Záróvonalak. Chris Ould

Záróvonalak

Chris Ould

Egy

Kora reggel volt, néhány perccel múlt hét óra. Az utak ilyenkor még nedvesek, de nem annyira, hogy a Jaguár gumijai surrogni kezdjenek. Leengedtem az ablakot, nyirkos levegő áradt be a kocsiba. A vörös téglás épületek között lassan világosodott. A nagyvárosok ilyenkor nem is olyan visszataszítóak.

Az éjszaka folyamán zavargások voltak a zónában. Nem súlyosak, de azért a lapok kis hírben megemlítették. Ennek azonban most semmi nyoma, legalábbis a külső megfigyelő számára. Valószínűleg az egész nem lehetett több, mint hogy tíz-tizenkét zónalakó megdobálta a rendőröket.

A sebességmérő huszonöt mérföldet mutatott, amikor fél kézzel balra tekerem a volánt, mert a másikkal éppen a cigarettámról verem le a hamut. A rádióban a műsorvezető hangja untatóan lelkes, és izgatott volt, ezért a kapcsolóhoz nyúltam, és a torkára forrasztottam a szót. Egyre jobban lehetett látni az egyhangú koszlott házak között a zóna kerítését.

Ekkor valami mozgás ötlött a szemembe. Egy vézna kölyök, alig tizenhat-tizenhét éves, szabályosan kilőtt egy ház mellől, és keresztülrohant az úton. Lehetett úgy harminclépésnyire tőlem. Eszem ágában sem volt a fékre lépni. Felugrott a drótkerítésre, ott egy pillanatra megdermedt, mint egy gyík. A kerítés tetején saját súlyával billent át, és elegánsan a másik oldalra érkezett. Ezt teszi a gyakorlat. Felém fordította a fejét, és gyorsan végigmért. Tudta, hogy remekül sikerült a mutatványa. Sokáig várt, míg végre jön valaki, akit végre elkápráztathat. Ezután egy szempillantás alatt eltűnt.

Lefékeztem ott, ahol a gyereket elfutni láttam, és benéztem a zónába. Belül nyugalom volt, ugyanúgy, mint a zöldre festett drótkerítés innenső oldalán. Ezzel együtt nagyon logikusnak látszott az a következtetés, hogy az őrjárat rövidesen szögesdrótot szereltet a kerítés tetejére. Ha így lesz, a kölyöknek más helyet kell keresnie, ahol akrobatikus gyakorlatait bemutatja. Továbbhajtottam.

A zóna határait látszólag tetszőlegesen húzták meg, holott nagyon is körültekintően. Pontról pontra úgy, hogy bizonyos területek véletlenül se kerüljenek bele, mások viszont semmiképp se maradjanak kívül. Itt sem volt másképp. A kerítés szigorúan követett, ahogy csendesen siklottam a Jaguárral az úton.

A mellettem lévő ülésen Jamison szendergett. Két kezére hajtotta a fejét, csuklóit ugyanis erősen szorította a bilincs. Bár nemigen látszott rajta, már tizennyolc éves volt. Pontosan hat órával ezelőtt vetettem véget első igazi futásának. Időnként előfordul, hogy akad egy-egy srác, aki egyenesen hálás, ha végre elkapják. Jamison is ilyen volt.

Körülbelül egy mérfölddel a célom előtt az út egyirányúvá szűkült. A zóna még mindig követett az út jobb oldalán, de tudtam, rövidesen véget ér. Néztem, hogyan suhannak el százéves koromfekete falai, alig egy karnyújtásnyira tőlem. Egészen idáig alig láttam járművet az úton. Most ott állt előttem. Lassan fékeztem, és megnéztem közelebbről.

Az egyik első ajtó majdnem nyitva, a kocsitetőn a kék fény szinte eszelősen pörgött körbe-körbe. A csomagtartón ott virított a felirat: NRCO POLICE. Vagyis az északi területi rendőrkapitányság embereivel találkoztam. A kocsi hátsó ablakán keresztül ekkor figyeltem fel a mozgásra. A rendőrautó előtt állt egy másik kocsi is, s úgy tűnt, tisztességes hárommenetes ökölharc folyik a két kocsi utasai között. Teljesen a padlóig nyomtam a fékpedált, és a Jaguár alig valamivel több mint tizenöt méterre a rendőrkocsitól megállt.

Engem nem azért fizetnek, hogy a zsaruk segítségére siessek, de a küzdelem olyan fordulatot vett, hogy az már bírói döntést igényelt. Nem siettem különösképpen, de azt sem nézhettem tétlenül, hogy rászámoljanak a szerencsétlenekre. Ezenkívül, ha a zsaruk vesztenek - az esélyeik pedig nem voltak túl rózsásak -, legalább fél órába kerül, míg elvontatják előlem a kocsit.

Arra gondoltam, visszatolatok az úton, és eltűnök a fenébe, de ennek is lőttek. Hátulról egy furgon közeledett felém lassan és vizsgálódva.

Ahogy visszafordultam, hogy tovább nézhessem a bokszmeccset, hirtelen tompán megdördült felettem a Jaguár teteje. A kocsi egy kicsit megbillent. Aztán két fickó ugrott le róla. Bevigyorogtak a kocsiba, és fejem fölé böködtek. A Jaguár újból inogni kezdett, mert nyilván táncba kezdett a harmadik

1

CHRIS OULD - ZÁRÓVONALAK

fickó a kocsi tetején. Cimborái úgy gondolhatták, partnerre van szüksége, mert felém indultak. Egyikük egy pipával hadonászott.

Jamison mozgolódni kezdett, én pedig anélkül, hogy ránéztem és levettem volna a tekintetem a fickóról, alig észrevehető mozdulattal hátramenetbe kapcsoltam, aztán tövig nyomtam a gázpedált. A kerekek sivítva haraptak a flaszterba. Kékesen füstölt a gumi, ahogy kilőttünk, a kereke dühödten csikorogtak. A tetőn álló fickó igen gyors szemléltető oktatásban részesült arról, mi a tehetetlenségi nyomaték. Rendkívül szabálytalan, de annál figyelemre méltóbb cigánykereket csinált, hangos puffanással előbb a kocsi orrára zuhant, majd elterült a földön.

Fékeztem, de nem eléggé. Hatalmas erővel rohantam bele a furgonba, és néhány méterrel hátratoltam. Üvegcsörömpölés hallatszott. Jó minőségű acélból készül a Jaguár lökhárítója, ezt minden kevésbé igényes autó tulajdonosa tudja. De valahogy úgy tűnt, még nincs itt az ideje, hogy a kárigényeket megtárgyaljuk. A táncos légibemutatója sikert aratott cimborái körében, de ahogy föltápászkodott, neki kevésbé tetszett a dolog. Mindhárman felém tartottak.

Jóból is megárt a sok, gondoltam. Eddig csak a zónalakók szórakoztak. Sebességbe vágtam a kocsit, és beletapostam a gázba. Nem hittek a szemüknek, de aztán igen gyorsan fölszállt a köd az agyukról. A Jaguár egyáltalán nem óhajtott fékezni: vagy ugranak, vagy szétloccsan a fejük. Ugrottak, kettőjük sikerrel, a harmadikat pedig a sárhányó hajította a falhoz melléjük. Ezután fékeztem, nehogy a rendőrkocsinak menjek.

- Nyugton maradsz! - szóltam Jamisonnak, amikor a kocsi megállt, és gyorsan kiszálltam. Az ajtóból szinte menet közben húztam elő a lefűrészelt csövű vadászpuskát, és futva leindultam a rendőrkocsi mellett, miközben egy töltényt tettem a tárba.

A zsarukon nagyon látszott, hogy sürgősen pihenésre van szükségük, de nem mértem föl a részleteket. A 12-es vaddisznótöltény robbanása megháromszorozódott a szűk sikátorban, és úgy hatott az emberekre, mint egy vödör jeges víz. Mindenki megmerevedett, aztán a zónalakók rohanni kezdtek. Pedig csak a levegőbe lőttem.

A három verekedő fickó kiugrott a rendőrkocsi mögül, és rohant a fal felé. Egyikőjük a rendőrautó előtti kocsi tetejéről ugrott át a falra. Tudtam, hogy egy perc alatt elnyeli őket a zóna, de azért a biztonság kedvéért néztem őket egy ideig, majd visszafordultam, hogy lássam, mi maradt a küzdőtéren.

Egy zónabeli feküdt a földön, fejéből csendesen csordogált a vér. A zsaru, aki leüthette, félig eszméletlenül nyúlt el a kocsi motorházán, csuklóján még mindig ott fityegett a gumibot. Rajtam kívül az egyetlen ember, aki legalább részben eszméleténél volt, egy rendőrnő. A falnak támaszkodott, a haja a szemébe lógott, tépett dzsekijén, a névcédulán mindössze ennyi látszott: FOLEY. Úgy tűnt, nem érdekli, miért lett vége a meccsnek, örült, hogy vége van. Hátrafordultam, hogy a táncost és cimboráit figyeljem. Csak azt láttam közülük, akit a kocsim a falhoz penderített, a többiek eltűntek. Egyedül én voltam mozgásképes. Vajon nem így van-e mindig?

Talán Foley volt az egyetlen használható valaki, ezért aztán felé indultam. A véraláfutások és a horzsolások ellenére is látni lehetett rajta, hogy valószínűleg csinos nő.

- Maga… - vonaglott meg az arca, ahogy ujját fölrepedt szájához érintette -, maga aztán jó alaposan meggondolta, segítsen-e.

- És ha azt mondom, hogy nem is akartam beavatkozni? Inkább mondja meg, mi a száma, a társának mentő kell.

- Majd én…

Megmozdult.

- Üljön le, már látom a számát.

- Kettő-huszonegy - mondta, és lecsúszott a fal mellett. - Köszönöm.

Visszamentem a kocsijukhoz, miközben átléptem az ájult zónalakón. A rádió a műszerfal alatt volt, az ablakon keresztül benyúltam, és leemeltem a mikrofont.

2


- Kettő-huszonegyes kocsi. Küldjenek egy mentőt a Cornby Roadra.

- Kettő-huszonegyes, mi történt? Vétel!

- Küldjenek autómentőt is! - tettem hozzá. A rendőrautó előtti kocsi olyan erővel ment a falnak, hogy egyáltalán nem látszott használhatónak.

A központ újra és újra megismételte a kérdést, hogy mi történt, de az ülésre dobtam a mikrofont, és nem válaszoltam. A bizonytalanság valószínűleg lendít majd valamit a dolgon.

Ahogy megfordultam, láttam, hogy a furgonos pofa nagyon vizslatja a Jaguár rendszámát, és firkál valamit egy noteszbe.

- Csak nincs valami baj? - kérdeztem.

- Maga összetörte a kocsimat. Nem látja? Még alig volt egyéves. Megmondaná, melyik cégnél van biztosítva?

Kerek fejű, igen alaposan borotvált negyvenes férfi volt, barna keretes szemüvegben. Rángatózott a dühtől. Normális körülmények között biztosan kedves ember, de egy karambol egészen furcsa dolgokat hoz ki egy polgárból. Úgy támadt, mint egy acsarkodó házőrző.

- El tud innen hajtani? - kérdeztem.

- Nem tudom, de nem is erről van szó. Maga - habzó szájjal szegezte rám az ujját -, maga a hibás!

- Ha el tudja indítani, akkor mehet - szóltam nyugodtan -, ha nem, akkor hivatalos közeg elleni erőszak miatt maga ellen is vádat emelek. A rendőrség mindjárt megérkezik.

- Méghogy énellenem! Még mit nem?! - kiabálta teljesen bevörösödve. - Maga rohant belém azzal a…

Fáradt mozdulattal emelem fel a puskát.

- Menjen innen, csak eltorlaszolja az utat.

Nem tudta, hogy üres a tár. Előbb a fegyverre meredt, aztán rám. Szigorú tekintettel néztem vissza, s ez hatott: hátrálni kezdett, előbb lassan, majd megfordult, és egyre gyorsabban távolodott. Bevágta magát a kocsiba, és csikorgó kerekekkel hátratolatott. Leeresztettem a puska csövét. Nem kedvelem, ha ártatlan embereket kell rémisztgetnem, de olykor ez az egyetlen mód.

Nem érzek lelkiismeret-furdalást olyanokkal szemben, akikről viszont tudom, hogy semmi szánalomra nem számíthatok, ha ők kerülnek fölénybe velem szemben. Az a fickó pedig, amelyik nem ugrott el a kocsi elől, ilyen volt.

- A rohadt életbe, eltörte a lábamat - szólt sírós hangon, ahogy fölé álltam.

A bal lába lehetett, mert azt tapogatta. A farmerje végigszakadt, és az egyik tornacipőjét is elveszítette valahol.

A csizmám orrával enyhén megnyomtam a lábát, mire fölordított.

- Mindez arról szól, öcsi - mondtam neki -, hogy nem játszunk az utcán, mert könnyen baleset a vége.

- Hagyja abba! Állat! Mit akar?

3


- Majd meglátod, ha megéred.

Újból, talán kicsit erősebben a lábához nyomtam a csizmám orrát, és megnyugtatóan mosolyogtam rá, miközben ordított. Aztán visszamentem a Jaguárhoz, mert a rendőrség teljes fény- és hangorgiával közeledett. Mindig nagyon adnak rá, hogy hatásosan érkezzenek, még ha késve is.

*

Huszonhárom percükbe telt, mire megbirkóztak a felfordulással. A két zónalakót meg az eszméletlen rendőrt hordágyakra tették, és a kocsik között a mentőkhöz manővereztek velük. Mindannyiukat ugyanabba a kocsiba tették, csak semmi megkülönböztetés. Eközben egy őrmester kihallgatta Foleyt, akit elsősegélyben részesítettek.

Az egyik rendőr odajött hozzám is, hogy a történtekről kérdezzen, de nem sokat tudott meg, s néhány perc múlva egyébként is elküldték, hogy az utcában összezsúfolódott autókat elterelje. Sarkammal a járdát rugdostam, és cigarettáztam. Jamison az egészet érdeklődéssel figyelte, én viszont kezdtem elunni, amikor végre elszállították az összetört kocsit, javult a helyzet. Ekkor azonban maga az őrmester sétált oda hozzám.

Középtermetű, középkorú ember volt, akinek a dzsekijén a Barr név virított. Sápadt arcán nem látszott fáradtság, ami meglepő. Hisz reggel, amikor szolgálatuk kezdődik, vagy véget ér, minden zsaru állati fáradt. Ő is egy cigarettát szívott, így azt is megfigyelhettem, hogy a kézfején is vörös a szőre.

Alaposan szemügyre vette a kocsimat, és az ajtóhoz rögzített puskát, Jamisont az ülésen, a bilincset, aztán óvatos mozdulattal a sárhányónak dőlt.

- Hallom, nem mutatta meg a rendőrnek az igazolványát - mondta különösebb él nélkül.

Keresztben ültem a vezetőülésen, így az ajtó nyitva volt kettőnk között.

- A nevem Carl - szóltam. - A rendőr pedig túl fiatal volt. Egyébként, tessék.

Tárcámból kivettem az igazolványt, és odaadtam neki.

- Ez magyarázza a puskát - mondta. - És az ki?

- Steven Jamison. Épp most fejezett be egy bújócskát.

Alaposan végigmérte Jamisont a szélvédőn keresztül. -

Nem ismerem. Valami komoly?

- Kocsilopás, betörések, ahogy tudom.

- Épp nekünk hozta, igaz?

- Úgy van, de belefutottam ebbe a balhéba. Mit mondanak a mentők?

- Halott nincs, az emberemnek néhány bordája eltört, a zónalakónak viszont lehet, hogy koponyatörése van. A másiknak eltört a lába. Foley pedig néhány karcolással megúszta. Otthon is kikúrálhatja magát.

- Jelentések?

Megvonta a vállát.

4


- Mr. Állampolgár is tanúja volt a támadásnak, lehet, hogy segített is, de a címe ismeretlen.

- No még szép.

Bólintott, és elhajította a cigarettát.

- Még néhány perc, és eltakarítunk mindent, aztán mehet. Egyébként kösz a segítséget.

- Ez egyirányú utca, tudja.

- Nem mindig… - Ellökte magát a kocsitól. - Viszlát.

Ilyen hozzáállással soha nem lesz rendőrkapitány, igaz viszont, hogy gyomorfekélyt sem kap.

Becsuktam az ajtót, és elindítottam a motort. A rendőrkocsi elindult, én meg követtem a fölvonulást az utca végéig.

Kettő

A városi rendőrkapitányság egy kipofozott, Viktória korabeli épület volt. Boltíves főkapujához néhány lépcső vezetett, itt üvegből készült lengőajtón jutott az ember az épületbe. A szolgálatos rendőrök azonban nem ezt a bejáratot használták, hanem az épület oldalán lévőt, amely egy zsákutca felől nyílt.

- Bemegyünk az erődbe? - kérdezte Jamison, amikor a vörös téglás, tölcsér alakú kapuhoz fordultam a Jaguárral. Megmutattam az igazolványt a fülkében ülő rendőrnek.

- Mit gondoltál, sétakocsikázunk? - néztem rá.

Észrevettem, milyen megszeppenten néz Jamison a rácsos kapura, ahogy az udvarba értünk. Nem élvezte a helyzetet: egymás mellett álló rendőrautók, magas falak, reflektorok a sarokban és acélállványon álló biztonsági kamerák. Beálltam a Jaguárral többi civil kocsi mellé, és leállítottam a motort.

- Most mi lesz? - kérdezte Jamison.

- Először is bemegyünk, aztán találok valakit, aki foglalkozik veled. Majd ők eldöntik, vád alá helyzenek-e vagy sem. Biztos megteszik, ha rád tudják húzni azokat a betöréseket.

- Aztán a bíróság?

- Fiatalkorúaknak.

- Mit gondol, mennyit kaphatok?

Megvontam a vállam.

5


- Felfüggesztettet. Mindennap jelentkezést az erődben, esetleg javítóintézet. Attól függ. Na gyerünk!

Összevissza járt a szeme, mintha valami biztonságos és reménykeltő pontot keresne. Elővettem a bilincs kulcsát.

- Levegyem?

- Miért? - kérdezte gyanakodva.

- Egy kicsit jobb hatással van a zsarukra, ha nincs rajtad. Azt jelenti, hogy nem okozol gondot.

- Rendben.

- De akkor tényleg semmi balhé!

Levettem a bilincset, és szorosan mellette mentem, míg hátra nem értünk egy teljesen modern épületszárnyhoz. Amikor a régi szűknek bizonyult, nem építettek új kapitányságot, hanem hozzácsaptak egy szárnyat. Itt kapott helyet a járműszervíz meg az irodák. Belül tágasra tervezték, hogy a célnak legjobban megfeleljen, tiszta volt és világos, hogy elférjenek az új gépek is. Nem nagyon van már Angliában olyan városi kapitányság, amelyik különbözne ettől. Az ügyeletes anélkül, hogy Jamisonra nézett volna, közölte, hogy egy Parker nevű detektívőrmester tudja átvenni az őrizetest. Ismertem az utat, és fölkísértem Jamisont a lépcsőn. Éreztem, mennyire feszül minden izma, aprókat lélegzett, de igyekezett tartani magát. Nem hittem, hogy éppen most próbál szökni, de az ember soha nem lehet eléggé résen. A hely, az egyenruhák, bármilyen jelentéktelen dolog kiválthatja a pánikreakciót.

A lépcső tetején Jamisont balra kormányoztam, s beléptünk az osztag helyiségébe.

Az eredeti elképzelés a tisztaságról, áttekinthetőségről már akkor romba dőlt, amikor a rendőrök birtokba vették a helyiséget papírjaikkal, írógépeikkel, kávéscsészéikkel, telefonjaikkal és mindenekfelett a hamutartóikkal. Az őrszobákon, a kapitányságokon a legtöbb rendőr slampos és rendetlen, feltehetően azért, mert túl sok bűnügyi filmet néz a tévében.

Még mindig reggel volt, kevesen ültek az asztaloknál, s akik benn voltak, azokban sem oszlott még el a vasárnap varázsa. Néhányan beszélgettek csak, azok is telefonon. A helyiség túlsó végében nyílt az ajtó az ifjúságvédelmiekhez. Kinyitottam, és bólintottam Jamisonnak, lépjen be.

Az iroda ablakai arra az udvarra néztek, ahol a kocsit hagytam. Egy rövid nyakú ember állt az ablaknál, és kifelé nézett. Olyan felépítése volt, mint egy atlétának, aki talán tíz éve még válogatott is lehetett.

Ingujjban élvezte a hősugárzó melegét.

- Parker nyomozó? - kérdeztem tőle, amikor megfordult.

Előbb Jamisont, majd utána engem is alaposan végigmért, csak utána válaszolt.

- Igen.

- Steven Jamison, szökésben. Különféle vádak, de maga ezt jobban tudja, maguk körözik.

- Kell elismervény az átvételről? - kérdezte, míg a telefonra várt.

- Amint ellenőrizte.

- Rendben van. Üljön le!

6


Valami Willisszel tárgyalt, közben intettem Jamisonnak, hogy üljön le.

- Néhány perc, csak lefuttatják a számítógépen - mondta, és letette a telefont. Bólintottam, ő pedig újból nekitámaszkodott az ablakpárkánynak. A fáradtságot az évek során fecskendezték az arcbőre alá. Lustának és unottnak látszott, mint akinek elszállt minden ereje.

- Miért vette le róla a bilincset? - kérdezte hirtelen.

- Nem volt rá szükség.

- Tett vallomást?

- Néhányszor betört, és elment kocsikázni egy olyan autóval, amelyik véletlenül sem volt az övé.

- Figyelmeztette a jogaira?

- Ugyan már, ez a maguk dolga.

Eközben nyílt az ajtó, így Parker már nem vágott vissza. Jóval fiatalabb ember lépett be az ajtón, mint amilyennek Willist képzeltem. Farmer, pulóver és tornacipő. A haja hosszából láttam, hogy a zónában dolgozik.

Körülnézett, és Jamisonon állapodott meg a tekintete.

- Ez az? Három hónapos, finom kis lista van a neve mögött. Autólopással kezdődik az egész. Egy itteni Datsun, amit Newcastle környékén találtak meg, benne az ujjlenyomataival.

Átadott néhány vékony papírt Parkernek, aki belepillantott, és ennyit mondott:

- Rendben van, vegyék őrizetbe.

Jamison fölállt, Willis keményen megragadta a karját, és vitte az ajtó felé. A fiú rám pillantott, de nem szólt semmit.

- Bilincs mindenestre nem kellett - Konstatálta Willis. - Szóval jó fiú, mi? No, reméljük.

Amikor kinyitotta az ajtót, Parker utánaszólt: - Figyelmeztesse a jogaira!

- Világos.

Becsapódott mögöttük az ajtó.

Amikor elmentek, Parker megszabadult a gátlásaitól. Aláfirkantotta a vékony papírt, majd egy tömbre fölírta Jamison adatait. Ezalatt fél szemmel rám figyelt. A másolatot kitépte és átadta.

- Dolgozik nekünk most valami másban is? - kérdezte.

- Amennyire tudom, nem.

- Biztos, hogy nem ismertette a fiúval a jogait?

7


- Nincs erre szükség. Mindent bevall ez, csak ne uszítsák maguk ellen.

Fölhorkant: - Azt hiszi, nem tudjuk, mikor lehet valakivel normális hangon beszélni? Nem mindig találjuk meg a helyes hangot, de csak azért, mert amikor ezt az intézményt fölállították, nem ilyen kisstílű fickók után kellett szaglásznunk. Maga komolyan azt gondolja, fejvadászra van szükségünk, hogy egy piti kocsitolvajt elkapjunk? Néhány őrjáratos zsaru is bármikor megtette volna! De ma már idegesebb a rendszer. Kapkodnak.

Egy pillanatra farkasszemet néztünk, de láttam, hogy nem vár választ. Ugyanúgy mentem ki a kapitányságról, ahogyan bejöttem, de az ügyeletespultnál megláttam Foleyt, amint a szolgálatossal beszélget. Felé biccentettem, mire gyorsan befejezte a társalgást, és utánam jött. A lépcsőn ért utol.

Még mindig az összetépett egyenruha volt rajta, de a haját már rendbe tette. A legcsúnyább sebeket leragasztották, a többi csak néhány karcolás és kisebb zúzódás volt.

- Szeretném megköszönni - mondta.

- Nem tesz semmit. Barry mondta, hogy minden csontja ép.

- Kutya bajom, néhány nap alatt rendbe jövök.

Elindultam a Jaguár felé, Foley meg jött mellettem.

- Végzett már? - kérdezte.

- Aha.

Egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Szeretnék fizetni magának egy italt.

- Kösz, túl korán van még.

- És mit szólna egy kávéhoz? Mára végeztem. Ott áll a kocsim, jöjjön utánam.

Elgondolkoztam a javaslaton.

- Ha annyira akarja.

- Jó, akkor találkozzunk a házam előtt.

Elővette a kulcscsomóját, és elsietett, én meg beszálltam a Jaguárba.

Három

Foley a város szélén lakott. Az út mentén szép, fehérre meszelt, háború után épült házak néztek farkasszemet egy dúsan zöldellő fasorral. A

8


forgalom egyre nőtt, ahogy az már hétfő reggelente szokás az utóbbi tíz-tizenöt évben. Ez sem változott, mint ahogy a házak képe sem. Errefelé megállt az idő, az itt lakó emberek védett állatfajhoz tartoztak, a városközpont még mindig nem terjeszkedett idáig. Három mérföldre voltak tőle.

Sok kisvárost jóval nagyobb távolság sem véd a pusztulástól: a házak megbarnultak, mint az állott salátalevél. Az emberek a nagyvárosba költöztek, hisz oda kötötte őket a munkájuk. Ott is érezték magukat biztonságban. Errefelé viszont a nagyváros tágította köreit, egyre inkább kiterjesztette befolyását a környékre. Így alakult ki az egyensúlyi állapot, a vonalak meg vannak húzva. Az ember jól tudja, hogy ezen a vonalon jár, mert egyre több elhagyott házat lát.

Megérkezünk egy Hywell nevezetű kerületbe. Nagyjából ez is hat évvel ezelőtt épült, hasonlóan a többi új kertvároshoz, amikor a várost körülölelő zöld területeket fokozatosan kitöltötték a térképen. Szürkére rajzolták át őket. Olyan emberek költöztek ide, akik nem akartak túl messzire menni a nagyváros tápláló kebelétől. Ezek a kertvárosok olyan egyformák, mintha indigóval másolták volna őket: egy kisebb bevásárlóközpont, három-négy háztömbönként egy játszótér és természetesen parkolóhelyek. Néhány szórópalackos felirat, amelyet egy-egy ide kiránduló zónalakó fújt a falra, miközben fél szemét a rendőrön tartotta.

Az útra festett vonalak közé parkoltunk. A bérház négyemeletes volt és derékszögű, mindkét oldalán bejárat és lépcsőház. A bejáratoknál lazán rakott betonkockák között kedvére zöldellhetett a fű, mégis haldoklott, mert a környékbeli kutyák túl szorgalmasan öntözték.

Foley kiszállt a kocsijából, és én megadóan követtem. A játszótér kongott az ürességtől, de a túloldalon álldogált néhány ember az újságosbódé előtt. Amíg a nő a zárakkal bíbelődött, a közelben felsírt egy csecsemő. Egy leszegett fejű cirmos macska nézett rám a folyosó korlátjáról. Sütött a szemből a megvetés, ezt kiterjesztette a csecsemőre, az alant elterülő parkra, de talán az egész világra.

- Tud várni öt percet a kávéra? - kérdezte Foley. - Ugye, nem siet? Szeretnék lezuhanyozni és átöltözködni.

- Rendben van.

- Szolgálja ki magát - intett a szoba felé. - Ott a magnó, ha szereti. Ne féljen, sietek.

Egy keskeny folyosón balra fordult, én pedig egyenesen előre a szobába, amely az átlag angol lakástól eltérően egyetlen szinten terült el. Ez lehetett a nappali. Fabútorok, barnászöld tapéta. A szobából egy kis étkezőt is leválasztottak, a két teret egy könyvespolc választotta el. Egy magnó hevert a földön, bekapcsoltam. Folkzene hangzott fel. Mindig úgy érzem, amikor folkmuzsikát hallok, mintha a falu bolondjának nyomnának hegedűt a kezébe, hogy nyekeregjen. Kikapcsoltam, és a könyveket nézegettem. Következtetni lehet arra, milyen valaki, ha megnézzük a holmikat, amikkel körülveszi magát.

Nem sok zsaru lakásán jártam eddig, így nem tudtam, vajon Foley lakása jellemző- e vagy sem, de tetszett. Regények, főleg piros fedelű kiadásban. A kézikönyveket meglehetősen találomra válogatta össze, könnyű fajsúlyú történelmi munkák mellett ott sorakozott keményfedelű kiadásban a Városi társadalmi szerkezet és változása meg Eyeley Zónája is, bár ez utóbbi egyáltalán nem meglepő. Klasszikus munkává vált, és négy év alatt félmillió példányban adták ki. Én annak idején egy ültő helyemben végigolvastam, most is ösztönösen vettem le a polcról, és megnéztem a végén a bibliográfiát. Egyezett a Foley polcán talált könyvek címeivel. Leültem, és találomra bele-beleolvastam.

Néhány perc múlva edénycsörgést hallottam a konyhából. Ahogy visszatettem a könyvet a helyére, Foley már meg is érkezett.

A haja még nyirkos volt, farmert és pulóvert viselt. Az arca kedvesebbnek tűnt, annál is inkább, mert a horzsolások élénkségét tompította az időközben rákent smink. Egy nagy tálcát hozott, rajta két nagy barna csésze és vagy fél tucat szendvics.

- Hogy érzik magukat a horzsolásai? - kérdeztem, amint leült velem szemben a heverőre, és a tálcát a földre helyezte.

- Biztosan csúnyábbak lennének, ha maga nem lő a levegőbe.

- Hogy kezdődött a balhé?

9


Megvonta a vállát, és kezében a csészével hátradőlt.

- A kocsi szerepelt a lopott autók nyilvántartásában, ezért utánaeredtünk. A fiúk erre nekihajtottak a falnak, de későn vették észre, hogy csapdába kerültek. Amint kiszálltunk, azonnal megkezdődött a verekedés. Azok, akik magára támadtak, hallhatták a zajt, és a cimboráik segítségére siettek.

- Megmondaná, miért vagyok itt? Vagy mindenkit kávéra invitál, aki csak erre jár, amikor letette a szolgálatot?

- Maga nem egyszerűen csak erre járt.

Belekortyoltam a kávéba.

- Mint ahogy abban a mellékutcában sem. De ne gondolja, hogy megálltam volna, ha elég széles az út. A lovagiasságra igencsak rá lehet fizetni manapság. A zsaru pedig azért kapja a fizetését, hogy számoljon a veszéllyel.

- Összeomlanak az illúzióim.

- Ugyan, hisz maga is zsaru!

- Egy zsarunak is lehetnek illúziói, nem?

- Arról, hogy erős. Másról nem, hacsak nem vak.

- Maga a különlegeseknél dolgozik?

- Hogy micsoda?

Fölemelte a csészét, és a pereme fölött nézett rám. Mosoly nélkül.

- Hogy egyszerre milyen szemérmes lett - szólalt meg. - Hiszen láttam, hogy Barrynek megmutatta az igazolványát. Különben is egyetlen angol zsarunál sem lehet fegyver, hacsak nem fejvadász.

Megadóan emeltem föl a kezem.

- Jó, ha ez magának annyira fontos. Tényleg az vagyok!

- Vegyen szendvicset - mosolygott, és egy tányért nyomott a kezembe.

Elvettem egy kenyeret, és ránéztem.

- Fogadjunk, hogy egyfolytában ezen a kérdésen törte a fejét!

- Tényleg. De az isten szerelmére engedje már el egy kicsit magát. Úgy ül itt, mint aki karót nyelt, és egyéb gondja sincs, csak hogy azt bizonygassa nekem, milyen tipp-topp gépember maga.

- Miért, mit várt?

- Fogalmam sincs. Ennél talán egy kicsit többet. Lehet, hogy tévedek, talán maga is csak közönséges kemény legény, aki állandóan a körözött nyuszik után koslat, mert jó pénzt kap érte. Az sem baj, ha eközben betörheti egyiknek-másiknak a fejét. Talán szereti csinálni, élvezi, hogy senkinek

10


sem kell elszámolnia.

- És ha ilyen vagyok?

- Engem már ritkán ér meglepetés - folytatta. - Rengeteg hasonló ember van, vonzza őket a rendőrség vagy a hadsereg. A zónában őrjáratozó zsaruknak a fel ilyen: keresik a balhét, ha nincs, akkor csinálnak. Ismerem ezt, egy ideig én is közéjük tartoztam. De maga nem ilyen, érzem, hogy nem teljesen őszinte.

- Hát maga csak tudja!

- Igen, azt hiszem.

Ettem a szendvicset, ő meg nézett, aztán hirtelen fölpattant, és magnóhoz ment.

- Milyen zenét szeret?

- Chopint, Debussyt, Beethovent.

Meglepetten nézett rám.

- Tényleg, vagy csak végleg össze akar zavarni?

- Tényleg szeretem őket, de ha olyan a kedvem, bármit meghallgatok. Ha nem, nem.

- És akkor maga nem gyűjt felvételeket?

- Dehogynem, a bűnözőkről.

Kivette a magnóból a kazettát, aztán másikat tett bele. Felcsendült Mozart zenéje, és Foley visszaült a helyére.

- Most is hülyéskedett?

- Nem értem, mit akar. Nem tetszik magának a kemény fickó, ugyanakkor azt sem hiszi el, hogy képes vagyok élvezni a klasszikusokat. Tehát nyilván kialakított rólam egy képet. Mondja meg nekem, mit vár, és kész örömmel kielégítem az igényeit addig, amíg el nem megyek.

Úgy tűnt, mintha egy kicsit elvörösödne, de lehet, horzsolásai keltették ezt a benyomást.

- Miből gondolja, hogy örömet szerez, ha ezt csinálja?

- Ez meglehetősen egyszerű. Az emberek a többi embert általában kategóriákba sorolják. Boldogok, ha elgondolásuk beválik, az életet ugyanis elviselhetőbbé teszi az a tudat, hogy mindenki osztályozható. Zavart kelt, ha valaki nem illik a képbe, az ilyent tehát vagy kizárjuk, vagy pedig bizonyos tulajdonságait egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk.

- Szerintem az a jó, ha valaki nem illik az eddig használt kategóriákba, akkor gyártunk számára egy újat. Épp ez az, amit most csinálok.

- De miért? Mit számít, hogy beleillik-e valamelyik típusba vagy sem? Maga azt sem tudja, ki vagyok, és nem is kell együtt élnie velem.

- Nagyon is számít, azért, mert mindenki… minden ember…

11


- Mindenki számít? - A könyvek felé böktem. - Láttam, megvette Eyeley könyvét. Ha egy ostobaságot félmillió példányban terjesztenek, attól még ostobaság marad.

- Miért volna ez ostobaság?

- Mert túlságosan nyitott! Mert mindent bele akar szuszakolni. Mintha csak azt mondanám, hogy minden kutya barátságos. Nyugodtan hajtogathatja magában, és egy idő után el is hiszi majd, egészen addig, míg egy kutya jól bele nem mar a lábikrájába.

- Mit tud helyette ajánlani?

Letettem a tányért a földre, és végiggondoltam az egészet. Ha észnél vagyok, bele se megyek ebbe a beszélgetésbe. Ehelyett úgy beszéltem, mint ezer meg ezer félművelt értelmiségi, akik kézzel sodorják a cigarettájukat, és akkor is szemüveget hordanak, ha egyébként jó a szemük. Nekik a zónakorszak apostola Eyeley. „Ez evidens, barátom”, valami ilyesmit mondogatnak. „Magától értetődik, hogy mindenki számít. Erre Eyeley nagyon is egzaktul rámutatott.” Ezután mindenki szépen hazamegy, és mindaddig „mindenki számít” amíg össze nem zúzzák a lakását, föl nem gyújtják az autóját, mert a nyomorultak így követelik a kerek fejű polgároktól: igenis ismerjék el, hogy ők tényleg olyan fontosak, hogy számítanak.

- Én nem mondanék semmit - szólaltam meg végül. - Sőt mi több, meg sem írtam volna ezt a könyvet.

- Magának nincs véleménye? Maga nem gondolkozik azon, hogy ez a rendszer jó-e, rossz-e, vagy esetleg a kettő között van?

- Nem, ez ugyanis tőlem függetlenül létezik, megvannak a maga törvényei. Ezeket követem, ugyanis az égvilágon semmi sem változik meg attól, hogy elfogadom-e őket vagy sem.

- Feltételezem, hogy maga nem moralizál, amikor a szökésben lévőket összefogdossa! - A hangja megkeményedett, keze apró, de határozott mozdulatokkal követte szavait. - Akkor is gondolkodás nélkül megteszi, ha tudja, hogy a rendszer a hibás. Követi a törvényt. Tehát a szökevény az szökevény, és kész.

- Így van - mondtam. - Ők jobban tudják, hogy sárosak, talán magánál is jobban. Azt is tudják, hogy a menekülőt üldözik.

- A menekülést nem tiltja a törvény, ezt maga is tudja.

- Persze, hogy nem, de mennyi mindent tilt! Ha valaki állandóan kívül akar maradni, számtalanszor meg kell sértenie a törvényt.

- Tehát maga összeszedi őket.

- Csak azokat, akik balhét csinálnak, a többi kisstílű figurának nem kell aggódnia.

- És az a kölyök ma reggel a kocsijában, az mit csinált?

- Ellopott egy kocsit.

- Szóval semmi gyilkosság, vagy nemi erőszak? Nem látja, miféle rendszer az olyan, amelyik fejvadászokat vet be, hogy az ilyen srácokat begyűjtse?

Ebből elég, gondoltam. Ítéletnapig beszélgethetnénk arról, hogy mi a jó, mi a rossz.

- Maga is ugyanennek a rendszernek a zsoldjában áll - válaszoltam neki. - Gondol-e erre, ha egy fiatal srác fejét püföli a gumibotjával egy tüntetésen? Előfordulhat, hogy nem is tüntető, hanem csak túl közel állt. De ő ott áll maga előtt, és magát azért fizetik, hogy leterítse. Nem pusztán azért, mert ő is szétvághatná a maga fejét, hanem azért, mert a rendszer nem tűri a zavargásokat. Nem tűri, ha valaki menekül a törvény elől, tehát, amikor azt mondja, hozd elém azt a gyereket, akkor megyek, és fölkutatom. Ha annyira dühíti magát mindez, akkor csak rajta, telepedjék le egy ilyen

12


zónában. - Fölálltam. - Egy dolog bizonyos, ha sokat mélázik még ezen, legközelebb a zónabeliek verik szét a fejét, mert megérzik, hogy maga bizonytalanul emeli a gumibotját. Egyébként köszönöm a kávét.

Nem mozdult, csak ült, és szeme a semmibe meredt. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy összetörtem a lelkét.

- Maradjon még - mondta végül.

- Szeretném kialudni magam.

Egy hirtelen, de kicsit bizonytalan mozdulattal fölállt ő is, és az ajtóhoz ment. Követtem, megállt az ajtónál, és nekitámaszkodott. Keserű mosollyal szólalt meg:

- Most szépen kiszidolozta a kemény fickó kötelező arcképét.

Legyintettem. Gyors mozdulattal föltépte az ajtót.

- Mindenesetre köszönöm, amit tett. Aztán időnként jelentkezzék, ha akar.

Négy

Kilenc órára haza is értem abba a lakásba, amit körülbelül egy hónapja vettem ki. A zónától egy mérföldnyire lehetett egy ház legfelső szintjén, ahol rajtam kívül csak egy rövid hajó egyetemista lakott, de annál több hagymát sütött. Egy hete nem jártam itthon, azelőtt pedig tíz napig voltam távol. Céljaimnak nyilván jobban megfelelne egy penzió, de a bérleti adót úgyis mindenhol fizetni kell, akkor meg miért ne lehetnék egyedül. Több pénzért kevesebbet. Néhány idealista szerint a bérleti adót azért fizetjük, hogy ebből tudják a szociális lakásokat fenntartani. Vagyis a zónákat. Mások viszont azt állítják, hogy ezzel a különadóval túl drágává teszik a lakásokat a munkanélkülieknek, vagyis a zónalakóknak. Ahogy meg tudom ítélni, úgy van ez, mint minden más: kétféleképpen működik.

Szóval egy lakás, ahonnan jó a kilátás. Nem sokat tettem hozzá néhány újságon, a vödörben lévő szeméten és jómagamon kívül. A tévé jókora darab, a képernyő szélei már megfeketedtek, szóval túlságosan vén ahhoz, hogy valaki meglovasítsa. A bútorzat a harmincas-negyvenes évekből való lehetett. Sötétre volt pácolva, és erősen megrepedezett. A szőnyegen lyukak. Azért a tíz fontért, amit letétbe kértek (hátha összetörök valamit), az egész berendezést kétszer meg tudtam volna venni. Egyszóval átmeneti szállás. Közeledett a tél, lassacskán lezárul a nyúlcipősök évadja, ahogy egyre rövidülnek a napok. Ha a jövő héten nem kapok megbízást, akkor valószínűleg délre költözöm. Fáradtnak éreztem magam, persze nem úgy, mint amikor az ember mindenáron ágyba akar bújni. Tudtam, hiába alszom el, úgyis előbb-utóbb fölriadok.

Lent a városban tisztán kivehettem a zóna házainak kékesszürke palatetejét. A környék egykor küszködött a szmoggal, most egyetlen kéményből sem áradt füst, így tehát mindent tisztán láttam. Kivéve a város szélét, ahol a zóna kezdődik. Így van ez sok dologgal. Ha messziről nézi az ember, semmi különöset nem lát, bár ez nem jelenti azt, hogy nincsenek különbségek. Az egész város mozgásban van, az emberek nyüzsögnek az utcákon, de ha belépünk egy zónába, látszólag nyugalmas minden, az utcák üresek. Egy zónalakónak ugyanis semmi oka, hogy nyüzsögjön. Saját időrendje szabja meg a mértéket, amiben a reggeli órák egyáltalán nem játszanak szerepet.

Néhány embernek, aki persze nem a zónában él, az a véleménye, hogy a zóna élete egyszerűen nem valóságos. De a valóság nem áll meg, és nem is kezdődik a kerítésnél. A valóság ugyanis olyan, mint egy kutya: folyton követ, akárhová mégy. Időnként belebotlasz, máskor a lábadba mélyeszti a fogait, de előfordul az is, hogy eléd hozza a papucsot.

Már éppen elaludtam volna, amikor megszólalt a telefon.

13


Ha az embernek nincs társadalmi élete, akkor nincsenek amolyan „szia, hogy vagy” kezdetű telefonjai sem. Hiába vívódtam, fölvegyem-e a kagylót vagy sem. Ha cseng a telefon, az üzletet jelent. Eddig soha nem volt olyan megbízatásom, amit azonnal el kellett volna kezdenem. Ha viszont most nem veszem föl, akkor egy óra múlva úgyis felébresztene megint. Fölkeltem, és fölvettem a kagylót.

- Itt Carl - mondtam.

- A nevem McCreedy, John McCreedy - szólalt meg egy hang. - Megtudtam, hogy újra itt van a városban, és szeretnék magával találkozni, lehetőleg minél előbb.

- Miről van szó, Mr. McCreedy?

- Volna egy kedvező ajánlatom, de nem telefontéma. Ide tud jönni fél órán belül?

- Lehetetlen. Most éppen halaszthatatlan dolgom van.

- Ha nem haragszik, mit csinál? - nagyon udvariasan, de hangjában némi kétellyel tette föl a kérdést.

- Alszom. Ha megmondja a címét, este elmegyek önhöz.

Egy pillanatra csend lett a hallgatóban, aztán újból megszólalt:

- Eddig is három napot vártam, hogy végre hazaérjen. Húszezer fontot fizetek. Megér ez magának annyit, hogy kihagyja az alvást?

- Egy alvás mindennél többet ér - válaszoltam, és majdnem letettem a kagylót, nem szeretem, ha így akarnak nyomást gyakorolni rám. Aztán mégis meggondoltam magam. - Mondja meg a címét Mr. McCreedy!

Megmondta, és én megígértem, hogy fél órán belül ott leszek.

Ahogy az úton hajtottam, úgy változott a táj is, mintha a sivatagból egy dús mezőre értem volna. Vörös téglás tűzfalak, gyárépületek, kopott sorházak után egyszerre tágas kertek, frissen festett házak, előttük drága autók. Egy rendőrautó az út mentén, oldalán ezüstcímer. A zsaruk csak üldögéltek benne. Megnéztek maguknak. Az egyik ember azért fizeti az adót, hogy a másikat a rendőr megállítsa, a kocsiban ülő zsaruk azonban ránézésre nem tudják megállapítani, nem én vagyok-e az egyik ilyen adófizető. Egy Jaguár tiszteletet parancsol.

Amikor a dombok közé értem, a házak még nagyobbak lettek, és egyre távolabb kerültek az úttól. Néha egyáltalán nem is lehetett őket látni, mert eltakarták a magas, patinás kőfalak, vagy az áthatolhatatlan sövény. Néha a szemembe ötlött egy-egy tágas garázs vagy egy Viktória korabeli lámpaoszlop, esetleg egy-egy keréknyom az út menti fűben, a reggelig húzódó estélyek árulkodó nyomai.

A házszámot kőoszlopba vésték. Kapu mindazonáltal nem volt. Ahogy befordultam, a kavics csikorgott a kerekek alatt. Harminc métert mehettem egyenesen az úton, ekkor egy tűkanyar jobbra terelt.

A ház a kanyarban állt. Nem túl magas, ám annál hosszabb, sárga kőház, sok üveggel. Az út megemelkedet a bejáratig, ahonnan egy tágas parkra látott az ember, melyet szikomor- és nyírfák vettek körül. Néhány levél már megbarnult, sőt némelyik már a földre hullott. Mégsem tudták a rendetlenség benyomását kelteni. Az ember szinte a lelki szemével látja, mennyire kínlódott az építész, hogy a ház és a kert harmonikusan illeszkedjék. Úgy igazából nem is sikerült neki: mindkettőből hiányzott a természetesség.

A ház bal oldaláról hatalmas garázs nyílt. Az egyik ajtaja nyitva, bent sötét. Leállítottam a Jaguárt, és vártam. Az volt az érzésem, hogy előbb vagy utóbb kijön valaki, így is lett. Elegáns öltönyt viselt, de rendkívül nehéz cipőket, melyek szinte belegyökereztek a kavicsba. Egy méterre állt a garázskapu előtt, kezét egykedvűen a combja mellett tartva. Az őr.

14


Kiszálltam a kocsiból, és halkan becsuktam az ajtót. Nem mozdult, és nem szólt egy szót sem, ez nyilván nem tartozott a munkájához. Hangokat hallottam a ház közeléből, ezért arra pillantottam.

McCreedy jelent meg a teraszon, és lenézett rám. Látszott, hogy mindent maga akar kézben tartani, mindenre kiterjed a figyelme. Kemény tartású ember, magas, egyenes hátú, ezüstösen őszülő. Elgondolkoztam, vajon mennyi lehet igaz abból, amit róla mondanak.

- Maga Carl? Üdvözlöm, John McCreedy vagyok. Jöjjön csak föl!

A hangja melegen csengett a még mindig hűvös reggeli levegőben. Bólintottam, és elindultam a teraszra vezető kőlépcsők felé. Ezt látván McCreedy sarkon fordult, és bement a házba.

Valamiféle főúri eleganciára számítottam, de a helyiség csak részben felelt meg várakozásaimnak. A kandallóban lobogott a tűz, a szőnyeg pedig süppedős volt. A bútorzat bőrből és acélból készült, modern fotelok, amelyeket egy hosszúkás, alacsony asztal köré rendeztek el. Az asztalon egy mappa hevert. Néhány tájkép a falon, a könyvespolcon tekintélyes mennyiségű könyv. Látszott, hogy férfi lakja a házat, itt minden magabiztosságot és rendet sugallt.

- Csukja be, kérem, az ajtót - szólt McCreedy. - Fázom.

A kandalló mellett állt, intett, hogy lépjek közelebb. Most láttam csak, hogy bár magas ember, valaha ennél is magasabb lehetett. Hatvanas éveiben járhatott, de arca valami belső erőt tükrözött. Nyílt tekintettel mért végig, olyanformán, mint aki megszokta, hogy büntetlenül meredhet mások arcába. Ez persze nem árult el róla túl sokat, hisz gyakran előfordul, hogy teljesen idegen bőrbe bújunk, ha egy ismeretlennel találkozunk.

- Üljön le, Carl. Nem akarom sokáig tartóztatni. De nem szeretek olyan emberrel tárgyalni, aki fél lábbal már menni készül.

- Csak arra vártam, hogy hellyel kínáljon - mondtam, és letelepedtem az egyik karosszékbe. Nem volt süppedős fotel, és ahhoz elég magas, hogy az ember szükség esetén felpattanjon ültéből.

McCreedy állva maradt, egyik karját a háta mögött tartotta.

- Ugye, hallott már rólam? - kérdezte.

- Ezt-azt.

- Nem lenne egy kicsit konkrétabb?

- Nos, jó. Építkezésekből csinál nem is kevés pénzt, olykor nem egészen megengedett eszközökkel. Bár az üzletnek ezt az oldalát nagyjából partnere, egy bizonyos Slater intézi.

- Így van - mondta elgondolkozva, majd rövid szünet után megkérdezte: - Merre dolgozott legutóbb?

- Fent, északon. De hát úgyis tudja. Nyilván informálta magát valaki a kapitányságról, hisz anélkül nem tudhatta volna, hogy visszajöttem a városba, sőt még azt sem tudná, hogy egyáltalán létezem.

- Így van, dolgozik nekem valaki. Rajta van a bérlistámon, ugyanis biztonságosabb, ha az ember megvásárol valakit, mint hogy csip-csup szívességeket hajkurásszon.

- Engem nem vásárolhat meg, legfeljebb megbízást fogadok el.

Beleegyezően bólintott.

15


- Sehol semmi nyom, senki nem tudja, merre jár, semmivel nem kell elszámolnia. Eleinte nem hittem a fejvadászokról keringő történeteket, hogy mennyi mindent megengedhetnek maguknak, a kormány teljes támogatásával.

- Így egyszerűbb a dolgunk - válaszoltam. - Egyébként mivel akar megbízni, Mr. McCreedy?

Egy pillanatra elhallgatott, mintha a gondolatait rendezné, aztán teljesen színtelen hangon beszélni kezdett. Mintha csak bíróság előtt tenne vallomást.

- Talán nem olvasta az újságokat, de lehet, hogy az északi kiadásokban nem is volt benne a hír. Volt egy fiam, Tony. A múlt héten, szerdán holtan találták a cornwalli Truro közelében. Kigyulladt a kocsija, de nem ez volt a halál oka. A boncolás kiderítette, hogy közelről kétszer mellbe lőtték. Azt akarom, hogy megtalálja a gyilkosát.

- Tudja, ki tette?

- Nem. Ezt magának kell megtudnia.

- És ha megtudtam?

- Hozza ide!

Gondolkoztam, miközben McCreedy csöndben várt.

- Ez a zsaruk dolga - szólaltam meg. - Ha pedig nem, akkor keressen magának magándetektívet. Én egyik sem vagyok, nekem tudnom kell, kit keresek. Nem szeretem, ha szaglásznom kell.

- Ez ostobaság! Mi különbség van egy szökevény felkutatása, és e között a megbízatás között? Mindössze annyi, hogy itt nem ismeri a fickó nevét. Ez okoz gondot magának?

Cigarettára gyújtottam.

- És a rendőrség? Ha a halottkém kijelentette, hogy gyilkosság történt, akkor ez az ő dolguk. Vagy azt akarja, hogy a gyilkost ne a zsaruk találják meg, hanem én? Bosszút akar állni?

Ahogy megmozdult, a ráerőltetett nyugalom mintha megrepedezett volna rajta. Merev, határozott, és nagyon szomorú ember benyomását keltette. Megfogta a szemben lévő széket, egyenes háttal ráült, lábait nem tette keresztbe.

- A rendőrség semmit sem tud. Nem találták meg a fegyvert, az indítékot nem ismerik, nincsenek gyanúsítottak, semmi. - Keze hirtelen megrándult. - De nézze meg maga is.

Fölemeltem az asztalról a dossziét, és átlapoztam a fénymásolatokat, köztük a rendőri és a kór-boncnoki jelentéseket. A legtöbbjét Cornwallban készítették, de volt néhány helybeli is: jegyzőkönyvek, újságkivágások, és végül egy temetési hír.

- Most tehát ismeri a tényeket - szólalt meg McCreedy, miközben olvasgattam. - Ha az első napokban nem találnak senkit, az esélyek egyre romlanak. Attól pedig, hogy a dolog Cornwallban történt, még valószínűbb, hogy nem is fognak senkit elkapni.

- Mit keresett Tony arrafelé?

- Fogalmam sincs. Nyolc nappal korábban indult el. Nem mondta, hova megy, de hát már huszonhárom éves volt, nem kellett beszámolnia, mit csinál. Időnként el-eljárogatott néhány napra.

16


- Miből élt?

- Papíron nálam dolgozik, de a főnök fiának nem kell mindennap blokkolnia.

- Kik voltak a barátai?

Nem válaszolt azonnal, amikor pedig megszólalt, újra érződött a hangjában a színtelenség.

- Időnként benézett a zónába… Nem örültem neki, mert ha túl sokat jár az ember ilyesfajták közé, egy idő után őrá is ferde szemmel néznek. Nemrég hevesen összevesztünk, aztán többet nem beszéltünk a zónáról. Ez úgy két hónapja lehetett.

- Talán arról vitatkoztak, hogy miért jár a zónába?

- Már mondtam, hogy felnőttként kezeltem. A pénz miatt vitatkoztunk, ugyanis nem kevesebb, mint ötezer fontot kért készpénzben. Amikor megkérdeztem, mire kell, nem volt hajlandó megmondani, hanem hosszas fejtegetésbe kezdett a zónalakókról, a szabadságról meg az egyenlőségről. Azt hiszem, többet mondott, mint amennyit szeretett volna, mert hirtelen abbahagyta, és elrohant.

Újra bepillantottam a dossziéba.

- Itt semmi nincs arról, hogy a múlt hónapban, a zónában járt. Persze az is lehet, hogy a zsaruk elfelejtették az anyaghoz csatolni.

- Ez szinte kizárt dolog.

Az iratokat visszatettem az asztalra.

- Nos, a zóna legalább valami kiindulópontot jelent. - Levertem a cigarettámról a hamut. - És mit csinál, ha elkapom Tony gyilkosát és idehozom?

Megkeményedett a hangja, a szeme sötéten csillant.

- Mit jelent vérebnek lenni, Carl? Kemény, dörzsölt ember maga, ugye? De én sem vagyok ma született csecsemő, maga még kisgyerek volt, amikor én elkezdtem üzletelni. Nem, nem vagyok én sem szent, a pénz egy része törvényes, egy másik része nem. Tony volt az egyetlen fiam, akit keményen arra neveltem, hogy ő vegye át tőlem az üzletet, ha én már nem leszek. Ha bedőlt néhány reményét vesztett zónalakónak, akik elszedték tőle a pénzét, akkor erről is tudni akarok. - A keze pörölyként sújtott le a karfára. - A gyilkosát akarom! Tudni akarom, mit csinált a fiam, és miért kellett meghalnia!

Elnyomtam a csikket.

- Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, hogy mit akar a gyilkostól. Ha megtalálom, idehozom. Nem vagyok bérgyilkos.

- Erre nem is kértem.

- De esetleg később kérné, ezért mondom jó előre. A húszezer fontnak most kérem a felét, és egy héten belül jelentkezem. Ha egy hét alatt nem jutok semmire, akkor valószínűleg később sem, tehát nem kapom meg a második részletet. Ha rábukkanok az emberünkre, akkor ön szállításkor egyenlíti a számlát.

Szó nélkül fölállt, és a könyvespolchoz ment. Amikor visszajött, már én is álltam, hónom alatt a dosszié.

Egy boríték volt McCreedy kezében.

- Azonnal hozzákezd - szólt, és kezével az ajtó felé kormányzott.

17


- Ma délután.

- Rendben van. - Átadta a borítékot, tapintásra úgy tűnt, megfelelő mennyiségű bankjegy van benne.

- Amint tudok valamit, jelentkezem.

Bólintott, kinyitotta az ajtót, én pedig kiléptem.

Öt

Kategóriák. Ahogy Foleynek is mondtam korábban, az emberek szeretik besorolni a többi embert, hogy értékelhessék őket, hogy bánni tudjanak velük. Nem így állt azonban a dolog John McCreedyvel, és ez egy kicsit bosszantott. Ahogy fölébredtem, máris újra ráterelődtek a gondolataim. Bosszús hangulatban másztam ki az ágyból.

Nyilvánvaló, hogy a bosszú dolgozik McCreedyben. Láttam már jó néhány bosszútól szomjas figurát, de McCreedy nem ilyen volt: hideg, mint egy jégcsap. Nem gyötri halálra a bánat, nem akar szentélyt avatni a fia tiszteletére. Mégis áradt valami feszítő erő belőle, ahogy mindenáron tudni akarta, mit csinált a fia. Úgy éreztem, sokkal inkább erre kíváncsi, semmint arra, hogy ki ölte meg Tonyt. A kategóriák nem segítettek. Állandóan vissza-vissza vándorolt az agyam erre a dologra, mint ahogy az ember nyelve mindig a szájában lévő sebet piszkálja. Miközben a szennyest kihajigáltam a táskámból, három előtt néhány perccel megszólalt a kaputelefon.

Egy ismeretlen férfihang azt kérdezte, hogy én vagyok-e, aztán bemutatkozott:

- David Slater vagyok, John McCreedy társa. Szeretnék magával beszélni.

Nem akartam a kaputelefonon találós kérdéseket feladni, ezért fölhívtam a szobámba. Egy perc sem telt el, s kopogott. Egyedül volt, de az ablakból láttam, hogy autó várja, melyben ott feszít a sofőr.

Slater harminc körüli, elegáns, frissen borotvált férfi volt. Haját divatosra vágták, jól keretezte határozott vonásait. Ahogy felém nyújtotta kezét, arra gondoltam, nem lepne meg, ha hipp-hopp előkerülne belőle egy borotvaéles kés. A tekintete óvatossá tett, mert elegáns ruhája ellenére sem mozgott idegenül a lepusztult szobában.

- Úgy tudom, ön ma délelőtt megegyezett Mr. McCreedyvel - mondta, és keresztbe tette a lábait. Egyik kezét a combján nyugtatta. Ujjai néha megrándultak, ahogy beszélt. - Megbízatása értelmében meg kell találnia Tony gyilkosát.

Nem tudtam, kérdez-e, vagy pedig kijelenti, ezért megkérdeztem:

- John McCreedy küldte magát?

- Igen.

- Értem.

A szék karfáján dobolt az ujjaival.

- Mikor szándékozik hozzákezdeni?

18


- Rövidesen. Akikkel beszélnem kell, még nincsenek otthon.

Úgy bólintott, mintha minden világos volna a számára.

- Említette önnek John, miért ment el a fia, vagy esetleg név szerint azokat a zónalakókat, akikkel kapcsolatban volt?

- Említette.

Újabb bölcs bólintás. Rendkívül sok energiát fordított rá, hogy megfontoltnak lássék.

- Tony sok barátja lakott a zónában - mondta. - John ennek egyáltalán nem örült, de a fiú a saját feje után ment, megvoltak az elméletei, és azokkal találkozott, akikkel akart. Az apja ebbe nem tudott beleszólni.

- Ezt említette Mr. McCreedy - szóltam közbe. - Nem tudja véletlenül, járt-e Tony a zónában a halála előtt?

- Nem. Vannak embereim arrafelé, de már régen nem látták.

- Mindenesetre utánanézek. Ha mégis járt bent, az alaposan megkönnyíti, hogy fölgombolyítsuk…

- Kétségtelen. - Kissé fölemelte a combjáról a mutatóujját. - De nem vagyok meggyőződve arról, hogy így szolgáljuk a legjobban John érdekeit.

- Ezt miért gondolja, Mr. Slater?

Egy pillanatra mintha megmerevedett volna, majd végigsimította a nadrágszárát, és ujját az ajkához emelte, mintha nagyszabású döntésre készülne. Minden remekül be volt gyakorolva, szinte tökéletes produkcióban gyönyörködhettem.

- Azt akarom, mondja föl ezt a megegyezést - szólalt meg végül. - Megértem, hogy John keresi a fia gyilkosát, és meg akarja büntetni, de ez nem ilyen egyszerű dolog. John egy öregember, akinek megcsontosodtak a nézetei, azok a nézetek, amelyek ellen Tony annyit harcolt. Ő ilyen módon akarta megérteni a fiát. De maga akármit is talál, semmin sem tud változtatni.

- Nem?

- Nem. - Előrehajolt a széken. - Tony barátai baloldali bajkeverők, erről rövidesen maga is meggyőződhet. Engem nem érdekelnek a nézeteik. De hogyan magyarázza meg John McCreedynek, hogy a fia olyanok közé keveredett, akik mindent megtagadnak, amiben ő hitt, amit ő épített föl? Ezzel csak tovább növelnénk a szenvedéseit. Tony halott, és kész. John soha nem tudja már elsimítani a nézeteltéréseket kettőjük között, ezért jobb, ha a dolgokat nem feszegetjük! Hadd gyógyítsa be a sebeket az idő.

Igazán megható szónoklat. Ritkán hall az ember ennyi melegséget és megértést. Megráztam a fejem.

- Én John McCreedyvel egyeztem meg, úgy is mondhatom, vele szerződtem. Ő fizet, én szállítom a gyilkost. Semmi okom, hogy fölmondjam a megállapodást, tehát csakis ő mondhatja nekem: eddig, és ne tovább.

- Ezt messzemenően méltányolom. Nem is arra kérem, hogy mondja föl a megegyezést, hanem csak annyit közöljön Johnnal, hogy a fiát véletlenül ölték meg, a tettest pedig lehetetlen előkeríteni.

Rágyújtottam, és az ablak felé fújtam a füstöt.

- Ezt sem tehetem. Egy féleszű sem dőlne be ennek a szövegnek, én pedig nagyon sokat adok rá, hogy megbízhatónak tartsanak. Ha John McCreedy megtudná, hogy átverték, egy hónapon belül fölkopna az állam. Ha ennyire aggódik miatta, miért nem veszi rá, hogy vonja vissza a megbízásomat?

