4 AZ ANTROPOZÓFIA ÉS A SZOCIÁLIS ÉLET FOLY ÓIRAT A. Antropozófia

ANTROPOZÓFIA

2012. DECEMBER

AZ

ÉS

15/4

A

SZOCIÁLIS

ÉLET

FOLYÓIRATA

Antropozófia | „Sors, nyiss nekem tért...” – beszélgetés a Keresztény Közösségrõl Világhelyzet | Franz Jürgen Römmeler: Az euró mint az „egységes állam”... Szociális élet, hármas tagozódás | Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás Euritmia | Turós Mátyás: Euritmia mint látható beszéd és ének vagy valami más?

TARTALOMJEGYZÉK

Szerkesztõi bevezetõ Karácsonyi számunk antropozófia rovata ismét felidézi Európa árvájának, Kaspar Hausernek alakját. Elõzõleg ezoterikus jelentõségét helyeztük középpontba, most a való világban ellene zajló küzdelemre térünk ki. Itt nem egy emberért, hanem a szellem igazságáért, az igazság szelleméért folytatott harcról van szó, mindannyiunkat érintõen. Küzdelem. A Keresztény Közösség képviselõivel beszélgetve is többször fölmerült ez a fogalom. „Akkor válunk igazán emberré, ha szembenézünk a kihívásokkal, amelyek a valóságban egyre erõteljesebben jelennek meg. Mert ez az emberlényünk magvát és egzisztenciáját érinti. Felismerjük-e a jelentõségét annak, hogy szellemi lények vagyunk?” Kitekintve a világhelyzetre: ismét a harc. Folytatjuk Terry Boardman írását az új világrendrõl, a kultúrák harcáról. A következõ Römmeler cikk kitágítja az euróról alkotott képünket: létrejötte elõszobája egy egységes európai államnak:…”az euróval a pénzügyi politika kikerül a politikusok hatókörébõl….A demokráciának pedig többé nem engednék meg, hogy a piac útjait még valaha is keresztezze.” Gyógyító erõként a hármas tagozódású szociális organizmust ajánlja. Ugyanazt a szociális hármas tagozódást, amit Andreas Delor vehemens hangvételû cikke taglal. Hogyan függ össze a komolyzene és a könnyûzene az iparral és az állammal, miközben a feketék elsõ bluesa az ültetvényeken abszolút spirituális magaslat volt. A kommunizmusban az állam irányította a gazdaságot és a szellemi életet, a kapitalizmusban a gazdaság befolyásolja az államot és a szellemi életet. A gyógyító erõ: szabadság a szellemi életben, egyenlõség a jog területén, és testvériség a gazdaságban. Ritkán szólunk az euritmiáról. Egy elõadás kapcsán született meg az írás, amely a beszéd, a nyelv, a zene szerepét elemzi a felnövekvõ ember életében. „Az euritmia hármas felosztásban meghatározható, pedagógiai, gyógy- és színpadi ágakként…” Az elemzés ez utóbbiba tartozó konkrét esetet ismertet. Végezetül Ertsey Attila egy kis svájci atmoszférát varázsol elénk fénnyel és árnyékkal, a jóléti vasfüggöny túloldalára betekintve. „De Isten jóságának nincs határa: Váltságul és eltörleni a bûnt Egyszülött fiát küldte el nekünk.”

Antropozófia

1 8

Terry Boardman: Küzdelem az „Európa gyermek” igazságáért, 1828-tól máig „Sors, nyiss nekem tért...” – beszélgetés a Keresztény Közösségrõl

Világhelyzet

13 23

Terry Boardman: New World Order, vagyis az új világrend II. rész Franz Jürgen Römmeler: Az euró mint az „egységes állam” létrehozásának tervszerû üzemanyaga

Szociális élet, hármas tagozódás

28

Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás

Euritmia

33

Turós Mátyás: Euritmia mint látható beszéd és ének vagy valami más?

Szemlélõdések

37

Ertsey Attila: Svájc atmoszférája

Könyvismertetés

39

Johannes Tautz: W. J. Stein – Egy életrajz

40

Hirdetések

Antropozófia

Terry Boardman: Küzdelem az „Európa gyermek” igazságáért, 1828-tól máig

A karlsruhei nagyhercegi palota

1993-ban egy másik film is megjelent Németországban, amely az 1970-es évek óta végzett történeti kutatásokon alapult, beleértve Johannes Mayer antropozófus kutatásait, aki 1988-ban adta ki fontos könyvét, Lord Stanhope: Kaspar Hauser ellenfele címmel (Lord Stanhope – Gegenspieler Kaspar Hausers, Verlag Urachhaus, 1988). E második film a Kaspar Hauser – bûntény a lélek ellen, és Peter Sehr rendezte. Öt díjat kapott Németországban, köztük a Legjobb Filmért járó Gold-díjat (1994), a Legjobb Rendezés és Rendezõ díját, de sajnos nem terjedt el Európában (DVD-kiadásán ma sincs angol felirat).1 A drámai és megindító film, melyben egy angol színész, Jeremy Clyde nyújt ragyogó alakítást Lord Stanhope szerepében, nem vádolja a badeni

és bajor királyi házak egyes tagjait (a Hochberg és Wittelsbach családokat [ld. a badeni családfát a cikk végén – a ford.]) mint a fõ felelõsöket azért, hogy Kaspar Hausert, aki valójában a badeni trón jogos örököse volt, 16 éven át elzárva tartották és aztán megölették. Stanhope alakja olyan, amilyen volt, egy végtelenül ravasz és álnok ügynök, aki azon igyekezett, hogy Kaspart lélektanilag megsemmisítse. A történeti kutatás szerint Stanhope gróf állítólagos indítéka a pénz volt. Pazarló apjától való elidegenedése, aki gyakorlatilag elherdálta a családi vagyont, azt jelentette, hogy nem volt önálló anyagi bázisa. Ismertté vált, hogy Stanhope-ot mint titkos ügynököt a Kaspar Hauser-ügyben a második nagyhercegné, szül. Luise von Geyer bárónõ szeretõje pénzelte, Moritz von Haber karlsruhei bankár (Karlsruhe Baden fõvárosa). Végül, miután a 21 éves Kaspar egyre tisztábban emlékezett és leírta származását, az igazságtól való félelem túlságosan kényelmetlenné vált a badeni hercegség számára, és már nem volt szükség Stanhope lélektani nyomására, melyet eszközén, Johann Meyer ansbachi tanítón keresztül alkalmazott: Kaspart egy ismeretlen leszúrta december 14-én, és három nappal késõbb meghalt. Kaspar Hauser

Kaspar Hauser, akit már életében elneveztek „Európa gyermekének”, árvájának, 1974 óta fokozatosan ismét a nyilvánosság világába lép: ebben az évben mutatták be az elsõ filmet életérõl, melyet a híres német rendezõ, Werner Herzog készített (címe: Mindenki magáért, Isten mindenki ellen, angol címe: The Enigma of Kaspar Hauser). A film az ifjú „vadember” történetének lélektani feldolgozása volt, akit 1828. május 26-án, Pünkösdhétfõn találtak Nürnberg utcáján, s akit titokzatos körülmények között megöltek 1833 decemberében (a mellékelt festmény a megtalálása pillanatában ábrázolja). Herzog filmje nem részletezi az esetet, inkább az ártatlanságról szól, melyet elpusztít az értetlen, szívtelen, kegyetlen világ.

A Sehr-film németországi sikere és díjai 1994-ben nem egy vákuumban születtek. Kaspar Hauser 1833-as meggyilkolása és a Kaspar emlékének befeketítésére indított Stanhope-féle hadjárat

2012/4

1

Antropozófia

Terry Boardman: Küzdelem az „Európa gyermek” igazságáért...

(1833–1837) óta könyvek, cikkek és tanulmányok ezrei foglalkoztak az esettel. A badeni nagyhercegség egész idõ alatt hallgatott, és így tesz azóta is. Peter Sehr filmje után viszont csak két év telt el, és megérkezett egyfajta válasz a film felvetéseire, feléledt az érdeklõdés Kaspar Hauser iránt Németországban. Megjelent egy cikk a Der Spiegel 1996. nov. 25-i számában: Minden idõk legbájosabb thrillere címmel, és a lap sajtókonferenciáján – melyet Ansbachban tartottak, ahol Kaspart megölték – két nappal korábban ismertették, hogy a DNS-vizsgálat megoldotta a rejtélyt, ami Németországot 150 évig nyugtalanította. Mint mondták, a modern genetika egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy Kaspar Hauser nem volt badeni trónörökös, ahogy sokan sugalmazzák, s nem volt kapcsolatban a badeni hercegi házzal; királyi származásának története valótlan, és a németeknek fel kell hagynia azzal, hogy higgyenek benne. „A rejtély megoldódott, a történelmi thriller, amely sokak képzeletét megmozgatta, most leleplezõdött, hogy csupán a német romantika egyik meséje... A mítosz, a megható, szívbemarkoló, nagyon német mysterium egy senkirõl, aki az uralkodóosztályhoz tartozott volna – most szertefoszlott.”2

Stephanie de Beauharnais

A kutatást komoly tudományos munkaként mutatták be, melyet nemzetközileg megerõsítettek, s amely a legújabb genetikai elemzõ módszereken alapult:

2

2012/4

„Az alsóruhán lévõ vérfoltból két mintát vettek, melyeket független laboratóriumok vizsgáltak: a müncheni Igazságügyi Orvostani Intézet (Wolfgang Eisenmenger vezetésével) és a birminghami Törvényszéki Tudományos Laboratórium (John Bark vezetésével). Mitokondriális [anyai] DNS-t különítettek el a vérfoltokból, valamint Stephanie de Beauharnais [Kaspar feltételezett anyja] két élõ anyai leszármazottjának vérmintáiból. A ruhadarabról származó vérminta DNSe különbözött mindkét leszármazott DNS-étõl a hét megerõsítõ vizsgálat során. Ez bizonyítja, hogy a vérfolt nem Stephanie de Beauharnais fiától származik. Így világossá válik, hogy Kaspar Hauser nem volt badeni herceg.”3 A hírt gyorsan felkapta a média és a mértékadó tudományos testületek, és az interneten is terjedt. A következõ évben (1997) autóbalesetben meghalt Diana hercegnõ, és a média az õ esetében is gyorsan igyekezett meggyõzni a közvéleményt, hogy nem kell érzelmeket és szellemi erõfeszítést pazarolni a kacifántos és hamis „összeesküvés-elméletekre”. A kocsi vezetõje, Henri Paul vérének tudományos elemzése „meggyõzõen” kimutatta, hogy „alkohol és drogok” hatása alatt állt a „szerencsétlen baleset” idején. Ügy lezárva; a média nagy része továbblépett. De nyolc év múlva [e cikk 2006-ban jelent meg elõször – a ford.] még mindig várjuk a hivatalos brit jelentést a „balesetrõl”, ami sokkal inkább a kételyeket erõsíti meg. És az emberek elkezdtek kérdéseket feltenni: „A vizsgált vérminta tényleg Henri Paulé volt?” Hasonlóképpen hitetlenkedtek Németországban is: „honnan való az alsóruha?”, melynek vérfoltját elemezte a Spiegel-cikk? És miért tudunk oly keveset a kutatás megrendelõirõl és pénzelõirõl? 1998-ban események sora zajlott a Kaspar Hauserügy körüli küzdelemmel kapcsolatban. A vezetõ antropozófus Kaspar Hauser-kutatók egyike, Peter Tradowsky kiadta könyvét: „Ismét gyaláznak és eltaposnak oly hosszú idõ után?” – Kaspar Hauser alakja a jelenkor szellemi küzdelmében, amelyben tárgyalja, hogy Hermann Pies és mások komoly történeti kutatásai túlmutatnak a kételyen, és megerõsítik, hogy Kaspar Hauser valóban a nagyhercegné, Stephanie Beauharnais, Napóleon Bonaparte fogadott lányának fia volt; egy kétséges DNS-teszt ezen nem változtat. Bírálta azokat az antropozófusokat, mint pl. Michael Klussmannt, akiket meggyõztek a tesztek, melyek nyilvánvalóan vitathatók. Klussmann egy cikkben fejezte ki a kételyeit, mely a Das Goetheanum címû antropozófiai hetilapban jelent


Kaspar Hauser és a badeni zähring dinasztia családfája

Antropozófia

meg (1996. No. 38–39), Kaspar Hauser születése, titka és misztifikációja címmel. Tradowsky könyvén kívül ugyancsak 1998-ban napvilágot látott a nagytekintélyû Springer kiadónál megjelenõ szakfolyóiratban a genetikai eredmények összefoglalása (Weichhold-Bark-KorteEisenmenger-Sullivan: DNA analysis in the case of Kaspar Hauser, International Journal of Legal Medicine, 1998, Volume 111, Issue 6, pp 287–291). Ebben megemlítik, hogy a vizsgált ruhanemût „legvalószínûbben” (most likely, höchstwahrscheinlich) Kaspar Hauser viselte a gyilkosság napján, s hogy „feltételezhetõen” Kaspar Hauseré a vérfolt (suspected bloodstain, vermutlichen Blutfleck). Komoly okunk van tehát arra, hogy kételkedjünk az alsóruha hitelessége felõl, ugyanúgy a tesztek lefolytatásának körülményeivel kapcsolatban.4 A Der Spiegel elzárkózott attól, hogy felfedje, ki pénzelte a genetikai vizsgálatokat. Ugyancsak 1998-ban jelent meg egy Kaspar Hauserkutató, Dr. Rudolf Biedermann részletes bírálata az 1996-os Spiegel-tesztrõl.5 Dr. Biedermann kihívta a

Spiegel kiadóját, Stefan Austot és dr. Eisenmengert, az egyik vezetõ kutatót, hogy vitassák meg a teszt tudományos állításait, de a felkértek elutasították. 1998-ban nagy, kétévente megrendezésre kerülõ Kaspar Hauser-ünnepek kezdõdtek Ansbachban. Majd 2002 augusztusában a francia–német ARTE televíziós csatorna bemutatta dokumentumfilmjét [Kaspar Hauser, Das Rätsel seine Zeit, K. H., korának rejtélye, Youtube-on is elérhetõ – a ford.], melyben bemutatták egy következõ, második DNS-teszt eredményeit, amelyet prof. dr. Bernd Brinkmann végzett el a Münsteri Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetében (Institut für Rechtsmedizin, Münster). Hat mintát vett Kaspar Hauser hajmaradványából és a ruháin talált testsejtekbõl, melyeket többszörösen elemeztek, és az elsõ teszthez képest nagyon eltérõ eredmények születtek. A genetikai kód mind a hat mintában ugyanaz volt, és 95%-ban megegyezett az Astrid von Medingertõl, Stephanie de Beauharnais egyik leszármazottjától vett DNSmintával: Kaspar Hauser genetikai mintázata: AATCAACCC

2012/4

3

Antropozófia


Astrid von Medinger genetikai mintázata: AATCACCCC

A Spiegel visszaütött 2002. dec. 21-én (No. 52) egy rövid cikkel, mely a „Szõrözés” címet viselte, s azt állítja, hogy Brinkmann kutatása „nevetséges”, míg a saját 1996-os cikkük a Kaspar Hauser-rejtély „alapvetõ vizsgálatát” jelentette. Dr. Eisenmengert idézték: „Az eredmények (dr. Brinkmanné) ellentmondásosak és értéktelenek.” [A kontrollvizsgálat is az mtDNS-vizsgálatra terjedt ki, de vizsgálni kellene az apai, Y-DNSsorozatot is – a ford.]. A felületes fricskán túl a Der Spiegel azóta sem hallatott egy szót sem az ügyben. Sajnos dr. Brinkmann és a 2002-es dokumentumfilmet készítõ Caligari GmbH „jogi okokra” hivatkozva nem adták ki a 2002-es tesztrõl szóló jelentést. Következésképpen, a tényleges kontrolldokumentum hiányában az 1996-os tesztek gyakorolnak hatást azóta is, és a 2002-es vizsgálatról csak nagyon kevés anyagot lehet találni az interneten. Eközben maga a badeni hercegi ház, mint eddig is, mélyen hallgat [az internetes lexikon, a Wikipedia angol nyelvû Kaspar Hauser szócikke szerint a badeni ház nem adott engedélyt arra sem, hogy vizsgálatot végezzenek a Pforzheimben nyugvó Stefanie nagyhercegnõ maradványain – a még ma is meglehetõsen negatív „tárgyilagossággal” fogalmazó angol nyelvû szócikk odáig megy, hogy azokat a véleményeket erõsíti, melyek azt állították, hogy Kaspar Hauser valójában egy „csaló” volt, aki végül reményvesztettségében „öngyilkos” lett, míg Stanhopeot kifogástalan színben tünteti föl – a ford.]. Az 1996os tesztet szellemesen kommentálta André Eisermann, aki Peter Sehr filmjében Kaspar Hausert játszotta: „Úgy látszik, a megvizsgált alsónadrágnak (die untersuchte Unterhose) nincs köze a badeni házhoz.” 2001–2002-ben két másik fejlemény is bekövetkezett a második DNS-teszten és az ARTE-dokumentumfilmen kívül. Megjelent a színen egy játék faló és egy titkos szoba, melyek mindegyike szerepelt a dokumentumfilmben. Már 1924-ben felfedeztek egy kis, alacsony kamrát a Nürnberg melletti Pilsach kastélyban egy szoba padlója alatt; a kamra megfelel annak a leírásnak, melyet Kaspar adott arról a helyrõl, ahol 1816–1828 között fogva tartották. Kaspar egyetlen játéka a hosszú évek alatt egy pár falovacska volt, melyeket feldíszített kék és vörös szalagokkal, valamint egy kis fakutya. 1982-ben ebben a pilsachi szobában, átalakítás közben az új tulajdonosok

4

2012/4

Faló

Dr. Brinkmann következtetése szerint: „Teljesen tudománytalan és téves jelenleg kizárni Kaspar Hausert mint lehetséges badeni trónörököst.”

találtak egy kis falovat. 2001 decemberében pedig ugyancsak felfedeztek egy bejárat nélküli szobát a délnyugat-németországi Beuggen kastélyhoz tartozó egyik épületben. A szoba falán találtak egy vörös krétával készített, megfakult gyerekrajzot, mely lovat ábrázolt, s amelyet a 19. század elejére kelteztek. Itt tarthatták fogva Kaspar Hausert elõször, 1815–16-ban, amikor a kastély a badeni ház tulajdonában volt. Mikor Kaspart szabadon engedték Nürnbergben, a kezében lévõ névtelen levélben két megjegyzés volt róla, melyek egyike „1812 októberét” említette, és arra utalt, mintha Kaspar anyjától származna: „Mikor 17 éves lesz, vigye õt Nürnbergbe a 6. lovasezredhez: az apja oda tartozik. Könyörgöm, vigyázzon rá, míg 17 éves lesz.” Kaspar fogva tartói feltehetõleg azt remélték, hogy Kaspar eltûnik a világban, s talán meghal a katonaságnál, azonban a sorsa titokzatosan alakult, és a sötétség szolgáinak eszközei gyakran ellenük fordulnak és a mélyebb jelentésekre mutatnak. Kaspar, aki nehezen fejezte ki magát, a kamrájában megtanulta leírni a nevét s hogy ismételje a mondatot: „Lovas akarok lenni, mint az apám.” A másik szó, amit ismételgetett, a „ló” volt, a német tájnyelvi Ross. Azután hosszú idõre a „ló” lett a kedvenc szava. Kedvenc színei voltak a vörös és a fehér: a fehér lovakat mindennél szebbnek és gyorsabbnak tartotta; a fekete lovakat pedig mindennél félelmetesebbnek. Meglepõen gyorsan, csupán néhány nap alatt megtanult lovagolni, s a védelmezõje és mentora, Anselm von Feuerbach bíró feljegyezte, hogy nagyon határozott lovas. Kaspar értelmi képességei és individualitásérzéke is figyelemreméltó gyorsasággal fejlõdtek szabadsága öt éve alatt.6 2002 augusztusában a beuggeni kastélyba és szobájába látogattam és láttam a fali rajzot, nem sokkal az ARTE-film bemutatása után. Az épületet, melyben a


titkos szoba volt, 1666-ban építették, ez az évszám a bejárati ajtó felett volt látható. Megtudtam, hogy az idõ tájt, míg Kaspar Hausert itt õrizték, a helyiek többsége távol maradt a kastélytól, mivel a közelben volt eltemetve kb. 3300 katona egy tömegsírban; a katonák fõleg tífuszjárványban haltak meg a napóleoni háborúk folyamán, amikor a kastélyt kórházként használták. A kastélykápolnában több helyen látható volt a Totenkopf motívum, a koponya a keresztben elhelyezett csontokkal, ami gyakori szimbóluma a Golgotának, használták a templomosok, de titkos társaságok is (a kastély a 13. században a teuton lovagrend tulajdona volt). „Ami csak mozdítható volt, elvitték [az 1815-ös háború után]. Minden szoba tele volt vérrel, gennyel, szeméttel és mocskos szalmával. A pusztulás levegõje töltötte be az egész házat. És ez így maradt öt évig” – írja a kastélyról szóló ismertetõ.7 Ezen a helyen tartották fogva a még kisgyerek Kaspar Hausert majdnem két évig, a dadájával, Madame Dalbonne-nal, majd átköltöztették a Pilsach kastélyba Nürnberg mellett, és annak szûk kamrájában tartották újabb 12 évig.

