása Istennek – Isten akaratának életre szóló felvállalása. Hogy isteni és emberi „döntés” mennyire összetartozik, hadd hívjam segítségül a 20. század egyik legnagyobb német egzisztencialista gondolkodóját, Karl Jasperst, aki egy helyen így fogalmaz: „Szabadságunk tudatában akkor vagyunk, ha felismerjük az imperatívuszokat. Személy szerint szólnak azok hozzánk, akár vállaljuk őket, akár ki akarunk térni előlük. Semmiképpen sem kerülhetjük el, hogy döntsünk, s hogy döntésünk önmagunkra vonatkozzék, s hogy felelősek legyünk.”16 Másrészt: a Héber Biblia a léb, lébáb szavakkal a gazdag jelentésskálájú emberi szívet teszi az akarat, a szándék, az elhatározás és a döntés központjául.17 A keresztény ember fejében a döntés szorosan összekapcsolódik a lelkiismeret fogalmával. A συνείδησις főnév az Ószövetségben csupán kétszer (Préd 10,20 görög szövegében, Bölcs 17,10), az Újszövetségben viszont mintegy harmincszor fordul elő, többnyire a levélirodalomban.18 A jelenséggel többször találkozunk (pl. a lelkiismeret-furdalással), a szóhasználatra nézve azonban itt is a bibliai antropológia a mérvadó (szív, vese): „a test belseje, szerveivel együtt, egyúttal az ember lelki és etikai rezdüléseinek hordozója is” a Biblia korának embere számára.19 De ha belegondolunk, a mai holisztikus szemléletű gyógyászat hasonlóan véli. A HÉBER BIBLIA/KERESZTÉNY ÓSZÖVETSÉG TANÚSÁGA Szabadságunk bizonyos értelemben vezetés után kiált, „irányítást igényel”.20 Ahogy a döntéstámogató rendszerek hatékonyabb működést és működtetést, vagy az üzleti folyamatok előrejelzését, követését teszik lehetővé, ugyanígy beszélhetünk néhány ószövetségi „döntés4

támogató eszközről”. A papok az efód, valamint az urim és tummim segítségével kérdezték meg Istent az akarata felől (vö. Szám 27,21; Kiv 28,30). Az efód papi öltözet, melynek segítségével Jahve tanácsát kérték ki. Hogy azonban ez a ruhadarab hogyan szolgálhatta a jövendőmondás célját, arra talán a Péld 16,33 verse jól rávilágít: „a ruha ráncából húznak sorsot, de az Úrtól jön minden döntés”, vagyis még a sorsvetés is isteni ellenőrzés alatt áll. Amikor azonban Dávid megtudta, hogy Saul titokban gonoszat forral ellene, azt mondta Abjatár papnak: „Vedd fel az efódot.” Aztán azt mondta Dávid: „Uram, Izrael Istene, azt a hírt hallotta szolgád, hogy Saul Keilába készül jönni, hogy feldúlja a várost miattam. Vajon kezébe adnának-e engem Keila polgárai? Le akar-e jönni Saul, amint szolgád hallotta? Uram, Izrael Istene, mondd meg szolgádnak!” Azt mondta erre az Úr: „Le akar jönni.” Ekkor Dávid így szólt: „Kezébe adnának-e Saulnak engem és a velem levő embereket Keila polgárai?” Azt mondta erre az Úr: „Kezébe adnának.” (1Sám 23,9–12) Ám Dávid erőt nyert az Úrtól, az ő Istenétől, és azt mondta Abjatár papnak, Ahimelek fiának: „Hozd ide hozzám az efódot!” Abjatár oda is vitte Dávidhoz az efódot, s Dávid megkérdezte az Urat: „Üldözzem-e ezeket a rablókat, elérem-e őket vagy sem?” Az Úr azt felelte neki: „Üldözd őket, mert biztosan eléred őket, és visszaszerzed a zsákmányt.” (1Sám 30,6b–8)

Egy másik „döntéstámogató eszköz”, amelyet Isten akaratának megtudakolására használtak az urim és a tummim volt, melyekkel a főpapi öltözet leírásánál találkozunk. Eredetüket homály fedi, talán a dobókockához hasonlóak (pl. Szám 27,21; 1Sám 14,41), mások szerint különböző színű kavicsok vagy szobrocskák voltak a főpapi öltözet melltáskájában. Az emberek által feltett eldöntendő kérdésekre „igen” vagy „nem” választ adhattak velük a papok. (Hasonló a „fej vagy írás” pénzérme feldobásunk is.) Ez a pogány eredetű primitív látnoki, jósló eszköz a babiloni fogság után már nem volt a papok birtokában, hiszen Makkabeus Júdás és társai a közösségi ima és a törvénykönyv segítségét vették igénybe, hogy a jövőre vonatkozó jeleket megismerjék. A „nép idővel mind jobban kezdte tisztelni az élő úrímokat és tummímokat, vagyis a prófétákat, akiket maga Isten választott ki, ő adta nekik kegyelmét, hogy az emberekhez a kellő szavakkal forduljanak, és Isten szavát közvetítve valódi tanácsot adjanak”.21 A Héber Bibliában gyakran találkozunk azzal, hogy az ember felkeresi istenét szentélyében, hogy segítséget kérjen és kapjon tőle. Egzisztencialista vagy posztkritikai megközelítésben ezt így mondhatnám: „keresi” a választ kérdéseire. A héber bákas, dáras és sá’al ige ennek a keresésnek a szakkifejezése.22 A Biblia embere felkereshette istene szentélyét menedékhelyként is, ott tölthette az éjszakát annak reményében, hogy hajnalban orákulumot, inspirált, jóságos kinyilatkoztatást nyerjen istenétől (vö. Zsolt 91,1.14–16). Hogy ez milyen formában történhetett, érdemes segítségül hívni a múlt századi zsoltárkutatás egyik nagy alakjának, Joachim Begrichnek a hipotézisét, amely a panasz zsoltárok fordulópontján felhangzó vigasztalás Sitz im Lebenjére, eredeti élethelyzetére mutat rá.23 A német kutató szerint a szentélyben felhangzó, elhangzott könyörgést egy arra felhatalmazott személy válaszolta meg egy „szabadítási prófécia” formájában. Paul Beauchamp hangsúlyozza: „Isten válasza tehát váratlan robbanás; nem kell, hogy a zsoltáros magát vigasztalja, okoskodjék, azt mondja magának, hogy már eleget sírt, nem kell magának okot találnia a vidámságra. Isten öröme sehonnan nem jöhet hozzánk, csak magától Istentől.”24 Ilyen vigasztalásokat, üdvösséget hirdető és szabadító próféciákat több helyen olvashatunk az Ószövetségben (például: Iz 41,8–13; 43,1–7), de találkozunk velük az ókori Közel-Kelet irodalmában is (akkád, asszír, hettita és hurrita szövegekben).25 Te azért ne félj, szolgám, Jákob – mondja az Úr –, és ne rettegj, Izrael! Mert íme, én megszabadítalak téged a távolból, és ivadékaidat fogságuk földjéről; visszatér Jákob, és nyu5