19


- Hajlandó vagyok egy csinos összeget áldozni az ügy érdekében - mondta Slater, mintha nem is hallotta volna. - Tízezer font…

- Rendkívül bőségesen van eleresztve a humanizmusa! Csoda, hogy magában tudja tartani.

- John egyszerre a barátom és az üzlettársam! Ami tehát hatással van rá, az énrám is hat.

Nagyon érdekelt volna, meddig megy el, de annyi negédes hazugságot mondott már eddig is, hogy csípte a szemem. Másrészt azt sem szeretem, ha ostoba amatőrnek néznek.

- Maga lebecsüli az értelmi képességeimet - horkantam fel. - Miért nem mondja ki kertelés nélkül, hogy ad tíz rongyot, ha nem csinálok semmit! Már régen úton lehetne hazafelé, és nem kellett volna ezt a nyúlós dumát végighallgatnom.

- Nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam. John McCreedy valóban…

- Hagyja már abba! Miért beszél velem úgy, mint apuka a fogyatékos kisfiával? Nem sok magánmegbízatást vállalok, de ha igen, akkor mindig ellenőrzöm azt, akinek dolgozom. Ez alapvető, ha az ember nem akarja, hogy hintába ültessék. John McCreedy ügyes ember, a pénzét a törvényes ügyletek során mossa tisztára, de még ma sincs olyan városi vállalkozás, amiből ő hiányozna. És a maga neve sem cseng túl rosszul, Mr. Slater. McCreedy jobb keze, az új típusú gengszter, aki művelt ember, és mindent egy könyvelő precizitásával intéz. Nem tudom pontosan, hány balhéban van benne, de igen jó a hírneve a zónában a szesz és a kábítószer területén. Csak elgondolkodom, kié lesz McCreedy üzlete, ha történetesen visszavonul. Mit gondol, törte már ezen az öreg a fejét? Az egyetlen fia halott. Kire hagyja a vagyonát? Magára? A döntés elég logikus lenne, hisz már most jórészt maga intéz mindent. Nem is jöhetett olyan rosszul magának, hogy kicsinálták a fiút. Ha pedig benne volt nyakig, akkor most világos, hogy nem akar nagyobb hullámverést.

Egy másodpercig hallgatott, aztán fölnevetett, de volt ebben valami erőltetett:

- Az nyilvánvaló, hogy maga nemigen ismerhette Tony McCreedyt. Esze ágában sem volt átvenni az üzletet, nagyon jól megvolt ő a koszos zónalakó haverjaival. Azokkal legalább megtárgyalhatták, hogyan váltják majd meg a világot. Ha engem kérdez, szerintem John ezt tudta, de soha nem fogja megemészteni. Azt akarja magától, hogy győzze meg az ellenkezőjéről.

- Tudni akarja, ki ölte meg a fiát. Akkor maga viszont miért izgul, ha nem sáros a dologban?

Fölállt, és lenézett rám, talán azt hitte, a magasságával megijeszthet. Néha ez kétségtelenül be is jön, de nem most.

- Ne súlyosbítsa a gondjaimat, Carl! Nem szeretem, ha beleavatkoznak a dolgaimba. Azon veheti észre magát, hogy megpróbálják megállítani.

Sarkon fordult, és kiment, a szoba pedig mindjárt hangulatosabbnak tűnt, ahogy magára zárta az ajtót. Egy perccel később láttam, hogy beül a kocsiba, és elhajtanak.

Amint elment, a táskámba raktam néhány tiszta holmit. Pár perc alatt elkészültem. Haza is jöhettem volna éjszakára, ha nem jön Slater, így viszont biztonságosabbnak tűnt, ha a megegyezés lejártáig távol vagyok. Nem sokat adtam ugyan a fenyegetéseire, de ismerte a helyet. Ne könnyítsük meg a dolgát. Egy ilyen üzletembereknek mindig megvannak a kedvenc nehézfiúi, olyan fontos segédeszközök ezek, mint mondjuk a zsebszámológép.

Levittem a táskát a garázsba a ház mögé, a Jaguárba gyömöszöltem a holmimat. A hátsó üléseket kiszedtem, hogy egy másik benzintartályt is be tudjak szerelni. Az autót a hagyományos 5300 köbcentis Jaguár motor hajtotta. Ez, amíg oda visz, ahová akarom, tökéletesen megfelel. Beindítottam a motort, és kihajtottam a garázsból.

*

A zónába senki nem megy kocsival, bent sehová sem siet az ember. Csak a rendőrjárőr közlekedik autón, szögesdróttal az ablakon. Rendszerint csak

20


kettes sebességfokozatban haladnak.

Egy parkolóban hagytam a kocsit, és a legközelebbi kapuhoz gyalogoltam. Figyeltem az embereket és a házakat, hogyan veszítenek egyre többet az értékükből. A legtöbb ablakon foszló tüllfüggöny lógott. Egyáltalán nem nevezhető tömegnek az a néhány ember, akivel együtt közeledtem a kapuhoz.

Fél négy körül azok a zónalakók, akik kimerészkedtek a városba, kezdenek visszaszivárogni, mintha nem akarnának a munkából jövő emberekkel találkozni. A szeptember hideggel és esővel köszöntött be, az emberek pulóverben vagy kabátban jártak. Aztán két hét elteltével a nyár meggondolta magát, és visszatért. Látszott, nem lesz tartós a meleg, de ahhoz elég, hogy az ember megizzadjon, ha futni támad kedve, ezért nem is futott senki. Egyedül, vagy kis csoportokban sétáltak az utcán, mint ahogy a turisták egy múzeumi vagy állatkerti látogatás után. Senki nem törődött vele, mi veszi körül őket.

Végigsétáltam a sorházak mentén az utca árnyékos oldalán. Ekkor láttam meg a zóna első kézzel fogható bizonyítékát. Az út hirtelen megszűnt, teljes szélességében betonoszlopok zárták el, valamint megemelték a járda szintjét is. A kerítés mögött folytatódott az út, a házak azonban nem. A sorházakat a kerítés mögött lerombolták, a buldózer megtette a magáét. Sárga kockakővel burkolták ezt a területet; amolyan senki földje volt.

A kerítés négy-öt méterre magasodott a házak között, befelé hajlott a szögesdrót koronája. Acélrudak merevítették helyenként. A kapu az út közepén állt. A műanyag őrbódét két sorompó vette körül. Rövid sor várt bebocsátásra, én is beálltam, és előástam az igazolványomat.

Az előttem álló fiún farmer és kopott katonai dzseki volt, nem lehetett több húszévesnél. Vörös sálat hurkolt az övtartójába. Ez egy zónabeli banda ismertetőjele volt, de ha a bódéban álló zsaru észre is vette, nem vett róla tudomást. A fickó átadta az igazolványát és a belépési engedélyt a rendőrnek, aki az adatokat egy számítógépen egyeztette. Mechanikus mozdulatokkal húzta keresztül a kilépési engedély vörös tintájú, szögletes pecsétjét. A fiú egyetlen szó nélkül kapta vissza a papírjait, és újból a saját világába lépett. Én nem voltam ennyire szerencsés.

A rendőrnek egyetlen engedély sem jelent semmi különösebbet, azt pedig végképp nem, hogy mindenkit szó nélkül átengedjen.

- John Rider? - kérdezte, ahogy az igazolványban szereplő névre pillantott.

Bólintottam. Valójában nem is kérdezősködött, a fotó kétségkívül engem ábrázolt.

- Mit szándékozik csinálni a zónában?

- Megkeresem néhány barátomat.

- A Cornwall Road 72. szám alatt lakik?

- Így van.

Rám nézett. Talán még hasissal bélelt cigarettát is találhat a zoknimban. De aztán mégis visszaadta az igazolványt, és kinyílt a sorompó.

*

Zóna: nem olyan szó, amit a politikusok különösen szeretnének. Igazából „biztonsági terület” a teljes kifejezés, de a zóna szó kiirthatatlanná vált. Mindenkinek ott van a szókincsében, még a BBC is kénytelen használni.

Zóna. Az emberek errefelé is élik az életüket, csak talán kevesebb céltudatossággal, mint máshol. Mindenből jut nekik egy kicsi. De lehetőségeiket nem maguk porciózzák ki.

Nekem ez a zóna is annyira ismerős, mint a többi hasonló, eligazodom benne, de nincs vele közelebbi kapcsolatom. Az érzelem ugyanis szélsőséges, vagy gyűlölet, vagy szeretet, legfeljebb fájdalom lehet. A zóna pedig nem ilyen érzéseknek a legmegfelelőbb kifejeződése.

21


*

John McCreedy megkérdezte tőlem, mit jelent különleges megbízottnak, fejvadásznak, vérebnek lenni, bár igazában nem is kérdés volt ez. Másvalaki is ugyanezt akarta tudni jóval korábban, de ő sem akarta, hogy válaszoljak. Föltette a kérdést, és egyszuszra fújta is a választ. Gyűlölettől kicsorduló nyállal fröcskölte a szavakat a bilincsre, amely a kocsi padlójához szorította. Sőt bizonyos értelemben a sírfelirata is ez volt a palinak. Nekem szánta volna, mégis ő halt bele.

Ha lehámozzuk a moralizálást, akkor meg is van a helyes válasz: egy vérebnek elsősorban jó besúgóra van szüksége, bőséges információra. Ha ez a kettő megvan, nincs ürge, aki meg tudna lógni az ember elől. Van egy besúgóm, úgy hívják, hogy Willy, akiről mindig tudom, hol találhatok rá, ha a szükség úgy kívánja.

A negyed központja felé tartottam. Egyre kevesebb ember járkált az utcákon, a kapu miatt itt már nem torlódtak össze az emberek. Annál több volt viszont az új hús, a tizenhat-tizenhét éves gyerek, akik soha nem éltek a kerítésen kívül. Nem itt születtek, persze, hanem valahol vidéken, és szerencsét próbálni jöttek a városba, hogy aztán a zónában kössenek ki. Nyáron valamivel többet látni belőlük, de soha nem tűnnek el teljesen az utcáról: ideges, érdeklődő tekintettel néznek az emberre, tájékozódni, tanulni akarnak. Képtelenek sokáig egy helyben megmaradni. Igazán délután élednek föl, amikor az asszonyok is megjelennek az utcán. Rikító műanyag kocsikban tolják haza a gyerekeiket a kopott imatermekből, amelyek afféle napköziként szolgálnak. A városi politika Anglia-szerte azt célozza, hogy a gyerek - ha a zónában nő is föl - iskolába kívülre járjon. Szociális lakásokat utalnak ki a családoknak; ezzel pedig kétségtelenül csökken a fiatalkori bűnözés. Legalábbis átmenetileg.

Az út menti házak között egyre nagyobb foghíjak tűntek föl, üres grund vagy lepusztult garázs, persze autó nélkül. Néhány lakó utcai üzlethelyiséggé alakította át az utcai szobát, ahol használt ruhát meg mindenféle ócskaságot árult. Mások kávét kínáltak, esetleg kártyázási lehetőséget. Ezek az üzlethelyiségek nagyon is természetesnek hatnak a környéken, sokkal furcsábbak a valódi boltok, amelyek akár kívül is lehetnének. Csak valahogy látszik rajtuk, mennyire sürgősen húzták fel őket az után, hogy megjelent a kerítés.

Az első hely, ahová bementem, a Sáv közelében volt. Sávnak nevezték a helyiek zóna szívében húzódó egykori főutcát. A helyet enyhén szólva túlzás kávéháznak nevezni. Néhány tucat többé-kevésbé tiszta csésze, egy nagy halom kólásüveg, egy félig üres dobozban csokoládé. Az ajtón külön fölirat hirdeti, hogy almás pite kapható. Az ajtót egy téglával támasztották ki, a padlón csikkekkel összeégetett linóleum. Öt szedett-vedett asztalt zsúfoltak a helyiségbe. Az egyiknél egy négytagú társaság kártyázott, mellettük egy kazettás magnóból zene szólt. A fiatalok - feketék és fehérek - fölpillantottak, amikor beléptem, de a kártya jobban lekötötte a figyelmüket. Legalább fél kiló aprópénz állt előttük oszlopokban. Az ablakon besütő nap valahogy meleggé tette a gyenge kávé és a cigarettafüst bűzét.

A bárpult a helyiség sarkában állt. Mögötte egy kockafejű néger vakargatta gyér szakállát. Másik keze a pulton, akkora, mint egy lapát. Vörös pólót viselt, amelyen valami felirat húzódott keresztül. A pofájáról lerítt, hogy egész életét a pult mögött töltötte.

Arcán megjelent a műanyag vendéglátós mosoly, amelyet az ismeretlenek számára tartogatott. Amikor egy méterre lehettem tőle, megszólalt:

- ’napot. Mivel szolgálhatok?

- Kávét kérek.

- Aha.

Először csak a feje mozdult egy kissé, aztán kiegyenesedett, és a pulton álló kanna után nyúlt. Egy csészébe nescafét kanalazott. Mögöttem érmék csörrentek, és éreztem, tekintete két leosztás között a hátamba fúródik.

- Cukrot? - kérdezte a néger, és az orrom alá nyomott egy doboz kockacukrot.

- Egyet.

Kihalászott egyet, és a csészébe lökte, aztán megszólalt:

22


- Járt már erre korábban is, haver?

Bólintottam.

Közben fölforrt a víz, a néger a kapcsolóra tette az ujját, és úgy tűnt, számolja a másodperceket. Egyre hangosabban zúgott a kanna, a víz már majdnem forrt. Kikapcsolta a rezsót, majd tizenöt centi magasból egyszerre öntötte a csészébe a forró vizet és a tejet, a lötty fölhabzott. Szépen kivitelezett mutatvány volt, s már ott is gőzölgött előttem a kávé.

- Kösz. - mondtam. - Mennyivel tartozom?

- A cég vendége volt, nagyuram. Majd legközelebb fizet, ha megint erre jár.

- És ha nem jövök?


- Csak egy kávéja volt.

- Árul mást is?

- Hogyne, kólát, narancslét, szendvicset. Melyikből adjak?

- Egyikből sem, kösz. Csak kérdeztem.

Megfordultam, és gyengén a pultnak dőltem. Senki sem figyelt feltűnően, a fiatalok látszólag elmerültek a kártyázásban, de azért tudták, hogy ott vagyok. Nem kíváncsiság vagy gyanakvás munkálkodott bennük. Egyszerűen csak egy új pofa van a helyiségben. Előbányásztam egy cigarettát a zsebemből, rágyújtottam. A néger elém tolt egy hamutartót.

- Meglehet, Willy Chambersszel együtt látott - mondtam fölemelve a csészét. Belekortyoltam a löttybe.

Összecsücsörítette a száját, és elgondolkozva bólintott: - Meglehet. Maga a barátja?

- Inkább az ismerőse. Járt erre mostanában?

- Talán… de hát ismeri Willyt, tudja, milyen alak!

- Aha - mondtam, és újat kortyoltam. - Megvan még a kéglije a Tansleyben?

- Nem hinném, rengeteget költözik. De ha magának szoba kell, tudok.

- Nem maradok olyan sokáig. Mindenesetre, kösz.

- Kirándulás?

- Ha végzek, még ma visszamegyek.

- Willyvel van dolga?

23


- Ha megtalálom, vele is. Utazgatok, és a múltkor cigit ígértem neki.

Óhatatlanul a dzsekimre tévedt a tekintete, talán a kartont kereste.

- Magánál van?

Megráztam a fejem.

- Különleges keverék, haver! Kár lenne, ha véletlenül elveszíteném. Ha belebotlik Willybe, szóljon neki, hogy erre jártam.

- Hol várja?

- Ő tudni fogja, hol keressen. Hanem azért mondja meg neki, hogy Carl kereste.

Bólintott, azt hittem, akar még valamit, de egy percig nem szólt egy szót sem, erre kiittam a kávét. A néger nézte, hogy fintorgok, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha elégedettség töltötte volna el.

- Kösz a kávét.

- Nem tesz semmit - válaszolta. - Szóval Carl kereste Willyt.

Ötven méterre lehettem a bártól, amikor valaki kilépett az ajtón. Akár az egyik kártyás is lehetett, bár nem láttam tisztán. Nem is gondoltam arra, hogy kövessem. Hátha tényleg csak apróért ment.

Hat

Egy órányit mászkáltam a sávon. Céltalanul őgyelegtem, és nézegettem az embereket. Egyre hűvösebb lett; ahogy ment le a nap, úgy váltak elmosódottabbá az árnyak is. A napvilág elmúlt, de még nem állt be az este, az emberek pedig megrekedtek a két napszak közötti zátonyon.

Nem találkoztam Willyvel, de nem is számítottam rá. Ehelyett már három bárban végigjátszottam az elsőben kidolgozott párbeszédet, biztos akartam lenni abban, hogy az üzenet eljut a címzetthez. Neppernek adtam ki magam, akinél van néhány uncia fű. A harmadik csehóban egy pofa azonnal át akarta venni a szállítmányt, alig bírtam meggyőzni, hogy Willy várja, vele van dolgom. Ez lehervasztotta, de láttam rajta, hogy elköpi a dolgot. Előbb-utóbb úgyis megtudja Willy, hogy kerestem, és jelentkezik. Ha pedig nem, kipiszkálom az odújából.

Egy újabb óra, és négy másik kocsma. Ennyi elég. Ha túl sokáig mászkálok az utcán, kiszúrhat valamelyik nyúlcipős, akit korábban beszállítottam a zsaruknak. Kilenc ilyen esetem volt ebben a zónában. Ha egyikük elterjeszti, hogy fejvadász jár a környéken, akkor elnémulnak az ajkak. Nem is beszélve arról, hogy a cókmók, amit emlegettem, fölkeltheti egy álruhás zsaru figyelmét, az emberek pedig azt hiszik, hogy csalinak dobtak be, és ez megint összeszorított szájakhoz vezet. Ezért visszaindultam a Sávon lévő kocsmába.

Kértem egy korsó sört, de nem ittam belőle, inkább egy ócska újság keresztrejtvényét fejtettem a sarokasztalnál. Egyedül ültem a csendes félhomályban. A falat borító lakkozott deszkák egy árnyalattal sötétebbek voltak, mint a piszkos vörös székek. A sör és az étel illata még ebédidőben rekedt meg a teremben. Jól ráláttam az ajtóra. Csak egy vízcsap sírt föl időnként, meg a biliárdterem felől hallottam a golyók halk koccanását.

A Sávos kocsma, a Lámpaoszlopos kocsma meg a Sarki kocsma… a régi nevüket azonnal elfelejtették, ahogy a terület a zónába került, és új lakók költöztek a házakba. A helyekre könnyebben vissza tudunk emlékezni, mint a nevekre. Ezt a három kocsmát engedélyezték a hatóságok a kerítésen

24


belül, egész nap nyitva voltak, sőt részben éjjel is. Egy időben az a vicc terjedt el, hogy mindenki a zónába akar költözni, mert ott vendéglőknek nincs szabályozott nyitvatartási idejük. Ezt persze a kintiek találták ki, mert azt hiszik, hogy a kocsmáknak hamisítatlan atmoszférájuk van. Időnként bejárnak, hogy élményt gyűjtsenek, és beleszimatoljanak a különös levegőbe. Persze nem túl sűrűn, hiszen a belépőket nyilvántartják.

*

Fél hétre járt az idő, de Willy még mindig nem adott életjelt magáról. A második korsó sört iszogattam, mert gyanús lehet az a szivar, aki túl soká ül egy sör mellett. Hacsak nem süketült meg Willy, már tudnia kell, hogy kerestem.

Megforgattam a maradék sört a korsóban, hátha életre kap, és eldöntöttem, hogy megyek. Egyébként is odalett a kocsma nyugalma. Egy tüske hajú, kék öltönyös pasas nyüzsgött. Ha szimpatizálok vele, akkor azt kívánom neki, bárcsak legyen életbiztosítása: annyira lobogtatta a teli tárcáját. Valahogy mégis inkább a rossz arcú zónalakónak kívántam szerencsét, amikor a tüskehajú nyomába eredt.

Ekkor tűnt fel Willy az ajtóban. Alig észrevehetően biccentett, amikor rám nézett, aztán eltűnt. Egy percet vártam, aztán hosszú léptekkel kimentem a helyiségből. Néhány méterre az ajtótól várt. Alacsony emberke, százhatvan centi. Tornacipőt, vörös széldzsekit és csíkos trikót viselt. Vörösesszőke haja göndör, ugyanolyan árnyalatú, mint a bajusza. Arcán az a gnómszerű tekintet, ami az alacsony emberekre jellemző. Valószínű, hogy negyvenévesen, jó tizenöt év múlva is ugyanígy néz ki, és így viselkedik. Azt akarta, hogy mindig elégedettek legyenek vele, erre törekedett, néha túlzottan is. De nagyon ismerte a zónát. Amikor odaléptem, egyik lábáról a másikra ugrált.

- Ezt nem sietted el, Willy!

Mosolygása mintha alábbhagyott volna:

- Csak előbb hallottam, hogy keresel, és már indultam is. Sietős a dolog, Carl?

- Annyira nem. - Előreböktem az államat. - Már épp meg akartam nézni a Tanley Row-i házat.

- Még ott lakom - újból kivirult. - Persze új szomszédot is kaptam. Menjünk oda?

- Hacsak nem gondolod, hogy fölvirágzik az üzlet, ha itt álldogálunk.

Előbb gyors apró, majd aztán hosszú, elnyújtott léptekkel próbálta a tempómat követni. Húsz métert tettünk meg így, aztán lefordultunk a Sávról egy sorházakkal teli utcába.

- Mit mondanak az emberek, Willy?

- Rólad?

Bólintottam.

- Azt hiszik, te vagy a szállítóm. Stoker mondta Ian kocsmájában, hogy keresel. Szeretne venni az áruból.

- Tudsz neki eladni valamit?

- Nem sokat, Carl. Nekem is le kell szoknom. A doki azt mondta, nem tesz jót.

- Okos a doki. - Kivettem két nejlonzacskót, és odaadtam neki. - Ezt add el Stokernek. Most pedig figyelj! Egy Tony McCreedy nevű pofáról kell minden lehetséges info. Hallottad már a nevét?

25


Homlokát ráncolva gondolkodott.

- Nem hiszem.

- A múlt héten kicsinálták, és az apja meg akarja tudni, hogy ki tette. Úgy tudja, Tony elég sokat járt ide a barátaihoz. Őket keresem, bárkit, aki ismerte. Világos?

- Üzenet véve. Tony McCreedy és barátai.

- Semmi kapkodás. Csak az ismerőseiről érdeklődj, hátha valamelyik látta.

Befordultunk egy szűk sikátorba, előbb jobbra, majd balra, aztán megint jobbra kanyarodtunk az utcán, mint eltévedt bástya a sakktáblán. A nap lement, és bár még elég világos volt, egyre több helyen gyújtottak villanyt. Az ablakok mögül a tévé villogása is látszott.

Willy rágyújtott, és megkérdezte:

- Tudsz valami támpontot, ahonnan elindulhatok, Carl? Nyomok, bizonyítékok meg minden…

Már törtem ezen a fejem arra az esetre, ha Willy nem jelentkezik.

- Azt mondják, Tony barátai a világot akarják megváltani. Az biztos, hogy az öregét pumpolta. Hány radikális banda működik errefelé?

- Radikális? - Elfintorította az orrát.

- Akik le akarják rombolni a kerítést, egyenlő jogokról meg effélékről papolnak.

- Vagy úgy… benézek majd a Honeywell Streetre a kocsmába, esetleg a Gibson Roadra is. Nem járok ugyan oda, de törzsvendégek imádnak pofázni. Lehet, hogy ezek is radikálisok.

Helyben futott, szeretett volna most is egy rövid vágtára kilőni, de visszafogtam.

- Nyugi, még nem végeztem. Ismered David Slatert?

- Micsoda? Azt a szivart, aki fűvel meg hasissal üzletel? Én is dolgoztam az egyik nepperének. De már mondtam, hogy leálltam, mert rám ijesztett a doki.

- Ő lesz az. Tony McCreedy apjának a társa, és ki tudja, miért, de nem kedveli, hogy turkálok a szennyesében. Te is kerüld az embereit.

- Világos.

Odaadtam neki Tony McCreedy fényképét.

- A kéglidbe költözöm - mondtam. - A kulcsot!

Leakasztotta az övén függő kulcstartóról.

- Ne felejtsd el, csak óvatosan.

26


- Világos, Carl.

- Na, mehetsz.

Mint amikor fegyver sül el, úgy lőtt ki. Másodpercek alatt végigrohant az utcán, és eltűnt. Egyszer még ez a rohanás lesz a halála, vagy pedig az, hogy valaki nem fogja már semmire használni.

*

A ház, ahol Willy lakott, jellegzetes angol melósház, egyike a sorházaknak, azzal a különbséggel, hogy ezt két garzonra osztották: az emeletire meg a földszintire. Közös volt viszont az előtér, a lépcsőház és persze a fürdőszoba. Willy fölül lakott; ahogy beléptem a lakásba, alattam teljes hangerőre csavarták a lemezjátszót egy pillanatra, majd hirtelen vissza, egészen halkra. Talán csak azért, hogy tudjam: otthon vannak. A két kis szoba semmit sem változott, mióta utoljára itt jártam. Talán soha nem is fog, míg Willy itt lakik.

A szobában több súlyzó volt, mint bútor, a falat pedig különböző erősítő gyakorlatok újságból kiollózott sematikus rajzai, szoláriumban bronzbarnára sült izompacsirták képei borították. A lakkozatlan, koszos deszkapadlón egy-két kisebb szőnyeg hevert, így a csizmám szabályosan döngött, ahogy az ablakhoz mentem, hogy egy kis friss levegőt eresszek be: a tömény izzadság- és hintőporszag szinte megült a szobában.

A heverőről szennyest és újságokat söpörtem le, majd leheveredtem. Ha Willynek sikerül kapnia valami fülest, azonnal indulnom kell még az éjjel, így hát az alvás tűnt a legkézenfekvőbb várakozási módnak. Másodpercek alatt mély álomba zuhantam.

Persze azért nem aludtam ájultan, úgy körülbelül kétlépésnyire az ébrenléttől, így a kopogás egy pillanat alatt magamhoz térített. Fölálltamban rápillantottam az órámra. A zölden fluoreszkáló számlap szerint tíz perc múlva éjfél. A szobában egyébként neki lehetett dőlni a sötétségnek. Újból kopogtattak, mire én egy lépést tettem az ajtó felé óvatosan, nehogy hasra essek valamelyik súlyzóban. A kopogtató nyilván ráunt a dologra, mert egy kulcs zörrent a zárban. Megmerevedtem. Willynek kétségkívül kopognia kell, mert nálam van a kulcsa, következésképp ez nem Willy. A hónom alatt ott simult tokjában egy Heckler-Koch pisztoly. Kezem gyengéden ráfonódott.

Bőrdzsekim megnyikordult, ahogy a kezem mozdult, az ajtó viszont nem. Úgy félméternyire nyílt ki és kintről beömlött a fény. Majd megjelent egy kéz, és a kapcsolót kereste. Behunytam a szemem, nehogy hirtelen elvakítson a lámpa, és oldalt léptem, amikor szemhéjam alatt vörös fényt érzékeltem. Amikor egy másodperc elteltével fölnéztem, az ajtó teljesen kinyílt. Egy lány állt az ajtóban. Trikó és térdben levágott szárú kopott farmer volt rajta. Barna haja a válláig ért, gondozatlan és kócos. Arca lehetett kedves, de barátságtalan is. Se nem csábító, se nem csúnya, amolyan átlagos tizennyolc éves kamaszlány. Egy pillanatig nem vett észre, amikor pedig igen, meglepődött.

- Bo… bocsánat, azt hittem, nincs itthon senki. Láttam Willyt elmenni, és senki nem szólt, amikor kopogtam. - Mosolygott tétován, mint aki komolyan fontolgatja, mit tegyen: becsukja-e az ajtót vagy sem.

- Semmi baj - mondtam neki. - Jöjjön be, ha akar. Elkértem Willytől a nyoszolyát, míg haza nem jön.

Még mindig tétovázott, aztán mégis becsapta az ajtót, és néhány lépést tett felém.

- Val vagyok - szólalt meg. - Alul lakom.

- Igen, Willy mondta, hogy megújult a szomszédság. Engem Carlnak hívnak.

- Örülök, de ne haragudjon, hogy fölébresztettem. Tényleg késő van már, majd visszajövök reggel.

- Ahogy gondolja. De ha súlyzózni akar, akkor a világért sem zavarom.

Újból elmosolyodott, zavara valamelyest oldódott:

27


- Szóval Willy említette magának. Én meg azt hittem, azt gondolja, hogy lopni jöttem.

- Lopni, kulccsal a zsebében?

- Tudja, néha nem tudok aludni; ha egész nap nem csinál semmit az ember, mitől is fáradna el? Én legalábbis még nem szoktam ehhez hozzá…

Bólintottam.

- Akkor csak tessék, kezdje újra az edzést.

- Nem, kösz. Egészen hülyének érezném magam. - Az ajtó felé hátrált, egyébként amúgy sem jött három lépésnél közelebb hozzám. - Inkább elmegyek egyet sétálni.

- Rendben, majd szólok Willynek, hogy itt járt.

Kinyitotta az ajtót, és egy utolsó, zavart mosollyal kilépett. Ő is egyike azoknak az embereknek, akik úgy lebegnek az életben, mint egy papírlap egy szeles mellékutcában. Titkaikat megőrzik maguknak.

*

Willy háromnegyed egykor jelent meg, amikor éppen a második pohár kávét löktem magamba. Nem ugrándozott annyira, mint korábban, de így is eléggé élénk volt. Neki még egyáltalán nem volt késő; sok zónalakó inkább éjszaka él, mint nappal. Az, hogy az ember négykor kerül ágyba, és nem sokkal tizenkettő után ébred, nem jelent semmit, ha egész nap semmit nem kell csinálnia. Csak a lányhoz hasonló újaknak okoz problémát, hogy beleszokjanak.

- Tom kocsmája a helyük - mondta Willy, még mielőtt becsukta volna az ajtót. - A Cserzők utcájában áll. Egyik haverom látta ott McCreedyt meg a cimboráit.

- Mikor, és kikkel?

Előttem állt, az ujjait úgy rázogatta, mintha égette volna a kezét. Majd szétvetette az energia.

- Utoljára úgy két hete, csütörtökön vagy pénteken. Addig meg szinte mindennap ott dekkoltak. A többieket nem ismerte a haverom, legalábbis nem név szerint.

- De biztos, hogy McCreedy volt az?

- Hogyne, Carl, egészen biztos. Megmutattam neki a fényképet.

- Máshol?

- Micsoda?

- Látták másfelé is a pofát?

- Valaki látta őket a Gibson Roadon valami ürgékkel, de nem mostanában. Úgy mondják, nyugodt tagok.

- Milyen ez a bögrézde a Cserzők utcájában? A törzsvendégek járnak csak oda?

28


- Tudod, ilyenek is meg olyanok is. Egyébként a 12. szám hátsó udvarán van. Megmutassam?

Fölálltam.

- Nem kell, hisz már jártál ott egyszer. Elég volt mára.

- Nekem? Dehogyis, még nem vagyok álmos. Csak hazaugrottam, hogy szóljak.

- Akkor jó, járd végig a többi krimót is. Én addig megnézem magamnak Tom ivóját. Ha leveszel valami fülest, ne gyere utánam, hanem itthon várj meg. Néhány óra múlva én is visszatérek.

- Rendben, főnök. Akkor néhány óra múlva látjuk egymást.

Együtt mentünk ki az utcára, de ő megint az ellenkező irányba ügetett el, én pedig a Sáv felé indultam.

Hét

Az éjszaka úgy hűlt le, mint egy vasaló: az ember nem tudta, vajon még meleg van-e, vagy csak képzelődik. A szél is mintha csak azt akarta volna, hogy ne vegyenek róla tudomást; halkan fújdogált, az ég pedig tiszta volt. Ha az ember fölnézett az égre, a fényes utcalámpáktól távol gyönyörködhetett a csillagokban. A sorházak sötéten álltak az utcákon, vörös téglájuk már rég nem vörös. A házak beolvadtak a járdába, útba, összeolvadtak a szürkésfekete árnyakkal, amelyek soha nem voltak teljesen feketék.

Kiértem a Sávra, vagy száz métert gyalogoltam, majd újból lefordultam róla. Itt is hűvös volt. A nyári éjszaka melegében, a bénító hőség elmúltával a Sáv, a körút közös érzésben összehozta az embereket. Ez a zóna valódi szellemisége. Ami ilyenkor következett, akár házibuli, akár zavargás, olyan volt, mint egy vihar, amely tisztította a levegőt. Hangos, vad és rövid életű. Most azonban hiányzott ez a mindent átölelő atmoszféra is, csak elszigetelt érzéspocsolyák látszottak és olyan emberek, akiken könnyen át lehet látni.

Elhaladtam egy ház előtt, ahol egy buli folyt, a dübörgő zene jó néhány lépésen át a sarkamban járt, szinte szaggatta a levegőt. Szembe jött egy fekete srác, a vállán cipelte a magnóját, ez azonban nem szólt hangosan. A zónában úgy várják az emberek az éjszakát, ahogy én várok egy jó melóra, amikor hetekig tétlenségre vagyok kárhoztatva. Az éjszaka jelenti az átmeneti szabadságot, a sötétség pedig a biztonságos búvóhelyet, ahol meghúzhatják magukat. Ha leszáll az éj, egy kicsit többet mernek, mint nappal. Ez a narkó órája, a lerészegedésé, ez fogja föl az ütést… A magnós fickó néhány szóra megállt egy kisebb bandánál, akik a falat támasztották egy sikátor bejáratánál. Elsétáltam mellettük. Ha nem szól a zene, szinte halotti csend honolt volna az utcán. Az a néhány magányos sétáló, mint én is, mindössze arról árulkodott, hogy a városrész pulzusa még lüktet.

Valaki jópofaságból lefújta festékkel a Cserzők utcájából a C betűt. Bizonyosan nem az a pofa volt, akivel összefutottam a 12. szám hátsó udvarán, mert ennek az ilyen szintű gondolkodás is meghaladta volna a képességét.

Olyan volt a fölépítése, mint egy bulldognak, ahogy ott állt a falat támasztva. Kopasz fején épp kiserkedt a haj. Az a fajta kidobóember, aki bárkit pofán töröl, aki egy bonyolultabb szót ki mer ejteni a száján.

A fal mögött egy salakkal feltöltött ösvény húzódott, ez választotta el az udvart a még hátrább lévő fél tucat garázstól, amelyeket hullámos azbesztlemez fedett. Öt lépéssel távolabbról egy zöld utcai lámpa vetett halvány fényt a faajtókra; az első mögül halk zeneszó, és beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.

A kidobóember ellökte magát a faltól, és olyan pózba merevedett, mint aki sebészi beavatkozásra készül. Egészen addig nem álltam meg, míg azt

29


nem mondta:

- Na? - erre viszont nem tudtam, milyen választ vár, ezért nem szóltam egy szót sem. Rám mordult: - Mit akar itten?

- Semmit, csak bemenni a kocsmába.

- Nem ismerem magát.

Újból felmordult, és kezét a nadrágzsebébe csúsztatta.

- Bezárt a kocsma.

- Mintha hangokat hallanék…

- Egy frászt hall! Na tűnjön el innen szépen, ez magánterület.

Előhúzta a kezét, amiben ott csillogott a boxer. Nyilván azt akarta a tudomásomra hozni, hogy mi a következő lépése. Az ember néha belefárad, hogy a dolgokat a megszokott módon csinálja. A programozott stupiditás mindig bosszantott. Az is lehet, hogy úgy hatott rám az éjszaka, mint a legtöbb zónalakóra.

- Na ne - szóltam rá. - Néhány pofával kell tárgyalnom, és ebben a boxer nem akadályoz meg.

Egy lépést tett felém, hogy elzárja az utat. Senkiből sem hiányzik annyira a megegyezésre való készség, mint egy tekintélyében sértett kidobóemberből, és persze senki sem annyira kiszámítható, mint ő.

Gyorsan tört ki bal felől, azt hitte, a súlya önmagában elég ahhoz, hogy a földre döntsön. Egy lépéssel előttem fölemelte fémbe csomagolt öklét, addigra azonban az én balom is megmozdult. Annyira hátraléptem, amennyire csak lehetett: az ökle elzúgott az orrom előtt. Villámgyors mozdulattal megragadtam hátulról a csuklóját, aztán visszacsavartam.

Leírt egy kört. Rántottam egyet a karján, hogy szembe kerüljön velem. Közel lépett, kénytelen volt, ekkor teljes erővel belemélyesztettem a térdem a lágyékába.

A leápolás után, ahogy elengedtem a csuklóját, összegörnyedt, és úgy szívta magába a levegőt, mint egy porszívó. Kézéllel állon vágtam, hatalmas csattanással csukódott be a szája. Hátratántorodott, és néhány lépés után összeesett. Kész volt. Biztos, ami biztos, csizmám vasalt sarkával még megtapostam a boxeres kezét.

A garázs dupla ajtaját lakat rögzítette, de a jobb oldali szárnyba egy kisebb ajtó volt vágva. Befelé nyílott, minden erőlködés nélkül beléptem.

A zónában már rég megtanulták, hogy sokkal olcsóbb, ha nem törődnek olyan luxusdolgokkal, mint a dekoráció, a poharak, csillár meg hamutartók. Egyik-másik csehó olyan, hogy az emberek még a bögréjüket is magukkal viszik, ha inni akarnak. Ez azért nem volt annyira szakadt hely.

Minden megvolt benne, még egy bárpult is, két bakra helyezett néhány szál deszka formájában. A falakat fehérre meszelték, és egy meztelen zsinóron lógó villanykörte vakító fehér fényt árasztott. A plafonról. Egy hat láb széles rést ütöttek a szomszéd garázs falába, hogy nagyobb legyen a hely. Nem voltak többen húsznál, három néger kivételével mindegyikük az első helyiségben üldögélt. Cigarettafüst örvénylett a lámpa körül, miközben rockzene szólt a sarokból. A bár felé indultam, óvatosan oldalazva a rozoga asztalok között. Néhányan ösztönösen végigmértek, ahogy ez gyakorta előfordul, ha az ember egy idegen kocsmába lép be, de egyik pillantásban sem tükröződött semmi különös. A fojtott beszélgetés moraja nem változott; ha a kidobóember átengedett, tiszta vagyok.

A bár deszkái mögött álldogáló pasasnak fénytelen barna haja volt, és már kitanulta, hogyan kell a vendégekre teljesen közömbösen nézni. Két, nála

30


fiatalabb srác, foltozott farmerban, a pultra könyökölve beszélgetett. Ezek viszont teljesen nyíltan méregettek. Megjelent rajtuk a tükörben gyakorolt kihívóan pimasz arckifejezés, hogy ne legyenek kétségeim afelől, mit gondolnak rólam. Persze, ha kicsit határozottabban rájuk meredek, egy pillanat alatt letörlik a képükről a provokatív arckifejezést.

Sört kértem, fölpattintottam a gyűrűt a dobozon, mire nagyot szisszent. Nem tudhattam, mennyi ideig álmodik békésen a kidobóember, esetleg még megpróbál törleszteni, ezért sietnem kellett.

- Úgy mondták, itt találom Tony McCreedyt. Maga ismeri?

A kocsmáros Tom - ha egyáltalán ő volt Tom - lapos pillantást lövellt felém, aztán kezembe nyomta a visszajáró pénzt.

- McCreedy? - kérdezte különösebb hangsúly nélkül. - Hát ezt meg ki mondta magának?

- Egy arc. Azt mondja, látta itt párszor McCreedyt meg a haverjait.

Mereven a csapos szemébe néztem, mégis éreztem, hogy a két másik legény is rám mered. Megrázta a fejét, csak egyszer.

- Nincs itt semmiféle McCreedy.

Elővettem a fényképet a zsebemből, meglehetősen lassan, és úgy fordítottam, hogy lássa: - Törje már kicsit a dióját, megbízható az infóm.

Rápillantott, nem tovább, mint egy szívdobbanásnyi ideig. Az arcán semmi sem változott.

- Semmiféle McCreedyt nem ismerek.

- És maguk? - kérdeztem hirtelen a két srác felé fordulva. Nagyon meglepődtek, nagy sokára tudták csak megrázni a fejüket. Elraktam a képet, és Tomra néztem.

- Kár - szólaltam meg. - Pedig biztosan keres. Mit tud a barátairól?

- Ember, ha nem ismerem a pofát, honnan tudjam, hogy kik a barátai?

- Aha, erre nem is gondoltam. Ez bizony baj, maga azt mondja, nem ismeri, nekem pedig azt mondták, ide jár. Akkor valaki itt téved.

- Meglehet, hogy a fülese volt gyenge.

- A haverom soha nem téved, ha tudja, hogy fontos a dolog. Régi cserkész, készséggel segít, hogy örömet szerezhessek az embereknek.

- Igen? És miféle örömet?

- Mit számít ez, ha nem ismeri McCreedyt?

Fölemeltem a sörösdobozt, és hátat fordítottam neki. Bizonyos dolgokat nem jó túlságosan részletezni.

Leültem a helyiség végébe, hátamat a falnak vetettem, és nem vettem le a szemem a bárról. Ha máshogy nem sikerül eredményt felmutatnom, hát akkor majd győz a kíváncsiság és a gyanakvás. Ha Tom és a haverjai azt hiszik, hogy zsaru vagyok, úgysem csinálnak semmit. Egy zsaru viszont nem megy el odáig, ameddig én. Ha tehát a megfelelő idegükre tapintottam, választ kaphatok a kérdéseimre. Fél órát adtam nekik erre.

31


*

Végül aztán csak húsz percbe telt. Nyugodtan ültem, néztem az embereket, és hallgattam a közelemben ülő három fekete beszélgetését. A zene időközben megváltozott, a hangulat is sűrűbb lett: valaki, akit nem láttam innen, hangerővel akart egy vitát eldönteni. Senkit nem zavart, hogy ott ülök köztük.

Ketten léptek be, és tudták, hogy ott vagyok, mert egyikőjük sem nézett körül. Az egyik pakisztáni vagy indiai lehetett, a haja egyenes szálú és a vállát verdeste. Jó magas, vékony fickó volt, farmert és kigombolt katonazubbonyt viselt. Puha tekintete, hosszú horgas orra intelligens külsőt kölcsönzött neki.

A másik fehér volt, alacsonyabb, de valamivel termetesebb. Erős szakáll, göndör haj. Bőrdzseki volt rajta, amelyen több javítás is éktelenkedett. Észrevehetően kés által ütött lyukak. Lerítt róla, hogy kés van nála, és azon törtem a fejem, vajon hol tartja.

Néhány méterre elváltak egymástól. A késes a három fekete asztalához lépett, láttam, ahogy kézzel az asztalra támaszkodva csöndesen beszél velük. Ezután az ázsiaira vándorolt a tekintetem.

Odajött az asztalhoz, egy pillanatra megállt a gyalulatlan stoki mögött, aztán átvetette a lábát rajta, és leült. Addig nem szólt egy szót sem, amíg a társa oda nem jött, és le nem ült. Időközben a három fekete csöndesen kiment a helyiségből.

Azzal kezdődött, hogy az ázsiai megmondta a nevét.

- Raz - szólt. - Ez meg Vin. Tony McCreedy barátai vagyunk.

Bólintottam.

- Csak a barátai, nem bajtársai vagy testvérek?

- A barátai vagyunk - ismételte meg nyugodt tekintettel, a lehető legnyugodtabb hangon. - Miért keresi Tonyt?

- Én nem keresem - válaszoltam. - Ugyanis tudom, hol van. A múlt szombat óta a St. Paul temetőben.

Már ők is tudták, a hirtelen beállt csendet nem a meglepetés okozta. Inkább az emlékezés.

- Akkor miért mondja, hogy keresi? - kérdezte Raz végül.

- Magukat kerestem, hogy válaszoljanak néhány kérdésre.

- Tonyról?

- Úgy van.

Újabb rövid csönd, aztán Vin szólalt meg: - Maga zsaru?

- Dehogyis, ez magánügy. Tony apja akarja megtudni, ki ölte meg a fiát neki dolgozom.

Raz megrázta a fejét.

- Nem tudom, ki ölte meg. Cornwallban történt, nem errefelé.

32


- Mikor látták utoljára?

- Úgy három hete - mondta pléhpofával.

Elgondolkodva gyújtottam meg a cigarettámat.

- Mennyire ismerték? Úgy értem, mindig összefutottak, ahányszor erre járt?

- Elég jól ismertük.

- Megmondta maguknak, hogy Cornwallba megy, esetleg azt is, miért?

- Nem.

- Valaki másnak megmondhatta?

- Az ismerőseimnek nem mondott semmit.

- És magának sem mondott semmit? - fordultam Vinhez.

Megrázta a fejét.

- Nem.

Nem volt mit tenni. Nem hittem ugyan nekik, de annyira általánosságban beszéltek, hogy nem tudtam konkrétan kiszúrni egyetlen hazugságot sem.

Lenyeltem a maradék söröm. Meleg volt és ónízű. Leraktam a dobozt az asztalra, és kivettem a tárcámból két tízfontos bankjegyet, és leraktam őket eléjük. Szándékosan lassan csináltam, s egy másodpercig egyikük sem mozdult. Aztán megszólalt Raz:

- Hát ez mi?

- Csak egy kis prémium - mondtam könnyedén. - Mindketten megdolgoztak érte: nem mondtak semmit.

- Talán azért, mert nincs is mit mondanunk. Tartsa meg a pénzét, minket ne fizessen olyasmiért, amit nem csináltunk meg.

- Akkor meg miért tartják a szájukat?

- Miről, az istenért? - emelte föl a hangját. - Azt hiszi, tudjuk, ki ölte meg Tonyt? Már mondtam magának, hogy Cornwallban történt!

- Látták magukat itt nem egészen egy héttel azelőtt, hogy megölték. Ez azután történt, hogy utoljára eljött otthonról, úgy gondolom, itt dekkolt. Azt is sejtem, hogy magukkal.

- Ez még mindig nem jelenti azt, hogy tudjuk, ki ölte meg.

- Nem, de tudják, hogy mit csinált, amikor megölték.

Raz egy pillanatra rám meredt, aztán elfordította a fejét. Fölálltam.

33


- Tartsák meg a pénzt. Vegyenek rajta koszorút.

Elléptem az asztaltól.

- Várjon - szólalt meg, és ő is fölállt. Mellette egy kicsit lassabban Vin is talpra állt.

- Ide figyeljen - szólalt meg Raz. - Jöjjön el reggel.

- És minek? Maguk azért jöttek, mert tudni akarták, hogy én mit akarok. Én megmondtam, mire közölték, nem tudnak segíteni. Jobb dolgom is van, mint hogy idejöjjek, és végighallgassak egy sztorit, amit közben kisütnek.

- Esetleg másoktól is megtudhatna valamit.

- Nézze - magyaráztam -, engem nem érdekel, hogy Tony McCreedy kefélni járt ide, esetleg heroinnal belőtte magát, vagy politizált. Csak azt akarom tudni, mit csinált, amikor megölték, ebből ugyanis rájöhetek, hogy ki ölte meg. Mindössze ezért fizetnek, és csak ez érdekel.

Abból, ahogy állt, láttam, hogy nem szedek ki belőle semmit, de éreztem, hogy jól összezavartam.

- Legyen itt holnap kilencre. Ha megtudok valamit, szólok.

Egy pillanatra a szemébe fúródott a tekintetem, majd bólintottam: - Rendben van.

- És tegye el a pénzét.

Zsebre gyűrtem a pénzt, és elindultam az ajtó felé.

Csípős hideg lett odakint, a kidobóember pedig eltűnt. Alig volt valaki az utcán, ahogy Willyhez visszasétáltam.

Nyolc

A járdáról láttam, hogy ég a lámpa Willy szobájában, de a földszinten sötét volt. Csöndben lépdeltem föl a lépcsőkön, nehogy fölébresszem a lányt, ha végre sikerült elaludnia. A felső lépcsőfokok egy kicsit nyikorogtak, bár ez senkit sem ébreszthetett föl. Willy garzonjának ajtaja nem volt kulcsra zárva. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Kár volt.

Nem sok mondható el arról a három emberről, hacsak az nem, hogy jócskán megtermett, izmos szivarok voltak, bő konfekcióöltönyt viseltek, nyilván, hogy kényelmesebben mozoghassanak. Profik, akiket nem olyan egyszerű elintézni. Álltak a szobában, amely egészen összement, annyira nyomorúságosnak tűnt, mint egy cella a sitten.

Ahogy beléptem, az egyik nyugodt, de gyors mozdulattal a gyomrom magasságába emelte lefűrészelt csövű vadászpuskáját. Ketten egy kicsivel fiatalabbak lehettek, a harmadik, a „művezető”, tüskehajú, nyájas tekintetű figura, egy karosszék karfáján ült. A fotelben megpillantottam Willyt.

Willy erős kis szivar volt, de ez az erő semmire sem volt jó ez ellen a három óriás ellen. Eszméletlen volt, arcán a profi munka biztos jele: vér. A sebek az anatómia kiváló ismeretéről árulkodtak, csak ott éktelenkedtek, ahol bizonyosan a legnagyobb fájdalmat okozták.

Egy vaskos feszítővas feküdt a karfákon keresztbe téve Willy mellkasa előtt. Egy expanderrel szorították a székhez. Ha sarkon fordulnék, és

34


elrohannék, föl tudnék szívódni. A kezem még mindig a kilincsen nyugodott, tehát ha az ajtót bevágom, az fölfogja a sörétet, ha utánam lőnek. Az utcán, a sötétben biztos, hogy le tudnám őket rázni.

Egy másodpercig mérlegeltem a dolgot, aztán maradtam. A rohanás, bármilyen gyors is, általában nem vezet sehova.

Előreléptem, és behajtottam magam mögött az ajtót, vigyázva, hogy ne záródjék be. Aztán megálltam és vártam, mintha nem tudnám, mi következik. Azt mérlegeltem, vajon mindannyian nekem esnek-e. Élve szeretném a dolgot megúszni, bár ebben a felállásban meglehetősen gyengék az esélyeim. Figyeltem, mi zajlik le bennük, s arra is, hogyan moccannak meg.

A „művezető” volt a szócsövük, de előbb át kellett esnem néhány formaságon.

- Dzsekit kinyitni! - mondta halkan, hanglejtéséből érződött, hogy Londonból való.

Lehúztam a cipzárt.

- A stukkert dobja a földre!

Óvatosan kiemeltem a tokból, és a földre ejtettem.

- Dzsekit levenni!

Kibújtam belőle, és félredobtam. Ezek tudják a dolgokat, példa erre Willy. Egy profi sosem megy közel az emberhez, és minden eshetőséggel számol. A dzsekivel együtt földre került az egyik késem, bár még maradt nálam kettő: az egyik a csizmaszárban, ehhez lehetetlen volt hozzáférkőznöm legalábbis ebben a helyzetben. A másik pedig, egy tíz centis stiletto a farzsebemben. A puskához képest ez nem egyéb, mint egy fogpiszkáló. Ha balhéra kerülne a sor, bizony pácban volnék.

Ezután már csak körbe kellett fordulnom, s ezzel a formális bemutatkozással végeztünk is.

- Mondták magának, hogy szálljon ki - szólalt meg a művezető, enyhe szemrehányással a hangjában.

- Miből?

A kérdésemről nem vett tudomást.

- Mr. Slater arra kérte, ne bolygassa a dolgokat. Azt hiszem, tudja, miért. Ehelyett ezt a vakarcsot elküldi mindenfelé szaglászni, hát ne csodálkozzék, ha egy kicsit megdádáztuk.

- Halálra rémülök…

- Csak nem? Meglehet, hogy a rémítés nem is elég. Ha nem hallgat a szóra, teszünk róla, hogy ne okozzon semmiféle gubancot.

Farmerem hátsó zsebeibe mélyesztettem kezeimet, dacosan kihúztam magam, és… semmi több.

- Hogy értsem ezt? - kérdeztem. - Kar- és lábtörés, esetleg Slater azt kéri, készítsenek ki?

- Most csak figyelmeztetés. Egy kis dádá, egyelőre nyolc napon belül.

- Nos, én is figyelmeztetem Slatert: nem csinálok be, ha pedig nem állítja le magát, szólok McCreedynek. Azt hiszem, Slater nem szeretné, ha az öreg Johnnynak kinyílna a szeme.

35


- A nagy Johnny nem is olyan nagy már.

- Nem? Akkor csak figyelje, mit csinál Slater, ha átadja neki az üzenetemet. És a maguk helyében jó messzire eltűnnék, mielőtt az öreg John megtudja, hogy a munkám végzésében akadályoztak.

A szócső megrándította a vállát.

- Túl sokat pofázik, nekünk meg az a dolgunk, hogy befogjuk a száját. Sokat könnyít a dolgon, ha nyugton marad, és nem ugrál.

Abban biztos voltam, hogy nem tudom kidumálni magam, de hátha Slaternek szóló üzenetem átmegy a rivaldán. Azon kívül meglehetősen fárasztó nap volt mögöttem ahhoz, hogy nyugton maradjak.

A három szivar nyilván egy szakszervezethez tartozik, erre utal a munkamegosztás is. Egyikük beszélt, a másik közben őrködött, a harmadik meg alig várta, hogy egy kicsit gimnasztikázhasson. Felém lépett, csak úgy döngött a padló, a zakója suhogott, kezét ökölbe szorította, a másikkal pedig meg akart ragadni.

Fél lépést hátráltam, és előhúztam a farzsebemből a kezem, benne a stilettóval. Ujjaim megfeszültek a gomba alakú nyelén, csak a gonoszul csillogó csupasz penge villant elő. A pofa megmerevedett.

- Bizonyos vérveszteséggel számolhat, haver - figyelmeztettem.

Tartotta magát a munkamegosztáshoz, egy szót sem szólt. Művezetője válaszolt helyette:

- A duplacsövűben igazi töltény van! Dobja földre a kést!

- Eszemben sincs. Vagy lőnek, vagy lelépnek, de ha kezdődik a francia négyes, nem csak én leszek sérült.

Az őr megrándult, amit jól láttam, bár tekintetem az előttem álló szivarra meredt. Egy pillanatig azt hittem, nem jön be a blöff, aztán hallottam, hogy Willy halkan nyöszörög. Olyan volt a hangja, mint aki nem tud már többet elviselni. Meleg helyzet ide vagy oda, egy pillanatra felé tekintettem.

A művezető keze Willy arcán nyugodott, fejét hátrahajtotta az állánál fogva.

- Azt akarja, hogy még egy kis fájdalmat okozzak neki? - kérdezte. - Aztán nemigen tudja már hasznát venni.

Tudtam, hogy megteszi, mint ahogy ő is tudta, hogy csak ha agyonver, akkor tud lekapcsolni a munkáról. Mindegyikük tudta, hogy csak vesztegetik az idejüket, ha elvernek, de a szerződésük kötötte őket. Ha nem vernek össze engem, akkor Willyt kell összeverniük, az viszont belehalna. Meg kell szolgálniuk a pénzüket, viszont nem gyilkosságért fizetik őket. Félredobtam a kést.

Hozzákezdtek, jó mesteremberek módjára. Ütöttek, jó erősen, vagy tucatszor, vagy tucatnyi helyen. Az ütések túlnyomó része a testemen landolt, és semmit sem segített, hogy összeszorítottam az izmaimat. A fazon tényleg jól gimnasztikázott, de ez nem lehetett neki több mint egy enyhe bemelegítés. A járomcsontomra mért iszonyú ütésen kívül a fejemet békén hagyta. Amikor pedig a földre rogytam, néhány rúgással befejezte, amitől viszont szó szerint elhalt a karom, a lábam. Azt hiszem, ahogy jöttek, olyan csöndesen távoztak. Persze, ha versenymotorral hajtanak le a lépcsőn, azt se hallom - a vér süketítően dörömbölt a fülemben.

Ahogy lassan összeszedtem magam, arra gondoltam, Willynek többször kéne felmosnia a padlót, vagy legalább még egy-két szőnyeget vennie. Elbicegtem a heverőig. Oda rúgott a szivar, ahová kell, így aztán szinte egyáltalán nem tudtam a lábamra állni. Hosszasan pihentem a heverőn, míg végre valamit éreztem a zsibbadáson kívül.

Masszíroztam a karomat is, hogy csökkenjen a fájdalom. Amikor úgy éreztem, nagyjából rendben vagyok, elkezdtem a sarkammal döngetni a padlót.

36


A legmélyebb álmából is fölzavart volna ez a hang bárkit. Néhány perc múlva megjelent a lány. Vörös frottírköpeny volt rajta, és álmosan hunyorgott, egészen addig, amíg észre nem vette Willyt. A rémülettől elkerekedett a szeme.

- Úristen, mi történt?

- Megvágta magát borotválkozás közben - mondtam. - Segítsen levenni az expandert.

Odavonszoltam magam a székhez, ahol a lány még mindig csak az eszméletlen Willy véres arcát bámulta.

- Le tudja húzni azt a végét? - kérdeztem tőle.

Bólintott, és megpróbált szabadulni a sebek bénító látványától. Egy kis erőfeszítéssel lehúzta az expandert.

- Kösz - szóltam, majd hozzátettem: - Ha nincs rosszul a vértől, hozzon valamit, amivel le lehet mosni Willy arcát.

Ismét csak bólintott, és kiment a konyhába. Leültem a szék karfájára, s rágyújtottam. A cigaretta egész jólesett, attól eltekintve, hogy olyan száraz volt a szám, mintha homokot ettem volna. Val megjelent egy tál vízzel meg egy törölközővel. Elővett egy doboz ragtapaszt, és egy üveg aszpirint. Fogalmam sem volt róla, miért gondolja, hogy ilyenkor jót tesz az aszpirin.

- Csináljam én? - nézett rám kérdőn.

- Hát maga van közelebb.

Fölálltam a karfáról, és félreálltam, miközben a lány a vizes törölközővel óvatosan megérintette Willy arcát. Amikor a fickó elkezdett nyöszörögni, jelezve, hogy kezd magához térni, a lány idegesen hátralépett. Lerítt róla, semmi kedve az elsősegélynyújtást folytatni. A padlóra löktem a cigarettát, és rátapostam.

- Ne féljen, nem harap.

- Tudom, de nem akarok fájdalmat okozni neki.

- Milyen jó lett volna, ha több magához hasonló figura akad David Slater emberei között! - Elvettem a törölközőt, csíkokra szabdaltam.

Willy nyöszörgött egy ideig, aztán kinyitotta a szemét. Teljesen magához tért, de egy szót sem szólt egészen addig, amíg minden sebét be nem tapasztottam. A lavórban lévő víz sötét rózsaszín lett. Willy meglehetősen feltűnő jelenség lesz az utcán néhány hétig. Nyilván ez volt a palik elképzelése is.

- Fáj még máshol is? - kérdeztem.

- Aha, de minden rendben. Van egy cigid, Carl?

- Van nálam fű.

- Nem, csak egy cigi kell.

Összerándult az arca a fájdalomtól, ahogy kiegyenesedett a székben. Meggyújtottam a cigarettáját, mélyen leszívta a füstöt.

- Megtaláltak téged is? - kérdezte.

37


Bólintottam, majd odanyújtottam a lavórt és a törölköződarabokat Valnak. A kezébe fogta, de nem mozdult.

- A rohadékok - szólalt meg Willy. - Az utcán kaptak el. Szerintem követtek, csak azt nem tudom, hogyan. Pedig úgy csináltam, ahogy mondtad, Carl. Csak olyan hapsikkal dumáltam, akiket ismerek.

- Slater volt - mondtam. - Nyilvánvalóan szóltak neki, hogy valaki Tony McCreedy után szimatol. Talán olyasvalaki, akit te is ismersz.

- És ki ez a Slater? - szólt közbe Val. - Milyen jogon veri össze az embereket?

- Nem tudod, ki az? - Willy megpróbált mosolyogni, legalábbis amennyire földagadt ajka engedte. - Slater narkókereskedő. Ő senkit sem ver össze, csak összeveret.

- De…

- Semmi de - torkoltam le a lányt. - Willy jól van, nekem pedig korán kell kelnem. Kösz a segítséget. Willy a többit elmeséli majd reggel. - Willyhez fordultam. - Segítsek, vagy magad is eljutsz az ágyig?

- Kösz, de azt hiszem, itt alszom.

- Elzsibbadsz.

- Már megszoktam.

- Ahogy tetszik.

Előhalásztam néhány bankjegyet a zsebemből, kiszámoltam a pénzét, és az orra felé tartottam.

- Arra az esetre, ha aludnál még reggel. Rá se ránts, fel a fejjel!

Megint mosolyogni próbált.

- Kösz, Carl. És sajnálom, hogy megtaláltak téged is, de nem tehetek róla.

- Semmi baj, ne rágd magad.

- Rendben, Carl, viszlát.

Bementem a hálószobába, és fölgyújtottam a villanyt. Amint becsuktam az ajtót, a lány fojtott hangon kérdezgetni kezdte Willyt.

A szoba legalább annyira elhagyatott volt, mint a lakás többi része, de az ágy meg volt vetve, ráültem, hogy lehúzzam a csizmámat. Hirtelen kivágódott az ajtó, ott állt a lány. Dzsekimet magához szorította, kezében pedig ott csillogott az automata revolverem. Megfeledkeztem a holmikról, ez pedig csacskaság. A lányt majdnem szétvetette a düh.

- Maga… maga rohadék! - úgy sziszegte, mintha ez lenne a legdurvább szó, amit ismer. - Maga az oka! Ha nem kérdezősködik, Willynek most nem lenne semmi baja.

- Valamint száz ruppóval rövidebb lenne. Most tűnjön innen, kislány, fáradt vagyok. Egyébként azt sem tudja, mit beszél.

38


- Azt viszont tudom, hogy maga micsoda, Willy elmondta.

Az arcomba vágta a dzsekimet, és a pisztoly agyával meg akart ütni. A dzsekit félrelöktem, és elkaptam a csuklóját. Addig csavartam, amíg ki nem ejtette a fegyvert a kezéből. Aztán, egyáltalán nem erősen, pofon vágtam. Könnyek gyűltek a szemébe, ököllel rontott nekem, erre kilöktem az ajtón.

- Tudja mit, menjen haza - szóltam halkan, és az orra előtt becsaptam az ajtót.