Anselm von Feuerbach

2004-ben részt vettem a 4. Kaspar Hauser-ünnepségen Ansbachban, ami két héten át tartott, elõadásokkal, vers- és táncbemutatókkal, filmekkel, kiállításokkal, melyek Kaspar Hauserhez kapcsolódtak. A fesztiválon a legkülönbözõbb életkorú és társadalmi hátterû emberek vettek részt. A legmegindítóbb események egyike volt a közeli fürthi gimnázium tanárainak és diákjainak bemutatója. A tanárok egy

Kaspar rajza egy látomásában megjelent arcról, 1828

Antropozófia

teljes évig a Kaspar Hauser-témával foglalkoztak a tanterv egészében. A diákokkal együtt elõadtak egy zenés darabot a helyi operaházban, és DVD is készült az elõadásról. A tanárok és a gyerekek tanúsága és a DVD szerint, melynek egy részét bemutatták a fesztiválon, a produkció létrehozása teljesen magával ragadta õket. A Kaspar Hauser körüli események a Peter Sehr-film 1993-as bemutatója óta, nem kevésbé a Spiegel-cikk és a DNS-tesztek, s ugyanúgy maga a fesztivál, nyilvánvalóan mutatják, hogy nemcsak a 176 évvel ezelõtti történet kelti fel az érdeklõdést a németekben, hanem mindez tükröz egy folyamatos, intenzív, szellemi küzdelmet – egy küzdelmet az igazságért. Kaspar Hauser tanára és gondviselõje, Georg Friederich Daumer, aki a legjobban ismerte õt – s akit Rudolf Steiner „az utolsó rózsakeresztesnek” nevezett,8 „kit nem lehet eléggé becsülni”9 –, mélyen hitt Kaspar Hauser identitásában, és megfogalmazta Kaspar jelentõségét a német nép számára: „E történetben való hit a német nép sajátja; ez természetes. A nemzetnek nem kell szégyellnie magát; ez az igazságérzetének és érzéseinek ügye, és nem hagyja magát egykönnyen elszakítani ettõl.”10 Daumer így folytatta: „...ha a nép hagyná magát eltéríteni a szívtelen és szellemtelen kritika által, amely ezt a történetet mesévé teszi, nyersen hazug, meghamisított módon és rosszindulatúan, úgy többé nem lenne igazi német, nem nagyon érezhetnénk magunkat igazi németnek.”11 Peter Tradowsky rámutat, hogy Daumer megjegyzéseinek igazi jelentõsége nem csupán az õ hit iránti megbecsülése fényében érthetõ meg: „Amit hit által megértek... az annak elismerése, ami szokatlan, még ha ellentmond is az általánosan elfoga-

2012/4

5


Kaspar emlékezetbõl lerajzolt címere

Antropozófia

dottaknak; ez a megmutatkozó tényekhez való hûség, amit csupán erõvel lehet tagadni, a mély és bensõséges kapcsolat, mely a dolgok között van, azoknak a dolgoknak az elismerése, melyek közvetlenül nem nyilvánvalóak, nem lehet megérteni õket materiálisan és mechanikusan, s mégis igazak és valódiak, de amit az általános materialista felfogás oly ellentmondásosnak érez, hogy mindenáron és minden elképzelhetõ eszközzel eltávolítani igyekszik. Ezen a hiten nyugszik nem csupán minden vallás, hanem minden kultúra is, a szó teljes, emberi értelmében; ez nemcsak egy külsõ szabály vagy tekintély parancsa, hanem józan igény, igény az igazi, részrehajlatlan kutatásra az igazság és tudomány terén; s ha ez nem sikerül, akkor az út, melyen az emberiség jár – a technológia, ipar és a materialisztikus-racionális irányítás és aktivitás ellenére –, a barbarizmushoz és a teljes emberi lény elpusztításához vezet, az ember magasabb méltóságának elvesztéséhez, az emberi szív legkifinomultabb és legnemesebb érzéseinek és az emberi szellem mélyebb megismerésének elfojtásához, az ember képességeinek és életének mérhetetlen elszegényedéséhez, és ezért általános hanyatláshoz és megsemmisüléshez, melyet talán nem lehet külsõleg látni, de bensõleg igen.”12 Tradowsky hozzáteszi: „A német nemzet hite Kaspar Hauserben és sorsában az volt, amirõl Daumer úgy látta, hogy a szellemmel való kapcsolat megõrzésének lehetõségét adhatja. Daumer világosan látta, hogy e hit nélkül elveszne a talaj a német nemzet lába alól, és a mélybe zuhanna.”13 Pontosan 100 esztendõvel Kaspar Hauser meggyilkolása után a német nemzet a mélybe zuhant. Azonban Daumer fent idézett szavai a hitrõl és igazságról nem csupán a németekre alkalmazhatók. Kaspar esetének híre gyorsan elterjedt szerte Európában a megjelenése után; úgy beszéltek róla mint „Európa gyermekérõl”, és a nem szûnõ küzdelem Németországban a vele kapcsolatos igazságért nem csupán a németek közötti küz-

6

2012/4

delem a saját magasabb szellemükért – ez egy küzdelem magáért a szellemért, itt, Európában. Lord Stanhope és a londoni külügyminisztérium, Sándor cár, Metternich herceg, az osztrák kancellár és a római jezsuiták, a katonák, bankárok, papok, rendõrök, újságírók és tudósok északon, délen, keleten és nyugaton – mindannyiukat foglalkoztatta Kaspar Hauser esete abban az idõben, ugyanúgy, mint Németország népét és uralkodóházait. És valamennyien részeseivé váltak a katasztrófának is, amely elborította õket 100 évvel késõbb, mint Európa kollektív mulasztásának eredménye, hogy egy népet hozzásegítsen ahhoz, hogy megtalálja kultúráját és helyét az európai népek családjában. Ehelyett kivetítették saját sötétségüket, a szellem elutasításának eredményét egyetlen népre, ahogyan a nácizmus tette a zsidósággal. Ha bárkinek kételyei vannak efelõl a britek között, annak csak el kell mennie a nagyobb könyvesboltokba a mai Angliában, és megnézni a „Német történelem” szekciót. A legtöbb esetben azt fogja találni, hogy kb. 2000 év történelmébõl csupán az 1933–1945 közötti tizenkét évet tárgyaló könyvek vannak a polcokon [ma hasonlóan démonizálják a magyarságot is, az EU-val kirobbantott jogértelmezési vita során, melyet az 1990 elõtti diktatúra örökösei, a rendszerváltozás fõ haszonélvezõi indítottak el a demokratikus magyar kormány ellen, mely a magyarság szellemi, kulturális, jogi-politikai, gazdasági felemelését tûzte ki céljául, a választópolgárok kétharmadának felhatalmazásával – a ford.]. Egy brit lord, majd egy brit egyetemi laboratórium részvétele az 1996-os DNS-analízisben és a hivatkozás a 007-es ügynökre, James Bondra a Spiegel címoldalának sarkában, egyaránt mutatják ennek az országnak folyamatos érintettségét a Kaspar Hauser-történetben, valamint az angol–német viszony ma is fennálló talányát. Ha Kaspar 1848-ban még él, mint az igazi badeni nagyherceg, 36 éves lett volna. Baden nyitotta meg 1848-ban a forradalmak sorát Németországban a régi rend ellen. Kaspar befolyásának hiánya ebben a döntõ pillanatban kihatással volt az egész korra. A demokratikus erõk 1848–49-es összeomlása után Németország elfordult az idealizmustól, ami táplálta Goethe kora óta, és inkább választotta a materialisztikus Anglia útját a nemzeti nagyság felé, a gazdasági, ipari és katonai hatalom révén: a vér és vas révén. 14 évvel késõbb Bismarck megragadta a kormányrudat Poroszországban. 1948-ban, 100 évvel az 1848-as német liberális forradalom bukása után, a gyõztes anglo-

Antropozófia


amerikai szövetségesek egy liberális alkotmány elfogadására kényszerítették a legyõzött németeket, és 1992-ben, míg Peter Sehr forgatta filmjét, a brit építész, Norman Foster kapott megbízást, hogy elkészítse a német parlament (a Bundestag) üvegkupoláját Berlinben.

10 Peter Tradowsky: Aufs neue nach so langer Frist Soll ich beschimpft, zertreten werden – Kaspar Hauser im Geisteskampf der Gegenwart, Dornach: Verlag am Goetheanum, 1998, p. 72. 11 Peter Tradowsky: Kaspar Hauser – The Struggle for the Spirit, London, Temple Lodge, 1997, p. 76. 12 Tradowsky, Kaspar Hauser, pp. 76–7. 13 Tradowsky, Kaspar Hauser, p. 77.

Azok, akik folytatják a lélektani háborút Kaspar Hauser emlékének befeketítésére és lerombolására, még itt vannak és aktívak. Játsszák a szerepüket, és még nem gyõztek. A Kaspar Hauser körüli küzdelem, a Kaspar Hauserért folytatott küzdelem még tart. Ez az igazság szelleméért és a szellem igazságáért folytatott küzdelem, mindannyiunkban.

[A ford. megj.: ld. még Ertsey Attila: Kaspar Hauser – a jelen sorskérdései és Peter Tradowsky: Kaspar Hauser és a szellem háborúja a jelenben, Szabad Gondolat, 2003/4; v. ö. Rudolf Steiner több elõadásában leleplezte a nyugati titkos testvériségek, páholyok negatív okkult tevékenységét, mely az emberiségnek és az elhunytak lelkeinek a materializmus bilincseiben való visszatartásában áll, s részben magyarázatot adhat Kaspar Hauser esetére is, ld. GA 153, 178, 182, 346 és angolul: Krisztus újramegjelenése

Fordította: Z. Tóth Csaba A fordítás forrása: http://www.monju.pwp.blueyonder.co.uk/KH1.htm (2006)

az éteri világban, 10. elõadás, a GA 178. kötet három elõadása, Dornach, 1917. nov. 18, 19, 25, rsarchive.org; – Lord Stanhope, a 4. Earl of Stanhope (1781. 12. 04 – 1855. 12. 24), az angol Orphic Circle tagja volt, mely ceremoniális mágiával, magnetizmussal stb. foglalkozott (neten: After the End); ebbe a körbe vezethetnek a Kaspar Hauser elleni machinációk és végül a megölése, összhangban az egyéb családi és nagyhatalmi

Jegyzetek:

érdekekkel, mintegy ezek „takarásában”, melyek végeredményben nem akartak egy Napóleon-unokát látni a badeni trónon; Stanhope aktív ügynöki szerepet játszott a Kína elleni ópiumháborúban is; megjegyzendõ,

1 2

3

4

5

A filmnek csak a VHS videokazetta kiadásán van angol felirata, meg-

hogy Stanhope az anyai nagyapja volt Archibald Philip Primrose-nak, az 5.

rendelhetõ a neten

Lord Roseberynek (1847–1929), aki az anglo-amerikai Round Table

Der Spiegel 1996. nov. 25., No. 48., Der entzauberte Prinz – Gen-

Group vagy Rhodes-Milner csoport egyik oszlopos tagja, felesége pedig

Forscher lösen ein Jahrhundert-Rätsel (A visszavarázsolt herceg – a

Hannah de Rotschild volt; e csoport célja a 19. század óta egy nyugati vi-

génkutatók megoldották az évszázados rejtélyt). Kaspar kezében

lágdominancia, világkormány megteremtése, a szabadság, demokrácia,

floppy, alakja mögött ansbachi sírkövének felirata (eredetiben lati-

jólét elterjesztése jegyében, de lényegében önérdekûen, provokált hábo-

nul): „Itt nyugszik Kaspar Hauser, korának rejtélye; születése ismeret-

rúk, konfliktusok, anyagi függõségbe taszítás (a középkor óta fenntartott

len, halála titokzatos 1833.”

uzsorakamat) révén; a Kerekasztal-csoportok tevékenységét részletesen kivonata:

tárgyalja a neves amerikai történészprofesszor, Carroll Quigley a The

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/entrez/query.fcgi?cmd=Retrieve&db=

Anglo-American Establishment és a Tragedy and Hope címû munkáiban, ld.

PubMed&list_uids =9826086&dopt=Abstract [a vizsgálati minták az

a neten: alexanderhamiltoninstitute.com, vagy libertyparkusafd.org, John

ansbachi múzeumban õrzött K. Hauser-relikviákról származtak; ezek

Hancock Institute for International Finance; v. ö. Karl Heise: Die Entente

A

DNS-vizsgálat

tudományos

közleményének

közül némelyek elvesztek 1945 után – a ford.]

Freimaurerei und Weltkrieg, Basel, 1920, Rudolf Steiner név nélküli elõsza-

Ld.: http://www.ulrich-flechtner.de/DNA_Hose/dna_hose.html; v. ö.

vával az elsõ, 1918-as kiadáshoz; ld. Steiner felismeréseit a társadalmi élet

Kaspar Hauser életének kronológiája,

meglévõ hármas tagozódásával kapcsolatban, melynek tudatos továbbfej-

http://www.ulrich-flechtner.de/Biographie/body_biographie.htm

lesztése a valóban szabad szellemi élethez és a szociális igazságossághoz

Biedermann részletes kommentárja: Offenbacher Fehlerprotokoll

vezethet]

zur 1996er Münchener Gen-Analyse-Farce Kaspar Hauser, see http://www.rhellbart.de/Kaspar/O_fehler.rtf 6

Számos költõ, író – köztük Rilke – feldolgozta mûvében Kaspar alakját és lovak iránti szeretetét, legutóbb az amerikai énekesnõ-dalszövegíró, Suzanne Vega is a Wooden Horse (Caspar Hauser’s Song) címû dalában.

Ld.:

http://www.mtholyoke.edu/courses/gdavis/

325students/lyrik2/Inhaltsverzeichnis.html [ld. beemp3] 7

http://freunde-schloss-beuggen.de/Dokumente/

8

Karl Heyer: Kaspar Hauser und das Schicksal Mitteleuropas im 19.

KurzgeschichteBeuggens.pdf Jahrhundert, Basel: Perseus Verlag, 1999, p. 23. 9

Heyer, p. 21.

2012/4

7

Antropozófia

2011 adventjén alakult meg a Keresztény Közösség magyarországi gyülekezete, amelynek központja egy budapesti, elsõ emeleti belvárosi bérlakásban van. Itt található a rendszeres kultikus szertartásoknak helyet adó kápolna, és van tér a szociális élet számára is, közös vagy egyéni beszélgetéseknek is. Itt ültünk le beszélgetni dr. Jakabné Nagy Ágnessel, a Keresztény Közösség egyik tagjával és Silye Imrével, a Keresztény Közösség papjával. Szabad Gondolat (Sz. G): Milyen közösségi élet folyik itt? Dr. Jakabné Nagy Ágnes (N. Á.): A Keresztény Közösségre vonatkozóan két szintrõl kell beszéljünk. Az egyik a Krisztussal való közösség, amely a szertartások által jön létre, a másik azon emberek közössége, akik Krisztus közösségében szeretnének élni. Természetesen a mindenkori szertartások állnak a középpontban a hét szentséggel. Silye Imre (S. I.): Például a felnõttek számára tartott emberszentelõ szertartás hetente, az iskolás gyermekeknek tartott szertartás egy hónapban egyszer és keresztelõk szinte minden hónapban, illetve a konfirmáció, amelyre egy évet átfogó folyamatban készítjük fel a gyermekeket. A szertartások mellett beszélgetések is folynak különbözõ témákról, a szentségekrõl, az evangéliumról, aktuális életkérdésekrõl és antropozófiai témákról is, amelyek foglalkoztatnak bennünket. Minden hónapban tartunk egy szombat délutáni közösségi napot, amikor a gyülekezeti tér és kultikus eszközeink ápolása után vannak ilyen beszélgetések. Nemrég a haldoklók és az elhunytak kísérése volt a témánk: Mi történik egy haldoklási folyamatban? Mi történik a halál és a halál utáni idõszakban? Hogyan tudjuk ezt kísérni különbözõ szertartásokkal? Van kenetszertartás, temetési szertartás, és létezik a temetés után egy olyan emberszentelõ szertartás, amelyben a szeretett elhunytunkhoz még mélyebben tudunk kötõdni a személyes ima által. Nagyon gyakran kerül sor egyéni beszélgetésre, amikor valaki életkérdéseivel, sorsával kapcsolatos segítséget kér. Ekkor lelki gondozóként segítek, és ha kérik, a beszélgetéshez kapcsolódhat az a szertartás, amit a megújított gyónás szertartásának nevezünk. Ez

8

2012/4

Emil Bock, a közösség egyik legjelentõsebb alapítója

„Sors, nyiss nekem tért...” – beszélgetés a Keresztény Közösségrõl

abban segít, hogy megtalálja az ember azt, amit valójában akar, amivel békében tud élni az életében, és ami által nõni tud benne a szeretetképesség a szellemi iránt és az emberek iránt. Nagyon rövid szertatás, amelyet az egyéni élethelyzethez igazodva egy embernek tartunk. Ez része a hét szentségnek, amit ápolunk, és ami a központi erõforrása keresztény közösségünknek. Gyülekezetalapításunk azt jelenti, hogy ahhoz a szellemi közösséghez, Krisztus-közösséghez kapcsolódunk, amelyet 1922-ben Dornachban az elsõ Goetheanumban alapítottak Rudolf Steiner segítségével, és amelynek azóta a Föld minden kontinensén vannak közösségei, gyülekezetei. Sz. G.: Hogyan lehet a Keresztény Közösség tagjává válni? N. Á.: Ez a felnõtt ember önálló, személyes, individuális döntése. Attól még nem válik automatikusan a közösség tagjává valaki, mert részesült a szentségekben, megkeresztelték és konfirmált. A felnõtt önálló döntése szükséges: „Igen, én szeretnék a Keresztény Közösség tagja lenni!” Ez az egyik oldala a döntésnek. A másik, hogy jelenleg a mai világban egyesületi formában tudunk mûködni, ez a jogi formánk, és ehhez szükség van egyesületi tagokra. Ezenkívül létezik egy tágabb, harmadik kör, amelyhez az érdeklõdõk tartoznak. Közöttük vannak, akik aktívan részt vesznek a közösségi

Antropozófia


életben, éppen kapcsolódni szeretnének, vagy csupán szívesen olvassák híreinket. S. I.: Ez a tág kör több mint 300 családot ölel fel az országban. Ezen belül van az egyesületi tagság, a jogi formánk fenntartásáért. Szellemi értelemben véve tagok azok, akik korábban külföldön váltak a közösség tagjaivá, Michael Kaiser úr úttörõ közösségépítõ tevékenységének idejében, vagy az elmúlt években csatlakoztak. A gyülekezetalapítás óta foglalkozunk mélyebben a szellemi taggá válással, amelyhez a pappal folytatott beszélgetések szükségesek. Egyrészt, hogy ki-ki a saját szellemi életének, egyéni vallásgyakorlásának eszközeit erõsítse és gazdagítsa, az evangélium, a hitvallás, az ima és meditáció egyéni ápolásához segítõ szempontokat kapjon. Másrészt egy személyes beszélgetésben a belsõ életút, a lelki-szellemi fejlõdésének fõbb állomásaira és jellemzõire tekintünk, majd a közösség egészérõl, lényérõl, a hét szentségrõl beszélgetünk, amely központi alapját alkotja közösségünknek. Fontos, hogy kialakuljon egy alapos, átfogó kép arról, hogy minek válik tagjává az, aki azt mondja, hogy igen, akarom ezeket a szentségeket, és igyekszem hozzájárulni szociálisan és gazdasági szinten is a közösség fenntartásához. Ez a folyamat a tudatosítása annak, hogy egy sorsközösség részesévé válik a tag – ezt nevezzük a taggá válás folyamatának. N. Á.: Szeretném elmondani, hogy nincs meghatározott dogma vagy elvárásrendszer azokkal az emberekkel szemben, akik a Keresztény Közösségben szeretnének élni. S. I.: Saját erõinkkel, egyéni gondolatainkkal, érzéseinkkel és tetteinkkel 21. századi emberként sem tudunk mindent megteremteni, ami szükséges az élethez. Folyamatos adományként, kegyelembõl fakadóan kapunk rengeteg mindent az élet forrásából, amit aztán így vagy úgy fogadunk saját életünkben. Aki keresi azt, hogyan lehet jobban együttmûködni ezzel az égi adománnyal, az valójában vallásos, akkor is, ha nem nevezi magát annak. Mindenki szabad abban, hogy megtalálja azt a közösségi formát, szertartást vagy szertartás nélküli közösségi életet, amelyik a leginkább segíti kibontakoztatni szellemi törekvéseit. A mai világban sokan tartózkodnak a egyházaktól, vallási közösségektõl. Ez teljesen érthetõ, mert a régi vallási közösségek megnyilvánulásai nem a szabad emberre, nem a tudatosan fejlõdni igyekvõ emberre irányulnak, aki egyre inkább önmagából fakadóan akar cselekedni, hanem a szabadság határain túllépõ befolyással próbálják az emberi lelkeket megragadni és ide-oda terelni. Gyakran nem a felé az akarat felé, amelyet az egyéni ember belülrõl igazán szeretne.

Sz. G.: Mi az emberszentelõ szertartás lényege? Egyáltalán, mi a ceremónia, a szertartás jelentõsége ma? S. I.: Az emberszentelõ szertartás szellemi alapokon, szellemi lények segítségével jött létre. Így fogalmazott maga Rudolf Steiner. Ez azt jelenti, hogy amit érzékelhetõ módon megnyilvánulni látunk a szertartásban, az szellemi folyamatoknak a képmása, és ettõl kultusz, ettõl élõ egy szertartás. Amit teszünk, azt úgy és azért tesszük, ahogyan és amiért a szellemi világban párhuzamosan szellemi lények, angyalok és maga Krisztus követi ezt a szertartást. Szerkezete, különbözõ részei Krisztus elõtti misztériumokra nyúlnak vissza, mint a katolikus misének a felépítése is. Olyan õsképek, az emberi lény lelki, szellemi rétegeihez kapcsolódó alapfolyamatok nyilvánulnak meg ebben a szertartásban, amelyek például a jeruzsálemi templom építésénél is megtalálhatók. Egyfajta bevezetése, elõtere a szertartásnak, amikor az evangéliumot halljuk. Egy következõ szinten, a felajánlás nevû részben azokat az erõinket vonjuk be a szertartás folyamatába, amelyek az emberi érzés, gondolat és akarat által kötnek a szubsztanciákhoz. A harmadik részben egy átváltozáson megy keresztül a kenyér és a szõlõlé, ami azt jelenti, hogy szellemi lények erõi kötõdnek a fizikai szubsztanciákhoz. Végül a negyedik része a szertartásnak a kommunió, amikor lényünk mélyén, belsõ szentélyünkben magunkba fogadjuk azokat az erõket, amelyek áthatják ezeket a szubsztanciákat, égi lényeknek és magának Krisztusnak átváltoztató, gyógyító erõit. Teljesen érthetõ, hogy eleinte furcsának tûnhet több minden a szertartások külsõ megjelenésében. Viszont ha fokozatosan keressük érzésben és gondolkodásban is azt, ami a külsõ mögött kezdõdik, eljuthatunk ahhoz, hogy érzékelni kezdjük azt, ami a szokványos érzékeinken túl nyilvánul meg. Ami ott, az emberi közösség és szellemi lények közösségének együttesébõl létrejön, az segít a mindennapi életben, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz: egyéni isteni lényünkhöz, szellemi eredetünkhöz hûen élhessünk, a szellemi céljaink felé törekedve. N. Á.: Elõször nekem is szokatlan volt ez a szertartás. Most azonban azt érzékelem, minden mozdulatnak jelentése, értelme van, valamit ki akar fejezni. Jelenlévõként vagy ministránsként a kezdettõl a végéig tartó idõtartam alatt nagyon erõs jelenléttudatban próbálom meg követni ezt az utat, amit most Imre fölfestett. Bennem ezt a jelenléttudatot erõsítette a hétköznapi életben, amelyben sokkal erõsebben tudok jelen lenni, amit már nagyon régóta szerettem volna a saját életemben elérni. A szertartásban átélhetõ tudatos jelenlét kiárad a nap 24 órájára.

2012/4

9


Friedrich Rittelmeyer, a közösség elsõ központi vezetõje

Antropozófia

Sz. G.: Nagy szerepet vállaltál a szertartáshoz szükséges papi és ministráns ruhák megvarrásában. Mennyire mélyedtél el a ruhák színeinek, szabásának jelentéseiben, pontosan tudod, mi mit jelent? N. Á.: Nagyon nagy mélysége és sok rétege van a színeknek és formáknak, mindig tudnak újat mondani. Nem tudom, hogy eljutok-e valaha arra a szintre, hogy mindenrõl tudom már, mi mit jelent, és miért éppen úgy van. Minden gyülekezetnek van saját kultikus ruhakészlete. A kazula szó, a pap egyik szertartásruhájának elnevezése latinul azt jelenti, hogy házacska. A házacska, ha a gyerekrajzokra visszanézünk, az a gyereknek egy külsõ burka, egy megjelenési formája. A ruhák is egy közösségnek a külsõ megjelenési formái. A ruhavarrásban sok minden újdonsággal találkoztunk. Hárman fogtunk hozzá, és Hollandiából érkezett még két hölgy, akik szakértõi ennek, velük együtt dolgoztunk egy hétig. Ezalatt igazából nem a tû és a cérna kezelését tanultuk meg, hanem az anyagokkal való bánásmódot. Egy egész másfajta hangulat az, amikor ezekkel a ruhaanyagokkal dolgozunk, mert ha elkészül, akkor a háza lesz egy szellemi dolognak. Természetesen van szabásminta, megvan a rend, hogy milyen színekkel dolgozunk, hogy milyen kultikus ruhákra van szükség az adott évkör-idõszakban, sõt még az anyagok sem mindegy, milyenek. Ezek mind természetes anyagból készülnek, gyapjúból, lenvászonból vagy selyembõl. Sz. G.: A szertartás résztvevõjének kell tudnia, hogy mi mit jelent, vagy elegendõ csupán az, hogy hat?