galmat talál, gondtalanul él, és nem rémíti senki. Mert én veled vagyok – mondja az Úr, – hogy megszabadítsalak téged. Mert véget vetek minden nemzetnek, ahová szétszórtalak téged, neked azonban nem vetek véget; csak megfenyítelek igazságosan, mert nem hagyhatlak egészen büntetés nélkül. (Jer 30,10–11)

Begrich hipotézisét Walter Brueggemann amerikai biblikus szerint „az a gyakorlati tényező is alátámasztja, hogy beszélő lények vagyunk. Igenis várjuk, hogy szóljanak hozzánk. S amikor olyasvalaki szól hozzánk, akinek hatalma és hitele van, az igenis megváltoztatja életünket.”26 Néhány gondolatot a közvetítőkről. A felhatalmazott személy lehetett olyan „hivatásos” próféta, aki egy szentély körül tevékenykedett, s akitől a látogatók konkrét kérdésekben kérhették az isteni eligazítást, de lehetett pap is, hiszen funkciója szerint az nemcsak közbenjáró, a Törvény tanítója, áldozatot bemutató személy volt, hanem az ősi Izraelben a jövendölés, a jóslatkérés tevékenységét is vele hozták összefüggésbe. A papok „megkérdezték” Istent, „kikérték a véleményét. (Ugyanazzal a héber igével találkozunk itt, amiről korábban már szóltam.) Amennyiben az a kérdés, hogy Milyen lehetőség van nyitva előttünk, a késői olvasók előtt?, akkor annyi mindenképpen, hogy Begrich hipotézise nyomán egy-egy szentírási szöveget sokkal tudatosabban olvashatunk, és Lélektől átitatott emberektől kérhetünk tanácsot (vö. Tób 4,18) abban a reményben, hogy azok Isten szavait közvetítik számunkra, akik egyegy döntéshelyzetben eligazítást várunk. A Szentíráshoz való ilyen közeledés során az a remény is táplál(hat), hogy ha nem is kapok konkrét választ a problémára, de Isten vigasztaló jelenlétét megtapasztalom, és a mindenkori olvasó az isteni szavak „hallgatása” által újra meg újra megtapasztalhatja. A Szentírásban a döntésében segítségre szoruló emberrel úgy találkozunk, mint aki útmutatást vár. Ez történhet a közvetítőbe és a vallási intézményekbe vetett bizalom útján, de egyéni reflexió által is. A 73. zsoltárban például a zsoltárköltő panaszkodik Istennek, felteszi a kérdést: hogyan élhetnek a bűnösök jólétben és az igazak ínségben? Az imádkozó, kételkedő ember előtt végül a Templomban világosodik meg egy igazság, amelynek fényében számára megoldódnak az élet ellentmondásai. „Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.” (Zsolt 73,17) Ez a reflexió, a tiszta/kitisztult fej, ez a csendes megállás, a problémáknak és a kérdéseknek az „imádságba tartása” útmutatást adott az akkori embernek, és útmutatást adhat a mai embernek is. Hogy mit jelent egy rossz döntésnek (Isten szemében rossz döntésnek) felelősségteljesen vállalni a következményeit, arra jó példa Dávid népszámlálása. Ha visszaemlékezünk az Ábrahámnak adott ígéretre (Ter 15,5), akkor tudjuk, hogy a választott nép akkora lesz az ígéret szerint, hogy „nem lehet megszámlálni”. Aki utánaszámol, az nemcsak Isten ígéretét akarja kézzelfoghatóvá tenni, hanem bizalmatlanságát is kimutatja Isten felé. A történetben Dávid központosító törekvésekkel, hatalmi politikusként jelenik meg, aki már nem az „Úr harcait” (vö. 1Sám 18,17) vezeti, hanem a sajátját. Dávid lelkiismeret-furdalástól gyötörten fogadja Isten prófétáját, aki három lehetőséget „ajánl” fel neki, és Dávid be is ismeri, hogy nehéz döntés előtt áll, választ, és „elszenvedi” annak következményeit. Hét esztendeig tartó éhínség jöjjön-e országodra? Vagy három hónapig kelljen menekülnöd ellenséged elől, amely üldöz téged? Vagy három napig tartó dögvész legyen országodban? Gondold meg, és döntsd el, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött! Dávid ezt felelte Gádnak: Igen nehéz helyzetben vagyok. Inkább essünk az ÚR kezébe, mert nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem! Az ÚR tehát dögvészt bocsátott Izráelre aznap reggeltől fogva a kiszabott időig, és meghalt a nép közül hetvenezer ember Dántól Beérsebáig. (2Sám 24,13b–15)