Egy percig mozdulatlanul álltam, de nem jött vissza. Összeszedtem a holmimat, és lefeküdtem. Vannak ilyen napok. Az ilyeneket mélyen a múltba kell süllyeszteni, hogy meglegyen a lélek nyugalma.

Kilenc

Korán az utcán voltam megint; annyira korán, hogy az időjárás még nem is döntött, miként alakuljon aznapra. A nap előbújt, majd eltűnt a felhők mögött, egészében azonban meleg volt, az utak pedig szárazak és tiszták. A verebek gondtalanul csiviteltek a levegőben, fölöttük szürke felhők gyülekeztek. Tegnap jócskán eldöngettek, mégsem éreztem túlságosan pocsékul magam. Volt ugyan még néhány nyilalló pontom, de a séta szinte kivasalta belőlem a gyűrődést. Előre tudtam, hogy jobban érzem magam, ha ismét úton leszek.

Ha az ember a zónában dolgozik, az olyan, mintha két meló között pihenne. Egy ideig minden simán megy, aztán ahogy letelik ez az „egy ideig”, kezdi átjárni a zsigereket a mindent elborító szemét, és minden egyformán hervasztónak látszik. A meló és az, hogy úton vagyok, jót tesz nekem, így a levertség elmúlik. A tegnap éjszakaihoz képest egész más útvonalat kerestem a kocsma felé. A durva salakkal feltöltött ösvény porzott a Cserzők utcájának házai mögött, a másik oldalon pedig egy fűcsomókkal borított töltés vezetett egy kitéglázott medrű patakszerűséghez. Olyan grund lehetett ez, amiről csak a kölykök tudnak, mindenki más már elfeledkezett róla. Talán csak a patkányok nem, ezek jókora lyukakat rágtak a környező házak falaiba.

A kocsma ajtaja be volt zárva, hiába zörgettem. Üres sörösdobozok hevertek a gyomok között. Az ajtónak támaszkodtam, rágyújtottam, és a szemközti házakat figyeltem. A madarakon kívül semmi sem utalt életre, mozgásra.

Tíz perc telhetett el így, amikor hirtelen kivágódott egy ajtó, és szinte azonnal fölsírt egy csecsemő. Azalatt, amíg a bébi nekikészült a következő visításnak, Raz lépett ki a második ajtón. Pontosan ugyanazt a ruhát viselte, mint az éjjel, de a napfényben a haja sokkal feketébbnek, ő pedig valamivel alacsonyabbnak látszott. Csak állt és nézett, így hát én kezdeményeztem.

- Pontos volt - szóltam. - Hová megyünk?

- Csak ide be. - Megfordult, és mutatta az utat.

A ház kerítése magas volt, félig árnyékban. Közvetlen a kapu mellett egy használaton kívüli budi és egy kamra állt. Mindkettőnek az ajtaját kékre festették, a festék viszonylag régi volt, kezdett hámlani. Az udvart egyébként tisztán tartották, a hátsó ajtón üvegablak és függöny is volt. Szóval minden arról árulkodott, hogy aki itt lakik, igyekszik rendet tartani.

Raz kinyitotta az ajtót, és beléptem mögötte a konyhába, majd a kies kis nappaliba. Sehol egy lélek, csak ugyanaz a rend mindenütt. A bútor kopott, de kényelmes, és a helyiséget sült sonka enyhe illata lengte át.

- Jópofa kégli - mondtam. - A magáé?

- Nem. A barátaimé.

39


Kezét az ajtó kilincsén nyugtatta, amely a ház elülső szobájába vezetett. Azt hittem, mondani akar még valamit, de csak méregetett a szemével, aztán lenyomta a kilincset. Az elülső szoba a lépcső tövében volt, és szinte már vártam, hogy itt is tökéletes lesz a rend. Egy kis kerek ablak nézett az előszobából az utcára, rajta fehér tüllfüggöny, a bejárati ajtón biztonsági lánc. Egy tévé állt a sarokban, mellette pedig egy kisasztal vázával. A gázkonvektor fölött kerek tükör a halványzöld falon. Azt hihettem volna, hogy egy öreg házaspár lakik a házban, valahogy olyan öreges volt az egész lakás hangulata. Minden szinte betegesen tiszta, mint egy múzeumban. De azért üdítő változatosság egyik-másik zónabeli kégli koszlottsága után.

Hárman vártak rám. Egyikük Vin volt, szófogadó diák módjára gyakorolta a csendet. Mozdulatlanul ült, lába csak időnként moccant meg. Razhoz hasonlóan, ő sem váltott ruhát tegnap óta.

Vele szemben egy ugyanolyan székben egy lány, bő férfiinget viselt, s tekintetét lassan felém fordította, amikor beléptem. Arcán semmi smink, haja pedig akkorára nőtt, hogy egy fodrász nemigen tudott volna megbirkózni vele. A szemén látszott, hogy gond nélkül fenyegetővé tudja bármikor változtatni a tekintetét. Cigarettázott, kopott farmerjén egy csészealjat egyensúlyozott hamutartóként.

A harmadik egy kicsit idősebb lehetett a többinél, közelebb volt a harminchoz, mint a húszhoz. Bőrszínéből arra következtettem, hogy félvér. Kék atlétatrikó, és vadonatúj farmer. Az asztal mellett állt, enyhén borostásan. Felépítése önmagában nem sugallta volna, hogy ő a vezér, de a többiekkel összevetve ez mégis nyilvánvaló volt.

Raz úgy helyezkedett el, hogy mindegyikünk egyenlő teret foglalt el a szobában. Egy csoport egymástól merőben elütő tagjai, mindenki a saját mozgásterével. Megálltam az ajtóban, és vártam, hogy valaki csak mond valamit. A félvér szólalt meg először, hangja határozottan csengett, de kiérződött belőle a bizalmatlanság.

- Mulvey vagyok - mondta. - És maga kicsoda?

- Carl - válaszoltam, s lassan körbetekintettem a többieken. - Maguk tehát egy bandában vannak.

- Ha maga úgy látja.

- Van valamilyen nevük is?

- Nincs, csak mind a közelben lakunk. Egyébként miért nem ül le? - Az egyik karosszékre mutatott, én elhúztam az asztaltól, és beleültem. Pontosan velem szemben ő is ugyanezt tette. A többiek csak néztek, nem szóltak egy szót sem.

- Raz azt mondja, hogy Tony McCreedyről akar hallani.

- Így igaz.

- És mit akar tudni?

Egyszerű kérdés volt, semmi sem utalt arra, hogy esetleg választ is kaphatok.

- Nos, annyit tudok, hogy elment otthonról, és idejött a zónába, aztán röviddel ezután Cornwallba indult, ahol kinyírták. Az apja bízott meg, hogy találjam meg a gyilkost. Ehhez viszont mindent tudnom kell, mit csinált Tony egyáltalán, és beszélnem kell azokkal, akikkel ő is beszélt. Ennyi.

- Akkor maga valamiféle zsaru, nem?

- Nem, ez szigorúan magánjellegű dolog.

- De ha megtalálja a tettest, átadja a zsaruknak.

40


- Meglehet, de ez nem a maguk dolga. Nekem csak info kell.

- Nagyon is a dolgunk, hogy dumál rólunk a zsaruknak.

Raz felé pillantottam, aki zsebre dugott kézzel álldogált.

- Az éjjel megmondtam, hogy nem érdekel, miben törték a fejüket Tonyval, hacsak ez nem vezet a gyilkoshoz. Tehát miért mennék a rendőrségre?

Egy pillanatig a plafonra meredt, majd ismét rám nézett.

- Azt tudja, hogy Slater görcsöl? - szólalt meg végül. - Ismeri a pofát?

- Nemrég találkoztunk.

- Azt akarja, senki se beszéljen Tonyról, különösen ne magának.

- Aha, szabott áruk van. Mennyit pengessek le?

- Tony a barátunk volt! - vágott közbe hirtelen emelt hangon a lány. Előredőlt, majdnem kiborította a hamutartót. - Hogy fogadnánk el pénzt, amikor éppen egyikünket ölték meg? Nem kell a maga pénze, a kormány pénze. Mi nem vagyunk prostik, mint maga! Mi nem árusítjuk ki a barátainkat.

Mulveyhez fordultam.

- Nos, mennyi a zsuga?

Összeráncolta a homlokát.

- Épp most mondta Ginnie, nem kell a maga pénze.

- Hát akkor mi? Vagy van valami mondanivalójuk, vagy már itt sem vagyok. Ahogy kéretik magukat, abból azt kell hinnem, hogy akarnak valamit.

- Rendben - válaszolta -, egy cserét ajánlok. Ha megtesz nekünk valamit, megmondjuk, hová ment innen Tony.

- És mit csináljak maguknak?

- Raz délre megy, Bristolba. Vigye oda!

- Mehet éppen vonattal is.

- Nem akarjuk, hogy a zsaruk megtudják, hogy elment. Egyébként sok a poggyásza, túl nehéz egy embernek. Látszik magán, hogy fejvadász, magát békén hagyják a kapunál.

- Miféle csomag lenne az?

- Csak néhány zsák.

Előhalásztam egy cigarettát, és rágyújtottam.

41


- Ha nem mondják meg, hogy mi van benne, kinyitom, és megnézem.

Nyugodt tekintettel a szemembe nézett, egy kicsit mintha biccentett volna, aztán megszólalt.

- Fegyverek.

Az igazat megvallva, számítottam erre a válaszra; vagy ez, vagy kábítószer. Ha az ember számít a dologra, nem lepődik meg igazán, sőt tudat alatt még logikusnak is tartja.

- Mihez kellenek? - kérdeztem ezzel együtt.

- Mit képzel? - csattant föl ismét a lány. - Majd bratyizunk a zsarukkal meg a magafélékkel?! Már így is nagyon sokat tud, ebből elegünk van. Ez…

- Ginni, fogd be! - szólt rá Mulvey anélkül, hogy a lányra nézett volna. Még mindig engem vizsgálgatott.

Mélyen leszívtam a füstöt.

- Szóval vállalják a kockázatot? Pedig tudják, hogy fejvadász vagyok, az elnyomók bérence.

- Maga mondta, hogy nem érdekli, mit csinálunk.

- Mégis…

Megrázta a fejét.

- A zsaruk nem itt élnek a zónában, ezért nem is találnak soha semmit. Egyébként, ha árulkodik, nem kapja meg az infót.

- Nos, mikor lesz a mesedélután?

- Azonnal, ahogy Raz és a szállítmány célba ér.

- Megtudok mindent?

- Igen.

Egy-két másodpercig mérlegeltem.

- Nekem jó. De ha átvernek, sok bajt zúdíthatok a nyakukba, fegyverek ide vagy oda. Ezt véssék jól az eszükbe!

Kifejezéstelen arccal bólintott.

- Van egy út a Canal Road menti üres gyárépület mögött, a zóna északi felében. - szólalt meg nyugodtan. - A kerítés arrafelé alacsony. Ott felveheti Razt ma este tizenegykor.

Az órámra pillantottam. Még csak reggel fél tíz volt.

- Legyen inkább délelőtt tizenegykor. Másfél óra elég erre.

42


- Nappal nem lehet, bármikor feltűnhetnek a zsaruk, akár rakodás közben is. Meg kell várni az éjszakát.

- Túl hosszú idő - szóltam és felálltam. - Sok dolgom van. Vagy ma délelőtt, vagy soha.

- Magának kell az info - nézett rám Mulvey.

- Annyira azért nem.

Raz egy lépést tett előre.

- Ott leszek tizenegykor.

A lány undorral felmordult, de senki se figyelt rá.

Mulvey végül bólintott.

Újból megnéztem őket, belebámultam a pofájukba, aztán az ajtóhoz léptem, levettem a biztonsági láncot. Kiléptem az utcára, körülpillantottam és elindultam Willyhez.

*

Willy figyelmesen méregetett tapaszai mögül.

- Mennyire van közel a fölkelés? - kérdeztem.

- Tudod, beszélnek ezt-azt. Nem túl sokat. De azért mindig van valami.

- Mondjuk a fegyverekről?

- Fegyverekről? Nem, arról nem. Honnan a csudából szerezhetnének?

- Nem tudom. De lenne nekem még egy melóm. Van itt három pofa, Mulvey, Raz és Vin meg egy csaj, Ginnie. Együtt lófráltak Tony McCreedyvel. Tudd meg, kivel vannak még kapcsolatban, mire készülnek! Akármi érdekes lehet. Persze, ne magad csináld. Ismersz valakit, aki megbízható, és tudja tartani a száját?

Összeráncolt homlokkal gondolkodott.

- Megvan - szólalt meg végül. - Cal Johnson, ő az emberünk.

Kezébe nyomtam egy tucat bankót.

- Egy része a tied, a többit add Calnak. Néhány nap múlva visszajövök.

- Világos.

Zsebre gyűrte a pénzt, de látszott, hogy zakatol az agya.

- Úgy gondolod, Carl, hogy balhé lesz? Fegyverek, meg minden, szóval igazi balhé?

43



- Fogalmam sincs. De te mit csinálsz, ha mégis lenne?

- Az attól függ. Úgy értem… izé, ha lőnek, akkor halottak is lesznek.

- Szerinted nem azért balhéznak, hogy lebontsák a kerítést, hogy megint nyílt kerületek legyenek?

Most ő rándított a vállán, felállt, és járkálni kezdett.

- Nem tudom. A kerítés nem ügy. Vagyis úgysem tudsz sehová sem menni, ha nincs melód, nem igaz? Csak a zóna, az marad. Szerintem nem a kerítés a fő kérdés, hisz egyelőre többen élnek kívül, mint itt bent. Nem érdekli a kintieket, hogy mi van itt. Emlékszel a zavargásoknak… - tette hozzá.

Lementem az utcára, ahol már megjelentek az új húsok a kapualjakban, az utcasarkokon. Újabb nap kezdődött, újabb céltalan kóborlás, gyülekező a lámpaoszlopok tövében. Elgondolkoztam a dolgon. Ha az ember sok időt tölt a zónalakók és a nyulak között, összeszed egyfajta beleérző készséget. Az ember csak ránéz valakire, és máris tudja, tartania kell-e tőle, veszélyes-e, meg tudja-e különböztetni a valóban radikálist a nagypofájútól. Ezen a kettőn kívül azonban volt még egy kategória: a kemény mag.

Ezek a szélsőségesek, a nehéz emberek, akiket kihalászni meglehetősen fáradságos dolog. Jó néhányuk élt a túlromantizált kommunákban az egész ország területén. Legtöbbjük úgy viselkedett, mint az átlagember a zónában, vagy a városokban. Ugyanis nem az számít, hol vannak ezek az emberek, sokkal inkább az, hogy kik ők. Elsősorban okosak, néhányuknak állandó munkája van elvi meggondolásból: nem kell zónabelinek lenni ahhoz, hogy az ember gyűlölje a kormányt. Számuk persze a nagy zavargások óta alaposan megcsappant, de azt nem lehet mondani, hogy teljesen felszívódtak volna. Hisz akkor miért van állandó ellenőrzés az országutakon, miért tartanak a zsaruk hatalmas razziákat időről időre a zónákban, miért van riadókészültség, ha teljesen fölszámolták őket? Önmagában az a tény, hogy a szélsőségesek csendben vannak, egy csomó embert nyugtalanított.

Nekem úgy tűnt, belebotlottam az egyik csoportba, amelyiknek Mulvey a vezetője. Ha pedig így van, akkor már rég túltették magukat azon, hogy az elnyomásról károgjanak minél hangosabban. És ha ennyire komolyan veszik a dolgot, hogy Razt egy másik városba küldik egy szekérderék fegyverrel, föltételezhető, hogy Tony McCreedy is teljesíthetett ilyesféle megbízatást.

McCreedy nem volt zónabeli, szabadon mozoghatott. Útjaival nem kellett elszámolnia, és nem is kapcsolták le, mint egy nyulat. Az isten is kézbesítőnek, futárnak teremtette, ez beleillett abba a képbe, amit eddig a mozgásáról felskicceltem.

Aki viszont nagyon nem illett a képbe, az Mulvey. Ha Tony fegyvereket szállított Cornwallba, akkor Mulvey igen rossz boltot csinált velem. Egy jelentéktelen segítségért teljesen ki kell pakolnia: a hálózatról, a tervekről, a fegyverekről és az emberekről. Ez pedig jóval több, mint amit eredetileg közölni akart velem. Azzal eleve nem számoltam, hogy azért vállal ekkora kockázatot, mert egy halott barát emlékének tiszteleg. Eddigi praxisomban igen kevés figura tartotta ilyen nagyra a barátságot, különösen nem a Mulvey félék. Akkor pedig csak egyfajta forgatókönyve létezhet: ha leszállítom Razt a fegyverekkel, ócska hazugságokat kapok cserébe. Megpróbálnak hamis nyomra vezetni, és amint elindulok, azonnal felszívódnak.

- A Spencer Street-i telefonfülke üde meglepetésként hatott a zónában, ugyanis működött. Túl közel esett a bejárati őrbódéhoz, ezért nem lehetett szétverni, vagy elvágni a vezetéket.

Két percet kellett várnom, mert két tinilányka röhécselt és lökdösődött az ajtó mögött. Amikor befejezték a beszélgetést, a kagyló még meleg és nyirkos volt a kezüktől, a fülke pedig legalább egy hektoliter kölnitől illatozott.

John McCreedy számát tárcsáztam, a házvezetőnője vette fel a kagylót. Biztosított róla, hogy Mr. McCreedy pillanatokon belül a készülékhez jön. Úgy is lett, és az első kérdése az volt: mi újság?

- Egyelőre semmi kézzelfogható - válaszoltam. - Most délre megyek, de előbb szeretnék valamit tisztázni. Meg tudná mondani, mennyi pénzhez férhetett hozzá a fia, mielőtt elment hazulról?

44


- A számláján kétezer font volt, azt hiszem. De ha gondolja, megérdeklődöm.

- Kösz, de annyira nem érdekes, a becslés nekem elég. A másik kérdésem, van-e magának olyan kapcsolata, amelynek révén Tony fegyverhez juthatott?

- Fegyverekhez? Mi köze ennek a fegyverekhez? - kérdezte, hangja egy fokkal gyanakvóbbá vált.

- Tony barátainak ugyanis van néhány puskája - közöltem vele. - Ki akarom deríteni, segített-e nekik a fia fegyvereket vásárolni. Esetleg azzal a két lepedővel.

- Természetesen tudom, hol kaphatok fegyvert, de miért szóltam volna erről Tonynak?

- Nos, jó! Rövidesen megint jelentkezem.

- Más mondanivalója nincs?

- Egyelőre nincs.

- Rendben, akkor várom a jelentkezését.

Tíz

Kihoztam a Jaguárt a parkolóból, de még volt időm tizenegyig, ezért a megbeszélt helytől úgy félmérföldnyire várakoztam. Unalmamban a rendőrségi rádióközleményeket hallgattam. Nyugodt nap volt: a járőrkocsik rutinvonalaikon cirkáltak, egy betöréshez, két kocsilopáshoz riasztották őket. Még egy kis verekedés sem történt. Nézelődtem, de körülöttem sem történt semmi. A gyér autóforgalom, egy-két fölbukkanó autóbusz mutatta, hogy „kívül” vagyok, bár a járda itt sem készült aranyból, s az utcákon megült a szürke kipufogógáz. Az emberek látható céllal ügettek az utcán, bár legtöbbjük csak a közeli üzletekbe.

Fiatalasszonyok tolták a gyerekkocsit, idős házaspárok pedig a bevásárlókocsikat. Sehol egy zöld folt, se fű, se fa. Öt perccel tizenegy előtt beindítottam a motort, és elindultam a Canal Street felé, hagytam, hadd kapcsoljon fel magától a sebességváltó a legmagasabb fokozatba. Az út nem volt ugyan teljesen kihalt, de trendőrt nem láttam sehol. Ha Raz pontosan érkezik, az egész dolgot senki sem veszi észre. A hepehupás út bal oldalán húzódott a zóna magas téglafala, amely szinte az egész utat árnyékba borította. Lépésben hajtottam, kerestem a rést a falon, amiről beszéltek. Könnyen rátaláltam, annál is inkább, mert valaki ott támasztotta a falat.

A kocsi ablaka le volt eresztve, jobb kezemmel elengedtem a volánt, hogy - ha szükséges - megragadhassam a vadászpuskát. A várakozó fickó mellé hajtottam, és lenyomtam a féket. Sokkal inkább az útra figyelt a pasi, semmint rám. Sehol semmi, erre éleset füttyentett.

A magas fal teteje néhány méter hosszan leomlott már, a résre feszített dróthálót pedig levágták, ott rozsdásodott a porban. Az alacsony vezetőülésből nem láttam, mi zajlik a fal mögött, de a füttyre Raz tűnt föl a résben, leugrott, körülnézett, majd a csomagtartóhoz lépett. Nem volt kulcsra zárva, a visszapillantó tükörből figyeltem, ahogy kinyitja. Közben az őr négy nagy jutazsákot emelt át a kerítésen. Az egyikkel ügyetlenül megindult a kocsi fara felé, a másikért pedig elment Raz.

Az egész alig tartott egy percig, s Raz már ott is ült mellettem, amikor a gyerek lecsapta a csomagtartó fedelét. Beletapostam a gázba, az őr pedig egy szempillantás alatt átvetette magát a falon. Razra pillantottam. Nyugodtnak látszott.

45


- Jól ment, mi? - kérdeztem tőle.

- Mázlink volt. Rosszabbul is sikerülhetett volna.

Gúnyosan kuncogtam.

Egy ideig a zóna kerítése mellett haladtam, aztán ráfordultam a főútvonalra. Tíz perc múlva már a külvárosban voltunk, Raz nyugodtan ült mellettem, bár látszott rajta, hogy nem engedi el magát. A lábát nem nyújtotta ki, könyöke az ablakban, másik karja pedig az ölében nyugodott, majdnem kigombolt dzsekijének nyílásában. Nem került különösebb fejtörésbe, hogy rájöjjek, fegyver van nála.

Egyik-másik embernek olyan érzés elhagynia a városát, mintha a fogát húznák. Ha valaki hozzászokott a rendszeres szemétgyűjtés és a megfelelő közvilágítás nyújtotta biztonsághoz, akkor ez bizony meglehetősen fájdalmas dolog. Persze nem sokan halnak meg foghúzásban. Pedig igazán nem is ettől kell félni, hanem attól, ami az újságok címlapjáról kiált az ember arcába: VÁROSAINK KÖRÜL PUSZTUL A VIDÉK, BRITANNIA RÖVIDESEN SIVATAGGÁ VÁLIK.

Egy dél felé vezető mellékúton hajtottam, a főútra fölhajtani egyelőre veszélyes lenne a város környéki ellenőrzőpontok miatt. Persze az is közrejátszott, hogy látni akartam, Raz fogorvosnál érzi-e magát. Az első reakciója elárulta, milyen lesz a hangulata az út további részében.

Újabb fél mérföld után a gondozott, emberektől nyüzsgő házak átadták helyüket a lakatlan és koszos épületeknek. Nem kevés optimizmust árult el az egyik-másikon kiszögezett felirat: EZ A HÁZ ELADÓ! Nem volt ezeknek a házaknak semmi bajuk, csak annyi, hogy senki nem akart bennük lakni itt, az isten háta mögött. A város körül így van ez mindenütt - egy vékony és halott kagylóhéj veszi körül a város még élő sejtjeit. Nem is kagylóhéj, olyan ez, mint egy csigaház. Minél nagyobb a csiga, annál hosszabb a spirál.

Egy útelágazáshoz értünk, ez volt a tényleges városhatár. Jobb- és bal felé utak indultak, amelyek körülölelték a várost, előttünk a kétsávos út úgy merült be a táj zöldjébe, mint egy úszó a hűs habokba. Két teherautó nyomába szegődtem, majd egy lejtőn lefelé ötven mérföldre gyorsítottam, és megelőztem őket. Razra néztem:

- Na, kint vagyunk a városból, hogy tetszik? - kérdeztem tőle.

- Semmi különös, már máskor is jártam vidéken.

- Nocsak, mikor?

- Néhány hónapja.

- Akkor is szállítmánnyal?

- Nem. - Még mindig rezzenéstelen arccal nézegette a tájat. - Mikor hajtunk már rá az autópályára?

- Rövidesen. Még néhány mérföld.

Ahogy leértünk a lejtő aljába, az út megint emelkedni kezdett, bár most nem annyira meredeken, mint az előbb. Amint áthajtottunk egy hídon, néhány házat pillantottunk meg a baloldalon. Szó szerint belesimultak a tájba. Az útról úgy tűnt, mintha öt, tíz, tizenöt éve semmi sem változott volna errefelé. Pedig volt változás, még ha az ember nem is hiszi.

Nem volt nagy forgalom. Eddig úgy húsz mérföldet tettünk meg, elhaladtunk néhány emberi léptékű kisváros mellett. A teherautók nem konvojban haladtak, pedig a zavargások alatt ez teljesen megszokottá vált. Egy-egy magányos teherautót bizony kifosztottak és fölgyújtottak a fölingerelt tömegek. A zavargásnak vége, úgy látszik, a sofőrök sem félnek annyira, mint annak idején.

46


Egyik-másik farm meglehetősen lepusztultnak tűnt, bár ezt igazában csak egy farmer tudná megmondani. Az egyik helyen hatalmas exkavátorok tépték a föld testét, mellettük egy jókora tábla útépítő anyag árusítására hívta fel a figyelmet. Építsünk több autóutat, hadd érjünk célhoz minél hamarabb! Hogy egy város vagy falu mennyire egészséges, azt a hozzá vezető utak minősége árulja el. Elhaladtunk egy helység mellett, amelyen látszott, hogy a végét járja. Az út hepehupás lett, és annyira leszűkült, hogy képtelenség volt megelőznöm az előttem poroszkáló tartálykocsit. Az útburkolati jelek mocskosak, bár nem annyira, mint azok a házak, amelyek mellett elhajtottunk. Igencsak sok teherautónak kellett erre járnia, ha olyan vastag koszréteg rakódott az ablakokra, hogy a napfény meg sem csillant rajtuk.

Úgy tűnik, a látvány fölélénkítette Razt, bár lehet, hogy csak a véletlen műve volt az egész. Akárhogy is, amikor felém fordult az ülésen, nyoma sem volt az arcán a kezdeti merevségnek.

- Szuper ez a kocsi - kezdte. - Megpróbáltam elképzelni, milyen kocsija lehet.

- Most már tudja.

- Hány szivart kellett ezért elkapnia?

Kivettem egy cigarettát a műszerfalon lévő dobozból, és meggyújtottam.

- Ha cikizni akar egészen Bristolig, akkor inkább rádiót hallgatok. Ha mindenáron beszélgetni akar, tegye súlyba ezt a szöveget: nem is tudja, menyire elcsépelt.

- Értve. Bár, ha cikiztem is, nem jobban, mint tegnap maga, amikor előadta a kemény fickó című magánszámot.

- Annak oka volt.

- Ennek is.

- Akkor örvendezzünk: egyikünk sem tökkelütött.

Kiértünk a lepusztult városból, az út ismét kiszélesedett. Beletapostam a gázba, elsuhantunk az olajszállító mellett. Semmi forgalom nem volt, az út mentén száraz kórók, és elhagyott karámok kísértek.

- Nos, mi a következő közös téma?

- Miért, van ilyen egyáltalán? - vágott vissza.

- Én sem látok semmifélét, bár az ember azért ember, hogy keressen. Mondjuk olyat, ami nem fenyegetés, és nem is lekenyerezés. Mindenki azt hiszi, ha megkedvelteti magát velem, akkor melléállok. Úgy gondolom, maga is ilyesmiben sántikál.

- Egyáltalán van valaki, aki mellé maga önként odaállna?

- Erről még nem gondolkoztam.

- Talán azért, mert mindig pénzért dolgozik.

Az út mentén egy tábla jelezte, hogy a következő kanyar az autóútra visz. Emelkedő következett ismét; törtem a fejem, mi lesz, ha a dombtető után egy ellenőrzési pontba botlunk. Raz is ugyanerre gondolhatott, mert megszólalt: - Ha esetleg zsarukkal találkozunk…

- Csak nyugi.

47


Az út mentén húzódó füves rész egyre alacsonyodott, míg végül teljesen el nem tűnt. A dombtetőn túl nem volt semmi, csak az aszfalt fekete sávja a ráfestett fehér záróvonalakkal. Sehol egy fia rendőr az egész autóúton. Raz fölmordult, mintha valaminek nagyon örülne, én pedig beletapostam a gázba.

A sztrádán nem volt sűrű a forgalom, a járművek nagy távolságban követték egymást. Legtöbbjük kamion és teherautó, ezek főleg a két belső sávba húzódtak. Egy ideig én is közöttük ballagtam, de aztán az első adandó alkalommal kihajtottam a külső sávba, és fölgyorsítottam nyolcvanöt mérföldig. A nagy zavargások alatt emelték meg a sebességhatárt. Ez volt talán az egésznek az egyetlen haszna, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni. A zsaruknak még most is sok a dolguk, nem kell legalább a gyorshajtással vesződniük.

A vezetők egy része azért hajt gyorsan, mert a sebesség pótolja a hiányzó izgalmakat, mások pedig azért, mert minél gyorsabban célhoz akarnak érni, ezért zsúfoltak a belső sávok.

Vezetés közben főleg a távolba meredtem, az autópályára fel- és a róla lekanyarodó járműveket figyeltem. A tájkép hol a látóhatár fölé emelkedett, hol pedig alásüllyedt, az út azonban végig egy szinten futott. Egy használaton kívüli golfpálya mellett húztunk el, a pálya füve elhanyagolt, sárga foltok éktelenkedtek rajta. Az út másik felén egy városra emlékeztető épületsokaság, mint egy poshadt vizű pocsolya a földmélyedésben. Szürke esőfelhők vonultak el fölötte.

- Tudja az ott micsoda? - kérdezte hirtelen Raz, és a város felé mutatott. A hangja sokat sejtetően csengett: most elárul valamit a gondolkodásmódjáról.

- Egy város, nem? - feleltem, mintegy belemenve a játékba.

- Nem, egy sziget! Ebben az országban minden város egy-egy sziget, az utak pedig a köztük ívelő hidak. Nincs már egy összefüggő ország, csak emberek kisebb-nagyobb csoportjai, melyeket semmi sem köt egymáshoz.

- És számít ez?

- Volna egy cigarettája?

- A kesztyűtartóban.

Kibontotta a csomagot, rágyújtott.

- Kösz.

Vártam, hogy folytassa az eszmefuttatást. Nem kellett sokáig várnom.

- Minden befelé fordult - mondta. - Minden központivá vált. Van ugyan központi kormányunk meg központi nyilvántartónk, a híre kis központiak. Ha valami nem a központ felé irányul, vagy nem onnan jön, az emberek nem is vesznek róla tudomást. Csak ülnek, és bámulnak ugyanarra a pontra, és észre sem veszik, hogy az egyre zsugorodik.

- Elképzelhető - válaszoltam, és rápillantottam. - De erre senki sem kényszeríti őket.

- Ugye, nem hiszi el, hogy így van? Hogyan is hihetné éppen maga?

- Nem is hiszem.

- Na nem mondja! És az micsoda, hogy minden munkahelyet bizonyos területekre összpontosítanak, hogy nincs rendszeres gáz- és villanyszolgáltatás, ha az ember történetesen nem ott él? Ez nem kényszer?

48


- Ez van. Nekem nem kell bemutatnia, ismerem én is. Inkább arról meséljen, hogyan akarják megváltoztatni, maga, Mulvey és Tony McCreedy!

- Nemcsak mi, mindenki ezt akarja. A zónákban fog elkezdődni, de mindenhová átterjed, mint a futótűz.

- Ez, kisfiam, álom.

- Lehet. De nem mi álmodunk, hanem maga, és a magafélék. Nemcsak a zónalakók elégedetlenek, a városokban is sok ember él, akinek súlyos problémái vannak. Nemcsak a zónában vannak szegények, lehet valakinek állása, és mégse marad pénze, ha kifizette a számláit, és megvette azt az utolsó szemetet, amit megeszik, és amit magára ölt. Tudom, hogy így van, valaha én is dolgoztam. Egyik oldalon ott vannak a kisemberek, a másikon pedig „ők”, a főnökök, szóval azok, akik sose felejtik el, hogy emlékeztessenek rá: örülj, hogy lyuk van a fenekeden, és dolgozhatsz. Mintha valami megtiszteltetés volna, hogy hülyére dolgozhatod magad! A kisemberek mindenütt csatlakoznak, ha megkezdődik a balhé.

- Maga részt vett a nagy zavargásokban?

- Igen. - Hirtelen óvatosnak tűnt a hangja, most, hogy agitátorként jelesre vizsgázott.

- Akkor viszont tudnia kell, hogy ez nem egészen így van. Akkor sem terjedt át sehová, és most sem fog.

- Mégis megérezte a bőrén az egész ország. Egyébként maga hol volt akkor?

- Ugyanott. Gondolom, sejti, hogy melyik oldalon. A magafélék akkor is kissebségben voltak. Kedvére dumálhat, és vehet annyi fegyvert, amennyit csak akar, mindegy. Még ha mindegyik zónabeli fölsorakozik is maga mögött, akik kint vannak, tízszer annyian lesznek, mint maguk. Ezek nem akarnak a maguk forradalmából. De miért is akarnának? Van munkájuk, kocsijuk, házuk, nem panaszkodnak annyira, mint azt maguk hiszik. Egyáltalán nem fognak repesni az örömtől, hogy kicsinyke biztonságukat maguk veszélyeztetni akarják.

Hirtelen egy kamion vágott elém, miután sikertelenül próbált egy üresen pattogó pótkocsis teherautót meg egy ütött-kopott furgont megelőzni. Beletapostam a fékbe, de Raz mintha az egészet észre sem vette volna.

- Újra elosztjuk a javakat - magyarázta hevesen.

- Igen? És ha nem adják oda maguknak a kisemberek az évek során összekuporgatott vagyonkájukat, akkor mit csinálnak? Falhoz állítják őket?

Döcögve mentünk a kamion mögött. Hátulról valaki idegesen nyomta a kürtöt, fogalmam sem volt róla, miért.

- Maga ezt nem értheti, maga csak fejvadász. Ha az emberek látják, mit akarunk, ha látják, hogy igazunk van, segíteni fognak.

- Úgy látszik, semmit sem tanultak a zavargásokból. Akkor is mindenki tudta, mire készülnek, mégsem segített. Hiába adták meg erre a lehetőséget, senki sem kapott rajta. És tudja, miért? Megrémültek maguktól. Most újra próbálkoznak, sőt fegyvereket vásárolnak, ezzel pedig még jobban megijesztik a kispolgárt. Egy szó, mint száz: megint veszíteni fognak. Ez a veszteség csak fokozódik majd azzal, hogy a most is szigorú elzártságból szabályos bezártság lesz. Magukra zárják a gettókat, és eldobják a kulcsot.

- Ebben téved.

- Csak reálisan szemlélem a dolgokat. - Időközben a kamion lekanyarodott az útról, újra gyorsíthattam. - Maga is megpróbálkozhatna ezzel időnként.

Szerintem esze ágában sem volt, hogy megpróbálja. Akkor nem lenne tele a szövege azzal, hogy „ha” meg „amikor”. Nem ismerte a válaszokat, csak hitt abban, hogy ezek a helyes, az egyetlen lehetséges válaszok. Olyan volt ez az egész a számára, mint másoknak a vallás. Nem bántam, hogy beszél, nem zavart a vezetésben, egyáltalán nem figyeltem oda. Hirtelen elhallgatott.

49


Tizenegy

Ötven mérföldet tettünk meg elindulásunk óta, amikor egy Aston Wood nevű helységbe érünk. Kihúzódtam a szélső sávba, Raz idegesen felém fordult, mire megnyugtattam: - Valószínűleg nem állunk meg máshol Bristolig, vagyis használjuk ki alaposan a pihenőt.

- Rendben - válaszolta. A hangja nem árult el semmiféle érzelmet.

A parkoló aszfaltját féknyomok és a szivárvány minden színében csillogó olajfoltok csúfították. A terület szélét kornyadozó cserjék övezték, mellettük állítottam le a kocsit. Vagy húsz teherautó állt a parkolóban, személykocsi azonban alig néhány. A hivalkodó, zöld-sárga töltőállomás közelében a zsaruk egyik ellenőrző pontja, előtte két üres járőrkocsi. Oldalt, a drótkerítéssel körülvett területen ugyanaz a három kocsironcs, amelyek már akkor is itt rozsdásodtak, amikor a legutóbb erre jártam. Kiszálltunk a kocsiból, aztán kulcsra zártam az ajtót és a csomagtartót is.

- Ott van a büfé a benzinkút mögött - mutattam. - Húsz perce van, hogy elintézze a dolgát, és bekapjon valamit.

Látszott rajta, hogy majd meghal a kíváncsiságtól, vajon én addig mit csinálok, de uralkodott magán, és nem kérdezett. Elindult az épületek felé, én pedig rágyújtottam. Kivártam, míg belép a büfébe, csak azután indultam el.

A parkolóból egy rozoga téglalépcső vezetett az elhanyagolt, füves terület felé, amely mellett egy elpusztult, használaton kívüli, egykori büfé épülete állt. Annyira gyér errefelé a forgalom, hogy nem képes két büfé megélni, ezért az egyiket bezárták. A telefonfülkéből még a készüléket is leszerelték. A fülkét talán esztétikai megfontolásból hagyták az épület mellett rozsdásodni.

Kinyitottam az ajtaját, belül bokáig ért a szemét, az épen maradt ablaküvegre pedig mindenféle gusztustalanságot firkáltak. Csizmámmal kitámasztottam az ajtót, beléptem, és kezemet körbefuttattam a tető belső szegélyén. Sokféle történet járja a fejvadászokról, az emberek hitetlenkedve, vagy meggyőződéssel, de több száz fős titkos hadseregről beszélnek, amelynek persze megannyi vérszomjas őrült a tagja. Ez a butaság is arra utal, hogy az embereknek fogalmuk sincs róla, kik vagyunk. Igazság szerint mindössze féltucatnyian, és nem is találkozunk sokszor. Magányos munka a miénk, amit magányos emberek végeznek. Híreket és információkat néha mégis kell cserélni. Ezért, ha van mondanivalónk, üzenetet hagyunk egymásnak, előre megbeszélt helyeken.

Az ujjaim egy üres cigarettásdobozba ütköztek.

A dobozban rendszerint egy név áll és az üzenet. Ha csak egy név, ez azt jelenti, hogy valaki vár téged a közelben. Akár egy kémtörténetben…

Egy Benson and Hedges doboz volt. Kívülről semmi különös nem állt rajta, pusztán a szokásos „a dohányzás káros az egészségre”. Ahogy kinyitottam, láttam, hogy az aranypapír hiányzik. A nevem a doboz fedelébe volt írva, semmi más.

Visszasétáltam a parkolóhoz, átvágtam rajta, és beléptem a büfébe. Hosszú, L-alakú pult húzódott végig az egyik fal mentén, tele frissen mosott üvegpoharakkal, fölötte elzsírosodott, sárga melegítőlámpák lógtak. A pultot és a mögötte lévő falat négyszögek és körök díszítették. A pult mögött dolgozó nők hasonló mintájú ruhát viseltek, hajukban pedig lehetetlen formájú fityula fehér kartonpapírból. Unott tekintetükből lerítt, hogy annyira érdekli őket a felszolgált étel, mint engem. Tehát sehogy. Nem enni jöttem.

Körülnéztem, és az egyik lehajtott asztal mellett megláttam Razt, amint egy tányérból kanalaz. Szinte mindegyik asztalon ott hevert egy szennyes tányér és az evőeszköz. A padlót számtalan csikk és kenyérhéj borította. A hodály falairól visszaverődött az evőeszköz csörömpölése. A tekintetem átsiklott Razon, és nem sokkal mögötte, a pult másik végénél állapodott meg. Egy nő meg egy férfi ült a bárszéken. Egyikőjüket megismertem. Felemeltem egy műanyag tálcát.

Két fóliába csomagolt szendvicset vettem, egy pohár feketét, és feléjük indultam. A nő rám nézett, halványan elmosolyodott, és bólintott.

- Szia, Carl!

50


- Szia, Jude! - én is bólintottam.

- Hogy vagy?

- Remekül.

- Tényleg? - Úgy hangzott, mint egy kérdés. - Ülj le! Wayne, te ülj át erre az oldalra!

Ez már a vele szemben ülő szivarnak szólt, aki nem volt valami magas, ám annál testesebb. Huszonöt körülinek látszott, tehát, úgy hét-nyolc évvel fiatalabb nálam. Bár ezt nehéz így első pillantásra eldönteni. Az arca nem volt éppen kisfiús. Nem tetszett sem a barátságtalan pofája, sem a kidülledő szeme, sem a vállát söprő egyenes szálú haja. Bőrdzsekit viselt, szinte ugyanolyat, mint az enyém.

- Ez Wayne - ismételte meg Jude teljesen feleslegesen, ahogy a pofa átült a másik székre. - Együtt dolgozunk.

Wayne egy szót sem szólt, így hát én sem méltattam figyelemre. Felmásztam a székére, szemközt Jude-dal, miközben a tálcámmal félretoltam néhány használt csészét.

A nő jól nézett ki, bár korántsem lehetett szépnek nevezni. Ehhez túlságosan is izmos volt. Orra egyenes, szem halványszürke, szája mindössze egy egyenes vonal. Nem volt sminkelve, mert nem volt rá szüksége. Sötétszőke haja magas nyakú pulóverének és kopott farmerdzsekijének gallérját verdeste. Nem törődött vele, hogy néz ki: mindig ugyanaz a ruha volt rajta. Jól ismertem már a zavargások előtt is, úgy-ahogy kijöttünk egymással. Megkavartam a kávét, és belekortyoltam.

- Mennyi ideje vársz? - kérdeztem.

- Reggel óta.

- Valami meló?

- Aha.

Kibontottam az egyik szendvicset, és beleharaptam. Annyira nem volt pocsék, mint a kávé, bár az az igazság, hogy milyen nevet visel kívül, a műanyag fólián. Fogaim birkóztak a szikkadt zsemlével, miközben azon törtem a fejem, mi köze Jude melójának ahhoz, hogy reggel óta rám vár. A legegyszerűbb módja annak, hogy az ember megtudjon valamit, ha megkérdezi.

- Miért akartál velem találkozni, Jude?

A szemembe nézett.

- Azt hiszem, van egy kis problémánk - mondta, és állát tenyerébe fektette.

- Vele vagy velem.

- Nekünk veled. Egy Slater nevű fazonnak dolgozunk, David Slaternek. Ismered?

- Ühüm. - Újból a szendvicsbe haraptam. - Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó.

Egy bádogdobozt húzott elő a zsebéből, kinyitotta, és elkezdett cigarettát sodorni.

- El kell ismerni, gyorsan dolgozik - mondtam. - De ti se nagyon kímélitek magatokat.

51


- Ismer néhány szivart délen, akik szóltak nekem. Tegnap késő éjjel találkoztunk. Amikor megtudtam Slatertől, hogy te is benne vagy, gondoltam, szólok, mielőtt kezdődik a játék.

Végignyalta a cigarettapapírt, kihúzta a kilógó szálakat, és odatartotta nekem. Alighogy elvettem, elkezdte a következő cigit csinálni. Egy kicsit meglepett, hogy nem Wayne-t kínálja, pedig a pasi mutatóujja elárulta, hogy ő is dohányzik.

- Slater azzal bízott meg, hogy kivonjatok valakit a forgalomból? - kérdeztem. Találgatás volt ugyan, de azt hiszem, fölösleges. Hiszen mi mással bízna meg valakit ez a Slater

Jude bólintott.

- Így van.

- Végképp, vagy, csak míg a közelben vagyok?

- Az általános föltámadásig.

Wayne vigyorgott: - Mister, én a maga helyében már most letélakolnék. Nincs semmi esélye.

Meggyújtottam a cigarettát, de nem néztem a figurára.

- Szabadulj meg ettől, Jude. Ennek túl nagy a pofája.

- Igen? Menjünk csak ki oda hátra, Mister! Majd meglátjuk, kinek nagyobb a pofája.

- Fogd be, Wayne! - vetette oda neki Jude a fogai között. - Menj ki, és várj meg a kocsiban!

- Na, ne viccelődj! Ez az én melóm is! Egyébként már mondtam, hogy nem szeretem, ha parancsolgatsz.

- A kocsiba, Wayne!

A fickónak megrándult az arca, ahogy lemászott a székről. A földre szögezte a tekintetét, amely egyre torzabbá vált a dühtől.

- Menj már! - szólt rá ismét Jude.

Egy pillanatra mintha dacolni akart volna, aztán mégis döngő léptekkel kivonult. Hatalmas erővel vágta be maga mögött az ajtót.

- Késed van? - kérdeztem a lánytól.

Hirtelen megvillant a kezében egy vékony, csillogó penge, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt a dzseki ujjában.

- Kedves fickó - állapítottam meg. - A helyedben vigyáznék rá. Egyébként hogy kerültél vele össze? Csak nem ő az eseted?

- Ez az én dolgom - válaszolta, aztán lemosolyodott. - Te, Carl! Féltékeny vagy?

- Hát ez az. - Belekortyoltam a már szinte hideg kávéba. - Ha Slater ennyire aggódik annak a pasinak az élete, pontosabban a halála érdekében, akkor azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy először neki dolgozott. Akkor pedig Slater tudja a nevét, amit persze neked is elárult. De nem tudod, hol találod. Mert ha tudnád, akkor nem dekkolnál itt reggel óta, hanem mennél, és végeznéd a dolgodat.

52


- Többé kevésbé igazad van - mondta erre Jude, és a füstöt a feje fölé fújta. - Mindent persze nem mondott el, de elég megbízható sejtéseim vannak.

- Slater fölbérelt valakit, hogy tegye el láb alól Tony McCreedyt. Most pedig megbíz téged, hogy nyírd ki a bérgyilkost. Ez persze még mindig nem magyarázza meg azt, hogy te miért vagy most itt.

- Mert ütköznek az érdekeink - válaszolta egykedvűen. - Egymás ellen kell dolgoznunk, hacsak egyikünk nem lép vissza.

- Én már fölvettem a pénz felét.

- Megcsinálhatjuk együtt. Tizenöt rongy van benne.

- Aztán háromfelé risztelünk, vagy kétfelé? Nem, szó se lehet róla! Tudod, hogy ez nem az én módszerem!

- Ne érzelegj, Carl! Nem vagy te nyeretlen kétéves!

- Az biztos, de a magánmeló mindig más. Ha belemegyek az osztozkodásba, elúszik a nevem. Egyébként sem tetszik nekem ez a Slater.

- Tudod, hol az emberünk?

- Talán igen.

Kurtán fölnevetett.

- Jól van, jól van. De azért gondold végig, az öreg McCreedyt csak a bosszú érdekli! Ha pedig így van, mit törődik vele, hogy a fia gyilkosát telepumpálják ólommal.

Hallgattam, ő folytatta:

- Ha együtt dolgoznánk, mindenki csak nyerne. Slater is, McCreedy is megkapja, amit rendelt: az egyik a kussolást, a másik a bosszút.

Egy pillanatig mérlegeltem a dolgot, addig a nő türelmesen várt. Aztán megszólaltam:

- Nem, azt hiszem, nem megy.

- De hát miért nem? Megkapod a saját pénzed, és még tőlünk is szakítasz.

Mélyen beszívtam a levegőt.

- Túlságosan bonyolult ez az egész, nem beszélve arról, hogy a megbízatásom úgy szól, hogy a pasit élve szállítom le. Továbbá, ha belemegyek a dologba, legalább öt rongyot veszítek a bolton.

- Ezt akkor is elveszíted, ha mi bukkanunk rá először.

- Sajnálom, Jude, de egyszerre csak egy játszmát játszom. Egyébként kösz, hogy szóltál.

Nem izgatta magát, megrándította a vállát, és csak ennyit mondott:

- Hát így sohase gazdagszol meg. A te dolgod. Én szóltam.

53


- A magánmelóból, akármilyen egyszerűnek is látszik, könnyen származhat baj. David Slater akar lenni a nagyfiú, és azt hiszi, hogy mindent magához ragadhat csak azért, mert néhány nyomorult neki dolgozik a zónában. Most, hogy egy igazi fejvadász is a fizetési listájára került, egyenesen istennek képzeli magát. Valójában pedig sohasem lesz úr, még a saját szemétdombján sem. Lehet, hogy McCreedy elmúlt hatvanéves, mégis bármikor ki tudja törni Slater nyakát. Mit gondolsz, miért van annyira berezelve a pasas?

- Tegyük föl, hogy igazad van. És akkor? Nem kell a megbízódat kedvelned. Sőt, én igazában jobban is szeretem, ha nem kedvelem őket. Így elkerülhetők a kockázatos bonyodalmak, és az ember nem csinál többet, mint amiért megfizették. Elképzelhető, hogy te sem kedveled különösebben McCreedyt, de mégiscsak eszedbe jutott az öreg, amikor visszautasítottad az ajánlatomat.

Legyintettem.

- Meglehet. Nem tudom, mire készül, sőt, azt sem tudom, készül-e egyáltalán valamire, de nem is érdekel. Ő a megrendelő. De fordítsunk a dolgon: mi lenne, ha te mondanád vissza a megbízásodat, és velem társulnál? Te ismered a nevet, nekem van egy zsíros szerződésem. Ha élve leszállítom a pasast, McCreedy az utolsó pennyig kifizet.

Vigyorgott, de azért ráncolta a homlokát.

- Ezt jól átgondoltad, pajtás. Mennyi a részem?

- Nyolc rongyot adok. Húszra szerződtem, de már egy-két lépcsőn túljutottam. Továbbá szélnek kell eresztened a barátodat, mert én nem vagyok hajlandó együtt dolgozni vele.

- Mit szólnál a fifti-fiftihez?

- A nyolc tisztességes ajánlat.

Újból elgondolkozott, aztán megszólalt:

- Csábító, csábító, de azt hiszem, nem megy. Nekem jóval egyszerűbb a dolgom, nem kell a furikáztatással bajlódnom.

- Akkor, úgy látszik, zsákutcába jutottunk.

- Meglep?

- Nem. Mindenesetre köszönöm a figyelmeztetést.

- Egyébként nekem sem tetszik ez a Slater. Túlságosan is tetszett neki az ötlet, hogy egymás ellen fogunk dolgozni, te meg én - körülnézett, szája utálkozva legörbült. - Na, menjünk ebből a lyukból?

Fogtam a bontatlan szendvicset, elindultunk kifelé. Útközben Razra pillantottam. Szándéka ellenére figyelt, bár nem mozdult addig, míg ki nem mentünk a kocsmából.

Csepergett az eső, és felélénkült a szél is. Beborult, bár az ég nem volt túlzottan sötét.

Jude együtt jött velem a parkolóig. Időközben újabb járművek érkeztek, bár nem sok, de ahhoz elég, hogy felélénküljön a hely. Álltunk, és figyeltük, hogyan gyújtja be a motort egy kamion, hatalmas füstfelhőt eregetve. Ahogy kikanyarodott, kereke gőzölgött az aszfalton.

- Elmondod McCreedynek, hogy Slater mivel bízott meg minket? - kérdezte Jude, még mindig a kamiont figyelve.

54


- Nem - válaszoltam. - Nyilvánvaló, hogy Slater áll a dolgok hátterében, ezt csak megerősíti, hogy titeket megbízott. Meglepne, ha McCreedy nem tudna már róla. Nem kell nekem is külön szólnom. Ha elkapom azt, aki meghúzta a ravaszt, az majd elmeséli az öregnek, hogy Slater bérelte fel.

- És ha én találom meg előbb?

- Akkor elmondom McCreedynek, amit tudok, aztán minden tőle függ.

Jude rám nézett, és bólintott.

- Így rendben van.

- Jude, ne kövess, jó?

- Ahhoz nekem te túlságosan lassú vagy - mosolygott. - Majd találkozunk, Carl.

Elindult a teherautók felé, mindig előszeretettel áll közéjük a kocsijával. Felhajtottam a galléromat, és ellépdeltem a sajátom felé.

Tizenkettő

A szélvédőt elborították az esőcseppek, a cserjék meg hajladoztak a szélben. Elmajszoltam a másik szendvicset, miközben vártam, mikor jelenik meg Raz. Átgondoltam egy-két dolgot, amelyeknek nem volt különösebb jelentőségük, de el lehetett tölteni az időt. Raz gyanakodva nézett körül, ahogy megérkezett. Olyasféle kifejezés ült az arcán, mint aki elkapta egy beszélgetés foszlányát, de nem tudja, nem róla beszéltek-e.

Beült a kocsiba, és becsukta az ajtót.

- Elment a barátnője - közölte.

Bólintottam.

- David Slaternek dolgozik.

- És ez jelent valamit?

Lenyeltem az utolsó falatot.

- Talán semmi különöset. - Begyújtottam a motort.

Nem esett sűrűn az eső, csak a sebesség miatt tűnt úgy. Megelőztünk néhány teherautót, amely sarat csapott a szélvédőre. Kétszeres sebességre kellett állítanom az ablaktörlőt, ha tisztán akartam tartani az ablakot. A távolban már fölszakadozott a felhő, joggal bízhattunk benne, hogy rövidesen kijutunk az esős övezetből. Bár valószínű, hogy délen megint esik. Így van ez szinte mindennel, egyik dologból ki, a másikba be. Az utolsó tábla Leicester felé a kijáratot jelezte. Raz nyugodtan nézelődött. Egyetlen szót sem szólt. Néhány mérfölddel később föltűnt a birminghami leágazást jelző tábla. Tehát még nyolc mérföld, aztán, ha elfordulok, Bristolig már csak két óra.

Csökkentettem a sebességet, addig is megtudhatok valamit.

55


- Mulveynak biztos kutyául kellenek a fegyverek Bristolban - szólaltam meg.

Raz úgy rezzent össze, mint aki komoly és nagyon távoli dolgokon törte a fejét.

- Ezt meg miért kérdezi? - nézett rám, és haját elsimította a homlokából.

- Azért, mert éppen fejvadásszal kockáztatja a dolgot.

- Erre már tudja a magyarázatot. Hoci-nesze alapon megy, maga megkapja, amit akar, mi is megkapjuk, amit mi akarunk.

- Az a lány, az a Ginnie, nem lelkesedett különösen.

- Nem.

- Mit csináltak volna nélkülem? Ha nemet mondok.

Megrántotta a vállát.

- Akkor magunk csináltuk volna.

- Mondjuk, loptak volna egy kocsit?

- Például.

Az út egyenes volt, és előttem nem hajtott senki, ezért megugrattam a Jaguárt, átsoroltam a külső sávba. Levettem a gázról a lábam, és benyomtam a kuplungot, hadd guruljon a kocsi. Kikanyarodtam a leálló sávba, néhányat döccentünk, majd lassan benyomtam a féket. Raz fölvonta a szemöldökét. Észrevettem, hogy a jobb keze közeledett az öve felé.

- Most mi van? - kérdezte, az érdeklődésen kívül bizonyos szemrehányással a hangjában.

Leállítottam a motort, és fölkapcsoltam a helyzetjelzőket.

- Ha stukker van magánál, és elő is akarja venni, eltöröm a csuklóját - közöltem száraz hangon. - Elérkezett a döntés ideje.

A keze nem mozdult.

- Miféle döntés? Egyáltalán, miről beszél?

- Az infóról, kisfiam - mondtam, miközben egy teherautó zúgott el mellettünk. - Vagy megtartjuk a mesedélutánt most, vagy kiszáll, és gyalogol.

Azt hitte, rosszul hall.

- Nem ebben állapodtunk meg.

- Semmiben sem állapodtunk meg. Azt hiszi, hülye vagyok? Alig hogy megérkezünk Bristolba, maga mesél, szépen beültet egy hintába, mindenféle hőbörödött dologgal tömi tele a fejem, aztán, hipp-hopp, fölveszi a nyúlcipőt. Mulvey helyében én sem csináltam volna másképp. Nos, duma vagy séta?

A helyzetjelző kettőt kattant, aztán még egyet. Raz lassan lecsúsztatta a jobbját az ülésre.

56


- Gondolhattam volna, hogy ilyesmin töri a fejét.

- Ha elmondja az igazat, nem lesz semmi baja.

- Nem-e? - Erősen koncentrált. - És azt honnan tudja, nem verem-e át, függetlenül attól, hogy mit mondok?

- Hogyhogy függetlenül? Éppen attól függ, mit mond. Bármikor ellenőrizni tudom, helytálló-e a meséje a hivatalos jelentések és a nyilvántartások alapján.

- Akkor minek kellek én, ha minden adat benn van a számítógépben?

- Egy komputer távolról sem mindentudó. Na, meggondolta magát?

- Akkor nem tesz ki a holmival együtt?

- Ha tisztán játszik, én sem verem át.

Felmordult, de azért bólintott.

- Akkor induljon!

- Maga pedig a köhögőt tegye a kesztyűtartóba. Ha megérkezünk, visszakapja.

Nagyot sóhajtott, aztán megtette, amire kértem. Erre azonnal a slusszkulcs után nyúltam; elindultunk.

Amikor elértük a nyolcvan mérföldes sebességet, hagytam, hogy magától kezdjen el beszélni. Ilyenkor ugyanis kisebb a lehetőség arra, hogy hazudozzon. Olyasmi ez, mint amikor a pszichiáter nem irányítja páciense vallomását. Hadd beszélje ki magát, szegény.

Rágyújtottam egy cigarettára, aztán Raz is a csomag után nyúlt, és megszólalt:

- Ha sejtette, hogy át akarjuk verni, miért vállalta mégis, hogy segít? Talán ki akarta volna verni belőlem az infót?

- Erre nem lett volna szükség. Egyszerűen kiteszem magát, a fegyvereket meg magamnál tartom, amolyan garanciafélének.

- Elég aljas dolog lett volna.

Rápillantottam, láttam, hogy mereven ül az ülésen.

- Hát igen, bár nem minden haszon nélküli.

- Akkor miért gondolta meg magát? Esetleg a barátnője miatt?

- Részben. Most pedig beszéljünk Tony McCreedyről! Miben segített maguknak?

- Még mindig nem jött rá?

- Nem. De nagyon lekötelezne, ha nem gúnyolódna, és nem duzzogna, mint egy féleszű kamasz. Jusson eszébe, hogy sétálhat, ha akar.

57


Kifújta a füstöt, és néhány centire letekerte az ablakot.

- Fegyvereket kocsikáztatott - közölte. - Egy kívülálló, saját kocsival, akit nem szúrnak ki a zsaruk.

- Felteszem, ez is az ő fuvarja lett volna.

- Nagyon valószínű.

- Szóval, fuvarozott, mielőtt kicsinálták. Mivel pedig nem találtak nála egyetlen darabot sem, bizonyára kézbesítette őket. De kinek, és hová?

- Fogalmam sincs. - Aztán látva összeráncolt homlokomat, sietve hozzátette: - Ez az igazság. Mulvey mindig így intézi. Az egyik ember ezt csinálja, a másik amazt. Nem tudjuk, mit művel a másik, tehát nem is tudjuk beköpni.

- Akkor ki az, aki tudja, hova ment McCreedy?

- Mulvey biztosan, esetleg Ginnie és Dave is. Dave-et még nem ismeri. - Egy másodpercre elhallgatott. - Egy dolgot viszont véletlenül meghallottam: Tony azt mondta Mulveynek, mielőtt elindult, hogy beszámol valamiről Tregearnek. Ez egy pasi a Redruth zónából. Egyszer találkoztam vele egy fuvar során. Mindössze ennyit tudok.

- Akkor mit mondott volna nekem Bristolban?

- Mulvey azt mondta, küldjem tovább Truróba.

Figyeltem, ahogy elhúz mellettünk egy teherkocsi. Acélrudakat vitt, amelyek enyhén rozsdásodtak már. Ezt jól kifundálta Mulvey, gondoltam. Arra számított, hogy semmiért kap valamit cserébe. Eközben az a veszély sem fenyegeti, hogy Raz valami olyat is elköp, amit nem kellene.

- Nos, rendben - szólaltam meg végül. - Elhiszem, amit mond.

- Hálásan köszönöm, uram! Ezúttal ismét bizonyította, milyen hűséges a kopók szakszervezetéhez.

- Mi az isten van magával, édes fiam? - kérdeztem. - Ennyire rosszul viseli, hogy nem tudott átverni? Vagy talán mazochista, és most azért neheztel, mert nem verték meg?

- Tényleg, miért hagyta ki? Egy igazi zsaru kapott volna az alkalmon.

- Csakhogy én nem vagyok zsaru, kisfiam…

- Jó, persze, maga fejvadász! De mi a különbség? Magát éppen azért tartják, hogy a zónabelieket rugdalja.

- Nem egészen. Persze, maga meg van győződve arról, hogy a megoldás az erőszakban rejlik. Azért is képzeli magát felsőbbrendűnek, mert fegyverei vannak.

- Miért, mit kellene gondolnom? - A hangja egyre dühösebb lett, a szavakat szinte köpködte, ezzel is hergelte magát. - Öt éve bezártak minket az úgynevezett zónákba, és ha nem teszünk semmit ellene, akkor újabb öt év lesz belőle, aztán megint újabb öt. Hogy lehet így bízni bárkiben? Hiszen bennünk sem bízik senki. Akár ma el lehetne bontani a kerítéseket! De nem teszik, mert úgy gondolják, így a biztonságosabb. Nem hiszik el, hogy nem csinálunk balhét. Sőt, tudják, hogy nehezebb lesz minket ismét bezárni, ha megint föllázadnánk. Továbbmegyek, azt is tudják ott fönt, hogy igazunk van, mert senkinek sincs joga, hogy bezárjon minket. De sokkal egyszerűbb odaállítani egy zsarut állig fölfegyverezve, mint komolyan átgondolni a dolgot, és valahogy segíteni.

58


- Jó sokat törhették a fejüket, szervezkedhettek, hogy azt gondolja, elegen állnak maguk mögött. Pedig nincs esélyük.

- Honnan veszi ezt? Mi is tudjuk, mit csinálunk.

- Nos, jó. Akkor honnan származnak ezek a fegyverek?

Kilökte a csikket az ablakon.

- Ezt még akkor se mondanám meg, ha tudnám.

- Hogyne tudná!

- Nem tudom.