10

2012/4

N. Á.: Mindenképpen van egy átfogó hatása a szertartásnak, de az egyéni embertõl függ, hogy õ mennyit tesz ebbõl tudatossá, és milyen mértékben akarja öszszekötni magát vele. S. I.: Nem az a fontos, hogy mit jelent az adventi kék, mert gondolatban, asszociatív módon sok mindent lehet kapcsolni egy színhez. Nem ez a lényeg, hanem az, hogyan hat, hogyan érzékeljük. Amikor megfogalmazzuk egymásnak egy-egy szín hatását, kiderül, hogy nagyon hasonlóan éljük át, ha engedjük, hogy igazán hasson az a szín a lelkünkre. Ha nem a gondolatainkban keressük a jelentését egy színnek, egy formának, akkor érdekes módon, de nem véletlenül, hasonlóan hat ránk. Mert egy tágabb világból, a makrokozmoszból érkezõ megnyilvánulás az, ami a mikrokozmoszban, az emberi lélekben hat valamilyen módon. Õsképek, õsformák és olyan színek vannak jelen a kultuszban, amely az adott idõszak kozmikus minõségeit, erõhatásait képezik le abban a térben, ahol a szertartást tartjuk. Itt ezek a hatások segítik szabadon átélni, és mindenki számára szabadon tudatosítani az emberi lélekben, hogy része vagyok az egész világnak, és a lelkem folyamatai is részei egy passió-húsvéti idõszakban a halál és feltámadás folyamatának. Advent-karácsonyi idõszakban a lelki folyamataink részesei a világ adventjének és karácsonyának. Ez az, amit a szertartás segít, és amelynek nagyon értékes része mindig az elején és a végén elhangzó idõszaki ima, amit episztolának is nevezünk. Ezeket a minõségeket nyilvánítják meg. Idõnként épp a szertartás szavai által döbben rá az ember, hogy ez az, amit megél a hétköznapokban is. A szertartás egy misztérium, amelynek elõször csak egy részét érzékeljük, és általában sokadik alkalommal érzékelhetjük a mélyebb hatását. Nagyon gyakran úgy, ahogy Ágnestõl elhangzott. A jelenlét erõnket, az „Én vagyok” erõinket, Én-ünket erõsíti. Ezt kívánjuk mi sok embernek, és ezért dolgozunk, hogy minél több ember a magasabb Én-jébõl fakadóan élhessen, szeretetképességét fejlessze. Sz. G.: A szentségek közé tartozik a kenetszertartás és a temetési szertartások. Hogy lehet együttmûködni a mai valóságos helyzettel? Magyarországon például nem lehet az elhunyt otthonában ravatalozni. S. I.: Az ÁNTSZ engedélye szükséges ahhoz, hogy temetõn kívül lehessen ravatalozni. Ez is nagyon aktuális kérdés számunkra. Hogyan lehet ezen a téren elérni, hogy ismét élõvé váljon a ravatalozási kultúra. Az ember õsi kegyeleti jogához tartozik, hogy a halált

Antropozófia


követõ három napban lehetõsége legyen a hozzátartozóknak búcsút venni, és az elhunyt lelki-szellemi lényének nyugalomban eloldódni a testtõl. Ebben a rendkívül fontos idõszakban válnak el az életerõk a mulandó fizikai testtõl, amely fokozatosan visszakerül a földi elemek körforgásába. Svájcban teljesen természetes, hogy ott lehet ravatalozni, ahol kérik a hozzátartozók, vagy maga az elhunyt kérte még végrendelkezésében. Otthonában, kórházban vagy idõsek otthonában, vagy a közösség, a gyülekezet kápolnájában. Nálunk ez már nem és még nem lehetséges. Az elhunytat a halál bejelentését követõ órákban el kell vinni hûtõházba, és azután csak egy rövid idejû ravatalozás lehetséges a temetõ kápolnájában közvetlenül a temetés elõtt. Sajnos manapság ravatalozásnak nevezik azt is, amikor már csak a hamvakat helyezik el a kápolnában egy rövid idejû búcsúztatóra. Ez nem az a ravatalozás, ami eredetileg annak nevezhetõ, amikor az elhunyt teste még a koporsóban van, és úgy lehet tõle búcsút venni. Ehhez a Keresztény Közösségnek két rituáléja van. A halál utáni harmadik napon tartjuk az úgynevezett útra bocsátó áldást (németül Aussegnung), amely segít a léleknek, hogy a képi visszaemlékezés háromnapos idõszakából átlépjen abba a lelki térbe, amit kamalókának is nevezünk, illetve régen tisztítótûznek neveztek. A másik, amely hosszabb, a temetési szertartás a sírhelynél vagy hamvasztás esetén abban a kápolnában, amelynek közvetlen közelében a hamvasztás lesz. Több ilyen szertartást tartottunk már Magyarországon is. N. Á.: A hivatalokat végigjárva nagyon furcsán néznek rám, hogy miért szeretném azt, hogy a halott még három napig otthon maradhasson vagy ravatalon lehessen. Mint igény, ez nem igazán merül fel manapság az emberekben. S. I.: Miután ez feledésbe merült hosszú évtizedek alatt. Régen természetes volt, hogy a halottasháznál ravataloztak, és három napig tartott, nem véletlenül. Feledésbe merült, miért is kellett ezt így csinálni. Hoztak olyan jogszabályokat, amelyek közegészségügyi szempontokból, de fõleg félelembõl, az elhunytat minél hamarabb el akarja távolítani abból a közegébõl, ahol még az ember méltó módon búcsút vehetne tõle. A halált követõ elsõ, második, harmadik napon nagyon fontos látni azt, ami az elhunyt arcán megnyilvánul. Az ember jellemének legmélyebb vonásait lehet felfedezni. Lényének, életútjának olyan jellemvonásait, amelyeket csak részben tudunk megismerni élete folyamán. Nagyon markánsan érzékelhetõ ez gyakran a halál utáni napokban a holttest arculatán, mely napról napra változhat.

Sz. G.: A Keresztény Közösséget 1922-ben alapították meg. Változott azóta a feladata? S. I.: A 20. századtól kezdve abban a korszakban élünk, amely eljövendõ évszázadok és évezredek korszaka is. Saját lényünk bensõjébõl kell egyre inkább meghatározni, mit akarok tenni, hogyan akarok élni. Ez az egyik legfontosabb törekvés, amit egyre több ember felfedez. Ha ez él bennünk, és ez alakítja szellemi törekvéseinket, magasabb szinten fedezhetjük fel az élet értelmét, ezáltal válhatunk igazán emberré, fejlõdve önismeretben és a világ megismerésében. Egyre inkább az az átfogó Én élhet bennem, amire igent tudok mondani. Hogy ez így jó, ahogyan gondoltam, tettem, és ahogyan törekszem újabb célok felé. Ez az Éntudatnak a kérdése. Van egy földi Én-tudatunk, amely gyakran félelmekkel, gondokkal teli, és keresi a földi körülmények között az útját, de van egy magasabb öntudatunk, egy magasabb Én-tudatunk, amely békével telve tekint mindarra, amit a földi Én-tudatunkkal keresünk. Amely a krisztusi feltámadási erõbõl fakadóan kap erõsítést, hogy a földi életutunkon megnyilvánulhasson az égi fény, az isteni-emberi lényünk. Sz. G.: 2000 évvel ezelõtt Krisztus fizikailag jelent meg itt a Földön. A mostani idõszakra tehetõ Krisztus éteri megjelenése. Ez mit jelent? S. I.: Rudolf Steiner az 1910-es évektõl kezdve sok elõadást tartott Krisztus éteri megjelenésérõl. Görögül parusiának nevezik ezt, amit az egyházi szóhasználat Krisztus újra eljöveteleként fordított le, ami valójában Krisztus fokozódó jelenléte. A 20. század kezdetétõl fogva az életerõk szintjén olyan módon van jelen, hogy egyre több embernek megnyilvánul mint belsõ fény vagy hang, útmutató bátorítás, a mélységekbõl is felemelkedni képes életerõ. Megnyilvánulásának módjai nagyon egyéniek. Akár szellemi törekvéseinken keresztül is érzékelhetjük a lényét, ha az isteni világgal összhangban igyekszünk élni. Õ hordozza emberi lényünk fejlõdõképességének forrását. Õ nem fél semmitõl, ami a földi életben, az emberi életben jelen van, és ma is szenvedésutat jár be egy új Golgota felé. Petõfinek van egy csodálatos verse, a Sors, nyiss nekem tért, amely az új Golgotán lévõ új keresztrõl szól. Petõfi már a 19. század közepén megfogalmazta az éteri Krisztus közeledését. [...] „Láng van szívemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden szív-ütésem egy imádság A világ boldogságáért.

2012/4

11

Antropozófia


Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Új Golgotán egy új kereszt!” [...] Krisztus közeledése az éteriben, az életerõk szintjén azt jelenti, hogy úgy van egyre fokozottabban jelen az életünkben egészen a szívverésünkig, a vérkeringésünkig, hogy az, amit eddigi emberi fejlõdésünk során magunkban érlelni tudtunk, az az emberiség boldogulásáért történjen bennünk egészen a szívdobbanásunkig. Ha arra tekintünk, milyen óriási kérdések vannak éppen szociális téren az egész emberiség szintjén, akkor érzékelhetõ, hogy Krisztus megjelenése az éteriben hatalmas mértékben szolgálja a fejlõdést egészen a szociális viszonyainkig. Nem lehet már régi gondolkodásmóddal továbblépni, egészen új szívdobbanásokra, egészen új érzékelésre van szükségünk ahhoz, hogy igazán emberi, testvéri módon alakíthassuk a kultúránkat. Egyáltalán lehetõsége legyen a kultúránknak a fennmaradásra és továbbfejlõdésre. Sz. G.: Ahrimán fizikai megtestesülése is a mostani idõszakra esik. S. I.: Hatása már régóta érzékelhetõ és az is, mennyire fokozódik mindaz, ami ahrimáni hatásnak tulajdonítható. Ez az emberi fejlõdés keretében történik, és az emberért történik. Mindaz a sok nehézség és az is, ami gonoszként nyilvánul meg, a jó erõsödését szolgálja. Hogy megszülessen, kifejlõdjön belõlünk az a krisztusi erõ, amely megtartja az egyensúlyt két hatalmas kísértõ szellemi erõ között. Akkor válunk igazán emberré, ha szembenézünk ezekkel a kihívásokkal, amelyek a világban egyre erõteljesebben megjelennek. Mert ez az emberlényünk magvát és egzisztenciáját érinti. Felismerjük-e a jelentõségét annak, hogy szellemi lények vagyunk? Emberként szellemi lények vagyunk és nem anyag, nem por és hamu vagyunk, az csak a fizikai testünk anyagi megjelenése. Szellemi erõk áradnak az életünkbe, és nem szabad, hogy a tekintetünk az anyaghoz ragadjon. Mert akkor megvan a veszélye annak, hogy egész lényünk erõi egyre inkább az anyagi köré fonódnak, és nem lesz elég erõnk elszakadni az anyagtól és továbbélni a szellemiben. Ekörül zajlik ez a küzdelem. Ez a hatás egyre inkább az anyaghoz akar kötni mindent, ami bennünk emberi. Küzdenünk kell azért, hogy ki tudjunk ebbõl emelkedni. A küzdelem során fejlõdik bennünk az a jó, amely teremtõ erõbõl ered, krisztusi szereteterõ, amelyet Tõle kaptunk és kaphatunk mint teremtõ, alkotó képességet. Ezt erõsíteni, fejleszteni kell, hogy teremtõ munkatár-

12

2012/4

saivá váljunk, hozzájáruljunk az életnek és a kultúránk megújításához. Nem befejezett teremtmények vagyunk, hanem fejlõdõ és egyre inkább teremtésre alkotott lények. Sz. G.: Félelem irányítja életünket, félünk, nem merjük magunkat rábízni a gondviselésre. S. I.: A félelemre szükségünk van. A félelem leküzdése által tudunk felegyenesedni. Ha nincs leküzdött félelem, akkor nincs igazi élõ bátorság, nincs élõ egyenesség és kitartás. Csak a leküzdött félelem által tudunk emberré válni. A gyermek egy adott idõszakban elkezd „idegenkedni”. Ha belép egy idegen, az anyja szoknyája mögé bújik, „idegenkedik”, de miután elbújt, újra elõbújik. Találkozni akar a félelemmel, amit az idegenség okoz számára. Egyszer csak legyõzi a félelmet és megerõsödik. Hasonló folyamaton megyünk keresztül felnõttként. Találkoznunk kell a félelmekkel, és a félelem hívja elõ az Én-erõnket, amikor kénytelenek vagyunk a szorongató félelem hatására azt mondani, hogy távozz félelem, most én jövök. Most énnekem feladatom van, ezt akarom, és ezt teszem. És lám, a félelem eloszlik az Én-erõk hatására. Az ember megtapasztalja, hogy sokkal nagyobb az Én-ereje, -jelenléte és hatása, mint amit eddig gondolt. Csak meg kell ragadni bátran, és használni kell. Amikor az ember átéli a félelmet, érzi, hogy ezzel nem lehet így együtt élni. Dönteni kell, félni vagy élni akarok. Ha élni akarok, akkor azt csak az Én-embõl, lelkem, szívem szellemi erõm legmélyérõl fakadóan tudok. Ez változtatja át, oszlatja el a félelmet. Hoz egy olyan emberi minõséget, emberi jelenlétet, ami elõtte nem volt. Ami új. Hálásak lehetünk annak a félelemnek, amit leküzdöttünk. Amikor éppen uralkodik rajtunk, akkor természetesen szenvedünk tõle, de amikor leküzdöttük, akkor hálásak lehetünk érte, hogy volt mit leküzdeni. Sz. G.: Köszönöm a lehetõséget, hogy beszélgethettünk. S. I.: Hálásan köszönjük a Keresztény Közösség nevében a Szabad Gondolatok Háza közösségének az érdeklõdést, az alapítási ünnepségünkön elhangzott köszöntõt és a gyülekezetalapításunkhoz nyújtott jelentõs támogatást!

Az interjút Buella Mónika készítette

Világhelyzet

Terry Boardman New World Order, vagyis az új világrend 21. századi külpolitikára vonatkozó amerikai tervek – avagy melyek a soron következõ lépések a kultúrák harcában? II. rész A Hizb ut-Tahrír Üzbegisztánban a kilencvenes évek eleje óta két jelentékeny iszlám szervezet is aktív. Az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU) és a Hizb ut-Tahrír (Iszlám Felszabadítási Párt). Az IMU-t 2001-ben, az afganisztáni háború során többé-kevésbé megsemmisítették, a maradványai pedig jelenleg feltehetõen a pakisztáni határ mentén tevékenykednek. De a Hizb ut-Tahrírral egészen más a helyzet. 2006-ban Daniel J. Ruder, az amerikai hadsereg õrnagya bemutatta a School of Advanced Military Studies elõtt az egyik monográfiáját, amelyben a szaúd-arábiai finanszírozásra és támogatásra utal: „A monográfia tézise az, hogy ha az USA nem veti be a befolyását a Hizb ut-Tahrír (Islamic Party of Liberation = Iszlám Felszabadítási Párt) jelentette iszlám veszély ellen, akkor a közép-ázsiai régiót hoszszú távon az fenyegeti, hogy a globális terrorellenes háború egyik fontos frontjává váljon.” ( h t t p : / / w w w. d t i c . m i l / c g i - b i n / G e t T R D o c ? A D =ADA450614) . Ruder itt annak lehetõségére utal, hogy a Hizb utTahrír egy pániszlám mozgalom csíráját alkothatná, amely egész Közép-Ázsiára, sõt az iszlám világ öszszes többi részére is kiterjedhetne. Az 1953-ban alapított Hizb ut-Tahrírnak semmi köze sincs az újabb keletû, nyugati létrehozású al-Kaidához. A Hizb ut-Tahrír egy globális mozgalom, amely csaknem mindenütt megtalálható, ahol muzulmán közösségek vannak. A Hizb ut-Tahrír el akarja kerülni az erõszakot, és gondolatok révén próbál meggyõzni. Az a célja, hogy egy olyan globális ummát, vagyis közösséget hozzon létre, amely felett egyetlen kalifa uralkodik, úgy, ahogyan ez elméletileg 1924-ig fennállt, amíg Kemal Atatürk véget nem vetett neki. A Hizb ut-Tahrír nem olyan fundamentalista, mint néhány szaúd-arábiai szalafista fundamentalista mozgalom. Támogatja, hogy a nõk is rendelkezzenek bizonyos jogokkal, valamint, hogy a kalifátusban választásokat tartsanak. Mindazonál-

tal szenvedélyesen harcos attitûddel viseltetik a Nyugattal és Izraellel szemben, és megalkuvás nélküli politikai vonalat képvisel a kafírokkal (nem muzulmánokkal, vagyis hitetlenekkel) szemben. Elsõsorban is egy országokon átívelõ pániszlám államban hisz, amely képes arra, hogy az összes nem muzulmán államnak ellenálljon. És kifejezetten ennek a csoportnak az elõretörésével magyarázható az is, hogy miért érdekli Brzezinskit annyira Üzbegisztán, hiszen a Hizb utTahrír ott erõsen lehorgonyzott, és – amint arról Ruder beszámol – éppen az üzbég kormányzati rendszert szemelte ki az elsõ dominókockának, amelynek Közép-Ázsiában le kell dõlnie, pontosan azért, mert az a legkeményebb dió. Az International Crisis Group (Nemzetközi Válságcsoport) – egy Brzezinski és Soros György vezetése alatt álló globális nyugati elit szervezet, amelynek sok más elit személy is a tagja – egy 2003-as, a Radical Islam In Central Asia: Responding To Hizb-Ut-Tahrír címet viselõ értekezésében arról számol be, hogy az üzbegisztáni rendszer politikai vonala „erõsen polarizálja [-ta] a társadalmat. Az egyik oldalon az a politikai rendszer áll, amely nem képes arra, hogy megemelje a lakosság életszínvonalát és felélénkítse a sorvadó gazdaságot. A másik oldalon pedig egy politikai vákuum található, törvényes politikai pártok és a véleménynyilvánítás szabadsága nélkül. A Hizb ut-Tahrír pedig pontosan beleillik ebbe a vákuumba, nem is annyira azért, mintha az üzbég muzulmánok olyan radikális hajlamúak lennének, hanem elsõsorban azért, mert a rendszer nem kínál politikai alternatívát.” Hogyan kerültek hatalomra a bolsevisták Ez azért figyelemreméltó, mert Rudolf Steiner arról szóló elemzésére emlékeztet bennünket, hogy hogyan kerültek hatalomra Oroszországban a bolsevisták. Steiner leírja (1918. 10. 25., GA 185), hogy az, ami 1917 októberében történt, nem egy nyomásnak, hanem egy vákuum létrejötte által kifejtett

2012/4

13

Világhelyzet

Terry Boardman: New World Order, vagyis az új világrend

szívóerõnek a következménye volt. A burzsoázián belüli eszmehiány vákuumot teremtett, és ebbe a vákuumba nyomult bele a radikális baloldal. Ha majd a keményvonalas üzbég elnök, Islam Karimov elhagyja a színpadot, akkor Üzbegisztánban is könnyen bekövetkezhet valami ehhez hasonló. Karimov pedig immár 21 éve hatalmon van. A nyugati jövõkép

Idõsebb George Bush

Vegyük most szemügyre azt a jövõképet, amelyet a The Economist angol folyóirat már 1992-ben felvázolt. Ebben is Üzbegisztán áll a régióra vonatkozó jövõprognózisok központjában. Három évvel az elõtt, mielõtt Samuel P. Huntington 1993-ban megjelentette volna a Foreign Affairsben A civilizációk összecsapása címû úttörõ cikkét, a The Economist már elébe vágott Huntington érveinek az A New Flag – A Survey of Defence and the Democracies (Egy új zászló – áttekintés a védekezésrõl és a demokratikus államokról) címû írásában. Ez minden valószínûség szerint Brian Beedham munkája volt, aki 1964 és 1989 között a folyóirat külügyi szerkesztõje, 1989 és 2002 között pedig társkiadója volt. Egy héttel azután, hogy 1990-ben megjelent a Defence and the Democracies, az idõsebb George Bush elnök a kongresszus szeptember 11-én (!) tartott ülésén kifejtette, hogy a krízis az Új Világrendhez fog vezetni! Mellesleg fenomenológiailag és szimptomatológiailag az is figyelemreméltó, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa mindössze két nappal az Új Világrend ezen proklamálását követõen, szeptember 13-án adta ki éppen a 666. számú ha-

14

2012/4

tározatát! Szeretném világossá tenni azt, hogy nézetem szerint a The Economist 1990-es cikke és Huntington 1993-as Foreign Affairs-beli cikke nem szokványos folyóiratcikkek, hanem azon elit réteg alapelv-kinyilvánításai, amely a háttérbõl irányítja a világ történelmét. Õk e világ fejedelmének a képviselõi. És az õ legjelentõsebb médiaszolgáik roppant jeleket dobtak be a köztudatba, amelyekrõl leolvasható volt, hogy a dolgok milyen irányt fognak venni vagy még inkább, hogy a dolgok milyen irányba lesznek terelve. Ezeket a jeleket pedig – ahogyan a Biblia is mondja – bárki meghallhatta, akinek van füle a hallásra. Huntington és Beedham Idézzük csak még egyszer az emlékezetünkbe azt, hogy mi is állt Huntington és barátja, Beedham szándékában. Huntington A civilizációk összecsapása címû mûvében azt írja, hogy a Nyugatnak az az érdeke, „hogy elõmozdítsa a saját civilizációján belüli nagyobb együttmûködést és egységet, különösen az európai és az észak-amerikai elemek között; hogy a kelet-európai és latin-amerikai társadalmakat, amelyek kultúrái közel állnak a Nyugatéhoz, beillessze a Nyugatba; hogy kooperatív kapcsolatokat ápoljon Oroszországgal (...); hogy korlátozza a konfuciánus és iszlám államok katonai hatalmának terjedését; hogy mérsékelje a Nyugat katonai kapacitásának csökkentését, és fenntartsa katonai fölényét Kelet- és Délnyugat-Ázsiában; hogy kihasználja a konfuciánus és iszlám államok közötti különbségeket és konfliktusokat; hogy támogassa a más társadalmakban élõ olyan csoportokat, amelyek szimpatizálnak a nyugati értékekkel és érdekekkel; hogy erõsítse a Nyugat érdekeit és értékeit tükrözõ nemzetközi intézményeket, és pártolja a nem nyugati államok ilyen intézményekben való részvételét.” A Nyugatnak – így mondja – „fenn kell tartania azt a gazdasági és katonai hatalmat, amely érdekei védelméhez ezen kultúrák vonatkozásában szükséges.” Vajon nem látjuk-e visszamenõleg azt, hogy miként haladt ez a célkitûzés a megvalósítás felé azóta, hogy 1993-ban elsõ ízben a nyilvánosságra került? Mi állt emögött? Az a nagy történelmi hullám, amely a proletariátus új társadalmi osztályát és az osztályharcot, valamint a kapitalizmus és szocializmus közötti dialektikát megteremtõ ipari forradalommal kezdõdött, alapjában véve egy gazdaságra alapuló fejlõdés volt, amely a szovjet kísérlet összeomlásával és a hidegháború végével véget ért. Meg kell értenünk azt, hogy ez a nagy hullám a Gábriel-korszakban, vagyis nagyjából 1500 és 1800 között bon-

Világhelyzet


Margaret Thatcher

Unió létesítése ellen. És 1990-ben volt az is, hogy az idõsebb Bush elnök kihirdette az Új Világrendet. Ekkor léptek elõ az Új Világrend ideológusai a menetrendjükkel. Bill Gates nem sokkal ezután némi – Al Gore alelnöktõl kapott – törvényhozói támogatással elkészítette az Information Superhighway-t (infosztrádát). 1993-ban pedig jött a World Wide Web: W-W-W.

takozott ki, amikor a nyugati civilizáció figyelme a fizikai világ kutatására és megértésére irányult. Mármost egy arkangyal régensségének impulzusa nem hirtelen ér véget, hanem addig folytatódik, amíg a hullám el nem éri a csúcsát, meg nem törik, majd lassan le nem cseng; mindez pedig aközben is történhet, miközben már közeledõben van a következõ hullám, a következõ arkangyal-korszaknak az impulzusa. Így bizonyos tekintetben a Gábrielkorszak impulzusa is csak a 20. század elsõ felének világháborúi során, majd pedig a háború utáni idõszakban, a 20. század közepe táján vívott gyarmatosítás elleni harcok során érte el a csúcspontját, és kezdett el lassan lecsengeni.