6

A Makkabeusok könyvében is találunk egy jellegzetes döntéshelyzetet. Az erőszakosan hellenizáló IV. Antióchosz Epifánészhoz kapcsolódik a történet (1Makk 2,31–38), amelyről egyébként Josephus Flavius is beszámol (A zsidók története 12,6,2). A történetben éppen az eredményez döntéshelyzetet és meggyőződésbeli krízist, hogy Isten akaratának szolgálata sarkallta őket a lázadásra, az ellenállásra, de itt – a szombati pihenőnap megtartása kapcsán – Isten akaratának egy hagyományosan ismert mozzanatával kerül konfliktusba ez a szándék. Hírül vitték akkor a király embereinek és a seregének, amely Jeruzsálemben, a Dávidvárosban volt, hogy néhányan, akik megvetéssel illették a király rendeletét, búvóhelyekre húzódtak a pusztában. Erre sokan utánuk nyomultak, és csakhamar el is érték őket. Rájuk támadtak szombat napján, és ezt kiáltották feléjük: „Még mindig ellenálltok? Gyertek ki, cselekedjetek Antióchosz király szava szerint, és életben maradtok!” Ám azok így szóltak: „Nem megyünk ki és nem teljesítjük a király parancsát, hogy megszentségtelenítsük a szombatot.” Erre megkezdték ellenük a harcot. De azok nem válaszoltak nekik, még csak egy követ sem dobtak feléjük és nem torlaszolták el rejteküket, hanem így szóltak: „Hadd haljunk meg mindnyájan ártatlanul! Tanúnk az ég és a föld, hogy igazságtalanul öltök meg minket.” Erre harcra keltek ellenük szombatnapon, és meghaltak feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal egyetemben – közel ezer ember.

Az incidenst követően az ellenállást és a gyakorlatias megoldást választó Mattatiás úgy dönt, hogy még a szombati napon támadó ellenség ellen is felveszik a harcot (1Makk 2,41).27 Akkoriban is terjengős vitát folytathattak a szombati pihenőnapra vonatkozó szigorú előírásnak a megtartása kapcsán: harcoljanak, vagy egyáltalán ne álljanak ellen. Mattatiás hozzáállása és magatartása arra irányítja a figyelmünket, hogy bizonyos erényekre, ez esetben az okosság, a bölcsesség és a bátorság erényére szükség van döntéseinkhez. Nemcsak bátrak voltak élni, hanem bátrak voltak meghalni is. A történetnél nem az elővigyázatosság (vigyázat: ennek is lehet „bölcs” a jelzője!), hanem a jó cél szolgálatában álló, a korábbi tapasztalatokat komolyan számításba vevő gyors helyzetfelismerés bölcsességével állunk szemben. (Ennek az Ószövetségben tipikusan királyi erénynek (vö. Iz 11,1–5) közismert példája Salamon király története (1Kir 3,16–18). Nem egyszerűen ítéletet hirdet a két asszony vitás esetében, hanem felismerve a helyzet nehézségét megteremti a lehetőséget ahhoz, hogy az esemény többi szereplője is meghozza a maga döntését. Ebben áll az ő döntése, és a bölcsesség királyi erénye. Nem ez az egyetlen ilyen történet a zsidó történelemben. Josephus Flavius például Apión ellen írt munkájában idézi Agatharkhidészt, aki „esztelen szokásnak” minősíti, hogy szükség idején ezen a napon még fegyverhez sem nyúlnak, és elbeszél egy hasonló esetet, amelynek kapcsán ezt a végkövetkeztetést vonja le: „Ez a történet minden más népet arra oktathat, hogy csak akkor keressenek […] a rájuk hagyományozott elképzelésekben menedéket, ha az emberi józan ész végleg tehetetlennek bizonyult a nehézségekkel szemben”. 28 Egy döntéshelyzet, ami bizonyos erényekre hívja fel a figyelmünket. A Héber Biblia bölcsességi könyvei az emberi tapasztalatot állítják középpontba, tanácsokkal szolgálnak az élet dolgai felől, amit az Istentől meghatározott rend fényében szemlélnek. Az ősi bölcsesség témái között találjuk az emberi együttélésre, az erkölcsös és vallásos viselkedésre vonatkozó mondásokat, a bíráskodás és a hivatalviselés alapvető szabályait; tanácsokat kaphatunk a vagyon és az asszonyi társaság helyes megítéléséhez. Az emberi magatartás éles megfigyeléséről tanúskodó maximák Sitz im Lebenjére, vagyis az életben betöltött szerepére vonatkozóan rendkívül széles a kutatói elképzelések skálája. Egyesek szerint az eredetet a családban, a klánban, a népben, vagy a törzsi berendezkedésben, vagy éppen a királyi udvarban a hivatalnokok, írnokok vagy később az írástudók képzésére felállított iskolai élethelyzetben kell keresnünk. Bármelyik élethelyzetet is vesszük alapul a bölcs mondások minden bizonnyal segíthették az útján elakadt, tanácsra szoruló, döntéshelyzettel szembesülő embereket.