Hagytam az egészet, inkább az autópálya kijáróját kerestem. Azt hiszem, az összes autópálya-leágazást egyetlen tervező csináltaz egész országban, bizonyára megszerezte rá a kizárólagos jogot. Azonos minta szerint van kifaragva a füvesített rézsű a földből, ezt már csak betonnal és bitumennel kell vegyíteni, néhány vékony facsemetével és útjelző táblákkal ízesíteni, és kész. A tervező igazán zseniális, a robbanómotor korának Leonardója, ám műveit soha nem maga szignálja. Megteszik ezt helyette mások a festékszóró tubusokkal.

A leágazáshoz legközelebb eső város Rugby volt, amely felé egy többé-kevésbé egyenes út vezetett a szántóföldeken át. Csak a külvárosnál kanyarodott egy kissé déli irányba, talán, hogy bátorságot gyűjtsön, mielőtt a városközpont felé fordul.

Volt valami természetellenes ebben a helységben. Ahogy a kocsi a belváros felé haladt, az ember azt várja, előbb-utóbb felbukkannak a szakadt, lerobbant negyedek, a néptelen, koszlott házak, el-hagyott üzemek. De nem. Mindenütt gusztusos házak, tisztán tartott gyárak, üzemek, sehol semmi piszok.

Volt ugyan néhány elhagyatott ház vagy üzem, de ezek sem árasztották magukból a pusztulás leheletét. Ellenkezőleg, az ember valahogy úgy érezte, hogy mindjárt jönnek, és helyrehozzák őket. Rugby egyike volt azoknak a városoknak, ahol a városatyák mesterséges lélegeztetéssel késleltették a település halálát. A zavargások után üzemeket költöztettek be, új munkahelyeket teremtve. A népesség még nem kötött betonkeményre, nem váltak külön a külső területek a belsőktől. Még zóna sem volt. Távolról sem ideális helyzet, de mutassanak egy olyan sebészt, a ki nem hagy maga után sebhelyet. Az egész már itt is rég összeomlott volna, ha nem tartják külső segítséggel életben. Szükség volt minderre, hogy betömjék a társadalomkritikusok száját. Ez volt a jövő példája, a jelen múzeumának egyik továbbmutató, távlatokba mosolygó, győzelmes darabja. Nem tetszett a hely, mert hiányzott belőle a minimális őszinteség. Nemcsak eladták a lelkét, sokkal inkább föladták a vele kapcsolatos reményeket. Hiába, miénk a jövő, magunknak hazudunk…

Ha Raz ismerte is a helyet, nem mutatta. Nyugodtan ült, és kissé unott arccal figyelte a mellettünk elsuhanó külvilágot. A gondolatai bizonyára megint a nagy dolgok körül forogtak. Nem szólt azóta, hogy lekanyarodtunk a sztrádáról, viszont annál többet dohányzott, talán azért, mert az én cigarettámat szívhatta.

A belvárosban helyet kerestem, ahol parkolhatnék. Végül megláttam egy emeletes parkolóházat az egyik mellékutcában. Csoda, hogy észrevettem, mert csak egy kis tábla mutatta a feléje vezető utat. A világosszürke betonépítmény egyébként meglehetősen kirítt a vörös téglás környezetből. A süllyesztett bejáratot alig lehetett megtalálni, annyira elrejtették.

Egy marék aprópénzt nyomtam a bejárat melletti sárga automatába, az gúnyosan rám öltötte papírnyelvét. Amikor letéptem a jegyet, fölemelkedett a sorompó.

Belül csend volt és félhomály, mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy fölkapcsolja a világítást. A kocsi ablaka le volt tekerve, így akadálytalanul áramlott be rajta a benzin és a fáradt kipufogógáz bűze. A motor hangját a koszos betonfalak verték vissza. Nem törődve az üres helyekkel, egyenesen a tetőre hajtottam. Nem valószínű, hogy bárki más fölmenne, hacsak nincs rá valami különleges oka.

59


Mindössze három kocsi parkolt a tetőn. Annyira távol álltak egymástól, hogy az embernek az volt a benyomása, ezek a kocsik utálják egymást. Kettő közülük kis kocsi volt, a harmadik azonban egy ötéves Ford furgon, amelynek dísztárcsái már enyhén rozsdásodtak. Melléje állítottam a Jaguárt.

Szó nélkül kiszálltam, szinte azonnal Raz is követett. Hatalmasat nyújtózott, és mélyen beszívta a levegőt. Egy pillantást vetettem a mellvéd mögül a városra. Nem volt különösebben lenyűgöző látvány.

- Gondolom, tud vezetni - kérdeztem Raztól.

- Ezt a tragacsot?

- Hát, ha gondolja, a hátán is elviheti a holmiját Bristolba. Magától függ.

- Éppen megteszi - mondta kelletlenül, miközben a Fordot méregette.

Megkerültem a furgont, eközben előhúztam egy meghajlított drótdarabot a dzsekim ujján lévő zsebből. Raz is odalépett, és figyelte, hogyan illesztem a drótot a kocsi ablaküvege mellett a zár fölé. Egy másodperc múlva kinyitottam az ajtót, aztán a magam csomagtartóját is.

- Mit néz? Rakja föl a cókmókját!

Amíg áthordta a zsákokat, leszedtem a kormányrögzítőt, és szétkapcsoltam a gyújtás zsinórjait is. Majdnem olyan egyszerű ellopni egy kocsit, mint a lopást bejelentő adatlapot kitölteni a biztosítónál. Bizonyára ezért kell évről-évre több biztosítási díjat fizetni. Épp egy ponyvával bajmolódott Raz, ezzel akarta befedni a zsákokat, amikor odaléptem, és megfogtam a karját. Előszedtem egy rugós kést a zsebemből, és belemélyesztettem az egyik zsákba. A pasi kérdőn nézett, de nem mozdult. Végighúztam a kést a zsák oldalán, és belepillantottam a nyílásba. Olajosan csillogó fekete fémcső; eleget láttam már belőle, Stirling Mark IV. típusú géppisztoly. Nem vadonatúj ugyan, de ez mellékes, ha figyelembe vesszük, hogy a Stirling gyakorlatilag elnyűhetetlen.

Hátraléptem, hadd nézze meg Raz is, miféle portékát szállít, aztán a zsákra húztam a ponyvát.

- A parkolójegye ötig érvényes - mondtam. - Tehát a verdát nemigen keresik három-három és fél óránál előbb.

- Hogy tudom elindítani slusszkulcs nélkül?

- Csak összeérinti a kormány alatti két drótot, és gyengéden nyomja a gázt.

Kivettem a tárcámból egy ötvenfontos bankjegyet, kettéhajtottam és odatartottam a pakisztáninak.

- Hátha tankolnia kell.

- Van nálam zseton.

- Ebből sosem elég. Ne legyen olyan, mint egy szűzlány, nem áll jól magának.

- Ezt honnan szedi? Nem tud rólam semmit, sem a barátaimról!

Még mindig a kezemben volt a pénz. Egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, aztán előrelépett, és kivette a kezemből. Elléptem, és bevágtam magam a kocsiba.

- Aztán ne csodálkozzák, ha egy szép napon rákerül a listámra - búcsúztam. - Úgy van, ahogy mondja: nem tudok magáról semmit.

60


- Miért, kértem én magától valamit? Na, húzzon innen, mint a vadlibák… Rohadt fejvadász.

Tizenhárom

Harminchat órája kezdtem a munkát, de sokkal hosszabbnak tűnt. Néha előfordul az ilyesmi, az egyébként rövid dolog úgy megnyúlik, hogy az ember azt hiszi, napok teltek el a kezdete és a vége között. Einstein az idő kitágulásáról beszél, azt mondja, ez akkor történik, amikor az ember a fény sebességével vagy legalábbis annak közelében halad. Én ugyan meglehetősen lemaradok ettől a szörnyű sebességtől, mégis világosan értem, mire gondolt az öreg.

Kellemesen telt az idő az út hátralévő részében, mindössze a Londonnak nevezett szörnyűséges patkányfészek miatt kellett lassítanom délkeleti irányú útvonalamon. Nagy-London területén nyolc zóna van, ezekbe csak akkor tértem be, ha sehogyan sem kerülhettem el. Nem szívesen jártam arrafelé, mert mindig kegyetlenül piszkosnak és megnyomorítottnak éreztem magam utána. Nem voltak ezek a zónák rosszabbak, mint a többi, csak valahogy durvábbak. Mint a hogy a zsaruk is jóval durvábbak itt, mint máshol. Nyáron forrt a gettó, télen pedig minden megfagyott.

Most azonban még csak délután három óra egy kora őszi napon, nincs sem meleg, sem hideg. A legközelebbi zóna jó tizenöt mérföldre lehet. Az út mentén homoksárga téglaházak sorakoztak, előttük gondosan nyírt gyep - sehol egy kerítés. A telekhatárokat szakértelemmel gallyazott cseresznyefák jelölik, és helyenként örökzöld cserjék. Minden ház mellett betonút vezet a sárga téglából épített garázshoz. A házakon széles ablakok, ezek éppúgy az elzárkózás ellen dolgoztak, mint a fényes utcai lámpák, melyek megvilágították a vadonatúj vendéglőhöz vezető utat. Nem gazdag környék, de legalábbis egyelőre - biztonságos. Ahogy hajtottam, egy idő után itt is föltűntek a régi házak. Mielőtt közéjük értem volna, egy régi iskolaépület mellett lefordultam egy zsákutcába. Körülötte szinte mindent átépítettek már, a kis benyíló mégis megőrizte a múlt egy darabkáját. Legalább tízszer jártam már itt, mégis mindig úgy éreztem, mindjárt befordul egy lovas kocsi, vagy kilép valamelyik házból egy zsakettes úriember. Ezt a helyet a régmúlt légköre szinte ködként lengte át.

A keskeny úton alig fért el a Jaguár. Végiggurultam egészen az utcácska végén levő, fehérre festett, rácsos kapuig. A kerítés mögött szürke zúzalékkővel felszórt út húzódott a garázsig, amely valaha az egykori parókia istállója lehetett.

Kinyitottam a kaput, és az út közepéig behajtottam. Visszasétáltam a kapuhoz, és bezártam, majd elindultam a ház felé.

Első pillantásra a kert nem látszott annyira rendezettnek, mint amennyire volt. A kerítés mellett hatalmas lombú fák, bokrok, a sziklakertet moha és örökzöld borította. Az árnyas kert egészen elfedte a házat. Teljes volt a csönd. Valamiért nagyon szerettem ezt a helyet, ahol elidőzhettem olykorolykor, bár sohasem tudtam, mennyi időre.

Egy kikövezett ösvény vezetett a ház ajtajához. Lassan lépkedtem. A hely szelleme nem hagyta, hogy siessek. Az épület legalább százötven éves, kissé kopott, de semmiképpen nem piszkos. Mintha a környezetszennyezés megállt volna a kerti sövény előtt. Apró, ólomkeretes ablakok néztek a kertre. Ha az ember nem figyelt rá, föl sem tűnt a riasztórendszer dróthálózata.

A bejárati ajtó a ház oldalán egy csúcsos boltív alatt nyílt. Eredetileg ezen járhatott át a személyzet, a boltosok, és persze a hívők. Vikárius uramék abban az időben még tudták, hogyan kell az embereket a helyükre tenni.

Tíz másodpercig nyomtam a csengőt, majd vártam. Tudtam, hogy valahol lennie kell egy tévékamerának, bár nem láttam sehol. Egy perc múlva kinyílt az ajtó. Egy ősz hajú asszony állt mögötte. Alacsony volt és testes, de a legkevésbé sem emlékeztette az embert egy kedves nagymamára. Alaposan bepúderezett, sápadt arcán a ráncok idegesen változtatták mintázatukat. A lefittyedt ajak elárulta, hogy a nő mindenre megvetéssel tekint. A kötelező tweedkosztüm pedig azt sugallta, hogy minden ennél olcsóbb ruházatot rikítóan közönségesnek tart.

Szürke szemeivel végigpásztázott öltözékemen: végigmérte a bőrdzsekimet, a farmert, a csizmát. Amikor végzett a leltárral, megszólalt: - Jó napot, Carl.

61


Bárki mástól ez az üdvözlés egy forró csókkal és könnyes összeborulással ért volna föl, ezért igen kedvesen válaszoltam:

- Jó napot, Mrs. Bell, örülök, hogy látom. A vikáriussal szeretnék beszélni.

Mrs. Bell éreztette, hogy túlmentem a határon. Hirtelen összeszorította az ajkát.

- Azonnal megnézem, tudja-e önt fogadni Mr. Stennate. Addig is, lépjen be!

Ahogy becsukta az ajtót, az előszoba hirtelen nagyon sötét lett. A zár alig hallhatóan kattant.

Sötétre pácolt faburkolat borította a helyiséget. Máshol is bőséggel volt a szobában tölgy és fényezett mahagóni: a fogasok, az esernyőtartó. A szőnyeg szinte feketés-vöröses, a száraz vérre emlékeztetett. Mrs. Bell végigvezetett a falépcső mentén a számos oldalajtó mellett a hallig. Ott jelentőségteljesen rám nézett, bekopogott egy ajtón majd belépett. Jó kisfiú módjára várakoztam a becsukott ajtó előtt, és hallgattam az ingaóra halk ketyegését. Elnézegettem a falon függő aranykeretes Turner-festményt. Ez is a tengert ábrázolta, bár a képen terjengő ködös félhomály miatt ebben egyáltalán nem voltam bizonyos. Mire azonban elmerültem volna a kép tárgyát illető gondolatokban, kinyílt az ajtó.

Mrs. Bell lépett ki.

- Mr. Stennate hajlandó fogadni önt.

A legudvariasabb mosolyommal jutalmaztam, majd beléptem. Úgy csukta be az ajtót, ahogy a temetkezési vállalkozó a koporsót. A szoba jóval tágasabb volt, mint a ház egyéb részei, és lényegesen világosabb. Itt is megvolt ugyan a falon a faborítás, bár világosabb, a berendezés mértéktartóan modernnek tűnt. Világoszöld padlószőnyeg, a háttérben magas könyvespolc, előtte íróasztal. Az ablakon át a kert hátsó részére nyílott a kilátás, amerre nem jártam, amikor bejöttem.

Az íróasztalon a megszokott tárgyak, megszokott helyükön: tollak, tintatartó, itatós. Egyetlen oda nem illő holmi a jobb kéz felől elhelyezett számítógép. Más íróasztalt talán zsúfolttá tett volna, ez azonban akkora volt, hogy nem rontotta az arányokat.

És persze ott ült Stennate is az asztal mögött.

Középtermetű ember volt, íróasztala azonban pontosan illett hozzá. Vékony szálú, csíkokban őszülő, sötét haját olajjal tapasztotta a fejéhez. Frissen borotvált arcát enyhe pír borította, pofacsontja körül néhány hajszálér megpattant. Nem volt ezen az arcon semmi figyelemre méltó. Ha nézte az ember, az volt a benyomása, hogy mindaz, amit lát, csak átmeneti, hiányzik belőle az állandó, a meghatározott karakter. Világoskék ing és sötétkék nyakkendő. Arany inggombjai épp csak előcsillantak zakója ujja alól, ahogy a kezét az asztal szélén nyugtatta. Keze ápolt volt, ujjai mozdulatlanok és nyugalmat árasztottak. Otthona miatt mindenki csak Vikáriusnak nevezte, de korántsem heccelődő éllel.

- Jó napot, Carl - mondta, s megpróbálta arcát kedvessé rendezni. - Üljön le!

Átvágtam a szobán, és leültem a bőrfotelbe, amely kissé ferdén állt az íróasztal előtt. Normális körülmények között hátradőlt volna, hogy szemügyre vegyen, de már így ült, tehát meg kellett elégednie annyival, hogy összekulcsolja a kezét.

- Úgy vélem, most is dolgozik - szólalt meg.

- Gondolja, hogy a társasága végett keresném?

- Nos, nem hinném.

Mosolygott, mintha szórakoztatná a dolog, de ehhez már hozzászoktam. Mindig szerette az első látásra teljesen érthetetlennek tűnő szóváltást. Minél kevésbé értette ezeket valaki, annál jobban szórakoztatta. Még a telefonon is ragaszkodott hozzájuk, bár ekkor könnyebb volt nem venni tudomást

62


róla. Szinte mindig telefonon tartottam vele a kapcsolatot, nekem így volt jobb.

- Tehát - nézett rám, megerősítve vonásain az erőltetett mosolyt -, ezek szerint ismét akadt egy kis maszekolás. Mikor is volt a legutóbbi, egy éve talán?

- Valahogy úgy.

- És most személyesen keres. Vajon mi lehet az oka: nehézségei támadtak?

- Éppen erre jártam, és egyébként is szeretnék néhány dolgot ellenőrizni. Benézni magához legalább annyira egyszerű volt, mint fölhívni.

- Helyes, nézzük, mit tehetünk!

Kihúzta a fiókot és elővett egy üres papírlapot, amelyet akkurátusan az asztalon fekvő mappára helyezett, majd egy tolltartó felé nyúlt.

- A részleteket, ha lenne szíves!

- A név Anthony McCreedy - kezdtem, és vártam a hatást.

A szeme se rebbent, de szavai eleget árultak el.

- McCreedy, McCreedy. Hol hallhattam én ezt ezelőtt?

- Mit szólna ahhoz, hogy telefonon. Tegnap este, vagy ma reggel. Tudom ugyanis, hogy Jude is ezen dolgozik. Találkoztam vele, mielőtt idejöttem volna.

- Ketten egyetlen ember nyomában?! Nos, igazán érdekes. - Letette a tollát és rám nézett.

- Ha belepillantott volna az anyagba, tudná, hogy McCreedy halott. Azt a figurát keressük, aki elkövette a gyilkosságot.

- Így is igen érdekes. De hogy történt?

- Számít ez?

Olyan tekintetet vetett rám, mintha ezt nekem kéne jobban tudnom: - Felveti ugyanis az üzleti etika kérdését. Annál is inkább, mert Jude járt itt először, és én nem vagyok egészen bizonyos, jogomban áll-e az ő megbízását meghiúsítanom azzal, hogy magának is segítek.

Szánakozó arccal néztem Stennate-re.

- Na, erről ennyit. Mára megvolt a szentírás ide vonatkozó passzusa. Ez egy magánmegbízatás, magának teljesen mindegy az egész. Az, hogy időnként segít nekünk egy-egy magánmelóban, karbantartja a pszichénket a hivatalos melóhoz. Hoci-nesze, tehát legyen jóságos hozzám, és gyújtsa be a masináját.

Úgy őrizte a türelmét, mint egy iskolaigazgató.

- No, azért nem ennyire egyszerű a dolog. Természetesen hidegen hagy a megbízatása, ahogyan a feletteseinket sem érdekli, ha hébe-korba maszekolnak. A maga szavaival élve, pszichéjük karbantartása végett. Ám az, hogy két megbízottunk viszályba keveredjen, nos, ez nem szükségszerűen vonzó gondolat. Sőt, ez olyan valami, amit én inkább elkerülnék. Nyilván nem tud róla, hogy egyre növekszik a legfelsőbb körökben azoknak a száma, akik úgy gondolják, túl sokat engedünk meg a különleges megbízottaknak, s ezért egyre kevesebb hasznos munkát kapunk cserébe. Kettejük között egy

63


kis háborúsdi minden bizonnyal erősítené ezeknek az uraknak a pozícióját.

- Szarok rá - mondtam teljesen közömbös hangon. - Megadja a szükséges tájékoztatást, vagy nem? Mert ha nem, már itt sem vagyok.

Hangja megmerevedett.

- Jelenlétemben tartózkodjék az ilyen alpári hangtól. Én nem vagyok féleszű zónabeli, aki csak a csatorna nyelvét érti!

Fölálltam: - Nos, jó, maga elég jól ismer engem. Tudja, hogy elboldogulok magam is. Lehet, hogy egyszer majd benézek magához.

Egy szót sem szólt, amikor hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé. Ahogy a kilincset megfogtam, hallottam, ahogy a számítógép gombjait nyomogatják, majd nyugodtan megszólalt:

- Tudja, hol találja az italt, szolgálja ki magát!

Megfordultam, és néztem, ahogy figyeli a gépet. Már megint játszik, gondoltam, és szerettem volna tudni, ezúttal nyerek-e vagy vesztek, illetve, hogy számít-e ez az egész. Persze, ha ezt az ember nem tudja, attól még nem lesz semmi baja. A bárszekrényhez léptem. Vodkát löttyintettem egy pohár aljába, és hozzá sok-sok narancslevet.

Mire leültem a székbe, a sornyomtató már köpte is a papírszalagot erős surrogás közepette.

- A McCreedyről szóló anyag még mindig a perifériás memóriában van - szólalt meg Stennate, de nem fordult felém, mintha varázsdobozkáját bűvölte volna. - Akar mást is tudni, ha már előhívtam az egész adathalmazt?

- Csak azt, amit Jude is kapott!

Egy pillanatra rám nézett: - Ő is csak ezt kapta.

Egyáltalán nem lepett meg. A nő tudta, hogy erre járhatok, és nem volt olyan óvatlan, hogy kiadja annak a szivarnak a nevét, akit Slater fölbérelt. Ez ugyan kétségtelenül lelassítja Jude dolgát, de még így is jelentős előnyretesz szert hozzám képest.

- Akkor tehát végeztünk? - kérdezte. A kezét várakozóan a billentyűk fölött tartotta.

- Nos, mi lenne, ha azokat a helyeket is megtudhatnám, ahol Jude az utóbbi hetekben hivatalos minőségben megfordult? Feltételezem, tud ezekről.

Úgy nézett rám, mintha új színt hoztam volna a játékba. Ravaszul rám tekintett.

- Ahová én küldtem, azokkal szolgálhatok, de nyilvánvaló, hogy más igazolványokat is használ, mint ahogy, gondolom, maga is. Miért érdekli, hogy merre járt?

- Nem is igazán ő érdekel, sokkal inkább a partnere - ha ez erre a helyes kifejezés -, bizonyos Wayne. Szeretnék többet tudni róla, és ha ellenőrzi a számokat, amelyek egy adott időben és adott helyen az övéivel együtt föltűnnek, akkor talán ki lehet deríteni, kicsoda is ez a Wayne.

- Okos meglátás - szólt, s ezt akár bóknak is vehettem. - Sok mindent megtanult azóta, amióta utoljára erre járt. Legalábbis ami a számítógép képességeit illeti.

- Nos, szerintem ez inkább csak logika. Közvetlen összeköttetése van a londoni nagy számítógéppel, tehát bármit le tud tőle kérni, különösen egy ilyen apróságot, mint amit én kérek magától.

64


- Ez kétségtelen - válaszolta. - Egyébként valóban meglehetősen sokat tudok Jude partneréről.

- Akkor tehát?

Megfordult a székében, egy mozdulattal kitépte a papírt a sornyomtatóból. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, a kezembe nyomta, majd ismét a billentyűket kezdte nyomogatni. Belekortyoltam a vodkába, és megnéztem, mit csinált McCreedy a halála előtti hónapokban. Valahogy bizarr, ha az élet dátumok, adatok sorára zsugorodik össze. A jelentősége pedig annál kevesebb, ha a személy tudott, róla, hogy figyelik, és valahol összesítik. Ezzel együtt azért jelezték az adatok, mit csinált McCreedy, hiszen abban azért csak bízhattam, hogy élete utolsó napjait nem arra áldozta, hogy átverjen mindenkit. Miután végigjártattam a szemem a listán, zsebre gyűrtem. Stennate figyelt, s amikor fölnéztem, megkérdezte:

- Elegendőek az adatok?

- Úgy néz ki. Egyébként a zsaruk is kaptak ebből egy példányt?

- Rendelkezésükre állt, ha szükségük volt rá. Miért?

Nem igazán válaszolt a kérdésemre, ez fölkeltette a figyelmemet, de nem erőltettem a dolgot.

- Csak kérdeztem. Ugyanis nem nagyon igyekeztek. Részben ez az oka, hogy McCreedy apja megbízott a melóval. A legtöbb jelentés másolata megvan neki, ez viszont nincs.

Stennate hangja üres és közömbös volt, ahogy a megváltoztathatatlan tényeket sorolta:

- McCreedy északról jött, és délen ölték meg. A vizsgálat feltehetően ezért feneklett meg. Gyakran előfordul ez a mi erősen decentralizált rendőrségünkkel.

A számítógép időközben leállt. Amit kivett belőle, nem volt más, mint a szabvány azonosítási és nyilvántartási lap Wayne Hawkinsról, és én nem is vacakoltam vele, hogy végigolvassam. Semmi köze nem volt a mostani megbízatásomhoz, ezért félretettem, hogy majd máskor alaposabban belemélyedjek.

Stennate kikapcsolta a számítógépet, és megszólalt: - Van ideje arra, hogy egy kicsit beszélgessünk?

- Néhány perc, egyébként miről?

- Csak úgy. Szeretnék eligazodni magán, hogyan látja a dolgokat.

Először hallottam ilyet tőle, de nem tiltakoztam. Fölállt és megkerülte az asztalt.

- Menjünk ki a kertbe! - szólt.

Az italomat az asztal szélén hagytam és követtem az ajtóhoz. Beléptünk egy másik szobába, amely a ház mögötti kertre nyílt. Tágas, kényelmes bútorokkal telirakott helyiség, a székeket virágmintás huzat borította, tévé a sarokban, a kandalló pedig tele vastag fahasábokkal. A szoba elárulta, hogy lakója szereti a tisztaságot, a rendet. A levegőben enyhén érezni lehetett a bútortisztító szer illatát. Az ablakokon fehér függöny, szélükön zöld színű sötétítővel. Ahogy az ablakok felé haladtunk a süppedős szőnyegen, eszembe ötlött, vajon rendesen letöröltem-e a lábamat. Igazában persze az járt az eszemben, mit akar Stennate. A bizalmaskodás nem volt jellemző rá.

A kertben egy kis ösvényen haladtunk az alacsony téglakerítés mellett. Az árnyékos kert levegője hihetetlenül tisztának tűnt. Tölgy bükk és fenyők, terebélyesek és öregek. A fák között egyenetlen, de gondosan ápolt pázsit.

65


Bevettük magunkat az árnyas dzsungelbe. Ahogy mentünk, apró száraz gallyak roppantak a lábam alatt. A távolban egy gerle burukkolt, ahogy az már ilyen helyhez illik; Stennate azonban láthatólag nem vet róla tudomást.

Végre megszólalt: - Magának nincs sok magánmegbízatása. Megmondaná, miért?

Rágyújtottam egy cigarettára, és a kék füstöt a lebegőbe fújtam.

- Nem sokat ajánlanak. Legtöbbször középszerű csirkefogók keresik az embert, akiknek védelem kellene, bunyós ember, hisz ránk csak elvileg vonatkozik a törvény. Ha valakit vonz ez a meló, annak sokat kell ilyen körökben mozognia. Én viszont nem állom ezeket a fazonokat.

- Nem úgy, mint Jude - mondta Stennate teljesen érzelemmentesen. - És mi van azokkal a megbízatásokkal, amelyek nem ilyenek? Mint például ez a mostani…

Megrántottam a vállam, bár jó lett volna tudni, mennyit mesélt neki Jude.

- Ha nyílt a dolog, akkor minden rendben.

- És ez nyílt ügy?

- Volt már ennél rosszabb is.

- De McCreedy apja is a középszerű csirkefogók közé tartozik, legalábbis a nyilvántartó szerint. A fia adatai között is föl van ez tüntetve. Erről tudott?

- Tudom, hogy kicsoda, azt viszont nem tudtam, hogy magának is vannak róla adatai. Azt hittem, magánál tiszta.

- Semmi, amire bizonyíték lenne. A főbb gyanúink persze már évek óta élnek vele kapcsolatban. - Rövid szünet után hozzátette: - Mondja csak, megkérdezte tőle, hogyan akadt magára?

- Nem, de nem is tartottam fontosnak. Megkért valakit, aki tudott rólam, és kész. A cím pedig benne van a telefonkönyvben. Miért, maga tudni szeretné, ki beszélhetett rólam?

- Nem, csak kérdeztem. De vajon miért alkalmazta magát is, Jude-ot is? Ez minden.

- De nem ezt tette.

- Hogy-hogy?

- Na, ne vicceljen! Beszélt Jude-dal, és föltehető, hogy maga elég jól ismeri, milyen körökben mozog ez a lány.

Megállt egy magas fenyő alatt, melynek kérge szürkés volt, a repedésekben pedig vörös. A földön fenyőtüskék hevertek a gyér fűcsomók között. Megpróbált egy kéregdarabot lefejteni, aztán hirtelen zsebre vágta a kezét, mint aki éppen le akar szokni arról a rossz szokásáról, hogy fakérgeket feszegessen.

- Úgy-ahogy ismerem a helyzetet - szólalt meg. - A többit meg el tudom képzelni. Maga elég konok figura.

- Maga meg jól kiszámítható.

Felnevetett, csak egy pillanatra.

66


- He-he-he - hangzott egy ideig a száraz, színtelen nevetés. Majd hirtelen rám nézett: - Ugye, maga találja meg előbb azt az embert?

- Meglehet, ha nem vesztegetem itt magával sokáig az időt.

- És azután?

- Azután elviszem McCreedyhez.

- Hogy bosszút tudjon állni a törvény segítsége nélkül?

- Elképzelhető.

- És ez magát egyáltalán nem érdekli?

Lassan fújtam ki a füstöt.

- Úgy gondolja, érdekeljen? Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen aggodalmai lettek volna, amikor egy szökevény nyomában voltam. Hosszú ideje vagyok már a szakmában, ahhoz legalábbis elég hosszú ideje, hogy tudjam, a törvény nem mindig érvényesül, még olyankor sem, ha az illetőt átadtam a rendőrségnek. Már késő, hogy törjem magam miatta, és persze, magának is késő, hogy ilyesmit kérdezzen. Magának meg különösen.

Bólintott.

- Igaza van. De visszatérve az eredeti kérdéshez: mit csinálnak, ha maga meg Jude egyszerre érkeznek a célhoz?

- Talán feldobunk egy tízpennyst. Mit számít ez magának?

- Csak az jutott az eszembe, hátha előzőleg megegyeztek, hogy elkerüljék a… hm… az összeütközést.

- A kérdésem még most is érvényes: mit számít ez magának?

Ellépett a fa mellől, és úgy szólt hozzám, hogy nem nézet a szemembe.

- Maga remek szakember. Kár lenne, ha elveszítenénk.

- És Jude, érte nem aggódik?

Fölemelte a fejét, alig állhatott tőlem két méterre. A napfény játszott a zakója hajtókáján.

- Jude túl sokat maszekol. Nem hiszem, hogy valakinek is hiányozna.

- Nem is olyan rég még remek munkaerőnek tartotta.

- Ez igaz. De ahogy maga mondta, hogy megbízatáshoz jusson az ember, sokat kell ezek között az alakok között forgolódnia. Jude már nagyon megszokta ezt. Kezd visszaélni a státusával. Három gyilkossággal lehet a nevét összefüggésbe hozni az utóbbi másfél évben.

- És maga mennyi megbízatást adott neki ez idő alatt?

Megrázta a fejét.

67


- Nézze, ezt nem akarom magával megvitatni. Már mondtam, hogy sokan kétségbe vonják a különleges megbízotti intézmény hasznosságát. Legalábbis most, hogy viszonylagos a nyugalom. A Jude-hoz hasonló emberek megerősítik őket a hitükben. A kormányzat egyik-másik tagja úgy gondolkodik, hogy sokkal inkább a kedves, megértő nagymamát kellene játszani a zónabeliekkel s nem a szigorú, parancsoló apukát. Úgy hívják ez, hogy liberalizmus.

Meglepett, hogy ismeri a szót, hát még az, hogy használni is szokta.

- És magának ez a politika nem igazán rokonszenves, igaz? - kérdeztem.

- Azt hiszem, ez nem megalapozott, és nem bölcs politika. Meg vagyok győződve, hogy az idő majd engem igazol.

- Vagy fölöslegessé teszi.

- Kétlem.

- Ha arra akar rávezetni, hogy két legyet üssek magának egy csapásra, akkor felejtse el! Ha le akarja Jude-ot hallgatni, sőt leállítani, akkor csinálja saját kezűleg!

- Nem erről van szó.

- Annál jobb.

Egy lépést tett a ház felé.

- Még egy dolgot hadd mondjak magának. Legyen készenlétben a jövő hónapban, vagy ahogy végzett ezzel a dologgal. Volna jó néhány megbízásom a maga számára. Rendben van?

A földre dobtam, és eltapostam a csikket.

- Rendben van.

- Ha pedig további információra volna szüksége, engem itt talál. A viszontlátásra, Carl.

Végigsétált az ösvényen, figyeltem, ahogy belép a házba. Az volt a benyomásom, olyat mondhattam neki, amit talán nem kellett volna, de fogalmam sem volt róla, mi lehetett az. Valamint azt sem tudom, miért éreztem úgy, hogy vesztettem ebben a játékban, de tudtam, hogy vesztettem. Olyan ez, mint amikor lát az ember messziről egy tetves csavargót, és azonnal maga is vakarózni kezd. Stennate ugyanilyen hatással volt rám. Nem tudtam ettől a benyomástól szabadulni még akkor sem, amikor már rég a kocsimban ültem.

Tizennégy

Annyira besötétedett, hogy a hátam mögötti kocsik reflektorfénye mintákat rajzolt a műszerfalra, meg a fák is a környékbeli tájra. A minták átvándoroltak a mellemen, az arcomon, ahogy az autók jöttek lefelé a domboldalon, majd elkanyarodtak, és a minták eltűntek, s nem maradt más, csak a motorzúgás.

Az úton nem volt sűrű a forgalom, a kocsik tehát nem zavartak a gondolkodásban. A támlát jó alaposan hátrahajtottam, hogy kényelmesen üljek, és az ablakot egy kicsit letekertem. Jólesett a hűvös levegő. Tony McCreedy anyaga az ölemben feküdt, már nem láttam a betűket, mert a nap rég lement a

68


dombok mögé, de addigra a szöveget úgyis kívülről fújtam már.

Éppen két hete történt, hogy Tony McCreedy elment otthonról. Azt már korábban is tudtam, hogy a zónába, de az adatlapon más is szerepelt. Három nap alatt legalább egy tucatszor fordult meg a zónán kívül, állandóan váltogatva az ellenőrző kapukat. Annál is inkább szembeötlő volt ez, mert korábban hetekig csak egy-két látogatását regisztrálták.

Az utolsó, városba tett kirándulását szombat délelőtt 11.18-kor a jegyezték be, majd semmi, egészen 21.05-ig, amikor átlépte az exeteri zóna nyugati kapuját. Vasárnap semmi, csak hétfőn tűnik fel, 19.16-kor a Redruth zónában. Ez volt az utolsó bejegyzés. Harminchat órával később holtan találják Trurótól keletre. Rövid ugyan ez a jegyzék, de ettől még nem egyszerű. Élettel kell megtölteni, s éppen ezzel foglalatoskodtam azóta, hogy leállítottam a kocsit.

McCreedy nem volt zónabeli, se fotóművész, az elvei nem ezt tükrözik. Minden másnál jobban zavart ez a tény. Egy zónalakó, mint például Raz, azon kellett legyen, hogy kikerülje az ellenőrző pontokat, s így ne vegyék észre, hogy merre jár. McCreedy viszont teljesen szabadon mozoghatott. Akkor viszont mire volt jó ez a játék: be a kapun, ki a kerítésen? Egy zónabeli vagy menekülő azért csinálja ezt, hogy üldözőit lerázza, de McCreedyt nem üldözte senki!

Persze óvatosnak kellett lennie a fegyverek miatt, de ha a zónát nem a kapun át hagyja el, ez mindenképpen gyanúba keveri, ha valakinek eszébe jut, hogy ellenőrizze a nyilvántartást. Akár tudott róla McCreedy, akár nem, a londoni számítóközpont azonnal leadja a figyelmeztető jelzést, ha valaki megjelenik egy zónában úgy, hogy az előzőt nem hagyta el hivatalosan. Ez persze még önmagában nem jár büntetéssel, de a felügyelők rosszallását mindenképpen kiváltja. Azon morfondíroztam, vajon nem előre eltervezett dologról volt-e szó? Hogy úgy tűnjék, ott van egy bizonyos helyen, holott egészen másfelé járt, és nehogy kiderüljön, kikkel találkozott időközben. Az is lehet, hogy túlzottan dörzsöltnek tartom, pedig csak egyszerűen hibát hibára halmozott. Végeredményben attól függ, hol húzom meg a választóvonalat a kettő között.

Fölgyújtottam a belső világítást, hogy jobban szemügyre vehessem Tony McCreedy fényképét. Fekete-fehér kép volt, majdnem stúdió kivitelben. Volt nálam egy színes is, de a hagyományos fekete-fehér alapján valahogy jobban képet alkothat az ember valakiről. A színek hazudhatnak, hacsak nem bánik velük az ember szakszerűen. A rendőrök még ma is fekete-fehér képekkel dolgoznak, és nem azért, mert ez olcsóbb.

Határozottan markáns arc, olyan, amilyet ugyan kedvelnek a lányok, de nem ájulnak el tőle. Egyenes orr, keskeny ajak, melyeket úgyis elföd a kétnapos borosta. Szeme fürkésző, de nem fenyegető, bár igen dús a szemöldöke. A haj hátrafésülve, sehol egy hullám. Bár a kép annyira jó volt, hogy szinte három dimenzióban láthatta az arcot, mégsem tudtam, mi az, amit keresek rajta. Talán a hangja hiányzott vagy a ráérzés, hogy mire volt, mire lett volna képes, miben hitt, mi hajtotta. Nem volt más, csak egy gazdag kölyök, aki divatból haverkodik a zónabeliekkel? Persze, huszonhárom éves korában már nem igazán kölyök az ember; másoknak már családjuk van, esetleg az egyház szolgálatába lépnek, rendőr lesz belőlük, vagy ebben a korban szedik össze az első milliójukat. Megint mások ekkorára már öltek. Bármelyikük fotója ilyen sokat elárul vagy ilyen keveset, mint ez itt a kezemben.

Ilyen sok, vagy ilyen kevés? Ha rosszul húzom meg a választóvonalat, ha rosszul ítélem meg McCreedyt, hosszú időbe telik, míg helyrehozom a hibát. De már döntöttem, és a kép a döntést egyáltalán nem befolyásolja. Előttem van a vonal, úgy húzódik, mint egy autópálya, amelynek nincs semmilyen irányban leágazása.

Ismét eloltottam a villanyt, és rágyújtottam egy cigarettára. Egy kocsi fékezett le mögöttem a leállósávon, reflektorának fénye bántóan vágott a szemembe a visszapillantó-tükörből. Egy pillanat elteltével tompítottra kapcsolták le a világítást, majd hallottam, hogy sebességet váltanak, a kocsi jó pár métert hátrált. Kikapcsolták a fényszórókat, a motor leállt. Vártam, hogy ajtócsapódást hallok, de nem történt semmi.

Visszabillentettem a vezetőülés támláját. A visszapillantó-tükörből két sápadt arcot láttam a mögöttem levő kocsiban. Úgy tűnt, engem néznek. Talán kedvenc találkahelyüket foglaltam el.

Beindítottam a motort, és fölkapcsoltam a reflektort. Ha leállósávban szeretik csinálni, lelkük rajta, én nem leszek az útjukban. Elindultam.

*

69


A Bombay Hotel a folyó mellett állt, lent az Exeter-völgyben. Öreg épület volt, de ápolt, és látszott, hogy mostanában renoválhatták. A parkoló gyöngykaviccsal volt felszórva, és egészen a folyóig nyúlt. A magasított járdaszegély, továbbá a járda mentén kihúzott fekete lánc arra szolgált, hogy az elázott autósok a kocsijukba tudjanak ülni. Fél tucat halvány fényű lámpa világította meg az utat a parkolótól a szálloda bejáratáig. Ahogy a kapu felé sétáltam, megcsapta az orrom a folyó illata.

Két bejárata volt a hotelnek, én hátulról léptem be. A főbejárat az elité; amerikai mogyoró a recepciós pulton, élőzene, szőrmebundák, gyémántgyűrűk, nyakkendő és természetesen a legkisebb illendő címlet az ötfontos, akár váltópénzként is. A hátsó bejárat nekem jobban tetszett. Füves park a folyópartig, napernyős asztalok a késő őszi természet szerelmeseinek. Most persze senki sem ült kint a félhomályban, amelyet a bár lefüggönyözött ablakai világítottak meg úgy-ahogy. Az ajtó nem volt bezárva, beléptem, és körülnéztem.

Sötét narancsszínű fény, de azért mindent lehetett látni. A bár nem túl tágas, a törtfehér falon képek és azok a kuriózumok, amiket az ember csak kocsmák falán lát: egy régi kard, egy szúette iga, egy patkányfogó, amivel egy nagyobb kutyát is csapdába lehetett ejteni, egy Viktória-korabeli gumibot. Mindegyik alaposan a falhoz erősítve, nehogy valakinek kedve szottyanjon vele a saját lakását dekorálni.

A bárpult sarkánál telepedtem le. A pincérnő kedves, de végeredményben közömbös mosolyt erőltetett az arcára, ahogy felém indult. Harmincévesnek néztem: a nyakában aranyláncon a Jane név lógott. Ruhája makulátlanul tiszta, annyira steril, mint a mosolya.

Egy pint világos sört kértem, amit egy csillogó antik utánzatú csapból eresztett a korsóba.

- Kilencven pennyt kérek - mondta, amikor letette elém az italt.

Zsebembe kotortam, és megkérdeztem: - Inna maga is egyet?

Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán válaszolt: - Hogyne, köszi. Nekem elég egy pohár is.

- Rendben.

- Akkor egy font harmincöt lesz.

Kiszámoltam a pénzt, és a tenyerébe potyogtattam az érméket.

- Megtenné, hogy szól Miles-nak, hogy Carl van itt? Az egyik barátja vagyok.

- Persze. Azt hiszem, a tetőbárban van, mindjárt szólok neki.

Amikor elindult, még beütötte a pénzt a kasszába, aztán fölemelte a telefont a helyiség másik végében. Kortyolgattam a sört, és várakoztam. A sör kellemesen hűvös volt, és immár biztos voltam benne, hogy walesi.

Jane letette a kagylót, és visszajött.

- Azt mondja Miles, öt percen belül itt lesz, hacsak nincs kedve magának fölmenni. - Majd egy szűk átjáró felé bólintott. - Arra is fölmehet, úgy nem kell akkorát kerülnie.

- Kösz, inkább nem. Nem vagyok úgy öltözve, csak idegesíteném a gazdag fazonokat.

- Ez igaz, bár nem is olyan gazdagok azok. Csak látná, milyen aggodalommal figyelik, mennyit kapnak vissza.

Elkacarászott a tréfáján egy darabig, aztán mosolyogva elindult, hogy valakit kiszolgáljon. Hátat fordítottam a pultnak, és szemrevételeztem a többi vendéget.

70


A többség harmincötön inneni lehetett, bár túlzás lenne általánosítani. Kettesével, hármasával üldögéltek, beszélgettek, dohányoztak, ittak, és nevettek, kedves figurák egy hangulatos helyen. Nyáron nyilván a teraszon ültek, és nézték a folyót, télen pedig a meleg kandalló mellett iszogattak. Olyan lágyan beszélgettek egymással, amilyen lány a halványzöld velúrpárna lehetett, amelyen ültek. A közönség annyira a berendezéshez tartozott, mint a bárpult fölött lógó műanyag csillár. Látszott is rajtuk, hogy ezt tudják, és büszkék rá.

Hirtelen megpillantottam a képemet a falitükörben. Nem ütöttem el túlzottan a társaságtól. Sőt, talán pontosan ideillettem. A tükörképem is sört ivott, és nem értettem, mi a csudáért érzi olyan jól magát az én rovásomra. Fogtam a poharam, és odamentem a játék-automatához, hogy némi pénzt veszítsek. Gyerekkoromban rengeteget játszottam, mostanában viszont inkább kerülöm az ilyen masinákat.

Bedobtam két fontot, és megnyomtam a gombot. Erre kijött egy halom alumíniumkorong és fél-fontnyi aprópénz. A pénzt zsebre tettem, a korongokat visszadobtam, és újból megnyomtam a gombot abban a reményben, hogy most már illendően elveszítsem. De nem. Ahányszor csak megnyomtam, a pénz mindig megsokszorozódott, azt az elvet követve, hogy minél kevésbé akar valaki nyerni, annál többet nyer, és megfordítva.

Mire Miles megérkezett, jó négyfontnyi zsetonom volt, amit persze csak a pultnál tudok elkölteni.

- Fölzaklatod a törzsvendégeket - szólt Miles. - Ez a masina szombat óta nem fizetett harminc pennynél többet.

Nagyra nőtt ember volt ez a Miles. Nemcsak magas, hanem mindenhol szélesebb, vastagabb, mint a szokvány. Vonásai erősek és kicsit durvák. Bajuszt viselt, ami szinte zárójelbe tette a száját. Az ember észre sem vette a forradást az állán, amely csak akkor villant elő, ha a szája megmozdult. Karjai barnán türemkedtek elő a felgyűrt ujjú fehér ingből. Ahogy állt, ahogy beszélt, sőt ahogy élt, mind-mind határozottságról árulkodott. Az ember nem is akart ebben kételkedni.

Kezet szorítottunk.

- Vannak gépek, amelyek szimpatizálnak az emberrel, mások meg nem - mondtam. - Hogy megy a sör és koktél bolt?

- Elég jól. És mi újság az utakon?

- Semmi különös. Van egy kis időd, hogy beszéljünk? Üzletről van szó.

- Hogyne volna. Épp most végeztem egy társaságnál. Átmenetileg szabad vagyok. Ha ennél valamit, csak szólj, csináltatok néhány szendvicset a lányokkal.

- Kösz, elkelne néhány.

Bólintott, mire a bár felé indultunk.

- A nyereményedet ne hagyd itt!


- Ha valaki van olyan, merész, hogy zsebre tegye, akkor vigye. Tíz az egyhez, hogy még akkor is itt lesz, amikor bezárod ezt a kócerájt.

- Lehet, hogy igazad van.

Beléptünk a bárpult mögé, és elindultunk a szűk átjáró felé. Szürke betonlapok borították a padlót, melyek egyike-másika már kissé elhasználódott. A folyosó áthaladt az épület közepén, a raktárhelyiségek, irodák és a konyha mellett. Végül egy másik bárba torkollott, ahonnan halk dzsessz szólt, poharak koccantak, valaki fölnevetett. Egy dróttal megerősített ajtóhoz értünk, Miles kinyitotta, majd intett, hogy lépjek be.

71


Vörös tapétás, padlószőnyeges hall, a falon aranykeretes tükör, egy kis bárpult, mellette sötétbarnára pácolt lépcső, amely a hálószobákhoz vezetett.

- Jól megszaladt neked, öregem - nyugtáztam a kényelmet. - És élvezed is?

Mintha szemével fölmérte volna a helyet, majd bólintott:

- Egészen jó, nem? Igaz, jelenleg csak egy-két vendégünk van, de remek volt a nyár, és a hely igen kifizetődőnek bizonyult.

- Egyszer én is kipróbálom.

- Komolyan mondod, vagy csak udvariaskodsz? Nyilván az utóbbi. Na gyere, nézzük azt a kaját!

Miles irodája meglehetősen zsúfolt volt, de távolról sem szűk kis lyuk. Az egyik fele úgy volt berendezve, mint egy nappali szoba: fotelek és egy csodálatos hifi-torony, amely láthatóan egyedi rendelésre készült. Hosszú függöny az ablakon, amely mellett ott állt az íróasztal és két iratszekrény, szóval tipikusan az a hely, ahol a kiszolgálásra vagy a szobára panaszkodó vendéget egy higgadt szállodatulajdonos megnyugtathatja.

Az egyik fotelre mutatott, majd fölemelte a telefonkagylót.

- Marhasültes szendvics jó lesz?

- Bármi, mai van.

Beszélt valakivel, majd ő is leült az egyik fotelbe, és keresztbe tette a lábát. A karja olyan természetellenesen feküdt a karfán, mintha azt várta volna, hogy odaszíjazzák.

- Szóval még nem higgadtál le? - kérdezte, azután, hogy tetőtől talpig végigmért.

- Nem.

- És nem is akarsz?

Legyintettem.

- Még nem gondoltam rá. Miért, csak nem hiányzik neked a cigányélet?

Megrázta a fejét.

- Ronda és értelmetlen volt az a meló. Soha nem tudtad, hova mégy holnap. Nem, öreg, nem hiányzik. Bár a könyvelést eléggé utálom.

- Alkalmazz titkárnőt!

- Már van; ő talán még nálam is jobban utálja. - Pattintott az ujjával. - Miben segíthetek, Carl? Hisz te nem törődsz titkárnővel, sőt, fölteszem, a hely sem tetszik igazán.

- Miért ne tetszene? Kedves hely, tetszik… határozottan. Nem vagyok viszont féltékeny sem, mert én nem vagyok te.

- De segítségre van szükséged, nem? - A hangja olyan volt, mintha lehetőségeket latolgatna.

72


Rácsaptam a csizmámra.

- Valamiben segíthetnél. Bár nem tudom, milyen messzire vezethet…

- Azért csak próbáld meg előadni!

Meséltem neki Tony McCreedyről, a viselt dolgairól, a haláláról, mindenről, amiről csak tudtam. Amíg meséltem, egy fiatal lány behozta a szendvicseket. Jó nagy tálca volt a kezében, púposan megrakva ennivalóval, és még egy üveg vörösbor is rajta. Enni kezdtünk, a marhasült sokkal jobban ízlett, mint reméltem. A bor is ízlett, bár épp csak belekortyoltam.

Miles szinte semmit sem szólt, amíg én beszéltem. Úgy tűnt, mintha oda se figyelne, de tudtam, hogy ez a módszere. A Stennate-nél tett látogatással fejeztem be, a vártnál hevesebben reagált.

- A vén szar, rosszabb, mint egy futónyuszi! Azonnal felvállalnám, ha őt kéne elkapni! - Megvetően fölnevetett, mintegy lerázva magáról Stennate-et. - Nos, mi a problémád? - kérdezte. - Nem tudod, hogy hívják, akit keresel, de ha McCreedy nyomában maradsz, majd csak kibányászod az ürgét is. Vagy esetleg Jude aggaszt?

A székben egyre lejjebb csúsztam, majd rágyújtottam egy cigarettára.

- Aggaszt? Nem. De attól még zavaró tényező - mondtam. - Tudja a pasi nevét, bár ezen kívül semmit. Ettől amolyan patthelyzetben vagyunk. Ugyanazt kapta Stentől, mint én.

- Ez a McCreedy Exeterben járt, gondolom, ezért vagy itt. - Elgondolkozva forgatta ujjai között a poharát. - De Redruth-ban pakolt fel, szóval mégsem értem, mi a fenét keresel itt. Ott kéne körülszimatolnod, megtudni, kik ismerték, kik tudják, hová megy, esetleg azt is, kik követhették. Fogadok, Jude ezt csinálja, és ha rájön valamire, jócskán megelőzhet.

- Ha rájön valamire. McCreedynek nem volt mitől félnie, és nem is bujkált. Meghatározott útvonalon haladt, előre letárgyalt helyeken, időpontokban találkozott az emberekkel, különben az útjának semmi értelme nem lett volna. Hosszú időbe telik, míg Jude nyomra bukkan, azok ez emberek elég óvatosak.

- Túl sokra tartod őket, öreg. Pedig nem olyan jó összeesküvők, mint gondolod. Rendben, egyik-másiknak van stukkere, de ez még nem jelenti azt, hogy hadseregük van, vagy azt, hogy fölkelésre készülnek. Ezt nem gondolhatod komolyan, Carl. Csak nem dőlsz be a szakadt zónalakóknak? Persze, fontosnak érzik magukat, hőzöngenek, hogy mindenki mellettük van. Valójában csak egy maroknyi hólyag, aki mind meg van győződve, hogy ő az új megváltó. Mindig voltak ilyenek, de eddig soha nem csináltak forradalmat. Mocorognak, itt-ott összeütköznek a zsarukkal, aztán föl a nyúlcipőt és tűz. Téged, meg a hozzád hasonló fejvadászokat aztán a nyakukra küldik, ti begyűjtitek őket, és kész. Így lesz ez mindig.

- Korábban nem volt fegyverük.

- Hány puskát láttál? Négy zsáknyit egész biztosan. Figyelj, nem akarok veled vitatkozni, de szerintem túlliheged a dolgot.

Ráhagytam, hiszen kétségtelen, hogy magam sem tudtam, hányadán állok, legalábbis nem egészen. De én kértem segítséget Milestől, végig kell hallgatnom, ha várok tőle valamit.

- Nézd, Miles! Én nem állítom, hogy így van, csak attól tartok, fönnáll a veszélye. Egyfajta laza szövetség jött létre az egyes zónák között. Abban igazad van, mait a ködfejűekről mondtál, ezek tényleg nincsenek észnél. Csak dumálnak. De ha van köztük néhány, akinek helyén van az esze, azok igyekeznek, hogy csak akkor kerüljenek szembe a zsarukkal, ha már fölkészültek. Te meg én tudjuk, hogy a lázongás nem vezet semmire. Ők viszont az ellenkezőjéről vannak meggyőződve.

- Szóval azt mondod, hogy ezek a Nagy Zavargás óta nyugton ülnek, és szervezkednek, fegyvereket vásárolnak, és azon rágódnak, hogy mikor robbanthatják ki az újabb fölkelést? Erről van szó?

73


Bólintottam.

- Valahogy így.

- Figyelj, Carl, én nem hiszek benne, de nem is zárom ki a lehetőségét. Beszéltél erről Stennate-nek?

- Még nem. Eltekintve attól, hogy az az elvem, nem szólok, amíg nem kell, de azt sem akarom, hogy elszúrja a melómat azzal, ha a zónákba küldi a buta zsaruit.

- És biztosan nem azért, mert rokonszenvezel a zónabeliekkel?

- Ezt honnan veszed?

- Mintha puhább volnál. Figyelj, ide! Nyilván sok dumát hallgattál végig, és kezded az ő szempontjukból figyelni a dolgokat. Annak a Raz nevű pasasnak még segítettél is. Öt éve az egész bandát falhoz állítod, és köhögővel a kezedben megénekelteted őket. Én emlékszem még arra, Carl. De figyelj, ha puhulsz, akkor két malomkő közé kerülsz: az egyik ők, a másik meg Stennate és a zsaruk. Én megértem, hogyan érzel irántuk, de nem lehetsz lágyszívű fejvadász! Ez a kettő kizárja egymást! Figyelj…

- Most mondod negyedszer, hogy figyeljek - szóltam vontatott hangon, miközben elnyomtam a cigarettát a hamutartóban.

- Talán azért, mert tényleg jobban kéne figyelned.

Kiittam a bort, az órámra pillantottam: háromnegyed nyolc. Milesra néztem, aki a térdét vizsgálgatta.

- Milyen most az itteni zóna? - kérdeztem.

Megszívta az orrát, és a szemét dörzsölte.

- Mikor jártál benne utoljára?

- Két éve, amikor meglátogattalak.

- Semmit nem változott. Nincs sok balhé, mert a város nem elég nagy ehhez. - Elhallgatott, mintha nem akarna többet mondani, bár még volna miről mesélnie. - Csak elgondolkoztam - folytatta aztán -, hogy vajon miért járhatott itt McCreedy? Úgy értem, ez itt jelentéktelen hely. Jó az idő, az emberek könnyedén elvannak. Ha fölkelést akar, inkább északabbra kellett volna mennie.

- Mikor volt az utolsó látogatás?

Mivel gondolkodnia kellett, sejtettem, hogy nem a közelmúltban.

- Májusban - mondta. - Van persze itt is néhány pofa, akinek az a kényszerűsége, hogy ha meglát egy követ, akkor azt föltétlenül egy zsaruhoz kell vágnia.

- Ezzel együtt meglehetősen lazán ellenőrzik a zónát, mint régen?

- Aha.

- És mit tudsz McCreedyről?

74


- Nézd öregem, én itt szállodát igazgatok, semmi közöm a zónához.

- Semmi füles, semmi infó? Nem dumálnak az emberek a bárban? Fogalmad sincs, kivel találkozhatott?

Ismét a poharát forgatta, és elcsodálkoztam, hogy hirtelen mennyire merev lett. Tudta a választ a kérdésemre, de nem volt hozzászokva, hogy ilyen követelőzőek legyenek vele szemben.

- Elmeséled, milyen remekül ejtőznek McCreedy cimborái, de mégis tőlem kérdezed, kivel vannak kapcsolatban. És még arra sem válaszoltál, miért itt vagy, és nem Redruth-ban?

A pillantása nyílt volt és őszinte. Vettem egy mély lélegzetet, és fölálltam. Hirtelen úgy éreztem, hogy fojtó a levegő.

- Rendben van. A gyilkos biztos hall rólunk, mielőtt Jude vagy én elkaphatnánk. Akkor pedig sürgősen rejtekhelyre lesz szüksége, hacsak nincs már most is ott. Azt sem tudom, helyi-e, ismerte-e személyesen McCreedyt, vagy egyáltalán zónabeli-e. Bármi lehetséges, ezért mindent végig kell járnom, többek között ezt a zónát is. Ha pedig nincs hova mennie, akkor olyan, mint a többi nyúl, a szabadban lófrál, ha elkapom és megszorongatom, azonnal köp.

- És hogy szigeteled el a cimboráitól?

- Fölforrósítom a levegőt. Elhintem, tudom, kicsoda, tudom, hogy ismerte, és megölte McCreedyt. Senki nem vállalja a kockázatot, hogy bújtassa.

- És mi van, ha nem találod a cimboráit?

Megrándítottam a vállam.

- Egy fölkelés korábban is kitörhet. Néhány robbanás, egy-két lövésváltás, és a hely hemzseg a zsaruktól, ergo a bujkálók nem mernek a zónába menni.

Nem nyűgözte le a dolog.

- Mindez azt lenne hivatva bizonyítani, milyen kemény legény vagy?

- No nem. Ezt csak akkor csinálnám, ha nincs más módja a dolognak.

- Mondtam már - ismételte Miles színtelen hangon -, ez csöndes hely. Senki sem akar balhét. Jól van ez úgy, ahogy van.

- Máris hívom a mentőket, annyira vérzik a szíved, hogy térdig állunk a vérben. Meglehet, hogy éppen ezért léptél ki közülünk; bár az is lehet, hogy véded ezt a koszfészket.

Dühösen nézett rám.

- Veszélyes vizekre evezel, Carl.

- Mert a te vized, Miles? Megértem, hogy nem tetszik, amit csinálok, hisz már nem vagy fejvadász. Hajíts ki! Csak néhány név, cím kellene, azoké, akik tudnak valamit mondani nekem. Ezzel nem Stennate-et meg a többi főfejest segíted, hanem engem.

- Ez nem olyan egyszerű, Carl!

Sohasem volt az.

75


- Meglehet, hogy nem. De ahhoz mindent darabokra kellene szedned, hogy ezt be is bizonyítsd. Erre pedig nincs időm. Mondtam már, szólj, ha nem akarsz belekeveredni a dologba, és én már itt sem vagyok.

Egy pillanatig hallgatott, majd olyan hirtelen ugrott talpra, mintha nekem akart volna esni. Ösztönösen védekező állásba helyezkedtem. De nem nekem támadt, hanem egy gyors mozdulattal maga elé rántott egy írótömböt, és ráfirkált valamit.

- Ez a pasi talán tud neked segíteni - mondta, amikor átadta a papírt.

Elvettem tőle, összehajtottam, és megkérdeztem: - Megérte ez a cirkusz ezért az egy névért?

Nem válaszolt, majd rövid hallgatás után rám nézett.

- Viszlát, Carl.

Látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan. Üres fordulat az egész, tartalom nélkül.

Tizenöt

Egyelőre még nem jelölik a városi térképeken a zónákat, de föltehetően nem kell sokáig várni. Hisz annyira hozzátartoznak a városképhez, mint egy szép, középkori katedrális. És persze attól, hogy nem jelölik őket, igencsak léteznek. Az ott lakóknak pedig joguk van tudni, hol kezdődik, és hol végződik a mindennapi életük.

Térképen kellett megkeresnem a Miles által adott címet. Exetert nem ismertem jól, Milesnak igaza volt, amikor azt mondta, ez egy igen nyugodt hely. Tehát, miért is jártam volna ide sűrűn?

A völgyből a dombok felé kormányoztam a Jaguárt, és egy vasúti töltés közelében megtaláltam az utcát. Négy-ötszáz lépésnyire lehetett a zóna egyik kapujától. Ezen egy kicsit elgondolkodtam. Érdekes… de ha a fickó válaszol a kérdéseimre, semmi jelentősége nincs annak, hogy hol lakik.

Hideg szél csapott meg a huzatos utcában, nem fújt erősen, mégis megborzongtam. Sötétben nehéz bármilyen következtetést levonni a környék állapotról, noha a kővel kiütött lámpa és a toldozott-foltozott út némiképp segített ebben. A zónán kívül sem mindig virít rózsa vagy muskátli az ablakokban.

Miles cédulája szerint a negyvenkettes számot kellett keresnem, alig tízméternyi gyaloglás után rá is találtam. Kovácsoltvas korlát húzódott a lépcső mentén, és ugyanilyen korlát díszítette az alagsorhoz vezető lépcsőt is. Magas oromzatú, háromemeletes épület, amely valaha jobb időket látott. Hat ablak nézett az utcára; kettő mögött égett a villany, egyik a földszinten, másik az első emeleten.

Megálltam a bejáratnál, ahová hat csengőt szereltek a megfelelő névtáblákkal, de mindössze három rekeszben volt név: az egyiken a Mr. M. S. van Sault állt kartonra gépelve, a másikon csak annyi, hogy Trudi, azt hiszem, felesleges a foglalkozását odaírnia, valamint gyermekes macskakaparással: R Singh háztulajdonos. Nos, ezt a gombot nyomtam meg, és várakoztam.

Két perc múlva kinyílt az ajtó, mögötte pedig egy turbános indiai, föltehetően Mr. R. Singh háztulajdonos személyesen.

Bíborvörös nadrág, sáfránysárga, hosszú gallérú ing volt rajta, és sötétszürke turbán. Bizalmatlanul mért végig arcába süppedő szemével, melynek fehérje inkább sárgás volt.

76


- Mit óhajt, uram, kérem? - kérdezte olyan hanghordozással és kiejtéssel, amit csak olcsó vígjátékban hall az ember. Nem is tudtam, higgyek-e a fülemnek, vagy sem.