Mármost mi is volt az a menetirány, amelyet ez a menetrend mutatott? Az, hogy ettõl kezdve már nem politikai és gazdasági ideológiák fogják meghatározni a világeseményeket, hanem a vallás, az információ, a tudás, a kultúra és a kulturális identitás: vagyis más szóval – az utóbbitól eltekintve – csupa olyan ismertetõjegy, amely a Mihály-korszak jellemzõje. Ettõl kezdve tehát a világot vallás és kultúra alapján kell felosztani, amelyeket Huntington civilizációs értékeknek nevezett. Ezentúl nem a nemzetek és nemzetállamok értékeinek kell meghatározó szerepet játszaniuk, mint a Gábriel-korszakban, amikor döntõ jelentõségû volt a bizonyos területhez vagy nyelvhez való kötõdés, hanem a civilizáció vélt értékeinek, elsõsorban is a vallásnak. Ettõl kezdve sok szó esett olyan állítólagos regionális egységekrõl, mint a Nyugat vagy a zsidó-keresztény világ, az ortodox világ, a Távol-Kelet, vagy a konfuciánus világ, Latin-Amerika, az indiai szubkontines, Afrika és minenekelõtt is az egyre gyakrabban emlegetett Nemzetközi Közösség (the international community): ami tulajdonképpen az anglo-amerikai tár-

A Mihály-korszak

Szaddám Huszein

1979-ben kezdõdött el a Mihály-korszak második évszázada. E világ fejedelmének szolgái tudják ezt; rendelkeznek az erre vonatkozó ezoterikus ismeretekkel, és a stratégiájukat ennek megfelelõen igazítják. Õk az idõ minõségével dolgoznak. Éppen ezért az uralkodó osztály médiájában nem sokkal a Mihály-korszak második évszázadának kezdetét követõen megjelent a globalizálás témája. Az 1980as években deregulálták és liberalizálták a nemzetközi pénzügyi rendszereket, hogy kedvezõbb feltételeket teremtsenek a transznacionális vállalatok számára; 1990-ben egy ócska fogással elûzték a hivatalából a jó öreg nacionalista Margaret Thatchert, mivel õ ösztönösen is megpróbált küzdeni Németország küszöbön álló újraegyesítése és az Európai

2012/4

15

sadalmat és annak híveit jelenti. Az elsõ öbölháború vezette be ennek az új dialektikának az elsõ részét, amelyrõl a Foreign Affairs oldalain hamarosan úgy írtak, hogy A Nyugat a többiek ellen (The West versus the Rest). Szaddám Husszein egy intésre „elfoglalhatta” Kuvaitot, és ezzel meg is volt az elsõ modern háború, amelyet a Nyugat egy muzulmán állam ellen vívott. Azt állították, hogy Husszein ellenszegült a Nyugat, vagyis a Bush és Thatcher által vezetett Nemzetközi Közösség akaratának. Hogy a keresztes lovagok ismét menetelnek. 800 évvel korábbi képeket idéztek fel. Ez volt a civilizációk elsõ összecsapása. Természetesen gazdasági indítékok álltak mögötte, mindenesetre másmilyen benyomást kellett kelteni. Ezután hamarosan újabb civilizációs összecsapások következtek a Balkánon. Majd jött a New York-i World Trade Center elleni elsõ támadás, szintén 1993-ban, amelyben muzulmán csoportok, sõt az FBI is részt vettek. Ettõl kezdve a nyugati média egyre inkább az új ellenségként azonosította az iszlámot és az iszlamizmust, amely felváltotta a vörösöket. A zöld az iszlámnak és a Zöld Mozgalomnak a színe. A vörös és a zöld pedig komplementer színek. 2992 és a 21. század 1992 végén – 1993 elején –, amikor is Bush átadta a helyét Clintonnak, kezdetét vette az európai egységes belsõ piac, és ekkor múlt 70 éve, hogy az elsõ Goetheanum leégett – a The Economistban egy olyan írás jelent meg, amely nem is annyira ideológiai nyilatkozat volt, hanem sokkal inkább egy akcióterv. Az egész egy, a jövõ perspektívájából ábrázolt humoros történetnek volt álcázva, amely látszólag 2992-bõl néz vissza 1992-re, valójában azonban csak 1990 és nagyjából 2050 között játszódik. Ugyanakkor vegyük észre azt is, hogy 2992 nem esik messze az Atlantisz utáni ötödik korszak végétõl. Emlékezzünk csak vissza arra, mit is mondott Rudolf Steiner: „a jövõ (...) minden kulturális fejlõdése Közép- és Kelet-Európa egyesülésének a kérdése.” (1916. 03. 17. GA 174b) Ezzel azt akarta mondani, hogy az Atlantisz utáni 5. korszak közép-európai és kulturális impulzusát, amelynek magját a szellemtudomány és a hármas tagozódás alkotja, tovább kell adni a keleti szlávoknak, mert õk fogják alkotni a hatodik kultúrkorszak élcsapatát. Az ahrimáni ellenerõk, amelyek az ötödik korszakban fõképpen – azonban nem kizárólag – az angol nyelvû népek bizonyos elemein keresztül hatnak,

16

2012/4

Borisz Jelcin


arra törekszenek, hogy megakadályozzák ezt a Közép-Európa és a szláv népek közötti kapcsolatot, és Oroszországot másmilyen fejlõdési pályára tereljék. Azt akarják, hogy Oroszország arra az útra térjen, amelyet az okkultista C. G. Harrison mutatott 1893-ban – vagyis pontosan 100 évvel a The Economist-beli cikk és Huntington cikkének megjelenése elõtt: Oroszországot az angol nyelvû világnak (és híveinek) kell „szoptatnia” és „felnevelnie”. Ez a fejlõdés pedig valóban éppen elkezdõdött. Akkoriban Borisz Jelcin volt az orosz elnök, akinek hivatali ideje alatt az orosz vagyon nagy része tehetõs személyek egy kis csoportjának kezébe vándorolt. Továbbá az õ elnöksége alatt sok úgynevezett tanácsadó és szakértõ áramlott Nyugatról Oroszországba, akik az oroszokból derék kapitalistákat és demokratákat akartak nevelni. 2011: katonai puccs Szaúd-Arábiában 2992-bõl visszatekintve a The Economist-beli cikk szerzõje – aki csaknem bizonyosan Brian Beedham volt – írásának a következõ alcímet adta: Világtörténelem, 13. fejezet: a vészterhes 21. század. Ez a 13. fejezet – amely mind a „szerencsétlen 13-as számra”, mind pedig a 14. század 1330-as éveire

Al Gosaibi

Világhelyzet

Világhelyzet


utal – azt írja le, miként került sor arra, hogy Amerika, Európa és Japán, vagyis a Nyugat hibáinak sorozata után a 20. század végén egy sor szörnyû háború robbant ki, amely feldúlta a 21. századot. Ezek a háborúk Al-Gosaibi vezérezredes katonai felkelésével kezdõdtek Szaúd-Arábiában, 2011ben. Az Al-Gosaibi valójában egy kereskedõ család volt, amely a 20. században Arábia leggazdagabb s egyben elsõ milliomos családja volt. Ez az iszlám világ leggazdagabb államában elkövetett puccs végül az összes iszlám állam egyesüléséhez vezetett egy pániszlám mozgalom vezetése alatt, amely Üzbegisztánból indult ki, majd pedig a kalifátus újbóli berendezkedéséhez vezetett. Csak emlékeztetünk rá, hogy ez a célja a Hizb ut-Tahrírnak, Üzbegisztán pedig az a közép-ázsiai köztársaság, amely iránt Brzezinski olyan különös érdeklõdést mutatott. De tovább a történetben: ez a pániszlám kalifátus azután szövetségre lépett Kínával. S ez az új szuperhatalom pedig ahelyett, hogy – amint az várható lett volna – a Nyugat és a Nyugat legfõbb közelkeleti csatlós államai, Izrael és Egyiptom ellen fordult volna, Oroszország ellen fordult, az ellen az ország ellen, amely globálisan nézve a Nyugat és Kelet közötti hidat alkotja. „Itt [Oroszországban] találta meg az Új Kalifátus az alapot a Kínával való szövetséghez, amely azután a következõ két évszázadot meghatározta.” Mivel a Rothschildoknak már régóta komoly gazdasági érdekük fûzõdik a The Economisthoz, ezért valószínûtlen, hogy a cikk szerzõje Izraelnek ezen szövetség általi elpusztítását is megjósolta volna. Éppen ezért Izrael, az az ország, amely immár évtizedek óta a nemzetközi feszültségek gyújtópontját jelenti, a cikkben említésre sem kerül. Ebben a történetben a támadás két célpontja Törökország és Oroszország, két olyan ország, amely úgymond közepes pozíciót foglal el Kelet és Nyugat között. Csinálj háromból kettõt Itt tehát megfigyelhetjük a jól ismert ahrimáni taktikát: minden hármasságból el kell távolítani a közepet, hogy ezáltal dualitás keletkezzen. A három így kettõre redukálódik. A cikk szerint a támadás fõ célpontja „Oroszország oszlásban lévõ holtteste” volt. Rudolf Steiner 1916-ban utalt egy 1890-bõl származó térképre, amely az angol Truth (Igazság) folyóiratban jelent meg, amelyen Oroszország úgy volt ábrázolva, ahogyan majd egy jövendõ európai háború után fog kinézni. Oroszország ott sivatagként volt lefestve; a The Economist pedig száz évvel

késõbb oszlásban lévõ holttestként írja le. Az elit körök Oroszországgal szembeni gyûlölete szemlátomást nem ismer határokat. Huntington ezt írja a Foreign Affairsben (1993, 3. sz.): „Egy nyugati demokrata egy szovjet marxistával intellektuális vitát tudna folytatni. De hogy ugyanezt egy orosz tradicionalistával tegye, az úgyszólván lehetetlen lenne. Ha (...) az oroszok elutasítanák a liberális demokráciát és elkezdenének oroszként, nem pedig nyugati emberként viselkedni, akkor az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok ismét visszafogottá és konfliktusossá válhatnak.” Vagyis az oroszoknak nem szabad megengedni, hogy oroszként viselkedjenek! Visszatérve a The Economist által lefestett 21. századi forgatókönyvre: a Nyugat visszavágott Kínának és a Kalifátusnak, Törökországot azonban nem tudta megmenteni. A szövetséges keleti haderõket valahol a Balkánon feltartóztatták, amire egy bizonytalan fegyverszünet következett; a keleti erõket Európa „erõs atomfegyverei” védték. De 2050-ig a kínaiak és a pániszlám államok Oroszországnak az Uráltól keletre esõ összes területét – vagyis Oroszország teljes ázsiai részét – elfoglalták. Oroszországnak ez a megcsonkolása, s Oroszországnak mint a Kelet és Nyugat közötti hídkultúrának az elpusztítása továbbra is a Nyugat egyik fõ célja marad. Amit Huntington konfuciánus-iszlám szövetségnek, a The Economist pedig kínai-muzulmán szövetségnek nevez, az egészen 2200-ig fennmarad, más szóval csaknem a Mihály-korszak egész ideje alatt. Steiner közléseire támaszkodva már kifejtettük, hogy a mostani 600 éves idõszak – 1800 és 2400 között – annak az ideje, amikor a Nyugat és a nem iszlám keleti kultúrterület, más szóval a Nap- és a Merkúr-áramlat találkozik egymással, majd ezt fogja követni egy következõ 600 éves periódus, amelyben majd ennek a találkozásnak az eredményei fognak kibontakozni és továbbfejlõdni. Erre az idõszakra 2400 és 3000 között kerül sor. Vagyis ezzel eljutottunk a The Economist által tárgyalt szcenárium végére – 2992-be. A The Economist szerint – hasonlóan ahhoz, ahogyan az a 13–14. században is volt – így a 21. században is szinte egész Európát meg kell majd menteni az agresszív keleti hordáktól, és ismét csaknem egész Oroszországnak leigázásra és elpusztításra kell kerülnie. Ez az egész pedig azzal kezdõdik majd, hogy valamelyik iszlám országban 2011-ben katonai puccsra kerül sor! Nos, ez most bekövetkezett; ugyan még nem Szaúd-Arábiában, hanem Egyiptomban, de ténylegesen a lakosság által támogatott katonai puccsra került sor.

2012/4

17


Lovelock James

Világhelyzet

6 milliárd helyett 3 milliárd

Sir Crispin Tickell

De a történet még rosszabbra fordul. A The Economist-beli cikk az utolsó szakaszban arra utal, hogy a Föld lakossága a 30. században 3 milliárdot fog kitenni. 1992-ben a Föld lakossága 6 milliárd volt. Ez pedig azt jelentené, hogy a lakosság 1000 éven belül mintegy a felére csökkenne. Ez elképzelhetõ lenne. De ha megfontoljuk azt, hogy a The Economist-beli írás voltaképpen nem ezer évet, hanem fõként a 21. századot tárgyalja, akkor azt kell feltételeznünk, hogy ennek a 3 milliárd embernek még a Mihály-korszak vége elõtt kell eltûnnie, talán még a 21. század során. Az angol nyelvû világ számos közéleti személyisége (úgymint James Lovelock, Sir Crispin Tickell) nyilatkozott már úgy, miszerint helyeselné, ha a lakosság a század végéig vagy akár még korábban ilyen drasztikusan lecsökkenne. Én elsõ ízben 1992-ben olvastam a The Economistbeli cikket, amikor még semmit sem tudtam a Hizb

18

2012/4

ut-Tahrírról, Üzbegisztánról és az al-Kaidáról. Akkor azt a kérdést tettem fel magamnak, vajon honnan kerülhetne elõ egy ilyen pániszlám mozgalom és egy ilyen állam. De Osama bin Laden fellépése óta, amikor is Nyugaton elkezdték az iszlámot gonoszként beállítani – ami pedig az iszlám ifjúságon belül ahhoz vezetett, hogy a Nyugattal szemben egyre megkeseredettebbekké váltak –, majd pedig az idei, 2011-es évi tunéziai és egyiptomi események óta azonban már kevésbé vagyok tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy hogyan jöhetne létre egy ilyen mozgalom. Egyiptom és az orosz forradalom Egyiptommal kapcsolatban tartsuk szem elõtt azt, hogy mi is történt Oroszországban a két, 1917-es forradalom alkalmával. Az elsõ, 1917. februári forradalom eltávolította a cárt, majd ezt követõen létrejött egy ideiglenes kormány, amelynek sok szabadkõmûves tagja is volt – egy olyan kormány, amely készen állt arra, hogy kövesse a Londonból és Párizsból érkezõ utasításokat, és folytassa a Németország elleni háborút. És most gondoljunk csak vissza arra, hogy C. G. Harrison már 1893-ban felfedte a Nyugat arra vonatkozó terveit, miszerint Oroszországban létre kell hozni egy szocialista kísérletet. Amikor aztán Amerika belépett a háborúba, azzal ezek a tervek is közelebb jutottak a megvalósulásukhoz; a bolsevisták hatalomra kerültek, és hatalmon is maradtak, mert a Nyugat mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza és meghiúsítsa azok törekvéseit, akik megpróbáltak a bolsevistákkal szembeszegülni. A polgárháború katonai harcai mellett azonban volt egy ideológiai dimenzió is, amelyre Steiner 1918. október 25-én (GA 185) utalt, amikor is azt mondta, hogy a bolsevisták azért tudták megnyerni ezt az ideológiai harcot, mert azoknak, akik szembeszálltak velük – a mensevistáknak – egyszerûen nem voltak eszméik. Ezáltal pedig egy vákuum, egy szívóerõ keletkezett, amelybe a bolsevisták a vonzó jelszavaikkal – Békét! Földet! Kenyeret! – és az osztályharcról szóló, közérthetõ dogmájukkal bele tudtak áramlani. A bolsevisták internacionalisták voltak, akik arra törekedtek, hogy a forradalmukat az egész világba exportálják. Nos, a mostani Egyiptomban is ahhoz hasonló a helyzet, mint amilyen Oroszországban volt 1917 márciusában, a forradalom gyõzelmét követõen. Egy olyan kormány van hatalmon – ki tudja, meddig? –, amely kész a Nyugat akarata szerint cselekedni. Vajon vannak-e bármilyen új eszméi vagy megoldásai ennek a kormánynak? Voltak-e


ezeknek a fiataloknak – akik olyan szenvedélyesen követelték Hosni Mubarak lemondását – bármiféle eszméik Mubarak lemondásának sürgetésén és a szabadság utáni homályos vágyukon kívül? Vajon létre fog-e hozni ez a helyzet is egy vákuumot, egy olyan helyzetet, amely extrémebb elemeket fog beszívni – talán az országhatáron kívülrõl is –, vagy maga a muzulmán testvériség lesz az, aki majd belülrõl átveszi a kormányt? Lehetséges-e, hogy Egyiptom játssza a pániszlám mozgalom katalizátorszerepét, azt a szerepet, amelyet a The Economist és Brzezinski Üzbegisztánnak szánt? Vagy ez az arab forradalom esetleg másutt fog egy katalizátort felvetni? Talán mindegy is, hogy hol, a fontos, hogy egyáltalán megjelenjen.E világ fejedelme és az õ szóvivõi Brzezinski, Huntington és a The Economist nyilatkozatait úgy tekinthetjük mint a Nyugat valódi urainak szócsövét. Õk e világ fejedelmének, Ahrimánnak a képviselõi, akinek már közeleg a saját megtestesülése is, és akinek a szolgái igyekeznek elõkészíteni a világot az õ eljövetelére. Az õ szolgáinak megnyilatkozásaiból azt vehetjük ki, hogy a Nyugat az iszlám világban nem feltétlenül egy engedelmes, áldemokratikus államok alkotta klikket szeretne látni, hanem egyetlen összefüggõ ellenséget, akit fel lehet használni dialektikus ellenfélként, és akire rá lehet sütni ezt a bélyeget úgy, ahogyan az 80 évvel ezelõtt és 800 évvel ezelõtt is történt. A 13. században is elõbb két ellenfél állt egymással szemben, majd ehhez jött egy harmadik; három hatalom állt harcban egymással: a keresztény Nyugat, az iszlám világ és az új jövevények, a mongolok, akik csaknem egész Kínát és Közép-Ázsia északi részét leigázták. Oroszországon és Kelet-Európán kívül szinte sehol másutt nem került sor a mongolok és keresztények közötti harcokra. Sõt a nyugati keresztények – érdekes módon Edward angol trónörökös 1271-ben, a IX. keresztes hadjárat során – arra törekedtek, hogy szövetségre lépjenek a mongolokkal a muzulmánokkal szemben. Abban az idõben a muzulmánok voltak azok, akik kétfrontos háborút folytattak a keresztények és a mongolok ellen. A muzulmánok alkották a köztes kultúrát, és nagyon szenvedtek. A The Economist és Brzezinski által vázolt forgatókönyvben Oroszország áll középen; Oroszország az, amely a fõ veszélyt képviseli, és Oroszország az áldozat, amelyet a kínai-muzulmán szövetség és a Nyugat kereszttüzében el kell pusztítani. A Nyugat a kisujját sem mozdítaná meg azért, hogy Oroszországnak segítsen.

Robert Kaplan

Világhelyzet

Robert Kaplan és Baluhisztán Most pedig vegyünk szemügyre néhányat a neokonzervatív Robert Kaplan legújabb elképzelései közül. Robert Kaplan a Warrior Politics: Why Leadership Demands a Pagan Ethos (2002) (Háborús politika: avagy miért van szükség az irányításhoz pogány etoszra) címû könyv szerzõje. Kaplan a védekezés és a biztonság kérdéseirõl ír, és ezekkel kapcsolatos elõadásokat tart. Az amerikai védelmi miniszter, Robert Gates 2009-ben meghívta Kaplant az USA kormányának Védelmi Bizottságába. Ennek a bizottságnak a tagja Henry Kissinger is és további 24 személy. 2009 májusában a Foreign Affairs vezércikként jelentette meg Kaplan: Centre Stage for the 21st Century (A 21. század központi színtere) címû írását. Ez a cikk azt taglalja, hogy miért tölt be az Indiai-óceán geostratégiaiag fontos szerepet, és hogy miként veszélyezteti a kínai haditengerészet növekvõ jelenléte az Indiaióceánon az amerikai érdekeket. Kaplan kifejti, hogy az Indiai-óceán azért olyan fontos, mert az jelenti Közép-Ázsia elõudvarát, amely pedig Brzezinski és Mackinder értelmében a világ feletti uralom legfontosabb kulcsa. Egy szó mint száz, az USA csak úgy tudja veszélytelenül megvalósítani a – Brzezinski által A nagy sakktábla címû könyvben vázolt – Közép-Ázsiát érintõ katonai és gazdasági céljait, ha az Indiai-óceán felett megszerzi az uralmat. Kaplan azt javasolja, hogy ehhez a régióban meg kell szerezni az Amerika iránt baráti érzületeket tápláló országok segítségét. Addig pedig a szomáliai kalózság jó ürügyet szolgáltat arra, hogy a NATO haditengerészete jelen legyen az Indiai-óceán nyugati részén. Ezekkel az indiai-óceáni fejleményekkel kapcsolatban további fontos hely az Indiai-óceánnal határos Baluhisztán nevû pakisztáni tartomány, valamint a kínaiak által épített gwadari kikötõ. Ezt a kikötõt az amerikaik arra akarják használni, hogy onnan szállít-

2012/4

19


Kaplan: A Kinai hatalom földrajzából

Világhelyzet

sák hajókon Türkmenisztánból a földgázt, amely Afganisztánon keresztül érkezik oda. 2006-ban az amerikai fegyveres erõk folyóiratában, az Armed Forces Journalban a Pakisztán területének radikális lecsökkentésére vonatkozó tervek kerültek napvilágra, amit többek között egy független Baluhisztán állam létrehozásával kellene megvalósítani. A múlt évben írták alá a Türkmenisztánból Indiába vezetõ TAPIvezetékrõl szóló szerzõdést, amely Afganisztánon és Pakisztánon szállítja keresztül majd a gázt a tengerpartra. Ennek az amerikai UNOCAL olajtársasággal való megállapodásnak az aláírását a tálibok 1999-ben megtagadták. Nem sokkal azután – 2001-ben – megkezdõdött az invázió Afganisztánba. Kína megfékezése 2010 májusában Robert Kaplan továbbszõtte az elõzõ évi érvelését a The Geography of Chinese Power – How Far Will Beijing Reach on Land and at Sea? (A kínai hatalom földrajza – avagy meddig fog terjeszkedni Peking a szárazföldön és a tengeren?) címû cikkében, amely szintén a Foreign Affairs vezércikkeként jelent meg. Új feltartóztatáspolitikát javasolt Kína tengeri elõretörésére, és javaslatokat tett arra, miképpen tudná a Nyugat beszorítani Kínát a szárazföldre. Mivel Kína jelenleg baráti kapcsolatokat ápol Oroszországgal, sõt még katonailag is együttmûködik vele a Shanghai Cooperation Organizationben, így Oroszország felõl semmi sem szorongatja Kína északi határát. Ennek köszönhetõen pedig Kína szabadon koncentrálhat a haditengerészetére. Kaplan javaslata ezért az, hogy nehézségeket kell okozni Kínának a

20

2012/4

nem orosz államok felé húzódó „érzékeny határain”. És noha Kaplan ezt nem mondja ki, de ezt csak burkolt mûveletek által lehet elérni, az olyan területeken, mint a nyugat-kínai Hszincsiang, Tibet, Tajvan, Laosz, Vietnam, Burma, Mongólia, Nepál és természetesen India. A Nyugat stratégiájának egyik fõ célja a következõ években és évtizedekben az lesz, hogy Indiát egyre jobban bevonja a Nyugat befolyási övezetébe. Dél-Koreát és Japánt pedig arra biztatja a Nyugat, hogy Kínával és Oroszországgal szemben egyre hûvösebben viselkedjen, és úgy tûnik, az utóbbi években ez így is van. Sok jel mutat arra, hogy az USA megpróbálja Kínát korlátok közé szorítani, ugyanúgy, ahogyan azt 1947-ben a Szovjetunióval is megpróbálta. Az USA vezetõ elitjének diskurzusaiból pedig arra lehet következtetni, hogy meglehetõsen bizakodóak a tekintetben, hogy ez éppúgy sikerülni fog nekik, ahogyan az annak idején Oroszországgal is sikerült. Oroszország betagolása a NATO-ba Kaplan cikkét a Foreign Affairs ugyanazon 2010. májusi számában még három további cikk is követte, amelyek szintén rendkívül érdekesek. Elõször is a NATO’s Final Frontier (A NATO utolsó határa) címû írás Charles Kupchannek, Henry Kissinger egyik követõjének a tollából. Akárcsak Brzezinski, úgy Kissinger is sokat köszönhet a Rockefeller családnak a karrierjét illetõen. Ez a cikk azt ajánlja a Nyugatnak, hogy engedje meg Oroszországnak, hogy belépjen a NATOba. A cikk érvei visszafogottak, de világosak: Oroszország ezzel fel lesz szólítva arra, hogy „csatlakozzon hozzánk a Kína elleni eljövendõ harcban”. Úgy tûnik, hogy Kupchannek az a célja, hogy azt az elképzelést terjessze, mely szerint az oroszoknak úgy kellene magukra tekinteniük, mint pusztán európai kultúrára, hogy így a Nyugathoz lehessen õket kötni. Ha pedig erre nem lehet õket békés úton rávenni, akkor van még egy másik lehetõség is, az, amelyet – mint azt már említettük – a The Economist 1992-ben leírt. Egy további cikkben – The Brussels Wall (A brüsszeli fal) – William Drozdiak azt a nézetet képviseli, hogy itt az ideje annak, hogy az EU egyesüljön a NATOval, vagyis a NATO ténylegesen az EU haderejévé váljon, amely bármikor bevetésre kész a Föld bármely pontján. Végezetül pedig Richard Rosecrance azt írja a Bigger is Better (Minél nagyobb, annál jobb) címû cikkében, hogy Washingtonnak el kellene fogadnia Európa arra vonatkozó ajánlatát, hogy egy transzatlanti gazdasági közösséget hozzanak létre, amely a jelenlegi amerikai gazdaság hatótávolságát és dinamikáját kibõvítené. A