7

AZ ÚJSZÖVETSÉG TANÚSÁGA József dilemmája A törvény alkalmazásának dilemmájával találkozunk a gyermekségtörténetben Máté evangéliumában. Azt olvassuk, hogy Mária, Jézus anyja „el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van.” (Mt 1,18b–20) Az a tény, hogy József δίκαιος volt egyrészt jelenti, hogy a Törvény iránt elkötelezett ember volt. Eszerint a MTörv 22,20–21 alapján Mária büntetése a halálra kövezés lett volna. Ő azonban nem akarja házasságtöréssel megvádolni jegyesét, ezért feltűnés nélkül szándékozik elbocsátani. Lemond az ún. „féltékenységi törvényben” foglalt jogáról, az átokhozó víz általi próbáról, a „keserű víz” szertartásáról (vö. Szám 5,11–31), és titokban akarja Máriát elbocsátani.29 Máté evangéliumban azonban valami új „igaz-fogalom” jelenik meg, itt már jelenti azt, hogy a szeretet parancsa (vö. Mt 5,20; 22,39k) alapján értelmezi a törvényt, hiszen Jézus szava szerint: „ha a ti igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába (Mt 5,20). Egyébként Jézus szombatnapi gyógyításai is arról tanúskodnak, hogy ő nemcsak a betűt látja, hanem a törvény szellemét is, amely éppenséggel alkalmassá tesz arra is, hogy akkor is a törvény szellemének megfelelően cselekedjen, amikor az konkrét helyzetben ellene mond a törvény betűjének. Frédéric Manns József dilemmáját feldolgozó novellájában gyönyörűen lefesti azt a nehéz szituációt, ami lezajlott a zsinagógában, illetve azt a belső harcot, ami Józsefben dúlt a házasságkötés napján.30 Azon az estén József és Mária alig váltott néhány szót. József a kezeibe temette arcát, így nem látta, hogy Mária nagy együttérzéssel nézi őt. – Mária, mondj valamit – dünnyögte végül. Mondd, hogy nem volt igazuk azoknak, akik vádoltak téged. – Az igazat mondták, akik azt állították, hogy gyermeket várok – válaszolta Mária. – József meghajolt előtte és kiment a sötétbe. Az éjszaka nem hunyta le szemét. Minden lehetséges elképzelés elvonult előtte. Nem lenne szükség sok időre, hogy elhagyja a várost, nincsenek nehéz csomagjai. Már éppen azon volt, hogy megvalósítja terveit, amikor megjelent neki egy angyal: „József, Jákob fia, ne félj magadhoz venni jegyesedet, Máriát, mert a fiú, akit méhében hord, a Szentlélektől van.”

A döntéssegítő tényező egyrészt az angyal, akinek alakjában az Ószövetség embere mindig Isten látogatását élte meg. Most nem a divatos, ezoterikus gnózis szekerét szeretném tolni, amikor angyalról beszélek, hanem a Biblia üzenetét szeretném tolmácsolni. „A Bibliának azok a történetei ugyanis, amelyekben angyalokról esik szó, semmi mást nem akarnak, mint továbbadni azok tapasztalatát, akikhez egy különleges órában, valamilyen nagy feszültség vagy nagy veszély idején Isten olyan közel jött, hogy egy emberi szóban Isten követének szavát hallották, vagy egy segítő kéz által Istentől küldött segítséget éltek meg.” 31 Mivel azokban az elbeszélésekben, ahol az ember Isten követeivel találkozott, a színhely a hétköznapi élet volt (az út, a ház, a munka mellett, a szobában), a ma embere előtt is nyitott, hogy egy-egy nehéz döntéshelyzetben segítséget élhetünk meg a másik ember által, egy beszélgetés által, egy könyv által, vagy akár egy konferencia-előadás által. A másik döntéssegítő tényező az álom. Máté evangéliumában az álmok isteni vezetést, döntéshelyzetben való segítségnyújtást jelentenek. Ebben a szakaszban és a Héber Bibliában számtalan helyen a tardémá az Istentől a kinyilatkoztatás céljára szerzett mély álom.32 Éppen a lélektan, a mélylélektan tudja, hogy üzenhet Isten az álmok által, hiszen az az ő „elfelejtett nyelve”.33 Ez is nyitott lehetőség előttünk, késői olvasók előtt, sőt, nemcsak a mi döntéshely8