- John Markhamet keresem. Úgy tudom, itt lakik, de nem láttam kiírva a nevét.

Mintha megrándította volna egy kicsit a nyakát.

- Bocsánatát kérem, uram.

Félreálltam, ahogy kilépett az ajtón. Egy pillanatra hitetlenkedve meredt a csengőgombokra, majd olyan természetességgel, ahogy egy amatőr színész lépked a színpadon, visszasietett a házba.

- Többször felhívtam Mr. Markham szíves figyelmét erre a hiányosságra - szólalt meg. - A bérlő nevének előírás szerint a táblán kell szerepelnie. Az ajtónyitás nem tartozik a háziúr kötelességei közé, igaz, uram?

Egyetértően bólintottam: - Hasonló problémákkal küszködöm, Mr. Singh, amikor komornyikom meglátogatja édesanyját. Mely szinten is találhatnám meg Mr. Markham szállását?

- Az első emeleten, uram, az utcai lakásban.

Fölpillantottam az első emeleti ablakba, ahol égett a villany, de ebből a szögből nem lehetett megállapítani, figyel-e minket valaki.

- Úgy látom, otthon van. Esetleg volna telefonja is?

Ismét rándult egyet a nyaka.

- Megbocsát, uram, ön talán Mr. Markham barátja?

- Nem, nem, legalábbis nem hinném - válaszoltam, és ódivatú fejbiccentéssel beléptem mellette az ajtón.

Már a lépcsők felét magam mögött tudtam, amikor hallottam, hogy Mr. Singh becsukja az ajtót. Hátrafordultam, és láttam, hogy elgondolkozva néz, miközben a földszint egyik ajtajának kilincsén nyugtatja a kezét.

- Majd megemlítem Mr. Markhamnek a névtábla dolgát - mosolyogtam rá bíztatóan.

De csak szótlanul bámult rám. Talán gúnyolódásnak vette a szavaimat. A legtöbb indiai igen nagyra tartja a jól nevelt viselkedést. Bár csak egyetlen hetet kellene vidéken töltenie, azt hiszem, hamar megszokná a faragatlanságot is.

A lépcsőfordulót egy csupasz villanykörte gyér fénye világította meg. Ahogy az első emeletre értem, láttam, hogy a falakat igen koszos drapéria borítja. Bal kéz felől az ajtó mögül a televízió hangját hallottam, de nem ebbe a lakásba készültem.

A jobb oldalon ott volt egy másik ajtó is, de annyira megbújt a sötétben, hogy a kilincset is ki kellett rajta tapogatnom. Attól tartva, hogy összedől ez a rozoga ház, csak óvatosan tapogattam meg az ajtót. Miután a ház meg se moccant, másodszor már határozottabban kopogtattam.

Belül élénk mozgás támadt, persze nem olyan, mintha valaki rémülten menekülne az ablakon keresztül, inkább egy rugó dühödt nyikorgása, vagy egy öreg szék reccsenése, majd tanácstalan csoszogás az ajtó felé. Kattant a zár, és kinyílt az ajtó, majd egy alig pislákoló villanykörte fénye látszott.

John Markham nem volt magas, de hihetetlen soványsága valahogy mégis magasabbnak mutatta. Ilyen sovány szivart eddig csak kórházban láttam. A ruhái szabályosan lógtak rajta. Csuklóját mutató- és hüvelykujjammal könnyedén átértem volna, könyöke pedig akár egy nyílt csonttörés, olyan

77


hegyes, éles volt. Bőre sápadt, mintha soha nem érte volna a nap, savószín, beesett szeme egy pillanatra sem képes nyugton maradni. Egy ilyen pasasnak igencsak óvatosan kell élnie, egy gyenge fuvallat már a falhoz kenheti.

- Tessék?

- Miles küldött, remélem, ismeri?

- Semmiféle Milest nem ismerek - kapta föl idegesen a fejét, és már csukta is befelé az ajtót.

Nem ért váratlanul a mozdulat, csizmámat a küszöb és az ajtó közé tettem, és belöktem az ajtót. Markham behátrált a szobába.

A helyiségben bődületes rendetlenség, és orrfacsaró bűz fogadott. A konyhában, halmokban állt a mosatlan edény, a padlón üres konzervdobozok és csomagolópapír. A heverő egyik végén gyűrött ágynemű, a másikon egy halom szennyes. A legtermészetesebb dolog, ha az ember lelocsolja benzinnel az egészet, és odadob egy égő gyufát, ezzel biztosan rendet csinál a szobában.

Markham a heverő mellett állt, amíg körülnéztem. Egy kicsit mintha remegett volna, mint egy narkós, aki a következő löketre vár. Rágyújtottam, hogy ezzel is elnyomjam valahogy a förtelmes bűzt, és csöndben átkoztam magam, hogy miért nem szivarozom inkább.

Markhamnek nem állt szándékában megszólalni, tehát én kezdtem:

- Keresek néhány figurát, talán zónabeliek, akik fejükbe vették, hogy balhét csinálnak. Ezek nem kocsmai hőbörgők, akik mindenkinek telebeszélik a fejét, ezek csöndben dolgoznak. Csak annyit kérek, mondja meg, kik ezek, és hol találom őket.

A szeme nyugtalanul ugrált rajtam, majd hirtelen lehajolt, egy csomag cigarettát vett fel a heverőről. Rágyújtott, a gyufát a földre dobta.

- Fogalmam sincs, miről beszél. Eltévesztette a házszámot.

Három rövid lépéssel előtte teremtem, kivettem ujjai közül a cigarettát, a földre dobtam, és eltapostam.

- De… - nyögött egyet, mire gyorsan meglöktem. Úgy dőlt el, mint a próbababa a szabónál. A heverő rugói hangosan nyikordultak. Markhamből viszont egy nyikkanás sem jött ki.

- Én pontos címre jöttem, kisfiam. Ne tegye próbára a türelmemet, szépen válaszoljon arra, amit kérdezek. Először is: hol dolgozik?

Hamiskás mosollyal nézett rám, egy cseppet sem volt rémült, de még megszeppent sem, mint aki tudja, hogy játszunk, és ebben a játékban neki nyerési lehetősége is van.

- A kórházban - válaszolta.

- Ott mit csinál?

- Négyórázom a mosodában - úgy mosolygott, mint Hamlet udvari bolondja, a bölcs és jóságos Yorick.

- És onnan szerzi be a narkót is?

- Narkót? Milyen narkót? - A mosoly hirtelen lehervadt az arcáról. - Hát ezt meg honnan szedi?

Föltápászkodott. Visszalöktem az ágyra.

78


- Kispajtás, itt mindenből szaglik a narkó. És gondolja meg, hogyan bökné be az esedékes löketet, mondjuk törött kézzel. Esetleg megkérné rá az egyik nővérkét?

Lehajtotta a fejét, megint rágyújtott egy cigarettára.

- Miért törné el a karomat? Én nem csináltam magának semmit.

Néztem, ahogy fölizzik a cigarettája parazsa, majd ugyanúgy, ahogy az előbb, kivettem a kezéből, és eltapostam.

- Figyelmeztettem már egyszer, hogy ne játssza az eszét! Maga koszos kis narkós, igaz, még nem teljesen reménytelen, különben nem dolgozhatna Milesnak. Meséljen szépen a zónalakókról!

Egy pillanatig gondolkodott, mintha azt mérlegelné, folytathatja-e a süketelést. Úgy látszik, fölmérte az esélyeit, és nem találta jónak, mert egészen normális hangon szólalt meg: - De semmi durvulás?

- Ha segít, nem kell semmitől sem tartania.

- És mit tud ajánlani, ha együttműködöm?

- Egyfelől, eddig még semmit nem mondott, tehát én sem tudhatom, mennyit ér nekem. Másfelől, azt hiszem, nem rossz ajánlat két épségben maradt kéz.

Harmadszor is rágyújtott. Hagytam, mint az idomár, aki a produkció után kockacukorral jutalmazza a lovat.

- Tud neveket? - kérdezte, és mélyen leszívta a füstöt.

- Csak egyet. - Előszedtem a tárcámból a fényképet, és odatartottam az orra elé. - Ez Tony McCreedy. Nem helybeli, de tíz napja itt járt. Azokat a pasasokat keresem, akikkel találkozott.

- Sose láttam a szivart.

- Elhiszem, de ez nem segít a dolgán. Olyat mondjon, amit értékelni tudok.

- Hát, nem is tudom. Amilyen fickókról beszélt, olyanokról nem hallottam.

Zsebre tettem a fotót.

- Megint etet? - kérdeztem, és a csizmámat gyengéden a szandálos lábára helyeztem. Arca összerándult.

- Tényleg nem hallottam.

- És ha nem zónabeliek, hanem külsők? - Kicsit megnyomtam a lábát, nem akartam megnyomorítani.

- Elképzelhető… Talán! - sikított föl.

Leszálltam a lábáról.

- Hogyhogy talán? Vagy igen, vagy nem.

79


A lábát hajlítgatta.

- Csönd van itt, maga is tudja.

- És?

- Nem tudom, én nem járok ki.

- Hova ki? Na gyerünk, még nem is vérzik, haver!

- Kinn a mocsárnál. Nem tudom, hogy hívják a helyet, de mondják, van arra valami, ahol a nyulak meghúzzák magukat.

Megragadtam a trikóját, és talpra állítottam. Amíg beszéltem hozzá, ide-oda rángattam.

- Ide figyeljen, nyuszifül! Ha így makacskodik, egyáltalán nem hiszem, hogy ki tud innen a saját lábán sántikálni, amikor végeztünk! Nem is beszélve az ép karjáról. Az egész ország tele van rémtörténetekkel az ilyen búvóhelyekről. Tízből kilenc esetben ez nem egyéb, mint szöveg. Nekem viszont nem mese kell, hanem kézzelfogható tények. Nos, mit tud azokról, akiket keresek? - visszalöktem az ágyra. - Tíz másodperce van, hogy meggyőzzön.

- Ez biztosan igazi - nyöszörögte. Látszott, hogy nagyon fél, mégis mintha élvezte volna, hogy ide-oda lökdösik. Játszott, bár arra figyelt, nehogy a játékba belerokkanjon.

- Ha maga nem jár oda, honnan tudja, hogy van?

- Van itt egy pasi, ő mondta. Ő időnként kijár.

Föladtam. Tudtam, hogy mindent tud, de hogy azt ki is szedjem belőle, arra az egész éjszakám rámenne. Ennyi időm nem volt. Hátraléptem:

- Azt tudja, hol találom meg ezt a pasit?

Erőtlenül bólintott.

- Akkor pattanjon!

Meg se moccant, csak nézett, ezért megismételtem a kívánságomat. Elkezdett föltápászkodni, de ahogy fölállt, azonnal az ajtó felé oldalazott. Bizony, elég tapintatlanul állítottam meg. Ököllel. Elterült a padlón. Hasán feküdt, karját a hátára feszítettem, és rátérdeltem a lapockájára. Meg se nyikkant. Mintha egy filmben statisztált volna, amelyben a forgatókönyv néma szerepet írt elő. Aztán a karjánál fogva fölrántottam a padlóról, és a nyakát a falhoz szorítottam, arca elkínzott grimasszal feszült a mocskos tapétának.

- Kocsikázni megyünk - magyaráztam neki. - És ahányszor csak megpróbál félrevezetni, annyiszor fogok magának fájdalmat okozni. Csúnya fájdalmat - tettem hozzá lágy hangon. - Egészen addig kocsikázunk, amíg csak megtaláljuk az emberét. Szóval, minél korábban jutunk célhoz, annál épebben gyalogolhat haza. Érthető?

Hallgatott.

Hatalmasat koppant a feje a falon, ahogy kézmozdulattal kísérve megismételtem: - Érthető?

- Rendben, megmondom, hol találja. - Hangja tompán csengett, egy cseppet sem esdeklően.

80


Karját a háta mögé csavarva, elindultam vele az ajtó felé.

- Már késő, haver - morogtam. Közben Milesra gondoltam. Ül a szállodájában.

Tizenhat

Kifelé menet senkivel sem találkoztunk. A szomszédból még most is a tévé hangja hallatszott, és a lépcsőház sem lett világosabb. Az ilyen helyek soha nem változnak, ahogyan lakóik sem.

Markhamet a hátának szorított csuklójánál fogva vezettem, mintha egy vak embert kísértem volna karon fogva. Esze ágában sem volt szólni, s ha hirtelen szabadon engedem, azt hiszem, holtan esik össze. Olyan volt, mint egy játékrobot, amelynek kimerült az eleme. Állandóan noszogatni kellett, hogy menjen.

A járdán egy pillanatig elidőztem. Mélyet lélegeztem; a bűzlő szoba után itt olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. Egy autó húzott el az úton, a távolban pedig egy öregember sétáltatta a kutyáját. Ezt leszámítva kihalt volt az utca.

- Nos - fordultam Markham felé -, messze dekkol innét az a pasi? A zónában, vagy itt valahol kint?

- Kint - mondta, és a kutyás öreget figyelte.

- Messze?

- Nem messze innen.

Megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Pontosan hol?

- Egy kocsmában - válaszolta. A hangja fáradt volt. - A Rodneyban.

Ujjaimmal megszorítottam az állát. Szeme a semmibe meredt, arca elkerekedett.

- Mutassa az utat!

- Arra lenn. Forduljon balra… Nem. Jobbra, igen jobbra. Nem messze innen.

Amikor beültünk a kocsiba, a kesztyűtartóból előhalásztam a bilincset. Baljára csaptam az egyiket, majd átfűzve az ajtóra hegesztett acélgyűrűn, a másikat a jobb csuklójára csattintottam. Így nem fért hozzá semmihez, nyugodtan tudtam tőle vezetni. Ha kényelmetlen is volt neki, az arcán nem látszott. Bár kilátott az ablakon, nem érdekelte, merre megyünk. Fejét a mellére ejtve szunyókált. Akár egy halott, gondoltam, és elindítottam a motort.

Öt perc alatt rátaláltam a kocsmára, bár nem volt messzebb légvonalban Markham házától, mint négy-ötszáz méter. A zóna közvetlen közelében, egy mellékutcában húzódott meg. Jelentéktelen kis épület a sorházak között. Egy szűk bejáró vezetett az épület háta mögé - talán egy parkolóhoz -, nem vettem róla tudomást, hanem egy elhagyott telken állítottam le a kocsit, így nem kockáztattam, hogy bárki is fölfigyel a belül kuksoló Markhamre.

Fölráztam narkós kómájából, lassan rám emelte a tekintetét.

81


- Név szerint kit keressek? - kérdeztem.

- Már ott vagyunk? - Szavai üresen koppantak: arcára a műszerfalról zöldes fény vetült, így úgy nézett ki, mint egy gumiálarc.

- Hogy hívják a fazont?

A nyelve nehezen vált el a szájpadlásától.

- Pierce. David Pierce-nek.

- Személyleírást, bátyuska!

- David Pierce, ennyi - csattant föl hisztérikusan.

Éreztem, hogy összeszűkül a szemem. Túl sok volt mára.

- Mindenáron keresi a bajt. Hát ennyi esze sincs?

Kiszálltam és rázártam az ajtót. A feje szinte abban a pillanatban a mellére hanyatlott, alighogy elindultam a kocsma felé. Fogalmam sincs, mit vártam, mégis meglepett, hogy egy hajó volt a kocsma cégére, amely ott himbálózott a bejárat fölött a szélben. Beléptem az üvegajtón, amelyen egyébként ott volt a fölirat: BILIÁRDTEREM, és körülnéztem a rosszul megvilágított helyiségben.

Az volt a benyomásom, hogy minden átmeneti; semmi sem volt igazán jelen, semmi sem valódi, nem állandó, minden mintha menekülőfélben lett volna.

Állott, oxigénmentes levegő ülte meg a helyiséget, mindössze két sarokasztalnál ültek. A falak mentén vörös műanyag kandalló törte meg a monotóniát. Kopott, faborítást imitáló tapéta a falon. Sehol egy kép vagy dísz, csak mindent átható savanykás szag. Annyira távolinak tűnt a Bombay Hotel eleganciájától, amilyen távol van a város életétől a zóna.

A bárpult a helyiség végében, félkör alakban húzódott, mögötte egy kövér, őszülő pasas, aki újságba mélyedt. Előtte a hamutartóban egy csikk. Ahogy a pofa közelébe értem, látta, hogy a bőre teljesen olyan, mint a falak, nyilván beleette magát a füst. Addig nem mozdult, amíg egy sört nem kértem, akkor akkurátusan összehajtotta a lapot, és mint egy lassított filmen, széles, unott mozdulattal a korsóba engedte a sört. Eközben szemügyre vettem a vendégeket, arra persze vigyáztam, ne tűnjék ez másnak, mint felszínes érdeklődésnek. Semmi különös; három leányzó egy fiatal sráccal, talán a többi fiút várják, mindenesetre látszólag teljesen a maguk dolgába merülve üldögéltek.

A csapos elém helyezte a teli korsót. Az orra elé dugtam egy kettéhajtott tízfontost, és halkan, de nem suttogva, megszólaltam.

- Egy bizonyos David Pierce-t keresek. Itt van?

A csaposnak a szeme sem rebbent. Hallgatott.

- Akkor a barátai is jók lesznek.

Rápislantott a pénzre, majd lassan kihúzta az ujjaim közül.

- A hátsó helyiségben lesznek - mondta, eközben alig moccant meg a feje. - Rendőrség?

- Nem föltétlenül. Törzsvendégek?

82


- Egyike-másika. Zónalakók.

- Kösz.

Szemét lecsukva nyugtázta a köszönetemet, aztán visszatelepedett a helyére, és ismét az újságjába bújt. Zsebre gyűrtem a visszajáró pénzt, kezembe vettem a korsót, és megindultam hátra.

Az ajtóhoz közeledve hallottam, hogy koccannak a biliárdgolyók, majd beléptem, ahogy egy érdeklődő idegenhez illik: arcomon érdeklődéssel vegyes lenézés az ottlevők iránt.

Ketten álltak az asztalnál: egy harminc körüli pofa, és egy nála hat-hét évvel fiatalabb gyerek. Az utóbbi böködte a golyókat a zöld posztón. Csak gyakorolgatott, hosszan mérlegelt egy-egy lökés előtt, de ezzel is telt az idő. Öltözéke kopott farmer és színehagyott póló volt. Ahogy rám pillantott a dákó fölött, láttam, hogy az arca minden korábbi kalandjának hű leltára: félrevert orr, hiányos fogak és egy sebhely a bozontos szemöldök fölött.

Az idősebbik egészen más benyomást keltett: telt, húsos vonások, nyílt, tiszta arc, annyira nyílt, hogy szinte azt sugallta, ha gazdája megmozdul, mesterkélt, kissé nőies vonulás lesz belőle. Úgy éreztem, ez Pierce, és akkor nincs különösebben nehéz dolgom.

Rájuk bólintottam, ahogy becsuktam az ajtót. A fiatal gyerek éppen nagyot taszított az egyik golyón, de elvétette. Lassan egyenesedett föl, a hiba okát keresve, ahogy azt a tapasztalt játékosoktól láthatta.

- Játszunk? - kérdeztem.

- Jó - válaszolta, de nem nézett rám. - Aki beszáll, az fizet.

- Ez világos.

Leraktam a sörömet a bejárat melletti asztalra, és előhalásztam néhány érmét. A srác összeszedte a kosarakból a golyókat, amíg én érméket hajigáltam az asztalon levő nyílásba.

A fal mellett állt egy ócska zenegép, villódzó fénye jól illett a halványzöld ernyővel borított villanykörték mellé.

- Zavar a zene? - kérdeztem, bár különösképpen egyikőjüknek sem címeztem a kérdést. - Jobban tudok figyelni, ha szól.

A srác mordult valamit, amit beleegyezésnek vettem, így aztán a zenegépet is telepumpáltam pénzzel, és találomra megnyomtam öt gombot.

- Akar kezdeni? - kérdezte a srác, miközben krétázta a dákóját.

Magam is levettem egyet a tartóról.

- Nem, kezdjen csak maga!

Bólintott, és fölvette az előírásos pózt; mély lélegzetet vett, és mereven az asztalra szegezte a tekintetét. Ahogy a lökéshez készülődött, a zenegépből fölhangzott valamiféle nóta: kórus, kevés szöveggel.

Erősen bökött, a golyó nekivágódott a sarokba fölállított többinek, és szétütötte őket. Egymáshoz koccanva gurultak végig az asztalon, kettő is a sarokban lévő lyukba esett. Szerencsé ütés, már amennyire meg tudtam ítélni.

- Szép kezdés! - nyugtáztam, de a srác nem figyelt, haladt az asztal mentén a golyók után. Egy pillantást vetettem a sarokban ülő szivar felé, ám ő is a golyók állását tanulmányozta, merőben tudományos alapon.

83


A srác második lökése rossz volt, legalábbis a kezdéshez képest. Feszült figyelemmel kereste a leghatásosabb szöget. A falnak támasztottam a dákómat, és addig nem mozdultam, amíg hozzá nem készült a következő lökéshez. A dákó egyszer-kétszer csusszant át behajtott mutatóujja alatt, amikor megszólaltam:

- David Pierce-t keresem.

A dákó megállt, elbizonytalanodott, mozdult ugyan még egyet, ám a golyót nem érintette; ez sokat elárult. A sarokban ülő ember lassan felém fordult.

- Én vagyok az - kezdte óvatosan. - Maga kicsoda?

- Én? Tony McCreedy barátja vagyok, fejvadász.

Nagyon kiábrándított volna, ha semmiféle reakciót nem váltok ki a bemutatkozással. Minél hevesebb a reakció, annál jobb. Attól jövök formába.

A srác kezdte. A dákót a hasamra célozva felém fordult. De túl közel állt hozzám. Kezem éle kegyetlenül lesújtott a vállára, amitől arccal az asztalra zuhant. Egy mozdulattal mögötte termettem, jobb kezem egy szempillantás alatt formás, vészjóslóan csillogó kést tartott az álla alá. Pierce talpra ugrott, de a kést látva elbizonytalanodott.

- Úgy is van! Csak nyugi! - mosolyogtam rá.

A gyerek életre kelt, és megpróbálta kiszabadítani magát. Hajánál fogva belevágtam a fejét ismét az asztal lapjába, és kés élét hozzáérintettem a nyakához.

- El a kezekkel a zsebeitől! - szóltam Pierce-re. Majd a sráchoz fordultam: - Te is, öreg! Tedd szépen a mancsodat az asztalra!

Mindketten azt tették, amit mondtam nekik. Pierce azonban vadul csillogó szemekkel figyelte, mit teszek. Azt mérlegelte, mikor támadhatna rám.

- Szóval - kezdtem -, Tony McCreedy érdekelne. Mit csinált, és hova indult innen. Csak ezt akarom tudni.

Pierce szoborrá merevedett, aztán egy kicsit fölemelte a fejét.

- Sose hallottam erről az ürgéről.

Biccentettem, és rámosolyogtam.

- Ezt még elvitte szárazon, barátom, mert nagylelkű vagyok, és elnézem az első botlást. De hadd figyelmeztessem, nem lesz második. Tudom, hogy itt volt. Épp az előbb pofázott róla egy rozoga narkós, hogy maga ismeri McCreedyt. Szóval, kezdjük újra!

- Sose hallottam róla.

Egy pillanatra a szemébe fúródott a tekintetem, aztán átvettem a kést a másik kezembe, és a srác fejét teljes erővel belevágtam az asztal lapjába. Jól hallhatót reccsent az orrcsont. Megrándult a fájdalomtól, de nem ordított, csak felnyögött. Fölemeltem a fejét az asztalról, az orrából vastag sugárban ömlött a vér a zöld posztóra.

Pierce szemét kerestem. Ugyanúgy összerándult, mint a fickó, de nem mert közelebb jönni.

- Nos, még egyszer! McCreedy! Vagy tovább kezelem a kis barátját.

84


A srác felnyögött. Kezei ösztönösen egymást keresve, megindultak az asztalon. Pierce még mindig nem tudta, hányadán áll. Bambán figyelte a gyerek kezeit. Amikor egy hüvelyknyire megközelítették az egyik biliárdgolyót, ismét lesújtottam, ezúttal a kés nyelével a srác veséjére.

Most már ordított. A fájdalom átjárta elmerevedett testét. A zenegép jó hangosan szólt.

Pierce arca sápadt volt és merev.

- McCreedy - mondtam újra, amikor a gyerek végre levegőt kapott.

- De… - kezdte Pierce, én pedig a kés élét ismét a srác nyakához szorítottam. Pierce hallgatott. Majd hirtelen kibökte: - Nincs itt, meghalt.

- Ezzel nem mondott újat. Útnak indult, aztán kicsinálták. De ettől még mindig nem tudom, hova indult.

- Nem mondta.

- Fegyvereket hozott maguknak, azok hol vannak?

Nem válaszolt, nem is vártam. Fölrántottam a térdem, és teljes erőből a fickó lágyékába mélyesztettem. Immár ordítani sem volt ereje, csak egy hörgés tört ki belőle, valahonnan igen mélyről.

- Az idő nem kedvez a titokzatoskodásnak - néztem Pierce-re. - Hova rejtették a fegyvereket? A zónában vannak, a mocsár környékén?

- A mocsárnál - válaszolta; a hangjából hallottam, majd szétveti a düh.

- Mennyi?

- Húsz darab.

Nekem akart támadni, nem sok tartotta vissza, csak a kés a gyerek torkában.

- Azután vitték oda, hogy találkoztak McCreedyvel a zónában?

- Igen.

- Ki rendezte úgy, hogy a falon belül találkozzanak, maga vagy ő?

- Mi.

- Azért, hogy jól megnézhessék maguknak?

Alig észrevehető bólintás.

- Mert nem tudták, mennyire bízhatnak meg Mulveyban?

- Ki az a Mulvey? - Egy pillanatra őszinte meglepetés villant a szemében.

Én is meglepődtem.

85


- Nem ismeri Mulveyt? Akkor ki irányítja ezt az egészet? - túl gyors egymásutánban kérdeztem, az agyam hirtelen fölpörgött.

- Nem tudom - újból kihívóan merev lett a hangja.

Majdnem a gyerek itta meg a levét, de hirtelen köhögni kezdett, ami görcsös hányásba torkollott, félig eszméletlen, görcsös hányásba. Nem akartam, hogy megfulladjon, és azt hiszem, Pierce-re sem tudtam volna erősebben hatni.

- Most megúszták - szóltam, majd elengedtem a gyereket, és hátraléptem. - Legközelebb nem viszik el szárazon. Megjegyeztem magát, Pierce, és ha nem találom meg, amit keresek, visszatérek egy újabb csevegésre. Jó előre szólok.

Mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva meredt rám, ahogy kihátráltam az ajtón. Eltettem a kést, de a kezem egészen addig a revolverem agyán nyugodott, amíg a kocsit el nem értem.

*

Markham ugyanabban a pózban ült, ahogy hagytam. Arra ébredt fel, hogy kinyitottam az ajtót, és megcsapta a hűvös levegő. Fölpattant, és öntudatlanul is föl akart állni. Úgy mozgolódott, mint egy dühös gyerek.

Jó erősen pofon vágtam, aztán kinyitottam a bilincset. Kiszabadítottam az ajtóból és kiemeltem. Úgy imbolygott, mint egy részeg. Bambán vigyorgott.

- Mister, legyen olyan jó, törje el a kezem!

Szóra se méltattam. Erre hisztérikusan fölzokogott.

Tizenhét

Néhány perccel tizenegy előtt lehetett. A szemem már kezdte megszokni a sötétséget, amikor megpillantottam a British Petrol pajzs alakú emblémáját, alatta egy kis kávézó hirdette önmagát. Jó ötletnek tűnt egy kávé, ezért lassítottam. Nem igazán sikeres ez a nyom. Redruth sincs nagyon messze innen, a kávézó viszont itt van a közvetlen közelben. Plymouth, St. Austell és Truro is errefelé fekszik, de a kis falvakban valószínűleg már minden hely bezárt. Fárasztó ez az embervadászat, rám fér egy rövidke lazítás. A benzinkút táblája alatt leállítottam a Jaguárt. Az ilyen egész éjjel nyitva tartó helyeken a törzsközönséget nem érdekli, ki vagy, és hová mész. Három benzinkút közül láthatóan csak az egyik működött, mert csak az volt kivilágítva. Nem sokkal mögöttük egy rozoga fabódé, alig nagyobb, mint egy garázs. Két csupasz villanykörte a ház sarkain. A hely szinte kiabált arról, hogy errefelé egyszerűen elhúznak a kocsik, kevesen térnek be egy italra. A bódét valaha zöldre mázolhatták, a bejárat mellett egy rekeszben fél tucat üres tejesüveg állt, az ajtófélfán egy szögön még a nyárról ittfelejtett strandlabda lógott. A földön egy tömlőből csendesen csordogált a víz egy olajfoltos pocsolyába. Az ajtó fölött fehér betűkkel felirat hirdette:

KÁVÉZÓ A SENKI FÖLDJÉHEZ

A név vagy cinikus, vagy pedig kibicsaklott elmére vallott. Ahogy beléptem, a fejem fölött csilingelt a csengő.

Két fénycső lógott a mennyezetről, a padlót szakadozott linóleum borította. Az egész helyiségben átható szénaillat keveredett a trágyáéval, s ez jobban illett egy istállóhoz, mint egy benzinkúthoz. Ezzel együtt nem volt kellemetlen, s néhány gyerekkori emlék elevenedett föl bennem, míg vártam, hogy valaki életjelt ad magáról.

86


Négy asztal állt a helyiség elülső részében, hátul pedig a bárpult, ahonnan látni lehetett a kutat. A pult kétharmadát erős drótkerítés védte és egy hasonló ajtó; olyan benyomást keltett, mint egy munkaközvetítő iroda és egy börtön beszélőcellájának bizarr keresztezése. Az öregember a pult mögött hetvenötnél egy perccel sem volt fiatalabb. Egy szigetelőszalaggal megerősített sámlin ült. Arcát soknapos szürke borosta borította. Ritka, sárgásfehér haja a gallérján visszagöndörödött. Legalább hat réteg ruha lehetett rajta, amit a derekán egy vörös műanyag szalag tartott össze, rajta tíz centiméterenként ismétlődő felirat: Coca-Cola. Érdekes, hogy mindez mégsem hatott nevetségesen.

A semmibe meredt, tekintete akkor sem mozdult hosszú ideig, amikor megállt a pultnál.

- Tankol? - kérdezte.

- Nem, köszönöm, egy kávét kérek!

- Nem eszik valamit? Van egy kis tésztám.

Bólintottam, és elültem.

- Rendben van, kérek azt is.

Szöszmötölni kezdett a vasrács mögött. Vizet tett a forralóra, majd a kezébe vett egy tányért, és alaposan kitörölgette egy kétes tisztaságú ronggyal. A melegítőből kihúzta a tésztával teli lábast. Egy ideig néztem, mit csinál, majd újra körüljárattam a tekintetem a helyiségben. Arra gondoltam, hogy az autópályák mentén emelt steril büfék után valóságos felüdülés egy ilyen ősi bazár. Legalábbis ami engem illet, felüdülésnek éreztem a hely bolond hangulatát.

Az öreg egy tálcával az asztalomhoz csoszogott, közölte, mennyit fizetek, s csak aztán tette le az ételt, amikor előhalásztam a tárcámat. Látszott rajta, hogy nem szívesen vállalkozna még egyszer erre a túrára, azért kiszámoltam a pénzt, és a kezébe nyomtam. Átszámolta, majd repedezett körmű ujjait rászorítva elcsoszogott a pult mögé. A tészta egész jó volt, a kávé pedig iható, ahhoz képest, hogy a „senki földjén” szolgálták föl.

Senki földje… legalább annyira találó kifejezés, mint a zóna, tele sokatmondó utalással. Kívül az ellenőrzésen, a törvényen, a társadalmon… ismeretlen és valahogy fenyegető is. Senki földje… az egész ország a senki földje volt a Nagy Zavargások idején. Mára azonban nem jelent egyebet, mint azt: tartsd távol magad, ez nem a te világod. És tényleg elmaradtak a turisták, a környék elcsendesedett, csak Plymouth „erődje” vigyázta a tájat, a rendet. Kávézó a senki földjéhez… most sem tudtam eldönteni, cinizmusból vagy egyszerűen ostobaságból kapta ez a hely ezt a nevet.

Elfogyasztottam a tésztát, kiittam a kávét, majd rágyújtottam egy cigarettára. Két autó húzott el az úton egész idő alatt, onnan tudom, hogy figyeltem. Az öreg félig aludt, mintha tudta volna, hogy már nem tér be ide senki. Eloltottam a cigarettát, és menni készültem.

Hirtelen erős motorzúgás hallatszott az út felől. A zajra az öreg is kinyitotta a szemét. Egy Land Rover és három vászontetős teherautó húzott el, mint egy hadoszlop. A kocsik reflektora égett, matt zöld színüket csak a járművek farára pingált sárga kör törte meg. Katonai teherkocsik.

Jó nyolcvannal mehettek, vagyis gyorsan elhúztak a házikó mellett. Az öreg, akinek az álmát elűzték, ezután bekapcsolta a rádiót. A masinát föltehetően egy kocsiból szerelte ki. Kis idő elteltével statikus sercegés hallatszott, majd fölhangzott a jól ismert hang, az öreg vagy a katonai, vagy a rendőrségi sávot hallgatta.

A rádió egyáltalán nem szólt hangosan, talán a sarokban sem lehetett volna már hallani, még annyit kiváltott bennem, hogy megszólaljak. Az öreg nem látszott valami beszédesnek, bár lehet, hogy ő is ezt gondolta rólam.

- Sokszor hallgatja a zsarukat? - kérdeztem.

Megfordult, mint akinek most jut az eszébe, hogy ott vagyok. Odacsoszogott, leszedte az evőeszközt és az edényeket, csak ezután válaszolt:

87


- Csak akkor, ha van miért. Jobb, mintha azt a zenebonát hallgatja az ember.

Erre nem tudtam semmi okosat mondani, de az öreg nem is várt válaszra. A mosogatóba rakta a holmikat, és ismét leült. A rádióból egy női hang harsant föl.

Megint eszembe jutott, hogy menni kéne. Redruth attól még nem lesz közelebb, ha itt üldögélek, és valószínű, hogy Jude sem tétlenkedik. Mintha azt játszottam volna, hogy kivárom, mikor győzedelmeskedik a türelem fölött az elkerülhetetlen mehetnék.

Ekkor újabb jármű bőgött végig a ház mellett, fénye éppen csak fölvillant. Fölkaptam a fejem, ahogy fölkaptam volna arra a szóra is, amit a női hang mondott a rádióban. Figyeltem, mit mond, majd fölálltam, és a kijárat felé indultam.

Az öreg nem reagált a köszönésemre, amikor kiléptem, még hallottam, ahogy a rádió újból megismétli a „lövöldözés” szót.

Százhúszas tempóban hajtottam - a kanyargós út ellenére - s hallgattam a nő határozott hangú utasításait.

A záróvonal visszaverődő fényét követve haladtam, szinte nem is figyeltem, mi van az úton. Idejében kell odaérnem, mielőtt még a katonaság úttorlaszokat emelne. Még egy fejvadász igazolványa sem sokat ér egy katona makacs határozottságával szemben. Egy éles kanyar után föltűnt az útelágazást jelző tábla. Jobb felé Redruth városa, bal felé a zóna. Ideális hely egy katonai úttorlaszhoz. Az út szélén fényeket pillantottam meg. Teherautók, talán éppen azok, amiket a kávézóból láttam. Körülöttük katonák nyüzsögtek. A fékre tettem a lábam, egy kicsit csökkentettem a sebességet, ahogy elhúztam mellettük. Látszólag ügyet sem vetettek rám. Még egy kilométer, és föltűnt a zóna.

A rendőrség már kikapcsolta a villanyt a zónában. Csak az országút gyengefénye jelezte, hol húzódik a kerítés. A zónához vezető mellékutcákat is lezárták. Lábam a féken. Még mindig a rádiót figyeltem, szerettem volna, ha többet tudok, mi történt a falakon belül.

Amit hallottam, meggyőzött arról, hogy szerencsém volt. A város körül azóta bezárult a gyűrű, a forgalmat a mellékutakon, a városon kívülre terelték. Fél tucat járőr járta be az utakat, figyelve a zónán kívüli gyanús mozgást. Kikapcsoltam a kocsi világítását, és egy leágazást kerestem.

Elhagyott, lepusztult házak és elvadult telkek sorához értem. A holdfényben sötét árnyékot vetettek a téglafalak. Vagy kétszáz méteren át az út egyenesen haladt, majd egy kicsit elkanyarodott; szűk utcák ágaztak le, egyikük sem vezetett sehová. Sejtettem, hogy a közelben lesz egy út, amely körülfut a zóna körül, a romok azonban egyelőre elrejtették a szemem elől, és engem is jótékonyan védelmeztek.

Egy elhagyatott gyárépület tövében álltam meg. A törmeléken megcsikordult a kerék. Leállítottam a motort, kikapcsoltam a rádiót, és letekertem az ablakot. Hallgatóztam.

Két percig teljes volt e csönd, aztán hirtelen három gyors lövés. Messze visszhangzott a hangja a sötét éjszakában. Aztán ismét csönd telepedett a környékre. A patkányok, a gaz és a kosz csöndje, amely elálmosít, de amelyben kínzó álom lesz úrrá az emberen, és azt álmodja, hogy sohasem ébred föl súlyos álmából. Megtöltöttem a zsebeim tölténnyel, magamhoz vettem a zseblámpámat, és a puskával a kezemben kiszálltam a kocsiból.

A zseblámpa fényénél kerestem az utat a törmelék között, aztán eloltottam. Igaz, hogy a hold nem olyan erős fényű, mint egy lámpa, de legalább nem árulkodik rólam a közelben leskelődőknek.

Az út mentén haladtam, s nagyon figyeltem. Tudtam, mennyibe telik, míg odaérek, ezért nem is siettem. Fél tizenkettő volt, a zónabeliek igazán ilyenkor térnek magukhoz. Most kezd hatni a bőr alá fecskendezett kokó, hatása eltart kettőig-háromig. Ha igaz, akkorra kifáradnak. A zsaruk addig esetleg megpróbálják döntésre vinni a dolgot, de a zónalakók sem tétlenkednek, kihasználják a helyzeti előnyüket, és mozgósítanak egy rakás embert.

Néha egy-egy elszórt lövés hallatszott, ahogy közeledtem a zóna falához. Egyik-másik olyan benyomást keltett, mintha lövésváltásból származna, automata fegyvert azonban eddig nem hallottam. Persze az is lehet, hogy még nem tapasztalták ki egészen a géppisztolyaikat, és nem tudták, hogyan kell sorozatra állítani őket. De lehet, hogy csak takarékoskodtak. Egy pillanatig úgy éreztem, hibáztam, hogy nem kérdezősködtem határozottabban Raztól a fegyverek számát illetően. De aztán elhessegettem a gondolatot, mondván, ennek itt és most nem sok jelentősége van.

88


Bár az út folytatódott, százméternyire a kocsitól mégis befordultam egy mellékutcába. Az egyik oldalon magas fal húzódott, a másikon elhagyott házak. A falon feliratokat láttam, de a sötétben nem lehetett őket elolvasni. Nem messze fölöttünk az út fényei; óvatosan haladtam arrafelé.

Az út végénél észrevettem a falon egy széles rést, akkor láttam, hogy a fal mögött valaha egy tejbegyűjtő állomás működhetett. Közvetlenül a zóna falával érintkezett a térség, a zónalakók bizonyára itt közlekedtek ki-be. Talán a zsaruk is ismerték a helyet, lehet, hogy a zónalakók is őrt állítottak ide.

Átléptem a résen, és elindultam a törmelék borította földön az épület felé. Valaha itt töltötték a tejeskocsikat, mára azonban minden a pusztulásról árulkodott.

Bepillantottam az épületbe, a bádogtetőn hatalmas rések éktelenkedtek, ezeken keresztül szűrődött be valamennyi fény, belül azonban semmi sem látszott, csak a tusfekete sötétség.

Bár semmiféle mozgást nem észleltem, fegyveremet óvatosan magam elé tartva beléptem a kapun. Egy-két lépés után megálltam, mert nem láttam, mi van az orrom előtt a földön. Előhúztam a zseblámpát, jó távol tartva a testemtől, egy pillanatra fölvillantottam. Semmi sem történt. Végigpásztáztam a falig, és figyeltem, milyen akadályok hevernek előttem a padlón.

Úgy három méterre a faltól ismét fölkattintottam a zseblámpát, a falhoz támasztva néhány korhadt gerendát láttam. És port, mindenütt. Szerintem az épületben nem járt senki azóta, hogy bezárták. A sarokban egy rozsdás vasajtó vezetett valahová, a retesz nem volt betolva. Irgalmatlan nyikorgással tárult föl, amikor kinyitottam.

Egy két méter magas rámpán találtam magam, mögötte egy gazzal benőtt térség. A bal oldalon fal húzódott az út mentén, tetején szögesdrót. A rámpáról nem volt nehéz fölhúzózkodni rá, de onnan háromméternyi mélységbe kellett leugrani.

Hirtelen visszahúzódtam az árnyékba, mert a közelben egy rendőrkocsi száguldott el. Újból fölmértem, merre menjek. Az út egyre szűkült a zóna faláig, amely mellett keskeny, poros járda futott.

Átrohantam az út másik oldalára, és a futás lendületéből elkaptam a zóna kerítésének tetejét. Fölhúzódzkodtam rá. Egy zónabeli nem örülhetett jobban a sikerének, mint én.

A kerítés tetején azonban remek célpontot nyújthattam. Gyorsan átbújtam a szögesdrót között. A falon belül, a zónában értem földet.

Tizennyolc

Az utca csöndes volt és kihalt. Egyetlen ház emeleti ablakában pislákolt csak valami gyertyaszerű fény. Néhány lövés hangját sodorta felém nyugat felől a szél. Nehéz volt pontosan megállapítani, milyen távolságban folyt a lövöldözés; azt azonban tudtam, hogy a zóna nyugati felében van a rendőrőrszoba, az „erőd” - aminél nem is kell kiválóbb célpont.

Öt percig gyalogoltam a központ felé az utcákon. Kihalt volt a környék, mint a narkópiac néhány perccel razzia előtt. Kedvem lett volna bekopogni egyik-másik házba, hogy megnézzem, otthon vannak-e. Mintha évszázadok óta nem élne itt senki. A függönyök elhúzva, az ajtók kulcsra zárva, életnek semmi nyoma. A kopott szatócsboltok kirakatai érintetlenek. Arra gondoltam, hogy a zóna központjában lévő boltoké biztosan nem. Azokat városi kereskedők vezetik, akik éjszakára acélrácsot húznak még a kirakataik elé is. Igaz ugyan, hogy csak a legszükségesebb dolgokat lehetett bennük megkapni - alapélelmiszereket és ruhát -, de ez is jól jön, ha ingyen hozzájuk lehet férkőzni egy feszítővas segítségével.

Hirtelen egy csoport zónabeli fickóra lettem figyelmes, egy lámpaoszlopnál álldogáltak, nem csináltak semmit. Talán azt várták, történjék más valami, amibe ők is szívesen belesodródnának. Észrevettek és figyeltek, bár úgy tettek, mintha nem is látnának. A szemük fehérje villogott rám a sötétből, ahogy elmentem mellettük az utca másik oldalán.

89


Később egyre szaporodtak az ehhez hasonló csoportok. Senki sem kószált egyedül, az úttest közepén egy rakás fiatal srác egy szemétkosárban a hulladékot gyújtotta föl, jó bulinak ígérkezett az éjszaka számukra. Az egyik mellékutcában egy asszony ordítozott valamit a hálószobája ablakából, egy csecsemő fölsírt. Az utcán toporgó srácok jóízűen nevettek.

A cím, amit kerestem, egy régen bezárt trafiké volt, legalábbis ez olvasható a bejárat fölötti kopott, rozsdásodó táblán. Néhány lépcső vezetett a nyitott ajtóhoz. A küszöbön Alex Durer üldögélt háttal egy viharlámpának, kezében nyitott vázlatfüzet. Huszonnégy évével együtt egész tűrhető festő volt, bár időnként akadtak rossz periódusai.

Ahogy megálltam előtte, egy pillanatra fölemelte a fejét, majd hunyorogva ismét a füzetére meredt; bántotta a szemét a szájában fityegő cigaretta füstje.

- A politikai hatalom a puska csövében gyökerezik - közölte vázlatfüzetével, majd hozzátette: - Mao Ce-tung.

- Beszélgessünk talán bent!

Megrázta a fejét.

- Nincs mit mondanom, Carl. Ma nincs.

- Csak itt üldögélsz naphosszat, és a járókelőket egy-egy idézettel üdvözlöd? Na, mars befelé, Van Gogh!

Egy másodpercre rám meredt, majd igen lassan fölállt. Fölemelte a viharlámpát, és megindult az emeletre vezető lépcsőn. Egy pillantást vetettem az utcára, és követtem a lépcsőn Alexet.

A szobája alig volt nagyobb egy szűk kamránál, de rendben tartotta. Szüksége is volt erre, hiszen másképp nem tudott volna dolgozni. A fal mellett állt egy keskeny szófa, az ablaknál pedig a festőállvány. Csak aludni és festeni lehetett ebben a szobában. A szomszédba járt mosdani vagy főzni, mert a házban nem volt se gáz, se víz. Igazi szakadt művész, jó kis színfolt lesz ez a nyomor a visszaemlékezéseiben.

A polcra helyezte a viharlámpát, meggyújtotta még néhány gyertyát, aztán elnyúlt az ágyon, s kezeit feje alá téve rám nézett.

- Úgy nézel ki, mint valami hitehagyott apostol - kezdtem. - Mi ez a duma, hogy nincs mit mondanod? Csak nem akadt valami mecénásod, aki megveszi a mázolmányaidat?

- Mit akarsz, Carl? Késő van.

- Inkább korán van.

- Menj innen, nem akarok beszélgetni!

Teljes erővel belerúgtam az ágy lábába. Alex fölpattant.

- Még hogy késő van, és nincs kedved beszélgetni! Négyszáz mérföldet vezettem, Picassókám, három némát bírtam közben szóra, nehogy te akarj a negyedik lenni! Időt és pénzt szenteltem a művészetednek eddig is, akkor beszélgetünk, amikor akarom. Tehát most! Világos?

Felült az ágyon, hátát a falnak feszítette. Arcának csak egyik felét világította meg a gyertyafény.

- Nem vagyok a tulajdonod - mondta.

- Az nem, hála istennek - válaszoltam, és leültem egy támla nélküli székre. - De az adósom vagy, előre fizetem a füleseidet. Ezért nem szeretem, ha

90


szarakodsz, művészkém. Hogy kezdődött ez a fegyverdolog?

Kivette a csikket a szájából.

- Kit keresel?

- A neve McCreedy. A múlt héten jött ide. Ha igaz, most jött el az ő ideje.

Biccentett, de ebből semmire nem lehetett következtetni.

- Iszol valamit? - kérdezte.

- Nem.

Föltápászkodott az ágyról, a sarokból fölvett egy dobozos sört, és háttal nekem föltépte a tetejét.

- McCreedyt kinyírták, amikor elment innen - mondta. - Fölgyújtották a kocsiját. De szerintem ez neked nem újság.

- Nem is. De hogy lehet, hogy a kisujjadból kirázod ezt az infót? Csak nem keveredtél te is a dologba?

Felhördült, amikor leült az ágyra, amely erősen nyikorgott alatta.

- Alaposan elcseszték ezt, öreg - mondta. - Vagy egyvalaki. De inkább sokan… Ezek az ostobák alighogy egy fél tucat puskához jutnak, máris megmutatják a zsaruknak! Képtelenek várni, mondván, ha van fegyver, akkor lőni is kell vele. A hülyék!

- Na, ez már beszéd. De kik ezek az ostobák?

- Néhány fazon.

- Név, név!

- Ray Tregear az embered, ha McCreedyben utazol.

- És te is köztük vagy? Máskülönben honnan tudnál ezekről a dolgokról?

- Csak voltam, haver - válaszolta. - Már kiszálltam.

- És?

- Azt tudod, mit csinált McCreedy?

Bólintottam: - Fegyvereket vásárolt, aztán furikáztatta szerte az országban. Fölkelést, forradalmat akart kirobbantani. Ez már a harmadik csapat, amelyikkel találkozom, és szerintem, nem az utolsó.

- Jól gondolod - bólintott a festő. - Mindegyik zónában van egy.

- Az lesz aztán a móka, amikor kezdődik a balhé. Terv szerint nyilván mindenütt egyszerre. Van fogalmad róla, ki a főnök?

91


- Nincs - belekortyolt a sörébe. - Tényleg nincs. Néhányan találkoztunk ugyan McCreedyvel, láttuk is a puskákat, de Tony csak Tregearrel tárgyalt. Titokban akarták tartani a dolgot, legalábbis mostanáig. Úgy volt, hogy még jön újabb szállítmány.

- Akkor ez most micsoda, ez a lövöldözés?

A csikk parazsáról újabb cigarettára gyújtott.

- A zónazsaruk megtámadták a főhadiszállást, egy öreg templomot a Thomas Roadon. Ott gyülekeztünk, és három-négy puska ott volt elrejtve a padláson. De valaki köpött.

- És hogy kezdődött a lövöldözés?

- Tregear úgy gondolkozott, hogy jobb, ha megpróbáljuk menteni a fegyvereket ahelyett, hogy odaajándékozzuk a zsaruknak. Valamelyik hülye fölvetette, hogy meg kellene támadni az őrszobát. Ennyi.

- Szóval te nem osztod Tregear nézeteit?

- Nem. El lehetett volna dugni a puskákat. Ha elkapnak valakit, előbb-utóbb úgyis kiengedik, hisz nincs semmi bizonyítékuk. Addig pedig megjön a többi fegyver is.

- Szóval ez a Tregear afféle dicsőség vagy halál típus?

- Miért, mit gondoltál? Mindenkit az utcára csődített! Életeleme a balhé. Hogy aztán a zsaruk, ha fölülkerekednek, és miért ne kerekednének fölül, mindenkit kicsináljanak! A fegyvereket meg elvegyék! Tregear egy hülye! Jól mondtad, dicsőség vagy halál.

- De te megpucolhatnál. Mondjuk a tejelosztón keresztül, én is ott jöttem be.

- Persze. Hogy az ország minden fejvadásza a nyomomban legyen. Na jó - tette hozzá - téged kivéve. De ez nem jó dolog. Kösz szépen, akkor inkább a sitt. De mi van, csak nincs elég munkád? Engem akarnál kimenteni?

- Csak a lehetőséget említettem. De mondd csak, milyen típusúak azok a fegyverek?

- M16-osok, nem újak, de jók. - Ismét belekortyolt a sörbe. - Ezt nem értem, most McCreedy érdekel vagy pedig a fegyver?

- Mind a kettő. Mi történt, amikor McCreedy megérkezett?

- Már mondtam, Tregearrel tárgyalt. Ez volt hétfőn este. Aztán kimászott a kerítsen, mi pedig átvettük a fegyvereket. Másnap hajnalban búcsúzott el Tregeartől.

- Ment valaki vele?

- Nem.

- Tudta valaki, hova megy?

- Én nem, talán Tregear. Miért?

- Mert valaki kinyírta. Ehhez pedig tudnia kellett, hova megy.

92


- Közülünk? Senki nem ment ki aznap a zónából, egyébként nem is lett volna okunk rá, hogy kinyírjuk.

- Volt a kocsijában még fegyver?

- Néhány darab még biztosan, pontosan nem tudom, mennyi.

- Mennyit hagyott itt?

- Húszat. - Egyre unottabban válaszolt, már nem is nézett rám.

- Ebből hatot megtaláltak a zsaruk, tehát van még tizennégy.

Mélyet sóhajtott és felállt.

- Húsz darab puska van, mert egy másik fazon, valami Dalton hozott még hatot, amikor McCreedy elment. Lőszer pedig több ládányi. Figyelj, ha akarsz találkozni Tregearrel, odaviszlek. Ő a főnök, majd mindenről szépen beszámol. Nekem már semmi közöm ehhez, csak itt lakom. Ez az otthonom.

- Otthon, édes otthon.

Tizenkilenc

Rövid ideig egymás mellett gyalogoltunk, aztán úgy döntöttem, egy kicsit lemaradok. Ne legyen annyira egyértelmű, hogy együtt vagyunk. Alex ugyan ezzel nem törődött, de lehet, hogy holnapra megbánná. Életveszélyes lehet, ha rájönnek, hogy egy fejvadásszal sétálgatott. A zónabeliek kedve fergeteges volt. Bár szeptember elejét írtunk, a nyár mintha mégis visszanézett volna, s ez kicsalogatott mindenkit az utcára. A balhét nem lehetett kihagyni. Ki az utcára! Érezzük jól magunkat, gyújtsunk tüzeket a szemétládákban, gurítsunk be egy tucat dobozos sört, és hajigáljuk meg a zsarukat! Másnap reggel egyre kérdezgetik egymástól: „Haver, láttad, hogy futottak a rohadt zsaruk? Jól összeszarták magukat! A kurva életbe, olyan jó kis balhé volt!”

Ezért a balhéért még egy eltévedt puskagolyó ütötte sebet is érdemes kockáztatni, vagy a görcsös köhögést, amit a könnygáz okoz. Talán igazuk van ezeknek a szerencsétleneknek! Történik valami az életükben…

Néhányan furcsán néztek a puskámra, bár a lövöldözés visszhangja nyilvánvalóvá tette, hogy akkor puskára is szükség van. Vagy tíz percen keresztül zegzugos utcákon át haladtunk. Közeledtünk a zóna déli oldalához, ahol állt a balhé.

Három utca futott össze a zóna kapujánál. A kis teret a rendőrség reflektorai világították meg a falon kívülről. A zónalakók hevenyészett barikádok mögött lapultak: az utcára hordták a bútorokat, deszkákat, fölsorakoztatták a szemétládákat. Időnként egy-egy bátrabb fickó nekiiramodott, és a falon túlra röpített egy követ. Ritkán talált el valamit, de ha igen, hatalmas örömujjongás tört ki a barikádok mögött.

De az éjszaka fénypontja az a szivar volt, aki a tér közepén lévő ház padlásáról időnként a rendőrök közé eresztett egy-egy gyors lövést. Akár eltalált valamit vagy valakit, akár nem, minden lövését szabályos tapsvihar jutalmazta. A zsaruk tehetetlenül lapultak a fedezékük mögött, semmit sem tehettek az ide-oda cikázó fickó ellen. Tényleg átkozottul impotens banda ez a rendőrség. Persze annál vérszomjasabbak aztán, amikor fordul a kocka. Egy pennyt sem adnék a sztárlövész életéért, ha a rendőrök elkapják. Egy gyakorlott mesterlövész, infravörös célzókészülékkel fölszerelve legföljebb két lövésből le tudná szedni. És miért ne volna a zsaruk között legalább egy jó mesterlövész?

Alex, mielőtt elvegyült volna az ide-oda rohangászó, árnyékba burkolózó alakok között, hátrapillantott, mintegy türelemre intve. Egy kapualjba

93


húzódtam, és vártam. Azt mérlegeltem, vajon mikor szánják rá magukat a zsaruk, hogy véget vessenek a cirkusznak. Lehet, hogy hajnalig várnak, addigra lecsillapodik a zónabeliek lelkesedése. Persze minden attól függ, mennyire buzog bennük a harci szellem, mennyire akarják fitogtatni az erejüket. Öt perc múlva Alex ismét föltűnt, intett, és elindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk. Amikor utolértem, megszólalt:

- Tregear az őrszobát figyeli. Küldöncökkel tartja a kapcsolatot a puskák emberek között. Ez aztán a stratégia! Csórikámék minden erejüket a kapukra összpontosítják, a zsaruk pedig átjönnek a falon, és szépen bekerítik őket.

- Akkor szólj nekik!

- És kinek, ha szabad kérdeznem? Talán szóljak mindenkinek külön-külön, vagy netán álljak fel egy ládára, és odakiabáljam nekik: szar ez haver, nem forradalom! És nem is lesz itt forradalom, amíg csak egy tucatnyi pofa tud róla minden egyes zónában.

- A puskás sráccal beszéltél?

- Nem, másokkal.

- Annak már megvan a jegye a temetői járatra, ha továbbra is ott ugrabugrál a zsaruk orra előtt. Ha a rendőrség nem is szedi le, majd leszedik a hadsereg mesterlövészei.

- Leszarom.

Megállt, és rágyújtott egy cigarettára.

- Ha leszarod, akkor meg miért siránkozol? - kérdeztem Alexet. - Ha azt hiszed, hogy tudod, mit kell tenni, akkor menj, és állítsd le őket!

Dühösen dobta földre a gyufát.

- Ne papolj már! Olyan vagy, mint egy rohadt szociális gondozó! Semmi szükségem az ócska dumádra!

- Rendben van, akkor viszont kerítsd elő Tregeart!

- Keresd meg te! A St. Day Roadon van. Könnyen megismered, egyedül nála van fegyver. Most meg húzz innen, mint a vadlibák, haver, fárasztasz!

Eléálltam, és a karjára tettem a kezem.

- Még valamit! Az a Dalton, aki a puskákat hozta, honnan jött?

- Valahonnan északról. Nem tudom, én nem beszéltem vele.

Hirtelen kitépte magát, és elrohant, mintha attól tartana, hogy nem engedem el.

*

Az „erőd” a nyugati kaputól úgy száz méterre lehetett, ahol a zóna egyik főutcája áthaladt a határon a külvilág felé. Ezen a legszélesebb kapun keresztül érkezett hetente kétszer áru az üzletekbe; a teherkocsikat járőrkocsik fogták közre. Ilyenkor még a közeli Cambourne zsaruit is ide kellett rendelni, hogy megerősítsék a járőrt. Most is itt voltak.

Az erősítés azonban nem volt elég. Az üzleteket egytől egyig feltörték, még most is kotorászott egy-két figura a maradékban. Figyeltem, mert tudtam, hogy civil ruhás zsaruk is vannak közöttük, de nem volt könnyű őket kivárni. A legtöbbjük ugyanis itt él a zónában, ugyanúgy, mint a

94


helybeliek. Ezek nyitva tartják a szemüket, és jelentenek: ki honnan, mikor és mit vitt el. Ritkán látnak ennél izgalmasabb dolgot.

Nem voltak sokan az utcán, az őrszoba környékén. A legtöbb házban nem égett gyertya sem. A mellékutcában láttam ugyan embereket, ezek azonban nem emlékeztettek a déli kapunál látott hangos tömegre. Ezek óvatosan közelítették meg a rendőrséget; állandóan készen arra, hogy a földre vesék magukat, vagy meneküljenek. Nem kockáztattak semmit, ezért kevesebb lövés is dördült. Annál komolyabban vették a célpontot.

A St. Day Road pontosan az őrszoba előtt torkollott a főútba. A házak legtöbbje lakatlan, romos épület, közöttük néhány üres telek, gazverte grund. A zsaruk nyilván szándékosan tisztították meg a terepet korábban, hogy jobban lássák, mi történik körülöttük. Ahogy közeledtem a helyhez, megpróbáltam lokalizálni a zónabeliek lőállását, de ez korántsem volt egyszerű. A helybelieknél ráadásul sokkal óvatosabban haladtam, hisz amatőr, ideges, ölni kész puskás emberek között mozogtam. Egy hirtelen mozdulat, és azonnal idegesen rándul a ravaszra helyezett mutatóujj.

A főúttól harminc méterre találkoztam az első olyan fickókkal, akik nemcsak nézelődtek. Hárman húzták meg magukat egy kapualjban, arcukat nem láthattam a sötétben, csak annyit, hogy egyikük nő lehet.

Észrevettek, és egy pillanat múlva elemlámpa fénye vakította el a szememet. Hosszan világított a szemembe, így másodpercekig nem láttam azok után sem, hogy eloltották. Azt sem tudtam, melyikük kérdezte: - Ki maga, és mit akar?

- Tregeart keresem.

- Nem ismerjük.

Lövésre készen tartottam a vadászpuskámat. Puska ugyan nem volt náluk, de pisztolyuk lehetett.

- Akkor Tony McCreedyt esetleg - mondtam. - Vagy mondjuk Mulveyt.

- Csak annyi, hogy innen tudhatják, nem vagyok zsaru. Ha Tregear győzni akar, beszélnie kell velem. Van nálam olyan áru, amit McCreedy hozott a múlt hétfőn. Jobb is, több is. Ha nemcsak a mára gondolnak, akkor szükségük lesz rá.

- Miféle áru? - szólalt meg az egyik gyanakodva, de érdeklődően. Ebbe bele lehet kapaszkodni.

- Harminc darab M16-os, egy rahedli lőszerrel. Két gránátvető ötven lövedékkel. Ennyi elég, nem?

- Hol van a cucc?

- Előbb Tregear… értve vagyok? Ha magánháborút folytat, akkor nem adom.

Rövid ideig izgatottan suttogtak egymásnak. Eközben Tregear vagy valamelyik cimborája a közelben rájött, hogyan lehet sorozatra állítani a fegyvert. Rövid sorozatok ugattak föl.

A lövések beletéptek a csendbe. Két sorozat, majd csönd.

Nem tetszett a dolog, attól tartottam, a zsaruk akcióba lendülnek. Nekem pedig előbb kell szót váltanom Tregearrel.

- Rövid időn belül lőszerre lesz szüksége Tregearnek - mondtam. - Gyorsan gondolják meg a dolgot, mert nem érek rá itt szobrozni egész éjjel.

Ekkor előlépett a lány.

- Odaviszem magát - mondta.

95


- Kösz.

- Légy óvatos! - búcsúzott a lánytól az egyik pofa. A lány bólintott és elindult. Követtem.

Befordultunk a romos házak közé. A lány időnként a földre villantott elemlámpával mutatta az utat. Egy szót sem szólt hozzám útközben, egyszer káromkodott, amikor megbotlott valamiben. Erősen kellett figyelnem, nehogy szem elől tévesszem a töksötétben.

Hirtelen a közelből ugatott fel egy fegyver. Három épségben lévő sorházhoz közeledtünk, néhány méterre tőlük a lány megállt, és három rövidet füttyentett, mintha a morzeábécé S betűje lett volna a jel. Fölvillant a házból egy elemlámpa, mire elindultunk.

- Hányan vannak odabenn? - kérdeztem.