Világhelyzet


kifáradt USA-nak az európai csatlósok támogatására van szüksége ahhoz, hogy úgy konkurálhasson Kínával, hogy közben ne függjön a kínai befektetésektõl, és hogy fenn tudja tartani katonai erejét. Ez az „európai ajánlat” Rosecrance szerint Angela Merkel egy 2006ból származó ajánlata. Az USA-nak – így írja – egyesülnie kell Európával, „a világ legerõsebb hatalmával”. Németország: a gazdasági gépezet Az európai gazdaság központjában természetesen Németország áll, a The Economist pedig úgy tekint Németországra mint egy gazdasági gépezet legnagyobb fogaskerekére. A Kínával való háborúra nem lesz szükség – írja Rosecrance gondtalanul –, mert „Washington a saját és az Európai Unió piackapacitását fel tudja használni arra, hogy más kapitalista beállítottságú országokat a saját hálójába vonzzon.” A saját hálójába! A cikk utolsó fejezetének az a címe, hogy Resistance is futile (Az ellenállás hasztalan) – ami az egyik amerikai tévémûsorban, a Star Trekben szereplõ, nyilvánvalóan ahrimáni, földönkívüli fajnak, a Borgoknak a kedvenc szavajárása. De hiszen ez a transzatlanti összeolvadási projekt már régen kezdetét is vette. Ez már évtizedek óta folyik, folyamatosan, lépésrõl lépésre, távol a média reflektorfényétõl. Ennek a kontextusa pedig Kína. Az amerikai tervek ezt a problémát egy masszív transzatlanti szövetség, egy egységes gazdaság és egy egyesített haderõ létrehozásával akarják megoldani. Az USA–Európa gazdasági unió Az amerikai–európai fúzió különféle követelményei a híres 20. századi újságíróra, Walter Lippmannra emlékeztetnek, aki az amerikai értékek és az Új Világrend nagy propagandistája volt. Az õ karrierje az elsõ világháborútól egészen az 1970-es évek kezdetéig tartott. Az 1943-as US Foreign Policy: Shield of the Republic (Amerika külpolitikája: a köztársaság védõpajzsa) címû könyvében ezt írta: „A mi életünkben nem fogjuk megérni a világot. De amit talán meg fogunk érni (¡K) az egy nagy, nyugati közösségnek vagy legalább az európai és amerikai nemzetek szövetségébõl álló konföderációnak a létrejötte, amely kész lesújtani azokra a hazugságokra, amelyek azt állítják, hogy a civilizációnk hanyatlásra van ítélve, és amely kész megújítani azok hitét, akik attól félnek, hogy ahol a szabadság megszületik, ott el is fog tûnni.” És milyen célt kell ezeknek a grandiózus terveknek szolgálniuk? A Beedham és Huntington által a 90-es években konfuciánusnak nevezett világot és iszlámnak nevezett világot – a Nyugat hegemóniájával szemben-

álló kulturális ellenállás két fõ központját – be kell illeszteni ebbe a transznacionális ipari és kereskedelmi társaságok uralta globális hálózatba. Brzezinski ezt A nagy sakktábla címû könyve zárszavában így fejezi ki: „(¡K) a hagyományosabb nemzetállam-rendszer mellett feltartóztathatatlanul növekszik a globális öszszefonódások egy új hálózata. Ez a multinacionális részvénytársaságokból, nem állami szervezetekbõl – melyek közül sok országhatárokon átnyúló – és tudományos közösségekbõl szõtt hálózat, amelynek együttesét az internet még jobban felerõsíti, már létrehozott egy laza globális rendszert, amely természeténél fogva alkalmas az intézményesítettebb, globális együttmûködésre. Az eljövendõ évtizedek során tehát létrejöhetne a geopolitikai valóságon alapuló globális kooperáció mûködõképes szerkezete, amely aztán fokozatosan magára ölthetné a világban lévõ stabilitásért és békéért jelenleg felelõsséget viselõ »világuralkodónak« a palástját. Ennek az ügynek a geostratégiai sikere méltó örököse lenne Amerika szerepének mint az elsõ, egyetlen és utolsó valóban globális szuperhatalomnak.” Bármennyire is fennhéjázón és arrogánsan hangzik mindez, természetesen van benne valami igazság, ahogyan az sok ahrimáni megnyilatkozás esetében lenni szokott. Mindaddig, amíg az ember nem jut tovább a tudati lélek legalacsonyabb szintû vonatkozásain, addig az ötödik kultúrkorszak az antipátia és az egoizmus korszaka lesz. Tehát nagyon is értelmesnek tûnhet, hogy a tudati lélek korában egyetlen, nagy, egoista nemzetállam jöjjön létre a világban: egy globális világbirodalom. Mert noha Brzezinski az amerikai nemzet hatalmának az Új Világrend globális hatalma általi eljövendõ leváltását tartja szem elõtt, a könyve utolsó oldalán mégis arról ír, hogy abból indul ki, hogy Amerika majd „odáig fog fejlõdni, hogy a világ békés vezetéséért vállalt közös felelõsség geopolitikai magját alkossa.” Voltaképpen tehát ez azt jelenti, hogy Brzezinski abból indul ki, hogy továbbra is Amerika lesz a kulturális házigazdája azoknak a személyeknek, annak az okkult testvériségnek, amely valójában a világot kormányozza. Ahrimán és Lucifer versengése Az okkult testvérek tudni fogják, hogy a Mester hamarosan közöttük lesz. Azt is tudni fogják – mivel járatosak az okkult ismeretekben, beleértve az antropozófiát is –, hogy a Mesterük riválisa, Lucifer, a kínai civilizációban és kultúrában inkarnálódott, és ott hagyta hátra a legmélyebb nyomokat maga után. Miközben tehát a testvérek – akiket persze sosem szabad összetévesztenünk Amerika lakosságával – pórázon tartják a szegényebb, fejlõdõ országokat, vala-

2012/4

21

Világhelyzet


mint ezzel egyidejûleg ellenõrzésük alatt tartják az úgynevezett „keresztény” Nyugatnak a gondolkodását, továbbá miközben azon igyekeznek, hogy a keleti szláv népek alulmaradjanak, és hogy megakadályozzák és eltorzítsák az õ jövõbeli küldetésüket, mindeközben a 21. században nagy mérkõzésbe bonyolódtak az iszlám és a kínai civilizációban jelen lévõ luciferi erõkkel. E két hatalom közötti versengés alkotja azt a feszültségi mezõt, amelyben mindannyian arra törekszünk a saját korunkban, hogy mevalósítsuk a saját szabadságunkat. Az ahrimáni és a luciferi hatalmak teremtik meg azt az ellenállást, amely nélkül nem tudnánk megszerezni a szabadságunkat. Mi az, amit tehetünk? No és mit tehetünk mi magunk ebben a helyzetben? Könnyû lenne azt gondolni, hogy ez az ellenállás meghaladja az erõnket, hogy ez az egész valahol „messze földön” történik, „amelyrõl nem tudunk semmit”, ahogyan azt az angol miniszterelnök, Neville Chamberlain mondta az 1938-as müncheni válság idején. De Rudolf Steiner egészen más véleményen volt. Azoknak az embereknek, akik részt vettek a Goetheanum építésében, és akik gyakran kétségbeesetten kérdezték tõle: „Doktor úr, mit tehetünk mi a háborúval kapcsolatban?”, ezt válaszolta: „Hogy mit tehetünk? Azt, hogy értelmesen, az antropozófiailag orientált szellemtudományunk értelmében viszonyulunk a jelen dolgaihoz! Ami számít, az az, hogy ezeket a dolgokat a lehetõ legvilágosabban és a lehetõ legszárazabban szemügyre vegyük. És ezekrõl a dolgokról tulajdonképpen csak akkor tesz szert az ember, mondjuk úgy, kellõképpen árnyalt fogalmakra, ha helyesen, a szellemi világokkal összefüggésben szemléli õket. Ezáltal az ember rámutatást kap a szimptómák-

ra, és ami számít, az a »szimptomatikus történelem« (...). Természetesen nem kell rögtön mindenben fekete mágiát gyanítaniuk. De azok a dolgok, amelyek már jelen vannak, a szürke vagy a fekete mágia szolgálatába lesznek állítva. És nem is kell minden dolgot erkölcsi ítélettel ellátniuk, hanem csak a megfelelõ megvilágításban kell azt nézniük.” (1917. 01. 08., GA 174) „És annak a lehetõsége” – mondja Steiner néhány nappal késõbb – „hogy az ember ezeken a dolgokon túljusson, egyedül abban rejlik, hogy az ember tisztán és helyesen megértse azt, ami van; minden más semmit sem ér. Éppen ezért – még ha bizonyos oldalról nem is fogják majd szívesen hallani és nézni, és megteszik majd a megfelelõ intézkedéseket ellene – mindig is lesznek olyan emberek, akik valóban rámutatnak annak az egész, teljes intenzitására, ami történik, akik nem hagyják magukat eltántorítani attól, hogy rámutassanak az egész, teljes intenzitására annak, ami történik.” (1917. 01. 22., GA 174) A tudati lélek korában élünk. Éppen ezért a legfõbb törekvésünk az kell hogy legyen, hogy tudatába kerüljünk annak, ami a világunkban történik. Amint pedig ennek a tudatára ébredünk, és az az érzésünk, hogy ezt megértettük, akkor már felfelé – a szellemvilág felé – és horizontálisan, az embertársaink felé is továbbadhatjuk ezt. Ily módon növekszik és terjed a tudatosság, ez pedig lassacskán az összes hátráltató erõt le fogja gyõzni, erõszak nélkül. A Gegenwart szerkesztõsége által átdolgozott és enyhén lerövidített autoreferátum a 2011. március 5-én Pforzheimben, a Freie anthroposophische Vereinigungban tartott elõadás alapján. Fordította: Wagner Noémi Forrás: Gegenwart Zeitschrift für Kultur, Politik, Wirtschaft Nr.4/2011, Bern

Károly Sándor: Kalendáriumi iniciálék Tél, tavasz, nyár – õsz: Belsõ csöndre érlelõdsz. Õsz, tél, tavasz – nyár: Mindig a gyümölcsig várj. Nyár, õsz, tél – tavasz: Merd, és rügyre fakadhatsz. Tavasz, nyár, õsz – tél: Maggá sûrûsödve élj. (1978. jún. 23. – 1979. szept. 14.)

22

2012/4

Világhelyzet

Franz Jürgen Römmeler: Az euró mint az „egységes állam” létrehozásának tervszerû üzemanyaga

Ez év augusztusának elején Mario Monti, a 68 éves volt EU-biztos és jelenlegi olasz miniszterelnök (aki tavaly november óta vezeti a – nem a nép által megválasztott – kormányát) a következõket nyilatkozta a Spiegel magazinnak adott interjújában: „»Azok a feszültségek, amelyek az elmúlt években az eurózónát kísérik, immár Európa pszichológiai felbomlásának a jegyeit viselik magukon.« Ha az euró Európa szétsodródásának egyik tényezõjévé válna, »akkor ezzel romba dõlnének az Európa-projekt alapjai«.”1 A Frankfurter Allgemeine Zeitung Online 2012. augusztus 5-én szintén a hírhedt „Skull&Bones” klubról ismert Yale Egyetemen végzett* Monti miniszterelnököt idézte: „A kormányoknak fel kell nevelniük a parlamenteket”, majd a következõket tette hozzá: „Monti azt javasolta a kormányvezetõknek, hogy a saját parlamentjükkel szemben is õrizzék meg a cselekvési szabadságukat: Ha a kormányok teljes mértékben hagynák, hogy a saját parlamentjük döntései megkössék a kezüket anélkül, hogy megõriznék a saját tárgyalási mozgásterüket, akkor valószínûbb lenne Európa széttöredezése, mintsem hogy szorosabb integrációra kerülne sor.2

Az ENSZ megalapítása, 1945

Szimptomatológiai jelenségek a szellemi, a jogi és a gazdasági élet területérõl

világháborúra: „A halál várakozásteljes és ügybuzgó készségességgel lesi, hogy a népeket tömegesen lekaszálhassa; készen áll arra, hogy egy hívásra a civilizáció minden maradványát megmásíthatatlanul porrá zúzza.” (a The World Crisis 4. kötete: The Aftermath (1918–1928*). S hogy a Nagypáholy-tag Churchill mennyire magáévá tette ezt a mondatot, azt Brüninggel, a korábbi német birodalmi kancellárral folytatott egyik 1938-as beszélgetésébõl (ld. idézet) láthatjuk. Azután, hogy 1945 áprilisában San Franciscóban megalapították az ENSZ-t, Churchill

„A világot egészen más személyek kormányozzák, mint ahogyan azt azok hiszik, akik nincsenek a kulisszák mögött.”* Benjamin Disraeli3 A churchilli „világméretû szuperhatalom” Churchill Zürichben, 1946

Az egyik „kulisszák mögötti” (ld. fenti idézet) társaság marionettbábuja volt Winston Churchill is, aki Disraeli miniszterelnök második hivatali idejének kezdetén született (1874–1965; amerikai édesanyja mellesleg irokéz származású volt*). Churchill, az „Egyesült Angol Nagypáholy”* egykori tagja 1929ben a következõ szavakkal tekintett vissza az elsõ

2012/4

23

Világhelyzet

Franz Jürgen Römmeler: Az euró mint az „egységes állam”...

teljes energiáját arra fordította, hogy megfeleljen azoknak, akik „a kulisszák mögött vannak”: ennek jegyében 1946. szeptember 19-én Zürichben egy populista, ugyanakkor nemzetközileg nagyon elismert szónoklatot tartott „Európáról”, majd 1947. május 14-én pedig a Royal Albert Hallban egy másik, igaz, csupán nemzeti jelentõségre szert tevõ, mindazonáltal annál sokkalta lényegesebb beszédet. Londonban többek között ezt mondta: „Természetesen nem áltatjuk magunkat azzal, hogy az Egyesült Európa jelentené az utolsó és tökéletes megoldást a nemzetközi kapcsolatok terén jelentkezõ minden problémára. Végcélként egy autoritatív, mindenható világhatalom létesítését kell kitûznünk. Ha nem sikerül létrehoznunk és mihamarabb cselekvõképessé tennünk egy hatékony világméretû szuperhatalmat, akkor a békére és emberi haladásra nézve csupán borús és kétséges kilátásaink maradnak.”4 Végtére is mind a Nagy-Britanniát, Ausztráliát és Észak-Amerikát magában foglaló angolszász tömb, mind pedig Oroszország és Kína is inkább homogén képzõdmények. Aki ott hatalmon van, az könnyen tud kormányozni, ugyanakkor maga is könnyen kormányozható a Churchill által kigondolt „világméretû szuperhatalom” által. Más a helyzet a sok népre és államra szétaprózott kontinentális Európával. Pontosan errõl szólnak Churchill következõ mondatai: „De ne áltassuk magunkat illúziókkal a fõ kérdést illetõen: Egyesült Európa nélkül semmilyen biztos kilátásunk sem lehet a világuralomra. Az Egyesült Európa jelenti a nélkülözhetetlen elsõ lépést ennek a célnak a megvalósításához.”5

A Reichsbank 1900 körül

„Amit akarunk, az nem más (nem mást akarunk), mint hogy a német gazdaság teljességgel szétzúzassék.”* Winston Churchill, 19386

24

2012/4

1920–1923: A Reichsbank és a bankóprés Ezen a ponton helyénvalónak látszik, ha kézbe vesszük Guido Giacomo Preparata Conjuring Hitler7 címû könyvét, mivel az abban tárgyaltak döbbenetes hasonlóságot mutatnak a mai forgatókönyvvel. Ebben a mûben, amelynek az eredeti angol nyelvû kiadása jellemzõ módon a How Britain and America made the Third Reich (Hogyan csinálta meg Anglia és Amerika a Harmadik Birodalmat) alcímet viseli, találunk egy idézetet Ernst Jüngertõl, aki már 1939-ben megállapította a következõket az Auf den Marmorklippen címû írásában: „Akkor majd a nagy rendekben titkos járatok és boltozatok fognak létrejönni, amelyek vezetõinek a kilétét egy történész sem találja majd el.” A központi bankok az utóbbi évtizedben is célzott és masszív pénzmennyiség-bõvítéseket hajtottak végre. És hogy ezalatt mi történik a felszínen, azt megtudhatjuk Preparatának az angolszász pénzügyi szektor erkölcstörténetérõl írott mûvébõl. Preparata ebben Fritz K. Ringernek a The German Inflation of 1923 (New York, 1969) címû könyvébõl Havensteinnek, a birodalmi bank akkori kormányzójának a szavait idézve a következõképpen foglalja össze a történteket: „Az állam a központi banktól szerezte be azt a hiányzó pénzösszeget, amelyet a nyilvánosság nem akart kölcsönadni neki. A központi bank pedig diszkontálta azt, vagyis kincstári jegyekért [kölcsönkötvényekért] cserébe készpénzt adott. Ezen diszkontálások mindegyikének pedig a likviditás nettó növekedése felelt meg [...]. Valahányszor a központi bank kormányzati kötvényeket vásárolt, azokat pénzre változtatta át [»monetarizálás«]. Az 1922-es év közepére a birodalmi bank... immár a birodalom kiadásainak felét fedezte.” S noha az angolszász pénzügyi világ pontosan tudta, hogy most a történelem mely fogaskerekét kellene elfordítani, inkább a berlini ellenfél tapasztalatlanságára épített. Preparata a következõképpen idézi az ottani brit nagykövetet (Viscount d’Abernon, Ein Botschafter der Zeitenwende. Memoiren. New York, 1929): „Havenstein szemlátomást azon a nézeten van, hogy a német valuta összeomlása semmilyen kapcsolatban sem áll a német bankjegykibocsátás hatalmas mértékû növekedésével, és vígan tekeri tovább a bankóprését anélkül, hogy tudatában lenne annak, hogy az milyen végzetes következményekkel fog járni.”8

Világhelyzet


2010–201x: A KB monetarizálja az államadósságokat

A Fed spekulációs buborékjai

Olyan idõkben, amikor már mindenki rendelkezik bankszámlával, s amikor a készpénztulajdonról az állami intézmények szinte közvetlenül a feketén szerzett pénzre asszociálnak (a bushi adminisztráció által kiváltott hisztéria folytán), természetesen egyik központi banknak sem jut eszébe, hogy beindítsa a bankóprést. Az KB manapság hitelvonalakat rendez be, ezek a követelések pedig arányosan az egyes nemzeti bankoknál kerülnek lekönyvelésre (Németország hányada pl. 27%); s ha valamelyik hitelfelvevõ nem tud fizetni, akkor az adott veszteségek az illetõ nemzeti bankot érintik, nem pedig az KB-t. Ugyanakkor jellemzõ, hogy a szavazati jogok viszont nem arányosan vannak elosztva; az KB tanácsában minden egyes állam csak egy szavazattal rendelkezik. Így aztán az olyan, félig-meddig megfontoltan gazdálkodó fõvárosok konzervatív pénzügyi szakembereinek a szavazatát, mint amilyen Berlin, Hága, Helsinki és Bécs, rendszeresen ellensúlyozzák Görögország, Málta, Portugália és Ciprus szavazatai. Az így elért patthelyzetnek köszönhetõen pedig szabad út nyílik a „Club med” számára az KB önkiszolgáló boltjában. Hiszen a hagyományosan inflációs Olaszországot, a gazdaságtalan államgazdaságú Franciaországot vagy a spanyol ingatlanspekulánsok „mentõprogramjait” finanszírozó KB-nek a kifosztása egybevág mind François Mitterand-nak (lásd lejjebb), mind pedig Winston Churchillnek (lásd fenti idézet) a szándékaival. A Földközi-tenger partján fekvõ országok – amelyek évtizedeken keresztül a pénz leértékelése révén maradtak versenyképesek – most a gigantikus frankfurti pénzkondéron csüngnek. Úgy is mondhatnánk, hogy a közép-európai és a skandináv adófizetõ államoknak minden feltétel nélkül folyósítaniuk kell a földközi-tengeri térséget „minden alap nélkül megilletõ könyöradományt”... De aki egy ilyen megoldáshoz a beleegyezését adta, az legalább annyira naiv volt, mint a fent idézett Havenstein háromnegyed évszázaddal korábban; sõt még sokkal rosszabb, hiszen a húszas évek keserû tapasztalatai folytán ennek a téves hozzáállásnak mintegy bélyegként kellett volna beleégnie a német politikusok és pénzhivatalnokok tudatába, és automatikusan meg kellett volna akadályoznia, hogy ismét hasonló hibát kövessenek el. Amikor a történelem majdan a politikusok tetteirõl fog ítélkezni, akkor Kohlt, Schäublét és a többieket a 20. század elsõ felének tönkrement egzisztenciáival és az új évszázad berlini parlamentjének csõdöt mondó politikusaival fogják egy kalap alá venni, és a kalap ezt a feliratot fogja viselni: „Közép-Európa sírásói.”

S hogy milyen külsõ utak vezetnek az effajta katasztrófákhoz, arról Guido Giacomo Preparata így ír az egyik friss interjújában: „Az 1979–1981-es neoliberális fellendülés óta, amely Paul Volcker Fed-elnöksége idején játszódott le, az USA-birodalom új stratégiát folytat [...]. A jelenlegi stratégia abban áll, hogy szándékosan spekulációs buborékokat fújnak fel. Emögött pedig mindig ugyanaz a logika fedezhetõ fel. Az elsõ spekulációs buborék felfújására 1982 és 1987 között került sor [...]. A buborékot még Reagan elnöksége alatt kezdték felfújni, és egészen Alan Greenspan 1994–2001 közti dotcom buborékjáig kígyózott. [...] Amikor aztán a dotcom lufiból kifogyott a szusz, akkor a pénzpiacok elkezdték [...] felpumpálni az ingatlanpiacot [...]. Erre egy újabb ötéves ciklus következett, [...] majd pedig ismét az összeomlás. [...] Amerika gyakorlatilag végérvényesen leselejtezte az egykor dicsõséges ipari szektorát, mivelhogy egy mindent átfogó szolgáltató gazdasággá alakult át, amelynek a pénzügyi szektor a turbótöltõje. [...] Az ipari gyártást átvette a (megfizethetõ) teljesítõképességû TávolKelet, míg a sorozatos légbuborékok pedig a Wall Streetre vonzották a világtõkét, ezáltal elõteremtve az imperiális kormányzáshoz szükséges kiegészítõ forrásokat.”9 Meg kell jegyezni, hogy a Fed a maga „mentõ milliárdjaival” a jelzáloghitel-válsággal párhuzamosan elkezdte felfújni a negyedik árbuborékot is, amely nem más, mint a „nyersanyagbuborék”. S hogy milyen virágok fakadtak ennek a buboréknak a nyomán, arra íme egy példa: az EU-ból számûzték a hagyományos izzókat – mégpedig elsõ ránézésre „környezetvédelmi” okokból. A valóság azonban egészen másképp fest: egyfelõl ugyanis a wolfram annyira megdrágult, hogy már nem tanácsos ezt a nyersanyagot egyszerû hétköznapi tárgyakra elherdálni. Másfelõl a nyugati világ Kínától függ, márpedig Kína „messze a legnagyobb wolframgyártó az egész világon. Az egész világon elõállított wolframtermelésnek több mint a 80%-át [62 000 tonnát] Kína szolgáltatja.”* A wolframot a keménysége miatt szerszámacélként, továbbá jet hajtómûvek turbinalapátjaként és páncéltörõ lõszerként is használják. A Mardert leváltani hivatott újonnan tervezett Puma páncélozott gyalogsági harcjármû például szintén wolframtechnológiával lesz felszerelve *...