zetünkben segíthet, hanem másokéban is. A Mt 27,19-ben azt olvassuk: „Miközben Pilátus ítélőszéken ült, a felesége üzenetet küldött neki: Semmi dolgod se legyen azzal az igazzal, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” Az álomnak való engedelmesség és engedetlenség úgy tűnik, olykor emberi sorsokat érint. A döntés és a felelősség itt is összetartozik. Ha már az álomról beszélek, egy gondolatot az estéről. Nem véletlen, hogy a keresztény ember életében „ideális időpont” a Szentírás olvasására az este. Pilinszky János írta (Nagyhét, 1963): „Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint ’a maga idejében’. Jézus valóban föltámadott.” Az esti szentírásolvasásunkkal egyre jobban bevonhatjuk Istent a döntéseinkbe. Jézus döntései Hol látjuk Jézust döntéshelyzetben? Nyilván minden egyes tettét döntés előzte meg (megkeresztelkedése, kivonulása a pusztába, hogy „csendes időt” töltsön el Istennel, nyilvános működésének tanításai és tettei, stb.), most mégis csak azokat a momentumokat szeretném kiemelni, amelyekről úgy gondolom, hogy előttünk, késői olvasók előtt is nyitva állnak lehetőségként. Az evangéliumok olyan színes üvegablakok, amelyek a történet mögé engednek látni, de Jézus alakját is felvillantják előttünk, és ebben a színes üvegablakban saját magunkat is megláthatjuk. Az evangélium mindig egyszerre kínálja ezt a három dolgot: a történelmi, a teológiai és a személyes mondanivalót, ami előttünk, késői olvasók előtt is lehetőségként nyitva áll. Az evangéliumi szakaszok szerepet kaptak a liturgiában (a megemlékezés, felidézés által), az apostoli igehirdetésben, és nem utolsósorban a hívek buzdításában (parainesis). Az ősegyház meg volt arról győződve, hogy „Isten igéje örökké megmarad” (Iz 40,8), ezért az ember keresésében mindig társa tud lenni. Az első, amit fontosnak tartok: Lukács beszámol arról, hogy Jézus a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt az egész éjszakát Istennel való imádságban töltötte (Lk 6,12). A Názáretit döntéshelyzet előtt találjuk, és egyértelmű, hogy ebben a pillanatban az imádságot hívja segítségül. Az is feltételezhető, hogy általában döntései előtt (hadd fogalmazzak így) „kikérte Atyja véleményét”.34 A harmadik evangélista ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy a döntés jelentős pillanatai előtt és pillanataiban imádkozni kell.35 Lukács egyébként is nagy hangsúlyt fektet az imádság szerepére,36 számára lényeges szempont, hogy hallgatói, olvasói megtanuljanak imádkozni. Nemcsak az Atyával való kapcsolattartás eszközeként, hanem a spirituális megküzdés egyik módjaként is él az imádsággal, amikor a Getszemáni kertben térdet hajtva imádkozik.37 Itt fogadja el végleg az Atya rá vonatkozó tervét, és az erre mondott „igenje” lesz az a végső szabad döntés, amivel ezt az „isteni álmot” megvalósítja. Jézust ἀγωνία-ban, a végső küzdelemben látjuk,38 Imádságáról pedig megjegyzi Lukács, hogy visszatérő volt, kitartó: „még intenzívebben (ἐκτενέστερον) imádkozott”. A Názáreti mester itt is az imádság példaképe. Alakja és példája azt üzeni, hogy ilyen helyzetekben is szükség van imára, és elénk állítja, hogyan kell viselkedni a próbatétel alatt. Mit is jelentett ez a végső döntés Jézus számára? Korábban, a Lk 9,51-ben azt olvassuk, hogy „megszilárdította arcát”, vagy az ige másik jelentését szem előtt tartva fordítható így is: „arcát arra fordította, hogy Jeruzsálembe megy”. A τὸ πρόσωπον ἐστήρισεν kifejezés értelme: „szilárdan elhatározta”, „eltökélte magában”.39 (Talán itt lehetne idézni az „arccal a vasút felé” magyar kifejezésünket.) „Ez a kifejezés jelzi Jézus engedelmes határozottságát, amivel Isten akaratát minden ellenállás dacára betölti.”40 Ugyanez a sémi fordulat látható két verssel később (Lk 9,53): „Jeruzsálembe tartva, döntésének megfelelően” (τὸ πρόσωπον αὐτοῦ ἦν πορευόμενον εἰς Ἰερουσαλήμ). Egyes magyar fordítások átugorják a kifejezést, vagy átalakítják.41 Jézus döntése, hogy Jeruzsálembe megy, teljesíti az Atya akaratát, és igaz emberként, 9

prófétaként megy sorsa beteljesedése, halála felé. Ezen az úton tanítja övéit, a követésről, útjának értelméről. Jézus nemcsak életműve egészével állít döntés elé, tanításában kifejezetten használ olyan „módszereket”, amelyeknek célja, hogy a hallgatóság előtt az övéktől eltérő nézőpontot kínálva, döntést sürgessenek. Ilyen „módszerek” Jézus példabeszédei. Nemcsak megszólítják az embert, hanem láthatatlan módon bevonják a történetbe a hallgatót, és az elidegenítés által az is lehetővé válik, hogy „a hallgató önmagából kilépjen, önmagát kívülről szemlélje, és így saját helyzetére új szemszögből, mintegy pártatlanul tekintsen”.42 Mivel az elidegenítés távolságot eredményez, ezért volt képes például az Ószövetségben a példabeszédet halló Dávid pontosan látni, a valóságot meglátni. Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek.” Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el.”Azt mondta erre Nátán Dávidnak: „Te vagy az az ember! Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene…”

Jézus példázatai számtalan esetben döntéshelyzetet teremtenek, konkrét válaszút elé állítják az embert. A Názáreti mester gyakran vezeti be tanítását kérdéssel, s ezzel bevonja hallgatóit az üzeneti körbe, elgondolkoztatja és döntésre szólítja fel őket. Jól feltett kérdésekkel segíti is a kereső embert: „Mit gondoltok?” – teszi fel a kérdést a Mt 18,12-ben, vagy a Mt 21,28-ban: „Vajon erről mit gondoltok?”. Ezek a kérdések nem csupán véleményformálásra késztetnek, hanem döntésre is. Ezen túl azonban úgy tűnik, Istennek szüksége van a mi gondolatainkra, a mi véleményünkre, arra, hogy életünket a vele való párbeszédben, élő kapcsolatban rendezzük be. A példázatokban felhangzó kérdések a követésre tétovázó, döntésében segítségre szoruló emberhez szólnak. A Jeruzsálem felé tartó úton Jézus tanítja övéit, a követésről, útjának értelméről. A követést jelentő görög ἀκολουθέω igében benne van, hogy a tanítvány meghozta azt a döntést, hogy útját Jézussal és Jézust követve járja: „életközösségre lép Mesterével és spontán akaratát és életét Mesterének alárendeli, egészen addig, amíg szolgaként függ tőle”. 43 Jézus küldetéstudata nagy igénnyel lép fel, úgy, mint az üdvösség végérvényes követe. Kijelenti, aki személyéről dönt, az Isten mellett vagy Isten ellen dönt. Ő mondja: „aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt; de aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (Mt 10,33). „Mindezeken a felhívásokon keresztül Jézus az abszolút vallási követelmény szintjére helyezi magát: ’őmiatta’ az élet minden értékét mérlegre kell tenni. Azt kéri, hogy ’őmiatta’ tegyék meg mindazt, amit az ember csak Isten miatt tesz meg.”44 Persze vannak olyan esetek az evangéliumban, amikor egyeseknek nem sikerül Jézus mellett meghozni a döntést. Széles skáláját találjuk az effajta képtelenség okainak a gazdagságtól kezdve a félelmen át, egészen az otthontól való elszakadásig. Részletes összefoglalást ad ezekről az okokról Anselm Grün a Szentírás mélylélektani megközelítését feldolgozó könyvecskéjében.45 A lényeg, hogy ezek az evangéliumi szakaszok az emberség árát mutatják nekünk, kihívnak bennünket a lét felszínes szemléléséből, új távlatokat nyitnak meg előttünk, bátorítanak, hogy életünket az örökkévalóság perspektívájában szemléljük.