Megtorpant, mintha meglepődött volna, majd továbbindult.

- Úgy húszan lehetnek - válaszolta.

- Akkor jó zsúfoltan vannak.

- Ki küldte ide magát?

- Akik korábban is.

- Hát… kell is a fegyver.

- Azt látom.

Ismét felvillant a lámpa. Egy farmeres srác tartotta a kezében, aki a hátsó bejárat mellett támasztotta a falat. A lámpa fénye egy M16-oson csillant meg, amelyet bal karjának hajlatában tartott, jobbjával a ravaszon. Nem lehetett több tizennyolcnál. A pózt biztosan egy amerikai háborús filmből leste el. Akkora nyugalommal állt ott, hogy legalább öt perc kellett volna ahhoz, hogy képes legyen lövésre emelni a fegyvert.

- Merre van Ray? - kérdezte a lány.

- Odafent. Valami gubanc van?

- Nem - válaszolta, majd felém fordult. - Maga itt várjon.

- Jó, csak siessen!

Fölkattintotta elemlámpáját, és belépett a házba. Figyeltem, hogy tűnik el az ajtó mögött. Előhalásztam a zsebemből egy cigarettát, egyet a számba tettem, majd a gyereket is megkínáltam. Egy cigaretta persze épp elegendő célpont egy mesterlövésznek, de annyi elemlámpa cikázott a környéken, hogy ez már nem zavarhatott senkit. A kölyök kivett egy szálat a dobozból, közben majdnem elejtette a lámpát meg a puskát. Tüzet is én adtam; ne szerencsétlenkedjen itt nekem.

- Hogy áll a dolog? - kérdeztem. - Nyerünk?

- Úgy néz ki. Ray meg a haverok beszorították a zsarukat a kutricájukba.

- Ez nem is rossz ahhoz képest, hogy csak három puskátok van.

96


Nem kommentálta a becslésemet.

- Rád került már a sor? - kérdeztem.

- Még nem. Utóvéd vagyok.

- Egyedül?

- Aha - szippantott egyet a cigarettájából. - Ugye még nem láttalak ezelőtt?

- Nem, északról jövök. Fegyvereket hoztam Raynek.

- Azt hiszem, jól jön neki. Ő lövöldöz odafent. - Ismét egy slukk.

- Azt tudod, hogy Ray katona volt?

- Nem tudtam. Akkor viszont klasszul kiképzett titeket, nem?

Bólintott.

- Nem olyan nagy dolog! - tette hozzá ajakbiggyesztéssel és elképesztő öntudattal.

- Lehet.

Újból lövések. Nyolcat számoltam, mire a lány visszatért. Ezúttal már géppisztoly is volt nála.

- Ray az emeleten várja. De siessen, mert mozgolódnak a zsaruk.

- Rendben - válaszoltam, és eldobtam a csikket. Megindultam a lépcsőn.

A házban por terjengett. A lépcsőn visszhangozva koppantak lépteim. Az ablakok be voltak deszkázva, így alig láttam az orrom is, csak sejtettem, hogy a helyiségben nincs semmiféle bútor.

Vadászpuskám csövét magam elé tartva, óvatosan haladtam előre. Ha Tregear végezni akarna velem, akkor ehhez a lépcsőház ideális helyszín. De ahogy fölértem, láttam, hogy egy alak az ablak résein át az utcát kémleli. Megköszörültem a torkom, hogy tudja, megérkeztem. Lassan megfordult. Magas figura volt, s a hűvös éjszaka ellenére csak ing meg farmer volt rajta. Az ablakon átszűrődő fényben megvillantak kemény, durva vonásai. Vizsgálódó tekintettel nézett rám. Körülötte a padlón számtalan üres töltényhüvely hevert.

- Szóval, fegyverek - szólalt meg. Hangja szinte szórakozottnak tűnt figyelmét még mindig az ablak mögött zajló események kötötték le. - Liz azt mondja, harmincat hozott, meg egy csomó lőszert.

- Így van.

- És hol vannak?

- Biztonságban. Hol van Tony? Látni akarom, mielőtt átadom a szállítmányt.

- Tony?

97


- McCreedy, a srác, aki a múltkor hozta az anyagot.

Lövések dörrentek, Tregear az ablak felé fordult, és nem válaszolt. Közelebb léptem az ablakhoz, hogy lássam, mi történik az utcán.

Úgy négyszáz méterre tőlünk a rendőrség vörös téglás épülete. Ajtaját acél védte, jobbra pedig a föld alatti parkoló szintén megerősített kapuja látszott. Odább majdnem négy méter magas, vastag téglafal. A földszinten egyáltalán nem volt ablak, az első és második emeletiek pedig, mint a középkori várak bástyáinak lőrései. Az eresz alatt reflektorok világították meg a teret, amelyet tévékamerák figyeltek. Ez nem egy egyszerű őrszoba volt, hanem valódi erőd, ahogy egyébként a helybeliek is hívták.

A lövöldözés megszűnt, de a károkat lehetetlennek tűnt fölmérni. Tregear még mindig nem reagált arra, amit mondtam.

- Mozgolódnak a rohadékok - szólalt meg színtelen, távoli hangon. - Jól jönnek a fegyverek.

Egy lépést tettem hátrafelé, erre rám nézett.

- Mi a neved?

- Carl.

- Szóval, Carl. - Láthatóan erőlködött, hogy megjegyezze a nevem. - Mulvey küldte a szállítmányt?

- Aha. Van még több is, de előbb szeretnék Tonyval dumálni.

- Miért?

- Ő mondja meg, hogy ki kapja, te vagy pedig Pierce Exeterben. Már egy hete nem adott magáról életjelt. Mulvey tudni akarja, mit végzett.

- Aha, értem. Láthatod, hogy nekem most kell a fegyver. - A rendőrség felé intett. - Rövidesen megpróbálnak kitörni. Akkor lecsapunk rájuk. Ezért kell! Kikészíteni őket!… Hozd ide azokat a géppisztolyokat!

- Majd McCreedy megmondja.

Kinézett az ablakrésen.

- McCreedy már nincs itt. - Hangja üresen koppant.

- Hát?

- Porthneap felé ment.

- Mikor?

- Amikor innen elindult.

Még mindig az erődöt fixálta, majd hirtelen életre kelt. Teljesen az ablak elé állt, és szétterpesztett lábbal fölemelte a fegyverét. Meghúzta a ravaszt. A sorozat hangja süketítően visszhangzott a szűk helyiségben. Az ürge arcáról sugárzott a düh, amikor lőtt, mintha ettől az érzelemtől akart volna a lövések jóvoltából megszabadulni. Most már értettem, a lövöldözés imádata, a gyűlölet fanatizmusa kötötte le teljesen a gondolatait. Ezért nem tudott még rám sem figyelni.

98


A töltényhüvelyek elborították a padlót, gyéren csillogtak a félhomályban. Az egész nem tartott tovább két-három másodpercnél, majd üresen csattant a závárzat.

Nem mozdult. Én idegesen vártam, hogy a rendőrök viszonozzák a tüzet, de semmi nem történt. Tregear lassan a farzsebéhez nyúlt, és új tárat halászott elő.

Most már láttam, nem érdeklik a fegyverek. Találkoztam azelőtt is efféle emberekkel, akiket nem érdekel, lepuffantják-e őket, vagy sem. Ha tényleg volna nálam fegyver, akkor elfogadná, ő maga azonban egyetlen lépést sem tesz, hogy megszerezze őket. Ha elfordulna az ablaktól, talán magához térne. De ez most nem állt szándékában, ez lerítt róla. A pillanatnyi ölés izgatta.

- Hozd azokat a fegyvereket! - mondta az ablaknak fordulva. Hallottam, ahogy kattan a tár, de egyelőre nem húzta föl a fegyvert.

Mondhattam volna neki, hogy jó, és gyorsan eltűnök, de nem akartam hátat fordítani neki. És azt sem akartam, hogy itt maradjon. Olyan hatással volt rám, hogy képtelen voltam csak úgy kisétálni ebből a világból. A fanatizmus úgy áradt belőle, mint valami mérges gáz, amit belélegeztem, és engem is megszédített. Meglehet, hogy összekeveredtek bennem a most látottak ezzel a furcsa hangulattal. Nem jó nap ez a mai…

- Nem kell neked több fegyver… - kezdtem halkan. - Arra vagy ítélve, hogy itt lyukasszák ki a bőrödet. Született vesztes vagy, Tregear. Még ha volna is szállítmányom, hülye volnék egyet is adni neked! De nem is tudok, merthogy nincsenek, öreg!

Lassan felém fordult, keze a záváron. Hátrahúzta. Jobb keze megfeszült a ravaszon.

- Rohadt, tetves zsaru - sziszegte. Hirtelen előrecsapta a súlyzárt, és rám emelte a csövet.

Megrántottam a vadászpuska mindkét ravaszát.

Mintha egy medicinlabdát vágtak volna a hasához, egyensúlyát veszítve összerándult. Sarka megcsúszott a padlón, karja előrelendült, fegyvere a földre hullott. Az ablak alatt nekizuhant a falnak, és lassan csúszott lefelé. Új töltényeket raktam a csőbe. Ismét tüzeltem, ezúttal az arcába, amelyből nem maradt más, csak egyetlen véres pép. A test úgy dőlt végig a padlón, mint egy zsák, véres sávot húzva a falon. Újabb töltényeket helyeztem a csőbe. Fölszedtem a földről a saját töltényhüvelyeimet, az M16-oshoz azonban nem nyúltam. Lassan megindultam a lépcsőn lefelé.

A gyerek még mindig a falnak dőlve cigarettázott. Ahogy közeledtem hozzá, megmozdult, de semmi egyebet nem csinált.

- Kész? - kérdezte szinte barátságosan.

- Aha. Hol van a lány?

- Liz? Elment körülnézni.

- Tregear hívat. Azt mondja, szüksége van rád odafent.

Elhajította a cigarettát.

- Megyek. És te?

- Később még találkozunk.

- Rendben.

Puskáját ügyetlenül a kezében lóbálva, megindult a házba. Az ellenkező irányban, az üres telken vágtam át. Majdnem éjjel egy óra volt. Senki sem

99


szólt hozzám.

*

Négy óra tájt hangokra riadtam. Feszülten figyeltem, ahogy Alex ágyában feküdtem. Virradt, láttam a függöny mögül. Lábdobogást hallottam az utcáról, ordításokat, üvegcsörömpölést. Egyre közeledett, majd elhalt; ennyi maradt tehát az éjszakából. Homályosuló emlékképei egy lidérces álomnak. Alszom még egyet.

Húsz

Ugyanarra a szürkületre ébredtem, mint hajnalban, a karórám sípolása vert ki az ágyból fél nyolckor. Esett az eső. Kimásztam az ágyból, és megpróbáltam életet lehelni magamba: nyújtózkodtam, a szemem dörzsöltem, és vakaróztam. A szobát megülte a festékszag, kinyitottam az ablakot, és mélyet lélegeztem. Lent az utcán csak a törmelék emlékeztetett az előző éjszakára, egyébként mindenütt csend honolt. Cigarettára gyújtottam, és körülnéztem, visszakapcsolták a villanyt, mintegy békejobbot nyújtva, bár azt hiszem, inkább azért, mert nappal amúgy sincs szükség világításra. Alexnek volt egy forralója. Egy műanyag kannából megtöltöttem vízzel, a maradékkal bevizeztem az arcom. Kávét főztem magamnak, és egy cigaretta mellett megiszogattam. Számítottam rá, hogy Alex még az éjjel előkerül, de nem jött. Lehet, hogy átugrott a falon, és fölszívódott? Lehet, hogy elkapták a zsaruk? A legvalószínűbb, hogy itt dekkol valahol a barátainál. Megnéztem a képeit. Jó képek, amelyeket szívesen nézegetnék az otthonom falain. Ha volna otthonom. Megittam a kávét, bezártam az ablakot. Alatta találtam egy műanyag szatyrot, a lefűrészelt csövű puska éppen belefért. Lecsillapodtak az indulatok, nem lett volna üdvöz az embereket egy fegyver látványával provokálni. Egy húszfontost tűztem az állványon lévő készülő képre, majd egy drótdarabbal bezártam az ajtót, és elindultam.

Csepergett az eső; ahol eresz nyúlt a járda fölé, ott száraz maradt az út. Másnapos hangulatot árasztottak az utcák. A szemét ott halmozódott, ahol az emberek gyülekeztek. Életnek semmi jele, ahogy ilyen kora reggel egy zónában megszokott dolog. A békét meghozta az eső, elmosva az előző éjszaka minden szennyét.

A déli kapu felé mentem, s meglepődve láttam, hogy sehol egy rendőr. Csak a kapunál. Máskor napokig nyüzsögnek, mint az elátkozott lelkek, akik nem tudnak megpihenni. Őrjáratoznak, házakat kutatnak át, mindenütt ott vannak, talán azért, hogy eldicsekedjenek vele; ők győztek. Most sehol senki, talán berezeltek a puskáktól.

A kapu környéke azonban sokatmondóan árulkodott az előző éjszakai „csatáról”. A barikádnak használt szeméttartók, sörösrekeszek úgy torlódtak össze a járda mentén, mintha hóekével nyomták volna oda őket. Egyik-másik megfeketedett, fölgyújtották őket az éjszaka. Törmelék, szemét mindenütt, itt néhány gumigolyó, amott egy könnygázgránát maradványa. Hirtelen eszembe jutott a tizennyolc éves kölyök a fegyverével. Vajon megúszta-e élve? Az úttest közepén sétáltam az őrbódé felé, ahol most is ott parkolt néhány járőrkocsi meg egy rabszállító, és hemzsegtek az egyenruhás alakok.

A nyüzsgés egy pillanatra megszűnt, amikor észrevettek. Én lehettem az első kliensük aznap. Járt volna a szokásos virágcsokor, a forró kézfogás és egy csók a homlokomra. A fogadó bizottság hiába erőlködött, hogy közömbösséget színleljen, túlságosan is idegesek voltak. Egyik zsaru a bódéban ült, a másik az ablak mellett támasztotta a falat. Csípőjén ott fityegett a Smith & Wesson Special, hatástalan kézifegyver, amivel két lépésről kell valakinek a szívébe találni. Arra persze jó, hogy éjszaka vaktában durrogtassanak vele.

Kezemben jól láthatóan az igazolványommal, odasétáltam az ablakhoz.

- Szép jó reggelt! - köszöntöttem jókedvűen a falat támasztó zsarut, miközben a másiknak odanyújtottam a papírjaimat. Nem válaszolt, viszont nagyon érdekelte volna, mi van a reklámszatyorban.

A kutricában levő rendőr unottan forgatta a kezében az igazolványomat, majd bedugta a számítógépbe, és sűrűn nyomogatta a gombokat. Amíg nem végzett, addig ott álldogáltam az egyre kövérebb cseppekben hulló esőben.

100


- Greaves nyomozóőrmester várja - mondta, amikor visszaadta az igazolványt.

Lehet, hogy valami jelzést kapott? Az is lehet, hogy pusztán azért, mert az elsők között voltam… tény az, hogy Greaves valóban várt. Négy másik zsaru fogott közre, készen arra, hogy a kezem hátracsavarja, leüssön, agyonlőjön, vagy egyszerűen csak kihallgasson. A kihallgatás tűnt a legelfogadhatóbbnak, ezért a többit elkerülendő, azonnal odaadtam neki az igazolványomat.

Harmincas éveiben járhatott, rendőrdzsekije alatt civilben, természetesen az elmaradhatatlan golyóálló mellénnyel. Szőke haját teljesen eláztatta az eső, és ráfért volna egy alapos borotválkozás. Normális körülmények között fiatalnak és dinamikusnak tűnhetett, bizton pályázhatott volna az év ígéretes rendőr tehetsége címre. De az átvirrasztott éjszaka szó szerint kifacsarta; öregnek és fáradtnak látszott. Két ujjával fogta az igazolványt, úgy emelete a szeme elé. Hosszan tanulmányozta, miközben kétszer-háromszor szívott az orrán; különösebb oka nem volt rá, de így van ez, ha az ember sokat csinálja: előbb-utóbb rászokik.

- Szóval, fejvadász… - szólalt meg végül, majd átadta az igazolványt, és tetőtől talpig végigmért.

- Így igaz.

- Fegyver?

Megemeltem a szatyrot.

- Vadászpuska, pisztoly és két kés.

Megnyugtató mozdulatot tett az emberei felé, majd megkérdezte: - Válaszolna néhány kérdésemre?

- Néhányra szíves örömest.

Bólintott.

- Akkor jöjjön velem a kocsihoz!

A sötétkék mikrobusz nem messze állt. Hátsó ajtaja nyitva, belül két padszerű ülőke egymással szemben. Senki nem ült benn, bár az újságok száma, a telepakolt ételesdobozok arról árulkodtak, hogy hosszabb időre akarnak berendezkedni. Greaves után én is bemásztam. Az ülés alól egy termoszt húzott elő. Sűrű gőzölgő kávét töltött magának, egy pillanatig belefeledkezett a látványba, majd rám nézett:

- Iszik?

Megráztam a fejem.

- Nem, köszi.

A csészét a térdén egyensúlyozva, ismét a pad alá nyúlt, és egy whiskysüveget emelt ki, éppen csak belelottyintott egy keveset a kávéba. Egy pillanatra úgy tűnt, azt mérlegeli, ne öntsön-e többet belőle, de aztán lassú mozdulattal visszacsavarta az üveg tetejét. Nehéz az élet, különösen, ha zsaru az ember, gondoltam.

- Átkozottak - mondta, és megszívta az orrát. Hogy a zónabeliekre gondolt, megerősítette a következő kérdés: - Honnan az istenből szereztek ezek fegyvert?

Meggyújtottam egy cigarettát, majd amikor kínálásomra biccentett, neki is odanyújtottam a dobozt.

101


- Ez volt az első kérdése? - kérdeztem tőle. Megvonta a vállát. - Ha tetszik.

- Fogalmam sincs.

- Az éjjel dolga volt itt?

- Egy nyulat kerestem, de innen továbbállt.

- Látta, milyen típusú puskáik vannak?

Kifújtam a füstöt, és végigjártattam a tekintetem az unalmukban cigarettázó, csöndben ázó rend-őrökön. A füst szinte rájuk telepedett a levegőben.

- Régi M16-osok - válaszoltam. - Úgy gondolom, öt vagy hat lehet belőlük, bár nem láttam mindet.

Bólintott.

- Eddig hármat találtunk meg.

- Bent azt mondták, maguk támadtak, igaz ez?

- Gőzöm sincs. Lehet. Csak akkor érkeztem, amikor már javában állt a bál. Truróban is sok volt a dolgom, előbb azzal kellett végeznem.

- Kifelé jövet egyetlen zsarut sem láttam a kerítésen belül. Mi történt?

Ismét egy vállrándítás.

- Négykor törtünk be a kapun, harmincat el is kaptunk, ezeket az erődbe vittük. Aztán még egy tucatnyit, azokat elfuvaroztuk Cambourne-ba. Parancsot kaptunk, hogy maradjunk, amíg ki nem hallgatjuk őket. Mi is mindenkit kikérdezünk, aki ki akar jönni.

- Sérültek?

- Ketten meghaltak benn, nálunk heten megsérültek. Biztos vannak nekik is sebesültjeik, de nem hozták ki őket.

Belekortyolt a kávéba, és szórakozottan zubogtatta a szájában, mint egy hivatásos borkóstoló.

- Láthatnám a puskáját? - szólalt meg, amikor lenyelte a kávét.

Elővettem a köhögőt a szatyorból, és a kezébe adtam. Nem szagolt a csőbe, csak úgy tanulmányozta, mintha egy műalkotás volna a kezében.

- Látott valakinél ilyet a bentieknél?

- Nem, csak M16-osokat.

- Egyiküket ugyanis vadászpuskával lőtték le. De nem mi. Egyelőre nem tudjuk a kalibert, a helyszínen nem találtunk töltényhüvelyt.

Nem szóltam egy szót sem, hiszen nem hangzott el kérdés. Forgatta a puskát még egy darabig, aztán visszaadta. Kiitta a csészéből a maradékot, majd föltettem az én kérdésemet:

102


- Találkoztak itt más fejvadásszal is?

- Ha válaszolok, hol itt nekem az üzlet?

Elővettem a töltényhüvelyeket a zsebemből, és az orra alá dugtam.

- 12-es kaliber, önvédelem - mondtam.

Ugyanolyan lassan vizsgálgatta a hüvelyeket, mint ahogy a puskával tette.

- Hát ezt jó lenne hivatalosan is rögzíteni - szólalt meg végül. - Ha nem tesszük, azonnal kígyót-békát kiabálnak ránk. Vérbosszú meg minden. A végén még azt mondják, hogy mi szállítottuk a fegyvert is, hogy legyen ürügyünk leszámolni velük. Ezt a süketelést jó lenne elkerülni, nem gondolja?


- Nehéz az élet - mondtam. - Nos, láttak fejvadászokat?

- Méghozzá kettőt is, egy nőt meg egy férfit. Éjjel biztosan itt voltak, azóta nem láttam őket.

- És utánanéznének, itt vannak-e még?

- Aha.

- Ha látják őket, mondják meg nekik, hogy fél órán belül a Senki földjéhez címzett kávézóban várom őket.

Bólintott.

- A jó öreg Mitchell bodegája az út mellett? Ismerem én is a helyet.

Kezembe vettem a szatyrot, és kimásztam a kocsiból, Greaves is utánam jött, nyújtózkodott, és az eget kémlelte. Szürke felhők gomolyogtak, a napnak semmi nyoma.

- Na, akkor végeztünk, mehet a dolgára - szólt. - Hol van a kocsija?

- A keleti oldalon. A falon át jöttem be.

- Akkor szólok, hogy vigye oda egy járőrkocsi, különben úton-útfélen igazoltatnák.

- Kösz.

Intett az egyik sofőrnek, majd a zónát figyelte.

- Gondolja, hogy újra kezdik?

Követtem a tekintetét az esőáztatta téglaházak irányába.

- Még nem, ha maradt egy kis eszük.

103


- Mindenesetre egyet hűvösre tett közülük; ennyivel is kevesebb a dolgunk.

- Nem azért tettem.

- Tudom, tudom, önvédelemből. - Még most is a kezében voltak a töltényhüvelyek.

- Ezt fogják majd a zónalakók is egyszer mondani, ha rendőrökre vadásznak - vetettem oda. - Ma még persze nem mondják ezt, mert nem tudják, miért csinálták az egészet.

Greaves utasította az időközben odaérkező rendőrt, hogy vigyen a kocsimhoz. A pofa rám se hederített. Éppen meg akartam köszöni a nyomozó kedvességét, amikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Nem hallott véletlenül egy McCreedy nevű pofáról? Egy hete csinálták ki Trurótól nem messze.

Greaves zsebre vágta a töltényhüvelyeket.

- Miért?

- Azt hallottam, nem sok eredménnyel járt a nyomozás.

Megrántotta a vállát, és unott hangon válaszolt: - Nem dolgoztam az ügyön.

- Van itt valaki, aki többet tudna mondani?

- Miért, mit akar tudni?

- Csak érdekelne, nem felsőbb utasításra ejtették-e az ügyet?

Ha lehet, még fáradtabb kifejezést öltött az arca. Ujjaival megdörzsölte a szeme sarkát, majd lehunyta szemét.

- Jól van, várjon egy kicsit.

Odament a közeli járőrkocsihoz, kivette a rádiót, a kocsi ajtajához támaszkodva néhány szót váltott valakivel, miközben a semmibe bámult. Ahogy visszajött, megszólalt:

- Nem volt ilyen parancs felülről, egyszerűen nem találtak semmit, amin továbbmehettek volna. Norman detektív őrmesterrel beszéltem, ő vezette a nyomozást. A kocsi teljesen szétégett, a környéken semmi nyom. A pofát alig-alig tudták azonosítani. Ami keveset találtak, azt mind fölküldték északra. Segít ez magának?


- Hát, nem igazán.

- Norman a nyugati kapunál van, ha beszélni akar vele.

- Nem, kösz. Mindenesetre hálás vagyok magának.

- Semmiség.

104


A szemét dörzsölgetve az eget kémlelte. Magára hagytam az esőben, felhajtott kabátjával, és a kocsiban meghúzódó whiskysüvegével. Piszok hűvös volt az idő.

Huszonegy

A Jaguár ott állt, ahol leparkoltam. A rendőr tőle néhány méternyire tett ki. Megvártam, amíg elkanyarodik, csak utána szálltam be; ez már csak amolyan belém ivódott, ösztönös óvatosság.

Visszahajtottam a főútvonalra. Sehol egy jármű a látóhatáron, csak úttorlaszok úton-útfélen. Igaza volt Greavesnek, a zsaruk egyelőre nem úgy néztek ki, mint akik rövidesen fölkerekednének. Az erődben és a cambourne-i kapitányságon alaposan kikérdezik a zónalakókat, van-e még valahol fegyver, lőszer… Csak ezután lépnek, akkor is óvatosan. Egyelőre képesek tartani a fedőt a fortyogó zónáén, csak azt nem tudják, mekkora gőz nyomása, mekkorát robban az egész, ha hirtelen lekapják azt a fedőt.

Alig negyedóra múlva elértem a kávézóba. A nappali fényben a kalyiba jóval rozogábbnak tűnt, mint az éjjel. A megszokott helyen állítottam le a kocsit, és bementem.

Az öregember helyett egy copfos csitri állt a pult mögött, fogszabályozóját rám villogtatva. A rádióban popzene szólt, időnként a lány is megpróbált énekelni. Csak akkor hallgatott el, amikor még egy kávét, és még egy süteményt rendeltem. Odahozta, aztán visszaült a székre, és hallgatta az adást. Fölhangzottak a kilencórás hírek. A lány szemmel láthatólag föl sem fogta, mit ért a bemondó azon, hogy az elmúlt éjjel „összetűzés volt a Redruthzónában”. Majd ő is megérti rövidesen. Mint mindenki Angliában.

Ha Jude megjelenik, az jelent valamit. Ha nem - mert már továbbindult, vagy mert nem akar velem találkozni -, nos, az is. Akárhogy is, de jó tudni, hogy állunk. Túl gyorsan indult ez a meló, a száguldás pedig olykor nem csak az autópályán plattyogó békák életére veszélyes.

Ültem tehát, és hallgattam, ahogy a lányka zümmög a pult mögött, és várakoztam. A megbeszélt idő már tíz perce elmúlt, amikor Jude belépett a helyiségbe, Wayne Hawkins társaságában.

Kávét kértek, Hawkins ezután a pult másik felén leült egy székre. Semmi változás, ugyanaz a megvető tekintet a szemében, mint amikor találkoztunk. Jude felém indult, kezében két csészével. Nyúzottnak látszott, szeme alatt megjelentek a sötétszürke karikák. Mintha egész éjjel virrasztott volna. Ez megint sok mindenről árulkodott.

- Gondolom, jól jön még eggyel - mondta, letéve elém az egyik csészét, majd úgy helyezkedett el, hogy lássa a pultot és a bejáratot. - Jó volt az utad?

- Inkább hasznos.

- És miért akartál velem találkozni? Úgy hiszem, tegnap mindent hallottál.

- Csak kíváncsiságból - bólogattam. - Azon töröm a fejem, miért robbantottad ki ezt a lövöldözést tegnap Redruthban?

- Kitől hallottad, hogy én voltam? - kérdezte, majd megemelte a csészéjét. - Na, egészségedre!

- Kitaláltam - válaszoltam. - Nem véletlen egybeesés, hogy akkor tör ki a balhé, amikor te ott vagy. Arról is tudtál, hogy McCreedy itt járt?

- Más is beköphette a fegyvereket a zsaruknak - mondta, és ebben kétségtelenül igaza volt.

105


- Lehet… - szűrtem a szót, mint aki nem hiszi.


- Nos, jó, úgysincs különösebb jelentősége. A fickó, akit hajtok, nem volt ott, s mire a zsaruk a nyomára bukkannak, akár meg is pattanhat az országból. - Elhallgatott. - Te beszéltél valakivel?

- A fülesszállítómmal, de mire találkoztunk, már állt a bál. Mindenki nyüzsgött.

- Akkor még mindig nem tudod, kit keresel?

- Még mindig nem. - Hawkinsre pillantottam, aki a kislánnyal beszélgetett. - És neked sikerült valamit megtudnod?

- Távolról sem eleget - válaszolta egy grimasz kíséretében.

- Szóval rájuk uszítottad a zsarukat, hogy eközben nyugodtan végigjárhasd a puskás embereket. Nem rossz!

- Hát van a cambourne-i zsaruk közt egy haver, ő kapta a fülest az beépített emberemtől.

- Annak csak egy magyarázata lehet, ha erre kényszerültél: a zónabeliek tudják, hova ment a delikvensed, aki… nos, aki egész biztos szintén zónalakó - magyaráztam szinte saját magamnak.

- Ilyet nem mondtam - szólt sértetten, aztán rájött, hogy elszólta magát. Dühösen kifakadt: - A rohadt életbe is! Nem azért vagyok itt, hogy telepumpáljalak infóval! Fáradt vagyok, és szeretném nyugodtan meginni ezt a kávét.

- Nem is olyan rossz ez a kávé - mosolyogtam rá. - Szóval itt kóvályogsz egészen addig, amíg az ürge föl nem bukkan, vagy megpróbálsz a nyomába eredni?

- Még nem tudom - vonta meg a vállát a nő. - Ha van ötleted, akkor menj, miattam ne zavartasd magad.

- Majd meglátjuk - néztem a szemébe.

Zsebéből előhalászta a kis dobozt, és szórakozottan nekiállt cigarettát sodorni. Amikor elkészült, tüzet adtam neki.

- Idefele jövet meglátogattam a Vikárius urat - közöltem.

- Gondolom, remekül érezted magad. Nyilván kedvenc szórakozása közben találtad, amikor Mrs. Ball szoknyája alá nyúlkál.

- Ő viszont úgy látja, hogy a te kedvenc szórakozásod a gyilkolás lett, csak az utóbbi másfél évben három hulla.

- Ez nem szórakozás, ez pénz.

- Neki akkor sem tetszik. Jude, veszélyes vizekre eveztél.

- Lehet, haver - horkant föl. - Azért mert nem vagyok olyan jó fiú, mint te? Mindig csak a tiszta, föntről engedélyezett meló? De mit csináljak, ha semmit sem kapok Stennate-től, semmilyen jó munkát. Te is belekóstolhatnál az élet kemény dolgaiba. Meg kéne próbálnod! Kíváncsi vagyok, hogyan tudnál hófehér lelkű, ártatlan szűz maradni, amikor olyan paliknak dolgozol, mint David Slater?

106


- Csak megismételtem, amit Stennate mondott: „Túl sokat maszekol ez a Jude, kezd visszaélni a státusával, nem fog különösebben senkinek sem hiányozni.” Szóról szóra ezt mondta. Ideje észhez térned!

A feszültsége valamelyest oldódott, jót húzott a kávéból, és újból meggyújtotta a cigarettát.

- Neked adott valami melót?

- Nem, de nem is erőltettem. Nyilván tudja, hogy egyszerre nem szeretek kétfélét csinálni.

- És nekem egyáltalán miért mesélted el?

- Nem tudom… De komolyan, ez bizonyos fokig figyelmeztetés. És nem szeretném, ha mondjuk Stennate megneheztelne rám.

- Szóval szálljak ki a buliból, hagyjam neked a koncot?

Rágyújtottam.

- Nem mondtam én semmi ilyet, drágám! Azt csinálsz, amit akarsz, a gond is a tiéd. De ha megint kinyírsz valakit, az nem javít a dolgon.

- Úgy hangzik, mintha azt mondtad volna: rajtam már nem segít semmi! Az ajánlatom most is fennáll, riszteljünk. Stennate meg le van…

- Jól van - bólintottam. - Csak azt akartam, hogy tudd. Most kvittek vagyunk.

Hátralöktem a székem, a cigarettát a hamutartóba hajítottam, fölálltam.

- Tankolok, és indulok. Viszlát az úton, Jude!

- Jól van. És kösz a figyelmeztetést.

- Nagyon szívesen, Jude.

Az ajtó felé menet odaszóltam a lánynak, aki egészen elmerült a Hawkinsszal folytatott társalgásban.

- Ha szentel rám is néhány percet, tankolnék.

Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor meghallottam, hogy Hawkins lecsusszan a székéről, aztán megszólal: - Hova-hova, Carl?

Nem fordultam meg, és nem is válaszoltam. Lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Ebben a pillanatban lövés dörrent, és az ajtófélfa melletti deszkában egy majdnem öt centi átmérőjű nyílás támadt.

A pult mögött a lány sikoltott.

- Kuss! - dörrent rá Hawkins, majd halkabban, immár hozzám intézve: - Fordulj meg szépen, Carl!

A hanglejtésből sejtettem, hogy olyan pofával mondhatta, ahogy a moziban látta. És még közönsége is volt.

Lassan megfordultam, a kilincset eleresztő jobbomat távol tartva a testemtől. Bal kezemet nem láthatta, ezt dzsekim aljához érintettem, egy pillanaton belül egy kés pengéje siklott a tenyerembe, melyet órám szíja alá irányítottam.

107


Hawkins fölényesen vigyorgott, a lány pedig rémülten tapadt a falhoz. Jude kifejezéstelen arccal ült az asztalnál, mint egy megfigyelő. Hawkinsra néztem. Rövid csövű revolver csillogott a kezében, pontosan a gyomromra célzott.

Látva, hogy a fegyverét nézem, szélesen elvigyorodott.

- Csak nem lepődtél meg?

- Hát - bólintottam -, bizony meglepődtem, hogy tudod, melyik fele sül el. Szerencsés fickó vagy, ezzel az erővel kárt is tehettél volna magadban! De biztos sokat gyakoroltad, nem?

Arcáról lehervadt a vigyor.

- Gyakoroltam! Rád fájt a fogam, te rohadék!

Karja megfeszült, célzott. Ekkor Jude fölállt az asztaltól.

- Tedd le a köhögőt, Wayne! Ne mezért jöttünk.

Hangja nem volt hangos, de ugyanolyan ellentmondást nem tűrő, mint amikor először találkoztunk. Persze most nem tudott a késével nyomatékot adni a kívánságának, amit akkor Wayne bordái közé nyomott, tehát a hatás el is maradt.

Wayne felé fordította a fejét; ha közelebb vagyok, elég lett volna, hogy kiüssem a revolvert a kezéből. De így, ha egyetlen lépést is teszek, kényelmesen keresztüllő.

- Igen?! Akkor miért jöttünk? - mordult fel. - Azért, hogy suttogjatok a sarokban?

Jude közelebb lépett, de még mindig nem eléggé.

- Ez csak rám tartozik, meg Carlra.

- És melyikünk a társad, mi? Ő nincs benne a buliban, nem igaz? Sőt, ellenünk dolgozik. Elmondta, amit tud?

- Nem.

- Akkor most szépen elmeséli. Itt van a válasz a kezemben - mondta, és a fegyverre nézett, majd felém fordult. - Hol van a fickó?

- Te tudod - válaszoltam nyugodtan. - Ott a válasz a kezedben.

- Wayne! Ha kinyírod, nem beszélhet.

Megint a fölényes vigyor.

- Én ugyan nem nyírom ki, csak gyakorolgatok!

Jude felé pillantottam; vajon van-e nála fegyver, vajon szándékozik-e segíteni?

- Kint csináljátok! - vetette oda a nő.

108


- De hisz esik! - csattant föl Wayne.

- Itt viszont van egy szemtanú - bökött Jude a lány felé. - Légy észnél, még nem vagy hivatásos véreb!

Nem is leszel, gondoltam magamban. Ha kimegyünk, akkor nekem is van még egy lehetőségem. Most fölényben van, és nem törődik olyan apróságokkal, mint a pincérlány. De ha annyira megszokta, hogy Jude a tapasztaltabb, akkor gondolkodás nélkül elfogadja a tanácsát.

- Légy eszednél, Wayne! - szólt ismét Jude. - Fog ez beszélni.

Egy pillanatra még elgondolkozott a fickó, aztán intett a fejével Jude-nak.

- Akkor menj előre!

- Akkor menj előre!

A nő széles ívben kikerült, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Hallottam, ahogy megcsikordul csizmája alatt a kavics, orromat pedig megütötte a nyirkos föld szaga.

- Kezeket a tarkóra! - csattant föl Hawkins.

Engedelmeskedtem.

- Hátra arc, kifelé!

Kiléptem az esőbe, s elindultam a repedezett flaszteren a bódé oldala felé. A Jaguár közvetlenül a kávézó fala mellett állt, Jude háromezer köbcentis fehér Roverje valamivel távolabb a bokroknál. Jude lehaladt a Jaguár mellett, és megállt a Rover végénél. A szemem rászögeztem, miközben arra füleltem, nem jön-e Hawkins közelebb. Sajnos, nem lépett közelebb, s így egyre inkább az járt a fejemben, hogy az esélyeim legfeljebb arra nézve nőttek meg, hogy beszerzek egy kis takonykórt. Amint Jude megállt, én is megálltam, és szembefordultam Hawkinsszal.

- Így a jó - vigyorgott rám -, tanú nincs. Nos, akkor regéld el, mire jutottál.

A hátam mögött tartottam továbbra is a kezem, s kezdtem szép lassan a tenyerembe ereszteni a késpengét. Az esőcseppek végigfutottak az arcomon.

- Essünk túl rajta, Hawkins. Úgyis kinyírsz, akkor meg mi a frásznak beszéljek, nem? Húzd meg a ravaszt, nagyfiú; egyelőre még jófelé tartod a csövet.

- Azt hiszem, a golyóiddal kezdem - szólalt meg, élvezettel forgatva a szájában a szavakat. A köhögő apró köröket írt le a levegőben. - Esetleg átlőhetem a térdedet is, miért ne?!

Jude ekkor hirtelen megszólalt mögöttem.

- Mondj el neki mindent, Carl! Csináljuk meg együtt a bulit!

- Ez őrült - mondtam neki. - Nézd csak meg! Nagyfiú puskával! Nem egyezkedik.

- Dehogynem, ha továbbra is velem akarsz dolgozni.

A pisztoly egy pillanatra megállt körözés közben.

109


- Engem te ne fenyegess, Jude! Ott sutyorogtál vele a krimóban. Egyébként honnan veszed, hogy szükségem van rád? Csak megyünk, mint a hülyék, és mire jutottunk? Semmire. Egyedül is boldogulok, nélküled gyorsabban is.

Jude egy lépést tett előre.

- Ha meghúzod a ravaszt, abban a pillanatba nem leszel egyéb, mint nyolcvan kiló véres hús, kicsontozás előtt. Ez nem üres beszéd, Wayne. Na, hol van a madárka, Carl?

- A trurói zónában - válaszoltam. - A cím: North Road.

- Rendben, Wayne, végeztünk. Gyere!

- Te hiszel ennek? - sziszegte Wayne, mint egy mérges kígyó. - Hisz ez hazudik, a rohadék. És ezt te tudod, mert a kurvája vagy.

A tekintete Jude-ra szegeződött, amíg ezt kimondta. Láttam, hogy a keze elfehéredik a pisztoly agyán. Tudtam, hogy meghúzza a ravaszt. Előhúztam a kezem, és meglódítottam a kést.

Alsó karból dobtam, és meglehetősen rosszul. A mozdulatra Hawkins automatikusan felém villantotta a szemét. A kés a feje irányába repült, mire kezét védekezően maga elé rántotta. Ebben volt a pisztoly is, amely egyből el is sült.

Azonnal nekirohantam.

A fejem keményen fúródott a gyomrába, miközben karommal megpróbáltam átfogni. Hátratántorodott, ahogy dőlt, újból elsült a pisztoly, nagyon közel a fülemhez. Ahogy a földre zuhantunk, valami keménybe ütöttem a térdem. Hawkins csípett, rúgott, úgy harcolt, ahogy egy disznó harcol az életéért a mészárossal. Az egyik kezem alászorult ugyan, de a másik nem tétlenkedett: úgy működött, mint egy cséphadaró. Kézéllel sújtottam le az állára. Úgy éreztem, hogy elernyed, de ebben a pillanatban, mintha valami robbant volna a tarkómon: a szemem előtt vörös és sárga szikrák táncoltak. Tudtam, hogy hátulról tarkón vágtak. Aztán megint lesújtottak rám.

Huszonkettő

Amikor lassan magamhoz tértem, olyan érzésem volt, mintha több ezer kilométert gyalogoltam volna étlen-szomjan. A fejem lüktetett. Aztán egyéb érzések is átlebegtek: fázom, a földön fekszem és ázom. Kinyitottam a szemem. Teljesen belepett a sár, a nadrágom elszakadt, a térdem vérzett. A kocsim alig egy méternyire állt tőlem, tehát valaki odaráncigált. Jude kocsija eltűnt. Tudtam, hogy ő vezetett, különben keréknyomok lennének az arcomon.

Megpróbáltam fölállni. Nagy nehezen sikerült is, ettől viszont mindenem jobban sajgott. Ránéztem a kocsira: mind a két hátsó kerék lapos. Ettől megint káromkodhatnékom támadt.

Az autóhoz vánszorogtam és beültem. Előkotortam egy cigarettát és rágyújtottam. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy alig három-négy percig lehettem eszméletlen. Azon törtem a fejem, vajon mit kell csinálnom.

A kalyiba sarkánál ekkor mozgásra lettem figyelmes. A lány merészkedett ki, hogy megnézze, mi történt. Amikor észrevett, fölemeltem a karom és odaintettem neki.

Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán mégis felém indult lábujjhegyen, készen arra, hogy elrohanjon. Két méterre tőlem megállt.

110


- Jól van? - kérdezte óvatosan.

- Biztosan jobban leszek rövidesen. Látta, mi történt?

Megrázta a lófarkát.

- Semmit aztán, hogy kimentek.

- Erre maga?… Hívta a zsarukat nem?

- Nem, nem tudtam, mit csináljak. Esetleg most hívjam őket?

- A maga helyében nem tenném. Nem történt semmi! - Beleszippantottam a cigarettába, és akkor láttam meg, hogy vizes ujjam eláztatta a csikket. Beledobtam a pocsolyába. - Van itt valami hely, ahol átöltözhetnék?

- Ott van a mosdó, arra hátul. - Egy kékre meszelt téglaépületre mutatott, amelyet a deszkakalyiba végéhez ragasztottak.

- Köszi, most menjen, és csináljon egy jó forró kávét. Mindjárt megyek én is.

Szinte hálás volt, hogy végre mehet. Hirtelen eszembe jutott valami.

- A közelben lakik a fiúja?

Láthatóan meglepődött, de készséggel válaszolt: - Igen, lenn a faluban, miért?

- Mit gondol, ki tud cserélni egy autókereket?

- Azt hiszem, igen. Neki is van biciklije.

- Hívja föl, mondja meg neki, ha negyedóra alatt kicserél két kereket, kap tíz fontot. Rendben?

- Rendben.

Visszaindult a kávézóba, fejét lehajtva az eső miatt. Kinyitottam a csomagtartót, száraz - és persze tiszta - ruhákat kerestem, aztán elmentem átöltözni.

Mire végeztem, és a kávézó elé értem, már ott állt az ajtó mellett egy versenybicikli, utasa pedig a lánnyal beszélgetett. A fiút tizenhatnak néztem, ahogy ott állt a pultnál átázva, kipirult arccal. Egy kissé még lihegett a taposástól. A lány azt mondta, Rob a neve. Rob úgy mosolygott rám, hogy lerítt róla, az előbb hallotta barátnőjétől, mi történt velem.

- Örvendek, uram - mondta még mindig mosolyogva. Az „uram” meglepett. Nem úgy hangzott, ahogy egy pincér vagy egy benzinkutas mondja, és nem volt egy cseppet sem gúnyos éle. Azzal a tisztelettel mondta, amit egy fiatal megad minden idősebbnek.

- Ki tud cserélni egy kereket?

- Azt hiszem, igen. Már csináltam az apám kocsiján.

- Jól van - mondtam, és felé nyújtottam a kocsi kulcsait. - A csomagtartóban talál két pótkereket, és ott vannak a szerszámok is. Ne nyúljon

111


semmihez, és ne piszmogjon vele egész nap!

Elvette a kulcsokat, és komoly arccal bólintott.

- Értem, uram.

Ahogy kilépett, a lány letette elém a gőzölgő kávét.

- Elmondta neki, mi történt?

- Ő… igen.

- Másnak ne szóljon a dologról. Azok ketten visszajöhetnek, és nem lesznek elragadtatva, ha be kell számolniuk a zsaruknak. Megfizetem az okozott kárt, maga rendbe hozatja az ajtót, és szépen elfelejti az egészet. Világos?

- Igen - bólintott. Elindult, aztán bizonytalanul megkérdezte: - Kik voltak ezek?

- Fejvadászok. Tudja, kik azok?

- Ó, hogyne. Nem szólok senkinek.

- Jól van.

A lány a kármentő mögé húzódott, a szennyes edényeket mosogatta. Megpróbáltam átmelegedni a kávétól. Jobban esett volna egy dupla whisky, de szeszt nem tartottak. Úgy éreztem magam, mint aki elfelejtette valamit, vagy nem emlékezik, mit kell csinálnia.

Hátul a helyiségben telefon lógott a falon; esetleg hívjak föl, boldogítsak valakit? Hiába röpködnek a távközlési műholdak az űrben, ha az emberek a sötét középkorban élnek. Nem érdekli őket a külvilág, amire szükségük van, megtudják a tévéből. Ha ott nem beszélnek róla, sohasem tudnak meg semmit. Ha a külvilág nem dörömböl az ajtójukon, vagy nem mászik be az ablakukon, a legtöbben vállat vonnak arra, hogy mi történik máshol.

Föl kéne hívni Stennate-t. de miért is? Mert vannak információi, az okos gép az íróasztalán mindenre tudja a választ. Meg azét is, mert valami pislákolni kezdett az agyamban tegnap éjszaka óta. Mindössze egy kérdés: miért nem tudtak a zsaruk semmit Tony McCreedy zónaközi cikázásairól? Persze lehet, hogy lazaság, emberi tényező… De egy órával ezelőtt éppen Greaves mondta, hogy azért nem tudnak semmit, mert nem volt róla adat a számítógépben: kitörölték. Ez nem igaz, hisz Stennate nekem adta a másolatot. Meglehet, hogy a zsaruk szántszándékkal nem adták ki az adatokat. Miért? Valakik nagyon nem akarták, hogy a zsaruk vájkálni kezdjenek Tony McCreedy dolgaiban.

Valakik, esetleg éppen Stennate? Az egyetlen, aki le tudja állítani a rendőrséget, éppen ő. Akkor viszont Jude meg én miért kaptuk meg a kért infót? Azért, mert minket az egész csak annyiban érdekel, amennyiben segíti a munkát, a többit elfelejtjük. Akárhogy is van, ez azt jelenti, hogy Stennate-nek van rejtegetnivalója, meg azt, hogy valami miatt érdekelte Tony McCreedy, az a valami pedig egyetlen dolog: a fegyverek.

Kiderülhet persze, hogy az egész merő képzelődés. Ezt könnyű ellenőrizni, csak föl kell hívni Stennate mestert. Mégsem tettem. Régebben megtettem volna, hiszen Stennate éppen erre van rendszeresítve: segít, ha kell. Most azonban elgondolkoztam, és minél többet törtem a fejem, annál inkább úgy éreztem, hogy kavics van a cipőmben. Egy időre el lehet ugyan feledkezni róla, de percről percre kellemetlenebb a dolog, mígnem az ember kifűzi a cipőjét, és kirázza belőle a kavicsot.

Aztán Jude is eszembe jutott. Nem hihette komolyan, hogy valamit találhat Truróban - ahhoz túl jól ismert már. De a biztonság kedvéért esetleg mégis körülnéz, és akkor egy időre leráztam.

Elővettem azt az adatlapot, amit Stennate adott Hawkinsról, és most sem értettem, miért éppen őt szemelte ki Jude társul. Hawkins egy nagy senki,

112


és mindehhez még kellemetlen fazon is. Az bizonyos, hogy legközelebb nem fog kisétálni velem a ház mögé. Lőni fog, és ezt nekem kell megakadályoznom.

Mire végeztem a kávéval, Rob belépett, és közölte, kész a kerék. Kifizettem a számlát a lánynak, adtam pénzt az ajtóra is, aztán kimentem a fiúval, hogy megnézzem a kocsit. Megdicsértem a munkáját, és átadtam az ígért pénzt. Nehéz volt eldönteni, melyiknek örült jobban.

Huszonhárom

Porthneaptől három mérföldre pillantottam meg a tengert. Szürke volt. Tarajos hullámok futottak ki a homokos partra két kis sziget között. Az út előbb meredeken fölfelé haladt, majd le egészen a part szintjéig, innen lassan megindult fölfelé. A tengerpart nem törődött a hullámokkal, a parttól távol eső lakókocsi-város pedig láthatóan sem a tengerrel, sem a hullámokkal. Néhány sirály időről időre fölemelkedett a környező szirtekről.

Az út kezdetén hol fölbukkant a tenger a magas út menti sövényeken keresztül, hol nem. Ezek mögé a magas sövények mögé az ember akármit elrejthet. A cornwalli emberek pedig nem nagyon szerették, ha idegenek ütik az orrukat az ő dolgaikba. Nyilván ezért építetek ekkora falakat, növeltek ilyen sövényt.

Lefordultam az útról, és kisvártatva a Jaguár begördült egy kockakővel kirakott térre, majd megállt egy gránithomlokzatú ház előtt. Teljes lett a csönd. Hiába volt már fél tizenegy, életnek semmi nyoma. A szélvédőmön lassan nem tudtam átlátni a permetező eső miatt. Egy-két perc elteltével kikászálódtam a kocsiból. Porthneap igen kis hely, mindössze tíz-tizenöt házból áll. Néhány évvel ezelőtt jártam itt először. Tudtam valamit a helység múltjáról s egy keveset a jelenéről. A jövője pedig? Mint minden jövő olyan lesz, amilyenné az emberek teszik. A csendes esőben csöpörögtek azt ereszek, itt-ott madárfütty hallatszott, más semmi. Egyetlen kutya sem ugatott, sehol egy függönyt nem húztak félre, a gránithomlokzatú ház egyik ablaka fölött ott virított a rozsdás felirat: POSTAHIVATAL. A ház mellett egy ösvényt tapostak a burjánzó gazba. Az út, amelyen idáig jöttem, a téren túl meredeken kanyargott a tengerpart felé. A magas fák némelyike még zöldellt, törzsüket kúszónövény borította. Egy gránittemplom is állt az útkanyarban. Tornya nem volt, a bejárat fölötti boltíven állt a harang.

Becsuktam a kocsi ajtaját, aztán a posta felé indultam, s ekkor láttam meg a helység első lakóját. Egy fekete macska sétált keresztül előttem. Felém fordította a fejét. Hirtelen nem is tudtam, mit is mond a babona a fekete macskáról, szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent-e.

Felléptem a verandára. Az ajtófélfán zöldre rozsdásodott réz csengőhúzó lógott. Ahogy meghúztam a házból gyengén hallottam a csilingelést. Négy évvel ezelőtt még nem csengettem volna, de azóta én is sokat változtam.

Már épp másodszor húztam volna meg a zsinórt, amikor úgy tűnt, mozgás támad az ajtó mögött. Egy hang megkérdezte: - Ki az?

- Andrew Lowe-t keresem.

- Minek? - A hang dühösnek tűnt. Nem voltam biztos benne, ismerős-e.

- Jöttem, hogy elvigyem a szemetet.

Hirtelen fölrántotta az ajtót. A férfinak egy sétabot volt a kezében nyéllel lefelé - ezzel rántotta föl az ajtót. A másik kezében is bot volt - erre támaszkodott, ahogy végigmért. Alig lehetett több harmincnál. Fekete haja egy kopott ellenzős sapka alól göndörödött elő, zöldes szemei dühösen villogtak. Kék mellényt hordott kockás trikója fölött. Széles mellkasa hihetetlenül karcsú derékba torkollott. Ahogy farmerje állt rajta, elárulta, hogy mindkét lábát járógép tartja.

Még mindig a rossz végén fogva a botot, a vállam fölött elnézve mondta:

113


- Andy nincs idehaza. Mit akar tőle?

- Talán tőled - mondtam nyugodtan. - Szevasz, Andy.

A Jaguárra pillantott, majd rám, szeme összeszűkült, úgy kérdezte: - Ismerlek én téged?

- Igen, és szeretném, ha ugyanolyan jóban lennénk, mint eddig.

- Carl? Igen, már emlékszem.

A bot megrándult a kezében, fölemelte, majd lassan végigcsúsztatta ujjai között. Amikor a fogót megmarkolta, merev testtel megfordult és elindult a hall felé.

- Csukd be az ajtót!

Átléptem a küszöböt, becsuktam az ajtót, és mentem utána.

A hall hűvös volt és sötét. Mindkét irányba szobák nyíltak belőle, a végén pedig egy meglehetősen széles falépcső vezetett fölfelé. Annak a kornak szelleme lengte át, amikor még szobalányok sürögtek benne. Utóbb panzió lett, később postahivatal. Most pedig azért laktak benne, nehogy a helyiségek kárba vesszenek.

Követtem Lowe merev lábai nyomát a ház hátsó traktusába, a konyhába. A tűzhelyen valami főtt, az ablakból azt az utat láthattam, amelyiken érkeztem. Középen egy kopott asztalon mindenféle barkácsszerszám hevert, és egy darabka csiszolt acél, egy kés pengéje. Lowe lassú mozdulattal a székébe ereszkedett, járógépét behajlítva.

- Elhagyottnak tűnik ez a ház - kezdtem. - A legutóbb még egy csapat lakott itt, akik a világ megváltására készültek. Mi lett velük?

- Most is itt van néhány ember, dolgoznak a földeken.

- Hányan laknak itt?

- Húsz-harminc, valami ilyesmi. Állandóan változik.

- Szépen hangzik ez az önellátás, de kemény munka kell hozzá. Ha jól emlékszem, a háztulajdonos azzal kacérkodott, hogy a földjét kiadja lőtérnek; a hadsereget érdekelte a dolog.

- Volt ugyan erről szó, de mint látod, nem lettünk lőtér. Ez egy szövetkezet. Egyébként bökd már ki, mit akarsz.

- Túl általános kérdés, jó, hogy azt nem kérdezed, milyen az idő?

- Jaj, de vicces - szabályosan vicsorgott, ahogy ezt mondta. - Felőlem addig ülsz itt, amíg csak megkövülsz, de ha valakit el akarsz kapni, akkor a helyedben elvinném innen a ház elől a csodakocsit.

- Két napja - kezdtem - egy fazon megbízott, hogy kapjam el a fia gyilkosát. A gyereket lepuffantották, és a kocsiját felgyújtották.

Néztem, hogyan reagál a hallottakra. Semmi.

- Izgatott vagyok - közölte unottan.

114


- Egyszóval vájkáltam egy kicsit a delikvens múltjában. Az egyik zónában megtaláltam néhány barátját, ha akarod, úgy is mondhatom, hogy az elvtársait. Ezek azt tervezték, hogy a zónákban lobbantják föl a forradalom lángját. A legfontosabb pedig az, hogy ehhez jó néhány köhögőt is összeszedtek. Ebben volt neki kulcsszerepe. Mivel kívülálló volt, nyugodtan mozgott az országban. Egy ilyen fegyverszállítási akció közben nyírták ki. Így már érdekel a dolog?

Arckifejezése változatlanul unott volt, mindössze egy alig észrevehető biccentés után folytattam.

- Jó, akkor most jön a harmadik felvonás. Forrófejű barátunkat Tony McCreedynek hívták. Járt Exeterben, majd Redruth zónájában, és persze elképzelhető, hogy máshol is. Tegnap éjszaka Redruthban egy Tregear nevű pofa azt mondta, hogy onnan ide, Porthneap felé vette az irányt. Aztán nem messze Truro zónájától holtan találták. Ennyi.

Egy pillanatig nyomasztó csönd támadt, majd Lowe idegesen legyintett.

- Sose hallottam a nevét. Még ha errefelé indult is, sose érkezett ide. Semmit sem tudok a dologról.

- Nem? - kérdeztem szinte udvariasan. - Tegyük föl, hogy elhiszem. Abból viszont te mire következtetnél, hogy Redruthból puskákkal indult ide?

- Semmire - válaszolta, és szórakozottan fölvett az asztalról egy rongyot, amibe valami bele volt csavarva.

- Ha egy kicsit körülnézek, nem találnék, mondjuk ebben a házban is néhány fegyvert?

Lassan nyitogatta a rongycsomót. Egy tizenöt centis kés került elő, fanyele utáncsiszolva, hogy jobb fogás essen rajta. A ronggyal a pengét kezdte törölgetni.

- Már mondtam - szólalt meg lassan -, nem tudok semmit. Sem erről a McCreedyről, sem pedig a fegyverekről. Ha nem hiszed, akár a zsarukat is idehozhatod. Redruthban bevált ez a taktika, ugye?

- Barátom, a balhé már állt, mire megérkeztem. Azt is elmondom, amit Redruthban is mondtam: nem érdekelnek a fegyverek. Engem csak McCreedy érdekel. Ezért nem hemzseg ez a hely most a zsaruktól. Azt akarom tudni, ideért-e McCreedy vagy sem, mert ha nem, akkor még ott nyírták ki, tehát a gyilkost ott kell keresnem.

- De miért gondolod, hogy segítek neked? - nézett rám, majd ismét elmerült a késtörölgetésben, mintha csak az tudná lekötni igazán. - Ha azt válaszolnád erre, hogy esetleg kifizetődőnek fogom találni, akkor inkább ne is szólj semmit.

- Kérlek… - vontam meg a vállam. - Ha viszont McCreedy, hogy úgy mondjam, az elvtársatok volt, nem látom be, miért nem örültök neki, hogy igazságot szolgáltatok az ügyében?

- Igazságot? Éppen te?

Úgy látszik, elunhatta a kést, mert letette az asztalra. Utánanyúltam és kézbe vettem. A nyél csodálatosan simult a markomba, súlya egyenletesen oszlott meg. Végre Lowe megszólalt.

- Nos, jó, valamit elmondok, már csak azért is, hogy végre eltűnj innen. Nem ismertem ugyan McCreedyt, azt azonban tudtam, hogy jönni fog. Aztán a lapokban olvastam, hogy meghalt. Ennyi.

- Tudtátok, mikor érkezik? Esetleg előre meg volt beszélve a találkozó?

- Így van.

115


- Azt is tudtátok, mennyi fegyvert hoz?

- Ide is húszat, mint az összes többi helyre.

- Mivel pedig nem jött, akkor hát puska sincs? - Éllel fölfelé tartottam a kést. - Ha mondjuk, lemennék a picébe, vagy fölmennék a padlásra, akkor sem találnék? Egyet sem?

- Azt mondtad, hogy csak McCreedy érdekel, nem a fegyverek.

- Kíváncsi vagyok. Hivatalos minőségemben nem érdekelnek. Azt azonban megtudtam, hogy McCreedy után más is hozott egy szállítmányt Redruthba. Furdalja az oldalam a kíváncsiság, ti nem kaptatok-e pótszállítmányt.

- Kaptunk.

- Húszat?

- Nem, csak tizennégyet.

- Elég kevés ez egy nagyszabású forradalomhoz. Ez nem jutott eszetekbe? - Letettem az asztalra a kést. - Finom kis kés ez. Ha akadna egy kicsit kisebb, vevő vagyok rá. Néhány órája elveszítettem az egyiket.

Hirtelen megvetés tükröződött az arcán, de csak egy másodperc töredékéig.

- Van a műhelyben néhány, nézzük meg - szólt.

Járógépét megigazította, majd fölállt. Kiléptünk a hátsó ajtón a kaviccsal fölhintett udvarra. Egy téglából készült fészer húzódott bal kéz felől. Középen egy padon esőcseppek csillogtak.

Lowe egyetlen szó nélkül sántikált oda az ajtóhoz, kinyitotta a lakatot, majd belépett. Követtem.

A helyiségben sötét volt, és megülte a hideg hamu szaga. Lowe fölgyújtotta a villanyt. A fal mentén egy vaskos munkapad állt, rajta satu, elektromos fúró. A falon is szerszámok lógtak. A műhely túlsó végében egy üllő a kovácstűzhely mellett. A szerszámokon rétegekben állt a mindent elborító por. Lowe egy szekrényből késeket szedett elő, és elém tette a munkapadra.

- Ez is az önellátáshoz tartozik? Mármint a kések.

- Azért időnként veszünk a szupermarketben egy-két babkonzervet, nehogy kimenjünk a vásárlási gyakorlatból.

- De ha fegyverekkel vagytok elfoglalva, akkor nyilván többet vásároltok, nem?

- Hát nem valami sokra nézel minket, mi? - kérdezte Lowe.

- Melyik „titeket”: a szövetkezetet vagy a puskásokat?

- Nincs a kettő között semmi különbség. A kések - mutatott az asztalra, majd hátralépett.

Szemügyre vettem a késeket: méretük, súlyuk, kidolgozásuk ugyan különbözött egymástól, de mindegyikük igazi kézművesmunkáról árulkodott.

116


- Hogyan viszitek piacra ezeket a kis remekműveket?

- Egy helyi fickó vásárolja meg tucatszámra, ő aztán állítólag exportálja is. Azt mondják, Amerikában igen kelendőek.

- Akkor egész jól kerestek, nem?

- Megvan a pénzünk.

- Aha - szóltam elgondolkozva, miközben egy késsel játszadoztam. - Egyvalamit mégsem értek. Ez itt remek hely, egyáltalán nem olyan, mint egy kégli a zónában. De akkor minek kellenek nektek azok a fegyverek?

- Viccelsz?

- Nem, tényleg érdekel.

Mély lélegzetet vett, majd rám pillantott. Akármit is várt, erre a kérdésre nem volt fölkészülve.

- Nem kell ahhoz a zónában laknod, hogy tudd: igazuk van azoknak a szerencsétleneknek - szólalt meg végül. - Azt hiszed, hogy amiért nincsenek szögesdrótok, a zsaruk békében hagynak minket? Mert nem vagyunk bezárva, szabadon mozoghatunk? Egy frászt! Húszmérföldes körzeten kívül mi is ugyanolyan gyanúsak vagyunk, mint akármelyik zónalakó. Ahhoz nem kell fegyver, hogy ledöntsünk néhány kerítést. Ahhoz nem. Viszont nem vesznek rólunk másként tudomást, ha pedig igen, akkor ferde szemmel néznek az emberre. Hát ezért kell a fegyver!