2012/4

25


Mario Monti

Világhelyzet

„Az euró arra volt hivatott, hogy Európa nemzeteit szétrombolja” David Marsh így ír a Der Euro. Die geheime Geschichte der neuen Weltwährung (Az euró. Az új világvaluta titkos története) címû könyvében (Murmann Verlag, 2009): „Németországnak az egységes valutához való csatlakozását többek között azáltal sikerült elérni, hogy François Mitterand azzal fenyegetõzött, hogy Németországot majd bekeríti Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió hármas szövetsége.”10 Tudvalévõ, hogy Mitterand késõbb a következõ szavakkal kommentálta Kohl aláírását az euró bevezetésérõl: „Ilyen Versailles háború nélkül.” Ezt feltehetõleg arra értette, hogy az euró bevezetése elõtt nem volt háború. De hogy mi lesz a helyzet az euró megszüntetésekor, illetõleg az után, az még nyitott kérdés. A brit The Guardian napilap 2012. június 26-i számában pedig a következõ szavak láttak napvilágot Gregg Palast tollából:11 „Az a gondolat, miszerint az euró félresikerült volna, veszélyes naivitásról tanúskodik. Az euró pontosan az, aminek a létrehozója [...] megálmodta és elgondolta.” Ezzel a szerzõ Robert Mundellnek, az „egységes pénzügyi térség” és az euró (ezért közgazdasági Nobel-díjat kapott) feltalálójának a szándékaira utalt. Robert Mundell ugyanis szigorúan Mario Monti érveléseinek irány-

26

2012/4

vonalában argumentálva kifejtette, hogy „az euró majd akkor fogja igazán betölteni a rendeltetését, amikor beáll a válság [...]. Ha az ember kivonja a valutát a kormányzat ellenõrzése alól, akkor a nép kellemetlen képviselõinek semmilyen lehetõségük sem lesz arra, hogy pénzügyi forrásokat vessenek be annak érdekében, hogy az országukat kihúzzák a recesszió gödrébõl. Állítása szerint Mundell azt mondta neki, hogy az euróval a pénzügyi politika kikerül a politikusok hatókörébõl. Márpedig fiskális politika nélkül a nemzetek csak akkor tudják megtartani a munkahelyeiket, ha leépítik a piaci szabályozásaikat, és ezáltal versenyképessé válnak. Mundell ezalatt – írja Palast – a munkajogot, a környezetvédelmi törvényeket és természetesen az adókat érti. S mindezeket az euró félresöpörné. A demokráciának pedig többé nem engednék meg, hogy a piac útjait még valaha is keresztezze.” Amint arról Palast beszámol, Robert Mundell azt is kifejtette, hogy az euró által gyakorolt monetáris fegyelem kiegyenlítésképpen kikényszeríti a politikusok pénzpolitikai fegyelmét is. Így aztán válság idején az egyes nemzetek kormányai csak azt tudják tenni, hogy eltörölnek minden állami szabályozást, privatizálják az állami tulajdont, csökkentik az adókat, „az európai szociális államot pedig sutba dobják” – vagyis az IMF szokásos õrült forgatókönyvét látjuk. Gregg Palast summázata: a „szerkezeti reformok” fogalom nem egyebet takar, mint a munkásság szétzúzását; a valutaunió voltaképpen „egy más eszközökkel folytatott osztályharc”, „Mundell ivadéka, az euró pedig valószínûleg már messze felülmúlta létrehozója célját”. Az „új pénz” Preparata álláspontja az effajta fojtogató intézkedésekkel kapcsolatosan egyértelmû: „egyértelmûen a hitelhozzáférés korlátozásának mûvészete – az úgynevezett »credit crunch« – jelenti a standard fojtogatási technikát, amelynek a társadalmi struktúrára gyakorolt katasztrofális kihatásai nyilvánvalóak: tömeges munkanélküliség, stagnálás, társadalmi zavarok, stb.”12 Preparata már a könyvében13 felvázolta ezeknek a társadalomellenes akcióknak a tágabb keretét: „[...] Az USA jelenlegi geopolitikája nem más, mint Nagy-Britannia régi imperiális stratégiájának a közvetlen és teljes mértékben eltökélt folytatása. Azt a félreismerhetetlen keveréket foglalja magában, amelynek összetevõi az agresszió, az alávetés és az eurázsiai földtömeg meghatározó, neuralgikus pontjain – Palesztínától Közép-Ázsián át egészen Kína kapuiig – véghezvitt tömeggyilkosság [...]. Ezzel a politikával minden olyan mozzanatot alá akarnak

Világhelyzet


ásni, amely a nemzetek konföderációjának irányába vezetne; egy olyan szövetség irányába, amely képes lenne arra, hogy a kontinentális alapzatot átalakítsa egy eurázsiai unióvá, amely társadalmi-politikai együttmûködésben és (az anglo-amerikai támadásokkal szembeni) kölcsönös védekezésben nyilvánulna meg.” Ez a beteg társadalmi szerkezet pedig csak úgy gyógyulhat meg, ha megvalósul minden egyén számára a szabad szellemi élet, a jogi életben minden polgár számára az azonos jogok, a gazdasági életben annak minden résztvevõje számára a testvériség, vagyis ha a társadalom teljes mértékben újrarendezõdik egy hármas tagozódású szociális organizmusra. S hogy akkor majd hogyan nézhetne ki egy ilyen új pénzügyi rend, azt már Alexander Caspar és Andreas Flörsheimer számos Europäer-beli cikkben vázolta.14 Fordította: Wagner Noémi

Dõlt betûs szövegek és [...]: FJR; felhasznált források: *

Wikipedia-Online

1.

http://www.spiegel.de/politik/ausland/italiens-premier-monti-warntim-spiegel-vor-auseinenderbrechen-europas-a-848280.html

2

ua., mint 1.

3

(1804– 1881; londoni miniszterelnök), 1844-ben a Coningsby, or the New Generation c. írásában

4

Thomas Meyer Ludwig Polzer-Hoditz. Ein Europäer, Basel, 2008.

5

ua., mint 4.

6

in: Heinrich Brüning, Briefe und Gespräche 1934–1945, München, 1974

7

Guido Giacomo Preparata: Conjuring Hitler – How Britain and America made the Third Reich, London – Ann Arbor/USA 2005. Német kiadás: Wer Hitler mächtig machte. Alcím: Wie britischamerikanische Finanzeliten dem Dritten Reich den Weg bereiteten. Basel 2010.

8

ua., mint 7.

9

Guido Giacomo Preparata im Interview auf: http://www.larsschall .com/2012/08/05/die-ublichen-geschafte-hinter-dem-gemetzel/

10 ua., mint 9. 11 Robert Mundell: „Der Euro sollte die Nationen Europas zerstören”, http://www.bueso.de/node/5782 12 ua., mint 9. 13 ua., mint 7. 14 lásd még: www.Gemeinsinn.net

FED

A cikk megjelent: Der Europäer 16/12, 2012. október

2012/4

27


Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás Az alábbiakban részletet közlünk A. Delor elõzõ számunkban ismertetett „Ich meine die Revolution des Denkens schlechthin” címû könyvének 6. fejezetébõl, ami a szabad szellemi életre, különösen az oktatásra vonatkozik. Szerkesztõség Amikor nehéz belsõ küzdelmek közepette búcsút vettem a marxizmustól, beleütköztem Rudolf Steiner szociális hármas tagozódásának koncepciójába – radikális szétválasztása államnak, gazdaságnak és kultúrának, hogy ezek a kölcsönös függõségtõl megszabaduljanak. Elõször csak vonakodva közeledtem ehhez az eszméhez – nem akartam az egyik utópiából egy másikba esni –, kezdetben nem is nélkülözve a marxista fenntartásokat egy olyan felfogással szemben, amely nem tisztán gazdasági területen kívánja a dolgokat megragadni, hogy azután minden egyebet abból vezessen le. De mintha itt mégiscsak kínálkozna esély arra, hogy ne legyünk ráutalva az össztársadalmi nagy gazdasági átalakulásra, hanem mindenütt és kicsiben léphessünk elõbbre. Hirtelen megszimatoltam valami reálisat, valami kivitelezhetõt. Minél inkább kibontakozott elõttem a három terület Steiner által megkövetelt szigorú szétválasztásának roppant jelentõsége – olyan volt számomra, mint valami felszabadító rúgás –, a társadalmi változásnak ez a perspektívája, amely nem kevésbé radikális, mint a marxizmus, de nem él az erõszak eszközével: mindinkább az egyetlen lehetõségként is állt elõttem, miután a szovjet birodalom összeomlása következtében és hogy Kínába bevezették a kapitalizmust, a marxizmus végérvényesen ad abszurdum helyzetbe került. A fordulat idején elém került egyszer egy karikatúra, Karl Marxot látjuk rajta, a kommunista bûntettek láttán a fejét vakarva mondja: „Bocs, fiúk, ez persze csak egy ötlet volt részemrõl!” Az állam kulturális fennhatósága ellen Szabad mûvelõdésügy Mind zenészi tevékenységem alapján, mind késõbb mint tanárnak, teljesen evidens volt számomra Steiner kívánalma, hogy minden szellemi életet ki kell szabadítani az állam karmai közül. A pedagógiában például valamennyi közoktatásügyi minisztériumot, iskolafelügyeleti hatóságot stb. maradéktalanul el kell törölni, és az iskoláknak, fõiskoláknak stb. végül teljes önrendelkezést kell biztosítani, mert bürokraták, még ha egykor tanárok is voltak, elvileg semmit sem tudhatnak arról, hogy mire van szüksége a pedagógiának – hát még a mûvészetnek –, mint ahogy nem demokratikus döntés és bürokratikus érvényesítés kérdése az, hogy vajon

28

2012/4

kettõ meg kettõ az négy-e, vagy sem. Azt mondják például, hogy a Waldorf-iskolák, mivelhogy az antropozófiával egy tudományelõtti és abszolút irracionális pozícióra épültek, nem a mai neveléstudományi állásponton vannak, és egyre kérlelhetetlenebb lesz az a követelmény, hogy ennek vessék alá magukat. Hogy mi ez az álláspont, azt viszont az egyetemeken állapítják meg. A Waldorf-iskolák pedig szó nélkül engedelmeskednek, amikor egyre több államilag kiképzett tanárt alkalmaznak. Ezek azonban, mielõtt a Waldorf-szemináriumokon egy kis tejszínhabot kapnak a pedagógiájukra, belsõleg már elsajátították az állami mércét, így azután megfigyelhetõ, hogy a „Waldorf-szubsztancia” rohamosan felhígul. Amit a fõiskolákon és a minisztériumokban megfogalmaznak, azt diktatórikusan minden pedagógiára ráerõltetik, akkor is, ha az a gyermek érzékfeletti lényével homlokegyenest ellenkezik, és egy tisztán intellektuális tudásközvetítés lesz az eredmény, amely, mint Steiner mondja, a lelket elsorvasztja, és a gyerekeket bûnözésbe és kábítószerfüggésbe sodorja. Ezzel egy kicsit sem túlzok. Pedagógiai képességeit azonban egy tanár csak akkor bontakoztathatja ki, ha nem tantervteljesítõ akar lenni, hanem inkább teremtõ, fantáziadús pedagógus, aki mindenért, amit tesz, maga vállal felelõsséget, nem nyugtalankodva bármi elõírt szabvány miatt. Mint mondtam, minden iskolafelügyeleti hatóságot, közoktatásügyi minisztériumot stb. azonnal és maradéktalanul el kell törölni, az összes iskolának (a fõiskoláknak is) önrendelkezést kell adni, és minden iskola a saját mércéjét tetszés szerint maga dolgozza ki. Senki más, csakis a szülõk döntsenek arról, hogy gyermekük milyen pedagógiában részesüljön – a mûvelõdési rendszerek szabad konkurenciája! A mûvelõdési intézmények a saját kritériumaik szerint alkalmazzák a munkatársaikat és saját záróvizsgákat adjanak; az államnak semmiféle joga nincs arra, hogy akár a legkevésbé is beleártsa magát ebbe. (Ez ugyanolyan jelenség, mint az államilag meghatározott orvostudományban, ahol mindenkinek, aki orvosi képesítés nélküli gyógyítóhoz vagy akár szellemi gyógyítóhoz megy el, magának kell a költségeket megfizetnie, mert csak a beteggé tevõ materialista orvoslást fizeti a betegbiztosító – amin egyidejûleg a bûnös gyógyszeriparnak busás haszna van. Az állam állapítja meg, hogy mi az igazság, és a felettes hatóságnak alárendelt németek még alázatosan és

Szociális élet, hármas tagozódás jóravalóan el is hiszik azt! Nem olyan ez, mint az „Igazságminisztérium”, amelyet George Orwell ír le? Ez vesz körül bennünket mindenhol.) Természetesen éppily kevéssé hatolhat be a gazdaság is az oktatásügybe, mert az elõbbinek ugyanúgy semmi érdeke nincs az ifjúság szabad kibontakozásában – tulajdonképpen a legegyértelmûbb a világban, hogy a mûvelõdésügy (általában minden kulturális jelenség) önmagát szervezi meg, a saját kritériumai szerint, és olyan módon legyen finanszírozva, mint ahogy „feltétel nélküli alapjövedelemben” részesül az ember (lásd alább) – a munka és a jövedelem szétválasztása! Teljesen eltörlendõ az államvizsga is a numerus claususszal együtt. Aki valahol el akar helyezkedni, az tegyen szakirányú felvételi vizsgát, és kapjon próbaidõt, és itt ne az érettségi tanulmányi átlag számítson, hanem egyedül a szakmai rátermettség. A fõiskolákra való bekerülést, az elhelyezkedést az iparban stb. többé már ne egy ostoba tanulmányi átlag határozza meg. Az állami vizsgák felszámolásakor majd nagyon gyorsan maguktól létrejönnek olyan oktatási intézmények, amelyek a vállalatok és fõiskolák konkrét elvárásaira készítenek fel, vagyis tisztán szakirányú képesítést nyújtanak. Ezt az elvet, ami magától értetõdõ a zeneakadémiákon és a zenekarokban, miért nem lehet alkalmazni mindenütt? Ha azonban a szakképzést vagy annak elõkészítését ily módon kiveszik az iskolákból, ezek teljesen az emberképzésre koncentrálhatnak ama kritériumok alapján, amelyeket minden egyes iskola bármikor ismételten és a saját felelõsségére fogalmaz meg. Az a tény, hogy a Waldorf-iskolák minden rossz kompromisszuma ellenére az ipar területén a Waldorf-tanulókat rendszerint már most is szívesebben részesítik elõnyben – mert önállóbbak, felelõsségteljesebbek, kreatívabbak, rugalmasabbak, nagyobb mûveltségûek, kevésbé erõszakosak és kevésbé kábítószerfüggõk –, azt mutatja, hogy valójában mennyire realista ez a feltevés. Az iskola, fõiskola és oktatás finanszírozására újra és újra az úgynevezett „képzésutalványokat” javasolják a hármas tagozódás mozgalma alapján. A szülõk megerõsítik az illetõ hivatal felé, amely szétosztja a pénzt az iskolákba (ez ideális esetben ne állami hatóság legyen!), hogy a gyermekük ebbe és ebbe az iskolába megy, és az eszerint határozza meg az iskolák finanszírozását. Steiner maga még radikálisabbat követel: azt ugyanis, hogy minden mûvelõdési intézménynek szabad, azaz feltétel nélküli adománypénzekbõl kell élnie – de ennek elõfeltétele legalábbis egy már erõsen elõrehaladott hármasan tagolt társadalom; ennyiben a képzésutalványok bizonyára egy nagyon jó átmeneti megoldást jelentenek. Mint zenész természetesen a csontomban érzem a zene teljes függését az államtól és az ipartól. Következzen egy részlet az Új zene és antropozófia címû könyvembõl: „A zene a 20. században két hatalomnak került a keze közé, amelyek azóta fojtó szorításukban tartják: a bürokráciá-

Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás nak és az iparnak. Ma minden zene állami és/vagy kereskedelmi zene, amit ebben a képletben fejezhetünk ki: keresd a zeneszerzõt (az elektronikus zenében), és professzorokra (hivatalnokra) bukkansz; keresd a zenészt (a szórakoztató zenében), és üzletemberekre találsz. Ha az állam igazgatja a mûvészetet, abból csak valami teljesen életidegen dolog származhat – a bürokrácia a lehetõ legmesszebb áll a mûvészet lényegétõl. Bekövetkezik ez akkor is, ha az ügyintézõ hivatalnokok maguk is zenészek, vagy azok voltak; a bürokrácia következtében gyorsan megszakad minden kapcsolatuk a mûvészeti folyamatokkal. Elefántcsonttornyában az állami-akadémiai zene szükségképpen valami beporosodott, kiagyalt, sõt életromboló jellegûvé vált. Az akadémiai-avantgardista zene kifulladása, intellektuális szétdaraboltsága, de éppúgy a régi elõadástechnikákba való menekülése szembetûnõ – ezért aztán posztmodern vonásában az avantgárd ócskavassá változott! A másik oldalon ott áll a rockzene. Ez tulajdonképpen miért nem kapcsolódhatott egy szemernyit sem a »klasszikus modern zene« »rockos elemeihez« (vö. Sztravinszkij: »Tavaszi áldozás«, Bartók: »Allegro barbaro«, Hacsaturján: »Toccata« stb.)? Azért, mert a 20. század közepére ez az irányzat is teljesen akademizálódott, az állami zenevállalatok kezére jutott, és ennek köszönhetõen zeneileg sterillé vált! Így azután már a század elsõ felében ízét vesztette, a század második felének fiataljai pedig tragikus módon már nem tudtak ehhez, hanem csak a könnyûzenéhez kapcsolódni. (...) A jazz és rock irányzata még inkább a nagyüzemi értékesítés kezére jutott. (...) Itt lecsaphatott az ipar. A rockzenéhez hatalmas közösségi élmények társulnak, egyik tetõpontja volt a Woodstock Festival és Berlinben a Love Parade. A rockzene újonnan felbukkanó irányzatai, amelyek ki akarják vonni magukat a kommercializálódás alól, éppen az ezzel szembeni tiltakozásuk miatt nehézség nélkül ugyancsak jól eladhatók. Ami itt piacra dobható, az a mámor, amibe a fiatalok menekülnek. Ezért függnek össze olyan szorosan a kereskedelmi érdekek a kábítószerekkel. Ha megakadályozhatnánk a drogellátást, egy óriási ipar veszítené el létalapját! (...) A rockzene tulajdonképpeni motorjai most is, mint mindig, az afroamerikaiak, mégpedig a szegények legszegényebbjei. Amit a zeneipar végül popzenévé tett, az kivétel nélkül a nyugati népek legalsó társadalmi rétegébõl származik: a nyomornegyedek szubproletariátusából. A nyomornegyedekbõl (olykor persze a fehér nyomornegyedekbõl is) jön ennek az áramlatnak majdnem mindegyik stílusirányzata: a blues, az elsõ jazz, a bebop, a rock and roll, a beat (a Beatles is a liverpooli nyomornegyedekbõl tör fel!), a soul, a reggae, a punk és a hip-hop. Itt a nyomornegyedekben egy agresszív, kemény, »véres« zene születik. A rockzene minden újabb hulláma egészen harciasan szólal meg, hogy a rákövetkezõ években pallérozottabbá váljon. Csak amikor ez

2012/4

29

Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás

Berlin, Love Parade


a zene átmegy az egyéb (ifjúsági) népességrétegekbe, jönnek hozzá a »lágyabb« elemek. A harmadik fázisban a legsekélyesebb szórakoztató zene lesz belõle, amely mindenfelõl eláraszt bennünket. Ez a hármas lépcsõ megfelel az egyes popsztárok fejlõdésének: egy »véres« fázisból egy ragyogóba, ebbõl egy teljesen üzletiesbe. A tulajdonképpeni elõrehajtó fejlõdés nagy dinamikával (és óriási drogfogyasztással) a nyomornegyedekben zajlik, majd ebbõl a fazékból kiszolgálja magát a zeneipar. (...) A rockzene az ifjúság jelensége. Ha korosabb emberek még rockot hallgatnak, azt a zenét hallgatják, amely fiatalkorukban »menõ« volt, de nem haladnak tovább a mindenkori legújabb irányokkal. Ezen kívül azok az idõsödõ emberek, akik ifjúságuk idején a jazz és rock iránt lelkesedtek, tipikus vonzalommal fordulnak a felszínes és elcsépelt zene, a giccs, a popzene felé. (...) A klasszikus zene mindkét hatalom martaléka lesz: az államé a zenemûvészeti fõiskolák és a zenekarok fenntartását illetõen és a zeneiparé, amely a hanglemezhegyekért felelõs. Az »állami-akadémiai« zene már inkább a »mûvelt rétegekhez« tartozik. Legalábbis odáig jutott, hogy csupán elenyészõen kevés számú ember mutat még általában érdeklõdést az avantgárd zene iránt. Az Új Zenei Fesztiválokon a zeneszerzõk lényegében véve maguk között vannak. A százszázalékos állami finanszírozás nélkül megvalósíthatatlan lenne az új zene akár csak egyetlen nagyobb mûvének is a bemutatása. Állami kultúrpolitika dönt arról, hogy melyik projekt legyen támogatva és melyik nem, vagyis hogy milyen irányban haladjon az új zene. A kereskedelmi értékesítés általában csak az elektromos hanghordozók (hanglemez, magnókazetta, CD), a médiák (rádió, TV, internet) révén vált lehetõvé, éppen így az elektromosan erõsített és elektronikus hangszerek révén, ideértve

30

2012/4

a számítógépet is, mindezek nélkül ez a zene elképzelhetetlen lenne. Csak ezek a találmányok teremtették meg azokat az iparágakat, amelyek a zenét áruvá tették. Így a zeneipar hatalma a zenészek és éppúgy a fogyasztók fölé nõ a technikai tökély és a kifinomult technikai funkciók érvényesítésével, ami lehetõvé teszi a tömeghatást. Az amerikai feketék elsõ bluesa az ültetvényeken abszolút spirituális magaslat volt – csak a médiák tették ezt a zenét azzá, amilyen manapság.” Mivel azonban semmilyen bürokrácia önként nem oszlik fel, pillanatnyilag csak az a lehetõség adódik, hogy a fennálló struktúrák mellett a „háttérben” teremtsük meg végtelen nehézségek közepette a képzés-oktatás szabadságát. Mert a legközelebbi tennivaló kétségtelenül – és Steiner mindig is hangsúlyozta, hogy a hármas tagozódás legfontosabbika a „szabad szellemi élet”, ami azután minden egyebet „már maga után vonna” – ennek szellemi szabadságát egyszerûen megvédeni minden ellenállással szemben: „Hozzátok el ti a szabadságot, máskülönben sohasem fog eljönni!” (Wolf Biermann, 1968) Onnantól kezdve, hogy 1919-ben a hármas tagozódás kampánya megfeneklett, úgy nézett ki, mintha a Waldorf-iskola megalapításával mégiscsak megtörtént volna a döntõ lépés a hármas tagozódás felé – Steiner is így gondolta. De létezik ma szabad pedagógia? Mindenki tudja, hogy milyen kísérteties pénzügyi, törvények szabta és vizsgaszerû kényszerzubbonyba szorultak az úgynevezett Szabad Iskolák. Erre válaszul néhány Waldorf-iskola (például a Wernstein) megkísérelte, hogy „saját gazdasági életként” asztalos- és egyéb mûhelyeket csatoljon az iskolához, hogy ezek finanszírozzák és az államtól függetlenné tegyék õket (többek között hasonló célt szolgálnak egyes iskolákban a terjedelmes bazárok is). Svájcban és egyéb országokban, ahol a Steiner-iskolák egy fillért sem kapnak az államtól, az ilyen

Szociális élet, hármas tagozódás kísérletek sikerrel jártak (természetesen nem mindig ment simán a dolog, sokan kénytelen-kelletlen a „gazdagok iskolái” lettek; másfelõl Svájcban már öt Waldorf-iskola szûnt meg pénzhiány miatt!), ezzel szemben Németországban szinte valamennyi szorult helyzetben van. Érzésem szerint egyébként a mûvelõdésügy, a mûvészet és a tudomány mellett a mezõgazdaság (és vele együtt az erdõgazdálkodás is) feltétlenül a „szabad szellemi élethez” tartozik, és ezeket nem lenne szabad továbbra is alávetni az értékesítési törvényeknek. Biodinamikus parasztoktól már hallottam azt a nézetet: mi egy gazdasági üzem vagyunk, és meg kell mérkõznünk a gazdasági versennyel. De a tisztán gazdaságilag dolgozó biogazdaságok zihálnak, pusztulnak, vagy annyi kompromisszumra kényszerülnek, hogy bióról többé már nemigen lehet szó. A föld gyógyítása nem gazdaságos, és az ipari mezõgazdaság konkurenciájának nyomásával szemben a legkevésbé sem állja a sarat. Gazdaságilag eredményes a tömeges állattartás borzalma, a világszerte folytatott vetõmag-manipuláció bûntette. Ez származik abból, ha a mezõgazdaságot átengedjük a gazdasági életnek. Biológiai mezõgazdaság, „amilyennek annak lennie kell”, ott jön létre, ahol azt pedagógiai vagy terapeutikus nézõpontok alapján ûzik, és onnantól kezdve teljesen másképp finanszírozódik, de facto különösen a gyógypedagógiában – vajon a „fogyatékosok” szereteterõi, melyeket ilyen módon egy átlag halandó alig szerezhet meg, de amelyekre sürgetõen szüksége van a földnek, gazdaságilag akárcsak kis mértékben is értékelhetõk? Ezenkívül még arra várok – és csodálkozom, hogy ez régóta nem valósult meg, jóllehet oly sok 68-as mindig errõl álmodozott –, hogy a Waldorf-iskola egy parasztgazdaság kellõs közepén legyen, ahol a gyerekek az osztálytermükhöz vezetõ úton elõször az általuk takarított tehénistállón mennek keresztül, illetve ahol maga a tanítás is részben bent a tehénistállóban folyik, a szünetbeli játék pedig az erdõben zajlik vagy a mezõn a tehenek, juhok, kecskék és tyúkok között! Pártok, érdekszövetségek és törvények ellenében A szellemi, jogi és gazdasági élet radikális elkülönítése: Steiner úgy képzelte, hogy ennek a három területnek „egymással úgy kell tárgyalnia mint önálló államalakulatoknak”. Abszolút szabadság a szellemi életben, abszolút egyenlõség a jogi életben és abszolút testvériség a gazdasági életben, így látta õ a francia forradalom eszményképét mély értelmû összefüggésben. „Jogi életen” tulajdonképpen a politikai államot értette – amely modern értelemben demokratikusan strukturált, és szétválik önálló végrehajtó hatalomra, törvényhozó hatalomra és bírói hatalomra –, amelynek „minden szellemi életet és minden gazdasági életet teljesen ki kell engednie a területérõl”, például a vasutat, a postát, a jegybankot, a gazdasági minisztériumot stb. – ezeken a területeken éppúgy, mint a mûvelõdésügyben semmit sem veszít el, mert egy-

Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás szerûen nem kompetens ebben, illetve bármi problémát csak egy rákosan burjánzó bürokrácia segítségével tud megoldani. Steiner szerint az államnak mint jogbirtokosnak arról kell gondoskodnia, hogy a szellemi és gazdasági élet aszociális, jogtalan és szolgává tevõ tendenciáit újra és újra korrigálja, csakis ezért létezik. A kommunista országokban az állam extrém módon és sikerrel erõszakolta meg a szellemi életet és a gazdasági életet úgy, hogy többé egyik se funkcionált már – egynéhány nem kommunista katonai diktatúrának is ilyen karaktere van. Ezzel szemben a kapitalista országokban egyértelmûen a gazdaság irányítja az államot és a szellemi életet – ezt Marx kétségkívül helyesen ismerte fel –, mégpedig egyebek között a lobbizó érdekszövetségeken keresztül. A szellemi élet állam és gazdaság feletti dominanciájára példák lehetnek a régi teokráciák – az õsi korokban ez teljesen jogosult volt, csak a jelenkorban jelenik meg a hármas tagozódás szükségessége –, a mai korban pedig fõleg egyikmásik iszlám állam, mint például Irán, ezért lép itt fel „az egyház és az állam szétválasztásának” sürgetõ szükségszerûsége. Miután a marxista hazudozásokat már régóta és alaposan kiûztem magamból, és azon tépelõdtem, hogy a mai nyugati demokratikus társadalomnak mi is a még mindig abszolút embertelen vonása (miközben gazdasági területen az „alulról felfelé történõ” feltartóztathatatlan „újraelosztás” világviszonylatban is nagy problémát jelent, lásd alább), politikai-jogi területen rátaláltam éppen ezekre a lobbizó érdekszövetségekre, továbbá leginkább a bürokráciára, a hivatalnoki karra, valamit a politikai pártok garázdálkodására, amelyeket már Steiner maradéktalanul fel akart oszlatni – itt és ezekben ülnek a társadalom tulajdonképpeni vérszívói, és mi mindannyian pénzeljük õket meggondolatlanul az adóinkkal. „Meggyõzõdéses és következetes kritikusa vagyok a pártparlamentarizmusnak, és egy olyan rendszer híve vagyok, amelyben a tényleges népképviselõt pártállásától függetlenül választják meg” – mondta Alexander Szolzsenyicin 2007-ben egy Spiegel-interjúban, a 30. számban –, és akik azután tudomásul is veszik a személyes felelõsségüket a régiójukban és a körzetükben, egyúttal leválthatók, ha munkájukat rosszul végezték. (...) Egy olyan kötelék, amely politikai meggyõzõdéseken alapul, nem szükségszerûen stabil, és gyakran jár együtt a haszonleséssel is. Lev Trockij mondta nagyon találóan még az októberi fordulat idején: »Egy párt, amely nem a hatalomátvételt tekinti saját céljának, semmit sem ér.« Ez annyit jelent, hogy az ember elõnyt akar magának, az egyéb lakosság rovására. Egy fegyvertelen hatalomátvételnél sincs ez másképp. Ha valaki anonim pártprogramokról és pártnevekrõl szavaz, ezzel helyettesíti egy népképviselõ egyetlen hitelt érdemlõ választását.” Egészen hasonlót jelentett ki annak idején Rudolf Steiner. Gondoljuk meg továbbá, hogy aki egyszer egy magasabb

2012/4

31


Andreas Delor: A szociális hármas tagozódás szemben – legalább még van min nevetnünk társadalmunkban! Rudolf Steiner mármost egy radikális lépéssel még tovább megy, amennyiben – bár ezt nem tartják lehetségesnek – az összes (írott) törvény eltörlését követeli, és hogy csak arra kellene építeni, ami „természetes jogérzésként minden egyes ember keblébõl fakad”. Nem tartotta-e vissza a lélegzetét is a világ nyilvánossága, amikor minden elégtelensége mellett a nürnbergi perben „az emberiesség elleni bûntetteket” megtorolták, és éppen hogy nem az írott törvények alapján – amelyeket nem is lehet úgy megfogalmazni, hogy szõrszálhasogató ügyvédek az ellenkezõjébe ne fordíthatnák –, hanem egyedül csak „a szív hangját” követve?! Hál’ istennek, a nürnbergi perek megtalálták bátortalan utánzásuk kísérleteit a Hágai Nemzetközi Bíróságban és a Szaddám Huszein elleni perben. Pillanatnyilag õrültségnek tûnik, hogy a „jogi életben” többé már ne a paragrafusok szerint, hanem a szív nevében hozzanak ítéleteket. De miért ne lehetne visszatalálnunk az emberiességhez? Miért ne volna lehetséges akár a legkisebb mértékben is, ami a nürnbergi perekben olyan jól mûködött? Rudolf Steiner ezzel a germán jogérzéshez kapcsolódik, amely az íratlan törvényeken, a „kézfogáson” és a „szembe nézésen” alapult. Ma legalábbis maguk az íratlan törvények is túl sokak abban a tekintetben, hogy minden mérce nagy hamarjában átalakuljon. Ténylegesen csak az a „jogérzés” marad, „ami minden egyes ember keblébõl újra és újra elõtör”. Semmiképp sem akarom az ügyvédek szakmai rétegét megszüntetni, de nekik mint embereknek kellene szerepelniük, saját felelõsséggel, nem pedig névtelen paragrafusdzsungel mögé bújniuk, és mindent úgy csûrve-csavarva, ahogy elõnyüknek megfelel! Fordította : Szabó Attila

Woodstock, 1969

politikai hivatalt tudhatott a magáénak, az az egész életének megélhetésérõl is gondoskodott, ezenkívül nemritkán ezt ugródeszkának használja a gazdaságban történõ karrierjéhez (lásd a 68-as Gerhard Schrödert!); így világos lesz, hogy mi is a mai demokrácia tulajdonképpeni rákfenéje. („Kedves polgártársnõk és polgártársak, most kezdõdik a nagy lóvévándorlás. A lóvé a tiétekbõl az én zsebembe vándorol...”, miként az „Adó-dalban” éneklik, csakhogy a lóvévándorlás nem vagy csak közvetetten zajlik az adók útján, hanem a pártok visszaélésein és a gazdaság és az állam teljes összefonódásán keresztül megy végbe!) Többé nem pártokat, hanem egyes személyeket akarok megválasztani, akik csak önmagukban állnak – mert egyszerûen lehetetlen, hogy a megválasztandó emberek bizonyos érdekcsoportok igája alatt álljanak. Megvonnám azonnal a pénzt a pártoktól, ami nélkül nem létezhetnek, és nemcsak tõlük, hanem minden érdekszövetségtõl, ezenkívül a hivataloktól is. Itt, mint például az NDK-ban, egy hihetetlenül magas rejtett munkanélküliség létezik, és mindezek a szövetségek semmiféle társadalmilag értelmes, hanem egyenesen a termelést hátráltató munkát fejtenek ki. Mi mindent megtakaríthatnánk! Természetesen még világosabb az érdekcsoportok vészterhes mûködése az EU-bürokráciában (teljesen érthetetlen, hogy nemrégiben a teljes hatalmat megszavazták a nem választott EU-biztosoknak a demokratikusan megválasztott strassburgi Európa Parlament helyett – van egyáltalán valamilyen érv ez ellen?). Ezenkívül szinte már közhely, hogy a „közvetlen demokrácia” értelmében magának a népnek magas fokú együttdöntési lehetõséget kell adni népi törvénykezdeményezés, népszavazás stb. útján. Ha nem lenne oly szomorú, mindenkor megtapsolhatnánk mint spontán kabarét a politikusok érveléseit, amelyekkel igyekeznek erõszakosan megvédeni privilégiumaikat a közvetlen demokrácia sértõ kívánságaival

32

2012/4

Euritmia


1911 adventjén Clara Smith kérdéssel fordult Rudolf Steiner felé Lory nevû lányának pályaválasztásával kapcsolatban. Steiner késõbb beszámolt arról, hogy már munkája kezdetén felismerte az euritmia szükségességét, de csak ekkor állt elõ olyan helyzet, amelyben útjára indíthatta ezt a szellemtudomány számára nélkülözhetetlen mozgásmûvészetet. E fiatal lány, Lory Maier-Smith és Tatjana Kiszeljova révén adódott lehetõség arra, hogy az egy évvel ezelõtt százéves euritmia a 20. század elején elsõ és törékeny lépteit megtegye a világban. 1920 környékén a modern társadalomban is kezdték keresni arra a választ, hogy mozgás és lélek vajon egybefüggõen léteznek-e, hogyan mûködhetnek harmóniában egymással, hogyan utalhat egyik a másikra. Az antropozófia mûvészete, az euritmia egyedülálló módon ragadja meg e kérdésre a választ. Benne nemcsak szubjektív lelki, mûvészi elemek, hanem attól független lelki és szellemi tartalmak is kifejezhetõek, az ezekbe való betekintés által és a mozgásos átélés hatására az emberi szubjektum túlemelkedik megszokott határain, eljuthat a mûködõ szellemiség tapasztalásáig. Rudolf Steiner 20. század eleji neveléselmélettel is összefüggõ közléseit és az ezekre alapozott Waldorf-iskola koncepcióját a 21. század eleji modern pedagógia és zenepszichológia egyes megállapításai is igazolják. A leginkább a Waldorf-iskola speciális mûvészeti tantárgyaként ismert euritmia alapanyagát az ember legnemesebb megnyilvánulásai, a zene (ének) és a költészet (beszéd) képezi, és

Euritmia elõadás, 1913

2012. november 23-án a Kõrösi Csoma Sándor Kõbányai Kulturális Központban megtekinthetõ volt a Szófia Mûvészeti Egyesület „Csipkebokor, avagy forró hamu – egy különleges színmûvészeti és euritmia elõadás” címû, Georgine Michaela Kares által rendezett bemutatója. Néhányan, akik az elõadás talán több száz fõs közönségének egymást ismerõ tagjai voltunk, megdöbbenéssel vettük az ott tapasztaltakat. Az errõl szóló beszámolóhoz elõbb rövid áttekintést szeretnék adni az euritmia néhány vonatkozásáról, amelyeket a megértéshez fontosnak tartok kiemelni.

bár erre az alapanyagra erõsen – ahogy a zene a zenei, a költészet a beszédhangokra – támaszkodik, mégis önálló mûvészeti ágként értelmezhetõ. Néhány évvel ezelõtt publikált kísérletek és megfigyelések igazolják a következõket. Egy születésétõl vak csecsemõ kislány édesanyja énekére sosem látott kezeivel hangmagasság és ritmus szerint vezényel, mindig az elõtt mozdítva kezét, mielõtt egy zenei frázis elkezdõdne. Bizonyított, hogy az egykét napos csecsemõk is felismerik egy ütem elsõ hangsúlyát adott zenei sorban, sõt a csecsemõk eleve zenei minták szerint sírnak, így jönnek a világra. Születésük elõtt 2 hónappal édesanyjuk beszédét, a körülöttük lévõ zajokat és zenét hallják, azok hatnak rájuk. Születés elõtt a csecsemõk érzékenyek, befogadóak a zenére, a születés elõtti hangészleletek hatással vannak a születés utáni viselkedésre (Bower, 2010). A zeneiség és az arra való fogékonyság nem kizárólag biológiai alapokon vagy szerzett tapasztalásokon nyugszik. Rudolf Steiner a pedagógia lényegét abban nevezte meg, hogy az a szellemi világok születés elõtti munkájának folytatása a földi világba megszületett emberen (Steiner,

2012/4

33

Euritmia


2007). Ebben a beszédet és zeneiséget rendkívül jelentõs tényezõként határozta meg. Az euritmia e nevelési folyamatot kísérli megragadni sajátos mûvészi és pedagógiai eszköztárával. Az euritmia tehát olyan nevelésmûvészet, amely a Rudolf Steiner szellemtudományos megismerésébõl fakadó ismereteket a beszéd és zeneiség mûvelésén keresztül a gyakorlatba átültetve alkalmazza. Valószínûsíthetõ, hogy idõvel a Steiner által külsõként megnevezett tudomány elér oda, hogy nemcsak a méhen belüli születés elõtti és közvetlen születés utáni, hanem a fogantatást megelõzõ idõszakok zeneiségének és beszédalakító erejének nyomait és hatásait is vizsgálja és bizonyítja majd. Beszéd és zene különállóan, de elválaszthatatlanul állnak egymás mellett és hatják át egymást. Mára bizonyított, hogy a csecsemõk érzékenyek arra, hogy egy dallam végén leggyakrabban lassulás és halkulás történik, ami intonációs mintázati összefüggés a nyelvvel, hiszen a beszélt nyelv is, de különösen a szülõi hanghordozás szándékoltan ilyen. Ez arra mutat, hogy hasonló elvek mûködnek a beszéd és a zene feldolgozásában. Világossá vált, hogy a csecsemõk nagyon hasonlítanak a felnõttekre a hangmagasság és ritmuscsoportosítás feldolgozásában, az arra való érzékenységben (Dowling, 1999). A kísérletekben részt vevõ kutatók azt találták, hogy a csecsemõk már az elõtt tanúbizonyságot tesznek a zenei érzékrõl, mielõtt akár egy szót is tudnának, ezért is feltételezhetõ, hogy a nyelv (beszéd) az idõk folyamán énekbõl lett prózává, de legelõbb ének volt. A nyelv esetében az egészséges emberrel született képesség, hogy a nyelvi struktúrákat felfogja, képes legyen gyorsan és hatékonyan alkalmazni azt. A nyelv és a zene közt e szempontból hasonlóság van. Az állatok ugyan nem ismerik fel a dallamstruktúrát, de aránytalan munkabefektetéssel arra tréningezhetõek, hogy egy dallam részletét felismerjék egy adott hangnemben, míg a dallamoknak a hangnemtõl való független felismerése, a ritmusemlékezet már egy csecsemõnek sem okoz gondot. A zene alapelemeinek és teljességének, valamint a beszéd részeinek és egészének befogadása emberi lehetõségek. Idegrendszeri sérülteken vizsgálva a nyelvi és zenei befogadóképességet, arra lehet következtetni, hogy a nyelvi és zenei területek között nincsen kapcsolat, mert a zenei képesség elvesztésével a beszédkészség nem veszett el. Kettõs disszociációs leírások mutatják be, hogy a zenei észlelõképesség ép maradhat úgy is, ha a beszédkészség sérült vagy elveszett. De a két terület között vannak átfedések is, mikor a hangmagasság észlelési

34

2012/4

képessége elvész, ebbõl fakadóan a dallam feldolgozása is, ami fontos a beszédértésnél is, hiszen a magánhangzóknál van jelentõsége a hangmagasság észlelési képességének (Trehub, 2006). A Waldorfiskola koncepciója mellett Kodály Zoltán zenepedagógiájának is fontos része, hogy megragadja az életkori sajátosságokat, tantervét e szerint építi fel. 9-10 évesen a hangjegyismeret elõtti szolmizáló kétszólamúság elsõ gyakorlatai fontosak, amelyek kiegészülve a ritmusérzék fejlesztésével, erre az életkorra elvezethetik a tanulót a régi mesterek két- és többszólamúságához. Kodály zenepedagógiájában a korai fejlesztésnél ajánlja a ritmus hangmagasságtól való különválasztását, a ritmus elõbbi begyakoroltatását (Kodály, 2007). A ritmus melletti másik fontos zenei alapelem, a dallam tekintetében is lényegesek a kutatási eredmények. A gyerekek a második életévük során elkezdik felismerni a dallamokat, ebben az életkorban a dallam és ritmus állandóvá válik a tudat számára, a szünetek kivételével ezeket egy gyermek felismeri. Kodály Zoltán is az általános iskolai kottaolvasást is elõsegítõ korai ritmusképzés fontosságát hangsúlyozza. Megállapítja, hogy a zene az általános emberi lélekfejlesztés eszköze: a ritmus figyelmet, koncentrációt, határozottságot, beidegzõ képességet fejleszt. A dallam az érzés világát nyitja meg, álláspontja szerint a fejlesztés elsõ eszköze a nyelv, a második a zene, ami óvodában talán fontosabb még a nyelvnél is. S bár a zene elsõsorban nem az értelemhez szól, értelemfejlesztõ hatása sem elhanyagolható. Egy helyes pedagógia tehát a nyelvi, zenei (pl.: hangmagasság átélése, ritmus, ezek összekapcsolása) és mozgásos készségeket együtt próbálja fejleszteni. A pedagógiai euritmiában mindennaposak a hangmagasság, ritmus átélésének gyakorlatai, a mûvészi, színpadi euritmiában a le- és felszálló mozdulatok a dallamív élményét teszik láthatóvá. Vagyis az euritmisták pedagógiai tevékenységük folyamán nap mint nap gyakorolják és gyakoroltatják mindazt, amirõl a zenetudósok és zenepszichológusok az elmúlt években, évtizedekben jelentõs megállapításokat tettek! Az euritmiát, mint a beszédet, költészetet vagy zenét, illetve bármi mást minden ember különbözõ szinten és módon tudja megragadni. Történelmi szempontból fiatal mûvészetrõl lévén szó nagyon nagy a felelõssége azoknak, akik alakítják, mûvelik, és a világban képet alakítanak ki róla. Ettõl függhet, hogy fejlõdni fog, vagy torzulva elhal. E törvényszerûség fokozottan érvényes az ember lényével eny-

Euritmia


nyire mélyen összekötött és rendkívül magasrendû tevékenységformára. Mára más mûvészetek, mint például a zene olyan magas fokon állnak, hogy benne különösebb érzékenység nélkül, akár kizárólag a hagyományra támaszkodva is megkülönböztethetõ az értékes a kevésbé értékestõl vagy jelentéktelentõl. A zene esetében a zeneiség vagy a darab megítélésén nem változtat az, ha rosszul játsszák el. Az euritmia hagyománya egyszerûen keletkezése idõpontjának okán a zenénél egyelõre jóval csekélyebb, így egy külsõ szemlélõ számára könnyen tekinthetõ minden euritmiának, amit annak neveznek. Ez a tárgy jövõbeni lehetõségeire nézve rendkívüli veszélyeket hordoz magában. Az euritmia hármas felosztásban meghatározható, pedagógiai, gyógy- és színpadi ágakként, de e kategóriák keverednek, átszûrõdnek egymáson. Pedagógiai vonatkozása leginkább a Waldorf-iskola egy tantárgyaként ismert és elterjedt, de színpadra mûvészi euritmiát ma Magyarországon nem kizárólag a tanárképzés mûvészcsoportja visz. Ilyen a Váradi Tibor köréhez köthetõ Szófia Mûvészeti Egyesület is. Novemberben mutatták be nem az elsõ nagyobb szabású mûsorukat, a csoport 40-45 fõs, és évek óta együtt gyakorol. Már az elõadás kezdete nyilvánvalóvá tette, hogy valóban egy „különleges” elõadásról lesz szó. A meglehetõsen pátoszos és érzelmekben túltengõ felvezetés után a Moha és Páfrány címû csehszlovák rajzfilm kísérõzenéjéhez hasonló színvonalú elektronikus zene csendült fel a hangszórókból, bár érdemes megjegyezni, hogy ez a rajzfilm mai viszonylatban kifejezetten kellemesnek is hathat. Megközelítõen egy percen át a nézõ abban a hitben élhetett, hogy talán technikai jellegû tévedés történt, de rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem így van. A zene halkulásával egy idõben egy megközelítõen 60 éves személy rikító színû mûanyag esõkabátban, bevásárlókocsival és olyan mozgással sétált be a színpadra, amit sérült, mozgásukban és/vagy értelmükben akadályozottak tudhatnak magukénak. Eközben helytelen magyarsággal megdöbbentõ badarságokat beszélt. Mindez körülbelül 5 percen át tartott, amely idõ alatt mindvégig nem lehetett pontosan meghatározni, hogy az ötlet gazdája minek tekinti magát, illetve a közönséget. Vajon kényszerítették-e, hogy önmagát olyan helyzetbe hozza, amelyben kifordul minden emberi méltóságából? Hogyan fogja ezt a „színmûvészeti” megnyilvánulást az euritmiához kapcsolni? Kétség sem lehet afelõl, hogy ha valaki érdeklõdne, azt a bármit

legalizáló választ kapná, hogy mûvészi felfogással, megformálással áll a kérdezõ szemben, valamint hogy az elõadó korjelenséget parodizált. A mûsor szinte kizárólag Szélpál (Schwartz) Árpád kommün után elítélt avantgárd költõ verseire alapozódott, a felvezetõ szöveg és a program kiadványa szerint egy olyan valakire, akit a mai magyar irodalom méltatlan módon nem kellõen értékel, mellõz. Ennek a valóban alig jegyzett, költõként sokadrangú embernek csöpögõsen szerelmes és kifejezetten átlagos szintû gondolatiságot tükrözõ verseit dolgozták fel, keverve a színmûvészet és az euritmia eszköztárát. A mûsorból sajnos nem derült ki, hogy a rendezõ vagy az ötlet gazdája e költõvel valamilyen meghökkentõ eredetiséget kísérelt-e meg felmutatni, vagy mivel nem az anyanyelve, talán egészen egyszerûen nincsen teljesen tisztában a magyar költészettel, és képtelen bizonyos kategóriákban különbségeket tenni. Az elõadás egészének a színmûvészethez hasonlóan az euritmiát is sajátosan alacsony szinten sikerült csak megragadnia. Debussy Clair de Lune címû darabjára a színpad hátsó részében egy körülbelül 250 cm magas „angyal”-nak beöltözött szereplõ folyamatosan lengõ szárnycsapásokkal szimbolizálta a magasabb világok egy jóságos lényét, miközben elõtte laposkúszásban „lebegtek” a képzeletbeli holdtündérek, ahogyan azt Móricka elképzeli. Felix Mendelssohn az elõadási tempónál háromszor lassabban eljátszott Gyászindulójára gimnázium másodikos színvonalon euritmiázott egy csoport, igaz, a Waldorf-iskolákban ezen az évfolyamon szokták bemutatni ezt a darabot. Pedig e zenemûvekhez, ha tisztán euritmiaként és euritmiával dolgozzák fel azokat, egy elõadás képes lenne hozzátenni. A zeneeuritmiai daraboknál maga a mûvészi ötlet és kivitelezés hiányosságai, gyengeségei mellett egészen tárgyszerûen megfogható dolgok is hibásak voltak. Például különösen Schubert Asz-dúr impromtu darabjánál a hangmagasság átélésére és a mozdulatok amplitúdójára igaz ez, de a mûsorban bemutatott zenedarabokra általában is. E ponton visszatérve a hangmagassággal kapcsolatos megállapításokra és azokhoz egy következtetést hozzárendelve: olyan euritmista, aki nem megfelelõ átéléssel, de még külsõdlegesen sem követi egy darab dallamívét, esetleg tanári szerepbe kerülve nemcsak hogy a tantárgy céljait nem képes megközelíteni, hanem tevékenységével kifejezetten károsan hathat a gyermeki fejlõdõ zenei- és beszédkészségre is. A zeneeuritmia a zene láthatalan, de hallható részét teszi láthatóvá, a legnagyobb veszélyt az euritmiában annak zeneietlenné válása jelenti.