10

Az őskeresztény közösség döntései Az örökkévalóság most említett horizontján szemlélve az életet, az előtt a megkerülhetetlen kérdés előtt állunk, hogy Jézussal vagy Jézus nélkül folytatjuk utunkat. Ismét az optio fundamentalis, amely fentebb Izrael szövetségi partnerségének formájában, közösségi kérdésként került elő. Így lényeges – legalább néhány mondat erejéig – szót ejtenünk arról, hogy ez a létdöntés nem csak személyes síkon jelenik meg. Egyszerűbben szólva, a hit nem magánügy. A keresztény élethez – de mindenfajta emberi közösségben való élethez is – hozzátartoznak a közösségi döntések, a közös felelősségvállalás. Azt látjuk, hogy az Apostolok cselekedetei könyv az ima horizontján mozog. Az őskeresztény közösség tudja, hogy akkor lesz áldás ügyein, ha döntéseit imádság előzi meg: imával készülnek fel Júdás utódjának megválasztására (ApCsel 1,24: a sorsvetés azonban itt is megjelenik), böjtölés és imádság után küldik Sault a misszióba (ApCsel 13,3), böjt, imádság és kézrátétel által jelölik ki a presbitereket (ApCsel 14,23). ZÁRÓ GONDOLATOK A kiinduló kérdés az volt, hogy milyen lehetőség van nyitva előttünk, késői olvasók előtt? Úgy látom, hogy a döntés témája olyan csomópont, ahol számtalan út (gondolat, vallási eszme, elképzelés, jámborsági gyakorlat) kereszteződik. Elsősorban a szent szövegek olvasását, újraolvasását tartom fontosnak. Amennyiben igaz, hogy a Szentlélek eszünkbe juttat mindent, amit mondott (vö. Jn 14,26), akkor egy-egy döntéshelyzetünkben csak az fog eszünkbe jutni, az fog bennünk megszólalni, ami korábban már az olvasás révén ott volt. Az újraolvasás új felismerésekkel gazdagíthat. „Minél többet bíz az Isten valakire, annál pontosabb, átfogóbb és személyesebb tájékozódásra van szüksége a Bibliában” – vallotta Pákozdy László Márton református biblikus-professzor.46 A bibliai narratívák negatív vagy pozitív példát elénk állító történetei, alakjaival való azonosulásaink tudatosíthatják bennünk a személyes létformálás állandó kihívását, a kimunkálásra és elmélyítésre váró erények kihívását, hogy megvalósítsuk az igaz emberséget. Az Ószövetség útmutatása, miszerint „Bölcs emberektől kérj tanácsot!” (Tób 4,18), ma is nyitott lehetőség a döntéshelyzettel szembesülő ember előtt, ahogyan az egyéni reflexió is. Az Újszövetségben is megjelenik az a gondolat, hogy a nehézségeknek az „imádságba tartása” belső útmutatást adhat az őszintén kereső embernek. Bízom benne, hogy sikerült, hanem is teljes, mégis áttekintést adni arról, hogy a döntés témáját hogyan közelíti meg a Biblia. Köszönöm, hogy meghallgattak! VÉGJEGYZETEK Elhangzott 2012. november 24-én, a Pszichológusok és teológusok a döntésről c. konferencián (Sophianum – Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar – Budapest). Hálásan köszönöm tanszéki kollégámnak, Szatmári Györgyinek a témában folytatott beszélgetésünket. 1

A Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása szerint (1999). Más számozásban a 16. versről van szó. A protestánsok a „helyes döntés” (iudicium iustum; κρίμα καὶ δικαιώματα) kifejezést így adják vissza: „igazságos ítélet” (Deuterokanonikus bibliai könyvek. A Septuaginta alapján, Budapest, Kálvin, 1998). 2 CSIA LAJOS, Bibliai lélektan, Budapest, Százszorszép, 1994, 10. 3 CZIGLÁNYI ZSOLT, Egzegetikai módszerek a hívő megértés mérlegén, in BENYIK GYÖRGY (szerk.), Gyermekségtörténet és mariológia. Szegedi Biblikus Konferencia 1996, Szeged, JATEPress, 1997, 139. 4 Vö. A három társ legendája [Ferences források 4], Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1995, 36–37. Az epizódról lásd: OTTAVIANO SCHMUCKI, La „forma di vita secondo il Vangelo” gradatamente scoperta da S. Francesco d’Assisi, „L’Italia Francescana” 59 (1984), 349–352. 5 Vö. GIAN LUCA POTESTÀ, I Francescani e la Bibbia nel ’200 [Aleph 1], Edizioni Bibilioteca Francescana, 1994, 11.