- Arra nem gondoltok, hogy visszalőhetnek rátok? Nem forradalmárnak tartanak benneteket, hanem terrorista gyilkosoknak, akiknek nem is jár más, mint golyó!

- Számolunk azzal, hogy minket is kinyírhatnak!

- Az ügy mártírja lennél? Nem volt elég, hogy kriplit csináltak belőled a Nagy Zavargások alatt?

Elkomorodott.

- Hát ezt honnan tudod?

- Jó a memóriám. Nem felejtettem el, amit a múltkor a dossziédban olvastam.

- Annak ehhez semmi köze.

- Tényleg? Mert bizonyosan jó néhányan megnyomorodnak, sőt nyomorultul ott pusztulnak az utcákon, ha megkezdődik a balhé. És a legtöbbjüknek fogalma sem lesz arról, hogy miért kezdődött az egész. Láttam tegnap éjjel Redruthban: még azok a kiválasztott kevesek sem tudnak semmit, akiknek pedig volt puskája. Még ők is csak azért lövöldöztek, mert azt mondták nekik, hogy lőjenek. Az utca embere legtöbbször nem ért semmit, csak elpusztul. Ezt nevezitek ti szociális igazságosságnak? Ez lenne mindenkinek a szükséglete szerint? Nekik kuss, mert egyszerű bunkók?

- Sose állítottam, hogy mindenre kész válaszunk lenne. Az is biztos, hogy egy forradalmat nem lehet úgy végigharcolni, hogy ne legyenek áldozatok. De az út végére szorultunk! Csak egy irányba mehetünk, vagy pedig sehova.

- Tegyük fel, hogy igazad van. De akkor még egy dolgot árulj el. Ki irányítja ezt az egészet? Kitől jönnek a döntések?

Fölhorkant.

117


- És azt hiszed, hogy erre választ kapsz tőlem?

- Félreértesz, Andy. Megint félreértesz, a fene foglalkozik a nevekkel! Csak annyit mondj, te ismered ezt az embert vagy sem?!

- Nem így működik ez, öreg. - Megtámaszkodott a botján, úgy nézett végig rajtam.

- Akkor hogyan? Több tucat kis csoport, mint amilyen a McCreedyé? A vezetőknek van egy kapcsolata, annak szintén van valamilyen kapcsolata, magasan fönn pedig, a légritka szférákban, ott trónol egy önjelölt elitcsapat? Akikről senki sem tudja, hogy kicsodák, de önmagában a titokzatosság biztosítja a csalhatatlanságot? Így csinálják, mi?

- Azt hiszel, mait akarsz - mondta lassan, színtelen hangon.

- Semmi köze ennek ahhoz, hogy mit akarok. Fő az, hogy engem nem kormányoznak ezek.

- Nem hát, mert te a kormány pórázán vagy, a másik oldalon. Ezt a kést akarod?

- Bólintottam.

- És persze Daltont is - tettem hozzá.

A hirtelen témaváltás sem hozta ki a sodrából: nem volt lassú észjárású gyerek.

- Olcsón megszámítom a kést: neked negyven fontért odaadom.

Tárcámból az asztalra számoltam a pénzt. Egyikünk se szólt egy szót sem eközben, majd dzsekim belső zsebébe dugtam a kést a másik mellé. Lowe tekintete követte a kezem, még akkor is, amikor már egy cigarettára gyújtottam.

Kifújtam a füstöt, és megszólaltam: - Dalton nagy bajban van akkor is, ha esetleg ő maga nem is tud róla - ezzel kiléptem a műhelyből.

A kertet néztem, míg Lowe utánam nem jött. Megvártam, míg a közelbe ér, amikor pedig meg akart előttem állni, hirtelen elindultam a ház melletti ösvényen a tér felé. Ezzel, ha még annyira akart is beszélni, beléfojtottam a szót.

- Felesleges lenne tagadnod - kezdtem. - Dalton ott volt Redruthban, aztán idejött. Ő hozta a tizennégy puskát, amikről te is beszéltél, Tony McCreedytől vette el őket, ahhoz viszont meg kellett ölni a fickót. De nem a gyilkosság miatt ül a pácban. Azt talán mondtam, hogy engem az öreg McCreedy foglalkoztat. Az öreg üzlettársa viszont egy másik fejvadászt szerződtetett, akinek Jude a neve. A csajnak el kell hallgattatni Daltont. Talán azért, nehogy besározza a fazont a főnöke előtt. Jude a közelben lehet, vagyis, ha segíteni akarsz rajta, akkor ne vesztegesd az időt, rajta, mondd, hol találom meg!

A Jaguár felé bandukoltunk a téren, amikor Lowe megkérdezte:

- Emlékszel, kit vittél a legutóbb innét magaddal?

- Hogyne, David Breeleyt - válaszoltam. - Ő az ötvenharmadik rovás a puskám agyán.

Nem mosolyodott el, mint ahogyan én sem.

- Breeley föladta magát - mondta Lowe. - Egyébként tényleg itt van Dalton. Nem tudom, hihetek-e neked, de nem is érdekel. Szólok Daltonnak, ha akar, jön, ha nem, úgy is jó. Két éve eltorlaszoltuk az utat a tenger felől, tehát csak arrafelé mehetsz vissza, ahol bejöttél. Ha kell, meg is állíthatunk.

118


- Nem tudom, érdemes-e ekkorát kockáztatnotok Dalton miatt. Megéri? Hisz megölte McCreedyt. Vagy már annyira be vagytok sózva, hogy használni akarjátok a puskákat, mi?

- Csak te mondod, hogy ő ölte meg McCreedyt, nincs rá bizonyíték. Szóval, ha akar, idejön.

- Az istenit - csattantam föl hirtelen, magam se tudva, miért - arról szó sincs, hogy tőletek akármire engedélyt kérnék. Kellemesen elbeszélgettünk, ennyi! Ugyanis meglehetősen földhözragadt világban élünk. Ha elmenekül, vagy megpróbálnátok kiszabadítani a fogságomból, annak veszélyes következményei lehetnek. Egyébként is vége számára a nyugodt életnek. Ha én rátaláltam, Jude is rá fog találni.

Kinyitottam a Jaguár ajtaját, és beültem.

- Hol találhat meg Dalton? - kérdezte Lowe különösebb izgatottság nélkül.

A lábához dobtam a csikkemet.

- Lent leszek a tengernél, rég nem láttam már a nagy vizet.

Huszonnégy

Megérkezett az apály, a hullámok lomhán görgették a tengerparti kavicsokat, majd fokozatosan előbukkantak a sarló formájú kis öböl eddig víz alatt rejtőző sziklái. Piszkosfehéren törtek meg a hullámok. Az eső már csak szitált, ám a szél még mindig élesen vágott az ember ruhája alá. Gallérom fölgyűrve, kezem a zsebemben, céltalanul sétálgattam a parton, mélyeket szippantva a sós levegőből. Egyáltalán nem törődtem vele, hogy Dalton jelentkezik-e vagy sem.

Bal kéz felől egy betonfal húzódott, amelyet rendszeres időközönként rozsdás drótkerítés szakított meg. A fal mögött egy budi, távolabb egy lepusztult üzlethelyiség állt. Mögöttük egy vöröses szirt emelkedett ki úgy húszméteres magasságba. A part kanyarulatában betört ablakkal egy csónakház éktelenkedett a repedezett betonrámpa felett, mely az egyetlen kiépített út volt a tenger felé. Sehol senki rajtam kívül a szemetes, hínárhalmokkal borított tengerparton. Nem lepett volna meg, ha éppen ezt a helyet választja egy vízihulla, hogy a szárazra kerüljön. Hulla nem jött, bár ettől még tetszett nekem a hely.

Hátamat a szélnek vetve cigarettára gyújtottam. Az járt a fejemben, vajon mi a fenét akarhat még John McCreedy a pénzéért. Az is eszembe jutott, hogy merrefelé haladok én magam… Olyan formátlannak, bénának éreztem magam, mint egy döglött medúza. Nyilván agyrázkódást kaptam, ettől hülyültem meg annyira, hogy leállok vitatkozni ezekkel a ködfejűekkel. Öregszem, puhulok, miközben azzal áltatom magam, hogy ha segítek az embereknek, akkor ezt a bölcsességemnek tulajdoníthatom. Valaha pedig nagyon tudtam, mit kell tenni, és hogyan. Keményen belemenni a dolgokba, addig brusztolni, amíg az ember meg nem találja, amit keres. Ezt kell csinálni, és kész. Felesleges a motiváción, a módszereken, az erkölcsi fenntartásokon rágódni, különösen fölösleges besúgókkal, zónalakókkal és kriplikkel elméleti vitát folytatni. Az ember nem törődik másokkal; megmondja, mit akar, aztán addig feszíti a másik gerincét, míg az el nem pattan. Ha szétesett és együttműködött, akkor búcsúzóul még egyet belérúgsz, aztán hagyod, hadd szedegesse össze a darabjait, nyalogassa a sebeit. Egyszerű, hatásos és vonzó módszer… vagy mégsem?

Megpróbáltam Dalton szemével nézni a környéket. Felteszem, ő is városi fiú, aki azt hiszi, hogy a forradalom is valami városi dolog. Sok srác próbál meg vidéken bujkálni, meggyőződésük, hogy meghúzhatják magukat a sövények tövében, lecsapnak egy-egy nyulat, azt eszik, és forrásvízzel oltják szomjukat. Aztán kiderül, hogy a sövény alja nedves, a nyulak egyáltalán nem szeretik, ha lecsapják őket, a forrásvizek pedig el vannak szennyezve. Kevesen bírják egy-két napnál tovább. Menekülnek vissza a városba. Dzsungelnek az is dzsungel, de legalább kiigazodnak benne.

Jó lenne tudni, hogy van ezzel a dologgal Dalton, legalább tudnám, mekkora kellemetlenséggel kell számoljak. Ha jön szépszerével, jó, ha nem, akkor a halántékához szorítjuk a puskacsövet.

119


Ahogy megfordultam, úgy rémlett, mintha egy alakot láttam volna a szirt tetején hajladozó fák között. Messzire van, nem lehettem biztos benne, hogy jól láttam. Nem változtattam lépteim tempóján. Végigsétáltam a betonrámpán a kocsihoz, amely a lejtő tetején állt, közel azokhoz a betoncölöpökhöz, amelyekhez egykor a vitorlásklub tagjai kötötték hajóikat. Az épület mögött egy kopott bádogbódé húzódott meg, alatta betonpad. Egy ember ült a padon, aki láthatóan engem várt.

A pad szélére húzódott, egyik lábát kinyújtotta, jobb kezét hanyagul nyugtatta a támlán. Laza, szinte kihívó ülésmód volt ez, nem mentes a mesterkéltségtől. Sötétbarna kordfarmert, derékban gumírozott katonai dzsekit viselt, de a legfeltűnőbb a jobbjában tartott Browning volt. A Browning nem túlzottan súlyos pisztoly, alig több, mint egy kiló, de ha hosszú ideig tartja valaki a kezében, bizony érzi a súlyát. Emberem a fegyver agyát a pad támlája támasztotta: okosabb lett volna persze, ha a térdén tartja, mert akkor a megfelelő irányba fordította volna a csövét.

Egy ideig néztem, aztán elindultam fölfelé a rézsűn. A magas fű teljesen átnedvesítette a nadrágom alját. A betonrámpa szélén álltam meg, alig két méterre a tagtól.

Nem is tudom, mit vártam tőle, ha egyáltalán vártam valamit. Arca kerek, s ültében is látszott, hogy magas legény. Nehéz volt megítélni, milyen idős, de tekintete nyílt, fiatalos. Világosbarna bajusz simult az orra alá. Tekintete nem várakozó, inkább követelőzőnek tűnt, szeme barna. Akár mosolygós is lehet, ártatlan is, de ki kell várni, hogyan reagál. Nem volt könnyed, de nem is görcsölt.

Egy kicsit behúzta kinyújtott lábát, enyhén előredőlt.

- Andy mondja, hogy keresett - kellemes, mély hangja jólesett a fülemnek.

- Akkor maga Paul Dalton?

Bólintott. Körülnéztem, és megkérdeztem:

- Sehol egy testőr? Lowe barátunk nagyon aggódott a szabad választás lehetősége miatt. Közben meg nem küld senkit, hogy vigyázzon a barátjára? Tekintetem megállapodott a pisztolyon. - Persze, el is felejtettem. Maga nyilván mindent ezzel old meg.

Egy másodpercre összeszűkült a szeme, de nem vette fel a sértést.

- Andy azt mondja, hogy maga szerint nincs választásom. Szóval maga azt hiszi, én lőttem le Tony McCreedyt. Lowe egyébként meg van győződve arról, hogy blöff, amit a fejvadásznőről mondott.

- Lowe azt hihet, amit akar, a nő nem őt keresi.

Ezt is simán leengedte a füle mellett, én pedig egyre nehezebben tudtam a fickóról képet alkotni.

- Miért gondolja, hogy én öltem meg Tonyt?

- Szóval térjünk a lényegre?

- Igen, nyilván oka van, hogy ezt hiszi.

- Nem is egy, bátyuska. Kezdjük azzal, hogy maga északi ember. Ugyan nem ellenőriztem eddig, de fogadok, hogy egy városba való McCreedyvel. Másodszor, maga hozta McCreedy helyett a pótfegyvereket, de túl gyorsan érkezett, otthonról nem indulhatott. Tehát már errefelé lófrált már korábban is. Harmadszor, akárki is ölte meg McCreedyt, ismernie kellett a menetrendjét. Várták, és úgy csaptak le rá. Azt, hogy merre járt Tony, csak Mulvey emberei tudhatták.

Amikor elhallgattam, Dalton megszólalt:

120


- Véletlen egybeesés is lehet. Ismertem Tonyt és ismertem Mulveyt is.

- Van itt más is, haver, egy kis számtan az egész. McCreedy mindenhová húsz fegyvert szállított. Redruthból úgy indult, hogy húsz volt nála. Ide nem érkezett már meg, mert megölték, de nem találtak egyetlen puskát sem a kocsi roncsai között. Erre jön maga, Redruthban lead hat puskát, majd Lowe-nak tizennégyet. És mennyi, aranyapám, tizennégy meg hat? A matematika állása szerint ez még ma is húsz, méghozzá az a húsz darab, amelyik McCreedynél volt. Ha olyan ember tette hűvösre McCreedyt, aki nincs benne ebben a forradalom nevű akármiben, akkor az nem kínlódik a puskákkal, otthagyja a csomagtartóban. De maga nem ezt tette, hisz a puska a legfontosabb. Ezért befejezte helyette az akciót.

- Mit mondjak, ez szuper - szólalt meg egy idő után.

- Ezt mondom én is. Ha akarja, tagad, nekem már nincsenek kétségeim. A zsaruk is meggyőzőnek fogják tartani. De el ne kezdjen most magyarázkodni, meg alibit keresni. Ez maszek meló. Tony apja akarja magát látni, nem a zsaruk. Egyelőre.

- Miért? Csak nem akar bosszút állni?

- Nem lehetetlen, én nem tudom. A szerződést azzal a kikötéssel fogadtam el, hogy nem lesz vérontás.

- Hogyne, gondolom - mondta minden meggyőződés nélkül. - Nyilván Mr. McCreedy csak mélyen a szemembe akar nézni, és föltenni a kérdést: miért tetted ezt a fiammal?

- Szóval maga volt?

- Ugyan, csak mondtam valamit!

Ideje volt már indulni. Hátat fordítottam Daltonnak, és átvágtam a füvön az országút felé. Amikor egy-két másodperc elteltével hátranéztem, láttam, hogy a fickó pisztolyát lóbálva közeledik felém.

- Azt tudja, hogy innen csak akkor visz ki, ha én is akarom - mondta, amikor megállt a Jaguár motorháza ellőtt.

- Hogyne - mondtam készségesen -, így informált engem is Lowe.

- Akkor most mit szándékozik tenni?

- Elmondta Lowe-nak, hogy maga ölte meg McCreedyt?

- Elmondtam neki az igazat. - Tudta ő is, hogy ez nem válasz, vágott egy grimaszt, majd szabad kezét zsebre vágta. Egyik lábáról a másikra állt: Elmondtam, igen.

- És ezzel együtt Lowe segíteni akar magának?

- Igen, mert azt is elmondtam, miért tettem.

- Szóval azért segít, mert tetszik neki, hogy maga pedáns munkát végzett Slaternek? Én meg teljesen illetéktelenül ütöm a dologba az orrom, mi? Még ha Lowe sajátos nézeteket vall is az igazságról vagy a szabadságról, azért ez enyhén szólva túlzás, nem gondolja?

Dalton váratlanul nagyon ideges lett, kezét zsebéből kirántva kérdezte: - Ezt meg hogy érti?

- Ha nem hallja, vagy nem érti, hát elmondom még egyszer! Magát Slater fizette, ő adta a zsozsót, maga pedig elhúzta a ravaszt.

121


Annyira meglepődött, hogy rájöttem, tévedtem. Fölemelte a pisztolyt, nem azért, hogy támadjon, hanem azért, nehogy közelebb menjek hozzá.

- Nem fizetett nekem senki - tisztán formálta a szavakat, idegessége elmúlt. - Tony McCreedy a zsaruknak dolgozott. Látták, hogy a civilruhások körül sündörög. Mindenkit beköpött, akivel csak találkozott. Ezért kellett meghalnia. Szóval nem én vagyok a fizetett ember, hanem ő.

Amit mondott, ahogy mondta, mind-mind sokkal többnek tűnt annál, mint amikor valaki csupán ki akarja magát magyarázni.

- Akkor Mulvey szólt? - kérdeztem lassan.

- Hogyan?

- Ő szólt, hogy Tony áruló, akit ki kell kapcsolni a lehető legsürgősebben? Ugye, így van?

Nem volt szükség válaszra. Már akkor össze kellett volna álljon a kép, amikor Dalton ténykedéséről hallottam Redruthban. Slater nem lépett volna egy zónabelivel kapcsolatba, legalábbis nem közvetlenül. Fogalma sem lehetett róla, kihez forduljon. De már ott volt neki egy zónalakó, mondjuk Mulvey, így az egész dolgot el tudta intézni harmadkézből. Mulvey könnyen jöhetett volna a forradalomról szóló egyes számú mesével, a szerencsétlen Dalton pedig ügybuzgón - és persze ingyen - megtette neki a szívességet. Ha a zsaruk el is kapják, az egészet egy legyintéssel elintézik, mondván, a zónalakók bosszújáról volt szó. Slater csak akkor rezelt be, amikor meghallotta, hogy John McCreedy hozzám fordul, mert attól félt, hogy a nyomára bukkanok. Az egészre az tette fel a koronát, hogy McCreedy Daltont élve akarta. Most már valahogy rá kell vennem a fiút, hogy önszántából jöjjön velem, mert másként nem vihetem magammal Porthneapből.

Hallgatásom idegesítette Daltont, szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Rágyújtottam - vigyáztam, nehogy megtévessze a mozdulatom -, majd megszólaltam.

- Azt hiszem, Tony nem lehetett túlzottan közeli barátja magának, különben nem magát szemeli ki Mulvey a feladatra.

Kicsit megrázta a fejét.

- Csak néhányszor találkoztunk.

- Azt tudta, hogy az apjának sok pénze van, nem?

- Valami építővállalat vagy ilyesmi. Igen, tudtam.

- Következéskép Tony nem állt rosszul anyagilag. Nagyon meg kellett szorulnia, ha infót kezdett árulni a zsaruknak. Azoknak egy csóró is megtette volna.

- És? - Fölkeltette az érdeklődését, de még mindig volt benne egy jó adag gyanakvás.

- Csak annyi, pajtás, hogy én készséggel elhiszem, nem kapott maga egy vasat sem. Valaki azonban nem keveset söpört be azért, hogy magát a dologra rávegye. Ez a valaki pedig Mulvey volt.

Szóra nyitotta a száját, én azonban intettem neki, hogy hallgasson:

- Figyeljen jól! Mulveyt egy Slater nevű figura pénzelte, aki az öreg McCreedy üzlettársa. Mi sem jött ennek a Slaternek jobban, mint az, hogy kikapcsolja az ifjú McCreedyt, és ha az öreg visszavonul, egyedül üljön bele a jóba. És akár hiszi, akár nem, ez a Slater valóban fölbérelt egy fejvadászt is azért, hogy magát kicsinálja. Ha maga a föld alatt van, soha senki nem tudja meg, hogyan vezetnek a dolgok egészen Slaterig. Törje egy kicsit a fejét! Tony nem dolgozott a zsaruknak, mert nem is volt erre szüksége, de vajon Mulveynek mennyi pénze lehet? Ha eljön most velem, még lehet egy dobása. Azért nyírta ki, kisfiam, Tony McCreedyt, mert alaposan átverték. Ha itt marad, akkor nemcsak balek lesz, hanem egy szép, magas növésű hulla is.

122


Komolyan mondom.

A szemét egy pillanatra sem vette le rólam, nem tudtam, mi játszódik le az agyában. Aztán egy mosolyszerűség jelent meg a szája sarkában.

- Ez, amit maga mond, ugyanúgy lehet átverés.

- Nem. És ha túl sokat filózik rajta, akkor kénytelen lesz saját maga is rájönni.

A kocsi felé intett a pisztollyal.

- Menjen vissza, majd jövök, ha készen leszek.

Elkísért tisztes távolságból a kocsihoz, megvárta, amíg beülök. Begyújtottam a motort, elindultam vissza a faluba. Még láttam, hogy borzasztó lassú léptekkel megindul a fémbódé felé.

*

„Újabb összecsapásra került sor ma délelőtt a rendőrség és a zónalakók között a cornwalli Redruth védőövezetben. Az éjszakai összetűzés során lőfegyvereket is használtak a rendfenntartó erők ellen. A rendőrség azt állítja, hogy ura a helyzetnek: ötven elégedetlenkedőt letartóztattak. Ma délelőtt tízkor azonban kiújult az ellenségeskedés, szórványos lövöldözésre is sor került, melyek során két rendőr könnyebben megsérült. Bár a délnyugat-angliai rendőrkapitányság hivatalosan nem erősítette meg a hírt, de úgy tudják, hogy a zónalakók amerikai gyártmányú M16-os gyalogsági kézifegyverekkel vannak fölszerelkezve.”

„Most érkezett újabb jelentések szerint Bristolban és Exeterben is zavargás tört ki. A rendőrségi szóvivők azonban óvnak az elhamarkodott következtetésektől a védőövezetekben történő rendzavarások jellegét illetően. Nevetségesnek minősítették azt a feltételezést, amely szerint az öt évvel ezelőtti események megismétlődésétől kellene tartani.”

Egy független rádióállomás mondta be a hírt; a kocsiban hallottam, amint a hegyre hajtottam. Ettől kezdve minden félórában bemondták.

Huszonöt

Láttam ugyan, hogy nem tetszik nekik, de néztem őket. Mi a csudával űzhettem volna el az unalmat, míg Daltonra vártam? Kis híján egy óra volt már, s minél tovább vártam, annál inkább éreztem, hogy hülyét csináltam magamból. Semmi közöm ezekhez az emberekhez, és még ennél is kevesebb a küzdelmükhöz. Hiszen rám majd csak ezután lesz szükség, ha vége az egésznek. Most mégis itt ülök, és tudom, hogy mindez illúzió, hisz a templomból szállingózó emberek egyikénél-másikánál már ott volt a puska.

Nagyon hasonlítottak azokhoz, akiket Redruthban láttam. Legtöbbjük komor arccal gondolataiba mélyedt, néhányan hamis vidámsággal próbálták palástolni izgatottságukat. Világos, hogy némelyikük mitől annyira feldobott, bár azt is látniuk kellene, hogy ez most már nem játék. A többségük öt évvel ezelőtt részt vehetett a zavargásokban, bár akkor nem volt fegyverük. Most talán ettől nőtt meg az önbizalmuk. Annyi bizonyos, hogy most nem láttam egyetlen sápadt arcot sem, senkit, aki izgalmában a sövény mellett görcsösen rókázott volna. Most még nem. Lowe egy szakállas emberrel lépett ki a templom kapuján. A pofán látszott, hogy valamiféle parancsnok lehet, azt a benyomást erősítette a válláról lógó M16-os. Ahogy közeledtek a kocsihoz, láttam, hogy Lowe dzsekijének a zsebét is egy jókora stukker húzhatja. A sárhányónak dőlve vártam rájuk. Merőn néztem a puskára.

- Ahogy elnézem, ti sem akartok lemaradni.

123


Lowe megvonta a vállát.

- Ez nem tőlem függ, de még a rádió is bemondta, hogy a dolog futótűzként terjed. Föl vagyunk készülve, egyébként is számítottunk rá. Az utat is figyeljük.

- Szerintem már most törhetitek a fejeteket valami frappáns sírfeliraton.

- Attól még messze vagyunk.

- Mindjárt jövök - mondta a szakállas Lowe-nak, majd öles léptekkel távozott.

- Mire mehettek tizennégy kimustrált puskával, mit gondolsz? - kérdeztem Lowe-t. - Megostromoljátok a várost?

- Nem attól függ, hány puskánk van, hanem attól, hogyan használjuk őket - magyarázta, miközben botjával kényelmesebb pozíciót keresett. Egyébként hogy nézett ki a dolog tegnap éjjel Redruthban?

- Olyan volt, mint egy házibuli. Kilencven százalékuknak gőze sem volt, hogy mi történik.

- De visszaverték a zsarukat.

- És? Mire mentek vele? A zsaruk ugyan nem jutnak be a zónába, de a kenyérszállító kocsi sem! A villanyt meg a gázt kívülről lezárják. Na, akkor meg kivel szúrtak ki, mit gondolsz, te forradalmár?

Éppen válaszra nyitotta a száját, amikor föltűnt egy hosszú hajú, copfos lány. Lowe néhány lépéssel eléje ment, a lány nyugodtan, taglejtések nélkül magyarázott neki valamit. Lowe néhányszor bólintott, láttam, hogy időnként felém villan a tekintete. Végül egy fejmozdulattal magukhoz intett.

- Az a fejvadász, aki Paul nyomában van, milyen kocsival jár? - kérdezte.

- Egy fehér Roverrel.

Lowe kérdően a lányra nézett, az bólintott.

- A falu előtti kanyarban állnak - magyarázta nekem Lowe. - Egy nő meg egy pofa ül a kocsiban. Úgy tíz perce szúrtuk ki őket.

Az órámra pillantottam. Jude ennyi idő alatt nem járhatta meg a Truro-zónát, de ez most teljesen mindegy.

- Ha ez tényleg Jude, akkor már jó ideje ott állhat, lehetséges, hogy engem követett - mondtam. - Akkor viszont azt is tudja, hogy Dalton még itt van. Az úton akar elkapni minket, persze lehet, hogy bevárja a zsarukat.

- Miért várná be a zsarukat, ha meg akarja ölni Pault?

- Ha Daltont elkapják a zsaruk, akkor annyi időre bevarrják, hogy az fölér egy halálos ítélettel. Slaternek ez teljesen mindegy. Viszont jó lenne sürgősen előkerítened a fiút, nehogy a karjukba szaladjon a szerencsétlen; én addig megnézem azt a Rovert.

Előszedtem a kocsiból a távcsövemet, és a lányra bíztam magam, vezessen oda, ahonnan ő látta a kocsit. Négy-öt repkénnyel befutott ház állt a faluból kivezető út mentén. A lány idegességében olyan tempót diktált, hogy már-már attól tartottam, futnom kell utána. Térden felül érő Wellingtoncsizmájában úgy nézett ki, mint egy szafariról idetévedt vadász. Komor arccal lóbálta a karjára vetett M16-osát, és nem méltatott szóra.

Egy elhanyagolt farm mögötti útelágazáshoz értünk, itt kanyarodott rá egy ösvény a főútvonalra. A lány átvágott a mezőn, és a távolabb húzódó

124


sövény felé haladt. A sövénybe egy kaput vágtak; a tömör deszkatákolmánynak hátát nekivetve egy férfi állt. Derékban előredőlve futottunk oda hozzá.

- Láttál valami mozgást? - kérdeztem tőle.

- Nem. Nem mozdultam el innen, nehogy észrevegyenek. De nem hallottam semmit.

- Hol parkol a kocsi?

- Ott jobbra, úgy hatvan méterre innen.

Egy rögön megvetve a lábamat, átnéztem a sövényen. Lejjebb, az út mentén, egy rozsdás vaskapu előtti kavicsos kocsibejárón állt a Rover. Távcsövemmel megnéztem a rendszámát: tényleg Jude kocsija. Azt is láttam, hogy ketten ülnek benne, bár olyan szögben álltam, hogy ne láthattam az arcukat. Úgy tűnt, Hawkins ül a volán mellett, de ezt sem láttam pontosan.

- Elzavarhatjuk őket innen - szólalt meg a fickó.

- Van valami különleges kifogása ellenük?

- Nem, de…

- Csak meg akarja nézni, hogyan működik a puska, mi? De addig semmi durrogtatás, amíg nem szólok! A többi őrszem?

- Kettő lejjebb az út mellett, egy pedig a vaskapu közelében.

- Maga itt marad? - kérdeztem a nőt, az bólintott. - Ne felejtsék el, csak akkor lőjenek, ha szólok!

Visszafelé azt néztem, vajon át tudnék-e vágni a kocsival valahol a mezőn. Így lenne a legegyszerűbb, feltéve persze, ha Dalton nem akadékoskodik.

Visszatérve Lowe háza előtt embergyűrűbe botlottam. Ötlépésnyire lehettem tőlük, amikor lövések hangzottak föl a távolból: először kettő, majd rövid szünet után egy ideges sorozat, végül szórványos lövések. Az egészet egy felbőgő motor zaja kísérte, szintén a távolból. Minden fej felém fordult, néhány puskacső is rám meredt. Nem moccantam, míg rá nem jöttek, hogy nem én lőttem, aztán odafutottam hozzájuk.

Hirtelen mindenki ordítozni kezdett velem, a leghangosabb azonban Lowe kérdése volt:

- Hát ez meg mi?

- Fogalmam sincs! Amikor visszaindultam, még csönd volt a kocsinál. Talán a cimboráid nem tudtak nyugton maradni. Egyébként, hol van Dalton?

- Jön mindjárt.

A gépkocsizúgás egyre erősödött, mintha egy mezőn vágnának át, a lövések közben elnémultak.

- Daltonért megyek! - kiáltottam. - Tűnjetek el innen, csak Dalton kell nekik!

Egy ugrással a Jaguárnál termettem, föltéptem az ajtót, és még mielőtt beültem volna, már indítottam is a motort. A téren az emberek szétfutottak. Csikorgó kerekekkel fordultam meg egy zsebkendőnyi helyen, a kocsi orrával az út felé fordulva. Egy pillanatra arra gondoltam, jobb lenne bevárni Jude-ot, de nem tudtam, hogyan szedem össze Daltont, ha a kolléganőm és bunkó társa időközben befut.

125


Elszáguldottam egy puskával rohanó szivar mellett, a Jaguár nagyot döccenve kanyarodott rá az útra. Néhány lövést hallottam a faluból kifelé menet. Rossz érzésem volt: az embereknek gőze sincs, mit csinálnak. De ez megint csak filozófia, tényleg az ő dolguk, bajlódjanak ezzel saját maguk.

Pillanatokkal később megálltam a tengerparti betonrámpa mellett, ahol Daltonnal először találkoztam, és beletenyereltem a dudába. Először semmi, majd hirtelen két alak ügetett felém a bokrok közül. Egyikük Dalton, kezében egy M16-ossal. Kinyitottam neki az ajtót. Dalton nem ült be, csak behajolt.

- Na, mi van?

- Üljön be, itt vannak magáért.

- Kik?

- Na, mit gondol? Üljön már be!

Alighogy kimondtam, a kanyarból kilőtt Jude kocsija. Csikorogtak a kerekek, s láttam, hogy Hawkins a letekert ablakon keresztül célba veszi Daltont. Ettől a fickó is észhez tért, mert azonnal bevetette magát az ülésre.

Tövig tapostam a gázt még időben, mert Hawkins golyója a Jaguár helyén csapódott az aszfaltba.

Túl nagy volt a sebességem, ezért nem tudtam ráfordulni a faluba vezető útra. Előttem viszont ott húzódott egy fal; szerencsére nyitva volt a kapu. Egy parkolóba döccent be a Jaguár, másik kijárat sehol, viszont a sárga kaviccsal fölhintett területen könnyűszerrel meg lehetett fordulni. Mögöttünk eközben föltűnt a Rover is.

- És most? - ordított Dalton.

- Ha elhúznak mellettünk, lőjön! Célozzon a kerekekre vagy a motorra. Visszamegyünk a faluba.

Kidugta a puska csövét az ablakon. A szél a szemembe fújta a hajam, persze attól még láttam, hogy Hawkins keze ismét megjelenik a Rover ablakában. Torkolattűz villant, de a hangját elnyomta a motorzaj. Szerencsére Hawkins vezetés közben nem tudott rendesen célozni.

Egyenesen egymásnak rohant a két kocsi, a távolság egyre csökkent. Ha Hawkins úgy tervezte, hogy belénk rohan, én nem osztottam ezt az elképzelést: hirtelen élesen jobbra tekertem a kormányt. Dalton puskája nagyot dörrent, egy pillanatra láttam Hawkins dühtől eltorzult arcát, az ülésen merev derékkal ülő, kifejezéstelen arcú Jude-ot. Aztán elszáguldottak mellettünk.

Dalton még egy ideig tüzelt, aztán nagyot káromkodott:

- Az istenit neki, túl alacsonyra céloztam. Próbáljuk meg még egyszer!

De közel volt már a kapu, és egyébként is, ha ilyen közelről elszúrta, akkor másodszorra is elszúrhatja.

Dalton idegesen nézett hátrafelé, csak akkor fordult felém, amikor fékeztem, és ráfordultam az útra.

- Hova megy? Elkaptam volna őket.

- Ők meg minket. Ne aggódjon, inkább figyeljen, mikor jönnek!

A Jaguár repesztett az emelkedőm; amennyire lehet, le akartam a Rovert rázni. Dalton fölcsattant:

126


- Itt!

Befordultam a templom előtt, s szinte tudat alatt észleltem, milyen csönd van a faluban. Lowe furgonja egy méternyire belógott az útra, mellette egy puskás alak célzott ránk. A bokrok mögül valaki intett, hogy húzódjunk félre. Meglehet, hogy remekül szuperál az úttorlasz, és Jude csapdába sétál, én azonban már benne voltam a csapdában. Az, hogy Dalton már itt ült mellettem, még inkább idegesített: nem akartam a dolgot az utolsó pillanatban eljátszani. Nem álltam meg, sőt növeltem a sebességet. Szorítottam a volánt, becéloztam a furgon és a ház pereme közötti rést. Szinte csak nekikoccantam a furgonnak. Ez elég volt ahhoz, hogy csökkenjen a sebességem, ugyanis a lökhárítóm beleakadt a teherkocsiba, az pedig csikorogva, recsegve mozgott együtt a Jaguárral. Amikor végre ki tudtam szabadítani a kocsit, Dalton dühösen megkérdezte:

- Hát ezt meg mi a fenéért csinálta? Megőrült?

- Hol a Rover?

- Mögöttünk! Miért, hol lenne?

A házak és a kerítések között kanyargó szűk utcában hatalmasakat döccenve repesztettünk. Hirtelen egy figura rohant át előttünk az úton. Amikor rádudáltam, átvetette magát a sövényen. Kis híján elgázoltam. Az út végét egy rozsdás traktor torlaszolta el, fékeznem kellett, amikor oldalra kaptam a volánt. Hawkins viszont nem fékezett, amikor igyekezett belém rohanni. Igencsak észnél kellett hogy legyek, nehogy nekipasszírozzon a traktornak.

- Vigyázzon! - ordított fel Dalton.

Láttam, hogy visszatértünk ugyanoda, ahol korábban a lánnyal jártam. Ráfordultam a mezőre, és gázt adtam. Hawkins kanyarodás közben még egyszer nekihajtott a kocsi farának.

Akadálytalanul repesztettem a nyitott kapu felé, mely mögött az országút húzódott. De ha az országúton folytatódik az üldözés, rövidesen közbelépnek a zsaruk is. Ők pedig Dalton t szépen lekapcsolják, és ugrott a pénzem.

- Próbálja meg még egyszer! - vetettem oda Daltonnak.

Bólintott. Arca sápadtabb volt, mint az előbb, keze erősen szorította a puskát.

A visszapillantó tükörben figyeltem, hogyan csúszkál, döccen mögöttünk a Rover. Előhúztam a pisztolyomat, és a lábam közé helyeztem. Amikor hirtelen elrántottam a volánt, hogy szembeforduljak vele, hatalmas sárcsomók röpültek ki a kerék alól. Eközben Dalton újból kihajolt az ablakon az M16-ossal.

Tisztán láttam a Roverben Jude és Hawkins alakját, most már nagyon furcsálltam, hogy Jude nem moccan. Már csak ötven méter, negyven, harminc. Fölugatott Dalton kezében a fegyver. A gázt tövig lenyomva, elkezdtem a Rover előtt rángatni a volánt. Három méterrel előtte vágtam át. Hallottam, ahogy Dalton golyói csattannak a fémen, majd azt is, hogy a tár üresen kattan. A Rover elénk vágott, mintha Hawkins belénk akart volna rohanni, de a Jaguár gyorsabb volt, Hawkins pedig egy másodperc alatt eltűnt a látómezőmből.

Dalton káromkodva rángatta a tárat. De nem volt idő arra, hogy vacakoljunk. Bal felé visszafordultunk. Figyeltem a Rovert: mintha csökkent volna a sebessége, de semmi jelét nem adta, hogy vissza akar fordulni.

- Beszorult a tár - ordította Dalton.

Előhúztam a pisztolyomat.

- Húzódjon le!

127


- Mi?

- Földre!

Hawkins a bal oldalamon haladt, ezért Dalton háta mögül célozva lőttem.

Négy lyuk támadt a Rover bal hátsó sárhányóján, a kocsi felénk fordult.

Elrántottam a volánt, nehogy belénk jöjjön, eközben a földre ejtettem a pisztolyt, hogy fölszabaduljon a kezem.

Dalton fölordított, mert a stukker a fején landolt.

A sövény egyre közeledett, el kellett kanyarodnom. A Rover ugyanezt tette, de hirtelen két kerékre állt, és végigszántva a sövényt, fennakadt rajta.

Lelassítottam a kocsit, és a Rovertől körülbelül százméternyire megálltam. Körülnéztem a mezőn, sehol senki.

Dalton aki még mindig a tárral bajlódott, csak akkor nézett föl, amikor megálltunk.

- Hé, nézze csak! - kiáltott fel szinte azonnal.

Lassan kinyílt a Rover ajtaja, és Hawkins mászott ki a kocsiból. Puska is volt nála, de esze ágában sem volt használni. Elkezdett a sövény mellett rohanni, és időnként hátrapillantott.

- Induljon már, kapja el! - szólt Dalton és a padlón heverő pisztoly után nyúlt.

Újból elindítottam a kocsit. Hawkins, amikor ezt látta, úgy gondolhatta, hogy biztonságosabb lesz neki a sövény mögött. Fölkapaszkodott a tetejére, ás átugrott a másik oldalra.

- Elkaphatta volna, ha beletapos a gázba - jegyzete meg Dalton.

Nem válaszoltam, hanem a Roverhez hajtottam, és ott ismét leállítottam a motort. Egyik kezemben a kulcsok, a másikat pedig kinyújtottam Dalton felé: - Kérem a pisztolyt!

Gyanakvó arccal adta át.

- Maradjon itt, és figyeljen! - mondtam neki.

Csendben közeledtem a Roverhez, csak a hűlő fém pattogása hallatszott. Szinte teljesen beborította a sár, a hátsó sárhányón jól látszottak a golyónyomok, amelyeket az én lövéseim ütöttek. A vezetőülésnél az ajtó nyitva maradt, a motorházból vékony csíkban sziszegett elő a felforrósodott hűtővíz.

Fél kézzel a kocsi tetejére támaszkodva, benéztem a nyitott ajtón. Jude nem mozdult. Merev derékkal ült, s ha keze nem abban a pózban van, amilyenben láttam, az ember azt hihette volna, hogy alszik. Ám kezét az ülés háta mögött összekötötték. Hüvelykujj vastagságú kötéllel volt az üléshez kötözve, a kötelet a mellén csomózták össze. A bokáját ugyanígy kötötték meg. Beültem a vezetőülésre, és megborzongtam. Mindig utáltam meleg székre ülni, most talán még jobban. Első látásra azt hihettem volna, hogy eszméletlen, hisz homlokán egy elég csúnya zúzódás éktelenkedett. Mégis tudtam, hogy nem ez a helyzet. Szőrmegalléros bőrdzsekijén, azon a tájékon, ahol a bordái végződtek, három egymáshoz közeli szakadásra lettem figyelmes.

Nem láttam sok vért az ülésen, ám amikor elhúztam az ülés szárnyát, annál többet. Úgy tűnt, először csak egyet szúrtak bele, a második csak valamivel később jött, majd percekkel utóbb a harmadik. Pulóverét és szőrmebélését teljesen átlucskosította a sötétbarna, alvadt vér. Farmerjéből

128


szabályosan csöpögött a vér a padlóra. A szerencsétlen nőt Hawkins odakötözte az üléshez, beleszúrt, és hagyta, hadd vérezzen. Aztán megint szúrt, mert nyilván úgy hozta úri kedve.

Csúnya dolog így meghalni, túl hosszadalmas.

Tudtam, hogy Jude halott, mégis a pulzusát kerestem a nyakán. A fehér bőr még meleg volt, majdnem normális bőrhőmérsékletű. Nagyon ocsmány féregnek kell lenni ahhoz, hogy így hagyjunk valakit meghalni.

Mélyet lélegeztem, aztán munkához láttam.

A zsebeiben megtaláltam a tárcáját, egy kis noteszt, benne címek, telefonszámok meg néhány kisebb cédula. Átkutattam a kesztyűtartót, az ajtón lévő zsebeket, de nem találtam semmi érdekeset. Igaz, nem is reméltem.

Ekkor figyeltem föl a műszerfal tetején lévő műanyag dobozkára, amelyen egy kis piros lámpa villogott. A pisztoly agyával addig csépeltem, amíg a fény ki nem aludt. Ezután kiszálltam a kocsiból, és becsuktam az ajtót.

Dalton szótlanul figyelte, ahogy bemásztam melléje az ülésre. Rágyújtottam egy cigarettára, és elgondolkozva vakargattam a borostámat a hüvelykujjammal. A pisztoly még mindig a kezemben volt. Dalton idegesen megmozdult, majd megkérdezte:

- A csaj halott?

Kifújtam a füstöt és békén hagytam a borostámat: - Aha, de nem maga csinálta ki.

- Láttam, hogy nagyon üt valamit.

- Egy jelfogót. Biztos rászereltek valamit a kocsimra, amikor legutóbb összefutottunk. Most legalább tudom, hogyan akadtak rám.

Jólesett végre a saját hangomat hallani ebben a halotti csöndben. Még egyet szívtam a cigarettából, aztán kihajítottam az ablakon. Ideje volt indulni.

- Idáig nem boldogult a tárral? - vetettem oda neki.

A puskatust a combjára támasztotta, a cső pedig kimeredt az ablakon. Egy hirtelen mozdulattal a nyakába nyomtam a pisztoly csövét. Dalton megmerevedett.

- Hagyja a puskát! - reccsentem rá. - Vegye ki a kesztyűtartóból a bilincset!

A puskát ugyan elengedte, de nem mozdult.

- Mire készül? - kérdezte halkan.

- Magammal viszem. Na, gyorsan a bilincset!

- Ha nem, akkor mi lesz? Most mentette meg az életemet, saját kezűleg akar kinyírni?

- Nem erre szerződtem. A bilincset, haver!

Előrehajolt, kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette a bilincset.

129


- Egyik felét csattintsa a bal csuklójára, a láncot pedig húzza át a karikán, az ajtón.

Megcsinálta, amit mondtam neki, aztán megszólalt.

- Azt hittem, hagyja, hogy magam gondoljam végig: akarok-e menni, vagy sem.

- Túl sokba kerül maga nekem.

Amikor előrehajoltam, hogy a bilincset rácsukjam a másik csuklójára, megpróbált a szabad karja könyökével az arcomba vágni. Csodálkoztam volna, ha nem ezt teszi. Elkaptam a csuklóját, rákattintottam a bilincset, és rövidre húztam a láncot. Káromkodott, megpróbált kiszabadulni, de a lánc nem engedett. Elvettem a pisztolyt a nyakától, a puskáját meg kihajítottam az ablakon.

Amikor beindítottam a motort, néhány ember tűnt fel az úton a hátunk mögött. De mire rájöttek, hogy eszem ágában sincs visszafordulni, már átdöccentem a kapun, és ráfordultam a dél felé vezető útra.

Huszonhat

Az első tíz percben figyeltem az útelágazásokat, az emelkedőket, és sűrűn pislantottam a visszapillantó tükörbe is. St. Austell mellett egy ideig nagy volt a forgalom, de aztán szélesebb út következett, gyorsabban haladtam, és megnyugodhattam egy kicsit: senki sem követett, senki sem próbált csapdába ejteni. Igazából csak Liskeard környékére érve hittem el, hogy nem lesz semmi bonyodalom. Hawkins meglépett, Lowe emberei pedig nem vállalkozhattak hosszabb távú üldözésre. A zsaruk, mint mindig, most sem tudtak semmiről. Én végeztem.

Liskeardban lógott az eső lába, a szél is egyre erősödött. Az utcákon senki, korán sötétedett, és csak az utakra festett záróvonalak csillogtak. Minden arra utalt, hogy beköszöntött a rossz idő. A rádió is ugyanezt mondta, az időjárás-jelentés éppen olyan vészjósló volt, mint maga az égbolt.

Dalton is a rádiót figyelte, de nyilván más járt a fejében, mint nekem. Még mindig tartottak a „zavargások” Exeterben és Bristolban, a rendőrségi szóvivők pedig még mindig tartózkodtak a „messzemenő következtetésektől”. Ez pedig azt jelenti, hogy semmire sem jutottak eddig. Ezért úgy döntöttem, hogy az útelágazásnál Tavistock felé fordulok. Ez ugyan elég nagy kerülő, de ha Plymoutht érintem -, ami, fogadok, olyan, mint egy felbolydult méhkas -, az út tele lesz zsarukkal. Daltont pedig már biztosan körözik azóta, és miért tennék szívességet a zsaruknak, és vennék ki tíz rongyot a saját zsebemből?

Kerülő utakon jutottunk ki Cornwallból, Dartmoor felé haladtunk. S bár átléptük már a közigazgatási határokat, a vidék képe nem sokat változott: elhagyatott, vad tájon suhantunk keresztül. Szélrohamok törtek a kocsira, időnként eleredt az eső; a szikladarabokkal borított kietlen tájék fölött alacsonyan szálltak a sötétszürke felhők. Nem csoda, ha a környékbeli emberek féltek ettől a tájtól. Nem csodálkoztam, de nem is értettem egészen, miért.

Magam is hajlamos vagyok félelmekre, de ha kivárom, amíg a félelmem anyagiasult formát ölt, amit üstökön lehet ragadni, akkor a rossz érzés azonnal el is múlik. Lehet azonban, hogy mindez korlátoltság. Lehet, hogy a formátlan dolgoktól sem kellene tartanom, a kézzelfoghatótól viszont annál inkább. Ki tudja?

Ilyesmiken törtem a fejem, miközben még több mint négyszáz kilométernyi vezetés állt előttem. De legalább Dalton nyugton volt. Lehet, hogy ő is valami hasonlón töpreng?

*

130


Útközben változtak ugyan a helyi adók, de a hírek nem. Egyelőre nem csatlakozott a lázadókhoz egyetlen újabb zóna sem.

Erősen sötétedett, az időjárás nem javult, sőt időnként rosszabbodott. Cirencesterben megálltunk, vettem egy-két szendvicset, mert kegyetlenül éhes voltam. Nem rohantam, de azért tartottam az erős tempót. Dalton szótlanul nézelődött. Időnként elaludt, vagy legalábbis pihentette a szemét. Részemre már rég megszűnt létezni, úgy vezettem, mintha egyedül ülnék a kocsiban. Alighogy elmúlt nyolc óra, hirtelen megváltozott a hírek hangneme. Egymást követték az izgatott beszámolók arról, hogy a zónák szabályosan felkeltek. A riporterek kitettek magukért: tízpercenként hangképeket adtak az eseményekről. A beszámolók szövege szinte szóról szóra megegyezett, csak a helyszínek változtak. Nem beszéltek arról, hogy újra az öt évvel korábbi zavargások ideje köszöntött be, de erről nem is kellett. Angliában csak az nem tudta, hogy forrong valami, aki elvonult egy lakatlan szigetre.

Meghallgattam az utolsó híradást, amely fölsorolta az érintett zónákat, aztán kikapcsoltam a rádiót.

Dalton felém fordult, úgy mozgott, mintha nem is lánc, hanem merev rúd lenne a csuklóján. Sötétben haladtunk az úton, amelyen már szinte alig volt forgalom. Csak néha suhant el a Jaguár mellet valami. Túl sokszor pillantottam a mérföldszámlálóra, talán mert már túl akartam lenni a dolgon, de lehet, hogy azért, mert marcangoló űr volt a gyomromban. Egy állandóan visszatérő gondolattal viaskodtam, hiába akartam megfeledkezni róla: „A test jól tudja, a testben bízhatsz.” Ha rosszul érzed magad, légy igazán rosszul, űzd ki a mérget a szervezetedből, ess túl rajta, és könnyebbülj meg.

- Adna egy cigarettát? - szólalt meg Dalton.

- Nocsak, nem is tudtam, hogy dohányzik.

- Ritkán.

Előhalásztam egyet, meggyújtottam neki. Előredőlt, és a szájával vette el. Beleszívott, aztán azonnal köhögni kezdett. Lehajolt, hogy a keze közelebb kerüljön a szájához.

- Levehetné a bilincset - mondta. - Nem csinálok semmit, higgye el.

- Jól van ez így.

- De meddig? Remélem, tudja, hogy halálosan kényelmetlen ez a helyzet? - Nem siránkozott, hanem tényt közölt.

- Már csak egy-másfél óra.

Megint előredőlt, mélyet szívott a cigarettából, majd rám nézett.

- És aztán?

Egy pillanatig megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Sokan berezelnek, siránkoznak, Daltonon éreztem, hogy nem fél. Ő bizonytalan, és ez végül is sokkal rosszabb.

- John McCreedy látni akarja, ennyi - válaszoltam.

- Utána meg a szaruk?

- Már mondtam, erről nem beszélt. Csak nem aggódik?

- Miért, mit gondol? - Enyhe gúnnyal reagált a teljesen idióta kérdésre.

Hallgatásba burkolóztam, de Dalton újrakezdte. Nem volt ugyan gyónásszerű ez, de olyan nehezen törtek elő belőle a szavak, mintha valami

131


megrághatatlan dologgal küszködne.

- Én lőttem le Tonyt - mondta. - Már meséltem, de másról van szó. Úgy értem, magát nem érdekli az egész, hisz nem is ismerte.

- Tehát lelőtte, mert…

- Nem! - csattant föl hirtelen, belém fojtva a szót. - Az istenit, hadd mondjam végig!

Elhallgattam, és az utat néztem. A nátriumlámpa természetellenesre változtatta az utat, a beton rózsaszínben tükröződött.

- Azért van másról szó, mert megöltem - folytatta. - Semmit nem éreznék, ha tényleg a zsaruknak dolgozott volna, ahogy Mulvey mondta.

Érződött a hangján, hogy még mindig nem mondta ki a lényeget.

- Tudja, amikor Mulvey először szólt, azt hittem, nem leszek képes megtenni. Úgy értem, Tony ugyan nem volt barátom, de mégis… Nem is szerettem, kívülálló volt. Fogalmam sem volt, mi a csudát akar közöttünk. Kocsija, pénze, mint a nyű, egyetemre járt. Nem volt miért harcolnia. Persze nem ezért halt meg, hanem azért, amit Mulvey mondott róla meg a zsarukról. Ezt meg is mondanám az öregének. De mi van, ha nem igaz a dolog? Akkor ez olyan mentegetőzés lenne, védekezés meg magyarázkodás.

Erre nem volt mit mondanom, ezért inkább kérdeztem:

- Mit keresett Porthneapben? Mulvey mondta, hogy oda menjen?

- Nem - egyszerre kitisztult a hangja. - Ő azt mondta, ha végzek, azonnal menjek vissza. De a zsaruk nagyon nyüzsögtek, ezért inkább meghúztam magam egy időre. Redruthban szerettem volna maradni, de az a fickó, az a Tregear elküldött. Azt mondta, jobb, ha nem téblábol ott senki, aki tudja, honnan származnak a fegyverek.

- Ezért inkább Porthneapbe ment.

- Aha.

Kis híján a körmére égett a cigaretta, ezért kivettem az ujjai közül, és kihajítottam az ablakon.

- Nem hinném, hogy McCreedy csinálni fog magával valamit - mondtam megnyugtatóan. - Maga csak végrehajtó volt. Slater megbízta Mulveyt, az pedig palira vette magát. Ha megmondja az öregnek, hogyan történt a dolog, szerintem békén hagyja. Hogy azután mit csinál, az már a maga dolga.

- Úgy gondolja? - kérdezte.

*

Tíz harminckor a Jaguár átgurult a városhatáron, megindultunk a lejtőn lefelé a központ felé. Itt is zuhogott az eső, az utakon hatalmas pocsolyák éktelenkedtek. Erős szél tépte a fákat, a lámpaoszlopok szabályosan hajladoztak. Az utcák meghódoltak a szél hatalmának, szinte teljesen kiürültek. A hold is visszavonult, nyilán elment oda, ahol jobban megbecsülik. Ez nem is hülye ötlet.

Néhány másodpercig elszórakoztam az ötlettel.

Ahogy az ismert vadászterületére ért, Dalton felélénkült, az utcákat figyelte, mintha várna valamire.

Elhúzott mellettünk egy rendőrségi riadókocsi, a zsaruk szemügyre is vettek, de nyilván csak azért, mert egyedül minket láttak az utcán. Annyira

132


kihalt volt minden, hogy akár hajnali kettő is lehetett volna. Szűk utcákon kanyarogtam a kocsival, amibe úton-útfélen belekapott a szél, ha egy mellékutca mellett haladtunk el. Dalton egy ideig értetlenül nézelődött, aztán kibökte:

- Nem jó úton megyünk.

- Dehogynem.

- Csak nem a zónába megyünk?

- De igen.

Meglepődött, de ha arra gondolt, hogy esetleg meggondoltam magam, súlyosan kellet tévednie.

- De…

- Ne izguljon, rövidesen találkozik John McCreedyvel. De nem szeretném, ha Slater gorilláiba botlanánk a küszöbön.

- Csak nem?

- Csak igen. Ha Hawkins már jelentette neki, hogy maga kicsúszott a kezéből, biztos, hogy a pasas lépni akar.

Befordultam egy újabb szűk utcába, amelynek végén ott húzódott a zóna fala. A helyzet még nem volt olyan rossz, mint Redruthban: a zsaruk még nem emeltek útakadályokat. Egy sötét szakaszon leálltam.

Néhány percig csendben üldögéltünk, mintegy magukba szívtuk a nyugalmat. Ránk is fért egy ilyen mozgalmas nap után.

- Azt tudja, hol vagyunk?

Dalton válaszként bólintott.

- Átmegyünk a falon, elviszem valakihez, ott várja meg, amíg John McCreedy idejön. Ne legyenek vérmes reményei attól, hogy itt van a zónában. Ha meglóg, úgyis elkapom, még ha közben néhány fejet be is kell törnöm. De azt hiszem, megvan a magához való esze, és nem csinál balhét.

- Persze, hogy megvan. Még meg se szólalt, már tudtam, mit fog mondani. Na, essünk túl rajta!

Kinyitottam a bilincsét. A csuklóját dörzsölgette, hagytam, hadd csinálja vagy fél percig, aztán kiszálltam, mire ő is követett.

Magamhoz vettem a puskát, nem is annyira Dalton miatt, hanem a helybeliek esetleges viselkedése miatt. Persze Daltonban sem bíztam: a zsebembe gyűrtem a bilincset. Hiába örül annyira a szabadságnak, rövidesen visszavándorol a csuklójára, és szépen ott is marad a bilincs, míg nem végzünk.

Háromperces gyalogúttal jutottunk el a falig a csípős, hideg szélben. Dalton vacogott, nyilván jól átmelegedett a kosiban. Mozgást ugyan nem láttunk sehol, de időnkét egy-egy szélroham hangfoszlányokat sodort felénk a fal mögül. Az emberek tehát kint voltak az utcán, bár ez nem jelenti egyértelműen azt, hogy balhéra készülnének. Úgy gondolom, ezt végső soron a fegyverek jelenléte vagy hiánya dönti el.

A szögesdrót jó tizenöt méter hosszan futott a téglafal mentén, amely valaha egy gyár része lehetett. Az egész nem volt magasabb másfél méternél, és egy helyen még le is rombolta valaki. Egy törmelékkel borított grund terült el közvetlenül a fal mögött, s csak ezután kezdődtek az utcák.

Intettem Daltonnak, hogy ő bújjon át elsőként. Rutinos mozdulatokkal egyensúlyozott át a téglákon, majd ruganyos térdel leugrott a zónán belül.

133


Ahogy követtem, hirtelen átvillant bennem, hogy vajon negyvenévesen is ezt kell-e csinálnom. Terméketlen spekuláció az ilyen, hisz úgyis csinálja az ember, ha kénytelen.

Előhúztam a zsebemből a bilincset, és meglóbáltam az orra előtt.

- Már nincs szüksége a kezére, haver, vegye föl ezt a csinos karperecet.

Karba tett kézzel fordult felém, és megkérdezte: - Minek, azt hittem, megállapodtunk.

- Valóban azt mondtam, tartom olyan értelmesnek, hogy nem lép meg, de ha találkozik a cimboráival, esetleg meggondolja magát. Ez csupán elővigyázatosság. Tegye szépen a mancsára!

Odadobtam neki, fél kézzel elkapta.

- Maga ezt nagyon csípi, mi? - kérdezte. - Hogy lássam, milyen kemény fiú.

- Minél tovább húzza az időt, annál tovább hagyom magán. Siessen!

- Hiába sürget, kedves fejvadász úr! Nem teszem föl! - ezzel odadobta a lábamhoz.

Merően a szemembe nézett, aztán hátat fordított, és rugalmas léptekkel elindult a házak felé.

Fölvettem a bilincset, és megindultam utána. Mire beértünk az utcába, már csak egy lépés választott el tőle. Így tettük meg az út hátralevő részét.

A zóna képe megváltozott. A villany sehol sem égett, természetesen itt is lekapcsolták kintről. Az utcán viszont most nem lézengtek az emberek, mint néhány napja. Aki kimozdult, az dzsekit vagy kabátot vett a pólója fölé. Arra már nem vesztegették az idejüket, hogy leálljanak egymással csevegni. Zsebre dugott kézzel, határozott léptekkel mentek céljuk felé. Ha egyáltalán figyelemre is méltattak, azt menet közben tették. Az élet megint kemény lett, s ha nem akar az ember halálra fagyni, mozogni kell.

Öt perc alatt odaértünk Willy kéglijéhez. Közben egy csoportot láttunk az utca végén elvonulni laza sorban. Egyiküknél viharlámpa, amely nem vetett sok fényt. Dalton megállt, úgy figyelte őket. Én meg Daltont néztem. Amikor végre elmentek, hátba löktem, úgy zökkentettem ki merengéséből, és beirányítottam a házba.

Sárga fény szűrődött ki az emeleti ablakon. Dalton belépett a nyitott kapun, majd megállt. A lépcső felé bólintottam. Emlékeztem, milyen kellemetlen meglepetés várt a múltkor az ajtó mögött, ezért fölemeltem a puskát, és figyelmeztetően Daltonra villantottam a szemem. Bömbölt a rádió, csak akkor halkult el, amikor kopogtattam. Willy hangját hallottam az ajtó mögül:

- Tessék!

- Carl vagyok, Willy.

Szöszmötölt a zárral, kinyitotta az ajtót.

- Van egy kis időd, Willy? Szükségem lenne egy pótmamára.

- Hogy micsoda? Idő? Hogyne, gyere be.

Volt valami kelletlenség a hangjában, de nem is vártam lelkesedést. Daltont felső karjánál fogva magam elé irányítottam: közömbös arccal nézett körül a gyertyafénytől megvilágított szobában. Willy eközben becsukta az ajtót. Dalton közelében maradtam, de közben letettem a puskát a heverőre,

134


mielőtt még megfordult volna. Amikor pedig megfordult, váratlanul lesújtottam a gyomrára. Kidülledt a szeme, szája kinyílt, ahogy csendben összegörnyedt. Megragadtam a vállát, és belöktem a mögötte lévő karosszékbe. Mire levegőt kapott, már a szék támlája mögé is gördítettem egy ötvenkilós súlyzót, amihez hozzábilincseltem a csuklóját. Ahogy felálltam, igen csúnya fény villant a tekintetében, de még mindig nem jött annyira rendbe, hogy képes legyen megszólalni. Ezután Willyt vettem szemügyre, aki az egészet közömbösen szemlélte. Most is farmerban volt, de széldzsekijét homoksárga kardigánra cserélte. Arca sokat javult az elmúlt harminchat órában, a sebek jóval halványabbak lettek, bár a zúzódások még a szivárvány minden - sötétebb - színében játszottak. Karommal mutattam neki az utat a konyhája felé; bólintott, majd fölemelte a gyertyát, és indult.

- Néhány dolgot kérnék, öreg - kezdtem. - Először is föl kellene hajtanod néhány pasast. Három perc alatt elő tudod keríteni azt a haverodat, azt a Calt vagy kicsodát?

Vágott egy grimaszt.

- Nem tudom, talán öt perc kell, ha otthon van. Itt lakik a közelben.

- Akkor menj el hozzá! Ha otthon találod, küldd el Tom kocsmájába, keresse meg Razt, a pakisztánit meg a haverját, akinek Vin a neve. Ezek mindketten McCreedy bandájához tartoznak. Mondja meg nekik, hogy itt várom őket az utca végében egy óra múlva. Jöjjenek egyedül, és ne szóljanak senkinek egy szót sem. Ha húzódoznak, mondja meg nekik, hogy Tony McCreedyről és Paul Daltonról van szó. Egyébként ez a pofa Dalton. Minden világos?