2012/4

35

Euritmia


A megfigyelõ nemcsak a mozgást látja, hanem azt is érzékeli és hat rá, amit a létrehozó tapasztal, létrehoz, ezért fontos, hogy a mozdulat mögött valódi és tiszta átélés legyen, a lényeg a mozdulat mögött van (Steiner, 1977). Az elõadáson sajnos a legtöbbször tömegesen és légbõl kapott kifejezõ elemekkel vonultak át a szereplõk a színen, úgy érzõdött, hogy a fellépõkbe akaraterõt valószínûleg a józan ítélõerõ mértékének csökkentésén és érzelmi túlfûtésen keresztül kíséreltek meg nevelni. Az emberi én itt nem individuálisan, de a közösségben együttmûködõen részt véve jelent meg, hanem erejénél fogva elhivatottságában sok mindenre képes csoport én-ként. Ehelyett meg kellett volna valósítani az ún. kóruseuritmiát, amely kifejezetten alkalmas eszköz nagyobb számú szereplõ színpadi munkájához. Eme benyomáshalmaz csúcsa az volt, mikor a verseket és zeneeuritmiai blokkokat a színpadra toluló kismackónak, nyuszikának, szemüveges kisördögnek, euritmistának (!) stb. öltözött egyének ugrabugrálása szakította meg, amivel elképzelhetõ, hogy humort kíséreltek meg az elõadásba csempészni. Ez sikerült, igaz úgy, ahogyan Steiner az Euritmia mint látható zene címû alapmûvében fogalmaz: valóban komikusnak az hat, ha az ember a mozdulatot nem járja át teljesen saját lényével (Steiner, 1977). E hatást még fokozta a zeneeuritmiai darabok közt elhelyezett fiatalember földön fekvõ, lihegõ és pátoszos versmondása is. Sokáig lehet elemezni egy elõadás eseményeit, érveket ütköztetni, hibákat keresni mozdulatokban, zene- és versválasztásban, mûvészi megformálásban, de végsõ soron ezek valahol erõltetetten hatnak, mert a mozgáson vagy szellem, bölcsesség és lélek hat át, vagy az akkor sem nevezhetõ euritmiának, ha a technikai elemek és külsõ formák, az öltözékek és megnevezés a követelményeknek valamelyest megfelelnek. Az euritmiával való elsõ találkozásomkor csak sejtésem volt, amely késõbb teljes lényemmel átérzett meggyõzõdésemmé vált, hogy ez a még csak bimbózó és magasztos mûvészeti forma lelki-szellemi tartalmakba ad betekintést, és az embernek egyszer majd hozzáférni segít olyan világokhoz, amelyek elgondolhatatlanul magasztosak és kimondhatatlan mértékben felette állnak. A 20. század eleji reformpedagógiák, majd ebbõl kinövõ alternatív pedagógiák mindegyikének van jelentõsége, újító módszertanának elõnyei, de mindegyiknél érzõdik, hogy emberi ötleten alapul. Ezek néha eredetibbek, néha inkább csak próbálkozások. A Waldorf-pedagógia nem egy intelligens ember ötleteinek eredménye, nem „ötletelés”, „újítás”, nem a divatos „keresés”. A mögötte álló

36

2012/4

szellemiség nélkül kiüresedik, elveszti célját és valódi jellegét. Az ahhoz szorosan kapcsolódó euritmia sem egy színpadi látványosság, nem szükséges benne „ötletelni”, „különlegeset alkotni”, „érdekesen újítani”, továbbá nem lehet keverni a tánccal, a jógával, tornamutatványokkal, színmûvészettel. Ehelyett a fejlõdõ technikai repertoár gyakorlásán és elmélyedésen keresztül kell kutatni, megismerni és átadni a benne rejlõ, és talaját adó bölcsességet. Sajnos ennek az elõadásnak ahelyett, hogy emelte volna, sikerült lerántania és nevetségessé tennie e mozgásmûvészetet. Széles nyilvánosság elõtt egy rendezõ elõadás tárgyává tette saját nyüglõdését, személyes félelmeit a haláltól és Istenrõl alkotott kétséges elképzeléseit, majd ezt betanította egy minden bizonnyal szorgalmas és jóakaratú kisközösségnek. A színvonal és ezzel összefüggõ mûvészi, tantárgyi elfogadottság biztosítéka a folyamatosan fejlõdõ akkreditált euritmiatanár- és mûvészképzés, ami van Magyarországon. Az euritmia mint mûvészet, pedagógiai eszköz és beavatási út létezésének jogosságát fogja megkérdõjelezni, ha önértékelésben nem kellõen tudatos körök tevékenységüket elfogadtatni kísérlik meg, amivel pusztán azt az általánosan ismert jelenséget idézik elõ, amikor a dolgot megvédeni kívánó annak hanyatlásáért válik felelõssé. Budapest, 2012. 12. 02.

Felhasznált irodalom Steiner, Rudolf (2007): Általános embertan mint a pedagógia alapja. Genius-Magyar Waldorf Szövetség, Budapest, 24-25. Steiner, Rudolf (1977): Eurythmy as visible music. Rudolf Steiner Press, London. 9-12., 18-19. Trehub, S. E., Hannon, E. E. (2006): Infant music perception: Domaingeneral or domain-specific mechanisms? Cognition, 100 (1), 73–99. Bower, B. (2010): Birth of the beat. Science News, 178 (4), 18–23. Dowling, J. W. (1999): The development of music perception and cognition. In: Deutsch, D. (szerk.): The Psychology of Music (2. kiadás). San Diego: Academic Press, 603–625. Kodály Zoltán. (2007) Visszatekintés 1. Magyar zenetudomány 5., Argumentum, Budapest. 83-87., 92-96., 131-136., 166-170.

Szemlélõdések


Genf, 2011. április, július Az emberek kedvesek, nyitottak, boldogok, jókedvûek, nem megjátszott módon. Kevés devianciát látni, kevés rongálást, graffitit, részeget, hajléktalant. Sok bevándorló van, de õk is felveszik a közhangulatot. Egy vidám részeg Rumcájsz lép le csámpás léptekkel a járdáról, a legnagyobb csúcsforgalom közepette, kezét feltartva kiabál megálljt az autósoknak, mert õneki most kell átmennie, a zöld jelzésre várakozó gyalogos tömeg õszinte meglepetésére. Az autók megállnak, a svájci Don Quijote átér a túlpartra, õszinte derültség. Az ott álló ötfõs rendõrcsapat mosolyogva nézi végig a jelenetet, ahogy a bizonytalan járású polgár egyenest a karjukba támolyog. Semmi sípolás, igazoltatás, hiszen nem árt senkinek. Nemrég a Margit-hídon láttam egy ugyanilyen jelenetet. A jobb sáv közepén békésen, de határozottan haladt egy ittas polgártárs, amúgy gyalogosan. A mögötte haladó kocsisor lépésben követte, aki tudta, a bal sávban leelõzte. Mosolyogva figyeltem én is az autómból, míg az elõttem haladó dühödten megelõzte, és bosszúból az autójával enyhén meglökte, láthatóan káromkodván. Erre a másik is elkezdett persze átkozódni. A kedves jelenetbõl a burkolt agresszivitás felszínre törésével akár tettlegességig fejlõdhettek volna az események. Miért nincs türelem, humorérzék? Hova lett? Mert volt, csak ellopták. Ha részvéttel szeretjük mindkét felet, az agresszív autóst és a legénykedõ részeget, csak ezt a kérdést tehetjük fel. Aki ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy a magyarok kirekesztõek, intoleránsak, az hazudik, vagy egyéb aljasságra is képes. A magyar nem tudatosan szenvedi el azt az agressziót, mely õt és országát szabadságában sérti és rabszolgaságban tartja. Az ezáltal okozott frusztráció ilyen nem tudatos kitörésekben jut felszínre, amikor nem azt támadja, akit kéne, hanem aki épp az útjába kerül. Svájcban ilyen kényszer nincs, a svájciak sorsfeladata más. Genfben az állatok is szelídek, közel mennek az emberekhez. A tóba nyúló mólón lévõ strand kis ki-

fõzdéjében, a Bain de Paquis-ben, mely népszerû esti vacsorázó- és találkahely, kacsák sétálgatnak, csipegetve az asztalokról lehulló morzsákat. Békésen totyognak, senkit sem zavarnak, sõt a mellettem ülõ harmincas néger, aki mifelénk egyfajta menõjenõ lenne, otthoni atmoszféránkban biztosan káromkodna, provokálná a környezetét, nos, õ kedvesen szólongatja a kacsát, kézbõl etetné, majd tréfálkozik minden mellette elhaladóval, fõleg a nõkkel. Ez így rendben van. Nincs frusztráció, helyette tréfálkozás, vidámság, szeretet, odafigyelés egymás és a természet iránt. Ezt megérzik az állatok is. Ma a hotelben egy veréb odaszállt az asztalomra, udvariasan megközelítette a tányéromat, és mellette az abroszról felcsipegette a morzsákat. A mellettem lévõ asztalra is odaszállt, és senki sem méltatlankodott, hessegetett. A legforgalmasabb téren, a pályaudvar elõtt, a járdán egy pávaszem-lepke pihen. Nem tapossa el senki, véletlenül sem. A Paradicsomban élhettek így állatok és emberek. Hasonlót éreztem Írországban. Az emberi viszonyok különbségét az ottani és az itthoni között élesen tapasztaltam nemrég, úton hazafelé a Münchenbõl Budapest felé tartó vonaton. A német kalauz kedvesen, érdeklõdéssel közlekedett az utasokkal, fesztelenül elbeszélgetve némelyekkel valamilyen apropóból. Mindenki jól érezte magát a bõrében. Egészen a magyar határig. A vidám német kalauzt magyar kollégája váltja. A jobb sorsra érdemes kalauz ábrázata enyhén depressziós. Nem boldog. Beszéde kényszeredetten udvarias, legszívesebben itthagyná az egészet a pokolba. Nem lehet haragudni rá. A vasfüggöny nem szûnt meg, csak átalakult. Jóléti vasfüggönnyé, mely az uralkodó és a rabszolga nemzetek közt húzódik, és amelynek feladata a szegénység bûzét, mely a bolsevizmus bomlástermékeibõl és az új gyarmatosítás eredményeibõl árad, elzárni az illatos és boldog Nyugat orra elõl. Ezt az atmoszférát kell kielemeznünk, milyen öszszetevõkbõl áll, hogyan mérgezi az itt élõk lelkét. A békákét, a tó befagyott jege alatt.

2012/4

37

Szemlélõdések


Genf, 2012. szeptember Az emberek ápoltak, jólöltözöttek, nem hajszoltak. Reggel a tömött buszon szótlanul utazik mindenki, a borús idõ borús hangulatot kelt, de nem összemérhetõ mindez a pesti metró reggeli, gyûrött, elhasznált arcaival. Rengeteg gyönyörû, egzotikus szépség, feketék, filippínók, latinok, fél- és negyedvérek. Ide vonzza õket a jólét. A város közepe az érzéki szépségrõl szól. A világ legdrágább autói, órái, ékszerei. A vágy tárgyai uralkodnak, a genfi kálvinista polgárok szobra a múlt díszleteként szürkül a háttérbe, a reformáció az idelátogatók közül már senkit nem érdekel, legfeljebb a mindent szenvtelenül megnézõ japán turistákat. A háttérben a halkan meghúzódó svájci népszellem, az elõtérben az eltérítõ, kísértõ erõk. A legdrágább szállodák az angol világbirodalom hangulatát sugározzák, arisztokraták festményeivel, súlyos kárpitokkal, üres tekintetû amerikaiakkal, sötét nézésû arabokkal, kiknek feleségei télen ide járnak ékszert és aranyat vásárolni. A svájci óraipar paradox módon Kálvin Jánosnak köszönheti létét. A puritán Kálvin tilalmat hirdetett az ékszerészek és aranymûvesek hivalkodó kirakatai ellen, így azok kénytelenek voltak visszafogni az ékszerészetet, de az idõmérõ eszközök nem voltak a tilalom tárgyai, kreativitásukat így azok fejlesztésébe ölték. Így fejlõdött ki az óramûvesség mûvészete, mely mára szintén az öncélú luxus egyik terepévé lett. A szép és kifinomult órák legbonyolultabb darabjai, a „Grande Complication”-ök készítése évekig, néha majd egy évtizedig tartó fejlesztõmunkát igényel, magasrendû csillagászati, matematikai és gépészmérnöki ismereteket megkövetelve. Az órák mechanikus szerkezete évtizedekre elõre képes a naptárat mutatni, a gravitáció torzító hatását semlegesíteni, a holdfázisokat, a Nap és Föld keringési viszonyainak idõeltolódásait követni. A különleges órákból azonban lassan elpárologtak az idõhöz kapcsolódó, alkotóik szellemiségébõl táplálkozó jelentések, a bibliai jelenetek, a halálfej „Memento mori” figyelmeztetése, és maradt az érzéki szépség, a lüktetõ szerkezet, a virtuozitás. Vajon megmenti-e Svájcot Flüe-i Miklós szelleme? Felébrednek-e a jólétbe szenderült genfi polgárok, és ráébrednek-e Kálvin figyelmeztetésének jelenvalóságára? Ha nem, akkor elõbb-utóbb egy svájci Breivik fogja markánsan tudtukra adni, hogy letértek az üdvösség útjáról. A tóparti sétányon alig észrevehetõen kecses nõalak szobra, napernyõvel, tollas kalappal, valószí-

38

2012/4

nûtlenül karcsú, légies jelenség: In Memoriam Elisabeth Imperatrice d’Autriche, Reine d’Hongrie. Kicsit arrébb, a tóparti korláton kis táblácska: Itt lett merénylet áldozatává 1898. szeptember 10-én S. M. Elisabeth osztrák császárné. Különleges hely. Miért pont itt történt e szörnyû merénylet, és mi volt a célja? A tett egyik mozzanata volt csak a Közép-Európa megsemmisítésére irányuló terveknek, mely egyúttal harc is a szellem ellen. Ezért kellett meghalnia e kivételes képességû és érzékenységû nõalaknak, aki szerette a magyarokat, és mi is szerettük-szeretjük õt. Közöm van ehhez a helyhez, mint ahogy közöm van ahhoz a történelemhez, amit elvettek tõlünk, s aminek megismeréséhez külön erõfeszítésre van szükségünk. A genfieket mindez nem izgatja. Jól neveltek, a szobrot rendben tartják, de mit sem tudnak arról a tragikus sorstörténetrõl, mely egybefonja Sissy és Közép-Európa életét, a múltat és a jövõt. A genfi polgárokat ma egyvalami érdekli, jólétük fokozása egy minél kényelmesebb élet érdekében. Pedig a felszín csendje alatt forr a mélység. Az európai Közép ellenerõi ide telepítik nemzetközi intézményeiket, az ENSZ-et. És itt mûködik a CERN, a világ legnagyobb részecskegyorsítója. A CERN-ben sötét ügyeken dolgoznak. Az internet alapjait is itt vetették meg. A mai hadronütköztetés tényleges kísérleti céljait homály fedi: a tudósok nyilatkozataiból a világmindenség építõköveit kutató, megszállott lelkesedés hallik. A mai korban legalábbis érthetetlen, hogy ha a szabad tudomány, a szabad kutatás elenyészõ forráshoz jut hozzá, miféle kutatás folyhat itt, mely évtizedek óta dollármilliárdokat emészt föl, feszített tempóban. Mindezt az õsrobbanás hipotézisére és egy absztrakt materialista világképre alapozva. Ahol a fény megjelenik, rögtön ott az árnyék. Sissy különös érzékenységével, jövõre orientált lélekként magányos volt, gyûlölet és irigység tárgya, míg egy tõr nem végzett vele. Rejtélyes élete és halála hordozza jövõnk titkát, és az átláthatatlan hatalmak gigantikus eszközei, melyek az emberalatti világgal manipulálnak, hogy abból egy ember nélküli természetet építsenek fel. A kettõ együtt – ez Genf.

Könyvismertetõ

Johannes Tautz: W. J. Stein – Egy életrajz Elõszó W. J. Stein Grálról és annak IX. századi hatásáról szóló alapmûvének magyar kiadása után most megjelenik magyarul az életrajza is, melynek szerzõje Johannes Tautz. Stein az elsõ stuttgarti Waldorf Iskola történelemtanáraként dolgozott, Tautz pedig ugyanezt a munkát folytatta az iskola második világháborút követõ újranyitása után. Az ötvenes évek elején Tautz felkereste W. J. Steint londoni számûzetésében, hogy a tevékenységét Stein és annak tanítója, Rudolf Steiner szellemében folytathassa. A vele eltöltött néhány napot ahhoz hasonlította, amit Parzival a Trevrezenttel folytatott döntõ, nagypénteki beszélgetés során élt át. Így Johannes Tautz – aki 1914. szeptember 30-án született, és 2008. március 13-án hunyt el – természetes módon lett Stein életrajzírója. Ez a magyar kiadás két dologgal bõvült, ami a német változatban nincs meg: egy 1924-es tanulmánnyal az intuitív megismerésrõl, valamint egy adalékkal Rudolf Steiner élettörténetéhez, ami 1934-ben jelent meg. Az intuícióról szóló tanulmány egyik helye váratlan fényt vet a Die Philosophie der Freiheit – A szabadság filozófiája egy részletére. Stein megkérdezte Rudolf Steinert, hogy az utolsó fejezet „õslénye” mögött valódi szellemi lény rejtõzik-e. Igenlõ választ kapott. Ez „az archék között a legrégebbi”, „az emberiség egyfajta csoportlelke”. Ez az utalás a legnagyobb jelentõséggel bír a modern társadalmi közösségalkotás szempontjából is. Ennek a gondolkodáson és a megismerésen kell alapulnia, tehát szintén annak az arché-lénynek a közremûködésével kell végbemennie, amely csak ott tud megnyilatkozni, ahol az emberek gondolkodnak, ami egyben mindig szabadságtett is. Ez arra az egyetlen csoportlélekre utal, ami összeegyeztethetõ az ember szabadságvágyával. Hasonló jelentõségû felvilágosítást kapott Stein azon a beszélgetésen, amit 1922-ben, egy hágai ülés alkalmával folytathatott Rudolf Steinerrel. A tanítvány itt merészen azt kérdezte, „évezredek múlva mi lesz még meg” az antropozófiából. A válasz így hangzott: „Semmi más, mint A szabadság filozófiája”, de ebben csíraszerûen benne van az egész antropozófia és minden hierarchia világa. Steint mindkét kérdésére a filozófiai problémák és a kézzelfogható szellemi lények létezése iránti mélységes érdeklõdése indította. Az ifjú szellemi tanítvány megismerésének ez a rétege életének abban a

döntõ szakaszában kristályosodott ki, amit Magyarországon töltött. Magyar menyasszonya és késõbbi felesége, Nora von Baditz magyarkeresztúri otthonában – „a természet csodálatos nyugalmában”, ahogy 1917-ben írta Steinernek – jegyezte le a diszszertációját, melynek témáját Rudolf Steinertõl kapta. Ez volt a legelsõ, antropozófiáról írt doktori értekezés. Amint Rudolf Steiner fizikai születése ehhez az országhoz kapcsolódott, úgy segítette a magyar elem W. J. Stein önálló szellemi személyiségének megszületését. Ezért még örvendetesebb, hogy immár a magyar olvasók is megismerkedhetnek ennek a jelentõs embernek az életével és munkásságával. 2012. június 14. Thomas Meyer A könyv megvásárolható a Natura-Budapest Kft.-nél.

2012/4

39

Hirdetések

Euritmia kurzus 3 napos euritmia kurzus indul „A négy természeti lételem” témában Nemesvámoson december 28-án Harmath Judit euritmia tanárnõ vezetésével. Ajánljuk óvónõk, tanárok, szülõk, fõiskolai hallgatók részére és azoknak is, akik kézimunkával készítenek törpéket, tündéreket, manókat. Mûhelymunkánk a négy elem minõségének euritmiai tapasztalására épül: saját mozgásunkon keresztül, az átélt lelki élmények alapján alakulnak majd megismerési képességeink. Az elõadások, majd az azt követõ mûhelymunka során Rudolf Steiner mûveinek, elõadásainak témánkra vonatkozó részeiben mélyülünk el. A négy fõ elem: a föld, a víz, a tûz és a levegõ formáló erõi építik és áthatják testi organizációnkat, ezeket a minõségeket az euritmia mozgásával közelítjük meg. Feltárjuk a fény kapcsolatát az elemekkel, megtapasztaljuk, hogy milyen elemi lények mûködnek a természetben, és miként élhetõk át, miként érzékeli ezt a gyermek. Hogyan tudunk helyesen kapcsolódni mi, felnõttek ehhez a gyermeki érzékeléshez. Végül szó lesz az utánzás képességének fontosságáról. A továbbképzésen részt vevõk kérdései, kezdeményezései tovább gazdagíthatják munkánk tartalmát. A tanfolyam ideje: 2012. december 28. 15.00-tól december 30. 15.00-ig Helyszín: Fehérlófia Waldorf Iskola 8248 Nemesvámos, Kossuth L. u. 24 Euritmiai terem Szállás: Pajta Szálló Ifjúsági Szálló (Fehérlófia Waldorf Iskola) A tanfolyamot csak kellõ számú, min. 10 fõ részvételével indítjuk. A tanfolyam díja, mely tartalmazza az euritmiai kurzust, a szállást 2 éjszakára, napi 3 étkezést: 18 500 Ft/fõ Jelentkezési határidõ: 2012. december 25. Részletek: a http://www.feherlofiawaldorf.hu címen Érdeklõdni: [email protected] vagy 70/419-1929 számon *** A Csillagösvény Waldorf Általános Iskola és Alapfokú Mûvészetoktatási Intézmény oszálytanítót keres a 2013/2014 tanévtõl kezdõdõen, a leendõ 1. osztályába. A jelentkezés feltételei: Általános iskolai tanítói (tanári) és Waldorf-pedagógus diploma vagy tanúsítvány; Büntetlen elõéletet igazoló, 3 hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány. Bérezés a közalkalmazotti bértábla alapján. Fényképes önéletrajzokat az [email protected] e-mail címre, vagy a 1112 Budapest, Repülõtéri út 6. postacímre várunk 2012. 12. 31-ig. *** A nemesvámosi Fehérlófia Waldorf Iskola fizika, informatika vagy fizika-informatika tanárt, valamint elsõs osztálytanítót keres. A pályázatokat az [email protected] e-mail címre kérjük december 31-ig.

40

2012/4

„Állt a világ már, frissen emelve, Mikor az emberre fordult Isten figyelme. Vett egy darab földet, s kis idõre Egy pucér embert gyúrt belõle. Ádám és Éva boldogan lakta a Kertet, Mígnem a Kígyó titkon betekergett. Bujtogatta õket, egyék az almát, Szegjék meg Isten erõs tilalmát. Így veszett el lelkükbõl a béke, Bánatot és gondot kaptak cserébe, S ítéltettek örök halálra. De Isten jóságának nincs határa: Váltságul és eltörleni a bûnt Egyszülött fiát küldte el nekünk.”

Részlet a Fõrévi Paradicsomi játékból Fordította: Eõry Attila

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk minden kedves Olvasónknak!

Szerkesztõség

AZ ANTROPOZÓFIA ÉS SZOCIÁLIS ÉLET FOLYÓIRATA

Kiadja: Natura-Budapest Kft. | Felelõs kiadó: Tóth Márk | Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Szerkesztõbizottság: Ertsey Attila, Frisch Mihály, Kádas Ágnes, Kálmán István, Stráma Éva, Tóth Márk, Zajti Ferenc Borító és grafika: Csáki István | Tördelés: TérMûves Bt. – eMeLA | Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303-77-46 Honlap: www.szabadgondolat.hu, E-mail: [email protected] A Szabad Gondolatban megjelent minden szerzõi mû az 1999. évi LXXI. törvény (a szerzõi jogról) hatálya alá tartozik. 34.§ (1) „A mû részletét – az átvevõ mû jellege és célja által indokolt terjedelemben és az eredetihez híven – a forrás, valamint az ott megjelölt szerzõ megnevezésével bárki idézheti.” Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 3000 Ft (postaköltséggel együtt)

A lap ára: 600 Ft

Dr.Hauschka Jeges kristályvirág arckrém

Végre olyan bõr, ami nem áll mindig az elõtérben! Végre olyan arc, amit meg lehet mutatni! Ezeket a

kívánságokat sokan ismerik, akik nagyon száraz, feszülõ, viszketõ bõrtõl szenvednek. Végre van speciálisan neurodermitiszes arcbõrûeknek komponált Dr.Hauschka Med Jeges kristályvirág arckrém! Az arcbõr magas igényeire sokrétû receptúra a válasz. Egy többfázisú kompozícióba ágyazva értékes növényi olajok biztosítják azonnal a bõr védelmét; a kristályvirág frissen préselt nedve és a finom mákolaj olyan egymást kiegészítõ impulzusokat jelentenek, amelyek hosszú távon stabilizálják a bõrt. Az új terméket tapasztalt dermatológusokkal közösen fejlesztettük ki, és több mint száz ember próbálta ki egy vizsgálati idõszakban a hatékonyságát és „elviselhetõségét”. Az eredmény: a Dr.Hauschka Med Jeges kristályvirág arckrém alkalmas a rendkívül száraz, viszketõ, pikkelyes és neurodermitiszes bõr mindennapos ápolására. A szándékosan parfümmentes készítményt a dermatológusok gyermekek számára is ajánlják.

4 AZ ANTROPOZÓFIA ÉS A SZOCIÁLIS ÉLET FOLY ÓIRAT A. Antropozófia

Recommend Documents