11

6

JAKUBINYI GYÖRGY, Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor és a Szentírás, in BENYIK GYÖRGY (szerk.) Zsoltárok, himnuszok, imádságok. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia. Szeged, 2008. augusztus 31. – szeptember 2.,Szeged, JATEPress, 2009, 24. 7 A protestáns bibliafordítás szerint: „megkereste azt a helyet [εὗρεν τὸν τόπον], ahol ez van írva” áll (Biblia. Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Budapest, Kálvin, 1996). DR. VARGA ZSIGMOND J. Újszövetségi görög-magyar szótára szerint (Budapest, Kálvin, 1996, 392) a εὑρίσκω („megtalál”) ige jelentései között elkülöníti az előzetes keresés után való megtalálást, valamint véletlenül rábukkanást. Ez utóbbi, a véletlen megtalálás tipikus esete között említi a Lk 4,17 szentírási versét. VARGA ZSIGMOND szerint munkája szótár formájában közreadott újszövetségi exegézis kíván lenni (vö. III. oldal). Hasonló véleményt találhatunk a világszerte elismert, az újszövetségi bibliatudományban jól ismert és nagyra becsült BAUER-féle görög-német újszövetségi szótárban is (WALTER BAUER, Griechisch-deutsches Wörterbuch zu den Schriften des Neuen Testaments und der frühchristlichen Literatur, Berlin – New York, Walter de Gruyter, 19886, 657). A választott vagy véletlenszerű részlet Izajás prófétától való (Iz 58,6; 61,1–2). A korabeli zsinagógai felolvasási szokásokról lásd: MICHAEL B. SHEPHERD, A targumok, az Újszövetség és a Messiás biblikus teológiája, in Studia Biblica Athanasiana 13 (2012), 163–166. ALOIS STÖGER azt írja (A Lukács-evangélium, Eisenstadt, Prugg Verlag, 1975, 78): „Nem véletlenül bukkant rá, hanem a Szentlélek vezetése alatt, akivel felkenték és akinek erejében cselekedett”. 8 MARTIN BUBER, Haszid történetek I., Budapest, Atlantisz, 1995, 427. 9 MÁRAI SÁNDOR, Bölcsességek januártól decemberig, Budapest, Helikon, 2004, 218. 10 ELISABETH LUKAS, Spirituális lélektan. Az értelmes élet forrásai, Budapest, Új Ember, 2002, 59–82. 11 PHILIP YANCEY idézi SØREN KIERKEGAARD-t: Csalódás Istenben. Három kérdés, amelyeket senki sem mond ki hangosan, KIA, Budapest, 2007, 56. 12 RABBI JICHÁK LUIRA héber misztikus (Jeruzsálem, 1534 – Szafed, 1572. július 25) tana, az ottomán fennhatóságú Palesztinában élt, Szafedben működött. Munkája: Széfer ha-Derusim (szóban terjesztve 1569-1572, héber kéziratos összeállítás: 1573-1576, kiadás: 1620; KNORR VON ROSENROTH latin fordításkivonata a Cabbala denudatában: 1677). 13 ENZO BIANCHI, Adamo, dove sei? Commento esegetico-spirituale ai capitoli 1-11 del libro della Genesi, Edizioni Qiqajon – Comunità di Bose, Magnano, 2007, 118. 14 Szó szerint (a görög szöveg alapján): „Műveink lelkünk választásában és hatalmában vannak”. SZABÓ XAVÉR, Salamon zsoltárai: Bevezetés - fordítás – jegyzetek, Sapientia Főiskola - L’Harmattan, Budapest 2009, 93–94. 15 SZABÓ CSABA „Döntés” szócikkét lásd: BARTHA TIBOR (szerk.), Keresztyén Bibliai Lexikon, 1. kötet, A–K., Budapest, Kálvin, 1993, 293. 16 KARL JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Budapest, Európa, 1989, 70. 17 Alapos áttekintést kínál: HANS WALTER WOLFF, Az Ószövetség antropológiája, Budapest, Harmat – PRTA, 2001, 75–81. Valamint: CSIA LAJOS, Bibliai lélektan, Budapest, Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft., 1994. 18 Vö. BALÁZS KÁROLY, Újszövetségi szómutató szótár, Budapest, Logos Kiadó, 1998, 556. Az evangéliumokban nem fordul elő, a negyedik evangélium néhány kézirata azonban a házasságtörésen ért asszony vádlóiról jegyzi meg, hogy „lelkiismeretük által vádoltatván” elmentek egytől egyig (Jn 8,9). 19 A szíven túl a veséhez lásd: HANS WALTER WOLFF, Az Ószövetség antropológiája, Budapest, Harmat – PRTA, 2001, 92–93. Valamint: CSIA LAJOS, Bibliai lélektan, Budapest, Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft., 1994. 20 KARL JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Budapest, Európa, 1989, 73. 21 ADALBERT REBIĆ, Bibliai régiségek, Szeged, Agapé, 2000, 126–127. Hasonló gondolatokat pendít meg a perszonalista zsidó filozófus, MARTIN BUBER is: „Sámuelt választotta ki Isten arra, hogy a szent láda nélküli időben az elítélt papság helyett – az orákulum szószólójának efódja nélkül – mint szabad nabí az isteni hang közvetítője legyen” (A próféták hite, Budapest, Atlantisz, 1998, 84). 22 Vö. G. GERLEMAN, bqŝ pi. suchen, valamint G. GERLEMAN és R. ALBERTZ, drŝ fragen nach, in ERNST JENNI és CLAUS WESTERMANN (szerk.), Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament, Bd. 1., München – Zürich, Chr. Kaiser Verlag – Theologischer Verlag, 1978, 335; 462–466; G. GERLEMAN, ŝ’l fragen, bitten, in ERNST JENNI és CLAUS WESTERMANN (szerk.), Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament, Bd. 2., München – Zürich, Chr. Kaiser Verlag – Theologischer Verlag, 1979, 843–844. 23 Vö. WALTER BRUEGGEMANN, A hit a zsoltárok könyvében, Budapest, Kálvin, 2008, 55–56. 24 PAUL BEAUCHAMP, A zsoltárok könyve mint az imádság iskolája, Mérleg 19 (1983/3) 252. 25 Vö. BALOGH CSABA, Isten embere és az istenek emberei. Próféták és prófétálás az ókori Közel-Keleten és ennek jelentősége a mai Ószövetségkutatásban, Református Szemle 96 (2003/1) 25–26. 26 WALTER BRUEGGEMANN, A hit a zsoltárok könyvében, Budapest, Kálvin, 2008, 56. 27 U. RAPPAPORT, I Maccabees, in JOHN BARTON és JOHN MUDDIMAN (szerk.), The Oxford Bible Commentary, Oxford, Oxford University Press, 715: „Milyen tekintélyre támaszkodik ez a döntés? Mi volt az előző helyzet? Hogyan szolgálhatnak zsidó zsoldosok (márpedig sokan voltak) császári hadseregben, ha nem harcolhatnak