- Aha - bólintott unottan.

- Ha Cal nincs otthon, ne keresd máshol, hanem gyere egyenesen vissza. Dolgom van, és azt akarom, hogy addig tartsd a szemed Daltonon!

A szeme mindenfelé vándorolt, csak hogy kikerülje az enyémet, úgy válaszolt. Hiányzott belőle a lelkesedés.

- Aha, persze hogy rajta tartom.

Belenéztem a szemébe.

- Csak nem vagy rosszul? Nem hangzott valami meggyőzően.

Látszott rajta, hogy kínlódik.

- Jól vagyok - válaszolta, aztán kibökte: - Beszélnünk kéne, Carl. Arról, hogy neked dolgozom. Azt hiszem, nem tudom folytatni.

- Bajban vagy?

- Nem, semmi. Ma éjjel oké, de gondolkoztam rajta, hogy milyen ocsmány meló a besúgóé. Val is azt mondja, tudod, ez a lány, hogy ocsmány… Mert te… szóval, mert te nekik dolgozol.

Megvonta a vállát, látszott rajta, hogy feszült, először azt hittem, azért, mert fél tőlem. De rájöttem, hogy inkább önmagával viaskodik.

- Rendben van, Willy - mondtam. - Ha így gondolod, akkor ez a mai az utolsó. Nem kell aggódnod.

- Tényleg? - Hirtelen valami élet költözött a hangjába: - Szóval… nem vagy pipa? Egyébként megvan az a lista, amit kértél… tudod, McCreedy barátairól.

- Nagyon jó, kösz. Majd elmondod, ha visszajövök. Akkor majd lesz egy kis időm. Most pedig indulj Calhoz! - A kezébe nyomtam egy húszfontost. - Ez az övé, és nem akarom látni az után, hogy végrehajtotta az utasításaidat.

135


- Szóval, Raz és Vin, Tony McCreedyről és Paul Daltonról van szó, az utca végén egy óra múlva. Világos.

- És mindenki másnak kuss! Ez nagyon fontos.

Kiléptünk a konyhából, Willy egy pillantást küldött Dalton felé, majd kiment a lakásból. Leültem a heverőre, és rágyújtottam egy cigarettára.

- Hová ment? - kérdezte Dalton.

- Ne törődjön vele, visszajön. Üljön csak kényelmesen!

Amint elnyomtam a cigarettát, Willy már vissza is érkezett. Nyilván futott, mert alig kapott levegőt.

- Otthon volt?

- Igen.

Fölálltam az ágyról.

- Oké, akkor most erre vigyázz! Egy óra múlva visszajövök. - Előhúztam a hónom alól egy pisztolyt. - Senkit ne engedj be, míg vissza nem jöttem.

- Az… az nem kell - mondta a pisztolyra meredve.

- De azt nyilván nem akarod, hogy újabb bőrdíszműves készítmények kerüljenek az arcodra - ezzel a kezébe nyomtan a fegyvert. - Egyébként Valt se engedd be, még nekiállna, hogy levegye a bilincset a barátunkról, akár a puszta fogaival.

Willy elröhintette magát, majd elkísért az ajtóig, és bezárta utánam. Ahogy kiléptem a kapun, a szél egy idegesen felugató puska hangjait sodorta felém. Észak felől egy másik válaszolt neki. Gyorsan lépkedtem, miközben a fegyverek társalgásához újabbak csatlakoztak.

Huszonhét

A Jaguár John McCreedy háza felé gurult a szinte kihalt utcákon. A fegyverropogás ide már nem hallatszott el. Ugyanaz a szél fújt, ugyanaz a sötét égbolt tekintett le, de egy teljesen más világra. A hideg szél sem olyan metsző, ha gazdag embert fúj szemközt.

McCreedy kocsifelhajtójától úgy tizenöt méterre egy fekete limuzin parkolt a homályban. Lelassítottam, hogy jól megnézhessem, kik ülnek benne. Amikor ráfordultam a kavicsos útra, két sápadt, de felismerhetetlen figurát láttam a szélvédő mögött.

A házig nem találkoztam járművel, az életnek semmiféle nyomával. Néhány levél hullott csak a kocsi reflektorának fénypászmájába. Megállítottam az autót, kiszálltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve, magamhoz vettem a puskát is.

A ház jószerint sötétbe burkolózott, egyetlen külső lámpa világította meg az ajtóhoz vezető lépcsőt. Az emeleten jobbra egy, a földszinten pedig a bal oldalon két ablakból szűrődött ki valamicske fény. Megnyomtam a csengőt, és várakoztam. Idegesített, hogy a lámpa alatt kell álldogálnom, túlságosan jó célpontot nyújtok egy lesipuskásnak.

Úgy két perc elteltével nyílt csak ki az ajtó. Egy alacsony, ötvenes éveiben járó, fáradt szemű asszony kérdően nézett rám.

136


- Carl a nevem - kezdtem. - Mr. McCreedyt keresem. A fiáról van szó.

Beengedett. Egy esernyőn jobban meglepődik az átlagember, mint ő a puskán. Talán ennyire megszokta már a puskás látogatókat? Bizonyára a csizmám talpára tapadt az a levél, amelyet azután szedett fel a padlóról, hogy becsukta az ajtót, összemorzsolta, a zsebébe gyűrte, és elindult, hogy mutassa az utat.

Keresztülvágtunk a szürke padlószőnyeggel borított hallon. A fehérre tapétázott falakról néhány falikar vetett fényt a bútorokra. Elhaladtunk két ajtó előtt, a harmadiknál aztán megállt, és kopogtatott. Az ajtó mögül kedvetlen „Tessék!” hallatszott.

- Mr. McCreedy, egy bizonyos Carl, ööö… - kérdően nézett rám.

- Csak ennyi, Carl - mondtam, és beléptem a nő mellett az ajtón. McCreedy épp fölállt a rézcsöves bőrfotelből. Az asszony hangtalanul húzta be maga mögött az ajtót. John McCreedy nem ebben a szobában fogadott az első alkalommal, de ez sem különbözött sokban a másiktól. Egy kis kandalló melegítette a szivarfüstös szobát. A lefüggönyözött ablakok valószínűleg a kertre nézhettek, a közöttük elhelyezett tévé képernyőjén épp az esti híradó képei peregtek.

McCreedy mozdulatlanul, szinte mereven állt a fotel előtt. Ugyanaz a hasított bőr kardigán, sötét nadrág, kihajtott nyakú ing volt rajta, mint amikor először találkoztunk. Azóta azonban megborostásodott, és ráncai jóval mélyebbé váltak.

- Hallott erről? - kérdezte és a tévé felé intett.

Egy zóna képei villóztak a képernyőn gesztikuláló riporter háta mögött.

- A zavargásokról? Épp ott voltam Redruthban tegnap éjjel, amikor az egész kezdődött.

A képernyőre pillantott, arcára kiült a leplezetlen megvetés.

- Iszik valamit? - kérdezte visszafordulva.

- Hogyne, whiskyt vagy vodkát. Bármelyik megfelel.

- Na, magának is könnyű örömet szerezni. - Odasétált a pohárszékhez, és két metszett üvegpoharat teletöltött. - Üljön le, fiam!

Elhelyezkedtem a másik bőrfotelben, a puskát átvetettem a combomon. Az öregúr szája körül elmélyültek a ráncok, nagyon mogorva volt. Talán attól, amit a tévében látott.

A kezembe nyomta az egyik whiskyt, aztán ő is leült. Belekortyintottam az italba, és cigarettára gyújtottam.

- Tart valamitől? - bökött állával a puskám felé.

- Talán.

- Tőlem?

- Nem.

- Aha. - Beleivott a whiskybe. - Megtalálta azt az embert?

Bólintottam.

137


- Jó kezekben van. Védőőrizetben, ahogy a zsaruk mondanák. A neve Dalton.

- Mitől kell megóvni? - A tekintete mélyen a szemembe fúródott.

- Saját magától is meg másoktól is.

- Értem.

- Tényleg érti?

- Semmi kedvem hülyéskedni. Miért nem hozta ide? Ebben állapodtunk meg.

- Néhány napja mondta valaki, hogy a nagy John McCreedy már nem is olyan nagy. Ha nem sejti, miért nem hozhattam ide a pasit, akkor annak az ürgének igaza volt. Ne találgasson, inkább kérdezzen.

Néhány másodpercnyi hallgatás után elgondolkozva mondta:

- Arra számított, hogy David Slater itt várja magát és az emberünket. Ezért jött ezzel a mordállyal.

Előredőltem, és a gyümölcsöstál méretű hamutartót magam elé húztam az asztalon.

- Semmi közöm az üzleti ügyeihez, Mr. McCreedy. Csak azt mondom, amit tudok, illetve úgy sejtem, hogy igaz. Ha nem tetszik magának, csak szóljon! Én tudok hallgatni is.

- Ezzel tisztában vagyok; maga a dolgát végzi. Jó, akkor most halljuk a tényeket!

Mélyet szívtam a cigarettából, aztán levertem a hamut:

- Egyszer találkoztam csak Slaterrel, néhány órával azután, hogy magánál voltam. Tíz rongyot ajánlott, ha nem vállalom a munkát. Még aznap három embere hülyére verte az egyik informátoromat, és nekem is kellemetlen perceket okozott. Az üzenet ugyanaz volt, amit Slater már mondott: hagyjam a fenébe a dolgot. Amikor látta, hogy nem megy velem semmire, akkor megbízott egy másik fejvadászt, hogy kerítse elő Daltont, mielőtt még én megtalálnám. Slater akkor fizetett volna, ha Daltont kicsinálják. Ennyi, illetve még az, hogy a háza előtt parkol egy limuzin, és nem sok ész kell hozzá, hogy az ember rájöjjön: Slater emberei ülnek benne.

Nyugodtan adtam elő a dolgot, amikor végeztem, McCreedy két ujjával szórakozottan dobolt a fotel karfáján.

- Tegnap találkoztam Daviddel - szólalt meg végül. - Határozottan állította, hogy nem tud semmiről.

Nem válaszoltam. McCreedy sem látszott meglepettnek. Várt tőlem még valamit.

- Na! - kérdezte. - Ebből mire következtet?

- Hagyja ezt, uram! Nem azért vagyok itt, hogy maga helyett gondolkozzam. Slater nem veszít semmit, ha hazudik, azt pedig nem gondolhatja komolyan, hogy maga elé áll, és egyszerűen beismeri a dolgot. Slater egyébként nem saját maga bérelte fel Daltont, hanem egy Mulvey nevű zónalakó útján. Mulvey fölnyalta a zsozsót, bepalizta Daltont, az pedig meghúzta a ravaszt. Slater tudta, ha megtalálom Daltont, az elvezet hozzá. Ha viszont Dalton meghal, nem lehet bizonyítani semmit. Mulvey miért köpne? Ugyanolyan bűnös, mint Slater. Slaternek tehát elég sok vesztenivalója van.

McCreedy elszopogatta a whiskyt, miközben beszéltem. Úgy tűnt, mintha nem is figyelne rám. Letette a poharat, és megkérdezte:

138


- A telefonban említett valami fegyvereket. Mi köze ezeknek ahhoz, amit Tony csinált Cornwallban? Erre rájött?

- Épp most láthatta a tévében - intettem a készülék felé. - Ő szállította a fegyvereket Exeterbe és Redruthba. Mulvey az itteni zónában a szervezkedők vezetője. Forradalmat akarnak kirobbantani, a javak egyenlő elosztását követelik. Lehet, hogy épp most kezdtek hozzá. Mindegy, a lényeg az, hogy ebben ténykedet a fia.

- Hogy miért, azt nem tudja?

- Nem.

Elgondolkodott egy pillanatra, aztán poharával a kezében a pohárszékhez ment, és öntött magának egy újabb adagot.

- Az értékek különböznek - mormogta alig hallhatóan, háttal felém. Aztán felém fordult, és megkérdezte: - Azért láthatom ezt a Daltont? Maga szerint ennyire veszélyes lenne idehozni?

- Legalábbis kockázatos. Attól függ, Slater milyen messzire mer elmenni.

- Maga szerint David Slater az én emberem?

- Ez már a maga gondja. Végső soron ő felelős a fia haláláért. Fogadjunk, hogy gyanakodott már azelőtt is. Most már a maga dolga, mire jut vele, ha egyáltalán bír vele.

- És mi van Daltonal?

- Mi lenne? Ugyanaz. Fogalmam sincs, mit akar tőle.

- De megakadályozná, ha meg akarnám ölni?

Elnyomtam a csikket.

- Nézze, én megtettem, amire szerződtem. Azért már nem fizetett, hogy itt moralizáljon nekem.

- Igen?! Szóval maga csak a végső soron felelős embert akarja megbüntetni? A gyilkost nem, csak aki fölbérelte?

Nem válaszoltam neki, ere kitört belőle a kérdés: - Nem így van? - ordította.

- Miért, kinek kell elvinnie a balhét? Esetleg magának, esetleg mindenkinek, aki nem törődik a zónalakókkal, esetleg azoknak, akik a zónákat fölállították öt éve? Kire gondol, Mr. McCreedy? Csak tán nem a jóistenre?

Állt, kezében a pohárral.

- Azt hiszi, szeszélyből hozattam ide a fiam gyilkosát? Ezért dobtam ki húszezer fontot?

- Honnan tudjam, én nem vagyok maga.

Nem válaszolt. Egy darabig mozdulatlanul állt, majd felhajtotta az italt, és bólintott.

- Kimegyünk a zónába - mondta hirtelen nyugalommal.

139


- Jó. De hozza magával az igazolványát! Egyébként van most egy erős embere kéznél?

- Csak a sofőr.

- Mondja meg neki, hogy a zóna nyugati kapujánál várjon magára. Odafelé az én kocsimon megyünk. A még járó tíz rongyot pedig vagy most ideadja, vagy a sofőrnél hagyja.

- Valami más óhaja nincs?

- Köszönöm, ennyi elég.

A tekintet egy pillanatra élesen belém fúródott, mintha látni akarná, mi rejlik a koponyámban. Hirtelen mintha mosoly suhant volna át az arcán. Fogalmam sincs, mi oka volt rá. Öt perccel később kiléptünk a ház ajtaján - zsebemben ott lapult a tízezer font.

Huszonnyolc

McCreedy beült a kocsiba, becsukta az ajtót, gabardin kabátját combjára simította. Föltűnt, milyen könnyedén jött az autóhoz, pedig nem sok oka volt a sietségre. Ami előtte áll, nem lesz különösebben vidám dolog.

- Én bekötném magam - szóltam. - Elég döcögős lesz az út.

Bólintott, és a biztonsági öv vége után nyúlt. Beindítottam a motort, de a reflektorokat nem kapcsoltam föl. A másik kapu felé kormányoztam, amelyik úgy harminc méterre lehetett attól, amelyiken bejöttem. Odagurultam a kapuhoz, és amikor nem láttam egyetlen kocsit sem közeledni, beletapostam a gázba. Amikor átdöccentünk a kapun, jobb felé rántottam a kormányt, és felkapcsoltam a reflektort. A fény hirtelen a kocsiban ülő két szivar arcába vágott, egyikük szeme elé rántotta a kezét. Két másodperc alatt elszáguldottunk mellettük, aztán országútira állítottam a fényt, és a visszapillantó-tükörbe néztem. Láttam, hogy felgyulladnak a kocsi lámpái, és füst száll fel a kipufogóból. Gyorsítottam, majd lefordultam egy mellékutcába, aztán néhány másodperc múlva egy másikba. Ezután még egy újabb kanyar, és biztos voltam benne, hogy nem érnek utol.

McCreedy görcsösen markolta az ajtó fölötti kapaszkodót, így hát csökkentettem valamivel a sebességet.

- Slater emberei voltak - mondtam.

- Honnan tudja?

- Zsaruk nem lehettek, semmi okuk nincs rá. Ha mégis, akkor nem indulnak utánunk, mert arra van parancsuk, hogy figyeljék a házat. Ha le akartak volna kapcsolni, akkor két irányba áll be két kocsi, hogy ne kelljen fordulni. Magának ezt illene tudni!

Vakkanásszerű nevetést hallatott.

- A zsaruk utoljára akkor vártak, amikor egymilliót kerestek nálam. De ennek már tizenöt éve.

- De fogadok, hogy most se tiszta.

A kijelentést hideg csönd fogadta, aztán ennyit mondott:

140


- David Slater viszi a boltot, bár ez nem mentesít semmi alól.

Végigmértem, ahogy ott ült mereven mellettem, de nem szóltam semmit.

*

McCreedy csöndben tűrte, hogy vezessem a zóna felé. A kapun keresztül kellett mennünk, mert a kerítésmászás meglehetősen nehéz dolog volt az ő korában.

Kint vagy bent, időközben elvesztette a jelentőségét. A zóna utcáinak kihaltsága átköltözött a kerítés másik oldalára. A kerítés mögött a zónabeliek összegyűltek, a kint lakók magukra zártak ajtót, ablakot. Az eredmény ugyanaz: kihalt utcák. De ez nem az a fajta kihaltság, mint korábban, bár föltehetően ez nem tűnt fel McCreedynek. A különbség ugyan nehezen érzékelhető, de aki ismeri a környéket, a benti hangulatot, az észreveszi, hogy más a sötétség minősége, az utcák csöndje. Minden az öt évvel ezelőtti zavargásokat idézte. Valahogy ez volt a hely atmoszférája. Az utcák frontjelleget öltöttek, olyanok voltak, mint a csatornák, bár mondhattam volna futóárkot is: a jelenlegi hangulathoz ez jobban is illett.

Vakító reflektorok világították meg a kapu környékét. Tucatnyi rendőrautó és rohamkocsi vette körül félkörben a bejáratot. Szögesdrót-akadályok, sorompók. Ötven vagy hatvan sisakos, pajzsos, hosszú botokkal fölszerelt rendőr lófrált a környéken, egyiküknél-másikuknál pisztoly is volt. Egy Land Rover állt a kapunál.

A puskát a dzsekim alá gyűrtem, és megkérdeztem McCreedytől, aki a helyszínt bámulta:

- Van magánál fegyver?

A kérdés látszólag meglepte, mert dühösen szólt vissza: - Mi a fenének?

- Semminek, de a zsaruk nyilván megmotozzák, és nem tenne jót magának, ha egy stukkert találnának a zsebében.

- És a maga puskája?

- Van rá engedélyem, oda viszem, ahova akarom. Legalábbis elméletileg. Van rendőr a fizetési listáján, igaz?

- Persze, de azok most biztosan nincsenek itt - válaszolt epésen.

- Akkor kerülje a vitát ezekkel. Majd én beszélek maga helyett is.

Már majdnem öt méterre voltunk a kocsiktól, amikor megállítottak. Egy fiatal rendőr, csuklójához szíjazott gumibottal, golyóálló mellényben felénk indult. Az a barátságtalan tekintet tükröződött az arcán, amellyel a zsaruk a bámészkodókat intik tovább egy baleset helyszínéről.

- Kérem, forduljanak vissza! - állt elénk.

Elé tartottam az igazolványomat.

- Különleges megbízott vagyok - mondtam. - Ki itt a főnök?

Alaposan végigvizslatta az igazolványt, mintha még nem látott volna ilyet, aztán visszaadta.

- Walsh felügyelő a parancsnok.

- Senkit sem engednek be?

141


- Senkit! - válaszolta, majd McCreedyt kezdte figyelni.

- Ő velem van - magyaráztam neki. - Beszélni akarok ezzel a Walsh-sel.

Úgy tetszett, átgondolja az egészet még egyszer, majd bólintott.

- Arra találja a felügyelőt. Jöjjenek.

Előreindult, mutatta az utat a gépkocsit útvesztőjében. A kaputól nem messze balra fordultunk, ahol azt mondta, várjunk egy kicsit.

Előrement egy kis fehér buszig, amelynek tetején ott hajladozott az URH-antenna. Két civil ruhással tárgyalt egy rövid ideig, akik ott álltak a kocsi orránál. Ezután a sisakjához emelte a kezét, és távozott. Az egyik civil ruhás nem sokkal később felénk indult. Két reflektor között álltunk, s nekem feltűnt, McCreedy szinte ösztönösen úgy helyezkedett, hogy arca árnyékban legyen.

A detektív nem volt éppen tiszteletet parancsoló figura: kissé hízásnak indult, keskeny, erőtlen állal, mélyen ülő, fürkésző szemekkel. Ritkás, göndör haját a szél cibálta. Vékonynak tetsző kabátja sem volt olyan elegáns, mint McCreedyé. Lerítt róla, hogy tucatáru. Így van ez a zsarukkal, ha van is valamennyi pénzük, képtelenek rá, hogy a megfelelő holmit válasszák ki.

- Igazolványokat! - vakkantott ránk, mielőtt még megállt volna előttünk.

Odaadtam neki is, átlapozta, majd visszanyújtotta.

- Mit akarnak?

- Maga Walsh? - kérdeztem, miközben zsebre gyűrtem a papírjaimat.

- Én vagyok Walsh felügyelő - nyomta meg az utolsó szót.

- Értem - válaszoltam könnyedén. - Bemennénk.

McCreedyre pillantott, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki a látvány. McCreedy merev arccal nézett rá vissza.

- Ez meg kicsoda? - kérdezte a felügyelő.

- Valaki, aki velem együtt bemenne a zónába.

- Igazolványt!

- Szükségtelen, mondtam már, hogy velem van. Na, szóljon az embereinek, hogy engedjenek be!

Lassan fordította felém a fejét.

- Ide ma éjjel senki nem megy be. Hallotta a lövöldözést. Előbb bent összeszedjük a forrófejűeket, aztán lehet bemenni.

- Én pedig oda megyek, ahová csak akarok - jelentettem ki. - Látta az igazolványomat. Ne nehezítse a dolgomat!

- Mi közöm nekem a maga dolgához? Utálom a fejvadászokat, legalább annyira, mint a fegyveres csőcseléket. Ma éjjel móresre tanítjuk őket, és ha sokat kekeckedik, magát is! Itt az ideje, hogy maguk is észre térjenek! Azt hiszik, maguknak mindent szabad? Na, tűnjenek el innen, amíg szépen

142


vannak!

- Dühöngő kis zsaru - mondtam megvetően, de láttam, hogy Walsh McCreedyt méregeti, aki előhúzta tömött tárcáját, és kezdte kiszámolni a bankókat. Kérdően Walshre tekintett, de még mielőtt bármelyikük szólni tudott volna, hirtelen lehúztam a dzsekim cipzárját.

- Tegye el a pénzt! - Csattantam föl, és a puska már meg is villant a kezemben. - Semmi kenőpénz, Walsh fiam. Csak ez…!

Azzal jó erősen a hasába nyomtam a puska csövét; annyira összegörnyedt, hogy arcomon éreztem a leheletét. Arcvonásai hirtelen kiengedtek, elvesztette a tartását. Suttogóra fogtam a dolgot:

- A világért sem fenyegetem, Walsh, csak ki kell mozdulni valahogy a holtpontról. Egyébként sem teszek magamnak szívességet azzal, ha meghúzom a ravaszt. Reggelre visszajövök, akkor kedvére marakodhat. Maga azt mondja, nem kedvel engem, de hát én sem magát. Megszabadulhat tőlem, amint szépen átenged a kapun!

A csőre meredt, majd rám, furcsa fény csillant a szemében.

- Eszem ágában sincs! - mondta, bár különösebb meggyőződés nélkül. - Mindenhonnan fegyverek merednek magára.

- Tegyünk egy próbát?

Mintha egy pillanatig azt mérlegelte volna, hogy igent mond, de a szemén látszott, hogy félelme erősebb dühénél. Nem volt mersze igent mondani, s bár szavai kemények voltak, de meggyőződés nélküliek.

- Jön még maga az én utcámba, maga rohadék, akkor majd beszélgetünk! Akkor én diktálom a tempót! - Elfordította a fejét, és keresztülrikkantott a vállán: - Ballard, jöjjön ide!

A combom mellé eresztettem a puska csövét, ahogy a másik civilruhás közeledett.

- Engedje át ezeket a kapun! - csattant szinte erőszakosan a parancs. - nem kell őket igazoltatni, már láttam a papírjaikat.

Még egyszer dühösen végigmért, majd elviharzott.

Ballard egy másodpercig zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, el sem tudta képzelni, mivel dühítettem föl ennyire a főnökét. Aztán megvonta a vállát, és kezét előrelendítve mutatta az utat.

Huszonkilenc

A kapun belül ötvenméternyi séta után négy zónalakóba botlottunk, akik hideg tekintettel méregettek bennünket. S bár nem voltak fölfegyverkezve, eldugtam előlük a puskámat. Az azonban lerítt rólunk, hogy nem tartozunk közéjük. Ha egyedül vagyok, talán elsikkad a dolog, sőt, esetleg még egy-két szót is váltok velük. Igaz, egyedül nem a kapun jövök át, ekkora hűhót csapva magam körül. McCreedyről azonban ordított, hogy semmi köze a helyhez, a zónához, a nyomorhoz, annyira feltűnő volt, mint egy csapat meztelenül masírozó nő. Sőt, talán még annál is jobban.

A négy fickó csak jól megbámult minket, de eszükbe sem volt utánunk indulni. Örültem, mert így nem keverjük bajba Willyt. Egy zsaru vagy egy fejvadász az ismerősök körében meglehetősen egészségtelen következményeket vonz a zónában.

143


McCreedy erről nem sejtett semmit, úgy lépdelt a sötét utcán, mint egy turista egy idegen városban. Amikor a közeli utcákból egyre erősebben hallatszott az izgatott kiabálás, majd egy hosszú fütty, ő szinte hegyezte a fülét. Hirtelen fölugatott egy géppisztoly, s bár McCreedy egyáltalán nem tűnt ideges és gyáva embernek, mellém húzódott.

- Hű, ez közel volt! - és ezzel észrevehetően lassított a tempóján is.

Végigpillantottam az üres utcákon, hátranéztem a kapu felé.

- Kifelé lőnek - szögeztem le. - A kerítésen túlra.

- Honnan tudja?

- Arra van a kerítés - mutattam neki. - Rendőrség mögötte ásta be magát. Itt benn csak akkor lesz lövöldözés, ha a zsaruk bejönnek. Na, most erre átvágunk.

Átmentünk az utca másik oldalára, befordultunk egy mellékutcába, távolodtunk a lövöldözés helyszínétől. Tisztességesen szedtük a lábunkat, hogy célhoz érjünk, mielőtt kitör a balhé. Ha egyáltalán lesz balhé… Bár egy olyan felügyelő ez egyik oldalon, mint Walsh, vele szemben pedig egy olyan zónavezér, mint amilyen Mulvey, nem sok az esély arra, hogy csendben maradnak. Fogadni semmiképpen sem mertem volna. Az pedig, hogy senki sem csatangol az utcán, csak megerősítette a félelmemet; mindkét oldal fölkészült az ütközetre. McCreedynek nem szabad az utcán lennie, amikor a dolog kezdődik. Három utcányira voltunk Willy lakásától, amikor egy sarkon szabályos, katonai alakzatban menetelő brigádba ütköztünk. Mint egy rossz álom. Ha visszafordulunk, és futni kezdünk, csak rontunk a dolgon, hiszen már úgyis észrevettek.

- Ne lassítson! - vetettem oda McCreedynek. - Ne nézzen senkire, még kihívásnak veszik. Ha szólnak valamit, ne reagáljon, csak egyenesen menjen előre!

- Miért, mit akarhatnak tőlük?

Most először látszott teljesen tanácstalannak. Nem félt ugyan, de az ilyen helyzetekhez nem szokott hozzá. Másokkal, máshogy, más szabályok alapján tudott csak tárgyalni.

- Magáról lerí, hogy nem itteni ember. Próbáljon meg velem lépést tartani!

Amikor úgy öt méterre lehettek tőlünk, előhúztam a puskát, kibiztosítottam, de ujjamat nem a ravaszon pihentettem; nem akartam, hogy véletlenül elsüljön. Valamennyit segített, hogy a fal mellett ballagtunk: nem vagyok én Mózes, hogy a zónalakók tömege Vörös-tengerként váljon ketté előttem, bár a puskám némi tekintélyt parancsolt. A csoport többsége tizennyolc-húsz éves suhancból állt, vegyesen feketék, fehérek, mindegyikük arcán egyforma tekintet: mintha tudnák, hova menetelnek és miért.

A puska megjegyzéseket váltott ki körükben, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Csakhogy ilyen helyzetben mindig van valaki, aki nem hagyja a dolgot annyiban. Az is baj, ha nem reagál az ember, az is, ha reagál. Vannak olyan alakok mindig, mindenütt, akiket már az is a plafonba kerget, hogy egyáltalán létezel.

- Rohadt disznók!

- Rohadt disznók! Hova mentek, dögök? Kit akartok kicsinálni? Ez a testőröd, rohadt barom?

Kezdtek körénk gyűlni. Most láttam, kitől jött a szöveg. Egy ujjatlan farmerdzsekiben díszelgő, kitetovált karú, tüskehajú fazon hadonászott. A régi szép időkben az ilyeneket bőrhajúaknak hívták, de mára annyi alfajuk tenyészik, hogy egy félcentis sörte, egy eltérő helyre rakott fülbevaló már világnézeti különállást jelent. Legalábbis nekik.

144


Előreléptem, miközben egy másik gyerek is elém toppant.

- Kérdeztem valamit! Kit akarsz lepuffantani?

Egyre többen szorongtak körülöttem, örömmel csatlakoztak a szidalmazókhoz. Ekkor McCreedy hirtelen megbotlott, talán elgáncsolták, és a karomba csimpaszkodott. Egy pillanattal később visszanyerte az egyensúlyát, de a tömeg erre végképp körénk zárult. Ha most hagyom, hogy hozzám érjenek, elvesztem. A puskának még lehet tekintélye.

Az égnek meredő csövet hirtelen kölykök fejmagasságába rántottam, és kezdtem lassan, félkörben mozgatni az orruk előtt. Azonnal hátráltak, megpróbáltak biztonságba húzódni, a többiek háta mögé.

- Menjen tovább! - súgtam oda McCreedynek.

Kétméternyit sodródtunk előre, a bőrhajú viszont nem látszott engedékenynek, az ordítozó kölykök is egyre izgatottabbak lettek a hátsó sorokban. Hirtelen féltégla csapódott a falnak egy-két centivel a vállam mellett.

- Tansley Row tíz - súgtam gyorsan McCreedynek. - Kétszer egymás után forduljon balra! Engem ne várjon meg, menjen föl egyedül.

Ekkor egy kéz nyúlt ki a vállak fölött, megpróbálta elkapni a karomat. Feje fölé emeltem a puskát, és meghúztam a ravaszt.

Egy szempillantás alatt halotti csönd ült ránk. Majd hirtelen felvisított egy lány, óriási hangzavar kezdődött. Lerántottam a csövet, újabb golyót csúsztattam bele, és szinte azonnal tüzeltem is.

Hatalmas kavarodás, legtöbbjük azonnal rohanni kezdett. Az így támadt résben McCreedy nekilódult, és futott az utca vége felé. A fal mellett oldalazva követtem, a puska csövét a suhancok felé mozgatva.

McCreedy eltűnt a sarok mögött, én is futni kezdtem. Ekkor kezdtek felém záporozni az üvegek és kövek. Futó lábak zaját hallottam magam mögött. Amikor elértem a sarokra, azonnal leguggoltam, újratöltöttem a puskát, és feléjük fordultam. Ugyanazok a bőrfejűek követtek, akiket közelről is láttam. Amelyik legelöl futott, annak ellőttem a térdét. Úgy bukott föl, mint akit elgáncsoltak.

Karjával próbálta védeni az arcát, de elkésett: reccsenve csapódott az utcakőre. Újabb golyót csúsztattam a csőbe. Ismét rájuk emeltem a csövet, megtorpantak. Egy pillanatra elbizonytalanodtak, aztán egyikük nagyon óvatosan hátrálni kezdett. A többiek sóbálványként álltak. A földön fekvő figura nyöszörögve fordult az oldalára. Lassan fölegyenesedtem. McCreedyt nem láttam sehol. Lassan behátráltam a mellékutcába, és szapora léptekkel elindultam. A tömeg fölzúgott, de senki sem követett. Amikor befordultam a Tansley Row sarkán, McCreedy állt a fal mellett. A szél lengette a kabátja szárnyát. Amikor odaértem hozzá, megkérdeztem:

- Jól van?

Bólintott: - Annak idején… - kezdte, aztán dühösen legyintett. - Ez már az öregség, ha az ember úgy kezdi: annak idején. Mennyire van ide az a ház?

- Ott szemben.

A gyertyafény haloványan szűrődött ki Willy ablakán. McCreedy a zsebébe dugta a kezét, összehúzta a kabátja szárnyait, de nem mozdult. Mintha még mindig a tömegjeleneten járna az esze. Aztán hirtelen megváltozott a tekintete.

- Van egy újabb megbízatásom magának. Slater meg ez a zónalakó, ez a Mulvey. Ettől a perctől kezdve kegyet az óra. - Határozott volt a hangja, de ahogy felém fordult, láttam, hogy kifejezéstelen a tekintete.

- Nem fogadom el - ráztam meg a fejem.

145


- Miért nem?

- Slater a maga gondja, Paul Dalton pedig nyilván számolni akar Mulvey-vel. A megbízatásom lejár, amint találkozik Daltonnal. Újabb pedig nem kell!

Előreindultam. McCreedy szótlanul követett az úttesten, majd fölfelé a lépcsőn. Bekopogtam Willyhez:

- Carl vagyok, nyisd ki, Willy!

Amint kinyílt az ajtó, megszokásból előretartott puskával léptem be, pedig a szobában nem volt senki Daltonon kívül. Ugyanabban a pózban ült, ahogy itt hagytam.

- Volt valami? - kérdeztem Willyt.

- Semmi, minden rendben, Carl.

Levettem Daltonról a bilincset, mire McCreedy belépett az ajtón. Nem nézett a fickóra.

- Kint leszünk - mondtam. - Gyere, Willy!

- Köszönöm - szólt McCreedy rekedten. Willy szabályosan kipattant a küszöbön; követtem, és becsuktam magam mögött az ajtót.

A lépcsőházi félhomályban Willy visszaadta a pisztolyt, amit egy mozdulattal a dzsekim alá süllyesztettem. Kiszámoltam neki néhány bankót.

- Kösz a segítséget - tettem hozzá.

Számolatlanul gyűrte a pénzt a farmerje hátsó zsebébe, majd egy biccentéssel nyugtázta a köszönetet. Megborzongott, leült a lépcsőre. Én a falnak támasztottam a hátam, és rágyújtottam egy cigarettára.

- A nevek, Carl. Nem kellenek a nevek? - szólalt meg végül Willy. - Tudod, McCreedy haverjai.

- Nem, kösz, a melónak vége - mondtam, majd hozzátettem: - De kérek egy apró szívességet, egy utolsót.

- Világos, Carl. Mi az?

- Kísérd ki McCreedyt. Meredek dolog most az utcákon közlekedni, az öreg most van itt először. Keríts neki egy rést, amit ő is meg tud mászni.

- De az sem baj, ha itt éjszakázik?

- Majd megmondja, mit akar. Kell egy cigi?

Amikor bólintott, odanyújtottam neki a csomagot, majd tüzet adtam. A láng ott táncolt Willy orra előtt, megvilágította a fakó tapétát.

- Kellett volna ide is egy gyertya - szólalt meg Willy.

- Aha - mordultam oda.

- Messze jártál? Úgy értem, Dalton után…

146


- Eléggé. - A parazsat nézegettem. - A barátnőd, Val is kint van az utcán?

- Persze. Hívott engem is, de nem mentem - elhallgatott, majd folytatta: - Az a dolog, tudod, hogy nem akarok neked dolgozni… szóval, nem tudom… Gondolkoztam rajta. Azt hiszem, azért, mert Val mondja, hogy ez nem jó, meg… esetleg… Szóval, nem tudom…

Megvontam a vállam, bár ebben a sötétben ezt nemigen láthatta.

- Te döntöd el, Willy, saját magad. Egyébként, most jó ideig amúgy sem találkozunk. - Elvettem a hátam a faltól. - Mondd meg McCreedynek, hogy elmentem. Majd találkozunk, Willy!

Gyorsan fölállt a lépcsőn, hogy utat engedjen.

- Persze, Carl, viszontlátásra. Bármikor jöhetsz.

A ház előtt egy pillanatra elméláztam, szippantottam egy utolsót a cigarettámból, és elhajítottam a csikket. A szél messzire pörgette a járdán. A puskát lazán a kezemben tartva elindultam. Bal oldalról egy tompa lövés hallatszott. Talán egy pisztoly, gondoltam, aztán átvágtam az utca másik oldalára.

Harminc

Húsz percet várhattam egy árkád alatt az árnyékban. A hideg szél a kabátom alá bújt, és mindent olyan távolinak éreztem: a fényt Willy ablakából, az időnként felugató puskákat, a zónalakók kiáltozását, azt a néhány alakot, akik szapora léptekkel elhaladtak mellettem. Az utcai lámpák sötétek voltak, a pocsolyák mégis olyan élesen csillogtak, hogy az ember arra gondolt, vágni lehetne velük. Mint azzal a vonallal, amely mentén elindultam. Ma éjjel sok ember csapdába kerül, nemcsak a falakon belül, hanem azok is, akik csak olvasnak a dologról, vagy a tévét nézik. Szóval azok, akik elhiszik, amit hivatalosan hinni kell vagy illik. A hiszékenység a legveszélyesebb csapda, különösen, ha mindenki ugyanazt hajtogatja. Pedig… próbáljuk meg egy fuldoklónak megmagyarázni, hogy túléli a dolgot, miközben már tele a tüdeje vízzel.

Én egyelőre nem fuldoklom. Megvan az útvonalam. Igaz, megkopott, de attól még látszik. Kirekeszt, egyszersmind belül tart bizonyos dolgokat. Az utóbbi időben inkább ösztönösen követem az irányát, mint tudatosan. Ugyanis alig látni. Ráférne egy kisebb felújítás, át kéne már festeni. Ezen járt az eszem, ahogy figyeltem a csendben fuldokló utcákat.

McCreedy is eszembe jutott. Vajon mit csinálhat most odafönt Daltonnal? Vajon tényleg érdeklik-e a részletek, vagy csak azért csinálja, mert jó előre meghúzta a vonalát, miközben tudta előre, hogy mit talál a vonal végén.

Vonalak, záróvonalak… két oldaluk van. Az egyik oldalon Greaves, a fáradt, de jóindulatú rendőr, meg Walsh a keményfejű. A másikon a zónabeliek állnak, Willy, az önmarcangoló besúgó, Andrew Lowe, aki belerokkant az elveibe. De ott az olyan kezdőpont is, mint Tony McCreedy. Az ő vonala Daltonnal záródik le.

És mi ebben az esetben az én szerepem? Csak nem én vagyok az egyenlőségjel? A mérleg nyelve? Elképzelhető lenne, ha nincsenek benne olyan sakkfigurák, mint mondjuk Stennate.

Stennate és Slater, Mulvey, sőt akár John McCreedy.

*

147


Tíz perccel elmúlt éjfél, amikor Paul Dalton kilépett Willyék kapuján, és megállt a járdán. Senki sem jött utána, a kapu magától csukódott be mögötte. Fejét kicsit félrefordítva hallgatta a távoli zajokat, mint egy figyelő kutya, amelyik nem biztos benne, hallott-e valamit vagy sem. Kiléptem az árnyékból.

Fölszegte a fejét, és szapora léptekkel felém indult.

- A barátja azt mondta, hogy már elment.

- Csak idáig.

- Végzett, nem?

- De. Végeztem.

Gyanakodva nézett rám, de azért hitt nekem, talán mert nem volt más választása.

- Akkor mire vár?

- Magára. Ha van kedve végighallgatni.

- Mit?

Az utca vége felé intettem a fejemmel.

- Várjon egy kicsit. Üzentem Raznek és Vinnek. Ha eljönnek, akkor rövidesen itt kell lenniük. Jön? - Nem tudta, mit csináljon, ezért megnyugtattam: - Magának is útba esik.

- Honnan veszi?

- Csak sejtem.

Bizonytalanul bólintott: - Rendben.

Elindultunk arrafelé, amerről McCreedyvel érkeztünk. Az út szélén mentünk egymás mellett. A sarkon körülnéztünk, és várakoztunk. Egy pillanat elteltével megelevenedett az egyik kapualj, úgy tíz méterre tőlünk. Nem láttam tisztán, de az alak magasságából arra következtettem, hogy Raz lehet. Nem jött közelebb, ezért Daltonhoz fordultam.

- Menjen oda hozzá! Biztosan van megbeszélnivalójuk.

- Van. Aztán?…

- Ha tisztázni akarja a dolgot Mulveyvel, de akkor is, ha nem, mondanék maguknak egy-két dolgot. Nem erőltetem, persze. Ha érdekli magukat, beszélek, ha nem, akkor nem.

Átvágott az úton, és odament a kapuhoz.

Állta a sarkon, és nagyon fáztam. Fáztam, mert már-már ledöntött a lábamról a fáradtság. A csontjaimban éreztem, a sípcsontomon, ahol egyszer eltörték. A fáradtság mindig ott jön ki rajtam először. Rágyújtottam, de nem ízlett a cigaretta, ezért két szippantás után eldobtam.

148


Nem tudom, mennyi idő telhetett el, végre fölbukkantak… hárman. Eléjük indultam, az út közepén találkoztunk. Raz, Dalton és Vin, az utóbbinál egy Sterling karabély is volt.

- Maga tehát csak elért Bristolba - mondtam Raznek. - Dalton mindent elmesélt?

- Igen - válaszolt. - Ha ez igaz…

- Igaz - mondtam. - Mulveyt lepénzelték. Nem tudom, mivel vették meg, vagy miért. Megvásárolták.

- És most maga mit akar tőlünk? Paul azt mondja, maga végzett. Találkoztak Tony apjával és passz. A problémáinkat csak megoldjuk valahogy a maga segítsége nélkül is.

- Meglehet - mondtam, majd az út felé intettem. - De talán indulhatnánk, bár nem tudom, merre mennek. Egy ideig magukkal megyek.

Raz nem nézett a másik kettőre. Ő lett a vezetőjük, ezzel tisztában volt.

- Jó, menjünk! - szólt.

Raz a balomon jött, Dalton és Vin egy kicsit lemaradtak. Ők ketten nem sokat beszéltek egymáshoz, ha mégis, azt foszlányokra szaggatta a szél. Sötét, nyirkos utca, ahol néhány sötét árny lépked.

- Hány puskájuk van? Húsz, harminc?

- Talán - válaszolta Raz, mintha azt mondta volna: mi köze hozzá. - Azt hittem, mesélni akar, nem kérdezősködni.

- Valahogy el kell kezdeni - szóltam, majd rövid hallgatás után folytattam: - Ha mondjuk zónánként van belőle húsz, akkor az mennyi lehet, négyszáz-ötszáz? Nem valami sok. Bár ha az árát nézzük… Használtan százötven-kétszáz font egy darab, feltéve persze, ha megkapják ilyen olcsón. Sőt, ha megkapják egyáltalán.

- Van, amennyi van, és ez a fontos. Láthatta a saját szemével. Mit akar? Nyögje ki!

Hirtelen szemközt fordultam vele, éreztem, hogyan hullámzik át rajtam a düh. Ahogy jött, ugyanúgy el is múlt. Legyintettem, és elindultam ismét.

- Az a maguk baja, hogy nem gondolkoznak - szólaltam meg egy kis idő múlva. - A dolgok peremét kapirgálják, a lényeg nem érdekli magukat. Ki fizette ezeket a puskákat? Ki kezdte szétosztani az emberei között? Egyáltalán, maguk kitől kapták? Gőzük sincs! Tovább megyek, fogalmuk sincs, ki vezeti ezt a… szabadságharcot. Ilyen kérdés az eszükbe se jut, igaz? Minden figyelmüket leköti az, hogy kitől milyen sérelmeket szenvedtek el, és ezért milyen büntetést szánnak neki. Maguknak nem számít, hogy honnan valók ezek a fegyverek, az a fő, hogy vannak. Nos, ez végzetes tévedés. Magukat jól átverték. Tudja, ki indította el a maguk csetepatéját? A hatalom, amelyik ellen harcolnak! Fegyvert osztogat, maguk lövöldöznek, erre ők azt mondják: Hát tessék, lehet ezekkel kesztyűs kézzel bánni? Ráteszik a zónákra a koporsó fedelét, és ki segít nekik, ki adja az alkalmat? Maguk, saját kezűleg!

Raz megállt, kezét a karomra tette, és felém fordult: - Ez baromság, nem hiszem el. Ezt még a kormány sem vinné el szárazon.

- Nem azt mondtam, hogy a kormány, hanem hogy a hatalom. Értse meg, ez két dolog. A kormány szemet huny a dolog fölött. De nem ez a lényeg. Számtalan kisebb-nagyobb érdekcsoport küzd azért, hogy ne számolják fel ezeket a zónákat. Azok, akik így vagy úgy profitálnak belőlük. Akik nem akarnak a hatalomban osztozni, mert úgy hiszik, öröme csak őket illeti.

- Szerintem nem mernek ilyen messzire menni.

- Már megtették, csak maguk nem akarják elhinni! Átverték magukat, maguk pedig bedőltek. És milyen kevésbe került ez, néhány puska árába!

149


- Van erre bizonyítéka?

Megráztam a fejem, és újból elindultam.

- Mit akar, titkos dokumentumokat, leveleket? Ilyenek nincsenek. A dolgokat össze lehet rakni, mint egy kirakójáték darabjait. Ismerek egy pofát, Stennate a neve. Tudom, hogyan működik az agya. De még ha lenne is bizonyítékom, mire mennék vele? Semmire, míg maguk közt olyan figurák vannak, mint Tregear Redruthban, aki élvezetből öli a zsarukat, csak azért, mert zsaruk. És ugyanez van a többi helyen is.

Egy emelkedőre kapaszkodott az út. Lábikrám húzódott, izmaim szabályosan égtek a kimerültségtől. Agyamat hihetetlenül tompának éreztem. Szinte egyáltalán nem érzékeltem, hogy Vin és Dalton is velünk jön.

- Mégis azt akarja, hogy higgyünk magának. Miért? - kérdezte Raz.

- Ember, összeadni csak tud, az isten szerelmére! Egyébként akár elhiszi, amit mondok, akár nem, a maga dolga. Én nem azt akarom elérni, hogy akármit is csináljon. Azért mondom el ezt, nehogy a végén arra hivatkozhassanak, hogy ezt, kérem mi nem tudtuk…

Csendben haladtunk, maikor hirtelen egy helikopter jelent meg a semmiből, a hangja egyre erősödött. Magasan szállt, láttuk a farokrészén villogó vörös fényből.

Amikor meghallottuk a rotor zaját, mindannyian megálltunk. Épp az emelkedő tetejére értünk, ahonnan az út jobb felé, egy üres térség felé lejtett. A zóna felől az ablakokban pislákoló fények furcsa, sejtelmes módon szóródtak szét az enyhe ködben. A zóna határán kívül, a fényárban úszó környék jelölte ki a gettó kontúrjait. A záróvonal pozitív és negatív dolgok között. A szórványosan fölugató puskák folytatták eszelős monológjukat.

- Miért mondta, hogy Tregear dolgai nem sokat változtatnak az egészen? - kérdezte Dalton.

Zsebre vágtam a kezem.

- A saját szemükkel láthatják, hogyan harapózott el a balhé. Pedig még várniuk kellett volna. De most már mindegy, végig kell csinálniuk. Nem csomagolhatják össze a fegyvereket, hogy: bocs’, fiúk, egy kicsit elsiettük a dolgot, várjunk, míg megerősödünk! A zsaruknak egyébként ennyi elég is. Ezek után nyugodt szívvel állíthatják, hogy a zónákat nem szabad megszüntetni. A kintiekre ráijesztettek, és ezzel megpecsételték a saját sorsukat. Talán egy kicsit vissza is vethetik a zsarukat, de hosszú távon… nos, nem tudom, mit tehetnek, mit érhetnek el!

- Ezt Mulvey úgyse hallgatja végig - szólalt meg Vin. Egy lépéssel hátrább állt a többitől, talán azért, hogy képes legyen kimondani, amit akar.

- Nem is kell neki! - csattant föl Dalton; olyan furcsa fényvillant meg a tekintetében, hogy a többiek megdermedtek. Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy tudta megölni Tony McCreedyt.

Raz Daltonra, aztán Vinre pillantott; haját egy pillanatra megborzolta egy fuvallat. Kurta fejmozdulattal jelezte, induljunk. Nem lepődtek meg rajta, hogy velük tartok, talán természetesnek is vették.

A zóna központjától északra jártunk, a szél jó mérföldről sodorta felénk a zajokat. Nem voltunk messzire a kerítéstől, úgy tűnt, ez teljesen hidegen hagyta a többieket. Őket csak az érdekli, hogy végre kijuthatnak. A kerítésen túlra. A kerítése a „semmi” és a „minden” határa, és szerintük közel az idő, hogy ledőljön ez a fal. Úgy éreztem, mintha légüres térben volnék. Furcsa szívóerő húzott. Aztán egyszer csak megszólalt Raz:

- Na, itt vagyunk.

Ötven méterre lehetet tőlünk az a valami, nem messze az utcasaroktól. Lapos tetős, garázsra emlékeztető épület, amit véletlenül pottyantottak ide. Világosabb volt a környező házaknál, bár szürkesége arról árulkodott, hogy nem túl sok pénzt ölhettek bele. Az ablakok mögül semmiféle fény nem szűrődött ki.

150


- A város ifjúsági klubnak építette - magyarázta Raz. - A teteje kezdettől fogva beázik.

Ahogy közeledtünk, az egyik elhagyatott ház kapualjában fölparázslott egy cigaretta, majd széles ívben az útra röpült. Raz magához intette Vint:

- Menj, szólj az őrnek!

Vin elindult, mi mozdulatlanul várakoztunk. Vin egy méterre lehetet a kaputól, amikor kilépett a sötétből egy alak. Néhány szót váltottak, majd Vin visszajött hozzánk.

- Cardy az - mondta Raznak. - Azt mondja, Mulveyék még mindig bent vannak.

Dalton előlépett.

- Akkor én megyek. - Kinyújtotta a kezét Vin felé, aki belenyomta a pisztolyát.

- Együtt megyünk - válaszolta Raz.

- Még ha Mulveyt nem is érdekli, ott vannak a többiek. Azok talán hallani akarják a dolgot. - Rám nézett. - Maga mit csinál?

- Hogyhogy mit csinálok?

- Velünk jön? Ha már eljött idáig, akkor maga is beszélhet velük.

- Ha magukkal megyek is, nem sokat javítok a helyzetükön. Már mondtam, ez nem attól függ, mit gondolnak maguk vagy éppen ők. Hadd intézze el Dalton Mulveyvel a tartozását. Aztán, ha akarják, beszéljék meg a többiekkel is a dolgot. Esetleg végig tudják csinálni, bár nem hiszem, hogy sok esélyük lenne. Mindenesetre, próbálják meg!

Hátat fordítottam, és elindultam visszafelé. Húsz lépésre tőlük megálltam és hátrapillantottam. Láttam, amint belépnek a lapos épületbe. Kéthárom percet várakozhattam, amikor meghallottam azt, amire számítottam. Lövések tompa zaja az épület belsejéből. Túljutottam a záróvonalon. Elindultam vissza, a kocsi irányába.

Harmincegy

Hat nap telt el azóta, hogy otthagytam Daltonékat. Az időt gyakorlatilag az országúton töltöttem, úttorlasztól rendőrkordonig. Hawkins után szaglásztam.

Londonban és Liverpoolban két biztonsági zóna égett porig, három másikban pedig a zónabeliek lerombolták a kerítést, és kiözönlöttek az utcákra. Daltonéké volt az egyik. A biztonsági erők visszavonultak néhány utcányit, ezeknek nem volt semmi stratégiai jelentősége. Amikor a földühödött tömeg a városközpontot fenyegette, a zsaruk szilárdan megvetették a lábukat. Barikádok emelkedtek az utcákon, és elkeseredett állóháború kezdődött.

Az újságok beteges fantáziával „véres csatákat” emlegettek, valójában az egész nem volt más, mint csetepaték sora egyenlőtlen ellenfelek között. Ha a zónabeliek leromboltak egy kerítésszakaszt, a zsaruk azonnal újat húztak helyette szögesdrótból és könnygázból. Volt ugyan a zónákban fegyver, a többség mégis megmaradt a benzines palackoknál és az utcakőnél. A szerencsétlenek korán megtanulták, hogy egy győztes akcióért két-három vereséget kell elszenvedniük a zsaruktól.

151


A rendőrség mindent elzárt. A tűzoltókocsik tétlenül vesztegeltek a barikádok mögött, a mentőautók legföljebb húszméternyire merészkedtek a kordonok mögé, hogy összeszedjék a sebesülteket. A füst sohasem oszlott el, a könnygázzal összekeveredve szabályosan ráült a környékre. Mindenkinek szó szerint viszketett a tüdeje, a torka. Öt napig égett a zóna, a hatodikon hajnalban támadtak a rendőrök, és leverték a maradék ellenállást.

Egy betontorony állt előttem, ablakai koszosak, a keretekről lepergett a festék, a vasrészeket ette a rozsda. A hozzá vezető út mentén egy gyerekbicikli rozsdásodott. Két kerek hiányzott. Az egykori gyep helyén dúsan tenyészett a gyom, csak egy kisebb térséget hagyott szabadon, ahol kiömlött olaj feketéllett. Szóval tipikusan szociális lakásokról árulkodott a kép.

Hat kemény napomba került, amíg megtaláltam ezt a címet. Senki nem tudott Hawkinsról, sem a kábósok, sem a besúgók, senki. Nem érdekelte őket. Azt esetleg készséggel megmondják, ki lőtt kire, ha megfizetem, még azt is, hogy mikor, de hogy ki ez a Hawkins, ezt nem tudták. Egyik-másik pasi igen fölbátorodott a zavargásoktól, szemtelenkedtek, mert azt hitték, valami megváltozott. Amikor eltörtem egy-két bordájukat, belátták, hogy tévedtek. Ezzel együtt nem tudtak semmit Hawkinsról.

Végül aztán Jude noteszében bukkantam rá néhány környékbeli címre, majd egy öregedő kurva igazított el. Azt mondta, nagyon kedvelte Jude-ot, és megrázta, ami vele történt. Hallotta, hogy Hawkins visszajött, nem örült neki, annál inkább annak az ötven fontnak, amit az infóét tőlem kapott.

A kapu nyikorogva résnyire nyílt, majd beragadt. Épp csak átfértem rajta.

A jobb oldali liftajtó nyitva állt, de az akna üresen tátongott. A másik liftből sem hallatszott semmi, amikor benyomtam a hívógombját. Azért tíz másodpercet rászántam, hátha valami csoda idevezérli, aztán elindultam gyalog a lépcsőn. Három elemelten át derékmagasságban egy karcolás kísért a falon. Mintha valaki egy kést húzott volna benne, ahányszor csak megmászta a lépcsőket. Mindegyik villanykörtét kicsavarták, ezért csak az a fény világította meg valamelyest a lépcsőket, ami a lépcsőforduló ablakain beszűrődött.

A kilencediken elindultam, hogy megkeressem azt az ajtót, amelyik hat napja nem hagyott nyugodni. A hangokra füleltem az ajtók mögül, de nem hallottam semmit.

Az ajtókat egykor kékre festették, egyik-másikon még ott volt a műanyag szám is. A lakások szigetként húzódtak meg az ajtók mögött, mint egy hatalmas test különálló sejtjei. Végre megtaláltam a keresett számot.

Odaléptem, és erősen kopogtam. A hang visszhangzott a lépcsőházban. Előhúztam a pisztolyom, szabad kezemmel pedig a postaláda fedelét kocogtattam. Az ajtó mögül női hangot hallottam; feltehetően azt kérdezte, ki vagyok, de szavait nem értettem, azért ismét kopogtam.

- Ki az? - hangzott föl immár tisztán a hang.

- Carl vagyok, és Wayne-t keresem - válaszoltam nem túl hangosan.

- Kicsoda? Várjon egy kicsit.

Elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Biztonsági láncra is számítottam, de nem volt semmi ilyesmi. Nem lehetett idősebb, mint Wayne. Csapzott haja arról árulkodott, hogy most mászott ki az ágyból. Combközépig érő, bő férfiing volt rajta, amelynek még mindig a gombjaival bajlódott.

- Mit mondott, kit keres? - hunyorgott rám a lány.

- Wayne-t - válaszoltam halkan, pisztolyomat a combomhoz szorítva, nehogy felfigyeljen rá.

- Wayne alszik. Hány óra van?

- Még fiatal az idő. Keltse föl Wayne-t!

152


- Miért, mit akar tőle?

- Csak annyit mondjon neki: Carl keresi.

Nagyot sóhajtott, majd elindult a szoba felé.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és követtem. Balra volt a fürdőszoba meg a konyha, jobbra pedig a hálószoba, amelynek ajtaja félig nyitva volt. Bepillantottam, a túlsó végében egy ajtó, talán az erkélyre vezetett.

A lány a nappaliban az egyik fotelről egy csomag cigarettát emelt föl, kihalászott belőle egyet, és miközben rágyújtott, átkiáltott az ágyban fekvő pasasnak: - Wayne, téged keresnek! Kelj már föl! Hallod?

Tompa szitkozódást hallottam, majd reccsent az ágy. A lány beleszívott a cigarettába, köhögni kezdett.

Hawkins hangját hallottam: - Ki az?

Kikászálódott az ágyból, hogy saját szemével győződjön meg róla, tényleg keresik. Amikor észrevett, nem ismert meg, aztán egy pillanat alatt leesett a tantusz.

Akkorát ugrott, mint akibe darázs csípett, s az orrom előtt bevágta az ajtót. Hallottam, hogy az ágyra ugrik, és kiránt egy fiókot, ami a lendülettől a földre esett.

Nem lábbal nyitottam ki az ajtót, hanem lassan lenyomtam a kilincset, és nagy erővel kivágtam. Az éjjeliszekrény fiókjában keresett valamit Hawkins, már-már elérte azt a valamit, amikor az ágy deszkájába lőttem.

Kezét kirántotta a fiókból, és összegörnyedt, majd átvetette magát az ágy másik oldalára. A nappaliban a lányból meglepett kiáltás szakadt föl.

Figyeltem Hawkins csupasz hátát, ahogy lassan emelkedni kezdett. Hirtelen ellökte magát, mint egy rövidtávfutó. Jobbjában üveg letört nyaka villant.

Nem mozdultam. Hawkins az ágy mögött megtorpant, a kettőnk közötti távolságot méregette.

- Próbálkozz, haver - vetettem oda. - Csak tessék!

Ideges mozdulatot tett a palack nyakával.

A mozdulatot leutánoztam a pisztollyal. Hawkins kiegyenesedett, ajka lefelé görbült, majd egy mozdulattal az ágyra ejtette az üveget.

- Ne! - suttogta rekedten.

Meghúztam a ravaszt. A golyó a melle közepén érte, megpördült, fejével betörte az ablakot, a párkányra zuhant. Háta sértetlen volt, a golyó tehát csontot ért, és elakadt benne. Lassan új célt kerestem a pisztollyal, miközben Hawkins megpróbált fölegyenesedni. A második golyó közvetlenül a koponyalapnál csapott belé, ott, ahol a nyakcsigolyája kezdődött. A pasas torkából gurgulázó hang tört föl. Lassan a padlóra csúszott. Teste megvonaglott, aztán nem mozdult többé.

*

A lány mozdulatlanul állt az asztalnál. Ujjai között tartott cigarettájából furcsán hullámzó füstcsík emelkedett a plafon felé. Remegett a keze. Tágra meredt szemmel nézte, ahogy elteszem a pisztolyt. A lövés füstje még mindig ott lebegett a szobában. Megkérdeztem, van-e telefonja, de hangom először

153


nem jutott el a tudatáig. Amikor megismételtem, fejével a készülék felé biccentett.

A lánynak félig hátat fordítva tárcsáztam a rendőrséget. Amikor láttam, hogy a hálószoba felé indul, rászóltam: - Inkább ne menjen be!

Nem figyelt rám, belépett a szobába. A központ éppen azt kérdezte, kivel akarok beszélni, amikor nagyon mereven, halottsápadtan kilépett a szobából. Elindult a fürdőszoba felé, majd nagyon határozott mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót.

Egy percig beszélhettem a rendőrökkel, aztán az erkélyajtóhoz léptem, és kinyitottam. A friss levegővel együtt a zóna felől puskaropogás hangja áramlott a szobába. Talán még egy nap kell, és elcsendesedik minden. Egy időre… A zsaruk keményre fogják a gyeplőt, de amíg meg nem találnak minden fegyvert, idegeskedni fognak. És nem találnak meg minden fegyvert…

Rágyújtottam egy cigarettára, és a lent húzódó úttestet néztem. A rájuk festett záróvonalak akkor sem változnak meg, ha a zónabeliek győznek. Akkor sem, ha én elkapok, kicsinálok valakit. Stennate és a hozzá hasonlóak rajzolták ezt a térképet.

Sokáig vártam a rendőrökre. De hát van dolgunk bőven, és meg kellett mászniuk kilenc emeletet is. Stennate, és a hozzá hasonlók rajzolják ezt a térképet.

Sokáig vártam a rendőrökre. De hát van dolguk bőven, és meg kellett mászniuk kilenc emeletet is. Fönt gyorsan végeztek, ellenőrizték a papírjaimat, a központ nyilván fölvette a kapcsolatot Stennate-tel, ugyanis a zsaru, amikor odajött hozzám, azt mondta, Mr. Stennate kéri, hogy keresem föl. Nem lepődtem meg, már vártam ezt a hívást. Ekkoriban mondta valaki azt is, hogy Slatert holtan találták.

Lesétáltam a lépcsőn, beültem a kocsiba, és elhajtottam. Még mindig hűvös volt, az ég pedig szürke. Nem figyeltem az útjelző táblákat. Ha ugyanis nem magunk rajzoljuk a térképet, teljesen mindegy, hogy melyik utat választjuk. Mindegyiken ott futnak a záróvonalak. Egy ideig a magam útját jártam, ezeknek a vonalaknak mentén.

Most indultam el az utolsó állomásról. A kitérőnek vége.

154


Záróvonalak. Chris Ould

Recommend Documents