12

szombaton? Ez csupán egy ad hoc döntés volt, vagy állandóan érvényes jogi döntés? Hogyan illeszkedett a zsidó törvényhez, és főleg az akkori törvényértelmezéshez, halakhához?” 28 JOSEPHUS FLAVIUS, Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, 1,210. HAHN ISTVÁN fordítása. 29 Kiváló tanulmány e témában VETŐ ÁGNES írása: A Misna és a Jakab ősevangélium között: hogyan változott a „keserű víz” szertartás jelentése a korai kereszténység illetve a misnai judaizmus értelmezésében?, in Studia Biblica Athanasiana 12 (2011), 111–120. 30 Vö. FRÉDÉRIC MANNS, Giuseppe, non temere di prendere Maria con te, in UŐ., Beata Colei che ha creduto. Maria, una donna ebrea, Milano, ETS, 2009, 35–39. FRÉDÉRIC MANNS 1942-ben született, nemzetközi hírű biblikus, egyike azon tekintélyes kutatóknak, akik a legalaposabban ismerik az Újszövetség zsidó hátterét. A jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanum intézetben 40 esztendeje az exegézis, valamint a korai zsidó irodalom és hermeneutika professzora. 31 CLAUS WESTERMANN, Isten angyalainak nincs szárnyuk, Budapest, Kálvin, 2000, 5. A témához kimerítően: XERAVITS GÉZA – TAMÁSI BALÁZS – SZABÓ XAVÉR OFM (szerk.), Angyalok az ókortól Szent Tamásig, Budapest, Sapientia Főiskola – L’Harmattan, 2011. 32 Vö. SZENTIVÁNYI RÓBERT, A szentírástudomány tankönyve, Budapest, Szent István Társulat, 2009, 425. 33 Különösen is: ANSELM GRÜN, Álmaink és lelki életünk, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1994; GYÖKÖSSY ENDRE, Isten elfelejtett nyelve, az álom, Budapest, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2011. 34 Lukács kifejezetten az imádság példájaként állítja olvasói elé Jézust. Egyedül ő az, aki úgy mutatja be Jézust, mint aki imádkozik: a keresztelkedésekor (3,21), a szolgálata alatt (5,16), a Tizenkettő kiválasztása előtt (6,12), a színeváltozáskor (9,28), a tanítványok misszióból történő visszatérésekor (10,21), a Miatyánk előtt (11,1), Péter hitének megerősítéséért (22,32), a Getszemáni kertben (22,39–45), keresztre feszítve (23,34) és a halálakor (23,46). 35 Vö. PETER T. O’BRIEN, Prayer in Luke-Acts, in: Tyndale Bulletin 24 (1973), 115. 36 A Katolikus Egyház Katekizmusa, §2600: „Szent Lukács evangéliuma kiemeli […] az imádság fontosságát Krisztus misztériumában.” 37 A térdhajtás pedig a tipikus „keresztény” ima kifejezése (τιθέναι τὰ γόνατα [latinizmus?: genua ponere]: ApCsel 7,60; 9,40; 20,36; 21,5). (A „térdeléssel” szemben a „megállva való imádkozás” zsidó: Lk 18,11.13.) 38 A szó jelenti a versenyeken a versenyzők végső erőbevetését a cél előtt, de jelenti az élethalálharcot, a haláltusát is. 39 A kifejezés értelméhez lásd: VARGA ZSIGMOND J., Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Budapest, Kálvin, 1996, 834; 882. 40 ROBERT J. KARRIS OFM: Evangélium Lukács szerint, in: Jeromos Bibliakommentár II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2003, 198. 41 Revideált Károli: „mivelhogy ő Jeruzsálembe megy vala”. Szent Jeromos Bibliatársulat: „Jeruzsálembe szándékozott menni”. Szent István Társulat: „nem fogadták be, mert meglátszott rajta, hogy Jeruzsálembe megy”. 42 TARJÁNYI BÉLA, Evangéliummagyarázatok II: Példabeszédek, Budapest, Szent Jeromos Bibliatársulat, 2000, 13. 43 FRÉDÉRIC MANNS, Gesù insegna con autorità (Mc 1,27), in MARCO ADINOLFI – PIETRO KASWALDER (szerk.), Entrarono a Cafarnao. Lettura interdisciplinare di Mc 1. Studi in onore di P. Virginio Ravanelli, Jerusalem, Franciscan Printing Press, 1997, 155. 44 BERNARD SESBOÜÉ, Krisztus pedagógiája. Az alapvető krisztológia elemei, Budapest, Vigilia, 1997, 29. 45 ANSELM GRÜN, Hogy Isten igaz ismeretére eljuthassunk. A Szentírás mélylélektani megközelítése, Szeged, Agapé, 2007, 59–62. 46 PÁKOZDY LÁSZLÓ MÁRTON, Bibliaiskola, Budapest, Kálvin, 2007, 17.

13